Hedwig Courths-Mahler

Titkok titka

Helma
Helm a nála
ná a jóval
va idősebb
idő e Udo
do von
v n
Pressennek nyújtotta a kezét, miután
szerelme, akinek a gyermekét a szíve alatt
hordta, cserbenhagyta. A gazdag föld-
birtokos
bi ok s saját
s ját fiának
na hiszi
s Horstot,
Ho s ot éss való-
va -
sággal isteníti leendő örökösét. Helma az
évek során megszereti férjét, és egyre
inkább
i ább nyomasztja
o a t a elhallgatott
e ha ga t bűne.
bű . S
mintha a sors is büntetni akarná, egy
napon megjelenik az egykor hőn szeretett
férfi
fé fi és
é megzsarolja…
m gzs r lja…

"Viharfelhők alatt" címmel is megjelent.

 I.

Az elegáns szálloda tágas, fényűzően berendezett

éttermében már majdnem az összes asztal foglalt volt.
Az egyik, amelyet több személyre terítettek meg és
virágokkal díszítettek fel, berlini tartózkodásának teljes
ideje alatt kizárólag Udo von Pressen nagybirtokos
rendelkezésére állt. Von Pressen úr hamarosan be is
lépett az ajtón. Karján még mindig elbűvölően szép
hitvese vonult, akiről senki sem mondta volna meg,
hogy huszonkét éves fia van. A hölgyről bárki habozás
nélkül elhitte volna, hogy a harmincas évei elején jár.
Férje huszonöt esztendővel volt idősebb nála, ám
akaraterőről árulkodó arcával és sűrű, ősz hajával még
mindig impozáns látványt nyújtott. Az idős úr
fenntartott asztalukhoz vezette a nejét, és udvariasan
alá akarta segíteni a karosszéket, de unokaöccse, Ralf
Brand megelőzte. A fiatalember a házaspár egyetlen
gyermekének, Horstnak a társaságában érkezett az
étterembe. Von Pressen asszony hűvösen köszönte meg
az előzékenységet, férje azonban barátságosan
biccentett az ifjú Brand felé.
– Sohasem késlekedsz, ha kimutathatod a nagynénéd
iránti figyelmességedet, Ralf. Horst példát vehetne
rólad – mondta, és szemrehányó pillantást vetett a fiára.
Horst von Pressen rezzenéstelen nyugalommal
felkacagott.
– Ugyan, papa! Semmi értelme nem lenne, hogy
versenyre próbáljak kelni Ralffal. Ő mindenben
magasan fölöttem áll.
Helma, a fiatalember szépséges édesanyja a homlokát
ráncolta. Nem szerette, hogy a fia alárendeli magát Ralf
Brandnak, és minden tekintetben többnek, jobbnak
tartja magánál, mintha mi sem lenne ennél
természetesebb. Az asszony még férjénél is jobban
imádta gyermekét, akit szülei teljességgel félre is
neveltek volna, ha Ralf nincs rá jótékony hatással.
Horst elegáns jelenség volt. Csinos arcán csupán a
könnyelműség és a határozatlanság árulkodó jegyei
hatottak zavaróan. Huszonkét évével azoknak az életét
élte, akik bármit megkaphatnak, miközben kisujjukat
sem kell megmozdítaniuk. Unokafivére, a nálánál tíz
esztendővel idősebb Ralf viszont tetterős, felelősségtudó
természet volt, egyébiránt ugyancsak elegáns és előkelő
megjelenésű fiatalember. Udo von Pressen nagyon jól
tudta, hogy unokaöccse jótékony hatással van a fiára,
ezért is támogatta a barátságukat. Hitvese ezzel
szemben mindent elkövetett annak érdekében, hogy
gyermekét kivonja az ifjú Brand befolyása alól, ebbéli
igyekezetével azonban eleddig nem járt sikerrel.
Éppen helyet foglaltak, amikor megérkezett az
asztaltársaság további három tagja: von Pressen
asszony nővére, férje és leányuk, Rosmarie. Buchwald
orvosdoktor úr magánszanatóriuma a Pressen-kastély
közelében feküdt. Az intézet közel sem jövedelmezett
annyit, mint kívánatos lett volna, így tulajdonosa
időnként rászorult tehetős sógora támogatására. Most is
ő hívta meg családjával együtt nyolc napra Berlinbe, az
ő vendégeiként tartózkodhattak ebben az előkelő
szállodában.
Miközben frissen szerzett fővárosi élményeikről
beszélgettek, Horst gyakran ugratta Rosmarie-t. Az ifjú
hölgy rendkívül bájos volt, arca azonban elárulta, hogy
jobban ismeri a való életet, mint könnyelmű
unokabátyja.
Ralf Brand és Rosemarie Buchwald újra és újra
egymás pillantását kereste, mintha csak tekintetük
mágnesként vonzotta volna a másikét. A fiatalember egy
éve felfedezett valamit a lány szemében, és szíves-
örömest kiderítette volna, mi az. Érezte, hogy
vidámsága nem természetes, mutatott jókedve nem
szívbéli. Gyakran töprengett el azon, miért változhatott
meg Rosemarie ilyen nagyon.
Már az édességnél tartottak, amikor Ralf Brand
felfigyelt egy úrra, aki éppen akkor jelent meg az
étterem ajtajában. A fiatalember biztos volt abban, hogy
ismeri, bár egyelőre nem tudta, honnan. Az ötven körüli
uraság körülnézett, mintha keresne valakit. Ralf
ösztönösen követte a szemével, mert megragadta a
figyelmét, noha érdeklődésének nem tudta volna okát
adni. A férfi lassan közelebb jött hozzájuk. Ralf látta,
hogy egyszer csak megtorpan, és szemében különös
fény izzik fel, miközben az ő asztaluk felé néz.
A fiatalember éberen figyelt. A kissé kopottas
eleganciájú idegen szenvedélyektől kiégett, fáradt arca
valamikor kétségtelenül szép lehetett. Egész
viselkedése arra vallott, hogy jobb körökből származik.
Szemlátomást azok közé tartozott, akik egyaránt
ismerik az élet napos és árnyékos oldalát is, mert mind
a kettőt megjárták már.
Az idegen egy oszlop mögé húzódott, és továbbra sem
vette le a szemét von Pressen úrék asztaláról. Ralf kissé
előbbre hajolt, hogy a terítéket ékesítő virágcsokron át
szemmel tarthassa a furcsán viselkedő férfit. Feltűnt
neki, hogy úgy nézi von Pressen asszonyt, mintha
hipnotizálni akarná. A fiatalember nagynénje felé
fordult, aki éppen az ismeretlenre emelte a tekintetét,
mint akinek valóban engedelmeskednie kell a másik
akaratának. Az asszony hirtelen elsápadt, szeme
kitágult a rémülettől, aztán halkan felnyögött, és
félájultan hátrahanyatlott a székében.
Az idegennek ebben a pillanatban nyoma veszett. Ralf
még egy utolsó pillantást vethetett rá, és egyszeriben
világosság gyúlt a fejében. Most már tudta, kire
emlékeztette a férfi.
Ralffal együtt a nagybátyja is felállt, és mindketten az
álélt asszony fölé hajoltak. A többiek a döbbenettől
dermedten meredtek Helma von Pressenre, aki
holtsápadtan, csukott szemmel félig ült, félig feküdt a
székében. Buchwald doktor is fel akart emelkedni, hogy
sógornője segítségére siessen, ő azonban addigra már
magához tért. Elmosolyodott, bár még mindig
krétafehér volt az arca.
– Legyetek szívesek, üljetek vissza! Nem szeretnék
feltűnést kelteni. Nincs semmi bajom – mondta, miután
nagy nehezen erőt vett magán.
– Mi volt veled, Helma? – kérdezte a férje gyengéd
aggódással.
Az asszony igyekezett közömbös arcot mutatni, és
kihúzta magát ültében. Ralf azonban észrevette, hogy
rémült pillantást vet az oszlop felé, ahol az idegen állt
az imént. Nagynénje szeme olyan volt, mintha kísértetet
látott volna.
– Nem kell aggódnod, Udo. A berlini élet igencsak
megerőltető, legfőképpen annak, aki megszokta a vidéki
nyugalmat – felelte von Pressenné.
– Utazzunk haza?
Az asszony erőltetetten felnevetett.
– Ugyan, dehogy! Az idegeim egy pillanatra
felmondták a szolgálatot, ez minden. Vacsora után korán
visszavonulok, és végre rendesen kialszom magam.
Szavai mindenkit megnyugtattak, még Buchwald
doktort is, aki fürkészőn méregette sógornőjét.
– Add ide a kezed, Helma! – kérte mégis, és áthajolt
az asztal fölött.
Von Pressenné kissé habozva ugyan, de rögtön
engedelmeskedett a felszólításnak.
– Ne aggodalmaskodj, valóban csak megerőltettem
magam. Kimerítettek az utóbbi napok. Berlinben
általában későn kerülünk ágyba, amihez odahaza nem
szoktam hozzá. Ha végeztünk a vacsorával, azonnal
visszavonulok, és kialszom magam. Nem érdemel több
szót, ami történt.
 Kis idő múlva az asszony felemelkedett. Férje azonnal
felpattant, hogy elkísérje, ő azonban mosolyogva
elhárította a segítségét.
– Maradjatok csak szépen együtt! Ne zavartassátok
magatokat, különben megharagszom. Inge, te gyere
velem, a többiek meg fel se keljenek, ha nem akarnak
haragot! – mondta kedvesen, és belekarolt a nővérébe.
A két hölgy elindult. Buchwald doktor neje is
kellemes, bájos jelenség volt, és valamennyien követték
őket a szemükkel, míg ki nem léptek az ajtón.
– A mama még soha nem rémített meg ennyire
bennünket – mondta Horst nagy sóhaj kíséretében. –
Valóban nincs komoly baja, Heinrich bácsi?
– Nincs, nincs. Csupán az idegei jelezték, hogy
pihenésre van szüksége. Nyugodjatok meg!
Ralf Brand eltűnődve nézett Helma von Pressen után.
Amikor visszafordult a többiekhez, tekintete találkozott
Rosmarie pillantásával. Feltűnt neki, hogy a lány
izgatott nyugtalansággal figyeli, de nem tulajdonított
különösebb jelentőséget a dolognak. Azt hitte, hogy
Rosmarie a nagynénjéért aggódik. Neki magának
azonban pillanatnyi kétsége sem volt afelől, hogy Helma
néni azért ájult el, mert meglátta az oszlop mögül
leselkedő férfit.
Az ifjú Brand többet tudott a nagynénjéről, mint az
asszony férje és fia, s egy benső hang megsúgta neki,
miért izgatta fel magát Helma von Pressen. Az asztalnál
ülők sietve másról kezdtek beszélgetni, hogy eltereljék a
figyelmüket a kellemetlen közjátékról. Ralf egy idő
múlva megint Rosmarie szemébe nézett. Fürkésző
tekintetétől a lány hirtelen elpirult, és szégyenlősen
elfordította a fejét.
A hangulat mindaddig nyomott maradt, amíg Inge
Buchwald vissza nem tért.
– Teljesen nyugodtak lehetünk – jelentette be
mosolyogva. – Helma megint jól van, csak nagyon
fáradt.
 Von Pressenné valójában egészen mást mondott a
nővérének, amikor felértek a szobájába.
– Azonnal visszamégy az étterembe, Inge, és
gondoskodsz arról, hogy se a férjem, se Horst ne
tulajdonítson túl nagy jelentőséget az állapotomnak!
– Mi volt veled, Helma?
Húga mélyet sóhajtott.
– Neked elmondom, mert tudom, hogy te hallgatni
fogsz. Az… az étteremben megláttam egy férfit, aki… rá
emlékeztetett.
– Rá? Csak nem Hans Delmhorstra?
– De, rá. Képzelheted, mennyire megrémültem.
– Feleslegesen. Hiszen tudod, hogy Delmhorst hosszú
évek óta halott.
– Legalábbis mi annak hittük. Biztosak azonban
csupán abban lehettünk, hogy eltűnt. Egyébként
valószínűleg csak nagyon hasonlított rá az az ember, aki
megijesztett. Sajnos nyoma veszett, mire magamhoz
tértem. Remélem, nincs többről szó, mint feltűnő
hasonlóságról.
– Ebben egészen bizonyos lehetsz. Kétségtelenül
hallottunk volna felőle, ha még életben lenne.
Helma zihálva szedte a levegőt.
– Igen, hinni akarok a halálában. Nem engedhetem,
hogy megrémítsen egy árnyalak, aki váratlanul
előbukkant a múltamból. Az rettenetes lenne. Most
pedig siess vissza a többiekhez! Kérlek, érd el, hogy
senki ne zavarjon! Egyedül szeretnék maradni. Arra
persze nem számítok, hogy hamarosan el tudok majd
aludni.
– Ne butáskodj, Helma! Ne is gondolj rá többé!
Von Pressenné arcán szomorú mosoly suhant át.
– Azon leszek. Jó éjt, Inge!
– Az uramnak elmondjam, mi rémisztett meg?
– Kérlek, ne! Csak felizgatnánk, arra pedig igazán
semmi szükség.
 Helma bezárta szobája folyosóra nyíló ajtaját, majd a
férje lakrészébe vezetőben is elfordította a kulcsot,
mintha attól tartana, hogy behatolhat hozzá az a
bizonyos sötét árnyalak a múltjából. Leoltotta a villanyt,
lerogyott az egyik fotelba, karját az asztalra fektette, és
beletemette az arcát. Így ült egy darabig, és azon
töprengett, hogy valóban csak két ember hasonlósága
ijesztette-e meg. Az az idegen azonban rendkívül
furcsán nézett rá. Kihívóan és figyelmeztetően, mint aki
tudja, mi történt sok-sok évvel ezelőtt…
Az asszonynak fájdalom szorította össze a szívét. Hát
nem bűnhődött már eleget?
Hirtelen neszt hallott, és összerezzent. Felugrott, s
meredten kémlelte a sötétben azt a helyet, ahonnan a
hang érkezett. A rémülettől megdermedve látta, hogy
lassan megmozdul a ruhás-szekrény, amely a
szomszédos szobába vezető ajtót takarta. Döbbenten
bámulta a hatalmas bútordarabot, amely mögül egy férfi
lépett elő. Nem más volt, mint az étteremben látott
idegen.
Von Presserné kinyitotta a száját, mintha sikoltani
akarna, a férfi azonban parancsolón felemelte a kezét.
– Nyugalom! Egy hangot se! Ha sikítasz, csak hírbe
hozod magad.
Az asszony még sápadtabb lett, és döbbenten meredt
hívatlan látogatójára.
– Te? Te vagy az? Jézusom, ez rettenetes! Ezek szerint
mégsem csupán hasonlóságról volt szó.
– Nem bizony. Én vagyok az személyesen. Bocsásd
meg, hogy felzaklattalak, de nem tehettem másként.
Csak így beszélhettem veled észrevétlenül.
Von Pressenné a férje szobájába vezető ajtóra
pillantott.
– Ott lakik az uram. Mi lesz, ha meghall bennünket?
– Majd halkan beszélgetünk. Hallani fogjuk, ha feljön,
és akkor ugyanolyan nesztelenül eltűnök, ahogyan
jöttem.
 – Azt… azt hittem, meghaltál – mondta az asszony
összetörten.
– Aminek te persze sokkal jobban örülnél. Mint
láthatod azonban, élek, vagyis inkább csak tengődöm
meglehetősen nyomorúságos körülmények között.
Huszonkét éve nem találkoztunk. Én közben a gondok, a
nélkülözés és megaláztatás valamennyi válfaját
megismertem.
Von Pressenné nagynehezen összeszedte magát.
– Hogy jutottál be a szobámba?
A férfi az elmozdított szekrényre mutatott.
– Tegnap óta szomszédok vagyunk. Véletlen révén
értesültem arról, hogy itt laksz. Szerencsére szabad volt
a szomszédos szoba, így hát kivettem. Besurrantam
hozzád, amikor lementél az étterembe, és elhúztam a
szobáinkat elválasztó ajtón a reteszt. Aztán csak a
szekrényt kellett eltolnom a helyéről, és máris szabad
volt előttem az út. Tudtam, hogy egyedül akarsz majd
maradni, miután odalent megpillantasz. Vártalak.
– Honnan vetted magadnak a bátorságot ahhoz, hogy
belopózz ide? Hogy merészelsz egyáltalán a szemem elé
kerülni? – méltatlankodott az asszony.
– Valószínűleg sejtelmed sincs arról, milyen kevés
merészség szükségeltetett ehhez. Az eltelt években
ennél sokkal komolyabb veszélyeket kellett vállalnom.
– Mit akarsz tőlem? – kérdezte Helma von Pressen
rekedt hangon.
Látogatója cseppet sem finom metszésű, kiélt, gondok
redőzte arcán cinikus mosoly jelent meg.
– Tegyük fel, hogy a vágy vezetett ide, hogy
viszontlássalak. Mondjuk, sóvárogva vártam, hogy ismét
zavartalanul kettesben lehessek veled, mint a régi szép
időkben. Még mindig szemtelenül szép vagy. Sőt mi
több, igazság szerint szebb is, mint annak idején.
– Hagyd ezt! Mondd meg az igazat! Mit akarsz tőlem?
– Ugye, megengeded? – kérdezte a férfi, de nem várta
meg a választ, hanem azonnal leült az asszonnyal
szemközt. – Mivel mindenáron meg akarod tudni a
látogatásom okát, körülményeskedés nélkül a tárgyra
térek. Pénzre van szükségem.
– Odáig süllyedtél, hogy pénzt kérsz attól a nőtől,
akinek tönkretetted az életét?
Delmhorst gúnyosan felkacagott.
– Ahhoz képest nagyon is jól festesz. Ápolt, elegáns
hölgy benyomását kelted. Értékes ékszereket viselsz, és
bizonyára minden ruhádért egész vagyont adtál ki.
Láttam, hogy a férjed pompás kocsival jár. A szálloda
legdrágább szobáiban laktok, odahaza meg kastélyotok
van. Egy szó, mint száz, fényűzően élsz, és semmiről
sem kell lemondanod. Ilyen lenne egy tönkretett élet?
– Mit tudsz te arról, hogyan érzek!
– Azt sehol sem jegyzik, drágám. Nézz rám! Látod ezt
az ütött-kopott szmokingot? Nézd meg az ingemet!
Foszlik a gallérja. Látod az arcomat? Elgyötörte a
nélkülözés. Nem sok maradt meg a jóképű Hans
Delmhorstból.
– Arról nem én tehetek. Kizárólag magadnak
köszönheted, hogy lecsúsztál.
A férfi megint gúnyos kacajra fakadt.
– Azt mondod, én vagyok a hibás? Igaz, voltam olyan
vakmerő, hogy kicsit igazítani akartam a szerencsémen,
amikor már torkomon volt a kés. Igen, csaltam a
játékban, ezért kellett szégyenszemre elmenekülnöm.
Arról azonban már nem tehetek, hogy nagybátyám a
maga hatvan évével ostoba módon feleségül vett egy
bárénekesnőt, aki még gyereket is szült neki. Az a
tökkelütött vénember elhitte, hogy övé a gyerek.
Megtette az örökösének, engem meg kitagadott!
Kiestem a kegyeiből, mert megpróbáltam felnyitni a
szemét. Eltaszított magától, és váratlanul üres kézzel az
utcán találtam magam, de ezt már mind tudod. Nem
vehettelek nőül, mert te is szegény voltál, akár a
templom egere. Egyedül az róható fel bűnömül, hogy
még egy napig maradtam és elhallgattam előled, hogy
koldusbotra jutottam. Túlságosan szerettelek azonban
ahhoz, hogy búcsú nélkül elmehettem volna. Bárcsak
lett volna erőm ahhoz, hogy megtegyem!
– Azok után, amit ellenem elkövettél, megérdemelted
a sorsodat – jelentette ki az asszony ridegen.
– Hiába is tagadnám, hogy még néhány utolsó boldog
órát akartam lopni magamnak. Nem mehettem el úgy,
hogy előbb ne tegyelek a magamévá. De Isten a tanúm,
Helma, hogy életem legerősebb és legszentebb érzése
volt, amit irántad éreztem.
– Hallgass! Ne beszélj erről, ha nem akarod, hogy
belepusztuljak a szégyenbe.
Hans Delmhorst megvonta a vállát.
– Te hoztad szóba a dolgot – mondta, és gúnyos
kifejezést öltött az arca.
Az asszony erőnek erejével összeszedte magát.
– Szóval… pénzt akarsz tőlem? Vásároljam meg a
hallgatásodat? – kérdezte megvetően.
– Pénzre van szükségem – felelte a férfi kimérten. –
Soha nem sikerült igazán megkapaszkodnom, mindig
csak egyik napról a másikra éltem. Belefáradtam a
küzdelmekbe, nyugalomra vágyom. Eredetileg a
Pressen-kastélyba akartam menni, de aztán arra
gondoltam, hogy azzal esetleg hírbe hoználak. Egy
szállodában minden sokkal egyszerűbb. Ezért vagyok
itt. Segíts rajtam!
– Mennyi kell?
– Amennyiből megélhetek.
– Tévedsz, ha azt hiszed, hogy nagy vagyon fölött
rendelkezem. Mindent a férjem fizet, amire szükségem
van. Neki küldik meg a számlákat.
– Viszont vannak ékszereid. Drága darabok.
– Valamennyit az uram vette, vagy a Pressenek
családi ékszerei közül valók. Egyet sem adhatok el
anélkül, hogy a férjem ne venné észre.
– Azt a gyöngysort, amelyet most is viselsz,
könnyedén helyettesíthetnéd utánzattal.
 Az asszony megütközve nézett rá.
– Istenem, nagyon mélyre kellett süllyedned, hogy
ilyesmire akarj rávenni. Nem tehetem meg.
– Akkor javasolj mást! Nem akarlak tönkretenni,
csupán életben szeretnék maradni.
Helma von Pressen elgondolkodott.
– Havonta rendelkezésedre tudnék bocsátani egy
bizonyos összeget – mondta aztán sietve. – Mondjuk,
ötszáz márkát. Annyiból meg tudsz élni?
– Nem olyan fényesen, mint te meg a tieid, de addig
elég lesz, amíg jobb megoldást nem találunk. Hogyan
juttatod el hozzám a pénzt?
– Add meg a címedet, és majd értesítelek!
– Valamennyit most azonnal kapnom kell.
Von Pressenné idegesen keresgélni kezdett a
kézitáskájában. Háromszáz márkát és némi aprót
halászott elő.
– Cserébe viszont – mondta, miközben a férfi elé
tartotta a pénzt – vissza kell adnod a levelemet, az
utolsót, amelyet Amerikába indulásod előtt küldtem
neked Hamburgba.
– Azt a levelet nem adom ki a kezemből. Egyetlen
fegyverem arra az esetre, ha el akarnál rólam
feledkezni. Nincs mitől tartanod, vigyázok rá.
Az asszony lehunyta a szemét, mint akit minden ereje
elhagyott. Kis idő múlva ismét sikerült összeszednie
magát.
– Mi történik, ha megtagadom tőled a segítséget,
mert nem adod vissza a levelemet?
– Akkor a levél segítségével más forrást kell
felkutatnom. És ez nem üres fenyegetés. Komolyan
beszélek.
Von Pressenné a férfi kezébe nyomta a pénzt.
– Tedd el! Ez elég lesz, amíg megküldöm az első havi
összeget. Érd be ennyivel, nincs több készpénzem. És
add a szavad, hogy most utoljára tolakodtál a
közelembe, és soha, de soha nem teszed be a lábad
Pressenbe! Ígérd meg, hogy még ma este elhagyod a
szállodát!
– Valóban ez minden, amit adhatsz? A viszonyaidhoz
képest alamizsnának is kevés.
– Esküszöm, nem adhatok többet, ha nem akarom
kínos kérdéseknek kitenni magam.
– Jól van, majd meglátjuk. Amennyiben tisztességgel
ellátsz, nem zaklatlak többé. – Delmhorst elrakta a
pénzt. – Az lesz a legjobb, ha a Deutsche Bankhoz utalod
át havi járandóságomat. Majd folyószámlát nyitok náluk.
Örülnék, ha az első hónapra dupla összeget küldenél,
hogy felruházkodhassam.
Az asszony sietve bólintott.
– Jól van, de most már menj! Bármelyik pillanatban
feljöhet az uram.
A férfi meghajtotta magát.
– Még mindig nagyon szép vagy, Helma. Örülnék, ha
nem így kellett volna elébed állnom.
Hangjából mintha őszinte sajnálkozás csendült volna
ki, ám aztán keserű mosollyal eltűnt a szekrény mögött.
Helyére húzta a súlyos bútordarabot, és bezárta a két
szoba közötti ajtót.
Helma von Pressen testben és lélekben összetörten
lerogyott az ágyra, reszketve betakaródzott, és üres
tekintettel meredt maga elé. Iszonyattal töltötte el, hogy
az a férfi, akit valamikor szeretett, most pénzzel váltotta
meg a hallgatását.

II.

Az asztalnál nem akart felderülni a hangulat, noha

Buchwald asszony közölte, hogy húga máris sokkal
jobban érzi magát. Udo von Pressen imádta a hitvesét,
és a legkisebb rosszulléte miatt is azonnal súlyos
aggodalom fogta el. Horst von Pressen ugyancsak
rajongott az édesanyjáért, és istennőként tisztelte, de őt
megnyugtatta a nagynénje bejelentése. Ralffal együtt
igyekezett menteni a hangulatot, ám a siker közel sem
volt teljes. Az idősebbek ártalmatlan témájú társalgással
gyötörték magukat és egymást. Buchwald doktor olykor-
olykor fürkésző pillantásokat vetett a feleségére. Jól
ismerte, és látta rajta, hogy megkönnyebbülése színlelés
csupán. Orvosként tudta, hogy Helma asszonyt csak
múló gyengeség verte le a lábáról. Akkor viszont miféle
aggodalmakat igyekezhet elleplezni Inge?
Leányuk, Rosmarie megpróbálta átvenni két
unokafivére tréfálkozó hangját. Az ő jókedve azonban
régóta nem volt már olyan természetes, mint valamikor.
Kényszer szülte, és nem lehetett szárnyaló. Amióta a
lány így megváltozott, Ralf Branddal szemben is sokkal
tartózkodóbb lett. Korábban szívélyes, meleg
barátsággal fordult feléje, mostanában azonban büszke
elutasítással, hűvös közönnyel kezelte. Ha véletlenül
találkozott a tekintetük, ő azonnal félrefordult, mintha
nem akarná, hogy akár csak véletlenül is baráti érzések
ébredjenek benne iránta.
Ez mélységesen elszomorította a fiatalembert, és újra
meg újra megpróbálta megtalálni ennek a különös
változásnak az okait, ám nem járt sikerrel, mert
Rosmarie mindig félénken kitért előle. Ralf Brand most
azon tépelődött magában, hogy miért omolhatott össze
nagynénje azonnal, amikor megpillantotta azt az
ismeretlen urat, akire úgy nézett, mintha kísértetet
látna. Az ifjú Brand sokkal komolyabb és
aggodalmasabb volt a szokottnál, bár ezt ügyesen
sikerült lepleznie.
A hangulat tehát nyomott maradt, és Horst von
Pressen nem is tudta sokáig egyben tartani a
társaságot. Édesapja korán visszavonult, Buchwald
doktor és a családja pedig hamarosan követte a
példáját. Búcsúzásnál Rosmarie csak futólag nyújtotta a
kezét Ralfnak, udvarias mosolya kényszeredett, ő maga
pedig tartózkodóan hűvös volt. Ezúttal is félénken kitért
a fiatalember pillantása elől, mintha rossz lenne a
lelkiismerete, és nem akarná látni, hogy szomorú az
arca. Ralf hatalmas sóhajjal nyugtázta a lány
viselkedését, de ma is, mint oly sokszor már, hiába
találgatta különös változásának a magyarázatát. Komor,
perzselő tekintettel nézett rá, mire Rosmarie arcát
halvány pír öntötte el, amelynek helyét azonban
ugyanilyen gyorsan újra sápadtság foglalta el.
Az ifjú Brand a távozó lány után nézett, és ajkát halk
sóhaj hagyta el. Horst meghallotta, de tökéletesen
félreértette a jelentését.
– Igen, Ralf, felettébb szomorú, hogy édesanyám
rosszulléte megzavarta ezt a kedélyesnek ígérkező
estét. Nem akart helyrejönni a hangulat, pedig tudtuk,
hogy mama már jól van. Hiába no, ő az, aki színt és
életet hoz ebbe a családba. Ám ha már így alakult,
mihez kezdünk most mi ketten? – kérdezte az ifjú
Pressen bosszús mosollyal az ajkán.
Ralf elhessegette magától örömtelen gondolatait.
– Mihez kezdenénk? Követjük a többieket, és
nyugovóra térünk – válaszolta.
– Kizárt dolog! Még tíz óra sincs. Nem azért jöttem
Berlinbe, hogy a tyúkokkal menjek aludni. Elég
szomorú, hogy odahaza gyakorta ezt kell tennem. Járjuk
végig a frissiben nyílt éjszakai lokálokat!
Ralfnak semmi kedve nem volt ehhez.
– Egyik olyan, mint a másik, Horst. Másnap pedig
mindig kellemetlen az ember szájíze az ilyetén
szórakozástól.
– Úgy beszélsz, mint egy aggastyán. Tarts velem,
különben megint szamárságokat művelek! Tudod, hogy
nagy szükségem van nemesítő hatásodra – mondta
Horst félig tréfálkozva, félig őszinte beismeréssel.
Barátja megint felsóhajtott.
– Elkeserít, öregem, hogy erre hivatkozol. Még
elkeserítőbb azonban, hogy valóban szamárságokat
művelsz, ha nem tartalak vissza tőlük. Mikor nő már be
végre a fejed lágya? – kérdezte, de ennek ellenére
kedvesen nézett fiatal unokaöccse szép arcára. Tiszta
szívből szerette Horstot.
– Mire megőszülök, addigra talán felnövök. Korábban
biztosan nem.
– Időnként attól tartok, hogy te akkorra sem okosodsz
meg.
Horst belekarolt az unokafivérébe, és mosolyogva
nézett rá.
– Minek is fáradnék a megokosodással, barátom?
Okosnak itt vagy te. Mintapéldánya lehetnél az értelmes
embereknek, abból pedig egy családban egy is bőven
elég. Rendkívül hálás vagyok, mert felmentesz a terhes
kötelesség alól, s nekem már nem kell józannak és
okosnak lennem. Nem is illene hozzám. Én élvezni
akarom az életet, és alapelvem a vidámság.
– Az ember úgy is lehet vidám, és úgy is élvezheti az
életet, fiacskám, ha közben értelmesen viselkedik.
Kétszeres az az öröm, amelyikért megdolgoztunk.
Nekem elhiheted.
Horst nevetve tiltakozott.
– Látom rajtad, hová vezet, ha valaki túlságosan
józan. Mikor élvezed te igazán az életet? Újabb és újabb
kötelességeket veszel a nyakadba, és minél
súlyosabbak, annál pompásabbnak véled az életedet.
Nem, nem, öregem, én nem erre születtem. Nekem nem
fekszik, hogy bármi kötelesség miatt mindenről
lemondjak, ami szép. Engem nem csábít, hogy örökösen
csak bölcs mértékletességgel kortyolgassak az örömök
kupájából, de soha ne ürítsem fenékig. Tudom,
könnyelmű fickó vagyok, de a könnyelműség édes és
bódító, kedves Ralfom. Ezzel együtt te nagyon
imponálsz nekem, és bár bennünket nagyon is más fából
faragtak, Isten a tudója, hogy szívből kedvellek. Jó
tudnom, hogy odafigyelsz rám, és hála neked,
túlságosan messzire azért soha nem megyek. Melletted
biztonságban érezhetem magam, és nem kell az
önfegyelemmel kínlódnom. Ha már ég a ház, erős kézzel
beavatkozol, és nem engeded, hogy alázuhanjak abba a
szakadékba, amely felé fékeket nem ismerő, ifjonti
jókedvemben rohanok. Ezért nagyon-nagyon hálás
vagyok neked. Nem is tudom, mi lenne velem nélküled.
Azt azonban, amíg fiatal vagyok, ne várd tőlem, hogy
okosan adagolva merítsek az élet örömeiből.
Ralf különös tekintettel nézett ifjú unokaöccsére.
Pillantásában mintha egyszerre lett volna atyai aggódás
és szeretet. Világra jötte óta szerette Horstot, és
magától értetődően alakult úgy, hogy feladatának
tartotta az istápolását. Idővel ugyan kiderült, hogy
egészen eltérő a természetük, Ralf rokonszenve mégis
egyre erősebb lett. Horst ugyanígy érzett iránta, noha
édesanyja mindent elkövetett a szétválasztásuk
érdekében.
Az ifjú Brand kedvesen elmosolyodott, és egyetértően
bólintott.
– Igazad van, fiacskám. Maradj csak könnyelmű és
vidám, ez illik napfényes természetedhez. Bízzunk
Istenben, és reméljük, soha nem engedi, hogy komoly
ostobaságot kövess el.
– Ezek szerint velem tartasz? – kiáltotta Horst
vidáman.
– Aligha tehetek másként, de nem kóborolunk sokáig.
Legkésőbb kettőkor ágyban a helyed.
– Rendben van, megállapodtunk.
Kimentek a tágas előcsarnokba. Horstnak még fel
kellett szaladnia a szobájába, hogy lehozza a kabátját és
a kalapját. Ralf korábban a ruhatárban hagyta őket, s
miután kivette, letelepedett egy fotelba, és várta a
barátja visszatértét. Közben szórakozottan lapozgatott
egy folyóiratot. A recepció közelében ült, és hallotta,
hogy a portás telefonon beszél az egyik vendéggel, aki a
szobájából hívta.
– Igenis, uram. A kilences szoba, Delmhorst úr.
 Ralf összerezzent a név hallatán, és feszülten kihúzta
magát ültében. Valamikor akarata ellenére, rendkívül
különös összefüggésben ismerte meg ezt a nevet. Most
éles szemmel figyelte a portást, aki helyére tette a
kagylót, majd magához intette az egyik boyt.
– Delmhorst úr a kilencesből azonnal el kíván utazni.
Bőröndöt lehozni, kocsit szerezni, de íziben, mert sietős
a dolog! – adta ki az utasítást pattogó hangon.
A boy szapora léptekkel távozott, hogy teljesítse a
megbízást, Ralf Brand pedig töprengve nézett maga elé.
A kilences szoba? Delmhorst úr onnan óhajt hirtelen
elutazni? Nagynénje a nyolcasban lakik, nagybátyja a
hetesben, a hatos a közös szalon, ahol reggelizni
szoktak, az ötöst Rosmarie kapta, a négyes a szülei
hálója, a hármason meg ő maga osztozik Horsttal.
Delmhorst úr tehát a nagynénjéével szomszédos
szobában szállt meg.
Még mindig ezen törte a fejét, amikor Hans
Delmhorst útra készen lejött a lépcsőn. Ralf felismerte
benne az étteremben látott idegent, akinek a
megpillantásakor nagynénje eszméletét vesztette.
Alaposabban szemügyre vette a férfit, és rádöbbent,
hogy erősen emlékezteti valakire. Igen, az arca feltűnő
módon hasonlít Horstéra. Ugyanolyan barna a szeme,
szája körül is ott van az a könnyelmű vonás, csak
mélyebb, mint az ifjú Pressennél.
Ralf egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy ez a
férfi ugyanaz a Hans Delmhorst, akinek a jelenlegi von
Pressennével folytatott korábbi viszonyáról ő egy
véletlennek köszönhetően értesült. Lehet, hogy Helma
nénivel volt találkája? Talán még mindig tart a
kapcsolatuk, vagy csak véletlenül szálltak meg egy és
ugyanazon szállodában? A fiatalembert aggasztotta,
hogy kérdéseire nem ismerte a választ.
Feltűnés nélkül felállt, és kilépett a bejárati ajtón,
amely előtt már ott várakozott a Hans Delmhorstnak
rendelt kocsi. A férfi odabent közben kifizette a
számláját, csomagjait pedig berakták az autóba.
Bőröndjein meglátszott, hogy régóta használják már
őket. A világ minden tájáról származó szállodai matricák
virítottak rajtuk. Ralf figyelmét mindez nem kerülte el,
miközben színlelt közönnyel álldogált az épület előtt.
Hamarosan Delmhorst is kilépett az ajtón, és odament
a várakozó kocsihoz. Ralf tisztán hallotta a sofőrhöz
intézett szavait.
– A Habsburg Hotelhoz!
Tehát nem utazik el, csak másik szállodába költözik
át. Vajon miért? Olyannyira tapintatos lenne, hogy
elhagyja a hotelt, amelyben véletlenül von Pressen
asszony is megszállt, avagy azért teszi, mert időközben
beszéltek egymással, és egykori kedvese erre kérte?
Töprengése közben Ralf Brandnak megint súlyos
lelkifurdalása támadt, immár nem először. Nem kellene
mindazt elmondania a nagybátyjának, ami akaratlanul a
tudomására jutott? Megengedheti-e, hogy Udo von
Pressent továbbra is becsapja a felesége, akit pedig
mindenekfelett szeret? Háta mögött Helma néni
továbbra is űzné csalárd játékát, immáron hosszú évek
óta? Lehet, hogy változatlanul tiltott viszonyt folytat
Hans Delmhorsttal?
Nem, ez képtelenség! Nagynénjét annak idején
szerencsétlenné tették, és csak azért folyamodott
hamissághoz, mert sorsa arra kényszerítette. Mindezzel
együtt nem alantas természet.
Ralf tökéletesen tisztában volt azzal, hogy ennek
ellenére minden értesülését köteles lenne megosztania
a nagybátyjával, ám azzal több emberi sorsot is
tönkretenne. Udo von Pressen mélységesen boldogtalan
lenne, akárcsak Helma néni, aki ma már szereti a férjét,
ha eleinte esetleg nem is volt így. Horst számára szintén
végzetes lenne, ha ő elmondaná az édesapjának, amit
tud. Hát Rosmarie? Vele mi történne, ha a nagybátyja
haragja a családjára zúdulna, hiszen ők is részesei a
csalásnak. Milyen helyzetbe kerülne a szüleivel együtt,
ha a bácsi levenné róluk a kezét? Bizonnyal
megszenvedné nagybátyja haragját, noha ő maga
teljességgel ártatlan, és még csak sejtelme sem lehet
arról, hogy a rokonai becsapják Udo bácsit.
„Nem, nem szabad beszélnem” – döntötte el magában
Ralf. Hallgatnia kell, ahogyan eddig is hallgatott, ha
nem akar többek mérhetetlen szerencsétlenségének és
boldogtalanságának az okozójává válni. Az igazság
napfényre kerülésének pedig mindenképpen ez lenne a
következménye. Hallgatnia kell… legfőképpen Rosmarie
érdekében.
Ha mégis beszélne, abból kizárólag neki magának
származna előnye, és hallgatására ez az egyedüli
mentség. Nem emelhet vádat, mert azzal hatalmas
vagyon szállna rá, óriási örökség várományosa lenne.
Szándékai tisztaságát bizonyíthatja azzal, hogy lemond
róla. Önzésnek látszódhatna, ha elmondaná, amit tud.
Igen, minden joga megvan ahhoz, hogy hallgasson, mert
saját magát fosztja meg jogos jussától.
Mélyet sóhajtott, és a Delmhorsttal távolodó kocsi
után nézett.
Ralf Brand édesanyja Udo von Pressen egyetlen,
imádott húgának a gyermeke volt. Orvos édesapja
munkája során súlyosan megfertőződött, és a fertőzést
sajnálatos módon a felesége is elkapta tőle. Így történt,
hogy az alig tízéves Ralf gyors egymásutánban mindkét
szülőjét elveszítette. Udo von Pressen korábban már
volt nős. Első feleségét, egy rendkívül gazdag
örökösnőt, aki hatalmas hozománnyal érkezett a
házasságba, nem szerelemből vette el, hanem azért,
hogy a Pressen család ősi kastélyát és birtokát,
amelyeket édesapja súlyos adósságoktól terhelten
hagyott rá, megmentse az elárverezéstől. Ehhez Kiara
asszony vagyonának töredéke is elegendő volt, amit
örömmel bocsátott a férje rendelkezésére, ő ugyanis
őszinte szerelemből ment hozzá Udo von Pressenhez.
 Legnagyobb fájdalmára házasságukból nem született
gyermek. Az orvos nem titkolta el a törékeny, beteges
asszony és a férje elől, hogy nem is reménykedhetnek
gyermekáldásban. Kiara von Pressent ez sokkal jobban
lesújtotta, mint az urát. Amikor Ralf szülei korán
eltávoztak az élők sorából, és nagybátyja azt javasolta,
hogy vegyék magukhoz a kisfiút, von Pressen asszony
valósággal repesett a boldogságtól. Szívből szerette a
vékony, nemes vonású fiúcskát, aki hamarosan olyan
drága, lett a számára, mintha egyszülött gyermeke lett
volna. Benne látta a Pressen-birtok és saját hatalmas
vagyonának az örökösét. Úgy gondolta, minden Ralfé
lesz majd, ami utána és a férje után marad, mivel vér
szerinti utóddal nem ajándékozta meg őket az ég.
A fiatalasszony azonban csupán rövid ideig örülhetett
fogadott fiának. Ralf még egy éve sem élt Pressenben,
amikor Kiara von Pressen meghalt. Férje őszintén
meggyászolta. Nem szerelemből vette el, de
megkedvelte, és teljes egyetértésben élt vele. Halála
után ő lett néhai felesége korlátlan örököse. Az asszony
magától értetődőnek tartotta, hogy férje egyszer majd
mindent Ralfra hagy örökül, ezért nem fogalmazta meg
végakaratban ebbéli szándékát. Arra nem is gondolt,
hogy Udo von Pressen, aki akkor már a negyvenes évei
közepén járt, még egyszer megnősülhet.
A néhai Kiara von Pressen helyét azonban rövid időn
belül elfoglalta valaki. Udo von Pressen szenvedélyesen
beleszeretett a szép és elbűvölő Helma von Schlegelbe.
A férfi életében akkor először találkozott az igazi, nagy
szerelemmel. Egyedül Helma érdekelte, csak őt akarta
meghódítani.
Közeledését a lány eleinte visszautasítóan fogadta,
mert akkoriban még teljes szívéből Hans Delmhorstot, a
délceg dragonyos tisztet szerette, és joggal
reménykedett abban, hogy ő vezeti majd oltár elé.
Reménye azonban Delmhorstéval együtt váratlanul
szertefoszlott. A fiatalember arra számított, hogy
gazdag, élemedett korú nagybátyjának ő lesz majd az
örököse, ám az öregúr keresztülhúzta a számítását.
Vénségére feleségül vett egy nagyon fiatal lányt, aki
ugyancsak minden várakozás ellenére még gyermekkel
is megajándékozta. Hans Delmhorst egyedül
elhamarkodott szavainak és ostoba viselkedésének
köszönhette, hogy bácsikája levette róla a kezét, amit
egyébként nem tervezett megtenni. Az ifjú tiszt ugyanis
becsmérlő szavakkal illette idős rokona fiatal hitvesét,
azt állította, hogy a nő csalja az urát, és gyermekének is
más az apja. Ezzel betelt a pohár, és a nagybácsi
eltaszította magától a fiatalembert.
Delmhorst mindezt elhallgatta Helma elől.
Szenvedélyesen szerette, és semmiképpen nem akart
lemondani róla. A lány mégoly szerény vagyonnal sem
rendelkezett, házasságról tehát többé nem lehetett szó
közöttük. A fiatalember meglehetősen kockázatos
játékba fogott, hogy a felszínen maradjon. Végül
kártyacsalás miatt szégyenszemre elbocsátották a
hadseregből. Az esetet nem verték nagydobra, mert el
kívánták kerülni a botrányt, így Helma erről sem
értesült.
Delmhorst tudta, hogy nincs más választása, át kell
kelnie az óceánon, hacsak nem akar golyót röpíteni a
fejébe. Az első megoldás mellett döntött, Helmáról
azonban nem akart lemondani anélkül, hogy megkapta
volna. Úgy érezte, különben nem lenne képes elviselni
az elválást. Könnyelműségében szerelmét is magával
rántotta a romlásba. Sikerült rábeszélnie egy titkos
találkára, s mielőtt bevallotta volna, hogy reményeik
vágyálomnak bizonyultak, az elragadóan jóképű férfi
elcsábította az ártatlan lányt. Helma őszinte, mély
szerelme nem engedte, hogy nemet mondjon a
kérlelésének.
Delmhorst csak utána mondta el, hogy nem veheti
feleségül, mert nagybátyja kitagadta, a hadseregből
pedig elbocsátották. Azt is bejelentette, hogy másnap
reggel Hamburgba utazik. Ott majd megpróbál legalább
néhány ezer márkát szerezni a bácsikájától, aztán pedig
Amerikába hajózik. Helmának majdnem eszét vette a
kétségbeesés, de a szerelem elvakította, és még mindig
nem látott át az álnok férfin. Megpróbálta tartóztatni, ő
pedig, amennyire tudta, megnyugtatta a lányt.
Helma másnap reggel búcsúlevelet kapott a
fiatalembertől. Delmhorst forró szerelmét hozta fel
mentségül, amely miatt állítólag képtelen lett volna úgy
elutazni, hogy előtte ne kapja meg az imádottját. Most
azonban vissza kell adnia a szabadságát, mert nincs
abban a helyzetben, hogy családot alapítson. Üres
kézzel, nincstelenül áll a világban. Még aznap
Hamburgba megy, írta, és heteken belül felszáll egy
Amerikába induló gőzösre. Arra kérte a lányt, legalább
néhány sorban tudassa vele, hogy megbocsát neki. Be
kell látnia, nem várhatja el tőle, hogy osztozzék
bizonytalan sorsában, hiszen azt sem tudja, önmagát
képes lesz-e eltartani. Ha adhat egy jó tanácsot, azt
ajánlja, Helma fogadja el a gazdag von Pressen úr
házassági ajánlatát. Mellette ragyogó jövő vár rá.
A lány összetört, amikor rádöbbent, hogy Delmhorst
szégyenletesen kihasználta. Tanácsát gúnyolódásnak
érezte, és fel sem merült benne, hogy kövesse. Egy
darabig a levelére sem válaszolt, ám aztán a félelem
mégis rávette arra, hogy írjon neki. Hamarosan kiderült
ugyanis, hogy a nagy szerelem szenvedélyében eltöltött,
önfeledt óra nem maradt következmények nélkül. Helma
kétségbeesésében levelet küldött csábítójának, és
esdekelve arra kérte, hogy legalább a nevével
ajándékozza meg. Anyának érzi magát, és nagy bajában
a férfi nem hagyhatja magára.
Delmhorst még Hamburgban megkapta Helma
levelét, ahol mindhiába várta nagybátyja adományát.
Éppen akkoriban sikerült elhelyezkednie hajópincérnek,
aminek következtében ingyen kelhetett át az óceánon.
Azt válaszolta a lánynak, hogy adott körülmények között
nem gondolhat házasságra, mert éppoly szegény, mint ő.
Még egyszer azt ajánlotta, hogy mihamarabb
meneküljön Udo von Pressen karjába, és az ő nevével
takarja el a szégyenét. A férfinak nem kell megtudnia,
hogy nem ő a születendő gyermek apja. „A lehető
leghamarabb menj hozzá! Ez az egyetlen, amit
tanácsolhatok” – írta.
Senki sem tudta, miféle szenvedéseken ment
keresztül akkoriban Helma von Schlegel. A nehéz
napokban csak azért adott hálát Istennek, hogy a szülei
már nincsenek életben. Szorult, kétségbeesett
helyzetében végül úgy döntött, hogy elfogadja Udo von
Pressen házassági ajánlatát. Belátta, hogy ő az egyetlen
ember a világon, aki még megmentheti a szégyentől.
Ahhoz azonban már nem volt bátorsága, hogy mindent
őszintén bevalljon neki. Elhallgatta előle a történteket,
csupán az érdekelte, hogy a felesége lehessen. Csalárd
módon nyújtotta a kezét annak a férfinak, aki pedig
elmondhatatlanul szerette őt.
Udo von Pressen repesett a boldogságtól, amikor
megtudta, hogy imádottja beleegyezett a mihamarabbi
házasságkötésbe. Házának úrnőre volt szüksége,
magányos szíve pedig szerelem után sóvárgott.
Mindössze hat héttel azután, hogy rádöbbent,
gyermeket vár, a megesett lány imádott úrnőként és
feleségként átlépte a Pressen-kastély küszöbét. Csak ő
tudta, mennyi szenvedés volt az ára. Megalázónak
érezte, hogy csalással ment bele ebbe a házasságba.
Akkoriban még a testvérével, Ingével sem osztotta meg
súlyos titkát. Erre csak később kerített sort.
Udo von Pressent leírhatatlan boldogság töltötte el,
amikor fiatal hitvese már röviddel az esküvőjük után
közölte vele, hogy anyának érzi magát. Helmának
szégyenében könny patakzott a szeméből, de férje ettől
csak még imádnivalóbbnak találta.
A fiatalasszony végül beavatta szomorú titkába a
testvérét. Inge rendkívül szerény körülmények között élt
orvos férjével. Doktor Buchwald azt hitte, választottja
legalább szerény vagyont hoz majd a házasságukba, rá
kellett azonban döbbennie, hogy hitvesének még annyija
sincs, mint neki magának, és ez valósággal letaglózta.
Miután a feleségétől megtudta, hogy az újdonsült von
Pressennének mindenképpen el kell titkolnia a férje elől
gyermeke születésének valódi időpontját, az orvos úgy
érezte, elérkezett számára a kedvező pillanat. Anyagi
viszonyaik végre megjavulhatnak, és megfoghatják az
isten lábát. Felajánlotta sógornőjének a segítségét, aki
azt el is fogadta. A két testvér és a doktor végül
hármasban dolgozott ki egy tervet arra, miként
intézhetik úgy, hogy Udo von Pressen azt higgye, ő a
születendő gyermek apja.
Buchwald doktor a kedvező lehetőséggel élve
legelőbb is arról gondoskodott, hogy ő járjon jól, ami
jellemének ismeretében magától értetődő volt.
Segítsége fejében Helmának el kellett érnie, hogy férje
átengedje használaton kívüli vadászkastélyát az
orvosnak, aki szanatóriumot kívánt ott berendezni.
Az Erdő Gyöngye névre keresztelt épület, amely
gyönyörű bükkös és tölgyes erdő közepén állt,
nagyszerűen megfelelt gyógyüdülőnek.
Von Pressen boldogan teljesítette a neje kívánságát.
Azt hitte, Helma elsősorban a nővérén kíván segíteni,
aki iránt ő maga is őszinte rokonszenvet táplált,
miközben Buchwald doktort nem becsülte sokra. Inge
asszony kedvéért, de leginkább azért, hogy a hitvese
kedvében járjon, von Pressen rendkívül alacsony díj
ellenében bérbe adta az orvosnak a vadászkastélyt.
Buchwald biztos megélhetést remélt a szanatóriumtól,
sógornőjével azonban ügyesen elhitette, hogy csak úgy
lehet a segítségére, ha saját vezetésű intézménnyel
rendelkezik. Helma szorult helyzetében mindenbe
beleegyezett.
A szanatóriumhoz szinte az egész épületet át kellett
alakítani. Buchwald doktor természetesen gondoskodott
arról, hogy az átépítés költségei ugyancsak a sógornőjét
és vagyonos sógorát terheljék.
Kevéssel a szülés várható ideje előtt Helma engedélyt
kért a férjétől, hogy már úgymond két hónappal
gyermekük világrahozatala előtt bevonulhasson a
szanatóriumba. Arra hivatkozott, hogy ebben az
állapotában szeretne visszahúzódni a nyilvánosság elől,
és ura szeme elé sem szívesen kerülne az utolsó
hetekben. A gyengéd férj felesége minden óhajtását
készséggel teljesítette, így ezt is. Jóságosan
megmosolyogta asszonykája „érzékeny
szégyenlősségét”, amitől csak még édesebbnek találta.
Helma tehát átköltözött az Erdő Gyöngye
Szanatóriumba, ahol teljes visszavonultságban élt.
Férjével sem találkozott ebben az időben, kizárólag
telefonon beszélt vele. Amikor von Pressen még javában
abban a hiszemben volt, hogy neje gyermekük
megszületését várja, a kicsi már rég világra jött. Férje
gyengéd jósága miatt a fiatalasszony mind súlyosabbnak
érezte ellene elkövetett bűnét. A keserves szenvedések
és a gyötrelmes megalázottság hosszú hónapjai alatt
szívében elhalt az a szerelem, amelyet Delmhorst iránt
érzett. Fel kellett ismernie, hogy csábítója csúful,
lelkiismeretlenül elbánt vele. Könyörtelenül sorsára
hagyta, egy másik férfi karjába kergette, s ettől Helma
érzései gyökeres fordulatot vettek. Most már csak
irtózattal tudott egykori imádottjára gondolni. Ha
összevetette nagylelkű férjével, a mérleg nyelve
természetesen von Pressen felé billent, akit egyre
jobban megszeretett. Szeretete ugyanúgy erősödött,
ahogyan bűntudata növekedett. Időnként szinte
ellenállhatatlan vágy fogta el, hogy mindent
meggyónjon, ám végül soha nem volt hozzá bátorsága.
Minél jobban szerette az urát, annál kevésbé akaródzott
megtennie, mert most már őt sem akarta elveszíteni.
Sógora, aki semmiképpen sem kívánt lemondani Helma
feletti hatalmáról, ugyancsak lebeszélte a
vallomástételről. Azt állította, nincs az a férfi, aki egy
ilyen csalást megbocsátana. Darabokra törne a
boldogsága, ha őszinte lenne a férjéhez.
– Mire, kinek lenne az jó? Hiszen minden remekül
alakult, ami ezentúl is így lesz – mondta az orvos.
Von Pressenné nővére, akit szívből szeretett,
ugyancsak a hallgatást ajánlotta. Helma asszony tehát
hallgatott, és továbbra is viselte bűnének súlyos terhét.
Különös érzés lett úrrá rajta, ha azt látta, hogy férje
roppant büszke imádott utódjára, akit vér szerinti
gyermekének hisz.
Amióta doktor Buchwald megismerte a titkát, és
hozzásegítette fia születési dátumának a
meghamisításához, az asszony függő helyzetbe került a
sógorától. Minduntalan szót kellett emelnie az
érdekében, ha Buchwaldnak pénzre volt szüksége vagy
egyéb kívánsága támadt. Von Pressen azt hitte, hogy a
neje a nővére érdekében támogatja a doktort, és
kizárólag Inge asszony miatt segített Buchwaldon.
Mindeközben rejtély maradt előtte, hogyan kerülhet az
orvos újra és újra pénzzavarba, amikor a szanatórium jó
látogatottságnak örvend.
Buchwald doktor azonban egy volt azok közül, akik
sohasem képesek megállni a lábukon. Orvosként a
jobbak közé tartozott ugyan, ám ha nagyobb összeghez
jutott, azt azonnal úgynevezett szakmai utakra költötte.
Miközben állítólag kongresszusokon és tudományos
üléseken vett részt, sokkal többet költött, mint a
pénztárcája engedte volna. Hetekig a nagyurat adta,
mialatt nejének és lányának odahaza a
legszükségesebbre sem futotta. Inge és Rosmarie
Buchwaldnak éjt nappallá téve kellett dolgoznia a
szanatóriumban. Erejük szerint fáradoztak, hogy
felszínen tartsák magukat, a családfő viszont, enyhén
szólva, nem szakadt bele a munkába. Amikor pedig már
minden kötél szakadt, egy pillanatig sem feszélyezte
magát, hanem azonnal pénzt kért a sógornőjétől. Helma
egyszer sem merte megtagadni a kérése teljesítését.
Buchwald nemrégiben ismét egyértelmű célzást tett
arra, hogy neki és a családjának igencsak jót tenne egy
kis kikapcsolódás, s Helma értésére adta, nem ártana,
ha elérné a férjénél, hogy hívja meg őket néhány napra
Berlinbe. Az asszony ismét eleget tett sógora óhajának,
noha egyre erősebben érezte, hogy a doktor kihasználja.
Inge Buchwaldot kínosan érintette, hogy férje újabb és
újabb kéréssel fordul a húgához, aki iránt őszinte,
testvéri szeretetet érzett. Ízlése ellen való volt, hogy az
ura kitartatja magát Helmával, de nem tehetett ellene,
mert teljességgel tőle függött a maga és a leányuk
sorsa.
Udo von Pressen soha nem sejtette meg, hogy csalás
áldozata lett. Boldoggá és büszkévé tette, hogy erős,
egészséges fiú utód apjának mondhatja magát. Nem
győzte kényeztetni, isteníteni feleségét, aki pompás
gyermekkel ajándékozta meg. Gyengéd szeretetében
sajnálatos módon túlságosan is elnéző volt Horsttal, és
nem nevelte kellő szigorral. Ha Ralf Brand nem veszi
határozottan pártfogásába könnyelmű unokaöccsét, az
ifjú von Pressen még jobban elkanászodik, hiszen
édesanyja is rajongással csüngött rajta, és valamennyi
hibáját elnézte.
Helma asszonynak, nővérének és sógorának
pillanatnyi lelkifurdalása sem volt amiatt, hogy
csalásukkal Ralf Brandot megosztották jogos
örökségétől. Mint a legtöbb ember, önzésükben ők is
csak saját magukra gondoltak. Von Pressennének ugyan
időnként eszébe jutott, mit követett el a fiatalember
ellen, ám az különös módon csak tovább növelte iránta
érzett ellenszenvét. Lelke mélyén ugyan érezte, hogy
igazságtalanságot követ el ellene, ám ezt a gondolatot,
ha felmerült benne, mindig azonnal és határozottan
elhessegette magától. S mivel vele szemben is mind
bűnösebbnek érezte magát, egyre jobban haragudott rá,
és ellenérzését csak növelte, hogy férje, ha néhanap
elővette könnyelmű fiát, mindig az ifjú Brandot állította
elé követendő példának.
Udo von Pressen sem igen gondolt már arra, hogy
első felesége, akinek hatalmas vagyonát köszönhette,
Ralfot kívánta megtenni az örökösének, ha ezt nem is
foglalta végrendeletbe. A férfi magától értetődőnek
tartotta, hogy egyszülött fia örököljön meg mindent.
Elvégre azt már mégsem várhatják el tőle, hogy „saját
húsát és vérét” bárki mögé sorolja. Ahhoz azonban
túlságosan szerette Ralfot, hogy ne törődjön a
boldogulásával. Róla is gondoskodni kívánt, és bele is
foglalta már írásba fektetett végrendeletébe, hogy
halála után ő örökli majd meg Rothenhausent, a Pressen
szomszédságában fekvő birtokot, amelyet von Pressen
ugyancsak megvásárolt. Ralf mezőgazdászi
tanulmányokat folytatott, több diplomát is szerzett, és
nagy segítségére volt nagybátyjának a két gazdaság
irányításában, miközben Horst csak arra vigyázott, hogy
véletlenül se kerüljön a munka közelébe.
Ralf nem búslakodott a gazdag örökség elvesztése
miatt. Számára kizárólag annak volt értéke, amit a saját
munkájával szerzett meg magának. Szívből örült a kis
Horst megszületésének, s miután a baba édesanyjával
együtt visszaköltözött Presenbe, hamarosan rajongásig
megszerette az unokaöccsét, és egy cseppet sem
sajnálta tőle a nagy vagyont. Nagybátyja szépséges
feleségét is őszintén csodálta, és mindig rendkívül
figyelmes volt vele, amiről az asszony azonban nemigen
vett tudomást.
A két unokafivér között igaz barátság alakult ki, és
Ralf sok mindent megpróbált jóvátenni abból, amit
túlságosan is engedékeny szülei elmulasztottak Horst
nevelése során. Gyakran sikerrel is járt, mert az ifjú von
Pressen szívesen alávetette magát a befolyásának, és
szinte már többet jelentett neki az apjánál és az
anyjánál. Helma asszonyban ez némi féltékenységet
ébresztett, és Ralf iránti ellenszenvét is tovább növelte.
Ha azt látta, hogy magától értetődő természetességgel
viszi az ügyeket a birtokon, időnként olyan érzése
támadt, hogy a saját fia idegen, betolakodó csupán
Pressenben. Ilyenkor tudatára ébredt, hogy Horstot
valójában nem illetnék meg itt jogok, és ettől csak még
igazságtalanabb lett Ralffal szemben. Megpróbálta
elhitetni magával, hogy Ralf titokban irigyli Horsttól az
örökséget, és ármányos módon meg akarja fosztani tőle.
Mindjobban belelovalta magát ebbe az elképzelésbe,
mert érző anyaként mindenkiben ellenséget látott, akit
veszélyesnek érzett imádott fiára. Az évek múlásával
mind kevésbé gondolt arra, hogy Horst valójában
Delmhorst gyermeke. Minél jobban megszerette a férjét,
annál inkább sikerült azt képzelnie, hogy tőle szülte a
fiát.
Ralf mindebből sokáig mit sem sejtett, és valóban
nem sajnálta elveszített örökségét. Ez akkor sem
változott, amikor egy véletlen folytán értesült Helma
asszony titkáról. Megrémisztette és felkavarta, hogy
nagybátyja szörnyű csalásnak esett áldozatul, az
azonban soha nem jutott eszébe, hogy a titok
leleplezésével ismét az örökség birtokába juthatna.
Ellenkezőleg, éppen ez a lehetőség tett lakatot a
szájára. Ralf elgondolkodva nézett Hans Delmhorst
után, és csak akkor riadt fel, amikor Horst útra készen
kilépett a szálloda kapuján. Az utcai ívlámpa fényében
jól látta az ifjú von Pressen szája körül húzódó,
könnyelmű természetről árulkodó vonást, amely
Delmhorst jellegzetes arcára emlékeztette. Hirtelen
rémület lett urrá rajta. Lehet, hogy egy napon majd
Horst arcán is elmélyül az a vészjósló vonás?
Ugyanolyan ember lesz belőle, amilyen a vérszerinti
apja? Horst nevetve belekarolt az unokafivérébe. Nem
sejthette, miféle gondolatok felhőzik komoly tekintetét,
ő pedig magához szorította a karját, mintha fenyegető
veszélytől kellene megvédenie.
 III.

Másnap reggel Udo von Pressen belépett a hitvese

szobájába. Az asszony érthető módon nagyon rosszul
aludt. Hans Delmhorst váratlan felbukkanása,
követelései, az újabb bizonyíték, hogy gyermeke apja
alantas jellem, lelke mélyéig felkavarta. Mindennek a
tetejébe ismét szembesülnie kellett azzal a ténnyel,
hogy súlyos bűnt követ el a férje ellen. Nem hagyta
nyugodni a félelem, hogy a bűnt egyszer majd
szükségszerűen bűnhődés követi.
Amikor von Pressen gyengéden fölébe hajolt, és a
hogyléte felől érdeklődött, az asszony zokogva a karjába
vetette magát, és úgy szorította magához, mintha attól
rettegne, hogy elszakíthatják tőle. A férfi ijedten
simogatta gesztenyebarna fürtjeit, amelyek bűbájos
keretbe foglalták szép arcát.
– Mi a baj, édes Helmám? Még mindig nem vagy jól? –
kérdezte aggódva.
Felesége védelmet és támaszt keresve simult hozzá.
– Semmi baj nincs, Udo, csak rosszat álmodtam.
– Szegény szívecském, hát ennyire szörnyű volt?
Miről szólt az a csúnya álom?
Helma von Pressen megborzongott.
– Azt álmodtam, Udo, hogy eltaszítottál magadtól,
mert nem szerettél többé.
A férfi halkan, gyengéden és boldogan felnevetett, s
még szorosabban magához ölelte a feleségét.
– És ezért voltál annyira boldogtalan?
– Kimondhatatlanul. Lehet, hogy nem mindig voltam
jó asszonyod, de azért szeretlek. Teljes szívemből –
szipogta Helma.
Férje meghatottan megcsókolta a szemét, a száját és
aztán a kezét is.
 – Tudom, hogy szeretsz, bár eleinte kislányos
gorombasággal elutasítottál, ami nagyon elszomorított.
Annál boldogabb voltam viszont, amikor aztán
kimutattad, hogy szeretsz. Nem akarom hallani, hogy
valamikor is nem voltál jó feleségem. Mindig olyan
voltál, amilyennek akartalak, és végtelen boldogsággal
ajándékoztál meg.
– Én mégis gyakran elégedetlen voltam önmagammal.
Tudom, hogy nem érdemlem meg a nagy szerelmedet és
a jóságodat. Kérlek, szépen kérlek, mondd, hogy akkor
is szeretnél, ha súlyos hibákat követtem volna el!
Egyébként rendkívül visszafogott neje szenvedélyes
könyörgése ellágyította a férfit, s újra meg újra
gyengéden megsimogatta és megcsókolta.
– Miket nem kérsz tőlem! Hát ilyen buta gondolatokra
vezettek az álmaid? – kérdezte aztán komolyan.
– Lehet, hogy buták, de akkor is tedd meg! Kérlek –
mondta az asszony felindultan.
– Rendben van, ünnepélyesen kijelentem, hogy akkor
is szeretnélek. Most viszont nyugodj meg végre!
Felkelsz, vagy nem érzed magad elég erősnek hozzá?
Helma sietve felült.
– Igen, igen, felkelek. Teljesen jól vagyok, és
szeretnék… ezt-azt még vásárolni Ingével. A kiállításra
azonban nem megyek el. Az még túlságosan fárasztó
lenne nekem.
– Nem is engedném ilyen körülmények között.
Csakhogy a vásárlás is fárasztó lehet.
Az asszonynak eszébe jutott Delmhorst követelése, de
még nem tudta, miként teljesítheti. Pénzhez kell jutnia!
A gondolatól megborzongott. Rettenetes, hogy az ura
pénzével kell megvásárolnia Delmhorst hallgatását, de
nincs más választása. Kissé elpirult, és zavartan
elmosolyodott.
– Sajnos minden vagyonomat elköltöttem – mondta. –
ugye, kisegítesz, Udo?
A férfi mosolyogva előhúzott egy ezermárkást.
 – Ennyi elég lesz?
Helma bizonytalanul bólintott.
– Remélem.
Bizonytalansága még elbűvölőbbé tette az asszonyt,
és a végsőkig megpuhított von Pressen nevetve még egy
ezrest nyújtott át neki.
– Tudom, hogy Ingének és Rosmarie-nak is szeretnél
valami szépet vásárolni.
Helma arca még vörösebb lett.
– Rosmarie már régóta semmit sem fogad el tőlem.
Ijesztően büszke és visszautasító lett.
A férfi elismerően bólintott.
– Pompás teremtés az a lány. Nem fogadja szívesen az
idegen segítséget. Bezzeg az apja! Inge viszont biztosan
örül majd, ha kisegíted. Az ura igencsak szűkmarkú
vele. Őszintén megmondom, nem értem, miért. Sokkal
többet tehetne a családjáért, a doktor úr viszont
kizárólag saját magára gondol.
Helma asszony maradéktalanul egyetértett a férjével.
Tartott azonban titka tudójától, és nem merte bírálattal
illetni.
– Minden egyes garasért komolyan meg kell
dolgoznia, Udo. A szanatórium nem jövedelmez eleget, a
költségek pedig roppant magasak.
Von Pressen jóindulatú fölényességgel elmosolyodott.
– A sógorod előtted valóban így festi le a helyzetet, te
pedig nagy jóságodban és a testvéred iránti
szeretetedben hiszel neki. Én viszont jobban meg tudom
ítélni az állapotaikat. Biztosíthatlak, hogy sok családfő
keres rosszabbul, mint Heinrich Buchwald, mégis
minden tekintetben rendesebben bánik az övéivel. A
doktor úr rosszul gazdálkodik a jövedelmével. Sokkal
többet költ magára, mint a pénzéből telne. Még én sem
engedek meg magamnak olyan kiruccanásokat, mint ő,
noha nekem bőven futná rá.
Helma megrémült. Nem szabad, hogy férje
megnehezteljen a sógorára, mert a végén még leveszi
róla a kezét, annak pedig ő inná meg a levét, elvégre
teljességgel a kiszolgáltatottja.
– Azt hiszem, túlságosan szigorúan ítéled meg
Heinrichet, Udo. Lehet, hogy időnként megenged
magának egy kis kikapcsolódást, de bizonyos határokat
soha nem lép át.
– Legalábbis odahaza ezt meséli. A nővéred, az a
hiszékeny teremtés pedig egy pillanatig sem kételkedik
benne, és a jóhiszeműségével téged is sikerült
megfertőznie. Azt hiszem, Rosmarie-nak már élesebb a
szeme. Többször is elkaptam olyan pillantását, ami
elgondolkodtatott. No de mindegy, hagyjuk ezt! Inge a
testvéred, és az ő kedvéért nem hagyom cserben az
urát. Ismétlem, csakis Inge miatt segítem ki újra meg
újra… és persze miattad. Most viszont hozzuk rendbe
magunkat, különben lekésünk a reggeliről.
A férfi még egyszer szívélyesen megcsókolta a
hitvesét, aztán visszament a szobájába. Helma asszony
mély sóhajjal táskájába rejtette a kétezer márkát. Úgy
tervezte, ötszázért vásárol, a többit pedig befizeti a
bankban Delmhorstnak az első havi dupla járandóságra
és a második hónapra. Úgy egy ideig megint nyugalma
lesz, és közben előteremtheti a további részleteket.
Valamivel felszabadultabban látott neki a reggeli
készülődésnek. Hamarabb végzett, mint a férje, és
átszólt neki az ajtón, hogy még átszalad Ingéhez, mert
szeretné vele megbeszélni, hol és mit vegyenek, majd
Buchwaldék szobájába sietett, és bekopogott.
– Készen vagytok? Bemehetek? – kérdezte.
– Gyere csak, drága Helma!— válaszolta az orvos.
Még az este kiszedte a feleségéből, mi volt sógornője
rosszullétének valódi oka, és alig várta, hogy végre
beszélhessen vele.
Helma belépett. Buchwald már tetőtől talpig
felöltözött, felesége azonban még készülődött, és
nyugtalan pillantást vetett a testvérére.
 – Nyomja valami a szívedet, Helma? – kérdezte
aggódva.
Von Pressenné kinyitotta a Rosmarie szobájába vezető
ajtót, és meggyőződött arról, hogy a lány nincs ott.
Ezután a másik oldalról nyíló szobát is ellenőrizte, s
megállapította, hogy Horst és Ralf ugyancsak távozott
már. Horst azért kelt fel korán, hogy virágcsokrot
küldessen egy fiatal színésznőcskének, akivel az éjszaka
ismerkedett meg, Ralf pedig a szalonba ment, ahol
reggelizni szoktak. Rosmarie-t már ott találta, amikor
megérkezett.
Miután nyugodt lehetett afelől, hogy senki nem hallja,
amit mondani készül, Helma visszafordult a házaspár
felé. Aggódó és nyugtalan testvére szemébe nézett, és
végre beszélni kezdett.
– El kell mondanom nektek, mi történt tegnap este. Az
az idegen, akitől annyira megrémültem, amikor
megláttam, hogy eszméletemet vesztettem, valóban
Delmhorst volt. Hans Delmhorst – nyögte ki nagy
nehezen.
– Ez képtelenség, Helma! Csak képzelegsz – fortyant
fel Buchwald bosszúsan.
Sógornője megrázta a fejét.
– Nem, sajnos nem képzelgek. Ő volt az teljes testi
valójában. Behatolt a szobámba, és beszéltem is vele.
A házaspár szemlátomást megrémült.
– Szentséges ég! — kiáltotta Inge magánkívül.
Buchwald gyorsan visszanyerte az önuralmát. Még
mindig csinos, ám cseppet sem megnyerő arcára
alattomosság ült ki.
– Mit akart tőled? – kérdezte célratörően.
– Pénzt.
– Pénzt? – kérdezett vissza a férfi leírhatatlan
kifejezéssel a hangjában.
Von Pressenné lerogyott az egyik fotelba, mintha
ennek az egy szónak a kimondása minden erejét kiszívta
volna. Miután kissé összeszedte magát, szinte
mondatról mondatra elismételte a Delmhorsttal
folytatott beszélgetését. Azt is bevallotta, hogy a férjétől
kétezer márkát kapott vásárlásra, és megkérte
Buchwaldot, hogy helyezzen el belőle Delmhorst
számára ezerötszázat a Deutsche Banknál. Az orvos
igen elgyötört képet vágott.
– Miért ilyen sokat, Helma? Elég lesz, ha egyelőre
csupán az első, megkétszerezett járandóságát, az ezer
márkát fizeted ki. Különben azt hiszi majd, hogy
könnyen jutsz pénzhez, és még többet fog követelni.
Arról, hogy már neki magának is szándékában állt
pénzt kérni tőle, a jó doktor egyelőre nem szólt a
sógornőjének.
– Így viszont egy hónappal tovább lesz nyugodalmam,
Heinrich. Nem tudom, sikerülne-e belátható időn belül
ismét pénzhez jutnom.
Buchwald most már előrukkolt a kívánságával.
– Fájlalom, drága Helma, de arra kell kérjelek, hogy
segíts ki ötszáz márkával. Már tegnap szólni akartam,
csak nem jutottam hozzá. Több sürgős kifizetnivalóm is
akadt.
Inge asszony elvörösödött. Mindig kínosan érintette,
ha a férje pénzt kért a húgától, noha ő abban a
hiszemben volt, hogy az ura mindig visszafizeti a
kölcsönöket. Erre valójában soha nem került sor.
Helma elsápadt, és megremegett az ajka. Érezte,
tudta, hogy Buchwald a markában tartja. Azt nem
feltételezte róla, hogy valaha is elárulná a titkát, azzal
viszont tisztában volt, hogy újra meg újra
megvásároltatja vele a hallgatását. És most még
Delmhorst is előkerült, hogy zsarolja. A szerencsétlen
asszony kopók hadától üldözött vadnak érezte magát.
– Akkor egyelőre csak ezer márkát fizess be
Delmhorstnak! – mondta sóhajtva. – Majd meglátom,
hogyan szerezhetek számára még pénzt.
– Az élősködője! – dühöngött Buchwald, akit
mélységesen felháborított, hogy most már Delmhorst is
Helma asszony pénzén akar élni. – Szégyellhetné magát,
hogy azt zsarolja, akit pedig éppen ő tett
szerencsétlenné. Örülnék, ha megengednéd, hogy
egyszer beszéljek vele, mint férfi a férfival.
– Ne tedd! – tiltakozott Helma ijedten. – Az csak
tovább rontaná a helyzetet. Tessék, rakd el ezt az
ezermárkást, és fizesd be Delmhorst részére! A másikat
előbb fel kell váltanom. Majd odaadom Ingének az
ötszáz márkádat. Nővérkém, úgy terveztem, hogy
veszek neked egy csinos ruhát, de erről most sajnálattal
le kell mondanom. Legalább ötszáz márkáért
vásárolnom kell, hogy az uram lássa, kiadtam azt a
pénzt, amelyet a rendelkezésemre bocsátott.
Inge gyengéd együttérzéssel átölelte a húgát.
– Miattam igazán ne aggódj, te szegény! Nélkülem is
van neked elég bajod – mondta kedvesen.
A testvérek megcsókolták egymást, Buchwald pedig
mogorván elrakta az ezermárkást, amelyet sokkal
inkább szeretett volna a magáénak tudni. Fel sem
merült benne, hogy ő sem bánik sokkal
tisztességesebben a sógornőjével, mint az az ember, akit
az előbb megvetően élősködőnek nevezett. Nem
véletlenül tartja a közmondás, hogy más szemében
könnyebb észrevennünk a szálkát, mint a sajátunkéban
a gerendát.
Helma még sietve megbeszélt egyet-mást a nővérével,
aztán mindhárman elindultak reggelizni.
Rosmarie Buchwald ezen a reggelen elsőként érkezett
a szalonba. Letelepedett az ablak melletti fotelba, és
szomorú szemmel nézett le a forgalmas utcára.
Hamarosan megjelent Ralf Brand. A lány önkéntelenül
felpattant, mintha el akarna menekülni, ám aztán
gyorsan visszaült a helyére.
A fiatalember figyelmét nem kerülte el a különös
mozdulat, és szája keserű mosolyra húzódott.
– Elmehetek, ha a terhedre vagyok, Rosmarie –
mondta rekedt hangon.
 A lány elsápadt, aztán meg hirtelen pipacspiros lett az
arca.
– Miért lennél a terhemre? – kérdezte bizonytalanul.
Ralfnak ismét megrándult a szája.
– Azt nem tudom, Rosmarie. Azt viszont igen, hogy
azonnal menekülni készülsz, ha kettesben maradunk,
mintha kerülnöd kellene a közelségemet.
A lány az utcára szegezte a tekintetét, mert nem mert
a férfira nézni.
– Nem értem, hogyan feltételezhetsz ilyesmit rólam,
Ralf – mondta elgyötörten.
Az ifjú Brand felsóhajtott.
– Nem mindig volt ez így, Rosmarie. Körülbelül egy
éve, hogy nagyon megváltoztál. Főként velem szemben.
Többször érdeklődni akartam már az okaid felől, de
mindig ijedten kitérsz előlem. Annyira visszataszító
lennék, hogy látni sem bírsz, és elszaladsz a
közelemből? – kérdezte remegő hangon.
Rosmarie holtsápadt lett. Hirtelen a férfi felé fordult,
aki megrémült a tekintetétől, amiből mélységes
gyötrődést olvasott ki. Sötétkék szeme szinte már fekete
volt az izgatottságtól.
– Nem, Ralf, dehogy! Az égre kérlek, ne hidd azt,
hogy visszataszítónak talállak. Hogy jutott eszedbe
egyáltalán ez a butaság?
– Miért ne jutott volna? – kérdezett vissza a férfi, és a
felindultságtól napbarnított arcán meg-megrándultak az
izmok. – Korábban másként viselkedtél velem. Akkor
még azt hittem, hogy te meg én… Jaj, Rosmarie, miért
változtál meg ilyen nagyon? Tudtomon és akaratomon
kívül vétettem volna ellened? Legalább azt mondd meg,
mit követtem el!
A lány levette a szemét Ralf izgatott arcáról, és
tekintetét ölébe ejtett, görcsösen összeszorított kezére
szegezte, mintha abban keresne kapaszkodót. A férfi
fájdalmasan szomorú arccal nézett le rá.
Kimondhatatlanul szerette, mindent szeretett benne,
valósággal szentként tisztelte, és érinthetetlennek
tartotta. Karcsú kezét, finom, kedves vonásait, fémesen
csillogó, gesztenyebarna fürtjeit, amelyek elbűvölő arcát
keretezték, sötét szemöldökét és a végükön vörösesbe
hajló pilláit, karcsú, arányos alkatát, ezt mind-mind
nemesen tökéletesnek, imádni valónak találta rajta.
Iszonyatosan szenvedett a visszautasításától, annál is
inkább, mert régebben egészen másként viselkedett
vele.
Rosmarie nagyot sóhajtott.
– Kérlek, ne gyötörj ilyen kérdésekkel, Ralf – mondta
aztán csendes szóval. – Vannak dolgok, amelyekről nem
beszélhetünk… nem szabad beszélnünk.
– Ilyen dolgok miatt változtál meg?
– Igen, Ralf. Mit sem segítene, ha tagadni próbálnám,
hogy megváltoztam. Kérlek, hagyj fel a
kérdezősködéssel.
– Nem tehetem, Rosmarie. Nem tudhatom meg, mi
változtatott meg?
A lány szinte már szenvedélyes hevességgel megrázta
a fejét.
– Soha. Soha az életben. Remélhetőleg soha nem
fogod megtudni.
– Látom, hogy gyötrődsz, amióta más lettél. Azelőtt
vidám voltál, most viszont mindig bánatos az arcod, és
ez engem is elszomorít. Nem segíthetek?
– Nem. Rajtam senki sem segíthet.
– Én mégis nagyon szeretnék.
– Te segíthetsz a legkevésbé. Ha kicsit is kedvelsz,
abbahagyod a faggatásomat. Én… kimondhatatlanul
szenvedek – tört ki a lány.
– Rosmarie! Szenvedsz, és eközben elvárnád tőlem,
hogy ne faggassalak, hogy ne akarjak segíteni rajtad?
A lány gyámoltalan mozdulatot tett, és nagy, szomorú
szemekkel nézett fel a fiatalemberre.
– Segítesz, ha hallgatsz, és nem kínzol további
kérdésekkel. Egyvalamit azonban elárulhatok.
Amennyiben sikerülne kiderítened, mi nyomaszt,
akkor… Igen, akkor el kellene mennem a közeledből.
A férfi a fejét ingatta.
– Rébuszokban beszélsz. Nyomaszt, hogy nem lehetek
a segítségedre, és az is, hogy nem vagy bizalommal
irántam.
Rosmarie erejét vesztve magába roskadt. Bárcsak
tudhatná Ralf, hogy minden tekintetben maradéktalanul
megbízik benne! Ám éppen neki nem árulhatja el, miféle
súlyos titok terhe nehezedik rá egy esztendeje, hogy mi
az, ami száműzte életéből a napsütést.
Megpróbálta visszanyerni az önuralmát, és
megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor a következő
pillanatban kinyílt az ajtó, és Horst von Pressen lépett
be nagy vidáman a szalonba.
– Halihó! Még nem gyűlt össze a társaság? Jó reggelt,
Rosmarie! Jól aludtál?
A lány felállt, és erőnek erejével elmosolyodott.
– Köszönöm kérdésed, Horst, nagyon jól. Hát te?
– Én is, bár valószínűleg kevesebbet, mint te. Csak
kettőkor jöttünk vissza a szállodába. Ha rajtam múlik,
még tovább maradunk, Ralf azonban kellemetlenül
eltökélt lett, és hazarángatott, amikor pedig éppen a
legjobban szórakoztam.
Rosmarie futó pillantást vetett az ifjú Brandra.
– Akkor az úgy is volt a leghelyesebb, Horst.
Tudomásom szerint ma edzeni akarsz a sportkocsiddal a
versenypályán. Ahhoz pedig kipihent idegekre van
szükség.
Horst kinyújtotta a kezét, és egy darabig
mozdulatlanul tartotta.
– Mint láthatod, abban nincs hiba. Kijöttök velem a
pályára?
– Ha nyakatokba vesztek koloncnak, szívesen.
– Magától értetődik, Rosmarie. Te majd mellém ülsz,
Ralf meg a pótülésre. Aztán uzsgyi neki, megtudjátok,
mi a sebesség!
 – Ha Rosmarie is velünk lesz, lassabban kell hajtanod,
Horst – figyelmeztette Ralf a barátját.
A fiatalember gondterhelten vakargatta a fejét. Nem
kedvelte az alacsony sebességet. Mindenféle sportban
merész és vállalkozó kedvű volt, akkor meg különösen,
ha a versenykocsiját vezette. Édesapja vásárolta neki,
mert nem tudott ellenállni sürgető kérlelésének. A fiú
most arról álmodozott, hogy hamarosan részt vehet egy
nagy versenyen, és megszerezheti az első díjat.
Gyakorlati dolgokban meglehetősen állhatatlan volt, a
sportnak azonban szinte az összes válfajában örömét
lelte. Remek lovasnak számított, és a Pressenben
folytatott lótenyésztés is érdekelte. Ez volt az egyetlen
terület, amelyen sikerült valamit felmutatnia. Amióta
azonban megkapta a sportkocsit, az autóversenyzés lett
a szenvedélye.
– Mindenképpen lassan kell vezetnem, Rosmarie?
Hány kilométert engedélyezel óránként?
– Mondjuk, nyolcvanat – felelte a lány, és még
nevetésre is futotta az erejéből.
– De eggyel se többet! – tette hozzá Ralf szigorúan.
– Na, veletek aztán kész öröm lesz az autózás! –
gúnyolódott az ifjú Pressen.
– Remélem, a társaságunk kárpótol majd az
elvesztegetett kilométerekért – ugratta Rosmarie.
Horst illedelmesen meghajtotta magát.
– A tiéd egészen biztosan, Rosmarie. De hol maradnak
az öregeink? Bevallom, farkaséhes vagyok. Már
hangosan korog a gyomrom.
A fiatalembernek nem tűnt fel Ralf és Rosmarie
komoly, levert hangulata. A kivételesen szerencsés
emberek közé tartozott, akik mindig mindent rózsaszín
szemüvegen át látnak, és az élet árnyoldalait félve
elkerülik. Most is vidáman csevegett, és virágnyelven
elmesélte Ralfnak, hogy pompás rózsacsokrot küldött az
ifjú filmcsillagnak.
– Édes kis pofa – súgta oda neki.
 Ralf lopva jelezte, hogy Rosmarie jelenlétében ne
beszéljen erről, Horst azonban csak könnyed nevetéssel
nyugtázta az aggodalmait.
Hamarosan megérkeztek Rosmarie szülei Helma
asszonnyal, kicsit később pedig Udo von Pressen is.
Tréfálkozva, beszélgetve helyet foglaltak, és akit gondok
nyomasztottak, az gondosan szívébe zárta azokat. Von
Pressen úron és Horston kívül senki sem ült
felszabadult hangulatban az asztalnál.
Reggeli közben megbeszélték, ki mivel tölti a napot.
Rosmarie és a két unokafivér a versenypályára készült,
Udo von Pressennek üzleti tárgyalásokat kellett
folytatnia, Helma asszony és a nővére pedig bevásárló
körutat kívánt tenni. Buchwald doktor hivatalos
elfoglaltságra hivatkozott, valójában azonban a
Deutsche Bankot akarta felkeresni. Megbeszélték, hogy
délre valamennyien visszatérnek a szállodába, és együtt
ebédelnek. Délutánra a Sanssouci-kastély
meglátogatását vették tervbe. Reggeli után rögtön szét
is széledt a társaság.
Helma asszony számos üzletet látogatott végig a
testvérével, hogy lehetőleg kedvező áron minél több
holmit vásároljon a megmaradt ötszáz márkájából. Még
így is sikerült néhány kedves apróságot vennie a
nővérének, köztük egy kézitáskát, amely sokkal
értékesebbnek látszott, mint amennyibe került. Végül az
egész autó tele lett ígéretes csomagokkal.
Ingét őszintén meghatotta a húga kedvessége.
Egyszerre szégyenkezett és örült.
– Nem kellene gondoskodnod rólam, Helma. Heinrich
már így is túlságosan igénybe vesz. Sajnálom, hogy
nincs tőle nyugtod. És most pedig még Delmhorst is
nehezíti az életedet!
Helma felsóhajtott.
– Ez valóban súlyos csapás számomra. Megszégyenít
a követeléseivel. Nem annyira a pénz miatt aggódom,
azt megszerzem valahogy, ha kevesebb ruhát vásárolok
magamnak, az viszont elborzaszt, hogy Delmhorst pénzt
követel tőlem. Nem értem, hogyan szerethettem valaha
is egy ilyen embert. Borzalmasan szégyellem, hogy a
szerelmemmel és a bizalmammal ajándékoztam meg ezt
a becstelen alakot.
Inge asszony alig hallhatóan ugyancsak felsóhajtott.
Neki is csalódnia kellett a szerelmében. Még mindig
szerette a férjét, de vak azért nem volt, és nagyon jól
látta a hibáit. Istenítette, ám rá kellett döbbennie, hogy
Heinrich Buchwald is csak gyarló ember, és egyáltalán
nem felel meg annak az eszményi képnek, amelyet ő
alkotott róla magának. Szerelme azonban ennek
ellenére sem halványult el.
– Asszonysors, Helma, hogy az istenített férfiról végül
kiderül, ő is csak ember a maga kisebb-nagyobb
gyengéivel és hibáival együtt – jegyezte meg.
Húga fürkésző pillantást vetett rá.
– Ez úgy hangzott, mintha te is szomorú
tapasztalatokra tettél volna szert, kedves Ingém.
– Inkább ne beszéljünk erről! Heinrich is gyarló
ember, és én tudom ezt, régóta tudom már, de azért
még szeretem, hiszen ő az én Rosmarie-m apja.
Helma megfogta a testvére kezét.
– Mindennek ellenére nagyon-nagyon irigylésre méltó
vagy, Inge. Neked semmit sem kell titkolnod, nem
cipeled magaddal bűn terhét. A féljed a gyermeked apja.
Istenem, milyen szívesen elviselnék bármi mást, ha
Udót tudhatnám Horst apjának!
Inge asszony ijedt pillantást vetett a sofőrre.
– Ne mondd ki ezt újra meg újra, Helma! Nem szabad
szavakba foglalnod a titkot. Megértem, hogy keservesen
szenvedsz, mert túlságosan is megbíztál Delmhorstban,
de próbáld meg elfelejteni! Én most, hogy megint
utadba került, még jobban gyűlölöm azt a férfit, mint
eddig tettem. Istennek hála, időközben legalább
megtanultad szeretni a férjedet. Ő pedig mindenki
másnál jobban megérdemli a szeretetedet, amilyen jó és
nemes szívű ember.
– Így igaz, Inge, és ez csak növeli a vétkem súlyát.
Százszor és ezerszer megbántam már, hogy nem
szerettem meg azonnal, amikor belépett az életembe.
Akkor azonban még vaksággal vert a sors, elvakított egy
csillogó üvegszilánk, és nem vettem észre a drágakövet.
El tudod képzelni, mekkora erővel tör rám néhanap a
vágy, hogy mindent meggyónjak Udónak? Talán meg
tudna bocsátani nekem. Óriási jótétemény lenne
számomra, ha könnyíthetnék a szívemen. Ám ha a
vétkemet még megbocsátaná is, a szeretete biztosan
meghalna, és azt nem viselném el.
Nővére szemlátomást megrémült.
– Nem szabad efféle próbának kitenned a szeretetét.
Egy férfi azt soha nem állná ki. És azt sem szabad
elfeledned, hogy a vallomástételeddel nemcsak a
magad, de az ő boldogságát is összetörnéd.
– Ez az, amitől a leginkább félek. Nem döfhetek tőrt a
szívébe, és… és nem foszthatom meg a jogaitól a fiamat.
Nagyon örülök, hogy legalább veled beszélhetek a
titkomról. Ilyenkor mindig megkönnyebbülök egy kicsit.
Inge együtt érzőén megszorította a húga kezét.
– Beszélj csak, ha az könnyít a lelkeden!
A két testvér kiöntötte egymásnak a szívét, és
Rosmarie is szóba került. Inge asszony felpanaszolta,
hogy a lánya egy ideje furcsán zárkózott lett, pedig
korábban jó kedélyű és nyíltszívű volt.
– Nem tudom, mi ment végbe benne, és mi változtatta
meg ilyen nagyon. Neked is feltűnt, hogy szinte már
ijesztően komoly és tartózkodó? – kérdezte a húgától.
Helma asszony bólintott.
– Igen, már rég észrevettem. Körülbelül egy éve.
Egészen hirtelen ment végbe a változás. Velem szemben
is más lett, mint annak előtte volt. Felmerült bennem,
hogy talán boldogtalan szerelem kínozza.
Inge asszony hevesen megrázta a fejét.
 – Azt kizártnak tartom. Alig-alig érintkezik idegen
urakkal.
– Esetleg a férjed betegei közül zárt valakit a szívébe.
– Az sem valószínű. Egyetlen férfibetegre sem
emlékszem, aki veszélyes lehetett volna egy olyan
lányra, mint Rosmarie. Egy ideig azt hittem, hogy
kialakulóban van valami közte és Ralf között, de
bizonyára tévedtem. Inkább elutasítóak, időnként már
kimondottan ellenségesek egymással. A magam részéről
egyébként örülök, hogy így alakult. Mint te is tudod,
Heinrichnek az a legnagyobb vágya, hogy Rosmarie-ból
és Horstból egy szép napon majd egy pár legyen.
Helma asszony ajkát megint sóhaj hagyta el.
– Igen, a férjed már többször beszélt erről, és én sem
ellenezném, hogy egy napon majd Rosmarie legyen
Pressen úrnője. Senkit sem szeretnék nála jobban az
utódomnak. Őszintén kedvelem a lányodat, noha
mostanában idegenként, tartózkodóan viselkedik velem.
Horst azonban sajnos csupán egy esztendővel idősebb
nála. Korban nem igazán illenek össze.
– Heinrich szerint viszont remekül kiegészítik
egymást. Horstnak olyan feleség kell, aki visszafogja
kissé könnyelmű természetét, Rosmarie-nak pedig jót
tenne, ha nem venne mindent olyan rettenetesen
komolyan. Korához képest túlságosan komoly.
– Így igaz. Mondom, örülnék, ha ő lenne a menyem.
Udo is nagyon szereti, és sokra tartja. Az ég talán
meghallgatja a kérésünket, és egymáshoz vezeti őket.
– Már most is ragaszkodnak egymáshoz.
– Gondolod, hogy ez elég a házassághoz?
– Várjuk ki a végét! Mindketten nagyon fiatalok még.
– Biztos vagy abban, hogy Rosmarie és Ralf nem
vonzódnak egymáshoz?
– Az teljességgel kizárt. Figyeltem őket, mert féltem,
hogy kialakulhat közöttük valami.
 – Féltél? Miért kellett félned ettől? Nem igazán
rokonszenvezem Ralffal, mégis úgy gondolom, hogy
okkal-joggal lehet veszélyes egy fiatal lány szívére.
– Valószínűleg igazad van. Roppant kedves, rendes
fiatalember, csakhogy nem áll fényes jövő előtt.
A két testvér egy pillanatig néma bűntudattal nézett
egymás szemébe. Mind a ketten arra gondoltak, hogy
Horst volt az, aki lerombolta Ralf kilátásait, és
megfosztotta az örökségétől. Helma asszony azonban
gyorsan elhessegette magától ezt a gondolatot.
– Nos, Udo kellőképpen gondoskodott róla a
végrendeletében. Ő örökli majd meg Rothenhausent.
Igaz, az a birtok alig negyede Pressennek, de ahhoz
elég, hogy Ralf jó partinak számítson. És mint már
mondtam, szerintem egyébként sem lesz nehéz dolga,
ha meg akarja hódítani egy fiatal lány szívét.
– Istennek hála, nem Rosmarie az a lány. A jelek
szerint ellenszenvvel viseltetik Ralf iránt, roppant
tartózkodó vele, és ez jól is van így. Heinrich felettébb
csalódott lenne, ha nem válna valóra a reménye, hogy
ha eljön az ideje, Horst vezeti majd oltár elé a lányát.
Helma asszony ajkát ismét mély sóhaj hagyta el.
– Igen, szeretné, ha az ő lánya lenne Pressen úrnője.
Azt hiszem, csak akkor érzi majd úgy, hogy
maradéktalanul leróttam neki a tartozásomat a
segítségéért és a titkom megőrzéséért, ha ezt a célját is
elérte – mondta kissé keserűen.
Inge asszony arca bíborszínt öltött.
– Nagyon keményen fogalmazol, Helma.
Testvére megfogta a kezét.
– Hagyjuk ezt, Inge! Mindketten tudjuk, hogy így van,
ne szaporítsuk hát feleslegesen a szót! Nagyon fogok
örülni, ha Rosmarie lesz Pressen úrnője, és én végleg
leróhatom nektek a hálámat.
– Ha közöttünk egyáltalán lehet szó háláról, akkor azt
te már réges-régen leróttad. Elmondhatatlanul sokat
köszönhetünk neked, Heinrich meg én. Csak nem
gondolod, hogy valaha is köszönetet vártam tőled?
Helma gyengéden megsimogatta a testvére kezét.
– Nem, te nem. Ezzel tökéletesen tisztában vagyok.
Inge asszony kissé zavartan másról kezdett beszélni.
Kínos volt Helma megjegyzéséből kihallania a férjének
szóló, ki nem mondott szemrehányást. Ha nem is akarta
bevallani magának, lelke mélyén azért tudta, hogy
Buchwald ebben az ügyben nem viselkedett
dicséretesen. Alantassága valódi mértékéről azonban a
feleségének, szerencséjére, sejtelme sem volt.

IV.

Hans Delmhorst időközben átköltözött a jóval

szerényebb Habsburg Szállodába. Elkedvetlenedett
azonban, miután kiszámolta, hogy hosszú ideig itt sem
húzhatja ki, ha havi ötszáz márkából kell megélnie. Az
fel sem merült benne, hogy munkával szerzett pénzzel is
kiegészíthetné a jövedelmét. A tisztes munkát
túlságosan fárasztónak és megerőltetőnek találta volna,
ezért aztán meg sem próbálkozott vele soha. Hosszú
évekig bolyongott a nagyvilágban, és mindig csak abból
tartotta fenn magát, amire szerencsejátékosként és
kalandorként tett szert. Gyakran átlépte a törvényesség
határát, mégis mindannyiszor sikerült elmenekülnie a
megérdemelt büntetés elől.
Akkor, amikor a két nővér Berlinben vásárolt, ő a
szobája ablakánál ült, a szálloda előtti tér nyüzsgő életét
nézegette, és gondolatai visszarepültek a múltba.
Amióta előző nap újra látta a még mindig szép Helmát,
lelke mélyén újra fellobbant annak a szenvedélynek a
lángja, amelyet valaha iránta érzett. Lelkifurdalása soha
nem támadt azért, hogy annak idején elcsábította.
Érzelmei akkor sem voltak nemesek, mindig is csupán
azt habzsolta mohón, amit az élet kínált neki, s minden
tettében végtelen önzés vezette.
Mérhetetlen igazságtalanságnak érezte, hogy
nagybátyja újranősült és még gyermeke is született, s
neki le kellett mondania az örökség reményéről.
Magából kikelve perelt a sorssal, miután igaztalanul
illetlen megjegyzéseket tett bácsikája ifjú hitvesére,
amiért az öregúr ajtót mutatott neki, levette róla a
kezét, és ő üres kézzel állt a világban. Hogy
megmutassa a sorsnak, mindentől azért nem foszthatja
meg, mindenképpen meg akarta kapni Helmát, ha
csupán csak néhány órára is. Hogy ezzel bajba sodorja
azt a nőt, akit szeretni vélt, az számára sokadlagos
kérdés volt csupán. Ragyogó megjelenésével Helmát is
sikerült megszédítenie, ő is áldozatául esett a férfi
varázsának, amelyet nagyon ügyesen tudott alkalmazni,
ha érdekei úgy kívánták. Megváltozott helyzetét
Delmhorst egészen addig elhallgatta a lány elől, amíg
célt nem ért nála, és azt sem árulta el neki, hogy
csúfosan búcsút kellett mondania a hadseregnek. Az
talán még a tapasztalatlan, fiatal teremtést is
óvatosságra intette volna.
Miután megszerezte magának, Helma már nem
vonzotta annyira, mint korábban. Egyszerűen elhagyta,
és nem érdekelte, mi lesz vele. Hiába könyörgött neki
kétségbeesetten a lány, hogy vegye feleségül, és ne
hagyja szégyenben. Delmhorst cinikusan azt tanácsolta
neki, hogy menjen hozzá a gazdag kérőjéhez, és az ő
becsületes nevével takarja el a szégyenét.
Levelét, amelyben megírta neki, hogy anyának érzi
magát, és arra kérte, adjon nevet születendő
gyermeküknek, a férfi gondosan megőrizte. Fegyver volt
a kezében az az írás, amellyel bármikor kezessé tehette
a büszke von Pressen asszonyt, és rábírhatta arra, hogy
minden kívánságát teljesítse. Most megint előhúzta a
belső zsebéből, és furcsa mosollyal az ajkán sokadszorra
is elolvasta.
 – Vajon mennyit lenne hajlandó fizetni nekem ezért a
levélért a dúsgazdag von Pressen úr? – kérdezte meg
önmagától fennhangon.
Tisztességérzetéből azonban annyi még megmaradt,
hogy ne ajánlja fel megvásárlásra a mit sem sejtő
férjnek a felesége szégyenét bizonyító írást.
Delmhorstot éppen Monte-Carlóban hagyta el a
szerencse, amikor az egyik újság társasági rovatában
véletlenül meglátta, hogy Udo von Pressen a családjával
együtt egy berlini hotelban időzik. Első ötletének
engedve ő is Berlinbe utazott, elment a nevezett
szállodába, és megtudakolta, melyik szobában szállt
meg von Pressen asszony. Aztán már csak azt kellett
megkérdeznie a portástól, hogy a kilences szoba szabad-
e. Mivel az volt, azonnal kivette, és beköltözött. Így
hatolhatott be Helma von Pressen szobájába és életébe
a múlt kísértő árnya, miután az asszony egyszer már azt
hitte, hogy örökre megszabadult tőle.
A férfi többet, sokkal többet akart elérni annál, mint
amennyit pillanatnyilag elért, Helma még mindig
virágzó szépsége azonban megakadályozta abban, hogy
követelőzőbb hangot üssön meg vele szemben. Nem
akart egyértelműen zsarolóként fellépni. Egyelőre
beérte a havi ötszáz márkával, csak az első
„járandóságát” kétszereztette meg, mert ruhatára
sürgős feljavításra szorult. Most azonban, amikor az
asszony már nem állt vele szemközt, s bájai nem
hatottak rá, bosszantotta, hogy beérte „alamizsnával”.
Helma dúskál a javakban, amit egyedül annak
köszönhet, hogy ő azt tanácsolta neki, menjen hozzá von
Pressenhez. És ezek után aprópénzzel akarja kifizetni?
Ez nem maradhat ennyiben. Többet, jóval többet kell
kapnia tőle. Emellett pedig, miért ne lehetne ezentúl is
a szeretője, mint sok évvel ezelőtt? Még mindig
átkozottul szép. Mindene megvan ahhoz, hogy
felkorbácsolja egy férfi érzékeit, és elvegye az eszét.
 Már csak azt kell kitalálnia, hogyan juthatna a
közelébe Esetleg kirándulást tesz Pressenbe és a
környékére, hogy felderítse a terepet. Éppen elég
sokáig élt nehéz körülmények között, itt az ideje, hogy
egyszer s mindenkorra megszabaduljon a gondoktól. A
sors jó lapot osztott neki, ő pedig szenvedélyes játékos,
és ügyesen fogja kijátszani az aduját. Részesülni kíván
az életnek azokban az örömeiben, amelyeket Helma
élvez. Megint ölelni fogja ezt a szép, elbűvölő asszonyt,
fel fogja ébreszteni benne a szerelmet és a szenvedélyt.
Mindig is hatalma volt a nők fölött, és szentül hitte,
hogy másodszor is sikerül majd meghódítania Helmát.
A tükör elé lépett, és bírálóan szemügyre vette magát.
Megőrizte a karcsúságát, és még mindig érdekes
jelenség. Úgy gondolta, nem lesz nehéz ismét
fellobbantania azt a tüzet, amely bizonnyal most is ott
parázslik Helma szívében. Csábítónak, felettébb
csábítónak találta a lehetőséget, hogy titokban
találkozgat majd Pressen úrnőjével, a karjában tartja, és
a kései boldogság minden percét kiélvezi vele. Afelől
nem volt kétsége, hogy Helma a férje iránt semmit sem
érez, ő pedig rajta kívül egyetlen nőt sem szeretett
szerelemmel. Össze is házasodtak volna, ha nagybátyja,
az a „vén trotli” a házasságával nem fosztja meg őt a
jogos örökségétől. Most majd visszaszerzi, amit elvett
tőle a sors. Igenis így lesz, tökélte el.
Kihúzta magát, és villámló szemmel méregette a
tükörképét. Igen, kezében van az adu, most már csak
okosan kell kijátszania. Elvégre joga van a fiához, és élni
is fog ezzel a jogával. Ez olyan biztos, mint az, hogy
most itt áll.
Az még csak fel sem merült benne, hogy szánalmas és
megvetendő a terv, amelyet ily lelkesen szövöget.
Miközben egyre jobban kiszínezte a jövőjét, időnként fel
akart lázadni a szemernyi tisztesség, ami még
megmaradt benne, és arra figyelmeztette, hogy nem
teheti még egyszer tönkre annak a nőnek az életét, akit
valamikor szeretett. Ő azonban mindig hátravetette a
fejét, és elhessegette magától ezt a gondolatot. A fenébe
is, nincs abban a helyzetben, hogy érzékenykedést
engedhetne meg magának! Előbb önmagára kell
gondolnia, mindenki más csak aztán következhet. Nem
sétálhat el a remek lehetőség mellett, amikor végre
biztos pályára állíthatja a sorsát. És nem is fogja
kihasználatlanul hagyni az esélyét. Belefáradt a
kalandorok, a szerencsejátékosok életébe, amihez nem
elég éber már. Többször is közeljárt ahhoz, hogy
lecsapjon rá az igazságszolgáltatás, s az örökös
készenlét bizony megviseli az idegeket.
Ötvenhárom éves fejjel immár megállapodott
biztonság után vágyik, és Helma majd hozzásegíti
ehhez. Hozzá kell segítenie. Gondoskodni fog arról,
hogy ez így legyen, de előbb meg kell kapnia az első
ezer márkát. Itt, Berlinben nem keresi fel még egyszer
az asszonyt, majd csak akkor, ha már visszatért
Pressenbe. A közelében vet majd horgonyt, s mielőtt
megtenné a következő lépést, alaposan felderíti a
Pressenben uralkodó viszonyokat.
Ez azonban sem ma, sem holnap nem történhet meg.
Néhány hétig türelemmel kell lennie, talán a következő
havi járandósága megérkezését is kivárja még.
Alighanem az lesz a legjobb, ha ennél a hotelnél is
olcsóbb szálláshelyet keres magának, amíg a Helmától
kapott pénzből kell kijönnie. Hosszú évek óta nem járt
Berlinben, de azért természetesen nem felejtette el,
hogy sok itt a panzió, ahol feleannyiért is kaphat szobát,
mint egy szállodában.
Nemcsak a fővárosban fordult még régen, hanem
Németországban is. Egész idő alatt külföldön élt. Előbb
Amerikát kalandozta be, de északi határaitól a déli
földrészig sehol sem sikerült boldogulást találnia. Ebül
szerzett jószág ebül vész el, szólt a jelmondata. Végül
Argentínából, ahol kártyacsalás miatt forró lett a talaj a
lába alatt, fejvesztve kellett elmenekülnie. Felszállt az
első gőzösre, és visszatért Európába, az utolsó
pillanatban, mielőtt lecsapott volna rá a rendőrség.
Európában az összes fényűző üdülőhelyen felbukkant,
ahol nagyban folyt a játék, és hol nyert, hol vesztett,
miközben kaszinóról kaszinóra vándorolt. Ha
pártfogásába vette a szerencse, egy ideig két kézzel
szórta a pénzt és nagy lábon élt, aztán pedig újra máról
holnapra. Az azonban a szűkös napokban sem merült fel
benne, hogy tisztességes munkát is vállalhatna.
Végül Monte-Carlóba is eljutott, és elérte, hogy
bebocsáttatást nyerjen a magánklubokba, amelyekben
mindig komoly tétek forogtak kockán. Eleinte jó volt a
lapjárása, és a nagyurat adhatta, ám aztán megint
veszíteni kezdett, és nem maradt más választása, mint
az, hogy besegítsen kicsit a szerencsének, ahogy a
csalást finoman nevezni szokás. Itt is csupán hajszál
híján kerülte el a letartóztatást. Játékostársai egyik este
már éber szemmel figyelték, hogy tetten érjék, amikor a
rendőrség lecsapott a törvénytelenül működő klubra, és
Delmhorstnak egy merész ugrással sikerült egy hátsó
ablakon át elmenekülnie.
Szinte üres zsebbel még aznap éjjel elhagyta Monte-
Carlót. Gyalogosan jutott el a legközelebbi kisvárosba,
ahol szobát vett ki egy szállodában. Ott véletlenül a
kezébe akadt egy német újság, amely tudósítást közölt a
berlini Mezőgazdasági Kiállítást felkeresőkről.
Miközben szórakozottan átfutotta a listát, egyszer csak
Udo von Pressen nevére lett figyelmes. Így tudta meg,
hogy a férfi családjával együtt Berlinben időzik, és az
írásban a szállodájuk neve is szerepelt.
Mint minden szerencsejátékos, Delmhorst is babonás
volt, és a sors útmutatását látta abban, hogy éppen ebbe
az újságba nézett bele. Sejtette, hogy egykori szeretője
Udo von Pressen hitveseként bőségben és fényűzésben
él, amit végül is az ő tanácsának köszönhet, és
elhatározta, magának is kér abból a bőségből és
fényűzésből.
 Gátlásokat ez az ember rég nem ismert már. Hosszas
gondolkodás nélkül Genovába utazott, és ott mindenét
pénzzé tette, amire nem volt okvetlenül szüksége, de a
bevételből éppen csak annyira futotta, hogy néhány
apróságot vásárolhasson, és megváltsa a vonatjegyét.
Miután megérkezett Berlinbe, egyenesen Pressenék
szállodájába vitette magát.
Azóta pedig már az első lépést is megtette, hogy
elérje kitűzött célját, és Helma von Pressen költségére
kényelmes körülmények között élhessen. Úgy érezte,
máris feljebb jutott egy fokkal, noha valójában mind
mélyebbre süllyedt.

Udo von Pressen a családjával együtt visszatért a

Pressen-kastélyba, és Buchwald doktor is újra az idilli
környezetben megbújó Erdő Gyöngye Szanatóriumban
tartózkodott az övéivel. Az egykori vadászkastély
tökéletesen megőrizte festői külsejét, belül azonban
szinte minden részletében átalakították. A vendégek
szobáiban kizárólag fehér bútorok álltak. Műtőt is
kialakítottak az épületben, amelyet a rendelővel
egyetemben szintén fehér színben tartottak. A család
lakó- és hálóhelyiségeit, a nagy ebédlőt és az
olvasószobát viszont a kastély régi bútoraival rendezték
be. A tágas előcsarnokot, amelyet a ház vendégei
társalgónak használtak, ugyancsak megőrizték eredeti
állapotában. A falat sötét lambéria borította, a fölötte
húzódó széles csíkot pedig festmények díszítették.
Számos vadásztrófea és fegyver is függött még itt, ami
patinás, nemes jelleget kölcsönzött a tágas és magas
helyiségnek. Az egyik sarokban álló hatalmas kandalló
akkor is kellemes melegről gondoskodott, ha odakint
lehűlt a levegő. A szanatórium lakói itt töltötték az esős
napokat, jó időben viszont a hatalmas terasz volt a
népszerű tartózkodási hely, ahonnan remek kilátás nyílt
a gyönyörű erdőre. Az ősöreg tölgyek és bükkfák
csodaszéppé tették a vidéket. Az Erdő Gyöngyét ezért
nem kizárólag betegek látogatták, hanem olyanok is,
akik csupán üdítő kikapcsolódásra, pihenésre vágytak.
Miután hazaérkezett a szüleivel, Rosmarie azonnal
újra munkába állt. Ő vezette az intézmény könyvelését,
felügyelte az ágynemű- és az élelmiszerraktárakat,
valamint a gyógyszerek és a különféle gyógyászati
eszközök őrzésére szolgáló szekrényeket. Édesanyja
irányította a konyhát, férje szigorú előírása alapján ő
állította össze az étrendet, s valóságos csodát kellett
tennie, mert Buchwald doktor igencsak szűken mérte ki
a háztartási pénzt.
A betegszobákat az ápolónők tartották rendben, és a
műtéteknél, kezeléseknél is ők voltak doktor Buchwald
segítségére. Inge asszony és Rosmarie a szanatórium
vendégeivel kizárólag az előcsarnokban és a társasági
helyiségekben kerültek kapcsolatba, időnként pedig a
teraszon is váltottak velük néhány szót. Anya és lánya
rengeteget dolgozott, így hát idejük sem engedte, hogy
túl sokat cseverésszenek a ház lakóival. Ha valamelyik
betegnek saját ápolónőre volt szüksége, azt is
megoldották, de az Erdő Gyöngyébe csak ritkán
érkeztek olyanok, akik súlyos betegségben szenvedtek.
Így aztán Buchwald doktornak akadt a legkevesebb
dolga, bár ő mindig az elfoglaltat adta. A munka
oroszlánrészét felesége és leánya végezte el, közülük is
Rosmarie vállalt magára nagyon sokat. Ezt azonban az
apja soha nem ismerte volna el. Amit ő maga tett, azt
mindig felnagyította, amit pedig a két hölgy végzett el,
arról szinte tudomást sem vett. Eközben az ő munkája
mindössze annyiból állt, hogy reggel és este
meghallgatta a betegek panaszait, óhajait-sóhajait, jó és
rossz vicceket mesélt az idős hölgyeknek és uraknak, s
újabb és újabb diétát írt elő nekik, amivel a konyhán és
a raktárban dolgozóknak rengeteg fejtörést okozott.
A szanatórium minden további nélkül képes lett volna
eltartani tulajdonosát és a személyzetet. Udo von
Pressen helyesen ítélt, amikor erre a következtetésre
jutott. Heinrich Buchwald azonban túlságosan sokat
költött magára. Drága szenvedélyeknek hódolt,
rengeteget utazott, és kiállhatatlan lett, ha kiapadni
látszott a bőségszaru. Nejének és leányának alig
juttatott valamit, s a legszükségesebb beszerzéseket is
szüneteltette, amíg nem sikerült újabb adakozásra
bírnia Helma asszonyt.
Igen magas árat kért tőle a hallgatása fejében, és
minél többet kapott a titok megőrzéséért, annál mohóbb
lett. Tervei netovábbja az volt, hogy leányát Horst von
Pressenhez adja feleségül. Abban reménykedett, hogy a
birtok leendő úrnőjének apjaként két marokkal
szórhatja majd a pénzt.
Körülbelül egy évvel ezelőtt történt, hogy feleségének
előadta nagyszabású tervét. Nem sejtette, hogy
Rosmarie véletlenül fültanúja volt a beszélgetésüknek. A
lány éppen a nappali melletti kisszobában ült, és
kimutatást készített a ház készletfelhasználásáról.
Hallotta, hogy szülei beléptek a nappaliba, de szavaikra
eleinte nem figyelt oda. Ám aztán egyszer csak a saját
neve ütötte meg a fülét, és ez felkeltette az
érdeklődését.
– Hol van Rosmarie? – kérdezte az apja.
– Odafent, az ágyneműraktárban – felelte Inge
asszony.
A lány szólni akart, hogy ott ül a szomszédban, de
torkán akadt a szó, amikor meghallotta a beszélgetés
folytatását.
– Örülök, hogy kettesben vagyunk, Inge. Így legalább
tudomásodra hozhatom, hogy azt tervezem, a lányunkat
Horsthoz adom feleségül.
Rosmarie az elképedéstől még mindig nem bírt
megszólalni, így aztán a szomszéd szobában folyó
tárgyalás folytatásának is fültanúja lett.
 – Horst és Rosmarie? – kérdezte az édesanyja ámulva.
– Megfeledkeztél arról, Heinrich, hogy korban nem
illenek össze.
– Már miért ne illenének? Rosmarie jó egy évvel
fiatalabb.
– Mégis csodálkozom a szándékodon – jelentette ki
Inge asszony. – Nekem ez soha nem jutott volna
eszembe.
– Nekem annál inkább. Szilárd elhatározásom, hogy a
lányom lesz Pressen úrnője.
– De hát nem a mi dolgunk, hogy ebben a kérdésben
döntést hozzunk, Heinrich!
Doktor Buchwald fontossága teljes tudatában
megköszörülte a torkát.
– Én más véleményen vagyok – válaszolta. – Helmának
természetesen meg kell tennie a magáét a cél
érdekében. Semmiképpen sem ellenezheti a frigyet,
ahogyan nem is fogja. Azt hiszem, ezt alaposan
megszolgáltuk azzal, hogy gondosan megőriztük a
titkát. Annyit igazán megérdemlek, hogy a lányom
részesüljön a gazdag örökségből, amely nem Horsté
lenne, ha kiderülne az igazság.
– Az ég szerelmére, Heinrich, ne beszélj ilyen
hangosan! Még meghallja valaki.
– Ugyanúgy tudod, mint én, hogy csak Rosmarie
zavarhatna meg bennünket, ő viszont nincs itt.
Hívatlanul senki más nem léphet be hozzánk, a vastag
ajtók pedig nem engedik át a hangokat. Nem kell
aggódnod, elvégre nekem sem áll érdekemben, hogy
Helma titka kitudódjék.
– Drága Heinrich, kérlek, add fel ezt a tervet. Nem
tudom elképzelni, hogy Horst és Rosmarie egy pár
legyen. Helma pedig már eddig is elvitathatatlanul
rengeteget tett értünk. Elképzelni is rossz, mi lett volna
velünk a segítsége nélkül. Megszerezte nekünk az Erdő
Gyöngyét, és elérte, hogy alig fizetünk érte bérleti díjat
Udónak. Ahol csak tud, segít, hogy kifejezésre juttassa,
hálás a hallgatásunkért és a támogatásunkért.
– Istenem, Inge, olyan sok ez cserébe azért a fényűző
életért, amelyet a segítségünknek köszönhetően hosszú
évek óta él már? Egyetlen szavam elég lenne, és örökre
búcsút mondhatna a jólétnek.
– Jaj, Heinrich, hogy beszélhetsz így szerencsétlen
húgomról? Te is tudod, mennyit szenvedett, mert be
kellett csapnia a férjét. Tudom, hogy ma is szenved.
Kérlek, ne akarj még a gyerekeink házasságának a
dolgában is nyomást gyakorolni rá. Horst és Rosmarie
sokkal inkább testvérként szeretik egymást.
– Minden elrendeződik majd közöttük, ha megtudják,
hogy férj és feleség lesznek.
– Szerintem a lányunk Ralfhoz vonzódik.
– Már csak az hiányozna! – háborodott fel Buchwald
doktor. – Ralf ágrólszakadt éhenkórász. Örökké a
nagybátyja kegyétől fog függeni, amennyiben mi
megőrizzük Helma titkát. Valójában persze ő Pressen
jogos örököse, de ezt neked nem kell mondanom. Ha
Udo tudná, hogy Horst nem az ő fia, hanem Hans
Delmhorsté, akkor bizonnyal eltaszítaná magától, és
megint Ralfot tenné meg örökösének. Mint tudjuk, az
első felesége mindenét Ralfra kívánta hagyni.
– Az ég áldjon meg, hallgass már! Mindezzel pontosan
tisztában vagyok. Hans Delmhorst nevét meg végképp
ne ejtsd ki a szádon! Lelkiismeretlen gazember, aki
bajba hozta a húgomat. Helma a menyasszonya volt, és
megbízott benne, különben nem esett volna meg a baj.
Ne felejtsd el, hogy nem egyedül a testvérem romlását
okoznád, ha beszélnél. Mi ugyancsak meglakolnánk,
mert megváltoztattuk Horst születési dátumát. Helma
veszte a mi vesztünket is jelentené. Udo nem hagyná
meg nekünk az Erdő Gyöngyét, ha kiderülne, mit
tettünk.
– Nyugodj meg! Már csak az kellene, hogy még sírva
is fakadj. Udo soha semmit nem tudhat meg. Mondtam
már, hogy itt senki sem hallhat bennünket. Ám azt is
megmondtam, hogy részt akarok kapni a hatalmas
örökségből, amely a szolgálataim révén majd Horsté
lesz. Ezért kell elvennie Rosmarie-t. Már rég el akartam
ezt mondani neked, csak eddig nem nyílt rá alkalmam.
Ha Rosmarie lesz Pressen úrnője, senki sem küldhet el
bennünket az Erdő Gyöngyéből, s végre mi is
megkapjuk a jól megérdemelt részünket a nyereségből.
Mert azt egyikünk sem tagadhatja, hogy csalás történt,
s ha már egyszer részt vettem benne, és megterheltem
vele a lelkiismeretemet, akkor legalább az előnyeiből is
részesedni óhajtok. Helmának érvényesítenie kell a
befolyását, és el kell érnie Horstnál, hogy kérje meg a
lányunk kezét, ő pedig igent fog mondani neki. Elvégre
nem akárkiből lehet Pressen úrnője.
– És mi lesz, ha Horst másként akarja? – kérdezte
Inge asszony félénken és csüggedten, ám a férjének már
sikerült bogarat ültetnie a fülébe.
– Ugyan, kérlek! Horst gyenge, könnyen
befolyásolható ember, és szentként néz fel az anyjára.
Amit Helma akar, azt a fia is akarja. Nem lesz nagy
művészet elérni, hogy más szemmel tekintsen Rosmarie-
ra, mint eddig tette. A lányunk szép, bármelyik
egészséges fiatal férfi tetszését elnyerheti. Záros
határidőn belül beszélek erről Helmával. A segítségével
aztán Udót is megnyerjük a tervünknek, ami nem lesz
nehéz, hiszen ő is szereti és becsüli Rosmarie-t. A
lányunk egyébként is arra született, hogy olyan
könnyelmű és ingatag férfi felesége legyen, mint Horst,
aki ebben a valódi apjára ütött. Rosmarie jótékony
hatással lesz rá, s hogy ez biztosan így legyen, a kellő
időben ellátom majd a szükséges útmutatásokkal.
Rosmarie erős, céltudatos jellem, Horst pedig
szerencsére jóindulatú. Hallgatni fog a lányunkra, ha ő
ügyesen fog hozzá a dologhoz, és erről majd én
gondoskodom. A lányunk egy szép napon igenis Pressen
úrnője lesz!
 – Nekem még mindig nem tetszik ez a gondolat,
Heinrich. Túlságosan nagyravágyó vagy.
Buchwald doktor nyersen felnevetett.
– Nagyravágyó? Úgy gondolod, Hans Delmhorst fia
magasan a lányunk fölött áll? Szerintem inkább
Rosmarie az, akinek le kell hozzá ereszkednie.
Inge asszony erre már felzokogott.
– Hallgatni sem bírom, ha így beszélsz, Heinrich. Ez
rettenetes!
A férfi kissé alább adta, és csitítani kezdte szipogó
feleségét.
– Inge, butuskám, te mindig is félős, ijedős voltál.
Hagyd rám ezt a dolgot! Szent elhatározásom, hogy
Helmánál a leányunk hasznára fordítom a befolyásomat.
És ha sikerrel járok, amiben egyébiránt egészen biztos
vagyok, akkor számodra és számomra is jobb idők
következnek el.
– Én most is elégedett vagyok a sorsommal, Heinrich,
és örülnék, ha semmi többre nem kényszerítenéd
Helmát. Szegény húgom helyzete már így is szánalomra
méltó.
Buchwald gúnyosan felkacagott.
– Én meg úgy gondolom, hogy Pressen imádott és
istenített úrnőjeként igencsak kellemes élete van. Nem
látom be, miért lenne szánalomra méltó.
– Mert te nem tudod, amit én. Szenved attól, amit a
férje ellen elkövetett.
– A szívnek meg kell hasadnia érte – morogta még az
orvos, aztán odaát félbeszakadt a beszélgetés, mert
kopogtattak, és egyik ápolónő elhívta Buchwald doktort
egy nőbeteghez, aki váratlanul rosszul lett.
Rosmarie hallotta, hogy az apja kimegy, aztán az
édesanyja is elindult a konyhába, mert szólította a
kötelesség. A lány azonban még sokáig megkövülten ült
a helyén, és nem tudott szabadulni attól, amit akaratán
kívül végighallgatott. Amikor ráébredt, miféle súlyos
titokról folyik a szó a szomszéd szobában, már elkésett
azzal, hogy felhívja magára a figyelmet, így aztán szülei
teljes beszélgetésének fültanúja lett. Megtudta, hogy
Helma néni fia nem Udo bácsitól született, hanem egy
bizonyos Hans Delmhorst az apja, akit az ő édesanyja
gazembernek nevezett. A név első hallásra belevésődött
Rosmarie emlékezetébe. Szörnyű volt tudnia, hogy
szülei részesei ennek a csalásnak, ám ennél is jobban
elborzasztotta, hogy az apja a jelek szerint rendszeresen
hasznot húzott és kíván is még húzni ebből. Édesanyja
valószínűleg csak a testvére iránti szeretetből hallgatta
el az igazságot, de az apja? A lány megborzongott, és
kétségbeesetten összeszorította a száját.
Csak nagyon lassan tisztult le benne mindaz, amit
hallott, és egyszeriben szörnyű felismerésre jutott. A
csalás révén megfosztották jogos örökségétől Ralfot,
akit ő szívből szeret, és bízvást reménykedett abban,
hogy szerelme viszonzásra talál majd nála. Igen, Ralfot
ugyanúgy becsapták, mint Udo bácsit. Rosmarie tudta,
hogy soha nem lesz képes elfelejteni, ami most a
tudomására jutott. Ha nem akar hallatlan
szerencsétlenség okozója lenni, akkor hallgatnia kell,
ami által bűnrészessé válik. Bármilyen borzalmas is,
segítenie kell Ralf kifosztásában. Hogyan nézzen ezek
után a szemébe? Képes lesz-e elviselni ennek a
rettenetes titoknak a terhét?
A többi szörnyűség után az már nemigen rázta meg,
hogy apja Horsthoz akarja feleségül adni. Tudta, hogy
ez a terv nem valósulhat meg. Soha nem fog másként
gondolni Horstra, mint most, vagyis baráti szeretettel,
és Horstnak sem jutna eszébe soha, hogy megkérje a
kezét. Hiába is tenné, hiszen ő Ralfot szereti, és soha
másnak nem nyújtja a kezét. Még most, azután sem,
hogy hatalmas, áthidalhatatlan szakadék nyílt meg
közöttük. Egyszeriben hamvába holt szépséges
reménye, hogy egy napon majd Ralf hitvese lehet. Nem,
nem mehet nőül ahhoz a férfihoz, akit minden szavával,
minden pillantásával be kellene csapnia. Egyszeriben
elviselhetetlennek érezte az életet. Szíve mintha
kődarabbá változott volna a keblében, és gyötrelmes
felháborodásában még sírással sem tudott magán
könnyíteni. Szinte felfoghatatlannak tűnt, hogy lelkében
ezzel a nyomasztó teherrel kell élnie ezentúl. Bűnrészes
lesz, mert hallgatnia kell egy szégyenletes csalásról.
Rosmarie sokáig ült még megsemmisülten. Miután
végre sikerült némi erőt gyűjtenie, felkelt, a szobájába
osont, és bezárkózott. Amikor enni hívták, kínzó
fejfájásra hivatkozva kimentette magát, és azt mondta,
hogy pihenésre, nyugalomra vágyik.
Csak másnap reggel jelent meg újra, és attól a
pillanattól kezdve Rosmarie Buchwald más ember volt,
mint annak előtte. Napsütéses derűje csendes
komolyságnak adta át a helyét, többé nem hallották
énekelni és nevetni, noha ereje szerint igyekezett, hogy
ne látsszék meg rajta a változás, amelyen
keresztülment. Környezetének eleinte nem is szúrt
szemet, később pedig, miután felfigyeltek különös
komolyságára és csendességére, igyekeztek meglelni
levertsége okát, de senki nem járt sikerrel.
Szüleiről is egészen másként gondolkodott, mint
addig, s leginkább az apjáról változott meg a véleménye.
Őt soha nem szerette annyira, mint az édesanyját, mivel
okos szemével felfedezte a hibáit, s mert a férfi nem úgy
viselkedett a feleségével, ahogyan kellett volna. Most
azonban Rosmarie-val megtörtént a legrosszabb, ami
gyermekkel csak megtörténhet: nem tudta többé
tisztelni az édesapját. Senki nem sejthette meg, hogy
fültanúja volt annak a bizonyos beszélgetésnek, ezért,
ha tehette, kitért az apja útjából, és édesanyjával
szemben is tartózkodóbb lett. Az ő bűne sokkal kisebb,
és bizonnyal csakis a testvére iránti szeretet bírta rá az
elkövetésébe, ám akkor is részese a csalásnak.
Rosmarie szigorú igazságérzete nem engedte, hogy
erről megfeledkezzen.
 Udo bácsikájával szemben lelkifurdalást érzett,
Helma nénikéjében pedig egyszerre látott bűnöst és egy
gazember boldogtalan áldozatát. Vele is sokkal
visszafogottabbnak kellett lennie, mert mélységes
fájdalommal töltötte el, hogy vétkesnek kell tudnia azt
az asszonyt, akit pedig korábban nagyon-nagyon
szeretett és tisztelt.
Mindennél jobban szenvedett azonban attól, hogy
Ralffal is tartózkodóan kellett viselkednie. Ifjú szíve
minden korábbinál jobban epekedett utána, és mégis
hidegnek, elutasítónak kellett mutatkoznia. Nem akarta,
hogy valaha is megkérje a kezét, mert akkor kénytelen
volna elutasítani azok után, hogy mindenről értesült.
Szerelme soha nem teljesedhet be, mivel hallgatásával a
csalókat támogatja.
Egyedül Horsttal maradhatott ugyanolyan, mint
amilyen mindig is volt, hiszen őt nem hibáztathatta
azért, hogy más gyermekének adták ki, s vele szemben
lelkifurdalást sem kellett éreznie.
Környezete idővel megszokta Rosmarie különös
megváltozását. Időnként azért még beszéltek róla,
továbbra sem értették az okait, de végül elfogadták.
Ralf Brand volt az egyetlen, akit nem hagyott nyugodni
a dolog, hiszen őt érintette a legmélyebben. Már akkor
kedvelte Rosmarie-t, amikor az még gyermek volt, és
sokat incselkedett vele, bakfisként néha-néha,
megcibálta a copfját, de szerelemre csak akkor lobbant
iránta, amikor két év után ifjú hölgyként tért haza a
genfi leánynevelő intézetből. A lány mindig is szívélyes
és barátságos volt vele, így aztán joggal
reménykedhetett abban, hogy elnyeri majd a szerelmét.
Ám aztán Rosmarie egyik napról a másikra hűvös, szinte
már ellenséges lett. A fiatalember még csak nem is
sejtette, mi történhetett, és sokkal jobban szenvedett,
mint azt Rosmarie feltételezte. Ralf nem tudhatta, hogy
a lány egészen más érzéseket táplál iránta, mint
amilyeneket mutat.
 V.

Így álltak a dolgok, amikor együtt indultak Berlinbe.

Ha Rosmarie legalább gyanította volna, hogy Ralf
ugyancsak tudója az őt olyannyira nyomasztó titoknak,
nagy bajában talán bizalommal fordul hozzá. Az ifjú
Brand azonban ugyanolyan szigorúan őrizte a titkot,
mint a többiek. Nem akarta Horstot megfosztani az
örökségétől, ahhoz túlságosan szerette. Azzal is
tisztában volt, hogy nagybátyját kimondhatatlanul
boldogtalanná tenné, ha fény derülne a történtekre.
Hallgatott hát, hogy Udo von Pressennek legalább az
atyai boldogság illúzióját ne kelljen elveszítenie, de
legfőképpen Rosmarie érdekében tett lakatot a szájára.
Azt természetesen nem tudta, hogy ő ismeri a titkot,
azzal viszont tisztában volt, hogy megszenvedné, ha
fény derülne a szülei által elkövetett szégyenletes
csalásra. Ha kitudódna az igazság, az talán még
Buchwaldék megélhetését is fenyegetné.
Ralf ugyancsak véletlennek köszönhetően értesült a
titokról. Több mint egy éve a presseni parkon át
Rothenhausenba, bácsikája kisebbik birtokára lovagolt,
hogy ellenőrizze, rendben folynak-e az időszerű
munkák. Lépésre fogta a lovát, amelynek patái nem
ütöttek zajt a puha talajon. Éppen a kis domb mellett
haladt el, amelyen fonott kerti bútorok várták a pihenni
vágyókat, amikor keserves zokogás ütötte meg a fülét.
Nem látta, ki üldögél odafent, mert a sűrű bokrok
eltakarták a szeme elől. A sírás hallatán megállította a
lovát, és átlesett az ágak között. Látta, hogy testvére
társaságában Helma nénikéje ül a dombon, és ő zokog
vigasztalhatatlanul. A fiatalember döbbenten nézte a
síró asszonyt, akit még soha nem látott könnyezni, és
tisztán hallotta Inge nénikéje szavait.
 – Nyugodj meg, Helma! Semmi értelme, hogy újra és
újra felizgasd magad. Szerencsére Udo ma csak este jön
haza, különben biztosan észrevenné, hogy sírtál, és
tudni akarná az okát.
Helma még mindig szipogott, amikor válaszolt.
– Csak akkor engedhetek szabad folyást a
könnyeimnek, amikor nincs idehaza. Nem is sejted,
Inge, milyen gyakran fog el a sírhatnék, és mennyire
bánt, hogy nem gyónhatom meg Udónak, hogy Horst
nem az ő fia. A valódi apja, Hans Delmhorst
lelkiismeretlenül megrontott engem, aztán pedig
cinikusan azt tanácsolta, hogy a szégyenemet Udo
becsületes nevével takarjam el. Jaj, Inge, bárcsak ne
szerettem volna meg a férjemet! Akkor sokkal könnyebb
lenne együtt élnem a bűnömmel. Ha nem kellene attól
tartanom, hogy Udo eltaszít magától, rég megvallottam
volna neki mindent. Néha szinte betegesen vágyom
arra, hogy megtegyem.
Ralf ugyanúgy megdöbbent, mint Rosmarie, amikor
akaratán kívül értesült a borzalmas titokról. A
fiatalember krétafehéren ült a lován. Mindig is szerette,
tisztelte Helma asszonyt, noha tudta, hogy ő már-már az
ellenségének tartja. Fájt neki az elutasítása, de iránta
érzett tiszteletét nem rombolhatta le. A frissiben hallott
szavak azonban a lelke mélyéig felkavarták. Miközben
nesztelenül ellovagolt, hogy a hölgyek ne vegyék észre,
még hallania kellett egyet-mást, és ő is emlékezetébe
véste Hans Delmhorst nevét.
Szomorú töprengések közepette tette meg az utat
Rothenhausenig. Fejében vadul kergették egymást a
gondolatok. Horst nem Udo bácsi fia, hanem egy
bizonyos Hans Delmhorsté, aki elrabolta Helma néni
tisztességét, és a hölgyek szavaiból ítélhetően minden
tekintetben becstelen alak lehet.
„Remélhetőleg rég halott már, és soha többé nem
kerül utadba” – mondta róla Inge asszony a húgának.
Ralfnak az is eszébe jutott, hogy Horstot valójában nem
illeti meg Udo von Pressen öröksége, ám az, hogy
megfossza tőle, egy pillanatig fel sem merült fel benne.
Ahhoz túlontúl szerette a barátját, akkor is, ha egészen
más fából faragták őket.
Az okos, éles szemű Ralf egyszeriben sok mindent
megértett. Régóta találgatta már értetlenül, miért olyan
jóságos Helma néni Buchwald doktorral, miért jár
közben újra és újra az érdekében a férjénél, s miért
fogja mindig a pártját, ha Udo von Pressen elítélően szól
róla. Az asszonynak tartania kell Buchwaldtól, mert
sógora tud a titkáról. Ralf jól ismerte az orvost, és
joggal feltételezte róla, hogy nem szerények az igényei.
Egyszeriben az is világossá vált előtte, hogy Helma
asszony azért adott életet a fiának éppen az Erdő
Gyöngye szanatóriumban, mert ott meghamisíthatták a
gyermek születési dátumát. Ezért költözött át oda már
jóval a szülés előtt, és ezért nem akarta, hogy a férje
meglátogassa. Ravaszul kitervelték Udo bácsi
megtévesztését, hogy a saját gyermekének higgye
Horstot. És ez a ravasz terv nyilván Buchwald doktortól
származott, aki azóta markában tartja megfélemlített
sógornőjét.
Az ifjú Brand mélységes részvétet érzett a nagynénje
iránt, bár sokáig küzdött magával, mert nem tudta,
mitévő legyen. Kötelessége lett volna, hogy mindent
elmondjon a bácsikájának, ám azzal tönkretenné a
boldogságát. Vagy inkább hagyja, hogy minden menjen
tovább a maga útján, és tegyen úgy, mintha semmiről
sem tudna? Mi lesz Rosmarie-val és a szüleivel, ha
beszél? Nem, ezúttal az a kötelessége, hogy ne teljesítse
a kötelességét.
„Azt kell hinnem, hogy semmit sem hallottam, hanem
csak álmodtam ezt az egészet” – győzködte önmagát
elszántan, és hallgatott, akárcsak Rosmarie. Mindketten
ismerték a titkot, csak arról nem tudtak, hogy a másik is
mindennel tisztában van. Hogy ne is sejtse meg, miféle
vétek terheli a szülei lelkét, Rosmarie előtt Ralf
ugyanúgy hallgatott, mint mindenki más előtt. A lány
pedig, noha szívesen hozzásegítette volna őt jogos
örökségéhez, nem beszélhetett, mert annak olyan
katasztrófa lett volna a következménye, amely minden
érintettet szerencsétlenségbe taszított volna.
A titok tehát titok maradt. Amikor aztán Ralf a berlini
szállodában látott idegenben felismerte Horst valódi
apját, sejtette, hogy a férfi hosszú idő után akkor először
bukkant fel újra a nagynénje életében, különben Helma
néni aligha vált volná félholttá, amikor megpillantotta.
Azt azonban Ralf nem tudhatta, hogy Delmhorst aznap
este beszélt-e még Helma asszonnyal, vagy csak
tapintatosan másik szállodába költözött át, miután
meglátta az étteremben.

Berlini tartózkodásuk után Rosmarie odahaza ismét a

munkába menekült. Titkos bánatára mindig is ez volt a
leghatásosabb gyógyír. Távolléte alatt sok feladat gyűlt
össze, amit csak ő végezhetett el, bár a szanatórium az
utóbbi hónapokban nem volt igazán látogatott. Most
azonban számos új beteg jelentkezett be, és úgy tűnt,
hogy a nyárra telt házzal számolhatnak, így aztán
rengeteg előkészíteni való akadt.
Rosmarie számára jótétemény volt, hogy elfoglalhatta
magát és megkereshette a kenyerét. Amióta tisztában
volt a helyzetükkel, egy fillért sem akart elfogadni abból
a pénzből, amelyet Helma nénikéje vagy Udo bácsikája
juttatott a családjának. Korábban mindig örült, ha
nagynénje kisebb ajándékokkal lepte meg, most
azonban úgy kellett volna éreznie, hogy a hallgatását
fizetteti meg, ha bármit is elfogad tőle. Miután
tudomására jutott a titok, komolyan és határozottan
meg is tiltotta a nénikéjének, hogy ezentúl ajándékot
adjon neki.
– A szüleimért már így is túl sokat teszel, Helma néni
– mondta neki –, ezért nem akarlak még én is terhelni.
Megalázónak érezném, hogy bármit is elfogadjak tőled
vagy Udo bácsitól. Kérlek, hagyj fel a
megajándékozásommal, és Udo bácsit is beszéld le róla.
Megbeszélem apával, hogy mostantól a szanatóriumban
végzett munkámért fizetést kapjak. Bármilyen szerény
lesz is, a legszükségesebbekre futja majd belőle. És
legalább úgy érezhetem, hogy a saját lábamon állok, és
senkinek nem tartozom hálával.
Nagynénje, noha meglehetősen különösnek találta,
eleget tett a kérésének. Udo von Pressen azonban
sokáig tűnődve nézett maga elé, amikor értesült a
dologról.
– Büszke, bátor teremtés a kis Rosmarie – szólalt meg
végül. – Tetszik nekem, hogy nem olyan, mint az apja,
aki örökösen csak a markát tartja. Teljesítenünk kell,
amit kér. Az ilyen önérzetes jellemet nem szabad
megsérteni.
Rosmarie-nak azt is sikerült elérnie, hogy az apja
ugyanúgy havi fizetést adjon neki, mint az ápolónőknek.
Buchwald doktor a saját lányával szemben sem
bizonyult nagyvonalúnak, amiben jellemének
ismeretében semmi meglepő nem volt. Noha Rosmarie
sokkal többet teljesített, mint mindenki más a házban,
neki volt a legalacsonyabb jövedelme. Ő azonban nem
tiltakozott, nem morgolódott, éppen csak megrándult a
szája sarka, amikor az apja közölte vele, mennyit kap
majd havonta.
Arra mindenesetre futotta belőle, hogy ő maga fizesse
az öltözködését. Ügyes kezének köszönhetően így is
elérte, hogy mindig csinos legyen. Szerencséjére azok
közé a nők közé tartozott, akik a legegyszerűbb ruhában
is finom, elegáns hölgynek tűnnek. Igen takarékosan élt,
és igényeit szerény jövedelméhez igazította.
Heinrich Buchwald mélységes elégedettséggel
nyugtázta, hogy leánya vita nélkül elfogadta a
szerénynek is alig-alig nevezhető fizetést. Az orvos még
nagyvonalú adományozónak is érezte magát, mert azt a
munkát, amelyet hitvese és gyermekük végzett, soha
nem tartotta sokra, vagy legalábbis úgy tett, mintha
semmiség lenne. Annak a kevésnek viszont, amit ő
teljesített, mindig nagy feneket kerített, s egyébként
máris arra alapozott, hogy Rosmarie egy szép napon
majd Pressen úrnője lesz. Fel sem merült benne, hogy
lemondjon erről a tervéről. Azzal áltatta magát, hogy
kizárólag a leánya érdekeit nézi, bár valójában
természetesen ő akart hasznot húzni az előnyös
házasságból.
Rosmarie-nak sokszor eszébe jutott, hogy számára az
volna a legjobb, ha elhagyná a szülői házat, s valahol a
nagyvilágban a saját lábára állna. Nyomasztóan
terhesnek érezte a levegőt az Erdő Gyöngye
Szanatóriumban. Az intézmény létét ráadásul annak a
csúf csalásnak köszönhetik, amelyet Udo bácsi ellen
követtek el a rokonai. Ám ha arra gondolt, hogy talán
soha többé nem találkozhatna Ralf Branddal, ha
elmenne innen, mindig fájdalmasan nehéz lett a szíve,
és nem vitte rá a lélek a távozásra. Időnként legalább
látni akarta a fiatalembert, akkor is, ha a szülei és
Helma néni vétke miatt áthidalhatatlan szakadék
választja el tőle, így aztán maradt, és tovább hurcolta a
titok súlyos terhét, amitől nem szabadulhat, amíg csak
él.
Két hete tértek vissza Berlinből, amikor édesanyja
egy üzenettel Pressenbe küldte Rosmarie-t. Útja a
gyönyörű tölgyesen át vezetett, és nagyokat szippantott
a friss levegőből. Úgy érezte, itt, Isten szabad ege alatt
meg kell tisztítania a lelkét mindattól, ami nyomasztja.
A szanatóriumon kívül mindig könnyebben lélegzett.
Útközben időnként apja sétálgató betegeivel találkozott.
A maga komoly, tartózkodó módján, de azért kedvesen
üdvözölte őket, s ha megszólították, még el is
beszélgetett velük. Minél messzebb került azonban a
szanatóriumtól, annál csendesebb és kihaltabb lett
körülötte a vidék.
 Már Pressen parkjának a kapujánál járt, amikor
hirtelen összerezzent, mert egy lovas bukkant fel előtte
váratlanul az úton. Ralf Brand volt az, aki éppen a
földekre indult.
Rosmarie első gondolata ismét a menekülés volt.
Szívesen elbújt volna a bokrok takarásában, de a
fiatalember már észrevette, és sietve odalovagolt hozzá.
Közvetlenül előtte lepattant a nyeregből, és
szemrehányó pillantást vetett rá.
– Már megint el akartál menekülni előlem, Rosmarie?
A lány bájos arca árulkodóan színt váltott.
– Én… Csak le akartam vágni az utat. Az erdőn
keresztül rövidebb – mondta nagyra nyílt, komoly
szemmel.
– Legalább őszinte lehetnél, Rosmarie. Látszik, hogy
nem kenyered a hazugság. Egyébként sem mennél
semmire vele, mert tudom, hogy kerülsz, ha tudsz.
A lány megtörölte kipirult homlokát.
– Egyikünk sem bővelkedik szabad időben, Ralf. Te
épp a földekre mégy, ha jól gondolom, nekem pedig
édesanyám üzenetét kell sürgősen eljuttatnom Helma
néninek Pressenbe.
– Néhány percen egyikünk dolga sem múlik.
Elszomorítóan keveset látjuk egymást. Hogy vagy?
Berlin óta még nem is találkoztunk.
– Köszönöm kérdésed, jól vagyok.
– Pedig sápadt az arcod.
– Az utóbbi napokban rengeteg volt a munka. Sok új
vendégünk érkezett.
– Édesapád bizonyára örül ennek, te viszont
agyondolgozod magad. A bácsi és a néni épp a minap
beszélgetett arról, hogy túl sokat raknak a válladra, te
pedig mindent készséggel elvállalsz – mondta a
fiatalember aggodalomról árulkodó hangon.
A lánynak ráncba szaladt a homloka.
 – Örülök, hogy dolgozhatom. Fiatal vagyok, erős,
egészséges, és élvezet számomra a munka. Egyébként
te sem ülsz ölbe tett kézzel.
– Csakhogy én férfi vagyok.
–A nőknek talán nem szabad hasznosan
tevékenykedniük?
– Természetesen szabad. A munka jótétemény,
amelytől a nőket sem foszthatjuk meg. Az viszont
megbosszulja magát, ha túlbecsülik az erejüket.
Rosmarie erre fanyar mosollyal megjegyezte:
– Szánalomra méltóan sok erőm van. Rengeteget kell
dolgoznom, hogy elfáradjak.
A férfi pillantása gyengéden simogatta a lányt.
– Oly nagyon vágysz arra, hogy elfáradj?
– Igen. Akkor legalább nem kerül el az álom – felelte
Rosmarie csendesen.
Ralf döbbenten megragadta a kezét.
– Rettenetes ilyen reményvesztett szavakat hallani a
szádból, amelynek pedig csak tréfálkoznia és nevetnie
volna szabad. Hát ennyire nehezen jön álom a
szemedre?
A lány fáradt mozdulattal kisimította homlokából
gesztenyebarna haját, és nagy, mélykék szemével
szomorúan nézett fel az ifjú Brandra.
– Nagyon sok minden jár a fejemben.
– Micsoda, Rosmarie? Miféle gondolatok űzik el az
álmodat?
A lány krétafehér lett.
– Egyszer már megkértelek, hogy ne faggass, és ne
tégy fel nekem kérdéseket. Most egyébként is mennem
kell. Ég áldjon, Ralf!
– Viszontlátásra, Rosmarie! Nem kérdezlek többé,
ígérem, csak gyere át gyakrabban Pressenbe! Mindenki
panaszolja, hogy ritkán látogatsz el hozzánk, Udo bácsi,
Horst és Helma néni is. Nekem meg kimondottan fáj,
hogy még csak nem is láthatlak. Jó volna, ha esténként
megint együtt muzsikálhatnánk. Nagyon régen nem
énekeltél már nekünk.
– Nem vagyok dalos kedvemben.
– Akkor ne énekelj, csak légy velünk! Legalább hadd
lássunk!
A lány arcán halvány mosoly suhant át.
– Hát jó! Ha megígéred, hogy nem kérdezősködsz
többé, akkor gyakrabban átmegyek majd hozzátok –
mondta.
A fiatalember lelkesen bólintott.
– Megígérem, és örömmel várom a látogatásaidat.
Most már a szavadon is foghatlak ám!
– Tudod, hogy mindig állom a szavam, ha egyszer
megígértem valamit.
Ralf tekintete gyengéden a szemébe fúródott, és
Rosmarie-nak még a szokottnál is nagyobb erőfeszítés
árán sikerült nyugalmat színlelnie.
– Akkor hát a viszontlátásra, Ralf!
– Viszontlátásra, Rosmarie!
Kezet szorítottak, aztán a lány elsietett, a fiatalember
pedig gyengéd pillantással nézett utána. „Istenem,
bárcsak tudnám, mi nyomasztja! – gondolta. – Annyira,
de annyira szívesen segítenék rajta!” Miközben folytatta
útját, gondolatai még sokáig a szeretett lány körül
forogtak. Ám most is hiába találgatta, mitől változhatott
meg ilyen nagyon.
Az Erdő Gyöngye Szanatórium előtt is el kellett
lovagolnia, és látta, hogy Buchwald doktor ott áll a
teraszon a betegei között, akik nyugágyakban
heverészve élvezték a tavaszi napsütést. Ralf nem
állította meg a lovát, csak a nyeregből köszönt oda az
orvosnak. Soha nem rokonszenvezett vele, amióta
azonban tudta, hogy feleségével szövetségben ő
rendezte meg az Udo bácsi ellen elkövetett csalást,
egyenesen megvetendőnek találta. Inge néni számára
még sikerült mentséget találnia, hiszen őt leginkább az
vezethette, hogy szeretett testvérét megmentse a
szégyentől. Abban azonban, hogy Buchwald doktor
mindent csakis merő önzésből tett, egy pillanatig sem
kételkedett, így hát az ő vétkét semmi nem is enyhítette
a szemében.
„Hogy lehet egy jellemtelen embernek ilyen
csodálatos lánya?” – futott át a kérdés a fején. És ettől
fogva megint csak Rosmarie-hoz szálltak a gondolatai.

VI.

Rosmarie eközben megérkezett a Pressen-kastélyba.

Az egyik inas a nappaliba vezette, ahol a ház ura és neje
örömmel fogadták. Bácsikája megfogta a vállát, tréfásan
megrázta kicsit, és kedvesen leteremtette azért, hogy
mostanában alig látják.
A lány mosolyt varázsolt az arcára.
– Regiment a munka, Udo bácsi. Nem jutott időm a
látogatásra. Felhalmozódtak a tennivalók, amíg
Berlinben voltunk.
A férfi gyengéden lenyomta az egyik fotelba.
– Legelőbb is pihend ki magad! Kimerültnek látszol.
Elkeskenyedtél, és nincs semmi színed. Mindennek a
tetejébe még gyalog is jöttél. Miért nem telefonáltál,
hogy küldjünk érted autót? – morgolódott von Pressen
kedélyesen.
– Nem szeretnék hercegkisasszonyos allűröket
felvenni, Udo bácsi. Egyébként is sokszor
rendelkezésünkre bocsátod a kocsidat.
– Na, te meg a hercegkisasszonyos allűrök! Ég és föld.
Magad vagy a testet öltött szerénység, bár büszkeség
azért, Istennek hála, bőven szorult beléd. Mondhatsz
bármit, nekem akkor sem tetszik, hogy ilyen sápatag
lettél. Esztendeje még kicsattantál az egészségtől, áradt
belőled a jókedv, most meg szinte soha nem hallani a
nevetésed.
Rosmarie elfojtott egy sóhajt. Egy éve könnyű és
szabad volt a szíve, akkor még nem nyomasztotta súlyos
teher. Szerencséjére nagynénje felmentette a válaszadás
kötelezettsége alól, mert ő is bekapcsolódott a
beszélgetésbe.
– Rosmarie valóban megkomolyodott, de meg is
szépült, hogy úgy mondjam, átszellemültek lettek a
vonásai. Úgy ám, kislányom, valódi szépség vagy!
– Miért pont ő lógna ki a sorból? Megörökölte a te
meg a testvéred szépségét – mondta von Pressen, és
megcsókolta a felesége kezét.
Az asszony szeretettel rámosolygott, aztán csengetett
az inasnak, és frissítőt rendelt az unokahúga számára.
Rosmarie közben összeszedte magát, és átadta
nagynénjének az édesanyja üzenetét. Miközben
kedélyesen társalogtak, Udo von Pressen még egyszer
mókásan leteremtette a lányt az elmaradásáért, ő pedig
megígérte, hogy másnap megint átjön hozzájuk.
– Ha nem leszek alkalmatlan, akkor egész estére itt
maradok.
– A te látogatásod soha nem alkalmatlan. Mindig
örülünk neked. Szóval akkor holnap nálunk vacsorázol.
Kocsit küldök érted – jelentette ki a ház ura.
– Arra igazán semmi szükség. Gyalog is jöhetek.
– Csend legyen! Nem akarom, hogy fáradtan érj ide.
Kocsival hozatlak át, és az is visz majd haza. Már így is
erőn felül dolgozol.
– Nem is sejted, Udo bácsi, mennyi erőm marad
kihasználatlanul.
A férfi nevetve megvizsgálta Rosmarie karizmait.
– Igaz, ami igaz, de ettől még úgy lesz, ahogy
mondtam. Kocsin jössz, kocsin mégy, és kész!
Ebben a pillanatban lódobogást hallottak az udvarról.
– Megjött Horst! – kiáltotta Helma asszony.
 Mindhárman az ablakhoz léptek, és onnan nézték az
ifjú Pressen lovas kunsztjait. Valamennyi sportban, így a
lovaglásban is járatos fiatalember a legvadabb telivért is
könnyedén uralma alá hajtotta. Mutatványa végén
lovával nevetve pukedlit csináltatott az ablakban
állóknak, és üdvözlésükre ünnepélyesen meghajtotta az
ostorát. Aztán elegáns mozdulattal leugrott a nyeregből,
a kantárt pedig odadobta az egyik istállófiúnak.
Édesanyja és Udo von Pressen jóérzéssel pillantott le a
karcsú, izmos fiatalemberre, aki felszaladt a lépcsőn, és
beviharzott a házba.
Rosmarie tétova oldalpillantást vetett a nagybátyjára,
és elszorult a szíve, amikor azt látta, hogy Udo von
Pressen szemében büszkeség – atyai büszkeség csillog.
A lány csalónak érezte magát, mint mindig, ha ezt a
büszkeséget olvasta ki a bácsikája szeméből.
Horst hamarosan belépett a nappaliba. Féktelen
jókedvében átölelte, arcon csókolta, és megforgatta a
levegőben Rosmarie-t. Utána gyengéden kezet csókolt
az édesanyjának, köszöntötte az apját, majd megint a
vendég felé fordult.
– Minden okunk meglenne, hogy nehezteljünk rád,
Rosmarie. Miféle viselkedés ez? Egyszer sem jártál
Pressenben, amióta visszajöttünk Berlinből. Mintha
bujkálnál előlünk. Szerencséd, hogy ma végre
előkerültél. Már elterveztem ugyanis, hogy holnap
átmegyek az Erdő Gyöngyébe, és kertelés nélkül
elmondom neked a véleményemet.
A lány ismét a sok munkát hozta fel mentségéül.
Unokafivére fintort vágott.
– Egy ifjú hölgy, akinek túl sok a dolga? Hallgatni is
iszonyat!
– Példát vehetnél Rosmarie-ról, te léhűtő – jegyezte
meg Udo von Pressen félig tréfásan, félig megrovóan, és
Horst karjára tette a kezét.
A fiú felnevetett.
 – Ahol te meg Ralf dolgoztok, ott nekem már nem
marad tennivaló. Ralf valósággal megszállottja a
munkának, de te sem engedsz ki semmit a kezedből,
drága atyám. Jobb híján fiatal méneket lovagolok be, és
mindenféle sportot űzök. Azokban viszont megállom a
helyem, és ezt még neked is el kell ismerned. Ha pedig
majd a versenykocsimnak is tökéletesen ura leszek,
akkor csodálkozol csak igazán!
Horstnak csillogott a szeme, és ifjonti büszkeség
feszítette a keblét. Apja szeretettel átölelte.
– Jól van. Komolyabb dolgokban is bizonyítasz majd,
ha eljön az ideje.
– Ami remélhetőleg nem lesz túlságosan hamar, apa.
Az élet gyönyörű. Hadd élvezzem még egy ideig, aztán
jöhetnek a komoly dolgok, ha már mindenképpen
jönniük kell.
Udo von Pressen bólintott, felesége pedig
boldogságtól ragyogó arccal nézett Horstra, de
Rosmarie észrevette, hogy nagynénje arcán árnyék
suhant át. Horst azonban, mint mindig, most is
gondoskodott a vidám hangulatról. Még Rosmarie sem
állhatta meg, hogy ne nevessen a tréfáin. Nemsokára
búcsúzni akart, de valamennyien élénken tiltakoztak.
– Velünk tízóraizol. Csak utána eresztünk el –
jelentette ki Helma asszony.
– Nem lehet. Túl sokáig elmaradnék, és rengeteg
kötelesség vár odahaza.
– Borzadok! Kicsinyes és kijózanító a kötelesség szót
hallanom egy ifjú hölgy szájából.
– Jól mondod, Horst. Kicsinyes és józan is vagyok.
A fiatalember megrázta a fejét.
– Istennek hála, egyik sem igaz. Emlékszel, hogyan
törtettünk valamikor árkon-bokron, kerítésen át? Akkor
bezzeg eszed ágában sem volt, hogy kötelességeket
teljesíts, és rohanj haza elvégezni a felgyülemlett
munkát.
A lány keblét halk sóhaj emelte meg.
 – Igen, egykor így volt, Horst. Akkor, amikor még buta
voltam, és gondtalanul éltem bele a világba. Ma már
azonban tudom, hogy teljesítenem kell a feladataimat.
Az ifjú Pressen nevetve megragadta Rosmarie vállát,
és vigyázva megrázta.
– Ne beszélj úgy, mint egy vén tengeri medve! Annak
túl szép és fiatal vagy. Gyönyörű, érett, egészséges. Az
ember fia a legszívesebben megkóstolna. És egy ilyen
teremtés még ájtatatosan kötelességekről beszél!
– Száz szónak is egy a vége: velünk tízóraizol,
Rosmarie. Utána Horst kocsival hazavisz, és máris
behoztad az elvesztegetett időt.
– Igen, a versenykocsimon megyünk. Ha kell, hét perc
alatt odaérünk.
– Legyen inkább tíz, Horst! A héthez száguldanod
kellene, az pedig nem való egy ifjú hölgynek. Nem
akarom, hogy őrült módjára vezess – figyelmeztette von
Pressen a fiát.
Horst színpadiasan beletörődő képet vágott.
– Rendben van, majd csigatempóban vánszorgunk.
Rosmarie felkacagott.
– Nyolcvan kilométeres sebességnél nem adod alább,
ha a versenykocsidban ülsz. Ezt tapasztalatból tudom.
– Csak nem félsz?
– Nem, nem, mert tudom, hogy jól vezetsz.
Így aztán Rosmarie végül ott maradt tízóraira.
Mindenki tukmálta, és finomabbnál finomabb falatokat
raktak a tányérjára, míg aztán határozottan kijelentette,
hogy nem bírja tovább. Hála Horstnak, sokat nevettek,
és a lány kis időre még a kínzó titokról is
megfeledkezett.
Étkezés után azonnal szedelőzködni kezdtek. Horst
már korábban szólt, hogy a sportkocsiját hozzák ki a
garázsból. A lány elbúcsúzott Pressenéktől, aztán a
fiatalember átkarolta, és elindult vele kifelé. Szülei az
ablakból nézték, hogy Horst ölében viszi ki Rosmarie-t,
akár egy gyereket, és pajkos csókokat nyom az arcára,
mielőtt vigyázva beemelné az autóba. A lány nem tudott
védekezni, de nem is akart. Tisztában volt azzal, hogy
Horst gyengédsége mögött nincs több testvéri
szeretetnél.
Helma asszony eltűnődve nézett utánuk. Egyszer csak
meghallotta, hogy a férje kacarászik.
– Próbálgatja az erejét ez a pernahajder – dünnyögte
von Pressen jókedvűen.
Felesége úgy érezte, itt a kedvező alkalom, hogy
szóba hozza előtte Buchwald doktor tervét.
– Mit szólnál, Udo, ha Rosmarie-ból és Horstból egy
szép napon egy pár lenne?
A férfi egy pillanatig szótlanul nézett rá, aztán
elmosolyodott.
– Boldogan áldásomat adnám rájuk, Helma. A mi kis
vadócunk aligha találhatna magának jobb feleséget.
Sokra tartom Rosmarie-t. Nagyszerű jellem, ráadásul
még gyönyörű is. Méltó utódod lehetne. Nem ismerek
senkit, akit szívesebben látnék Pressen leendő
úrnőjének. Azt viszont nem tudom, lehet-e közöttük
szerelem.
Helma asszony lopva felsóhajtott. Megkönnyebbülten
vette tudomásul, hogy a férje nem vetette el azonnal az
ötletet.
– Láthattad, hogy az imént is roppant gyengédek
voltak egymáshoz. Emiatt nem kell aggódnod.
Udo von Pressen egy ideig hallgatott.
– Egyedül az gondolkodtat el – szólalt meg végül –,
hogy Rosmarie talán túlságosan is érett Horsthoz.
– Ugyan már! Egy teljes évvel fiatalabb nála.
– Ami valójában kevés. Másrészt viszont a fiunknak
okos asszonyra van szüksége, aki időről időre
megfékezi, amikor szertelenségében elveti a sulykot. És
mint már mondtam, ha úgy alakul, nem fogok nemet
mondani. Rosmarie elbűvölő teremtés, és én szeretem,
becsülöm. Büszke jelleme, emelkedett gondolkodása
garancia arra, hogy Horst jól választ, ha megkéri a
kezét. Szépnek is elég szép ahhoz, hogy megszelídítsen
egy csapodár férfit. Te mit gondolsz erről, Helma?
– Bevallom, nagyon boldog lennék, ha Rosmarie lenne
a menyem.
Férje kedvesen átkarolta.
– Öregszünk, Helma. Már a gyermekünk házasságán
törjük a fejünket. Eközben te még mindig olyan szép
vagy, hogy akár magad is viselhetnéd a menyasszonyi
fátylat.
Az asszony elvörösödött, és a férje karjába simult.
Szerelmi vallomása, mint oly sokszor már, most is
meghatotta. Ám aztán hirtelen eszébe jutott Delmhorst
felbukkanása, és alig észrevehetően megborzongott.
Úgy érezte, éveket öregedett, amióta ismét találkozott
élete megrontójával, és szeretett volna elmenekülni.
Egyedül hitvese ölelő karjában nem tartott semmitől, de
épp az ő védelmét nem kérhette. Ha megtudná az
igazságot, bizonnyal dühös megvetéssel eltaszítaná
magától, és erre még gondolni is rettenetes!
– Örülök, Udo, hogy nem elleneznéd Horst és
Rosmarie kapcsolatát – mondta végül csendesen.
Szégyellte magát, mert öröme leginkább annak szólt,
hogy így végre teljesítheti Buchwald leghőbb
kívánságát. Ha ő nem támaszt vele szemben további
követeléseket, könnyebben eleget tehet majd Delmhorst
elvárásainak.
– Úgy van, ahogy mondtam: Rosmarie tökéletes
felesége lehetne Horstnak. Ha egészen őszinték
akarunk lenni, Helma, be kell vallanunk, hogy nagy
szeretetünkben kissé elkényeztettük a fiunkat. Óvtuk,
kíméltük, nem kellett megismerkednie az élet árnyékos
oldalával. Gondtalan vidámságban élhetett. Időnként
szemrehányással illettem magam, mert nem fogtam
szigorúbban, mégsem vitt rá a lélek. Ilyenkor mindig
azzal vigasztalódtam, hogy Ralfra gondoltam. Ő akkor is
Horst mellett áll majd, amikor én már nem nyújthatom
fölé védelmező kezemet.
 Az asszony kibújt a férje öleléséből, és harciasan
kihúzta magát.
– Komolyan úgy gondolod, hogy Ralf teljesen
önzetlenül szereti a fiunkat?
– Igen, Helma. Ebben nem kételkedhetsz. Te nem
ismered olyan jól Ralfot, mint én. Úgy szereti Horstot,
mintha az öccse volna. Ez attól a perctől így van, hogy
te az Erdő Gyöngyéből hazahoztad a fiunkat ősei
kastélyába, és az évek során Ralf szeretete csak még
mélyebb, még erősebb lett. Istennek hála, Horst
viszonozza az érzéseit, és szívesen aláveti magát
jótékony befolyásának.
Helmának nem sikerült legyűrnie anyai hiúságát.
– Igazán helyesnek tartod, hogy Horst mindig
mindenben alárendeli magát Ralfnak? Elvégre nem ő,
hanem a mi fiunk lesz majd egyszer Pressen ura!
Udo von Pressen megfogta a hitvese kezét.
– A hiú anya beszél belőled, Helma, amit tökéletesen
megértek. Tudom, csakis ez a hiúság az oka annak, hogy
nem rokonszenvezel Ralffal, de igazságtalan vagy vele.
Ralf páratlanul önzetlen ember, és bármi áldozatot kész
lenne meghozni Horstért. Ebben egészen bizonyos
vagyok, és örülnék, ha téged is meg tudnálak győzni
róla. Ne felejtsd el, hogy megboldogult feleségem Ralfot
kívánta a vagyona örökösének. És Pressennek ő volt a
tulajdonosa, hiszen a hozományából sikerült
megmentenünk az utolsó szögig jelzáloggal terhelt
birtokot az elárverezéstől. Magától értetődően én lettem
a közvetlen örököse, de csak azért, mert nem
feltételezte, hogy még egyszer megnősülök majd, és
ezért nem biztosította Ralf jövőjét arra az időre, amikor
én már nem leszek. Saját gyermekeként szerette, és
Ralf tudja, hogy neki kellene megörökölnie Pressent,
mégis kifogástalanul viselkedett ebben az ügyben is.
Nemes érzületre vall, hogy egy cseppet sem irigyli
Horsttól azt, amit pedig miatta veszített el.
 Helma asszony nem hitte, hogy Ralf semmiféle
irigységet nem táplál, véleményét azonban okosan
megtartotta magának, mert nem akarta megharagítani
az urát.
– De valóban szükségesnek látod, hogy Horst
tökéletesen alárendelje magát Ralfnak? – kérdezte újra.
– Igen. Amíg a fiunk nem nő fel annyira, hogy Ralf
irányítása nélkül is boldoguljon, addig így kell tennie, és
ez csakis a javára válik. Ralf soha nem fog visszaélni
ezzel, ahhoz túlságosan tapintatos, és őszintén szereti
Horstot. Ezennel közlöm is veled, hogy írásba foglalt
végakaratom szerint Ralf mindaddig viszi az üzleti
ügyeket Pressenben, amíg Horst betölti a
huszonnyolcadik életévét. Remélem, megélhetem még
azt a napot, de az előrelátás soha nem árt.
Von Pressenné elsápadt.
– Ilyen hosszú időre kívánod kiterjeszteni Ralf
fennhatóságát?
– Igen, ugyanis tudom, hogy Pressenben csak így
mehetnek rendben a dolgok. Ralf beleegyezése nélkül
Horst nem intézkedhet a huszonnyolcadik születésnapja
előtt. Szeretném, ha szabadon, gondtalanul élne, amíg
csak lehet. Álmodnom sem lehetne azonban erről, ha
Ralf nem volna itt. Akkor már rég istrángba kellett volna
fognom Horstot. Így viszont megengedhetjük, hogy
kitombolja magát. Ralf az én szellememben fog
tevékenykedni, és szeretettel bevezeti majd Horstot a
kötelességeibe, ha én már nem tehetem meg. Azt tudod,
hogy végrendeletem szerint ő örökli meg
Rothenhausent. Onnan alig két óra ide az út, könnyen
irányíthatja hát az itteni munkálatokat, ahogyan már
most is teszi. Vezetésével megy majd a munka, mint a
karikacsapás. Megbízom benne, mint saját magamban,
és nemcsak Pressent tudhatom jó helyen a kezében,
hanem Horst sorsát is, amennyiben korábban kellene
meghalnom, mint szeretném.
 Férje halálának a gondolata egyszeriben minden
gondját elfeledtette Helma asszonnyal.
– Ne beszélj arról, hogy elveszíthetlek, Udo! Nem
bírom elviselni.
A férfi gyengéden magához vonta, és elérzékenyülten
nézett le imádott arcára.
– Hát ennyire szeretsz, édes Helmám? – kérdezte.
– Tudnod kell, hogy igen.
– Kérlek, most már nyugodj meg. Egy nappal,
egyetlen órával sem halok meg korábban az elrendeltnél
azért, mert mindezt megbeszélem veled. Mint mondtam
azonban, a bölcs előrelátás soha nem árthat. Remélem,
egyszer majd talpig férfi lesz a fiunk, és Ralf segítsége
nélkül is elirányítja Pressent. Sokkal könnyebb ezt
elképzelnem, ha olyan asszonyt gondolok mellé, mint
Rosmarie. Imádkozzunk, hogy eltaláljanak egymáshoz!
Egyelőre azonban semmit sem tehetünk a nemes cél
érdekében. Hagyjuk a dolgokat, hadd menjenek a
maguk útján! Most pedig kénytelen-kelletlen elválok
tőled. Látom, megjött Schopauer. Gabonavásárlás
ügyében kíván tárgyalni velem.
A férfi gyengéd búcsút vett a nejétől, és átment a
dolgozószobájába. Miután egyedül maradt, Helma
asszony lerogyott az ablak előtt álló fotelba, és komor
arccal maga elé meredt. Ralf Brand iránti ellenszenvét
csak tovább növelte az iménti beszélgetés. Nem akarta
bevallani magának, hogy Ralffal szemben majdnem
akkora igazságtalanságot követ el, mint a férjével, az
önzetlenségében pedig nem tudott, de nem is akart
hinni. Elhitette magával, hogy az ifjú Brand Horst iránti
szeretete színlelés csupán, és valójában csak a
markában akarja tartani, hogy az övé legyen az
irányítás. Helma asszony hiúságát az is sértette, hogy
fia irigykedés nélkül többre értékeli Ralfot saját
magánál, és mindig mindenben hallgat rá.
Helma von Pressen tehát még ellenségesebb
érzületeket táplált az ifjú Brand iránt, mint a férjével
folytatott beszélgetése előtt, s bármit akart is hinni, ez
az érzése kizárólag abból táplálkozott, hogy nála jobban
senki nem tudta: Ralfnak több joga lenne Pressenhez,
mint Horstnak.

VII.

Amikor Ralf megjött a földekről, Schopauer még

mindig ott volt Udo von Pressennél, aki felszólította a
fiatalembert, hogy csatlakozzon hozzájuk. A
gabonakereskedő megjátszott szörnyülködéssel égnek
emelte a kezét.
– Ajvé, sokba fog az kerülni nekem, ha hármasban
tárgyalunk tovább! Brand úr még magánál is jobban
megkéri a búza árát, von Pressen úr – sopánkodott.
Ralf felnevetett.
– A végén azonban mindig jó áron vásárol, Schopauer
úr, mert a bácsikámat meg engem is bármikor lepipál az
alkudozásban.
– Na persze, maguk pont úgy festenek, mint akiket
egy szegény kereskedő csak úgy lepipálhat! Boldog
lennék, ha az ifjú von Pressen úrral tárgyalhatnék.
Akkor sokkal kevesebbet kellene fizetnem. Ő jólelkű,
kegyes ember, és megérti, hogy a szegény
gabonakereskedőnek is csak élnie kell valamiből.
– Amit maga jólelkűségnek nevez, azt én
könnyelműségnek mondom – felelte Udo von Pressen
nevetve. – Ezért is van az úgy jól, hogy Horst fiam
egyelőre nem köthet üzleteket. Majd beletanul, mire ő
lesz itt az úr.
– Ne rontsa a boltomat, von Pressen úr! Éljen még
legalább száz évig, csak hagyja érvényesülni a fiatalúr
jóságát!
Ralf megint felkacagott.
– Azt bírná a mája, Schopauer úr!
 A kereskedő jólesően végignézett a fiatalember
karcsú, délcég alakján és napbarnított arcán, amelyből
melegen, de határozottan ragyogott ki tiszta tekintetű
szeme.
– Csak gratulálhatok ahhoz, hogy ilyen derék
bizalmasa van Brand úr személyében, von Pressen úr –
mondta.
– Tudom, hogy maradéktalanul megbízhatom az
unokaöcsémben – tette a kezét az idős férfi Ralf vállára.
– Ezért is nyugodt az álmom.
Az urak folytatták a tárgyalást, és a végén sikerült is
megegyezniük. Miután Schopauer távozott, Ralf
beszámolt a földeken tett ellenőrző körútjáról, és más
üzleti ügyeket is megbeszélt a nagybátyjával. Végül Udo
von Pressen szeretettel megfogta a kezét.
– Ugye, megígéred nekem, hogy hűséges támasza
leszel Horstnak, ha engem majd elszólít az Úr? –
kérdezte váratlanul.
Ralf ijedten nézett rá.
– De hát Udo bácsi, miért beszélsz így? Erős,
egészséges vagy, és magad is itt lehetsz a fiad mellett,
amíg támogatásra szorul.
– Adja az ég, hogy úgy legyen, de mindnyájan
halandók vagyunk, s ma valami azt súgja nekem, hogy
beszélnem kell erről. Elvégre benne vagyok már abban
a korban, amikor az embernek el kell rendeznie az
ügyeit.
– Ezt előbb-utóbb mindenkinek meg kell tennie, Udo
bácsi.
– Így igaz. Azt tudod, hogy Rothenhausent rád
hagytam a végrendeletemben.
– Igen, már mondtad, Udo bácsi, és tudnod kell, hogy
hálás vagyok a jóságodért.
– Ne beszélj háláról! Nagyon jól tudod, hogy minden
vagyonomat Kiara nénikédnek köszönhetem. Ő pedig
benned látta az örökösét, mivel nem tudhatta, hogy
korán meg kell majd halnia, én pedig még egyszer
megnősülök, s fiam is születik a második
házasságomból. Ha Horst nincs, Pressen és minden, ami
Kiara nénéd után rám maradt, a te örökséged lenne.
Ralf elsápadt, mert megint arra kellett gondolnia,
hogy részt vállalt a nagybátyja megtévesztéséből, de
gyorsan összeszedte magát.
– Mivel azonban fiad született, Udo bácsi – mondta
nyugodtan és határozottan – magától értetődik, hogy
Pressen az övé lesz majd. Nagyvonalú döntés volt tőled,
hogy Rothenhausent rám hagyod. Azt pedig, hogy Horst
szívből örült, mert biztosnak tudhatja a jövőmet, soha
nem fogom elfelejteni neki.
– Tudom, hogy nem irigyled tőle az örökséget.
– A legkevésbé sem, Udo bácsi – mondta Ralf
őszintén, bár megint kellemetlenül érezte magát attól,
hogy a többiekkel együtt eltitkolja a nagybátyja elől az
igazságot.
– Tisztában vagyok ezzel, és a végrendeletemben
ezért Horst afféle gyámjának tettelek meg, amennyiben
én a huszonnyolcadik születésnapja előtt meghalnék.
Addigra, úgy gondolom, kitombolja magát, s a
befolyásod alatt megérik és megokosodik. Néhány évet
még adok neki arra, hogy csak az élet örömeit
élvezhesse, utána azonban a komoly oldalát is meg kell
ismernie. Ma azt is megbeszéltem a feleségemmel, hogy
Horstnak akkor majd meg kell nősülnie, és kedves,
értelmes lányt kell elvennie. A választásunk Rosmarie-ra
esett.
Ralf alig észrevehetően összerezzent, és
összeszorította az ajkát, nehogy rémülten felkiáltson.
Erőnek erejével uralkodott magán, de hangja mégis
rekedt volt, amikor megszólalt.
– Horst és Rosmarie? Ez már eldöntött dolog, Udo
bácsi?
– Helma nénikéd és én úgy gondoljuk, hogy így lenne
a legjobb.
– És ők már tudják, hogyan döntöttetek felőlük?
 – Nem, még nem.
Ralf érezte, hogy ereiben vad iramban száguld a vér,
de sikerült közönyös nyugalmat színlelnie.
– Nem gondolod, Udo bácsi, hogy Horst még nem
elég érett Rosmarie-hoz?
– Először én is ezt mondtam, amikor a feleségem
szóba hozta a házasságuk dolgát, ám alapos mérlegelés
után arra jutottam, hogy jól kiegészítenék egymást.
Rosmarie komolysága, kötelességtudása,
megbízhatósága bizonnyal jótékony hatással lesz
Horstra, ő pedig majd megtanítja Rosemarie-t arra,
hogy megint derűsen élvezni tudja az életet. Korához
képest túlontúl komoly az a kislány, amit nyilván a
házukban uralkodó viszonyok magyaráznak. Te is tudod,
hogy gyakran kell kisegítenem őket, mert a végtelenül
önző apja szűkmarkú vele meg az édesanyjával, noha a
legtöbb terhet az ő vállukra rakja. Rosmarie tisztán lát,
és cseppet sem tetszik neki, hogy Buchwald másoktól
mindent elvár, önmagától azonban semmit. A lánya
szerencsére egészen más természet. Bátor, büszke és
szorgalmas teremtés. Örülnék, ha kiszakíthatnánk abból
a környezetből, ahol nem lehet része az élet
kellemetességeiben.
Ralf látszólag nyugodtan hallgatta bácsikája szavait.
– Úgy gondolod, hogy Rosmarie az apja, mondjuk ki
nyíltan, jellemtelensége miatt változott ilyen nagyot?
– Ez egészen biztos. Miután kinőtt a gyerekcipőből, az
okos szemével mindjárt felismerte, hogy a dolgoknak
nagyon is másként kellene menniük a házukban. Igazad
van, amikor jellemtelennek nevezed Heinrich
Buchwaldot. Rest ember, leginkább a semmittevést
kedveli, minden terhet a felesége és a lánya vállára rak,
a bevételeikre viszont szinte maradéktalanul igényt tart,
hogy kénye-kedve szerint elkölthesse. Kizárólag
önmagára gondol. Ha a két hölgy nem volna olyan
szorgos-dolgos, főként Rosmarie, akkor alighanem már
rég csődbe ment volna a szanatórium. Az okos, éber
Rosmarie mindezt jól látja, és mert becsületes, őszinte
lélek, igen-igen nyomasztja. Én már rég felismertem ezt,
de Helma nénikéd előtt nem akarom kimondani. Ő
mindig fellép nálam a sógora érdekében, mert segíteni
akar a nővérén, én pedig a sógornőm és Rosmarie
kedvéért segítek is. Buchwaldért a kisujjamat sem
mozdítanám. Rajta csakis az segítene, ha megváltozna
és megemberelné magát, különben újra meg újra bajba
kerül majd. A felesége szándékosan behunyja a szemét,
hogy ne kelljen látnia, milyen keveset ér valójában az
ura. Rosmarie viszont tisztában van az igazsággal. Több
mint egy esztendeje elszántan harcol a végromlás ellen,
s azt hiszem, sikerrel is jár. Az utóbbi évben legalábbis
nem pumpoltak meg olyan gyakran, mint korábban, és
ez valószínűleg Rosmarie érdeme. Őt kínosan érinti és
sérti a büszkeségében, hogy az apja egyre-másra pénzt
kér tőlem vagy a nejemtől. Mint mondtam, nagyszerű
teremtés, és Horst csak örülhet, hogy ilyen felesége
lesz.
Ralf eltűnődött. Lehet, hogy a bácsikájának igaza van,
és Rosmarie ezért változott meg oly nagyon? Hamar
elvetette azonban ezt a lehetőséget. Valami másnak is
lennie kell, ami nyomasztja a lányt. Bárcsak
kideríthetné, mi az, hogy segíthessen rajta! Olyasminek
kell lennie, ami valahogyan vele is kapcsolatos.
Nagybátyjával azonban nem osztotta meg ezeket a
gondolatait.
– Igen, elképzelhető, hogy ez viseli meg Rosmarie-t –
válaszolta csupán, és olyan közönyös hangot sikerült
megütnie, hogy Udo von Pressen elnevette magát.
– Hidd el, hogy igazam van! Régóta figyelem már
Rosmarie-t. Te nem állsz közel hozzá, csak ritkán
találkozol vele, és ezért valószínűleg nem is érted meg.
Én azonban szívembe zártam azt a nagyszerű lányt, és
igen kedves számomra a gondolat, hogy egy napon majd
ő legyen Pressen úrnője. Ennek természetesen magától
kell így alakulnia, nyomást sem rá, sem Horstra nem
fogok gyakorolni. Éppen ma láttam azonban, hogy
megcsókolták egymást, amikor Horst az ölében vitte a
kocsijába Rosmarie-t. Egy kicsit besegítünk a sorsnak,
és aztán minden szépen elrendeződik.
Ralf nem volt féltékeny Horstra, mert tudta róla, hogy
kizárólag testvéri érzéseket táplál Rosmarie iránt.
Mégis nagy megkönnyebbüléssel hallotta, hogy a
bácsikája nem kíván kényszert alkalmazni. Azt bizton
érezte, hogy Rosmarie önként soha nem menne
feleségül Horsthoz. Ő csakis olyan férfinak nyújtja majd
a kezét, akit szívből szeret, és Horstot nem szerelemmel
szereti. Ralf tudta, hogy szerelmes szíve megérezné, ha
az imádott lány másik férfit szeretne. A könnyelmű,
éretlen Horst, bármennyire szeretetre méltó és
szórakoztató fiú is, nem lobbanthatta lángra Rosmarie-t.
Ő úgy viselkedik az ifjú von Pressennel, ahogyan
idősebb lány testvérek szoktak a kelekótya öccsükkel.
Semmi több nem lehet közöttük.
Ralf egészen megnyugodott, miután idáig jutott a
gondolkodásban, s most már sokkal higgadtabban
folytathatta a beszélgetést a bácsikájával. Megfogadta
neki, hogy ereje szerint mindenkor Horst támasza lesz,
bár természetesen azt reméli, hogy ifjú barátja sokáig
maga mellett tudhatja még az édesapját.
Udo von Pressen mosolyogva bólintott.
– Kérlek, Ralf, továbbra is légy jótékony hatással a
fiamra Tudom, hogy sokkal inkább hallgat rád, mint rám
vagy az anyjára. Eltúlzott szülői szeretetünkben
mindketten hibákat követtünk el a nevelése során, te
azonban sok mindent helyrehoztál megértő,
kiegyensúlyozott természeteddel és mindenekelőtt
személyes példamutatásoddal. És bár sokkal
szigorúbban bánsz vele, mint mi, Horst mégis erősen
ragaszkodik hozzád. Nem titok előttem, hogy több
szamárság elkövetésében is megakadályoztad már, és
ezért köszönettel tartozom neked, édes fiam. Csak úgy
róhatom le a hálámat, hogy neked is juttatok atyai
szeretetemből.
Ralf megragadta az idős úr kezét.
– Szívből köszönöm a szeretetedet és a bizalmadat,
Udo bácsi. Erőm szerint igyekszem majd megszolgálni.
Horstot úgy szeretem, mintha az öcsém volna, és mindig
is hűségesen támogatni fogom, ahogyan az egy idősebb
fivértől elvárható.
– Ebben egészen biztos vagyok, kedves Ralf. Most,
hogy mindezt megbeszéltük, sokkal könnyebb lett a
szívem. Nem tudom, miért érzem ma ilyen furcsán
magam. Talán csak az az oka, hogy zivatar közeledik, és
nyomott a levegő. Schopauer éppen ma mondta, hogy
amióta rádiója van, minden időváltozást a csontjaiban
érez. Azt állítja, hogy a rádión keresztül a levegő
legkisebb rezdülése is bejut az ember testébe. A csuda
tudja, honnan veszi ezt, de talán van benne valami. Egy
ideje én is előre megérzem, ha javulni vagy romlani
készül az idő, bár lehet, hogy ez a korral jár együtt.
Mindenesetre most megint jobban vagyok, és
felszabadítóan hatott rám, hogy kiönthettem neked a
szívemet.
A két úr nemsokára elköszönt egymástól, s ki-ki
visszatért a munkájához.
Ralf éppen a kastély nagy előcsarnokán haladt
keresztül, amikor Horst visszaérkezett az Erdő Gyöngye
Szanatóriumból.
Sportkocsiján épen, egészségesen hazaszállította
Rosmarie-t, aztán a teraszon még beszélgetett kicsit a
betegekkel, s tréfáival, mókázásával jókedvre derítette
őket. Még az egyik idős hölgy tacskójával is élénk
társalgást folytatott, amelynek során természetesen a
kutyának is ő kölcsönözte a hangját. Miután így szót
értett saját magával, közölte a hölggyel, hogy a tacskó
túlságosan kövér, ami nemcsak a szépségének árt,
hanem az egészségének is. Sokkal többet kellene
mozognia, hogy fogyjon valamennyit. A hölgy sóhajtva
azt felelte, hogy ezt ő is tudja, a kutyája azonban nem
hajlandó elmozdulni mellőle, és ő maga nem bírja már a
hosszú gyaloglást.
– Majd én kikúrállak téged, te kis lustaság, és máris
hosszú futást írok elő neked – fordult Horst a tacskóhoz.
– Ne, ne, nagyságos asszony, kérleléssel nálam nem
megy semmire. A sportkocsimon magammal viszem a
kutyáját Pressenbe, és csak a park kerítésénél teszem
ki. Onnan jókora utat kell megtennie, hogy visszajusson
ide.
A tacskó gazdája tiltakozni akart, Horst azonban
roppant szigorúan nézett rá.
– Nagyságos asszonyom, ha nem mentem meg a
kutyusa életét, elhájasodik szegényke szíve, és
menthetetlen lesz – jelentette ki.
További ellenvetésekre nem adott időt, hanem
magához ölelte a tacskót, lesietett a lépcsőn, és már be
is pattant a kocsijába. A kutyát úgy helyezte el, hogy ne
ugorhasson ki. A szegény pára érezte, hogy semmi jó
nem vár rá, de tehetetlen volt, mert a Mercedes-Benz
már el is indult, s legközelebb, csak a Pressen-kastély
kőkerítésénél állt meg. Miután ott Horst kitette a
szűrét, a négylábú mérges vakkantásokkal tudtára adta,
hogy vérig van sértve, ő azonban kinevette.
– Igazad van – mondta neki, mielőtt a kutya futásnak
eredt, már amennyire ezt a súlya és kurta lábai lehetővé
tették.
Időnként meg-megállt és visszafordult, hogy
kutyanyelven elrablója tudtára adja a véleményét, amin
ő remekül mulatott, és még akkor is nevetett, amikor az
előcsarnokban átkarolta Ralf vállát.
– Szervusz, öregem! Hol bujkáltál egész nap? Ma még
nem is láttalak.
– Dolgom volt az erdőn és a földeken, Horst, aztán
Schopauerrel tárgyaltunk, most pedig a borjakhoz és a
kiscsikókhoz készülök. Velem tarthatsz, ha van hozzá
kedved.
 – A borjak nem igazán érdekelnek. Éppen most
mentettem meg egy tacskó életét, az sokkal
szórakoztatóbb volt. A csikókhoz azonban szívesen
elkísérlek, mert a lovakat szenvedélyesen szeretem.
– Azért a borjakra is vethetsz egy pillantást, hogy
legalább meg tudd különböztetni őket a disznóktól. Egy
jó gazdának ehhez is értenie kell – tréfálkozott Ralf.
Horst mindig is kapható volt a mókázásra.
– Ha már úgy kell lennie, isten neki, fakereszt, bátran
bevetem magam a borjak karámjába.
– Mivel töltötted eddig a délelőttöt? – kérdezte Ralf,
miközben a parkon át a gazdasági udvar felé tartottak,
amely mögött a borjak karámja és a csikók legelője
terült el.
– Először fiatal lovakat lovagoltam be, és még éppen
időben értem haza ahhoz, hogy Rosmarie személyében
egy ritka vendéggel együtt költhessem el a reggelimet.
Utána hazafuvaroztam, kicsit összezavartam a
szanatóriumi nénik és bácsik fejét, elraboltam egy hájas
tacskót, és csak a parkunk kapujában eresztettem
szabadon, hogy jókora utat kelljen futnia. Most pedig
még ahhoz is elég erősnek érzem magam, hogy
kiselőadást hallgassak meg a borjak neveléséről. A
csikókról mindent tudok, úgyhogy miattuk nem kell
fáradnod az okításommal.
Ralf elnevette magát fiatal barátja mókásan sértett
hangja hallatán.
– Ha akarod, írásba is adom, hogy a lovakhoz valóban
nagyon értesz.
– Mert érdekelnek. Senki nem fog ki rajtam, ha a
kocsimról vagy a lovakról van szó.
– Vagy bármilyen más sportról.
– Ha már itt tartunk, Ralf, el kell érned a papánál,
hogy jövőre engedjen el a Nürburgringre, a nagy
autóversenyre. Leghőbb vágyam, hogy elhozzam az első
díjat. Apa azonban folyton kifogásokat emel, ha szóba
hozom ezt a dolgot.
 – Én pedig egészen biztosan nem fogom más
belátásra téríteni, Horst. Nincs az a pénz! Ezt egyedül
kell elérned nála.
– Tudod, hogy ilyen ügyekben kizárólag rád hallgat.
– Neked viszont azt kell megértened, hogy ezt a
felelősséget nem vehetem a nyakamba. Hogy nézhetnék
a szüleid szemébe, ha kisírnám számodra az
engedélyüket, aztán pedig valami bajod esnék?
– Ugyan már, szamárság! Mi bajom eshetne? Baleset
séta közben is érhet, sőt akkor is rám dőlhet a ház, ha
éppen édesdeden alszom az ágyikómban.
– Ezt nem vitatom, de a balesetveszély sokkal
nagyobb egy autóversenyen, ezért is nem fogom
rábeszélni édesapádat arra, hogy engedjen el a
Nürburgringre. Ellenkezőleg, azon leszek, hogy
kiverjem a fejedből ezt az ötletet. Csak nyugtalanítod
vele a szüleidet.
Horst hevesen megrázta a fejét.
– Hiába minden, mert nem adom fel. Valamivel én is
ki akarok végre tűnni, és tudom, hogy a volán mögött
sikerülni is fog.
– Semmiben nem akadályozhatlak meg, Horst. Tégy,
amit jónak látsz, csak engem hagyj ki belőle!
– Jól van, akkor majd elérem egyedül, amit akarok.
Jövő tavaszig még bőven van idő, addigra megszerzem a
szüleim engedélyét. Úgyhogy most ne is vesztegessünk
több szót erre, hanem beszéljünk másról!
– Szóval hazafuvaroztad Rosmarie-t az Erdő
Gyöngyébe? – kérdezte Ralf.
– Igen. Egyébként holnap este megint átjön
Pressenbe. Alaposan le kellett teremtenünk, mire nagy
nehezen beadta a derekát. Munkáról meg
kötelességekről papolt, mint egy vén professzor. Nagyon
megváltozott. Alaposan meg kellene rázni, hogy megint
olyan legyen, amilyen régebben volt.
Ralf nem árulta el, hogy ő is találkozott Rosmarie-val,
és már tőle is hallott a holnap esti látogatásáról.
 – Nincs könnyű élete – válaszolta. – Örülsz, hogy
holnap megint átjön?
– Hát persze! Rosmarie remek teremtés. Csak ne
lenne olyan borzasztóan komoly, és ne akarna folyton
dolgozni meg kötelességeket teljesíteni! Korábban
ugyanolyan vidám volt, mint én. Sokkal, de sokkal
jobban szeretem, amikor nevet.
– Nincs sok oka a nevetésre.
– Ez már egyszer igaz. Szörnyen sajnálom, hogy
annyit kell robotolnia, de azt hiszem, hogy ő is már-már
mániákusan szeret dolgozni, mint te, és az ő életében is
a kötelességek állnak az első helyen. Valójában
nagyszerűen összeillenétek. Nem is értem, miért nem
kedvelitek egymást.
Ralf egy szóval sem válaszolt a megjegyzésre. Nem
látta értelmét, hogy tiltakozzon. A többiek teljes joggal
feltételezik, hogy Rosmarie és ő nem rokonszenveznek
egymással. A lány, ha nincsenek egyedül, mindig
roppant hűvös és megközelíthetetlen vele, ezért aztán
mások jelenlétében ő is olyannak mutatja magát.
Ügyesen másra terelte a szót, és Horstnak nem tűnt
fel, hogy szándékosan evezett veszélytelenebb vizekre.
Az ifjú Pressen felszabadultan, jókedvűen fecsegett, ő
pedig a maga csendes, zárkózott módján hallgatta.
Nagyon különböző természetűek voltak, de mind a
ketten biztosak lehettek a másik barátságában.

VIII.

Rosmarie az asztalnál elmondta a szüleinek, hogy

másnap este vacsorára várják Pressenbe. Apja mogorva
pillantást vetett rá.
– Bennünket is igazán meghívhattak volna a
bácsikádék – mondta szemrehányón és sértetten. – Én is
szívesen ennék néhanap rendes ételt. Pressenben sokkal
jobb a konyha, mint az Erdő Gyöngyében.
– Nekünk itt sokkal inkább meg kell fognunk a pénzt –
válaszolta szinte már bocsánatkérően Inge asszony, aki
a szanatóriumban a konyhát irányította.
Buchwald doktor kelletlenül turkálta az ételét.
– Friss spárga nincs? Ezt a sok konzervtápot már látni
sem bírom, megenni meg végképp nem.
– Lehet kapni friss spárgát, de nagyon drága. Ha
fejenként csak egy köteget számolnék, akkor is hat-hét
kilót kellene vennem belőle.
– Mindenkinek nem kell azt adnod, nekem viszont
vehetnél időnként. Tudod, hogy jót tesz az
egészségemnek, és szeretem is.
Rosmarie mint mindig, most is felháborodással
hallgatta, hogy az apja különleges bánásmódra tart
igényt. És ezúttal nem sikerült magában tartania a
véleményét.
– Anya legalább annyira szereti a friss spárgát, mint
te – jegyezte meg.
Apja nem válaszolt, csak dühösen rávillantott a
szemét. Inge asszony ijedt pillantást vetett az urára.
– Szívesen készíttetnék neked friss spárgát – mondta
sietve, – de mindent a közös konyhán főznek, és az
emberek megütköznének azon, ha te mást kapnál, mint
ők. Tudod, hogy a vendégek már többször kifogásolták
az ellátást. Felháborodnának, ha még az is kiderülne,
hogy a te számodra válogatottabb fogások készülnek.
– Arról neked kell gondoskodnod, Inge, hogy a
vendégek elégedettek legyenek az ellátással. A
konyháért te felelsz, nem törődhetek még azzal is én. A
finom, választékos étrendnek döntő szerepe van abban,
hogy jó hírünk legyen. Nem csoda, hogy mindig csak fél
házzal üzemelünk, ha az Erdő Gyöngyéről az járja, hogy
silány ételeket raknak a vendégek tányérjára.
 Rosmarie ma valamiért nem hagyhatta szó nélkül az
édesanyját ért sértéseket. Hirtelen felpattant ültéből, és
mélyen az apja szemébe nézett.
– Kész csoda, hogy anya boldogul abból a
konyhapénzből, amit te olyan szűk marokkal mérsz –
mondta keményen, de nyugodt hangot ütött meg. –
Minden tőle telhetőt megtesz, hogy ne csak a te
elégedettségedet vívja ki, hanem a vendégekét is.
Különlegességeket természetesen nem készíttethet,
azon viszont fáradhatatlanul munkálkodik, hogy a
lehetőségekhez képest jól főzzenek. Ezért pedig, ha
engem kérdezel, köszönetet érdemelne és nem
szemrehányást.
Buchwald doktor lecsapta az asztalra az evőeszközét,
és dühödten nézett „engedetlen” lányára. Arcát sötétre
festette a harag. Színeváltozásában az is szerepet
játszott, hogy minden étkezéshez nehéz burgundi bort
fogyasztott, de most dühbe gurult, mert nem szokta
meg, hogy a családjából bárki is ellent mondjon neki.
Feleségének nem volt mersze hozzá, és eddig a lánya
sem tett ilyet. Amióta azonban fültanúja volt a szülei
beszélgetésének, Rosmarie sokkal inkább bíráló
szemmel nézett az apjára, és több olyan tulajdonságát is
felfedezte, amitől gyermeki tisztelete megingott, ám
mindmáig hallgatott arról, ami nem tetszett neki. A
legnehezebben azt viselte, ha az apja az ő jelenlétében
szapulta és alázta meg a feleségét, de eddig ezt is
némán eltűrte. Rádöbbent, hogy apja úgy bánik a
szerencsétlen asszonnyal, mintha az a rabszolgája
lenne, és az érző szívű lányt egyre jobban bántotta,
hogy Buchwald nyakra-főre a feleségén tölti ki a
mérgét.
Apját már nemcsak szeretni, de tisztelni sem tudta,
édesanyját azonban Rosmarie továbbra is fájdalmas
gyengédséggel szerette. Tudta róla, hogy ő csak a húga
iránti szeretetből vállalt részt az Udo bácsi ellen
elkövetett csalásból, és azért, mert az ura ezt követelte
tőle. A lány mélységesen szánta az édesanyját, noha
nem értette, miért veti alá magát teljesen a férje
akaratának, és miért tesz meg mindent neki, amikor
pedig ő a legkevésbé sem szolgál rá erre. Tökéletesen
tisztában volt azzal, hogy az édesanyjának igen
takarékosan kell bánnia a pénzzel, mert a ház ura túl
sokat költ saját magára, azt a keveset pedig, amit a
háztartás költségeire biztosít, mindig úgy adja, mintha
kegyet gyakorolna. Édesanyjának ma megint szinte
csodát kellett tennie, hogy ízletes és laktató ételeket
készíttethessen, és ez végre megoldotta Rosmarie
nyelvét.
Apja azonban egyenesen felségsértésnek vette, hogy
ki merte mondani a véleményét. Tekintetével valósággal
keresztüldöfte, és megpróbálta megfélemlíteni.
– Mit képzelsz te magadról? – üvöltött rá dühösen. –
Hogy merészelsz ezen a hangon beszélni velem? Tudnod
kell, hogy nem tűröm az engedetlenséget a házamban.
Azonnal elnézést kérsz tőlem.
Leánya szavai halálra rémisztették Inge asszonyt.
Ijedt pillantásokat vetett dühtől kivörösödött férjére, de
megmukkanni sem mert. Rosmarie azonban állta a
felindult férfi tekintetét, és félelemnek nyoma sem volt
az arcán. Betelt nála a pohár, és nem volt hajlandó
többé szótlanul elnézni, hogy apja megalázza és
szeszélyeivel kínozza az édesanyját.
– Nem tudom, miért kellene elnézést kérnem tőled –
válaszolta. – Semmi egyebet nem tettem, csupán
védelmembe vettem a mamát, mert nem hallgathattam
tovább, hogy olyasmiért teszed felelőssé, amiről a
legkevésbé sem tehet. Nem okolhatod a konyha
egyszerűségéért, hiszen, mint már mondtam, a csodával
határos, hogy a rendelkezésére álló szerény eszközökkel
ennyit is el tud érni. A szűken mért pénzhez képest
nagyszerűt nyújt, s más gondja, célja sincs, mint az,
hogy te és a vendégek elégedettek legyetek. Arról pedig
nem anya tehet, hogy az Erdő Gyöngyében nincs mindig
teltház. Alapjában véve a vendégeinknek a konyha ellen
sincs kifogásuk, elismerik, hogy remekül főzünk,
legfeljebb csak a menü egyszerűségét teszik szóvá
időnként. Mindennel elégedetlenkedők természetesen
nálunk is megfordulnak, de azoknak soha semmi nem
elég jó. Semmiképpen sem anya hibája, hogy nem
kínálhat többet. Ahhoz előbb neked kellene megemelned
a háztartási pénz összegét. Akkor minden gond
megszűnne, és a mama élete is könnyebb lenne. Most
egyébként is több vendég várható, úgyhogy semmi nem
múlna azon, ha minden egyes főre több költséget
engedélyeznél anyának. Úgy neked sem kellene
örökösen panaszkodnod, és nem te lennél a mama
legelégedetlenebb kosztosa.
Buchwald doktornak egy időre a szava is elakadt. Úgy
meredt a lányára, mintha hipnotizálni akarná, hogy
megint olyan alázatosan viselkedjék, mint eleddig, ami
az ő számára sokkal kényelmesebb volt. Inge asszony
pedig rémülten pillantgatott Rosmarie-ra, és nem akarta
elhinni, hogy ilyen hangon merészelt beszélni az
apjával.
Aztán elkövetkezett a ház urának dühkitörése, ami a
bátrabb lelkületűeket is megijesztette volna. A férfi,
miközben még levegő után kapkodott, akkorákat csapott
az asztalra, hogy megcsörrentek a tányérok, és több le
is esett a földre.
– Hallatlan, hihetetlen, hogy így beszélsz apáddal,
szemtelen kölyök! – ordította végül magánkívül. – Azt
hiszed talán, hogy én a mellényzsebemből rázom ki a
pénzt? Sejtelmed sincs arról, mi munka az, hogy
állandóan pénzt kell előteremtenem. A szanatórium
költségei az egekig nőttek. Hány embert kell eltartanom
anyádon és rajtad kívül? Azt sem tudom, hol áll a fejem,
és te, hálátlan kölyke, akinek gondtalan életet
biztosítok, ilyen hangot ütsz meg velem szemben? Mit
csináljak veled? Miféle büntetést szabjak ki rád, hogy
megértsd, mekkora bűnt követtél el atyád ellen?
 Rosmarie-t azonban most, hogy megtört a varázs,
amely eddig hallgatásra kényszerítette, nem
félemlíthették meg ezek a szavak. Elég bátor volt ahhoz,
hogy felvegye a küzdelmet az apjával. Édesanyja kérlelő
pillantásokat vetett rá, ő azonban éppen rajta akart
segíteni. Az ijedelem leghalványabb jele nélkül
farkasszemet nézett az apjával.
– Tökéletesen tisztában vagyok a viszonyainkkal, apa,
hiszen én vezetem a könyvelést. Ésszerűbb gazdálkodás
mellett nem szenvednénk örökösen pénzhiányban. Azt
javaslom, bízd rám teljesen a pénzügyeket. Engedd,
hogy én szedjem be a vendégektől a tartózkodás és a
kezelés díját, s az összes számlát is én fizessem ki. Úgy
legalább megszabadulnál ennek a gondjától. Anya
kétszer annyi konyhapénzt kaphatna, és sokkal jobb
ellátást biztosíthatna a betegeknek és neked is. Bizton
tudom, hogy az összes kiadáson felül bőven maradna
még a bevételekből. Félre is tehetnénk, és nem kellene
újra meg újra Udo bácsihoz vagy Helma nénihez
fordulnunk kölcsönért. Neked nem kellene többé a
kiadásokkal foglalkoznod, én pedig a kezedbe tenném a
hasznot, és hamarosan takaros bankszámla fölött
rendelkezhetnél.
Lánya javaslata végképp Buchwald doktor torkára
forrasztotta a szót. A legkevésbé sem tetszett neki a
gondolat, hogy Rosmarie intézze a pénzügyeket. Tudta ő
nagyon jól, mekkora hasznot hoz a ház, csak éppen azt
hitte, családja még csak nem is gyanítja, hogy az a
haszon az ő zsebébe vándorol. Feleségének valóban
sejtelme sem volt erről, őt meg tudta téveszteni az
orvos, Rosmarie azonban tisztábban látott, mint azt az
apja szerette volna. A doktort elképesztette, hogy a lány
nemcsak vezeti az üzleti könyveket, de ki is igazodik a
gazdasági kérdésekben. A jelek szerint nem hitt neki,
amikor különféle tételeket könyveltetett el vele, és
akkor sem, amikor erre-arra hivatkozva jelentős
összeget vett ki a kasszából. Mérhetetlenül
bosszantotta, hogy Rosmarie átlátott rajta, és ellene
fordította a saját fegyverét. Mindennek a tetejébe még
vesztesnek is kellett éreznie magát. Dühösen kirúgta
maga alól a széket, és felpattant.
– Kikérem magamnak, hogy belekotnyeleskedj az
üzleti ügyeimbe! Így hálálod meg, hogy gondtalan,
könnyű életet biztosítok neked?
– Éppen azért kértem fizetést a munkámért, hogy ne
tartozzam többé hálával neked. Hogy az a fizetés igen
szerény, azt magad sem tagadhatod. Ám ha mégis túl
magasnak találnád, elhagyhatom az Erdő Gyöngyét, és
máshol is kereshetek magamnak állást.
– Rosmarie! – kiáltott fel az édesanyja elszörnyedve.
A lány keserű mosollyal az ajkán feléje fordult.
– Tudom, anya, mindig kínos, ha valaki egyszer csak
szóba hozza a hosszú éveken át agyonhallgatott
visszásságokat. Ennek is meg kellett azonban lennie,
mert nem tűrhettem tovább szó nélkül, ami itt folyik.
Buchwald doktor érezte, hogy leánya elsöprő
győzelmet aratott felette, de ezt a világ minden
kincséért sem ismerte volna be. Nem tudta, mit
mondjon, ezért csak gúnyosan felnevetett, és dühödten
elindult az ajtó felé.
– És én még pompás jövőt álmodtam ennek a hálátlan
teremtésnek! – üvöltötte útközben. – Terveket szőttem,
hogy megalapozzam a boldogságát, és ez érte a
köszönet! – tette hozzá, aztán nagy robajjal bevágódott
mögötte az ajtó.
Inge asszony halálra váltan nézett a lányára.
– Rosmarie, hogy tehetted ezt?
– Mit, anya? Jaj, ne nézz már rám ilyen rémülten!
Komolyan nem tűrhettem tovább, hogy apa továbbra is
kínozzon és megalázzon téged.
– Jaj, gyermekem, nem olyan rossz ember ő. És arra
nem gondoltál, hogy akkor mi lesz velem, ha apád most
szavadon fog, és elküld a háztól, hogy másutt keress
magadnak munkát?
 A lány halványan elmosolyodott, és megsimogatta az
édesanyja arcát.
– Nem hallgathattam tovább, mama. Ki kellett
mondanom, amit gondolok. Véget kell vetni annak, hogy
te garasoskodásra kényszerülsz, ha ki akarsz jönni a
konyhapénzből, apa pedig eközben a személyes
kedvteléseire szórja el a bevételek oroszlánrészét.
Magamról nem szólok, Istennek hála, én fizetést kapok,
ha szerényei is. Az azonban, hogy neked minden egyes
kesztyűért, minden pár harisnyáért, bármiért, amire
szükséged van, hosszasan kell könyörögnöd, mialatt apa
ezreket költ az utazásaira, az már hallatlan! Különösen
annak fényében, hogy te meg én sokkal többet
dolgozunk itt, mint ő. Legyünk egyszer őszinték! Mit
végez apa hozzánk képest? Nagyon-nagyon keveset.
Nem tűröm tovább szó nélkül, hogy a munkádért soha
egy jó szót nem kapsz tőle, hanem csak
megaláztatásban és igaztalan szemrehányásokban van
részed. Te csendben tűrsz, én viszont nem hiszem, hogy
az értékes embereknek mindig alá kell vetniük magukat
az értéktelenek hatalmaskodásának.
Édesanyja elborzadva hallgatta a lánya ajkáról
szenvedélyesen feltörő szavakat.
– Nem értem, miről beszélsz, kislányom. Édesapád
mindig is jó volt hozzám.
A lány odalépett hozzá, és szánakozón megsimogatta
a fejet.
– Hát észre sem vetted, hogy kizsákmányolnak és
kisemmiznek? Ez azonban nem mehet így tovább. Apa
nem költhet magára vagyonokat, miközben a házban
semmire sem jut elég. Nem veszünk új ágyneműt,
hanem csak a régit foltozzuk, javítgatjuk, amíg ez
egyáltalán lehetséges. Az edényeink többsége ütött-
kopott, és rég megérett már a kidobásra. Az
evőeszközöket újra kellene ezüstöztetni, sok szobában
kicserélésre szorulnának a függönyök, és a bútorzat is
meglehetősen hiányos már. A legfontosabb azonban az,
hogy apa ne forduljon többé Udo bácsihoz és Helma
nénihez kölcsönért, amit aztán soha nem ad meg. Igen,
ezt is tudom, és helyette is szégyellem magam. Te nem,
anya? Nem szorulnánk kölcsönökre, ha apa nem szórná
a pénzt. Nem tudnád elérni nála, hogy ne vegye többé
igénybe a húgodék támogatását?
Rosmarie komolyan, áthatóan nézett az édesanyjára,
aki elpirult, mintha megfordult volna a helyzet, és
kettejük közül ő lenne a leteremtett, megfélemlített
gyermek.
– Édesapád jobban ért a gazdálkodáshoz, mint te,
kislányom – próbálta meg védelmébe venni a férjét.
A lány arcán keserű mosoly suhant át.
– Rajtad nem lehet segíteni, mert nem engeded –
mondta együttérzőn. – A te szemedben apa félisten,
valójában azonban ő is csak gyarló ember. Hidd el
nekem, ha határozottabban lépnél fel vele szemben, és
megkövetelnéd, hogy pontos tájékoztatást kapj a
kiadásokról és a bevételekről, akkor sokkal
rendezettebb viszonyok uralkodnának a házunkban.
Minden jogod megvan erre, hiszen magad is bőven
kiveszed a részed a munkából.
Inge asszony görcsösen összeszorította a kezét.
– Ne gyötörj, Rosmarie! Én nem szállhatok szembe
apáddal úgy, ahogyan neked ma volt merszed megtenni.
Te sem vetemedhetsz még egyszer ilyesmire, mert
akkor végleg oda lesz a családi béke.
A lány nagy sóhajjal az ablakhoz lépett.
– Ezért a békéért súlyos árat fizetünk, anya, de úgy
látom, semmit sem tehetek azért, hogy megváltozzon a
helyzet.
Inge asszony odament hozzá, és karjára tette a kezét.
– Légy még egy kicsit türelemmel, Rosmarie! Előbb-
utóbb minden jóra fordul. Félreismered édesapádat. Ő
csakis a legjobbat akarja neked és mindnyájunknak. Ezt
egyszer majd te is be fogod látni. Kérlek, ígérd meg
nekem, hogy nem haragítod többet magadra a papát.
 A lány fáradt mosollyal megcsókolta az édesanyját.
Tudta, attól várja a helyzetük jobbra fordulását, hogy őt
majd hozzáadják Horsthoz, de nem árulhatta el magát.
– Sajnálom, hogy nem segíthetek rajtad – mondta
végül. – Jól van, megígérem, hogy a jövőben uralkodni
fogok magamon, ahogyan eddig is tettem.
Rosmarie lázadásának meglepő módon az lett a
következménye, hogy Buchwald doktor a negyedével
megemelte a feleségének a háztartás vezetésére
biztosított összeget. Jelentős változást ez sem hozott, de
Inge asszony élete azért könnyebb lett valamelyest.
Megkönnyebbült, és ettől fogva változatosabb étrendet
állíthatott össze a vendégek számára.

Másnap este kocsi jött Rosmarie-ért, és átvitte a

Pressen-kastélyba. Inge asszonynak nagy nehezen
sikerült valamelyest csillapítania az ura haragját, de
Buchwald a lányát egyelőre nem engedte a színe elé.
Egyedül étkezett a dolgozószobájában, ahová csakis a
felesége léphetett be. Lelkifurdalást akart ébreszteni
Rosmarie-ben, ezért azt állította, hogy a miatta kiállt
izgalmak megviselték, és most gyengélkedik. Valójában
remekül érezte magát, már csak azért is, mert a neje
titokban finomabbnál finomabb falatokat csempészett
be neki.
Az ablakból mogorva képpel figyelte az elegáns autó
felé tartó lányát. „Nekem miért nem lehet ilyen kocsim?
– futott át agyán az irigy gondolat. – Miért kell gyalog
járnom, ha éppen nem kegyeskednek megengedni, hogy
beszálljak ebbe az autóba? A tulajdonosai talán jobban
megérdemlik a fényűző életet, mint én?”
Az örökké elégedetlen férfi most is mellőzöttnek
érezte magát, és mélységesen sértette, hogy őt nem
hívták meg vacsorára Pressenbe. A legszívesebben
Rosmarie-nak is megtiltotta volna, hogy átmenjen, de
előző napi szóváltásuk után nem tartotta kizártnak,
hogy a lánya nem engedelmeskedne neki. Az pedig nem
szolgálná az érdekeit, ha Pressen jövendő úrnőjével
végleg megromlana a viszonya. Már most tudta, hogy
gyakran fordul majd hozzá kérésekkel, ha Horst
felesége lesz. És az lesz, mert ő ennek érdekében
mindent el fog követni, ami csak a hatalmában áll.
Helma von Pressen feletti „hatalmával” vigasztalta
magát azért a vereségért, amelyet Rosmarie-val
szemben elszenvedett. Bármilyen dühös volt is, önmaga
előtt mégsem tagadhatta, hogy összecsapásukból nem ő
került ki győztesen. Sógornőjét viszont a markában
tartja, és rajta keresztül Udo von Pressent is. Úgy
gondolta, hogy befolyását Horstra is sikerül majd
kiterjesztenie. Hogy Rosmarie ne akarna Pressen úrnője
lenni, az fel sem merült benne. Ezt a lehetőséget
teljességgel kizártnak hitte, mert nem ismerte a lányát,
és nem is sejtette, mekkorát téved, amikor mindenki
mást saját magából kiindulva ítél meg.
Rosmarie közben odaért a várakozó autóhoz. Csinos,
fehér estélyi ruhája fölött ezüstszürke kabátot viselt.
Kalapot nem tett fel, és az alábukó nap fényében meg-
megcsillant gesztenyebarna haja. A szanatórium
vendégei még kint üldögéltek a teraszon, és kíváncsian
néztek a ház kisasszonya után. Sejtették, hogy
Pressenbe készül, s a kastély és lakói iránt élénk
érdeklődést mutattak. Kivétel nélkül boldog örömmel
vették volna, ha egyszer őket is meghívták volna oda,
ám ezt eleddig egyiküknek sem sikerült elérnie. Még a
parkba sem volt szabad belépniük.
Rosmarie a maga visszafogottan kedves modorában
odaköszönt nekik, aztán beült a kocsiba, amelynek az
ajtaját a sofőr udvariasan kinyitotta előtte. Még egyszer
visszanézett a házra, és látta, hogy édesanyja
mosolyogva integet neki a szobája ablakából. Apját nem
vette észre, mert ő a függöny mögé bújva leselkedett.
Úgy gondolta, „engedetlen” gyermeke nem részesülhet
abban a kegyben, hogy láthassa őt.
 Rosmarie nagy sóhajjal hátradőlt a párnázott ülésen,
s mosolygós arca egyszeriben komoly és szomorú lett.
Előző napi vitája óta minden korábbinál erősebben
szenvedett a szülői házban uralkodó, nyomasztó
viszonyoktól. A legszívesebben örökre elhagyta volna,
ha nem lett volna itt az édesanyja… és Ralf Brand.
Tudta, hogy csupán egyetlen szavába kerülne, és Udo
bácsikája készséggel befogadná őt a kastélyba.
Pressenben azonban kegyelemkenyeret kellene ennie,
és ezt nem engedné a büszkesége. Arról már nem is
szólva, hogy nem akar annak a férfinak a házában élni,
akit rútul becsap a felesége, a sógora meg a sógornője…
és ő, az unokahúga is. Igen, saját magát is a csalók közé
kell sorolnia, bár ő nem önként csatlakozott hozzájuk.
Már az is nehéz, hogy ideig-óráig Udo bácsi házában
tartózkodjék. Ezért kerülte el az utóbbi időben a
Pressen-kastélyt, ha tehette. Csak akkor ment át,
amikor már erősen kapacitálták, ő pedig nem talált
elfogadható kifogást a távolmaradására, s amikor már
olthatatlanul vágyódott arra, hogy találkozhasson
Ralffal.
Ma ismét órákig a közelében lehet, láthatja szeretett
arcát, sütkérezhet jóságos mosolya fényében, és
hallhatja a szívét mindig megmelengető hangját. Ez a
gondolat ismét felderítette, és minden egyebet
feledtetett vele.
Pressenben már a teraszon igen szívélyesen üdvözölte
Udo bácsikája, Helma nénikéje, Horst és Ralf, s
Rosmarie szívét mindennek ellenére melegség járta át.
Szerette az előkelő, nagyvonalú Udo von Pressent,
testvéri érzéseket táplált Horst iránt, és Helma nénit is
szerette, dacára annak, amit tudott róla, mert inkább
gondolta szerencsétlennek és szánalomra méltónak,
semmint elítélendőnek. A legforróbban pedig Ralfot
szerette, akinek a szeme egy pillanatra önfeledten
felragyogott, amikor üdvözölték egymást, ám aztán
megint kimért és tartózkodó lett, s előírásosan
lesegítette róla a kabátot.
Bácsikája és nénikéje arcon csókolták, Horst pedig
nevetve felkapta, körbe-körbeforgatta, és így tette meg
vele az utat a kastély bejáratáig. A többiek követték
őket, és az otthonosan berendezett szalonban, a
kandalló előtt beszélgettek, amíg az inas nem jelentette,
hogy tálalva van a vacsora.
Udo von Pressen a nejét vezette asztalhoz, aki
elragadóan festett csipkebetétes, gyöngyházszínű
ruhájában. Még mindig szép haja, amely ugyanolyan
gesztenyebarna volt, mint az unokahúgáé, finom, rövid
hullámokban keretezte finom arcát. Karcsú, fehér nyaka
és ma is formás karja fedetlen volt. Rosmarie akár az ő
leánya is lehetett volna, olyan nagyon hasonlítottak
egymásra.
Horst nevetve karjába fűzte a lányét, és a szülei után
indult vele. Ralf mögöttük lépkedett, és tekintete
fájdalmas vágyakozással tapadt Rosmarie-ra, aki
látszólag elfogulatlanul csevegett és nevetgélt Horsttal.
– Elbűvölő vagy ebben a fehér ruhában, Rosmarie.
Nem is emlékszem, láttalak-e már másban, mint
munkakötényben vagy kimért utcai kosztümben –
jegyezte meg Horst.
– Ezek szerint nem igazán figyeltél rám Berlinben. Ott
három olyan ruhát is viseltem, amelyek az én
felfogásom szerint elegánsak, és három havi fizetésem
ment rájuk. Ez a fehér is közöttük volt – felelte a lány
incselkedőn.
Horst felnevetett.
– Berlin az más! Ott olyan sok gyönyörű ruhát
láthatni, hogy a tieidre valóban nem figyeltem fel.
Idehaza viszont mamán kívül nemigen találkozom
ízlésesen öltözködő hölgyekkel, és csak azt mondhatom
megint, hogy te ma igazán elbűvölő vagy.
Helma asszony és a férje elkapták Horst szavait, és
sokatmondóan összemosolyogtak. Ralf a barátja
megjegyzését is hallotta, és a szülei pillantását is látta, s
most először gondolt gyötrelmes félelemmel arra, hogy
Rosmarie talán nem tud majd ellenállni a csábító
lehetőségnek, hogy Pressen úrnője legyen. Ez a félelem
még akkor is ott ült a szemében, amikor a lánnyal
szemközt helyet foglalt az asztalnál. Rosmarie leolvasta
az arcáról a szorongást, s bár nem talált rá
magyarázatot, mégis lelke mélyéig felkavarta. Sietve
elkapta a pillantását Ralfról, és úgy tett, mintha
jókedvűen tréfálkozna Horsttal, aki ma nem győzött
bókolni neki. Szülei elégedetten hallgatták lelkesen
dicsérő szavait, Ralf viszont sajgó szívvel, és alig-alig
sikerült kivennie részét az élénk társalgásból.
Valóban válogatott fogásokat szolgáltak fel, köztük
egy nagy tál friss spárgát is. Buchwald doktor
hangulatára bizonnyal nem halott volna jótékonyan, ha
tudta volna, mi mindenben lehet része a lányának,
amiből ő kimaradt.
Asztalbontás után a hölgyek és az urak átmentek a
szomszédos szalonba, amelyben kis zongora is állt.
– Énekelned kell nekünk, Rosmarie – jelentette ki Udo
von Pressen. – Horst majd kísér.
A lány futó pillantást vetett az ablaknál álló Ralfra.
Nemrégiben ő is azt mondta, hogy szeretné újra
énekelni hallani. Most perzselő tekintettel nézett rá, és
a válaszát várta.
– Kijöttem a gyakorlatból, Udo bácsi, és nem is
vagyok igazán dalos hangulatban, ám ha óhajtod,
természetesen énekelek, csak előre is elnézésed kell
kérnem.
– Boldogan foglak hallgatni, Rosmarie, és a többiek is
biztosan. Szép, meleg hangod nemcsak a fülnek öröm,
hanem a szívnek is. Kérlek, végy erőt magadon, és adj
elő nekünk néhány dalt. Elnézésben nem lesz hiány, bár
meggyőződésem, hogy nem szorulsz majd rá.
Horst már helyet is foglalt a zongoránál. Nagyszerűen
bánt a hangszerrel, és a sport után a muzsika volt a
legnagyobb szenvedélye. Rosmarie kis ideig válogatott a
kották között, aztán Horst elé tette az elsőt, ő pedig
mókás ámuldozással nézett fel rá.
– Ilyen komoly dalt akarsz előadni? Pont Bachot
választottad? – kérdezte.
– Igen. Ez a kotta akadt elsőként a kezembe – felelte a
lány látszólag közönyösen.
Horst vállat vont, aztán belefogott az előjátékba.
Amikor Rosmarie belépett, odapillantott Ralfra, s bár
mindjárt el is kapta róla a tekintetét, ám az így is
mintha azt üzente volna: neked szól az énekem. A
fiatalember elértette a pillantást, és feszülten figyelt.

„Ha vagyok szíved kincse,

Azt tartsd titokban jól,
Hogy senki meg ne sejtse,
Mit két ember gondol.
Szerelmünk csend övezze,
Hallgassa el a szád,
Mi bensődnek öröme,
Szívedbe azt bezárd.

Óvatos légy és szemes,

Itt füle van a falnak,
Csak lelked mélyén szeress,
Hűvösnek lássanak.
Gyanút soha ne ébressz,
Színlelj, hisz’ van miért,
Érd be azzal, édes,
Hogy hűségem tiéd.

Szó, ha meggondolatlan,
Sokszor hozott veszélyt;
Szeress csak gondolatban,
Mert álnok szem fürkész.
Eszed el ne feledje,
Mit ajkam most dalol:
 Ha vagyok szíved kincse,
Azt tartsd titokban jól.”

A dal hallgatása közben, noha Rosmarie egyszer sem

nézett rá, Ralfnak nagy kő esett le a szívéről. „Nem,
nem és ezredszer is nem! – gondolta
megkönnyebbülten. – Rosmarie nem adja el magát
azért, hogy Pressen úrnője lehessen. Ha nem szereti
Horstot, soha nem lesz a felesége. És egészen biztos,
hogy csakis testvéri érzelmeket táplál iránta. Ezt tudom,
mert megsúgja a szívem. Ezt a dalt nekem, egyedül
nekem énekelte!”
Ralf leereszkedett az ablak előtt álló fotelba, és
tenyerébe támasztotta az állát, hogy lopva szemmel
tarthassa a szeretett lányt. Égi tüneményre
emlékeztette, ahogyan fehér ruhájában ott állt a
zongora mellett.
– Csodálatosan énekeltél, Rosmarie – mondta Udo von
Pressen elismerően. – Telt és lágy hangodat órákig el
tudnám hallgatni. Kérlek, adj még elő valamit.
– Igen, igen, örvendeztess meg bennünket másik
dallal is! – csatlakozott Helma asszony az urához.
– De most vidámat válassz, mert máris egészen
mélabús lettem – mondta Horst, de nevető szeme
meghazudtolta a szavait.
Rosmarie már éppen elébe akarta tenni az egyik
kiválasztott kottát, most azonban meggondolta magát.
– Várj egy pillanatot! Keresek valami vidámabbat.
Horst megütközött, amikor a lány végül odaadta neki
a kiválasztott kottát.
– Ez lenne a vidámabb dal? Beethoventől? – kérdezte,
ám aztán felütötte a füzetet, átfutotta a szöveget, és
elégedetten bólintott. – Jól van, ezt elfogadom.
És már bele is fogott az előjátékba, Rosmarie ajkán
pedig rég nem látott huncut mosoly jelent meg, amikor
énekelni kezdett.
 „Mikor kettesben Chloémmal,
A csókját kértem már,
Sikít, intett, és lesz baj,
Fáradnom tehát kár.

Nagy bátran loptam mégis,

Daccal dacolva csókot,
S ő? Hagyta szépen végig,
És csak utána sikoltott.”

Miután véget ért a dal, Horst felpattant, derékon

kapta Rosmarie-t, és megcsókolta.
– Így ni! Most már sikíthatsz – mondta nevetve.
Ralf nagyon szívesen követte volna a barátja példáját,
de tudta, hogy neki nem szabad megtennie. A csók
láttán Horst szülei boldogan összemosolyogtak, Ralfot
pedig féltékenység fogta el, de futó pillanatra csupán.
Ismét egészen bizonyos lehetett abban, hogy Rosmarie
csak őt szereti, és soha másik férfié nem lenne. Ám az
övé sem lehet, mert valamilyen titok közéjük áll.
Bárcsak megszabadíthatná az imádott lányt ennek a
titoknak a terhétől, bárcsak segíthetne rajta, karjába,
szívébe zárhatná, hogy mindentől megvédhesse és
megóvhassa, ami méltatlan és alantas ezen a világon!
Rosmarie előadott még néhány dalt, és Ralf úgy itta
lágy mély hangját, mintha csak varázsital lenne. A
többiek is áhítatosan hallgatták, ám a lány végül
ellépett a zongorától, és bejelentette, hogy nem énekel
tovább.
– Hogy lehetsz ennyire irigy? – nézett rá Horst
szemrehányóan. – Apának igaza volt, amikor azt
mondta, hogy a hangod még szebb lett, mint volt.
Gyakrabban kellene megengedned, hogy örömünket
lelhessük a hallgatásában.
– Csatlakoznom kell a fiamhoz – szólt közbe Udo von
Pressen.
 Hitvese felállt a foteljából, és karjába zárta az
unokahúgát.
– Akkor lennék a legboldogabb, ha mindennap
hallhatnám az énekedet itt, Pressenben – mondta
megindultan.
Ralf egyetlen dicsérő szót sem szólt Rosmarie
előadásáról, csak néma meghajlással fejezte ki a
köszönetét. Tekintetük azonban találkozott egy
pillanatra, és a fiatalember szeme minden ékes szónál
többet mondott.
A lány minden kérlelés dacára kitartott az
elhatározása mellett, hogy ma már nem énekel többet.
Leültek hát, és mindennapos dolgokról folytattak élénk
beszélgetést. Amikor aztán Rosmarie tizenegy óra
tájban indulni készült, Horst felajánlotta, hogy
hazakíséri az Erdő Gyöngyébe.
– A zárt kocsiban nincs szükségem védelemre –
tiltakozott a lány.
– Én viszont szeretnék még egy kicsit beszélgetni
veled – mondta Horst egészen ártatlanul.
Szülei örömmel hallották, hogy együtt akar maradni
Rosemarie-val, és el is érték, hogy vele tarthasson.
Ralfnak ismét féltékenység mardosta a szívét. Irigyelte
Horsttól, hogy hazakísérheti Rosmarie-t. Bármit
megadott volna azért, hogy ő válthasson zavartalanul
még néhány szót vele, ám az irigy sors megfosztotta
ettől a lehetőségtől, és csupán kurta búcsúval kellett
beérnie.
Horst és Rosmarie tréfálkozva, nevetgélve tették meg
együtt az utat a szanatóriumig, miközben egyiküknek
sem jutott eszébe, hogy valaha is férj és feleség lehetne
belőlük.
 IX.

Hónapok teltek el a berlini utazás óta, és Hans

Delmhorst már háromszor kapott pénzt Helma von
Pressentől. Az asszony titkolt megkönnyebbüléssel
nyugtázta, hogy azóta nem kellett a zsarolójáról hallani.
Az esedékes összegek átutalását mindig Buchwald
doktor intézte, sógornőjének ezzel nem kellett
foglalkoznia, aminek ő természetesen nagyon örült.
Annak nemkülönben, hogy eddig mindig sikerült
előteremtenie a szükséges pénzt, és a férje továbbra
sem sejtett meg semmit.
Hans Delmhorst a bankban megtudta, hogy minden
alkalommal doktor Buchwald fizette be részére az
összegeket. Ebből kiderült számára, hogy Helma
mindenbe beavatta a sógorát, és a részletekből szép
lassan összerakosgatta a képet. Sikerült hozzájutnia
Horst von Pressen hivatalos születési dátumához,
amelyről azonnal látta, hogy meghamisították. Azt is
kinyomozta, hogy Buchwald doktor szanatóriummá
alakíttatta át a von Pressen tulajdonában lévő Erdő
Gyöngye-vadászkastélyt, méghozzá alig valamivel
Helma és von Pressen házasságkötése után. Nem került
különösebb fáradságába, hogy mindebből kitalálja, ki
segíthette hozzá az orvost a szanatóriumhoz, és ki szülte
meg ott titokban jóval korábban a gyermekét, mint azt
az iratokon feltüntették.
Buchwald doktor a nejével együtt tehát mindenről
tud, és Hans Delmhorst erre a körülményre építve
dolgozta ki a tervét amelynek a segítségével Helma
közelébe kívánt férkőzni. Az Erdő Gyöngye a Pressen-
kastély szomszédságában fekszik, s egyaránt fogad
orvosi kezelésre szoruló betegeket és csupán pihenésre
vágyó vendégeket. Ki akadályozhatná hát meg abban,
hogy ő is ott kúráltassa a hurutját vagy enyhe idegi
panaszait? Buchwald doktornak fel kell vennie, ha
tetszik neki, ha nem. Kezdetben nem fogja elárulni a
nevét, az tehát nem lehet akadály, s miután bekerült a
szanatóriumba, gondja lesz rá, hogy ott is maradjon.
Elvégre ő Horst apja, amit azzal a levéllel igazolhat,
amelyet annak idején Helmától kapott. Amennyiben meg
akarnák tagadni tőle a szanatóriumi felvételt, botrány
kirobbantásával fenyegetőzhet. Elvégre Buchwaldnak
legalább annyira érdeke, mint Helmának, hogy Horst
születésének a titka továbbra is titok maradjon.
Delmhorst mindent végiggondolt, valamennyi
körülményt mérlegelt. Gátlásai nem voltak, a
leghalványabb szégyenérzet sem moccant benne,
miközben ismét keresztezni készült annak a nőnek az
útját, akit egyszer már boldogtalanná és
szerencsétlenné tett. Őt nem érdekelte más, csak az,
hogy gondtalan, kényelmes életet teremtsen magának,
és úgy gondolta, az Erdő Gyöngye Szanatóriumban
mindent megtalálhat, amire vágyik. Abból az ötszáz
márkából, amelyet havonta kap, nem valósíthatja meg
az álmait. Azzal számolt, hogy Helmától továbbra is
megkapja a havi ötszázat, emellett azonban ingyen
kosztja, kvártélya is lesz a szanatóriumban, méghozzá
élete végéig.
Abban egy pillanatig sem kételkedett, hogy Helma
szívében sikerül újra felélesztenie a régi szerelmet, és
az Erdő Gyöngyében titokban kellemes órákat tölthet el
vele, amikor csak akar. Ha kell, fenyegetéssel elérheti,
hogy Buchwald hallgasson, elvégre a kezében van
Helma levele, és a doktor legalább annyira reszkethet a
leleplezéstől, mint a sógornője. Ő lesz a helyzet ura, és
mindenkinek alá kell vetnie magát az akaratának.
Miután megkapta a harmadik havi járandóságát,
Delmhorst vasútra szállt, s a Pressen-kastélyhoz és az
Erdő Gyöngye Szanatóriumhoz legközelebb fekvő
állomásig utazott. Poggyászát egyelőre a
csomagmegőrzőben hagyta, és gyalog indult tovább a
szanatóriumba. Kérdésére a forgalmista pontosan leírta,
merre kell mennie.
Jó félórát gyalogolt a csodaszép tölgyesen keresztül.
Tekintetét újra és újra elégedetten körbejáratta. Pompás
ez a hely, állapította meg magában, itt kellemesen
leélheti élete alkonyát. Szebbet nem is kívánhatna.
Amikor aztán az egykori vadászkastély is felbukkant
előtte, elégedettsége még tovább nőtt. Elragadtatottan
nézte a szépséges épületet, a széles lépcsőt és a büszke
kis tornyokat. Itt még az ő kifinomult ízlése sem talált
semmi kivetnivalót.
Lassan, óvatosan közelebb lopódzott a házhoz s most
már azt is látta, hogy a teraszon hölgyek és urak
üldögélnek kisebb csoportokban, vagy heverésznek a
nyugágyakban. Egyesek az árnyékba húzódtak, mások a
melengető napsütést élvezték.
Miután kellőképpen felderítette a terepet, Delmhorst
nyugodtan, céltudatosan elindult a terasz felé. A lépcsőn
kék ruhás, fehér kötényt és ugyancsak fehér főkötőt
viselő ápolónőt pillantott meg. Illedelmesen levette
előtte a kalapját, és szeretetre méltó mosolyt öltött
magára.
– Elnézését kérem, nővérke, hogy csak így
megszólítom. Meg tudná mondani, akad-e még szabad
szoba a szanatóriumban? Csodaszép a fekvése, úgyhogy
hosszabb időt is szívesen eltöltenék itt.
Az ápolónő megállt, s tetszéssel nézett fel a magas és
még mindig jóképű férfira. Az utóbbi hónapok anyagi
biztonsága Delmhorst megjelenésének is jót tett, és már
nem volt olyan viharvert, mint a berlini szállodában.
– Igen, uram, vannak szabad szobáink – felelte a
nővér barátságosan.
– Ezt örömmel hallom. Jólesne egypár hónapig itt
kúráltatnom nagyvárosi élettől megfáradt idegeimet.
Sok jót hallottam már Buchwald doktor
szanatóriumáról. Beszélhetek vele, kérem?
 – Sajnálom, uram, de a doktor úr a nejével és a
leányával együtt éppen házon kívül tartózkodik.
Születésnapi ünnepségen vesznek részt a Pressen-
kastélyban, és csak késő estére várhatóak haza.
– Igazán kár! – mondta Delmhorst, bár úgy gondolta,
hogy ennél szerencsésebben nem is alakulhattak volna a
dolgok.
Az ápolónő nem akarta elveszíteni a szállóvendéget.
– A szobákat én is megmutathatom – ajánlotta fel
ügybuzgón a szolgálatait –, és a legszükségesebbeket
ugyancsak megbeszélheti velem, amennyiben úgy dönt,
hogy nálunk kíván maradni.
– Méghozzá azonnal, ha megfelelőnek találom a
szobát.
– Ebben egészen biztos vagyok – sietett a nővér a
válasszal.
Delmhorst örömmel nyugtázta magában, hogy ilyen
könnyű dolga van. Ha egyszer megveti itt a lábát, soha
többé ki nem rakják, annyi szent! Meghajtotta magát, és
olyan szépen nézett az ápolónőre, hogy annak hervadt
arcát pír öntötte el.
– Kérem, kisasszony, vezessen a szobákhoz – mondta a
férfi behízelgő hangon.
A nővér elindult vele a házba, miközben a teraszon
időző vendégek kíváncsi pillantásokat vetettek rájuk.
Delmhorst udvariasan köszöntötte őket, amikor elhaladt
mellettük.
Az ápolónő megmutatta neki a még szabad szobákat,
és elmondta, melyikért mennyit kell fizetnie ellátással és
orvosi kezeléssel együtt. Az árak a helyiségek mérete és
fekvése szerint változtak. Mivel azonban Hans
Delmhorst egyetlen petákot sem óhajtott fizetni az itt-
tartózkodása fejében, a legnagyobb és legszebb fekvésű
szobát választotta. A nővér tiszteletteljes csodálkozással
nézett rá. A drága úri szobát egyetlenegyszer sem
vették még ki, amióta ő itt dolgozott, mert nagyon
magasan szabták meg a bérét. Az ápolónő csak ámult és
bámult azon, hogy az új vendég mindjárt több hónapra
kíván beköltözni. Rendkívül tehetős ember lehet, vonta
le magában a teljességgel téves következtetést.
– Azonnal itt is maradok, nővérke. Lenne olyan jó, és
elhozatná a csomagjaimat a vasútról?
– Természetesen. Megkaphatom a poggyászjegyét?
A férfi azzal a mosolyával adta át a cédulát, amellyel
mindig sikert aratott a nőknél.
– A Pressen-kastély a közelben fekszik? – kérdezte
közben mintegy mellékesen.
– Körülbelül egy óra járásra. Az Erdő Gyöngye
Pressen vadászkastélya volt, mielőtt Buchwald doktor
bérbe vette és szanatóriummá alakíttatta át. A nagy
vadászatok idején itt szállásolták el Pressen vendégeit.
Sok évvel ezelőtt azonban a presseni parkban felépült
egy gavallérház, és most abban laknak a vendégek. Az
Erdő Gyöngye feleslegessé vált, és von Pressen úr
átengedte a doktor úrnak. Buchwald asszony és von
Pressen asszony testvérek, különben von Pressen úr
aligha járult volna hozzá ahhoz, hogy szanatóriumot
rendezzenek be a birtokán.
Az ápolónő lelkesen mesélt, mert örült, hogy kis időt
még együtt tölthet az érdekes vendéggel. Delmhorst
könnyed meghajlással köszönetét mondott a
tájékoztatásért, a nővér pedig mindent előkészített a
szobában, a háziszolgát elküldte a csomagokért, aztán
megkérte az új lakót, hogy töltse ki a bejelentőlapot.
A férfi szándékosan olvashatatlanul írt. A nevét
végképp nem lehetett kibetűzni, de az ápolónő nem
mert szólni érte. Ő megtette a kötelességét, a bejelentő
előírás szerint ki van töltve, a többit meg majd a doktor
úr elintézi a vendéggel. Magára hagyta hát az urat, és
lesietett a teraszra, hogy haladéktalanul tájékoztassa a
többieket, akiknek már kifúrta a kíváncsiság az oldalát.
Miután Delmhorst egyedül maradt, elégedetten
körülnézett, és gúnyos kacajra fakadt. Várakozásán felül
jól alakult minden. A szoba valóságos kis ékszerdoboz,
itt nem lesz nehéz élveznie az életet. Itt van, és itt is
marad. Buchwald doktor hiába is fáradna, ha távozásra
akarná bírni. Arra sem lesz hajlandó, hogy másikra
cserélje ezt a gyönyörű szobát.
Vacsorára már lement az étterembe, és bemutatkozott
az uraknak, akik megismertették családjuk
hölgytagjaival. Delmhorst világutazónak adta ki magát,
aki hosszú évekig a nagyvilágban bolyongott. Ezzel
végül is nem járt messze a valóságtól. Elmondta, hogy
belefáradt az utazásokba, és a világnak ebben a csendes
szegletében kívánja magát kipihenni. A szanatórium
lakói természetesen vagyonos embernek hitték, aki
megengedheti magának, hogy mindig kedve szerint
éljen, ő pedig máris tudta, hogy vezető helye lesz a
vendégek között. Érdekes mesélnivalóval bőven
szolgálhat nekik.
A vacsora, hála Inge asszony megemelt keretének,
kiadós és igen ízletes volt. Delmhorst egy üveg rajnai
bort is rendelt magának, nem a legdrágábbat, de nem is
a legolcsóbbat. Látta, hogy a legtöbb úr előtt ásványvíz
áll, és csak kevesen fogyasztanak bort. Az csakis orvosi
rendelvényre jár, magyarázta el neki a szobalány,
egyébként pedig különféle ivókúrák állnak a vendégek
rendelkezésére. Mivel azonban az új vendég számára a
doktor úr még nem írhatott elő semmit, ma teljesülhet a
kérése, és megkaphatja a kívánt bort.
Delmhorst mosolyogva nézett a szobalányra.
– Engem biztosan nem fog eltiltani a doktor úr a
borfogyasztástól – mondta.
A sokat látott, sokat megélt férfi azt is megtanulta
már, hogyan kedveltetheti meg magát másokkal.
Szórakozatóan mesélt úti élményeiről, vidám
történeteket adott elő, és ügyesen bókolt a hölgyeknek,
akik ezért maguk között „elbűvölően érdekes úrnak”
nevezték.
A többiekhez hasonlóan tíz órakor, ahogyan ez a
szanatóriumban előírás volt, ő is visszavonult a
szobájába. A világgal elégedetten bújt ágyba, hogy
hamarosan nyugodt, békés álomba merüljön. Még csak
enyhe lelkifurdalást sem érzett.

Buchwald doktor a nejével és a leányával

meglehetősen későn tért haza a Pressen-kastélyból, így
aztán az orvos csak másnap reggel értesült az új vendég
érkezéséről. Az ápolónő tájékoztatta, és megmutatta a
bejelentőlapot, amelyet továbbítaniuk kellett a
legközelebbi falu elöljáróságára. A doktor örömmel
látta, hogy hosszú időre bérlőre talált a legdrágább
szoba. Figyelmesen szemügyre vette a bejelentőlapot,
de neki sem sikerült kibetűznie rajta a nevet.
– Hogy hívják az urat, Anna nővér? Legjobb akarattal
sem tudom elolvasni a nevét.
– Sajnálom, de én sem boldogultam vele, doktor úr –
felelte az ápolónő.
A férfi szemrehányóan nézett rá.
– Ilyen esetekben rákérdezünk, vagy névjegyet
kérünk.
– Nem volt hozzá bátorságom, doktor úr. Nem vettem
észre azonnal, hogy olvashatatlan az írás, és nem
akartam még egyszer zavarni az urat. Nagyon
megörültem, hogy a drága szobát vette ki, ráadásul
hosszú időre.
– Jól van, most már mindegy. A háziszolga vigye el a
bejelentőt a községházára, hadd törjék az urak a fejüket
a vendég nevén! Én pedig hamarosan felkeresem a
szobájában, és megtudakolom, kit tisztelhetünk benne.
Anna nővér elhagyta az orvos irodáját, és visszatért a
munkájához, Buchwald doktor pedig átment a
nappaliba, hogy családjával együtt megreggelizzék. Jó
hangulatban volt, felderítette, hogy kivették a drága
szobát. Ráadásul előző este jól belakott Pressenben, és
a finom falatok mellé remek bort is ihatott. Ez mindig
sokat javított a kedélyállapotán.
 Inge asszony már az asztalnál ült, és édesapja után
nem sokkal Rosmarie is megérkezett. Heves vitájuk óta
viszonyuk meglehetősen sajátságos volt. Buchwald
néhány napig sértetten szinte ki sem mozdult a
dolgozószobájából, és azzal gondolta büntetni a lányát,
hogy nem engedte a színe elé. Abban reménykedett,
hogy ezzel majd bocsánatkérésre kényszeríti, ám ez
nem következett be. Rosmarie ugyanúgy végezte a
munkáját, mint korábban, arról azonban látszólag
tudomást sem vett, hogy apja nem mutatkozik. A férfi
végül előbújt, de még sokáig megbántott ábrázattal járt-
kelt a házban. Ezzel sem ment azonban semmire, mert
leánya továbbra sem kért bocsánatot tőle. Úgy
viselkedett, mintha semmi különös nem történt volna
közöttük, kötelességeit kifogástalanul ellátta, és apja
nem találhatott okot arra, hogy megszidja. Ha pedig
valamit meg kellett beszélniük, Rosmarie mindig
nyugodtan, a félelem leghalványabb jele nélkül nézett a
szemébe.
Buchwaldnak ez a legkevésbé sem volt ínyére, leánya
fellépése titokban mégis imponált neki, és mintha kicsit
még tartott is volna tőle. A jelenlétében többé nem tett
bíráló megjegyzéseket az ételre, nem illette egyre-
másra igaztalan szemrehányásokkal a feleségét, és
továbbra is a megemelt konyhapénzt bocsátotta
rendelkezésére. Rosmarie egyáltalán nem élvezte, hogy
apja valósággal meghunyászkodott előtte. Tisztelni már
egyébként sem igen tudta, és helyette is szégyellte
magát férfiatlan viselkedéséért.
Reggeli közben a család feje elmondta, mit tudott
meg Anna nővértől az új lakóról. Anya és lánya örült,
mert minden egyes vendég bevételi forrást jelentett, és
az Erdő Gyöngyében mindig hiány volt készpénzben.
Buchwald továbbra is önmagára fordította a legtöbbet,
bár Rosmarie-nak sikerült elérnie, hogy a
legszükségesebb dolgokat megvásárolhassák, és apja
ezúttal nem mert tiltakozni. Hallgatott és tűrt, mintha
attól tartott volna, hogy leánya megint magának követeli
majd a pénz kezelését, aminél ő semmit sem szeretett
volna kevésbé.
Inge asszony elmondhatatlanul örült annak, hogy apa
és lánya között látszólag megint teljes lett a béke.
Mindkettejüknek a lelkére beszélt, és Rosmarie belátta,
hogy az édesanyja valóban menthetetlen, hiába
szeretne, nem segíthet rajta. Ezért aztán hagyta, hogy
minden menjen a maga útján.
Amikor felesége az új vendég neve és foglalkozása
felől érdeklődött, Buchwald doktor elmondta, hogy az úr
nevét nem sikerült kiolvasnia a bejelentőlapon, a
foglalkozás rovatba pedig magánzót írt.
– Még a délelőtt meglátogatom, és megtudakolom a
nevét. Kíváncsi vagyok, igénybe óhajtja-e venni a
kezelésemet, vagy csupán pihenésre vágyik. Anna nővér
szerint van mit a tejbe aprítania, úgyhogy tisztes
honoráriumot kérhetnék tőle – tette hozzá.
Evés közben Udo von Pressen előző esti születésnapi
ünnepsége is szóba került. Számos vendéget hívtak meg
a kastélyba, és néhány úr hosszabb időre maradt, mert
vadászni akart a környéken. Buchwald arra számított,
hogy családjával együtt ünnepi lakomákon vehet majd
részt, és ez kellemes várakozással töltötte el. Gyakran
elképzelte, mennyire másként léphet fel majd a Pressen-
kastélyban, amikor Rosmarie lesz ott az úrnő.
Reggeli után, mint mindennap, elindult szokásos
vizitjére. Súlyos esetek nem voltak a betegei között,
műtétet rég nem kellett már végeznie. Páciensei
általában makacs hurutokkal vagy ideges migrén miatt
fordultak hozzá, ő azonban a jelentéktelen panaszokat is
rettentően komolyan vette, és éppen ez volt az, amire a
szanatórium lakói vágytak. Örömmel fizettek azért, hogy
valaki odafigyeljen rájuk. Reggelente, amikor az orvos
sorra látogatta őket, újabb és újabb panaszokkal
hozakodtak elő. Ha egyik nap a fejük fájt, másnap altesti
bántalmak kínozták őket. Aki pedig tegnap még
köhögött, annak ma a reumája újult ki. Buchwald
mindezt türelmesen végighallgatta, vigasztaló szavakat
mondott, és másfajta étrendet írt elő. Lakói többnyire
beérték annyival, hogy komolyan vette őket és az
állítólagos bajaikat. Miután pedig végzett a vizittel, a
doktor úr aznapra az utolsó munkát is letudta, és
átadhatta magát az édes semmittevésnek.
Körútja végére ma az új vendéget hagyta. Hans
Delmhorstot csak hírből ismerte, személyesen soha nem
találkozott vele. Felesége is csupán egyszer látta,
amikor kapcsolatban állt a húgával. Inge akkoriban még
úgy hitte, hogy ő lesz majd Helma férje. Így aztán
Buchwald mit sem sejtve lépett be műintézete új
lakójához, és odaadó kedvességgel üdvözölte.
– Azért jöttem, hogy köszöntsem a házamban.
Remélem, tetszik itt uraságodnak, és semmiben sem
szenvedett hiányt az első éjszaka – mondta.
Delmhorst meghajtotta magát, és ő is negédesen
mosolygott.
– Köszönöm érdeklődését. Mindent megtaláltam és
megkaptam, amire szükségem volt.
– Ezt örömmel hallom. Remélhetőleg nem súlyos
panaszok hozták az Erdő Gyöngyébe.
– Szó sincs róla, doktor úr. Csupán kipihenni
szeretném itt, az erdő csendjében és a jó levegőn azokat
a fáradalmakat, amelyeket utazásaim során szenvedtem
el. A fél világot bejártam, és valahol enyhe hurutot is
összeszedtem. Annak kikúrálásához kérem majd
alkalmasint az útmutatásait.
Buchwald doktor ezt boldogan hallotta. Soha nem volt
ellenére, hogy valamit még hozzáírjon a számlához.
– Hamar legyőzzük azt a csúf hurutot – felelte
lekötelezett mosollyal. – Örülök, hogy uraságod
személyében érdekes vendég tisztelte meg a házamat.
Pácienseim, akiket reggel sorra látogattam, egytől egyig
rajongással számoltak be az önnel folytatott
érdekfeszítő beszélgetésről. Boldogok, hogy nagyszerű
társalgó érkezett az Erdő Gyöngyébe.
– Minden tőlem telhetőt el fogok követni, hogy
szórakoztassam a vendégeit, doktor úr. Ha másokat
szórakoztatunk, magunk is szórakozunk, nem igaz?
A két úr helyet foglalt egymással szemközt.
Mindenféléről beszélgettek, míg egyszer csak Buchwald
doktor zavartan elmosolyodott.
– Csak most jut eszembe, hogy még uraságod nevét
sem ismerem. Sajnos nem sikerült kibetűznünk
rendkívül jellegzetes kézírását.
A vendég önkéntelenül kihúzta magát ültében, mint
aki felkészül a várható küzdelemre.
– A nevem… Hans Delmhorst. Bizonyára nem
ismeretlen ön előtt, és azt is tudja, hogy sok évvel
ezelőtt igen jó barátságban voltam a sógornőjével,
Helma von Pressen asszonnyal – hangzott az éles hangú
felelet.
Buchwald doktor úgy ugrott fel a székéből, mintha
bolha csípte volna meg, és elképedten meredt a másik
férfi képébe.
– Hans Delmhorst? Maga Hans Delmhorst? – kérdezte
rekedten.
A kérdezett meghajtotta magát, és gúnyos mosolyra
húzta a száját.
– Szolgálatára, doktor úr. Jól sejtettem tehát, hogy
nem most hallja először a nevemet.
Az orvos nagy nehezen erőt vett magán. Szeme dühös
szikrákat lövellt, és egyszeriben közel sem találta olyan
kellemesnek az új lakót, mint eddig.
– Valóban ismerem ezt a nevet, amennyiben uraságod
ugyanaz a Hans Delmhorst, aki a sógornőmtől egy
berlini szállodában zsaroló szándékkal beszélgetést
kényszerített ki.
A vendég újfent mosolyogva meghajtotta magát.
– Igenis, kérem, én vagyok az a Hans Delmhorst. Ön
pedig volt olyan jó, hogy az általam igen-igen tisztelt
sógornője megbízásából néhányszor kisebb összeget
utalt át a bankszámlámra. Ebből arra következtetek,
hogy tökéletesen tisztában van a helyzettel.
Buchwald doktor nagy levegőt véve nyugalmat
erőltetett magára.
– Így igaz, és éppen ezért felettébb meglep, hogy itt
látom magát. Felháborodásomat aligha szükséges
szavakba foglalnom. Hallatlan, hogy volt mersze
behatolni a házamba.
Ellenségekként álltak egymással szemben, miközben
azonban az orvos szeméből dühöt, méltatlankodást és
titkolt félélmet lehetett kiolvasni, addig Delmhorst
hidegen, fölényes gúnnyal nézett vissza rá.
– Meglepődése és felháborodása csak nőni fog, doktor
úr, ha elmondom, hogy hosszú tartózkodásra
rendezkedtem be a szanatóriumában. Nagyon tetszik itt
nekem, és úgy tervezem, hogy életem végéig maradok.
Buchwald erejéből végre futotta egy gúnyosan
eleresztett mosolyra.
– Viszonyai aligha teszik lehetővé, hogy napi húsz
márkát fizessen. Ez havonta hatszázat tenne ki,
magának viszont, amennyire én tudom, a sógornőm
jóvoltából csak ötszáz áll a rendelkezésére. Az a
„jövedelem” pedig akkor is csupán a tartózkodását
fedezné, ha szerényebb szobába költözne át. Miből
óhajtja fizetni az öltözködését, a fehérneműit és minden
egyebet, amire még szüksége lesz?
Hans Delmhorst nem veszítette el a nyugalmát.
– Lám, lám, uraságod szerint is szerény a havi ötszáz
márka jövedelem! Ezt alkalomadtán Pressen asszonynak
is tudomására hozhatja, aki bizonyára lesz olyan kedves,
hogy az itt-tartózkodásom költségeit ugyancsak
megtéríti önnek. Remélem, nem okozok neki túl sok
kiadást, hiszen közeli rokonának aligha számít majd fel
napi húsz márkát, doktor úr.
 – Gazember! – fortyant fel Buchwald. – Nem
szégyellné eltartatni magát azzal az asszonnyal, akinek
eddig is sok-sok szenvedést okozott már?
Delmhorst pimasz mosollyal nézett rá.
– Maga talán szégyell a hallgatása fejében pénzt
elfogadni ugyanattól a hölgytől, tisztelt doktor úr?
Kérdésével ki akarta ugratni a nyulat a bokorból.
Buchwaldnak torkán akadt a szó, és csak kis idő múlva
jött meg ismét a hangja.
– Von Pressen asszony a rokonom. Ha támogat, azt
rokoni érzületből, a nővére érdekében teszi – felelte,
mert azt hitte, berlini találkozásukkor Helma von
Pressen elárulta a zsarolójának, hogy rendszeresen ad
neki pénzt.
Delmhorst gúnyosan felkacagott. A doktor úr annak
rendje és módja szerint besétált a csapdájába.
Megtudta, amit meg akart tudni, és ezzel még inkább
fölénybe került.
– Szóval maga is pénzt kért a hallgatása fejében, és
ugyancsak egy asszonytól, aki a saját elmondása szerint
cseppet sem áll közel uraságodhoz. Tekintettel a
körülmények egybeesésére, amennyiben én gazember
vagyok, maga is az.
Buchwaldnak majdnem eszét vette a düh.
– Mit enged meg magának?
– Semmivel sem többet, mint uraságod.
– Azonnal elhagyja a házamat!
– A maga házát? Rosszul tudnám, hogy ez a ház a
sógora, von Pressen úr tulajdona? Tévedek, ha azt
mondom, hogy kizárólag azért kaphatta meg
szanatórium céljára, mert von Pressen asszony
közbenjárt a férjénél, ugyanis annak idején neki
magának kapóra jött, hogy átköltözhetett ide?
– Tüstént hagyja el a házamat, különben fel kell
jelentsem magánlaksértésért!
– Rendben van, ha ragaszkodik hozzá, elmegyek. Első
utam azonban a Pressen-kastélyba vezet innen.
Bejelentkezem von Pressen úrhoz, és elmondom neki,
miféle szolgálatok fejében juttatta hozzá magát az Erdő
Gyöngyéhez az ő kedves neje, Helma asszony.
Az orvos a fogát csikorgatta.
– Azt hiszi, bejuthat von Pressenhez? Ha talán még
fogadná is, azt már végképp nem tűrné el, hogy
becsmérelje a hitvesét. Valóban képes lenne erre az
aljasságra? Már eddig is mérhetetlen szenvedéseket
okozott szegény asszonynak, most a tetejébe még
tönkre is akarja tenni?
– Amennyiben elkerülhető, természetesen nem.
Ugyanis von Pressen asszony még mindig közel áll a
szívemhez.
– Hallgasson! Megtiltom, hogy ilyen hangon beszéljen
a sógornőmről.
Delmhorst közönyösen megvonta a vállát.
– Nem látom be, miért sérteném meg azzal a tisztelt
sógornőjét, ha azt mondom, hogy közel áll a szívemhez.
Nem tudom elfeledni, mit jelentett valamikor nekem.
Elsősorban azért választottam lakhelyemül az Erdő
Gyöngye Szanatóriumot, mert legalább időnként látni
kívánom von Pressen asszonyt, nemkülönben a fiamat.
Valószínűleg megérti, hogy nagyon szeretném már
megismerni a gyermekemet.
– Meglehetősen későn ébredt fel magában ez a vágy.
Ha ilyen sokáig el tudta fojtani, ezentúl is bizonnyal
sikerülni fog.
– Eddig külföldön éltem, és nem csillapíthattam a
vágyamat, bármilyen erős volt is. Most azonban
megtehetem, és meg is teszem. Mielőtt tovább
ingerelne, megkérem, gondolkodjon el azon, nem az
volna-e a legjobb magának és a tisztelt sógornőjének
egyaránt, ha én baráti fogadtatásban részesülnék itt.
Uraságodnak és nekem igazán nincs mit egymás
szemére vetnünk. Azt is vegye fontolóra, hogy
mindkettőjük számára ebben a házban vagyok a
legártalmatlanabb. Mint már említettem, nagyon hosszú
ideig kívánok maradni, pontosabban örökre, mert igen-
igen elnyerte tetszésemet ez a hely.
Buchwald doktor belátta, hogy tehetetlen ezzel az
emberrel szemben. Nem kockáztathatja meg, hogy Udo
von Pressenhez forduljon. Miután valamelyest
megnyugodott, az orvos nem mert tovább
akadékoskodni, mert Delmhorst átkozottul elszántnak
tűnt. Buchwald tökéletesen tudta, hogy nemcsak a
sógornője, hanem ő maga is sokat, nagyon sokat
veszíthet. Bárkit szívesebben látna a házában, mint ezt
az alakot, ám túl sok forog kockán ahhoz, hogy
kiutasítsa. Kétségbeesetten valamilyen kiutat keresett,
de nem talált.
– Nem dönthetek, és nem is kívánok dönteni anélkül,
hogy von Pressen asszonnyal beszéltem volna – mondta
hosszú és lázas gondolkodás után.
Delmhorst tudta, hogy máris győzött, és sokkal
előzékenyebben meghajtotta magát.
– Rendben van, akkor üzenje meg von Pressen
asszonynak, hogy sürgős ügyben ide kellene fáradnia.
Hármasban aztán, mindent kellemesen
megtárgyalhatunk.
– Tudja, hogy a viselkedése feltűnően emlékeztet egy
zsarolóéra? – sziszegte Buchwald a foga között.
Delmhorst felkacagott.
– Ugyan, ugyan, doktor úr, nem volna jobb, ha
lemondanánk egymás viselkedésének szigorú
bírálatáról? Alkalmasint magam is a szemére
vethetném, amivel az imént engem megvádolt. Hosszú
ideig fogunk egy fedél alatt élni, épp ezért gondolnunk
kell arra, hogy a kölcsönös udvariasság nagyban
megkönnyíti a kapcsolattartást. Részemről mindent
elkövetek majd, hogy kellemes lakótársa legyek. Ha
megismerjük, biztosan jobban megkedveljük egymást.
Máris fölfedeztem magában az enyéimhez felettébb
hasonló jellemvonásokat, amelyeket érthető módon
rokonszenvesnek találok – mondta alattomos képpel.
 – Nem áll szándékomban rokonszenvet táplálni
uraságod iránt. Mint már említettem, addig egyébként
sem dönthetek, amíg nem beszéltem von Pressen
asszonnyal. Hogy erre mikor keríthetek sort, azt nem
tudom. A Pressen-kastélyban vadászvendégek
tartózkodnak, és a ház úrnője ilyenkor nemigen
szabadulhat el. Mindenképpen elfogadható
magyarázatot kell találnia arra, hogy át kíván jönni az
Erdő Gyöngyébe.
– Kérem, kérem, az ügy egyáltalán nem sürgető. Alig
várom, hogy viszontláthassam Helmát, de gondot nem
szeretnék okozni neki. Akkor jön majd, amikor tud.
Buchwald gondterhelt képet vágott.
– Szerencsétlen teremtés! Idegsokkot kap, ha
megtudja, hogy magának volt mersze beköltözni ide.
Teljes szívemből sajnálom.
– Én is, de nem segíthetek rajta. És… remélem, hogy
gyorsan megvigasztalhatom majd.
Buchwaldnak megint fejébe tolult a vér. Kurtán
meghajolt, aztán kiviharzott a szobából. A folyosón
mélyeket lélegzett, és egy darabig mozdulatlanul maga
elé meredt. Végül erőt vett magán, és lement a
nappalijukba, ahol egyedül találta a feleségét.
– Rosmarie hol van? – kérdezte, mint mindig, ha
olyasmit akart megbeszélni, amiről a lányuk nem
tudhatott.
Inge asszony döbbenten nézte sápadt, zavarodott
arcát.
– Istenem, mi van veled, Heinrich?
– Miért válaszolnak a nők mindig kérdéssel a
kérdésekre? elárulnád, hol van Rosmarie?
– Odafent. Ágyneműt ad ki.
– Helyes. Fontos ügyben kell beszélnem veled. Tudod,
ki az a vendég, aki megszállta a legdrágább szobánkat,
és örök időkre benne is kíván maradni?
– Nem, Heinrich. Annyira izgatott vagy, hogy
megijesztesz Ki az a vendég?
 – Hans Delmhorst.
Az asszony felsikított.
– Mindható Isten! Miféle szerencsétlen véletlen
vezette éppen az Erdő Gyöngyébe?
Buchwald gúnykacajra fakadt.
– Véletlen? Arról aztán szó nincs! Előre megfontolt
szándékkal jött ide.
Az orvos idegesen fel-alá járkálva, dühöngve és
szitkozódva beszámolt a Delmhorsttal folytatott
beszélgetéséről. Azt természetesen elhallgatta, hogy
házuk hívatlan lakója gazembernek nevezte őt.
Inge asszony arca halotthalvány lett.
– Szegény Helma! – nyögött fel panaszosan.
– Szegény Helma! – majmolta a férje gúnyosan. –
Hogy én mennyire szánalomra méltó vagyok, én, akinek
el kell tűrnöm a házamban ezt az embert, én, aki ennek
a gazembernek a hallgatásától függök, mert a markában
tart, minderről szavad nincs! Te egyedül szegény
Helmát sajnálod, őt, aki ennek az egész visszataszító
történetnek az okozója. Bárcsak ne keveredtem volna
bele! Ha annak idején sorsára hagyom a húgodat, ma
nem fáj a fejem. Ez a jóságom jutalma!
Felesége reszketve megragadta Buchwald kezét.
– Heinrich, nyugodj meg, kérlek. Tudom, hogy neked
sem könnyű. Egyikünknek sem az. Ez a lelketlen ember
nem nyugszik, amíg mindnyájunkat romlásba nem dönt.
Most mihez kezdünk?
A férfi vadul levetette magát egy fotelba, ami
hangosan, megreccsent alatta.
– Legelőbb is Helmával beszélünk. Át kell jönnie ide,
mert Pressenben nem maradhatnánk zavartalanul
hármasban. Azonnal írj neki néhány sort! Add értésére,
hogy kellemetlenség történt, és a lehető leghamarabb
várjuk. Nem bízhatjuk küldöncre a levelet. Rosmarie-
nak kell átvinnie, hogy óvatosan, négyszemközt adja át
Helmának.
Inge asszonynak azonban jobb ötlete támadt.
 – Inkább azt írom Helmának, hogy megbetegedtem,
és mihamarabb látni kívánom. Úgy könnyedén
elszabadulhat otthonról, ami másként aligha menne. A
gyengélkedésemre viszont a vendégeik és a személyzet
előtt is hivatkozhat.
– Helyes, így talán valóban okosabb. Rosmarie-nak is
azt kell hinnie, hogy nem érzed jól magad. Nem volna
jó, ha megtudná, hogy Helmát hamis ürüggyel csaltuk
ide.
– Fejfájásra nyugodtan hivatkozhatom. Ahhoz még
hazudnom sem kell, mert a rémülettől valóban hasogat
a fejem. Istenem, ha a házunkban találkozni leszek
kénytelen ezzel az alakkal, uralkodnom kell majd
magamon, hogy ne vágjak a képébe. Tudod, Heinrich,
hogy alapvetően szelíd, béketűrő természet vagyok, és
senkinek nem kívánok rosszat, ám ha ez az ember
egyszer csak holtan feküdne a lábam előtt, Istenemre
mondom, örülnék és fellélegeznék. Borzalmas, hogy
mások elvetemültsége miatt ártatlanoknak kell
szenvedniük!
Inge asszony hangosan felzokogott, és férje
mellkasára vetette magát. Ő azonban nem viseltetett
megértéssel iránta. Miért éppen most tette volna,
amikor ez még soha nem fordult elő?
– Óva intelek attól, hogy akár csak egy kicsit is
ellenséges légy vele. Fájdalom, de én sem lehetek az.
Mindenre képes, veszélyes ember. Nem szabad
ingerelnünk.
– Komolyan úgy gondolod, Heinrich, hogy meg kell
tűrnünk a házban? – kérdezte az asszony még mindig
sírva.
– Aligha lesz más választásunk. Eltökélte magát, hogy
nem megy el innen. Hidegvérrel le tudnám lőni, mint
egy kutyát!
Buchwald dühkitörése még jobban megrémisztette
Inge asszonyt, aki könyörögni kezdett a férfinak, hogy
nyugodjon meg. Győzködését nagy sokára siker
koronázta.
– Hívatom Rosmarie-t – törölte le végül az izzadságot
a homlokáról az orvos. – Induljon mihamarabb
Pressenbe!

X.

Rosmarie a tisztacserét intézte a raktárban. Anna

nővér, aki előző nap Delmhorstot fogadta, ugyancsak
feljött, hogy törölközőket és ágyneműt vételezzen.
– Végre sikerült kiderítenem az új vendég nevét,
Rosmarie kisasszony! Reggel, amikor rendet raktam a
szobájában, az író asztala tele volt levélpapírral meg
névjeggyel.
A lány egy tucat törölközőt fektetett az ápolónő
karjára.
– Igazán? És hogy hívják az urat? – kérdezte, de már
indult is vissza a nagy szekrényhez.
– Hans Delmhorstnak.
Rosmarie megtorpant, és meredten bámult a
fehérneműs szekrénybe, mintha abban rejtőzne a rejtély
kulcsa. Hans Delmhorst? Nem most hallotta először ezt
a nevet. Szülei akaratlanul kihallgatott beszélgetéséből
már ismerte. Hans Delmhorst nem más, mint Horst
apja, aki miatt Helma néni csalóvá lett, mert a férfi
elrabolta a tisztességét. „De nem, ez nem lehet igaz!
Képtelenség, hogy az az alak az Erdő Gyöngyébe
merészkedett volna” – gondolta, és még mindig a
halomba rakott törölközőket nézte.
– Ágyneműt nem kapok, Rosmarie kisasszony? —
kérdezte végül Anna nővér.
A lány összeszedte magát, és újabb csomagot rakott
az ápolónő karjára. A nővér mindent beletett egy nagy
kosárba, aztán elhagyta a raktárhelyiséget.
 – A doktor úr az imént igencsak szánalmas látványt
nyújtott – jegyezte meg már kifelé menet. – Reggeli
után, amikor vizitelni indult, még vidáman integetett
nekem, de később, miután kijött Delmhorst úrtól, már
nagyon zaklatottnak és elesettnek láttam.
Miután egyedül maradt, Rosmarie csak állt ott a
raktár közepén, és ismét maga elé meredt. A Delmhorst
név mindent felkavart benne, amit már úgy-ahogy
sikerült elfojtania. Eszébe juttatta azt a nyomasztó
terhet, amelyet viselni kényszerült. Szíve elnehezült,
mintha közelgő bajt érezne. Mit akarhat az az ember az
Erdő Gyöngyében? Miért volt zaklatott és elesett az
apja, amikor kijött a szobájából? Ha ugyanarról a Hans
Delmhorstról van szó, aki Helma nénit boldogtalanná
tette, akkor aligha érkezett jó szándékkal.
A lány rendet rakott, aztán bezárta a szekrényeket.
Éppen el akarta hagyni a raktárt, amikor belépett az
egyik szobalány, és jelentette, hogy édesapja a
nappaliba kéreti a kisasszonyt. Rosmarie tűnődő
tekintettel indult lefelé. Szülei vonásaiból azonnal
kiolvasta, hogy bár titkolni igyekeznek, mindketten
feldúltak. Édesanyja arcán felfedezte a sírás nyomait,
apját pedig pont olyan zaklatottnak és elesettnek látta,
amilyennek Anna nővér az imént lefestette.
– Hívattál, apa? – kérdezte.
Buchwald helyett azonban a felesége válaszolt. Még
egyszer mindent megfontoltak és megbeszéltek, s az
asszony arra jutott, hogy leánya előtt nem játssza meg a
beteget, mert azzal csak nyugtalanítaná.
– Igen, Rosmarie, édesapád hívatott – mondta a tőle
telhető leghiggadtabban. – Azonnal átmégy Pressenbe,
mert fontos ügyben, lehetőség szerint haladéktalanul
beszélnem kell Helma nénivel. Felhívhatnám Pressent,
de akkor esetleg azt felelnék, hogy mondjam el
telefonon a húgomnak, amit akarok. Erre azonban
bizonyos okok miatt nem kerülhet sor, Helma nénéd
viszont csak nyomós okkal szabadulhat el a vendégeitől.
Ezért azt kell mondanod odaát, hogy ágynak estem, és
látni szeretném a testvéremet.
Rosmarie elképedt. Mi folyik itt? Mire jó ez a
hazudozás? Ennek az egésznek csakis Hans Delmhorst
lehet az oka.
– Ugye, igazából nem vagy beteg, anya? Nagyon
elgyötörtnek látszol.
– Nem, csak a fejem fáj egy kicsit. De ne
kérdezősködj, inkább tedd, amit mondtam!
Rosmarie úgy gondolta, minél kevesebbet tud erről a
rejtélyes ügyről, annál jobb, és nem tett fel további
kérdéseket. Hans Delmhorst neve már így is többet
mond neki, semmint szeretné. Az pedig szinte biztos,
hogy nagynénjét csakis miatta hívhatják át ide ilyen
sürgősen.
– Jól van, mama, átmegyek Pressenbe, és ha Udo
bácsi ott lesz, a betegségedre fogok hivatkozni. Ha
viszont négyszemközt beszélhetek Helma nénivel, csak
annyit mondok neki, hogy fontos ügyben beszélnetek
kell itt, az Erdő Gyöngyében.
– Helyes, Rosmarie, így lesz a legjobb. Most pedig
indulj máris!
A lány eleget tett a felszólításnak. Kifelé menet a
teraszon pillantása egy magas, karcsú úron akadt meg,
aki a ház lakóival beszélgetett, és valószínűleg
szórakoztató dolgokat mesélt, mert a többiek nagyokat
nevettek, miközben hallgatták. Rosmarie egyedül őt
nem látta még itt, tehát úgy gondolta, csakis ő lehet az
új vendég.
Amikor a hölgyek és urak barátságosan üdvözölték a
lányt, az ismeretlen is feléje fordult, és fürkésző
pillantást vetett rá. Rosmarie szíve fájdalmasan
elszorult, és úgy érezte, hogy minden porcikája, minden
idegszála hangosan tiltakozik ez ellen az ember ellen.
Rémülettel fedezte fel, hogy szeme és a szája körüli
vonás Horstra emlékezteti. Nem szembeszökően, ahhoz
azonban eléggé, hogy bizton tudhassa, Horst apja áll
előtte, az a Hans Delmhorst, akiről a szülei annak idején
beszélgettek. A lánynak többé szemernyi kétsége sem
lehetett afelől, hogy Helma nénikéjének a férfi
felbukkanása miatt kell haladéktalanul átjönnie ide.
Isten az égben, mennyire megrémül majd, ha megtudja,
hogy Hans Delmhorst az Erdő Gyöngyében tartózkodik!
Hans Delmhorst szeme furcsán felragyogott, amikor
meglátta Rosmarie-t. Figyelmét nem kerülte el, hogy az
ifjú hölgy igen-igen hasonlít arra a Helma von
Schlegelre, akit ő egykor szenvedélyesen szeretett.
Gesztenyebarna haja ugyanúgy csillog, szeme kékje
ugyanolyan mély, és szemöldökének, szájának szép íve
is az övé. A többi vendégtől megtudta, hogy az ifjú hölgy
Rosmarie Buchwald. Néma meghajlással üdvözölte, amit
a lány csak apró biccentéssel viszonzott. Első pillantásra
is ellenszenvesnek, sőt mi több, gyűlöletesnek találta ezt
az embert.
Delmhorstot eközben nála igen ritka, komoly és mély
érzések kerítették hatalmukba. „Ott megy letűnt
ifjúságom – gondolta, miközben Rosmarie után nézett. –
Ez a bájos lány annyira emlékeztet a nagynénjére, hogy
azonnal megbabonázott.”
Hamar elhessegette azonban magától ezeket a
gondolatokat és érzéseket, s újabb vidám történetet
adott elő, amit nagy nevetéssel jutalmazott a többi
vendég.
Rosmarie eközben szapora léptekkel folytatta útját.
Nyomott hangulatában gúnykacajnak hallotta a háta
mögött felcsendülő nevetést. A titok, amelyet régóta
hurcolt már magával, egyszeriben megelevenedett,
testet öltött, és fenyegető veszélyként tornyosult fölébe.
Mit akarhat itt ez az ember? És miért voltak annyira
izgatottak a szülei, de nem, nem is csupán izgatottak,
hanem egyenesen zavarodottak? Tisztán érezte, hogy
félnek, rettegnek.
A lány örült, hogy útközben senkivel sem találkozott,
akivel szóba kellett volna elegyednie. Így volt ideje arra,
hogy összeszedje magát. Pressenben is csak egy inast
talált az előcsarnokban, akitől azt a tájékoztatást kapta,
hogy egyedül nagynénje tartózkodik a házban, amit ő
nagy örömmel hallott.
Helma néni a nappaliban fogadta.
– Nagyon kedves tőled, hogy meglátogatsz, Rosmarie.
Egyedül vagyok, mert Udo bácsi vadászni ment az
urakkal, akik még nem utaztak haza. Horst és Ralf is
velük tartott. Gyere, ülj le ide hozzám! Hogy éltétek túl
a tegnap estét?
– Anya nincs a legjobban, kicsit fáj a feje. Ennek
ellenére arra kér, illetve kérnek apával együtt, hogy
fontos ügyben mihamarabb gyere át hozzánk.
– Fontos ügyben? – kérdezett vissza Helma asszony
nyugtalanul. – Miről lehet szó, Rosmarie? Nemigen
szabadulhatok el, mert a vendégeink ebédre már
visszajönnek.
A lány nem nézett a nagynénjére. Mélységes
részvétet érzett iránta, hiszen látszólag a szerencse
kegyeltje, valójában azonban szánalomra méltó
teremtés, akinek hazugságban és örökös rettegésben
kell élnie.
– Nem tudom, mit kívánnak elintézni veled a szüleim.
Ma csupán néhány szót válthattunk, mert sok dolgom
volt. Új vendégünk is érkezett, aki hosszú ideig kíván
maradni. Ilyenkor mindig megszaporodnak a tennivalók.
Az új lakó egyébként igencsak igényes lehet. Az egész
világot bejárta, és biztosan nem éri be akármivel.
Tegnap költözött be, miközben mi itt voltunk nálatok.
Anna nővér a legjobb szobát adta ki neki. Csak ma
reggel értesültünk az örvendetes újságról. Sokáig azt
sem tudtuk, hogy hívják az urat, mert olvashatatlan
írással töltötte ki a bejelentőt. Anna nővér a végén
mégiscsak kiderítette a nevét, az úr ugyanis az
íróasztalán hagyta a névjegyeit. Hans Delmhorstnak
hívják.
 Rosmarie látszólag mit sem sejtve csacsogott, de
változatlanul kerülte von Pressen asszony tekintetét.
Mindenképpen figyelmeztetni akarta, ennél jobb
megoldás viszont nem jutott eszébe.
Síri csend lett a szobában. Helma asszony bénultan
ült, és nem bírt megszólalni, unokahúga pedig zavartan
a ruhája szegélyét gyűrögette. Végül, hosszú-hosszú idő
után nagynénjére emelte a tekintetét, és látta, hogy
holtsápadt lett, ajka pedig meg-megrándul az elfojtott
izgatottságtól. Annyira megesett rajta a szíve, hogy
megragadta a kezét, és az arcához szorította. Ez
kimozdította az asszonyt a bénító döbbenetből.
– Elképzelni nem tudom, mit akarhatnak tőlem a
szüleid – felelte – de azért rögtön átmegyek. Akkor
délre, mire az urak megjönnek a vadász vendégekkel,
megint itt lehetek.
Rosmarie úgy tett, mintha mit sem sejtene.
– Anya örülni fog, ha most azonnal velem tartasz –
mondta. – Hogy a személyzet ne értetlenkedjék hirtelen
távozásod miatt, hivatkozhatnál arra, hogy édesanyám
nem érzi jól magát, és látni óhajt.
– Igazad van, ezt fogom tenni. Most pedig néhány
percre magadra hagylak, ha megbocsátasz. Amíg
elkészülök, szólhatsz Friedrichnek, hogy álljon elő az
autóval. A zárt kocsival.
Helma asszony ezzel kisietett. Legalább kis időre
egyedül kellett maradnia, hogy visszanyerje lelki
egyensúlyát. Delmhorst az Erdő Gyöngyében van? Ez az
ő életébe csakis újabb félelmeket és szorongásokat
hozhat. Amikor Rosmarie szemlátomást mit sem sejtve
kikotyogta az új vendég nevét, Helma von Pressen
összerándult, mintha megütötték volna. Szobája
magányában aztán erőtlenül lerogyott egy fotelba, és
maga elé meredt. Igaz lenne, hogy Delmhorstnak volt
mersze beköltözni az Erdő Gyöngyébe? Mi vezethette
erre a lépésre? Jót semmiképpen sem jelenthet. Ami
Hans Delmhorsttal kapcsolatos, az soha nem jó.
 Miközben nagynénje nagy nehezen visszanyerni
igyekezett az önuralmát, Rosmarie sem érezte sokkal
jobban magát. Örült, hogy most nem kell Ralffal
találkoznia. Sokszor töprengett már azon, hogyan nézne
a szemébe, ha a fiatalember egy szerencsétlen véletlen
vagy árulás folytán megtudná, hogy megfosztották jogos
örökségétől, és erről ő, Rosmarie is tudott. Hogyan állna
akkor elébe? Ralf ugyanúgy megvetné, mint mindenki
mást, aki tudott a csalásról, és hallgatásával
bűnrészessé vált.
A lány nagyot sóhajtott, aztán kiment, szólt Friedrich
inasnak, hogy álljon elő a kocsi, ő maga pedig leült az
előcsarnokban, és átadta magát gyötrelmes
gondolatainak. A nagy kandalló fölött Udo von Pressen
őseinek az arcképei függtek a falon. Rosmarie úgy
érezte, feddőn néznek le rá, mert elhallgatja, hogy
idegen vér keveredett a vérükbe. „Tudsz róla, tehát
vétkes vagy magad is” – vélte hallani vádló szavaikat, és
szívére szorított kézzel nézett vissza rájuk.
– Semmit sem tehetek. Nem vádolhatom be a
szüleimet, nem lehetek újabb szerencsétlenség okozója.
Az nemcsak apámat, anyámat tenné tönkre, hanem Udo
bácsi boldogságát és Helma néni meg Horst életét is.
Minden darabjaira esne szét, ha felfedném a titkot, hogy
Ralfot hozzásegítsem jogos örökségéhez – suttogta a
festmények felé.
Újabb mély sóhaj szakadt fel a kebléből, amikor
megérkezett a nagynénje. Csak könnyű köpenyt terített
magára, és szánalomra méltóan elgyötört, sápadt volt.
„Szerencsétlen teremtés! – gondolta Rosmarie. –
Rengeteget kell szenvednie a szégyenletes titka miatt.”
A hölgyek kocsiba szálltak. Helma von Pressen
közölte az inassal, aki besegítette őket, hogy ebédre itt
lesz megint. Ha az urak korábban megjönnének a
vadászatból, mondja meg a férjének, hogy kis időre
átment az Erdő Gyöngyébe, mert váratlanul
megbetegedett nővére látni szeretné.
 Egy darabig csend honolt az autóban. Helma von
Pressen mereven maga elé nézett, és ajka meg-
megrándult az elfojtott izgalomtól. Rosmarie fejében
szintén nyomasztó gondolatok keringtek, de azért
együttérzéssel pillantgatott nagynénje sápadt arcára.
Már félúton jártak, amikor von Pressen asszony végre
kihúzta magát ültében.
– Szóval megint új vendég érkezett a szanatóriumba?
– kérdezte, és úgy tett, mint aki mit sem sejt.
– Igen, Helma néni. Ráadásul nagyon sokáig kíván
maradni.
A szerencsétlen asszony szája szigorú, elszánt vonallá
keskenyedett.
– Az emberek időnként meggondolják magukat –
mondta rekedten. – Fiatal vagy idős az az úr? –
érdeklődött aztán mintegy mellékesen.
– Csupán futólag láttam reggel, amikor a többiekkel
álldogált a teraszon. Azt hiszem, ötven körül járhat.
Megint csend telepedett a kocsira, és ez már így is
maradt, amíg meg nem érkeztek az Erdő Gyöngye elé. A
betegek és a nyaralók most is a napfényes teraszon
sütkéreztek. Rosmarie. szeme félénken az idegent
kereste, és azon imádkozott magában, hogy ne teremjen
itt hirtelen. Megkönnyebbülten fellélegzett, mert az új
lakót nem látta idekint. Nagynénjét gyorsan bekísérte a
nappaliba, ahol még mindig ott üldögélt Inge asszony és
a férje.
– Hagyj magunkra a nénivel, Rosmarie! – mondta a
doktor azonnal. – Beszélnivalónk van egymással.
A lány meghajtotta a fejét.
– Igen, apa – felelte.
Engedelmesen kisietett, és a szobájába ment, hogy
visszabújjon a munkaruhájába. Meglepően nehezére
estek a mozdulatok, mintha egyszeriben minden ereje
elhagyta volna.
Miután hármasban maradtak, Helma felindultan
átölelte a testvérét.
 – Mi történt, Inge? Miért rendeltetek ilyen hirtelen
ide? Rettenetes sejtelmem támadt. Rosmarie mesélt az
új vendégetekről, és… a nevét is megmondta. Nem
sejthette, mit vált ki belőlem, ha meghallom. Igaz, hogy
Delmhorst itt van az Erdő Gyöngyében? – kérdezte
reszketeg hangon.
Nővére szorosan magához ölelte.
– A legrosszabbat tehát már tudod, szegény Helmám.
Igen, itt van. Tegnap, a távollétünkben behatolt a házba,
és többé el sem akar menni.
Von Pressenné lerogyott az egyik fotelba.
– Ez borzasztó!
– Igen, az – vette át most Buchwald a szót. –
Sajnálom, de meg kell erősítenem Inge kijelentéseit.
Helma asszony ökölbe szorította a kezét, és dühösen
szikrázott a szeme.
– Honnan vette magának a bátorságot? Mondj el
mindent, Heinrich! Mivel magyarázza a jövetelét? –
kérdezte megtörten.
Buchwald meglehetős hűséggel beszámolt a
beszélgetésükről, ám azt, mint már a felesége előtt is,
most is elhallgatta, hogy Delmhorst gazembernek
nevezte őt.
– Viselkedéséből és szavaiból kiderült, hogy
kényelmes, gondtalan életet készül itt élni a te
költségedre. Az ötszáz márkát, amelyet eddig adtál neki,
továbbra is kéri egyéb kiadásai fedezésére.
Helma a kezét tördelte.
– A nyomorult! Borzalmasan szégyellem, hogy valaha
is szerettem. Mit tegyek, az ég szerelmére, mit tegyek?
– kérdezte magánkívül.
– Esetleg megpróbálhatnád elérni nála, hogy menjen
el – felelte a sógora. – Elképzelni is rossz, milyen
helyzetet teremtene, ha maradna. Pokollá tenné az
életünket. Képzeld el, mi lenne, ha véletlenül összefutna
Udóval vagy Horsttal! Biztosan nem kerülné el őket.
Pimaszsága határtalan!
 Helma asszony a fotel karfájára borulva két kezébe
temette az arcát.
– Isten az égben, hát nem bűnhődtem már eleget?
Inge gyengéden megsimogatta a fejét.
– Szegénykém!
Buchwald komor pillantást vetett a két nőre.
– Semmivel sem vagy rosszabb helyzetben, mint mi,
Helma. Erről azért ne feledkezz el! Ha Delmhorst
beváltja a fenyegetését, és felkeresi a férjedet azzal a
szerencsétlen levéllel, akkor nem csak rád, hanem ránk
is bajt hoz. Segítettünk neked, aztán meg hallgattunk,
ezáltal a cinkosaid lettünk, noha mindvégig csak a
javadat akartuk. Ha viszont itt tartjuk Delmhorstot,
akkor hamarosan a fejünkre nő, és mindnyájunknak úgy
kell táncolnunk, ahogyan ő fütyül.
Helma a férfira emelte sápadt arcát.
– De mit tegyünk? Segíts, adj tanácsot, Heinrich!
Az orvos vállat vont.
– Nincs mit tenni. Le kell nyelnünk a békát, és el kell
itt tűrnünk. Bármennyit gondolkodtam is, a végén
mindig erre jutottam. Egyetlen kivétel lehetséges: ha
sikerül rábírnod, hogy menjen el. Arra azonban készülj
fel, hogy cserébe sok pénzt fog követelni.
Az asszony hangosan felnyögött.
– Nincs miből többet fizetnem neki. Azzal is
számolnom kell, hogy te ugyancsak újabb és újabb
összegeket kérsz tőlem.
Inge asszony elfordította az arcát. Minden korábbinál
jobban bántotta, hogy a férje állandóan követeléseket
támaszt Helmával szemben. Gyakran eszébe jutott, amit
Rosmarie mondott neki az apjával folytatott összetűzése
után, és belátta, hogy csúnyán visszaélnek a helyzettel,
amikor rendszeresen támogatást kérnek a húgától.
Ahhoz azonban túlságosan gyenge volt, hogy bármit
tegyen az ura ellen. Kis idő múlva kihúzta magát, és
átölelte a testvérét.
 – Velünk most ne gondolj, Helma! Beszélj
Delmhorsttal. Rád talán hallgat. Mindenképpen meg
kell próbálnod elérni, hogy különösebb ellenszolgáltatás
nélkül elhagyja az Erdő Gyöngyét. Amennyiben nem
járnál sikerrel, akkor itt kell tartanunk, bármennyire
borzalmas még rágondolnom is, hogy egy fedél alatt kell
majd élnem egy ilyen emberrel.
Helma hirtelen felállt, és kihúzta magát.
– Igen, beszélek vele. Legyetek szívesek, és tegyétek
most rögtön lehetővé, hogy találkozzunk. Délre vissza
kell érnem Pressenbe. Négyszemközt talán sikerül
rádöbbentenem, mekkora aljasságot követ el, amikor
így kihasználja egy nő védtelenségét.
– Helyes, nagyon helyes. Előbb azonban nyugodj meg,
Helma! Nem szabad túlságosan hevesen fellépned –
mondta Buchwald csitítóan, ám minden együttérzés
nélkül.
Sógornője felháborodott.
– El tudod képzelni, hogy megnyugodhatom, amíg ez
az ember az Erdő Gyöngyében tartózkodik? – kérdezte
remegő hangon. – Kérlek, azonnal hívasd ide.
– Ám legyen, de ne kövess el hibát! Ne menj túl
messzire, mert akkor mindent elmond a férjednek –
figyelmeztette az orvos.
Helmának komoran és elszántan csillogott a szeme.
Ha minden kötél szakad, döntötte el, akkor majd ő maga
gyón meg mindent az urának, de Isten óvja attól, hogy
erre kényszerüljön.
– Légy szíves, hívasd ide! Uralkodni fogok magamon,
amennyire csak tudok – mondta Buchwaldnak.
Az orvos felállt, és elindult, hogy személyesen
teljesítse sógornője kérését. Inge asszony eközben ismét
átölelte, és nyugtatni próbálta a testvérét.
– Ránk ne is gondolj, Helma! Adj meg mindent
Delmhorstnak, amit csak nélkülözni tudsz, hogy
megszabadulhass tőle! Miattunk ne aggódj, megleszünk
a segítséged nélkül is. Ha Heinrich megint
követeléseket támasztana veled szemben, nyugodtan
utasítsd vissza. Nem kell attól tartanod, hogy elárulja a
titkodat. Tele a ház vendéggel, most igazán nem
szorulunk a támogatásodra. Ne törődj hát velünk, drága
Helma, épp eleget tettél már értünk – hadarta el
gyorsan mindazt, ami a szívét nyomta, mielőtt az ura
visszajött volna.
Amióta a lánya nyíltan kimondta, hogy nem volna
szabad újra meg újra pénzt kérniük a nagynénjétől, Inge
őszintén szégyellte magát. Gyakran felmerült benne,
milyen véleménnyel lenne Rosmarie róluk, ha még azt is
tudná, minek a fejében kapják azt a pénzt. Ezért mert
most ilyen nyíltan beszélni, noha félt, hogy a férje
esetleg megtudja, mit tett.
Helma párás szemmel nézett rá.
– Köszönöm, hogy mellettem állsz, drága Inge.
Meglátjuk, mit sikerül elérnem Delmhorstnál. Imádkozz,
hogy segítsen meg az Úr!
Nem sokkal azután, hogy Rosmarie-t távozni látta,
Delmhorst elköszönt a többi vendégtől, és visszavonult.
Sejtette, hogy a lányt a nagynénjéért küldték át
Pressenbe, és a függöny mögé húzódva lesbe állt a
szobája ablakánál. Akkor is ott volt még, amikor kocsi
fordult a ház elé, és Rosmarie szállt ki belőle Helma
asszonnyal. A férfinak megint feltűnt, hogy nagyon
hasonlítanak egymásra, és megkérgesedett szívében
meleg érzések ébredtek a fiatal lány iránt. Amikor
Helma még úgy festett, mint most ez az édes kis
Rosmarie, akkor ő még reményteljes és… ártatlan ifjú
ember volt. Annak azonban vége, örökre vége. Semmi
értelme, hogy most ellágyuljon. Efféle fényűzést nem
engedhet meg magának, nincs abban a helyzetben.
Nemsokára valószínűleg meg kell küzdenie Helmával, és
elszántnak, hajlíthatatlannak kell maradnia. Ha törik, ha
szakad, itt akar maradni, mert ebben a házban békés
kényelemben élheti le hátralévő éveit. Megfáradt a
talpon maradásért vívott örökös harcban, nem kér
többet a kalandokból, a nélkülözésből és a gondokból.
Ha mégis ki akarnák dobni, fenntartás nélkül beveti az
összes fegyverét.
Hogy megnyugodjék, cigarettára gyújtott, levetette
magát a fotelba, és számba vette a lehetőségeit.
Igyekezett közönyös arcot vágni, bár nem igazán érezte
jól magát a bőrében. Túl sok forgott kockán ahhoz, hogy
higgadt maradhasson.
Végre kopogtattak az ajtaján. Hívására doktor
Buchwald lépett be.
– Sógornőm, von Pressen asszony beszélni óhajt
magával. Kérem, kövessen.
Delmhorst szeretetre méltó mosolyt öltött magára, és
felemelkedett.
– Igazán kedves. Örömömre szolgál, hogy
viszontláthatom a méltóságos asszonyt – felelte.
Alig szívott cigarettáját elnyomta a hamutartóban, és
futó pillantást vetett a tükörbe. Elégedett lehetett a
megjelenésével, úgyhogy elindult Buchwald után. A
széles folyosón a teendőit ellátó Rosmarie-val futottak
össze, aki most már az ápolónőkhöz hasonló kék ruhát
viselt, fölötte fehér kötényt, csak főkötője nem volt.
Buchwald szó nélkül el akart haladni mellette,
Delmhorst azonban megérintette a karját.
– Bemutatna a kedves leányának? Mivel a jövőben
lakótársak leszünk, szívesen megismerkednék vele.
Az orvos összeszorította a száját, ám aztán sietve
bemutatta a férfit. Rosmarie nagy, komoly szemmel
nézett rá, majd biccentett és elsietett. Szokásával
ellentétben ezúttal nem váltott udvarias szavakat a
vendéggel. Nem lett volna képes rá, mert a félelem
összeszorította a torkát.
– Meghökkentő, mennyire hasonlít a kedves leánya
von Pressen asszonyra – jegyezte meg Delmhorst,
miközben folytatták útjukat. – Fiatal éveiben ugyanilyen
volt – tette hozzá, és felemelte a hangját, hogy Rosmarie
is biztosan meghallja, amit még mondani akar. – Valódi
szépség a tisztelt leánya, doktor Buchwald.
Az orvos mogorva oldalpillantást vetett rá.
– Nem érdekel, szépnek találja-e a lányomat. Jól
tenné, ha a lehető legkevesebbet foglalkozna vele.
Delmhorst torkát különös kacaj hagyta el.
– Azt majd még meglátjuk! Az is lehet, hogy idővel
sikerül összebarátkoznom a kisasszonnyal. Máris
elbűvölőnek találom.
– Uraságod nem a leányomhoz illő társaság, és ő
egyébként is alig-alig kerül kapcsolatba a ház lakóival.
Azt pedig, ha szükség lenne rá, egyenesen megtiltanám
neki, hogy magával érintkezzék.
Delmhorst szeme vészjóslóan megvillant.
– Velem talán mégis kivételt tesz majd a kisasszony.
– Remélem, nem. S ha mégis, amit mondtam,
megmondtam. Akár hatalmi szóval is megakadályozom,
hogy úgy legyen.
Buchwald jobban tette volna, ha nem beszél így, mert
szavaival csak még erősebb érdeklődést ébresztett
Delmhorstban Rosmarie iránt.
– Megjöttünk – mondta az orvos, amikor megérkeztek
a dolgozószobája elé, aztán kinyitotta az ajtót, és
beengedte a másik férfit.
Tudta, hogy Helma ebben a helyiségben beszélhet a
legzavartalanabbul Delmhorsttal, és ő is itt hallgathatja
ki őket a legkönnyebben. Miután visszavonult a
szomszédos kis szobába, bezárta a folyosóra nyíló ajtót,
nehogy meglephessék, majd nesztelenül visszaosont a
dolgozószobájába vezető ajtóhoz.
Helma von Pressen sápadtan, de elszánt arccal lépett
Delmhorst elé, aki elbűvölő mosollyal meghajolt előtte.
– Boldog vagyok, hogy újra látlak, drága Helma –
mondta, mintha a legjobb barátok lennének, és kezet
nyújtott az asszonynak, ő azonban úgy tett, mintha nem
vette volna észre.
 – Bizonyára nem várod el tőlem, hogy én is örüljek a
viszontlátásnak – mondta hűvös távolságtartással.
– Miért ne őrölhetnél? Voltak idők, amikor mindig
felragyogott a szemed, ha vágyakozva röpültél felém.
Helma mélységes megvetéssel nézett rá.
– Ne emlékeztess erre, ha lehet, mert megöl a
szégyen! – mondta rekedten.
– Istenem, de nagyon sajnállak! – gúnyolódott
Delmhorst, és szenvedélyes pillantásokat lövellt feléje.
Az asszony kihúzta magát.
– Hagyd ezt a színjátékot! Miért jöttél ide?
– A sógorod nem mondta?
– De mondta, én mégsem akarom, nem tudom elhinni,
hogy idáig süllyedtél, és szánalmas módon valóban be
akarod fészkelni magad egy házba, amelyben nem
látnak szívesen.
A férfinak fehérebb lett az arca, és gonosz fény gyúlt
a szemében.
– Azt mondod, lecsúsztam és szánalmas vagyok,
miközben engem egyedül az a vágy hajtott ide, hogy
lássalak téged… és a fiamat?
– Elhagytál, amikor könyörögve kértelek, hogy add
vissza a tisztességemet, és légy apja a gyermekemnek.
Aligha veszed rossz néven, ha most nem hiszem
őszintének hirtelen felébredt vágyadat.
– Úgy gondolod, hogy ezzel köztünk mindennek vége?
– kérdezte Delmhorst enyhe fenyegetéssel a hangjában.
– Én egyszer s mindenkorra végeztem veled még
abban az órában, amelyben szerencsétlen helyzetemben
elhagytál. Ne komédiázz hát tovább, inkább mondd
meg, mit akarsz tőlem! Pontosan tudom, hogy megint
zsarolással fogsz próbálkozni.
A férfi közelebb lépett hozzá, és perzselő tekintettel
nézett rá.
– Hogy mit akarok? Megmondom. Téged akarlak.
Részese akarok lenni az életednek, szerény részt kérek
mindabból a szépből és jóból, ami körülvesz.
Nyugalomban, békében kívánok itt élni a te… és a fiunk
közelében. Az Erdő Gyöngye lesz az otthonom, nekem, a
hontalannak. Belefáradtam a bolyongásba. Megértesz?
Delmhorst szavai fellángoló érzelmekre vallottak,
Helma szívéhez azonban nem találtak utat. Az asszony
büszkén hátrább lépett.
– Tőlem ne várj megértést, és ezt kizárólag magadnak
köszönheted. Pontosan fizettem a megállapodott
összegeket. Miért kellett megint a közelembe
tolakodnod?
A férfinak megrándult az arca, aztán hátravetette a
fejét.
– Havi ötszáz márka könyöradományból félig-meddig
nyugodt életet sem biztosíthatok magamnak. Abból csak
annyira futja, hogy egyik napról a másikra éljek.
Ennyivel nem szúrod ki a szemem. Az az ötszáz az egyéb
igényeim kielégítésére éppen elég lesz, ha kosztot és
kvártélyt kapok az Erdő Gyöngyében. A sógorod tőled
bizonyára csekély árat kér majd a tartózkodásom
fejében, elvégre bőven megjutalmaztad már azért, hogy
meghamisította a fiad születési időpontját, azóta pedig
őrizte a titkodat. Nem kell hát sokkal többet költened,
rajtam viszont segítesz. Nyugodtan vond meg Buchwald
doktortól a további adományokat. Ha nem akarna
beletörődni, csak szólj nekem, és majd én mindent
elrendezek vele. Bármire szépen igent kell mondania,
amit mi ketten eldöntünk. Ha ugyanis a férjed
megtudná, milyen szerepet töltött be a csalásban, a
doktor úr abban a pillanatban repülne innen.
Helma mélységes undorral nézett Delmhorstra.
– Hát nem érted, hogy semmiképpen sem maradhatsz
itt?
– Nem látom be, miért ne volna lehetséges.
– Horst át szokott járni az Erdő Gyöngyébe. Nem
érhetem el, hogy ezentúl ne tegye. Elkerülhetetlenül
összetalálkoznátok.
 – Annál jobb. Epedve várom, hogy végre láthassam a
fiamat.
Az asszony felnyögött.
– Milyen helyzetbe akarsz kényszeríteni?
– Cseppet sem kellemetlenbe, amennyiben teljesíted a
kívánságaimat. Szavamra, hallgatni fogok korábbi
viszonyunkról, akár a sír, ha eléggé kedves leszel
hozzám, és lehetővé teszed, hogy ebben a szerény
otthonban éljek, miközben te büszke kastélyban laksz.
Esküszöm, amikor megláttalak, ismét felébredt bennem
irántad a szerelem. Vágyom utánad. Vágyom egy kedves
szavadra, benned is szeretném felébreszteni a régi
érzést. Szeretném, ha…
Mielőtt folytathatta volna, az asszony felsikoltott, és a
szoba legtávolabbi sarkába húzódott előle.
– Mit merészelsz, te nyomorult? Egy szót se többet,
különben megfeledkezem magamról! – kiáltotta,
miközben egész testében remegett a haragtól és az
iszonyattól.
Delmhorst szeme sötéten izzott.
– Ne feledd, hogy tőlem függsz, és ne bosszants fel! –
mondta fenyegetőn. – Hagyd el ezt a hangot, Helma! A
visszautasított szerelem könnyen gyűlöletbe csaphat át.
Téged pedig Horsttal együtt a markomban tartalak.
Az asszony felindultan ökölbe szorította a kezét.
Féktelen felháborodásában észbontóan szép volt, de
szemét fagyosan szegezte a férfira.
– Gyűlöleted jótétemény lenne számomra. Attól
viszont óva intelek, hogy kihozz a sodromból.
Megtiltom, hogy egyetlen szót is szólj állítólagos
szerelmedről, ami valójában alantas vágy. Mindig is az
volt, és mindörökké az marad. Megvetlek, undorodom
tőled, és soha nem fogok irántad másként érezni. Most
pedig jól figyelj! Mielőtt még egyszer eltűrném, hogy
efféle szavakkal megsérts, magam gyónok meg mindent
a férjemnek. Szeretem őt, mert mindig jó volt hozzám.
Inkább meghalok, de szóban, gondolatban sem leszek
hozzá hűtelen, nemhogy tettben. Rád kizárólag
megvetéssel tudok gondolni. Iszonyúan szégyellem,
hogy valamikor szerettelek. Ha a jóérzésnek legalább
szikrája maradt még benned, nem kényszerítesz arra,
hogy ezek után találkoznom kelljen veled. Menj, és ne
zavard össze még a fiad életét is! Menj el nagyon
messzire, és többé ne gyere vissza! Közöttünk soha
semmiféle kapcsolat nem lehetséges, még a
legártalmatlanabb sem. Kíméld meg magad, és kímélj
meg engem a további fenyegetőzéstől. Ha nem hagysz
számomra más választást, mindent elmondok a
férjemnek, és aztán akár meg is halhatok.
A férfi az ajkába harapott. Helma vad elszántsága
rádöbbentette, hogy túlfeszítette a húrt. Ha most nem
adja alább, akkor mindent elveszített. Érezte, hogy az
asszony komolyan beszél. Amennyiben valóban mindent
meggyón a férjének, akár eldobja utána magától az
életet, akár nem, ő mindenképpen rossz lóra tett, és
üres kézzel távozik a kasszától. Mérhetetlenül dühítette
azonban, hogy mégsem bír korlátlan hatalommal Helma
von Pressen fölött, és egyelőre nem ismerte be a
vereségét.
– Szóval engem megvetsz, a férjedet pedig szereted? –
kérdezte, hogy időt nyerjen.
– Igen, őt szeretem. Az életemnél is jobban. Ne
kényszeríts a legrosszabb megtételére! Tudnod kell, ha
vallomást teszek, az Horstot érinti majd a
legkeményebben. Nekem még talán megbocsátana az
uram, a fiunkat azonban eltaszítaná magától, és
kitagadná az örökségből. Ha még van emberi érzés a
lelkedben, nem akarhatod, hogy ez bekövetkezzék.
Delmhorst lehetőséget látott arra, hogy kedvező
pozíciót szerezve visszavonuljon, és közben még a
nagyvonalút is eljátssza.
– Nos, jó, a fiam kedvéért… és a te kedvedért nem
unszollak tovább. Férjed iránti erős szerelmed
rádöbbentett, hogy érzéseim reménytelenek. Ezennel
bosszút álltál rajtam. Azt azért hadd jegyezzem meg,
hogy annak idején a kényszerítő körülmények miatt
hagytalak el. Elvégre nem ránthattalak magammal a
gyermekünkkel együtt a nyomorba. Kitagadott voltam,
és még azt sem tudtam, mivel keresem majd meg a
mindennapi betevőt. Ez talán mentségemül szolgálhat.
Az élet nem bánt velem kesztyűs kézzel, az ilyen sors
pedig senkiben sem ébreszt nemes érzületet. Egyetlen
szót sem ejtek többé arról, hogy szeretlek, de… itt
maradok. Nem akarok visszamenni a nagyvilágba.
Legalább néhanapján, messziről látni szeretnélek téged
meg a fiamat. Ha ezt megengeded, akkor semmitől sem
kell tartanod többé. Ne sajnáld tőlem a védett otthont!
Esküvel fogadom, hogy hallgatni fogok, amíg az Erdő
Gyöngyében maradhatok, és havonta megkapom az
ötszáz márkát. Számodra és a gyermekem számára
idegen maradok, egy a szanatórium vendégei közül,
akinek az a bolondériája, hogy örökre itt kíván maradni.
Ez az utolsó szavam.
Az asszony üres tekintettel meredt rá.
– Hát semmivel sem bírhatlak rá, hogy elutazz?
Megpróbálok… kétszáz márkával többet adni havonta.
A férfi tiltakozón felemelte a kezét.
– Maradok. Nyugodt, békés életre vágyom, és közel
akarok lenni a fiamhoz. Egyetlen porcikám sem kívánja
megint a bolyongást. Szilárd elhatározásom, hogy így
lesz, ezen nem változtathatsz. Ha a sógorod a szállásom
és az ellátásom fejében többet kérne tőled a valós
kiadásainál, amelyek nem lehetnek jelentősek, akkor
majd én elszámolok vele. Azt mondod, megvetéssel
gondolsz rám. Hát a sógorodra? Őt miért nem veted
meg ugyanúgy? Évekig magas árat kért a hallgatásáért,
neki mégsem vágod a szemébe, hogy undorodsz tőle.
Élvezet lesz számomra, hogy megvédhetlek a további
kizsákmányolásától. Mivel feltételezem, hogy most
kihallgat bennünket, ezt ezennel tudomására is hoztam.
Helma felállt.
 – Túlságosan keményen kellett bűnhődnöm azért,
mert egyetlenegyszer a kelleténél jobban bíztam
benned. Gyötrelmes, évek vannak mögöttem, de ami
most következik, az maga lesz a pokol. Egyet
mindenképpen tudnod kell. Levegőnek foglak nézni,
számomra nem létezel többé, és ha még egyszer a
közelembe tolakszol, azonnal mindent elmondok a
férjemnek. Ne feledd, hogy akkor üres zsebbel mehetsz
vissza az utcára – mondta színtelen hangon, aztán az
ajtóhoz lépett, és elhagyta a szobát.
Delmhorst kissé megilletődötten nézett utána, ám
aztán hátravetette a fejét, és megrándította a vállát.
Metsző pillantást vetett arra az ajtóra, amely mögött a
hallgatódzó Buchwald doktort sejtette, majd határozott
léptekkel ő is távozott a dolgozószobából.
A folyosón Helma összetalálkozott Rosmarie-val, aki
döbbenten látta, milyen zavarodott és megviselt a
nagynénje. Tudta azonban, hogy azzal lehet leginkább a
segítségére, ha most nem szólítja meg. Sietve
behúzódott hát egy sarokba, és ott várta ki, hogy az
asszony elhaladjon mellette. Már éppen elő akart bújni,
amikor diadalittas ábrázattal Delmhorst lépett ki a
dolgozószobából. A lány ijedten szívére szorította a
kezét. Mi játszódhatott le közöttük Helma nénivel?
Elmegy a házból ez az ember, avagy itt marad?
Mire Helma von Pressen a nappaliba ért, sógora, aki
rohanvást tette meg idáig az utat a rejtekhelyéről, már
úgy ült ott, mintha ki sem tette volna a lábát. Felesége,
aki eddig az ablaknál állt, a húga elé sietett. Titokban
örült, hogy arra biztatta, ne adjon többé pénzt az
urának, de félt is, hogy mi lesz, ha ezt a férje megtudja.
Elhatározta, hogy titoktartást kér a testvérétől, amint
ismét négyszemközt beszélhet vele.
– Nos, szegény Helmám, mit sikerült elérned? –
kérdezte most félénken.
Húga lemondóan legyintett, aztán erőtlenül leroskadt
egy fotelba.
 – Delmhorst aljas gazember – nyögte elkínzottan.
– Szóval nem megy el? – érdeklődött tovább Inge.
Helma nagy nehezen erőt vett magán.
– Nem. Nem sikerült távozásra bírnom. Képzeld, még
szerelemről is volt képe beszélni! Csak akkor hagyott fel
a sértegetésemmel, araikor megfenyegettem, hogy
mindent elmondok az uramnak. Abba viszont bele kell
törődnünk, hogy itt marad. Különben meg kellene
vallanom a teljes igazságot a férjemnek, ami, Istenemre,
a végemet jelentené. Arra kell hát kérjelek benneteket,
hogy hagyjátok meg neki a szobáját, bánjatok vele úgy,
mint bármelyik vendéggel, nekem pedig mondjátok
meg, mennyit kell fizetnem a kosztjáért és a
kvártélyáért.
Inge lerogyott a testvére mellé, és átölelte. Amit
ezután mondott, azzal valódi hősiességről tett
tanúbizonyságot.
– Semennyit. Semmit sem kell fizetned, Helma. Ugye,
Heinrich? – vetett könyörgő pillantást a férjére. – Hála a
közbenjárásodnak, igen csekély bérleti díjat fizetünk
Udónak az Erdő Gyöngyéért. Rengeteget köszönhetünk
neked, és örülünk, hogy végre egyszer mi lehetünk a
segítségedre. Ahol ennyi ember jóllakik, ott eggyel több
éhes száj már igazán nem számít. Amennyire csak lehet,
kitérünk majd Delmhorst útjából. Ne aggódj hát, erőnk
szerint mindent megteszünk, hogy csökkentsük a terhed
súlyát. Egyetértesz velem, kedves Heinrich?
A kedves Heinrich cseppet sem volt elragadtatva
hitvese nagyvonalú ajánlatától. Hallgatózás közben
azonban megijesztette Delmhorst fenyegetőzése, és azt
is érezte, hogy Helmától sem követelhetnek még többet.
Úgy döntött hát, hogy beletörődik a
megváltoztathatatlanba, elfojtja vágyait, és
nagyvonalúságot színlel.
– Igen, Inge, egyetértek veled, elvégre mi sem
természetesebb. Támogatni fogjuk Helmát, ahogyan
eddig is tettük. El kell fogadnunk, hogy az az alak itt
marad a házban. Az olyan alantas gondolkodással
szemben, amilyen az övé is, nem használnak az
észérvek. Nyugodj meg, drága Helma, semmit sem kell
fizetned Delmhorst itt-tartózkodásáért.
Sógornője hálásan megszorította a kezét.
– Fogadd köszönetemet, Heinrich! Lehetőségeim
szerint azon leszek, hogy könnyítsék a helyzeteteken.
Igyekszem majd élelmiszert juttatni nektek, hogy
Delmhorst miatt ne növekedjenek a kiadásaitok.
Remélem, már ma küldhetek a vadételekből, emellett
mindig bőven kaptok tőlem vajat, tojást és tejet. Csak
készpénzt nem teremthetek elő, mert már így is
örökösen rettegek, mi lesz, ha Udo gyanút fog a
kiadásaim miatt, és kérdőre von. Borzalmas, hogy ez a
rettenetes ember mindnyájunkat a markában tart!
– Nyugodj még, kérlek. Bízzunk benne, hogy minden
jobban alakul majd, mint most hisszük – mondta
Buchwald. – Delmhorst távol fogja tartani magát tőled,
mert tudja, hogy vége az aranyéletének, ha téged a
kétségbeesésbe kerget. Saját jól felfogott érdekében
hallgatni fog.
– Megígérte, hogy nem zaklat többé, de nem tudom,
hihetek-e neki – sóhajtotta Helma a végsőkig
kimerülten.
– Talán túlságosan unalmas lesz számára itt az élet, és
önként dönt a távozás mellett – próbálta meg vigasztalni
Inge asszony a testvérét és saját magát is.
– Akkor majd bizonnyal valami mást talál ki a
kínzásomra. Amióta ismét felbukkant az életemben,
egyetlen nyugodt órám sincs. Rettegek, hogy megpróbál
kapcsolatba lépni Horsttal. Egyszeriben felébredtek
benne az atyai érzések.
– Azok csak üres szavak! – kiáltotta Buchwald
gúnyosan. – Ne aggódj, feltétlenül gondom lesz rá, hogy
lehetőleg ne találkozzék Horsttal, négyszemközt pedig
semmiképp se maradhasson vele.
 – Előre is fogadd érte hálás köszönetemet, Heinrich!
Most azonban sietnem kell haza. Nem tudom, hogyan
leszek képes ilyen hangulatban az uram vendégeivel
foglalkozni.
– Csak az ebédet kell kibírnod, utána
visszavonulhatsz.
– Igen, ez az egyetlen vigaszom, Inge. Akkor hát ég
veletek, és még egyszer mindent köszönök nektek.
Von Pressenné sietve elbúcsúzott, nővére és a sógora
pedig kikísérte a kocsijához. A teraszon Rosmarie jött
szembe velük, és mélységes szánakozással nézett
sápadt nagynénjére. Figyelmét az sem kerülte el, hogy
az édesanyja sírt. Elszorult a szíve, mert érezte, hogy
Delmhorst nemcsak a nénikéjét, de a szüleit is
megfélemlíthette. Mit akarhat az az ember itt, ahol a
szanatórium mit sem sejtő vendégein kívül mindenki
más csak meg veti? Valóban örökre be kíván
rendezkedni az Erdő Gyöngyében? Kérdéseire nem
talált választ, amíg este véletlenül ismét fültanúja nem
lett a szülei beszélgetésének.
– Meg kell hajolnunk az akarata előtt – mondta az
apja az édesanyjának. – Mindnyájunkat a kezében tart.
Az ilyen lelkiismeretlen szerencselovagok semmitől sem
riadnak vissza, és bármire képesek, hogy kényelmes
életet teremtsenek maguknak.
Rosmarie, hogy ne kelljen többet hallani, felhívta
magára a szülei figyelmét. Annyit azonban így is tudott,
hogy a lelkiismeretlen szerencselovag nem lehet más,
mint Delmhorst, aki nemcsak Helma nénikéjét, de a
szüleit is a markában tartja. Elnehezült a szíve, és olyan
érzése támadt, hogy felette is hatalma van ennek a
kalandornak, s elhatározta, hogy amennyire csak lehet,
kerülni fogja.
Nagynénje iránti szánalma nőttön-nőtt, mert el tudta
képzelni, milyen szörnyű lehet számára, hogy egy ilyen
embertől kell függenie. Szülei is félnek tőle, akárcsak ő
maga. Félelme pedig nőttön-nőtt, miután egyre
biztosabb volt abban, hogy Delmhorst a közelségét
keresi, leselkedik utána, és tolakodó kedvességgel
bókokkal halmozta el. A lány ugyan szemérmesen kitért
előle, a háta mögül azonban mindig nevetést hallott, és
a férfi még dünnyögött is valamit, amit ő nem értett.
Nem sejtette, hogy Delmhorst kislányos zavarnak hiszi,
ami valójában rettegés és megvetés volt. Rosmarie, ha
csak tehette, nem ment a vendégszobák közelébe, és a
teraszra sem tette ki a lábát, amikor Delmhorst ott
tartózkodott.
Aznap este, amikor Helma von Pressen az Erdő
Gyöngyében járt, édesanyja kis időre kettesben maradt
Rosmarie-val.
– Félreismerted édesapádat – mondta neki. – Sokkal
önzetlenebb, mint amilyennek hitted. Egészen biztos,
hogy soha többé nem fogad el pénzt Udo bácsitól és
Helma nénitől.
Hogy ez kizárólag neki köszönhető, azt Inge asszony
elhallgatta a lánya elől. Számára csak az volt a fontos,
hogy Rosmarie jobb véleménnyel legyen az apjáról. És ő
valóban megkönnyebbült sóhajjal fogadta az édesanyja
szavait.
– Ennek őszintén örülök, drága mama. Nem is
szorulunk rá a néni és a bácsi támogatására. A
bevételeink olyan magasak, hogy apa akkor is bőven
tehet félre, ha mindent beszerez és kijavíttat, ami csak
szükséges – válaszolta.
Szíve azonban ettől sem lett könnyebb, mert érezte,
hogy veszély leselkedik rá. Nevet ugyan nem tudott adni
ennek a veszélynek, csak azt érezte, hogy nem
lélegezhet szabadon, amíg egy fedél alatt kell élnie
Delmhorsttal.
 XI.

Váratlan felbukkanása óta hetek teltek el, és Hans

Delmhorst időközben kényelmesen berendezkedett az
Erdő Gyöngye Szanatóriumban. A ház szinte valamennyi
lakójával baráti viszonyt alakított ki, mert kétségtelenül
remek társalgó volt. Főként a hölgyek rajongtak érte.
Nős embernek és nagyon gazdagnak hitték, ami csak
növelte a tekintélyét, amelyet „világutazásairól” szóló
beszámolóival vívott ki magának.
Egyik nap Horst és Ralf útja az Erdő Gyöngye felé
vezetett. Lóháton tartottak haza Rothenhausenból, ahol
az ifjú Brand az aratási munkák előkészületeit
ellenőrizte, fiatal barátja pedig elkísérte, mert amúgy is
hiányzott már neki a kiadós lovaglás. Nemrégiben
érkezett vissza Berlinből, ahol igencsak kirúgott a
hámból. Közös lovaglásuk közben bevallotta, hogy közel
tízezer márkát veszített kártyán. Ralf komoly
szemrehányásokkal illette a könnyelműségéért, ő pedig
türelmesen kivárta, hogy befejeződjék a prédikáció.
– Miért engedtél el egyedül Berlinbe? – kérdezte
aztán. – Könyörögve kértelek, hogy gyere velem. Előre
tudtam, hogy butaságokat fogok művelni, ha nem leszel
mellettem.
– Nem akarod végre megtanulni, hogy a saját lábadon
kell megállnod? Tudod, hogy most nem szabadulhattam
el. Egész nap le sem szállok a nyeregből, örökösen
ingázom Pressen és Rothenhausen között. Mikor hagysz
már fel végre a könnyelműsködéssel?
– Talán soha, Ralf. Én már csak ilyennek születtem.
– És erre még büszke is vagy? Belenyugszol, mintha
nem lehetne változtatni rajta, és egyik szamárságot
követed el a másik után. Ha ennyire nem voltál biztos
magadban, akkor nem lett volna szabad Berlinbe
utaznod, amíg engem itt tartottak a kötelességek.
 Horst félig zavart, félig huncut képpel nézett a
barátjára.
– Leírhatatlanul vágyódtam már az után a bűbájos
filmszínésznőcske után, akit a Mezőgazdasági
Kiállításon ismertem meg.
– Mi köze ennek a vágyódásnak a kártyaasztalhoz?
– Természetesen semmi. Kis barátnőm azonban sajnos
éppen nem tartózkodott a városban, mert a hegyekben
forgat valami filmet. Az első gondolatom az volt, hogy
utánamegyek, és szörnyen okosnak hittem magam,
amikor elvetettem az ötletet. Igaz, a kedvem is elment
mindentől. Ebben az állapotomban belefutottam
Letzkow karjába, ő pedig elcipelt egy játékterembe,
amelyről csodákat regélt. Mielőtt felfoghattam volna, mi
történik velem, már ott ültem az asztalnál, bár nem
akartam játszani. Nem is igazán figyeltem oda a
lapokra. Állandóan a kis barátnőmre gondoltam
bánatosan, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy
kiállítottam egy tízezer márkás váltót. Te, hogy én mit
éreztem! Halálra váltam, mert tudom, hogy apa ilyen
dolgokban nem ismer tréfát. De már nem volt mit
tennem, ami történt, megtörtént. Segítened kell, Ralf. El
kell mondanod apának, mit követtem el. Lesz ám
haddelhadd!
– Szokása szerint valószínűleg ezúttal is túlságosan
kíméletes lesz veled. Nemigen szorulsz majd a
támogatásomra.
– Te egyetlen szavaddal többet érsz el nála, mint én
hosszadalmas könyörgéssel. Előbb neked kell
megpuhítanod. Téged nem ráz le egykönnyen.
Ralf kelletlen képet vágott.
– Egy feltétellel megteszem – mondta végül, mert
nemigen tudott nemet mondani a barátjának.
– Ki vele, mi az! – kiáltotta Horst, aki máris
megkönnyebbült.
– Fél évig nem hagyhatod el Pressent, és
becsületszavadat kell adnod arra, hogy soha többé nem
játszol. Istennek hála még nem lett szenvedélyed a
kártya. Különben nem is kérnélek erre, mert akkor
mindenképpen meg kellene szegned az ígéretedet.
Szerencsére még örömöd sem leled benne, ezért
kérhetek ilyet.
– Szavamat adom, Ralf, és nem is lesz nehéz
megtartanom. Fenemód bosszantott, hogy olyan gyorsan
odalett az a csinos kis összeg. Sokkal okosabban is
nyakára hághattam volna. Az viszont komoly elvárás,
hogy fél évig ne menjek Berlinbe, amikor tudom, hogy a
kis édes a jövő hónaiban megint ott lesz.
– A büntetés az büntetés. Ha túl enyhe, soha nem
szoksz le a csínytevésekről.
– És ha az én kis édesem hűtlen lesz hozzám?
– Abban egészen biztos lehetsz. Ezzel az aggódással
valószínűleg már el is késtél.
– Össze akarod törni a szívemet?
– Törj, szív, ó, törj darabokra!
– Kegyetlen vagy, drága barátom.
– Megkapom az ígéretedet, vagy nem? Karácsonyig
szó sem lesz Berlinről?
– Jól van, ezt is megígérem. Te viszont elrendezed
apával a pénzügyet.
– Legalábbis megkísérlem.
Horstnak hamar visszatért a jókedve. Ralf nem tudta
megállni, hogy ne nevessen a fiú szellemes
tréfálkozásain, így aztán fényes hangulatban voltak,
amikor az Erdő Gyöngyéhez értek. Látták, hogy a
szanatórium vendégei szinte kivétel nélkül a teraszon
üldögélnek. Horst megfogta barátja lovának a
kantárszárát.
– Álljunk meg egy órácskára! Szeretném üdvözölni
Inge nénit meg Rosmarie-t, s a néniket és a bácsikat is
szívesen felvidítanám kicsit. Mindig örülnek, ha
elsorolhatják nekem a panaszaikat, s mert vétkeztem,
így legalább valamelyest jóvátenném a bűnömet.
 Ralf nagyon is készségesen adta beleegyezését. Udo
bácsi születésnapja óta nem látta Rosmarie-t, és alig
várta már, hogy megint találkozzanak. Leszálltak hát a
nyeregből, a terasz korlátjához kötötték a lovaik
kantárszárát, aztán felsiettek a lépcsőn.
Horstot mindenfelől lelkesen üdvözölték. Nemsokára
„a bácsik és a nénik” között ült, és hangos kacajok
bizonyították, hogy sikerült felvidítania őket. Ralf
bement az épületbe, hogy jó napot kívánjon Inge
asszonynak, a férjének és Rosmarie-nak.
A házaspárt a nappaliban találta, éppen teázni
készültek.
– Remélheti két szomjas vándor, hogy jut nekik egy-
egy csésze tea, Inge néni? – kérdezte az ifjú Brand, és
az asszony keze fölé hajolt.
Inge Buchwald, aki nagyon szerette a fiatalembert,
barátságosan bólintott.
– A legjobbkor jöttetek. Öt perc múlva szervírozzák a
teát.
Ralf szokásos visszafogottságával üdvözölte doktor
Buchwaldot, aztán Rosmarie-t kereste a szeme. A lány,
mintha csak a fiatalember vágyai vonzották volna oda,
éppen ebben a pillanatban lépett be egy tálka
süteménnyel. Arca azonnal színt váltott, amint
megpillantotta Ralfot. Szeme először boldogan
felragyogott, ám aztán hirtelen eltűnt belőle a csillogás,
és a vendégnek még a pillantását is kerülte. Ralf
figyelmét azonban nem kerülte el a szépséges szempár
felragyogása, és ez a későbbi tartózkodásáért is
vigasztalta. Illedelmes, de meleg kézfogással üdvözölte
a lányt.
Rosmarie nyomában a szobalány is belépett a teával.
A ház kisasszonya segített neki a teríték
elrendezésében, és közben megkérdezte, hol bujkál
Horst. Ralf mosolyogva azt felelte, hogy éppen a
teraszon tesz rossz fát a tűzre. Buchwald doktor az
ablakhoz sietett, hogy behívja, de már nem látta a
vendégek között.
– Hová tűnhetett? – kérdezte aggodalmas hangon, ám
titokban fellélegzett, mert Delmhorstot sem látta a
vendégek között.
– Mindjárt előkerítem, Heinrich bácsi – ajánlkozott
Ralf.
Amint kilépett az ajtón, azonnal meglátta, hogy ifjú
barátja két úrral beszélget.
– Gyere ide, Ralf! – kiáltott oda neki Horst. –
Ismerkedj meg te is a szanatórium új vendégével,
akinek éppen most mutatott be Fuchs őrnagy úr. A
fiatalember az unokafivérem, Ralf Brand, Delmhorst úr.
A két úr meghajolt egymás előtt. Senki sem vette
észre, hogy Ralf szeme furcsán megvillant a név
hallatán. Delmhorst csak most fordította feléje az arcát,
ő pedig azonnal felismerte benne a berlini szállodában
látott urat. Semmi kétség, ugyanaz a férfi áll előtte,
akinek a megpillantásakor Helma néni eszméletét
vesztette. Ez az alak az Erdő Gyöngyében tartózkodik,
és nevetve társalog Horsttal, aki tőle örökölte a szemét
meg azt a jellegzetes vonást a szája körül?
Igen, ez itt Hans Delmhorst, Horst vér szerinti apja.
Ralf egy pillanatig értetlen döbbenettel nézte a férfit.
Egy idő után nagy nehezen sikerült kinyögnie néhány
semmitmondóan udvarias szót, aztán megfogta fiatal
barátja karját.
– A néni és a bácsi teára vár bennünket, Horst.
A fiatal von Pressen előbb az őrnagytól vett búcsút,
aztán Delmhorstnak is kezet nyújtott. Ralf látta, hogy a
férfinak megvillant a szeme, amikor Horst keze az övébe
simult. Őt magát nem vitte rá a lélek, hogy megérintse
Delmhorstot, ezért csupán előírásos meghajlással
köszönt el tőle.
Horst befelé menet belekarolt a barátjába.
 – Végre érdekes személyiséggel gazdagodott a
vendégek köre az Erdő Gyöngyében – lelkendezett. –
Ezzel a Delmhorst úrral valószínűleg össze fogok
barátkozni.
Ralf ebben a pillanatban nem tudta, mit kellene
felelnie. Túlságosan meglepte a váratlan találkozás.
Talán soha életében nem volt még ennyire tanácstalan,
mint most, ezért inkább hallgatott. Ösztönei azonban azt
súgták, meg kell akadályoznia, hogy Horst érintkezzék
az apjával.
Az ifjú von Pressen a maga vidám és kedves módján
üdvözölte bácsikáját, nénikéjét és a leányukat, aztán
helyet foglalt az asztalnál.
– Igazán érdekes vendéggel büszkélkedhettek,
Heinrich bácsi. Delmhorst úr remek társalgó,
rengeteget látott a világból, és máris elnyerte a
rokonszenvemet. Időnként elbeszélgetek majd vele egy-
egy órácskát.
Ralf észrevette, hogy Buchwald doktor a nejével
egyetemben elsápadt. Rosmarie arcát éppen nem látta,
így elkerülte a figyelmét, hogy az is színt váltott.
– Máris megismerkedtél vele? – kérdezte Buchwald
kényszeredetten közömbös hangon.
– Igen. Fuchs őrnagy mutatott be egymásnak
bennünket. Meglepődtem, mert nálatok nemigen
fordulnak meg izgalmas személyiségek. Sokáig készül
maradni?
– Igen. Nagyon sokáig.
– Nem hiszem, hogy megfelelő társaság lenne
számodra, Horst – jegyezte meg Inge asszony félénken.
– Túlságosan frivolnak tűnik.
– Na de nénikém, én sem vagyok érzékeny aggszűz! –
tiltakozott Horst nevetve.
Rosmarie hol egyikükre, hol másikukra nézett ijedten,
csak Ralf tekintetét kerülte gondosan. Nem is vette
észre, hogy a fiatalember éles szemmel figyeli az
édesapját és az édesanyját.
 – Nem tudom, a szüleid helyeselnék-e, hogy
kapcsolatot keress ezzel a férfival, akit én kalandor
természetűnek vélek. Előbb inkább kérjük ki édesanyád
véleményét! – mondta Buchwald.
– Heinrich bácsi, csak nem akarod ilyesmivel terhelni
a mamát? Nem életre szóló baráti szövetséget készülök
kötni az úrral. Ha alkalomadtán egy-egy órát csevegek
vele, az még aligha árt meg a lelki üdvösségemnek.
Nincs miért aggódnotok. Egyszerűen csak
rokonszenvesnek találom, de ez minden. Elvégre a
házatok lakója, és az egyébként felettébb válogatós
Fuchs őrnagy is igen pozitívan nyilatkozott róla,
úgyhogy én is elbeszélgethetek vele időnként. Neked
hogy tetszett, Ralf? Beléd bőven szorult emberismeret.
Az ifjú Brand tudta, hogy Horst számára mindig a
tiltott gyümölcs a legédesebb. Minél erősebben tiltanák
Delmhorsttól, annál inkább keresné a társaságát.
– Ilyen gyorsan senkiről nem alkothatok ítéletet.
Ráadásul egyetlen szót sem váltottam vele.
Természetesen mindig ajánlatos az óvatosság, amikor új
ismeretségeket kötünk.
– Istenem, mindannyian úgy tesztek, mintha
hátulgombolós kisded lennék, akinek a fejlődését
hátrányosan befolyásolhatja Delmhorst úr. Rosmarie az
egyetlen, aki nem tiltakozik. Lefogadom, neki is tetszik
az új vendég.
Az összes szem a lányra szegeződött, akinek minden
önuralmát mozgósítania kellett, hogy nyugodtnak
látsszék.
– Ne fogadj, mert veszítesz, Horst! – mondta kissé
zavartan, de nagyon határozottan. – Delmhorst úr
ugyanis a legkevésbé sem tetszik nekem.
– És miért nem?
– Azt nem tudom. Egyeseket rokonszenvesnek
találunk, másokat viszont ellenszenvesnek. Ez esetben
az utóbbiról van szó.
 – Igaz, egy fiatal lány számára talán valóban nem a
legjobb társaság. Rám azonban nem lehet rossz
hatással, csak mert időnként elbeszélgetek majd vele.
Igencsak unalmas itt az élet, ráadásul Ralf karácsonyig
még Berlintől is eltiltott – mondta Horst, és ránevetett a
barátjára.
– Amire bizonnyal minden oka megvolt – jegyezte meg
Rosmarie, és végre-valahára kedves pillantással
ajándékozta meg s tette boldoggá Ralfot.
Horst, miután magára maradt a véleményével, sietve
másra terelte a szót.

Delmhorst különös tekintettel nézett a házba tartó két

fiatalember után.
– Szóval az ifjú urak doktor Buchwald unokaöccsei? –
kérdezte Fuchs őrnagytól.
– Igen, illetve valójában csak Horst von Pressen áll
vele rokonságban. Édesanyja Buchwald doktor nejének
a húga. Ralf Brand úr von Pressen úr testvérének a fia.
Közte és Buchwaldék között tehát nincs vér szerinti
rokonság. Mielőtt von Pressen úr másodszor is
megházasodott volna, a testvére fia számított az ő és
első hitvese örökösének. Von Pressen vagyona ugyanis
az első feleségétől származik, akinek nem születhetett
gyermeke, de Ralf Brandot a sajátjaként nevelte, és őt
kívánta az örökösének. Von Pressen második házassága
azonban lerombolta az ifjú Brand úr örökösödési
kilátásait.
Delmhorst feszült érdeklődéssel hallgatta a
tájékoztatást.
– Látom, nagyon jól eligazodik a Pressen család
viszonyai között, őrnagy úr – jegyezte meg aztán
elismerően.
Fuchs őrnagy mosolyogva felvonta a vállát.
– Csodálja? Hosszú évek óta mindig az Erdő
Gyöngyében töltöm a nyári hónapokat. Itt meg bőven jut
idő arra, hogy másokkal foglalkozzunk. Mint mindenütt,
ahol az emberek tétlenségre vannak kárhoztatva, hamar
megindul a pletykálkodás, így aztán nemcsak a Pressen
és a Buchwald családról hallottam sokat, hanem a
házbeli lakótársaimról is. A fülét senki nem csukhatja
be, és aki nem akarja, az is mindent megtud a többiek
pereputtyáról.
Delmhorst felkacagott.
– Megnyugtathatom, őrnagy úr. Én nem leszek a
terhére a családommal, mert se kutyám, se macskám,
egészen egyedül vagyok a nagyvilágban.
– Biztos vagyok benne, hogy ön egyébként is igen
szórakoztatóan adna elő mindent, amit a viszonyairól
közölni óhajt.
– Sokkal többet nem mondhatok annál, mint amennyit
már elmondtam. Semmi érdekes nincs bennem. Nincs
otthonom, nincsenek barátaim, nincs társaságom.
Miközben a világot jártam, megszakadtak a
kapcsolataim, és most a béke, a megpihenés utáni vágy
hozott ebbe a csendes zugba.
– Bármit is mond, a ház vendégei kivétel nélkül és
teljes joggal érdekes jelenségnek tartják. Csak
örülhetünk annak, hogy köztünk van, és felkavarta kicsit
az állóvizet. Magam is úgy remélem, hogy gyakran
élvezhetem majd a társaságát. Az egész nyarat itt
töltöm, és én is egyedülálló vagyok. Elvesztettem a
feleségemet, aztán a háború két fiamtól is megfosztott.
Nem maradt más számomra, mint a múlt meg az
emlékeim, és örülök, ha akad valaki, aki eltereli róluk a
figyelmemet. De most már nem kívánom tovább önző
módon lefoglalni, Delmhorst úr, mert azzal csak a
lakótársaink haragját vonnám a fejemre, főként a
hölgyekét. Máris vágyakozva pillantgatnak önre. Még
egy kérdést azért engedjen meg nekem! Öreg
katonaként azonnal felismerem azokat, akik katonai
iskolázottsággal bírnak. Tisztként szolgált valamikor?
 Delmhorst összerezzent, mert eszébe jutott, milyen
csúfos körülmények között kellett megválnia az
egyenruhától. Hamar megnyugodott azonban, elvégre
manapság senki sem emlékszik már a vörös
dragonyosokra.
– Ifjú éveimben valóban dragonyos voltam – felelte
végül – de csak rövid ideig. Nem tetszett az a nagy
fegyelem, s mert a vagyonom megengedte, inkább a
szabadságot választottam, és világutazásra adtam a
fejem.
Az őrnagy mosolyogva bólintott.
– Ezek szerint nem csalt meg a szemem. Tartása ma is
elárulja, hogy egykor tiszt volt. Most pedig bocsássa
meg, hogy kíváncsiskodtam, és menjünk, csatlakozzunk
a többiekhez!
Így is tettek, Delmhorst azonban még sokáig
töprengett azon, amit Ralf Brandról és megsemmisült
örökségi kilátásairól hallott. Alapjában véve tehát ő
lenne Pressen és a nagybátyja minden egyéb
vagyonának az örököse. Vajon mennyit érne meg neki a
titok, amelynek révén visszaszerezhetné elveszített
jogait? Bizonnyal nem keveset. Valójában tehát
átkozottul nagyvonalú volt, amikor hagyta, hogy Helma
alamizsnával szúrja ki a szemét. Kétségtelenül tisztes
vagyonra tehetne szert, ha a titkát eladná Ralf
Brandnak.
Delmhorst lelkében új, magasra törő vágyak
ébredtek. Egyelőre még csupán játszott a gondolattal,
de a magafajta embernél a játékot mindig csupán
egyetlen lépés választja el a komoly szándéktól. „Nem
ajánlom, hogy kihúzzák nálam a gyufát a kényes hölgyek
és urak, akik itt oly megvetően bánnak velem. Ha úgy
tartja úri kedvem, igencsak befűthetek nekik” –
gondolta, és ettől a naptól kezdve még pöffeszkedőbben
járt-kelt az Erdő Gyöngyében.
Amikor Ralf és Horst egy óra múlva elköszönt, hogy
hazainduljanak, Buchwald kikísérte őket a lovaikhoz.
Sikerült úgy intéznie, hogy Horst ne találkozhasson még
egyszer Delmhorsttal. A fiatalember csak távolról
integethetett oda neki nevetve, ő azonban felkelt a
székéről, és a terasz mellvédjétől nézte a nyeregbe
szálló ifjú urakat. Titkos büszkeséggel látta, hogy Horst
pompásan üli meg és uralja a hátasát.
– A vér nem válik vízzé – suttogta maga elé.
Mielőtt azonban odaléphetett volna hozzájuk, Ralf és
Horst már ellovagolt. Csak Buchwald doktor maradt ott,
aki komor pillantást vetett rá, de egy szót sem szólt
hozzá.

Miután a két fiatalember visszaérkezett Pressenbe,

Ralf azonnal a nagybátyjához indult, hogy ígérete
szerint beszámoljon neki Horst kártyaadósságáról.
Tízezer márka még Udo von Pressen számára sem volt
csekélység. Igencsak bosszús lett, és dörgedelmes
szózatot kanyarintott a fia könnyelműségéről. Ralf
hagyta, hadd tombolja ki magát. Tudta, hogy az öregúr
minden dühe azonnal elszáll majd, amint meglátja
Horstot.
– A csirkefogója valójában elég idős már ahhoz, hogy
észnél legyen, és ne játsszon el könnyelműen ekkora
összegeket – mondta végül von Pressen kissé már
nyugodtabban. – Lekapom majd a tíz körméről, és
megfelelő büntetésben részesítem. Ugye, szerinted is
ráfér, Ralf?
A fiatalember kihallotta a kérdésből, hogy nagybátyja
örülne, ha ő enyhébb büntetést kérne Horst számára.
– Tudtam, hogy szerető szíveddel nehezedre esne
szigorúnak lenned, ezért már kimértem helyetted a
büntetést – felelte mosolyogva, és elmesélte, miben
állapodott meg fiatal barátjával.
Von Pressen fellélegzett.
– Helyes, nagyon helyes, Ralf. Túlságosan enyhe
büntetést szabtál ki, de ezúttal még beérem ennyivel.
Ezenkívül semmit sem kap tőlem a születésnapjára.
Igen, az ajándékot is megvonom tőle.
Horst végül megkapta apjától a korholást, amely
azonban nem volt szigorúnak nevezhető. A születésnapi
ajándék elvesztését nem vette a szívére. Soká lesz az
még, és addigra biztosan elpárolog az öregúr haragja.
Horst megígérte, hogy jó útra tér, megcsókolta az
édesapja kezét, amikor átvette tőle a tízezer márkáról
kiállított csekket, és mosolyogva tűrte a fejére nyomott
barackot. A kínos ügy ezzel elrendeztetett, Helma
asszonyt nem is terhelték vele. Férje mindig igyekezett
távol tartani tőle a kellemetlenségeket.
Von Pressen ma mindazonáltal nem volt a legjobb
kedvében, és a szokottnál kissé ingerültebben
viselkedett. Amikor egy órával később az erdészházban,
ahol az erdészet alkalmazottai laktak, megtudta, hogy
egyik embere, immáron nem először, letért a helyes
útról, borzalmasan feldühödött, és nem tett lakatot a
szájára. Az első alkalommal még elnéző volt, most
azonban elfogyott a türelme, és nem takarékoskodott a
korholó szavakkal. Az alkalmazott mindennek a tetejébe
még szemtelenül és pökhendien vissza is válaszolhatott.
Von Pressen végül elvesztette a fejét, és
lovaglóostorával a férfi arcába vágott. A gonosz, álnok
természetű alak az idős úrra akart rontani, de Ralf, aki
szemtanúja volt a jelenetnek, visszarántotta.
– Ember, ne rontsa még tovább a helyzetét! – mondta
neki csendesen. – Örüljön, hogy a nagybátyám nem adja
át a rendőrségnek.
A Merkel névre hallgató alkalmazott a fogát
csikorgatta.
– Könnyű a gazdagoknak! Maguk nem tudhatják, mi
kényszeríti tévútra az embert.
– Ne beszéljen ostobaságokat, Merkel! Jó állása,
rendes fizetése van. Ha nem ivott volna annyit, maga is
ugyanúgy kijött volna a jövedelméből, mint a többiek.
 – Azért akkor is megfizetek, hogy arcul ütött az
ostorával!
Ralf elrántotta a háborgót.
– Ne kövessen el még nagyobb hibát, Merkel!
Megérdemelte a büntetést, és igazán kevéssel megúszta
– mondta csitítóan.
Az alkalmazott alattomos pillantást vetett von
Pressenre, aki időközben visszaült a lovára, és éppen az
erdészével váltott még néhány szót. Merkel végighúzta
a kezét a vörös csíkon, amelyet az ostor rajzolt az
arcára.
– Ezért még megfizetek az átkozottnak! – sziszegte a
foga között.
Udo von Pressen nem volt túlságosan szigorú ember,
igazságtalannak pedig senki sem mondta volna. Merkel
azonban már többedszerre hibázott, ezért aztán
munkaadója azonnali hatállyal felmondott neki, és
ahhoz is ragaszkodott, hogy másnap reggelig hagyja el
az erdészházat. Erdészének mindazonáltal kiadta, hogy
egy havi munkabért még fizessen ki az elbocsátottnak.
Merkelt azonban ez a jóindulat a legkevésbé sem
hatotta meg. Mindennek elmondta von Pressent, bár
társai ugyancsak megpróbálták megértetni vele, hogy
sokkal rosszabbul is járhatott volna. Még másnap reggel
is, amikor elhagyta az erdészházat, fenyegetően a
Pressen-kastély felé rázta az öklét, és azt hajtogatta,
hogy megfizet annak a kutyaházinak.
Az esetről mindenki hamar megfeledkezett. Von
Pressent csak néhány hét múlva emlékeztették rá,
amikor levelet kapott egy nagybirtokostól, aki Merkel
erdészeti alkalmazott elbocsátásának az okai felől
érdeklődött tőle. A férfi ugyanis állásra jelentkezett
nála, és azt állította, hogy előző munkaadója jogtalanul
küldte el. Udo von Pressen a valóságnak megfelelően
azt válaszolta, hogy Merkel visszaesőként csalásokat
követett el. Kötelességének tartotta, hogy ezt a másik úr
tudomására hozza, ráadásul bosszantotta, hogy volt
alkalmazottja igazságtalansággal vádolta meg őt. A
nagybirtokos egy újabb levélben köszönetét mondott a
lelkiismeretes tájékoztatásért, egyben azt is közölte,
hogy nem alkalmazta Merkelt, mert nála is kizárólag
becsületes embereknek van keresnivalójuk. Ezután
Merkelnek még a nevét is elfelejtették Pressenben, és a
birtok ura többé nem hallott felőle.
Helma asszony nehéz időket élt. Szüntelenül arra
kellett gondolnia, hogy Hans Delmhorst a közelében
tartózkodik, bármikor találkozhatnak, és a férfi minden
pillanatban megismerkedhet a fiával. Egyik nap nővére
átjött hozzá a kastélyba, hogy együtt teázzanak. Helma
tudni akarta, hogyan viselkedik Delmhorst az Erdő
Gyöngyében, sok bosszúságot okoz-e, és találkozott-e
már Horsttal. Inge elmondta, hogy ő és Rosmarie alig
érintkeznek Delmhorsttal, férje ugyancsak a lehető
legkevesebbre csökkentette találkozásaik számát, Horst
viszont egyszer már beszélt vele.
– A legrosszabb, hogy kimondottan rokonszenvesnek
találta – tette hozzá. – Szerinte szórakoztató és érdekes
személyiség.
Helma asszony nagyot sóhajtott.
– Semmitől sem kímél meg a sors – mondta leverten.
Inge megfogta és gyengéden megsimogatta a kezét.
– Ne nyugtalankodj! Résen vagyunk, és Delmhorstnak
a saját érdekében is hallgatnia kell.
Helma hálásan megcsókolta a nővérét.
– Elképzelni sem tudom, mihez kezdenék, ha ti nem
lennélek nekem. Heinrich igen nagyvonalúnak bizonyult
ebben az ügyben. Hálával tartozom nektek azért, hogy
befogadtátok Delmhorstot, és még csak pénzt sem
kértek tőlem a tartózkodása költségeire.
Inge asszony arcát enyhe pír öntötte el. Férje
szemrehányást tett neki azért, mert felajánlotta, hogy
Delmhorst térítés nélkül lakhat a házukban, ezt azonban
nem akarta a testvére tudomására hozni. Ha csak
tehette, igyekezett jó színben feltüntetni az urát,
alighanem azért, mert a lelke mélyén tudta, hogy erre
bizony igen nagy szükség van.
– De hát azzal a rengeteg élelmiszerrel, amit
átküldesz hozzánk, éppen eleget teszel, drága Helma.
Amúgy is nagy-nagy köszönettel tartozunk már neked –
válaszolta.
– Szó nincs róla! Én vagyok az, aki sokat köszönhet
nektek. És most végre jó hírt is mondhatok. Eddig nem
jutottam hozzá, mert nem sikerült kettesben
maradnunk. Férjed kívánsága, hogy Horstból és
Rosmarie-ból egy pár legyen, közelebb került a
megvalósuláshoz. A minap felvetettem Udo előtt a
gondolatot, és ő azonnal egyetértett velem. Azt nem
árultam el neki, kitől származik az ötlet, csak annyit
mondtam, hogy én örülnék, ha így hozná az élet. Udo
pedig kijelentette, hogy boldog volna, ha Rosmarie
lenne az utódom Pressenben.
Inge asszonynak felragyogott a szeme.
– Ez aztán az örömhír, Helma! Heinrich boldog lesz,
ha meghallja. Ugye, elmondhatom neki?
– Hát persze! Mindamellett kérd meg, hogy egyelőre
ne beszéljen róla. Egyébként azt hiszem, hogy Horst és
Rosmarie is egyetért majd velünk. Figyeltem őket, és
arra a meggyőződésre jutottam, hogy vonzódnak
egymáshoz. Adandó alkalommal szóba hozom majd a
tervünket a fiam előtt, és utána te is beszélhetsz
Rosmarie-val.
– Jól van, Helma, csak előbb majd meséld el, mit szólt
Horst az elgondolásunkhoz.
– Rosmarie-val természetesen csak akkor beszélünk
erről, ha Horst már egyetértését adta. De jó is volna, ha
megvalósulna ez az álmunk! Csodaszép lehetne az
életem, ha nem kellene ezt a nyomasztó terhet
cipelnem. Az örökös félelem megrontja az embert.
Sokszor gondoltam már vágyakozva arra, hogy
Delmhorst távozzon az élők sorából. Hát nem
rettenetes, hogy gonosz módon valakinek a halálát
kívánjuk?
– Nos, ha ez gonoszság, akkor én is gonosz vagyok,
mert bennem is többször felmerült már ez a gondolat.
A testvérek összeölelkeztek, és könnyezve kiöntötték
egymásnak a szívüket. Végül azonban Helma elszántan
kihúzta magát, és letörölte a könnyeit.
– Udónak nem szabad meglátnia, hogy sírtam. Előtte
vidámnak kell mutatkoznom.
– Meglátod, az Úr megsegít bennünket, és minden
jobban alakul majd, semmint most, félelmünkben
hisszük.
Helma asszony szívére szorította a kezét.
– Időnként úgy érzem, nem kérhetem az Úr
segítségét, mert nagy bűnt követek el, amikor becsapok
egy embert, aki pedig nagyon jó hozzám.
– Jó az Isten, Helma, és a te bűnödet is biztosan
megbocsátja, hiszen keservesen vezekeltél érte.
– Ez bizony igaz, Inge.
A nővérek még sokáig együtt ültek, és szeretettel
vigasztalták egymást. Inge már éppen indulni készült,
amikor betoppant Udo von Pressen.
– Örülök, hogy elszórakoztattad Helmát – mondta,
miután üdvözölte a sógornőjét. – Az utóbbi időben
nagyon nem tetszik nekem. Sápadt, hallgatag és
szemlátomást ideges. Mit gondolsz, nem kellene
elutaznom vele egy időre valahová? Szeretném
felvidítani, de ha vendégeket hívok a házba, azzal csak
még több terhet rakok a vállára.
Helma kedvesen megfogta a férje kezét, és
kényszeredetten felkacagott.
– Drága Inge, kérlek, értesd meg az urammal, hogy
mi, nők néha minden ok nélkül idegesek vagyunk, ám
ezzel nem kell törődni. Nincs szükségem
környezetváltozásra. Semmi bajom, csupán a napsütés
hiányzik. Már közel egy hete felhős az ég, és az esős idő
mindig mélabússá tesz.
 – Valóban nincs okod az aggódásra, Udo. A borús idő
az utóbbi években az én idegeimet is megviseli –
mondta Inge megnyugtatóan.
Udo von Pressen gyengéden megcsókolta a hitvese
kezét.
– Ezek szerint igaza volt Schopauernek, amikor azt
állította, hogy a rádió feltalálása óta az időjárás
nagyobb hatással van a hangulatunkra? Szóval az eső
bűne, hogy ingerlékeny vagy, Helma? Akkor az időjárás-
változással együtt bizonnyal a hangulatod is megjavul
majd. Egyébként kimondottan örülök, hogy az ég
csatornái csak most nyíltak meg, miután az utolsó szálig
mindent betakarítottunk a földekről. Én akkor lettem
volna ideges, ha nem így alakul.
– Jó volt a termés, Udo? – kérdezte Inge asszony, hogy
másra terelje a szót.
– Istennek hála, igen. Holnapután tartjuk az
aratóünnepet. Nektek is itt a helyetek.
– Már Helma is említette, és természetesen örömmel
eljövünk. Remélem, szép lesz az idő.
– Már néha kiderül az ég, és a barométer is
emelkedik. Vasárnapra bizonyára ragyogó időnk lesz. Mi
újság az Erdő Gyöngyében? Minden rendben?
– Hála az égnek, igen, Udo.
– Horst egészen fellelkesülten mesélt nekem egy új,
érdekes vendégetekről. Állítólag világutazó. Magam is
szívesen megismerném. Nem hívhatnánk meg az
aratóünnepre?
A két hölgy megrémült. Helma arca krétafehér lett,
de a testvére gyorsan összeszedte magát.
– Ha szabad kérnem, tekints el ettől, Udo. A többi
vendég úgy érezné, hogy háttérbe szorult. Titokban
ugyanis valamennyien arról álmodoznak, hogy egyszer
majd eljuthatnak a Pressen-kastélyba. Mindig lehűtöm a
kedélyeket, ha ez kerül szóba. Nem tehetünk kivételt,
különben az egész seregletet vendégül kell látnod –
mondta Inge asszony nagy lélekjelenlétről téve
tanúbizonyságot.
– Mindenható Atyám! – kiáltott fel a ház ura
megjátszott rémülettel. – Ezt inkább nem kockáztatom
meg. Az Erdő Gyöngyében azért talán majd
megismerhetem a világutazó vendégeteket. Amúgy is
rég nem jártam már odaát.
Inge könnyedén megvonta a vállát.
– Mindig nagyon örülünk, ha láthatunk, de a
világutazótól ne várj sokat. Neked élesebb a szemed,
mint Horstnak. Az új vendég szemfényvesztő, aki
könnyen elvarázsol egy fiatalt. A magadfajta tapasztalt
férfi azonban hamar felismeri, hogy Delmhorst úr
szájhős, akinek roppant élénk a képzelete.
– Ha így állunk, akkor nem fogom keresni az
ismeretségét, egyébként Ralf nagyjából ugyanezt
mondta róla. Gunyoros megjegyzéseket tett Horst
hirtelen támadt rajongására, és megjósolta, hogy a
csillogó külső mögött ő is hamarosan felismeri majd a
hamisságot.
Inge elégedetten bólogatott, húga pedig lopva
felsóhajtott:
– Ralfnak jobb az emberismerete. Horstot még
könnyű megtéveszteni.
Udo von Pressen felnevetett.
– Az ifjúság előjoga, hogy mindent rózsaszínben
lásson.
A veszélyes témát ezzel le is zárták, és a ház ura
nemsokára elköszönt a hölgyektől. Miután ismét
magukra maradtak, Helma hálásan megszorította a
testvére kezét.
– Köszönöm, hogy ügyesen elhárítottad a fenyegető
bajt, Delmhorst bizonnyal lett volna olyan szemtelen,
hogy elfogadja a férjem meghívását. Szerencsére az Úr
nem akarta, hogy ez bekövetkezzék.
– Nem akarhatta, Inge, különben nem adta volna a
számba a megfelelő pillanatban a megfelelő szavakat.
Ha az ég nem segít meg, halálos rémületemben nem
jutott volna eszembe okos kifogás.
A nővérek megölelték, megcsókolták egymást, aztán
Helma szólt, hogy álljon elő a kocsi, és Inge hazaindult.

XII.

Helma von Pressen már másnap talált alkalmat arra,

hogy a fiánál szóba hozza a Rosmarie-val tervezett
házasságot. Horst felszabadult és megkönnyebbült,
miután kifizette a kártyaadósságát. A nappaliban
üldögélt édesanyjával, és a maga élénk módján,
jókedvűen csevegett vele. A szanatórium új vendégét is
megemlítette, beszámolt találkozásukról, és ismét
rajongva beszélt Delmhorstról. Remek társalgónak írta
le, és úgy vélte, hogy mindenki csak nyerne azzal, ha
meghívnák az aratóünnepre.
Von Pressen asszony rémülten összerezzent, de fia
szavai legalább nem érték felkészületlenül.
– Inge nénivel már beszéltünk erről. Nagynénéd arra
kért bennünket édesapáddal, hogy tekintsünk el annak
az úrnak a meghívásától, mert a szanatórium többi
vendége mellőzve érezné magát. Mindannyiukat pedig
mégsem hívhatjuk meg.
Horst felkacagott.
– Már miért ne hívhatnánk? Szerintem pompás lenne.
Több eredeti figura is van közöttük.
Édesanyja határozott tiltakozásának adott hangot.
– Köszönöm, de nem kérek belőlük. Ne kövess el
ostobaságot, Horst! Tudom, tőled még az is kitelne,
hogy nyakunkra hozod azt a népséget.
A fiatalember még mindig nevetett.
– Ne aggódj, drága mama, csak tréfáltam. Egyikük-
másikuk valóban nem társaságképes, bár éppen ők a
legszórakoztatóbbak. Az unalom sok mindenre ráveszi
az embert, ezért is töltök időnként egy-egy órát a
körükben. Hidd el, kimondottan szórakoztató
elfoglaltság.
– Ennyire unod magad, fiam?
– Az nem kifejezés, mama.
– Többet kellene foglalkoznod a birtok ügyeivel, akkor
nem unatkoznál olyan nagyon.
A fiatalember huncutul elmosolyodott, és könyörögve
összekulcsolta a kezét.
– Ne kezdd még te is, anya! Abból lenne csak igazán
baj, ha én a birtok ügyeibe ütném az orromat. Ralf
sokkal jobban ért a gazdálkodáshoz, apáról már nem is
szólva.
Édesanyja kedvetlenül kihúzta magát ültében.
– Az idők végezetéig engedni akarod, hogy Ralf
megszégyenítsen? – kérdezte. – Nem vágysz arra, hogy
túlszárnyald, és magad mögé utasítsd?
– Az reménytelen próbálkozás lenne. Ralf szorgos,
dolgos, kiváló ember, akivel nekem nem érdemes
versenyre kelnem.
– És ez téged nem bánt?
– Semmi sem bánthat, ami Ralffal kapcsolatos. Ahhoz
mi ketten túlságosan szeretjük egymást.
– Biztos vagy benne, hogy ő is szeret téged?
– Egészen biztos vagyok, mama. Bizonyítékaim is
vannak rá.
– Például?
– Például az, hogy soha nem neheztelt rám, mert a
születésemmel megfosztottam az örökségétől. Te is
tudod, hogy apa első feleségének szándéka szerint neki
kellett volna megörökölnie Pressent és a teljes vagyont.
Mutass akár csak egyetlen másik embert, aki olyan
nagylelkűen beletörődött volna egy ilyen veszteségbe,
mint Ralf! Tudom, hogy te ellenérzésekkel viseltetsz
iránta, de nincs igazad. Őszintén tisztel téged, engem
pedig az összes hibámmal és gyengémmel együtt szeret.
Ezer bizonyítékot sorolhatnék még fel, csak kicsit
törnöm kellene a fejem. Irigység nélkül elismerem, hogy
fölöttem áll, amit egyébként kizárólag akkor éreztet
velem, ha az a javamat szolgálja.
Horst szokásától eltérően nagyon komolyan beszélt.
Édesanyja elbizonytalanodva nézett rá.
– Engem akkor is bánt, hogy mindig mindenben
mögéje szorulsz – mondta nagy sóhajjal.
Fia megragadta a kezét.
– Csak kicsit légy még türelemmel, mama! Egy szép
napon ragyogó sikereket aratok majd egy olyan
területen, amelyen Ralf nem konkurálhat velem. Jövőre
elindulok a Nürburgringen rendezett nagy
autóversenyen, és én nyerem meg. Ott senki sem
előzhet meg egykönnyen.
Von Pressenné aggodalmasan pillantgatott a
gyermekére.
– Az autóverseny roppant veszélyes vállalkozás,
Horst.
A fiú könnyedén felkacagott.
– Ne aggódj! Meglátod, megállom a helyem, és
hazahozom a kupát. Csak segíts rávenni apát, hogy
engedjen el!
Az asszony tiltakozón legyintett.
– Ezzel még várjunk! Előbb meg kell barátkoznom a
gondolattal. Valami másról viszont beszélni szeretnék
veled. Olyasmiről, ami ugyancsak elűzheti az
unalmadat.
Horst kérdőn felvonta a szemöldökét.
– És mi lenne az?
– Meg kellene házasodnod.
A fiatalember felpattant, és tágra nyílt szemmel,
elképedve meredt az édesanyjára, majd kurtán
felnevetett.
– Megházasodnom? Nekem?
– Mi olyan meglepő ebben?
Horst most már teli torokból kacagott.
– Ez aztán a mókás ötlet, mama!
 – Én egyáltalán nem találom mókásnak.
– Túlságosan fiatal vagyok még a nősüléshez.
– A huszonnegyedik évedben jársz, és mire meglehet
az esküvőd, a huszonötöt is betöltöd. Jót tenne neked,
édes fiam, ha korán nősülnél. Az sok ostobaság
elkövetésétől megóvna.
– Szóval átnevelési célból kellene megházasodnom?
Köszönöm, drága mama, de nem kérek belőle!
– Nem a levegőbe beszélek, Horst. Édesapáddal már
komolyan szóba került közöttünk a nősülésed.
Átnevelésről pedig szó sincs. Csupán úgy gondolom, ha
felelősséggel tartoznál ifjú feleségedért, akkor te is
megnyugodnál és megfontoltabb lennél.
A fiatalember szája széle pajkosan megrándult.
– Bocsáss meg, de az az érzésem, hogy tréfálsz.
– A legkomolyabban beszélek, Horst.
A fiatalember egyszeriben elbizonytalanodott.
– A végén még kiderül, hogy a hátam mögött már
feleséget is találtatok a számomra.
– Így igaz. Méghozzá egy kedves, rendes és szép
lányt, aki remekül illik hozzád, s akit te nagyon szeretsz.
– Kíváncsivá tettél. Ki az az ifjú hölgy? Szerelmeim
közül egyre sem emlékszem, aki szóba jöhetne
feleségként.
Horst a kis filmszínésznőre gondolt, akivel
kapcsolatban soha eszébe nem jutott a házasság. Még
akkor sem venné el, ha szülei beleegyezésüket adnák az
egybekelésükhöz, amiről egyébként tudta, hogy
teljességgel kizárt.
– Nem is sejted, kiről beszélek?
A fiatalember a fejét ingatta.
– Nem. Rosmarie-n kívül senki sem kedves a
szívemnek.
– Hát ez az! – bólintott az édesanyja. – Őrá
gondoltunk.
Horst felugrott, és harsányan felkacagott.
– Rosmarie-ra?
 – Pontosan. Remekül illene hozzád, és elragadó úrnője
lenne Pressennek.
A fiú visszahuppant a foteljába, és kis ideig
elgondolkodva nézett az édesanyjára. Eleinte még
mosolygott, ám aztán nagyon komoly lett az arca, és
elszántan hátravetette a fejét.
– Végül is miért ne? – szólalt meg végül. – Kedves,
értelmes, és nem ájul el rögtön, ha az ember kirúg a
hámból. Jól meglennék vele, Pressen számára komoly
nyereség volna, és szegény végre elszabadulna abból a
házból, amelyben csupa munka és borzalmas
kötelességteljesítés az élete. Talán még örülne is. Igen,
miért ne éppen Rosmarie-t vegyem el, ha meg kell
nősülnöm? Úgy legalább nem kellene idegent
megszoknom, és nem érnének kellemetlen
meglepetések. Minél tovább gondolkodom a dolgon,
annál ésszerűbbnek tűnik fel előttem. Igen, ha már
nősülnöm kell, még Rosmarie-t venném el a
legszívesebben. A házasság ötlete mindazonáltal
felkészületlenül ért, magam még soha nem foglalkoztam
vele. Adjatok egy kis időt, hogy megbarátkozzam a
gondolattal! Szerencsére nem kerget a tatár. Egy évig
még legalább szeretném megőrizni a szabadságomat.
Mindkettőnknek idő kell ahhoz, hogy megtanuljunk
másként nézni egymásra. Nagyon kedvelem Rosmarie-t,
de hogy a feleségem legyen? Ez soha eszembe nem
jutott. Neki egyébként mi a véleménye az
elgondolásotokról?
Helma asszonyt már az is boldoggá tette, hogy fia
nem mondott azonnal nemet.
– Még nem tud róla. Előbb veled akartam beszélni.
– Vagy úgy! Jól tetted. Kérlek, egyelőre ne is szóljatok
neki. Jobb lenne, ha elfogulatlan maradna, és úgy
változna meg a viszonyunk. Az pedig nem megy egyik
napról a másikra. Amikor majd megszoktam a
gondolatot, hogy ő lesz a feleségem, én magam
szeretnék beszélni vele. Nem szeretném, ha bárki
befolyásolná a döntésében.
Pressen asszony örült, hogy ennyit is sikerült elérnie.
Az fel sem merült benne, hogy Rosmarie nehézségeket
támaszthatna. Magától értetődőnek vette, hogy
örömmel lesz majd Horst felesége és Pressen úrnője.
– Természetesen az a legjobb, ha te tisztázol vele
mindent. Hogy ő is nagyon kedvel téged, azt mindnyájan
tudjuk.
– Jól van, mama, akkor ebben megállapodtunk. Most
pedig beszéljünk örvendetesebb dolgokról!
– Számodra az nem örvendetes, hogy olyan szép és
kedves feleséged lesz, mint Rosmarie?
A fiatalember végigsimított a homlokán.
– Nem szabad elfelejtened, hogy a szabadságomról is
le kell mondanom, ha nősülésre adom a fejem, és ez a
gondolat némi szorongással tölt el. Rosmarie azonban
okos lány, és jól megleszünk majd együtt. Tudod, mit?
Most mindjárt átlovagolok az Erdő Gyöngyébe, és más
szemmel is megnézem magamnak, úgy, mint az
esetleges jövendőbelimet. Remélem, egyúttal új
barátommal, Delmhorst úrral is beszélgethetek egy
órácskát.
Helma asszonynak fájdalom hasított a szívébe.
– Hogy nevezhetsz máris barátodnak egy idegent? –
kérdezte felháborodottan. – Micsoda könnyelműség ez?
A fiatalember gondtalanul felnevetett.
– Nem kellene ennyire komolyan venned a szavaimat,
mama. Valójában természetesen nem a barátom. Ahhoz
nem ismerem eléggé, meg aztán már közel jár az
ötvenhez, és minek kötne barátságot egy magamfajta
bugrissal. Mindenesetre van benne valami, amit igen
vonzónak találok. Nemigen bővelkedünk itt színes
személyiségben, úgyhogy az ember mindig örül, ha
útjába kerül egy-egy.
Von Pressenné nagy nehezen úrrá lett a
nyugtalanságán.
 – A bácsikádék szemfényvesztőnek nevezték. Nem
látnám szívesen, ha rendszeresen érintkeznél vele –
mondta.
– Jóságos ég, miért féltetek ilyen nagyon? Abba még
nem halok bele, ha időnként elbeszélgetünk. Lehet,
hogy nem tökéletes, kétségtelenül van valami gúnyos,
cinikus a modorában, de ettől még kimondottan
szórakoztató, és engem csak ez érdekel.
– Viszont rossz hatással lehet rád, és az ösztönöm azt
súgja, hogy károdra lesz a kapcsolatotok. Te is tudod,
hogy könnyen befolyásolható vagy.
A fiatalember felállt, átölelte és megcsókolta az
édesanyját.
– Miért kell a nőknek rögtön begyulladniuk? Ámbár
furcsa, de Ralf is óva intett Delmhorst úrtól. Minden
hiába, engem mégis vonz, mint mágnes a vasat!
A szerencsétlen édesanya nagyot sóhajtott.
– Annál inkább óvatosnak kell lenned, Horst. Ne
engedd, hogy hatással legyen rád, és legalább
szándékosan ne keresd a társaságát!
– Rendben van, mama, a kedvedért nem fogom. Ám
ha véletlenül utamba kerül, akkor azért nem fogok
kitérni előle.
– Csak azt ígérd meg, hogy nem maradsz kettesben
vele!
– Megígérem, és nem is lesz nehéz betartanom az
ígéretemet. Szinte soha nincs egyedül, a
szanatóriumnak ugyanis ő a legnépszerűbb lakója.
Rajtatok kívül mindenki kedveli. Még a barátságát
egyébként igen szűkén mérő Fuchs őrnagy is lelkesen
keresi a társaságát. Be kell látnod, hogy
ellenérzéseitekkel meglehetősen magatokra
maradtatok. Most pedig, ha megengeded, átlovagolok
az Erdő Gyöngyébe… háztűznézőbe! – tette hozzá Horst
tréfálkozva.
Helma asszony szomorúan bólintott.
 – Jól van, fiam. Add át szívélyes üdvözletemet Inge
nénédnek és persze Heinrich bácsinak is. Rosmarie-t
figyelmeztesd, hogy nagyon szép legyen ám holnap az
aratóünnepen, mert vendégeink is lesznek.
– Figyelmeztetés nélkül is ő lesz a legszebb, és még
csak nem is kell hozzá külön kicsinosítania magát –
hangzott a nevetős válasz.
Horst elköszönt az édesanyjától, és utasítást adott,
hogy nyergeljék fel a lovát. Neki még át kellett öltöznie,
és a szobájába menet benézett Ralfhoz, aki a nagybátyja
részére vezetett üzleti könyvek fölött görnyedt az
irodában.
– Szentséges borzalom, Ralf, már megint nyakig ülsz
a munkában? Azt hittem, rávehetlek, hogy kísérj át az
Erdő Gyöngyébe.
Barátja kissé szórakozottan felnézett a papírjaiból.
– Az Erdő Gyöngyébe készülsz? – kérdezte, és lelki
szemei előtt máris megjelent Rosmarie bájos arca.
– Igen, méghozzá háztűznézőbe – kiáltotta Horst
jókedvűen.
Ralf megütközve nézett rá.
– Háztűznézőbe? Az Erdő Gyöngyébe?
– Ámuldozz csak! Úgy bizony, oda és azért. Mama épp
az imént közölte velem, hogy a papával Rosmarie-t
szemelték ki a feleségemnek. Na, ehhez mit szólsz?
Az ifjú Brandnak minden önfegyelmére szüksége volt,
hogy megőrizze a nyugalmát.
– Édesapád már beszélt nekem erről, de akkor semmit
sem mondtam, mert nem is kérte ki a véleményemet.
Ám ha már megkérdeztél, megmondom, hogy az én
felfogásom szerint csak azoknak szabad
összeházasodniuk, akik szívből szeretik egymást.
Horst levetette magát egy karosszékbe.
– Nagyon kedvelem Rosmarie-t, és ha már
mindenképpen meg kell házasodnom, miért ne
vehetném el éppen őt? Elvégre nagyszerű teremtés.
 Ralf végigsimított a homlokán, mintha hirtelen
forróság öntötte volna el.
– Rosmarie értékes ember, Horst, aki megérdemli,
hogy őszinte szerelemből vegyék feleségül. Te szereted,
ahogy az ember a kedves unokahúgát szereti, de nem
vagy szerelmes belé, és soha nem is leszel. Sejtelmed
sincs arról, mi a szerelem. Mielőtt Rosmarie-t ilyen
tervekkel nyugtalanítanád, alaposabban meg kellene
gondolnod a dolgot. Nem volna szabad belemenned
valamibe csupán azért, mert jópofa ötletnek tartod,
miközben valakin súlyos sebeket ejthetsz. Véleményem
szerintem egyébként sem vagy még érett a nősüléshez.
Horst elkomolyodott, és tűnődve nézett a barátjára.
– Igazad van, Ralf, és már kértem is némi haladékot.
Ha azonban mindenképpen nősülésre kell adnom a
fejem, akkor kellemesnek találnám, hogy Rosmarie
legyen a feleségem. Jól megértjük egymást. Valamennyi
hibámat és gyengémet ismeri, de nem tartja halálos
bűnnek őket. Emellett remek úrnője lehetne
Pressennek. Senki sem méltóbb arra, hogy itt anya
helyét átvegye. És hogy hol marad a nagy szerelem?
Olyasmi kizárólag regényekben létezik. Az ember
flörtölget, aztán megcsömörlik tőle, és meg akar
nősülni. Olyankor pedig józanul, okosan kell kiválasztani
a jövendőbelit. Rosmarie kétségkívül jó feleségem
lenne, nem gondolod? Előbb persze meg kell tanulnom,
hogy egészen más szemmel nézzek rá, mint eddig. A
végén talán még bele is szeretek.
Ralfon vakrémület lett úrrá.
– Ha már ennyire belelovaltad magad ebbe az
érzésbe, azt legalább tudod, hogy Rosmarie hozzád
akar-e menni?
Horst megütközött, aztán megint eleresztett egy
gondtalan kacajt.
– Az bizony kérdéses. A lányok másként gondolkodnak
a szerelemről, és azt hiszem, hogy Rosmarie az átlagnál
is bonyolultabb eset. Ő mindent komolyabban vesz a
kelleténél. Csak azért biztosan nem lesz a feleségem,
hogy Pressen úrnője lehessen.
– Ez nekem is meggyőződésem. Nem adja el magát, és
kényszernek sem engedelmeskedik.
Horst elképedt.
– Nem adja el magát? Ki beszél ilyesmiről, Ralf? Senki
sem akarja kényszeríteni. Nem is kérnék olyan
feleségből, aki kényszerből jön hozzám. Egyébként
bogarat tettél a fülembe. Egyelőre óvakodni fogok attól,
hogy beleszeressek Rosmarie-ba. Van időm, és minden
szépen elrendeződik majd. Szerencsére egy év
szabadságot még kikötöttem magamnak, és azt is én
jelenthetem be Rosmarie-nak, hogy ő lesz a feleségem.
Senki sem befolyásolhatja a döntésében. Hagyjuk hát,
hadd menjenek a dolgok a maguk útján! Minek főjön
már most a fejem olyasmi miatt, aminek még nincs itt az
ideje? Tréfáltam csupán, amikor az előbb azt mondtam,
hogy háztűznézőbe megyek az Erdő Gyöngyébe. El
akartalak képeszteni. Valójában azért lovagolok át, mert
unom magam, és szeretnék eltársalogni Delmhorst
úrral. Nos, komolyan nem tartasz velem?
Ralf a könyveire pillantott. Valójában nem ért volna
rá, ám nem akarta, hogy Horst négyszemközt beszéljen
Delmhorsttal, és Rosmarie-t is ezer örömmel látta volna.
– Jól van, ha nem zavarok, akkor egy órára átmegyek
veled. A munkát meg majd este befejezem.
– Mesés! Akkor hát indulás, készülődj! Én is megyek,
és gyorsan átöltözöm.
Ralf különös tekintettel nézett a kiviharzó Horst után.
Semmit sem sajnált tőle, bármiről boldogan lemondott
volna a kedvéért. Bármiről, egyedül csak Rosmarie-ról
nem.
A két fiatalember hamarosan nyeregbe szállt, és friss
ügetésben, hamar megtették az utat az Erdő Gyöngyéig.
Az esős idő véget ért, és újra kisütött a nap. Szeptember
elejét mutatta a naptár, az erdő fái lassan-lassan már
színesre cserélték lombkoronájukat, és a szanatórium
terasza fölött is sárgás, vöröses leveleket kergetett a
szél. Ahhoz azonban még elég meleg volt, hogy a
vendégek egy nagy csoportban mind idekint
üldögéljenek. A csoportnak ma is Delmhorst volt a
középpontja.
Buchwald doktor valójában egyetlen rossz szót sem
szólhatott Delmhorstra, ugyanis kizárólag neki
köszönhette, hogy a ház lakói az esős napokban nem
utaztak el menekülésszerűen. Mindnyájan az előcsarnok
nagy kandallója előtt üldögéltek, és lakótársukat
hallgatták, aki olyan érdekfeszítően szórakoztatta őket,
hogy szinte tudomást sem vettek a rossz időjárásról.
– Igazság szerint százalékot kellene fizetnie nekem
azért, hogy itt tartom és mulattatom a vendégeit –
jegyezte meg egyszer Delmhorst a maga cinikus módján
a doktornak.
– Úgy gondolom, bőven megkapta már a jutalékát,
elvégre egy árva garast sem fizet a szállásért és az
ellátásért – válaszolta Buchwald mogorva gúnnyal.
– Von Pressen asszony fizet helyettem – mondta
Delmhorst hanyag közönyösséggel.
– Téved. Nem fogadok el pénzt von Pressen
asszonytól. Szerencsétlennek éppen elég gondot okoz,
hogy kielégítse a maga egyéb követeléseit.
– Ó! Ekkora nagylelkűséget nem is feltételeztem volna
magáról, doktor úr. Jóindulatomat bizonyítandó,
mindaddig itt fogom tartani a vendégeit, amíg csak
módomban áll.
Buchwald doktor többször is folytatott ehhez hasonló
beszélgetést Delmhorsttal, Inge asszony viszont
mindeddig egyetlen szót sem váltott vele. Rosmarie,
akihez a férfi újra meg újra közeledni próbált, ha csak
tehette, kitért előle. Mivel ő vezette a könyvelést,
tisztában volt azzal, hogy Delmhorsttól semmiféle
bevétel nem származik. Nem kérdezte meg azonban,
miért nem fizet, mert sejtette, mi lehet a magyarázat.
Azt is tudta, hogy Delmhorst alávaló jellem, aki
megfizetteti a hallgatását. Egyik nap ugyanis véletlenül
szemtanúja volt annak, hogy az édesanyja, miután
éppen hazaérkezett Pressenből, ötszáz márkát adott át
az édesapjának, aki mindjárt ezután borítékba tette a
pénzt, és Anna nővérrel elküldte Delmhorstnak.
– Írassa alá a vendéggel az ötszáz márkáról szóló
nyugtát! Az is benne van a borítékban – mondta az orvos
az ápolónőnek.
Anna nővér mindig örült, ha beléphetett annak a
férfinak a szobájába, akiért titokban rajongott. Ő nem
kezdte el találgatni, miért küld Buchwald doktor ötszáz
márkát az egyik vendégnek, az okos, éles szemű
Rosmarie azonban sejtette, hogy Delmhorst az ingyen
szállás és ellátás mellett még hallgatási pénzt is fizettet
Helma von Pressennel. A lány őszintén szánta
szerencsétlen nagynénjét. Mindaz, amit akaratán kívül
megtudott, elborzasztotta, taszította, és félelemmel
töltötte el. Minden baj és szenvedés okozóját
Delmhorstban látta, és szinte már elviselhetetlennek
érezte, hogy ez a férfi alattomosan hízelgő mosollyal
újra meg újra a közelébe tolakszik. Fel nem foghatta,
miért keresi a többi vendég olyan ügybuzgón a
társaságát.
Ez ma is így volt, és a ház lakói feszült figyelemmel
hallgatták Hans Delmhorst történeteit, amikor a két
unokafivér lóháton a szanatóriumhoz érkezett.
– Úgy látom, a nénikék és bácsikák már nem is
igénylik, hogy én jobb kedvre derítsem őket – jegyezte
meg Horst nevetve. – Delmhorst úr átvette a
feladatkörömet.
Ralf odapillantott a teraszon üldögélőkre.
– Akkor ne is zavarjuk őket, hanem menjünk be
egyenesen a házba! – válaszolta.
– Arról szó nem lehet! Én is élvezni szeretném ezt a
szemlátomást kellemes hangulatot.
– Előbb mindenképpen üdvözölnünk illik a bácsit, a
nénit és Rosmarie-t.
 Horst nevetve odaköszönt a ház lakóinak.
– Tartsanak fenn egy helyet a számomra, hölgyeim és
uraim! Mindjárt csatlakozom önökhöz – szólt oda nekik.
A Buchwald házaspár szívélyesen üdvözölte a két
fiatalembert a nappaliban. Kis idő múlva Rosmarie is
megérkezett.
– Mama azt üzeni, hogy különös gonddal csinosítsd ki
magad az aratóünnepre, mert vendégeket várunk –
mondta neki Horst, miután megölelte. – Örülök, hogy
végre egyszer nem a kék munkaruhádban látlak majd,
bár ebben is elragadó vagy.
– Anyagi eszközeim nem engedik meg, hogy
különleges darabokat vásároljak magamnak, de azért a
lehetőségeimhez képest elegánsan fogok holnap
felöltözni.
Ralf és Rosmarie szokás szerint látszólag
tartózkodóan üdvözölték egymást, de mindkettejüknek
melegen felragyogott a szeme, amikor kezet fogtak. A
lány szemének felcsillanása mindig csodálatosan
megnyugtató hatással volt Ralfra, még akkor is, ha
utána Rosmarie mindjárt hűvösen és visszafogottan
nézett rá. Ebből az árulkodó jelből azonban tudta, hogy
a szívének oly drága teremtés mást érez valójában, mint
amit mutatni igyekszik, és ő is örömmel várta az
aratóünnepet. Abban reménykedett, hogy talán ott
sikerül majd négyszemközt beszélnie Rosmarie-val.
Miközben beszélgettek – mintha csak előre
megállapodtak volna –, mindnyájan a házban tartani
igyekeztek Horstot, hogy ne találkozhasson
Delmhorsttal. Igyekezetüket egy darabig siker is
koronázta, végül azonban a fiatalember felpattant a
foteljából.
– Most már a vendégeitekkel is foglalkoznom kell egy
kicsit – közölte. – Nagyon vidám odakint a hangulat, és
úgy láttam, hogy ez Delmhorst úr érdeme.
Ralf azonnal felállt.
 – Veled megyek, hogy én is élvezhessem Delmhorst úr
szórakoztató társaságát. Csatlakozol hozzánk,
Rosmarie?
A lány megrázta a fejét.
– Még dolgom van.
– Kiráz a hideg, ha ezt hallom! Ralfot is úgy kellett
elrángatnom az üzleti könyvek fölül – mondta Horst.
Buchwald doktor is felemelkedett ültéből.
– Veletek tartok, hogy váltsak néhány szót a
betegeimmel.
Inge asszony a teendőire hivatkozva kimentette
magát, mert akárcsak a lánya, ő sem akart találkozni
Delmhorsttal. Így aztán csak a három férfi csatlakozott
a teraszon sütkérezőkhöz, akiket Delmhorst részben
megtörtént, részben kitalált úti élményeivel
szórakoztatott. A valódiakat is erősen kiszínezte
azonban, és hallgatói számára így nem derült ki, mivel
is foglalkozott valójában, amíg a világot járta.
Horst valósággal itta a szavait, Ralf azonban
fenntartással hallgatta, és éles szemmel figyelte. Látta,
hogy szinte kizárólag csak Horsthoz beszél, és
egyértelműen jó benyomást szeretne tenni rá, Buchwald
doktorra pedig időnként fölényesen gunyoros pillantást
vet. „Mit akarhat itt ez az ember? Miért költözött be az
Erdő Gyöngyébe? – találgatta magában Ralf már
sokadszorra. – Miért keresi annak a boldogtalan
asszonynak a közelgését, akinek tönkretette az életét, s
miért keresi a fia közelségét, a fiáét, aki nem is tudja,
hogy az ő fia, és mégis ellenállhatatlanul vonzódik
hozzá, alighanem a természet titokzatos hatalmának, a
vér hívó szavának engedelmeskedve? Hová vezet ez az
egész? Nem történik-e katasztrófa, ha továbbra sem
nyitom fel Udo bácsi szemét?”
Ha ő nem lép közbe, bácsikája meghívta volna az
aratóünnepre Delmhorstot. Hogyan hatott volna a
megjelenése Helma nénire? Az biztos, hogy Delmhorst
az ő akarata ellenére szállásolta be ide magát, ami csak
tovább nehezítette a szerencsétlen asszony helyzetét.
Súlyosan kell vezekelnie ifjúkori botlásáért, és azért is,
hogy mindmáig nem merte megvallani az igazságot a
férjének.
Ralf őszintén sajnálta, hogy semmit sem tehet a
nagynénje megvédése érdekében. Rettenetes lehet
tudnia, hogy Horst most éppen Delmhorsttal van együtt,
és a jövőben is gyakran fog találkozni vele. Hogyan
tarthatná távol a barátját ettől a férfitól úgy, hogy ne
derüljön ki, ismeri a titkok titkát?
Miközben ezek a gondolatok jártak a fejében,
másodpercre sem vette le a szemét Delmhorstról, de
Buchwaldot is éberen figyelte, aki leírhatatlan
tekintettel meredt Delmhorstra, mintha csak át akarná
vinni rá az akaratát. Ralf és az orvos egyaránt azt
találgatták magukban, hogy a többieknek nem tűnik-e
fel a Delmhorst és Horst közötti szembeszökő
hasonlóság. A jelek szerint azonban ezt senki sem vette
észre, Istennek hála, Horst sem.
Delmhorst igazán elemében volt, és Ralf mind
idegesebben látta, hogy valósággal elbűvöli Horstot.
Buchwald doktor is egyre nyugtalanabbul fészkelődött a
székén.
Végül Ralf volt az, aki nem bírta tovább türelemmel.
– Most már haza kell mennünk, Horst – szólalt meg. –
Gyere, köszönjünk el Inge nénitől és Rosmarie-tól.
Barátja kelletlen képet vágott.
– Maradjunk még fél órát, Ralf! Nagyszerűen érzem
magam Delmhorst úr társaságában.
– Én is – hazudta az ifjú Brand kényszeredetten – de
sok mindent elő kell még készítenünk a holnapi
aratóünnepre.
Horst lassan felállt.
– Igaz is, az aratóünnepet teljesen elfelejtettem.
Akkor hát mára Isten önökkel, hölgyeim és uraim!
Örülnék, ha már igen hamar újra élvezhetném a
társaságát, Delmhorst úr.
 – Remélem, nem kell sokat várnom az újabb
találkozásra – válaszolta a férfi.
Miközben kezet szorított Horsttal, szemében újra
megjelent az a furcsa fény, ami elárulta, hogy még
mindig nem halt ki belőle minden emberi érzés.
A két unokafivér mindenkitől elbúcsúzott, Buchwald
doktor pedig megkönnyebbülten bekísérte őket a házba,
ahol a hölgyektől is elköszöntek, mielőtt nyeregbe
szálltak volna, hogy hazalovagoljanak.

XIII.

Másnap számos vendég érkezett a Pressen-kastélyba.

Buchwald doktor már ebédre átment a feleségével és a
leányával. Udo von Pressen előzékenyen kocsit küldött
értük.
Még délelőtt megtartották a hálaadó istentiszteletet,
amelyet ősi hagyomány szerint az aratási koszorú
átadása követett. Délben az alkalmazottak ugyanúgy
ünnepi ebédet kaptak, mint az uraság és vendégei.
Délután a parkban felállított hatalmas táncpajta körül
elhelyezett asztaloknál kávét és süteményt szolgáltak
fel, a gyerekeknek játékos versenyeket rendeztek, a
férfiaknak pedig még egy korsó jóféle sör is jutott. A
vidám mulatságból a kastély vendégei ugyancsak
kivették részüket, és ezúttal nem voltak tekintettel az
osztálykülönbségekre, legalábbis az aratási bált
megnyitó tánc során.
Legnagyobb sajnálatára Ralf helyét az ebédnél
nagyon távol jelölték ki Rosmarie-tól. Nagynénje egy ifjú
és vagyonos örökösnőt tett meg asztalszomszédjának,
akit a feleségének szánt, hogy valamelyest kárpótolja az
elveszített örökségért. Ő azonban nem látott mást,
csakis Rosmarie-t, aki leírhatatlanul bájos volt fehér
ruhájában.
 Horst, aki a helyére vezette, szemlátomást büszke
volt szépséges asztalszomszédjára. A fiatal von Pressen
tréfás bemondásai ezúttal is remek hangulatról
gondoskodtak, amely alól még Rosmarie-nak sem
sikerült teljesen kivonnia magát. Egészen felszabadult
azonban ma sem lehetett, de ezt ügyesen sikerült
lepleznie.
Ralf, hogy ne tűnjék udvariatlannak, nem igazán
vonzó asztalszomszédjának szentelte magát, csak a
pillantása kereshette újra meg újra Rosmarie-t.
Előírásosan és visszafogottan társalgott az ifjú
örökösnővel, aki egyértelműen értésére adta, hogy
sikeresen próbálhatna meg közeledni hozzá, ám
mindhiába, mert őt senki más nem érdekelte, csakis
Rosmarie.
Asztalbontás után, a park felé menet végre sikerült
úgy intéznie, hogy imádottja mellé kerüljön. Horstot
éppen mások foglalták le, az örökösnő pedig egy ifjú
joggyakornoknak nyújtotta a karját, aki lelkesen tette
neki a szépet. Ralfot tehát senki és semmi nem
akadályozhatta meg abban, hogy Rosmarie-nak kínálja a
karját.
– Elfogadsz kísérődnek? – kérdezte tőle.
A lány azonnal fülig pirult, de azért a fiatalember
karjára tette a kezét.
– Örömmel, Ralf.
– Úgy látom, jól érzed magad. Mintha ma nem lennél
olyan csendes és szomorú, mint egyébként.
– Horst annyi derűt áraszt magából, hogy az
embernek akkor is nevetnie kell rajta, ha nem akar. Ő
még a legnagyobb bánatot is el tudja feledtetni.
– Örülnék, ha nekem is lenne ehhez tehetségem.
Rosmarie oldalról felnézett rá.
– Tréfálkozni csak az tud, akinek könnyű a szíve, a
tiéd pedig nem az.
– Hát tudod?
– Igen, tudom.
 – Az okát is ismered?
– Igen, azt is.
– És nem tudnál változtatni rajta?
A lány mélyet sóhajtott.
– Boldogan megtenném, de nem lehet. Nem, nem,
soha!
– Isten mentsen attól, hogy így legyen! Az Úr nem
akarhatja, hogy az idők végezetéig boldogtalannak
kelljen lennem. Ám hagyjuk ezt, mert nem szeretnélek
kínozni. Látom rajtad, hogy a legszívesebben már
megint elmenekülnél a közelemből, nekem viszont még
egy kérdésem lenne hozzád. Az igazságnak megfelelően
válaszolsz majd?
– Igen, ha tudok.
– Hogyan érzel Horst iránt?
Rosmarie arcán árnyék suhant át, mert eszébe jutott,
mit tervez kettejükkel kapcsolatban az apja.
– Hogyan éreznék? Kedves, léha ugrifüles, akire
egyszerűen nem lehet haragudni.
Az ifjú Brand megkönnyebbülten fellélegzett.
– Valamit el kell mondanom neked, Rosmarie. Azt
tervezik, hogy feleségül adnak Horsthoz.
A lány futó pillantást vetett rá.
– Tudom – felelte csendesen. – Véletlenül kihallgattam
a szüleimet, amikor erről beszélgettek.
A fiatalember döbbenten közelebb hajolt hozzá.
– Te tudsz erről? Ezért nehéz a szíved? Hozzá akarnak
kényszeríteni Horsthoz?
Rosmarie arca falfehér lett.
– Nem ettől nehéz a szívem, de ennek is köze van
hozzá. Kényszerrel azonban senki sem érheti el, hogy
Horst felesége legyek. Ilyen erővel a bátyámhoz is
feleségül mehetnék, ha lenne bátyám.
Ralf magához szorította a lány karját.
– Hálásan köszönöm a szavaidat, Rosmarie. Könnyebb
lett a szívem, és ismét bizakodom.
A lány szomorú szemmel nézett fel rá.
 – Adj fel minden reményt, Ralf! Akár hozzámegyek
Horsthoz, akár nem, közted és köztem soha nem lehet
több annál, mint ami most van.
A fiatalembernek ráncba szaladt a homloka.
– Ezek szerint számomra ugyanúgy nincs hely a
szívedben, ahogyan Horst számára sem jutott?
Rosmarie egy darabig szótlanul maga elé meredt.
Arca meg-megrándult a fájdalomtól, aztán Ralfra emelte
nagy, komoly szemét.
– Őszintén, teljes nyíltsággal válaszolok a kérdésedre,
mert tudom, hogy szeretsz. Szeretlek, Ralf, mélyen és
őszintén szeretlek. Meghalni is kész lennék érted, de
élnem nem lehet veled. Soha. Szakadék tátong
közöttünk, amelyet senki és semmi nem hidalhat át.
Most, miután ezt megvallottam neked, tudnod kell, hogy
más férfié sem leszek soha. Légy könyörületes hozzám,
és ne kínozz kérdésekkel! Ne kérd, hogy változtassak az
elhatározásomon, mert hiába is kérnéd.
Ralf felindultságában még erősebben szorította a lány
karját. Előttük és mögöttük vendégek lépdeltek, és
Rosmarie-nak ez adott bátorságot ahhoz, hogy megvallja
a szerelmét. Tudta, hogy máskülönben Ralf a karjába
rántotta volna, annak pedig nem szabad megtörténnie.
A fiatalember zihálva szedte a levegőt. A lány őszinte
szavai mindennek dacára boldogsággal töltötték el.
– Rosmarie, drága Rosmarie! Kimondhatatlanul
boldoggá tettél azzal, amit mondtál. Fájdalom, de nem
fejezhetem ki neked úgy a köszönetemet, ahogyan
szeretném. Szeretlek, szívem minden dobbanásával
szeretlek. Nem akarom elhinni, hogy szakadék választ el
bennünket, amely fölött ne verhetne hidat forró és igaz
szerelmünk. Légy nyugodt, és ne nézz rám ilyen
rémülten! Nem foglak ostromolni, mert érzem, hogy
súlyos teher nehezedik rád. A reményt azonban nem
adom fel. Reménykedni fogok abban, hogy mindaz, ami
elválaszt bennünket, igenis elhárul egy napon, amelynek
az elérkeztéig már nem kell hosszú időnek eltelnie. Az
igaz szerelem csodákra képes, én pedig hinni szeretnék
a csodában, édes egyetlenem. Fogadd hálámat,
mélységes hálámat azért, hogy elmondtad, nem akarsz
Horst felesége lenni. Szavaid komoly nyugtalanságtól
szabadítottak meg. Nem akaródzott elhinnem, amit az
egybekelésetekről hallottam, de titokban azért féltem,
hogy erővel rábírhatnak a házasságra. Most már tudom,
hogy semmiféle nyomásnak nem engednél. Horstot nem
lehetett nehéz rábeszélniük, hogy vegyen nőül, hiszen te
is könnyen befolyásolható embernek ismered. Ma még
testvéri szeretetet táplál irántad, de kész lenne magát
belelovalni olyan érzésekbe, amelyek lehetővé tennék,
hogy teljesítse a szülei kívánságát, ami egyébként
minden bizonnyal egybeesik édesapádék óhajtásával.
Nem engedhetjük, hogy ez megtörténjék, Rosmarie.
Horstnak nem szabad megbarátkoznia ezzel a
gondolattal.
A lány arcán halvány mosoly suhant át.
– Horstnak még nem nőtt be a feje lágya. Azt sem
tudja, mit beszél. A férfit és nőt egyesítő házasság
megkötéséhez szükséges szerelmet nem
kényszeríthetjük a szívünkre. Ez neki sem sikerülhet,
legfeljebb eljátszhat a gondolattal. A végén azonban
kényszerűen be kell majd látnia, hogy hiábavalóságot
művelt. Én minden könnyelműsége mellett kedves és jó
embernek tartom, s most, hogy megtudtam, máris
elkezdték a győzködését, kertelés nélkül beszélni fogok
vele. Tisztázom vele, hogy közöttünk csakis testvéri
szeretet létezhet. Mihamarabb sort kerítek erre a
beszélgetésre, és reményeim szerint szövetségesre
találok majd Horstban. Akkor közösen léphetünk fel
ezzel az ostoba házassági ötlettel szemben. Köszönöm,
Ralf, hogy tájékoztattál. Most már cselekedhetek. Apa
bizonnyal neheztelni fog rám, de lesújtó haragját is
inkább elviselem, semmint hogy Horst felesége legyek.
A férfi tekintete fürkészőn fúródott Rosmarie
szemébe.
 – Feltehetek neked még egy kérdést?
– Természetesen. Ha tudok, válaszolok rá.
– Az van közted és édesapád között, ami gyermek és
apa között lenni szokott? Én úgy látom, hogy
távolságtartóbb, visszafogottabb lettél vele, mint
korábban voltál. Mintha már… nem bíznál benne.
A lány sokáig hallgatott. Arca elárulta, hogy heves
küzdelmet folytat önmagával. Amikor végül megszólalt,
színtelen volt; a hangja.
– Rettenetes, ha egy gyermeknek el kell veszítenie az
apja iránti bizalmát, ami aztán soha többé nem születhet
újra. De kérlek, ne tégy fel több kérdést, és ne
beszéljünk erről!
A fiatalember gyengéd aggódással nézett le rá.
– Szegény Rosmarie, bárcsak a segítségedre
lehetnék!
A lány a fejét ingatta.
– Rajtam senki sem segíthet. Ahhoz csodának kellene
történnie.
– Hinni akarom, hogy vannak még csodák. Nem
kínozlak tovább, Rosmarie, csak azt ígérd meg, hogy
hozzám fordulsz, ha valaha is szükséged lesz valakire,
aki az életét is kész feláldozni érted.
A lány mélyet sóhajtott. Tudta, hogy éppen Ralf az,
akihez ő soha nem fordulhat segítségért.
– Megígérem, hogy szólni fogok, ha segíthetsz –
válaszolta kitérően.
Közben leértek a parkba, és Rosmarie kihúzta a kezét
Ralf karjából. A férfi tekintete mély érzésekről
árulkodott, amikor feléje fordult.
– Hálásan köszönöm, hogy szeretsz, és ezt el is
mondtad. Mindennek ellenére boldoggá tettél.
– Engem pedig az tesz mindennek dacára boldoggá,
hogy megvallhattam neked a szerelmemet, és
megtudhattam, hogy te is szeretsz engem.
Ebben a pillanatban odalépett hozzájuk Horst.
 – Ti meg miről beszélgettek ilyen elmélyülten, akár
két bölcs filozófus? – kérdezte nevetve. – Olyan képet
vágtok, mintha a világot készülnétek éppen megváltani
– tette hozzá, és belekarolt Rosmarie-ba.
– Azon gondolkodtunk, részt vegyünk-e a
süteményevésben. Láthatod, elég magasak még a
tortahegyek, úgyhogy bizonnyal nekünk is jut belőlük –
felelte Ralf, hogy elterelje fiatal barátja figyelmét, amíg
Rosmarie-nak sikerül összeszednie magát.
Az ifjú von Pressen színpadiasan megborzongott.
– Köszönöm, de én nem élek az édességgel. Gyere,
Rosmarie, ropjuk inkább együtt a többiekkel a táncot!
És már vezette is a lányt a táncolok közé. A
földesúrnak a leghűségesebb szolgálóval, hitvesének
pedig a rangidős béressel illett eljárnia a hagyományos
aratótáncot. Rosmarie után Horst is egy takaros
cselédlányt forgatott meg. A rangosabb vendégek
szintén elvegyültek az emberek között, és kivették
részüket a táncból. Ralfnak idővel sikerült ismét
Rosmarie közelébe kerülnie, és még táncba is vihette.
Közben egyetlen szót sem váltottak, csak boldogan
lejtettek egymás karjában.
Egy idő múlva Horst ismét felkérte Rosmarie-t.
– Sürgős ügyben kell beszélnem veled, de szigorúan
négyszemközt – mondta tánc közben a lány. –
Találkozhatnánk holnap délelőtt tizenegykor az erdőben,
a hármas tölgyfánál?
A fiú dévaj jókedvvel nézett rá.
– Soha nem mondtam még nemet, ha egy szépséges,
ifjú hölgy hívott légyottra.
– Akkor hát most se tedd! Egyébiránt távolról sem
gáláns kalandról van szó, hanem roppant komoly ügyről.
Horst apró fintort vágott.
– A komoly ügyeket ki nem állhatom, de ha te kérsz,
életem árán is elmegyek.
A lány elmosolyodott.
 – Ne aggódj, belehalnod azért nem kell! Annyira nem
végzetes a dolog.
Az aratási ünnep pontosan úgy zajlott, ahogyan
szokott. Mindenki előírásosan kivette a részét a
mulatozásból, az emberek jókedve azonban csak akkor
lett felhőtlen, amikor az előkelő hölgyek és urak már
távoztak. Ők viszont megkönnyebbült sóhajjal
nyugtázták, hogy ebben az évben is eleget tettek
társadalmi kötelezettségüknek. Végre visszatérhettek a
kastélyba, és maguk között folytathatták a szórakozást.
A ház szépséges nője kissé sápadt volt, és tekintete
néha szórakozottan a semmibe révedt. Ez azonban
senkinek sem tűnt fel, még a férjének sem, aki pedig
újra és újra rajta felejtette a tekintetét, amely gyengéd
csodálatról árulkodott.
Miután leszállt az este, a parkon keresztül magas
termetű férfi osont a kastélyhoz, és a nyitott
teraszajtókon át benézett a dísztermekbe. Szemében
irigység villant, ajkát megvetően lebiggyesztette. Hans
Delmhorst volt az, aki már sokadszorra lopakodott
rejtekösvényeken a Pressen-kastélyhoz, és a fényárban
úszó helyiségekbe sem most lesett be először. Minden
alkalommal kitaszítottnak érezte magát, miközben a
boldog családi életet élő embereket figyelte.
Az ünnepi sokaság láttán, amelyben számára nem
jutott hely, szívét ma erősebben mardosta az irigység,
mint eleddig bármikor. Szeme előtt drága estélyi
ruhában, gyöngyökkel, drágakövekkel felékesítve
többször is elvonult a kastély gyönyörű, halovány orcájú
úrnője. Látta karcsú, ruganyos járású fiát és az elbűvölő
Rosmarie-t, s végül a kastély ura is a látókörébe került.
A tiszteletet parancsoló, nemes jelenséget eddig csak
jókora távolságról vehette szemügyre. Szóval ez az a
férfi, aki mindent birtokol, ami valójában őt illetné meg:
a szépséges feleséget és a fiúgyermeket!
Delmhorst tekintetében a lelkét emésztő tűz
visszfénye égett. Kísértő vágyat érzett arra, hogy
bombát hajítson az ünnepi társaság közé. Mert
bombaként robbanna a hír, ha most belépne a
díszterembe, odaállna Horst elé, és kijelentené: ez itt az
én fiam. A fényes sereglet alighanem eltátaná a száját a
csodálkozástól. Vad kárörömmel gondolt arra, hogy
egyetlen szavával lerombolhatná a kastély lakóinak a
boldogságát. Igaz, azzal saját békés életének is búcsút
inthetne, és ez megfosztotta már-már birtokolni vélt
hatalmától.
Perzselő tekintettel még egy pillantást vetett Horstra,
és váratlanul szomorúság fogta el. Bántotta és
dühítette, hogy Udo von Pressen a magáénak tudhatja a
fiát.
– Ő az enyém, az enyém! – mondta rekedten maga elé.
A legszívesebben berontott volna a kastélyba, hogy
gyermekét kiragadja azok közül, akik jogtalanul
kisajátítják maguknak. Ebben a pillanatban rádöbbent,
hogy szereti a fiát. Szeretetét nem mondhatta
önzetlennek, ám lelkében hosszú-hosszú évek óta mégis
ez volt a legmelegebb érzés.
Végül lassan, komor ábrázattal, összeszorított
fogakkal megfordult, és lopózva elindult vissza a sötét
parkon át, akár egy tolvaj. Elhibázott életének
egyszeriben valamennyi nyomorúsága a vállára
nehezedett. Súlyos gondolatok kínozták, miközben az
erdőben a szanatórium felé gyalogolt. Most először tette
fel magának a kérdést, hogy nem járna-e jobban, ha
golyót röpítene a fejébe, és egyszer s mindenkorra véget
vetne kisiklott létének.
Ám aztán durván felkacagott. Nem, dehogy! Akad
még egy és más, ami itt tartja ebben az árnyékvilágban.

Horst és Rosmarie pontban tizenegykor találkozott az

erdőben, a hármas tölgynél. A fiú ért oda hamarabb, és
udvariasan a szapora léptekkel közeledő lány elébe
sietett, amikor megpillantotta.
 – Szép jó napot, Rosmarie! Hogy vészelted át az
aratási ünnepet?
– Köszönöm, nagyon jól, noha későre járt már, mire
ágyba kerültem.
– Pompás mulatság volt, igaz?
– Kétségtelenül. De nem azért jöttünk ide, hogy ezt
megbeszéljük.
– Gondoltam. Majd belepusztulok a kíváncsiságba,
annyira szeretném megtudni, mit akarsz mondani.
– Nincs sok időm, köntörfalazás nélkül a tárgyra kell
térnem.
– Vágj a közepébe, mint mondtam, igencsak fúrja az
oldalamat a kíváncsiság.
– Menten megszabadítalak tőle. Egy szó, mint száz:
véd- és dacszövetséget kell kötnünk.
– Ugyan ki ellen? – kérdezte a fiú elképedve.
– A szüleink ellen.
Horst bizonytalanul felnevetett.
– Ez aztán a rebellis beszéd!
– Igen, az. Figyelj jól! A szüleink arra az elhatározásra
jutottak, hogy összeházasítanak bennünket.
A fiatalember halk kurjantással jelezte meglepetését,
és ámulva nézett a lányra.
– Te is tudod?
– Igen, egy véletlenül kihallgatott beszélgetésből.
Édesanyámék tárgyaltak róla. Ezek szerint számodra
sem újdonság.
Horst még mindig kissé kábán bólintott.
– Tegnap óta.
– És akárcsak nekem, nyilván neked is szent
meggyőződésed, hogy már a gondolat is szamárság.
Az ifjú von Pressen nem válaszolt azonnal. Jó darabig
fürkészőn, vizslatón méregette Rosmarie-t.
– Én nem igazán találtam szamárságnak – mondta
végül. – A mama említette tegnap, és először valóban
meglepődtem, mert egészen addig fel sem merült
bepnem a lehetőség, ám aztán azt mondtam magamnak,
hogy miért ne vehetnélek el éppen téged. Elvégre nem
az a fajta vagy, aki elől futva menekülnek a férfiak.
Rosmarie már-már dühösen nézett rá.
– Ezzel a beszéddel megint csak azt bizonyítottad,
hogy elképesztően könnyelmű vagy, Horst!
A fiú behúzta a nyakát, és ismét felnevetett.
– Menekülj, árva lélek, mert zeng az ég! –
tréfálkozott.
– Légy oly jó, és öt egész percig őrizd meg a
komolyságodat! – korholta a lány. – Gondolj arra, mit
terveznek velünk! Azt akarják, hogy te meg én férj és
feleség legyünk, miközben mindig is testvéri volt a
kapcsolatunk, semmi több. Egybekelhet-e testvér a
testvérrel? Képtelen ötlet, és ezt neked is el kell
ismerned.
A fiatalember feje búbjára tolta a kalapját, felvonta a
szemöldökét, és haragosan felhorkant.
– Őszintén szólva, én nem találtam képtelenségnek,
bár felettébb váratlanul ért, és meglehetősen el is
képesztett anya kívánsága. Miután azonban jobban
belegondoltam, egyáltalán nem tűnt rossznak az ötlet,
és már hozzá is láttam, hogy fülig beléd szerelmesedjek.
Rosmarie tekintete továbbra is szigorú volt.
– Ha kis időre megkomolyodnál, mindjárt
egyetértenél velem abban, hogy ízléstelen, amit velünk
terveznek. Miként tudnánk az egyik percben sutba
dobni testvéri érzületeinket, hogy a következőben már
szerelmesekként közeledjünk egymáshoz? Ez
kimondottan nevetséges lenne. Meggyőződésem, hogy
valójában nem gondolkodtál el a dolgon.
– Talán nem eléggé, Rosmarie. És mélységes
felháborodásod láttán a helyzet képtelenségét is
felfogtam.
– Végre! – lélegzett fel a lány megkönnyebbülten.
– A szüleink azonban mintha már eldöntöttnek
gondolnák a kérdést.
– Ez szerintem is így van.
 – És mi akkor mihez kezdünk? – kérdezte a fiú
tanácstalanul.
– Mondtam már: véd- és dacszövetséget kötünk. Azért
fordultam bizalommal hozzád, hogy a segítségedet
kérjem. Meglehet, hogy engem kényszeríteni akarnak
majd. Nem szabad megengedned, hogy megtegyék.
Ugye, megvédesz?
Az ifjú von Pressen kihúzta magát, és elszántan
csillogott a szeme.
– Természetesen, Rosmarie. Ha nem akarod ezt a
házasságot, senki sem kényszeríthet hozzám. Egyébként
meg, ugyan kitől telne ki ilyesmi?
A lány mélyet sóhajtott.
– Apám talán még azzal is megpróbálkozna.
Horst elszánt képet vágott.
– Próbálkozzon csak! Akkor átjössz hozzánk
Pressenbe. Apáddal könnyen elbánok, a szüleimmel
pedig… nos, velük is felveszem a harcot.
– Egyedül te segíthetsz rajtam. Nagy kár lenne a
testvéri kapcsolatunkért. Te is így gondolod?
– Igen, most már, hogy alaposabban mérlegre tettem
mindent, tökéletesen egyetértek veled. Első hallásra
sem repestem az örömtől, de akkor még azt hittem,
hogy csak hőn szeretett szabadságomat féltem, és azért
vannak fenntartásaim. Neked elárulhatom, hogy
egyelőre semmi kedvet nem érzek a nősüléshez. És
valóban szomorú volna, ha összeházasodnánk, aztán
meg nap, mint nap csak marnánk egymást.
– Túlságosan fiatal is vagy a nősüléshez, Horst. Sokat
kell még komolyodnod. És ha majd egyszer
megházasodsz, olyan lányt kell választanod, akit szívből
szeretsz, s aki nélkül elképzelni sem tudnád az életedet.
– Gondolod, hogy ilyesmi a valóságban is létezik, és
nem csak romantikus könyvekben? Nekem erős
kétségeim vannak ebben a tekintetben.
Rosmarie ábrándosan nézett maga elé.
 – Egészen biztos, hogy ilyesmi a valóságban is létezik,
Horst – válaszolta végül csendesen.
– Jól van, mindenesetre most már nem kell aggódnod.
Ha mi eldöntjük, hogy nem kelünk egybe, a többiek
tehetnek, amit akarnak, úgysem jutnak semmire.
Egyszerűen sztrájkba lépünk.
A lány megragadta a kezét.
– Örülök, hogy ilyen elszánt vagy.
– Abban nincs hiba. Azt azonban nem ártana
kitalálnunk, miként hozzuk kíméletesen a szüleink
tudomására az elhatározásunkat. Nem kosarazhatlak ki,
mert akkor lovagiatlan lennék.
– Éppen ellenkezőleg, hiszen valójában az én
kérésemet teljesítenéd. Apám viszont borzalmas
jeleneteket rendezne, ha én mondanék nemet neked.
A fiú felkacagott.
– Azt el tudom képzelni. Jól van, ha úgy akarod,
közlöm a szüleimmel, hogy semmiképpen sem veszlek
nőül.
Rosmarie eltűnődve nézett fel rá.
– Talán még várhatsz ezzel. Ki tudja, mit hoz a jövő.
Meglehet, okosabban tennénk, ha egyelőre nem
vallanánk színt a szüleink előtt.
– Jó, sőt mi több, remek! Egyébként is megmondtam a
mamának, hogy egy éven belül nem házasodom.
– Nagyszerű! Maradjunk ebben! Így még egy teljes
évünk van a vihar kitöréséig. Ne engedd, hogy előtte
bármilyen ígéretet kicsikarjanak tőled!
– Nem, dehogy! Egy darabig nem is fenyeget ez a
veszély. Abban állapodtunk meg anyával, hogy én
magam fogok veled beszélni, ha majd elérkezettnek
látom az időt. Igaz, ez már megtörtént, csak
éppenséggel nem úgy, ahogyan a mama szerette volna.
– Bizalmasan elárulok neked valamit, Horst. Az
összeházasításunk ötlete apám fejéből pattant ki, és ő
tette a bogarat édesanyád fülébe.
– Gondolod?
 – Nemcsak gondolom, hanem egészen biztos vagyok
abban, hogy így történt.
– Ez jó, mert így majd könnyebb lesz lebeszélnem a
mamát.
– Kész szerencse, hogy egy év haladékot kötöttél ki!
Addig legalább engem sem kínozhatnak odahaza.
A fiatalember kihúzta magát.
– Téged senki sem kínozhat. Sem most, sem máskor.
Kellő időben ki fogom jelenteni, hogy nem veszlek
feleségül. Neked semmi bajod nem eshet, és apád
minden haragja az én nyakamba zúdul majd. Azt meg
kibírom.
A lány megszorította Horst kezét.
– Teljes szívemből köszönöm, hogy ilyen jó vagy
hozzám. Hálával tartozom neked.
A fiú nevetve átölelte, és csókot nyomott bájos arcára.
– Ezennel bekasszíroztam a tartozásodat. Igazad van,
kár lenne elrontanunk ezt a szép kapcsolatot. Miért
változtatnánk rajta, ha mindketten ilyennek szeretjük? –
kérdezte, és még egy testvéri csókra odatartotta az
arcát.
Nem vették észre, hogy Horst utolsó szavainak
fültanúja akadt. Hans Delmhorst a puha erdei talajon, a
bokrok takarásában nesztelenül jutott a közelükbe.
Látta, hogy megcsókolták egymást, és tökéletesen
félreértette a jelenetet. Visszahúzódott a bokrok mögé,
várt egy keveset, aztán hangosan megköszörülte a
torkát, és kilépett az útra, amelyen a pár állt.
Hans és Rosmarie csak most figyelt fel rá. A lány
legszívesebben futásnak eredt volna, ám aztán eszébe
jutott, hogy nem volna okos, ha Horstot egyedül hagyná
Delmhorsttal.
A fiú elfogulatlanul üdvözölte a férfit.
– Jó napot, Delmhorst úr! Örülök, hogy látom.
– Engem is örömmel tölt el, hogy találkoztam önökkel.
Remélem, nem zavarok.
 A férfi arcán gunyoros mosoly játszott, de Horstnak ez
nem tűnt fel.
– A legkevésbé sem. Unokahúgom és én véletlenül
futottunk össze.
– Magam pedig szokásos délelőtti sétámat végzem
ebben a pompás erdőben. Gondolom, a Pressen-
birtokhoz tartozik.
Horst csillogó szemmel nézett Delmhorstra.
– A környék összes erdeje Pressen része.
– Csodás vidék. Büszke lehet rá.
– Az is vagyok. Minden fát, minden bokrot úgy
szeretek itt, mintha összenőttem volna velük.
Delmhorst most Rosmarie felé fordult.
– Szintén hazafelé igyekszik, nagyságos kisasszony?
A lány elnézett mellette.
– Igen – felelte kurtán.
– Ha megengedi, szívesen elkísérem.
– Köszönöm, de nem szorulok kíséretre. Sétáljon csak
nyugodtan! Isten veled, Horst! Mennem kell, vár a
munka.
– Ég áldjon, Rosmarie! Nekem is otthon lenne már a
helyem. Ralffal át akarunk lovagolni Rothenhausenba.
Ott csak ma tartják az aratási ünnepséget.
– Akkor hát a viszontlátásra! Abban maradunk, amit
megbeszéltünk.
– Teljes mértékig, Rosmarie. Nincs okod
aggodalomra.
Kezet szorítottak, aztán a lány elindult. Elégedetten
látta, hogy unokafivére Delmhorsttól is elköszön. Mindig
nyugtalanság fogta el, hogy a férfi esetleg bajt okoz, ha
egyedül marad Horsttal. Most viszont őt fenyegette az
„édes kettes” veszélye, ezért hát megszaporázta a
lépteit. Legnagyobb bánatára azonban Delmhorst
könnyedén beérte.
– Csak nem menekül előlem, nagyságos kisasszony?
A lány megvonta a vállát.
– Egyedül kívántam maradni, ez minden.
 – Sajnálom, de azt nem engedhetem. Nem hagyhatok
védtelenül magára egy hölgyet.
– Nincs szükségem védelemre.
– Az nem olyan biztos. Egy ifjú kisasszonynak soha
nem volna szabad egyedül nekivágnia az erdőnek.
Rosmarie kihúzta magát.
– Ennek ellenére arra kérem, hogy hagyjon magamra.
– Ennyire terhesnek találja a társaságomat? Miért tér
ki mindig előlem?
– Erre a kérdésére nem válaszolhatok.
– De azt azért elismeri, hogy kerül?
A lány büszke és elutasító tekintettel nézett
Delmhorstra.
– Miért akar válaszadásra kényszeríteni? Nem
örülnék, ha udvariatlannak kellene lennem.
A férfi szemében fenyegetés villant.
– Pedig én örömmel… ezer örömmel lennék a barátja,
Rosmarie kisasszony – mondta mégis behízelgő hangon.
– Magának Buchwald kisasszony vagyok, uram.
Semmi nem jogosítja fel arra, hogy a keresztnevemen
szólítson.
– Ej, de szigorú! És még elutasító is! Pedig nem
kellene megvetnie a barátságomat. Elvégre nem arra
kértem, hogy ugyanolyan kedvesen viselkedjék velem,
mint von Pressen úrral tette. Ígérem, senkinek sem
árulom el, hogy láttam, amint édes csókokat váltottak.
A lány hirtelen megállt, és büszkén kihúzta magát.
Megértette, hogy Delmhorst azt hiszi, őt is sikerült a
hatalmába kerítenie, mert felfedezte, hogy titkos
szerelmi kapcsolat van közte és Horst között.
– Nem tartok igényt a titoktartására. Nem először és
nem is utoljára fordult elő, hogy megcsókoltam az
unokafivéremet. Most pedig legyen szíves, szabadítson
meg kéretlen és nem kívánt társaságától! Egyedül
kívánom folytatni az utamat.
A férfi szeme vészjóslóan megvillant.
 – A szanatórium valamennyi vendégével ennyire
elutasító, nagyságos kisasszony?
Rosmarie-nak már nyelve hegyén volt a válasz, hogy
kizárólag azokkal szemben vannak ellenérzései, akik
nem fizetnek, de még idejében sikerült elharapnia a
szót. Tudta, a férfinak nem szabad megsejtenie, hogy
ismeri a titkát. Gyorsan befordult hát egy ösvényre,
amely túlságosan keskeny volt ahhoz, hogy Delmhorst
mellette maradhasson, és szaporán nekiindult. A férfi
nem mozdult, csak a szemével követte.
„Büszke és gőgös, de szép is, akár a májusi reggel.
Ha tudná, hogy kezemben tartom a szülei sorsát,
bizonnyal kevésbé lenne barátságtalan velem. Minden
jel arra vall, hogy von Pressenné szeretne lenni. Aminek
az előbb szemtanúja voltam, az nagyon is titkos
találkának tűnt. Alkalomadtán figyelmeztetem erre
Helmát. És valami azt súgja nekem, hogy ez az alkalom
igen hamar eljön majd.”
Nem véletlenül lopódzott be többször is a
kastélyparkba, amelyben időközben igen jól kiismerte
már magát. Ha felfedezték volna, készen állt a válasszal,
és bárki elhitte volna neki, hogy valóban csak eltévedt.
Mivel Helma soha nem ment át az Erdő Gyöngyébe, és a
parkból sem igen mozdult ki, Delmhorst úgy tervezte,
hogy majd ott találkozik vele. Ürügynek pedig most
nagyszerű lesz, hogy csupán figyelmeztetni akarja
Rosmarie és Horst gyengéd kapcsolatára. Ha a
szépséges Rosmarie nem óhajt a barátja lenni, akkor
majd az ellensége lesz. Hiába tett úgy a kicsike, mintha
egyáltalán nem zavarná, hogy meglátta az ifjú
Pressennel. Nagyon valószínű, hogy most már őt is a
markában tarthatja.

Miután hazaért, Horst azonnal lovaglóruhát öltött,

mert az istállószolga már a kastély terasza elé vezetett
egy-egy lovat neki és Ralfnak. A két fiatalember néhány
perc múlva nyeregbe is szállt, hogy Rothenhausenba
induljon. Udo von Pressen és a neje csak délutánra
tervezte, hogy felkeresi az ottani aratóünnepséget.
– Megvárakoztattalak, Ralf? – kérdezte Horst.
– Ahogy mondod! Azt sem tudtam, hol bujkálsz.
– Rosmarie-val volt randevúm a hármas tölgynél. Még
tegnap kért meg, hogy menjek oda, mert valamit el
kívánt mondani nekem.
Ralf felkapta a fejét.
– Rosmarie beszélni akart veled?
– Úgy bizony! Ha becsületszavadat adod, hogy
senkinek sem szólsz róla, elárulom, miről beszéltünk.
– Magától értetődik, hogy hallgatni fogok. Ehhez nem
kellene a szavamat venned, de azért megkapod.
– Kizárólag Rosmarie miatt kértem. Képzeld el,
kiderült, már tudja, hogy egymásnak szánnak
bennünket!
– Igazán?
– Igen, véletlenül kihallgatta a szüleit, amint éppen
erről beszélgettek. Kerek perec közölte velem, esze
ágában sincs, hogy hozzám jöjjön feleségül. Már-már
felbőszült, amikor azt mertem mondani, hogy én
elképzelhetőnek tartom az egybekelésünket. Aztán
észérveket sorakoztatott fel, és értésemre adta, hogy a
házasságunk ízléstelen lenne, és csak tönkretenné szép,
testvéri kapcsolatunkat. Be kellett látnom, hogy igaza
van. Barátom, ismét rá kellett ébrednem, hogy
nagyszerű teremtés ez a lány. Megígértem neki, nem
fogom megengedni, hogy erőszakkal kényszerítsék.
Abban maradtunk, hogy egyelőre nem jelentjük be, mire
jutottunk, mert addig legalább nyugtunk lesz. A
házasságunk ötlete valószínűleg Heinrich bácsi fejében
született meg. Nyilván el tudod képzelni, mi mindent vár
attól, hogy ő lehet Pressen leendő úrnőjének az apja.
Abból azonban nem eszik! Anyának megmondtam, hogy
a megfelelő pillanatban én magam akarok a házasságról
Rosmarie-val beszélni, addig tehát senki sem fogja
zaklatni. Ha pedig majd eljön az ideje, akkor előállok, és
bejelentem, hogy nem óhajtom feleségül venni. Rá így
senki sem haragudhat, és Heinrich bácsi egyedül rajtam
töltheti ki a mérgét. Egyébként biztosan halálra
gyötörné a lányát. Nagy kő esett le a szívemről, miután
mindezt megbeszéltük Rosmarie-val. Nem igazán fűlt a
fogam ehhez a házassághoz, vagyis a házassághoz úgy
egyáltalán. Egyelőre nem akaródzik feladnom a
szabadságomat. Na, mit szólsz mindehhez, Ralf?
Barátjának egészen könnyű lett a szíve.
– Dicséretesen lovagias viselkedésre vall, hogy így
kiállsz Rosmarie-ért. Már eddig is bőven kijutott neki,
ezért kímélnünk kell, ahol csak tudjuk. Meggyőződésem,
hogy az édesapja addig gyötörné, amíg nem mondana
igent neked. Magunk között szólva, Heinrich bácsit
felettébb anyagias szemléletű embernek tartom.
Horst egyetértően bólintott.
– Rajtad kívül másnak ezt nem mondanám, de az az
igazság, hogy kora gyerekkorom óta ki nem állhatom a
bácsit, ám nincs mit tenni, a rokonait senki sem
válogathatja meg. Tőled viszont igazán rendes dolog,
hogy ennyire a szíveden viseled Rosmarie sorsát, noha
különben nem rokonszenvezel vele. Te azonban már
csak ilyen vagy. Ha egy hölgy bajba kerül, azonnal a
segítségére sietsz.
– Te sem teszel másként. Minden úriember így
viselkedne. És ilyenkor nem számít, hogyan
viszonyulunk egyébként a hölgyhöz.
Horst sietve bólintott. Roppant férfiasnak és
lovagiasnak gondolta magát attól, hogy felléphet
Rosmarie érdekében.
– Egyébiránt már éppen búcsúzkodtunk, amikor erdei
sétája során odaért hozzánk Delmhorst úr. Együtt indult
vissza Rosmarie-val az Erdő Gyöngyébe.
Ralf összeráncolta a homlokát. Nem volt ínyére, hogy
a lány kettesben maradt Delmhorsttal. Az ő tiszta,
büszke virágszála és az az alantas gondolkodású
kalandor úgy különbözik egymástól, mint menny és
pokol. Fennhangon azonban nem mondta ki, mi jár a
fejében. Nem akarta, hogy a véleményével még
érdekesebbé tegye Delmhorstot ifjú barátja szemében.
– Beugrunk egy percre az Erdő Gyöngyébe, hogy
megnézzük, épségben hazaért-e Rosmarie? – kérdezte
inkább.
– Beugorhatunk, bár Delmhorst úr kíséretében
minden bizonnyal szerencsésen megérkezett.
Ralfnak most már nem sikerült uralkodnia a
Delmhorst iránti ellenszenvén.
– Távolról sem nyugtattál meg. Delmhorst úr
szerintem nem alkalmas arra, hogy ifjú hölgyek kísérője
legyen.
Horst ámulva nézett rá.
– Miért mondasz ilyeneket? Elvégre Delmhorst úr egy
fedél alatt él Rosmarie-val, és pontosan tudja, kivel áll
szemben. Kizárólag az ellenérzés beszél belőled, pedig
Hans Delmhorst minden kétséget kizáróan igazi
úriember. Ám legyen, ahogy óhajtod, és álljunk meg az
Erdő Gyöngyénél!
Így is tettek, és Rosmarie-t otthon találták, Delmhorst
pedig, mint mindig, ezúttal is a társaság középpontja
volt. A két fiatalember nem maradt sokáig, csak
üdvözölték Inge asszonyt és a leányát. Buchwald doktor
nem volt otthon. Ismét „hivatalos útra” készült. Ezúttal
Drezdában kívánt részt venni egy konferencián, és a
költségekre máris csinos kis összeg lapult a zsebében.
Rosmarie-ban felmerült, hogy elmondja Horstnak,
Delmhorst fenyegetéssel akarta kicsikarni a barátságát,
ám aztán meggondolta magát. Jobb, ha Horst
elfogulatlan marad ezzel a kellemetlen alakkal szemben,
mert nem tudni, mire volna képes az a kalandor, ha
határozottan lépnének fel vele szemben.
Ralf és Rosmarie üdvözlésül csupán kezet szorítottak.
Búcsúzásnál azonban a fiatalember úgy intézte, hogy
súghasson néhány szót az imádottjának.
 – Hallottam Horsttól, hogy mindent tisztáztatok.
Boldoggá tett a hír.
A lány szomorú mosollyal nézett fel rá.
– Boldoggá? Meg kell békélned azzal, Ralf, hogy
számunkra nem létezhet boldogság – felelte ugyanolyan
csendesen.
A fiatalember hevesen megrázta a fejét.
– Ezt soha nem fogadom el – felelte elszántan.
Nem beszélgethettek tovább, mert megzavarták őket.
Kifelé menet Horst egy pillanatra még megállt a
vendégek vidám csoportjánál.
– Látom, ezúttal is gondoskodik a jó kedélyről,
Delmhorst úr. Örülnék, ha nekem is jutna belőle, de
Rothenhausenba szólít a kötelesség – mondta.
Delmhorst meglepően meleg tekintettel nézett rá,
aztán felemelkedett, és odalépett a lovakhoz.
– Gyönyörű a telivérje, von Pressen úr – jegyezte meg.
– Saját nevelésem, és én is lovagoltam be. Ért a
lovakhoz, Delmhorst úr?
A férfi csendesen kuncogott.
– Valamikor tiszt voltam a vörös dragonyosoknál.
– Igazán?
– Rég volt, szép volt, von Pressen úr. Csupán azért
említettem meg, hogy elhiggye nekem, értek a lovakhoz.
Ralf, aki időközben odaért a beszélgetőkhöz, elkapta
az utolsó mondatokat. Figyelmeztette ifjú barátját, hogy
ideje továbbmenniük, és még arra is sikerült rábírnia
magát, hogy néhány udvarias szót váltson Delmhorsttal.
Aztán nyeregbe szálltak, és ellovagoltak.
Delmhorst hosszasan nézett utánuk. Tekintete nem
eresztette Horst karcsú alakját. Lelkében egyre
erősebbek lettek az atyai érzések, amelyek azonban
minden nemességet nélkülöztek. Nem gyermeke javát
tartotta szem előtt, őt egyedül az hajtotta, hogy az a
másik ne gondolhassa a magáénak.
„Csak néhány százezer márkára lenne szükségem,
hogy kiragadjam innen a fiút, és elvigyem magammal a
nagyvilágba. Akkor egyedül az enyém lehetne. A
többieknek már éppen elég jutott belőle” – gondolta
mogorván, és újra mardosó irigység fogta el Udo von
Pressennel szemben. Nem elég, hogy gazdag, de övé az
az asszony is, akit ő megkésett szerelemmel ismét
megkívánt, és övé a fia is. Igen, az ő fia! Nem hitte
volna, hogy valaha is ilyen erős atyai érzései lesznek. És
bár ezek nem az áldozatkész, gyermeke javát néző apa
érzései voltak, mégis a legmélyebbek, amelyek hosszú
évek óta megszülettek a lelkében. Önző természetét
mégsem tagadta meg, és csak saját magára gondolt,
vagy legalábbis saját magára gondolt először, és csak
azután mindenki másra.
Úgy vélte, megszabadulna ettől a nyomasztó érzéstől,
ha csak egyszer is közölhetné Horsttal: az én fiam vagy!
Mit szólna vajon a gyermeke, ha megtudná az
igazságot? Az biztos, hogy máris rokonszenvet táplál
iránta, ő pedig mindent elkövet annak érdekében, hogy
erősítse benne ezt a rokonszenvet. Van abban valami
vigasztaló, hogy Horst vonzódik hozzá. Aligha tudná
elviselni, ha ő is elutasítaná, mint Rosmarie Buchwald.
És a lány vajon miért annyira ellenséges vele? Az az
ellenszenv bújna meg a viselkedése mögött, amelyet a
tiszta és jó emberek ösztönösen éreznek a tisztátalanok
és a gonoszok iránt? Aligha lehet másként. Delmhorst
sejtette ezt, mégis mélységesen sértette, hogy az a szép
lány megveti, s ha csak teheti, kerüli őt. Valóban el
akarta nyerni a barátságát, s miután kudarcot vallott
nála, alantas jelleme arra ösztökélte, hogy ártson neki.
Mit meg nem adott volna azért, hogy a hatalmába
kerítse!
Nagy sóhajjal ellépett a terasz mellvédjétől, amelyre
eddig támaszkodott, és elindult vissza a vendégekhez,
akik már epedve várták. Mindennek dacára élt benne a
vágy, hogy a jók közé tartozhasson, ám ma talán minden
korábbinál erősebben érezte, hogy a felkapaszkodáshoz
nincs már ereje, s egyre mélyebbre és mélyebbre kell
süllyednie. Ezért azonban kizárólag a sorsot okolta, az
fel sem merült benne, hogy ő is hibás lehet. Mindig is
másokat tett felelőssé az őt ért csapásokért, saját magát
soha.
Pár perc múlva ismét vidám anekdotákat mesélt, és
tette a szépet a többnyire már elvirágzott hölgyeknek,
akik mind azt képzelték, hogy komolyan felkeltették az
érdeklődését. Bármelyikük boldog örömmel feleségül
ment volna hozzá, ő azonban egyiküket sem találta elég
gazdagnak. Többségük tisztes özvegyi nyugdíjat
élvezett, ám az messze nem elégítette volna ki
Delmhorst igényeit.

XIV.

Teltek-múltak a hetek, és a Pressen-birtok erdőiben a

vörös szebbnél szebb árnyalataiban pompáztak a fák. A
szél azonban már kíméletlenül rázta lombjukat, s mind
több és több lehullott levél borította az utakat, jelezvén,
hogy megint közel az elmúlás évszaka, az ősz.
Delmhorst továbbra is a szanatóriumban időzött. A
távozás gondolata fel sem merült benne, ámbár tisztán
érezte, hogy mindenki a pokolba kívánja, csupán a ház
kevés számú vendége nem. Télre majd újabb hölgyek és
urak érkeznek, egyelőre azonban holtszezon volt az
Erdő Gyöngyében.
Delmhorst mindennek dacára remekül érezte magát,
és nem zavarta az ellenséges környezet. Elégedettsége
maradéktalan lett volna, ha olykor-olykor nem gyötörte
volna a fia utáni vágyakozás és az Udo von Pressen iránt
érzett irigység.
Helmát mindeddig kitartó igyekezete ellenére sem
sikerült viszontlátnia. Az asszony egyedül soha nem
lépte át a park kapuját, és Delmhorst a kerítésen belül
sem futott össze vele, bár az összes utat és ösvényt
számtalanszor bejárta. Egyik nap aztán mégis meglepte
az asszonyt azon a kis dombon, amelyen akkor zokogott,
amikor Ralf akaratán kívül kihallgatta féltve őrzött
titkát. Helma von Pressen ijedten összerezzent, amint
egyszer csak Delmhorst termett előtte.
– Az ég szerelmére, mit keresel te itt? Honnan vetted
a bátorságot ahhoz, hogy behatolj ide? Távozz, de
azonnal! Elképzelni is rossz, mi történne, ha
meglátnának – mondta magánkívül.
A férfi azonban csak a vállát vonogatta.
– Ne rémüldözz! Láttam, hogy a férjed, az unokaöcséd
és Horst is ellovagolt. Kellőképpen óvatos és
körültekintő voltam. Csak azért vagyok itt, mert
mondanivalóm van a számodra. Olyasmi, amiről már rég
tudnod kellene.
– Add elő, aztán menj hamar, és soha többé ne gyere
ide!
– Mint már mondtam, csak figyelmeztetni szeretnélek.
Ügyelj jobban Horstra! Jó okom van feltételezni, hogy
szerelmes Rosmarie Buchwaldba. Édes kettesben
találtam őket az erdőben, és láttam, hogy csókolóznak.
Delmhorst úgy gondolta, hogy megfizet a lánynak a
visszautasításért, ha beárulja. Nem sejtette, hogy a
hatás éppen ellenkező lesz.
– Erre nem kellett volna figyelmeztetned – válaszolta
Helma. – Csak örülhetek, ha így van, ugyanis teljes
megelégedésünkre szolgál. Rosmarie-t néztük ki Horst
feleségének, és boldogan hallom, hogy máris közelebb
kerültek egymáshoz. Most pedig menj, nehogy itt
lássanak! Bármikor erre járhat a parkőr, vagy
valamelyik másik emberünk.
A férfi bosszúsan beharapta az ajkát. Dühítette, hogy
nem sikerült befeketítenie Rosmarie-t.
– Ennyire azért nem sietem el a távozást – mondta
lehangoltam – Éppen eleget vártam erre a találkozásra.
Azt azért igazán megengedhetnéd, hogy időnként
lássalak.
Az asszony hirtelen felemelkedett ültéből.
– Távozz! Tudod, hogy semmi dolgom veled.
A parancsoló hang megtette a hatását. Delmhorst
elindult, de mielőtt elhordta volna az irháját, még
egyszer visszafordult, és Helmára emelte komor
tekintetét.
– Szeretném tudtodra adni, hogy beteljesedett rajtam
a bosszúd. Szeretem a fiamat, és elemészt az irigység,
mert ti mindnyájan a magatokénak tudhatjátok, csak én
egyedül nem. Azokból a röpke percekből élek,
amelyeket velem tölt. Túl sok időt azonban nem
engedélyeztek nekünk az együttlétre.
– Ha igazán szereted, akkor ne zavard a köreit!
Kizárólag ezzel adhatod tanúbizonyságát a
szeretetednek. De menj már végre! Nem akarlak többé
látni.
A férfi nagyon furcsán nézett az asszonyra. Tekintete
mintha őszinte fájdalomról árulkodott volna.
– Jól van, elmegyek. Elküldesz, mert még csak nem is
sejted, mennyire szenvedek – mondta színpadiasan.
Helma érezte, hogy a kijelentésben több a
megjátszás, mint az igazság. Szíve fagyos és kemény
maradt, félelmen és undoron kívül más érzelem nem
ébredt benne egykori szerelme iránt. Aggódva fülelt,
amíg a férfi lépteinek hangját végre elnyelte a távolság.
Akkor felnyögött, és hátrahanyatlott nádból font
karosszékében. Hát semmi és senki nem mentheti meg
ettől az embertől? Újra és újra keresztezni fogja az
útját, hogy minduntalan szörnyű titkára emlékeztesse?
Most még a parkot is meggyűlöltette vele. Soha többé
nem lehet biztos abban, hogy nem hatol-e be megint ide.
Sietve felkapta a kézimunkáját, amelyen Delmhorst
felbukkanása előtt dolgozott, kosarába rakta, és
visszaindult a kastélyba. Útközben összetalálkozott a
parkőrrel, és megállította, hogy kiderítse, látta-e a
behatolót.
– Jobban kellene vigyáznia, Breuer. Azt hiszem,
idegen jár a parkban.
– Tudom, nagyságos asszony. Az az úr az Erdő
Gyöngye vendége. Többször láttam már itt, még
esténként is. Mire azonban a közelébe értem volna,
minden alkalommal nyoma veszett. Egyelőre nem
jutottam hozzá, hogy közöljem vele, a parkba szigorúan
tilos a belépés. Holnaptól azonban lecövekelek a
kapunál, és addig várok, amíg nem jön arra. Értésére
adom, hogy soha többé nem jöhet be ide. Ha azonban a
nagyságos asszony óhajtja, most azonnal átmegyek a
szanatóriumba, és ott mondom meg az úrnak, hogy a
park magánterület. Delmhorstnak hívják. A többi
vendég szólította így, amikor együtt sétáltak az erdőben.
Már bánom, hogy nem figyelmeztettem mindjárt akkor,
de nem akartam megzavarni a beszélgetésüket.
Helma az ajkába harapott.
– Átmennie azért nem kell – mondta sietve. – Mivel
már tudom az úr nevét, majd megkérem Buchwald
doktort, hogy beszéljen vele. A jövőben mindenesetre
legyen gondja arra, hogy idegenek ne lépjenek be a
parkba!
– Parancsára, nagyságos asszony.
Helma nehéz szívvel folytatta útját. Érezte, hogy
számos próbatétel vár még rá, s talán élete végéig
vezekelnie kell a bűnéért. Miután súlyos, fáradt
léptekkel felment a szobájába, minden ereje elhagyta. A
díványra vetette magát, és karjába temette az arcát.
Sokáig feküdt így, s nem érzett mást, csupán azt, hogy
halálosan boldogtalan, és soha többé nem lesz könnyű,
szabad a szíve.
Este tíz óra tájban, mint szinte mindig, a Pressen-
kastély lakói ezen a napon is visszavonultak a
szobáikba. Volt, aki lepihent, mások viszont még
tevékenykedtek. Udo von Pressen az épület földszintjén,
a teraszra nyíló dolgozószobájában tartózkodott. Ralf,
akinek szintén akadt még elintéznivalója, a nagybátyjáé
fölött található irodában dolgozott. Helma asszony és
Horst a hálószobáikba mentek. A személyzet is
nyugovóra tért, kivéve a kastély úrnőjének komornáját
és von Pressen úr belső inasát, aki öltözőszobájában
várta a gazdáját, hogy majd segítségére legyen a
ruhaváltásnál. A derék cseléd a hosszúra nyúlt
várakozás közben elbóbiskolt.
Horst már ágyba bújt, édesanyja pedig kényelmes
hálóruhában a tükre elé ült, hogy komornája kifésülje a
haját. Valamennyien ijedten összerezzentek, amikor
váratlanul éles csattanást hallottak.
– Ez lövés volt! – kiáltotta Helma asszony, és
felpattant a székről.
Horst sietve kikelt az ágyból. Ő még világosabban
hallotta, hogy fegyver dördült a közelben. A
legtisztábban azonban a számlakönyvek fölött görnyedő
Ralf észlelte a szokatlan hangot. Azonnal felugrott, és
hatalmas léptekkel az ablaknál termett. Kikémlelt a
sötétbe, mert úgy vélte, hogy a lőfegyvert közvetlenül az
ablaka alatt sütötték el, de odakint semmi sem mozdult.
A fiatalember látta, hogy nagybátyja szobájából még
fény szűrődik ki.
– Udo bácsi, hallottad? – szólt le hangosan az
ablakból, de nem jött válasz.
Lehet, hogy az öregúr már korábban becsukta a
szobája ablakát, ám akkor is meglepő, hogy nem akarja
kideríteni a szokatlan zaj eredetét. Az ifjú Brand még
egyszer lekiáltott, de ezúttal sem kapott választ. Mivel
nyugtalanította a nagy csend, úgy döntött, hogy kimegy
és körülnéz. Már nyitotta volna az ajtót, amikor az
kivágódott, és Horst jelent meg hálókabátban a
küszöbön.
– Hallottad, Ralf? Ugye, lövés volt?
– Igen, és mintha az ablakom alatt adták volna le.
Kinéztem, de semmit sem láttam. Síri csend volt.
Leszóltam Udo bácsinak, de nem válaszolt. Nem létezik,
hogy nem hallotta meg a lövést. Gyere, menjünk le
hozzá!
Sietve a lépcsőhöz indultak. Félúton összetalálkoztak
Helma asszonnyal és a komornájával.
– Hallottátok? – kérdezte a ház úrnője rémülten.
– Igen, anya. Ralf tisztán hallotta, hogy közvetlenül az
ablaka alatt adták le a lövést. Éppen apához indultunk.
– Veletek megyek – jelentette ki Helma asszony, és
belebújt a köntösébe, amelyet komornája terített a
vállára.
Mindnyájan von Pressen dolgozószobájához siettek,
és Horst bekopogott.
– Apa!
Nem érkezett válasz. Ralf kimondhatatlan félelemtől
hajtva kinyitotta az ajtót. Látták, hogy az ablak tárva-
nyitva áll, noha már fűtöttek a házban. Udo von Pressen
bizonyára túlságosan melegnek találta a levegőt. Horst
és Ralf egy pillanatra zavartan megállt a küszöbön. A
helyiségben valamennyi lámpa égett, de a ház ura nem
volt sehol. A két fiatalember végül beljebb lépett. Helma
asszony elszántan követte őket. Horst egyszer csak
felkiáltott. Barátjával együtt odasietett az íróasztalhoz,
amely mellett a földön ott feküdt Udo von Pressen.
Testhelyzete arra vallott, hogy karosszékéből zuhant a
szőnyegre.
– Udo bácsi! – kiáltotta az ifjú Brand döbbenten, és az
idős férfi fölé hajolt.
Helma asszony rémült sikollyal vetette magát férje
élettelen testére, aztán eszméletét veszítette.
Horst a barátja segítségével felemelte és a díványra
fektette az édesanyját. Miközben ő az asszonyt vette
gondjaiba, Ralf a nagybátyját vizsgálta meg
alaposabban. Látta, hogy véres a nyakszirtje, és a
szőnyegen is vértócsát fedezett fel.
Hármuk közül később senki sem tudta pontosan
megmondani, mi történt a következő percekben.
Leginkább még Ralfnak sikerült megőriznie a
lélekjelenlétét. A telefonhoz sietett, s gyors
egymásutánban felhívta a közeli városka rendőrségét és
a család orvosát. Miután édesanyja magához tért, Horst
sebesült apjával akart törődni, de barátja megkérte,
hogy semmihez ne nyúljon, és ne változtasson a
körülményeken.
Fia karjára támaszkodva Helma asszony
odatámolygott a férjéhez, kétségbeesetten ismét
ráborult, és gyengéd szavakkal szólongatta. Udo von
Pressen azonban már nem válaszolhatott. Halott volt.
Felverték a személyzetet, és a kastély valamennyi
helyiségében lámpát gyújtottak. Ralf senkit sem
engedett be a nagybátyja dolgozószobájába. Von
Pressen minden kétséget kizáróan merénylet áldozata
lett. Gyilkosa feltehetően a teraszról lőtt rá. A ház ura
bizonyára papírokkal és iratokkal borított íróasztalánál
ült, amikor eltalálta a golyó. Kezéből kieshetett a toll,
ami most ott hevert mellette a padlón.
Horst és Ralf döbbenten azt találgatták, ki törhetett
Udo von Pressen életére.
– Nem voltak ellenségei. Ki követhette el ezt a
szégyenteljes tettet? – kérdezte Horst az izgalomtól
holtsápadtan.
Barátja a fejét rázta.
– Sejtelmem sincs – felelte.
Lelki szemei előtt azonban egyszeriben Hans
Delmhorst képe jelent meg. Pontos okát nem adhatta
volna, mégis lehetségesnek, sőt mi több, valószínűnek
tartotta, hogy nagybátyját az a lelkiismeretlen ember
ölte meg. Fia kérdésére Helma asszonynak még
rosszabb lett a lelkiismerete, és neki is Delmhorst jutott
eszébe, amitől csak tovább nőtt a kétségbeesése.
Az ifjú von Pressen hamar túljutott az első riadalmon,
s utána sokkal nyugodtabban és összeszedettebben
viselkedett, mint Ralf feltételezte volna róla. Miután
barátja értesítette a rendőrséget, Horst azonnal felhívta
az Erdő Gyöngyét, és Buchwald doktort kérte a
telefonhoz, mert ő volt a leggyorsabban elérhető orvos.
Közölte vele, hogy édesapját lőfegyverrel meggyilkolták.
Megkérte, hozza kíméletesen a neje és a leánya
tudomására, mi történt, majd pedig haladéktalanul
induljon Pressenbe. A kocsit már el is küldte érte.
Buchwald doktor természetesen megrémült a hír
hallatán, és különös módon neki is Delmhorst volt az
első gondolata. Helyére tette a kagylót, és azon
nyomban felrohant a lépcsőn a gyűlöletes férfi
szobájához. Kopogtatására nem kapott választ.
Gondolkodás nélkül lenyomta a kilincset. Az ajtó kinyílt,
a szoba pedig üres volt.
Hol lehet Hans Delmhorst ezen a kései órán, amikor a
szanatórium valamennyi vendége már a szobájában
tartózkodik? Az orvos a homlokát ráncolva átvizsgálta a
lakosztályt, mintha bűnjelet keresne. Aztán
felegyenesedett, és elindult a családjához, hogy a lehető
legkíméletesebben tudassa a rettenetes hírt. Inge
asszony rémülten felsikoltott, és erőtlenül egy székre
rogyott, Rosmarie pedig krétafehér arccal felugrott, és
szívére szorította a kezét. Ez volt hát az a baj, amelynek
a bekövetkeztét azóta érezte, amióta Delmhorst a
szanatóriumban tartózkodik! Semmi kétsége nem volt
afelől, hogy a férfi akár gyilkolni is képes. A
legszívesebben azonnal a szobájához sietett volna, hogy
megnézze, idehaza tartózkodik-e. Nem merte azonban
megtenni, mert nem akarta elárulni, hogy ismeri a
nagynénje titkát.
Inge asszony kijelentette, hogy ő is átmegy
Pressenbe, mert ebben az órában mindenképpen
szerencsétlen húga mellett a helye. Buchwald sürgette,
hogy mihamarabb legyen útra kész, ő maga pedig
ellenőrizte orvosi táskája tartalmát.
Időközben megjött a kastélyból küldött kocsi.
Rosmarie, aki az ablakból leste az érkezését, egyszer
csak meglátta, hogy a teraszon át Delmhorst lép be az
épületbe. A lány összerezzent, és odahívta az édesapját,
aki éppen visszajött a nappaliba.
– Nézd, apa, ott jön Delmhorst úr!
Buchwald azonnal kisietett az előcsarnokba, és
felkapcsolta a világítást. Delmhorst elcsodálkozott,
amikor megpillantotta.
– Mindjárt tizenegy óra, Delmhorst úr – mondta az
orvos jelentőségteljesen.
A vendég az órájára pillantott.
– Igen, öt perc múlva. Rendszeresen rögzíti a
vendégek hazaérkezésének az időpontját, doktor úr? –
kérdezte gúnyosan.
Buchwald úgy nézett rá, hogy tekintete szinte
keresztüldöfte.
– Általában nem. Ma viszont szeretném leszögezni,
hogy uraságod öt perccel tizenegy óra előtt érkezett
vissza a házba.
Delmhorst gúnyosan lebiggyesztette az ajkát.
– Amennyiben ekkora súlyt fektet a pontosságra,
elmondanám, hogy már két perce, tehát hét perccel
tizenegy előtt beléptem az ajtón – mondta. – Most pedig
jó éjt, doktor úr! Kellemes pihenést!
– Magának is!
Buchwald visszament a nappaliba, ahol a felesége
már indulásra készen várta.
– Delmhorst úr hét perccel tizenegy óra előtt érkezett
haza – közölte a férfi, mint aki azt akarja, hogy a
hölgyek jegyezzék meg az időpontot.
Rosmarie a szobai órára pillantott.
– Igen, apa. Most négy perccel járunk tizenegy előtt.
– Gyere, Heinrich, siessünk! Már megjött a kocsi.
Rosmarie meleg kabátot segített az édesanyjára, mert
már lehűlt a levegő, és az asszonyt egyébként is a hideg
rázta.
– Veled menjek, mama?
 – Ne, ne! Segíteni nem tudnál, és jobb, ha legalább te
a házban maradsz. Lehet, hogy csak reggel kerülünk
elő.
A lány a bejáratig kísérte szüleit, és addig nézett a
távolodó autó után, míg el nem nyelte a sötétség. Akkor
visszament a szobájába, és magára zárta az ajtót,
mintha félne valamitől, aminek nem tudott nevet adni.
Alvásra természetesen hiába is gondolt volna.

A Pressen-kastély lakói izgalmakban gazdag,

egyszersmind fájdalmas napokat éltek. Buchwald doktor
és a törvényszéki orvos egybehangzóan megállapította,
hogy Udo von Pressen azonnal meghalt, amint
koponyájába hatolt a golyó. Minden kétséget kizáróan
bizonyítást nyert, hogy a lövést a teraszról adták le,
mégpedig a nyitott ablakon át. A ház ura éppen az
íróasztalánál ült, és munkája fölé hajolt. A találat
hátulról érte.
A bűnügyi rendőrség haladéktalanul nekilátott a
kiterjedt nyomozásnak, és a kihallgatások is kezdetüket
vették. Leginkább két ember került az érdeklődés
középpontjába: Hans Delmhorst és általános
meglepetésre Ralf Brand.
A terasz előtt megtalálták a fegyvert, amelyből a
gyilkos golyó útjára indult, és a vadászpuska
bizonyítottan Ralf Brand tulajdonát képezte. A
fiatalember rezzenéstelen nyugalommal közölte, hogy
fegyverét az erdészházban szokta tartani, mert
rendszerint onnan indultak vadászni. Az erdész
fegyverszekrényéből azonban eltűnt a kérdéses puska,
amelyet aztán a kastély teraszán találtak meg. Ez a
körülmény Ralf ellen szólt.
A nyomozók kiszámították, hogy az ifjú Brandnak,
miután feltételezetten leadta a lövést, még maradt annyi
ideje, hogy visszasiessen a szobájába, mielőtt Horst von
Pressen odaért. Az is Ralfra terelte a gyanút, hogy
előnye származott Udo von Pressen halálából, aki
nemcsak Rothenhausent hagyta rá, hanem Horst
huszonnyolcadik születésnapjáig teljhatalommal is
felruházta a Pressen-birtok ügyeinek intézésében.
Helma asszony, akit hőn szeretett és tisztelt férje
hirtelen halála rettenetes fájdalommal töltött el,
igyekezett elhitetni magával, hogy Ralf volt a gyilkos.
Így nem kellett rettegve arra gondolnia, hogy Delmhorst
sütötte el a gyilkos fegyvert. Rosmarie viszont azonnal
Ralf mellé állt, amint meghallotta, hogy őt gyanúsítják a
szörnyű bűncselekmény elkövetésével.
– Tudom, hogy ártatlan vagy – mondta neki. – Ne
aggódj, gyorsan napvilágra kerül majd, ki volt a valódi
tettes. Már az is hihetetlen, hogy téged egyáltalán
ilyesmivel gyanúsítanak.
Az ifjú Brand hálatelt szemmel nézett a lányra.
– Köszönöm, Rosmarie. Bizonyára megérted, hogy
egyetlen szóval sem fogok védekezni. Egyszerűen nem
visz rá a lélek.
– Igen, Ralf, megértelek. Légy egészen nyugodt, az
igazság úgyis kiderül, neked nincs mitől tartanod, és
nem kell magyarázkodnod.
Horst is odalépett a barátjához, és megragadta a
kezét.
– Képtelenség, hogy téged gyanúsítanak. Ilyen ostoba
ötlete kizárólag annak támadhat veled kapcsolatban, aki
nem ismer – jelentette ki hangosan és szilárd
meggyőződéssel.
Helma asszony azonban egyetlen szót sem szólt.
Akkor is csak a vállát vonogatta tétován, amikor
megkérdezték tőle, elképzelhetőnek tartja-e, hogy Ralf
gyilkolta meg a férjét. Alig állt a lábán, mert nemcsak
határtalan fájdalom gyötörte, hanem attól is rettegett,
hogy Delmhorst esetleges letartóztatásával napfényre
kerül a titka.
Ralf, ahogy eltökélte, valóban nem élt a védekezés
jogával. Mindössze annyit kérdezett meg gúnyosan a
rendőrfelügyelőtől, komolyan hiszi-e, hogy amennyiben
ő lenne a tettes, előbb elhozná a fegyverét az
erdészházból, aztán meg otthagyná bizonyítékul a
tetthelyen. A kastélyban ráadásul több puska is
található a fegyverszekrényben, amelyhez neki saját
kulcsa van. A halottban egyébként is legnagyobb
jótevőjét gyászolja, akit apjaként szeretett, tette hozzá,
és ennél többel nem hozott fel önmaga védelmére. Ajkát
egyetlen szó sem hagyta el arról, hogy Hans
Delmhorstot tartja a gyilkosnak. Akkor is hallgatott, –
amikor nagynénje nem volt hajlandó választ adni az ő
bűnösségét firtató kérdésre. Érezte, hogy Helma von
Pressen ugyancsak gyermeke apját gyanúsítja, és attól
retteg, hogy esetleg kiderül, miféle kapcsolat fűzte
valamikor Delmhorsthoz. Ralf túlságosan szánta a
szerencsétlen asszonyt ahhoz, hogy Delmhorstra terelje
a gyanút.
A nyomozók tehát, bármennyire sajnálták is, nem
tehettek mást, le kellett tartóztatniuk Ralfot. Rosmarie
sápadtan, reszketve nézte, amikor elvezették. Egyetlen
szót sem szólt, tekintete azonban mindennek ellenére
boldoggá tette a fiatalembert. Tudta, hogy imádottja
hisz benne, és teljes szerelmével mellette áll.
Ralf ugyan nem vádolta meg, de azért Delmhorst is
vizsgálati fogságba került. Ellene szólt, hogy a parkőr
többször látta, amint sötétedés után a kastély körül
ólálkodott. Néhányszor egyenesen azon kapta, hogy a
teraszról a kivilágított szobákat kémleli. Nem messze
attól a helytől pedig, ahol a gyilkos fegyverre
rábukkantak, a rendőröknek sikerült rögzíteniük a férfi
lábnyomait. Még valakiét megtalálták ugyanott, de arról
nem tudták kideríteni, kitől származik. Ralftól
bizonyosan nem, neki kisebb és keskenyebb volt a lába.
A rendőrfelügyelő ugyanakkor nem zárta ki annak a
lehetőségét, hogy az ifjú Brand néhány számmal
nagyobb cipőt vett fel, hogy elterelje magáról a gyanút.
A nagyobb cipő és tulajdonosa után az egész kastélyt
átkutatták, de egyiket sem találták meg.
Doktor Buchwald még komolyabb bizonyítékkal
szolgált Delmhorst ellen. Elmondta a nyomozóknak,
hogy vendége a gyilkosság estéjén csak tizenegy óra
előtt hét perccel tért haza. Vallomását Rosmarie és Inge
asszony is megerősítette, bár csak bizonytalanul, mert
mindketten féltek, hogy Delmhorst, ha sarokba
szorítják, elárulja Helma von Pressen titkát. Buchwald
mérge azonban erősebb volt, és nem állta meg, hogy ne
gyanúsítsa meg háza kellemetlen lakóját.
A gyilkos lövést közvetlenül tíz óra után adták le,
Delmhorst tehát, ha alaposan kilépett, tizenegy előtt hét
perccel már megint a szanatóriumban lehetett. Ő teljes
lelki nyugalommal el is ismerte, hogy a kérdéses estén
járt a presseni parkban, de állítása szerint már
háromnegyed tízkor eljött onnan, és lesétált a faluba. A
templom órája éppen akkor ütötte el a tízet, amikor
odaért. A rendőrfelügyelő kérdésére, hogy ugyan mi
keresnivalója volt abban a kései órában a
kastélyparkban, ahová idegeneknek tilos a belépés, azt
felelte, hogy a park rendkívüli módon megnyerte
tetszését, az ablakokon át elébe táruló békés képek
pedig túlságosan csábítóak voltak ahhoz, hogy ne lessen
be a szobákba a teraszról. Miközben ezt mondta, Helma
von Pressenre nézett, mintha azt akarta volna értésére
adni, hogy nem kell nyugtalankodnia, nem fogja
elárulni.
Az asszony szeme lázas feszültségről árulkodott, és
Delmhorst pillantása sem nyugtatta meg. Nagyon jól
ismerte, és tudta, ha valóban ő a tettes, és szorulni
kezdene nyakán a hurok, kíméletlenül leleplezné. Attól
már nem kellett tartania, hogy férje megtudja, mit
követett el ellene, fia azonban semmiképpen sem
szerezhet tudomást a csalásról, Ralf pedig még kevésbé,
hiszen akkor veszélybe kerülne Horst öröksége.
Nincstelen földönfutóvá válna, ha kiderülne, hogy nem
Udo von Pressen gyermeke.
Mindent egybevetve elegendő bizonyíték szólt
Delmhorst ellen ahhoz, hogy őt is vizsgálati fogságba
helyezzék. Az eset nagy port vert fel, és természetesen
az újságok is foglalkoztak a gyilkossággal. Ki a tettes?
Ezt a kérdést többé vagy kevésbé szenzációvadász
módon az összes lap feltette. Abban mindenki
egyetértett, a rendőrség szakértői is, hogy vagy Ralf
Brand, vagy pedig Hans Delmhorst ölt. Igen ám, de
melyikük? Ez volt az igazi kérdés.
Mindketten ártatlannak vallották magukat,
mindketten nyugodtak voltak, és a kategorikus
tagadáson kívül egyikük sem mondott semmit, mintha
egyaránt biztosak lettek volna abban, hogy az
igazságnak mindenképpen hamar ki kell derülnie.
Rosmarie szörnyen nyugtalan volt Ralf miatt.
Nemegyszer olvasott már olyasmiről, hogy olyanokat is
elítéltek, akik ártatlanok voltak. Átérezte, mit kell
kiállnia Ralfnak a vizsgálati fogságban, Delmhorstról
pedig, akit bűnösnek tartott, el tudta képzelni, hogy
mindent el fog követni önmaga tisztára mosása és Ralf
befeketítése érdekében. Nem lenne-e kötelessége, hogy
megmentse Ralfot, és tájékoztassa a rendőrséget
Delmhorst és Helma néni kapcsolatának a
természetéről? Könnyen elképzelhető, hogy Delmhorst
azért ölte meg egykori szerelme férjét, hogy szabad
legyen előtte az út, feleségül vehesse az özvegyet, és
bőségben, jólétben tölthesse élete hátralévő részét.
Rosmarie napokig nem találta a helyét. Állandóan
nyugtalanság kínozta, mert nem tudta, mitévő legyen.
Aztán hirtelen eszébe jutott egy kérdés, amely nem is
eresztette többé: hogyan kerülhetett Ralf fegyvere az
erdészházból a tettes kezébe? Itt van a kutya elásva! Ha
ezt tudnák, Ralf ártatlansága is bizonyítást nyerne.
Tudta, hogy a nyomozók is úgy gondolták, Ralf ostoba
lett volna, ha a tetthelyen hagyja az ellene szóló
bizonyítékot, és megpróbálták kideríteni, ki és mikor
vette ki a vadászpuskát az erdész szekrényéből.
Kimentek a helyszínre, és az erdészet valamennyi
dolgozóját kihallgatták, de semmire nem jutottak. Az
erdész vallomásában előadta, hogy Brand úr hosszú
ideje az ő fegyverszekrényében tartotta a puskáját. A
gyilkosság reggelén még biztosan a helyén volt, mert
épp aznap végzett fegyverszemlét, és látta, sőt kezébe is
vette a kérdéses puskát, amikor megvizsgálta.
Az erdész azt is elmondta, hogy aznap délután
vásárolni ment a városba a feleségével. A házban
egyedül a kislányuk maradt egy öreg szolgálóval,
ugyanis az összes alkalmazottat elszólította a
kötelesség, és ők is csak este értek vissza. Hogy még
akkor is helyén volt-e a puska, arról az erdész nem
tudott nyilatkozni, mert sem ő, sem más nem
foglalkozott a fegyverekkel.
Rosmarie értesült az erdészeten folytatott
kihallgatások eredményéről. Sokszor járt már ott, mert
szívesen elbeszélgetett az erdésznével, és nagyon jó
barátságban volt Sibyllével, a hatéves aprósággal.
Többször is varrt neki csinos babaruhákat, és másféle
játékokat is készített a számára. A gyerek teljes
bizalommal volt iránta, és mindig örült a látogatásainak.
Rosmarie úgy gondolta, hogy a fegyvert délután, az
erdészék távollétében tulajdoníthatták el. Tudta, hogy
Delmhorst már többször megfordult az erdei házban, a
kérdéses időpontban is belopózhatott tehát oda, és
elemelhette a vadászpuskát. Elképzelhető-e azonban,
hogy sem a kis Sibylle, sem pedig az öreg cseléd nem
vette észre? A rendőrség természetesen őket is
kihallgatta. A szolgáló kijelentette, hogy teremtett lelket
nem látott aznap délután. Nagymosás volt éppen, és ő
szinte ki sem mozdult a mosókonyhából, Sibylle viszont
a ház előtt játszott a babáival.
Megpróbálták kikérdezni a lánykát, ő azonban
keserves sírásra fakadt, és egyetlen szót sem lehetett
kihúzni belőle. Nem értették, miért, de a gyermek
szemlátomást tartott a rendőröktől.
Rosmarie nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy
Sibyllének, aki egész idő alatt a ház előtt játszott, látnia
kellett, ki járt az épületben, és ő egészen bizonyos volt
abban, hogy az a valaki csakis Hans Delmhorst lehetett.
Fegyverhez akart jutni, és szerencsétlen módon éppen
Ralf vadászpuskáját vette magához.
A szerelme iránti aggodalom végül nem hagyta
nyugodni, és Rosmarie egyik délután elindult az
erdészetbe. Kis barátnőjének ezúttal is játékszereket
vitt ajándékba. Az erdészné kedvesen beinvitálta, és
kávéval meg süteménnyel kínálta, ami éppen akkor
készült el. Férje és a többi alkalmazott kint volt az
erdőben, így aztán nyugodtan beszélgethettek.
Az asszony örült, hogy valakivel végre szót válthat a
gyilkosságról. Szidta a nyomozókat, akik őrizetbe vették
Brand urat. Ő akkor is gyanú felett állna, jelentette ki
teljes meggyőződéssel, ha a flintáját akár tízszer is
megtalálták volna a tetthelyen. Egészen biztos, hogy ott
és akkor nem lőtt vele. Az a Delmhorst úr a gyilkos,
efelől senkinek sem lehet kétsége. Többször is itt járt
már, a szépet tette neki, és bókokkal halmozta el. A
parkőr pedig azt is megmondta, hogy az uraság
állandóan a kastély körül ólálkodott, mint egy tolvaj, ám
mire kikergette volna, mindig eltűnt, akár a kámfor. A
gyilkosság napján megint ott járt, még a nagyságos
asszony is látta. Szólt is a parkőrnek, hogy erélyesebben
tartsa távol az idegeneket.
– Ugyan mi keresnivalója volt annak az embernek a
parkban, Rosmarie kisasszony? Biztosan azért gyilkolt,
hogy aztán behatoljon a kastélyba, és lopjon, raboljon.
Mással aligha magyarázható, hogy lelőtte a nagyságos
urat, aki a légynek sem ártott soha. Ellensége nem volt,
minden embere tisztelte. Csak Merkel, az az erdészeti
alkalmazott szidalmazta egyszer dühösen, akit
visszaesőként elkövetett csalás és sikkasztás miatt
elbocsátott. Ő azonban már időtlen idők óta nem él a
környéken. Semmi kétség, kizárólag Delmhorst lehet a
gyilkos.
Rosmarie éber figyelemmel követte az erdészné
szóáradatát. Amikor meghallotta Merkel nevét, eszébe
jutott, amit Horst mesélt neki egyszer: édesapja a
lovaglóostorával megütötte azt a férfit, aki elbocsátása
után tiszteletlenül viselkedett vele. Ralfnak kellett
lefognia az egykori erdőmunkást, mert rá akart rontani
von Pressenre.
A lány gondolatai megmagyarázhatatlan okból
megragadtak Merkelnél. Ha még itt élne a közelben,
minden valószínűség szerint ő is gyanúba került volna.
A kis Sibylle letelepedett Rosmarie lábához, és a
frissiben kapott játékokkal foglalatoskodott. A gyerek
alig észrevehetően összerezzent, rémülten körülnézett,
majd Rosmarie ölébe fúrta az arcát, amikor édesanyja
Merkelt említette. Egy darabig nem mozdult, és csak
később folytatta a játékot.
Az erdészné felállt, hogy személyesen készítse el a
kávét.
– Suse már soha nem tanul meg rendes kávét főzni.
Elnézését kérem, Rosmarie kisasszony, hogy kis időre
magára hagyom, de csak akkor lesz ízletes a fekete, ha
én készítem el. Tíz perc, és itt vagyok.
Rosmarie kettesben maradt a kis Sibyllével. Kedvesen
magához vonta, és beszélgetni kezdett vele. A lányka
azonban ma nem csacsogott olyan lelkesen, mint
máskor mindig. Újra és újra félve körbelesett, noha
egyébként bizalommal teli gyermek volt, aki nem
szokott ijedezni. Megváltozott viselkedése nem kerülte
el Rosmarie figyelmét.
– Mi a baj, Sibylle? Miért kémleled folyton ijedten a
környéket?
A kislány félénken felnézett rá, és sietve szájára
tapasztotta a kezét.
 – Hallgass, Rosmarie néni, nem szabad erről
beszélnünk! Ha Merkel meghallja, lelő. Azt mondta, lelő,
mint egy kutyát – suttogta halálra váltan.
Rosmarie döbbenten magához szorította a gyereket.
– Ugyan már, butuska vagy. Merkel bácsi biztosan
csak tréfált – nyugtatta a lánykát.
Sibylle rövidke karjával átkulcsolta a nyakát.
– Nem, nem tréfált – súgta a fülébe. – Nagyon
ijesztően nézett, és rám szegezte a puskát. Azt,
amelyiket a papa fegyverszekrényéből vett ki. Nem
akartam beengedni, mert már nem dolgozik a papánál,
és rettenetesen koszos meg szakadt volt a ruhája. Úgy
mászott elő a bozótosból, mint egy lopakodó ragadozó.
Borzalmasan féltem, de azért nem mozdultam mellőle,
mert tudtam, hogy nem volna szabad bemennie a papa
szobájába. Nem volt itthon más velem, csak Suse, de ő a
mosókonyhában dolgozott. Merkel kivette a puskát a
szekrényből, aztán megfordult, rám fogta, és azt
mondta, lelő, mint egy kutyát, és nemcsak engem,
hanem apát és anyát is, ha bárkinek elmondom, hogy itt
járt.
Rosmarie már egész testében reszketett.
– Mikor volt ez, Sibylle?
– Csitt, beszélj halkabban! – suttogta a gyerek. –
Akkor, amikor papa és mama vásárolni ment a városba,
Suse meg a nagymosással volt elfoglalva. A ház előtt
babáztam, és akkor Merkel egyszer csak kimászott a
bokrok alól. Jaj, de csúnya volt! Beszélj halkan, nehogy
meghallja! Mert akkor lelő ám, engem, papát, mamát és
téged is.
Rosmarie megsimogatta a gyereket.
– Ne félj, kicsi Sibylle! Merkel csak viccelt, és azt
játszotta, hogy ő a mumus.
A kicsi megint körbejáratta ijedt tekintetét.
– Akkor se áruld el neki, hogy elmondtam! Hátha
mégis komolyan gondolta – suttogta.
 Rosmarie remegő kézzel simogatta a gyerek fejét.
Alig tudta megállni, hogy örömében ne kezdjen
ujjongani. Sibylle vallomása a szabadságot jelenti
Ralfnak, azt, hogy kikerülhet a megalázó vizsgálati
fogságból! Tehát Merkel volt az, aki elemelte a
vadászpuskát, és ő gyilkolta meg Udo von Pressent.
Kétségkívül tőle származnak a teraszon talált
lábnyomok, amelyekről azt feltételezték, hogy Ralf
hagyta ott őket maga után, csak megtévesztésül
nagyobb cipőt húzott fel. Istennek hála, végre fény gyúlt
a rejtélyes sötétségben! Ha viszont Merkel gyilkolt,
akkor Delmhorst ártatlan, és Helma néni titkának
szerencsére nem kell napvilágra kerülnie a bírósági
tárgyaláson.
Rosmarie-t kimondhatatlanul boldoggá tette, amit
Sibylle kicsi szíve minden bizodalmával megosztott vele.
Igaz, ha kitudódna Helma néni titka, akkor Ralf
hozzájuthatna jogos örökségéhez, és neki sem kellene
tovább titkolóznia előtte. Akkor kiönthetné a lelkét, és
meggyónhatná neki, mi nyomasztotta egészen eddig.
Ralf szereti, és megbocsátaná, hogy ugyanúgy
hallgatott, mint a többiek. Igen ám, de boldog lehetne-e
valaha is, ha itt minden romba dőlne? Milyen sors várna
úgy Helma nénire és a fiára? Horst abban a tudatban
nőtt fel, hogy ő lesz Udo von Pressen örököse,
megszokta a kényelmes életet, és messze nem olyan
erős, nem olyan talpraesett ember, mint Ralf. Ő akkor is
megállja a helyét az életben, ha nem kapja meg a
gazdag örökséget. Horst és az édesanyja azonban
aligha, amiként az ő szülei sem. Saját magára már nem
is gondolhat, neki most csak annak kell örülnie, hogy
Ralf legalább a rettenetes gyanúsítástól megszabadul,
és visszanyeri a szabadságát. Újra büszkén, emelt fővel
járhat. Az ég csodás ajándéka, hogy éppen ő segítheti
hozzá a szabadsághoz!
 Rosmarie szeméből könnycseppek gördültek ki, de
gyorsan letörölte őket, és boldogan magához ölelte a kis
Sibyllét.
– Légy egészen nyugodt, kicsim! – mondta. – Merkel
soha többé nem jön ide. Elment messzire, nagyon
messzire, és nem jön vissza. Én pedig nem árulom el
neki, amit most tőled hallottam, ebben egészen biztos
lehetsz. Nagyon jól tetted, hogy bizalommal voltál
hozzám. Szép, nagy babát kapsz érte ajándékba tőlem.
Szőke hajas babát selyemruhácskában.
A kislány szeme felragyogott.
– Biztos, hogy Merkel nem jön vissza?
– Egészen biztos. Tudod, hogy én soha nem hazudok
neked.
– Igen, mert csak a rossz emberek hazudnak, és te jó
vagy. És… azt is komolyan mondtad, hogy szép babát
kapok tőled?
– Igen, gyermekem. Olyan szép babát kapsz, amilyet
még soha nem láttál. Légy egészen nyugodt, és ne félj
Merkeltől! Most pedig játssz szépen tovább! A mamád
mindjárt megjön a kávéval meg a süteménnyel, és akkor
majd együtt csemegézünk.
Rosmarie szavai megtették a hatásukat, és okosan,
ügyesen sikerült eloszlatnia a kislány félelmeit. Mire az
erdészné visszatért hozzájuk, mind a ketten vidámak és
jókedvűek voltak. Rosmarie megdicsérte a süteményt és
a kávét, mert nem akarta megsérteni az asszonyt, bár
nemigen tudta, mit eszik és iszik. Gondolatai
szüntelenül Ralf körül jártak. Hetek óta vizsgálati
fogságban van már, szörnyű időket élhetett meg. És
nemcsak ő ártatlan, hanem Delmhorst is. Milyen
könnyen feltételezünk rosszat arról, akit megvetünk!
Egészen eddig biztos volt abban, hogy Delmhorst a
gyilkos. A szülei is így hitték, és Helma néni is
valószínűleg ezen a véleményen volt, csak ő nem merte
kimondani. Egyedül Horst vette védelmébe
Delmhorstot, csak ő nem feltételezte róla, hogy embert
ölni is képes lenne.
– Soha nem telne ki tőle olyan aljasság, hogy orvul
lelőjön valakit – jelentette ki. – És egyébként is, mi oka
lett volna arra, hogy megölje édesapámat? Higgyétek el,
hogy ugyanúgy ártatlan, mint Ralf – tette hozzá.
Mennyire örül majd, ha megtalálják a valódi tettest, s
Delmhorst és Ralf visszanyeri a szabadságát! És jó,
hogy nem Delmhorst a gyilkos, hiszen bármilyen ember
is, akkor is csak Horst apja, gondolta Rosmarie.
Elhatározta, hogy másnap reggel mindjárt bemegy a
városba, és kihallgatást kér a vizsgálóbírótól. Ma már
nem keresheti fel, mert ahhoz túl késő van, és biztosan
nem találná a hivatalában. Holnap azonban, igen,
holnap felnyitja a szemét, és aztán minden jóra fordul
megint. Egyedül szegény, szerencsétlen Udo bácsi életét
nem adhatja vissza senki…
Holnap talán engedélyt kap arra, hogy beszéljen
Ralffal, és ő vihesse meg neki az örömhírt. Végre
láthatja, végre újra megszoríthatja a kezét!
Egy darabig még beszélgetett az erdésznével, aztán
elköszönt. Arról a titokról, amelyet a kis Sibyllétől
tudott meg, egy szót sem szólt. Egyelőre nem akart
erről beszélni.
Könnyű szívvel és könnyű léptekkel tette meg a
hazautat az erdőn át. Az őszi hónapokra is a
szanatóriumban maradt néhány vendég a tágas
előcsarnokban üldögélt. Mindnyájuknak hiányzott
Delmhorst, és egyikük sem tartotta bűnösnek. Egész
nap másról sem beszéltek, csak azt találgatták, hogyan
bizonyíthatnák be az ártatlanságát.
A kandallóban lobogó tűz kellemes melegről
gondoskodott, amire szükség is volt, mert éjszakánként
már fagypont alá süllyedt a hőmérséklet.
Rosmarie letelepedett a vendégekhez, és elcsevegett
velük, hogy kicsit felderítse őket. Most, hogy megint
könnyű lett a szíve, már ehhez is volt ereje és kedve.
Felfedezéséről azonban senkinek nem beszélt, még a
szüleinek sem, akik szorongva várták a fenyegető
bírósági tárgyalást. Udo von Pressentől már nem kellett
tartaniuk, attól azonban igen, hogy Ralf felelősségre
vonja őket, ha Delmhorst megszellőzteti a családjuk
titkát. Mi lesz akkor velük, mi lesz Helmával, és mi lesz
Horsttal?
Rosmarie szívesen megnyugtatta volna őket, de tudta,
hogy apja akkor nem engedné be másnap a városba, ő
pedig mindenképpen egyedül akart cselekedni. Ha Ralf
neki köszönheti a kiszabadulását, azzal legalább egy
keveset jóvátesz az ellene elkövetett vétkéből.

XV.

Helma asszony még mindig nem heverte ki a súlyos

csapást. Nem mozdult el férje földi maradványai mellől,
amíg a holttest a kastélyban feküdt felravatalozva.
Halott hitvesének gyónta meg szenvedélyes
önostorozással azt, amit az élőnek nem mert elmondani.
Úgy gondolta, hogy az ég büntetésből vette el tőle élete
párját, s ha időben mindent bevallott volna neki, az Úr
is megbocsátotta volna a vétkeit.
– Most már ismered a bűnömet, szerelmetes uram –
beszélt csendesen a halotthoz –, de azt is tudod, hogy
sokat szenvedtem, és súlyosan megbűnhődtem. Érzem,
hogy megbocsátottál nekem. Most is karodba vonnál, ez
egészen bizonyos. Szívedre ölelnél, mert tudod, hogy
mindennek ellenére forrón szerettelek, és gondolatban,
tettben hű voltam hozzád, amióta nőül vettél. Kizárólag
azért hallgattam, mert nem akartalak elkeseríteni, és
féltem, hogy elveszíthetlek.
Könnyebb lett a szíve, ha így beszélhetett a halotthoz.
Miután azonban férjét végső nyughelyére kísérték,
felébredt benne a félelem a jövőtől. Nem hagyott neki
nyugtot a gondolat, hogy élete párját esetleg Delmhorst
ölte meg. Nem hitte, hogy Ralf volt a tettes, és tudta, az
ő ártatlansága előbb-utóbb mindenképpen bebizo-
nyosodik. Igen, semmi kétség, Delmhorst gyilkolta meg
a férjét, mert irigyelte. Irigyelt tőle mindent, amije csak
volt, és egyedül Isten a tudója, miben reménykedett,
amikor kioltotta Udo von Pressen élete világát. Mi lesz
azonban a bírósági tárgyaláson? Delmhorst nem fogja őt
kímélni, ebben Helma egészen biztos volt. Addig talán
hallgat, amíg bízhat abban, hogy felmentik a vád alól.
Ha azonban szertefoszlik ez a reménye, akkor
kíméletlenül meghurcolja majd. Horst pedig megtudja,
hogy… egy gyilkos gyermeke. Könyörületes Isten! A sze-
rencsétlen asszony megsemmisülten magába roskadt,
amikor idáig jutott gondolatban. Aztán Ralf jutott
eszébe. Számára is ki kell derülnie, hogy csalárd módon
meg akarta fosztani az örökségétől. Hogyan néz majd rá
azután? Vajon akkor is bizonyítékát adja, hogy
fivéreként szereti Horstot? Vagy inkább megtagadja?
Egyik kínos kérdést követte a másik. Helma nemcsak
magát gyötörte velük, hanem a nővérét is. Inge
hűségesen mellette állt ezekben a napokban, és szinte
soha nem hagyta egyedül. Fia is megható figyelemmel
törődött vele. Vigasztalta, amennyire csak erejéből
futotta, bár őt szintén megviselte az apa halála. Nem
tudhatta, hogy nem a vér szerinti apját gyászolja, tudat
alatt azonban alighanem ez is átsegítette a nehezén,
nem csupán eredendően könnyed természete.
Mivel Ralf vizsgálati fogságban ült, az ifjú von
Pressen igencsak elbizonytalanodott. Gyakran be kellett
mennie a városba, hogy a vizsgálóbíró hozzájárulásával
kikérje a barátja tanácsát gazdálkodási és üzleti
ügyekben. Minden alkalommal engedélyezték számára,
hogy egy rendőrtisztviselő jelenlétében beszélhessen
Ralffal. A hatóság emberei is belátták, hogy egy
hatalmas birtok nem maradhat irányítás nélkül. Az ifjú
Brand mindig higgadt, összeszedett volt, és valamennyi
kérdésben kimerítő tájékoztatást adott. Horst csak neki
köszönhetően boldogult ezekben a nehéz időkben, és
még Ralf volt az, aki nyugtatgatta, vigasztalta fiatal
barátját. Szentül hitte ugyanis, hogy ártatlanságának ki
kell derülnie, anélkül hogy neki Delmhorstra kellene
terelnie a gyanút. Biztos volt abban, hogy Horst apja
követte el a gyilkosságot, de nem akart részese lenni a
leleplezésének, mert tudta, az elvetemült férfi nem
kímélné Helma nénit, ha szorulni kezdene nyakán a
hurok. Ralf minden alkalommal együtt érzően
érdeklődött Helma von Pressen hogylétéről, mert tudta,
hogy a boldogtalan asszonynak elmondhatatlanul sokat
kell szenvednie. Horst részletesen beszámolt édesanyja
kétségbeejtő állapotáról, noha félelmének valódi
természetével ő nem lehetett tisztában.
– Egészen ősz lett az eltelt hetekben, Ralf.
Gyászruhájában nyughatatlanul bolyong a kastélyban,
félhangosan halott apámmal beszélget, és valamiféle
bűne megbocsátását kéri tőle. Véletlen folytán többször
is fültanúja voltam, amikor ilyeneket mondott. Eleinte
komolyan attól tartottam, hogy kárt tesz magában.
Szörnyű érzés, hogy szenvedni kell látnunk valakit, akit
szeretünk, és még csak segítségére sem lehetünk.
Ralf nagyon jól tudta, mi volt az a bűn, amelynek
megbocsátásáért a boldogtalan asszony könyörög, és
egyre jobban szánta. Boldog örömmel segített volna
rajta, de nem tehette meg, mert ahhoz Helma
asszonynak kellett volna bizalommal fordulnia hozzá.
Rosmarie is sok időt töltött a kastélyban, és ereje
szerint támogatta a nagynénjét. Amióta tisztázták
egymás között, hogy nem akarnak összeházasodni, a
lány viszonya még szívélyesebb, még melegebb lett
Horsttal, aki most minden gondját megosztotta vele.
Mind a ketten szilárdan hittek Ralf ártatlanságában, s
ha Horst bent járt nála a vizsgálati fogságban, utána
mindig részletesen el kellett mesélnie Rosmarie-nak,
hogy van a barátja, mit mondott, hqgyan viseli a
rabságot. Az ifjú von Pressen mind többször vizslatta
fürkészőn a lány arcát, és gyakran eszébe jutott, hogy
Ralf ugyanilyen élénken faggatta őt Rosmarie
hogylétéről. Már az is felmerült benne, nem lehet-e,
hogy látszólagos idegenkedésük mögött valójában
mélyebb érzések bújtak meg. Hamar megfeledkezett
azonban erről az örömtelinek tetsző gondolatáról, mert
ezekben a nehéz időkben sokkal inkább a gondok és a
bajok foglalták le. Horst egyik nap Delmhorstról is
beszélt Rosmarie-nak.
– Azt hiszem, mindnyájan vétkeztek ellene – mondta –,
amikor bűnösnek tartjátok. Mi oka lett volna arra, hogy
meggyilkolja apát? Még csak nem is találkoztak soha,
semmiféle ellenségesség nem lehetett közöttük. Ugyan
mi haszna lehetne Delmhorst úrnak apám halálából?
Semmi. Amikor bemegyek Ralfhoz, mindig felébred
bennem a vágy, hogy őt is meglátogassam, és
elmondjam neki, én nem hiszek az ő bűnösségében. Mit
gondolsz, nem kellene megtennem?
Rosmarie azonban félt, hogy Delmhorst megtörhetné
a hallgatását, ha Horst felkeresné. Végül is ő az apja, és
egészen szívtelennek kellene lennie, hogy semmiféle
érzést ne tápláljon iránta. Erre a beszélgetésre ráadásul
akkor került sor közöttük, amikor a lány még egészen
bizonyos volt Delmhorst bűnösségében, így aztán
lebeszélte Horstot a találkozásról.
Egy nappal azután, hogy Rosmarie az erdészházban
járt, a Pressen-kastélyban elkövetett gyilkosság ügyében
eljáró vizsgálóbíró az irodájába kérette a nyomozást
vezető rendőrfelügyelőt. Egy asztalon ott feküdt Ralf
vadászpuskája, mellyel Udo von Pressent meggyilkolták,
mellette pedig különböző ujjlenyomatok fényképeit
terítették ki.
– Teljes mértékben osztom a véleményét, felügyelő úr.
A fegyveren talált ujjlenyomatok nem Brandtól
származnak, de nem is Delmhorsttól. Az erdész azt
vallotta, a gyilkosság napjának reggelén megtisztította a
puskát, utána pedig csak ronggyal fogta meg, és úgy
tette vissza a helyére. Így az ő ujjlenyomata sincs rajta,
egy számunkra egyelőre ismeretlen emberé viszont
igen. Ezzel valójában kiderült, hogy alaptalanul
gyanúsítjuk Brandot és Delmhorstot egyaránt. Igen ám,
de kinek a kezétől erednek a vadászpuskáról levett
nyomok? Ma már azt kell gondolnom, hogy kizárólag
harmadik személy követhette el a gyilkosságot. A Brand
és Delmhorst ellen szóló bizonyítékok gyakorlatilag mit
sem érnek. Delmhorst ugyan többször is járt a kastély
parkjában, de sok embert vesz rá a kíváncsiság arra,
hogy tiltott területre hatoljanak be, és ettől még nem
lesznek gyilkossá. Delmhorstnak ráadásul hihetetlenül
gyorsan kellett volna megtennie az utat az erdőn át
ahhoz, hogy tizenegy óra előtt hét perccel már a
szanatóriumban lehessen. Doktor Buchwald azonban azt
vallotta, hogy egyáltalán nem látta zaklatottnak vagy
hajszoltnak.
– Ami egyértelműen Delmhorst mellett szól. Brand
ellen sem sikerült terhelő bizonyítékot szereznünk,
csupán annyit, hogy az ő fegyverét találták meg a
tetthelyen. Igaza volt, amikor azt mondta, hogy csakis
egy bolond hagyott volna hátra ilyen könnyelműen saját
maga ellen szóló bizonyítékot. És a lábnyomok sem
lehettek az övéi.
– Nem, harmadik személyé azonban igen.
Ujjlenyomatunk és lábnyomunk tehát már van attól a
valakitől, most már csak őt magát kellene megtalálnunk.
Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó. Egy törvényszolga
lépett be rajta, és névjegykártyát tett a vizsgálóbíró elé.
– A hölgy a vizsgálóbíró úrral óhajt beszélni. Közöltem
vele, hogy most nem zavarhatja, de azt mondja, fontos
közlendője van a Pressen-esettel kapcsolatban.
Gondoltam, jobb lesz, ha szólok a vizsgálóbíró úrnak.
A bíró lepillantott a névjegyre.
– Rosmarie Buchwald kisasszony van itt? Engedje be
a hölgyet!
 A lány sötétkék utcai kosztümöt viselt, fölötte pedig a
Helma nénikéjétől tavaly karácsonyra kapott rövid
nercbundát. Reggel felhívta Horstot, és megkérte, hogy
bocsássa rendelkezésére a kocsit, mert nagyobb
beszerzést kell elintéznie. A fiatalember készséggel
teljesítette kérését. Amikor a szülei megkérdezték, mi
dolga van a városban, Rosmarie azt felelte, hogy
karácsonyra szeretne több mindent vásárolni. A
városban aztán megállította az autót egy játékboltnál,
amelyben gyönyörű babát vett a kis Sibyllének, majd
szólt a sofőrnek, hogy az üzlet előtt várja meg. Idejön
majd vissza, ha végzett a bevásárló körúttal, ami
bizonyára nem lesz nagyon hamar. Kerülni kívánta a
feltűnést, ezért nem ment a rendőrségig a presseni
kocsival, amelyet mindenki ismert a járási székhelyen.
És most végre komoly arccal ott állt a vizsgálóbíró és
a rendőrfelügyelő előtt. Kék szeme, amely az
izgatottságtól szinte már fekete volt, sötéten izzott
sápadt arcában.
– Nos, nagyságos kisasszony, mit óhajt közölni velem?
– kérdezte a vizsgálóbíró.
– Úgy gondolom, fontos jelenteni valóm van, bíró úr.
Beszélhetek a felügyelő úr előtt?
– Természetesen. Parancsoljon, foglaljon helyet!
A vizsgálóbíró nem várt sokat Rosmarie-tól. Hasonló
esetekben gyakran tesznek hasznavehetetlen
vallomásokat, amelyeket a hozzá nem értők roppant
jelentősnek hisznek.
A lány elhárítóan intett.
– Kérem, engedjék meg, hogy állva maradjak.
Túlságosan izgatott vagyok ahhoz, hogy nyugton üljek.
– Ahogy óhajtja. Akkor hát megtudhatom, mi hozta
ide?
Rosmarie nagy levegőt vett.
– Tudom, ki gyilkolta meg a nagybátyámat. Sem
Brand úr, sem Delmhorst úr nem bűnös.
 A két férfi egyszerre kapta fel a fejét, mintha dróton
rángatták volna őket.
– Ismeri a tettest?
– Azt hiszem, igen. Merkel a neve. A birtok
erdészetén dolgozott, de csalásai miatt a
nagybátyámnak el kellett bocsátania.
Az urak elképedve néztek a kisasszonyra.
– Bizonyítani is tudja az állítását?
Rosmarie összeszorította a kezét.
– Merkel volt az, aki a nagybátyám meggyilkolásának
napján, a délutáni órákban az erdész
fegyverszekrényéből eltulajdonította Brand úr
vadászpuskáját.
A törvény emberei szemlátomást izgatottak voltak.
Tekintetükben nyomát sem lehetett már felfedezni a
gúnyos fölényességnek.
– Egészen biztos ebben?
A lány hatalmasat sóhajtott, majd mégiscsak lerogyott
az imént visszautasított karosszékre, mintha
egyszeriben elhagyta volna az ereje.
– Sorban elmondok mindent – felelte.
Elsőként a nagybátyja és Merkel erdészeti
alkalmazott között lejátszódott jelenetről számolt be.
Elmondta, hogy a férfi egyértelműen megfenyegette von
Pressent, majd szinté szóról szóra elismételte azt a
beszélgetést, amelyet előző nap a kis Sibyllével
folytatott, miután nem eresztette a gondolat, hogy az
öreg cselédnek vagy a kislánynak látnia kellett azt a
személyt, aki kiemelte a fegyverszekrényből a
vadászpuskát.
– Tudom, hogy ez csupán egy gyerek állítása, bíró úr.
A kicsi azonban roppant hiteles leírást adott az elvadult
küllemű férfiról, akitől szemlátomást őszintén rettegett.
Ez késztetett arra, hogy elmondjam önöknek, ami a
tudomásomra jutott. Meggyőződésem, hogy valóban
Merkel hatolt be az erdészházba. Ő vitte el a fegyvert,
amellyel előtte még megfenyegette az aprócska
szemtanút, hogy elhallgattassa. Akinél pedig a puska
volt, az is követte el vele a gyilkosságot.
A két férfi összenézett.
– Megvan a harmadik! – jelentette ki a vizsgálóbíró.
– Még nincs a kezünkben, de haladéktalanul
intézkedéseket teszek az elfogására – felelte a felügyelő.
– Amint Buchwald kisasszony helyesen mondta,
egyelőre csupán egy gyermek állítása szól ellene, de ne
feledjük, hogy ártatlanságukban a kicsik gyakran
őszintébbek, mint a sokat tapasztalt felnőttek. A lányka
pedig azonnal keserves sírásra fakadt, amikor
kérdezősködni kezdtünk, és egyetlen szót sem tudtunk
kiszedni belőle. Már akkor úgy gondoltam, hogy fél
valamitől.
– Ami egyébként cseppet sem jellemző a kis Sibyllére.
Általában nem ijedős, és még idegenekkel szemben is
barátságos. Elutasító viselkedése bizonyára arra
vezethető vissza, hogy Merkel megfélemlítette – mondta
Rosmarie.
A vizsgálóbíró egyetértően bólintott.
– Úgy vélem, komoly szolgálatot tett nekünk,
nagyságos kisasszony. Legyen nyugodt, azonnal
elindulunk ezen a nyomon. Hálásan köszönöm a
fáradozásait. Egyébiránt mi magunk is arra a
meggyőződésre jutottunk, hogy sem Brand úr, sem
pedig Delmhorst úr nem lehet a tettes. Harmadik
személyben gondolkodtunk, akinek mind az
ujjlenyomatát, mind a cipőtalpának a lenyomatát
sikerült rögzítenünk. Innen már nem lesz nehéz
kiderítenünk, hogy egykori erdészeti alkalmazottja,
Merkel gyilkolta-e meg von Pressen urat. Egyelőre
megköszönjük a közreműködését, nagyságos kisasszony.
Minden szükséges intézkedést megteszünk, és azonnal
értesítem, amint kiderítettünk valamit.
Rosmarie felemelkedett.
– Megengednék, hogy néhány percet beszéljek Brand
úrral? – kérdezte, miközben halvány pír öntötte el az
arcát. – Akár tanú jelenlétében is. Szeretném
megerősíteni benne a reményt. Ártatlan ugyan, ám
ennek ellenére bizonnyal megviseli a vizsgálati fogság.
A vizsgálóbíró mosolyogva bólintott, és asztalán
megnyomott egy kis csengőt. A szinte azonnal belépő
rendőrt utasította, hogy vezesse a hölgyet a
letartóztatásba helyezett Brandhoz. Öt perc beszélőt
engedélyezett a számára. A lány elbúcsúzott a két úrtól,
aztán hevesen dobogó szívvel követte a rendőrt. Néhány
perc múlva már ott állt Ralf előtt. A fiatalember sivár
cellája rácsos ablakánál üzleti könyvek előtt görnyedt,
amelyeket Horst hozott be neki. Meglepett kiáltással
felpattant, amint meglátta látogatóját.
– Rosmarie!
Érzései minden mélysége benne rezgett ebben az
egyetlen szóban. A lány mindkét kezét feléje nyújtotta,
Ralf pedig megragadta, és érezte, hogy reszket.
Gyengéd pillantással nézett le rá.
– Nyugodj meg, Rosmarie, ne reszkess! Leírhatatlanul
örülök neked. Fogadd hálás köszönetemet azért, hogy
fényt és melegséget hoztál a cellámba! – mondta.
Érzelmei erősebbnek bizonyultak nála, és
meghatottan ajkához vonta a lány kezét. A rendőr
tapintatosan elfordította a fejét, Rosmarie pedig
könnyes szemmel pillantott fel Ralfra.
– Nagyon sápadt vagy. Több mozgásra és friss
levegőre lenne szükséged. Horsttól tudom, hogy
szenvedsz a bezártságtól. Egy kicsit még légy
türelemmel, aztán szabad leszel megint. Azt hiszem, ma
sikerült a vizsgálóbíró úrnak megneveznem a valódi
bűnöst.
A férfi szeme hirtelen kitágult a rémülettől.
– Neked, Rosmarie? Delmhorst elleni terhelő
bizonyítékok jutottak a tudomásodra?
– Nem, Ralf. Delmhorst ártatlan, akárcsak te – felelte
a lány, aztán nagy sietve előadta, mit tudott meg a kis
Sibyllétől.
 A fiatalember fellélegzett, mint aki, súlyos tehertől
szabadult meg éppen. Önmagát nem féltette, annál
inkább Helma nénit és Horstot, akikre végzetes lehetett
volna, ha Delmhorstot vádolják meg a gyilkosság
elkövetésével. Csillogott a szeme, amikor Rosmarie-ra
nézett.
– Nem is értem, nekem hogy nem jutott eszembe
Merkel. Te, okos kislány, te bezzeg mindenre gondoltál.
A nagyeszű férfiak minden tudománya csődöt mondott,
neked viszont sikerült jó nyomon elindulnod.
– Egészen véletlenül, Ralf. Mindössze úgy gondoltam,
hogy az volt a tettes, aki elvitte a puskát. Aztán meg
kezemre játszott a szerencse, amikor kimentem
kérdezősködni az erdészetbe. Most azonban távoznom
kell. Letelt az öt perc. Ahhoz azért talán elég volt, hogy
ne hagyjalak teljességgel vigasz nélkül.
A férfi ajkára majd szemére tapasztotta Rosmarie
kezét.
– Köszönöm, hálásan köszönöm. Újra hihetek abban,
hogy hamarosan kiszabadulok.
– Isten veled, Ralf!
– Hálám és köszönetem, Rosmarie! A mihamarabbi
viszontlátásra a szabad világban!
– Igen, Ralf – bólintott kedvesen a lány. – A vidám
viszontlátásra!
Rosmarie a rendőrrel együtt elhagyta a zárkát. Az
ajtóból még egyszer visszafordult, és látta, hogy
szerelme önfeledten rászegezi a szemét. Ralf sokáig állt
ott mozdulatlanul, és a csukott ajtót nézte, amelyen át a
szívének legkedvesebb lény távozott. Most megint sötét
és komor lett a cellája, de azért egyetlen fénysugár
mintha mégis itt maradt volna.
 XVI.

Az egykori erdészeti alkalmazottat, Merkelt az

eszméletlenségig leittasodva találták meg egy csehónak
is alig nevezhető italmérésben. Zárkába csukták, hogy
aludja ki a mámorát, s közben lenyomatot vettek a
kezéről és a cipőtalpáról. Ezek tökéletesen azonosnak
bizonyultak a keresett harmadik személy hátrahagyott
nyomaival. Ezzel maradéktalanul bizonyítást nyert, hogy
Merkel követte el a gyilkosságot.
Másnap reggel, miután korán felverték, megkezdték a
kihallgatását. Eleinte tagadott, ám hamarosan
ellentmondásba keveredett önmagával. Amikor aztán
elébe tárták a bizonyítékokat, és fejére olvasták, hogy ő
tulajdonította el a fegyvert az erdészházból, amellyel
később Udo von Pressent meggyilkolták, Merkel
összeroppant, és beismerő vallomást tett. Végsőkig
felindult volt, magyarázta a bizonyítványát, mert sehol
sem talált munkát, és ezért von Pressent hibáztatta, aki
rossz hírét keltette. A vizsgálóbíró kérdésére, hogy
szerinte von Pressen úrnak talán jókat kellett volna
mondania arról az emberről, aki többször is becsapta,
Merkel nem felelt, lehajtotta a fejét. Csupán annyit
mondott még, hogy akkor is alkohol befolyása alatt állt,
amikor a teraszról rálőtt von Pressen úrra.
A vizsgálóbíró megjegyezte, hogy ittas emberhez
képest, sajnos, igen jól célzott. Felindultságra pedig
nem hivatkozhat, hiszen az erdészháztól hosszú utat
kellett megtennie a kastélyig, és ezt az utat azzal a
szándékkal tette meg, hogy gyilkosságot fog elkövetni.
Merkel azonban továbbra is azt állította, hogy az
elfogyasztott alkohol hatása alatt nem volt tisztában
azzal, mit tesz. Nyilván abban reménykedett, hogy így
majd enyhe büntetéssel ússza meg.
Az igazságszolgáltatás kezére került hát a valódi
tettes. A vizsgálóbíró Rosmarie-nak mondta el elsőként,
hogy Merkel a gyilkos, s Ralf Brand és Hans Delmhorst
vizsgálati fogságát haladéktalanul megszüntetik. Brand
úr arra kéri az övéit, hogy délután háromra küldjenek
érte kocsit. A bíró mindezt telefonon közölte, és még azt
is hozzátette, hogy nem akarta megfosztani magát az
örömhír bejelentésétől. Egyúttal köszönetet mondott a
lánynak a segítségéért, amely nélkül nem fogták volna
el ilyen gyorsan a gyilkost.
Rosmarie sírt és nevetett egyszerre. Megköszönte a
vizsgálóbírónak a remek hírt, és megígérte, hogy a kocsi
pontosan ott lesz a kért időben és helyen. Miután letette
a kagylót, az órára pillantott. Még volt annyi ideje, hogy
rendbe hozza magát. Eldöntötte ugyanis, hogy bemegy
Ralf elé a városba. Előtte még gyorsan felhívta a
kastélyt, és az ifjú von Pressent kérte a telefonhoz.
– Te vagy az, Horst?
– Igen, Rosmarie. Mi újság?
– Légy szíves, most azonnal gyere az autóval az Erdő
Gyöngyéhez, aztán megyünk a városba Ralfért.
– Ralfért? Na de Rosmarie…
– Csak semmi akadékoskodás! Ralf szabad. Várja a
kocsit. Három órára kérte. Egyébként Delmhorstot is
kiengedték.
– Na de Rosmarie, legalább azt mondd meg…
– Semmit sem mondok, mert most nincs rá időm.
Igyekezz, és útközben majd mindent elmesélek.
Egyelőre érd be annyival, hogy megtalálták Udo bácsi
valódi gyilkosát. Kész, vége, befejeztem!
Ezzel lerakta a kagylót, és átment a szüleihez. Sietve
beszámolt nekik a tettes letartóztatásáról és a két
ártatlanul megvádolt elengedéséről.
Horst intézkedett, hogy álljon elő a nagy, zárt kocsi,
aztán elmondta az édesanyjának, amit Rosmarie-tól
hallott. Helma asszony fellélegzett, amikor megtudta,
hogy Ralfot és Delmhorstot eleresztetik, mert valaki
mást gyanúsítanak. Istennek hála, gyermeke apja
ártatlan, és legalább nem elvetemült gyilkos! A
megkönnyebbüléstől megállíthatatlanul patakzani
kezdtek a könnyei. Fia minden tudományát bevetette,
hogy megnyugtassa, ő azonban leintette.
– Hagyjál csak, hadd sírjak! Ne vesztegesd rám az
idődet, Rosmarie már biztosan vár. Menj, és hozz hamar
hírt a történtekről! – mondta hüppögve.
Horst szélsebesen tette meg az utat a szanatóriumig.
Rosmarie indulásra készen várta a kocsifelhajtón, és
azonnal beült mellé. Útközben aztán mindenről
részletesen beszámolt, és elmondta, hogy még ma át
akart menni Pressenbe, hogy megnyugtassa a fiút és az
édesanyját, s elmesélje, mit intézett a kis Sibyllénél és a
vizsgálóbírónál. Időközben azonban arról is értesítették,
hogy a valódi gyilkost még tegnap elfogták, és ma
reggel már beismerő vallomást is tett.
– Remek emberke vagy, Rosmarie! – kiáltotta a
fiatalember, miután a lány elhallgatott. – Egyedül
megoldottál mindent, nekünk meg még eszünkbe sem
jutott Merkel. Végtelenül boldoggá tesz, hogy
visszakapjuk Ralfot. Eddig is tudtuk, de most
keservesen megtapasztalhattuk, hogy nélküle nem
boldogulunk a birtokon. És nem megmondtam, hogy
Delmhorst úr ártatlan? Ugyanolyan ostobaság volt őt
letartóztatni, mint az, hogy Ralfot lecsukták. Ha te nem
lépsz a tettek mezejére, az illetékes urak sokáig a
sötétben tapogatóztak volna még, és szegény Ralf, ki
tudja, mikor szabadult volna ki. Nagy hálával tartozik
neked.
– Csakis a véletlennek köszönhető, hogy sikerült az
igazság nyomára jutnom, Horst. Nem az én érdemem,
sokkal inkább a kis Sibylléé. Már meg is vettem azt a
gyönyörű, aranyhajú babát, amit jutalomképpen ígértem
neki.
– Tőlem is kap egyet.
– Ezzel várj inkább addig, amíg az enyém már nem
lesz annyira szép, és akkor majd jobban örül az újnak –
tanácsolta a lány nevetve, Horst pedig egyetértően
bólintott.
Ralfot és Delmhorstot a vizsgálóbíró szobájában
találták. Horst azonnal a barátja nyakába vetette magát.
– Hála legyen az égnek, öregem, hogy visszakapunk!
Nagy szükségünk van rád odahaza.
Ralf és Rosmarie némán kezet szorítottak, és
boldogságtól ragyogó szemmel néztek egymásra. Horst
közben Delmhorsthoz fordult, és kezet nyújtott neki.
– Nagyon sajnálom, Delmhorst úr, hogy átmenetileg
megfosztották a szabadságától. Becsületszavamra
mondom, hogy én egyetlen percig sem kételkedtem az
ártatlanságában. Velünk kell visszajönnie a mi
kocsinkon. Együtt megyünk Pressenbe. Szeretném
bemutatni édesanyámnak. Ez a szerencsétlen ügy közel
hozott bennünket egymáshoz. Nálunk kell vacsoráznia,
mielőtt ismét elfoglalná szobáját az Erdő Gyöngyében.
Ralfot és Rosmarie-t megrémítették Horst szavai.
Sikerült azonban leplezniük az ijedelmüket, és egyetlen
szót sem szóltak. Mindketten tudták, mit jelent majd
Helma asszonynak, ha váratlanul a kastély vendégeként
látja viszont Delmhorstot. A lány lázas igyekezettel
valamilyen okot keresett a látogatás elhalasztására,
hogy legalább felkészíthessék a nagynénjét.
– A kastélyba menet útba esik a szanatórium. Ha
gondolja, ott kitehetjük, Delmhorst úr. Bizonyára át
kíván öltözni. Az sem biztos, hogy már ma társaságba
vágyik. Talán nincs is hozzá kedve – mondta végül.
Abban bízott, hogy Delmhorst ezzel az ürüggyel
tapintatosan távol marad majd a kastélytól. Ő azonban
másként gondolta.
– Nagyon is nagy kedvet érzek ahhoz, hogy végre
belülről is megismerjem a Pressen-kastélyt – mondta, és
gúnyos fény villant a szemében. – Épp elégszer
köröztem már körülötte vágyakozva. Tekintettel a
rendkívüli körülményekre, a hölgyek bizonyára elnézik
nekem, ha ebben az öltözetben jelenek meg. Amennyire
lehetett, rendbe hoztuk magunkat Brand úrral, hogy
szalonképesek legyünk.
– Ki gondol ma efféle külsőségekre! – kiáltotta Horst.
– Igenis velünk jön, kedves Delmhorst úr, méghozzá úgy,
ahogy van. Remélem, valamelyest sikerül majd
kárpótolnunk igazságtalan őrizetbe vételéért.
Rosmarie-nak így hát nem sikerült megakadályoznia,
hogy Delmhorst velük tartson a kastélyba. Horst még
azt is kitalálta, hogy Pressenből majd átküldi a kocsit a
nagybátyjáért és a nagynénjéért a szanatóriumba.
– Ma este a ház gyásza ellenére mindenkinek együtt
kell ünnepelnie Ralf kiszabadulását. Remélhetőleg
édesanyám figyelmét is sikerül kis időre elterelnünk a
fájdalmáról – mondta.
Ralfnak és Rosmarie-nak azonban szüntelenül arra
kellett gondolnia, miféle hatással lesz majd Delmhorst
váratlan megjelenése Helma asszonyra. Fel nem
foghatták, hogyan lehet annyira arcátlan, hogy elfogadja
a mit sem sejtő Horst meghívását. Delmhorst viszont
látszólag remek hangulatban volt, s amikor Horst
sokadszorra is sajnálkozását fejezte ki neki azért, hogy
vizsgálati fogságba vetették, csak könnyedén
felnevetett.
– Ugyan már, von Pressen úr, végre egyszer legalább
államköltségen éltem! Ráadásul remekül szórakoztam a
nyomozók ostobaságán. Örültek, hogy bűnbakot találtak
bennem és Brand úr személyében, s a világ előtt
bizonyíthatták állítólagos hozzáértésüket. Ha Buchwald
kisasszony nem siet a segítségünkre, bizonyára még
hónapokig becsukva tartottak volna bennünket. Engedje
meg, nagyságos kisasszony, hogy kifejezzem önnek
odaadó hálámat mindazért, amit az én kiszabadulásom
érdekében is tett.
– Nem tartozik hálával nekem, Delmhorst úr. Nem az
ön érdekében jártam közben – felelte Rosmarie hűvös
nyugalommal.
 A férfi megint felnevetett, és mélyen a lány szemébe
nézett.
– Tudom, nagyon jól tudom, hogy soha nem faggatta
volna ki az erdész kislányát, ha véletlenül nem éppen
Brand úr sorstársaként tartóztatnak le. Mivel azonban a
fáradozásai az én érdekeimet is szolgálták, meg kell
engednie, hogy hálát érezzek ön iránt. Mint már
mondtam, von Pressen úr, nem kell sajnálkoznia
miattam. Az életben egyszer mindent ki kell próbálnunk,
és a vizsgálati fogságnak is megvan a maga bája. Azért
pedig, hogy kárpótlásul meghívást kaptam a Pressen-
kastélyba, kimondottan szerencsésnek tartom magam.
Csak azt sajnálom, hogy a tisztelt édesapját nem
ismerhetem meg.
Horst arca elfelhősödött.
– Valóban sajnálhatja, hogy nem találkozhatott vele
személyesen. Az elvesztése óriási csapás a számunkra.
Ritka jó és előkelő gondolkodású férfiú volt. Roppant
büszke vagyok arra, hogy ilyen ember fiaként jöttem a
világra.
Ralf és Rosmarie éberen fürkészték Delmhorst
vonásait, de a férfinak szeme sem rebbent Horst szavai
hallatán. Hiába bizonyult azonban ártatlannak a
gyilkosságban, Rosmarie továbbra is megvetéssel nézett
rá, és rettegve, szorongva gondolt a jövőre. Udo bácsi
ugyan többé nem értesülhet az ellene elkövetett
csalásról, a komor titok azonban változatlanul
fenyegetően lebeg a Pressen-kastély fölött. Horstnak és
Ralfnak soha nem szabad értesülnie róla, gondolta a
lány. Ha sejtette volna, hogy Ralf már rég mindent tud,
sokkal könnyebb lett volna a szíve. Ha pedig Ralf
sejtette volna, hogy Rosmarie is tudója a titoknak,
könnyen és gyorsan minden akadályt elháríthatott volna
a szerelmük útjából…
Amint megérkeztek Pressenbe, az elébük siető inastól
Horst azonnal az édesanyja után érdeklődött.
 – A nagyságos asszony a kék szalonban várja önöket –
hangzott a felelet.
Horst a vendégeivel együtt elindult oda. Szentül hitte,
hogy édesanyja, bár mindig tartózkodóan viselkedett
vele, most mégis örömmel látja majd viszont Ralfot.
Abban pedig végképp nem kételkedett, hogy az
ártatlanul szenvedett Delmhorst urat szívesen fogadja,
noha eddig nem támogatta a kettejük kapcsolatát.
A kék szalon ajtajánál Delmhorst kissé hátramaradt,
mintha egyszeriben nem lett volna már annyira biztos a
dolgában. Alighanem így is volt, elvégre nem tudhatta,
hogyan viselkedik majd Helma, ha megpillantja.
A szerencsétlen asszony egyelőre tehát nem vehette
észre. A szokásosnál valamivel szívélyesebben üdvözölte
Ralfot, mint aki tudja, hogy bocsánatkéréssel tartozna
neki, ő pedig megrémült, amint ősz szálak sokaságát
fedezte fel nagynénje hajában. Arcán is látta a kiállt
szenvedések nyomait, ami felébresztette lovagias
érzéseit, és mintegy védelmezően mellette maradt,
miután az asszony Rosmarie-val is kezet fogott.
– Drága mama – szólalt meg ekkor Horst –, vendéget
is hoztam neked. A másik ártatlanul letartóztatottnak,
Delmhorst úrnak kárpótlást kell kapnia a nehéz
hetekért, amelyeket türelemmel viselt. Remélem,
gyakran látjuk majd a Pressen-kastélyban.
Helma asszony alig észrevehetően összerezzent a
vendég neve hallatán, és arcszíne még haloványabb lett,
amikor már meg is pillantotta. Szeme dermedt
rémülettel szegeződött valamennyi szenvedése
okozójára. Ralf látta, hogy megtántorodik, és gyorsan az
egyik fotelhoz vezette.
– Megértjük, ha nem vagy abban az állapotban, hogy
vendéget fogadj, drága néni. Horst azonban úgy
gondolta, hogy a társaság eltereli majd kissé a
figyelmedet, és egyúttal elégtétellel kívánt szolgálni
Delmhorst úrnak az alaptalan gyanúsításért. Ezért hívta
meg Pressenbe – mondta, és úgy helyezkedett, hogy
védje nagynénjét a többiek pillantásaitól.
Helma asszony példátlan önfegyelemmel nyugalmat
erőltetett magára. Ralf hátralépett, ő pedig kissé
meghajtotta a fejét Delmhorst felé.
– Meg kell bocsátania nekem, hogy nem
üdvözölhetem úgy, ahogyan házunk vendégeit szoktam –
mondta. – Sajnos, nem vagyok jól, és ahhoz sem érzek
elég erőt, hogy részt vegyek a vacsorán. Vissza kell
vonulnom. A nővérem majd helyettesít az asztalnál.
Horst odalépett az édesanyjához. Most már belátta,
hogy jobban tette volna, ha nem mindjárt ma hozza
magával Delmhorstot.
– Felkísérhetlek a szobádba, mama?
Delmhorst csak némán meghajtotta magát Helma
asszony előtt. Ahhoz nem volt bátorsága, hogy az illem
szabályai szerint megfogja a kezét, és az ajkához emelje.
Közel sem volt olyan nyugodt és fölényes, mint máskor.
Megilletődötten nézte annak az asszonynak
szenvedésektől elgyötört arcát, akit egykor a maga önző
módján ugyan, de azért szeretett.
Von Pressenné búcsúzóul kissé meghajtotta magát a
többiek előtt, aztán fia karján elindult kifelé. Rosmarie
odasietett hozzá, hogy a másik oldalról is támogassa.
– Engedd, hogy veled menjek, Helma néni! Talán a
segítségedre lehetek valamiben.
Nagynénje belekarolt a lányba.
– Jól van, gyermekem, gyere! – válaszolta és örült,
hogy Rosmarie-t az édesanyja megérkezéséig nem kell
Delmhorst közelében hagynia.
Ralf és Rosmarie ugyan sejtették, mi mehet végbe az
asszonyban, de a valóság messze felülmúlta a
sejtésüket, amit persze senki sem tudhatott. Szobájában
a ház úrnője elengedte fia karját.
– Tudom, hogy te csak jót akartál – fordult hozzá –, és
kárpótolni szeretted volna Delmhorst urat az ártatlanul
elszenvedett vizsgálati fogságért. Megkérlek azonban,
hogy a jövőben egyelőre ne hívj vendéget Pressenbe.
Nem vagyok abban az állapotban, hogy elláthassam
háziasszonyi feladataimat.
Horst kissé megilletődötten megcsókolta édesanyja
kezét.
– Elnézésed kérem, drága mama. Abban
reménykedtem, hogy kis időre elterelhetem a
figyelmedet a fájdalmadról.
Az asszony tekintete leírhatatlan szenvedésről
árulkodott.
– Nem akarom, hogy eltereljék a figyelmemet.
Bánatomon és gyászomon kívül semmi sem köt szeretett
halottamhoz. Üzenj Inge nénédért, hogy
helyettesíthessen az asztalnál! A meghívás
természetesen Heinrich bácsinak is szól. Rosmarie itt
marad mellettem, amíg az édesanyja megérkezik.
– Ugye, nem haragszol rám, mama? – kérdezte Horst
megható gyengédséggel.
Édesanyja megsimogatta a fejét.
– Nem, dehogy. Szívjóságra vall, hogy kárpótolni
akartad az ártatlanul megvádoltat. Menj, fiam! Pihenni
szeretnék.
Megcsókolta Horstot, ő pedig Rosmarie bátorító
pillantásától kísérve távozott. Miután magukra
maradtak, Helma asszony átölelte az unokahúgát.
– Nem tett boldoggá, hogy a fiam idehozta ezt a
Delmhorst urat. Ha jól láttam, téged sem, Rosmarie.
– Való igaz, egy cseppet sem örültem, de sajnos nem
sikerült megakadályoznom, hogy Horst meghívja.
Rendkívül ellenszenvesnek találom Delmhorst urat, és
tapintatlanságnak vélem a részéről, hogy élt a
meghívással.
Von Pressenné megint nagyot sóhajtott.
– Egyetértünk. Tudhatta, hogy gyászolunk. Boldog
lennék, ha soha többé nem kellene látnom. Ám mivel
most már bejáratos a házunkba, nehéz lesz tőle
megszabadulnunk. Foglalj helyet, Rosmarie! Átmegyek a
hálószobámba, és beveszek pár szem nyugtatót.
Mindjárt itt leszek megint.
A lány leült egy fotelba, és a magas, fekete ruhás alak
után nézett. Megértette, hogy nagynénje legalább
néhány percre egyedül kíván maradni az újabb
sorscsapás után. Mert Helma asszony számára
kétségtelenül csapás, hogy a házában kell tudnia
Delmhorstot.

Miután kettesben maradt Ralffal a kék szalonban,

Delmhorst jól megjátszott nyugalommal körülnézett a
magas, elegáns helyiségben, amelynek berendezését
királykék bársonnyal behúzott ébenfa bútorok alkották.
Az ugyanilyen bársonnyal bevont falak közül a két
hosszabbikon egy-egy értékes gobelin függött, a másik
kettőn pedig ugyancsak becses festmények. A kék
háttér előtt nagyszerűen mutatott a fekete
márványkandalló, a meleg árnyalatú parkettát drága
szőnyeg borította. A helyiség közepét nagy, kerek asztal
foglalta el, amelynek a kandallóhoz hasonló, szintén
fekete márványlapját faragott lábak tartották.
– Szép ez a szoba. A Pressen-kastély berendezésére
szemlátomást nem sajnálták a pénzt – jegyezte meg
Delmhorst.
Ralf a legszívesebben a gallérjánál fogva hajította
volna ki, mégis sikerült udvariasan válaszolnia.
– Azt hiszem, ezzel egyet kell értenem.
– Von Pressen asszony pedig szép, büszke jelenség –
folytatta Delmhorst.
Ralf komor pillantást vetett rá.
– A nagynénémről e percben csupán az mondható el,
hogy szerencsétlen, fájdalomtól megtört asszony, akinek
a nyugalma és lelki békéje érdekében nekünk mindent
meg kell tennünk. Nem akartam megakadályozni, hogy
unokafivérem meghívja magát ide, de most már tudom,
szólnom kellett volna, hogy a nénikém állapota még nem
engedi meg idegenek fogadását.
Ralf abban reménykedett, hogy Delmhorst ért majd a
szóból, és távozik, ő azonban közömbös képet vágott,
mint aki nem vette magára az elhangzottakat.
– Az idő minden sebet begyógyít – válaszolta –, s ha
von Pressen asszony elviseli mások társaságát, úgy
hamarabb túljut a nehezén. Rólam az járja, hogy ügyes
társalgó vagyok, aki felvidítóan hat a környezetére.
Erőm szerint mindent el fogok követni annak
érdekében, hogy von Pressen asszonynak sikerüljön
feldolgoznia a súlyos veszteséget. Neki sem tenne jót,
ha elzárkózna az emberek elől.
„Ennek aztán van bőr a képén!” – gondolta Ralf, s
mert belátta, hogy nem szabadulhatnak meg egyhamar
a kellemetlen vendégtől, kénytelen-kelletlen hellyel
kínálta. Éppen leültek, amikor visszatért hozzájuk
Horst, és édesanyja nevében még egyszer Delmhorst
elnézését kérte.
– Ugyan, ugyan, csak ne szabadkozzék! – emelte fel a
férfi tiltakozón a kezét. – Nagyon is érthető, hogy a
nagyságos asszony egyelőre nem kíván másokkal
érintkezni. Éppen most tanácsoltam azonban Brand
úrnak, hogy legyenek a segítségére abban, hogy minél
előbb visszatérjen a társaságba. Csakis az ő javát
szolgálná, ha elterelnék a figyelmét a fájdalmáról.
– Az Erdő Gyöngyében sokszor tanúja lehettem, hogy
uraságod mindenkit jókedvre hangolt. Remélem,
édesanyámnál is sikerrel jár majd. A magam részéről
mindenesetre örülnék, ha gyakran felkeresne
bennünket, mert nekem is nagy szükségem van valakire,
aki felderít.
Delmhorst meghajtotta magát.
– Mindenkor szívesen állok szolgálatukra, és örülnék,
ha hozzá tudnék járulni ahhoz, hogy ön és a kedves
édesanyja akár csak kis időre is megfeledkezzenek a
gyászukról. Akkor legalább hasznára lennék valakinek.
 Ralf arra jutott magában, hogy tehetetlen, és nem
tarthatja távol Pressentől Delmhorstot, aki
szemlátomást gyökeret akar verni itt, mint kiirthatatlan
élősködő növény a vetésben. Bőven lett volna mit tennie
a gazdaságban, de inkább maradt, mert nem akarta,
hogy Horst kettesben legyen ezzel az emberrel.
Kis idő múlva aztán megérkezett Buchwald doktor és
a felesége. Boldogan üdvözölték Ralfot, s mivel nem
tehettek másként, néhány szokványos fordulattal
Delmhorstnak is örömüket fejezték ki abból az
alkalomból, hogy visszanyerte a szabadságát, ő pedig
gúnyos mosollyal nézett az orvosra.
– A jelek szerint ön igencsak biztos volt a
bűnösségemben, doktor úr. Csupán utólag értettem
meg, miért várt órával a kezében azon a bizonyos estén,
és miért akarta rögzíteni a hazaérkezésem percre
pontos időpontját.
Buchwald megrántotta a vállát.
– Az érzéseinknek nem mindig vagyunk urai.
Mindenesetre rendkívül feltűnőnek találtam, hogy ön
éppen egy órával a sógorom meggyilkolása után ért
haza.
– Ugyan már, Heinrich bácsi! Megint csak azt
kérdezhetem, amit már oly sokszor megkérdeztem
tőletek: mi okból tört volna Delmhorst úr az édesapám
életére? – szólt közbe Horst.
Buchwald komor pillantást vetett Delmhorstra.
– Igaz is, mi okból?
Inge asszony, akit férjéhez hasonlóan felettébb
kellemetlenül érintett, hogy Pressenben kell látnia
testvére életének a megrontóját, kényszeredetten
sajnálkozását fejezte ki neki, mert ártatlanul tartották
fogva, mire ő előírásosan meghajtotta magát.
– A rabkoszt nem enyhítette az Erdő Gyöngye
konyhája utáni vágyódásomat, drága nagyságos asszony
– felelte. – Örülök, hogy visszatérhetek a szanatóriumba.
 Inge Buchwald ahhoz már nem érzett elegendő erőt,
hogy hasonlóképpen nyilatkozzék, és inkább hallgatott.
Férje válaszolt helyette, és szavai mögött enyhe gúny
bújt meg.
– Pedig már attól tartottunk, hogy hátat fordít a
környéknek, amely oly sok kellemetlenséget okozott
magának.
Delmhorst azonnal kész volt a válasszal.
– Miért állnék bosszút az Erdő Gyöngyén, szeretetre
méltó lakóin és ezen a gyönyörű környéken azért, mert
néhány szemellenzős rendőr letartóztatott? Ezzel a
logikával Brand úrnak ugyancsak el kellene hagynia
Pressent.
Ralf mereven kihúzta magát.
– Engem itt tartanak a kötelességeim.
Delmhorst nevetve vállat vont.
– Nekem bizony csak az az egy kötelességem van,
hogy jól érezzem magam. Az Erdő Gyöngye pedig
tökéletes hely erre.
– Fel nem foghatom, hogyan bírja ilyen hosszú időn át
munka és kötelezettségek nélkül – felelte Ralf
nyugalmat kényszerítve a hangjára.
Delmhorstnak megint sikerült látszólag ártatlanul
felnevetnie.
– Nagyon kevés munkával és feladattal beérem. Ki
miatt hajszolnám magam? Se kutyám, se macskám, a
körülményeim pedig megengedik, hogy kedvem szerint
éljek. Mint tudja, a méheknél is vannak dolgozók és a
királynő körül nyüzsgő herék. Én az utóbbiak közé
tartozom. Azokra is szükség van a természet
háztartásában.
Horst, akinek sejtelme sem volt a látszólag ártatlan
szavak valódi éléről, kedvesen rámosolygott
Delmhorstra.
– Egy véleményen vagyunk – jelentette ki. – Én is csak
addig szeretem a munkát, amíg szórakoztat, és nem
válik robottá. Úgy látom, számos közös vonásunk van.
Nyilván ezért rokonszenvezem oly erősen uraságoddal.
Delmhorst megfogta és megszorította a fia kezét.
Arca elfojtott izgatottságról árulkodott.
– Nagyon köszönöm, von Pressen úr, hogy mellettem
szólt.
Ralf egyre jobban féltette fiatal barátját. Látta, hogy
Delmhorst komoly hatással van rá, ami persze nem
meglepő, elvégre vér a véréből. E pillanatban kettőjük
külső hasonlóságát is minden korábbinál
szembeszökőbbnek találta.
Buchwaldék fejében ugyanilyen gondolatok jártak, és
egy időre zavart csend támadt. Szerencsére hamarosan
belépett az ajtón Rosmarie. Odafentről látták, hpgy
megérkeztek a szülei, és nagynénje leküldte hozzájuk.
– Megjött édesanyád, kislányom – mondta neki –, most
már nem leszel egyedül az urakkal. Vacsora után, amíg
a férfiak dohányoznak, Ingével együtt várlak
benneteket.
Miután magára maradt, Helma asszony égnek emelte
a kezét.
– Nem kímélhettél volna meg ettől, mennyei Atyám? –
kérdezte kétségbeesetten. – A nyomorultnak még a
házamba is be kellett törnie? Hát soha nem szabadítasz
már meg a gyötrődéstől, Uram? Örökkön-örökké
találkoznom kell vele?
A boldogtalan von Pressenné valóban nem menekült
meg attól, hogy újra és újra találkozzék Delmhorsttal.
Gyermeke apjának sikerült elérnie, hogy egyre több időt
tölthessen a Pressen-kastélyban, és mind nagyobb
hatással legyen Horstra. A fiú örült, hogy a gyász idején
kellemes társasága akadt. A szomorú titok ismerőinek
számos próbálkozásuk ellenére sem sikerült elválasztani
őket, mert Delmhorstról minden lepergett, és
felfuvalkodottsága sebezhetetlenné tette.
Helma asszonynak is érintkeznie kellett vele, ha nem
akarta, hogy kiderüljön az igazság. Horstot egyébként
valószínűleg az sem szakította volna el Delmhorsttól, aki
tehát mind sűrűbben látogatott át Pressenbe. Mivel
Horst már tudta róla, hogy valamikor dragonyos tiszt
volt, felajánlott neki egy hátaslovat. A lovakat amúgy is
meg kell mozgatni, mondta, Delmhorst pedig lelkesen
élt a lehetőséggel. Eleget értett a lovakhoz ahhoz, hogy
hosszú beszélgetéseket folytathasson róluk a fiával.
Édesanyjára tekintettel ebédre és vacsorára Horst
nemigen invitálta meg, arra viszont gyakran megkérte,
hogy reggelizzék vele. Korábban mindig csak Ralffal
költötte el a reggelit, ő azonban ezúttal is tehetetlen
volt, és nem avatkozhatott közbe. Ráadásul ideje sem
igen engedte, hiszen megkétszereződött a munkája,
amióta nagybátyját is pótolnia kellett. Immáron ő volt
Rothenhausen ura, de kötelességtudó jelleme azt
parancsolta, hogy többet foglalkozzék a gondjaira bízott
Pressen színvonalának megőrzésével, mint a saját
birtokával, amelyet azért természetesen nem
hanyagolhatott el teljesen. Horstot most még kevésbé
lehetett munkára bírni, mint annak előtte, mert
Delmhorst ezen a téren is érvényesítette kellemetlen
hatását.
Az ifjú von Pressennek soha nem fűlt a foga a
gazdálkodáshoz, számára a sportok jelentették az élet
értelmét. Időközben véglegesen eldöntötte, hogy
tavasszal részt vesz a nagy autóversenyen a
Nürburgringen. Ott akarta megmutatni, hogy talpig
férfi. Győzelemről és babérkoszorúról álmodozott.
Delmhorst, már csak azért is, mert tudta, hogy a többiek
titokban inkább ellenzik az ötletét, lelkesen támogatta
ebbéli törekvésében, és rendszeresen elkísérte az
edzésekre. Elégtétellel töltötte el, hogy ezáltal tovább
növelheti fia fölött a befolyását, ami lassan-lassan Ralf
jótékony hatását is elhalványította.
Delmhorst mind jobban és jobban átadta magát annak
a gondolatnak, hogy nagyobb jogkört kell szereznie
magának a Pressen-kastélyban. Helma asszony őszülő
haja és gyászruhája ellenére még mindig szép, megkapó
jelenség volt, és a férfi agyában lassanként
kikristályosodott a terv, hogy feleségül kell vennie.
Most, hogy megözvegyült, szabad hozzá az út, és ha
összeházasodnak, ő átköltözhet a kastélyba, a fia pedig,
legalábbis hivatalosan, a mostohafia lesz. Időnként
szinte már ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy
Horstot a fiának szólíthassa, és az csakis ezen az úton-
módon válna lehetségessé.
Abban azért kételkedett, hogy Helma önként a kezét
nyújtaná neki, de mérhetetlen hiúságában úgy gondolta,
vissza tudja szerezni a szerelmét, csak várnia kell, amíg
lelkében elcsitul a férje elvesztése okozta fájdalom. És
ha szabad akaratából akkor sem mond igent neki, hát
majd megteszi kényszer hatására.
Terve megvalósítása érdekében gáláns gesztusokkal
kedveskedett az asszonynak, aki nem sejtette, mi lehet a
férfi valódi szándéka, de teljesen kitérni nem tudott
előle, bár szíve szerint azt tette volna. Így aztán csak a
nővérének panaszkodott időnként keserves helyzetéről.
Ralf talán elérhette volna, hogy Horstot komolyabban
befogja a munkába, és ezáltal elszakítsa Delmhorsttól,
ám ebben nem talált támogatóra barátja édesanyjában.
Helma asszony számára ugyan kínszenvedés volt látni,
hogy Delmhorst erős hatással van a fiára, azt azonban
továbbra sem óhajtotta, hogy teljesen Ralf befolyása alá
kerüljön. Mérhetetlenül bosszantotta, hogy Udo von
Pressen végrendelete értelmében most az ifjú Brand lett
a birtok vezetője, s inkább ellenében dolgozott, mint
mellette, amivel óriási hibát követett el.
– Horstnak élveznie kell a fiatal éveit, ahogy kedve
tartja. Elég gazdag ahhoz, hogy megtehesse – mondatta
vele rövidlátó gondolkodása.
Udo von Pressen magas életjáradékot hagyott az
özvegyére, és haláláig biztosította számára a jogot, hogy
Pressenben élhessen. Ha Horst asszonyt hoz a házhoz,
édesanyját a kastély jobb oldali nagy szárnya illeti majd
meg özvegyi lakhelyként.
Delmhorst mindezt tudta Horsttól, akit okosan,
ügyesen kifaggatott. Úgy gondolta, még egy esélyt
kapott a sorstól, és Helma mellett, az asszony
vagyonából fényes körülmények között élheti le
hátralévő éveit. Ő pedig nem az a fajta ember volt, aki
válogatós lett volna az eszközökben, hogy élhessen is
ezzel az eséllyel.
Egyelőre mindenesetre nem sürgette az özvegyet,
hanem szolgálatkész, gáláns úriemberként viselkedett
vele. Egyetlen szóval sem említette előtte, hogy végre
felemelhetné a havi járandóságát. Efféle
csekélységekkel nem foglalkozott többé, ő már mindent
vagy semmit alapon játszott. Pressen ura kívánt lenni
egyszülött gyermeke mellett, de legalábbis a Helmát
megillető oldalszárny és a jövedelme fölött akart
korlátlanul rendelkezni.
Helma von Pressent meglepte, hogy Delmhorst nem
hozakodott elő a járandósága felemelésének ötletével.
Lehet, hogy mégis maradt benne annyi tisztesség, hogy
nem akar előnyt kovácsolni a megváltozott helyzetből?
Elvégre tudnia kell, hogy most gond nélkül fizethetne
neki többet is.
Miután valamelyest enyhült szeretett férje elvesztése
feletti fájdalma, az asszonyban felmerült a gondolat,
hogy talán sikerülne eltávolítania Delmhorstot az Erdő
Gyöngyéből, ha önként magasabb havi járadékot kínálna
fel neki. Sógora azonban, akitől tanácsot kért, azt
javasolta, hogy várjon még ezzel.
– Egészen biztos, hogy magasabb összeget fog
követelni, Helma, csak illendőségből vár még ezzel, már
ha az ő esetében egyáltalán beszélhetünk illemtudásról.
Akkor pedig majd közölheted vele a feltételeidet. Óriási
szerencse lenne, ha megszabadulnánk tőle, már csak
azért is, hogy ne lehessen többé kártékony hatással
Horstra. Meg akarja nyerni magának a fiát, és nem
érdekli, mi módon éri el ezt a célját. Nemcsak támogatja
a szamárságok elkövetésében, hanem még ötleteket is
ad neki, ennek pedig mindenképpen véget kell vetnünk.
A fiad számára sokkal előnyösebb volt Ralf befolyása, de
úgy látom, hogy te mindenben ellene dolgozol, ami nem
vall bölcs gondolkozásra. Hogy Horstot mihamarabb
elszakítsuk Delmhorsttól, még akkor is, ha nem sikerül
távozásra bírnunk, lépéseket kell tennünk a fiad és a
lányom egybekelése érdekében. Rosmarie okos
teremtés, és ő majd eléri, hogy a férje kikerüljön a
számára is rendkívül ellenszenves Delmhorst hatása
alól.
Helmának azonban továbbra sem sikerült rábírnia
magát arra, hogy támogassa a fia és Ralf kapcsolatát.
Titokban még mindig erős ellenérzésekkel viseltetett az
ifjú Brand iránt, aminek, ha ezt nem is vallotta be
magának, csakis vele szemben érzett bűntudata volt a
magyarázata.
Így telt el a karácsony. A kastélyban csendesen
ünnepeltek, csak a személyzetet ajándékozták meg
gazdagon. Horst elviselhetetlenül unalmasnak találta
volna Pressenben az életet, ha nincs ott Delmhorst, aki
minden követ megmozgatott annak érdekében, hogy
behálózza és magához láncolja őt. És most már ahhoz is
elérkezettnek látta a pillanatot, hogy beszéljen
Helmával. Arra ugyan nem gondolhatott, hogy a gyászév
letelte előtt elveheti, de mindenképpen ki akarta
csikarni az ígéretet.
Az újévet követő hét egyik napján megragadta a
kedvező alkalmat. Tudta, hogy Ralf és Horst éppen
nincsenek odahaza, ezért átment a kastélyba, és
bejelentette magát Helmánál. Az asszony visszaüzent,
hogy fia és unokaöccse házon kívül tartózkodik, ő pedig
nem fogad látogatót. Delmhorst szeme vészjóslóan
megvillant.
– Mondja meg a nagyságos asszonynak, hogy roppant
fontos közlendőm a van számára! – utasította az inast.
 Helmát páni félelem fogta el, amikor megkapta az
üzenetet. Mit akarhat tőle Delmhorst?
– Rendben van, vezesse az urat a kis fogadószobába! –
mondta végül, és azért választotta éppen ezt a szobát,
hogy egyértelművé tegye, távolságot kíván tartani a
látogatótól. – Azonnal megyek én is.
Delmhorst belépett a számára már ismerős
helyiségbe, – amelyet ugyanolyan előkelően rendeztek
be, mint az összes többit a kastélyban. Látszólag
közönyös képpel nézegette a falakon függő
festményeket, és nem vett tudomást arról, hogy Helma
illetlenül hosszú ideig váratta. Amikor a gyászruhában,
ősz fejével is büszke és szép jelenség végül belépett, a
férfi lassan feléje fordult.
– Nagyon megvárakoztattál.
Az asszony sápadt arcán megrándult egy izom.
– Legalább attól kíméljen meg, hogy a saját házamban
is el kelljen viselnem ezt a bizalmas hangnemet!
Elvárom, hogy előírásosan nagyságos asszonynak
szólítson.
– Igazán? Ha ennyire fontos magának, ám legyen!
Ezen a hangon is beszélhetünk egymással, nagyságos
asszony.
– Már a személyzet miatt is így kell lennie.
– Nincs miért aggódnia, óvatos leszek, mint mindig.
Szabad helyet foglalnom? Csak ön után, természetesen.
Helma az egyik fotelra mutatott, és maga is
leereszkedett a kanapé szélére. A férfi meghajolt, és
leült a felkínált helyre.
– Ha valaki most meglepne bennünket – jegyezte meg
gúnyos mosollyal –, azt hihetné, hogy egészen hivatalos
a kapcsolatunk.
– Amiben senkinek nem is szabad kételkednie. De
halljam, mit óhajt tőlem! Kérem, fogja rövidre.
Az asszony szentül hitte, hogy Delmhorst magasabb
járandóságot fog kérni magának. Eltökélte, hogy csak
akkor teljesíti a követelését, ha cserébe elhagyja az
Erdő Gyöngyét, és soha többé nem mutatkozik még csak
a környéken sem.
A férfi hanyagul keresztbe vetette a lábát.
– Rövid leszek, ahogy kérte. Tudom, kissé még korán
adom elő, amit mondani fogok, ugyanakkor azonban
legfőbb ideje, hogy rendezzük a kettőnk kapcsolatát.
– Elképzelni nem tudom, mit kellene rendeznünk
rajta.
– Úgy? Nos, elég, ha én tudom, merthogy tőlem
kegyed is megtudhatja. Ön megözvegyült, drága
nagyságos asszony, azaz szabad és független hölgy.
Senki és semmi nem akadályozhatja meg abban, hogy a
gyászidő letelte után másodszor is férjhez menjen. Nem
sértek tehát jogot, amikor felszólítom, hogy a gyászév
vége után legyen a feleségem.
Helma felugrott. Előbb pipacspiros lett, aztán meg
falfehér.
– Megőrült? Azt soha! Soha az életben! – felelte
rekedt hangon.
A férfi parancsolóan felemelte a kezét.
– Legyen olyan jó, és előbb hallgasson végig!
Mindenekelőtt a fiamat akarom. Hogy adott
körülmények között csak mostohafiamnak nevezhetem,
azt belátom, ugyanakkor azonban nem kívánom
elszalasztani a lehetőséget, amelyet a sorstól kaptam.
Hogy a feleségemként miként viszonyul majd hozzám,
annak az eldöntését önre bízom. Cserébe viszont a fiam
mostohaapjaként be kívánok költözni Pressenbe,
házasságkötésünk után önnel együtt az oldalszárnyban
akarok élni, és részesedni óhajtok a bevételeiből.
Rendkívül tapintatos férje leszek, ezt megígérem, de
mindenképpen hozzám kell jönnie, hogy törvényes
jogom legyen a fiamra. Ezt vegye ultimátumnak, és
fogadja el, ha azt akarja, hogy továbbra is hallgassak
Horst születésének a titkáról.
Helma dermedten meredt rá. Régóta eljutott már
annak a határára, amit még el bírt viselni. Delmhorst
most átlépte ezt a határt, és neki nem volt más
gondolata, csupán az, hogy minden megvetését, undorát
a képébe vágja. Felállt, büszkén kihúzta magát, és
gyűlölet villogott a szemében.
– Maga pedig hallja az én ultimátumomat! Inkább
meghalok, de nem engedem, hogy maga akár csak
színleg is rendelkezhessék fölöttem. Megvetem,
undorodom magától, soha nem találkoztam
visszataszítóbb teremtménnyel. Bármi történjék is
velem, de a fiamat nem szolgáltatom ki egy ilyen
embernek. Rosszul ismer, ha azt képzeli, odáig
süllyedek, hogy a történtek után a felesége leszek.
Mélységesen bánom, hogy nem gyóntam meg mindent a
férjemnek. A bűnömért vette el tőlem az ég, miattam
kellett meghalnia. Igen, azért, hogy én vezekeljek. Attól
fosztottak meg, aki a fiam mellett a legdrágább volt
nekem, bármit is követtem el ellene. Haló porában is hű
maradok hozzá, és nem gyalázom meg az emlékét azzal,
hogy egy magafajtát az utódjaként beengedjek a
házába. Maga akaratom ellenére befurakodott ide, és
jellemtelen manipulációkat követett el ellenem. Most
már azonban fogytán a türelmem. Ha még egyszer ilyen
szemérmetlen ajánlattal hozakodik elő, magára uszítom
a kutyákat, és úgy kergetem ki innen. Bármit vállalok
inkább, csak azt nem, amit követel tőlem. Most pedig
kifelé! Ki ebből a házból, de azonnal!
Vad haragjában nem törődött azzal, jár-e valaki arra a
személyzet tagjai közül. Odarohant, és feltépte az ajtót.
Alig emelte fel a hangját, de felháborodása így csak még
hitelesebb lett. Sápadt arcával és villogó szemével
hihetetlenül csodálatosan festett.
Delmhorst lassan felemelkedett. Az ő arca fakó és
beesett volt. Nem hitte volna, hogy Helma ilyen
határtalanul gyűlöli. Az pedig, hogy megvetését
kíméletlenül a képébe is vágta, tehetetlen dühveli
töltötte el. Tudta, hogy soha nem fogja megbocsátani
neki, amit most hallott. Lassan az ajtóhoz lépett, és
szeme olyan fenyegetően villogott, hogy az asszony
megborzongott.
– Ám legyen, elmegyek – mondta a férfi. – A
következményét azonban magának kell viselnie, büszke
von Pressen asszony. Kíméletlenül kikerget, akár egy
kutyát? Engem, a gyermeke apját? Jól van, de akkor én
sem leszek tovább kíméletes. Erről ne feledkezzék el!
Megállt a küszöbön, és várta, hogy visszahívják.
Helma von Pressen azonban büszkén, szálfa egyenesen
állt, és mélységes megvetéssel nézett rá. E pillanatban
nem volt képes arra, hogy a tette következményeit
mérlegelje. Csak arra tudott gondolni, hogy végre-
valahára megszabadulhat attól a fojtogató undortól,
amelyet ez a férfi vált ki belőle. Megalázott lelkének
balzsam volt ez a felszabadító tudat. Ebben az órában az
sem érdekelte, tanúja volt-e valaki a Delmhorsttal
folytatott párbeszédnek. Szerencsére nem kellett ettől
tartania, mert véletlenül egyetlen alkalmazott sem járt
éppen a közelben. Az az inas is, aki beengedte a
látogatót, csak az előcsarnokban sietett oda hozzá, hogy
kikísérje.
Miután magára maradt, Helma az ablakhoz lépett, és
leírhatatlan elégtételt érzett, miközben Delmhorst után
nézett. Volt képe ahhoz, hogy meggyalázza
megboldogult férjét, amikor szemérmetlen módon az
utódja akart lenni! Megérdemelte, hogy kendőzetlenül a
szemébe mondja, mit tart felőle, aztán pedig kikergesse
innen, mint egy rühes kutyát. A rengeteg szenvedés
után, amit miatta állt ki, ez bizony nagyon jólesett a
megviselt asszonynak. Gyűlölettel teli tekintete addig
követte a távozó férfit, amíg az el nem tűnt a szeme elől.
Akkor visszament a szobájába, és a jótékony könnyek
áradata minden feszültséget kimosott a leikéből. Miután
kisírta magát, a telefonhoz lépett, feltárcsázta az Erdő
Gyöngye számát, és megkérte a nővérét, hogy jöjjön át
hozzá Pressenbe. Most rögtön kocsit küld érte. Inge
hallotta a hangján, hogy végsőkig felindult, és rosszat
sejtett. Megígérte, hogy azonnal útnak indul, amint
megérkezik az autó.
Miközben a testvérére várt, Helma felfokozott
hangulata őrült félelembe csapott át. Kétségbeesés
szülte bátorsága elhagyta, s bár tudta, hogy csakis azt
tehette, amit tett, azt is érezte, hogy drágán meg kell
majd fizetnie érte. Nagylelkűséget és kíméletet biztosan
nem várhat Delmhorsttól.
Alig várta, hogy kiönthesse végre a szívét Ingének, s
amint megérkezett, zokogva a karjába vetette magát, és
felindultan beszámolt neki a történtekről. Ő is
megrémült, Delmhorst szégyentelen követelése azonban
annyira felháborította, hogy tökéletesen meg tudta
érteni a testvére eljárását.
– Most majd végképp tönkretesz – mondta végül
Helma, Inge pedig kedvesen vigasztalni kezdte.
– Nyugodj meg! Delmhorst nyilván azt hitte, ha
megfélemlít téged, teljesíteni fogod a követelését. Te
azonban határozottan visszautasítottad, és ez majd
elgondolkoztatja. Rá fog ébredni, hogy azonnal leveszed
róla a kezed, és el kell hagynia az Erdő Gyöngyét, ha
bármit is tesz ellened. Azért nem fog hallgatni, hogy
téged kíméljen, a saját érdekében azonban igen.
Túlságosan is kényelmes életet él a költségedre ahhoz,
hogy kockára tegye, amit elért. Minderről beszámolok
Heinrichnek. Talán beszél majd Delmhorsttal, és
magasabb járadékot ajánl fel neki, amennyiben cserébe
elhagyja az Erdő Gyöngyét.
Helmát valamelyest megnyugtatták a testvére szavai.
– Igen, drága Inge, beszélj Heinrichhel! – válaszolta
fellélegezve. – Hajlandó vagyok a jövedelmem felét
átutaltatni Delmhorstnak, ha kötelezi magát arra, hogy
elmegy innen, és soha többé nem jön vissza, de még
csak nem is hallat magáról. Heinrichnek biztosan
sikerül megértetnie vele, hogy úgy jár a legjobban, ha
elfogadja ezt az ajánlatot. Csak segítsetek hozzá, hogy
soha az életben ne kelljen még egyszer látnom!
 – Tudod, hogy mindent megteszünk, ami a
hatalmunkban áll, drága Helmám. Heinrichnek el kell
érnie, hogy Delmhorst távozzon tőlünk, már csak azért
is, hogy ne lehessen többé hatással Horstra.
A testvérek szívélyesen elbúcsúztak egymástól, aztán
Inge asszony hazaindult a szanatóriumba. Messze nem
volt annyira nyugodt és bizakodó, mint amilyennek
Helma előtt mutatta magát, hiszen tudta, hogy az ő
jövőjük szempontjából sem mellékes, felfedi-e
Delmhorst a titkok titkát. És mit szól vajon a férje, ha
értesül a történtekről? Aligha örül majd annak, hogy
Helma így elengedte magát. Inge azonban tökéletesen
megértette a testvérét, s a gyenge teremtés immár
sokadszorra nem tudta, kinek a pártjára álljon azok
közül, akik egyformán kedvesek a szívének.

XVII.

Hans Delmhorst mértéktelenül felindultan hagyta el a

kastélyt. A bánásmód, amelyben Helma von Pressen
részesítette, ahogyan iránta tanúsított megvetését
kimutatta, s mindennek a tetejébe még azzal is
megfenyegette, hogy legközelebb kutyákkal kergeti ki a
házból, mindez a tisztesség írmagját is kiölte a férfiból.
Most már csak bosszúra szomjazott. Úgy érezte, lábbal
tiporták a büszkeségét. Soha nem hitte volna, hogy egy
nő ilyen érzéseket táplálhat iránta, ráadásul éppen az a
nő, aki valamikor kétségbe vonhatatlan módon adta a
szerelme bizonyítékát. Igaz, már az Erdő Gyöngyében is
megvetően visszautasította, de akkor ő sértőn
viselkedett vele, mert még a férje életében a szeretőjévé
kívánta tenni. Most azonban már szabad, és mégis ilyen
választ ad neki, aki pedig mindenkinél jobban kívánja!
Keserűen be kellett látnia, hogy nem valósíthatja meg
szárnyaló terveit. Helma soha nem lesz hajlandó arra,
hogy a felesége legyen. Számára nem maradt hát más
lehetőség, mint a bosszúállás. Még fia iránti érzései sem
enyhítették meg, pedig azokat szeretetnek tartotta.
Megérett benne a gondolat, hogy eladja a titkát Ralf
Brandnak. Biztosan sokat megadna érte, elvégre gazdag
örökséghez segíti hozzá. Úgy kell a büszke von Pressen
asszonynak, tapasztalja csak meg, milyen az, ha
mindenki megveti!
Delmhorst tudta, hogy Ralf Brand éppen
Rothenhausenban tartózkodik, és az egész napot ott
fogja tölteni. Horst ezt még a városba indulása előtt
elmondta neki, ahonnan naplemente előtt ő sem tér
vissza. Delmhorst éppen ezért választotta ezt a napot
arra, hogy beszéljen Helmával.
Első dühében Pressenből azonnal Rothenhausenba
indult, nehogy a végén még meggondolja magát. A levél,
amelyet Helma annak idején Hamburgba küldött utána,
hogy megvallja, anyának érzi magát, most is a
levéltárcájában lapult, mint mindig. Sietett, ahogy csak
a lába bírta, és éppen akkor lépett be az udvarház
kapuján, amikor Ralf az udvaron az intézővel
beszélgetett. Az ifjú Brand elcsodálkozott, amikor
meglátta.
Rothenhausen jóval kisebb birtok volt, mint Pressen,
szép lakóháza, jól megépített istállói és gazdasági
épületei, tágas pajtái azonban nem adtak okot panaszra,
és Ralf maradéktalanul elégedett is volt az örökségével.
Most gyorsan elköszönt az intézőtől, és odalépett
Delmhorsthoz.
– Minek köszönhetem megtisztelő látogatását? –
kérdezte tőle hűvösen és kimérten, ahogyan mindig is
beszélt vele.
– Fontos ügyben haladéktalanul beszélnünk kell,
Brand úr.
– Ez esetben fáradjon a dolgozószobámba! Jelenleg az
az egyetlen helyiség, amelyben rend van. Egyelőre az
összes többi használaton kívül áll.
 Ralf látta, hogy Delmhorst roppant izgatott, és úgy
villog a szeme, mint egy felajzott ragadozóé. Előrement,
hogy mutassa az utat. Miután megérkeztek, vendégének
az íróasztal melletti karosszéket kínálta fel, ő maga
pedig az asztal mögött foglalt helyet.
– Parancsoljon velem! – hajtotta meg magát ültében.
Delmhorst, aki útközben még jobban belelovalta
magát a haragjába, most nagy levegőt vett.
– Üzletet ajánlok önnek, Brand úr, méghozzá
rendkívül előnyöset.
Ralf vizslatón nézett rá.
– Üzletet?
– Kissé sajátságosat ugyan, viszont uraságodnak
bőven hozhat a konyhára.
– Szólhatna róla valamivel nyíltabban?
– Máris. Röviden és velősen arról van szó, hogy
nagybirtokhoz, hatalmas vagyonhoz segíthetem hozzá.
Tudom, hogy magát szánták a nagybátyja örökösének,
mielőtt Udo von Pressen másodszor is megnősült volna.
Ön akkor elvesztette az örökségét, de általam
visszaszerezheti.
Ralf egyszeriben megértette, mire akar Delmhorst
kilyukadni, de arcizma sem rándult.
– El nem tudom képzelni, uraságod milyen úton-
módon érhetné ezt el.
– Pedig elérhetem, különben nem is tettem volna
önnek ajánlatot. Az üzlet persze üzlet, és magától
értetődik, hogy én is profitálni szeretnék belőle.
Mennyit ér meg magának a nagybátyja öröksége?
Ralf rezzenéstelen arccal megvonta a vállát.
– Nem tudom, mit felelhetnék erre a kérdésre. Azt
kell hinnem, csupán tréfát űz velem – mondta, mert
előbb hallani akarta, mit agyalt ki Delmhorst.
A férfi tenyerével az asztalra csapott.
– Nem én! Átkozottul komolyan beszélek. Fizessen
nekem százezer márkát, és magáé a teljes örökség.
 Az ifjú Brand lassan felemelkedett. Tekintete szinte
átdöfte a másik férfit.
– Szóval százezer márkáért akarja eladni nekem Horst
születésének a titkát? – kérdezte éles hangon.
Delmhorst összerezzent, és döbbenten nézett rá.
– Ezt meg mégis hogy érti? – kérdezte meglehetősen
zavarodottan.
Ralf kihúzta magát.
– Világos leszek. Nem akarom, hogy újabb
becstelenséget kövessen el, olyan becstelenséget, amely
mellett összes korábbi aljassága elhalványulna. Nem
juthat el odáig, hogy elárulja azt a szerencsétlen nőt, aki
valamikor bízott magában, de akit uraságod
megfélemlített, meggyötört, és akivel kitartatta magát.
Abban sem támogathatom, hogy jogfosztottá tegye
ennek az asszonynak a gyermekét. Nem adhatja el
nekem Horst születésének a titkát, mert előttem már
rég nem titok. Időtlen idők óta tudom, hogy nem Udo
bácsikám fia, hanem… a magáé.
Delmhorst döbbenten felpattant, és tágra nyílt
szemmel meredt a fiatalemberre.
– Maga… maga tudja? Tudja, hogy csalás révén
hatalmas örökségtől fosztották meg? És azt is, hogy
Horstnak semmi joga ahhoz az örökséghez? Mindvégig
tisztában volt azzal, hogy a nagybátyját gálád módon
becsapták?
– Amiként azzal is, hogy egy megfélemlített nő a
nagybátyám karjába menekült a szégyenével, mert az a
férfi, akiben maradéktalanul megbízott, elhagyta.
Tudom, hogy azt a boldogtalan asszonyt maga majdnem
halálra kínozta. Nem siethettem azonban a segítségére,
mert nem mondhattam el neki, hogy ismerem a titkát.
Szótlanul kellett elnéznem, hogy maga a megrémített
asszony közelébe férkőzik. Szerencsétlennek minden
bűne az volt, hogy túlságosan szerette magát, és
túlságosan megbízott magában, aztán pedig félelmében
a nagybátyám karjában keresett menedéket. Akkor még
valószínűleg nem is volt tudatában annak, hogy csalást
követ el, később viszont rádöbbent, és azóta szüntelenül
cipelnie kell ezt a súlyos terhet. Azt is tudom, hogy sok
év után, amikor áldozata már azt hitte, hogy maga
meghalt, és magával vitte a sírba az ő szégyenének a
titkát, egyszer csak megint belépett az életébe, és újfent
megfélemlítette, újfent megzsarolta. Igen, Delmhorst úr,
minderről tudomásom van.
A férfi megtörölte a homlokát, és úgy nézett Ralfra,
mint aki nem akar hinni a fülének.
– És… ennek ellenére nem érvényesítette az
örökségre vonatkozó igényét? Egyetlen szót sem szólt a
titokról a nagybátyjának? – kérdezte, és szemlátomást
semmit sem értett.
– Nem. Túlságosan szeretem ahhoz Horstot, hogy a
törvénytelenség bélyegét süssem rá, és túlságosan
szerettem ahhoz a nagybátyámat, hogy leromboljam a
boldogságát, Udo bácsi minden lélegzetvételével, szíve
minden dobbanásával szerette a feleségét. Ennek meg
kellett volna szűnnie, ha megtudja, hogy élete párja
becsapta. Helma néni viszontszerette a férjét, és
mindennek dacára boldoggá tette. Kinek lett volna
szánalomra méltó bátorsága ahhoz, hogy aljas
nyereségvágyból tönkretegye három ember
boldogságát? Nekem mindenesetre nem volt, Delmhorst
úr. Férfi vagyok, teremtek én magamnak a saját erőmből
is szép otthont. Sokkal könnyebben lemondhatok az
örökségről, mint Horst. Ő az édesapjától nem örökölt
elegendő erőt ahhoz, hogy férfiasan megküzdjön egy
sorscsapással.
Ralf kényszerítő tekintete elől Delmhorst leeresztett
pillái mögé menekült. Lenyűgözte a fiatalember
nagyvonalúsága, előkelő gondolkodása és az a
természetesség, amellyel lemondott a komoly
örökségről. Soha ennek előtte nem érezte magát olyan
kicsinyesnek és alacsonyrendűnek, mint itt és most, Ralf
Branddal szemben. Egyszeriben minden bosszúvágy
kihalt belőle.
– Ezt… ezt még csak nem is sejtettem.
Elképzelhetőnek sem tartottam. Maga, az idegen
többet, sokkal többet tett a fiamért, mint én, aki pedig
az apja vagyok. Nagyvonalúsága megszégyenítő. Isten a
megmondhatója, szégyellem is magam. Soha életemben
nem restelkedtem így. Azt sem gondoltam volna, hogy
képes vagyok még pirulni – suttogta rekedten, és
összetörten magába roskadt.
Ralf komolyan, fürkészőn nézett rá.
– Nos, ha még tud pirulni, akkor talán ahhoz is lesz
ereje, hogy jóvátegye, amit még lehet. Mi vette rá arra,
hogy most eljöjjön hozzám, és el akarja adni azt, amit
titoknak hitt?
Delmhorst még mindig nem mert a fiatalemberre
nézni.
– Beszámíthatatlanná tett a düh és a bosszúvágy –
mondta, majd a valóságnak megfelelően elmesélte,
milyen szándékkal ment el ma a Pressen-kastélyba, és
miféle fogadtatásban részesült ott. Végül Ralfra emelte
a szemét. – Bosszúért lihegtem, mert Helma azzal
fenyegetett meg, hogy kutyákkal kerget ki. Ezért
akartam pénzzé tenni a titkát. Magamnak sem vallottam
be, hogy megérdemeltem azt a bánásmódot. Most
azonban már belátom, hogy nyomorult, alávaló
gazember vagyok. Igen, így van. Elismerem, mert ön
megszégyenített, mélységesen megszégyenített. Nincs
bennem többé bosszúvágy, mert az, amit ön az imént
elmondott, felkavart és megindított. Szégyellem magam
– tette hozzá, aztán megsemmisülten hátrahanyatlott a
karosszékében, és lehajtotta a fejét.
Ralf egy ideig szótlanul, eltűnődve nézett rá.
Lelkében szánalommal keveredett a megvetés.
– Ha valóban szégyelli magát – szólalt meg aztán
kevésbé szigorúan – talán elfogad tőlem egy javaslatot.
Segíteni akarok magának, hogy egyúttal a
nagynénémnek és Horstnak is segítségére legyek.
A férfi felegyenesedett ültében, és a zsebébe nyúlt.
Előhúzta a levél tárcáját, és megsárgult levélpapírt vett
elő belőle.
– Várjon! Egy pillanatig még ne mondja el, hogyan
kíván segíteni nekem! Íme, ez az egyedüli bizonyíték
arra, hogy Horst az én fiam, és nem Udo von Pressené.
Kezébe adom az egyetlen fegyveremet. Tegyen vele,
amit akar! Most már semmim sem marad, amivel Helma
von Pressent bármire is kényszeríthetném. Ezt meg
kellett tudnia, mielőtt bármit mondana.
Ralf elvette az írást. Örült, hogy Delmhorstban végül
azért megszólalt a lelkiismeret. Bárhogy is van,
mégiscsak ő Horst apja. Mélységes meghatottsággal
átfutotta a levelet, amelyet Helma annak idején a
szerelmének írt. Minden szava, valamennyi sora
kétségbeesésből született felkiáltás volt. Aztán elrakta a
papirost, és visszafordult Delmhorst felé, aki még
mindig magába roskadtan ült.
– Legelőbb is arra kell kérnem – mondta nyugodt
hangon –, hogy mihamarabb hagyja el az Erdő
Gyöngyét. Nem tartózkodhat tovább Helma nénikém, de
a fia közelében sem. Erre végképp eljátszotta minden
jogát, amikor megpróbálta eladni nekem Horst
születésének a titkát. Neki továbbra sem kell
megtudnia, hogy maga az apja. Ő olyan jellem, aki
támogatásra szorul, és örökké támaszt jelenthet
számára, ha maradéktalanul tisztelheti az édesanyját.
Amennyiben elmondanánk neki az igazságot, talán nem
tisztelné tovább a szülőanyját, ami végzetes lehetne rá
nézve. Azt pedig maga sem akarhatja.
Delmhorst heves tiltakozásba kezdett.
– Nem, dehogy akarom. Döntsön felőlem szabadon!
Minden ellenállást feladtam abban a pillanatban,
amelyben szembesültem uraságod mérhetetlen
nagylelkűségével. Belátom, hogy Horstnak ki kell
kerülnie a befolyásom alól. Mindenáron még
szorosabban magamhoz akartam láncolni, ám azt nem
mérlegeltem, hogy az ő érdekét szolgálom-e ezzel.
– Nagyra értékelem, hogy beismeri a hibáját. A fiára
gyakorolt befolyása mindnyájunkat aggodalommal
töltött el, akik szeretjük Horstot. Korábban én voltam az
egyetlen, akitől elfogadott tanácsokat, és követte is
őket, de én mindig csak a javát akartam. Amióta viszont
maga szorgosan kivonni igyekezett a hatásunk alól,
Horst életében először elfordult tőlem. Éreztem, hogy
mind távolabb és távolabb kerülünk egymástól.
Szerencsére azonban még semmi visszavonhatatlan
nem történt, mivel uraságod befolyása kizárólag a fia
sporttevékenységére korlátozódott. Biztatta, hogy igenis
vegyen részt a Nürburgring nagy autóversenyén. Mára
szentül eltökélte, hogy ott lesz, és hat ökörrel sem
lehetne távol tartani. A verseny után azonban legfőbb
ideje, hogy elkezdjen komolyan foglalkozni a birtokaival.
Amint betöltötte a huszonnyolcadik életévét, véget ér
Pressen fölött gyakorolt felügyeletem, és magamagának
kell kezébe vennie az irányítást. Minden tőlem telhetőt
el kívánok követni annak érdekében, hogy addigra
derék mezőgazdát faragjak belőle. Ebbe azonban
senkinek sem engedek beleszólást. A saját érdekében
kemény kézzel kell majd bánnom Horsttal. Mindezt
csupán mellékesen mondtam el. Uraságod tehát a
lehető leghamarabb elhagyja az Erdő Gyöngyét. Hogy
milyen módon gondoskodhatunk a jövőjéről, azt majd
utána megbeszélem a nagynénémmel. Horst apja nem
juthat ebek harmincadjára. Már most megígérem, hogy
nem kerül a jelenleginél rosszabb helyzetbe. Cserébe
teljes hallgatást kell fogadnia. Buchwald doktor és a
neje tudomásom szerint ismerik a titkot, másnak
azonban nem kell értesülnie róla. Nem kívánok
fenyegetőzni, ezért nem mondom, hogy minden
támogatást beszüntetünk, ha nem rendeli alá magát a
feltételeinknek. Mindössze felébredt szégyenérzetére
apellálok. Reményeim szerint az szigorúbb hallgatásra
kötelezi, mint bármilyen fenyegetés.
Delmhorst különös tekintettel nézett fel rá.
– Köszönöm, hogy legalább ennyire bízik bennem.
Nincs oka az aggodalomra. Hallgatni fogok.
– Helyes. És hová megy? Úgy értem, hová küldhetünk
magának üzenetet?
A férfi elgondolkodott.
– Berlinbe – mondta aztán. – Postán maradóként, a
hetes számú hivatalba írhat nekem. Még nem tudom,
hol szállok majd meg.
– Néhány napot képes lesz átvészelni, amíg átutaljuk
a pénzét?
Delmhorst arcán halvány mosoly suhant át.
– Van pénzem, hiszen az utóbbi hónapokban szinte
csak cigarettára és hasonló apróságokra költöttem.
– Értem. Megígérem, hogy a lehető leggyorsabban
rendezni fogjuk az ügyet.
– Köszönöm, de… van még egy kérésem, amelyet
okvetlenül teljesítenie kell.
– Mit óhajt?
– Még egyszer látni szeretném a fiamat, hogy
beszélhessek vele. Megszerettem, és elbúcsúznék tőle
úgy, mintha önként hagynám el a szanatóriumot.
– Holnap délelőtt átküldöm az Erdő Gyöngyébe. Majd
azt mondom neki, hogy uraságodat sürgős üzleti ügyek
szólítják el, és távozása előtt el kíván köszönni tőle.
– Köszönöm. Most pedig nem tartom fel tovább.
Holnap délelőtt elhagyom a szanatóriumot, és Berlinbe
utazom. Ha látja von Pressen asszonyt, kérem, szóljon
nála néhány jó szót az érdekemben, hogy ne legyen
egészen rossz emléke rólam. Tudom, nyomorult fickó
vagyok, de a sorsom tett azzá. Sok baj ért az életben, és
nem bizonyultam elég erősnek. Horst ebben rám ütött.
Nagy örökség várt rám, ám hirtelen meghiúsultak a
reményeim, és akkor kicsúszott a talaj a lábam alól.
Most már borzongva gondolok arra, hogy kis híján a
fiamat is hasonló sorsra juttattam. Egyszeriben
ráébredtem, hogy rossz, lelkiismeretlen apa vagyok.
Maga volt az, aki felnyitotta a szememet. Isten áldja,
Brand úr! Az ég jutalmazza meg azért, amit a
gyermekem érdekében tett.
Delmhorst ezzel meghajtotta magát Ralf előtt. Kezet
nem mert nyújtani neki, és úgy indult el, mint aki éveket
öregedett az eltelt percekben. Ralf az ajtóig kísérte.
– Próbáljon meg munkával tartalmat adni elhibázott
életének! – beszélt még a lelkére. – A munka sok
mindenen átsegíti az embert.
Delmhorst ökölbe szorította a kezét, és tehetetlenül a
levegőbe csapott.
– Nincs már erőm ahhoz, hogy megváltozzam. A
munka csak annak segít, aki szívesen végzi. Hogy mi
lesz velem, magam sem tudom. Egyelőre túlságosan
zavarodott vagyok, és nem tudok döntéseket hozni.
Magának mindenesetre köszönöm, hogy felébresztett a
lelkemben valamit, amit pedig már rég halottnak hittem.
Soha nem találkoztam még uraságodhoz hasonló
emberrel, és bizonnyal nincs is sok ilyen kiváló jellem.
Még egyszer Isten áldja… és mindennek dacára,
köszönöm önnek ezt a beszélgetést – tette hozzá, aztán
kisietett.
Ralf jó ideig állt a nyitott ajtóban, és hagyta, hogy a
hideg téli levegő hűsítse a homlokát. Egészen addig
nem mozdult, amíg Delmhorst ki nem ment a nagy
kapun. Akkor mélyet sóhajtott, és kihúzta magát.
– Amiként senki nem tökéletes, azonképpen olyan
sincs, akiben ne lenne valami jó – mondta csendesen
maga elé.
Becsukta az ajtót, és megtapogatta a belső zsebét.
Abban rejtőzött az a levél, amelyet Delmhorst szabad
akaratából átadott neki. „Most már kivívhatom a jogot
arra, hogy megvédhessem azt a boldogtalan asszonyt” –
gondolta, és fél óra múlva úton is volt Pressenbe.
 Amint megérkezett, azonnal bejelentette magát a
nagynénjénél. Tudta, hogy zavartalanul beszélhet vele,
mert Horst csak este jön haza. Helma asszony, miután a
nővére magára hagyta, a karosszékében merengett
szomorúan, amikor jelentették neki, hogy Ralf szeretne
beszélni vele. Fáradt szemmel nézett a belépő
fiatalemberre, akiben mélységes szánalom ébredt
iránta.
– Máris visszatértél Rothenhausenból, Ralf? Úgy
emlékeztem, estig akarsz maradni – mondta az asszony
tartózkodó, nyugodt hangnemben.
– Hamarabb végeztem. Ilyenkor, télen kevesebb a
tennivaló, és az intézőm is derék, megbízható ember.
– Nagy áldozatot hozol, amikor rothenhauseni
feladataidat a presseniek mögé sorolod – jegyezte meg
Helma von Pressen kimért udvariassággal.
– Kötelességem, hogy így tegyek, nénikém. Ameddig
Horst nem képes egyedül az irányításra, addig nekem
kell helyettesítenem. Sajnos, te rendre megakadályozol
abban, hogy komolyan befogjam a fiút, pedig már rég itt
lenne az ideje.
Az asszony tiltakozó kézmozdulatot tett.
– Minek tartunk intézőt és jószágfelügyelőket?
Engedd, hadd élvezze a fiatalságát! Azért, mert
számodra öröm a munka, még nem mindenkinek
gyönyörűség, hogy roskadozhat a kötelességek terhe
alatt.
– Nem vezetne jóra, ha az intéző és a jószágfelügyelők
hosszú ideig a saját fejük után mennének. Meg kell
nekik mondani, mihez tartsák magukat.
Lelkiismeretesen elvégzik, amivel megbízzák őket, de
önálló irányításra nem alkalmasak. Horstnak pedig
azért még nem kell lemondania az ifjúság örömeiről,
mert tanul. Csak előbb teljesítse a kötelességét! Utána
kétszer akkora örömet jelent majd neki a szórakozás.
Tapasztalatból beszélek.
 – Iskolamesternek kellett volna menned – jegyezte
meg von Pressenné kissé gúnyosan.
A fiatalember végigsimított a homlokán, és úgy tett,
mintha meg sem hallotta volna az iménti szavakat.
– Szabad helyet foglalnom, Helma néni? – kérdezte. –
Hosszabb időre lesz szükségem, hogy előadjam a
mondandómat.
– Parancsolj! Ezt egyébként kérdezned sem kellene.
Ralf leült az asszonnyal szemközt, és ráemelte
komoly, jóindulatról tanúskodó tekintetét.
– Olyasvalamiről kell beszélnem veled, Helma néni,
ami számodra először talán kellemetlen lesz, de
reményeim szerint eloszlat majd közöttünk egy
félreértést, amely ellenem hangolt. Tudom, kizárólag
azért viseltetsz ellenszenvvel irántam, mert tudat alatt
bánt, hogy igazságtalannak kellett lenned velem.
Hangsúlyozom, hogy ezt soha nem róttam fel neked.
Mindig is megértettem és elnéztem. A te helyzetedben
az embernek néha olyanokkal szemben is ellenérzést
kell táplálnia, akik valójában nem szolgáltak rá.
Az asszony arcát halvány pír öntötte el.
– Rébuszokban beszélsz, Ralf.
– Mindjárt megértesz. Mielőtt azonban eloszlatnám a
homályt, engedd elmondanom, hogy elutasító
viselkedésed miatt sokat szenvedtem. Én ugyanis attól a
perctől kezdve imádattal néztem fel rád, hogy
Pressenbe kerültél. Szemérmességem megakadályozta,
hogy kimutassam az érzéseimet, de szívem mélyén
mindig szerettelek. Amíg nem adhattam bizonyítékát,
nem is beszéltem róla, nehogy azt hidd, be akarom
hízelegni magam nálad. Most azért hoztam szóba, hogy
előre jelezzem, közlendőmmel sem megrémíteni, sem
megfélemlíteni nem kívánlak. Ezzel rá is térek a
lényegre. Delmhorst ma felkeresett Rothenhausenban.
Nagynénje összerezzent és elsápadt.
– Delmhorst? Mit… mit akart tőled? – lehelte ijedten.
A fiatalember csitítóan megfogta a kezét.
 – Egy titkot akart eladni nekem, Helma néni.
Von Pressenné csukott szemmel hátrahajtotta a fejét,
és Ralf érezte, hogy keze remeg az övében.
– Egy titkot… eladni? – kérdezte az asszony reszketve.
– Igen, Helma néni, de nem engedtem odáig fajulni a
dolgokat. Közöltem vele, hogy évek óta ismerem már azt
a bizonyos titkot.
Nagynénje elképedt rémülettel meredt rá.
– Mit akarsz ezzel mondani?
Ralf előhúzta a levelet, amelyet Delmhorsttól kapott.
– Nem kívánlak kínpadra feszíteni. Szenvedtél már
eleget. Tessék, itt van az egyetlen eszköz, amely
Delmhorst kezében volt annak bizonyítására, hogy Horst
az ő fia.
Helma asszony kebléből elgyötört sóhaj szakadt föl.
– Kegyelmes Isten, minden elveszett! – hebegte.
– Semmi sem veszett el. Éppen ellenkezőleg, éppen
most nyertél meg mindent. Végre megnyugodhatsz, és
nem kell tovább gyötrődnöd. Mostantól az én védelmem
alatt állsz. Legelőbb is tépd össze ezt az írást!
Nagynénje reszkető kézzel elvette a levelet, és
döbbenten meredt le rá.
– Te… mindent tudsz? Az a nyomorult elárult engem?
– Mondtam már, nem engedtem, hogy eljusson idáig.
Nem akartam, hogy Horst apja ilyen aljasságra
vetemedjék, ha mérhetetlen bosszúvágyában már meg
is fogant fejében a terv. Százezer márkát akart kérni
tőlem a titokért, mert úgy gondolta, hogy annyit
biztosan megér nekem Udo bácsi öröksége.
Az asszony szeme leírhatatlan szenvedésről
árulkodott.
– Akkor hát mégiscsak minden elveszett. Most
érvényesíteni fogod az örökségre vonatkozó igényedet,
Horstot jogfosztottá teszed, és elárulod neki, hogy az
anyja… Mindenható Isten, tőled függ a sorsom!
– Ha így akarod mondani, akkor már régóta tőlem
függ a sorsod, szegény Helma néni, de nyugodj meg,
kérlek. Horst semmit sem fog megtudni. Nem elég érett
még, és nem értené meg, hogy emberi értékeid nem
kisebbedtek attól, mert egykoron túlságosan megbíztál
valakiben, akit túlságosan szerettél. Horstnak szüksége
van rád, ezért a szemében ezentúl is érinthetetlen
szentnek kell megmaradnod. Előttem semmivel sem
lettél kevesebb, miután megtudtam, hogy hibáztál. A
véletlennek köszönhetően jártam éppen akkor a
parkban a dombnál, amikor a nővéreddel ott ültetek, és
a szomorú titkodról beszélgettetek. Azóta tudom, hogy
Horst nem Udo bácsi fia, hanem Delmhorstnak, Hans
Delmhorstnak hívják az apját. Ezért aztán azt is
értettem, miért aléltál el, amikor Berlinben, a
szállodában megpillantottad azt az idegen férfit. Akkor
bukkant fel újra az életedben Hans Delmhorst, akit
addig halottnak hittél.
Az asszony hitetlenkedve meredt rá.
– Már ilyen régen tudod? És… nem használtad ki,
semmit nem árultál el Udo bácsinak? Horstnak sem
mondtad el, és nem fosztottad meg az örökségétől,
amelyhez jogtalanul jutott?
– Nem. Sem ezt, sem azt nem tettem. Nem, mert az
örökség nem ért fel számomra három tönkretett emberi
sorssal. Nem, mert túlságosan szeretem Horstot, mert
nem akartam boldogtalanná tenni Udo bácsit, hiszen te
voltál minden boldogsága, és végül azért sem, mert
szántalak téged. Ha az előzmények ellenére nem
szeretted volna odaadó hűséggel Udo bácsit, akkor
talán beszéltem volna. Akkor meg kellett volna tennem,
így azonban hallgattam, és sajnos veled sem
beszélhettem őszintén. Nem lehettem a segítségedre,
nem védhettelek meg Delmhorsttól, attól, hogy
kizsákmányoljon, és nemcsak ő, hanem valaki más is,
aki szintén hasznot húzott a titkodból, mert tudott a
csalásról, és akinek a nevét nem akarom itt kimondani.
Az asszony reszkető kézzel kisimította homlokából a
haját.
 – Ugye, ez mind nem igaz? Nem, nem lehettél ennyire
önzetlen és nagylelkű. Vagy mégis, Ralf?
– Minden egyes szavam igaz, Helma néni.
Von Pressenné összekulcsolta a kezét.
– Istenem, és én ellenségességgel, bizalmatlansággal
háláltam meg a jóságodat! Hogy nézzek ezek után a
szemedbe?
– Úgy érezted, a fiad érdekében igazságtalannak kell
lenned velem. Gyötört azonban a lelkiismeret, ezért
igyekeztél elhitetni magaddal, hogy nem érdemlek mást.
Helma asszony sokáig szótlanul nézte unokaöccsét.
– Igen, talán igazad van. Ez azonban nem mentség a
viselkedésemre. Bizonyára elvetemültnek tartasz –
mondta színtelen hangon.
– Annak nem, csupán egy nagyon-nagyon boldogtalan
asszonynak, akinek örökösen borzalmas kényszer alatt
kellett élnie. Fiatal és tapasztalatlan voltál még, amikor
Udo bácsi karjába menekültél. Nagy bajodban és
félelmedben fel sem mérhetted a tetteid
következményeit. Aztán pedig megszeretted Udo bácsit,
és már attól is félned kellett, hogy elveszítheted a
szerelmét, ha mindent meggyónsz neki. Nem tudom,
miként fogadta volna a beismerésedet, azt viszont
éreztem, hogy rajtad könnyített volna. Sokszor
szerettem volna azt tanácsolni neked, hogy mondj el
mindent a férjednek. Nem szólhattam azonban, noha így
magamat is a csalás részesének kellett tartanom. Ti
azonban mind azt hittétek volna, hogy csak azért
akarom felfedni a titkotokat, mert úgy
visszaszerezhetem a bácsikám örökségét.
Elmondhatatlanul szántalak, különösen azóta, hogy
Delmhorst felbukkant itt, befészkelte magát az Erdő
Gyöngyébe, és egyre inkább a befolyása alá vonta
Horstot. Most azonban, miután Delmhorst elindította a
lavinát, végre jogom és kötelességem is, hogy beszéljek.
Engedd meg, hogy végre elmondjani, miféle beszélgetés
zajlott le közöttünk! Utána majd megnyugszol és
fellélegzel. Legelőbb is azonban semmisítsük meg ezt a
balvégzetű levelet!
Ralf kivette nagynénje kezéből az írást, apró
darabokra tépte, és a kandallóba szórta, amelyben a
központi fűtés ellenére lobogva égett a tűz, mert a
kastély úrnője mostanában mindig fázott. Helma látta,
hogy a lángok belekapnak a papírfoszlányokba, és
önkéntelenül hangosan felsóhajtott.
Unokaöccse visszaült a helyére, és beszámolt a
Delmhorsttal Rothenhausenban folytatott
beszélgetéséről. Az asszony visszafojtott lélegzettel
hallgatta végig.
– Szóval elutazik? – kérdezte boldog örömmel, miután
a fiatalember befejezte.
– Igen, holnap délben. Előtte azonban még egyszer
utoljára beszélni kíván Horsttal, hogy elbúcsúzzék tőle.
Nagynénje rémülten nézett Ralfra.
– Elhiszed, hogy valóban magába szállt, állja a szavát,
és semmit sem mond el a fiamnak?
– Aggodalomra semmi okod. Teljesen összetört, és
őszintén szégyelli magát. Aki pedig még képes pirulni,
az nem veszett el egészen.
Helma hirtelen megragadta az unokaöccse kezét, és
beletemette az arcát.
– Ralf, drága, jóságos, nagylelkű Ralf! Hogyan
mondjak méltó köszönetét neked? – zokogott fel.
– Úgy, hogy legyűröd irántam érzett ellenszenvedet,
és nem ellenkezel, ha a saját érdekében befolyásolni
igyekszem Horstot. Meg kell tanulnia, hogy az élet nem
csupa szórakozás. Ezzel még nem fosztjuk meg a
fiatalság örömeitől. Tavasszal részt vesz a Nürburgring
nagy versenyén. Arról már aligha lehetne lebeszélni,
sajnos. Másra sem gondol, s amint elolvad a hó és véget
érnek a fagyok, el akarja kezdeni az edzéseket. Nem
hiszem, hogy te támogatod ezt a szándékát, Delmhorst
azonban telebeszélte a fejét, mert érezte, hogy mi
ellenezzük a dolgot. Nem lenne értelme, hogy
megpróbáljuk jobb belátásra bírni Horstot, mivel
legnagyobb álma a győzelem. Úgy gondolja, a
Nürburgringen majd bizonyítékát adja, hogy talpig férfi.
Hadd induljon hát el a versenyen! Utána viszont meg
kell engedned, hogy befogjam az úrfit. Három teljes éve
van még arra, hogy az irányításommal jó mezőgazdász
váljék belőle. Ha Delmhorst nem lesz itt többé, Horst és
én megint közelebb kerülhetünk egymáshoz, és te
ezentúl segíteni fogsz nekem, nem pedig akadályozol,
mint eddig. Tudnod kell, hogy csakis a fiad javát
akarom.
– Valóban nem pereled el tőle az örökséget, ami jog
szerint téged illetne? – kérdezte az asszony félénken.
A fiatalember mosolyogva ingatta a fejét.
– Udo bácsi a fiának hitte, a saját fiaként szerette, és
Horst mindig szerető gyermeke volt. Neki kell a bácsi
örökösének lennie. Ehhez azonban meg kell tanulnia
Pressent Udo bácsi szellemében irányítani. Nekem
semmi okom panaszra, boldogan beérem
Rothenhausennal, ott is boldogulni fogok. Nos, szabad
kezet adsz a fiadat illetően?
Nagynénje könnyes szemmel odanyújtotta a kezét
Ralfnak.
– Most már kész örömmel. Bocsásd meg, hogy
mérhetetlenül igazságtalan voltam veled, és engedd,
hogy mindent jóvátegyek! Szégyenkezve kell
felismernem, hogy a legjobb barátunk vagy, nekem és a
fiamnak. Köszönet neked azért, hogy mindig az voltál,
már akkor is, amikor én ezt rövidlátóan nem vettem
tudomásul. Hidd el nekem, keservesen szenvedtem, és
ezerszeresen megbűnhődtem azért, hogy hazudtam
annak az embernek, aki a legdrágább volt a szívemnek.
Úgy gondolom, azért kellett meghalnia, mert az
elvesztésével súlyos vétkemért engem akart sújtani az
ég. Ha lett volna annyi bátorságom, hogy őszinte
vallomást tegyek, a sors talán megkegyelmezett volna
nekem, és nem fosztott volna meg a férjemtől.
 Ralf együtt érzően nézett az asszony könnyes
szemébe.
– Nem szabad ilyen gondolatokkal kínoznod magad,
Helma néni. Mindnyájunk sorsa előre meg van írva, és
mi, emberek semmit sem tehetünk az elrendelés ellen.
Ezentúl azonban egyesült erővel munkálkodunk majd
azon, hogy Horst méltó utódja legyen Udo bácsinak, és
ezzel jóváteheted a hibáidat.
Nagynénje most már mosolyogva bólintott.
– Igen, úgy lesz. És ha már itt tartunk, azt is tudd
meg, hogy Horstnak a gyászév letelte után meg kell
nősülnie. Rosmarie a jövendőbelije. Jobb feleséget
elképzelni sem lehetne a számára.
A fiatalember mosolyogva ingatta a fejét.
– Abból semmi sem lesz, Helma néni. Ismerem az
ötletet, amely bizonyára Heinrich bácsi fejéből pattant
ki. Udo bácsi és Horst mesélt nekem róla. Azt is tudom
azonban, hogy Horst és Rosmarie már beszéltek
egymással erről. Közös meggyőződésük, hogy soha nem
lesznek férj és feleség. Nem kívánják tönkretenni szép,
testvéri kapcsolatukat.
Helma asszony megrémült.
– Súlyosan érint, amit mondasz, Ralf.
– Tudom, miért, nénikém. Mert Heinrich bácsi azt
akarja, hogy ez a házasság megköttessék.
Az asszony tehetetlenül összecsapta a kezét.
– A kezében tart, Ralf. Ismeri a titkomat.
– És bőséggel megfizettette veled a hallgatását. Udo
bácsi üzleti könyveiből tudom, hogy gyakran kapott
pénzt tőle, és te is rendszeresen támogattad. Arról már
nem is szólva, hogy nevetségesen alacsony bérleti díjat
fizet az Erdő Gyöngyéért, de még azzal is sokszor adós
maradt. Nagyon jól ismerem Heinrich bácsit, és tudom,
hogy minden követ megmozgatott Rosmarie és Horst
házassága érdekében. De mint mondtam, ők nem
akarnak egybekelni, és eddig csak azért nem közölték a
döntésüket, mert még nem volt sürgető a tisztázás. Te
csak ne aggódj, én majd mindent elrendezek. Beszélek
Heinrich bácsival, és megértetem vele, hogy le kell
mondania az álmáról. Nem lesz Pressen urának az
apósa, és egyébiránt is fel kell hagynia a sarcolásoddal.
Örüljön, ha továbbra is részesülhet azokban a
kedvezményekben, amelyeket régóta magától
értetődőnek hisz. Ha támogatni kívánod a nővéredet és
az unokahúgodat, azt mindenki csak helyeselheti.
Buchwald doktor úrnak azonban ezentúl szerényebbnek
kell lennie. Pontosan tudom, hogy költséges utazgatásai
során két kézzel szórja a pénzt, miközben
garasoskodásra kényszeríti a feleségét és a leányát.
Előtted sem titok, hogy Rosmarie felháborítóan alacsony
fizetés fejében rengeteget dolgozik, Inge néninek pedig
minden egyes apróság beszerzéséért könyörögnie kell,
aminek többször is tanúja voltam.
Helma asszony megint felsóhajtott.
– Tökéletesen igazad van, Ralf, és én is régóta tisztán
látok már ebben a kérdésben. De nem mond-e el majd
mindent a sógorom Horstnak, ha nem teljesülnek többé
a kívánságai?
– Szavamat adom rá, hogy megakadályozom benne, és
örök időkre megszabadítalak tőle. Senki sem gyötörhet
többé. Ennek egyszer s mindenkorra vége.
Nagynénje mélyet sóhajtott.
– Még hozzá kell szoknom, hogy nem nehezedik rám
ez a teher. Ralf, drága Ralf, hogyan köszönjem meg ezt
neked?
– Köszönetről egy szó se essék többet közöttünk,
Helma néni! Azt viszont találjuk ki, mit tegyünk
Delmhorsttal! Milyen módon kívánsz gondoskodni a
jövőjéről… szabad akaratodból?
– Adj neki annyit, amennyit helyesnek vélsz! Mindent
bizalommal a kezedbe helyezek. A jövedelmem felét sem
sajnálom, ha megválthatom vele a nyugalmamat.
– Annyit nem kell feláldoznod. Úgy vélem azonban,
hogy nem kellene rosszabb körülmények közé kerülnie,
mint amilyenek között eddig élt. Végül is ő Horst apja.
Az Erdő Gyöngyéből el kell költöznie. Számoljunk
kosztra és kvártélyra havi háromszáz márkát! Mennyit
adtál neki ezen kívül?
– Ötszáz márkát.
– Jól van, akkor ezentúl kapjon havonta nyolcszázat.
Abból tisztességesen megélhet. Megtegyem neki az
ajánlatodat?
– Megkérlek rá. És még egyszer fogadd hálás
köszönetemet! Soha nem fogom elfelejteni, amit értem
tettél. Soha!
Még megbeszéltek néhány részletet, aztán Ralf
visszavonult, Helma asszony pedig imára kulcsolta a
kezét, és köszönetét mondott az Úrnak a kegyért,
amelyben részesítette.

XVIII.

Inge asszony, miután hazaért a húgától, tájékoztatta

férjét a történtekről, és megkérte, hogy Helma
szándékainak megfelelően tárgyaljon Delmhorsttal. Az
orvos először kitombolta magát, és csak aztán kereste
fel a férfit, aki leírhatatlan tekintettel nézett fel rá a
fotelból, amelyben szobája ablakánál cigarettázva ült.
Buchwald azon kevesek közé tartozott, akik előtt még
neki sem kellett lesütnie a szemét, és ettől visszatért
szokásos fölényessége.
– Minek köszönhetem kitüntető látogatását, igen
tisztelt doktor úr? – kérdezte leplezetlen gúnnyal a
hangjában.
– Tárgyalni kívánok magával a sógornőm érdekében,
akinek maga hallatlan ajánlatot tett, amelyet neki
természetszerűleg vissza kellett utasítania.
– Ezek szerint máris értesült a történtekről. Nos,
doktor úr, magával nem vitatom meg ezt az ügyet, mert
túlságosan is emlékeztet önmagamra. Mivel pedig
önmagamat ez idő szerint mélységesen megvetem, a
magamfajtákat is nehezen viselem. Mind a ketten bitang
zsarolók vagyunk, maga meg én. Egy szerencsétlen
asszony vérét szívjuk, és még férfinak merjük nevezni
magunkat. Egyszer pokolra jutunk úgyis! Most pedig
megkérem, hogy távozzon, mert ugyanúgy undorít a
társasága, mint a sajátom. Nincs beszélnivalóm
magával, hacsak nem annyi, hogy holnap déltől ismét
szabadon rendelkezhet e fölött a csinos szoba fölött. A
holnap déli gyorssal elutazom. Ég önnel! Kérem, tegye
be kívülről az ajtót, különben rögvest kihajítom innen.
Éppen nagy kedvem van ahhoz, hogy ellássam a
magamfajták baját.
Buchwald először csak döbbenten meredt rá, ám
amikor Delmhorst fenyegetőn elindult felé, sietve
elhagyta a szobát.
Mit sem értve visszatért a nejéhez, és lerogyott az
első útjába eső fotelba.
– Delmhorstnak alighanem elment az esze. Hetet-
havat összehordott, és az arcomba vágta, hogy nincs
beszélnivalója velem. Holnap viszont a déli gyorssal
elutazik, és nem tart tovább igényt a szobára.
Inge asszony rémülten nézett a férjére.
– Mit jelentsen ez már megint? Biztosan rosszban
sántikál.
– Nem értettem, amit mondott. Csupán annyit sikerült
kihámoznom a szavaiból, hogy undorodik saját magától.
Hogy Delmhorst iránta is hasonlóképpen hízelgő
érzéseket táplál, azt Buchwald elővigyázatosan
elhallgatta, nehogy a hitvese előtt lerombolja a
tekintélyét. A házaspár nem folytathatta a beszélgetést,
mert Rosmarie belépett a szobába, és édesapja elé tette
a főkönyvet.
– Nem egyezik a könyv és a kassza, papa.
Ezerkétszázharminc márka hiányzik a házipénztárból.
A férfi indulatosan legyintett.
 – Tudom, tudom. Elfelejtettem beírni, hogy különféle
beszerzésekre kivettem azt az összeget. Eszközökre és
gyógyszerekre volt szükség.
Rosmarie olyan sokszor hallotta már ezt a
magyarázatot, hogy egy szóval sem válaszolt rá.
Pontosan tudta, hogyan keletkeznek az efféle hiányok,
Inge asszony azonban nyugtalan pillantást vetett rá. Ő
is sejtette, mi bújhat meg a háttérben, de a világ minden
kincséért sem nézett volna utána, és attól is félt, hogy
Rosmarie esetleg kérdezősködni kezd.
Megkönnyebbülten fellélegzett, amikor a lány csak
annyit kért az apjától, hogy aláírásával hitelesítse a
könyvelést. Miután ez megtörtént, összecsukta a
könyvet, és távozni készült, Buchwald azonban
visszatartotta.
– A szoba, amelyet Delmhorst úr használt, holnaptól
ismét szabad lesz – közölte.
Rosmarie összerezzent.
– Elutazik?
– Igen.
– Végleg? – kérdezte a lány titkolt izgatottsággal.
– Remélem.
Rosmarie felsóhajtott.
– Én is – csúszott ki a száján.
Apja fürkészőn nézett rá.
– És te miért reménykedsz ebben?
A lány tudta, hogy olyan magyarázatot kell adnia,
amellyel nem kelt gyanút.
– Mert ellenszenves nekem, és többször is zaklatott.
Buchwald dühösen felpattant, Inge asszony pedig
halálra rémült.
– Ezt az arcátlant! Miért nem szóltál nekem erről? –
akarta tudni az orvos.
– Mert egyedül is boldogultam vele, és mert neked az
Erdő Gyöngye elhagyására kellett volna felszólítanod,
ha tájékoztatlak a viselkedéséről.
– Milyen módon zaklatott?
 – Tolakodóan el akarta érni, hogy megajándékozzam a
barátságommal.
Buchwald értetlenkedve csóválta a fejét. Miért
akarhatott Delmhorst baráti viszonyba kerülni
Rosmarie-val? Lehet, hogy valóban nincs minden
rendben a fejében? – találgatta. Jobbnak tartotta
azonban, ha nem feszegeti tovább ezt a kérdést.
– Máskor azonnal szólj, ha ilyesmi történne, hogy
intézkedhessen, Rosmarie.
– Igen, apa, úgy lesz.
A lány távozott, és szorongva azt találgatta, mi lehet
Delmhorst hirtelen távozásának az oka. Megváltást
jelent a számukra, vagy inkább újabb próbatételt?
Inge asszony eközben a telefonhoz sietett, felhívta
Pressent, és a húgát kérte a készülékhez.
– Helma? Heinrich tárgyalni akart Delmhorsttal, ő
azonban igen különös dolgokat hordott össze. Állítólag
undorodik saját magától, és a legszívesebben kárt tenne
magában. Mindenesetre holnap délben elutazik. Te
érted ezt?
Testvére annyira megkönnyebbült, hogy elsírta
magát.
– Jaj, Inge, drága Inge, értem! Igen, igen, értem!
Tudom, hogy elutazik, és kimondhatatlanul könnyű a
szívem. Csoda történt, ez valóságos csoda!
– Istenem, Helma, ennyire izgatott vagy?
– És ennyire vidám, Inge. Vége a gyötrelmeknek!
Telefonon, sajnos, nem mondhatok többet. Holnap
reggel gyere át hozzám, amilyen korán csak tudsz!
Előbb szólj ide, hogy átküldhessem érted a kocsit. Akkor
majd mindent megtudsz. Máris megnyugodhatsz
azonban. Nem kell többé rettegésben élnünk.
– Örülök, hogy ilyen bizakodón beszélsz, drága
Helma.
– Az is vagyok, és te is az lehetsz. A többit majd
holnap reggel elmondom.
 Inge asszony lázasan törte a fejét, és megpróbálta
kitalálni, mi történhetett. Férje kissé idegesen hallgatta,
amikor beszámolt neki a testvérével folytatott
beszélgetésről, és balsejtelem fogta el. Valami azt súgta
neki, hogy sógornője kicsúszik a keze közül, és többé
nem lesz hatalma fölötte. Mitől lett Helma egyszeriben
ilyen derűlátó? Holnap mindenképpen választ kell
kapnia a kérdéseire.
Horst még nem tért vissza a városból, és Ralf
nagynénjével kettesben költötte el a vacsorát. Olyan volt
a hangulat, mintha nyomtalanul eltűnt volna a
kettejüket eddig elválasztó láthatatlan fal. Helma
érezte, hogy korlátlanul megbízhat az unokaöccsében.
Immáron szemernyi gyanakvással sem viseltetett iránta,
és fenntartás nélkül kiöntötte neki a szívét. Elmondta,
miféle szenvedéseken ment keresztül, amióta Delmhorst
ismét felbukkant az életében, majd beszámolt a
nővérével folytatott telefonbeszélgetéséről. Buchwald
szerepéről is őszintén szólt, és azt sem hallgatta el,
hogy másnapra áthívta magához a testvérét, akit
mindenbe be kíván avatni.
– Amíg Inge néni itt lesz, addig én átmegyek az Erdő
Gyöngyébe, hogy Heinrich bácsival tisztázzam a
helyzetet. Jobb, ha előbb beszélek vele, semmint a
felesége tájékoztatná a megváltozott helyzetről. Így nem
lesz ideje kigondolni, hogyan kovácsolhatna tőkét a
fejleményekből. Ismerem és tudom, hogy ez lenne az
első gondolata. Nem engedem azonban, hogy a jövőben
is méltatlan követelésekkel nehezítse meg az életedet.
Értésére adom, hogy a védelmem alatt állsz, és többé
nem használhat ki úgy, mint eddig tette.
Helma arcán halvány mosoly suhant át.
– Ha sejtenéd, mennyivel könnyebb a szívem, amióta
tudom, hogy te képviseled az érdekeimet! Heinrich
bácsi biztosan nem lesz boldog tőle.
– Igen, ez nagyon valószínű. Amiként az is, hogy
kellemetlen lesz számára a beszélgetésünk. Ennyi
büntetést azonban megérdemel azért a sok kínos óráért,
amelyet neked okozott, és azért is, mert méltatlanul
bánt a hitvesével és a lányával – mondta Ralf, de közben
szinte kizárólag csak Rosmarie-ra gondolt.
Másnap aztán valóban átment a szanatóriumba.
Mielőtt elindult volna, közölte Horsttal, hogy Delmhorst
úrnak hirtelen Berlinbe kell utaznia. Nem tudja, mikor
tér vissza, és az is megeshet, hogy végleg a fővárosban
marad, ezért szeretne elbúcsúzni tőle. Horstot őszintén
elkeserítette a hír. Azonnal eldöntötte, hogy tizenegy
óra körül átmegy az Erdő Gyöngyébe.
Ralf azonban már kilenckor útra kelt. Azzal a kocsival
ment, amelyet a húga Inge asszonyért küldött, de úgy
intézte, hogy ő ne találkozzék vele. Még az erdőben
kiszállt az autóból, és addig ott várakozott, amíg el nem
haladt mellette a visszafele tartó kocsi. Csak ezután
lépett be a tágas előcsarnokba, ahol Rosmarie-val futott
össze. A lány elpirult, s mint mindig, ha meglátta a
fiatalembert, néma üdvözlésként most is felragyogott a
szeme. Ám aztán mintha aggódás vetett volna árnyékot
az arcára.
– Jó reggelt, Ralf! Minek köszönhetjük korai
látogatásodat?
A férfi egy darabig szótlanul csodálta szerelmét, aki
azt a kék vászonruháját viselte, amelyben dolgozni
szokott, fölé pedig fehér kötényt kötött. Egyszerű
öltözetében is elragadóan festett, és Ralfban megint
felébredt a forró vágy, hogy a karjába zárja és
megcsókolja.
– Édesapáddal kell hivatalos ügyben beszélnem –
felelte végül, miután sikerült nyugalmat erőltetnie
magára. – Hol találom?
– Éppen vizitel. Nincs sok betegünk, úgyhogy
mindjárt befejezi. Kérlek, addig fáradj a nappaliba.
Egyelőre be kell érned a társaságommal, anya ugyanis
már átment Pressenbe. Helma néni beszélni kívánt vele.
 A fiatalember gyengéd tekintete valósággal simogatta
a lányt. Mindig mennyei ajándéknak érezte, ha
kettesben maradhattak.
– Tudod, hogy boldoggá tesz, ha a társaságodat
élvezhetem. Meglehetősen ritkán lehet részem benne.
A lány rámosolygott, miközben beléptek a nappaliba.
– Mindketten túl sokat dolgozunk, Ralf.
– Így igaz, de nem csupán ez az oka. Sajnos, még
mindig kitérsz előlem, ha módodban áll – mondta az ifjú
Brand szemrehányóan.
Rosmarie elsápadt.
– Kérlek, ne kínozz.
– Isten ments! Csak gyakran elszomorít, hogy nagyon
ritkán látlak. Olyankor, hogy kicsit vigasztaljam magam,
mindig az aratási ünnepségre gondolok.
– Mit akarsz apától? – kérdezte a lány, hogy másra
terelje a szót.
– Helma néni követeként jöttem, hogy közöljem,
semmi sem lehet a Horsttal tervezett házasságotokból.
A lány összerezzent, és nyugtalanul nézett rá.
– Ezt a megbízást kaptad Helma nénitől? Ezek szerint
Horst elmesélte neki, miben állapodtunk meg?
– Nem. Úgy gondoltam, mindketten örülnétek, ha
valaki más intézné el ezt a dolgot helyettetek. Beszéltem
hát Helma nénivel, ő pedig azzal bízott meg, hogy
tapintatosan győzzem meg édesapádat. A házasság
terve ugyanis az ő kívánságára született meg.
Rosmarie bólintott.
– Igen, így volt, és aligha fogadja majd el könnyen,
hogy nem teljesül az óhaja.
Ralf megfogta a lány kezét.
– Légy egészen nyugodt, Rosmarie! Én majd
megértetem vele, hogy el kell fogadnia. Magától
értetődően mindent úgy intézek, hogy neked ne
származzék belőle kellemetlenséged. Remélem, ezt
magadtól is feltételezted volna rólam.
A lány zihálva szedte a levegőt.
 – Rólad csakis jót feltételezek, te azonban nem
ismered olyan jól apát, mint én, és túlságosan
könnyűnek hiszed a dolgodat.
A fiatalember bizakodón mosolygott.
– Egészen könnyűnek azért nem gondolom. A
nyugalmad érdekében azonban bármilyen nehéz
feladatot szívesen vállalok. Ha elárultad volna, miféle
akadály választ el bennünket, akkor már azt is
eltakarítottam volna az útból.
Rosmarie összekulcsolta a kezét, és a szája meg-
megrándult a visszafojtott sírástól.
– Ha elmondhatnám, mi kínoz… Igen, akkor
segíthetnél, de sajnos nem mondhatom el.
– Egy napon talán mégis megteheted, Rosmarie. Ha
majd arra jutsz magadban, hogy attól függ a
boldogságunk, a tiéd és az enyém.
A lány a fejét rázta.
– Nem lehet – ismételte meg színtelen hangon.
Ralf megfogta és ajkához vonta a kezét.
– Nem akarlak gyötörni, Rosmarie.
Egy darabig szótlanul üldögéltek. A fiatalember
szomorú, szerelmes szemmel nézte a lányt, ő pedig
ölében fekvő kezére szegezte a pillantását. Végül
azonban kihúzta magát, és hogy mondjon valamit, szóba
hozta Delmhorst tervezett távozását.
– Tudok róla, Rosmarie – felelte Ralf.
A lány elámult.
– Kitől?
– Tőle magától. Tegnap délután nálam járt
Rothenhausenban, és én vettem rá arra, hogy utazzék
el.
A lány rémülten összerezzent.
– Te vetted rá? Ő pedig engedett neked?
A férfi Rosmarie vonásait fürkészte. Miért ijedhetett
meg ilyen nagyon attól, hogy ő távozásra bírta
Delmhorstot?
 – Igen, így volt. Mindenképpen ki akartam vonni
Horstot a befolyása alól, ami minden, csak nem üdvös,
és nem hagytam számára más választást.
A lány szemében még mindig rémület ült. Nyugtalan
és zavart tekintete elgondolkodtatta Ralfot. Mi oka lehet
ennek a mérhetetlen ijedelemnek? Mielőtt azonban
megszólalhatott volna, belépett doktor Buchwald, aki
csodálkozva nézett a látogatóra.
– Te itt, Ralf? És már ilyen korán?
– Igen, Heinrich bácsi. Sürgősen beszélnem kell
veled. Négyszemközt.
– Akkor fáradj át a dolgozószobámba! Ott senki sem
fog zavarni bennünket.
A fiatalember megszorította Rosmarie reszkető,
jéghideg kezét.
– Később talán még találkozunk – mondta.
– Ha nem úgy lenne, a napokban majd átmegyek
Pressenbe.
Ralf biccentett, elengedte a lány kezét, aztán követte
a doktort a dolgozószobájába. Hamarosan becsukódott
mögöttük az ajtó. Buchwald hellyel és cigarettával
kínálta Ralfot.
– Ha rágyújtanál, parancsolj, szolgáld ki magad!
– Köszönöm, most nem.
– Ahogy óhajtod. Akkor most már megtudhatom, mi
hozott ide?
A fiatalember kihúzta magát ültében.
– Nem tartok hosszas bevezetőt, inkább azonnal a
lényegre térek. Helma néni megbízásából jöttem, hogy
közöljem veled, a Horst és Rosmarie összeházasításáról
szőtt tervedből semmi sem lehet.
Buchwald felugrott, és csúf kifejezést öltött az arca.
– Igazán? És Helma ezt csak úgy megüzeni nekem,
mintha sokadrangú kérdésről lenne szó? Azok után,
hogy megállapodtunk abban, hogy a gyermekeinkből
férj és feleség lesz, amihez Horst már a beleegyezését is
adta?
 – Mert gondolkodási időt sem hagytak számára, sem
igazi választási lehetőséget. Az pedig, amit te
megállapodásnak nevezel, valójában abból állt, hogy
rákényszerítetted Helma nénire az akaratodat.
Az orvos megint felfortyant.
– Meglehetősen különös hangnemben beszélsz velem.
Mi jogosít fel erre, ha szabad kérdeznem?
– Helma néni azon akarata, hogy sem Rosmarie-t, sem
Horstot ne kényszeríthesse senki erre a házasságra.
– A lányom azt fogja tenni, amit én határozok felőle.
Ralf lehetőség szerint ki kívánta hagyni Rosmarie-t a
játékból, hogy ne hangolja ellene az apját.
– Nemigen hiszem, hogy ilyesmire kényszeríthetnéd a
lányodat. Abban pedig egészen biztos vagyok, hogy
Helma néni és Horst felett nincs hatalmad.
– Azt majd még meglátjuk. Mindenesetre nem a te
dolgod, hogy erről ítéletet alkoss.
– Lehet, hogy mégis.
– Közlöm veled, hogy sem Helmát, sem Horstot nem
oldom fel a leányommal kötendő házassággal
kapcsolatban tett ígéretük alól. Igenis hatalmamban áll,
hogy elérjem a beváltását, és élni is fogok ezzel a
hatalmammal.
Az ifjú Brand nyugodtan nézett az orvosra.
– Annak a hatalomnak egyszer s mindenkorra
befellegzett, Heinrich bácsi. Nemcsak Horstot nem
fogod erőszakkal rábírni, hogy nőül vegye Rosmarie-t,
hanem a jövőben Helma nénit sem bírhatod rá semmire,
amit ő nem óhajt megtenni.
Buchwald gúnyosan felnevetett.
– Na nézd csak! Hogy te mi mindenről nem tudsz!
Bízd inkább rám ezt az ügyet, és ne avatkozz olyasmibe,
amihez az égvilágon semmi közöd, és hozzá sem tudsz
szólni.
– Némi közöm azért van hozzá, és meglehetősen
tisztán látok. Régóta tudom, hogy lelki kényszerrel ezer
és egy dologhoz csikartad ki az évek során Helma néni
beleegyezését. Ennek azonban ezennel vége!
Buchwald belesápadt az elfojtott haragba, de még
sikerült gunyoros hangot megütnie.
– Megkérdezhetem, honnan vetted egyszeriben a
bátorságot, hogy beleavatkozz abba, ami kizárólag
Helma nénire és rám tartozik?
– Igen, megkérdezheted, én pedig megmondom –
felelte Ralf. – Tudom, hogy Helma néni a védelmemre
szorul, amit én fel is kínáltam neki. A jövőben nem
tűröm el, hogy kihasználd, mint eddig tetted.
Az orvos csúnyán felkacagott.
– Éppen te akarsz a nénikéd védelmezőjének a
szerepében tetszelegni? Nos, kedves Ralf, ha Helma
valóban védelmezésre szorul, arra a feladatra itt vagyok
én. Te lennél az utolsó, akihez ő ilyen kéréssel fordulna.
– Tévedsz. Én vagyok az első és az egyetlen, aki
megvédheti és önzetlenül meg is fogja védeni. Tegnap
óta ő is tisztában van ezzel. Korábban sajnos nem
léphettem fel az érdekében. Tétlenül kellett szemlélnem,
hogyan szipolyozzák ki szerencsétlen asszonyt. Tegnap
aztán végre alkalmam nyílt arra, hogy felajánljam a
szolgálataimat.
– Szabad megkérdeznem, mi volt az az alkalom? –
kérdezte Buchwald, hatalma tudatában még mindig
gunyorosan.
– Igen, szabad – válaszolta a fiatalember. – Delmhorst
olyan ajánlatot tett, ami engem felmentett a kényszerű
tétlenség és hallgatás parancsa alól.
Buchwald most szemlátomást elképedt.
– Beszéltél Delmhorsttal?
– Igen. Én vettem rá, hogy ma utazzék el, és soha
többé ne jöjjön vissza.
Az orvos hirtelen elsápadt.
– Te… Ezt te érted el nála?
– Én, miután százezer márkáért el akarta adni nekem
azt a titkot, amelyet már rég ismerek. Úgy gondolta,
hozzájuttathat ahhoz az örökséghez, amely most Horstot
illeti meg.
Buchwald döbbenten felugrott, és elhűlve meredt
Ralfra.
– Ilyet tett?
– Csak akarta volna. Mielőtt azonban idáig jutott,
közöltem vele, hogy hosszú ideje nem titok már előttem,
amit ő pénzzé szeretne tenni.
Az orvosnak megnyúlt az arca.
– Te… te tudod…
– Hogy Horst nem Udo bácsi fia. Helma néni két
hónappal azelőtt hozta világra itt, az Erdő Gyöngyében,
mielőtt újszülöttként megmutatta volna a férjének. Azt
is tudom, hogy te szintén benne voltál ebben a
csalásban. A nevedet adtad hozzá.
Buchwald erőtlenül visszarogyott a karosszékébe.
– Mindezzel tisztában voltál?
– Igen.
– Mégis hagytad, hogy megfosszanak az
örökségedtől?
– Nem ért annyit, mint három ember élete, és
őszintén szántam azt a boldogtalan asszonyt, aki
csalással igyekezett eltitkolni a bűnét. Ezerszeresen
megbűnhődött érte, méghozzá éppen azok révén, akik
ismerték a titkát.
Az orvos egy ideig szótlanul maga elé meredt.
– És mivel bírtad távozásra Delmhorstot?
– Megértettem vele, hogy szégyenletes bűn, ha egy
férfi kihasznál egy védtelen nőt. Azt is megvilágítottam
előtte, mit követne el Horst ellen, ha megfosztaná az
örökségétől, és ezzel kirántaná a talajt a lába alól.
Felébredt benne a tisztesség és a becsület utolsó
szikrája, s önként kiszolgáltatta nekem Helma néni
levelét, az egyetlen bizonyítékot, amely a kezében volt.
Cserébe nem kért semmit.
Buchwald az ajkába harapott, mert találva érezte
magát.
 – Ezért megy el?
– Igen, és Helma nénire bízta annak az eldöntését,
hogy a jövőben kíván-e róla gondoskodni, s ha igen,
milyen mértékben.
– De továbbra is havi támogatást követel tőle? –
kérdezte az orvos, és hangja elárulta, utolsó mentsvára,
hogy legalább erre a kérdésre igen legyen a válasz.
– Nem, semmit sem követel. Mint mondtam, egyetlen
bizonyítékát is kiszolgáltatta nekem, mert szégyelli
korábbi viselkedését, és mindent Helma nénire bízott.
Csak a fiát szeretné még egyszer látni, hogy búcsút
vegyen tőle, de kettőjük kapcsolatáról nem fog beszélni
vele. Mielőtt egyetlen szót is fűznél a hallottakhoz,
közlöm veled, hogy te ugyanúgy hallgatni fogsz erről az
ügyről, mint eddig tetted, és magától értetődően a
jövőben semmiféle igényt nem támasztasz Helma
nénivel szemben.
Buchwald már-már gyűlölködőn nézett fel a
fiatalemberre.
– Ezen még el kell gondolkodnom.
– Nincs mit mérlegelned. Nem merném feltételezni,
hogy bármilyen tekintetben is elmaradnál egy olyan
ember mögött, mint Delmhorst. Ha mégis úgy akarnád,
akkor ellenintézkedésekre kényszerítenél. Helma néni
immár a védelmem alatt áll, én pedig nem engedem,
hogy zsarold. Amivel persze nem is próbálkozol majd,
már csak a saját érdekedben sem.
– Mit akarsz mondani azzal, hogy már csak a saját
érdekemben sem?
– Ugyanabban az órában, amelyben te a születése
titkát elárulod Horstnak vagy bárki másnak, én
feljelentelek az Udo bácsi és az én káromra elkövetett
csalásban viselt bűnrészességért. Pert indítok ellened,
mert közreműködtél abban, hogy elveszítsem jogos
örökségemet.
Az orvos belátta, hogy más hangot kell megütnie, és
kényszeredetten elmosolyodott.
 – Nem kellene mindjárt hadsereggel vonulnod
ellenem, Ralf. Tudhatnád, hogy csak tréfáltam. Miért
árulnám el éppen most Helma néni titkát, amelyet
hosszú időn át őriztem, mert mélységesen együtt
éreztem vele?
Ralfnak arcizma sem rándult, miközben meghajolt.
– Magam is így gondoltam, csupán egyértelművé
kívántam tenni számodra, hogy Helma néni a védelmem
alatt áll. Legfőbb ideje, hogy végre megnyugodhassék.
Többé senki sem kényszerítheti semmire. Te továbbra is
az eddigi feltételekkel veheted bérbe az Erdő Gyöngyét.
A havi díj olyan alacsony, hogy akkor is jutalomnak
foghattad volna fel, ha semmiféle egyéb követelésed
nem teljesült volna. Helma néni önként bizonyára
szívesen támogatja majd a nejedet és a leányodat, téged
azonban nem. Ha okosan gazdálkodsz, fényesen
megélhetsz a szanatórium bevételeiből.
Buchwald fájdalmas képet vágott.
– Jóságos ég, az éppen csak arra elég, hogy ne kelljen
éhen halnunk – sopánkodott.
Ralf mélyen a szemébe nézett.
– Ha a jövőben csökkented a kéjutazásaid számát,
remekül kijöhettek. Inge néni és Rosmarie hihetetlenül
igénytelenek, noha rengeteget dolgoznak. Ha Helma
néni időnként nem biztosított volna szórakozási
lehetőséget a számukra, másból sem állt volna az
életük, mint robotolásból. Azt viszont, hogy te rengeteg
pénzt költöttél magadra, már Udo bácsi is tudta, és
jómagam is tökéletesen tisztában vagyok vele. Aki pedig
messze a lehetőségein felül költekezik, mint te tetted, az
valóban nem boldogulhat mások segítsége nélkül.
– Szörnyen okos fiú vagy te! – morogta az orvos
epésen.
– A valóság felismeréséhez nem kellettek különleges
szellemi képességek, némi éleslátás is elég volt hozzá.
Udo bácsi nemegyszer mondta nekem, hogy te többet
költesz a személyi szükségleteidre, mint ő. Csakis
Helma néni kedvéért támogatott, aki aggódott a
nővéréért, neked viszont szíve szerint egy garast sem
adott volna, hogy megtanulj végre bánni a pénzzel. Én
tökéletesen osztom ezt a véleményt, amit ezennel
szükségesnek láttam kimondani, mivel olyan látszatot
igyekeztél kelteni, mintha a szanatórium nem tartana el
benneteket.
Buchwald számára igen kínos volt ez a téma, és sietve
másra terelte a szót.
– Most már csupán arra lennék kíváncsi, miként
kívánsz jogot formálni Udo bácsikád örökségére anélkül,
hogy Horst megtudná, ki volt a valódi apja.
Az ifjú Brand felnevetett.
– Nem formálok jogot Udo bácsi örökségére. Horst
megtarthatja, én pedig ezentúl is beérem
Rothenhausennal.
Buchwald értetlenül csóválta a fejét.
– Ez felfoghatatlan, akárcsak az egész viselkedésed
ebben az ügyben.
– Neked és nekem valószínűleg nagyon különböző a
természetünk, és soha nem érthetjük meg egymást.
Ugyanis én sem értelek téged. Mindegy, az a fő, hogy
tisztáztuk a helyzetet. Mostantól semmilyen módon nem
támasztasz követelést Helma nénivel szemben, és Horst
nem veszi feleségül Rosmarie-t.
Az orvos összeszorított szájjal, komoran maga elé
meredt. Élete nagy álma egyszeriben semmivé foszlott.
– Nem hagytál számomra választási lehetőséget –
dörmögte kelletlenül.
– De nem ám! Bele kell törődnöd abba, amin nem
változtathatsz, és ha te is úgy akarod, minden rendben
lesz. Sok-sok kollégád szerencsésnek mondaná magát,
ha olyan szanatóriuma lehetne, mint az Erdő Gyöngye,
ráadásul ilyen csekély bérleti díj fejében. Össze kell
húznod magad, mert most már tudod, hogy nem érkezik
újra meg újra segítség, ha túl sokat költöttél magadra.
Ezzel ezt a kérdést elintézettnek tekinthetjük, valami
mást azonban még meg kell kérdeznem tőled. Rosmarie
ismeri Horst születésének a titkát?
Buchwald rémülten megrázta a fejét.
– Az ég szerelmére, dehogy! Soha nem is szabad
értesülnie róla. Hogy jutott ez egyáltalán eszedbe?
– Magam sem tudom, de az előbb, amikor közöltem
vele, hogy távozásra bírtam Delmhorstot, nagyon
megijedt.
– Azt hiszem, ennek megmondhatom az okát. Nyilván
azt hiszi, tudsz arról, hogy Delmhorst többször is
zaklatta őt.
– Ilyesmire vetemedett? – kérdezte Ralf
felháborodottan.
– Igen. Rosmarie nekem is csak tegnap este mondta
el, amikor Delmhorst távozásáról beszéltem vele. Azért
nem korábban, mert eddig egyedül is el tudta hárítani a
közeledését. Az a gazember tolakodó módon meg akarta
szerezni a barátságát. Hogy mi célból, azt nem értem.
Rosmarie mindig is nagyon ellenszenvesnek találta, az
erőszakoskodása pedig kimondottan sértette, hiszen
felettébb érzékeny teremtés. Meglehet, azt hitte, te is
értesültél erről, és attól tarthatott, hogy miatta
összetűzésre kerül sor közöttetek Delmhorsttal.
Ralfnak be kellett érnie ezzel a magyarázattal, de
azért továbbra sem szabadulhatott a gondolattól, hogy
Rosmarie ijedelmének más oka is volt még. Nem
feszegette azonban tovább a dolgot, hanem
felemelkedett, és úgy köszönt el Buchwaldtól, mintha mi
sem történt volna közöttük. Az orvos cseppet sem
barátian nyújtott kezet neki, ő azonban arra gondolt,
hogy Buchwald minden hibájával együtt és a történtek
dacára mégiscsak Rosmarie apja. Miután Helma néni
ügyét határozottan elrendezte, semmi értelme nem
lenne, ha egyszer s mindenkorra elrontaná vele a
viszonyát.
 – Horst hamarosan itt lesz. Elbúcsúzni jön
Delmhorsthoz. Nyugodtan beszélhetnek. Nem fenyeget
veszély – mondta még, mielőtt távozott volna.
Legnagyobb bánatára kifelé menet nem találkozott
ismét Rosmarie-val. Nem sejtette, hogy a lány
szándékosan rejtőzött el előle. Szíve még mindig
reszketett, ha arra gondolt, hogy Ralf távozásra bírta
Delmhorstot. Gondolatban rémülten találgatta, mivel
érhetett célt nála. Delmhorst nem az a fajta, akitől
könnyen meg lehet szabadulni. Mi történhetett?
Rettenetesen nehéz lett a szíve, és ahhoz már végképp
nem volt bátorsága, hogy megint Ralf szemébe nézzen.

XIX.

Amikor Horst megérkezett a szanatóriumba,

Delmhorst éppen végzett a csomagolással. Behallatszott
hozzá fia üde, csengő kacagása, és hirtelen fájdalmas
érzések lettek úrrá rajta. „Ha tegnap eladtam volna a
születése titkát, most nem nevetne ilyen felszabadultan”
– gondolta, és keskeny vonallá szorította össze a száját.
Ebben a pillanatban kopogtattak az ajtaján. A belépő
Anna nővér jelentette neki, hogy von Pressen úr kíván
beszélni vele, és odalent várja az előcsarnokban.
Delmhorst nagy nehezen nyugodt, közönyös arcot öltött
magára, aztán lement a földszintre. Horst kinyújtott
kézzel sietett elébe.
– Igaz a hír, hogy el kíván utazni, Delmhorst úr?
– Igen, von Pressen úr. Egy óra múlva indulnom kell.
– Ugye, nem örökre hagy itt bennünket, és visszatér
még hozzánk?
– Rendkívül sürgős ügyek szólítanak el. Nem
valószínű, hogy valaha is visszajöhetek.
 Letelepedtek a kandalló közelében, ahol a napnak
ebben a szakában senki sem tartózkodott. Horst őszinte
szomorúsággal nézett a férfira.
– Nagyon sajnálom, Delmhorst úr. Kellemes
beszélgetőtársat veszítek el önben, és olyan embert is,
aki megért engem, s akit rendkívül rokonszenvesnek
találok.
A férfi megfogta a fia kezét, melegen megszorította,
és mélyen a szemébe nézett.
– Igazán? Valóban sajnálja egy kicsit, hogy elmegyek?
– kérdezte rekedten.
– Nem csak kicsit, hanem nagyon. Örültem, hogy itt
volt.
Delmhorst összeszorította a száját. Felkavarta, hogy
örökre búcsút kell mondania Horstnak, akit egyszer sem
szólíthatott a fiának.
– Sokan maradnak itt önnel, akiket szerethet és akik
szeretik – szólalt meg végül. – Mindenekelőtt az
édesanyja, és legjobb, legodaadóbb barátja, Ralf Brand
úr. Tegnap véletlenül összefutottunk, és akkor először
beszéltem vele hosszabban magáról. Ámulva
tapasztaltam, hogy hűséggel és önzetlenül ragaszkodik
önhöz. Boldognak mondhatja magát, aki ilyen baráttal
büszkélkedhet.
Horstnak felragyogott a szeme.
– Ralf rendkívüli ember. Örülök, hogy ezt uraságod is
felismerte. Attól tartottam, nem igazán rokonszenvezik
vele.
– Mert nem ismertem. Tegnap azonban megváltozott
róla a véleményem. Most már tudom, hogy rendkívül
odaadó barát és finom gondolkodású ember. Őrizze meg
a barátságát, von Pressen úr!
– Boldoggá tesz, hogy ezt mondja róla. Ismerem, és
tisztában vagyok az értékével. Az utóbbi időben ugyan
elhanyagoltam kissé, mert önnek mindig volt ideje rám,
Ralf pedig folyton dolgozik. Uraságod azonban most
elmegy, én pedig ismét csüggeni fogok rajta. Tudom,
hogy igaz barátom, és éppen ezért szigorú velem. Ez
persze nem mindig tetszik az embernek, és néhanap fel
is lázadtam. Mindemellett mindig éreztem, hogy
kizárólag a javamat akarja.
Delmhorst nem vette le a szemét Horst arcáról,
mintha örök időkre emlékezetébe akarná vésni a
vonásait.
– Igen, Brand úr csakis jót akar magának. Nekem
elhiheti, hogy nagy kincs az a barát, aki nyíltan és
őszintén felhívja a figyelmünket a hibáinkra. Aligha lesz
kárára, ha időnként megfogadja a tanácsát.
Horst felkacagott.
– Tegnap valóban egészen új oldaláról ismerhette
meg! Nem olyan régen ugyanis még azt mondta, hogy
Ralf a kelleténél jobban beleavatkozik az ügyeimbe, és
nem volna szabad megengednem, hogy pórázon
vezessen.
– Ostoba voltam. Jobb lett volna, ha nem jártatom
fölöslegesen a számat. Beláttam, hogy tévesen ítéltem
meg. Ralf barátjának eszében sincs gyámkodni ön fölött,
csak derék embert akar faragni magából. Ráadásul jó
példával jár elöl.
– Hát nem azt mondtam mindig is, hogy alaposabban
meg kellene ismernie? Azért tanít, azért terelget, mert
úgy tartja, hogy egy földbirtokosnak mindenhez jobban
kell értenie az embereinél. Amiben egyébként
tökéletesen igaza van. De hát mindenki csak egyszer
fiatal! Megkértem, engedje meg, hogy a nyáron még
kitomboljam magam, aztán jöhetnek a komoly dolgok.
Tavasszal részt veszek a nagy autóversenyen, és
elhozom a kupát. Amint az időjárás engedi, elkezdem az
edzéseket. Az én Mercedesemnek kell elsőként célba
érnie. Egyelőre minden energiámat erre fordítom, mert
bizonyítani akarom, hogy én is vagyok valaki. Tudom,
hogy sikerülni fog. Miután kivívtam a győzelmet, Ralf
nyugodtan befoghat, akkor majd derék tanulóként
végzem az iskolát. Jut is eszembe! Megígérte nekem,
Delmhorst úr, hogy ott lesz, amikor elindítják a futamot.
Ugye, állja a szavát?
Delmhorst egy ideig habozott, és azon gondolkodott,
szabad-e odamennie. Végül minden fenntartásánál
erősebbnek bizonyult az a vágya, hogy még egyszer
lássa a fiát. Ezt az utolsó viszontlátást senki sem
tagadhatja meg tőle. Őszintén meg fogja mondani Ralf
Brandnak, hogy ott lesz az autóversenyen, mert be
akarja tartani a Horstnak tett ígéretét.
– Igen, elmegyek, hogy örülhessek a diadalának –
válaszolta.
– Felettébb sajnáltam volna, ha nem lehetett volna
ott. Elvégre kizárólag önnek köszönhetem, hogy
édesanyám beadta a derekát, és elenged a versenyre.
Uraságod megértéssel viseltetett a legszebb álmom
iránt, és minduntalan megerősített elhatározásomban.
Különben bizonnyal feladtam volna, mert anya és Ralf
nem nézték jó szemmel. Mindketten túlzottan féltenek,
én viszont alig várom már a nagy napot.
Hans Delmhorstnak arra kellett gondolnia, hogy
kizárólag azért támogatta a fia elhatározását, mert a
többiek ellenezték. Most felmerült benne, hogy talán
inkább le kellett volna beszélnie, ezzel azonban már
elkésett. Horst egyébként is belátta, hogy a verseny
után új, komoly életet kell kezdenie.
– Sima győzelmet kívánok önnek, kedves von Pressen
úr. Egészen biztos, hogy ott leszek, amikor elindítják a
versenyt. Most pedig ideje, hogy… istenhozzádot
mondjunk egymásnak. Boldoggá tett, hogy eljött
elbúcsúzni tőlem. Őrizzen meg jó emlékezetében,
kedves Horst! Nézze el nekem, hogy ez egyszer így
szólítom, de nagyon a szívemhez nőtt.
Delmhorst ujjai görcsösen a fia kezére fonódtak.
Egymással szemben álltak, és talán soha korábban nem
volt oly erős közöttük a hasonlóság, mint ebben a
percben. Ezzel azonban egyikük sem volt tisztában, más
pedig, akinek feltűnhetett volna, nem látta őket. Horstot
különös meghatottság fogta el, amikor Delmhorst a
keresztnevén szólította, és elmondhatatlanul örült
annak, hogy ennyire megkedvelte őt. Egymásba fúródott
a tekintetük, és a fiatalember szívét különös érzések
töltötték el, miközben mélységes szomorúságot olvasott
ki a férfi szeméből. Delmhorst pedig egészen biztos volt
abban, hogy életében semmi sem fájt még neki olyan
nagyon, mint ez a búcsú a fiától, aki még csak nem is
sejti, hogy az ő fia.
– Ég áldja! Minden szépet és jót a jövőben!
Mindenekelőtt pedig győzelmet a Nürburgringen! –
mondta komoly erőfeszítések árán.
– Isten önnel, Delmhorst úr! Nagyon sajnálom, hogy
elmegy – felelte Horst szívélyesen.
– Én… nem hittem volna, hogy valakitől is ilyen
fájdalmas lesz elbúcsúznom. Felettébb megkedveltem,
kedves Horst. Ha lenne fiam, azt kérném az égtől, hogy
olyan legyen, mint maga.
A fiatalember nevetéssel palástolta az
elfogódottságát.
– Ilyen könnyelmű fickót kívánna a fiának?
– Erőtől duzzadó, friss és vidám embert kívánnék, aki
élvezi az életet, akárcsak maga. Igen, pontosan ilyen
fiút szeretnék. Most pedig… Isten áldja!
Delmhorst visszahúzta a kezét, és hátraszegte a fejét,
mint aki így próbálja leküzdeni azt az érzést, amely el
akarja gyengíteni, aztán hirtelen felsietett a lépcsőn.
Még csak vissza sem pillantott.
Horst követte a szemével, és nem értette, miért tölti
be keserűség a szívét. „Mi fogott meg ilyen erősen
ebben az emberben, hogy fáj tőle elválnom, mintha csak
a legjobb barátom menne el örökre?” – töprengett, ám
aztán megrázta magát, és megint könnyű lett a szíve.
Soha nem engedte át magát hosszú időre komor
gondolatoknak. Élvezni akarta az életet, nem pedig
végigszomorkodni.
 Átment a nappaliba, ahol Rosmarie és az apja
tartózkodott. Buchwald szokatlanul elfogult és
tartózkodó volt Horsttal, amit azonban ő nem vett észre.
Szokása szerint kedvesen ugratta a most is munkába
mélyedő lányt.
– Inge néni még mindig édesanyámnál van – mondta
aztán.
– Bizonyára nagyon fontos dologról kell beszélniük,
mert engem száműztek a közelükből. Azzal viszont
megbíztak, hogy szóljak nektek, Inge néni nálunk
ebédel. Nem akarsz te is átjönni, Rosmarie?
A lány a fejét rázta.
– Nem, Horst, nem lehet. Túl sok a dolgom.
– Istenem, hogy a munkának egyszerre két ilyen
megszállottjával vagyok körülvéve, mint te meg Ralf!
Már látom szomorú sorsomat. A végén még engem is
megfertőztök.
– Ami egészen biztosan nem lenne károdra, Horst –
mosolygott rá kedvesen Rosmarie. – El sem hinnéd,
milyen jó barátja az embernek a munka.
A fiatalembernek ráncba szaladt a homloka.
– Ez eddig nekem nem tűnt fel. Kivéve akkor, amikor
a kocsimmal edzek. Olyankor valóban élvezem a
munkát.
– Na látod! A végén még rákapsz az ízére.
– Nos, nyáron elhozom a nagydíjat a Nürburgringről,
és utána én is megpróbálkozom a komoly
tevékenységgel. Majd elválik, mekkora sikerrel. Szóval
nem jössz át velem Pressenbe?
Rosmarie szívesen eleget tett volna a meghívásnak,
és időt is tudott volna szakítani rá, mert most éppen
nem volt annyi teendője, de félt találkozni Ralffal, noha
nagyon-nagyon szerette volna megtudni, mivel sikerült
távozásra bírnia Delmhorstot.
– Komolyan nem megy, Horst.
Az ifjú von Pressen tehát elbúcsúzott. Buchwald igen
visszafogottan köszönt el tőle, mert még nem sikerült
megbarátkoznia a gondolattal, hogy nem ő lesz a veje.
Hogy ez leginkább a leánya döntésének köszönhető, azt
Rosmarie szerencséjére az orvos még csak nem is
sejtette, különben rajta töltötte volna ki a haragját.
A lány várta is, hogy apja Ralf távozása után jelenetet
rendez majd a reményei meghiúsulása miatt, ám ő egy
szóval sem említette ezt a kérdést, csak meglepően
mogorva volt, és harapós megjegyzéseket tett arra,
hogy a felesége mostanában nyakra-főre Pressenbe
rohangál. Rosmarie elképzelni sem tudta, hogyan
nyomhatta le Ralf az apja torkán a keserű pirulát.
– Mi van édesapáddal? – kérdezte tőle Horst,
miközben lekísérte a kocsijához. – Feltűnően hallgatag
és komor volt.
– Kérdezd meg Ralftól! Ő sokkal többet tud nálam –
felelte Rosmarie.
– Annyira azért nem izgat.
Mielőtt beült volna a kormány mögé, Horst átkarolta
és kedvesen megcsókolta a lányt, mint mindig.
Delmhorst, aki a függöny mögül figyelte a fiát, tanúja
volt a jelenetnek, és eszébe jutott, mennyire téves képet
alkotott magának a két fiatal viszonyáról, amikor annak
idején a tölgyeknél megleste őket.
Mindent a maga tisztátalan szemével nézett, és ezért
mindent tisztátalannak látott és gondolt. Ma már tudja,
hogy Horst és Rosmarie között nincs több jó testvéri
kapcsolatnál.
A férfi sokáig nézett égő szemmel Horst távozó
kocsija után, aztán fogta a bőröndjét, és elutazott. Ralf
hamarosan levélben tájékoztatta arról, hogy Helma von
Pressen havi nyolcszáz márkával hajlandó támogatni,
amit ő hálásan megköszönt. Egyúttal azt is közölte, hogy
Horstnak tett ígérete értelmében megjelenik majd a
Nürburgringen a verseny indításakor, de
visszavonhatatlanul ez lesz az utolsó alkalom, amikor
találkozik a fiával. Azt, hogy nagy lelki változáson ment
keresztül, és már csak szégyenkezve, a kényszernek
engedve fogadja el Helma támogatását, egyenesen nem
írta meg Ralfnak, ő azonban jól olvasott a sorok között.
Hetek teltek el Delmhorst távozása óta, a tél már a
vége felé közeledett. Horst az idő múlásával egyre
kevésbé értette, mi történt az édesanyja és Ralf között,
akik látnivalóan mind jobban megértették egymást.
Barátja elmesélte az ifjú von Pressennek, hogy beszélt
az édesanyjával az ő és Rosmarie tervezett
házasságának ügyében, és sikerült meggyőznie az ötlet
képtelenségéről.
– Mesés! – felelte Horst. – Most már értem, miért
viselkedett velem Heinrich bácsi úgy, mint egy sértett
anyacsászárné. Azt viszont elképzelni nem tudom, mivel
érted el anyánál, hogy elfogadja a véleményedet.
Ámulata napról napra csak nőtt, miközben azt kellett
látnia, hogy édesanyja és Ralf viszonya teljességgel
harmonikus lett. Nem tudta, mi okozta ezt a változást,
de örült neki.
– Azt hiszem, közeleg a világ vége, Ralf – jegyezte
meg egyszer nevetve. – A mama ma azzal jött nekem,
hogy mindenben rólad vegyek példát. Ha nem
szeretnélek annyira, amennyire szeretlek, meg kellene
utáljalak, úgy felmagasztalt. Áruld már el, miféle
csodának köszönhetően loptad be magad egyszeriben a
szívébe! Korábban ki nem állhatott, most meg
egyenesen istenít.
Ralf számított erre a kérdésre, és már rég ki is
gondolta, mit fog válaszolni rá.
– Édesanyád Udo bácsi halála után védtelennek és
magányosnak érezte magát, én pedig apró szolgálatot
tehettem neki, amelynek köszönhetően belátta, hogy
nem is vagyok annyira önző, mint amilyennek ő gondolt.
Istennek hála, megváltozott rólam a véleménye, és
legnagyobb örömömre ma már igaz barátok vagyunk.
– Amire rá is szolgáltál, Ralf. A legtöbb embernek
azonban hosszú időre van szüksége ahhoz, hogy ezt
belássa. Delmhorst úr is a legteljesebb dicséret hangján
szólt rólad, amikor elbúcsúzott tőlem. Amire egyébként
valójában nem volt szükség, hiszen én mindenki másnál
jobban ismerlek.
A két barát és Helma asszony tehát zavartalan
békében élt egy fedél alatt. Az özvegy még mindig nem
heverte ki szeretett férje elvesztését, de nyugodtabb és
felszabadultabb lett, amióta Ralf levette válláról a
súlyos terhet. Inge asszony is megkönnyebbült, mert
húga elmondta neki, hogy Ralf mindent tud, mégsem
fűti bosszúvágy. A férjétől ugyan csak rosszat hallott
róla, de ő soha nem értett egyet vele. Mindig is kedvelte
Ralfot, ebben az ügyben pedig felettébb nemeslelkűnek
és csodálatra méltónak ítélte a viselkedését. Véleményét
azonban megtartotta magának, mert nem akarta
ingerelni az urát, akinek továbbra is hűséges
rabszolgája maradt, noha mindinkább fel kellett
ismernie valódi természetét. Szerelme azonban nem
engedte, hogy egészen tisztán lásson.
A két nővér mostanában sok időt töltött együtt.
Örültek, hogy immár könnyű szívvel élhetik az életüket,
és minden találkozásukkor elismerő szavakkal
emlegették Ralfot. Rosmarie is észrevette, hogy Helma
nénikéje véleménye nagyot változott, de az okán nem
törte a fejét, mert számára magától értetődő volt, hogy
Ralf kiváló ember, akit csak szeretni és tisztelni lehet.
Horst ideje legjavát szorgos edzéssel töltötte.
Mercedesével benevezett a versenyre, és valójában már
kizárólag csak az előkészületeknek élt. Rendíthetetlenül
hitte, hogy ő állhat majd fel a dobogó legmagasabb
fokára.
– Az ilyesmit megérzi az ember, Ralf. Meg kell
éreznie. Sokszor hallottam tőled, hogy sikerülnie kell
annak, amit nagyon akarunk, és aminek az elérése
érdekében mindent meg is teszünk. Én pedig nagyon
akarom ezt a győzelmet, és teljes erőbedobással
dolgozom érte – mondta egyik nap a barátjának.
 – Kívánom, hogy úgy legyen, Horst. Nagyon örülnék a
sikerednek, bár egy percig sem bánnám, ha inkább
lemondanál a részvételről.
– Arról szó sem lehet, Ralf. Hová gondolsz?
Beneveztem, és el akarom érni a célomat. Mit gondolsz,
Delmhorst úr állja a szavát, és ott lesz a startnál?
A fiatalember gyakran szóba hozta Delmhorstot, mert
sokat gondolt rá, és Ralfot ilyenkor mindig kellemetlen
érzések töltötték el. Napnál világosabb volt számára,
hogy Horst erősen vonzódik vér szerinti apjához,
különben a maga könnyelmű természetével már rég
elfelejtette volna. Édesanyja előtt szerencsére soha nem
beszélt róla, mert tudta, hogy ő mindig is ellenszenvet
táplált a férfi iránt. Ralf örült ennek, hiszen nagynénjét
bizonnyal felkavarta volna, ha kiderül számára, hogy
Horstnak még mindig ilyen fontos Delmhorst.
– Biztosan betartja az ígéretét – válaszolta most a
barátja kérdésére.
– Szerintem is. Éreztem, hogy nagyon megkedvelt
engem.
– Miért ne kedvelt volna? Ha csak tehetted, kerested
a társaságát, és mindig szívélyes voltál vele – felelte
Ralf, de aztán sietve másra terelte a szót. Mindig így
tett, ha fiatal barátja Delmhorstról kezdett beszélni.
Rosmarie mostanában megint gyakran ment át
Pressenbe. Megkönnyebbülten tapasztalta, hogy
Delmhorst elutazása semmi olyat nem vont maga után,
ami őt megrémiszthette volna. Súlyos terhétől azonban
továbbra sem szabadult meg. Még mindig aggódott, és
félelemmel gondolt arra, mi lesz, ha Ralf egyszer csak
megtudja, hogy megfosztották az örökségétől. Ismerte,
és tudta róla, hogy soha nem tulajdonított túlságosan
nagy jelentőséget annak a vagyonnak. Ennek ellenére
elképzelhetőnek tartotta, hogy mindenkit megvetne, aki
részese volt a csalásnak. Azok között pedig ő is ott van,
bár közel sem szabad akaratából.
 Ralf eközben azt találgatta újra meg újra, miért
rémülhetett meg Rosmarie olyan nagyon, amikor az
Erdő Gyöngyében elmesélte neki, hogy sikerült
távozásra bírnia Delmhorstot. Valóban csak azért, mert
félt, hogy miatta összetűzésre kerülhet sor közöttük,
vagy valami más oka is volt? Bármennyit törte is
azonban a fejét, magyarázatot nem sikerült találnia. Ha
kettesben maradtak, többször is megpróbálta kifaggatni
erről a lányt, ő azonban kitért a válasz elől, s ha már
végképp nem bírta tovább, arra kérte, hogy ne gyötörje
tovább.
Ralf ilyenkor mindig azonnal elnémult. Szerelme
mindazonáltal egyre mélyebb lett, s mind hevesebben
vágyott arra, hogy feleségül vehesse az imádott lányt.
Rosmarie szereti őt, az aratóünnepen meg is vallotta
neki. Ha pedig érzéseik kölcsönösek, miféle akadály
választhatja el őket egymástól?
Egyik nap aztán, amikor az erdőben sétálgattak
hármasban, Horst újra megemlítette, mennyire örül
annak, hogy Delmhorst is ott lesz az autóversenyen.
Ralf észrevette, hogy Rosmarie arca hirtelen színt
váltott, és rémületről árulkodott a tekintete. A lány
eddig nem tudta, hogy Horst még egyszer találkozik
majd az édesapjával. Mint mindig, most is megijesztette,
hogy apa és fia kettesben beszélhet egymással.
Viselkedése ismét elgondolkodtatta Ralfot, és
egyszeriben mintha közelebb jutott volna a
megoldáshoz. Lehet, hogy Rosmarie ismeri a titkot? A
szülei biztosan nem avatták be, de véletlen révén neki is
tudomására juthatott az igazság. Az őszinte és
becsületes teremtésnek pedig kimondhatatlan
gyötrelmeket okozhat, hogy hallgatásával takargatnia
kell egy súlyos bűnt.
Rosmarie annak idején azt mondta, hogy neki
árulhatja el legkevésbé a titkát, jutott most hirtelen Ralf
eszébe. Neki a legkevésbé? Miért? Ha helyes a sejtése,
akkor azért, mert a lány tudja, hogy fondorlattal
megfosztották az örökségétől. Isten az égben, ez lenne
az, amit Rosmarie a kettőjüket elválasztó szakadéknak
gondol? Ha ismeri a titkot, akkor talán az apja
legkevésbé sem dicső szerepével is tisztában van. Igen,
annyit elismert, hogy Heinrich bácsinak köze van a
titokhoz! Könnyen elképzelhető tehát, hogy azért ijedt
meg, amikor Delmhorst váratlan távozásáról értesült,
mert úgy gondolta, elárulhatja fia születésének a titkát.
Az ifjú Brand ettől kezdve nem figyelt Rosmarie és
Horst beszélgetésére, és a következő napokban sem járt
más a fejében. Folyton azt mérlegelte, lehetséges-e,
hogy megtalálta imádottja szomorúságának az okát.
Minél tovább töprengett, annál valószínűbbnek
tartotta, hogy Rosmarie ismeri a titkot, és ezért nem
akarja meghallgatni őt. Igen, bizonyára mindenről tud,
és tart a vallomásától, mert a szülei is részt vettek a
csalásban. Lelkiismerete csak akkor engedné, hogy
meghallgassa, ha előbb ő tenne őszinte vallomást. Arról
viszont le kell mondania, mivel akkor nemcsak a szüleit,
hanem Helma nénikéjét is be kellene vádolnia. Igen, ez
lesz az, ami oly nagyon nyomasztja. Rosmarie nem
sejtheti, hogy ő ugyancsak régóta ismeri a titkot, és
mindennel tökéletesen tisztában van. Vak volt és süket,
hogy eddig nem jött rá a megoldásra. Most azonban
hamarosan mindent tisztázhatnak, és imádottját
valamennyi lelki szenvedésétől megszabadíthatja.
Amint idáig jutott a gondolkodásban, a
legszívesebben azonnal átment volna az Erdő
Gyöngyébe, hogy beszéljen a lánnyal. Tudta azonban,
hogy nem találná egyedül. Akkor is csupán percekre
lehetnek négyszemközt, amikor Rosmarie jön a
kastélyba. Hogyan intézhetné el, hogy hosszabb időre
magukra maradjanak? A lány biztosan nemet mondana,
ha találkát kérne tőle.
Végül a véletlen sietett a segítségére. Horst régóta
kérlelte már az édesanyját, hogy legalább egyszer
menjen el vele hosszabb útra a versenykocsiján. Helma
asszony egy idő után megígérte, hogy eleget tesz a
kérésnek, ha megjön a szép idő. Buchwaldék nem
értesültek anya és fia kirándulásáról, Ralf viszont tudta,
hogy nem jönnek vissza egyhamar, és majdnem egész
nap egyedül az ő rendelkezésére áll a kastély.
Azonnal a telefonhoz sietett, és az Erdő Gyöngyét
kérte a központtól. Véletlenül éppen Rosmarie vette fel
a kagylót.
– Szervusz, Rosmarie! – kezdte Ralf. – Helma néni
arra kér, hogy haladéktalanul gyere át hozzá. Elküldi
érted a kocsit. El tudsz szabadulni most azonnal?
– Ha szükséges, akkor igen. Tudod, mit óhajt tőlem
Helma néni?
– Nem. Csak annyit kért, hogy sürgősen hívjalak fel.
– Jól van. Megmondhatod neki, hogy átmegyek.
– Köszönöm, Rosmarie. Rögtön küldöm a kocsit.
Ralfnak hirtelen összevissza kezdett kalapálni a szíve.
Sikerült elérnie, hogy négyszemközt beszélhessen a
lánnyal. Biztosan megbocsátja majd neki, hogy hamis
ürüggyel csalta ide. Nem volt más választása, mert ezt a
bizonytalanságot már nem bírta volna tovább elviselni.
Rosmarie mintegy fél óra múlva megérkezett. A
fiatalember a kastély kapuja előtt várta, és a kék
szalonba vezette. A lány abban a hiszemben ment vele,
hogy nagynénjéhez tartanak, és zavarodottan nézett
körül az üres helyiségben.
– Helma néni hol van? – kérdezte.
Ralf elébe lépett, és megfogta a kezét. Sápadt arcán
az izgatottságtól meg-megrándult egy izom.
– Bocsáss meg nekem, Rosmarie, de a néni nincs
idehaza. Nem ő kívánt veled sürgősen beszélni, hanem
én. Az én hívásomra viszont nem jöttél volna át, pedig
feltétlenül találkoznunk kellett.
A lány elsápadt, és elrántotta a kezét.
– Ez nem volt rendes dolog tőled, Ralf. Természetesen
nem jöttem volna ide, ha tudom, hogy Helma néni nincs
itthon.
 – Ebben egészen biztos voltam, különben nem kellett
volna cselhez folyamodnom – mondta a fiatalember, és
újra megfogta Rosmarie kezét. – Tudnod kell, hogy
kényszerítő ok nélkül soha nem tennék ilyet. Kettőnk
között azonban nem mehetnek tovább úgy a dolgok,
mint eddig. Épp eleget néztem már tétlenül, hogy
gyötröd magad. Egyre csak azon törtem a fejem, mi
távolíthatott el tőlem, és végre talán sikerült rájönnöm.
Azért kérettelek ide, mert tiszta vizet szeretnék önteni a
pohárba, de beszélgetésünk nem tűr tanúkat.
Rosmarie rémülten meredt rá.
– Engedd, hogy elmenjek, Ralf! Ennek semmi értelme.
Mindkettőnknek csak fájdalmat okozol.
– Nem, Rosmarie. Éppenséggel meg akarlak
szabadítani a gyötrődéstől. Meg kell tennem. Gyere,
üljünk le! Mindössze néhány kérdésemre kellene
válaszolnod, hogy elhárulhasson a kettőnket elválasztó
akadály, amelyet valószínűleg csak te hiszel akadálynak.
A lány erőtlenül leroskadt az egyik fotelba.
– Nem, nem lehet. Engedj el, Ralf! Ne kínozz!
– Mindig ezzel hallgattattál el. Elég volt azonban a
bizonytalanságból. Nem bírom tovább elviselni, mert
szentül hiszem, hogy megtaláltam, mi állt közénk. A
magamfajta férfi nem tűrheti, hogy félreértések
tönkretegyék a boldogságát. Itt pedig félreértésről van
szó, ebben egészen bizonyos vagyok. Kérlek, add a
kezed, és felelj nekem! Rajtam és édesapádon kívül
Helma nénihez, Horsthoz és Delmhorsthoz is köze van a
titkodnak?
Rosmarie felpattant, és szabad kezét rémült
tiltakozásra emelte.
– Az ég szerelmére, kérlek, ne kérdezz!
– Szóval igen? Nos, szegény, sokat szenvedett
gyermekem, tudd meg, hogy semmi újat nem hoznál a
tudomásomra, ha fellebbentenéd a fátylat arról a
titokról. Régóta ismerem ugyanis, és tudom, hogy… De
nem, nem szabad kimondanom, amíg nem vallod be,
hogy ismered Helma néni és Hans Delmhorst közös
titkát. Jól gondolom, hogy ez kínoz, Rosmarie? Erről
hitted, hogy elválaszt bennünket?
A lány visszarogyott a fotelba, és elkínzottan nézett
Ralfra.
– Istenem, hát tudod?
– Régóta, drága szívem. És most már abban is biztos
vagyok, noha édesapád az ellenkezőjét állította, hogy te
is mindent tudsz, és emiatt gyötörted magad.
Rosmarie összekulcsolta a kezét.
– Egyik nap akaratomon kívül kihallgattam a
szüleimet. Azt hitték, nincs tanúja a beszélgetésüknek,
és éppen erről folyt közöttük a szó. Nem is sejtik, hogy
mindent tudok – mondta színtelen hangon.
– És attól a naptól lettél más ember? Akkor veszett
nyoma napsugaras derűdnek? Azóta vagy komoly és
hallgatag?
– Miért, tán nincs meg rá minden okom? Letaglózott,
hogy a szüleim részt vállaltak az ellened és Udo bácsi
ellen szőtt összeesküvésben. Apámat ráadásul kizárólag
önös érdekek vezették. Azonnal megértettem, hogy mély
szakadék nyílt meg közöttünk. Meg kellene vetned, mert
a hallgatásommal én is bűnrészes lettem. Mégsem
beszélhettem, és nemcsak a szüleim, hanem a többiek
miatt sem. Az elképzelhetetlen következményekkel járt
volna.
A férfi felállt, és a lányt is felhúzta magához.
– Sokat, nagyon sokat kellett szenvedned, drágám.
Ennek azonban vége. Amit te közénk tornyosuló
akadálynak hittél, az nem létezik többé. Valójában soha
nem is létezett. Ugye, nem hiszed rólam komolyan, hogy
téged büntetnélek azért, amit mások követtek el? Akár
meg is haragudhatnék, mert úgy gondoltad, hogy a
szerelmem nem állná ki ezt a próbát. Mégsem
haragszom, mivel végre minden jóra fordult.
Delmhorstot ártalmatlanná tettem, Helma nénit pedig
tengernyi rettegéstől szabadítottam meg. Édesapáddal
is megértettem, hogy nem házasodhattok össze
Horsttal. Nem is álmodhat arról, hogy Helma nénit az
ígérete betartására kényszerítheti.
Rosmarie kábultan, de már felszabadultan nézett fel
rá.
– Apa hogyan fogadta a szavaidat, Ralf?
– Egy idő után beletörődött a megváltoztathatatlanba.
A lány arca kétkedésről árulkodott.
– Ismerem, és tudom, hogy ő soha semmit nem ad fel
egykönnyen.
Ralf felnevetett.
– Igaz, ami igaz, a sarkamra kellett állnom. Alighanem
megnehezíti majd a dolgomat, ha elébe lépek, és
megkérem tőle a kezedet, de ne aggódj! Rendben lesz
minden. Bele kell nyugodnia, hogy a leánya nem
Pressen, hanem csupán Rothenhausen úrnője lesz. Te
beéred ennyivel, Rosmarie?
A lány leírhatatlan tekintettel és torkában dobogó
szívvel nézett a fiatalember nevető szemébe.
– Jaj, Ralf, drága Ralf, hát mindennek ellenére engem
akarsz a feleségednek?
A férfi válaszul a karjába vonta, és megcsókolta.
– Hogy a feleségemnek akarlak-e? – kérdezte aztán. –
Már-már elepedtem, annyira vágyakoztam utánad,
Rosmarie. Mondd, beéred azzal a kevéssel, amit én
nyújthatok neked?
A lány Ralfhoz simult. Örült, mert megszabadult a
súlyos gyötrődéstől, és boldoggá tette a tudat, hogy Ralf
mindennek dacára szereti.
– Ezek szerint nem veszed vissza Horsttól az
örökséget?
– Eszemben sincs. Te meg én Rothenhausenban is
nagyon boldogok leszünk.
Rosmarie-nak felragyogott a szeme.
– Ralf, én jólelkű Ralfom! Egyszeriben megint
gyönyörűnek látom a világot.
 – Nem láthatod gyönyörűbbnek, mint én, aki végre a
karomban tarthatlak. Mennyit, de mennyit szenvedtem
azért, mert gyötrődni és rettegni kellett téged látnom.
Bárcsak bizalommal lettél volna irántam! Biztosnak
kellett volna lenned abban, hogy bármi akadályt
elhárítok, ami közénk akar állni.
Ajkuk újra és újra csókban forrt össze, aztán a
fiatalember lehúzta maga mellé a lányt a kanapéra, és
töviről hegyire elmesélte neki a történteket. Rosmarie
ugyancsak részletesen elmondta, miként hallgatta ki
annak idején a szülei beszélgetését, és apja iránti
érzéseiről is őszintén szólt. Többé semmit sem kívánt
eltitkolni Ralf elől. Kiöntötte előtte a szívét, ő pedig
gyengéd csókokkal segítette abban, hogy azt is
kimondja, ami pedig oly nehezen hagyta el az ajkát.
– Most már megengedem, hogy hazamenj – mondta a
fiatalember, miután mindent megvallottak egymásnak. –
Arra kérlek, hogy a jegyességünket egy ideig még
kezeljük titokként. Horst holnapután utazik a
Nürburgringre, és addig teljes lesz itt a felfordulás.
Majd csak a verseny után kérem meg édesapádtól a
kezedet, és előtte Horstnak meg Helma néninek sem
árulok el semmit. Hogy őszinte legyek, aggódom
Horstért. Megszállottja lett a versenynek, és okvetlenül
az első helyet akarja. A legszívesebben nem engedném
oda, de ebben a kérdésben falra hányt borsó minden
szavam, és ha már használni nem tudok, ártani sem
akarok. Nem szeretném megzavarni a fejét az
eljegyzésünk hírével. A többiekkel együtt értesül majd
róla, miután hazatért a versenyről. Lesz ám nagy
csodálkozás! Mindenki azt hiszi, ki nem állhatjuk
egymást. Az én Rosmarie-m mindig fagyosan
távolságtartó volt velem, és legnagyobb fájdalmamra
nekem is tartózkodást kellett színlelnem, már
amennyire sikerült.
– Azt hiszed, nekem könnyű volt?
Ralf engesztelő csókot nyomott az ajkára.
 – Nem, dehogy. Tudtam, hogy szeretsz, és ettől csak
még nehezebb volt közönyt színlelnem. Istennek hála,
ennek ezennel vége. Most azonban, bármennyire
sajnálom is, haza kell küldjelek. Nem szeretném, ha a
személyzet találgatni kezdene kettőnket illetően.
Még egy forró csókot váltottak, aztán a fiatalember a
kocsihoz kísérte Rosmarie-t. Melegen kezet szorítottak,
majd a lány felszabadult, boldogságtól túlcsorduló
szívvel hazaindult.

Miután Horst édesanyja áldásával és

szerencsekívánataival elutazott az autóversenyre, Ralf
elárulta Helma asszonynak, hogy eljegyezték egymást
Rosmarie-val.
– Te vagy az első, aki megtudod, Helma néni. Horst
visszatértéig másnak nem szólunk róla.
Az asszony ámulva nézett rá.
– Te és Rosmarie? Azt hittem, még csak nem is
rokonszenveztek egymással – mondta.
– Színleltünk, Helma néni. Így kellett tennünk, mert
Rosmarie azt hitte, hogy akadály választ el bennünket.
Nyilván neked is feltűnt, hogy régebben mindig derűs
volt, ám egyszer csak csendes és komoly lett.
– Igen, észrevettem, de azt nem tudtam, hogy veled
volt összefüggésben ez a változás.
– Velem és veled is, Helma néni.
A fiatalember elmesélte, hogy Rosmarie is tudott a
nagynénje titkáról, és ezért gondolta lehetetlennek a
kettőjük kapcsolatát.
– Istenem, hát az én vétkem még a ti boldogságotokat
is megsemmisüléssel fenyegette? – kérdezte az asszony
felindultan.
Ralf mosolyogva megfogta a kezét.
– Azt hiszed, beletörődtem volna, hogy Rosmarie
örökre elválasztó akadályt lásson közöttünk? Bármi lett
volna is az, eltüntetem az utamból, annyi szent!
 – Rosmarie biztosan megvetéssel gondol rám. Most
már értem, miért viselkedett távolságtartóan velem. Jó
ideje ajándékot sem fogad el tőlem.
– Szégyellte magát, mert az édesapja megfizettette
veled a hallgatását. Mélységesen nyomasztotta ez a
helyzet. Irántad azonban nem érzett mást, mint
szánalmat. Végtelenül megkönnyebbült, amikor
megmondtam neki, hogy mindent tudok, de nem
támasztok igényt Pressenre. Azt sem szeretné, ha Horst
bármit megtudna. Együtt aggódott és szorongott
velünk, amióta Delmhorst felbukkant itt. Nem kell attól
tartanod, hogy rosszabbnak gondol, amióta ismeri a
titkodat. Hamar észreveszed majd, hogy most majd
megint a régi lesz veled, mert többé semmi nem áll
közétek.
– Ti mind nagyon jók vagytok hozzám – mondta Helma
asszony csendesen.
Ralf megcsókolta a kezét.
– Mert megérdemled. Nincs nagyobb vágyunk, mint
az, hogy megint örömödet leld az életben.
– Egyedül neked köszönhetem, ha így lesz. Ahhoz
azonban Horstnak előbb túl kell lennie ezen a
versenyen. Kimondhatatlanul aggódom érte. Te is
feltűnően idegesnek láttad?
– Túlhajtotta magát. Nagyon igénybe vették az
edzések. Egyedül az vigasztal, hogy megígérte, ez lesz
az utolsó autóverseny, amelyen részt vesz.
A kastélyban nagy volt a csend ezekben a napokban.
A tágas helyiségeket nem töltötte be Horst hangos,
derűs kacagása. Édesanyja nyughatatlanul járkált a
szobákban, és szüntelenül gyötörte a fia iránti aggódás.
Horst eközben bátor önbizalommal rótta a köröket a
versenypályán rendezett edzéseken, és derűlátón nézett
a jövőbe. Ralfnak azonban igaza volt, barátja valóban
túlzásba vitte az edzéseket, és az idegi megterhelés és
fáradtság időnként már kiütközött rajta.
 Aztán elérkezett a nagy pillanat. Horst a többiekkel
együtt elfoglalta a starthelyet. Rajtszám szerint
sorakoztatták fel az autókat, amelyeket szinte kivétel
nélkül ismerősök és rokonok hada vett körül. Egyedül az
ifjú von Pressen várakozott magányosan. Édesanyja nem
akart eljönni, mert félt, hogy esetleg találkoznia kell
Delmhorsttal, Ralfot pedig az aratás előkészületei
tartották távol. Egyébként sem szívesen jelent volna
meg a Nürburgringen, mert úgy gondolta, idegessége
átragadna a barátjára, arra pedig végképp semmi
szüksége nem lenne a veszélyes futam előtt.
Horstnak, miközben egyedül ült a nagy felfordulás
közepette, megint Delmhorst jutott eszébe. Állja-e a
szavát? Milyen jó lenne, ha legalább ő eljönne, és szólna
hozzá egy jó szót, mielőtt nekivág a futamnak!
Mintha csak fia vágyai parancsolták volna oda, Hans
Delmhorst a következő pillanatban ott termett Horst
kocsija mellett. A fiú alig ismerte meg, annyira
megváltozott. Az eltelt idő alatt megöregedett és elesett
lett. Most azonban felragyogott az arca, és reszkető
kezét boldogan nyújtotta Horst felé.
– Itt vagyok, von Pressen úr. Látja, állom a szavam.
A fiatalember megragadta a felkínált jobbot.
– Már attól féltem, esetleg közbejött valami,
Delmhorst úr.
– Semmi sem akadályozhatta volna meg, hogy
beváltsam az ígéretemet. Elvégre mégsem járja, hogy
ne kívánjak önnek szerencsés versenyzést.
– Köszönöm, Delmhorst úr. Tudnia kell, hogy nem
utolsósorban a maga érdeme lesz, ha kivívom a
győzelmet. A támogatása nélkül talán elgyengültem
volna, és édesanyám kedvéért lemondok a részvételről.
– Remélem, jó formában van, von Pressen úr.
– Azt hiszem, abban nincs hiba. Olyan erősen akarom
a győzelmet, hogy sikerülnie kell. Szorítson nekem, és…
Pezsgővel ünnepelünk, ha enyém lesz a kupa!
 Delmhorst perzselő tekintete fia arcára tapadt, ám
ekkor elhangzott a felszólítás, hogy a versenyzőkön
kívül mindenki hagyja el a starthelyet. Delmhorstnak
szintén távoznia kellett. Tudta, hogy most nézhet
utoljára Horst szemébe. A verseny után már nem akart
találkozni vele.
– Sok szerencsét, drága fiam! – mondta a lelke
mélyéig felindultan.
Engednie kellett leküzdhetetlen vágyának, hogy
legalább egyetlenegyszer a fiának nevezze Horstot.
Nem keltett vele gyanút, hiszen az idősebb jogán is
szólíthatta így, és ő valóban az atyai jó barát
kedvességének tulajdonította. Ennek ellenére sokáig ott
csengett még a fülében ez a két szó, Delmhorst utolsó
pillantásáról pedig úgy érezte, hogy élete végéig nem
fogja elfeledni.
A férfi ugyanolyan váratlanul tűnt el a kocsi mellől,
ahogyan ott megjelent. Elindították a futamot, de Horst
gondolatai még mindig Delmhorst körül jártak. Valami
nem engedte, hogy megnyugodjék, noha lázasan
igyekezett összpontosítani a vezetésre.
A pálya fölé szalagot erősítettek, rajta hatalmas betűk
hirdették a start helyét. A versenyigazgató gongütéssel
útjára engedte az első autót, majd a másodikat, a
harmadikat. A negyedik Horst fehér Mercedese volt.
Egyperces időközökkel a többiek is elindulhattak.
Horst némi szorongással érezte, hogy nincs a legjobb
formában, amint az kívánatos lenne, de teljes erőből
összpontosított. Nem akart mással törődni, egyedül a
győzelemmel, mégis újra és újra eszébe jutott ugyanaz a
két szó: drága fiam. Dacosan felszegte a fejét. „Hess
innen, ostoba gondolat! Győzelem, ez lebegjen előtted!”
Kocsija sebes iramban száguldott. Vezetője akaratos
elszántsággal igyekezett pótolni hiányzó lelki
nyugalmát. Sikerülni fog, mert akarja, mert sikerülnie
kell, hogy ő haladjon át elsőként a célon. Fűtötte a
becsvágy, hogy megmutassa, férfi a talpán.
 De miért remeg a kormánykereket tartó keze? „Drága
fiam!” Miért kell folyton erre az ostoba szófordulatra
gondolnia? „Drága fiam!” Győzelem! Győzelem! Félre
minden egyébbel! Győzelem!
Autója robogott, robogott tovább a következő kanyar
felé. Horst megrántotta a kormányt, mintha ezzel a
mozdulattal akarná legyűrni mindazt, ami
nyugtalanította. Kocsija hirtelen megpördült, keze
elbizonytalanodott, s mielőtt bárki felfoghatta volna, mi
történik, az autó magasba emelkedett, többször
átfordult, és amikor végre megállt, nem volt több
roncshalmaznál.
Horst von Pressent az odarohanó mentősök
szabadították ki a roncsok alól. A fiatalember semmi
jelét nem adta az életnek. Balesete szemtanúi egyszerre
hördültek fel a döbbenettől. A legtávolabbi ülőhelyre is
eljutott a futótűzként terjedő hír, hogy a négyes
rajtszámot viselő versenyző szerencsétlenül járt. Hans
Delmhorst szintén meghallotta, mi történt, és
eszeveszetten rohant a baleset helyszínére, de csak
akkor ért oda, amikor Horstot már a legközelebbi
kórházba szállították, kocsija roncsait pedig
eltávolították a pályáról. A munkások arról
tájékoztatták, hogy szerencsétlenül járt versenyzőt
holtan húzták ki az autója alól.
Delmhorst megtántorodott, mintha túl sokat ivott
volna, és arcából egy szempillantás alatt kifutott minden
csepp vér. „A te bűnöd! – szólalt meg egy vádló hang a
lelkében. – Elérhetted volna, hogy a fiad ne vegyen részt
a versenyen, mégsem tetted. Éppen ellenkezőleg,
buzdítottad az indulásra, hogy még nagyobb befolyást
szerezz fölötte. A többiek minden igyekezete ellenére
arra sarkalltad, hogy adja be a nevezését. Bűnös vagy.
Halálba kergetted a gyermekedet.”
Így beszélt magához gondolatban, és szüntelenül
kínozta az övád. Nem tudta volna megmondani, hogyan
került vissza a szállodájába. Már nem érzékelte a
külvilágot. Az utóbbi hónapok történései lelke mélyéig
felkavarták, most pedig végképp összetört. Leroskadt
egy karosszékbe, és üres szemmel maga elé meredt.
Úgy hitte, meghalt a fia, és lassan-lassan megszületett
benne az elhatározás. Élő gyermekétől távol kellett
élnie, ám azt senki sem tilthatja meg neki, hogy a
halottat ne engedje egyedül elindulni a sötét semmibe.
Úgy döntött, hogy elkíséri Horstot.
Leült, és levelet írt Ralf Brandnak.

„Véget vetek elhibázott életemnek. Egyetlen

gyermekem halott. Az én hibámból kellett meghalnia, és
ezt nem bírom elviselni. Amiként azt sem, hogy
továbbra is az a nő tartson ki, akinek elmondhatatlanul
sok gondot és bánatot okoztam. Többször kacérkodtam
már a gondolattal, hogy golyót röpítek a fejembe.
Pisztolyom ma megszabadítja a világot egy
semmirekellőtől.
Kérjen a nevemben bocsánatot von Pressen
asszonytól! Egyetlenegyszer a fiamnak neveztem
Horstot. Ő nyilván azt hitte, az idősebb jogán szólítom
így, az én lelkemnek azonban gyógyító balzsam volt,
hogy kimondhattam. Nem tudhattam, hogy gyermekem
a halálba indul, miután magára hagytam.
Ég áldja, Brand Úr! Ön volt az egyetlen ember az
életemben, aki előtt feltétlen tisztelettel adóztam.
Hans Delmhorst, aki örökre elkárhozott”

Megcímezte és leragasztotta a borítékot, majd

személyesen vitte el a postára. Miután visszatért
szállodai szobájába, bőröndjéből elővette a pisztolyát, és
halántékához szorította a csövét.
– Jövök, fiam. Ezen az úton együtt megyünk végig –
mondta semmibe révedő tekintettel, mintha ott látná
maga előtt a gyermekét.
 Aztán elsütötte a fegyvert. Befejeződött egy elhibázott
élet. Hans Delmhorst önnönmaga fölött mondta ki a
halálos ítéletet.
Horst von Pressen nem halt meg, de súlyos
gerincsérüléssel került kórházba. Fájdalmai nem voltak,
mégis holtsápadtan feküdt a szobájában, ahová
szerencsétlen édesanyja is sietve megérkezett, miután
táviratban értesítették a történtekről. A fiú arcán
halovány mosoly suhant át, amikor Helma asszony
belépett az ajtón.
– Ne rémülj meg, mama! Nem volt súlyos a baleset. A
babérkoszorúnak mindenesetre befellegzett, hiszen
megígértem Ralfnak, hogy nem veszek részt több
versenyen. Be kell érnem azzal, hogy jó gazdája leszek
az uradalomnak.
A fiatalembernek sejtelme sem volt sérülései
súlyosságáról. Mivel nem kínozták fájdalmak, azt hitte,
hogy hamarosan felépül.
Édesanyja térdre rogyott az ágya mellett, és
kétségbeesett gyengédséggel két keze közé fogta az
arcát.
– Fiam, fiam, mit tettél velem! – nyögött fel.
Horstnak megrándult a szája széle, amikor meglátta,
hogy édesanyja haja immár teljesen ősz. Tudta, hogy
ennek ő az oka.
– Hallgatnom kellett volna rád és Ralfra.
Helma asszony mögött Ralf is belépett a szobába.
Közelebb ment az ágyhoz, és látta fiatal barátján, hogy a
halál már kinyújtotta felé a kezét, de mosolyt
kényszerített magára.
– Annak rendje s módja szerint fogod majd az eke
szarvát. Idővel biztosan rákapsz a munka ízére –
mondta, és megszorította Horst jobbját. Soha nem tudta
még oly bizonyosan, hogy testvéreként szereti, mint
ebben az órában.
Mielőtt bementek volna a beteghez, Helma asszony és
Ralf beszélt az osztályvezető főorvossal, aki azonban
kíméletből egyelőre nem ecsetelte az ifjú von Pressen
sebesülésének valódi súlyosságát. Csupán annyit kért,
készüljenek fel arra, hogy Horst hosszú időre, meglehet
örökre béna marad.
„A fiamtól is megfosztasz, Istenem, hogy meglakoljak
a vétkemért. Ha nem gyónom meg, amit oly sokáig
elhallgattam a szeretteim elől, nem érnek véget a
sorscsapások” – gondolta a boldogtalan anya.
Kétségbeesésében elhitette magával, hogy kizárólag
beismerő vallomásával mentheti meg a gyermekét, és
eldöntötte, hogy mindent meggyón neki, bármily nehéz
lesz is. Igen, nehéz lesz, de vezekelnie kell a vétkéért.
És akkor talán majd az ég is megbocsátja.
– Akkor meghagyod nekem a fiamat, Mennyei Atyám.
Akkor nem kell meghalnia az én bűnömért – suttogta
maga elé.
Kis idő múlva megkérte Ralfot, hogy hagyja magára
Horsttal, ő pedig, mivel nem sejtette, miré készül,
teljesítette a kérését, és elindult vissza a főorvoshoz.
Még egyszer beszélni akart vele, hogy megtudja az
igazat fiatal barátja állapotáról. Kérdésére megrázó
feleletet kapott. A doktor reménytelennek ítélte a beteg
kilátásait.
Miközben Ralf a fájdalmával küzdött a folyosón,
Helma von Pressen a fia ágya előtt térdepelt, mintha
csak templomban gyónna. Megfogta Horst kezét,
rátapasztotta az ajkát, aztán ráemelte a tekintetét.
– Drága fiam, vallomással tartozom neked. Ha nem
gyónok meg mindent, kétszeres erővel sújt le rám Isten
haragja, pedig eddig sem kímélt, és elvette tőlem az
uramat. Vezekelnem kell, különben nem épülhetsz fel.
Horst ámulva hallgatta.
– Mit kell elmondanod nekem, mama?
Az asszony mélyet sóhajtott.
– Az orvostól tudom, hogy az izgalmak nem árthatnak
neked. Biztosan megrendít majd, amit hallani fogsz,
szeretett gyermekem. Édesanyád egy életen át súlyos
terhet hurcolt magával. Gyáva félelmében soha nem
merte megvallani, mit követett el. Most azonban meg
kell tennem, hogy megmentselek. Mielőtt Udo von
Pressen felesége lettem, egy másik férfit szerettem.
Fiatal voltam, tapasztalatlan, és egy boldogtalan órán
mindenemet odaadtam annak a férfinak. Ő pedig nem
más volt, mint Hans Delmhorst.
Horst arcán megrándult egy izom. Keze édesanyjáé
után tapogatózott, szeme elkerekedett. Egyszeriben újra
hallotta Delmhorst szavait. „Sok szerencsét, drága
fiam!” Drága fiam? Mégsem szokványos fordulat volt
csupán? Ezért vonzódott olyan rejtélyes erővel ahhoz az
emberhez?
– Hans Delmhorst…, Mama! Hans Delmhorst… az
édesapám?
Az asszony néma bólintással válaszolt.
– Bocsáss meg nekem! – kérte aztán színtelen hangon.
Horstba kimondhatatlan fájdalom hasított. Szentként
tisztelte az édesanyját, aki most leszállt a piedesztálról,
és egyszerű, esendő ember lett belőle. Amit azonban
fensőségességéből elveszített, azt visszanyerte
emberségben.
– Mama, szegény, drága mama! Fiad legyen a bírád?
Nincs mit megbocsátanom neked. Mindig csak
szeretetet kaptam tőled, és nem keveset. De mondd
csak, tudott erről az, akit én apámnak neveztem? Nem,
nem lehet. Egészen biztosan a fiának hitt.
– Igen, Horst, így volt. Udo von Pressen nem tudta az
igazságot, és én hű voltam hozzá kapcsolatunk
legeslegelső percétől. Valódi apádat kárhozatos
együttlétünk után nem láttam többé, ám aztán
váratlanul felbukkant a berlini szállodában, ahol
laktunk. Talán emlékszel még arra az estére, amelyen
elájultam az étteremben. Attól fogva követett, és pokollá
tette az életemet. Kimondhatatlanul sokat szenvedtem
miatta.
 Horst most már mindent értett. Tekintete meglepő
érettségről árulkodott.
– Ezek szerint nem vagyok Udo von Pressen jogos
örököse. Ralfot illeti az örökség.
– Igen, de ő mindenről tud, és lemondott a vagyonról
a javadra. Szerfölött megkönnyítette a dolgomat.
Horst arcán gyönyörűséges mosoly suhant át.
– Igen, ez Ralfra vall. Számomra is mindent
könnyebbé tesz, hogy ismeri az igazságot. Te csak későn
ismerted fel, hogy a barátom hűséges és áldozatkész
jellem, mama – mondta meleg hangon.
– Igazad van, gyermekem. Nagylelkűségének csak
akkor ébredtem tudatára, amikor elmondta, hogy ismeri
a titkomat, mégis védelmet, segítséget ajánlott, neked
pedig meghagyta az örökségedet. Immár mindent tudsz,
fiam. Gyónásom után Isten nem büntethet még
súlyosabban. Kegyes lesz hozzám, és engedi, hogy
meggyógyulj.
Horst nagyot sóhajtott.
– Igen, anyám. Könnyű a sérülésem, nincs okod
aggodalomra. Új életet kezdek, ha kimegyek innen.
Komolyan fogok dolgozni Ralffal, ahogyan ő is szeretné.
Jó testvérek leszünk. Ne sírj, mama, eleget szenvedtél
már! Kérlek, szólj, hogy küldjék be Ralfot. Meg
szeretném köszönni neki, hogy melletted állt.
Ralf hamarosan bejött, és ijedten kémlelte fiatal
barátja arcát, miután megtudta, mit szabott magára
vezeklésül Helma asszony. Horst azonban meghatottan
mosolygott.
– Drága, legdrágább barátom! Hogyan fejezzem ki
neked a hálámat?
Ralfnak csak nehezen sikerült nyugalmat színlelnie. Ő
már tudta, hogy a bátor édesanya hiábavaló áldozatot
hozott. Hogy fogja elviselni az újabb csapást? És ő maga
hogyan viseli majd Horst elveszítését?
Miután Helma asszony felemelkedett, Ralf leült a
beteg mellé, és megfogta a kezét.
 – Miért nem kímélted meg ettől Horstot, Helma néni?
– kérdezte. – Nem kellett volna megtudnia.
– Tudom, hogy őt is elveszítettem volna, ha nem
vállalom ezt a vezeklést.
„Szerencsétlen asszony, boldogtalan anya!” –
gondolta Ralf, de minden erejét össze kellett szednie,
mert nem veszíthette el a lélekjelenlétét, miközben
Horst arról beszélt neki, hogy ezentúl testvérekként
élnek és dolgoznak majd együtt. Ralf szinte már atyai
gyengédséggel simogatta fiatal barátja fejét.
– Szép idők várnak ránk, Horst. Meglátod, sok
örömed lesz a munkában. Legelőbb is azonban meg kell
gyógyulnod.
A fiú mosolyogva bólintott.
– Úgy lesz. Nektek viszont az én kérésemet kell
teljesítenetek. Szeretném még egyszer látni… őt… az
édesapámat. Még egyszer beszélni szeretnék vele,
mielőtt végképp eltűnne az életemből. Biztos akarok
lenni abban, hogy nem megy majd rosszul a sora. Ugye,
mindig mondtam nektek, hogy valami vonz hozzá? Most
már tudom, hogy a vér szava szólalt meg bennem. Igaz,
rengeteg fájdalmat okozott neked, mama, én azonban
tőle kaptam az életet, a szép, drága életet, s ezt meg
akarom köszönni neki. Amikor beszéltünk a starthelyen,
éreztem, hogy szeret, és akkor… a fiának nevezett.
Megrendítően hatott rám, bár akkor még nem ismertem
az igazságot. Megengeditek, ugye, hogy még egyszer
utoljára találkozzunk?
Helma asszony nem tudott válaszolni, mert elszorult a
torka.
– Egyetlen kívánságod teljesítését sem tagadjuk meg,
Horst – szólalt meg helyette Ralf. – Össze kell azonban
szedned magad egy kicsit, mielőtt találkoznátok.
Egyelőre azt sem tudjuk, hol tartózkodik.
– Értesülnie kellett a balesetemről, és biztosan
érdeklődik majd a hogylétem felől. Csodálom, hogy
eddig még nem tette meg.
 – Valószínűleg nem mer felkeresni. Gondolhatja, hogy
édesanyád itt van melletted. Természetesen írok neki
arra a címre, amelyet ismerek. Utána kétségkívül
jelentkezik majd.
– Hogyan került az Erdő Gyöngyébe? Véletlenül, vagy
a vágy hajtotta, hogy láthasson engem, a fiát?
Helma asszony segélykérőén nézett Ralfra, aki
megnyugtatóan bólintott.
– Felépülésed után mindent részletesen elmondunk
majd, de most pihenned kell.
Horst beérte ezzel a válasszal, mert valóban
gyengének érezte magát. Hamarosan belépett az orvos,
és közölte, hogy a betegnek pihenésre van szüksége.
Édesanyja és Ralf mellette maradhat, de nem szabad
sokat beszélnie.
Még fel sem virradt a reggel, amikor Horst szíve
megszűnt dobogni. Csendben, szinte észrevétlenül aludt
el örökre szülőanyja karjában, aki nem akarta, nem
tudta felfogni, hogy az ég nem hallgatta meg a kérését.
Aléltan kellett elvinni egyetlen gyermeke holtteste
mellől.
Ralf sürgönyzött Inge asszonynak, hogy utazzon
utánuk, mert a testvérének támogatásra van szüksége,
amit valószínűleg ő adhat meg neki a leginkább. Inge
Buchwald azonnal eleget tett a kérésnek, de vigasztaló
szavai nem találtak utat a boldogtalan Helmához, akit
valósággal megbénított és süketté tett a gyász.
Két nappal később Ralf a hölgyekkel és a Horst
holttestét rejtő koporsóval visszatért a Pressen-
kastélyba. Ott átadták neki Hans Delmhorst időközben
megérkezett búcsúlevelét, ő pedig szó nélkül Helma
asszony elé tette. Tudta, hogy valamivel fel kell ráznia,
különben menthetetlen búskomorságba süpped.
Nagynénje elolvasta Delmhorst sorait, majd ökölbe
szorította a kezét, és Ralfra emelte komor tekintetét.
– Ő tette! Ő vette el tőlem! Az ő bűne!
 Vádaskodása igazságtalan volt, de legalább
felocsúdott élőhalott állapotából, s miután Ralf
figyelmeztette, hogy mindnyájuknak meg kell
bocsátaniuk az ellenük vétkezőknek, már a könnyei is
eleredtek. Órákon át zokogott, míg végül kimerülten
mély álomba zuhant.
– Istennek legyen hála ezekért a megváltó könnyekért
– mondta Ralf megkönnyebbülten Inge asszonynak. –
Már a legrosszabbtól tartottam.
Ralf Brand tehát mégis megörökölte Pressent. Miután
Helma asszony túljutott a legnehezebb napokon, szóban
és tettben mindent elkövetett azért, hogy Ralfé legyen
mindaz, ami már nem lehet a fiáé. Magának nem tartott
meg egyebet, csupán az özvegyi lakosztályt a kastély
oldalszárnyában. Azt sem várta el, hogy Ralf és
Rosmarie elhalasszák az eljegyzésüket.
– Eleget vártatok már arra, hogy boldogok lehessetek,
és ebben én is hibás vagyok. Beteljesedik hát szeretett
férjem kívánsága, és Rosmarie lesz az utódom
Pressenben. Tudom, Horst is úgy akarná, hogy
mihamarabb egybekeljetek – mondta Ralfnak.
Ő pedig felkerekedett, hogy Buchwald doktortól
megkérje Rosmarie kezét. A szerelmesek ezekben a
nehéz napokban nem örülhettek a boldogságuknak, és
nem találkozhattak gyakrabban, mint eddig. Egyikük
sem elégedetlenkedett azonban emiatt, mert
maradéktalanul biztosak lehettek a másikban.
Rosmarie-t is mélységesen lesújtotta Horst tragédiája,
hiszen jó barátot veszített el benne. Halála árnyékot
vetett a boldogságára, de türelmesen várta, hogy Ralf,
ha majd elérkezettnek látja rá az időt, beszéljen az
édesapjával. Helma asszonyon kívül senki sem tudott
titkos jegyességükről, még Inge asszony sem. Leánya
ugyan szívesen megosztotta volna vele a titkát, de a
tapasztalat megtanította rá, hogy amit neki elmond,
arról előbb-utóbb az apja is értesül. Annak pedig még
nem jött el az ideje. Rosmarie biztos volt abban, hogy
apja ezer örömmel fogadná a vejének Ralfot, aki immár
Pressen ura, de nem kívánta túl korán megadni számára
ezt az örömöt.
Buchwald doktor sem volt irigylésre méltó
hangulatban. Tudta, annak alapján, ahogyan korábban
viselkedett Ralffal, nem lenne meglepő, ha nem vehetné
bérbe továbbra is szinte már ingyen az Erdő Gyöngyét.
A gyáva léleknek azonban nem volt annyi bátorsága,
hogy ezt nyíltan szóba hozza Pressen újdonsült uránál.
Helyette struccpolitikát folytatott, és abban
reménykedett, ha nem beszélnek róla, minden marad a
régiben.
Inge asszonynak is összeszorult a szíve, ha arra
gondolt, miként bánik majd Ralf a férjével. Húgától
tudta ugyanis, hogy komoly szóváltásra került sor
közöttük. Ő nagyvonalúnak és nemes lelkűnek ismerte
az ifjú Brandot, biztos azonban nem lehetett abban,
hogy ezúttal is az lesz. Így aztán rettenetesen megijedt,
amikor egyik délelőtt Ralf váratlanul kiszállt a
kocsijából az Erdő Gyöngye terasza előtt, és közölte,
hogy a doktorral kíván beszélni.
A szanatóriumnak ismét majdnem az összes
szobájában laktak. Fuchs őrnagy is visszatért, akárcsak
a nyaranta rendszeresen itt időző urak és hölgyek. A
teraszon mégsem zajlott olyan vidám élet, mint
akkoriban, amikor még Hans Delmhorst volt az Erdő
Gyöngyében a tréfamester. Az egykori lakótárs
öngyilkosságának híre ide is eljutott. Senki sem értette,
hogyan választhatta önként a halált az az ember, akiből
mindig derű és az élet szeretete áradt. Fuchs őrnagy
kiderítette, hogy Delmhorst után nem maradt hátra
vagyon. Ebből aztán azt a következtetést vonta le, hogy
a férfi biztosan anyagi lehetőségei végére ért, és ezután
az életének is véget vetett.
Senki sem mondott ellent neki, amikor véleményét
megosztotta a többiekkel. Buchwald doktor szintén
fültanúja volt az előadásnak, de ő is meghagyta az
őrnagyot ebbéli hitében. Delmhorst öngyilkosságát
senki sem hozta összefüggésbe az ifjú von Pressen
halálával. A szanatórium törzsvendégei az ő hiányát is
fájlalták. A „bácsikák és nénikék”, akiket gyakran
derített jókedvre, nem akarták elhinni, hogy az
életszerető Horst hamarabb távozott el örökre, mint ők,
az öregek.
A vendégek ma is kint üldögéltek a teraszon, amikor
Ralf megérkezett. Rosmarie ott volt közöttük, és
szórakoztatni igyekezett őket. Arca bíborszínt öltött,
amint meglátta az ifjú Brandot, aztán felállt, és elébe
sietett. Csillogó szemmel üdvözölték egymást, és kezük
boldogan simult egymásba.
– Mi jót hoztál nekünk, Ralf? – kérdezte a lány.
A férfi gyengéd szerelemmel nézett le rá.
– Nem hoztam, éppenséggel vinni szeretnék.
Mégpedig édesapád beleegyezését ahhoz, hogy
összeházasodjunk – felelte csendesen.
– Ó, Ralf! Nincs ez még korán?
– Helma néni maga küldött. Nem akarja, hogy még
tovább kelljen várnunk a boldogságunk beteljesülésére.
Édes Rosmarie, ne nézz rám ilyen szépen, mert menten
elveszítem a fejem, és a díszes gyülekezet szeme láttára
a karomba rántalak, és addig csókollak, amíg
kegyelemért nem esdekelsz.
A lány ajkán huncut mosoly játszott.
– Nem hiszem, hogy szégyent hoznál Pressen leendő
úrnőjének a fejére. De mondd csak, komolyan beszélni
akarsz apával?
– Igen, Rosmarie. Úgy gondolom, legfőbb ideje, és
örülök, hogy Helma néni magától hozta szóba a dolgot.
Nekem még nem lett volna bátorságom ahhoz, hogy
megzavarjam a gyászát. De… bármennyire szerettem is
Horstot, és bármilyen őszintén fájlalom is az elvesztését,
mégis mindennél erősebben vágyom arra, hogy
mihamarabb az enyém légy, édesem. Remélem, téged is
ez a vágy tölt el.
 A lány arcán megint hamiskás mosoly suhant át:
– Azt hiszem, erre a kérdésre igen nehéz lenne
válaszolnom ilyen népes nézősereg szeme láttára.
– Értelmes ember lévén belátom, hogy ebben
tökéletesen igazad van, úgyhogy majd később,
négyszemközt teszem fel neked újra a kérdést. Akkor
azonban kimerítő választ kell adnod rá.
Mielőtt Rosmarie felelhetett volna, az édesanyja
lépett ki a házból, és odasietett hozzájuk.
– Örülök, hogy végre megint láthatunk, Ralf – mondta
derűsen.
A fiatalember ajkához emelte a kezét.
– Heinrich bácsival szeretnék beszélni, Inge néni.
Odabent találom?
Az asszony szörnyen megrémült, és nyugtalanul
méregette Ralfot.
– Heinrich bácsi a dolgozószobájában tartózkodik –
válaszolta aztán. – Menj csak be hozzá! Sok a dolga, de
téged bizonyosan fogad. Remélem, utána velünk
tízóraizol.
Ralf mosolygós oldalpillantást vetett Rosmarie-ra.
– Feltétlenül, amennyiben Heinrich bácsi megengedi –
mondta, majd elindult a házba.
Inge asszony ijedten fordult a lányához.
– Szerinted is titkos fenyegetés volt ebben a
mondatban, Rosmarie? Ha Ralf kételkedik abban, hogy
apa itt tartja-e tízóraira, akkor biztosan kellemetlen
hírrel érkezett.
A lány átölelte és megcsókolta az édesanyját.
– Nem ismered Ralfot, ha azt feltételezed róla, hogy
ellenséges szándékkal jött hozzánk.
– Nem tudom, miért, Rosmarie, de félek.
A lány komoly szemmel nézett rá.
– Légy egészen nyugodt, mama! Ralf nem hibáztat
benneteket. Téged a legkevésbé. Tudja, kizárólag a
húgod iránti szereteted vett rá arra, hogy részt vállalj a
csalásban. Apával más a helyzet. Ő megérdemli, hogy
meggyötörjék egy kicsit.
Rosmarie nem sokkal Horst halála után kíméletesen
közölte az édesanyjával, hogy annak idején kihallgatta a
beszélgetésüket, és Inge asszony azóta tudta, miért
változott meg egyszeriben a leánya viselkedése.
Máskülönben soha nem tudott titkot tartani a férje előtt,
ezt azonban nem mondta el neki. Buchwald tehát még
mindig nem sejtette, hqgy Rosmarie régóta ismeri már
Horst születésének a titkát. Azt hitte, a fiú halálát
követően Helma asszonytól értesült arról, hogy Horst
valójában Delmhorst fia volt. A doktor tehát nem
gyanította, hogy Rosmarie az ő csúfos szerepével is
tökéletesen tisztában van.
Hogy Ralf most vajon miért akar beszélni az apjával,
azt a lány nem mondta el Inge asszonynak. Már csak
azért sem tehette meg, mert a vendégek különféle
kérésekkel fordultak hozzájuk.
Ralf időközben belépett a ház urának a
dolgozószobájába. A szanatórium „felettébb túlterhelt”
vezetőjét igencsak kényelmes testhelyzetben találta.
„Munkája” abban állt, hogy a díványon heverészett, és
kedvenc kubai szivarjainak egyikéből eregette a füstöt.
Kissé zavartan felpattant, amikor meglátta az ifjú
Brandot, aki visszafogottan elmosolyodott.
– Miattam igazán ne hagyd félbe a munkát, Heinrich
bácsi! – mondta jókedvűen.
– Én… éppen az egyik betegem esetén gondolkodtam
– mentegetőzött Buchwald.
– Amennyiben sürgős az ügy, várhatok – felelte Ralf
látszólag komolyan, de szája sarka árulkodóan meg-
megrándult.
– Ne, ne, maradj csak! Bizonyára fontos közlendőd
van, különben aligha kerestél volna fel a
dolgozószobámban.
– Való igaz, számomra rendkívül fontos, amit mondani
szeretnék.
 Buchwald hellyel kínálta Ralfot, és szorongva várta,
mi következik. Attól tartott, hogy az új tulajdonos nem
kívánja továbbra is bérbe adni neki az Erdő Gyöngyét.
– Gondolom, a szanatóriumról óhajtasz beszélni
velem, Ralf. Remélem, nem arról van szó, hogy fel
akarsz mondani nekünk, vagy emelni kívánod a bérleti
díjat.
A fiatalember állva maradt, úgy hallgatta leendő
apósa aggodalmas szavait. Könnyedén felnevetett, ám
aztán nagyon komoly lett az arca.
– Sem felmondásról, sem díjemelésről nincs szó –
felelte. – Eszembe sem jutna, hogy Inge nénit
megfosszam az otthonától. Kertelés nélkül rátérek
jövetelem céljára. Leányod, Rosmarie kezét szeretném
megkérni tőled.
Buchwald hirtelen felpattant, és értetlenül meredt
Ralfra.
– Te? Feleségül kéred Rosmarie-t? Ez aztán a
meglepetés! Komolyan beszélsz?
– Ilyesmivel nem szokás tréfálni. A lehető
legkomolyabban beszélek. Rosmarie kezét kérem tőled.
Mindig is arról álmodtál, hogy ő lesz Pressen úrnője.
Most az lehet, az én oldalamon. A legfontosabb persze
az, hogy már régóta szeretjük egymást.
Az orvosnak egyszeriben felderült az arca.
– De hát miért nem avattatok be már korábban, drága
Ralfom?
– Mivel más terveid voltak Rosmarie-val, és a kis
Rothenhausen birtokosát aligha fogadtad volna tárt
karokkal. Emellett azért is, mert a leányod félelemben
élt, ugyanis tudta, hogy segítettetek elorozni az
örökségemet. Azt hitte, rajta töltöm ki majd a
haragomat. Feleslegesen aggódott azonban, ugyanis
tisztában vagyok azzal, hogy ő teljességgel ártatlan.
Mindenesetre ezen okból nem hallgathattunk már
hamarabb a szívünk szavára. Most azonban megnyílt
előttünk az út, és remélem, te is egyetértesz azzal, hogy
eljegyezzük egymást.
Ralf egyáltalában nem érzett kitörő örömet, amikor
leendő apósa kitárt karokkal és alázatos mosollyal
elindult feléje, hogy átölelje.
– Kedves fiam, nem is tudod, mennyire boldoggá tesz,
hogy az én Rosmarie-mat választottad párodul. Mindig
is szerettelek, és nincs ember, akire szívesebben bíznám
a leányomat.
Hosszasan dőlt még belőle a szó, és Ralf megadóan
viselte az ömlengést, de csak azért, mert Rosmarie apja
volt az, aki rázúdította. Az első adandó alkalommal
azonban véget vetett a kínos jelenetnek, Buchwald
pedig behívatta a nejét és a leányát. Inge asszony
csodálkozása és öröme semmivel sem maradt el az uráé
mögött, csak éppen más természetű volt. Legelőbb
Rosmarie-t vonta a karjába.
– Drága gyermekem, szóval mégiscsak igaz!
Valamikor régen egyszer azt mondtam Helma nénédnek,
hogy úgy látom, nagyon kedveled Ralfot. Később
azonban rendkívül elutasító lettél vele, és azt kellett
gondolnom, hogy bizonyára tévedtem.
– Nem, anya, nem tévedtél. Most már azt is tudod, mi
okom volt a látszólag távolságtartó viselkedésre. Azt
hittem, hogy szerelmünk dacára sohasem lehetünk
egymáséi. Erről azonban ne beszéljünk többé!
Egyszeriben minden szép lett megint.
Inge asszony most Ralfot is a karjába zárta.
– Áldásom rátok, drága fiam! Tudom, hogy melletted
jó helyen lesz az én Rosmarie-m.
Buchwald a lányának is megindító beszédet készült
tartani, Ralf azonban átölelte a menyasszonyát.
– Szíves engedelmetekkel elrabolom tőletek
Rosmarie-t – jelentette be. – Sétálunk egyet az erdőn.
Sok mindent el kell még mondanunk egymásnak.
 – Utána azonban mindenképpen vissza kell jönnöd
neked is, hogy koccintsunk az egészségetekre – mondta
az orvos.
Ralf egyetértően bólintott.
– Kész örömmel. Ó, majdnem elfelejtettem átadni
Helma néni üzenetét! Arra kér benneteket, hogy estére
gyertek át a kastélyba. Ragaszkodik hozzá, hogy
eljegyzési ünnepséget rendezzen nekünk Rosmarie-val.
Nem fogadtam volna el, ha nem mondja, hogy minden
jót tesz neki, ami legalább kis időre eltereli figyelmét a
fájdalmáról.
– Természetesen boldogan átmegyünk, kedves Ralf.
Örülök, hogy a húgomnak köszönhetően nem vártatok
tovább az eljegyzéssel. Ugye, megengeded, hogy a
vendégeinkkel is megosszam az örömhírt?
– Természetesen, Inge néni. Azaz, hogy mától Inge
mama vagy nekem, igaz?
Az asszony könnyes szemmel bólintott. Hosszú idő
után végre megint könnyű lehetett a szíve. Egyszeriben
mintha az összes fenyegető árnynak nyoma veszett
volna, és Rosmarie szeméből boldogság ragyogott rá.
Inge Buchwald elérzékenyülten nézett a kéz a kézben
sétára induló jegyespár után, férje pedig olyan büszke
ábrázatot öltött magára, mintha valami nagy és
dicsőséges tettet vitt volna végbe.
– Rosmarie lesz Pressen úrnője – jelentette ki.
– Igen, Heinrich, és én végtelenül örülök, hogy
mégiscsak teljesül a kívánságod. És annak is, hogy
Rosmarie, Istennek hála, boldog lesz.
A jegyespár eközben a nyári illatoktól terhes erdőt
járta. Ralf átkarolta Rosmarie vállát, és leírhatatlan
boldogság töltötte el a szívét, miközben mellette lépdelt.
Sok-sok szépet, kedveset mondtak egymásnak. Ezekben
a percekben nemigen törődtek azzal, miféle előnyöket
remél magának Heinrich Buchwald a házasságuktól, de
Rosmarie édesanyjának őszinte örömével sem
foglalkoztak, és szomorú szívű Helma nénikéjük sem
jutott eszükbe. A boldog szerelem önzővé tesz, és ők,
akik eddig oly sokat törődtek másokkal, most csakis a
boldogságukkal és saját magukkal gondoltak. A zöldellő,
virágos erdőn töltött csodás óra csak a kettejüké volt, és
maradéktalanul ki is élvezték azokat a perceket,
amelyek mindenki életében csak egyszer adatnak meg.
Este aztán a kastélyban szűk családi körben ülték
meg Ralf Brand, Pressen új birtokosa és Rosmarie
Buchwald eljegyzését. Helma asszony mindent
elkövetett annak érdekében, hogy méltó módon
ünnepeljék meg a nagy eseményt. Gyönyörűséges volt a
kép, amikor von Pressen asszony asztalbontás után
hosszú, fekete estélyijében odalépett a birtok leendő
úrnője mellé, aki csodaszépen és elbűvölően mutatott
egyszerű fehér ruhájában. Helma asszonyt a bánat és a
szenvedés sem csúfította el, Rosmarie pedig küllemében
is méltó utódjának ígérkezett. Az özvegy elmosolyodott,
és drága gyöngysort csatolt a menyasszony nyakára.
– Akkor kaptam ajándékba a férjemtől, amikor először
léptem át ennek a háznak a küszöbét. „A világ minden
boldogságában legyen része Pressen új úrnőjének!” Ezt
mondta akkor nekem, és én ugyanígy üdvözöllek most
téged. Őrizd meg tisztának a szívedet, és akkor örökre
melletted marad a boldogság.
Rosmarie bájos mosollyal megölelte a nagynénjét, de
közben könny csillant a szemében.
– Köszönöm, hálásan köszönöm neked ezeket a
szavakat, Helma néni. Kétszeresen is értékesek lesznek
számomra, hiszen bánatoddal dacolva kellett felidézned
őket.
Ralf büszkeségtől csillogó szemmel nézett szép
menyasszonyára, Helma asszony pedig egymásba fonta
a kezüket.
Néhány hónappal később Ralf a feleségeként vihette
haza Rosmarie-t Pressen kastélyába. Helma asszony
átköltözött az oldalszárnyba, az özvegyi lakosztályba,
korábbi szobáit pedig Rosmarie kapta meg. Tisztán és
ártatlanul lépte át a küszöböt, így vele együtt a
boldogság is szállást talált az ódon falak között.
Helma néni kedves gondoskodással vette körül a
fiatalokat, miután hazaérkeztek nászútjukról. Egy év
múlva pedig, amikor Rosmarie egészséges fiúgyermeket
hozott a világra, aki a keresztségben a Horst nevet
kapta, az özvegyben ismét felébredt az életkedv. A kis
Horst pótolta számára az elveszítettet. Megható
szeretettel törődött az aprósággal, valósággal
istenítette, és csendes boldogságot jelentett számára a
szeretete. Ezen ugyan osztoznia kellett a nővérével,
Ingével, ám örömmel tette, ahogyan egy életen át
minden bajban és örömben egyek voltak ők ketten.
A kis Horst nagyapja egyre jelentéktelenebb szerepet
töltött be a család életében. Nem is igazán törte magát
azért, hogy együtt lehessen az övéivel. Senki sem bánta,
hogy hivatalos utak címén továbbra is gyakran volt távol
a háztól, noha valamennyien tudták, hogy Buchwald
doktor csak a szórakozást keresi a nagyvilágban.
Rosmarie nem sajnálta édesanyjától és nagynénjétől a
gyermeke szeretetét, mert jól tudta, hogy szívében övé
az első hely, akárcsak imádott férjéében.

Vége
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Hedwig Courths-Mahler: Ihr Geheimnis
© Bastei-Verlag Verlagsgruppe Lübbe GmbH & Co.
KG Bergisch Gladbach
Hungarian translation © Fábián Sebestyén
Fordította: FÁBIÁN SEBESTYÉN

ISBN 963 9480 68 1

ISSN 1216-2140
ISSN 1589-1046
EX-BB Kiadói Kft.
2003
1399 Budapest, Pf. 701/358
Telefon: 240-5688
Felelős kiadó a kft. ügyvezetője
Sorozatszerkesztő: Simonits Erzsébet
Műszaki szerkesztő: Spolarich Miklós

Nyomta és kötötte a debreceni Kinizsi Nyomda Kft.

Felelős vezető: Bördős János igazgató