Clive Barker

Kárhozat
Hibiszkusz Kiadó, Budapest 1991
A mû eredeti címe: The Damnation Game
First published in Great Britain by
Weidenfeld & Nicolson Ltd 1985
by arrangement with Sphere Books Ltd
Published by Sphere Books Ltd
A Division of
Macdonald & Co (Publishers) Ltd 1986, 1988,
1989,1990
Copyright © 1985 by Clive Barker
Pálos Anna és Turczi István fordítása
Terjeszti kizárólagos joggal a Szy-Szy Könyvterjesztő Kft. (1081 Bp., Népszínház u. 29.)
Hungarian edition by Hibiscus Publishers, 1991 Felelős kiadó: dr. Kende Péter
Hungarian translation by
© Pálos Anna and Turczi István, 1991

Dávid fiunknak és Bagirának, a fekete macskának ajánljuk

A fordítók

„Ember, ki zsarnok és rabszolga voltál; Csaló és megcsalt; romlás teljesen.”

Shelley A megszabadított Prometheus (Weöres Sándor fordítása)
 ELSŐ RÉSZ
TERRA INCOGNITA
„A Pokol egy hely a tagadás szívében;
Ott megterem minden, mi pusztulásra vár,
Van Semmi kertje és tátongó Űr-tavak,
Hol kóborlunk szüntelen zarándok-éjben
Az egyetlen valóért esdekelve.”
W. B. Yeats Homokóra (Fordította: Turczi István)

1
A levegő megtelt elektromossággal azon a napon, amikor a tolvaj átvágott a városon, abban
a biztos tudatban, hogy a hetekig tartó reménytelen keresés után, ma végre ráakad a
kártyajátékosra. Nem könnyen jutott előre. Varsó nyolcvanöt százalékban a földdel vált
egyenlővé, részben a felszabadító orosz csapatok érkezését megelőző, hónapokig tartó
bombázás, részben a nácik kivonulását kísérő légitámadások nyomán. A város egyes kerületein
járművel lehetetlen volt keresztüljutni. Kőtörmelék-halmok torlaszolták el az utcákat, amelyek
alatt holttestek szunnyadtak, akár a virághagymák, tavaszi csírázásra várva. A könnyebben
megközelíthető városrészekben is az egykor elegáns épületek homlokzata veszélyesen
omladozott, alapja megroggyant.
De mivel már három hónapja űzte itt a mesterségét, a tolvaj könnyűszerrel tájékozódott a
lepusztult városi vadonban. Sőt, még kedvét is lelte e sivár pompában: a várost lilás színbe
vonta a még mindig kavargó, lassacskán leülepedő por, a tereken és a sétányokon
természetellenes csend uralkodott, jártában-keltében az az érzése támadt, hogy a világ vége is
hasonlóan festhet. Néhány jellegzetes építmény azért még megmaradt -idővel majd lebontják -,
ezek segítették eligazodni. A Poniatowski híd közelében a gázművek épületét még fel lehetett
ismerni, csakúgy, mint az állatkertet a folyó túlsó partján: a központi pályaudvar óratornya még
emelt fővel állt, bár az óra már régen eltűnt róla. Ezek és még néhány, a békebeli Varsó
szépségét idéző, himlőhelyes épület maradt épen. A rogyadozó város látványa még a tolvajt is
megrendítette.
Ez a hely nem az otthona. Több mint egy évtizede nem volt otthona. Vándoréletet élő
keselyű volt, akinek most Varsó megfelelő terepnek ígérkezett a hosszabb tartózkodásra. Ha
majd pótolta korábbi vándorlásai során elhasznált energiáit, eljön az ideje, hogy odébb álljon.
De most még, miközben elkezdődött a tavaszi zsongás, elidőzött a városban és érezte a
szabadságot.
Veszélyek itt is leselkedtek rá, de hát létezhet-e veszélytelen hely az ő foglalkozása mellett?
A háborús évek alatt olyan tökélyre fejlesztette a túlélés technikáját, hogy kevés dologtól ijedt
meg. Nagyobb biztonságban volt itt, mint a tősgyökeres varsóiak, a holocaust kevés megrémült
túlélője, akik lassan kezdtek visszaszivárogni a városba, elveszett otthonuk, eltűnt ismerősök
után kutatva. A törmelék közt keresgéltek vagy az utcasarkokon ácsorogtak, hallgatták a folyó
gyászos énekét és várták az oroszokat, hogy Karl Marx nevében összefogdossák őket. Minden
nap újabb és újabb barikádok nőttek ki a földből. A katonák lassan, de módszeresen rendet
teremtettek a káoszban, felosztva a várost, csakúgy, mint idővel az egész országot. A kijárási
tilalom és az ellenőrző pontok nem jelentettek akadályt a tolvaj számára. Jó szabású kabátjának
bélésében ott lapult az igazolványok teljes választéka – némelyik hamisítvány, a legtöbb lopott
-, minden eshetőségre felkészülve. A papírok hitelességét talpraesettséggel és ajándék
cigarettával pótolta, mivel mindkettőben bővelkedett. Ε két dolog elegendő volt ahhoz – akkor
és ott -, hogy az ember a teremtés urának érezze magát.
 De micsoda teremtés!
A test és a lélek legrejtettebb titkaiba bepillantást nyerhetett bárki, aki nagyon akarta.
Játékszer lett belőlük. A tolvaj alig egy hete hallott egy történetet arról, hogyan kuglizott valaki
– egy őrült ötlettől vezérelve -emberi csontokkal és egy gyermek koponyájával.
És ez még nem a legszörnyűbb eset, hiszen a gyermek halott volt, és a holtak nem
szenvednek. A városban lehetőség nyílt másfajta időtöltésre is, olyan élvezetekre, amelyekhez
az élet szolgáltatott nyersanyagot. A bevonuló hadsereg, amelynek a harc többé már nem terelte
el a figyelmét, ismét felfedezte a szexet, így az jövedelmező üzletág lett. Egy fél vekni
kenyérért bárki kaphatott lányt, újra meg újra kedvét lelhette benne a sötétség leple alatt, sokan
közülük olyan fiatalok voltak még, hogy nem volt mit fogni rajtuk. Panaszkodni nem hallották
őket, talán éppen azért, mert némelyiküket bajonett hallgattatta el, amikor már elhervadtak
bájaik. Az ilyen alkalmi gyilkosságok már fel sem tűntek egy olyan városban, ahol tízezrek
haltak meg. Néhány hétig – két rendszer közötti átmeneti időszakban – mindent szabad volt:
semmi nem minősült büntetendőnek, nem léteztek tabuk.
A Zoliborz kerületben fiú-bordély nyílt. Itt, egy pincehelyiségben, amelynek falait a
romokból kimentett festmények díszítették, már hat-hétéves kölykök közül is lehetett válogatni,
valamennyi bájosan sovány volt a rosszul tápláltságtól és olyan feszes, amilyet egy műértő csak
kívánhatott. A tolvaj hallotta a szóbeszédet, hogy a tisztek körében nagyon népszerű ez az
intézmény, de az altisztek számára már túl költséges. Úgy látszik, Leninnek az egyenlőségről
vallott tantételé nem terjedt ki a fajtalankodókra.
Volt olcsóbb szórakozási lehetőség is. Annak az évszaknak kedvelt mulatsága volt a
kutyaviadal. A kóbor korcs kutyákat, amelyek azért tértek vissza a városba, hogy gazdáik
húsából lakmározzanak, összefogdosták, hogy harcképesek legyenek. Végül egymásnak
uszították őket életre-halálra. Az összecsapás megrázó élmény volt, de a tolvaj imádott fogadni,
és újra meg újra visszatért a küzdelmek színhelyére. Egyik éjjel szép kis summát vágott zsebre,
amikor egy aprócska, de ravasz terrier úgy győzte le a nála háromszor nagyobb ellenfelét, hogy
leharapta a heréit.
És ha egy idő után az ember már ráunt a kutyákra, fiúkra és nőkre, hozzájuthatott másfajta,
csak a szakavatottak számára érthető szórakozáshoz.
A Szűz Mária bástya romjaiból kialakított kezdetleges amfiteátrumban a tolvaj végignézte
Goethe Faust-jának első és második részét egy ismeretlen színész egyszemélyes előadásában.
Bár a tolvaj német tudása messze volt a tökéletestől, az előadás maradandó benyomást tett rá.
Elég jól ismerte a történetet ahhoz, hogy követni tudja a cselekményt – a Mefisztó val kötött
egyezség, a viták, a varázslatok és végül, ahogy közeledett a megígért elkárhozás, a
kétségbeesés és a rettegés. Az érvelés nagy részét nem értette, de a színész olyan átéléssel
alakította a kettős szereposztást – az egyik pillanatban a Kísérőt, a másikban a Megkísértettet -,
hogy a tolvaj háborgó gyomorral távozott.
Két nappal később visszatért, hogy ismét végignézze az előadást, vagy legalábbis néhány
szót váltson a színésszel. De az újrázásra már nem kerülhetett sor. A színész Goethe iránti
lelkesedését nácibarát propagandaként értelmezték. A tolvaj egy telefonpóznán himbálózva
akadt rá, olyan volt, akár egy rothadt gyümölcs. Meztelen. Húsából madarak lakmároztak,
szemét kivájták: megcsonkított testén lőtt sebek tátongtak. A látvány helyrebillentette a tolvaj
lelki békéjét. Annak igazolását látta benne, hogy azokat a zavaros érzelmeket, amelyeket a
színész ébresztett benne, a Gonosz sugallta. Úgy vélte, ha a művészete ezt az embert ilyen
helyzetbe sodorta, akkor kétségtelenül gazember, sarlatán volt. Az akasztott ember szája tátva,
nyelve, akár csak a szeme, a madarak martaléka lett. Nem nagy veszteség.
Akadt ennél sokkal kifizetődőbb időtöltés is. A nők nem érdekelték komolyan a tolvajt, a
fiúkat sem kedvelte, de a szerencsejátékot annál inkább. így hát visszatért a kutyaviadalokhoz,
hogy feltegye szerencséjét és vagyonát egy korcsra. Vagy egy kaszárnyában kockázott, esetleg,
jobb híján, egy unatkozó őrrel kötött fogadásokat arra, milyen sebesen haladnak a felhők.
Mindegy volt, hol és hogyan, csak pénzben játszhasson. Fiatal kora óta ez volt az egyetlen igazi
bűnös fogyatékossága: tolvaj is azért lett, hogy megteremtse káros szenvedélyének anyagi
alapjait. A háború előtt Európa kaszinóiban játszott, a kedvenc játéka a „chemin de fer” volt,
bár a roulette-nek sem volt ellensége. Mára azoknak az éveknek az emlékét elhomályosította a
háború. Úgy emlékezett vissza az egykori játszmákra, mint ébredéskor az álmaira szokott az
ember, mint valami visszahozhatatlanra, amely minden lélegzetvétellel egyre jobban távolodik.
Hiányérzete abban a pillanatban megszűnt, amikor hírét vette egy Mamoulian nevű
kártyajátékosnak, aki a szóbeszéd szerint még soha nem vesztett a kártyán, és úgy járt-kelt
ebben a csalárd városban, mint valami földöntúli lény.
De azután, hogy találkozott Mamouliannel, minden megváltozott.

2
Olyan sok pletyka keringett, és a legtöbb pletykának egy szemernyi igazságmagva sem volt.
Az unatkozó katonák hazugságai. A tolvaj arra a felismerésre jutott, hogy a katonák
képzelőereje sokkal burjánzóbb, mint a költőké és sokkal morbidabb is.
így hát, amikor a fülébe jutott a semmiből felbukkant hamiskártyás híre, aki játékra csábított
minden nyerni vágyót és szüntelenül csak nyert, úgy vélte, ez a történet is csak egy történet. És
mégis, ez a hihetetlen mese várakozást ébresztett benne. Nem homályosította el semmilyen
vidámabb történet. Újra meg újra felbukkant: szóba került a kutyaviadalok nézőinek
beszélgetésében, erről pletykáltak, erről olvasott a tűzfalakon. Sőt, mi több, a lényeges részletek
változatlanul ismétlődtek, míg a nevek az egyik beszámolótól a másikig változtak. A tolvaj
kezdte gyanítani, hogy végül is van igazság a történetben. Talán valóban működik valahol a
városban egy briliáns szerencsejátékos. Természetesen ő sem sebezhetetlen: senki sem az. De
ha ez az ember valóban létezik, kell hogy legyen benne valami különleges rendkívüli. Erről az
emberről mindig csak a nagyrabecsülés hangján szóltak: a katonák, akik azt állították, hogy
látták játszani, különösen eleganciáját és hipnotikus nyugalmát hangsúlyozták. Úgy beszéltek
Mamoulianről, ahogy parasztok a nemesemberről, és a tolvaj, aki sosem volt hajlandó elismerni
más ember felsőbbségét, egyre hevesebb vágyat érzett, hogy megfossza trónjától a királyt, s
célja eléréséhez felkutassa a kártyajátékost.
A szóbeszédből a tolvajnak az általános képen túl sikerült néhány különleges jellemzőt is
kihámoznia. Tudta, hogy egy olyan embert kell megtalálnia és kifaggatnia, aki már valóban
szemtől szemben ült a kártyaasztalnál ezzel az eszményképpel, s csak azután tudja majd
különválasztani az igazságot a képzelet szülte dolgoktól.
Két hétbe telt, amíg talált egy ilyen embert. Konsztantin Vasziljevnek hívták, hadnagy volt,
és azt beszélték róla, mindenét elvesztette a Mamoulian elleni játékban. Az orosz akkora volt,
mint egy bivaly, a tolvaj törpének érezte magát mellette. Ám amíg a nagydarab emberek
többsége elegendő belső tartalommal rendelkezik, amely kitölti testi valójukat, addig Vasziljev
egészen üresnek tűnt. Ha volt is benne valaha férfiasság, mostanra már nyoma sem maradt. A
porhüvelyben csak egy törékeny, nyugtalan gyermek lakozott.
Egy óra hízelgésbe, majdnem egy egész üveg feketepiaci vodkába és egy fél csomag
cigarettába került, amíg sikerült rávennie Vasziljevet, hogy ne csak egyszótagos válaszokat
adjon, ám amikor beszélni kezdett, csak úgy dőlt belőle a szó. A teljes kiborulás határán álló
ember vallomása. Szavaiból önsajnálat és harag érződött, de leginkább a rettegés bűze.
Vasziljev halálos rémületben élt. A dolog rendkívüli hatást tett a tolvajra: nem a könnyek vagy
a kétségbeesés, hanem az a tény, hogy Mamoulian, ez az arc nélküli kártyás, megtörte a vele
szemben ülő óriást. Részvétteli, barátságos hangon igyekezett szóra bírni az oroszt, hogy még
több fontos részletre fény derüljön a mesebeli szörnyről, aki után nyomoz, s végre összeálljon a
hús-vér ember képe.
– Azt állítja, hogy sohasem veszít?
– Soha.
 – Na és mi a módszere? Hogyan csal?
Vasziljev, aki eddig a csupasz padlót bámulta, ráemelte a tekintetét.
– Csal? – kérdezte hitetlenkedve. – Ő nem csal. Az egész életemet végigjátszottam, az
ellenfeleim között voltak jók és gyengék. Ismerem az összes lehetséges trükköt. Én mondom, az
ő játéka tiszta.
– A legszerencsésebb játékost is legyőzik néha. A véletlen törvényei…
Vasziljev arca ártatlanul felderült, és a tolvaj egy pillanatra azt az embert látta maga előtt, aki
valaha lakozott ebben az erődnyi testben.
– Hát nem érti? Neki a véletlen törvényei nem számítanak, ő nem olyan, mint maga vagy én.
Nyerhet-e valaki mindig anélkül, hogy ne lenne hatalma a kártyák fölött?
– Úgy véli, ez az oka?
Vasziljev megvonta a vállát és újra magába roskadt. Nyerni – számára ez a szépség. Ez
olyan, mint maga az élet – mondta merengve, mélységes kétségbeesésében.
Az üres szempár újra a padló durva deszkáira meredt, miközben a tolvaj fejében az
elhangzott szavak kavarogtak: Nyerni – ez a szépség. Ez olyan, mint maga az élet. Furcsa
szavak, kellemetlen érzése támadt tőlük. Mielőtt még e szavak értelmének a mélyére hatolhatott
volna, Vasziljev hozzá hajolt, szaporán szedte a levegőt, hatalmas kezével megragadta a tolvaj
ruhájának az ujját és megszólalt.
– Hallotta, hogy megkaptam az áthelyezésemet? Pár nap múlva már messze járok. Otthon
majd kitüntetéseket kapok. Hiszen éppen ez az oka, hogy áthelyeznek: mert hős vagyok, és a
hősöknek teljesítik a kérését. S ha már elmentem, ő soha nem fog megtalálni.
– Miért akarná megtalálni?
A ruha ujján a kéz ökölbe szorult: Vasziljev még közelebb húzta magához a tolvajt. – Az
utolsó ingemig az adósa vagyok – mondta. – Ha itt maradnék, végezne velem. Már másokat is
megölt, ő és a társai.
– Nem egyedül van? – kérdezte a tolvaj. A kártyajátékost magányos farkasként képzelte el.
Vasziljev a kezébe fújta az orrát, és hátradőlt a széken, amely megreccsent a súlya alatt.
– Ki tudja, mi a valódi és mi a hamis ezen a helyen, he? – kérdezte homályos tekintettel. –
Úgy értem, ha azt mondanám, holtak veszik körül, vajon hinne-e nekem? – Megrázta a fejét
válaszképpen a saját kérdésére. – Nem. Azt hinné, megőrültem…
A tolvaj arra gondolt, hogy ez az ember valaha képes volt tettekre, talán még hőstettekre is.
Mostanra teljesen leeresztett, akár egy kipukkadt labda: a bajnokból nem maradt más, csak egy
siránkozó, fecsegő vénasszony. Magában gratulált Mamoulian nagyszerű győzelméhez. Mindig
is utálta a hősöket.
– Még egy utolsó kérdést…
– Azt akarja megtudni, hol találhatja meg?
– Igen.
Az orosz mélyet sóhajtott, és a hüvelykujjának a hegyét bámulta. Ez az egész olyan fárasztó
volt.
– Mit nyer azzal, ha játszik vele? – kérdezte és ismét válaszolt is saját kérdésére. – Csak
megaláztatást. Talán a halált.
A tolvaj felállt. – Ezek szerint nem tudja, hol van? -kérdezte, és a fél doboz cigarettáért
nyúlt, mintha zsebre akarná tenni.
– Várjon! – Vasziljev a doboz után nyúlt, mielőtt még szem elől vesztette volna. – Várjon.
A tolvaj visszatette a cigarettát az asztalra, és Vasziljev birtokosi mozdulattal rátette a kezét.
Pillantását vallatójára függesztette és úgy mondta: – Legutóbb azt hallottam, hogy innen északra
bukkant fel. A Muranowski tér környékén. Tudja hol van?
A tolvaj bólintott. Nem szívesen kereste fel azt a környéket, de ismerte.
– És hogyan találom meg, ha egyszer arra járok? – kérdezte.
Az oroszt láthatóan megdöbbentette a kérdés.
 – Azt sem tudom, hogy néz ki – próbálta a tolvaj megértetni a dolgot Vasziljevvel.
– Nem magának kell megtalálnia – felelte Vasziljev, mert nagyon is jól értette a kérdést. Ha
akar magával játszani, akkor ő fogja megtalálni magát.

3
Másnap éjjel, a sok hasonló éjszaka közül az elsőn, a tolvaj a játékos keresésére indult. Bár
már áprilist írtak, abban az évben az időjárás még mindig zord volt. Visszatért a szobájába,
amelyben, egy félig lerombolt szállodában, a hidegtől, a reményvesztettségtől és – bár még
magának is ritkán merte bevallani – a félelemtől meggémberedett tagokkal lakott. A
Muranowski tér környéke maga volt a poklok pokla. Arrafelé számos bombatölcsér tátongott a
csatornahálózaton, a feltörő bűz összetéveszthetetlen volt. Némelyikben, amelyet arra
használtak, hogy a meggyilkolt városlakókat elhamvasszák, itt-ott még felcsapott a láng, amikor
a tűz gázzal teli gyomorra vagy emberi zsírtócsára akadt. Ezen a vidéken minden lépés vakmerő
vállalkozás volt, még a tolvaj számára is. Mindenütt az ezerarcú halálba ütközött. A kráterek
szélén üldögélve, ahol a lábát melegítette a tűz lángjánál vagy a törmelék között holdkórosan
álldogálva, a csontokkal és lövedékekkel borított kertekben.
A szívét betöltő rettegés ellenére többször is visszatért ebbe a kerületbe, de a kártyajátékos
kerülte a találkozást. És minden sikertelen próbálkozás, minden vereséggel végződő út után a
tolvaj egyre megszállottabban hajszolta célját. Képzeletében ezt az arcnélküli játékost
lassanként mesés tulajdonságokkal ruházta fel. A tolvaj rögeszméjévé vált, hogy a saját
szemével láthassa, meggyőződhessen a létezéséről ugyanabban a világban, amelyben ő is él.
Isten segedelmével, ily módon igazolhatná saját létezését is.
Másfél hétnyi sikertelen keresgélés után visszatért, hogy megkeresse Vasziljevet. Az orosz
már halott volt. A holttestére a katonák Wolában akadtak rá csatorna-tisztítás közben. Arcra
borulva úszott a vízen, a nyakát fültől fülig átvágták. Nem volt egyedül. Három másik hulla
társaságában került elő, akiket hasonló módon mészároltak le, testüket felgyújtották és égő
hajóként ringtak tova a csatorna mocskos habjain. Az egyik katona, aki ott volt a csatornában,
amikor felbukkant a „flotilla”, azt mondta a tolvajnak, hogy úgy tűnt, mintha angyalok
közelednének feltartóztathatatlanul.
Azután persze borzalmas látvány volt. Eloltották az égő hullákat, a tüzet a hajukon, a
hátukon, átfordították őket, és a fáklya fényénél megpillantották Vasziljev csodálkozó arcát,
amely olyan volt, akár a gyilkos varázslótól lenyűgözött gyermeké.
Az áthelyezéséről szóló papírok aznap délután érkeztek meg.
Vasziljev tragédiája végül is komikus felhanggal zárult, aminek valószínűleg az
áthelyezésről szóló iratokból adódott adminisztratív hiba volt az oka. Miután azonosították a
holttesteket, valamennyit Varsóban temették el, kivéve Vasziljev hadnagyot, aki számos
hőstettével kiérdemelte a kevésbé felületes bánásmódot. Azt tervezték, hogy földi maradványait
hazaszállítják Oroszországba, és állami tiszteletadás mellett, szülővárosában helyezik végső
nyugalomra. De valakinek véletlenül a kezébe került Vasziljev áthelyezési papírja, és úgy
értelmezte, hogy azok nem az élő, hanem a holt hadnagyra vonatkoznak. Rejtélyes módon a
holttest nyomtalanul eltűnt. Senki nem vállalta a felelősséget: a tetemet új állomáshelyre
szállították.
Vasziljev halála csak tovább csigázta a tolvaj kíváncsiságát. Mamoulian önteltsége
lenyűgözte. Íme egy dögevő, egy ember, aki mások gyengeségéből él, aki a sikertől már úgy
elszemtelenedett, hogy nem retten vissza attól sem, hogy meggyilkolja – vagy éppen
meggyilkoltassa – azokat, akik szembeszálltak vele. A felismeréstől a tolvajt nyugtalanság
kerítette hatalmába. Álmában, amikor éppen sikerült elaludnia, a Muranowski téren csatangolt.
A teret betöltő ködfüggöny azzal kecsegtette, hogy bármelyik pillanatban kettéválik, és
felbukkan mögötte a kártyajátékos. A tolvaj olyan volt, akár egy szerelmes.
 4
Ezen az éjszakán az Európa egét beborító összefüggő felhőzet felszakadozott: feje fölött
egyre szélesebb sávban bukkant elő a kék, bár még fakó égbolt. Most, így estefelé, az ég
teljesen kitisztult. Délnyugatra hatalmas karfiolokra emlékeztető, aranysárgás színű
gomolyfelhők gyülekeztek. Villámlás hasított keresztül rajtuk, de a kitörni készülő vihar dühe
csupán izgalommal töltötte el a tolvajt. Ezen az estén a levegő megtelt elektromossággal, és ő
biztos volt abban, hogy meg fogja találni a kártyajátékost. Ezt egészen biztosan tudta, amióta
reggel felkelt.
Amikor esteledni kezdett, elindult északnak, a tér irányába. Vitte a lába, nem is figyelte,
merre, már olyan jól ismerte az utat. Két ellenőrző ponton is áthaladt anélkül, hogy
megállították volna. Lépteinek határozottsága elegendő volt a jelszó helyett. Ma éjjel
feltartóztathatatlan volt. Ahogy beszívta az illatos tavaszi levegőt a pislákoló csillagokkal
tarkított égbolt alatt, ittléte cáfolhatatlan volt. Érezte, hogy kézfején a feláll szőr és
elmosolyodott. Észrevett egy üvöltöző férfit az egyik ablakban – kezében valami
felismerhetetlen tárgyat tartott – és ismét elmosolyodott. Nem messze az esőtől és az olvadástól
megduzzadt Visztula zúgva hömpölygött a tenger irányába. A víz sodrása, akár csak ő,
feltartóztathatatlan volt.
Kihunyt a gomolyfelhő aranyos fénye, az égbolt világoskékje egyre sötétebb lett, ahogy
közeledett az este.
Már éppen odaért a Muranowski térre, amikor valami vibráló fény villant fel előtte,
szélroham söpört el mellette és a levegő hirtelen megtelt fehér konfettivel. Elképzelhető, hogy
itt esküvőt rendeznek? Egy szállingózó pötty fennakadt a szempilláján. Leszedte. Nem konfetti
volt, hanem virágszirom. Ősszemorzsolta az ujjaival. Illatos olaj serkent ki az összezúzott
anyagból.
Megpróbálta kideríteni, honnan került ide a virágszirom. Ahogy továbbsétált és befordult a
térre, egy csodálatos, virágba borult szellemfát pillantott meg, amely a levegőben lebegett.
Gyökértelennek tűnt, hófehér koronáját megvilágította a csillagok fénye, a törzse árnyékba
burkolózott. A lélegzete is elakadt a szépséges látványtól. Elindult felé, olyan óvatosan, ahogy
az ember egy vadállatot közelít meg, nehogy elijessze. Valamitől felkeveredett a gyomra. A
virágok láttán érzett áhítat, a séta közben rátörő öröm tovatűnt. Itt a téren egészen más érzés
kerítette a hatalmába.
Már annyira hozzászokott a kegyetlenségekhez, hogy úgy vélte, semmi nem tudja
kizökkenteni a nyugalmából. Hát akkor miért áll mégis most itt nyugtalanul, jól ápolt körmeit a
tenyerébe mélyesztve, s arra várva, hogy a virágfüggöny lehull, s leleplezi a gonoszt? Nincs
mitől tartania. Ezek csak virágszirmok a levegőben, az ott meg egy árnyék a földön. Es mégis
szaggatottan lélegzett, s abban reménykedett, hogy félelme alaptalan.
– Gyerünk – gondolta -, ha tartogatsz valamit a számomra, állok elébe.
A néma felszólítás nyomán két dolog történt. A háta mögött egy torokhang lengyelül
megkérdezte: – Ki maga? Abban a pillanatban, amikor a meglepetés elvonta a figyelmét a fáról,
egy alak bukkant elő a virágoktól roskadozó ágak alól és nehézkes léptekkel kicsoszogott a
csillagfénybe. A tolvaj nem volt biztos abban, mit is lát ebben a csalóka félhomályban.
Úgy tűnt, egy leégett hajú, eltorzult arcot, amely egyenesen rábámul. Egy koszos,
bivalytermetű alakot. Vasziljev hatalmas kezeit.
Ezt vagy valami egészen mást. Az a valami lassanként visszahúzódott a fa rejtekébe, menet
közben sebek borította fejét megsimogatták az ágak. Sziromeső permetezett elszenesedett
vállára.
– Hallotta, amit kérdeztem? – szólalt meg a hang a háta mögött. A tolvaj nem fordult hátra.
Továbbra is a fát bámulta összehúzott szemmel, megpróbálta különválasztani a valóságot az
illúziótól. De a férfi, bárki is volt, eltűnt. Természetesen nem lehetett az orosz, ennek
ellentmondott a józan ész. Vasziljev meghalt, a csatorna mocskos vizében arccal lefelé találták
meg. A teste valószínűleg már úton volt az orosz birodalom valamelyik távoli, katonai
állomáshelye felé. Nincs itt: nem lehet itt. De a tolvaj ennek ellenére sürgető szükségét érezte,
hogy a férfi nyomába eredjen, csak hogy megérintse a vállát, és amikor hátrafordul, megnézze
magának az arcát, megbizonyosodjon arról, hogy nem Konsztantin az. Ezzel már elkésett. A
kérdező hang mögötte álló tulajdonosa hevesen megragadta a karját és sürgette a választ. A fa
ágai mozdulatlanná dermedtek, elállt a virágszirom-eső, a férfi eltűnt.
A tolvaj nagyot sóhajtva kérdezője felé fordult.
Az érdes hang ellenére egy nővel találta szembe magát, aki mosolyogva üdvözölte.
Túlméretezett nadrágot viselt, amit spárgával kötött a derekára, ettől eltekintve, meztelen volt.
Fejét kopaszra borotválták: lábujjain a körmök be voltak lakkozva. A tolvaj érzékeit felborzolta
a fa látomása okozta megrázkódtatás, s most még a meztelenség látványa is. Az a két kis halom
tökéletes volt, érezte, hogy az ökle szétnyílik, s a tenyere viszket a vágytól, hogy megérinthesse.
De talán túlzottan elragadtatta magát a test szépségétől. Tekintetét újra a nő arcára emelte, hogy
lássa, vajon még mindig mosolyog-e. Mosolygott, de a férfi pillantása most tovább időzött a
vonásain, és rádöbbent, hogy amit mosolynak vélt, nem más, mint egy merev torzkép. A nő
ajkait levágták, így a fogai és az ínye állandóan kilátszott. Az arcát hátborzongató sebhelyek
tarkították, olyan sérülések maradványai, amelyek átvágták az inakat. Ez volt az oka az arcára
„fagyott” mosolynak. A férfi elborzadt a látványtól.
– Akar…? – kezdte a nő akadozva.
– Hogy akar-e? – töprengett a tolvaj, és a pillantása ismét a nő melleire siklott. A nővel való
közösülésnek még a gondolatától is undorodott – még egy orgazmus sem ér annyit, hogy
megcsókolja azt az ajkak nélküli szájat – és mégis, ha tényleg felkínálkozik, ördögbe az
undorral, belemegy a dologba.
– Akar…? – kezdte megint azon az érthetetlen, se nem női, se nem férfi hangon. Csak nagy
üggyel-bajjal tudta megformálni és kiejteni a szavakat ajkainak segítsége nélkül. De végül is
kinyögte az egész kérdést: – Akar kártyázni?
Teljesen félreértette a helyzetet. A nőt egyáltalán nem érdekli, sem szexuálisan, sem
másként. A nő csak közvetítő. Megtalálta, Mamoulian itt van. Talán csak karnyújtásnyira.
Lehet, hogy most is figyeli, mit csinál. De érzelmei úgy összezavarodtak, hogy
elhomályosították azt az ujjongást, amit ebben a pillanatban éreznie kellett volna. A diadalérzet
helyett egy egész sor ellentétes érzelemmel viaskodott: virágok, mellek, sötétség, a férfi
megégett arca, amelyet csak futólag látott, vágy, félelem, a tornyosuló felhők mögül
előbukkanó magányos csillag. Nem is nagyon gondolta végig, mit válaszol.
– Igen, akarok kártyázni.
A nő bólintott, hátat fordított és elindult a fa mellett, amelynek azok az ágai még mindig
himbálództak, ahol az a férfi – aki nem Vasziljev volt – hozzáért. Áthaladt a téren, a tolvaj
követte. Ha a könnyed lépteit figyelte, meg tudott feledkezni ennek a meghatározhatatlan
lénynek az arcáról. Úgy tűnt, nem törődik azzal, mire lép. Egyszer sem bizonytalanodott el,
akár üvegre, akár téglára vagy srapnelre lépett.
A tér másik oldalán álló hatalmas ház romjaihoz vezette. A valaha lenyűgöző épület a
pusztítás ellenére is még állt. Meg volt a bejárata, bár az ajtószárnyak hiányoztak. Kintről is
látszott a benn égő tűz villódzó fénye. A bent lezúdult törmelék eltorlaszolta a bejáratot, így
mindketten kénytelenek voltak összegörnyedve bemászni az épületbe. A félhomályban a tolvaj
kabátujja beleakadt valamibe és elhasadt. A nő hátra sem nézett, hogy lássa, vajon nem sérült-e
meg, bár a férfi hangosan káromkodott. A nő csak vezette a tégla kupacokon és leszakadt
tetőgerendákon keresztül, ő ott botladozott a nyomában, és rettentő esetlennek érezte magát. A
tűz fényénél láthatta, hogy az épület valaha igen jelentőségteljes volt. De nem maradt sok ideje
a nézelődésre. A nő már maga mögött hagyta a máglyát és a lépcső felé kapaszkodott. A tolvaj
izzadva követte. Ropogott a tűz: körbenézett és távolabb megpillantott valakit, aki a lángok
védelmében igyekezett észrevétlen maradni. Amikor a tolvaj odanézett, éppen akkor rakott még
a tűzre és ezer apró pernyedarabka röppent az égig.
A nő már a lépcsőn haladt felfelé. A tolvaj igyekezett lépést tartani vele, az árnyéka a tűz
fényében hatalmasra nőtt a falon. Még csak félúton járt, amikor a nő már felért és eltűnt egy
másik bejáraton. Követte, amilyen gyorsan csak bírta, és belépett az ajtón.
A tűz fénye csak nehezen tört utat abba a helyiségbe, ahová belépett. Első pillanatban alig
látott valamit.
– Csukja be az ajtót – kérte valaki. Beletellett néhány másodpercbe, amíg rádöbbent, hogy a
felszólítást neki címezték. Félig megfordulva igyekezett kitapogatni a kilincset. Amikor rájött,
hogy nincs, belökte az ajtót. A sarokpántok nyiszorogva engedtek.
Ezután ismét a szoba belseje felé fordult. A nő két-három lépésnyire állt előtte, örökösen
jókedvű arcán a mosoly, akár egy szürke sarló.
– A kabátját – szólalt meg és kinyújtotta a kezét, hogy lesegítse a férfiről. Miután ezt
megtette, kilépett a férfi látóköréből, amelyben ugyanakkor feltűnt a hosszú ideje keresett
személy.
Mégsem Mamoulian volt az, aki az első pillanatban magára vonta a figyelmét, hanem egy
fából faragott oltárkép, amely épp a háta mögött állt a falnak támasztva. Egy gótikus mestermű,
amelynek arany, vörös és kék színei még a félhomályban is ragyogtak. – Hadizsákmány –
gondolta a tolvaj. – Tehát ebbe fekteti ez a gazember a vagyonát. Végigmérte a triptichon előtt
álló alakot is.
Az asztalon, amelyiknél ült, olajba mártott lámpabél égett füstölögve. A kártyajátékos arcát
imbolyogva világította meg.
– Nos, zarándok – szólalt meg a férfi -, megtaláltál? Végül is.
– Azt hiszem, inkább fordítva – válaszolta a tolvaj. – Úgy történt, ahogy Vasziljev jósolta.
– Azt hallottam, szívesen játszanál egy-két partit. Így van?
– Miért ne? – Igyekezett, hogy a hangja a lehető legközönyösebben csengjen, bár a szíve
szaporán vert a mellkasában. A játékos jelenlétében siralmasan felkészületlennek érezte magát.
A haja az izzadtságtól a homlokára tapadt, a keze téglaportól ragadt, és a körme alatt piszok
feketéllett. Nagyon feszélyezte, hogy most annak látszik, ami: tolvajnak.
Ezzel szemben Mamoulian maga volt a kifogástalanság mintaképe. Szolid ruházata – fekete
nyakkendő, szürke öltöny – legkevésbé sem utalt a nyerészkedő szerencsejátékosra. Ez a
mesebeli alak külsőre olyan volt, akár egy tőzsdeügynök. Az arca, akárcsak a ruhája,
megátalkodottan egyhangú volt. Az olajégő fényénél feszes bőrű, finom metszésű arca
olyannak tűnt, mint a viasz. Úgy hatvan év körülinek látszott, az arca kissé beesett, az orra
arisztokratikusán nagy, a szemöldöke magasan ívelt és vastag volt. Elöl kopaszodott, maradék
sűrű haja őszült. Magatartásában nyoma sem volt gyengeségnek vagy fáradtságnak. Egyenes
háttal ült a székén, fürge, jól begyakorolt kézmozdulatokkal, legyezőszerűen szétnyitotta, majd
összezárta a kártyacsomagot. Csak a szeme volt olyan, amilyennek a tolvaj álmaiban elképzelte.
A tőzsdeügynököknek nem ilyen rideg a pillantása. Ennyire jeges és szánalom nélküli.
– Reméltem, hogy eljössz, vándor. Előbb vagy utóbb – szólalt meg a játékos. Törve
beszélte az angol nyelvet.
– Elkéstem? – kérdezte a tolvaj félig viccesen. Mamoulian kiterítette az asztalra a kártyákat.
Úgy tűnt, hogy komolyan vette a kérdést. – Majd meglátjuk.
– Rövid szünetet tartott, mielőtt folytatta volna. – Bizonyára tudja, hogy nagyon nagy
tétekben játszom.
– Hallottam róla.
– Ha még időben visszavonul, tökéletesen meg tudom érteni. – A hangjában iróniának
nyoma sem volt.
– Azt akarja, hogy ne játsszam?
Mamoulian a homlokát ráncolta és összeszorította kiszáradt ajkát. – Éppen ellenkezőleg –
válaszolta.– Nagyon is akarom, hogy játsszon. De nem ismerek könyörületet… – folytatta –
azokkal szemben, akik nem fizetik ki az adósságukat.
– A hadnagyra céloz – kockáztatta meg a tolvaj a megjegyzést.
Mamoulian rámeredt. – Semmiféle hadnagyot nem ismerek – mondta határozottan. – Csak
hozzám hasonló szerencsejátékosokat ismerek. Némelyik jó, legtöbbjük nem. Valamennyi,
csakúgy mint maga, azért jön ide, hogy próbára tegye önmagát.
Ismét kezébe vette a paklit, s a lapok úgy kavarogtak az ujjai között, mintha csak éltek volna.
Mint ötvenkét, mintájában egymástól csak kicsivel eltérő lepke, amint az imbolygó fényben
vergődik. Szemérmetlenül gyönyörűek voltak, ez volt a leghibátlanabb látvány azok közül,
amelyeket a tolvaj hónapok óta látott.
– Játszani akarok – mondta és igyekezett ellenállni a kártyák hipnotikus hatásának.
– Akkor ülj le, vándor – mondta Mamoulian, mintha a dolog soha nem is lett volna
kérdéses.
A nő, szinte hangtalanul, egy széket helyezett mögéje. Amikor leült, pillantása találkozott
Mamoulian tekintetével. Volt-e valami baljóslatú ebben az örömtelen szempárban? Nem,
semmi. Nem volt mitől félnie.
Köszönetet motyogott a meghívásért, kigombolta a mandzsettáját és feltűrte az ingujját –
megtette az előkészületeket a játékra.
Rövidesen elkezdődött a parti.

MÁSODIK RÉSZ

ASYLUM

„Semmiképpen sem az Ördög a létező legrosszabb: sokszor szívesebben venném, ha vele

lenne dolgom, s nem egyik-másik emberi lénnyel. Ő sokkal pontosabban betartja az egyezséget,
mint sok földi csaló. Igaz, ami igaz, ha elérkezik a fizetés ideje, megjelenik pontosan a kitűzött
időben, épp amikor az óra elüti az éjfélt, magával ragadja az őt megillető lelket, és mint egy
rendes ördög, hazatér vele a Pokolba. Igazi üzletember.”
J. N. Nestroy, Hollenangst

Gondviselés
5
Azok után, hogy hat évet már leült Wandsworth-ben, Marty Strauss hozzászokott a
várakozáshoz. Minden reggel várnia kellett, hogy megmosakodhasson és
megborotválkozhasson: ki kellett várnia a sorát étkezésnél, s akkor is, ha könnyíteni akart
magán. A szabadságra is várnia kellett. Állandóan csak a várakozás. Természetesen ez is része
volt a büntetésnek, csakúgy, mint az a beszélgetés, amelyre ezen a sivár délutánon hívatták. Ám
amíg a várakozást, úgy tűnt, egyre könnyebben elviseli, a beszélgetéseket nehezen tűrte.
Gyűlölte az erős fényt az irodában; a magaviseleti jelentésektől, pszichiátriai értékelésektől,
környezettanulmányoktól duzzadó „Feltételesen szabaduló” dossziét. Gyűlölte, hogy néhány
havonta, csíkos egyenruhájában meg kellett jelennie a börtön egyik egyenruhás alkalmazottja
előtt és végighallgatnia, ahogy őt pocskondiázza. Fájó sebeket szerzett, amelyek, tudta, soha
nem fognak begyógyulni. Sosem fogja elfelejteni a fülledt szobát, amelyet a megaláztatás és az
összetört remények levegője töltött be. Örökre kísérteni fogják álmában.
– Jöjjön be, Strauss.
A szobában semmi nem változott azóta, hogy utoljára itt járt, csak még dohosabb lett. Az
asztal másik oldalán ülő férfi sem változott. Somervale-nek hívtak, és Wandsworth-ben
éjszakánként sok elítélt imádkozott azért, hogy dögöljön meg. Ma nem egyedül ült a műanyag
borítású asztal mögött.
– Üljön le, Strauss.
 Marty Somervale társára pillantott. Ez az ember nem börtönalkalmazott volt. Ahhoz
túlzottan ízléses öltönyt viselt és a keze is túl jólápolt volt. Ötven év körülinek látszott, jó
felépítésű volt, az orra kissé ferde, mintha valaha betörte volna, s nem sikerült volna akkor
helyreilleszteni.
– Strauss, ez Mr. Toy… – kezdte a bemutatást Somervale.
– Hello! – mondta Marty.
A napbarnította arc viszonozta a pillantását, őszinte elismerés sugárzott belőle.
– Örülök, hogy megismerhetem – mondta Toy. Érdeklődése több volt egyszerű
kíváncsiságnál.
De ugyan mi látnivaló van rajtam? – gondolta Marty. Egy férfi, akinek arcán és kezén
nyomot hagyott az idő, a teste elpuhult a gyenge koszttól és a testedzés hiányától. A bajusza
rosszul nyírt, szemének fényét eltompította az unalom. Marty tisztában volt megjelenésének
minden hiányosságával. Kétszer senki sem nézné meg. Ám a kék szempár kitartóan méregette,
látható elragadtatással.
– Azt hiszem, rátérhetnénk az üzletre – fordult Toy Somervale-hez. Kezét, tenyérrel lefelé
az asztalra tette. – Mennyit mondott el Mr. Strauss-nak?
Mr. Strauss. Szinte el is felejtette már az udvariasságnak ezt az apró jelét.
– Nem mondtam szinte semmit – válaszolta Somervale.
– Akkor kezdjük a legelején – mondta Toy. Hátradőlt a széken, kezét még mindig az
asztalon nyugtatta.
– Ahogy akarja – mondta Somervale és látszott, hogy felkészül egy kiadós beszélgetésre. –
Mr Toy… – fogott bele.
De ennél nem is jutott tovább, mert a vendég félbeszakította.
– Ha szabad, majd én – mondta Toy. – Talán nekem jobban sikerül összegeznem a
helyzetet.
– Legyen úgy, ahogy önnek megfelel – mondta Somervale. A zakója zsebében cigaretta után
kotorászott, alig leplezve bosszúságát. Toy rá sem hederített. Továbbra is Martyt nézte.
– Munkaadóm – kezdte Toy – egy úr, név szerint Joseph Whitehead. Nem tudom, mond-e
ez a név önnek valamit? – Választ sem várva folytatta. – Ha róla nem is hallott, a Whitehead
Társaságot, amelyet ő alapított, kétségtelenül ismeri. Ez Európa egyik leghatalmasabb
gyógyszerészeti birodalma…
A név derengett Martynak, s felrémlett vele kapcsolatban valamilyen botrányos ügy. De az
egész túlzottan ködös volt, s nem jutott ideje, hogy emlékei közt bogarásszon, mert Toy
lendületesen folytatta.
– …Habár Mr. Whitehead ma már hatvanas éveinek a végén jár, a Társaság ügyeit még
mindig a kezében tartja. Minthogy magának köszönheti, amit elért, az egész életét a művének
szenteli. Manapság azonban nem kíván annyira szem előtt lenni, mint azelőtt…
Straussnak hirtelen felrémlett egy címlapfotó. Egy férfi, aki a kezeivel védekezik a vaku
felvillanó fénye ellen. A magánélet egy pillanata, amelyet valamelyik orvfényképész elkapott,
hogy a közönség csámcsoghasson rajta.
– Szinte teljesen kerüli a nyilvánosságot, s amióta meghalt a felesége, nem nagyon vágyik a
társadalmi arénába… Ehelyett a háttérből irányítja a Társaság életét, szabadidejében pedig
társadalmi problémákkal foglalkozik. Többek között a börtönök túlzsúfoltságával és a
börtönszolgálat leromlott színvonalával általában.
Az utóbbi megjegyzéssel kétségtelenül Somervale-t vette célba és el is találta. Az, mogorva
pillantást vetett rá és elnyomta a cigarettáját a bádog hamutartóban.
– Amikor elérkezett az ideje, hogy Mr. Whitehead új személyi testőrt keressen – folytatta
Toy -, úgy döntött, hogy a megfelelő jelöltet nem a megszokott ügynökségeken keresztül,
hanem a hamarosan feltételesen szabadulók között keresi.
– Lehetetlen, hogy rám gondoljon – töprengett Strauss. A gondolat túlságosan szép és
ugyanakkor nevetséges is volt ahhoz, hogy tépelődjön rajta. És ha mégsem, miért van itt Toy,
mire jó ez az egész felhajtás?
– Olyan embert keres, akit hamarosan feltételesen szabadlábra helyeznek. Valakit, aki
kiérdemli, mind az ő, mind az én véleményem szerint, hogy lehetőséget kapjon a társadalomba
való visszailleszkedésre egy állás és a velejáró önbecsülés segítségével. Önt a figyelmembe
ajánlották, Martin. Szólíthatom Martinnak?
– Általában Martynak szólítanak.
– Remek. Nos, Marty, őszinte leszek. Nem akarom csigázni a reményeit. Magán kívül több
jelölttel is elbeszélgetek, s lehet, hogy a nap végére kiderül, egy megfelelő sem akad közülük.
Az adott helyzetben csak tisztázni akarom, érdekelné-e egy ilyen lehetőség, amennyiben
felajánlanánk önnek.
Marty elmosolyodott, de inkább csak belülről, nehogy Somervale meglássa.
– Megértette, amit kérdeztem?
– Igen, megértettem.
– Joe-nak… Mr. Whiteheadnek… szüksége van valakire, aki egész lényét az ő
biztonságának szenteli, olyan valakire, aki kész inkább a saját életét kockáztatni, semmint hogy
munkaadójának valami bántódása essék. Tudom, hogy nem kevés, amit kérek.
Marty felhúzta a szemöldökét. Nagyon is sok, különösen a Wandsworth-ben töltött hat és fél
év után, amikor meg kellett tanulnia, hogy csak önmagára számíthat. Toy éles szemével rögtön
észrevette Marti habozását.
– Ez aggasztja magát – mondta.
– Igen is, nem is – vonta meg Marty a vállát. – Úgy értem, még soha nem kaptam ilyen
feladatot. Nem akarom süket dumával etetni, hogy minden vágyam megöletni magam valaki
másért, mert ez nem igaz. Szemenszedett hazugság lenne az ellenkezőjét állítani.
Toy biccentése Martyt arra biztatta, hogy folytassa.
– Csak ennyit akartam mondani.
– Maga nős?– kérdezte Toy.
– Különélünk.
– Megkérdezhetem: folyamatban van már a válóper? Marty elfintorodott. Gyűlölt erről
beszélni. Ez a seb a magánügye, csakis az övé, hogy magában dédelgesse és gyötrődjön miatta.
Egyetlen rabtársának sem sikerült kipréselnie belőle a történetet. De most mondania kell
valamit. Ezek valahogy tudomást szereztek a részletekről. Toy valószínűleg többet tud arról,
mit csinál most Charmaine és kivel, mint ő.
– Charmaine és én… – próbálta szavakba önteni összekuszálódott érzéseit, de csak egy
száraz kijelentésre futotta. – Nem adok sok esélyt annak, hogy újra összekerüljünk. Gondolom,
erre volt kíváncsi.
Toynak csakúgy, mint Somervale-nek, megütötte a fülét a Marty hangjából kicsendülő él.
Toy színrelépése óta a tiszt most először mutatott érdeklődést a beszélgetés iránt. – Szeretné
látni, hogy elpuskázom ezt az állást -gondolta Marty. Somervale arcán jól látszott a várakozás. –
Az isten verje meg, nem szerzem meg neki ezt az örömöt.
– Ez nem gond… – mondta Marty szárazon. – Vagy ha igen, csak az enyém. Igyekszem
hozzászoktatni magam a gondolathoz, hogy nem vár rám, amikor kiszabadulok. Ennyi az egész.
– Rendben, Marty – mondta Toy. – Nem akarok kíváncsiskodni. Csak igyekszem minél
jobban megismerni a tényeket. Amennyiben Mr. Whitehead alkalmazná, önnek a birtokon
kellene laknia. Alkalmazásának az lenne az egyik alapvető feltétele, hogy nem távozhat Mr.
Whitehead vagy az én engedélyem nélkül. Más szóval, ott nem kötetlen szabadság vár önre.
Távolról sem. Bizonyos szempontból szabadtéri börtönnek kell tekintenie a birtokot. Számomra
nagyon fontos tudni valamennyi külső kapcsolatáról, amely esetleg arra csábítaná, hogy lerázza
ezeket a kötöttségeket
– Igen, értem.
 – Ezenkívül, ha bármi okból nem sikerülne megfelelő kapcsolatot kialakítania Mr.
Whiteheaddel, ha akár ő, akár maga úgy érezné, hogy ez az állás nem önnek való – attól
tartok…
– …Visszakerülnék ide, hogy letöltsem a büntetésem hátralévő részét.
– Igen. – Kínos csend ereszkedett közéjük, Toy csendesen sóhajtott. Csak egy pillanatig
tartott, amíg visszanyerte lelki egyensúlyát, s egészen más irányba terelte a beszélgetést.
– Csak még néhány kérdést szeretnék feltenni. Ha jól tudom, ön valaha bokszolt.
– Egy ideig. Már jó ideje annak. – Toy csalódottnak látszott.– Abbahagyta?
– Igen – válaszolta Marty. – Egy darabig még folytattam az edzéseket.
– Tanult valamilyen önvédelmi sportot? Judot, karatét? – Marty azt fontolgatta, hazudjon-e,
de ugyan mi értelme volna? Elég, ha Toy tudakozódik a smasszernél.
– Nem– válaszolta.
– Kár. – Marty gyomra görcsbe rándult. – Egészséges vagyok – mondta. – És erős. Meg
tudom tanulni.
– Tisztában volt azzal, hogy hangjába, ki tudja honnan, hívatlan remegés vegyült.
– Kezdőre nincs szükség, attól tartok. – mondta Somervale, alig leplezve diadalát. – Marty
keresztülhajolt az asztalon, megpróbálta kiiktatni ezt a pióca Somervale-t.
– Alkalmas vagyok erre a munkára, Mr. Toy – bizonygatta. – Tudom, hogy képes vagyok
rá. Csak adjon lehetőséget… – A remegés erősödött, a gyomra tótágast állt. Jobb, ha most
hagyja abba, mielőtt olyat mond vagy tesz, amit később még megbánna. De sem a szavakat,
sem az érzelmeit nem bírta elfojtani.
– Adjon nekem lehetőséget a bizonyításra. Nem kérek túl sokat, vagy igen? S ha elbaltázom
a dolgot, az az én bajom. Mindössze csak lehetőséget kérek.
Toy szemében, ahogy rápillantott, valami részvétfélét vélt felfedezni. Akkor hát mindennek
vége? Tehát már döntött is – elég volt egyetlen rossz válasz, s az egésznek lőttek -, gondolatban
összecsomagolta az aktatáskáját, a M. Strauss feliratú dossziét már át is adta Somervale izzadt
kezébe, hogy az elzárja sok más elfekvő akta közé?
Marty a nyelvébe harapott, hátradőlt a kényelmetlen széken és remegő kezére meredt.
Képtelen volt szembenézni Toy napbarnította, jól fésült eleganciájával, különösen most, hogy
ennyire kitárulkozott előtte. Toy keresztüllátott rajta, szenvedései és vágyai nem maradtak
rejtve, s ezt nem bírta elviselni.
– A tárgyaláson… – kezdte Toy.
És most? Miért akarja elnyújtani az agóniáját? Marty csupán arra vágyott, hogy
visszatérhessen a cellájába, ahol a priccsen Feaver üldögél, ahol ismerős unalom honol, ahol
menedéket találhat. De Toy még nem végzett, tudni akarta a teljes igazságot.
– A tárgyaláson kijelentette, hogy elsősorban azért vett részt a rablásban, hogy ki tudja
fizetni jelentős játékadósságait. Jól mondom?
Marty figyelmét a kezéről a cipőjére irányította. Kikötődött a cipőfűzője. Bár a fűző elég
hosszú volt ahhoz, hogy duplán megkösse, soha nem volt türelme a bonyolult csomókhoz. Az
egyszeres csomót kedvelte. Amikor ki kell csomózni, elég egy rántás és – mint valami varázslat
– már el is tűnt.
– Így volt? – ismételte meg a kérdést Toy.
– Igen, így – válaszolta Marty. Ha már eddig eljutottak, miért ne fejezné be a történetet? –
Négyen voltunk. Két fegyverrel. Megpróbáltunk ellopni egy pénzszállító kocsit. De a dolgok
kicsúsztak a kezünkből. -Felpillantott a cipőjéről. Toy fürkésző tekintettel figyelte. – A sofőr
haslövést kapott. Később belehalt a sérülésébe. De ha jól tudom, ez mind benne van az
aktákban. – Toy bólintott. – De vajon a kocsiról is említést tesznek az iratokban? – Toy nem
válaszolt. – Üres volt – mondta Marty. – Az első pillanatban elhibáztuk a dolgot. Az az átkozott
tragacs üres volt.
– És mi lett az adósságaival?
 – Hm?
– A pénzzel, amivel Macnamarának tartozott. Még mindig adós vele?
Lassan kezdett ez az ember Marty idegeire menni. Mit törődik vele Toy, ha itt-ott még
vannak adósságai? Ez csak tettetett rokonszenv, hogy végül méltóságteljesen vonulhasson
vissza.
– Válaszoljon Mr. Toy-nak, Strauss – mondta Somervale.
– Miért érdekű?
– Pusztán kíváncsiságból – válaszolta Toy őszintén.
– Értem.
– Hogy pukkadna meg a kíváncsiságtól – gondolta Marty. Sikerült mindent megtudniuk,
amit akartak.
– Távozhatok? – kérdezte. Felpillantott. Somervale-re nézett, aki a cigarettafüst mögött
önelégülten mosolygott a tökéletesen kudarcba fulladt beszélgetés láttán.
– Azt hiszem, igen, Strauss – mondta. – Amennyiben Mr. Toynak nincs több kérdése.
– Nincs – mondta Toy, színtelen hangon. – Nincs, elégedett vagyok.
Marty felállt, még mindig kerülte Toy pillantását. A kis szoba megtelt kellemetlen
hangokkal. A padló megcsikordult a szék lába alatt, Somervale a dohányosok tipikus recsegő
köhögését hallatta. Toy a feljegyzéseit rendezgette. Vége.
– Mehet – szólalt meg Somervale.
– Örömömre szolgált, hogy találkozhattam önnel, Mr. Strauss – mondta Toy, de már csak
Marty hátának, mert a férfi az ajtó felé indult. Marty visszafordult és döbbenten látta, hogy Toy
mosolyogva nyújtja felé a kezét. -Örömömre szolgált, hogy találkozhattam önnel.
Marty biccentett és kezet ráztak.
– Köszönöm, hogy időt szakított rám – mondta Toy.
Marty becsukta maga mögött az ajtót és az egyik őr, Priestley kíséretében visszaindult a
cellájába– Egyikük sem szólt egy szót sem.
Marty az épület teteje alatt csapongó madarakat figyelte, amint leszállnak valamit csipegetni.
Ok akkor jönnek és akkor mennek, amikor a kedvük tartja. Fészküket falmélyedésekbe rakják
és meg vannak győződve korlátlan uralmukról. Egyáltalán nem irigyelte őket. Vagy ha mégis,
hát nem most volt itt az ideje, hogy ezt beismerje.

6
Eltelt tizenhárom nap, és sem Toy, sem Somervale nem hozta szóba az ügyet. Nem mintha
Marty igazán számított volna rá. A lehetőséget elszalasztottá. Szinte színpadias volt az utolsó
pillanat, amikor megtagadta, hogy Macnamaráról beszéljen. Ily módon igyekezett minden
faggatózást csírájában elfojtani. Bármennyire is próbálta kiverni a fejéből a Toy-jal folytatott
beszélgetést, nem sikerült. A találkozás kibillentette lelki egyensúlyából és bizonytalansága
ugyanolyan elszomorító volt, mint az, ami okozta. Azt hitte, a fájdalmas tapasztalatok már
megtanították a közömbösség művészetére, ugyanúgy, ahogy a gyermek megtanulja: ha forró
vízbe nyúl, megégeti a kezét.
Fájdalmas tapasztalatból jutott neki bőven. Büntetésének első tizenkét hónapja alatt harcolt
mindennel és mindenkivel, akivel szembekerült. Abban az évben nem barátkozott senkivel.
Csak magának köszönhette a sebeket és a rossz napokat. A második évben a vereségtől
megzabolázva magánháborújával illegalitásba vonult. Elkezdett edzeni, bokszolt és súlyt emelt,
minden figyelmét arra összpontosította, hogy fejlessze és uralja a testét, arra az esetre, ha újabb
büntetéseket kell elviselnie. De a harmadik év közepén közbeszólt a magány: a fájdalom, amit
semmiféle önsanyargatás (nap nap után egészen a fájdalomküszöbig feszítette az izmait) nem
tudott elrejteni. Abban az évben megbékélt önmagával és bebörtönzöttségével is. Gyötrelmes
béke volt, de ettől kezdve jobban mentek a dolgok. Olyannyira, hogy kezdte magát otthonosan
érezni a visszhangos folyosókon, a cellájában – és saját bőrében is. A szép élmények már távoli
emlékképekké fakultak.
A negyedik évben újfajta rettegés köszöntött rá. Akkor ünnepelte huszonkilencedik
születésnapját, a harmincadik fenyegetően közeledett és túlságosan is jól emlékezett fiatalabb
önmagára, aki az ilyen korú férfiakra úgy tekintett, mint akik felett már eljárt az idő. Ez
fájdalmas felismerés volt és régi klausztrofóbiája (nem a rácsok mögé, hanem a sorsába való
bezártsága miatt) még nyomasztóbban visszatért. És ezzel együtt, egy újfajta
meggondolatlanság is. Abban az évben tetováltatta magát: a bal felső karjára vörös és kék
villámot, a jobb alsó karjára pedig az „USA” feliratot. Karácsony előtt levelet kapott
Charmaine-től, amelyben az asszony azt javasolta, hogy talán a válás lenne a legokosabb. Ő
ezen nem gondolkodott. Mi értelme lett volna? A közömbösség volt a legjobb orvosság. Ha már
beismerted a vereséget, az élet, akár egy paplanos ágy is lehet. Ennek a bölcsességnek a
jegyében az ötödik év úgy suhant el, akár a szellő. Hozzá tudott jutni kábítószerhez, az öklének
híre volt a rabok között. Megvolt mindene, kivéve a szabadságát, arra pedig tudott várni.
És akkor az életében felbukkant Toy, s bár mindent megtett, hogy elfelejtse ennek a férfinak
még a nevét is, rádöbbent, hogy újra meg újra végiggondolja részletesen annak a félórás
beszélgetésnek minden mondatát, mintha így ráakadhatna a jövendő titkára. Az igyekezete,
természetesen, nem hozott eredményt, de továbbra sem hagyott fel a töprengéssel, s lassanként
egészen megnyugtatta. A dologról nem beszélt senkinek, még Feavernek sem. Ez az ő titka volt:
a szoba, Toy, Somervale, a veresége.
A Toy-jal való találkozást követő második vasárnapon Charmaine meglátogatta. A
beszélgetés a szokásos zűrzavarban folyt. Akár egy tengerentúli telefonbeszélgetés – a kérdésre
mindig késve érkezett a válasz. A beszélgetést nem a helyiséget betöltő zsivaj keserítette meg.
A dolgok amúgy is elkeserítőek voltak. Ezt a tényt nem lehetett tagadni. Korábbi igyekezete,
hogy mentse, ami még menthető, már a múlté. A rokonok és a barátok egészsége iránti hűvös
érdeklődés után rátértek a válás részletkérdéseire.
Marty kezdetben ilyeneket írt a leveleiben: Gyönyörű vagy, Charmaine. Éjszaka rád
gondolok, folyton csak rólad álmodom.
De lassan elhalványodtak emlékezetében az asszony körvonalai, a buja álmok is elmaradtak,
és bár még egy ideig igyekezett fenntartani a látszatot a leveleiben, a szerelmes szavak
megfakultak. Akkor úgy határozott, többet nem ír ilyen intim dolgokról. Éretlen dolognak
érezte arról mesélni az asszonynak, hogy folyton az ő arca lebeg a szemei előtt. Mi mást
képzelhetne Charmaine, mint hogy a sötétség leple alatt úgy játszik magával, mint egy tizenkét
éves fiúcska? Nem akarta, hogy így képzelje maga elé.
így visszatekintve, talán ez hiba volt. Lehet, hogy a házasságuk bomlása akkor kezdődött,
amikor felhagyott a szerelmeslevelek írásával. De hát nem változott-e meg Charmaine is? Most
is olyan leplezetlen gyanakvással méregette.
– Flynn üdvözletét küldi.
– Ó, remek. Szoktál vele találkozni?
– Néhanapján.
– Hogy megy a sora?
Charmaine tekintetét inkább az órán nyugtatta, semmint rajta. Ennek még örült is. így módja
volt anélkül figyelni a nőt, hogy tolakodónak érezte volna magát. Amikor Charmaine vonásai
kisimultak, még mindig nagyon vonzónak találta. De mostanra – erről meg volt győződve –
más ura volt az érzelmeinek. Szenvedélynek nyoma sem volt, amikor felesége áttetsző
fülcimpáit vagy nyakának ívét nézte. A börtön legalább erre megtanította: ne vágyj arra, amit
nem kaphatsz meg.
– Ó, remekül– válaszolta Charmaine.
Beletelt egy kis időbe, amíg visszatalált a beszélgetés fonalához. Kiről is beszéltek? Ja, igen,
Flynnről. Az a férfi, aki soha nem piszkolta be a kezét. Flynn, a bölcs. Flynn, a ravasz.
– Legjobb kívánságait küldi – mondta az asszony.
 – Már mondtad – emlékeztette.
Újabb szünet. A beszélgetés minden látogatással egyre nagyobb kín lett. Nem is az ő, hanem
inkább Charmaine számára. Úgy tűnt, minden egyes kiejtett szó egy újabb megrázkódtatást
okoz neki.
– Jártam újra az ügyvédeknél.
– Aha.
– Úgy tűnik, a dolog jól halad. Azt mondták, az iratok a jövő hónapban elkészülnek.
– Nekem mi a teendőm, csak alá kel írnom?
– Nos… azt mondták, beszélnünk kell a házról meg a többi közös szerzeményünkről.
– Most a tiéd.
– De különben közös, nem? Úgy értem, mindkettőnk tulajdona. És ha majd kiszabadulsz,
neked is laknod kell valahol.
– El akarod adni a házat?
Újabb nyomorúságos hallgatás, mintha Charmaine habozott volna, hogy valami sokkal
fontosabbat mondjon, mint ezek a felszínes banalitások.
– Sajnálom, Marty.
– Mit?
Bizonytalanul megrázta a fejét. A haján megcsillant a fény.
– Nem is tudom.
– Nem a te hibád. Te nem vagy hibás semmiben – mondta Marty.
– Nem tehetek róla…
Elhallgatott és ránézett, a félelem olyan elevenné tette a tekintetét – valóban az volt, félelem?
-, mint már annyiszor a közösen átszenvedett percek során a börtön egyik levegőtlen
szegletében. Nedvesen csillogó szemében könnyek gyülekeztek.
– Mi baj van?
Az asszony szeméből kicsordultak a könnyek.
– Char… mi baj van?
– Mindennek vége, Marty – mondta, mintha most először döbbent volna erre rá: vége,
elmúlt, isten veled.
A férfi bólintott – Igen.
– Nem akarom… – elhallgatott, majd ismét belefogott. – Nem hibáztathatsz.
– Nem hibáztatlak. Sohasem hibáztattalak. Krisztusom, hiszen mindig itt voltál. Egész idő
alatt. Tudod, mennyire gyűlölöm, hogy itt kell lássalak. De te mindig itt voltál.
– Azt hittem, minden rendbe jön – folytatta, mintha a férfi nem is mondott volna soha
semmit. – Tényleg azt hittem. Reméltem, hogy hamarosan kiszabadulsz és majd rendbe hozzuk
a dolgot. Ott volt a házunk, meg minden. De az utóbbi néhány évben minden darabjaira hullott
szét.
Figyelte az asszony szenvedését. – Sosem leszek képes ezt elfelejteni – gondolta, mert én
vagyok az oka, én vagyok a legutálatosabb Isten valamennyi teremtménye közül a földön, mert
nézd, mit tettem. – Kezdetben is süt, a leveleiből érezni lehetett a megbántottságot és az alig
titkolt szemrehányást, de az a pusztító gyötrelem, amelynek most jelét adta, annál sokkal jobban
megrázta. Ez nem az a huszonkét éves lány, hanem egy felnőtt nő volt, és nagyon szégyellte
magát, hogy tudta, ennek ő az oka.
Charmaine kifújta az orrát.
– Minden összezavarodott.
– Igen.
– Csak tisztázni szeretném a dolgokat.
Futó pillantást vetett az órájára, túl rövidet ahhoz, hogy meg tudja állapítani a pontos időt.
Felállt.
– Jobb, ha most megyek, Marty.
 – Találkozód van?
– Nem… – válaszolta, s nem is igyekezett hihetővé tenni ezt az átlátszó hazugságot. – Egy-
két dolgot be kell vásárolnom. A vásárlás mindig jobb kedvre dent. Hiszen ismersz.
– Nem – gondolta a férfi. – Nem ismerlek. – Ha valaha mégis ismertelek, de már ebben sem
vagyok biztos, az egy másik éned volt. Istenem, mennyire hiányzik az nekem. – Megálljt
parancsolt a gondolatainak.
Ez nem a megfelelő módja az elválásnak, ezt tudta a korábbi esetekből. A dolognak az volt a
nyitja, hogy hűvösen viselkedjen. Lehetőleg egy közhellyel fejezzék be a beszélgetést, hogy
miután visszatér a cellájába, elfelejthesse az asszonyt, egészen a következő találkozásig.
– Szerettem volna, ha megérted – mondta Char. – De attól tartok, nem sikerült jól
elmagyaráznom. Olyan átkozottul zavaros ez az egész.
Nem köszönt el: újra kibuggyantak a könnyei, és a férfi tudta, hogy az ügyvédek ijesztettek
rá, nehogy az utolsó percben – gyengeségből, szerelemből vagy mindkettőből – meggondolja
magát. Kiment anélkül, hogy hátranézett volna, ezzel is cáfolva a lehetőségét.
Marty legyőzöttként tért vissza a cellájába. Feaver aludt. Az egyik újságból kitépett egy
puncit, ráköpött és a homlokára ragasztotta. Ez egyike volt kedvenc szokásainak. A vulva, akár
egy harmadik szem, tátongott csukott szemhéja fölött. Bámult a semmibe álmatlanul.

7
– Strauss?
A cella nyitott ajtajában Priestley állt és befelé bámult. Belül, éppen mellette, egy falba
vésett szellemesség díszelgett: „Ha rád jön a kangörcs, rúgj az ajtóba. Feltűnik egy pina.” Ez
egy közismert vicc volt – ezt vagy ehhez hasonló feliratot számos cellában látott -, de most,
amikor megpillantotta Priestley vaskos képét, ez a képzettársítás, – az ellenség és a női
nemiszerv, – obszcénnek hatott.
– Strauss?
– Igen, uram.
– Mr. Somervale látni akarja. Negyed négy körül. Majd magáért jövök. Három óra tízre
legyen készen.
– Igen, uram.
Priestley megfordult, hogy távozzon.
– Meg tudná mondani, miről lehet szó?
– Honnan a francból tudnám?
Negyed négykor Somervale a megszokott irodában várta. Az asztalon még csomóra kötött
madzaggal ott volt Marty dossziéja. Mellette egy jelzés nélküli, barnás boríték hevert.
Somervale cigarettázva állt a ráccsal megerősített ablaknál.
– Jöjjön be – mondta. Nem kínálta hellyel, nem is fordult vissza az ablaktól.
Marty becsukta az ajtót és várt. Somervale az orrán keresztül, nagy szusszanással fújta ki a
füstöt.
– Na, mit gondol, miért hívattam, Strauss?
– Bocsánat, uram, mit mondott?
– Azt kérdeztem, mit gondol, miért hívattam, he? Használja a képzelőerejét!
Egészen eddig Marty nem is figyelt oda, s nem tudta, mi okozta a zavart. Úgy tűnt, egy
örökkévalóság telt el, amire Somervale megszólalt – Meghalt a feleségem.
Marty nem tudta eldönteni, mit is kellene erre mondania. De Somervale nem hagyott időt
neki, hogy kigondolhassa a megfelelő választ.
– Kiengedik, Strauss!
Úgy közölte ezt a száraz tényt, mintha magától értetődne. Mintha az egész világ összefogott
volna ellene.
– Mr. Toy-jal megyek? – kérdezte Marty.
 – A tanáccsal egyetértésben úgy véli, hogy ön a megfelelő jelölt a Mr. Whitehead birtokán
betöltendő állásra – mondta Somervale. – Csak gondoljon bele. – A torkából olyan hang tört
elő, mintha nevetne. – Természetesen szigorú megfigyelés alatt fogják tartani. És ha egyszer
megszegi a szabályokat…
– Megértettem.
– Kétlem. – Somervale tovább szívta a cigarettáját, még mindig háttal állva. – Kétlem, hogy
felfogta, miféle szabadságot választott…
Marty nem hagyta, hogy effajta beszéd megkeserítse kitörő eufóriáját. Somervale vereséget
szenvedett, hadd járjon a szája.
– Joseph Whitehead Európa talán leggazdagabb embere, de egyúttal a legkülöncebbje is,
ahogy hallom. Isten tudja, mibe keveredik, de én azt mondom, az itteni életet sokkal
elviselhetőbbnek fogja majd találni.
Somervale szavai – savanyú a szőlő – süket fülekre találtak. Talán mert kimerült, talán mert
rájött, hogy a falnak beszél, váratlanul, ahogy kezdte, véget vetett mindent lefitymáló
monológjának. Ellépett az ablaktól, hogy amilyen gyorsan lehet, befejezze a beszélgetést. Marty
megdöbbent a férfinél érzékelt változás láttán. Az elmúlt hetek alatt, amióta utoljára találkoztak,
Somervale éveket öregedett. Úgy tűnt, mintha az eltelt időszakban csak cigarettán és bánaton élt
volna. Bőre akár a száraz kenyér.
– Mr. Toy jövő pénteken délután jön magáért. Február 13-án. Maga babonás?
– Nem.
Somervale átadta Martynak a borítékot.
– A részleteket ebből megtudhatja. A következő pár napban orvosi vizsgálaton kell átesnie,
és valaki jönni fog a Bizottságtól is, hogy megvizsgálja a feltételes szabadlábra helyezése
körülményeit. A szerencse magának kedvezett, Strauss. Isten tudja, miért. Csak abban a
szárnyban, ahol a cellája van, legalább egy tucat magánál alkalmasabb jelölt akadna.
Marty kinyitotta a borítékot, szemügyre vette és zsebébe tette a sűrűn gépelt oldalakat.
– Velem többé már nem találkozik – mondta Somervale. – Gondolom, ez a hír örömére
szolgál.
Marty ügyelt, hogy egyetlen arcizma se rezdüljön. Színlelt közömbössége láthatóan
felszította Somervale gyűlölettartalékait. – A maga helyében – mondta fogát vicsorgatva – hálát
adnék az Istennek.
– Miért… uram?
– No, de nem is hiszem, hogy túl sok hely jut Istennek a maga szívében.
Szavai fájdalmat és lenézést egyenlő mértékben tartalmaztak. Marty akaratlanul is látta lelki
szemével Somervale-t egyedül a franciaágyban: egy férj a felesége nélkül, a remény nélkül,
hogy viszontláthatja még valaha. Már sírni is képtelen. És az első gondolatot sebesen követte a
második: Somervale kőszíve, amelyet egyetlen csapás összezúzott, nem sokban különbözött az
övétől. Mindketten kemény emberek, akik kézben tartják a dolgokat, miközben a
magánháborúikat a zsigerekben vívják meg. Mindkettőjüket az a fegyver győzte le, amellyel
ellenségeik ellen akartak küzdeni. Hitvány meglátás volt, és ha Marty nem úszott volna a
boldogságban szabadon bocsátásának hírét hallva, gondolni sem mert volna erre. Ő és
Somervale – mint két gyík, amelyik ugyanabban a ragadós sárban sütkérezik – hirtelen
olyannak tűntek, akár az ikertestvérek.
– Mi jár a fejében, Strauss? – kérdezte Somervale. Marty megrántotta a vállát.
– Semmi – felelte.
– Hazudik – mondta a másik. Magához vette a dossziét, kisétált a szobából és nyitva hagyta
maga mögött az ajtót.
Másnap Marty telefonált Charmaine-nek és beszámolt neki a fejleményekről. Úgy tűnt, az
asszony örül, s ez jóleső érzéssel töltötte el. Amikor letette a telefont, még mindig remegett, de
jól érezte magát.
 A Wandsworth-ben töltött utolsó néhány napban mintha más szemével látta volna a világot.
A börtönélet minden apró részlete, amelyhez már annyira hozzászokott -a kegyetlenség, a
kaszárnyaélet, az erőfitogtatás, a szexuális játékok -, ismét újdonságnak tűnt a számára,
akárcsak hat évvel korábban.
Ezek az évek kárba vesztek. Semmi nem hozhatja vissza az elvesztegetett időt, nem töltheti
meg hasznos tapasztalatokkal. Ez a gondolat elkeserítette. Nem sok mindent mondhat a
magáénak, amivel kilép a világba.
Két tetoválás, egy jobb napokat is látott test, a kétségbeesés és a düh emlékképei. Az előtte
álló útnak könnyű poggyásszal vág neki.

8
Wandsworth-ben töltött utolsó éjszakáján álmot látott. Börtönéveinek éjszakáin nem sokszor
gyötörték álmok. Charmaine-nel kapcsolatos verejtékes látomásai, akárcsak azok a képzeletbeli
repülések, hamar abbamaradtak, mintha tudatalattija a fogoly iránti együttérzésből úgy döntött
volna, hogy nem gyötri tovább a szabadság álomképeivel. Néha arra riadt fel az éjszaka
közepén, hogy izzadtság helyett dicsőségben úszik, de az álmai legtöbbször ugyanolyan
értelmetlenek és monoton ismétlődőek voltak, mint ébrenlétének percei. De ez az utolsó álom
egészen másfajta élmény volt.
Valamilyen befejezetlen, vagy talán soha el nem készülő székesegyházról álmodott. Kecses
tornyai, lendületes pillérei a magasba törtek, az egész túl hatalmas volt ahhoz, hogy valóságos
legyen. Az egész ellentmondott a gravitációnak, de most maga volt a félelmetes valóság.
Éjszaka volt Ahogy közeledett az épülethez, a lába alatt megcsikordult a kavics, a levegőt a lonc
átható illata töltötte be, és bentről énekszó hallatszott. Úgy vélte, hogy fiúkórus énekelhet,
átszellemült hangjukon szavak nélkül hullámzott a dallam. Senkit nem látott maga körül a
selymes sötétben, egyetlen turistát sem, aki megbámulná ezt a csodát. Csak ő és a hangok.
Azután – szinte hihetetlen – repült.
Súlytalanul, a szél szárnyán, lélegzetelállító sebességgel emelkedett a székesegyház fölé.
Repült, de nem úgy, mint egy madár, hanem paradox módon, mint egy repülő hal.
Akár egy delfin – igen, ez az-, a karja hol szorosan a teste mellett, hol a levegőt hasította
vele, amint emelkedett egyre feljebb. Egy sima, csupasz lény, amely elsuhant a pala fölött,
átbucskázott a tornyokon, ujjai súrolták a harmatos kőpárkányokat és lepöcköltek egy-egy
esőcseppet a csatornák vízköpőiről. Nem emlékezett arra, álmodott-e valaha is ilyen szépet.
Úgy elöntötte a boldogság érzése, hogy ettől felriadt.
Tágra nyílt szemekkel visszatért a cella fullasztó valóságába. Feaver az alsó priccsen
onanizált. Az ágy egyre gyorsuló ütemben rázkódott, és egy elfojtott morgás jelezte, hogy
Feaver eljutott a csúcsra. Marty megpróbálta kizárni a valóságot, és a figyelmét a tovatűnt
álomra összpontosítani. Becsukta a szemét, és azt kívánta, hogy visszatérjen a látomás. Egy
megrázó pillanatra még visszatért az álom, de ezúttal a diadalmámor helyébe a rettegés lépett.
Zuhanni kezdett a magasból, a székesegyház fenyegetően száguldott felé, tűhegyes tornyai az ő
érkezésére vártak…
Megrázta magát, hogy felébredjen, elkerülje a zuhanás beteljesülését, és az éjszaka hátralévő
részében – amíg egy halvány derengés, a hajnal első sugara, hirdetve az új napot, be nem
szűrődött az ablakon – a plafont bámulta.

9
Kiszabadulása napján az ég nem ragyogott kékebben. Átlagos péntek délután volt, a Trinity
Road-on a megszokott élet zajlott.
Toy a felvételi irodánál várta, hogy Martyt lehozzák a körletéből. Egy darabig még várnia
kellett, amíg a tisztek elvégeztek vagy egy tucat hivatalos rítust. Ellenőrizték és visszaadták a
személyes holmiját, aláírták és aláíratták a szabadulólevelét. Majdnem egy óra telt el a
formaságokkal, amíg végül kinyitották az ajtót és mindkettejüket kiengedték a szabadba.
Toy üdvözlésképpen éppen csak kezet rázott vele, és a börtön külső udvarán keresztül egy
ott várakozó, bordó Daimlerhez vezette, amelyben sofőr ült.
– Gyerünk, Marty – mondta Toy, miközben kinyitotta a kocsi ajtaját. – Túl hideg van ahhoz,
hogy itt ácsorogjunk.
Valóban hideg volt, metsző szél fújt. De örömét a fagy sem tudta lehűteni. Szabad ember
volt, hál' istennek, ha alaposan előírt határok között is, de ez csak a kezdet. Mindenesetre maga
mögött hagyta a börtönélet minden tartozékát: a vödröt a cella sarkában, a kulcsokat, a
számokat. Élni kell a kínálkozó lehetőségekkel, amelyek utat nyitnak innen.
Toy már kényelembe helyezte magát a hátsó ülésen.
– Marty – intett sürgetően szarvasbőr kesztyűbe bújtatott kezével -, sietnünk kell, különben
dugóba kerülünk a városból kifelé menet.
– Igen. Már itt is vagyok.
Marty beszállt. A kocsi belsejében áporodott cigarettafüst, bőr és fényezőpaszta illata
keveredett.
– Betehetném a holmimat a csomagtartóba? – kérdezte Marty.
A sofőr hátrafordult.
– Van itt is hely – mondta. Nyugatról jött indián volt, aki nem a sofőrök hagyományos
egyenruháját, hanem bőrből készült, viharvert repülős dzsekit viselt. Tetőtől talpig végigmérte
Martyt. Üdvözlésképpen még egy mosoly sem futott át az arcán.
– Luther – mondta Toy – , ez itt Marty.
– Tegye a bőröndöt az első ülésre – válaszolt a vezető. Áthajolt és kinyitotta az első ajtót.
Marty kiszállt és a bőröndjét meg a műanyag szatyrot becsúsztatta az első ülésre, egy köteg
újságpapír és egy szamárfülesre olvasott Playboy mellé. Azután visszaült hátra, Toy mellé és
becsapta az ajtót..
– Nem kell úgy becsapni – mondta Luther, de Marty alig hallotta a megjegyzést. – Nem sok
fickót várnak Daimlerrel Wandsworth kapujánál – gondolta. Ezúttal, talán, megfogta az Isten
lábát.
A motor felzúgott, a kocsi befordult balra a Trinity Road-ra, maga mögött hagyva a börtön
kapuját.
– Luther már két éve dolgozik a birtokon – mondta Toy.
– Három – javította ki a másik.
– Valóban? – kérdezte Toy. – Akkor három. Engem fuvaroz és Mr. Whiteheadet, ha bemegy
Londonba.
– Többé nem megy már oda.
Marty a visszapillantó tükörben elkapta a sofőr pillantását.
– Hosszú időt töltött bent a sitten? – szegezte neki habozás nélkül a kérdést.
– Elég hosszút – válaszolta Marty. Nem állt szándékában letagadni semmit, annak nem lett
volna semmi értelme. Már várta a következő, magától értetődő kérdést: miért került oda? De a
sofőr nem tette fel. Luther már ismét az utcai forgatagra összpontosította figyelmét.
Kíváncsiságát, láthatóan, kielégítette. Marty örült, hogy ejtheti a témát. Csak arra vágyott, hogy
nézhesse ezt a számára tökéletesen új világot és magába szívja a látottakat. Ki volt éhezve
mindenre: az emberek, a kirakatok, a hirdetések, minden csekélység érdekelte. Tekintete az
ablakra tapadt. Nagyon sok látnivaló akadt, de valahogy az volt a határozott benyomása, hogy
minden olyan mesterkélt. Mintha a járókelők, a többi autó utasai, mind színészek lennének, akik
kifogástalanul alakítják a rájuk osztott szerepet. Az agya, amely lázasan dolgozott, hogy
befogadja az információk áradatát – mindkét oldalon újabb, minden sarkon más, hivalkodó
látnivaló -, egyszerűen nem tudta elfogadni a valóságot. Az agya azt súgta, hogy minden olyan
színpadias, minden csak fikció. Mert lám, ezek az emberek úgy viselkednek, mintha nélküle is
éltek volna, mintha a világ kereke addig is fordult volna, amíg ő börtönben volt. Es mint a
gyermek, aki ha eltakarja a szemét, úgy véli, őt sem látják, képtelen volt elfogadni, hogy az élet
akkor is folyt tovább, amikor ő nem láthatta.
A józan esze természetesen mást mondott.
Bármit is mondjanak, összezavarodott érzékei, amióta utoljára találkoztak, a világ öregebb
lett és talán fáradtabb is. Fel kell frissítenie az ismeretségüket, ki kell ismernie megváltozott
természetét, érzékenységét, örömszerzési képességeit, meg kell tanulnia a viselkedési
szabályokat.
Α kocsi áthaladt a Wandsworth hídon, elhagyták az Earl udvart és a Shepherds Bushon
keresztül ráhajtottak a Westway-re. Péntek délután volt, csúcsforgalom. Az ingázók siettek,
hogy otthon tölthessék a hétvégét. Ha megelőztek egy autót, Marty kihívóan a sofőr arcába
bámult, és megpróbálta kitalálni a foglalkozását vagy elkapni az autóban ülő nők pillantását.
A megtett úttal egyenes arányban csökkent az a furcsa érzés, amely kezdetben hatalmába
kerítette, s mire elérték az M40-es autóutat, már kezdett belefáradni a látnivalókba. Toy
behúzódott a sarokba, kezét az ölébe ejtette és elbóbiskolt. Luthert lekötötte az előzgetés.
Csak egyetlen esemény lassította előrehaladásukat. Oxford előtt 20 mérfölddel villogó kék
fények tűntek fel előttük az úton. Mögöttük közeledő sziréna vijjogó hangja jelezte, hogy
baleset történt. A kocsisor lelassult, az egész olyan volt, akár a gyászolók hosszú sora, amikor
mindenki megáll egy pillanatra, hogy lássa a koporsót.
Egy kocsi megpördült a kelet felé tartó autóúton, átlépte a felezővonalat és frontálisan
összeütközött a szembejövő teherautóval. Valamennyi nyugatra tartó sávot lezárták és az
autóknak az útpadkát kellett igénybe venni, hogy kikerüljék a szanaszét szóródott roncsokat.
– Mi történt? Lát valamit? – kérdezte Luther, akinek a figyelmét túlzottan lekötötte a
kormányzás és az irányító rendőr. Marty igyekezett a lehető legpontosabban ecsetelni a
látottakat.
A kavarodás közepén egy férfi állt, a megrázkódtatástól dermedten, arcán vér csorgott végig,
mintha valaki egy vérvörös sárgájú tojást tört volna össze a fején. Mögötte rendőrök és sértetlen
utasok csoportosultak a kocsi harmonikaként összegyűrődött elejénél. A bennrekedt sofőr
magába roskadva, mozdulatlanul ült. Amikor Martyék elhaladtak mellettük, az egyik segíteni
akaró nő, akinek kabátján hatalmas vérfolt éktelenkedett – talán a sajátja, talán a vezetőé -, hátat
fordított a járműnek és tapsolni kezdett. Legalábbis Marty így értelmezte a mozdulatot, ahogy a
nő összeütögette a tenyerét. Úgy tűnt, mintha ugyanannak a káprázatnak lenne az áldozata,
amely épp az előbb még Martyt is a hatalmába kerítette: hogy ez az egész csak egy aprólékosan
kidolgozott, de visszataszító látomás, és bármelyik pillanatban minden jóra fordulhat. Szeretett
volna kihajolni az ablakon és megmondani a nőnek, hogy téved, hogy ez a valóság: a hosszú
combú nők, a kristályszínű ég és a többi. De holnap már ő is tudni fogja. Lesz még elég ideje
búsulni. Most azonban a nő tapsolt és tapsolt még akkor is, amikor a baleset már a távolba
veszett mögöttük.

Α róka
10
Whitehead tudta, hogy az Asylum elnevezés megtévesztő. Egyrészt jelent menhelyet, olyan
helyet, ahol az ember menedéket, biztonságot talál. Másrészt jelenti az őrültek házát, egy zugot,
ahol a világgal meghasonlottak eltemethetik magukat.. De ez csak szemantikai fogás,
emlékeztette magát, semmi több. Akkor vajon miért jut az eszébe ez a kettősség ilyen gyakran?
Az ablak mellett ült egy túlzottan is kényelmes székben, ott, ahonnan már egy egész
évszaknyi estén át figyelte, hogyan kúszik a pázsiton egyre közelebb a sötétség és töprengett.
Azon tűnődött, hogyan alakulnak át a dolgok, milyen nehéz bármi mellett kitartani.
Rendszertelen, kusza gondolatok kavarogtak a fejében. Az életben minden esetleges. Whitehead
már évekkel ezelőtt megtanulta ezt egyik mesterének keze alatt és soha nem felejtette el. Az,
hogy a jól végzett munkádért jutalmat kapsz-e vagy elevenen megnyúznak, csakis a véletlen
műve. Semmi értelme valamiféle bűvös számokhoz, vagy istenségekhez ragaszkodni. Végül
mindegyik kudarcot vall, semmivé lesz. A szerencse a mellé az ember mellé szegődik, aki kész
mindenét feltenni egyetlen lapra.
Ő így tett. Nem is egyszer, számtalanszor karrierjének kezdetén, amikor birodalmát
megalapozta. Es hála annak a rendkívüli hatodik érzékének, amellyel előre látta, hogyan fordul
a kocka, a tét szinte mindig többszörösen megtérült. A többi cégnek megvoltak a maga
virtuózai, akik a számítógépek segítségével mérlegelték az esélyeket, tanácsadói, akik fülüket a
telefonra tapasztva várták a tokiói, londoni és New York-i tőzsde híreit De Whitehead ösztöne
valamennyiük eredményességét elhomályosította. Felismerte a pillanatot, megérezte az időpont
és a kedvező alkalom egybeesését, amely a jó döntésből még jobbat, a közhelyből szenzációt
csinál. A jó öreg Whiteheadet senki nem pipálhatta le. És ezt a vállalat irodáiban dolgozó
valamennyi értelmes fiatalember tudta. Joe csalhatatlan tanácsait még most is ki kellett kérni
minden olyan esetben, amikor jelentős terjeszkedésre vagy újabb szerződés aláírására készültek.
Joe sejtette, hogy ez az abszolút hatalom egyes körökben visszatetszést kelt. Semmi kétség,
voltak olyanok, akik úgy vélték, ideje lenne már kiengednie a kezéből az irányítást és a
diplomásokra meg a számítógépekre hagyni az üzlet bonyolítását. Ám Whiteheadnek megvoltak
hozzá a képességei, a hatodik érzék különleges adottsága, hát bolond lett volna hagyni parlagon
heverni, ha lehet hasznosítani is. Volt egy másik megcáfolhatatlan érv is, amely az öreg mellett
szólt az ő módszerei beváltak. Soha nem járt megfelelő iskolába. Az újságírók legnagyobb
kétségbeesésére a hírnév megszerzéséig tartó életrajzán hatalmas lyuk tátongott. A Whitehead
Társaságot a semmiből hozta létre. A sorsát, akár jobban, akár rosszabbul ment az üzlet, még
mindig szenvedélyesen a szívén viselte.
Ám ma este nem volt helye szenvedélynek ott az ablak melletti székben üldögélve, amelyről
néha azt gondolta, ott fogja utolérni a halál. Ma este a rossz közérzet kínozta, egy öregember
panaszai.
Ó, mennyire gyűlölte az öregséget. Elviselhetetlen volt számára ez a korlátozott lét. Nem
mintha beteges lett volna, csak éppen tucatnyi apró kín esküdött össze jó közérzete ellen,
olyannyira, hogy alig telt el nap gyengélkedés nélkül. Hol a száján ütött ki egy fekélyes seb, hol
az ülepét törte fel valami és ez pokolian fájt. Minden figyelmét a testére kellett
összpontosítania, holott a túléléshez másra kellett volna fordítania. Arra a következtetésre jutott,
hogy az öregedés átka elvonja a figyelmét, és ő nem engedhette meg magának, hogy elterelje a
gondolatait. Veszélyes volt a fájdalmakon és a fekélyen merengeni. Ha nem figyel, egy óvatlan
pillanatban valami torkon ragadja. A rossz közérzet is ezt sugallta: – Egy pillanatra se lankadjon
a figyelmed. Ne hidd, hogy biztonságban vagy vénember, mert azt üzenem: a legrosszabb még
csak ezután jön.
Toy kopogott, mielőtt belépett a dolgozószobába.
– Bill… – Whitehead nyomban megfeledkezett a pázsitról és a közelgő sötétségről, amikor
barátjához fordult – … megjöttetek.
– Természetesen megjöttünk, Joe. Késtünk?
– Nem, nem. Nincs semmi baj?
– Minden rendben.
– Remek.
– Strauss odalent van.
A félhomályban Whitehead az asztalhoz lépett és töltött magának egy kevés vodkát. Eddig
megtartóztatta magát az italtól, most itt az alkalom megünnepelni, hogy Toy épségben
megérkezett.
– Kérsz egyet? – Ezt a szertartásos kérdést szertartásos válasz követte:
– Nem, köszönöm.
– Visszamész még a városba?
– Miután találkoztál Strauss-szal.
 – A színházhoz már túl késő van. Miért nem maradsz, Bill? Menj holnap reggel, világosban.
– Dolgom van – válaszolta Toy, és a lehető legkedvesebben elmosolyodott. Ez is egyike
volt a két férfi közös szertartásainak. Toy londoni ügyeinek semmi köze nem volt a vállalathoz,
ezt az öregember jól tudta. De soha nem kérdezősködött.
– Mi a véleményed?
– Strauss-ról? Ugyanaz, mint az első beszélgetés után. Úgy vélem, megfelel. S ha mégsem,
bőven akad más is ott, ahonnan ő jött.
– Olyan emberre van szükségem, aki nem rezei be egykönnyen. A dolgok nagyon
kellemetlenné válhatnak.
Toy csak egy semmitmondó dörmögéssel válaszolt, és remélte, hogy ezzel vége is a
témának. Elfáradt az egész napos utazástól, várakozástól és már az estét várta. Ez most nem a
megfelelő idő, hogy újratárgyalják az ügyet.
Whitehead letette a tálcára kiürült poharát és visszament az ablakhoz. Most már gyorsan
sötétedett a szobában, és ahogy ott állt háttal Toy-nak, alakját a sötétség egyetlen tömbbé
olvasztotta. A szolgálatában eltöltött harminc év múltán is – három évtized és alig hangzott el
közöttük rossz szó – Toy még mindig úgy rettegett Whiteheadtől, mintha ő lenne élet és halál
ura. Még most is megállt, hogy visszanyerje lelkiegyensúlyát, mielőtt belépett Whitehead
szobájába. Néha még mindig érezte halványan azt a gyomorremegést, amikor találkoztak. Úgy
vélte, ez törvényszerű. Ez az ember maga volt a hatalom: nagyobb hatalom, mint amilyet ő
valaha is remélhetett, vagy amilyenre valaha is vágyott volna. És ez a hatalom megtévesztő
könnyedséggel nyugodott Joe Whitehead széles vállain. Együttműködésük hosszú évei alatt a
megbeszéléseken, tanácskozásokon soha nem látta, hogy Whitehead keresné a megfelelő
szavakat vagy gesztusokat. Ő volt a legmagabiztosabb, akivel Toy valaha is találkozott.
Annyira biztos volt saját páratlan értékeiben, végtelenül kifinomult képességeiben, hogy
egyetlen szóval embereket tudott tönkretenni, kifosztani, az önbecsülésüket porrá zúzni,
karrierjüket derékba törni. Toy számtalanszor volt ennek szemtanúja, és ez sokszor olyanokkal
történt meg, akiket sokra tartott. Felmerül a kérdés (most is, miközben Whitehead hátát
bámulta, erre kereste a választ): miért töltötte ez a nagyember az ő társaságában a napjait? Talán
a régi idők. Lehetséges ez? A régi idők és a hozzáfűződő érzelmek.
– Arra gondoltam, fel kellene tölteni a kerti medencét.
Toy hálát adott az Istennek, hogy Whitehead témát változtatott. A múltról ne essék szó,
legalábbis ma este ne.
– De én már nyáron sem szoktam úszni benne.
– Telepíts halakat a vízbe.
Whitehead egy pillanatra hátranézett, hogy lássa, vajon mosolyog-e Toy. Hangjából soha
nem derült ki, mikor tréfál és Whitehead tudta, könnyen megbánthatja az érzékenységét, ha
olyankor nevet, amikor komolyan beszél és fordítva. Toy nem mosolygott.
– Halakat? – kérdezte Whitehead.
– Esetleg díszpontyokat. Azt hiszem, Koinak nevezik azt a fajtát. Pompás példányok.
Toy kedvelte a medencét. Éjszaka alulról világították meg, kékeszöld színű felszíne igézően
kavargott. Ha a levegő lehűlt, látszott a meleg víz gomolygó lehelete, amely hat ujjnyira a
felszín felett szertefoszlott. Igazság szerint, bár utált úszni, a medence kedvelt tartózkodási
helye volt. Nem volt benne biztos, vajon Whitehead is tudja-e ezt. Valószínűleg tudja. Papa a
legtöbb dologról tudott, akár kimondta az ember, akár nem.
– Te kedveled a medencét – állapította meg Whitehead.
íme a bizonyíték.
– Igen, kedvelem.
– Akkor megtartjuk.
– Hát csak… – Whitehead felemelte a kezét, hogy elejét vegye a további vitának és örömét
lelte, hogy ajándékot adhat.
 – Megtartjuk – mondta. – És megtöltheted pontyokkal.
Visszaült a székébe.
– Felkapcsoljam a villanyt? – kérdezte Toy.
– Ne – mondta Whitehead. Az ablakon át beszűrődő, egyre halványuló fény bronzos
ragyogásba vonta a fejét, akár egy késői Medici szobornak. Súlyos szemhéj, mélyen ülő szem,
rövidre nyírt, ősz bajusz és szakáll – a fej látszólag túl súlyos a talapzathoz képest. Toy sejtette,
hogy Whitehead érzékelte a hátába fúródó állhatatos pillantást, ezért lerázta magáról a szoba
sugallta letargiát és ismét a tettek mezejére lépett.
– Nos…, felhozhatom Strauss-t, Joe? Akarod látni vagy sem?
Hosszú időbe tellett, amíg az egyre vastagodó sötétségben a szavak eljutottak a szoba másik
végébe. Néhány másodpercig Toy abban sem volt biztos, hallotta-e Whitehead a kérdést.
Azután megszólalt a nagy bölcs. Nem jóslatot mondott, hanem kérdezett.
– Túléljük, Bill?
Olyan halkan mondta ki a szavakat, hogy szinte csak a levegőben sodródó porszemekre
akaszkodva távolodtak ajkáról. Toy-nak elszorult a szíve. Már megint a régi téma: ugyanaz a
tébolyodott nóta.
– Egyre több szóbeszédet hallok, Bill. Lehetetlen, hogy mindegyik alaptalan.
Még mindig kibámult az ablakon. Varjak köröztek az egyik közeli fa felett. Vajon azokat
figyeli? Toy kételkedett benne. Az utóbbi időben sokszor látta ilyennek Whitehead-et, magába
roskadva, lelki szemeivel a múltba révedve. Toy nem ismerte ezeket a víziókat, de Joe jelenlegi
félelmeit ismerve, el tudta képzelni. Hiszen ő is ott volt a kezdeti időkben. Ám tudta,
bármennyire is szereti az öregembert, az olyan terheket cipel, amilyeneket sohasem lesz képes
és talán nem is akar megosztani vele. Nem volt elég erős. Szívében még mindig az a bokszoló
volt, akit három évtizeddel ezelőtt Whitehead felfogadott testőrnek. Most persze drága öltönyt
viselt és körme, akárcsak modora, kifogástalan volt. De gondolkodása nem változott: babonás
volt és sérülékeny. A hatalmasokkal nem közösködött álmaiban. Rémálmaiban sem.
Whitehead még egyszer megismételte a kísértő kérdést.
– Túléljük?
Ezúttal Toy kötelességének érezte, hogy válaszoljon.
– Minden rendben van, Joe. Te is tudod. A legtöbb területen magas a profit…
De az öregember nem erre a mellébeszélésre vágyott, ezt Toy is tudta. Nem bánta, hogy
szavai elakadtak és beállt egy kis kínos csend. Toy rezzenéstelen tekintetét ismét Whitehead-re
függesztette.
A szeme sarkából látta, hogy a szobát betöltő homály reszketve kúszik egyre feljebb.
Lehunyta a szemét. Fejében képek kavarogtak (kerekek, csillagok és ablakok), és amikor
felnyitotta a szemét, az éjszaka már visszavonhatatlanul a hatalmába kerítette a szobát.
A bronz szoborfej mozdulatlan maradt. De megszólalt, s a szavak mintha valahonnan a
bensejéból törtek volna fel, a félelemtől eltorzult hangon.
– Félek, Willy – mondta. – Egész életemben még soha nem rettegtem ennyire, mint most. –
Lassan beszélt, egyik szót sem hangsúlyozta jobban a másiknál, mintha maga is megvetette
volna a melodramatikus hangot és eltökélte, hogy nem túlozza el a dolgot.
– Annyi évet éltem félelem nélkül. Már azt is elfelejtettem, milyen érzés is az. Mennyire
megnyomorítja az embert. Mennyire összezúzza az akaraterőt. Csak üldögélek itt, egyik nap a
másik után. Bezárva ide, kerítésekkel, riasztókkal és kutyákkal körülvéve. Figyelem a fákat, a
pázsitot…
És figyelte a fákat, a pázsitot.
– …és előbb vagy utóbb alkonyodni kezd. Elhallgatott. A csendet, a távoli károgást
leszámítva, csak egy hosszú, mély sóhajtás törte meg.
– Az éjszakákat jól tűröm. Nem kellemesek, de egyértelműek. Az alkonyattal nem tudok mit
kezdeni. Ilyenkor szokott kiverni a veríték. Amikor a fény elhalványul, amikor többé már
semmi nem valóságos, nem kézzelfogható. Csak körvonalak. Tárgyak, amelyeknek korábbi
alakja – színtelen, sűrűn szitáló eső, amely elmossa a távlatokat és megfojtja a hangokat – ez a
tél csupa ilyen estéből állt. Végeérhetetlen szürkeség, amelyet csupán megzavartak a
bizonytalan fényű hajnalok és bizonytalan fényű alkonyok, anélkül, hogy nappal lett volna.
Kevés olyan fagyos nap volt, mint ez, egyik hónap a másik után: a bizonytalanság évada.
– Most már minden este itt ülök – mondta az öregember. – Ez egyfajta teszt, amelynek
alávetem magam. Figyelem, ahogy minden elmosódik és dacolok vele.
Toy megérezte, milyen mély Papa kétségbeesése. Soha azelőtt nem volt ilyen, még
Evangeline halála után sem.
Szinte tökéletes sötétség volt kint és bent is. A kerti lámpák nem égtek, a föld koromfekete
volt. De Whitehead csak ült és bámult ki a sötét ablakon.
– Természetesen minden ott van – mondta.
– Micsoda?
– A fák, a pázsit. Amikor holnap felkel a nap, mind ott fog várni.
– Igen, persze.
– Tudod, gyerekkoromban azt hittem, éjjel valaki jön és elviszi a külvilágot, reggel pedig
visszahozza. – Megmozdult a székben, kezével a fejéhez nyúlt. Képtelenség volt látni, mit
csinál. – A dolgok, amelyekben gyerekkorunkban hittünk, soha nem hagynak el bennünket,
igaz? Csak várják, hogy eljöjjön az idő, s mi ismét higgyünk bennük. A régi jó ösvény, Bill.
Tudod, úgy értem, mi azt hisszük, előre haladunk, erősödünk, okosodunk, pedig mindig
ugyanazon az ösvényen járunk.
Felsóhajtott, megfordult és Toyra pillantott. A hallból fény szűrődött be az ajtón keresztül,
amelyet Toy résnyire nyitva hagyott. Még ebben a megvilágításban is látni lehetett, hogy a
szoba másik végében álló Whitehead szemében és arcán könnyek csillognak.
– Legjobb lesz, Bill, ha felkapcsolod a villanyt -mondta.
– Igen.
– És hozd fel Strauss-t.
A hangjában nyoma sem volt az előbbi hangulatnak. De hát Joe nagy mestere volt érzései
leplezésének. Toy ezt már régről tudta. Be tudta csukni a szemét, pecsétet tett a szájára és még
egy gondolatolvasó sem tudott rájönni, mit is gondol valójában. Ezt az adottságát a
tanácsteremben is felhasználta: soha nem lehetett tudni, mire készül az öreg róka. Ezt a fogást
valószínűleg kártyázás közben sajátította el. Ezt és a kivárás technikáját.

11
Keresztül hajtottak a Whitehead birtokára vezető elektromos kapun és egy másik világba
érkeztek. A szépiaszínű kaviccsal felszórt utak mindkét oldalán gondosan ápolt pázsit terült el.
Jobbra a távolban erdő körvonalai rajzolódtak ki, de ahogy a házhoz közeledtek, ciprusfák sora
takarta el a szemük elől. Már késő délutánra járt az idő, de a lágy fény csak még jobban
kiemelte a hely szépségét. A párás levegőben a fák és a pázsit éles körvonalai elmosódtak, ezzel
ellensúlyozva a környezet merev külsőségeit.
A főépület kevésbé volt látványos, mint amire Marty számított: csupán egy hatalmas tömör
és dísztelen, György korabeli épület, amelyet terpeszkedő toldaléképületek vettek körül.
Elhajtottak a fehér oszlopos főbejárat előtt, megálltak egy oldalbejáratnál, és Toy azon keresztül
a konyhába vezette.
– Tegye le a csomagjait és töltsön magának kávét -mondta. – Felmegyek, megnézem a
főnököt. Addig helyezze magát kényelembe.
Most, hogy egyedül maradt, először azóta, hogy elhagyta Wandsworth-öt, Marty
kényelmetlenül érezte magát. A háta mögött nyitva volt az ajtó, az ablakokon nem volt rács, a
konyha előtti folyosón nem járkált fel-alá az őr. Bármennyire is paradox a dolog, védtelennek
érezte magát, szinte sebezhetőnek. Néhány perc elteltével felállt az asztaltól, felkapcsolta a
villanyt (gyorsan sötétedett és itt nem automatikusan kapcsolódtak fel a lámpák), a kávéfőzőből
töltött magának egy csésze feketekávét. Erős volt és keserű, nem olyan ízetlen lötty, amilyenhez
hozzászokott.
Huszonöt perc telt el, mire Toy visszatért, elnézést kért a hosszas várakoztatásért és azt
mondta, Mr. Whitehead most kívánja látni.
– A csomagjait hagyja itt – mondta. – Majd Luther vigyáz rájuk.
Toy előrement, hogy mutassa az utat, amelyik a melléképületből, ahol a konyha volt, a nagy
házba vezetett. A folyosók félhomályba burkolóztak, de Martynak még így is lépten/nyomon
elállt szeme, szája. Az egész olyan volt, mint egy múzeum. A padlótól a mennyezetig
festmények borították a falakat. Az asztalokon és polcokon csillogó mázú vázák és szobrocskák
sorakoztak. De nem volt idő a bámészkodásra. Számtalan szoba labirintusán haladtak keresztül,
Marty tájékozódási képessége egyre jobban összezavarodott, amíg elérték a dolgozószobát. Toy
kopogott, kinyitotta az ajtót és betessékelte Martyt.
Marty elképzelése új munkaadójának megjelenéséről, amelyet az emlékezetében halványan
derengő fényképre alapozott, tökéletesen tévesnek bizonyult. Ahol törékenységet feltételezett,
robusztusságot talált. Különc remetére számított, de egy ráncokkal barázdált arccal találta
szembe magát, egy szempárral, amely átható, vidám tekintettel méregette, amikor belépett a
dolgozószobába.
– Isten hozta, Mr. Strauss – mondta Whitehead. Whitehead mögött a függönyök még nem
voltak összehúzva, és az ablakon túl hirtelen felgyulladtak a pázsitot alulról megvilágító
lámpák. A feltáruló látvány olyan volt, akár a nagy varázsló trükkje, de Whitehead ügyet sem
vetett rá. Marty felé indult. Bár hatalmas termetű volt, s mostanra már nagyrészt csak zsírpárnák
borították, meglehetősen könnyedén hordta a súlyát. Esetlenségnek nyoma sem volt. Könnyed
járása, karjának szinte olajozott mozdulata, ahogy Marty felé nyújtotta, a felkínált kéz
hajlékonysága, egy olyan férfiről tanúskodott, aki kibékült a fizikumával.
Kezet ráztak. Vagy Marty keze volt túl meleg, vagy a másik férfié túl hideg. Marty rögtön
magában kereste a hibát. Egy ilyen ember, mint Whitehead, soha nem túl meleg, se nem túl
hideg: testhőmérsékletét ugyanolyan könnyedén ellenőrzése alatt tartja, akár a pénzügyeit.
Hiszen a kocsiban folytatott beszélgetés során Toy többször is utalt rá, hogy Whitehead még
életében soha nem volt komolyan beteg. Most, hogy szemtől szemben állt az eszményképpel, el
is hitte. Ezt a férfit még a belei sem merték kínozni.
– Joseph Whitehead vagyok – mondta. – Üdvözlöm a Menedékben.
– Köszönöm.
– Iszik valamit? Megünnepeljük az érkezését.
– Igen, köszönöm.
– Mi legyen az?
Marty agya hirtelen teljesen kiürült, úgy érezte magát, mint a partra vetett hal. Toy, áldja
meg az Isten, sietett a segítségére.
– Whiskyt?
– Remek lesz.
– Nekem a szokásosat – mondta Whitehead. – Jöjjön, üljön le, Mr. Strauss.
Leültek. A székek kényelmesek voltak, nem olyan antik darabok, mint a folyosón ácsingózó
asztalok, hanem célszerű, modern darabok. Az egész helyiség ebben a szellemben volt
berendezve: dolgozószoba és nem múzeum. A sötétkék falon függő néhány festmény Marty
hozzá nem értő szemében a birtokhoz hasonló korúnak tűnt. Nagyok voltak és amit ábrázoltak,
az olyan összevissza. A főhelyen lévő festményen, amely egy élénk csézában terpeszkedő,
rikító rózsaszín ruhás nőt ábrázolt, Matisse aláírást betűzött ki.
– A whiskyje.
Marty elvette a poharat, amelyet Toy nyújtott feléje.
– Megbíztuk Luthert, hogy vásároljon magának néhány új ruhadarabot. Megtalálja őket fenn
a szobájában – fordult Whitehead Martyhoz. – Csupán néhány öltöny, ing, miegymás, amire
szüksége lehet hamarjában. Később, elképzelhető, hogy kiengedjük magát önállóan is
bevásárolni. – Felhajtotta a vodkáját, s csak azután folytatta. – Még most is szokás, hogy adnak
egy öltönyt a szabadulóknak vagy felhagytak vele? Szerintem a dolognak szörnyen szegényházi
fee van. Nem lenne bölcs dolog ezekben a felvilágosult időkben. Még valaki azt hiheti, hogy a
szükség csinált ezekből az emberekből bűnözőt…
Marty nem egészen értette, mire akar Whitehead kilyukadni. Lehet, hogy csak tréfál? A
monológ folytatódott, Whitehead tenor hangja barátságosan csengett, miközben Marty
igyekezett eldönteni, mi az, amit valóban komolyan gondol, s mi az, ami csak irónia. Nem volt
könnyű dolga. Ahogy Whitehead fejtegetését hallgatta, rádöbbent, mennyivel kifinomultabbak a
dolgok idekinn.
Wandsworth legjobb társalkodója is csak kezdő, ha összehasonlítjuk ezzel a választékos,
szellemes beszédű emberrel. Toy a második nagy pohár whiskyt csúsztatta a kezébe, de Marty
szinte észre sem vette. Whitehead hangja hipnotizálta és furcsa mód megnyugtatólag hatott rá.
– Úgy tudom, Toy elmondta, milyen kötelességei lesznek.
– Igen.
– Azt akarom, hogy otthon érezze magát ezen a helyen, Strauss. Ismerkedjen meg vele.
Csak egy vagy két olyan helyiség van, amely tiltott terület a maga számára. Toy majd elmondja,
melyek azok. Legyen szíves tiszteletben tartani ezeket a határokat. Minden más terület az ön
rendelkezésére áll.
Marty bólintott, felhajtotta a whiskyt, amely úgy szaladt le a torkán, akár a higany.
– Holnap – Whitehead felállt, félbehagyta a mondatot és visszatért az ablakhoz. A fű úgy
ragyogott, mintha frissen festették volna. – Bejárjuk a terepet, maga meg én.
– Remek.
– Lássa, amit látni kell. Bemutatom Bellának meg a többieknek is.
Van még több tagja is a személyzetnek? Toy nem említette őket, de feltétlenül kell, hogy
legyenek még szakácsok, őrök, kertészek. Valószínűleg a birtok hemzseg az alkalmazottaktól.
– Akkor holnap várom.
Marty kihörpintette a whisky utolsó csöppjét is. Toy a mozdulataival jelezte, hogy ideje
felállnia. Úgy tűnt, Whitehead hirtelen mindkettőjükről megfeledkezett. Marty megméretése
véget ért, legalábbis erre a napra. Whitehead gondolatai már másfelé jártak, pillantása az
ablakon keresztül a csillogó pázsitra szegeződött
– Igenis, uram. Holnap.
– De mielőtt jön… – mondta Whitehead, és még egyszer végigmérte Martyt. – Borotválja le
a bajuszát. Valaki még azt hinné, van valami rejtegetnivalója.

12
Toy, mielőtt felkísérte az emeletre, kutyafuttában megismertette Martyt a ház főbb
nevezetességeivel, és ígéretet tett egy alaposabb körsétára, ha majd nem szorítja őket ennyire az
idő. Azután a legfelső emeleten bevezette Martyt egy hosszú, levegős oldalszobába.
– Ez a magáé – mondta. Luther az ágyon hagyta a bőröndöt és a műanyag zacskót, amelyek
meglehetősen otrombának tűntek ebben a célszerűen és egyszerűen berendezett szobában.
Ebben is, akárcsak a dolgozószobában, modern bútorok voltak.
– Most még elég kopár – mondta Toy. – Tegyen benne mindent a kedve szerint. Ha vannak
magánál fényképek…
– Nem hiszem.
– Valamit majd csak szerzünk a falra. Van néhány könyv is – bökött a fejével a szoba távoli
sarka felé, ahol jó néhány polc nyikorogva görnyedt a kötetek súlya alatt -, de a földszinti
könyvtár is a rendelkezésére áll. Majd megmutatom a jövő héten, ha már berendezkedett. Van
egy video az emeleten és egy a földszinten is. Joe mostanában megint nemigen érdeklődik ezek
iránt a dolgok iránt. Úgyhogy szolgálja ki magát.
– Jól hangzik.
– Ott balra van egy kis öltözőszoba. Ahogy azt már Joe is említette, talál ott néhány új ruhát.
A fürdőszobába az a másik ajtó vezet. Van mosdó, meg minden. Hát, azt hiszem, ennyi.
Remélem, megfelel.
– Nagyszerű – mondta Marty. Toy az órájára pillantott és indulni készült.
– Mielőtt még elmenne…
– Van valami probléma?
– Probléma nincs – mondta Marty. – Jézusom, nincs semmilyen probléma. Csak azt
akartam, tudja, hogy hálás vagyok…
– Semmi szükség erre.
– De én… – erősködött Marty és igyekezett, hogy most végre – hiszen a Trinity Road óta
készült rá -, megtalálja a megfelelő szavakat – …nagyon hálás vagyok. Nem tudom, hogyan és
miért esett rám a választása – de nagyra értékelem.
Toy kissé kellemetlenül érezte magát az érzelemnyilvánítás hallatán, de Marty örült, hogy
végre kimondhatta.
– Higgye el, Marty, nem magát választottam volna, ha nem volnék meggyőződve arról,
hogy el tudja végezni ezt a munkát. Most már itt van. Most már magán múlik, hogy a legjobbat
hozza ki a dologból. Én, persze, mindig a közelben leszek, de ettől kezdve, többé-kevésbé a
maga ura.
– Igen.
– Akkor most megyek. A hét elején találkozunk. Egyébként Pearl hagyott magának
ennivalót a konyhában. Jó éjt!
– Jó éjszakát!
Toy magára hagyta. Leült az ágyra és kinyitotta a bőröndjét. A rendetlenül behányt
holmiknak jellegzetes, a börtönben használt mosószer szaga volt, Martynak nem akaródzott
kipakolni őket. Kotorászott köztük, amíg a kezébe nem akadt a borotvája és a borotválkozó hab.
Azután levetkőzött, áporodott ruhadarabjait a földre szórta és kiment a fürdőszobába.
A helyiség tágas volt, a falakon tükrök és az egészet sejtelmes világítás ragyogta be. A fűtött
fogason frissen mosott törülközők lógtak. Volt tusoló, kád és bidé is: a bőség zavara. Bármi is
történjen itt vele, az már biztos, hogy tiszta lesz. Felkapcsolta a tükör fölötti lámpát és a mosdó
fölötti üvegpolcra helyezte a borotválkozáshoz szükséges kellékeket. Felesleges volt előkeresni
a sajátjait. Toy vagy talán Luther hiánytalan borotválkozó felszerelést készített oda neki,
borotvát, arcvizet, habot, kölnit. Valamennyi új, bontatlan: őrá vártak. Végigmérte magát a
tükörben – bizalmas önvizsgálatot tartott, ami főként a nőkre jellemző, férfiak csak zárt
fürdőszoba ajtók mögött vetemednek ilyesmire. Arcán nyomot hagytak az eltelt nap
szorongásai: bőre vérszegény, szemei táskásak. Akár egy kincskereső, úgy vizsgálgatta arcát,
hogy meglelje a dolgok nyitját. Azon töprengett, vajon kiolvasható-e a múlt ezekből az
elhanyagolt, ápolatlan vonásokból, vajon nem hagyott-e kitörölhetetlen nyomokat?
Kétségtelenül napfényre van szüksége, s hogy a friss levegőn edzéseket tartson. – Holnaptól
új életet kezd. Mindennap futni fog, amíg a felismerhetetlenségig jó formában nem lesz.
Elmegy egy jó fogorvoshoz is. Az ínye aggasztóan gyakran vérzett és egy-két helyen elállt a
fogától. A fogaira büszke volt, egyenletes, erős fogazattal dicsekedhetett, akár az anyja. A
tükörben próbára tette a mosolyát, de az sem volt a régi, vesztett a ragyogásából. Majd ezt is
gyakorolnia kell. Most ismét kikerült a nagybetűs életbe, s talán idővel feltűnnek a női
szereplők is, akiket meg lehet hódítani azzal a mosollyal.
Az arcáról most a testére terelődött a figyelme. Hasizmát zsírpárnák rejtették, legalább hat
kiló volt a súlyfeleslege. Ezt le kell dolgoznia. Be kell tartani a diétáját és folytatni az edzéseket
mindaddig, amíg vissza nem áll arra a 96 kilogrammos testsúlyra, amellyel belépett
Wandsworth kapuján. A súlyfeleslegtől eltekintve, meg volt elégedve magával. Lehet, hogy a
meleg fények előnyösebb színben tüntették fel, de úgy tűnt, a börtön nem okozott alapvető
változásokat. Még mindig nem kopaszodott: nem tarkították sebhelyek, vágások, csak a
tetoválások és egy apró félhold alakú heg a szája bal sarkánál: nem volt telenyomva
kábítószerekkel. Végül is szerencsésen megúszta a dolgot.
Miközben figyelmesen tanulmányozta a testét, keze az ágyékára tévedt és az akaratlanul
simogató ujjak hatására hímvesszeje megtelt vérrel. Nem Charmaine járt az eszében. Ha ébredt
is benne vágy, az inkább nárcisztikus volt. A börtönben a társai közül sokan gond nélkül,
cellatársaikkal csillapították szexuális étvágyukat, de Marty sohasem békélt meg ezzel a
gondolattal. Nem csupán azért, mert undorodott az aktustól, hanem mert természetellenesnek
tartotta. Ez is egy módja volt annak, ahogy a börtön megalázta az embert. Marty inkább a
végsőkig megtartóztatta magát és a vizelésen kívül nemigen használta másra. Most, miközben
ártatlan gyermekként játszadozott vele, azon tűnődött, vajon tudja-e még használni. Ezt az
átkozott szerszámot.
Langyos vizet eresztett a tusból, aláállt, tetőtől talpig végigdörzsölte magát a citromillatú
szappannal. Ez volt a csúcs ezen az élvezetekkel teli napon. A víz, akár a tavaszi eső,
serkentőleg hatott rá. Érezte, ahogy ébredezik a teste. – Igen, ez az– gondolta.– Halott voltam, s
most térek vissza az élők sorába. A világ fenekére temették, olyan mélyre, hogy azt hitte, soha
nem lesz képes kivergődni onnan, de sikerült, a fenébe is. Kinn volt. Leöblítette a habot, azután
megismételte az egész szertartást, csak ez alkalommal jóval melegebb vizet engedett, erősebb
sugárban. A fürdőszoba megtelt gőzzel, a csempéket vízcseppek bontották.
Amikor kilépett és elzárta a csapot, zúgott a feje a melegtől, a whiskytől és a fáradtságtól.
Odalépett a tükörhöz, öklével ovális alakban letörölte a lecsapódott gőzt. A víztől kipirult az
arca. Vizes haja, akár egy világosbarna sapka simult a koponyájához. Arra gondolt, hogy
megnöveszti a haját olyan hosszúra, amit még Whitehead eltúr. Talán be is daueroltatja. De
most ennél fontosabb dolga is van: el kell távolítania a bajuszát. Nem volt erős szőrzetű. Több
hétbe is beletellett, amíg megnövesztette a bajuszát, és ez idő alatt tűrnie kellett a szemtelen
megjegyzések sorát. De ha a főnök csupasz képpel akarja látni, vitának nincs helye. Whitehead
véleménye a bajusszal kapcsolatban sokkal inkább parancsnak, mint javaslatnak hangzott.
Annak ellenére, hogy a fürdőszobaszekrényből semmi sem hiányzott (volt ott minden, az
aszpirintől a patkányméregig), nem talált ollót, úgyhogy nagyon alaposan be kellett kennie a
habbal a bajuszát, hogy megpuhítsa a szőrszálakat, hogy csupán a borotva segítségével le tudja
nyírni. A penge tiltakozott, akárcsak a bőre, de lassan mégis előbukkant a felső ajka. A szőrrel
keveredett szappanhab cuppanva hullott a mosdóba, hogy azután elnyelje a lefolyó. Fél órába
tellett, mire sikerült úgy elvégezni a műveletet, hogy az eredménnyel meg legyen elégedve.
Két-három helyen megvágta magát, a vérzést a nyálával igyekezett elállítani.
Mire elkészült, a pára szétoszlott a fürdőszobában és már csak apró pamacsok zavarták a
látást. Az arcát nézte a tükörben. Lecsupaszított felső ajka rózsaszínű és sebezhető volt, a
közepén lévő mélyedés pedig furcsamód túl tökéletes, de hirtelen pucérsága nem is volt olyan
rettenetes látvány.
Elégedett volt, a mosdókagylót alaposan megtisztította a borotválkozás hab– és
szőrmaradványaitól, dereka köré csavart egy törülközőt és visszasétált a szobába. A központi
fűtésnek köszönhetően gyakorlatilag már teljesen megszáradt: nem kellett letörülköznie. Éhség
és fáradtság viaskodott a bensőjében, ahogy ott üldögélt az ágy szélén. A földszinten ennivaló
várja, legalábbis Toy ezt mondta. Úgy gondolta, egy kicsit ledől a patyolattiszta lepedőre, fejét
az illatos párnára teszi és egy félórácskára becsukja a szemét, azután majd felkel és lemegy
vacsorázni. Ledobta magáról a törülközőt és lefeküdt, félig magára húzta a takarót, s miközben
ezzel foglalkozott, mély álomba zuhant.
Nem álmodott semmit, vagy ha mégis, túl mélyen aludt, s így nem emlékezett rá.
Perceken belül reggel lett.
 13
Ha el is felejtette a házról az előző este szerzett földrajzi ismereteit, csak egyetlen szippantás
a levegőbe elegendő volt ahhoz, hogy visszataláljon a konyhához. Füstölt szalonna sült, friss
kávé pörkölődött. A tűzhelynél egy vörös hajú nő állt Felnézett a munkájából és biccentett.
– Maga bizonyára Marty – mondta és beszédéből ír akcentus érződött – Későn kelt.
Marty a faliórára pillantott. Hét óra múlt néhány perccel.
– Szép napra ébredtünk.
A hátsó ajtó nyitva volt, Marty keresztülment a konyhán, hogy megnézze, milyen is az
időjárás. Nagyon kellemes volt, az ég felhőtlen. A pázsiton dér csillogott. A távolban, a ködben,
teniszpályák körvonalait vélte felfedezni, mögöttük erdő húzódott.
– Egyébként én vagyok Pearl – jelentette be a nő. – Én főzök Mr. Whiteheadnek. Éhes?
– Itt megjött az étvágyam.
– Nálunk mindenki esküszik a reggelire, hogy legyen, ami felkészíti az előttünk álló napra.
– Elmélyülten foglalatoskodott a szalonnával, a serpenyőből átrakta a sütőbe. A tűzhely
melletti asztallapon paradicsomok, kolbász-és véreshurkadarabok hevertek szerteszéjjel. – Itt
van oldalt a kávé. Szolgálja ki magát.
A készülék sistergett és bugyogó hangot hallatott, ahogy Marty kitöltött magának egy csésze
kávét. Ugyanaz a sötét, illatos pörkölésű kávé, amelyet már előző este is kóstolt.
– Meg kell tanulnia eligazodni a konyhában akkor is, ha én nem vagyok itt. Én nem lakom a
házban. Csak jövök és megyek.
– Ki főz olyankor Mr. Whiteheadra, ha maga nincs itt?
– Alkalmanként szívesen megfőz ő is. De szüksége lesz a maga segítségére is.
– Még a vízforraláshoz se nagyon értek.
– Majd megtanulja.
A nő megfordult, kezében a tojással és Martyra pillantott. Öregebb volt, mint amilyennek
először gondolta. Úgy ötven felé járhatott.
– Ne izgassa magát emiatt – mondta. – Mennyire éhes?
– Farkaséhes vagyok.
– Este kikészítettem egy hidegtálat.
– Elnyomott az álom.
Az asszony beleütött egy tojást a serpenyőbe, majd egy másikat is, s közben azt mondta: –
Mr. Whiteheadnek nincsenek különleges igényei. Nem fog különleges felfújtakat várni magától,
ne aggódjon. A legtöbb dolog ott van a mélyhűtőben előkészítve. Magának összesen annyi a
teendője, hogy kicsomagolja és a mikrohullámú sütőben felmelegítse.
Marty szemével végigpásztázta valamennyi konyhai berendezést: az élelmiszer-feldolgozót,
a mikrohullámú sütőt, az elektromos kést. A háta mögött, a falra szerelve, képernyők
sorakoztak. Eddig még nem vette észre őket. Ám mielőtt részletesebb információkat
szerezhetett volna róluk, Pearl további gasztronómiai részletekkel szolgált. – Gyakran
megéhezik az éjszaka közepén, legalábbis Nick ezt állította.
– Ki az a Nick?
– Az elődje. Éppen karácsony előtt távozott. Én személy szerint kedveltem, de Bill azt
mondta, enyveskezű lett.
– Értem.
A nő megvonta a vállát. – De hát, ki tudja. Úgy értem, nem… – A mondat végét elharapta,
magában átkozta a nyelvét és zavarát leplezendő a tojás tálalásával foglalatoskodott. A
megkezdett mondatot Marty fejezte be helyette hangosan.
– Nem látszott rajta, hogy tolvaj. Ugye, ezt akarta mondani?
– Nem úgy értettem – erősködött és a tányért az asztalra tette. – Óvatosan, forró a tányér. Az
egyik tojás szétfolyt. Sajnálom.
Marty a teli tányérra pillantott. Az egyik tojás sárgája valóban szétterülve fogta körül a sült
paradicsomot.
– Nagyon gusztusos – mondta hatalmas étvággyal, és nekilátott az evésnek. Pearl újra
megtöltötte a csészéjét, magának is elővett egyet, teletöltötte és leült Marty mellé.
– Bill nagyon jókat mesélt magáról – mondta.
– Nem voltam biztos benne, vajon megkedvelt-e az első találkozás alkalmával.
– Nagyon is. Részben talán azért, mert maga is bokszolt. Valamikor ő is profi bokszoló volt.
– Valóban?
– Azt hittem, elmondta magának. Annak már vagy harminc éve. Mielőtt még Mr.
Whitehead szolgálatába állt volna. Kér egy kis pirítóst?
– Igen, ha van.
Az asszony felállt, levágott két szelet fehér kenyeret és becsúsztatta a pirítóba. Egy pillanatig
habozott, mielőtt visszatért volna az asztalhoz. – Valóban nagyon sajnálom – mondta.
– Mit, a tojást?
– Amit Nickről meg a tolvajlásról mondtam.
– Én kérdeztem – válaszolta Marty. – Ezenkívül minden oka megvan arra, hogy bizalmatlan
legyen. Én is most szabadultam. És még nem is véglegesen. Ha elvétem a lépést,
visszakerülhetek – szinte sóhajtotta az utolsó szavakat, mintha azzal, hogy ezt kimondta,
nagyobb lenne a dolog eshetősége -, de nem fogom Mr. Toyt cserben hagyni. És önmagamat
sem. Érti?
Az asszony bólintott, láthatóan megkönnyebbült, hogy a viszonyukat nem felhőzte be
semmi, és visszaült befejezni a kávéját. – Maga nem olyan, mint Nick – mondta.
– Én már most meg tudom mondani.
– Volt rajta valami furcsa? – kérdezte Marty. -Üvegszem vagy valami hasonló?
– Nem, nem volt… – Úgy tűnt, azt is megbánta már, hogy belefogott ebbe az új témába. –
Semmi lényeges -mondta, hogy lezárja az ügyet.
– De. Folytassa csak.
– Nos, ami fontos, azt hiszem az, hogy adósságai voltak.
Marty igyekezett, hogy csekély érdeklődésnél ne mutasson többet De a szemében valaminek
mégis tükröződnie kellett, talán megvillant benne a riadalom. Pearl a homlokát ráncolta.
– Miféle adósságai? – kérdezte a férfi könnyedén. A pirítós kiugrott a készülékből és ez
lekötötte Pearl figyelmét. Odament érte és a szeleteket az asztalhoz hozta.
– Csak így, puszta kézzel, elnézést – mondta.
– Köszönöm.
– Nem tudom mennyivel tartozott
– Nem az érdekelt, hogy mekkora volt az adóssága… hanem, hogy miből származott?
Azon tűnődött, vajon sikerült-e ezt a kérdést úgy feltennie, hogy puszta kíváncsiskodásnak
tűnjön, vagy abból, ahogy a villát markolta és hirtelen elvesztette az étvágyát, a nő megérthette,
hogy ez egy rettentően fontos kérdés. Meg kellett, hogy kérdezze, bármit gondoljon róla a nő.
Pearl egy pillanatig hallgatott, mielőtt válaszolt volna. Amikor végre beszélni kezdett, a kissé
lehalkított hangjában volt valami, ami sarki pletykákra emlékeztetett: amit most hallani fog, az
kettőjük titka.
– A legkülönbözőbb időpontokban le szokott járni ide és telefonálgatott. Azt mondta, üzleti
ügyben telefonál. De én hamar rájöttem, hogy fogadásokat köt. Úgy vélem, ebből származtak az
adósságai. A szerencsejátékból.
Marty valahogy már előre tudta a választ. így persze még egy kérdés óhatatlanul felvetődik:
vajon csupán a véletlen egybeesése, hogy Whitehead olyan két embert fogadott fel testőrnek,
akik valamilyen módon szerencsejátékosok? Mindketten – most úgy tűnik – a hobbijukért lettek
tolvajok? Toy soha nem mutatott különösebb érdeklődést Marty életének ilyen vonatkozásai
iránt. Valószínűleg azért, mert a legfontosabb tudnivalókról olvashatott azokban az aktákban,
amelyeket Somervale mindig magával hozott: a pszichológus jelentéseiben, a tárgyalási
jegyzőkönyvben ott állt minden, amiből Toy megtudhatta, mi vitte rá Martyt a lopásra.
Megpróbálta elhessegetni ezt a kényelmetlen érzést. A pokolba is, nem számít már. Ez már
lejárt lemez, ő már meggyógyult.
– Végzett a tányérjával?
– Igen, köszönöm.
– Kér még kávét?
– Elfogadom.
Pearl elvette Marty elől a tányért és a maradékot átkaparta egy másik tányérra. – A
madaraknak – mondta.
Azután berakta a tányérokat, az edényeket és az evőeszközöket a mosogatógépbe. Marty újra
teletöltötte a csészéjét és figyelte, ahogy a nő dolgozik. Vonzó nő volt: jól állt neki a kora.
– Végül is összesen hány tagja van Whitehead személyzetének?
– Mr. Whitehead – javította ki kedvesen az asszony.
– Személyzet? Hát itt vagyok én. Ahogy már mondtam, csak mint bejáró. No meg Mr. Toy,
természetesen.
– Ha jól tudom, ő sem itt lakik?
– Itt szokott éjszakázni, ha megbeszéléseket tartanak.
– Rendszeresen?
– Igen. A házban gyakran zajlanak találkozók. Folyton jönnek-mennek az emberek. Ezért is
foglalkoztatja a biztonság annyira Mr. Whiteheadet.
– Be szokott menni Londonba?
– Mostanában nem. Régebben sokfelé repkedett. New Yorkba vagy Hamburgba, meg
hasonló helyekre. De mostanában nem. Egész évben itt tartózkodik és a világ többi része jön el
hozzá. Hol is tartottam?
– A személyzetnél.
– Ja, igen. Régebben nyüzsögtek az alkalmazottak. Biztonsági emberek, inasok,
szobalányok. De hirtelen gyanakvó lett az öreg, attól félt, egyikük megmérgezi vagy végez vele
a fürdőszobában. Így hát valamennyit elbocsátotta. Azt mondta, jobban érzi magát velünk,
néhányunkkal, akikben megbízik. Így a környezetében nem maradt csak olyan ember, akit
ismert.
– Engem sem ismer.
– Talán még nem. De életemben nem találkoztam még nála körültekintőbb emberrel.
Megszólalt a telefon. Pearl felvette. Marty biztos volt abban, hogy Whitehead van a vonal
túlsó végén. Pearl olyan képet vágott, mint akit rajtakaptak.
– Ó… igen. Az én hibám. Én tartottam szóval. Azonnal.
– Gyorsan letette a kagylót. – Mr. Whitehead várja magát. Siessen. A kutyákkal van.

14
A kutyaólak a főépülettől kétszáz yardnyira lévő épületek – egykor talán istállók lehettek –
háta mögött húzódtak meg. A hosszan elterpeszkedő betonólak és bekerített kifutók építésénél
egyetlen szempont a célszerűség volt: a látvány sértette Marty szemét. Csípős volt az idő a
szabadban és ahogy átvágott a ropogós füvön a kutyaólak irányába, hamar megbánta, hogy
ingujjban jött. De Pearl hangjából sürgetés csendült ki, amikor útnak indította, és nem akarta
még jobban megvárakoztatni Whiteheadet – meg kell tanulnia, hogy gondolatban is Mr.
Whiteheadnek nevezze -, mint már amúgy is tette. De a főnök a késését láthatóan nyugodtan
vette tudomásul.
– Azt gondoltam, ma reggel megnézzük a kutyákat. Azután esetleg bejárjuk a földeket,
rendben?
– Igen, uram.
Az öreg, nehéz, fekete kabátot viselt, amelynek vastag szőrmegallérjába belesimult a haja.
 – Szereti a kutyákat?
– Az őszinte válaszomra kíváncsi, uram?
– Hát persze.
– Nem túlzottan.
– Megharapta kutya az édesanyját vagy magát? – A véreres szem sarkában mosoly villant.
– Amennyire vissza tudok emlékezni, egyikünket sem.
Whitehead mordult egyet. – Nos, hamarosan találkozni fog a falkával, Strauss, akár kedveli
őket, akár nem. Fontos, hogy megtanulják felismerni magát. Arra vannak betanítva, hogy
széttépjék a betolakodókat. Nem akarjuk, hogy hibát kövessenek el; Az épületek közül egy alak
bukkant elő, kezében láncnyakörvvel. Marty két szempillantás alatt meg tudta állapítani, hogy a
jövevény férfi-e vagy nő. A rövidre vágott haj, a kopott anorák és csizmák férfias jelleget
kölcsönöztek neki. De az arcvonásaiban volt valami; ami felfedte a valóságot.
– Ő Lillian. Ő gondozza a kutyákat.
Anélkül, hogy Martyra pillantott volna, a nő üdvözlésképpen bólintott.
Megjelenésére több kutya is – hatalmas, bozontos farkaskutyák – előbújt az óljából és
szaglászva üdvözölték a kerítésnél. A nő reménytelenül próbálta csitítani őket: most már ugatva
köszöntötték, egyik-másik a hátsó lábára állt a fonott kerítésnél és vadul csóválták a farkukat. A
hangzavar egyre nagyobb lett.
– Csend legyen – förmedt rájuk, és szinte abban a pillanatban valamennyi elhallgatott.
Viszont az egyik, valamennyinél hatalmasabb hím, még mindig ott állt a kerítésnél figyelmet
követelőén, mindaddig, amíg Lillian le nem húzta a bőrkesztyűjét és be nem nyúlt a hálón
keresztül, hogy megvakargassa a nyakát.
– Marty, Nick helyére lép be – mondta Whitehead. – Mostantól kezdve mindig itt lesz. Úgy
gondoltam, meg kell ismerkednie a kutyákkal, s a kutyáknak pedig vele.
– Van benne valami – válaszolta Lillian, lelkesedés nélkül.
– Hány kutya van? – érdeklődött Marty.
– A kifejlett példányokra gondol? Kilenc. Öt hím és négy nőstény. Ez itt Saul – mondta arra
a kutyára pillantva, amelyiket még mindig simogatott. – Ő a legnagyobb és a legöregebb. Ott a
sarokban, az a másik hím, Job, Saul egyik fia. Pillanatnyilag nincs túl jól.
Job a kifutó egyik sarkában, félig fekvő helyzetben a heréit nyalogatta. Látszott, hogy érzi,
róla beszélgetnek, mert tisztálkodás közben felpillantott. Abban a pillantásban benne volt
mindaz, ami miatt Marty nem kedvelte ezeket az állatokat: a fenyegetés, az alattomosság és a
gazdái iránt érzett, alig palástolt sértődöttség.
– A szukák ott vannak – két kutya rótta a köröket a kifutóban -, a világosabb Didó, a
sötétebb Zoe.
Furcsa volt hallani, hogy ezeket a fenevadakat ilyen névre keresztelték, nem illett hozzájuk.
És bizonyára rossz néven is vették, hogy a nő ilyen neveket adott nekik, talán ki is gúnyolták a
háta mögött.
– Jöjjön ide – hívta Lillian Martyt olyan hangon, akár a falka valamelyik tagját. És a férfi
engedelmeskedett, akárcsak a kutyák.
– Saul – fordult a kerítésnél álldogáló kutyához – barát. Jöjjön közelebb – mondta Martynak
-, olyan messziről nem tudja megszagolni magát.
A kutya visszaereszkedett négy lábra. Marty közelebb lépett.
– Ne féljen! Menjen oda egyenesen hozzá. Engedje, hogy alaposan megszagolja.
– A félelem szagát nem kedveli – mondta Whitehead. – Igaz, Lillian?
– Igaz. Ha megérzik magán, tudják, hogy ők kerekedtek felül. S akkor könyörtelenek
lesznek. Álljon közelebb hozzá.
Marty odalépett a kutyához. Az állat vizsgálódva tekintett rá, a férfi visszabámult.
– Ne próbáljon meg farkasszemet nézni vele – tanácsolta Lillian. – Attól agresszív lesz a
kutya. Csak hagyja, hogy megszagolja, és akkor már megismeri magát.
 Saul a kerítésen keresztül végigszimatolta Marty lábait és megszagolta a két végtag
találkozási pontját, ami-tói a férfinek kényelmetlen érzése támadt. Azután, láthatóan
elégedetten, az állat odébb sétált.
– Elég jó – mondta Lillian. – Legközelebb majd háló nélkül. És rövidesen kézben fogja
tartani őket. – Marty biztosan érezte, hogy a nő élvezi az ő szorongását. De nem mondott
semmit, hagyta, hadd mutassa az utat az egyik épületbe.
– Most meg kell ismerkednie Bellóval – mondta Benn az ólak között mindenütt a
fertőtlenítőszer, az áporodott ürülék és a kutyák szaga uralkodott. Lillian belépését újabb kitartó
ugatás és kerítésrázás követte. Az épület közepén vezetett végig a folyosó, jobb és bal oldalán a
ketrecekkel. Kettőben egy-egy szuka volt, mindkettő jóval kisebb a többinél. Ahogy mentek
előre, Lillian ismertette a tudnivalókat – a kutyák nevét és a vérfertőzött családfán elfoglalt
helyét. Marty figyelemmel hallgatta, amit mondott, de azonnal el is felejtette a hallottakat. Más
gondolatok jártak a fejében. Nem a kutyák bizalmas közelsége volt az egyetlen dolog, amely
nyugtalanította, hanem ez az ismerős, fullasztó légkör. A folyosó, a betonpadlós cellák, a
takarók, a csupasz villanykörték, mindez olyan volt, akár a korábbi otthona.
És már kezdte más színben látni a kutyákat: Job baljós tekintete, amint mosakodás közben
felpillantott, új értelmezést nyert: megértette, jobban mint Whitehead vagy Lillian valaha is
képes lesz rá, miként tekintenek rá és a fajtájára ezek a rabok.
Közelebb lépett az egyik ketrechez, hogy bepillantson, nem valamiféle különösebb
érdeklődéstől hajtva, inkább azért, hogy elterelje a figyelmét arról az érzésről, amely ebben a
nyomasztó épületben a hatalmába kerítette.
– Ennek mi a neve? – kérdezte.
A ketrecben lévő kutya az ajtónál állt. Egy másik megtermett hím, bár Saullal nem
vetekedhetett.
– Ez Laurouss – felelte Lillian.
A kutya tekintete barátságosabb volt a többinél, és Marty legyőzve belső feszültségét,
lehajolt hozzá és barátságosan kinyújtotta felé a kezét
– Jóban lesz magával – mondta a nő.
Marty a rácsra tette a kezét. Laurouss kíváncsian szaglászta, az orra hideg volt és nedves.
– Jó kutya – mondta Marty. – Laurouss.
A kutya örömében, hogy az izzadt idegen a nevén szólította, csóválni kezdte a farkát
– Jó kutya.
Itt lent, még közelebb a takarókhoz és a szalmához, az ürülék és a szőr szaga még áthatóbb
volt. De a kutya örült, hogy Marty leereszkedett hozzá és megpróbálta megnyalni a kezét a
dróthálón keresztül. Marty érezte, hogy a kutya lelkesedése eloszlatja a félelmét. A kutyától
távol állt minden rossz szándék, leplezetlen örömöt sugárzott
Csak ekkor döbbent rá Whitehead fürkésző jelenlétére. Az öregember néhány lépésnyire
balra állt tőle, hatalmas termete szinte eltorlaszolta a ketrecek közötti folyosót és átható
tekintettel figyelt.
Marty zavartan felállt, otthagyta a nyüszítő, farkát csóváló kutyát és követte Lilliant végig a
ketrecek során. A gondozó éppen a falka egy újabb tagjának a dicséretét zengte, amikor Marty
újra bekapcsolódott a beszélgetésbe.
– …és ez itt Bella – jelentette be Lillian.
Hangja ellágyult, volt benne valami álmodozó, amelyet eddig Marty nem fedezett fel.
Amikor Marty odaért ahhoz a ketrechez, amelyikre a nő rámutatott, megértette, miért.
A ketrec végében, a drótháló árnyékában, a takaróból és szalmából készült ágyon, akár egy
fekete pofájú madonna, félig ült, félig feküdt Bella, akinek valamennyi mellbimbóján egy-egy
vaksi kölyök szopott. Amikor megpillantotta, Marty kutya-ellenes érzései szertefoszlottak.
– Hat kölyök – jelentette ki Lillian olyan büszkén, mintha a sajátjai lettek volna -,
valamennyi erős és egészséges.
 Nemcsak erősek és egészségesek, de szépek is voltak: hat megelégedett, kövér gombóc
egymáshoz bújva az anyai öl biztonságában. Hihetetlennek tűnt, hogy az ilyen sebezhető
apróságokból olyan acélszürke szemű hímek válhatnak, mint Saul, vagy olyan gyanakvó
lázadók, mint Job.
Bella megérezte, hogy új jövevény érkezett a gyülekezetébe, hegyezni kezdte a fülét. A feje
tökéletesen arányos volt, a fekete és az aranysárga árnyalatai keveredtek fényes bundájában, a
barna szempár tekintete éber, de lágy volt a félhomályban. Olyan befejezetlen volt: olyan
tökéletesen egyedi. Jelenlétében egyetlen érzelemnek volt létjogosultsága – s ezt Marty kész
volt kinyilvánítani -, a félelemmel vegyes bámulatnak.
Lillian bekukucskált a dróthálón keresztül, hogy bemutassa Martyt ennek az anyák
anyájának.
– Ez Mr. Strauss, Bella. Fogsz vele többször találkozni. Barát.
Lillian hangjában nem volt semmiféle leereszkedő gügyögés. Egyenrangúként beszélt a
kutyával, és Marty kezdeti bizalmatlansága a nő iránt felengedett.
Nem könnyű megtalálni a szerelmet, ezt megtanulta a saját kárán. Bármilyen alakot is öltsön,
tisztelni kell. Lillian imádta ezt a kutyát – szépségét, méltóságát. Marty tisztelte ezt az érzést, ha
nem is tudta tökéletesen megérteni.
Bella beleszagolt a levegőbe és elégedettnek tűnt, ahogy felmérte Martyt. Lillian figyelmét a
ketrecről vonakodva Strauss-ra fordította.
– Idővel még meg is kedvelheti magát. Tudja, nagy szívtipró. Igazi kékharisnya.
Mögöttük Whitehead dörmögött valamit ennek az érzelgős bárgyúságnak a hallatán.
– Megnézzük a földeket? – javasolta türelmetlenül. – Itt, azt hiszem, már végeztünk.
– Jöjjön vissza, ha már berendezkedett – mondta Lillian. A modora észrevehetően
megenyhült, amióta Marty kimutatta elismerését a dolgai iránt. – Akkor majd a szabadban is
bemutatom őket.
– Köszönöm, eljövök.
– Azt akartam, hogy lássa a kutyákat – mondta Whitehead, amikor maguk mögött hagyták
az állatoknak elkerített területet, és fürgén elindultak a pázsiton keresztül a birtokot körülvevő
kerítés irányába. Marty azonban nagyon is jól tudta, hogy ez csak az egyik oka volt a
látogatásuknak. Whitehead az ott tapasztaltakat emlékeztetőnek szánta, rögtön az elején, nehogy
Marty elfelejtse, mit hagyott a háta mögött. Csakis Joseph Whitehead kényétől-kegyelmétől
függ, mikor kerül vissza oda. Nos, a leckét megtanulta. Marty az öreg kedvéért képes lett volna
akár forró parázson mezítláb is járni, csak vissza ne kerüljön a folyosók és cellák rabságába.
Az idő egyre melegebb lett: a nap felkelt, olyan volt, mint egy sápadt citromkarika és a
fűszálakról kezdett leolvadni a dér. Marty most először kaphatott igazán képet arról, mekkora is
a birtok valójában. Minden oldalról tágas tér vette körül őket. Az egyik oldalon a fákkal
szegélyezett töltésen túl, Marty víztükröt pillantott meg: egy tavat vagy talán folyót. A ház
nyugati oldalán ciprusfák sorakoztak, sejtetve a közöttük meghúzódó sétányokat és
szökőkutakat. A ház másik oldalán alacsony, kőfallal körülvett virágoskert terült el. Hetekbe is
beletelhet, amire sikerül részletesen feltérképeznie a birtokot.
Elérték a birtok körül futó, kettős kerítést. A két, egyenként legalább tíz láb magas kerítés
tetejéről, éles acéltüskék meredtek a hívatlan betolakodó felé. S mindezt megkoronázta a spirál
alakban tekeredő szögesdrót. Az egész építmény alig észrevehetően zümmögött az elektromos
töltéstől. Whitehead látható megelégedettséggel nyugtázta mindezt.
– Hatásos, he? – Marty bólintott. Ez a látvány is visszhangot keltett a lelkében.
– Ez már a biztonság magasfoka – mondta Whitehead. Balra fordult és elindult végig a
kerítés mentén. Tovább beszélt, de mintha nem lett volna kellő türelme kerek mondatokat
formálni, gondolatai mondattöredékek formájában törtek elő, ügyet sem vetett rá, Martynak mit
sikerül kihámoznia az egészből.
– Ez nem egy tökéletes rendszer: kerítések, kutyák, kamerák. Látta a konyhában a
képernyőket?
– Igen.
– Nálam is vannak, az emeleten. A kamerák teljes körű megfigyelést biztosítanak
huszonnégy órán keresztül. – Hüvelykujjával a mellettük lévő oszlop tetején elhelyezett kamera
felé bökött. Minden tizedik kerítésoszlop tetején ilyen szerkezet működött. Lassan, jobbra-balra
forogva, akár egy raj mechanikus madár, pásztázták a környéket.
– Luther majd megmutatja, hogyan lehet átszaladni rajtuk egymás után. Egy vagyonba
került a felszerelésük, és nem vagyok biztos abban, hogy nem csak dekoráció az egész. Ezek az
emberek nem bolondok.
– Történt már betörés?
– Itt nem. A londoni házban gyakori eset volt. No, persze, ez akkor történt, amikor még
jobban szem előtt voltam. A megátalkodott mágnás. Evangeline-nel benne voltunk minden
botránykrónikában. Újra és újra elborzaszt ez a Fleet Street-i szennyáradat.
– Úgy tudom, önnek is volt egy újságja?
– Ezt most felrója nekem?
– Nem, én úgy…
– Ne higgyen az életrajzoknak vagy a pletykarovatoknak, de még a Ki kicsodának sem.
Hazudnak. Én hazudok, ő hazudik, mi hazudunk, ők hazudnak – fejezte be a ragozást és élvezte
saját cinizmusát. – Firkászok. Mocskolódók. A legtöbbjük hitvány alak.
Lehet, hogy ezekkel a kerítésekkel éppen az ilyen embereket akarja távol tartani? A
mocskolódásokat? Ezt az erődítményt a botrány– és szennyáradat ellen emelték? Ha így van,
akkor nagyon alapos módját választották a dolognak. Marty azon töprengett, vajon nem csupán
határtalan önteltség-e mindennek az oka: a világot valóban ennyire érdekelné Joseph Whitehead
magánélete?
– Min töpreng, Mr. Strauss?
– A kerítésen – hazudta Marty.
– Nem, Mr. Strauss. Magának egy kérdés jár a fejében: hova keveredtem, itt vagyok
összezárva egy holdkórossal?
Marty érezte, hogy a további tagadás csak a beismerést erősítené. Hallgatott.
– A magányosan rothadó, hanyatló plutokrata. Ezt mondják rólam?
– Valami effélét – válaszolta végül Marty.
– És ennek ellenére eljött.
– Igen.
– Hát persze, hogy eljött. Arra gondolt, legyek bármennyire is különc, minden csak jobb
lehet, mint még egy szakaszt lehúzni a zárt ajtók mögött. Igazam van? Maga ki akart kerülni.
Bármi áron. Mindenre el volt szánva.
– Természetesen ki akartam kerülni. Bárki így lenne vele.
– Örülök, hogy elismerte. Mert az elszántsága hatalmat ad a kezembe maga fölött, nem
gondolja? Nem mer becsapni. Hűséges lesz hozzám, akárcsak a kutyák Lillian-hez, nem csupán
azért, mert ő jelenti számukra az élelmet, hanem mert ő számukra az egész világ. A maga
számára én leszek a világ, ezt el kell fogadnia, Mr. Strauss. A biztonságom, az egészségem
megőrzése és még a legapróbb óhajom kielégítése kell, hogy betöltse ébrenlétének minden
pillanatát. Ha így lesz, ígérem, olyan szabadságot fog élvezni, amilyenről soha nem is álmodott.
Olyan szabadságot, amely csak a nagyon gazdag embereknek jut osztályrészéül. Ha nem,
visszajuttatom a rács mögé és mindent visszavonhatatlanul beírnak a lapjára. Megértett?
– Megértettem. Whitehead bólintott.
– Akkor jöjjön – mondta. – Sétáljon mellettem. Megfordult és továbbindult. A kerítés itt
hirtelen a fák közé kanyarodott és Whitehead ahelyett hogy az aljnövényzet között gázolva
folytatta volna az útját, azt javasolta, hogy vágjanak át a rövidebb úton, egyenest a tóhoz.
– Nekem az egyik fa olyan, mint a másik – magyarázta. – Később visszajöhet ide és
barangolhat erre kedve szerint.
Elég hosszan haladtak az erdő szélén ahhoz, hogy Marty képet kapjon a fák sűrűségéről,
amelyeket szabályos rendszerben ültettek. Közel álltak egymáshoz, ágaik összegabalyodtak. A
legváltozatosabb lombhullató– és fenyőfajták harcoltak egymással az élettérért. Csak egyes
helyeken – ahol egy tölgyfa vagy citrusfa állt csupaszon az évnek ebben a korai időszakában –
simogatta meg áldón a fény az aljnövényzetet. Megfogadta magában, hogy visszatér ide, még
mielőtt a tavasz felékesíti a tájat.
Whitehead visszatérítette Marty elkalandozott gondolatait.
– Mostantól megkívánom magától, hogy az idő nagy részében elérhető távolságban legyen.
Nem kívánom, hogy a nap minden percét velem töltse… de szükségem van arra, hogy a
közelemben legyen. Alkalomadtán, de csakis az én engedélyemmel, egyedül is eltávozhat. Tud
vezetni?
– Igen.
– Nos, kocsiban nincs hiány, úgyhogy választunk majd magának egyet. Igazság szerint ez
nem felel meg a feltételesen szabadlábra helyezés javasolt szabályainak. Abban az áll, hogy a
hat hónapos próbaidő alatt itt tartsuk bezárva. De őszintén szólva, nem látom be, miért ne
látogathatná meg a szeretteit – legalábbis olyankor, amikor van más is, aki gondoskodik rólam.
– Köszönöm. Nagyon hálás vagyok.
– Attól tartok, ha bármikor máskor igen, most semmiképpen nem engedhetem el. A jelenléte
életkérdés.
– Valami baj van?
– Állandóan fenyegetik az életemet, Strauss. Nap mint nap kapok a cégeim címére
gyűlölködő leveleket. Nem könnyű különválasztani a mániákust, aki azzal tölti az idejét, hogy
mocskolódó leveleket írogat közéleti embereknek, a valódi orgyilkostól.
– Miért akarná valaki meggyilkolni magát?
– Én vagyok az egyik leggazdagabb, nem amerikai üzletember. Vannak vállalataim,
amelyek több tízezer embert alkalmaznak. Olyan hatalmas földbirtokaim vannak, hogy ha most
elindulnék, életem még hátralévő éveiben sem tudnám gyalogosan bejárni. Vannak hajóim,
lovaim, műgyűjteményem. Könnyű szentképet csinálni belőlem. Van, aki úgy gondolja, ha
kioltja az életemet, béke lesz a földön és jóakarat az emberek körében.
– Értem.
– Édes álmok – mondta keserűen.
Lépteik lelassultak. Az öreg már szaporábban szedte a levegőt, mint félórával korábban. Ha
csak a beszédét hallgatta, Marty könnyen megfeledkezett Whitehead koráról. A véleménye tele
volt a fiatalságra oly jellemző abszolutizmussal. Nyoma sem volt a korral járó érettségnek,
kétértelműségnek és kétkedésnek.
– Azt hiszem, ideje, hogy visszainduljunk – mondta Whitehead.
Végeszakadt a monológnak és Martynak nem volt kedve további beszélgetéshez. És
energiája sem. Whitehead stílusa – tele előre nem jelzett kanyarokkal és kitérőkkel –
kimentette. Hozzá kell majd szoknia a figyelmes hallgatóság szerepköréhez, meg kell találnia a
megfelelő arckifejezést, amelyet magára ölt, ha elkezdődik az előadás. Meg kell tanulnia a
megfelelő helyen bölcsen bólogatni és közhelyeket mondani. Beletelik egy kis időbe, de
kitanulja a fortélyát annak, hogyan kell bánni Whiteheaddel.
– Ez az én váram, Mr. Strauss – jelentette ki az öregember, amikor odaértek a házhoz. Nem
különösebben látszott megerősített épületnek. – Egyetlen feladata van, hogy megóvjon engem
minden bajtól.
– Akárcsak nekem.
– Akárcsak önnek, Mr. Strauss.
A ház mögött az egyik kutya ugatni kezdett. A szólót hamarosan egész összkar követte.
– Etetési idő – mondta Whitehead.
 15
Marty már több hete lakott a birtokon, mire végre teljesen megértette Whitehead
háztartásának ritmusát. Ebben a jóságos diktatúrában minden egyes nap programját Whitehead
tervei és szeszélyei határozták meg. Amint azt már az öregember is mondta Martynak az első
napon, ez a ház az ő szentélye volt. Imádói naponta elébe járultak, hogy megérinthessék
véleménye szegélyét. Marty néhányat felismert közülük. Jöttek iparmágnások, a kormány két-
három minisztere, írástudók, a közerkölcs őrei – sokan, akiket Marty látásból ismert, de a
nevüket nem tudta, s még többen olyanok, akiket egyáltalán nem ismert. Martyt senkinek nem
mutatták be.
Előfordult, hogy egyszer vagy kétszer egy héten megkérték, maradjon a szobában a
megbeszélések idejére is, de legtöbbször csak hallótávolságon belül kellett tartózkodnia. De
bárhol is volt, nem vettek tudomást róla, legjobb esetben úgy kezelték, mint egy bútordarabot.
Kezdetben ez nagyon idegesítette, úgy tűnt, ebben a házban csak neki nincs neve. Ám ahogy
telt az idő, egyre jobban örült ennek a névtelenségnek. Az ő véleményét nem kérték ki, így
szabadon kószálhattak a gondolatai, nem fenyegette az a veszély, hogy be kell kapcsolódnia a
beszélgetésbe. Jó volt az is, hogy kívül rekedt ezeknek a mindenható embereknek a körein. Úgy
vélte, az életük nyomasztó és mesterkélt. Olyan sokuknak látta viszont az arcán a Wandsworth-i
évekből oly ismerős kifejezéseket: ahogy kisebb sértések vagy a hierarchiában elfoglalt helyük
miatt emésztették magukat. Marty kezdte megérteni, lehet, hogy ebben a körben a szabályok
civilebbek, mint Wandsworth-ben, de lényegében ugyanolyan küzdelmek, harcok folynak.
Hatalmi harcok. Boldog volt, hogy nem kell részt vennie bennük.
Amúgy is volt fontosabb elmélkedni valója. Először is ott volt Charmaine. Talán inkább a
kíváncsiság, semmint a szenvedély volt az oka, hogy egyre többet gondolt rá. Azon kapta
magát, hogy azon töpreng, vajon milyen lehet az asszony teste nyolc év elteltével. Még mindig
ott húzódik az a keskeny szőrvonal a köldökétől az ágyékáig? Vajon még mindig olyan átható-e
frissen gyöngyöző izzadságának a szaga? Azon is töprengett, vajon még mindig annyira szeret-e
szerelmeskedni, mint annak idején? Charmaine-nek olyan leplezetlen volt a fizikai szerelem
iránti étvágya, mint egyetlen asszonynak sem, akit ismert. Ez is az egyik oka volt annak, hogy
feleségül vette. így van még mindig? És ha így van, vajon kivel oltja szomját? Ilyen és ehhez
hasonló kérdések tucatját forgatta újra meg újra a fejében és ígéretet tett magának, hogy az első
adandó alkalommal felkeresi az asszonyt.
Ahogy teltek a hetek, Marty fizikai állapota egyre erősödött. A gyakorlatok szigorú rendje,
amit még az első napon elhatározott, kezdetben felért egy kínzással, de néhány napi izom-
sanyargatás és izomláz után, az erőfeszítések meghozták gyümölcsüket. Minden reggel fél
hatkor kelt és egy órát futott a földeken. Egy hétig ugyanazt az útvonalat követte, azután
változtatott rajta, és így az edzést összekötötte a birtokkal való ismerkedéssel. Volt mit látnia.
Még csak kora tavasz volt, de már megpezsdült az élet. Kidugták fejüket a krókuszok és a
jácintok lándzsái. A fákon kipattantak a kövér rügyek, kibomlottak a levelek. Majdnem egy
hétbe tellett, amíg az egész birtokot bejárta és kiismerte, hogyan kapcsolódik az egyik rész a
másikhoz: mostanra már többé-kevésbé képet kapott az egészről. Megismerte a tavat, a
galambházat, az úszómedencét, a teniszpályát, miközben futott végig a kerítés mellett. Egyik
reggel, amikor az ég különösen tiszta volt, körbefutotta az egész birtokot a kerítés mentén, még
ott is, ahol az az erdő mögé kanyarodott. Ekkor rádöbbent, hogy már olyan alaposan ismeri az
egész birtokot, akár maga a tulajdonos.
Élvezte a dolgot. Nemcsak a felfedezés örömét, a mérföldeken át tartó magányos futás
szabadságát, hanem azt is, hogy újra ismerkedhetett a természet tucatnyi látványosságával.
Szerette nézni a napfelkeltét, olyan volt, mintha erre a találkára szaladna, mintha a hajnal – a
fény, a meleg, az élet ígérete – csak neki, csak miatta jönne el.
A derekáról hamarosan eltűnt a petyhüdt úszógumi, ismét kirajzolódtak testének körvonalai,
jól látszott a hasizma, amelyre fiatalabb korában olyan büszke volt, s amelyről azt hitte, már
örökre elvesztette. A sokáig elhanyagolt izmok először csak fájdalmas életjelt adtak magukról,
később már hajlékonyan engedelmeskedtek. Hosszú évek reményvesztettségét izzadta ki, mosta
le a tus alatt és ettől könnyebbnek érezte magát. Ismét ura volt a testének, amelynek egészségét,
jól tudta, csak kiegyensúlyozott, rendszeres életmóddal őrizhette meg.
Ha Whitehead észre is vette rajta a változást, nem tett rá semmilyen megjegyzést. De Toy,
amikor egyik alkalommal Londonból a birtokra látogatott, azonnal szóvá tette. Marty
észrevette, hogy Toy is megváltozott, de nem előnyére. Marty úgy vélte, még nincsenek olyan
közvetlen viszonyban, hogy megengedhetne magának egy megjegyzést, mennyire elgyötörtnek
látszik Toy. Magában abban reménykedett, hogy a baj, amitől Toy szenved, nem komoly. Az
arca hirtelen beesett lett, s ez arról árulkodott, hogy valami emészti. Lépteinek fürgesége,
amelyet Marty a ringben eltöltött éveknek tulajdonított, eltűnt.
De Toy hanyatlásán kívül volt más furcsaság is. Először is a gyűjtemény, a nagy mesterek
alkotásai, amelyek a folyosókat díszítették. Elhanyagolták őket. Hónapok, de lehet, hogy évek
óta senki nem porolta le őket. A lassan sárguló olajfestmények szépségét csak tovább rontotta a
vastagon rárakódott kosz. Marty soha nem érdeklődött a festmények iránt, de most, hogy volt
ideje alaposabban végignézegetni ezeket a képeket, rádöbbent, hogy kedvét leli bennük. Volt
közöttük sok olyan – az arcképek és a vallási tárgyú festmények -, amelyeket nem igazán
szeretett. Olyan embereket ábrázoltak, akiket nem ismert, és olyan eseményekről szóltak,
amelyeket nem értett. De az egyik kis földszinti átjáróban, amely az oldalszárnyba, Evangeline
egykori lakosztályába vezetett, ahol most a szauna és a szolárium volt, talált két olyan
festményt, amely megragadta a képzeletét. Tájkép volt mindkettő, ugyanazon ismeretlen festő
műve és az elhelyezésükről ítélve nem lehettek értékes remekművek. De a valós helyszínnek,
fák, kék-sárga égbolt alatt kacskaringózó út, és a képzelet szülte részleteknek -egy foltos
szárnyú sárkány az úton éppen felfal egy embert, az erdő felett lebegő asszonyok hada, a
távolban lángokban álló város – ez a különös keveréke, a valós és valótlan szokatlan házassága
olyan meggyőző volt, hogy Marty azon kapta magát, újra meg újra visszatér a két kísérteties
vászonhoz. Es minden alkalommal újabb, még fantasztikusabb részleteket fedezett fel a
bozótban, a gomolygó füstben.
De nem csak a festmények keltették fel a kíváncsiságát. A felső emelet a főépületben, ahol
Whitehead lakosztálya volt, kívül esett a hatáskörén. Nem egyszer, amikor tudta, hogy az
öregembert máshová szólította a kötelessége, kísértésbe esett, hogy felosonjon és
körülszaglásszon a tiltott övezetben. Úgy vélte, Whitehead a legfelső emeletet megfigyelő
állásként használja, ahonnan szemmel tarthatja érkező és távozó híveit. De ellenállt a
kísértésnek. Egy kis nyomozás nem éri meg, hogy kockáztassa az állását.
Amikor nem dolgozott, ideje nagy részét a könyvtárban töltötte. Ott a külvilággal
kapcsolatos kíváncsiságát a legkülönfélébb lapokból kielégíthette. Volt ott Times, Washington
Post, Le Monde, Frankfurter Algemeine Zeitung, New York Times, amelyeket Luther hozott
meg. Marty legtöbbször átlapozta az újságokat, érdekességek, pikáns részletek után kutatva,
néha magával vitt egyet a szaunába és ott olvasta végig. Ha ráunt az újságokra, kedvére
választhatott, a legnagyobb megelégedésére nem csak azokból a félelmetesen vastag kötetekből.
Ilyenből sok volt a könyvtárban, a világirodalom klasszikusainak összegyűjtött művei. De a
polcokon sorakoztak, rongyosra olvasott, jól forgatható, harsány borítójú tudományos-
fantasztikus zsebkönyvek is. Marty ezeket kezdte el olvasni, azokat válogatta ki először,
amelyek a borító alapján a legizgalmasabbnak ígérkeztek. Es ott volt a video is. Toy tucatnyi
emlékezetes bokszmeccsről szóló kazettával látta el, amelyeket Marty rendszeresen végignézett.
Egész estéket képes volt a képernyő előtt tölteni, elragadtatással figyelte a nagy harcosok
elegáns, mértéktartó mozdulatait. Toy, az örök figyelmes, hozott néhány pornókazettát is és az
összeesküvők mindentudó mosolyával egy jó tanács kíséretében adta át Martynak: ne habzsolja
be egyszerre mindet. Ezeknek a filmeknek nem volt története, névtelen szereplők tűntek fel
kettesben vagy hármasban harminc másodpercnek sem kellett eltelnie, hogy ledobálják
magukról a ruháikat és egy percen belül a lényegre térjenek. Semmi finomkodás. De ennek is
megvolt a haszna és ahogy azt Toy természetesen sejtette, a jó levegő, az edzés és a derűlátás
csodákat művelt Marty libidójával. Közeledett az az idő, amikor a képernyő előtti önkielégítés
már nem volt elegendő. Marty egyre többször álmodott Charmaine-ről. egyre egyértelműbb
hálószobajeleneteken. A kielégületlenségtől felbátorodva a következő alkalommal, amikor Toy-
jal találkozott, engedélyt kért arra, hogy felkereshesse az asszonyt. Toy megígérte, hogy szóba
hozza a főnöknek, de nem lett belőle semmi. Marty addig is kénytelen volt megelégedni a
filmekkel, a színpadiasan megrendezett sóhajokkal és nyögésekkel.
Marty lassacskán már név szerint ismerte azokat, akik rendszeresen jártak a házban:
Whitehead legbizalmasabb tanácsadóit. Természetesen Toy rendszeresen jelen volt. Gyakran
feltűnt egy Ottaway nevű ügyvéd. Sovány, jól öltözött, negyven év körüli férfi, akit Marty attól
a perctől kezdve nem kedvelt, amikor először hallotta beszélgetni. Keserű emlékeket ébresztett
benne a férfi beszédmodora, a jogászi okoskodás, tele leleplező zaklatással. Ilyet tapasztalt már
a saját bőrén is.
Volt egy másik, Curtsinger nevű férfi is, aki bár szolidan öltözködött, de nyakkendők és
főleg a kölnik terén fertelmes ízlésről tett tanúbizonyságot. Bár gyakran jelent meg Ottaway
társaságában, sokkal jóindulatúbbnak látszott. Ő volt az egyike azon keveseknek, aki tudomásul
vette Marty jelenlétét, leggyakrabban egy apró biccentéssel. Egy alkalommal, amikor éppen
valamilyen akkor megkötött, előnyös üzletet ünnepeltek, Curtsinger egy hatalmas szivart
csúsztatott Marty zakójának a zsebébe. Ezek után Marty bármit megbocsátott volna neki.
Whitehead rendszeres látogatói közül a harmadik volt a legrejtélyesebb: egy napbarnított
törpe, név szerint Dwoskin. Ha Toy Brutus, ő lehetett volna Cassius. Makulátlan, fakószürke
öltönyei, aprólékos gonddal összehajtogatott zsebkendői, minden mozdulatának rituálissága egy
monomániákusra vallott, aki megszállott rendszeretetével, külsejének és fizikumának
fogyatékosságát igyekszik ellensúlyozni. De volt ebben az emberben valami más is: lappangó
veszély, amelyet Marty Wandsworth-ben töltött évei során megtanult felismerni és amely
óvatosságra intette. Igazság szerint, ez minden látogatóban ott bujkált. Ottaway hűvös külseje és
Curtsinger mézes-mázossága ellenére sem volt – Somervale kifejezésével élve – ízletes falat.
Kezdetben Marty ezt az érzést elhessegette magától, mint alsóbb osztálybeli előítéletet: egy
senki, aki elvből bizalmatlan a gazdagokkal és befolyásosokkal szemben.
De minél több megbeszélésen vett részt, minél több heves vitának volt fültanúja, annál
inkább megbizonyosodott arról, hogy az ügyek mögött alig titkolt csalárdság, mi több, bűnök
húzódnak meg. A legtöbb dologból nem értett egy árva szót sem – a tőzsdei zsargon Marty
számára csukott könyv volt -, de a civilizált kifejezésmód sem tudta tökéletesen fertőtleníteni a
lényeget. A megtévesztés mechanizmusa érdekelte ezeket az embereket, hogyan lehet
manipulálni a piacot és a törvényeket. Beszélgetésükben gyakran visszatérő téma volt, hogyan
lehet kibújni az adóterhek alól, hogyan adjanak-vegyenek a leányvállalatok egymás közt, ezzel
mesterségesen felverve az árakat, hogyan értékesítsenek placebo-tablettákat csodaszerként.
Beszélgetéseikben nyoma sem volt még a burkolt mentegetőzésnek sem. Éppen ellenkezőleg. A
törvénytelen manőverekről és a politikai elkötelezettség adás-vételéről szóló beszámolók nagy
sikert arattak. És ezek közt a mesterkedők közt Whitehead volt a fejedelem. Az ő jelenlétében a
többiek tisztelettudóan viselkedtek. A háta mögött, amikor azon mesterkedtek, hogy minél
inkább a kegyeibe férkőzzenek, nem ismertek szánalmat. Az öregember egy kézmozdulatával el
tudta és el is szokta hallgattatni őket. Minden szavát odaadóan várták, mintha a Messiás ajkairól
hangzottak volna el. Marty remekül szórakozott a színjátékokon. A börtönben szerzett
tapasztalatból tudta, ahhoz, hogy Whitehead kiérdemelje ezt az odaadást, neki a híveinél is
nagyobb vétke kell, hogy legyen. Whitehead képességeit nem vonta kétségbe: volt már alkalma
tapasztalni rábeszélő képességét. De ahogy telt az idő, a másik kérdés egyre jobban izgatta:
vajon az öregember maga is tolvaj? És ha nem az, akkor mi a bűne?
 16
Ahogy a futót figyelte az ablakából, megértette, hogy a nyugalom minden vagy ha nem is az,
ő ettől volt a leginkább elragadtatva, miközben figyelte. Nem tudta a nevét, bár megtudhatta
volna. Örömét lelte a névtelenség megőrzésében. Egy szürke tréningruhás angyal, akinek futás
közben ködként gomolygott elő a lehelete az ajkai közül. Hallotta, amikor Pearl az új testőrről
beszélt és úgy vélte, erről a férfiről lehet szó. Számít az valamit, hogy mi a neve? Az ilyen
részletek csak földhöz kötik a fantáziáját.
Több okból is nehéz időket élt mostanában és azokon a gyászos reggeleken, amikor egész
éjjel alig aludt valamit, kötődött a gyepen keresztül vagy a ciprusfák között futó alak
látványához, amely számára az eljövendő jobb idők előjele volt Számított a rendszeres
megjelenésére, így amikor jól aludt és elszalasztottá a férfit, a nap hátralévő részében
tagadhatatlanul érezte, hogy veszteség érte és különös figyelmet fordított arra, nehogy másnap
elmulassza a találkájukat.
De nem tudta rászánni magát, hogy elhagyja a napsütötte szigetet, hogy átkeljen annyi
veszélyes zátonyon, amíg eljut oda, ahol a férfi volt. Már az is túl nagy kockázattal járt volna,
ha jelekkel a férfi tudomására hozza jelenlétét a házban. Azon töprengett, vajon a férfiból jó
nyomozó válna-e. Ha igen, talán már fel is fedezte a létezését valamilyen szellemes módon:
észrevette a mosogatóba hajított cigarettacsikkeket vagy megérezte az illatát valamelyik
helyiségben, amelyet csak percekkel korábban hagyott el. De az is lehet, hogy az angyaloknak,
lévén isteni lények, nincs szükségük ilyen eszközökre. Az is lehet, hogy a férfi egyszerűen
tudott a létezéséről. Amikor fütyülve elindult a folyosón, tudta, hogy ő ott lapul valamelyik
ablak mögött, vagy éppen a bezárt ajtóra tapasztja a fülét.
Nem volt semmi értelme, hogy megpróbáljon kapcsolatot teremteni a férfival, még ha lett
volna is bátorsága hozzá. Mit mondhatna neki? Semmit. És amikor, mert kétségtelen, hogy így
történne, a férfi ingerülten hátat fordítana a zaklatására, ő ismét elveszett ember lesz, elzárva az
egyetlen helytől, ahol biztonságban érezheti magát, a napfényes szigettől, amely abból a fehér
ködfelhőből emelkedett ki, amelybe a mákból csapolt nedv borította.
– Nem ettél ma semmit – korholta Pearl. Ismerős volt ez a szemrehányás. – El fogsz fogyni.
– Kérlek, hagyj békén.
– Tudod, hogy meg kell mondanom neki.
– Ne, Pearl, – Carys esdeklően pillantott Pearl-re – ne mondj semmit. Kérlek. Tudod,
mennyire mérges érte. Utálatos vagy, ha megmondod.
Pearl az ajtóban állt, kezében a tálcával, rosszalló kifejezéssel az arcán.
Úgy tűnt, sem a kérés, sem a zsarolás nem indította meg. – Megint megpróbálsz éhen halni?
– kérdezte minden együttérzés nélkül.
– Nem. Csak nincs túl nagy étvágyam, ez minden. Pearl megvonta a vállát. – Nem tudlak
megérteni – mondta. – Minden második nap olyan vagy, mint aki öngyilkos akar lenni. Ma…
Carys sugárzóan elmosolyodott
– Ez a te életed – mondta az asszony.
– Pearl, mielőtt elmész…
– Tessék?
– Mesélj nekem a futóról.
Pearl zavartan nézett rá. Nem volt hozzászokva, hogy a lány a házban zajló események után
érdeklődik. Bezárkózva élt idefenn és álmodozott. De ma kitartóan érdeklődött.
– Arról, aki minden reggel rója a mérföldeket. A melegítőben. Ki ez az ember?
Mi baj lehet belőle, ha megmondja. A kíváncsiság az egészség jele, s a lány mindkettőnek
híjával volt.
– Martynak hívják.
Marty. Carys magában ízlelgette ezt a nevet, s úgy találta, illik a férfihoz. Az angyalt
Martynak hívják. – Milyen Marty?
– Nem emlékszem rá.
Carys felállt. Már nem mosolygott. Arcára kiült az a kemény kifejezés, amelyet akkor öltött
magára, ha nagyon akart valamit. A szája sarka lefelé görbült. Ilyenkor nagyon hasonlított Mr.
Whitehead-re és ez megijesztette Pearl-t Carys tudta ezt.
– Tudod, milyen rossz a memóriám – mondta bocsánatkérően Pearl. – Nem jut eszembe a
vezetékneve.
– No és mit csinál?
– Apád új testőre, ő vette át Nick helyét – válaszolta Pearl. – Mint kiderült, frissen szabadult
Erőszakos rablótámadás.
– Valóban?
– Nem az a kimondott széplélek.
– Marty.
– Strauss – bökte ki Pearl diadalmasan. – Marty Strauss, ez a neve.
Carys arra gondolt, hogy íme, most nevén nevezték. Volt abban az ősi hitben valami, hogy
akit megneveztél, azon már uralkodsz. Marty Strauss.
– Köszönöm – mondta őszinte hálával.
– Miért akartad tudni?
– Csak kíváncsi voltam, vajon ki lehet Emberek feltűnnek és eltűnnek.
– Úgy vélem, ő marad – mondta Pearl és kiment a szobából.
Furcsa volt arra gondolni, hogy a férfi börtönben volt. Bizonyos szempontból még most is
börtönben volt, ahogy újra meg újra körbefutotta a földeket, mélyeket szippantott a friss
levegőből, felhőket lehelt ki és homlokát ráncolta futás közben. Az a férfi még az öregembernél
vagy akár Toy-nál és Pearl-nél is inkább képes lenne megérteni, milyen érzés egy napfényes
szigeten élni, anélkül, hogy tudná, miként lehet onnan megszabadulni. Vagy ami még rosszabb,
bár ismeri a szabadulás módját de nincs hozzá bátorsága, mert attól retteg, soha többé nem lesz
biztonságban.
Az, hogy a lány már ismerte a nevét és a bűneit, nem tette tönkre a reggeli futások
romantikáját. A glória még ott lebegett fölötte, de a lány már felfigyelt földi valójára is, amíg
korábban csak a férfi könnyed lépteire figyelt
Hosszú ideig nem tudta elszánni magát de végül is úgy döntött, a puszta szemlélődéssel nem
éri be.
Minél jobb volt Marty erőnléte, annál többet követelt magától a reggeli futóedzések
alkalmával. A táv egyre hosszabb lett, de már ugyanannyi idő alatt tette meg, mint korábban a
rövidebb kört. Néha, hogy megtörje az edzések monotóniáját, bevetette magát az erdőbe, nem
törődött az aljnövényzettel és az alacsonyabb ágakkal, és egyenletes tempóját rövid vágták és
ugrások ad hoc egymásutánja váltotta fel. Az erdő túlsó oldalán volt a duzzasztógát, ahol, ha
olyan volt a hangulata, néhány percig elidőzött. Három szürke gémet is látott arrafelé.
Hamarosan fészket raknak és párt választanak maguknak. Azon töprengett, vajon mi lesz a
harmadik madár sorsa. Lehet, hogy elrepül párt keresni magának vagy csak ott fog őgyelegni és
házasságtörő gondolatokat forgat a fejében? Az elkövetkező hetekben majd kiderül.
Bizonyos napokon, amikor elszaladt a ház előtt, lelassította lépteit, remélve, hogy elkapja
Whitehead tekintetét, aki a ház legfelső emeletéről észrevétlenül figyelte őt. De a titokzatos
szempár kifogott rajta.
Azután egy reggel a lány ott várt rá a galambháznál, amikor feltűnt az utolsó hosszú
kanyarban a ház felé tartva. Rögtön tudta, hogy tévedett, amikor azt hitte, az öregember tartja
megfigyelés alatt. Íme a felső ablak mögül kémlelő titokzatos szempár gazdája. Reggel
háromnegyed hét felé járt az idő, a levegő még csípős volt. A lány kipirult arca és orra arról
árulkodott, hogy már jó ideje várakozik. A szeme csillogott a hidegtől.
Marty megállt, kifújta magát, akár egy gőzgép.
 – Hello, Marty – mondta a lány.
– Hello.
– Maga nem ismer engem.
– Nem.
A lány még szorosabban összehúzta magán a gyapjú kabátot Sovány volt, s legfeljebb
húszéves lehetett. A szeme olyan sötétbarna volt, hogy három lépés távolságról feketének
látszott. A pillantását szinte a férfibe mélyesztette. Pirospozsgás arca széles volt és nem volt
kifestve. A férfi úgy vélte, éhesnek látszik. A lány a férfiről azt gondolta, farkasétvágya van.
– Maga az, aki az emeletről figyelt?
– Igen. Ugye, nem haragszik érte, hogy leskelődtem maga után? – kérdezte a lány őszinte
nyíltsággal
– Miért haragudnék?
A lány karcsú, kesztyűtlen kezével a galambház felé bökött.
– Ugye, milyen gyönyörű?
Korábban Martynak fel sem tűnt ez az építmény, számára csak az egyike volt a reggeli
futóedzések állomásainak.
– Ez az egyik legnagyobb galambház Angliában – mondta a lány. – Tudta ezt?
– Nem.
– Járt már benne?
A férfi megrázta a fejét.
– Furcsa egy hely – mondta a lány és a hordó alakú építmény ajtajához vezette. Nem
sikerült könnyen kinyitni az ajtót, mert a nedves időtől beragadt. Martynak össze kellett
görnyednie, hogy követni tudja a lányt a galambházba. Bent talán még frissebb volt az idő, mint
kint, a férfi reszketett, ahogy a szemöldökén és a mellkasán kiütköző izzadtság lehűlt, miután
abbahagyta a futást. De valóban, ahogy a lány ígérte, bizarr hely volt: egyetlen, hatalmas,
köralakú szoba, a tetején egy nyílással, amelyen keresztül a galambok elrepültek és visszatértek.
A falában végig négyzet alakú, fészkelő üregek sorakoztak, akár egy bérház ablakai, a padlótól
a mennyezetig. Valamennyi üres volt. Abból ítélve, hogy a padlón nem volt sem ürülék, sem
kihullott tollak, az építményt már évek óta nem használták. Elhagyatottsága melankolikus
hangulatot kölcsönzött a helynek. Egyedi építése alkalmatlanná tette galambházon kívül más
funkció ellátására. Alany átment a döngölt padlón és az ajtótól számolni kezdte a fészkelő
nyílásokat:
– Tizenhét, tizennyolc…
Marty a hátát figyelte. Haja egyenetlenül volt lenyírva a tarkójánál. A kabátja, amelyet viselt,
túl nagy volt neki, valószínűleg nem is az övé, vélte a férfi. Ki ez a lány? Pearl lánya?
Carys abbahagyta a számolást. Most belenyúlt az egyik üregbe, az ujjai, ahogy matatva
kerestek valamit, zajt csaptak. Rejtekhely, döbbent rá a férfi. A lány arra készül, hogy rábízzon
egy titkot. Megfordult, és megmutatta Martynak a kincsét.
– Meg is feledkeztem róla, amíg vissza nem tértem -mondta -, mit is szoktam iderejteni.
Egy kövület vagy annak inkább csak egy darabja volt, egy spirál alakú kagyló, amely valaha
valamelyik pre-kambriumi tenger mélyén pihent. Vájataiban apró porszemek rakódtak le.
Ahogy Marty figyelte, milyen elmélyülten foglalatoskodik a lány ezzel a darab kővel, átvillant
az agyán, hogy talán nem teljesen épeszű. De amikor ismét ráemelte pillantását, az túl tiszta volt
és határozott.
A lány rámosolygott, mintha tudná, mi jár a férfi fejében, arcán egyaránt keveredett báj és
csalafintaság.
– Ezek szerint, itt nincsenek galambok? – kérdezte a férfi.
– Nem, amióta én itt vagyok, nem is voltak.
– Még néhány sem?
– Ha csak kevés galambot tart az ember, télen megfagynak. Ha a galambdúc zsúfolásig tele
van, a madarak felmelegítik egymást. De ha csak néhány darabot tartunk, nem keletkezik elég
hő és halálra fagynak.
Marty bólintott. Sajnálta, hogy az épület üresen áll.
– Újra be kellene népesíteni.
– Nem is tudom – mondta a lány. – Én ilyennek szeretem.
A kövületet visszacsúsztatta a rejtekhelyére.
– Most már ismeri az én külön kis világomat -mondta, s a csalafintaságnak már nyoma sem
volt. A lány mindenestől vonzó volt. Martyt egészen elbűvölte.
– Nem tudom, hogy hívják magát.
– Carys – válaszolta a lány. – Wales-i név – tette hozzá sietve.
– Ó!
Marty nem bírta levenni a szemét a lányról. Carys hirtelen zavarba jött, sietve az ajtóhoz
lépett és kibújt a szabadba. Eleredt az eső, enyhe, március közepi, szemerkélő eső. A lány
felvette a gyapjú kabátot, Marty a melegítő kapucniját.
Volna kedve megmutogatni nekem a birtok többi részét is? – kérdezte, bár abban nem volt
biztos, vajon ez a megfelelő kérdés, csak abban, hogy nem szeretné, ha ennek a beszélgetésnek
úgy szakadna vége, hogy nincs meg az újabb találkozás lehetősége. Carys semmire nem
kötelező választ mormogott. A szája sarka legörbült.
– Holnap? – kérdezte Marty.
A lány ez alkalommal egyáltalán nem válaszolt. Ehelyett elindult a ház irányába. A férfi ott
lépkedett a nyomában és jól tudta, a társalgásuk elakad, ha nem találja meg a módját, hogy
életbe tartsa.
– Furcsa lehet ebben a házban élni úgy, hogy nincs kivel beszélgetnie.
Úgy tűnt, érzékeny húrt pendített meg.
– Ez a Papa háza – mondta a lány egyszerűen. – Itt lakunk.
Papa. Tehát az ő lánya. Marty csak most ismerte fel az öregember szájformáját a lányon, azt
a lefelé görbülő ívet, amely a férfi arcának sztoikus kifejezést kölcsönzött, a lányénak
egyszerűen szomorút.
– Ne mondja el senkinek – mondta a lány.
Marty úgy vélte, a találkozásukra érti, de nem firtatta. Sokkal fontosabb kérdéseket kellett
még feltennie, ha Carys nem rohan el. Valamilyen jelét akarta adni, hogy érdeklődik iránta. De
nem jutott eszébe semmi okos. A lány beszéde hirtelen felgyorsult, szaggatottá vált, és ez
megzavarta a férfit
– Jól van? – kérdezte Marty.
A lány megfordult és rápillantott, úgy tűnt, mintha imádkozna a kapucnija alatt.
– Sietnem kell– mondta a lány. – Hívatnak. Meggyorsította a lépteit és csak a testtartásával
adta
tudtul, hogy magára akar maradni.
Marty kénytelen-kelletlen lelassított, hagyta, hogy a lány otthagyja és visszatérjen a házba,
anélkül, hogy intett volna, vagy még egy pillantást vetett volna a férfire.
A konyhában, ahol reggelizés közben Pearl évődését kellett volna végighallgatnia, nem volt
kedve visszatérni, inkább újra nekivágott a földeknek, a galambdúcot nagyívben elkerülte, amíg
el nem érte a körbe futó kerítést és egy ráadás teljes kör futással büntette magát. Amikor
beszaladt a fák közé, azon kapta magát, hogy önkéntelenül is a földet pásztázza a szemével,
nem talál-e néhány kövületetKét nappal később, úgy éjjel fél tizenkettő felé, Whitehead hívatta.
– A dolgozószobában vagyok – mondta a telefonba. – Szeretnék néhány szót váltani
magával.
A dolgozószoba, bár több tucat világítótesttel dicsekedhetett, szinte teljes sötétségbe
burkolózott. Csak az asztalon álló karos lámpa világított, amelynek a fénye nem a szobát,
hanem az asztalon heverő papírhalmot világította meg. Whitehead az ablaknál álló bőrfotelben
ült. A mellette lévő asztalon egy üveg vodka és egy majdnem üres pohár állt. Nem fordult hátra,
amikor Marty kopogott és belépett, hanem egyszerűen csak beszélni kezdett a kivilágított
pázsitra néző megfigyelő állásából.
– Itt az ideje, hogy hosszabb pórázra engedjem magát, Strauss – mondta. – Eddig remek
munkát végzett. Meg vagyok elégedve.
– Köszönöm, uram.
– Bill Toy holnap itt éjszakázik, s itt lesz Luther is, így lehetőséget kap, hogy bemenjen
Londonba.
Szinte napra pontosan, nyolc hét telt el azóta, hogy a birtokra érkezett és most végre itt az
első jele annak, hogy biztos helye van.
– Lutherral hozattam valamilyen járművet magának. Beszéljen vele, ha megérkezik. Es az
íróasztalon hagytam egy kis pénzt is magának… – Marty pillantása az asztalra siklott, ahol
valóban egy kupac bankjegy hevert.
– Vegye csak el. – Martynak igencsak viszketett a tenyere, de igyekezett úrrá lenni a
lelkesedésén.
– Ez az összeg elég lesz benzinre és az éjszakai kiadásokra.
Marty nem számolta meg a pénzt, csak összehajtogatta és zsebre tette a bankjegyeket –
Köszönöm, uram.
– Van még ott egy cím is.
– Igen, uram.
– Vegye magához. Az üzlet egy Halifax nevű” emberé. Ő lát el eperrel akkor is, amikor
nincs szezon. Kérem, hozza el, amit megrendeltem.
– Természetesen.
– Ez az egyetlen megbízatás, amit adok magának. Amennyiben ezt szombat délig elintézi, a
hétvége hátralévő részében a maga ura lehet
– Köszönöm.
Whitehead a vodkás pohár után nyúlt és Marty arra számított, most hátrafordul és ránéz, de
nem tette. A beszélgetés láthatóan véget ért.
– Ez minden, uram?
– Minden? Igen, azt hiszem. Nem gondolja? Whitehead hónapok óta nem feküdt le józanul.
Altató
helyett rákapott a vodkára, amikor ráköszöntöttek a nyomasztó éjszakák. Kezdetben csak
egy-két pohárral ivott meg, hogy tompítsa a rettegést majd fokozatosan növelte a dózist,
egészen addig, amíg immúnissá nem vált iránta. Nem lelte őrömét a részegségben. Irtózott a
pillanattól, amikor szédülő fejét a párnára hajtotta és hallotta a fülében zúgó gondolatait De a
félelemtől ennél is jobban rettegett
Ahogy ott ült a pázsitot bámulva, egy róka lépett a fénykörbe, a szőre szinte fehéren
csillogott és a házat bámulta. Mozdulatlanságában maga volt a tökély: ahogy a fénybe nézett
szeme csillogott a hegyes pofájában. Csak egy percig várt Hirtelen megsejthetett valami
veszélyt – talán a kutyákat -, hátat fordított és elszelelt. Whitehead kitartóan arra a partra
meredt, ahonnan az és a józan ész ellenére is csak remélte, hogy az állat eltűri, visszatér és egy
rövid időre megosztja vele a magányát. De annak más dolga volt éjszaka.
Volt egy idő, amikor ő maga is róka volt, sovány és ravasz, éjszakai vándor. De
megváltoztak a dolgok. A gondviselés bőkezű volt, az álmok valóra váltak és a róka, aki
örökösen változtatja az alakját, elhízott és elkényelmesedett. A világ is megváltozott: a nyereség
és a veszteség földsapka lett. A távolságok akkorára zsugorodtak, ameddig elértek a parancsai.
Idővel elfelejtette korábbi életét.
De az utóbbi időben egyretöbb mindenre visszaemlékezett. Minden kis részlet tisztán
bukkant fel emlékezetében, miközben az egy nappal korábbiak már ködbe vesztek, a szíve
mélyén jól tudta, abba az áldott állapotba nincs már visszafelé vezető út.
 És innen merre tovább? – ez utazás a reménytelenbe, ahol nincsenek jobbra vagy balra
mutató táblák, hiszen minden irány egyforma. Ott nincsenek hegyek se, fák se, nincsenek
épületek, amelyek jelölnék az utat. Ez ilyen hely. Szörnyű hely.
De nem lesz ott egyedül. Azon a senki földjén lesz egy társa.
És amikor eljön az idő és megpillantja azt a földet és lakóját, azt fogja kívánni, ó,
Krisztusom, de mennyire fogja kívánni, bárcsak róka maradt volna.

Az utolsó Európai

18
Anthony Breer, a Pengeevő, késő délután tért haza kicsiny lakásába, asztalhoz ült, a
fogyatkozó fényben kávét készített kedvenc csészéjében, majd egy hurkot kezdett kötözni
magának. Kora reggel óta tudta, hogy ez az a nap. Nem szükséges elmennie a könyvtárba, ha
mégis idővel észrevennék távollétét és írnának neki, hogy hol van, nem is válaszolna rá.
Ráadásul az ég is olyan piszkosnak tűnt, mint a lepedője hajnalban. Racionális ember lévén, azt
mondta magának: minek mossam ki a lepedőt? A világ is mocskos, én is mocskos vagyok és
remény sincs arra, hogy bármelyik valaha is megtisztuljon. A legjobb, amit tehet, ha egyszer és
mindenkorra véget vet nyomorúságos életének.
Sok akasztott embert látott már. Persze csak képen, egy, könyvtárból lopott könyvben. A
könyv a háborús bűnökről szólt és rajta egy cédulán ez állt: „Szabad polcra kitenni tilos. Csak
kérésre adható ki.” A figyelmeztetés felkeltette az érdeklődését: nocsak, itt egy könyv, amelyet
nem az átlagolvasónak szántak. Anélkül, hogy kinyitotta volna, a táskájába csúsztatta és már a
cím alapján – Szovjet dokumentumok a náci atrocitásokról – tudta, nemcsak a várakozás, de az
olvasás is édes érzéssel tölti majd el. Ebben azonban tévedett. Egész nap fente a fogát a
táskájában lapuló tabu kincsre, de ez a kellemes érzés eltörpült a könyvben feltáruló látomás
hatására. A könyvben képek voltak Csehov kiégett isztria házáról, Csajkovszkij
megszentségtelenített otthonáról. De többnyire halottak képei néztek vissza rá a lapokról. Az
egyiken hullahegy, a másikon véres tetemek csonttá fagyva a mezőkön. Gyerekek nyitott
koponyával, arcon lőtt emberek, hullák, akiknek horogkeresztet sütöttek a mellkasukra vagy a
fenekükre. Ám a Pengeevő mohó szemében azok voltak a legjobb képek, amelyek akasztott
embereket mutattak. Volt egy kép, amelyet Breer gyakran megnézett. Egy jóképű fiatalembert
mutatott, aki egy hirtelenjében összeácsolt akasztófán lógott. A fotós azt az utolsó pillanatot
kapta el, amelyen a férfi halvány, üdvözült mosollyal bámul bele a kamerába.
Breer azt akarta, hogy ugyanezt a mosolyt lássák az ő arcán is, amikor majd rátörik az ajtót
és megtalálják a huzatban lassan piruettező testét. Arra gondolt, hogyan fognak majd bámulni,
gügyögni, fejüket csóválni, miközben fehér lábfejét nézik csodálkozva és arról beszélgetnek,
milyen bátor volt, hogy ezt a nagy tettet végre merte hajtani. Miközben gondolkodott,
megkötötte, majd kioldotta a csomót a hurkon. Elhatározta, olyan szakszerűen csinálja meg ezt
a dolgot, ahogyan csak tőle telik.
Csak a gyónás miatt izgult. Annak ellenére, hogy nap mint nap könyvekkel dolgozott, nem
volt a szavak embere: elúsztak előle, mint ahogy kövér ujjai közül kicsúszott mindig a szépség.
De valamit akart mondani a gyerekekről, csak hogy tudják azok az emberek, akik majd
megtalálják és lefényképezik őt, hogy nem egy senki lóg ott, hanem egy olyan ember, aki a
legszörnyűségesebb dolgokat nagyon is jó ok miatt tette. Ez létkérdés: tudniuk kell, ki volt ő.
Egyszer talán megértik, úgy, ahogy ő maga soha nem volt képes rá.
Ezeknek megvannak az eszközeik a nyomozáshoz, még a halottakat is ki tudják kérdezni.
Kiterítik egy hűtőkamrában, milliméterenként megvizsgálják, majd miután végeztek vele kívül,
megnézik belül is, és egek, mit fognak találni! Meglékelik a koponyáját, kiveszik az agyvelejét,
megnézik, volt-e daganata. Vékony szeletet vágnak le belőle, mint egy drága sonkából,
százféleképpen elemzik, hogy választ kapjanak a miértre és a hogyanra. De nála ez nem fog
beválni, igaz? Ő aztán tudja, miért.
Felvágsz egy dolgot, ami élő és gyönyörű, hogy megtudd, hogyan él és miért gyönyörű, de
mielőtt megtudhatnád, már sem nem élő, sem nem gyönyörű. Csak állsz ott, véres arccal,
könnyekkel a szemedben, és csak a borzasztó bűn fájdalma van jelen. Nem, semmit nem
találnak az agyában, tovább kell keresniük. Fel kell vágják, a nyakától a lágyékáig. Ki kell
hajlítani a bordáit. Csak így férhetnek hozzá a belső szervekhez, kotorászhatnak a gyomrában,
nyomogathatják a máját és a pejslijét Ott aztán sok mindent találnak, amin legeltethetik a
szemüket.
Az lesz majd az igazi gyónás, állapította meg elégedetten, ahogy utoljára meghúzta a hurkot.
Nincs szükség arra, hogy megkísérelje megtalálni a megfelelő szavakat, elvégre mire jók a
szavak? A dolgok lényege szempontjából csak szemét Nem, megtalálják ők azt, amit keresnek,
ha jól megvizsgálják a bensőjét. Megtalálják az elveszett gyerekek történetét, az ő
mártírságának dicsőségét. És akkor majd, akkor végre, megtudják, hogy a Pengeevők
Törzsének volt a tagja.
Befejezte a hurok csomózását, még egy csésze kávét készített és hozzálátott a kötél
rögzítéséhez. Először leakasztotta a mennyezet közepén lógó lámpát és a kötelet hurkolta a
helyére. Erősen tartott. Néhány pillanatig a kötélbe kapaszkodva hintázott, hogy egészen biztos
legyen a dolgában. Bár a gerendák egy kicsit megroppantak és egy darab vakolat a fejére esett,
a kampó elbírta a súlyát.
Mire ezzel elkészült, beesteledett. Elfáradt és ettől még a szokásosnál is nehézkesebben
mozgott. Elindult, hogy rendet rakjon a szobában, összeszedte a piszkos ágyneműt, eltette szem
elől, miközben hájas testéből hangos sóhajtások törtek elő. Elmosta a kávéscsészét, gondosan
elrakta a tejet, nehogy megaludjon, mire jönnek. Munka közben bekapcsolta a rádiót. Az majd
elnyomja a lába alól kirúgott szék zuhanásának zaját: mások is laktak a házban és nem akart
semmi meglepetést az utolsó pillanatban. A szobát betöltötték a szokásos banális szerelmes
dalok, az elveszett, majd újra meglelt szerelemről. Gonosz, fájdalmas hazugság mind.
Lépteket hallott a folyosón, ajtók csapódtak a házban, bizonyára most tértek haza a lakók.
Egyedül éltek, akárcsak ő. Egyiküket sem ismerte név szerint: egyikük sem fogja tudni az ő
nevét, amikor majd elszállítják a rendőrök.
Levetkőzött meztelenre, megmosakodott a mosdónál, egész testében remegett, ahogy a hideg
víztől összerándultak a tagjai. Amikor már elég tisztának találta magát, leült az ágy szélére és
levágta a körmöt a lábujjairól. Azután frissen mosott holmit vett fel, kék inget, szürke nadrágot
Se cipőt, se zoknit nem viselt. Az egyetlen testrésze, amely nem hozott rá szégyent, a lába volt.
Mire végzett, majdnem teljesen besötétedett, az este koromfekete volt és esős. Ideje indulni,
gondolta.
Gondosan beállította a széket, felállt rá és a kötél után nyúlt A hurok egy-két centivel
magasabban volt a kelleténél, így lábujjhegyre kellett állnia, hogy a fejét a hurokba tudja dugni.
Végül egy ügyes manőverrel a nyakára illesztette a kötelet. Amikor a bőrén megérezte a hurok
szorítását, elmondta imáját és kirúgta maga alól a széket.
Abban a pillanatban rátört a pánik és a keze, amelyben mindig megbízott cserben hagyta
ebben a fontos pillanatban, mert azonnal a kötélbe kapaszkodott. A zuhanás nem roppantotta el
a nyakcsigolyáját, a gerince, mint egy a testébe ültetett óriási százlábú, ide-oda rángatózott,
görcsbe rántotta a lábát A fájdalom volt a legkevesebb: az igazi kínt az okozta, hogy nem volt
ura a helyzetnek: a nadrágja ürülékkel telt meg, pénisze minden kéjes gondolat nélkül
megmerevedett, a lábával vadul kalimpált támasztékot keresve, ujjai még mindig görcsösen
markolták á kötelet.
De hiábavaló volt minden igyekezet. Túlságosan gondosan megtervezte ezt ahhoz, hogy csak
úgy meggondolja magát. A kötél egyre jobban feszült, a százlábú rángása gyengült Az élet, ez a
hívatlan látogató, nemsokára eltávozik. Zúgott a feje, mintha a föld alatt lenne és a föld hangjait
hallaná. Zubogást, nagy, rejtett duzzasztók hangját, olvadó kőzet bugyogását. Breer, a
Pengeevő, nagyon jól ismerte a földet. Túl gyakran temetett belé halott szépségeket,
vezeklésként pedig földet tömött a szájába, azt rágta, miközben sápadt pasztellszínű testüket
földdel takarta be. Most a föld morajlása elnyomott mindent, a fuldoklását, a rádió zenéjét, a
kinti forgalom zaját. A szeme előtt is összefolyt minden: csipkeszerű sötétség borult a szobára,
mintái vibráltak. Tudta, forog a kötélen, az ott az ágy, most a szekrény, most a mosdó, de a
körvonalak elmosódtak.
Teste feladta a küzdelmet. Nyelvével csettintett egyet talán, vagy csak képzelte, mint ahogy
azt is, hogy valaki határozottan a nevén szólítja.
Hirtelen minden elsötétült előtte és eljött érte a halál! Sehol semmi megbánás a végén, a
bűntudattal terhelt élettörténet sem rémlett fel benne. Csak a sötétség, majd a még sötétebb,
olyan sötét, hogy a fekete éjszaka hozzá képest fényesen kivilágítottnak tűnt. Aztán vége, csak
így, könnyedén. Nem, még nincs vége.
Nem egészen vége. Hívatlan érzések raja rohanta meg, behatolva halála titkaiba. Fuvallat
melengette az arcát, érzőidegeit ingerelve. Egy fájdalmas lélegzetvétellel önkéntelenül levegőt
préselt petyhüdt tüdejébe. Harcolt a feltámadás ellen, de a Megváltó makacs volt. A szoba
kezdett újra kirajzolódni a szeme előtt. Először a fények, aztán a formák. Most színek, noha
elmosódottak és halványak. A zajok – vad folyók és olvadó kövek – elcsitultak. Hallotta saját
köhögését, érezte hányása szagát. Elkeseredettség lett úrrá rajta. Hát még megölni sem tudja
magát?
Valaki a nevét mondta. Megrázta a fejét, de a hang újra megszólalt. Felnyitotta a szemét és
egy arcot pillantott meg. És, óh, nem volt még vége, egyáltalán nem. Nem a Menyországba,
nem is a Pokolba jutott. És attól az arctól sem volt elragadtatva, amelyre most felnézett.
– Már azt hittem, elveszítettelek, Anthony – mondta az Utolsó Európai.

19
Felállította a széket, amelyet Breer használt az akasztásához, beleült és olyan tiszta
tekintettel nézett, mint még soha. Breer mondani akart valamit, de nyelvét túl nagynak érezte a
szájához képest és amikor megtapogatta, ujjai véresek lettek.
– Nagy lelkesedésedben megharaptad a nyelved – mondta az Európai. – Egy darabig most
nem fogsz tudni rendesen beszélni és enni. De rendbejön, Anthony. Minden helyrejön a maga
idejében.
Breernek nem volt ereje felkelni a földről, csak feküdt ott, a hurok még mindig a nyaka
körül. Az elszakadt kötelet bámulta, ami még mindig ott lógott a kampón. Az Európai biztos
csak levágta és hagyta, hogy leessen. Teste remegni kezdett, fogai vacogtak.
– Sokkot kaptál – mondta az Európai. – Csak feküdj nyugodtan… Csinálok teát, jó? Az édes
tea majd segít.
Nem kis erejébe tellett, de Breer feltápászkodott és az ágyhoz vonszolta magát. Nadrágja
elől-hátul mocskos volt, szégyellte magát. De ez az Európait nem zavarta. Mindent
megbocsájtott, ezt tudta Breer. Breer még nem találkozott ilyen emberrel, akiben ennyi
hajlandóság legyen a megbocsájtásra, megalázottnak érezte magát ekkora emberiesség láttán. Itt
van egy ember, aki korrupciója legbenső titkát is ismeri, de soha egy szóval sem korholta érte.
Végre az ágyon fekve érezte, hogy megtört testébe kezd visszatérni az élet. Breer nézte,
ahogy az Európai elkészíti a teát. Ők ketten nagyon különböztek egymástól. Breer mindig félt
ettől az embertől. Mégis ez az ember mondta neki oly gyakran – Törzsem utolsó tagja vagyok,
Anthony, mint ahogy te is a üédnek. Oly sok mindenben egyformák vagyunk.
Breer először nem értette ennek a megjegyzésnek a jelentőségét, de idővel megértette. „Én
vagyok az utolsó igaz Európai, te vagy az utolsó Pengeevő. Meg kell próbálnunk segíteni
egymásnak.” És az Európai így is cselekedett, mint valami őrangyal, néhány alkalommal
megmentette Breert, elmagyarázta neki, hogy milyen nagy dolog az utolsó Pengeevőnek lenni.
Ezért az okításért szinte semmit nem kért cserébe, néhány apróbb szolgálatot, semmi egyebet.
De Breer nem volt annyira buta, hogy ne tudta volna, eljön majd az az idő is, amikor az Utolsó
Európai – „kérem, szólítson Mr. Mamoulian-nek”, szokta mondani, de Breernek sehogy nem
állt rá a nyelve erre a nevetséges névre -, ez a fura barát kér segítséget tőle cserébe. Nem valami
apró-cseprő szívességet, hanem valami igazi, borzalmas dolgot. Breer tudta ezt, és félt tőle.
Azt remélte, ha meghal, ettől az adósságtól is megszabadul végre. Minél tovább volt távol
Mr. Mamoulian-től – és már hat éve annak, hogy utoljára találkoztak, a férfi emléke annál
inkább rettegésben tartotta. Az Európai képe nem halványult benne, éppen ellenkezőleg. Szeme,
keze, simogató hangja kristálytisztán élt benne, miközben a tegnap történései ködbe vesztek.
Mintha Mr. Mamoulian soha nem ment volna el igazán, mintha egy darabot ott hagyott volna
magából Breer agyában, hogy állandóan szemmel tudja tartani szolgája minden egyes lépését
így aztán nincs abban semmi meglepő, hogy a férfi éppen most bukkant fel, hogy megszakítsa a
halál-jelenetet, mielőtt még végig tudná játszani. Abban sincs semmi meglepő, hogy úgy beszél
hozzá, mintha soha nem váltak volna el, mintha ő lenne az odaadó férj és Breer a feleség.
Mintha nem is teltek volna el hosszú évek. Breer figyelte Mamouliant, ahogy jön-megy a
mosogató és az asztal között, elkészítve a teát, kirakja a csészét, mozdulataiban félelmetes
kiszámítottsággal. Tudta, eljött az ideje, hogy megfizesse az adósságát
Addig nem lesz sötétség, amíg ki nem egyenlíti a tartozását. Breer csendben pityeregni
kezdett.
– Ne sírj – mondta az Európai, ahogy a mosogató mellől feléje fordult – Meg akartam halni
– motyogta Breer. A szavak úgy hangzottak, mintha a szája tele lett volna üveggolyókkal.
– Még nem pusztulhatsz el, Anthony. Még tartozol egy kis idővel nekem. Ezt be kell látnod.
– Meg akartam halni – ez volt minden, amit Breer válaszként mondani tudott. Megpróbálta
nem gyűlölni az Európait, mert tudta, úgy is megérezné. Biztos megérezné és elveszítené a
türelmét. De olyan nehéz volt. A sírásba harag vegyült.
– Rosszul bánt veled az élet? – kérdezte az Európai.
Breer szipogott. Nem gyóntató atyát akart, a sötétséget akarta. Hát nem tudja Mamoulian
megérteni, hogy ő már túl volt a magyarázatokon, túl a gyógyuláson? Ló-szar volt ő egy tatár
csizmáján, a leghitványabb semmi, a leghaszontalanabb dolog a teremtésben. A magáról
alkotott kép, mint az utolsó Pengeevő, egy valaha rettegett törzs utolsó tagja, néhány évig
meghagyta az önbecsülését, de a képzelet elvesztette erejét, nem tudta kijátszani a ravaszságát.
Nem volt mód arra, hogy ugyanazt a trükköt kétszer is elsüsse. És ez csak egy trükk volt, semmi
más, Breer tudta ezt és gyűlölte Mamouliant a manipulációja miatt. Halott akarok lenni, csak
erre tudott gondolni.
Vagy ki is mondta hangosan ezeket a szavakat? Nem hallotta a saját hangját, de Mamoulian
válaszolt, mintha az előbb hozzá beszélt volna. – Hát persze, hogy az akarsz lenni. Megértelek,
hogyne értenélek. Azt gondolod, az egész csak egy nagy illúzió: a törzsek és az álmok az
üdvösségről. De hidd el nekem, nem az. Még van cél a világban. Mindkettőnknek van.
Breer keze fejét végighúzta duzzadt szemén, és megpróbálta visszafojtani a sírást. A foga
már nem vacogott és már ez is valami.
– Ennyire kegyetlenek voltak az utóbbi évek? – érdeklődött az Európai.
– Igen – válaszolta beletörődötten Breer.
A másik bólintott és részvétteli pillantást vetett Breer-re. – De legalább nem zártak be –
mondta. – Óvatos voltál.
– Te tanítottál meg arra, hogyan legyek az.
– Csak azt mutattam meg, amit amúgy is tudtál, de a többi ember túlzottan megzavart ahhoz,
hogy észrevedd. Ha elfelejtetted, újra megmutathatom.
Breer az édes, tej nélküli teára nézett, amit az Európai az éjjeli szekrényére tett.
– Vagy már nem bízol bennem?
– A dolgok megváltoztak – motyogta Breer duzzadt szájával.
Most Mamoulianen volt a sor, hogy felsóhajtson. Leült, belekortyolt a teájába, mielőtt
válaszolt. – Igen, azt hiszem, igazad van. Egyre kevesebb hely jut itt nekünk. De ez azt jelenti,
hogy fel kell tartanunk a kezünket és meg kell halnunk?
Ahogy Breer nézte ezt az arisztokratikus, józan arcot, a beesett, karikás szempárt, eszébe
jutott, miért bízott ebben az emberben. Apadni kezdett benne a félelem és a harag is. Nyugalom
ömlött szét a levegőben, és lassanként Breer bensőjében is.
– Idd meg a teádat, Anthony.
– Köszönöm.
– Aztán cserélj nadrágot. Breer elpirult, bár nem akart.
– A tested természetesen reagált, nincs ezen semmi szégyellni való. Ondó és ürülék mozgatja
a világot. – Az Európai lágyan a csészéjébe nevetett és mivel Breer úgy érezte, ez a vicc nem
ellene irányult, csatlakozott
– Soha nem felejtettelek el – mondta Mamoulian. – Mondtam, hogy eljövök érted és
komolyan is gondoltam.
Breer még mindig remegő kezében tartotta a teáscsészét. Tekintete találkozott Mamoulian
kifürkészhetetlen pillantásával. Mégis meleg érzéseket táplált iránta. Ahogy az Európai mondta,
soha nem felejtette el őt, soha nem ment el azzal, hogy már nem tér vissza többé. Talán megvolt
a maga oka, hogy most itt van, talán azért jött, hogy egy régi adósából kicsikarja a fizetséget, de
ez még mindig jobb, nem igaz, mint teljesen elfelejtettnek lenni?
– Miért jöttél vissza most? – kérdezte Breer, miközben letette a csészét.
– Dolgom van – mondta Mamoulian.
– És szükséged van a segítségemre?
– így van.
Breer bólintott. Már nem könnyezett. Jót tett neki a tea, elég erőt érzett ahhoz, hogy egy-két
kényes kérdést feltegyen.– Mi lesz velem?
Az Európai a szemöldökét ráncolta az érdeklődés hallatán. Az ágy melletti lámpa pislákolni
kezdett, mintha ereje fogytán kialudni készülne. – Hogy mi lesz veled?
Breer érezte, hogy ingoványos talajra lépett, de eltökélte, hogy nem lesz gyönge. Ha
Mamouliannek segítségre van szüksége, akkor igenis legyen kész arra, hogy valamit adjon is
cserébe.
– Mi az én hasznom az egészből?
– Hogy újra velem lehetsz.
Breer felhorkant. Az ajánlat nem volt igazán csábító.
– Ez talán nem elég? – kérdezte Mamoulian. – Válaszolj, Anthony! Hadd hallom, mi az
ellenvetésed?
A lámpa pislákolása egyre erősödött és Breer érezte, hibát követett el, amikor Mamouliant
arra akarta rávenni, hogy kössenek egyezséget. Miért is nem emlékezett rá, hogy az Európai
egyaránt utálja az alkudozást és az alkudozókat?! Ösztönösen a kötél mély nyomát tapogatta a
nyaka körül. – Ne haragudj – mondta meglehetősen akadozva.
Mielőtt a lámpa végképp kialudt volna, látta, hogy Mamoulian a fejét ingatja. Épp csak
megrázta a fejét, de a mozdulatot nem lehetett eltéveszteni. A szoba sötétségbe borult
– Velem tartasz, Anthony? – kérdezte az Európai. A máskor oly nyugodt hang eltorzult.
– Igen… – válaszolta Breer. Elnehezült szeme nem tudott gyorsan hozzászokni a
sötétséghez. Hunyorgott, próbálta kivenni az Európai alakját a derengésben. Az igyekezete
feleslegesnek bizonyult. A másodperc töredéke múlva a szoba másik végében valami felizzott,
az Európai maga világított. A tea és a bocsánatkérések feledésbe merültek, ezzel a ragyogó
fényjátékkal megpróbálta megrendíteni Breer épeszűségét. A sötétség, az élet maga
elfelejtődött, és a szobában csak az idő volt jelen, hogy bámuljon és bámuljon, ha valakinek van
érzéke a humorhoz, akkor egy kis imát mondjon.
Egyedül lévén Breer mocskos szobájában, az Utolsó Európai leült, és pasziánszozni kezdett
kedvenc csomag kártyájával. A Pengeevő felöltözött és kiment egyet járni az éjszakában. Ha
erősen összpontosított, Mamoulian kapcsolatot tudott létesíteni ennek a féregnek az agyával és
belekóstolhatott mindazokba az élvezetekbe, amelyekben a másiknak része volt. De nem volt
igazán kedve az ilyen játékokhoz. Különben is, nagyon jól tudta, mit fog tenni a Pengeevő és
őszintén felháborította. A testi vágy, lett légyen az hagyományos vagy perverz, mindig
megdöbbentette és ahogy öregedett, az utálat is egyre mélyült benne. Néha alig bírt ránézni az
ember-állatra. A szem kutató ragyogása, a nyelv rózsaszínűsége mindig hányingert okozott
neki. De Breer hasznos lehet az elkövetkező csatában, és bizarr vágyai betekintést engedtek,
még ha durva módon is Mamoulian tragédiájába Olyan pillantást, amely Breert még
készségesebb társsá tette, mint azokat, akiket Mamoulian hosszú élete során megtűrt maga
mellett
A legtöbb férfi és nő, akikben Mamoulian megbízott, elárulta. Az évtizedek során olyan
sokszor ismételték önmagukat az események, hogy Mamoulian érezte, előbb-utóbb megedződik
az árulások okozta fájdalommal szemben. De ezt a sokat érő érzéketlenséget sosem érte el.
Mások kegyetlensége – ahogy őt érzéketlenül kihasználták – mindig mélyen megsértették őt, és
bár ő mindig sérült lelkeknek nyújtotta a kezét, az ilyen hálátlanság megbocsájthatatlan volt.
Talán, amikor ez a végjáték lezárul, minden befejeződik, amikor az adósságot vérrel,
félelemmel és álmatlan éjszakákkal kiegyenlítették, akkor talán megszabadul ettől a borzalmas
viszketéstől, ami éjjel és nappal kínozza, ami béke reménye nélkül állandóan tovább űzi és
hajtja új törekvések és új árulások felé. Ha ennek majd vége lesz, akkor talán ő is le tud feküdni
meghalni.
A kártyákon pornografikus képek voltak. Akkor játszott ezzel a paklival, amikor nagyon
erősnek érezte magát, de akkor is csak egyedül. A szélsőséges érzékiség képeit tartani a
kezében olyan próbatétel volt, amelyet önmagának állított, amelyen ha elbukik, legalább
titokban bukik el. Ma a kártyákon lévő mocsok nem volt más, mint emberi romlottság. Csak
meg kellene fordítania a lapokat, és már is nem látná. Értékelte a képek szellemességét: minden
egyes kártyaszín más és más szexuális cselekvést ábrázolt, a szín része volt az ábrának. A szív
jelentette a férfi és nő szeretkezését, a legváltozatosabb pózban. A pikk jelentette az orális
szerelmet, az egyszerű fellációt és annak variációit. A treff jelképezte a homo-– szexuális és
heteroszexuális pederasztákat, az állatokkal való anális érintkezést. A káró pedig – ezek voltak a
legpontosabban megrajzolt lapok – a szado-mazochistákat. A rajzoló fantáziája itt nem ismert
határokat. Ezeken a kártyákon férfiak és nők a legváltozatosabb módon aláztattak meg és a
testükön éktelenkedő káró-alakú sebek alapján lehetett azonosítani a lapokat. A legdurvább, a
legtrágárabb lap a joker volt. Egy koprofilt ábrázolt, aki mohó szemmel nézett egy tál gőzölgő
ürüléket, miközben egy majom, amelynek félelmetesen emberi arca volt, hátsó felét a szemlélő
felé fordította.
Mamoulian felvette a kártyát és tanulmányozni kezdte. A szerencsétlen szarevő vágyódó
arca a legkeserűbb mosolyt csalta Mamoulian vértelen ajkára. Akárhogy is, ez volt a
leghitelesebb emberi portré. A többi kártya képei, amelyek szerelmet és fizikai örömöt
mímeltek, csak ideig-óráig tudták elfedni a borzalmas valóságot. Előbb vagy utóbb, akármilyen
érett a test, győzedelmes az arc, akármilyen nagy a hatalom, a gazdagság vagy a hit, az embert
egy asztalhoz vezetik, amely roskadozik saját ürüléke súlya alatt, és hiába tiltakozik, meg kell
ennie.
Ezért van ma itt. Hogy egy emberrel megetesse a saját szarát.
Az asztalra dobta a kártyát, torkából mély nevetés tört fel. Micsoda kínszenvedés lesz itt
nemsokára, micsoda borzalmas jelenet
A poklok pokla szabadul el nemsokára, ígérte meg a szobának, a csészének, a kártyának,
ennek az egész mocskos világnak.
A feneketlen pokol.

IV
 Csontváz-tánc

21
A férfi a metróban a csillagképeket sorolta.
– Andromeda… a Medve… a Hattyú…
Monológját a legtöbben figyelemre sem méltatták, de amikor fiatal fiúk egy csoportja szólt,
fogja be a száját, válaszolt, noha beszédének ritmusán és hangerején alig változtatott. Az „Ezért
meg fogtok dögleni” megjegyzést két csillagkép neve közé szúrta be. A válasz elhallgattatta a
nagyszájúakat, és az őrült is visszatért égi vizsgálódásához.
Toy ezt jó jelnek vélte. Az elmúlt időszakban nagyon lekötötték az ilyen jelek, bár soha nem
gondolta volna magáról, hogy babonás lenne. Talán anyja katolicizmusa, amelyet
gyerekkorában oly korán elvetett, talált utat most magának a felszínre. A szeplőtlen fogantatás
és az átlényegülés mítosza helyett az ilyen kicsiny egybeesések jelentőségét tartotta fontosnak –
elkerülve a felállított létrákat és alkalmazva a ma már csak derengő szokást a kiborult sóval. Az
egész nem olyan régen kezdődött, egy vagy két éve, miután megismerte Yvonne-t, azt a nőt,
akivel most is találkozni fog. Nem mintha a nő olyan istenfélő lett volna. Nem volt az. De a
vigasz, amit a férfi életében jelentett, egyidejűleg magával hozta az elvesztésétől való rettegést.
Emiatt volt óvatos a létrákkal és akkurátus a sóval: félt, hogy elveszíti a nőt. Az, hogy Yvonne
belépett az életébe, egy okkal több arra, hogy jó barátságban legyen a sorssal.
Yvonne-nal hat éve ismerkedett meg. Titkárnő volt egy német vegyipari cég angliai
vállalatánál. Vidám, csinos, a harmincas évei közepén járó nő, akinek külső formalitása mögött
jó adag humor és melegség rejtőzött.
Az első percben megtetszett neki, de természetes bizonytalansága és a nagy korkülönbség
miatt nem mert kezdeményezni. Végül Yvonne törte meg a jeget azzal, hogy a férfi külsejére
megjegyzéseket tett – egy friss hajvágás, új nyakkendő – és ezzel félreérthetetlen jelét adta
érdeklődésének. Hogy a jelet ily egyértelműen megadták, Toy vacsorára hívta meg, amit a nő
elfogadott. Ez volt Toy legsikeresebb hónapjainak kezdete.
Nem az a férfi volt, akinek túlcsordultak az érzelmei. Éppen ezért – mivel természetét nem
jellemezték a szélsőségek – tartozhatott Whitehead alkalmazottainak megbízható magjához.
Hűvös magányát úgy óvta, mint valami drága árut, mindaddig, amíg nem találkozott Yvonne-
nal. A nő volt az, aki először hideg halnak nevezte őt, ő tanította meg (milyen nehéz lecke volt)
arra, milyen fontos kimutatni a gyengeséget, ha nem is az egész világ, de legalább a hozzá közel
állók előtt. Mindez időbe tellett. Ötvenhárom éves volt, amikor találkoztak, és ez az újfajta
gondolkodás nem volt kedvére. A nő azonban kitartó volt, és lassan olvadni kezdett a
fagyosság. És amikor megtörtént, csodálkozva gondolt arra, hogyan élhetett így az elmúlt húsz
évben: olyan embert szolgált, akiben a szánalom elenyésző, és határtalan méretű az egoizmus.
Yvonne szemén keresztül látta Whitehead gonoszságát, arroganciáját, a mítoszteremtést Minden
igyekezetével azon volt, hogy főnöke ne vegye észre megváltozott érzelmein, hogy a
beletörődés és a megaláztatás mögött a neheztelés lassan gyűlöletté változott. Toy csak most,
hat év után tudta kívülről szemlélni főnöke iránti érzéseit, amelyek meglehetősen
ellentmondásosak voltak. Még mostanában is észrevette, hogy hajlamos a legrosszabbat
elfelejteni, főleg akkor, ha kikerül Yvonne hatóköréből. Olyan nehéz volt Whitehead közelében,
kiszolgáltatva az öreg szeszélyének, megőriznie azt a perspektívát, amit a nő adott neki, hogy
olyannak lássa a főnökét, ezt a szent szörnyeteget, ami: szörnyetegnek, aki egyáltalán nem
szent.
Egy év után Toy magához költöztette Yvonne-t, abba a házba, amit Whitehead vett neki
Pimlicóban. Ide menekült a Whitehead Corporation világából, erről a helyről az öreg sohasem
faggatta, itt nyugodtan beszélgethetett Yvonne-nal vagy éppen hallgathattak együtt, ha úgy
kívánták. Menedék, ahol hódolhatott Schubert iránti szenvedélyének, ahol Yvonne levelet
írhatott a családjának, amely szanaszét szóródott a világban.
 Este, miután hazatért, mesélt Yvonne-nak a metrón látott bolond emberről, aki a
csillagképeket sorolta. Yvonne nem értette a történetet, nem látott benne semmi érdekeset.
– Csak azt gondoltam, milyen furcsa – mondta Toy.
– Azt hiszem, valóban az – válaszolt Yvonne közömbösen és folytatta a vacsorakészítést, de
hamarosan újra megszólalt. – Mi baj van, Billy?
– Miért gondolod, hogy valami baj van?
– Minden rendben van?
– Igen.
– Biztos?
Yvonne mindig pillanatok alatt kiszedte belőle a titkait. Toy már akkor feladta, amikor a nő
még el sem kezdte, nem volt értelme a kertelésnek. A bokszolásban összetört orrnyergét
simogatta, mint mindig, amikor ideges volt. – Valahogy semmi nem jön össze. Semmi. – A
hangja remegett, majd elhalkult. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem kíván részletekbe
bocsátkozni, Yvonne abbahagyta a vacsorakészítést és odament Toyhoz. A férfi felnézett, szinte
megdöbbent, amikor a nő megérintette a fülét.
– Miről beszélsz? – kérdezte még gyengédebben, mint az előbb.
Toy megfogta a kezét. – El fog jönni az az idő – nem is nagyon soká -, amikor arra foglak
kérni, gyere el velem.
– Menjek el veled?
– Felkerekedünk és elmegyünk.
– Hová?
– Azt még nem gondoltam ki. Csak elindulunk. – Megállt, az ujjait nézte, amelyek
összefonódtak a nő ujjaival.
– Eljössz velem?
– Hát persze.
– És nem teszel fel kérdéseket?
– Mit jelentsen ez, Billy?
– Azt mondtam, nincsenek kérdések.
– Csak megyünk?
– Csak megyünk.
Hosszan, mélyen a férfire nézett. Szegény szerelmem, nagyon kivan. Éppen elég volt abból a
vén oxfordi trottyosból. Ó, hogy gyűlölte Whiteheadet, bár soha nem találkozott vele.
– Igen, persze, hogy veled megyek.
Toy bólintott. Yvonne azt hitte, a férfi mindjárt elsírja magát.– Mikor? – kérdezte a nő.
– Nem tudom. – Mosolyogni próbált, de elég torzra sikeredett
– Talán nem is lesz rá szükség. De azt hiszem, összeomlik minden, és akkor nem akarom,
hogy ott legyünk.
– Úgy hangzik, mintha a világ végéről beszélnél. Toy nem válaszolt. Yvonne meg sem
próbálta tovább
faggatni, tudta, mennyire törékeny a férfi. – Csak egy kérdést engedj meg. Nagyon fontos
lenne tudnom.
– Csak egyet.
– Csináltál valamit, Billy? Úgy értem, valami törvényelleneset? Erről van szó?
Nagyot ugrott Toy ádámcsutkája, ahogy lenyelte a bánatát. Még annyi mindent meg kell
tanulnia Yvonne-tól. Meg kell tanulnia, hogy ne fojtsa magába az érzelmeit, hagyjon nekik
szabad folyást. Ő most is akarta, Yvonne látta a szemében gyülekező könnyeket. De most még
nem buggyantak elő. A nő jól tudta, nem szabad tovább feszegetnie a dolgot Csak még jobban
magába zárkózna a férfi. És Toynak nagyobb szüksége volt a nő jelenlétére, mint annak az ő
válaszára.
– Rendben van, nem kell elmondanod, ha nem akarod.
 A férfi ujjai olyan szorosan fonódtak az övére, hogy azt hitte, soha nem tudják majd
szétválasztani. – Óh, Billy. Semmi nem lehet ennyire szörnyű. A férfi ezúttal sem válaszolt.

22
A régi kedves helyek olyanok voltak, amilyennek Marty emlékezett rájuk, de úgy érezte ott
magát, mint egy szellem. A szeméttel borított hátsó utakon, ahol gyerekkorában csatározott és
futkározott, most új támadók voltak, és úgy gondolta, ezúttal sokkal komolyabb játékról van
szó. A vasárnapi újság szerint ezek a tizenévesek szipusok voltak. Felnőnek polgárjogok nélkül,
a tű vagy a tabletták rabjaként roncsokká válnak, semmivel és senkivel nem törődnek,
legkevésbé saját magukkal.
Természetesen ő maga is fiatalkorú bűnöző volt. A lopás itt kedvenc időtöltésnek
számított… De ez a lopásnak egy nagyon lusta, mondhatni passzív formája volt: elmész valami
mellett és megfogod, elsétálsz vagy elhajtasz vele. Ha a lopás túl problematikusnak tűnt, nem is
foglalkoztak vele. Oly sok más csillogó dolog van a világon. Ez nem volt bűntett, abban az
értelemben, ahogy később megismerte a világot. A szarka-ösztön dolgozott benne, élt a
kínálkozó alkalommal, nem akart senkit bántani, de nem akarta magát sem megizzasztani, ha
már a dolgok nem hevertek a lába előtt. De azok a kölykök -egy csoportjuk ott tanyázott a Knox
Street sarkán – sokkal veszedelmesebb fajtának tűntek. Noha ugyanabban a fakó, fénytelen
környezetben nőttek fel, ahol csak elvétve ültettek fákat, ahol a falak tetején szögesdrót és
betonba ültetett üvegcserepek meredeztek, noha minden közös volt, tudta, nincs
mondanivalójuk egymásnak. Elkeseredettségük és fásultságuk félelemmel töltötte el: tudta,
hogy azokon túl nincs semmi. Nincs egy hely, ahol felnőhetnek. Bizonyos szempontból örült,
hogy az anyja korán meghalt, sokkal előbb, mint ahogy a környék kivetkőzött régi mivoltából.
Odaért a huszonhatos számú házhoz. A házat újrafestették. Egyik látogatása során
Charmaine elmondta, hogy Terry, az egyik sógora festette át néhány évvel ezelőtt, de Marty
már elfelejtette, és az emlékezetében élő zöld-fehér szín helyett ez úgy érte, mint egy pofon.
Silány munka volt, épp csak felületi mázolás, az ablakkereteken a festés már felhólyagzott,
több helyen le is pattogzott. A csipkefüggöny helyett, amit annyira utált, redőnyt szereltek fel,
ami most le volt húzva. Az ablakpárkány belső felén, bezárva a roló és az ablak közötti résbe,
porcelán figurák, esküvői ajándékok sorakoztak, amelyek csak a port fogták.
Még megvolt a kulcsa, de nem tudta rávenni magát, hogy kinyissa az ajtót. Különben is,
Char biztos kicserélte már a zárat. Inkább becsengetett. A csengő nem szólalt meg a házban,
onnan tudta, hogy régen kihallatszott az utcára, tehát most ez sem működött. Öklével kopogott
az ajtón. Egy fél percig semmi zaj nem hallatszott bentről. Aztán csoszogó lépteket hallott
( valószínűleg nyitott hátú szandált visel, ezért csoszog), és Charmaine kinyitotta az ajtót. Nem
volt kifestve, így arcán még leplezetlenebbül látszott a Marty megjelenése keltette meglepetés.
Kellemetlen meglepetés. – Marty – csak ennyit tudott mondani, sehol egy üdvözlő mosoly,
sehol egy könnycsepp.
– Gondoltam, ideugrok – hangjába közömbösséget próbált vegyíteni. De már abban a
pillanatban nyilvánvaló volt, hogy taktikai hibát követett el, amikor a nő ránézett.
– Azt hittem, nem engednek ki… akarom mondani, nem engednek el a birtokról, szóval
érted.
– Engedélyt kértem. Itt beszélgetünk a küszöbön vagy bejöhetek?
– Ó, persze, kerülj beljebb.
Belépett, a nő becsukta mögötte az ajtót. Egy kényelmetlen pillanat a szúk folyosón.
Közelségük szinte kínálta az alkalmat, hogy megöleljék egymást, de a férfi képtelen volt, a nő
meg nem akarta. Charmaine végül egy halvány mosolyt erőltetett az arcára, és gyengéden
megcsókolta Martyt. – Sajnálom – szabadkozott a lány, de maga sem tudta, miért. A folyosón át
a konyhába vezette Martyt.
– Nem vártalak, ennyi az egész. Gyere be. Kicsit nagy a rumli.
 Áporodott szag terjengett a házban, ráfért volna egy alapos szellőztetés. Mosott ruhák
száradtak a fűtőtesteken, és ez még párásabbá tette a levegőt, olyan volt, mint a szauna a
birtokon.
– Ülj le – mondta a lány, és egy kosár zöldséget vett le az egyik konyhai székről. – Mindjárt
végzek itt. – A konyhaasztalon egy újabb adag mosásra váró ruha volt -higiénikus tálalás, mint
mindig -, épp berakni készült a gépbe, mozdulatai idegesek, tekintete kerülte a férfit, csak a
kezére összpontosított: a törülközőkre, alsóneműkre, blúzokra.
Marty egyik ruhadarabot sem ismerte fel, és azon kapta magát, hogy a szennyest bámulja,
hátha felfedez benne valamit, ami a régi lányra emlékezteti. Ha nem is a nyolc év előttire,
hanem arra, aki a börtönben meglátogatta. Hiába, mind új cucc volt.
– Szóval, nem vártalak – mondta, miközben bezárta a gépet, majd feltűrte a pulóvere ujját. –
Kávét? – majd a válaszra sem várva vizet tett fel forrni. – Jól nézel ki, Marty, tényleg jól.
Honnan tudja? Aligha nézett rá kettőnél többször forgószélszerű ténykedése közben. Míg ő
alig tudta levenni róla a szemét Nézte a mosdónál, ahogy a ruhákat csavarta. Alig változott,
talán azt a néhány ráncot leszámítva az arcán. Egy érzés, valamiféle pánik kerítette a hatalmába:
valami, amit igyekezett magába fojtani, nehogy bolondnak nézze a nő.
Az asszony kávét készített neki és arról mesélt, mennyire kicserélődtek a szomszédok,
beszélt Terry-ről, hogy milyen nehézkesen választotta ki a ház színét és arról, milyen sokba
kerül a metrójegy Mile End és Wandsworth között, no meg, hogy milyen jól néz ki Marty.
– Tényleg jól nézel ki, Marty, igazán nem csak azért mondom. – Szóval mindenről beszélt
és semmiről. Mintha nem is Charmaine beszélt volna és ez fájt neki. Tudta, hogy az asszonyt is
bántja Az időt próbálta múlatni, hogy valahogy kitöltse a perceket, amíg Marty megelégeli és
elmegy. – Hát akkor most át kell öltöznöm.
– Mész valahova?
– Igen. -Óh.
– Ha előre szóltál volna, Marty, igazán másként fogadtalak volna. Miért nem hívtál fel?
– Talán egyszer elmehetnénk vacsorázni?
– Talán.
Char ügyesen kikerülte, hogy elkötelezze magát. – A dolgok kicsit összesűrűsödtek
mostanában.
– Szeretnék egyszer beszélgetni veled. Tudod, úgy rendesen.
Az asszony kezdett ideges lenni, túl jól ismerte már ezeket a jeleket, tisztában volt a fiú
kérdéseivel. Felvette a kávéscsuprokat és a mosogatóhoz vitte. – Most már tényleg sietnem kell.
Csinálj magadnak kávét, ha még kérsz, ott van a … hiszen tudod jól, hol van. Egy csomó
holmid van még itt Motorkerékpár, újságok, meg ilyes-iik. Majd kiválogatom neked. Bocsáss
meg. Át kell öltöznöm.
Kisietett – kivágtatott, gondolta a férfi – a folyosóra és felment az emeletre. Hallotta, ahogy
fenn nagyokat lép. Sosem volt csendes léptű. Folyt a víz a fürdőben. Lehúzta a WC-t Marty a
konyhából a hátsó szobába ment A cigarettafüst szaga mélyen beivódott mindenbe, az új
kerevet karfáján álló hamutartó csordultig volt csikkel. Állt az ajtóban, nézte a tárgyakat, ahogy
a szennyest nézte, hátha valami ismerős dolgot talál. Alig akadt. A falióra esküvői ajándék volt,
most is a régi helyén állt. A hi-fi torony a sarokban új volt, biztos Terry szerezte neki. A
lemezjátszó tetején lévő porból ítélve alig használták, és az oldalánál sorakozó lemezek
számából arra következtetett, hogy nem nagyon növekedett a gyűjtemény. Vajon azok között a
lemezek között ott volt-e albuma, amelyei olyan sokszor lejátszottak, hogy biztos hártyavékony
már? Erre táncoltak itt ebben a szobában, illetve nem is nagyon táncoltak, a zene csak azért volt,
hogy ennek ürügyén egymáshoz érhessenek, mintha egyáltalán ürügyre lett volna szükségük. Ez
az a fajta szerelmes dal volt, ami egyszerre romantikussá és boldogtalanná tette Martyt, mintha
minden szava az ünnepelt szerelem elvesztéséről szólna. Ezek voltak a legszebb és legigazabb
szerelmes dalok.
 Nem bírván tovább ebben a szobában maradni, felment ő is az emeletre. A lány még mindig
a fürdőszobában volt, az ajtó nem volt zárva. Char-re kiskorában egyszer rázáródott a
fürdőszobaajtó és a rossz emlék miatt ragaszkodott ahhoz, hogy egyetlen benti ajtón se legyen
zár. Ha a vécén ülve azt akartad, hogy ne nyissanak rád, fütyürészni kellett. Benyitott Ott állt
Charmaine egy szál bugyiban. Karját feltartotta, a hónalját borotválta. A tükörben elkapta a férfi
pillantását, majd folytatta a borotválást.
– Nem akartam több kávét
– Hozzászoktál a drága cuccokhoz, mi?
Az asszony teste karnyújtásnyira volt tőle, érezte a vonzást. Minden anyajegyet ismert a
hátán, tudta, hol kell megérintenie, hogy felnevessen. Ez a tudás egyfajta tulajdonosi érzetet
keltett benne: ugyanilyen okok miatt uralta őt a lány, noha tulajdonosi jogait nem kívánta
érvényesíteni. Odament a lányhoz, ujjhegyét a lány derekára tette és végigfuttatta a gerincén.
– Charmaine.
Az asszony újra ránézett a tükörből – az első határozott pillantás, amióta a fiú belépett a
házba – és Marty rögtön tudta, hogy minden testiségre vonatkozó reménye csak hiú ábránd lehet
Nem akarta őt a lány, vagy ha akarta, nem kívánta bevallani.
– Nem vagyok megkapható, Marty – mondta egyszerűen.
– Még mindig házasok vagyunk.
– Nem akarom, hogy itt maradj. Sajnálom. Ugyanezzel fogadta: „sajnálom”. Es ugyanígy
akarja befejezni, semmi eredetiség, csak egy udvarias lerázás.
– Olyan sokat gondoltam erre – mondta a férfi.
– Én is. De öt éve abbahagytam. Nem vezetne ez jóra és ezt te is nagyon jól tudod.
A férfi ujjai most a lány vállán kalandoztak. Biztos volt abban, hogy a két test érintkezésének
hatására valamiféle töltés jött létre. Char mellbimbói megkeményedtek, talán a huzat, talán
Marty érintése.
– Szeretném, ha elmennél – mondta nagyon halkan és a mosdót nézte. A hangjában remegés
bujkált, közel állt a síráshoz. Marty azt akarta, akármilyen szégyenletes is, hogy sírjon. Ha
sírna, megcsókolná, hogy megvigasztalja. Es ahogy fokozódna a vigasztalás, úgy puhulna meg
az asszony, aztán csak kikötnének az ágyban, tudta jól. Ezért harcolt olyan keményen Char,
hogy ne mutasson semmi érzelmet, mert ő is nagyon jól tudta, hogyan zajlottak le az ehhez
hasonló jelenetek. Ezért határozta el, hogy nem hagyja magát befolyásolni. – Kérlek -mondta,
ezúttal megfellebbezhetetlen határozottsággal. Marty keze lehullt az asszony válláról. Nem volt
semmi szikra kettejük között, csak ő képzelte úgy. Régi történet.
– Talán máskor – motyogta.
– Igen – mondta a nő és a hangjában elégedettség csengett. – De előtte hívj fel.
– Maradj csak, egyedül is kitalálok.

23
Egy órán át barangolt. Iskolás gyerekek csapataiba botlott lépten-nyomon, akik lökdösődtek,
veszekedtek, hazafelé menet. A tavasz jeleit még itt is lehetett érezni. A természet még ilyen
környezetben is nehezen tud nem adakozó lenni. A kis előkertekben, az ablakokban lévő
ládákban nyíltak már a virágok, a kis bokor ágai, amelyek túlélték a vandalizmust, apró zöld
leveleket hoztak. Ha képesek lesznek még egy-két évi pusztítást átvészelni, talán megnőnek
akkorára, hogy akár madarak is fészket rakhatnak rajtuk. Semmi egzotikus, néhány egyszerű
bokor, ami árnyat ad nyáron vagy amelyen a Hold sugara megpihenhet Micsoda ide nem illő
gondolatok – hold és rügyek -, döbbent rá, mint egy elsőszerelmes kamasz. Hiba volt, hogy
visszajött ide: ez önsanyargatás volt, de Charmaine-nak is fájt. Semmi értelme, hogy
visszamenjen és bocsánatot kérjen, az még jobban összezavarná a dolgokat Fel kellene hívnia és
elmenni valahova egy búcsúvacsorára. Akkor elmondaná neki – igaz-e vagy sem -, kész arra,
hogy végleg elváljanak, de azért néha szeretné látni: hogy búcsúzzanak el kulturált módon, és
akkor mindketten visszamehetnének a saját életükhöz. Ő Whiteheadhez, Carys-hez. Igen,
Carys-hez.
Hirtelen erővel rátört a sírás. Ott állt egy ismeretlen utcában, még tájékozódni sem tudott a
könnyektől. Iskolások botlottak bele, volt aki rá sem nézett, mások trágár szavakat kiabáltak
feléje. Hát ez nevetséges, gondolta, de semmi nem tudta megállítani a könnyek árját Arcára
szorított kézzel egy mellékutcába botorkált és ott állt, amíg el nem múlt a rohama. Énje egyik
fele nem nagyon törődött ezzel a heves érzelmi kitöréssel, egykedvűen szemlélte a síró másik
felet és csak a fejét csóválta a gyengeség és zavarodottság láttán. Gyűlölte a síró férfiakat,
bosszantották, de nem volt ebben semmi ellentmondás.
Nem lelte helyét és félt. Volt miért sírnia.
Amikor felszáradtak a könnyei, jobban érezte magát, bár még remegett. Megtörölte az arcát
de nem mozdult, amíg össze nem szedte magát Négy óra negyven volt. Már járt Holbornban,
felvette az epret ez volt az első dolga, ahogy a városba ért Mivel a feladatát elvégezte, járt
Charmaine-nél is, most előtte volt az éjszaka, hogy kellően kiélvezze. Lelkesedése azonban
jócskán megcsappant Nemsokára kinyitnak a kocsmák és akkor bedob egy-két whiskyt Az majd
feloldja a gyomrában lévő görcsöt. És talán meghozza az étvágyát is, de ebben kételkedett.
Hogy a nyitásig elüsse az időt, a bevásárlóközpontba ment be. Két évvel azelőtt nyitották
meg, hogy őt rács mögé dugták. Csupa csempe, műpálma, drága bolt. Ám most, alig tíz évvel a
nyitás után úgy néz ki, mintha holnap lebontanák az egészet. Mindenhol falfirka, az átjárók és
lépcsők mocskosak, sok üzlet végleg bezárt, a többiek annyira nélkülözték a bájt és a vevőket,
hogy a tulajdonosoknak egy választásuk maradt: egy szép napon felgyújtják a boltot, felveszik a
biztosítási pénzt és irány a hegyek. Talált egy újságost. A pult mögött egy szánalmas pakisztáni
állt. Vett egy csomag cigarettát, majd az Eclipse felé vette sietős lépteit.
Épp nyitás után érkezett, alig volt még vendég. Néhány bőrfejű célba dobást játszott, a belső
teremből, ahol valaki a születésnapját ünnepelte, a hamis „Boldog születésnapot, kedves
Maureen” dala szűrődött ki hozzá. A tévét bekapcsolták a délutáni hírek miatt, de az ünneplés
zaja elnyomta, bár különben sem érdekelte, mit mondanak. Elvette a whiskyjét, leült, rágyújtott
az elsőre, hogy aztán meg se álljon az utolsóig. Üresnek érezte magát. A szellemek, ahelyett,
hogy valami szikrát adtak volna, csak még több terhet tettek a vállára.
Gondolatai elkalandoztak. A gondolatok szabad asszociációja a képzetek furcsa összeállását
eredményezte. Carys, ő, Buddy Holly. A „True Love Ways” szólt a galambdúcban, miközben a
csípős hidegben táncolt a lánnyal.
Amikor megrázta a fejét, hogy elhessegesse a képet, már új vendégek voltak a bárban,
fiatalok csoportja, akiknek nevetése elnyomta a tévé és az ünneplők hangját is. Egyikőjük –
akinek olyan széles vigyora volt, hogy nyugodtan lehetett volna Chopint játszani a fogain -volt
láthatóan a mókamester. Hosszú másodpercekbe tellett, amíg Marty rájött, ismeri ezt a bohócot,
ez Flynn. Flynn volt a legutolsó, akire gondolt volna, hogy ezen a helyen összefut vele. Marty
félig állt már, amikor tekintetük találkozott. Marty megmerevedett, mint egy színész, aki
elfelejtette a szerepét és nem tudja, előre kell mennie, vagy hátra. Nem volt igazán biztos abban,
akart-e most Flynnel társalogni. De már késő, a komédiás felismerte.
– A kibaszott Krisztusát – mondta Flynn. A grimasz elhalványult, egy pillanatra rémület ült
ki az arcára, majd még fényesebben ragyogott a vigyor. – Nézd csak, ki van itt, hát lehetséges
ez? – És már jött is Marty felé, karja üdvözlésre tárva, a jól szabott zakó alól a legharsányabb
ing villant eló.
– Azt a kibaszott mindenségit, Marty, Marty!
Félig összeölelkeztek, félig kezet ráztak. Nem volt könnyű találkozás, de Flynn egy ügynök
hajlékonyságával segítette át magukat rajta. – Na, most mit szólsz? Ennyi ember közül?! Ennyi
ember közül!
– Hello, Flynn!
Marty úgy érezte magát, mint egy szegény rokon a puccos, csicsás nagybácsi mellett. Rynn
mosolya újra és letörölhetetlenül a helyén volt, Martyt a bárpulthoz vezette és bemutatta a
társaságának (Marty a nevek felét meg sem tudta jegyezni, és az arcokat sem tudta
beazonosítani), és mindenkinek egy dupla brandyt rendelt Marty hazatérésének örömére.
– Nem is tudtam, hogy ilyen hamar kiengedtek – emelte poharát áldozatára Flynn. – íme, a
jó magaviselet gyümölcse.
A társaság többi tagja meg sem kísérelte megzavarni a mestert, inkább egymás között
beszélgettek, Martyt Flynn kegyelmére bízták. Rynn alig változott valamit. Na, persze,
öltözködésének stílusa más volt, hiszen mindig az elóző év divatja szerint öltözködött, egy
kicsit hullott már a haja is, de mindent leszámítva ugyanaz a csaló volt, tele aranyköpésekkel.
Kollekciója legjobb darabjait felvonultatta Martynak, hadd válogasson belőlük. Elmondta,
mennyire benne van a zenei üzletben, milyen kapcsolatai vannak Los Angeles-ben, hogy
lemezstudiót akar nyitni itt a környéken. – Sokat gondoltam rád, hogy mehet a sorsod. Meg
akartalak látogatni, de azt gondoltam, nem lennél hálás érte. Különben is, alig vagyok itthon.
Na, mondd el, öregem, mi szél hozott ide.
– Charmaine-t akartam látni.
– Óh! – Úgy tűnt, szinte nem is tudja, kiről van szó. _ Jól van?
– Ahogy vesszük. De te a hallottak alapján nagyon is jól vagy.
– Eleget lótottam-futottam, de ki nem? Igen, nem panaszkodhatom. – Hangját lehalkította,
szinte csak lehelte – A nagy üzlet a kábítószer manapság. Nem a fű, a nehéz drog. Többnyire
kokainban utazom, de hát vannak furcsa ízlésű emberek is. – Arcán a „micsoda világban élünk”
kifejezés ült ki, a pult felé fordult, hogy újabb italokat rendeljen, majd folytatta trágár
megjegyzésekkel teletűzdelt, megállíthatatlan monológját. Néhány perc múlva Marty úgy
érezte, egyre jobban érdekli az, amit Bynn mesél. Hynn ötletparádéja ellenállhatatlan volt, mint
mindig. Csak néha állt meg, hogy kérdezzen valamit a társaságtól, ami Martynak nagyon is
megfelelt. Ő nemigen akart belefolyni a társalgásba úgysem. Mindig így volt Flynn, a durva fiú,
gyors és simulékony, Marty, a csendes, mindig tele kételyekkel. Mint két alterego. Pusztán az a
tény, hogy újra Flynn mellett volt, még gyorsabb megkönnyebbülést hozott a lelkének.
Az este gyorsan telt. Emberek csapódtak Flynnhez, ittak vele, aztán ahogy jöttek, úgy odébb
is álltak, miután egy darabig szórakoztatta őket ez az udvari bolond. Az italozók között volt
egy-kettő, akiket ismert Marry, néhányan kellemetlen ismerősök, de azért simábban ment az
este, mint eleinte gondolta, mert Flynn jópofasága átsegítette a nehezén. Negyed óra alatt Flynn
tíz-tizenötször ment ki az ivóból, és amikor visszajött, belső zsebe dagadt a pénztől, amit
azonnal költeni kezdett
– Tudod, mire van szükséged? – kérdezte Martyt, amikor már mindketten jócskán eláztak az
italtól. Tudod mire? Egy jó nőre. Nem, nem – kuncogott – nem, nem, nem. Neked egy rossz
nőre van szükséged.
Marty bólintott, feje bizonytalanul imbolygott a nyakán.
– Egy nőben megkapod mind a kettőt – jegyezte meg.
– Menjünk, keressünk magunknak egy hölgyet, oké? Megyünk?
– Részemről rendben.
– Látom én öregem, hogy társaságra van szükséged, akárcsak nekem. Én tudom, hol
keressem, együtt jár az üzlettel, ha érted, mire gondolok. Van egy-két nő, aki kapható. Majd én
mindent elrendezek.
Marty túl részeg volt ahhoz, hogy vitatkozzon. Különben is, maga a nő gondolata –
megvenni, kihasználni, kit érdekel? – volt a legjobb ötlet, amit hosszú ideje hallott. Flynn
kiment telefonálni valahová, majd vigyorogva visszajött. – Semmi gond. Sehol semmi gond.
Még iszunk egyet, aztán útrakelünk.
Mint egy kezesbárány, úgy követte Marty a vezérkost. Ittak még egy italt, majd
kibotorkáltak az Eclipseből, odatámolyogtak Flynn jobb napokat is látott Volvójához. Öt percig
autóztak, aztán egy házhoz értek. Az ajtót egy jó kinézésű néger nő nyitotta ki.
 – Ursula, ez itt a barátom, Marty. Marty, köszönj szépen Ursulának.
– Hello, Ursula.
– Hol vannak a poharak, galambocskám. Apuci hozott egy üveget
Együtt ittak, aztán mindhárman felmentek az emeletre. Marty akkor jött rá, hogy Flynn nem
akar elmenni. Menage á trois, hármasban, mint régen.
Kezdeti szabódása elszállt, amikor meglátta a vetkőző nőt. Az ital megtette hatását, az ágy
szélén ült, biztatva a nőt, vetkőzzön csak, és nem törődött azzal, hogy Flynn legalább annyi
élvezetet talál az ő izgalmában, mint ő a nő látványában. Hadd nézze, elvégre ez az ő bulija. A
kis, gyengén megvilágított szobában Ursula teste olyan volt, mintha fekete vajból formázták
volna. Telt mellei között egy arany kereszt csillogott. Bőre is ragyogott, mintha minden egyes
pórusán egy-egy izzadságcsepp ült volna. Flynn vetkőzni kezdett, Marty is követte, majdnem
felbukott, amint megpróbált kibújni a farmeréből, de a nő látványa, ahogy Ursula elhelyezkedett
az ágyon, kezét ágyékán tartva, odaszegezte a tekintetét. Ami ezután következett, nem volt más,
mint a szerelmi szakma fogásainak alapos újraismétlése. Olyan volt, mint egy úszó, aki évekig
nem szállt vízbe és aki fokozatosan kezd visszaemlékezni a karcsapásokra. Két óra alatt számos
emlék került felszínre. Amikor a tekintetét elfordította Ursula elégedett arcáról, látta Flynnt,
amint az ágy végében kuporog és a nő lábujjait szopja. Ursula, mint egy gerle, turbékolt merev
péniszén, mielőtt tövig a szájába vette volna. Flynn Marty kezét nyalogatta, vicsorgott,
nyalogatta és megint csak vicsorgott. Végül mindketten Ursulába hatoltak, Flynn a végbelébe.
Aztán elaludtak. Az éjszaka közepén Marty látta, hogy Flynn felöltözik és kilopódzik. Talán
haza, ha egyáltalán létezik otthon az ilyen napok és éjszakák viharában.

24
Még a hajnal előtt ébredt. Percekig azt sem tudta, hol van, amíg meg nem hallotta Ursula
egyenletes lélegzését maga mellett. A nő még aludt, amikor elköszönt. Fogott egy taxit és az
autójához ment Nyolc harmincra már a birtokon volt A fáradtság és a másnaposság is erőt vesz
majd rajta, de túl jól ismerte már teste óráját Tudta, van még néhány órányi haladék, mielőtt
fizetnie kell az adósságáért
Pearl a konyhában volt, a reggeli utáni rendrakásba merült Néhány szót váltottak, majd
Marty leült és egymás után megivott három csésze feketekávét. Rossz szájíz gyötörte és Ursula
éjjeli ambrózia illata – amit még most is ott érzett a kezén és a haján – reggelre túl édesnek tűnt.
– Jól telt az éjszaka? – kérdezte Pearl. Válasz helyett csak bólintott – Jobban tenné, ha enne
egy kiadós reggelit, mert ma nem fogok tudni ebédet adni.
– Miért nem?
– Nagyon elfoglalt vagyok az esti vacsora parti miatt.
– Milyen vacsora parti?
– Bill majd elmondja. Látni akarja magát. A könyvtárban van.
Toy fáradtnak látszott, de nem annyira betegnek, mint legutóbbi találkozásukkor. Talán
közben elment orvoshoz, vagy kivett szabadságot.
– Beszélni akart velem?
– Igen, Marty, igen. Jól érezte magát az éjjel a városban?
– Nagyon. Köszönöm, hogy lehetőséget adott rá.
– Ne nekem köszönje, Joe engedte meg. Itt mindenki szereti magát. Lillian azt mondta, hogy
még a kutyák is ragaszkodnak magához.
Toy átment a szobán és kivett egy cigarettát a tartóból. Marty azelőtt nem látta dohányozni.
– Ma nem fog találkozni Mr. Whiteheaddel. Egy kis összejövetel lesz este.
– Igen, Pearl említette.
– Semmi különleges, Mr. Whitehead szokott néha partit adni egy-két kiválasztott
ismerősének. A lényeg, hogy szeretnének maguk lenni, így nem lesz magára szükség.
Ez tetszett Martynak. Legalább lefekhet és kialudhatja magát
 – Természetesen a házban kell tartózkodnia, ha valamilyen okból mégis szükség lenne a
segítségére, de nem tartom valószínűnek.
– Köszönöm, uram.
– Azt hiszem, nyugodtan szólíthatsz Billnek, amikor kettesben vagyunk, Marty. Nem
hinném, hogy a továbbiakban szükség lenne a formalitásra.
– OK.
– Már úgy értem… – megállt, hogy meggyújtsa a cigarettát – …mindannyian szolgák
vagyunk itt. Ki így, ki úgy.
Zuhanyozás után arra gondolt, kellene egyet futni, de aztán elvetette az ötletet, nem volt
annyira mazochista, inkább lefeküdt, hogy szunyókáljon egyet, mert a másnaposság első jelei
már mutatkozni kezdtek. Nem ismert semmi hatásos ellenszert. A legjobb, amit tehetett az, ha
átalussza.
Késő délután ébredt csak fel, akkor is az éhség miatt. Sehol egy hang a házban. Lent a
konyha is üres volt, csak egy légy zümmögése – az első ebben az évszakban – törte meg a
fagyos csendet Pearl már bizonyára befejezte az esti vacsora előkészületeit és elment, biztos
csak később jön vissza. A hűtőhöz ment és kutatni kezdett, hogy el tudja hallgattatni korgó
gyomrát. A szendvics, amit készített, úgy nézett ki, mint egy vetetlen ágy: sonkaszínű lepedő
kandikált elő a kenyérszínű takaró alól, de a célnak éppen megfelelt. Feltette a kávéfőzőt és
elindult, hogy társaság után nézzen.
Úgy látszott, mintha mindenki eltűnt volna a föld színéről. Ahogy az üres házban bóklászott,
lassan sötétedni kezdett és az egyedüllét no meg a múlni nem akaró fejfájás miatt kellemetlenül
érezte magát Hátra-hátra fordult, mintha egy rosszul világított utcán lenne. Fent még
csendesebb volt minden, mint lent, a süppedős szőnyegen oly nesztelenül lépkedett, mintha nem
is lett volna súlya.
A folyosó – Whitehead folyosója közepén volt az a pont, amit nem léphetett át. Az öreg
szobája a folyosónak ezen végén volt akárcsak Carys hálószobája. Vajon melyik melyik?
Megpróbálta a ház külseje alapján behatárolni a belső elhelyezkedést de nem volt elég képzelő-
ereje ahhoz, hogy azonosítsa a helyiségeket, hiába nézte a folyosót
Nem minden ajtó volt zárva. A jobb oldalon a harmadik kicsit nyitva volt Marty erősen
hegyezte a fülét hogy a legkisebb neszt is meghallja. Benn valaki neszezett Ez csakis a nő
szobája lehet. Átlépte a képzeletbeli határvonalat, nem törődve a tiltott átlépés miatti várható
büntetéssel, látni akarta a nőt, talán beszélni is hozzá. Odaért az ajtóhoz és belesett. Ott volt
Carys. Az ágyon félig fekve figyelt valamit a közelben. Marty épp belépni készült, amikor még
valaki, akit eddig takart az ajtó, megmozdult a szobában. Nem is kellett várnia a hangra, tudta,
csakis Whitehead lehet.
– Miért bánsz így velem? – kérdezte szinte suttogva. – Tudod, mennyire fáj, ha ilyen vagy
velem.
A lány válaszolni készült. Amikor megszólalt, olyan halkan beszélt, hogy Marty alig
hallotta. – Hát nem szégyelled magad?
– Vannak annál rosszabb dolgok is, Carys, mint hogy valaki kíván téged.
– Igen, tudom – válaszolta a lány és elfordította a szemét Whiteheadről. Olyan nagymérvű
fájdalom volt az arcán és abban a két szóban „Igen, tudom”, hogy Marty szinte a rosszullétig
vágyott arra, hogy megérintse, hogy begyógyítsa az ismeretlen fájdalom okozta sebet.
Whitehead átment a szobán és a lány mellé ült az ágyra. Marty hátralépett, nehogy észrevegyék,
de Whitehead el volt foglalva a saját bajával.
– Mit tudsz te? – kérdezte. Az előbbi udvarias hang elpárolgott. – Valamit titkolsz előlem?
– Csak az álmaimat. Egyre többet – felelte a lány.
– És miről?
– Tudod jól. Ugyanarról.
– Anyádról. – Carys alig észrevehetően bólintott. -És másokról.
 – Kikről?
– Akik a valóságban soha nem jelennek meg. Az öreg sóhajtott és elfordította a fejét
– És mi történik álmodban?
– Megpróbál beszélni hozzám. Mondani akar valamit.
Whitehead nem kérdezősködött tovább, mintha kifogyott volna a kérdésekből. Magába
roskadt. Carys ránézett és tudta, apja vereséget szenvedett.
– Hol van ő, Papa? – kérdezte előrehajolva és egy kitervelt mozdulattal átfogta a férfi
nyakát. Csak akkor volt ilyen bizalmas, ha el akart valamit érni. Carys arcát, amelyet
meglágyított a késő délutáni fény, közel tartotta az apjáéhoz. – Mondd meg, Papa, szerinted hol
lehet? – Martyt szíven ütötte az egyszerű kérdés mögött húzódó fájdalom. Hogy ez az egész
jelenet mit jelentett, hogy a hidegséget és szégyent hordozó szavak mit céloztak, a legkevésbé
sem volt világos a számára. Bizonyos szempontból örült, hogy nem tudja. De a kérdés – még ha
tettetett szeretetből is – fel volt téve, és még várnia kellett, hogy meghallja az öregember
válaszát – Hol van ő, Papa?
– Az álmokban – felelte az apja, de elkerülte a lány tekintetét – Csak az álmokban.
A lány karja leesett a férfi válláról. – Soha ne hazudj nekem – mondta jéghidegen. – Csak
ennyit mondhatok – hangja majdnem könyörgő volt– Ha többet tudsz, mint én… – Megfordult,
a lányra pillantott és szinte nógatva folytatta – tudsz valamit?
– Ó, Papa – szólt a lány feddőén – újabb konspiráció? Csak nem gyanakszol rám?
Marty azon töprengett, mennyi a színlelés ebben a jelenetben?
Whitehead a homlokát ráncolta. – Rád soha, kedvesem, soha.
Kezét a lány arcához emelte és előrehajolt, hogy kiszáradt ajkait a lányéra tegye. Mielőtt
összeértek volna, Marty elhúzódott és elment.
Nem akarta látni, ami ezután következett.

25
Kora este egymás után érkeztek az autók a házhoz. A hallból felhallatszó hangok közül
némelyiket Marty felismerte. A szokásos társaság, gondolta: köztük a Legyezőtáncos és
kísérete, Ottaway, Curtsinger és Dwoskin. Női hangokat is hallott A vendégek elhozták a
feleségüket vagy a barátnőjüket Marty kíváncsi lett volna, milyenek ezek a nők. Bizonyára
gyönyörűek, de mára már bekanyarodtak és elnyűttek lettek. Unják a férjüket – ez biztos -, aki
többet törődik a pénzcsinálással, mint velük. Hallotta nevetésüket a folyosón, érezte parfümjük
illatát. Mindig jó szagérzéke volt. Saul büszke lenne rá. Negyed kilenc felé lement a konyhába,
megmelegítette a raviolit, amit Pearl hagyott ott neki, majd a könyvtárba ment, hogy megnézzen
egy-két bokszmeccset a videón. A délutáni események még mindig erősen foglalkoztatták.
Akárhogy is próbálta, nem tudta kitörölni a fejéből Carys képét, és idegesítették a saját érzelmei
is, amelyeken alig-alig tudott uralkodni. Miért nem tud olyan lenni, mint Flynn, hogy csak úgy
megvegyen magának egy nőt, és otthagyja másnap? Miért keverednek össze az érzései annyira,
hogy maga sem képes kibogozni? A képernyőn a meccs egyre véresebb lett, de Marty oda se
figyelt, ki győz és ki veszít. Gondolatban az ágyon fekvő Carys arcát vizsgálta, magyarázatot
próbált találni.
Hagyta, hadd locsogjon a kommentátor, kiment a konyhába újabb sörért A háznak ebbe a
részébe egyetlen hang sem szűrődött be a partiról. Különben is, egy ilyen kulturált
összejövetelen nem szokás hangoskodni, nem igaz? Nem hallatszik más, csak a kristálypoharak
koccanása és halk csevegés a gazdagok örömeiről.
Az isten bassza meg valamennyit, gondolta. Whitehead, Carys, meg a többiek. Ez nem az ő
világa, és nem is kér belőle, sem belőlük, sem Carysből. Bármikor megkaphatja akármelyik nőt,
csak fel kell vennie a telefont és szólni Flynnek. Semmi gond. Játsszák csak a maguk hülye
játékait: őt nem érdekli.
Az első doboz sört a konyhában állva hajtotta fel, majd kivett a hűtőből még két dobozzal és
kiment a folyosóra. Ma este kiüti magát, az tuti, úgy be fog rúgni, hogy semmi sem számít
Főleg a lány nem. Mert nem is érdekli. Nem érdekli.
A kazetta lejárt, üresen vibrált a képernyő. Apró pontok ugráltak össze-vissza. Fehér zaj.
Vagy nem így hívják? A káosz portréja. A világmindenség magában zümmög. Az üres
léghullámok sosem üresek igazán.
Kikapcsolta a tévét. Nem akart több bokszmeccset nézni. A feje is úgy zúgott, mint a tévé:
fehér zaj belül is.
Belehuppant a székbe és megitta a második doboz sört. Carys és Whitehead képe megint ott
lebegett a szeme előtt. Menj innen, mondta hangosan, de a kép nem mozdult. Kívánta a lányt, az
lenne az oka? Talán megnyugodna a felbolydult kedélye, ha egyik délután elvinné a
galambdúcba, jól beakasztana neki, és addig kefélné, amíg nem könyörög, hogy soha ne hagyja
abba? A mocskos gondolat undorral töltötte el: a lelkében dúló zűrzavart a pornográfia sem
tudta hatástalanítani.
Ahogy a harmadik dobozt felnyitotta, észrevette, hogy izzad a tenyere. Talán bujkál benne
valamilyen betegség, talán nátha Tenyerét a nadrágjába törölte és letette a sört. Idegességét nem
pusztán a vágy tüzelte. Valami nem volt rendjén. Felállt, az ablakhoz ment. Belebámult a
sötétségbe és egyszer csak belenyilallt a felismerés, mi az, ami nincs rendjén. A kerti világítást
nem kapcsolták be ma este. Az első igazán sötét éjszaka, amióta idejött a házba, a legsötétebb,
amit az elmúlt években valaha is látott. Wandsworthben mindig világos volt, a reflektorok fénye
estétől hajnalig megvilágította a falakat. De itt, utcai lámpák híján nem volt más odakint, csak
az éjszaka.
Az éjszaka és a fehér zaj.

26
Bár Marty másként gondolta, Carys nem volt ott a partin. Nagyon kevés szabadság adatott
meg neki, de ezek egyike az volt, hogy elutasíthatta apja vacsorameghívásait. Egész délután
váratlan könnyeit és ugyanolyan váratlan vádjait kellett elviselnie. Fáradt volt a csókjaitól és a
kétségeitől. így ma este a szokásosnál nagyobb adagot engedélyezett magának, hogy felejtsen.
Arra vágyott, hogy lefeküdjön és a semmiben lubickoljon.
Ahogy a fejét a párnára hajtotta, érezte, hogy valami vagy valaki megérintette. Magához tért,
körülnézett. A hálószoba üres volt. A lámpák égtek, a függöny össze volt húzva. Senki nem volt
ott, csak az érzékei játszottak vele. Mégis, mégis érezte a nyakán azt az érintést. Odatette a
kezét, és megdörzsölte azt a helyet. A kábítószer egy időre elűzte a letargiáját. Szó sem lehetett
arról, hogy visszafeküdjön, amíg ilyen őrülten ver a szíve.
Felült, és azon gondolkodott, hol lehet az ő futója. Talán a vacsora-partin, a Papa többi
vendége között. Szerették, ha ott van, ha köztük van. Már nem úgy gondolt rá, mint egy
angyalra. Hiszen volt már neve és története is. (Toy elmondott neki mindent, amit tudott.) Már
rég elvesztette isteni státusát. Volt aki volt, Martin Francis Strauss, zöldes-szürke szemekkel,
sebhellyel az arcán és a kezén, amely olyan kifejező volt, akár egy színészé, bár a lány úgy
vélte, a férfiből nem válna jó hivatásos ámító – a tekintete könnyen elárulná.
Aztán újra érezte az érintést a tarkóján, mintha valaki a gerincét két ujj közé fogta volna.
Elég abszurd érzés, de túlságosan is valós ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyja·
Az öltözőasztalkához ült és érezte, hogy a gyomra majd kiugrik a remegéstől. Talán rossz
adagot vett be? A heroin, amit Luther vett Stratford-i szállítójától, mindig a legjobb minőségű
volt: a Papa megengedhette magának.
Menj vissza és feküdj le, mondta magának. Ha nem is tudsz elaludni, feküdj le. De az ágy
elúszott előle, ahogy megfordult, és a többi berendezés is mintha a sarokba húzódott volna.
És akkor újra érezte a nyakán az ujjakat, ezúttal határozottabban, mintha belé akartak volna
hatolni. Hátranyúlt, hevesen dörzsölni kezdte a nyakát, hangosan szidta Luthert, amiért ócska
kábítószert hozott. Biztos nem tiszta heroint vett, a különbözetet pedig zsebre vágta. Haragja
néhány percre kitisztította a fejét. Egyenes testtel az ágyhoz ment, kezével a virágmintás falnak
támaszkodva. A dolgok kezdték visszanyerni alakjukat, a szoba is megszokott képét mutatta.
Megnyugodva felsóhajtott, lefeküdt az ágyra, nem takarózott be és becsukta a szemét. Szemhéja
belső felén mintha képek táncoltak volna. Alakok formálódtak, szétestek, majd újra összeálltak.
Egyiknek sem volt értelme: foltok, vonalak, egy örült graffiti. Lelki szemeivel figyelte a
képeket, megbabonázta a formák állandó átalakulása. A nagy csodálkozásban szinte észre sem
vette, hogy a láthatatlan ujjak újra megtalálták a nyakát és egy jó masszőr hatékonyságával
próbáltak behatolni a testébe.
Azután elaludt.
Nem hallotta, amikor a kutyák ugatni kezdtek, de Marty igen. Először csak egy magányos
ugatás hangzott fel valahonnan a ház délkeleti oldala felől, de a riadó-jelre szinte azonnal egy
falkányi hang válaszolt.
Szédelegve kelt föl az elnémult televízió elől és az ablakhoz ment
Feltámadt a szél. Talán száraz ágakat tört le a fákról és ez zavarta meg a kutyákat. A birtok
egyik sarkában észrevett néhány kiszáradt szilfát, amelyek már rég kivágásra vártak, tán épp az
egyikük volt a bűnös. Akárhogy is, jobb ha körülnéz. Átment a konyhán, bekapcsolta a
monitorokat. A kamerák semmit nem mutattak. De amikor az erdőtől keletre lévő területet
pásztázó kamerát bekapcsolta, a kép hirtelen eltűnt. Fehér zaj váltotta fel a reflektorfényben
úszó fű képét Egyszerre 3 kamera mondta fel a szolgálatot
– A francba – mondta. Ha egy fa dőlt ki és ez látszott a legvalószínűbbnek, akkor neki kell
megjavítania a kamerákat. Azért az furcsa, hogy nem szólalt meg a riasztó. Bármilyen test
zuhanása, ami képes három kamerát kioltani, működésbe kell, hogy hozza a rendszert, de a
csengő mégsem szólalt meg, nem üvöltött a sziréna. Leakasztotta az anorákját az ajtón levő
fogasról, fogott egy elemlámpát és kiment. A kerítésre szerelt lámpák fénye ott vibrált a
láthatáron. Szemügyre vette valamennyit, mind ép volt. Továbbment a kutyák felé. A szél
ellenére is balzsamos éjszaka volt, a tavasz első határozottan meleg üzenete. Örült, hogy
körbejárhatja a birtokot, még akkor is, ha csak vaklárma volt az egész. Talán nem is egy fa dőlt
ki, lehet, hogy csak rövidzárlat. Bármi elromolhatott. Elmaradt mögüle a ház, a kivilágított
ablakok kikerültek a látószögéből. Sötétség vette körül. A házon és a kerítésen lévő reflektorok
fénysávja közötti hatvan méteres sávban állt, egy megvilágítatlan senki földjén. A lába előtt
néhány métert megvilágított az elemlámpa ingatag fénye. A fák között néha felzúgott a szél,
egyébként csend volt.
Közben odaért ahhoz a kerítés-szakaszhoz, ahonnan úgy vélte, a kutyák ugatása felhangzott.
Mindkét irányban égtek a lámpák, a zavarnak semmi látható jele nem volt. A jelenet
megnyugtató volta ellenére volt valami furcsa ebben az éjszakában és a balzsamos szélben.
Talán a sötétség nem is volt annyira szelíd, talán a levegő langyossága mégsem illett igazán az
évszakhoz. A gyomrában enyhe szorítást érzett, hólyagja feszült a sok sörtől. Zavarta, hogy
nyoma sem volt a kutyáknak, nem is hallotta őket Vagy rosszul becsülte meg a helyüket, vagy
időközben valamit üldözve továbbálltak. Vagy elűzték őket, villant át agyán az abszurd
gondolat.
A hirtelen föltámadó szélben a reflektorok hangosan zörögtek, a táj furcsán imbolygott a
fényükben. Úgy döntött, addig nem megy tovább, amíg nem könnyít fájó hólyagján.
Kikapcsolta az elemlámpát, zsebre tette, lehúzta a cippzárját, hátat fordított a kerítésnek és a
lámpáknak. A nagy megkönnyebbüléstől felnyögött Vizelés közben a háta mögött pislogni
kezdtek a lámpák. Először azt hitte, a szél űz vele tréfát. De nem, valóban elhalványodott a
fényük. Ahogy gyengült a világítás, tőle jobbra újra ugatni kezdtek a kutyák, hangjukból düh és
pánik csendült ki.
Nem tudta abbahagyni a vizelést, s értékes másodperceket vesztett, miközben szidta magát,
hogy nincs uralma saját hólyagja fölött Amikor végzett, felhúzta a cippzárját és a hangok
irányába futott. Közben újra kigyulladtak a lámpák. De túl rendszertelenül voltak elhelyezve a
kerítésen ahhoz, hogy megnyugtató módon világítsanak neki. Két lámpa között sötét folt
húzódott. Kilenc lépés sötétben, egy világosban. A torkát szorító félelem ellenére tovább futott,
mellette a kerítés mintha villogott volna: sötét, világos, sötét, világos.
És akkor meglátta a betolakodót, aki ott állt az egyik lámpa fényében. Ott voltak a kutyák is,
tépték, marcangolták a sarkát, a mellkasát. A férfi még állt szétterpesztett lábakkal, a kutyák
körbevették. Marty csak most döbbent rá, hogy egy vérengzésnek a szemtanúja. A kutyák
fékevesztetten estek a betolakodónak. Érdekes módon, a dühös és heves támadás ellenére,
farkukat a lábuk közé húzták, úgy köröztek az ember körül, támadási pontot keresve.
Marty név szerint kezdte szólítani a kutyákat, egyszerű parancsszavakkal, ahogy Lillian
tanította neki.
– Saul! Ül! Didó! Ül!
A kutyákat hibátlanul képezték ki, egy tucatszor látta már valamennyit hasonló drill közben.
És most is, dühük ellenére elengedték az áldozatukat, ahogy meghallották a parancsszót
Engedelmesen hátrahúzódtak, fülük lelapult, vicsorgó fogakkal nézték a férfit.
Marty határozott léptekkel a betolakodó felé indult, aki több sebből vérezve állt az árgus
szemekkel figyelő kutyák gyűrűjében. Láthatóan nem volt nála fegyver, inkább egy
szerencsétlen flótásnak látszott, mint lehetséges gyilkosnak. Egyszerű sötét zakója több helyen
kiszakadt, néhol kivillant vérző teste is.
– Tartsa tőlem távol őket – mondta elgyötört hangon. Teste tele volt harapással. Néhány
helyen, különösen a lábán, egész darabokat haraptak ki a kutyák. Bal keze középső ujját, a
második percnél, átharapta az egyik kutya, csak egy ínszalag tartotta a leharapott ujjvéget. Vér
csepegett a fűre. Marty csodálkozott, hogy a férfi még mindig állt.
A kutyák továbbra is körülötte köröztek, készen arra, hogy ha ilyen parancsot kapnak, újra
támadjanak. Egyikük-másikuk türelmetlen pillantást vetett Martyra. Alig várták, hogy
áldozatukon a munkát befejezhessék, de a férfi egyetlen apró jelét sem mutatta annak, hogy
félne. Csak Martyt nézte, kellemetlen, szúrós tekintettel.
– Ne mozduljon, ha életben akar maradni. Ha megpróbál elfutni, egy pillanat alatt elfogják
ezek a kutyák. Értette? Akkor nekem nincs uralmam felettük.
A másik férfi egy szót sem szólt, csak bámult. Marty tudta, hogy nagy fájdalmai lehetnek.
Nem is volt fiatal. Egyenetlenül növő hajában több volt az ősz hajszál, mint a fekete. Petyhüdt,
viaszszerű arcán fáradt, elgyötört, szinte tragikus kifejezés ült. Hogy szenved, csak abból
látszott, hogy fénylett a bőre és arcizmai megfeszültek. A pillantása, akár a hurrikán előtti
szélcsend.
– Hogy jutott be?
– Távolítsa el a kutyákat – mondta olyan hangsúllyal, mint aki elvárja, hogy
engedelmeskedjenek neki.
– Jöjjön velem a házba.
A másik a fejét rázta, a lehetőségről még tárgyalni sem volt hajlandó. – Vigye innen őket! –
mondta újra.
Marty engedelmeskedett, bár maga sem tudta, miért. Magához hívta a kutyákat. Rosszalló
tekintettel álltak előtte, nehezen mondtak le prédájukról.
– Akkor most jöjjön velem a házba.
– Nincs rá szükség.
– Az isten szerelmére, el fog vérezni!
– Utálom a kutyákat – mondta, miközben még mindig nem vette le a tekintetét Martyról. –
Mindketten utáljuk.
Martynak nem volt ideje arra, hogy világosan átgondolja, mit is mondott a férfi, csak azt
akarta, hogy a helyzet ne mérgesedjen el újra. A vérveszteség minden bizonnyal legyengítette a
férfit. Ha összeesik, Marty nem volt abban biztos, hogy képes lenne megfékezni a kutyákat,
hogy meg ne öljék. Ott voltak a lábánál, sértetten néztek rá, Marty érezte forró leheletüket. – Ha
nem jön magától, akkor majd én beviszem.
– Nem. – A behatoló sérült kezét mellmagasságig emelte és megnézte a sebét – Nincs
szükségem a kedvességükre.
Egy harapással átrágta a fityegő ujjat tartó inat, a csonk a földre hullott Majd ökölbe zárta a
kezét és zsebrevágta.
– Mindenható Jézus! – mondta Marty. Hirtelen a kerítés lámpái ismét pislogni kezdtek.
Ezúttal azonban valamennyi kialudt A hirtelen sötétben Saul vinnyogni kezdett. Marty ismerte a
kutya hangját és osztozott félelmében.
– Mi történik, fiú? – kérdezte a kutyát, azon imádkozva, bárcsak megszólalna. És ekkor
megtört a sötétség: valami, ami nem volt sem lámpa, sem csillag, bevilágította a környéket. A
fényforrás maga a betolakodó volt Először csak halványan derengett Majd fény tört elő csonka
ujjából, fénylett minden sebe. A fény, amely nem a húsából, de nem is a csontjaiból
táplálkozott, beborította a fejét, fény áradt a szájából, szeméből, orrlyukaiból. Azután kezdett
különböző alakokat ölteni, vagy legalábbis úgy tűnt Minden csak úgy tűnt. Fantomok ugrottak
ki a fényből. Marty kutyákat látott, aztán nőket, majd egy arcot. Mindezt, vagy talán egyiket
sem: fénnyalábok tánca, amelyek változtatták az alakjukat mielőtt szertefoszlottak volna. És e
pillanatnyi jelenés alatt a betolakodó szeme még mindig Martyra szegeződött: tisztán és
hidegen.
Azután minden különösebb érthető ok nélkül az egész látványosság hangnemet váltott A
férfi arcán a gyötrelem lett úrrá. Sűrű sötétség áradt a szeméből, kioltva mindent, ami az előbb a
fényben táncolt. A feje körül apró tűzhernyók ugráltak. Azután azok is kialudtak, s amilyen
gyorsan felbukkantak a látomások, olyan gyorsan el is tűntek, és csak egy megtépázott ember
állt a zümmögő kerítés előtt.
Kigyúltak a lámpák, fényük a varázslat utolsó morzsáit is elsöpörte. Marty az üres szemeket
bámulta, a férfi alakját, és nem hitt a saját szemének.
– Mondd meg Joseph-nek – szólalt meg a betolakodó.
… Mindez csak ámítás…
– Mit mondjak meg neki?
– Hogy itt jártam.
… de ha csak ámítás, trükk az egész, akkor miért nem lép előre és kapja el a férfit…
– Ki maga?
– Csak mondd meg nek!
Marty bólintott, minden bátorsága elszállt.
– És most menj haza!
– Haza?
– El innen – mondta a betolakodó. – Hogy ne essen bántódásod.
Elfordult Marty-tól és a kutyáktól, a lámpák ekkor mindkét oldalon kialudtak.
Mire ismét kigyulladtak, a varázsló eltűnt

27
– Csak ennyit mondott?
Mint mindig, Whitehead most is háttal állva beszélt Martyhoz, így lehetetlen volt lemérni,
milyen hatással volt rá mindaz, amit elmondott Marty nagyon pontos leírását adta annak, ami az
éjszaka történt. Elmesélte Whiteheadnek a kutyák ugatását, az üldözést az idegennel folytatott
rövid beszélgetést. Kihagyta azonban azt, amire nem talált magyarázatot amikor a betolakodó
testének különböző részeiből fényalakokat varázsolt elő. Meg sem kísérelte megmagyarázni,
leírni, de még jelentést sem tett róla. Csak annyit mondott az öregnek, hogy a kerítés lámpái
kialudtak és a sötétben a férfi kereket oldott. Elég gyengére sikerült a történet vége, de nem volt
ereje szépíteni rajta. Az előző éjszaka kicsapongása miatt maga sem volt egészen biztos a
dolgában, így nem akart nagyobb hazugságba keveredni.
 Már több mint huszonnégy órája nem aludt Az éjszaka nagy részét a kerítés vizsgálatával
töltötte, de nem találta nyomát, hol jöhetett be a férfi. Vagy akkor surrant be, amikor az egyik
vacsoravendégnek kinyitották a kaput – és ez tűnt legvalószínűbbnek – vagy átmászott a
kerítésen, fittyet hányva a nagyfeszültségre, ami más kísérletezőt azonnal agyonvágott volna.
Látva a trükkjeit, Marty nem akarta egyértelműen elvetni ezt a lehetőséget sem. Végül is a
férfi megbénította a jelzőrendszert és a lámpákat is el tudta oltani. Hogy hogyan csinálhatta,
arról fogalma sem volt Tény, hogy szinte másodpercekkel távozása után újra működött az egész
ellenőrző– és riasztórendszer.
Amikor végzett a kerítés ellenőrzésével, visszament a házba, leült a konyhába és aprólékosan
átgondolta a történteket Hajnali négykor hallotta, hogy a vacsoravendégek szedelőzködnek,
nevetést hallott majd ajtócsapódásokat Akkor még nem akarta jelenteni a behatolást. Semmi
értelme elrontani Whitehead estéjét Csak ült és hallgatta a ház másik feléből beszűrődő zajokat
Az emberek beszélgetése érthetetlen hangzavar volt csupán, mintha ők a föld felett ő pedig
alatta lenne. És amíg figyelt kimerülten az átélt izgalmaktól, egyre csak a férfi képe vibrált a
szeme előtt.
Persze minderről nem beszélt Whiteheadnek. A puszta tényeket mondta el, és azt az egy
mondatot: „Mondd meg neki, hogy itt jártam”. Ennyi elég is volt.
– Súlyosan megsérült? – kérdezte Whitehead, még mindig az ablaknál állva.
– Ahogy már mondtam, leszakadt az egyik ujja. És jócskán vérzett, több sebből is.
– Gondolod, voltak fájdalmai?
Marty habozott a válasszal. Nem a fájdalom szót használta volna, mert az nem fájdalom volt
az ő értelmezése szerint Ha azonban más szót használ, mondjuk azt, hogy szenvedés – talán ez
bujkált abban a jeges tekintetben -, akkor olyan területre tévedne, amit nem szívesen vitatna
meg. Különösen nem Whiteheaddel. Tudta, ha az öregember számára valami nem egyértelmű,
azonnal nekitámad. Ezért így válaszolt – Igen, voltak.
– És azt mondod, leharapta az ujját?
– Igen.
– Később majd keresd meg.
– Már kerestem. Lehet, hogy az egyik kutya megette. Lehet, hogy Whitehead kuncogott
magában? Marty-nak úgy tűnt.
– Nem hisz nekem? – kérdezte, magára véve a nevetést.
– Már hogyne hinnék. Csak idő kérdése volt, hogy mikor látogat meg.
– Maga ismeri ezt az embert?
– Igen.
– Akkor tartóztassa le!
Az öreg jókedve elszállt. Színtelen szavakkal mondta: – Ő nem egy hétköznapi betolakodó,
amint azt, biztos vagyok benne, maga is láthatta, Strauss. Ez az ember első osztályú bérgyilkos.
Azzal a határozott szándékkal jött, hogy megöljön. A maga közbelépésének és a kutyáknak
köszönhetően ez meghiúsult. De újra fog próbálkozni…
– Annál inkább meg kell találnunk őt, uram.
– Nincs az a rendőrség Európában, amelyik ráakadna.
– De ha ismert bérgyilkos… – erősködött Marty. Makacskodása idegesítette az öreget.
– Én ismerem őt És talán még egy-két ember, akiknek dolguk volt vele az elmúlt évek
során… nem többen.
Whitehead az íróasztalához ment és kivett a fiókból egy rongyba csavart tárgyat. Kicsavarta
és az asztalra fektette. Egy pisztoly volt. – A jövőben ezt állandóan hordja magánál. Fogja, nem
harap.
Marty elvette a fegyvert, hűvös volt és nehéz.
– Ne habozzon, Marty, ez az ember halálos veszélyt jelent.
Marty a pisztolyt egyik kezéből a másikba tette. Ronda egy dolog.
 – Valami baj van? – Érdeklődött Whitehead. Marty jól megrágta a szavakat, mielőtt
válaszolt volna.
– Csak az… nos, én próbaidős vagyok, uram. Be kell tartanom a törvény minden betűjét.
Maga pedig ideadja ezt a fegyvert azzal, hogy lőjem le azt a férfit, ha még egyszer meglátom.
Bizonyára jól tudja, hogy az a férfi egy bérgyilkos, de úgy láttam, fegyvertelen volt.
Whitehead arckifejezése megváltozott, ahogy Martyt hallgatta, sárga fogai kivillantak. –
Maga a tulajdonom, Strauss! Vagy engedelmeskedik, vagy holnap reggel mehet a francba!
Velem törődjön – bökött magára – ne, önmagával!
Marty egész sor választ nyelt le, egyik sem volt valami udvarias.
– Vissza akar kerülni Wandsworth-be? – A haragja már elpárolgott. Sárga fogai sem
villogtak. – Igen?
– Nem, persze, hogy nem.
– Visszamehet, csak egy szavába kerül.
– Mondtam, hogy nem… uram!
– Akkor figyeljen jól rám – mondta Whitehead -, ez az ember veszélyt jelent a számomra.
Azért jött, hogy megöljön. Ha megint eljön – és efelől biztos lehet -, azt akarom, hogy
viszonozza a jókívánságait. Akkor majd meglátjuk, nem igaz? – Újra kivillantak a fogai, egy
róka vigyorgása. – Hát persze,… meglátjuk.
Carys kóvályogva ébredt. Először nem emlékezett semmire abból, ami az előző éjszaka
történt, azután lassan előjöttek a félresikerült utazás képei: a szoba, mint egy élő valami, a
fantom-ujjak, ahogy – ó, milyen lágyan – a tarkóján játszottak a hajával.
Nem emlékezett arra, mi történt akkor, amikor az ujjak belehatoltak. Lefektette valaki az
ágyra? Igen, most már emlékszik, ő maga feküdt le. Csak akkor, igen, akkor, amikor a feje a
párnára hanyatlott és álomba merült, csak akkor kezdődött az igazi rossz.
Nem álmok voltak, legalábbis nem azok a fajták, amelyeket korábban látott. Nem volt semmi
színpadiasság, jelkép, vagy felbukkanó emlék a rémképek között. Nem volt semmi, és éppen ez
volt (és ez most is) a legrémisztőbb: az üres térben lebegett.
Űr.
Egy halott szó, ahogy így kimondta: nem jellemezte elég jól azt a helyzetet, amelyet
felfedezett. Annak a helynek az üressége még egyértelműbb, az általa keltett rémület még
hevesebb, ott az üdvösség reménye még törékenyebb, mint valaha is gondolta volna. Ez volt a
legendás Sehol, ehhez képest minden más sötét, vakítóan fényes.
És ott volt a férfi is, az úr építésze, akinek érvelése nem egyszer rávette az utazásra. Látod,
milyen különleges ez az üresség, milyen tiszta, milyen tökéletes? A világ csodáit össze sem
lehet hasonlítani ezzel a fenséges ürességgel.
Amikor felébredt, úgy érezte, hogy a látomása a valóság és az általa most látott valóság
pedig csak fikció. Mintha a színt, a formát, a tartalmat csak azért találták volna ki, hogy
eltakarják vele az építész által mutatott űrt. Most csak várt, nem érezte az idő múlását, néha
megsimogatta a lepedőt vagy lábával a szőnyeget bökdöste, rettegve várta a pillanatot, amikor
minden megint elúszik előle és elragadja őt a Semmi.
Nos, gondolta, elmegyek a napfény szigetre. Talán soha nem volt annyira szüksége arra,
hogy egy kicsit eljátszadozzon ott, mint most, azok után, hogy ilyen sokat szenvedett. De
valamitől megkeseredett a gondolat. Nem csak a képzelet szülötte maga a sziget is? Ha most
odamegy, vajon nem lesz-e gyengébb, amikor az építész megint eljön, kezében az ürességgel?
Szíve hangosan dobolt a fülében. Ki segíthetne rajta? Nincs senki, aki megértené, se Pearl,
vádló pillantásával és eltitkolt megvetésével, se Whitehead, akit elégedettség tölt el, hogy
nyomhatja bele a heroint mindaddig, amíg ezzel kordában tartja a panaszait, se Marty, aki
kedves a maga módján, de oly naivan gyakorlatias, hogy soha meg sem próbálná elmagyarázni
neki azokat az összetett dimenziókat, amelyekben él. Számára csak egy világ létezett:
megpróbálná, de nem sikerülne megértenie, csak bámulna rá rémülten.
 Nem, sehol egy jelzés, sehol egy útmutatás. A legjobb lenne visszamenni azon az úton, amit
ismer. Vissza a szigetre.
Az egész csupán kémiai csalás volt, ami szertefoszlott idővel, de az élet is semmivé foszlik
idővel, nem? És ha úgyis meg kell halni, hát nem jobb boldogan tenni, mint a világnak egy
mocskos szegletében rohadni, ahol az üresség árad feléd mindenhonnan? Így, amikor Pearl
felhozta az adagját, bevette, megköszönte, majd táncolva átment a szigetre.

28
Ha kellően olajozottak lennének a világ kerekei, akkor a félelem forgathatná őket. Marty ezt
a rendszert működés közben látta Wandsworth-ben: a félelemre épülő hierarchiát Vad volt,
ingatag és igazságtalan, de tökéletesen működőképes. Az, hogy Whiteheadet, az ő kis világának
nyugodt, biztos középpontját, ennyire megváltoztatta a félelem, hogy ennyire úrrá lett rajta a
rettegés és a pánik, nagy megrázkódtatás volt Marty számára. Nem táplált különösebb
érzelmeket az öreg iránt, de látta Whitehead megbízható embereit munka közben és profitált
ebből. Most úgy érezte, hogy az állandóságot valamiféle szélsőségek veszélyeztetik. Az öreg
visszatart bizonyos információkat – talán azért, mert úgy véli, Marty nem lenne képes megérteni
az összefüggéseket – a behatolóról és annak indítékairól. Whitehead korábban egyszerűen és
nyugodtan beszélt, most fenyegetőzött és indulatos hangot használt. Ez persze csak az ő
feltevése. Mindenesetre Martynak be kellett érnie a találgatásokkal.
Egy dolog vitathatatlan volt: akármit is állított Whitehead, a kerítésnél felbukkanó férfi nem
volt mindennapi gyilkos.
Számos megmagyarázhatatlan dolog történt ott a kerítésnél. A lámpák pislogtak, kialudtak,
mintha valaki babrálta volna azokat, és a kamerák is felmondták a szolgálatot, amikor feltűnt a
férfi. A kutyák is érzékelték ezt a talányt. Mi másért lettek volna olyan zavarodottak, harag és
félelem között ingadozva? És végül az a látomás -azok az égő képek. Egyetlen bűvész sem
tudna magyarázatot adni rá, legyen bár akármilyen gyakorlott Ha Whitehead annyira jól ismeri
a merénylőt, ahogy állítja, akkor tisztában kell lennie annak képességeivel is. Marty túlzottan
beijedt ahhoz, hogy beszéljen róluk.
A napot azzal töltötte, hogy diszkréten mindenkit végig kérdezgetett a házban, de hamar
kiderült, hogy Whitehead nem szólt az esetről sem Pearlnek, sem Lilliannak, sem Luthernek. Ez
furcsa volt. Hát nem most kellene mindenkinek fokozottan ébernek lennie? Marty szerint az
egyetlen ember, aki tudhatott valamit, az Bill Toy volt, de amikor kérdéseket tett fel neki, kitérő
válaszokat kapott. – Látom, nehéz helyzetbe került Marty, de hát manapság mindannyian abban
vagyunk.
– Én csak arra gondoltam, jobban végezném a munkámat, ha…
– … ismerné a tényeket.
– Igen.
– Nos, el kell fogadnia, hogy Joe tudja, mi a leghelyesebb. Ezt mindannyian a kezünkre
tetováltathatnánk, nem gondolja? „Joe tudja a legjobban”. Bárcsak többet tudnék mondani.
Bárcsak többet tudnék magam is. Azt hiszem, az lenne minden érintett számára a leghelyesebb,
ha ezt az egész ügyet elfelejtené.
– De fegyvert adott, Bill!
– Tudom.
– És azt is mondta, hogy használjam.
Toy bólintott, fájdalmasan nézett Martyra. – Nehéz időket élünk, Marty. Higgye el,
mindnyájunknak sok olyan dolgot meg kell tenni, amit nem igazán akarunk.
Marty hitt neki, bízott annyira Toy-ban, hogy úgy vélte, ha volna valami, amit neki
elmondhatna, biztosan el is mondaná. Az is elképzelhető volt, hogy Billnek fogalma sem volt
arról, ki volt az a férfi, aki észrevétlenül át tudott jutni a technikai záron. Ha ez az egész csak az
idegen és Whitehead közötti összetűzés, akkor igazi magyalázattal csak az öreg szolgálhatna, ő
pedig nem valószínű, hogy megteszi. Marty csak egy valakit nem kérdezett még, Carys-t.
Azóta nem látta, hogy a folyosón belépett a tiltott zónába. Nyugtalanította az, amit akkor apa
és leánya között látott lejátszódni, és gyerekes módon azzal akarta a lányt megbüntetni, hogy
nem találkozik vele. Most úgy érezte, meg kell keresnie, bármennyire kellemetlenül végződhet
ez a találkozás.
Aznap délután a galambdúc körül őgyelegve talált rá. Egy több számmal nagyobb, molyette
bundába burkolózott, úgy nézett ki, mintha az ócskásnál vette volna. Kissé túlöltözöttnek tűnt.
Meleg volt, bár fujt a szél, de az átvonuló felhók nem fenyegettek esővel, túl kicsik, túl fehérek
voltak, áprilisi felhők.
– Carys!
Ahogy a lány ránézett, Marty először azt hitte, megsérült, olyan karikásak voltak a szemei a
fáradtságtól. Kezében egy nyaláb – inkább, mint csokor – virágot szorongatott, a legtöbb még
csak bimbó volt
– Szagold meg – dugta Marty orra alá.
Marty szinte semmilyen illatot nem érzett, talán csak a föld szagát. – Nem sokat érzek.
– Akkor jó. Már azt hittem, megbolondultam. – Türelmetlenül a földre dobta a virágokat.
– Nem baj, hogy megzavartalak?
A lány megrázta a fejét – Azt zavarsz meg, akit akarsz.
Furcsa viselkedése most még a szokásosnál is jobban meglepte. Mindig úgy beszélt mintha
közben valami mókás dolog járna a fejében. Vágyott arra, hogy részt vehessen ebben a
játékban, hogy megtanulja a lány titkos nyelvét, de úgy tűnt, Carys bezárkózott a titokzatos
mosolyok fala mögé.
– Gondolom, hallottad a kutyákat tegnap éjjel.
– Nem emlékszem. Talán.
– Senki nem beszélt veled róla?
– Miért, kellett volna?
– Nem tudom, csak úgy gondoltam…
A lány egy apró, indulatos biccentéssel kisegítette szorultságából. – Ha tudni akarod, Pearl
elmondta, hogy valaki behatolt, de te elijesztetted, így volt? Te és a kutyák.
– Igen, én és a kutyák.
– És melyikőtök harapta le az ujját?
Vajon erről is Pearl mesélt neki, vagy az öreg bocsátkozott ilyen részletekbe? Ma megint
együtt voltak a lány szobájában? Gyorsan elhessegette agyából a gondolatot, mielőtt még
teljesen összeállt volna a kép. – Pearl beszélt róla?
– Nem találkoztam az öreggel, ha ide akarsz kilyukadni.
Olvas a gondolataimban: ez hátborzongató. Még a kifejezéseit is kölcsönvette: azt mondta
„öreg” és nem „Papa”.
– Lesétálunk a tóhoz? – kérdezte Carys és láthatóan nem igazán törődött azzal, mi lesz a
válasz.
– Felőlem.
– Igazad volt a galambdúccal kapcsolatban, csúnya, amikor ilyen üres. Azelőtt nem is
gondoltam rá. – Az üres galambdúc látványa láthatóan felzaklatta őt. Még a vastag bunda alatt
is remegett. – Futottál ma? – kérdezte a lány.
– Nem. Túl fáradt voltam.
– Annyira szörnyű volt?
– Mi volt szörnyű?
– Tegnap éjjel.
Nem tudta, hogy fogjon bele. Igen, hát persze, hogy szörnyű volt, de ha meg is bízott volna a
lányban annyira, hogy leírja neki a látványt, szókincse kevésnek bizonyult volna.
Amikor a tó eléjük tárult, Carys megállt. Apró fehér virágok nyíltak a lábuk alatt a fűben.
Marty nem tudta a nevüket Carys a virágokat nézte, miközben azt kérdezte: – Ez csupán egy
másik börtön, Marty?
– Micsoda?
– Itt lenni.
Nem várta a kérdést, éppen azért vágta mellbe. Még senki nem kérdezte, hogy érzi magát,
amióta idejött, eltekintve persze a szokványos, felületes érdeklődéstől. Ennek következtében ő
sem tette fel a kérdést saját magának. Nehezen találta a szavakat:
– Igen… azt hiszem, ez is csak egy börtön, nem gondoltam igazán… úgy értem… nem
kelhetek föl és mehetek ki, amikor akarok. De össze sem lehet hasonlítani… Wandsworth-
szel… – A szókincse megint cserbenhagyta – … ez egy más világ.
Azt akarta mondani, hogy szereti a fákat, az ég végtelenjét, az apró virágokat, amelyekre séta
közben rálép. De tudta, hogy az ilyen kijelentések esetlenül hangzanának az ő szájából. Nem
volt érzéke az ilyen beszédhez, nem úgy, mint Flynn-nek, aki úgy öntötte magából a zagyva
költői kifejezéseket, mintha egy külön nyelvet beszélne. ír vér, ahogy szokta mondani. Marty
csak ennyit tudott kinyögni – Itt szabad futnom.
Carys valamit motyogott, de Marty nem értette, ám úgy látta, hogy válasza kielégítette a
lányt és érezte, . hogy a haragja lassan elpárolog.
– Tudsz teniszezni? – kérdezte hirtelen a lány.
– Nem, még sohasem játszottam.
– Szeretnél megtanulni? Én megtanítanálak. Majd, ha melegebb lesz.
Túl gyengének látszott Carys a megerőltető gyakorlatokhoz.. Az életmódja láthatóan
kifárasztotta, noha Marty nem igazán tudta, milyen is az az élet.
– Ha te tanítasz, akkor játszom – kötött örömmel alkut.
– Akkor megegyeztünk?
– Áll az alku.
… és a szemei, gondolta Marty, oly sötétek. Amikor a legkevésbé számítasz rá, oly áthatóan
néznek rád, mintha le akarnák vetkőztetni a lelkedet.
… és nem is jóképű, gondolta Carys. Azért fut, hogy kondícióban tartsa magát, mert ha
abbahagyná, biztosan elhízna. Fogadjunk, hogy esténként ott áll a tükör előtt, azt kívánva,
bárcsak még mindig csinos srác lehetne.
Elcsípte Marty egyik gondolatát, könnyedén, mintha az agya a levegőből kapta volna el.
Mindig így tett, Pearl-el is, az apjával is, gyakran meg is feledkezett arról, hogy másokban nincs
meg ez a fajta képesség.
JÁeg kellene tanulnom gyengédnek lenni”, vagy valami ilyesmi járt a férfi fejében. Marty
attól félt, hogy Carysnek valami baja esik. Azért volt vele ilyen óvatoskodó és körülményes.
– Nem fogok összeroppanni – közölte, és Marty fülig elpirult.
– Ne haragudj – mondta.
Carys nem volt biztos abban, hogy a fiú beismerte-e a hibáját, vagy egyszerűen nem értette
meg a megfigyelését. – Nincs szükség arra, hogy kesztyűs kézzel bánj velem. Tőled nem ezt
várom el. Azt megkapom a többiektől.
A férfi komor pillantást vetett rá.
Miért is nem hiszi el azt, amit mondott Carys várt valami megoldást, de hiába.
Odaértek a csatornához, amely a tavat táplálta. A víz magas volt és gyors folyású. Emberek
fulladtak meg benne, még húsz évvel ezelőtt is, amikor a papa megvette a birtokot Carys erről
kezdett mesélni, meg egy kocsiról és a lovakról, amelyeket egy vihar sodort a tóba. Csak beszélt
beszélt, anélkül, hogy odafigyelt volna. Egyre csak azon igyekezett, hogy utat törjön magának a
férfi gondolatainak azon részébe, amely neki is hasznára lehet.
– S a kocsi még mindig a tóban van? – kérdezte Marty a vizet bámulva.
– Feltehetően – mondta Carys. De a történet már elvesztette báját
– Miért nem bízol bennem? – szegezte neki a lány a kérdést
 Marty nem válaszolt de láthatóan küszködött valamivel. Zavartan ráncolta a homlokát és
megdöbbenése láthatóan csak fokozódott. A fenébe is – gondolta a lány.
Jól eltoltam a dolgot De legalább kimondta. Kertelés nélkül megkérdezte és most készen állt
a válaszra, akármi legyen is az.
Bár nem tudatosan, újabb gondolatot orozott el Marty-tól. Ami ezúttal megdöbbentően tiszta
volt, mintha maga is újraélte volna. A fiú szemén keresztül látta saját hálószobájának ajtaját,
saját magát az ágyon, a Papát az ágy szélén ülve. Mikor is volt ez? Tegnap? Vagy azelőtt?
Hallotta őket a fiú beszélgetni? Ezért volt most ennyire utálatos? Marty nyomozót játszott és
nem volt ínyére, amit kiderített.
– Én nem igazán tudok emberekkel bánni – mondta Marty, most válaszolva csak Carys
bizalomra vonatkozó kérdésére -, soha nem is tudtam.
Minek kertel, ahelyett hogy kimondaná az igazat? Szinte obszcén módon udvarias volt
Carys-szel. A lány szerette volna megszorongatni a nyakát
– Kémkedtél utánunk – mondta kegyetlen nyíltsággal. – Erről van szó, ugye? Láttál minket
együtt a Papával…
Carys megpróbálta úgy beállítani ezt a megjegyzést, mintha csak egy vad feltételezés lenne.
Nem volt valami meggyőző, és ezt ő is tudta. De a pokolba is, most már kimondta, és a fiúnak
magának kell kitalálnia, hogyan juthatott erre a következtetésre.
– Mit hallottál? – kérdezte, de nem kapott választ. Marty nem a haragtól némult el, hanem a
leselkedés
miatt érzett szégyentől. Egész arca lángba borult. – Úgy bánik veled, mintha a tulajdona
lennél – motyogta, és le sem vette a szemét a vízről.
– Az vagyok, bizonyos értelemben.
– Miért?
– Csak én vagyok neki. Egyedül van…
– Igen.
– …és fél.
– Megengedte valaha is, hogy elhagyd a birtokot?
– Soha nem is akartam kimenni. Mindenem megvan itt.
Szerette volna megtudni, akkor hogyan intézi el a szexuális dolgait, de már így is elég
zavarban volt. Carys úgyis elkapja azt a gondolatot is, azt a képet, ahogy Whitehead előrehajol,
hogy megcsókolja őt. Talán több is volt ez egy apai csóknál. Bár Carys megpróbált erre a
lehetőségre nem túl gyakran gondolni, nem tudta elkergetni magától a gondolatot.
– Benne nem bízom – mondta Marty. A lány felé fordult, rémülete nyilvánvaló volt
– Én tudom, hogyan kell bánni vele. Egyezséget kötöttünk. Ő itt tart engem, cserébe
megkapom, amit akarok.
– És mi az ?
Most a lány fordította el a fejét. – Egy kis napfényt – szólalt meg végre.
– Azt hittem, az ingyen van.
– Nem az a fajta, amit én szeretek – válaszolta. Mit akar tőle a férfi? Hogy elnézést kérjen?
Ha igen, ki kell, hogy ábránduljon.
– Vissza kell mennem a házhoz.
– Ne gyűlölj engem, Marty – szólalt meg a lány hirtelen.
– Nem gyűlöllek.
– Sok mindenben hasonlítunk egymásra.
– Például?
– Hogy hozzá tartozunk.
Egy újabb undorító igazság. Úgy látszik, ma csupa ilyet tud mondani. – Ha igazán akarnál,
elmehétnél innen a fészkes fenébe, igaz? – Carys bólintott.
– Azt hiszem, igen, de hová?
 Marty nem értette a kérdést. Egy egész világ ott volt a kerítésen túl, és a lánynak biztos nem
lennének anyagi gondjai, hogy felfedezze azt. Milyen furcsa pár – ők ketten. Ő, a maga
természetellenesen megrövidített tapasztalatával, elpazarolt életével, mohón vágyik arra, hogy
behozza a lemaradását. Carys tele van apátiával, még gondolatban sem veszi a fáradtságot, hogy
kitörjön ebből a maga választotta börtönből.
– Bárhová elmehetnél.
– Itt ugyanolyan jó, mint sehol – mondta, ez az úticél még mindig ott járt a fejében. Ránézett
a férfire, hátha dereng neki valami, de csak az értetlenségével találta szemben magát.
– Ne is törődj vele.
– Jössz?
– Nem. Azt hiszem, még egy kicsit maradok.
– Nehogy vízbe vesd magadat.
– Nem tudsz úszni, mi? – ingerkedett a lány. Marty megrántotta a vállát, nem értette a
kérdést. -
Nem érdekes, soha nem képzeltelek hősnek.
Otthagyta a lányt a parton, csak centiméterekkel a víz szélétől. Igaz volt, amit mondott, nem
tudott eléggé bánni az emberekkel. A nőkkel még rosszabb volt a helyzet. Talán papnak kellett
volna mennie, ahogy az anyja szerette volna. Ez lett volna a megoldás, csak az volt a baj, hogy
soha nem érdekelte a vallás, a hit. Talán épp ez volt a probléma egyik része a lány és ő közötte.
Egyikük sem hitt semmiben. Nem volt mit mondani egymásnak, nem volt miről vitatkozni.
Marty körülnézett. Carys néhány méterrel arrébb ment onnan, ahol hagyta.
A nap fénye úgy tükröződött vissza a víz felszínéről, hogy szinte magába olvasztotta a lány
alakját. Mintha Carys nem is hús-vér ember lett volna.

HARMADIK RÉSZ

DEUCE

deuce fn. kettes kártyában vagy kockában (tenisz) az a pontállás, ahonnan valamelyik
versenyzőnek két egymást követő pontot vagy játékot kell nyernie.
deuce „2”„fn. dögvész, gonoszság, az Ördög.

Babona

29
Nem egészen egy héttel a tó gátjánál folytatott beszélgetés után megjelentek az első
hajszálrepedések a Whitehead birodalom pillérein. A repedések sebesen nőttek. A világ
tőzsdéin megindult a spontán eladás, amely egyet jelentett az Empire megbízhatóságába vetett
hit megingásával. A részvények értéke is csökkent Az egyszer már lecsillapított eladási láz most
gyógyíthatatlannak tűnt Egy nap leforgása alatt több látogató fordult még a birtokon, mint
amennyit Marty eddig összesen látott. Voltak köztük természetesen ismerős arcok is. De
felbukkant több tucat egyéb figura is, valószínűleg pénzügyi szakemberek. Japán és európai
vendégek keveredtek az angolokkal, mígnem többféle akcentust lehetett hallani a házban, mint
az ENSZ-ben.
A konyha, Pearl nagy bánatára, azonnal átalakult azok gyülekezőhelyévé, akikre éppen nem
volt szükség a nagyember oldalán. Körbeülték a nagy asztalt, vég nélkül itták a kávét és a
kialakítandó stratégián vitatkoztak. A vita nagyobb része hidegen hagyta Martyt, de az elkapott
töredékekből annyit kihámozott, hogy a Céget nem fenyegeti semmiféle megmagyarázható
veszély. Szóba került, hogy mindenütt csökkent az ingadozó részvények árfolyama, beszéltek
arról, hogy kormánybeavatkozásra lenne szükség, a németországi és svédországi vállalatok
küszöbön álló összeomlásának a megakadályozásához, és szó volt a katasztrófát előidéző
szabotázsról is. Úgy tűnt, az az általános vélemény eme próféták között, hogy csakis egy
kidolgozott terv – olyan, amilyet hosszú évek alatt alakítottak ki – rengethette meg ennyire a
Cég alapjait Suttogtak titkos kormánybeavatkozásról is: a konkurencia konspirációjáról. A
házban uralkodó paranoia nem ismert határokat.
Volt abban valami, ahogy ezek az emberek idegeskedtek, harcoltak, kezükkel a levegőben
hadonásztak, hogy így szálljanak szembe a korábban elhangzott véleményekkel, amit Marty
egészen abszurdnak talált. Mindenesetre még sosem látták azokat a milliókat, amit elvesztettek
vagy megnyertek, és nem találkoztak azokkal az emberekkel, akiknek az életét oly
véletlenszerűen újjászervezték. Az egész csak absztrakció volt számok a fejekben. Marty nem
értette, mi haszna az egésznek. Az olyan vagyon fölötti hatalom, amely csak elméletben létezik,
nem valódi, csak képzeletbeli hatalom.
A harmadik napon, amikor már mindenki belefáradt a huzavonába és a megváltást várta,
melyre azonban semmilyen jel nem utalt, Marty találkozott Bill Toy-jal, aki épp hevesen
vitatkozott Dwoskinnal. Dwoskin a szemöldökét ráncolva elsietett és magukra hagyta ókét.
– Nos, idegen – mondta Toy -, hogy van?
– Én jól – válaszolta Marty. Toy úgy nézett ki, mint aki már jó ideje nem aludt. – És maga?
– Túl fogom élni.
– Tud valamit arról, mi folyik itt?
Toy kényszeredett mosolyt vágott. – Nem igazán -mondta. – Sosem voltam pénzember. Még
a fajtájukat is utálom. Patkányok.
– Mindenki katasztrófáról beszél.
– Aha – mondta egykedvűen. – Valószínűleg az.
Martynak leesett az álla. Megnyugtató szavakra számított. Toy megérezte, mi bántja. –
Semmi borzasztó nem fog történni – mondta -, amíg meg tudjuk őrizni a hidegvérünket Az
állása megmarad, ha emiatt nyugtalankodik.
– Felmerült bennem a gondolat
– Feleslegesen aggódik. – Toy Marty vállára tette a kezét. – Majd ha ilyen súlyosnak látom
a dolgokat, szólni fogok.
– Tudom. Csak kezdek ideges lenni.
– Ki nem? – Toy erősebben szorította Martyt. – Volna kedve beruccanni egyszer a városba,
majd ha a nehezén már túl vagyunk?
– Miért ne?
– Járt már az Academy Casinóban?
– Sosem volt annyi pénzem.
– Elmegyünk és elverünk egy kisebb vagyont Joe pénzéből.
– Jól hangzik.
A félelem még mindig ott ült Marty szemében.
– Na, idefigyeljen – szólt Toy -, ez nem a maga ügye. Megértette? Mostantól történjen
bármi, az nem a maga hibája. Mi elkövettünk néhány hibát, most meg kell fizetnünk érte.
– Hibát?
– Vannak, akik nem bocsátanak meg, Marty.
– Ez az egész… – Marty egy kört írt le a kezével – … csak azért, mert valaki nem képes
megbocsátani?
– Hidd el nekem. Ez a lehető legkomolyabb ok. Marty rádöbbent, hogy Toy az utóbbi
időben kívül
került a körön: már nem kulcsember az öregember világában, mint korábban. Ez lenne a
magyarázat arra a keserű fintorra, amely átfutott elgyötört arcán?
– Tudja, ki a felelős? – kérdezte Marty.
– Mit tudhat egy bokszoló? – vágott vissza Toy ironikusan, és Marty hirtelen ráébredt, hogy
a másik mindent tud.
A pánik már egy hete tartott, anélkül, hogy bármi enyhülés mutatkozott volna. A tanácsadók
arca megváltozott, de az öltönyök és a beszéd ugyanaz maradt Biztonsági kérdések tekintetében
Whitehead egyre lazább volt, annak ellenére, hogy egyre csak érkeztek az újabb és újabb
látogatók. Martynak egyre kevesebb időt kellett az öreggel töltenie: úgy tűnt, mintha a krízis
kiűzte volna a Papa fejéből az orgyilkossal kapcsolatos gondolatokat.
De ez az időszak sem volt meglepetésektől mentes. Az első vasárnap Curtsinger félrehívta
Martyt és jól szerkesztett csábító-szónoklatot tartott A bokszolással kezdte, majd lassacskán a
férfiak közötti fizikai kapcsolat gyönyöreire terelte a szót, s egy nyílt készpénzes ajánlattal
fejezte be. – Csak egy félórácska, semmi különös. – Marty már akkor rájött, miről van szó,
mielőtt még Curtsinger nyíltan beszélt volna, úgyhogy volt ideje kigondolni egy megfelelő és
udvarias visszautasítást. Barátian váltak el. Ilyen kitérőktől eltekintve, egyhangúan telt az idő. A
ház életritmusa megtört és lehetetlenségnek tűnt helyreállítani. Egyetlen módon tudta józan
eszét megőrizni, ha minél több időt töltött a házon kívül. Elég sokat futott ezen a héten, gyakran
szinte önmagát kergette körbe-körbe a birtok körül, amíg ki nem merült teljesen, akkor
visszament a szobájába, utat vágott magának a jól öltözött fafejek között, akik ott lebzseltek
minden folyosón. Boldogan magára zárta az ajtót (azért, hogy őket kívül tartsa, nem hogy magát
belül), lezuhanyozott, s utána órákon át élvezte a hosszú, álomnélküli alvást.
Carys nem élvezett ekkora szabadságot. Azóta az éjszaka óta, hogy a kutyák megtalálták
Mamouliant, fejébe vette, hogy esetenként eljátssza a kémet.
Nem tudta pontosan, miért. Sosem érdekelte különösebben, ami a birtokon történt. Valójában
igyekezett minden érintkezést elkerülni Lutherrel, Curtsingerrel és apja többi csatlósával. Most
azonban különös parancsok kényszerítették: menjen a könyvtárba, menjen a konyhába, a kertbe
és egyszerűen csak figyeljen. Ez a tevékenység nem sok örömmel töltötte el.
A legtöbb dolgot, amit hallott, képtelen volt megérteni. Sokszor nem is hallott egyebet a
pénzügyi halaskofák értelmetlen locsogásánál. Ennek ellenére órákig képes volt elüldögélni,
amíg furcsa étvágyát ki nem elégítette, azután továbbment, hogy talán épp egy másik vitát
hallgasson végig. A beszélgetők egyike-másika tudta, ki ő, de akik nem ismerték, azoknak
egyszerűen bemutatkozott. Amikor kiléte tisztázódott, senki sem emelt szót a jelenléte ellen.
Meglátogatta Lilliant és a kutyákat is, akik a ház mögött szomorkodtak. Nem mintha szerette
volna az állatokat, egyszerűen csak látni akarta őket. Megnézni a zárakat és a ketreceket és az
anyjuk körül játszadozó kiskutyákat. Agyában feltérképezte az ólak helyzetét a házhoz és a
kerítéshez képest, hogy ha szükség lenne rá, a sötétben is meg tudja találni. A kérdés, hogy
miért lenne erre szüksége valaha is, fel sem merült benne.
Útjai során mindig nagyon vigyázott, nehogy Marty, Toy, vagy ami még rosszabb, az apja
meglássa. Társasjátékot játszott, de hogy mi volt ezzel a célja, rejtély maradt Talán térképet
készített a helyről. Talán ezért sétált többször is a ház egyik végéből a másikba, újra és újra
ellenőrizte a beosztását, méregette a folyosók hosszúságát, memorizálta, hogyan következnek a
szobák egymás után. Bármi volt is az oka, ez a bolondos elfoglaltság kielégítette és csak akkor
tudott végre egy kicsit megnyugodni, amikor ezzel elkészült. A hétvégére úgy ismerte a házat,
mint még soha: minden szobában járt, egyetlenegy kivételével: az apja szobájába még neki is
tilos volt belépnie. Egy tolvaj precizitásával ellenőrzött minden be– és kijáratot, lépcsőt és
átjárót.
Különös nappalok, különös éjszakák. Lehet, hogy ez már az őrület? – töprengett.
A második vasárnap – a krízis tizenegyedik napján – Martyt a könyvtárba hívatták.
Whitehead fogadta, kicsit fáradtnak hint, de nem látszott, hogy a ránehezedő nyomás
megfélemlítette volna. Fel volt öltözve: azt a prémgalléros kabátot viselte, amit az első napon, a
kutyaólaknál tett szimbolikus látogatás alkalmával. – Napok óta nem hagytam el a házat, Marty
– szólalt meg -, és az agyam kezd megposhadni. Sétálnunk kéne egyet, neked és nekem.
— Felveszem a kabátomat.
 – Jó. És hozd a pisztolyodat
Hátrafelé indultak, elkerülve így a frissen érkezetteket, akik megtöltötték a lépcsőket és az
előteret a szentek legszentebbikéhez történő bebocsátásra várva.
Balzsamos nap volt április 17. A könnyű felhők árnyékai bolondos színtársulathoz hasonlóan
vonultak végig a pázsiton. – Kimegyünk az erdőbe – mondta az öregember és előrement Marty
jó pár méterrel mögötte maradt, pontosan érezte, Whitehead nem azért jött, hogy beszélgessen,
hanem, hogy a fejét kiszellőztesse.
Zsongott az erdő. A tavaly ősszel lehullott avarrétegen új hajtások törtek át, madarak
cikáztak ide-oda, minden második ágról az udvarlás hangjai hallattszottak. Percekig sétáltak
csak úgy, nem követve semmilyen ösvényt, anélkül, hogy Whitehead egyszer is felnézett volna
a csizmájáról. A házak és a hírek látótávolságán kívül kerülve az öreg még nyíltabban
megroggyant az ostrom terhei alatt. Fejét lehajtva cammogott, egyformán figyelmen kívül
hagyva a madárcsicsergést és a levélsuhogást
Marty jól érezte magát. Amikor korábban áthaladt ezen a területen, mindig rohant. Most
lassan haladt, és így láthatóvá váltak az erdő részletei. Lába alatt a virágok összevisszasága, a
nedyes helyeken, a gyökerek közül előbújó gombák: mind-mind gyönyörrel töltötte el. Menet
közben felszedett egy marék kavicsot. Az egyiken megkövesült páfránylenyomat Visszagondolt
Carys-re – a galambdúcra és a nő után érzett váratlan vágyakozás suhant át az agyán. Mivel
nem volt semmi oka, hogy ezt az érzést elhessegesse, hagyta, hogy eluralkodjon a gondolatain.
Azt azért be kellett látnia, hogy az érzés ereje meglepte. Úgy érezte, összeesküvés készül
ellene: mintha az elmúlt napokban az érzelmek valami titkos helyen munkálkodtak volna, hogy
a Carys iránti halvány érdeklődését valami komolyabbá formálják. Kevés esélye volt, hogy
kibogozza ezeket a jelenségeket. Amikor a megkövesedett páfrányról végre felpillantott,
Whitehead már jóval előtte járt. Elhessegette Carys-szel kapcsolatos gondolatait és
meggyorsította a lépteit Napfény és árnyék váltakozott a fák között ahogy a kisebb felhők
helyét nagyobbak, komolyabbak foglalták el. A szél hűvösebb lett, néha még esőcseppeket is
hozott magával.
Whitehead felhajtotta a gallérját. Kezét a zsebébe mélyesztette. Amikor Marty utolérte,
nekiszegezte a kérdést: – Marty, hiszel Istenben?
A kérdés teljesen váratlanul érte Martyt – Nem tudom – nyögte ki, és ez elég őszinte válasz
volt már amennyire egyáltalán őszinte választ lehet adni erre a kérdésre.
De Whitehead többet akart. Szeme megvillant.
– Nem szoktam imádkozni, ha erre kíváncsi – tette hozzá óvatosan Marty.
– A pered előtt sem? Gyors szóváltás a Mindenhatóval…
Ebben a kérdésben nem volt se humor, se rosszindulat, se semmi. Marty megint a lehető
legőszintébben válaszolt – Nem emlékszem pontosan… biztosan kellett mondjak valamit, igen.
– Megállt Fölöttük felhők vonultak el a nap előtt.
– És a börtönben?
– Nem, sosem imádkoztam. – Ebben biztos volt. – Egyszer sem.
– De voltak istenfélő emberek Wandsworth-ben? Marty visszagondolt Heseltine-ra, akivel
büntetése
elején néhány hétig közös cellában lakott. Öreg börtöntöltelék volt Tiny több időt töltött a
rácsok mögött, mint szabadon. Minden éjjel, mielőtt elaludt a Miatyánk elferdített változatát
mormolta a párnájába: „Miatyánk, ki vagy a mennyekben, hello a te neved”, s közben nem is
igen értette, mit jelentenek a szavak, csak mondta gépiesen, ahogy életének valószínűleg
minden éjszakáján, amíg végül a jelentés teljesen ki nem veszett az imádságból: „… mert tiéd
az ország és a hatalom és a dicsőség, mindörökké Ámen.”
Erre gondolt volna Whitehead? Lett volna Heseltine imájában valami a Teremtő iránti
tiszteletből, köszönetből, vagy várta az ítéletet?
– Nem – válaszolta Marty. – Nem igazán Istenfélők. Úgy értem, mi értelme…?
 Volt még ott több is, ahonnan ez a gondolat felbukkant és Whitehead feszült türelemmel várt
De Marty nyelve megmakacsolta magát és a szavak bennrekedtek. Az öreg elsuttogta őket.
– Miért nincs értelme, Marty?
– Mert minden a véletlenen múlik, nem? Vagyis hogy minden esetleges.
Whitehead szinte alig észrevehetően bólintott Hosszú ideig mindketten csöndben voltak,
aztán az öregember megszólalt: – Tudod, Marty, miért választottalak téged?
– Nem igazán.
– Toy sosem mondta neked?
– Azt mondta, úgy gondolta, én el tudom végezni a munkát
– Szóval, többen is azt tanácsolták, ne téged vegyelek fel. Úgy érezték, nem vagy alkalmas,
egy halom olyan dolog miatt, amit most nem akarok részletezni. Még Toy is bizonytalan volt
Kedvel téged, de bizonytalan volt
– De aztán mégiscsak alkalmazott, nem?
– Igen.
Marty kezdte elviselhetetlennek találni ezt a macska-egérjátékot – Most pedig elmondja,
hogy végül miért is vett fel, rendben?
– Szerencsejátékos vagy – felelt Whitehead. Marty úgy érezte, már jóval előbb tudta, hogy
ez lesz a válasz. – Nem kerültél volna bajba, ha nincsenek hatalmas, kifizetetlen
kártyaadósságaid. Igazam van?
– Többé-kevésbé.
– Minden fillért, amit csak kerestél, elköltöttél. Legalábbis a barátaid így vallottak a
tárgyaláson. Mondjuk úgy, elszórtad.
– Nem mindig. Néhányszor nagyon sokat nyertem. Igazán sokat
Whitehead metsző pillantást vetett Martyra. – Azok után, amin keresztülmentél, a
szenvedélyed megkínzott, még mindig arról beszélsz, hogy sokat nyertél!
– A legjobb időszakokra emlékszem vissza, mint mindenki – válaszolt Marty védekezően.
– Az csak mázli volt.
– Nem! A fenébe is, jó voltam.
– Mázli, Marty. Te magad mondtad egy perccel ezelőtt Te mondtad, minden a véletlenen
múlik. Hogy lehetsz jó bármiben is, ami esetleges? Ennek nincs sok értelme, nem?
Az öregnek igaza volt, legalábbis felületesen. De azért nem olyan egyszerű ez a dolog, mint
ahogyan ő megpróbálta beállítani, vagy mégis? Minden esetleges: ezzel az alapvető állítással
nem tudott vitatkozni. De Marty részben mégiscsak valami másban hitt. Hogy ez a más
micsoda, azt azonban nem tudta megmondani.
– Nem ezt mondtad? – erősködött Whitehead. – Hogy minden esetleges?
– Ez nem mindig van így.
– Néhányunkat pártol a véletlen. Erre gondolsz? Néhányan a kezünkben tartjuk a… –
Whitehead mutatóujja egy kört írt le a levegőben – … a kereket. – A köröző ujj megállt.
Lelki szemei előtt Marty látta a folytatást a golyó az egyik lyukból a másikba ugrik, végül
megtalálja a helyét, egy számot Néhány szerencsés győztes üdvrivalgásban tör ki. – Nem
mindig – mondta. – Csak néha.
– Mondd el. Mondd el, milyen érzés – nógatta az öreg.
Miért ne? Mi baj lehet abból? – Néha csak egyszerűen könnyen ment, tudja, mint elvenni a
cukrot egy gyerektől. Elmentem egy klubba, a zsetonok bizseregtek a tenyeremben és én
tudtam, Jézusom, tudtam, hogy nem veszíthetek.
Whitehead elmosolyodott.
– De mégis veszítettél – emlékeztette Martyt előzékeny kegyetlenséggel. – Gyakran
veszítettél. Addig veszítettél, amíg már mindenedet elvesztetted, sőt, még annál is többet
– Hülye voltam. Akkor is játszottam, amikor nem bizseregtek a zsetonok a tenyeremben,
amikor tudtam, hogy vesztésben vagyok.
 – Miért?
Marty dühösen nézett vissza. – Mit akar? Egy aláírással hitelesített vallomást? – vetette oda.
– Pénzsóvár voltam, mit gondol? És imádtam játszani, még akkor is, amikor semmi esélyem
sem volt, hogy nyerjek. Akkor is csak játszani akartam.
– A játék kedvéért.
– Valószínűleg. Igen. A játékért.
Egy elképesztően összetett fintor suhant át Whitehead arcán. Sajnálat volt benne, borzasztó
fájó hiány, no meg – értetlenség. Whitehead, a mester, Whitehead, akinek minden fölött
hatalma van, hirtelen egészen más arcát mutatta: az elkeseredésig összezavart ember arcát
– Olyan gyenge emberre volt szükségem, mit amilyen te vagy – magyarázta. Most rajta volt
a sor, hogy vallomást tegyen. – Mert előbb vagy utóbb eljön a nap, amikor arra kell kérjelek,
hogy kockáztass, velem együtt.
– Miféle kockázatról beszél?
– Nem olyan egyszerűről, mint a rulettkerék vagy a kártya. Bárcsak olyan lenne. Akkor
talán el tudnám neked magyarázni, ahelyett, hogy hűségnyilatkozatot kérnék tőled. De nagyon
kusza. En pedig borzasztóan fáradt vagyok.
– Bill mondott valamit…
Whitehead közbevágott. – Toy elment a birtokról. Nem fogod viszontlátni.
– Mikor ment el?
– A hét elején. Egy idő óta megromlott közöttünk a kapcsolat. – Whitehead érzékelte Marty
aggodalmát -Ne idegeskedj emiatt. A te helyzeted biztosabb, mint valaha. De tökéletesen meg
kell bennem bíznod.
– Uram…
– Nem kell bizonygatnod a hűségedet, teljesen fölösleges. Nem mintha nem hinném, hogy
becsületes vagy. De olyan emberekkel vagyok körülvéve, akik bármit kimondanak, ha azt
hiszik, hogy hallani akarom. Mert csak így tudják a feleségüket bundában járatni, a fiaikat pedig
kokainnal etetni. – Kesztyűbe bújtatott ujjaival végigsimította szakállát. – Szóval, kevés az
őszinte ember. Toy az volt Evangeline, a feleségem, a másik. De akkor is kevés. Csak az
ösztöneimre hallgatva bízhatok. El kell felejtenem az összes dumát, csak az eszemre
hallgathatok. Az eszem pedig azt súgja, benned bízhatok, Martin.
Marty nem szólt egy szót sem: csak hallgatott, amíg Whitehead hangja el nem halkult Szeme
szikrázott, pillantásától egy tapló is tüzet fogott volna.
– Ha velem maradsz, ha tovább őrzöl engem, nincs semmi, amit ne szerezhetnél meg vagy
ne érhetnél el. Érted? Semmi.
Nem először kecsegtette ezzel az öreg. De a körülmények komolyan megváltoztak azóta,
hogy Marty a birtokra érkezett. Most többet kockáztatott. – Mi a legrosszabb, ami történhet? –
kérdezte.
– A legrosszabb? – szólt Whitehead. – Ki tudja, mi az? – Úgy tűnt, mintha könny fojtaná el
a szemek tüzét, sírással küszködött. – Láttam már ilyesmit. És elmentem mellette. Sosem
gondoltam… egyszer sem…
Halk kopogással eleredt az eső, finom dobkíséretet adva Whitehead botladozó beszédéhez. A
szavak hirtelen cserbenhagyták. De valamit… valami fontosat… ki kellett mondania.
– Sosem gondoltam… hogy velem is megtörténhet. – A többit elharapta és megrázta a fejét.
– Segítesz nekem? – kérdezte további magyarázat helyett.
– Természetesen.
– Hát– mondta-, hát akkor majd meglátjuk, hm? Anélkül, hogy még egy szót szólt volna,
ellépett.
Marty mellett, és visszafordult. A séta szemmel láthatóan véget ért. Néhány percig ugyanúgy
sétáltak vissza, mint ahogy odafelé is tették: Whitehead ment elöl, Marty pedig diszkréten két
lépés távolságot tartva követte. Mielőtt a ház látótávolságba került volna, Whitehead megint
megszólalt. Ezúttal nem lassította le lépteit, hanem a kérdést csak a válla fölött vetette oda.
Csak négy szót. – És az ördög, Marty?
– Tessék, uram?
– Az ördög. Hozzá imádkoztál már?
Ez tréfa volt. Egy kicsit ugyan nehézkes, de az öreg így akarta feloldani a vallomását – Nos?
– Egyszer vagy kétszer – válaszolta Marty és halványan elmosolyodott. Ahogy ezt
kimondta, Whitehead teljesen megmerevedett és kinyújtotta kezét hogy Martyt figyelmeztesse.
– Csitt.
Úgy húsz yarddal előttük, az ösvényen megállt egy róka. Az állat még nem látta azokat, akik
észrevették, de csak pár másodpercig tarthat, amíg szaguk eléri az orrlukait.
– Merre? – suttogta Whitehead.
– Mi?
– Merre fog futni? Ezer font. Biztos fogadás.
– Nincs… – kezdte Marty
– Egyheti béred ellenében.
Marty elmosolyodott. Mi az az egyheti fizetés? Úgysem tudja elkölteni.
– Ezer font, hogy jobbra megy – mondta Whitehead. Marty habozott.
– Na, gyorsan…
– Rendben.
Ebben a pillanatban az állat megérezte őket Hegyezte a fülét feléjük fordította a fejét és
meglátta őket. Egy pillanatra teljesen megmerevedett a meglepetéstől, azután szaladni kezdett
Métereken keresztül csak futott előttük az ösvényen, anélkül, hogy bármelyik irányba is kitért
volna, lába lehullott leveleket kavart fel, ahogy rohant Aztán hirtelen becsusszant a fák
oltalmazó sűrűjébe, balra. Kétség nem fért a győzelemhez.
– Ügyes – mondta Whitehead, lehúzta a kesztyűjét és kezet nyújtott Martynak. Marty,
amikor megrázta az öreg kezét úgy érezte, az is bizsereg, mint a zseton egy győztes éjszakán.
Mire visszatértek, az eső kezdett felerősödni. A ház elcsendesedett üdvözlésükre. Pearl, aki
nem bírta tovább elviselni a konyháját ellepő barbár csapatokat dühbe gurult és távozott Bár ő
elment, a megszállók nem zavartatták magukat. Fecsegésük ugyan suttogássá halkult, és csak
néhányan közeledtek Whitehead felé, amikor az megérkezett. De az a néhány is hamar
elutasításban részesült. – Még mindig itt vagy, Munrow? – mondta egyik hívének. Egy
másiknak, aki elkövette azt a hibát, hogy egy nagy köteg papírt nyomott az orra alá és
csöndesen azt javasolta: „fulladj bele”. Aránylag nem sok akadályt kellett leküzdeniük a
dolgozószobáig. Whitehead kinyitotta a faliszéfet. – Inkább készpénzt kérsz, ugye?
Marty a szőnyeget tanulmányozta. Ugyan tisztességes fogadás volt, mégis elhűlt az ajánlat
hallatán.
– Jó lesz készpénzben – mormogta.
Whitehead leszámolt egy köteg húszfontost és átnyújtotta. – Élvezd – mondta.
– Köszönöm.
– Ne nekem köszönd – mondta Whitehead. – Tisztességes fogadás volt Vesztettem. – Furcsa
csend állt közéjük, amíg Marty zsebre tette a pénzt. – Amiről beszéltünk… – kezdte az öreg –
… a legszigorúbban bizalmas, világos?
– Persze. Én nem…
Whitehead felemelte a kezét, hogy a tiltakozást elhárítsa. – A legszigorúbban bizalmas. Az
ellenségeimnek kémei vannak.
Marty bólintott, mintha megértette volna. Bizonyos értelemben persze meg is értette.
Whitehead talán Lutherre vagy Pearlre gyanakodott. Esetleg Toyra, aki hirtelen persona non
grata lett
– Ezek az emberek felelősek a mostani balszerencsémért. Az egészet aprólékosan, előre
eltervezték. – Megrántotta a vállát szeme résnyire csukódott. Úristen, gondolta Marty. Nem
akarok rosszban lenni ezzel az emberrel. – Nem félek. Ha ki akarják tervelni az összeomlásomat
ám tegyék. De nem akarom, hogy úgy érezzék, a legtitkosabb gondolataimhoz is hozzá tudnak
férkőzni. Érted?
– Nem fognak.
– Úgy hallom, találkoztál Carys-szel. Pearl azt mondja, néha együtt vagytok, igaz ez?
– Igen.
Whitehead most igyekezett tárgyilagos hangot megütni, de elég hamisra sikerült – Általában
szilárdnak látszik, de ez valójában csak színjáték. Attól tartok, nincs jól, s azt hiszem, ez már
évek óta tart Persze a legeslegjobb pszichiáterek látták már, de nem sokat használt ez sem.
Szegény anyja is így járt a végén.
– Azt akarja mondani, hogy ne találkozzak vele?
Whitehead teljesen meglepettnek látszott. – Nem, egyáltalán nem. A társaság lehet, hogy jót
tesz neki. De kérlek, ne feledd, hogy nagyon zaklatott. Ne vedd a kijelentéseit túl komolyan.
Legjobb, ha mész és fizetsz a rókádnak.– Halkan nevetett. – Okos róka -mondta.
Az elmúlt két és fél hónap alatt, amit Marty a birtokon töltött, Whitehead hideg volt, mint
egy jéghegy. Most felül kellett vizsgálnia ezt a jellemzést. Ma egy másik embert rakott össze a
töredékekből: határozatlan, Istenről és imáról beszél. Nem csak Istenről. Ott volt az az utolsó
kérdés, amit oly könnyelműen vetett oda: „És az ördög? Hozzá imádkoztál már?”
Marty úgy érezte, mintha kapott volna egy halom kirakójátékdarabkát, amelyek mind-mind
egy másik portréhoz tartoznak. Egy tucat kép darabjai: Whitehead hűséges tanítványai körében;
vagy Whitehead az ablaknál ülve az éjszakába bámul; Whitehead a nagyúr, mindenek ura és
parancsolója; vagy Whitehead, mint egy részeg portás, arra fogad, hogy a róka merre fog
szaladni.
Ez az utolsó darab zavarta össze a legjobban Martyt. Úgy érezte, ez a kulcs, amelyiknek
segítségével a darabkákat összeillesztheti. Az a különös érzés motoszkált benne, hogy a
fogadást előre megszervezték. Lehetetlen persze, de mégis, mégis…. Tegyük fel, hogy
Whitehead irányválasztásának jelentéktelen esélyébe is lehet beleszólása? Tudhatta a jövőt, még
mielőtt az bekövetkezett? Ezért bizseregnek a zsetonok és az ujjak is? Vagy ő maga alakította
volna így?
Korábban ezeket a gondolatokat kapásból elutasította volna. De Marty megváltozott. A
szentélybeli élet, Carys gondolatolvasása megváltoztatták. Sok szempontból jóval összetettebb
volt most, mint korábban és egyik énje nagyon vágyódott a fekete-fehér egyértelműség után, de
sajnos nagyon jól tudta, hogy ez az egyértelműség hazugság. A tapasztalat vég nélküli
kétértelműségekből áll össze: késztetésből, érzésekből, okokból és okozatokból – és ha ilyen
körülmények mellett nyerni akar, akkor meg kell értenie, hogyan is működnek a
kétértelműségek.
Nem, nem nyerni. Itt nem nyerésről vagy vesztésről volt szó. Vagyis nem úgy, ahogy azt ő
korábban hitte. A róka balra futott, volt ezer font a zsebében, de semmit nem érzett abból az
örömből, ami olyankor szállta meg, amikor lóversenyen nyert vagy a kaszinóban. Csak a fekete
belefolyt a fehérbe és fordítva, amíg már alig tudta a jót a rossztól megkülönböztetni.

30
Toy a délután közepén hívta a birtokot, a dühös Pearl-lel beszélt, aki éppen elmenni készült
és üzenetet hagyott Martynak, hogy hívja fel a Pimlico számán. De Marty nem hívta vissza. Toy
nem tudta, vajon Pearl nem adta át az üzenetet vagy Whitehead valahogy elfogta és
megakadályozta a visszahívást. Bármi is legyen az oka, nem beszélt Martyval és emiatt
bűntudata volt. Megígérte Strauss-nak, figyelmezteti, ha a dolgok sokkal rosszabbra fordulnak.
És most ez történt. Semmi érzékelhető, Toy félelmei inkább ösztöneiből eredtek, semmint a
tényekből. De Yvonne megtanította rá, hogy jobban higgyen a szívének, mint az eszének. A
dolgok összeomlással fenyegettek és ő nem figyelmeztette Martyt Lehet, hogy ezért voltak
olyan rossz álmai és ezért cikáztak ébren nyomasztó emlékek a fejében.
Nem mindenki éli túl a fiatalságát Néhányan fiatalon belehaltak abba, hogy mohón
habzsolták az életet Toy nem lett áldozat, ugyan veszélyesen közel járt hozzá. Nem annyira,
hogy ennek akkor is tudatában legyen. Túlságosan elbűvölték az új uszodák, ahová Whitehead
elvitte őt mintsem hogy észrevegye, milyen veszélyes lehet a víz.
Feltétel nélküli buzgósággal teljesítette az öreg kéréseit Egyetlen egyszer sem mulasztotta el
a kötelességét, bármilyen bűnös is volt az. Miért kellene most ezen meglepődnie, mikor évek
hosszú sora alatt, ugyanezeket szó nélkül, a legtermészetesebb módon követte el? Talán ez az
oka, hogy most hallgatagon és megizzadva fekszik, az alvó Yvonne mellett, s a fejében egyetlen
mondat motoszkál:
Mamoulian el fog jönni.
Ez volt az egyedüli tiszta gondolata. A többi – Marty-val és Whiteheaddel kapcsolatban – a
szégyen és az önvád fűszerkeveréke volt De ez az egyszerű mondat – Mamoulian elfog jönni -,
amelyhez a rémület mindenestül kapcsolódott, volt az egyetlen biztos pont a bizonytalanságban.
Semmilyen bocsánatkérés nem lenne elég. Semmilyen megalázkodás sem fékezné meg az
Utolsó Európai haragját Csak azért, mert Toy fiatal volt durván és gonoszmód bánt vele.
Egyszer régen, Mamoulian miatta szenvedett de akkor még túl fiatal volt ahhoz, hogy tisztában
legyen ezzel. És a megbánás, amit most érzett, túl későn jött – húsz, harminc évvel később a
kelleténél -, hiszen az elmúlt években ennek a durvaságnak a nyereségét élvezte: Ó, Jézusom,
mondta szakadozott lélegzettel, Jézus, segíts.
Félelemmel tele és készen félelmét bevallani, ha ez azt is jelenti, hogy Yvonne megpróbálja
megnyugtatni, megfordult és felényúlt. Nem volt ott. Helye az ágyon kihűlt.
Felült hirtelenjében elvesztette tájékozódási képességét– Yvonne?
A hálószoba ajtaja résre nyitva, a lentről felszűrődő gyenge fényben kirajzolódtak a szoba
körvonalai. Káosz. Egész este pakoltak, és még nem igazán fejezték be, amikor hajnali egykor
végre ágyba kerültek. Ruhák halmai a fiókosszekrényben, a sarokban egy nyitott bőrönd ásít,
Toy nyakkendői kígyóként tekeregnek a szék hátáról, nyelvük a földig lóg.
Zajt hallott lentről. Jól ismerte Yvonne lépteit Egy pohár almaléért ment vagy egy kekszért,
ahogy ezt gyakran szokta. A nő megjelent az ajtóban, a körvonalai látszottak.
– Jól vagy? – kérdezte Toy.
Valami igenhez hasonlót mormogott. Toy visszahanyatlott a párnára.
– Éhes vagy megint – mondta, miközben szeme már lecsukódott
– Mindig éhes. – Ahogy a nő felemelte a takarót, hogy mellécsusszanjon, hideg levegő
szököttbe.
– Égve hagytad lenn a villanyt – mondta rosszallón, s érezte, az álom megint felülkerekedik
rajta. Yvonne nem válaszolt Biztos újra elaludt, szerencsés volt mindig is pillanatok alatt képes
volt öntudatlan álomba zuhanni. A félsötétben Toy odafordult hozzá és ránézett. Még nem
hortyogott, de nem is volt teljesen csöndben. Toy még jobban fülelt – gyomra idegesen
összerándult. Valami bugyogó hangot adott ki, mintha sáron keresztül próbálna levegőt venni.
– Yvonne… jól vagy? Nem válaszolt
Arca felől, amely csak néhány hüvelykre volt Toyétól, tovább hallatszott a bugyogó hang. A
férfi a villanykapcsoló után nyúlt, amely az ágy fölött volt, szemét továbbra is Yvonne fejének
fekete tömegén tartotta. A legjobb lesz hamar túlesni rajta, még mielőtt a képzelődés elveszi a
józan eszemet gondolta. Keze megtalálta a kapcsolót, egy darabig motozott rajta, majd
megnyomta.
És ami a párnáról visszanézett rá, abból Yvonne nem volt felismerhető.
A nevét hadarta, miközben kihátrált az ágyból, szemét az ágyban lévő borzalomra
függesztve. Hogy létezik, hogy elég élet volt még benne ahhoz, hogy felmenjen, bemásszon az
ágyba és kérdésére igent mormogjon? A seb halálos, ez biztos. Senki sem élheti túl, ha
megnyúzzák.
 A nő félig megfordult az ágyban, mintha csak álmában tenné. Aztán – borzalom– Toy nevét
mondta. Szája nem működött megfelelően, vér fröcskölt belőle. Toy nem bírta tovább nézni,
különben elüvöltötte volna magát, ezzel pedig magára szabadította volna a vértől még mindig
csöpögő késeikkel együtt azokat, akik ezt tették. Valószínűleg már az ajtó túloldalán voltak, de
Toy nem bírt a szobában maradni. Yvonne eközben lassan mozgolódott az ágyon, még mindig
az ő nevét mondogatva, felhúzta a hálóingét
Kirohant a szobából, s levágtatott a lépcsőfordulóig. Meglepődve látta, hogy nem várja
senki.
A lépcső tetején habozott egy darabig. Nem volt bátor, s nem volt bolond sem. Holnap majd
gyászolja Yvonne-t, de ma nem tehet mást, minthogy magát megvédi attól a valakitől, aki ezt
elkövette. Akárki! De miért nem vallja be magának a nevet? Mamoulian volt, otthagyta a
névjegyét. Es nem volt egyedül. Az Európai sosem érintett tiszta kezével emberi húst, főleg
nem úgy, ahogy azt most valaki Yvonne-nal tette: híresen finnyás volt. De ő volt az, aki a
gyilkosság elkövetése után még megajándékozta Yvonne-t ezzel az alig-élettel. Ilyen
szolgáltatásra csakis Mamoulian lehet képes.
És most ott áll a lépcső alatt, a lépcső aljának tengeralatti világában. Vár, ahogy eddig is
várt, hogy Toy lebattyogjon és csatlakozzon hozzá.
– Menj a Pokolba – suttogta Toy a sötétbe és továbbsétált a vendégszoba felé. Szíve szerint
rohant volna, de a józan ész visszatartotta. Minden lépésére valami mozgást várt válaszul az
ellenségtől, de semmit nem hallott Eljutott a szoba ajtajáig, de semmi.
Aztán, amikor lenyomta a kilincset, meghallotta Yvonne hangját maga mögött – Willy… –
Most jobban formálta a szavakat
Egy rövid pillanatig nem volt benne biztos, megbolondult-e vagy sem. Lehetséges, ha most
megfordulna, a nő ott állna, oly eltorzultan, ahogy azt az emlékezete sugallta. Vagy az egész
csak lázálom lett volna?
– Hová mégy? – akarta tudni. Lent megmozdult valaki.
– Gyere vissza az ágyba!
Anélkül, hogy visszafordult és ellenkezett volna, Toy benyitott a vendégszobába, és ahogy
ezt megtette, hallotta, hogy valaki súlyos, szapora léptekkel elindul mögötte a lépcsőn.
Nem volt kulcs az ajtóban, hogy azt bezárhassa, és követőjét így lassíthassa, sem idő, hogy
valami bútort húzhasson az ajtó elé. Toy három nagy lépéssel átszelte a szobát, kitárta a francia
ablakot és kilépett a pici kovácsoltvas erkélyre. Megnyikordult a súlya alatt. Attól tartott, nem
fogja sokáig kibírni alatta.
Lent a kert teljes sötétségbe burkolózott, de volt valami halvány elképzelése arról, hol
vannak a virágágyások és hol az út kövei. Gondolkodás nélkül – a léptek egyre hangosabbak
voltak a háta mögött – átvetette magát az erkélyen. ízületei tiltakoztak, főleg, amikor a
túloldalon leereszkedett és már csak a kezével tartotta magát.
Zajt hallott a szobából, odapillantott: követője, egy dagadt gengszter, véres kézzel és elvakult
tekintettel már a szobában volt, az ablak felé tartott, elégedetlenül morogva. Toy amennyire
csak tudta, meglendítette a testét. Imádkozott, hogy ne pont a kövekre essen, amelyek éppen
alatta voltak, hanem inkább a füves rész puha talajára érkezzen. Kevés esélye volt, hogy
eltalálja.
Elengedte a korlátot, amikor a hájtömeg a balkonra ért és hosszúnak tűnő pillanatokon át
zuhant hátrafelé, az ablak egyre kisebbnek látszott, s végül földet ért a muskátlik között,
amelyeket Yvonne a múlt héten ültetett. Egy karcolással megúszta.
Felállt, lába csúnyán kicsavarodott, de nagyobb baja nem esett Lefutott a holdfényes kerten
keresztül a hátsó kapuhoz. Le volt lakatolva, de sikerült átmásznia – izmait fűtötte az adrenalin.
Nem hallotta, hogy tovább is követnék, s amikor visszapillantott, látta, hogy a kövér még
mindig a francia ablakban áll, s csak nézi, amint fut, mintha nem lenne kedve utánamenni. A
hirtelen izgalomtól rosszul érezte magát, rohant, végig a hátsó kertek mentén. Csak arra ügyelt,
hogy elég távolság legyen közte és a ház között
Kiért az utcára, a lámpák kezdtek kialudni, ahogy a hajnal lassan elérte a várost, s csak ekkor
vette észre, hogy teljesen meztelen.

31
Marty boldogan feküdt le. Ugyan még mindig sok minden volt, amit nem értett, amit az öreg
– annak ellenére, hogy megígérte, meg fogja magyarázni – szívesen hagyott homályban, de
ezek már nem tartoztak rá. Ha Papa szeretné megtartani a titkait, ám legyen. Marty feladata az
volt, hogy vigyázzon rá, és úgy tűnt, azt a megbízója megelégedésére, jól végzi. Az eredmény
látható volt, a vele megosztott magánjellegű közlésekből, és az ezer fontból, ami most a párnája
alatt pihent.
A lelkesedés elűzte az álmot: Marty szíve mintha kétszer gyorsabban vert volna a rendesnél.
Felkelt, belebújt a fürdőköpenyébe, néhány videóval próbálta kimosni az agyából a nap
emlékeit, de a bokszmeccsek untatták, csakúgy, mint a pornó. Leballagott a könyvtárba, talált
egy szamárfüles sci-fit, azután visszacsoszogott a szobájába és közben betért egy sörért a
konyhába.
Amikor visszatért, Carys-t a szobájában találta, farmert és pulóvert viselt, de mezítláb volt.
Elég nyúzott volt, többnek nézett ki, mint tizenkilenc. Túl mesterkélten mosolygott a férfire,
nem volt nagyon meggyőző.
– Nem bánod? – kérdezte. – Csak hallottam, hogy fent vagy.
– Te sosem alszol?
– Nem gyakran.
– Egy kis sört?
– Nem, kösz.
– Ülj le – mondta Marty, miközben a székről leszórt egy halom ruhát Carys az ágyra
helyezkedett, a széket meghagyta Martynak.
– Beszélnem kell veled – mondta.
Marty letette a könyvet, amit lent kiválasztott A borítón egy meztelen nő, bőre világító zöld,
bújik elő egy tojásból egy bolygó felszínén, amelynek két napja van.
– Te tudod, mi folyik itt? – kérdezte Carys.
– Hogy érted?
– Nem érzel semmi különöset a házban?
– Mint például?
Szája megtalálta kedvenc formáját, kilégzésnél lefelé görbült. – Nem tudom… nehéz
megmondani.
– Próbáld meg.
Először habozott, mint a búvár a hajó szélén, aztán fejest ugrott. – Tudod, mi az, ha valaki
fogékony? Marty megrázta a fejét
– Olyan valaki, aki megérzi a hullámokat A gondolat-hullámokat.
– Gondolatolvasás.
– Egyfajta.
Hitetlenkedve nézett a lányra – Ezt teszed te? – kérdezte.
– Nem. Én nem csinálok semmit Valaki más csinálja velem.
Marty meghökkenve dóit hátra.
– Olyan, mintha minden ragadóssá válna. Nem tudom lerázni. Hallom, hogy beszélnek az
emberek, de közben nem látom, hogy mozogna a szájuk. És a legnagyobb része értelmetlen.
– És ezt gondolják?
– Igen.
Nem tudott mit mondani erre, hacsak azt nem, hogy nem nagyon hitte el, amit Carys
mondott, de ő biztos nem ezt akarta hallani. Megnyugtatást szeretett volna kapni, azért jött vagy
nem? – Ez még nem minden -folytatta a lány. – Alakokat látok az emberek teste körül. Halvány
alakokat…. mint valami fény.
Martynak eszébe jutott az a férfi, akit a kerítésnél látott Fény folyt belőle, vagy legalábbis
úgy látszott De nem szakította félbe a lányt.
– Szóval olyan dolgokat érzek, amit mások nem. Nem hiszem, hogy ez valami fontos
képesség lenne, csak egyszerűen így van. Az elmúlt néhány hétben pedig éreztem valamit a
házban. Furcsa gondolatok kavarognak a fejemben, nem tudom, honnan jönnek… és borzasztó
dolgokról álmodom. – Elhallgatott érezte, hogy amit mond, egyre homályosabb és furcsább és
ha tovább beszél, a még meglevő kevés szavahihetőségét is kockára teszi.
– Fényeket látsz? – kérdezte Marty, visszatérve.
– Igen.
– En is láttam valami olyasmit Előrehajolt. – Mikor?
– Amikor az a férfi betört. Úgy láttam, mintha fény jönne ki belőle. A sebeiből, a szeméből
és a szájából, azt hiszem. – Ahogy befejezte a mondatot, megrándította a vállát, mintha valami
fertőző betegségtől félne. – Nem tudom – mondta-, részeg voltam.
– De láttál valamit.
– Igen – adta meg magát, nem nagy lelkesedéssel.
Carys felkelt és az ablakhoz ment. Apja lánya, gondolta Marty, mindketten ablakmániások.
Ahogy a lány a füvet bámulta – Marty sosem húzta be a függönyöket -, a férfi alaposan
szemügyre vehette.
– Valamit.. – mondta a lány– …valamit. Bájosan görbe lába, félrebillent feneke az
ablaküveg
hidegében visszatükröződő arckifejezése, amely annyira törekedett a titokzatosságra, mind
elbűvölte Martyt.
– Ezért nem áll velem szóba.
– Papa?
– Tudja, érzem, mire gondol és ez megrémiszti.
A vizsgálódás zsákutcába futott: a lány idegesen topogni kezdett a lábával, szaggatott
lélegzete bepárásította az ablaküveget. Aztán hirtelen megszólalt – Tudsz róla, hogy
mellkomplexusod van?
– Mi?
– Mindig a mellemet bámulod.
– Egy fenét
– És még hazudós is vagy.
Marty felállt nem tudta, mit kellene mondani, vagy csinálni, végül teljes zavarban az igazság
tűnt a legmegfelelőbbnek.
– Szeretek rád nézni. – Megérintette a lány vállát. Ennél a pontnál, ha úgy döntenek, még
véget vethetnek a játéknak: a gyengédségtől egy lélegzetvételnyire voltak. Élhetnek a
lehetőséggel vagy futni hagyhatják: a pillanat ott feküdt közöttük, utasításra várva.
– Bébi – mondta a lány. – Ne remegj.
A férfi egy fél lépéssel közelebb ment és megcsókolta Carys nyakának hajlatát Ő megfordult
és viszonozta a csókot, keze alulról felfelé végigsimította Marty gerincét, majd megállt a
fejénél, megfogta, mintha a koponyáját méregetné.
– Végre – szólalt meg a lány, amikor szétváltak. -Már kezdtem azt hinni, túlságosan is
úriember vagy. Lezuhantak az ágyra és a lány átfordult, hogy meglovagolhassa Marty csípőjét.
Habozás nélkül megkereste a férfi fürdőköpenyének övét. Marty félig megkeményedve és
kényelmetlenül csapdába ejtve feküdt a lány alatt. Csak félig volt magánál. Carys szétnyitotta a
fürdőköpenyt és tenyerével végigsimította a testét. Teste erős volt, de nem kövér, fényes szőr
borította a szegycsonttól kezdve, le a hasa középső völgyéig, minél lejjebb ért, annál erősebb
volt A lány kissé felemelkedett, hogy a köpenyt kiszabadítsa a férfi csípője alól. Marty pénisze
most hogy kiszabadult, négy óra helyett delet mutatott A lány alulról simogatta, az pedig
rándulással válaszolt.
– Finom – mondta a lány.
Marty kezdett hozzászokni a lány helyesléséhez. Nyugalma fertőző volt. Félig felült,
könyökére támaszkodott, hogy jobban lássa, amint a lány fölötte egyensúlyoz. Carys nagyon
dolgozott a férfi erekcióján, mutatóujját a szájába dugta és nyálának vékony filmrétegével vonta
be péniszét, ujjbegyeit fel-alá mozgatva a folyadékban, lusta mozdulatokkal.
Marty élvezettel mozgolódott. Hőhullám jelentkezett hirtelen a mellkasán, izgalmának egy
újabb jele, ha egyáltalán még szükség volt jelzésre. Arca is égett. – Csókolj meg – kérte.
A lány előrehajolt és megérintette a száját. Hátrazuhantak az ágyra.
Kezével megérintette a lány pulóverének alját, s fölfelé kezdte húzni, de Carys megállította.
– Ne – suttogta a férfi szájába. – … látni akarlak… – szólt Marty.
Carys felült. A férfi zavartan nézte.
– Ne olyan gyorsan – mondta és felhúzta a pulóvert annyira, hogy hasa és melle szabadon
legyen, de nem vette le. Marty egy vakságra kárhoztatott ember pillantásaival vette birtokba a
női testet a libabőrt és a váratlan teltséget. Keze ott vándorolt, ahol szeme járt, megérintve a
lány világos bőrét, csigavonalakat írva mellbimbóira, nézte, milyen súllyal nyomhatja a két mell
a bordákat. A szemet és a kezet a száj követte. A lány magára húzta Marty fejét. Sűrű haja
között a férfi fejbőre babarózsaszínűen világított. Kinyújtotta a nyakát, hogy megcsókolhassa,
de nem érte el. Úgyhogy inkább lenyúlt a kezével és megfogta Marty péniszét. – Vigyázz –
suttogta a férfi, megérezvén az érintést. A lány tenyere nedves volt: elengedte.
Marty finoman magára csalogatta és egymás mellé estek az ágyra. A lány leszedte a férfi
nyakáról a köpenyt, miközben az ujjaival az ő farmerjének gombjaival küzdött. Carys meg sem
próbált segíteni, tetszett neki, ahogy a másik összpontosít erre a feladatra. Olyan jó lenne
teljesen meztelenül feküdni mellette: bőr a bőrhöz. De ezt most nem lehet megkockáztatni.
Tegyük fel, hogy észreveszi a zúzódásokat és a tűnyomokat és visszautasítja a további
közeledést. Elviselhetetlen lenne.
Marty sikeresen megküzdött a gombbal, lehúzta a cippzárat a sliccen, keze már a lány
nadrágjában járt, becsusszant a bugyija alá. Sürgősnek érezte a dolgot, és Carys amennyire csak
tudta, segített a vetkőzésben, felemelte a csípőjét az ágyról, lehúzta a farmert és a bugyit,
megmutatva magát mellétől a térdéig. A férfi föléhajolt, útját megjelölte, megnyalta a köldökét,
és most lejjebb is, arca kipirult, nyelve a lányban, nem igazán nagy szakértő, de boldogan tanul:
a lány sóhaja által vezetve keresi azokat a helyeket, amelyeken a legnagyobb gyönyört érheti el.
Marty lejjebb tolta a nadrágot és amikor Carys nem ellenkezett, teljesen lecsúsztatta. A
farmert a bugyi követte, Carys lehunyta a szemét, kizárva mindent, a férfi keresgélése
kivételével. Buzgóságában egy kannibál ösztöneit árulta el magáról: semmit nem utasít el,
amivel a lány teste őt táplálhatja. Beljebb nyomult, amennyire csak az anatómia engedte.
Valami nagyon viszketett Carys tarkóján, de nem törődött vele, túlságosan el volt foglalva.
Marty felpillantott az egyensúlyozásból, arcán kétely tükröződött.
– Folytasd – mondta Carys.
Felkecmergett az ágyon, magába hívogatta a férfit. Annak arcán azonban továbbra is ott ült a
kétely.
– Mi a baj?
– A védekezés – válaszolta Marty.
– Felejtsd el.
Második hívogatásra már nem volt szükség. Carys úgy helyezkedett – nem feküdt, hanem
félig ült-, hogy jól láthatta, amint a férfi addig szontja pénisze tövét, amíg annak feje el nem
sötétedik, s fényes nem lesz, s utána majdhogynem tiszteletteljesen, lassan belehatol. Marty
elengedte a lányt, két kezét a két oldalára helyezte, háta meggörbült – félhold a félholdban -,
saját testsúlya alatt. Ajka szétnyílt, nyelve kinyúlt, hogy megérintse a lány szemét
 Carys megmozdult, hogy hozzáérhessen, csípőjét a férfiéhoz nyomta. Marty fenyegetően
sóhajtott.
Ó, Jézusom, gondolta a lány, most. De Marty szeme újra kinyílt, az ütem pedig a rossz
időzítés első rémülete után ismét nyugodt és lassú lett.
Carys nyakán megint úrrá lett az az érzés, de már több volt, mint egyszerű viszketés. Szúrt a
tarkója, mintha egy fúró ütött volna lyukat bele. Megpróbált tudomást sem venni róla, de az
érzés csak tovább erősödött, ahogy teste átadta magát a pillanatnak. Marty túlságosan el volt
foglalva testének elzárt zugaival és nem vette észre, hogy a lány kényelmetlenül érzi magát.
Arca kipirult, szaggatottan lélegzett Carys megpróbált mozogni, hátha a fájdalom csak a
kényelmetlen testhelyzet eredménye.
– Marty… – lihegte -, fordulj meg!
A férfi nem egészen értette ezt a manővert, de amikor már a hátán feküdt, a lány pedig rajta
ült, könnyen átvette a ritmust Újra az izgalom csúcsára kapaszkodott: egészen megszédült a
magasságtól.
A fájdalom még mindig ott bujkált a lány nyakában, de ő nem vett róla tudomást.
Előrehajolt, arca csak hat hüvelykre Martyétól, és hagyta, hogy szájából a nyál belecsorogjon a
férfiéba, aki nyitott mosollyal fogadta a buborékfonalat, olyan mélyen nyomulva közben Carys
testébe, amennyire csak lehet.
Egyszer csak valami megmozdult Carys-ben. Nem Marty. Valami, vagy valaki más,
megremegett benne. Figyelmét lekötötte, szívverése elakadt. Hirtelen nem tudta, ki is ő, s hol
van. Mintha valami idegen szempár nézne át rajta és egy időre a tulajdonossal megosztozott az
általa látottakon. A szexben csak romlottságot látott, nyers és durva csereügyletet
– Ne – szólt, megpróbálva hirtelen feltörő hányingerét csillapítani.
Marty résnyire nyitotta a szemét Úgy értelmezte, hogy a „nem” a befejezés hátráltatására
szólítja fel.
– Megpróbálom, drágám – mondta -, csak ne mozogj.
Carys először nem értette, miről is beszél a férfi. Marty ezer mérföldre volt tőle, úszott a
verítékben, akarata ellenére sebezve meg a lányt – O.K.? – lihegte és folytatta úgy, hogy már
majdnem fájt. Olyan volt, mintha még jobban megduzzadt volna a lányban. Ez az érzés kiűzte a
kettős képet Carys fejéből. Az a másik, megundorodva a látottak vaskosságától, a valóságtól,
összezsugorodott a szeme mögött Vajon a betolakodó tudat is érezte Martyt? kérdezte magában
a lány. Ahogy a pénisz egészen az agykéregig fúródik, s azon a gyönyör krémjét bocsátja ki
magából?
– Istenem… – szólalt meg.
Most, hogy a másik szem visszavonult, a gyönyör visszatért – Nem tudok megállni, bébi –
mondta Marty.
– Folytasd. Jó. Jó.
Carys izzadtságcseppjei hullottak az alatta levő Martyre. – Folytasd! Igen! – mondta újra. Ez
a tiszta elragadtatás hangja volt és átbillentette a férfit azon a ponton, ahonnan már nincs
visszatérés. Megpróbálta még egy pár másodpercig elhárítani a kitörést Agyát betöltötte a nő
ránehezedő teste, forrósága, mellének látványa. Aztán hirtelen megszólalt egy mély torokhang.
– Állj!
Marty szeme kinyílt, körülnézett. Rajtuk kívül nem volt senki a szobában. Csak a fejében
szólt az utasítás. Elhessegette a gondolatot és visszanézett Carys-re.
– Folytasd – mondta a lány. – Kérlek, folytasd. -Carys táncolt a testén. A fény megcsillant a
csípőjén: csillogva csorgott rajta a veríték.
– Igen… igen… – válaszolta Marty, elfeledkezve a hangról.
Carys a férfira pillantott, akinek arcára kiült a félelem és kavargó gondolatai között újra
megérezte a másik tudat jelenlétét Mintha egy kukac mászott volna a fejében, bepiszkítva a
látását. Megpróbálta elűzni. – El innen -mondta suttogva -, el innen!
 De az le akarta győzni őt le akarta győzni mindkettőjüket. Ami korábban csak különösnek
tűnt, az most egyenesen gonosz volt. Mindent meg akart rontani.
– Szeretlek – mondta a lány Martynak, dacolva a benne jelenlévő valamivel. – Szeretlek,
szeretlek.
A betolakodó megrándult dühös volt Carys-re, dühös volt hogy a lány nem adta meg magát.
Marty már a küszöbön volt, süket és vak a gyönyör kivételével mindenre. Egy mordulással a
lányba lövellt, s az is elélvezett. Carys érzései minden ellenállással kapcsolatos gondolatot
kiűztek a fejéből. Valahonnan messziről Marty zihálását hallotta…
– Jézusom… bébi… bébi.
…de a férfi már egy másik világban járt. Nem voltak együtt, még ebben a pillanatban sem.
Carys a saját extázisában, Marty a magáéban, mindketten a maguk versenyét futották a
beteljesülésért.
Egy hirtelen rándulástól Marty összerezzent Kinyitotta a szemét. Carys széttárt ujjú
tenyerébe temette az arcát – Jól vagy, édes? – kérdezte tőle.
Amikor a lány kinyitotta a szemét, a férfi egy üvöltést fojtott vissza. Egy pillanatra nem
Carys volt az, aki az ujjai rácsa közül visszanézett rá, hanem inkább valami, amit a tenger
mélyéről kotortak fel. Fekete szemek egy szürke arcból. Valami ősállat, amely – ezt Marty
biztosan érezte iszonyú gyűlölettel nézett rá.
Csak két szívdobbanásnyi ideig tartott a hallucináció, de ez épp elég idő volt arra, hogy újra
ezzel a gonosz tekintettel találkozzon, amikor végigpásztázva Carys testét, ismét a lány
szemébe nézett. – Carys?
A lány szempillája megrebbent és ujjai összezárultak arca előtt. Marty egy időre
visszahúzódott, várta az újabb látomást: a lány keze lehull az arcáról: arca átváltozik halfejjé.
De nem, ez Carys arca, csakis az övé. Újra visszatért és a férfira mosolygott
– Rendben vagy? – kérdezte Marty.
Carys motyogott valamit, miközben rázuhant a férfira. Percekig feküdtek még így, Marty
pénisze a keveredő folyadékok hűvös fürdőjében zsugorodott.
– Van elég helyed? – kérdezte egy idő után a lánytól, de az nem válaszolt Aludt.
Marty óvatosan arrébb tolta, miközben egy nedves hang kíséretében kicsusszant belőle.
Carys ott feküdt mellette az ágyon, teljesen közönyös arccal. Marty megcsókolta a mellét,
megnyalta az ujját és elaludt

32
Mamoulian rosszul érezte magát.
Nem volt könnyű préda ez a nő, pedig érzelmesen próbálta bevenni a lelkét. így azonban
várható volt az erős ellenállás. Whitehead-fajta volt: paraszt-fajta, tolvaj-fajta. Ravasz és
mocskos. Ugyan nem tudhatta pontosan, mit is csinál, a lány a puszta érzékiséget vetette be
ellene, amitől annyira irtózott
De a gyengeségeit, amelyekből azért volt több is, ki lehetett használni. Először a heroin-
mámort vetette be, hogy hozzáférkőzhessen a lányhoz, amikor az már a teljes közönyig
lenyugodott Befolyásolta az érzékelését is, így könnyebb volt észrevétlenül megszállnia a
birtokot. A lány szemén keresztül látta a házat, az ő fülével hallotta az ottlévők ostoba beszédét
ugyan undorodott tőle, de megosztotta vele a kölni és a szellentések szagát is.
A lány tökéletes spion volt az ellenség táborának a szívében lakott. És ahogy múltak a hetek,
egyre könnyebben tudott észrevétlenül belésurranni. Emiatt egy kicsit figyelmetlenebb lett.
Figyelmetlenség volt, hogy sokszor úgy bújt belé, hogy nem ellenőrizte, mit is csinál éppen.
Nem gondolt arra, hogy esetleg a testőrrel van. Mire a hibát észrevette, már osztozott is a
lánnyal az érzéseiben, nevetséges gyönyörében és ettől még mindig reszketett. Még egyszer
nem szabad ekkora hibát elkövetnie.
Üres szobájában ült, az üres házban, amelyet maga és Breer számára vásárolt és megpróbálta
elfelejteni az átélteket, Strauss tekintetét, amivel a lányra felpillantott. Lehet, hogy az a
csirkefogó meglátta a lány arca mögött a másik arcot? Az Európai erre gyanakodott.
Nem baj, egyikük sem fogja túlélni. Nem csak az öregember, ahogy azt az elején eltervezte.
Mindenki -az összes csatlós, az összes szolga, mind – elpatkol majd a mesterrel együtt
Strauss rohamainak emléke még mindig ott cikázott a zsigereiben, nagyon szerette volna
elfelejteni már. Az érzéstől szégyen és undor fogta el.
Hallotta, hogy odalent Breer ki-be mászkál: most indul valamelyik szörnyűség elkövetésére
vagy megtér egy másikból. Mamoulian az előtte lévő üres falra próbált koncentrálni, de
bármennyire is erőlködött, hogy a megrázkódtatást kiheverje, még mindig benne kísértett az
érzés, a kilövellés, a felfokozottság.
Felejtsd el – mondta hangosan, felejtsd el a hevüket. Semmi kockázata nincs. Csak az
ürességet lásd: az űr ígéretét
Bensője megremegett. Mintha a falon lévő festék fel-hólyagzott volna a pillantásától.
Ürességét szexuális kitörések torzították el. Csak káprázat, mégis borzasztóan valósnak tűnt. Jól
van, ha az obszcenitást nem képes kiűzni, majd átformálja. Nem nehéz a szexualitást erőszakká
lealjasítani, a sóhajokat sikolyokra, a lökéseket rángatódzásra változtatni. A nyelvtani szerkezet
változatlan marad, csak a központozás más. Most, hogy a szerelmeseket halottaknak képzelte el,
hányingere visszavonult.
A hatalmas ürességhez viszonyítva mi is lehet az ő lényegük? Múlandó. Az ígéreteik?
Ürügy.
Kezdett megnyugodni. A falon lévő sebek gyógyulni kezdtek, s néhány perc múltán egyedül
maradt a semmivel, amire oly nagyon vágyott. Az élet jön, s távozik. De a semmi örökké tart.

33
– Ó, most jut eszembe, keresték telefonon, Bill. Toy, tegnapelőtt
Marty felnézett a tányérján lévő húsról Pearlre és vágott egy grimaszt. – Miért nem mondta
eddig?
A nő bűnbánóan nézett vissza. – Az volt az a nap, amikor összebalhéztam azokkal a
rohadtakkal. Hagytam egy üzenetet…
– Nem kaptam meg.
– … a telefon mellett levő blokkon.
Még mindig ott volt: „Hívja fel Toyt”, és mellette egy telefonszám. Tárcsázott és egy teljes
percig várt, amíg a vonal végén valaki felvette a kagylót. Nem Toy volt az. A nőnek, aki
megismételte a számot, lágy, halk hangja volt, kicsit összemosódott, mintha túl sokat ivott
volna. – Beszélhetnék William Toyjal? – kérdezte Marty.
– Elment – válaszolta a nő.
– Ó, értem.
– Nem is jön vissza. Soha többé. – A hang egészen hátborzongató volt. – Ki az? – kérdezte a
férfitól.
– Nem érdekes – válaszolta Marty. Ösztöne azt súgta, jobb, ha nem mondja meg a nevét
– Ki? – kérdezte újból a nő.
– Elnézését kérem a zavarásért. -Ki az?
Letette a kagylót, nem törődve a vonal túloldalán kitartóan ismétlődő kérdéssel. Csak amikor
ezt megtette, akkor vette észre, hogy az inge jeges izzadtságtól nedves, amely váratlanul
elöntötte a mellét és a gerincét.
A Pimlico-i szerelmi fészekben Yvonne még egy fél óráig hajtogatta, hogy „Ki az”, mielőtt
letette volna a süket telefont. Azután leült. A kanapé nyirkos volt, nagy, ragadós foltok
terpeszkedtek ott, ahol mindig ülni szokott. Elismerte, hogy tennie kéne valamit magával, de
nem tudta kitalálni, hogy mit és hogyan. És nem tudta megmagyarázni azt sem, miért veszik
körül legyek a hajában, a ruháiban.
 – Ki az? – kérdezte megint A kérdés még mindig teljesen helyénvaló volt, bár már nem a
telefonba beszélt az idegenhez. A kezéről cafatokban lógó, rohadó bőr, a vér, amely zuhanyozás
után maradt a kádban, az ijesztő arc, amit a tükörben látott – mind ezt a kérdést vetették fel
benne:
„Ki az?”„
– Ki az? Ki az? Ki az?

VI
A fa

34
Breer utálta a házat. Hideg volt és a város e részén lakók egyáltalán nem voltak
vendégszeretőik. Ahogy csak kilépett a kapun, gyanakvó tekintetek méregették. Be kellett
ugyan látnia, hogy ez nem volt megalapozatlan. Az elmúlt hetekben egy bizonyos szag vette
körül: émelyítő, édeskés szag, ami miatt majdhogynem szégyellt túl közel kerülni az iskola
kerítésénél lófráló szépségekhez. Félő volt, hogy befogják az orrukat, „phü”, fintorodnak el és
csúfolódva elrohannak. Amikor ezt csinálták, szeretett volna meghalni.
Annak ellenére, hogy nem volt fűtés a házban, és hideg vízben kellett fürdenie, naponta
háromszor-négyszer is megmosdott tetőtől-talpig, hátha sikerül a bűzt elűznie. Amikor ez nem
használt, parfümöket vásárolt, főleg szantált, és minden mosakodás után beillatosította magát.
A megjegyzések ettől kezdve már nem az emésztésére, hanem a szexuális életére
vonatkoztak. Egykedvűen nyugtázta ezeket is.
Unott harag gyűlt benne. Nem csak amiatt, ahogy a környéken néztek rá. Az Európai rövid
udvariaskodás után kezdte őt egyre inkább megvetéssel szemlélni: úgy mint egy lakájt, nem
pedig úgy, mint egy szövetségest. Zavarta a mód, ahogyan a tanyára vagy Toy keresésére
küldte. Megkérte, hogy fésülje át a többmilliós várost, és keressen egy összeaszott vénembert,
akit Breer legutóbb anyaszült meztelenül látott egy falon átkapaszkodni, vézna fenekén
megcsillant a holdfény. Az Európai kezdte elveszíteni az arányérzékét. Bármi bűnt követett is el
ez a Toy Mamoulian ellen, az nem lehetett annyira súlyos, Breer pedig már annak a gondolatába
is belefáradt, hogy még egy teljes napot az utcákon sétálva töltsön.
Kimerültsége ellenére úgy tűnt, az álom cserbenhagyja. Semmi, még az idegölő fáradtság
sem tudta meggyőzni a szervezetét, hogy egy pár szemrebbenésnyinél több időre elpihenjen, és
ha el is aludt, olyan iszonyatos álmok vették körül, hogy a szendergést még kis jóindulattal sem
lehetett nyugodtnak nevezni. Az egyetlen megnyugvást a kicsikék jelentették neki.
Ez volt a ház kevés előnyeinek egyike: volt pincéje. Nem más, mint egy száraz, hűvös
helyiség, amit alaposan megtisztogatott az előző tulajdonos után maradt szeméttől. Hosszan
tartó munka volt, de lassacskán a hely olyan lett, mint amilyennek szerette volna. Bár sosem
szerette a sötét helyeket, volt valami a sötétségben, a tudatban, hogy a föld alatt van, ami egy
meg nem fogalmazott szükséget elégített ki. Nemsokára kész lesz vele teljesen. Színes
papírláncokkal fogja díszíteni a falat, és virágokat tesz a padlón álló vázákba. Talán még egy
asztalt is, terítővel, violaszag, kényelmes székek a vendégeknek, így majd szórakoztathatja a
vendégeit és majd azok is hozzászoknak.
Az egésszel sokkal rövidebb idő alatt elkészülhetne, ha nem lenne állandóan elfoglalva
azokkal a hülyeségekkel, amelyekkel az Európai megbízza. De az ilyesfajta szolgaság ideje
lejárt. Ma meg fogja mondani Mamouliannek, hogy nem lehet őt sem kényszeríteni, sem pedig
zsarolni, hogy ezt a játékot továbbjátssza. Megmondta előre, hogy elmegy, ha a dolog rosszra
fordul. Északra megy. Északon vannak olyan helyek, ahol az évből öt hónapig fel sem jön a nap
– olvasta és mély barlangokban, mélyedésekben lehet élni, ahová még a holdfény sem juthat be.
Eljött az idő, hogy kiterítse a lapjait.
Ha a házban hideg volt, akkor azt lehetett mondani, Mamoulian szobájában még annál is
hidegebb volt. Az Európai által kifújt levegő hideg volt, mint egy halottasház levegője.
Breer az ajtóban állt. Eddig még csak egyszer járt ebben a szobában és irtózott tőle. Túl
egyszerű volt. Az Európai megkérte Breert, szögezzen deszkákat az ablakra, ezt meg is tette. A
szoba szürkének és sivárnak tűnt az egyetlen, olajban égő kanóc fényében. Minden, ami benne
volt, maga az Európai is, mintha testetlen lett volna.
Olyan üveges szemmel ült a sötét faszéken, amely a szoba egyetlen bútora volt, mintha vak
lenne.
– Nem mondtam, hogy gyere fel ide – szólt Mamoulian.
– Beszélni… akartam magával.
– Akkor csukd be az ajtót.
Ezt nem szívesen, de megtette. A zár kattant a háta mögött, s a szoba ott forgott a szeszélyes
kis láng körül. Breer körbepillantott, hová ülhetne vagy legalább támaszkodhatna. De a
szobából minden kényelem hiányzott: szigorúsága egy aszkétának is becsületére vált volna.
Mindössze néhány takaró a sarokba álló puszta deszkákon, ahol a nagy ember aludt, néhány, a
falaknak támasztott könyv, egy kancsó víz és egy pohár, alig több. A falak, a szögön lógó
rózsafüzér kivételével csupaszak voltak.
– Mit akarsz, Anthony?
Breer csak arra tudott gondolni, mennyire gyűlöli ezt a szobát.
– Mondd el, amit mondani akarsz.
– El akarok menni…
– Elmenni?
– El. Zavarnak a legyek. Olyan sok itt a légy.
– Nem több, mint bármikor májusban. Talán egy kicsit most melegebb van, mint máskor.
Minden jel arra mutat, hogy a nyár rekkenő meleg lesz.
Breer már a fény és a meleg gondolatától is rosszul volt. Ez is egyike volt a problémáinak:
gyomra tiltakozott mindenféle étel behatolása ellen. Az Európai egy új világot ígért neki –
egészséget, vagyont, boldogságot -, de a nyomorultak kínjait kellett kiállnia. Átverés volt az
egész, átverés.
– Miért nem hagyott meghalni? – kérdezte anélkül, hogy végiggondolná, mit is mond.
– Szükségem van rád.
– De én rosszul vagyok.
– A munkámnak hamarosan vége.
Breer egyenesen Mamoulian szemébe nézett, erre ritkán vette magának a bátorságot. De az
elkeseredés nagyon hajtotta.
– Úgy érti, megtaláljuk Toyt? Nem fogjuk megtalálni. Lehetetlenség.
– Dehogyis, Anthony. Ehhez ragaszkodom.
Breer nagyot sóhajtott. – Bárcsak már meghaltam volna.
– Ne mondj ilyet. Szabad vagy, nem? És nincs bűntudatod sem, ugye?
– Nincs…
– A legtöbb ember boldogan viselné ezeket az apró kényelmetlenségeket, csakhogy
bűntudat nélkül élhessen: hogy megtehessék, amit a szívük kíván és ne kelljen megbánniuk.
Pihenj ma. Holnap sok dolgunk lesz. Neked és nekem.
– Miért?
– Meg fogjuk látogatni Mr. Whiteheadet. Mamoulian beszélt már neki Whiteheadról, a
házról és
a kutyákról. Nyilvánvalóan nagy kárt tettek az Európaiban. A keze, ami eltörött, ugyan elég
hamar meggyógyult, de a szöveteket ért károsodás helyrehozhatatlan. Másfél ujja hiányzik,
szörnyű hegek szántják végig az arcát és a tenyerét: egyik hüvelykujja sosem fog megfelelően
mozogni, a kártyaesélyeit a legteljesebb mértékben megsemmisítették. Hosszú és szomorú
történet volt ez, akkor mesélte el Breernek, amikor véresen hazatért a kutyákkal történt
találkozása után. Be nem tartott ígéretek és széthullott bizalom, a barátság ellen elkövetett
támadások. Az Európai elsírta magát, amikor a történetet elmondta, és Breer észrevette, milyen
komoly, milyen igazi a fájdalma. Mind a ketten kijátszott emberek voltak, akik ellen
összeesküvést szőttek, s akiket szemen köptek. Most, hogy visszaemlékezett az Európai
vallomására, újra felébredt benne az igazságtalanság miatt érzett felháborodása. És tessék, ő, aki
annyi mindent köszönhetett az Európainak – az életét, az egészségét -, most azt tervezte, hogy
hátat fordít megmentőjének. Pengeevó elszégyellte magát
– Kérem – szólalt meg, igyekezett visszatérni a jó útra -, hadd menjek most, és hadd öljem
meg most azt az embert.
– Nem, Anthony.
– De képes vagyok rá – erősködött Breer-, nem félek a kutyáktól. Nem érzek fájdalmat,
azóta már nem, hogy visszajött Meg tudom ölni, az ágyában fekve.
– Tudom, hogy meg tudnád tenni. És tényleg szükségem lesz a segítségedre, hogy a
kutyákat távol tartsd tőlem.
– Szét fogom őket tépni.
Mamoulian szemmel láthatóan, mélyen meghatódott. – Tedd azt Anthony. Utálom ezt a
fajtát. Mindig is utáltam. Addig kell velük foglalkoznod, amíg én pár szót váltok Joseph-fel.
– Miért foglalkozik vele? Olyan öreg.
– Én is az vagyok – válaszolta Mamoulian. – öregebb vagyok, mint amennyinek kinézek,
hidd el nekem. De az üzlet az üzlet.
– Ez nehéz dolog – mondta Breer, és szeme megtelt nyálkás könnyel.
– Micsoda?
– Az Utolsónak lenni.
– Ó, igen.
– Mindent a legtökéletesebben kell csinálni: hogy emlékezzenek a törzsre… – Breer hangja
megtört. Diadalokról maradt le, mert nem a Nagy Korszakban született. Milyen lehetett az az
álomszép időszak, amikor a Pengeevők, az Európaiak, és a többi törzs tartotta kezében a
világot? Sosem jön még egy ilyen korszak, ezt Mamoulian is megmondta.
– Nem fognak elfelejteni – ígérte az Európai.
– De, azt hiszem, el fognak.
Az Európai felállt. Nagyobbnak látszott, mint amekkorára Breer emlékezett és sötétebbnek.
– Ne veszítsd el minden hitedet, Anthony. Olyan sok minden van még előttünk.
Breer érintést érzett a tarkóján. Úgy tűnt, egy molylepke szállt rá, és szőrös tapogatóival a
tarkóját csiklandozza. Feje zúgni kezdett, mert a legyek, amelyek körülvették, petéket raktak a
fülébe, s most ott benn zümmögni kezdtek. Megrázta a fejét, hogy megpróbálja elterelni az
érzést. – Rendben van – hallotta az Európai hangját a szárnyzizegésen keresztül. – Nyugodj
meg.
– Nem érzem jól magam – ellenkezett Breer alázatosan, abban reménykedve, hogy
gyengesége talán megenyhíti Mamoulian szívét A szoba széthullott körülötte, a falak elváltak a
padlótól és a plafontól, a szürke kocka az illesztések mentén széthullott és beengedte magába a
semmit Minden beleveszett a nagy ködbe, a bútorok, a takaró, még Mamoulian is.
– Oly sok minden van még előttünk – hallotta, ahogy az Európai megismétli, amit az előbb
mondott. Vagy csak a visszhang volt ami egy sziklaarcról verődött vissza? Breeren úrrá lett a
rémület Bár már nem látta a kinyújtott karját sem, tudta, hogy ez mindörökké így lesz, s ő
elveszik. Könnyei sűrűn potyogtak. Folyt az orra, a gyomra görcsbe rándult
Épp amikor arra gondolt, üvölteni kéne vagy elveszteni az eszét – az Európai elélépett a
semmiből, és elborult eszméletének felvillanó fényénél Breer meglátta az átalakult férfit. Ott
állt az összes légy forrása, mindennek eredete, a forró nyáré és jeges télé, minden veszteségé,
félelemé. Ott lebegett előtte, meztelenebbül, mint bármely halandónak arra joga volt, egészen a
nemlétig levetkőzve. Egyik kezét Breer felé nyújtotta. Tenyerében csontkockákat tartott, fejek
voltak belevésve, amelyeket Breer majdnem felismert. Az Utolsó Európai leguggolt eldobta a
kockákat, az arcokat bele az űrbe, miközben valahol egészen a közelben valami szenvedélyesen
zokogott, zokogott: úgy tűnt, minden elsüllyed a könnyek árjában.

35
Whitehead megfogta a vodkásüveget, a poharakat, és lement a szaunába. A Krízis hetei alatt
ez lett az egyik kedvenc helye a visszavonulásra. Most, bár a veszély még közel sem műit el,
nem összpontosított a Birodalom helyzetére. A Cég európai és távol-keleti részlegeinek
nagyrészét eladták, hogy csökkenthessék a veszteséget; néhány kisebb cég ellen csődeljárást
indítottak; komoly korlátozásokat terveztek néhány németországi és skandináviai cégnél, hogy
így háríthassák el a leállítást vagy eladást Joe-nak ugyanakkor más gondjai is voltak. A
birodalmakat vissza lehet foglalni, de se az életet, se az egészséget nem. Elzavarta a pénzügyi
szakembereket és a tanácsadókat, visszaküldte őket a bankjaikba, meg a lehallgatott telefonú
Whitehall-irodákba. Semmi olyasmit nem tudtak neki mondani, amire kíváncsi lett volna. Nem
érdekelték őt sem a grafikonok, sem a komputerábrák, sem pedig az előrejelzések. A Krízis
kezdete óta egyetlen dologra tudott visszaemlékezni, ami igazán felvillanyozta: a Strauss-szal
folytatott beszélgetésre.
Kedvelte Strauss-t. Sőt, megbízott Strauss-ban, és ez ritkább dolog volt, mint az uránium Joe
bartellüzletében. Toy megérzése Strauss-szal szemben helyesnek bizonyult Bill orra megbízható
volt a becsületességgel kapcsolatban. Néha, amikor a vodkától elérzékenyült és lelkiismeret-
furdalása támadt nagyon hiányzott neki Toy. De azért nem siránkozott: ez sosem volt az ő
stílusa, és nem is akarta, hogy az legyen. Töltött magának még egy pohár vodkát, és megemelte.
– A Bukásra – mondta és ivott.
Alaposan megizzadt a fehérburkolatú helyiségben, úgy érezte magát, mint valami
pozsgásnövény. Élvezte, ahogy az izzadtság végigcsorog hasa redői közt a hónalján és az
ágyékán: egyszerű fizikai ingerek, amelyek elvonták figyelmét a kellemetlen gondolatoktól.
Lehet hogy az Európai nem is jön el, gondolta. Adná Isten.
Valahol a ház sötétjében egy ajtó kinyílt és becsukódott, de az ital és a gőz meglehetősen
elszakították más dolgoktól. A szauna egy különálló bolygó volt az övé és csak az övé. Letette
az üres poharat maga mellé a padlóra, lehunyta a szemét, hátha elszundikál.
Breer a kapuhoz ment Hallotta, hogy zümmög az áram, és érezte a levegőben az
elektromosság savanyú illatát
– Erős vagy – szólt az Európai. – Te mondtad. Nyisd ki a kaput.
Breer megfogta a drótot Igazat mondott, alig remegett meg. Csak valami főtt szagot lehetett
érezni, s csikorgó fogait, amikor hozzákezdett, hogy szétrántsa a kaput. Erősebb volt, mint
bármikor hitte. Nem érzett semmi félelmet, s ez Herkulessé tette. Ebben a pillanatban a kutyák
ugatni kezdtek a kerítés mentén, de ő arra gondolt: jöjjenek csak. Nem fog meghalni. Talán
soha nem hal meg.
Felkacagott és szétrántotta a kaput. A zümmögés elhallgatott, ahogy megszakadt az áramkör.
Kék füst keveredett a levegővel.
– Remek– mondta az Európai.
Breer megpróbálta eldobni a kezében lévő drótot, de egy része beleégett a tenyerébe. A
másik kezével kellett kitépnie. Meglepődve pillantott megpörkölődött kezére. Megfeketedett és
étvágygerjesztőén illatozott. Biztos mindjárt elkezd fájni egy kicsit. Nincs az az ember -még ha
olyan is, mint ő: büntetlen és iszonyatosan erős -, aki egy ilyen sebesülést fájdalom nélkül
megúszna. De semmit sem érzett.
Hirtelen – a sötétből egy kutya bukkant elő. Breert vette célba. Néhány lépésre tőle az állat
elrugaszkodott, és egész tömegével Breer mellére zuhant. A hátára esett, s a kutya már rajta is
állt, fogait csattogtatva. Breer egy hosszú pengéjű késsel volt felfegyverkezve, de nem törődött
vele, pedig el tudta volna érni. Kövér arcán széles vigyor ömlött el, miközben a kutya
megpróbált hozzáférni a nyakához. Egyszerűen megfogta az állat alsó állkapcsát. Az ráharapott
a kezére, és szinte azon nyomban rájött, hogy hatalmas hibát követett el. Breer szabad kezével
átnyúlt a kutya feje fölött, megragadott egy marék szőrt és izmot, s elkezdte ellenkező irányba
húzni az állat nyakát és fejét. Csikorgó hang hallatszott. A kutya morgott, még mindig nem
akarta elengedni hóhérja kezét, összeszorított fogai közül vér fröcskölt. Breer még egyszer
megrántotta a kutyát. Az állat szeme elfehéredett, végtagjai megmerevedtek. Holtan zuhant
Breer mellkasára.
A távolban ugatni kezdtek a kutyák a halálhörgésre válaszolva. Az Európai rémülten
tekingetett jobbra-balra a kerítés mentén.
– Kelj fel! Gyorsan!
Breer kiszabadította a kezét a kutya állkapcsai közül, és lerázta magáról a tetemet Még
mindig nevetett -Könnyen ment – mondta.
– Még van egypár.
– Ide velük.
– Lehet hogy több, mint amennyivel egyszerre el tudsz bánni.
– Ez volt az? – kérdezte Breer, és belerúgott a döglött kutyába, hogy az Európai jobban
láthassa.
– Melyik?
– Hát amelyik leharapta az ujját.
– Nem tudom – válaszolta az Európai, s megpróbálta kikerülni Breer véres tekintetét az
rámosolygott, szeme úgy szikrázott, mint valami fiatal szerelmesé.
– Ne menjünk az ólakhoz? – javasolta. – Mi lenne, ha ott végeznénk a többivel?
– Miért is ne?
Az Európai elindult a kerítéstől a kutyaólak felé. Hála Carys-nek, olyan jól ismerte a birtok
alaprajzát, mint a saját tenyerét. Breer vértől bűzlően tartotta az iramot. Szökkent egyet, ritkán
érezte ilyen erőteljesen, hogy életben van.
Az élet oly jó, nem? Olyan nagyon jó.
A kutyák ugattak.
Carys a fejére húzta a párnáját hogy kizárja a zajt. Ma össze kell szednie a bátorságát és meg
kell mondania Lilliannek, hogy elege van abból, hogy a fél éjszakát ébren tölti mindenféle
idegbeteg kutyák miatt. Ha valaha is egészséges lesz, el kell kezdenie megtanulni a normális
életritmust. Vagyis akkor intéznie a dolgait, amikor fent van a nap és éjszaka aludni.
Ahogy megfordult, hogy egy hűvös részt keressen az ágyban, az eszébe villant valami. El is
suhant azonnal, még mielőtt teljesen felfoghatta volna, de elég volt ahhoz, hogy felébressze.
Egy férfit látott. Arca nem volt, de ismerősnek tűnt. Egy füves területen vágott át, lábánál nagy
halom szenny. Szorosan a lába mellett csúszott, vak imádattal, úgy hullámzott, mint valami
kígyó. Carys-nek nem volt elég ideje, hogy rájöjjön, miből is állnak a hullámok, de lehet, hogy
jobb is így.
A kutyák egyszerre csak elhallgattak.
És ha eljön, vajon mi lehet a legborzalmasabb, amit tehet vele?
Whitehead olyan sokszor próbálkozott már ezzel az egyetlen kérdéssel, hogy olyan ismerős
volt, mint egy régi kabát. Végtelen számú lehetséges fizikai bántalmazás van, természetesen.
Néha, amikor hajnali háromkor verítékben fürödve forgolódott, úgy érezte, mindezt ki is
érdemelte. Ha az ember meghalhatna egy vagy két tucatszor. A bűnei, amelyeket elkövetett,
nem voltak könnyű fajsúlyúak. Azok, Úrjézus, azok, amiket elkövetett.
De a fenébe is, kinek nem lesz meggyónni valója, ha itt az ideje? Ki ne lett volna kapzsi vagy
irigy: ki ne harcolt volna pozíciókért, amelyeket, ha elnyert, elmerült a hatalomba, inkább, mint
hogy lemondjon róla. Nem vállalhatja ő a felelősséget a Cég minden dolgáért. Ha egyszer egy
évtizedben a piacra került valami gyógyszer, amely magzati károsodást okoz, ő lenne a felelős,
mert profit keletkezett? Az efféle erkölcsi okoskodás sokkal inkább a tényfeltáró irodalom
dolga. Nem az átlagvilágé, ahol a legtöbb bűnöst csak pénzzel és befolyással büntetik, ahol a
szegénynek ritkán fogy el a türelme, s ha igen, akkor azonnal eltiporják; ahol a legjobb, amit az
ember remélhet, hogyha lopva, csellel, esetleg erőszakkal eljut a vágyott magasságba, ahol
feldereng némi boldogság reménye a láthatáron. Ez a való világ, és ezt az Európai legalább
annyira tudja, mint ő. Hát nem maga Mamoulian mutatott meg belőle rengeteget? Hogy tehetné
meg nyugodt lélekkel az Európai, hogy hátat fordít, és megbünteti tanítványát, csak mert túl jól
tanulta meg a leckét?
Minden bizonnyal meleg, puha ágyban fogok meghalni, gondolta magában Whitehead, a
sárgás tavaszi égboltot elfátyolozó függönyöktől és hódolóktól körülvéve. – Nincs mitől félnem
– szólalt meg hangosan. A gőz megmozdult A megszállott pontossággal lerakott deszkák is vele
izzadtak, de hűvösen, neki pedig nagyon melege volt.
Nincs mitől félnie.

36
A Kutyaház ajtajából Mamoulian az ügyködő Breert bámulta. Ez most eredményes
mészárlás volt, nem pedig erőpróba, mint kinn a kapunál. A kövér hosszúpengéjű késével
egymás után felnyitotta a ketreceket, majd utána a kutyák torkát. A celláik sarkába húzódó
kutyák könnyű prédának bizonyultak. Hasztalan kapkodtak gyilkosuk felé, még mielőtt a harc
igazán elkezdődött, mintha előre tudták volna, hogy el is vesztették. A szar potyogott belőlük,
barna szemük kifordult, s úgy bámultak Breerre, mint festett szentek, ahogy elmetszett, véres
torokkal a földre zuhantak. A kölyköket is megölte, elszedte őket az anyjuk mellől és kezével
roppantotta szét a koponyájukat. Bella a többi kutyánál harciasabb volt, amíg lehetősége volt rá,
minél nagyobb kárt akart okozni gyilkosának. Breer viszonozta a szívességet, cserébe a tőle
kapott sebekért, megcsonkította a kutya testét, miután megölte. Mikor a zaj elült, és a
ketrecekben már nem mozdult semmi, Breer úgy határozott, hogy kész van. Együtt elindultak a
ház felé.
Volt ott még két kutya, a két utolsó. A Pengeevő hamar elbánt velük is. De most már sokkal
inkább tűnt vágóhídi munkásnak, mint egy valamikori könyvtárosnak. Az Európai megköszönte
a munkáját. Könnyebben ment, mint várta. – Most dolgom van a házban -mondta Beérnek.
– Akarja, hogy magával menjek?
– Nem. De lennél olyan szíves kinyitni nekem az ajtót?
Breer a hátsó ajtóhoz lépett, kiütötte az üveget, benyúlt, kinyitotta az ajtót, és beengedte
Mamouliant a konyhába.
– Köszönöm. Itt várj meg.
Az Európai eltűnt a belső tér kék sötétjében. Breer nézte, ahogyan lépked, és amikor mestere
eltűnt a Szentélyben, véres és mosolygós arccal utána indult.
Ugyan a köd jól szigetelte a hangot, Whiteheadnek volt egy olyan érzése, mintha valaki
mozogna a házban. Biztosan Strauss: a pasas nyugtalan mostanában. Whitehead ernyedten
lehunyta a szemét. Hallotta, hogy valahol a közelben nyílik és csukódik egy ajtó, a szauna
előszobájának ajtaja. Felállt és megkérdezte a sötétséget: -Marty?
Nem válaszolt sem Marty, sem más. Már abban sem volt egészen biztos, tényleg hallotta-e
az ajtót. Itt nem mindig könnyű a zajokat biztosan megítélni. A látványt sem. A gőz egyre
sűrűbb lett: már nem látta a helyiség túlsó falát sem.
– Van itt valaki? – kérdezte.
A gőz halott, szürke fallá vált előtte. Átkozta magát, amiért hagyta ennyire megvastagodni.
– Martin? – kérdezte újra. Sem látvány, sem zaj nem erősítette meg gyanúját, mégis tudta,
nincs egyedül. Valaki ott volt egészen közel, s mégsem válaszolt. Miközben beszélt, centiről
centire, lassacskán, a deszkákon mellette heverő összehajtogatott törülköző után nyúlt. Ujjai a
törülközőt vizsgálták, miközben szeme mereven bámulta a gőzfalat: egy pisztoly volt
belecsomagolva. Ujjai hálával tapogatták meg.
 Most már egy kicsit nyugodtabban, újra megszólította a láthatatlan látogatót. A fegyver
önbizalmat adott neki.
– Tudom, hogy itt vagy. Mutasd meg magad, te rohadék. Nem ijedek meg tőled.
Valami megmozdult a ködben. Örvények támadtak és megsokasodtak. Whitehead hallotta a
fülében, hogy szíve a szokásosnál kétszer gyorsabban ver. Bárki is volt (csak ne ő legyen, ó,
Krisztusom, csak ne ő legyen), ő készen állt. És akkor minden figyelmeztetés nélkül a köd
kettéosztott, hirtelen hideg hasította ketté. Az öregember felemelte a fegyvert. Ha Marty az, és
valami hülye viccel szórakozik, hát alaposan meg fogja bánni. A fegyvert tartó kéz remegni
kezdett.
Végül megjelent előtte egy alak. Még mindig kivehetetlen volt a ködben. Legalábbis addig,
amíg meg nem hallotta a vodka áztatta álmaiban oly gyakran felcsendülő hangot:
– Zarándok.
A gőz hátrahúzódott. Az Európai ott állt előtte. Arca alig változott az elmúlt tizenhét év alatt,
amióta nem találkoztak. Az íves szemöldök, a mélyen ülő szemek, amelyek úgy csillantak meg,
mint a víz a kút mélyén. Keveset változott, mintha az idő, az iránta érzett mély tiszteletből
elment volna mellette.
– Ülj le – szólalt meg.
Whitehead nem mozdult. A fegyver még mindig egyenesen az Európaira meredt.
– Kérlek, Joseph, ülj le.
Jobb, ha leül? Vajon megadást színlelve elkerülheti a halálos csapásokat? Vagy érzelgősség
lenne azt hinni, hogy ezt az embert bármi is megállíthatja, ha ütni akar? Miféle álomvilágban
éltem, kérdezte magától Whitehead, amikor azt gondoltam, azért jön ide, hogy megsebesítsen,
hogy sebet ejtsen rajtam. Ezek a szemek sokkal többről árulkodnak.
Leült Tudta, hogy meztelen, de nem nagyon törődött vele. Mamoulian nem látta a húsát, ő
mélyebbre fúrta a pillantását, mint ahol a zsír és a csontok vannak. Whitehead érezte tekintetét:
most a szívébe markolt. Hogy is magyarázhatná meg, milyen megkönnyebbülést érzett, amikor
végre meglátta az Európait.
– Olyan rég… – ennyit tudott csak kinyögni. Gyenge közhely. Úgy hangzott, mint egy
reménykedő szerelmes, aki békülésre vágyik? Talán ez nem is járt túl messze az igazságtól.
Egymás iránti gyűlöletük tiszta volt, mint a szerelem.
Az Európai vizsgálódva nézte.
– Zarándok – mormogta szemrehányóan a fegyverre pillantva. – Nem kell ez. Nem kell
használnod.
Whitehead elmosolyodott és maga mellé, a törülközőre tette a pisztolyt.
– Féltem a jöveteledtől – mondta magyarázatképpen. – Ezért vettem a kutyákat. Tudod,
mennyire utálom a kutyákat. De tudtam, hogy te még nálam is jobban utálod őket
Mamoulian az ajkára tette az ujját, hogy lecsendesítse Whiteheadet.
– Megbocsátok – szólt De kinek bocsátott meg: az állatoknak vagy az embernek, aki
felhasználta őket ellene?
– Miért kellett visszajönnöd? – kérdezte Whitehead. – Tudhattad, hogy nem foglak kitörő
örömmel üdvözölni.
– Tudod, hogy miért jöttem.
– Nem, nem tudom. Tényleg. Nem tudom.
– Joseph – sóhajtott Mamoulian. – Ne kezelj engem úgy, mint valamelyik politikusodat.
Engem nem tudsz ígéretekkel kifizetni, aztán kihajítani, amikor a szerencséd rosszra fordul. Ne
csináld ezt velem.
– Nem is tettem.
– Ne hazudj, légy szíves. Most ne. Most, amikor olyan kevés időnk van. Most, most így
utoljára, legyünk őszinték egymással. Öntsük ki egymásnak a szívünket. Több lehetőség nem
lesz.
 – Miért nem? Miért ne kezdhetnénk újra?
– Öregek vagyunk. És fáradtak.
– Én nem.
– Hát akkor miért nem harcoltál a Birodalomért?
– Hát te voltál? – kérdezte Whitehead, előre tudva a választ Mamoulian bólintott – Nem te
vagy az egyetlen ember, akit szerencséhez segítettem. A legmagasabb körökben vannak
barátaim: mindnyájan, mint te is, a Gondviselés tanítványai. Eladják vagy megveszik a fél
világot, ha megkérem őket, ennyivel tartoznak nekem. Te voltál a legéhesebb és a
legtehetségesebb. Csak benned láttam a lehetőséget, hogy…
– Folytasd – vágott közbe Whitehead -, minek a lehetőségét?
– Az üdvözülését – felelte Mamoulian, aztán felnevetett – Minden dologét – mondta
csendesen.
Whitehead sosem gondolta, hogy így fog történni: csendes beszélgetés egy fehér deszkákkal
bontott szobában, két öregember kiönti a szívét Görgetik az emlékeiket, mint a köveket,
figyelik, hogyan menekülnek a tetvek, így sokkal finomabb volt és sokkal fájdalmasabb. Semmi
sem akkora csapás, mint a vesztés. – Követtem el hibákat – mondta -, és borzasztóan sajnálom.
– Mondd el az igazat – szólt Mamoulian.
– Ez az igazság, a fenébe is. Bocsánat Mit akarsz még? Földet? Cégeket? Mit akarsz!
– Elbűvölsz, Joseph. Még most is, ilyen végletes helyzetben is megpróbálsz alkudozni.
Micsoda veszteség. Milyen súlyos veszteség. Naggyá lehettelek volna.
– Nagy is vagyok.
– Te tudod a legjobban, zarándok – mondta lágyan. – Mi lettél volna nélkülem? A jól
felvágott nyelveddel meg a jól szabott öltönyeiddel? Színész? Autóügynök? Tolvajl
Whitehead area megrándult, és nem csak a megjegyzés miatt. Mamoulian mögött a gőz
nyugtalan lett, mintha szellemek mozdultak volna meg benne.
– Semmi sem voltál. Legalább annyi legyen benned, hogy ezt beismered.
– De legyőztelek – emlékeztette Whitehead.
– Á, igen – szólt Mamoulian. Elfogadom, étvágyad az volt. Annak mindig is bőviben voltál.
– Szükséged volt rám – vágott vissza Whitehead. Az Európai megbántotta, most jobbik
eszére nem hallgatva ő is meg akarta Mamouliant sebezni. Végül is ez az ő otthona volt. Az
Európai csak egy behatoló, fegyver és segítség nélkül. És azt kérte, mondjon igazat. Na, most
aztán hallotta, szellemek ide vagy oda.
– Miért lett volna szükségem rád? – kérdezte Mamoulian. A hangjából megvetést hallott –
Mi érték van benned?
Whitehead egy pillanatig visszatartotta a választ, aztán ömlöttek belőle a szavak, nem
törődött a következménnyel.
– Hogy helyetted éljek, mert te ahhoz is vérszegény voltál, hogy magad csináld. Ezért
szedtél össze. Hogy rajtam keresztül ízleld meg a dolgokat: a nőket, a hatalmat, mindent!
– Nem…
– Rosszul nézel ki, Mamoulian.
Nevén szólította az Európait Istenem, micsoda könnyedség! A nevén szólította ezt a szemetet
és nem nézett félre, amikor megrebbent a szeme, mert az igazat mondja, ugye? Mindketten
tudták. Mamoulian sápadt volt, majdnem színtelen. Kimerült az élni akarásban. Hirtelen
Whitehead megérezte, hogyha ügyes, megnyerheti ezt az összecsapást
– Ne próbálj harcolni – szólalt meg Mamoulian. -Én megszerzem a jussomat.
– Vagyis?
– Téged. A halálodat A lelkedet, ha szebben akarod hallani.
– Már mindent visszakaptál, amivel csak tartoztam neked, évekkel ezelőtt.
– Nem ebben állapodtunk meg, zarándok.
– Mindig megállapodunk, s aztán megváltoztatjuk a szabályokat.
 – Ez nem játék.
– Csak egy játék van. Ezt tőled tanultam. Addig, ameddig azt az egyet én nyerem meg… a
többi nem számít.
– Meg fogom szerezni, ami az enyém – mondta Mamoulian csendes eltökéltséggel a
hangjában. – Ez előre eldöntött ügy.
– Akkor miért nem ölsz meg?
– Ismersz engem, Joseph. Tisztán akarom befejezni. Hagyok neked időt, hogy befejezhesd a
dolgaidat Hogy lezárd a könyveket, hogy tisztázd a dolgokat, hogy visszaadd a földet azoknak,
akiktől elloptad.
– Nem hittem volna, hogy kommunista vagy.
– Nem azért jöttem, hogy politikáról vitatkozzunk. Azért jöttem, hogy elmondjam a
feltételeimet
Tehát gondolta magában Whitehead, a kivégzés napja még odébb van. Gyorsan elhessentette
a szökési kísérletről szóló gondolatokat a fejéből, még mielőtt Mamoulian kiszippantaná őket.
Az Európai benyúlt a zakózsebébe. A roncsolódott kéz egy összehajtogatott, nagy borítékot
húzott elő. – Ezeket az utasításokat szigorúan követve túladsz minden vagyonodon.
– Feltehetőleg a barátaidnak adom.
– Nincsenek barátaim.
– Felőlem rendben van. – Whitehead megvonta a vállát – örülök, hogy megszabadulhatok
mindenemtől.
– Nem figyelmeztettelek előre, hogy nehéz lesz?
– Odaadom mindet. Szent leszek, ha akarod. Akkor elégedett lennél?
– Ha meghalsz, zarándok – mondta az Európai.
– Nem.
– Te és én együtt
– Én a magam idejében fogok meghalni – szólt Whitehead -, nem pedig a tiédben.
– Nem akarsz majd egyedül menni. – Az Európai mögött egyre nyugtalanabbá váltak a
szellemek. A gőz remegett tőlük.
– Nem megyek sehova – mondta Whitehead. Olyan volt, mintha arcokat látott volna a
hullámokban. Lehet, hogy a kihívás nem volt okos dolog. – Hol itt a baj…? – mormogta, félig
felállva, hogy kitérjen a gőzben lévő valami elől. A szauna lámpái pislogtak. Mamoulian szeme
fénylett az egyre mélyülő homályban, a torkából is fény ömlött, megszínezte a levegőt A
szellemek ettől sokkal érzékelhetőbbé váltak. – Állj – könyörgött Whitehead, de a remény
hiábavaló volt.
A szauna elült A gőz szabadon engedte utasait. Whitehead érezte szúrós tekintetüket Csak
most érezte igazán, hogy meztelen. A törülközőért hajolt, és mikor újra felegyenesedett,
Mamoulian már nem volt ott. Ágyékára kötötte a törülközőt Érezte, hogy a szellemek hogyan
mosolyognak a sötétben, látva mellkasát, lankadt nemiszervét, öreg húsát. Ismerték őt már jobb
időkben is: amikor mellkasa domború volt, nemiszerve fennhéjázó, teste ruhában vagy anélkül
is jó benyomást keltett.
– Mamoulian… – motyogta, remélve, hogy az Európai még eltüntetheti ezt a borzalmat,
mielőtt egészen elszabadul. De senki sem felelt a kérdésére.
A csúszós deszkákon tett egy lépést az ajtó felé. Ha az Európai tényleg elment, akkor
egyszerűen kisétálhat a helyiségből, megkeresheti Strauss-t és a szobát, ahol el tud bújni. De a
szellemek még nem végeztek. Az egészen besötétedett gőz megemelkedett egy kicsit, és a
mélység csillámlani kezdett Először nem értette: bizonytalan fehérség, vibrálás, mintha
hópelyhek lennének.
Aztán valahonnan hűvös szél támadt. A múlthoz tartozott, a szaga is a múlté volt. Hamu és
téglapor; az évtizedek óta mosdatlan testek mocska; égő haj, düh. De megjelent még egy szag,
amely ezek között hömpölygött. Amikor ezt belélegezte, megértette a csillogó levegő lényegét
is. Elejtette a törülközőt, eltakarta a szemét: sírt és esdeklett..
De a szellemek mégis behatoltak, magukkal hozva a szirmok illatát.

37
Carys a Marty szobája előtti kis belépőben állt és figyelt. Bentről nyugodt álom hangjait
hallotta. Egy pillanatig habozott, hogy felkeltse-e a férfit, aztán újra lecsoszogott a lépcsőn,
hagyta, hogy Marty tovább aludjon. Túl kényelmes dolog becsusszanni mellé az ágyba,
belesírni nyaka gödrébe, ahol a pulzusa ketyeg, megszabadítani magát összes félelmétől és
megkérni, hogy helyette is legyen erős. Kényelmes és veszélyes. Ez nem volt valódi biztonság,
ott a férfi ágyában. Csak egyedül magában találhatja meg a valódi biztonságot, sehol másutt.
A második lépcsősor felénél megállt. Valami furcsán vibrált a sötét előtérben. Hűvös
éjszakai levegő és még valami. Várt a lépcsőn árnyék-vékonyán, amíg szeme hozzá nem
szokott a sötéthez. Lehet, hogy vissza kellene mennie a szobájába, magára zárni az ajtót,
bevenni néhány tablettát, és átvészelni azt a néhány órát, amíg a nap fel nem jön. Sokkal
egyszerűbb lenne, ha így élne, nem pedig ahogy valójában teszi, vibráló idegekkel. Amint
végigment az előszobán, a konyha felé tartva, mozgásra lett figyelmes. Egy hatalmas sötét
tömeg rajzolódott ki az ajtóban, aztán eltűnt
Csak a sötétség, mondta magának, megtréfált. Végigsimította kezével a falat, ujjbegyeivel
kitapintva a tapéta felületét, aztán megtalálta a villanykapcsolót. Felkattintotta. A folyosó üres
volt. A lépcső mögötte üres volt. A forduló üres volt „Hülye” suttogta magának és végigment a
folyosón, egyenesen a konyhába.
Még mielőtt odaért volna, a hűvös levegővel kapcsolatos gyanúját valami megerősítette. A
konyhaajtóval pontosan szemben volt a hátsó ajtó és az is nyitva állt. Ez furcsa volt majdnem
dermesztő, a máskor mindig hermetikusan lezárt házat tárva-nyitva látni. A nyitott ajtó olyan
volt mint egy lágyékseb.
Átlépkedett a szőnyeggel borított átjárón, rálépett a konyha hűvös linóleumára, és már
félúton járt, hogy becsukja a nyitva hagyott ajtót amikor megpillantotta a padlón csillogó
üvegdarabokat. Az ajtót nem véletlenül hagyta valaki nyitva, erőszakkal hatoltak be. Egy illat
-szantálfa – csiklandozta meg az orrát Émelyítő volt, de még émelyítőbb, ami okozta.
Értesíteni kell Martyt ez a legfontosabb. Nem kell visszamennie az emeletre, ott van a
telefon a konyhában a falon.
Tudata kettéhasadt. Az egyik fele higgadtan mérlegelte a problémát és a megoldási
lehetőségeket: hol találja a telefont, mit kell majd Martynak mondania, ha felveszi a kagylót. A
másik fele, amely a heroin rabja volt, amely mindig rémületben volt, teljesen feloldódott a
pánikban. Van valaki a közelben (szantálfa), valami gyilkos a sötétben, ott rohad a sötétben.
A higgadt énje nyugodt maradt. Odasétált a telefonhoz – örült, hogy mezítláb van, mert így
alig csapott valami zajt. Felvette a kagylót, és tárcsázta a tizenkilencest, ez volt Marty
szobájának a száma. Csöngött egyszer, aztán még egyszer. Szerette volna, ha a férfi hamar
felébred. Beszámíthatósági tartalékai, tudta, végesek.
– Gyerünk, gyerünk… – lihegte.
Ekkor egy hangot hallott maga mögött, súlyos léptek alatt még kisebb darabokra törtek az
üvegszilánkok. Megfordult, hogy lássa, ki az, és egy rémség állt az ajtóban, kezében kés, vállán
átvetve egy kutyabőr. A telefon kicsúszott a kezéből, és a pánikhangulatban lévő tudata teljesen
átvette a hatalmat.
Megmondtam, kiáltotta. Megmondtam!
Marty álmában csöngött a telefon. Azt álmodta, hogy felébred, a füléhez teszi a kagylót, és a
vonal végén nem volt senki.
Visszatette. Csöngött egyáltalán? Úgy gondolta, nem. Az álomba nem volt érdemes
visszatérni, a halállal való társalgás elég nagy halandzsa. Kilógatta a lábát az ágyból, felhúzta a
farmerét, és már szobája ajtajában állt hunyorogva, amikor lentről meghallotta a széttörő üveg
csörömpöléséL
A Mészáros közelebb lépett a lányhoz, és ledobta magáról a kutyabőrt, hogy könnyebben
megölhesse. Carys egyszer, kétszer kitért előle. A férfi esetlen volt, de ő tudta, ha egyszer a
keze közé kapja, vége van. Most éppen félúton volt a lány és a kijárati ajtó között, Carys-nek
úgy kellett manővereznie, hogy a hátsó ajtó felé haladjon.
– Én nem mennék ki oda – dörmögte a férfi, és hangja ugyanolyan volt, mint a szaga, édes és
rohadt keveredett benne. – Nem biztonságos.
Ez a figyelmeztetés volt a legjobb ajánlás, a lány körbependerült a konyhaasztal körül, ki a
nyitott ajtón, megpróbált átszökdellni az üvegcserepeken. Behúzta maga után az ajtót – még
több üveg esett ki és tőrt össze – és már kint is volt a házból Hallotta, amint mögötte újra
kinyílik az ajtó, olyan erővel, hogy még az is lehet, kitépték a helyéről. Hallotta a kutyagyilkos
lépteit, ahogy utána viharzik.
A brutális alak lassú volt, Carys pedig fürge. A férfi súlyos volt, ő pedig szinte a
láthatatlanságig sovány. Ahelyett, hogy megkerülte volna a házat, mert így csak az elülső
frontra jutott volna, ahol a fú még meg is van világítva, eltávolodott az épülettől és Istenhez
fohászkodott, bárcsak ez a vadállat ne látna a sötétben.
Marty lerobogott a lépcsőn, még mindig az álmot próbálta elűzni a szeméből. Az előszoba
hidege azonnal felébresztette. Követte a huzatot a konyháig. Alig volt pár másodperce, hogy
észrevegye a földön heverő üvegcserepeket és a vért, mielőtt Carys sikítani kezdett.
Valami elképzelhetetlen helyen valaki felkiáltott. Whitehead hallotta a hangot, egy lány
hangja volt, de annyira el volt merülve, hogy nem ismerte fel. Fogalma sem volt arról, mennyi
ideig zokoghatott itt, az elátkozottak jövés-menését figyelve: éveknek tűnt
A feje szédült az erős légáramlásban, torka berekedt a sírástól.
– Mamoulian… – könyörgött újra – ne hagyj itt.
Az Európainak mégis igaza volt, mégsem akart egyedül menni a semmibe. Bár már százszor
könyörgött, hogy megszabadulhasson, most végre a látvány mintha enyhült volna. A deszkák
félénk fehér rákokként visszaaraszoltak a lába elé: újra érezte saját izzadtságszagát, és ennek
minden más szagnál jobban örült. És az Európai itt állt előtte, mintha el sem mozdult volna a
helyéről.
– Akarsz beszélgetni, zarándok? – kérdezte.
Whitehead a forróság ellenére reszketett. Fogai vacogtak. – Igen – válaszolta.
– Nyugodtan? Méltóságteljesen és udvariasan? Újra csak – Igen.
– Nem tetszett, amit láttál?
Ujjai végigfutottak tésztaképén, hüvelyk– és mutatóujját belemélyesztette az orrnyergén lévő
mélyedésbe, mintha a sóhajokat akarná kipréselni.
– Nem, a rohadt életbe – mondta. A képeket nem tudta elűzni. Sem most, sem máskor.
– Talán beszélgethetnénk valahol másutt – javasolta az Európai. – Nincs egy szobád, ahová
visszavonulhatnánk?
– Hallottam Carys hangját. Sikított
Mamoulian egy pillanatra lehunyta a szemét, elkapott valamit a lány gondolataiból. – Nem
történt semmi baja – mondta.
– Ne bántsd őt! Kérlek! Nekem már csak ő maradt.
– Nem lesz semmi baja. Csak megtalálta egy barátom egyik művét
Breer nemcsak lenyúzta a kutyát, hanem ki is zsigerelte. Carys megcsúszott a beleken, és a
sikoly kiszaladt a száján, még mielőtt megálljt parancsolhatott volna magának. Mikor a
visszhang elhalt a hentes lépteit figyelte. Valaki futva közeledett.
– Carys! – Marty hangja volt az.
– Itt vagyok.
A férfi a lenyúzott kutyafejet bámulva talált rá. – Ki volt ez a barom? – hördült fel.
– Itt van – mondta a lány. – Követett engem a házból kifelé.
 Marty megérintette a lány arcát – Jól vagy?
– Csak egy döglött kutya az. De nagyon megijedtem. Ahogy elindultak vissza a házba,
Carys-nek eszébe
jutott az álom, amiből fölriadt. Egy arcnélküli ember jött át a pázsiton – talán épp az ő
lábnyomaiban lépkednek? – és egy darab szar volt a sarkára ragadva. – Van itt még valaki –
szólalt meg a lány teljes bizonyossággal -, a kutyagyilkoson kívül.
– Biztos?
Megkövült arccal bólintott, aztán megragadta Marty karját – Ez még rosszabb.
– Van pisztolyom. Fönt van a szobámban. Odaértek a konyhaajtóhoz. A kutyabőr még
mindig ott
feküdt kiterítve.
– Tudod, kik ezek? – kérdezte tőle a férfi. Carys megrázta a fejét.
– Az egyik kövér – ennyit tudott csak kinyögni -, és dilisnek néz ki.
– És a másik? Azt ismered?
A másik? Persze, hogy ismeri, annyira, mint a saját arcát. Az elmúlt hetekben naponta
többezerszer gondolt rá: valami azt súgta neki, hogy mindig ismerte őt Ő volt az Építész, aki ott
feszített az álmaiban, aki ujjaival megérintette a nyakát Most pedig ő küldte ezt a
mocsoktömeget aki követte őt végig a pázsiton át. Létezett egyáltalán olyan időszak, amikor
nem az ő árnyékában élt?
– Mire gondolsz? – Marty borzasztó kedvesen nézett rá, megpróbálta hősies
arckifejezésével leplezni a benne tomboló zavarodottságot
– Figyelj – szólalt meg Carys. – Menjünk most el azért a pisztolyért.
Átosontak a házon. Teljesen csendes volt Egy véres lábnyomot sem láttak, s nem hallottak
rémült sikolyokat Marty kihozta a szobájából a pisztolyát.
– Most nézzük meg a Papát, rendben van-e ő is. Mivel a kutyagyilkos még mindig ott
kószált valahol, a keresés óvatos volt, s éppen ezért nagyon lassú is. Whitehead nem volt egyik
hálószobában és az öltözőjében sem. A fürdőszobák, a könyvtár, a dolgozó és a társalgók
szintén teljesen kihaltak voltak. Carys azt javasolta, nézzék meg a szaunát is.
Marty kitárta a gőzös helyiség ajtaját Nedves hőség csapta meg az arcát, és a gőz
kihömpölygött az előtérbe. Látszott, hogy a helyet nemrég használták, de a szaunahelység, az
úszómedence és a szolárium mind üres volt. Végigszaladt, hogy ezeket a termeket ellenőrizze, s
amikor visszatért, Carys-t félájultan, az ajtófélfának dőlve találta.
– Hirtelen rosszul lettem – mondta. – Úgy rámzuhant
Marty megtámogatta. – Ülj le egy percre. – Egy padhoz vezette. Bepárásodott fegyver volt
rajta.
– Jól vagyok – erősködött a lány. – Menj és keresd meg Papát. En itt maradok.
– Nagyon rosszul nézel ki.
– Koszi – mondta a lány. – Mennél már? Ha megengeded, szeretnék nézőközönség nélkül
hányni.
– Biztos?
– Menj már, hogy a fene vigyen el. Hagyjál. Nem lesz semmi bajom.
– Zárd be az ajtót utánam.
– Igen, uram – szólt Carys fintorogva. Marty otthagyta a szaunában és várt, amíg a csukódó
retesz hangját nem hallotta. Nem nyugtatta meg tökéletesen, de a semminél jobb volt.
Óvatosan visszament az előcsarnokba és úgy döntött, körbenéz a ház első frontján. A gyepet
megvilágító lámpák égtek, és ha az öreg itt lenne, azonnal észre lehetne venni. Itt Marty is
könnyű célpont volt, de neki legalább volt fegyvere. Kinyitotta az első kaput és kilépett a
kavicsra. A reflektorok szakadatlanul öntötték magukból a fényt Világosabb volt mint a
napfény, de valahogy furcsa módon halott Jobbra és balra is végigpásztázta a füvet Nyoma sem
volt az öregnek.
 Breer a háta mögött az átjáróból figyelte Martyt hogyan keresgéli mesterét. Csak amikor az
már eltűnt, akkor csoszogott elő a Pengeevő, óvatosan, véres kézzel, hogy felkeresse szíve
választottját.

38
Amikor bereteszelte az ajtót, Carys visszatámolygott a padhoz, és megpróbálta megfékezni
háborgó szervezetét. Nem tudta, mi okozhatta a hányingert, de jobbnak látta, ha megszabadul
tőle. Majd ha ezzel kész van, akkor Marty után eredhet, hogy segítsen neki Papa keresésében.
Az öreg nem olyan régen még itt volt, ez teljesen nyilvánvaló. Az, hogy a fegyvere nélkül
távozott, nem sok jóval kecsegtetett.
Hízelgő hang riasztotta fel gondolataiból és felnézett. Egy folt rajzolódott ki előtte a gőzben.
Hunyorított és megpróbálta kivenni, mi lehet az. Olyan volt, mintha fehér pontokból állt volna
össze. Felállt és a látvány nemhogy nem tűnt el, de erősebb lett Szálak indultak ki a pontokból,
hogy összeköttetéseket létesítsenek, és Carys majdnem felnevetett, amikor a kirakós kép
összeállt. Virágokat látott, napsütésben vagy csillagfényben fürdő virágokat. Rejtett forrásból
fújó szél sziromfelhőket tépett le az ágakról. Úgy tűnt, az arcát súrolják, de amikor odanyúlt,
semmit sem tapintott.
Amióta élt, sosem volt ehhez hasonló látomása, amely ennyire kedves, és ugyanakkor
ennyire rémisztő is volt. Nem az övé volt ez a virágzó fa. Nem saját fejéből pattant ki. Valaki
máshoz tartozott, aki korábban itt járt semmi kétség, hogy az Építész volt az. Papának mutatta
meg ezt a mutatványát, s ez most annak az ittmaradt visszhangja.
Megpróbált másfelé nézni, az ajtóra, de szeme a fára szegeződött. Nem tudta levenni róla.
Az az érzése támadt, mintha újabb rügyek duzzadnának meg, mintha még több és több virág
akarna kinyílni.
A fa tisztasága, rémisztő egyszerűsége betöltötte a látóterét, a fehérség egyre sűrűsödött és
duzzadt
Aztán valahol az imbolygó, roskadozó ágak alatt megmozdult egy alak. Egy égő szemű nő
Carys felé emelte betört fejét Látványától visszatért a lány hányingere, ájulás környékezte. Most
nem szabad elveszíteni az eszméletét. Most nem, amikor a virágok egyre nyílnak, a nő kibújik
rejtekhelyéből és feléje indul. Gyönyörű lehetett régen, olyan, aki hozzászokott, hogy csodálják.
De a sors közbeszólt Testét megcsonkították, szépségétől megfosztották. Amikor végre előbújt
rejtekéből, Carys ráismert:
– Mama.
Evangeline Whitehead ölelésre tárta karját, mint ahogy azt életében soha nem tette. Vajon a
halálban felismerte, hogy szeretetet adni is lehet, nem csak kapni? Nem, soha. A két kitárt kar
csapda volt, ezt Carys jól tudta. Ha beléjük veti magát, a fa és Alkotója örökre megfogja.
Feje zúgott, de megpróbálta magát arra kényszeríteni, hogy ne nézzen oda. Végtagjai akár a
lekvár. Szerette volna, ha van annyi ereje, hogy egyáltalán megmozduljon. Nehézkesen az ajtó
irányába fordította a fejét Rémülten látta, hogy tárva-nyitva van. A reteszt kitépte az az erő,
amellyel az ajtót feltörték.
– Marty.
– Nem.
Megint megfordult, most balra nézett, a Kutyagyilkos ott állt, nem több, mint két lépésre
tőle. Kezét és arcát megtisztította a vérfoltoktól, és erős parfümszagot árasztott.
– Velem biztonságban vagy – mondta.
A lány visszapillantott a fára. Eltűnőben volt, durván félbeszakították, megbolygatták tűnő
életét. Carys anyja, aki még mindig kitárt karokkal állt egyre soványodott és zsugorodott. Még
mielőtt teljesen eltűnt volna, kinyitotta a száját és fekete vért hányt lánya felé. Aztán a fa az
összes szörnyűséggel együtt eltűnt Már nem volt más, csak gőz és deszkák,”no meg egy ember,
aki körme alatt kutyavérrel ott állt mellette. Semmit sem hallott abból, ahogy a férfi bejött a fa
képei minden mást eltompítottak.
– Kiabált – magyarázta. – Hallottam, ahogy kiabált. Carys erre nem emlékezett. – Martyt
akarom – mondta.
– Nem – válaszolta a másik udvariasan.
– Hol van? – kérdezte és lassan az ajtó felé indult.
– Azt mondtam, nem! – A férfi az útjába állt. Meg sem kellett érintenie. A közelsége is elég
volt ahhoz, hogy Carys-t megállítsa. Arra gondolt, hogy kicsusszanhatna a férfi mellett, ki az
átjáróba, de meddig tudna eljutni, mielőtt az elkapja? Két alapszabálya van a bolond kutyákkal
és pszichotikusokkal való bánásmódnak. Az első: ne szaladj. A másik: ne mutasd ki félelmedet.
Amikor a férfi felé nyúlt, megpróbált nem hátrálni.
– Nem engedem, hogy bárki is bántson. – Hüvelykujjával végigsimította a lány kezefejét,
talált egy izzadtságcsöppet, s azt szétmorzsolta. Érintése pihefinom volt és jéghideg.
– Megengedi, hogy vigyázzak magára, szépségem? – kérdezte.
A lány nem mondott semmit, az érintés megrémítette. Aznap este már nem először kívánta,
bárcsak ne érezne: sosem taszította még ennyire emberi érintés.
– Szeretném, ha jól érezné magát – mondta a férfi.
– Ossza meg velem… – megállt, mintha cserbenhagyták volna a szavak. – …a titkait.
Carys az arcába nézett. Miközben ezt mondta, a férfi rágóizmai megremegtek, ideges volt,
mint egy gyerek.
– És cserébe – javasolta -, én is megmutatom magának az én titkaimat. Akarja látni?
Nem is várt válaszra. Benyúlt pecsétes zakózsebébe, és elővett egy csomag borotvapengét. A
borotvaélek megcsillantak. Abszurd helyzet volt: mint valami vásári mutatvány, csak a
körülötte lévő felhajtás nélkül. Ez a szantálszagú bohóc pedig épp arra készült, hogy
pengeevéssel nyerje meg magának szerelmét. Kinyújtotta száraz nyelvét és ráhelyezte az első
pengét. Ez nem tetszett a lánynak, a borotvapengéktől mindig ideges lett.
– Ne – szólalt meg.
– Nincs semmi baj – mondta a férfi, nyeldekelve.
– Én vagyok az utolsó. Látja? – kinyitotta a száját, és kinyújtotta a nyelvét. – Mind
lementek.
– Elképesztő – szólt a lány. Az is volt. Visszataszító, de elképesztő.
– Ez még nem minden – mondta a férfi, eltelve a fogadtatással.
A lány rájött, legjobb, ha hagyja, hogy folytassa ezt a furcsa bemutatót. Minél tovább
mutogatja a perverzióit, annál több ideje marad Martynak, hogy visszajöjjön. – Mit tud még? –
kérdezte Carys.
A férfi leengedte a kezét, s elkezdte kicsatolni az övét.
– Megmutatom – válaszolta.
Ó, Krisztusom, mondta magában Carys, hülyeség, hülyeség, hülyeség. Még mielőtt levette a
nadrágját, már terjesen egyértelmű volt, hogy ez az előadás mennyire felizgatta.
– Nem érzek fájdalmat – magyarázta előzékenyen. – Semmit, bármit is teszek magammal. A
Pengeevő nem érzett semmit. A nadrágja alatt nem viselt semmit. – Látja? – kérdezte büszkén.
Látta. A férfi ágyéka teljesen le volt borotválva, és a terület tele volt saját kivitelezésű
díszítésekkel. Lelógó, kövér hasát és nemiszervét gyűrűk és horgok, heréit tű-nyomok
tarkították. – Érintse meg – kérte a lányt.
– Nem… köszönöm – válaszolta Carys. Elfintorodott, felsőajka felhúzódott, s látni engedte
szájából sárgán kivillanó fogait.
– Azt akarom, hogy megérints – mondta, és a lány felé nyúlt.
– Breer!
A Pengeevő teljesen megdermedt. Csak a szeme rebbent.
– Engedd el a lányt!
Carys túlságosan is jól ismerte a hangot. Természetesen az Építész volt az, álombeli
vezetője.
– Nem bántottam – morogta Breer. – Ugye? Mondja meg neki, hogy nem bántottam magát.
– Öltözz fel – mondta az Európai.
Breer felkapta a nadrágját, mint egy fiú, akit önkielégítésen kaptak, és ellépett Carystől,
cinkos pillantást vetve rá. A hang tulajdonosa csak most lépett be a helyiségbe. Magasabb volt,
mint amilyennek a lány elképzelte, és sokkal szomorúbb.
– Sajnálom – mondta. Hangja, mint a tökéletes fő-pincéré, aki a kétbalkezes felszolgáló
miatt kér bocsánatot.
– Rosszul volt – mondta Breer. – Ezért törtem be.
– Rosszul?
– A falnak beszélt – magyarázta. – Az anyját szólongatta.
Az Építész rögtön megértette a helyzetet. Metszőn nézett Carys-re.
– Szóval látta?
– Mi volt az?
– Semmi olyan, amit még egyszer el kéne szenvednie – válaszolta.
– Az anyám volt itt, Evangeline.
– Felejtse el az egészet – mondta. – Ez a borzalom nem magának volt szánva, valaki
másnak. – Nyugodt hangja egészen igéző volt. A lány nehezen idézte fel a semmi álmait, a férfi
jelenléte semlegesítette a memóriáját.
– Úgy gondolom, talán velem kellene jöjjön -mondta.
– Miért?
– Az apja meg fog halni, Carys.
– Ó – mondta.
Különös érzés fogta el, mintha kilépett volna magából. Az Európai előzékenysége elsöpörte
a múlt félelmeit.
– Ha itt marad, vele fog szenvedni, és erre semmi szükség.
Ez csábító lehetőségnek tetszett: nem kéne többet az öreg uralma alatt élnie, elviselni ódivatú
csókjait. Carys Breerre pillantott
– Tőle ne féljen – biztosította az Építész, kezét a lány nyakára téve. – ő semmi és senki.
Velem biztonságban van.
– Elszökhet – figyelmeztette Breer az Európait, amikor az elengedte Carys-t, hogy a
szobájából elhozza a holmiját
– Sosem fog engem elhagyni – válaszolta Mamou-lian. – Nem akarok neki semmi rosszat,
és ezzel tisztában van. Egyszer ringattam őt, így a karomban.
– Meztelen volt?
– Picike és sebezhető. – Majdnem suttogott. – Nála jobbat érdemelt.
Breer nem szólt, pimaszul a falnak dőlt, és egy borotvapengével a körme alól a száraz vért
kezdte piszkálni. Az állapota sokkal gyorsabban romlott, mint azt az Európai várta. Azt remélte,
túl fogja élni, amíg ennek a zűrzavarnak vége van. De ismerte az öreget* szeretett kertelni,
hízelgő volt, és amit napok alatt el lehetne intézni, az hetekbe fog telni, addigra pedig a
Pengeevő állapota valóban válságosra fordulhat. Az Európai fáradt volt. Már amúgy is
megfogyatkozott energiáinak komoly igénybevétel lesz, amíg talál Breer helyett megfelelőt
Ekkor Carys lejött
Az Európai valahogy sajnálta, hogy elveszíti az ellenség táborában lévő ügynökét, de túl sok
minden megeshet, ha a lányt nem viszi magával. Először is, sokat tud róla, többet mint annak
esetleg a tudatában van. Tudja, mit képes tenni a testével, megtapasztalta akkor, mikor ő és
Strauss együtt voltak. Tudott a fáradtságáról, csökkenő hitéről. De volt még egy oka rá, hogy
elvigye. Whitehead azt mondta, egyedül a lány maradt meg neki. Ha most elviszi, a zarándok
egyedül lesz, és ez már az agónia. Mamoulian arra számított, hogy ezt majd nem tudja hosszú
ideig elviselni.
 39
Azután, hogy minden területet átkutatott, ahová a fényszórók bevilágítottak, és semmi
nyomát nem találta az öregnek, Marty visszament Ideje volt, hogy ellenszegüljön Whitehead
parancsának, és a tiltott területen keresse őt. A felső folyosón, a Carys és Whitehead
hálószobája közötti ajtó be volt zárva. Szíve a torkában dobogott de azért odalépett és
bekopogott
– Uram?
Először semmi sem hallattszott bentről. Azután Whitehead halk hangja hallattszott, mintha
most ébredt volna – Ki az?
– Strauss, uram.
– Gyérébe.
Marty gyengéden meglökte az ajtót és az kinyílott.
Amikor megpróbálta elképzelni magában ezt a szobát, a belsejét mindig kincses kamrának
látta, de az igazság épp az ellenkezője volt. A szoba spártai egyszerűséggel volt berendezve:
fehér falak, szűkös bútorzat, hűvös látvány. Egy kincs azért volt itt. Az egyik csupasz fal előtt
egy oltár állt, gazdagsága egészen kirítt ebből az egyszerű környezetből. A középső kép a
keresztre feszítést ábrázolta: fenséges szadizmus, tiszta arany és vér.
Díszes köntösbe öltözött tulajdonosa a szoba másik végében, egy nagy asztal mögött ült.
Martyra nézett, és tekintetében nem volt sem üdvözlés, sem vád, úgy ült a székben, mint egy
odahajított zsák. – Ne állj az ajtóban, ember. Gyere be.
Marty becsukta maga mögött az ajtót. – Tudom, uram, hogy azt mondta, ide sosem jöhetek
fel. De attól tartottam, valami történt magával.
– Élek – mondta Whitehead, széttárva a kezét. -Minden rendben.
– A kutyák…
– … nem élnek. Tudom. Ülj le. Az asztal túloldalán álló székre mutatott.
– Ne hívjam a rendőrséget?
– Nincs rá szükség.
– Lehet, hogy még itt vannak valahol.
Whitehead megrázta a fejét. – Elmentek. Ülj le, Martin. Tölts magadnak egy pohár bort.
Látszik, hogy sokat szaladgáltál.
Marty kihúzta a széket, amely akkurátusan az asztal alá volt tolva és leült A búra nélküli
villanykörte, ami a szoba közepén világított, nem volt túl előnyős. Nehéz árnyékok, kísérteties
fények: szellemparádé.
– Tedd le a fegyvert. Nem lesz rá szükséged.
Letette a pisztolyt a tányér mellé, amelyen több ostyavékony hússzelet feküdt A tányér
mellett egy tál eper, a fele már elfogyott és egy pohár víz. Az étel egyszerűsége megfelelt a
szobának: a majdnem átlátszóan vékonyra szeletelt hús, kissé nyers és nedves, a csészék és az
eprestál esetleges elrendezése. Különös precizitás hatott át mindent, hátborzongató szépség. Egy
porszem forgott a levegőben Marty és Whitehead között, az asztal és a villanykörte között
táncolt, a leghalványabb lehelettől is megmozdult
– Vegyél a húsból, Martin.
– Nem vagyok éhes.
– Pedig kitűnő. A vendégem hozta.
– Akkor maga tudja, kik ezek az emberek.
– Persze. Természetesen. Egyél már.
Marty vonakodva levágott egy darabot az előtte fekvő szeletből, és megkóstolta. Szétolvadt a
nyelvén, ízletes és étvágygerjesztő volt.
– Edd meg mind – mondta neki Whitehead.
Marty eleget tett az öreg kérésének; az éjszaka fáradalmaitól alaposan megéhezett. Kapott
egy pohár bort is: lehajtotta.
– Lefogadom, a fejed tele van kérdésekkel – szólalt meg Whitehead. – Kérdezz.
Megpróbálok választ adni.
– Kik ezek?
– Barátok.
– Úgy törtek be, mint gyilkosok.
– Nem lehetséges, hogy az idő múlásával a barátokból gyilkosok váljanak? – Marty nem
számított ilyesfajta paradoxonra. – Egyikük ott ült ahol most te.
– Hogy lehetek a testőre, ha nem tudom megkülönböztetni a barátait az ellenségeitől?
Whitehead nem szólt, keményen Martyra nézett. – Miért érdekel?
– Maga jó volt hozzám – válaszolta Marty, megütődve a kérdésen. – Miféle szívtelen
szemétnek képzel engem?
– Istenem… – Whitehead megrázta a fejét – Marty…
– Magyarázza meg. Segíteni akarok.
– Mit magyarázzak meg?
– Hogyan hívhat meg magához valakit vacsorára, aki meg akarja ölni magát?
Whitehead a köztük keringő porszemet figyelte. Vagy nem akarta meghallani a kérdést, vagy
nem tudott iá válaszolni.
– Segíteni akarsz nekem? – kérdezte végül. – Akkor temesd el a kutyákat
– Erre vagyok jó?
– Még eljöhet az idő…
– Szóval még mindig azt mondja – szólt Marty, és felállt. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy
nem fog választ kapni. Csak húst meg finom bort. Ma ez nem volt elég.
– Elmehetek? – kérdezte és anélkül, hogy a választ megvárta volna, hátat fordított az
öregnek, az ajtóhoz ment.
Amikor kinyitotta, Whitehead megszólalt – Bocsáss meg! – Olyan csöndesen mondta, hogy
Marty nem volt benne biztos, neki szól-e.
Becsukta maga mögött az ajtót, visszament, keresztül a házon, hogy ellenőrizze, vajon a
behatolók valóban elmentek-e: de elmentek. A szauna üres volt. Carys nyilvánvalóan
visszament a szobájába.
Szemtelenségnek érezte, de bement a dolgozószobába, háromszoros adag whiskyt töltött
magának a palackból, aztán az italt szopogatva és elgondolkodva leült Whitehead ablaknál álló
székébe. Az alkohol nem homályosította el az agyát* csak tompította a csalódás fájdalmát
Elment hogy lefeküdjön, még mielőtt a hajnal túl élesen kirajzolja a füvön a tépett
bundacsomókat.

IV
Korlátok nélkül

40
Ezt a reggelt nem éppen a kutyatemetésre találták ki: az ég túlságosan tiszta és sokatígérő
volt. A repülőgépek csíkot húztak maguk után, ahogy átrepültek Amerikába, a fák tele voltak
virággal és élettel. A munkát azonban el kellett végezni.
Csak a könyörtelen napfénynél lehetett pontosan felmérni, milyen mértékű volt a mészárlás.
Azon túl, hogy a ház körül lévő kutyákat megölték, a betolakodók feltörték az ólakat is, és teljes
alapossággal meggyilkolták a bentlakókat, köztük Bellát és csemetéit is. Amikor Marty az
ólakhoz ért, Lillian már ott volt. Úgy nézett ki, mint aki már napok óta sír. Kezében az egyik
kutyakölyköt ringatta. Feje össze volt roncsolva, mintha satuba szorították volna.
– Nézd – szólalt meg, odanyújtotta a tetemet Marty nem tudott reggelizni az előtte álló
munka gondolata elvette minden étvágyát. Most azt kívánta, bárcsak lenyelt volna valamit üres
gyomra magában visszhangzott. Majdnem bolondnak tartotta magát.
– Bárcsak itt lettem volna – mondta a nő.
– Akkor valószínűleg te magad is így végezted volna – mondta Marty. Ez volt a puszta
igazság.
A nő visszatette a kölyköt a szalmára és Bella csapzott szőrét kezdte simogatni. Marty sokkal
finnyásabb volt. Még a kezén lévő vékony bőrkesztyűben sem akarta a testeket megérinteni.
Undora arra ösztökélte, hogy a lehető leggyorsabban végezzen a munkával. Lillian, aki ugyan
ragaszkodott hozzá, hogy végig ottmaradjon segíteni, teljesen hasznavehetetlen volt Nem
csinált mást, csak nézte, ahogy Marty fekete szemeteszacskókba csomagolja a testeket, a
csomagokat a dzsip hátuljába helyezi, majd elhajt ideiglenes halottaskocsijával az erdőben
kiválasztott tisztásra. Whitehead kérésére, a háztól nem látható helyen fogják elásni őket Két
ásót hozott magával, abban a reményben, hogy Lillian segíteni fog, de ő képtelen volt erre.
Magára maradt a munkában, miközben amaz csak állt, keze az anorákja zsebében és a csöpögő
csomagokat bámulta.
Nehéz munka volt A föld gyökerek szövevénye, amelyek egyik fától a másikig kúsztak, és
Marty hamarosan leizzadt az ásó élével való csákányozásban. Amikor a feltöltéssel elkészült kis
dombbá lapogatta a talajt
– Visszamegyek a házba egy sörért – mondta Lilliannek -, te is jössz?
Az megrázta a fejét – Végső tiszteletadás – mormogta.
Otthagyta a nőt a fák között és a füvön keresztül a ház felé indult Miközben sétált Carys-re
gondolt. Már biztosan ébren van, bár a függönyök még össze vannak húzva az ablakán. De jó
lenne madárnak lenni, gondolta. Bekukkanthatna a függönyök közötti résen, megleshetné,
ahogy az ágyon fekszik, meztelenül elnyújtózva, lustán, karja a feje alatt, buja szőr a
hónaljában, és ahol a combjai összetalálkoznak. Visszasétált a házba, mosolygott pénisze
megmerevedett.
Pearlt a konyhában találta, szólt neki, hogy éhes, majd felment zuhanyozni. Amikor újra
lejött, hideget kapott enni: marhahúst, kenyeret és paradicsomot Mohón befalta.
– Látta Carys-t ma reggel? – kérdezte teleszájjal.
– Nem – hangzott a válasz. Nem volt beszédes kedvében, arca fájdalomtól elgyötörtnek
látszott. Miközben a nő a konyhában sürgölődött, Marty elképzelte, milyen is lehet az ágyban.
Valamilyen oknál fogva ma reggel tele volt a feje piszkos gondolatokkal, mintha a tudata nem
hagyná, hogy a temetés okozta depresszió eluralkodjon rajta: lelkesítő testgyakorlásra vágyott
Miközben egy adag sózott marhán rágódott, így szólt – Borjú volt, amit tegnap az öregnek
adtál?
Pearl nem nézett fel a tennivalóiból, úgy válaszolt. – Nem evett tegnap este. Halat hagytam
neki, de hozzá sem nyúlt.
– De hús volt nála – mondta Marty. – Én ettem meg. És eper.
– Akkor biztos lejött és felvitte magának. Mindig ez az eper – mondta. – Egyszer még
megfullad tőle.
Marty elgondolkozott, mintha Whitehead azt mondta volna, hogy a vendége hozta a húst
– Bármi is volt finom volt.
– Nem én csináltam – szólt Pearl támadóan, mint egy feleség, aki rájön, hogy a férje
megcsalta.
Marty hagyta, hogy a társalgás félbeszakadjon; semmi értelme felhúzni Pearlt, amikor ilyen
hangulatiban van.
Ahogy az evést befejezte, felment Carys szobájába. A ház megint halálosan csendes volt az
elmúlt éjszaka gyilkos komédiája után visszaállt a régi nyugalom. A lépcső melletti falon
sorakozó képek, a láb alatt húzódó szőnyegek mind-mind ellentmondtak a problémáról szóló
rémhíreknek. Olyan elképzelhetetlennek tűnt itt a felfordulás, mint a felkelés egy művészeti
galériában: ilyenre még nem volt példa.
 Halkan bekopogott Carys ajtaján. Nem kapott választ, úgyhogy megint bekopogott, most
már egy kicsit hangosabban.
– Carys?
Lehet hogy nem akar beszélni vele. Sosem tudta megmondani az egyik nap, hogy másnap
szeretők lesznek-e vagy ellenségek. De a lány furcsaságai már nem zavarták. Marty úgy
gondolta, a lány így teszi próbára őt és ezzel neki nem is volt semmi baja, amíg a lány
megállapította, hogy jobban kedveli őt minden más pasasnál a földkerekségen.
A kilinccsel próbálkozott az ajtó nem volt bezárva. A szoba üresen állt Sem Carys, sem
pedig a jelenlétére utaló egyetlen jel sem volt a szobában. A könyvei, a szépítőszerei, a ruhái, a
díszei, minden, ami a szobáról elárulta volna, hogy az övé, eltűnt. Az ágyról lehúzták a lepedőt,
a párnákról a huzatot. A csupasz matrac elhagyottnak látszott
Marty becsukta az ajtót és lefelé indult. Többször is kért már magyarázatot, és elég ritkán
kapott kielégítő választ De ez már sok volt Szerette volna, ha Toy még ott van, ő legalább
gondolkodó állatnak tekintette.
Luther a konyhában ült, lába az asztalon, egy halom mosatlan edény között. Pearl a
barbárokra hagyta fenségterületét.
– Hol van Carys? – szólt Marty első kérdése.
– Hát sosem hagyod abba? – kérdezte Luther. Cigarettáját elnyomta Marty tányérján és
lapozott egyet az újságjában.
Marty érezte, hogy mindjárt robban. Sosem szerette Luthert, de hónapokon át lenyelte ennek
a szemétnek a megjegyzéseit, csak mert a helyzet nem olyan volt, hogy kellő választ adhatott
volna. A rendszer azonban most éppen változásokon ment keresztül. Toy elment, a kutyák
megdöglöttek, láb az asztalon; ki a fene törődik most már azzal, ha laposra veri Luthert
– Tudni akarom, hol van Carys.
– Errefelé nincs ilyen nevű hölgy.
Marty egy lépéssel közelebb ment. Luther rájött, hogy ez egy kicsit erős volt Lecsapta az
újságot, a mosoly lefagyott az arcáról.
– Ne szívd mellre.
– Hol van?
Luther lefelé fordított tenyérrel végigsimította a címlapon lévő fényes aktot.
– Elment.
– Hova?
– El. Ennyi. Süket vagy, hülye, vagy mindkettő? Marty egyetlen másodperc alatt átszelte a
konyhát, és felrántotta Luthert a székről. Mint általában a hirtelen támadt erőszak, ez sem volt
túl kecses mozdulat. Luther félig hanyatt esett, karja a levegőben kalimpált lelökött egy
kávéscsészét, amely leesett és széttört, ahogy végigtámolyogtak a konyhán. Először Luther
nyerte vissza az egyensúlyát, felemelte a térdét és Marty ágyékába rúgott.
– Jézus!
– Vedd le a rohadt mancsodat rólam, te! – üvöltött Luther, megijedve a támadástól. – Nem
akarok harcolni veled, világos? Na gyerünk fiú, nyugodj meg.
Marty válaszul rávetette magát a másikra, öklét magasba lendítette. Egy ökölcsapás, inkább
véletlenül, mint direkt, eltalálta Luther arcát, és Marty három vagy négy, gyomorra és mellkasra
bevitt ütéssel folytatta a sort. Luther hátralépett, hogy a támadást elkerülje, belelépett a hideg
kávéba és elesett Lihegve, véresen lennmaradt a földön, miközben Marty, akinek szeme még
mindig szikrázott a heréit ért rúgástól, fájó öklét simogatta.
– Csak azt mondd meg, hol van… – zihálta. Luther köpött egy véreset, még mielőtt
megszólalt
volna.
– Te nem vagy annál a rohadt eszednél, ugye, tudod? Nem tudom, hogy a lány hova ment.
Kérdezd meg a nagy fehér főnököt Ő eteti azzal a szemét heroinnal.
 Természetesen ebben a kijelentésben egy csomó rejtélyre választ kapott Ez megmagyarázta,
miért vonakodott annyira elhagyni az öreget megmagyarázta szellemi fáradtságát, azt hogy
képtelen volt előre gondolkodni a következő napról, a következő feladatról.
– És te szerzed be az anyagot, igaz?
– Lehet, hogy én. De én sosem szoktattam rá, soha. Az ő volt, elejétől a végéig, ő volt. Azért
csinálta, hogy magához láncolja. Hogy maga mellett tartsa. Szemét -ezt mély megvetéssel
mondta. Milyen apa az, aki ilyet csinál? Azt mondom neked, az a rohadék még egy pár mocskos
trükkre meg tudna tanítani minket – elhallgatott, ujjával a szájában turkált: nem igazán akart
felállni, amíg Marty egy kicsit le nem csillapodott. – Én nem kérdezek semmit – mondta. – Én
csak annyit tudok, hogy ki kellett pucolnom a szobát ma reggel.
– És mi lett a cuccal?
Luther nem válaszolt azonnal. – A legtöbbet elégettük. – szólalt meg végre.
– Az isten szerelmére, miért?
– Az öreg parancsára. Vége? Marty bólintott. – Igen, vége.
– Te meg én – mondta Luther -, az elejétől fogva nem bírtuk egymást. Tudod, miért?
– Miért?
– Mert mindketten szaralakok vagyunk – mondta keseregve. – Értéktelen szarok. Csakhogy
én tudom, mi vagyok. Én tudok ezzel élni. De te, te szegény hülye, te azt hiszed, hogyha sokat
nyalsz itt, egyszer majd valaki megbocsájtja a dolgaidat
Marty a tenyerébe köpött és szétkente a nyálát a farmerén.
– Fáj az igazság? – gúnyolódott Luther.
– Rendben – szólalt meg újra Marty -, ha annyira jóban vagy az igazsággal, akkor mondd
meg nekem, hogy mi a fene folyik itt?
– Megmondtam már neked: én nem kérdezek semmit.
– Sosem gondolkodtál?
– Hát persze, a rohadt életbe, hogy gondolkodtam. Mindennap gondolkodtam, amikor
hoztam a gyereknek az anyagot, vagy jött az este és láttam, hogy az öreg izzadni kezd, amikor
sötétedik. De miért kell, hogy magyarázat legyen rá? Elmebeteg, ennyi az egész. Megbuggyant,
amikor a felesége meghalt Túl hirtelen történt Nem tudta feldolgozni. Azóta nincs józan
eszénél.
– És ez elég ahhoz, hogy megmagyarázza, ami itt történik?
Luther kezefejével letörölt arcáról egy kis véres nyálat – Ne láss, ne hallj, ne beszélj!
– Én nem vagyok majom – válaszolta Marty.

41
Az öreg csak estefelé akarta újra látni Martyt Addigra dühe már lecsillapult. Whitehead
aznap estére elhagyta a dolgozószobát és az ablak melletti széket. Inkább a könyvtárat
választotta. Az egyetlen lámpa, amely a helyiségben égett, egy kicsivel a szék mögött volt Ezért
alig lehetett látni az arcát. A hangja pedig annyira színtelen volt, hogy semmilyen érzelmet nem
lehetett belőle kivenni. Marty azonban félig-meddig felkészült a színjátékra, és nem lepődött
meg. Voltak kérdései amelyeket fel akart tenni, és a csönd nem tudta megfélemlíteni.
– Hol van Carys? – kérdezte.
A fej megmozdult a szék homorulatában. A kéz összecsukta és az asztalra tette az ölben
heverő könyvet Egy papírkötésű” sci-fi, könnyű olvasmány egy sötét éjszakán.
– Mi közöd hozzá? – érdeklődött Whitehead. Marty azt hitte, minden válaszlehetőségre
gondolt – megvesztegetés, kertelés -, de ez a kérdés, amely a válaszadás terhét visszadobta neki,
ez meglepte. Újabb kérdések merültek fel benne: tudott vajon Whitehead Carys-szel folytatott
viszonyáról? Azzal kínozta magát, hogy elképzelte: a lány mindent elmondott az öregnek.
Bement az apjához az első éjszaka után és a többi éjszaka után is, mindent elmondott a férfi
esetlenségéről, naivitásáról.
 – Tudnom kell – mondta.
– Nos, nem látom okát, miért ne mondanám meg neked – válaszolta a halott hang -, de isten
tudja, ez egyéni bánatom. Nagyon kevés ember van, akiben megbízom.
Marty megpróbálta kivenni Whitehead szemét, de a mögüle áradó fény elvakította. Nem
tehetett mást, figyelte a hang apró változásait, és igyekezett megfejteni a hangfolyam váltásait.
– Carys-t elvitték, Martin. Az én kérésemre. Valahová, ahol a problémákat megfelelően
tudják kezelni.
– Kábítószer?
– Észre kellett volna venned, hogy függősége nagyon nagy mértékben romlott az utóbbi pár
hétben. Úgy gondoltam, jó ha annyit adok neki, amennyivel megelégszik, és ugyanakkor
folyamatosan csökkentettem az adagot. Ez jól működött, egészen az elmúlt időszakig. –
Sóhajtott, az egyik kéz végigsimított az arcon. – Hülye voltam. Sokkal hamarabb meg kellett
volna adnom magam, és el kellett volna küldenem őt egy klinikára. De nem akartam, hogy
elmenjen mellőlem: ilyen egyszerű ez. Aztán múlt éjjel – amikor itt voltak a látogatóink, akik
lemészárolták a kutyákat – rájöttem, milyen önző voltam, hogy ilyen nyomásnak tettem ki őt.
Túl késő van már ahhoz, hogy a tulajdonjog vagy a büszkeség vezéreljen. Ha az emberek
megtudják, hogy a lányom narkós, akkor legyen.
– Értem.
– Szeretted.
– Igen.
– Ő gyönyörű, te pedig magányos vagy. Meleg hangon beszélt rólad. Egyszer majd
visszajön közénk. Biztos vagyok benne.
– Szeretném meglátogatni.
– Majd, egy idő múlva. Azt mondták, az első hetekben el szeretnék különíteni. De nyugodj
meg, jó kezekben van.
Nagyon meggyőző volt. De hazudik. Biztosan hazudik. Carys szobáját lecsupaszították.
Talán azért, mert pár héten belül újra „közöttünk” lesz? Ez még egy rejtély. De még mielőtt
Marty bármit is mondhatott volna, Whitehead újra megszólalt, kimért ütemben.
– Marty, te most nagyon közel állsz hozzám. Úgy, mint régebben Bill. Igazából úgy
gondolom, be kéne engednünk téged a belső körbe. Jövő vasárnap vacsorát adok. Szeretném, ha
te is ott lennél. Díszvendégként. – Ez szép, hízelgő beszéd volt. Az öreg nehezen, de fölé
kerekedett. – A héten, azt hiszem, be kéne menned Londonba és vehetnél néhány jobb
ruhadarabot. Attól tartok, a vacsoráim egy kicsit túl formálisak.
A könyv után nyúlt és megfogta.
– Itt egy csekk. – A könyv borítójában volt, már alá is volt írva, készen várta Martyt – Elég
lesz egy jó öltönyre, ingekre, cipőre. És bámi másra, amire szükséged lehet. – Középső és
mutatóujja között nyújtotta a csekket –. Vedd el, kérlek.
Marty előrelépett és elvette.
– Köszönöm.
– Beválthatod készpénzre a Stranden lévő bankomban. Várni fognak. Amit pedig nem
költesz el, szeretném ha eljátszanád.
– Uram? – Marty nem volt benne biztos, jól hallotta-e az ajánlatot.
– Ragaszkodom hozzá, hogy eljátszd. Lovak, kártyák, amit akarsz. Élvezd. Megteszed
nekem? És ha visszajössz, elmesélheted egy irigykedő öregembernek a kalandjaidat.
Végül mégiscsak megvesztegetés volt. A csekk megerősítette Marty gyanúját, hogy az öreg
hazudott Carys-szel kapcsolatban, de nem merte feszegetni a dolgot. Nemcsak gyávaság tartotta
vissza, hanem a csírázó izgalom is. Kétszeresen vesztegették meg. Egyszer pénzzel és
másodszor ajánlattal, hogy eljátszhatja. Évek óta nem volt ilyen lehetősége. Rengeteg pénz és
idő. Eljöhet még a nap, amikor gyűlölni fogja Papát, amiért felébresztette benne a vírust, de
addig még meg kell nyernie, el kell veszítenie és újra meg kell nyernie a szerencséjét Úrrá lett
rajta a lázas izgalom, ahogy ott állt az öregember előtt.
– Jó ember vagy te, Strauss – Whitehead szavai úgy csendültek az árnyékban lévő székből,
mint próféta szavai a kettéhasadt sziklából.
Az arcát ugyan nem láthatta Marty, de tudta, mosolyog.

42
A napsütötte szigeten eltöltött évek ellenére Carys-nek egészséges valóságérzéke volt. Vagy
csak addig volt, amíg el nem vitték abba a hideg, csupasz Caliban Street-i házba. Aztán már
semmi sem volt biztos. Mamoulian tette. Talán ez volt az egyetlen biztos dolog. Házakat nem
uralnak szellemek, csak fejeket Bármi is mozgott a levegőben, szálldosott porszemekkel a
puszta falak előtt, reptetett svábbogarakat, bármi is cikázott, mint fény a vízen, a szeme
sarkában, ez mind Mamoulian műve volt.
Három nappal a házba való megérkezése után még mindig visszautasította, hogy
vendéglátójával vagy fogva tartójával beszéljen. Nem igazán tudta felidézni, miért is jött ide, de
tudta, a férfi vette rá – szelleme a nyakába lihegett -, és neheztelt a manipuláció miatt. Breer, a
kövér, hozott neki ételt és a második napon kábítószert is, de 6 nem evett és egy szót sem szólt.
A szoba, amelybe bezárták, egész kényelmes volt. Voltak könyvei, volt televíziója, de a légkör
túl bizonytalan volt, nem tudta elengedni magát. Nem tudott olvasni, nem tudta a tévé
ostobaságait nézni. Néha már az is nehezére esett, hogy a saját nevére visszaemlékezzen: talán a
férfi állandó közelsége tompította el az agyát. Talán erre is képes volt. Végül is benne volt a
fejében. Titokzatos módon befurakodott a lelkébe, Isten tudja, hányszor. Benne volt, benne, te
Úristen, és sosem tudta.
– Ne ijedj meg.
Hajnali három volt, a negyedik napon újabb álmatlan éjszaka. Bejött a lány szobájába, olyan
halkan, hogy az lenézett a földre, vajon odaér-e egyáltalán a lába a padlóhoz.
– Gyűlölöm ezt a helyet – tájékoztatta a férfit.
– Szeretnél inkább körülnézni, minthogy itt légy bezárva?
– Kísértetjárta hely – mondta a lány – és arra számított, a másik majd kineveti. De nem tette.
Úgyhogy folytatta. – Maga a szellem?
– Én egy rejtély vagyok – válaszolta -, még saját magamnak is. – Hangja elhalkult az
önelemzés közben. – De szellem nem vagyok. Ebben biztos lehetsz. Ne félj tőlem, Carys.
Bármit is érzel, azt én bizonyos tekintetben megosztom veled.
Eszébe jutott, amikor szeretkezés közben a férfi megjelent. Milyen halovány, beteges kis izé
volt, minden hatalma ellenére. Nem tudta rávenni magát, hogy utálja, pedig éppen elég oka lett
volna erre.
– Nem szeretem, ha használnak.
– Nem bántottalak. És most sem bántalak, ugye?
– Martyval szeretnék találkozni.
Mamoulian megpróbálta ökölbe szorítani roncsolt kezét – Attól tartok, lehetetlen. – mondta.
A megsebesített szövet kisimult, fénylett, de a rosszul összeforrt kéz nem engedelmeskedett.
– Miért nem? Miért nem engedi, hogy láthassam?
– Mindent megkapsz, amire szükséged van. Elegendő ételt és heroint.
Hirtelen átfutott a lány agyán, hogy esetleg Marty is rajta lehet az Európai kivégzendőinek
listáján. Még az is lehet, hogy már nem él.
– Kérem, ne bántsa! – szólalt meg.
– A tolvajok jönnek és mennek. Nem vagyok felelős azért, ami vele történik.
– Sosem fogom magának megbocsátani.
– De igenis meg fogsz – válaszolta szinte már hihetetlenül halk hangon. – Most én vagyok a
védelmeződ, Carys. Ha lehetőségem lett volna, egészen gyerekkorod óta neveltelek volna, hogy
megkíméljelek azoktól a borzalmaktól, amikbe ő belevitt. De már túl késő. Nem tehetek mást
csak megvédhetlek a további romlástól.
Abbahagyta a próbálkozást, nem tudta ökölbe szorítani a kezét Carys észrevette, hogy saját
sebe mennyire undorítja a férfit Ha tudná, le is vágná: nem a szexet gyűlöli, a húst.
– Nincs tovább – mondta a kéz kapcsán, vagy a vita miatt vagy csak úgy.
Amikor kiment hogy aludni hagyja, nem csukta be maga mögött az ajtót.
Másnap Carys hozzákezdett a ház felfedezéséhez. Semmi különöset nem talált, egyszerű,
üres, háromszintes ház volt. Hétköznapi emberek haladtak el az ablak előtt, magukba
feledkeztek annyira, hogy még körbe sem néztek. Ösztöne először azt súgta, hogy kopogjon az
ablakon, de a józanság hamar elnyomta ezt a vágyát Ha most elmenekül, vajon ki vagy mi elől
szökik? Itt egyfajta biztonságban érezheti magát és megkapja, amire szüksége van: a
kábítószert. Először ugyan ellenállt, de túl vonzó volt ahhoz, hogy a vécében lehúzza. Egy-két
nap tablettaszedés után a heroint is beadta magának. Egyenletes adagokat kapott, sosem túl
keveset és sosem túl sokat, ráadásul mindig jó minőségű anyagot.
Csak Breer, az a kövér alak idegesítette. Néha bejött és csak nézte őt, szeme nedves volt,
mint valami félig buggyantott tojás. Beszélt erről Mamouliannak, és másnap Breer nem maradt
ott, csak behozta a tablettákat, és elment. A napok teljesen egymásba folytak: néha nem
emlékezett arra, hol van és hogyan került oda, néha tudta, hogy hívják, néha nem. Egyszer vagy
talán kétszer megpróbált elérni Martyhoz a gondolataival, de a férfi túl messze volt A távolság
vagy talán a ház meggyengítették erőit Bármelyik is volt, gondolatai eltévedtek pár
mérföldnyire a Caliban Streettől, izzadva és félelmekkel telve tért vissza.
Majdnem egy hete volt már a házban, amikor a dolgok rosszabbodni kezdtek.
– Szeretném, ha megtennél nekem valamit – mondta az Európai.
– Mit?
– Szeretném, ha megkeresnéd Mr. Toyt. Emlékszel rá?
Hát persze, hogy emlékezett. Nem jól, de azért emlékezett Törött orr, figyelő szemek,
amellyekkel mindig olyan szomorúan nézett rá.
– Gondolod, hogy meg tudod találni?
– Nem tudom, hogyan csináljam.
– Engedd, hogy a tudatod utánainduljon. Tudod a módját Carys.
– Miért nem tudja maga!
– Azért, mert rám számít. Védekezni fog, én pedig túl fáradt vagyok, hogy szembeszálljak
vele.
– Fél magától?
– Valószínűleg.
– Miért?
– Te még karonülő baba voltál, amikor Toy és én először találkoztunk. Ellenségekként
váltunk el; gyanítja, hogy még mindig azok vagyunk…
– Bántani fogja – mondta a lány.
– Ez az én dolgom, Carys.
A lány nekidőlt a falnak és végigcsúszott rajta a hátával. _ Nem hiszem, hogy meg akarom
találni őt magának.
– Hát nem vagyunk barátok?
– Nem – mondta a lány. – Nem. Soha. – Ugyan már.
A lány felé lépett. Törött kezével megérintette őt: pihekönnyű volt a mozdulat.
– Azt hiszem, maga egy szellem.
A lány otthagyta őt a folyosón állva és felment a fürdőszobába, hogy átgondolja ezt az
egészet. Magára zárta az ajtót A legcsekélyebb kétsége sem volt afelől, hogy Mamoulian
bántaná Toyt, ha ő megkeresné neki.
– Carys – szólította a lányt. A fürdőszoba ajtajánál állt. A férfi közelségétől lúdbőrzött a
háta.
 – Nem kényszeríthet – mondta a lány.
– Ne kényszeríts!
Az Európai arca kiemelkedett a fejéből. Újra megszólalt: – Előbb ismertelek, Carys, mint
járni tudtál volna. Sokszor ringattalak a karomban. A hüvelykujjamat szoptad. – Az ajtóhoz
közel tett szájjal beszélt, hangja visszaverődött a fáról, amelynek a lány a hátát támasztotta.
– Nem a te” vagy az én hibám, hogy nem találkoztunk. Hidd el, boldog vagyok, hogy
rendelkezel az apád képességeivel, mert ő sosem használta ezeket. Sosem fedezte fel az általuk
megtalálható bölcsességet. Hírnévre, gazdagságra pazarolta el. De te… téged megtaníthatnálak
ezekre a dolgokra.
A hang olyan csábító volt, áthatolt az ajtón és átölelte Carys-t, mint a férfi karjai, olyan sok
évvel ezelőtt. Egyszer csak teljesen hatalmába kerítette: gügyögött és buta fintorokat vágott,
hogy mosolyt csaljon az arcára.
– Csak keresd meg nekem Toyt. Olyan nagy kérés ez, azok után, amit érted tettem?
Carys érezte, átadja magát a férfi ringatásának.
– Toy sosem szeretett téged – mondta az Európai -, soha, senki sem szeretett téged.
Ez nem volt igaz: taktikai hibát követett el. A szavak hűvös vízként hullottak a lány álmos
arcára. Szerették! Marty szerette ót. A futó, az ő futója.
Mamoulian észrevette, hogy tévedett.
– Ne dacolj velem – mondta, a gügyögés eltűnt a hangjából.
– Menjen a fenébe.
– Ahogy kívánod.
A hangsúly lefelé ereszkedett, mintha lezárta volna a témát. Ugyanakkor nem mozdult el az
ajtónál elfoglalt őrhelyéről. A lány érezte, hogy közel van. Talán arra vár, hogy kifárad és kijön
a fürdőből? A fizikai kényszerítéssel való meggyőzés nem az ő stílusa, hacsak nem Breert
használja fel. Ezt a lehetőséget fontolóra véve, megerősítette magát. Kikaparná azokat a
vizenyős szemeit.
A csövek morajlani kezdtek. A mosdó szörcsögött, a vécétartályban bugyogott a víz, a
vécéfedél kinyílt és becsukódott, ahogy egy adag büdös levegő felemelte, amikor kiszabadult
odalentről. Ez az ő műve, bár elég értelmetlen mutatványnak tűnt. A vécé megint szellentett, a
szag veszedelmes volt.
– Mi történik? – kérdezte suttogva a lány.
Kásás mocsok szivárgott a kagyló szélén, s kezdett a padlóra csöpögni. Gilisztaszerű lények
mozogtak benne. Carys behunyta a szemét. Ez az Európai műve, hogy megtörje az ellenállását,
de nem vesz róla tudomást. A víz hangosabban csobogott, mint amikor a dagály emelkedik, és
úgy hallotta, súlyos dolgokat loccsant a fürdőszoba padlójára.
– Nos – kérdezte Mamoulian.
Elkeseredett sóhajtással átkozta a varázslót és a varázslatot. Valami átsuhant meztelen lábán.
Ám a látomás tovább kínozta, annak ellenére, hogy behunyta a szemét, de ez oly furcsa volt,
hogy nem tudott ellenállni. Átkozott legyen, ha kinyitja a szemét és ezzel még jobban
megkönnyíti a dolgát.
A mocsok folyammá duzzadt, mintha a kanálisok megmakacsolták volna magukat, s lábához
öntenek tartalmukat. Nem csupán ürülék és víz forró mocskon táplált szörnyekből álló leves.
Lények, amelyek az egészséges természetben nem találhatók meg; valami, ami régen hal volt
vagy rák, klinikák csatornáiba lehúzott magzatok, akiknek anyja még fel sem ébredt, hogy
felsikoltson, ürülékkel táplálkozó szörnyek, testük abból épült fel, amit befaltak. Az üledékben
a szemét és az iszap ingatag végtagokat formált és a lány felé csapkodott.
– Küldje el ezeket – szólalt meg Carys.
A dolgok nem igazán akartak visszavonulni. A tajtékos ár még mindig közeledett; a vécéből
felöklendezett állatvilág egyre népesebb lett.
– Keresd meg Toyt – alkudozott az ajtó mögül a hang. A lány izzadtságtól nedves keze a
kilincs után nyúlt, de az ajtó nem nyílt ki. Nem kapott haladékot
– Engedjen ki.
– Csak mondd, hogy igen.
Az ajtónak dőlt. A vécétető minden eddiginél nagyobb rohammal kinyílt és most nyitva is
maradt Az ár növekedett a csövek nyikorogtak, mintha valami túl nagy dolog akarná
felerőszakolni magát a fényre. Hallotta, ahogy a mancsával végigtapogatja a csöveket hallotta,
ahogy fogait csattogtatja.
– Mondd, hogy igen.
– Nem.
Csillogó, hadonászó kar merült föl a kagylóból, azután az ujjak megkapaszkodtak a mosdó
szélén, elkezdte felhúzni magát. Csontjait gumiszerűre rohasztotta a víz.
– Kérem – sikoltotta a lány.
– Csak mondj igent
– Igen! Igen! Bármit! Igen!
Ahogy a szavak elhagyták az ajkát, a kilincs megmozdult Hátat fordított az egyre emelkedő
borzalomnak, egész testsúlyával a kilincsre nehezedett, miközben másik kezével a kulcs után
matatott. Hallotta, mögötte egy test tekereg, hogy kiszabadítsa magát. Először rossz irányba
fordította a kulcsot. Trágya loccsant a lábszárára.
A lény már majdnem a sarkánál volt. Amikor kinyitotta az ajtót, felázott kéz markolta meg a
bokáját, de még mielőtt elkaphatta volna, a lány kivetette magát a fürdőszobából, le a
lépcsőfordulóba és bevágta maga mögött az ajtót.
Mamoulian győztesen elvonult.
Ezek után nem tudta rávenni magát, hogy visszamenjen a fürdőszobába. Kért Pengeevőtől
egy vödröt, amelyet az nagy tisztelettel hozott és vitt
Az Európai nem említette többé az esetet. Nem volt szükség rá.
Azon az éjszakán a lány megtette, amit kértek tőle. Szélesre tárta az agya kapuját és elindult,
hogy megkeresse Bill Toyt, s szinte percek alatt meg is találta. Nem sokkal ezután ugyanezt
tette az Utolsó Európai is.

43
A nagy kaszinógyőzelmek szép napjai óta sosem volt ennyi pénz a birtokában, mint most.
Kétezer font nem jelentett egy vagyont Whiteheadnek, de Martyt elkápráztatta. Lehet, hogy az
öreg hazudott Carys-szel kapcsolatban. Ha így van, idővel úgyis kiszedi belőle az igazat. Csak
lassan, nyugodtan, nehogy elrepüljön, ahogy Feather szokta mondani. Vajon mit szólna Feather,
ha most látná Martyt, ahogy a pénz ott zörög a zsebében?
Euston közelében hagyta az autót, taxival ment a Strandre, hogy beváltsa a csekket. Aztán
elindult alkalmi öltönyt keresni. Whitehead ajánlott egy jó szabót a Regents Streeten. A szabók
eleinte kissé gorombák voltak vele, de amikor meglátták a pénz színét, a hangnem hízelgőre
váltott. Mosolyát elfojtva megjátszotta a válogatós vevőt, azok pedig hízelegtek és fontoskodtak
körülötte. Hagyta. Csak úgy jó háromnegyed órányi figyelmeskedés után választott ki valamit,
ami megtetszett neki: egy konzervatív, de nagyon jól szabott öltönyt. Az öltöny és a
hozzátartozó kiegészítők – cipők, ingek, néhány nyakkendő – kicsit több pénzbe került mint
amennyire számított, de hagyta, hadd csurogjon a pénz, mint a víz, át az ujjai között Az öltönyt
és egy készlet kiegészítőt magával vitt. A többit a birtokra küldette.
Ebédidő volt, amikor elindult és körbejárt, hogy valami jó éttermet keressen. Volt egy jó
kínai étterem, amit Charmaine-nel gyakran látogattak, ha az anyagiak lehetővé tették most is
odament. Bár a homlokzatot felújították, hogy helyet szorítsanak egy nagy neonnak, a belső tér
ugyanolyan volt, az étel is olyan kitűnő, mint amilyenre emlékezett. Csendes magányban
üldögélve végigette és -itta az étlapot, a végletekig eljátszotta a gazdag embert. Fél tucat szivart
rendelt evés után, brandyket hajtott fel, és milliomoshoz méltó borravalót adott. Papa büszke
lenne rám, gondolta. Mikor már dugig volt, ivott és elégedettnek érezte magát, elindult a
balzsamos délutánban. Ideje volt hogy Whitehead többi utasításának is eleget tegyen.
Végigment a Sohón, mászkált egy kicsit, amíg végre talált egy fogadóirodát Amikor belépett
a füstös helyiségbe, felébredt a bűntudata, de úgy döntött, hogy hangulatrontó éberségét szögre
akasztja. Parancsokat teljesíteni jött
A Newmarketen, Kempton Parkban és Doncasterben voltak futamok, mindegyik név
édesbús emlékeket idézett fel benne, a táblán mindenre tett Lelkesedése az utolsó szikrányi
bűntudatot is elűzte. A játék olyan volt, mint az élet, de egy kicsit rágósabb talán. Beígért
nyereségeivel és túl könnyű veszteségeivel olyan volt az egész, mint amilyennek gyerekkorában
képzelte a felnőttek életét Azt, amikor minden szó megtelik kockázattal és ígérettel, minden
lélegzetvétel rendkívüli nyereségnek számít amikor az ember kinő az unalomból és belecsöppen
a férfilét titokzatos, szakállas, merevedéses világába. Először elvándorolt tőle a pénz. Nem
fogadott túl nagy összegekben, de a gyakori veszteségek megcsappantották a tartalékait. Aztán
egy háromnegyed óra múlva a dolgok jobbra fordultak: a lovak, amelyeket hasraütve választott
ki, egymás után kényelmesen nyerték a futamokat Egy futamban többet nyert, mint amennyit az
előző kettőben elvesztett. Lelkesedése eufóriába csapott át Ez volt az az érzés, amit annyiszor
próbált elmesélni Whiteheadnek: amikor az ember a véletlen gondjaira bízza magát.
Végül a gyakori nyerés untatni kezdte. Zsebre vágta a nyereségét anélkül, hogy pontosan
megszámolta volna és elment. A zakó zsebében lapuló pénz vastag köteg volt, viszketett a
tenyere, hogy elkölthesse. Átvágott az Oxford Streeten hömpölygő tömegen, kiválasztott egy
drága üzletet vett Charmaine-nek: egy kilencszáz fontos bundát, majd bevágta magát egy
taxiba, hogy elvigye neki. Lassú utazás volt: a bér-rabszolgák hazafelé indultak, a forgalom
összetorlódott De nem olyan hangulatban volt, hogy ez felidegesítette volna.
A taxit az utca sarkán állította meg, mert kedve támadt sétálni. A dolgok sokat változtak
azóta, hogy két és fél hónappal ezelőtt utoljára itt járt. A kora tavaszból kora nyár lett Most, úgy
este hat felé, a nap ereje alig csökkent, még mindig termő erő volt benne. Nem, gondolta
magában, nemcsak az idő halad előre, hanem én is.
Valódinak érezte az életet Istenem, ez az. Képes volt végre boldogulni a világban,
befolyásolni, alakítani azt
Charmaine zavartan nyitott ajtót. Aztán még jobban zavarba jött, amikor Marty belépett,
megcsókolta és a kabát-dobozt a kezébe adta.
– Tessék. Vettem neked valamit Rosszallóan nézett rá. – Mi ez, Marty?
– Nézd meg. Neked hoztam.
– Nem– mondta-, nem tehetem.
A bejárati ajtó még nyitva volt. A nő arrafelé terelte Martyt, vagy legalábbis megpróbálta.
De az nem akart menni. Volt valami a nő arcára kiült meglepetés mögött düh vagy még inkább
pánik. Visszanyomta a dobozt, ki sem nyitotta.
– Kérlek, menj el – mondta.
– Meglepetés – mondta neki, elhatározta, nem hagyja magát visszautasítani.
– Nem akarok meglepetéseket. Csak menj el. Hívj fel holnap.
Marty nem fogta meg a visszanyújtott dobozt, az leesett kettejük között és kinyílt. A kabát
csillogva bukott elő a dobozból: a nő lehajolt, hogy fölvegye.
– Ó, Marty… – suttogta.
Amíg Marty a nő fénylő haját nézte, valaki megjelent a lépcső tetején.
– Valami baj van?
Marty felnézett. Flynn állt a fordulóban, csak fehérnemű és zokni volt rajta. Borostás volt.
Pár másodpercig hallgatott, mérlegelte a lehetőségeket. Azután, mint egy csodaszer, mosoly
terült szét az arcán.
– Marty – kiáltott fel -, mi a baj?
Marty Charmainre nézett, aki a padlót bámulta. A kabátot úgy tartotta a karjában, mint egy
halott állatot.
– Értem – szólalt meg Marty.
Flynn lejjebb jött pár lépcsőfokkal. Szeme véres volt.
– Nem úgy van, ahogy gondolod. Tényleg nem -mondta, megállt félúton, kivárva, melyik
irányba ugrik Marty.
– A helyzet pontosan az, Marty, amire gondolsz -mondta csendesen Charmaine. – Sajnálom,
hogy így kellett megtudnod, de sosem telefonálsz. Mondtam, hogy telefonálj, mielőtt beállítasz.
– Mióta? – motyogta Marty.
– Körülbelül két éve.
Marty Flynnre pillantott. Csak egy pár hete volt, hogy ketten voltak együtt azzal a fekete
lánnyal – valami Ursula? – és amikor a dolognak vége volt, Flynn elosont. Idejött Charmaine-
hez. Megmosdott vajon, gondolkodott el Marty, mielőtt bebújt volna mellé az ágyba?
Valószínűleg nem.
– Miért ő? – kérdezte hirtelen. – Miért, az isten szerelmére? Nem tudtál volna fejlődni egy
kicsit?
Flynn nem védekezett.
– Azt hiszem, Marty, el kéne menned– mondta Charmaine, miközben ügyetlenül tömködte
vissza a bundát a dobozába.
– Ez egy szarházi – szólalt meg Marty. – Hát nem veszed észre, milyen egy szar alak?
– Ő itt volt – vágott vissza a nő keserűen. – Te nem voltál.
– Ez egy rohadt strici, az istenit!
– Igen – szólt Charmaine, a földön hagyta a dobozt, és végre felállt, szeme dühösen
villámlott, fröcsögött belőle az igazság. – Igen, ez pontosan így igaz. Mit gondolsz, miért
vagyok vele?
– Nem, Cher…
– Nehéz időket élünk, Marty. A levegőből meg a szerelmes levelekből nem tudok megélni.
Flynnek strichelt: ez a rohadék kurvát csinált belőle. Flynn, aki még mindig a lépcső tetején
állt, elsápadt. – Figyelj Marty – kezdte. – Nem vettem rá semmire, semmi olyanra, amit
magától meg ne tett volna.
Marty a lépcső aljához ment.
– Nem igaz? – fordult Flynn Charmaine-hez. – Mondd meg neki te! Csináltál bármit is
akaratod ellenére?
– Nem– mondta Charmaine, de Marty már elindult a lépcsőn. Flynn csak két lépésre volt
tőle, aztán hátrálni kezdett. – Hé, figyelj… – kezét felemelte, hogy elhárítsa az ütéseket.
– Kurvát csináltál a feleségemből?
– Kellettem én ehhez?
– Egy rohadt kurvát csináltál a feleségemből? Flynn megfordult és a lépcső teteje felé
igyekezett.
Marty felrohant utána a lépcsőn.
– Szemét!
A menekülés sikerült: Flynn biztonságban volt az ajtó mögött, és épp egy székkel próbálta
elbarikádozni magát, amikor Marty fölért. Nem tudott mást tenni, csak dörömbölt, hasztalan
kiabált, hogy Flynn engedje be. De ez a rövid közjáték elég volt ahhoz, hogy lehűtse a dühét.
Mire Charmaine felért a lépcső tetejére, abbahagyta az ajtónak való szónoklást, hátát a falnak
vetette, a tekintete lángolt. A nő nem mondott semmit: sem értelme, sem kedve nem volt, hogy
a köztük lévő szakadékot áthidalja.
– Éppen ez – Marty csak ennyit tudott mondani – annyi ember közül.
– Nagyon jó volt hozzám – felelte a nő. Nem volt kedve mentegetőzni: itt Marty volt a
betolakodó. Nem tartozott neki magyarázattal.
– De az nem úgy volt, hogy én csak egyszerűen elmentem.
 – Te vagy mindennek az oka, Marty. Mindkettőnknek vesztettél. Sosem volt beleszólásom a
dolgokba. – Charmaine remegett, de nem a bánattól, hanem a dühtől. -Mindent eljátszottál,
amink csak volt. Mindent. És mindkettőnk helyett vesztettél.
– Még élünk.
– Harminckét éves vagyok. Kétszer annyinak érzem magam.
– Ez miatta van.
– Olyan hülye vagy – mondta, minden érzés nélkül, megvetése teljesen lesújtotta Martyt. –
Sosem vetted észre, milyen sérülékeny minden: te csak csináltál mindent tovább úgy, ahogyan
megszoktad. Hülye, önző módon.
Marty beleharapott a felső ajkába és a felesége száját nézte, miközben az a szemébe vágta az
igazságot Meg akarta ütni, de ettől ugyanúgy igaza lett volna, csak kapott volna hozzá még egy
pár véraláfutást is. Megrázta a fejét, elhaladt a nő mellett és leszáguldott a lépcsőn. Charmaine
csöndben fennmaradt.
Elment a doboz és a ledobott bunda mellett. Majd dughatnak rajta, Flynn szeretni fogja.
Felkapta a csomagot, amiben az öltönye volt és elment. Olyan erővel csapta be az ajtót, hogy az
üveg megzörrent
– Kijöhetsz – szólt Charmaine a csukott hálószobaajtónak. – Vége a lövöldözésnek.

44
Egy gondolatot Marty nem tudott kiverni a fejéből: hogy a felesége mindent elmondott róla
Flynnek, ellocsogta közös életük titkait. Elképzelte, ahogy Flynn az ágyon fekszik zokniban,
Charmaine-t cirógatva és nevet, miközben a nő meséli a dolgokat. Hogyan költötte el Marty a
pénzt lovakra és pókerre; hogy sosem volt öt percnél hosszabban tartó nyerő szériája (ma kellett
volna, hogy láss, akarta neki mondani, most már máshogy vannak a dolgok, ma nagyon
belejöttem); hogy csak olyankor volt jó az ágyban, amikor nyert, különben teljesen érdektelenül
viselkedett; hogyan nyerte el tőle a kocsit Macnamara, aztán a tévét, aztán a jobb bútorokat, és
Marty még mindig tartozott neki. Hogyan szállt ki és próbált kikecmeregni az adósságokból. Es
még az is szánalomra méltóan sikerült.
Újra átélte tisztán és élesen azt az üldözést. A kocsiban Nygaard vadászpuskájának a szagát
lehetett érezni: az izzadtság a pórusaiban zsibongott, ahogy az ablakon beáramló szél
virágsziromként verdeste az arcát. Minden olyan világos volt, mintha csak tegnap történt volna.
Minden, ami azóta történt, majdnem egy egész évtized, azon a pár percen múlott. Majdnem
rosszul lett, amikor erre gondolt. Kárba veszett. Minden kárba veszett.
Eljött az idő, hogy berúgjon. A zsebében lévő pénz – még mindig négyjegyű összeg – lyukat
égetett a ruhájába, költekezésre vagy játékra várt. Lesétált a Commercial Roadon, leintett egy
másik taxit, nem igazán tudta, mit is fog csinálni. Még csak hét óra volt, az előtte álló éjszakát
meg kell tervezni. Mit tenne a Papa? Mit tenne az elárult, cserbenhagyott nagy férfi?
Amire a szíve vágyik ez volt a válasz, amire az a rohadt szíve vágyik.
Az Euston Állomásra ment, fél órát töltött a mosdóban, átöltözött az új ingbe, új öltönybe és
átváltozva kilépett. A használt ruhát tíz font kíséretében a gondnoknak adta.
Mire átöltözött, visszaférkőzött belé valami a régi lágyságból. Tetszett neki, amit a tükör
mutatott: ez az este még nyerőre fordulhat, főleg, ha nem erőlteti túlzottan. A Convent
Gardenben ivott eleget ahhoz, hogy vérét felpezsdítse és alkohol szagú legyen a lélegzete.
Azután egy olasz étteremben vacsorázott. Amikor kijött, a színházakban éppen véget értek az
előadások, begyűjtött egy csomó elismerő pillantást, főleg középkorú asszonyoktól és
jólöltözött fiatalemberektől. Valószínűleg úgy nézek ki, mint egy dzsigoló, gondolta magában:
ellentmondás volt az arca és a ruhája között, ez pedig szerepjátszásról árulkodott. Ez a gondolat
megtetszett neki. Mostantól akkor eljátsza Martin Strausst, a világfit, mindenféle bravúrokat
bemutatva. Az, hogy saját maga legyen, nem sok sikert hozott neki. Talán egy kis játék javítani
fogja az esélyeit.
 Lecsámborgott a Charing Crosshoz, aztán a Trafalgar Square gyalogos és autós hínárjába. A
St Martin-in-the-Field lépcsőin verekedés volt, két férfi szórta egymásra az átkokat és
szemrehányásokat, miközben feleségeik figyelték őket.
Nem messze a tértől, a Mail hátuljánál a forgalom elcsendesült. Percekig tartott, amíg
betájolta magát. Tudta, hova indul, és azt hitte, tudja hogy lehet oda eljutni, de most nem volt
benne biztos. Régóta nem járt erre, és inkább csak a véletlennek köszönhette, hogy ráakadt az
Academy-re, Bill Toy kedvenc klubjára.
Szíve kicsit gyorsabban vert, amikor felballagott a lépcsőn. Nagy színjáték várt még rá,
amely ha nem sikerül, elronthatja az egész estéjét. Megállt egy pillanatra, hogy egy szivarra
gyújtson, aztán belépett.
Régebben gyakran látogatott előkelő kaszinókat is, itt is olyan keskeny passé grandeur volt,
mint a többi helyen, ahol már járt: sötét falborítás, vörös szőnyegek, elfeledett zsenik portréi a
falakon. Keze a zsebében, zakója kigombolva, hogy kivillanhasson az ing, keresztül ment a
mozaikkal kirakott foyer-n, egyenesen a pulthoz. Az ellenőrzés valószínűleg szigorú lesz, a
gazdagok szeretik a biztonságot. Nem volt itt tag, arra sem számíthatott, hogy azonnal beléphet:
támogatók és referencia nélkül nem. Az egyetlen módja annak, hogy egy jó éjszakát szerezzen
magának, ha végig blöfföl.
A pult mögött ülő angol rózsaszál ígéretesen rámosolygott. – Jó estét uram.
– Hogy van ma este?
A mosoly egy pillanatra sem halványult, pedig a nő nem tudta hová tenni, ki is lehet ő.
– Köszönöm. És ön?
– Csodás ez az éjszaka. Bill itt van már?
– Elnézést, uram, kicsoda?
– Mr. Toy. Megjött már?
A lány a vendégkönyvet tanulmányozta, lakkozott ujját végigfuttatta a mai
szerencsejátékosok névsorán. -Nem hiszem, hogy…
– Nem is fogja aláírni. Klubtag, az Isten szerelmére – szólt Marty. A hangjából érezhető
idegesség kibillentette a lányt egyensúlyából.
– Ó… értem. Azt hiszem, nem tudom, ki ő.
– Hm, nem baj. Én egyenesen felmegyek. Mondja meg neki, hogy az asztaloknál vagyok.
– Várjon, uram. Még nem…
Kinyúlt, mintha a karját akarná megragadni, de aztán mégis meggondolta magát. Marty egy
lefegyverző mosolyt küldött felé és elindult felfelé a lépcsőn.
– Kit jelentsek neki?
– Mr. Strauss – válaszolta, halványan sóhajtva.
– Igen, természetesen. – Megjátszott felismerés jelent meg az arcán. – Elnézést, Mr. Strauss.
Én csak…
– Semmi baj – felelte jóindulatúan, ahogy az őt bámuló lányt otthagyta.
Pár percet igénybe vett, amíg felfedezte a termek elrendezését Rulett, póker, blackjack és
még sok minden volt itt. A légkör komoly: a léhaság nem szívesen látott vendég ott, ahol ilyen
mennyiségű pénzt nyernek és vesztenek. Ha ezek a férfiak és az a néhány nő azért jöttek el
ezekbe a csöndes, eldugott termekbe, hogy együtt szórakozzanak, hát nem sok jelét mutatták.
Ez a munka: komoly, nehéz munka. A lépcsőkön lefolytatott halk eszmecserék és az
asztaloknál, illetve a folyosón bemondott licitek kivételével áhítatos csend honolt.
Teremről teremre ment, meg-megállt az asztaloknál, próbálta kifigyelni a helyi szokásokat.
Senki sem méltatta egy pillantásnál többre: túl jól illett ebbe a megszállott paradicsomba.
Abban a pillanatban, amint leült az egyik asztalhoz, az előérzete felvidította; lubickolt egy
kicsit ebben az érzésben. Még ott állt előtte az egész éjszaka és túlságosan is jól tudta, ha nem
lesz elég elővigyázatos, a zsebében levő pénz másodpercek alatt eltűnhet. A bárhoz ment,
whiskyt rendelt vízzel és a többi iszogatót nézte. Mind ugyanazért voltak itt: hogy józan eszüket
összemérjék a szerencsével. Legtöbben egyedül ittak, felkészítve lelküket a játékra. Majd
később, ha már nyertek, lehet táncolni az asztalon, és valamelyik ittas hölgy megszabadul a
ruháitól. De ehhez még túl korán volt.
Megjelent a pincér. Fiatal volt, maximum húszéves, a bajsza olyan, mintha odarajzolta volna.
Tökéletesen birtokában volt a szolgalelkűség és felsőbbrendűség keverékének, amely erre a
szakmára oly nagyon jellemző.
– Elnézést, uram… – mondta.
Marty gyomra összeszorult. Csak nem leplezi le valaki?
– Igen?
– Scotsh-ot vagy Bourbont?
– Őöö… Scotch-ot.
– Igenis, uram.
– Hozza az asztalhoz.
– Hol lesz, uram?
– A rulettnél.
A pincér visszavonult. Marty a kasszához ment és nyolcszáz fontnyi zsetont hozott, aztán
bement a rulett-terembe.
Sosem volt igazi kártyás. Olyan technikára lett volna szüksége, amelyet mindig is túl lusta
volt megtanulni; nagyra becsülte ugyan a jó kártyások gyakorlottságát, de ez a rutin
homályosítja el a valódi versengést A jó kártyás felhasználja a szerencsét, az igazán nagyok
meglovagolják. De a rulett, amelynek azért szintén megvan a maga technikája és rendszere,
sokkal tisztább játék. Semmi sem hasonlítható a forgó kerék varázslatához: a számok
elmosódnak, a golyó zörög, ahogy megnyugszik és újra fel-felugrik.
Leült az asztalhoz egy csak franciául tudó, erősen parfümözött arab és egy amerikai közé.
Egyik sem szólt hozzá: errefelé nem szokás az üdvözlés és a búcsú. Az emberek közötti
kapcsolatteremtés egyedül a kezekre korlátozódott
Furcsa betegség. A szimptómák olyanok, mint az örült szerelemé: remegés, álmatlanság.
Csak egy gyógymód van: a halál. Egy vagy két alkalommal meglátta magát a bár tükrében vagy
a kassza üvegében, egy űzött éhes tekintet bámult vissza rá. De semmi – sem az önundor, sem a
barátok lenéző tekintete -, semmi sem tudta kiölni belőle ezt a különös étvágyát.
A pincér a könyökéhez tette az italt, jegek csörögtek benne. Marty komoly borravalót adott.
Már megpörgették a kereket, Marty későn ült le ahhoz, hogy pénzt tehessen fel. Minden
szempár a forgó számokra szegeződött..
Egy óra, vagy még több is eltelt, amíg Marty felállt, és akkor is csak azért, hogy feszülő
hólyagján könnyítsen. Játékosok jöttek és mentek. Az amerikai kényeztette az őt kísérő sasorrú
ifjút átadta neki a döntést és vesztett egy keveset, mielőtt felállt volna az asztaltól. Marty
készletei rohamosan fogyatkoztak. Nyert és vesztett és nyert, aztán vesztett és vesztett és
vesztett. A vereség nem törte le túlzottan. Nem az ő pénze volt, és ahogy Whitehead gyakran
meg jegyezte van még több is, ahonnan ez jött. Még egy tétre elegendő zsetonnal félrevonult az
asztaltól, hogy szusszanjon egyet Néha megfigyelte, fordulhat a szerencséje, ha visszavonul a
hadszíntérről egy rövid időre, majd újra visszatér.
Ahogy felállt a székből, szeme előtt számok cikáztak, valaki elsétált az ajtó előtt és
bepillantott a rulett-terembe, mielőtt valami más játékot választott volna. Néhány pillanat elég
volt ahhoz, hogy felismerje.
Amikor Marty utoljára látta ezt az arcot, borostás volt és fájdalom ült rajta, ahogy a Szentély
fényszórói a kerítés mellett megvilágították. Mamoulian átalakult. Most nem az a hanyag,
szögletes, gyötrődés látszott rajta, mint akkor. Marty azon kapta magát, hogy szinte hipnózisban
sétál az ajtó irányába. A pincér állt mellette.
– Még egy italt, uram? – de a kérdés megválaszolatlan maradt, Marty kilépett a folyosóra a
rulett-teremből. Ellentmondó érzések járták át: félig ijedt volt, miután meglátta a férfit,
ugyanakkor kíváncsi izgalom fogta el, hogy itt van. Biztosan nem véletlen egybeesés. Talán
Toy is vele van. Talán az egész titok itt és most lelepleződik. Megpillantotta Mamouliant,
ahogy belép a baccara-terembe. Különösen heves küzdelem folyt itt, és a terem megtelt
nézőkkel, akik az utolsó felvonásra tódultak ide. A helyiség tömve volt; a többi asztalnál játszók
otthagyták saját játékukat, hogy az éppen folyó küzdelmet élvezhessék. Még a pincérek is ott
ágaskodtak, hogy lássanak valamit
Mamoulian átfurakodott a tömegen, hogy jobban lásson, vékony szürke alakja előtt szétnyílt
a csődület Amikor talált magának egy előnyös helyet, megállt a posztóról visszaverődött a fény
sápadt arcára. Sérült kezét zakójába rejtette, arca a legcsekélyebb érzelmet sem árulta el. Marty
bő öt percig bámulta. Az Európai egy pillanatra sem vette le a szemét az előtte folyó játékról.
Olyan volt, mint valami porcelán: csillogó felület, amelyre a művész csak néhány vonalat
húzott. Szemei mélyen ültek, és úgy tűnt a könyörtelen pillantáson kívül másra nem képesek.
Még mindig volt benne erő. Hátborzongató volt látni, hogyan tartják az emberek magukat távol
tőle, egymáshoz torlódva, nehogy túl közel kerüljenek hozzá az asztalnál.
A terem túloldalán Marty megpillantotta a rajzolt bajuszú pincért Átfurakodott a nézőseregen
a fiatalemberhez.
– Egy szóra – suttogta.
– Igen uram?
– Az a férfi ott. A szürke öltönyös.
– Mr. Mamoulian.
– Igen. Mit tud róla?
A pincér rosszalló pillantást vetett Martyra.
– Sajnálom, uram. Nincs jogunk a tagokról beszélni. Sarkon fordult és kiment a folyosóra.
Marty utána.
Senki sem volt ott Lent a pult mögött ülő lány – nem az, akivel ő beszélt – a ruhatárossal
csacsogott
– Várjon egy percet!
Mikor a pincér hátranézett, Marty elővette a tárcáját, amely még mindig elég tömött volt
ahhoz, hogy gazdag megvesztegetéssel kecsegtessen.
A másik férfi leplezetlen mohósággal bámulta a bankjegyeket.
– Csak néhány dolgot akarok kérdezni. Nem a bankszámlaszámára vagyok kíváncsi.
– Azt nem is tudom – vigyorodott el a pincér. – Maga rendőr?
– Csak érdekel Mr. Mamoulian – mondta Marty, öt tízfontost nyújtva felé. – Néhány
alapvető dolog.
A pincér elkapta a pénzt, és gyakorlott megvesztegetetthez méltó gyorsasággal zsebre vágta.
– Kérdezzen.
– Rendszeresen jár ide?
– Havonta néhányszor.
– Játszik?
A pincér összeráncolta a szemöldökét – Most, hogy mondja, nem hiszem, hogy valaha is
láttam volna játszani.
– Csak nézi?
– Hm, nem vagyok biztos benne. De azt hiszem, hogyha játszott volna, akkor láttam volna.
Fura. De van egy pár tagunk, aki ugyanezt csinálja.
– És vannak barátai? Akikkel együtt jön, együtt megy el?
– Ilyenre nem emlékszem. Elég jóban volt egy görög nővel, aki gyakran járt ide. Mindig
nyert. Sosem hibázott
Ez volt a szerencsejátékosok horgásztörténete, a szisztémáról, amely olyan tökéletes, hogy
mindig beválik. Marty százszor hallotta már, mindig valami ismerős ismerőse volt, egy
titokzatos valaki, akivel sosem találkozott szemtől szemben. És mégis: mikor maga elé képzelte
Mamoulian arcát, ahogy teljes közönnyel kalkulál, majdnem elhitte a történetet.
– Miért érdekli annyira?
– Furcsa érzéseim vannak vele kapcsolatban.
– Nem maga az egyetlen.
– Hogy érti ezt?
– Sosem szólt hozzám, és nem tett velem semmit, ugye érti? – magyarázta a pincér. –
Mindig nagyon bőkezű, pedig, Isten tudja, miért, csak forralt vizet iszik. Jött egyszer ide egy
pasas, ez még évekkel ezelőtt történt, egy amerikai, valahonnan Boston környékéről. Meglátta
Mamouliant, és mit ne mondjak, kiborult. Játszott egyszer egy pasival, aki a kiköpött mása volt,
még a húszas években. Ebből támadt egy kis zűrzavar. Úgy értem, nem éppen az a típus, akinek
apja van, nem?
A pincér nem beszél hülyeséget. Elég nehéz volt Mamouliant gyerekként vagy pattanásos
kamaszként elképzelni. Talán megzavarodott, mert meghaltak a szülei vagy a háziállatkája?
Nevetségesen valószínűtlen.
– Ennyit tudok, tényleg.
– Köszönöm– mondta Marty. Ennyi elég volt
A pincér elsétált egy rakás lehetőséget hagyva Marty-nak. Kétes hitelű mesék: a görög,
akinek megvolt a rendszere, a rémüldöző amerikai. Az ilyen Mamoulian-féle emberek mindig
vonzották a pletykákat; a régenvolt arisztokráciát idéző hangulata hívogatta a kitalált
történeteket. Mint a hagyma, újabb és újabb és újabb réteget húzva le róla, sosem juthatunk el a
maghoz, mindig csak egy újabb bőrt látunk.
Mivel fáradt volt, és a feje zúgott a sok italtól meg a kevés alvástól, Marty úgy döntött,
befejezi. A megmaradt száz dollárt majd egy taxira költi, hogy hazavigye, a kocsit pedig
otthagyja, ahol van, és máskor hozza el. Túl részeg volt ahhoz, hogy vezessen. Még utoljára
bepillantott a Baccara-terembe. A játéknak még nem volt vége: Mamoulian ugyanott állt.
Marty lement a mosdóba. Itt pár fokkal hűvösebb volt, mint a klubban, a rokokó vakolat
bohókásnak tűnt a helyiség alantas funkciójához képest. A tükörbe pillantva meglátta, milyen
fáradt, aztán a piszoárnál könnyíteni akart magán.
Az egyik fülkében valaki szipogni kezdett, olyan volt, mintha el akarná fojtani a hangot.
Égető szüksége ellenére képtelen volt pisilni, a névtelen bánat túlságosan zavarta. A zárt ajtók
mögül hallatszott Talán valami optimista, aki elvesztette az ingét a kockán és most a veszteséget
siratja. Marty hagyta, ilyenkor nem lehet semmit sem tenni, sem mondani, ezt a saját
gyakorlatából tudta.
Kint a foyer-ban a pult mögött ülő nő utánaszólt.
– Mr. Strauss? – Megint az angol rózsaszál volt az. A késői óra ellenére sem látszott
hervadni. – Megtalálta Mr. Toyt?
– Nem.
– Ó, ez különös. Itt volt.
– Biztos benne?
– Igen. Mr. Mamouliannel jött. Mondtam neki, hogy ön itt van és kereste.
– És mit mondott?
– Semmit – válaszolta a lány. – Egy szót sem. – Lehalkította a hangját – Jól van? Úgy
értem, elég borzasztó színben volt, ha szabad ezt mondanom.
Marty felnézett a lépcsőre, a fordulót pásztázta.
– Még mindig itt van?
– Nem voltam itt végig a pultnál, de nem láttam elmenni.
Marty kettesével szedte a lépcsőket. Nagyon szeretett volna Toyjal találkozni. Rengeteg
mindent akart tőle kérdezni, hogy megerősítse a bizalmát. Átfésülte a termeket az ismerős,
elhasznált arc után kutatva. És ugyan Mamoulian még mindig ott volt, a vizét szopogatta, Toy
nem volt vele. A bárnál sem volt Biztos jött és már ment is. Marty csalódottan visszament,
megköszönte a lánynak a segítségét és nagy borravalót hagyva távozott
Csak amikor már jó távolságra került az Academytől, és az út közepén sétált, hogy az első
szabad taxit leinthesse, csak akkor jutott eszébe a vécében hallott szipogás. Lelassított. Megállt
fejében visszhangzott a szívverése. Vajon csak utólagos bölcselkedés volt, vagy tényleg ismerős
volt a bánatán rágódó nyomorult hang? Csak nem Toy volt az, a vécé kérdéses magányában
ülve, aki úgy sírt, mint egy elveszett gyerek?
Marty álmosan visszanézett az útra, ahol végigjött Ha arra gyanakszik, hogy esetleg Toy
szipogott ott a vécében, nem kellene visszamennie, és megkeresni őt? De gondolatai
kellemetlen következtetésekre vezették. Eszébe jutott a Pimlico számon jelentkező nő, akinek
olyan szörnyű volt a hangja, hogy hallgatni sem bírta; a pultnál ülő lány kérdése: Jól van?”; és
az az elkeseredettség, amit az ajtó mögül hallott kiszűrődni. Nem, nem volt képes visszamenni.
Semmi, még egy megbízható ígéret sem, hogy a ház minden asztalától nyereséggel távozhat,
semmi sem tudta volna rávenni, hogy visszamenjen. Végül is létezik valami olyasmi, hogy
ésszerű kétely és néha nincs ennél semmi megnyugtatóbb.

VII
Pokoli zaj

45
Az Utolsó Vacsora napján, ahogy ezt magában nevezte, Marty háromszor borotválkozott,
egyszer reggel és kétszer délután. A meghívás hízelgő volta már rég elhalványult Már csak azért
imádkozott, hogy találjon valami kibúvót, amellyel udvariasan megmenekülhet a kínosnak
ígérkező este elől. Nem tartozott Whitehead kíséretéhez. Az ő értékeik neki semmit sem
jelentettek; a világukban ő csak egy használati tárgy volt Nincs benne semmi, amitől egy
percnyi szórakozásnál többet jelenthetne ezeknek az embereknek.
Csak amikor felvette a szmokingkabátját, akkor érezte újra bátornak magát Ebben a felületes
világban miért ne sikerülne neki is az ámítás? Végül is az Academyben szintén sikerrel járt. Az
a dolog trükkje, hogy a külsőségek megfelelőek legyenek – tökéletes öltözet, kifogástalan
viselkedés. Kezdte próbatételnek tekinteni az előtte álló estét és ébredezett versenyzői kedve a
kihívásra. Az ő játékukat fogja játszani, a csilingelő poharak és az operáról meg az üzletről
szóló csevegés között.
Háromszorosan megborotválkozva felöltözött és be-kölnizte magát, majd lement a
konyhába. Furcsa módon Pearl nem volt a házban, Luthert bízták meg az est ínyencségeinek
elkészítésével. Borospalackokat nyitogatott* a levegőben illatok keveredtek. Bár Marty úgy
emlékezett, hogy szerény összejövetel lesz, az asztalon több tucat palack állt, némelyik címkéje
az olvashatatlanságig piszkos volt. Mintha a legfinomabb borokat hozták volna fel a pincéből.
Luther végigmérte Martyt – Kitől loptad ezt az öltönyt?
Marty, tudomást sem véve a megjegyzésről, felkapott egy palackot és beleszagolt. Ma este
nem fogják piszkálni, résen lesz, senki sem szúrhatja ki a buborékot.
– Azt kérdeztem, kitől?
– Először is hallottam. Vettem. – Miből?
Marty levágta az üveget. Az asztalon levő poharak összekoccantak.
– Miért nem fogod be?
Luther vállat vont – Az öreg adott rá?
– Megmondtam. Kopj le.
– Úgy látom, a mélyvízbe dobtak, fiú. Tudsz róla, hogy te vagy itt a díszvendég?
– Csak az öregember néhány barátjával találkozom. Ennyi az egész.
– Dwoskinra, meg a többi faszfejre gondolsz? Nem vagy te szerencsés?
– És te, te vagy ma itt a felszolgálófiú?
Luther elfintorodott, ahogy a dugót kihúzta az egyik üvegből. – Nem hívnak pincéreket a
magánösszejövetelekre. Nagyon zártkörűek.
– Hogy érted ezt?
– Hát tudok én valamit is? – rándította meg a vállát Luther. – Én egy majom vagyok,
rendben?
Nyolc és fél kilenc között elkezdtek szállingózni az autók a Szentélyhez. Marty a szobájában
várakozott, hogy egy páran összegyűljenek és majd csak akkor csatlakozzon. Hallotta
Curtsinger hangját és néhány nőét, nevetést, némelyik eléggé visongó volt. Elgondolkozott,
vajon csak a feleségeiket hozták magukkal vagy a lányaikat is.
A telefon megcsörrent.
– Marty – Whitehead volt az. -Uram?
– Miért nem jössz és csatlakozol hozzánk? Rád várunk.
– Rendben.
– A fehér szobában vagyunk. – Még egy meglepetés. A csupasz szoba az oltárral nem a
legmegfelelőbb helynek tűnt egy vacsora lebonyolításához.
Az este már elszállt és mielőtt felment volna, Marty még bekapcsolta a kerti világítást. A
lámpák felragyogtak, a fény visszaverődött a házra. Korábbi izgalmát dac és belenyugvás
váltotta fel. Amíg nem köp bele a levesbe, gondolta, menni fog a dolog.
– Gyere be, Marty.
A fehér szobában majdnem harapni lehetett a cigaretta– és szivarfüstöt Semmit nem tettek,
hogy egy kicsit feldíszítsék a helyszínt. A hármasoltár volt az egyetlen dekoráció: a rajta lévő
keresztre feszítés, amennyire Marty visszaemlékezett, szörnyű látvány volt. Whitehead felállt,
amikor Marty belépett és feltűnően mosolyogva kezet nyújtott neki.
– Csukd be az ajtót, légy szíves. Gyere be és ülj le. Egyetlen üres hely volt még az asztalnál.
Marty odament.
– Természetesen már ismered Felixet
Ottaway, a legyezőtáncos jogász biccentett A csupasz villanykörte megvilágította a tányérját
és kiemelte a választékát
– És Lawrence.
Dwoskin – sovány, jókedvű – éppen egy korty közben volt. Valami üdvözlésfélét motyogott
– És James.
– Hello – mondta Curtsinger. – örülök, hogy megint látom.
A kezében lévő szivar a legnagyobb volt, amit Marty valaha is látott.
Amikor az ismerős arcokkal végzett Whitehead a férfiak között ülő nőket mutatta be.
– Mai vendégeink. -Hello.
– Egykori testőröm, Martin Strauss.
– Martin– Oriana, a harmincas évei közepén járó nő, kissé torz mosolyt küldött Martin felé.
– Őrülök, hogy megismerhetem.
Whitehead nem mondta a vezetéknevet, és Marty eltűnődött, hogy ez vajon a felesége vagy
csak a barátnője a férfinak. Jóval fiatalabb volt, mint Ottaway és Curtsinger, akik között ült.
Lehet, hogy egy szerető. Ez a gondolat felvillanyozta.
– Ez Stephanie.
Stephanie, aki az előző nőnél jó tízessel idősebb volt, vetkőztető pillantással mérte végig
Martyt Teljesen nyíltan tette, és Marty nem tudta, vajon mások is észrevették-e az asztalnál.
– Olyan sokat hallottunk már magáról – szólt a nő, végigsimítva Dwoskin kezét – Ugye?
Dwoskin elvigyorodott Marty ugyanúgy undorodott ettől az embertől, mint eddig minden
alkalommal. Nehezen tudta elképzelni, miért akarhatja valaki megérinteni.
– És végül Emily.
Marty megfordult, hogy az asztalnál ülő harmadik ismeretlen arcot is üdvözölje. Ekkor
Emily ledöntött egy pohár vörösbort
– Jézusom! – kiáltott fel.
 – Nem történt semmi – mondta vigyorogva Curtsinger. Marty észrevette, hogy a férfi már
részeg; egy józan ember nem mosolyog ilyen szélesen.
– Minden rendben van, drágám. Minden.
Emily is Martyra nézett Már ő is sokat ivott ahhoz, hogy a férfi bármire is következtessen
kipirult arcából. Ő volt a három nő közül a legfiatalabb és szinte kedvesen csinos is volt.
– Ülj le. Ülj le – mondta Whitehead. – Az Isten szerelmére, ne törődj a borral. – Marty helyet
foglalt Curtsinger mellett. A bor, amit Emily kidöntött, megállíthatatlanul csöpögött le az
asztalról.
– Épp arról beszélgetünk… – vágott közbe Dwoskin -, … milyen kár, hogy Willy nem lehet
most itt
Marty az öregre pillantott, hogy lássa, vajon Toy megemlítése – eszébe jutott a szipogó hang
– kivált-e belőle valamit is. De nem. Most vette csak észre Marty, hogy az öreg is alaposan
kivette a részét az ivásból. A Luther által kinyitott üvegek – Claret, Burgundi – elborították az
asztalt; a légkör sokkal inkább hasonlított egy hirtelen jött piknikre, mint egy elegáns vacsorára.
Semmit sem látott a várt ünnepélyességből: nem volt aprólékos sorrend, sem rengeteg
evőeszköz.
Az asztalon lévő ételek – kaviáros dobozok, beléjük dobott kanalakkal, sajt, vékony kekszek
– messze elmaradtak a boroktól. Ugyan Marty nem sokat értett az italokhoz, de a pince
kiürítését illető feltételezése helyesnek bizonyult, az asztal körüli csevegés is megerősítette.
Azért gyűltek össze, hogy megigyák a Szentély legfinomabb, legünnepeltebb borait.
– Igyál! – szólt oda Curtsinger. – Ez a legjobb, ami valaha is lement a torkodon, hidd el
nekem. – Egy bizonyos palackot kezdett el keresgélni a tömegben. – Hol a Latour? Stephanie,
drágám, csak nem te rejtegeted?
Stephanie felnézett pityókás szendergéséből. Nem látszott rajta, hallotta-e egyáltalán, miről
beszélt Curtsinger. Marty elbizonytalanodott, talán nem is szeretők.
– Igyál! – Curtsinger locsogva teletöltött egy poharat Martynak. – Figyeld csak meg, mit
csinál veled.
Marty sohasem szerette túlzottan a bort Apró kortyokban kell inni, és hosszan forgatni az
ember szájában, neki pedig ehhez sosem volt elég türelme. De a pohárból áradó illat még az ő
műveletlen orrának is igazi minőségről árulkodott. Még mielőtt egy kortyot lehajtott volna, már
megindult a nyáltermelése és az íz megfelelt a várakozásának: csodálatos volt.
– Jó, mi?
– Jóízű.
– Jóízű – Curtsinger lenézett az asztalra, arcán felháborodással. – Azt mondja a fiú, jóízű.
– Jobb lesz, ha továbbadod, még mielőtt az egész lefolyik a torkán, – jegyezte meg Ottaway.
– Mindnek el kell fogynia – szólalt meg Whitehead. -Ma.
– Mindnek? – kérdezte Emily, végigpásztázva a fal mellett álló két tucatnyi palackot: a
borok között likőr és konyak is volt.
– Igen, mindnek. Egy csapásra véget kell vetni a legjobbaknak.
Mi volt ez az egész? Olyanok voltak, mint a visszavonuló hadsereg, akik a földdel tesznek
inkább mindent egyenlővé, csakhogy az utánuk jövők ne tudják elfoglalni.
– És mit fogsz inni a jövő héten? – kérdezte Chiana, egy púpozott kanálnyi kaviárt
egyensúlyozva a dekoltázsa fölött.
– Jövő héten? – kérdezett vissza Whitehead. – A jövő héten nem lesz parti. Belépek egy
szerzetesrendbe – átnézett Martyra. – Marty el tudná mondani, milyen nyomorult ember
vagyok.
– Nyomorult? – kérdezte Dwoskin.
– Már ami a halhatatlan lelkemet illeti – mondta Whitehead és a szemét nem vette le
Martyról. Erre Ottaway, aki már nem nagyon tudott magán uralkodni, harsány röhögésben tört
ki.
 Dwoskin átnyúlt az asztal fölött és teletöltötte Marty poharát – Idd ki – mondta -, még
rengeteg vár ránk.
Szó sem volt a bor lassú ízlelgetéséről: megtöltötték a poharakat a körbejáró üvegekből,
felhajtották és újra megtöltötték, mintha csak víz lenne. Volt ebben a mohóságban valami
kétségbeesettség. De tudhatta már jól, Whitehead nem végez fél munkát. Hogy le ne maradjon,
Marty két hajtásra kiitta második pohár borát és újra csurig töltötte.
– Ízlik? – kérdezte Dwoskin.
– Mily elégedetlen lenne – szólalt meg Ottaway.
– Mivel? Mr. Strauss-szal? – kérdezte Oriana. A kaviár még mindig nem találta meg a száját
– Nem Martyval. A válogatás nélküli fogyasztással.
Az utolsó két szót alig bírta kinyögni. Élvezet volt nézni, ahogy a jogásznak összeakadt a
nyelve, a legyezőtáncosnak nem kevésbé.
– Toy megizélheti magát – mondta Dwoskin. Marty szeretett volna mondani valamit Bill
védelmében, de az ital lelassította a reakcióit és épp, mikor meg akart szólalni, Whitehead
felemelte a poharát.
– Tószt – jelentette be.
Dwoskin talpra ugrott, levert egy üveget, amely fel-döntött még másik hármat. Bor ömlött ki
az egyikből, végigfolyt az asztalon, aztán lecsorgott a földre.
– Willyre! – mondta Whitehead – bárhol is legyen.
A felemelt poharak összecsendültek, Dwoskiné is. Kórusban kiáltották: – Willyre! – és a
poharak nagy hangzavar közepette kiürültek. Marty poharát Ottaway újra megtöltötte.
– Igyál, fiú, igyál!
Az üres gyomorba érkező ital elég nagy zavart okozott. Úgy érezte, eltávolodik a szobában
folyó eseményektől: a táncostól és a falon lévő keresztrefeszítéstől. Kezdeti megdöbbenése,
amit akkor érzett, amikor meglátta ezeket a borral leöntött szalvétájú, borvirágos arcú
embereket, akik malacságokat mondanak, már rég elhalványult A viselkedésük nem számított
semmit sem. Az számított, hogy minél többet öntsön le a torkán az asztalon lévő borokból.
Baljóslatú pillantást váltott Krisztussal.
– Bassza meg – suttogta.
Curtsinger meghallotta ezt a megjegyzést.
– Számból vetted ki a szót – súgta oda.
– Hol van Willy? – kérdezte Emily. – Azt hittem, itt lesz.
Az asztalnál ülőkhöz intézte a kérdést, de senki sem sietett válaszolni.
– Elment – válaszolta végül Whitehead.
– Olyan kedves ember – mondta a lány. Megbökte Dwoskin oldalát. – Szerinted nem kedves
ember?
Dwoskint megzavarta a közbeszólás. Épp elkezdett Stephanie ruháján a cipzárral matatni. Az
nem ellenkezett. A másik kezében tartott pohárból bor lötyögött az ölébe. Vagy nem vette észre
vagy nem törődött vele.
Whitehead elkapta Marty pillantását. – Jól szórakozol velünk?
Marty lesöpörte arcáról az ott bujkáló mosolyt.
– Nem helyeselsz? – kérdezte Ottaway.
– Nem az én dolgom.
– Mindig az volt a benyomásom, hogy a bűnözők elég merev erkölcsi felfogást vallanak.
Igaz ez?
Marty elfordult a legyezőtáncos italtól püffedt arcától és megrázta a fejét A kijelentés
megvető volt, csakúgy mint a gúnyolódó maga.
– Ha neked lennék, Marty – szólt oda Whitehead az asztal másik végéből -, kitörném a
nyakát
Marty vállat vont. – Minek törődjem vele?
 – Nekem úgy tűnik, mégsem vagy annyira veszedelmes – folytatta Ottaway.
– Ki állította, hogy veszélyes vagyok?
A jogász arcán kiszélesedett a mosoly. – Úgy értem, állati megnyilvánulásokat vártunk,
tudod? – Ottaway arrébb tett egy palackot hogy jobban lássa Martyt. – Azt az ígéretet kaptuk,
hogy… – az asztal körül folyó beszélgetés hirtelen abbamaradt de Ottaway mintha ezt nem
vette volna észre. – Semmit sem reklámoznak annyira -mondta. – Úgy értem, megkérdezheted
az itt ülő urak bármelyikét – az asztalnál csend honolt. Ottaway karja körbe mutatott, hogy
mindenkit belevegyen a mondanivalójába. – Mi tudjuk, nem? Mi aztán tudjuk, milyen
kiábrándító tud lenni az élet.
– Pofa be – csettintett Curtsinger. Zavartan bámult Ottawayre. – Nem vagyunk rá kíváncsiak.
– Lehet, hogy nem lesz rá több alkalmunk, drága James – felelte Ottaway, lenéző
szívélyességgel. – Nem gondolod, hogy el kéne fogadnunk az igazságot? Szörnyű helyzetben
vagyunk! Igen, barátaim! Mindnyájan legjobban tennénk, ha letérdelnénk és gyónnánk.
– Igen, igen – mondta Stephanie. Megpróbált felállni de lábai megmakacsolták magukat
Ruhája, amely hátul szétnyílt lecsúszással fenyegetett – Gyónjunk – mondta.
Dwoskin visszahúzta a székébe.
– Egész éjjel itt leszünk – mondta. Emily kuncogott. Ottaway, mint akit semmi sem zavar,
tovább beszélt.
– Nekem úgy tűnik – mondta -, ő közöttünk az egyetlen ártatlan – Ottaway Martyra mutatott.
– Nézzetek csak rá. Még azt sem érti, miről beszélek.
Ezek a megjegyzések kezdték idegesíteni Martyt. De aligha szolgált volna elégtétellel, ha
megfenyegeti a jogászt Jelenlegi állapotában Ottaway egyetlen ütéstől összecsuklana. Szeme
majdnem eszméletlennek mutatta őt. – Azt hittem, ennél jobban végezzük…
Dwoskin felállt – Tósztot mondok -jelentette be. – A nőket akarom felköszöntem.
– Tessék, íme egy remek ötlet – szólalt meg Curtsin-ger. – A nőkre! – és felemelte a poharát,
de senki sem figyelt rá. Emily, aki eddig teljesen szelíden viselkedett, úgy döntött levetkőzik.
Hátratolta a székét és épp a blúzát gombolta. Semmit sem viselt alatta, mellbimbói ki voltak
rúzsozva, úgy tűnt, készült erre az előadásra. Curtsinger tapsolt, Ottaway és Dwoskin hangos
biztatással csatlakozott hozzá.
– Na, mi a véleményed? – fordult Curtsinger Marty-hoz. – Szereted ezt a fajtát? És minden a
sajátja, ugye, szivi?
– Szeretnéd megfogni? – ajánlkozott Emily. Levette a blúzát, deréktól fölfelé meztelen volt.
– Gyerünk – megfogta Marty kezét és a mellére szorította. Körbe, körbe.
– Igen – szólt Curtsinger, és Martyra kacsintott. – Tetszik neki. Nekem elhihetitek, tetszik
neki.
– Hát persze – hallotta Marty Whitehead hangját. Pillantása – már nem éppen élesen – az
öregember felé fordult. Whitehead hunyorgó szemében nyoma sem volt a jókedvnek vagy
izgalomnak. – Folytasd – mondta. – Ő teljes egészében a tiéd. Ezért van itt. Marty hallotta a
szavakat, de nem tudott belőlük értelmet kihámozni. Mint akit leforráztak, kihúzta a kezét a
lány blúzából.
– Menj a fenébe – mondta.
Curtsinger felállt – Ne rontsd el – dorgálta Martyt -, csak látni akarjuk, milyen kemény fából
faragtak.
Az asztalnál Oriana megint kacagni kezdett, Marty nem igazán értette, min is. Dwoskin a
tenyerével az asztalra csapott A palackok ütemesen csörömpöltek.
– Folytasd – mondta neki Whitehead. Mind őt bámulták. Arccal Emily felé fordult. Úgy egy
lépésre állt tőle, a szoknyáját próbálta lefelé húzkodni. Volt valami nagyon erotikus a
magamutogatásában. Marty nadrágja szűknek bizonyult, a feje is. Curtsinger Marty vállára tette
a kezét és megpróbálta leráncigálni a zakóját A tetovált Dwoskin az asztalt csapkodta, s most
Ottaway is csatlakozott hozzá és ettől zúgott Marty feje.
 Emily sikerrel legyőzte a kapcsot és a szoknya már a lábánál hevert. Minden felbujtás nélkül
a bugyiját is levette, és most így, egy szál gyöngysorba és egy magas sarkú cipőbe öltözve állt
az összegyűltek előtt. így, meztelenül már látszott, hogy akár börtöncsalétek is lehet: túl fiatal,
tizennégy éves, maximum tizenöt. Bőre sima. Egy kéz – úgy gondolta, Oriana lehet az – Marty
merev péniszét masszírozta. Megfordult és látta, hogy nem ő az, hanem Curtsinger. Eltaszította
a férfi kezét Emily hozzálépett és elkezdte az ingét gombolni. Megpróbált mondani valamit
Whiteheadnek. Nem találta a szavakat, pedig nagyon keresgélt; meg akarta mondani az
öregnek, mekkora csaló. Nem is csaló, hanem söpredék, piszkos gondolatokat forgató söpredék.
Hát ezért hívta meg ide. Borral és mocskos beszéddel megdolgozta. Látni akarta meztelenül,
látni akarta, ahogy megdugja a nőt
Marty másodszor is eltolta Curtsinger kezét: az érintés rémisztően szakavatott volt. Az asztal
túlsó felére pillantott, ahol Whitehead egy újabb pohár bort töltött magának. Dwoskin tekintete
a meztelen Emilyre szegeződött, Ottawayé pedig Martyra. Mindketten abbahagyták az asztal
csapkodását A jogász arca mindent elárult: betegesen sápadt volt, arcán kiütköztek a várakozás
verejték-cseppjei.
– Tovább – mondta szaggatottan lélegezve – tedd magadévá. Mutass nekünk valami
emlékezeteset. Vagy nincs semmid, amit megmutathatnál?
Marty túl későn hallotta ezt, nem tudott válaszolni. A meztelen gyermek rávetette magát és
valaki (Curtsinger) a sliccét próbálta kigombolni. Még egyszer sikertelen kísérletet tett a
korábbi, normális állapot visszaállítására.
– Hagyják abba! – mormolta az öregre nézve.
– Mi a baj? – kérdezte Whitehead könnyedén.
– Vége a mulatságnak – mondta Marty. Egy kéz a pénisze után kutatott a nadrágjában. –
Tűnj innen a faszba! – nagyobb erővel penderítette el Curtsingert, mint ahogy tervezte. A nagy
testű férfi hátraesett és a falnak dőlt. – Mi a fene van veled? – Emily hátrább lépett, hogy
elkerülje Marty hadonászó karjait. Marty gyomrában felforrt a bor. Nadrágja kidudorodott.
Tudta, hogy nevetséges látványt nyújt. Oriana még mindig nevetett, de már nemcsak ő, hanem
Dwoskin és Stephanie is. Ottaway csak bámult.
– Sosem láttatok még egy rohadt erekciót? – fröcsögte feléjük.
– Hol hagytad a humorérzékedet? – kérdezte Ottaway. – Mi csak egy bemutatót akartunk!
Mi ebben a rossz?
Marty Whiteheadre mutatott.
– Megbíztam magában – mondta. Csak ennyit tudott mondani, hogy fájdalmát kifejezze.
– Ez hiba volt, nem? – mondta Dwoskin. Úgy beszélt, mintha egy értelmi fogyatékoshoz
szólna.
– Fogd be azt a kibaszott szád! – Marty visszafogta magát, nehogy valakit felképeljen –
bárki megérdemelte volna -, felvette a zakóját és egy utolsó kézmozdulattal még vagy egy tucat
palackot lesöpört az asztalról. A legtöbb még tele volt Emily felsikoltott, ahogy az üvegek a
lábához zuhantak. Marty nem maradt ott, hogy megnézze, mekkora kárt sikerült okoznia.
Hátralépett az asztaltól és az ajtóhoz rohant. A kulcs a zárban volt, kinyitotta és kilépett a
folyosóra. Mögötte Emily sírni kezdett, mint egy kisbaba, aki rosszat álmodott; végig ezt
hallotta, amíg lefelé ment a sötét átjárón. Azért fohászkodott, hogy remegő lábai elbírják. Ki
akart menni, ki a levegőre, az éjszakába. Lerohant a lépcsőn, kinyújtott kézzel a falat támogatta,
a lépcsőfokok meghajlottak a léptei alatt. Úgy ért a konyhába, hogy csak egyszer esett el és
kinyitotta a hátsó ajtót Az éjszaka várta. Ahol senki sem látja, senki sem ismeri. Belélegezte a
hideg, fekete levegőt: égette az orrát és a tüdejét. Átrohant a gyepen, majdnem vakon, nem
tudta, merre megy, aztánhirtelen eszébe jutott az erdő. Egy pillanatig tartott, amíg betájolta
magát, aztán odaindult, remélve, hogy befogadja.

46
 Futott, az aljnövényzet felsértette a lábát és olyan mélyen bevette magát az erdőbe, hogy már
sem a házat, sem a fényeket nem látta. Csak ekkor állt meg, egész teste dobogott, mint egy
hatalmas szív. Feje lazán billegett a nyakán, torkában epe csorgott.
Szédülő feje egy pillanatra kikapcsolt: füle csengett, szeme szikrázott Hirtelen minden
elbizonytalanodott, még saját létezése is. Félelem fogta el, a beleiből indult, a gyomrába
igyekezett.
– Nyugodj meg – mondta. Eleddig egyszer érezte ilyen közel magát ahhoz, hogy elveszítse
az eszét – hogy hátára vesse magát és üvölteni kezdjen -, és ez a Wandsworth-ben töltött első
éjszakán történt, az elsőn abból a sok éjszakából, amit nyolcad magával töltött egy tizenkét
személyes cellában. Akkor leült a matrac szélére és ugyanazt érezte, mint most. A vak vadállat
felemelkedett és felnyomta benne az adrenalint. Akkor megtanulta a kegyetlenséget, és ezt most
is felhasználhatja. Durván ledugta az ujját a torkába, amilyen mélyen csak tudta. Fáradozása
jutalmául jelentkezett a hányinger. A reflex megérkezett és hagyta, hogy teste elintézze a többit.
Kihányta a megemésztetlen bort. Mocskos és ugyanakkor megtisztító érzés volt, nem tett
erőfeszítéseket a görcsök ellen, egészen addig, amíg már nem volt mit kihánynia.
Felszedett néhány páfránylevelet, megtörölte a száját és az arcát, a nedves földdel letisztította
a kezét és felállt. Gyomorizmai még fájtak az öklendezéstől. A durva beavatkozás megtette a
hatását, állapota jelentősen javult
Nem foglalkozott többet kiürült gyomrával, még távolabb sétált a háztól. Ugyan a levelekből
és faágakból összeálló tető sűrű volt, némi csillagfény azért behatolt és elég fényt adott, hogy
némi biztonsággal bóklászhasson. Élvezte a kísértet-erdőben való bolyongást. Hagyta, hogy a
fény és árnyék látványa begyógyítsa a hiúságán esett sebeket. Rájött, hogy álmai a Whitehead
világában megtalált állandó és megbízható helyről: önámításnak bizonyultak. Mindig is
megbélyegzett ember volt és az is marad.
Csöndesen sétált. A fák vastagok, a koplaló aljnövényzet csekélyke volt. Kisállatok
szaladtak el előtte, éjszakai rovarok zümmögtek a fűben. Megállt, hogy jobban hallja az éji
muzsikát Eközben szeme sarkából mozgást észlelt. Volt ott valaki. Szürke, mint a fák, úgy
harminc lépésre állt tőle – most megáll, most megint mozog. Összpontosított. Az árnyékba
belevesző sötétebb árnyékot figyelte.
Biztosan egy kísértet. Olyan csöndes és véletlenszerű. Úgy nézte, ahogy a szarvas nézi a
vadászt; nem volt benne biztos, meglátták-e, de nem akarta felfedni magát. Félelem futott át az
agyán. Nem mintha egy késtől megriadna; ilyennel már máskor is találkozott, hozzá volt
szokva.
Ez a gyermekkor forrón bizsergető félelme volt: az elemi félelem. De furcsa módon épp ettől
vált teljessé. Nem számított, hogy négyéves vagy harmincnégy, szíve mélyén ugyanaz a
teremtmény maradt. Ilyen erdőkről álmodott, ilyen mindent beborító éjszakákról. Alázattal
figyelte saját félelmét, lába a földbe gyökerezett, miközben a szürke figura, aki túlságosan
elfoglalt volt ahhoz, hogy őt észrevegye, a földet vizsgálta a fák között.
így álltak ott, a kísértet és ő, hosszú percekig. Jó időbe telt, amíg valami zajt hallott a fák
szűrőjén keresztül; nem bagoly és nem is rágcsáló. Egész idő alatt hallotta, de nem tudta
azonosítani. Valaki ás. Apró kövek csörgése, a lehulló föld hangja. A benne lakó gyermek azt
mondta: hagyd, ne törődj vele. De túl kíváncsi volt ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyja.
Kísérletképpen két lépést tett à kísértet felé. Azon nem látszott, hogy meghallotta vagy meglátta
volna őt. Felbátorodott, még egy pár lépést tett. Megpróbált olyan közel maradni a fákhoz,
amennyire csak lehetett, ha esetleg a kísértet arra néz, hamar elbújhasson. További tíz lépéssel
közelebb került zsákmányához. Elég közel, hogy a részletekről felismerje.
Mamoulian volt az.
Az Európai még mindig a földet bámulta. Marty egy fatörzs mögé csusszant és szorosan
odasimult, hátat fordítva a látványosságnak. Nyilvánvalóan ásott Valaki Mamoulian lábánál;
valószínűleg más szövetségesei is voltak a környéken. Egyedül akkor van biztonságban, ha
halottnak tetteti magát, és Istenhez fohászkodik, abban a reményben, hogy senki sem kémkedett
úgy utána, mint ő az Európai után.
Az ásásnak vége szakadt és mint egy kimondatlan varázsszóra, az éjjeli muzsika is
abbamaradt. Különös. Mintha az egész gyülekezet, rovarok és más állatok egyaránt
visszatartották volna a lélegzetüket.
Marty lecsúszott a torzsról, négykézlábra ereszkedett, fülét hegyezte. Mamoulian elindult,
Marty úgy tájolta, a ház irányába. Az aljnövényzet eltakarta a kilátást: semmit sem látott az ásó
emberből vagy a többiekből, akik az Európait kísérték. Hallotta ugyan csoszogó lépteik neszét,
ahogy elhaladtak. Menjenek csak, gondolta. Már nem védelmezi Whiteheadet. Nem jött be az
üzlet.
Leült, térdét a mellkasához szorította és megvárta, amíg Mamoulian befordul a fák közé és
eltűnik. Aztán húszig számolt és felállt Szálkák és tüskék csiklandozták az alsó lábszárát, a
vérkeringését is dörzsöléssel kellett félélesztenie. Elindult oda, ahol korábban Mamoulian állt.
Csak amikor odaért, akkor vette észre a tisztást, pedig korábban ebből az irányból érkezett. Úgy
látszik, késő esti sétája során csinált egy félkört. Ott állt, ahová a kutyákat temették.
A sír nyitott és üres volt; a fekete műanyag zsákokat széttépték, tartalmukat eltávolították.
Marty a lyukba bámult, nem igazán értette a viccet. Mire kellenek a döglött kutyák?
Valami megmozdult a sírban, a műanyag lepel alatt. Hátrább lépett, az ilyenektől túl
könnyen rosszul lesz. Valószínűleg egy fészeknyi féreg vagy karvastagságúra hízott
kutyahúsevő kukac; ki tudja, mit rejt a föld?
Hátat fordított a gödörnek és Mamoulian nyomát követve a ház felé indult, amíg a fák nem
ritkultak, a csillagok fényesebben világítottak. Ott az erdő és a gyep határán az éjszaka hangjai
helyreálltak körülötte.

47
Stephanie elnézést kért, felállt az asztaltól, a fürdőszobába ment, háta mögött hagyva a
hisztérikus hangulatot. Amikor az ajtót becsukta, az egyik férfi – valószínűleg Ottaway,
gondolta – javasolta, hogy jöjjön vissza és pisiljen bele az egyik üvegbe. Válaszra sem méltatta
a megjegyzést Bármilyen sokat fizetnek, ebbe a játékba nem száll bele, nem tiszta ügy.
A folyosó félhomályba borult; a fénylő vázák, a lába alatt fekvő pazar szőnyegek – minden
mérhetetlen gazdagságról árulkodott és régebben mindig nagyon élvezte a hely extravaganciáját
De ma este olyan kellemetlenek voltak – Ottaway, Dwoskin és maga az öreg is -,
elkeseredettség áradt az ivászatukból, rosszindulatú célzásaikból, ez pedig elvette az egész este
hangulatát. Máskor mindig jól becsíptek, megvolt a szokásos előadás, néha valami komolyabb
is összejött egyikkel-másikkal. Csak annyi, amennyire vágytak. Es a végén bőkezűen fizettek.
De ma minden más volt. Ma kegyetlenkedtek, és ezt nem szerette. Pénz ide vagy oda, nem jön
ide többet. Amúgy is itt az ideje, hogy visszavonuljon, csinálják csak a fiatalabbak.
Közel hajolt a fürdőszobai tükörhöz, hogy kijavítsa a szemfestését de a keze túlságosan
remegett az italtól és megcsúszott. Káromkodott egyet és a táskájában egy törlőkendő után
kezdett kotorászni, hogy a hibát letisztíthassa. Közben dulakodás hangjai szűrődtek be a
folyosóról. Dwoskin, gondolta. Nem akarta, hogy ez a vízköpő még egyszer hozzáérjen, nem,
amíg te nem bénul a részegségtől. Lábujjhegyen az ajtóhoz ment és bezárta. A hang odakint
elhallgatott Visszament a mosdóhoz és elfordította a csapot. Hideg vizet loccsantott megfáradt
arcára.
Dwoskin kiment Stephanie után. Szerette volna rávenni, hogy mutasson be valami
különlegeset, valamit, ami méltó minden éjszakák éjszakájához.
– Hová mész? – kérdezte tőle valaki, amikor a folyosón haladt, vagy csak képzelte a hangot?
A parti előtt Dwoskin bevett néhány tablettát – az segített eltompítani az agyát -, de az utóbbi
időben hangokat hallott tőle, főleg az anyjáét. Akár kérdezett tőle valaki valamit, akár nem, úgy
döntött, nem válaszol; végigballagott a folyosón Stephanie-t szólongatva. A nő nagyon
különleges volt, vagy legalábbis az ő felébresztett libidója úgy találta. Fantasztikus a feneke.
Szeretett volna belefulladni, meghalni alatta.
– Stephanie – kérlelte. A lány nem került elő. – Gyere – nyugtatta – csak én vagyok.
Fura szag terjengett a folyosón: kanálisszag. Belélegezte. – Büdös – mondta elismerően. A
szag egyre erősödött, mintha a forrás közel lenne, sőt közeledne. – Fényt – mondta magának és
a fal mentén a kapcsolót keresgélte.
Néhány lépéssel arrébb a folyosón valami megindult felé. Túl homályosan látott ahhoz, hogy
rendesen megnézhette volna, de egy férfi volt az, és nem volt egyedül. Más alakokat is látott,
körülbelül térdmagasságban vonultak a sötétben. A szag elviselhetetlenné erősödött. Dwoskin
szeme előtt színes figurák táncoltak; a szag mellé szégyenletes képek társultak kíséretként.
Beletelt egy kis időbe, mire rájött, ez nem a saját képzeletének a műve. Ez az előtte álló férfi
műve. Vonalak és pontok pörögtek és forogtak a levegőben.
– Ki vagy? – kérdezte Dwoskin. Válaszként a grafítti kiteljesedve fellobbant Nem tudta,
kijön-e hang a torkán, de a Törpekirály felvisított.
Stephanie a mosdóba ejtette a szemfestéket, amikor meghallotta a sikolyt. Nem ismerte fel a
hangot. Elég magas volt ahhoz, hogy női hang legyen, de nem Emily és nem is Oriana hangja
volt.
Egyre jobban remegett. A mosdó szélének támaszkodott. A zajok megszaporodtak,
üvöltések, lábak dobogása hallatszott. Valaki összefüggéstelen parancsokat kiabált. Ottaway az,
gondolta a lány, de nem ment ki, hogy megnézze. Bármi is folyt odakinn a folyosón – üldözés
vagy akár gyilkosság -, egyikre sem volt kíváncsi. Lekapcsolta a villanyt a fürdőszobában,
hátha kiszűrődik a fény az ajtó alatt. Valaki elszaladt. Isten után kiáltozva, ez a hang már
elkeseredett volt. Lábak dobogtak a lépcsőn lefelé, valaki legurult. Ajtók csapódtak, sikolyok
hallatszottak.
Stephanie hátralépett az ajtótól és leült a kád szélére. Ott a sötétben elkezdte énekelni a
„Maradj velem”-et, vagy legalábbis azt a keveset, amennyire még emlékezett belőle.
Marty is hallotta a sikolyokat, pedig nem akarta meghallani. Még ilyen távolságból is
szörnyen vérfagyasztónak tűntek. Nyirkos félelem fogta el.
Letérdelt a fák közé a mocsokba, és befogta a fülét. A talaj érett szagokat árasztott, agyában
kavarogtak a kellemetlen gondolatok, hogy arccal felfelé fekszik a föld alatt, talán meg is halt,
de mindenesetre a feltámadást várja. Mint az alvó, aki az ébredés határán hánykolódik és előre
ideges az előtte álló naptól.
Egy idő múlva a lárma elült. Kényszeríteni fogja magát, hogy kinyissa a szemét, felálljon és
visszamenjen a házhoz, hogy utánajárjon ennek az egész felfordulásnak. Hamarosan, de még
nem most.
Amikor az előcsarnokban a zaj hosszabb időre abbamaradt, Stephanie az ajtóhoz kúszott,
kinyitotta és kikukucskált. A folyosó most teljesen sötét volt. A lámpákat vagy leoltották vagy
összetörték. De a fürdőszoba feketeségéhez szokott szeme hamar felfedezte a lépcső felől
derengő halvány fényt A galéria mindkét irányban üres volt. Csak valamilyen enyhe illat
terjengett a levegőben, olyan, mint egy forró nyári napon a hentesüzletben.
Kilépett a cipőjéből és a lépcső felé indult. A lépcsőn egy kézitáska tartalma ömlött végig, és
volt valami nedves a talpa alatt. Lenézett. A szőnyegen egy folt éktelenkedett: bor vagy vér.
Lesietett a hallba. Hideg volt, mind a bejárati, mind az előszoba-ajtó szélesre volt tárva. Az
életnek itt sem mutatkozott semmi jele. Az autók eltűntek a felhajtóról; a földszinti szobák – a
könyvtár, a vendégszobák, a konyha – mind elhagyottan álltak. Visszasietett, hogy összeszedje
a holmiját a fehér szobában és elmenjen.
Ahogy a saját nyomait követte visszafelé a galérián, halk léptek neszére lett figyelmes.
Megfordult Egy kutya állt a lépcső tetején: feltehetőleg őt követte. Alig tudta kivenni az állatot
a gyér fényben, de nem ijedt meg tőle. – Jó fiú – mondta és örült, hogy egyáltalán élőlényt lát a
kihalt házban.
 A kutya nem morgott, a farkát sem csóválta, csak egyszerűen odabicegett hozzá. Stephanie
ekkor döbbent rá, hogy hibázott, amikor örömmel üdvözölte. Ez egy négylábon járó hentesüzlet
volt. A nő hátrálni kezdett.
– Ne… – mondta -, én nem… ó, Krisztusom… hagyj békén.
A kutya még mindig közeledett, és ahogy lépésről lépésre közelebb ért, úgy látta meg
Stephanie, hogy milyen állapotban van. A beleit, ahogy kicsüngtek a hasából. Szétmálló pofáját,
fogait és a rothadást. A fehér szoba felé indult, de a kutya három ugrással odaért hozzá. Keze
végigsiklott az állat oldalán, ahogy az ráugrott, undorral tapasztalta, hogy a hús és a bunda
elvált egymástól, szorításával lenyúzta az oldalát. Hanyatt esett; a kutya támadott, feje
bizonytalanul himbálózott szétroncsolt nyakán, állkapcsa a nő torkára csukódott. Az nem tudott
sikítani, az állat megsemmisítette a hangját, de keze benyomult a hideg testbe és megtalálta a
gerincét. Az ösztön markoltatta meg vele a gerincoszlopot, a rostjaira málló izmot és a fenevad
elengedte, háta ívben megfeszült, ahogy Stephanie különválasztott két szomszédos csigolyát A
kutya elnyújtott sziszegést hallatott, ahogy a nő kihúzta belőle a karját. Másik kezével a torkát
fogta: vére tompa koppanásokkal csöpögött a szőnyegre. Segítségre van szüksége, különben
elvérzik.
Megint a lépcső teteje felé kezdett kúszni. Mérföldekre tőle valaki kinyitott egy ajtót. Fényár
borította el. Túl zsibbadt volt ahhoz, hogy fájdalmat érezzen. Felpillantott. A távoli
ajtónyílásban Whitehead sziluettje rajzolódott ki. Kettejük között állt a kutya. Valahogy
feltápászkodott – pontosabban inkább csak az első fele -, és a fénylő szőnyegen át Stephanie
felé vonszolta magát. Testének nagy része használhatatlanná vált, fejét alig emelte fel a földről.
De még mindig mozgott, mintha addig mozogna, amíg feltámasztója nem engedélyezi neki a
végső megnyugvást.
Stephanie felemelte a karját, hogy életjelt adjon magáról. Hogy Whitehead észrevette-e a nőt
a homályban vagy sem, ennek nem adta jelét. A nő megfogta a lépcső tetejét. Semmi ereje nem
maradt. A halál gyorsan közeledett. Elég, mondta a teste, elég. Akarata semmivé foszlott;
összeesett. Sebesült nyakából a vér lefolyt a lépcsőkön, sötétedő szemével bámult utána. Egy
lépcső, két lépcső.
A számolás használ álmatlanság ellen.
Három lépcső, négy.
Az ötödik lépcsőt már nem látta, mint ahogy a többit sem.
Martynak semmi kedve nem volt visszamenni a házba, de bármi történt is ott, már vége volt.
Fázni kezdett. Drága öltönye kimondhatatlanul összekoszolódott' inge pecsétes lett és szakadt,
vadonatúj cipőjén sárkoloncok. Úgy nézett ki, mint egy csavargó. Ez a gondolat elszórakoztatta.
Visszacsalinkázott a gyepen át Valahol maga előtt látta a ház fényeit. Megnyugtatóan
világítottak, de tudta, ez a megnyugtatás csalóka. Nem minden ház menedék. Néha
biztonságosabb kint maradni a szabad ég alatt, ahol senki sem kopogtat be hozzád, nem keres,
ahol a tető nem zuhanhat rá bizalommal teli fejedre.
Félúton a ház és a fák között egy repülő húzott el a feje fölött fényei mint az ikercsillagok.
Marty megállt, figyelte, hogyan halad a pályáján. Talán egyike volt azoknak a megfigyelő
gépeknek, amelyek állandóan Európa fölött cikáznak. – Egy amerikai és egy orosz -olvasott
róluk, elektromos szemük az alvó városokat pásztázza; bíráskodó ikrek, akiknek jóindulatától
milliók élete függ. A gép hangja mormogássá halkult, majd teljesen elcsendesedett. Most
másfelé kémkedik. Úgy tűnt, Anglia bűnei ma éjjel nem bizonyulnak végzetesnek.
A ház felé indult, egy olyan úton, amelyik az elülső fronthoz vezetett a fényszórók hamis
nappalán keresztül. A bejárati ajtó felé lépkedett, amikor az Európai kilépett a házból.
Nem tudta elkerülni, hogy meglássa. Marty megállt, lába a földbe gyökerezett Felbukkant
Breer is, és az összes oda nem illő társsal együtt eltávolodtak a háztól. Bármit is akartak itt
elintézni, azt megtették.
Pár lépésre a kavicsos úttól Mamoulian körbepillantott Azonnal meglátta Martyt. Egy
pillanatig az Európai ránézett a fénylő fű fölött Aztán bólintott röviden, élesen. Egyszerűen
nyugtázta: látlak és látod, nem bántalak. Aztán megfordult és elsétált Lassan, a sírásóéval együtt
az ő alakja is elhomályosult az utat szegélyező ciprusfák között.

NEGYEDIK RÉSZ
Α TOLVAJ MESÉJE

A civilizációkat nem a félelem, hanem a félelem hiánya degenerálja.”

Freya Stark: Perseus a szélben

48
Marty a folyosón állt, hallgatózott. Semmit sem hallott. A nők biztosan elmentek, csakúgy,
mint Ottaway, Curtsinger és a Törpekirály. Talán az öreg is.
Néhány fénysugár tört be a házba. Ezek kétdimenziós jelleget kölcsönöztek neki. Itt
elszabadult az erő. Fölment. Az emeleten sötét volt, de tudta az utat, lába porcelándarabokon
taposott. De nem csak cserepek voltak a földön. Nyirkos, széttépett cafatok is. Nem nézett le,
egyenesen a fehér szobába ment, várakozása lépésről lépésre nőtt.
Az ajtó félig nyitva volt, odabenn gyertyafény világított. Átlépte a küszöböt. A láng
hajlékony fénye megremegett, ahogy Marty belépett. Látta, hogy a szobában lévő összes
palackot összetörték. Törött üveg és kiömlött bor vegyült a lába alatt: a szobát elborította a
törmelék. Az asztal a feje tetején állt, néhány szék gyufaszálnyi szilánkokra törött
Az öreg Whitehead a szoba sarkában állt Arcán vérpöttyök, nem lehetett tudni, vajon a
sajátja-e. Úgy nézett ki, mint aki átélt egy földrengést. Arca halottsápadt volt a
megrázkódtatástól.
– Korán jött – suttogta kiábrándultan. – Képzeld el. Azt hittem, betartja az egyezséget.
Korán jött, hogy elkapjon.
– Kicsoda?
Az öreg könnyeket törölt le az arcáról, elkente a vért. – Az a szemét hazudott nekem.
– Megsérült?
– Nem – Whitehead ezt úgy mondta, mintha a kérdés teljesen nevetséges lett volna. – Nem
érne hozzám egy ujjal se. Annál okosabb. Azt akarja, hogy magamtól menjek, érted?
Marty nem értette.
– Van egy holttest a folyosón – állapította meg Whitehead tényszerűen. – Én hoztam el a
lépcsőről.
– Ki az? -Stephanfe.
– Megölte?
– Ő? Nem. Az ő keze tiszta. Enni lehetne belőle.
– Hívom a rendőrséget.
– Ne! – Whitehead tántorogva átbukdácsolt az üvegeken és elkapta Marty kezét. – Ne, a
rendőrséget ne!
– De valaki meghalt.
– Felejtsd el. Később majd elrejtheted – hangja hízelgő volt, lélegzete, most, hogy közelebb
került, beteges. -Megteszed, ugye?
– Azután, amit csinált?
– Egy kis tréfa – mondta Whitehead. Mosolyogni próbált, keze elszorította Marty karjában a
vért. – Naaaa… csak egy tréfa – olyan volt, mint amikor egy részeg az ember gomblyukába
kapaszkodik az utcasarkon. Marty kiszabadította a karját. – Mindent megtettem, amit magáért
tehettem – mondta.
– Haza akarsz menni, erről van szó? – Whitehead hangja egy pillanatig keserűen csengett.
– Vissza akarsz menni a rácsok mögé, ahol eldughatod a fejed?
 – Ezt a trükköt kipróbálta már.
– Ismétlem önmagam? Ó, Krisztusom a Mennyben -elhesegètte Martyt. – Akkor menj,
kotródj, nem érsz fel hozzám – visszatántorgott a falhoz és nekitámaszkodott. – Mit tegyek,
hogy végre döntsél?
– Becsapott – vicsorogta Marty.
– Mondtam már… tréfa volt.
– Nem csak ma. Végig. Hazudott… lekenyerezett. Azt mondta, szüksége van valakire,
akiben megbízhat. Aztán úgy bánt velem, mint egy darab szarral. Nem csoda, ha mindez végül
visszafelé sült el.
– Rendben – üvöltötte Whitehead -, mit akarsz?!
– Az igazat.
– Biztos vagy benne?
– Igen, hogy rohadna meg, igen!
Az öreg az ajkát rágva győzködte magát. Amikor újra megszólalt, hangja csendesebb volt.
– Rendben van, fiú, rendben van – megint a régi fény villant fel a szemében.
De a vereséget új lelkesedés söpörte félre. – Ha annyira akarod hallani, hát elmondom –
reszkető ujjal Martyra mutatott. – Csukd be az ajtót.
Marty elrúgott egy széttört üveget az útjából és benyomta az ajtót.
Bizarrnak tűnt rácsukni az ajtót egy gyilkosságra csak azért, hogy egy történetet
meghallgasson. De ez a történet már olyan régen váratott magára, nem lehetett tovább
halasztani.
– Mikor születtél, Marty? – 1948 decemberében.
– A háborúnak már vége volt. – Igen.
– Nem tudod, mit hagytál ki. Furcsa kezdés volt. – Micsoda idők.
– Maga élvezte a háborút?
Whitehead egy még ép székért nyúlt, magához húzta és leült. Néhány másodpercig nem
szólalt meg. – Én tolvaj voltam, Marty – mondta végül. – Az, hogy feketéző, jobban hangzik,
de ugyanazt takarja. Három vagy négy nyelven is jól beszéltem, az eszem gyorsan forgott. Jól
bejöttek a dolgok.
– Szerencsés volt
– A szerencsének ehhez semmi köze nem volt A szerencse olyanoknak fontos, akik nem
tudják a dolgokat irányítani. Ezt ugyan abban az időben még nem tudtam. Ha úgy tetszik,
magam csináltam a szerencsémet – elhallgatott. – Meg kell értened, a háború nem olyan, ahogy
azt a moziban láttad. Legalábbis számomra nem. Európa szétesőben volt. Minden változott. A
határok máshova kerültek, emberek merültek feledésbe, szemeseknek állt a világ – megrázta a
fejét. – Ezt te nem tudod felfogni. Egész életedet egy majdnem változások nélküli időszakban
élted le. De a háború megváltoztatja a szabályokat. Hirtelen jó, ha gyűlölsz, jó, ha a rombolást
élteted. Az emberek végre kimutathatják, milyenek is valójában…
Marty eltűnődött, vajon hová is vezethet ez a bevezetés, de Whitehead csak most kezdett
belelendülni. Most nem szabad kizökkenteni.
– … és amikor minden ilyen bizonytalan, az, aki irányítani képes a saját sorsát, a világ urává
válhat. Ne vedd komolyan a túlzásaimat, de körülbelül így éreztem. A világ ura. Tudod, okos
voltam. Nem iskolázott, az csak később jött, de okos. Az utca bölcsessége, ma ezt így mondják.
És a legtöbbet akartam kihozni ebből a csodálatos háborúból, amit Isten nekem küldött. Két
vagy három hónapot töltöttem Párizsban, közvetlenül a megszállás előtt, aztán jobbnak láttam
elmenni. Később délre mentem. Olaszországot, a mediterrán vidéket élveztem. Semmit sem
akartam. Minél szörnyűbb lett a háború, annál jobbra fordult az én sorsom. Mások végső
kétségbeesése engem gazdag emberré tett. A pénzt persze elszórtam. Amit szereztem, sosem
tartogattam pár hónapnál tovább. Ha a festményekre gondolok, amelyek átmentek a kezemen,
hát kész elvesztegetés. Az semmi, hogy amikor belepisáltam egy vödörbe, egy Rafaellóra
vizeltem, de dzsipszámra adtam el az ilyen képeket. Az európai harcok végefelé északra
indultam, Lengyelországba. A németek sorsa kezdett rosszra fordulni, a játszma a végéhez
közeledett. Én úgy gondoltam, ebből még húzhatok egy kis hasznot. Végül – most már tudom,
hogy hiba volt -, Varsóba mentem. Ott gyakorlatilag már semmi sem maradt. Amit az oroszok
nem vittek el, azt megkaparintották a nácik. Merő pusztaság volt, egyik végétől a másikig –
felsóhajtott, fintorogva keresgélte a szavakat. – Nem tudod elképzelni – mondta. – Ez egy
nagyváros volt. De most? Hogy is tudnám veled megértetni? Az én szememmel kéne látnod,
különben az egésznek semmi értelme.
– Megpróbálom – mondta Marty.
– De te csak önmagad lehetsz – folytatta Whitehead. -Mint ahogy én is csak önmagam
lehetek. Nagyon konkrét elképzeléseink vannak arról, hogy mik is vagyunk. Aszerint értékeljük
magunkat, hogy mi bennünk az egyedülálló. Tudsz követni?
Marty túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy hazudni tudjon. Megrázta a fejét.
– Nem. Nem igazán.
– A dolgok valója. Ez az, amiről beszélek. Az a tény, hogy a világon minden nagyon
speciálisan önmaga. A megjelenés, a lét egyéniségét ünnepeljük, és azt hiszem, azt
elfogadhatjuk, hogy az egyéniség egy része tovább él, ha máshogy nem, hát az emberek
emlékezetében. Ezért értékeltem annyira Evangeline gyűjteményét, mert felüdítenek a különös
dolgok. A váza, amely semmilyen más vázára nem hasonlít, a szőnyeg, amelyet egy különleges
művész szőtt.
Aztán hirtelen ismét Varsóban jártak…
– Ilyen gyönyörűségek voltak ott is. Szép házak, gyönyörű templomok, hatalmas
festménygyűjtemények. Rengeteg. De mire én odaértem, már minden eltűnt, elporladt.
Bármerre sétáltál, mindenütt ugyanazt láttad. A lábad alatt mocsok. Szürke mocsok. A
csizmádra ragadt, a por a levegőben szállt, a torkodra tapadt. Mikor tüsszentettél, feketeség jött
az orrodból, a szar is fekete volt. És ha közelebbről megnézted ezt a koszt, láttad, hogy ez nem
egyszerűen piszok; hús, kőtörmelék, porcelándarabok, újságpapír. Az egész Varsó belesüllyedt
ebbe a sárba. A házai, a lakói, a művészete, a történelme. Az egész benne volt abban a
valamiben, amit a csizmádról lekapartál.
Whitehead összegörnyedt. Meglátszott rajta a kora, az a hetven év. Egy emlékeibe temetett
öregember volt. Az arca megfeszült, keze ökölbe szorult. Öregebb volt, mint Marty apja lenne,
ha a szíve nem mondja fel a szolgálatot. Csakhogy az ő apja sosem beszélt volna így. Nem
tudott így beszélni és nem voltak ilyen mélyek az érzései. Whitehead agonizált. A mocsok
emléke. Sőt: a mocsok jóslata.
Most, hogy az apjára, a múltra gondolt, Marty visszaemlékezett valamire, ami értelmet adott
a Whitehead által elmondottaknak. Öt– vagy hatéves lehetett, amikor egy nő, aki a harmadik
szomszédban lakott, meghalt. Látszólag nem voltak rokonai, vagy legalábbis senki olyan, aki
vette volna magának a fáradságot, hogy kevéske ingóságát elvigye a házból. A tanács lefoglalta
a vagyont, elvitték és a bútorokat elszállították árverésre. Másnap Marty és a játszótársai
megtaláltak egy pár dolgot a nő holmijából, a házak mellett húzódó fasorban, elszórva. A
tanácsi illetékes egyszerűen kiszedte a fiókokból az értéktelennek ítélt kacatot, beleszórta egy
vödörbe és otthagyta. Régi levélkötegek, kifakult szalaggal átkötve, fotóalbum (a nőt ábrázolta
valamennyi: mint kislányt, mint menyasszonyt, mint középkorú banyát, ahogy egyre kisebb lett,
ahogy kiaszott). A fiúk rávetették magukat az otthagyott holmira, annak reményében, hogy
valami értékeset találhatnak közte. Mivel semmit sem találtak, szétszórták a leveleket, végig a
fasorban, megcsupaszították az albumot és elszórakoztak a fura képeken, bár valami babona
megakadályozta őket abban, hogy össze is tépkedjék azokat. De nem is kellett megtenniük. A
természet sokkal nagyobb vandalizmussal semmisítette meg a maradványokat, mint ahogy ők
azt megtehették volna. Egy heti esőzés és éjszakai fagy után a fényképeken lévő arcok
kifakultak, elpiszkolódtak és végül teljesen lekoptak. Talán a képeken látható, azóta már halott
emberek utolsó képei mállottak szét ott a fasorban, és Marty mindennapi sétája során figyelhette
a fokozatos bomlást. Látta, hogyan mosódik le a levelekről szép lassan a tinta, amíg a halott nő
emléke egészen szét nem foszlott, ugyanúgy, mint a teste. Ha a hamvait tartalmazó urnát
összehasonlították volna az ingóságai maradványával, majdnem megkülönböztethetetlenek
lettek volna: mindkettő szürke. A lényegük már elveszett. Felülkerekedett a mocsok.
Erre csak homályosan emlékezett már, de újra érezte, amit az emlékek felkavartak benne. Az
eddig szunnyadó emlék most szinte elviselhetetlenül szívszorító volt.
Amiről az öreg beszélt, a mocsok, meg a dolgok lényege, végre megtelt jelentéssel.
– Értem – mormogta.
Whitehead Martyra pillantott. – Talán – mondta.
– Játszottam abban az időben, sokkal többet, mint mostanában. A háború kihozza ezt, ugye
érted. Állandóan olyan történeteket hallasz, hogy valaki megmenekült, mert eltüsszentette
magát, vagy ugyanezért meghalt Jóindulatú előrelátásról és végzetes szerencsétlenségről szóló
mesék. És egy idő után kezded másként szemlélni a világot; látod, hogy minden a szerencsén
múlik. Ráébredsz ezekre a titkokra. És természetesen a dolgok másik oldalára is: az
elrendeltetettségre. Mert hidd el nekem, vannak olyan emberek, akik a saját szerencséjüket
formálják. Akik gyúrják a szerencsét Azt mesélted, hogy bizsergést szoktál érezni a kezedben.
Mint ma, bármit csinálhattál volna, nem veszthettél.
– Igen… – az a beszélgetés ősréginek tűnt.
– Amíg Varsóban voltam, hallottam egy emberről, aki még egyetlen játékot sem vesztett.
Egy kártyásról.
– Sosem vesztett? – hitetlenkedett Marty.
– Igen. Én is pont így kételkedtem, mint te. Azt gondoltam ezekről a történetekről, hogy csak
mesék, legalábbis egy ideig. De bárhová mentem, az emberek róla beszéltek. Felkeltette a
kíváncsiságomat. Elhatároztam, hogy ottmaradok a városban, pedig elég kevés okom volt erre,
és megtalálom magamnak ezt a csodajátékost
– És kikkel játszott?
– Látszólag bárkivel. Néhányan azt mesélték, hogy pár nappal az oroszok érkezése előtt már
ott volt és a nácikkal játszott, aztán ott is maradt
– És miért játszott a semmi közepén? Felteszem, ott nem vetett fel senkit sem a pénz.
– Szinte semmi sem volt Az oroszok a fejadagjukat a csizmájukat tették fel.
– De hát akkor miért?
– Engem is ez fogott meg. Én sem értettem. És nem hittem el, hogy minden játszmát
megnyer, bármilyen jó játékos is legyen.
– Nem tudom elképzelni, hogy talált embereket, akik játszottak vele.
– Mert mindig van valaki, aki azt hiszi, hogy majd ő képes legyőzni a bajnokot. Én is ilyen
voltam. A keresésére indultam, hogy megcáfolhassam a történetet. Ha úgy tetszik, a
valóságérzékemet támadta meg. Minden nap minden órájában őt kerestem a városban. Végül is
találtam egy katonát, aki már játszott vele és persze vesztett. Konsztantyin Vasziljev hadnagyot.
– És a kártyás… őt hogy hívták?
– Azt hiszem, tudod… – mondta Whitehead.
– Igen – felelte Marty egy pillanatnyi szünet után. – Tudja, találkoztam vele. Bill klubjában.
– Mikor?
– Amikor elmentem megvenni az öltönyömet. Maga mondta, hogy ami a pénzből marad, azt
játsszam el.
– Mamoulian az Academyben volt? És játszott is?
– Nem. Úgy tűnik, sosem szokott.
– Megpróbáltam rávenni, amikor legutóbb itt járt, de nem sikerült.
– És Varsóban? Játszott vele?
– Igen. Erre várt. Most már látom. Éveken át azzal hitegettem magam, hogy én irányítottam
az eseményeket. Arra várt, hogy odamegyek és nyerni fogok a magam erejéből…
– Nyert? – kiáltott fel Marty.
– Persze, hogy nyertem, de ő hagyta. így akart elcsábítani és sikerült is neki. Természetesen
úgy csinálta, hogy nehéznek tűnjön, hogy látszatot teremtsen a dolognak, de én annyira el
voltam telve magammal, sosem gondoltam arra a lehetőségre, hogy saját akaratából vesztett
volna. Úgy értem, nem lett volna erre magyarázat. Én legalábbis nem láttam. Akkor nem.
– És miért hagyta győzni?
– Mondtam már: el akart csábítani.
– Hogy érti ezt? Az ágyába akarta vinni?
Whitehead egész finoman megrántotta a vállát. – Lehetséges. Igen – a gondolat
elszórakoztatta, hiú mosoly virágzott ki az arcán. – Igen, azt hiszem, csábító voltom – aztán a
mosoly elhalványult. – De a szex nem minden, vagy semmi. Vagyis megdugni valakit, az elég
banális dolog. Amit ő akart tőlem, az sokkal mélyebb és sokkal hosszabban tartó volt, mint egy
egyszerű testi kapcsolat.
– Mindig nyert, amikor ellene játszott?
– Sosem játszottam többé ellene, ez volt az első és egyben az egyetlen alkalom. Tudom,
valószínűtlenül hangzik. Játékos volt és én is az voltam. Mondtam már, nem a nyereség miatt
kártyázott.
– Próbatétel volt.
– Igen. Hogy lássa, megérdemlem őt. Megfelelő vagyok a Birodalom felépítésére. A háború
után, amikor elkezdték újjáépíteni Európát, azt kezdte mondogatni, hogy nem maradtak igazi
európaiak, mindet kisöpörte az egyik vagy a másik holocaust és hogy ő az utolsó. Hittem neki.
Mindent elhittem, amit a Birodalomról, a hagyományokról mesélt. Nagyon hízelgett nekem,
hogy ünnepel. Sokkal kulturáltabb, sokkal meggyőzőbb, sokkal élesebb elméjű volt, mint bárki,
akivel addig vagy azóta is találkoztam.
Whitehead belefeledkezett a mondókájába, elbűvölték az emlékei.
– Mára csak a burok maradt meg belőle, persze. Nem tudod elképzelni, milyen benyomást
tett akkor rám. Nem volt semmi, amit ne tudott volna megtenni velem, amivé ne tudott volna
átváltoztatni, ha egyszer a fejébe vette. De amikor azt mondtam neki – Miért foglalkozol ilyen
és hozzám hasonló alakokkal? Miért nem szállsz be inkább a politikába? Valami olyasmibe,
ahol direkt hatalomhoz juthatsz? – Akkor rám nézett és így szólt: „Már minden elvégeztetett.”
Először azt hittem, arra gondol, hogy az ilyen életek előre kiszámíthatók. De most úgy
gondolom, valami mást érthetett ez alatt. Azt hiszem, azt mondta akkor, hogy azok az emberek
ő maga volt, azoknak a tetteit ő hajtotta végre.
– Az meg hogy lehet? Egy ember.
– Nem tudom. Ez csak egy feltételezés. Az elejétől fogva gyanakodtam erre. És most,
negyven évvel később, itt állok és még mindig pletykákon csámcsogok.
Felállt. Arcán látszott, hogy az üléstől elmerevedtek az ízületei. A falnak támaszkodott, fejét
felemelte és a csupasz mennyezetet bámulta.
– Volt egy nagy szerelme. Egy mindent kiégető, hatalmas szenvedély. A sors. Fogva tartotta.
„Az egész élet az esélyeken áll” szokta mondani. „A trükkje az, hogy megtanuljuk használni.”
– Es maga megértette ezt akkoriban?
– Időbe tellett, de néhány év után én is kezdtem osztani a lelkesedését. Nem a szellemi
érdeklődésem miatt. Abból sosem volt sok. De mert úgy éreztem, így nagy hatalomhoz
juthatok. Hogyha az Isteni Gondviselést a magad oldalára állítod – Martyra pillantott -, ha
kiismered a működését, a világ megadja neked magát – hangja megkeseredett. – Úgy értem,
nézz rám. Nézd, én milyen remekül csináltam… – röviden, keserűen felnevetett. -… csalt –
mondta, visszatérve a beszélgetés elejére. – Nem tartotta be a szabályokat.
– Ez akart lenni az Utolsó Vacsora – állapította meg Marty. – Igazam van? Azt tervezte,
hogy elmenekül, mielőtt magáért jön?
 – Valahogy így.
– Hogyan?
Whitehead nem válaszolt. Inkább folytatta a történetet, onnan, ahol félbehagyta.
– Oly sok mindenre megtanított. A háború után együtt utazgattunk mindenfelé, egy kis
szerencsét próbálni. Én az én tehetségemmel, ó pedig az övével. Aztán Angliába jöttünk és én
belevágtam a vegyiparba.
– És meggazdagodott.
– Jobban, mint Krőzus. Beletelt néhány évbe, de ömlött a pénz és enyém lett a hatalom.
– Az ő segítségével.
Whitehead a váratlan megállapítás hallatán elfintorodott. – Elfogadtam az ő elveit, igen –
válaszolta. – De neki is mindenből ugyanannyi haszna volt. Megosztottam vele a házamat, a
barátaimat. Még a feleségemet is.
Marty meg akart szólalni, de Whitehead közbevágott.
– Beszéltem már a hadnagyról?
– Igen. Vasziljev.
– Meghalt. Mondtam már? – Nem.
_ Nem fizette ki a tartozásait. Varsó csatornáiban találták meg a testét.
– Mamoulian ölte meg?
– Nem ő személyesen. De azt hiszem, ő volt… – Whitehead megállt, fejét elfordította,
figyelt. – Hallottál valamit?
– Mit?
– Nem, rendben van. A fejemben. Mit is mondtam?
– A hadnagy.
– Á, igen. Ezt a részét… Nem hiszem, hogy sokat fog mondani neked… de meg kell
magyaráznom, mert éneikül nem értheted meg a többit. Tudod, az az éjszaka, amikor
Mamouliant megtaláltam, egészen felejthetetlen volt Fölösleges is megpróbálnom elmesélni. Én
pedig annyira el voltam telve magamtól, biztos voltam abban, hogy semmi sem tehet kárt
bennem – elhallgatott, megnyalta a száját, mielőtt folytatta volna. – Bolond voltam –
önmegvetés áradt a szavaiból. – Végigmentem a romok között, mindenütt rothadás bűze,
mocsok a lábam alatt, de nem érdekelt, mert nem az én romjaim, nem az én rothadásom volt.
Úgy éreztem, fölül állok ezeken a dolgokon. Főleg aznap éjjel. Úgy éreztem, győztes vagyok,
mert élve maradtam ebben a halott világban – egy pillanatra elhallgatott. Amikor újra
megszólalt, olyan halkan beszélt, hogy Marty füle belefájdult az erőlködésbe. -Mit tudtam?
Semmit – reszkető kezével eltakarta az arcát. – Ó, Jézus.
A következő, csendes pillanatokban, Marty úgy érezte, hall valamit odakintről: mozgást a
folyosón. De túl halk volt a hang ahhoz, hogy biztos lehessen benne, és a szoba légköre
megkövetelte a teljes nyugalmat. Ha megmozdul vagy megszólal, az széttörheti a vallomást, és
Marty, mint egy gyerek, akit lebilincselt a mesemondó, hallani akarta a történet végét. Ebben a
pillanatban ez mindennél fontosabbnak tűnt.
Whitehead a kezébe temette az arcát, megpróbálta könnyeit visszafojtani. Egy másodperc
múlva azonban folytatta a mesét, óvatosan, mintha az halálos sebet ejthetne rajta.
– Ezt még soha, senkinek nem mondtam el. Azt hittem, ha csendben maradok – ha hagyom,
hogy csak pletykák szállingózzanak erről -, előbb vagy utóbb eltűnik az egész.
Megint zaj szűrődött be a folyosóról, mint amikor a szél egy kis lyukon át süvít. Aztán
valami az ajtót kaparta. De Whitehead ezt nem hallotta. Megint Varsóban volt, a kandallóban
égő tűz fényétől világos szoba, lépcsőfeljáró, egy asztal meg egy csöpögve égő gyertya,
Majdnem olyan volt, mint az a szoba, amelyben ők ültek, de a savanyú borszag helyett a tűz
illata érződött.
– Emlékszem – mondta -, amikor véget ért a játék, Mamoulian felállt, és kezet rázott velem.
Hűvös volt a keze. Jeges. Aztán kinyílt mögöttem az ajtó. Megfordultam. Vasziljev volt az.
 – A hadnagy?
– Borzalmasan összeégve.
– Hát túlélte – suttogta Marty.
– Nem – hangzott a válasz. – Halott volt.
Marty végiggondolta: talán nem figyelt oda és elmulasztott valamit, ami ezt az állítást
alátámaszthatná. De nem: ez az őrület maga volt az igazság. – Mamoulian csinálta – folytatta
Whitehead. Remegett, de a könnyei már nem csorogtak, felszáradtak az emlékek fényében.
-Visszahozta a hadnagyot a halálból. Mint Lázárt. Azt hiszem, szolgákra volt szüksége.
Ahogy a szavak elhaltak, megint hallani lehetett a kaparászást az ajtón, valaki be akart jönni.
Most Whitehead is hallotta. Egy másodperc alatt úrrá lett a gyengeségén. Felvetette a fejét.
– Ne válaszolj – parancsolta. – Miért?
– Ez ő – mondta vad pillantással.
– Nem. Az Európai elment. Láttam.
– Nem az Európai – felelte Whitehead. – A hadnagy. Vasziljev. Marty hitetlenkedve nézett
rá.
– Nem – szólalt meg.
– Te nem tudod, Mamoulian mire képes.
– Kezd nevetséges lenni.
Marty felállt, elindult a törött üvegeken át. Hallotta, ahogy a háta mögött Whitehead újra azt
mondja „nem”, meg »Jézusom, ne”, de ő megfogta a kilincset és kinyitotta az ajtót. Halvány
gyertyafény fogadta a látogatót.
Bella volt az, az ólak Madonnája. Bizonytalanul állt a küszöbön, a szeme – legalábbis ami
megmaradt belőle -, baljóslatúan nézett Martyra. Nyelve, a férgektől hemzsegő izomköteg,
kilógott a szájából, mintha nem lett volna ereje, hogy visszahúzza. Valahonnan, a teste egyik
üregéből, nyüszítést hallatott. Az embernél biztonságot kereső kutya sírása volt ez.
Marty két vagy három bizonytalan lépést tett hátrafelé.
– Ez nem ő – mondta mosolyogva Whitehead.
– Jézusom.
– Minden rendben, Martin. Ez nem ő.
– Csukja be az ajtót – mondta Marty. Képtelen volt megmozdulni és saját maga megtenni. A
kutya szeme, a belőle áradó bűz megbénította.
– Nem akar bántani. Gyakran jött fel ide valami csemegéért. Ő volt az egyetlen, akiben
megbíztam. Gonosz egy fajta ez.
Whitehead felnyomta magát a székből, az ajtóhoz ment, maga előtt rúgta a törött palackokat.
Bella az öreg felé fordította a fejét és a farkát kezdte csóválni. Marty elfordult, undorodott; agya
valami épkézláb magyarázatot keresgélt, de nem volt ilyen. A kutya egyszer már halott volt: ő
maga földelte el. Szó sem volt élve eltemetésről.
Whitehead a küszöbön álló Bellát bámulta.
– Nem, nem jöhetsz be – mondta neki, mintha az élő lény lenne.
– Küldje el – mordult fel Marty.
– Magányos – mondta az öreg, rosszallva a másik szívtelenségét.
Marty agyán az is átfutott, hogy Whitehead talán elvesztette az eszét.
– Nem hiszem el, ami itt történik – mondta.
– A kutyák semmi nehézséget nem jelentenek neki, hidd el.
Marty felidézte, ahogy Mamoulian az erdőben állt, a földet bámulva. Valóban nem látott
egyetlen sírásót sem, de hát nem is volt rá szükség. A kutyák saját magukat exhumálták,
feltépték a műanyag zsákot és kikaparták magukat a levegőre.
– A kutyákkal könnyű, ugye, Bella? – szólt Whitehead. – Titeket engedelmességre tanítottak.
Az tüsszentett egyet, örült, hogy Whiteheadet láthatja. Még mindig ő volt az istene, így
minden rendben is volt. Az öreg félig nyitva hagyta az ajtót és Martyhoz fordult.
 – Nincs mitől félned. Ő nem fog minket bántani.
– A házba hozta őket?
– Igen. Hogy a partinak véget vessen. Puszta gyűlöletből, így akart emlékeztetni, mire is
képes.
Marty előrehajolt, és megfogott egy másik széket. Annyira reszketett, hogy attól tartott, ha
nem ül le, elesik.
– A hadnagy rosszabb volt – mondta az öreg -, mert ó nem engedelmeskedett úgy, mint
Bella. Undorodott attól, ami vele történt. Feldühítette.
Bella éhesen ébredt. Ezért is indult el felfelé, abba a szobába, amelyhez olyan kellemes
emlékek fűzték. Ez az a hely, ahol a férfi mindig eltalálta, hol esik legjobban a vakarás – a füle
mögött -, kedves szavakat gügyög neki és a tányérján maradt maradékkal eteti. De most, hogy
feljött, máshogy találta a dolgokat. A férfi furcsán viselkedett vele, és volt még valaki a
szobában. Valaki, akinek a szaga halványan ismerős volt, de nem tudta hova tenni. Még mindig
éhes volt, mélységesen éhes és a közelben valami nagyon étvágygerjesztő illatot érzett. A
földben felejtett hús illatát, amit annyira szeretett, a csonton maradt, kissé megrohadt hús illatát.
Szusszant egyet – majdnem vak volt -, és amikor rátalált a szag forrására, enni kezdett.
Nem túl szép látvány.
Saját testét ette, szürke darabokat harapott ki a combjából.
Whitehead bámulta, hogyan tépi szét magát. Passzivitása felébresztette Martyt.
– Ne engedje! – lökte meg az öreget.
– De éhes – válaszolta amaz, mintha ez a szörnyűség a világ egyik legtermészetesebb dolga
lenne.
Marty felkapta a széket, amin eddig ült és a falhoz vágta. Nehéz volt, de az izmai majd
szétrobbantak, s a durvaság enyhítőén hatott. A szék eltörött.
A kutya felnézett. A hús, amit lenyelt, kipotyogott elvágott torkán.
– Ez már sok – mondta Marty. Felkapta a szék lábát és az ajtóhoz lépett, még mielőtt Bella
rájöhetett volna, mit akar csinálni. Végül megértette, hogy a férfi bántani akarja és a lába után
kapott. Egyik lába, az, amelyiket már majdnem teljesen felfalta, felmondta a szolgálatot, nem
bírta tovább tartani a súlyát. A kutya megroggyant, a fogait vicsorgatta, Marty pedig hirtelen
kerített fegyverével felé sújtott. Az ütés erejétől eltört a fadarab, a huzakodás abbamaradt. A test
hátrazuhant, a roncsolt fej lehanyatlott a nyakon, a farka, félelmet jelezve, behúzódott két hátsó
lába közé. Még néhány remegő, visszavonuló lépés és már vége is volt.
Marty várt, imádkozott, hogy ne kelljen még egyet ütnie. Úgy tűnt, a test összemegy, a
mellkas, a fej maradványai, a torzóból kilógó belső szervek mind-mind felis-merhetetlenek
lettek, nem lehetett egyiket a másiktól megkülönböztetni. Bezárta az ajtót és a véres fegyvert
maga mellé ejtette.
Whitehead a szoba másik végébe menekült. Arca olyan szürke volt, mint Bella teste.
– Hogyan csinálta ezt? – kérdezte Marty. – Hogyan lehetséges ez?
– Hatalma van – állította Whitehead. – Ilyen egyszerű. El tudja venni az életet és újat tud
adni.
Marty a zsebében kotorászott a vászonzsebkendő után, amit kifejezetten erre az estére
vásárolt, a vacsora és a beszélgetés tiszteletére. Kirázta és megtörölte vele az arcát. A
zsebkendőt a rothadás pöttyei mocskolták be. Üresnek érezte magát, mint a folyosón levő
szatyor.
– Egyszer megkérdezte tőlem, hiszek-e a pokolban -mondta. – Emlékszik?
– Igen.
– Erre gondol Mamouliannel kapcsolatban? Hogy a… – majdnem elnevette magát -, hogy a
pokolból jött?
– Gondoltam erre a lehetőségre is. De nem nagyon hiszek a természetfölötti dolgokban.
Mennyország és Pokol. Ezek csak kellékek. Az én rendszerembe nem férnek bele.
 – Ha nem ördögök, akkor mik?
– Fontos ez?
Marty a nadrágjába törölte nedves tenyerét. Ez az őrület teljesen a hatalmába kerítette.
Hosszú időbe fog telni, amíg ezt a rémséget elfelejti, ha egyáltalán képes lesz rá. Elkövette azt a
hibát, hogy túl mélyre ásott, és a történet, amit hallott – meg a kutya az ajtóban -, hát ez már túl
sok.
– Rosszul nézel ki – szólt Whitehead.
– Sosem hittem…
– Mit? Hogy a halottak felkelnek és sétálnak? Ó, Marty, azt hittem, keresztény vagy,
minden ellenkezésed ellenére.
– Kiszállok ebből – mondta Marty. – Mindketten kiszállunk.
– Ketten?
– Carys és én. Elmegyünk innen. Előle. Maga elől.
– Szegény Marty. Sokkal butább vagy, mint hittem. Nem fogod ót látni többé.
– Miért?
– Vele van, te hülye! Nem jöttél rá? Vele ment! – Tehát ez lett volna a megfejtés, ez volt a
magyarázat az eltűnésére. – Önszántából, természetesen.
– Nem.
– De igen, Marty. Kezdettől fogva igényt tartott Carys-re. A karjában ringatta, amikor
megszületett. Ki tudja, milyen hatással volt rá. Egy időre persze visszanyertem – sóhajtott. –
Rávettem, hogy szeressen.
– De ő el akart menni magától.
– Soha. Ő az én lányom, Strauss. Ő is olyan eszes, mint én vagyok. Minden, ami történt,
csak érdekházasság volt az ő részéről.
– Maga egy rohadt szemét!
– Ez már csak így van, Marty. Én egy szörnyeteg vagyok, ezt elismerem.
– Azt hittem, azt mondta, szereti magát. Mégis elment.
– Megmondtam: ő az én lányom, úgy gondolkozik, mint én. Elment vele, hogy megtanulja,
hogyan lehet felhasználni a hatalmát. Én is ezt tettem, emlékszel?
Ez az érvelés, még ha egy ilyen féreg szájából hangzott is el, mint Whitehead, érthetőnek
tűnt. Nem volt-e különös beszélgetéseik során mindig egy kis megvetés Carys hangjában, Marty
és az öreg iránt, megvetés, hogy nem tudják őt megérteni? Ha lehetősége lett volna rá, nem
ment volna-e el táncolni az ördöggel is, csak mert ettől jobban megértette volna saját magát?
– Ne foglalkozz vele – mondta neki Whitehead. -Felejtsd el. Elment.
Marty megpróbálta felidézni a lány arcát, de a kép állandóan szertefoszlott. Hirtelen nagyon
fáradtnak, csontja velejéig kimerültnek érezte magát
– Pihenj egy kicsit, Marty. Holnap majd együtt eltemetjük a kurvát.
– Ebben nem veszek részt.
– Megmondtam neked egyszer, igaz-e, ha velem maradsz, bárhová eljuttatlak. Ez most
igazabb, mint eddig bármikor. Tudod, Toy meghalt.
– Mikor? Hogyan?
– Nem kérdeztem meg a részleteket. A lényeg: elment. Nem maradt más, csak te meg én.
– Bolondot akar csinálni belőlem.
Whitehead arca maga volt a megtestesült meggyőzés.
– Egy kis ízléstelenség volt – mondta. – Bocsáss meg. – Késő.
– Nem akarom, hogy elhagyj, Marty. Nem fogom hagyni, hogy elmenj! Hallod? – ujja a
levegőbe bökött -Azért jöttél, hogy nekem segíts. És mit csináltál eddig? Semmit! Semmit!
A hízelgés egy pillanat alatt vádaskodásba csapott át. Egy percig könnyek, aztán átkok és
mindkettő mögött ugyanaz a félelem, hogy egyedül marad. Marty figyelte, hogyan szorítja
ökölbe és engedi ki ismét remegő kezét az öreg.
 – Kérlek… – könyörgött -, ne hagyj el.
– Azt akarom, hogy befejezze a történetet. – Rendes fiú vagy.
– Mindent mondjon el, érti? Mindent.
– Mit tudnék még elmondani? – mondta Whitehead. – Meggazdagodtam. Beszálltam a
háború utáni egyik leggyorsabban fejlődő üzletágba: a gyógyszeriparba, öt év múlva a világ
vezető emberei között találtam magam – elmosolyodott. – Sőt, mi több, alig volt
szabálytalanság abban, ahogy a szerencsémet megcsináltam. Sokaktól eltérően, én betartottam a
szabályokat.
– És Mamoulian? Segített magának?
– Megtanított arra, hogy ne sokat foglalkozzam az erkölcsi kérdésekkel.
– És mit kért ezért cserébe?
Whitehead szeme összeszűkült – Te nem is vagy olyan hülye, tudod? – mondta elismerően.
– Sikerül megtalálnod az érzékeny pontokat.
– Ez egy nyilvánvaló kérdés volt. Maguk megállapodást kötöttek.
– Nem! – Whitehead közbevágott. – Nem kötöttem üzletet, nem úgy, ahogy azt te gondolod.
Volt talán valami gentleman's agreement, de még régen. Megkapta, amit kért.
– Vagyis?
– Rajtam keresztül élhetett.
– Magyarázza meg – mondta Marty. – Ezt nem értem.
– Életet akart, mint annyian mások is. Vágyai voltak. És ezeket rajtam keresztül elégítette ki.
Ne kérdezd, hogyan. Én magam sem értem. De néha a szemem mögött őt éreztem…
– És hagyta?
– Először nem is értettem, mit csinál: más dolgokra kellett figyelnem. Úgy tűnt, óráról órára
gazdagabb vagyok, házaim voltak, földem, nők. Könnyű volt elfelejteni, hogy ő is mindig ott
van, néz: a megállapodás szerint él. Aztán 1959-ben elvettem Evangeline-t. Olyan esküvőnk
volt, hogy a királyi családnak is becsületére válhatott volna: Hongkongban is megírták az
újságok. A Vagyon és a Befolyás feleségül veszi az Intelligenciát és a Szépséget: ideális pár
voltunk. Ez feltette a koronát a boldogságomra.
– Szerelmes volt.
– Lehetetlen volt nem szerelmesnek lenni belé. Azt hiszem – szinte maga is meglepődött a
szavaitól -, azt hiszem, még ő is szeretett engem.
– És hogyan viszonyult Mamoulianhez?
– Hát ez az – mondta az öreg. – Elejétől fogva gyűlölte. Mamoulian nagyon puritán volt, és
állandó jelenléte bűntudatot ébresztett Evangeline-ben. És ebben igaza is volt. Mamoulian
gyűlölte a testi dolgokat: az emberi szervezet rendeltetése undorító volt a számára. De nem
tudott szabadulni sem ettől, sem a vágyaktól. Ez kínszenvedés volt neki. És ahogy múlt az idő,
ez a gyűlölet csak erősödött.
– Evangeline miatt?
– Nem tudom. Talán. Most, hogy így visszagondolok, Mamoulian akarta őt, úgy, ahogy
régen kívánta az ilyen szépségeket. A feleségem persze megvetette. Amikor a ház asszonya lett,
az idegek harca egyre feszültebb lett. Végül megkért, hogy küldjem el Mamouliant. Ez rögtön
Carys születése után történt. Azt mondta, nem szereti, hogy hozzáér a gyerekhez – ő pedig
nagyon élvezte ezt. Evangeline egyszerűen azt akarta, tűnjön el a házból. Akkor már két
évtizede ismertem, a házamban élt, megosztottam vele az életemet és rájöttem, semmit nem
tudok róla. Még mindig ugyanaz a titokzatos kártyajátékos volt, akivel Varsóban találkoztam.
– Megkérdezte valaha is? -Mit?
– Hát, hogy ki is ő. Honnan jön? Honnan szerezte a képességeit?
– Igen, kérdeztem. A válasz mindig egy kicsit máshogy hangzott.
– Szóval hazudott?
– Elég otrombán. Sosem volt kétszer ugyanaz az ember. Mintha nem is létezne. Mintha az a
férfi, akit Mamouliannek hívnak, egy szerkezet lenne, valami mást rejtve magában.
– Mit?
Whitehead megvonta a vállát. – Nem tudom. Evangeline azt szokta mondani: üres. Ez volt a
legnagyobb baja vele. Nem a jelenléte zavarta, hanem a hiánya, a nemléte. És elkezdtem
gondolkozni: lehet, hogy tényleg jobb lenne megszabadulni tőle, Evangeline kedvéért. Amit
tanítani akart, már megtanultam, többé nincs rá szükségem. Aztán, ahogy múlt az idő, egyre
jobban zavart. Istenem, ahogy visszagondolok, elcsodálkozom, és tényleg csodálkozom: hogyan
hagyhattuk, hogy ennyire beleszóljon az életünkbe? Ült a vacsoránál és érezted, mennyire
lehangolja az egész társaságot. És ahogy öregedett, egyre több értelmetlenséget beszélt.
– Nem öregedett látványosan, nem. Nem néz ki egy évvel sem öregebbnek most, mint
amikor először találkoztam vele.
– Semmit sem változott?
– Testileg nem. De talán van valami változás. Mintha a legyőzöttség légköre lebegné körül.
– Nekem nem tűnt legyőzöttnek.
– Látnod kellett volna fénykorában. Ijesztő volt, nekem elhiheted. Az emberek elhallgattak,
amikor belépett az ajtón; olyan volt, mintha mindenkiből képes lenne felitatni a vidámságot,
mintha ott helyben megölné a vicceket. Szóval Evangeline nem bírt megmaradni vele egy
helyiségben. Félt tőle, azt hitte, abban mesterkedik, hogy megölje őt és a gyereket. Egész éjjel
valakinek Carys mellett kellett ülnie, figyelni, hogy ő meg ne érinthesse. Képzeld el, Evangeline
vett rá először, hogy kutyát vegyek. Tudta, Mamoulian mennyire irtózik tőle.
– De nem tette meg, amit kért. Úgy értem, nem dobta ki a házból?
– Tudtam, hogy előbb vagy utóbb cselekedni kell, csak nem volt hozzá elég bátorságom.
Aztán Mamoulian kis erőpróbákat provokált, hogy bebizonyítsa, még mindig szükségem van rá.
Ez taktikai hiba volt. Megmondtam neki, hogy a házban puritán életmódjának újdonsága már
erősen megkopott. Megmondtam: vagy változtat a viselkedésén, vagy elmegy. Persze
visszautasított. Én kerestem az ürügyet, hogy felbonthassam a szövetséget, ő meg tálcán
nyújtotta felém. Most úgy tűnik, pontosan tudta, mire készülök. Végül is… kidobtam. Szóval,
nem én személyesen. Toy csinálta.
– Toy magának dolgozott?
– Igen. Persze ez megint Evangeline ötlete volt: állandóan vigyázni akart rám. Ő javasolta,
béreljek föl egy testőrt. Toyra esett a választásom. Bokszoló volt és én tudtam, hogy mindig
hűséges lesz. Rá nem tudott hatni Mamoulian. A legcsekélyebb kétségem sem volt afelől, hogy
telebeszéli a fejét. Úgyhogy amikor azt mondtam Toynak: tüntesse el ezt az embert, egyszerűen
megtette. Egy nap, amikor hazamentem, a kártyás már nem volt ott. Aznap könnyebbé vált a
lélegzetem. Olyan volt, mintha egy követ hurcoltam volna a nyakamba kötve, anélkül, hogy
észrevettem volna. Ez az érzés hirtelen eltűnt: megkönnyebbültem. Minden, a jelenlétével
kapcsolatos félelmem alaptalannak bizonyult. A szerencse nem hagyott cserben. Nélküle is
ugyanolyan szerencsés voltam, mint vele. Talán még annál is jobban. Megnőtt az önbizalmam.
– És nem is látta többet?
– Dehogyisnem, láttam. Kétszer is visszajött a házba, mind a kétszer bejelentés nélkül. Úgy
látszott, nem megy jól a sora. Nem tudom, mi történhetett vele, de elvesztette a varázsát.
Amikor először visszajött, olyan öregnek látszott, hogy meg sem ismertem. Betegnek tűnt, rossz
szaga volt. Ha az utcán találkoztam volna vele, átmegyek a másik oldalra. Nem hittem a
szememnek. Nem is akart bejönni – nem mintha beengedtem volna -, csak pénzt kért és amikor
adtam neki, elment.
– És őszinte volt?
– Hogy érted, hogy őszinte?
– Hát amit előadott. Tényleg koldusbotra jutott? Úgy értem, nem csak egy újabb mese volt
az egész?…
Whitehead felhúzta a szemöldökét. – Eddig erre… nem is gondoltam. Mindig azt hittem… –
megállt, és megint más témába fogott. – Tudod, nem vagyok nagyon okos ember, ha a látszat
mást is mutat. Tolvaj vagyok. Az apám is tolvaj volt, és minden valószínűség szerint az ő apja
is. Ez az egész, amit magam köré építettem, csak kirakat. Másoktól csipegettem össze. Velem
született jó ízléssel, ha úgy tetszik. De egy idő után az ember maga is kezdi elhinni, amit mások
hisznek róla. Kezdi azt hinni, hogy tényleg bölcs világfi. Elkezd szégyenkezni azon ösztönei
miatt, amelyek odajuttatták, ahol van. Velem is ez történt. Elfelejtettem, ki is vagyok valójában.
– Azt hiszem, itt az ideje, hogy a tolvaj ismét szóhoz jusson. Ideje, hogy a saját szemét, saját
képességeit kezdje használni. Erre te tanítottál, pedig Isten látja, fogalmad sem volt róla.
– Én?
– Mi egyformák vagyunk. Mindketten tolvajok. Mindketten áldozatok.
Whitehead szavaiban túltengett az önsajnálat.
– Maga csak ne mondja nekem, hogy áldozat – mondta Marty -, azok után, amilyen életet élt.
– Mit tudsz te az én érzéseimről? – vágott vissza Whitehead. – Ne feltételezz, hallod?
Nehogy azt hidd, értesz valamit is, mert nem így van! Ő mindent elvett tőlem, mindent. Először
Evangeline-t, aztán Toyt és most Carys-t. Te ne ítéld meg, hogy én mennyit szenvedtem!
– Hogy érti, hogy elvette Evangeline-t? Azt hittem balesetben halt meg.
Whitehead megrázta a fejét. – Van annak is határa, hogy mit mondok el és mit nem. Vannak
dolgok, amiket nem tudok szavakba önteni. Soha nem is fogok – a hangja elhalkult. Marty
ejtette a témát és továbbment
– Azt mondta, kétszer jött vissza.
– Igen. Megint eljött, egy vagy két évvel az első látogatása után. Evangeline nem volt otthon
aznap éjjel. November volt. Toy nyitott ajtót, emlékszem. Én ugyan nem hallottam Mamoulian
hangját, de tudtam, hogy ő az. Lementem az előtérbe. Most is magam előtt látom, ahogy a
szeme rám szegeződött. „Szívesen látsz?” kérdezte. Csak állt ott és ezt kérdezte: „Szívesen
látsz?” Nem tudom miért, de beengedtem. Talán azt hittem, bocsánatot akar kérni, már nem
emlékszem. Még akkor is hajlandó lettem volna viszonozni, ha felajánlja a barátságát. Nem a
régi alapokon. Esetleg mint üzlettársak. Nem védekeztem. A közös múltról kezdtünk el
beszélgetni – Whitehead alaposan megrágta a régi emlékeket, megpróbált jobb ízt kicsikarni
belőlük -, ő egyre azt hajtogatta, mennyire magányos, mennyire szüksége volna a társaságomra.
Megmondtam neki, hogy Varsó már nagyon régen volt, nős ember vagyok, a társadalom egyik
pillére és nem áll szándékomban változtatni az életemen. Erőszakoskodni kezdett:
hálátlansággal vádolt. Azt mondta, sosem volt igazi megállapodás, én csak megnyertem egyszer
egy kártyapartit egy távoli városban, ennek következtében ő, a saját céljait szem előtt tartva
elhatározta, segít nekem. Azt feleltem: úgy gondolom, megfeleltem az elvárásainak annyira,
hogy most úgy érezhessem, már nem tartozom neki semmivel. Megosztottam vele a házamat, a
barátaimat, mindent, ami az enyém volt. „Ez nem elég”, mondta és újra kezdte: ugyanazok a
kérések, követelések, hogy adjam fel ezt a megjátszott életet, menjek el vele valahová. Legyek a
tanítványa, tanuljak új dolgokat, vegyek borzalmas leckéket a világ dolgairól.. És meg kell,
hogy mondjam, majdnem meggyőzött. Volt, amikor belefáradtam az álarcosbálba; amikor
megéreztem a háború szagát, amikor újra láttam a Varsó fölötti fellegeket és honvágyam támadt
a régi tolvajélet után. De nem fogok mindent eldobni a nosztalgia kedvéért. Ezt meg is
mondtam neki. Azt hiszem, tudnia kellett, hogy megingathatatlan vagyok, mert nagyon
elkeseredett Fecsegni kezdett, azt mondta, nélkülem fél, elveszettnek érzi magát Éveket adott
nekem az életéből, rengeteg energiát áldozott rám, hogy lehetek ennyire önző és szeretettelen?
Rám tette a kezét, sírt, megpróbálta megpaskolni az arcomat. Ez az egész megrémített Undorító
volt a melodráma, amit rendezett. Nem voltam kíváncsi rá. De nem akart elmenni. A kérések
fenyegetésre fordultak, és azt hiszem, elvesztettem a fejem. Nem is csak hiszem: soha
életemben nem voltam még annyira dühös. Végezni akartam vele, és mindennel, amit a
számomra jelentett: a mocskos múlttal. Megütöttem. Először nem túl erősen, de amikor tovább
bámult nem tudtam magam türtőztetni. Meg sem próbálta védeni magát és a passzivitása csak
még jobban feltüzelt Ütöttem, ütöttem, ő pedig csak tűrte. Odatartotta az arcát… – remegve
lélegzetet vett. – Isten tudja, voltak már nagyobb bűneim is. De még soha, semmiért nem
szégyelltem ennyire magamat. Abba se hagytam az ütlegelését amíg az ízületeim recsegni nem
kezdtek. Aztán átadtam Toy-nak, aki rendesen megdolgozta. Egész idő alatt meg se nyikkant.
Kiráz a hideg, ha rágondolok. Most is látom magam előtt, ahogy a falnak támaszkodva áll, Bill
markolja a torkát, és ő nem is nézi, honnan jön a következő ütés, csak engem bámul.
Emlékszem, azt mondta: „Tudod, mit csináltál?” Csak így. Nagyon csendesen mondta, és a
szavakkal együtt vér buggyant ki a száján. Aztán valami történt. A levegő megvastagodott. Az
arcán levő vér mászkálni kezdett, mintha élne. Toy elengedte. Ő pedig lecsúszott a fal mentén,
nyomot húzott maga után. Azt hittem, megöltük. Életem legborzasztóbb pillanata volt. Toy és
én ott álltunk földbe gyökerezett lábbal, bámultuk ezt a csonthalmazt, amit szétvertünk. Ez nagy
hiba volt, persze. Nem szabadott volna meghátrálnunk. Ott és akkor be kellett volna fejeznünk,
amit elkezdtünk. Meg kellett volna ölnünk. – Jézusom.
– Igen. Hülyeség volt félbehagyni. Billnek igaza volt: akkor nem jött volna vissza többé. De
nem voltunk elég bátrak. Megmondtam Toynak, mossa fel Mamouliant, vigye el kocsival a
városba és dobja ki.
– Nem ölte volna meg – mondta Marty.
– Te még mindig olvasni akarsz a gondolataimban – szólt Whitehead fáradtan. – Nem látod,
mit akart. Hogy miért jött? Akkor hagyta volna, hogy kivégezzem, ha lett volna elég erőm
hozzá. Elege volt az életből. Én véget vethettem volna a szörnyűségeknek és akkor befejezte
volna.
– Úgy érti, halandó?
– Mindennek megvan a maga ideje. Az övé lejárt És ő tudja ezt. Ha eljön az ideje, meghal.
Martynak most felfordult a gyomra ettől a történettől: a tolvajoktól, a szerencsétől. Az egész
történet, akár igaz, akár nem, visszataszító volt. – Rám már nincs szüksége -mondta. Felállt és
az ajtóhoz ment. Lábával nagy zajt csapott a szobában, ahogy végigtaposott a törött üvegeken.
– Hová mész? – érdeklődött az öreg.
– Messze. Amilyen messze csak tudok.
– Megígérted, hogy itt maradsz.
– Megígértem, hogy meghallgatom és meg is hallgattam. És elegem van ebből a rohadt
helyből.
Marty a kilincsre tette a kezét, Whitehead a hátának beszélt. – Azt hiszed, téged majd
elenged az Európai? Láttad milyen, láttad, mire képes. Előbb vagy utóbb el fog hallgattatni.
Erre gondoltál már?
– Vállalom a kockázatot.
– Itt biztonságban vagy.
– Biztonságban? – kérdezte hitetlenkedve Marty. – Ezt nem mondhatja komolyan.
Biztonságban? Nagyon szánalmas, tudja?
– Ha elmégy… – mondta fenyegetően Whitehead.
– Mi? – fordult oda Marty, fröcsögve a megvetéstől. – Mit fog akkor csinálni, öreg?
– Két perc múlva utánad küldöm őket. Ne feledd: feltételesen vagy szabadlábon.
– És ha megtalálnak, elmondok nekik mindent. A heroinról, meg erről itt a folyosón. Minden
mocskot elmondok nekik, ami csak eszembe jut. Szarok a mocskos fenyegetéseire, érti?
Whitehead bólintott. – Hát így állunk. Patthelyzet.
– Nagyon úgy néz ki – Marty kilépett a folyosóra, vissza sem nézett.
Borzalmas meglepetés várta: a kölykök megtalálták Bellát. Ők sem kerülték el Mamoulian
újraélesztő kezeit, pedig sok hasznot nem hajthattak. Túl kicsik és vakok voltak még. Bella üres
hasának árnyékában feküdtek, szájuk a már régen eltűnt csecsbimbók után kutatott. Marty
észrevette, hogy egyikük hiányzik. Vajon a hatodik kölyköt látta volna a sírban mozogni?
Lehet, hogy túl mélyre temette vagy túl gyenge volt, hogy kövesse a többieket?
 Bella megemelte a fejét, amikor elhaladt mellette. Ami a fejéből még megmaradt, az
félrebillent. Marty undorodva másfelé nézett, de valami ütemes dobogás visszahúzta a
tekintetét.
Bella látszólag megbocsátotta korábbi kegyetlenségét. Elégedetten feküdt, ragaszkodó
csemetéivel az ölében. Szem nélkül bámult Martyra, miközben roncs farka a szőnyeget verte.
Whitehead teljesen kimerülve a szobában maradt.
Bár először nehéz volt belekezdenie a történetbe, a végefelé már egyre könnyebben ment.
Most már örült, hogy megszabadult tőle. Annyiszor szerette volna elmesélni Evangeline-nek, de
ő finoman és elegánsan jelezte, ha tényleg vannak titkai, akkor azokra nem kíváncsi. Az idő
alatt, amíg Mamouliannel egy fedél alatt éltek, sohasem kérdezte meg, miért. Mintha tudta
volna, hogy a válasz nem lenne igazi válasz, csak egy újabb kérdés.
Ha a feleségére gondolt, borzasztóan elszomorodott. Az Európai ölte meg, ebben nem
kételkedett. Ő vagy valamelyik segítője volt ott vele az úton, nem a véletlen. Ha véletlen lett
volna, azt tudta volna. Tévedhetetlen ösztöne megsúgta volna, bármilyen fájdalmas is. De nem
volt ilyen érzése, csak annyit tudott, hogy az asszony halála nem volt tiszta dolog. Azért ölték
meg, hogy bosszút álljanak rajta. Ez csak egyike volt ezeknek a tetteknek, de mindenképpen a
legrosszabb.
És vajon az Európai magával vitte a halála után? Bement vajon a sírkamrába és felélesztette,
ahogy a kutyákat is? A gondolat visszataszító volt, de egy kicsit elszórakoztatta. Megpróbált a
lehető legrosszabbra gondolni, mert ha ő már nem is, Mamoulian azért megpróbálhat kitalálni
számára rémisztőbbnél rémisztőbb dolgokat
– Nem fogsz – mondta hangosan az üvegekkel bontott szobának. – Nem fogsz megijeszteni,
megfélemlíteni, tönkretenni.
Még vannak lehetőségei. Még megszökhetne, elbújhatna a világ végén. Kereshetne egy
helyet, ahol elfelejtheti az élete történetét.
Volt valami, amit nem mondott el: a Mese egyik részlete. Nem sarkalatos pont, de több, mint
amiről az ember csak úgy megfeledkezik. Ezt eltitkolta Strauss elől, ahogy bárki más elöl is
elhallgatta volna. Talán már elmondhatatlan volt Vagy talán olyan fontos, olyan mélyreható
pontja volt ez, úgy rátapintott volna az elmondott furcsaságokra, amelyek életének kopár
vidékét behálózták, hogy erről beszélni olyan lett volna, mint felfedni lelke egészét.
Felidézte most ezt az utolsó titkot, és furcsa mód a gondolat átmelegítette:
Amikor otthagyta a játszmát, az Európai ellen játszott első és utolsó játszmát, kirohant a félig
eltorlaszolt ajtón, a Muranowski téne. Egy csillag sem világított csak a tűz a háta mögött.
Állt a félhomályban, próbálta betájolni magát, a hideg behatolt lyukas csizmájába. És akkor
megjelent előtte a nő, akinek nem voltak ajkai. A nő intett. Whitehead úgy vélte, vissza akarja
vezetni azon az úton, ahonnan jött, így hát követte. De a nőnek más volt az elképzelése.
Elvezette a térről egy bedeszkázott ablakú házhoz, és – ma sem érti, miért – ő követte, abban a
biztos tudatban, hogy aznap éjjel semmi baja nem eshet. A ház belsejében volt egy picike szoba.
Falai rongy, cafatokkal voltak beborítva vagy poros bársonyleplekkel, amelyek valaha hatalmas
ablakokat díszíthettek. Ebben az átmenetileg kialakított budoárban csak egyetlen bútordarab
volt: egy ágy. Ezen feküdt a halott Vasziljev hadnagy, akit az előbb látott Mamoulian
játékszobájában és szeretkezett. Ahogy a tolvaj belépett az ajtón, a nő pedig, akinek nem voltak
ajkai, félreállt, Konsztantyin felnézett elfoglaltságából. Közben tovább nyomta magát a nőbe,
aki egy orosz, német és lengyel zászlókkal borított matracon feküdt
A tolvaj hitetlenkedő tekintettel állt Szólni akart Vasziljevnek, hogy nem jól csinálja,
összetévesztette a nyílásokat és amivel éppen foglalatoskodik, az egy seb.
De a hadnagy persze úgysem hallotta volna meg. Vigyorgott, miközben vörös pénisze eltűnt
és előtűnt, eltűnt és előtűnt. A test amivel szórakozott, rázkódott alatta, szeretője figyelme nem
nagyon hatott rá.
Meddig nézte a tolvaj? Az aktus nem teljesedett be. Végül a nő, akinek nem voltak ajkai, és
ő egy kissé félrefordult, miközben a nadrágja elejére szorította a kezét Úgy tűnt, nem lepi meg,
hogy a férfi izgalomba jött, ő pedig azóta sem értette meg, ez hogyan volt lehetséges. Azt már
elfogadta, hogy a holtakat föl lehet támasztani. De hogy a jelenlétükben felizzott a vágya, ez
újabb borzalom volt. Ha lehet mondani, még az előzőnél is rosszabb.
Nincs Pokol, gondolta az öreg. A budoárt és szénné égett Casanováját pedig kitörölte az
agyából. Vagy pedig a pokol egy szoba, egy ágy és az örökké tartó vágy, és voltam benne, és
láttam gyönyörét, és ha a dolgok az elképzelhető legrosszabbra fordulnak, el is szenvedem.

ÖTÖDIK RÉSZ
A VÍZÖZÖN

„Egy égő hajóról, mit menteni már

Csak a tenger alatt tud a vak hit,
pár elszánt férfi ki hiába ugrik,
Az ellen tüzében vár a halál;
Veszve vagyunk mind, kit hajón várt a vég,
Vagy vízben ért a találat,
egyforma távol mélység s az ég.”
John Donne Egy égő hajó (Fordította: Turczi István)

IX
Rosszhiszeműség

49
A Vízözön mindig a legszárazabb júliusban jött, legalábbis így maradt meg az
emlékezetemben. De a másként vélekedők álma Armageddonról nem volna teljes ennek
ellenkezője nélkül. Derült égből lesújtó villámok; sóbálvánnyá vált ember, a világot igazgató
alázatosok: megannyi képtelen jelenség. Az a július azonban nem hozott látványos átalakulást.
Nem villantak mennyei fények a felhők mögött. Semmi szalamander-eső vagy égi
gyermekáldás. Ha abban a hónapban kószáltak is angyalok erre-arra, ha jött is a várva várt
vízözön, akkor az – miként a legigazabb világvége jóslatok – metafora volt.
Igaz, hogy történt egy s más, ami említésre méltó, de szinte mindahány folyók holtágában,
homályos folyosókon, elhagyott szeméttelepeken ment végbe, eső áztatta matracok között, régi
örömtüzek hamujában. Jobbára veszett kutyák ugatták meg csupán.
Ezek a csodák – játékok, esők és üdvözülések – olyan ravaszul megbújtak a mindennapi élet
szervezett képtelenségei mögött, hogy csak a legélesebb szeműek, vagy a mindig szokatlant
keresők vethettek egy pillantást a napsütötte városnak teljes pompájában feltárulkozó
Apokalipszisre.

50
A város nem fogadta tárt karokkal Martyt, de ő örült, hogy egyszer s mindenkorra otthagyta
a házat, és hátat fordított az öregember őrületének. Bármi legyen is távozásának hosszú távú
következménye – és komolyan el kell majd gondolkodnia arról, helyesen cselekedett-e -, de
legalább lélegzetvételnyi időhöz jutott, hogy átgondolhassa a dolgokat.
Tetőzött a turistaszezon. A látogatók áradatától az ismerős londoni utcák ismeretlenné
váltak. Az első néhány napon csak össze-vissza kószált, amíg hozzászokott, hogy szabadon
járhat és gondolkodhat. Alig maradt valami pénze, de ha szükséges, bármilyen nehéz munkát is
elvállal. Nyár lévén, az építőiparnak állandóan szüksége volt igavonókra. Egy becsületesen
végigdolgozott nap, az, hogy izzadságát készpénzre váltsa, vonzónak tűnt. Végső esetben
eladhatja a Citroent is, amit a lázadás utolsó, vélhetőleg meggondolatlan megnyilatkozásaként a
birtokról elhozott.
Két nap szabadság után gondolatai visszatértek egy régi témára: Amerikára. A börtönben
töltött napok emlékére is ezt tetováltatta a karjára. Talán most jött el az ideje, hogy álmát valóra
váltsa. Képzeletében Kansas derengett fel, s minden irányban a látóhatárig terjedő
gabonaföldek, nem pedig emberkéz alkotta dolgok. Ott biztonságban lenne. Nemcsak a
rendőrségtől és Mamouliantől, de a történelemtől is, az újra és újramondott, körökben futó
történetektől, a vég nélküli világtól. Kansas-ban új történetet lehetne kezdeni: egy történetet,
amelyiknek nem tudja előre a végét. És vajon nem ez lenne-e a szabadság igazi definíciója,
amelyet nem ront meg az európai kéz és az európai bizonyosság?
Hogy ne kelljen az utcán lennie, miközben a szökését tervezi, kivett egy piszkos szobát
Kilburnben, amelyhez két lépcsőfordulóval lejjebb vécé is tartozott, de – ahogy a háziúr
felvilágosította – hat másik emberrel kellett megosztania. Valójában legalább tizenöt ember
lakott a ház hét szobájában, ebből egyben rögtön egy négyszemélyes család. A legkisebb
gyermek ordítása miatt gyötrődve aludt, ezért korán kelt, és egész napra elhagyta a házat. Csak
akkor tért vissza, amikor már bezártak a kocsmák, de akkor sem igazán fúlt hozzá a foga. Nem
fog sokáig tartam, nyugtatgatta magát.
A távozással természetesen voltak problémák, s ezek közül nem az volt a legkisebb, hogy
egy vízumbélyegzővel ellátott útlevelet szerezzen. Enélkül nem léphet amerikai földre. A
papírok ügyében gyorsan lépnie kellett. Azt mindenesetre tudta, hogy Whitehead jelentette
szerződésszegését, és a kutyát sem fogja érdekelni, mit hoz fel Marty a saját mentségére. A
hatóságok talán már kajtatnak utána.
Július harmadik napján, másfél héttel azután, hogy otthagyta a birtokot, úgy döntött, szarván
ragadja a sorsot és meglátogatja Toyt. Hiába erősködött Whitehead, hogy Bill meghalt, Marty
változatlanul reménykedett. Papa már korábban is sokszor hazudott: miért ne tette volna akkor
is? A ház Pimlico egyik elegáns, csendes negyedében állt. Az utcát puritán homlokzatok
szegélyezték, drága autók terpeszkedtek a keskeny járdán. Vagy fél tucatszor is csöngetett, de
senki nem válaszolt. Az alsó szint el volt sötétítve, a postaláda tömve levelekkel, főleg
értesítőkkel.
A lépcsőn állt és bambán bámulta az ajtót. Pontosan tudta, hogy nem fog kinyílni, amikor
egy nő jelent meg a szomszédos lépcsőn. Nem a háztulajdonos, ebben biztos volt: sokkal inkább
egy takarítónő. Napsütötte arcán – ki nem volt lesülve abban a ragyogó nyárban? – a
rosszhírhozók visszafojtott gyönyöre tükröződött.
– Elnézést, segíthetek? – kérdezte reménykedve. Marty hirtelen megörült, hogy zakót és
nyakkendőt
vett, amikor ideindult; a nő abból a fajtából valónak látszott, aki a legkisebb gyanús jelet is
jelenti a rendőrségnek.
– Billt keresem. Mr. Toyt.
A nőnek nem tetszett valami; ha nem ő, akkor Toy. – Nincs itt – felelte.
– Nem tudja véletlenül, hová ment?
– Senki sem tudja. Egyszerűen elhagyta. Felpattant és elment.
– Kit hagyott el?
– A feleségét. Szóval a… hölgyismerősét. Néhány hétre rá találtak rá odabent, nem olvasta?
Minden újság tele volt vele. Engem is megkérdeztek róla. De megmondtam nekik, hogy Mr.
Toy nem valami jóféle ember volt, távolról sem.
– Nyilván elkerülte a figyelmemet.
– Tele voltak vele az újságok. Még most is őt keresik. – Mr.Toyt?
– A gyilkossági csoport. – Valóban?
– Maga nem riporter? – Nem.
– Csak tudja, szívesen elmondanám a magam történetét, ha az ár megfelelő. Tudnék mesélni.
– Valóban?
 – A nő borzalmas állapotban volt…
– Ezt hogy érti?
Eladhatóságának biztos tudatában a matróna nem akarta kikotyogni a részleteket, ha
egyáltalán voltak a birtokában részletek, amit Marty egyébként erősen kétségbe vont. De a nő
ínycsiklandó ízelítőt akart adni.
– Megcsonkították – mondta sokat ígérően -, a felismerhetetlenségig, még a hozzá
legközelebbb állók számára is.
– Biztos benne?
A nő megütközve nézett rá, amiért kétségbe vonja hitelességét.
– Vagy ő csinálta magának, vagy valaki más tehette vele, és bezárta, hogy elvérezzen. Több
napra. Az a szag, amikor kinyitották az ajtót.
Egy elhaló foszlányos hang, amely egyszer már válaszolt a telefonban, rémlett fel Martynak,
és tudta, hogy Toy nője már halott volt, amikor vele beszélt. Megcsonkítva, holtan, de
üzenetrögzítőként feltámasztva, legalábis amíg szükség volt rá. A két szó megint a fülében
csengett: „Ki az?”. Ezt kérdezte, vagy nem? Hiába perzselt a tündöklő július, reszketni kezdett.
Mamoulian ott járt. Átlépte a küszöböt, amikor Toyt kereste. Elrendezendő tartozása volt Billel.
Marty azon tűnődött, vajon mit forralhat egy ember magában, válaszul ilyen kegyetlenségre.
Marty észrevette, hogy a nő őt bámulja.
– Jól van? kérdezte.
– Igen, köszönöm.
– Aludnia kellene. Nekem is ez a problémám. Forró éjszakák: nyugtalan leszek tőlük.
Marty még egyszer megköszönte, és anélkül, hogy visszanézett volna, sietve maga mögött
hagyta a házat. Túl könnyű volt a borzalmakat elképzelni, de túl váratlanul törtek rá, egyenesen
a semmiből.
És nem is tudott megszabadulni tőlük. Egyelőre nem. Mamoulian emléke vele volt – éjjel-
nappal, de főleg nyugtalan éjszakákon – és attól fogva vele is maradt. Tudatára ébredt (vagy ez
csak álomlét lett volna, amely álmatlan éjszakákon távol marad, de átterjed az ébrenlétre?) egy
másik világnak, amely a valóság arca mögött lebeg.
Nem volt idő a szócséplésre. El kellett mennie; elfelejteni Whiteheadet, Carys-t és a
törvényt. Ki kell ügyeskednie magát az országból. El kell jutnia Amerikába, bármi áron; el, egy
olyan helyre, ahol az igazi igazi, és az álmok a szemhéjak mögött maradnak, ott, ahová valók.
51
Raglan kitűnő hamisító volt. Martynak két telefonhívásba került, hogy megtalálja és
megállapodott vele. Szerény díjazásért elkészíti az útlevélbe hamisított vízumot Ha Marty visz
magával egy fényképet, akkor egy, de legrosszabb esetben két nap alatt el is készül.
Július tizenötödike volt, ez a hónap szörnyen forró, alig pár fokkal maradt a hőmérséklet a
forráspont alatt A szomszéd szobából áthallatszódó rádió csodálatosan kék eget ígért, olyat,
mint az előző és az azt megelőző napokon is volt. Nem is kék: fehér. Ezekben a napokban az ég
vakítóan fehér volt.
Marty korán elindult Raglan házához. Egyrészt azért, hogy elkerülje a legnagyobb
forróságot, másrészt pedig azért, mert szerette volna, ha a hamisítás már készen van, hogy
megvehesse a jegyét és már itt se legyen. Végül nem jutott tovább a Kilburn High Road
állomásnál. A Daily Telegraph címlapján a következőket olvasta: Holtan találták otthonában a
milliomos remetét. Volt ott még egy fénykép is a Papáról, egy sokkal fiatalabb, szakáll nélküli
Whiteheadről, kinézetének és befolyásának fénykorából. Megvette az újságot és még két
másikat, amelyek a címlapon írtak az ügyről, és a járda közepén állva olvasni kezdett, miközben
sietős ingázók ütköztek bele, lökték meg, ahogy fel vagy le siettek a lépcsőn.
„Ma kaptuk a hírt Joseph Newzam Whiteheadnek, a Whitehead Corporation milliomos
fejének haláláról, akinek cége, egészen a legutóbbi időkben adódott nehézségekig, egészségügyi
készítményei révén Nyugat-Európa egyik legsikeresebb vállalkozása volt. A 68 éves
Whiteheadet a sofőrje találta meg eldugott, oxfordshire-i szentélyében, tegnap, a kora reggeli
órákban. Halálát minden bizonnyal szívelégtelenség okozta. A rendőrség közlése szerint gyanús
körülményeket nem találtak. A nekrológ a 7. oldalon olvasható.”
A nekrológ a szokásos szöveg volt, a Ki kicsoda lapjairól kiollózva, megtűzdelve kicsit a
Whitehead Corporation sikereivel, és némi találgatással a cég legutóbbi pénzügyi nehézségeit
illetően. Leközölték Whitehead életrajzát is, ugyan a korai évek krónikája eléggé hiányos volt,
mintha bizonytalanok lettek volna a részleteket illetően. A maradék pedig a tipikus, elcsépelt
szöveg. Evangeline-nel kötött házassága; az ötvenes évek végi látványos felfelé ívelés; a
stabilizáció és a teljesítmény évei. Aztán az Evangeline halálát követő visszahúzódás, a
titokzatos, csillogástól távoli csönd.
Meghalt.
Minden okos beszéd, az Európai ügyeskedését támadó megvetés ellenére a csata elveszett.
Hogy tényleg természetes halála volt-e, ahogy az újságok is írták, vagy Mamoulian műve volt?
Marty nem tudta eldönteni. De kétségkívül nagyon furcsán érezte magát. Nem is furcsán:
inkább szomorú volt. Nagyon meglepődött, hogy képes elszomorodni az öreg halálán; talán
jobban megütközött, mint amennyire elszomorodott. Nem számolt a fájdalommal, amit most, az
öreg elvesztésekor érzett.
Elhalasztotta Raglannel való találkozóját, visszament a szobájába, hogy ott tanulmányozza
az újságokat, újra és újra elolvashassa az öregről írtakat. Megpróbált a szövegekből minél több,
Whitehead halálának körülményeit érintő részletet kihámozni. Persze ehhez kevés segítséget
kapott: a tények az ilyenkor szokásos, előírásszerű fordulatokba voltak csomagolva. Amikor az
írott anyagot már töviről hegyire kivesézte, átment a szomszéd szobába és elkérte a lakótársa
rádióját. A szobát elfoglaló fiatal nő, talán diák, gondolta Marty, kis győzködés árán, de
odaadta. A délelőtt közepétől fogva félóránként a híradásokat hallgatta, amíg a szobában már
elviselhetetlenné vált a hőség. Délig még foglalkoztak a sztorival, de aztán a bejrúti események
és egy Southamptonban talált kábítószer-küldemény átalakították a hírek fontossági sorrendjét.
Whitelhead halálhíre előbb csak átcsusszant a fő hírekből a „hírek röviden”-be, aztán délutánra
már nem is lehetett hallani róla.
Visszaadta a rádiót, megivott a lánnyal egy csésze kávét és visszament a saját szállására.
Leült és gondolkodni kezdett: ha Mamoulian ölte meg az öreget – és abban nem kételkedett,
hogy az Európai képes ezt úgy megtenni, hogy a legalaposabb kórboncnok se vegye észre -,
akkor az közvetetten az ő hibája. Talán ha ottmarad a házban, az öregember még mindig életben
lenne. De ez nem tűnt túl valószínűnek. Az sokkal inkább, hogy már ő is halott lenne. A
bűntudat azonban tovább gyötörte.
Az elkövetkező napokban nem sok mindent csinált: mintha ólommá váltak volna a tagjai.
Gondolatai körbe-körbe jártak. Koponyájának magánmozijában végigpörgette házi filmjeit: a
hatalom magánéletéről szóló, első bizonytalan emlékek – szinte bántóan éles, túlságosan
részletes volt mindez —, az üvegpadlós kalickában álló férfi, a kutyák, a sötétség. A legtöbb
kockán, ha nem is az összesen, Carys arca is megjelent, néha tréfálkozón, néha figyelmetlenül:
gyakran Martytól elzárva, lesütött szempillákkal bámult rá a rácsok mögül, irigykedve. Késő
éjjel, amikor az alsó lakásban végre elaludt a csecsemő, és a High Road forgalmán kívül semmi
sem hallatszott, végiggondolta kettejük meghitt pillanatait, amelyeket félt válogatás nélkül
felidézni, hátha az ismétléstől veszítenek az erejükből.
Már egy ideje azon igyekezett, hogy elfelejtse a lányt: ez lett volna a legkényelmesebb. Úgy
érezte magát, mint akit kifosztottak, nem tudott szabadulni a lány arcának emlékétől. Azon
töprengett, vajon látja-e még valaha.
A vasárnapi újságok újabb cikkeket közöltek a halálesetről. A Sunday Times vezető helyen
közölte a „Nagy-Britannia legtitokzatosabb milliomosa” című, rögtönzött arcképvázlatot,
amelyet Lawrence Dwoskin, „Anglia Howard Hughes-ának régi társa és híve” írt. Marty
kétszer is elolvasta a cikket, és a nyomtatott szöveg mögött ott visszhangzott Dwoskin
behízelgő hangja:
„… Bizonyos szempontból az eszményképem volt…” olvasta, „… utolsó éveinek
majdhogynem remete-szerű életvitele miatt egyre több pletyka és találgatás kapott szárnyra vele
kapcsolatban, amelyek legtöbbike fájón érintette az oly érzékeny Joseph-et. Életének
nyilvánosan zajló évei alatt, a nem mindig jótékony sajtó firtató pillantásainak kereszttüzében,
sosem maradt érzéketlen a burkolt vagy nyílt kritikákkal szemben. Azon keveseknek, akik jól
ismertük őt, nyilvánvalóvá vált, hogy a szurkálódásokra sokkal érzékenyebben reagál, mint
ahogy arra, kifelé mutatott, látszólagos érdektelenségéből következtetni engedett. Nagyon
mélyen érintették a hűtlenségéről vagy a mértéktelenségéről fülébe jutott mendemondák,
különösen, hogy szeretett felesége, Evangeline 1965-ben bekövetkezett halála óta a lehető
legérzékenyebben viseltetett a szexualitás és az erkölcs kérdéseit illetően.”
Marty torka elszorult a hízelgő szavak olvastán. Megkezdődött az öregember szentté avatása.
Hamarosan megjelennek az életrajzok: kezdetben a hitelesek, később az eltorzítottak, amelyek
életét csodás történetek sorozataként ábrázolják. Ettől felfordult a gyomra. Most, hogy a
Dwoskin által összehordott közhely-gyűjteményt olvasta, azon kapta magát, hogy védelmébe
veszi az öreg hibáit, gyarlóságait. Mintha mindazt, amitől különleges, és valódi, hús-vér ember
volt a tisztáramosdatás veszélye fenyegetné.
Végigolvasta Dwoskin írását és letette. Az egyetlen részlet, amely érdekes volt számára, az a
temetési szertartás időpontja és helye volt: másnap, Minster Lovell kis templomában. A testet
elhamvasztják. Ugyan veszélyes lehet, de Marty úgy érezte, el kell mennie, hogy megadja az
öregnek a végtisztességet.

52
A szertartás olyan sok embert vonzott, a botrányra éhesektől a véletlenül odatévedt
szemlélődőkig, hogy Marty jelenléte teljesen észrevétlen maradt. Az esemény légköre
valószínűtlen volt, mintha az egész világgal szerették volna tudatni, hogy a nagy férfi halott. Ott
voltak Európa minden részének tudósítói és fotósai, és persze a Fleet Street klánja; a gyászolók
között pedig a közélet néhány híres figurája, politikusok, tudósok, a gazdasági élet nagyjai. Még
néhány filmsztár is megjelent, olyanok, akik inkább hírhedtek, mint híresek voltak. A sok
prominens személyiség rengeteg Kíváncsi Fáncsit vonzott. A kis templom és az azt körülvevő
udvar teljesen megtelt. Furcsa, kiábrándító részlet: a kinnrekedtek számára hangszórókon
sugározták a bent folyó szertartást. A pap hangja üresen kongó és színpadias volt,
dicshimnuszába minduntalan köhögések és csosszanások zaja vegyült.
Marty nem volt elragadtatva attól, hogy így kell hallgatnia a szertartást, mint ahogy a rosszul
öltözött turistáktól sem, akik leültek a sírkövekre, szemetet szórtak a fűre, alig titkolt
türelmetlenséggel várva, hogy végre zavartalanul gyakorolhassák a sztárimádást. Whitehead
felébresztette a Martyban bujkáló mizantrópot. Ahogy végignézett a sírkertben tömörülő,
unottan bámészkodó gyászolókon, nem érzett mást, csak megvetést.
Legszívesebben hátat fordított volna, hogy otthagyja ezt az egész zagyvaságot. De a vágy,
hogy láthassa a végső felvonást, győzedelmeskedett a mehetnékjén. Tovább várakozott tehát a
tömegben, miközben darazsak zümmögtek a gyerekek maszatos arca körül, és lárvaszerű nők
szemeztek vele kihívóan, a sírok tetején állva.
Valaki szentleckét olvasott fel. Öntelt hangjából ítélve valami színészféle lehetett. Úgy
jelentették be, mint a Zsoltárok könyvének egy részletét, de Martynak nem volt ismerős a
szöveg. Miközben a felolvasás a végéhez közeledett, egy kocsi állt meg a főbejáratnál. Fejek
fordultak arra, és a fényképezőgépek kattogni kezdtek, amikor a két alak kiszállt az autóból.
Moraj futott át a tömegen; akik eddig ültek, most felálltak, hogy láthassák, mi történik. Marty is
kizökkent a várakozás unalmából és lábujjhegyre állt, hogy szemügyre vehesse a későn jövőket.
Látványos bevonulás volt. Átkukucskált a fejek között, hogy lásson. A pillantásával mintha
elkapott volna valamit, de aztán elvesztette őket szem elől. „Nem”, mondta magában, mintha
nem hinne a szemének, aztán átfurakodott a tömegen és megpróbálta tartani az iramot, ahogy
Mamoulian és a mellette haladó Carys elsétált a kaputól a lépcsőig és eltűnt a templomban. Ki
volt ez? -kérdezte tőle valaki. – Maga tudja kik ezek?
A pokolba, akarta mondani. Maga az Ördög.
Mamoulian! Fényes nappal, a nyakát melengető napfényben, kéz a kézben Carys-szel, mint
férj és feleség, hagyta, hogy a fényképészek lekapják a holnapi kiadás számára. Ez az elkésett
megjelenés olyan kiszámított, olyan ironikus volt: a megvetés végső gesztusa.
És a lány vajon miért ment bele ebbe a játékba? Miért nem rázta le magáról a kezét és
leplezte le ezt a természetfölötti lényt? Mert saját akaratából szegődött a kísérőjéül, pontosan
úgy, ahogy azt Whitehead megmondta.
De miért? Hogy valaki ünnepelje a benne lévő hatalmas semmik hogy megtanítsa a Halál
művészetére? És vajon ki mit fizet ezért cserébe?
Nagy nehezen véget ért a szertartás. Hirtelen, a gyászolók örömére és meglepetésére rekedt
szaxofon törte meg a csendet, hogy a hangszórókon keresztül a „Fools ush In” dallamával töltse
meg a levegőt. Feltehetőleg ez volt Whitehead utolsó tréfája. Megkapta a megérdemelt
ünneplést: a tömegből néhányan még tapsoltak is. A lent lévők felálltak a padsorokból… Marty
előrehajolt, hogy jobban lássa a templomajtót, de nem sikerült neki, ezért átvágott az
embertömegen egy sírdombhoz, ahonnan jobb kilátás ígérkezett.
Amikor visszanézett, a koporsó már párhuzamosan állt vele. Vállon vitték, többek között
Ottaway és Curtsinger. A nyitott láda szinte kihívóan hatott. Marty elgondolkodott: vajon mibe
öltöztették fel az öreget? Megborotválták és összevarrták a szemhéját?
A gyászoló tömeg a koporsóvivők sarkában haladt: fekete díszkíséret, amely erősen elütött a
turisták színes csoportjaitól. Jobbról és balról fényképezőgépek kattogtak, valamelyik hülye
megszólalt: „Ott repül a kismadár!” A dzsessz tovább szólt; az egészben volt valami
elképesztően abszurd. Az öreg biztosan mosolyog a koporsóban – gondolta Marty.
Legvégül Mamoulian és Carys is kilépett a szikrázó délutánba, és Martynak úgy tűnt, a lány
idegesen pásztázza a gyülekezetet; félve, hogy kísérőjének feltűnik a dolog, őt kereste, ebben
nem kételkedett. Tudta, hogy itt lesz, és most őt kereste. Marty gondolatai, önmagukat
meghazudtolva szárnyalni kezdtek. Ha jelt ad neki, bármilyen kicsit is, esély van rá, hogy
Mamoulian észreveszi. Ez pedig mindkettőjükre nézve veszélyes lehet. Jobban teszi tehát, ha
megpróbál elvegyülni a tömegben, s bármilyen fájó, nem találkozik a pillantásuk.
Kelletlenül lelépett a sírról, amelyre egy csapat ember éppen felkapaszkodott, és a tömeg
védettségéből leselkedett. Az Európai nem emelte fel lehajtott fejét, és amennyire Marty látta,
Carys abbahagyta a kutatást. Talán lemondott arról, hogy ő itt van. Ahogy a koporsó és a
gyászolók fekete uszálya kivonult a templomkertből, Marty araszolva a falhoz húzódott és
átmászott rajta. így sokkal előnyösebb pozícióba jutott.
Az úton Mamoulian szóba elegyedett egyik-másik gyászolóval. Kezet ráztak, részvétüket
nyilvánították Carys-nek. Marty türelmetlenül figyelt: hátha a tömegben elválnak egymástól,
akkor alkalmat találhat, hogy megmutassa magát, ha csak egy pillanatra is, és megnyugtassa a
lányt a jelenlétével. De nem adódott ilyen lehetőség. Mamoulian tökéletes őrnek bizonyult.
Minden pillanatban ügyelt, hogy Carys ne távolodjon el tőle. Köszönetek, búcsúszavak
hangzottak, beszálltak a sötét Rover hátsó ülésére és elhajtottak. Marty a Citroenhez rohant.
Most nem szabad szem elől tévesztenie őket: talán ez az utolsó lehetősége, hogy megtudja, hol
laknak. A követés nem volt egyszerű. A kis mellékutcákon, majd az autópályán a Rover
nehezen követhetően gyorsított. Marty úgy száguldott, ahogy az izgatottság és az óvatosság
ikerirányítása csak engedte.
Az autó hátsó ülésén Carysnek furcsa érzése támadt. Ahányszor lecsukta a szemét, egy kép
jelent meg előtte: egy futóé. Pillanatok alatt felismerte: a szürke melegítő, a felemelkedő
párafelhő előbb megadták a megfejtést, mint ahogy az arcát is megpillanthatta volna. Szeretett
volna hátralesni, hogy megbizonyosodjon róla, valóban ott van-e a nyomukban, amint sejtette.
De tudta, Mamoulian rájön, ha eddig ez még nem történt volna meg.
Az Európai ránézett. Titokzatos ez a lány, gondolta. Sosem tudta biztosan, mire is gondol.
Ilyen tekintetben az anyjára ütött. Ahogy megtanulta egy idő után Joseph arckifejezéseit
megfejteni, Evangeline ritkán mutatta meg a valódi érzelmeit. Hosszú hónapokon át úgy érezte,
a nő teljesen közömbös a jelenlétét illetően, csak jóval később vette észre az ellene folyó
mesterkedéseit. Néha úgy érezte, Carys is ilyen. Nem lehet, hogy egyszerűen csak túl
előzékeny? Még most is mosolygott egy kicsit.
– Tetszett ? – kérdezte tőle.
– Mi?
– A temetés.
– Nem – mondta halkan. – Nem, természetesen nem.
– Mosolyogtál.
A mosoly leolvadt Carys-ről, az arcizmai elernyedtek. – Azt hiszem, volt benne valami
groteszk – mondta unott hangon -, ahogy mindenki a kameráknak szerepelt.
– Szerinted nem volt őszinte a bánatuk?
– Sohasem szerették őt. – Este?
Látszott, hogy mérlegeli a kérdést. – Szeretet… – mondta. Figyelte, mivé válik a kimondott
szó a forró levegőben. – Igen. Azt hiszem, szerettem.
Mamoulian kényelmetlenül érezte magát. Szeretett volna jobban belelátni a lány agyába, de
minden erőfeszítése hiábavaló volt. A félelem a férfi által előidézhető képektől, kialakított
Carys-ben valami alázatfélét, de nem látszott, hogy valóban a szolgájává tudta volna tenni. A
rémképek hasznosnak bizonyultak, de a gyengülés törvénye itt is érvényesült. Ezért
valahányszor a lány szembeszállt vele, valami újat kellett kitalálnia, ez pedig nagyon
kimerítette.
És most, hogy az igazságot még sértés is tetézze, Joseph halott volt. Ahogy a szertartáson
elhangzott, „békés álomba merült”. Nem egyszerűen meghalt, ezt a szót száműzték a szótárból.
Elhunyt, elszundított, álomba merült, aludni tért – és nem meghalt. Az Európai undorodott a
szertartástól és a csöpögős, émelyítő hangulattól, amely a tolvajt az utolsó útján körülvette. De
magától még jobban undorodott. Elengedte Whiteheadet. Nem is egyszer, hanem kétszer, saját
akaratából nem tette meg, hogy a játék úgy fejeződjön be, hogy kellő figyelmet fordítsanak a
részletekre. És ami őt illette, győzködte a tolvajt, hogy önszántából lépjen a Semmibe. Az
őszinteség megtette a hatását: amíg ő ijesztgetett, képeket idézett, az öreg kecske szép lassan
átcsusszant.
Nem így kellett volna ennek a történetnek befejeződnie. Végül is megvolt a lehetősége, hogy
kövesse Whiteheadet a halálba, kihozza onnan, csak meg kellett volna szereznie a testet. De az
öreg elég okos volt ahhoz, hogy ezt megakadályozza. Még legközelebbi barátai sem láthatták a
holttestét. Bankszéfbe zárták (milyen stílusos!), éjjel-nappal őrizték, a pletykalapok nagy
örömére, amelyek ezekből a történetekből éltek. Estére már hamuvá válik, Mamoulian pedig
elveszti az utolsó lehetőséget, hogy örökre egyesüljenek.
És mégis…
Miért érezte akkor, hogy a játszmáknak, amiket az elmúlt években játszottak, még nincs
vége: a Csábítás, a Kinyilatkoztatás, a Visszautasítás, a Rágalmazás és a Kárhozat játszmái még
nem fejeződtek be. Megérzései, akárcsak az ereje: megfogyatkoztak, de abban biztos volt, hogy
valami nem stimmel. A mellette ülő Carys mosolygott, és ez elgondolkodtatta: a titok az arcára
van írva.
– Meghalt? – kérdezte tőle hirtelen.
A kérdés zavarba hozta a lányt. – Persze, hogy halott -felelte.
– Biztos, Carys?
– Hát az Isten szerelmére, most láttuk a temetését. Érezte a férfi tudatát, halvány jelenlétként
a tarkójában.
 Sokszor eljátszották ezt az elmúlt hetekben – erőpróba az akaratok között – és Carys érezte,
hogy a férfi napról napra gyengébb, de nem annyira, hogy figyelmen kívül hagyhassa. Még
mindig képes volt rémtettekre, ha úgy hozta a kedve.
– Mondd el, milyen gondolatok járnak a fejedben -szólt a férfi -, hogy ne kelljen kutatnom
utánuk.
Ha a lány nem válaszol, és erőszakkal behatol a gondolataiba, biztosan meglátja a futót.
– Kérem – mondta gyávaságot színlelve -, ne bántson. A férfi egy kicsit visszahúzódott.
– Meghalt? – kérdezte újra Mamoulian.
– Azon az éjszakán, amikor meghalt… – kezdte a lány, Mi mást tudott mondani, mint az
igazságot? Semmilyen hazugság nem állná meg a helyét és ő úgyis rájönne. – …
Azon az éjjelen, amikor azt mondták, hogy meghalt, semmit sem éreztem. Nem változott
semmi. Nem úgy, mint amikor a Mama meghalt.
Félénk pillantást vetett Mamoulianre, hogy biztosítsa szolgálatkészségéről.
– És mit akarsz ebből kihozni?
– Nem tudom – válaszolta, tényleg őszintén.
– Mit gondolsz?
– Őszintén? Azt, hogy nem halt meg.
Az Európai elmosolyodott – az első mosoly Mamoulian arcán, amit Carys valaha is látott.
Halvány kis mosolyárny volt csak, de azért ott volt. Érezte, ahogy visszahúzza a csápjait az
agyából és elégedetten elmélázik. Tudta, nem fogja tovább nyaggatni. Túl sok tervet kellett
végiggondolnia.
– Ó, zarándok – mondta Mamoulian suttogva, megdorgálva láthatatlan ellenségét, mint egy
szeretett, de bűnös gyermeket – majdnem sikerült bolonddá tenned.
Marty követte a kocsit, amikor az letért az autópályáról, 's áthajtott a városon a Caliban
Streetig. Beesteledett, mire az üldözés sikeresen befejeződött. Tisztes távolságban leparkolt és
figyelte, amint kiszállnak a kocsiból. Az Európai fizetett a sofőrnek, aztán eltartott egy ideig,
amíg a bejárati ajtót kinyitotta. Carys-szel együtt beléptek a házba, amelynek piszkos
csipkefüggönyei és málladozó vakolata semmi különöset nem ígért; az utca összes háza
megérett a felújításra. A középső szinten fény gyulladt: felhúzták a redőnyt.
Jó egy órát ült a kocsiban, szemmel tartva a házat, de semmi sem történt. A lány nem tűnt fel
az ablakban, nem dobott levélbe csomagolt kavicsokat vagy csókokat kint várakozó hősének.
De Marty nem is nagyon számított ilyesfajta jelekre, ilyenek csak a regényekben fordulnak elő,
ez pedig itt a zord valóság. Koszos kövek, koszlott ablakok, az ágyékában lapító piszkos kis
rettegések.
Amióta Whitehead halálhírét bejelentették, nem evett rendesen; most először érezte éhesnek
magát. Otthagyta a homályba burkolózó házat és elment, hogy élelmet kerítsen.

53
Luther csomagolt. A Whitehead halála óta eltelt, forgószélhez hasonló napoktól teljesen
összezavarodott. A zsebe tele volt pénzzel, minden pillanatban valami új lehetőséget latolgatott.
Végre valóra válthatja elképzeléseit. Elsőként úgy határozott, egy hosszú nyaralásra hazamegy
Jamaicába. Akkor hagyta el az országot, amikor nyolcéves volt, emlékei az eltelt hosszú idő
alatt bearanyozódtak. Fel volt rá készülve, hogy ki fog ábrándulni, de ha nem tetszik a hely, az
sem baj. Ha valakinek ennyi pénz pottyan az ölébe, nem kell sokat tervezgetnie: egyszerűen
továbbáll egy másik szigetre vagy kontinensre.
Már majdnem végzett a készülődéssel, amikor egy hang szólította meg lentről. Nem ismerte
ezt a hangot.
– Luther? Itt van?
A lépcsőhöz ment. A nő, akivel egy időben megosztotta ezt a kis házat, elment; hat hónappal
ezelőtt elhagyta, magával vitte a gyermekeit is. A ház üres. De a hallban volt valaki, nem is
egyvalaki, hanem kettő. Látogatója, egy magas férfi, felnézett rá a lépcsőfok fölött; széles, sima
arcát megvilágította a rásütő napfény. Luther ráismert az arcra: talán a temetésen látta? Mögötte
az árnyékban tagbaszakadt figura állt.
– Szeretnék kérdezni valamit – mondta az első.
– Hogy kerül ide? Ki a fene maga?
– Egy szóra csak. Az alkalmazójáról.
– A sajtótól van, vagy mi? Figyeljen ide, elmondtam maguknak mindent, amit csak tudok.
Most pedig tűnjön innen a fenébe, még mielőtt hívom a rendőrséget. Nincs joguk betörni ide.
A másik férfi kilépett az árnyékból és felnézett rá. Arca ki volt festve, ezt még ilyen
távolságból is észre lehetett venni. Púder volt rajta, az arcán pirosító: olyan volt, mint egy
pantomim színésznő. Luther hátralépett a lépcsőtől, agya dolgozni kezdett.
– Ne ijedjen meg – mondta az első férfi, és attól, ahogy ezt mondta, Luther még jobban
rettegni kezdett. Mit takarhat ez az udvariasság?
– Ha nem mennek ki innen tíz másodpercen belül… -kezdte.
– Hol van Joseph? – kérdezte az udvarias férfi.
– Halott.
– Biztos benne?
– Még szép, hogy biztos vagyok. Magát is láttam a temetésen, igaz? Én nem tudom, maga
kicsoda…
– A nevem Mamoulian.
– Na, ha maga is ott volt, láthatta a saját szemével, hogy halott.
– Én egy ládát láttam.
– Halott – tartott ki Luther.
– Maga találta meg, ha jól tudom – szólt az Európai, és közelebb ment a lépcső aljához.
– így van. Az ágyában – felelte Luther. Talán mégiscsak a sajtó. – Az ágyban találtam rá.
Álmában halt meg.
– Jöjjön le. Tisztázzuk a részleteket.
– Jól vagyok itt, ahol vagyok.
Az Európai felnézett a sofőr összeráncolt homlokára, a nyakszirtjére összpontosított. Túl
meleg volt, túl sok kosz, nem tudott igazán figyelni. Voltak ugyanakkor gorombább módszerek
is. Odaintette a Pengeevőt, akinek szantálfaillatát Luther közelről érezte.
– Ez itt Anthony Breer – mondta. – Széttépett már gyerekeket és kutyákat. Emlékszik a
kutyákra, Luther? Csodálatos alapossággal dolgozik. Nem fél a haláltól. Valójában különösen
vonzódik hozzá.
A pantomim-arc felcsillant, vágy villant a szemében.
– Most arra kérem – szólt Mamoulian -, mindkettőnk érdekében, mondja el az igazat.
Luther torka úgy kiszáradt, hogy alig tudott megszólalni.
– Az öreg meghalt – mondta. – Ennyit tudok. Ha többet tudnék, elmondanám maguknak.
Mamoulian bólintott, arcán szánalom ült, mintha kicsit félne attól, ami következik.
– Maga olyasvalamit mond, amit én szeretnék elhinni, és olyan meggyőzően mondja, hogy
majdnem el is hiszem. Elvileg én most elmehetnék, elégedetten, maga pedig csinálhatná a maga
dolgát. Csakhogy… – nagyot sóhajtott -… csakhogy én nem hiszem el, amit mond.
– Nézze, ez a rohadt ház az enyém! – üvöltött Luther, megérezve, hogy itt most más
mértékekre van szükség. A Breernek nevezett ember kigombolta a zakóját. Nem viselt inget.
Kis nyársak voltak a mellét borító zsírpárnákba döfve, mellbimbóit is átszúrva. Kettót kihúzott;
nem folyt belőle vér. Ezekkel a tűkkel felfegyverkezve a lépcső aljához sietett.
– Én nem csináltam semmit – könyörgött Luther. – Aha.
A Pengeevő elindult fölfelé. Púderezetlen melle szőrtelen és sárgás színű volt. – Állj! Luther
kiáltására Breer megállt.
– Igen? – kérdezte Mamoulian. – Tartsa vissza!
 – Ha van valami mondanivalója, akkor bökje ki. Az, hogy kíváncsi vagyok rá, nem kifejezés.
Luther bólintott. Breer arcán csalódottság tükröződött. Luther nagyot nyelt, mielőtt beszélni
kezdett volna. A pénz kisebbfajta vagyon volt, amit azért kapott, hogy ne mondja el, amit tud.
De Whitehead erre a veszélyre nem figyelmeztette. Rengeteg kérdezősködő riporterre számított,
esetleg valami fantasztikus pénzajánlatra, hogy a sztorit leadhassák a vasárnapi lapokban, de
erre nem: emberevő óriás, babaarccal és vér nélküli sebekkel. Az Istenit neki, van azért annak is
határa, hogy meddig fogja be az ember a pofáját, még ha pénzt kap is érte.
– Mit akar mondani? – kérdezte Mamoulian.
– Nem halt meg – válaszolta Luther. Tessék: nem is volt olyan nehéz megtenni, ugye? – Meg
volt rendezve. Két-három ember tudta csak: én voltam az egyik.
– Miért?
Luther ebben nem volt biztos. – Azt hiszem, megbízott bennem – mondta a vállát vonogatva.
– Aha.
– Azonkívül valakinek meg kellett találnia a testet és én voltam a leghihetőbb. Csak szeretett
volna elmenni. Újrakezdeni valahol, ahol nem találja meg senki.
– És az hol van? Luther megrázta a fejét.
– Azt nem tudom. Bárhol, gondolom, ahol senki sem ismeri az arcát. Ezt nem mondta meg.
– Kellett, hogy utaljon rá. – Nem.
Breer felvillanyozódott Luther hallgatásán, tekintete felcsillant.
– Na, gyerünk – erősködött Mamoulian. – A nagyját már elmondta, miből áll kibökni a
többit is?
– Nincs több.
– Miért akar fájdalmat okozni magának?
– Nekem nem mondta meg, érti? – Breer eggyel feljebb lépett, még eggyel, még eggyel.
– Kellett, hogy adjon valami ötletet – mondta Mamoulian. – Gondolkodjon! Maga mondta,
hogy bízott magában.
– De nem ennyire. Hé, hívja vissza, jó? A két tű megcsillant.
– Az Isten szerelmére, ne engedje hozzám nyúlni! Sok mindenért kár volt. Kár, hogy egy
emberi lény képes volt ilyen szörnyűségeket elkövetni egy másik ellen. Kár, hogy Luther nem
tudott semmit Információi, ahogy ezt ő is mondta, erősen korlátozottak voltak. De mire az
Európai erről megbizonyosodott, a dolog már visszavonhatatlanul megtörtént. Na: ez azért nem
volt teljesen igaz. A feltámasztásnak megvolt még az esélye. De Mamouliannek jobb dolga is
volt, minthogy fogyatkozó életerejét erre fecsérelje, az pedig, hogy hagyta a férfit meghalni, az
egyik módja volt kárpótolni a sofőrt a hiába elszenvedett borzalmakért.
– Joseph, Joseph, Joseph – mondta korholón Mamou-lian. És a sötétség tovább hömpölygött.

Semmi; És Azután

54
Miután a Caliban utcai háznál való hosszú virrasztáshoz beszerzett olvasnivalót, ételt, italt,
Marty visszatért, és az éjszaka nagy részét őrködéssel töltötte. Társaságul egy üveg Chivas
Regal és egy autórádió szolgált. Közvetlenül hajnal előtt elhagyta őrhelyét, részegen
hazavezetett és majdnem délig aludt. Amikor felébredt, úgy tűnt, a feje léggömb nagyságúra
dagadt, és legalább annyira üresnek is érezte; de tervei voltak az előtte álló napra. Nincs
álmodozás Kansas-ról, csak a ház és a bezárt Carys érdekes.
A hamburger-reggeli után megint elfoglalta őrhelyét. Elég messze parkolt ahhoz, hogy ne
keltsen gyanút, és elég közel ahhoz, hogy mindent lásson. A következő három napon – a
hőmérséklet huszonnyolc fokról harminc-valahányra emelkedett – nem mozdult a helyéről.
Néha pár percre zaklatott álomba merült; még gyakrabban járt vissza Kilburnbe, hogy egy-két
órát szundikáljon. Az utca kohója már minden állapotában ismerős volt számára. Látta
közvetlenül napkelte előtt, amikor lágy vibrálással megszilárdult. Látta reggel, amikor az
asszonyok gyermekeikkel sietnek végig rajta; látta a kavargó délutánban is, és este, amikor a
lenyugvó nap cukorrózsaszín fénye lángra lobbantotta a téglákat és a cserepeket. A Caliban
utcaiak magán– és közélete feltárult előtte. Egy mozgássérült gyerek a nyolcvanegyben, akinek
dühe titokban tombolt. A nő a hatvanhétben, aki déli tizenkettő negyvenötkor egy férfit
fogadott. Férjét, aki nyakkendője és inge alapján vélhetőleg rendőr volt, a feleség az ebédidőben
eltöltött pásztorórát ellensúlyozandó, ajtó előtti rajongás-adaggal fogadta. S még annyi más: egy
tucat, két tucat történet, amelyek összekapcsolódtak, majd szerteágaztak újra.
Ami a házat illeti, látott némi mozgolódást, de Carys-t egyszer sem pillantotta meg.
Napközben a középső ablakon a sötétítők le voltak húzva, csak késő délután engedték föl őket,
amikor a nap ereje már múlóban volt. A felső szinten, úgy tűnt, állandóan le van engedve a
redőny.
Marty végül is úgy vette ki, hogy Carys-en kívül két ember lakik a házban. Az egyik,
természetesen az Európai, a másik a hentes, akivel majdnem összekerültek a Szentélyben: a
kutya-gyilkos. Egyszer-kétszer mozdult csak ki a házból egy nap, általában a legegyszerűbb
dolgokat intézte. Kozmetikázott vonásaival, bicegő járásával sunyi ember benyomását keltette a
játszadozó gyerekekben.
Azon a három napon Mamoulian nem hagyta el a házat. Marty legalábbis nem vette észre.
Néha, egy-egy futó pillanatra feltűnt az ablakban, hogy egy pillantást vessen a napsütötte
utcára, de csak ritkán bukkant föl. És amíg a házban volt, addig Marty nem kísérelhette meg a
kiszabadítási akciót. Ahhoz túl jól ismerte Mamouliant. Nincs annyi bátorság a világon – és
neki egyébként is csak korlátozott mennyiségben állt efféle a rendelkezésére -, amely elég
erőssé tenné az Európai által irányított erőkkel szemben. Nem, itt kell ülnie, és ki kell várnia,
amíg biztonságos lehetőség adódik.
A várakozás ötödik napján, miközben a hőmérséklet állandóan emelkedett, ráköszöntött a
szerencse. Nyolcötven körül, amikor a szürkület kezdte ellepni az utcát, egy taxi állt meg a
házzal szemben, és Mamoulian kaszinóhoz öltözötten beszállt. Majdnem egy órával később a
másik ember is megjelent a bejárati ajtóban, s noha arca csak egy világos folt volt a sötétben,
mégis valahogy éhesnek látszott. Marty figyelte, ahogy bezárja az ajtót, ahogy körbepillant az
utcán, mielőtt elindulna. Megvárta, amíg az imbolygó figura eltűnik a Caliban utca sarkánál, s
csak azután szállt ki a kocsiból. Eltökélten, hogy nem fog hibázni – ez az első és feltehetőleg az
egyetlen esélye a szöktetésre -, elment a sarokig, hogy ellenőrizze, a hentes nem csak egy kis
egészségügyi sétára ment-e. De a férfi sántikálását nem lehetett mással összetéveszteni, ahogy
elbicegett a város felé vezető úton. Csak amikor teljesen eltűnt szem elől, akkor indult Marty a
házhoz.
Minden ablak be volt zárva. Egy szemernyi fény sem szűrődött ki. Az is lehet – motoszkált
benne a kétség -, hogy a nő bent sincs a házban: lehet, miközben ő a kocsiban szunyókált,
elment.
Imádkozott, hogy ne így legyen. Ima közben felfeszítette a hátsó ajtót egy pajszerrel, amit
direkt erre a célra vásárolt, csakúgy, mint a lámpát: egy magára valamit is adó betörő
elmaradhatatlan kellékeit.
A levegő teljesen tiszta volt odabenn. Szobáról szobára ment az alsó szinten, megpróbálta
szisztematikusan átfésülni az egész házat, amennyire csak lehetett. Ez nem az amatőr
cselekedetek ideje volt: nincs kiabálás, sietség, kizárólag átgondolt, hatékony nyomozás.
A szobák tökéletesen üresek voltak, sem embert, sem bútort nem talált bennük. A ház
korábbi lakói által otthagyott néhány apróság inkább erősítette, mint csökkentette
elhagyatottság-érzetét. Felment az egyik lépcsőn.
Az emeleten megtalálta Breer szobáját. Bűzlött valami illatszer és bomló hús össze nem illő
vegyüléke. A sarokban egy fekete-fehér, nagyképernyős televíziót felejtettek bekapcsolva;
vetélkedő ment éppen. A műsorvezető tettetett kétségbeeséssel, némán felkiáltott, amikor az
egyik játékos kiesett. A villogó, kékes fény rávetődött a szobában lévő néhány bútorra: egy ágy,
rajta csupasz matrac és néhány foltos párna, egy székhez támasztott tükör. A szék ülőkéje
csillogott a rajta levő, különböző illatszeres üvegcséktől. A falakon egy háborús
kegyetlenkedésekkel foglalkozó könyvből kivágott fényképek díszelegtek. Csak egy pillantást
vetett rájuk, de még a gyér megvilágításban előtűnő részletek is rémisztőek voltak. Rácsukta az
ajtót a mocsokra, és megpróbálta a következő ajtót. A WC volt, mellette a fürdőszoba. Ezen a
szinten egy félreeső, a negyedik és egyben az utolsó szoba zárva volt. Lenyomta a kilicset
egyszer, kétszer, előre, hátra, aztán a fülét a falra szorította, hátha hall valamit bentről.
– Carys?
Nem jött válasz. Egyetlen hang sem utalt arra, hogy lenne valaki odabent.
– Carys? Marty vagyok. Hallasz? – megrázta a kilincset, most már erősebben. – Marty
vagyok.
Türelmetlenség lett úrrá rajta. Carys ott van az ajtó túloldalán – hirtelen betöltötte a
bizonyosság, hogy a nő valóban ott van. Inkább kétségbeesésből, mint eltökélt szándékkal
belerúgott az ajtóba, aztán felemelte a sarkát és teljes erővel a zárba rúgott. Erejétől a fal
megrepedt. Vagy fél tucat rúgás után a zár széttörött. Akkor vállával nekifeszült az ajtónak és
belökte.
A szoba Carys szagával és melegével volt tele. A nő jelenlététől és melegétől eltekintve a
szoba gyakorlatilag üres volt.
Csak egy vödör volt a sarokban és néhány üres edény; kupacnyi könyv, egy takaró, kis
asztal, rajta a felszerelés: tű, injekció, edények, gyufa. Carys összekuporodva feküdt az egyik
sarokban. Egy lámpa állt a másik sarokban, a burát ruhadarabbal részben letakarták, hogy ne
legyen olyan éles a fény. Csak póló és bugyi volt a lányon. A többi ruhája: farmer, pulóver,
ingek szétszórva hevertek. Amikor felpillantott a férfire, látszott, mennyire összeragadt a haja
az izzadságtól.
– Carys.
Először mintha meg sem ismerte volna.
– Én vagyok az. Marty.
Halvány ránc jelent meg a homlokán.
– Marty? – kérdezte elhaló hangon. A ránc elmélyült; lehet, hogy nem is látta őt. A szeme
könnyben úszott. -Marty – mondta ismét, és ezúttal úgy tűnt, a név felidézett benne valamit.
– Igen, én vagyok.
Odament hozzá és a lány meglepődött hirtelen közei-gégén. Szeme tágra nyílt, átfutott rajta a
felismerés, de félelem kíséretében. Félig felült, a póló rátapadt izzadt testére. Könyökhajlata tele
volt pöttyökkel és véraláfu-tással.
– Ne gyere közel.
– Mi a baj? – Ne gyere közel!
A vad parancsszó hallatán hátrább lépett. Mi a fenét csinálhattak ezek vele?!
– Várj… – mondta a lány, még mindig suttogva. Lélegzete szabályossá vált. Marty várt és
most vette csak észre, mintha valami zümmögne a szobában. Lehet, hogy nem csak itt? Talán ez
a dongás – benne van a levegőben, amióta betette ide a lábát Ha igen, nem vette észre. Most,
hogy várta, a lány befejezhesse a rituáléját, bármi legyen is az, borzasztóan zavarta. Finom volt
és ugyanakkor átható, néhány percnyi hallgatás után sem volt biztos abban, vajon nem csak a
füle zúg-e. Nagyot nyelt: arcürege cuppant egyet. A hang monoton ütemben tovább hallatszott.
Végre Carys felnézett
– Rendben – mondta. – Nincs itt
– Ezt én is megmondhattam volna. Két órája hagyta el a házat Láttam, amikor elment.
– Neki nem fontos fizikai értelemben is itt lennie – a lány beszéd közben a hátát vakarta.
 – Rendben vagy?
– Igen – a hangjából ítélve mintha csak tegnap váltak volna el. Marty furán érezte magát.
Mintha a vágy, hogy felkapja a lányt és elfusson vele, szükségtelen, sőt fölösleges lett volna.
– El kell mennünk – mondta. – Visszajöhetnek. Carys megrázta a fejét.
– Szükségtelen. – Hogy érted, hogy szükségtelen?
– Tudod mire képes, ugye? – Hidd el, láttam.
Bellára gondolt szegény, halott Bellára, a rohadt húst nyalogató kölykökre. Több, mint eleget
látott.
– Szükségtelen szökéssel próbálkozni – erősködött Carys. – Bejáratos a fejembe. Nyitott
könyv vagyok a számára.
Ez túlzás volt. Mamoulian egyre kevésbé tudta ellenőrizni. De Carys annyira belefáradt már
a harcba, hogy majdnem fáradtabb volt, mint az Európai. A lány néha azon gondolkozott, talán
Mamoulian megfertőzte a fáradtságával. Nem ette-e be magát valami az agyába, ami minden
lehetőséget a szétolvadás tudatával ront meg? Pont ezt látta most Martyn, akinek arcáról
álmodott, akinek a testét kívánta. Látta, ahogyan öregszik, elveszti az erejét és meghal, éppúgy,
mint ahogy mindenből elszállt az erő és elmúlt. Minek állsz fel, kérdezte beteg szervezete, ha
egy idő múlva újra elesel?
– Nem tudod kirekeszteni? – érdeklődött Marty.
– Túl gyenge vagyok ahhoz, hogy ellenálljak neki. Ha te itt vagy, akkor még gyengébb
vagyok.
– Miért? – megütődött ezen a megjegyzésen.
– Ahogy lazítok, bejut. Érted? Abban a pillanatban, amikor átadom magamat bárminek,
bárkinek, rám tud törni.
Martynak felrémlett Carys arca, ahogy a párnán pihen és az, hogy egy őrült pillanatig úgy
tűnt, mintha a lány ujjai közül egy idegen arc nézett volna vissza. Az Utolsó Európai
megosztotta velük az élményt. Egy ménage á trois a férfinak, a nőnek és a betolakodó
szellemnek. Ez az obszcenitás mélyen feldühítette: nem, nem a tisztességes férfi felháborodása
volt ez, hanem az elutasítás, a tiltakozás az Európai mindent átható és behálózó jelenléte ellen.
Bármi is történt, nem fogja Mamoulian kénye-kedvére otthagyni Carys-t. Ha úgy hozza a
szükség, akarata ellenére viszi el. Majd ha kikerül ebből a házból, ahol a kétségbeesés hámozza
le a tapétát, emlékezni fog, milyen szép lehet az élet. Megint felé lépett és leült, hogy
megérinthesse a lányt. Carys összerezzent.
– El van foglalva – nyugtatgatta -, a kaszinóban van.
– Meg fog ölni – mondta a lány egyszerűen -, ha rájön, hogy itt jártál.
– Meg fog ölni, bármi is történik most már. Benne vagyok. Láttam a menedékét, és össze is
fogom rombolni, mielőtt elmegyünk innen, csak azért, hogy emlékezzen rám.
– Csinálj, amit akarsz – vonta meg a vállát a lány -, csak engem hagyj békén.
– Tehát Papának igaza volt – mondta Marty keserűen.
– Papa? Mit mondott neked?
– Hogy mindig Mamouliannel akartál lenni. -Nem.
– Olyan akarsz lenni, mint ő?
– Nem Marty, nem!
– Gondolom, első osztályú anyagot hoz, hm? Én meg nem, ugye? – a lány ezt nem tagadta,
csak mogorván nézett maga elé. – Mi a fenét keresek én itt? – kérdezte Marty. – Boldog vagy,
ugye? Krisztusom, hát te boldog vagy!
Nevetséges, mennyire félreértette a lány szökését. Jól érezte magát ebben a kunyhóban, csak
megkapja az adagját. Amit Mamoulian lerohanásairól mondott, az csak szemfényvesztés volt.
Szíve mélyén mindent megbocsátott neki, ha az anyag rendesen megérkezett.
– Hol a szobája? – állt fel a férfi.
– Ne, Marty.
 – Látni akarom, hol alszik. Hol van?
Carys feltámaszkodott a karjára. Keze forró és nyirkos volt.
– Kérlek, Marty, menj el. Ez nem játék. Nem fogják megbocsátani, ha itt a vég. Nem érnek
véget a dolgok, mikor meghalsz, tudod? Érted, miről beszélek.
– Igen – mondta -, értem. A lány arcára tette a tenyerét. Carys lehelete savanyú volt. Az övé
is, gondolta, de a whisky miatt.
– Nem vagyok már ártatlan. Tudom, mi folyik itt, nem mindent, de éppen eleget. Olyan
dolgokat láttam, ogy imádkozom, ne lássam többé őket. Hallottam történeteket… Istenem…
érteni – hogy értethetné meg a nővel lég nyomatékosan? – Be vagyok fosva. Soha életemben
em voltam még ennyire beszarva.
– Van eszed – mondta Carys hűvösen.
– Hát nem érdekel, mi történik veled?
– Nem igazán.
– Szerzek neked anyagot – mondta. – Ha ez az, ami itt tart: szerzek én neked.
Kétely suhant volna át a nő arcán? Most aztán mindent bele. – Láttam, hogy kerestél a
temetésen.
– Ott voltál?
– Miért kerestél a pillantásoddal, ha nem akartad, hogy jöjjek?
Carys megvonta a vállát.
– Nem tudom. Talán azt hittem, elmentél a Papával.
– Úgy érted, meghaltam?
Carys összehúzott szemöldökkel nézett rá.
– Nem. Hogy elmentél. Ahová ő ment.
Egy percbe is beletelt, amíg felfogta a lány szavait. Végül megszólalt.
– Úgy érted, nem halt meg? Carys megrázta a fejét.
– Azt hittem, tudod… Azt hittem, benne voltál a szökésében.
Persze, hogy nem halt meg a vén csirkefogó. A nagyemberek nem fekszenek le csak úgy és
halnak meg a színpadon kívül. Kivárják a közjátékot – miközben magasztalják, megsiratják,
meggyalázzák őket -, mielőtt eljátszanak a végső jelenetet. Egy halál-jelenetet, egy házasságot.
– Hol van? – kérdezte Marty.
– Nem tudom. És Mamoulian sem tudja. Megpróbált kényszeríteni, hogy megtaláljam, úgy,
ahogy Toyt megtaláltam, de képtelen vagyok rá. Elvesztettem a tisztánlátásomat. Téged is
megpróbáltalak megtalálni egyszer. Használhatatlan voltam. Azt sem tudnám felidézni, ami
velem történt ezen a házon kívül.
– De megtaláltad Toyt?
– Az még az elején volt. Most viszont… elhasználódtam. Mindig mondom neki, hogy fáj.
Mintha valami el akarna törni bennem – fájdalom emléke és jelenléte ült ki az arcára.
– És még mindig maradni akarsz?
– Hamarosan végem lesz. Mindannyiunk számára.
– Gyere velem. Vannak barátaim, akik tudnak segíteni
– kérlelte és megragadta a csuklóját. – Édes Istenem, nem látod, hogy szükségem van rád?
Kérlek. Szükségem van rád.
– Használhatatlan vagyok. Gyenge.
– Én is. Én is gyenge vagyok. Megérdemeljük egymást.
A gondolat, minden cinikusságával együtt, úgy látszott, tetszik neki. Eltöprengett, mielőtt
válaszolt volna.
– Lehet – mondta nagyon halkan. Arcán a határozatlanság útvesztője: kábítószer és kétely.
Végül megszólalt: -Felöltözöm.
Marty szorosan magához szorította Carys-t, beszívta ajkának áporodottságát és tudta, első
győzelme lehet, és utolsó is. De azért ujjongott. Carys gyengéden kibontakozott az öleléséből és
készülődni kezdett. A férfi nézte ahogy felhúzza a farmerjét, de magabiztossága arra késztette,
hogy ne segítsen neki. Kiment a lépcsőhöz, kikerülve Carys vonzásköréből, s a zúgás ismét
betöltötte a fülét: most a korábbinál hangosabban – gondolta. Bekapcsolta a lámpát, és
felmászott az utolsó lépcsősoron, Mamoulian szobájához. Minden lépésénél erősödött a zaj, ez
áradt a falakból és a lépcsőfokokból is: az Eleven Jelenlét.
A lépcső tetején csak egy ajtó volt, a mögötte levő szoba nyilvánvalóan az egész szintet
elfoglalja. Mamoulian, akinek az előkelőség a vérében volt, a legmegfelelőbb tért választotta
magának. Az ajtó nem volt bezárva. Az Európai nem félt a betolakodóktól. Amikor Marty
belökte az ajtót, az néhány hüvelyknyire kinyílt, de a gyengülő lámpa nem világította meg
kartávolságnyinál mélyebben az átható sötétséget Úgy állt a küszöbön, mint egy gyerek, aki
habozik, hogy belépjen-e az elvarázsolt kastélyba.
Mamouliannel való futó kapcsolata alatt a férfi erőteljes különösségét érezte meg. Veszély
rejlett benne, talán mérhetetlen képesség a kegyetlenségre. De ahogy megjelent Mamoulian arca
Carys-é mögött, valószínűleg még egy arc volt az Európaié alatt. Nem is egy. Félszáz arc, mind
különösebb, mint a fölötte lévő, s a legalsó talán öregebb volt, mint Betlehem. Kell egy
pillantást vetni rá, nem? Egyetlen pillantást, a régi idők emlékére. Összeszedte magát és
benyomakodott a szoba sötétjébe.
– Marty!
Valami felvillant előtte, egy buborék pukkant szét a fejében, amikor Carys felszólt hozzá.
– Marty, kész vagyok!
A zümmögés a szobában, úgy tűnt, felerősödött, amint belépett. Most, ahogy visszavonult, a
csalódás sóhajává szelídült. Mintha azt suttogta volna: ne menj. Miért mennél? Tud várni. Hadd
várjon. Nézd meg, amit meg kell nézni.
– Nincs időnk – szólt Carys.
Szinte dühösen, hogy visszatartották, Marty rácsukta az ajtót a hangra és lement.
– Nem érzem jól magam – mondta Carys, ahogy csatlakozott hozzá a lépcsőfordulóban.
– Ő az? Megpróbál belédhatolni?
– Nem. Csak szédülök. Nem vettem észre, hogy ennyire elgyengültem.
– Egy kocsi vár kinn – mondta, miközben a karját nyújtotta, de Carys eltolta magától.
– Van egy csomag a dolgaim között – mondta. – A szobában.
Marty visszament érte. Éppen, amikor magához vette, Carys halk, panaszos hangot hallatott,
és elesett a lépcsőn.
– Jól vagy?
– Igen – felelte Carys. Amikor Marty a párnahuzatcsomaggal megjelent mellette, a nő
hamuszürke pillantást vetett rá. – A ház azt akarja, hogy maradjak – mondta.
– Megoldjuk – mondta Marty és Carys elöl ment, hátha megint elesik. További bonyodalom
nélkül értek a hallba.
– Nem mehetünk az első ajtón – szólt Carys. – Duplán be van zárva kívülről.
Ahogy átvágtak a halion, tisztán hallották, hogy nyílik a hátsó ajtó.
– A francba – sziszegte a fogai között Marty, aztán visszafojtotta a lélegzetét. Elengedte
Carys karját és a homályban az első ajtóhoz sietett. Ahogy Carys mondta, duplán be volt zárva.
Félelme nőttön nőtt, de zavarodottságában egy nyugodt hangot, a szoba hangját hallotta: Nem
kell félni. Bízzál bennem. Bújj el bennem. Elűzte a kísértést. Carys felé fordította az arcát.
– Breer az – lehelte. A kutyagyilkos a konyhában volt. Marty a jelenlétét és a szagát is
érezte. Carys megérintette Marty karját és a lépcső alatt nyíló, elreteszelt ajtóra mutatott. Marty
bólintott.
Breer, miközben foglalatoskodott valamivel, dúdolgatott. Különös, hogy ez a darabos
mészáros vidám is lehet; elégedett annyira a sorsával, hogy énekeljen.
Carys elhúzta a reteszt a pinceajtón. A konyhából leszűrődő fény gyengén megvilágította a
lefelé vezető lépcsőt. Fertőtlenítőszer és faforgács szaga: egészséges szagok. Lemásztak a
lépcsőn, de minden lépésnél megfeszült minden idegszáluk, amikor a sarkuk végigsúrolta
valamelyik, amúgy is nyikorgó lépcsőfokot. De úgy látszott, a Pengeevő túlzottan el van
foglalva ahhoz, hogy meghallja. Nem harsant fel az üldöző üvöltése. Marty magukra csukta az
ajtót, kétségbeesetten reménykedett, hogy a hentes nem veszi észre a félrehúzott reteszt és
fülelt.
Egy kis idő múlva folyóvíz hangja hallatszott: azután csészék csilingelése, talán egy
teáskannáé: a szörnyeteg kamillateát főzött.
Breer érzékei nem voltak már olyan élesek, mint hajdanán. A nyár forrósága gyengévé és
figyelmetlenné tette. Bőre olvadozott, haja hullott, belei alig dolgoztak ezekben a napokban.
Úgy döntött, pihenésre van szüksége. Ha az Európai megtalálta és a másvilágra küldte
Whiteheadet – és ez csak napok kérdése -, elmegy, és meglátogatja az Aurora Borealis-t. Ez azt
jelenti, hogy vendégét magára hagyja – néhány lábnyira érezte a közelségét -, de addigra úgyis
elveszti érdekességét. Ingatagabb volt, mint korábban, és a szépség múlandó. Két vagy három
hét hideg idő, és minden vonzereje eltűnik.
Leült az asztalhoz, és töltött magának egy csésze kamillateát. Illata, amely egykor oly nagy
élvezetet nyújtott, túl diszkrét volt ahhoz, hogy bedugult orra megérezhesse, de a hagyomány
kedvéért itta. Majd később felmegy a szobába, és az annyira imádott szappan-operákat bámulja
majd a tévében. Talán nézi egy kicsit az alvó Carys-t; kényszeríti majd, ha felébredne, hogy a
jelenlétében pisiljen. Elmerülten álmodozott a pisiltetésről, üldögélt és a teáját kortyolgatta.
Marty reménykedett, hogy a férfi majd visszavonul kotyvalékával együtt, és így szabaddá
válhat előttük a hátsó ajtó. De Breer egy darabig ott maradt, ahová leült.
A sötétben Carys felé nyúlt. Mögötte állt a lépcsőn és akárcsak Marty, ő is egész testében
reszketett. Bolond módon, egyetlen fegyverét, a feszítővasat elhagyta, valószínűleg pont Carys
szobájában. Ha ne adj' Isten harcra kerül sor, fegyvertelen lesz. Ami még rosszabb: az idő
gyorsan múlott. Mennyi lehet még Mamoulian hazaérkezéséig? Kétségbeesés fogta el. Leosont
a lépcsőn, kezét a hideg téglákon csúsztatta, elhaladt Carys mellett, és leért a pincébe. Talán van
itt valami fegyver. Vagy – álom-álom! – még egy kijárat. Nagyon kevés fény volt Nem talált
semmi rést, ami szénledobóra vagy csapóajtóra utalt volna. Megbizonyosodott róla, hogy nem
az ajtóval áll szemben, és felkattintotta a zseblámpáját A pince nem volt teljesen üres: vízhatlan
ponyva osztotta két részre, mesterséges falként.
Megérintette az alacsony mennyezetet és lépésről lépésre végigvezette magát a pincén, a fönt
futó csövekbe kapaszkodva. Félrehúzta a ponyvát, és a mögötte lévő térre irányította a
zseblámpa fényét. Gyomra a torkába szaladt Majdnem felsikoltott: egy pillanattal előbb
azonban sikerült visszafojtania.
Egy vagy két lépésre onnan, ahol állt, egy asztalt látott. Egy kislány ült mellette. Őt bámulta.
Szájára tette az ujját, hogy elhallgattassa, még mielőtt felsikítana. De erre nem volt szükség.
Nem mozgott, nem is szólalt meg. Arcán nem látszottak szellemi fogyatékosságra utaló jelek.
Rájött, hogy a gyerek halott. Poros volt
– Jézusom – mondta nagyon halkan.
– Carys meghallotta, megfordult és elindult a lépcső felé.
– Marty? – suttogta.
– Ne gyere ide – mondta a férfi, aki nem tudta levenni a szemét a halott lánykáról. Nem csak
a test fogta meg. Kések és tányér feküdt előtte az asztalon, a szalvéta gyönyörűen hajtogatva az
ölében. A tányér nem volt üres, hús volt rajta, olyan vékonyra szeletelve, ahogyan csak a
hentesszakma mesterei tudják. Elment a test mellett, próbálta kikerülni a tekintetét. Ahogy
elhaladt, hozzásúrlódott a selyemszalvétához, és az leesett a lány lábai közötti résen.
Két szörnyűséget vett ekkor észre. Az egyik: a leesett szalvéta a lány combján azt a részletet
takarta el, ahonnan a tányéron lévő húst kivágták. A következő pillanatban ráeszmélt: ő is evett
ilyen húst, Whitehead ösztönzésére, a birtokon. A legfinomabb csemegék egyike volt, tisztára
pucolta a tányért.
 Hányingere támadt. Eldobta a lámpát és megpróbálta leküzdeni a rosszullétet, de nem
sikerült A pincét betöltötte a gyomorsav kesernyés szaga. Egyszerre vége lett a rejtőzködésnek.
Nem volt más hátra, mint hányni, és vállalni a következményeket. A feje fölött a Pengeevő
fölemelkedett a teája mellől, hátratolta a székét és kilépett a konyhából.
– Ki az? – kérdezte a mély hang. – Ki van ott? Csalhatatlan megérzéssel a pinceajtóhoz ment
és kinyitotta. Halott fény gördült le a lépcsőn.
– Ki van ott? – kérdezte ismét és most lejött, a fényt követve.
Lába dübörgött a falépcsőn. – Mit csinál? – üvöltötte szinte hisztérikus hangon. – Nem jöhet
le ide!
Marty fölpillantott, lélegzete elállt, látta, hogy Carys elindul felé. Szeme elkerekedett a
látványtól, de fantasztikusan tartotta magát, nem vett tudomást a hulláról. A kés és a villa után
nyúlt, ami a tányér mellett feküdt. Felkapta mindkettőt, de sebtiben hozzáfogta az asztalterítőt
is. A tányér légypiszkos tartalma a földre repült, az evőeszközök csörömpöltek.
Breer megállt a lépcső tetején, temploma megszentségtelenítését figyelte. Döbbenten indult
lefelé, méretei félelmetessé tették a várható támadást. Carys eltörpült mellette; megfordult és
felüvöltött, amikor a férfi utána nyúlt. Szinte megsemmisült. Marty nem látta, ki hol van. De ez
a zavar csak pár másodpercig tartott. Aztán Breer felemelte szürke kezét, mintha el akarná lökni
Caryst, és ide-oda rázta a fejét. Üvöltés szakadt fel belőle. Inkább a panasz hangja volt ez, mint
a fájdalomé.
Carys kihúzta magát cséphadaró kezei közül és távolabb ment. A kés és a villa, amit az előbb
még kézben tartott, már nem volt nála: Breer egyenesen beléjük szaladt. Úgy látszott, meg sem
kottyan neki. Egyedül a felborult kislányra figyelt, akinek széthullott teste most ott hevert a
pince padlóján. Tudomást sem véve azokról, akik meggyalázták ezt a helyet, odarohant hozzá,
hogy megnyugtassa. Carys meglátta Martyt, arca olyan volt, mint egy zsírlabda és a plafonon
futó csövekre próbálta magát feltornázni.
– Menj! – üvöltött rá. Megvárta, hogy lássa, reagál-e a férfi, aztán a lépcső felé indult.
Miközben fölfelé igyekezett, a fény irányába, hallotta, hogy a Pengeevő ordít mögötte – Nem!
Nem! – visszanézett a válla fölött; Marty elérte a lépcső alját, de Breer manikűrözött,
illatosított, halálhozó keze is és a kéz megragadta. Marty rosszul célzott ütést lendített hátra és
Breer elengedte. A kegyelem csak egy pillanatig tartott, amikor is támadója megint a sarkában
volt. A pirosított arc annyira ki volt festve, hogy most, amikor kibukkant a pince mélyéből, alig
tűnt emberinek.
Breer elkapta Marty nadrágját, ujjai szorosan megmarkolták a lábikráját. Marty felüvöltött,
amikor elszakadt a ruhája, és kibuggyant a vére. Carys felé nyújtotta a kezét, aki minden
maradék erejét összeszedve maga felé húzta Martyt. Breer, aki rosszul egyensúlyozott,
elengedte a lábát és Marty abban a pillanatban fölrobogott a lépcsőn, maga után húzva Carys-t.
A lány a folyosóra szaladt, mögötte Marty, Breerrel a nyomában. A lépcső tetején Marty
hirtelen megfordult és rúgott. A Pengeevő gyomrát találta el. Breer hátrazuhant, kapaszkodó
után keresgélt, de hiába. A festett óriás tompa puffanással ért földet, teljes hosszában elnyúlt,
nyugodtan, mozdulatlanul.
Marty rácsukta az ajtót és elreteszelte. Túlságosan émelygett a gyomra, nem tudott lenézni a
lábán vájt sebre, de a zoknijába, cipőjébe csorgó melegségből érezte, erősen vérzik.
– Tudsz… adni valamit… – mondta -,… hogy bekössem?
Carys a lihegéstől nem tudott felelni, de bólintott és fordult a konyhába. Talált egy
törülközőt, de az túl iszkos volt, nem tehette rá a nyílt sebre. Valami tisztább olgot kezdett
keresni, legyen az bármiféle textil. El kellett hagyniuk a házat. Mamoulian hamarosan hazaér.
Az előszobában Marty hallgatózott, nem hallatszanak-e zajok a pince felől. Egy hang hatolt
át, a zaj, amely-ól majdnem megfeledkezett: a ház zümmögése megint ott volt a fejében. Az
esze azt diktálta, hogy ne vegyen róla tudomást. De ahogy a hangot figyelte, érezte, a
hányingere csillapodik, a lábában lüktető fájdalommal együtt.
 A konyhaszéken Carys megtalálta Mamoulian egyik szürke ingét. Nemrég volt mosva,
ideális kötözőszer. Széttépte; a jó minőségű anyag kezdetben ellenállt egy darabig. Egy csíkot
hideg vízbe mártott, hogy azzal törölje meg, a többit félretette, hogy azokkal kötözhesse be a
sebet. Amikor elkészült, kiment az előtérbe, de Marty nem volt ott.

55
Látnia kellett. Vagy ha a látás nem megfelelő kifejezés – mert mi is az a látás egyáltalán? -,
akkor meg kellett tanulnia a tudás új módját. Ezt suttogta a fülébe a szoba: új tanulnivalók, új
megismerés. Végighúzta magát a korlát mentén, egyik kezét a másik után. Egyre kevésbé vett
tudomást a fájdalomról, csak mászott a sötétben. Nagyon szeretett volna a szellemvasúton
utazni. Voltak álmok, amelyeket még sosem álmodott és sohasem fog újra álmodni. Vér
csorgott a cipőjébe – nevetett rajta. Rángatózni kezdett a lába – nem vett róla tudomást. Már
csak pár lépés volt hátra. Komoly erőfeszítésébe került, hogy megtegye. Az ajtó félig nyitva
volt.
Odaért a lépcsőhöz és felbicegett.
A pincében ugyan tökéletesen sötét volt, de ez nem nagyon érdekelte a Pengeevőt. Pár hete a
szeme megint olyan jól működött, mint régen: megtanulta a tapogatózást a látvánnyal
helyettesíteni. Felállt és megkísérelte összeszedni a gondolatait. Az Európai nemsokára hazajön.
Meg fogja büntetni, hogy őrizetlenül hagyta a házat, és ezzel lehetővé tette a szökést. Ami még
ennél is rosszabb. nem fogja látni többet a lányt, nem nézheti többé, ahogy vizel. A különleges
alkalmakra tartogatott kölnivíz… Elkeseredett volt.
Hallotta most is, ahogy mozog az előtérben, fölötte, felmegy a lépcsőn. Pici lábainak ritmusa
ismerős volt, éjszakákon át hallgatta, hogy sétál fel s alá a cellájában. Gondolatban a pince
plafonja átlátszóvá vált. A lába közé pillantott, ahogy a lány a lépcsőn ment: a hasíték kinyílt.
Feldühödött, hogy ezt és a lányt most elveszíti. Öreg volt persze, nem úgy, mint ez a szépség itt
az asztalnál vagy a többiek az utcán. Voltak idők, amikor egyedül az ő jelenléte nem hagyta,
hogy megőrüljön.
Bukdácsolva visszament, elindult a kis önkannibál irányába, akinek oly durván
félbeszakították a vacsoráját. Még mielőtt odaért volna, belerúgott az egyik késbe, amit azért
hagyott az asztalon, hogy hátha a lánynak szüksége lesz rá. Négykézlábra állt, végigtapogatta a
padlót, aztán megtalálta és visszamászott a lépcsőn, hogy kifaragja a fát, ott, ahol az ajtórésen
átszűrődő fény a reteszt sejtette.
Carys nem akart újra fölmenni a házba. Ott fönn annyi félelmetes dolog volt. Nem annyira
tények, mint megérzések, de ez is eléggé elgyengítette. Miért ment fel Marty, mert csak oda
mehetett, ez összezavarta. Minden erőfeszítése ellenére annyi mindent kellett még megtanulnia.
– Marty? – szólt a lépcső aljánál, azt remélve, hogy a férfi megjelenik odafönn, mosolyogva
lebiceg, és neki nem kell fölmásznia és lehoznia onnan. De a kérdésére csönd felelt, és az
éjszaka egyre öregedett. Az Európai bármelyik pillanatban megjelenhet az ajtóban.
Kelletlenül elindult a lépcsőn fölfelé.
Marty eddig a pillanatig semmit sem értett. Ártatlan volt, ártatlan világban élt, üde
fájdalomban. Nemcsak a teste, de a lelke is. A szoba levegője körbefogta a fejét, ahogy belépett.
Koponyája fogaskerekei egymás ellen őröltek: a szoba hangja most már nem suttogott, hanem
üvöltött az agyában. Eljöttél? Persze, hogy eljöttél. Üdvözlégy Csodaországban. Halványan
sejtette, hogy a saját hangja beszél hozzá. Lehet, hogy mindvégig az ő hangja volt? Magához
beszélt, akár egy őrült Most, hogy már átlátott a szitán, a hang egy kicsit mélyebben, újra
megszólalt. Jó hely arra, hogy megtaláld magad, nem?
Erre a kérdésre is körülnézett. Nem látott semmit, még a falakat sem. Ha voltak is ablakok a
szobában, azokat hermetikusan elfedték. A külvilágnak egyetlen morzsája sem tartozott ide.
– Nem látok semmit – morogta a szobának, válaszul. A hang felnevetett ő is vele nevetett.
Itt nem kell semmitől se félned, szólt a hang. Aztán rövid szünet után hozzátette: egyáltalán
nem.
És ez igaz is volt Semmitől sem. Nem csak a sötétség miatt fogta vissza a lélegzetét, a szoba
maga késztette erre. Hátranézett Már az ajtót sem látta, pedig emlékezett, hogy nyitva hagyta
maga után, amikor bejött. Legalább egy halvány fénynek fel kellene szűrődnie lentről. De a
világosság eltűnt éppúgy, mint a zseblámpája. Fojtogató, szürke köd nyomult egész közel a
szeméhez. Amikor felemelte a karját azt sem látta. Itt jó helyen vagy, nyugtatta a szoba. Itt
nincsenek bírák, itt nincs rács.
– Megvakultam? – kérdezte Marty.
Nem… – válaszolta a szoba. Most először látsz igazán.
– Nem… tetszik.
Még szép. De hozzá lehet szokni. Az életet nem neked , találták ki. Az élők: szellemek
szellemei. Le szeretnél feküdni, ugye? Hagyj fel evvel a fickándozással. Semmi sem fontos, fiú.
– Szeretnék elmenni. Hazudtam neked?
– Szeretnék elmenni… kérem. Itt biztos kezekben vagy.
– Kérem.
Elindult egyenesen előre, fogalma sem volt merre van az ajtó. Előtte vagy mögötte? Karját
kinyújtotta, mint a vakok a szakadék szélén, valami biztos pontot keresve. Nem erre a kalandra
számított. Ez maga volt a Semmi. Semmi sem fontos. Ha egyszer már belelépett ebbe a
határtalan semmibe, akkor nem volt távolság, mélység, észak vagy dél. És minden, ami ezen
kívül esett, a lépcső, a forduló, a belépő, Carys – mind csak tákolmány. Érzékelhető álom,
semmi több. Nem valóság. Ez a valóság, nem más. Minden, amit átélt amit élvezett, ami
fájdalmat okozott mind lényegtelen volt. A szenvedély: por. Az optimizmus: önáltatás. Már az
érzékek emlékképeiben is kételkedett, a felületekben, a hőmérsékletekben. Szín, forma, alak.
Mind-mind az ész játékai, hogy eltűnhessen ez az elviselhetetlen zéró. Miért is ne? Ha az ember
túl sokáig bámul a mélységbe, megbolondulhat.
Biztos nem bolondultál meg? kérdezte a szoba, a gondolatot ízlelgetve.
Még a legsötétebb pillanatokban is (a priccsén fekve, egy forró cellában, az alatta lévő
szuszogását hallgatva) mindig volt valami, amit várt: egy levél, a hajnal, a szabadulás. Valami,
aminek értelme van.
De itt az értelem halott volt. Még a halál is halott volt, mert itt semmi sem szívesen látott
vendég, ami érzelmeket szabadít fel. Csak a semmi: most és mindörökké a semmi.
– Segítség – mondta, mint egy elveszett gyerek.
Menj a pokolba, mondta neki a szoba tisztelettudón és ő életében először pontosan tudta,
hogy ez mit jelent
A második lépcsőfordulóban Carys megállt Hangokat hallott. De nem, ahogy most jobban
odafigyelt, ugyanazt a hangot – Marty hangját – többszörözve hallotta, ahogy saját magának
beszél és válaszol. Nehéz lett volna megmondani, honnan hallatszik. Mintha a hangok
mindenhol és sehol lettek volna egyszerre. Bepillantott a szobájába, aztán Breerébe is. Végül
felidézve egy pillanatra a rémálmát is: bepillantott a fürdőszobába. Marty egyikben sem volt. A
kínos következtetés – hogy ezek után csak Mamoulian szobájába mehetett fel – elkerülhetetlen
volt Ahogy átment a másik lépcsőhöz, amely a legfölső szintre vezetett, fát nyiszatoló kés
hangjára lett figyelmes. Azonnal tudta, hogy csak a Pengeevő lehet az. Feléledt és most keresi a
szabadulást. Micsoda egy ház ez, gondolta magában, semleges homlokzata ellenére. Egy újabb
Dante kellene, hogy megírja a magasságait és a mélységeit. Halott gyerekek, pengeevők,
szenvedélybetegek, bolondok és más effélék. A földet körülvevő csillagok vigyorogtak, benne
pedig megdermedt a magma.
Az Európai szobájában Marty üvöltése hangzott fel: vadul könyörgött. Carys a férfi nevét
kiáltotta válaszul, imádkozott, hogy meg is hallja, felrohant a lépcsőn és a torkában dobogó
szívvel az ajtóhoz sietett.
Térdre zuhant: semmi nem maradt meg belőle, csak egy szakadozott, reményvesztett
gondolat, szürke a szűr-kén. A hang is abbamaradt. Beleunt a heccelődésbe. Különben is jól
agyába véste a leckét. Semmi sem fontos, mondta és megmutatta Martynak, miért és hogyan;
vagy inkább előkereste benne azt, aki ezt mindig is tökéletesen tudta. Most csak várt, hogy az
elegáns gondolatmenet őse elérkezzen és a másvilágra küldje. Feküdt, nem volt benne biztos,
hogy él-e vagy már meghalt, hogy aki mindjárt megérkezik, megöli-e vagy feltámasztja. Csak
annyit tudott, hogy feküdni a legegyszerűbb dolog ebben a világban, minden lehető világok
legüresebbikében.
Carys már járt ebben a Semmiben. Megfelelte már sima, hiábavaló levegőjét. De az elmúlt
órák során meglátott benne valamit. Ma győzelmeket arattak, ha nem is túl nagyokat, de
győzelmeket. Visszaemlékezett, hogyan is érkezett meg Marty, szemében több, mint
vágyakozással. Ez győzelem, nem? Ő ébresztette fel benne ezt az érzelmet, ő hozta ki belőle.
Utolsó elnyomója, ez az érzékeit elfojtó vadállat nem fogja tudni legyőzni. Csak az Európai
maradványa volt. Levedlett bőre, hogy kidekorálhassa vele a budoárját. Korpa, salak.
Megvetendő.
– Marty – szólt. – Hol vagy?
– Sehol – hallatszott a válasz.
Követte, sietett. Sivárság kerítette hatalmába, ragaszkodott hozzá…
Breer várt egy pillanatig. Távolról hangokat hallott. Nem értette a szavakat, de emelkedett
társalgás lehetett. A lényeg: még nem szöktek meg. Voltak tervei velük kapcsolatban – csak
kikerüljön innen egyszer! – főleg a férfival. Apró darabokra fogja vágni, akkorákra, hogy az
anyukája sem tudná megmondani, melyik az ujja és melyik a képe.
Megújult erővel kezdte nyiszálni a fát. Fáradhatatlan támadásai alatt az ajtó kezdett
széttöredezni.
Carys Marty hangját követte a ködben, de az elbújt előle. Vagy körbe-körbe ment a
szobában, vagy a szoba csapta be őt valamiképp, a falról verve vissza a hangját, esetleg azzal,
hogy egyszerűen eltüntette őt. Aztán a hang közelről a nevét mondta. Megfordult a sötétben,
ahol hirtelen eltűntek az irányok. Nyoma sem volt az ajtónak, amelyen belépett – eltűnt,
ugyanúgy, mint az ablakok is. Határozottsága kezdett elpárologni. Kétely nyomakodott belé,
vigyorogva.
Hm, hm. És te ki vagy? kérdezte valaki. Talán saját maga.
– Tudom a nevemet – suttogta. Nem fogja így kibillenteni. – Tudom a nevemet.
A fenébe is, ez egy pragmatista! Nem hajlik rá, hogy elhiggye: a világ a tudatunkban létezik.
Ezért kapott rá a heroinra: a világ túl reális volt neki. És itt van most ez a párolgás a fülében,
amely azt mondja, hogy a minden az semmi: névtelen trágya.
– Szar – mondta neki a lány. – Egy nagy szar vagy. Az ő szara!
Az nem ismételte meg. A lány megragadta a lehetőséget, amíg még rendelkezésére állt.
– Marty? Hallasz? – nem kapott választ. – Ez csak egy szoba, Marty. Hallasz? Semmi más!
Csak egy szoba!
Te már voltál bennem, mondta a szoba. Emlékszel?
Igen, emlékezett rá. Volt itt valahol a ködben egy fa; az, amit a szaunában is látott. Virággal
telt szöny-fa volt, ami alatt Carys azt a sok borzalmat látta. Oda ment volna Marty? Talán már
rajta lóg? Új gyümölcs?
A fenébe is, nem! Nem szabad ilyeneket gondolnia. Ez csak egy szoba. Ha nagyon
koncentrál, megtalálhatja a falakat, talán még az ablakokat is.
Nem törődött vele, min gázol át. Jobbra fordult, négyet lépett, ötöt, amíg kinyújtott keze bele
nem ütközött a falba: rémisztően, fantasztikusan szilárd volt. – Ha! -gondolta. – Le vagy szarva
te is, meg a fád is! Nézd meg, mit találtam. – tenyerét a falra fektette. Most akkor balra vagy
jobbra? Feldobott egy képzeletbeli érmét. A fej került fölülre, és ő balra kezdett el oldalazni.
Nem, ne csináld – suttogta a szoba.
– Állíts meg, ha tudsz.
 Nincs hova menned, vágott vissza, csak körbe-körbe.
Mindig körbe és körbe jártál, nem? Gyenge, lusta, nevetséges nő vagy.
– Te mondod rám, hogy nevetséges? Te. Beszélő köd.
A fal, amely mentén tapogatózott, mintha egyre jobban megnyúlt volna. Fél tucat lépés után
már nem bízott annyira az elméletében. Talán mégis irányítható ez a tér. Talán valami új Kínai
Fal mentén távolodik Martytól. De úgy tapadt a hideg felületre, mint sziklamászó a puszta kőre.
Ha kell, körbe megy az egész szobán, csak hogy megtalálja az ajtót vagy Martyt, vagy
mindkettőt.
Hülye pina, mondta a szoba. Az vagy. Még egy ilyen kis labirintusból sem vagy képes
kitalálni. Jobban tennéd, ha te is lefeküdnél és várnád, ami rád vár, mint a jó kislányok.
Jól érezte, hogy ez a támadás mintha egy kicsit keserű lett volna?
Elkeseredés? szólt a szoba. Abból élek. Pina.
Carys elérte a szoba egyik sarkát. Most a következő falra fordult rá.
Nem. Nem csinálod meg. – mondta a szoba.
– De igen, megcsinálom – gondolta a lány.
Én nem mennék arra. Ó, nem. Tényleg. Itt van fönt a Pengeevő is, csak pár centire van tőled.
Nem hallod? Légy szíves ne! Utálom a vérszagot!
Komédiázni, csak ennyit tudott. Minél jobban pánikba esett a szoba, ő annál jobban
lelkesedett.
Állj! Saját érdekedben! Állj!
Annak ellenére, hogy a hang ott üvöltött a fejében, megtalálta az ablakot. Ettől félt a hang
annyira.
Te PINA! sikoltotta. Megfogod bánni, hidd el nekem! Ó, igen.
Nem volt se függöny, se redőny; az ablakot teljesen bedeszkázták.
így semmi sem rombolhatta le a tökéletes semmit. Ujjával megpróbálta az egyiket leszedni.
Ideje volt, hogy beengedje a kinti világot. A fa azonban nagyon erősen oda volt szögezve.
Rángatta, de szinte semmit, vagy legalábbis alig engedett.
– Szerszámmal!
A deszka nyiszorgott, szilánkok törtek le belőle. – Aha – mondta Carys. – Jó lesz – halvány,
bizonytalan fény lesett be a deszkák között. – Gyerünk – próbálta a lány rábeszélni, megint
erősebbet rántva. Ujjainak legfelső ízülete majd kifordult, annyira erőlködött, hogy letépje a
helyéről a fát. A fénycsóva kiszélesedett. Megvilágította a lányt, és a piszkos levegő fátylán át
végre megpillantotta a saját kezét.
Nem napfény hatolt be a réseken, csak az utcai lámpák fénye. Csillagfény talán, és autók
fényszórójának pislogása; a Caliban Streeten úgy tucatnyi ablakból világító televízióké. Minél
nagyobb lett a rés, annál több bizonyosság árasztotta el a szobát: határok és anyag.
Valahol, a szoba egy másik részében Marty megérezte a fényt. Zavarta, mintha valaki
széthúzná a függönyöket egy kora tavaszi reggelen, egy haldokló szobájában. Csúszott a
padlón, megpróbált beletemetkezni a ködbe, még mielőtt az semmivé foszlana, keresve a
nyugtató hangot, amelytől megtudta, hogy semmi sem fontos. De eltűnt. Elhagyottnak érezte
magát, a fény pedig egyre szélesebb sugarakban hullott rá. Egy nőt látott meg az ablak előtt.
Éppen letépett egy deszkát és eldobta. Most egy másodikkal hadakozott.
– Gyere a mamához – mondta a lány. A fény áradt, mind jobban megmutatva a szoba
undorító részleteit.
Marty nem akarta ezt; olyan fárasztó ez a levés. Kilégzés és sóhaj keverékét fújta ki. A nő
felé fordult.
– Tessék – mondta. Odalépett hozzá és felhúzta. -Sietnünk kell.
Marty a teljes egyszerűségében feltárulkozó szobát bámulta. Matrac a földön, egy felfordított
porceláncsé-sze, mellette vizeskancsó.
– Ébredj – mondta Carys és rázta.
 Nem kell elmenni, nem veszthet semmit, ha itt marad, és megint jön a szürkeség.
– Az Isten szerelmére, Marty! – üvöltött a férfira. Alulról a fa recsegése hallatszott.
– Marty – kiáltott rá – hallasz? Jön Breer.
A név szörnyű dolgokat idézett fel benne. Kihűlt testű lány ül az asztalnál. A saját húsa van
feltálalva előtte. Borzalmas, mondhatatlan tréfa. Ez a kép kipofozta Marty fejéből a ködöt. Az,
ami ezt a borzalmat létrehozta, ott volt benne: már emlékezett, túlságosan is jól. Tiszta,
majdnem könnyes szemmel nézett fel Carys-ra.
– Mi történt?
– Nincs most idő – szólt a lány.
Marty a lány után sántikált az ajtó felé. Az még mindig kézben tartott egy deszkát, amit az
ablakról tépett le, a szögek is a helyükön voltak. A lenti zaj egyre hangosabb lett: hasadt ajtó és
hasadt elme hangjai.
Marty széttépett lábában a fájdalom – amelyet eddig a szoba olyan jól eltompított – most új
erőre kapott. Carys-nek kellett segítenie, hogy le tudjon menni a lépcsőn. Együtt ereszkedtek le,
Marty keze véres volt, mert a sebét fogta vele. Csík maradt utána, ahogy a falon végighúzta.
Amikor félúton voltak a második lépcsősoron, a lenti kakofónia elhallgatott.
Megálltak, várták, mit csinál most Breer. Lentről halk reccsenés hallatszott, ahogy a
Pengeevő szélesre tárta az ajtót. A konyhából beszűrődő halovány fényen kívül, ami sok sarkot
megkerült, amíg felért az előtérbe, nem volt más világítás. Vadász és préda, mindkettő sötétbe
burkolózva várta a törékeny pillanat végét. Egyikük sem tudta, vajon a következő katasztrófát
hoz-e magával. Carys maga mögött hagyta Martyt, és lement a maradék öt fokon a lépcső
aljába. Léptei közel sem voltak zajtalanok, de Mamoulian szobájának érzék-nyomorítása után
Marty a lány minden szívdobbanását hallotta.
Az előtérben semmi sem mozdult, maga után intette a férfit.
Az átjáró csöndes volt és látszólag üres. Carys tudta, hogy Breer a közelben van, de vajon
hol? Nagy és ormótlan, nehezen talál magának rejtekhelyet. Talán – reménykedett a lány – nem
sikerült kiszabadulnia és egyszerűen csak feladta. Kimerült. Előrelépett.
A Pengeevő figyelmeztetés nélkül, üvöltve emelkedett föl az első szobában. A kés hatalmas
erővel ereszkedett lefelé. Carysnek sikerült ellépnie az ütés elől, de elvesztette az egyensúlyát.
Marty keze kapta el a karját és elrántotta Breer újabb csapása elől. A Pengeevő második
próbálkozásra is célt tévesztett. A férfi nekizuhant az ajtónak, az üveg szilánkokra törött.
– Kifelé! – üvöltötte Marty, amikor látta, hogy szabad az út az átjáróban. De Carys-nek most
nem volt kedve szaladni. Megvan az ideje a futásnak és a harcnak is. Talán sosem lesz rá
módja, hogy köszönetet mondjon Breernek a megaláztatásokért. Kirántotta magát Marty
szorításából és felemelte a fadarabot, amelyet mindkét kezével szorosan markolt
A Pengeevő összeszedte magát. A kés még mindig a kezében volt, és a lány felé lépett. Az
azonban megelőzte a támadást, felemelte a deszkát és rárohant a férfira, hatalmasat sújtva
oldalról a fejére. Nyaka, amely már az eséstől eltörött, kibicsaklott. A szögek beleálltak a
koponyájába, és Carys kénytelen volt megválni a fegyverétől, amely most már ötödik
végtagként állt ki Breer fejéből. Az óriás térdreesett. Elejtette a kést, másik keze pedig a deszkát
tépte ki a fejéből. A lány örült, hogy sötét van: a vértócsa és a minta, amit a férfi feje rajzolt a
deszkára, több volt, mint amit el tudott volna viselni. A Pengeevő egy ideig térden állt, aztán
előredőlt, a hasába szúrt evőeszközöket egészen magába préselve.
Carys elégedett volt. Amikor Marty újra fölsegítette, vele ment
Ahogy a folyosón végighaladtak, éles kopogás hallatszott. Megálltak. Most mi ez? Újabb
szellemek?
– Mi ez? – kérdezte Marty.
A kopogás abbamaradt, aztán újra felerősödött, majd egy hang is kísérte.
– Maradj csöndben, jó? Késő van, az emberek aludni szeretnének.
– A szomszéd – szólt Carys. A szemrehányást nagyon nevetségesnek találta. Mire kimentek
a házból, elhaladtak az ajtó maradványai és Breer kihűlt kamillateája mellett, már mindketten
nevettek.
Végigosontak a sötét fasoron, a távolabb álló autóhoz. Percekig ültek a kocsiban és össze-
vissza nevetgéltek. Két bolond, gondolták az utca lakói, vagy két szerelmes, a kalandok
éjszakájától megrészegülve.

XI

Eljön a Te országod

56
Chad Schuckman és Tom Loomis hozták a hírt a Feltámadott Szerzetesek Templomából
London népének, úgy három hete, és már nagyon elegük volt. – A pihenés egyik módja –
morgott folytonosan Tom, amikor összeállították aznapi útitervüket. Memphis nagyon távolinak
tűnt, s már mindkettejüknek honvágya volt utána. Azon túl az egész hadjárat elhibázottnak
bizonyult. A bűnösök, akiket ebben az istenverte városban megkerestek, éppoly közömbösek
voltak a Tisztelendő közelgő Apokalipszisra figyelmeztető üzenetével, akárcsak a Megváltás
ígéretével szemben.
Az időjárás ellenére (vagy talán éppen azért) a bűn nem volt nagy újság Angliában. Chad
megvetően jegyezte meg – Nem tudják ezek, mi közeleg. – Tom, aki kívülről ismerte a Vízözön
történetének összes megörökített változatát, azt is tudta, hogy ezek sokkal jobban hangzanak a
szép Chad fiú szájából, mint az övéből. Arra gyanakodott, hogy a néhány ember, aki megállt, az
is inkább azért hallgatta meg őket, mert Chad úgy nézett ki, mint egy jól táplált angyalka, nem
pedig azért, mert olyan nagyon kíváncsiak voltak a Tisztelendő igéjére. Többnyire azonban
becsapták az ajtót az orruk előtt
De Chad hajthatatlan volt. – Itt bűn van – biztosította Tomot -, és ahol bűn van, ott van
bűntudat is. Ahol pedig van bűntudat, ott van pénz az Isten Művére is.
Egyszerű képlet volt. Ha Tom kételkedett volna is a tisztességében, azt mindenesetre
megtartotta magának. Inkább a csönd, mint Chad rosszallása. Nem volt számára más ebben az
idegen városban, csak Chad, és az ő vezérfényét nem volt kedve elveszíteni.
Néha, gondolta, nehéz érintetlenül hagyni a hitet. Pláne amikor ilyen forró napokon az ember
poliészter öltönye annyira birizgálja a nyakát, és az Úr – ha egyáltalán ott van a Mennyben –
kívül marad a látóhatáron. Semmi hűs szellő, hogy arcodat enyhítse, sehol egy esőfelhő, hogy
zivatart permetezzen.
– Ez nem valamiből van? – kérdezte Tom Chadet.
– Micsoda? – Chad a szórólapokat számolta, amiket még ma kellett szétosztaniuk.
– Az utca neve – mondta Tom. – Caliban. Ez valamiből van.
– Ennyi? – Chad befejezte a számolást. – Még csak ötön adtunk túl.
Átadott Tómnak egy adag irodalmat, és zakója belső zsebében fésű után keresgélt. A hőség
ellenére hűvösnek és nyugodtnak látszott. Ezzel szemben Tom izzadt volt és levert, valamint
félt a saját igazának kísértésétől. Hogy valójában mitől is, azt nem tudta volna megfogalmazni,
de készen állt a találgatásra. Chad a fésűvel végigszántott a haján. Egyetlen simítással
helyreállította glóriája ragyogását. Fontos, így tanította a Főtisztelendő, hogy mindig a lehető
legjobban nézzenek ki. – Az Úr ügynökei vagytok – mondta. – Azt akarja, hogy tiszták és
rendezettek legyetek. Tetőtől talpig ragyognotok kell.
– Tessék – mondta, és szertartásosan átnyújtotta Tómnak a fésűt. – Rendetlen a hajad.
Tom elvette a fésűt fogai között mintha arany csillogott volna. Hiábavaló kísérletet tett a
fején meredező szénaboglya megrendszabályozására, miközben Chad figyelte őt. Tom haja nem
akart Chadéhoz hasonlóan engedelmeskedni. Az Úr nyilván legyintett volna rá: valószínűleg
egyáltalán nem érdekelte az ilyesmi.
 De akkor mit kívánt az Úr? Nem kívánta a dohányzást, az ivást, a paráználkodást, a teát, a
kávét, a Pepsit, a hullámvasutat és az onániát. És azokra a szerencsétlen gyöngékre, akik ezen
bűnök valamelyikében, Uram bocsa' mindegyikében vétkesnek találtattak, az Özönvíz vár.
Tom azért imádkozott: bárcsak hűvös lenne az az Özönvíz.
A sötét öltönyös fickó, aki kinyitotta a 82-es számú ajtót, Tomot és Chadet egyaránt a
Főtisztelendőre emlékeztette. Na persze, nem fizikailag. Bliss napbarnított, puhány férfi volt,
míg emez sápadt és karcsú. De mindkettőjükből ugyanaz a természetükből fakadó hivatalosság
és céltudatosság áradt. Aznap délelőtt ő volt az első igazán érdeklődő ember. Még idézett is
nekik Mózes ötödik könyvéből – amelyet egyáltalán nem ismertek -, aztán mindettójüket
behívta egy italra.
A ház olyan volt, mint a saját otthonuk: csupasz falak és padló, fertőtlenítő– és tömjénszag,
mintha éppen most takarítottak volna. Igazság szerint Tom azt gondolta, a figura túlzásba viszi
az aszketizmust. A hátsó szobában, ahová vezette őket, mindössze két szék volt.
– Mamoulian a nevem.
– Örvendek. Chad Schuckman. Ο meg Tom Loomis.
– Mindketten szentek, mi? – a két fiatalember elbűvölten nézett rá. – A nevük. Szentek
nevei.
– Szent Chad? – kockáztatta meg a szőke.
– Ó, igen. Angol püspök volt a hetedik században. És Tamás, természetesen, a nagy
kételkedő.
Magukra hagyta őket egy pillanatra, hogy vizet hozzon. Tom fészkelődni kezdett.
– Mi bajod van? – reccsent rá Chad. – Ő az első, aki hajlamos a megtérésre, amióta itt
vagyunk.
– De olyan furcsa.
– Gondolod, az Urat érdekli, hogy furcsa? – kérdezte Chad. Ez jó kérdés volt, és Tom már
éppen a választ formálgatta, amikor vendéglátójuk visszatért.
– A vizük.
– Egyedül él? – kérdezte Chad. – Elég nagy ház egy embernek.
– Az utóbbi időben egyedül élek – felelte Mamoulian, és eléjük tette a poharakat. – És meg
kell mondjam, nagy szükségem lenne némi segítségre.
Hát azt elhiszem, gondolta Tom. A férfi úgy nézett rá, mintha a gondolat az ő fején suhant
volna át Mintha hangosan mondta volna. Tom elvörösödött, és hogy leplezze zavarát, ivott egy
korty vizet. Meleg volt. Az angolok sose hallottak még a hűtőszekrényről? Mamoulian Szt.
Chad felé fordította a figyelmét
– Mit csinálnak maguk ketten az elkövetkező néhány napban?
– Dolgozunk az Úrnak – felelte Chad, apró biccentéssel.
Mamoulian bólintott. – Remek – mondta.
– Terjesztjük az igét
– „… és azt mívelem, hogy embereket halásszatok.”
– Máté evangéliuma. Negyedik fejezet – felelt Chad.
– Talán – mondta Mamoulian -, ha megengedném önöknek, hogy megmentsék az én
halhatatlan lelkemet, segítenének nekem?
– Miben?
Mamoulian megvonta a vállát. – Két olyan egészséges állat közreműködésére van
szükségem, mint ti vagytok.
Állatok? Ez nem hangzott túl hízelgőén. Hát ez a szegény bűnös még sohasem hallott az
Édenről? Nem, gondolta Tom, a férfi szemébe pillantva. Nem, valószínűleg még soha.
– Attól tartok, más elfoglaltságunk van – felelte udvariasan Chad -, de nagy örömünkre
szolgálna, ha eljönne, amikor a Tisztelendő megérkezik és megkeresztelkedne.
– Szeretnék találkozni a Főtisztelendővel – mondta a férfi. Tom nem tudta biztosan, vajon
játszik-e vagy komolyan beszél.
– Oly kevés időnk van a Teremtő eljöveteléig – szólt Mamoulian. Chad erőteljeset bólintott.
– Aztán vízen úszó törmelék lesz belőlünk, nem? Törmelék az árban.
Ez majdnem pontosan úgy hangzott, mint ahogy a Főtisztelendő szokta mondani. Tom
hallotta az ember keskeny ajkain kihulló szavakat, és a kételkedés bűne visszaszállt a fejére. De
Chad el volt bűvölve. Arca olyan átszellemült volt, mint a szertartásokon szokott lenni. Tom ezt
mindig irigyelte tőle, de most kifejezetten elvakultnak érezte. – Chad… – kezdte.
– Törmelék az árban… – ismételte Chad. – Halleluja. Tom a széke mellé tette a poharát. –
Azt hiszem, ideje
indulnunk – mondta, és felállt.
Valamiért a csupasz deszkák, amelyeken állt, távolabbinak tűntek, mint hat láb. Mintha
hatvan lábnyira lettek volna. Mintha egy dőlni készülő torony lenne, leásott alapzattal.
– Sok utcába kell még elmennünk – mondta. Megpróbált a problémára koncentrálni, ami
dióhéjban összefoglalva annyi volt, hogyan juthatnának ki ebből a házból, még mielőtt valami
borzalmas dolog történik.
– Az Özönvíz – jelentette ki Mamoulian – a nyakunkon van.
Tom Chad felé nyúlt, hogy felrázza. Kinyújtott karja végén ujjai ezer mérföldnyire voltak a
szemétől.
– Chad – szólt. De Szt. Chad Őszentsége teljesen elszállt.
– Jól van? – kérdezte az idegen, halszemét Tom felé fordítva.
– Én…
– Mit érez? – kérdezte Mamoulian.
Chad is őt nézte, ártatlan arccal; valóban ártatlan volt minden érzésében. Talán, és ez először
jutott Tom eszébe, ettől volt olyan tökéletes Chad area. Fehér, szimmetrikus és tökéletesen üres.
– Üljön le – mondta az idegen -, még mielőtt elesik.
– Rendben van – nyugtatta meg Chad.
– Nem – mondta Tom. A térde nem engedelmeskedett. Úgy érezte, minden ereje elhagyja.
– Bízzál bennem – mondta Chad. Tom szeretett volna, hiszen Chadnek általában igaza volt.
– Higgyél nekem. Jó ügyért vagyunk itt. Ülj le, ahogy az úr mondta.
– A melegtől van?
– Igen – felelte Chad Tom helyett. – A melegtől. Memphis-ben is szokott forróság lenni, de
nálunk van légkondicionálás – Tómhoz fordult, és kezét társa vállára tette. Tom megadta magát
és leült. Bizsergést érzett a nyakszirtjén, mintha egy énekesmadár szállt volna rá, de nem volt
ereje elhessenteni.
– Ügynököknek nevezik magukat? – kérdezte a férfi, majdnem suttogva. – Azt hiszem, nem
ismerik a szó igazi értelmét.
Chad gyorsan a saját védelmükre kelt.
– A Főtisztelendő azt mondja…
– A Főtisztelendő? – vágott közbe megvetően a férfi. -Azt hiszik, van fogalma az
értékükről?
Ez meghökkentette Chadet. Tom szólni akart, hogy ne bízza el magát, de nem tudott.
Nyelve, akár egy döglött hal, úgy feküdt a szájában. Bármi is történik most, gondolta, legalább
kettőnkkel együtt történik. Barátok voltak, együtt élték át a serdülőkort és a metafizikát; Tom
úgy gondolta, elválaszthatatlanok. Remélte, a férfi tisztában van vele, hogy ahová Chad megy,
oda ő is megy. A bizsergés elmúlt a nyakából, kellemes megnyugvás áradt szét a tagjaiban.
– Szükségem van a segítségükre.
– Miben?
– A Vízözön megindításában – felelte Mamoulian. Bizonytalan kifejezés jelent meg Chad
arcán, aztán ahogy az ötlet birtokba vette a képzeletét, mosollyá szélesedett. A cél szentségét
gyakran túl józanon megjelenítő vonásai felhevültek.
 – Igen – mondta. Átpillantott Tómra. – Hallottad, mit mondott az úr?
Tom bólintott.
– Hallottad?
– Hallom, hallom.
Chad világéletében ilyen hívásra várt. Most először tudta igazán elképzelni a rombolás
valóságát. Képzeletében vad, vörös vizek habos tarajú hullámokként a pogány város fölé
emelkedtek és rázúdultak. Csak úszó törmelék vagyunk az árban, mondta, és a szavak képeket
idéztek fel benne. Férfiak és nők, de főleg nők meztelenül szaladnak az áradat elől. A víz forró,
és cseppjei sikoltozó arcukra és himbálódzó mellükre hullanak. A Főtisztelendő mindig csak
ígérgette, de most itt volt ez az ember, aki a segítségüket kéri ahhoz, hogy beteljesítsék az
Igazságtétel Napját. Hogyan is utasíthatnák vissza? Úgy érezte, meg kell köszönnie, hogy
érdemesnek találta őket erre. A gondolat lassan megszülte a cselekvést: térde meghajlott és a
padlóra vetette magát, Mamoulian lábai elé.
– Köszönöm – mondta a sötét öltönyös férfinak.
– Segítetek akkor?
– Igen… – felelte Chad. Hát ez a tiszteletadás nem volt elég? – Természetesen.
Mögötte Tom hozzámormogta a saját beleegyezését.
– Köszönöm – ismételte Chad. – Köszönöm.
De amikor újra Mamoulianre emelte volna a tekintetét, akit láthatólag meggyőzött az
áhítatuk – az már nem volt a szobában.

57
Marty és Carys a férfi szűk ágyában aludtak, hosszan és zavartalanul. Ha az alattuk lévő
szobában sírt is a csecsemő, nem hallották. Nem hallották a szirénákat a Kilburn High Roadrol,
pedig rendőrségi és tűzoltóautók száguldottak egy tűzvészhez a Maida Vale-be. A piszkos
ablakon beszűrődő hajnal sem ébresztette fel őket, noha a függönyöket sem húzták be. De
egyszer, még jó korán Marty szeme kinyílt, megfordult az ágyában és megpillantotta a nap első
sugarait. Ahelyett, hogy elfordult volna, hagyta a fényt újra lecsukódó szempilláira esni.
Már fél napja voltak együtt a szobában, amikor megindult bennük az élet: fürödtek, kávét
ittak, társalogtak egy kicsit. Carys megmosta és bekötözte Marty lábát. Átöltöztek, az előző
éjjel viselt ruhákat kidobták. Csak a délután közepén kezdtek komolyabban beszélgetni. A
társalgás nyugodtan kezdődött, de Carys egyre idegesebb lett, egyre jobban kívánta a napi
adagot, és a beszélgetés hirtelen átfordult figyelemelterelő hadműveletbe. Elmesélte Martynak,
milyen volt az élete az Európaival: a megaláztatásokat, a csalódást; milyen érzés volt, hogy
Mamoulian az apját és őt is jobban ismerte, mint ahogy azt a lány gondolta. Marty megpróbált
elmesélni egy történetet, amit Whitehead mesélt neki az előző éjszaka, de Carys túl nyugtalan
volt, nem tudott rendesen odafigyelni. A beszéde is egyre zavarosabb lett. – Be kell lőjem
magam, Marty.
– Most?
– Hamarosan.
Várta már ezt a percet és félt tőle. Nem mintha nem tudna felszerelést szerezni neki; tudna.
Hanem azért, mert abban reménykedett, a lány képes lesz ellenállni, ha ő vele van.
– Nagyon rosszul vagyok – mondta a lány.
– Nincs semmi baj. Velem vagy.
– El fog jönni, tudod.
– Nem, most nem.
– Dühös lesz és eljön.
Marty gondolatai újra és újra visszatértek a Caliban utcai ház emeleti szobájában szerzett
élményekre. Amit ott látott vagy inkább nem látott, megrémisztette, mint a kutyák vagy Breer.
Azok csupán fizikai értelemben voltak veszélyesek. De ami ott fenn történt, az a veszélyek
teljesen más kategóriájába tartozott. Talán először életében érezte azt, hogy a lelke – a fogalmat
eddig tökéletesen elutasította, mint valami keresztény zagyvaságot -rémült meg igazán. Hogy
mit is értett ezen a szón, abban nem volt bizonyos; de gyanította, nem azt, amit a Pápa ért alatta.
Valamely része, amely lényegibb, mint egy végtag vagy az élet, elhalványult, és ezért
Mamoulian volt a felelős. Mit tudna még a teremtés felszabadítani, ha kényszerítik?
Kíváncsisága több volt már, mint üres vágy; megtudni, mi van a fátyol mögött: szükséggé vált.
Hogyan is remélhették, hogy felvértezhetik magukat az efféle demagógia ellen, ha nem ismerik
igazi természetét?
– Nem akarom tudni – mondta Carys, mintha a férfi gondolataiban olvasna. – Ha jön, jön.
Semmit sem tehetünk ellene.
– Múlt éjjel… – kezdte Marty, hogy emlékeztesse a lányt, miként nyerték meg a csatát. De
Carys elhessentette a gondolatot, még mielőtt a végére ért volna. Arcán a feszültség
elviselhetetlené fokozódott, a megszokott adagja utáni vágy kegyetlenül meggyötörte. –
Marty…
A férfi ránézett. – … megígérted – mondta vádlón.
– Nem felejtettem el.
Rövid fejszámolást végzett: nem a kábítószer, hanem a büszkesége elvesztése volt drága.
Flynnhez mehetne heroinért; senki mást nem ismert, akiben megbízna. Mindketten menekültek
voltak most, a törvény és Mamoulian elől.
– Telefonálnom kell – mondta Marty.
– Csak rajta – felelte a lány.
Carys mintha fizikailag megváltozott volna az elmúlt órában. Bőre viaszfehér volt, szeme
kétségbeesetten fénylett, percről percre jobban remegett
– Ne tedd neki könnyűvé – mondta a lány. Marty felvonta a szemöldökét – Könnyűvé?
– Kényszeríteni tud, hogy olyan dolgokat tegyek, amiket nem akarok – mondta. Könnyei
potyogni kezdtek. Nem kísérte zokogás, csak a könnye csorgott – Esetleg kényszerít, hogy
téged bántsalak.
– Rendben. Elmegyek. Van egy srác, aki Charmaine-nel él, ő tud anyagot szerezni, ne
aggódj. Akarsz jönni?
Carys összegömbölyödött. – Nem – mondta. Lelassítanálak. Csak menj.
Marty felvette a zakóját, és megpróbált nem ránézni, a törékenység és az étvágy különös
keveréke megrémítette. A lány testén friss izzadság ragyogott, összegyűlt a sótartóiban,
végigfolyt az arcán.
– Senkit se engedj be, rendben? A lány bólintott, szeme égetett.
Amikor Marty elment a lány bezárta az ajtót, és visszament az ágyhoz, hogy leüljön. A
könnyei most már visszatarthatatlanul csorogtak. Nem fájdalomkönnyek, csak egyszerű sós víz.
Persze talán volt bennük némi fájdalom is: az újra felfedezett törékenység, és a lépcsőn az imént
leszaladó férfi válthatta ki.
Ő felelős jelenlegi kényelmetlenségeiért, gondolta. Ő kábította el, és hitette el vele, hogy
egyedül is meg tud állni a lábán. És mit eredményezett az 6 számára? És mindkettejük számára?
Itt ülnek ebben a melegház-börtönben egy júliusi délutánon, s közben a fejük felett
összecsapnak a hullámok.
Nem szerelem volt, amit a férfi iránt érzett. Az túl nagy teher lett volna. Érzelmei a
legkellemesebb hőfokon üdültek, s mint mindig, ha valaki közel került hozzá, a küszöbön álló
hiányt érezte, mintha a Marty jelenlétének minden percében azért imádkozna, bárcsak ne lenne
többé ott.
Odalenn becsapódott az ajtó, a férfi kilépett az utcára. Carys hátradőlt az ágyon, és az első
szeretkezésükre gondolt. Arra, hogy a legintimebb cselekedeteiket is végignézte az Európai.
Mamoulian gondolatának jelentkezése olyan volt, mint egy hólabda a meredek, havas
hegyoldalon. Gördült lefelé, sebessége és mérete nőttön nőtt, amíg lavinává nem hatalmasodott.
Lavina, vakító fehérség.
Egy pillanatra felmerült a kétely, hogy csupán az emlékek gyötrik-e, az érzés olyan tiszta,
olyan igazi volt. Azután már nem voltak kétségei.
Felállt, a rugók megreccsentek. Egyáltalán nem emlékkép volt.
Ott volt.

58
– Flynn?
– Hello. – A vonal túlsó végén megszólaló hang rekedt volt az álmosságtól. – Ki az?
– Marty vagyok. Felébresztettelek?
– Mi a francot akarsz?
– Segítségre lenne szükségem.
A vonal másik végén hosszú csend. -Ott vagy még?
– Igen.Igen. n
– Heroin kell.
A rekedtség elmaradt; kétkedés vette át a helyét. – Rászoktál volna?
– Egy barátomnak kell – Marty szinte látta a Flynn arcán szétömlő mosolyt. – Tudnál
szerezni valamennyit? Gyorsan.
– Mennyit?
– Száz fontom van.
– Nem lehetetlen. – Hamar?
– Igen. Ha kell. Mennyi most az idő? – A könnyű pénz és egy kétségbeesett hazardőr
gondolata felvillanyozta és menetkészre állította Flynn agyát. – Egy ötven. OK? -Számolgatni
kezdett. Háromnegyed óra múlva jöhetsz.
Ez hamar ment; Marty ugyan gyanította, Flynn eléggé benne van az üzletben ahhoz, hogy
könnyen szerezhessen anyagot egy kis zsebpénzért.
– Nem tudok biztosat ígérni persze – mondta, csakhogy ébren tartsa a kétségbeesését. – De
megteszek mindent. Ennél nem tudok nyíltabban beszélni.
– Köszönöm – mondta Marty. – Ez rendes tőled.
– Csak a pénzt hozd, Marty. Ennyi köszönetre van csak szükségem.
A telefon elhallgatott. Flynn azért meghallotta az utolsó szót. – Szemét – mondta Marty a
kagylóba és lecsapta. Kissé reszketett kivoltak az idegei. Belépett egy újságoshoz, vett egy
csomag cigarettát és visszaült a kocsiba. Ebédidő volt; a forgalom sűrű és a negyvenöt perc
legnagyobb része elmehet arra, hogy odaérjen a jó öreg találkahelyre. Nem volt már idő, hogy
visszamenjen és megnézze, hogy van Carys. Meg aztán, gondolta, biztosan nem örülne, ha
megszakítaná a küldetését. Nagyobb szüksége volt a kábítószerre, mint rá.
Az Európai túl hamar jelent meg Carys-nek ahhoz, hogy elháríthatta volna tolakodó
jelenlétét. De bármilyen gyenge is volt, érezte, harcolnia kell. És volt valami ebben a
próbálkozásban, ami különbözött az eddigiektől. Talán az, hogy sokkalta kétségbeesettebb volt?
Nyakszirtjén jelentkezett az ismerős fájdalom, ahogy Mamoulian behatolt.
Megtaláltalak, mondta a hang Carys agyában.
A lány körbenézett a szobában, hogyan küldhetné el.
Semmi értelme, mondta Mamoulian.
– Hagyjon minket békén.
Csúnyán bántál velem, Carys. Meg kellene büntetnem téged. De nem foglak. Nem, ha nekem
adod az apádat. Olyan nagy kérés ez? Jogom van hozzá. Te ezt nagyon jól tudod. Hozzám
tartozik.
Carys okosabb volt annál, hogy megbízzon a hízelgő hangjában. Ha megtalálja neki a Papát,
mit csinál majd? Hagyja, hogy ő élje az életét? Nem, őt is elviszi, ugyanúgy, mint Evangeline-t,
Toyt és csak ő tudja, hogy még ki mindenkit, oda a fára, a Semmibe.
 Szeme megpihent a szoba sarkában álló, kis elektromos hősugárzón. Felállt, lába remegett,
bizonytalanul odalépett. Ha az Európai rájött a tervére, annál jobb. Mamoulian gyenge volt, ezt
érezte.
Fáradt és szomorú; egyik szemével az égi papírsárkányokat leste, de figyelmének ereje már
csökkenőben volt. De a jelenléte épp elég volt ahhoz, hogy összekavarja a gondolatmenetét.
Amikor odaért a melegítőhöz, már nem tudta, miért indult arrafelé. Nagyobb sebességre
kapcsolta az agyát. Visszautasítás! Ez az. A melegítő visszautasítás. Kinyúlt, és bekapcsolta az
egyik lapot.
Ne, Carys, szólalt meg, ez nem okos dolog.
Mamoulian arca jelent meg a képzeletében. Hatalmas volt, eltakarta az egész szobát.
Megrázta a fejét, hogy megszabaduljon tőle, de ez sem használt. Arca mögött még egy érzés
volt jelen. Carys karokat érzett maga körül: nem szorító, hanem védelmező ölelést. A karok
ringatták.
– Nem tartozom hozzád – mondta a lány, ellenállva a kényszemek, hogy megadja magát a
ringatásnak. Agya hátsó részében dalt hallott, ritmusa megegyezett az altatókéval. Nem angolul
szólt, hanem oroszul. Altatódal volt, ezt anélkül is tudta, hogy a szöveget megértette volna, és
ahogy hallgatta, mintha minden fájdalma eltűnt volna. Karonülő csecsemő volt újra, az ő
karjaiban. Ő ringatta álomba, ezzel a halk melódiával.
A közeledő álom ellenére valami élesen kirajzolódó, fényes alakot látott. Nem fogta fel az
értelmét, de emlékezett, hogy valamikor fontos volt ez a narancsszínű tekervény, ami a szeme
előtt villódzott.
De mit jelenthetett? Ez megzavarta, és az annyira vágyott álmot távol tartotta tőle. Kinyitotta
egy kissé a szemét, hogy rájöjjön, mi ez, és egyszer s mindenkorra elintézze.
A melegítőt látta maga előtt, a lap izzott, fölötte remegett a levegő. Most már emlékezett, és
ez félresöpörte az álmosságát. Kinyújtotta a karját a meleg irányába.
Ne csináld ezt, hallotta a hangot. Csak megsérted magad.
De ezt ő jobban tudta. Mamoulian karjában szenderegni sokkal veszélyesebb, mint a
következő percek fájdalma. Az izzás már kellemetlen volt, pedig bőre még több hüvelykre volt
a laptól, és egy kétségbeesett pillanatra akaratereje megrendült.
Egy életre megsebzed magad, mondta az Európai, megérezve a pillanatnyi bizonytalanságot.
– Hagyjon békén.
Nem akarom látni, hogy fáj valamid, gyermekem. Túlságosan is szeretlek. Ez nagy hazugság
volt. Carys visszanyerte a bátorságát, felemelte a kezét, és tenyérrel lefelé a forró lapra
szorította.
Az Európai felüvöltött; a lány előbb hallotta az ő ordítását, mint a sajátját. Visszahúzta kezét
a melegítőről, amikor megérezte az égett hús szagát. Mamoulian visszavonult, érezte a
menekülését. Megnyugvás áradt szét Carys testében. Azután a fizikai fájdalom kerítette
hatalmába, és elsötétült előtte a világ. De nem félt tőle. Ez a sötétség biztonságos volt. Ő nem
volt benne.
Elment, gondolta a lány és elájult.
Amikor úgy öt perccel később felébredt, először azt hitte, borotvapengéket szorít a
markában.
Az ágyhoz ment, letette a fejét, amíg teljesen vissza nem nyerte az eszméletét. Aztán
összeszedte a bátorságát, és a kezére nézett. A lap mintázata elég élesen kirajzolódott a
tenyerén, akár egy spirális tetoválás. Felállt, odament a mosdóhoz, és a hideg víz alá tartotta a
sebet. Ez valamelyest enyhítette a fájdalmát, a sebesülése nem volt olyan komoly, mint hitte. A
tenyere valószínűleg csak néhány másodpercig érintkezett a melegítőlappal, de neki egy
évszázadnak tűnt. Marty egyik pólójába bugyolálta a kezét. Aztán eszébe jutott, hogy valahol
azt olvasta, az égési sebeket legjobb szabadon hagyni, úgyhogy lecsavarta róla a pólyát.
Kimerülten elnyúlt az ágyon, és várta, hogy Marty elhozza neki a Sziget egy darabját.
 59
Bliss Főtisztelendő Áldott fiacskái a Caliban utcai ház földszintjén várakoztak, és már egy jó
órája a vízi halálról álmodoztak önfeledten. Időközben Mamoulian elment megkeresni Carys-t;
meg is találta és el is távolították újra. De legalább felfedezte a rejtekhelyét. Mi több, megtudta,
hogy Strauss – a férfi, akit oly ostoba módon nem vett figyelembe a Szentélyben – elment
heroint szerezni a lánynak. Itt az ideje, gondolta, hogy ezentúl ne legyen ennyire együttérző.
Úgy érezte magát, mint egy kivert kutya; nem akart mást, csak lefeküdni és meghalni. Ma
úgy tűnt – különösképpen a lány ügyes elutasítása óta -, hosszú életének minden óráját
izmaiban érzi. Lepillantott a kezére, amely még mindig sajgott a Carys-en keresztül szerzett
égéstől. Talán a lány megérti végre: mindez elkerülhetetlen volt. A végjáték, amibe éppen most
kezd bele, sokkal fontosabb, mint a lány élete vagy Breeré vagy Strauss-é, vagy akár a két
bolond memphizitáé, akiket két szinttel lejjebb otthagyott ábrándozni.
Lement a lépcsőn, belépett Breer szobájába. A Pengeevő félig felülve feküdt a szoba
sarkában lévő matracon, nyaka furcsa szögben kitekeredve, a gyomrában karó, s úgy bámult rá,
mint egy őrült hal. A matrac végében -Breer romló látása miatt közel húzva – televízió öntötte
magából az ostobaságokat.
– Hamarosan elmegyünk – mondta Mamoulian.
– Megtaláltad a lányt?
– Igen, megtaláltam. A Bright Streeten. A ház… – láthatóan tetszett neki a gondolat –
sárgára van festve. A második emelet, azt hiszem.
– Bright Street – mélázott Breer. – Menjünk és keressük meg?
– Nem. Nem mind a ketten.
Breer az Európai felé fordult; törött nyakát ideiglenes sínbe szorította, s ez nehézkessé tette a
mozgását. – Látni akarom a lányt – mondta.
– Először is nem kellett volna hagynod, hogy elmenjen.
– Az a férfi jött a házból. Mondtam.
– Ó, igen – mondta Mamoulian.
– Megtaláljam neked? – kérdezte Breer. Régi kivégzések képei jelentek meg a fejében, de
olyan frissek voltak, mintha most látta volna őket, egy kínzásokat taglaló könyvben. Egyik-
másik módszer élesebbnek tűnt, mint valaha. Mintha közelebb kerültek volna a
megvalósításhoz.
– Nem kell – felelte az Európai. – Két lelkes minist-ránsom várakozik, hogy elvégezhesse
ezt a munkát.
Breer duzzogott. – Akkor mit csináljak én?
– Összekészítheted a házat az induláshoz. Azt akarom, hogy azt a kevés dolgot, amink van,
égesd el. Azt akarom: úgy tűnjön, mi ketten, te és én, nem is létezünk.
– Közeledik a vége?
– Most már tudom, hol a lány, tehát igen.
– Lehet, hogy kisiklik a kezeid közül.
– Túl gyenge. Nem tud onnan elmozdulni, amíg Strauss meg nem érkezik a droggal. És
természetesen soha nem érkezik meg.
– Megöleted?
– Őt is és bárkit, aki ezentúl az utamba kerül. Nincs fölösleges energiám a szánalomra. Túl
gyakran követtem el ezt a hibát. Hagytam menekülni az ártatlanokat. Megkaptad az
utasításokat, Anthony. Tedd a dolgodat.
Otthagyta a bomlásszagot árasztó szobát, és lement a földszintre, két új ügynökéhez. Az
amerikaiak tisztelettudóan felálltak, amikor belépett. – Készen vagytok? – A szőke, aki
kezdettől fogva szolgálatkészebbnek mutatkozott, megint belekezdett kiapadhatatlan köszönet-
áradatába, de Mamoulian elhallgattatta. Kiadta a parancsot, ők pedig úgy vették, mintha
cukorkát osztana nekik.
– A konyhában vannak kések – mondta. – Tegyétek el, használjátok egészséggel.
Chad elmosolyodott. – Azt akarja, hogy a feleséget is megöljük?
– Az Özönvíz nem válogat.
– Talán nem is vétkezett? – kérdezte Tom és nem értette, miért jutott eszébe ez az
ostobaság.
– De igen, vétkezett – felelte a férfi csillogó szemmel, és ez elég volt a Főtisztelendő Áldott
fiainak.
Odafent Breer nagy nehezen kikászálódott az ágyból, és kibicegett a fürdőszobába, hogy
megnézze magát a tükörben. Sérülései már rég nem véreztek, de borzalmasan néztek ki.
– Borotválkozás – gondolta magában. – És szantálfa. Tartott tőle, hogy a dolgok túlságosan
felgyorsultak,
és ha nem vigyáz, számításon kívül maradhat. Eljött az ideje, hogy a saját szakállára
cselekedjen. Talál tiszta inget, zakót, nyakkendőt, és elmegy udvarolni. Ha olyan közel van a
végjáték, meg kell semmisíteni a bizonyítékokat, ezzel pedig jobb, ha siet. Még azelőtt kell
befejezni a kapcsolatot a lánnyal, mielőtt itthagyja ezt az árnyékvilágot.

60
Jóval több, mint háromnegyed órába telt átvágni Londonon. Épp egy atomellenes tüntetés
zajlott, a központi magról kisebb csoportok szakadtak le, és gyűléseztek a város különböző
pontjain, hogy aztán a Hyde Parkban egyesüljenek újra. A város közepe olyannyira tele volt
tüntetőkkel, hogy a forgalom szinte teljesen megbénult. Marty – amíg a sűrűjébe nem ért –
észre sem vette, s amikor rájött, hová keveredett, már képtelenség volt kijutnia belőle. Átkozta
figyelmetlenségét; a rendőrség biztosan tett ki jelzéseket, hogy az autósokat figyelmeztesse. Ő
egyet sem vett észre.
Most már késő volt, egyetlen lehetősége maradt: otthagyni a kocsit, és gyalog vagy metróval
folytatni az utat. Egyik lehetőség sem volt különösebben vonzó. A metró nyilván tömve van
emberekkel, ebben a hőségben gyalogolni pedig egyenesen őrjítő lenne. Nagy szüksége volt a
még birtokában levő energiatartalékokra. Már túl régóta élt adrenalinon és cigarettán. Csak
abban reménykedett – hiú remény -, hogy az ellenállás még nála is gyengébb.
A délután közepén ért Charmaine lakásához. Körbejárta a háztömböt, parkolóhelyet keresett,
és a ház sarkánál talált is. Lába nem akart engedelmeskedni, az előtte álló megaláztatást
nehezen viselte.
De Carys várta.
A bejárati ajtó résnyire nyitva volt. Ő azért csöngetett, és a járdán várt, nem akart csak úgy
belépni a házba. Talán fönt vannak az ágyban vagy zuhanyoznak. A hőség még mindig
döglesztő volt, pedig már alaposan benne jártak a délutánban.
Az utca másik végén fagylaltos kocsi jelent meg; hamisan nyikorogva szállt belőle a Kék
Duna keringő dallama. Megállt a járdaszegély mellett, vevőkre várva. A valcer két vásárlót
szerzett; Marty egy pillanatra felfigyelt rájuk: szolid öltönyt viselő fiatalemberek, akik hátat
fordítottak neki. Egyiküknek világosszőke haja volt, megcsillant rajta a napfény. Átvették a
tölcséreiket, fizettek, és befordultak a sarkon anélkül, hogy visszanéztek volna.
Marty elunta a várakozást, kinyitotta az ajtót, amely alatt egy „Isten hozott” feliratú lábtörlő
díszelgett. Egy reklámfüzet, amely félig kilógott az ajtónyílásból, az előszoba felől a földre
esett. A rugó hangos csattanással húzta a helyére a kis fedelet.
– Flynn? Charmaine?
Hangja átható volt, fölröppent a lépcsők fölé, ahol a fordulóban pormacskák hemperegtek a
napfényben; behatolt a konyhába, tegnapi tej savanyodott az asztalon.
– Van itt valaki?
Az átjáróban légyzümmögés törte meg a csendet. A légy a feje körül szemtelenkedett, Marty
igyekezett elhessegetni. Közönyösen a konyhába repült, ahol valami felkelthette a figyelmét.
Marty követte, újra Charmaine-t szólongatva.
A konyhában várt rá, csakúgy, mint Flynn. Mindkettőjüknek elvágták a torkát. Charmaine
lecsúszott a mosogatógép mellé, egyik lába a teste alá csavarodott, és a szemben lévő falat
bámulta. Flynn feje a mosogató fölé hajolt, mintha csak az arcát akarná megmosni. A kép a
megszólalásig élethű volt, csupán a vízcsobogás hiányzott.
Marty az ajtóban állt, a légy pedig, amely nem volt olyan finnyás, mint ő, lelkesen körbe-
körbe röpdösött. Marty csak bámult kővé dermedve, egyéb tennivalója itt már nem akadt.
Halottak voltak. Marty tudta – anélkül, hogy különösebben gondolkodnia kellett volna -, hogy a
gyilkosok szürke öltönyt viseltek, és a Kék Duna keringő hangjaitól kísérve fordultak be a
sarkon, fagylalttal a kezükben.
Martyt Wandsworth Táncosának hívták, már akik hívták valahogyan egyáltalán, mert Strauss
volt a valcerkirály neve.
Elgondolkodott, vajon megírta-e ezt Charmaine-nek. Valószínűleg nem, most meg már késő.
Könnyek gyülekeztek a szeme sarkában. Visszanyelte őket. Elrontanák a látványt, és még nem
nézett alaposan körül.
A légy, amelyik idevezette őt, a fejek fölött cirkált.
– Az Európai – morogta neki Marty. – Ő küldte őket. A légy izgatottan cikázott. – Persze –
zümmögte.
– Megölöm.
A légy nevetett. – Fogalmad sincs róla, ki ő. Talán maga az ördög.
– Rohadt légy. Mit tudsz te?
_ Te csak ne beszélj így velem – zümmögte a légy. – Te is éppen olyan szartúró vagy mint
én. Helyet keresett, jj0gy mocskos lábait megpihentesse. Végül Charmaine arcán landolt. Marty
nem emelte fel a kezét, hogy elzavarja; borzasztó volt, ahogy ott terpeszkedett a behajlított lábú,
elvágott torkú nő arcán, aki hagyta, hogy a légy föl és alá korzózzon a szeme és az orra között.
A légynek igaza volt. Tényleg figyelmetlen volt. Ha túl akarják élni, ki kell nyomoznia
Mamoulian titkait, mert a tudás hatalom. Carys végig nagyon bölcs volt. Nem lehetett
egyszerűen csak becsukott szemmel hátat fordítani az Európainak. Az egyetlen módja annak,
hogy megszabaduljon tőle az, ha megismeri. Nézni, amíg csak a bátorsága engedi és a
legapróbb részletet is észrevenni. Otthagyta a szerelmeseket a konyhában, és elindult
megkeresni a heroint. Nem kellett sokáig kutatnia. A csomag Flynn zakójának zsebében bújt
meg, amely a heverő karfáján volt az elülső szobában. Kivette a drogot, és az ajtóhoz ment,
tudva, ha kilép a házból, az elegendő ok arra, hogy ót vádolják a gyilkossággal. Megláthatják,
könnyen felismerhetik, és a rendőrség órákon belül a nyomában lesz. De nem volt más
választása. A hátsó kijáraton távozni legalább annyira gyanús lenne.
Az ajtónál megállt, és felvette a brosúrát, ami kicsúszott a levélnyílásból. Egy evangélista
mosolygós arcát látta, bizonyos Főtisztelendőét, aki mikrofonnal a kezében nézett az égre.
Csatlakozz a tömeghez, hirdette a zászló, és érezd a cselekvő Isten hatalmát. Halld meg a
szavakat! Érezd a szellemet! Zsebre vágta a füzetkét, hátha még szüksége lesz rá.
Kilburn felé menet megállt egy telefonfülkénél, és bejelentette a gyilkosságot. Amikor
megkérdezték, ki ő, azt felelte, egy hitszegő, akibe bele kell rúgni. Felkérték, jelentkezzen a
legközelebbi rendőrségen, mire azt felelte, rendben, de előbb el kell intéznie néhány dolgot.
Ahogy visszafelé hajtott Kilburnbe, a tüntetés szemetével borított utcákon, sorra vett minden
lehetséges információt, amely Whitehead tartózkodási helyéről árulkodhatott. Akárhol legyen is
az öreg, Mamoulian előbb vagy utóbb szintén ott lesz. Persze megpróbálhatja rávenni Carys-t,
hogy segítsen neki megtalálni az apját. De volt még egy kérése a lány felé, amelyhez talán a
kedves győzködésnél többre lesz szükség. Saját zsenialitására kell hagyatkoznia, ha meg akarja
találni az öreget.
Csak amikor megpillantott egy Holbornt jelzó táblát, akkor jutott eszébe Mr. Halifax és az
eprek.

61
Amint belépett, Marty orra azonnal megérezte Carys-t, de az első pillanatban azt hitte,
disznóhús fő valahol. Csak amikor átkelt az ágyon, akkor vette észre az égési sebet Carys
nyitott tenyerén.
– Jól vagyok – mondta Carys nagyon hűvösen.
– Itt volt.
Bólintott. – De már elment.
– Nem hagyott nekem üzenetet? – kérdezte Marty görcsös mosollyal. Carys felült. Valami
borzasztóan nem volt rendben vele. Hangja különösen csengett, arcának halhús színe volt.
Marty félrelépett előle, mintha a puszta érintése is összetörhetné. Az, hogy láthatja a férfit,
szinte elfeledtette vele a vágyat, amely még mindig emésztette.
– Üzenet – mondta a lány – neked? – Nem értette. – Miért? Történt valami?
– Meghaltak. – Kik?
– Flynn és Charmaine. Valaki átvágta a torkukat.
A lány arca eltorzult. Ez volt a mélypont. Ennél mélyebbre már nem zuhanhattak… – Ó,
Marty…
– Tudta, hogy visszamegyek a házba – mondta. A lány vádat keresett a hangjában, de nem
volt benne. Mégis védeni próbálta magát. – Nem lehettem én. Azt sem tudom, hol laksz.
– De ő igen. Biztosra veszem, hogy odafigyel mindenre.
– Miért ölte meg őket? Nem értem, miért.
– Összetévesztettek.
– Breer tudja, ki vagy. – Nem Breer csinálta. – Láttad, hogy ki?
– Azt hiszem, két kölyök. – Kihorgászta a zsebéből a brosúrát. Úgy gondolta, a merénylők
hagyták ott. Mértéktartó öltönyük, ragyogó, szőke haj glóriájuk arra engedett következtetni,
hogy becsöngetős evangélisták. Hát nem élvezne az Európai egy ilyen csinos kis paradoxont?
– Elkövettek egy hibát – mondta, kibújt a zakójából, és elkezdte kigombolni átizzadt ingét. –
Egyszerűen bementek a házba, és megölték az első nőt és férfit, akivel találkoztak. Csakhogy
nem én voltam ott, hanem Flynn. – Kihúzta nadrágjából az ingét és ledobta. – Egyszerű, nem?
Nem törődik a törvénnyel. Azt hiszi, felette áll minden ilyesminek – Marty tökéletesen a
tudatában volt, hogy mennyire ironikus is ez. Ő, a volt bűnöző, az egyenruhások ellensége, a
törvényre hivatkozik. Nem a legjobb menedék volt, de nem talált jobbat. – Micsoda ez az
ember? Mitől olyan bizonyos abban, hogy sérthetetlen?
Carys lepillantott a Főtisztelendő ájtatos arcára. – Megtisztulás a Szentlélekben – ígérte
jókedvűen.
– Mit számít, ki ő?
– Mindenesetre vége van.
A lány nem válaszolt. A férfi a mosdóhoz ment, megmosta az arcát és a mellét a hideg
vízben. Ami az Európait illeti, olyanok voltak, mint a közös karámba zárt juhok. Nem csak
ebben a szobában, másutt is. Bárhová bújnak, idővel megtalálja a rejteküket és eljön. Lesz még
harc – harcolnak vajon a birkák a közeledő halál ellen? Meg kellett volna kérdeznie a légytől.
Elfordult a mosdótól, víz csöpögött az álláról; Carys-re nézett. Alany a padlót nézte és
közben vakarózott.
– Menj el hozzá – mondta Marty.
Tucatszor próbálta már beindítani ezt a beszélgetést, amióta visszajött, de miért édesítse meg
a keserű pirulát? Carys tágra nyílt szemmel nézett rá. – Mit mondtál?
– Menj el hozzá, Carys. Bújj belé, ahogy ő szokott beléd bújni. Fordítsd meg.
A lány majdnem felnevetett, minden gúnyt megpróbált belesűríteni egyetlen szóba – Belé?
– Igen.
 – Nem vagy te magadnál.
– Nem harcolhatunk az ellen, amit nem ismerünk. És nem ismerjük, amíg meg nem nézzük.
Te megteheted: megteheted mindkettőnkért – Feléindult, de a lány megint lehajtotta a fejét. –
Tudd meg, ki ő. Találd meg a gyengéjét, valami kis gyengeséget, bármit, ami segíthet minket
abban, hogy túléljük.
– Nem.
– Ha ezt nem teszed meg, bármit csinálunk, bárhová megyünk, utánunk fog jönni, ő vagy
valamelyik csatlósa, és ugyanúgy elnyesi a torkomat, mint Flynnek. Te pedig? Isten tudja, talán
majd azon fogsz gondolkodni, bárcsak te is meghaltál volna, mint én. – Ez durva volt, és
mocskosnak érezte magát, hogy egyáltalán kimondta, de tudta, milyen szenvedélyesen ellenáll a
lány. Ha a megfélemlítés nem segít, még mindig ott van a heroin. A lány elé guggolt és
felnézett rá.
– Gondolkodj el ezen, Carys. Adj egy esélyt ennek az ötletnek.
A lány arca megfeszült. – Láttad a szobáját – szólt. – Olyan lenne, mintha egy
elmegyógyintézetbe zárnám be magam.
– Nem is tudná – mondta Marty. – Nem lenne felkészülve rá.
– Nem vitatkozom erről. Add be az adagomat, Marty.
A férfi felállt, arca ellazult. Ne akard, hogy kegyetlen legyek, gondolta. – Azt akarod, hogy
lőjelek be és várjak?
– Igen – mondta a lány halkan. Aztán erősebben -Igen.
– Azt hiszed, ennyit érsz? – A lány nem válaszolt. Lehetetlenség volt bármit is kiolvasni az
arcából. – Ha így gondolod, akkor miért égetted meg magadat?
– Nem akartam elmenni. Nem, amíg… amíg nem láttalak. Nem voltam veled – Remegett. –
Nem győzhetünk – mondta.
– Ha nem győzhetünk, akkor mit veszíthetünk?
– Fáradt vagyok – felelte Carys, megrázva a fejét. Add be. Talán majd holnap, ha jobban
érzem magam – felnézett rá, szeme csillogott a sötét karikák gyűrűjében. – Csak add már be.
– Akkor legalább elfeledkezhetsz erről az egészről?
– Marty ne… Elronthatja… – Megállt.
– Mit ronthat el? Az utolsó együtt töltött óráinkat?
– Szükségem van az adagomra.
– Nagyon egyszerű. Az persze nem érdekel, hogy velem mi lesz. – Hirtelen úgy érezte,
teljesen igaza van: a lány nem törődik az ő szenvedéseivel, és soha nem is törődött vele. Ő csak
belecsöppent a lány életébe, és most, hogy hozott neki egy kis szert, eltűnik belőle, drogos
álmaira bízva őt.
Meg akarta ütni. Elfordult tőle, még mielőtt megtenné.
Mögötte megszólalt a lány – Belőhetnénk magunkat együtt, te is, Marty, miért ne? Együtt
lehetnénk.
Marty nem válaszolt egy ideig. Aztán így szólt – Nincs anyag.
– Tessék?
– Nincs anyag. Amíg nem mész belé. Másodpercekbe telt, amíg Carys teljesen felfogta a
zsarolás értelmét. Nem azt mondta egy ideje, hogy csalódott a férfiban, mert durvábbra
számított? Túl korán beszélt. – Tudni fogja – suttogott. – Tudni fogja, abban a pillanatban, hogy
a közelébe érek.
– Halkan menj. Meg tudod csinálni. Tudom, hogy képes vagy rá. Okos vagy. Elégszer
belopakodtál az én fejembe is.
– Nem tudom – ellenkezett. Hát nem érti, mire akarja megkérni?
Marty elfintorodott, a zakójához lépett, ami ott hevert, ahová leejtette. A csomag után
keresgélt, aztán megtalálta a heroint. Elég kis csomag volt, és ahogy Flynnt ismerte, az anyag
kész is volt. De ez már a lány gondja, nem az övé. Az dermedten bámult rá.
 – Tessék, a tiéd – mondta, és odadobta neki. Felvette az ingét, s a mozdulattal egy időre
magára vonta a lány figyelmét.
– Hová mész?
– Láttalak már ilyen állapotban. Hallottam, miket beszélsz ilyenkor. Nem akarok így
emlékezni rád.
– Szükségem van erre.
Gyűlölte a férfit, nézte, ahogy a késő délutáni nap sugaraiban áll, pucér a hasa, a melle, és
minden egyes porcikáját utálta. A zsarolást még meg tudta érteni, de az, hogy most itthagyja, a
lehető legrosszabb trükk.
– Még ha azt is kellene tennem, amit mondasz… – kezdte; látszott rajta, hogy a gondolat
lassan meghátrálásra késztette -,… akkor sem fogok megtudni semmit.
Marty megvonta a vállát. – Nézd, az anyag a tiéd. – mondta. – Megkaptad, amit akartál.
– És te? Te mit akarsz?
– Élni akarok. És úgy gondolom, ez az egyetlen lehetőség.
Mindenesetre nagyon halvány kis esély volt ez, a lehető legapróbb repedés a falon, amelyen,
ha a sors kedvez nekik, átcsusszanhatnak.
A lány a lehetőségeket mérlegelte. Maga sem értette, miért. Talán máskor azt mondta volna:
a szerelemért. Végül azt mondta – Te nyertél.
Marty leült, és figyelte, hogyan készülődik a lány az előtte álló utazásra Először
megmosdott. Nemcsak az arcát, hanem egész testét, azután egy leterített törülközőre állt a szoba
sarkában álló kis mosdó elé, mialatt a gázbojler hörögve köpte a vizet a tálba. Ahogy a lányt
nézte, pénisze megmerevedett, és elszégyellte magát, hogy ilyen lényeges pillanatban a szexre
tudott gondolni. De ez csak amolyan puritán gondolat volt bármit érezhetett, ami jól esett neki.
Ezt a lánytól tanulta.
Amikor Carys elkészült, visszavette az alsó ruháit meg egy pólót. Ez volt rajta akkor is,
amikor Marty a Caliban Streetre érkezett. Egyszerű, laza ruhákat vett magára, jegyezte meg
magának a férfi. Leült egy székre. Libabőrös lett. Szerette volna, ha a lány megbocsájt neki; ha
elismeri, hogy igaza van, és mostantól bármi is történ ien, tudja, hogy ő csak a legjobbat akarta.
De a lány nem ezt tette. Egyszerűen ennyit mondott – Azt hiszem, kész vagyok.
– Mit segíthetek?
_ Nem sokat – válaszolta. – De legyél itt, Marty.
– És ha… tudod… ha úgy nézne ki, hogy valami baj van? Tudok valamit csinálni?
– Nem.
– Miből fogom tudni, hogy ott vagy?
Carys úgy nézett rá, mint egy idiótára. – Tudni fogod.

62
Nem volt nehéz megtalálni az Európait. Szinte minden nehézség nélkül belebújt, akár egy
rég nem látott bajtárs karjai közé. Érezte a vonzását, amely azonban nem olyan volt, mint a
közönséges mágnesesség. Amikor a gondolatai megérkeztek a Caliban Streetre, és beléptek a
legfelső szinten lévő szobába, igazolódtak a lány előzetes feltevései Mamoulian passzivitását
illetően. A puszta deszkákon feküdt, teljesen kimerülve. Talán, gondolta Carys, mégiscsak meg
tudom csinálni. Mint egy játékos kedvű szerető, mellésiklott és belebújt.
A lány mormogott.
Marty megrándult. A lány torkában mozgott valami, olyan erősen, hogy majdnem érezte az
általa megformált szavakat. Beszélj, biztatta. Mondd, hogy minden rendben. A lány teste
megmerevedett. Megérintette. Izmai kővé dermedtek, mintha ránézett volna a sárkány.
– Carys?
A lány megint morgott, torka lüktetett, de nem mondott semmit, csak lélegzett.
– Hallasz?
 Ha hallotta is, nem adta jelét. Másodpercek, majd percek teltek el így, és ő még mindig kővé
dermedve feküdt; Marty szavai széttörtek rajta és belehullottak a csöndbe.
Aztán azt mondta – Itt vagyok – hangja testetlen volt, mint amikor az ember külföldi
állomást fog be a rádión. A szavak valami meghatározhatatlan helyről érkeztek. – Vele?
– Igen.
Most aztán semmi kertelés, támadott rá a férfi saját magára. Elment az Európaihoz, úgy,
ahogy ő kérte. Most aztán össze kell szednie magát, vissza kell onnan hívnia, még mielőtt
valami végzetes történik. Először a legnehezebb kérdést tette fel, amire leginkább szeretett
volna választ kapni.
– Mi ő, Carys?
– Nem tudom – felelte a lány.
Kinyújtotta a nyelve hegyét, hogy kissé megnedvesítse a szája szélét. – Olyan sötét –
motyogta.
Sötét volt benne: ugyanaz a lüktető sötétség, mint a szobában, ott a Caliban Streeten. De itt
legalább az árnyékok mozdulatlanok voltak. Az Európai nem készült fel a betolakodókra. Nem
állított őröket agya kapuihoz. Fénycsóvák jelentek meg a lány gondolataiban, olyanok, mint
mikor az ember megdörzsöli a szemét, csak sokkal fényesebbek, és sokkal tünékenyebbek
voltak. Olyan gyorsan érkeztek és tűntek el, hogy Carys nem volt benne biztos, látott-e
egyáltalán valamit a fényben, de aztán ahogy haladt, a fénykitörések egyre gyakoribbak lettek,
és formákat látott bennük: vesszőket, rácsokat, korlátokat, pontokat, spirálokat.
Marty hangja szakította félbe az álmodozást, bolond kérdéseihez nem volt türelme. Nem vett
róluk tudomást. Hadd várjon. A fény egyre erőteljesebb lett, a formák megelevenedtek,
mélységük és súlyuk lett. Most mintha alagutakat és guruló kockákat látott volna; hullámzó
fénytengereket, szétnyíló és összecsukódó nyílásokat, fehér zajesőket.
Szinte transzban figyelte, miként nőnek és sokszorozódnak és miként tűnnek fel a férfi
gondolatai a fölötte kavargó Mennybolton, hogy aztán rázúduljanak.
Hatalmas geometriai formák száguldottak el, pár hüvelyknyire a koponyájától, súlyuk, mint
egy kisebbfajta holdé.
Aztán hirtelen eltűntek. Minden. Megint sötétség borult rá mindenünnen, könyörtelen, mint
mindig. Egy pillanatig úgy érezte, mindjárt megfullad, kétségbeesve kapkodott levegő után.
– Carys?
– Jól vagyok – felelte a kérdezőnek. Fényévnyire volt tőle, de figyelt rá, vagy legalábbis ő
így emlékezett.
– Hol vagy? – akarta tudni.
Nem volt válasz, úgyhogy megrázta a fejét Merre haladjon? Várt a sötétben, felkészítve
magát arra, ami a következő pillanatokban bekövetkezhet.
Hirtelen a látóhatáron megint megjelentek a fények. Most második megjelenésükre az alakok
formákká váltak. Spirális alakzatok helyett füstoszlopokat látott. Fénytengerek helyett tájképet,
messzi domboldalakat bevilágító, szakadozott napfénnyel. Madarak szálltak fel égő szárnyakon,
aztán könyvlapokká váltak, a minden oldalról közelítő tűzvész elől menekülve..
– Hol vagy? – kérdezte megint a férfi. A lány csukott pillái mögött mániákusan pásztázta a
birtokba veendő birodalmat. Ebben Marty nem tudott részt venni, csupán a szavakon keresztül,
és a lány most néma nem tudni, mitől: a döbbenettől-e vagy a csodálattól.
Hangok hallatszottak. Nem sok; a hegyfok, ahol a lány lépkedett, túl sok mindent megélt
már, nem kiáltott. Majdnem a végét járta. Alaktalan testek nyúltak el alatta, talán az égből
hulltak alá. Fegyverek, lovak, kerekek. Carys úgy szemlélte mindezt, mint valami tűzijátékot,
egyik kép sem jelent meg többször. A fénykitörések közötti teljes sötétségben az egész kép
megváltozott. Az egyik pillanatban egy úton állt, meztelen lány futott felé sikoltva. A
következőben egy letarolt völgyet bámult a füstfelhőn át. Most ezüstös nyírfacsalit, megint
semmi. Most romok, előttük fej nélküli ember fekszik, megint semmi. De valahol a közelben
mindig tűz; korom és sikoltás járja be a levegőt; könyörtelen üldözés érzete.
Úgy érezte, örökké eltarthat a képek megállíthatatlan villódzása. Egyszer látkép, aztán
valami támadás, anélkül, hogy ideje lenne összefüggést találni a különböző látomások között.
Aztán váratlanul eltűntek az első alakok, majd a tűz is, és megint a sötétség vette körül.
– Hol?
Marty hangja rátalált Izgatottságában válaszolt neki. – Majdnem meghaltam – mondta
nagyon halkan.
– Carys? – félt, ha nevén szólítja a lányt, felébresztheti Mamouliant, de tudnia kellett, vajon
a saját vagy az Európai nevében beszél-e.
– Nem Carys – válaszolta. Szája majdnem eltűnt; ajkai megvastagodtak. Mamoulian szája
volt, nem az övé.
Egy kissé felemelte a kezét, talán az arcát akarta megérinteni.
– Majdnem meghaltam – mondta a lány újra. – Elvesztettem a csatát. Elvesztettem az egész
rohadt háborút…
– Milyen háborút?
– Az elejétől fogva vesztettem. Nem mintha számítana, mi? Majd találok magamnak egy
másikat Mindig valahol egy háború.
– Ki vagy?
A lány összehúzta a szemöldökét. – Mit számít az neked – csattant fel. – Semmi közöd hozzá
– Nem érdekes – felelt Marty. Nem akart túlságosan keményen kérdezni. De a következő
suttogásból választ kapott a kérdésére.
– Mamouliannek hívnak. A Harmadik lövészezred őrmestere vagyok. Helyesbítek: voltam.
– Már nem?
– Nem, már nem. Már senki sem vagyok. Manapság biztonságosabb, ha senki sem vagy,
érted?
A hangsúly eléggé hátborzongató volt, mintha az Európai pontosan tisztában lettt volna vele,
mi folyik, és úgy döntött volna, hogy Carys közvetítésével társalog Martyval. Újabb játék?
– Amikor arra gondolok, mit tettem – mondta -, csak hogy kimaradjak a bajból. Olyan gyáva
vagyok, látod? Mindig is az voltam. Gyűlölöm a vér látványát – Nevetni kezdett a lányban,
erősen, nőietlenül.
– Egyszerű férfi vagy? – kérdezte Marty. Alig tudta felfogni, amit hallott. Nem az Ördög
bújik meg az Európai agyában, csak ez a félőrült őrmester, a vesztett csatájával. – Egyszerű
férfi? – kérdezte ismét.
– Mit szeretnél, mi legyek? – kérdezett vissza az őrmester villámgyorsan. – Boldogan
engedelmeskedem. Bármit megteszek, csak kikerüljek ebből a borzalomból.
– Mit gondolsz, kivel beszélsz?
Az őrmester elgondolkodva vágott egy fintort Carys arcán.
– Kezdek megőrülni – mondta szomorúan. – Napok óta magamban beszélek. Senki sem
maradt. A harmadikat teljesen laposra verték. Meg a negyediket Meg az ötödiket A Pokolba
küldték! – Elhallgatott, savanyú képet vágott. – Nincs senki, akivel kártyázhatnék, a fenébe is.
Halottakkal nem lehet játszani, ugye? Nincs semmijük, amit én akarok… – A hang elhalkult.
– Milyen dátum van ma?
– Valami október, nem? – tért vissza az őrmester. -Elvesztettem az időérzékemet
Mindenesetre annyit mondhatok, rohadt hideg van éjszaka. Legalább októbernek kell lennie.
Tegnap hó szállt a szélben. Vagy az tegnapelőtt lett volna?
– Melyik évben vagyunk?
Az őrmester felnevetett – Annyira azért még nem vagyunk – mondta. – Az évszám 1811.
Igen. November kilencedikén leszek harminckét éves.
– Biztos vagy ebben? – kérdezte Marty. – 1811 van, biztos vagy benne?
– Fogd be a szád – hangzott a válasz. – Mi van?
 – Baj.
Carys maga köré vonta a karját, mintha össze akarná szorítani magát. Bezártságot érzett, de
nem tudta, mitől. Az út, amelyen eddig állt, eltűnt, és most úgy érezte, fekszik a sötétben. Itt
melegebb volt, mint ott kint az úton, de nem volt barátságos. Orrfacsaró bűz terjengett.
Háromszor vagy négyszer egymás után kiköpött, hogy megszabaduljon a száját eltömő ganétól.
Az Isten szerelmére, hol van?
Lovakat hallott közeledni. A hang tompa volt, de ő, vagy inkább a férfi, akibe belebújt,
pánikba esett. Jobbra tőle valaki felnyögött.
– Pszt – pisszegett. A nyögdécselő vajon nem hallotta a lovakat? Felfedezhetik őket; és
ugyan fogalma sem volt, miért, de biztos volt abban, hogy ez végzetes lenne.
– Mi történik? – kérdezte Marty.
Nem mert felelni. A lovasok túl közel voltak, nem kockáztatta meg, hogy esetleg meghallják.
Hallotta, ahogy leereszkednek a hegyről, és megközelítik a rejtekhelyét Némán imádkozott. A
lovasok most beszéltek; katonáknak gondolta őket. Vitázni kezdtek, melyikük oldjon meg
valami kellemetlen feladatot. Lehet, hogy előbb mondanak le a keresésről, mintsem
hozzákezdenének, reménykedett. De nem. A vita abbamaradt, és morogtak, panaszkodtak,
ahogy néhányan hozzákezdtek a munkához. Hallotta, ahogy zsákokat hurcolnak, elhajítják őket.
Egy tucat, két tucat. Fény söpört végig, ahol ő feküdt, alig lélegezve. Több zsákot vittek; őt is
több fény világította meg. Kinyitotta a szemét és végül rájött, milyen búvóhelyet talált magának
az őrmester.
– Mindenható Istenem – mondta.
Nem zsákok között feküdt, hanem testek mellett. Egy halom test közé rejtőzködött. A
rothadás hőjétől izzadt.
Most a lovasok széjjelkapkodták a halmot, és minden egyes testbe beleszúrtak, hogy
kiderüljön, melyik él még. Az a néhány, amelyik lélegzett még, a tiszt elé került. Mindegyiket
elbocsátotta; már nem volt visszatérés; gyorsan szétszóródtak. Mielőtt egy bajonett átszúrta
volna, az őrmester áthengeredett, és megmutatta magát.
– Megadom magam – mondta. De azért átdöfték a vállát. Üvöltött. Carys is.
Marty odanyúlt, hogy megérintse; a lány arca eltorzult a fájdalomtól. De aztán jobbnak látta,
ha nem tesz olyasmit, ami egyértelműen fizikai érintkezés; többet árthat, mint használ.
– Hát igen – mondta a tiszt a lóhátról. – Nem igazán nézel ki halottnak.
– Gyakoroltam – felelt az őrmester. Szellemessége egy újabb döfést eredményezett. Ahogy
végignézett a körülötte állókon, úgy látta, szerencse, ha egyáltalán megússza a kibelezést.
Készen álltak efféle játékokra.
– Nem fogsz meghalni – mondta a tiszt, és megveregette lova csillogó nyakát. A túl sok
rothadás nem tetszett a telivérnek. – Először szükségünk van egy-két válaszra. Aztán mehetsz a
többiek közé.
A tiszt tollforgós feje fölött az ég már sötétedett. Ahogy beszélt, a jelenet is kezdte elveszteni
az összefüggéseit, mintha Mamoulian elfelejtette volna, mi történt ezután.
Szemhéjai alatt Carys szeme megint előre-hátra ugrált. A benyomások újabb áradata kerítette
hatalmába minden pillanat kristálytisztán rajzolódott ki előtte de olyan gyorsan követték
egymást, hogy nem igazán értette őket.
– Carys? Jól vagy?
– Igen, igen – felelte lélekszakadva. – Csak pillanatok… élő pillanatok.
Egy szobát látott, egy széket. Egy csókot érzett, azután pofont. Fájdalom, enyhülés; megint
fájdalom. Kérdések, nevetés. Nem lehetett biztos benne, de azt gondolta, hogy az őrmester
kényszer hatására mindent elmondott az ellenségnek, sőt többet is, mint amennyit tudni akartak.
Napok múltak el egy szívdobbanás alatt. Carys hagyta, hogy elfussanak az ujjai között, és
érezte, hogy az Európai álmai őrjítő sebességgel száguldanak keresztül a kritikus eseményeken.
Tanácsosabb volt hagyni, hadd száguldjanak; a férfi jobban ismerte ennek az útnak a
fontosságát.
Az utazás megdöbbentő hirtelenséggel ért véget.
Hideg, vasszínű ég nyílt meg a feje fölött. Hó szállingózott belőle. Lustán peregtek a
hópihék, amelyek, ahelyett, hogy melegítették volna, még a csontjait is lehűtötték. S amíg
Marty a nyomasztó hálószobában félmeztelenül izzadt vele szemben, Carys fogai vacogni
kezdtek. Az őrmester fogvatartói befejezték a kérdezősködést. Őt és még öt másik foglyot
kivezettek egy körülzárt kis udvarra. Körülnézett. Egy apátság volt, legalábbis amíg el nem
foglalták. Egy-két szerzetes a kerengő árnyékában bújt meg, és elmélyülten bámulta az udvaron
folyó eseményeket
A hat fogoly sorban várakozott a hóesésben. Nem voltak megkötözve. Nem volt hová
szaladniuk az udvaron. Az őrmester, aki a sor végén állt, a körmét rágta, és megpróbált józanul
gondolkodni. A megkerülhetetlen tény az volt, hogy ők most itt meg fognak halni. Nem ők
lesznek az elsők, akiket kivégeznek aznap délután. Az egyik fal mentén öt halott feküdt
kiterítve.
Végső megbecstelenítésként levágott fejüket az ágyékukra helyezték. Szemük nyitva volt,
mintha a gyilkos nyisszantás megriasztotta volna őket, bámulták a szállingózó hópihéket, az
ablakokat, az egyetlen fát, amely a kövekkel körülzárt, zsebkendőnyi talajon nőtt. Nyáron biztos
gyümölcsöt is hoz; madarak énekelnek rajta bugyután. Most kopár volt.
– Meg fognak ölni minket – mondta Carys tényszerűen.
Mindez roppant közvetlenül hangzott. A vezénylőtiszt prémbundával a vállán, a foglyoknak
háttal, egy izzó szenesvödör fölé tartotta a kezét. A hóhér mellette állt, véres pallosa lazán a
vállára vetve. A kövér, darabos férfi a tiszt egyik viccén nevetett, és lehajtott egy csésze meleg
italt, mielőtt munkához látott volna.
Carys elmosolyodott.
– Most mi történik?
A lány nem válaszolt. Azt a férfit nézte, aki meg fogja ölni őket. Továbbra is csak
mosolygott.
– Carys, mi történik?
Katonák mentek végig a sor előtt, és az udvar közepén a földre lökdöstek őket. Carys
lehajtotta a fejét, hogy feltárja nyaka meztelenségét. – Meg fogunk halni – suttogta távoli
bizalmasának.
A sor túlsó végén a hóhér felemelte pallosát. Hatalmasat, mesterit suhintott vele. A fogoly
feje szinte leugrott a nyakáról, vérgejzír tört elő. Rikító vér fröcskölte be a falakat és a fehér
havat. A fej arccal előre lezuhant, gurult egy kicsit, majd megállt. A test a földre omlott.
Mamoulian a szeme sarkából figyelte az eseményeket, és megpróbálta megállítani fogai
vacogását. Nem félt, és nem akarta, hogy azt higgyék, fél. A mellette levő ember üvölteni
kezdett. A tiszt vakkantó parancsára két ember lépett elő és megragadták. Rövid csend után,
amelyben azt is lehetett hallani, amint a hópihék földet érnek, a foglyok könyörgésben és
imában törtek ki: a férfi félelme gátat szakított át. Az őrmester hallgatott. Úgy gondolta,
örülhetnek, amiért ilyen előkelő módon halnak meg. A pallos csak arisztokratáknak és
tiszteknek jár. De a fa nem volt elég magas az akasztáshoz. Nézte, hogy sújt le a pallos
másodszor is, és azon töprengett, vajon a halott férfi csöpögő szájpadlásán a halál után is
fickándozik-e a nyelv.
– Nem félek – mondta. – Mi haszna a félelemnek? Nem lehet megvenni vagy eladni, nem
lehet szeretkezni vele. Még hordani sem lehet, ha letépik az ingedet és fázol.
A harmadik katona feje elgurult a hóban; azután a negyediké. Egy katona felnevetett.
Patakzott a vér. Hússzerű szaga étvágygerjesztőén hatott az egyik férfira, aki már hetek óta nem
evett.
– Nem veszítek semmit – mondta ima helyett. – Értelmetlen életem volt. Ha most
befejeződik, akkor mi van?
 A balján álló fogoly fiatal volt; nem lehetett több tizenötnél. Dobos, vélte az őrmester.
Csendben sírt.
– Odanézz – mondta Mamoulian. – Egy igazi dezertőr.
A kiterített hullák felé intett a fejével, amelyeket éppen elhagytak a különböző élősködők. A
tetvek és bolhák – látván, hogy vendéglátójuk elpatkolt – ide-oda szökdécseltek és ugráltak,
hogy új lakóhelyet találjanak, mielőtt teljesen lehűlnek.
A fiú nézte és mosolygott. A látvány lekötötte arra az időre, amíg a hóhér nekikészült és
lesújtott. A fej elrepült; hő ütközött az őrmester mellkasának.
Furcsa mód Mamoulian kövérnek hatott a hóhér mellett, aki egy kissé véres volt; egyébként
semmi sem árulkodott hivatásáról. Idióta arca volt, kusza szakállára ráfért volna a gondozás,
kerek szemei tüzeltek. Ez fog engem meggyilkolni? – gondolta az őrmester; nem vagyok
szégyenlős. A megadás egyetemleges jeleként széttárta a karját, és lehajtotta a fejét. Valaki
lehúzta az ingét, hogy szabaddá tegye a nyakát.
Várt. Egy lövésre emlékeztető hang dörrent a fejében. Kinyitotta a szemét, arra számítva,
hogy a hó közeledni fog a nyakáról leválasztott fejéhez; de nem. A tér közepén az egyik katona
térdreesett, mellén golyóütötte rés tátongott, amelyet az egyik emeleti ablakból küldtek.
Mamoulian hátranézett. Katonák sereglettek elő az udvar négy sarkából; lövések hasították fel a
havat. A sebesült vezénylőtiszt bénán zuhant a szenesvödörre, bundája tüzet fogott. A fa alatt
két katonát kaszáltak le a golyók; mint a szerelmesek, úgy borultak össze.
– Menekülni – Carys hangja suttogta az utasítást – Gyorsan. Menekülni.
Hasmánt kúszott a fagyott kövön, miközben szilánkok repkedtek a feje fölött. Alig tudta
elhinni, hogy életben maradt. Senki sem törődött vele. Fegyvertelen, csont és bőr volt, senkire
sem veszélyes.
Miután kiért a térről és eltűnt a melléképületek között, végre levegőhöz jutott. Füst kezdte
belengeni a hűvös folyosókat. A kolostort nyilvánvalóan egyik vagy másik oldalról
felgyújtották, talán mindkét végéről. Mindannyian gyengeelméjűek voltak; egyiküket sem
szerette. Elindult az épület útvesztőjében, remélve, kijut anélkül, hogy egyetlen kóbor
dragonyosba botlana.
A csetepatétól távol, egy átjáróban lépéseket hallott – nem csizmásat -, amelyek őt követték.
Szembefordult az üldözőjével. Egy szerzetes volt az, vézna alakja minden porcikája aszkétáról
árulkodott. Tépett ingnyakánál fogva megragadta az őrmestert. – Az Isten küldött – mondta.
Lihegett, de szorítása erős volt.
– Engedjen már el. Ki kell jutnom innét.
– A harc már az egész épületben folyik. Sehol sincs biztonságban.
– Kockáztatok – vigyorgott az őrmester.
– Téged kiválasztottak, katona – felelt a szerzetes, még mindig erősen tartva őt. – A sors
teérted szólt közbe. A melletted álló ártatlan fiú meghalt, de te életben maradtál. Nem látod?
Kérdezd csak meg magadtól, miért.
Megpróbálta eltolni a csuhást; tömjén és áporodott izzadtságszag keveréke áradt belőle. De
erősen fogta őt és gyorsan beszélt – A cellák alatt titkos alagutak vannak. Elmenekülhetünk,
nem fognak lemészárolni.
– Igen?
– Biztosan. Ha segítesz.
– Hogyan?
– írásokat kell megmentenem; egy élet munkáját. Az izmaidra van szükségem, katona. Ne
nyugtalankodj, meghálálom.
– Mije van magának, amire nekem szükségem lehet? – kérdezte az őrmester. Mi lehet ennek
a vadszemű flagellánsnak a birtokában?
– Tanítványt keresek – mondta a szerzetes. – Valakit, akinek átadhatom a tudásomat.
– Kíméljen meg a lelki útmutatásától.
 – Olyan sok mindenre meg tudlak tanítani. Hogyan élhetsz örökké, ha ezt szeretnéd –
Mamoulian felnevetett, de a szerzetes tovább mondta a meséjét. – Hogyan vedd el más emberek
életét és szerezd meg magadnak. Vagy ha úgy tetszik, hogyan add másoknak az életet, hogy
feltámaszthasd őket.
– Soha.
– Régi bölcsesség – szólt a szerzetes. – De én újra megtaláltam, ógörög nyelven írva. Olyan
titkok ezek, amelyek már akkor is ősiek voltak, amikor ezek a hegyek még fiatalnak
számítottak. Olyan titkok.
– Ha ezt mind megteheted, miért nem vagy már Oroszország Cárja? – kérdezte Mamoulian.
A szerzetes elengedte az ingét, és megvetően nézett a katonára. – Micsoda férfi – mondta
lassan -, micsoda férfi, akinek legfontosabb ambíciója, hogy egy egyszerű cár legyen?
A válasz elmosta a katona mosolyát. Fura szavak, amelyeknek jelentését, ha megkérdezték
volna, nehezen magyarázza meg. De ígéret volt bennük, s ezt zavarodottsága sem rombolhatta
le. Nos, talán így érkezik el a bölcsesség; és végül is a pallos nem sújtott le, igaz?
– Mutasd az utat – mondta.
Carys mosolygott; halvány, de sugárzó mosolya volt. A tél egy szárnycsapásra elolvadt.
Virágzott a tavasz, a talaj mindenütt zöldült, főleg a sírhantokon.
– Hová mész? – kérdezte Marty. A lány gyönyörteli arckifejezéséből ugyan ez világos volt,
de a körülmények azóta megváltoztak. Hosszú perceken át annak az életnek a részleteit köpte
magából, amelyet az Európai fejében élt meg. Martynak alig sikerült néhány foszlányt elkapnia.
Remélte, a lány később képes lesz összerakni a részleteket: milyen országban volt, és milyen
háborúban.
Carys hirtelen megszólalt – Befejeztem. – Hangja könnyű volt, majdhogynem játékos.
-Carys?
– Ki az a Carys? Soha nem hallottam róla. Talán halott. Rajtam kívül mindenki meghalt.
– Mit fejeztél be?
– Természetesen a tanulást. Mindent, amit meg tudott nekem tanítani. És igaz volt. Minden,
amit megígért: igaz. Régi bölcsesség.
– Mit tanultál?
A lány felemelte a kezét, az égettet, és az ég felé fordította. – Életet tudok lopni – mondta
könnyedén. Csak meg kell találni a megfelelő helyet és inni valamit. Könnyű elvenni; könnyű
adni.
– Adni?
– Egy időre. Ameddig jól esik. – Kinyújtotta az egyik ujját. – Isten monda Ádámnak: legyen
élet a Földön.
Mamoulian nevetni kezdett Carys-ben.
– És a szerzetes?
– Mi van vele?
– Még mindig veled van?
Az őrmester megrázta Carys fejét. – Megöltem, amikor már mindent megtanított nekem,
amit tudott – Carys kinyújtott karja a levegőben kaszált. – Megfojtottam egyik éjjel, amikor
aludt. Természetesen felébredt, amint megérezte a kezemet a torkán. De nem küzdött; a
legkisebb erőfeszítést sem tette önmaga megmentéséért. – Az őrmester kacsintott, ahogy leírta a
jelenetet. – Egyszerűen hagyta, hogy megöljem. Alig hittem, hogy ekkora szerencsém van;
hetek óta terveztem a dolgot, és féltem, hogy kiolvassa a gondolataimból. Amikor olyan
könnyen elment, örömmámorban úsztam… – A kacsingatás hirtelen eltűnt. – Hülye –
mormogta. – Nagyon nagyon hülye voltam. -Miért?
– Nem láttam meg a csapdát, amit nekem állított. Nem láttam, miként tervezi ezt az egészet,
miközben úgy kezelt, mint a fiát. Tudva előre, én leszek a hóhéra, amikor eljön az ideje. Soha
nem vettem észre – soha -, hogy én csak eszköz voltam a kezében. Meg akart halni. Át akarta
adni a bölcsességét – ezt a szót gúnyosan ejtette ki. – Átadni nekem, aztán meghalni általam. –
Miért akart meghalni? – Hát nem látod, milyen szörnyű, ha minden elmújik körülötted? És
ahogy múlnak az évek, a halál gondolata egyre inkább megfagyasztja a beleidet, mert minél
hosszabb ideig elkerülöd, annál borzasztóbbnak képzeled. Es elkezdesz vágyakozni, ó, milyen
nagyon, hogy valaki sajnáljon, megöleljen és megossza veled a félelmet. És végül, hogy veled
menjen a sötétbe.
– És te Whiteheadet választottad – mondta Marty, s közben alig kapott levegőt -, úgy, ahogy
téged is kiválasztottak: véletlenül.
– Minden véletlen, és semmi sem az – mondta az alvó ember, aztán keserűen nevetett saját
magán. – Igen, őt választottam, kártyajátékkal. Majd alkut kötöttem vele.
– De ő becsapott – Carys bólintott, s keze lassan egy kört rajzolt a levegőbe. – Körbe-körbe
– mondta. – Körbe-körbe.
– Mit fogsz most csinálni?
– Megtalálom a zarándokot. Akárhol is van, megtalálom. Magammal viszem. Esküszöm,
nem hagyom elmenekülni. Elviszem és megmutatom neki.
– Mit mutatsz meg neki?
Nem érkezett válasz. Ekkor Carys sóhajtott, nyújtózott egy kicsit, jobbra és balra, majd
megint hátrafelé mozgatta a fejét. Marty döbbenten ismerte fel, hogy a lány Mamoulian
mozdulatait követi; az Európai eddig aludt, és most energiái feléledtek, felébredni készült.
Kilökte magából újra az előző kérdést, eltökélve, hogy megszerzi a választ, utolsó létfontosságú
kérdésére.
– Mit mutatsz meg neki?
– A Pokolba – mondta Mamoulian. – Becsapott. Elpocsékolta minden tanításomat, minden
tudásomat, mohóságra, hatalomra és a testi életére. Étvágy! Mindet az étvágyába ölte. Az összes
drága szeretetemet elpazarolta! – A litániában Marty hallotta a puritán hangját, talán egy
szerzetesét, egy olyan teremtmény kitörését, aki azt akarja, hogy a világ tisztább legyen, és
kínok között él, mert nem lát mást, csak mocskot és izzadó húst, amely még több húst és még
több mocskot hoz létre. Hogyan is lehetne józanság egy ilyen helyen? Egy lélekre vár, akivel
megoszthatja a kínokat, egy szeretőre, akivel együtt gyűlölhetik a világot.
Whitehead ilyen partner volt. És most Mamoulian igazul bánt szerelmese lelkével: együtt
akart a halálba menni azzal a teremtménnyel, akiben valaha is megbízott. -A semmibe
megyünk… – levegőt vett, és ez ígéret volt. -Mindannyian a semmibe megyünk. Lefelé! Egyre
lejjebb!
Mamoulian ébredezett. Nem volt idő további kérdésekre, akármilyen kíváncsi is volt Marty.
– Carys.
– Lefelé! Lefelé!
– Carys! Hallasz? Gyere ki belőle! Gyorsan! Carys a nyakát dörzsölgette.
– Carys!
A lány nyelt egyet.
– Gyorsan!
Mamoulian fejében az alakok újra életre keltek, és elbűvölőbbek voltak, mint valaha. A
fényfoltok hamarosan képekké állnak össze; Carys tudta ezt. Most mi lesz belőlük? Madarak,
virágok, rügyező fák. Csodaország.
– Carys!
Valaki, akit valaha ismert, távoli hangon szólongatta. Csakúgy, mint a fények. Épp most
bomlottak ki. Carys tele volt várakozással, de a képek most már nem emlékek, hanem…
– Carys! Gyorsan!
… hanem a való világ, amely az Európai kinyíló szeme előtt megjelent. A lány teste
megfeszült. Marty megfogta a kezét. Carys lassan engedte ki a levegőt, úgy szűrődött a fogai
között, mint halk nyöszörgés, s hirtelen ráébredt a roppant veszélyre. Kirepítette gondolatait az
Európai fejéből, vissza a mérföldekre lévő Kilburnbe. Egy halálos pillanatig azt hitte, akarata
kudarcot vall, és visszaesett, vissza Mamoulian várakozó agyába. Rémülten fickándozott, mint a
kifogott hal, miközben agya elszakadni próbált.
Marty talpra rántotta, de Carys lábai összecsuklottak. Körülölelte karjával, és úgy tartotta,
álló helyzetben.
– Ne hagyj el – suttogta a hajába. – Édes Istenem, ne hagyj el.
Carys szeme hirtelen felpattant. – Marty – motyogta -, Marty.
Ő volt az: túl jól ismerte a lány külsejét ahhoz, hogy az Európai átejthesse.
– Visszajöttél – mondta.
Hosszú percekig nem szóltak, csak ölelték egymást. Amikor beszélni kezdtek, a lánynak nem
volt gyomra hozzá, hogy elmesélje, mit élt át. Marty kordában tartotta a kíváncsiságát. Épp elég
volt, hogy tudja, nem az Ördög van a nyomukban.
Csak egy emberi lény, akit becsaptak szerelmében, és ezért kész a világot a saját fejére
rántani.

63
Talán mégis van esélyük az életben maradásra. Minden természetellenes képessége ellenére
Mamoulian csak egy ember. Talán kétszáz éves, de mennyit számít például néhány barátok közt
eltöltött év?
Először is a Papát kellett megtalálni, és figyelmeztetni, mire készül Mamoulian, aztán a
lehető legjobb tervet kell kidolgozni, hogy az Európai támadását kivédjék. Ha Whitehead nem
segít, lelke rajta. Marty a régi idők kedvéért megpróbálta. És Charmaine meg Flynn
meggyilkolásának fényében Whitehead Marty ellen elkövetett bűnei egyszerű udvariatlansággá
törpültek. Nyilván ő volt a két gonosz közül a kisebbik.
Hogy miként találja meg Whiteheadet, abban Marty csak az eprekre támaszkodhatott. Pearl
mondta neki, hogy az öreg Whitehead képtelen egy napot eper nélkül eltölteni. Legalább húsz
éve – állította a nő. Nem lehetetlen, hogy még bújócskázás közben is kényezteti magát. Ezen a
halvány nyomon azért el lehet indulni. Az étvágy áll ennek a rejtvénynek a középpontjában.
Megpróbálta rávenni Carys-t, menjen vele, de a lány szinte összerogyott a fáradtságtól. Azt
mondta, utazásainak vége, túl sok ez egy napra. Nem kívánt mást, csak a Napfény Szigetet és
hogy békén hagyják. Marty vonakodva átengedte a lányt a tűinek, és elment, hogy a holborni
Mr. Halifax-szal megtárgyalja az epreket
Miután egyedül maradt, Carys nagyon hamar átadta magát a felejtésnek. A Mamoulian
fejében tapasztalt dolgokat visszaküldte a sötét múltba, ahonnan jöttek. A jövő – ha volt ilyen
egyáltalán – elfelejtődött, itt, ahol csak nyugalom volt. A képtelenségek napja alatt sütkérezett,
miközben odakinn csendesen esni kezdett.

XII.
Α kövér ember táncol

64
Breer nem bánta az időváltozást. Az utcán tikkasztó volt a hőség, és a szimbolikus tisztító
hatással bíró esőtől jobban érezte magát. Noha hetek teltek el azóta, hogy akár a legkisebb
fájdalmat is érezte volna, viszketett a melegtől. Nem is igazán viszketett Sokkal alapvetőbb
kellemetlenség volt ez: kúszó érzés a bőrén, vagy az alatt, amelyet semmilyen kenőcs nem
csillapíthatott. A szitáló eső mégis enyhítette egy kicsit,, s ezért hálás volt. Mind az eső, mind
pedig az, hogy látni fogja a szeretett nőt, örömmel töltötte el. S noha Carys számos alkalommal
megtámadta (a sebeket, mint hadijelvényeket viselte magán), megbocsátotta neki tetteit. Jobban
megértette, mint bárki más. A lány különleges volt – bár volt szőr a testén, istennőként tisztelte
-, és tudta, ha újra láthatja, ha hódolhat előtte és megérintheti, minden rendbejön.
 De először el kellett jutnia a házhoz. Beletelt egy kis időbe, amíg olyan taxist talált, aki
megállt neki, és az is csak egy darabig vitte, s aztán megkérte, szálljon ki, mert – állítása szerint
– a szaga olyannyira taszító, hogy egész nap nem tudna több fuvart szerezni. Miután kiszállt, a
sofőr hosszú szónoklatot intézett hozzá. A nyilvános megaláztatás után inkább a hátsó utcákat
választotta, ahol, remélte, nem tesznek rá megjegyzéseket és nem nevetik ki.
Az egyik ilyen mellékutcácskában alig pár perc sétára Carys-től, egy fiatalember, nyakán
kék, tetovált fecskékkel, kilépett az ajtaján, hogy felajánlja à Pengeevőnek a segítségét.
– Hé, ember. Nem néz ki valami jól. Tudja? Hadd segítsek.
– Nem, nem – nyögte Breer, remélve, hogy a jó szamaritánus békén hagyja. – Jól vagyok,
köszönöm.
– Ragaszkodom hozzá – mondta a Fecskés, és felgyorsította lépteit, hogy utólérje Breert,
aztán a Pengeevő útjába állt. Végigpillantott az utcán, hogy van-e szemtanú, mielőtt belökte
volna Breert egy téglaház kapualjába. – Fogd be a szád – mondta, és előkapott egy kést, majd
Breer bekötözött torkának szegezte. – És nem lesz semmi baj. Csak ürítsd ki a zsebeidet.
Gyorsan.
Breer meg sem mozdult. A támadás hirtelensége kizökkentette; az, ahogy a suhanc
megragadta bekötött torkát, megszédítette. A Fecskés egy kicsit beljebb nyomta a kést a
kötésbe, hogy egyértelműbbé tegye a helyzetet. Az áldozat büdös volt, és a rabló szeretett volna
minél hamarabb túl lenni az ügyön. – A zsebeidet, ember! Süket vagy? – mélyebbre nyomta a
kést. A férfi nem ellenkezett. – Megteszem, ember, megteszem – figyelmeztette a rabló -,
elvágom a rohadt torkodat.
– Ó – szólt Breer lehangoltan. Inkább azért, hogy lecsendesítse a figurát, mintsem
félelemből, belenyúlt a zsebébe és előkotort egy maréknyi apróságot. Néhány pénzdarabot, egy
kevés mentát – amelyet addig szokott szívogatni, amíg a nyálcsatornái el nem apadtak – és egy
üveg arcszeszt. Arcán némi bocsánatkéréssel nyújtotta a suhanc felé.
– Ez minden? – a Fecskés ki volt akadva. Feltépte Breer kabátját.
– Ne – ajánlotta Breer.
– Kicsit túl meleg van a kabáthoz, nem? – kérdezte a rabló. – Mit rejtegetsz?
A gombok engedtek, amint a suhanc rántott egyet Breer kabát alatt viselt zakóján, és most a
tolvaj bámult -a szája is tátva maradt -, amikor meglátta a Pengeevő hasából kiálló kést és villát.
A különböző folyadékok foltjai alig voltak kevésbé gusztustalanok, mint a Breer hónalja és
lágyéka felől terjengő barna elszíneződések. A suhanc rémületében még mélyebbre döfte a kést
a Pengeevő torkába.
– Úristen, ember…
Anthony, miután elvesztette méltóságát, hidegvérét, s habár nem tudta, életét is, már csak az
önuralmát veszthette el. Felnyúlt, és zsíros kezével megragadta a torkát bökő kést. A tolvaj egy
pillanattal később engedte el, mint kellett volna. Gyorsabban, mint darabossága sejtetni engedte
volna, Breer hátracsavarta a pengét tartó kezet és eltörte támadója csuklóját.
A Fecskés tizenhét éves volt. Úgy gondolta, korához képest teljes életet él. Látott két
kegyetlen halálesetet, elvesztette a szüzességét (féltestvérével), felnevelt két agarat, dohányzó
moziba járt, mindenféle tablettákat beszedett, amiket remegő kezébe tudott kaparintani. Úgy
gondolta, sűrű életet él, amely tele van szerzett bölcsességgel. De ez egészen új volt neki. Ilyen
még nem akadt. Megfájdult tőle a hólyagja.
Breer még mindig a fiú használhatatlan karját szorongatta.
– Engedjen el, kérem…
Breer csak nézte, zakója még mindig nyitva, s a furcsa sebek még mindig látszottak.
– Mit akar, ember? Ne bántson.
A Fecskés zakója is nyitva volt. Alóla még egy fegyver kandikált ki, amely mély zsebbe volt
beletűzve.
– Kés? – kérdezte Breer és a nyelét nézte.
 – Nem, ember – Breer érte nyúlt. A suhanc, aki égett a vágytól, hogy engedelmeskedhessen,
kihúzta, és Breer lába elé dobta. Egy macséta volt. A pengéje rozsdás, de az éle fénylett.
– Az öné, tessék, vigye. Csak engedje el a karomat, ember.
– Vedd fel. Hajolj le és vedd fel – mondta Breer, és elengedte a csuklóját. A suhanc letérdelt
és felvette a macsétát, s átadta Breernek. A Pengeevő elvette. A kép, ahogy ő ott áll a térdeplő
áldozat fölött, pengével a kezében, emlékeztette valamire Breert, de nem tudta biztosan, mire.
Talán egy képre, valamelyik kínzós könyvből.
– Megölhetnélek – állapította meg némi érdektelenséggel.
Ez a gondolat a suhancot sem kerülte el. Becsukta a szemét és várt. De a döfés nem jött. Az
óriás egyszerűen azt mondta, köszönöm és elment.
A kapualjban térdelve, a Fecskés imádkozni kezdett. Eléggé meglepte magát ezzel az isteni
műsorral, és gépiesen idézte fel azt az imát, amit ő és Hosanna, a féltestvére szoktak mondani,
mielőtt és miután vétkeztek.
Tíz perccel később is imádkozott még, amikor az eső úgy isten igazából rákezdett.

65
Breer néhány percig keresgélt a Bright Streeten, mire megtalálta a sárga házat. Amikor
ráakadt, újabb jó pár percet töltött a ház előtti készülődéssel. A lány itt van: ez az ő üdvözülése.
Azt akarta, hogy találkozásuk olyan tökéletes legyen, amilyen csak lehet.
Az elülső ajtó nyitva volt. A kapu alatt gyerekek játszottak, az eső behajtotta őket az
ugróiskolázásból és ugrókötelezésből. Óvatosan elaraszolt mellettük, vigyázva, hogy ormótlan
lába egyetlen apró gyermeket se taposson el. Az egyik különösképpen megkapó gyermek még
egy mosolyt is kiérdemelt tőle; de a kislány, ki tudja miért, nem viszonozta. A hallban állt, és
azon töprengett, mit is mondott az Európai, hol bujkál a lány. A másodikon, nem?
Carys hallotta, hogy valaki mozog a lépcsőfordulóban az ajtó előtt, de a korhadó fa, a hámló
tapéta elérhetetlen távolságra feküdtek az ő Szigetétől. Biztonságban volt ott, ahol volt.
Aztán kint kopogott valaki; erőteljes, férfias kopogás volt. Először nem válaszolt, de amikor
a kopogás újra hallatszott, így szólt – Menjen el.
Néhány másodpercnyi habozás után az ajtókilincs megmozdult.
– Kérem… – szólt a lány, a lehető legudvariasabb hangon -, menjen el. Marty nincs itthon.
A kilincs megint megrándult, most már erősebben. Puha ujjak motozását hallotta a fán; vagy
ez a Sziget partjainál kifutó hullámok zaja? Nem tudta, féljen-e vagy meg se ijedjen. Marty
nagyon jó anyagot hozott. Nem a legjobbat – olyat csak a Papa tudott szerezni -, de a félelem
minden rezdülését elűzte.
– Nem jöhet be – mondta a behatolni vágyónak. – Most el kell mennie és később visszajöhet
– Én vagyok – mondta a Pengeevő. A lány napfénytől homályos aggyal is felismerte a
hangot Hogyan suttoghat így az ajtónál Breer?
Felült az ágyon, közben a nyomakodás egyre erősebben hallatszott. Breer, hirtelen
belefáradva a finomságba, nagyot lökött az ajtón. Egyszer, kétszer. Az ajtó könnyen megadta
magát ő pedig bezuhant a szobába Nem Carys álmodta, itt állt, teljes valóságában.
– Megtaláltalak – mondta a fehér lovas herceg.
Óvatosan becsukta maga mögött az ajtót, és megmutatta magát a lánynak. Az hitetlenkedve
bámult rá; ruhája szakadt viseltes volt törött nyakát valami házi készítésű szerkentyű tartotta.
Egyik bőrkesztyűjét megpróbálta lehúzni, de nem sikerült
– Eljöttem, hogy láthassalak – kezdte akadozva -Igen.
Meghúzta a kesztyűt Halk, bágyadt hang hallatszott. Carys a férfi kezére nézett. A bőr nagy
része a kesztyűvel együtt lejött Breer a lány felé nyújtotta ezt a szivárgó valamit
– Segítened kell nekem – mondta a lánynak.
– Egyedül van? -Igen.
Ez legalább valami. Talán az Európai nem is tudja, hogy itt van. Udvarolni jött hogy ezzel az
érzelmes próbálkozással valami udvarias fogadtatást csikarjon ki. Enyelgései akkorra nyúltak
vissza, amikor először találkoztak a szaunában. A lány nem sikoltozott és nem nyafogott, s
ezzel Breer kiirthatatlan hűségét vívta ki.
– Segíts nekem – nyöszörgött Breer.
– Nem tudok neked segíteni. Nem tudom, hogy kellene.
– Hadd érintselek meg.
– Beteg vagy.
A kéz még mindig előrenyúlt Breer lépett egyet Azt hitte volna, a lány valami ikon,
talizmán, amelyet ha egyszer megérint elmúlik minden betegsége.
– Szépség – mondta.
Breer szaga mindent betöltött, de Carys agya lusta volt Tudta, milyen fontos menekülni, de
hogyan? Az ajtón, az ablakon? Vagy csak kérje meg, hogy menjen el: gyere vissza holnap?
– Menj el, kérlek.
– Csak megérintenélek.
A kéz csak néhány hüvelyknyire volt a lány arcától. Úrrá lett rajta az undor, s ez átszakította
a Sziget közönyének falát Igyekezvén a legkisebb érintkezést is elkerülni, félrelökte a kart Breer
sértődötten bámulta.
– Megpróbáltál fájdalmat okozni nekem – emlékeztette. – Nagyon sokszor. Én egyszer sem
bántottalak.
– De akartál.
– Ó, nem én. Azt akarom, hogy a többi barátommal együtt ott legyél, ahol senki sem bánthat.
A kéz, amely már visszatért Breer oldala mellé, most hirtelen előrevágódott, és a nyakánál
fogva megragadta Carys-t.
– Soha nem hagysz el – mondta. – Fáj, Anthony.
A férfi közelebb húzta magához, és fejét, már amennyire a nyaka engedte, a lány felé
hajtotta. Carys némi mozgást látott a férfi szeme alatti kis bőrredőben. Minél közelebb ért
hozzá, az arc, annál tisztábban látta a kövér, fehér lárvákat, amelyek mint a tojások ültek a bőre
alatt, s szárnyakra várva növekedtek ott. Vajon tudta-e hogy nyüveknek ad otthont? De az is
lehet büszke volt rá, amiért legyek repdesnek rajta. A férfi meg akarta csókolni, ez nem volt
kétséges. Ha beledugja a nyelvét a szájamba, gondolta a lány, leharapom. Nem hagyom, hogy
ezt csinálja. Édes Istenem, inkább meghalok.
Breer ajkát a lányéra szorította.
– Megbocsáthatatlan – mondta egy vékony hang. Az ajtó nyitva volt
– Engedd el.
A Pengeevő elengedte Carys-t és elvonta tőle az arcát. Carys kiköpött, hogy megszabaduljon
a csók maradványaitól, és felpillantott.
Mamoulian állt az ajtóban. Mögötte két jól öltözött fiatalember, az egyik aranyszőke hajjal,
de mindkettőnek megnyerő mosolya volt.
– Megbocsáthatatlan – mondta újra az Európai, és üres tekintetét Carys felé fordította. –
Látod, mi történik, ha kikerülsz az én gondviselésem alól? Milyen borzalmak történnek?
Carys nem felelt.
– Egyedül vagy, Carys. Hajdani lovagod meghalt.
– Marty? Meghalt?
– A házában. Éppen a te heroinodért ment
Carys másodpercekkel járt előtte, s észrevette Mamoulian hibáját. Talán Martynak némi
előnyt jelent, ha ezek azt hiszik, meghalt. De ugyanakkor nem volna bölcs hamis könnyekben
kitörni. Nem volt drámai színésznő. Jobb a hitetlenség; vagy legalábbis a kétely.
– Nem – mondta. – Nem hiszek neked.
– A saját tiszta kezemmel – szólalt meg a szőke Adonisz az Európai háta mögött.
– Nem.
 – Hidd el nekem – mondta az Európai -, nem fog visszajönni. Ebben az egyben bízz
bennem.
– Hogy benned bízzak? – motyogta Carys. Ez majdnem viccesnek tűnt.
– Hát nem éppen most akadályoztam meg, hogy megerőszakoljanak?
– A te teremtményed.
– Igen, és meg is lesz büntetve, számíthatsz rá. Bízom abban, hogy viszonzod a
kedvességemet, és megtalálod nekem az apádat. Nem tehetek semmiféle engedményt, Carys.
Visszamegyünk a Caliban Streetre, és megtalálod őt, vagy ha nem, Istenemre mondom,
kifordítalak. Ezt vedd ígéretnek. Szt. Tamás lekísér az autóhoz.
A barnahajú mosolyogva lépett elő szőke társa mellől, és a kezét nyújtotta.
– Nagyon kevés pazarolni való időm van, kislány -mondta Mamoulian és a hangszínében
bekövetkezett változás szintén erről tanúskodott – Úgyhogy kérlek, legyünk végre túl ezen a
nyomorult ügyön.
Tom levezette Carys-t a lépcsőn. Amikor a lány már nem volt ott, az Európai figyelme a
Pengeevőre összpontosult.
Breer nem félt tőle, már senkitől sem félt A vacak kis szoba, amelyben farkasszemet néztek
egymással, nagyon meleg volt; megmondhatta volna a Mamoulian arcán és felső ajkán
megjelenő verejtékből is. Ő ugyanakkor fázott ő volt a világ leghűvösebb teremtménye. Semmi
sem ijeszthette meg. Ezt Mamouliannek látnia kellett.
– Csukd be az ajtót – szólt Mamoulian a szőke fiúhoz. – És keress valamit, amivel ezt az
embert meg lehet kötözni.
Breer elvigyorodott.
– Nem engedelmeskedtél nekem – mondta az Európai. Azt hagytam rád, hogy fejezd be a
dolgodat a Caliban Streeten.
– Látni akartam.
– Nem az a dolgod, hogy őt nézegesd. Megállapodást kötöttünk, és mint mindenki más, te is
felrúgtad.
– Egy kis játék – mondta Breer.
– Nincsenek kis játékok, Anthony. Ennyi időt eltöltöttél már velem, és ezt még mindig nem
érted meg? Minden tett hordoz magában valami lényeget. A játék meg főleg.
– Nem érdekel, amit mond. Csak szavak. Mind csak szavak.
– Csak a megvetésemre vagy méltó – mondta az Európai. Breer maszatos arca bűnbánóan
nézett rá. Az Európai ugyan tudta, hogy hatalma van fölötte, a tekintetétől egy kicsit mégis
kellemetlenül érezte magát Eddigi ideje alatt Mamouliant általában sokkal gonoszabbak
szolgálták ki. Például szegény Konsztantyin, akinek post mortem-étvágya nem csak csókokra
vonatkozott. Miért aggódik most Breer miatt?
Szt. Chad felhasogatott néhány ruhát; ezek, egy nyakkendővel és egy övvel kiegészítve
megfeleltek Mamoulian céljainak.
– Kötözd az ágyhoz.
Chad nehezen vette rá magát, hogy megérintse Breert, de az legalább nem ellenkezett. Még
mindig ugyanaz az idióta mosoly ült az arcán. Chad keze alatt Breer bőre puha volt, mintha a
korábban feszes, fényes felszín alatt az izmok kocsonyás gennyé változtak volna. A szent a
lehető legnagyobb hatékonysággal igyekezett dolgozni, miközben a fogoly a feje fölött köröző
legyekben lelte örömét.
Röviddel később Breer keze és lába meg volt kötözve. Mamoulian elégedetten bólintott. –
Remek. Lemehetsz Tómhoz a kocsiba. Én is mindjárt megyek.
Chad tiszteletteljesen visszavonult, miközben a kezét a zsebkendőjébe törölte. Breer még
mindig a legyeket bámulta.
– Most itt kell, hogy hagyjalak – mondta az Európai.
– Mikor jössz vissza? – kérdezte a Pengeevő.
 – Soha.
Breer elmosolyodott. – Akkor szabad vagyok.
– Halott vagy, Anthony.
– Mi? – Breer arcáról lehervadt a mosoly.
– Azóta halott vagy, amióta a plafonról lógva megtaláltalak. Azt hiszem, talán tudtad, hogy
jövök, és megölted magad, hogy megmenekülj tőlem, de szükségem volt rád. Azért adtam
neked az életemből, hogy a szolgálóm légy.
Breer arcáról teljesen eltűnt a mosoly.
– Ezért vagy ennyire érzéketlen a fájdalomra; egy két lábon járó hulla vagy. A bomlást,
aminek azokban a forró hónapokban végbe kellett volna mennie, én állítottam meg. Ha nem is
sikerült tökéletesen, azért jelentősen lelassítottam.
Breer megrázta a fejét. Ez lenne a megváltás csodája?
– Már nincs rád szükségem többé. Visszaveszem az ajándékomat….
– Ne! – Apró, könyörgő mozdulatot próbált tenni, de csuklója szorosan össze volt kötözve, a
kötél a húsába vágott, és mély barázdát hagyott, mint a puha agyagban. – Mondd meg, hogyan
tehetném jóvá – ajánlkozott. -Bármit megteszek.
– Nem lehet.
– Bármit kérhetsz. Kérem.
– Azt kérem, hogy szenvedj – felelte az Európai. -Miért?
– Az árulásodért. Hogy végül olyan voltál, mint a többiek.
– … nem… csak egy kis játék…
– Akkor vedd ezt is játéknak, ha ez szórakoztat. Hat hónap rothadás, néhány órába sűrítve.
Mamoulian megkerülte az ágyat és kezét Breer durcás szájára tette, mintha meg akarná
ragadni. – Véged, Anthony – szólt.
Breer némi mozgást érzett a gyomrában, mintha valami hirtelen megrándult és eltűnt volna.
Kifordult szemmel figyelte az Európai távozását. Valami kibuggyant a szeme sarkából, de nem
könnyek.
– Bocsáss meg – könyörgött megmentőjének. – Kérlek, bocsáss meg.
De az Európai csendben elment, és becsukta maga mögött az ajtót.
Valami civakodás volt az ablakpárkányon. Breer az ajtóról az ablakra nézett. Két galamb
veszekedett egy morzsán, azután elrepültek. Apró, fehér pihék telepedtek meg az
ablakpárkányon, mint a nyári hó.

66
– Mr. Halifax?
A férfi, aki a bolt hátsó részében álló dobozok között keresgélt a levegőtlen, darázsjárta
udvaron, Martyhoz fordult. – Igen. Mit tehetek önért?
Mr. Halifax meggondolatlanul sokat napozott. Arca helyenként hámlott, és védtelennek tűnt.
A melegtől kényelmetlenül érezte magát, és Marty úgy találta, nem sok türelme van. Aznap
taktikáznia kellett, ha meg akarta nyerni a férfi bizalmát
– Megy a bolt? – kérdezte Marty.
Halifax megvonta a vállát. – Megyeget – mondta, nem akarván túl mélyen elmerülni a
témában. – Az állandó vevőim nagy része szabadságon van. – Martyra bámult. – Ismerem önt?
– Igen. Már többbször voltam itt – hazudta Marty. – Mr. Whitehead epréért. Ezért jöttem
most is. A szokásos megrendelés.
Halifax nem vette a lapot; letette a rekesz őszibarackot, amit a kezében tartott. – Sajnálom.
Nem szállítok semmiféle Whiteheadnek.
– Eper – mondta tagoltan Marty.
– Hallottam, mit mondott – válaszolt Halifax ingerlékenyen -, de senkit nem ismerek ezen a
néven. Biztosan téved.
 – De rám csak emlékszik?
– Nem. Ha vásárolni akar, Theresa kiszolgálja. – Fejével a bolt irányába intett. – Szeretnék
itt végezni, mielőtt megfövök ebben a rohadt hőségben.
– De nekem el kellene vinnem az epret.
– Annyit vihet, amennyit csak akar – tárta szét a karját Halifax. – Rengeteg van. Kérdezze
csak meg Theresát.
Marty látta a közelgő vereséget. A férfi nem hajlott a szóra. Az utolsó fogást próbálta meg. –
Semmi gyümölcse nincs félretéve Mr. Whiteheadnek? Ön rendszerint előre becsomagolja neki.
Ez a fontos részlet Halifax arcáról kissé elűzte a közönyt. Kétely jelent meg rajta.
– Nézze… – mondta -, azt hiszem, nem igazán érti… – Hangját lehalkította, pedig senki sem
volt az udvaron, aki meghallhatta volna. – Joe Whitehead halott. Nem olvas újságot?
Egy hatalmas darázs ült le Halifax karjára, botladozott az erős szőrszálak között. A férfi
hagyta, hadd másszon.
– Nem hiszek el mindent, amit az újságban olvasok -felelt Marty csendesen. – Maga elhiszi?
– Nem tudom, miről beszél – válaszolt a másik.
– Az eper – mondta Marty. – Csak azért vagyok itt
– Mr. Whitehead halott.
– Nem, Mr. Halifax. Joe nem halt meg. Mindketten tudjuk.
A darázs felszállt Halifax karjáról, és kettejük között a levegőben keringett Marty
elhessentette; visszajött és még hangosabban zümmögött.
– Ki maga? – kérdezte Halifax.
– Mr. Whitehead testőre. Mondtam magának, már jártam itt.
Halifax újra a barackokhoz fordult: az egyiken egy rohadásfolton még több darázs
gyűlésezett. – Sajnálom, nem tudok segíteni.
– Már kiadta az epret, nem? – Marty egyik kezét Halifax vállára tette. – Nem?
– Nem vagyok felhatalmazva, hogy bármit is mondjak.
– Barát vagyok.
Halifax végigmérte Martyt – Megesküdtem – mondta a gyakorlott alkudozó véglegességével.
Marty már korábban végiggondolta a jelenetet eddig a pontig; Halifax beismeri, hogy tud
valamit, de megtagadja, hogy részletekkel szolgáljon. És most? Emeljen kezet erre az emberre?
Verje ki belőle?
– Joe nagy veszélyben van.
– Ó, igen – mormogta Halifax. – Gondolja, talán nem jöttem rá?
– Én segíthetnék neki.
Halifax megrázta a fejét. – Mr. Whitehead évekig nagyon jó vásárlóm volt – magyarázta -,
évekig tőlem vitte az epret. Senkit nem láttam még, aki ennyire szerette volna az epret.
– Jelenidő – kommentálta Marty.
Halifax folytatta, mintha félbe sem szakították volna. – Mielőtt a felesége meghalt, mindig
személyesen jött. Aztán nem jött többet De a gyümölcsöt azután is vásárolta. Elküldött valakit,
és az vitte el. És karácsonykor mindig küldött egy csekket a kölyöknek. Ez most is így van.
Még mindig küld pénzt.
A darázs rászállt a kézfejére, ahová valami édes gyümölcs leve odaszáradt. Halifax hagyta,
hadd lakmározzék. Martynak tetszett a férfi. Ha Halifax nem akarja magától kiadni azt, amit
tud, Marty sem tudja kiszedni belőle.
– És maga idejön, azt mondja, a barátja – mondta Halifax. – Honnan tudjam, az igazat
mondja-e vagy sem? Az embernek vannak olyan barátai, akik legszívesebben átvágnák a torkát.
– Az övét különösképpen.
– így igaz. Sok a pénze, ezért jó pár ember érdeklődik utána – Halifax szomorúan nézett. –
Azt hiszem, nem kéne kiadnom a titkait. Különben is, kiben bízhat meg ezen a világon?
– Igaz – helyeselt Marty. Amit Halifax mondott, azzal tökéletesen egyet lehetett érteni, és
Marty nem készült fel, hogy ezzel szembeszálljon.
– Köszönöm – mondta, mint akit megfélemlített a lecke. – Elnézést, hogy feltartottam –
visszaindult a bolt irányába. Csak néhány lépést tett meg, amikor Halifax utána szólt: – Maga
volt az.
Marty sarkon fordult.
– Micsoda?
– Maga volt az, aki az eperért jött. Emlékszem magára. Csak akkor másként nézett ki.
Marty megsimogatta többnapos szakállát; elfelejtett borotválkozni aznap reggel.
– Nem a borosta – mondta Halifax. – Keményebb volt. Nem ismertem fel.
Marty türelmetlenül várta, hogy véget érjen a búcsúztató szentbeszéd. Gondolatai már más
lehetőségek körül forogtak. Csak akkor jött rá, hogy a férfi meggondolta magát, amikor
visszafordult Halifax szavaira. Beszélni akart. Halifax visszavezette Martyt az udvaron át.
– Gondolja, hogy tud neki segíteni? –Talán.
– Remélem, tud. – Látta?
– Elmondom magának. Felhívta a boltot, és engem kért. Furcsa, hogy egyből felismertem a
hangját, ennyi év után. Megkért, vigyek neki epret. Azt mondta, nem tud érte jönni. Borzalmas
volt.
– Miért?
– Úgy meg volt ijedve – Halifax habozott, a helyes szó után kutatott. – Tudja, mindig úgy
emlékszem rá, hogy olyan hatalmas volt. Bizalomgerjesztő. Bejött a boltba, és mindenki örült
neki. És most? Teljesen összement. A félelem tette ezt vele. Láttam, hogyan. A sógornőmmel
ugyanez történt. Rákos volt. A félelem hónapokkal hamarabb végzett vele, mint a daganat
– Hol van?
– Megmondom magának, hazamentem, és senkinek nem szóltam egy szót sem. Csak
egyszerűen lehajtottam egy fél üveg Scotch-ot. Soha nem csináltam még ilyet az életemben.
Csak ki akartam törölni a képét az agyamból. Felfordult tőle a gyomrom, hogy olyan állapotban
látom és hallom. Úgy értem, ha egy olyan ember mint ő, fél, milyen esélyünk van nekünk?
– Maga biztonságban van – mondta Marty, remélve, hogy az Európai bosszúja nem ér el az
öreg eperszállítójáig. Halifax jó ember. Marty erre döbbent rá, miközben a kerek, piros arcot
bámulta. Itt jóság lakozik, és persze hibák is talán még jó adag bűn. De a jóval kell foglalkozni,
akárhány folt is van az ember lelkén. A felismerés dátumát Marty a legszívesebben a tenyerébe
tetováltatta volna.
– Van egy hotel – mondta Halifax. – Korábban Orfeusznak hívták. Az Edgware Road
végénél, a Staple Cornernél. Borzalmas, lerobbant hely. Nem lennék meglepve, ha a lebontás
várna rá.
– Egyedül van ott?
– Igen – Halifax sóhajtott, és arra gondolt, hogyan is buknak el a jó emberek. – Esetleg
-javasolta egy pillanat múlva – vihetne neki egy-két barackot is.
Bement a boltba és egy London-térképpel tért vissza. Az időrágta lapokat böngészte,
miközben szünet nélkül panaszkodott, mennyire megváltoztak a dolgok, és reméli, hogy végül
jóra fordulnak. – Sok utca eltűnt azon a környéken – magyarázta -, ez a térkép sajnos már
elavult.
Marty a Halifax által kiválasztott lapot bámulta. Egy felhő, amely az esőt hordozta a
gyomrában, amely mái eláztatta Kilburnt, s még néhány északnyugati városrészt, most eltakarta
a napot, miközben Halifax foltos mutatóujja végighaladt az úton a holborni bevásárlónegyedtől
a Hotel Pandemoniumig.

ΧΙΠ
A Pandemonium Szállóban
 67
A pokolt minden korszak újra elképzeli. Újra felkutatják abszurditásait, és friss vakolattal
látják el. Borzalmait nagyító alá teszik, s ha kell, a szörnyűségek aktuális áramlataihoz
igazítják; szerkezetét a frissen elkárhozottak igényei szerint módosítják. A régi időkben a
Pandemonium – az első pokolváros – egy tűzhányó tetején állt, fölötte villámok tépték szét a
felhőket, s falain jelző-tüzek égtek, hogy a bukott angyalok odataláljanak. Manapság az efféle
látványosságok Hollywood kelléktárához tartoznak. A Pokol átalakult. Nincs villámlás,
nincsenek máglyák.
Néhány száz yardra, az autópálya-felüljárótól, egy szeméttelepen új otthonra talált: romos,
formája-vesztett és elhagyott volt. De itt, ahol füstfelhők teszik sűrűvé a levegőt, az apró
borzalmak újult erővel falják fel a lelkeket. A Mennyország éjszaka a Pokol alakját ölti magára.
Csakúgy, mint az Orpheus, majd Pandemonium névre hallgató szálloda.
Valamikor megkapó épület lehetett, s most is az lehetne, ha tulajdonosai hajlandók lennének
áldozni rá. De egy ilyen hatalmas és régi szálloda újjáépítése és újrafelszerelése valószínűleg
üzleti fiaskónak bizonyulna. Valamikor, a múltban tűzvész pusztított itt, és az alsó három
szintet felemésztették a lángok, mielőtt sikerült volna eloltani. A harmadik emelet s a fölötte
levő rész füstlepte falaival csak keveset őrzött az épület egykori pompájából.
A városfejlesztési hivatal szeszélye kilátásba helyezett egy jövőbeni helyreállítást. Ahogy
Halifax leírta a terepet, a szálloda mindkét oldalát megtisztították, a későbbi beruházások
számára. Eddig ebből semmi sem valósult meg. A hotel tökéletes elzártságban, az Ml-re vezető
bekötőutak labirintusában – nem több, mint háromszáz yardra Dél-Anglia legforgalmasabb
beton– és aszfaltpolipjától – őrködött a pusztulás földjén. Több ezer autós húzott el mellette nap
mint nap, de az épület málladozó nagyszerűsége már annyira megszokott lehetett számukra,
hogy vélhetőleg észre sem vették, létezik egyáltalán.
Olyan közel parkolt le a hotelhez, ahogy csak tudott, aztán átbújt a rozsdás vaskerítés egyik
résén, és átvágott a pusztulás földjén. A kerítésen látható utasításokat -”Tilos az átjárás”,
„Szemétlerakás tilos” – nyilvánvalóan figyelmen kívül hagyták. Szeméttől dagadozó, fekete
műanyagzsákok tornyosultak a kőkupacok és a régi tűzrakások között. A zsákok egy részét már
felszakították a gyerekek és a kutyák. Házi és ipari szemét hullott ki: rengeteg ruhacafat
szóródott szét, rothadó étel, az elmaradhatatlan konzervesdobozok, párnák, lámpabúrák és
autómotorok – elhagyatva feküdtek a kőporból és szürke fűből összeálló ágyon.
Néhány kutya – vadak, vélte Marty – felpillantott a turkálásból, keskeny horpaszuk mocskos
volt, és szemük sárgán világított a sötétben. Bellára és fényes családjára gondolt; nehéz volt
elképzelni, hogy ezek a korcsok ugyanahhoz a fajhoz tartoznak. Amikor egyenesen a szemükbe
nézett, azok a fejüket félrefordítva, mint gyatra kémek leselkedtek rá.
Egyenesen a szálloda főbejáratához ment: a lépcső mindkét oldalán ál-dór oszlopok
sorakoztak, a bejárat díszes lapokkal volt burkolva. Az ajtóra viszont deszkákat szögeltek, és
feliratok figyelmeztették az esetleges behatolókat az azonnali hatósági eljárás veszélyére. Noha
bejutásra nem sok esély mutatkozott. Az első, második és harmadik emeleti ablakokat is
beszögelték, a földszinti ablakokat viszont teljesen befalazták. A hátsó ajtó nem volt
bedeszkázva, viszont gondos reteszelése lehetetlenné tette, hogy bárki is erőszak nélkül
behatoljon. Itt juthatott be Halifax is, de ahhoz az kellett, hogy Whitehead beengedje.
Már másodszorra kerülte meg az épületet, amikor alaposabban szemügyre vette a tűzlétrát.
Cikcakkban futott fel az épület keleti oldalán, egykor díszes kovácsoltvas korlátját erősen
kikezdte a rozsda. A lépcső állapotában további romlást hozott, hogy valami vasfeldolgozó cég
hasznot vélt kicsikarni a jó minőségű vasból, s alulról bontani kezdte a szerkezetet, de az első
emeletnél megálltak a munkával. A pusztítás eredményeképpen az alsó lépcsősor hiányzott, s a
megcsonkított vasszerkezet legalsó elemei tíz-tizenegy lábra kilógtak a föld felett. I Marty
megvizsgálta a problémát. A vészkijáratok több szinten be voltak deszkázva, de egy – a
harmadik emeleten – rongálás nyomait mutatta. Itt hatolt volna be az öreg? Ehhez segítségre
volt szüksége, talán Lutherre. Marty megvizsgálta a falat a tűzlépcső alatt. Graffiti borította, de
sima volt. Kéznek és lábnak nem kínálkozott támaszték elérni az alsó fokokat, s azon túl magát
a lépcsőt. A szeméthalmok irányában keresett segítséget, s a sűrűsödő homályban hamarosan
fel is fedezett egy ha-
Ilom ócska bútort, közöttük egy rozzant, de használható háromlábú asztalt. A tűzlépcső alá
vonszolta és a hiányzó lábát szemeteszsákokkal pótolta. Meglehetősen bizonytalan emelvényt
eszkábált, s amikor ráállt, még mindig hiányzott valami, hogy elérje a lépcső alját. Fel kellett
ugrania, s a negyedik nekirugaszkodásra sikerült elkapnia az alsó fokot, így jó kartávolságnyira
himbálódzott a legalsó szilárd lépcsőfoktól. Rozsda szórta be a fejét és a vállát. A lépcső
nyiszorgott. Összeszedte magát, s néhány létfontosságú hüvelykkel feljebb tornázta magát, majd
bal kezével a következő fokért nyúlt. Váll-ízületei panaszkodtak, de feljebb húzta magát, s
egyik kezét a másik után rakosgatva végül egész testét feltornázta a lépcsőre.
Az első lépést már megtette, fenn volt a lépcsőn, vett néhány nagy lélegzetet és feljebb
indult. A szerkezet korántsem volt stabilnak mondható, a lomtalanító gárda kétségkívül
megkezdte a lépcső eltávolítását a faltól. A lépcső kétségbeesett hangja minden újabb lépés után
jelezte a közelgő véget.
– Tarts ki – suttogta, s olyan könnyedén igyekezett lépni a fokokra, amennyire csak tudott.
Erőfeszítését siker koronázta a harmadik emeleten. Ahogy gondolta, az ajtót nemrég
kinyitották. Nem kis megkönnyebbüléssel hagyta el a tűzlépcsőt, s lépett be a szállodába.
A pusztító tűz nem múlt el szagtalanul: égett fa és megperzselődött szőnyeg kesernyés szaga
töltötte be a levegőt. A gyengén beszűrődő fényben látta a kiégett emeleteket maga alatt. A
falak kormosak voltak, a korlátok felhólyagosodtak a tűzben. De néhány lépéssel feljebb a
lángok már nem tudták pusztító munkájukat befejezni.
Marty elindult a lépcsőkön a negyedik emeletre. Hosszú folyosó kínálkozott fel előtte, jobbra
és balra szobák nyíltak. Végigsétált rajta, s mindegyik szobába bekukkantott egy pillanatra. A
számozott ajtók mögött üres terek ásítoztak, minden használható bútort régen elszállítottak.
Talán elzártságának és lezártságának köszönhetően az épületet nem dúlták fel. A szobák
szinte hihetetlenül tiszták voltak, a vastag gyapjúszőnyegek, amelyeket túl nehézkes lett volna
elvinni, mint a gyepszőnyeg, simultak a lába alá. Mielőtt feljebb indult volna, minden
lakosztályt ellenőrzött a negyediken. A helyzet itt is ugyanaz volt, habár kevesebb és nagyobb
szoba volt ezen a szinten, s a kilátás belőlük hajdanán komoly pénzforrást is jelenthetett. A
szőnyegek, ha lehet, még puhábbak voltak. Bizarr volt, ahogy a hotel feldúlt alsó régiói után
végigpillantott ezen a letűnt elegancián. Talán emberek haltak meg a bezárt folyosókon,
megfulladtak a füstben, vagy egyszerűen megsültek, s esetleg nem volt rajtuk más, csak
mondjuk, a köntösük. De idefenn a tragédiának semmi nyoma nem maradt.
Már csak egy szintet kellett átvizsgálnia. Ahogy felmászott a lépcsőn, a fény hirtelen
felerősödött, míg végül szinte nappali világosság nem lett. A fény az autópályáról származott,
ahogy áttört a tetőn és a teljesen üvegtelen ablakokon. Amilyen gyorsan csak lehetett,
felderítette a szobalabirintust, csak azért állt meg, hogy az ablakon kinézzen. Odakinn, messze,
láthatta a kocsiját, és a szemétorgiában elmerülő kutyákat. Hirtelen észrevette, hogy valaki
bámulja őt a recepcióból, aztán rájött, a saját arca tükröződött egy falatnyi tükörben. A legfelső
emeleten a harmadik lakosztály ajtaja zárva volt, az első zárt ajtó, amivel Marty találkozott.
Bizonyítékul, ha erre egyáltalán szükség volt, hogy laknak benne.
Marty örömmel bekopogott. – Halló? Mr. Whitehead?
– Semmi mozgás nem hallatszott bentről. Újra kopogott, erősebben, s megvizsgálta, vajon
nem lehet-e betörni az ajtót, de az túl masszívnak bizonyult ahhoz, hogy vállal egyszerűen
belökhesse. Ha kell, visszamegy a kocsihoz valami szerszámért.
– Strauss vagyok, Mr. Whitehead. Marty Strauss. Tudom, hogy itt van. Feleljen – fülelt
Mivel nem kapott választ, újra kopogott, de most már ököllel. És hirtelen, megdöbbentően
közelről felelet jött. Az öreg az ajtó túloldalán állt, valószínűleg végig ott tartózkodott.
 – Menj a pokolba – mondta a hang. Kicsit hadart, de Whitehead hangja volt.
– Beszélnem kell magával – felelte Marty. – Engedjen be.
– Hogy a fenébe találtál meg? – kérdezte Whitehead.
– Te szemét.
– Érdeklődtem egy kicsit, ennyi az egész. Ha én meg tudtam magát találni, bárki
megtalálhatja.
– Nem, ha csukva tartod a mocskos szádat. Pénzt akarsz, mi? Pénzért jöttél ide, ugye?
– Nem.
– Kaphatsz. Adok, bármennyit kérsz.
– Nem kell pénz.
– Akkor hülye vagy – mondta Whitehead, és felnevetett bután és szaggatottan. Részeg volt
– Mamoulian a nyomában van – mondta Marty. -Tudja, hogy él.
A nevetés abbamaradt – Honnan?
– Carys-től. – Láttad őt?
– Igen. Ő biztonságban van.
– Hm… Alábecsültelek. – elhallgatott, puha nesz hallatszott, mintha nekitámaszkodott volna
az ajtónak. Aztán megint beszélni kezdett. Kimerültnek tűnt.
– Miért jöttél akkor, ha nem pénzért? Carys-nek elég drága szokásai vannak.
– Nem, köszönöm.
– Biztos vagyok abban, hogy egy idő múlva te is olyan kényelmesnek fogod találni, mint én.
Képes kezét-lábát törni egy adagért.
– Maga nagyon szemét, ugye tudja?
– Mégis eljöttél, hogy figyelmeztess – az öreg villámgyorsan lecsapott az ellentmondásra,
kihasználva az alkalmat, hogy megmárthassa a fullánkját a másik ágyékában. – Szegény
Marty… – a dadogós hang elnyúlt, hamis sajnálkozás csengett belőle. Aztán borotvaélesen –
Hogy találtál meg?
– Az eper.
Belülről halk fulladozás hallatszott Megintcsak Whitehead nevetett, de ezúttal saját magán.
Beletelt egy időbe, mire visszanyerte önuralmát. – Eper… – motyogta. – Hú! Meggyőző kellett
legyél. Eltörted a karját?
– Nem. Önként szolgálta fel az információt. Nem akarta látni, hogy meghal.
– Nem fogok meghalni – vágott vissza az öreg. -Mamoulian fog meghalni. Majd meglátod.
Fogytán az ereje. Nekem csak ki kell várnom. Nem kell ennél jobb hely. Jól érzem magam itt.
Kivéve Carys-t Hiányzik. Miért nem küldöd őt ide, Marty? Most neki örülnék a legjobban.
– Nem fogja többet látni.
Whitehead sóhajtott. – Igen – mondta -, majd visszajön, ha elege lesz belőled. Majd ha
szüksége lesz valakire, aki igazán értékeli az ő keménységét. Majd meglátod. Hát… köszönöm,
hogy megkerestél. Jó éjt, Marty.
– Várjon.
– Azt mondtam, jó éjt.
– … kérdezni akarok… – kezdte Marty.
– Kérdések, kérdések… – a hangja alig hallhatóvá vált. Marty közelebb nyomakodott az
ajtóhoz, hogy felkínálja az utolsó csalétket. – Megtudtuk, hogy ki az Európai, hogy mi ő! –
Nem volt válasz. Whitehead már nem figyelt. Tudta, értelmetlen az egész. Itt már nem a
bölcsesség lakott, csak egy öreg ember, aki újrajátssza az erőpróbákat. Valahol a lakosztály
belsejében becsukódott egy ajtó. Minden kapcsolat megszűnt a két férfi között.
Marty leereszkedett a lépcsősoron, vissza a nyitott vészkijárathoz, és ugyanott, ahol behatolt,
elhagyta az épületet. A belül érezhető kialudt tűzszag után még a benzinbűzös levegőt is
könnyűnek és frissnek érezte.
Percekig állt a vészkijárat ajtajában, az elhaladó forgalmat figyelte; lekötötte a sávváltók
látványa. Odalent két kutya marakodott a szemétben, már beleuntak a szukákba. Sem az
autósok, sem a kutyák nem törődtek a potentátok sorsával; miért törődjön velük ő?
Whitehead, akárcsak a szálloda, olyan volt, mint a veszett fejsze nyele. Ő megpróbált
segíteni Whiteheaden, de sikertelenül járt. Most majd Carys-szel új életet kezdenek, Whitehead
pedig intézze maga a béketárgyalásait. Vágja csak fel a csuklóját bűnbánó kábulatában vagy
fulladjon meg álmában a hányadékában; Martyt már nem érdekelte.
Lemászott a tűzlépcsőn, az asztalra ugrott, aztán a szemétdombon át a kocsihoz mászott,
csak egyszer pillantott vissza, vajon figyeli-e Whitehead. Mondani sem kell, a fölső ablakok
üresek voltak.

68
Amikor visszatértek a Caliban Streetre, Carys még mindig annyira el volt szállva, hogy
meglehetősen nehéz volt kémiailag tompított érzékein keresztül kapcsolatba lépni vele. Az
Európai az evangélistákra hagyta a takarítást és a dolgok elégetését, amit korábban Breerre
bízott, és felkísérte Carys-t a felső szinten levő szobába. Ott belekezdett, hogy rávegye apja
megtalálására, mindezt a lehető leggyorsabban. Eleinte a belenyomott drogtól csak üresen
mosolygott rá, nevetni kezdett a próbálkozásain, s a nevetése nagyon hasonlított a zarándok
nevetésére, éppoly lassú és oktalan volt; mintha tudna róla egy viccet, de nem mondaná el.
Elvesztette a türelmét, és a rémálmoknak olyan áradatát zúdította rá, hogy a kegyetlenség
legalább annyira undorította őt, mint amennyire megfélemlítette Carys-t. Hitetlenkedve nézte
ugyanazt a mocskot, amelyet Mamoulian a fürdőszobában is megidézett. A szenny saját testéből
csöpögött, majd sugárban áradt. – Vidd el innen – szólt Carys, de Mamoulian folytatta a
terápiát, amíg a lány öle meg nem telt a szörnyűségekkel. A drogbuborék hirtelen szétpukkadt.
Szemébe a józanság fénye költözött, ahogy a szoba sarkában kucorgott, miközben dolgok
préselődtek ki minden testnyílásán, és a férfi által irányítottan végtagjaira tapadtak. Egy hajszál
választotta el az őrülettől, de a férfi túl messzire ment a kínzásban, már nem vonhatta vissza, s ő
maga is irtózott, hiába származott tőle ez a borzalom.
– Találd meg a zarándokot – mondta neki. – És ezt az egészet eltüntetem.
– Igen, igen, igen – könyörgött a lány – bármit, amit kérsz.
Mamoulian állt és figyelte, hogyan engedelmeskedik a lány az utasításainak, hogyan ringatja
bele magát ugyanabba az állapotba, amelyben Toyt is megtalálta. Mégis soká tartott, mire
megtalálta a zarándokot, olyan sokáig, hogy az Európai gyanakodni kezdett, talán a lány
minden kapcsolatot megszakított testével, s átengedte, nem megnyitotta a férfi előtt. De végül
visszatért. Egy szállodában találta meg, alig fél órányi autózásra a Caliban Streettől. Mamoulian
nem volt meglepve. Nem jellemző a rókákra, hogy természetes lakhelyüktől messze
kalandozzanak; Whitehead egyszerűen csak bebújt a föld alá.
Az utazástól és a lelkét átjárt félelemtől meggyötört Carys-t Chad és Tom vitte a várakozó
kocsihoz. Az Európai búcsúzásképpen még egyszer körbejárta a házat, vajon ottlétének minden
nyoma eltűnt-e. A lány a pincében, valamint Breer mocska több időt igényelt volna, de ezek
már csak árnyalatok voltak. Az utánuk jövők tartsanak meg a kegyetlen fényképekből és az oly
édesen elrendezett parfümös üvegekből annyit, amennyit akarnak. Csak egy dolog számított az
Európai után maradó bizonyítékok, amelyek arról tanúskodnak, hogy itt vagy valójában bárhol
tartózkodott, tökéletesen eltűnjenek. Hamarosan megint pletyka tárgyává válik; róla beszélnek
majd a megkísértett emberek.
– Ideje mennünk – mondta, ahogy bezárta az ajtót. – Az Özönvíz szinte már a nyakunkon
van.
A kocsiban Carys új erőre kapott Az első ablakon beáramló hűs levegő az arcát simogatta.
Résnyire nyitotta a szemét és az Európai felé nézett. A férfi más irányba figyelt: az ablakon
bámult kifelé, arisztokratikus arcéle a fáradtságtól szelídebb volt, mint valaha.
Carys belegondolt, vajon apja hogyan állja meg a helyét a közelgő végjátékban. Öreg volt,
de Mamoulian sokkal öregebb. Vajon a kor ebben a küzdelemben előny, vagy hátrány? Lehet –
ez a gondolat most először jutott eszébe -, hogy egyforma erősek? Lehet, hogy a lejátszandó
játszma győzelem és vereség nélkül végződik? Csupán egy huszadik századi végeredmény –
minden olyan kétséges. Carys ezt nem akarta: véglegességre vágyott.
Akárhogy lesz is, a lány tudta, neki kevés esélye van az Özönvíz túlélésére. Csak Marty
tudná feléje billenteni a mérleg nyelvét, de hol van ő most? Ha visszatért Kilburnbe, s nem talált
ott senkit nem azt gondolná-e, hogy a lány saját jószántából hagyta ott? Nem jósolhatta meg
előre a férfi lépését; hogy képes a heroinnal zsarolni őt, ami szinte sokkolta. Egyetlen
kétségbeesett manőverre maradt esély: hogy beköltözzön a férfi fejébe, és elmondja neki, hol
van és miért. Ez persze nem volt minden kockázattól mentes vállalkozás. Gondolatokat lopni
tőle kis játék volt csupán, de az, hogy belemásszon az agyába és tudatosan kommunikáljon vele,
agy az aggyal sokkal több szellemi erőfeszítést kívánt Feltéve, ha van rá ereje, vajon milyen
következményekkel járna egy ilyen behatolás Marty számára? Kétségek között vergődött,
tudva, hogy múlnak a percek, s hamarosan túl késő lesz bármilyen kétségbeesett menekülési
kísérlethez is.
Marty éppen Cricklewoodon hajtott keresztül, amikor tarkójában fájdalom áradt szét.
Hamarosan egész koponyáját elborította, s két perc múlva egyenetlen fejfájássá erősödött
Ösztöne azt súgta, lépjen rá a gázra, és hajtson vissza Kilburnbe, amilyen gyorsan csak lehet.
De a Finchley Road igencsak tele volt, s nem tehetett mást, mint lépésben haladt a forgalommal,
miközben a fájdalom tíz yardonként rosszabbodott Tudata, miközben egyre jobban elmerült a
felfelé törő tekervényes fájdalomban, kisebb és kisebb információtöredékekre összpontosított
érzékelése szinte gombostűfejnyire szűkült. A Citroen előtt tömve volt az út. Szinte teljesen
megvakult, s hogy nem ütközött össze egy mélyfagyasztott húst szállító teherautóval, az csak a
sofőr ügyességén múlott. Rájött, a további vezetés végzetes lehet, ezért jelenlegi képességeihez
mérten kiügyeskedte magát a forgalomból, s hatalmas tülköléstől kísérve, korántsem elegánsan
leparkolt Kikecmergett a kocsiból, hogy egy kis levegőhöz jusson. Teljesen irányt tévesztve
egyenesen a forgalom közepébe lépett. Az autók fényei villogó színfalként közeledtek felé.
Érezte, a térde megbicsaklik, és csak úgy tudta elkerülni, hogy az úttestre zuhanjon, ha az
autó nyitott ajtajába kapaszkodott, majd betornászta magát a járda viszonylagos biztonságába.
Egy csepp eső hullott a kezére. Rábámult: fényes, piros volt. Vér, gondolta tompán. Nem eső,
vér. Az orra kezdett el vérezni, állapította meg, amikor a kezét az arcához emelte. A forróság
leszaladt a karján, bebújt felhajtott ingujjába. Zsebéből előbányászott és az orra alá szorított egy
zsebkendőt, aztán a járda túloldalán levő bolthoz támolygott. Az üvegben látta saját tükörképét.
Halak úsztak a szeme mögött. Küzdött a látvány ellen, de kitartott: gyönyörű, színes
egzotikumok, amelyek buborékokat eregettek a koponyájában. Ellépett a kirakattól, s
látómezejébe kerültek a ráfestett szavak: Cricklewood Díszhalszaküzlet. Hátat fordított a
guppiknak és díszpontyoknak, majd leült a keskeny párkányra. Remegni kezdett. Nem tudott
másra gondolni, mint hogy Mamoulian csinálja. Ha megadom magam, meghalok. Harcolnom
kell. Bármi áron is, harcolni.
Carys beszélni kezdett, a szó hamarabb hagyta el az ajkát, mintsem megakadályozhatta
volna.
– Marty.
Az Európai ránézett. Álmodik? Dagadt ajkain izzadság csillogott; igen, álmodik. A Srauss-
szal való találkozásról. Ezért ejtette ki a nevét ilyen felszólító hangsúllyal.
– Marty.
Igen, biztos a nyílról és a sebről álmodik. Csak rá kell nézni, hogy remeg. Hogy siklik a keze
a lábai között: szégyenletes játék.
– Mennyire van még? – kérdezte Tomot, aki a térképet nézte.
– Öt perc – felet az ifjú.
– Alkalomhoz illő este – mondta Chad. Marty?
 Felemelte a fejét, és összehúzta a szemét, hogy megláthassa a kérdezőt. Senkit sem látott; a
hang a fejében volt
Marty? Carys hangja volt, teljesen eltorzulva. Ahogy beszélt, koponyája szinte szétpattant,
agya dinnyenagyságúra dagadt. A fájdalom elviselhetetlen volt.
Marty?
Pofa be, akarta mondani, de a lány nem volt ott S mi több, nem a lány, hanem ő volt az, az
Európai. A hang helyére valakinek a lélegzése költözött, de nem a sajátja. Az övé beteges
zihálás, ez meg álmos ritmusú volt. Tudta, ha nem szerez segítséget, meghal.
Vakon állt fel. Fütyülő hang töltötte be a fülét, amely elnyomta a tőle lépésnyire dübörgő
forgalom zaját. Előredöccent. Még több vér patakzott az orrából.
– Valaki segítsen…
Ismeretlen hang szűrődött át a fejét betöltő káoszon. A szavakat nem tudta kivenni, de
legalább nem volt egyedül. Egy kéz érintette meg a mellkasát, egy másik megfogta a karját. A
hang rémülten felszökött Nem volt benne biztos, válaszolt-e rá. Azt sem tudta, feláll vagy
elesik. Különben is, mit számított?
Vakon és süketen várt, hogy valaki megmondja neki, végre meghalhat.
Befordultak az utcába, nem messze az Orpheus Hoteltól. Mamoulian kiszállt, és Carys
cipelését az igehirdetőkre hagyta. A lánynak kezdett szaga lenni; az az érett szag, amelyet a
menstruációval hozott összefüggésbe. Előre sétált, át a düledező kerítésen, és belépett a hotelt
körülvevő senkiföldjére. Az elhagyatottság tetszett neki. A szeméthegyek, a kidobott
bútorhalmok, az autópálya gyér fénye bizonyos ragyogást kölcsönzött a helynek. Az utolsó
rítusok eljátszására kell-e jobb hely ennél? A zarándok jól választott
– Ez az? – kérdezte Szt. Chad, amikor utolérte őt
– Ez az. Megkeresnéd, hol juthatunk be?
– Örömmel.
– De ha lehet, csendesen.
A fiatalember beszökkent a szemétborította területre, s csak azért állt meg, hogy a
hulladékból előbányásszon egy hajlított vasat, segítségül a behatoláshoz. Milyen leleményesek
ezek az amerikaiak, gondolta Mamoulian, miközben Chad után lépkedett, nem csoda, ha ők
irányítják a világot Leleményesek, de nem kifinomultak. A bejárati ajtónál Chad a
meglepetésszerű támadás követelményeit figyelmen kívül hagyva, lendületesen tépkedni kezdte
a deszkákat. Hallod? Tette fel a kérdést a zarándokra gondolva. Tudod, itt vagyok lenn, végre
ilyen közel hozzád.
Hideg szemét a szálloda teteje felé fordította. Gyomrában forrongott a várakozás; vékony
izzadságréteg ült ki a homlokára és a tenyerére. Olyan vagyok, mint az izgatott szerelmes,
gondolta. Milyen furcsa, hogy így végződik a románc, józan szemtanú nélkül, aki figyelhetné a
végső kibontakozást. Ki fog róla tudni, ha már egyszer vége lesz; ki fogja majd mesélni? Hát
nem az amerikaiak. Ok nem fogják túlélni a következő néhány órát úgy, hogy józanságuk
foszlányai épen maradnának. Carys sem: ő egyáltalán nem éli túl. Senki sem lesz, aki a
történetet elmondja, s ezt – ki tudja, miért – sajnálta. Vagy éppen ezért volt ő az Európai? Mert
azt akarta, legyen, aki még egyszer elmondja ezt a történetet, és tovább adja egy újabb, mohó
hallgatónak, aki a maga idejében nem fogadja meg a leckét, s megismétli majd a
szenvedéseket? Ó, mennyire szerette a hagyományt!
A bejárati ajtót felfeszítették. Szt. Chad vigyorogva nézte munkája eredményét.
– Menj előre – bíztatta Mamoulian.
A lelkes fickó előre ment; az Európai követte. Carys és Szt. Tom zárta a sort
A szag odabent ínycsiklandó volt. A képzettársítások a korszak átkai. Ebben az esetben az
elszenesedett fa és a hamuvá vált szőnyegek illata egy tucat korábban bejárt várost idézett fel
benne, de természetesen különösképpen egyet. Éppen ezért jött volna Joseph erre a helyre, mert
a füst illata és a nyiszorgó lépcsők a Muranowski téri szoba emlékét hívták életre? A tolvaj
ugyanolyan képességekkel bírt azon az éjjelen – vagy nem? Volt valami áldott abban a csillogó
szemű fiatalemberben: a róka, amely oly kevés tiszteletet mutatott, csak leült az asztalhoz,
eltökélten, hogy felteszi az életét a játékra. Mamoulian azt hitte, a zarándok elfelejtette Varsót,
ahogy szerencse szerencse után érte; de az üszkös lépcsők egyértelmű bizonyítékul szolgáltak
ennek ellenkezőjére.
Felmásztak a sötétben. Szt. Chad derítette fel a terepet, figyelmeztetően hátraszólt, ahol
hiányzott a korlát. A harmadik és a negyedik szint között, ahol a tűz is megállt, Mamoulian
bevárta Tomot és Carys-t. Amikor odaértek, a lányt maga mellé rendelte. Idefenn már
világosabb volt A lány finom arcán valami veszteséget vélt felfedezni. Megérintette. Nem
pusztán kedvtelésből, hanem mert helyénvalónak érezte.
– Itt van az apád – mondta neki. A lány nem válaszolt, arcáról nem tűnt el a fájdalom. –
Carys… figyelsz?
A lány pislantott. Mamoulian úgy érezte, ha primitíven is, de kapcsolatot teremtett a lánnyal.
– Azt akarom, hogy beszélj a Papával. Érted? Azt akarom, hogy megmondd neki, nyissa ki az
ajtót nekem.
A lány finoman ingatta a fejét.
– Carys – rótta meg Mamoulian. – Jobban ismersz, semhogy ellentmondj nekem.
– Meghalt – mondta Carys.
– Nem – válaszolt határozottan az Európai -, itt van fent, néhány fordulóval fölöttünk.
– Megöltem.
Miféle csalás ez? – Kit? – kérdezte élesen. – Kit öltél meg?
– Martyt. Nem válaszol. Megöltem.
– Sss… sss – hideg ujjaival megsimogatta a lány arcát. – Hát meghalt? Hát meghalt. Ennyi.
– … én öltem meg…
– Nem, Carys. Nem te voltál. Ennek meg kellett lennie; ne okold önmagad.
Mamoulian két kezébe fogta a lány halvány arcát. Gyakran tette ezt, amikor még gyermek
volt, büszke volt arra, hogy ő a zarándok gyümölcse. Azokkal az ölelésekkel nevelgette az
erőket, amelyeken a lány felnőtt, érezve, hogy eljön majd az idő, amikor Carys-re szüksége
lesz.
– Csak nyisd ki az ajtót, Carys. Mondd neki, hogy itt vagy, és ő kinyitja neked.
– Nem akarom… látni.
– De én akarom. Nagy szolgálatot teszel nekem. Ezután már nem lesz mitől félni.
Megígérem.
A lány, úgy tűnt, lát valami értelmet a dologban.
– Az ajtót… – suttogta Mamoulian.
– Igen.
Elvesztette a lány arcát, az elfordult tőle és elindult felfelé a lépcsőn.
Whitehead, lakosztályának süppedős kényelmében, a saját maga által felcipelt hi-fi
toronyból szóló dzsessz-hang ködébe burkolva semmit sem hallott. Megvolt mindene. Ital,
könyvek, lemezek, eper. Az ember akár végigélheti itt a világvégét, anélkül, hogy különösebb
kellemetlenségekben lenne része. Még néhány képet is idehozott: a korai Matisse-t a
dolgozószobából, Hátrahajló akt, Quai St. Michel, egy Mirót és egy Francis Bacont. Az utóbbi
hiba volt. Túl morbid volt, a nyúzott húscafatokkal; inkább a fal felé fordította. De a Matisse
gyönyörű volt, még így, gyertyafénynél is. Éppen ezt bámulta, teljesen elbűvölten, amikor
meghallotta a kopogást.
Felállt. Noha elvesztette az időérzékét, Strauss legalább órákkal ezelőtt távozott; csak nem ő
jött vissza? A vodkától kissé kábán átvágott a halion, s az ajtónál hallgatózni kezdett.
– Papa…
Ez Carys. Nem válaszolt. Gyanús volt, hogy ott van.
– Én vagyok az, Papa, én vagyok. Ott vagy?
 Hangja bátortalan volt; újra olyan, mint egy gyerek. Talán Strauss szaván fogta, és elküldte
hozzá a lányt, vagy egyszerűen saját jószántából jött vissza, mint ahogy annak idején
Evangeline tette a veszekedések után? Igen, erről van szó. Azért jött, mert – akárcsak az anyja –
segíteni ugyan nem tud, de eljön.
Kezdte kinyitni az ajtót, ujjai elgyengültek a várakozásban.
– Papa…
Végül legyőzte a kulcsot és a kilincset, kinyitotta az ajtót. A lány nem volt ott. Senki nem
volt ott legalábbis először azt hitte. De amint visszalépett a hallba, az ajtó kivágódott, egy ifjonc
a nyakánál és az ágyékánál fogva a falnak szorította. Eldobta a kezében levő vodkásüveget, és a
magasba lökte a kezét, jelezvén: megadta magát.
Amikor magához tért, átpillantott az ifjonc válla fölött és csipás szemével meglátta az ajtón
belépő férfit.
Csendben, minden figyelmeztetés nélkül sírni kezdett.
Carys-t a hálószoba melletti öltözőben hagyták. Egy beépített szekrényen és az ablakról
leszerelt, de később ottfelejtett függönyhalmon kívül a szoba üres volt. Vackot készített belőlük
magának, és lefeküdt. Egyetlen gondolat körözött a fejében: megöltem. Érezte a férfi
ellenállását, amikor megpróbált behatolni; érezte a benne növekvő feszültséget Azután semmit
A lakosztályból, amely a szint egynegyedét foglalta el, két irányba nyílt kilátás. Az egyik az
autópályára: fényszórók csillogó pántlikájára. A másik a szállodától keletre fekvő területre, ez
korántsem volt ilyen szívderítő. Az öltözőszoba kis ablaka ebbe az irányba nézett: egy csík a
szeméttelepből, aztán a kerítés, azon túl a város. De a földön fekve mindezt nem láthatta. Csak
egy darab eget, amelyen lökhajtásos repülőgép fénye pislákolt.
Nézte, hogyan ereszkedik lefelé, körözve, s közben Marty nevére gondolt.
Marty.
Egy mentőautóba emelték be. A hordágyon fekve még mindig émelygést érzett a
gyomorszája körül. Nem akart felébredni, mert akkor a hányinger is vissszatért.
A fütyülés eltűnt a füléből, látása is kitisztult
– Mi történt? Cserbenhagyásos? – kérdezte valaki.
– Egyszerűen elesett – felelte egy szemtanú. – Láttam. Elesett a járda közepén. Éppen
kiléptem az újságostól, amikor…
Marty.
– … ez az ember…
Marty.
Neve visszhangzott a fejében, tisztán, mint a harang egy tavaszi reggelen. Orrából megint
ömleni kezdett a vér, de most nem fájt Arcához emelte a kezét hogy gátat vessen neki, de egy
kéz már megelőzte, hogy letörölje a vért.
– Minden rendben lesz – mondta egy férfihang. Marty valahogy úgy érezte, ez minden
kétséget kizáróan igaz, habár semmi köze ahhoz, amit a férfi csinál. A fájdalom elmúlt, s vele
együtt a félelem is. Carys beszélt a fejében. Egész idő alatt Egy fal leomlott benne, erőszakosan
és fájdalmasan, de a legrosszabbon már túl volt, a lány nevére gondolt, és ő megpróbálta
elkapni a gondolatot, mint egy feladott teniszlabdát. Korábbi kételyei naivnak tűntek. Ez a
gondolatfogadás egészen egyszerű volt, ha az ember rájött a nyitjára.
A lány érezte, hogy a férfi felébred.
Néhány másodpercig csak feküdt függönyágyán, miközben a repülő elhúzott az ablak előtt,
és nem igazán merte elhinni, amit az ösztönei súgtak, hogy a férfi él és hallja őt.
Marty? gondolta. Most – ahelyett, hogy a szó elveszett volna a két agy között terjengő
sötétségben, – kétségtelenül hazaért és meleg fogadtatásra talált a férfi agykérgében. Martynak
nem volt képessége ahhoz, hogy megformálja a választ, de ennek ebben a pillanatban csak elvi
jelentősége volt. Amíg hall és ért, addig jönni is tud.
A szálloda, gondolta Carys, érted, Marty? Az Európaival vagyok a szállodában. Megpróbált
visszaemlékezni a nevére, amit az ajtó fölött látott. Orpheus; ez az. Nem tudta a címet, de
mindent megpróbált, hogy megjelenítse neki az épületet, remélve, talán sikerül valamit
kibogoznia Martynak az ő impresszionista utasításaiból.
Marty felült a mentőkocsiban.
– Ne aggódjon. Gondoskodnak az autóról – mondta a kísérő, és kezét Marty vállára téve
szelíden visszanyomta az ágyra. Piros takaróba volt bugyolálva. Azért volt piros, hogy ne
látszódjon rajta a vér, jutott eszébe, ahogy félrelökte.
– Nem kelhet fel – szólt rá a kísérő. – Nincs valami jól.
– Jól vagyok – erősködött Marty, és félrelökte a gondoskodó kezet. – Nagyszerűen
viselkedtek. De van egy előbbrevaló kötelezettségem.
A sofőr becsukta a mentőkocsi hátsó, dupla ajtaját A szűkülő résen keresztül Marty a
hivatásos kíváncsiskodók gyűrűjét látta, akik azért ágaskodtak, hogy még egy utolsó pillantást
vethessenek a látványosságra.
Nekiugrott az ajtónak.
A bámészkodók elégedetlenül látták, hogy Lázár felkel. Sőt mi több, mosolyog, mint egy
idióta, ahogy bocsánatkérően feláll a jármű hátuljában. Hát nincs ennek az embernek semmi
helyzetérzéke?
– Jól vagyok – mondta a sofőrnek, miközben, hátrálni kezdett a tömegen át. – Valami rosszat
ehettem – a sofőr értetlenül nézett rá. – De hisz véres – sikerült végül kinyögnie. – Sosem
éreztem magam jobban – felelte Marty, s bizonyos szemszögből, a csontjaiban érzett fáradtság
ellenére ez igaz is volt. A lány otthon volt a fejében, és még mindig rendbe lehetett hozni a
dolgokat, ha siet.
A Citroen néhány yardnyira parkolt tőle; mellette a járdán vértócsa. A slusszkulcs a helyén.
– Várj, édes – mondta, és visszaindult a Pandemonium Hotelbe.

69
Nem először esett meg, hogy Sharont kizárták a házból, miközben anyja egy olyan férfit
szórakoztatott, akit ő korábban sosem látott, s az eddigiek alapján soha nem is fog többé; de
aznap este ez a száműzetés különösképpen kellemetlen volt. Nyári hideg közeledtét érezte, s
szívesebben ült volna odabent a házban a tévé előtt, mintsem hogy utcai játékokat találjon ki
magának/Végigsétált az utcán, belekezdett egy magányos ugróiskolába, de az ötödik mezőnél
abbahagyta. Éppen a nyolcvankettes számú ház előtt állt. Ez volt az a ház, amelyről anyja azt
mondta, jobb, ha távol tartja magát tőle. Egy ázsiai család lakik a földszinten, tizenketten
alszanak egy ágyban – legalábbis Mrs. Lenox így mesélte Sharon anyjának, – borzalmas
körülmények között De hírneve ellenére, a ház egész nyáron át csalódást okozott: egészen
aznapig. Ma Sharon különös jövés-menést látott a házban. Néhány ember érkezett egy nagy
autóval, és egy betegnek látszó nőt vittek magukkal. Es most, hogy beleunt az ugróiskolába,
látta, hogy valaki ott áll az egyik ablaknál. Egy hatalmas, sötét alak, és éppen őt bámulja.
Sharon tízéves volt. Még egy éve volt az első menstruációjáig, s noha volt némi sejtelme a
nők és a férfiak közötti dolgokról, amiket a mostohanővérétől hallott, azokat nevetséges
hűhónak tartotta. Az utcában focizó fiúk mocskos szájú, durva figurák voltak; nehezen képzelte
el, hogy ő felkelthetné az érdeklődésüket. De a vonzó alak az ablakban férfi volt, és talált
valamit a lányban. Mint amikor egy felfordított kődarab alatt a napfényhez még túl gyenge
növényt talál valaki. Vékonyka lábai bizseregni kezdtek. Hogy abbamaradjon a bizsergés,
megszegte a tiltást, ami a nyolcvankettes számú házra vonatkozott, besurrant a nyitva talált
bejárati ajtón és felment oda, ahol az idegennek lennie kellett.
– Halló – mondta az ajtó előtt, a lépcsőfordulóban állva.
– Gyere be – mondta a férfi.
Sharon eddig még nem szagolt halált, de ösztönösen tudta: a bemutatkozás fölösleges. Az
ajtóban állt, és a férfit bámulta. Még mindig elszaladhat, ha akar, ezt tudta. De mégis inkább
attól érezte magát biztonságban, hogy a férfi az ágyhoz volt kötözve. Ezt látta, noha a szoba
homályba burkolódzott Kíváncsi agya nem talált semmi különöset ebben; a felnőttek is
játszanak, akárcsak a gyerekek.
– Gyújtsd fel a lámpát – javasolta a férfi. Sharon felnyúlt a kapcsolóhoz, és felkattintotta. A
gyenge körte különösen világította meg a férfit; ilyen beteges arcú embert még életében nem
látott.
Nyilvánvalóan odavonszolta az ágyat az ablakhoz, s eközben a kötelékei mélyen
belevágódtak szürke bőrébe, ezért aztán a vérre egyáltalán nem hasonlító fényes barna folyadék
buggyant elő, s lepte be a kezét és a nadrágját, csepegtette be a padlót a lába mellett. Arcán,
amely szintén fényes volt, gennyes daganatok éktelenkedtek.
– Szia – mondta a férfi. Hangja torz volt, mintha egy ócska rádióból beszélne. Furcsasága
tetszett a lánynak.
– Szia – felelte.
A férfi bátortalanul rámosolygott, és a körte fénye megcsillant a szeme nedvességén, amely
olyan mélyen ült az arcában, hogy a lány alig látta. De amikor a szeme megmozdult, körülötte a
bőr megremegett.
– Elnézést, amiért elhívtalak a játékod mellől – mondta.
A kislány egyik lábáról a másikra állt, bizonytalan volt, maradjon-e vagy menjen. – Nem
kellene itt lennem – mondta incselkedő hangon.
– Ó… – mondta a férfi, és szemét egészen kifordította, hogy már csak a fehérje látszott. –
Kérlek, ne menj el.
Sharon azt gondolta, a férfi nagyon mókásan néz ki foltos zakójában és kiforduló szemével.
– Ha Marilyn rájönne, hogy itt voltam…
– A nővéred?
– Az anyám. Megverne.
A férfi szomorúan nézett. – Nem szabadna ezt csinálnia – mondta.
– De ezt csinálja.
– Ez szégyenletes – felelte a férfi gyászosan.
– Nem fog rájönni – biztosította Sharon. A férfit jobban kétségbeejtette azzal, hogy őt
megverik, mint amennyire szándékában állt. – Senki sem tudja, hogy itt vagyok.
– Helyes – mondta a férfi. – Nem akarom, hogy miattam bármi bajod essék.
– Miért van megkötözve? – tudakolta. – Játékból?
– Igen. Úgy van. Mondd meg, hogy hívnak?
– Sharon.
– Pontosan így van, Sharon, játékból. Csak én nem akarok tovább játszani. Elkezdett fájni.
Látod? – Amennyire tudta, felemelte megkötözött kezét, hogy megmutassa, mennyire
belevágott a kötél. Egy csapat megzavart légy körözött a feje fölött – Értesz a csomók
kioldásához? – kérdezte a kislánytól.
– Nem igazán.
– A kedvemért megpróbálnád?
– Megpróbálhatom – egyezett bele a gyerek.
– Csak nagyon fáradtnak érzem magam. Gyere be, Sharon. Csukd be az ajtót.
A kislány követte a férfi utasításait Nem volt itt semmi félnivaló. Csak egy rejtély (vagy
kettő: a halál és a férfiak), és ő többet szeretett volna tudni. Mi több, a férfi beteg volt: jelenlegi
állapotában nem sokat árthat neki. Minél közelebb került hozzá, a férfi annál rosszabbul nézett
ki. Bőre felhólyagzott, s arcán mintha fekete olaj gyöngyözne. Parfümjének szaga mögül, amely
elég erős volt, valami kesernyés bűz szüremkedett elő. Nem akarta megérinteni, bárhogy is
érzett iránta.
– Kérlek… – mondta, és megkötözött kezét feléje nyújtotta.
A legyek idegesítően zümmögtek körülötte. Rengetegen voltak és mind érdeklődött a férfi
iránt. A szeme és a füle volt számukra a legizgalmasabb.
– Orvost kellene hívni – mondta a kislány. – Nem vagy valami jól.
– Nincs rá idő – erősködött a férfi. – Csak oldozz el. Keresek én magamnak orvost, és senki
sem fogja megtudni, hogy itt jártál.
Sharon bólintott, megértette a dolog logikáját, és megközelítette a férfit a légyfelhőn
keresztül, hogy kioldja a köteleket. Ujjai gyengécskék voltak, a körmeit tövig lerágta, de
elszántan dolgozott a csomókon. Szemöldöke bájosan összehúzódott az erőlködéstől.
Erőfeszítését némiképp gátolta a kötelek alól kibuggyanó ragacsos folyadék, ami mindent
összemaszatolt. Mogyoróbarna szemét időnként a férfira emelte; s amaz azon töprengett, vajon
a gyermek észreveszi-e az orra előtt végbemenő elváltozást. Ha igen, Sharon túlságosan
elmerült a csomók kibogozásának nagy feladatában; túlzottan is tudatában volt annak az erőnek,
amelyet a férfi szabadon bocsátásának érdekében mozgósított
Csak egyszer mutatta jelét a félelemnek, amikor valami felmondta a szolgálatot Breer
mellkasában: a gépezet egy darabja mintha belecsusszant volna a beleit körülvevő kis
tavacskába. Köhögött, s lélegzete olyan volt, mint a kanális, amelynek mentén kankalinok
nyílnak. Sharon elfordult és fintorgott. Breer halkan elnézést kért, a kislány pedig megkérte, ne
csináljon többé ilyet, aztán visszatért a kezében tartott probléma megoldására.
A férfi türelmesen várakozott, tudva, hogy minden sürgetés csak elvonná szabadítója
figyelmét. Egy idő múlva azért a lányka rájött a dolog nyitjára, és a kötél lazulni kezdett Breer
húsa, amely már olyan állagú volt, mint a vízben felpuhult szappan, leesett a csuklójáról,
amikor kiszabadította a kezét.
– Köszönöm – mondta. – Köszönöm. Nagyon kedves volt tőled.
Előrehajolt, hogy a lábát is eloldozza, lélegzete vagy amit ahelyett csinált, olyan volt, mint
valami darabos csörgés.
– Most elmegyek – mondta a kislány.
– Ne még, Sharon – kérlelte Breer, a beszéd már nagyon nehezére esett. – Kérlek, még ne
menj.
– De már otthon kellene lennem.
A Pengeevő a kislány sima arcára pillantott, a lámpa fénykörében állva elképesztően
törékenynek látszott. Ahogy a csomókkal megbirkózott, hátrébb vonult korábbi közelségéből,
mintha megint reszketni kezdett volna tőle. Megpróbált mosolyogni, hogy biztosítsa Sharont,
minden rendben van, de az arca már nem akart engedelmeskedni. Arcán petyhüdten nyugodott a
zsír és a kocsonyásodó izom; ajkai mozgásképtelenekké váltak. Tudta, elhagyják a szavak. Egy
tisztább világ felé igyekezett, a szimbólumok és rítusok világába, ahová a pengeevők valójában
tartoznak.
Lába szabaddá vált. Egy pillanat alatt ott lehet, ahol a gyermek áll, ha felkel és átmegy a
szobán. Még ha megfordul és futásnak ered, akkor is elérheti. Nincs itt senki, aki láthatná vagy
hallhatná, ami történik, és ha lenne is, mivel tudná megbüntetni? Egy halottat?
Átment a szobán a kislányhoz, aki az árnyékban állt, és meg sem próbált menekülni. Vajon ő
is mérlegelte a lehetőségeket? Nem; ő egyszerűen csak megbízott a férfiban.
Kezének undorító maradványát kinyújtotta a lányka felé. Az pislantott egyet, a férfi
közelsége miatt visszatartotta a lélegzetét, de nem próbálta meg kikerülni az érintését. Breer
érezni akarta ujjaiban az érintkezés örömét, simogatni szerette volna a lányt. Tökéletes volt:
micsoda gyönyör lenne egy darabját magába helyezni és a Paradicsom Kapujánál – szerelme
bizonyítékául – felmutatni.
De a látvánnyal is megelégedett. Ezt viszi majd magával és elégedettnek érezheti magát;
komor szépséget emlékképpen, mint a szemére helyezett pénzérméket, amelyekkel a végső
utazás díját fizeti ki.
– Viszlát – mondta, és egyenes testtartással odasétált az ajtóhoz. Amikor kinyitotta, a kislány
kiment előtte és levezette őt a lépcsőkön. Az egyik szomszédos szobából köhögésszerű
gyereksírás szűrődött ki. Olyan, mint amikor egy csecsemő tudja, hogy senki sem indul el, hogy
a karjába vegye. A lépcső aljában Breer még egyszer köszönetet mondott Sharonnak és elváltak.
A férfi még hosszan utána nézett a hazáig szaladó kislánynak.
Mostanáig nem volt benne biztos – legalábbis tudatosan nem -, hová is megy vagy miért. De
amikor kilépett az utcára, s lába a járdát érintette, gépiesen elindult egy olyan irányba, amerre
még sohasem járt. Nem tévedt el, pedig hamarosan teljesen ismeretlen vidékre érkezett. Valaki
hívta. Őt, a macsétáját, maszatos-szürke arcát. Megpróbálta felgyorsítani a lépteit – már
amennyire az anatómia örök törvényei erre lehetőséget adtak -, mint egy férfi, akit hív a
történelem.

70
Whitehead nem félt a haláltól, attól viszont igen, hogy haldoklás közben döbben rá: nem élt
eleget Erre akkor gondolt, amikor meglátta Mamouliant a legfelső szint előterében, és a
gondolat még akkor is kínozta, amikor a társalgóban leültek.
– Nincs többé menekülés, Joe – mondta Mamoulian.
Whitehead nem szólt semmit. Keresett egy nagy tálra valót Halifax epreiből, és visszament a
székéhez. Hozzáértő ujjait végigfuttatta a gyümölcsökön, kiválasztott egy különlegesen szép
példányt, és csócsálni kezdte.
Az Európai figyelmesen nézte, arca semmiféle érzelemről nem árulkodott. Az üldözésnek
vége; de most, mielőtt végleg befejeződik minden, remélte, hogy elbeszélgetnek egy kicsit a
régi időkről. Csak azt nem tudta, miként kezdjen hozzá.
– Mondd csak – előzte meg Whitehead teli szájjal -, hoztál magaddal egy csomagot? –
Mamoulian rábámult. – Kártyát, nem kutyát – csipkelődött az öreg.
– Természetesen – felelte az Európai – mindig van nálam.
– Es ezek a szépfiúk is játszanak? – mutatott az ablaknál álló Chadre és Tómra.
– A Vízözön miatt jöttünk – mondta Chad.
Ránc jelent meg az öreg homlokán. – Mit mondtál nekik? – kérdezte gyanakvóan
Mamouliant.
– Ez az ő dolguk – válaszolta az Európai.
A világ a végéhez közeledik – mondta Chad, miközben rögeszmés alapossággal a haját
fésülte, és a két öregnek háttal az autópályát bámulta. – Nem tudta?
– Hát valóban igaz lenne? – kérdezte Whitehead.
– Az igaztalanok el lesznek söpörve a föld felszínéről. Az öreg letette az öléből az eperrel
teli tálat. – És ki
fog ítélkezni? – kérdezte.
Chad befejezte a fodrászkodást. – Isten az égben – mondta.
– És nem lehet fizetni érte? – kérdezte Whitehead. Chad zavartan nézett a kérdezőre; de a
kérdést nem neki tették fel, hanem az Európainak.
– Nem – felelte az Európai.
– A régi idők emlékére – erőltette Whitehead. – Csak egy partit.
– A játékostehetséged újra csak lenyűgözne, zarándok, ha nem lenne nyilvánvaló, hogy
csupán időhúzás.
– Szóval nem játszol?
Mamoulian szeme felcsillant. Majdnem elmosolyodott, amikor azt mondta – De.
Természetesen játszom.
– Van egy kis asztal a szomszéd szobában. Elküldenéd érte az egyik köcsögödet?
– Nem köcsögök.
– Túl öreg vagy már hozzá, mi?
– Mindkettő istenfélő ember, amit rólad viszont nem lehet elmondani.
– Mindig is ez volt a problémám – nyugtázta vigyorogva a szurkálódást Minden ugyanolyan
volt, mint régen; az ironikus megjegyzések, a keserédes párbaj, és az együtt megélt idő
ismerete, ahol a szavak mélysége egy költőt is megszégyenítene.
– Hoznál egy asztalt? – szólt oda Mamoulian Chad-nek. Az nem mozdult Túlságosan
lekötötte a figyelmét a két férfi közötti küzdelem. Igazi jelentésének nagy része nem jutott el
hozzá, de ösztönösen megérezte a szobára telepedő feszültséget Valami félelmetes közeledett a
láthatáron. Talán egy hullám, talán nem.
– Te mész – mondta Tómnak; nem akart elmulasztani egyetlen pillanatot sem a küzdő felek
párbajából. Tom örült hogy valamivel elterelheti a figyelmét a saját kétségeiről,
engedelmeskedett.
Chad meglazította a nyakkendőjét, ami nála szinte a meztelenséget jelentette. Hibátlan
mosolyt küldött Mamoulian felé. – Meg fogja ölni, ugye? – kérdezte.
– Mit gondolsz?
– Mi ő? Az Antikrisztus?
Whitehead élvezettel heherészett az ötlet abszurditásán. – Megmondtad… – dorgálta az
Európait.
– Tényleg az? – erőszakoskodott Chad. – Mondja meg! El tudom viselni az igazságot
– Még annál is rosszabb vagyok, fiam – mondta Whitehead.
– Rosszabb?
– Kérsz epret? – Whitehead felemelte a tálat és odakínálta a gyümölcsöt Chad Mamoulianre
pillantott
– Nem mérgezett – nyugtatta meg az Európai.
– Friss. Fogd. Menjetek át a másik szobába, és hagyjatok minket magunkra.
Tom egy kis éjjeliszekrénykével tért vissza. A szoba közepére helyezte.
– Ha bementek a fürdőszobába, elég rendes italkészletet találtok – mondta Whitehead. –
Főleg vodkát És egy kis konyakot is, azt hiszem.
– Mi nem iszunk – mondta Tom.
– Hát tegyetek kivételt – felete Whitehead.
– Miért is ne? – mondta Chad, eperrel teli szájjal. -Hogy a francba ne? Itt a világvége vagy
mi?
– Úgy is van – bólintott Whitehead. – Most menjetek, egyetek, igyatok és játsszatok
egymással.
Tom Whiteheadre meredt, aki tettetett megütközéssel nézett vissza rá. – Már onánia sem?
Tom undorral horkant fel és kiment
– A kollégád nem valami belevaló fickó – jegyezte meg Whitehead Chadnek. – Rajta, vidd a
maradék gyümölcsöt Kábítsd el.
Chad nem tudta eldönteni, gúnyolódik-e az öreg, mindenesetre megfogta a tálat és Tom után
indult – Meg fogsz halni – mondta búcsúlövésként Whiteheadnek. Aztán rácsukta az ajtót a két
férfira.
Mamoulian egy pakli kártyát tett az asztalra. Nem a pornókártya volt azt néhány könyvvel
együtt megsemmisítette a Caliban Streeten. Az asztalon lévő csomag több száz évvel idősebb
volt. A kártyalapokat kézzel színezték, a figurák rajzai durván elnagyoltak voltak.
– Muszáj? – kérdezte Whitehead, Chad zárszavára utalva.
– Mit muszáj?
– Meghalnom.
– Kérlek, zarándok…
– Joseph. Hívj csak Joseph-nek, ahogy régen. – … ossz mindkettőnknek.
– Élni akarok.
– Hát persze.
– Mi történt köztünk? Ugye nem bántódtál meg?
Mamoulian Whitehead felé nyújtotta a kártyát, hogy keverjen és ossszon, de Whitehead
elhárította, ezért 6 maga végezte el a feladatot, épen maradt kezével keverve a kártyát
-Szóval, bántott?
– Nem – felelte az Európai. – Nem igazán.
– Hát akkor? Miért bántasz engem!
– Félreérted az indítékaimat, zarándok. Nem bosszút állni jöttem.
– Hát akkor?
Mamoulian huszonegyhez kezdte osztani a lapokat. – Hogy lezárjuk az üzletet, amit
kötöttünk. Ezt olyan nehéz felfogni?
– Én nem kötöttem üzletet
– Becsaptál. Alaposan becsaptál. Kidobtál, amikor már nem húzhattál hasznot belőlem, és
hagytál megrohadni. Ezt mind megbocsátom. Elmúlt De a halál, Joseph – befejezte az osztást -,
a jövőben van. A közeli jövőben. És nem leszek egyedül, amikor odaindulok.
– Elmondtam a mentségeimet. Ha azt akarod, hogy még valamit megbánjak, akkor nevezd
meg.
– Semmit.
– A heréimet akarod? A szememet? Vigyed.
– Játssz, zarándok.
Whitehead felállt. – Nem akarok játszani!
– Pedig te kérted.
Whitehead lebámult az intarziás asztalon kiterített kártyákra. – Hát így juttattál ide – mondta
csendesen. -Ezzel a rohadt játékkal.
– Ülj le, zarándok.
– Szenvedtem, mint a kárhozottak.
– Miattam? – kérdezte Mamoulian aggodalmaskodva. – Tényleg szenvedtél volna? Ha igen,
nagyon sajnálom. A kísértés abból adódik, hogy néhány áru megéri az árát
– Te lennél az Ördög?
– Tudod, hogy nem – mondta Mamoulian fájdalmas hangon. – Mindenki a saját maga
Mefisztója, nem? Ha én nem jövök, akkor megegyeztél volna valamilyen más hatalommal. És
megkaptad volna a pénzedet, a nőidet és az epreket is. Mindazt a szenvedést, amit tőlem kellett
elviseljél.
Whitehead figyelte az ironikusan fuvolázó hangot. Természetesen nem szenvedett;
gyönyörökkel teli életet élt Mamoulian az arcáról leolvasta a gondolatait.
– Tényleg szerettem volna, ha szenvedsz – mondta vontatottan -, évekkel ezelőtt meg is
szereztem magamnak ezt a kétséges elégtételt. És ezt te is tudod.
Whitehead bólintott. A gyertya, amelyet az Európai most felemelt, csöpögni kezdett a
leosztott kártyák mellé.
– Amit akarok, az sokkal állandóbb dolog, mint a szenvedés – szólt Mamoulian. – Most
játsszunk. Bizseregnek az ujjaim.

71
Marty kiszállt a kocsiból, és egy ideig csak bámulta a fölé tornyosuló hatalmas Hotel
Pandemoniumot. A legfelső emelet egyik ablakából fény szűrődött ki, még ha gyenge is. Aznap
már másodszor indult el, hogy keresztül vágjon a senki földjén. Egész testében remegett. Carys
nem teremtett kapcsolatot vele, amióta elindult ide. Martyban fel sem merült a kérdés, miért a
csend, túl sok lehetséges okot tudott és egyik sem volt kellemes.
Ahogy az épület felé tartott, észrevette, hogy a bejárati ajtót felfeszítették. Legalább be tud
menni, nem kell a tűzlépcsőn felmásznia. Átlépett a palánkon, a grandiózus bejáraton át az
előcsarnokba jutott. Megállt egy pillanatra, hogy hozzászoktassa a szemét a sötéthez, még
mielőtt óvatosan nekiindul felfelé, az égett lépcsőkön. A csendben minden lépés megrázóan
hangosnak tűnt, mint a fegyverropogás egy temetésen. Amennyire csak tudta, lehalkította
lépteit, de a lépcsőház sok akadályt tartogatott számára ahhoz, hogy teljes csendben
haladhasson. Biztos volt abban, az Európai hallja minden lépését, és készül már, hogy gyilkos
semmit leheljen rá.
Amikor elért arra a helyre, ahol korábban a tűzlétráról az épületbe lépett, már könnyebben
jutott előre. Ahogy elérte a szőnyeggel borított részt, rájött – és erre a gondolatra halványan
elmosolyodott -, hogy nem hozott magával fegyvert, mi több, tervet sem készített, ha mégoly
primitívet is, Carys kiszabadítására. Egyedül abban reménykedhetett, hogy a lány már nem
foglal el olyan előkelő helyet az Európai listáján: lehet, hogy pár pillanatra felügyelet nélkül
marad. Felért az utolsó lépcsősorhoz, és megpillantotta magát a folyosó egyik tükrében: sovány,
borotválatlan arcát még mindig vércseppek tarkították, inge sötétlett a vértől; úgy nézett ki, mint
egy őrült A kép, amely tökéletesen megfelelt Marty önmagáról alkotott elképzelésének –
elszánt és vad pofa -, bátorsággal töltötte el. Egyetértett a tükörképével: tényleg nincs magánál.
Hosszú szövetségük alatt mindössze másodszor ültek együtt a kártyaasztal mellett
Blackjacket játszottak. A játék nem volt túl eseménydús, úgy tűnt, jobban összeillenek most,
mint oly sok évvel ezelőtt, amikor a Muranowski téren játszottak. Játék közben beszélgettek.
Nyugodtan és érzelemmentesen: Evangeline-ről, a piac összeomlásáról, Amerikáról. Ahogy a
játék előrehaladt, szóba került Varsó is.
– Visszatértél egyszer is oda? – kérdezte Whitehead. Az Európai megrázta a fejét. –
Borzasztó, mit csináltak – mondta.
– A németek?
– Nem, a városrendezők.
Tovább játszottak. A kártyákat újra és újra összekeverték, kiosztották. A mozdulataik
keltette légmozgástól imbolygott a gyertya lángja. A játék egyszer így ment, aztán meg úgy. A
beszélgetés abbamaradt, később újra feltámadt: csevegtek, majdnem banális dolgokról. Utolsó
együtt töltött perceikben – amikor oly sokat mondhattak volna egymásnak – nem mertek fontos
dolgokról beszélni, féltek a gátszakadástól. A beszélgetés csak egyszer forrósodott fel: egy
egyszerű megjegyzéstől pillanatok alatt eljutottak a metafizikához.
– Azt hiszem, csalsz – jegyezte meg az Európai.
– Tudnád, ha így lenne. Az összes trükköt tőled lestem el.
– Ugyan, menj már.
– így igaz. Minden, amit a csalásról tanultam, a te tudományod.
Ez szinte legyezgette az Európai hiúságát
– Még most is – mondta Whitehead.
– Még most is, mi?
– Csalsz, nem? Már nem kéne életben lenned, a te korodban.
– így igaz.
– Ugyanúgy nézel ki, mint annak idején Varsóban, nem változtál semmiL Mennyi idős
vagy? Száz? Százötven éves?
– Több.
– És mire mentél vele? Jobban félsz, mint én. Kell, hogy valaki fogja a kezed, miközben
meghalsz, és engem választottál.
– Együtt lehet, hogy sose haltunk volna meg. – Ó?
– Világokat teremthettünk volna. – Kétlem.
Mamoulian sóhajtott – Hát csak az étvágyad volt nagy? Rögtön az elejétől fogva?
– Leginkább.
– Sosem törődtél vele, hogy valóban megértsd?
– Értelem? A dolgokat nem lehet megérteni. Te magad mondtad nekem: ez az első alaptétel.
Minden a véletlenen múlik.
Az Európai az asztalra dobta a kártyáit, elvesztette ezt a kört
– … igen – mondta.
 – Még egy játszmát? – ajánlotta Whitehead.
– Csak egyet Aztán tényleg mennünk kell.
A lépcső tetején Marty megállt Whitehead lakosztályának ajtaja félig nyitva volt. Fogalma
sem volt a mögötte levő szobák elhelyezkedéséről – a két másik lakosztály, amelyeket
átkutatott, tökéletesen különböztek egymástól -, azok felépítéséből nem tudta megjósolni ennek
az elrendezését. Visszagondolt a Whiteheaddel korábban lefolytatott beszélgetésére. Amikor az
véget ért, az öreg – erre határozottan emlékezett – elég sokáig sétált, amíg odaért egy belső
ajtóhoz, és ennek az ajtónak a csukódása vetett véget a társalgásnak. Ezek szerint hosszú
folyosó kell, hogy legyen, valószínűleg néhány megfelelő rejtekhellyel.
Semmi értelme a találgatásnak. Az álldogálás és az esélyek latolgatása csak növeli az
idegességét. Cselekednie kell.
Az ajtónál újra megtorpant. Halk hangokat hallott bentről kiszűrődni, olyan tompán, mintha
a beszélők zárt ajtók mögött lennének. Ujjával gyengéden belökte a lakosztály bejáratát.
Néhány hüvelyknyivel kijjebb nyílt, és Marty bekukkantott. Üres folyosórész volt; négy ajtó
nyílt belőle. Három zárva, egy résnyire nyitva volt. Az egyik zárt ajtó mögül hallatszottak a
hangok. Marty koncentrált, megpróbált valamit megérteni a mormogásból, de egy szót sem
tudott kihámozni belőle. A beszélőket azért felismerte: az egyik Whitehead, a másik
Mamoulian. A beszélgetés hangulata is nyilvánvaló volt: úriemberekhez méltó, civilizált. Nem
most először szeretett volna ő is birtokában lenni Carys képességének: úgy eljutni hozzá, ahogy
ő szokott Martyhoz, egyedül a tudat segítségével felkutatni, hol van, és így megbeszélni a
menekülés lehetőségeit. így azonban – mint mindig – most is a szerencsén múlott minden.
Előrement az első csukott ajtóhoz, kinyitotta. Ugyan a zár adott valamilyen hangot, a
mormogás folytatódott. A szoba, amelybe bepillantott, nem volt más, mint egy öltöző. Becsukta
az ajtót, és továbblépett a szőnyegborította előszobában. A nyitott ajtó mögül mozgást hallott és
üvegcsörömpölést. Bentről, ahol gyertya világított, árnyék vetült a falra. Marty mozdulatlanná
dermedt. Ha már idáig eljutott, nem volt hajlandó egy lépést sem meghátrálni. Hangok
szűrődtek ki a szomszédos szobából.
– A francba, Chad – mondta egy szinte sírós hang. – Mi a faszt csinálunk mi itt? Nem fog
igazán az agyam.
A megjegyzést nevetés követte. – Nem kell gondolkodnod. Istenért dolgozunk, Tommy. Idd
ki.
– Valami szörnyűség fog történni – szólt Tom.
– Naná – felelte Chad. – Mit gondolsz, miért vagyunk itt? Most pedig igyál.
Marty hamar rájött a pár kilétére. Istennek dolgoznak: ha úgy adódik, gyilkolnak is. Látta
már ókét délutáni napfényben fagylaltot venni, miközben véres késeiket a zsebükbe
süllyesztették. A félelem visszatartotta, nem rohant be bosszút állni. Kevés esélye lenne élve
kikerülni innét.
Még egy szobát kellett megnéznie, az pedig pontosan szemben volt az amerikaiak által
bitorolt szobával. Ahhoz, hogy ellenőrizze, el kell mennie a nyitott ajtó előtt
A lusta hang újra megszólalt.
– Úgy nézel ki, mint akit hányinger gyötör.
– Miért nem hagysz már békén? – mondta a másik. Marty úgy látta – vagy ez csak hiú
ábránd lett volna -, mintha arrébb menne. Jellegzetes öklendező hang hallatszott ki. Marty
visszafojtotta a lélegzetét. Vajon a másik társa segítségére siet? Nagyon remélte.
– Jól vagy Tommy? – A beszélő hangszíne megváltozott. Igen, elment az ajtótól. Marty
kapott a lehetőségen, ellépett a faltól, kinyitotta az utolsó ajtót, majd becsukta maga mögött.
A szoba, ahová belépett, nem volt nagy, csak sötét. Egy összegömbölyödött alakot látott a
földön. Carys volt. Aludt, nyugodtan, ritmusosan lélegzett.
Marty odalépett hozzá. De hogyan ébressze föl: ez itt a probléma. A szomszéd szobában,
tőlük csak egy fallal elválasztva ott az Európai. Ha a lány csak a legkisebb hangot is kiadja,
meghallja. És ha ő nem, akkor az amerikaiak.
Marty leguggolt, finoman befogta a lány száját és megrázta a vállát. Nem reagált. Álmában
összeráncolta a homlokát és motyogva panaszkodott. A férfi közelebb hajolt hozzá, és a fülébe
suttogta a nevét. Ez használt.
Szeme tágra nyílt, mint a csodálkozó gyermekeké, szája sikolyra rándult. De szerencsére
felismerte a helyzetet, és nem adott ki hangot
Marty visszahúzta a kezét. Semmi üdvözlő mosoly; a lány arca fakó volt és komor, de
üdvözlésképpen megérintette a férfi ajkát. Az felállt, a kezét nyújtotta.
A szomszédból hirtelen zaj hallatszott. A kedélyes hangok kölcsönös vádaskodásba csaptak
át; felborult valamilyen bútor. Mamoulian Chad után kiáltott. Válaszul a fürdőszobában lábak
dobogtak.
– A francba. – Nincs idő taktikai megbeszélésre. Ki kell használni a pillanat kínálta
lehetőséget, bármi legyen is az. Felhúzta Carys-t és az ajtóhoz ment. Amikor lenyomta a
kilincset, visszanézett, követi-e a lány. Látta, hogy rémület ül az arcán. Visszafordult és
megértette az okát. Az ajtó előtt, hanyadéktól fénylő képpel, ott állt Szt. Thomas. Látszólag
nem tudta, megijedjen-e Marty-tól vagy sem. Habozását kihasználva Marty kilépett a folyosóra
és mellbe vágta Tomot. Az amerikai hátrazuhant, Chad nevét kiáltotta, és bebukfencezett a
szemben lévő nyitott ajtón, felborítva egy eperrel teli tálat. A gyümölcs szerteszét gurult.
Marty elhúzott az öltöző előtt, ki a folyosóra, de az amerikai hamar visszanyerte az
egyensúlyát, utánanyúlt és elkapta az ingét. Ezzel sikerült lelassítania Marty tempóját.
Visszafordult, hogy lerázza magáról Tom kezét, meglátta a másik amerikait, aki éppen akkor
lépett ki abból a szobából, ahol az öregek voltak. Rémisztő nyugalom sugárzott a szeméből,
ahogy Martyra nézett
– Fuss! – Ennyit tudott csak odakiáltani Carys-nek, de a szőke isten elkapta a lányt, amikor
az éppen ki akart siklani a folyosóra, s miközben azt lehelte: – Ne! -, a férfi, mielőtt folytatta
volna az útját Marty felé, visszalökte a szobába. – Tartsd! – szólt oda társának, s átvette Martyt
Tómtól. Tom kilépett a látómezejéből, hogy fogja Carys-t, majd dulakodás zaja hallatszott, de
Martynak nem sok ideje maradt a részletek feldolgozására, mert Chad úgy gyomorszájon vágta,
hogy kétrét görnyedt. Marty, akit a felgyorsult események annyira megzavartak, hogy fel sem
tudott készülni a fájdalomra, felnyögött, az ajtónak esett és hátával becsapta azt. A szőke
követte, és Marty könnybelábadt szemével még láthatta, hogyan ér célba a második ütés. A
harmadikat és negyediket már csak érezte. A rúgások és az ütlegek között nem maradt ideje,
hogy kiegyenesedjen vagy lélegzethez jusson. A szénhidráttal táplált test, amely éppen püfölte,
inas volt és erős, jóval erősebb, mint Martyé. Hiába próbált védekezni a cséplőgép ellen. Fáradt
és beteg volt. Megint eleredt az orra vére. A derűs szempár továbbra is rászegeződött, miközben
az öklök kékre-zöldre verték. Olyan nyugodt volt az a szempár, hogy a fiú akár imádkozhatott
is, miközben Martyt püfölte. És mégis Marty volt az, aki térdre esett, akinek hátra bicsaklott a
feje a rákényszerített könyörgésben, amikor a szőke fiú leköpte, aki segítségért fohászkodott
vagy legalábbis valami ehhez hasonlóért, amikor összeesett.
Mamoulian kilépett a játékszobából, otthagyta a könnyező zarándokot. Megtette, amit az
öreg kért, játszottak a régi idők emlékére. De az érzelgősségnek most már vége. De mi ez a
zűrzavar a hallban; a lábdobogás az ajtó előtt és a falra freccsent vér? Á, Strauss. Az Európai
tulajdonképpen számított arra, hogy valaki megérkezik az ünneplésre; de hogy ki, azt nem
tudta. Kilépett a folyosóra, hogy megnézze, mi ez a felfordulás. Lenézett az eltorzult,
összeköpdösött arcra és sóhajtott A véres öklű Szt. Chad megizzadt egy kicsit az ifjú oroszlán
illata édes volt.
– Majdnem meglépett – mondta a Szent.
– Valóban – felelt az Európai, és intett az ifjoncnak, hogy adjon neki helyet.
Marty ott feküdt a földön, ahová az imént zuhant. Felnézett az Utolsó Európaira. A levegő
mintha vibrált volna közöttük. Marty várt A gyilkos csapás nyilván hamarosan bekövetkezik.
De nem történt semmi, a kifejezéstelen szemek csak bámultak. Marty még ilyen összetörten is
látta a Mamoulian maszkjának vonásaiba írott tragédiát Már nem rémítette meg: csupán
elbűvölte. Ez a férfi volt annak a nemlétnek a forrása, amelyet alig élt túl a Caliban utcában. Hát
nem egy szellem leselkedik üregeinek szürke levegőjében, árad ki az orrlyukain és a száján,
mintha tűz parázslana a koponyájában?
A kártyaszobában a magára maradt Whitehead összetörten indult a saját kezűleg összetákolt
ágyán lévő párnájához. A hallban történtek egy értékes pillanatra elvonták róla a figyelmet.
Kezét a párna alá csúsztatta, és előhúzott egy pisztolyt, átvánszorgott a szomszédos
öltözőszobába és eltűnt a ruhásszekrény mögött. Arról a helyről látta Szt. Tomot és Carys-t,
akik a hallban álltak és az ajtó előtt zajló eseményeket figyelték. Túlzottan elmerültek a
gladiátorok látványában ahhoz, hogy észrevegyék az öreget a sötét szobában.
– Meghalt…? – hallotta Whitehead Mamoulian hangját. – Vigyétek a fürdőszobába, hogy ne
legyen útban.
Whitehead figyelte, ahogy Strauss ernyedt testét elcipelik az ajtó előtt, és a szemközti
fürdőszobában a földre dobják. Mamoulian odalépett Carys-hez.
– Te hoztad ide – mondta egyszerűen.
A lány nem válaszolt. Whitehead kezében bizsergett a pisztoly. Onnan, ahol állt, Mamoulian
könnyű célpont lett volna, ha Carys nem állt volna éppen az útban. A gondolatot, noha vonzó
volt, el kellett vetnie: a túlélés most létfontosságú volt. De a pillanatnyi habozás megfosztotta az
esélytől. Az Európai a szobába kísérte Carys-t, így Whitehead szem elől vesztette.
Előbújt rejtekhelyéről, s elindult a hálószobán át. Ahogy kilépett a folyosóra Mamoulian
hangját hallotta; – Joseph? – Whitehead a hátralévő néhány lépést futva tette meg az ajtóig,
tudta, hogy az erőszakmentes menekülés esélye mákszemnyi csupán. Megragadta a kilincset és
elfordította.
– Joseph – szólalt meg a hang mögötte.
Whitehead keze megdermedt, ahogy a láthatatlan ujjak tarkójába mélyedtek. Nem törődött a
szorítással, s minden erejét összeszedve elfordította a kilincset. Izzadt tenyere megcsúszott rajta.
A nyakában lihegő gondolat iszonyatosan belemarkolt a gerincébe. Ezek szerint, gondolta, a
lehetőség kicsúszott a kezemből. Elengedte a kilincset és szemtől szembe fordult a kártyással.
Mamoulian a folyosó végében állt, s a sötét alagút mintha az ő szeméből indult volna ki. Milyen
hatásos illúzió. De csak annyi: illúzió. És Whiteheadnek sikerült egy jó ideig ellenállni, hogy
ezzel is csökkentse a hatását. Whitehead felemelte a pisztolyt és az Európaira célzott.
Gondolkodási időt sem hagyva Mamouliannek, hogy a hatalmába kerítse, meghúzta a ravaszt.
Az első lövés Mamoulian mellkasába hatolt; a második a gyomrába. Döbbenet suhant át az
Európai arcán. Vér öntötte el az ingét. Mégsem esett el, sőt, olyan nyugodt hangon, mintha a
lövések el sem dördültek volna, azt kérdezte: – Ki akarsz menni? Whitehead mögött a kilincs
zörögni kezdett.
– Ezt akarod? – kérdezte ismét Mamoulian. – Kimenni?
– Igen.
– Akkor menj.
Whitehead ellépett az ajtótól, amely abban a pillanatban olyan nagy erővel pattant föl, hogy
kilincse a folyosó falába fúródott. Az öreg elfordult Mamouliantől, hogy elmeneküljön, de
mielőtt egyet is léphetett volna, a folyosó fényét elnyelte az ajtó mögött feltáruló mélységes
sötét. Whitehead legnagyobb rémületére a szálloda eltűnt a küszöb mögül. Odakint nem voltak
szőnyegek és függönyök; nem ereszkedett lépcső a külvilágba. Csak valami pusztaság, ahol egy
fél élettel korábban már sétált: egy tér és a remegő csillagokkal teletűzdelt ég.
– Menj csak – bíztatta az Európai. – Évek óta rád vár. Rajta! Menj!
Apadió cseppfolyóssá vált Whitehead lába alatt; érezte, hogy a múlt magához húzza. Arcát
friss levegő cirógatta. Tavasz illata volt; a tengerbe ömlő Visztula szaga és virág illata is. Hát
persze, a virágillat. Amiket eddig csillagoknak hitt, virágszirmok voltak, fehér virágszirmok,
amelyeket a könnyű szél felkapott és feléje sodort. A szirmok látványa rabul ejtette; hagyta,
hogy kivezesse a tündöklő éjszakába, ahol néhány röpke órára elhitte, övé lehet az egész világ.
S ahogy átadta magát az éjszakának, megjelent a fa. A jelenség éppoly erős volt, mint ahogy
megálmodta; a fa fehér koronája lágyan reszketett. Valaki leselkedett a roskadozó ágak mögül;
a legkisebb rezdülésére is záporozni kezdtek a virágszirmok. Megnyílt értelme még egy utolsó
képet rögzített a szállodáról, Whitehead megpróbálta megérinteni a lakosztály ajtaját, de keze
mellényúlt a sötétben. Nem maradt idő, hogy újra megnézze. A rejtőzködő alak kiemelkedett az
ágak takarásából. Déjà vu érzés lett úrrá rajta; noha amikor először járt itt, épp csak egy
pillantást vethetett a férfire. Az őrszem végre előbújt a fedezékből. Üdvözlő mosollyal az arcán
Konsztantin Vasziljev megmutatta égett arcát a jövőből érkező látogatónak. Ma éjjel a hadnagy
nem szökik el halott nővel randevúzni, ma éjjel a tolvajt fogja átölelni, akinek szakállas arcát
már barázdák hálózzák, és akire egész életében várt.
– Azt hittük, már sosem jössz – szólalt meg Vasziljev. Félretolt egy ágat, és kilépett a
túlvilági éjszaka halott fényébe. Büszkén mutatkozott, noha a haja teljesen leégett, arca fekete
volt és piros, a teste átlyuggatott Nadrágja nyitva, hímtagja meredezett. Később talán együtt
mennek a szeretőjéhez, ő és a tolvaj. És vodkát isznak, mint a régi barátok. Vasziljev
Whiteheadre vigyorgott
– Mondtam neki, hogy végül eljössz. Tudtam. Hogy újra láss minket.
Whitehead felemelte a kezében tartott pisztolyt, és rálőtt a Hadnagyra. Az illúzió nem
szakadt meg az erőszaktól, sőt, ha lehet még inkább felerősödött. Orosz kiáltások
visszhangoztak a tér mögül.
– Most nézd meg, mit csináltál – mondta Vasziljev. – Jönnek a katonák.
A tolvaj észrevette, hogy hibázott. Takarodó után még sohasem használt pisztolyt: ez
előállítást von maga után. Csizmás lábak dobogását hallotta, közeledtek.
– Sietnünk kell – sürgette a Hadnagy, s úgy mellékesen kiköpte a golyót, amit a fogai közé
kapott.,
– Nem megyek veled – mondta Whitehead.
– De olyan régóta várunk – felelte Vasziljev, s megrázta az ágat, amellyel elindította a
következő jelenetet.
A fa felemelte ágait, mint egy menyasszony, aki lerázza magáról virágszirom kelengyéjét. A
levegőben pillanatok múlva sűrűn kavarogtak a virágszirmok. Ahogy leülepedtek és a földre
öntötték sugárzásukat, a tolvajnak lassacskán sikerült kivennie az ágak között várakozó ismerős
arcokat, olyan emberek arcát, akik az évek hosszú sora alatt eljöttek ide a senki földjére, ehhez a
fához, hogy Vasziljevvel együtt rohadjanak és zokogjanak. Evangeline is köztük volt, és a
sebek, amelyeket gondosan eltüntettek, amikor a koporsóba fektették, most újra tisztán
látszottak. Evangeline nem mosolygott, de ölelésre tárta a karját, szája a nevét formálta – „Jojó”
-, amint előrelépett. Bill Toy a nő mögött állt, s mintha az Akadémiába készülne, elegáns
öltönyt viselt. A füle vérzett. Mellette estélyiben egy nő állt, akinek a szájától a szemöldökéig
nyitva volt az arca. És még sokan voltak, egy részüket felismerte, de a legtöbbjüket nem. A nő,
aki a kártyáshoz vezette, szintén ott volt, fedetlen mellel, ahogy emlékezett rá. Mosolya
lefegyverző volt, mint mindig. És voltak katonák is, akik ugyanúgy alulmaradtak Mamouliannel
szemben, mint Vasziljev. Egyikük golyólyuggatta testén szoknyát viselt, amelynek hajtásai alatt
egy szimatoló orr jelent meg. A foszlott tetemű Saul szimatolta régi gazdáját és morgott hozzá.
– Látod, milyen régen várunk? – kérdezte Vasziljev. Az elveszett arcok mind Whiteheadre
néztek, a szájuk
nyitva. De hang nem jött ki rajtuk.
– Nem tudok segíteni nektek.
– El akarunk tűnni – mondta a Hadnagy.
– Akkor menjetek.
– Nélküled nem. Együtt akarunk meghalni veled. Végül megértette a tolvaj. Ez a hely,
amelyet már a
szaunában megpillantott, az Európaiban létezett. Ezek a szellemek olyan teremtmények,
akiket ő pusztított el. Evangeline! Még őt is. Vártak, legalábbis az, ami megmaradt belőlük,
ezen a senki földjén, hús és halál között, ameddig Mamoulian létezik. És akkor feltehetőleg ők
is elnyerik szabadságukat. A tolvaj megrázta a fejét.
– Nem – mondta.
Nem leheli ki a lelkét. Emiatt a fákkal teli gyümölcsöskertért legalábbis nem. Egy
kétségbeesett arcokból álló nemzetért soha. Hátat fordított a Muranowski tér fájdalmas
kísérteiéinek. A katonák a közelben üvöltöttek: hamarosan megérkeznek. Visszanézett a
szálloda felé. A legfelső szinten a folyosó még megvolt, de a többit mintha lebombázták volna:
romlás és elegancia szürreális szembeállítása. Átvágott a szeméthegyen a hotel irányába, nem
figyelve a katonák „állj” kiáltásaira. Vasziljev kiáltása volt a leghangosabb. – Szemétláda! –
üvöltötte. A tolvaj nem engedte magához az átkokat, kilépett a térről, vissza a hall melegébe és
felemelte a pisztolyát. – Régi trükk – mondta -, már nem tudsz vele megijeszteni. Mamoulian
még mindig a folyosó túlsó végében állt; a percek, amelyeket a tolvaj a téren töltött, itt nem
teltek el. – Nem félek! – üvöltötte Whitehead. – Hallod, te lelketlen mocsok? Nem félek! –
Megint tüzelt, most az Európai fejére. A golyó az arcába fúródott Vér tört elő. Mielőtt újra
meghúzhatta volna a ravaszt, Mamoulian visszavágott.
– Nincs határa annak – mondta remegő hangon -, amit csinálni fogok veled!
Gondolata torkon ragadta Whiteheadet és megcsavarta. Az öreg tagjai elernyedtek, a pisztoly
kiesett a kezéből; hólyagja és belei cserbenhagyták. Mögötte a téren a szellemek tapsolni
kezdtek. A fa olyan erősen rázkódott, hogy még a rajta maradt néhány virágszirom is a
levegőben kerengett. Néhány berepült az ajtón; mint hópihék olvadtak el a múlt és jelen
küszöbén. Whitehead a falnak esett. Szeme sarkában megpillantotta Evangeline-t, amint vért
köp rá. Lefelé kezdett csúszni a fal mellett, teste reszketett, mintha nagybeteg lenne. Egyetlen
szó hagyta el zörgő állkapcsát.
– Ne!
A fürdőszoba padlóján Marty meghallotta az üvöltő tiltakozást. Megpróbált megmozdulni,
de süppedős ájultsága visszatartotta, összetört teste minden ízében fájt. Megragadta a fürdőkád
peremét, és térdre küszködte magát. Teljesen megfeledkezett róla: részvétele az eseményékben
pusztán csak komikus közjáték volt. Megpróbált felállni, de végtagjai erőtlenek voltak;
összecsuklottak alatta, s megint összeesett.
A hallban Whitehead már terjesen összegörnyedt, és zagyvaságok tolultak elő a száján. Az
Európai elindult felé, nem volt más hátra, csak a coup de grâce, de Carys közbeszólt
– Hagyd – mondta.
Mamoulian zavarodottan fordult feléje. Az arcából szivárgó vér egyetlen csíkot húzott az
álláig. – Veled szemben sincsenek gátlásaim – mormolta. Carys a szobába hátrált. A gyertya
felfénylett az asztalon. Energia kavargott a szobában, a remegő láng kövéren és fehéren
ragyogott. Az Európai mohón nézett Carys-re. Hatalmas étvágya volt, mintegy ösztönös
válaszként az elvesztett vérére, és nem látott mást a lányban, mint táplálékot. Akár a tolvaj:
megkívánta az epret, noha gyomra már megtelt vele.
– Tudom, mi vagy – mondta Carys, és megpróbált kitérni a pillantása elől.
A fürdőszobából Marty hallotta Carys küszködését
– Tudom, mit csináltál.
Az Európai ködös szeme tágra nyílt
– Egy senki vagy – kezdte a lány. – Csak egy katona vagy, aki találkozott egy szerzetessel,
és akit megfojtott álmában. Mire vagy te olyan büszke? – a lány dühe Mamoulian arcába
csapott – Egy senki vagy! Senki és semmi!
Az Európai előrenyúlt, hogy megragadja. Alany megkerülte a kártyaasztalt, de a férfi
félrelökte az útból. A kártyák szétterültek a földön és ő elkapta a lányt Szorítása olyan volt,
mint egy piócáé, elszívta a vérét, és nem adott mást, csak az üres, feneketlen sötétséget
Mamoulian megint az álmai Építésze lett
– Istenem, segíts – lehelte Carys. Érzékei elszürkültek. Egyetlen csavarintással kirántotta a
lányt a testéből, a sajátjába helyezte, és a kiürült porhüvelyt a felfordult asztal mellé, a földre
dobta.
Kézfejével megtörölte a száját, és az evangélistákra I nézett. Az ajtóban álltak és bámultak.
A mohóságtól betegnek érezte magát. A lány most hirtelen belékerült és I ez túl sok volt. És a
szentek csak rontottak a helyzeten, úgy bámultak rá, mint valami gyűlöletes lényre, és a
sötétebb hajú megrázta a fejét. – Megölted – mondta. – Megölted.
Az Európai elfordult a vádaktól, egész teste felforrt, könyökét és alsókarját a falnak
támasztotta, mint egy részeg, aki hányni készül. A lány kínokat okozott benne. Nem akart
megnyugodni, csak küzdött és küzdött. A kavargástól sok más is felszabadult. Strauss, aki a
beleibe hatolt, a kutyák a sarkában, amint vért és füstöt eregettek, és messze, a múltban, jóval
túl ezeken a borzalmas hónapokon, más megpróbáltatások: udvarok, hó, csillagfény, nők és
éhség, mindig éhség. És a hátában még mindig érezte a keresztények tekintetét.
Az egyikük beszélt, a szőke, akire egyszer talán vágyott. Rá, a lányra, mindenkire.
– Ez minden? – tudakolta az ifjú. – Ez minden, te rohadt hazug? Az Özönvizet ígérted.
Az Európai a szájára szorította a kezét, hogy elfojtsa a kiáramló füstöt, és megjelenített nekik
egy hatalmas hullámot, amely elborítja a hotelt, a várost és végigsöpri Európát
– Ne kísértsetek – mondta.
A hallban a törött nyakú Whitehead a parfüm illatát érezte meg a levegőben. Ahol feküdt,
onnan láthatta a környéket is. A Muranowski tér már rég eltűnt a végzetes fájával együtt, csak a
tükrök és a szőnyegek maradtak. Es most, ahogy elterülve feküdt, hallotta, hogy valaki jön fel a
lépcsőkön. Megpillantott egy alakot az árnyékban: ez a parfümös. Az újonnan érkező lassan, de
határozottan közelített, csak egy pillanatra habozott Whitehead lerogyott testénél, majd átlépte
és belépett a szobába, ahol korábban a két férfi kártyázott. Volt néhány röpke perc, miután
befejezték a játékot, amikor az öreg azt hitte, megújíthatja a szerződést az Európaival; még
néhány évvel eltolhatja az elkerülhetetlen katasztrófát. De minden elromlott. Valami triviális
dolgon összekaphattak, mint a szerelmesek szoktak, és valami követhetetlen matematikai
szabályszerűség elkerülhetetlen végeredménye lett a halál.
Arrébb hemperedett, hogy a másik irányba is láthasson, végig a folyosón, a kártyaszoba felé.
Carys a szétszóródott kártyák között feküdt. Látta a testét a nyitott ajtón át. Az Európai
elpusztította. Most az ajtó elé imbolygó újonnan érkezett eltakarta a látványt. Whitehead nem
láthatta az arcát, csak az oldalánál megvillanó macsétát
Tom hamarabb vette észre a Pengeevőt, mint Chad. Nyugtalan gyomra fellázadt a szantálfa
és a rothadás szagának elviselhetetlen keverékétől, és amint Breer belépett, az öreg az ágyra
hányt. Messziről jött, s a mérföldek sem tettek jót neki, de itt volt.
Mamoulian felegyenesedett a falnál, és Breer felé fordult.
Nem túlságosan lepte meg az érkező, de nem igazán tudta, miért jött. Talán az agya nem
teljesen hagyta még el, és az öreg parancsát várja? A Pengeevő Mamouliant bámulta, mintha
utasítást váma, mielőtt megint dolgozni kezd. Arcizmai lepusztultak már, csupasszá vált
szemgolyója azzal fenyegetett, hogy egy szemrebbenésre leszakadhat izmairól. Úgy néz ki,
gondolta Chad konyakgőzös agyával, mint akit éppen szétfeszítenek a pillangók. Verdeső
szárnyakkal szétzilálják a testét, cikázásukkal porrá őrlik a csontjait. Lankadatlan kavargásuk
hamarosan felszakítja a burkot, és teli lesz velük a levegő.
Az Európai látta a Pengeevő kezében a macsétát.
– Miért jöttél? – tudakolta.
A Pengeevő megpróbált válaszolni, de nyelve nem engedelmeskedett. Csak valami
érthetetlen szó hagyta el a torkát, ami lehetett „igen” vagy „Isten”, de egyik sem volt.
– Azért jöttél, hogy meghalj?
 Breer megrázta a fejét. Nem volt ilyen szándéka, és ezt Mamoulian is tudta. A halál a
legkisebb problémája volt Felemelte a pengét az oldalánál, hogy jelezze szándékát.
– El tudlak söpörni – mondta Mamoulian.
Breer megint megrázta a fejét. – Ma volt – mondta, amit Mamoulian úgy értett, s ismételt
meg, hogy „halott”.
– Halott… – motyogta Chad. – Isten az égben. Ez az ember halott
Az Európai megerősítően morgott.
Chad elmosolyodott. Lehet, hogy átverték őket ezzel az Özönvízzel. Talán a Főtisztelendő
számításai rosszak voltak, és a víz nem jön még egy pár hónapig. Mit számít? Kitűnően
mesélhető történeteket látott. Még Büss, az összes lélekben lakozó démonokról szóló
történeteiben sem mesélt ilyen jelenetekről. A szent figyelt, és várakozásteljesen nyalogatta a
szája szélét.
A hallban Whiteheadnek sikerült néhány yardnyira elvonszolnia magát az ajtótól, és meglátta
Martyt, akinek akkor már sikerült felállnia. A fürdőszoba-ajtó keretének támaszkodva
megérezte az öreg pillantását. Whitehead hívogató kézmozdulatot tett. Marty dülöngélve átim-
bolygott a halion, a kártyaszobában szereplő színészek észre sem vették. Sötét volt idekinn, a
másik szobában élénk fényt adó gyertya a félig becsukott ajtón át alig világított.
Marty letérdelt Whitehead mellé. Az öreg megfogta az ingét
– El kell hoznod onnan – mondta elhaló hangon. Szeme kidülledt, szakállára minden szónál
újabb adag vér tolult, de szorítása erős volt – Hozd el, Marty – sziszegte.
– Miről beszél?
– Carys Mamouliané lett – mondta Whitehead. – Bekebelezte. Hozd ki, az Isten szerelmére,
különben ott marad mindörökre, mint a többiek. – Szeme a lépcsőforduló irányába pillantgatott,
a Muranowski téri borzalmak jutottak eszébe. Már ott lenne Carys? Fogoly a fa alatt, s
Vasziljev tolakodó keze simogatja? Az öreg ajka megremegett. – Nem… engedheted, hogy az
övé legyen, fiam – mondta. – Hallod? Nem fogod hagyni, hogy az övé legyen.
Marty csak nagy nehezen tudta összeszedni a hallottak értelmét. Azt tanácsolná Whitehead,
hogy másszon bele Mamoulianbe, és szerezze vissza Carys-t? Nem, ez lehetetlen.
– Képtelen vagyok – mondta.
Az öreg arcán undor jelent meg, és úgy engedte el Martyt, mintha ürüléket tartott volna a
kezében. Fájdalmasan elfordította a fejét.
Marty a kártyaszoba felé nézett Az ajtórésen át látta Mamouliant, amint a Pengeevő
összetéveszthetetlen alakja felé indul. Az Európai arcán gyengeség tükröződött. Marty
tanulmányozta egy pillanatig, aztán az Európai lábához pillantott, ahol Carys feküdt, arca
kiürült, bőre fénylett. Nem tehet semmit? Miért nem hagyja a Papa, hogy elszaladjon az
éjszakába és nyalogassa a sebeit? Semmit sem tehet.
És ha elmenekül; ha találna egy helyet, ahol elbújhat, és nyalogathatja magát, hogyan tudná
valaha is lemosni magáról a gyávaságát? Az újra és újra szerteágazó utak nem égetnék-e be
magukat örökre az álmaiba? Megint a Papára nézett, aki, ajka enyhe remegéséből ítélve, akár
halott is lehetett. – Hozd ki – mondogatta mániákusan, mint az utolsó leheletig kitartó
katekizmust – Hozd ki, hozd ki.
Marty is valami hasonlót kért Carys-től: menjen be az oroszlán barlangjába, és jöjjön ki egy
elmondható történettel. Hogy utasíthatná most ó vissza ezt a szívességet? Hozd ki. Hozd ki. A
Papa szavai minden szívdobbanásra halkultak. Talán Carys-t életre tudja kelteni, ha megtalálja
Maoulian testének valami rejtett zugában. És ha nem, hát nem, olyan borzasztó lenne-e
meghalni érte, de legalább letűnnének a szerteágazó utak és a hamuvá portó lehetőségek?
De hogyan? Megpróbálta felidézni, hogy csinálta Carys, de a dolog túl összetett volt, a
mosakodás, a csend, és abban is biztos lehetett, amíg a körülmények meg nem változnak, alig
van szikrányi esélye a nehéz út megtételére. Reményeinek egyetlen forrása véres ingében,
érzéseiben, ittlétében rejlett, abban, hogy Carys valamiféle falat emelt a fejében, és az
elváltozás, ha már egyszer létrejött, folyamatosan benne volt. Agya talán a lány által nyitott
seben keresztül, az illatokat követve lejuthatna Carys-ig, hasonló könyörtelenséggel, mint
amikor ugyanez az ellenkező irányban történt.
Becsukta a szemét, hogy kizárja magából a hallt, Whiteheadet és a Mamoulian lábánál fekvő
testet. A látás csapda: ezt Carys mondta egyszer. Az erőlködés szintén. El kell engednie magát.
Engednie kell, hogy az ösztön vigye oda, ahová az értelem és az ész képtelen.
Minden erőfeszítés nélkül felidézte a lányt, testének lehangoló tényét kizárta az agyából, s
inkább életteli mosolyát képzelte maga elé. Agyában a lány nevét ismételgette, s vagy egy tucat
különböző pillanatban jelent meg előtte: nevetve, meztelenül, zavarodottan, bűnbánóan. De
engedte, hogy a képek peregjenek, és csak a lány tiszta jelenlétét hagyta fájó fejében.
Őt álmodta meg. A seb nyitva volt és fájt, ahogy újra hozzáért. Vér futott nyitott szájába, de
az érzés nagyon távolinak tűnt. Vajmi kevés köze volt jelenlegi állapotához, ami egyre inkább a
sehol sem levéshez hasonlított. Úgy érezte, kicsúszik a testéből. Fölösleges volt: hulladék. A
dolog egyszerűsége meglepte; egyedül amiatt aggódott, hogy túl mohó lett, vissza kellett fognia
a sietségét, nehogy elárulja magát és felfedezzék.
Nem látott és nem hallott semmit. Az állapot, amelybe lépett – ha belépett egyáltalán -, nem
volt érzékelhető. Noha kézzel fogható bizonyíték nem volt rá, biztos volt abban, hogy elvált a
testétől. Mögötte, alatta volt, mint egy üres kagylóhéj. Előtte Carys. Tovább álmodta magát a
lány felé.
És akkor, amikor éppen arra gondolt, igazából menynyire élvezi is ezt a különös utazást,
megnyílt előtte a Pokol…
Mamoulian, aki túlzottan el volt foglalva a Pengeevővel, nem érezte Marty behatolását.
Breer egy-két lépést döccent előre, felemelte a macsétát és az Európai felé sújtott vele. Az egy
roppant gazdaságos mozdulattal félrelépett, de Breer körbefordult egy újabb csapásra, és most –
sokkal inkább a szerencsének, mint a pontos célzásnak köszönhetően – elérte Mamoulian karját
és felvágta szürke öltönyének ujját.
– Chad – szólt az Európai, miközben szemét nem vette le Breerről.
– Igen – felelte a szőke. Még mindig a falnak támaszkodott, mint egy lusta hős; megtalálta
Whitehead szivartartóját, néhány szálat eltett, egyre pedig rágyújtott. Szürkéskék felhőt
bodorított, és italgőzös pillantásával bámult a gladiátorokra. – Mit akar?
– Keresd meg Whitehead pisztolyát. -Miért?
– A látogatónk kedvéért.
– Ölje meg maga – felelt Chad unottan -, meg tudja tenni.
Mamoulian gondolatai lázadoztak az ellen, hogy ilyen rothadásba behatoljon, inkább a
golyó. Könnyen kikészíthetné a Pengeevőt. Fej nélkül még a halottak sem tudnak járni.
– Hozd ide a puskát! – parancsolta.
– Nem – válaszolt Chad. A Főtisztelendő mindig azt mondta, legjobb az egyenes beszéd.
– Most nincs idő a játszadozásra – mondta Mamoulian, egy másodpercre elkapta a szemét
Breerről és egy pillantást vetett Chad felé. Ez hiba volt. A hulla megint lesújtott, ezúttal eltalálta
Mamoulian vállát, mélyen behatolt a nyaka melletti izomba. Az Európai néma maradt, csak
nyelt egyet, amikor elérte a csapás, majd még egyet, amikor Breer visszahúzta a pengét.
– Állj – mondta neki Mamoulian.
Breer megrázta a fejét Épp ez az, amiért jött Ez volt az előjátéka annak, amire olyan régen
vágyott.
Mamoulian kezét a sebre tette. A golyó nem számított, azt túléli, de egy erőteljesebb
támadás, amely megbontja a hús egységét, veszélyes lehet. Végeznie kell Breerrel, és ha a szent
nem hozza a pisztolyt, puszta kézzel kell megölnie a Pengeevőt.
Breer mintha megérezte volna a szándékát. – Nem tehetsz ellenem semmit – próbálta
mondani, de a szavak összekavarodtak -, halott vagy.
Mamoulian megrázta a fejét. – Apránként – mormolta. – Ha kell, apránként.
 Az Európai ígéretét hallva Chad elvigyorodott. Édes Istenem, gondolta, így kell a világnak
elpusztulnia. Szobák labirintusa, autók húznak az autópályán hazafelé utolsó útjukon, miközben
a halott és a majdnem halott ütéseket váltanak gyertyafény mellett. A Főtisztelendő tévedett. Az
Özönvíz nem is valami áradás. Inkább vak emberek fejszékkel; a nagyok térden állva
könyörögnek az idiótáknak, hogy ne öljék meg őket; az a bizseregtető érzés, amikor az őrültség
járvánnyá fajul. Nézte és azon gondolkodott, hogyan fogja majd a Főtisztelendőnek leírni a
jelenetet, s életének tizenkilenc éve alatt először érzett hamisítatlan örömöt.
Egészen addig, amíg Mamoulian testébe meg nem érkezett, Marty nem ismerte fel
utazásának gyönyörűségét. Úgy érezte magát, mintha megnyúzták és forró olajba mártották
volna. Száguldott és lelke üvöltve kívánta a másik emberben lakozó Pokol megszűnését. De
Carys ott volt. Ezt kellett szem előtt tartania, akár a próbakövet.
A kavargó örvényben Carys iránti érzései matematikai tisztaságúra egyszerűsödtek. Az
egyenletek, amelyek bonyolultak, de végeredményükben elegánsak voltak, olyan finomságokat
kínáltak, hogy azok már igazságnak hatottak. Ehhez a felismeréshez kellett ragaszkodnia. Ha
ezt elengedi, elveszett.
Szeme sarkában fények tündököltek, feltárult és lezárult a látóhatár, napok fenyegettek
lángra lobbanással, de szétpukkantak, mielőtt elrejthették volna melegüket vagy fényüket.
Hirtelen őrült viszketés kerítette hatalmába. Vakarj meg, mondta, és nem kell többet
izzadnod. A csábítást Carys képével csillapította.
Sokkal mélyebbre mentél, mondta a viszketés, mint amennyire szabadna. Sokkal mélyebbre.
Az állítás feltehetőleg igaz volt. Teljes egészében magába szívta Carys-t, olyan mélyre, ahol
legtitkosabb dolgait tartotta. Megtalálta azt a pontot, ahová a Caliban utcai nihilben zuhant.
Micsoda hely, mondta a viszketés, micsoda hely. Akarod látni?
Nem.
Rajta, nézd meg! Nézd meg és reszkess! Nézd meg és semmisülj meg! Meg akartad tudni,
kicsoda is Mamoulian, hát most közvetlen közelről megnézheted.
Nem figyelek, gondolta Marty. Továbbnyomult, mint a Caliban Streeten, s noha ezen a
helyen, nem volt fenn és lenn, elöl és hátul, mégis úgy érezte, zuhan. Vagy ezt csak a poklot
gödörként megjelenítő metaforák eredményezik? Vagy éppen az Európai beleiben mászik az
ágyéka felé, hogy ott megtalálja Carys-t?
Persze hogy nem jutsz ki, mosolygott a viszketés. Soha, ha már egyszer bejutottál. Nincs
visszaút. A pokol sohasem szar ki magából. Itt maradsz bezárva egyszer s mindenkorra.
Carys kijutott, mondta az agya.
A lány a fejében van, emlékeztette a viszketés. Éppen a könyvtárában suhan el. El vagy
temetve a trágyadombon; mélyen, ó, igen, barátom, nagyon mélyen.
Nem!
Semmi kétség.
Nem!
Mamoulian megrázta a fejét. Tele volt furcsa fájdalmakkal és hangokkal. Vagy csak a múlt
gagyog hozzá? Igen, a múlt az utóbbi hetekben sokkal hangosabban zümmögte a fülébe a
pletykáit, mint régebben.
Ahányszor az agya ellustult, a történelem rátelepedett, és megint ott volt a kolostor udvarán,
esett a hó, a dobosfiú mellette reszket, és az élősködők elhagyják a hűlő hullákat. Kétszáz év
élete sűrűsödött össze a másodpercekben. Ha a lövés, amely megölte a hóhért, csak
pillanatokkal is késett volna, a pallos lesújt, a feje elgurul volna, és a századok, amelyeket átélt,
nem töltötték volna be ót – és ő sem a századokat.
És miért most jönnek elő ezek a gondolatok, ahogy Anthonyra néz? Több ezer mérföldre és
tizenhét évtizednyire volt az akkor történtektől. Nem vagyok veszélyben, nyugtatgatta magát,
hát akkor miért reszketek? Breer a teljes össszeomlás szélén egyensúlyozott, és őt megölni, ha
gusztustalan is, de egyszerű feladat.
 Hirtelen elmozdult, és ép kezével megragadta Breer torkát, mielőtt az még visszakozni tudott
volna. Az Európai finom ujjai áthatoltak a cafatokon és körülzárták Breer nyelőcsövét. Aztán
erősen megrántotta. Breer nyakának egy jó darabja, folyadékok és váladékok permeté-től
kísérve elszakadt a teste többi részétől. Olyan hangot lehetett hallani, mint amikor a gőz
távozik.
Chad, szivarral a szájában, tapsolt. A sarokban Tom abbahagyta a nyöszörgést, és szintén a
csonkítás műveletét szemlélte. Az egyik ember az életéért, a másik a haláláért küzd. Halleluja!
Szentek és bűnösök együtt.
Mamoulian elhajította a maroknyi cafatot. Túlélhetetlen sebe ellenére a Pengeevő még
mindig talpon volt
– Szét kell, hogy tépjelek? – kérdezte Mamoulian. Még beszéd közben is izgett benne
valami. Talán a lány még mindig harcol a bezártsága ellen?
– Ki az? – kérdezte lágyan.
Carys válaszolt. Nem, nem Mamouliannek, hanem Martynak. Itt vagyok, mondta. A férfi
meghallotta. Nem, nem is hallotta; érezte. A lány hívta, ő pedig követte őt.
A viszketés nagyon felerősödött. Késő, már nem tud segíteni a lánynak, késő, semmit sem
tud már tenni.
De Carys ott volt a közelben, tudta, és jelenléte enyhítette kissé Marty rémületét. Itt vagyok
veled, ezt mondta. Ketten vagyunk.
Az érzés azonban érzéketlen volt. Csak kacagott a menekülés gondolatán. Jobb, ha
belenyugszotok, mindörökre foglyok vagytok. Ha a lány nem tud kijutni, hogyan lennél képes
rá te ?
Ketten, mondta Carys. Ketten vagyunk. Egy töredék pillanatra Marty megértette a lány
gondolatát. Együtt vannak, és együtt sokkal többet érnek, mintha egyszerűen csak összeadnák
magukat. Összekapcsolt testüket képzelte most maga elé, ez a fizikai egység az új, egészen
másfajta egységük metaforája lehetett volna. Ezt eddig nem értette. Lelke felujjongott. A lány
vele van, ő pedig a lánnyal. Most egyetlenegy láthatatlan gondolat voltak, egymást képzelték el.
Gyerünk!
A Pokol kettészakadt; nem volt más választása. A tartomány széthullott, ahogy
kiszabadították magukat az Európai szorításából. Egy lélekként éltek át néhány különleges
pillanatot, de aztán a vonzás – vagy akármely törvény, amely ebben az állapotban uralkodik – a
magáét követelte. Elérkezett a szétválás – durva kiűzetés ebből az átmeneti Édenből -, és immár
a saját testük felé tartottak: a szövetségnek vége.
Mamoulian számára a megmenekülésük sokkal fájdalmasabb volt, mint bármelyik seb, amit
Breer okozott neki. Ujját a torkára tette, arcán a veszteség fölötti sajnálat ült. Könnyek
csorogtak az arcán, feloldva az odaszáradt vért. Breer ráérzett a pillanatra: eljött az ő ideje.
Cseppfolyóssá váló agyában megjelent egy kép, olyasmi, mint a szörnyűségekkel teli
füzetében lévő szemcsés fotók, de ez a kép mozgott. Hó esett; a szenesvödör lángjai táncra
kaptak.
A kezében tartott macséta elnehezedett, súlyosabbnak érezte, mint egy fejszét. Felemelte,
árnyéka ráhullott az Európai arcára.
Mamoulian Breer bomlott vonásaira pillantott, és mindet felismerte; látta, hogyan jutott el
eddig a pillanatig. Az évek súlya alatt térdre hullott.
Ekkor Carys kinyitotta a szemét. A visszatérés szörnyű volt. Martynak nehezebb volt, mint
neki, a lány valamennyire hozzá volt szokva ehhez az érzéshez. De sosem volt igazán kellemes
megérezni a lélek köré fagyott izmot és zsírt.
Marty is kinyitotta a szemét, lenézett újra birtokba vett testére. Nehéz volt és fáradt. Nagy
része – a bőr, a haj, a körmök – halott anyag volt. Visszariasztotta. Ez az állapot csak paródiája
lehetett annak az érzésnek, amibe csak most kóstolt bele. Amikor feltápászkodott, az undor
hangjai szólaltak meg belőle, mintha arra ébredt volna, hogy testét rovarok lepték el.
 Egy kis megnyugtatást keresve átnézett Carys-re, de a lány figyelmét lekötötte valami, amit
Marty nem láthatott a félig csukott ajtótól.
A jelenet, amit bámult, ismerős volt neki valahonnan. De más volt a szemszög, és beletelt
egy időbe, amíg el tudta helyezni magában: térdeplő férfi, a nyaka felnyitva, karjai kissé
eltartva a testétől, az ujjak a megadás mindenütt érvényes jelét mutatva széttartott helyzetben; a
kivégző, akinek az arca foltos, felemeli a bárdot, hogy lefejezze áldozatát; valaki a közelben
felnevet.
Amikor a legutóbb látta ezt a jelenetet, Mamoulian szeme mögött volt, egy katonát látott,
hófútta udvaron, amint várja a csapást, amely megszakítja fiatal életét. A csapás sosem jött el
vagy inkább idáig halasztódott. Eddig várt volna a hóhér, eddig élt volna egy testben, csak hogy
lecsaphasson egy másikra, követte volna Mamouliant, évtizedeken át, amíg a sors össze nem
terelte az egyesülő részleteket? Vagy az egész az Európai műve? Ő szólította volna Breert, hogy
vessen véget a történetnek, amely már generációkkal korábban megszakadt?
Sosem fogja megtudni. Most másodszor már nem fogják elszalasztani. A fegyver lecsapott,
és egyetlen ütéssel majdnem levágta a fejet a nyakról. A fej még mozgott egy kicsit, még két
csapás kellett, hogy végleg elszakadjon a testtől, aztán átgurult az Európai lába között
egyenesen Tom elé. A fiú arrébb rúgta.
Mamoulian nem adott ki hangot; de most, fej nélküli torzója haragra gyúlt. Vér kíséretében
buggyant elő a sebből: panasz minden pórusából. Es a hanggal együtt füstszerű képek,
szellemek emelkedtek fel belőle, gőzhöz hasonlóan. Álmok, talán a múlt részletei jelentek meg
és tűntek el. Most már minden mindegy volt. Igazából mindig is az volt. Pletyka szülte; a
legendás, elkapha-tatlan, akinek még a neve is csak hazugság volt.
Számít az valamit, ha életrajzát – a semmibe tünést – nem veszik most komolyan?
A kielégítetlen Breer a nyílt sebet kezdte szabdalni a macsétájával, először leszelte az
oldalát, mintha az lenne a célja, hogy az ellenséget egyre kisebb darabokra aprítsa. Egy kar
lehullott. Felemelte, hogy leválassza róla a kezet, eltávolítsa egymástól az alsó kart és a felsőt.
Az eddig majdnem teljesen nyugodt szoba kezdett vágóhíddá válni.
Marty még időben ért az ajtóhoz, így láthatta, hogy Breer letépi Mamoulian másik karját is.
– Nézd, hogy megy – mondta az amerikai fiú, Whitehead vodkájával a kezében.
Marty halottsápadtan bámulta a mészárlást. Vége. Az Európai halott. Feje ott feküdt mellette
az ablak alatt: kicsinek tűnt, maradéknak.
Carys, aki az ajtó mögött állt a falnak dőlve, megfogta Marty kezét.
– Papa? – kérdezte. – Mi van a Papával?
Ahogy ezt kimondta, Mamoulian teste a térdelő helyzetből előredőlt.
A szellemek és a moraj eltűntek. Csak sötétlő vér csorgott belőle. Breer a további
mészárosmunkához készülődve előrehajolt, és két csapással felnyitotta a hasat. A kilyukasztott
hólyagból húgy folyt ki.
Carys, aki már nem bírta tovább nézni a vérfürdőt, kiment a szobából. Marty még ott maradt
egy ideig. Utoljára még azt láthatta, hogy a Pengeevő hajánál fogva felemeli a fejet, mint
valami egzotikus gyümölcsöt és hosszában belevág.
A hallban Carys az apja mellett guggolt; Marty odament. A lány megpaskolta az öreg arcát –
Papa? – kérdezte. Az nem volt halott, de már nem is élt igazán. A pulzusa még vert, de semmi
több. Szeme csukva.
– Nem érdemes… – mondta Marty, miután megrázta az öreg vállát. – Jobb, ha elmegy.
A játékszobában Carys nevetve sikoltozni kezdett. Úgy tűnt, a vágóhídi jelenetek még
nagyobb abszurditásba csapnak át.
– Nem akarok itt lennie amikor megadja magát – szólt Marty. Carys nem mozdult. – Már
semmit sem tehetünk az öregért – mondta a férfi.
A lány ránézett, a döntéstől zavarba jött
– Elment Carys. És nekünk is mennünk kellene.
 A mészárlás elcsendesedett. Ez még rosszabb volt, mint a nevetés vagy Breer munkazaja.
– Nem várhatunk itt – mondta Marty. Erőteljesen felhúzta Carys-t és a kijárat felé tuszkolta.
A lány alig ellenkezett.
Ahogy lefelé igyekeztek, hallották, hogy valahol fölöttük a szőke amerikai megint tapsolni
kezdett.

72
A halott jó sokáig dolgozott a művén. Még jóval azután is ténykedett, hogy az autópályán
megcsappant a forgalom, csak a messzebbre utazók igyekeztek észak felé. Breer ebből semmit
sem hallott. Füle már rég felmondta a szolgálatot, és szeme, amellyel egykor oly élesen látott,
most alig észlelte a körülötte mindenütt heverő hústömeget De amikor látása már teljesen
cserbenhagyta, még mindig hagyatkozhatott a tapintására. Ezt használta fel feladata
befejezéséhez, feldarabolta, majd miszlikbe vagdalta az Európai húsát
Chad már sokkal korábban beleunt ebbe a szórakozásba. Sarkával eltaposta második
szivarját, és elindult, hogy megnézze, másutt hogy haladnak a dolgok. A lány elment, a hős
szintén. Isten szereti őket, gondolta. Az öreg a hallban feküdt, bár még mindig szorongatta a
korábban magához ragadott fegyvert. Ujjai egyszer megrándultak; ennyi. Chad visszament a
véres szobába, ahol Breer térden állt a húsban, továbbra is csak aprított, és felemelte Tomot a
padlóról. Teljesen el volt ernyedve, ajka majdnem kék volt, és jó adag győzködésbe telt, amíg
valamilyen reakciót ki tudott váltani belőle. De Chad született térítő volt, és rövid beszéd kellett
csak, hogy visszatérjen belé a lelkesedés.
– Nincs, amit meg ne tehetnénk, tudod? – mondta neki. – Keresztény emberek vagyunk.
Úgy értem, mindent láttunk, nem? Nincs ezen a világon semmi, amit az Ördög ellenünk
bevethetne, mert mi itt voltunk. Nem?
Chadre nagy hatással volt a hirtelen jött szabadság. Ezt bebizonyítandó, új ötlettel állt elő,
azzal, hogy csináljanak rá az öreg mellkasára. – Tetszeni fog neked, Tommy – Tómon nem
látszott, hogy érdekelné az egész, és csak nézte, ahogy Chad lehúzza a nadrágját a piszkos
munkához. Belei nem engedelmeskedtek. Amikor végül felállt, Whitehead szeme kinyílt, és a
fegyver elsült a kezében. A golyó csak egy hajszálnyira ment el Chad heréje mellett, de így is
szép, piros csíkot rajzolt hófehér combjára, elsüvített az arca mellett, és belefúródott a plafonba.
Chad belei végül működésbe léptek, de az öreg már halott volt. A lövés pillanatában halt meg,
amely oly közel volt ahhoz, hogy megfossza Chadet a férfiasságától.
– Közel volt – szólalt meg Tom, akit Chad kishíján bekövetkezett megcsonkítása
felébresztett a katatóniából.
– Azt hiszem, szerencsés vagyok – felelte a szőke. Aztán minden bosszúszomjukat beleadva
távoztak.
Én vagyok az utolsó, gondolta Breer. Ha én meghalok, a pengeevők a múlt részévé válnak.
Elvonszolta magát a Pandemonium Hoteltől; tudta, bármi is legyen az, ami még összetartja a
testét, hamar eltűnik. Ujjai alig tudták már megmarkolni azt a benzines kannát, amit idefelé
jövet lopott el egy kocsiból, s amit ezekre a pillanatokra számítva, lenn hagyott az
előcsarnokban. Agya ugyanolyan nehezen működött,
mint az ujjai, de minden erejét összeszedte. Már nem tudta megnevezni a tárgyakat,
amelyeket a szeméten áthaladva szagolt; arra sem emlékezett, ki ő, csak annyit tudott, hogy
valamikor szép dolgokat látott.
Lecsavarta a kanna tetejét, és amilyen alaposan csak tudta, magára öntötte a tartalmát. A
folyadék nagy része összegyűlt körülötte. Eldobta a kannát, és vakon tapogatózott gyufa után.
Az első és a második szál nem gyulladt meg. A harmadik végre igen. A lángok azonnal
körbevették. Teste összecsavarodott a tűzben, felvette az áldozatokra oly jellemző bokszoló
testhelyzetet. Az ízületek a melegtől megrövidültek, s a karokat, lábakat ebbe a védekező
mozdulatba rántották.
 Amikor végre kialudtak a lángok, kutyák somfordáltak oda és felfalták a maradványokat.
Többen vonyítva hőköltek hátra, amikor szájpadlásukat összevagdosta a hús, amelyben, mint
kagylóhéjban a gyöngy, ott rejtőzködtek a borotvapengék, amiket Breer valódi ínyenchez
méltóan nyelt le.

XIV
Szökőár után

A szél beterítette a világot.

Aznap este pontosan kelet-nyugati irányban fújt a szél, az egynapos eső után a könnyed
felhőket a lefelé tartó nap irányába repítette, mintha valamely Apokalipszishez sietnének a
horizonton túlra. Vagy talán – ez a gondolat még ijesztőbb volt – azért rohantak, hogy a napot
rávegyék, maradjon fenn az égen még egy órára, egy percre, bármennyi időre is, csak az
éjszakát kitolhassák kicsit. Próbálkozásuk persze hasztalan maradt: a nap kihasználta a gyapjas
felhők rémüldözését és továbbkergette mindet – egészen a világ végére.
Carys győzködte Martyt, hogy minden rendben van, de nem járt sikerrel. Most, hogy a férfi
megint az Orpheus Hotel felé igyekezett, fölötte az öngyilkos felhők és a közeledő éjszaka,
érezte, igazolódnak a gyanúi. A látható világ egésze összeesküvésről árulkodott.
Ráadásul Carys álmában beszélt. Talán nem Mamoulian hangja volt, nem az a figyelmes,
ironikus hang, amit Marty már annyira megutált. Igazából nem is mondott szavakat. Csak
zajokat: rákok, padláson rekedt madarak zaját. Suhogás, kaparászás; mintha a lány vagy a benne
rejtőzködő valami egy elfelejtett szókincset akarna újraéleszteni. Nem volt benne semmi
emberi, de Marty tudta, az Európai van emögött. Minél tovább hallgatta, annál inkább hallott ki
parancsokat a motyogásból; annál inkább tűnt úgy, hogy a lány alvó nyelve szavak után kutat. A
gondolattól megrémült.
Aztán egy éjszakával a rohanó felhők éje előtt, hajnali négykor felriadt. Borzalmasat
álmodott persze, még biztosan sok-sok évig ilyeneket fog álmodni. De aznap éjjel nem
maradtak meg a fejében. Jelen voltak. Itt és most.
Carys nem feküdt mellette a keskeny ágyon. A szoba közepén állt, csukott szemmel, arca
alig észrevehetően meg-megrándult. Megint beszélt, vagy legalábbis megpróbált, és Marty
tudta, a leghalványabb kétsége sem volt afelől, hogy Mamoulian vele van.
A nevét mondta, de a lány nem ébredt fel. Felkelt az ágyból, odament hozzá, de ahogy
megmozdult, mintha a körülöttük kavargó levegőből sötétség szivárgott volna. A mormogás
egyre gyorsabb lett. Martynak olyan érzése támadt, mintha megszilárdulna körülötte a sötét.
Arca és mellkasa viszketni kezdett; a szeme csípett
Most már üvöltve szólongatta a lányt. Semmi válasz. Árnyékok röpködtek a lány körül,
pedig nem volt a szobában fény, ami előidézhette volna őket. A motyogó arcra nézett. Az
árnyékok virágzó faágakon keresztül érkező fényre hasonlítottak, és mintha a lány egy fa
árnyékában állt volna.
Fölötte valami sóhajtott. Marty felnézett. A plafon eltűnt. Helyén a faágak láthatóan
növekedtek. A fa a szavaiban gyökerezett és minden kimondott szótag erősebbé és
tekervényesebbé növesztette. Az ágak vastagodtak, majd gallyakat hajtottak, amelyek néhány
másodperc alatt levelektől zöldelltek. De a fa – látszólagos egészsége ellenére – minden ízében
a romlást hordozta. Levelei feketék voltak, és nem frissesség csillogott rajtuk, hanem a rohadás
izzadsága. Kukac vándorolt ágról ágra; az elhervadt virágok, akár a hó, záporoztak és fedetlenül
hagyták a gyümölcsöket.
S milyen borzalmas gyümölcsök voltak ezek! Akár egy masnival átkötött, kötegnyi ajándék
egy merénylőnek. Egy másik ágról gyermekfej lógott le, befont hajánál fogva. Egy újabb
emberi belektől roskadozott. A következőről egy kalitka lógott, benne elevenen égő madár.
Emlékek; múltbeli atrocitások szuvenírjei. Vajon a gyűjtemény tulajdonosa is itt van valahol?
 Marty fölött a gomolygó sötétségben valami megmozdult, de nem patkány, annyi szent.
Suttogó párbeszédet hallott. Emberi lények voltak odafönn a rothadásban. És lefelé másztak,
hogy Martyt maguk közé szippanthassák.
Előrenyúlt a sistergő levegőben, és megfogta Carys karját. Nyúlós volt, mintha a hús le
akarna mállani a csontokról. Szemhéja mögött úgy forgott a szeme, akár egy őrülté; ajka még
mindig a fát növesztő szavakat formálta.
– Állj– mondta, de a lány csak tovább beszélt.
Mindkét kezét lefogta, s miközben ráüvöltött, hogy hagyja abba, teljes erejéből rázta a lányt
Fölöttük nyiszorogtak az ágak, gally-eső szemetelt rájuk.
– Ébredj fel, az Istenért! – mondta neki. – Carys! Én vagyok az, Marty! Én, Marty! Ébredj,
az Isten szerelmére.
Kitapintott valamit a lány hajában, felnézett, és egy nőt látott, aki fényes nyálfonalat
csurgatott rá. Jéghidegen terült szét a férfi arcán.
Növekvő rémülettel üvöltött Carys-re, hogy hagyja már abba, s amikor ez kevésnek
bizonyult, teljes erejéből arcul ütötte. Egy pillanatra megállt a növekedés. A fa és lakói sikoltva
panaszkodtak. Még egy hatalmas pofont adott neki. A lány szemhéja mögött az őrület
csillapodni látszott. Megint szólt hozzá és tovább rázta. A lány szája kinyílt, a háborodottság és
a borzalmas feszültség eltűnt az arcáról. A fa reszketett
– Kérlek… – könyörgött – ébredj fel.
Fekete levelek hullottak rájuk; a remegő ágakból elfogyott az erő.
Carys kinyitotta a szemét.
A fa bosszúsan mormogva teljesen elrohadt és eltűnt a semmiben. Keze nyoma még ott égett
a lány arcán, aki láthatólag észre sem vette az ütéseket. Hangja rekedt volt az álmosságtól,
amikor azt kérdezte – Mi baj?
Marty magához szorította, s úgy érezte, semmilyen válaszhoz nem elég a bátorsága. Csak
annyit mondott – Álmodtál.
A lány zavarodottan nézett rá. – Nem emlékszem – felelte, aztán észrevéve remegő kezét –
Mi történt?
– Rémálom.
– És miért nem vagyok ágyban?
– Megpróbáltalak felébreszteni.
A lány csak bámult rá. – Nem akarok felébredni – mondta. – Így is eléggé fáradt vagyok. –
Kiszabadította magát Marty öleléséből. – Vissza akarok bújni az ágyba.
Engedte, hogy a lány újra ráfeküdjön az összegyűrt lepedőre. Még mielőtt Marty odaért
volna hozzá, már aludt. Marty nem feküdt mellé, hanem hajnalig virrasztott, nézte az alvó lányt,
és megpróbálta távol tartani magától az emlékeket.
– Visszamegyek a hotelbe – mondta Marty a lánynak a következő nap közepén. Hiába
remélte, hogy a lány valami magyarázattal szolgál az elmúlt éjszaka eseményeit illetően, esetleg
elmondja, hogy mindez nem volt más, mint zavaros kényszerképzet, amitől most végre sikerült
megszabadulnia. A lány nem mondott semmi megnyugtatót Amikor Marty megkérdezte tőle,
emlékszik-e valamire az éjszakából, azt felelte, semmit sem álmodott, s ez örömmel tölti el.
Semmit. Marty úgy ismételte el ezt a szót, mint valami halálos ítéletet és a Caliban Street üres
szobájára emlékezett; hogyan vált a semmi a félelem lényegévé.
Látva a férfi levertségét, a lány megérintette az arcát. Marty bőre forró volt. Odakint esett, és
a szoba nyirkos volt
– Az Európai meghalt – mondta a lány.
– Magam akarok meggyőződni róla.
– Semmi szükség rá, édes.
– Ha valóban meghalt és eltűnt, akkor miért beszélsz álmodban?
– Beszélek?
 – Beszélsz és képeket idézel.
– Talán könyvet írok – mondta a lány, de nem sikerült nyugodtnak mutatnia magát – Éppen
elég bajunk van anélkül is, hogy te visszamennél oda.
Ez igaz volt, sok mindenben kellett dönteniük. Először is, hogyan meséljék el ezt a
történetet, s azontúl miként tegyék ugyanezt hihetővé. Hogyan bízzák magukat a törvényre,
miközben nem őket vádolják a gyilkossággal. Továbbá Carys-re vagyon várakozott; ő volt apja
kizárólagos örökőse. Ezzel is szembe kellett valahogy nézni.
– Mamoulian halott – ismételte a lány. – Nem feledkezhetnénk meg róla egy időre? Amint a
holttesteket megtalálják, elmondjuk az egész történetet. De most még ne. Pihenni akarok pár
napig.
– Te valamit megidéztél tegnap éjjel. Itt a szobában. Láttam.
– Miért vagy olyan biztos abban, hogy én voltam? – vágott vissza Carys. – Miért éppen én
lennék még mindig megszállott? Biztos, hogy nem te tartod életben ezt az egészet?
– Én?
– Képtelen vagy megszabadulni tőle.
– Ettől lennék a legboldogabb!
– Akkor felejtsd el, az Istenért! Hagyd, Marty! Eltűnt. Meghalt és eltűnt. És ezzel az
egésznek vége.
Carys hagyta, hogy Marty rágódjon egy kicsit a vádakon. Talán tényleg ő volt az; talán csak
álmodta a fát, és őt okolja a saját félelmeiért. De amikor a lány nem volt ott, Marty kételyei
feléledtek. Hogyan bízhatna meg a lányban? Ha az Európai él, nem adhatja ő ezeket a szavakat
Carys szájába, hogy távol tartsa tőle Martyt? Amíg a lány távol volt, gyötörte a bizonytalanság,
nem látván olyan utat, amely ne gyanúval lenne kikövezve, viszont ahhoz nem volt elég ereje,
hogy elmenjen a szállodába és így vagy úgy, de pontot tegyen a dolgok végére.
Carys késő délután tért vissza. Nem szóltak egymáshoz, csak pár szót, és rövidesen a lány
fejfájásra panaszkodva lefeküdt.
Fél órányi hallgatás után a lány jelenlétével és egyenletes lélegzésével megosztott szobában
(most nem motyogott álmában) elment whiskyért és újságért, a vérfürdő felfedezéséről szóló
hírek után kutatva. Semmit sem talált. A világ hírei uralták a lapokat. Ahol nem volt forgószél
vagy háború, ott képregény és lóversenyeredmények foglalták el az oldalakat. Visszaindult a
szobába azzal az elhatározott szándékkal, hogy nem törődik többé a kétségeivel, és megmondja
a lánynak, hogy egész idő alatt minden rendben volt. De a szobát zárva találta, bentről pedig
Carys hangja hallatszott – egy új összefüggés álomkockáit rakta össze lágyan motyogva.
Betörte az ajtót, és megpróbálta felkelteni, de ezúttal sem a rázás, sem a pofonok nem
befolyásolták megszállott szendergését.

74
És már majdnem ott is volt. Nem öltözött fel rendesen, csípett a hideg, miközben átvágott a
Pandemonium Hotel előtti terepen. Az ősz korán beköszöntött, még a szeptember elejét sem
várta meg, máris lehűtötte a levegőt. Az alatt a néhány hét alatt, amióta utoljára itt járt, a nyár
megadta magát, győzött az eső és a szél. De ez nem keserítette el túlzottan. A nyári hőségtől
fülledt kis szobák soha nem ébresztenek többé kellemes emlékeket benne.
Felpillantott a hotelre. A rézsútos fényben korallszínűnek látszott. Az égésnyomok és a
falfirkálmányok szinte valóságosnak hatottak. Akár egy megszállott által festett arckép, amelyet
minden részletében tökéletesen kidolgozott az alkotó. Nézte egy darabig a homlokzatot, hátha
kap valamiféle jelzést. Talán kacsint az egyik ablak; talán elfintorodik az egyik ajtó; bármit, ami
utalhatna arra, ami bent fogadja majd. De semmi sem történt
Csak egy közönyös tömb, amelynek homlokzatán megcsillant a nap utolsó sugara.
Aki utoljára távozott az épületből, becsukta az elülső ajtót, de arra nem fecsérelt energiát,
hogy a deszkákat is visszaszögezze. Marty belökte, és az ajtó kinyílt, jó adag vakolatot és koszt
tolva maga előtt. Odabent semmi sem változott. A csillár himbálódzott és finom porszitálással
fogadta a szentélybe betolakodó látogatót.
Ahogy felmászott az első két lépcsősoron, valami szag kezdte betölteni a levegőt, ami
nehezebb volt, mint a por és a hamu keveréke.
Valószínű volt, hogy a holttestek még mindig ott vannak, ahol hagyták őket. Már alaposan
bomlásnak indulhattak. Nem volt tisztában azzal, hogy mennyi ideig tart egy ilyen folyamat, de
az elmúlt hetek tapasztalatai alapján felkészült a legrosszabbra. Valójában az erősödő szag sem
igazán zavarta, ahogy felfelé haladt.
Félúton megállt, és elővette az üveg Scotch-ot, amit magával hozott. Miközben nem vette le
a szemét az előtte futó lépcsőkről, a szájához emelte az üveget. A korty szesz megbizsergette az
ínyét és a torkát, aztán érezte, ahogy szétárad a gyomrában. Ellenállt a kísértésnek, hogy még
egyet húzzon belőle. Ehelyett inkább bedugaszolta az üveget, visszatette a zsebébe, és
továbbindult felfelé.
Kezdtek rátörni az emlékek. Remélte, hogy sikerül távol tartania, de azok csőstül
megrohanták. Nem volt elég ereje, hogy ellenálljon nekik. Nem voltak képek, csak hangok. Úgy
visszhangoztak a fejében, mintha koponyája üres lenne, s ő sem lenne más, mint egy agyatlan
teremtmény, amely egy felsőbbrendű elme hívására válaszol. Elfogta a vágy, hogy sarkon
forduljon, és elmeneküljön, de tudta, ha most megfutamodik, a kételyei csak súlyosbodnak. Kis
idő múlva Carys minden mozdulata gyanússá válna, nem lévén biztos abban, hogy nem az
Európai mozgatja-e, hogy őt megölje. Ez is egyfajta börtön lenne; falai kételyből, a rácsok
gyanúból lennének, ő pedig közéjük zárt, életfogytiglani fogoly. Még ha Carys már nem is
lenne vele, akkor sem tudná megállni, hogy ne pillantgasson állandóan hátra a válla fölött, hogy
nem követi-e valaki, akinek arcok rejlenek az arca mögött, s szeméből az Európai soha nem
felejtő pillantása szegeződik rá.
De mégis minden lépéssel megsokszorozódott a félelme. Megragadta a mocskos korlátot, s
abba kapaszkodva vonszolta feljebb és feljebb magát. Nem akarok tovább menni, panaszkodott
benne a gyermek. Ne kényszeríts, hogy menjek, kérlek. Olyan egyszerű lenne visszafordulni és
elhalasztani az egészet. Figyelj! A lábad megteszi helyetted, csak mondd ki. Fordulj vissza!
Carys fel fog egyszer ébredni, csak várj türelemmel. Fordulj vissza!
És ha nem ébred fel? – kérdezte az értelem hangja. Ez pedig arra késztette, hogy
továbbmenjen.
Ahogy még egyet lépett, valami megmozdult a lépcsősor tetején. Nem hallatszott több, mint
egy bolhaugrásnyi zaj; olyan halk volt, hogy alig hallotta. Talán patkány? Valószínűleg.
Mindenfajta élősködő idesereglik. Azt remélik, hogy itt igazán nagy lakomát csaphatnak.
Lelkileg már erre a borzalomra is felkészült, előre végiggondolta.
Elérte a lépcsőfordulót. Nem menekültek patkányok a léptei zajára, legalábbis ő egyet sem
látott. De valami volt ott. Egy kis barna hernyó araszolt lelkesen a célja felé a szőnyegen.
Valószínűleg le egyenesen a lépcsőn, a sötétbe. Marty nem nézte meg túl közelről. Bármi is volt
az, ártalmatlannak bizonyult. Talált magának egy zugot, ahol kövérre hízhat, hogy idővel légy
legyen belőle, ha ez az, amire annyira vágyik.
A kritikus fordulót elhagyva még feljebb indult az utolsó sor lépcsőn. Alig néhány lépés után
hirtelen a bűz még áthatóbbá vált. A bomló hús szaga elviselhetetlen volt. A whisky és a gondos
lelki felkészülés ellenére felkavarodott a gyomra. Belei úgy vonaglottak, akár a hernyó.
Megállt, elővette az üveget, s jókora két kortyot húzott belőle, de olyan lendületesen, hogy
könnybe lábadt tőle a szeme. Továbbindult. Valami puha megcsusszant a lába alatt. Lenézett.
Egy újabb hernyó, az előző nagyobbra nőtt testvére, amelyet az ő lába akadályozott meg abban,
hogy elérhesse úticélját: sikamlós kásává lapult a cipője alatt. Még egy pillanatig nézte, aztán
sietve továbbindult. Most már tudta, hogy cipőtalpa az eltaposott férgektől csúszik.
Az italtól zsongott a feje; az utolsó két tucat lépcsőt futva tette meg, igyekezett minél
hamarabb túl lenni a legrosszabbon.
 Mire felért a lépcső tetejére, nem kapott levegőt. Megrészegült agyában furcsa kép jelent
meg önmagáról: egy futár, aki valamilyen rossz hírt hoz – egy elveszett csata, lemészárolt
gyerekek hírét – a mesebeli király palotájába. Ám nem csak a csaták vesztek el; meghalt maga a
király is.
A legfelső szintre indult; a búz olyan átható lett, hogy szinte harapni lehetett. Ahogy egyszer
már gyerekkorában is, megint meglátta arcát a tükörben, és elszégyellte magát, ahogy
szembenézett ijedt ábrázatával. Ahogy a földre szegezte a pillantását, meglátta, hogy az egész
szőnyeg mozog. Nem kettő vagy három, de legalább öt tucat még kövérebb hernyó araszolt át
rajta. Soha életében nem látott még férgeket, amelyek ennyire nélkülöztek volna minden
kivehető anatómiai tagoltságot és ennyire különböző méretűek lettek volna. Az egyik ujj-
vastagságú, a másik akkora, mint egy csecsemő ökle. Alaktalan testük bíborlila alapon sárga
csíkokkal tündökölt Olyan nyálkát és vércsíkot húztak maguk után, mint a sebzett meztelen
csigák. Marty igyekezett kikerülni őket Olyan húson híztak kövérre, amellyel már neki is volt
dolga. Nem kívánta a túl közeli vizsgálatukat
De ahogy belökte a lakosztály ajtaját, és óvatosan belépett a folyosóra, a férgek ellepték az
egész helyiséget. A bátrabbak a pasztell színű tapétán próbáltak feljutni, végtagjaikat ragadós
folyadékkal tapasztották a falhoz, így araszoltak felfelé. Egész testük perisztaltikusán vonaglott
Nem számított, merre mennek, legalábbis ez derült ki körbe-körbe haladó nyálkacsíkjaikból.
A homályos folyosón Marty eloldalgott Whitehead szétterült teste mellett, és belépett a
mészárszék-szobába. Félelmei egészen eluralkodtak rajta. Itt még több féreg hemzsegett, a
bolha nagyságútól az emberszív-méretűig. Kukacok, hernyók, férgek – egy teljesen új állatfaj
gyűlt össze a mészárszékké változtatott szobában.
Csakhogy ezek nem rovarok, vagy azok lárvái voltak, ezt most már tisztán látta. Az Európai
húsának foszlányai voltak. Még mindig élt Ha cafatokban is, ezer érzéketlen foszlányban is, de
élt.
Breer alapos munkát végzett, amennyire a macsétát tartó, gyengülő keze engedte.
Elpusztította az Európait, de ez nem volt elég. Túl sok elrabolt élet pezsgett az Európai
sejtjeiben, minden józan törvényszerűséget meghazudtolva, megállíthatatlanul dübörgött
tovább. A Pengeevő minden erőfeszítése ellenére sem volt képes megsemmisíteni őt, csupán
felosztani. És ebben az őrült zűrzavarban ott volt egy szörnyeteg, amelynek még mindig volt
elegendő akarata ahhoz, hogy önállóan gondolkodjon, és ha dadogva is, de telebeszélje Carys
fejét. Lehet, hogy nem egy darab, lehet, hogy rengeteg – ezeknek a kóbor daraboknak az
összessége. Marty nem foglalkozott a dolog biológiai részével: hogy ez a gusztustalanság
hogyan maradt fenn, az az őrültek házába összehívott vitakörre tartozott.
Kihátrált a szobából, és reszketve állt meg a hallban. Szél csapódott az ablaknak, az üveg
panaszosan reszketett. A széllökéseket figyelte, miközben megpróbálta kitalálni, hogy mi
legyen a következő lépés. A folyosón egy undorító példány hullott le a falról. Nézte, hogy
próbálja megfordítani magát, hogy ismét belekezdjen a lassú fölfelé kúszásba. Közvetlenül a
féreg mögött feküdt Whitehead. Marty odalépett hozzá.
Charmaine gyilkosai alaposan kiélvezkedték magukat, mielőtt elmentek: Whitehead nadrágja
és alsóneműje le volt húzva, lágyékát késsel összekaristolták, szeme nyitva volt, műfogsorát
kivették. Martyt bámulta, állkapcsa beesett, mint egy visszamaradott gyereké. Legyek
mászkáltak rajta, az arcán rothadásfoltok jelentek meg. De halott volt: ami ezen a világon jelent
valami kézzelfoghatót. A fiúk végső tettként a mellkasára ürítettek. Ide is gyűltek a legyek.
A maga idejében Marty gyűlölte ezt az embert, s ha csak egy napra is, de szerette. Nevezte
Papának, nevezte gazfickónak, szeretkezett a lányával. Azt gondolta magáról: Ő a teremtés ura.
Látta, amikor hatalma teljében volt: igazi úr. És látta félni is: úgy próbált menekülni, mint
patkány a tűz elől. Gyakorlatban is láthatta az öreg furcsa becsületességét és működőképesnek
találta. Talán volt olyan gyümölcsöző, mint a szeretni tudó emberek érzelmei.
Odanyúlt, hogy lecsukja a szemét, de az evangélisták levágták az öreg szemhéját, Marty ujja
pedig a szemgolyót érintette meg. Nem a könnycseppektől lett nedves, hanem a rothadástól.
Fintorgott egyet; elhúzta a kezét; amúgy is háborgó gyomra még jobban felkavarodott.
A test alá csúsztatta a kezét, hogy ne kelljen látnia az arcát, amikor megpróbálja hasra
fordítani. A testnedvek összegyűltek, az alsó fele nedves volt és ragadt. Összeszorította a fogát,
oldalára fordította, és hagyta, hogy a többit a gravitáció fejezze be. Az öregnek legalább nem
kellett néznie, ami most következett.
Marty felállt. A keze bűzlött: megkeresztelte a whisky maradékával, hogy elfojtsa a bűzt.
Volt még egy célja ezzel: megszüntette az ital kísértését. Túl egyszerű lenne berúgni és elsiklani
az igazi probléma fölött. Az ellenség ott volt: foglalkozni kellett vele, örökre leszámolni a
létezésével.
Ott kezdte, ahol volt, a hallban. Sarkát mélyen belevájta a Whitehead teste körül kúszó-
mászó húscafatokba, kipréselve belőlük az ellopott életet. Természetesen nem hallattak
semmilyen hangot, s ez némileg megkönnyítette a feladat elvégzését. Ezek csak férgek, mondta
magának, a céltalan élet néma cafatjai. A dolog később még könnyebbé vált, amikor a folyosón
kezdett fel s alá sétálni, és sarka elválasztotta a sárga zsírt a barna hústól. A szörnyetegek
ellenkezés nélkül passzírozódtak szét Izzadni kezdett, ezt a természetes emberi ellenkezés
váltotta ki belőle. Pillantása cikázott: vajon sikerült-e valamennyit széttaposnia?
Érezte, hogy szája sarka mosolyra húzódik, majd széles vigyorrá torzul, de mivel semmi
vicces nem volt a dologban, az is eltűnt. A pusztítás aránylag egyszerűen ment, megint az a
kisfiú volt, aki a hangyákat nyomta agyon a hüvelykujjával. Egy, kettő, három! Csakhogy ezek
lassabban mozogtak, mint a fürge hangyák, úgyhogy kényelmes tempóban tudta agyontaposni
őket. Az Európai minden ereje ebben a mocsadékban olvadt szét és őt, Martin Strauss-t
választották erre az isteni szerepre, hogy a mocskot eltörölje.
Most végre félelmetes hatalma volt.
Semmi sem fontos. A Caliban utcában hallott szavak most igazi értelmet nyertek. Itt az
Európai és a saját húsával bizonyítja a kesernyés szillogizmust.
Amikor a hallban végzett, visszament a nagyszobába és ott folytatta a munkát. Kezdeti
undora odáig apadt, hogy a falról is leszedegette az odatapadt húsdarabokat és földhöz csapta
valamennyit. Amikor a játékszobában végzett, elindult, hogy megtisztítsa a lépcsőházat. Végül
amikor minden rendben volt, visszatért a lakosztályba, és a függönyökből máglyát készített.
Rátette az asztalkát, amin az öreg kártyázott, és a kártyákkal gyújtotta meg az egészet. Aztán
körbement a szobában, és a nagyobb húsdarabokat a tűzbe rugdosta. Azok fröcsköltek,
összezsugorodtak és elfogytak. Akisebbeket összeszedte, és még akkor is nevetett, amikor kis
húsesőket zúdított a lángokba. A szoba hamar megtelt füsttel és meleggel. Szíve hangosan vert
a fülében, karja izzadságtól csillogott. Hosszú munka volt, és gondosan kellett dolgoznia, nem?
Nem hagyhat egyetlen élő darabkát sem, egyetlen írmagot sem, hátha tovább él, talán megnő és
megtalálja őt.
Amikor a tűz alábbhagyott, párnákat, lemezeket és papírkötésű könyveket tett rá, végül már
nem maradt más égetni való, csak saját maga. Voltak pillanatok, amikor rémülten bámulta a
lángokat, kacérkodott a gondolattal, hogy a tűzbe lépjen. De ellenállt. Csak a fáradtság
kísértette. Inkább lekuporodott a sarokba, s a falon tükröződő tűz fényeit figyelte. A megjelenő
formák vagy valami más, megríkatta.
Amikor valamivel hajnal előtt Carys feljött érte, nem hallotta és nem látta őt. A tűz már
régen kialudt. Csak a csontok voltak még felismerhetők, amelyeket Breer szabdalt föl, a
combcsont, a gerinc darabjai, az Európai koponyája.
A lány olyan csöndben jött be, mintha attól tartana, alvó gyermeket ébreszthet fel. A férfi
talán aludt is. Apró képek voltak a fejében, amelyek csak álmok lehettek: az élet nem lehet
olyan szörnyű.
– Felébredtem – mondta a lány. – Tudtam, hogy itt leszel.
A ködös levegőn keresztül Marty alig látta őt. A lány olyan volt, mint. fehér krétarajz a
fekete papíron. Marty megint könnyezni kezdett, amikor erre gondolt.
– Mennünk kell – mondta Carys, és egyáltalán nem akarta Martyt magyarázkodásra
kényszeríteni.
Talán majd később, ha az üresség eltűnt a szeméből; de az is lehet, hogy soha. Hosszú
percek teltek el, miközben a lány dédelgette és megpróbált mellébújni, mire Marty végre Carys
gondjaira bízta magát és felkelt térdátkaroló meditációjából.
Amikor kiléptek a hotelből, beléjük kapott a szél, éppoly erősen, mint ezen a környéken
mindig. Marty felnézett, hogy a szélrohamok nem térítették-e le a csillagokat a pályájukról, de
azok szilárdan kitartottak.
Az életüket feldúló őrület ellenére minden a helyén volt, s noha a lány siettetni próbálta a
férfit, az csak bámulta a csillagokat, hátravetett fejjel. Nem volt semmi odafent, amitől
megvilágosodhatott volna. Csak tűszúrásnyi fények a sima égbolton. De most először látta meg,
milyen gyönyörű is ez. Furcsa, hogy egy olyan világban, amely teli van erőszakkal és
veszteséggel, a csillagok, ezek a parányi dicsfények távol maradnak. S miközben Carys kifelé
vezette a kivilágítatlan udvaron át, Marty nem tudta megállni, hogy újra és újra ne bámulja az
eget.