Írta: Rachel Van Dyken

A mű eredeti címe: The Matchmaker's Replacement (Wingmen Inc.

Book 2)
Text copyright © 2016 by Rachel Van Dyken
All rights reserved.

This edition made possible under a license arrangement originating

with Amazon Publishing, www.apub.com.

Fordította: Sándor Alexandra Valéria

A szöveget gondozta: Egyed Erika

Ez a regény nem valós történetet beszél el.

A nevek, a szereplők, a helyszínek és az események a szerző
képzeletének szüleményei. Valós eseményekkel, helyekkel és élő vagy
elhunyt személyekkel való egybeesés pusztán a véletlen műve.

A művet eredetileg kiadta:

Skyscape, New York

A borítót tervezte: Rácz Tibor

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet

a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2064-7174
ISBN 978 963 457 569 6

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2019-ben

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó
Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor
Korrektorok: Réti Attila, Gera Zsuzsa
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

Minden jog fenntartva.

A fiamnak. Aki soha nem fog megházasodni! HAHA!
De most komolyan…
 PROLÓGUS

LEX

2012, elsős egyetemistaként

A Washingtoni Egyetem kampusza
A Zeta Psi hallgatói klub karácsonyi bulija, éjjel 1 óra

SŰRŰ FEKETE FÜST TERJENGETT A NAPPALIBAN. Aki szerint jó

ötlet volt füstgépet szerezni, és berakni egy izzadt srácokkal teli
szobába, annak pokolra kéne jutnia.
– Hol vannak a csajok? – kérdeztem Ian barátomat.
Ő a következő tanévben akar belépni a Zeta Psi klubba, de
sztársportolóként fogalma sem volt, lesz-e rá ideje. A klubtagok
hívtak meg minket erre az estére, amit csak úgy emlegettek a
suliban, hogy „az év bulija”.
– Ez egy rohadt kanbuli! – fintorogtam.
– Talán később jönnek? – találgatta Ian a homlokát ráncolva.
– Öregem, a nők mindig később jönnek... vagy mennek el.
Pedig azt minél hamarabb kéne. – Hátba veregettem a
barátomat. – Na, majd te is megtudod, amikor férfi leszel.
– Mekkora seggfej vagy, Lex! – Belökött a sűrű füstbe.
Csípte a szememet, úgyhogy azonnal ki akartam venni a
kontaktlencsémet. Ha továbbmegyek abban a füstben, véletlenül
lesmárolok egy fószert, és én nem az olyan bulikat szeretem.
– Húzzunk inkább!
– Oké.
Ian letette a sört egy asztalra a közelben, és követett kifelé a
tömegben kígyózva. Ekkor trombitaszó harsant, és vagy száz
lány rontott be az ajtón piros-zöld karácsonyi bikiniben.
– Váóóó! – sikítozták.
A másodéves lányok folyton sikítoznak, amit ezúttal nem
bántam, mert szökdécselés társult hozzá alig ruhában.
Elvigyorodtam, Ian pedig csak nyögött egyet, hogy „te jó ég”, és
már indult is a lányok felé.
– Ácsi, haver – ragadtam meg a pólójánál fogva, és
visszahúztam. – Nem mi megyünk hozzájuk, ők jönnek ide
hozzánk. Emlékszel a szabályokra?
Soha életemben nem kellett erőlködnöm azért, hogy
megszerezzek egy csajt. Nem pont most akartam elkezdeni, csak
mert Ian beijedt, hogy a jók mind elkelnek.
– Már három órája fogjuk vissza a farkunkat, és te még várni
akarsz?
– Ez tudomány – forgattam a szememet. – Ezért rögzítettem
a „Hogyan kerüljünk vízszintesbe?” című privát
kézikönyvünkben, hogy soha ne mi közelítsünk a csajok felé.
– Mi a tudomány?
– A szex – biccentettem néhány lány felé, akiket mintha máris
untattak volna az őket ostromló srácok, így elindultak felénk.
Az egyiken piros tanga volt aprócska télapós miniszoknyával,
amit mindössze egy piros csipkemelltartó és egy oltári cuki,
csálén álló Mikulás-sapka egészített ki. A másik huncut
rénszarvasnak öltözött kis bilincsekkel a csuklóján és haranggal
a nyakában.
– Szia! – mutatott be egy farokcsóválást a Huncut
Rénszarvas, és integetett is hozzá. – Van kedved megkongatni?
A nyelvem hegyén volt egy igen, mert ha ő azt akarja, hogy
kongassam meg, hülye lennék nem felvinni az emeletre vagy
csak a folyosó végére, netán a spájzba, és megmutatni neki,
hányszor tudom egymás után megkongatni. De ennél nagyobb
kihívásra vágytam.
Talán a bennem rejlő számítógépes zseninek kellett egy
bonyolult egyenlet, vagy valami, ami nagyobb erőfeszítést kíván,
mint kinyitni a számat, és megkérdezni: felül vagy alul akar-e
lenni, esetleg mindkettő.
– Ian – böktem oldalba a barátomat. – Miért nem kíséred el
ezeket a bájos fiatal hölgyeket meginni valamit, amíg én...
kiugrom a kocsihoz?
Béna kifogás volt részemről, de Ian volt az egyetemi
focicsapat egyik sztárja, tudtam, lazán elboldogul egyedül.
Amúgy is imádta boldogítani a nőket, habár egyszerre kettő neki
is nagyobb kihívást jelentett.
– Oké... a kocsihoz... – Vette a lapot, és izmos karjával átölelte
a lányok vállát, majd büszke vigyorral a képén elsétált velük.
Nem is autóval jöttünk.
A szememet forgatva néztem, ahogy a lányok vihogva
bámulnak rá, mintha amerikaifoci-sztár lenne – ami a
statisztikáit tekintve egyébként simán benne volt a pakliban.
Gyorsan körülnéztem a szobában. Minden lány ugyanúgy
nézett ki. A piros-zöld tömeg csupa könnyűvérű csajból állt, akik
készségesen széttették a lábukat kevéske izom és egy megnyerő
mosoly láttán. Nálam mindkettőből akadt egy csomó. Nem azért
hívnak a Smallville főgonosza után Lex Luthornak, mert
öltönyös úriember vagyok, akinek szerepel a szótárában a
„kérem” és a „köszönöm”, amikor ágyban van.
Én a gazfickó vagyok.
A sötét oldal.
A piszkos fajta.
A rosszfiú, akit azért visznek haza a lányok, hogy felhúzzák az
apjuk agyát, bár ez általában a visszájára sült el, mivel
Mensa-tag vagyok... csak éppen nem úgy nézek ki. A legtöbb csaj
sötét, búskomor, motoros lúzernek gondolt, aki hamar
lemorzsolódik az egyetemről. Vajmi keveset tudtak, mert több
agysejt lakik a kisujjamban, és több pénz csücsül a
bankszámlámon, mint valaha is gondolnák, vagy a két kezükön
megszámolhatnák.
A homlokomat ráncolva kígyóztam a hormonoktól fűtött sűrű
tömegben. Kis híján beleütköztem egy alacsony lányba, akin
koboldjelmez volt, az arcát pedig aranyos kis fehér maszk fedte.
Hatalmas smaragdzöld szempár nézett vissza rám.
– Bocsi! – A tekintetem a dekoltázsára tévedt, ami üdítően
tökéletes volt.
Nem látszott belőle túl sok, a fantáziára bízta a dolgot. Ez
tetszett. Ráadásul borsmentaillata volt.
Én pedig tökre cuppanok a mentára.
Vagy csak a mellekre.
Megnyaltam az ajkamat. A zöld szemek döbbenten, majd
értetlenül pislogtak fel rám, mintha nem tudnák, barát vagy
ellenség vagyok-e.
Háhh, mindkettő voltam... legalábbis egy picit. Akkor este
viszont én akartam lenni a legjobb barát az életében. Neki is
kibújt a rózsaszín nyelve a szájából, és megnyalta az ajkát.
Irigykedve összerándult a farkam. Rákvörösre gyúlt az arca,
mintha olvasott volna a gondolataimban, aztán mélyet sóhajtva
kifújta a levegőt. Bakker, még több borsmenta! Akár engem is
rághatna minden áldott nap.
 Volt benne valami furán ismerős, mintha már találkoztunk
volna... de ez a világ legócskább dumája. Igazság szerint, akkor is
szívesen tövig mártanám bele a farkamat, ha már találkoztunk
korábban, gondoltam. Gyönyörű csaj.
– Lex – nyújtottam neki kezet, amivel rögtön meg is szegtem
az egyik alapszabályomat.
Egy pasi soha nem nyújt kezet elsőként. Túl udvarias gesztus,
amiről a lányok rögtön azt hiszik, hogy párkapcsolatra gyúrsz.
Ian meg én azután találtuk ki a szabályokat, hogy rájöttünk:
kölcsönösen kielégítő eredményre vezető forgatókönyvet kell
alkalmaznunk az egyetemi csajozás és szex világában, méghozzá
anélkül, hogy komolyra fordulna a dolog. Sohasem
kezdeményezni, sohasem mutatkozni be, és baromira nem fogni
kezet egy lánnyal, amikor a mellbimbóját is nyalogathatod.
A homlokát ráncolva lassan, komótosan felemelte a kezét, és
határozottan megrázta az enyémet.
– Gabrielle, de a barátaimnak csak Gaby.
Gaby? Együtt nőttem fel egy Gabyval. De rohadtul esélytelen,
hogy az a vézna és szerencsétlen Gaby, akit együtt szívattunk
annak idején Iannel, ugyanaz lenne, mint ez a két lábon járó
szexbomba itt előttem. Ő amúgy is végzős lehet a gimiben, és a
tömzsi kis lábai még meg sem nőhettek rendesen.
– És a barátod hogy szokott hívni? – Közelebb nyomtam
hozzá a testemet.
– Sarának. – Megrándult a szája széle.
– Mi?
Felnevetett, és az átkozott hangja befészkelődött a
zsigereimbe. Ösztönösen reagált rá a testem. Fogalmam sincs,
miért, de marhára megőrjített a közelsége.
– Egyszerre járt velem és Sarával, úgyhogy eltévesztette egy
jóéjt-csóknál.
– Basszus! – Megráztam a fejemet, aztán sötéten
elvigyorodtam. – Tökön térdelted?
– És ráharaptam a nyelvére – bólintott vadmacskás
mosollyal. – Elég durva vagyok.
– Kis feminista – bólintottam. – Egyetértek... esküszöm –
tettem a szívemre a kezemet. – Remélem, egy évig terpeszben
fog járni a csávó.
– Á... – vont vállat Gaby. – Nem sok eltalálnivalója volt.
– Lehetünk legjobb barátok? – bukott ki belőlem röhögve.
Ő is velem nevetett. Valaki hátulról meglökte, egyenesen bele
a karjaimba. Finom kis ujjai a bicepszembe vájtak, és a
mellkasomhoz préselődött a cicije.
Felemelte a fejét, és rám nézett. Elállt a lélegzetem.
És megtettem.
Elvesztettem az eszemet. Megfeledkeztem a forgatókönyv
összes szabályáról, és mindent kockára téve lágyan
megcsókoltam, mintha már évek óta ismerném, nem négy perc
harminchat másodperce. Akkora erővel nyomta a nyelvét az
enyémhez, hogy egy pillanatra meglepődtem. És végighúzta a
kezét tüsire nyírt hajamon, amitől bizseregni kezdett a fejem
meg az egész testem.
Morogva felemeltem a levegőbe, ő pedig még jobban
belemelegedett a csókba. Mi a franc? Hogy lehetek ekkora
mázlista? Hátrahajoltunk, hogy levegőhöz jussunk. Még mindig
olyan oltári vörös volt az arca, hogy nevetnem kellett rajta.
– Aranyos vagy – ismertem be. – Szexi, de aranyos is. Ez hogy
lehet?
– Hát, ha én lennék Sara, akkor azt mondanám, hogy azért,
mert fantasztikus vagyok az ágyban.
– Ó, tényleg?
– Aha, de mivel én én vagyok, hát, szerintem túl ártatlan
vagyok hozzá, hogy tudjam, mennyire fantasztikus vagyok
igazából.
 – Az ártatlanság oké.
Úgy éreztem, óvnom kell ezt a cuki lányt a karomban, aki
olyan jól reagált az érintésemre. Ő viszont a homlokát ráncolva
kicsússzam az ölelésemből, és letette a lábát a földre. Abban a
pillanatban pislákolni kezdett a lámpa, aztán kialudt.
– Nem akarok többé ártatlan lenni – suttogta a fülembe.
Azt a rohadt...!
Sietve körülnéztem az elsötétített szobában. Techno zene
üvöltött az olcsó hangszórókból, amik néhány másodpercenként
recsegtek is.
– Nos... – Megragadtam a csípőjét az ajkamat a füléhez
érintve. – Szerintem megtaláltad a megfelelő pasit.
– Szerintem is.
Megfogtam a kezét, és elindultam vele a lépcső felé. Kívülről
higgadt maradtam, képzeletben viszont hátba veregettem
magam, és cigánykerekezett a farkam. Még jobban
megszorítottam a kezét, ahogy vonszoltam felfelé a lépcsőn.
Szinte száguldottam, ő pedig mögöttem repült. Nevetésének a
hangja és kipirult arcának a látványa egyszerűen túl sok volt.
Tíz másodperc alatt a hálószobához értünk.
Zárva volt az ajtó, de nem kulcsra. Benyitottam, bevágtam az
ajtót, és nekinyomtam. Rátapasztottam a számat a nyakára, ő
közben elfordította a kulcsot. Úgy indultunk el a szobában, hogy
eszeveszettül fogdostuk egymást.
– Mi a fene? – harsant fel mögöttem Ian hangja.
Szétrebbentünk Gabyval.
– Jaj, baszki! – röhögtem levegőért kapkodva. – Bocs, haver!
Nem tudtam, hogy idebent vagy.
– Gaby! – ordította Ian. – MI A FRANCOT CSINÁLSZ?
Ian félpucér volt – két, kis híján meztelen lány társaságában
–, és dühösebbnek tűnt, mint valaha láttam. Sohasem forrt még
fel az agyvize.
 Óvatosan hátráltam egy lépést.
– Ian? – Mindkét kezemet felemeltem. – Mi a gáz, öregem?
– Gaby! – kiabálta megint. – Tudod, ki ez? – mutatott rám
úgy, mint egy bűnözőre.
– Ian, te maradj ki ebből! – felelte emelt hangon Gaby, és
csípőre tette a kezét. – Inkább... menj el!
– Menjek el? MENJEK EL? – Odacsörtetett hozzá. – Mit
keresel ezen a bulin? Megmondtam, hogy maradj otthon, és írd
meg a leckédet! Megígérted, miután Mark...
– Mark? – visszhangoztam, és ködös agyam lassan bemérte,
hogy ez itt Gaby. Az a Gaby, akivel együtt nőttem fel. Ugyanaz,
aki a múlt héten könnyek között hívta Iant, mert megcsalta a
barátja. – Ó, bakker! – hátráltam még egy lépést.
Elmúlt egyáltalán tizennyolc?
– Tizennyolc éves vagyok – forgatta a szemét.
Hála istennek!
– Nem számít – mondta Ian úgy, mintha okádni készülne. –
Nem szabad itt lenned, Gaby. Én vagyok a legjobb barátod.
Ekkor váltottunk egy pillantást Iannel, ami többet mondott
mindennél. Ez a lány az a Gaby, aki kiskora óta ott volt Ian
összes szülinapi buliján, és aki egyetlen meccsét sem hagyta ki.
Az a Gaby, akit kövekkel dobáltam, mielőtt átköltöztem a város
túlsó felére.
Az a Gaby, akiről égre-földre megesküdtem Iannek, hogy egy
ujjal sem érek hozzá soha, még egymillió dollárért sem. De,
könyörgöm, akkor tizenegy évesek voltunk! Mindegy. Ő nem
egyszerűen tiltott gyümölcs, egyenesen tilos hozzáérni. Ez az egy
dolog teheti tönkre a barátságomat Iannel, mert egyetlen érintés
olyan mély szakadékot ékelne közénk, hogy sohasem tudnám
visszacsinálni.
– Semmi gáz – emeltem fel gyorsan mindkét kezemet. – Nem
történt semmi.
 – Nem történt semmi? – kapta hátra a fejét Gaby egy lesújtó
pillantás kíséretében.
Tudtam, hogy két lehetőségem van: vagy eljátszom az
úriembert, és közlöm vele, hogy nem vagyok szörnyű alak, csak
védem a lányt, aki lényegében a legjobb barátom egyetlen közeli
hozzátartozója... vagy pedig hazudok, és elhitetem vele, hogy
szörnyű alak vagyok. Egy olyan lány, mint ő – vagyis bakker, az
összes –, az úriembert akarná látni, mert szeretné hinni, hogy
minden pasi jó ember, és megérdemel egy esélyt. Olyan
szemekkel nézett rám, ahogy a hamis kutyára szokás a
menhelyen, amikor meg akarják simogatni.
Vagy hozzábújok a kezéhez.
Vagy megharapom, mint állat.
Egy olyan lányt, mint Gaby, meg kell harapni... ha el akarom
szívni a békepipát Iannel.
Felsóhajtottam.
Szükségem volt a legjobb barátomra. Szerintem jobban, mint
amennyire neki rám. Akkora szükségem volt rá, mint neki
Gabyra, a fenébe is!
Nem volt más választásom.
– Rohadt életbe – röhögtem el magam. – Én csak lementem,
és találtam egy újabb random csajt. Nem mintha ne lenne még
vagy száz ugyanilyen – kacsintottam, aztán a fenekét
megmarkolva magamhoz húztam. – Jó lett volna, de
jelentkeztek más puncik is – vetettem oda durván.
Kis híján elhánytam magam, amikor kimentem a szobából,
aztán le a lépcsőn. Rá sem néztem az emberekre, magam mögött
hagytam a bulit és az egyetlen lányt, aki valaha megkísértett...
hogy többet akarjak.
 ELSŐ FEJEZET

LEX

Négy évvel később

Végzős egyetemistaként

– IGEN, EZ AZ:
Éreztem, ahogy a melle a hátamnak préselődik, miközben
rámutat egy könyvre, amelyik jó fél méterrel a feje fölött van.
– A kék gerincű – tette hozzá.
– 1001 mód, hogyan szerezz örömet a férfinak! – olvastam
fel a címét önelégült vigyorral.
– Az lesz.
Csak képzelődöm, vagy tényleg rekedtebb lett a hangja?
Ekkor átnyúlt a derekam mellett.
– Jaj, bocsi! Csak azt hittem, találtam egy másik könyvet,
ami... izgalmasabb. Benéztem. – Elhúzta a kezét az ágyékomtól,
meg a mellette lévő üres polctól.
Gúnyos félmosollyal levettem a kötetet a polcról, de még
mindig nem fordultam meg.
– Tudod, én nagyon jó partner vagyok a tanulásban.
– Hallottam... – dorombolta.
Hát persze hogy hallotta. Mindenhová eljutott a hírem.
Nappal közönséges kocka vagyok, aki ideje nagy részét az
informatikai laborban töltve tanítja a saját tanárait
programozni. Bakker, még kutyákat is fogadtam be,
greenpeace-es szórólapokat osztogatok, és hajléktalanszállóknak
adakozom.
Na, de éjszaka?
– Szóval... – Végighúzta puha és nedves ajkát a jobb
bicepszemen.
– Mit mondasz?
Ekkor egy idegesítő női hang zúzta szét a buja hangulatot.
– Tudod, az az igazi szexfüggőség, amikor az ember direkt a
Káma-szútra szekciónál lóg, és ott szed fel csajokat, mert arra
számít, hogy azokat, akik ott őgyelegnek, nem kell tanítgatni az
ágyban... vagy isten ments, útmutatót adni nekik.
– Gaby! – fordultam meg fogcsikorgatva, ökölbe szorult
kézzel, felkészülve a farkam védelmére, ha esetleg megint
megpróbálná szétrúgni. – Te híztál?
– Hmm... nem tudom. Sikerült az állami
nemibeteg-gondozóban megszabadulnod azoktól a kis
élősködőktől?
A lány – akinek elfelejtettem a nevét, mint a legtöbbnek –
kikapta a kezemből a könyvet, és elviharzott, Gaby pedig szúrós
pillantást vetett rám.
– Csak közlöm, hogy ő kért segítséget tőlem.
Fogalmam sincs, miért magyarázkodtam ennek a sátán
fattyának. Talán, mert úgy nézett rám, mint akit egyetlen rossz
döntés választ el attól, hogy börtönbe kerüljön.
Gaby lesújtóan összeszorította halvány rózsaszín ajkait.
 – Késtél – hunyorgott rám zöld szemével.
– Igazából korán jöttem, de találkoztam egy bajba került
hölggyel, akinek felajánlottam a segítségemet. – Elléptem
mellette úgy, hogy egy kicsit félrelöktem. – Tudod, hogy megy
ez. Nem tehetek róla, hogy óránként bevonzom az ösztrogént.
– Ja – mutatott Gaby a könyvespolc mellett álló sámlira. –
Mekkora bajban volt... és mennyire ostoba! Nem talált jobb
kifogást? Például, hogy „szia, tériszonyom van, levennéd nekem
azt a könyvet a magasból?”.
– Gaby... – forgattam a szememet. – Oké, hogy olyan
alacsony vagy, hogy odalentről minden nagyon-nagyon
félelmetesnek tűnik, de ez a sámli csak harminc centi magas. Ha
a csaj megijedt tőle, akkor valószínűleg más hasonló méretű
dologtól is megijedne. – Elmosolyodtam, és lehajoltam. A haját
felemelve a fülébe suttogtam. – De miért is aggódom emiatt?
Imádom, amikor a lányok sikoltoznak az ágyban.
Durván ellökött magától.
– Pfuj! Menj, fertőzz meg valaki mást! – borzongott meg.
Megindult, aztán a válla fölött hátranézett. – Csak tudjuk le ezt,
oké?
– Jó-
Egy mozgássérült teknős tempójában követtem. Rettegve
tettem meg minden átkozott lépést, ami az asztalhoz vezetett,
ahová kipakolta a szövegkiemelőket a rózsaszín hátizsákjából.
Mindent a helyére. Ez annyira gabys volt, hogy el kellett
fojtanom egy mosolyt, sőt nevetést. Még azt hinné, hogy
barátként kedvelem – pedig nem.
Totálisan tiltott gyümölcs volt, ami azt jelentette, hogy abban
a pillanatban, amikor négy évvel korábban otthagytam,
megsemmisült a szememben. Értsd, úgy néztem rá, mintha
androgün lenne, nemtelen, egy pocsék ronda srác, az öcsém, egy
kecske.
 A férfi-női barátságról pedig annyit, hogy persze, működik...
soha. Szóval marad a kecske-dolog. Ha úgy gondolok rá, mint
egy állatra vagy egy nem nélküli emberre, akkor nem dőlök be a
bájának, nem akarok összebarátkozni vele, és aztán még többre
vágyva, nem akarok lefeküdni vele, és tönkretenni mindent,
hogy a végén tényleg majdnem annyira megutáljam, mint saját
magamat.
Ördögi kör.
Nem akartam belekerülni.
Gaby bekapta egy hajtincse végét, ami elég gáz szokása, majd
nekiállt kiteríteni a papírokat.
– Na, szóval fogtam és összevetettem az összes új férfi
jelentkezőt azokkal a nőkkel, akik már benne voltak az
adatbázisban. Utána mindenkit betápláltam az új programba, de
ahogy elnézem az időbeosztásotokat Iannel, fogalmam sincs,
hogy fog ez működni.
– Cuki. Az ágyban is szoktál ilyet mondani?
– Lex... – tolta elém morogva a papírokat.
Számok, számok és számok. Azok a mániáim, a
kábítószerem... imádom őket. Rögtön észrevettem, hogy nem
kutyulta össze az adatokat, így nem volt okom kirúgni a
Szárnysegéd Bt.-ből. Ian vette fel Gabyt, hogy tudja fizetni az
egyetemet. Tudta, hogy Gabynak szüksége van a pénzre, ahhoz
viszont túl büszke, hogy bármelyikünktől is elfogadja
ajándékba... nem mintha én valaha is felajánlottam volna neki.
Így Ian inkább munkát adott neki.
Az én cégemnél.
Jó, oké: ketten vagyunk tulajdonosok Iannel, de attól még
felhúzta az agyamat a dolog. Gaby tökre nem foglalkozott a
mcdonald’sos és starbucksos jelentkezési lapokkal, amiket
otthagytam nála a konyhapulton.
Még a Microsofthoz is betelefonáltam, ahol nyáron dolgoztam
gyakornokként, de az ő ajánlatukat is visszautasította.
Egy félévünk maradt a suliból Iannel.
Egy félév, amikor arra vagyok ítélve, hogy elviseljem a kiscsaj
szarságait. Nemcsak azért, mert ő Ian legjobb barátja, hanem
azért is, mert Ian néhány hete összejött Blake-kel, így nem bírta
tartani az időbeosztását.
Felmordultam, és a számok elhomályosultak előttem. A
Szárnysegéd Bt. pontosan az, aminek hangzik. Egyszerű
szolgáltatás, amit Ian talált ki, miután lesérült az első szezonban
a Seahawks focicsapatnál. Szárnysegédként segítünk a
lányoknak – a normálisaknak, nem azoknak, akik egy átkozott
könyvesboltban taperolnak –, hogy megtalálják életük párját.
Megvédjük őket attól, hogy komplett idióták mellett
állapodjanak meg.
És közben segítünk nekik, hogy magabiztosabbak legyenek.
Tudom, igen... tényleg kitüntetést érdemelnék a jó
cselekedeteimért. Talán ezért jut nekem ilyen sok punci
éjszakánként. Ennyi jó dolgot bír el a lelkem anélkül, hogy
csillámpónivá változnék, ami rohadtul nem menő.
Ian és Blake ötlete volt, hogy fogadjunk férfi ügyfeleket is.
Bármennyire nemet akartam mondani a sok munkára, amivel az
jár, igazat adtam nekik. Csupán az én szakomon annyi olyan srác
van, aki még soha életében nem randizott, hogy tudtam, ezzel
óriási szívességet teszünk a társadalomnak.
Gyorsan módosítottam a számítógépes programunkon, lett
randiadatbázisunk a szabad nők mellett a szabad férfiakról is,
aztán nekiláttam a legkilátástalanabb esetek beütemezésének –
amit a szoftver ugyancsak elvégzett helyettem.
– Lex! – csettintett egyet az orrom előtt Gaby. – Figyelsz te
rám egyáltalán?
– Nem – toltam el a kezét. – A papírokat olvastam. És
akármennyire is utálom kimondani, de...
 – Igazam van? – kérdezte sugárzó tekintettel az ajkába
harapva.
– Igazad van – morogtam. – Ami azt jelenti, hogy vagy fel kell
vennünk még egy embert, vagy lépned kell egy szintet.
– Nekem? Szintet? – vonta össze a sötét szemöldökét Gaby, és
csavargatni kezdte hosszú, sötétbarna tincseit. – Ööö... ez nem
szerepelt a megállapodásunkban.
– Változtatunk rajta. – Felálltam. Összegyűrtem a papírt, és
kidobtam a kukába. – Ha még több ügyfelet vállalok, nem marad
idő az óráimra. – Jó, ez kamu, de nem akarom reggeltől estig
kliensekkel telezsúfolni a napomat, különben túl fáradt leszek a
tanórán kívüli mókákhoz. – Úgyhogy be kell vállalnod néhány
srácot.
– Nem! – szökkent talpra Gaby. – Tudod, hogy én erre
képtelen vagyok!
– Igen?
Átnéztem a feje fölött. Egy hatalmas mellű szőke lány rám
kacsintott.
– Jaj, ne csináld már! – Gaby felugrott a székére, és két kézzel
megmarkolta az arcomat. – Nézz rám!
– Rád nézek – feleltem szándékosan unott hangon, pedig
próbáltam elnézni mellette, hogy lássam a bögyöskét.
– Lex! – csapott rá Gaby egyik oldalról az arcomra. –
Koncentrálj! Ne az övön aluli részeiddel gondolkodj, jusson
feljebb is vér.
Felnevettem.
– Szerintem nem ezt akartad mondani, mert ha feljebb jut a
vér, akkor...
A számra tapasztotta a kezét. Feltűnt, hogy összekente a
mutatóujját rózsaszín szövegkiemelővel, aminek eperillata volt.
Hát persze, mi más volna?
– Én nem találkozhatok a férfi kliensekkel, hogy oktassam
őket és... – Zöld szeme elkerekedett.
– Gaby! – Eltoltam a kezét a szememet forgatva. – Ezen a
héten kiképezlek. Mi lenne olyan nehéz benne? Ezek csak
stréberek, akik egy másik strébert keresnek maguk mellé, hogy
kis strébereket csinálhassanak, akikből újabb stréberek
lesznek... és egyszer majd talán létrejön elég robot ahhoz, hogy
ránk omoljon az apokalipszis.
Azt kihagytam, hogy a kiképzéshez hozzátartozik Gaby
csáberejének a tesztelése, meg még néhány dolog, ami helyett
tuti, hogy inkább a halált választaná. De nem hagyhattam, hogy
kilépjen. Meglengettem előtte a mézesmadzagot, hogy ha a
végén netán meghátrálna, az ő döntése legyen, teljesen rajta
múljon az egész. Na, milyen tökéletes úriember tudok lenni, ha
akarok?
Elindultam, de Gaby ráugrott a hátamra, mint egy majom, és
mindkét lábfejét hozzányomta az oldalamhoz.
– Állj!
Hátrahajtottam a fejemet, így állkapcson fejeltem.
– Aucs!
– Bocs.
– Nem is bánod!
– Honnan a fenéből tudod? Szállj le rólam!
Kezdett gyarapodni a közönségünk.
– Addig nem, ameddig meg nem ígéred, hogy nem kell
kurváskodnom – sziszegte.
Ránk nézett az egyik könyvtáros. Remek.
Lazítottam a lába szorításán a derekamon, és odasúgtam:
– Nem kurváskodsz, hanem segítesz. Nagy különbség, Gaby,
hidd el nekem.
Pont akkor fordultam el, amikor ő lehajolt, így hozzáért az
ajka a fülemhez.
Megdermedtem.
 Ő is megdermedt.
Megállt az idő.
Vettem két mély lélegzetet.
– Ez a feladat, Gaby. Ha képtelen vagy megcsinálni, akkor
keresek mást, aki képes és szeretné is.
Tessék, a tökéletes terv!
Kirúghatom, amiért visszautasítja a munkát, és mindketten
mehetünk a magunk útjára. Eperillatú bőrének közelségétől
máris kezdtem elveszíteni a józan eszemet, pedig mindig is
büszke voltam arra, hogy engem lehetetlen megtörni.
Egészen addig, amíg meg nem ismertem Gabyt.
– Nem. – A nyakamba csípett. – Félig Iané a cég. Ő majd
simán...
– Most már mindig ő lesz a kibúvód? A mentőöved? Mindig
Ian fog kihúzni a csávából, ha keményedik a szitu?
Elállt a lélegzete.
Ez betalált, Napsugaram!
– Pont így gondoltam – folytattam. – Figyelj, fáradt vagyok,
és szexelni akarok, úgyhogy ha nem ajánlkozol fel, akkor légyszi
takarodj a hátamról, és húzzál haza.
Lassan lecsusszant rólam. Éreztem, ahogy feszes melle
elbúcsúzik tőlem. Összeszorította a fogát mérgében.
– Holnap kezdesz – fordultam felé ragadozó vigyort villantva.
Elvörösödött az arca. Fogadni mertem volna rá, hogy
meghátrál. Mi mást tehetne? Alig randizott... bakker, még a
nagyanyámnak is több szexuális tapasztalata volt.
Még egy teknősnek is.
A közös legjobb barátunk részegen elmondta, miért védelmezi
annyira a mi édes, bájos Gabynkat. Mert szűz. Rohadtul szűz a
csaj.
Ami lényegében azt jelenti, hogy kudarcra van ítélve a
bevetése, én pedig minden apró marhaságot dokumentálva
mondhatom Iannek, hogy másik munkát kellett keresnie.
Tökéletes terv?
Baromira!
– Kivéve, ha ma este szeretnél kezdeni – kacsintottam rá,
aztán megnyaltam az ajkamat, és oldalra biccentettem a fejemet.
– Negyvennyolc másodperc a rekordom. Lefogadom, hogy te
csak húszig bírnád.
Egy könyv repült el a fejem mellett.
Nyilván ez a válasz.
– Tudod, mindig vár a McDonald’s – folytattam a sarkamon
hintázva. – Hadd szóljak ott pár szót az érdekedben, Gaby. Te
nem vagy a Szárnysegéd Bt.-be való.
– Szükségem van erre a munkára, Lex – vágta rá dühösen. –
Ez az egy munka fizet annyit, hogy tudjam finanszírozni a...
– Mit, Gaby? – vontam fel a szemöldökömet. – A
cipővásárlásaidat? Már befizetted a tandíjadat...
– Te köcsög! – sikkantotta. Újabb könyv repült felém.
Behúztam a nyakamat. – Megint feltörted a fiókomat?
– Én? – vontam vállat ártatlanul. – Komolyan mondom,
Gaby... meglep, hogy még nem törte fel egy ötéves. Tisztában
vagy vele, hogyha a „jelszó” szó a jelszavad, akkor lényegében
mindenkit belépésre buzdítasz?
– Utállak.
– Kölcsönös az érzés, Napsugaram – válaszoltam gúnyosan
somolyogva. – Most pedig menj, panaszkodj Iannek, mint
mindig, és húzz innen, hogy egy nő a lábaim elé omolhasson,
mint mindig.
Elviharzott.
És vele a lelkem egy darabja... nem mintha tudna róla. Nem
mintha valaha is a tudtára adnám, hogy meghasadok belül,
valahányszor vitatkozunk.
Hmm, talán ezért utálom őt egyre jobban.
 Gabrielle Sava lélektelenné tett.
Bakker, a félév végére démon vagy vámpír leszek!
A nagymellű szőke megint rám kacsintott és integetett.
Mosolyogva végigmértem formás, telt idomait. Ma este
ráharapnék.
– A vámpírságra szavazok – suttogtam, és elindultam felé.
 MÁSODIK FEJEZET

GABY

UTÁLTAM ŐT.
UTÁLTAM.
Utálom, utálom, utálom... hajtogattam magamban másnap
reggel a röhejesen burzsuj háza felé csörtetve, ami egy röhejesen
festői tó partján áll, előtte a röhejesen élénkpiros Mercedesével.
Seggfej.
Szívességet tennék a világnak, ha felgyújtanám.
De tényleg.
Az a kocsi tutira annyira tele van testváladékkal meg
kórokozóval, hogy ha balesetet szenvedne, megfertőzne
mindenkit a közelben, és járvány törne ki a városban.
Megborzongtam.
Két Lex létezik.
Az egyik a Gyermekkori Lex. A jó barát, aki együtt lógott
Iannel meg velem, mielőtt átköltözött a város túlsó végébe, hogy
soha többé ne lássuk. Régen együtt mentünk suliba, és amikor
beteg voltam, szerzett nekem egy külön csomag zsebkendőt, tök
mindegy, hogy a tanári asztalról lopta. Az az igazság, hogy a
Gyermekkori Lexet bírtam.
De a másikat?
Éppen a Seggfej Lex felé tartottam. Őt tizennyolc évesen
ismertem meg. Akkor egy pillanatra elakadt a szavam isteni
szépségétől. Bár ez nyilván a túlműködő, szomorú és
hormonoktól sújtott képzeletem szüleménye volt.
Kívülről? A tökéletes férfi.
Búskomor, forró mosollyal.
Akkora bicepsszel, mint a fejem.
Olyan különös érzésem támadt, hogy ha végighúzom a
kezemet tüsire nyírt haján, orgazmusom lesz, mielőtt ő hozzám
érne.
Mindegy. Túl vagyok rajta. De még mennyire!
Tizennyolc évesen mindenki sokat fantáziál, nem?
Most már csak szifiliszt vagy gonorrhoeát látok viharoskék
szemében, és akkor még kedvesen fogalmaztam. A srác a nemi
betegségek két lábon járó tárháza, ráadásul komolyan próbára
teszi minden idegszálamat. Egy seggfej. Így, egyszerűen,
mindenféle díszcsomagolás nélkül. Az a fajta pasi, aki közli a
csajokkal, hogy kövérnek tűnnek egy ruhában, és aki a
templomban nem dob pénzt a perselybe. Érted? Még az alap
étkezési etikettet sem képes betartani! Már attól összeszorul a
gyomrom, hogy rágondolok.
Tavaly, amikor elmentem vásárolni, és buta módon elhívtam
Iant is – ami persze azt jelentette, hogy Lexnek muszáj jönnie –,
kertelés nélkül az arcomba vágta, hogy ha leállnék a reggeli
kakaózással, kisebb méretű ruha is jó lenne rám.
Mosolyogva közölte. Elmélyültek az arcán a gödröcskék
közben. Még karba is fonta a kezét, mintha azt üzenné, hogy „hé,
szívességet tettem neked, veregess hátba érte”. Inkább tökön
rúgtam, és behúztam neki egyet... vagy hát Iannek, őt találtam
képen. Szerintem ebben is Lex volt a hunyó.
Eltökéltem, hogy csak akkor lógok együtt Lexszel, ha
feltétlenül szükséges. Ian végül is szinte mindig ott volt
villámhárítónak. De most, hogy ő turbékolósat játszik Blake-kel,
az exszobatársammal... hát, egyedül maradtam.
Lex a harmadik agresszív kopogásomra nyitott ajtót. Fekete
melegítőnadrág simult lazán a csípőjére, és koptatott póló volt
rajta a Seattle Mariners emblémájával. A fekete keretes
szemüveg olyan vonzóvá tette a tekintetét, hogy az már illegális
volt.
– Napsugaram – üdvözölt széles vigyorral, és keresztbe fonta
izmos karját.
– Faszkalap – mosolyogtam vissza negédesen. – Új a
szemüveged? Mintha vastagabb lenne a lencséje.
– Csak hogy jobban lássalak – hajolt előre résnyire szűkült
szemekkel. – Megvannak – nyúlt az egyik mellem felé.
Akkorát csaptam a kezére, hogy bizsergett utána a tenyerem.
– Az új férfi klienseid fogadásának nem ez a legjobb módja –
rázogatta a kezét, aztán az ajtót tárva-nyitva hagyva elindult a
nappali felé.
Hírből sem ismeri a jó modort.
A fogamat csikorgatva bevágtam magam mögött az ajtót, és
levettem a cipőmet. Ha nem teszem, tutira lecsesz.
Totál kattant. Paraszt létére döbbenetesen sok Domestost
használ a háztartásban. Sohasem gyűrött a ruhája. Minden
makulátlan körülötte.
Még a lehelete is.
A fene vigye el!
Annyi kávét iszik, mint egy Starbucks-alkalmazott, de
sohasem kávészagú.
Szinte fájt belenézni a szemébe annak tudatában, hogy
kívülről tökéletes, de belül egyáltalán nem!
A Lex-féle szépség veszélyes és őrülten vonzó. Mintha egy
paranormális romantikus regény szereplője lenne. Néha azt
álmodom, hogy Lexet elütötte egy autó, és utána vámpírként
grasszált az utcán kedvenc fekete melegítőnadrágjában,
félmeztelenül, csillogott az utcai lámpák fényében, és csak arra
várt, hogy felsorakozzanak előtte a ribancok, és ő beléjük
haraphasson.
Egy ceruza repült el a fejem mellett.
– Na – vonta fel a szemöldökét Lex. – Sok dolgunk van, ha azt
akarjuk, hogy felkészülten találkozz a következő két ügyféllel.
Szabadidődben ábrándozz csajokról!
– Nem vagyok leszbikus.
Az ajkába harapott, hátradőlt a széken, és lassan végigjáratta
a tekintetét a felemás zoknimtól a fejem búbjáig.
– Oké. Ha te mondod, Gaby...
Nem követek el gyilkosságot, nem követek el gyilkosságot,
ismételgettem magamban.
– Tudod – dobtam le a táskámat elé az asztalra –, elég sértő a
feltételezésed, miszerint minden leszbi szarul öltözködik.
Kopott fehér póló volt rajtam szakadt farmerrel, és biztosra
vettem, hogy még látszanak az előző esti szemfesték nyomai. És
akkor mi van? Ez az én Lex-riasztó módszerem. Utálja, ha valaki
slampos.
– Tényleg sértő – bólintott. – De igaz. – A füle mögül kivette a
cerkáját, és eltolta a táskámat a lehető legtávolabbra az asztalon.
– Nem halnál bele, ha valami mást vennél fel néha, nem farmert
meg pólót, Gaby – sóhajtott fel. – Ismételd: csajos ruha!
Kikaptam a ceruzát a kezéből, kettétörtem, aztán visszaadtam
neki.
– Szoktam ruhát hordani, csak nem a kedvedért. Te
becsicskulsz a ruháktól, pláne a kis feketéktől. Nem vagyok
hajlandó kiszolgáltatni magam a képzeletednek, amikor
zuhanyozol.
– Csak szeretnéd – horkant fel.
– Igen. Minden este azért imádkozom lefekvéskor, hogy Lex
rólam ábrándozva verje ki, miután egy másik lány nem volt
hajlandó követni az ágyban az ukázait, miszerint „baszki, csináld
az útmutató szerint!” – igyekeztem a lehető legjobban utánozni.
Csak egyszer hallottam, ahogy instrukciókat kiabál egy
csajnak, de sohasem fogom kiheverni.
„Mi a fenét csinálsz? Úgy nézek ki, mint aki kielégült? Ott az
útmutató!”
Pff.
– Nagyon vicces – forgatta a szemét Lex. – Nem véletlenül
van az az útmutató. Tudod, hány lány néz rám értetlenül, amikor
pózokról beszélek? Hogy hamarabb végezzünk, vágod?
Ez egyszerre volt lenyűgöző és undorító.
– Szóval – váltottam témát. – Lássunk neki a kiképzésnek,
mert kábé tíz évre való szerveskémia-leckém van.
Lex felsóhajtva felém nyújtotta a kezét.
– Nem – fontam karba a kezemet. – Nincs szükségem
segítségre.
Jó, igazából szükségem volt segítségre, mégpedig szörnyen.
Lex pedig nem csupán okos, hanem egyenesen okleveles zseni.
Legalábbis amikor összeszedi magát. De nem voltam hajlandó
megkérni, hogy fussuk át a házimat csak azért, mert a szerves
kémia nekem kínai.
Megköszörülte a torkát.
Nem moccantam.
Végül felállt, lassan odasétált az asztal végéhez, és kihalászta a
hatalmas táskámból a kémiakönyvet.
– Melyik fejezet?
– Lex...
 – Ha már szerves kémiát tanítok neked, legalább szólíts tanár
úrnak.
– Jól figyelj, Lex! – Odamentem hozzá, hogy kitépjem a
kezéből a könyvemet. – Nem szorultam a segítségedre tavaly,
amikor kis híján megbuktam biológiából, és marhára fix, hogy
most sem szorulok rá. Csak tudjuk le ezt a kiképzést, aztán
hazamegyek csendben szenvedni, oké?
– Oké. – Az asztalra ejtette a könyvemet, aztán minden
átmenet nélkül megragadta a két vállamat, és nekinyomott a
konyhapultnak. Nekivágódott a fenekem. – Mostanáig nőknek
segítettünk a tökéletes partner megtalálásában. Szárnysegédet
játszottunk, hogy a világ idiótái észrevegyék a lányt, aki egész
végig ott volt az orruk előtt.
Miért áll ennyire közel hozzám? Tényleg hozzám kell érnie?
Közöltem a testemmel, hogy tilos reagálnia a közelségére. De
Lex olyan, mint a mágnes. Még akkor is, ha minden
porcikájában gonosz. Működési zavar keletkezett az agyamban,
ahogy a vállamat markolta a hatalmas tenyerével.
– Jó – nyeltem egyet. – És most, hogy már srácoknak is
megengeditek, hogy a Szárnysegéd Bt. ügyfelei legyenek, nekem
lényegében ugyanazt kell csinálni. Fejleszteni az önbizalmukat,
és segíteni nekik megszerezni azt a lányt, aki mindig barátként
tekintett rájuk... vagy ami még rosszabb: észre sem vette őket.
– Az vajon milyen lehet? – töprengett el Lex, és még mindig
nem eresztett. – Ha észre sem veszik az embert? Talán majd
jegyzetelj legközelebb, amikor a fiúk levegőnek néznek.
Újabb sértés.
– Lex – fújtam egyet. – Tudjuk már le!
– Oké! – Egy pillanatra a szemembe nézett, mielőtt
megdörzsölte az orrnyergét, ahol a szemüvege ült. Ez nem szexi.
Tényleg nem. Komolyan. Annyira nem. – Tehát: valahányszor új
ügyfelet fogadunk, kap egy kérdőívet, aztán találkozunk vele egy
nyilvános helyen, majd pedig az emberi érzések erejét, például a
féltékenységét és a kíváncsiságét használjuk fel arra, hogy
felkeltsük a másik érdeklődését. Itt jössz te a képbe. Ha egy lány
látja, hogy az ügyfelünk kívánatos valaki számára, akkor
számára is kívánatossá válik.
– Ilyen egyszerű?
– Kábé – dőlt előre Lex. – De nem szívhatod meg.
– Mit?
– Semmit.
A számhoz hajolt. Kezdett rám ijeszteni. El akartam rohanni,
de sarokba voltam szorítva.
– Lex, ha megcsókolsz, leharapom a nyelvedet. Esküszöm!
– Ha igazából meg akarnálak csókolni – elengedte az egyik
vállamat, és rátapasztotta az ujját a számra –, azt éreznéd. Ez itt
a kiképzés, te kis rusnyaság. – És a szája közeledett.
Rátapasztotta az ajkát az enyémre, majd hátrahúzódott. –
Hmm... – rázta a fejét. – Gaby, ennél kicsivel jobban ki kell majd
nyitnod a szádat. Oké, a srácok hülyék. Azt hiszik, hogy a több
nyelvezés egyenlő a jobb csókkal, pedig ennek a fordítottja igaz.
De ettől még muszáj legalább résnyire nyitni az ajkadat, nem így
összeszorítani, mintha satuban lenne.
– Mi folyik itt? – próbáltam ellökni magamtól.
– Gaby! Ez színtiszta biznisz, hidd el! – forgatta a szemét Lex.
– Ha akarod, végig rajta tarthatod a kezedet a csomagomon.
– Mi van? – csattantam fel.
– Csak hogy minden kétséget kizáróan tudd, hogy egy cseppet
sem indítasz be – közölte gonosz vigyorral. – De tényleg, engem
nem zavar.
– Engem igen!
– Hé, én csak segíteni szeretnék – kuncogott.
– Az nem megoldás, hogy megmarkolom a péniszedet, Lex!
– Fura, hogy ezt mondod, mert gyakran pont ez a megoldás.
 – Utálom a mai napot.
– Az eső miatt? – ráncolta a homlokát.
– Nem, hanem...
– De igen.
– Hagyd abba! – löktem el. – Gyorsan értékeld a csókolózási
képességemet, hogy hazamehessek tanulni.
– Csókolózás, kézfogás, ölelés, bújás, nevetés, kacsintás...
csak pár dolog, amit tökélyre kell fejlesztened – záporoztak
belőle a szörnyű, zsibbasztó kifejezések.
– Siess már! – morogtam beletörődve.
Próbáltam nem foglalkozni a ténnyel, hogy milyen jóképű a
seggfej, aki minden egyes lélegzetvételével sérteget.
– Á... – emelte fel a kezét Lex. – Az ember sohasem sietteti a
csókot.
– És mi van a szenvedélyes csókkal?
– A szenvedélyes csók sem sietős, hanem eszeveszett. Bakker,
te semmit sem tudsz?
Éreztem, hogy felforrósodik az arcom.
– Hány fiúval csókolóztál eddig, Gaby?
– Sokkal!
Öttel. Öttel csókolóztam.
– Még a nyakad is elpirul, amikor kamuzol – fogta meg az
államat Lex, és megint közel hajolt hozzám. – Nyisd ki!
A szájára sóhajtva ellazítottam az ajkamat, és hagytam, hogy
bekússzon a nyelve.
– Kicsivel jobban, Gaby – húzódott hátra, bosszúsan ráncolva
a homlokát. – A srácok szeretik érezni a hajlandóságot.
Nyitva tartottam a szememet.
Ő is.
Nem akartam, hogy azt higgye, odavagyok a dologért,
különben biztos azt hitte volna. Csakhogy a szemem nyitva
tartásával elég veszélyes lett az egész: néztem, ahogy ő néz, és
éreztem a nyelvét.
Megborzongtam.
– Fázol? – tért vissza a képére a hülye önelégült vigyor.
– Frigid vagyok – csaptam le a labdát, mielőtt ő tette volna
meg.
– Olvasol a gondolataimban – bólintott komolyan. – Most
pedig hagyd abba a picsogást, hadd tanítsalak meg csókolózni.
– Tudok csókolózni!
Fogalmam sincs, mi jött rám. Talán bizonyítási vágy vagy a
szitu miatti stressz. Muszáj volt folytatnom a sulit, és utáltam,
hogy ez rajta múlik. A nyakát átkarolva úgy ráugrottam, hogy
összeütközött a csípőnk, és akkora hévvel kezdtem falni a száját,
amekkorával csak tudtam. Ezúttal behunytam a szememet, és
beleadtam mindent.
Lex felmordult, nekinyomott a konyhapultnak. Ahogy a
fenekem hozzácsapódott a pult széléhez, Lex benyomult a
számba a nyelvével, aztán beletúrt a hajamba, és kiszabadította a
lófarokból. Közben testhelyzetet váltottunk. Már más szögből
követelt gyötrő csókot az ajka, és még durvábban húzta a
hajamat.
A pólóját megmarkolva közelebb húztam, és kis híján
hátraestem a mosogatóba. Pont, amikor már fennállt a veszély,
hogy belefeledkezem életem talán legjobb csókjába, ráharaptam
az alsó ajkára.
Ez pedig nem úgy sült el, ahogy terveztem. Egyáltalán nem.
Fejben jó ötletnek tűnt felbosszantani, mire ő majd meghátrál
és békén hagy.
Semmi ilyesmi nem történt.
Messze nem.
Felszisszenve húzódott hátra, lángoló tekintettel. Egy
örökkévalóságig tartó másodpercig habozott, én pedig
várakoztam. Mindketten a határán voltunk valaminek.
Megnyalta az ajkát, utánoztam, mire lecsapott, akár egy kígyó.
Vadul egybeforrt a szánk. Annyira, hogy tutira megsebezte a
számat, és egészen a szívem mélyéig hatolt.
Amikor hozzám préselődött a hatalmas merevedése, akkor
jöttem rá, hogy vagy bele kell rúgnom, vagy ki kell szabadulnom,
mielőtt többé válna számomra gyűlölt ellenségnél.
Teljes erőből ellöktem.
– Mi a francért haraptál meg? – tántorodott hátra hullámzó
mellkassal.
– Azt mondtad, hogy úgysem indulsz be! – vágtam vissza a
melegítőnadrágjára mutatva.
– Azt azelőtt mondtam, hogy megharaptál – felelte gúnyos
vigyorral. – Ha a fogak előkerülnek, akkor a szabályoknak lőttek,
Napsugaram.
– Ne hívj így! – Leugrottam a konyhapultról, és odasiettem a
táskámhoz. – Na, végeztünk? Átmentem?
Lex mögém állt. Éreztem a teste melegét.
– Igazad volt – suttogott a fülembe előrehajolva. – Tudsz
csókolózni.
– Ezt vegyem bóknak? – fordultam szembe vele elkerekedett
szemmel.
– Nem – egyenesedett fel. – Ez az igazság. Az igazság nem
számít bóknak. Te tényleg nem tudsz semmit a pasikról, igaz? –
fürkészett oldalra biccentett fejjel.
– Ládaszámra kéne vennem az aszpirint, mert annyiszor
kapok fejfájást tőled.
Behunytam a szememet, és összecsippentettem az
orrnyergemet. Lex közönyös képpel vállat vont.
– Most megyek. Holnap folytathatjuk a gyakorlást. Ha
akarod, akár egész nap. Csak egy órám lesz reggel, de addigra
meg kell csinálnom a házit. Különben stresszelni fogok miatta.
– Remek.
 Előkapta a mobilját egy önelégült vigyor kíséretében.
– Akkor holnap? – kérdeztem.
Nem válaszolt, csak folytatta az SMS-ezést.
– Lex, a liba várhat. Oké a holnap?
– Aha – sóhajtott fel. – Addig átküldöm neked az ügyfelek
listáját. Be kell magolnod. Holnap csináltatunk egy vérképet,
aztán íratunk fel fogamzásgátlót...
– MI VAN? – üvöltöttem.
– Haha – dobta le a telefonját a konyhapultra. – Vicceltem,
Gaby. Jesszusom, te tényleg azt hitted, hogy elkurvítanálak?
– Igen.
– Ne aggódj! Csak akkor tenném meg, ha nagyon jó ajánlatot
kapnánk.
– Szia, Lex.
– Holnap, Napsugaram.
 HARMADIK FEJEZET

LEX

NEM IS VOLT SEMMIFÉLE SMS. Csak úgy tettem, mintha

üzenetet írnék, hogy Gaby eltakarodjon a házamból.
A tervem – miszerint zavarba hozom, amitől meghátrál, és
sikítva elrohan – totál a visszájára sült el, és tüzes kéjvággyá
fajult. Arra számítottam, hogy kibújik a csók alól, megijed és
kiabálni fog. Basszus, még az is eszembe jutott, hogy talán ki kell
hívni a rendőröket, hogy megmentsenek tőle. Ehelyett
visszacsókolt.
A franc egye meg!
Most megint négy évbe telik, mire elfelejtem, milyen érzés,
amikor egybeforr a szája az enyémmel?
Abban a pillanatban, ahogy bevágódott az ajtó,
megkönnyebbülten felsóhajtottam. Elveszítettem a
hidegvéremet a csóktól. Annyira, hogy a kiüresedett szívem
gyászba borult, amiért el kellett válnom forró ajkától. De itt vége
is a dolognak. Hidd el, egyetlen porcikám sem reménykedik
abban, hogy Gaby lesz az a lány, aki olyan hosszú ideig fenntartja
az érdeklődésemet, hogy az „elköteleződés” szót is kiejtem,
miközben egy istenverte piknikkosárral szökdécselünk végig a
parkon.
Csak nem vagyok hozzászokva az olyan lányokhoz, akik így
csókolnak.
Szenvedélyesen.
És sohasem én vagyok az, aki csókol. Engem csókolnak. Ez azt
is jelenti, hogy jó sok csókot kaptam már életemben, de egyiktől
sem vakított el annyira a vágy, hogy egyedül csak a szex, a szex
és a szex járjon a túlhuzalozott agyamban.
Ne érts félre, alapból is folyton a szexre gondolok, de mindig
akadnak mellette képletek, kódrészletek, ötletek és teendőlisták
is. Bakker, nem szégyellem elárulni, hogy a legutóbbi csaj, akivel
lefeküdtem, kis híján segített megoldanom a világot sújtó
éhínséget. Annyira rohadtul unatkoztam, hogy egyszer tuti bele
is aludtam. És ő még akkor sem rúgott ki az ágyból.
Mert pont olyan önző volt, mint én. Mindig akad pár ilyen a
sok közül, akik pontosan annyira kihasználnak, amennyire én
őket... ha nem jobban.
A szex csak egy képlet, amit ugyanúgy briliánsan oldok meg.
És az orgazmus? Az pedig egyszerű matematikai egyenlet, amit
tökélyre fejlesztettem. És ha van egy jóképű fazon, aki tényleg
tudja, hová kell nyalni, mikor kell szünetet tartani, és hogyan
kell szívogatni... hát, akkor gyorsan elterjed a híre.
Tényleg elgondolkodtató, mit művel az összes többi pasas az
ágyban, ha ilyen sok nő él ennyire kielégületlenül.
– Helló! – lépett be Ian a közös házunkba. Becsukódott
mögötte az ajtó. – Gaby itt volt?
Ja, de még mennyire!
Oldalra biccentett fejjel végignéztem az asztalon. Ja, biztos
elbírna kettőnket. Gaby biztos leszúrna a ceruzájával, ha tudná,
mi jár a fejemben.
De hát ő harapott meg engem.
Ami szexi volt.
Még akkor is, ha úgy fájt, mint a pokol tüze.
– Aha, itt volt, és csókolóztunk – nyúltam a vizespalack után.
Éppen akkor emeltem a számhoz, amikor Ian arcán láthatóvá
vált, hogy eljutott az agyáig a mondatom.
– Bocs, de mi van? Csókolóztatok? – kapaszkodott bele a
konyhapult szélébe.
– Kiképzés.
Ez csak apró hazugság volt. Kegyes hazugság, de mindegy.
Belenyúltam az asztalon heverő mappába, és Ian felé toltam a
legfelső lapot a Szárnysegéd Bt. szolgáltatásaira frissen
jelentkezők listájáról.
– Nekem nincs időm erre a sok szarságra, és nyilván te sem
akarsz annyit foglalkozni az ügyfelekkel Blake miatt. – Egy
pillanatra elhallgattam, aztán levettem a szemüvegemet. – Túl
gyorsan növekszünk, Ian. A program pedig nem íródik meg
magától.
Komolyan nem hiányzott a tökömnek sem, hogy Ian
megállapodjon valaki mellett. Régen heti három ügyféllel
zsonglőrködött, csupa szingli nővel, akik a nagy Ő-re vártak.
Röhejesen magas volt a sikerességi mutatója. Én egyszerűen
elvégeztem a munkát, és továbbléptem, de neki mindig hegyi
beszédet kellett tartania a csajoknak, és elmagyarázni, hogy
szigorúan munkakapcsolat van közöttük. Páran sírtak is.
Irántam egyik ügyfél sem érzett így.
Talán, mert én nem vagyok annyira együttérző, mint Ian.
Amikor én kinyomtatom egy ügyfél önéletrajzát, és elkezdek vele
dolgozni, az színtisztán üzletről szól. Munka elvégezve és kész.
Ian az adatok láttán füttyentett egyet.
– Ja... azt hiszem, marhára alábecsültük, hogy hány srác
szeretne párkapcsolatban élni.
– Eleinte úgy gondoltam, hogy ez bukta lesz – ismertem be. –
Mégis ki akar egy ember mellett elköteleződni? A mi korunkban?
Ian csúnyán nézett.
Te nyilván nem, mivel a fél egyetemet megdugtad másodéves
korodra. Itt a nevek többsége olyan srácokhoz tartozik, akiknek
sohasem volt komoly barátnőjük, pláne kettőnél több
szexpartnerük.
Minél jobban elgondolkodtam ezen, annál idegesebb lettem.
Úgy kezdtük el ezt a bizniszt, hogy valamennyire talán sikeres
lehet... nem úgy, hogy lassan ez lesz Seattle első számú
társkeresője. Habár csak a hallgatótársainknak kínáljuk a
lehetőséget a Washingtoni Egyetemen, az alkalmazásunk
lényegében olyan lett, mint a Tinder, csak biztonságosabb és
menőbb, értékelési és értesítési rendszerrel. Lehetővé tettük,
hogy bárki letöltse, aki fizet érte. Lényegében háttérellenőrzést
végzünk minden regisztrálónál, és megköveteljük, hogy az igazi
nevét használja az igazi születési dátumával, és igen... a
tajszámát is írja oda. Szívességet teszünk a világnak! Az
alkalmazásunk pont szembemegy az anonimitással. Nemcsak
hogy értesítést küld arról, ha a kedvencnek jelölt emberek közül
valaki a közelben tartózkodik, hanem az illető statisztikája is
rögtön felbukkan: a korától kezdve addig, hogy mi a munkája, a
hobbija, és mit csinált múlt hétvégén. Úgy tűnt, hogy egy olyan
világban, ahol mindenki inkognitóban szeretne maradni, nem
vágynak névtelenségre a társkeresésnél.
A nők azért imádják, mert tényleg megismerhetik az embert a
profilkép mögött. Hamar rájöttünk, hogy az alkalmazás férfi
felhasználóinak többsége meg akar állapodni, és odavan azért,
hogy egy percen belül megtudhatja, mivel foglalkozik a lány, és
megy-e másnap misére.
– Kösz a kedves bókot – forgatta a szemét Ian, aztán kihúzta
az egyik széket, és leült. – Szerinted tényleg Gaby a legjobb jelölt
arra, hogy foglalkozzon ezekkel a srácokkal? Nem volt valami
sok pasija.
– Pontosan – fújtam ki magam megkönnyebbülten. – Végre
úgy látod a dolgokat, ahogy én! Megyek, felhívom, és mondom
neki, hogy már nincs rá szükségünk...
– Hé, hé! – állt fel Ian. – Kell neki ez a munka. Kizárólag ezzel
tud annyit keresni, amennyiből kifizetheti a tandíjat. Csak
baromi jó munkát kell végeznünk, hogy felkészítsük – dobta le
az asztalra a forgatókönyvünket, és rámutatott.
Affene!
– Egy hetem van – motyogtam összeszorított fogakkal. – És
ma csókolóztunk. Tudod te egyáltalán, mennyi időbe telik
párkapcsolati guruvá képezni valakit? Ráadásul utál engem, és
hát... simán belefér, hogy egyikünk nem éli túl ezt a hetet.
Fogadok, hogy mérget rak a kávémba.
Ian mintha még mindig nem lett volna meggyőződve arról,
hogy rossz ötlet volt felvenni Gabyt.
– Meg is halhatok.
Ezzel túl messzire mentem?
– Ne drámázz már ennyit – legyintett Ian. – Az utálat amúgy
kölcsönös. Ő legalább nem fog szánalmas módon rád izgulni,
igaz? – Úgy meredt rám, mintha a vesémbe látna.
– Igaz – feleltem megint totál lelkiismeret-furdalással az első
egyetemi évünkben történt eset miatt. Felálltam, nyújtóztam
egyet. Szörnyen ránk fért a témaváltás. Nem hiányzott, hogy
szemrehányást kapjak tőle valami miatt, amit el sem követtem.
– Blake átjön?
Röplabdaedzésen van, aztán átjön Trónok harcát nézni. Te?
– Á...
A csók után fura hangulatba kerültem, ami azt jelentette,
hogy komoly időtöltésre volt szükségem a számítógépemmel. Az
egyetlen alternatíva az lett volna, ha annyira felhúzom Gabyt,
hogy magától felmondjon, mielőtt idegösszeomlást kap.
– Dolgoznom kell – fejeztem be.
Ian döbbent arckifejezése nem javított a helyzeten.
– És munka alatt azt érted, hogy köpenyre cseréled a
szemüvegedet, és Seattle belvárosában bemeséled egy
szerencsétlen nőnek, hogy csak akkor mentheted meg a világot,
ha lefekszik veled?
– Csak egyszer történt meg... halloweenkor – forgattam a
szememet.
– Az is számít. Hitt neked.
– Jól sikerült a jelmez – vigyorogtam önelégülten. – Persze
hogy hitt nekem.
– Te viselted a cicanadrágot, nem pedig a cicanadrág téged.
Ügyes vagy. – Ian fejcsóválva elsétált. – Próbáld meg távol
tartani a kotnyeles kezedet a kormányzati adatbázistól. Nem
akarom, hogy megint beállítson az FBI.
– Csak egyszer történt meg! – kiabáltam utána.
– Ez az új szöveged? – szólt hátra, mielőtt beintett, és eltűnt a
nappaliban.
Nem foglalkoztam vele. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat az
emeletre, aztán beviharzottam a szobába, amit Ian poénkodva a
magányos elefántcsonttornyomnak hív.
A három monitorom felvillant a sötétben, míg én az ujjaimat
ropogtatva nyújtóztam egyet, és hátradőltem a borszékemben. A
világuralomra törés gondolatai cikáztak a fejemben.
Vagyis nem teljesen.
Legalábbis nem állandóan. De a hackerek kezében
összpontosuló hatalom függőséget okoz.
Távol tartottam magam minden törvénytelen dologtól. Csak
egyszer róttak meg, amikor véletlenül belebotlottam valamibe,
és felhúztam egy bizonyos kormányzati szervet. Az orromra
koppintottak, aztán munkát ajánlottak.
Visszautasítottam.
Még csak elsős voltam. Végképp nem hiányzott, hogy
öltönyösöknek dolgozzak.
– Mihez kezdjünk ma? – doboltam az asztalon az
ujjhegyeimmel.
Valamiért nem hagytak nyugodni a Gabyról szóló képek.
Először azt láttam magam előtt, ahogy az ajkába harap. Aztán
azt, ahogy felnyög a karomban csókolózás közben. Ez persze egy
rendkívül erotikus jelenetté fajult róla: levette a pólóját, és
hívogató mozdulatot tett a kezével. A jó életbe!
Nem hiányzott ez nekem.
Ránéztem az órára. Még csak délelőtt tíz óra. Hirtelen megint
a forgatókönyvre terelődtek a gondolataim. Ian gyakorlati
kiképzést akar Gabynak, hogy bebizonyosodjon, el tudja végezni
a munkát? Elhatároztam, hogy picit változtatok a módszeremen.
Miért könnyítsem meg Gaby dolgát azzal, hogy odaadom neki az
útmutatót, amit Iannel elsős korunk óta fejből tudunk?
Elvigyorodtam, bár támadt egy kis bűntudatom a gondolattól,
hogy rögtön kicseszek vele, pedig még nem is kezdett dolgozni.
Mindegy. Kezdjük ott, hogy az ő hibája. Ha nincs a leckéje,
akkor az egész kiképzést megoldottuk volna egyszerre. Helyette
eliszkolt, mint egy kisegér, én pedig stresszelhetek, hogy mikor
lesz időm a kiképzésére a hét további részében. Minden egyes
vele töltött perc gyengíti a szuperképességemet, legalábbis úgy
érzem. Egy gazfickó nem sok fényt bír el, az lefagyasztja.
Mértékletesség! Kis, emészthető adagokat kell kapnom Gabyból.
– Hmmm...
Megnyitottam gyorsan a tanulmányi rendszert, bepötyögtem
Gaby felhasználónevét, és feltörtem a jelszavát, hogy
megnézzem az órarendjét. Másodpercek alatt sikerült. A
homlokomat ráncolva bámultam, hogy mennyire túlterhelt.
Csaknem annyira, mint én. Elvileg nem végezhetett volna velünk
egyszerre, de felvett egy nyári kurzust meg a Washingtoni
Egyetem orvosi előkészítő gyakornoki programját, szóval jó úton
járt afelé, hogy néhány hónapon belül mégis végezzen – már ha
sikerülnek a hátralévő tárgyai.
Megnéztem, milyen félévközi jegyeket kapott ebben a
szemeszterben. Biológiából alig hármas. Bakker, hajszálon
múlik, hogy megszívja-e! Ez törzsanyag.
A következő a szerves kémia volt. Kettes.
Tényleg úgy állt, hogy szét kell tanulnia az agyát, ha javítani
akar belőle.
Én álmomból felkeltve is tudom a szerves kémiát.
Eljátszottam a gondolattal, hogy ha segítenék neki, azzal
igazából magamon segítenék, mert akkor ráérne lenyomni a
kiképzést.
Ami nagyban megkönnyítené gonosz tervem kivitelezését:
segítek neki a tanulásban, elnyerem a bizalmát, aztán ráveszem,
hogy mondjon fel. Vagy hogy öljön meg álmomban.
Muszáj eltávolítanom. Korábban simán elkerültem, mert nem
találkoztam vele mindennap. Végképp nem hiányzott, hogy Ian
lenyiszálja a golyóimat, amiért nem úgy nézek Gabyra.
Amit egyébként már el is követtem.
Mert hát Gabyról van szó.
Mekkora barom vagyok!
Ránéztem a villogó kurzorra.
Lényegében abszolút önző az indokom.
Ezzel együtt tudok élni.
Gyorsan fogtam a kulcscsomómat meg a mobilomat, és
közöltem a segghülye testemmel, hogy ne bizseregjen az
izgalomtól, mert nem kufircolni indulok.
A szellemileg hátrányos helyzetűek javára jótékonykodom.
 NEGYEDIK FEJEZET

GABY

MÉG CSAK DÉLELŐTT TIZENEGY VOLT, és szúrt a szemem a

visszatartott könnyektől. Néztem a szöveget, de nem értettem
belőle semmit, úgyhogy újra kellett olvasnom részeket.
Legszívesebben szó szerint belevertem volna a fejemet a nagyon
drága és nagyon nehéz tankönyvbe.
Fánkot akartam.
Nem is akármilyen fánkot, hanem áfonyásat, amelyik
függetlenül attól, hogy milyen szar napom van, emlékeztet rá,
hogy a cukor mindig vigaszt nyújt.
Megindult a nyálelválasztásom.
Koncentrálj, Gaby, küszködtem tíz oldal után. Nyolcvanat
kellett elolvasnom. Ráadásul annak tetejébe, hogy nem értek
semmit, még ott volt az a csók.
És a harapás.
És a... ööö... keménység.
– Neeeem! – siránkoztam a könyvet összecsapva.
 Nem vagyok hajlandó erre gondolni. Nem akarok emlékezni
rá, hogy milyen érzés volt, amikor Lex hozzám préselődött.
Felsikkantva a halántékomhoz nyomtam az ujjhegyeimet, és
háromig számolva légzőgyakorlatot végeztem. Muszáj
összpontosítanom! Kávé! Csinálnom kell egy adag kávét. Attól
mindig jobbra fordulnak a dolgok.
Letettem a könyvet meg a szövegkiemelőket a
dohányzóasztalra, és felálltam. Ekkor csengettek.
Tudtam, hogy a lakótársam, Serena nem fogja kinyitni. Ő
sohasem nyit ajtót. Mint ahogy szépen megfeledkezik arról is,
hogy mikor kéne neki kivinnie a szemetet, és mikor kell lakbért
fizetnie.
– Nyitom! – kiáltottam, és már fel is téptem az ajtót.
– Mit, a combjaidat? – dugta be a fejét Lex.
– Pöcs – hunyorogtam rá.
– Az bizony jókora – bólintott. – És ha esetleg szeretnéd
feljegyezni az erősségeimet, akkor jelzem, hogy a nyelvemmel is
tudok olyan trükköt, ami...
– Miért jöttél, Lex?
Turbó fokozatra kapcsolt a nyugtalanságom, ahogy nagydarab
testével átlépte a küszöböt, és felemelt egy kis barna zacskót meg
egy Starbucks-kávét.
– Francba! – dobbantottam a lábammal. – Mit műveltél, Lex?
De most komolyan! Kinyírtad Iant? Azért hoztál ajándékot?
Vagy hashajtót raktál a fánkba? A kávémba? Mindkettőbe? –
mordultam fel. – Gúnyt űz velem a sors, mert semmi másra nem
vágyom, mint egy péksüteményre. Egytől tízig terjedő skálán
mennyi hashajtóról beszélünk? – fixíroztam a zacskót.
Elképzeltem, hogy a fánk van benne, ami után sóvárgok. Szinte
már folyt a nyálam. – Lehet, hogy megéri.
Lex a szabad kezét felemelve összecsippentette a számat,
amitől hirtelen úgy néztem ki, mint egy kacsa.
 – Először is, elég nehéz hashajtót rakni egy süteménybe, mert
elrontja az állagát. Másodszor, a péksütitől nagy lesz a segged,
szóval nem kell mérget rakjak bele ahhoz, hogy durva legyen.
Nagyon szívesen – tolta az arcomba a zacskót, miután
elengedett.
– Nem köszönöm meg – morogtam. Megcsapott az áfonyás
fánk illata. Ez olvas a gondolataimban? Nem vagyok hajlandó
azon agyalni, hogy ez mit jelent. – Még meleg – szimatoltam
bele a levegőbe.
– Mint a szívem – kacsintott Lex.
– Imádom a vicceidet – sóhajtottam fel. – Legközelebb azzal
jössz, hogy segítettél egy idős néninek átmenni az úttesten,
mielőtt lemenekítetted a macskáját egy óriási tölgyfáról, és
mindezért a város díszpolgára lettél.
Lex ügyet sem vetett rám, folytatta az utat a nappali felé. Az
asztal előtt megállt, felkapta a tankönyvemet, az ölébe vette, és
leült a kanapéra.
– Nem hívtalak be – közöltem fánkkal teli szájjal.
– Morzsás a felsőd, és úgy nézel ki, mint egy kiéhezett hiéna.
Rágd meg, Gaby! Nem fog elszaladni, amíg lenyeled.
Grimaszoltam.
– Láttam – kántálta. A könyvben lapozgatott, lerúgta a
cipőjét, és feltette a büdös zoknis patáját a kanapémra. De kinek
is akarom ezt bemesélni? Messze nem volt rajta semmi büdös
vagy undorító. A zoknija valószínűleg ahhoz is elég tiszta volt,
hogy megnyaljam. – Siess az evéssel, hogy tudjunk tanulni.
– Nem tanulunk! – ettem tovább a fánkot. Oké,
szánalomfánk, és biztos menni fog tőle a hasam, de átkozottul
finom. – Én tanulok, te pedig elmész! Vagy Serenához jöttél?
Volt egy egyéjszakás kalandja a lakótársammal, aki sokáig
emlegette, hogy Lex egyetlen nyalintással megváltoztatta az
életét. Túl prűd voltam megkérdezni, hogy ez mit jelent, úgyhogy
inkább bólogatva témát váltottam, a lakbérre, amit mindig késve
köhögött ki.
– Alig lesz meg a kettesed szerves kémiából – mondta Lex
unott hangon, és az ujját megnyalva megint lapozott. – Nem
hagyhatom, hogy kibukj a suliból normális karrierlehetőség meg
pénz nélkül, és kénytelen legyél belevágni a nagyon jövedelmező
sztriptíztáncosnői hivatásba. Nem mintha sok esélyed lenne –
nézett fel fintorogva a könyvből. – A legtöbb táncosnő nőnek néz
ki. Tudod, igazi mellekkel az ilyen izék helyett, amiket te hordasz
ott elöl.
Nem voltam hajlandó szégyenemben karba fonni magam előtt
a kezemet.
– Te akkor sem ismernéd fel az igazi melleket, ha
belenyomnák őket a képedbe, mert csak plasztikcsajokkal
szoktál lefeküdni!
– Jaj, tényleg azt csinálják! – tört ki belőle a nevetés. –
Belenyomják a képembe. Aztán én nyomom oda a képemet.
Olyan, mint egy násztánc. Van erről pár videóm, ha odavagy az
ilyesmiért, te rossz kislány.
– Az, hogy megeszem a fánkodat, még nem jelenti azt, hogy
pornográf felvételeket akarok nézni rólad! Összehánynálak
áfonyával.
– Nem az első eset lenne, hogy lehánysz.
Felforrósodott az arcom, és kiszáradt a fánkkal teli szám. Lex
csakis és kizárólag akkor volt kedves velem, amikor a múlt
félévben azt hittem, hogy sertésinfluenzában haldoklom.
Igazából csak gyomorfertőzés volt, de mivel tapasztalta, hogy Ian
milyen beteg lett a vírustól, ezért beköltözött hozzám, amíg
jobban nem lettem.
– Békével jöttem – nyitott be az ajtón Lex, megadóan
feltartva egy kajás zacskót, majd rám pillantva elkáromkodta
magát. – Gaby, ettél te egyáltalán valamit?
 Homályosan láttam, és nagyon melegem volt.
– Nem emlékszem.
– Francba!
Éreztem, hogy erős karok fonódnak körém, és felemelnek a
levegőbe. Reszketni kezdtem.
– Te megfősz.
– Tegyél le – suttogtam rekedten.
Jártányi erőm sem volt, és azt hittem, hallucinálok, ha Lex
visz fel a lépcsőn anélkül, hogy direkt leejtene.
A lábával kinyitotta a fürdőszoba ajtaját, letett a
vécéülőkére, aztán kinyitotta a zuhanyt, és nekiállt levenni a
pólóját.
Olyan gyenge voltam, hogy csak a kockás hasát bírtam
bámulni. Eltöprengtem rajta, hogy egy informatikushallgató
hogyan lehet ennyire szexi ruha nélkül.
Miután már csak a fekete bokszeralsó maradt rajta,
megfogta a felsőmet. Nyöszörögtem egy erőtlen nemet, de pont
annyira hidegen hagyta, mint bármi más, amit kiejtettem a
számon. Vacogott a fogam, amikor felemelt, és lehúzta a
sortomat. Semmi más nem maradt rajtam, csak a bugyim és a
fekete sportmelltartóm.
– Próbálj meg nem sikítani – dörmögte az orra alatt, aztán
belépett velem a zuhany alá.
Borzasztó volt a hideg víz: rögtön belemélyesztettem a
körmeimet Lexbe, és ficánkolva próbáltam kiszabadulni, de
szorosan fogott az izmos karjával. Mozdulni se nagyon tudtam.
Maga volt a pokol.
Vigasztalhatatlanul zokogni kezdtem. Ezer éve nem voltam
ennyire beteg. Csak az anyukámat akartam, meg húslevest
enni. Mit kaptam helyette! A kis híján pucér Lexet meg hideg
zuhanyt.
Lex leültetett, és a karomat simogatta.
 – Csak leviszem a lázadat, Gaby. Utána kapsz egy kis levest,
ígérem.
– Csillagtésztával? – pislogtam fel rá. – Csirkehússal és
csillagtésztával? – Aha – felelte olyan mély hangon, amit nem
igazán tudtam hová tenni, és megköszörülte a torkát. – Te a
legjobbat érdemled.
– Hallucinálok – láttam be.
– Tényleg? – kérdezte gúnyos vigyorral. – És eddig milyen?
– Hideg – borzongtam meg, és az erős mellkasát súroltam a
kezemmel. – És kemény.
Találkozott a tekintetünk. Egy röpke pillanatra éreztem a
motoszkáló húzóerőt, mintha a minket összekötő láthatatlan
fonal hirtelen kigyulladt volna, közelebb vonva bennünket
egymáshoz. De amilyen gyorsan jött az érzés, ő úgy hunyta be
a szemét, és hátrált el.
– Gyere, segítek megszárítkozni. Utána ehetsz. A véznaság
nem áll jól neked.
– Na, most meg túl sovány vagyok? – ráncoltam a
homlokomat.
– Erre mit mondjak? Nehéz a kedvemre tenni – vigyorgott.
– Az biztos – morgolódtam.
Kisegített a zuhany alól.
A következő két nap maga volt a pokol: lázzal és Lexszel.
Annyira fullasztó volt az érzés, hogy egyszer még ki is zártam
őt a házból. Kihívta a rohadt rendőröket.
Hogy milyen indokkal? Mert aggódott. Ebben erősen
kételkedtem.
Megráztam a fejemet, hogy szabaduljak az emlékképtől.
Ekkor hasított belém a felismerés.
– Seggfej! – közöltem teli szájjal, kis híján megfulladva egy
szem áfonyától. – Feltörted a tanulmányi rendszert, mi?
– Ez olyan csúnya kifejezés – vigyorodott el büszkén Lex. –
Egyszerűen csak kikerültem pár jelszót, hogy mindkettőnk
számára hasznos információkat szerezzek.
Belekortyoltam az erős kávéba, és kis híján felsóhajtottam a
megkönnyebbüléstől.
– Finom?
– Az ajándék nem változtat semmin. Attól még feltörted a
fiókomat. Tudtam, hogy valami rosszat csináltál. Mindig akkor
hozol kaját, amikor bocsánatot akarsz kérni... ami egyébként
ritkaság, mert saját bevallásod szerint sohasem szoktad elcseszni
a dolgokat, csak megbotlasz néha.
– Imádom, amikor egy csaj kívül-belül ismer. – Továbbra is
vigyorogva összekulcsolta a kezét a tarkójánál. – Az ajándékot
pedig azért kaptad, mert tudom, hogy elfelejtettél reggelizni...
már megint.
Elfordítottam a fejemet. Nem akartam megadni neki azt az
örömöt, hogy lássa rajtam: igaza volt. Ettem tovább a
szánalomfánkot. Mindig elfelejtek enni, amikor ideges vagyok a
suli miatt.
– Szóval... – ütögette meg a könyvet az ujjával. – Tudom,
hogy sohasem fogod kimondani, de szükséged van rám. Essünk
túl ezen a fincsi poklon, hogy folytathassam őlúzerséged
kiképzését.
Még mindig csörgött a nyálam a fánktól, és a testem
ellentmondott a józan észnek, amikor odacaplattam a
kanapéhoz, és szúrós pillantást vetettem Lex lábára.
– Oké – sóhajtott fel, és lassan letette a lábát a kanapé
széléről. – Most boldog vagy?
– Szoktam én boldog lenni a társaságodban?
– Ha most az vagy, akkor biztos azért, mert füvet raktam a
fánkodba. Meglepi! – közölte a tankönyvből fel sem nézve.
– Nem... – szorult össze a gyomrom.
– Tényleg nem – pillantott fel. Gonosz vigyorba torzultak
tökéletes vonásai. – De lásd be, jó poén lenne.
Meg kellett őriznem a nyugalmamat.
Ha reagálok rá, még tényleg megcsinálja. Vállat vontam, és
csevegő hangon folytattam.
– Szomorú, hogy csak akkor boldogulsz velem, ha be vagyok
drogozva, Lex. De tényleg.
– Van egy morzsa a bal ciciden – sandított fel. – Levenném,
de nem akarok hozzáérni egyik olyan részedhez sem, ami vadul
reagálna a simogatásomra, érted.
Morogva káromkodtam egyet.
– Pff... gyerünk ezzel a tanulás dologgal! Jó lenne, ha minél
hamarabb lelépnél, én pedig nekiállhatnék, hogy annyi bort
vedeljek, amennyi a súlyom.
– Az kurva sok bor, csak mondom.
– Lex!
– Szerves kémia – emelte fel a könyvet. – Segítek, hogy
kevesebb mint fél óra alatt profi legyél ebben a fejezetben, de
meg kell tenned valamit cserébe.
– Nem szoplak le.
– Mintha valaha is kényszert kellene alkalmaznom... –
szűkült résnyire a szeme.
Patthelyzet alakult ki, egymásra meredtünk. Az én tekintetem
dühös volt, mert felhúzta az agyamat. Ő nyugodtnak tűnt. Ha
pislogok, ő nyer. Tágra nyitva tartottam a szememet. Figyeltem
és várakoztam. Megrándult a felső ajka. Miért van az, hogy a
helyes példányok mind gonosz erőt birtokolnak?
Karba fontam a kezemet.
Elidőzött a tekintete a számon, mielőtt megköszörülte a
torkát, és lenézett a könyvre. Megütögette az öklével, aztán
megszólalt:
– Segítek megérteni az összes bonyolult dolgot, és a nap
hátralévő részére az enyém vagy. Kiképezlek.
 Az egész testemen eluralkodott a pánik, de lehet, hogy csak a
füves fánk miatt. A vele töltött idő nemcsak érzelmileg ártalmas
és kimerítő, hanem szó szerint megváltoztat. Sohasem
búcsúztam el úgy Lextől, hogy ugyanaz maradtam, aki előtte
voltam.
De át kellett mennem a tárgyból, és már így is lemaradtam.
– Rendben – szegtem fel az államat megjátszott
magabiztossággal. – De nincs több csókolózás vagy bármilyen
érintés.
– Nem tudlak kiképezni úgy, hogy nem szerzel kézzelfogható
tapasztalatot, Gaby. És biztosra veszem, hogy a legutóbbi srác,
aki hozzád ért, az a nagyon fura emo gyerek volt, aki azt mondta,
hogy sajtszagod van.
– Lex! – Azzal nyugtattam le magamat, hogy elképzeltem,
ahogy elüti egy prostikkal teli partibusz. Valamiért nagyon
tetszett, hogy a saját bűne okozná a vesztét. – Joshnak hívták, és
nagyon kedves volt.
Tessék, ez higgadtan és összeszedetten hangzott.
– Jó – bólintott Lex előredőlve. – Akkor tényleg nem
elevenítjük fel azt a romantikus pillanatot, amikor Josh lehajolt,
hogy megcsókoljon, majd közölte, hogy fetasajtszagú a hajad, és
könnyekben tört ki?
– Ezt turofóbiának hívják, és létező dolog, Lex!
– A sajttól való félelem... – bólintott Lex. Büszke arckifejezés
ült ki a képére. – Amit különböző sajtféléktől való félelemként is
lehet diagnosztizálni, és átcsaphat xantofóbiába, a sárga színtől
való félelembe...
Lex olyan gyorsan beszélt, mintha beírtam volna a „fóbiák”
kifejezést a keresőbe.
– Mit akarsz ezzel mondani? – fújtam egyet.
– Hogy mit akarok mondani? – röhögte el magát Lex.
Vakítóan fehér fogai láttán összeszorult a gyomrom
valamiért. Olyan fájdalomszerű érzés volt. Nem a jobbik fajta,
hanem az, amelyikről eszembe jutott, milyen érzés volt a szája, a
fene egye meg...
– Azt akarom mondani, hogy abszolút érthető lenne, ha egy
magadfajtának fallofóbiája lenne – biccentette oldalra a fejét.
– Az az „f” betűtől való félelem?
– Nem – vakarta meg az állát Lex. – Az a férfi nemi szervtől
való félelem. De ne aggódj, segítek túllépni rajta. Az első alkalom
mindenkinek ijesztő. Olyan, mint amikor letépjük a sebtapaszt.
– Ian életére esküszöm, ha megmutatod a péniszedet,
rácsapok a kezemmel. És nem kellemes csapás lesz, hanem
olyan, amitől elvonszolod a miniatűr hímtagodat a szoba másik
végébe, ahol a macskám valószínűleg lehugyozza, és elintézi,
hogy egyetlen nő se érjen hozzád soha többé. Eunuch –
préseltem ki összeszorított fogaim között. – Az leszel, eunuch.
De figyi, ha ez tetszik neked, és van kedved egy kis vaduláshoz,
akkor mindenképp húzd le a slicced, Casanova!
– Szóval... – bólintott sokatmondóan Lex, mintha megtudott
volna egy piszkos titkot. – Van egy macskás szexfantáziád? Jó
tudni.
– Ennyit szűrtél le az egészből? Hogy azt akarom, hogy
macskának öltözz?
– Még nyomnék is egy dalt a musicalből pont, mielőtt elélve...
– Lex! – A szájára tapasztottam a kezemet, és a fejemet
ráztam. – Kinyírlak.
– Ezt naponta minimum tízszer mondod. Már nincs hatása,
Napsugaram.
– Inkább nézzünk át néhány oldalt – léptem tőle távolabb. –
Értesd meg velem, villants egy kis Lex-varázslatot, aztán
beszélhetünk a szexuális fóbiákról.
– Megígéred? – nyalta meg az ajkát.
MAGYARÁZD EL! – nyomtam a kezébe a könyvet. – És lehet,
hogy nem nyírlak ki.
– Szupcsi.
– Azt mondtam, hogy lehet.
– Nem aggódom. Zseni vagyok.
– Mégis sikerült herpeszt begyűjtened.
Lex a szemét forgatva felkapta a könyvet, és megköszörülte a
torkát. – Adj húsz percet, és oda-vissza vágod az egészet.
– A lányoknak is ezt szoktad mondani az ágyban?
– Igazából, ja – ráncolta a homlokát. – De velük csak öt vagy
tíz percre van szükségem.
Hosszúnak ígérkezett a délelőtt, és még hosszabbnak a nap.
 ÖTÖDIK FEJEZET

LEX

AMINEK HÚSZ PERCIG kellett volna tartania, huszonkettőig

tartott. Ez idegesített, mert általában nem tévedek. De ha Gaby
nem emelte volna fel a kezét minden második mondatnál, akkor
nem kellett volna állandóan megállnom, hogy közöljem vele,
rohadtul tegye le. Végül rám tört az idegbaj, úgyhogy ráültem
mindkét kezére, megragadtam az arcát, és úgy magyaráztam el
az utolsó két pontot.
Láttam rajta, hogy melyik pillanatban értette meg az
elméletet. Elkerekedett a szeme, aztán kiült az arcára a tipikus
gabys vigyor, de olyan széles, hogy résnyire szűkült a tekintete.
Mindig így mosolyog: az egész arcával. Ha valaki mutatna egy
fényképet, amin csak a szeme látszik, és megkérdezné, hogy
éppen boldog vagy szomorú, simán eltalálnám. Nem mintha
bárkinek is beváltanám ezt. Bakker, még saját magamnak is
nehéz volt bevallani.
– Na... – dörzsöltem össze a tenyeremet. – Van még kérdés?
 – Ezt hogy?
– Ennél pontosabban kéne fogalmaznod, Napsugaram –
pillantottam le az összegző kérdésekre a homlokomat ráncolva.
Gaby felállt, és a karját felemelve nyújtózott egy nagyot.
Direkt elfordítottam a fejemet.
– Komolyan használnod kéne dezodort – motyogtam az
orrom alatt.
Orrba talált egy párna, amitől könnybe lábadt a szemem.
– Hogy érthet egy informatika szakos a szerves kémiához?
– Könnyen – vontam vállat. – Unatkoztam a gimiben,
úgyhogy folyton emelt szintű órákra küldtek. Aztán a tanáraim
rájöttek, hogy többnyire zenehallgatással és az osztálytársaim
pálcikaember-alteregójának a megrajzolásával töltöm az időt.
Mondták anyának, hogy vagy írasson be keményebb órákra az
utolsó évre, vagy vegyen ki a suliból. A keményebb órákat
választottam – idéztem fel gonosz vigyorral. – Mindig a
keményet választom...
Gaby válasz helyett csak csípőre tette a kezét. Nem voltam
hajlandó ennek a mozdulatnak bedőlni, bár a legtöbb srác
képtelen lett volna ellenállni. Amikor egy csaj csípőre teszi a
kezét, az olyan, mintha piros reflektorral egy hatalmas nyilat
vetítene magára: NÉZZ IDE!
Nem néztem oda. Ezért díjat érdemelnék, mert elég csinos
volt a farmere. Bő, de csinos.
– Gaby, igyekszem a lehető legudvariasabban fogalmazni, de
ha ez nem direkt fiús fazonú farmer, akkor újat kéne venned.
A homlokát ráncolva lenézett. Ráncolódott a nadrágja
térdben és csípőben. Mi a fene? Azzal cukkoltam, hogy hízik, de
valójában az ellenkezője igaz. Basszuskulcs! Anorexiás lett a
beszólásaim miatt? Szorítani kezdett a mellkasom a pániktól,
ami kisugárzott a karomba, a lábamba és még az ujjhegyeimbe
is. Gondolkodás nélkül talpra ugrottam.
 – Ennünk kéne, mielőtt nekilátunk a munkának.
– De most ettem egy fánkot – ásított Gaby a táskáját felkapva.
– Egy korodbeli nőnek átlagosan naponta
ezernyolcszáznegyvennyolc kilokalóriára van szüksége,
plusz-mínusz egy kevésre. Ez a mozgásmennyiségtől, az
anyagcserétől és az ülve töltött időtől függ.
– Köszönöm, Siri. Nem emlékszem, hogy elindítottalak volna,
de mindig rohadt segítőkész vagy.
Vicces lexizmus. Szörnyen furcsa szokásom szerint hajlamos
vagyok random adatokkal dobálózni, ha feszült vagy ideges
vagyok. Ami valójában soha nem vagyok.
A franc essen Gabyba! Totál kicsúszott miatta a lábam alól a
talaj! A mentális egészségem érdekében muszáj volt lezárni ezt a
kiképzőnapot, hogy visszatérhessek a kis fekete noteszemhez,
amiben kiéhezett nők telefonszámai sorakoznak, akiknek soha
nem jelentett problémát, hogy a karjaikban töltsem az éjszakát,
aztán meg néhány óra múlva ráugorjanak valaki másra.
Nem mintha bírnám a női karokat.
Túlságosan kapaszkodnak.
Ez nem tetszik.
– Hagyd abba a rinyálást! Egy nap kétszer is megetetlek. Meg
kéne csókolnod a lábam nyomát. Csóró vagy? Zacskós levest
eszel meg krumplis tésztát?
Végignéztem az üres konyhapultján, aztán eszembe jutott a
konyhaszekrény. Benéztem, hogy van-e legalább valami
konzerve. Mi a fene? Tudom, hogy szűkös a kerete, de kajára
még futná, nem?
Megkordult a gyomra.
– Csak emésztem a füves fánkot – tette a kezét a hasára
rögtön elpirulva Gaby.
– Éhgyomorra füvezni... – nevettem el magam. – Nem a
legokosabb döntés. De hát ki vagyok én, hogy ítélkezzek?
 – Hát nem jamaikai.
– Végre valaki észreveszi, hogy fehér vagyok! – sóhajtottam
fel. Hála istennek. Naponta legalább kétszer összekevernek
Kanye Westtel.
– Az egótok stimmel, úgyhogy érthető.
– Köszi, Napsugaram – borzoltam össze a haját, és
kinyitottam a szúnyoghálós ajtót. – Most pedig siess. Kajaidő,
aztán kiképzés.
Megfordultam, és tolatva indultam el, hogy lássam az arcát.
Nem látszott rajta lelkesedés, sőt még halovány izgalom sem. Mi
több, úgy festett, mint aki okádni készül.
– Ne parázz! Majd úgy vesszük, hogy ez egy színlelt kis randi.
Abból úgysem sikerült neked valami jól a legutóbbi.
– Gyűlölöm, hogy Ian mennyi mindent elmesél neked. – A
kocsiajtó felé nyúlt, de megelőztem, és kinyitottam neki.
Megállt az idő.
Rohadtul utálom, amikor ez történik.
Az ilyen pillanatokat, amik csak bennem meg a másikban
tudatosulnak, de persze nem beszélünk róla.
Gaby a füle mögé simította sötét haját, és beszállt a kocsiba.
Elmotyogott egy köszit, én pedig teljes erőből vágtam be utána
az ajtót. Nem húztam fel magam, csak baromira nem akartam,
hogy azt higgye, szerelmes vagyok belé.
Nem mintha a kocsiajtó kinyitása az esküvő előszele lenne, de
hát egy ilyen kapcsolatban, mint a miénk? Tuti, hogy minimum
a gyűrű-téma pedzegetésével egyenlő.
– Akkor hová megyünk? – kérdezte Gaby, amikor indítottam.
– A pokolba – feleltem sugárzó mosollyal. – Hova máshova?
– Nem hiszem el, hogy egy nap alatt már másodszor mondok
köszönetet neked – nézett le Gaby az asztalra. – De köszönöm.
– Tessék? – tettem oda a kezemet a fülemhez. – A
felfuvalkodott egóm nem hallotta. Kérlek, simizd még meg
párszor.
– Nincs simi.
– Magaddal tolsz ki.
– Erősen kétlem.
– Ha simiznél, hidd el, eloszlanának a kétségeid. Egyél még –
toltam felé a kenyérkosarat.
– Mondja az a pasas, aki állandóan ledagadtoz.
– Azt szoktam kérdezni, hogy híztál-e. De sohasem rossz
értelemben.
Gaby csúnyán nézett.
– Oké, rendben. Nincs több dagadtozós poén. Ööö... –
köszörültem meg a torkomat. – Te szoktál enni, ugye?
Értetlen arckifejezése nem segített megfejtenem a kódot.
Majd később utánanézek. Megtehetem, bár utálom feltörni
mások személyes profiljait. De a cél néha szentesíti az eszközt,
nem?
– Jól vagyok – vont vállat, aztán rágni kezdte a körmét a
hüvelykujján.
Lószart van jól! Mindegy. Nem érdekel. Nem akarom, hogy
érdekeljen.
– Figyelj, te srácoknak fogsz segíteni abban, hogy
becserkésszék a csajt, akire vágynak, de akit félnek
megkörnyékezni – váltottam témát. – Ha a program azt mutatja,
hogy a leendő párosnak legalább hatvan százalék esélye van az
együtt maradásra, akkor ütemtervet készítünk, kinyomtatjuk, és
minden lépésnél segítünk nekik.
– Tudom – forgatta a szemét Gaby. – Az elmúlt egy évben
láttam, ahogy Iannel zsonglőrködtök az egyetemi órarenddel, a
lányokkal meg az üzleti dolgokkal.
– Na – kaptam be még egy szem tortillachipset. Annyira
lefoglalt, hogy megetessem, hogy még alig nyúltam hozzá a saját
nachosomhoz a Hell nevű étteremben, ami ugyebár poklot
jelent. – A mi bizniszünk igazából a féltékenységen alapszik. Ha
egy lány egy másik vonzó csajjal látja a kiszemeltjét, akkor
felébred benne valami. Ez egyszerű emberi kémia. Féltékeny
lesz, és hirtelen teljesen más fényben látja a pasast. Neked ez
lesz az első lépés. Szerinted boldogulsz vele? Azt már tudjuk,
hogy tudsz csókolózni. Csak arról kell meggyőződnünk, hogy
féltékennyé tudsz tenni valakit. A magabiztosság a lényeg, meg
a...
Gaby felállt és elment.
Miközben beszéltem. Bakker, ez könnyen ment! Még csak
beszéltem az üzletről, de máris kitörte a frász!
Egy pár ült a bárpultnál. Gaby közéjük préselte magát,
kirekesztve ezzel a lányt, és összevissza gesztikulálva gyorsan
beszélni kezdett a sráchoz, olyan izgatott életteli ábrázattal, hogy
totál lenyűgözött. A hapsi adott egy szalvétát Gabynak, ő
ugrándozott kicsit, majd kipirult arccal visszajött hozzám.
– Annyira sajnálom, de nem akartam, hogy elmenjen!
– Ő? – mutattam a pasasra, aki nagyjából százhetven centi
volt, és félig kopasz. – Nem akartad, hogy elmenjen? Ez a fazon?
Gaby berúgott?
– Igen! – integetett a srácnak Gaby, aztán megint elpirult,
mintha zavarba jött volna. Mi a franc? – Ő kábé a
legfantasztikusabb zenész! Ed Sheeran előtt játszott, mielőtt
nagypályás lett. Már egy éve követem Instagramon! Nem hiszem
el, hogy megadta a számát!
– Mi van? – kiáltottam, és majdnem felszívtam az orromba a
tortillachips-darabkákat a torkomból. – Mit csinált?
– Itt turnézik egy darabig a környéken, és amikor elmondtam
neki, hogy mennyire rajongok a zenéjéért, és milyen régóta
követem, azt mondta, hogy szeretne talizni velem, amíg errefelé
lesz. Szuper, nem?
Gaby szó szerint ugrándozott a széken.
 A fejemet vakarva megint ránéztem a pasira. Tényleg nem
volt semmi extra a vékony alkatában meg a fekete keretes
szemüvegében, ami kísértetiesen hasonlított az enyémre.
Rohadék. Olyan volt, mint én, csak kockább. És alacsonyabb.
És merjem hozzátenni, hogy feleakkora hajmennyiséget
birtokolt, mint én?
– Bocsi – kapott fel Gaby egy szem tortillachipset a
tányéromról. Csöpögött róla a sajt, úgyhogy aláhajolt, és
megnyalta az ujjait, miután bekapta az egészet. A nagyon csípős
jalapenót is. Még csak könnybe sem lábadt tőle a szeme. –
Éppen beszéltél valamiről. Folytasd!
– Igazából... – vettem elő a telefonomat. – Randim van. Igazi
randim.
Egy pillanatra elsötétült az arca, de aztán villantott egy
mosolyt rám.
– Oké. Akkor én akár itt is maradhatok, hogy Eugene-nel
lógjak.
– Ez a neve? – tört ki belőlem a röhögés.
– Miért? Egy zseni! – válaszolta Gaby megbántva.
Én is az vagyok!, kiabáltam volna legszívesebben.
– Egyébként meg... – állt fel. – Mintha azt mondtad volna,
hogy randid van.
Hát igen, azt mondtam. De hazudtam. Csak el kellett tűnnöm
a közeléből. Valami kezdett megváltozni. És nem vagyok jóban a
változással.
Pokolba az összes kaméleonnal.
Minden felhúzza az agyamat, ami ennyire bírja a strapát.
Hülye gyíkok.
– Aha – álltam fel én is. – De tartsd észben, hogy még
hátravan egy kis kiképzés, és alá kell írnod a céges beleegyező
nyilatkozatot, midőn kezdesz hétvégén. – Lepillantottam
Gabyra, és gyorsan kiküldtem az e-mailt a megfelelő
dokumentumokkal. – Töltsd ki őket minél előbb! Reggel rád
írok.
Bólintott és elsietett.
– Hé, Gaby!
Megfordult, sötét haja tökéletes lassított felvételként követte a
mozdulatot. Lehet, hogy véletlenül én ettem füves fánkot, mert
mintha nem ugyanabban a világban lennék már reggel óta.
– Vigyázz magadra!
– Köszi, anyu! – forgatta a szemét.
Úgy megszorítottam a telefonomat, hogy el kellett volna
görbülnie, vagy legalább megolvadnia a kezemben. Gyorsan
írtam egy üzenetet valami csajnak, akivel múlt hétvégén
ismerkedtem meg, hogy találkozzon velem az étterem bárjában.
Nem féltékenységet éreztem.
Csak hasonlót.
És amikor Zenész Eugene másodszor ölelte át a szemem
láttára Gabyt, gyomorégésem támadt. És kizárólag a gyomorégés
miatt éreztem úgy, mintha szíven szúrnának, és megforgatnák
bennem a kést.
Úgy tűnt, hogy Napsugár nem csak a csókolózáshoz ért.
Pontosan tudja, hogy kell egy férfival elhitetni, hogy
szuperhősből másodhegedűs lett egy szempillantás alatt.
 HATODIK FEJEZET

GABY

LEX FURÁN VISELKEDETT.

Furábban, mint szokott.
Kevésbé volt aljas.
De tudtam, hogy ez csak álca. A végén úgyis megint seggfej
lesz, és emlékeztetni fog rá, hogy miért rühellem. Meg sem
tudom számolni, hányszor engedtem közel magamhoz, csak
hogy megégessem magam... kétszer.
Kétszer dőltem be ennek a szexi mosolynak, tüsire nyírt
hajnak és kockás hasnak. Kétszer koppantam. Annyira
meguntam, hogy én legyek az a lány, aki azt hiszi, hogy „jaj, talán
bejövök neki”... Mármint nem akarom én, hogy lángoló
szerelmet valljon, de bármi jobb lenne annál a szóbeli
torpedózásnál, amit napi szinten játszunk egymással.
– Na... – bontakozott ki az ölelésemből Eugene, és
megpaskolta a mellette lévő bárszéket. – Mondd, melyik a
kedvenc dalod?
 – Dalom? – ismételtem, és közben a nagy langaléta ázsiai
lányra fókuszáltam, aki Lex felé tartott.
Nem túlzok: nyakig ért a lába, úgyhogy akár kétszer is
átfoghatta volna vele a derekát úgy, és még össze is kulcsolja a
bokáját. Önkéntelenül hunyorogva figyeltem, ahogy Lex
magához húzza, és megcsókolja.
Láttam, hogy nyelveznek.
Mindegy, nem az én bajom. Egyáltalán nem az én bajom,
hogy felhívott egy lányt az úgynevezett randinkon, és találkozót
kért tőle. Mi lett volna, ha együtt akarok lógni Lexszel?
Ugyan már, Gaby! Mikor lógtatok ti együtt! Kettesben!
Anélkül, hogy lehánytad volna a haját!
– Gabrielle? – ráncolta a homlokát Eugene, és beletúrt ritkuló
hajába.
Olyan, mint egy megviselt kandúrmacska, amilyet az ember
az utcán szokott összeszedni. Basszus, ő nem is kóborolna el,
mi? Zenész létére semmi extra nincs benne a kedves mosolyát
meg a szabályos fogsorát leszámítva. Pláne Lexhez képest.
Na, jó, szép a szeme is.
Idáig jutottam. Egy bárban ülök egy pasival, aki nyilván
nyolcvannyolc éves koromban is fogná a kezemet, amikor már az
orrom előtt lévő sakktáblát sem venném észre.
Francba, most már a napközbeni álmodozásnál is vaknak
tettetem magamat?
– Hát ööö... a kedvenc dalom...
Megvakartam a fejemet, hogy nyerjek egy kis időt, aztán
intettem a pultosnak egy sörért, pedig nem volt rá pénzem.
Hátha Eugene kifizeti.
– A Heartless Romance.
Eugene grimaszolt egyet, méghozzá annyira nem szexin, hogy
megint eszembe jutottak róla a hülye kandúrok.
– Az a legkevésbé romantikus dalom mind közül. Annyira...
szomorú.
– Mit is mondhatnék?
Tényleg próbáltam rá koncentrálni, de Lex belesuttogott az
ölébe ülő lány hosszú, csillogó sötét hajába, az ujjai pedig felfelé
araszoltak a combján. Megborzongtam. Vajon milyen érzés
lehet? Magamon érezni azokat a hatalmas meleg kezeket? Jó. Jó
érzés lenne. De csupán néhány másodpercig hagynám, csak
hogy tudjam, milyen. Aztán pofán vágnám.
Ugye?
– Hát ööö...
Várjunk csak, miről is beszéltem?
– Nem vagyok oda a romantikáért.
Ennyi erővel azt is mondhattam volna Eugene-nek, hogy
leszbikus vagyok. Bravó, Gaby!
Egyedül fogok megrohadni. És a macskámat Eugene-nek
fogják hívni.
– Ühüm – tűnt el hirtelen minden izgatottság a tekintetéből, a
mosolyával együtt.
Babrálni kezdett a sörével, a kék-fehér címkét tépkedte, majd
elfordult tőlem. Ennyire talált érdekesnek.
Lex ránk pillantott, fél szemöldökét olyan hülyén húzva fel,
mintha ítélkezne. Legszívesebben óránként leborotváltam volna
azt az idióta szemöldököt.
– Na! – szólaltam meg tettetett lelkesedéssel, a szokásosnál
hangosabban. – Mikor lesz a következő koncerted?
Eugene szerényen vállat vont, aztán szélesen elmosolyodott.
Felemelkedett a fekete keretes szemüvege, ahogy az arca
vigyorra húzódott. Ugye, milyen imádni való?
– Holnap egy belvárosi klubban játszom. Csak egy rövid
szettet, de biztos jó lesz. Elvégre az a lényeg, hogy zene.
– Igen – bólintottam komolyan. – A zene. Az a lényeg, hogy...
Leesett az állam, amikor a csaj átült Lex öléből a mellette lévő
székre, és elkezdte felfelé húzni a mocskos kis kezét Lex
combján. Lex feszülten elmosolyodott, mire a lány rámarkolt a
csomagjára.
Egy istenverte étterem kellős közepén!
– Hé, minden oké? – érdeklődött Eugene. – Egy kicsit
mintha... ki lennél akadva.
– Szuperül vagyok! – Lehet, hogy ezt kiabáltam? – Csak...
olyan meleg van itt – folytattam eszelősen rángatva elöl a
pólómat. – Miről is beszéltél? A zenéről?
– Igen – kulcsolta össze a kezét az arca előtt, és ujjhegyeivel
megérintette a vékony ajkát. – Nagyon fontos, hogy a zene
megszólítsa a rajongókat, hogy mélyre hatoljon...
Tovább beszélt, de én csak annyit fogtam fel belőle, hogy
„mélyre hatoljon”. A szemem Lexre tapadt, ahogy a csaj elkezdte
masszírozni. Lex eszelősen vigyorgott.
Be kéne intenem neki.
De valami realizálódott bennem, amikor szétnyíltak az ajkai.
Összeszorult a szívem, és remegett a térdem, ahogy néztem a
lányt, miközben... Lexet tapogatta, aki láthatóan reagált a
nadrágja elülső részét markolászó, fel-le járó kézre.
A csaj lassan készen volt.
De Lex engem nézett.
Egész. Idő. Alatt.
– Olyan, mint egy simogatás – suttogta Eugene. – Úgy kúszik
bele a zene a légtérbe. Szinte érzéki élmény.
Lex felé hajoltam, félig lecsukódott a szemhéjam, amikor
megnyalta az ajkát, gyengéden ráharapott, a feje
hátrahanyatlott.
A csaj megcsókolta a nyakát.
Lőttek a pillanatnak. Gyorsan levettem róluk a szememet, és
nekiláttam felhajtani a sörömet.
– Szerinted nem?
 – De – bólintottam. – Abszolút.
– Azt kérdeztem, hogy szerinted jó vámpír vagyok-e.
– Ó! – komorodtam el. – Ne haragudj, Eugene! Elképesztően
érdekes vagy. Csak arról van szó, hogy...
– Nem – állt fel egy szomorú mosoly kíséretében. – Vágom.
Néha elragadtatom magamat ezzel a zene dologgal. Figyelj... –
Elővett a zsebéből egy darab papírt, és felém nyújtotta. A neve
volt rajta a következő koncert időpontjával és helyszínével. – Ha
bármikor eszedbe jut ejteni az exedet – mutatott hátra Lexre,
vagy úgy döntesz, hogy ideje túllépned rajta örökre, akkor gyere
el az egyik fellépésemre. Szerintem tetszene.
Odadobott egy húszdollárost az asztalra, és elment.
Abban a pillanatban, ahogy becsukódott az ajtó, Lex eltolta a
lányt az öléből. Mondott neki valamit, aztán nevetett.
Szemlátomást felbosszantotta a csajt, mert elcsörtetett.
Lex rám kacsintott, vállat vont, felállt, és odasomfordált
hozzám.
– Az egyik prostid? – kérdeztem negédesen.
– Ártatlan kis Gaby – rázta a fejét. – Csak akkor beszélünk
prostitúcióról, ha pénz cserél gazdát.
– És ha testnedvek?
– Majd te megmondod, hogy voltak-e testnedvek. Elég
figyelmesen nézted.
– Olyan ez, mint egy autóbaleset. Elég nehéz másfelé nézni,
amikor egy csaj éppen kiveri neked egy családi létesítményben.
– A végkifejlet nem történt meg. Azt hittem, észrevetted.
Van képe előttem megigazítani a tökét! Paraszt!
– Jaj... – formáztam kört a hüvelyk- és a mutatóujjammal. –
Szegény Lex!
– Szóval – hajolt előre –, mi történt Eugene-nel?
– Dolga volt – jelentettem ki magabiztosan, és hozzácsaptam
a papírfecnit Lex kőkemény mellkasához. – De majd fogunk
együtt lógni.
– Akarod, hogy jöjjek, és megint nyomjak egy ingyen műsort?
– Nem nézek pornót – forgattam a szememet.
– Én sem.
– Ja, persze – kacagtam hátravetett fejjel.
Úgy ráncolta a homlokát, mintha tényleg megbántottam
volna.
Nem foglalkoztam vele.
– Hazaviszel? – érdeklődtem.
– Attól függ. Egész úton halálra fogsz bosszantani?
– Nem – kamuztam.
Azért élek, hogy őt idegesítsem. Attól marad stabilan a helyén
köztünk a határvonal. Megmarad a világegyetem egyensúlya.
– Oké – forgatta a szemét. – Hazaviszlek, de csak akkor, ha
megígéred, hogy holnap rám szánsz egy órát.
– Nem.
– De – fonta keresztbe a karját. – Megkaptad az egész
estémet, Gaby.
– Rendben – morogtam. – De csak egy óra. Mi mást kéne
még megtudnom a cégről? Küldheted az első ügyfelet. Olyan
kemény leszek, mint a kád széle.
– Ennyire biztos vagy magadban? – dörzsölte az állát Lex.
– Abszolút.
– Oké.
– Oké.
– Oké – eresztett meg egy vigyort.
Mégis mibe mentem bele...?
 HETEDIK FEJEZET

LEX

AZNAP ESTE, AMIKOR NEM TUDTAM ELALUDNI, és nem volt más

választásom, mint az unalmas fehér plafont bámulni, azon
töprengtem, miért koptattam le Ashley-t, holott tövig
betehettem volna neki.
Gaby.
Miatta, a fenébe is!
Az összes rossz dolgot az életemben simán vissza lehet rá
vezetni. Például azt a szitut, amikor monoklit kaptam egy nénitől
a Tescóban, mert Gabynak muszáj volt elvennie az utolsó
csomag extrudált kukoricapelyhet.
A néni sírt.
Engem meg letartóztattak.
És a sajtos kuki? Az eltűnt.
Vagy amikor majdnem megbuktam a félévközi vizsgán, mert
Gaby defektet kapott, Ian pedig elutazott, így csak én
segíthettem rajta. A tanáraim azt hitték, alibizek... mert elterjedt
a híre, hogy néhánynak lefeküdtem a lányával.
 Nem mintha tiltakoztak volna.
Káromkodva lerúgtam magamról a takarót, és odabattyogtam
a gépemhez. Jött egy új e-mailem. Gabytól.
„Minden kitöltve!” – állt a tárgyban. És az összes
dokumentumot csatolta.
Magabiztosan mosolyogva rákattintottam az elsőre,
amelyikben a családi dolgai voltak. Simán megválaszolhattam
volna belőlük az online banki rendszerben megadott biztonsági
kérdéseit.
A legkedvesebb háziállata: Scooter. Egy korosodó aranyhal,
akit a szülei mindig lecseréltek, valahányszor feldobta a hasát.
Akkor halt meg, amikor Gaby hatéves volt, de csak akkor jött rá a
csereberére, amikor elmúlt tizennyolc. Igen, tizennyolc.
Az anyukája lánykori neve: Hernandez.
És végül... a legjobb barátja: Ian Hunter. Bár a részletek kissé
homályosak, úgy tűnt, hogy a Sava család lényegében örökbe
fogadta Iant kiskorában. A saját szülei nem nagyon figyeltek rá.
Viszont amikor meghaltak, kurva nagy rakás pénzt hagytak rá.
Nem mintha érdekelte volna... ő jobban örült volna, ha a
szüleivel lehet.
Helyettük ott volt neki Gaby.
Az egyetlen lány, akiről azt mondta, hogy tiltott gyümölcs
számomra.
– Háhh, ezt megúsztam – motyogtam magamban, mit sem
törődve a bűntudattal, amiért kimondtam. – Bingó!
A monitorra meredtem.
Aztán még jobban rámeredtem, egyformán hunyorogva a
megtakarítási és a folyószámla-egyenlegére. Mindkettőn
pontosan huszonöt dollár volt.
Ez nem lehet igaz! Vagy mégis? Lecsekkoltam a
számlatörténetét. A megtakarításának a fele elment a tandíjra,
ez oké, erről tudtam. Viszont a többit, nagyjából hatszáz dollárt,
kivette készpénzben. Egy hónapja.
Semmiképp sem tudja kifizetni a lakbért a maradék ötven
dollárból.
Az ajkamat megnyalva kiléptem a fiókjából, és továbbra is a
monitort bámultam. Dühített, hogy a szívem hirtelen a
feltámadás mellett döntött, és rosszul érezte magát a lány miatt,
aki történetesen pont a barátom.
Mert ha Gaby kinyírna valakit, akkor minden valószínűség
szerint én is bajba keverednék, hiszen ismerem, sőt talán ott
lennék vele... vagy szerencsétlenségemre én vezetném a kocsit,
amivel menekülünk. De nem én vagyok a legjobb barátja. Én
nem vagyok... Ian.
Rohadtul neki kéne ezzel foglalkoznia.
Bizonyos tekintetben meg is tette.
Munkát adott Gabynak, aki napok óta könyörög, hogy
kezdhessen. Nem mintha eddig nem fizettünk volna neki.
Utaltam neki, amiért rendbe szedte a könyvelésünket. Oké, nem
nagy összeget, nyilván az egész elment az iskolára.
Sűrű nap állt előttem. Aludnom kellett, nem pedig Gabyra
gondolni... már megint.
De amikor visszafeküdtem az ágyba, csak arra a lányra
tudtam gondolni, aki úgy falta a kaját, mintha még a szexnél is
jobban élvezné, és az én nachosomból is csipegetett, amikor azt
hitte, hogy nem veszem észre.
Éhezik?
Én meg hirtelen egy kikúrt Teréz anya lettem?
A fenébe is!
Írtam egy SMS-t Iannek.

Lex Luthor: Mit esznek a csajok?

Superman: Ez valami perverz szexpoén? Hajnali 2 van.
Csak mondd neki, hogy elfogyott a kajád, és küldd ki a
 házból. Ilyen egyszerű.
Lex Luthor: Nincs csaj az ágyamban, tesó. Úgy értem,
hogy mit esznek a csajok általában?
Superman: Kaját.

Komolyan, Ian?, forgattam a szememet.

Lex Luthor: Köszi a pontosítást, haver. Megkérdeznéd

Blake-től?
Superman: Őszintén... te most részeg vagy?

Miért olyan nehéz válaszolni egy egyszerű kérdésre? Bakker,

gyorsabb lett volna rákeresni a neten.

Lex Luthor: Hagyjuk.

Superman: Hűtsd le a golyóidat, öreg! Blake azt
mondja, hogy a lányok is szeretnek kajálni, de ő fiús
típus, és egy háromórás edzés után akár téged is
megenne, ha lelocsolnálak ketchuppal. A csajok szeretik
a rágcsát: tudod, mint az a kukoricás szarság, ami miatt
majdnem lecsuktak. Ha megéri miatta börtönbe kerülni,
akkor biztos megéri belőle enni is.

Pff... a sajtos kuki!

Lex Luthor: Köszi!

Superman: Ha boltba mész, hoznál nekem óvszert?
Lex Luthor: Vedd meg magadnak a kurva kotonodat!
Superman: XXL-es legyen, és bordázott, köszi.
Lex Luthor: Melyik részét nem érted annak, hogy
„nem"?
 Superman: Blake-nek pedig tampon kell.

Direkt lenémítottam a telefonomat, aztán magamra kaptam

egy pulcsit, és felhúztam a flipfloppomat. Továbbra is
eszeveszetten villogott a kijelzőm az üzenetektől.

Superman: Azt mondja, hogy abból a fekete dobozosból

hozz, ami úgy néz ki, mint a cukorka, akármi a francot
jelentsen is ez.
Lex Luthor: Elköltözöm.
Superman: Ja, és a fagyi!

Semmi értelme nem volt Iannel vitatkozni.

Tudta, hogy csak kamuzom, és megveszem az átkozott
tampont, mert akármennyire is utálok csajos dolgokat vásárolni,
vagyok annyira biztos a férfiasságomban, hogy megtegyem... a
végén többnyire telefonszámokkal jöttem haza csupán azért,
mert elég rendes csávó vagyok ahhoz, hogy női dolgokat vegyek
a „húgomnak”. Jobban működött, mintha egy uszkárra vigyázok
és viszem sétálni a parkba.
A legközelebbi bolt néhány percnyire volt. Gyorsan
felmarkoltam Blake hülye tamponját meg Ian kotonját, aztán
átmentem a kajás részlegre.
A sajtos kukit elég kicsi csomagban lehetett kapni, nem úgy,
mint a Tescóban – ott olyan is van, amelyikkel jóllakik egy egész
általános iskola –, úgyhogy elvettem belőle hármat, egy kis
csokit, meg pár doboz Coke Zérót, mert az extrudált
kukoricapehelyben van elég kalória, és a csajok furcsán állnak az
ilyesmihez. A perec is jónak tűnt. Mandula, egy kis szárított
marhahúscsík, meg egy csomag rágó a szárított marhahúscsík
miatt.
A pénztáros fazon kérdő tekintettel emelte fel a tampont.
 – A húgomnak – köhintettem.
– Ohh! – mosolygott rám a mögöttem sorban álló lány oldalra
biccentett fejjel, ami annak az egyezményes jele a srácok felé,
hogy „tökre csinálnám veled a kocsi hátsó ülésén, ha ez
társadalmilag elfogadott lenne”.
Visszamosolyogtam, és szóba elegyedtem vele.
– Errefelé laksz? – érdeklődtem ártatlanul.
– Itt a sarkon túl.
– Én is elég közel. Egyetemre járok.
– Ohh...
Megint. Kicsit idősebb volt nálam. Nem volt gyűrű a bal
kezén, és light sört vett.
– Buli lesz ma este? – csipkelődtem.
– Vadulni fogunk a kutyámmal, Phillel... – hajolt előre a
melleit összepréselve és az ajkába harapva.
– De jó lesz Philnek!
– Százhúsz dollár tizenegy cent lesz – szólalt meg a pénztáros.
Lehúztam a kártyámat, és rákacsintottam a lányra.
– Figyi! – szólt utánam, amikor megkaptam a blokkot. – Egy
kis társaság mindig jól jön nekünk...
– Megadhatom a számomat – nyújtottam a kezemet a
pénztáros felé, aki a szemét forgatva adott egy tollat. – Hogy
legközelebb ne legyetek magányosak Phillel.
– Az jó lenne.
Éteri volt a hangja. Szerintem próbált szexinek hangzani, de
kis híján közelebb kellett hajolnom, hogy halljam.
– A nevem Lex – adtam oda neki a blokkot a számommal. –
És te?
– Áll a sor – vágott közbe szigorúan a pénztáros. – Ha esetleg
bárkit is érdekel.
– Alice – vihogott a lány.
– Remélem, nemsokára beszélünk – integettem, aztán
távoztam a szerzeményeimmel.
Pár nappal korábban valószínűleg lenyomtam volna vele egy
gyors menetet a vécépapíros sornál. Most viszont...
kézbesítenem kellett a cuccokat, tarolnom kellett egy vizsgán, és
kiképezni egy lányt.
Plusz egy rejtélyt is meg kellett oldanom.
Mi a fenére ment el Gaby pénze?
És miért fogyott el hirtelen az összes?
 NYOLCADIK FEJEZET

GABY

ÉPPEN BELEKORTYOLTAM A REGGELI KÁVÉMBA, amikor

csengettek. Hiába vártam, hogy Serena ajtót nyisson. A
nappaliban heverészett, az iPhone-ját nyomkodta. Candy Crusht
játszott, vagy nem tudom, mi a fenét szokott csinálni korán
reggel.
Megint megszólalt a csengő.
– Kinyitod? – kérdezte anélkül, hogy felnézett volna a
telefonjáról.
Jól meg kellett szorítanom a bögrémet, hogy ne vágjam hozzá
a fejéhez, és ne vigyenek el a zsaruk szándékos testi sértésért.
– Blake! – kiabálta Serena a kanapéról. – Csengettek!
Na, ez meg a másik. Blake barátnőnk közelebb költözött az
egyetemhez, hogy annyi időt tölthessen együtt Iannel, amennyit
csak lehet. Ian még nála is közelebb lakik, ami praktikus
Blake-nek a sok röplabdaedzés miatt. Blake elvileg kolis, de
igazából szívesebben van Iannél, gondolom.
 – Elköltözött – jegyeztem meg összeszorított fogakkal.
Serena továbbra sem nézett fel.
– Miért is ne nyitnám ki én? – kérdeztem élesen, aztán úgy
lecsaptam a kávés bögrémet az asztalra, hogy megégette a forró
lötty az ujjamat.
Még mindig semmi.
Korgó gyomorral csörtettem az ajtóhoz, és kivágtam. Egy
hatalmas kosár állt a küszöbön. És a „hatalmasat” úgy értem,
hogy az édességmániás gyerekeknél szoktam ekkorát látni
húsvétkor, óriás nyuszikkal és elég csokival ahhoz, hogy
cukorsokkot kapjanak.
Csakhogy az én kosaramban sajtos kuki volt.
Elmosolyodtam.
A kedvencem.
Szegény Lexnek majdnem odalett az egyik veséje, amikor
egyszer elvette nekem az utolsó csomagot a Tescóban. Akkor
engedtem be másodjára az életembe és a szívembe, csak aztán
rajtakaptam egy csajjal smárolni a fogdában. Seggfej!
Ott hevert a kosár a küszöbömön, kísérő nélkül.
Nincs is szülinapom. Semmilyen ünnepnap. Lehet, hogy ez
egy tréfa, és valami majd előbukkan a fólia alól?
Megint megkordult a gyomrom, ahogy szemügyre vettem a
csokikat és a mandulát. Tegnap este óta nem ettem. Az utolsó
nagy lakomám pedig akkor volt, amikor Ian, Lex és Blake átjött
családi spagettizésre hozzánk.
Tönkrement volna a kaja, ha kint hagyom az esőben.
Amikor elindultam, hogy felemeljem – vagy inkább
bevonszoljam a házba, mert olyan nagy volt –, észrevettem
benne egy kicsi piros papírt. Kíváncsian feltéptem a fóliát, és
kivettem.
 A környék barátságos Pókemberétől.
Csak vicceltem, én sokkal szexibb vagyok. EGYÉL!

Nevetve elejtettem a kártyát. Ez most komoly? Iannek mióta

ilyen a humora? Mostanában fel sem vette nekem a telefont.
Biztos azért, mert állandóan Lexre panaszkodom, ő pedig azt
mondta, hogy nem hajlandó állást foglalni a harmadik
világháborúban.
Rezgett a telefon a zsebemben.

Seggfej Lex: Ma az enyém vagy, Napsugaram.

Gaby: Tessék? Köszi, inkább kihagyom.
Seggfej Lex: Én ritkán használom ezt a szófordulatot,
túl lealacsonyító. Ne felejtsd el kisminkelni magad, hogy
meg ne ijeszd a gyerekeket és a kutyákat. Legyél
kedves, Gaby!
Gaby: Iant is beszervezted?
Seggfej Lex: Naná, és mivel olvasok a gondolataidban,
megmondtam neki, hogy fizesse a plasztikai műtétedet.
Dupla D-s melleket szeretnél, vagy rögtön F-eseket?
Elfogadsz tanácsot?
Gaby: Hagyjuk.
Seggfej Lex: Vacsora.
Gaby: Mi?
Seggfej Lex: Vacsora. Ma este vacsoránál találkozol az
első ügyfeleddel. Figyelni és értékelni foglak. Olyan
ruhát válassz, amit nem a gyerekosztály fiúrészlegén
vásároltál, és a világ összes férfija nevében könyörgök,
rúzsozd ki a szád! Párnázd ki a melltartód!
Gaby: Azt álmodtam éjjel, hogy megfulladtál egy lány
nyelvétől.
 Seggfej Lex: Nem is rossz halál.
Gaby: Kiderült, hogy lány pasi.
Seggfej Lex: A csöcs az csöcs.
Gaby: Ezt fogom a sírkövedre vésetni.

Erre nem írt vissza. Dühösen felmordulva visszatuszkoltam a

telefont a zsebembe, és kibontottam az első csomag kukoricát.
Kis híján ráharaptam a nyelvemre az élvezettől, ahogy a sajtos íz
szétáradt a számban.
Éppen a második vagy harmadik marék mennyei kukinál
tartottam, amikor rezgett a telefonom.
Teli szájjal nyeltem egyet, majdnem megint ráharaptam a
nyelvemre, aztán elővettem a mobilomat.

BFF Ian: Szóval Lex már a fiúkat szereti?

Forgattam a szememet.

Gaby: Olyan idegesítő, hogy egytől tízig terjedő skálán

tizenegyes. Legszívesebben benyúlnék a bordái között,
hogy megszorongassam a szívét a sajtos kukis
kezemmel. Amúgy tényleg ennyire sokkoló, hogy
mindkét térfélen játszik, és képes gólt lőni?
BFF Ian: Nem, nem meglepő. Jobban meglepne, ha
kihagyná a ziccert.

A sajtos kuki fémes ízűvé száradt a számban.

Nyeltem egyet, aztán gyorsan írtam még egy SMS-t, miközben
a gyomrom elégedetten megtelt.

Gaby: Köszi a kaját.

BFF Ian: ???
 Összeráncoltam a homlokomat.

Gaby: A kajás kosarat... a kártyával, amin az volt, hogy a

Pókembertől, csak egy szexibbtől.
BFF Ian: A Pókember egy kölyök. Superman felnőtt férfi,
azaz férfias. A Pókember akár Pókfiú is lehetne, kis
szarzsák!
Gaby: Mi most tényleg erről csevegünk?
BFF Ian: Meg kell hagyni, hogy Pókinak jobb a
képregénye.
Gaby: Akkor nem te voltál?
BFF Ian: Én sohasem süllyednék odáig, hogy
alacsonyabb rendű szuperhősnek valljam magam, aki
csak azért lett híres, mert megcsípte egy ártalmatlan
radioaktív pók. Superman viszont rohadtul egy másik
bolygón született... Vita eldöntve.
Gaby: Ehhez túl korán van.
BFF Ian: A Pókember egy kis csicska.
Gaby: Oké! Majd beszélünk. Addig is hordd a
köpenyedet, és a világ nem fog utolérni. Gondoltál már
arra, hogy talán egy kicsit túl... komolyan veszed ezt az
egész Superman becenév dolgot?
BFF Ian: ...

Ez Ian-nyelven azt jelentette, hogy addig szünetelünk,

ameddig nem talál méltónak a bocsánatára. Sóhajtva megint a
kosárra néztem. Talán egy kis csoki nem ártana. Folyton éhes
vagyok, ami hülyeség, mert nem vagyok hajléktalan.
Csak leendő hajléktalan.
Csörgött a telefonom.
Az egész világ korán kelt, de most komolyan?
– Lex, esküszöm, kiheréllek, ha megint a mellekkel jössz!
 A vonal másik végén csend. Aztán...
– Mija?
– Apa! – fúlt el a hangom. – Ne haragudj, csak Lex...
– Nem kell szabadkoznod – kuncogott. – Találkoztam vele.
Apa csúcs jó fej. Kívül-belül ismer, ami azt jelenti, hogy
amikor Lex legutóbb eljött hozzánk Május Ötödikét ünnepelni,
és véletlenül pinatának néztem, apa nyomta a kezembe a fából
készült ütőt, és fordított vele Lexhez. Ekkora mókamester.
Lex állítja, hogy nem fájt. De én akkoriban softballoztam,
szóval...
– Mi újság, apa?
Hallgatott, aztán...
– Mija, tudjuk, hogy te voltál.
A könnyeimmel küszködtem, elszorult a torkom az
érzelmektől, az igazságtalanságtól... és ha teljesen őszinte akarok
lenni, akkor a jó sok dühtől is.
– Nem nagy cucc, apa.
– Na, persze. Felismertem a kézírásodat. Mit mondtam neked
arról, hogy pénzt adj nekünk?
– Azt mondtad, hogy nem hagyhatom ott a sulit. Azt viszont
egyszer sem mondtad, hogy nem segíthetek – érveltem.
– Mija, meg kell élned... Mi kijövünk, mondtam neked.
De tudtam, hogy nem jönnek ki, mert amikor legutóbb otthon
voltam, láttam a számlákat, meg a mellettük lévő leveleket
haragosvörös DÍJFIZETÉSI HÁTRALÉK felirattal. Nehéz a
helyzetük, amióta apát pár hónapja elbocsátották. Anya plusz
műszakokat vállal a kórházban, de az nem elég. Seattle
környékén laknak, könyörgök! Bellevue nem tartozik a
legolcsóbb helyek közé a technológiai robbanás óta. Rosszul
vagyok a gondolattól, hogy rosszabb helyre kelljen költözniük az
ő korukban.
Apa keres állást, de nehéz dolga van. Vagy túl képzettnek
számít, vagy túl öregnek, bár a felvételiztetők sohasem közölték
ezt nyíltan. MBA diplomát szerzett, de csődbe ment a cég, ahol
dolgozott. És most nem nagyon veszi hasznát a magas
képzettségének, mert mások főiskolai diplomával, kevesebb
pénzért és nagyobb lelkesedéssel is elvégzik ugyanazt a munkát.
Mélyet sóhajtottam, igyekeztem visszatartani a könnyeimet.
Apa megérezte a szomorúságomat, pedig ez végképp nem
hiányzott neki.
– Apa, szereztem új munkát, szóval... amit adok nektek, az a
plusz pénzem. Esküszöm, jól kijövök!
– Ételt is küldtél – tette hozzá halkan. – Pénzt és ételt is
küldtél nekünk, mija.
– A kedvenc chilis babod hozzávalói nem sima ételnek
számítanak – mosolyogtam könnyek között.
– Isteni volt – folytatta apa szeretettek hangon.
Majd’ belepusztultam, hogy sérül a büszkesége, amiért nem
keres elég pénzt.
– Anya csinálta, szóval persze hogy az volt.
– Köszönöm – suttogta. – Jössz mostanában? Elhozod Iant?
– Aha – nyaltam meg kiszáradt ajkamat a kosárra pillantva. –
Apa, hogy állsz a csokoládéval?
– Ez most valami trükkös kérdés?
– Nem – kacagtam. – Majd viszek.
– Szeretlek, mi corazon.
– Én is téged, apa.
Miután letette, legszívesebben sírva összekuporodtam volna a
földön, de tarolnom kellett a vizsgán, meg pályát választani
magamnak, és igent mondani egy új munkára.
A rettegéstől reszkető kézzel tárcsáztam a számot. Rekedtes
férfihang „halló’’-zott.
– Itt Gabriella Sava. A klubnyitás miatt hívom...
 KILENCEDIK FEJEZET

LEX

– ELKÉSTÉL – jelentettem ki fel sem nézve, amikor Gaby

sietősen bepattant mellém a puha bőrülésre.
Édes parfümje betöltötte az utasteret. A parfüm egyébként
negatívan hat az érzékeimre, mert olyan érzésem támad tőle,
hogy mindjárt rám veti magát valakinek a kattant nagynénje
vagy nagymamája, és véresre csipkedi az arcomat. De Gabyval
olyan más minden. Mindig. A Matador sötét volt, mint egy
barlang. Az asztalok fölött gyertyák lógtak, a fényükben
kirajzolódott a plafon nagy része, nagyon kísérteties,
ugyanakkor érzéki légkört teremtve az étteremnek. Tényleg ez
volt az utolsó hely, ahová jó ötlet egy Gaby-féle lányt elhozni,
mert beindult tőle a fantáziám, a fantáziám beindulásától pedig
kellemetlenül éreztem magam. És pipa lettem.
– Na? – tette fel a kezét az asztalra.
– Kifestetted a körmödet – állapítottam meg.
Élénk rózsaszín volt, passzolt az ajka természetes színéhez,
amire nem voltam hajlandó ránézni... nem mintha szükségem
lett volna rá. Tudom, hogy a felső ajka teltebb az alsónál, és
olyan hatalmas, hangsúlyos Cupido-ív keretezi felülről,
amilyenért a nők nagy része több ezer dollárt lenne hajlandó
fizetni, mert rohadtul tökéletes pin-up biggyesztést tesz lehetővé
anélkül, hogy bármit is csinálna vele. Belementem pár élénk
fantáziálásba arról a szájról, de az összes a halálommal
végződött, mert Gaby a fekete özvegyre emlékeztet, amelyik
párzás után gyilkol. Ergo az ő keze által halnék meg.
– Na? – ismételte Gaby feszülten, pedig általában mély és
megnyugtató hangon szólalt meg. – Hol van a srác?
Felnéztem az italomból. Ügyeltem rá, hogy közömbösnek
látszódjak, ahogy végigmértem cseresznyepiros ajkát, sötéttel
kihúzott szemét és a vasalt haját, ami az arcába lógott. Utálom,
ha az arcába lóg a haja. Túl csábító, mintha titkokat rejtegetne.
Olyan titkokat, amiket örömmel elárulna, ha az ember átjutna a
bársonyos tincsek emelte kerítésen.
– Ki vagy sminkelve – mondtam ostobán.
Ez így túl sok volt. Természetesnek és sebezhetőnek szeretem.
Most viszont maszkot viselt, amit nem helyeseltem. Habozva
nyúltam a szalvétáért. Szerettem volna letörölni róla, hogy
láthassam... az igazi énjét. De azzal csak felhúznám. Bár...
– Ne! – hunyorgott rám, és megszorította a kezemet. – Ne
merészeld belemártani a szalvétádat a vízbe, és bármit is
letörölni az arcomról.
– Ennyire látszik? – kérdeztem bizsergő kézzel.
– Igen.
– Hát, bakker!
– Elvesztetted a fonalat, Lex Luthor?
– Ő nem szokta elveszíteni a fonalat, csak egyszerűen
változtat a terven. A gonosz zsenik ilyenek. Azt hittem, tudod.
Ha az egyik stratégiának lőttek...
 Előrehajoltam, és a szabad kezem hüvelykujjával letöröltem
egy kis rúzst az ajkáról. Szétnyílt az ajka, és vett egy apró
lélegzetet.
Nem volt kihívó, de a fenébe is: akartam, hogy az legyen.
Mi a fenét csinálunk?
Megint páncélt kellett húznom, de gyorsan. És nem azért,
mert féltem, hogy átlát a kamuzásomon, és megment a
magányos léttől, melynek során túl sok nővel bonyolódom üres
szexbe. Bakker, legszívesebben tűzoltóruhát adtam volna rá,
aztán benyomom a szirénát! Csak túlságosan tisztelem Iant, és
őszintén szólva, Gabyt is, pont annyira... ha nem jobban.
Egy magamfajta pasasnak többnyire nincs
lelkiismeret-furdalása vagy aggályai, barátai pedig még kevésbé.
Pláne azok után, ahogy én felnőttem. Végképp nem hiányzott,
hogy őket is elveszítsem.
Beették magukat a tudatomba a gyerekkori képek.
Veszekedések... a szüleim folyton veszekedtek. A pénzen, a
rendetlenségen a házban, hogy vállaljanak-e még gyereket...
Hála istennek, egyke vagyok, mert nem tudom, kibírtam
volna-e, hogy ne húzzak be egyet az apámnak, ha a kistesómmal
szarul bánik.
Így visszagondolva mindkét szülőm egyformán felelős a
rendetlen magatartásomért. Kétségbeesetten vágytam rá, hogy
valamelyikük tegye félre a kutatást, álljon fel a számítógép elől,
és legalább egyszer beszélgessen el velem normálisan. Bármit
megtettem a figyelemért. Akár a negatív figyelemért is.
Tizenhárom évesen veszítettem el a szüzességemet.
Ki a franc csinál ilyet?
Egy olyan srác, akinek igazából nincs más lehetősége az
emberi kapcsolatteremtésre. A szüleim rideg emberek, soha nem
lett volna szabad gyermeket vállalniuk, mivel többre tartják a
munkát, mint a családot. Annak alapján, amit a tévében láttam,
nem így működik egy család. Engem a tévé nevelt fel, a szüleim
csak együtt éltek velem.
Egy olyan srác, akihez vonzódnak a lányok, mert jól néz ki, és
bárkinek képes lyukat beszélni a hasába. Akkoriban ez hatalmas
önbizalmat adott. A lányok akartak engem, és én is akartam
őket. Ennyi. Elfogadtak, és ez jó érzés volt... aztán már nem volt
jó érzés, inkább csak üres.
Amikor a szüleim ágyban találtak egy lánnyal, még abban az
évben – a saját szobámban, de az ő házukban –, még jobban
levegőnek néztek.
Apa másnap adott egy gumit.
Jó kis szülők.
Egyre önpusztítóbb módon viselkedtem.
Amíg nem jött Ian.
Hiába költözött át a családom a város túlsó felére, Iannal nem
szakadt meg közöttünk a kapcsolat. Ian győzött meg, hogy
menjek természettudományi táborba a következő évben. Ian
vezetett rá, hogy más dolgok is vannak a világon azon túl, hogy
mindenkivel lefekszem.
Most már legalább nem azért fekszem le a nőkkel, mert
szeretethiányom van, hanem mert élvezem. És főleg, mert
tudom, hogy jó érzés nekik. Ismerem azt az arckifejezést, azt az
üres érzést, ami eltűnik róluk, amikor valakinek a karjaiban
vannak, még ha csak néhány percre is.
– Leeeeex – nyújtotta el a nevemet Gaby, és kirántotta magát
a kezemből, majd felkapta a félig megivott piámat, és benyakalta
a maradékot.
Kihámoztam a poharat a kezéből, és visszaraktam az asztalra.
– Nyugi, a srác informatikus hallgató. Valószínűleg még
mindig az anyukája a legfontosabb nő az életében, vágod?
Remegett a hangom. A fenébe is! Ezért nem szoktam a múlton
merengeni. Semmi hasznom nem származik belőle.
 – Lex – pislogott bambán Gaby. – Ugye, tudod, hogy te is az
vagy?
– És?
– Te most bókokra vadászol? – kerekedett el a szeme.
– Mióta kell nekem vadászni bármire is? Bókokra, nőkre vagy
őzgidára?
– Jó, értem – meredt vágyakozva a poharamra, mire
önelégült mosollyal intettem a pincérnek, és rendeltem még egy
kört mindkettőnknek.
– A vodkakoktél életeket változtat meg – bólintottam
komolyan. – Most már tudod a titkomat.
– Erősen kétlem, hogy egy ilyen személytelen információval
bebocsátást nyerek a Denevérbarlangodba, ahol párnacsata
közben megosztod a világuralom átvételére irányuló terveidet.
Megjöttek az italok.
– Először is... – húztam tőle távolabb a poharát. – Soha ne
keverj össze egy gazfickót egy szuperhőssel, mert sértő.
Az italáért nyúlt, de nem hagytam.
– Másodszor... nem vagyok hajlandó Batmant szuperhősnek
tekinteni. Miért? Annyira kemény a csávó, hogy fél a
denevérektől! A gazfickók nem félnek semmitől.
– Joker fél Batmantől.
– Jokernek letörölhetetlen vigyor van az arcán, és beleröhög a
denevérek arcába. Batman beijed, aztán sír, aztán leküzdi a
félelmét. Le a kalappal, amiért szembenéz a félelmével, de
szembekerül miatta Magnetóval, Dark Phoenixszel és Dr.
Doommal! – csaptam az asztalra.
– Tessék? – meredt rám bambán Gaby. – Néha elfelejtem,
hogy mekkora stréber vagy.
– A tökéletes külsőm miatt – kacsintottam.
– Most már ihatok?
– Még mindig Batman vagyok?
 – Nem. – Körbefonta az ujjait a poharat tartó kezemen, és
közelebb húzta. – Megint az ijesztő, kopasz Lex Luthor vagy.
– Haj ide vagy oda, mindig jut csaj. Amúgy most, hogy
eljutottunk egy újabb ingatag fegyverszünetig, totál benne
lennék abban a párnacsatában.
Belecsípett az alkaromba.
– Aucs! – engedtem el az italát.
– Teletömhetem borotvával a párnámat?
– Azt akarod, hogy vérezzek szex előtt? – kérdeztem, de azért
bólintottam. – Csak ha megtarthatom a világuralomra törő
terveimet. Tudod, arra az esetre, ha megsebesítenél,
bedrogoznál vagy ellopnád az atomrakéták kódját, és eladnád
őket Supermannek.
– Iannek gőze sem lenne, hogy mit kezdjen azokkal a
kódokkal, ezt te is tudod – emelte fel Gaby az italát, és
kacsintott.
– Ilyen az én csajom – tört ki belőlem a nevetés, és
koccintottam vele.
Leolvadt az arcáról a mosoly.
Fenébe!
– Na... – simította a haját a füle mögé megint zárkózottan és
szorongva. – Hol az a stréber?
– Nyisd ki a szemedet! – köszörültem meg a torkomat. –
Húsz perce ott ül a bárpultnál a kakaóját bámulva, és a könnyeit
hullatva...
Gaby a szemét forgatta.
– Jó – nyúltam be az aktatáskámba a srác mappájáért. – Mint
tudod, minden egyes ügyfél kitölti a hírhedt kompatibilitási
tesztemet, amiből kiderül, hogy összeillik-e a vágyai tárgyával. A
személyiségük, a hátterük és az egyetemi szakjuk alapján
hasonlítjuk össze őket, és aszerint, hogy mit szeretnek és mit
nem. Érted a lényeget. Olyan, mint egy jó erős, bekokszolt
Myers-Briggs-személyiségteszt. Miután az ügyfél kitölti, én
ööö... – köhintettem – ...utánajárok a másik félnek, és eldöntöm,
hogy érdemes-e összehozni őket. Annak örülünk, ha legalább
hatvan százalék a kompatibilitási ráta – lapoztam a mappában.
– A következő rész a kliens hátterét taglalja: a hobbijait,
érdeklődési körét, meg hogy hol tölti az idejét.
– És ez? – mutatott rá Gaby a „Szex” feliratú részre.
– Szexuális tapasztalatok.
– Ó... – ráncolta a homlokát. – Üres? – pillantott fel rám. –
Kifogyott a tinta?
– Igen – biccentettem a bárpultnál lévő szomorú illető felé. –
Steve-nek olyan kiterjedt és részletes szexuális tapasztalatai
vannak, hogy nem bírta a nyomtatóm.
– Rendesnek tűnik – nézett Gaby megint a fiúra, és
elfintorodott. – Lehet, hogy vadállat az ágyban. Sohasem lehet
tudni.
– Vadállat alatt azt érted, hogy az érzéseiről beszél, és öt
másodpercenként megkérdezi, mi jár a fejedben?
– Hé! Semmi rossz nincs abban, ha nyíltan kérdez az ember –
közölte Gaby sértődötten.
– Amikor valaki megkérdezi, hogy mi jár a fejedben, akkor
igazából arra kíváncsi, hogy rá gondolsz-e. A nárcizmus legalja.
Gabynak úgy elsötétült az arca, mintha most közöltem volna
vele, hogy a Mikulás meg a húsvéti nyúl összeállt megenni
Némót meg a 101 kiskutyát.
– Mutatkozz be – váltottam témát. – És mindig legyen nálad
a Szárnysegéd Bt. névjegye! – Átnyújtottam neki egy köteg céges
névjegyet Ian supermanes aláírásával az elején, és az e-mail
elérhetőségünkkel a hátulján. – Tartsd észben, hogy ez az első
találkozó, úgyhogy a srác még mindig mondhat nemet. Legyél
meggyőző, kelts benne pozitív benyomást magadról, a
folyamatról, meg arról, hogyan tudsz neki segíteni, a
tudásodról... és rendben leszel.
– De... – sápadt el Gaby. – Nem tudom, hogy...
– Hajrá! – vigyorogtam gúnyosan, felkészültem arra, hogy
beüssön a krach.
Teljesen el lesz veszve a forgatókönyv nélkül. Nem olyan
pimasz, mint Ian és én. Hiányzik belőle az az arrogancia, amitől
valaki picinek érzi magát mellette az egyik pillanatban, csak
hogy a következőben úgy érezze, ő a legfontosabb.
Gaby majd meglátja, hogy szüksége van rám. Én pedig
örömmel sietek a megmentésére.
Mert ez... olyan ianes.
Mi a franc? Nem lexes!
Én nem is akarom, hogy nekünk dolgozzon, a fene egye meg!
Mi a jó élet történik velem?
Elvileg kiképzést tartok neki.
Ennyi.
Szóval mi lesz, ha vége a kiképzésnek, és egyedül marad? A
sok stréberrel? Mi lesz, ha nem lesz több alibim, hogy az
őrületbe kergessem?
Belekortyoltam az italomba, és nem foglalkoztam a szívemet
szorongató pánikkal.
Barátok.
Ellenségek.
Mindkettő.
Semmi szükség nem volt plusz címkékre annál a kapcsolatnál,
amiről kiderült, hogy életem legbonyolultabbja.
 TIZEDIK FEJEZET

GABY

– MIELŐTT MÉG ELFELEJTEM... – Lex hívogató mozdulatot tett

az ujjával. – Hajolj előre, Napsugaram!
– Nem fogom neked premier plánban megmutatni a
mellemet. Nem érdekel, hogy túléled-e, vagy világvége lesz-e, ha
nem látsz bimbót. Nem, és kész! – fontam keresztbe a karomat.
Lex a szemét forgatva elővett egy kis mikrofont. – Ja...
– Most már hülyén érzed magad?
– Nem.
– Csak hadd rakjam fel oda ezt az izét – mutatott a mellemre.
Mielőtt tiltakozhattam volna, benyúlt a ruhámba, és
odacsíptette a kis mikrofont középen a melltartómra. V kivágású
fekete ruha volt rajtam, így nem volt nehéz dolga. Meleg a keze, a
fene egye meg.
– Végeztél? – kérdeztem magas, csevegő hangon, mintha nem
is én lennék.
– Mikrofonpróba – szólt bele a dekoltázsomba. – Egy, kettő,
három...
– Te most csak szórakozol.
– Ha szórakoznék, Napsugaram, arról tudnának a melleid –
nézett fel a szemembe. – És te is.
Gyorsan elhúzódtam tőle, és megigazítottam a ruhámat. Egy
fülhallgatót nyújtott felém.
– Te most viccelsz? Ez nem titkos hadművelet!
Lex lenéző pillantást vetett rám, és vállat vonva továbbra is
felém tartotta a fülest.
– Nem doblak mély vízbe. Ilyet nem, mint te.
Fájt a beszólása. Jobban, mint kellett volna. És ez azt
jelentette, hogy ez az aljadék újra kezdi beenni magát az
életembe. Máskor lazán legyintettem volna arra, ami a száján
kijön. De most a szívemre vettem a piszkálódását, tehát közel
engedtem magamhoz. Megint. Megváltozott közöttünk valami,
pedig rohadtul stabilnak kéne maradnia, mielőtt még elveszítem
a fejemet. A szokásosnál tovább időzött rajtam a tekintete, és a
keze is. Megborzongtam.
– Oké. – Felkaptam a fülest, és betettem. Lex ugyanígy tett, és
beleszólt egy másik kis mikrofonba a kezében. – Jól hallak –
bólintottam. – És nem, nem fogom megpaskolni a párnádat.
– De rájuk fér a paskolás. Segíts egy rászoruló pasasnak,
Gaby!
– Hidd el, nem akarod te, hogy megpaskoljam bármidet...
– Jó – dőlt hátra. – Akkor kapd össze magad, és bizonyítsd
be, hogy készen állsz az ügyfelek fogadására. Sok szerencsét,
Gaby! Tartsd észben, hogy még mindig nem döntötte el,
felkérjen-e minket, főleg téged... És azt is tartsd észben, hogy
amikor besétál a lány, akiért meg van őrülve, és nem érzi, hogy
működik, amit csinálsz, akkor nemcsak magadból csinálsz
hülyét, hanem a Szárnysegéd Bt.-ből is. Mármint, semmi
nyomás nincs rajtad, vagy ilyesmi – fonta karba a kezét.
 Komolyan meg akartam fojtani.
Ehelyett inkább sarkon fordultam, és elindultam a
célpontomhoz. Tényleg titkos hadműveletnek éreztem az
egészet, pláne Lexszel a fülemben. Hogy lehet, hogy még a
fülesen keresztül is úgy érzem, mintha a hangja simogatná a
testemet? Nem, Gaby! Nem.
Eszembe jutott a kép, ahogy csókolózunk. Csorogni kezdett a
nyálam, és majdnem össze kellett szorítanom a combomat a
gondolattól, hogy becsusszan a nyelve a számba. Annyira
bizseregni kezdtem, hogy felnyögtem.
– Ne félj... legyél szexi! – utasított Lex.
– Próbálok – motyogtam összeszorított fogakkal.
– Riszáld jobban a csípődet!
Megpróbáltam a riszálást, mire kis híján nekiütköztem egy
borszéknek a következő asztalnál.
– Baszki, te nő! Ha ezt még egyszer eljátszod, azt fogja hinni,
hogy részeg vagy.
– Szexi, szexi, szexi... – mormoltam az orrom alatt.
– Jó a segged – közölte némi hallgatás után Lex.
– Köszi, Lex! – Megtorpantam, mert melegség járta át a
szívemet. – Ez tényleg nagyon...
– Nem is látszik rajtad, hogy híztál öt kilót.
– Hülye pöcs.
– Talán vissza kéne venned a kukizásból, Gaby...
– Honnan tudod...? – torpantam meg zakatoló szívvel.
– Majdnem meghaltam legutóbb, hogy megszerezzem neked
az utolsó zacskót. Tudok a mániádról.
– Hagyd abba!
– Mit?
– Hogy befejezed a...
– Mondataidat? – tippelt.
Halkan elkáromkodtam magam, aztán beintettem neki a
hátam mögött.
– Ne biztass, Gaby! Tudod, mit jelent ez a mozdulat, és már
így is eléggé kivagyok, hogy lefektesselek az asztalra, és
elvegyem, ami jár.
– Milyen romantikus... Mondd csak, a tortillachips és az
avokádókrém mellé gondolod, vagy megvárnád legalább a
desszertet?
Némi hallgatás után rekedten szólalt meg.
– Miért ennék kaját, amikor te is opció vagy?
Szóra nyitottam a számat, de már majdnem odaértem
Steve-hez, aki éppen megfordult.
– Szia! – Kis híján lenyeltem a nyelvemet, ahogy leültem a
srác mellé.
Arra fogadott fel, hogy segítsek felkelteni élete szerelme
figyelmét. A lányt Stellának hívták, és a mappában látott
fényképek alapján akár a testvére is lehetett volna. Isten is
egymásnak teremtette őket. Legalábbis úgy tűnt, hiszen
nyolcvan százalékos esélyük volt a sikerre, ha eljutnak a
harmadik hónapfordulóig.
– Informatikushallgató, Gaby. Egy sziánál több kell neki –
szólt közbe Lex.
Steve felnézett. Bozontos barna haja láttán az jutott eszembe,
hogy talán allergiás az ollóra. A tincsei eltakarták az egyik
szemét, a másikkal viszont kíváncsian nézett rám.
Barna. Szép barna a szeme. Ez már valami.
– Szép a szemed – jegyeztem meg kedvesen. – Talán érdemes
lenne tudatnod az emberekkel, hogy kettő is van belőle,
különben még kalóznak néznek. Arrrggh – morogtam rá kalóz
módjára.
– Ne már, hogy le Jack Sparrow-ztad! – mordult fel Lex.
– Ja, pont erre hajtok – vigyorodott el büszkén Steve, és
felnevetett. – A sötét és veszélyes imidzsre. Működik?
 – Itt vagyok, igaz? – bólogattam bőszen.
Tetőtől talpig végigmért, aztán lassan, óvatosan belekortyolt
az italába.
– Azzal a fazonnal jöttél – mutatott Lexre. – Szóval vagy
fogadtatok, hogy beégetem-e magamat, vagy a Szárnysegéd
Bt.-től vagy – hunyorgott rám.
– Leülhetek? – húztam ki mosolyogva a mellette lévő széket.
– Gyönyörű vagy, és tereled a témát – állapította meg a
szemüvege mögül. – Ez tetszik.
– Vicces, mert az a fazon ott utálja – böktem a
hüvelykujjammal Lex irányába.
– Hallottad te ezt valaha is tőlem? – kérdezte mérgeses Lex. –
A srác egy tahó. Hagyd ott, Gaby, mert a melledet bámulja.
Nem foglalkoztam Lexszel.
– Szerinted szétrúgja a seggemet, ha beszólok neki? –
kérdezte Steve.
– Baromira szétrúgom a seggét, Gaby, mondd meg neki!
Befelé görbül a hasa. Ha mi lennénk az utolsó három ember a
földön, és meg kellene ennünk, hogy életben maradjunk, simán
éhen halnánk.
– Előbb ölel meg, mint hogy bántana. Csak ugat, de nem
harap.
– Ezt magamra sem veszem – felelte szinte ásítozva Lex. –
Rohadtul harapok... csak nem tudod. Szegény Gaby! Figyi,
megkaptad a vibrátort, amit rendeltem neked? Ráragaszthatod
az arcomat a dobozára, meg ilyesmi.
Túl messzire ment. Elképzeltem, ahogy behúzok egyet Lex
képébe, és magamra erőltettem egy mosolyt. Steve-re kell
koncentrálnom. Itt ő a lényeg, nem Lex.
– Úgy néz ki, mint aki miszlikbe akar aprítani – köhintett a
tenyerébe Steve. – A puszta nézésével.
– Hát... elárulhatok egy titkot? – vontam vállat.
 Steve közelebb hajolt.
– A csajok Bébirépának hívják az ágyban – súgtam a kezemet
a szám elé téve.
– Nagyon vicces, Gaby – hallottam a fülemben Lexet.
– Bébirépának? – ismételte Steve. – Azért mert kicsi a...
Nem mondta ki.
– Á, képtelen kimondani a „farok” szót! Ez arra enged
következtetni, hogy nem tudja, mire való. Csak szólok, Gaby! A
dolog bemegy a B-be, és néha Cs lesz belőle... Cs mint csecsemő,
ha esetleg nem tudnád.
Nem volt könnyű figyelmen kívül hagyni Lexet, de
igyekeztem. Az asztal fölött átnyúlva megpaskoltam Steve karját.
– Maradjunk annyiban, hogy a lányok mindig mosolyogva
kelnek fel az ágyából, de nem az örömtől, hanem a nevetéstől.
– Mutogatnak és kinevetik? – kerekedett el Steve szeme.
– Ja, azt csinálnák – feleltem komolyan. – Ha tényleg látnák,
hogy mire kell mutogatni. De hát... ki hord magánál nagyítót?
– Én hordok – vágta rá Steve.
– Hát persze hogy hord – sóhajtott fel Lex. – És hatalmas.
Érezted is. Ne sértegesd többé Lex Királyfit.
Nevet adott a farkának. Miért nem lepődöm meg ezen?
– Szóval... – nyaltam meg az ajkamat. – Stella, igaz?
Steve rögtön elpirult. Lángvörös arccal nézett le a pultra,
aztán piszkálni kezdte kopott ingujját.
– Aha... amúgy már sejtettem vele, hogy tetszik nekem, de
nem akarom tönkretenni a barátságunkat.
– Kérdezd meg tőle, mit ért sejtetés alatt – instruált Lex.
Megköszörültem a torkomat.
– És „sejtetés” alatt azt érted, hogy közel hajoltál hozzá, és
megcsókoltad, vagy megfogtad a kezét? Ilyen sejtetésről volt
szó?
– Odahajoltam – bólintott Steve komolyan.
 – Édes istenem... – motyogta Lex.
– Ühüm – tartottam a pókerarcot. – Tehát ööö... közel
hajoltál hozzá?
– Megvan A randiguru című film? – bólogatott bőszen Steve.
– Sokszor legszívesebben a világ összes baját ráfognám Will
Smithre, mert... csak. Randiguru? Ugyan már! A lehető
legbénább tanácsokat osztogatja...
Nehéz volt követnem Lex monológját, pláne úgy, hogy elvileg
Steve-re kellett koncentrálnom.
– Igen – válaszoltam végül. – Amelyikben Will Smith
szerepel?
– Dzsukel a csávó – nevetett Steve, bár annyira fájdalmasan
idegenül csengett tőle a „dzsukel” szó, hogy kis híján
elfintorodtam.
– Hé, dzsukel csávó! Gyüssz együtt nyomni a vakert, és
megtolni pár csajt a hátsó ülésen? Ne felejts el szólni róla
anyukádnak! – gúnyolta ki Lex, mire mosolyra rándult a szám
széle.
– Tudom, tudom – kacagott még jobban Steve. – Hülyeség
randitippeket meríteni olyan filmekből, mint A randiguru, de én
legalább nyolcvan százalékot tettem volna abba a csókba.
– A film nem kilencvenet mond? – javítottam ki, és közben
azon tűnődtem, hogy mi a túróért fogad meg randitippeket egy
évtizedes Will Smith-filmből.
– Hetvenötnél bepánikoltam – ismerte be Steve megadóan.
– Le ne essen az állam! – jegyezte meg Lex.
Feltámadt bennem az igény a pontosításra.
– Szóval az történt, hogy odahajoltál, elutasított, és azóta nem
próbálkoztál?
– Egyetlen olyan romantikus pillanat sem adódott, tudod?
Mármint próbáltam megcsókolni az esőben, de majdnem
lefejeltem egy betonfalat, mert csúszott a járda. A moziban pedig
mindig a keze után nyúltam, amikor lekapcsolták a villanyt, de ő
a kólát fogta meg – sóhajtott fel. – Idióta vagyok.
– Nem – ráztam vadul a fejemet.
– De – szólt be unottan Lex.
– Ezért vagyok itt – kezdtem bele, de mire kiejtettem a
szavakat, belépett az ajtón Stella. – Ne nézz oda! Pont most jött
be. Ami most jön, mind a terv része, oké? Bízol bennem?
– Nem – nevetett Steve. – De vagyok annyira kétségbeesve,
hogy ne zavarjon.
– Ennek a srácnak még a kisujjában is több romantika van,
mint a... – ékelődött Lex, de aztán suttogásra váltott. –
Showtime van, Napsugaram... mutasd meg, mit tudsz!
Gyorsan közelebb húztam a bárszékemet Steve-hez.
– Mosolyogj, de ne túl szélesen! – suttogtam bele a fülébe. –
Megfogom a kezedet, rendben?
– Oké – felelte úgy, mint aki mindjárt elhányja magát.
– Próbálj meg nem leokádni – vihogtam. Alulról fölfelé
végigsimítottam a karját, és megmarkoltam a bicepszét. – Hűha!
– eresztettem el a homlokomat ráncolva. – Te sokkal izmosabb
vagy, mint gondoltam!
– Hát... köszi – értetlenkedett Steve.
– Nem, komolyan – szorítottam meg ismét a karját, aztán a
másikra vándorolt a kezem, és azt is fel-le simogattam. – Te
olyan... kigyúrt vagy!
Kidüllesztette a mellkasát.
– Úgy néz ki, mint a sós perec, amikor vízbe dobják, és
felpuffad, meg ilyesmi, de kurvára mindegy – kommentálta Lex.
– Szép munka. Stella titeket néz. Ha tekintettel ölni lehetne...
Vihogva odahajoltam Steve szájához.
– Nem foglak megcsókolni, de úgy teszek, mintha azt
akarnám. Ha tényleg tetszel neki, akkor vagy faképnél hagy
marhára felforrt agyvízzel, amikor legközelebb találkozol vele,
vagy idecsörtet, hogy elvegye, ami az övé.
– Az igazság pillanata – nyelt akkorát Steve, hogy hullámzott
az ádámcsutkája.
– Figyi... – folytattam halkan. – Ha a legrosszabb történik,
akkor is jó fogás vagy.
– Csak azért mondod ezt, mert azt akarod, hogy az ügyfeled
legyek.
– Nem – ráztam a fejemet. – Azért mondom, mert a világon
mindenki jó valamiben, és ha ez a lány nem veszi észre az
értékeidet, akkor nem éri meg őket csillogtatni előtte.
Steve elnémult. A számra szegezte a tekintetét, én meg
hirtelen nem tudtam, hogy csak belement a játékba, vagy tényleg
csókolózni akar velem.
– Steve! – szakított félbe minket egy magas hang. Oldalra
pillantottam. Ott állt a bozontos barna hajú lány, kockás ingben,
fekete cicanadrágban és csípőre tett kézzel. Kis híján a srác ölébe
ugrott. – Hétköznap is bulizol?
– Az én Steve-em ennyire vad – kacsintottam.
– A te Steve-ed? – fonta karba a kezét.
– Nagyon jó, kicsi tanonc, nagyon jó – dicsért meg suttogva
Lex. Rákacsintottam Stella feje fölött.
– Figyi, Steve, ez csúcs volt, itt a névjegyem – csúsztattam oda
neki a Szárnysegéd Bt. névjegyét. – Keresel majd?
– Abszolút – válaszolta fülig érő szájjal. – Majd hívlak.
– Alig várom.
Ahogy elsétáltam, hallottam Stella hangját.
– Ki a franc volt ez?
Mire odaértem Lex asztalához, ő már összeszedte a
cuccainkat, aztán kikísért az ajtón.
Száguldozott bennem az adrenalin a kocsijainkhoz menet.
Komótos tapsolás zajára fordultam meg.
– Fel vagy véve – közölte Lex a Mercijének dőlve.
 – Hmm, a gonosz, gazdag zseni azt mondja az ártatlan
kislánynak, hogy fel van véve: Egy sötét parkolóban?
Gyanakodnom kéne?
– Háhh – nevetett fel ugatva Lex. Még szexibbnek, még
veszélyesebbnek tűnt a holdfényben. – Én amolyan nyílt
kártyákkal játszó pasas vagyok, nincsenek titkaim.
– Kamuzol – kacagtam. – Ne kezelj úgy, mint a ribijeidet!
Több titkod van, mint az amerikai hírszerzésnek!
– A hírszerzésnél jó fejek vannak.
– Erről beszélek. Rohannom kell, Lex – kerestem elő a
slusszkulcsot. – Később találkozunk.
– Tanulás? – tippelte meg az apropóját.
– Nem.
Új meló. Egy új és ijesztő meló, amire csak esténként kell egy
fiatal lány.
– Randi?
– Nem – feleltem erőltetett mosollyal. – Szia, Lex!
– Hová mész? – olvadt le az arcáról a mosoly.
– Semmi közöd hozzá.
Bevágtam a kocsiajtót, és elhajtottam. Utáltam, hogy a
visszapillantóba nézve olyan érzésem támadt, mintha egy
magazinos fotózást hagynék hatra. Tényleg nem kéne ennyire
jóképűnek lennie.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

LEX

Az UNALOM TELJES HOMÁLYÁBA veszett a hét. Az egyetemen

semmiféle nyomás nem nehezedett rám, és miután Gaby
csillagos ötösre vizsgázott a kis megmérettetésen, már
kiképzőnek sem kellek. De mivel Ian még mindig aggódik, hogy
Gaby egyedül viszi az összes férfi ügyfelet, megtiszteltetés
gyanánt előléptetett a bébiszitterének. (Vagy lefokozott... attól
függ, honnan nézzük a dolgot.) Jobban szeretek úgy gondolni
magamra, mint kemény fazonra.
Steve befizetett a szolgáltatásunkra. Holnap este esedékes a
második találkozó.
A tévé áldásos figyelemelterelést jelentett mindenről, ami
Gabyval kapcsolatos. Alapjáraton nem szokásom otthon ülni
hétvégén, de most valahogy olyan fárasztónak tűnt bárhová is
elmenni. Ennek nyomatékosítására ásítottam is egyet. Bakker,
mi történt velem?
A csatornák között kapcsolgatva végül leragadtam A
keresztapánál, mire pont belépett az ajtón Ian Blake-kel. Még
mindig nehéz elhinnem, hogy ez a lány óriási férfipulcsikat és
csíkos zoknit hord mindennap. Most úgy nézett ki, mint aki a
kifutóról jön. Ritkán sminkeli magát, de a rövid felsői beindítják
a pasik fantáziáját. Az enyémet nem. Úgy látszik, nem vagyok
oda a sportolókért. Bezzeg Ian. Hát, szerintem rájöttünk, mi
neki a kriptonit: a fiús csajok, akik lenyomják pizzaevésben, és
másnap lefutják a félmaratont. Vicces, hogy a saját szabályainak
egyikét szegte meg azzal, hogy összejött egy ügyféllel. De hát
résztulajdonos, szóval azt csinál, amit akar... észszerű határokon
belül.
– Lex? – szólalt meg Blake a tőle megszokott nagy
hangerővel.
– Hali – feleltem a tévéről fel sem nézve.
– Beteg vagy? – huppant le mellém a kanapéra.
– Blake, tudod a szabályt... ha a kanapén van a segged, tilos
beszélni. Felállt, és megismételte a kérdést.
– Beteg vagy?
– Már nem is tévézhet az ember? – vettem hangosabbra.
Bizsergés indult ki a mellkasom közepéből az ujjaim hegyéig.
Úgy éreztem, meghülyülök, ha nem megyek el futni, vagy nem
csinálok valami hülyeséget. De semmi sem tűnt jó mókának,
sem szórakoztatónak. Még Gaby bankszámláinak feltörése is
unalmasnak hatott.
Ráadásul most már van pénze. Odaadtam neki az első
fizetését. Igazából prémiumot, amiből ki fog jönni néhány hétig.
– Haver, péntek van! – ült le Ian a másik oldalamra.
– Igen? Tényleg? – kérdeztem megjátszott döbbenettel. –
Szuper, skacok! Most már mindannyiunknak van naptárja, így
tudjuk, milyen nap van.
– Beteg vagy? – szólalt meg némi hallgatás után Ian.
– Mi a francért kérdezgetitek, hogy beteg vagyok-e? – néztem
fel a plafonra. – Annak nézek ki?
Hirtelen eszembe jutott, hogy talán tényleg ágynak készül
dönteni valami. Ez megmagyarázná a fura
hangulatingadozásaimat! Lehet, hogy lázas vagyok?
– Lex, péntek van – hunyorgott rám megint Ian.
– MI A FRANCÉRT számít ez?
– Itthon vagy – állapította meg Blake a másik oldalamon. –
Péntek este.
– Skacok, ha nem bírjátok tiszteletben tartani a kanapé
szabályait, kénytelen leszek kirúgni titeket a nappaliból anélkül,
hogy tévézhetnétek.
Ian felállt, és kirántotta a kezemből a távirányítót.
– Szóval itthon maradsz? Ma este? Hétvégén?
– Le vagyok strapálva – ásítottam. – És a lestrapálást úgy
értem, hogy... – tettem hozzá önelégült vigyorral.
– Na, ennyi! – emelte fel Ian a kezét. – Egy pillanatra már
kezdtem aggódni.
– Ne túráztasd magad, anyuci. Megfelelő számú egyedülálló
nőstény egyedet dugtam meg a héten, legalább tizenkét
alkalommal. Nem vagyok beteg, és nem is tértem meg. Azt is
boldogan jelentem, hogy legalább három rossz döntést hoztam,
és csütörtök este berúgtam.
Ian megtapsolt. Blake a homlokát ráncolta, aztán hangosan
sóhajtva a telefonjára meredt.
– Mi az? – termett rögtön mellette Ian.
Mutattam neki, hogy ez olyan, mintha pórázra lenne kötve, de
beintett.
– Gaby – suttogta Blake.
Mindketten rám néztek Iannel, aztán kimentek a nappaliba.
Biztos azt hitték, ha a jelenlétemben beszélnek róla, rossz
kedvem lesz. Normális esetben igazuk lenne.
De ezen a héten semmi sem volt normális, a fene egye meg!
 Hegyeztem a fülemet, hogy halljam őket, de csak ezt-azt
sikerült elcsípnem.
– Nem engedheti meg magának.
Mit?
– Nincs pénze.
Aztán...
– Láttad a konyhaszekrényét?
Még több sutyorgás.
– Serena említette, hogy összeköltözne a barátjával.
Önkéntelenül megvonaglott a testem. Serena, a szexi szőke, jó
dudákkal... szörnyű baklövés volt. Egyetlen pillantás után úgy
gondoltam: megteszi. Csakhogy nem tette. Én tettem. Ő csak ott
feküdt, aztán meg könnyekben tört ki a végén. Idézem: „Ez volt
életem legvarázslatosabb pillanata.”
Nem győztem elég hamar lelépni. És amikor azt mondtam,
hogy „ez nem varázslat, csak jó szex”, még mindig nem hitt
nekem. Kötötte az ebet a karóhoz, hogy a lelkünk
összekapcsolódott.
– Én megpróbáltam! – emelte fel kissé a hangját Ian. – De
nem fogadja el... és nem árulja el, mi folyik itt, de...
Bakker, beszéljetek már hangosabban!
Megint csend.
Nyújtózkodtam a kanapén, hogy közelebb kerüljek, de a
nappali legtávolabbi sarkába mentek. Megfontolt seggfejek!
Néhány perc múlva visszajöttek a nappaliba, és azt mondták,
elmennek vacsorázni. Amikor megkérdeztem, hogy Gaby is
velük tart-e, mindketten úgy néztek rám, mintha héberül
érdeklődtem volna, hogy menő lenne-e nálam a hanuka.
– Melózik – felelte Blake, Ian pedig pofát vágott.
Blake kézen fogta Iant, és kivezette a szobából.
– Melózik? – ugrottam fel a kanapéról. – Csak nekem
melózik! Hogy értitek, hogy melózik?
 – Le vagyok döbbenve – kapott a szívéhez Ian. – Ti nem
beszéltek meg egymással mindent? – nevette el magát Blake-kel
együtt. – Mióta érdekel téged, hogy mit csinál Gaby? Amikor
legutóbb mondatba foglaltad a nevét, annyi káromkodás
szerepelt mellette, hogy le vagyok taglózva, hogyan vagy képes
egyáltalán kulturált beszélgetést folytatni vele.
– Nem érdekel – vágtam rá. És igen, tudom, gyerekes voltam,
de ennyi telt tőlem. – Felhívok egy random csajt.
– Ismeretlent? – kérdezte Blake.
– Ne kérdezősködj! – rázta a fejét Ian. – Csak ki akarnád
nyírni, én pedig képtelen vagyok békességet tartani Gaby és
közte, meg pluszban közted és közte. Egyedül kevés vagyok
ehhez.
– Egy ismeretlen csajt, ja – ismételtem önelégült mosollyal,
bár tudtam, hogy az nem érdekli Blake-et. – A suli weboldaláról
kiválasztom az egyik lány telefonszámát, felhívom, aztán
megdugom, ahogy csak bírom, hogy mással már ne is legyen
neki jó.
– Bocs, hogy kérdeztem – motyogta Blake.
– Ne a játékost utáld! – emeltem fel a kezemet.
– Hanem a játékot – legyintett Blake. – Ja, tudom.
– Azt akartam mondani, hogy azt a csajt utáld, aki elég hülye
ahhoz, hogy velem játsszon...
– Ühüm – bólintott Blake. – Azt is.
– Jó szórakozást az elköteleződés és a saját érzéseid előli
meneküléshez! – rikkantotta hátra Ian, mielőtt kisétáltak a
házból.
– Jó szórakozást az esküvői színválasztáshoz! Meg ahhoz is,
hogy egész hátralévő életedben ugyanazzal a nővel feküdj le!
Bevágódott mögöttük az ajtó.
Feszült csend borult a nappalira. Végigcikázott rajtam a
szorongás, rázni kezdtem a lábamat, és nekiláttam dobolni rajta
az ujjaimmal. Karba fontam a kezemet, hátha így kordában
tudom tartani az idegességemet. Nem segített.
Korábban sohasem zavart az egyedüllét, nem igazán vagyok
az a tipikus partiarc. Igen, lefekszem lányokkal, de nem
szeretem a tömeget. Szeretem a számítógépemet, a szentélyemet
meg a szexet.
Ezen kívül nem nagyon számít semmi.
A tévé üvöltésétől pattanásig feszültek az idegeim.
Megígértem magamnak, hogy nem kattogok Gaby magánéletén.
Nem az én dolgom. Egyáltalán nem. Mégis azon kaptam magam,
hogy sarkon fordulok, elindulok a szobámba, halkan becsukom
az ajtót, és odahúzok egy széket a monitorokhoz.
Reszketett a kezem az izgalomtól – talán az adrenalintól is,
hogy mennyire nem helyénvaló az ősellenségem személyes
dolgai után kémkedni –, de megint feltörtem a bankszámláját.
És kis híján istenverte szívrohamot kaptam.
Hearts Férfiklub?
Kétszáz dollár?
Mi a...?
– Jaj, Napsugaram! Mibe keveredtél?
Gondolkodás nélkül fogtam a telefonomat.
– Siri, úticél a Hearts Férfiklub.
Bakker, kezdett egész érdekesnek ígérkezni az estém. Éljenek
a nagyon gyenge jelszavak!
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

GABY

A FEKETE, VÁLL NÉLKÜLI MINIRUHÁM szúrt, ráadásul szörnyen

kényelmetlen is volt. Hála istennek, fekete harisnya volt rajtam,
máskülönben ingyen műsort nyomtam volna, valahányszor
lehajolok.
Pislogva tartottam vissza a könnyeimet. Utálom. Utálom az
egészet, de a szüleimnek pénzre van szükségük, nekem pedig
csak a Szárnysegéd Bt.-s állást lehet összeegyeztetni az
órarendemmel. Ian – önmagához hűen – felajánlotta, hogy
kisegít, de már így is túl sokat tett, és nem tartozik értem
felelősséggel. A gazdagok nem értik ezt: ha pénzt fogad el tőlük
az ember, még szerencsétlenebbnek érzi magát.
Lex.
Már amúgy is bajban vagyok. Komolyan félek tőle, hogy ha
háromszor kiejtem a nevét a tükör előtt, vagy csak általában,
akkor felbukkan, és elrabolja a lelkemet.
– Helló, szivi! – lengetett meg egy részeg fazon egy
tízdollárost a levegőben. – Kaphatnánk még egy kis italt
errefelé?
– Persze – erőlettem magamra mosolyt, bár tovább időzött a
tekintete a mellemen, mint ahogy illendő lenne.
Ez egy férfiakkal teli éjszakai klub, mire számítottam?
Elhalványultak a fények, amikor az egyik konferáló színre
lépett, és felspannolta a közönséget a következő táncosnőhöz.
Én legalább nem azt csinálom. Rosszabb is lehetne, nem?
Eszembe jutott, hogy talán csak idő kérdése, és leszek annyira
kétségbeesve. A klub vezetője már jelezte, hogy tarolnék. De az,
hogy pénzért levegyem a ruhámat, baromira úgy hangzik, mint
amit Lex csinál napi szinten, szóval... nemet mondtam.
Ráadásul a szüleim szörnyen haragudnának.
– Szivi! – szólított megint a részeg pasas. – Az italok!
– Hozom – kiáltottam vissza, és odamentem a pultoshoz. –
Kérhetek három rumos kólát a hetes asztalhoz?
– Aha – felelte Jim, aki az ötvenes éveit tapossa, de
harmincnak néz ki. Nagyon izmos, vakító fehér mosollyal és haj
nélkül. – Tessék, cukorfalat – tette az italokat a tálcámra.
Felemeltem a tálcát, és odasétáltam a részegek asztalához.
– Három rumos kóla. Hozhatok még valamit?
A hapsi adott pár dollár borravalót, aztán intett, hogy hajoljak
le. Remek.
– Ha nyomsz egy privát táncot nekem és a haveromnak,
megduplázzuk – mutatott a tízdollárosra, amit adott.
Hűha! Vetkőzzek le egy húszasért nagyapónak meg a
cimboráinak? Le ne maradjak róla...
– Nem vagyok sztriptíztáncos – mondtam összeszorított
fogakkal. – Csak pincérnő.
– Haha – röhögték el magukat az asztalnál ülő férfiak. –
Mindegyik pincérnőként kezdi.
Nagyot nyeltem, magamban tartottam a visszavágást, ami
miatt tutira kirúgtak volna.
– Még valamit? – kérdeztem összeszorított fogakkal.
– Gondolkozz rajta! – biztatott akadozó nyelvvel, majd
kacsintott. Legalábbis megpróbált, mert inkább pislogásnak
tűnt.
– Oké, pont azt fogom tenni – kamuztam, aztán elindultam a
pult felé.
Péntek este ellenére nem tolongtak túl sokan, amiért hálás
voltam. Csak néhány napja dolgozom, de már fáj a lábam. Mit
meg nem adnék egy masszázsért!
Benyúltam a kötényem alá, és elővettem egy csokit. Az elmúlt
három napban kosárnyi kaját kaptam, többnyire szemét kaját
néha egy-egy furcsa fehérjeszelettel vagy Red Bullal, de hát egy
koldus nem válogathat.
Mindig volt hozzá üdvözlőkártya.
És mindig ugyanaz állt rajta:

A környék kedves Pókemberétől.

Csak viccelek, én sokkal szexibb vagyok!

Minden egyes alkalommal ez.

Túl fáradt voltam ahhoz, hogy utánajárjak. Túl fáradt voltam
ahhoz is, hogy csapdát állítsak. Egyszerűen hálás voltam érte,
hogy van annyi puffasztott kukoricám, amennyivel
csillapíthatom a gyomrom korgását, még ha csak pár órára is.
– Na... – harsogta túl a zenét egy ismerős hang. – Új munka?
Francba!
– Még csak ki sem mondtam háromszor a nevedet, hogy
megidézzelek! – nyüszítettem.
Hátrafordultam, és szemben találtam magam Lexszel. Szűk
fekete koptatott póló volt rajta csípőfarmerrel, meg a
letörölhetetlen bugyihúzogató vigyorával.
– Háromszor? – mosolygott még szélesebben. – Háromszor
kimondtad a nevemet hangosan? így szoktál káromkodni
újabban? Például... „Jaj, Lex! Jó Lex! Szent Lex!” Mindegyik
hasonlít azokra a hangokra, amiket a nők szoktak kiadni a
közelemben – ráncolta a homlokát.
– Fordulj fel, Lex! – vetettem oda unottan. – Ehhez mit
szólsz?
– Ez új – csettintett egyet. – De tetszik. Talán mert úgy
mondod, mintha azt akarnád, hogy a karjaidban haljak meg,
tökre Rómeó és Júliásan...
– Hű, este tízkor máris be vagy állva – veregettem meg a
vállát. – Fogj egy taxit!
Megpróbáltam elsétálni mellette, de elkapott a csuklómnál
fogva, és magához húzott. Nem tudtam, hogy direkt csinálja-e,
de meleg volt a teste. És olyan... biztonságot nyújtó, ismerős
érzés. Szórakozik velem a testem: biztos azért, mert sebezhető
vagyok.
Mint akkor éjszaka, amikor...
Bezártam egy fiókba az emlékeimet, főleg azt az egyet, és
eldobtam a kulcsot.
– Lex, mit akarsz?
– Téged – közölte komoly hangon. – Most pedig menj fel a
színpadra vetkőzni. Kifizettem egy műsort.
– Pincérnő vagyok – forgattam a szememet. – Ha ingyen
öltáncot akarsz, hívd fel a telefonodban lévő sok szám közül az
egyiket.
– És ha fizetek? – csiklandozta a fülemet a lehelete, mire a
visszatartott könnycseppek szúrni kezdték a szememet.
Máskor nem engedtem volna, hogy hatással legyen rám, amit
csinál. Máskor leráztam volna, de mostanra annyi volt a
páncélomnak. Erőt vett rajtam a kimerültség, vagy a
büszkeségem maradékának is lőttek.
Képtelen voltam visszatartani a könnyeimet.
Kicsurrant az egyik.
Aztán még egy.
Szerettem volna letörölni. Megpróbáltam kirántani magamat
Lex erős karjaiból, ám annyira hirtelen fordított meg, hogy
mindössze a pólóját sikerült eláztatnom a könnyeimmel, és
összekennem szemfestékkel.
– Gaby? – kérdezte rekedten, és szorosabban ölelt magához.
– Gyere, megyünk.
– Nem – hasított belém a pánik, és igyekeztem elhúzódni. –
Nem érted!
A legutóbbi fizetéseimet odaadtam anyának, hogy ki tudja
fizetni a ház rezsijét, így tök csóró lettem, még lakbérre sem
maradt. Abban reménykedtem, hogy elég borravalót kapok a
lakbérre.
Lex hunyorogva végigmért, meg a lepukkant bárt is. Tudtam,
mit lát: rúdtáncos lányokat lerészegedő férfiakkal, akik
bankjegyeket dobálnak a színpadra, meg egy ijedt és buta csajt,
aki úgy kapaszkodik belé, mintha az élete múlna rajta.
Végül elengedett.
– Ne haragudj, Gaby! Vicceltem. Mi mindig... – Megnyalta az
ajkát, és káromkodva lenézett a koszos padlóra. – Hová tűnik a
pénz?
– A pénz?
– Új csajszi! – vágott közbe Dean, a főnököm. Soha nem
szólított a nevemen az idióta. – Dolgozol vagy pasizol? Ha téged
akar, fizetnie kell.
– Még mindig pincérnő vagy? – vonta fel a szemöldökét Lex.
Felemeltem a kezemet, hogy jelezzem, még öt másodpercet
kérek, de Dean szemmel láthatóan rosszkedvében volt.
Odacsörtetett hozzánk.
 – Gáz van? – fonta keresztbe a karját sovány mellkasa előtt.
Alacsony fazon, Lex valószínűleg bekötött szemmel is
szétverte volna a pofáját.
– Aha – felelte Lex, amin meglepődtem. – A pincérnőd most
mondta, hogy nem hajlandó táncolni nekem, mert kifogytatok a
privát szobákból.
– Te vagy a csávója? – hunyorgott Dean.
– Úgy nézek én ki, mint aki a kattant nőkre gerjed? – tüzelt
vissza csípőből Lex. – De itt van nálam ez... – Benyúlt a
farzsebébe, és elővett ránézésre legalább hatszáz dollárt
készpénzben. – Mennyi időt kapok ezért a pincérnőddel?
– Legalább három órát – vándorolt Dean szemöldöke a feje
búbjáig.
– Hozzáteszek még hatszázat, ha kapok külön kiszolgálást
meg privát szobát anélkül, hogy megzavarnának.
– Megbeszélve – csettintett Dean a feje fölött. Odaballagott az
egyik biztonsági őr. – Légyszi, kísérd őket a Gyémánt Szobába!
És senki se zavarjon! Állj oda az ajtó elé! Egy pincérnő
jöhet-mehet italokat felszolgálni.
A biztonsági őr bólintott.
Nekem pedig öt perccel később megelevenedett a
legszörnyűbb rémálmom. Egy üveg pezsgő jégbe hűtve, két
pohár az asztalon. Üvöltött a zene a hangszórókból. A szoba
közepén egy kis színpad állt két rúddal, meg valami hintával,
amit a plafonra erősítettek. Nem akartam tudni, hogy mire való.
– Ez minden – mondta Lex rekedten.
A pincérnő, akit azt hiszem, Hollynak hívtak, bólintott, majd
végigmért a szeme sarkából, mintha félne egyedül hagyni az
óriással.
– Minden oké – intettem neki erőltetett mosollyal.
Becsukódott az ajtó.
– Ne járkálj fel-alá! – fogta meg a pezsgőt Lex. – Remélem, az
a seggfej ad neked a pénzből...
– Mi? – fordultam meg.
Lex, a lábával az asztalon, SMS-ezett. SMS-ezett!!!
– Mi az? – pillantott fel. – Valami baj van?
– Te... beteg állat! – Mindkét karomat az égnek emeltem. –
Befizettél egy privát öltáncra! Engem!
– Nem, dehogy – válaszolta higgadtan. – Senki sem tudja, mi
folyik idebent. Felőlem akár alhatsz is, ihatsz pezsgőt, vagy
lesokkolhatsz azzal, hogy megint sírsz... Csak szólok, hogy ma
este egyetlen ölelésre futotta tőlem, amit te zsebeltél be,
úgyhogy... maradok a vállon veregetésnél.
– Ki vagy te?
– Lex Luthor, nappal filantróp, éjszaka szexi pincérnők
megmentője. Kérsz pezsgőt? – emelte fel az üveget önelégült
vigyorral.
– Ezt nem hiszem el – bukott ki belőlem a nevetés. – Te
kifizettél több mint ezer dolcsit, hogy egy fos bárban ülj, és
pezsgőzz valakivel, akit utálsz.
– Ez az évtized jó cselekedete tőlem. Csak ne áruld el Iannek!
Azt hinné, beteg vagyok vagy ilyesmi, és végképp nem hiányzik,
hogy tyúkanyó módjára ugráljon a szentélyemben. Megint tökre
felhúzná az agyát, ha megtudná, hogy hackerkedtem.
Hideg verejtéket éreztem a bőrömön, és fájt a lábam. Lassú
léptekkel odamentem a bőrkanapéhoz, és leültem. Az sem
érdekelt, hány kórokozó hemzseghet rajta.
– Na – harsogta túl a zenét Lex. – Pezsgőt? Vagy rendeljek
mást neked?
– A pezsgő jó lesz – nyeltem nagyot, és lenéztem a kezemre. –
Sajnálom, hogy sírtam.
– Sajnálhatod is. A nagylányok nem sírnak, hanem seggeket
rúgnak szét. Ne hozd rám még egyszer a frászt, árt a szívemnek.
– Végre bevallod, hogy van olyanod?
 – Nyilván van, különben most is felszolgálnál – tárta szét a
kezét Lex.
– Vagy táncolnék – motyogtam.
– Haha – kacagott úgy, mintha tényleg poén lenne. – Ne vedd
sértésnek, Gaby, de te nem olyan vagy, mint azok a lányok a
színpadon. Te nem tudnál... egyszerűen nem.
– Nem tudnék? Mit nem tudnék?
Mi a fenéért sértődtem meg?
– Figyelj, Gaby – nevetett még jobban Lex. – Semmi baj nincs
azzal, ha valaki ártatlan. Sok srác keres olyan lányt, akinek még
sohasem érintették, locsolták, gyomlálták a kiskertjét...
– Értem – emeltem fel a kezemet.
– De az olyan lányok jó kislányok, akik még sohasem voltak...
beavatva? – kereste a megfelelő szót Lex egy félmosollyal. – Ők
általában nem tudják, hogyan használják úgy a testüket a
színpadon, hogy szexisek legyenek. Vágod?
– Nem – fontam karba a kezemet. – Nem vágom! A tánc az
tánc! Még egy kétéves is képes rá.
– Rossz példa, totálisan rossz iránnyal, Gaby. Elmondom még
egyszer, a jó kislányok nem táncolnak, így nem.
Miután nem válaszoltam semmit, hozzátette:
– Örülj annak, hogy jó vagy. Ne húzd fel magad rajta! Ez bók.
– Francokat!
– Imádom, amikor káromkodsz, bakker – motyogta Lex, és
nagyot kortyolt a pezsgőbe. – Látod, ezt jól csinálod.
– Nem bírom ki itt három óráig – mormoltam talpra ugorva,
és megint elkezdtem fel-alá járkálni.
– Akarsz játszani a telefonomon?
– Mint egy gyerek! – bukott ki belőlem. – Megvan! Úgy bánsz
velem, mint egy... kisgyerekkel! Mintha hálásnak kéne lennem,
amiért megmentettél a pokoltól. Valid be, hogy ha lenne nálad
cumi, akkor ideadnád, hogy végig kussoljak!
 Lex bűntudatosan nézett rám.
– Nő vagyok!
– Hát, ha pasi lennél, akkor másról beszélgetnénk, és biztos
behúztál volna azoknak, akik megfogták a seggedet az előbb...
Gondolkodás nélkül felkaptam a pohár pezsgőmet,
felhajtottam, töltöttem még egyet, felhajtottam azt is, majd
reszkető kézzel fogtam a kis távirányítót, hangosabbra vettem a
zenét, és felszökkentem a színpadra.
Arra számítottam, hogy Lex mond valami illetlent, vagy
forgatja a szemét, de inkább kétségbeesettnek tűnt.
– Gaby! – kiabálta túl a zenét. – Figyelj, ne haragudj! Csak
gyere le!
– Ó, hát le fogok menni – fogtam meg egy kézzel a rudat, és
hátrahajoltam. – Csak várd ki!
 TIZENHARMADIK FEJEZET

LEX

MEGSZÓLALT A FEJEMBEN a vészcsengő, de továbbra sem

moccantam. Már egy rohadt sziréna harsogott, mire megrándult
a kezem. Lebénult a testem, de még lüktetett bennem a vér, amit
onnan tudtam, hogy rossz helyre áramlott, amikor Gaby tett egy
bátortalan lépést arra a színpadra.
A szemem... az még működött, hála az égnek. Mohón
kerestem a kijáratot, a menekülési útvonalat, mert a testem nem
volt összhangban a tudatommal... egyáltalán nem. A testem
maradni akart, a tudatom pedig közölte, hogy még egy pillanat,
és tovább csúszom lefelé a lejtőn. Ha egyszer majd
visszatekintek ezekre a pillanatokra, világos lesz, bakker, hogy
nem az első lépés vezetett idáig, és még csak nem is a második...
hanem azoknak a pillanatoknak az összessége, amikor igent
mondtam, pedig nemet kellett volna, marhára elrohanva.
Ellie Goulding hangja töltötte be a szobát, elindult a Powerful
című száma. Francba! Megmarkoltam a bőrkanapét, aztán
pánikba estem. Nem akartam, hogy Gaby azt gondolja, hatással
van rám, de úgy belemélyedtek az ujjaim a karfába, mintha én
lennék Wolverine.
Gabyn egyszerű, fekete, de kihívó tűsarkú volt. Úgy kopogott
vele a rúd mellett a padlón, hogy a testem beindult. Egyre
szaporábban vettem a levegőt, pedig még el sem kezdte.
Merész, tiszta zöld szempár meredt rám. Aztán megérintette a
rudat. Olyan volt, mintha engem markolna meg. Összerándult a
testem, ahogy az ujjai lejjebb csúsztak a fémen. Egyre szűkebb
lett a nadrágom. Nem volt menekülési útvonal. Nem volt más
választásom, mint nézni és imádkozni, hogy nem látja, mit
művelt ez az apró mozdulata a józan eszemmel.
– Na? – noszogattam, hátha inába száll a bátorsága. Francba,
még a könnyeket is inkább kibírtam volna! – Táncolni is fogsz,
vagy csak a rudat tapizod?
Rám hunyorgott.
Bakker, ismerem ezt a nézést!
Túl messzire mentél, Lex.
Simán végigtáncolta volna az éjszakát, hogy meggyőzzön.
Nem volt rá szükségem. Akkora szexuális étvággyal, amekkora
nekem van, egyetlen férfinak sem hiányozna az ilyen kínzás.
Gaby egyik szexi lába a rúd köré fonódott. Teljesen kiszáradt a
szám, ahogy lassan hátrahajtotta a fejét, és csinált egy olyan
kihívó kis pörgést, mintha oda született volna.
Mi a jó ég? Mióta tudnak a szüzek rúdtáncolni?
A tudat, hogy érintetlen, és hogy egyetlen férfi sem látta őt a
gyönyör csúcsán, csak még elsöprőbbé tette a látványt. Úgy
tekergett a rúd körül – úgy mozgott rajta lefelé, aztán lassan
vissza fel, hogy a csípőjén és a fenekén minden ívet észrevegyék
–, hogy rohadtul elvesztettem az eszemet.
Keresztbe tettem a lábamat.
Beleköhögtem a tenyerembe.
 Felidéztem Ian nagyanyját.
Semmi.
A testem akarta.
Egyszerűen.
Keményen.
Gyorsan.
Lassan.
Annyi pózban, amennyiben fizikailag lehetséges.
A türelem sohasem volt az erősségem.
Megrándult a kezem, a farkam fájdalmasan megduzzadt. Egy
pillanatra behunytam a szememet, hogy adjak magamnak egy
kis szünetet, de ettől csak rosszabb lett, mert amikor nyitva volt
a szemem, akkor rajta volt az összes ruha.
De amikor becsuktam?
Egyetlen ruhadarab sem volt rajta, csak a cipője. Ez rossz ötlet
volt!
Megint kinyitottam a szememet. Az arcába hullt a haja, fél
szemmel kilesett mögüle, és szétnyílt az ajka. Belemelegedve
újra és újra forgott egyet.
Basszus, több mint kényelmetlen volt a szitu: elevenre
dörzsölt a saját farmerem, amikor próbáltam megigazítani a
csomagomat anélkül, hogy észrevenné.
A dal a végéhez közeledett.
Akárcsak én.
Nem csupán egy értelemben.
Ian szétröhögte volna rajtam az agyát, és ha más lányról lett
volna szó, el is mondom neki.
De Gaby?
Tutira kinyírna.
És megérdemelném.
Családtag.
Hugica.
 Legjobb barát.
Rohadt életbe, bekapta a hüvelykujját!
Elhomályosult előttem a világ, amikor lejött a színpadról, és
tett felém két lépést. Lángolva előrehajoltam. Abban a
pillanatban, ahogy kartávolságon belülre ért, az ölembe
rántottam. Felszakadt belőle egy halk nyögés, a szoknyája
felcsúszott a csípőjén. A kezem követte a ruhadarabot, ahogy
Gaby rajtam mozgott.
Nem gondolkodtam. Semmivé foszlottam. Ösztönösen
reagáltam. Muszáj volt nyomot hagynom rajta, a magamévá
tenni. Az első pasi akartam lenni.
Az egyetlen pasi, aki hozzáér.
Örökké.
Felforrósodott közöttünk a levegő. Megmarkoltam a csípőjét,
és még keményebb mozdulatokra bírtam.
Vége lett a dalnak.
Elkezdődött egy másik.
Alig vettem észre. Akár az egész bár leéghetett volna
körülöttünk. Biztos le is égett, mert robbanásveszélyes lett az
érintéseinktől minden.
– Gaby – nyögtem a nevét, amikor elkezdett durvábban
lovagolni rajtam. – Ez az! – biztattam, és hivatalosan is kiléptem
a testemből, ahogy rajtam lihegett.
A szám megtalálta az övét. Nem tudtam abbahagyni a
csókolgatását, az ízlelgetését.
És akkor kopogás hallatszott az ajtó felől. Nem elég hangos
ahhoz, hogy mást is csináljon, mint bosszantson.
De Gaby ledermedt.
Még mindig erősen markoltam a csípőjét, a kezemmel
könyörögtem, hogy maradjon... csak maradjon.
Kinyitotta a szemét. Ráharapott duzzadt ajkára, aztán
lendületesen kifújta a levegőt. Bizsergett az egész testem.
 Egyikünk sem mondott semmit. Nem tudtam, mi a fenét
mondhatnék. Csak azt tudtam, hogy nem lehetek seggfej. Az
akartam lenni. Bevett szokásom szerint. Seggfejnek lenni,
ellökni magamtól, megtartani a biztos kereteket Ian előtt.
A kopogás hangosabbra váltott.
Káromkodva lassan lefejtettem magamról Gabyt. Megnéztem,
hogy kellően takarja-e a szoknya. Totál beindulva
feltápászkodtam a kanapéról, és kinyitottam az ajtót.
– Bocsi – szabadkozott a pincérnő. – Csak a főnököm tudni
akarja, hogy kértek-e még pezsgőt.
Megmondtam annak a seggfejnek, hogy ne zavarjanak. Abban
a pillanatban mégis hálás voltam, mert marhára fix, hogy öt
percen belül megdugtam volna a legjobb barátom húgát egy
sztriptízbárban egy vörös bőrkanapén, egy táncrúd előtt.
Te jó ég, lehetnék ennél embertelenebb?
Ha bármelyik másik lányról lett volna szó... gondolkodás
nélkül.
De ő Gaby.
– Ööö... aha, az szuper lenne – böktem ki lehorgasztott fejjel.
A pincérnő megfordult, mire megérintettem a vállát. – Egy üveg
whisky is jó lenne, és talán... beküldhetnél még pár lányt.
A pokol tüzén fogok elégni. Egyedül. Fantasztikus.
– Szerintem Gabynak haza kell mennie – folytattam. – A
műszakja végéig béreltem ki, szóval most már nyugodtan mehet.
– Én ráérek – húzta mosolyra a száját a pincérlány.
Hurrá...
– Szuper – erőltettem mosolyt magamra. – Ez... nagyszerű.
A nagyszerűtől azért távol állt, inkább hánynom kellett.
Amikor a pincérnő elment, Gaby már állt. Keresztbe font
karral, pókerarcot játszva, mintha nem vettem volna semmibe
azt, ami közöttünk történt.
– Akkor... elmehetek? – bólintott Gaby.
 – Aha. Elvégezted a... munkádat.
Nem tudom, miért mondtam ezt. Talán mert úgy éreztem,
hogy elküld, holott pont fordítva történt. De megmentettem
mindkettőnket egy fatális hibától.
– Haha – kacagott fel kurtán Gaby, és hidegen a szemembe
nézett. – Te viszont nem végezted el a tiédet.
– Szexre használnál? – biccentettem oldalra a fejemet. –
Tudod, hogy csak kérned kell, Gaby. De talán várd ki, hogy ne
cseréljen gazdát pénz. Ne akard túl hamar kezdeni a karriered...
– Utállak – vörösödött el.
– Kölcsönös, hidd el – vetettem oda.
Szinte félrelökött, mikor három lány éppen belépett az ajtón.
Elfojtott káromkodással kifurakodott közöttük, és egyedül
hagyott a csajokkal, akik egyáltalán nem érdekeltek.
Visszamentem a kanapéhoz, és leültem. Lezsibbadtam.
Lányok kezdtek táncolni körülöttem. Feleseket töltöttek. Én
pedig magasról szartam az egészre. De azt csináltam, amit
mindig is szoktam. Próbáltam visszaváltozni azzá a pasassá, aki
mindig is voltam a csajokkal. Flörtöltem, hozzájuk értem, még
csókolóztam is.
És végig olyan érzésem volt, hogy mindjárt elhányom magam.
Mert az egyetlen lány, akit akartam, az előbb ment el.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

GABY

TÚLSÁGOSAN DÜHÖS VOLTAM AHHOZ, hogy sírjak. Mit hittem?

Odamentem a kocsimhoz, és egy rántással elfordítottam a
slusszkulcsot a gyújtáson. Csak köhögött a motor.
– Gyerünk, bébi! – próbálkoztam összeszorított fogakkal még
egyszer. – Gyerünk!
Végre beindult.
Hálaimát mormolva, reszkető kezekkel a parkoló kijárata felé
forgattam a kormányt. Könnyek szöktek a szemembe, de nem
voltam hajlandó egy ekkora hülye miatt sírni. A Lex-féle srácok,
Lexszel az élen, nem érdemlik meg a könnyeimet.
Miért csinálom mindig ezt magammal?
Miért?
Megrészegültem a hatalomtól, amit az az ócska kis színpad
adott a kezembe. És Lex nem úgy nézett rám, mint Ian legjobb
barátjára vagy a saját leggyűlöltebb ellenségére. Nyers
vágyakozással figyelt, amilyet még sohasem láttam tőle. Próbálta
eltitkolni, de lehullott az álarc, és csak vágy maradt.
Végre! Csak ez a szó járt a fejemben, amikor félig lehunyta a
szemét, ökölbe szorította a kezét, és annyira feltűnően reagált a
teste.
Nem terveztem, hogy odamegyek hozzá, mégis megtettem az
út felét, ő pedig magához húzott. És a szája... Nem lehet
szavakkal leírni, hogyan csókol Lex. Mintha a gyönyör minden
cseppjét ki akarná préselni belőlem. Lehetetlenség nem
válaszolni rá. Még a keze is a csípőmön... Borzongva
besuvasztottam az emlékképet a „Soha többé” fiókba. Basszus,
kezd betelni a fiók.
– Részeg vagy? – kérdeztem.
Vizsgaidőszak után voltunk. Házibuli volt Iannél és Lexnél.
Engem is meghívtak, lévén mindenhová meg voltam hívva,
ahová Ian ment. Lex az első egyetemi év óta tartotta tőlem a
távolságot, már ha a távolság azt jelenti, hogy szarul bánik
velem, én pedig viszonoztam a szívességet.
– Nem – felelte Lex tisztának tűnő tekintettel. – Még nem.
– Az a nagy terved, hogy leiszod magad, és teherbe ejtesz
egy kedves fiatal lányt, csak hogy ki kelljen maradnia a
suliból?
– Ma este nem, Gaby – forgatta a szemét.
– Hűha – álltam el az útját az erkélyről. – Jól vagy?
Megnyalta az ajkát, és a cipőjét bámulta. Lex sohasem
szokta a cipőjét bámulni. Amolyan szembenézős típus. Ritkán
lehetett olyat látni, hogy leveszi a szemét másokról. Ez azon
kevés dolgok egyike, amiket tisztelek benne, ahogy másokkal
bánik – nem velem, hanem másokkal. Mindenki fontos neki,
mindenkinek a véleménye számít. Én nyilván nem
számítottam, de valamilyen oknál fogva ez rendben volt
részemről.
– Nem – fújta ki a levegőt Lex. – Én ööö... nem – vakarta a
fejét.
– Tehetek érted valamit? – nyúltam a karjához.
Nem kellett volna. Ez volt az első hibám.
Rögtön a kezemre szegezte a tekintetét.
Bizseregtek az ujjaim, mintha mentalista képessége lenne,
vagy lézernyalábok jönnének ki a pupillájából, hogy az izmos
alkarjához szegezzék az ujjhegyeimet.
– Mi lenne, ha kérnék tőled, egy ölelést? – kérdezte lassan,
aztán felnézett. Tiszta volt a tekintete, olyan reményteli. –
Kinevetnél?
– Valószínűleg – vigyorogtam. – De csak miután sor került
az ölelésre. Meghagynám a büszkeségedet, meg minden.
Lex vonyítva felnevetett, aztán feltartotta az egyik ujját.
– Egy ölelés... és később az orrom alá dörgölheted.
– Áll az alku – nyújtottam neki kezet.
Megrázta, de nem engedte el, magához húzott. Összeütközött
a mellkasunk, a fejem pedig kis híján nekikoccant az állának.
Aztán körém fonódtak nagy, izmos karjai. Felsóhajtva
viszonoztam a gesztust. Néhány percig ölelkeztünk, aztán az
ölelés valahogy átment táncba, egy dal pedig kettőbe, majd
háromba, pedig alig lehetett hallani a zenét a házból.
– Köszi! – suttogta a fejem fölött Lex. – Az ölelést meg a
táncokat. Nyeltem egyet, és felnéztem. Pár centire volt
egymástól az arcunk.
– Jó volt.
– Mi? – ráncolta a homlokát. – Most nem viccelsz? Az
ölelésem kiszippantotta az összes szuperképességedet?
– Igen – bólintottam komolyan. – Úgy tűnik, hogy te vagy
nekem a kriptonit.
– Nem pedig Superman.
– Nem. Úgy tűnik, hogy nem – vontam vállat sóhajtva. –
Lex Luthornak mi a kriptonitja?
 – Superman.
Felnevettem.
– Vagy talán Supergirl – suttogta. – Igen, Supergirl...
– És neki honnan vannak szuperképességei?
– Napsugár... – suttogta. – Pont olyan, mint Superman,
csak... szebb – hajtotta le a fejét, miközben az állam
felemelkedett az övéhez.
– Ez tetszik.
– Nekem is.
– Elmondod, mi a baj? – kérdeztem majdnem a szájába
beszélve.
Olyan közel voltunk a csókhoz, hogy nem bírtam
abbahagyni a remegést.
– Elfelejtettem.
– Hazudsz.
– Nem – fogta meg két kézzel az arcomat. – Negyedórára
elfelejtettem. Köszönöm.
Azzal megcsókolt.
Csak egy gyors szájrapuszi volt.
Aztán még egy.
És még egy.
Amíg össze nem forrt a szánk, és vadul át nem karoltuk
egymást. Egyáltalán nem volt söríze, hanem... olyan íze volt,
mint a fahéjnak, mintha teát ivott volna a saját házibuliján,
vagy ilyesmi.
Lágy csókban találkozott a nyelvünk. Felszakadt belőlem
egy nyögés.
Ekkor vágódott ki az ajtó.
– Mi a franc? – kiabálta Ian.
Lex olyan durván ellökött, hogy nekiestem egy széknek, és
csaknem lezsibbadt a fenekem a nagy ütéstől.
– Be vagyok rúgva – bukott ki Lexből, és még rám is
vigyorgott kábán az a seggfej. – Azt hittem, Ashley az.
– Lex... – szűkült résnyire a szemem.
– Ashley-nek tényleg barna a haja – nyugodott bele a
kifogásba Ian.
– Ti mindketten seggfejek és idióták vagytok! –
rikkantottam.
– Jaj, Gaby... – nyúlt utánam Lex. – Ne legyél dühös, te is jó
bőr vagy, Ian megköszörülte a torkát.
– Olyan elöl deszka módon.
Könnyek szöktek a szemembe, a szám pedig nem működött.
Az agyam sem tudott előállni semmilyen csúnya
visszavágással, ami pont annyira fájna neki, mint amennyire
megbántott.
Úgyhogy Lex röhögésének közepette elcsörtettem.
Megesküdtem rá, hogy soha többé nem engedem közel
magamhoz.
Megfogtam az arcomat, potyogtak a könnyeim, Pff! Totális és
cáfolhatatlan csődtömeg vagyok. Találnom kell egy srácot.
Valaki olyat, aki tényleg tudja, hogyan kell bánni a lányokkal.
És felhagyni az összes Lexszel kapcsolatos fantáziálással. Ő
nem nekem való. Soha nem is lesz az. Túllépek rajta.
A fenébe is!
Megcsörrent a telefonom.
– Igen? – vettem fel, és megtöröltem az arcomat a
kézfejemmel.
– Mija!
Pont arra volt szükségem, hogy halljam az apukám hangját.
– Milyen az új munkád? – érdeklődött.
Teljes erővel megütött az emlékkép, hogy rúdtáncolok, aztán
Lexen lovagolok. Mardosó szégyenérzet kúszott fel a karomon,
és a mellkasom közepén állapodott meg.
– Jó, apa. Nagyon jó – fúlt el a hangom
 – Gabrielle... – folytatta halkabban. – Minden rendben?
Sírtál?
– Nem, nem! – préseltem ki egy nevetést, ami szörnyen
hangzott. Mintha félúton lett volna a csuklás és az őrület között.
– Csak fáradt vagyok, tudod?
– Oké. Hát akkor vigyázz magadra! Köszönjük édesanyáddal.
Nem kéne több pénzt adnod nekünk, mija – magyarázta
egyszerre megkönnyebbülve és feszülten.
Úgy döntöttem, hogy a megkönnyebbülésre összpontosítok.
Fiatal vagyok. Én a kimerültség után visszazökkenek. Ő viszont
nem.
– Nos, meg kell tartanunk a házat, szóval... – vontam vállat,
pedig nem láthatta. – Amúgy meg nagyon jó fizetést kapok.
– Biztos, hogy rendben vagy?
– Aha.
A gyomrom pont ezt a pillanatot választotta a korgásra.
Annyira hangos volt, hogy féltem, meghallja.
– Fantasztikusan vagyok. De most mennem kell!
– Oké. Szeretlek és köszönöm, mija. Anyukáddal olyan
büszkék vagyunk rád!
Zabolátlanul kitört belőlem a zokogás, amint letettük a
telefont. Mit művelek az életemmel?
Szipogva visszatartottam a további könnyeket, és mindkét
szememet megtöröltem a kézfejemmel. Egy rossz nap volt
csupán. Mindenkinek van olyanja, nekem ez lett az.
Legalább van otthon csokim és egy üveg borom,
Supermannek hála.
Felkanyarodtam a kocsifeljáróra, és gyorsan bementem a
házba.
– De jó, hazajöttél! – pattant fel Serena a bárszékről.
Miért örül ennek ennyire? Alig szokott itthon lenni!
– Aha – raktam le a táskámat a pultra, és elindultam
megkeresni a Superman-kosaramat.
– Szóval... – követett Serena a konyhán keresztül.
Megtaláltam a kosarat, de az összes csoki eltűnt. – Elköltözöm.
– Megetted az összes csokimat?
– Upsz – vont vállat bűntudatosan. – Későbbre tartogattad?
– IGEN! – mordultam fel.
– Jesszus... talán jobb is, hogy szakítunk.
– Várj, mi van? Miről maradtam le?
– Elköltözöm. Én – mutatott a saját mellkasára. – Ja, erre a
hónapra odaadom a lakbért, de találnod kell másik lakótársat.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

LEX

– Mi NYOMJA ÚGY A LELKEDET, mint egy fél tégla? – kérdezte

Ian, miközben leparkoltunk Gabyék előtt.
Egy hét telt el.
Egy hét, ami maga volt a pokol.
Egy hét, amikor eszement őrült módjára kémkedtem Gaby
után, így már hivatalosan is annak számítok.
Csak akkor beszéltünk, amikor több infót küldtem neki
Steve-ről, vagy beszámolót vártam az ügyről. Ian sohasem töltött
ki menet közbeni beszámolókat, de mivel Gaby új volt, és
tudnunk kellett, hogyan halad a programban a srácokkal, mindig
ki kellett töltenie egy lapot, valahányszor találkozott Steve-vel.
Eddig két randin voltak túl.
Mindkettő jól ment.
Mindössze ennyit tudtam.
Mert Gaby nem volt hajlandó többet közölni, mint hogy „jó
volt a srác .
 1. kérdés: Milyen volt a vacsora?
Jó.
2. kérdés: Mutatta-e az ügyfél bármi jelét idegességnek? Ha
igen, fejtsd ki, hogyan segítettél neki.
Jó volt az ügyfél.
Felmordulva szálltam ki a kocsiból, és becsaptam az ajtót.
– Ez most komoly? – pillantott hátra Ian. – Mi a fene bajod
van? Nem bánhatsz így egy ilyen kocsival!
Vállat vontam.
– Szarul nézel ki, csak mondom – hunyorgott rám.
– Kösz, anyu. Még valami? – vágtam zsebre a kezemet.
Ian mindig átlátott a kamuzásomon, úgyhogy hirtelen hálás
voltam, amiért túlságosan szerelmes, hogy odafigyeljen rám és a
problémáimra. Különben rögtön tudná, mi van, és akkor
kénytelen lennék magyarázkodni, ő meg rozsdás késsel próbálná
lefűrészelni a golyóimat.
Gyorsan kinyílt a lányok lakásának ajtaja. Gabyn marhára a
legrövidebb Nike futónadrág volt, amit valaha láttam. Mi a
franc? Árulnak ilyet a boltban? Mit csinált, kért egy XS-est a
gyerekosztályon? A feneke körvonala borzasztóan felerősítette
az iránta érzett amúgy is ijesztő vonzalmamat. Nagyjából három
másodpercre sikerült levenni róla a szememet, mire megfordult,
bement a házba, és az ujjatlan felsője alól kivillant egy kis
bársonyos bőr a csípőjénél, aztán megcsillant a köldökpiercingje
is. Kiszáradt szájjal bámultam, levettem róla a szememet, majd
ismét bámultam. Mi a jó életért nyit ajtót ilyen semmi kis
cuccban? Amikor akkora perverzek járkálnak a világban!
Olyanok, akik kihasználnák ezt a sok... villantást. Fuldokolva
elállt a lélegzetem, amikor pofán vágott a szédítő eperillat.
Máris melegem volt.
És úgy tűnt, hogy még melegebb lesz.
Megölelte Iant.
 Én egy futó pillantást kaptam tőle, majd hátat fordított.
Nagyszerű érzés volt, mintha rám lőttek volna.
Nem mintha lőttek volna már rám, de tényleg, testileg
éreztem a fájdalmat.
Sohasem érdekelt, hogy szarba sem néz engem, mert
megértettük egymást. Afféle játék volt ez, amiben mindketten
utáltuk a másikat, de ha ő defektet kapott, akkor én azt
megcsináltam.
Ha ölelésre volt szükségem, duzzogva megadta, aztán rálépett
a lábamra.
Kivéve azt az egy alkalmat.
Összeszorult a gyomrom az emléktől.
– Hallod... – rázta a fejét Ian. – Te be vagy drogozva?
– Drogozva? – ismételtem. – Úgy nézek ki, mint aki több ezer
dollárt dobna ki valamire, amitől csak néhány óráig van jól?
– Szóval elgondolkodtál rajta?
– Igen, Ian. Olyan szörnyű az élet, hogy leültem az
íróasztalomhoz egy számológéppel, és kiszámoltam, hogy
mennyit veszítenék, ha függő lennék.
– Tényleg?
– Hagyd abba! Én csak...
Elmentem mellette, beléptem a konyhába. Gaby a pultnak
dőlve állt, imádni valóan festett kis filigrán lába a sortban.
Próbáltam másfelé nézni.
De mivel nem tudta, hogy bámulom...
– Lex – szólalt meg anélkül, hogy megfordult volna. – Ha
tovább bámulod, úgy megrántom az egyik golyódat, hogy
leszakad.
– Úúúú – dörzsöltem össze a tenyeremet. – Ez ígéret volt?
Nem válaszolt.
Ian behozta a szokásos két szatyor élelmiszert, amit a családi
vacsihoz vettünk. Blake edzés miatt nem tudott jönni, szóval
csak mi voltunk Serenával.
Apropó!
– Hol van Serena?
– Elköltözött – fordult meg Gaby egy lesújtó pillantás
kíséretében.
– Hová? – fontam karba a kezemet.
– És megette a csokimat.
– Úgyhogy kirúgtad? – kacagtam.
Gaby nem nevetett.
– Óvatosan – emelte fel a kezét Ian. – Ezzel a nézéssel ki
lehetne nyírni egy gyengébb fazont.
– Még szerencse, hogy én nem vagyok gyenge fazon. Ugye,
Gaby? Erőlködtem, nagyon erőlködtem, de szükségem volt a
szócsatára.
Tudnom kellett, hogy váltok még ki érzéseket belőle, még ha
csak negatívakat is.
Gaby a szemét forgatva nekiállt kipakolni a bevásárlást.
Spagettizni készültünk. Szinte minden családi vacsin az van,
mert az a kedvencünk.
– A pasija játszik egy zenekarban – magyarázta Gaby, és
kitette a doboz tésztát az asztalra. – Egyszer majd sokra viszi.
Ezt Serena mondta, nem én. Vele akar utazgatni a szupermenő
furgonjában, hogy a srácnak egyetlen rajongó csaj se fenyegesse
az erényeit.
– Várjál – tört ki Ianből a nevetés. – Arról a vézna emós
gyerekről beszélsz, akinek zöld a haja? Az a srác?
– A hangja egyszerűen... – kezdett bele Gaby a válaszba, majd
a szívére tette a kezét, és magasabb Serena-hangon folytatta. – Ő
megért engem, tudod? Érti az életet!
– Van egy dala a hajlakkról – hangsúlyozta Ian.
– És arról, hogy milyen veszélyes az ózonrétegre. – Gaby fogta
az olasz kenyeret, és elkezdte szeletelni. – Aha, tisztában vagyok
vele.
Szorongani kezdtem attól, ahogy a késsel bánik, ezért gyorsan
kivettem a kezéből, és félretoltam.
– Vao, te tényleg segítesz ahelyett, hogy meginnád az összes
bort? – vonta fel a szemöldökét, az arcán pedig hitetlenkedő
mosoly terült szét.
– Nem akarok vért látni a kenyéren – vágtam bele a veknibe.
– Mindnyájunkért teszem. Merőben önös szándék vezérel, mert
éhen halok, ráadásul úgy vágtad a kenyeret, mintha én lennék.
– Talált-süllyedt – kacsintott Gaby.
Legalább kacsintott.
Vállat vonva folytattam a szeletelést, miközben Ian
hunyorogva nézett rám, aztán Gabyra.
Francba!
– Mi lesz a desszert? – vetettem fel. Mindig Gaby dolga a
desszert, amikor mi hozzuk a hozzávalókat a vacsorához. Még
mindig hordozom neki a kosarakat, és direkt beletettem két
doboz brownie-t. – Brownie?
Gaby eltátotta a száját, aztán becsukta.
– Hát ööö... igazából elfelejtettem.
– Semmi baj – hagyta rá Ian.
Aznap reggel hagytam itt azt a kosarat! Hogy a fenébe ehetett
meg két doboz brownie-t?
– Nem lesz? Komolyan?
Leálltam a kenyérszeleteléssel, és a konyhaszekrényhez
mentem, de Gaby elállta az utat kis testével.
– Mit csinálsz? – kérdezte karba font kézzel.
– Ööö... hogy tűnik, mit csinálok?
– Skacok! – emelte fel a kezét Ian. – Nem kell desszert, és
nem kell harmadik világháború sem.
– Hallottad... – biccentett Gabs.
– Félre az útból – néztem rá csúnyán.
 – Nem!
Morogva felkaptam, a vállamra dobtam, és kinyitottam a
konyhaszekrényt, ő közben apró öklével a hátamat csapkodta.
Üres volt.
Semmi sem volt nála, csak egy doboz sajtos makaróni alap.
Miután kinyílt a szekrény ajtaja, abbahagyta a vergődést, és
megadóan elernyedt a vállamon. Csend szállt a konyhára. Mi a
fene? Dühösen talpra állítottam, úgy meredtem az üres
polcokra. Még az a szánalmas sajtos makaróni alap sem tűnt
frissnek, pedig tőlem is kapott egyet.
– Na, Serena az összes kajádat elvitte? – viccelődött Ian,
pedig láttam rajta, hogy aggódik, úgy sertepertélt Gaby körül.
Én még mindig túl mérges voltam ahhoz, hogy bármit is
mondjak.
Ha éhes, akkor miért nem eszi meg, amit a kosarakban kap
tőlem! Tényleg ennyire büszke? Kidobja az ingyen kaját, csak
mert nem akar alamizsnát?
A homlokomat ráncolva bevágtam a szekrényajtót.
Gaby összerezzent, aztán csúnyán nézett.
– Tudjátok, mit? Én nem vagyok éhes – csattantam fel Gaby
szemébe nézve. Vártam valami vallomást vagy bármit. De
hallgatott, karba fonta a kezét, és kihívóan nézett vissza. –
Lépek.
– Elviszlek – ajánlkozott Ian.
– Sétálok.
El kellett jönnöm, mielőtt ordítozni kezdek Gabyval vagy
megríkatom. Sehogy sem állt össze a kép. Nem értettem, miért
nem fogadja el az ételt.
A járda közepére érve megtorpantam.
Minden alkalommal új kosarat vettem. Ami azt jelenti, hogy
ha kidobja a kaját, akkor a kosarakat is kiteszi a kukába. Kedd
van. Kedd esténként jár a kukás. A tegnapi és a mai kosárnak
benne kell lennie a szemetesben.
Hátrasiettem, és megkerestem a nagy zöld kukát. Feléledt
bennem a guberáló mosómedve. Felemeltem a fedelét, és
beletúrtam a fekete zacskókba.
Semmi.
Torokköszörülés hallatszott.
Nagyon belemerülhettem a kukázásba, mert rohadtul nem
hallottam semmit. Hogyhogy nem hallottam a nyikorgó hátsó
ajtót kinyílni?
– Ööö... – vakarta a fejét Ian. – Biztos van valami szuper
magyarázatod, igaz?
Gaby ott állt közvetlenül mögötte.
Visszaraktam a fedelet a kukára, és eluralkodott rajtam a
szégyen a tudattól, hogy rajtakaptak az ellenségem
szemetesében kutakodni, mint valami hajléktalant.
– Igen – bólintottam. – Tényleg meg tudom magyarázni.
Ian felvonta a szemöldökét.
Gaby karba fonta a kezét.
– De előbb... – hátráltam két lépést. – Lenne egy kérdésem a
hazudozóhoz.
– Hazudozóhoz? – ismételte Ian.
– Gaby – vakkantottam a nevét. – Mindennap kapsz egy
kosarat. Tele kajával. Hol a francban vannak?
Gaby eltátotta a száját, aztán becsukta.
– Hát ööö... honnan tudsz te azokról?
– Serenától.
A csaj nem volt ott, hogy megcáfolja, és erősen kételkedtem
benne, hogy Gaby utánajárna.
– Nem tudtam, hogy ti ketten még mindig... jóban vagytok –
nézett vádlón.
– Elég jóban – próbáltam elfojtani az önelégült vigyoromat.
Féltékeny, igaz? – Na, mi van azokkal a kosarakkal?
 Gaby megrázta a fejét, aztán Ian hátára pillantott. Megint
találkozott a tekintetünk, de most könyörögve nézett rám.
Valami összeszorult a mellkasomban.
– Igazából... – köszörültem meg a torkomat. – Serena valami
élelmiszergyűjtést említett. A hajléktalanoknak.
Ian végre megfordult, és Gabyra nézett.
– Ez király. Nem is tudtam, hogy jótékonykodsz is.
Mondhattad volna, akkor besegítek.
Gaby egyik lábáról a másikra állva a füle mögé igazította a
haját, és idegesen felnevetett.
Fogalmam sincs, hogy nem látott át Ian a szitán.
– Aha. Hát tudod, te olyan elfoglalt vagy...
– Meggondoltam magam – indultam a hátsó lépcső felé. –
Éhen halok.
– Pompás! – dörzsölte össze a tenyerét Ian, és megelőzve
bement a konyhába.
Kézen fogtam Gabyt, és hátrahúztam.
– Remélem, nagyon jó okod van rá, hogy miért kellett
hazudnom suttogtam a fülébe.
– Nem kértelek rá – sziszegte.
– Ühüm – ért hozzá az ajkam a füléhez, mire ellazult a teste. –
Lényegében de.
Lehorgasztotta a fejét.
– Gaby! – kiabálta Ian. – Lex! – Pont akkor bukkant fel
elölről, amikor elengedtem Gaby karját. – Most írt Blake.
Kificamította a bokáját, és segíteni kell elhozni a cuccait az
edzésről. Jól van, de mellette maradok – nézett egyikünkről a
másikra. – Ígérjétek meg, hogy holnap mindketten életben
lesztek.
– Háhh – emeltem fel ártatlanul a kezemet. – Mikor szoktunk
mi veszekedni?
Ian a szemét forgatta, Gaby pedig halk morgást hallatott.
 – Legalább a kenyérszeletelést fejezzétek be, hogy tudjam,
nincs fegyver a közeletekben. Nem akarom majd azt vallani a
rendőröknek, hogy egy éles tárggyal hagytalak itt benneteket. –
Azzal visszaindult a konyhába.
Gaby a nyomába eredt, és pajkosan meglökte hátulról.
– Menj csak! A barátnődnek szüksége van rád. Én pedig
esküszöm, nem fogom lenyesni Lex golyóit.
Ian megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Számít rá, úgyhogy jobban teszed, ha lopva támadsz. A
helyedben megvárnám, amíg elalszik.
– Ahogy akarod. – Félretoltam az útból Gabyt, és megfogtam
az üveg bort, amit hoztunk. Eljött az ivás ideje. Pláne, hogy
kettesben kell maradnom vele. De előbb odamentem a
mosogatóhoz megmosni a kezemet. – Hidd el, csak azért
hívnálak az ágyamba, hogy megfojtsalak a párnámmal.
– Inkább maradok – húzott ki egy széket Ian.
– Nem! – vágtuk rá kórusban Gabyval, én gyorsan felemelve
mindkét vizes kezemet, amitől Ian képén landoltak a vízcseppek.
Ian pislogott, aztán rosszallóan megrázta a fejét.
– Menjél, Ian – szólaltam meg ismét. – Esküszöm,
megleszünk.
– Ha te mondod... – állt fel megint, és megtörölte az arcát a
kézfejével.
– Abszolút – bólintott Gaby túlságosan is együttérzően.
Nem voltunk valami meggyőzőek. De hát én sem hittem volna
saját magunknak: rendszeresen kórházban kötöttünk ki, ha
ugyanabban a helyiségben maradtunk.
Iannek megcsörrent a telefonja.
– Blake az. Csak ne nyírjátok ki egymást! – nézett ránk
könyörgő arccal.
És pillanatokon belül eltűnt.
Amikor megfordultam, Gaby kést tartott a kezében, és ördögi
mosoly volt az arcán.
– Jaj, bakker – motyogtam. – Ide több alkohol kell.
 TIZENHATODIK FEJEZET

GABY

TÉNYLEG EGY HELYISÉGBEN TARTÓZKODTUNK, ugyanazt a levegőt

szívtuk, és nem nyírtuk ki egymást. Talán mert beszélni sem
beszéltünk. Ijesztő volt a felismerés, hogy csak akkor nem
veszekedünk, amikor... csókolózunk.
Felnyögtem.
– Görcsölsz? – szólalt meg hirtelen Lex. – Csak mert ha
passzolni akarod ezt az egész családi vacsi dolgot, hagyhatlak a
tamponjaiddal.
Lex tekintete olyan volt, mint a pokol sötét, lelketlen bugyrai.
Ezt mondom magamnak, valahányszor vonzónak találom, ami
mostanság minden egyes találkozásunk alkalmával megesett.
Miért lett annyira nehéz a szörnyűségekre összpontosítanom,
amiket elkövetett? Amikor kedves, mindig kitörlődik az összes
rossz a miatt az egy jó cselekedet miatt. Micsoda seggfej dolog
ez!
Vajon direkt történik ez?
 – Gaby – hajolt előre. – Sápadt vagy, és úgy bámulsz a
szemembe, mintha ki akarnád kaparni a villáddal.
– Van némi potenciál az elképzelésben – emeltem fel a
villámat.
– Túl gyors vagyok a rövid lábadhoz képest. Végül a seggemet
villáznád meg.
– Igaz – fejeztem be a terítést. – De az is fájna, szóval
teljesíteném az életcélomat.
– Fájdalmat okozni nem lehet életcél, Gaby.
– Seggfejnek lenni sem lehet az, mégis az vagy –
mosolyogtam negédesen.
Lex elkáromkodta magát az orra alatt, és kitöltötte magának a
második pohár bort. Én még az elsőnél tartottam. Nagyon nem
hiányzott, hogy megeredjen a nyelvem a jelenlétében. Akkor
aztán tényleg összevesznénk, és talán a házat is felgyújtanánk,
úgyhogy hajléktalanná válnék.
Dobolni kezdett az ujjaival a poharán, és kurta mosolyra
húzta összeszorított, telt ajkát. Tök jó érzés volt, ahogy ott ült
velem az asztalnál, pedig rossz kellett volna, hogy legyen.
Balhéra volt szükségem.
Valamire, ami emlékeztet rá, hogy borzalmas emberi lény.
Hogy abban a pillanatban, ahogy közel engedem magamhoz,
megharap.
És nem olyan áldásos a harapása, aminek következtében úgy
megváltozik az életem, hogy már soha többé nem leszek
ugyanaz. Így is majdnem odaadtam a szüzességemet ennek a
seggfejnek. Semmi szükség rá, hogy a történelem megismételje
önmagát, csak ezúttal meglegyen a végkifejlet is. Attól tényleg
összetörnék... összetörne engem.
Talpra szökkentem, odaballagtam a tűzhelyhez, és elzártam a
lángot a mártás alatt. A tészta már az asztalon volt, fogyasztásra
készen.
 – Segítsek? – kérdezte Lex.
Éreztem a testéből áradó forróságot a hátam mögött! Egy
kósza kar fonódott körém, belenyúlt a forró szószba, majd
otthagyott.
Elképzeltem, ahogy lenyalja az ujját, és kis híján felnyögtem.
– Főzni legalább tudsz, Gaby.
– Mit is akarsz ezzel mondani?
Nem fordultam meg. Nem bíztam annyira magamban, hogy
ne ugornék felé könyörögve, hogy csókoljon meg.
Megremegett a térdem.
Pff! Utálom.
– Már nem is bókolhatok neked?
– Nem – morogtam, és oda sem figyelve, megkavartam a
mártást a fakanállal. – Mindig burkolt sértés van a bókjaidban.
Például, hogy „most nem látszol olyan kövérnek ebben a
ruhában, mint a múltkor”, vagy „jó a rúzsod, ingyen volt?”.
Lex az arcomra tette a kezét. Szexi felhőként ölelt körül a
parfümje, amiből lehetetlenség kikeveredni. Féltem levegőt
venni, féltem megmoccanni.
– Ehhez mit szólsz? – Hozzám ért a testével, majdnem
összefonódott a lábunk a tűzhely előtt állva. – Nagyon ízlik a
főztöd. Ennyi. – Azzal elvette a kezét.
– Ennyi? – suttogtam. – Ez az új hepped? Abból fogom tudni,
hogy igazat mondasz, hogy hozzáteszed, ennyi?
– Onnan fogod tudni, hogy igaz, hogy igaz – felelte továbbra
sem mozdulva.
Ajtócsapódás hallatszott, aztán felharsant Ian hangja.
– Itt hagytam a zakómat, és esik az eső...
Lemaradtam a mondat végéről, mert túlságosan lefoglalt,
hogy meggyászoljam Lex közelségének elvesztését.
Villámgyorsan húzódott el tőlem, én pedig ott maradtam
fázva, reszketve és totál beindulva.
 Ja, ez van. Már azzal beindított, hogy levegőt vett.
Francba!
Valaki pofon vághatott volna, hogy egy kevéske józan észt
verjen belém. Könyörögtem a sorsnak, hogy Lex változzon vissza
nonstop seggfejjé, mert akkor élhetném a többé-kevésbé
normális életemet anélkül, hogy elveszíteném a fejemet a
jelenlétében.
Pont akkor fordultam meg, amikor Ian beszaladt a konyhába,
felkapta a kabátját, aztán megint kikocogott.
Tapintani lehetett a feszültséget.
És érezni, hogy hagytam túlfőni a szószt.
– Affene! – fordultam vissza a tűzhelyhez, és gyorsan
levettem róla a lábast.
– Helyesbítek – somfordált oda Lex, és kivette a kezemből. –
Jó volt a főztöd.
– Ennyi? – fintorodtam el a félig odaégett szószra nézve.
– Aha – bólintott határozottan, majd beletette a lábast a
mosogatóba. – Ennyi.
Parancsszóra megkordult a gyomrom. Lehet, hogy kiborítja a
szószt, de ha mégsem, akkor később lesz egy randim azzal a
szósszal. Az sem érdekel, ha elszenesedett darabkák vannak
benne, akkor is felfalom minden cseppjét.
– Rendelek pizzát – vette elő a telefonját Lex. – Nincs családi
vacsi olasz kaja nélkül.
Tiltakozásra nyitottam a számat, de ő már beszélt is.
– Igen, két XL-es hawaii pizzát kérnénk, mindkettőt extra
ananásszal és sajttal.
Rohadjon meg, amiért az összes gyengémet ismeri az
ananásztól kezdve a sajtig!
– Készpénzzel – folytatta, majd bediktálta a címemet.
– Egy egész hadsereget akarsz megetetni? – poénkodtam.
– Csak téged, Napsugaram – válaszolta egy félmosollyal. –
Feltételezem, hogy minél kövérebbre hizlallak, annál lassúbb
leszel, ha üldözlek.
– Okos gondolat – bólogattam. – Vadássz a gyengébbre, ezt
mondom mindig.
– Gaby... – kuncogott. – Azt hittem, tudod, hogy én csak
erősekkel szoktam harcolni. – Kisétált a nappaliba, felkapta a
távirányítót, bekapcsolta a tévét, és feltette a hatalmas lábát az
asztalra. – Napsugaram! – csettintett a háta mögött úgy, hogy
meg sem fordult. – A borom? – nyújtotta a kezét.
A szememet forgatva felkaptam a poharát. Átfutott az
agyamon talán három másodpercre, hogy ráöntöm a nagy hülye
fejére. A hülye, szinte kopaszra nyírt, szexi fejére.
Neeeeeem!
– Hallottam azt a dobbantást a padlón! – szólt oda Lex.
– A borod – nyomtam a kezébe kilöttyintés nélkül, aztán
leültem mellé a kanapéra, hogy fejben sorra vegyem az összes
rémséges dolgot, amit valaha művelt velem.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

LEX

ÁLTALÁBAN LEGALÁBB HAT SZELET pizzát megeszek, néha

kilencet. De most este? Csupán kettőt abszolváltam.
Kezdek átmenni csajba és puncit növeszteni. Bakker, néhány
héten belül rákattanok a sminkes videókra a YouTube-on, és
Nicholas Sparks-regényeken fogok bömbölni!
Pasiként nem illik otthagyni a kaját. Pláne nem a pizzaféléket.
Mégis ez történt velem.
Ráadásul még éhes voltam. Csak letagadtam. Imádkoztam,
hogy ez a kis hazug eltegye a maradékot, és jusson neki belőle
reggelire, ebédre és vacsorára.
– Köszi! – paskolta meg Gaby a lapos hasát. – Szerintem még
sohasem ettem ennyire gyorsan.
Két szeletet evett. Kettőt. Pedig hétre vagy nyolcra lett volna
szüksége... vagy egy egész pizzára, basszus.
Magamban tartottam a kérdésemet, mert tudtam, hogy
amúgy sem válaszolna. Inkább felálltam, és úgy tettem, mintha a
mosdó felé tartanék. Amikor a látóhatárán kívülre értem, éles
jobbkanyart vettem az előszobaszekrény felé.
Kinyitottam.
Semmi.
Még egy istenverte kabát se.
Most akkor téli ruhákat is vegyek neki?
– Francba – mormoltam, és halkan becsuktam a szekrényt.
Elindultam felfelé, gondosan átléptem a harmadik és a
hatodik recsegős lépcsőfokot. Ha nem sietek, azt fogja hinni,
hogy beleszarok a vécéjébe, ezt a feltételezést pedig végképp nem
bírnám... ami újdonság volt számomra, hiszen azért élek, hogy
bosszantsam.
Gyorsan bementem Serena szobájába.
Csak dobozokat találtam, kosarat egyet sem. A ruhásszekrény
üres volt. Az emeleti folyosón ugyanez. Blake régi szobájában
pedig semmi más, csak por.
Amikor végül Gaby szobájához értem, még csak hat perc telt
el. Nem annyira necces. Benyitottam, kíváncsian körülnéztem,
és megakadt a szemem hét kosáron a sarokban. Ott álltak
mellettük kis kupacban az üzenetek. Megtartotta az üzeneteket?
– Mi a fenét csinálsz? – kiáltott fel mögöttem Gaby.
– Ööö... – fordultam meg, és bocsánatkérő mosolyt
villantottam rá. – Belenézek a bugyis fiókodba.
– Ez még tőled is beteg, Lex! – Hozzám csörtetett, és az ajtó
felé rángatott a karomnál fogva. – Kifelé!
– Mi az, hogy „még tőlem is”?
– Totál hímringyó vagy – forgatta a szemét. – Őszintén szólva
meglep, hogy még nem haltál bele semmilyen nemi betegségbe.
– Igazságtalan vagy – tiltakoztam, és megvetettem a lábamat
a parkettán. – Két hete nem feküdtem le senkivel!
Gabynak elállt a lélegzete.
– Bocs, de ez valami egyéni rekord? Le is írtad magadnak, mi?
Ügyes vagy, Lex! Sikerült görcsöt kötni a farkadra tizennégy
napig. Áldozathozatalod emlékezetes marad. Hallod, még az is
lehet, hogy a katolikus egyház szentté avat!
Hunyorogva figyeltem, ahogy zavartan az ajkába harap, a
kosarakra néz a sarokban, majd vissza rám.
– Már láttam őket, ne feszengj!
– Mit tudsz? – nézett át rajtam.
– Mit nem tudok?
– Lex!
– Gaby!
– Megőrjítesz! – dobbantott megint a lábával.
– Mert veled sétagalopp? – vetettem oda. – Minden miatt
vitatkozol! Miért nem tudod annyiban hagyni a dolgokat?
– Csak! – rikkantotta magas hangon, ökölbe szorított
kezekkel. – És te miért vagy a szobámban?
– Hol az a sok kaja? – bukott ki belőlem. – Láttam a
kosarakat, de üres a kamrád, és biztosan tudom, hogy volt
bennük két doboz brownie, amikor... kézbesítették.
– Te! – bökött mellbe. – Te vagy az? Te vagy a Pókember?
– Ezt már megbeszéltük, Gaby. Én a gazfickó vagyok, próbálj
meg követni! – A tenyerembe köhintettem másfelé tekintve,
hogy időt nyerjek a kamuzáshoz. – Én ööö... futottam ma reggel,
mert tudod, szoktam futni, és láttam a kosarat. Ez minden.
Úgy álltunk, hogy összeért a mellkasunk.
– Most ki hazudik? – pislogott rám dús fekete pillái alól Gaby.
– Szerinted blöffölök?
Mosoly terült szét az arcomon, mielőtt észbe kaphattam
volna. Gaby olyan apró, mégis mindig megijedek tőle egy kicsit,
amikor mérges rám... ami naponta megesik.
– Lex – hátrált el, a testem pedig követelte, hogy megint
hozzápréselődjön az övéhez. – Csak... ne veszekedjünk. Ne
csináljuk ezt az... akármit – bámulta a padlót. – Te szoktál kaját
hagyni nekem?
Megnyaltam az ajkamat.
Gaby felvonta az egyik szemöldökét.
Bakker!
– Igen.
Ellágyult az arca. Valahogy sikerült neki egyszerre zabosnak
és szégyenkezőnek tűnni.
– Jaj, ne csináld! – emeltem fel mindkét kezemet. – Ne nézz
így rám! Inkább fenyegess meg, hogy elütsz a kocsiddal, Gaby.
Nem vagyok olyan srác, úgyhogy ne csináld!
– Mégis van szíved!
Megint csipkelődő hangnemre váltott, hogy kikerülje az
előttünk tornyosuló hatalmas problémát, és rám támadt.
– Ó, édes istenem! Milyen szörnyű, ugye? – tértem ki a
csapásai elől, és a csuklóját markolva megfordultam. – Ne láss
bele semmit, Gaby! Ez nem békeajándék, és semmi olyan baráti
szarság, ami felmerült abban az icipici buksidban. – Elengedtem
a csuklóját. – Én csak...
Végképp nem hiányzott, hogy a barátja legyek. Hogy azt
higgye, részemről oké arra a talajra tévedni, és egyáltalán nem
törődni azzal, hová akarok igazán tévedni, feküdni vagy csak...
dugni.
– Ian említett valamit arról, hogy rosszul állsz anyagilag,
elvállaltad azt a mellékállást, és úgy tűnt, hogy ez talán segíthet.
Amúgy meg Iant lefoglalja Blake, szóval már lószart sem vesz
észre, ami azt jelenti, hogy az összes lószar rájön az én
szarságaimra, és ettől stresszes vagyok. Így jöttek a kosarak.
Csak beugrottam a helyére, amikor ő elfoglalt volt. Ez minden.
Na, ez jól hangzott.
– Aha, mostanában elég elfoglalt – komorult el Gaby arca.
– Jó, beszéljünk Ianről! Mit gondolsz a frissen rátalált
szerelemről?
 – Örülök, hogy kérdezed. Őszintén szólva, nem hiszem,
hogy...
– Hagyd abba! – rikkantottam. – Ez próba volt! Megbuktál.
Nincs mellem, ez nem egy ottalvós csajbuli, és ha elkiáltod
magad, hogy párnacsata, azt baromira jobb, ha meztelenül
teszed. – Tettem egy lépést hátrafelé, így nekiütközött a lábam
az ágyának. – Ez nem változtat semmin.
– Nem változtat semmin – ismételte Gaby.
Csend szállt a szobára.
Ha a kosarak itt a kiselefántok, akkor a közöttünk lévő
szexuális feszültség egy rohadt dinoszaurusz.
Megszólalt Gaby idegesítő csengőhangja. Hála istennek!
– Igen? – vette elő a telefonját. – Oké, be tudok ugrani.
Persze. Nem, nem, semmi gond. Negyedóra múlva ott vagyok.
– Ki volt az?
– Jaj, bocsi. Abban a hitben voltál, hogy barátok vagyunk? –
biccentette oldalra a fejét Gaby.
– Csupán rá akartam világítani, hogy én nem holmi csaj
vagyok, akivel lelkizhetsz. Ez minden.
– Pontosan – vigyorodott el gúnyosan Gaby. – Most pedig
kifelé, át kell öltöznöm.
– Elég jó vagyok a nők vetkőztetésében. Tutira gyorsabban
menne, ha hagynád, hogy segítsek.
– Á, visszatért a seggfej – vágott szomorú képet. – Hiányoztál.
Szív alakot formáztam a kezemmel, és felé nyújtottam. Aztán
beintettem neki, és kimentem a szobájából. Egy párna csapódott
a fejemnek, amikor már majdnem elindultam a lépcsőn.
– Ez most komoly? – mordultam fel.
– Ne legyél már ennyire faszarági, hogy kis csomag kukit
veszel! A csajoknak enni kell, Lex. Csak szólok.
– Ne picsulj – zsörtölődtem olyan vigyorral, ami aztán egész
este nem olvadt le az arcomról.
 Még éjjel kettőkor sem, amikor felébredtem, és gyorsan
összeírtam egy bevásárlólistát.
Bakker!
Átjutott a falon.
És nem fogom tudni kitessékelni.
Hülye szív!
Nagyon-nagyon-nagyon hülye Lex!
Éjjel azért imádkoztam, hogy Ian legalább engedjen majd
magyarázkodni, mielőtt pofán lő.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

GABY

– TÉNYLEG MEG KELL TANULNOD FIGYELNI a részletekre – csukta

be Lex a gyűrűs mappát, amiben az ügyfeleim előrehaladását
követtem.
– Mit szólnál egy alkuhoz?
– Hallgatlak – hajoltam előre a konyhaasztalára könyökölve.
– Te jobb beszámolókat írsz nekem az ügyfelekről, több mint
egyszavasakat, tehát elválasztod az üzletet a magánélettől, én
pedig adok neked kaját – tolt felém egy szőlőt.
– Hmm, matricákat is kapok tőled, amiket albumban
gyűjthetek a jutalmakért? – meredtem rá a szőlőre.
– Attól függ. – Üres tekintettel bámult. Nem nyugtatott meg
vele.
– Hány éves vagy, hat?
– Vicceltem, Lex – kaptam be egy szőlőszemet. – És milyen
kajáról beszélünk?
– Több kosár kajáról.
 Már két hete jönnek a kosarak. Két meseszép hete. Annyira
hálás voltam értük, hogy sírni tudtam volna, de valamiért úgy
tűnt, hogy felhúzom az agyát, amikor köszönetet mondok.
Szóval inkább úgy tettem, mintha ez járna nekem, ő pedig
továbbra is szállította.
Egyre viccesebbek voltak mellettük az üzenetek: „A
gazfickótól, aki az ágyad alatt lakik.”
Pénteken pedig: „A fasza antihőstől, aki szétrúgta Superman
seggét, de ez sajnos nem íródott bele a képregények
történelmébe.”
– Hagyom, hogy kiválaszd, mit szeretnél a kosárba – morogta
Lex, mire ülve táncolni kezdtem a széken. – De! – emelte fel a
kezét. – Legyél észszerű! Ne kérj kiskutyát meg ilyen szarokat.
– Sohasem kérnék szarokat – emeltem fel én is a kezemet,
mintha esküt tennék.
– Gaby...
– Kiskutyát sem. De mi lesz a karácsonnyal? – roskadtam
össze.
– Bocs, de abban a hitben vagy, hogy karácsonyig kapni fogod
tőlem a kosarakat? És miért nem mondod el, hová tűnik az
összes kaja? Nem híztál tizenöt kilót két hét alatt. Ergo
megosztod valakivel.
– Egy nőnek lehetnek titkai – vontam vállat.
Hirtelen kellemetlenné vált az egész. Mellbe vágott a
bűntudat. Hálás vagyok, igen, de ő azért költi rám a pénzét, mert
én továbbadom a sajátomat.
A családomnak ugyan, de akkor is!
– Na – nyitotta ki Lex a laptopját. – Úgy tűnik, hogy Steve-vel
jól mennek a dolgok. Sikerült féltékennyé tenned Stellát, aki
lényegében már kémkedik utána. Szép munka.
– Mindössze egy nap alatt – kaptam be még egy szem szőlőt.
– Mikorra tervezel pontot tenni az ügyre? Hétvégén?
Eluralkodott rajtam a szorongás.
– Hát elvállaltam egy dupla műszakot hétvégére a klubban,
úgyhogy... csinálhatnám, mondjuk vasárnap?
– Gaby. – Lex állkapcsán megrándult egy izom. – Nem
akarok seggfej lenni, de a Szárnysegéd Bt.-nél kulcsfontosságú a
gyors munka. Ezt ígérjük az ügyfeleknek. Szóval erre kéne
koncentrálnod, nem a klubban dupla műszakokat vállalni.
Tudom, hogy szűkös a büdzséd, de ha végeztél Steve-vel,
beszélhetünk róla, és kapsz több ügyfelet.
Utáltam, hogy igaza van. Úgy szégyelltem magam, hogy alig
kaptam levegőt. Az sem segített, hogy tudtam, apa még mindig
nem talált munkát, anya fizetése pedig csak a
legszükségesebbekre elég. A legutóbbi látogatásomkor sírt,
amikor odaadtam nekik a fizetésemet.
Kiderült, hogy kaját sem tudnak venni, így anya életében
először állami segélyre pályázott, ahol kiderült, hogy ahhoz meg
túl sok a bevételük.
Ez a szar a rendszerben. Nincs adósságuk a jelzálogot meg egy
kocsit leszámítva, de a Washington-tó túloldalán laknak! Ott
még drágább az élet, mint Seattle-ben. Havonta majdnem
háromezer dollárt fizetnek a házért. Ehhez jön a kocsi részlete, a
kaja meg minden más. Szűkösen jönnek ki még úgyis, hogy én
már nem lakom otthon.
Anya azt mondta, hogy száz dollárral maradtak le a segélyről.
– Ööö... Gaby! – vágott hozzám egy ceruzát Lex. – Figyelsz?
– Aha. Bocsi, csak fáradt vagyok – ásítottam.
Tényleg kimerült voltam. Kész voltam attól, hogy Lexnek
dolgozom, próbálok új lakótársat keresni, és késésben vagyok a
legutóbbi lakbérrel, pedig dupla műszakokat vállalok. A
tantárgyaim szörnyen nehezek, és megbuktam a legutóbbi
anatómiavizsgán. Nem álltak túl jól a dolgaim. Még az is átfutott
a minap az agyamon, hogy egy félévre otthagyom a sulit, de a
szüleim akkor kinyírnának.
– Akkor zárd le Steve-et most vasárnap, és máskor szólj, ha
dupla műszakot tervezel a klubban, oké? – kérte Lex ezúttal
kedvesebben.
Meg kell hagyni, tiszteletre méltó a munkához való
hozzáállása. Csak azért, mert Ian barátja vagyok, meg az ő...
alkalmazottja, még nem jár kiemelt bánásmód. De bármelyik
alkalmazottjának ugyanezt mondaná. Kezdj időben, végezd el a
munkát időben, ne vesztegesd az időt!
– Rendben – bólintottam. Megint csörgött a telefonom.
Megint felmordultam. Azt fogják kérni, hogy menjek dolgozni. –
Ezt fel kell vennem – vettem elő a mobilt a zsebemből. – Igen?
– Késel.
– Tessék? – A homlokomat ráncolva a faliórára néztem. –
Mára nem vagyok beosztva.
– Bell azt mondta, hogy elvállaltad a műszakját.
Hülye Bell! Ez már a második eset.
– Negyedórán belül ide kell érned, különben kénytelen leszek
elküldeni.
– Mi? – rikkantottam a telefonba. – De hát én sohasem kések.
Én...
– Gyere be, Gabrielle!
Letette.
A könnyektől elhomályosult a tekintetem.
– Mennem kell, Lex.
Felkaptam a cuccomat, és kisiettem a házból.
Mostanában néha baj volt a kocsimmal. Imádkoztam, hogy
induljon.
Indult.
Szerencsére annyit dolgoztam, hogy ott volt az egyenruhám a
hátsó ülésen. Tíz perc múlva parkoltam le a klub előtt, fogtam az
egyenruhámat, és becsörtettem a kétszárnyú ajtón. A
bocsánatkérésem süket fülekre talált, mint mindig, mert hiába
csinálok jól mindent...
Utálnak.
Mert én vagyok az egyetlen pincérnő a klub történetében, aki
visszautasította a színpadi előléptetést.
A csajok jó kislánynak csúfolnak.
A pasik prűdnek tartanak.
A főnököm pedig azt gondolja, hogy hálátlan vagyok.
Komolyan másik munkát kell keresnem, de semmi sem fizet
annyira jól, mint ez.
A következő két óra pokoli volt, és kettő még hátravolt.
– Nem olyan szűk a ruhád, mint múltkor – állapította meg
Lex.
Ismerős hangja simogatta a lelkemet. Sohasem hittem volna,
hogy egyszer ezt fogom gondolni, pláne kimondani.
– Az szerintem jó – tettem le az asztalára egy szalvétát. – Mit
hozhatok?
– Egy sört és vizet.
– Milyet parancsolsz?
– Bármilyet, amitől az a seggfej főnököd megengedi, hogy itt
maradjak fizető vendégként. Hozd őket sorban!
Padlót fogtam a kedvességétől. Egyáltalán miért jött ide?
– Neked ööö... találkozód van valakivel? – kérdeztem, amikor
visszatértem az italokkal.
Lex nevetésben tört ki.
– Egyedül vagyok. Hacsak nem szeretnél csatlakozni hozzám.
– Haha – nevettem fel kényszeredetten és esetlenül. – Csak
egy szünetem van, amit...
– Most veszel ki – húzta ki az egyik széket, aztán felém tolta a
vizet. Lex nem főnökösködő, inkább erélyes.
Úgyhogy amikor mond valamit, akkor vagy vitatkozom vele,
hogy még véletlenül se adjam meg magamat neki, vagy hallgatok
rá, mert többnyire igaza van.
Hát igen.
Igaza volt.
Fájt a lábam.
Megvonaglott az arcom, ahogy letettem a hátsómat, és
lerúgtam a magas sarkúmat.
Lex mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül megfogta a két
bokámat, nagy zajjal közelebb rántotta a székemet az övéhez, és
az ölébe rakta a lábamat.
– Hát te meg...?
Erős kezek kezdték masszírozni a jobb lábamat, minden egyes
kulcsfontosságú pontra rátapintva. Beleborzongtam, ahogy
megfeszültek a lábujjaim, aztán hátraszegett fejjel nyögés
szakadt fel belőlem.
– Azt a rohadt...! – tört ki Lexből a nevetés. – Megtaláltam a
kriptonitodat, Supergirl?
Évek óta nem hívott így.
Egyik szememet kinyitottam, és rábámultam. Biztos úgy
néztem ki, mint egy kimerült küklopsz, aki elijeszti a
szupergazfickót.
– Hmm?
Nem jött ki hang a számon. Túl jó érzés volt, és szörnyen fájt a
lábam.
Fel-le járt a hüvelykujja a talpamon, körbenyomkodta a
sarkamat is.
– Nem is tudtam, hogy van rajtad kikapcs gomb. Olyan érzés,
mintha felfedeztem volna egy új világot, vagy ilyesmi.
– Igennn – préseltem ki magamból.
Még erősebben masszírozta a talpam belső ívét, amitől
majdnem leestem a székről.
A masszírozás abbamaradt.
Kinyitottam a szememet.
 És visszatért az éhség.
Lexnek hullámzott a mellkasa.
Lassan letette az egyik lábamat a földre, aztán áttért a
másikra. Keményen megmarkolta a bal lábamat, megnyomta a
talpam közepét a hüvelykujjával, a szélét pedig elkezdte
gyengéden cirógatni. Eszelős vigyorral forgatta a hüvelykujját a
talpam közepén.
Homorítottam tőle a széken, így a lábam az ágyékán landolt.
Megpróbáltam elrántani, mert zavarba jöttem attól, hogy
lényegében tökön rúgtam, de ő ott tartotta. Elkerekedett a
szemem, amikor rájöttem, miért.
Riadó! Riadó!
Megszólalt a vészcsengő a fejemben, hogy húzzam el a
lábamat, de a testem teljesen mozdulatlan maradt. Még az
agyam logikus része sem volt hajlandó a mindenhol felbukkanó
vészjelzésre figyelni, inkább Lex merevedésére összpontosított.
Meg a tényre, hogy én idéztem elő.
Megint.
Csak velem van ez?
Vagy a srácok ilyenek?
Nem vagyok elég tapasztalt ahhoz, hogy tudjam. Csak azt
tudtam, hogy szeretném, ha Lex örökké így nézne rám. Résnyire
nyílt a szája, megnyalta az alsó ajkát, aztán gyorsan kifújta a
levegőt.
Megmozdítottam a lábamat. Erre lecsukódott a szeme.
Megint megmozdítottam a lábamat, mire elernyedt a keze.
– Gaby! – ordította túl a zenét a főnököm. – Vége a
szünetnek! Majd szabadidődben flörtölhetsz a pasiddal.
– Ő nem a...
– Munkára! – kiabálta.
– Bocsánat!
A cipőm után matattam. Lex engem bámult. Esküszöm,
mintha lyukat égetett volna a testembe a tekintetével.
– Köszi a... izé... mindent.
Nem bírtam ránézni.
– Gaby – ejtette ki az igazi nevemet. – Itt leszek.
Ennyi.
Semmi gonosz megjegyzés.
Semmi durva beszólás.
Ellazult a vállam. Biccentettem egyet felé, majd a tálcámat
felkapva elsétáltam.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

LEX

EZUTÁN HÁROM EGYMÁST KÖVETŐ NAP elmentem Gabyval

dolgozni. És amikor azt mondom, hogy elmentem vele
dolgozni... követtem őt, amekkora szánalmas lúzer vagyok. Még
a saját munkámat is magammal vittem. Tutira úgy néztem ki,
mint valami kattant, ahogy egy laptoppal berendezkedtem egy
sztriptízbárban.
Gaby főnöke kétszer is odajött, hogy tuti nem fotózom-e.
Mintha kedvem lett volna megörökíteni azt a táncot, ami a
színpadon zajlott... Még ahhoz is lehangoló volt, hogy egyáltalán
tudomást vegyek róla.
Gabynak gyökeresen megváltozott a hozzáállása. Mintha
bármekkora súlyt képes volna cipelni, amikor ott vagyok.
Egyszerűen csak dolgozik, félelem nélkül.
Úgy terveztem, hogy összefutok Iannel üzleti vacsorára,
szóval nem maradhattam a műszak végéig. Utáltam belátni,
hogy egy kicsit... vonakodom elindulni. A talpmasszírozós eset
óta képtelen vagyok kiverni az arcát a fejemből. Ha pedig
behunyom a szememet, attól a szexi fantázia csak még
valószerűbb lett.
Gabyt nem ijesztette el a dolog. Csak egy kis bátorítás kellett
neki. Bakker, nem folytathatjuk tovább ezt a játékot, totál
kinyírta a józan eszemet. Intettem Gabynak, hogy jöjjön oda.
– Kérsz még sört?
– Á! – Nekikezdtem a pakolásnak. Tudtam, hogy valószínűleg
az a legjobb mindkettőnknek, ha egy kis időt távol töltünk
egymástól. – Taliznom kell Iannel.
– Ó... – komorult el az arca, de gyorsan rendezte a vonásait. –
Beszélnél vele arról, hogy több ügyfelem legyen? Kábé utálok itt
dolgozni – fintorgott.
– Napirenden van. – Felmutattam az egyik könyvemet, aztán
biccentettem Gabynak. – Próbálj meg nem rácuppanni a
rudakra a távollétemben.
Néhány lány táncolni kezdett a színpadon.
Gaby összehúzta magát.
– Na! – paskoltam meg a karját. – Ugye, tudod, hogy
felmondhatsz? Nem tervezünk kirúgni Iannel, meg semmi
ilyesmi. Menynyit is keresel itt?
– Hétszáz dollárt hetente – nyelt egyet.
– Mi? – mordultam fel. – De hát a bankszámládon...
– Tudtam! – húzta össze résnyire a szemét. – Ne turkálj a
magánéletemben, te seggfej!
– Ki más vigyázna rád? – vágtam vissza sértetten.
– NORMÁLIS emberek! – emelte égnek mindkét kezét,
amivel kis híján pofán vágott. – Olyanok, akik nem törik fel a
bankszámlámat, hogy megnézzék, mi újság velem!
– Aggódom! – tettem felé egy védelmező lépést.
– Lószart aggódsz! Csak kíváncsi vagy – sziszegte. – Pff,
menjél már, nem akarok veszekedni. Tudtam, hogy ez a
háromnapos béke nem tart sokáig.
Oké, ezzel felhúzta az agyamat.
– És az én hibám? – Gúnyos mosolyt villantottam, és áradt a
düh minden egyes szavamból. – Ugye? Mint minden, ami
közöttünk történt! Minden az én hibám.
Baszki, Ian!
– Igen! – lökte meg a mellkasomat. Próbáltam megfogni a
kezét, de túl gyorsan elhúzta. – Hagyd már abba! – Csillogni
kezdett a könnyektől a szeme. – Hagyd abba a jófejkedést, hagyd
abba az itt lógást! Nem bírom ki! Ez olyan érzés, mintha azt
mondanák az embernek, hogy biztonságban van, csak hogy totál
kirántsák a lába alól a talajt! És te mindig kirántod!
– Tényleg így látsz minket?
– Nincs olyan, hogy „mi”.
Négy szó. Egy mondat. Elképesztő, hogy lehet ekkora ereje
egy ilyen apró dolognak. Minden egyes szó gyomorszájon vágott,
kiütötte belőlem a szuflát, és még parázslóbb haragra gerjesztett.
– Nagyon örülök, hogy ezt megbeszéltük – feleltem epésen. –
Tudod, nem kell tartanod attól, hogy egy magamfajta belezúghat
egy magadfajtába – vontam vállat. – Látod? Nincs semmi baj,
annyi a biztonságnak.
– Lex...
– Mindegy. Elkések.
Mi a francért fáj levegőt venni?
Elcsörtettem. Gaby a nevemet kiabálta.
Az agyam racionális fele szerint valamennyire igaza volt, mert
egyszerre vagyok tűz és víz, de megvan rá az okom! Nem akarok
én seggfej lenni. Csak nincs más választásom, egyáltalán nincs!
Most pedig, amikor végre eldöntöttem, hogy fejest ugrok a
dologba, zuhanórepülésbe kezdtem.
Biztonság? Egy lószart!
Fogalma sincs róla, hogy ő szünteti meg.
 Nem én.
Bevágtam a kocsiajtót, elfordítottam a kulcsot, és igyekeztem
nem kitépni a kormányt a műszerfalból. Csörögni kezdett a
telefonom. Rányomtam a kihangosításra.
– Mi van?
– Én... ööö...
Gaby volt az. Hallottam a háttérből a klub zenéjét.
– Bökd ki, Gaby! Nem érek rá egész este.
– Tudod, mit? Mindegy, majd felhívom Iant.
– Francokat fogod felhívni! – csaptam rá a kezemmel a
kormányra. – Mi kell?
– Egy fuvar – nyögte ki. – Az egyik pincérnő azután jött be,
hogy elmentél, és azt mondta, hogy a bal hátsó kerekem tök
lapos, és nincs nálam pótkerék, így nem tudom kicserélni munka
után, és...
– Vegyél levegőt! – utasítottam. – Elintézem. Mikor végzel?
Pontosan tudtam, mikor van vége a műszakjának. Csak nem
akartam a tudtára adni, hogy az egész napirendjét
memorizáltam.
– Tízkor – sóhajtott. – Izé... elég, ha hozol egy biciklit, vagy
ilyesmi.
– Igen? – Igyekeztem megfékezni az arcomon szétterülő
vigyort, de sikertelenül. – És mit is akarsz pontosan kezdeni egy
biciklivel, Gaby?
– Ráülök, te paraszt!
– Gaby, legutóbb akkor bicikliztél, amikor még volt a bicódon
pótkerék.
– Kinyírom Iant – akadt el a szava.
– Semmi baj, Gaby. Sok huszonegy éves nem tud biciklizni.
Mármint egy ilyen sem jut hirtelen eszembe, és a legtöbb
közülük tutira járni sem tud egyenesen. Figyi, neked legalább az
megy!
 Megint a torkára forrt a szó. Aztán...
– Mennem kell, mielőtt tényleg kirúgnak.
– Bitch better have my money – énekeltem Rihannával a
kocsiban, aztán hangosabbra vettem.
Gaby elmotyogott egy káromkodást, aztán letette.
És ennyi. Visszazökkentünk a rendes kerékvágásba.

Ian hunyorogva mért végig, ahogy a pincérnő elvitte előlünk

az összes tányért, és kihozta a kávénkat.
– Te titkolsz valamit.
– Mi van? – köptem ki kis híján a kávét. – Miért gondolod
ezt? Atyagatya, ez már gondolatolvasó is?
– Hogy hívják? – dörzsölte meg Ian az állát.
Még mindig nem volt hajlandó levenni rólam a szemét.
– Kit?
– A lányt, akivel kamatyolsz.
– Mármint a lányodat? – tört ki belőlem a nevetés.
– Hetek óta nem voltál nővel. Tudnék róla, mert olyankor
annyira büdösen jössz haza, hogy Blake-nek le kell
domestosoznia utánad a konyhapultot.
– Csak egyszer fordult elő – forgattam a szememet másfelé
nézve. – Egyszer szexeltem a pulton, és hónapok teltek el azóta.
Nagyon akarta, mit magyarázzam?
– Nem akarom terelni a témát, de... – dőlt hátra Ian, és a
kávéjáért nyúlt.
– Mi van?
– Hát ööö... – A bögre kerámiafülével babrált. – Belenéztél
mostanában Gaby... pénzügyeibe?
– Szerinted?
– Szerintem nem tudsz ellenállni a kísértésnek.
– Helytálló a feltételezésed.
 Nem tudtam, mennyit mondhatok. Gabynak igaza van, ez
magánügy, semmi közünk hozzá.
– Ne aggódj Gaby miatt – feleltem végül. – Olyan, mint a
macska. Mindig a talpára esik.
– Drága a lakbér, kidolgozza a belét, és Blake hallotta
Gabytól, hogy egyes lett a legutóbbi anatómia zh-ja.
– Nem bukhat meg! – bukott ki belőlem.
– Mióta érdekel? – nevetett Ian.
– Ha megbukik, akkor... – Francba! – Ha megbukik, akkor
örökre a nyakunkon marad, mint azok a hülye kagylók, amik
rátapadnak a faoszlopokra, és soha nem jönnek le onnan!
– Jelen esetben te vagy a faoszlop vagy én?
– Nem ez a lényeg. – Bepánikolva nyúltam a telefonért, úgy
téve, mintha mérgesen máshová figyelnék. – Az a lényeg, hogy le
kell diplomáznia! Máskülönben örökre a nyakunkon marad!
– Mert mi a másik lehetőség? Hogy lediplomázik, nekünk
meg üresfészek-szindrómánk lesz? – kérdezte gúnyos vigyorral.
– Komolyan mondom, még sohasem láttalak ilyennek. Te... te
izzadsz? – hajolt előre.
– Pokoli meleg van itt – préseltem ki magamból. – És volt
jalapeño a... tököm!
– Jalapeño volt a töködön? – bólogatott Ian. – Hmm...
mindig olyan ékesszólóan beszélsz.
– Na... – A Rolexemre pillantottam, az ujjaimmal doboltam
az asztalon. Már háromnegyed tíz. Indulnom kell Gabyért. –
Meg kell találnunk a módját, hogy kevesebbet dolgozzon, többet
keressen, és ne bukjon meg több tárgyból.
Mellesleg pedig rá kell jönnöm, hogy miért nincs soha pénz a
számláján, és miért éhezik úgy, mintha sohasem adnék neki
enni.
– Egyetértek – ráncolta a homlokát Ian. – Igazából van egy
ötletem. Nem tudom, hogy részedről oké lesz-e, de mivel úgy
tűnik, hogy izé... mindketten életben vagytok néhány hét közös
munka után...
– Szavad ne feledd! – néztem megint az órámra. – Most
mennem kell... kereket cserélni.
Ian úgy meredt rám, mintha azt mondtam volna neki, hogy
mindjárt előveszem a bráneremet a szomszéd asztalnál ülő
nyolcvanévesnek.
– Te?
– Miért? – álltam fel. – Tudok kereket cserélni.
– Tényleg?
– Ne kérdezz vissza mindenre!
– Oké, te leendő informatikus. Kattanj csak meg!
– Ezt zokon vettem.
– Én meg azt veszem zokon, hogy képes vagy szaros
kerékcserés kifogással előhozakodni, csak hogy ne kelljen
válaszolnod a kérdésekre arról, hogy...
Iannek úgy kerekedett el a szeme, mint amikor leesik neki
valami. Affene! Kapásból átlátna rajtunk Gabyval, ha együtt
lennénk.
– Figyi – kezdtem bele egy féligazságba. – Gaby tudja, hogy
elfoglalt vagy, szóval nagy vonakodva felhívott, és megkérdezte,
hogy tudnék-e neki kereket cserélni munka után. Igent
mondtam, de csak miután lecumizott.
Ian meg sem rezzent.
– Kiabált velem.
Továbbra is csak bámult.
– Visszakiabáltam – folytattam kínlódós sóhajjal. – Végül
lefárasztott.
– Mint általában – vont vállat Ian.
– Hagytam, hogy megnyerje az első kört, mert próbálom
elkerülni, hogy lecsukjanak, mielőtt befejezem a sulit, és ha
folyton veszekszem vele, hát akkor...
 – A jövőd múlik rajta – helyeselt.
– Igen – könnyebbültem meg. – Szóval tudnánk ezt máskor
folytatni?
– Persze – bólintott. – De szerintem már megvan a válasz az
ötletemre, ha részedről oké, hogy kettőnk nevében hozok
döntést.
Gyakran csinálta ezt, viszont övé a fél cég, és bízom az
ítélőképességében, szóval miért zavart volna?
– Ja, oké.
– Ne nyírd ki! – szólt utánam Ian.
– Én őt? – vontam fel a szemöldökömet. – És velem mi lesz?
– Te mindig felülkerekedsz.
– Aha, jó lenne – feszült meg fájdalmasan a farmerem.
Ian elmosolyodott. Fogalma sem volt, mit beszél.
A testem viszont tudta.
Mit meg nem adnék érte, hogy egyszer felülkerekedjek
Gabyn... ami nem semmi, mivel életemben először mozgatnának
át a hálószobában. Ez nem feltétlenül rossz dolog, sokkal inkább
olyan izzasztó kihívás, amit már alig vártam.
 HUSZADIK FEJEZET

GABY

LEX KÉSETT. Még csak egy percet, de kirázott a hideg attól,

hogy kint ülök a parkolóban. A klubban még mindig tombolt az
őrület: a táncosok dobálták magukat a rúdnál, a hapsik meg
lerészegedtek. Kint viszont sötét volt, és a parkoló nem volt
valami jól kivilágítva. Bezzeg maga a hely úgy kitűnt a
környezetből, mint egy felkiáltójel. .. annyi fénnyel, mint egy
felnőtt Disneyland.
Egy kocsi rám villogott. Először azt hittem, Lex. Piros volt az
autó, mint az övé, de amikor közelebb ért, feltűnt, hogy egy
régebbi Mercedes. Lexé lényegében vadonatúj és makulátlan
állapotú. Néhány méterre tőlem leparkolt. Hátráltam pár lépést
a klub felé, de azért figyeltem rá, nehogy úgy tűnjön, mintha
félnék egyedül ácsorogni kint.
Egy magas férfi szállt ki fekete kötött sapkában és őszülő
kecskeszakállal. Fénylett a fekete cipője, a farmere szűknek és
kényelmetlennek tűnt. Laza fekete pólót húzott hozzá, és olyan
szaga volt, mintha most fürdött volna meg after shave-ben.
Vissza kellett tartanom a lélegzetemet.
– Mennyi? – lépett felém.
– Ööö... nincs beugró – mutattam hátra az épületre.
– Nem a belépő – húzta végig a kezét vigyorra húzódó száján.
– Hanem te.
Jaj, ne! Nyeltem egyet, lassan eluralkodott rajtam a pánik, és
adrenalin áradt szét a testemben.
– Pincérnő vagyok, nem prosti.
– Egykutya – bólintott.
– Nem – léptem hátra. Már csak fél méter hiányzott az ajtóig.
Nem hittem volna, hogy valaha is jobban biztonságban érezném
magam a sztriptízbárban, mint egy parkolóban, de így alakult. –
Nem egykutya.
Túl gyorsan mozdult ahhoz, hogy reagálni tudjak. Az egyik
pillanatban még álltam, a következőben már a téglafalhoz
nyomott.
– Azt kérdeztem, hogy mennyi, ribanc. Mindig megkapom,
amit akarok!
Savanyú volt a lehelete. Megpróbáltam elfordítani a fejemet,
de túl erősen szorította az államat.
– Mennyi? – ismételte eszelős tekintettel.
– Te nem tudnád megfizetni – szólalt meg egy ismerős hang.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam, amikor a fazon elengedte
az államat, és szembefordult Lexszel, aki legalább harminc
kilóval nehezebb volt nála.
– Kopj le! – hunyorgott rá a pasas. – Ez csak rám és a hölgyre
tartozik.
– Mármint a barátnőmre? – fonta keresztbe a karját Lex, én
pedig egyáltalán nem foglalkoztam a jóleső borzongással, ami
végigfutott rajtam a „barátnő” szó hallatán. Mintha elfelejtett
volna félni a testem a jelenlétében. – Csak egyszer mondom el:
hagyd őt békén, menj be a bárba, és igyál valamit. Csomó lány
van odabent.
A hapsi végigmérte Lexet, aztán kurta bólintással elindult az
ajtóhoz.
– Jól vagy? – jött oda hozzám Lex.
A férfi rávetette magát.
– Lex, vigyázz! – kiabáltam, de a fazon már rajta volt, és
nekivágta a falnak.
Lex nevetett. Röhögve lökte le magáról a pasast, majd jól
behúzott neki egyet. Annyira jól, hogy nekem fájt hallani.
A sapkás hátratántorodott. Lex unottnak tűnt. Az ürge megint
támadt. Ezúttal egy felülről irányzott horgot vitt be az állára Lex,
amit gyomorszájon vágás követett. Amikor hétrét görnyedt a
pasi, Lex megveregette a vállát.
– Ideje takarodót fújni – suttogta.
A férfi nyögve hanyatlott a földre.
Ekkor bukkant fel a rendőrség.
Ne már!
Hitetlenkedve néztünk egymásra Lexszel.
– Na, Napsugaram... – vigyorgott Lex. – Úgy tűnik, megint
kinéz egy kirándulás a dutyiba... már másodjára, mi?
– Nem mész börtönbe önvédelemért – forgattam a szememet.
– Minden rendben? – szállt ki egy rendőr a kocsiból.
– Most már igen – rázott vele kezet Lex, aztán rám mutatott.
– Rátámadt a barátnőmre ez a köcsög.
– Igaz ez, hölgyem? – kérdezte tőlem a rendőr.
– Megkérdezte, mennyibe kerülök – bólintottam reszketve.
– Akkor nem ütöttem elég erőset – közölte Lex lángoló
gyűlölettel a szemében.
– Itt dolgozik? – szegezte nekem a kérdést a járőr.
– Most végeztem.
– Rendben, ki kell töltenem egy beszámolót, de mivel
önvédelem volt, és rátámadt magára... – mondta, majd tartott
egy pillanatnyi szünetet. – Én a maga helyében beruháznék egy
gázspray-re, ha itt tervezi folytatni a munkát, vagy legalább
szóljon a barátjának, hogy este jöjjön magáért.
Bólintottam.
Miután még egyszer végigvettük a történteket, végre beültünk
Lex kocsijába. Már majdnem éjfél volt. Még mindig nem ettem
semmit vacsorára. És reggel órára kellett mennem, aztán
munka. Dupla műszak.
Plusz Steve.
Vegyük hozzá, hogy a támadás is rám ijesztett, úgyhogy... kész
voltam.
Lex bekapcsolta a fűtést, pedig nem is volt hideg odakint.
Örültem neki, hogy nem szól semmit. Gondolkodnom kellett,
kifújni magamat.
Semmi sem történt.
De történhetett volna.
– Bocsánat – suttogtam végül, amikor már csak néhány
percnyire voltunk a házamtól.
Lex félrerántotta a kormányt, leállt az út szélén, és üresbe
tette a sebváltót.
– Ezt most komolyan mondod?
Könnyes szemmel bólintottam. Szóra nyitottam a számat, de
csak egy szánalmas nyikkanás szakadt fel belőlem.
– Francba – hunyta be a szemét Lex, aztán kicsatolta a
biztonsági övemet, és valahogy átemelt az üléseket elválasztó
konzol fölött az ölébe.
Szorosan magához húzott, és megpuszilta a homlokomat. Én
pedig teljesen összeomlottam, rohamokban futott végig rajtam a
remegés.
– Biztonságban vagy, Gaby – suttogta. – Esküszöm.
– Tudod... – hüppögtem –, ma este abszolút szuperhős voltál,
nem gazfickó.
Rázkódott a testem Lex kuncogásától. Átmelegített. Mintha át
is mosott volna, annyira helyénvaló volt.
– Ja, de ezt ne áruld el senkinek! Utálnám, ha tönkremenne a
jó hírem, érted.
Bólintottam.
– És esküszöm, ha még egyszer bocsánatot kérsz, amiért rád
támadtak, elfenekellek – meredt rám félig lehunyt szemekkel. –
Nem a te hibád volt. Örülök, hogy időben érkeztem. Nem
csináltál semmi rosszat.
– Hát... – törtem meg a szemkontaktust. – Éjszakai klubban
dolgozom, nyilván ez volt az első rossz döntés. Aztán kint
várakoztam...
– Nem – rázta a fejét Lex. – Nem számít. Nem a te hibád.
– Oké – fújtam ki magamat.
– Oké?
Megfogta az államat, aztán csókot lehelt az arcomra.
Ahogy elidőzött a szája a fülemnél, szaggatottan vette a
levegőt. Akárcsak én.
– Oké – ismételtem.
– Oké – nézett a szemembe.
És ekkor összeért a szánk.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

LEX

RÖPKE ÉRINTÉS VOLT, ahogy az ajkam súrolta az övét. Mint egy

suttogás. Gyorsan hátrahúzódtam. Nem akartam smárolni vele
rögtön azután, hogy megtámadták. Nem állt jól neki a
sebezhetőség. Utáltam, hogy azzá vált. Ő erős lány. És amikor
megrepedt a páncélja, valószínűleg pont annyira fájt nekem is,
mint neki.
– Ettél? – bukott ki belőlem az első kérdés, ami eszembe
jutott, mert ha nem mondok semmit, megint megcsókolom, és
akkor már nem hagyom abba.
Nincs önuralmam, ha róla van szó.
Mert abban a pillanatban...
Amikor rátámadtak...
Csak az járt a fejemben, hogy négy éve várok erre a lányra, és
marhára fix, hogy nem fogom hagyni, hogy bárki más
hozzányúljon ahhoz, ami az enyém.
Négy év.
 Elegem lett a várakozásból.
Gaby visszapislogott rám a nagy zöld szemével. Olyan
gyönyörű volt, hogy fájt bámulni, bakker.
– Igazából nem.
– Szuper – raktam vissza óvatosan az anyósülésre. – Kösd be
magad, Napsugaram, mert mindjárt a feje tetejére állítom a
világodat.
– Hmm... vajon hány lánynak mondtad már ezt?
– Ezt a szöveget? Túl nyálas, úgyhogy neked tartogattam.
– Megható. – Félmosolyra húzódott a szája, majd a kezem
után nyúlt. – Lex...
– Igen?
Reszkettem, de azért viszonoztam a kézszorítását.
– Ma este te voltál az én hősöm – nyalta meg az ajkát.
– Akkor kéne szereznem egy köpenyt – bólintottam
komolyan. – Tudod, biztos, ami biztos alapon.
– Pirosat.
Nem engedte el a kezemet, úgyhogy a ballal tettem egyesbe a
sebváltót, és elindultam.
– Ne feketét?
– A fekete túl gazfickós.
– Szerinted nem vagyok elég gazfickós?
– Ehh... – legyintett a szabad kezével. – Abból fogsz
diplomázni.
– Mi baja van ma este mindenkinek azzal, amit tanulok? –
töprengtem hangosan. – Most szétrúgtam annak a fazonnak a
seggét, vagy nem?
– Gyáva volt, meg biztos csípőprotézises – felelte komolyan
Gaby.
– Francokat! – tértem le kis híján az útról. – Kábé ötven
lehetett!
– Ha te mondod, Rocky... – emelte fel mindkét kezét.
 – Tudtad, hogy három nap alatt írták meg a Rocky
forgatókönyvét?
A házam felé fordultam, egyszerűen elhajtva Gabyék előtt.
– Ööö... – mutatott arrafelé.
– És emlékszel a hírhedt futós jelenetre? – Bekanyarodtam az
utcámba. – Több mint nyolcszáz iskolás gyereket használtak
statisztának.
Megálltam a ház előtt, és leállítottam a motort.
– Lenyűgöző – jegyezte meg Gaby szárazon. – Amúgy nálad
vagyunk?
– Aha.
Kicsatoltam a biztonsági övemet, majd a Gabyét is. Amikor
megint kinyitotta a száját, odatettem az ujjamat, hogy
hallgasson.
– O-okkké – dadogta, amikor elengedtem.
– Oké – suttogtam vissza mélyet sóhajtva, ő pedig lassan
kinyitotta a kocsiajtót.
Szorosan a nyomában voltam. Néhány másodpercenként
hozzáért a kezem a csípőjéhez, mert nem tudtam magam távol
tartani tőle. Bakker, tartanom kéne a távolságot, nem
magamhoz húzni!
Gaby hirtelen megállt, így nekiütköztem a fenekének. Kis
híján elhasalt miattam a járdán.
– Kéne rád egy féklámpa vagy ilyesmi – morgolódtam két
kezemet a vállára téve. – Küszöbfóbiád lett, vagy mi?
– Igen – feszült meg a teste. – Inkább attól félek, amit jelent.
– Semmit. Nem kell, hogy bármit is jelentsen. – Mellé léptem,
és kézen fogva az ajtó felé húztam. – De jelenthet akár mindent
is.
Rémisztő, mennyire vágytam rá, hogy mindent jelentsen.
Gabynak duzzadt volt az ajka a csókomtól, pedig azt hittem,
gyengéd voltam. Lehet, hogy azért, mert hozzám bújva sírt,
amikor összetapadt a szánk. Mindegy, szóval gyönyörű volt,
ahogy ott állt, és ráragyogott a holdfény.
– Gyere – nyújtottam felé a kezemet. – Csak kajálunk.
– De nálad – vonta fel a szemöldökét, és megrándult a szája
széle. – Nincs nálatok „esténként nincsenek csajok” szabály?
– Hogyne lenne – vigyorodtam el fülig. – De a legutóbbi
infóm szerint te srác vagy, úgyhogy...
– Seggfej – csapott Gaby a vállamra, majd félrelökött, és
besétált.
Sanda oldalpillantást vetett rám, mielőtt lerúgta a cipőjét a
csinos kis kosár mellé, amit az ajtónál tartunk. Meglepett és egy
kicsit lenyűgözött a saját zsigeri reakcióm arra, hogy megláttam
a lábfejét. Mintha cicit villantott volna előttem, nem lábujjakat.
– Látod? Ennyi – szólaltam meg mögötte.
– Ez csapda lesz – zsörtölődött a konyhába indulva, ahol leült
a bárszékre. – Oké, etess meg!
– Oké – emeltem fel az egyik ujjamat, aztán kinyitottam a
hűtőt.
– Szóval van itthon... lószar se.
– Á, az jó lesz. Kérek hozzá majonézt is, köszi – nevetett.
– Te most kigúnyolsz?
– Soha nem tennék ilyet.
– Mindig ez lesz, mi? – forgattam a szememet.
– Mi?
– Veszekedés. Nem bírsz vele leállni.
– Szeretem, ha enyém az utolsó szó.
– Hidd el, tudom. – Bevágtam a hűtőajtót, és körülnéztem az
üres konyhában. – Akkor pizza?
Gaby felemelte a kezét, hogy csapjak bele.
Lepacsiztunk, aztán üziben leadtam a pizzarendelést a
Domino’s-nak. Nem tudom, ki gondozza a
közösségimédia-felületeiket, de egész életére ingyen pizzát
érdemelne érte. Negyedórán belül megérkezett a három extra
nagy pizzánk annyi ananásszal, amennyivel egy hawaii őslakos
törzs is jóllakott volna.
Gaby arccal lefelé nyögött a kanapén, amíg elraktam a
maradékot, és bort kerestem.
Két szeletet evett. Számoltam. Amikor rákiabáltam, hogy
egyen többet, belevágott egy darab ananászt a képembe, és azt
mondta, hogy még mindig remeg a gyomra.
Imádkoztam, hogy ne miattam.
Hanem azért, ami a parkolóban történt.
Mindegy. Össze kellett szednem magam.
– Indulnom kéne – nyögte Gaby a kanapén, de nem moccant.
– De a fejem valamiért beleszeretett ebbe a pozícióba.
– Ja, valószínűleg ez a legjobb estéje annak a kanapénak –
morogtam.
A támla fölé emelte a kezét, és beintett.
Végül kacagva megtaláltam a két poharat meg a bort, amire
vadásztam, és töltöttem neki egy tekintélyes pohárral.
Felült, amikor lekapcsoltam a villanyt, és megkerültem a
kanapét.
– Mi ez?
– Fegyverszünet? – Odaadtam neki a poharat, és
koccintottunk.
– Reggelig nincs beszólogatás, aztán megint nyomjuk ezerrel.
– Kösd fel a gatyád!
Gaby nagyot kortyolt a borból, és látszott a nyakán, ahogy
lenyeli. Valamiért ezt szexinek találtam.
– Jaj, pedig azt hittem, jobban szereted, amikor gatya nélkül
vagyok.
– Pfuj! – Ivott még egy kortyot, aztán letette a poharat. –
Soha többé ne mondd ki a „gatya” szót. Se önmagában, se
mondatba foglalva. Soha.
 A szememet forgatva a távirányítóért nyúltam, de Gaby
félrelökött, kis híján végiglocsolva a bort a padlón, mert
megpróbálta kiverni a kezemből.
– Baszki! – kiáltottam. – Ovis vagy?
– Nem! – rikkantotta. – Nem nézünk Investigation
Discoveryt!
– Gaby! – Letettem a boromat, és higgadtan igyekeztem
elszedni tőle a távirányítót. – Az tanulságos.
– Inkább ijesztő!
– Csak akkor, ha arra alszol el.
– Kétszer hittem miatta, hogy meggyilkolnak! Kétszer!
– Nem az én hibám, hogy túl élénk a fantáziád – ráncigáltam
még erősebben a távirányítót.
Lesújtó pillantást vetett rám, aztán elengedte a távirányítót,
és felállt.
– Amúgy is haza kell mennem.
– Naná – dőltem hátra mosolyogva a kanapén.
– Lex?
– Napsugaram?
– Nem viszel haza?
– Van egy biciklim hátul – csettintettem. – Ja, várj...
– Ez övön aluli volt – hunyorgott rám.
– Hmm... – kulcsoltam össze a kezemet a tarkómnál, és
behunytam a szememet. – Mondd megint, hogy „övön aluli”!
– Ian életére esküszöm, hogy feldugom azt a távirányítót az
orrodba, szóval még jobban károsodni fog az agyad, mint
amilyen eddig volt!
– Ez nagyon erotikusan hangzik. Érdekesség: tudtad, hogy az
orrban több az idegvégződés, mint a...
Gaby sikoltva rám vetette magát, meglovagolt a rövid kis
lábával, és beletuszkolt egy párnát az arcomba.
Kitört belőlem a nevetés. Tényleg azt gondolta, hogy meg tud
fojtani? Negyedannyit nyom, mint én... Jó, igazából nem, de
kábé rohadtul annyit.
– Egy kicsit balra – utasítottam, miközben folytatta a
fojtogatást.
– Ahh, pont ott, igen, igen...
A párna egyszer csak lehanyatlott, Gaby pedig kifújta magát.
– Feladom. Téged lehetetlen kinyírni.
– Arra fogadni merek – ráztam a fejemet.
Gaby lenézett a két kezére, amik a mellkasomon pihentek.
Féltem megmoccanni.
Szerintem ő is.
Átléptünk egy határt, ám ezúttal mindketten nagyon is
tudtuk, hogy nincs biztonsági háló, nincs visszavonuló, nincs
semmi.
A semmi pedig ijesztő.
Még a magamfajta hímringyóknak is.
Talán még ijesztőbb, mert érintetlen terület.
– Lex – lehelte a nevemet, amitől borzongás futott végig a
gerincemen. – Én...
– Maradj – suttogtam.
– Tessék? – Pislogott, mintha nem hallott volna jól. – Te most
tényleg arra kértél, hogy...
Rászorítottam az ujjamat az ajkára.
– Azt hiszem, azt mondtam, hogy „maradj”. Ugyanazt a
parancsot, amit kutyának szokás kiadni. Nem mintha
párhuzamot vonnék, csak példamondatba foglalom neked, hogy
„Morzsi, maradj”. Ez nem azt jelenti, hogy a gazdi ki fogja
használni Morzsit, vagy Morzsinak szexuális kötelességet kell
teljesítenie, hogy a kutyaházban maradhasson. Egy szó néha
csak egy szó, Gaby.
– Csak tőled hangozhat egy ekkora ostobaság cukinak –
mászott le rólam Gaby nagyot fújva. – Na, áruld el nekem, hol
van az a hely, ahová még a király is gyalog jár. És megpróbálok
nem összekenni ösztrogénnel mindent.
– Odafent, Gaby. És komolyan gondolom, ha valaha is
tampont hagysz a szobámban, kinyírlak.
– Ohh – kapott a szívéhez. – Ez annyira... kedves tőled.
Úgy tett, mintha letörölne egy könnycseppet.
– Én ilyen kedves pasi vagyok.
– Fürdő?
– Mehetünk.
– Nem – felelte epésen.
– Gaby, a türelmem kábé fogytán van. És rám támadtál
ugyan, de megkóstoltalak... háromszor. Megint meg akarlak
kóstolni. Igazából neki akarlak nyomni a legközelebbi kemény
felületnek, hogy sikíts. Szóval, vagy felvonszolod a csinos
seggedet, vagy élsz az ajánlatommal, és nekiállsz vetkőzni.
Elszaladt.
Okos lány.
Én viszont bocsánatot kértem az alfelemtől, mert hosszú,
hideg és kielégületlen éjszaka állt előtte.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

GABY

MAJDNEM VISSZAMENTEM A FÖLDSZINTRE, hogy megkérdezzem,

melyik Lex szobája, de aztán eszembe jutott, hogy Iannak van
egy címkézőgépe, amivel egy részeg estén mindent
felcímkézett... beleértve az ajtajukat is.
Valóban, a lépcsőn felérve seperc alatt felismertem Lex
szobáját. Egy hatalmas „L” betű díszelgett az ajtón, Iannél pedig
a Superman jel. Ez is bizonyítja, hogy a fiúk igazából sohasem
nőnek ki a pókemberes ágyneműből.
Benyitottam, és elállt a lélegzetem.
Mekkora őrült kocka már ez?
A szoba egész jobb fele tele van számítógépes dolgokkal.
Három monitor vesz körül egy óriási billentyűzetet. Az asztal
nagy részét öntapadós cetlik borítják. A bőrfotel leginkább
trónnak tűnt. Eltöprengtem rajta, hogy vajon itt ülve fogja végre
megbuktatni a kormányt?
Egy fürdő is nyílik a szobájából. Gyorsan bementem,
fröcsköltem egy kis vizet az arcomra, és a tükörképemre
meredtem. Az egyébként mézszínű bőröm sápadtnak és
élettelennek látszott, a szám pedig duzzadt volt, és piros. Már a
csókja emléke elég volt ahhoz, hogy úgy kelljen kapaszkodnom a
mosdóba, mintha az életem múlna rajta.
Mi a fenét művelek?
Beléptem a szentélyébe!
Tudom, hogy ez stréberül hangzik, de mégis, a
legbensőségesebb titkos helyén jártam, ahová ő hívott be. Mit
jelent ez?
Ianre van szükségem.
A legjobb barátomra.
Háhh, biztos nagyszerű lenne az a beszélgetés... „Ööö, Ian, itt
vagyok Lex szobájában, miután kétszer is megcsókolt! Pfuuuj!
Ugye, milyen gáz? Akkor most bújjak be meztelenül az ágyába?
Vagy ágyazzak meg neki, és mondjam, hogy »megvagy«? Érted,
kezdjem egy poénnal?” Ian nevetne, aztán lövés dörrenne, és
Lexnek annyi.
– Szedd össze magad! – nyomatékosítottam a
tükörképemnek a mutatóujjammal. – Ne legyél már kislány!
– Bakker – hallottam Lex hangját valahonnan a szobából. –
Már megtörtént az átváltozás? Elkéstem?
Kacagott, én pedig bevágtam a fürdőszobaajtót. Közben
örültem neki, hogy úgy kezel, ahogy mindig is.
Az azt jelenti, hogy...
Összegörnyedtem. Semmit sem jelent. Semmit. Azt jelenti,
hogy meglengette a fehér zászlót előttem. Hogy sajnál. És
megosztja velem az ágyát. Barátilag. Az én pót-Ianem lett. Azzá
kezdett válni, és utáltam érte. Jobb volna, ha megint szarul
bánna velem.
Még az is jobb volna, mint reményt kelteni bennem, hogy a
szobájába hívás tényleg jelent valamit.
 – Gabyyyy – nyújtotta el a nevemet. – Siess, mert fáradt
vagyok, és testüreg-ellenőrzést akarok tartani, mielőtt lefekszel.
Nem akarom, hogy leszúrj álmomban.
A szememet forgatva feltéptem az ajtót. Lex pont akkor
hajított felém egy hatalmas fekete pólót.
– Öltözz fel!
Alapjáraton tiltakoztam volna, de olyan gusztustalanul
néztem ki, hogy legszívesebben elégettem volna a munkahelyi
egyenruhámat. Minél tovább bámultam a klub emblémájával
ellátott fekete miniruhát, annál jobban hányingerem lett, míg
végül úgy éreztem, hogy tényleg okádni fogok.
Szaggatott mozdulatokkal kibújtam a ruhából, ledobtam a
földre, és dühömben megtapostam. Nem értem be ennyivel,
elkezdtem ugrálni rajta, amíg meleg karok emeltek fel a
levegőbe, és lefektettek az ágyra.
– Szerintem ez kipurcant, Gaby.
Nem is tudtam, hogy sírok, amíg Lex le nem törölte a
könnyeket az arcomról. Ő még mindig fel volt öltözve.
Rajtam csak melltartó és bokszeralsó fazonú bugyi.
De ő nem a mellemet vagy bármelyik másik testrészemet
nézte. Az arcomat bámulta, ami nyilván extra összpontosítást
igényelt részéről. Mindig is tudtam, hogy Lex a cicikért van oda.
Basszus, egyszer még egy hatvanéves nagymamát is megnézett!
Hogy megint őt idézzem: a csöcs az csöcs.
– Nem a mellemet bámulod.
– Nem – felelte végig a szemembe nézve.
– Miért?
– Gaby, ha azt akarod, hogy a melledet bámuljam, akkor azt
fogom – hunyorgott egy kicsit. – De nem vagyok az a fajta pasi.
Sohasem voltam.
– Huhh?
Előrehajolt, míg szinte összeért a szánk, aztán hátrahúzódott.
 – Tényleg úgy nézek ki, mint akinek megy, hogy csak nézzen,
de ne tapintson?
– Nem – leheltem egy szuszra. – Taperolós vagy.
– A határozott kézzel nincs semmi baj – egyenesedett fel
lassan, aztán odacaplatott a kapcsolóhoz, és leoltotta a villanyt.
Végig farkasszemet nézett velem, ahogy visszajött az ágyhoz.
Felkönyökölve néztem, ahogy kibújik a pamutingből, és
leveszi a farmert. Egy szál szűk Nike bokszeralsó maradt rajta.
Elkerekedett a szemem.
Gúnyosan vigyorogva jött vissza az ágyhoz. Rám pillantott,
aztán megfogta az összes takarót, ami csak volt neki, és nekiállt
rám halmozni őket.
– Lex! – kiabáltam máris megsülve, amikor a kettes számú
takaró felém szállt. – Mit csinálsz?
Erre mit válaszolt?
– Hősködöm.
Még több takaró gyűlt össze, míg neki már csak egy maradt,
én pedig be voltam temetve. Ekkor párnafalat emelt közénk,
majd ásítva azt motyogta:
– Jó éjt!
– Lex – sziszegtem. – Részeg vagy?
– Á... – ásított megint. – Psszt, Gaby! Alvásidő van.
– Nem... kapok... levegőt.
– Tessék – húzta le rólam az egyik takarót. – Így jobb?
– Miért hősies dolog megfojtani engem?
– Az ártatlanságodat védem, meg a saját életemet. Ha Ian
besétál, és látja, hogy be vagy bugyolálva, nem nyír ki. Te pedig
ártatlanul ébredsz, és nem szúrsz le a tűsarkaddal.
– Nem a börtönben vagyunk. Nincs szurkálás az ágyban.
– Pedig tudnék szexin szurkálni.
– Meghiszem azt.
– Gaby?
 – Mi van?
Szikrázott a levegő a feszült csendben. Mintha mindketten
tudnánk, hogy akár egy rezzenéssel megadhatjuk a másiknak azt
a bátorítást, amire vár.
– Köszi, hogy maradsz – mondta.
– Lex?
– Hmm?
– Köszi, hogy nem neveztél megint srácnak.
Megfordult, és kábé öt takarón keresztül megfogta a
mellemet.
– Mindig is tudtam, hogy „C” kosaras vagy – suttogta
arrogáns mosollyal.
Félrelöktem a kezét, és úgy tettem, mintha megsértődnék.
De igazából mosollyal az arcomon aludtam el.
Az ellenségem ágyában.
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

GABY

KOPP, KOPP, KOPP. Megráztam a fejemet, hátha elhalkul az

idegesítő zaj. Kopp, kopp, kopp. Morogva hasra fordultam, és
beletemettem az arcomat a párnába.
Csend.
Aztán kopp, kopp, kopp. Hosszú szünet, majd megint kopp,
kopp.
Hirtelen magamhoz tértem. Rápillantottam az üres helyre az
ágyban magam mellett. A homlokomat ráncolva a
számítógéphez tévedt a tekintetem. Lex a trónján ült, és isten
tudja, mit hackerkedett éppen.
– Te állat – szólaltam meg rekedten.
– Gaby – kezdte rám se nézve. – A lehető legkedvesebben
igyekszem közölni veled, de szörnyen nézel ki.
Felmordultam.
– Harap a kiscica?
– A kiscica kimarja a szemedet, ha még egyszer kiscicának
nevezed.
Kopp, kopp, kopp. Lex megfordult a székkel, így megláttam,
hogy egy szál bokszerben van. A fene vigye el, amiért ennyire
szexi!
– Puncica?
Felé hajítottam egy párnát a beszólásért, de csak az egyik
monitort találtam el vele... majdnem.
Fellángolt a tekintete.
– Upsz...
– Lex? – kiáltotta Ian a folyosóról.
Szörnyülködve elkerekedett a szemem, Lex pedig talpra
szökkent.
– Pillanat – szólt ki.
– Haver, láttalak már meztelenül. Csak egy gyors kérdésem
lenne – nyomódott le a kilincs.
Lex takarót dobott a fejemre, beugrott mellém az ágyba, és
maga alá gyűrt.
Levegőért kapkodtam. Olyanért, ami nem forró. Nem segített,
hogy nekem feszült Lex kemény teste, bár a térdét felhúzta, hogy
Ian ne lássa a teste körvonalát.
Miért bujkálok Lex ágyában?
Miért feltételezné Ian a legrosszabbat?
Végiggondoltam, hogy Lex milyen gyorsan tud futni.
Aha, valószínűleg egész hátralévő életében szívószállal kéne
ennie.
Elvetettem az ötletet, hogy keljfeljancsi módjára felpattanjak,
és azt kiabáljam, hogy „meglepetés!”. Oké, vannak pillanatok,
amikor utálom Lexet, de nem szeretném, hogy az én lelkemen
száradjon a halála.
– Mi a helyzet... haver? – kérdezte Lex. Fészkelődött a
lábával, így a combja kis híján nekiütődött a fejemnek. Válaszul
belecsíptem a fenekébe, mire fuldokolva felköhögött. – Ööö...
 Hegyeztem a fülemet, hogy mi következik, de Ian nem
mondott semmit. Bárcsak láttam volna, mit csinál!
– Biztos jól vagy?
– Szuperül – felelte Lex kissé túlságosan is vidáman. Olyan
bűntudatosnak hangzott az idióta, hogy nehéz volt nem
felmordulnom. – Azt mondtad, hogy lenne egy gyors kérdésed,
ugye?
– Igen – mondta gyanakodva Ian. – Csak Gabyról akartam
veled beszélni egy kicsit.
– Vagy... – kezdett el vadul köhögni Lex. – Talán... – Újabb
két köhintés. – Bocs, öreg. Nem vagyok jól – ütögette meg a
mellkasát.
A szememet forgatva megpöcköltem a térdét.
– Tegnap este azt mondtad, hogy döntsek, és én döntöttem.
Még jobban füleltem. Mi van?
– Kifizettem Gaby lakbérét a felmondási időre, és pont egy
óra múlva ott lesz nála a költöztető kamion.
– Okkkké – préselte ki magából lassan Lex. – Találtál neki
közelebbi helyet az egyetemhez?
– Aha – közölte Ian úgy, mintha most neki lenne bűntudata.
– Kábé másfél kilométerrel közelebb van. És olcsóbb is.
– Ha olcsóbb, akkor hogy a fenébe lenne biztonságos?
– Testőrökkel – válaszolta Ian tömören.
– És úgy olcsóbb?
– Igazából ingyen van.
– Mi?
– Mindegy, csak gondoltam, szólok. Na, később találkozunk!
– Várj! – szólt utána Lex. – Gyere vissza! Mi a címe annak a
fantasztikus ingyen kecónak?
Ian nem felelt.
Rossz érzésem támadt.
Megböktem Lexet ott, ahol a lábát gondoltam, de végül
teljesen máshol sikerült.
Halkan elkáromkodta magát, amiről Ian azt hitte, hogy neki
szól, mert rögtön magyarázkodni kezdett.
– Figyelj, csak négy hónap! Már csak egy kicsi van hátra a
suliból, aztán kitalálunk neki valamit.
Nekem nem járt olyan gyorsan az agyam, mint Lexnek, mert
mire az egész testem megfeszült a felismeréstől, Lex már fel is
kiáltott.
– ITT?
Jól belecsíptem a combjába.
– Azt akarod, hogy itt lakjon?
– Van benne ráció! – ordította Ian. – És már el van rendezve.
– Mi a fenéből gondolod, hogy meg tudunk lenni békességben
egy fedél alatt?
– Tök jól kijöttök, skacok – védekezett Ian. – Még azt is
mondtad, hogy aggódsz érte.
– Úgy, ahogy egy döglött mosómedve miatt aggódik az ember,
miután elütötte! – Lex izzadt. Komolyan izzadt a lába. – De nem
szokták megmenteni a mosómedvét, Ian! Elengedik a
mosómacimennyországba, ahol vannak csillogó játékok és...
kaja!
– Aggódom érted, haver – fogta halkabbra a hangját Ian. –
Figyelj, ha beszedtél valamit, van segítség.
– Édes istenem! – zsörtölődött Lex. – Én nem... mindegy.
Oké, ha azt akarod, hogy a franciák meg az angolok ugyanazon a
kicseszett területen lebzseljenek, akkor a vérontás a te lelkeden
fog száradni. Csakis a tiéden.
Csend következett. Mit csinál Ian? Elment? Köhögés
hallatszott az ajtóból, szóval nem.
– Eldugtam a késeket, úgyhogy...
– Jaj, de szuper, Ian! – csattant fel Lex. – Jó. Elraktad a
késeket. Hallod te saját magadat?
 – Gaby itt marad. Ez végleges. Még te is beláttad, hogy valami
baja van, de téged nyilván jobban érdekel az átkozott
billentyűzeted, mint Gaby.
– Igazságtalan vagy! – bődült fel Lex. – Tudod, hogy törődöm
vele.
– Kamuzol.
A kezemmel felfelé haladva megsimogattam Lex lábát.
Ledermedt, mire még feljebb haladtam, lépegetve az ujjaimmal.
Van egy olyan mondás, hogy a kíváncsiság lett a macska veszte...
Pff! Rossz jel. Lecicázott, én meg itt éppen... kalandozom.
Megcirógattam az ujjaimmal.
Elernyedt az egész teste.
– Öcsém, te most kaptál agyvérzést? – érdeklődött aggódva
Ian. – Még sohasem láttam, hogy egy ember arca ilyet csinált
volna.
– Mi ez a pokol, ahová kerültem? – tette fel a költői kérdést
Lex, aztán ringatózni kezdett a kezem alatt. Gyorsan rájöttem,
mi esik jól neki, és még jobban megmarkoltam. – Baszkiii, el
fogok égni!
– Ja, a gyufát is eldugtam – biztatta Ian.
– Fantasztikus – nyugtázta összeszorított fogakkal Lex. – Hát
ez...
– Olyan... fura vagy.
– Menj! – kiabálta Lex. – Időre van szükségem, hogy... –
Káromkodva fújt egyet. – Gondolkodjak.
Bevágódott az ajtó. Nem tudtam, hogy abbahagyjam-e. Akkor
kaptam meg a választ, amikor Lex rátette a kezét az enyémre, és
sürgetett, hogy folytassam.
Mit művelek?
És miért olyan jó érzés, amikor ő még csak nem is ér hozzám?
Megfeszült az egész teste, ahogy felemelkedett a csípője az
ágyról. Gyorsan megfogta a lepedőt, lesöpörte vele a lábát, majd
felemelte a takarót, és teljesen kipirult arccal rám meredt.
Minden egyes lélegzetvételnél láthatóan megemelkedett a válla.
– Én... – kezdte, majd a homlokát ráncolva becsukta a száját.
– Ööö...
– Szóval... lakótársak lettünk, mi? – váltottam gyorsan témát.
Felmordulva lehanyatlott a párnára.
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

LEX

HUSZONNÉGY ÓRÁJA még normális és épelméjű fickó voltam,

még ha a megkattanás határán táncoltam is. Most meg? Most
fejest ugrottam Idiótiába, amikor Gaby elfoglalta az enyémmel
pont szemközti szobát.
Ráadásul a házunkba kerülése utáni első órában tamponokat
ragasztott az ajtómra.
Óvszerekkel vágtam vissza.
Így kezdődött az első háború.
Ha lett volna egy átkozott ágyúm, megtöltöttem volna
szexjátékokkal, aztán célzok és tüzelek, csak hogy lássam,
meddig feszíthetem a húrt.
Nem beszéltünk az ágyban történtekről.
Nem beszéltünk arról az estéről.
Pedig beszélni kellett volna róla.
Mert valahányszor súroltuk egymást – ami nagyjából
egymilliószor történt meg, amióta aznap délelőtt beköltözött
kész kínzás volt. Még csak hozzá sem értem.
Ő simogatott addig, ameddig bírtam.
Amikor már unikornisokat láttam.
És rohadtul integettem egy leprikónnak, amikor átugrottam
egy vödör aranyat a szivárvány végén, mielőtt visszazökkentem a
valóságba. A valóságba, ahol Gaby meg én még mindig úgy
teszünk, mintha utálnánk egymást, mégis... mit csináltunk?
Csókolóztunk? Tapiztuk egymást?
Igen. Az a válasz a kérdésekre, hogy igen. Tényleg kezdek
csajjá változni. Fogalmazzunk úgy, hogy nem lepődnék meg, ha
egyszer farok nélkül ébrednék. Csak ásítanék, és az ég felé nézve
ennyit mondanék: „Hajrá!”
Gaby hozzánk költözésének egyetlen előnye az volt, hogy
végre felmondhatott a borzalmas munkahelyén, mivel nem
kellett fizetnie a lakbért.
Úgy volt, hogy hétvégén hozzák vissza a kocsiját. Ian meg én
gondoskodtunk róla, hogy az autószerelő teljes karbantartást
végezzen, bár nem árultam el Gabynak, hogy bármi közöm lett
volna ehhez. Nem akartam, hogy úgy tekintsen rám, mintha
öribarik lennénk.
Inkább utáljon. Az utálattal tudok mit kezdeni. A barátság
menjen a francba.
– Lex! – kopogott be hozzám Gaby olyan erővel, hogy
meglepett, hogy egyben maradt az ajtóm.
Forgattam a szememet a monitor előtt, aztán a lehető
leglassabban felálltam, odamentem az ajtóhoz, és óvatosan
kinyitottam két centire, hátha fegyver van nála.
– Igen? – kukucskáltam ki a résen.
Befurakodott a szobába.
– Persze, gyere csak be – tártam szét a karomat. – Mivel
szolgálhatok? Tea? Arzén? Szex? Mindhárom?
Gaby lehúzta a bőrdzsekije cipzárját, és megmutatta kivágott,
ujjatlan fehér topját.
– Ez nem túl ribancos Steve-nek?
Pislogtam. Aztán megint pislogtam, csak lassabban. Mindig is
tudtam, hogy van melle. De mi a fenéért most mutatja meg?
– Gaby, ezt most barátilag kérdezed? Mert szerintem rossz
szobába tévedtél be.
– Légyszi... – biggyesztette le az ajkát. – Csak mondj egy igent
vagy nemet!
– Elmondom még egyszer – ballagtam oda hozzá, és
nekinyomtam a hátát a legközelebbi falnak. – Iantől kérdezz
ilyen szarokat. Ő most lényegében ivartalan így, hogy Blake-kel
van. Ha engem kérdezel, hát én nem leszek fair.
– Jaj, Lex... mikor voltál te fair? Tudod egyáltalán, hogy ez a
szó mit jelent?
Nagy levegőt vettem, hogy lehiggadjak, aztán lehajtottam a
fejemet. Elállt a lélegzete, amikor belenyaltam a dekoltázsába, és
két kézzel megfogtam a csípőjét, benyúltam a felsője alá,
megfogtam a mellét, és ráérősen, izgatóan megtapogattam.
Eltátotta a száját, és hátrahanyatlott a feje.
– Az a véleményem... – csókoltam meg a szája szélét –, hogy
talán kinyírod az ifjú Steve-et. De ez az utolsó randitok, ugye?
Most játszod el a vágyai tárgya előtt, hogy szakítasz vele, hogy
szuperhősnek tűnjön, amikor a csaj megvédi?
– Hmm? – nyúlt értem Gaby.
– Akkor aha, megteszi.
Hátrahúzódtam, és kacsintva rácsaptam a fenekére.
– Utállak – hullámzott a mellkasa.
– Nem, nem utálsz – közöltem önelégült félmosollyal, és
lassan végigjárattam a tekintetemet a testén felülről lefelé, majd
alulról fölfelé. Minden porcikám bizsergett. Édes kín volt ez. –
De én itt leszek. Amikor eldöntöd, hogy igazából mit érzel...
– Sohasem fogok idejönni hozzád – fonta keresztbe a karját.
 – Félúton... hajlandó vagyok félúton találkozni – nyúltam
érte, csak hogy érintés nélkül visszarántsam a kezemet. – Érezd
jól magad a kamurandin, Gaby! És töltsd ki a haladási naplót, de
ne egyszavas válaszokkal. Ne akard, hogy a főnököd...
felkorbácsolódjon.
Tett felém egy lépést.
Én is tettem felé egy fenyegető lépést.
– Vér folyik? – káromkodott Ian a folyosóról.
– Á – feleltem. – De érzem, hogy közeleg a háború.
– Francba – motyogta Ian.
– Na, mi lesz? – suttogtam Gabynak. – Találkozunk félúton?
Vagy ahhoz túlságosan félsz?
– Nem félek.
Fél, láttam a szemén. Fél közel engedni magához. Fél, hogy
hagyom lezuhanni. Mindentől fél.
– Ma este – leheltem.
– M-ma este – húzta ki magát.
– Senki sem szereti a gyáva nyulakat, Gaby.
Az ajkát megnyalva előrehajolt. Éreztem a nyakamon a forró
leheletét, ahogy a fülembe suttogott.
– De a csődöröket mindenki szereti?
Éles fájdalom nyilallt a fülcimpámba, mert ráharapott, majd
felegyenesedett.
MI A FRANC? Úgy megharapott, hogy átlyukasztotta a
fülemet. Mosolyt erőltettem az arcomra, és erőt vettem
magamon, hogy ne kapjak oda.
Ha Gaby vámpírrá változott volna, azon is kevésbé döbbenek
le.
Úgy megragadtam a karját, mintha a világ összes akaratereje
összpontosulna a szorításomban, hogy aztán bezárjam a
szobámba, és soha nem engedjem ki ebből az átkozott házból. De
Ian odakint volt a folyosón, valakivel éppen a telefonján
üzengetett.
– Jobb, ha nem váratod meg Steve-et – leheltem. – Később
találkozunk – tettem hozzá hangtalanul tátogva.
Erőtlen, semmitmondó bólintással felelt, aztán eloldalgott.
Ian beintett nekem, és lelépett Gabyval. A testem összeroskadt a
csalódottságtól.
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

GABY

– MÉG NEM LÁTTALAK AKCIÓBAN. Ez vicces lesz – jegyezte meg

Ian. Elvitt kocsival a bárba, ahová az utolsó találkozónkat
beszéltük meg Steve-vel. – Tartsd észben, hogy az utolsó randi
erősíti meg a lányban, hogy mit érez a pasi iránt. Szakítanod kell
a sráccal, de úgy, hogy jó fejnek tűnjön, oké?
– Persze – bólintottam.
– Amúgy minden oké köztetek Lexszel?
Úgy oldalra kaptam a fejemet, mintha én lennék a főszereplő
Az ördögűzőben..
– Aha, miért?
– Odaragasztott egy karton gumit az ajtódra. Bocs, hogy
kérdezem, de nem vagy kiakadva?
– No para – legyintettem. – Én meg tampont rejtettem az
összes zugba a szobájában. Évek múlva is talál majd egyet-egyet.
Nyolcvanéves korában, amikor ugyanabban a szobában ülve
irányítja az egész univerzumot a számítógépéről, még mindig
előbukkannak majd tamponok.
– Lex rühelli a csajos cuccokat – kuncogott Ian. – Utálja.
Eszembe jutott már, hogy talán pont ezért nem állapodott meg
igazából soha. Esküszöm, hogy mindentől retteg, amiről az
együttélés jut eszébe.
– Ó... – nyeltem egyet gombóccal a torkomban. – Tehát
szerinted ő soha nem fog... elköteleződni?
– Lexnek még kisállata sem volt soha. Nem mintha nem
próbálkozott volna. A legutóbbi aranyhalunkat kinyírta.
Egyszerűen elfelejtette megetetni. Vagy emlékszel arra a
növényre, amit elsős korunkban vettünk? Beraktam a szobájába.
Arra gondoltam, hogy „tessék, egy élőlény... ha egy virágot rá
lehet bízni, akkor lesz egyszer aranyhalunk is”.
– És? – sürgettem.
– Egy hét múlva elpusztult a virág. Megkértem, hogy dobja ki.
Öt hétbe telt, mire megtette, azzal a felkiáltással, hogy nem volt
ideje egy ilyen egyszerű dologgal gatyázni.
– De ő nem az a szobanövényes típus – keltem Lex védelmére.
– Szerintem... – Ian bekanyarodott a Maybe bár parkolójába,
ahol a találkozó volt Steve-vel. – Lex nem fog elköteleződni.
Soha. A szülei kajak őrült tudósok, ópiumot termesztenek a
kormánynak, ráadásul elváltak, és még mindig pokoliakat
veszekednek. Lex tele van pénzzel. Hivatalosan is zseni, és kap
annyi puncit, hogy boldog legyen. Előbb térne át a katolikus
hitre, és állna be papnak, mint hogy megállapodjon, vagy
ilyesmi. Nem akar boldogtalan lenni, mint a szülei.
– Uh, ez durván hangzik.
– Te most véded azt a srácot, akire antikrisztusként
hivatkoztál? – ráncolta Ian a homlokát.
– Nem – emeltem fel mindkét kezemet. – Csak
kérdezősködöm. Tudod, milyen vagyok idegesen – kamuztam
összeszorított fogakkal.
 Mit művelek? Tudom, hogy Iannek igaza van. De nyilván buta
lány vagyok, mert eljátszottam a gondolattal, hogy elfogadom
Lex kihívását. Ma este. Az elsuttogott ígéret zakatolt a fejemben,
aztán neonfényű szövegbuborékként is megjelent, és nyilak
mutattak rá.
Felmordultam.
– Jó leszel – bátorított Ian, ahogy egy legjobb barátnak kell. –
Blake edzés után jön, itt talizunk, szóval ott leszünk egy másik
asztalnál, rendben? Menj be, tudd le, aztán lépünk.
– Rendben – pattantam ki a kocsiból.
Teljesen szétestem agyilag, de nem a stréber Steve miatt,
hanem a hülye Lex miatt.
Hülye idióta Lex!
– Steve! – mosolyogtam szélesen, amikor megláttam a
pultnál várakozni. – Készen állsz a műsorra?
– Igen – felelte. Máris leizzadt. – Szinte mindennap írt.
Szerinted ez jó jel?
– A kutatásaink szerint igen.
– Oké – intett a pultosnak. – Két vodka-szódát kérek.
– Na... – csaptam le a táskámat az asztalra. – Megint jössz a
kamuzással?
– Ööö... – nézett körbe Steve. – Jól vagy, Gaby?
– Tudod, mit? – A pasik olyan hülyék! Megrúgtam, hogy
menjen bele a játékba. A homlokát ráncolva megdörzsölte a
sípcsontját. – Tudom, hogy írogat neked! Ki az a csaj?
Stella pont a bárban dolgozott este. Gyorsan helyet cserélt a
másik pultossal, és közelebb jött hozzánk.
– Izé... barátok vagyunk – védekezett Steve. – Beszélgetünk,
és?
– Hát ez remek, Steve – nyüszítettem a nevét. – Beszélgettek?
Minek? Mi nem szoktunk?
– Te nem értesz meg – suttogta Steve. – Sajnálom, de te
nem... – nyelt egyet. Tudtam, hogy nehéz kegyetlennek lennie. –
Te nem vagy olyan, mint én... és nem vagy olyan, mint ő.
– Ez meg mit jelentsen? Őt akarod? Ezt akarod mondani?
A csaj komolyan lyukat dörzsölt a pultba, olyan erősen
suvickolta.
– Igen, őt akarom.
– Akkor szerintem én megyek – álltam fel. – Tudod, hogy
életed legjobb hancúrozására mondasz nemet, ugye?
– Erősen kétlem – nevetett elvörösödő fülekkel.
– Te bajod – vontam vállat.
– Nem, szerintem az ő mázlija – kelt gyorsan Stella a
védelmére.
– Felőlem... – Ian asztala felé somfordáltam a sarokba.
Blake még mindig a meccsen viselt melegítőjében volt, és
nachost evett. Óriási halmot. Nem fér a fejembe, hogy ehet
annyit, mint egy srác, és közben egy dekát sem hízik.
– Újabb boldog ügyfél? – kérdezte bátorító, lassú tapssal Ian.
Pont jókor fordultam meg ahhoz, hogy lássam Steve-et álmai
nőjével smárolni.
– Aha – kacagtam. – Komolyan mondom, egész jó érzés, hogy
segítettem nekik.
– Tudom, hogy Lex átvette veled az összes szabályt –
komolyodott el Ian. – De szeretném, ha megjegyeznéd a
randizás szabályait, és a 10 legnépszerűbb forgatókönyvet.
– Forgatókönyvet?
– Például Az úriember csókját – horkantott Blake.
– Hmm? – kezdtem el eszeveszetten keresgélni a mappában.
– Mi az Az úriember csókja?
– A te esetedben Az úrihölgy csókja – dőlt hátra Ian. – Blake,
szeretnéd te kifejteni?
– Hajolj közel, de ne túl közel – harapott bele Blake egy szem
tortillachipsbe. Lenyelte, majd fogott még egyet, és gesztikulálva
meglóbálta a levegőben. – Aztán húzd végig az ajkadat az ő
ajkán, de ne túl erősen, és érd el, hogy hajtsa oda a fejét. Nem a
szenvedélyes csók a legszexibb, hanem a lassú, aminél hagyod
fellobbanni a lángot, hogy belülről hevítsen.
Hamm. Elégedett félmosollyal ráharapott a chipsre.
– Téged meg mi lelt? – kérdeztem Iantől, aki a szemét
forgatta.
– Egyszerű a dolog. – Ian elővett egy hatalmas gyűrűs
mappát, és rámutatott néhány grafikonra. Grafikonok is vannak!
Miért nem kaptam meg ezt a varázslatos forgatókönyvet még
soha? – Csak jegyezd meg az összes alap forgatókönyvet, és ha
egy adott helyzetben nem tudod, mit tegyél, lapozd fel. Mindig a
forgatókönyvhöz fordulj!
– Idióta Lex! – csaptam le a mappa fedelét. – Mi van, ha csak
azért találta ki azt a kamu tréninget, hogy lássa, meg tud-e törni
engem?
Ian hallgatott.
Blake másfelé nézett.
– Halljátok?
– Meg akart győződni róla, hogy a segítségünk nélkül is
boldogulsz a melóval, ami ugye sikerült is – szabadkozott Ian. –
Szóval... üdv a csapatban – nyújtott kezet.
– Miért van olyan érzésem, mintha az ördöggel fognék kezet?
– Ne drámázd túl! – mondta Ian. – Az ördögöt otthon
hagytuk.
– Haha – nevettem erőtlenül, és remegő térdekkel lerogytam
a székre.
– Kérsz chipset? – tolta felém Blake az avokádókrémet.
– Nem – morogtam hirtelenjében háborgó gyomorral.
Az a barom Lex, ki fogom nyírni! Még meg is csókoltam, hogy
bebizonyítsam, tudok csókolózni!
Megcsókoltam.
 Hogy bebizonyítsam.
Tudok csókolózni.
Aztán azzal töltöttem az értékes időmet, hogy a nyomában
lihegtem, és minden szavát ittam a kiképzéskor, mert rettegtem,
hogy félreértek valamit. Erre kiderül, hogy egy hülye könyvet is
megtanulhattam volna ahelyett, hogy máglyára vonulok.
– Ilyen nincs! – szökkentem talpra. – Az a mocsadék!
Megcsókolt! Provokált!
– Ez a megszokott eljárás az ügyfeleinkkel – vigyorodott el
Ian. Nyilván tudta, miért akadtam ki. – Éles helyzetekben
teszteljük a komfortzónájukat, ezért volt a csók. Lex azért
csinálta ezt veled a kiképzésedkor, hogy első kézből tapasztald.
Ne tegyél úgy, mintha csak azért csinálta volna, hogy
felbosszantson! Utána biztos megfürdött Domestosban.
Blake-kel együtt rosszalló pillantást vetettünk rá.
– Nem azért, mert muszáj volt neki! – tette hozzá gyorsan
Ian. – Hanem mert utál téged. Ti pedig most mindketten utáltok
engem – nyelt egyet.
Blake a szemét forgatva falta tovább a chipset, de továbbra
sem szólalt meg.
– Ma este nem lesz szex, cukorborsó?
Blake erre belevágott egy chipset Ian arcába, majd egy igen
részletes eszmefuttatás következett arról, hogyan utasította Ian
Lexet a kiképzésemre, beleértve a forgatókönyvet is.
Megígértette Lexszel, hogy megcsináltatja velem a szituációs
teszteket, ahogy az összes ügyféllel, de meg kellett volna kapnom
a forgatókönyvet, hogy legyenek jegyzeteim, amikre
hagyatkozhatok, és ne legyek kénytelen magamtól erőlködni Lex
szórakoztatására. Igazából szörnyen megnehezítette nekem azt,
ami könnyű lett volna! Csak hogy jót mulasson rajtam?
Ian minden egyes kijelentésénél még jobban összeroskadtam,
amíg Blake végre átnyúlt az asztalon, és megfogta a kezemet.
 – Jól sejtem, hogy nem így történt a dolog?
– Maradjunk annyiban, hogy nem tanultam meg a
forgatókönyvet – morogtam.
– De Lex azt mondta, hogy ki vagy képezve – szűkült résnyire
Ian szeme.
– Igen – bólintottam, aztán felkaptam a táskámat meg a
kulcscsomómat, kirohantam az ajtón, és örültem a
szerencsémnek, hogy forgalmas este lévén tele volt az utca
taxikkal.
Lexnek akad némi megmagyarázni valója. Kár, hogy ki fogom
nyírni, mielőtt esélye lenne magyarázkodni.
Egész úton vigyorogtam hazáig.
 HUSZONHATODIK FEJEZET

LEX

CSAPÓDOTT A BEJÁRATI AJTÓ.

Csörtetés hallatszott a házon keresztül, ami hirtelen
abbamaradt.
Felállt a hátamon a szőr, amikor megláttam Gabyt a szemem
sarkából.
Picit szűkösnek tűnt a nappali kettőnk számára.
– Gaby – biccentettem felé, majd megint a tévére
pillantottam.
– Lex – vetette oda úgy a nevemet, mintha még soha nem
hagyta volna el a száját ilyen gonosz szó.
Ó, bakker! Itt vér fog folyni.
Odaállt a tévé elé, csípőre tette a kezét, és úgy nézett rám,
mint a véres rongyra.
– Gaby... – vakartam a fejemet. – Lehetne, hogy ne most?
Megy a hírműsor.
– Jaj, nem akarod? Itt és most? – váltott egy oktávval
magasabbra a hangja.
– Valakit nagyon szorít a nagyibugyi, mi? – sóhajtottam.
– Én nem hordok olyat – masírozott felém ökölbe szorított
kézzel. Undorodva elhúzta a száját, és olyan durván
megtaszított, hogy nekiestem a kanapé támlájának. – Elhitetted
velem, hogy bizonyítanom kell! A kiképzéssel, amit csak tőled
kaptam! HAZUDTÁL!
– Hát, egyetemen vagyunk, és az élet nem készített fel arra,
hogy...
– Megfojtalak!
– Csekkolhatom, milyen az? – vigyorodtam el. – A szexi
hajtogatás nem éppen...
– NEM! – kiáltotta, és két kézzel rácsapott a mellkasomra. –
Rávettél, hogy csókoljalak meg! Igazából azt vártad, hogy
bebukjak Steve-vel! Tiszta ideg voltam miattad! Mond az neked
valamit, hogy „forgatókönyv”?
– Ezen húztad fel magad? – tört ki belőlem a nevetés. – Gaby!
Bármelyik alkalmazottat így tanítanám be. Teszt volt, hogy
tudod-e az irányt jegyzetek nélkül. Átmentél. Gratula. Most
pedig... ideje sorozatgyilkosokat nézni.
Megragadtam a csípőjét, és oldalra toltam. Morgott.
Nevetve folytattam a tévénézést. Ekkor egy díszpárna landolt
az arcomban, amitől majdnem megfulladtam. Le akartam dobni,
de Gaby rajtam termett, és ököllel csapkodta a párnát.
– Ennyi – álltam fel.
Fogtam a párnát, amibe belevájtak az apró kezei, majd egy
pillanatra elengedték, mielőtt rázuhant a dohányzóasztalra.
– A fenekem! – rikkantotta. – Kék-zöld lesz!
– Nem lesz! – kiabáltam vissza. – Másfél centit estél, Gaby.
Felkelt, és a hátsóját dörzsölgetve úgy nézett rám, hogy
szikrákat szórt a szeme.
– Aludj nyitott szemmel, Luthor!
 – Csalódott vagyok – hajítottam félre a párnát, és témát
váltottam. – Nem fogadod el az ajánlatomat? Túlságosan...
félsz?
– Félek? Ha-ha! – csattant fel, felém sántikálva. Lehet, hogy
tényleg megütötte magát. – Talán csak nem érdekel.
– Jaj, Gaby... – Felé nyúltam, és magamhoz húztam. –
Mindenkit érdekel.
– Előbb verném be a pofádat, mint hogy megcsókoljalak –
sziszegte.
– Mindkettőt megengedem, ha nem fog vér folyni.
– Te beteg vagy – hajolt hátra megfeszült állkapoccsal.
– Meggyógyítasz?
Csak félig vicceltem. Gondoltam, hogy nevetni fog.
Helyette ledermedt az arca.
– Gaby?
– Te ápoltál engem – suttogta, mintha kiakadt volna ettől a
ténytől.
– Hmm?
– Amikor beteg voltam.
– Határozottan emlékszem, hogy önző okom volt rá.
Komolyan tartottam tőle, hogy zombivá változol, és ráizgultam,
hogy köztársasági érdemrendet kapjak egy világméretű járvány
megfékezéséért.
– Aha – motyogta. – Szia, Lex! – intett.
– Várj, Gaby! – ráncoltam a homlokomat.
– Mire, Lex? – lassított a léptein, de nem fordult meg. – Mit
akarsz tőlem? – kérdezte halkan, feszülten.
Szuper kérdés.
Megvolt rá a válaszom. Csak nem tudtam, hogyan küldjem ki
a szavakat a nyelvemről az univerzumba. Így hagytam elsétálni.
Minden egyes lépés, amivel felfelé haladt a lépcsőn, olyan érzés
volt, mintha szorulna a hurok a nyakam körül. Mintha csak
általa kaphatnék levegőt, én pedig elküldtem őt. Elzárkóztam
tőle.
– Francba.
Próbáltam megint a tévére figyelni, de csak azt láttam, hogy
emberek mozognak a képernyőn. A lány pedig, akit akarok – az
egyetlen, akit akarok –, odafönt van, nyilván totál
összezavarodva a „húzd meg, ereszd meg” magatartásomtól.
– Rohadt életbe – szökkentem talpra. A szobájához menet
kettesével vettem a lépcsőfokokat. – Gaby? – kopogtam kettőt. –
Nyisd ki!
Semmi.
– Gaby! – mordultam fel. – Kérlek! Fontos.
– Mennyire fontos? – hallottam a hangját közvetlenül a
hátam mögött.
Száznyolcvan fokos fordulatot véve háttal nekiestem az
ajtónak, és leseggeltem a kilincset. Szemügyre vettem a víztől
csöpögő testét.
– Nem működött nálam a zuhany, úgyhogy a tiédet
használtam. Gondoskodtam róla, hogy a női szerveimmel
összekenjem a falat. Úgyhogy ha nincs Domestosod...
– Szeretem a női szerveket – jelentettem ki, és lassan
beléptem az intim zónájába.
Vagyis inkább a saját zónámba, mivel Gaby a szobámban volt.
Rossz mondat volt. Összehúzta magát.
– Lex, szerintem az egész női nem nevében mondhatom, hogy
igen, tudjuk – próbált kikerülni.
Elálltam az útját. Nekitámasztottam a kezemet az
ajtófélfának, hogy ne tudjon kilépni a folyosóra.
– Miért?
Halk, kétségbeesett esdeklés volt ez. Hosszú szempillái alól
felnézett rám. Mindig is odavoltam a szemekért. Imádom őket,
mert annyi mindent elárulnak az emberről. És idióta voltam,
amiért négy éve nem vettem észre, hogy kicsoda Gaby valójában.
Lássuk, a történelem hogyan ismétli meg önmagát!
– Idióta vagyok.
Jó érzés volt kimondani.
Gaby felemelte a kezét, és megfogta a homlokomat.
– Vagy megharapott egy zombi, vagy bedrogoztál.
Elkaptam a kezét, az oldalához szegeztem, aztán a szabad
kezemmel lerántottam róla a törülközőt a földre.
Meg sem rezzent.
Tökéletes a melle, a derekát férfikezekre szabták... az én
kezemre. De nem a teste vitte a pálmát, hanem a szeme: a
bizakodó, mindentudó tekintete, amivel lassan, teljes
egészemben végigmért. Nem volt más választásom, mint
beleesni a Gaby nevű jelenségbe.
Reszketve nyúltam az arcához, és közelebb húztam
magamhoz. A számat a szájára tapasztottam, megpecsételtem a
sorsunkat.
A nyögését elcsitítva felemeltem a levegőbe. Csatáztak a
nyelveink, hogy melyikünké az erősebb. Ez a lány nem adja fel,
de nem is szeretném, hogy másképp legyen.
Pattogtak közöttünk a szikrák. Megragadta a két vállamat, és
úgy belevájta az ujjait az izmaimba, mintha harcra készülne.
Felmordultam, nekicsapódtam az ajtónak, amitől majdnem
leesett a zsanérról.
Mindenhol Gaby volt.
Meztelenül vonaglott a karomban, éreztem az aromáját a
számban. Körülvett. Nem tudtam elég erősen csókolni.
Igyekeztem úrrá lenni a helyzeten, visszaszerezni az elvesztett
irányítást, ahogy ringatózott rajtam.
Hozzám préselte a csípőjét.
– Francba – leheltem a szájába.
Számítottam rá, hogy lefejel és otthagy. Fogalmam sem volt,
hogy az erőszak és a gyűlölet lángra lobbanhat közöttünk, és
robbanásközeli állapotot eredményez, valahányszor egymáshoz
érünk.
Lassan kicsusszant a karomból. A farkam fájdalmasan
feszítette a farmeromat, ahogy izgató nyomást gyakorolt rá a
súlyával. Amint a földre ért a talpa, eltolt magától. Ebből
tudtam, hogy pihenőre van szüksége.
Bakker, nem csak neki.
Mi a fenét művelünk?
– Utállak – törte meg végül a csendet.
– Az érzés abszolút kölcsönös – feleltem gúnyosan
vigyorogva.
– Jól mondjuk? – derült mosolyra az egész arca.
Rohadt életbe, milyen tökéletes!
– Igen, Gaby. – Érte nyúltam megint, megfogtam a csuklóját.
Vártam, hogy közel jöjjön hozzám, és magamba szívhassam az
illatát. – Jól.
Bólintva tett felém egy apró lépést, aztán még egyet. Két
tenyerét rátette a mellkasomra, amitől hullámokban öntött el a
forróság, majd átkarolta a nyakamat.
Ölelkeztünk.
Szorítottuk egymást.
Minden feszültség kiszaladt a testemből.
Szóhoz sem jutottam, annyira helyén volt ez az egész. Egy
egyszerű ölelés képes feltárni az ember összes gyenge pontját,
áttörni minden korlátot... amit valaha is emeltem Gabyval
szemben. Akár egy kést is foghatott volna, hogy felvágjon, és
belém kukucskáljon.
Mert mindig ő volt és ő is marad a gyenge pontom.
Most? Olyan érzés volt, mintha tudná.
Még jobban magamhoz húztam, a kezem lassan fel-le
szánkázott a hátán. Vettem egy mély lélegzetet. Teljesen átjárta
az illata a levegőt.
– Te döntesz – suttogtam rekedten. – Még mindig akarod?
Akard! Kérlek, Istenem! Add, hogy akarja!
Semmi válasz.
Eluralkodott rajtam az elutasítottság érzése. Eszeveszetten
kerestem a korlátok darabkáit, amiket lerombolt. Vissza kell
építenem őket. Helyre kell hoznom a páncélomat.
Próbáltam lenyelni az óriási gombócot a torkomban, amikor
elhaladt mellettem.
Elment. Ezúttal ő hagyott ott, nem én őt. Tudtam, hogy az
elutasítás miatti fájdalom minden egyes pillanatát
megérdemlem. Kifelé menet betuszkolt a szobába, és rám csukta
az ajtót.
Az ajtócsukódás hangja olyan volt, mintha becsapódott volna
egy meteor.
Féltem megfordulni.
Apró kezek fogtak meg oldalról, aztán összeértek a hasamnál.
Gaby ráhajtotta a fejét a hátamra.
– Még mindig akarom.
– Hála istennek – hajtottam le a fejemet.
Esélyt sem adtam neki, hogy nemet mondjon. Ölbe kaptam,
és odavittem az ágyamhoz.
– Tudod, hogy ez nem változtat semmin, igaz?
Gabynak egy másodpercig sem késett a válasza. Mosolygott –
csak jelzem, hogy még mindig meztelenül –, és magához
rántotta az arcomat.
– Továbbra is gazember vagy.
– Nekem meg továbbra is púp vagy a hátamon.
– Oké.
Megnyaltam az ajkát.
Viszonozta.
– Oké.
 HUSZONHETEDIK FEJEZET

GABY

SZÜRREÁLIS VOLT AZ EGÉSZ HELYZET. Mintha a saját testem

fölött lebegve, lélegzet-visszafojtva és a szememet dörzsölgetve
néztem volna, ahogy megtörténik a dolog, miközben azon
tűnődöm, hogy csak álmodom-e.
Mindig is akartam Lexet.
Csak az agyam hadakozott a szívemmel.
Az agyam számon tartotta az alkalmat, amikor szörnyen
viselkedett velem, a szívem pedig szent kincsként tárolta a szép
emlékeket. Például amikor kicsik voltunk, és ő megverte azokat
a gyerekeket, akik kicsúfoltak a használt ruháim miatt. Vagy
amikor megtanított táncolni, hogy ne nézzenek hülyének az első
iskolai bálon. Aztán elköltözött a kerületből, és megszakadt
közöttünk a kapcsolat.
Iannel továbbra is együtt lógott, de az én világomból eltűnt.
Egészen az utolsó gimis évemig, amikor elmentem abba a
karácsonyi buliba az egyetemen. Akkor változott meg a meccs
állása.
Az lett volna a csel. Legyél Hamupipőke a bálon, és akkor a
herceg majd hazacipel, mi? Hát az élet nem így működik. Engem
a herceg megcsókolt, aztán beszólt, visszautasított, és
elkezdődött a háború.
Azt hiszem, szeretkezni jobban szeretek.
– Lex – lihegtem.
Újra és újra birtokba vette a számat, mintha képtelen lenne
betelni vele, hogy összeér az ajkunk. Erős kezével úgy
masszírozta a bordáimat, hogy felemelkedett a hátam az ágyról.
– Imádom, hogy amikor kimondod a nevemet, még most is
félek kicsit, hogy nem támadsz-e rám – kuncogott bele a
nyakamba.
– Te akkora...
Elfúlt a hangom, a nevetésem nyögésbe fulladt.
A szája megtalálta a fülemet, aztán csinált valamit a nyelvével,
az ujjaival pedig a hasam alján matatott.
– Mit akartál mondani?
– Fogalmam sincs.
Hallottam pletykákat, hogy Lex annyira jó az ágyban, hogy
képes a lányokat háromszor is eljuttatni a csúcsra, és közben
még a természettudományi szigorlatra is tanul. Olyasmit
rebesgetnek, hogy a párnahuzatban tartja a cetlikre írt jegyzeteit.
A lényeg?
Pletyka...
Igaz.
Szóval...
– A fenébe, Lex! Ez túl sok!
– Nem kötelező, Napsugaram – húzott fel ülő pozícióba.
Értetlenül körbenéztem.
Ő még ruhában volt, én pedig meztelenül vonaglottam alatta,
mint egy...
 – Ilyen arckifejezés nem megengedett a szentélyemben –
évődött elsötétült tekintettel. – Gyere!
Nem moccantam.
– Oké.
Lehámozta magáról a pólót, és olyan férfias szépség tárult
elém, hogy alig kaptam levegőt. Felállt, lassan lehúzta a sliccét,
aztán félrerúgta a földre hulló nadrágot.
– Sebezhetőséget a sebezhetőségért, ugye?
Bambán bólintottam, ő pedig beakasztotta a hüvelykujját a
bokszeralsó derekába, és azt is levette. Még mindig előre
bámultam. Oda, ahol ő állt vakmerően és pucéran, dagadó
izmokkal.
– Kimondhatod, béna vagyok sztriptízben.
– Igen – krákogtam. – Pont erre gondoltam.
– Gaby... – nyújtotta felém a kezét tenyérrel fölfelé. –
Lassíthatunk a dolgon.
– Nem! – Vadul megráztam a fejemet. – Nem!
Jaj, ne! Mindjárt sírni fogok. Nem, nem, nem!
– Hé, hé, hé! – húzott az ölébe Lex.
Most már mindketten meztelenek voltunk, és túl sok mindent
éreztem... mindenhol. Nem is beszélve a szívbe markoló
pánikról, hogy itt fog hagyni, hogy nem leszek elég jó, hogy
kineveti a tapasztalatlanságomat.
Attól minden megváltozna.
Ha most lenne egy szexista beszólása, azzal tönkretenne, mert
már tudja az igazat.
– Ígérj meg valamit! – suttogtam.
– Oké, Napsugaram – mondta gyengéden, és még jobban az
ölébe húzott. – Milyen ígéretet szeretnél? Amolyan
vérszerződést? Mindig vér fog folyni?
– Komolyan! – mosolyogtam.
– Ó... – bólintott, és mozogni kezdett alattam. Az enyhe
nyomástól elvesztettem a fonalat. – Milyen ígéretet szeretnél?
– Ez itt marad a négy fal között – böktem ki. – Akármi is ez,
itt marad. Ez nem csatatér, jó? Ha kimegyünk azon az ajtón, és
továbbra is úgy érezzük, hogy kiabálnunk kell, lökdösődni meg
kést dobálni...
– Neked van késed? – kérdezte hitetlenkedve.
– Hát, lent a konyhában – ráncoltam a homlokomat. – Ne
térjünk el a tárgytól! Ezt itt nem használhatjuk fel egymás ellen.
Nem töltény. Tartsuk a szentélyt...
– Szentnek – fejezte be.
Elernyedtem a mellkasán anélkül, hogy tudatosult volna
bennem, mi történik. A karjaiban vagyok... meztelenül,
osztozunk a pillanaton, amikor teljesen sebezhetőek vagyunk,
mindketten, mintha ez lenne a normális, és Lex úgy reagál, mint
egy emberi lény.
– Így van. – Belecsókolt a nyakamba. – És megígérem.
Nyilván bátorító lehetett a helyeslő morgásom, mert folytatta,
közénk nyúlt.
– Psszt, ne parázz!
– De parázok – mondtam sután.
– Lazíts! – súgta forrón a fülembe. – Ez természetes dolog.
Természetes. .. tetszeni fog.
– Biztos? Lehet, hogy mégsem, és csalódást fogok okozni
neked, kirúgatom magam!
– Ez nem vizsga, Gaby – tört ki Lexből a nevetés. – Nem fogsz
megbukni.
– Honnan tudod? – nyöszörögtem zavaromban.
– Onnan, hogy Gaby vagy – válaszolta egyszerűen. – Abban a
pillanatban sikert arattál, amikor beléptél az életembe. Dobtam
tőled egy seggest. A bukás nem sanszos, ha rólad van szó. Amúgy
meg... olyan érzés, mintha bukdácsolnál? – És elkezdett
ringatózni.
 – Nem. – Hátrahúzódtam, és belenéztem a szemébe. – Olyan,
mintha... éreznél irántam valamit.
– Nagy valamit.
– Hát... kis valamit.
– Hatalmasat – bólintott.
– Én talán nem túloznék ennyire, de mindenkinek a maga
mércéje szerint – élcelődtem.
– Ennyi!
Feldobott a levegőbe, háttal a matracon landoltam. Fölém
kerekedett. Lehajolt, és semmi más nem volt a világon, csak a
csókjai.
Az érintése.
A gyengéd suttogása.
A lehelete... ahogy összeforrt a lélegzetünk.
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

LEX

Az ELBIZAKODOTTSÁG az ÖSSZEOMLÁS ELŐFUTÁRA. Büszke

voltam magamra, amiért minden nőt címkék szerint be tudok
sorolni kis skatulyákba.
Ám Gaby nem passzolt egyik skatulyába sem.
Rá nem illik címke.
Ha időnként megpróbáltam besuvasztani valahová, ahová
aktuálisan jónak gondoltam, fellázadt és nekem jött.
Mostanra már rájöttem.
A szexben is pont ugyanilyen.
Nem lehettem az a Lex, aki mindig is voltam az ágyban, mert
ő más, ezért más volt a helyzet. Amit máshogy kellett
felcímkéznem. Tudom, antiromantikusan hangzik, de nekem ez
maga volt a romantika. Hiszen olyan srác vagyok, aki kódokban
gondolkodik, aki mindent felcímkéz, és úgy helyez el az életben.
Ő... ebbe... nem passzolt bele.
– Szólj, ha túl gyors – leheltem duzzadt ajkára. – Mondd, ha
fáj, vagy sikíts, ha jólesik. És nem tiltakozom az ellen, hogy a
nevemet ismételgesd sokszor egymás után. – Csókot nyomtam a
szája jobb sarkára, mire szélesen elmosolyodott. – Sokszor...
nagyon sokszor.
Áttértem a másik oldalra, mert nem akartam, hogy az a
csücsök féltékeny legyen. Aztán rátapasztottam a számat az
övére. Szörnyen izgató volt, ahogy az ajka az enyémhez ért.
Semmihez sem hasonlítható íze volt.
De hát...
Tudtam.
Mindig is tudtam.
– Oké – bólintott Gaby, és borzongás futott rajta végig. – A
csókolózás az jó.
– Gaby! – Hátrahúzódtam, és a lehető legkomolyabb arccal
néztem rá. – A csókolózásnak szupernek kell lennie.
– Ó!
– Én leszek kirúgva? – csipkelődtem.
Gaby felkacagott, aztán a tarkómnál fogva magához húzott.
Összeütközött a szánk, és olyan forró csók lett belőle, hogy kis
híján elájultam tőle. Incselkedett az ajkunk, táncolt a nyelvünk,
az enyém összefonódott az övével, visszavonulót fújt, majd
megküzdött az uralomért. Közben megfogtam a mellét, és
széttártam az ujjaimat bársonyos bőrén.
Végighúztam a tenyeremet az oldalán, közénk nyúltam, és
felfedezőútra indultam. Felnyögött, és megmozdult alattam.
Vártam, hogy a teste válaszoljon a kalandozásomra.
Amikor hozzáértem odalent, abbahagyta a csókolózást.
Felemeltem a fejemet, és a szemébe néztem. Továbbra is enyhe
nyomást gyakoroltam oda, ahol tudom, hogy jó. Farkasszemet
néztünk.
Egymás szemébe olvadtunk, míg örömet szereztem neki.
Kétségbeesetten vágytam rá, hogy egybeforrjon a testünk,
hogy több legyen ez, mint szex, több mint az a pillanat, amikor a
páncélunkból kibújva meglengetjük egymás előtt a fehér zászlót.
Behunyta a szemét, és mozogni kezdett alattam.
– Ez az – suttogtam bele a nyakába. Kezdtünk sikamlósak
lenni az izzadságtól. – Bízz bennem!
Sohasem kértem a bizalmát.
– Bízom – suttogta, és kinyitotta a szemét.
Láttam, ahogy eljut a csúcsra, éreztem, hogy megfeszül a
teste, aztán elernyed a kezemen.
– Ez... gyönyörű volt.
Minden porcikám irigykedett, amiért az én testemnek nem
jutott az élvezetből. Féltékeny voltam, amiért nem lehettem
benne, amikor megtörtént.
Fátyolos tekintettel magához húzott, és megcsókolt. Gyengéd
volt a szája. Hátrahúzódtam, és az éjjeliszekrényhez nyúltam.
Elkerekedett szemekkel figyelt, a hülye testem pedig úgy
reagált rá, mintha éppen akrobatamutatványokat prezentálnék,
amik dicséretet és csodálatot érdemelnek.
– Biztos vagy benne? – mormoltam a tasakot a földre dobva.
Imádkoztam, hogy nemet mondjon, pedig vágytam az igenre.
Gaby megfogta a kezemet. Összefonódtak az ujjaink. A feje
fölé szegeztem a kezét, hogy hozzáférjek a számmal a melléhez,
miközben beléhatoltam.
Homorítva felemelte a hátát az ágyról.
– Lazíts!
Felfelé haladtam puha nyakán, megnyaltam a száját, és
bekaptam az alsó ajkát, amikor lassan mozgatni kezdtem a
csípőmet.
Gabynak teljesen megfeszült a teste.
– Bizalom – emlékeztettem lelassítva.
Bólintott, aztán mohón viszonozta a csókomat, és elkezdett
mozogni alattam. Az én testem is be akart szállni a buliba, de
tudtam, hogy hozzám kell szoknia... meg aztán, ha vele együtt
mozdulok, akkor azonnal végzek is, mielőtt elkezdődött volna.
– Annyira... más érzés – mondta rekedten.
A vállam után matatva vonaglott alattam.
Néztem őt, és önkéntelenül elmosolyodtam.
– Gyönyörű vagy – szólaltam meg halkan. – Így, ahogy vagy.
– Tele... tele vagyok – nyitotta ki a szemét.
– Velem – tettem hozzá, és képtelen voltam palástolni a
büszkeséget a hangomban. – Na, készen állsz?
– Készen? – ráncolta a homlokát. – De hát... azt hittem,
hogy...
– Nincs kegyelem – morogtam bele a nyakába, és még
mélyebben hatoltam belé.
Annyira mélyen, hogy elhomályosult tőle a látásom. Miért
nem éreztem még soha ilyet?
Lassan mozogtam, Gaby pedig úgy markolta a bicepszemet,
hogy nyomot hagytak az ujjai. Gyorsítottam a tempón, mire még
jobban szorított. Verejték csöpögött a halántékomról, és a
mellkasán landolt.
Lenéztem az apró izzadságcseppre, becsorgott a két melle
közé. A testünk egybeolvadt. Ez volt a legtökéletesebb dolog,
amit valaha átéltem.
Megfeszült alattam.
– Gaby...
Gyorsabban mozogtam, újra és újra a nevét suttogtam.
Megint úgy magához rántotta a fejemet, hogy összekoccant a
fogunk. Szinte harcoltunk egymás csókjáért.
Beleveszett a számba a nyögése, amikor megfeszült
körülöttem a teste. Négy év várakozás teljesedett be az utolsó
lökéssel. Egyszerre voltam boldog, amiért vele vagyok, és dühös,
amiért ilyen oltári sokáig vártam. Minden ízében helyénvalónak
tűnt, hogy együtt vagyunk, annak ellenére, hogy Ian háta mögött
csináltuk, ami helytelen. Ez a pillanat Gabyval nem csak a
szexről szólt. Ez maga volt a... varázslat. Francba, elég volt
egyetlen szexuális élmény Gabyval, és cseppfolyóssá váltam.
Összekapcsolódott a tekintetünk. Szavak nélkül is értettük
egymást. Semmi értetlenség, csak színtiszta akarás és vágy.
Aztán lassan szétvált a szemünk, de továbbra is összeért az
orrunk, és én még mindig csókoltam. Nem toltam el magamtól,
sőt, még benne maradtam.
Mert ő nem egy átlagos lány.
Nem egyéjszakás kaland.
Őt azóta akartam, hogy dacosan rám pislogott azzal a nagy
zöld macskaszemével.
Szeretlek, akartam mondani. Helyette beértem ennyivel:
– Ez elképesztő volt.
– Egész tűrhető voltál – vágott vissza Gaby, megpaskolva a
hátamat.
 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

GABY

MIT CSINÁL AZ EMBER LÁNYA, miután megtapasztalja a

legnagyobb gyönyört, amit lehetséges... az esküdt ellensége keze
által? Pezsgőt bont? Leugrik egy szikláról? Megismétli?
Lex eldöntötte helyettem, amikor felkelt az ágyból, és
kisomfordált a fürdőszobába. A vízcsobogás jelezte számomra,
hogy vége a dolognak. Kirázott a hideg, amiről eszembe jutott,
hogy ki tudja, mióta meztelen vagyok, és mindenhol ott van
rajtam Lex keze nyoma. Még mindig remegtem a felismeréstől,
hogy már nem vagyok ugyanaz.
De akarnék ugyanaz lenni?
Vagy megtenném megint?
Igen. Még akkor is, ha gyakorlatilag elbocsátott a várából.
Sóhajtva megfogtam a hideg takarót, és amennyire tudtam,
magam köré tekertem.
Lex kidugta a fejét a fürdőszoba ajtaján.
– Gyere ide! – nyújtotta felém a kezét.
 – Meg akarsz fojtani, Lex? – viccelődtem, de összekoccant a
fogam a szorongástól.
Az adrenalin kezdett elapadni a testemben. Poénkodnom
kellett, hogy oldjam az iszonyatos feszültséget, amit a történtek
után éreztem. Basszuskulcs, lefeküdtem Lex Luthorral! Ian ki
fog nyírni minket. Jártam már pasikkal, de Lex más: ő
hivatalosan is hímringyó, és én bebújtam az ágyába. Ha Ian
megtudja...
Ha megtudja.
Ha.
Mostantól a „ha” a kedvenc szavam. Csinálok majd egy
nagybetűs feliratot, amit kiragasztok az ajtómra.
– Gaby, ne érts félre, de bár a farkam igazán örül, hogy így
bámulod, még legalább egy órán át nem áll készen újabb akcióra,
szóval abba kéne hagynod, különben depis leszek.
– Tessék? – Észbe kaptam, rájöttem, hogy Lex öv alatti
régiójára tapad a tekintetem. Gyorsan felkaptam a fejemet, mire
játékos mosoly terült szét helyes arcán. – Basszuskulcs, bocsi!
Azt hiszem, ki vagyok ütve.
– Szuper – bólintott Lex, és elindult felém. – Igencsak hízelgő
a férfiasságomnak, hogy kiütött, meg minden. De most vonszold
ide a csinos kis seggedet!
Lassan felkeltem az ágyról, és odamentem hozzá. Annyira
zavarba hozott a meztelenségem, hogy kis híján visszabújtam a
takaró alá. Eszembe jutott, hogy ha behunyom a szemem, talán
láthatatlanná válok.
Kuncogva megfogta a kezemet, és behúzott a fürdőbe. Nos,
alapjáraton fújoltam volna. Egy pasi fürdőszobája? Nem a
legtisztább. De Ian és Lex is tisztaságmániás, úgyhogy Lex
fürdőszobája ragyogott. A zuhanyzó mellett még egy menő kádja
is van.
Lex fürdőszobájában olyan volt, mint egy luxushotelben.
 Vajon ribancnak számítok, amiért egy nap alatt kétszer is
megfordultam benne meztelenül?
– Szállj be! – noszogatott, és a vállamnál fogva gyengéden a
kád felé tolt a hatalmas kezével. – Ígérem, nem fulladsz bele, de
azért hozok egy mentőmellényt a biztonság kedvéért.
– Ha-ha – színleltem nevetést. – Most beszóltál, hogy
alacsony vagyok?
– Neeem – kuncogott. – Soha nem tennék ilyet. Amikor
legutóbb a magasságoddal viccelődtem, egy villát vágtál a
fejemhez.
– Szerencséd, hogy nem valami durvábbat csináltam.
Belemártottam a lábujjamat a kádba. Mennyeien forró volt a
víz. Hirtelen vacogni kezdtem, úgyhogy beletettem a jobb
lábamat, aztán felemeltem a balt is.
– Oké – kapott ölbe Lex, és belecsobbantott a kádba, amitől
oldalt kiloccsant a víz.
– Hé!
– Szívesen – közölte széles vigyorral, csípőre tett kézzel, és
továbbra is mesésen meztelenül... de mintha ez nem zavarta
volna.
Az eszem követelte, hogy forduljak el, de Lex annyira jól elvolt
a bőrében, én pedig még mindig szűznek éreztem magamat. A
meztelenség arra való, hogy eltakarják, nem? De Lex mintha azt
akarná, hogy mutassam meg magam. Ez tök nyugtalanító a
magamfajta számára, aki nem szexelt még korábban. Ő
hihetetlenül jól néz ki, és mintha arra biztatott volna, hogy
lakjak jól, és még repetázzak is... ráadásul ő ugyanúgy nézett
rám, ahogy én rá. Megnyaltam az ajkamat. Annyira... férfias.
Mindenhol.
– Gaby – mordult fel az arcát dörzsölve. – Mit mondtam a
bámulásról?
– Ööö... – Félrekaptam a fejemet, és a csapból kifolyó vízre
meredtem. – Hogy ne csináljam?
Lex habfürdőt öntött a vízbe, amiből levendulaillatú
habhegyek keletkeztek. Amint a buborékok a kád peremét
nyaldosták, elzárta a csapot. Azt hittem, kimegy, de becsukta a
fürdőszoba ajtaját, és beült a kádba velem szemben.
– Lex – nyaltam meg az ajakamat, és libabőrös lett a karom.
– Hmm? – dőlt hátra, és kifújta magát. – Mi az?
– A fürdőkádban vagyunk.
– Ott.
– Együtt – magyaráztam.
– Kajakra? – nézett körbe tettetett hitetlenkedéssel.
– Lex! – sziszegtem a víz felszínére csapva, amitől vízcseppek
landoltak szép metszésű állán. – Ilyet nem szokás!
Nekünk... de ezt a részt inkább kihagytam. Neki sem szokása.
Ott nevetgéltünk, viccelődtünk teljesen meztelenül a
fürdőkádjában. Miféle párhuzamos valóságba csöppentem?
Először is mi nem szoktunk együtt lógni és poénkodni, pláne
nem meztelenül. Amúgy is ismerem Lex fajtáját: meghódít,
megdug, aztán lelép valami béna kifogással, miszerint épp leég a
háza, vagy elütötték a kiskutyáját egy rollerrel.
A vízcseppek lecsorogtak az arcán. Eltöprengtem rajta, vajon
hogyan képes szexivé varázsolni a fürdővizet?
– És... ezt honnan is tudod egész pontosan? – kérdezte.
– Azt kérdezi, honnan! – tört ki belőlem a nevetés. – Ian a
legjobb barátom. Mindent tudok a hülye perverz otthoni
katasztrófáidról!
– Huh?
– Lássuk csak... – dörzsöltem meg az államat. – Néhány
hónapja árvíz volt a pincétekben.
– Az.
Képes volt hátravetett fejjel röhögni a tahó.
– Előtte pedig? Szélvihar miatt bedőlt egy fa a konyhátokba.
 – Totál kiakadtam rajta. – Behúzott nyakkal nézte a vizet, úgy
festett, mint aki legszívesebben elsüllyedne. – Tudod, mennyibe
került megcsináltatni az ablakokat?
– És szerintem a személyes kedvencem a méhecskeinvázió.
– Az nagyon gyakori. Hidd el, rágugliztam.
– Miért is nem lep meg, hogy a Google-t használod idióta
tények keresésére, nehogy szex után ott kelljen aludnod egy
lánynál, hanem legyen alibid lelépni, legalábbis olyan alibi, ami
jónak tűnik?
– Akarod, hogy kitaláljak egyet neked? Jobban éreznéd
magad?
– Mi? – bukott ki belőlem. – Nem. Várj... – ráncoltam a
homlokomat és hunyorogtam. – Neked tényleg random
baromságok járnak a fejedben, hogy bármikor kimászhass velük
egy necces szituból?
– Annyira aggódtam – komorodott el az arca.
– Aggódtál?
– Ian miatt.
– Ööö... miről beszélsz?
– Amikor felhívott, és azt mondta, hogy tűz ütött ki a
szobájában, pánikba estem. Elvégre én hagytam bekapcsolva a
vasalót. Én voltam az a seggfej, aki kivasalta az ingét a Microsoft
állásinterjú előtt – idézte fel Lex, aztán egy pillanatra
elhallgatott. – És az én hibám, hogy annak a háznak egy része,
ahol elsős korunk óta lakunk, már nincs többé.
Leesett az állam.
– És elvesztettük az aranyhalát, Kevint.
– Nektek volt egy aranyhalatok, akit Kevinnek hívtak?
– Meghalt – magyarázta Lex. – Tartsd a lépést, Gaby!
– Hadd tippeljek: füstmérgezés?
– Honnan tudtad? – vigyorodott el Lex.
– A halak nem lélegeznek.
 – Így van, de ezt a lányok többsége nem tudja. Pláne azok,
akik nem esznek húst, mert védelmezni akarják az állatok jogait
– jelentette ki Lex és elhallgatott. – Az egyik csaj megsiratta –
tette hozzá.
– Kevint?
– Akkor Edgar volt.
– A halatok változtatja a nevét – állapítottam meg totál
ledöbbenve.
– Hát, egyszerűen nem használhatom ugyanazt a sztorit
ugyanazzal a hallal, Gaby. – Fogott egy szappant, ami zöld volt,
és karácsonyillatú. – Néha Kevin hal meg, miután a tűz átterjed
a konyhára, máskor meg Edgar a nappaliban.
– Mint valami mesélős játékban, mi?
– Például. Kulcsszó a hal, a mosókonyha... meg a tűz –
bólintott Lex.
Kitört belőlem a nevetés.
– Nem tudom eldönteni, hogy zseni vagy, szörnyen rossz
ember, vagy egy kicsit mindkettő.
– Fordulj meg! – Megragadta a csípőmet, és úgy csúsztatott,
hogy a mellkasának háttal legyek. – Egy kicsit mindkettő, azt
hiszem.
Az ajkával a fülemhez ért.
Nem kellett elfojtanom a vigyort, mivel a falat bámultam.
– Szóval akkor szerencsés vagyok, mi?
– Miből gondolod?
– Semmi kamu sztori?
– Nem kamuzhatom, hogy porig égettem azt a házat, amiben
laksz, Gaby. És szerintem mindketten tudjuk, hogy ha lenne
halam, szerencsétlennek kábé nulla egész egyszázalékos lenne a
túlélési esélye.
Gyengéden mozdult a keze a hátamon, aztán lefelé az
oldalamon, mielőtt átkarolt, és megmarkolta a mellemet.
 – Fáj valamid?
– Hát ööö... – dermedtem meg. – Nem tudom. Nem nagyon
bírok most gondolkodni.
– Bocsi. – A szájával a nyakamnál időzött. – Lehet, hogy pár
napig kileszel...
– Majd azt mondom Iannek, hogy tutira azért van, mert
lovagolni voltam – viccelődtem.
Lex kis híján halálra nevette magát, közben az ajka súrolta
vizes bőrömet a nyakamnál.
– Lovagoltál is, vagy valami olyasmi. Legközelebb jobb leckét
kapsz tőlem.
Erre felfigyeltem. Állj, te lány! Szex az ellenséggel! Szex az
ellenséggel!
– Legközelebb?
– Nem égettem le a házat, Gaby.
– Igaaaz – nyújtottam el a szót. – Mert itt lakom.
– Nem ez az egyetlen kifogásom. Van még több száz és ezer,
de esetedben az egyetlen a közös barátunk, aki lehet, hogy
levágja a golyóimat, ha rájön, hogy feléd néztem.
– Akkor a mi titkunk? – sóhajtottam nagyot.
– Egyelőre.
Visszafordított, hogy megint egymással szemben legyünk.
Nem tudom, én hajoltam-e előre hamarabb vagy ő, de hirtelen
megint csókolóztunk. Rátapasztotta a száját az enyémre, a keze
pedig a nedves testemen kúszott.
– Lex! – kiáltotta Ian a fürdőszobaajtó mögül.
Ellöktem Lexet, mire kiloccsant a víz a kádból.
– Nem zártad kulcsra a szobádat?
– Megbuherálta a köcsög. Csinálta már párszor, de csak
amikor tahó kedvében volt – felelte Lex, és sziszegve
káromkodott egyet. – Mi van, Ian?
– Együtt vagy valakivel?
 – Igen.
Rácsaptam a vállára, mire eltátogott egy „au”-t.
– De eléggé... meztelen.
Rácsaptam a homlokomra. Idióta!
– És beteg.
– Beteg? – tátogtam.
– Hogy érted, hogy beteg? És mi a franc van, haver? Ismered
a házi szabályt a lányokról és az éjszakáról!
– Összehány mindent – vont vállat Lex, aztán folytatta. –
Semmi baj, bébi, engedd ki!
– Jaj, szent ég! – morogtam nyöszörögve, amitől Lex teljesen
kiesett a szerepéből, és felröhögött.
– Influenzás? – szörnyülködött Ian.
Ő az a fajta, aki szerint egy sima náthával is karanténban kéne
tartani az embereket. Mindenhová magával cipeli a
fertőtlenítőkendőket.
– Aha. Lehet, hogy sertésinfluenza. Nem fest valami jól,
öregem. Egyáltalán nem. Én nem jönnék be a helyedben... jaj,
bakker!
– Mi van? – rikkantotta Ian. – Mi történt?
– Ugye, nem fogtad meg a kilincset?
Ian káromkodni kezdett.
– Máskülönben hogy törtem volna be, te seggfej? Miért nem
mondtad?
– Miért kellett volna mondanom? Te törtél be!
Magánlaksértés!
– Nem vetted fel a telefont, pedig ez most fontos.
Lex megbökött, és azt tátogta, hogy „köhögj”.
Vadul köhögni kezdtem és nyöszörögtem.
– Bármiről is legyen szó, haver, muszáj várni vele. Sőt, a
helyedben már lépnék is a boltba C-vitaminért.
– Én nem betegedhetek le – morogta Ian. – Pár hete voltam
beteg. Majdnem belehaltam a pestisbe, Lex. Mi a franc ez?
Tudod a lányokra vonatkozó szabályt!
– Mégis mit kellett volna csinálnom szerinted? Reszketett!
– Ne hozz be lelenceket! – kiabálta Ian. – Rohadt életbe,
megyek a Tescóba. Ha visszajövök, beszélünk. De hozok neked
egy maszkot.
– Szia, Ian!
– A jó édes... – hallatszott Ian káromkodása, amíg be nem
vágódott mögötte az ajtó.
– Érdekel még egy haszontalan tény? – kérdezte tőlem Lex.
– Hallgatlak – simítottam végig tüsire nyírt fejét.
Lex előrehajolt, és csókot nyomott a számra, mielőtt folytatta.
– A legközelebbi Tesco öt egész nyolctized kilométerre van a
házunktól. A forgalom miatt jó fél óra az út oda-vissza, és
valószínűleg még hozzáadhatunk tíz percet, amíg Ian megtalálja,
amit keres. Tudod, milyen könnyen elkalandozik a figyelme.
– Azt mondod, hogy közel negyven percünk van, amíg
visszaér?
– Negyven perc, plusz-mínusz egy kicsi.
– Bárcsak lenne valami dolgunk! – élcelődtem.
– Van egy ötletem... – jelentette ki önelégülten vigyorogva
Lex.
Az én arcomról leolvadt a vigyor, amikor megfogta a
csípőmet, és az ölébe emelt.
– Tudod, ezt csak úgy hasraütésszerűen.
– Igazad van – fogtam meg két kézzel az arcát. – Zseni vagy.
– Neked csak gonosz zseni, Napsugaram.
 HARMINCADIK FEJEZET

LEX

– TE ALJADÉK! – dühöngött Gaby.

Ásítva meglengettem magam előtt a melltartóját.
– Gaby, jobb, ha sietsz és felöltözöl. Már csak kábé két
percünk maradt, amíg Ian hazaér.
– Add ide a melltartót, Lex! – Villant a szeme. – Mi a fenét
műveltél? Beletúrtál a szekrényembe, amíg zuhanyoztam?
Gabyn már rajta volt a farmer, és éppen a felsőjét húzta
magára, amikor meglengettem előtte az egyik melltartóját.
Hú, bakker! Édes kéjhalált tudnék halni abban a fehérneműs
fiókban. Aminek egy percbe kellett volna telnie, négy percig
tartott, mert a tangák könyörögtek, hogy fogjam meg őket. Vállat
vonva tettem felé két óvatos lépést, és a fejem fölé emeltem a
melltartót.
– Mi lenne, ha elrejteném itt bizományba? Mintegy zálognak,
hátha visszakúszol hozzám a folyosón, és bemászol az ágyamba?
– A melltartómra van szükséged ahhoz, hogy visszacsábíts az
ágyba?
Nekiütközött az arcával a mellkasomnak.
Annyira kicsi volt, és kipirult, hogy... részegítően imádni való,
a fene egye meg!
– Gyerekes?
– Picit. – Összeszorította a száját, hogy ne vigyorogjon.
– Egy pillanat – eresztettem le a melltartót szemmagasságba.
– Tényleg meg kell reguláznod őket?
– Most már tudomást veszel a létezésükről? – forgatta a
szemét Gaby.
– Mindig is tudtam, hogy léteznek. Erőltetett amnéziában
szenvedtem.
– Erőltetett amnéziában?
Ja, rá kellett vennem magamat, hogy elfelejtsem, hogy néznek
ki a mellei, milyen a tapintásuk. Összeszedtem magam, és
megköszörültem a torkomat.
– Lex? – karolta át Gaby a derekamat. – Te felizgatod magad
az olcsó kis melltartómmal?
– Nem – hazudtam rekedten. – Én csak...
– Lex! – hallatszott Ian hangja odalentről.
Gaby rácsapott a mellkasomra, én pedig odarohantam az
ágyamhoz, és bedugtam a melltartóját a párnám alá.
– Ez most komoly? – sziszegte.
– Miért? Már nincs tejfogam, amit betehetnék a párnám alá,
és az a hír járja, hogy a Fucktündér csak keveseket választ ki.
– A Fucktündér? – visszhangozta Gaby.
Zsebre vágtam a kezemet, hogy visszafogjam magam, és ne
öleljem át. – A Fu...
– Lex! – vágta ki az ajtót Ian. Vörös volt a feje, és úgy festett,
mintha fel akarná gyújtani Lexet. – Mi a franc? Ne hozz többet
haza kurvákat!
– Soha többet – bólintottam.
 – Még jó, hogy soha többet! Nem fektethetsz le valakit csak
azért, mert elveszettnek tűnik! Vagy szomorúnak! Vagy éhesnek!
– Igaz – bólintottam lassan. – Vagy betegnek.
– Igen. Vagy annak – helyeselt Ian, aztán rólam Gabyra
tévedt a tekintete. – Várjunk, mi folyik itt?
A szobában határozottan szexszag volt.
Iannek résnyire szűkült a szeme.
– Én üldöztem ki a luvnyát a hajlakkommal – kamuzta Gaby
hibátlanul. – Belefújtam az arcába, és azt mondtam neki, hogy
könnygáz. Sírva letaknyolt a lépcsőn, és nekiszaladt az ajtónak
menekülés közben. Szóval jó hír, hogy ribimentesek vagytok. A
rossz hír pedig...
– Hogy beperelhet a csaj – fejeztem be.
– MI VAN? – ordította Ian.
– Nyugi – tette Gaby a kezét a szája elé, hogy elrejtse a
mosolyát.
Alig sikerült időben elfordulnia Iantől, hogy nevessen.
– Szerinted ez vicces? – emelte fel a hangját Ian. – És mi a
fenéért vagy te ebben a szobában? Ha a ribi lekopott, akkor te itt
végeztél. Basszus, Gaby, végképp nem hiányzik neked, hogy itt
legyél egy...
Ian hirtelen elfintorodott, és hunyorogva az ágyra nézett.
– Megtartottad a melltartóját?
Francba! Azt hittem, hogy teljesen besuvasztottam a párna
alá.
– Biztos túlságosan lefoglalta Gaby kiabálása, és nem tudta
összeszedni az összes cuccát.
– Kösz, Gaby – sóhajtott fel Ian. – Legalább rád számíthatok,
mint érett lakótársra.
– Ó, hát persze, Ian – mosolygott Gaby édesen. – Nem
szeretném, hogy Lex kimúljon valami gyógyíthatatlan nemi
betegségben.
 – Tényleg? – kérdeztük kórusban Iannel.
– Hagyjam, hogy egy betegség elorozza előlem a dicsőséget? –
Gaby az ajtó felé indult. – Hát nem. Ha valaki kinyírja Lexet, az
én leszek.
Tessék, kezdődik.
Forgattam a szememet, mint mindig, aztán beintettem neki.
Csak ezúttal olyan gyorsan vert a szívem, hogy megesküdtem
volna rá, hogy Ian hallja.
– Na, folyt vér? – fordult hozzám Ian, miután Gaby büszkén
magasba emelt középső ujjal kiment, és bevágta maga mögött az
ajtót.
– Nem tudok róla – köhintettem bele a tenyerembe. – És
bocs, haver. Nem fordul elő többet.
– Hogy hívták?
– Mióta szoktam én megjegyezni a nevüket? – tiltakoztam
gyorsan.
Még mindig nem győztük meg. Bakker, Gabyval kénytelenek
leszünk háborúzni ma este itthon, hogy Ian arra az egy dologra
figyeljen, amire mindig is számíthatott velünk kapcsolatban.
A veszekedésünkre Gabyval.
Miután végre meggyőztem annyira Iant, hogy elmenjen,
fogtam a telefonomat, és írtam egy üzit Gabynak.

Lex Luthor: Gyanakszik... és Blake nincs itt, úgyhogy itt

fog kolbászolni. Azt csinálja, ha unatkozik.
Gaby: Bárcsak berakhatnánk neki egy filmet vagy
ilyesmi!

Elnevettem magam, aztán rögtön visszaírtam neki.

Lex Luthor: Megpróbálhatjuk A trónok harcát, de

legutóbb azt akarta, hogy mindenki nézze vele...
 Gaby: Hát akkor csak egy dolog maradt.
Lex Luthor: ?
Gaby: Készen állsz a III. világháborúra?
Lex Luthor: Nyomjuk, Gaby! Lássuk, milyen meggyőző
bírsz lenni, miután rajtad mászkált a szám.
Gaby: *ásít* Már el is felejtettem, milyen érzés. Biztos,
hogy a legjobb formádat hoztad ma este?
Lex Luthor: Ezért még megfizetsz!
Gaby: Megígéred?

Habozva időztek az ujjaim a kijelző fölött. Mi a francot

művelek? Mit művelünk? És miért viselkedek úgy, mint egy
csaj? Hogy mindenbe belelátok valamit? Rohadt életbe!
Flörtölünk.
Veszélyes vizekre eveztünk, már nem az egyéjszakás kalandok
földjén járunk, hanem valami komolyabb felé sodródunk.
Akarom én ezt? Majdnem kiugrott a szívem a gondolattól, de ja,
szerintem akarom. Mert nem estem pánikba. Talán egy kicsit
összezavarodtam, és idegesít, hogy Ian a legjobb barátom, és az
ember elmondja a legjobb barátjának, ha beleesik valakibe. De
nem kockáztathatok. Nem kockáztathatom, hogy elveszítem azt
a srácot, aki kiskorom óta olyan, mintha a tesóm lenne.
Mi van, ha Gaby nem gondol többet ezekbe az üzenetekbe? Ez
van, csaj lettem. Punci. Kigondoltam egy incselkedő választ, és
megnyomtam a Küldést. Csak egyszerűen, igaz? Csak poénosan.

Lex Luthor: Kikötözés a vesztesnek.

Gaby: Megbeszéltük.
Lex Luthor: Remélem, nem zavar, ha kihorzsol majd a
kötél.
Gaby: Mondja ezt a vesztes...
 Feszülten ledobtam a telefonomat az ágyra, és karba fontam a
kezemet. Ian megint elsétált a szobám előtt, de ezúttal megállt az
ajtóban.
– Üzleti dolgokról akarok beszélni veled, utána megnézünk
egy filmet?
– Persze.
Nem fordultam meg, mert a Gabyval való eszmecsere komoly
problémát okozott, amit nem szerettem volna, hogy Ian
kommentáljon.
– Király. Megkérdezem Gabyt, hogy ő is akar-e filmet nézni.
– Szuper. Mindjárt találkozunk odalent – intettem neki.
 HARMINCEGYEDIK FEJEZET

GABY

NEM FOGLALKOZTAM a fejemben megkonduló

vészharangokkal, ahogy az örömmámorral sem, amit abban a
pillanatban éreztem, amikor a konyhába lépve megláttam Lexet.
Éppen egy sört markolt fel.
Még mindig pezsgett a vérem a gyönyörtől.
– Szia, Gaby! – szólalt meg rekedten.
Rácsapott a fenekemre, és meg is szorította. Pont mielőtt Ian
besétált a konyhába.
Lex gyorsan elhúzódott tőlem, és a sörösüveg fölött rám
kacsintott, amikor Ian beszélni kezdett.
– Akció vagy horror?
Hát itt aztán nem lesz semmi.
– Miután Lexnek elég volt a ribikből... – hatásszünetet
tartottam –, miért ne néznénk meg egy akciófilmet?
– Féltékeny vagy? – vágott vissza Lex csillogó szemmel,
mintha élvezné a harcot.
– Jaj, nagyon – bólintottam sután. – Bárcsak ne tudnék
elszámolni négyig! Akkor lehet, de csak lehet, hogy Lex Luthor
lefeküdne velem!
– A legutóbbi csaj ötig tudott elszámolni – vigyorgott
eszelősen, amitől forróságot éreztem a hasamban. – Engedtem,
hogy számolja az orgazmusokat.
– Milyen nagylelkű vagy – sziszegtem a fogam közül.
Mekkora paraszt! Tényleg öt volt? Felemelte a szabad kezét,
és ötöt mutatott vele, aztán négy ujját behajlította, amíg Ian
megfordult, hogy kivegyen egy sört a hűtőből.
– Ezt szoktam odafent csinálni, Gaby. Jótékonysági munka.
Megmentem a lányokat az olyan szerencsétlen fajankóktól, akik
nem találnák meg a G-pontjukat.
Elkerekedett a szemem, a testem pedig vigyázzba állt.
– Fúj, Lex!
– Fúj, Lex? Ennyire futja tőled, Napsugaram? Hogy tetszik a
kérlek, Lex? Csináld, Lex? Igen, Lex? – Elkezdett a pulthoz
dörgölőzni, a nénikéjét! – Pont ott, Lex! – fejezte be.
– Vigyázz, még teherbe ejted a konyhapultot – csipkelődtem,
bár rekedtes hangon.
Tudtam, hogy úgy hangzik, mintha be lennék indulva. És azt
is tudtam, hogy ki fogom nyírni.
– Egyszer egy lány azt mondta, hogy teherbe ejtettem a
nézésemmel – kacsintott rám Lex. – Egy másik pedig idedobta a
melltartóját, mert meg volt győződve arról, hogy híres vagyok.
Adtam rá autogramot.
– Igazi cserkészfiú vagy – jelentettem ki tömény iróniával.
– Csomó mindent tanultam a cserkészeknél – válaszolta Lex
komolyan. – Akarod, hogy megmutassam? – Oldalra biccentette
a fejét, aztán számolni kezdett az ujjain. – Biztosra veszem, hogy
csak három percembe telne, mivel annyira... újonc vagy még.
– Újonc?
– Olyan szűzféleség.
 Észrevettem, hogy nem szüzet mondott, amitől még jobban
elvörösödött az arcom.
– Ó... – veregettem vállon, mert kettőn áll a vásár. – Már
nem.
Iannek elkerekedett a szeme, aztán eszelősre váltott a
tekintete, és kiköpte a vizet.
– Hogy az ördögbe érted azt, hogy már nem?
– Jaj, hát levettem az erényövemet. Kezdett nagyon
kényelmetlen lenni – poénkodtam.
– Mi a franc? – dőlt neki Ian a pultnak. – Ki az? A mocsadék!
Ki nyúlt hozzád?
Lex pánikba esett arckifejezése elképesztő sokat javított a
hangulatomon.
– Egy icipici dolog volt csak, de tényleg – feleltem
somolyogva, hogy Lex tudja, csak viccelek. – Alig emlékszem rá,
Ian.
– Jó – bólintott Ian. – Akkor jó. De soha többet. – Fel-alá
járkált előttünk. – Nem teheted. Mármint azt, hogy fűvel-fával
lefekszel, amikor nekem dolgozol.
Elkerekedett szemekkel felnevettem.
– Ezt most komolyan mondod? Lex mindennap csinálja
fűvel-fával!
– Lex az Lex! Őt olyan lenne letiltani, mint megzabolázni egy
bagzó kandúrt, aki a végén úgyis kitörne az alomból, hogy jusson
neki a jóból.
– Ez volt a legrosszabb példa, amit életemben hallottam –
rázta a fejét Lex. – Visszatérhetnénk az aktuális problémához?
– Mégpedig? – találkozott Ian eszelős tekintete Lexével.
– Hát szerintem ez nyilvánvaló – vont vállat Lex felém
biccentve. Bárcsak tudnék olvasni a gondolataiban! – Be kell
zárnunk Gabyt a szobájába az ellenkező nem jelentette veszély
elől.
 – Igen – csettintett Ian, és bólogatni kezdett. – Hagyunk
kenyeret és vizet az ajtó előtt.
– Én vállalom az éjszakai műszakot – rezzent meg Lex szája
széle, én pedig eltakartam a számat a kezemmel, és elfordultam,
hogy Ian ne lássa, hogy nevetek.
– A nappalokkal van a probléma – folytatta Ian komolyan.
– Srácok! – fordultam vissza hozzájuk. – Abbahagyhatnánk a
szexuális életem megvitatását, és nekilátunk filmet nézni?
– Ha Gaby a földre ül, tudjátok, ahol a kutyák helye,
részemről oké – bökött vállba Lex.
Belecsíptem a fenekébe.
Ettől nyekkent egyet. Ian a kőpadlóra meredt.
– Haver! – kólintotta fejbe Lex. – Semmi baj nincs azzal, hogy
a csajszi végre pubertáskorba lépett. Most már legalább nem kell
lefizetnünk senkit, hogy randizzon vele. Kezdett eléggé
leszűkülni a jelöltek listája.
– Ó, te jó ég... – Kitörtem közöttük, és elhelyezkedtem a
kanapén. – Nézd, ez a te helyed – kacsintottam Lexre.
Meg mertem volna esküdni rá, hogy tikkelt egyet.
– De mindig én szoktam odaülni.
– Figyi, Lex... kit is vittél fel a szobádba, mielőtt Ian hazaért?
Lex morgott egyet, aztán odaugrott mellém, benyúlt a takaró
alá, és megmarkolta a combomat.
– Ne játssz a tűzzel, Napsugaram...
– Én vagyok a tűz – nyaltam meg az ajkamat, neki pedig
résnyire szűkült a szeme. – Meg ne égesd magad!
Csak a Napsugaram becenévre utaltam, de szerintem Lex
valami teljesen másra.
Előrehajolt.
– Abbahagynátok a piszkálódást, skacok? Úgy tíz percig? –
érkezett meg Ian a nappaliba még két üveg vízzel, és bekapcsolta
a tévét.
 – Intézem a lámpát – állt fel Lex, és odament lekapcsolni.
A sötétben hirtelen szikrázni kezdett a levegő. Pláne, amikor
Lex leült mellém, és a takaró alatt rátapasztotta a tenyerét a
combomra.
Fészkelődtem a hatalmas keze alatt. Próbáltam elhelyezkedni,
és utáltam, hogy a testem így reagál egy érintésre.
Ez van.
Lexnek mágikus a keze.
Ian a Sikoly mellett döntött, amit mindannyian láttunk, fejből
idézünk és nevetünk rajta.
De én semmi másra nem figyeltem, mint arra, hogy ha Lexnek
néhány centivel feljebb vándorol a keze, akkor pont ott lesz, ahol
szeretném. A torkomban dobogó szívvel nyúltam be a takaró alá,
jól megfogtam elöl a farmerét, majd óvatosan becsúsztattam az
ujjaimat a derékrésze alá. Minden egyes izma megfeszült.
– Igaz, Lex? – bökte oldalba Ian.
Gyorsan elhúztam a kezemet. Elszégyelltem magam. Mit
művelek? El akartam húzódni Lextől, de úgy szorította a
combomat, hogy lehetetlen volt.
– Igaz – helyeselt Lex, aztán felém fordulva tátogta, hogy
„gyerünk”.
– Huhh?
– Mi a büdös FRANC? – ugrott fel Lex. – Szórakozol velem,
Gaby?
– Mi bajod van, seggarc? – kiabáltam vissza.
– Te! – bődült fel. – Te vagy a bajom. Nem bírom már a
hülyeségeidet!
– Már megint – morogta Ian a kanapé támlájának vetett
fejjel.
– Igyekeztem kedves lenni. Hagytam, hogy elfoglald a
helyemet és a takarómat, erre te végig csipkedsz? Meg csúfolsz?
Gaby, ez most komoly?
 – Jaj, ne már! Mintha te nem durvábban csinálnád!
– Elég volt! – szorította meg Lex a kezemet. – Veszekedni
akarsz? Akkor veszekedni fogunk, csak nem Ian előtt. Neki az
egyetlen bűne, hogy meg akart nézni egy filmet a legjobb
barátjával.
– Barátaival!
– Barátjával – ismételte hangosabban Lex. – Te csak
kiselefánt vagy, akit elviselünk, különben Iannek bűntudata
lenne.
– Szemétláda! – kerekedett el a szemem.
– Gyerekek! – kiáltotta Ian.
– Maradj ki ebből! – vágtunk vissza kórusban mindketten.
Lex kézen fogott, bevonszolt a legközelebbi hálószobába a
földszinten, és bevágta maga mögött az ajtót. Aztán felkapott, és
nekinyomott az ajtónak.
– Te mocskos... – csókolt meg mohón – perverz... – újabb
csók – kislány.
A testem sóvárogva préselődött az övéhez, a kezem pedig
belegabalyodott a pólójába, ahogy próbáltam leráncigálni róla.
Kopogtak az ajtón.
– Éltek még? – érdeklődött Ian.
– Alig – nyöszörögtem. Lex az ajtónak szegezett, a térdét
pedig benyomta a combom közé. – Csak... alig.
– Ne folyjon vér! – tette hozzá unottan Ian. – Leállítsam a
filmet?
– Nem – nézett mélyen a szemembe Lex. – Ez el fog tartani
egy darabig.
– Csak nyugodtan, nem kell sietnetek.
Ian léptei elhalkultak a nappali felé menet.
– Ó, nem is akartam sietni – nyomott le Lex gonosz vigyorral
a combjára.
Túl kevés volt a testemnek, hogy csak lovagoljak rajta.
Majdnem felrobbantam az érintésétől, a simogatásától.
– Ágyba! – parancsoltam.
– Nincs idő.
Lehúzta a cicanadrágomat, én pedig a farmere gombjáért
nyúltam.
– Mi lett azzal, hogy nem akarsz sietni?
– Nem bírok várni – lihegte újabb éhes csókkal a nyakamba.
– Kellesz.
A szája a bőrömön kóborolt. Megmarkolta a pucér fenekemet.
– Akkor tegyél a magadévá! – könyörögtem.
Végre sikerült lehúznom a farmert a csípőjén. Felmordult, a
szemembe nézett.
– Mondd, hogy szedsz tablettát.
– Tizennégy éves korom óta.
– Én pedig tiszta vagyok. Tudom, hogy szerinted határeset
vagyok, de járok vizsgálatokra, és szükségem van rád.
Mindenedre, minden porcikádra. Szükségem van... rád. – Az
ujjai a húsomba mélyedtek, közel húzott forró testéhez. –
Mindig csak rád volt szükségem.
– Mindig? – kérdeztem vissza értetlenül.
– Karácsony óta – suttogta tiszta, de félős tekintettel. – Négy
éve...
Ezt akartam hallani. Erre vágytam. Úgyhogy elengedtem
magam. Teljesen elengedtem magam, és odaadtam neki a
szívemet. Mondjuk ez viccesen hangzik, mivel mindig is Lexé
volt. Csak túl ostoba voltam ahhoz, hogy rájöjjek.
Most nála volt minden hatalom.
Tudtam, hogy ha elmegy, akkor...
Nemcsak összetörne vele.
Hanem örökre tönkretenne.
– Gaby – suttogta, és belém hatolt.
Mélyre, olyan mélyre, hogy felnyögtem. A vállába
kapaszkodtam, hogy megtartsam az egyensúlyomat, de vele
nincs egyensúly, nincs nyugalom. Csak őrült, vad és eszelős
mozdulatok, amiktől idegen sóhajok törtek fel belőlem.
Összeszorítottam a combomat, hogy megtartsam őt, és
megtartsam azt, ami közöttünk van.
– Lex... – leheltem borzongva. Nem tudtam tartani a tempót.
Nem voltam biztos benne, hogy akarom-e egyáltalán tartani.
Teljesen átvette az irányítást a mozdulataival. Beleszédültem az
érzésbe, a vágyakozásba. – Azt akarom, hogy közelebb legyél.
– Ennél közelebb már nem lehetünk, szivi.
– Próbáld meg! – nyöszörögtem.
Kuncogott, aztán egy mordulással teljesen lehúzta rólam a
nadrágot, és segített, hogy még szorosabban körülöleljem a
lábammal.
– Kapaszkodj erősen!
– Ha elejtesz, kinyírlak – sóhajtottam fel szenvedélyesen.
– Éppen most nyírsz ki.
Megint összeforrt a szánk. Először így, aztán úgy. Minden
újabb szögtől elveszítettem a fejemet. Tartotta a tempót.
Káromkodva nekinyomott a falnak, és a fejem fölé szegezte a
kezemet. Egy utolsó csípőmozdulat után felrobbantam. Kimerült
testtel kapkodtam levegőért.
– Abbahagytátok már a veszekedést, skacok? – kopogott be
megint Ian.
– Aha – válaszoltam rekedten. – Éppen aláírtuk a
békeszerződést.
– Hála istennek – motyogta. – Megyek, csinálok pattogatott
kukoricát.
– Békeszerződés, mi?
Lex az enyémre tapasztotta a száját újra és újra, aztán
kibontakozott az ölelésünkből, és segített összeszedni a
ruháimat.
 – Aha – suttogtam esetlenül.
– Van egy ötletem. – Ideadta a cicanadrágomat. –
Háborúzzunk mindennap...
– Hogy minden este szeretkezhessünk?
– És reggel aláírhassuk a békeszerződést.
Lexnek valahogy más lett a mosolya. Mintha engedné, hogy
belássak az örökös páncél mögé. Mintha közel engedne.
Tökéletes alkalom lett volna megkérdezni, mire gondolt azzal
a négy évvel ezelőtti karácsonnyal kapcsolatban, de nem tudtam,
elbírná-e a szívem, ha elpoénkodja, vagy azt mondja, hogy csak a
pillanat hevében hozta fel a témát.
Négy éve szerettem bele Lexbe, és neki adtam a szívemet.
Úgy gondoltam, most rajta a sor, hogy ugyanígy tegyen.
 HARMINCKETTEDIK FEJEZET

LEX

– Új ÜGYFELEK.
A hallgatói önkormányzat épületénél lévő pad felé tartottam,
ahol reggelente az üzleti ügyeket intézzük Iannel. Csakhogy ezen
a hétfő reggelen Ian nem egyedül jött.
Gaby a kezében tartotta a kávéját, és a szokásos mosolya
koncentrálós homlokráncolással párosult, mert éppen üzenetet
írt valakinek a telefonján. Azt is fel kell törnöm, hogy
megtudjam, miféle idióta miatt szomorkodik?
Felvontam a szemöldökömet, de amint találkozott a
tekintetünk, visszatért a mosolya, az üzenet pedig feledésbe
merült, a mobilt bedobta a táskájába.
– Ian – kocogtattam oda a telefonomat az övéhez. – Most
küldtem át neked Caylin infóit.
Ian a kijelzőre pillantott, és mosoly terült szét az arcán.
– Elég könnyűnek tűnik. Hatéves kora óta szerelmes a legjobb
barátnője bátyjába, régebben követte is őt a suliba. Csinos, okos
és sportoló. Azokkal nekem jól megy.
– Tudjuk – ráztam a fejemet. – A röplabdacsapatban is benne
van, szóval gondoltam, Blake is besegíthetne egy kicsit.
– Aha. – Ian zsebre vágta a mobilját. – És ki a férfi ügyfelünk
a héten?
Megnyitottam az alkalmazást a telefonomon, és
odaérintettem a sarkát Gabyéhoz. Van egy fájlmegosztó
alkalmazásunk, ami nevetségesen könnyűvé teszi a munkát.
Elkerekedett a szeme.
A döbbenettől?
A félelemtől?
Egy kicsit mindkettőtől?
– Valami baj van, Gaby? – érdeklődtem somolyogva.
Emlékeztettem magamat, hogy nem vagyok a pasija, nem
vagyok senkije, és ha Ian tudna rólunk, belefojtana a
szökőkútba. – Inadba szállt a bátorságod?
– Nem, csak... te tudtál erről? – tartotta oda a mobilját
Iannek.
– Nincs az az isten! – állt fel Ian. – Hogy juthatott át a
szűrésen? – fordult felém.
– Simán. A program kiválasztotta, és jónak látszott a
statisztikája. Máskülönben hogyan kerülnének be a jelentkezők,
szerinted? Nem tudom, mi a gond.
– Az a gond, hogy ismeri Gabyt... – forgatta a szemét Ian.
– Nem baj! – szakított minket félbe Gaby, és felállt. –
Felveszem vele a kapcsolatot, és kijelölöm a találkozó helyét. Ne
parázzatok, srácok! Rajta vagyok az ügyön. – Azzal szó nélkül
elsétált.
Semmi másra nem vágytam jobban, mint Iant a földre
küldeni, és Gaby után rohanni. De az gyanús lett volna, ráadásul
Gabyval lefektettük a kapcsolatunk szabályait tegnap este,
mielőtt kijöttünk a szobából, hogy megnézzük a film hátralévő
részét Iannel.
– Mindent szabad, de mások előtt nem hozzuk fel a kettőnk
dolgát – mondta Gaby, mintha újabb emlékeztetőre szorulnék.
– Oké, most te jössz.
– Nem hiszem el, hogy szabályokat gyártunk, mintha
ötévesek lennénk.
– A legtöbb ötéves olyan szabályokat talál ki, hogy nem
csapják be egymást, és hogy mikor lehet nasizni –
hangsúlyozta Gaby.
– Rám férne egy kis nasi.
– Ma már volt három. – A mellkasomra tette a kezét. – Na, a
te szabályod mi?
Nyeltem egyet a döbbenettől, amikor rájöttem, mit akarok,
aztán csodálkozva megvakartam a fejemet. Leültem az ágyra,
és Gabyra néztem.
– Kizárólagosság.
Mintha azt mondtam volna, hogy a fiúkat szeretem.
– Kizárólagosság – visszhangozta. – Mármint hogy mi
ketten senki mással...?
– Mi ebben olyan furcsa? – húztam fel magam.
– Te Lex vagy.
– Tudom a nevemet. Mondjuk, sokat segített, hogy néhány
perce még kéjesen sikoltoztad, amikor kezelésbe vettelek, de
köszi az emlékeztetőt.
Hirtelen szorongva fészkelődtem, aztán elfordultam.
Ennyire szörnyű lennék? Komolyan?
– Rendben – egyezett bele gyorsan. – Ami köztünk van, csak
ránk tartozik, és kizárólagos.
Bólintottam.
– Legyen időkeret ezen a... dolgon?
– Nem – vágtam rá. – De ha vége, akkor vége. Nincs
kérdezősködés, hogy miért, nincs veszekedés, nincs vita.
Egyszerűen elengedjük a másikat, és minden megy tovább a
rendes kerékvágásban.
– Szerinted mikor lesz az? – huppant le mellém Gaby, és
megsüllyedt a matrac attól, hogy ketten ültünk a szélén.
Soha. Mert sohasem fogom megunni. El sem tudom képzelni,
hogy egy napon ez megtörténjen, de ezt nem mondhattam el
neki. Az meg baromira fix, hogy nem tehetem hivatalossá a
dolgot, amíg nem beszéltem Iannel. Mivel kedves az életem...
– Ez elég egyszerűnek tűnik – szólalt meg végül Gaby. –
Mások előtt harcolunk, és...
Kitört belőlem a nevetés.
– Mi az? – És megbökte a karomat.
– Ez! – mutattam a kezére. – Megböktél, Gaby. Mikor nem
harcolunk mi? Még az ágyban is! Hülyére csókollak, és még
abban is próbálsz lenyomni. Mi mindig harcolni fogunk.
– Ez igaz – ernyedt el mellettem.
– Hé, ne legyél már ennyire elszontyolodva – emeltem fel az
állát. – Inkább harcolok, mint hogy szétunjam az agyamat,
mert ugyanabba az étterembe járunk vacsizni, és mindennap
tudom, hogy mire számíthatok. Bakker, lehet, hogy holnap úgy
kelsz fel, hogy el akarsz ütni a kocsiddal, vagy felgyújtani az
aranyhalamat. A világ tele van lehetőségekkel.
– Nincs is aranyhalad – morogta Gaby.
– Ha lenne, akkor vagy éhen halna, vagy te nyírnád ki. Sőt,
mondok jobbat: ellopnád és túszul ejtenéd, azt követelve, hogy
legyek hozzád kedves, akkor visszaadod. Mondjuk, ahogy
ismerlek, kötődni kezdenél hozzá, és megtartanád.
– Túl jól ismersz – nevette el magát.
– Fogalmad sincs, mennyire – suttogtam az orrom alatt.
– Tessék?
– Semmi. – Felálltam, és felé nyújtottam a kezemet. –
Menjünk, mielőtt Ian ránk hívja a rendőrséget...
 – Mielőtt megint ránk hívja – pontosított Gaby.
– Hogyhogy ismerik egymást? – Bosszúsan megdörzsöltem a
tarkómat.
– Simán – kapta fel Ian a Ray-Ban napszemüvegét. – Két évig
jártak – vont vállat.

Büszke vagyok magamra azért, mert viszonylag nyugodt

ember vagyok: feldolgozom a tényeket, mielőtt cselekszem. De
most két órával később, fizika II. órán ülve még mindig
emésztgettem, mi a fenét kezdjek azzal, hogy Gabynak az exe
lesz az ügyfele. Kis híján beleőrültem, amikor az összes lehetőség
felsorakozott előttem egyetlen hatalmas katasztrófaként.
Mi van, ha még mindig tetszik Gabynak?
Egyáltalán miféle köcsög tudta elengedni őt?
Megtudta valahonnan, hogy Gaby nekünk dolgozik?
Ez a fedősztori, hogy visszaszerezze?
– Szia, Lex! – Ruby összedörzsölte az ajkát. Egyszer régen
megdugtam. A mellkasát is kidüllesztette, megfeszült a póló
gömbölyű C-s mellén. – Akarsz tanulni?
Vagyis: „Akarsz meztelenül látni?”
Válaszra nyitottam a számat, aztán összeráncoltam a
homlokomat, mert a fejemben lejátszódott az egész jelenet,
ahogy felmegyünk a koliszobájába. Nyögne, levenném róla a
ruhát, mondana valami nyálasat, hosszú körmével belevájna a
hátamba. Csókolóznánk, beszúrnék egy kis előjátékot a
kedvéért... és utána? Szexelnénk? Marha unalmas lenne.
Megpróbálna ott tartani az ágyban, aztán tenne egy felesleges
próbálkozást, hogy megszerezze a telefonszámomat, végül
lebiggyesztené az ajkát.
– Nem – feleltem rekedten. – Bocsi.
Mintha a döbbent arckifejezése nem lenne elég ijesztő, még a
két barátnője is úgy nézett rám, mintha felképeltem volna az
egész női nemet.
Mondtam, hogy bocsi, nem? Amúgy is kizárólagosban
nyomjuk Gabyval. Atyagatya, barátnőm lett! Szóval ez ilyen?
Nemet mondok azoknak a lányoknak, akikkel amúgy sem akarok
lefeküdni? Nem is rossz. Nem így képzeltem. Régen arról
ábrándoztam, hogy Cameron Diaz megkéri a kezemet, én meg
átkozom magamban a barátnőmet, aki otthon vár
melegítőalsóban és borzas hajjal.
– De hát... – Ruby a karomért nyúlt.
Hátrébb léptem.
Bakker, én sohasem lógok, mert tök stréber vagyok meg
minden, de ebből lógás lesz. Pláne, hogy mintha semmi másra
nem bírnék koncentrálni, csak Gabyra.
Francba!
Kisurrantam a teremből, és írtam egy üzenetet neki.

Lex Luthor: Lógjunk el.

Gaby: Némelyeknek úgy kell átmenniük a vizsgán, hogy
nem fekszenek le a tanárral.
Lex Luthor: Csak egyszer fordult elő.
Gaby: Remélem, ötöst kaptál a nőtől.
Lex Luthor: Ötös alát, mert ő nem... mindegy, hagyjuk.
Ne beszéljünk erről! Gyere át óra után.
Gaby: Minek? Sütit sütni?
Lex Luthor: Pontosan. És amikor befejeztük a
sütisütést, csinálunk füves kekszet, és nézzük, mennyit
tudunk megetetni Iannel, mielőtt kapcsol.
Gaby: TÉNYLEG?
Egy bárgyún vigyorgó marihuánalevél pislogott rám a
kijelzőről.
 Lex Luthor: Aggaszt, hogy kajakra létezik füves
szmájli, de még aggasztóbb, hogy két másodperc alatt
megtaláltad.
Gaby: Upsz, mennem kell, kezdődik az óra.
Lex Luthor: Élj egy kicsit! Szegd meg a szabályokat!
Gaby: Megvolt. Tegnap este és ma reggel is.

Önelégült vigyorral reagáltam.

Lex Luthor: Mondd, hogy nem imádtad az

extrahosszú zuhanyozást.
Gaby: Nem én nyögdécseltem...
Lex Luthor: Ha nem hagyod abba az írogatást, az
emberek azt fogják hinni, hogy mocskos képeket
nézegetek a telefonomon.
Gaby: Miért?
Lex Luthor: Lőhetnék egy fotót, de az is olyan lenne,
mintha órán szextingelnék veled, és mivel nem szeretsz
szabályt szegni... viszlát, Gaby!
Gaby: Nem vicces.

Az nem lett volna vicces, ha küldök neki egy képet az izgalmi

állapotomról, és Ian megtalálja.
Két óra.
Két órát kellett elütnöm, amíg Gaby hazaér.
A koncentrációs képességem végképp romokban hevert.
Kikerestem annak a seggfejnek az infóit a telefonomon, és
helyrebillent a világ: mintha dinótojásból kelt volna ki a gonosz
terv, ami majd felfalja azt a köcsögöt, és kiköpi a csontjait.
Széthackelem az agyát.
Megropogtattam a nyakamat, és egész úton hazáig büszke
mosoly virított az arcomon.
 HARMINCHARMADIK FEJEZET

GABY

ÉLETEM LEGHOSSZABB ÓRÁJA VOLT. Tovább rontott a helyzeten,

hogy néhány másodpercenként rápillantottam az órára, csak
hogy megállapítsam: fél centit haladt a mutató. Amikor végre
vége lett, olyan gyorsan felpattantam a helyemről, hogy a lábam
majdnem összecsuklott. Mire az ajtóhoz értem, jelentős
mennyiségű józanság szivárgott az egyébként eszelős, érzelmileg
túlfűtött agyamba.
Lex. Lexről van szó.
Kis híján ráestem a térdemre, amitől a kifelé siető többiek
dominó módjára dőltek volna egymásra. Lex várhat. Képes
vagyok érett felnőtt módjára odasétálni a kocsimhoz, aztán
anélkül levezetni azt a pár kilométert hozzá, hogy megszegném
az összes hatályos közlekedési szabályt.
Képes vagyok rá.
De ezt akarom?
 Seggfej Lex: *ásít* ... Te most komolyan gyalog jössz
haza, Gaby?

Tényleg át kell írnom a nevét a telefonomban... Vagy akár így

is hagyhatom, hiszen még mindig nevetek rajta, állapítottam
meg széles vigyorral.

Gaby: Ugye, tudod, kivel beszélsz? Picit rövidek ezek a

lábak.
Seggfej Lex: Nem éreztem rövidnek, amikor körém
fontad tegnap este...

Megborzongtam, és zsebre vágtam a mobilomat. Semmiképp

nem akartam SMS-ezve nekimenni egy fának, mert az
maradandó kárt tett volna az orromban és a négy első fogamban.
Szerencsére nem parkoltam messzire az egyetemtől. Félig
futottam, félig szökelltem. Imádkoztam, hogy induljon az autóm.
Hála istennek elindult. És elkezdődött az öt kilométeres út
hazáig. Annak az öt kilométernek – a forgalmat is beleszámítva
– legfeljebb hét percig kellett volna tartania.
Nyolc percig tartott.
Leparkoltam a ház előtt, kinyitottam a kocsiajtót, aztán
realizáltam, hogy még jár a motor. Elfordítottam és kivettem a
kulcsot, megfogtam a cuccaimat, és kiszálltam. Bezártam az
ajtót, megfordultam, és végigszaladtam a járdán. Félúton
jártam, amikor kinyílt az ajtó. Lex állt ott félmeztelenül, a
csípőjét lazán körülölelő melegítőnadrágban.
Annyira vakító és tökéletes volt a mosolya, hogy erőt kellett
vennem magamon, hogy ne pördüljek meg a levegőben, amikor
a karjaiba vetettem magam.
– Hiányoztam? – kapott el, és erősen odaszorított forró
mellkasához.
 – Igen – sóhajtottam bele a nyakába. – Abszolút
egészségtelen mértékben, te seggarc.
Sötét kuncogása egészen a lábujjam hegyéig
megborzongatott.
– Helyes. Amúgy meg elfogyott a liszt, szóval...
– Hmm? – Hátrahúzódtam, még mindig a levegőben
kalimpáló lábakkal. – Hogy érted azt, hogy elfogyott a liszt?
– Ó, hát úgy értettem, hogy kidobtam az összes
sütihozzávalót, hogy ne legyen más választásunk, mint bemenni
a szobámba, és... tanulni.
– Nem kellett volna ilyen szélsőségekbe bocsátkoznod.
– Nem akartam kockáztatni, hogy inkább tényleg nekiállj
sütit sütni.
– Úgy nézek én ki, mint aki szívesebben sütne sütit?
– Gaby... – Letett a földre, és puszit nyomott a fejem búbjára.
– Lényegében mindig úgy eszel, mint aki éhen készül halni,
úgyhogy ja, fele-fele esélyt saccoltam.
Bűntudat kezdte csócsálni a szívemet, mint valami hülye
féreg. El kellene mondanom neki a szüleimet. Basszus, Iannek is
el kéne mondanom, de... hát, itt nemcsak a büszkeségemről van
szó, hanem arról, hogy mindketten tele vannak pénzzel, és
lelkiismeret-furdalásuk lenne, meg tutira bántaná is őket, hogy
nem árultam el nekik hamarabb.
– Biztos azért vagyok kiéhezve, mert veled szexelni olyan,
mintha beléptem volna egy sportcsapatba. Alig kapok
energiaitalt, és ritkán kérhetek időt.
– Azt hittem, az időkérést nem díjazod.
– Miből gondoltad?
– Belecsíptél a seggembe, amikor jeleztem, hogy levegőhöz
kell jutnom, és azt mondtad, hogy „rendben leszel, szedd össze
magad és csókolj”.
– Te most reklamálsz? – vontam vállat.
 – Hogy reklamál-e a csapatkapitány? Marhára nem!
Lex ölbe kapott, és felvitt a lépcsőn.
– Várj! – nevettem izmos karjaiban. – Akkor én alkapitány
vagyok?
– Bocs, a csapat már szavazott – fintorodott el Lex. – Te
osztogatod a pálya szélén a vizet meg a törülközőt.
– Ez egy kétszemélyes csapat – mutattam rá.
Lex nem törődött vele.
– Az egyetlen feladatod, hogy a kapitány kedvére tegyél.
– Ó, tényleg?
– Aha. Benne van a szabálykönyvben.
– Miféle szabálykönyvben?
– Lex Hálószobai Sportjainak Szabálykönyve, első fejezet,
első bekezdés.
Lassan bólintottam, ő pedig talpra állított a szobájában.
– Takarítottál?
Felmosó- és Domestosszag terjengett, ami furcsán hatott,
mert alapjáraton is makulátlan a szobája. Még csak egy árva
zoknit sem láttam a padlón. Különös viselkedés ez, még Lextől
is, hogy kipucolja azt, ami nem szorul pucolásra.
– Takarítani szoktam, amikor kiakadok.
– És teljesen felhúztad magad, amikor kidobtad a lisztet? –
néztem körül a homlokomat ráncolva.
Egyszer csak megakadt a szemem a számítógépeken.
– Ne! – kerekedett el Lex szeme.
– Lex! – Úgy sziszegtem a nevét, mintha káromkodnék.
Odacsörtettem a főképernyőhöz. – Feltörted a dolgait?
Ott díszelgett a monitor tetején, hogy „Mark Dawson”. Alatta
a tajszáma, a bankszámlaegyenlege és a legutóbbi három
lakcíme. Lassan odafordultam Lexhez. Arra számítottam, hogy
bűntudatos képet vág majd, de semmi más nem látszott az
arcán, csak büszkeség.
 – Jó ég, Lex! – forgattam a szememet. – Te beteg vagy.
– Tudod, a hackerkedés függőséget okoz... – bólintott lassan.
Kissé hunyorgott, és telt ajka bugyihúzogató mosolyra húzódott.
– Akárcsak te.
– Jó szöveg – csíptem bele a karjába. – De nem szaglászhatsz
csak úgy az emberek magánélete után!
– Pénisznagyobbítása volt – közölte Lex mély hangon.
– Dehogyis! – állt el a lélegzetem.
– Aha, kamuztam – rázta a fejét Lex. – De az ilyen dolgokról
tudnunk kell, Gaby! Az exedről van szó. Nem küldelek ki terepre
csak úgy, isten tudja, kivel! Szociopata is lehetne!
– Terepre? – ismételtem. – Bocsi, most már a CIA-nak
dolgozunk?
– Nem foglalkozom a szarkazmusoddal, ami egyébként
nehezebben megy, mint ahogy látszik. Hadd járjak utána a
dolgoknak, hogy tudjam, biztonságban leszel.
– Biztonság, biztonság, biztonság... – Az államat
vakargattam. – Kíváncsi lennék, Ian mit gondolna most a
biztonságomról. Hmm? – Odasomfordáltam Lexhez, és
megfogtam a kezét. – Most biztonságban vagyok? Itt a
szobádban?
– Azt kérdezed, hogy veszélyes-e velem lenni?
– Nekem kockázatosnak tűnik.
Nyelt egyet, és hol a padlóra, hol pedig rám nézett.
– Megéri vállalni a kockázatot?
– Szerintem már vállaltam... párszor – viccelődtem.
– Hadd nézzem csak az ágytámlámat, oda szoktam húzni a
strigulákat.
– Seggarc! – csaptam rá a karjára, aztán a számítógép felé
intettem. – Lehetne esetleg, hogy... megbízz bennem, hogy el
tudom végezni a munkámat? Tudod, mi kizárólagosban
nyomjuk, és a hivatalos munkám a Szárnysegéd Bt.-nél, hogy
segítsek neki megszerezni az álomnőjét, aki egy csaj a közgáz
csoportban. Egy hetet adj, és nyoma sem lesz az életemben.
– Imádom, ha egy nő bízik a vonzerejében.
– Én bízom.
Rezegni kezdett a telefonom. A homlokomat ráncolva
visszadugtam a zsebembe.
Nem akartam felvenni.
Lex viszont benyúlt, és kivette.
– Vedd fel! Én utána is itt leszek.
– Apukám az. Visszahívhatom később is.
– Pontosan, az apukád – nyomta a kezembe Lex a telefont. –
Beszélj vele! Tudom, milyen közel álltok egymáshoz.
Megpuszilta a halántékomat, visszasétált a gépéhez, és
bezárta az összes ablakot.
Én meg szóhoz sem jutottam. Mert az a Lex, akit eddig
ismertem, a szexet választotta volna minden mással szemben. És
hacsak nem értettem félre, azért írta az SMS-t. Egy szépített
felhívást keringőre.
Ehelyett a Szárnysegéd Bt. programját nyitotta meg.
– Gaby – kántálta Lex anélkül, hogy rám nézett volna. – Hívd
fel apukádat!
Úgy is tettem.
Amikor apa felvette, és érdeklődött afelől, hogy megy az
iskola, nem foglalkoztam a belém hasító
lelkiismeret-furdalással. Amikor pedig megint megköszönte a
pénzt, de hangot adott az aggodalmának, hogy túl sokat
dolgozom, úgy legyintettem rá, ahogy mostanában mindenre
legyintek.
Lex olyan udvarias volt, hogy feltette a fejhallgatót a
munkához. Ettől talán egy kicsit még jobban beleestem:
tiszteletben tartotta az intim szférámat, pedig nem is tudta, hogy
ezt szeretném.
 El kell mondanom nekik. Nemcsak azért, mert ők a barátaim,
hanem mert rájöttem, hogy... hogy meg akarok nyílni Lex előtt.
Viszont ha Lex megtudja, de Ian még nem... akkor
mindkettőnket kinyír.
Teljesen kikészültem idegileg. Még sohasem kerültem ilyen
helyzetbe: nemcsak a legjobb barátaimnak, hanem az egész
családomnak hazudtam. De ami a hazugságokat illeti, akad
belőlük rosszabb is, nem? Legalábbis erről igyekeztem
meggyőzni magamat.
 HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

LEX

– NA – JÖTT VISSZA GABY a szobámba, és letette a telefonját az

éjjeliszekrényre.
Furcsa, hogy folyton itt van a szentélyemben. De hogy mi még
furcsább? Ha bejelenti, hogy telerakja szívecskékkel, virágokkal
és Ryan Gosling-os unikornisfejekkel, tutira hagynám.
Mi a franc ez?
– Na?
Alvó üzemmódba tettem a gépet, és a tarkómnál összekulcsolt
kezekkel megfordultam a széken.
Gabynak a fedetlen mellkasomra tévedt a tekintete.
– Hahó, Gaby, idefent!
– Pszt, a törülközőosztogató lány verejtékcseppeket keres.
– És talált? – nevettem el magam.
– Még nem. De adj tíz percet, vagy talán negyedórát.
– Ha elkezdesz lihegni, leállítalak.
Lazán legyintett, és lassan közelebb jött. Színtiszta
koncentráció látszott az arcán, ahogy az ölembe mászva
meglovagolt. A lábát bedugta a szék karfája alá, annyira
szörnyen cuki volt, vissza kellett fognom magamat, hogy meg ne
öleljem.
Igen, ölelésről beszélek.
Mint egy szánalmas tökfilkó, aki nem tudja, hogyan kell
csókolózni, és fél megtenni az első lépést.
– A szüleimnek hétvégén lesz a házassági évfordulójuk.
Kérdezték, hogy el tudnátok-e jönni Iannel vasárnap vacsorázni.
– Hmm, attól függ... anyukád azt a híres tamalét fogja
elkészíteni házi salsaszósszal?
– Szerintem rá tudom venni.
– Akkor persze. Elmehetek, mint... jó barátod.
Gaby mélyen felsóhajtott. Miért? A megkönnyebbüléstől?
Hozzáérintette a homlokát az államhoz. Adtam egy puszit a
fejére, és vártam, hogy mondjon valamit.
– Ez olyan...
– Tudom. – Még erősebben szorítottam a karját. – Tudom.
Talán túl jól ismerjük egymást, az a probléma. Teljesen
idegen vizekre kormányoztuk kicsi ellenséges hajóinkat, és
egyikünk sem tudja, mi a teendő.
– Nem akarom, hogy megcsókold – vallottam be halkan.
– Nem fogom. – Gaby résnyire szűkült szemekkel húzódott
hátra. – Hacsak nem elkerülhetetlen, nem teszem.
– Nincs nyelvezés.
– Ez kezd elég kotnyeles lenni egy barát részéről –
hangsúlyozta azt az átkozott szót.
– Mi sohasem voltunk barátok.
Megmarkoltam a fenekét, és magamhoz rántottam.
– És most? – nyöszörgött fel halkan.
– Most sokkal több van köztünk – válaszoltam.
Forró csókban forrt össze a szánk, a nyakam köré fonódott a
karja.
Addig csókoltam, ameddig bele nem fájdult a szám, ameddig
el nem zsibbadt a fenekem, ameddig annyira fel nem erősödött
bennem a vágy iránta, hogy felemésztette az összes
gondolatomat.
– Lex... – húzódott hátra, és rám szegezte a zöld szemét. –
Négy éve...
– Négy éve seggfej voltam – fordítottam el a fejemet.
– Igen.
– Bakker, még négy hete is...
– Aha – helyeselt.
– Én... – Elkáromkodtam magam, aztán jobb kezemmel kicsit
meghúztam a haját, és az ujjaim között morzsolgattam a sötét
tincseket. – Mondtam már neked valaha, hogy igazából milyen
gyönyörű vagy?
Gabynak könnybe lábadt a szeme.
És ebben a pillanatban jöttem rá, mekkora faszkalap voltam
vele, hogy a sok élcelődés miatt nem eszmélt rá, hogy mennyire
csodálatos.
– Akkor is akartalak. – Két tenyerem közé fogtam az arcát. –
Most jobban akarlak, de csak mert már ismerlek. És amióta
megismertelek, mindennap kicsit jobban, kicsit mélyebben,
kicsit durvábban...
Nem mondtam ki, hogy „beléd szerettem”. De ki akartam
mondani.
– Nem értem – pislogott a könnyeivel küszködve Gaby. –
Akkor miért nem mondtál semmit?
– Egyetlen szó a válasz – vallottam be. – Ian.
– Igen, ki lenne akadva, de... – Hunyorgott. – Mondott valami
mást is rólunk?
– Azonkívül, hogy sohasem leszek elég jó a legjobb barátja
mellé? Amellé, akit a húgának tekint? Azt mondta, ha hozzád
nyúlok, levágja a kezemet, vagy ami még rosszabb... hogy ha rád
moccanok, akkor a barátságunknak vége.
– MI VAN? – bódult fel Gaby. – Ez most komoly?
– Aha – feleltem rekedten. – Nézd, nem vagyok büszke arra,
ahogy bántam veled, de én betartom az ígéreteimet. És amikor
belegondoltam, hogy csak úgy kirekesztene az életéből, hát... úgy
éreztem, mintha választanom kellene, hogy ő vagy te.
– De ennek nem kell így lennie!
– Tényleg? – vágtam vissza. – Te ismered Iant?
– Ki fogja heverni!
– Gaby, te vagy neki az egyetlen családtag a nővérén kívül, de
közelebb álltok egymáshoz, mint a tesójával valaha is. Te voltál
mellette, amikor meghaltak a szülei. Te voltál mellette az összes
szünnapján, amin a szülei nem, és miután elköltöztem, te még
mindig ott voltál neki. Te vagy a mindene, és akármilyen hülyén
hangzik, nekem is olyan, mintha a testvérem lenne. Fájdalmat
okozni neki... – sóhajtottam fel.
– Mit csináljunk?
– Szexeljünk – bólintottam magabiztosan. – Az mindent
megold, mint a kókuszolaj.
– Hm?
– Kókuszolaj. Orvosnak készülsz, nem? És nem tudsz a
kókuszolaj számos felhasználási módjáról?
– Skacok! – hallatszott Ian hangja odalentről.
Gaby pánikba esett, én pedig próbáltam felemelni a székről,
csakhogy beakadt a karfa alá a lába.
– Segíts! – sikkantotta.
– Ne fészkelődj! – sziszegtem. Kiszedtem az egyik lábát a
résből, és kis híján rázuhantam. – Hajlítsd be a térded!
– Ha még jobban behajlítom, akkor eltörik – kiabálta.
– Gaby! Nincs ennél jobb alkalom arra, hogy elbűvölj a
hajlékonyságoddal.
 Jobbra mozgolódtam, ő pedig balra.
– Aucs! – csapott rá a lábamra. – Ez fáj!
– Jaj, bocsi... azt akarod, hogy a legjobb barátunk
összegabalyodva találjon minket a szobámban?
Gabynak elkerekedett a szeme, amikor meghallottuk Iant
közeledni a lépcsőn.
– Talán ha balra tolod a lábamat, én pedig jobbra húzom...
– Francba!
Már majdnem feladtam, amikor kiszabadult a lába.
Lebucskázott a földre, én rajta landoltam, a szék pedig
hátravágódott az ágynak.
– Hűha! – lépett be Ian a szobámba. – Túlléptetek a verbális
sértegetés határain? Most már verekedtek is?
– Igen! – kiabálta Gaby, és elkezdte püfölni a mellkasomat az
apró öklével. – Szállj már le rólam, te seggarc!
– IMÁDOD EZT! – ordítottam vissza.
Semmi más reakció nem jutott eszembe, mert a testemnek
annyira fenséges érzés volt a vonaglása. Némán könyörögtem,
hogy hagyja abba a mozgolódást, de tovább ringott a csípője.
Rohadt életbe!
– Haver, szállj már le róla, negyedakkora, mint te!
Szerencsénk, hogy nem egy Gaby méretű palacsinta van a
földön.
– Haha – színleltem nevetést Gabyról leszállva.
Görnyedve maradtam a padlón, Ian nehogy észrevegye,
mennyire élveztem a kis birkózásunkat.
– Jesszus – nyújtotta felé Ian a kezét. – Jól vagy, Gaby?
– Persze – fogadta el a kezét Gaby, és felállt.
– Úgy nézel ki, mintha... – hunyorgott rá Ian. – Megint
találkozgatsz azzal a sráccal, igaz? Aki ellopta a kincsedet!
– Gaby nem egy kalóz – jegyeztem meg, mire az említett
rácsapott Ian mellére.
 – A kincsemet?
– Bekukkantott a ládikádba – kacagtam.
– Kösz a magyarázatot, Lex! – vetett rám lesújtó pillantást
Gaby, majd Ian felé fordult. – Téged meg mit érdekel? Nő
vagyok. Megvannak a szükségleteim!
– Jaj, basszus, ne már! – emelte fel a hangját Ian. – A
szükségleteidet... ki tudod elégíteni másképpen is.
– Hogyan? – érdeklődtem.
Imádom a Mérges Iant. Többnyire semmi értelme annak,
amit ilyenkor csinál, és oltári vicces nézni.
– Vannak bizonyos... – Nyelt egyet, és rám nézett. – Nem
fogok ideülni, és szexjátékokról mesélni.
– Ó, szóval azt akarod, hogy szexjátékokat használjak? Erről
szól a beszélgetés? – fonta karba a kezét Gaby.
– NEM! – mordult fel Ian. – Csak... – Rám nézett
segélykérően. – Semmi pasizás, semmi játék, semmi szex. Nem
katolikus vagy? Tényleg túl kevés apáca van a világban, Gaby.
– Majd akkor leszek apáca, amikor Lex pap.
– Áldd meg, atyám... – Felálltam, és Ian felé nyújtottam a
kezemet.
– Nem vagy vicces – sziszegte összeszorított fogakkal Ian.
– Annyira... apukás vagy! – bukott ki Gabyból.
– Elég volt! – állt el Ian lélegzete. – Mars a szobádba!
– De...
– Indulás!
Gaby elcsörtetett, és bevágta maga mögött a szobája ajtaját.
– Fel a fejjel, ez csak gyakorlás a jövőre – kuncogtam. –
Akarod, hogy beszéljek vele?
– Megtennéd? – húzta össze magát Ian. – De már amúgy is
veszekedtetek, amikor bejöttem.
– Á, most kimerült. Szinte minden energiája ráment arra,
hogy leszedjen magáról, meg hogy veled szócsatázzon. – Vontam
vállat. – Majd veszek fel védősisakot a biztonság kedvéért.
– Köszi! Én csak... – Ian megtörölte az arcát. – Nem
veszíthetem el őt.
– Tudom. – Én sem, Ian. Én sem. – Akkor ööö... odamegyek
hozzá.
Ian nézte, ahogy kopogok kettőt az ajtón. Gaby szélesre tárta,
hogy beengedjen. Hátrafordultam, biccentettem Iannak, aki
lassan elindult lefelé a lépcsőn.
Amint bevágódott mögöttem az ajtó, Gabyra néztem.
– Csak beijedt.
– Ismerős érzés.
– Szerintem mindenkinek – suttogtam, aztán egymásért
nyúltunk, és ott folytattuk, ahol abbahagytuk.
 HARMINCÖTÖDIK FEJEZET

GABY

FELKÉSZÜLTEM ÉLETEM valószínűleg legkevésbé kellemes

élményére. Lex előző este rágyúrt velem, de nincs az a
rágyúrásmennyiség, ami elegendő lenne ahhoz, hogy az ember
lánya teljes nyugalommal vigye vásárra a bőrét, és segítsen az
exének megszerezni a csajt, akit állítólag megérdemel.
Komolyan sajnáltam a lányt, aki tetszett neki. De lehet, hogy ő is
pont olyan borzalmas. Lex azt mondta, hogy a program szerint
összeillenek, és ki vagyok én, hogy ellentmondjak a
tudománynak?
A körmeimmel a tenyerembe vájtam. Nemcsak simán utálom
Markot, hanem kifejezetten gyűlölöm. Minden lánynak van egy
ilyenje. A Mindent Megváltoztató Pasas. Az a fazon, akire
visszatekintve úgy gondoljuk, hogy teljesen másképp csinálnánk
mindent. Nekem Mark ez a pasas. Éretlen fejjel hagytam, hogy
leépítse az önbizalmamat, miközben engem felemésztett, hogy
boldoggá tegyem.
 Markról szólt az életem.
Tök egészségtelen módon.
Annyira tartottam attól, hogy kiakasztom, hogy már Iannek
sem vettem fel a telefont. Ez egy egész napig tartott, amikor is
Ian megjelent nálam, és elszabadult a pokol. Mark begyűjtött
egy monoklit, majd közölte velem, hogy én nem is érek annyit.
Igaz. Tényleg nem érek annyit, hogy bárkit megüssenek
miattam.
Kétségbeesetten meg akartam tartani. Felajánlottam neki az
egyetlen dolgot, ami fontos volt számomra: a szüzességemet, az
ártatlanságomat.
Még most is emlékszem a kegyetlen vigyorára.
Meg arra, hogy aznap este – amikor megígértem, hogy
elmegyek hozzá, mert a szülei elmentek otthonról – véletlenül
megnéztem a telefonját, mert azt hittem, a sajátom csipog, és
megláttam egy képet az egyik vezérszurkoló lányról a csapatban,
azzal a szöveggel, hogy „Szuper volt a tegnap este,
megismételjük?”.
Pff!
Szóval a tény, hogy találkoznom kellett Markkal – a sráccal,
akinek a puszta látványától görcsbe rándult még mindig a
gyomrom –, hát... maradjunk annyiban, hogy Lex jön nekem egy
jó nagy szívességgel. De ki szorul Markra, amikor itt van nekem
Lex? Ez a gondolat elég önbizalmat adott, hogy kicsit kihúzzam
magam, és bevonuljak az étterembe.
Mark a félhomályban úszó kávézó hátsó sarkában ült, egy
könyv fölé görnyedt. Úgy hunyorgott, mintha egy bonyolult
rejtvényen dolgozna. Évekkel korábban még beindultam ettől a
nézéstől. Imádni valónak tartottam, ahogy felhúzza az orrát,
amikor koncentrál.
Aztán fogta magát, és Sarah-nak szólított. Másik néven. Azén
a lányén, akivel megcsalt, és hát emiatt olyan érzésem támadt,
hogy legszívesebben megfojtanék valakit – legfőképp őt. Azt
hiszem, mázlim volt, hogy néhány perccel korábban megláttam
azt a képet az üzenettel. Így nem voltam olyan hülye, hogy
elhiggyem, csak nyelvbotlás volt.
Rendeltem egy fánkot, és odamentem az asztalához.
– Foglalt ez a hely?
– Igen – válaszolta fel sem nézve. – Várok valakit.
– Hmm... – ültem le mégis.
Tegnap este, amikor Lex zsörtölődve kiment a szobámból,
átnyálaztam Mark aktáját. Sok mindent tudtam róla, de azt nem,
hogy mit csinált az elmúlt négy évben. Nem volt nehéz pótolnom
a hiányosságot, és két óra múlva már pontosan tudtam, hogyan
segíthetek neki megszerezni a lányt.
A fiúk praktikus kézikönyve elég sokat segít, hogy egy ilyen
Mark fajtát milyen lépéseken kell keresztülvinni, hogy elnyerje
egy csaj bizalmát és tetszését.
– Hé, azt mondtam, hogy... Gaby? – nézett a szemembe.
– Szia, Mark!
Baj, ha egy kicsit összerezzentem attól, hogy hangosan
kimondtam a nevét? Mit láttam én benne valaha is?
Szalmaszőke haja túl hosszú, kék szeme kicsit túl világos. Még az
arca is túl kerek.
Lex ellentéte.
Hú, nem semmi!
– Gaby. – Még láthatóbbá vált a két metszőfoga közötti rés. –
El sem hiszem, hogy itt vagy. Tényleg, dumálhatnánk valamikor
– nézett körbe idegesen a kávézóban, és nyelt egyet. – De most
komolyan találkozóm van valakivel, és...
Odacsúsztattam felé a Szárnysegéd Bt. névjegyét az
üvegasztalon, aztán jókorát haraptam a fánkomból.
– Mit is mondtál?
– Te? – bukott ki belőle. – Te a Szárnysegéd Bt.-nek dolgozol?
Erősen kétlem, hogy te lennél ott az ész.
Felsóhajtottam. Ennyit az ígéretes kezdésről.
– Igazából én volnék az erő – helyesbítettem. Kísértést
éreztem, hogy megfeszítsem a bicepszemet. – És a legjobb
barátomé a cég. Most pedig miért nem beszélünk inkább vágyaid
tárgyáról?
Marknak égővörösre gyúlt a füle, gyorsan elkapta a tekintetét,
és dobolni kezdett az asztalon.
– Hát ööö... hűha – köhintett a tenyerébe. – Ez ciki.
Nekem mondod? De profi mosolyt villantottam.
– Csak akkor ciki, ha te azzá teszed. Én azért vagyok itt, hogy
segítsek.
Nem bíztam benne. Ez viszont nem jelentette azt, hogy
faképnél hagyhatom. Ha jelentkezett a Szárnysegéd Bt.-nél, és
stimmel a statisztikája, akkor végig kell csinálnom.
Amúgy meg a fizetésre is szükségem volt.
Pláne apa reggeli SMS-e után. Elengedtem a gondolatot, és
másfajta megközelítéssel próbálkoztam.
– Carlie szép lány.
– Gyönyörű – felelte Mark egy horkantás után.
– Okos is.
Elkezdett az előtte lévő szívószállal játszani. Tropára
hajlítgatta, végül leejtette az asztalra.
– Figyelj, Gaby... pontosan hogyan is segíthetnél nekem,
amikor...
Rám mutatott, én pedig lepillantottam. Van valami a
felsőmön?
– Amikor? – sürgettem a folytatásra.
– Hát nem akarok tahó lenni, de egy tízből hetes csaj hogy
szedhetne össze nekem egy tízből tízest?
Kis híján hangosan felnyögtem. Rohadt szemétláda! Képes
sértegetni? Szemtől szemben? Megragadtam a székemet, hogy
ne kapjam fel a szívószálját, és ne döfjem vele át néhány százszor
a torkát.
Négy éve még tönkretett volna egy ilyen beszólás.
Talán még néhány hete is.
De most... vicces. Bár az, hogy együtt vagyok Lexszel, belső
viszályt okoz bennem – főleg a hazugság miatt –, de már a
nézéséből is tudom, hogy nem egy kicseszett hetes vagyok.
Hanem tizenegyes.
Háhh, hétszáztizenegyes!
– Min nevetsz? – kérdezte Mark. – Nem vicceltem.
Sajnáltam azt a nőt, aki mellette köt ki. De hát mindig is
nagyon szókimondó volt, fanyar, okos – szinte már túl okos –, és
ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor a legnárcisztikusabb
ember, akivel valaha találkoztam.
– Figyelj! – Az ajtót vizslattam, Carlie éppen belépett rajta.
Megakadt a szeme az asztalunkon, aztán gyorsan másfelé
pillantott. Tízes? Ha ő tízes, akkor inkább nem is akarom tudni,
milyen az egyes.
A szerelem vak, emberek! A szerelem vak.
És hirtelen már nem voltam megsértődve. Egy fikarcnyit sem.
Carlie aranyos volt, sőt még szép is. Összeállt bennem a kép:
nem számít, hogy szerintem egyes, nullás, hatos vagy ötös... kit
érdekel? Csak az a lényeg, hogy Mark számára tízes, a legjobbak
legjobbika, és őt akarta.
– Tetszik, ugye? – kérdeztem felállva.
– A „tetszik” nagyon gyenge kifejezés arra, amit itt érzek –
csapott a mellkasára elkerekedett szemekkel, mintha meg
akarná mutatni, mennyire szerelmes. – Meghalnék érte. Csak
ő... nem tud róla.
– Ja, fogadni mernék, hogy tud. – Kinyújtottam a kezemet. –
Most pedig csináld pontosan azt, amit mondok.
A forgatókönyv hangsúlyozza, hogy a zavarodottsággal vegyes
féltékenység a legegyszerűbb módja annak, hogy az ellenkező
nemű egyén észrevegye az embert, mert új szemszögből láttatja a
másikat. Ha én fantasztikusnak tartom a srácot, a lánynak akkor
is leesik tőle az álla, ha addig eszébe sem jutott szuperpasinak
tekinteni, és összezavarodik, mert nem tudja, kit is lát ő. És
hozzáfog lefejteni a srác személyiségének a rétegeit, mert
kíváncsi, hogy ő mit nem vett észre.
Haha, rétegek!
Lex mondott valamit a rétegekről, és Iannek rögtön Shrek
jutott eszébe, de utána már nem figyeltem rájuk.
– Előrehajolok, oké? Ne feszülj be!
Pont úgy tettem. Odahajoltam Mark vállához, de közben végig
Carlie-n tartottam a szememet. Nem fordította el a fejét, és
elkomorult az arca, szóval... működött a dolog.
– Hmm. – A karjaimat Mark köré fontam.
Utáltam, hogy az expasim szárnysegédjét játszom. Viszonozta
az ölelést, aztán felállt, és még jobban a karjaiba zárt.
Carlie lassan odajött hozzánk.
– Szia, Mark!
– Ó! Szia, Carlie! – Mark arcszíne élénkvörösre váltott. –
Nem láttalak.
– Ki a barátod? – A lány pengevékonyra szorította össze az
ajkát.
– Az egyik exe vagyok. – Kezet nyújtottam neki. Tökéletes volt
a válaszom, érdekelni fogja a múltunk. – Két évig jártunk.
Mark nagyot nyelve egyikünkről a másikra nézett.
– Meglep, hogy sohasem említettél – nevettem. – Tudod, már
az esküvőről beszéltünk.
– E-esküvőről? – visszhangozta karba font kezekkel. – Wao,
akkor komoly lehetett a dolog.
A Szárnysegéd Bt. forgatókönyvéről Doktor Szöszire váltva
vállat vontam, aztán mélyet sóhajtottam.
 – Aha, életem két legjobb éve volt. Lehet, hogy ezt durva
elárulni, de azóta is minden srác csókját a Markéhoz hasonlítom.
Mindegyiknek az érintését... – sóhajtottam megint. – Szóval... te
vagy a barátnője? – Igyekeztem lehangoltnak tűnni.
– Nem – húzódott mosolyra Mark szája. – Nem a barátnőm.
– De nagyon közel állunk egymáshoz. – Carlie erőltetett
mosolya kicsit megvonaglott.
– Mit is mondtál, hogy hívnak?
– Carlie – motyogta.
– Bocsi, Carlie – szabadkoztam félmosollyal. – Na, Mark!
Találkozhatnánk. Mondjuk holnap este? Van egy szuper szusizó
az egyetem közelében! – Mark utálja a szusit, tehát ez olyan
bosszúféle volt tőlem. – És utána biciklizhetnénk, hm? –
folytattam.
Mark mozogni is utál, és mindent, ami összeborzolja az emós
haját.
– És mivel allergiás vagy a csokira, a desszertet kihagyhatjuk,
de eszembe jutott helyette valami más. – Az ajkamba haraptam.
Carlie úgy festett, mint aki mindjárt behúz nekem egyet, Mark
pedig egyik lábáról a másikra állva fontolgatta az ötletemet.
– Tessék. – A kezébe nyomtam a Szárnysegéd Bt. névjegyét. –
Ha élnél az ajánlatommal, csak írj rám egy SMS-t vagy e-mailt.
Oké?
– Igen – bökte ki. – Mármint szeretném. Csak meg kell
néznem, hogy tuti nincs-e programom holnap estére.
– Remek.
Tényleg erőszakkal kellett rávennem magamat, hogy
boldognak tűnjek a kilátástól, miszerint fel kell áldoznom az
egyik szabad estémet, hogy Mark megszerezhesse álmai csaját.
Azt a csajt, akiről azt mondta, hogy sokkal szebb nálam. Köszi,
Mark.
– Később találkozunk, skacok.
 Elnézést kérve leléptem, mielőtt Marknak bármilyen hátsó
gondolata támadhatott volna. Két perc múlva pedig széles
mosollyal néztem a telefonomra, mert Mark írt egy lelkes
üzenetet.
Fel vagy véve.
– Pornót nézel? Mocskos kislány! – Lex vette fel a tempót
mellettem.
Oldalra húzódva megtorpantam, mert rájöttem, hogy éppen
egy vastag fához közelítek arccal.
– Lex! – Elállt a lélegzetem, a szívem pedig ki akart ugrani a
helyéről. – Nem teheted, hogy csak úgy... elbújsz valahol!
– Gaby, én több mint százkilencven centi vagyok. Nem
tehetek róla, muszáj elbújnom. – Még mindig levegőért
kapkodtam, amikor a kezemért nyúlt. – Na, hogy ment a tali Mr.
Faszfejjel?
– Lex! Kérlek, mondd, hogy nem leselkedtél az ablakon.
– Oké.
Annyira helyes volt! Imádtam, ahogy a mosolya egészen a
szeméig húzódott, és utáltam, hogy annyi időt pazaroltunk a
veszekedésre, és hogy csak most veszem észre, milyen, amikor
felderül az arca.
– Nem leselkedtem az ablakon.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam.
– A hátsó konyhán keresztül leselkedtem.
– Lex! – Elengedtem a kezét. – Ne már! Nagylány vagyok.
Vágd el a köldökzsinórt!
Lex megállt, és átkarolta a vállamat.
– Ha elvágom a köldökzsinórt, jöhet kötél helyette? A kötéllel
is tudnék mit kezdeni.
– Nem is köthetsz ki.
Elkomorult az arca.
– Egy kis komolyságot, lécci! – Rácsaptam a mellkasára. –
Amúgy boldogan jelentem, hogy nem nyírtam ki a második férfi
ügyfelemet, pedig azt mondta, hogy hetes vagyok.
– Hetes? – Lex karba fonta a kezét. – Hangosan számoltál,
hogy beindítsd? Fura a gyerek, de részemről oké, ha nála ez
működik.
– Nem. – Belekaroltam, és elindultunk. – Idézem: „Egy tízből
hetes csaj hogy szedhetne össze nekem egy tízből tízest?”
Lex hirtelen megállt, én pedig előrebuktam. Majdnem
elterültem a szúrós füvön.
– Hogy micsoda? – suttogta rekedten.
– Lex! – mordultam fel. – Semmi baj. Mindig is ilyen seggfej
volt. Talán egy percre, ha megsértődtem.
– Én vagyok megsértve a nevedben! – vicsorgott Lex égnek
emelt karokkal, mintha meg akarná támadni az egyik fát a
közelben, hogy puszta kézzel és akarattal kidöntse. – Mégis
miféle ember mond ilyet? Nem látja, milyen gyönyörű vagy? Kis
fasz!
Minél tovább beszélt, annál dühösebb lett. Végül sarkon
fordult, és elindult vissza a kávézóba.
– Lex! – kiabáltam. – Ügyfél! Ő egy ügyfél!
– Baszódjon meg, öt percen belül másnak kell megrágni
helyette az ételt!
Ökölbe szorult a keze, és határozott léptekkel folytatja az útját
az épület felé.
– Nem! – A hátára ugrottam. – Lex, gondolkodj észszerűen!
– Észszerű vagyok – felelte halálosan nyugodt hangon. –
Megkérdezem tőle, hogy így volt-e, és igent fog mondani. Adok
neki kábé egy percet, hogy megvédje magát, aztán úgy seggbe
rúgom, hogy a fal adja a másikat, és amikor lerepül a feje,
integetni fogok neki.
Még mindig az izmos hátát csapkodtam, amikor nyílt a kávézó
ajtaja, és Ian lépett ki rajta.
 Sóhajtva rám nézett, majd Lexre.
– Nyilvános helyen vagyunk, gyerekek! Egy kis jómodort,
lécci!
– De hát... – Lassan csúsztam le Lex hátáról. – Gonosz volt.
A szememet forgatva eltakartam az arcomat. Komolyan csak
ennyire telik tőlem? Hogy gonosz volt? Kilökött a hintából?
Nagyszerű, Gaby. Igazán nagyszerű.
– Az a kis köcsög odabent rohadtul lehetesezte! – Lex a
kávézó ajtaja felé bökött.
Ian összevonta a szemöldökét, mint aki értelmezi, amit Lex
mondott.
– És azért húztad fel magad, mert te vagy az egyetlen, aki
sértegetheti Gabyt?
– Totál seggfej! – kiabálta Lex.
Kinyílt az ajtó, és elsurrant mellettünk egy vendég.
– Oké! – tört ki Ianből a nevetés. – Nézz be az ablakon, Lex!
Mit látsz?
– He?
– A tükörképedet... még egy seggfejet. Bocsi, hogy tőlem kell
megtudnod, de egy kicsit pöcs vagy.
– De...
– Gaby! – Ian felemelte a kezét, hogy csapjak bele. – Épp erre
jártam, amikor megjött az e-mail Marktól. Úgy tűnik, marhára
lenyűgözték a történtek, szóval szép munka volt. Most pedig...
kértek pizzát? – Feltette a napszemüvegét.
– Persze. – Széles mosolyt erőltettem magamra, mi mást
tehettem volna. Lex viszont nem moccant. Mintha
odaragasztották volna a cipőjét a járdához, és ráparancsoltak
volna, hogy maradjon ott, amíg nem köt meg. – Lex?
– Otthon találkozunk, Ian – húzta fel az orrát Lex. – Muszáj
beszélnem Gabyval.
– Ugye, tudod, hogy az előbb vert meg? – nézett rá, majd rám
Ian. – Puszta kézzel.
– Elboldogulok Hüvelyk Matyival – szorította ökölbe a kezét
Lex.
– Rendicsek. – Ian elővette a slusszkulcsát. – Szerzek pizzát,
és akkor otthon, oké?
– Aha – válaszoltuk kórusban.
Miután Ian elhajtott, Lex megfogta a kezemet, és a kocsijához
vonszolt. Beszálltunk. Nem mondott semmit, de láttam rajta,
hogy még mindig pipa, mert kattogott az állkapcsa. Tényleg arra
számítottam, hogy bármelyik pillanatban felrobban.
Három kilométert haladtunk csendben. A házunk melletti
utcában állt meg, az egyik közeli parknál. És leállította a motort.
– Lex – nyúltam érte.
– Ne! – sziszegte. – Csak... kérek egy percet.
Dupla olyan ideges lettem, mert fogalmam sem volt, mitől
dühös még mindig ennyire. Kicsit megrémisztett, hogy talán az
én hibám.
 HARMINCHATODIK FEJEZET

LEX

NEM FOGOK BEHÚZNI A LEGJOBB BARÁTOMNAK. Nem fogok

behúzni a legjobb barátomnak. Oltári komolyan gondoltam ezt
a mantrát, ökölbe szorult kézzel ismételgettem magamban, mert
Ian továbbra is sértegetett. Nemcsak engem becsmérelt, hanem
az egész hülye helyzetet!
Ha egy srác lehetesezi a legjobb barátodat, akkor marhára
csinálsz vele valamit, nem?
Ő meg csak legyintett.
Mindig csak legyint, amikor Gabyról és rólam van szó.
Hányingerem volt már ettől. Hányingerem volt attól, hogy meg
kell játszani magunkat előtte.
– Te... – jött meg a hangom. A biztonsági övét kicsatolva
szembefordultam Gabyval. – Elképesztően gyönyörű vagy.
– Lex, semmi baj... – Pír szökött az arcára. – Mármint...
– Hadd fejezzem be – emeltem fel a kezemet.
Az üléseket elválasztó konzolra pillantva nyelt egyet, és
összekulcsolta a kezét.
– Tiéd a legcsodálatosabb mosoly, amit valaha láttam. Olyan,
mintha a napot bámulná az ember – sóhajtottam fel. – Mindig
elveszek a szemeidben, valahányszor rám nézel, és szégyellem
bevallani, hogy részben azért taszítottalak el magamtól, mert
azok a bizalommal teli szemek túl sokat láttak. Bakker, még
mindig túl sokat látnak, de elég volt ebből – szakadt fel belőlem
egy újabb sóhaj. – Gaby, annyira elegem van ebből, akármi
legyen is ez.
Gaby olyan ijedtnek tűnt, mintha éppen elgázoltam volna a
házi kedvencét. Úgy elkerekedett a szeme, hogy alig bírtam
koncentrálni. Basszus, gyönyörű volt.
Apró, éles lélegzeteket vett, és a tekintetemet kereste.
– Jól van akkor – motyogta.
Káromkodva végighúztam a kezemet tüsire nyírt hajamon.
– Tetszel nekem. Nagyon. És ha Ian nem bírja ezt elviselni,
akkor csessze meg! Én csak... – Vállat vontam. – Most totál
hülyét csinálok magamból. De nem vagyok hajlandó még egy
percet úgy eltölteni, hogy hetesnek tartod magad, vagy akár
tízesnek, miközben tizenötös vagy, baszki. Valahányszor rám
nézel, olyan, mintha napfelkeltét látnék a hegyekben: a sugarak
bejárnak mindent, szóval, ha valaki sötétben akar maradni, nem
teheti sokáig a közeledben.
Már nem rá néztem. Akkor valószínűleg nem lettem volna
elég tökös, hogy kimondjam ezeket. Inkább a kormányt
bámultam. Valami rácsöppent a kezemre. Felpillantottam. Sírt.
– Ezért hívsz Napsugaramnak?
– Még akkor is bókolok, amikor sértegetlek, Gaby – feleltem
önelégülten.
Rácsapott a vállamra.
– Megérdemeltem.
– Te tényleg... komolyan gondoltad ezeket?
 – Aha – fúlt el a hangom. – Tényleg.
– Tudod, hogy utállak, igaz? – Megragadta a pólómat, és
olyan közel húzott magához, amennyire csak bírt.
– Ó, igen – bólintottam büszkén. – Én is utállak téged.
– Helyes.
– Szuper.
– Oké.
Megrezdült a szája széle.
– Oké.
Csókot nyomtam a szájára.
Gaby a mellkasomra tette a kezét, aztán megmarkolta a
vállamat, majd összekulcsolta a tarkómnál.
– Jóízű vagy.
– Mint a napfény? – poénkodtam.
– Aha – nevetett bele a számba. – Mint a napfény.
Nem vehettem ölbe, pedig semmi másra nem vágytam
jobban. Volt némi potenciál a hátsó ülés ötletében, csakhogy
Gaby nem csupán egy gyors numerát érdemel hátul a kocsiban.
Összefonódott a nyelvünk, a szánk pedig egy ritmusra
mozgott, egyik szédítő csók a másikba folyt.
– Ian azt fogja hinni, hogy kinyírtál – lehelte duzzadt ajkakkal
Gaby. Kibontakozott a csókból, aztán a vállamra tette az állát, és
a nyakamat simogatta.
Borzongva viszonoztam az ölelését, és behunyt szemmel
magamba szívtam a vaníliás vadvirágillatot.
– Ja, biztos.
– Pizza?
– Nem ehetnélek csak téged?
– Miért kell minden pillanatot tönkretenned? – nevetett a
vállamon.
– Ian szerint seggfej vagyok, szóval innentől kezdve akár a
legrosszabbat is feltételezhetjük rólam, nem?
 – Nem vagy az – kuncogott Gaby, aztán elfintorodott. – Csak
néha. Naponta pár órát.
– Jó tudni, hogy ilyen pozitív véleménnyel vagy rólam.
– Mindig – kacsintott. Azzal becsatolta a biztonsági övét,
széttárta a kezét, és elmosolyodott. – Oké, most pedig irány
haza, mielőtt Ian kihívja a zsarukat.
– Nem ez lenne az első eset – horkantottam a motort
beindítva.
– És nem is az utolsó.
– Hát nem.
– Lex? – nyúlt a kezem után.
– Hm? Mi az?
Végképp nem akartam osztozni rajta Iannel.
– Együtt fogjuk elmondani neki... De várjuk meg a hétvégi
családi vacsit, jó? Nehezen fogja lenyelni. Lehet, még tovább
kéne várnunk. Előbb elmondom Blake-nek, ő majd megbeszéli
vele.
– Ahogy szeretnéd, Gaby. Tudod, hogy bármibe belemegyek.
– Bármibe?
– Gaby...
– Kivan a kocsim. Talán megnézhetnéd, mi baja... póló
nélkül... – bólintott. – Egy kis olajat is kenhetnél az arcodra...
nem is! A hasadra! – Összecsapta a tenyerét, amitől totál
berosáltam. – Óóó, rád kenhetem?
– Mégis hogy jutottunk el onnan, hogy elmondjuk Iannek a
kettőnk dolgát odáig, hogy autószerelő műhelyes pornót
játszunk az udvaron?
– Azt mondtad, bármibe belemész. A te hibád.
Megcsókoltam a kezét, aztán bűnbánatosan elengedtem,
amikor leparkoltunk a ház előtt.
Ahogy gondoltam, Ian az ajtóban várakozott aggódó arccal.
– Egyszer majd szuper anyuka lesz belőle – viccelődött Gaby.
 Lassan kicsatolta a biztonsági övét, és kiszállt a kocsiból.
Francba! Nem vennék mérget arra, hogy Ian már tudja, de
amikor átölelte Gabyt, farkasszemet nézett velem.
Ez figyelmeztetés volt.
Láttam már ilyen arcot vágni. És baromi fix, hogy nem akarok
még egyszer látni. Most viszont... nem hátráltam meg. Nem
tehettem. Csak reméltem, hogy a barátságunk túléli, ami
következik.
Nem a magam kedvéért.
Gaby miatt.
Alvásról szó sem lehetett így, hogy Gaby a szemközti
szobában volt. Bakker, mintha megint a szüleimmel laknék, csak
most Ian volt a szülő, és tudtam, hogy nem csupán csalódott
lenne, ha egy ágyban találna vele. A csalódottságot akkorra
tartogatná, amikor már kilökött az ablakon, és végigüldözött az
utcán a kocsijával.
Sóhajtva felnéztem a plafonra.
Gaby holnap este készül randizni Markkal, és ettől kivagyok.
Az egész szitu arra sarkallt, hogy szó szerint lemészároljam a
srácot. Odáig merészkedtem, hogy utánanéztem a gyereknek,
nem pont törvényes módon.
Rendben. Gaby biztonságban van azzal a paraszttal, bár van
pár fura fétise a fazonnak. Szerintem a régi könyvtárak iránti
vonzódás lényegében azt jelenti, hogy hajszálnyira van a
megkattanástól, és hogy diliházba kelljen csukni.
Komolyan remélem, hogy Gaby jó munkát fog végezni, és
lezárhatja vele a dolgot, és marhára továbbléphet.
Most már minden ügyféllel így lesz?
Bizsergett az ujjam, hogy kárt tegyek a pöcsfej
bankszámla-egyenlegében. Azért is bizsergett, hogy megnézzem
Gaby bankszámláit, és rájöjjek, hová megy el az összes pénze.
Meg az összes kajája.
 Úgy falta a pizzáját, mint egy éhhalál szélén álló oroszlán.
Csak három szelet után vett levegőt, és nézett a szemembe.
Amikor megkérdeztem, mikor evett legutóbb, legyintett, és Iant
kezdte kérdezgetni Blake következő meccséről.
Összerezzentem a halk kopogástól az ajtómon. Kinyílt, aztán
Gaby halkan becsukta maga mögött, kulcsra zárta, és
lábujjhegyen odajött az ágyamhoz.
– Van még hely egy főnek?
– Hála istennek, hogy gondolatolvasó vagy – emeltem fel a
takarót.
– Nem te vagy az egyetlen szuperhős ebben a házban.
– Szupergazfickó – helyesbítettem.
– Áh... – sóhajtott bele Gaby a mellkasomba, lágy leheletével
átmelegítve a bőrömet. – Ma délután... amikor azt mondtad,
hogy tizenötös vagyok... – ásított –, és elárultad, miért szólítasz
Napsugaramnak... – táncoltak az ujjai a mellkasomon – ...hát...
te hős vagy.
– Egyszer tényleg megmentettem egy békát.
– Értesítened kellene a hivatalos szerveket, hátha adnak
kitüntetést, vagy ilyesmi.
– Régen volt.
– A hősök halhatatlanok.
– Felelsz vagy mersz?
– Játék az ágyban? Kötél nélkül? Gyengülsz, Mr. Luthor... és a
felelést választom.
– Hányszor gondoltál rám a zuhany alatt?
Belecsípett a mellbimbómba, mire halkan felnyikkantam.
– Ma kétszer, miközben ledörzsöltem magam a
luffaszivacsommal.
– Mondd még egyszer, hogy ledörzsölted magad.
– Nem.
– Francba! Még egy lehetőségnek annyi.
 – Felelsz vagy mersz?
– Merek.
– Merni akarsz, mi? – Gaby felkönyökölt. – Akkor... menj,
kopogj be meztelenül Ianhez, és kérdezd meg tőle, hogy van-e
törülközője.
– Ez naponta megesik. Folyton elfogy a tiszta törülközőm, és
mindig pucér vagyok. Egyéb?
– Hagyd, hogy becsavarjalak egy takaróba öt percre úgy, hogy
nem mozdíthatod a karodat – hunyorgott rám.
– Basszus, dehogy! – Megborzongtam.
– De azt mondtad, hogy mersz. Ez van, nincs kihátrálás!
– Figyi... megnyerted a játékot, úgyhogy alhatunk vagy
szexelhetünk. Részemről mindkettő oké.
– Lúzer.
– Utoljára Ian lúzerezett le. Ötödikesek voltunk. Napirendi
pont törölve.
Gaby „L” betűt formált az ujjaival a homloka előtt, és
nevetésben tört ki.
– Ez most komoly?
– Lex... – Meglovagolt, amitől minden porcikám felélénkült.
– Légyszi!
– Hagyd abba! – sziszegtem. Elkezdett rajtam ringatózni. –
Legyél fair!
Gaby előrehajolt, a haja a mellkasomat cirógatta, a csípője
hozzápréselődött az enyémhez.
– Még mindig nemet mondasz?
– Hmm... – Összekulcsoltam a kezemet a tarkóm alatt. –
Vedd le a sortodat, mozdulj kicsit balra, aztán jobbra, majd fel és
le egy pöttyet, aztán meglátjuk.
– Tényleg el kéne égetned az összes útmutatót.
– Hé! Van, akire ráfér az útmutatás!
– Rám is?
 – Baromira nem. – A fenekébe markoltam. – Őszintén szólva,
ha véletlenül ráesnél a farkamra, az is életem legjobb szexelése
lenne.
– Igyekszem meglátni ebben a romantikát.
– Nem fog menni. Úgyhogy én nem próbálkoznék vele.
Megint megmozdította a csípőjét, amitől sziszegve
elkáromkodtam magam.
– Még mindig nem?
– Oké – morogtam. – Megengedem, hogy három percre
odaszegezz a takaró alá, aztán pipa a merésem, áll az alku?
Gaby bólintott.
– Utána pedig szexet kapok jutalmul, jó sokat, és nem
panaszkodhatsz, amikor megkérlek, hogy engedd szabadjára a
benned rejlő tornászt.
– Komolyan mondom, annyira romantikus vagy, hogy alig
bírom magamon tartani a ruhát – jegyezte meg szárazon.
Rácsaptam a fenekére, aztán behunytam a szememet.
– Jó, készen állok. De a rend kedvéért jelzem, hogy akaratom
ellenére csinálod ezt. Tök hivatalos félelmem van attól, hogy
beszorulok valami alá. Klausztrofóbiának hívják, ami nem
összekeverendő a medortofóbiával, ami nekem nyilván nincsen.
Klausztrofóbiám se lenne, ha Ian nem cipzáraz be egyik
gyerekkori kempingezésünkkor a hálózsákba. Ez nagyban
hozzájárult az irracionális félelmem kialakulásához.
– Az az álló péniszektől való félelem? – Betakarta az elülső
részemet, majd rám ült úgy, hogy a karom az oldalamhoz
szegezve maradt. – Hogy is keverhetném össze a kettőt?
– Honnan tudtad ezt? – hunyorogtam rá.
Gaby fészkelődni kezdett, aztán elpirult.
– Pszichoórán beszéltünk a félelmekről, és hát maradjunk
annyiban, hogy egy bizonyos exem azt mondta, hogy volt egy
barátja, aki ilyentől szenvedett.
 – Kamuzott! – tört ki belőlem a nevetés. – Kérlek, mondd,
hogy Mark fél a saját micsodájától. Attól szebb lenne az életem.
– Sohasem szexeltünk, szóval nem tudom. – Gaby áthajolt
rajtam, és a saját súlyával szegezett az ágyhoz. – Talán csak attól
fél, hogy hirtelen... – Még jobban elvörösödött.
– Jaj, ne csináld már! – fészkelődtem alatta. – Hirtelen
micsoda?
– Hát a hirtelen... ségtől – bólintott. – Tudod, mint amikor az
van, hogy „jaj, minden tök oké a világgal”, erre bumm, jön egy
erekció.
Oltári küzdelem volt visszatartani a röhögést.
– Ja, hát ez nem így működik.
– Nem?
– Talán akkor, ha csontra be vagy állva a Viagrától. Inkább
olyan lassú... emelkedés. Tudod, mint amikor a nemzeti
ünnepeken felvonják a zászlót.
Gaby a szája elé kapta a kezét.
– Ha tovább folytatod, minden nemzeti ünnepről férfiszervek
fognak eszembe jutni – közölte a kezét elhúzva.
– Az elméletem a következő. – Próbáltam Gabyra
koncentrálni a rettegés helyett, hogy csapdába estem. – A jó öreg
Mark éppen az osztály előtt felelt, amikor egy nagyon szexi és
nagyon szingli tanárnő ránézett. És csak ennyi kellett, hogy a te
szavaiddal élve „bumm, erekció” legyen belőle. Életre szóló
trauma lett, mert a gyerekek nevetve mutogattak rá.
– Hűha! Jó elmélet – bólintott Gaby.
– Zseni vagyok, szóval...
– Zseni, aki régen sírt, amikor Ian becipzárazta a hálózsákba.
– A legtetejéig felhúzta a cipzárt az az aljadék, Gaby!
– Oké. – Elhúzódott tőlem. – Ennyi, látod? Nem örülsz neki,
hogy nem tojtál be?
– De igen. Köszi! – A szememet forgattam, amíg kiszabadult a
kezem. – Visszavágó, asszony!
Nevetve leugrott az ágyról. Utánaeredtem, és magamhoz
húztam.
– Csinálhatjuk könnyedén vagy durván.
– Durván szeretem.
– Hát akkor szerencséd van – csókoltam bele oldalról a
nyakába. – Én már ott tartok.
– Felelek – suttogta a karjaim közt megfordulva.
A nyelvem hegyén volt, hogy megkérdezzem a kajáról, a
pénzről, meg mindenről, de... a lelkem mélyén bűntudatom volt,
és nem akartam tönkretenni a pillanatot, úgyhogy a fenekét
megmarkolva felkaptam a levegőbe.
– Milyen érzés, amikor ezt csinálom?
Lerántottam a rövidnadrágját, aztán megcsókoltam.
– Nagyon... jó. – A száját az enyémre tapasztotta egy röpke
csók erejéig. – Felelsz vagy mersz? – húzódott hátra csalóka
vigyorral.
– Felelek.
– Hány lány volt már a hálószobádban?
– Egy – suttogtam. – Az az egyetlenegy.
– Jó válasz.
– Hősies?
– Ne provokálj! – vihogott, és egymásba gabalyodva ráestünk
az ágyra.
 HARMINCHETEDIK FEJEZET

GABY

Seggfej Lex: Felelsz vagy mersz?

Gaby: Felelek.
Seggfej Lex: Van rajtad fehérnemű?
Gaby: Most éppen seggfej üzemmódban vagy? Akkor
majd utána SMS-ezek veled.
Seggfej Lex: Este hét előtt tíz perccel ne várd, hogy
úriember legyek... Totál seggarcra számíts, eltökéltem,
hogy úgy beletaposok az érzékeny női lelkedbe, ahogy
csak tudok.
Gaby: Megjegyeztem. Most pedig hagyd abba az
írogatást, mert randim van.
Seggfej Lex: Felelsz vagy mersz?
Gaby: Komolyan?
Seggfej Lex: Csak még egy kört...
Gaby: Merek.
Seggfej Lex: Jó tudni, hogy most már telepatikusan is
 képesek vagyunk üzenni egymásnak. Pont ezt
hajtogattam magamban, hogy „merj". Csempészd bele
az „erekció" szót a vacsora alatti beszélgetésbe, és
figyeld, mit csinál Mark. Vedd is fel. Add meg a
közönségnek, amit akar, mindig ezt mondom.
Gaby: Nem!
Seggfej Lex: Én engedtem, hogy tegnap este becsavarj
egy takaróba. Mondd ki, hogy „erekció", és te leszel a
hős.
Gaby: Utállak.
Seggfej Lex: Várom a videót. Ne okozz csalódást az
emberiség jobbik felének, Gaby! Gondolj a gyerekekre!
Gaby: Túl messzire mentél.
Seggfej Lex: Bocs, nem hagyhattam ki.

Kitört belőlem a nevetés.

– Minden oké az anyukáddal? – ráncolta a homlokát Mark.
Elképzelhető, hogy hazudtam neki, és azt mondtam, hogy
anya betegen írogat nekem.
Megköszörültem a torkomat, és visszasuvasztottam a
telefonomat a táskámba.
– Szuper. Milyen a szusi?
A tányérjára meredt, amin a lazactekercsek díszelegtek.
– Hát... hideg.
– A szusi az hideg – kommentáltam, és rászúrtam a villámra
egy tonhaltekercset. Mark elfintorodott. – Ha jól sejtem, Carlie
nem akarta, hogy elgyere velem randizni ma este.
Mark a villáját letéve hátradőlt a széken, amitől megfeszült
izmos testén a fekete póló. Mondhatnám, hogy tűrhető
formában volt, de Lexhez képest egy nagy semmi, a nyomába
sem ér.
– Totál kiakadt.
 – Helyes – bólintottam. – Most, hogy már hivatalosan ügyfél
vagy, vegyük át a következő néhány napot. Gondoskodom róla,
hogy néhány alkalommal együtt lásson minket. Valószínű, hogy
elkezd majd gyakrabban írogatni neked, meg véletlenszerűen
felbukkan vagy hívogat. Olyankor ne érj rá. Nem kell feltétlenül
lerázni, csak mondd, hogy sok a dolgod, oké? Ha erőlteti, hogy
lógjatok együtt, mondd azt neki, hogy a jövő hét rendben. Most
elfoglalt vagy, de a jövő hét oké. Ezen a héten nem élsz társasági
életet, tiszta sor?
– Figyelj – sóhajtott fel Mark. – Tudom, hogy elképesztő a
sikerességi rátátok. De az van, hogy... nem látom, mitől fog ez
működni. Rendesen féltékenynek kell lennie rád.
Összeszoruló gyomorral igyekeztem tartani a profi
arckifejezésemet.
– Múltkor működött.
– Igaz – látta be végül.
– Én vagyok a legjobb.
Oké, ezt kamuztam, de muszáj volt bíznia bennem.
– Nincs vesztenivalód – folytattam. – Ígérem, hogy a hét
végére meg fog őrülni érted.
Erre megfeszült, és halovány mosollyal pillantott fel.
– Gondolod?
– Tudom – válaszoltam magabiztosan. – Most pedig ööö...
ami a Szárnysegéd Bt. munkájának a fizikai részét illeti, adódhat
olyan helyzet... – Kinyírom Lexet, mert ez a mondat eszembe
juttatta a beszélgetésünket: bumm, erekció! Neeee! A
tenyerembe köhintettem. – Előállhat egy szituáció... – Nem, ez
még rosszabb. – Varázsütésre felmerülhet egy helyzet... –
Tessék, így már jobb. – Amikor meg kell, hogy érintselek. –
Megint a rossz rész... – Vagy csókoljalak. – A gondolattól is
hánynom kell. – Nem rettenhetsz meg, ha ez megtörténik,
rendben?
 Vállat vont.
– Mark?
– Jó.
– Szuper – sóhajtottam fel megkönnyebbülten. Tényleg
seggfej. Rosszabb, mint amilyen Lex valaha is volt. Össze sem
lehet őket hasonlítani! – Szóval, van valami... dolog, amiről
tudnom kell? A szexualitásodat illetően?
Mark jéggé dermedt ültében. Aztán reszketni kezdett, majd
megmarkolta a villáját, és úgy rátámadt vele a szusijára, mintha
hónapok óta nem evett volna.
– Egyáltalán semmi? – erőltettem.
– Semmi – közölte hallal teli szájjal.
– Akkor jó! Elképzelni sem tudod, mennyi furcsaságba
botlunk. Tudod, olyanokba, akik nem tudnak csókolózni,
viszolyognak a lábaktól, vagy... – megköszörültem a torkomat –
...félnek az izgalmi állapottól... az erekciótól.
Marknak a torkán akadt egy falat hal. A vízért nyúlt, és
szójaszósz fröccsent a szájából a tányérra.
– De jó tudni, hogy neked nem kell ilyesmikkel megküzdeni.
Ugye, Mark?
– Semmit sem írtam az adatlapomra – nézett rám résnyire
szűkült szemekkel.
– Ilyen a Szárnysegéd Bt. – villantottam rá egy műmosolyt. –
Nekünk az a dolgunk, hogy azt is tudjuk, amit nem írsz le.
Elfordította a fejét.
– Ez a kis problémád... problémát jelent majd? – érdeklődtem
a „kis” jelzőt hangsúlyozva.
– Nem – vágta rá a kelleténél kicsit gyorsabban. – Nem.
Esküszöm, hogy nem az van, amire gondolsz.
– Nem gondolok a péniszedre, szóval igazad van.
– Hanyagolhatnánk a témát? – könyörgött olyan
kétségbeesetten, amilyennek még sohasem hallottam.
 De hát azt sem tudtam, hogy varázsszó lehet az erekció.
Mindennap tanul az ember valami újat.
– Oké – töröltem bele a kezemet a szalvétába. – Akkor holnap
odaugrom az első órád előtt a teremhez, hogy lásson minket,
onnan pedig a reakciójától függően folytatjuk, jó?
Mark szusival teli szájjal hezitált.
– Jó.
Tele volt a szája, és hirtelen magam előtt láttam, ahogy
megcsókolja Carlie-t. Kis híján elhánytam magam. Undor ült ki
az arcára, mert visszatartotta az öklendezést, aztán lenyelte a
falatot.
– De ha nem működik a dolog, akkor visszakapom a
pénzemet, ugye? Így van?
Mélyet sóhajtva felálltam.
– Nézd, Mark! Vagy kell a segítségünk, vagy nem. Aláírtál egy
szerződést, ami legalább egy hétig köt téged. A hét nap leteltével
visszakapod az előleget, ha nem vagy elégedett, de ennyi.
Felhorkantott.
Mit láttam én valaha benne?
– Szóval? – fontam karba a kezemet.
– Rendben. – Megtörölte a száját a szalvétával, mielőtt felállt.
– Holnap reggel találkozunk. Abban a pillanatban, ahogy felállt,
elkerekedett a szemem, és nem bírtam levenni a sliccéről.
– Ó... – nyeltem egyet. – „Helyzet” van.
– Priapizmusnak hívják – morogta megint a székre rogyva. –
Nem miattad – vetette oda úgy, mint egy tőrdöfést.
– Tehát... – Kicsit visszatartottam az önelégült vigyoromat. –
Ez egy újabb ok, amiért szükséged van a... segítségünkre?
Jaj, istenem! Még mindig ott van. Az asztal alatt ólálkodik.
Nem tudtam másfelé nézni. Mintha arca lett volna! Arca!
Felkaptam a fejemet, hogy Mark szemébe nézzek.
– Sima vérkeringési zavar.
 – Úgy is mondhatjuk – suttogtam.
– Megesik, ha kiakadok vagy ideges vagyok – mérgelődött. –
Vagy ha beindulok. Csak... erőfeszítésbe kerül kontrollálni, jó?
Főleg Carlie közelében.
– Hé! – emeltem fel mindkét kezemet. – Lehet, hogy tetszeni
fog neki! Tudod, a fenébe az egész „tetszem, nem tetszem”
játszmával meg mindennel.
Mark megadóan bámult rám.
– Vagy... – próbálkoztam tovább. – Elintézhetnénk, hogy az
első közös randitok egy étteremben legyen, ahol jó hosszú fallo...
ööö abroszok vannak? Vagy sötét környezet? Úgy értem, nulla
fény?
– Gaby – fújta ki hangosan a levegőt. – Ne vedd sértésnek, de
végképp nem akarok veled arról beszélni, hogy nem tudom
kontrollálni a... dolgokat. – Elkáromkodta magát. – Pláne egy
ilyen mellett, mint te – tette hozzá.
– Egy ilyen mellett, mint én?
– Igen. – Összeszorította a fogát. – Pont egy ilyen mellett. –
Egy pillanatra eltorzultak a vonásai. – Egy szűzkurva mellett. Mi
van, csak sportolóknak teszed szét a lábadat? Mert nekem aztán
soha.
Gondolkodás nélkül felkaptam a vízzel teli poharamat az
asztalról, és a képébe löttyintettem a tartalmát.
– Mi a franc? – ordította felugorva.
– Tudod, mit? – Megfogtam az ő poharát is, és
megismételtem a mozdulatot. – Két másodperccel ezelőtt
hivatalosan is lejárt a szerződésed. Nem kellesz ügyfélnek. Se
most, se máskor!
– Fenéket! – mordult fel. – Jó pénzt fizettem! Perelni fogok!
– Próbáld csak meg! – kiabáltam vissza, azzal kicsörtettem az
étteremből.
Könnyek csorogtak végig az arcomon.
 Túlságosan dühös voltam.
Túlságosan megbántott.
Túlságosan... mindenféle, hogy bármit is reagáljak könnyeken
kívül.
Nem mintha még mindig tetszett volna Mark. Csak betaláltak
a beszólásai. Ugyanezeket a beszólásokat kaptam végig a
gimiben a féltékeny csajoktól, akik azt hitték, hogy több van
köztünk Iannel, mint barátság. Mark pedig... amikor nem
feküdtem le vele, elhidegült tőlem, később pedig megcsalt, és
engem hibáztatott a hűtlenségéért. Mondván, hogy amúgy is
nyilván Iannel szoktam szexelni.
És ami még rosszabb, hogy egy gyenge pillanatomban, amikor
azt gondoltam, túlesek a szexen, jött Lex. Az ínséges időkben
mindig Lex került képbe. De akkor csak azért, hogy az addigi
felületes karcolásból mély sebet csináljon azzal, hogy ő is
lepasszolt, és keresett magának másik lányt, aki még hajlandóbb
volt.
Minden kételkedésem, amit valaha éreztem önmagámmal
szemben, teljes erővel tört a felszínre, amikor beültem a
kocsimba, és elfordítottam a kulcsot. Tudtam, hogy már más
ember vagyok. Tudtam, a szavak mégis még mindig képesek
voltak fájdalmat okozni. Mark szavai emlékeztettek rá, hogy
milyen hülye voltam, és milyen könnyen bedőltem a szavaknak,
ahelyett, hogy a tettekre figyeltem volna. Ami tiszta őrület, mert
Lexnek inkább a tetteibe estem bele, mint a szavaiba. A szavai
mindig kegyetlenek voltak, ám a tettei?
Amikor beteg voltam, ápolt.
Amikor szükségem volt rá, ott volt.
Mindig is ott volt. Érzelmileg talán nem, de fizikailag igen.
Minden egyes alkalommal mellettem volt, amikor szükségem
volt rá. Én pedig hazudtam neki.
Megint elfordítottam a kulcsot.
 Nem történt semmi.
– Gyerünk! – próbálkoztam ismét. Semmi. Ne most! –
Gyerünk, kicsim. Meg tudod csinálni!
De nem tudta.
Meghalt a kocsim.
A lámpa sem működött.
Semmi.
Miért lett rosszabbul a kocsim, amióta visszajöttem a boltból?
Káromkodva kinéztem az ablakon. Megláttam Lexet, zsebre
vágott kezekkel engem bámult.
Az arcomon csordogáló kis könnyecskékből hirtelen özönvíz
lett, durva bőgésbe kezdtem.
 HARMINCNYOLCADIK FEJEZET

LEX

NEM SZÁMÍT LESKELŐDÉSNEK, ha valaki véletlenül pont annál

az étteremnél lófrál, sétáltatja a képzeletbeli kutyáját, vagy
éppen próbál ki egy új bárt a környéken, ahol a
majdnem-barátnője van.
Igaz?
– Idióta.
Sohasem voltam olyan srác. Bakker, mindig is nyilvánosan
kifiguráztam az olyan srácokat! Úgy tűnik, Gabytól
becsavarodtam. De az nem kémkedés, ha ellenőrzöm, jól
dolgozik-e.
Abból, hogy nem akartam, hogy a Szárnysegéd Bt.-nek
dolgozzon, hirtelen az lett, hogy olyan elsöprő sikert kívántam
neki, ami még Iant is lenyűgözi.
A legjobb kiképzést adtam neki, amit csak tudtam.
Most pedig ott ült azzal a faszkalappal, az túl közel hajolt
hozzá, és rátette a kezét az asztalra, túl közel a Gabyéhoz.
 Ha lett volna nálam kés, bedobom. A szarevő képébe.
Helyette nézhettem őket együtt.
Annyi jó volt a dologban, hogy megnevettettem Gabyt az
SMS-eimmel. Meg láthattam, hogy a gyereknek tényleg van egy
picinyke problémája azzal, hogyan hasson a testére a tudatával.
– Nyugszik a fiú – kuncogtam, majd kis híján feldobtam a
pacskert, amikor felállt, és az egész kicseszett étterem előtt
sátrazott a gatyájában.
A tévében kellett volna közvetíteni.
Gabyn látszott, hogy próbálja visszatartani a nevetést. Utána
úgy tűnt, veszekszenek, miután a gyerek leült. Akármit is
mondott, eléggé felhúzta vele Gabyt ahhoz, hogy vizet öntsön a
képébe.
Kétszer is.
Aztán Gaby kiviharzott az étteremből, és se jobbra, se balra
nem nézve a kocsijához rohant.
Ami nem indult.
Ha vehetnék neki egy kocsit úgy, hogy ne akadjon ki rám
miatta, simán vennék. De hol találnék akkora dobozt, amibe
belefér egy autó? És mit csinálnék vele, odaraknám a
kukoricacsemege mellé, hogy jaj, megláttam a Tescóban, és
gondoltam, talán rád fér?
Nemcsak Ian herélne ki, de Gaby meg túl büszke ahhoz, hogy
elfogadjon egy ilyen nagy ajándékot.
A pasik amúgy sem szoktak a barátnőjüknek kocsit venni.
Igaz?
Atyagatya! A barátnőm. Ba-rát-nőm. Mikor történt ez? És
miért nem tojtam be tőle? Pont az ellenkezője van. A fellegekben
járok, mintha kis Red Bull-szárnyakat növesztettem volna.
Basszus!
A kocsi nem volt hajlandó elindulni. Vigyorogva
odakocogtam, és bekopogtam az ablakon. Csak akkor vettem
észre, hogy sír.
– Gaby?
Lehúzta az ablakot. Kinyitottam az utasoldali ajtót, és
beszálltam mellé. Rögtön a karjaimba vetette magát, zokogva.
– Jaj, Napsugaram... – Magamhoz szorítottam. Ott terjengett
a levegőben az epres tusfürdője illata. – Ijesztő lehet az a pöcs.
Még keservesebben sírt.
– Korai volt? – motyogtam bele a hajába, és izzadni kezdtem
a teste melegétől. – Nézz rám, Napsugaram!
Végre kibontakozott az ölelésből.
– Csak... az van, hogy totál seggfej – nézett rám vörös
szemekkel.
– Jól ismerem a fajtáját – feleltem lágyan, és letöröltem a
még mindig patakzó könnyeket a bársonyos arcáról. – Szerintem
én voltam köztük a király.
– Voltál? – cukkolt egy újabb szipogás kíséretében.
– Ja, hát a seggfejek alapszabálya a következő. – A
mellkasomhoz húztam úgy, hogy átemeltem a lábát az üléseket
elválasztó konzolon, így már teljesen az ölemben volt. – Naponta
legalább háromszor seggfejnek kell lenni. Nem untatlak több
számadattal, de léteznek grafikonok és egy technológiailag
nagyon modern számítógépes rendszer, ami számontartja az
egymás közötti toplistánkat. Úgy tűnik, hogy Mark most az élre
tört, hmm?
– Igen – sziszegte Gaby. – Tudod... érzékeny ponton talált be,
amikor épp nem volt rajtam a páncélom. Mert ha az ember fel
van készülve a csapásra, akkor kivédi, de ő eltalálta az államat,
és még bevitt pár jól irányzott balhorgot is pluszban.
– Te... te most tényleg bokszhasonlattal magyarázod meg a
történteket? – Elhúzódtam, és rámeredtem.
– Fura, de azt hiszem, ja – ráncolta a homlokát.
– Szexi. – A haját félresimítottam az arcából. – És mégis
milyen balhorogról beszélünk? Tipikus sértegetésekről, amik
minden nő önbizalmát rombolják, vagy övön aluli ütésekről?
– Övön aluliakról – fújta ki Gaby a levegőt. – Olyanokról,
amikre nem voltam felkészülve. Olyanokról, amik arról szóltak,
hogy nem raktam ki mindenemet a gimiben, és hogy most már
biztos mindenkinek szétteszem a lábamat, de főleg
sportolóknak. Mindig is féltékeny volt Ianre, csak most annyira
gonoszul mondta. – Elernyedt az ölemben, átkarolta a
nyakamat, és lassú köröket kezdett rajzolni a mellkasomra.
– Vizet öntöttem a képébe, és lényegében közöltem vele, hogy
nincs szükségünk rá, mint ügyfélre – sóhajtott fel. – Perrel
fenyegetőzött.
– Azt szeretném én látni. – Kipréseltem magamból egy
nevetést.
– Nagyon drága ügyvéddel rakattuk össze a papírokat. Idióta,
ha azt hiszi, hogy beperelhet minket.
– Én is ezt mondtam, de mi van, ha leleplezi, hogy ti
csináljátok Iannel? Vagy ami még rosszabb, engem leplez le? Mit
csináljunk? A Szárnysegéd Bt. főleg azért működik, mert titkos.
– Mondasz valamit, de... – kezdtem lassan, nehogy elijesszem
a szavaimmal. – Mi a legrosszabb, ami történhet? Továbbra is
ott lesz a telefonos alkalmazás, csak egyszerűen abbahagyjuk a
Szárnysegéd-szolgáltatást.
– De hát te meg Ian imádtok szárnysegédek lenni! – húzódott
el tőlem Gaby.
– Iant lefoglalja, hogy gyereket csináljon Blake-kel –
jelentettem ki, mire elfintorodott. – És ha nem vetted volna
észre, nem feltétlenül lelkesedem már én sem, hogy más
lányokkal csókolózzak.
– Nem? – Halovány mosolyra húzódott a szája. – Miért nem?
– Meleg vagyok – vontam vállat.
– Lex!
 Kuncogva még szorosabban magamhoz húztam.
– Van egy nagyon bomba csaj, aki egyszer szexi koboldnak
öltözött... lényegében már a sziánál megfogott.
– Azt mondtam, hogy szia?
– Komolyan azt hiszed, hogy emlékszem ilyen szarokra? A
melleket látom, ami nem pont a legromantikusabb dolog, Gaby.
Szexelni akartam veled, nem titkokat sugdosni vagy egymás
lábkörmét kifesteni.
– Jaj, de kár! Olyan szívesen kifestettem volna a
lábkörmödet! Ez az egyik szexfantáziám.
– Óóóó... – Megnyaltam az arcát, amitől kitört belőle a
nevetés, és fészkelődni kezdett az ölemben. – Mesélj még erről!
– Lex! – Mellbe bökött. – Gáz vagy.
– Ezt tartsd észben! – Puszit nyomtam a feje búbjára. –
Amúgy meg a kocsid egy darab szar. Mostantól az enyémet
vezeted, én meg majd kétkerekűvel járok.
– Neked van biciklid?
– Kétkerekű alatt a Ducatimat értem.
– Ja – pirult el Gaby. – Nem tudtam, hogy motorozol.
– Többnyire a garázsban áll, mert maradjunk annyiban, hogy
túl sok motoros balesetet láttam. Amúgy is, miféle
szupergazfickó jár motorral?
– Riddler?
– Dehogy.
– Gondolkodom rajta.
– Szólj, ha megvan a válasz – sóhajtottam. – Addig is szedd
össze a szarjaidat. Hazaviszlek, és engedek neked fürdővizet.
– Tényleg? – élénkült fel.
– Bocsi. Így, hogy ilyen képet vágsz, nem tudok neked
hazudni – segítettem neki kiszállni –, nem áll szándékomban
beengedni a kádba, ameddig nem voltam benned, és nem
töröltem ki a fejedből az összes Mark-emléket.
 Elvörösödött az arca.
Pont akkor pillantottam fel, amikor Mark kijött az étteremből.
– De először... – Otthagytam Gabyt, és odacsörtettem
Markhoz. Legalább tíz centivel magasabb vagyok nála, és
szerintem részegen is lenyomnám. – Hé, Mark!
– Ismerjük egymást? – nézett fel rám hunyorogva.
– Hát most majd megismersz – válaszoltam önelégült
félmosollyal.
– Mi a...
Akkorát húztam be neki, hogy belefájdultak a bütykeim.
Alaktalan masszaként rogyott a földre, az orrából pedig vér
csörgedezett.
Mélyet sóhajtva fölé hajoltam.
– Ha még egyszer tiszteletlenül bánsz a csajommal,
gondoskodom róla, hogy egész életedben zacskóba kelljen
hugyoznod. Okkké, tökfej?
Marknak könnybe lábadt a szeme, de nem mondott semmit.
– Ugyan, Gaby! Nem ér annyit, hogy időt pazarolj rá. Ja, és
Mark? Erekció! – kiáltottam fel olyan hangosan, ahogy csak
bírtam, aztán Gabyért nyúltam. – Most már remélhetőleg
minden egyes merevedésnél emlékezni fog az érzésre, amikor
behúztam neki egyet. Csak remélni lehet, hogy ez az élmény elég
traumatikus ahhoz, hogy pszichésen megeddze.
Magamhoz húztam Gabyt, és megpusziltam a fejét.
– Hős vagy – suttogta, és felmosolygott rám.
– A héten már másodjára. Ez azt jelenti, hogy plusz szexidőt
kapok? Kezdjünk el táblázatot vezetni? A biztonság kedvéért.
Tudod, hogy számontartsuk.
Erre adott egy gyomrost.
Vicces, hogy valami megváltozott, de valami meg pont
ugyanolyan maradt.
Hála istennek!
 HARMINCKILENCEDIK FEJEZET

GABY

LEX VÁLTIG ÁLLÍTOTTA, hogy nem fáj a keze, de a kék-zöld

foltok nem hazudtak. Amikor Ian rákérdezett, Lex kínos
részletekbe bocsátkozva elmesélte Markot, és egyúttal
tájékoztatta Iant, hogy át fogja írni az egész, a férfi ügyfelekre
vonatkozó programot. Nem akarta kockáztatni, hogy még egy
Mark-féle bekerüljön a rendszerbe, és mi segítsünk neki
megszerezni egy olyan lányt, akit nem érdemel meg.
Egész héten ezen dolgozott. Alig láttam. Kivéve, amikor kaját
vittem neki, amit úgy evett meg, hogy oda sem nézett.
Végre eljött a hétvége, amikor programozási szabadságot vett
ki, így mindannyian elmehettünk a családomhoz vacsorázni
Bellevue-be. Ian vezetett, én ültem az anyósülésen, Lex pedig
hátul. Ez rendben lett volna, ha nem kapom rajta folyton, hogy
engem bámul a visszapillantóban.
Szerencsére Iannek rossz kedve volt, mert Blake idegenben
játszott. Csak a meccs közvetítésére figyelt a rádióban, és a
napokat számolgatta, mikor jön haza, hogy együtt lehessenek.
A nagy játékosból olyan srác lett, akire már rá sem ismertem.
Reggel kérdezősködött nálam jegygyűrűkről, amitől Lex
félrenyelte a kukoricapelyhet, majdnem Heimlich-műfogást
kellett alkalmaznom.
– Na... – szólalt meg Ian a szüleim utcájába kanyarodva. –
Hogy alakul az új program, Lex?
– Jól.
Megfordultam, hogy lássam Lexet. Kimerültnek tűnt.
Utáltam, hogy mennyire hiányzik az ágya, de koncentrálnia
kellett. A különalvás pedig jól jött... jól jött, mert Ian állandóan
ránézett éjszaka.
– Belefutottam pár zsákutcába, de rendben lesz – folytatta
mély, reszelős hangon. Mindig ilyen, amikor fáradt. De
jesszusom, még fáradtan is elképesztően néz ki! – Még két napra
van szükségem, max.
– Helyes – fújta ki magát Ian. – Gaby?
– Hmm? – Gyorsan előrefordultam, de csak félig, hogy a
szemem sarkából lássam Lexet.
– Örülhetsz, Mark nem próbálkozott semmivel.
– Ebben nyilván benne van, hogy Lex majdnem kinyírta –
horkantottam fel nevetve.
– Ha ott lettem volna, még rosszabbul jár – fogta meg a
kezemet Ian.
Lex tényleg morgott egyet a hátsó ülésen? Megkockáztattam
felé egy pillantást. Ökölbe szorult a keze, és lassan tikkelni
kezdett az állkapcsa.
– Hát ööö... – Elhúztam a kezemet Iantól. – Lex ellátta a
baját. Tudod, milyenek a szupergazfickók... – igyekeztem oldani
a feszültséget a kocsiban.
Nem működött. Sőt, talán még rontott is a helyzeten, mert
Ian még jobban szorította a kormányt, Lex pedig spontán
érdeklődést mutatott az elsuhanó fák iránt. Történt közöttük
valami? Hirtelen elfogott a szorongás, hogy Lex megszegte az
ígéretét, és mondott valamit Iannek. Összeszorult a gyomrom.
– Na – próbálkoztam megint. – A szüleim nagyon fognak
örülni, hogy mindannyian eljöttünk.
– Alig várom, hogy rendes kaját egyek. Remélem, tamale lesz,
vagy lépek – jegyezte meg Lex elgyötörten.
– Gaby anyukája csak ünnepekkor csinál tamalét – kontrázott
Ian. – Hidd el, próbáltam rávenni legutóbb, hogy csináljon
nekem, de azt mondta, hogy csak különleges alkalmakra szokott.
– A házassági évfordulójuk elég különleges alkalom –
hangsúlyoztam.
Éreztem, hogy ez egy verseny, ki tudja jobban felhúzni a
másikat, Ian féltékeny lett a kapcsolatunkra Lexszel? Észrevette,
hogy nem veszekszünk? Jaj, ne!
– Tamale, vagy nem megyek be. Bocs, Gaby!
– Ne legyél már ilyen gyerekes, Lex! – A szememet forgattam.
– Amúgy szóltam anyának, hogy csináljon.
– Mi? – Ian leparkolt a ház előtt. – Felhívtad, és kaját kértél...
Lex miatt?
– Azért, mert Lex fantasztikus – szólalt meg Lex a széles
vigyorral, ami a védjegye. – Ne már, Ian! Mindennap mondom
neked, hogy milyen fantasztikus vagyok, és most dühös vagy,
amiért valaki végre magától észrevette?
– Jobban idegesítesz, mint máskor – vágta be az ajtót Ian egy
lesújtó pillantás kíséretében.
– Mindig akkor mondod ezt, amikor a legjobb vagyok.
Összezavarsz.
– Ez igaz – helyeseltem.
– Állj! – emelte fel mindkét kezét Ian közöttünk. – Mi a fene
ez? Mondtátok, hogy rohadt békemegállapodást kötöttetek, de
őszintén szólva halálra ijesztetek vele! Ne csináljátok már,
hogy... mosolyogtok egymásra!
– Nem mosolygunk! – védekeztünk.
– Még mindig ööö... hülye – jelentette ki Lex bénán.
Igyekeztem visszafojtani a felmordulásomat és a „mi a franc?”
nézésemet.
– Lex pedig seggfej. Mindig seggfej.
– Tényleg az vagyok – bólintott Lex. – Ma reggel is mondta.
Amikor elkapott a folyosón, és belemarkolt a seggembe, de
mindegy!
– Bakker! – Lex mögöttünk slattyogott, ahogy szokott... mint
egy felesleges harmadik. Hogy nem vettem ezt észre korábban?
– Az elmúlt három hétben többször kiabálta a nevemet, mint...
valaha.
Szuggeráltam az arcomat, hogy ne vörösödjön el. Szerencsére
anya már az ajtóban állt, gyorsan kitárta, és kiugrott, hogy
megölelje Iant.
– Jaj, mijo!Megnőttél!
– Haha, múltkor is ezt mondtad! – Ian viszonozta az ölelését.
Mindig is olyan volt neki, mintha az anyukája lenne. Az
egyetlen anyafigura, akit igazán ismer.
– Akkor is igaz volt, jóképű fiacskám. – Anya hátrahúzódott,
és belecsípett Ian arcába. – Hol van Blake?
– Hülye röpimeccsen – horgasztotta le a fejét Ian.
– Ó!
Anya copfba fonta hosszú fekete haját. Hátradobta a válla
fölött, és betessékelte Iant az ajtón.
– Ételre van szükséged. Attól jobban leszel – mondta Iannek,
aki elhúzott a konyha felé, ott hagyott minket Lexszel az ajtó
előtt.
– Mi folyik itt? – Anya felemelt kézzel megállított bennünket.
– Hadd halljam!
– Öhhh... – Lex elkerekedett szemekkel bámult anyára, majd
rám.
– Gabrielle Francesca Sava!
Lex mögé bújtam.
– Gyáva! – sziszegte Lex, és próbált lerázni.
– Te! – bökött anya Lex felé az ujjával. – Te... – Előrehajolt,
és beleszagolt a levegőbe.
– Anya! – vinnyogtam.
– Te... – Anya szeme résnyire szűkült. – Te együtt voltál a
lányommal!
Lex nagyot nyelt. Éreztem. Talán reszket is?
– Igen, asszonyom, de senki sem tudja... még Ian sem. De el
fogom mondani neki, csak az ön lánya időt kért. Ő fontos nekem.
Nagyon. És Ian is fontos. Szeretném ezt jól csinálni, ezért kérem,
hogy ne mondjon semmit, ameddig nem állunk rá készen.
– Örülök, hogy jót akarsz Gabynak és Iannek is –
egyenesedett fel anya mosolyogva. – Lakat lesz a számon. Most
pedig fuss be a konyhába, fiatalember, és keresd meg a
tamalédat!
Lex elhúzott mellőlem, mielőtt megállíthattam volna, így ott
maradtunk anyával az ajtó előtt egymásra bámulva.
– Gabrielle – tárta szét a karját sóhajtva. – Neked ő nem csak
„fontos”, ugye?
Nem is tudtam, mennyire visszafogtam magam, ameddig
végre el nem engedhettem, anyához bújva.
– Nagyon-nagyon teszik. Azóta tetszik, hogy...
– Jaj, mija! Még mindig emlékszem, amikor négy éve
beviharzottál a házba, és meséltél róla. Tudom. – Néhányszor
megpaskolta a fejemet, aztán abbahagyta. – Ian... neki ez nem
fog tetszeni.
– Tudom, anya – feszültem meg ismét.
– Jól van. Óvatosnak kell lenned – bontakozott ki az
ölelésemből.
 – Megéri Lex, hogy elveszítsd miatta a legjobb barátodat?
Nem válaszoltam.
Hogyan is válaszolhattam volna?
Nem volt fair a helyzet. Dühített, amiért Iannek ekkora
hatalma van a kapcsolataim felett, de közben tudtam, hogy ez
tök logikus. Ő tulajdonképpen a bátyám. Senkit sem talál elég
jónak, ráadásul első kézből tudja, hogy Lex mekkora hímringyó.
– Mija – kacagott anya. – Ne emészd magad, minden
megoldódik. Menj, egyél!
Az a válasz mindenre. A teli has.
Megdörzsöltem az enyémet, és elindultam a konyhába.
– Anya?
Minden tele volt kajával. Hogy engedhetik ezt meg
maguknak? Az összes pénz, amit keresek, élelmiszerekre megy
el, de ez túl sok. Nem keresek eleget ahhoz, hogy forró mexikói
ételek gőzölögjenek több asztalon.
– Jaj, Gaby... – vont vállat anya. – Csodálatos dolog történt.
Ian felajánlotta tegnap, hogy bevásárol. Mondtam neki, hogy
elintézem egyedül, de szerette volna, hogy elfogadjuk ajándékba
a házassági évfordulónkra!
Könnybe lábadt a szemem.
Basszus, Ian! Muszáj volt elkövetnie valami kedvességet, hogy
megint eszembe juttassa, miért szeretem annyira. Hogy miért
olyan, mintha a bátyám lenne.
Hogy miért nem veszíthetem el... bármi történjék is.
 NEGYVENEDIK FEJEZET
LEX

– MÉG SOHASEM TALÁLKOZTAM olyan tamaléval, amit ne

pusztítanék el.
A negyedik adagot vettem el. A másik kezemben
kukoricasörrel egyensúlyozva csatlakoztam Gaby apjához,
Earlhöz a nappaliban.
– Te együtt hálsz a lányommal? – kérdezte anélkül, hogy
felnézett volna.
Szerencsére nem volt sem étel, sem ital a számban, bár a
fulladásos halál marhára kellemesebb kilátásnak tűnt, mint ez a
beszélgetés.
– Uram, nem tudom, hogy Gaby mit mondott önnek, de...
– A feleségem. Már gyanakszik egy ideje. Azt mondja, hogy
ma be is bizonyítottad azzal, ahogy Gabyt bámulod.
Letettem a sörömet, lenéztem a padlóra, majd megint fel rá.
Sötét, de őszbe hajló bajusz a szája fölött. Rövidre nyírt fehér
haj, erős, jól táplált testalkat.
– Uram, én kedvelem a lányát, de...
– Marie mesélte. – Intett, hogy hajoljak közelebb. – Azt
hiszem, nem kell megöljelek. Ian majd elvégzi helyettem a
munkát. Így az én kezem tiszta marad.
– Vásárra vinné a fogadott fia bőrét?
– Ő jobban bírná a börtönt, mint én.
– Helyesebb, úgyhogy tönkretennék. Ön pedig idős és szenilis
– szóltam be önelégült félmosollyal. Gaby apukája kuncogva
legyintett. Megtörtem a feszültséget. – Szerintem max. két napig
bírná.
– A srác huszonnégy óráig sem húzná.
– Mi lenne, ha csak beküldenénk Iant, és fogadnánk a
túlélésére?
– Hova küldenétek be? – jött be Ian.
Egyikünkről a másikunkra nézett.
– Börtönbe – válaszoltuk kórusban.
– Kit nyírtam ki?
– Senkit – bámult rám Earl. – Egyelőre.
– Tudjátok... – álltam fel a hasamat paskolva –, inkább
megyek, megkeresem a mosdót.
Kiiszkoltam a nappaliból, és majdnem nekimentem Gabynak
kétségbeesett menekülésemkor.
– Hűha! – nézett fel rám oldalra biccentett fejjel. – Mitől
kerekedett így el a szemed?
– Itt az őszinteség pillanata, Gaby! Apukádnak volt köze
valaha is a mexikói maffiához?
– Apukám a fegyvertartás korlátozására szavazott – ráncolta
a cuki kis homlokát.
– Hát, lehet, hogy megváltozott a véleménye. – Megkerültem
Gabyt. – Gyorsan le kell lépnem. Megijeszt az egész börtönös
meg fogadásos téma.
– Börtön? – nevetett Gaby. – Börtönnel fenyegetőzött?
– Nem – fordultam meg mosolyogva. – Ez csak a sorok között
volt a gyilkosság kapcsán. Halál! Biztos feldarabolva gondolta.
 Gaby a szája elé kapta a kezét, és fojtott röhögés szakadt fel
belőle.
– Ó, szerinted ez vicces?
Bólintott, mire rátámadtam, és ölben végigcipeltem a
folyosón.
– Hol a szobád?
– Az első jobbra – sikkantotta.
A gyerekkori szobájában állítottam talpra.
– Gaby... – ciccegtem. – Könnyű bejutás? Földszint? Akár
létra nélkül is beszambázhattam volna ide. Basszus, bár
Bellevue-ben maradtam volna, hogy egy gimibe járjunk! Sokkal
könnyebb lett volna a dolog.
– Sok házba bemásztál, mi? – kérdezte az ajtófélfának
támaszkodva széles mosollyal és boldog szemekkel.
Imádtam így látni.
– El sem tudod képzelni. – Hanyatt vágódtam az ágyán, és
hangosan kifújtam magam. – Megmutathatom a szilánkok
nyomait. A falmászás nem gyengéknek való, Gaby.
– Jó tudni – nevetett.
A szívemig hatolt a nevetése. Lazán az ágyhoz jött. Amint
leült, az oldalához húzódtam, és fölé tornyosultam. Olyan
kétségbeesetten meg akartam érinteni az ajkát, hogy teljesen
megfeledkeztem a nyitott ajtóról.
– Gaby – köszörülte meg a torkát az anyukája az ajtóban. –
Van egy perced?
Gyorsan elhúzódtam Gabytól, mintha szex közben kaptak
volna rajta minket. Az anyukájának mosolyra húzódott a szája
széle. Legalább egy rajongóm van.
A kutyát nem vagyok hajlandó beleszámolni, mert az a
seggembe szagolva otthagyott, mintha csekély értékű ember
volnék.
– Mindjárt jövök.
 Gaby lehúzta a pólóját vékony testén, és remegő lábakkal
elindult az ajtó felé. Annyira cuki volt. Megmozdított bennem
valamit, valami erőset az, hogy ilyen hatással vagyok rá.
Néhány percig még bent álldogáltam a szobában, aztán
rájöttem, hogy tényleg ki kell mennem a mosdóba. Sóhajtva
kiléptem, és vakon elindultam a folyosón, hátha találok egy
fürdőt.
Két jobb kéz felől nyíló ajtó után megtaláltam, amit kerestem.
Öt perc múlva készülődtem, hogy visszamenjek Gaby
szobájába, amikor sugdolózás ütötte meg a fülemet.
– Anya! Szeretlek titeket. Hadd segítsek!
– Ez túl sok, mija – válaszolta lágyan Gaby anyukája. – Nem
adhatod nekünk folyton az összes pénzedet. Nem eszel. Csont és
bőr vagy! Még ételt is hozol nekünk! Úgy nézünk ki, mint
akiknek ételre van szükségük?
– Igen! – Gaby felemelte a hangját. – Úgy! Neked
gondoskodnod kell apáról, és tudom, hogy mindketten fáradtak
vagytok. Ez csak addig tart, amíg nem talál magának valamit!
– Talál valamit, Gaby! De neked addig is saját magadról kell
gondoskodnod. Nem mintha nem tartanánk nagyra azt, amit
teszel értünk. Mert igen. Nagyra becsüljük, hogy ennyi áldozatot
hozol, de aggódom érted. – Az anyukája nagyot sóhajtott. –
Apád tényleg talált magának egy kis munkát az új fehérneműbolt
építésénél a plázában. Nem valami nagy a fizetés, de jó lesz.
– Építőmunka? – kérdezett vissza Gaby. – Anya, ő ennél
sokkal különb!
– Tudom. De azt tesszük, amit tennünk kell. Most pedig vedd
vissza a pénzzel teli borítékot, töltsd fel az éléskamrádat, és
vegyél magadnak új ruhát.
– De...
– Mija! – szólalt meg szigorúbban. – Tedd, amit mondok,
különben elárulom Iannek!
 Csend lett. Aztán...
– Szeretlek, anya.
– Én is téged, mija.
Gyorsan hátráltam néhány lépést, majd végigszaladtam a
folyosón, nehogy lebukjak. Lüktetett a fejem a hirtelen
felismeréstől. A kaját, amit tőlem kap, a szüleinek adja.
A pénzt is, amit a szórakozóhelyen keres.
Azt a pénzt is, amit a Szárnysegéd Bt.-nél keres.
Mind a szüleinek megy.
– Hé – vágott hátba Ian. – Úgy nézel ki, mint aki mindjárt
elhányja magát.
– Tényleg? – kérdeztem síri hangon.
Mi a francért akadtam ki ennyire?
Sajnálnom kéne Gabyt, nem?
Szomorúan magamhoz kéne ölelnem, és közölni, hogy segítek
neki mindenben, amiben csak tudok.
De nem ezt éreztem.
Hanem valami mást. Erős indulat tombolt bennem.
Úgy éreztem magam, mint akit elárultak.
Mintha... hazudott volna nekem.
A teste az enyém.
De az enyém-e bármi más azon kívül?
Ebben a pillanatban tudatosult bennem, hogy nem érem be a
töredékrészével. Minden egyes porcikáját akarom.
De ő szándékosan megtartja magának a dolgokat. Ez az élet
végső kegyetlen játéka? Végre megállapodnék valaki mellett.
Megtaláltam azt az embert, aki a világon a legfontosabb nekem,
csak hogy rájöjjek: csupán egy apró darabot ad nekem a szívéből,
és a többit nem hajlandó rám bízni.
Szar érzés volt.
Fájt.
Jobban, mint kellett volna.
 De nem vagyok az a fajta pasas, aki ha felhúzza az agyát,
akkor lelép. Úgy éreztem, megérdemlem a válaszokat, úgyhogy
elhatároztam, hogy követelni fogom őket, mielőtt rohadt
idegösszeomlást kapok.
 NEGYVENEGYEDIK FEJEZET

GABY

LETÖRÖLTEM A KÖNNYEKET az arcomról, aztán még

fröcsköltem rá egy kis vizet. Így biztos megteszi. Még mindig
elég kisírt a képem, de ahogy a srácokat ismerem, túlságosan
lefoglalja őket az evés ahhoz, hogy észrevegyék.
Lex nem volt a szobámban, amikor visszaértem. Biztos nem
akarta, hogy Ian vagy apukám rátaláljon az ágyamban. Az elég
gyanús lett volna.
Összeszorult a gyomrom.
Titkolózom Ian előtt, titkolózom Lex előtt. Mindkettő szar.
Úgy éreztem, mindjárt felrobbanok emiatt.
– Hé – ölelt át Ian, amint visszaértem a nappaliba. – Jól
vagy?
Most bezzeg észreveszi? Hűha! Mi lelte? Kis híján
rápirítottam a legjobb barátomra. De miért? Hátráltam tőle egy
lépést.
Nagyon elfoglalt volt mostanában.
 És szándékosan húzódtam el Lex miatt.
– Gaby? – fordult be a sarkon Lex. – Beszélhetünk egy
percet?
– Elraktad az összes éles tárgyat a konyhában? – csipkelődött
Ian.
– Legyen a mosókonyha. – Lex állkapcsa megrándult. – Az
biztonságosabb.
Nem tűnt valami vidámnak. Az arcát fürkésztem, de
megfordult, és elindult, mielőtt bármi mást tehettem volna, mint
hogy bámulok utána.
– Jobb, ha mész és megnézed, mit akar. Csak igyekezz nem
kinyírni! – lökött utána Ian.
A mosókonyhánk kicsi, épphogy elég hely van a mosógépnek,
a szárítógépnek és egy pici mosdónak. Mosóporillat terjengett.
– Hazudtál – nézett a szemembe Lex. A falhoz szegezett a
pillantásával, így nem tudtam se levegőt venni, se moccanni. –
Hazudtál nekem – ismételte fájdalmas, szomorú arccal.
Járni kezdett az agyam, hogy vajon miben hazudhattam.
Sohasem okoznék neki fájdalmat, és semmi titkom nincs,
leszámítva...
– A szüleidről – pontosított.
– Nem! – Megráztam a fejemet. Kétségbeesetten kerestem a
szavakat. – Nem, te ezt nem értheted. Sohasem hazudnék neked.
– De olyan érzés, mintha hazudtál volna – sóhajtott fel Lex. –
Baromira fix, hogy ez hatalmas mulasztás volt részedről. Először
a kajáról, aztán a szüleidről. A fenébe is, Gaby! Miért nem
mondtad el?
– Nagyon szégyelltem, és ti már amúgy is annyi mindent
tettetek értem! – Ökölbe szorítottam a kezem. – Nem akartam
segítséget kérni. Ura vagyok a helyzetnek!
– Ura vagy? – mordult fel Lex. – Ura vagy?
– Igen!
 – Úgy, hogy mindennap táncolni kényszerülsz abban a
klubban? És amikor majdnem megerőszakoltak a rohadt
parkolóban? Így vagy ura a helyzetnek?
– Nem kértelek, hogy ments meg! – kiabáltam.
– Nem is kell kérned! – válaszolta ugyanolyan hangon, aztán
megindult felém. – Mert mindig azt fogom tenni! – tette hozzá
fájdalmasan. – Mert a barátok közt így szokás, Gaby! Megmentik
egymást. Kihúznak a vízből, ha fuldokolsz. Dobnak
mentőmellényt, és megígérik, hogy minden rendben lesz!
Vagyunk legalább barátok, Gaby?
– Azt mondtad, hogy sohasem voltunk azok.
Minden elhomályosodott előttem a könnyektől.
– Gaby... – fúlt el Lex hangja. – Sokkal többek vagyunk
egymásnak, ezt te is tudod.
Bólintottam. Nem bíztam a hangomban.
– Nem akarom ezt, ha nem lehetsz teljesen az enyém.
– Mi? – Felkaptam a fejemet. – Ezt hogy érted?
– Ezt így – mutatott kettőnkre. – Azt akarom, hogy teljesen
benne legyél ebben a dologban. Mindened kell nekem, Gaby.
Nem csak annyi, amennyit szerinted akarok belőled.
Megijesztett, tudtam, hogy mit jelentenek a szavai. Ez nem
csak egy kaland. Nem csupán egyszeri alkalom, nem
forgatókönyves kiképzés.
Ez rólam és Lexről szól.
Csak bámulni tudtam rá. Biztos, hogy ezt akarja?
– De...
– Akkor is akarlak, ha beteg vagy. – Megrezzent a szája széle,
majd szívdöglesztő mosoly terült szét az arcán, amibe
beleszédültem. – Hozni akarok neked levest, amikor nem vagy
jól. Adni akarok neked füves sütit.
Kitört belőlem a nevetés, de közben könnyek folytak végig az
arcomon.
 – Akarom a testedet, Gaby. Szerintem már egyenesen
egészségtelen, hogy hányszor jutsz eszembe meztelenül. – A
szívemre tette a kezét. – De ezt is akarom, Gaby... Mindent
akarok. Vagy részemről ennyi volt.
– Gazfickóhoz képest sokat kérsz.
– Hé, tegnap még hős voltam! Nem lehetek mindkettő?
– Már mindkettő vagy – suttogtam.
– Gaby – ölelt magához. – Szeretlek.
Hatalmasat dobbant a szívem, aztán szárnyra kapott.
Torkomra forrt a szó. Végül meg tudtam szólalni.
– Én is szeretlek.
Egész testemben beleszédültem, a hasamban pedig pillangók
kergetőztek. Mintha eddig őriztem volna ezt a súlyos titkot, talán
még saját magam elől is, pláne Lex és Ian elől. Szeretem Lexet.
Régóta szeretem. Annyira jó érzés volt hangosan kimondani,
mintha az apró darabkák, amik olyan közel keringtek a
szívemhez, végre kiszabadultak volna, hogy hazataláljanak.
Az ő karjaiban.
– Hát persze hogy szeretsz. – Hamiskás mosolyra húzódott a
szája.
– Fantasztikus vagyok.
– Tönkreteszed a pillanatot – vihogtam.
Felkapott, és ráültetett a mosógépre.
– Akkor csinálok másikat.
Az ajkamba harapott egyszer, kétszer, majd keményen szájon
csókolt. Addig nyalogatta az alsó ajkamat, hogy nyöszörögtem a
kíntól. Két kézzel megmarkolta a fenekemet, és szorosabban
magához húzott.
– Az enyém vagy, Gaby. Mindig is az voltál. Mindig is az
leszel.
– Igen – helyeseltem vele egy ritmusra ringatózva.
Végigcsókolta a nyakamat. – Igen.
 – MI A FRANC EZ? – bődült fel Ian az ajtóban.
Lex szája megdermedt az enyémen.
Találkozott a tekintetünk.
És életében először igazi félelem tükröződött Lex szemében,
ahogy lassan Ian felé fordította a fejét.
– Figyelj, haver...
Ian ordítva és káromkodva Lexen termett, hogy a szart is
kiverje belőle. Lex pedig tűrte.
– Ian, hagyd abba! – jajveszékeltem. – Állj le!
– Te féreg! Figyelmeztettelek! – Újabb csapást mért Lex
állára, aki még mindig nem volt hajlandó védeni magát. –
Megígérted!
– Ian, hagyd abba! – próbáltam lefejteni Lexről, de lerázott.
Vér csörgött Lex orrából, és talán a szájából is, nem látszott,
honnan.
Puff, reccs. Ian ritmusra sújtott le. Lex arcán máris kék-zöld
foltok jelentek meg, a jobb szeme alatti sebből pedig vér csörgött
a halántékára. Egy újabb ütés után vér fröccsent a szárítógépre.
A sikolyaim és a könyörgésem nem hatották meg a legjobb
barátomat, csak ütötte Lexet. Biztosra vettem, hogy a férfi, aki
végre szerelmet vallott nekem, el fog ájulni a vérveszteségtől.
Végül apa csörtetett be, és lerángatta Iant az elgyötört Lexről.
Odarohantam Lexhez.
– Jól vagy? – kérdeztem könnyes szemmel.
– Nem érzem az arcomat – motyogta duzzadt alsó ajakkal. –
Nincs egy ilyen dal, hogy I can’t feel my face?
– Végeztünk! – ordította Ian. – Hallottad? Vé-gez-tünk!
Kioldalgott a szobából.
Csapódott a bejárati ajtó.
És Lex Luthor, a szupergazfickó, a hősöm, a pasim és a
legerősebb srác, akit valaha láttam, a karjaimba omlott. Nem
engedett el.
 Mivel Ian hozott el minket kocsival, anyának kellett
hazavinnie. Csak reméltük, hogy Ian nem égeti le addigra a
házat.
Lex nem látott az egyik szemére, az arca pedig percről percre
lilább lett. Az egyik oldala úgy bedagadt, hogy attól féltem, eltört
a járomcsontja. Biztos, hogy a reccsenések közül néhány
csonttörés volt. Egy szót sem szólt hozzám a verekedés óta.
Az én hibám volt.
Én erőltettem, hogy várjunk.
És most összetörték az arcát. Valószínűleg a szívét is.
Visszatartottam a könnyeket. Nagy erőfeszítés volt ez
részemről, mert úgy éreztem magam, mintha meghalt volna
valaki a családban, és nem lett volna elég időm meggyászolni.
– Mija – szólalt meg anya a volán mögött. – Csak adj Iannek
egy kis időt!
– Jó – válaszoltam rekedten. – Meglesz.
– És Lex... – Hátranyúlt, és megfogta a kezét. – Vigyázz a
kislányomra!
– Örökké – vágta rá rögtön, bár egy kicsit fáradtan és
dadogva.
Amint anya elhajtott, mindketten a házra meredtünk. Nem
tudtuk, mi vár ránk, amikor bemegyünk. Lex pont akkor nyúlt a
kezemért, amikor meg akartam fogni az övét.
– Nem fogja kiheverni – jegyeztem meg, és könnyes
szemekkel felnéztem Lexre. – Vagy de?
Lex szomorúan pillantott le rám. Nem felelt, csak nyomott
egy puszit a fejem búbjára.
Kéz a kézben sétáltunk be a házba. Síri csend fogadott
odabent. Tudtuk, hogy senki sincs otthon. Teljesen üres volt a
ház, de Ian kocsija ott állt.
Egy cetli várt a késkészlet alatt a konyhapulton.
Legalább az összes kés a helyén volt.
 – Elmentem Yakimába. Reptéri transzferrel. Ne hívjatok! –
olvastam fel.
A néma konyhában minden egyes szó a robbanás erejével
hatott.
– Francba! – Lex az arcát törölgette. – Nem a nővére lakik
Yakimában?
– Már nem igazán jönnek ki egymással – bólintottam sután. –
Legutóbb akkor járt ott Ian, amikor...
– Miután lesérült – fejezte be helyettem Lex.
– Mit csináljunk? – bámultam a cetlit a pulton.
– Hát... – fonta körém az egyik karját Lex. – Szerintem csak
annyit tehetünk, hogy időt adunk neki, és persze szerzünk egy
rakás fájdalomcsillapítót. Őszintén, lement a duzzanat?
Fintorogva elhúztam a számat.
– Mázli, hogy nem volt rajtam szemüveg.
– Aha. – Átkaroltam a nyakát. – Szomorú vagyok, Lex.
– Én is – sóhajtott fel, a homlokát az enyémhez érintve.
– Az én hibám – szólaltunk meg kórusban.
– Dehogyis! – paskoltam meg a mellkasát. – Én akartam
várni.
– Igen, de én határoztam el egy őrült pillanatomban, hogy a
szökevény lány nyomába eredek... pedig tudtam, hogy közben
elveszíthetem a legjobb barátomat.
– Nem érek ennyit – ráztam meg a fejemet. – Nem érek
annyit, hogy vége legyen a barátságotoknak.
– És szerinted én érek annyit, hogy elveszítsd az egyik
családtagodat? – vágott vissza Lex. – Ian forrófejű. Tudod,
milyen. Várjuk ki a végét!
– Szerintem segítene, ha tudná...
– Mit?
– Hogy szeretlek – vontam vállat.
Lexnek ellágyult az arca. Magához húzott. Gyengéden szájon
csókolt.
– A királykisasszony beleszeretett a gazfickóba. Ebből csinálj
mesét, Disney!
A szememet forgatva ásítottam egyet.
– Ágyba – csapott rá Lex a fenekemre, majd hátralépett. –
Gyerünk!
Ez most komoly? Nem lehet komoly!
– Lex, akármennyire is szeretlek, most nem szexelek veled.
Szerintem nem tudnék annyira koncentrálni, hogy szem előtt
tartsam az utasításokat.
– Utasításokat... – visszhangozta Lex rekedten. – Mikor
vártam el tőled, hogy tartsd be őket?
– Jogos.
Rám fért a civakodás és a viccelődés. Tudnom kellett, hogy
ezek után is ugyanazok maradtunk: Lex és Gaby.
– És mégis miféle fazon fekszik le a barátnőjével, miután az
szétbőgte az agyát, mert elveszítette a legjobb barátját? Olyan
rossz ember volnék?
– Tényleg azt akarod, hogy válaszoljak erre? – Hátat
fordítottam, hogy ne lássa a friss könnyeimet. – Te Lex vagy. –
Megborzongtam, mert hátulról átölelt. – Felőled összedőlhetne
a világ, ha megvillantanám a mellemet, és...
– Pszt! – A nyakamba harapott. – Az érzékeny füleimből nem
helyénvaló inger fut végig a testemen, amikor meghallom a
varázsszavak valamelyikét.
– Van még olyan szó, amiről tudnom kéne?
– Gaby... ne akard, hogy csúnyán beszéljek!
Fészkelődtem, ahogy tovább csókolta a nyakamat, aztán
elengedett. Lassan felvezettem a lépcsőn, egyenesen az ágyához.
Lefeküdtem, és vártam, hogy csatlakozzon.
Lex engem nézett. Pajkos mosolyra húzódott az arca. Levette
rólam a cipőt, a nadrágot és a felsőt. Aztán betakart. Egészen az
államig húzta a takarót.
– Hová mész? – kérdeztem a homlokomat ráncolva, amikor
nem csatlakozott.
– A bűnözés nem szűnik meg magától, Napsugaram –
mutatott a számítógépére mélyet sóhajtva.
Mosollyal az arcomon aludtam el.
Bár fájt a szívem.
 NEGYVENKETTEDIK FEJEZET

LEX

IAN HÁROM NAP MÚLVA KERÜLT ELŐ. Végre.

Az este nagy részét az új program befejezésével töltöttem,
aztán lementem a földszintre, hogy randizzak a kávégéppel, de
megtorpantam. Ian a reggelizőpultnál állt, a rohadt újságot
olvasta, és kávézgatott, mintha nem pár napja rúgott volna ki
minket az életéből.
– Szia, Ian! – motyogtam a kávéfőzőhöz menet.
Töltöttem egy tekintélyes adagod a kedvenc Yoda bögrémbe.
– Mióta? – kérdezte az újság mögül. Nem láttam az arcát, de
nem is kellett látnom, hogy tudjam, még mindig ki van akadva. –
Mióta kamatyolsz vele?
Három óra alvással léteztem. Nem pont erre a beszélgetésre
vágytam, pláne nem az első korty kávém után.
– Tényleg számít, Ian?
– Igen – csapta le az újságot az asztalra. – Számít. Mi-ó-ta?
– Egy hónapja – feleltem némi fejszámolás után.
 – Egy hónapja! – morogta talpra ugorva.
– Ian, elsős egyetemista korom óta érzek iránta valamit –
tettem le nyugodtan a bögrémet.
Bakker, most tényleg elállt a lélegzete?
Fú, kinyírtam a legjobb barátomat!
Iannek lassan tikkelni kezdett a bal szeme, én pedig
hátraléptem, hogy nagyobb legyen köztünk a távolság, ha netán
neki akar csapni a sütőnek.
– Négy éve – szólalt meg. – És? Akkor azóta csak gyakoroltál
az összes többi nővel? – vont kérdőre emelt hangon, de közben
eltakarta az arcát mindkét kezével. – Lex, mégis mit vársz tőlem,
mi a fenét kezdjek ezzel?
– Először is, ne ölj meg – zsörtölődtem. – Egyszer majd
szeretnék gyerekeket.
Nem volt nyerő a válaszom, egyáltalán nem.
– TERHES?
A franc essen belém!
– Nem, te baromarc, nem terhes.
Bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem dobbant meg a
szívem a gondolattól. A mi gyerekünk... totál ördögfióka lenne.
– Ne vigyorogj már! – vakkantott rám Ian.
Vigyorogtam?
– Lex, te már belelógattad a farkadat néhány elég kínos
szituba. Most pedig azt mondod, hogy tetszik neked a húgom?
Eltitkoltad előlem, és ami még rosszabb, tutira össze fogod törni
a szívét. Azt várod, hogy csak úgy tétlenül végignézzem? Pont
ezért volt mindig is tiltott gyümölcs neked! Ha megetetném
veled a szótárt, akkor sem ismernéd az elköteleződés kifejezést!
– Higgadj le, öreg! – figyelmeztettem. Kezdtem dühös lenni.
– Ugye, tudod, hogy két hónapja még a legyet is megdugtad
röptében?
– Az más! – tiltakozott Ian.
 – Miért?
– Blake nem a húgod!
– És ha az lenne?
Válaszra nyitotta a száját, de be is csukta.
– Az megállított volna? – faggattam.
Megint csend. És nem nagyon akart a szemembe nézni.
Patthelyzet. Nem voltam hajlandó meghátrálni, ő pedig
fikarcnyira sem volt hajlandó elismerni, hogy akár igazam is
lehet.
Léptek zaját hallottam a hátam mögött, aztán megjelent Gaby
a jobbomon. Megszorította a kezemet. Pokoli nehéz volt, hogy ne
villantsak gúnyos mosolyt Ianre egy beintés kíséretében. Végül
is sohasem állítottam, hogy teljesen benőtt a fejem lágya!
Ez tutira az utolsó csepp lett volna neki a pohárban, és alig
várta, hogy cseppfolyósítson engem.
– Ian – kezdte Gaby rekedten.
Rögtön elengedte a kezemet, és Ian karjaiba ugrott, aki
szorosan magához ölelte.
Én meg néztem.
Mint az összes közös pillanatukat. De ez most más volt.
Korábban inkább kívülről figyeltem őket.
Most pedig... hiába volt Ian karjaiban, az enyém volt.
Még néhány lépésnyi távolságból is éreztem Gabyt.
Ismerem az ízét.
Az illatát.
Tudom, hogy min nevet.
Hogy mitől sír.
És eszem ágában sincs elengedni, akármi járjon is Ian
fejében. Gaby az enyém.
Miután Ian talpra állította, és megpuszilta a homlokát,
egyikünkről a másikra nézett. Gaby odajött, és átölelt engem.
– De hát... – Ian a fejét rázta. – Ti utáljátok egymást.
 – Még mindig – csattant fel Gaby. – Mint például tegnap este,
amikor a programotokon dolgozott. Tudod, melyiken, ugye?
Amit te kértél tőle, hogy javítson ki. Három egymást követő
éjszaka fent volt. Csak akkor feküdt le aludni, amikor melatonint
kevertem a kávéjába.
– Hé! – kiáltottam. – Tudtam, hogy valami nem stimmel a
látásommal!
– Semmi bajod nem lett tőle. Látod, Ian? Még mindig
gyógyszerezem, ő még mindig kiabál velem, és amikor megeszek
egy fánkot, megvetően néz rám.
– Baromság! – bukott ki belőlem egy erőltetett nevetés. –
Csak én akartam azt a fánkot, és megígérted, hogy elosztjuk.
– Látod? – tárta szét a kezét Gaby. – Még mindig elég zűrös a
kapcsolatunk. De nekünk így jó.
– Az tuti, hogy jó! – húztam magamhoz még jobban.
Esküszöm, sohasem fogom elengedni.
– Oké – sóhajtott fel Ian a konyhapultnak dőlve. – De isten
látja lelkemet, ha összetöröd a szívét, gondoskodni fogok róla,
hogy balesetnek tűnjön a halálod, Lex.
– Maradunk barátok? – kérdeztem.
– Attól függ. – Ian karba fonta a kezét. – Szereted?
– Persze hogy szeretem – vágtam rá. – Nem tettem volna ki
ennek a barátságunkat, ha nem szeretném.
Ian úgy festett, mint aki mindjárt lenyeli a nyelvét.
– Ööö... azt hittem, nehezebb lesz ezt kipréselni belőled.
– Akkor vallott nekem szerelmet, amikor a szart is kiverted
belőle a szüleimnél – tette hozzá Gaby negédesen.
– Ennyit a hangulatgyilkosságról – dörzsöltem meg a még
mindig fájós államat.
– Mert... – nyelt egyet Ian. – Mert édelegtetek!
– Azt se tudom, az mit jelent – tört ki belőlem a röhögés. – Ez
most komoly, haver? Édelegni a kiskamaszok szoktak, amikor
még nem tudják, hogy nyúljanak hozzá a lányok melléhez meg a
hasukhoz.
Ian csúnyán nézett rám.
– Nincs édelgés – emeltem fel mindkét kezemet.
– Ian! – lépett el tőlem Gaby. – Lex már rájött, és arra
gondoltam, bevallom neked is, hogy a szüleim...
– Már elintéztem – rázta meg a fejét Ian.
– Mit csináltál?
– Nem én voltam. Hanem a nővérem. Elmentem
meglátogatni a világ végére, és a lelkemre beszélt. Adott egy
ötletet, úgyhogy visszavonszoltam a seggemet Seattle-be, hogy
kipróbáljam, működik-e.
– Milyen ötletet? – kérdeztem értetlenül.
– Kezd túl nagyra nőni a cég. Gaby nem akar majd random
ügyfelekkel smárolni, én pedig nem dolgozhatok házon kívül.
Mindjárt lediplomázunk. Így tűnt logikusnak.
– Mi tűnt logikusnak?
Rossz érzésem támadt.
– Készen álltok a terepszemlére? – kérdezte Ian büszkén
somolyogva.
 NEGYVENHARMADIK FEJEZET

GABY

IAN AZT MONDTA, HOGY SIESSÜNK, így nem maradt más

választásom, felkaptam a szőrös csizmámat, és reménykedtem,
hogy Lex nem ismétli meg a 2014-es veszekedésünket, amikor is
kis híján felgyújtotta.
Egyszerre léptünk ki a szobáinkból.
Végignézett rajtam, és ráérősen elvigyorodott.
– Cicanadrág, szőrös csizma és melegítőfelső. Mindenedet
beadtad a zaciba, vagy mi?
– Nagyon vicces. – Félrelöktem az útból. Visszalökött. – Lex,
igyekszem a lehető legudvariasabban közölni veled, hogy ha még
egyszer meglöksz, úgy elgáncsollak, hogy kitöröd a két első
fogadat.
– Acélból vannak a fogaim.
– Akkor biztos azért fáj a szám. Tanulj meg csókolózni –
kacsintottam rá.
Elszaladtam. Utánam rohant a folyosón.
 – Hiába menekülsz, szőrös csizma van rajtad! Az lelassít.
Ian az ajtóban várt, ahol majdnem átestünk egymáson. Lex
szemlátomást pajkos kedvében volt, kihasználta az alkalmat, és
belecsípett a fenekembe.
– Hagyd abba! – sóztam rá a mellkasára. – Különben
megverlek!
Visszafordultam Ianhez, aki értetlenül nézett.
– Szóval a veszekedés... még mindig megy? – rázta a fejét.
– Mindig – rázta meg a fejét Lex is. – Amúgy lennél kedves
szólni a lábbelije miatt, haver? Úgy néz ki, mint egy hajléktalan.
– Hajléktalan vagyok! – kiabáltam.
– Nem, itt laksz – mosolygott Ian. – A pasiddal szemközti
szobában. Sugárzó mosoly ült ki az arcomra. Nem tehettem róla.
– Jaj, ne legyél már ilyen boldog! – röffent rám Ian a szemét
forgatva.
Együtt léptünk ki az ajtón.
– Egy limuzin? – csodálkozott Lex a homlokát ráncolva. –
Várj, ez végig itt volt?
Ian nevetésben tört ki.
– Igazából azt hittem, órákba telik, mire bevallod, hogy
szereted. Órákba! Erre fogtad magad, tök férfias voltál, és
tönkretettél mindent. Harcolnod kellett volna az érzéseid ellen,
nem az esküvőtöket tervezni! Úgy gondoltam, hogy vagy
kihátrálsz, vagy bevallód végre, hogy szereted, nem
megfenyegetsz – kántálta Ian a szemét forgatva. – Ne érts félre,
még mindig szörnyen mérges vagyok, de... ha passzol a
statisztikátok, akkor passzol, nem?
– De – sóhajtott mélyet Lex, és megfogta a kezemet. – Szóval
miért van itt egy limó? Igába hajtod a fejedet?
– Még nem. – Ian vállat vont. – Amúgy van egy hírem Gaby
apukájáról.
A sofőr kinyitotta az ajtót. Blake már bent ült a limóban.
Örültem neki, hogy abszolút fiús lányként lényegében ugyanazt
vette fel, mint én, mínusz a szőrös csizma. Mondjuk, a
legrondább gumi tangapapucs volt rajta, amit életemben láttam.
Ian egy időben folyton eldugta azokat, de Blake mindig
megtalálta. Ian végül feladta.
– Szia! – Blake felém nyújtott egy pohár pezsgőt. Örültem,
hogy látom. Röplabdaszezonban alig találkoztunk. – Ez nem
tartott sokáig!
– Hát igen... – Lehuppantam mellé, és belekortyoltam a
poharamba. – Ian arra számított, hogy meg kell győznie Lexet az
érzéseiről.
– De gyorsan tanulok, mert zseni vagyok, meg minden –
robbant be a kocsiba Lex, és leült mellém. – Szóval már tudtam,
hogy szeretem.
– Készen álltok, skacok? – ugrott be Ian, és bevágta az ajtót.
– Mire? És mi köze ennek az apukámhoz? – érdeklődtem.
– Lex és én intézzük a toborzást.
– Toborzást? – vonta fel a szemöldökét Lex. – Jó, de mire is
toborzunk?
– Majd meglátod – vigyorgott Ian.
Pár kilométer, és beértünk Seattle belvárosába. Az Amazon
főhadiszállásánál parkoltunk le. Onnan sétáltunk egy
háztömbnyit, és szemben találtuk magunkat egy hatalmas fekete
felhőkarcolóval.
Iroda eladó, hirdette egy tábla a homlokzaton. Alatta pedig
egy másik: Elkelt.
– Ian? – szólalt meg Lex. – Felvilágosítanál?
– A Facebook tízet ajánlott. A Match.com tizenkettőt.
– Az épületért? – tippeltem.
– Dehogy – fordult felém Ian. – A Szárnysegéd Bt.-ért.
– Komolyan? – Lex szeme résnyire szűkült. – És nekem nem
is mondtad? Üzlettársak vagyunk.
 – Úgy gondoltam, nem kell mondanom. Neked a hackerkedés
az életed. De nem hiányzik, hogy másoknak dolgozz. Pláne, hogy
jól mennek a dolgaid. A Microsoft bekaphatja.
És lepacsiztak.
Férfiak...
– Szóval beköltöztetjük a céget ebbe az irodába? – kérdeztem.
– Nem lesz nagyon drága?
Lex és Ian csak vigyorogtak.
– Mi az? Miről maradtam le?
– Napsugaram... – fogta meg a kezemet Lex. – Csak maga az
alkalmazásunk több mint nyolcmillió dollárt ér, nem számítva a
Szárnysegéd Bt.-t meg a szoftverünket, ha terjeszkedünk.
– Nyolc... millió? – ismételtem.
– Kell egy csapat. Gaby apukája nem tűri akárkinek a
szarságait. – Ian egyikünkről a másikra nézett. – És miután Lex
még életben van, szemlátomást kijönnek egymással. Már meg is
írtam neki SMS-ben a kezdő fizetését meg az aláírási prémiumot
– nyelt egyet Ian. – Anyukád öt perc múlva felhívott, spanyolul
kiabált valamit, aztán sírva fakadt.
– Ez jellemző anyára. – Könnybe lábadt a szemem.
– Na... – Ian megfogta Blake kezét, az ajkához emelte, és
megcsókolta. – Mit mondtok, lányok? Dolgoztok majd nekünk,
miután lediplomáztok?
Mindketten nevettünk.
– Mi az? – ráncolta a homlokát Ian.
– Kaphatom csemegekukiban az aláírási bónuszomat?
– Óóó, ez jó ötlet! – kuncogott gonoszul Blake.
– Ezt majd beszéljétek meg a HR-osztállyal – forgatta a
szemét Ian.
– Francba a HR-rel, francba a bürokráciával! – lázadoztam
nevetve, mire Lex magához ölelt. – Mit gondolsz?
– Én? – csókolt meg. – Azt gondolom, hogy veszek neked egy
kocsit, amelyik képes megtenni egy kilométert anélkül, hogy
bedöglene. Azt gondolom, hogy melletted akarok lenni, míg ki
nem dobsz, amiért túl tapadós vagyok. Régóta szeretlek, és
sokáig szeretni foglak.
Könnybe lábadt a szemem, Blake pedig nagyot sóhajtott
mellettem.
De aztán kitört a háború, mert Blake megbökte Iant.
– Te is betanulhatnál ilyen szövegeket!
– De én alapból romantikus vagyok – tiltakozott Ian. – Múlt
héten vettem neked virágot.
– Megcsípett egy méhecske, ami abban a virágban volt!
– Mert megijesztetted!
– Szeretkezz és háborúzz? – mosolygott rá Lex az ajkamra.
– Úgy mindig izgalmasabb.
– Menjünk be! – vigyorgott Ian, és bevezetett minket a
kétszárnyú üvegajtón keresztül.
Felmarkolt egypár vendégeknek szánt belépőkártyát a
biztonsági pultról az előcsarnokban, és beszálltunk a liftbe.
Az irodákhoz.
– Nem hiszem el, hogy megcsináltad – motyogta Lex. –
Mármint elhiszem, de mégsem.
– Ja, hát igen. – Ian végignézett rajtunk. – A nővéremnek
köszönhetitek. Ő mondta, hogy ideje kihúzni a fejemet a
seggemből, befejezni az önsajnálkozást, és inkább örülni annak,
hogy a legjobb barátaim szeretik egymást. Így tényleg könnyebb
lesz a családi ünnepeken.
Forgattam a szememet. Tipikus Ian.
Blake belékarolt, és nevetett. Ian megpuszilta az orrát.
Nagyon magas lány, úgyhogy aranyos gesztus volt. Lex csak
akkor tudja megpuszilni az orromat, ha felrak a pultra vagy ölbe
vesz.
Blake és Ian sem tökéletes pár, mégis jól működnek együtt.
Ha papíron nem is, de a való életben biztosan. Nincs olyan lány,
aki nála jobban illene hozzá.
És Lex? Hát vele ugyanez a helyzet.
A tizenkettedik emeleten nyílt ki a liftajtó. Rövid folyosó
vezetett a hatalmas üvegfalú előtérbe, ami körül irodák
sorakoztak, középen egy fülkeblokkal.
– Hűha! – Lex megszorította a kezemet, aztán elengedte, és
körbenézett. – Tökéletes.
– A két sarki iroda a miénk – szólt utánunk Ian, ahogy az első
sarki iroda felé siettünk.
Egy bőrkanapé, egy szék, meg a földön egy darab papír volt
benne.
– Mit gondolsz? – kérdezte Lex hátra sem nézve rám.
– Azt, hogy ez a barna kanapé látott már jobb napokat is, de
talán megtarthatnád – biccentettem a bútor felé.
– Tessék? – fordult meg Lex. – Miért?
– Az emlékek miatt. – Megfogtam a kezét büszkén
somolyogva, és a kanapé felé húztam, hanyatt döntöttem rajta,
és meglovagoltam. – Ez a legelső kanapé a legelső irodádban... a
legelső kanapé, amelyiken munkaidőben szexelsz!
– Ejha – nevetett Lex. – Totál hímringyó vagyok.
– Ja, de még mennyire! Minden nő így gondolja. Még a
nagyon idős titkárnő is, akit felfogadtál.
– Elvesztettem a fonalat.
– Ismételd utánam: az összes titkárnőm öreg nagymami lesz
elbűvölő mosollyal és tíz unokával.
Lexből kitört a nevetés, aztán magához húzott, és forrón
megcsókolt, mielőtt elengedett.
– Napsugaram, akár Victoria’s Secret szupermodellek is
dolgozhatnának nekem. Basszus, szerintem voltam is egy
olyannal, amikor. ..
Lesújtó pillantást vetettem rá.
 – A lényeg... – csókolt meg ismét mosolyogva –, hogy egyik
sem te lennél. Pedig mindig is csak te léteztél számomra.
– Megígéred? – kérdeztem rekedten, és apró csókokat
leheltem a nyakára.
– Mmm, most egy kicsit balra. Tudod, mi van a használati
utasításban. Emancipált nyakam van, mindkét oldala szereti a
törődést.
Rásóztam egyet.
– Az ötödik oldalon fekete-fehéren ott van, hogy ha rám
csapsz az előjáték során, akkor legalább öt csúnya szóval kell
folytatnod – rázta a fejét.
– Nem fogom punciharcosnak hívni a farkadat!
– Buligyilkos.
– Nem hiszem el, hogy tényleg használati utasítást adsz a
lányoknak, mielőtt ágyba bújsz velük.
Lex megcsiklandozta az oldalamat, aztán hanyatt fektetett, és
föléin tornyosult. Gyönyörű mosolyát megvilágította a mögötte
lévő ablakon beszüremlő fény.
– Ha nem jól csinálod, akkor minek vesztegessem az időmet?
– Reménytelen eset vagy. Még szerencse, hogy sohasem volt
szükségem útmutatóra.
– Hát nem – vont vállat Lex. – Te mindig jó voltál.
Tökéletesen passzol a statisztikánk.
– Jaj... – szólalt meg Ian az ajtóban. – Disney-dalokat is
fogtok énekelni? Mert ha igen, akkor megvárhatjuk. Blake totál
odavan a musicalekért.
– Hadd legyenek kettesben! – vágta hasba Blake Iant.
– Muszáj neked sportolónak lenni? – köhintett káromkodva
Ian egy csúnya pillantás kíséretében.
– Súlyzózni is szoktam – jelentette büszkén Blake.
– Nem szarazol – köhögött megint Ian. – Állj le a
szteroidokkal!
 Blake megint felemelte a kezét.
– Jesszusom, csak vicceltem!
Ian kétszer akkora, mint Blake, viszont Blake erős lány.
Iannek pont erre van szüksége.
– Oké, ti turbékoló galambpár. Mehetünk?
– Nem! – Lex még szorosabban ölelt magához. – Minek
beszélgetnénk, amikor smárolhatunk is? Nektek nincs egy iroda,
ahova mehetnétek?
– Van, de fényes nappal...? – ráncolta a homlokát Ian.
Mindannyian hallgattunk.
– Oké – kuncogott Ian. – Figyi, Blake... – Elhúzta az ajtóból.
– Meséltem már arról a nagyon élénk fantáziámról, hogy egy irtó
szexi röpis lány fekszik meztelenül az íróasztalomon?
– Fiúk, ti komolyan betegek vagytok – nevettem bele Lex
szájába.
Egyre mélyebben és keményebben csókolt. Már le is húzta a
cicanadrágomat, ami beleakadt a szőrös csizmámba.
– Látod? – mutatott oda Lex. – Ez a csizma az ördög műve!
– Majd leveszem, Lex – forgattam a szememet. – De előtte
árulj el nekem valamit.
– Bármit.
– A forgatókönyv utolsó oldalán az áll, hogy „És boldogan
éltek, amíg...” Mit jelentsen ez?
– Azt jelenti, Napsugaram, hogy a párnak kell befejeznie a
történetet. Ők döntik el, mi lesz a vége.
– És a miénk?
– Boldogan éltek, amíg meg nem haltak. – Minden egyes
szónál megpuszilt, előbb a szám sarkát, aztán a két
szemhéjamat, majd az orromat. – Most pedig vedd le azt az
átkozott csizmát!
 EPILÓGUS

LEX

10 hónappal később

– AZT A SZEXI MINDENSÉGIT, DE RÁTAPINTANÉK! – mondtam ki

hangosan, ahogy Gaby átverekedte magát a tömegen.
Szűk piros ruha volt rajta égig érő magas sarkúval. Már el is
képzeltem meztelenül (persze, a magas sarkúval együtt) az
ágyamban. Elismerően bólintottam, ő pedig rámosolygott az
egyik testületi tagra, végül megállt előttem.
– Ne flörtölj Stannel! – szóltam rá rekedten.
– Stan az apukám golfpartnere. Hetven múlt. Azért van benne
az igazgatósági tanácsban, mert a felesége szerint depressziós
lesz, ha otthon ül a nagy házukban.
– Nehéz lehet Stannek, hogy egy villában lakik!
– Ki beszél... – harapott rá az ajkára Gaby, és a fehér foga
találkozott a vörös rúzzsal.
– Basszus, ne nézz így rám, ha azt akarod, hogy viselkedjek!
 – Mikor viselkedtél te egyáltalán?
Milyen jól ismer!
– Tudod, karácsony van – hangsúlyozta. – Talán vár egy kis...
meglepetés otthon.
– Jaj, Napsugaram! Sütöttél?
– Nem, vezérigazgató úr – bökött vállba.
– Imádom, amikor csúnyán beszélsz. Tegnap este, amikor
uramnak szólítottál az ágyban, majdnem el...
– Ian! – szakított félbe hirtelen Gaby. – Hogy megy... az élet?
– Te ittál? – ráncolta a homlokát a kérdezett.
– Egy csomót – válaszoltam Gaby helyett, aztán átkaroltam a
vállát. – Jobb, ha hazaviszem a menyasszonyomat. Tudod,
milyen... fáradékony.
Gaby úgy nézett rám, hogy szikrákat szórt a szeme. Nem
foglalkoztam vele. Szokás szerint.
– Nem akarom tudni, milyen mocskos kis szexjátékot űztök
éppen, skacok – rázta a fejét Ian. – Láttátok Blake-et?
– Eszik – nevetett Gaby. – Semmi mást nem csinál, amióta
ideért.
– Kettő helyett eszik! – rikkantotta Ian.
Blake éppen odaért hozzánk. Hat hónapos terhesen
vagányabb és sugárzóbb volt, mint valaha. Mintha a
várandósság lenne a kriptonitja. Ragyogott a bőre, vibrált a
mosolya. Ian jót tett neki.
– Bocsi – mosolygott bocsánatkérően. – Csak van itt abból a
szuper kis baconbe tekert savanyú uborkából.
Öklendeztem egyet.
– Na, majd meglátod... – mutatott nevetve Gabyra.
Ledermedtem, Ian pedig elsápadt, és vádlón nézett rám.
– Nyugi – forgatta a szemét Gaby. – Nem vagyok terhes.
Valakinek még hiányzik néhány kreditje!
– Ian, Lex! – Gaby apukája jött oda kis csapatunkhoz. – Itt az
idő. Kabalából megpusziltam Gaby homlokát, és követtem Iant a
színpadra. Fülsiketítő taps fogadott minket, amikor kiálltunk az
emberek elé.
– Szeretlek – tátogtam Gabyra nézve.
Könnybe lábadt szemekkel tátogta vissza ugyanezt.
– Ez fantasztikus év volt – kezdte Ian. –
Megháromszorozódott az ügyfeleink száma, és elkezdtük a
tengerentúlon is értékesíteni az alkalmazást.
Még nagyobb üdvrivalgás.
– Hála Lexnek, a külön bejáratú technikai zseninknek, a
Gazfickó Karkötő 1.0-t ötvenmillió dollárért vette meg az Apple.
Sugároztam a boldogságtól. Nehéz lett volna nem
mosolyogni. Miután meghódítottam Gabyt, eszembe jutott,
miért ne létezhetne egy denevérjelzés, amit a lányok
küldhetnének, ha kellemetlen helyzetbe kerülnek, hogy
segítséget kérjenek? A karkötőnek különböző beállítási
lehetőségei vannak vakrandira, félresikerült randira, ijesztő
helyzetekre, magányos hazamenésre. Ha egy lány az említett
szituk valamelyikébe kerül, akkor a beállításnak megfelelően
segélykérést küldhet, ha bajban van. A karkötő értesíti a
rendőrséget a hollétéről, és küld egy SMS-t a legközelebbi
barátjának vagy családtagjának.
– Lex, mondanál néhány szót?
Előreléptem, végignéztem a hatalmas tömegen, ami az
ünneplésünkre gyűlt össze. Évekkel korábban éltem-haltam
volna az ilyenfajta figyelemért és elismerésért. De ebben a
pillanatban csak az számított, hogy osztozhatok rajta Gabyval.
– Nagyon büszke vagyok arra, hogy megoszthatom ezt a
pillanatot a legjobb barátommal és a menyasszonyommal. –
Mindkettő Gaby. – Ő a mindenem – folytattam. – A
cinkostársam és a szeretőm. Az az ember, akihez üzleti tanácsért
is fordulhatok, és... – Kis híján kicsúszott a számon, hogy
„élvezetért”, de az apukája is engem nézett a terem végéből. –
Azt hiszem, leginkább úgy mondhatnám, hogy ő jelenti nekem az
otthont, a családot és a világot. Nagyon boldog vagyok, hogy
igent mondott.
A közönség tapsolt, de én csak Gabyt láttam. Csak őt.
Vicces, hogy ellenségként kezdtük.
És szeretők lettünk.
Végül legjobb barátok. Sőt, sokkal többek annál.
– Köszönöm... ja, és Ian? Jól csináltuk, haver. Jól csináltuk.
Kezet ráztunk Iannel. Leálltak a kamerák, és elindultam
megkeresni Gabyt. Pánikba estem, amikor nem találtam a
tömegben, de egyszer csak valaki belecsípett a fenekembe.
Lesújtó pillantással fordultam meg.
– Meglógunk a partiról, Lex Luthor?
– Előkészítem a felszerelésemet.
– Óóó... – húzott magához Gaby, és megcsókolt. – Imádom,
amikor rosszalkodsz.
– Olyan rossz vagyok, hogy megengedem, hogy kukoricát
egyél az ágyban.
Gaby megborzongott.
– És nézni foglak közben. – Megnyaltam a fülkagylóját, mire
nevetésben tört ki.
– Mi is Lex Luthor gyenge pontja? Sohasem árultad el.
– Azt hittem, nyilvánvaló – vontam vállat, és kikísértem az
ajtón. – Egy kicsi és nagyszájú lány, aki baromi ronda szőrös
csizmát hord, és a nevemet kiabálja.
– Sokszor kiabálom a nevedet.
– Tudom.
– Lex! Mosogass el! – rikkantotta.
– Lex! – utánoztam élethűen. – Igen, ott! Ahh, ez annyira jó!
Most egy kicsit balra...
Az emberek kíváncsiskodva pillantottak felénk.
 – A hímringyók sohasem változnak? – vágott hasba Gaby.
– Remélem, nem. – A vállamra kaptam, és rácsaptam a
fenekére.
– Gyerünk, leendő Mrs. Luthor!
– Hé! – sikkantotta. – Ez azt jelenti, hogy saját
gonosztevő-nevem lesz?
– Majd megbeszéljük.
– Lex!
– Mármint, ja, bocsi, a téma megvitatásakor a közgyűlés a
nemre szavazott. Bocs, Napsugaram.
– Lex!
– Vezetheted az oldalkocsit. És összeszedheted a
szennyesemet. És amikor nagyon nagylelkű vagyok, hagyom,
hogy megfogd a jégfegyveremet.
– Lex Luthornak nincs is jégfegyvere.
– De fegyvere van – kuncogtam sokatmondóan. – Szoktad
érezni.
– Disznó vagy.
– De szeretsz!
– Igen – vihogta. – Úgy látszik, átálltam a sötét oldalra.
– Jobb ideát, bízz bennem!
– Bízom – suttogta. – Bízom.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Nagyon hálás vagyok Istennek, amiért megengedi, hogy
minden egyes nap kövessem az álmaimat... Minden hála és
dicsőség először az övé.
Utána jön az a hatalmas csapat, akiknek a segítsége nélkül a
legtöbb könyv nem jöhetett volna létre. Nagyon köszönöm
Katherine Tate-nek, Liza Tice-nak, Kristin Van Dykennek és Jill
Savának, hogy tesztközönségként szolgáltak ehhez a könyvhöz.
Melody: mint mindig, most is elejétől a végéig öröm volt veled
dolgozni. Segítettél fantasztikusra formálni ezt a történetet.
Szeretem, ahogy noszogatsz!
Ericának, a szuperhős ügynökömnek köszönöm, hogy hisz
bennem, az írástechnikámban, és abban, ahogy felveszem a
harcot a bűnözéssel szemben... a magam módján. Szuper vagy!
A Skyscape csapatának, Courtney-nek és a teljes közönségnek
üzenem, hogy menők vagytok, skacok! Miután megbeszéltük a
marketingkoncepciót, fel-alá ugráltam otthon örömömben.
Annyira köszönöm, hogy hisztek bennem, mint íróban, és
megengeditek, hogy írjak nektek!
Danielle Sancheznek és az Inkslinger csapatának köszönöm a
sok munkát, amit beletesznek minden egyes kiadásba.
A bloggereknek pedig...
 Ó, egek! A bloggerek és a véleményezők. Megint úgy érzem,
ideje lenne, hogy Ti írjátok az ajánlást a könyvekhez. Köszönöm
az állandó támogatásotokat. Köszönöm, hogy olvassátok a
könyveimet, de tényleg. Nem tudom elégszer megköszönni.
Rachel’s New RockingReaders, Jill, Becca, AHHH és a
többiek a csapatban, akik annyira szuperré teszitek a
munkámat... Köszönöm, hogy bírjátok a hülyeségeimet!
És Nate, köszönöm, hogy nem ítélkeztél fölöttem, amikor
kattant kérdéseket tettem fel a férfilélekről. Szerintem emiatt
IMÁDOK férfi nézőpontból írni!
Felvehetitek velem a kapcsolatot Facebookon, Instagramon és
Twitteren is, mint mindig!

Ölelés,
RVD
 RACHEL VAN DYKEN

a könnyed szerelmi történetek mestere. A könyvei felkerültek

nemzetközi sikerlistákra is – beleértve a New York Times, a
Wall Street Journal és a USA Today bestsellerlistáját. Rachel
odaadó híve a Starbucksnak, a Swedish Fishnek és A nagy Ő
című sorozatnak. Idahóban él a férjével, a fiával és két
bokszerükkel. Írói pályafutását figyelemmel kísérheted a
rachelvandykenauthor.com-on.