Professional Documents
Culture Documents
Bernhard Schink Olga
Bernhard Schink Olga
Olga
Budapest, 2018
Fordította
SZIJJ FERENC
Elektronikus változat
Békyné Kiss Adrien
ISBN 978-615-5759-57-4
ELSŐ RÉSZ
1
Ezt akarta mondani neki? Hogy azért kel útra, hogy élete
virága törjön? Nem is Északkeleti-földön akart átkelni,
hanem nagyobb tervei voltak? Mégis meg akart
próbálkozni az Északkeleti átjáró végighajózásával, vagy az
Északi-sarkot akarta elérni? Nem fog a tél beállta előtt
visszatérni?
Talált a konyhában krumplit, tojást és szalonnát, csinált
egy parasztreggelit. Talált pezsgőt, amelyet a folyóvíz alá
tett, és vörösbort. Amikor megjött Herbert, ettek. Herbert
csak a hajóról beszélt, amely még nem volt meg, és
Tromsőben kellett megtalálnia – mi van, ha nem találja meg
Tromsőben?
Az ágyban Olga azt mondta:
– Olvastam a versedet.
Herbert nem mondott semmit.
– Visszajössz a tél beállta előtt?
– Azt a verset évekkel ezelőtt írtam. Semmi köze az
expedícióhoz.
– A tél beállta előtt?
– Igen.
22
Aksel Helland
27
Kedves Öregem,
Erwintől hallom, hogy a hó és jég birodalmában
akarsz boldogulni. Ördög és pokol! Engem
áthelyeztek Bécsbe. Kezdődnek a bálok, és minden
táncosra szükség van. Hagyd az eszkimó nőket,
gyere, és itt rázd a rongylábadat!
Fiam,
mióta elhagytál minket és Berlinbe indultál, anyád
beteg. Mindig is gyenge volt a tüdeje, és ez nem az
első gyulladás.
De még soha nem volt ilyen súlyos a helyzet a
lázával, a légszomjával, a köpetével és a
fájdalmaival. Félek, meg fog halni. Nem tágítok az
ágya mellől.
Ha beszél, csak Téged emleget. Gyere vissza. Vedd
át a gazdaságot és a gyárat, házasodj meg, nemzzél
gyereket. Legyen újra fiatal hangoktól hangos a ház.
Néha kell egy csapás ahhoz, hogy megértsen valamit
az ember. Mi most értjük, hogy nem az számít, amit
mi gondolunk, hanem amit Te akarsz.
Gyere hamar.
Apád
Herbert, kedvesem,
ugye, ez az első levél, amit a kezedben tartasz tőlem? Ne
olvasd el a másikat. Amikor megtudtam, hogy a telet a
jégben töltöd, majd megőrültem az aggódástól.
Szemrehányásokat tettem Neked. Bántott, hogy kockára
teszed az életedet és a boldogságunkat. De nem akarok
szemrehányásokat tenni. Próbára teszed Magad, az
embereidet, a felszerelésedet, készülsz a nagy
vállalkozásra. Vagy már a nagy vállalkozásra indulsz?
Hinni akarok benned. Reménykedem Veled együtt, és
imádkozom Érted. Remélem, hogy megfelelő ruháid
vannak, megfelelő ellátmányod, és jól szót értesz az
embereiddel, és megőrzöd a bizakodásodat. Túl későn
indultál útnak, azt írja az újság, hamarosan itt a tél. Most
már tudom, hogy Neked nem volt késő. Te nem akarod
elkerülni a telet, Te keresed.
Magamnak teszek szemrehányást, nem Neked. Mióta
ismerlek, sokra tartod képesnek Magad, és Karélia óta azt
gondolod, számodra nincsenek határok. És közben
ragyogsz. Szeretem azt a képességedet, hogy lelkesedni
tudsz valamiért, tékozolni tudod Magad, mindent feláldozol
egy ügyért, szeretem a ragyogásodat. Ilyen vagy, nem
tudlak így szeretni, és közben elvárni, hogy józan legyél. Én
józan vagyok. Beszélnem kellett volna Veled, és meg kellett
volna próbálnom lebeszélni Téged arról, hogy a jégben
akarj áttelelni. Lehet, hogy nem sikerült volna. De lehet,
hogy igen.
Amit írok, csak akkor olvasod, amikor már túl vagy az
egészen. Szívesen elkísérnélek a leveleimmel, hogy mindig
találj egyet: amikor érkezik a hajó, ha indultok, ha
letáboroztok. Nekem olyan, mintha nemsokára olvasnád a
levelemet, és szomorúan néznél, mert aggódom, és
mosolyognál, mert szeretlek a ragyogásodért, és a
homlokodat ráncolnád, mert le akartalak beszélni a jégben
való áttelelésről. Kényszerítenem kell magam, hogy arra
gondoljak, olyan levelet írok, amelyet sokáig nem olvasol.
Ha olvasod, visszatértél Tromsőbe, épp táviratoztál nekem,
és én már nem aggódom. Ha tudod, holnap vagy
holnapután táviratozd meg nekem, mikor érkezik a hajód
Hamburgba, és akkor ott fogok állni a rakparton, és várok
rád. Nagyon hiányzol, és hiányozni fogsz akkor is, amikor
ezt olvasod. Amíg nem vagy velem.
Elkísérlek a gondolataimmal és a szerelmemmel. Nem
tudom, meddig vagy a hajón, és mikor vagy Északkeleti-
földön. Elképzelem magamnak: hó, jég, hegyek, sziklák,
gleccserek, a havat torlaszokba fújja a szél, a jégtáblák
feltornyosulnak, a gleccserek tele vannak szakadékokkal, és
e fölött a sötét ég, amelyen csak órákra jelenik meg
halványan a nap a horizonton. Ha ezt elképzelem, félni
kezdek. Imádkozom Érted. De úgy érzem, mintha Isten nem
hallana meg engem, mintha olyan messze lenne, mint Te,
valahol északon, a hó és jég között. De talán jó, hogy ott van,
ahol Te vagy. Isten, vigyázz a kedvesemre.
Olga
1913. szeptember 21.
Olga
1913. október 19.
Olga
1913., advent első vasárnapja
Kedves Herbert,
talán soha nem mondtam volna el, ha nem teszed kockára
az életedet. De így lehetővé vált, ami korábban lehetetlen
volt, és ami elmondhatatlan volt, azt most el lehet mondani.
Eik a te gyereked. Azt gondoltam, észreveszed, amikor
első alkalommal meglátod, és ha nem az első alkalommal,
akkor a második, harmadik alkalommal. Azt gondoltam,
felismered saját véredet. Annyi mindenben hasonlít Rád, a
testalkata, az elszántsága és rettenthetetlensége, a
jóhiszemű egoizmusa, amellyel fájdalmat okoz másoknak,
pedig nem akar nekik fájdalmat okozni – egyszerűen nem
látja őket. Ha valami izgatja, ha valami sikerül neki,
ugyanúgy ragyog, mint Te.
Néhány héttel azután, hogy elindultál Német Délnyugat-
Afrikába, tudtam, hogy terhes vagyok. Hogy áldott
állapotban vagyok – így éreztem annak idején, bár
fogalmam sem volt, mit kezdek ezzel a helyzettel. Így érzem
most is: Eik áldás az életemben.
Szerencsém volt. Sanne egy szemináriumi barátnőm
nővére. Segített a szülésnél, talált gyerekként bejelentette
Eiket, és magához vette, és a hatóságok örültek, hogy valaki
gondoskodik a gyerekről. Adok neki annyit, amennyit
tudok. Nem a pénz érdekli. Barátnők lettünk. Nem saját
gyerekeként neveli Eiket, ezt én se akartam. Azt mondja
neki, hogy találta, és tetszett neki, és megtartotta. Eik tudja,
hogy Sanne szereti őt, és azt is tudja, hogy én szeretem őt,
Sanne barátnője, afféle nagynéni.
Nagyon féltem. Féltem, hogy meglátják rajtam, hogy
terhes vagyok. Akkor jönnek a fájdalmak, amikor épp
költözöm ide. Megkezdődik a szülés, mielőtt Sanne ideérne.
Kiabálni fogok szülés közben. De minden jól ment.
Megfelelő ruhákat varrtam magamnak, a szomszéd fiút a
megfelelő pillanatban küldtem Sannéért, és nem kiabáltam.
Eik egy nappal azután jött világra, hogy megérkeztem ide.
Hogy miért nem mondtam Neked semmit? Megtettem
volna, ha felismered. Ha nem saját fiadként, akkor az én
boldogságomként. De Te nem láttad őt, így ő az enyém, és
csak az enyém. Csak azt akarom, hogy amikor visszajössz,
tudd, ki vagyok. Nem csak az vagyok, akit Te ismersz, és aki
szeret Téged. Én Eik anyja vagyok.
Néha felébredek, és olyan érzésem van, hogy nem jössz
vissza. Néha felébredek, és olyan érzésem van, hogy
visszajössz, és én már nem leszek. Miféle játékokat játszik
velünk a félelem! De ha így történne, segítened kell
Sannénak. Igények nélkül, elvárások nélkül, legjobb lenne
szó nélkül.
Mindamellett maradok
a Te Olgád
1913., karácsony
a Te Olgád
1914., újév
Kedvesem,
szilveszterkor Sannééknál voltam, ott töltöttem az éjszakát,
és ma reggel jöttem haza gyalog. Karácsony és szilveszter
között előbb melegedett az idő, a hó egy kissé megolvadt,
aztán újra hidegebb lett, a hó megfagyott, és a jégkristályok
ma reggel olyan fényesen és olyan szépen szikráztak, ahogy
még sosem láttam. Bárcsak Te is láttad volna velem!
Eik tegnap este újra olyan eleven és vidám volt, mint a
betegsége előtt. Sanne nagyobb gyerekei fennmaradhattak
éjfélig, Eiknek az ólomöntés után a kicsikkel le kellett
feküdnie, és nagyon méltatlankodott. De alighogy lefeküdt,
már aludt is. Majd megkérdezem az orvost, kell-e még
kímélet Eiknek. Ha még kell, meg kell kapnia, bármilyen
nehéz is nyugalomra bírni.
Sok tervem van az új évre. Akarok egy zongorát, amelyen
gyakorolni fogom Beethoven összes szonátáját. Akarok egy
kerékpárt, hogy könnyebben eljussak Eikhez és Tilsitbe
koncertre vagy előadásra akkor is, ha utána már nem jön
vonat. Mindkettőhöz, még ha használtat veszek is, pénz
kell, és Sannéval lekvárt akarunk főzni, amelyet ő majd
Tilsitben, a piacon elad. Tyúkokat akarok tartani, és egy
kecskét; a kecsketejtől mindig iszonyodtam, nem tudom,
miért, nemrég életemben először megkóstoltam, és nagyon
ízlett. El akarom olvasni Dante Isteni színjátékát.
Beszélni akarok Veled. Talán nincs igazam. Talán egy
ügyvéd azt fogja mondani, hogy el tudjuk ismertetni Eiket
saját gyerekünkként, és magunkhoz tudjuk venni, és nem
kell mindenféle bűncselekmények miatt börtönbe
mennünk. Talán össze tudunk házasodni. Ha elveszítem az
állásomat, írhatok Neked egy könyvet az expedíciódról,
csak mesélned kell róla. Ha a könyv sikeres lesz, akkor is
megélünk, ha elfogy a nagynénéd öröksége. Vagy talán
mégis lesz egy kis belátás a szüleidben. Mit kezdenek a
birtokkal, ha nem adják Neked?
Jaj, Herbert, tegnap az óév végén az eleven és vidám Eik,
ma az új év kezdetén a ragyogó reggel – tele vagyok
reménységgel. Talán 1914 a mi évünk lesz!
Olga
1914. január 2.
Olga
1914. február 17.
Kedvesem,
tegnap útnak indult egy német mentőcsapat, hogy
megkeressen Benneteket. Januárban, rögtön a kapitány
visszatérése után már elindult egy norvég csapat, de a
kedvezőtlen időjárás miatt visszafordult. A német
mentőcsapat bizakodó. De Te is bizakodó voltál, és a
németek mindig bizakodnak, és ott északon a norvégok
ismerik ki magukat a legjobban. Az aggódástól néha nem
tudok aludni.
És apád látogatása csak növelte az aggodalmamat. Igen,
jól olvasod: Apád eljött ide. Az iskolánál várt rám ma,
rögtön megismertem, pedig sok év eltelt. Megöregedett, és
bottal jár, fehér a haja, és az arca tele van öregségi
foltokkal. De ott állt egyenesen a piszkos hóban, az iskola
előtt; egyenesen jár, még ha ez láthatóan megerőltető is
neki, a hangja erőteljes, és botjának ezüst fogantyúja van.
Hogy mit tudok a terveidről, azt akarta tudni. Anyád és ő
még a tél előtt várták a visszatérésedet, akárcsak én, és
most nem tudják, hogy hazudtál-e nekik, és kezdettől át
akartál-e telelni Északkeleti-földön, vagy teljesen más
céljaid vannak, az Északkeleti átjáró, az Északi-sark,
amelyekről semmit sem tudnak. Apád újabb
mentőexpedíciót akar kezdeményezni, amely márciusban
indulna útnak, amikor jobb az idő, és bizonyosabb a siker.
Hol keressen a mentőexpedíció?
Átkeltünk az utca sarán, és az iskolát megkerülve
rátértünk az útra, amely a lakásomhoz vezet, és apád
autója követett minket, pedig csak pár méter volt az út. A
lakásomban úgy nézett körül, mint aki csúnya
szegényességre számított, és ámulva látta, milyen
barátságos otthonom van. Nem vette le a kabátját, de leült,
csináltam teát, és elmeséltem neki azt a keveset, amit tudok.
Végighallgatott, és aztán csak ült, párszor bólintott.
Aztán felállt. Apád soha nem bánt velem leereszkedően,
nem úgy, mint anyád és főként Viktoria, csak távolságtartó
módon. Ahogy megkövetelte magának az udvarias
tiszteletet, velem, a fiatal nővel is udvarias és tiszteletteljes
volt. Néha, úgy gondolom, amikor zavarta a társalgásunk
bizalmassága, elutasító volt, de akkor is udvarias maradt. A
földbirtokos és a kispolgári nő – vagy akármi is legyek –
között tátongó szakadékot ennél előkelőbben nem lehet
áthidalni.
Ott állt előttem, felemelte a fejét, és láttam, hogy sír.
Könnyek csorogtak le az arcán, összehúzta a szemét,
összeszorította az ajkát, és rázkódott a válla. „Sajnálom –
mondta többször is –, sajnálom.” Odaléptem hozzá, és át
akartam ölelni, ahogy a diákjaimat átölelem, a nagyobb
fiúkat is, de megrázta a fejét, és kiment. Követtem őt a
sarokig, és láttam, hogy beszáll az autóba, és az autó
elindul.
„Sajnálom” – ez visszhangzik bennem, és olyan szörnyű
érzésem van, mintha a halálodról beszélt volna, egy
gyászoló a gyászolóhoz. De ez nem lehet; hisz a
megmenekülésedben, és expedíciót kezdeményez. Ha nem
ez, akkor mi volt? Mit sajnál? És miért jött el? Amit tudtam,
megírhattam volna neki, ha erre kér egy levélben.
Össze vagyok zavarodva, és a zavarodottság növeli az
aggodalmam. Tarts ki, ha úton vagy a legközelebbi település
felé. És ha egy kunyhóban kell maradnod, tarts ki, amíg
nem indulhatsz el, vagy nem jön a segítség.
Én a szerelmemmel segítek.
Olga
1914. március 8.
Kedves Férjem,
mert az vagy, függetlenül attól, hogy az állam és az egyház
összeesketett minket, vagy nem. Te vagy a gyermekem apja,
te vagy a férjem.
Tilsitben voltam Eikkel, és amikor elmentünk Wilhelm
Nagelhort fényképészeti műterme előtt, nem tudtam
ellenállni a kísértésnek. Bementem, és készíttettem
magunkról egy fényképet. Itt van. Lefényképezhettek volna
minket egy háttér előtt is; volt egy vászon a rostocki Hohe
Dünével, egy vászon tölgyerdővel és egy másik középkori
falakkal. De nem akartam. Azt akartam, hogy csak mi
legyünk a képen, én egy széken és Eik mellettem. Neki egy
kicsit félelmetes volt minden: a vásznak, a kellékek, köztük
egy oroszlánbőr oroszlánfejjel, egy kis ágyú és egy hintaló
igazi lószőrrel és bőrkantárral, aztán a nagy fényképező
gépezet a vékony lábaival és Wilhelm Nagelhorttal a fekete
kendő alatt. És a magnéziumfény! Figyelmeztettük, hogy el
fogja vakítani, de mégis megijedt, vigyázzba állt, és úgy
maradt. Azelőtt hozzám dőlt, az jó volt.
De már egyébként sem dől és simul hozzám szívesen. Már
igazi nagyfiú. Rád emlékeztet. A szeme olyan kék és olyan
tiszta, mint a Tiéd. Magasabb lesz, mint Te, de ugyanolyan
vaskos és erős lesz. Nem rohangál. De ő is el akar jutni
valahová, ahol nincs, csak nem tudja, hová.
Hogy mások Rád ismernek-e benne? Én igen. Ez boldoggá
tesz. És szomorúvá. Ha itt lennél, és azt mondhatnám
Neked: nézd, milyen dacosan toppant Eik a lábával, akkor
Te nevetnél, és azt mondanád, az én dacosságom az
államban rejlik, és Eik az én államat örökölte.
Vitatkoznánk, melyikünk dacosabb, és Eik nem venné
észre, hogy nem komoly a veszekedés, és odajönne, és
próbálna minket kibékíteni, és átölelnénk egymást, mind a
hárman.
Megint elindult egy expedíció Északkeleti-földre. Állítólag
Zeppelin gróf finanszírozza. Örülnöm kellene a sok
expedíciónak? Inkább félelemmel töltenek el.
A Tiéd vagyok, ahogy Te az enyém vagy,
Olga
1914. április 5.
Herbert, Kedvesem,
ma virágvasárnap van, a korálmotettát énekeltük az Égi
király, légy üdvözölve kantátából, és szerettem volna egy
nagy kórust és egy zenekart. De az én kórusomban vannak
erőteljes hangok, és az orgona jól helyettesítette a zenekart.
Vezényeltem, játszottam és énekeltem, és a lelkész, aki
máskor semmit sem mond, megdicsért.
Hideg lett, azt írja az újság, hogy 1848 óta, amikor
megkezdődtek a meteorológiai feljegyzések, nem voltak
ilyen hideg áprilisi napok. A fák virágai elfagytak, és a
szegény családok nem tudják, honnan szerezzenek pénzt
szénre. Nekem meleg kályhám van, forró teám és rossz
lelkiismeretem, amiért jól vagyok. Remélem, Téged
megkímél ez az elfajzott időjárás.
Az imént felálltam, a szekrényhez mentem, és a cukor- és
méztartalékaim mögött megtaláltam a feljegyzéseidet.
Mintha el akartad volna őket dugni előlem. Vagy olyan
helyre akartad tenni őket, ahol nem zavarnak engem? De
hát engem nem zavarnak a feljegyzéseid.
Nem, ez nem igaz. Elolvastam őket, és mérges lettem. A
messzeség varázsa, a sivatag és a sarkkör tágassága, a
vágyakozásod a messzi valahová és a seholba, a gyarmati
fantáziáid – micsoda agyrémek! Tudom, nem egyedül a Te
agyrémeid. Nem telik el hét, hogy ne olvasnék Németország
jövőjéről a tengereken és Afrikában és Ázsiában, a
gyarmataink értékességéről, a flottánk és hadseregünk
erejéről, Németország nagyságáról, mintha kinőttük volna
az országunkat, ahogy egy ember egy ruhát kinő, és kell
neki egy nagyobb.
Te sokáig tisztességesebben álmodoztál, mint a többiek.
Szeretted az ürességet, a sivatag ürességét és – még nem
ismerted, de már vonzott – a sarkkör ürességét. Később
sivatagi ültetvényekről, gyárakról és bányákról és az
Északkeleti átjáróról beszéltél – ezzel palástoltad az üresség
szeretetét, ahogy a politikusok gazdasági és katonai
célokkal palástolják az üresség szeretetét. Nem a célokról
van szó. Azok csak felfújt gyerekességek, ahogy
Németország nagysága is felfújt gyerekesség. Néha arról
olvasok, és azt hallom, hogy nemsokára háború lesz. Semmi
sem marad a háborúban a gyarmatokból, semmi, és senki
nem fogja meghagyni Németországon a nagy ruhát, amire
nincs is szüksége.
A franciáknak és az angoloknak és az oroszoknak már
korán megvolt a hazájuk, a németeknek csak a
képzeletükben volt meg, nem a földön, hanem az égben –
Heine ír erről. A földön részekre voltak szabdalva. Amikor
Bismarck végül csinált nekik hazát, már hozzá voltak
szokva a képzelgéshez. Nem tudják abbahagyni. Tovább
képzelegnek, most éppen Németország nagyságáról és dicső
győzelmeiről a tengereken és a távoli földrészeken,
mindenféle gazdasági és katonai csodadolgokról. A
képzelgés az ürességbe vezet, és épp az üresség az, amit Ti
voltaképp szerettek és kerestek. Valami nagy dolognak
szóló feltétlen odaadásról írsz, de ezen valójában az
ürességbe, a semmibe való kiáradást érted. Én félek a
semmitől, amibe Te ki akarsz áradni. És ez a félelmem
nagyobb, mint az, hogy Téged valami balszerencse ér.
Annak idején nem vettem komolyan, amit írtál. Idegen volt
nekem, de nem törődtem vele, mert Te közel voltál. Most
messze vagy. Most ezekben a feljegyzésekben idegenként
látlak viszont, és látom, hogy már akkor is idegen voltál.
Minden erőmmel meg akarlak tartani,
Olga
1914. április 6.
Kedvesem,
mindaz, amit tegnap írtam, igaz, de mégis…
Szeretem a ragyogásodat, az elszántságodat, a
kitartásodat. Ha valami rossz történik Veled, lerázod
Magadról – mint egy kutya, amikor kijön a vízből, és
megrázza magát, és szanaszét repülnek a vízcseppek. Soha
nem tudtál megvigasztalni ha szomorú voltam, hanem csak
álltál a szomorúságom mellett, mint egy gyámoltalan
gyerek. De egy idő után eszedbe jutott, hogyan tudsz
kirángatni valami őrültséggel vagy idétlenséggel a
szomorúságomból. Már akkor is, amikor egészen fiatalok
voltunk – emlékszel a kétségbeesésemre, amikor a
nagyanyám eldugta a könyveimet, te meg bekented a hajad
fekete cipőkrémmel, és bajszot festettél Magadnak, hogy a
nagyanyámnál eljátsszad a rablót, és elhozd a könyveimet?
És amikor a Memel partján ültünk, és én szomorú voltam,
mert nem tudtam a kedvenc diákomat a tilsiti
gimnáziumba küldeni, Te felmásztál egy nyárfára, szédítő
magasságba, hogy bebizonyítsd nekem, hogy az, aki
valóban magasra törekszik, az magasra juthat. Szárnyaló
képzeleted van, és szárnyaló vágyakozásod, és mindkettő
jobb célokat érdemelne, mint amiket korunk kínál nekik.
De talán még megtalálod őket.
És a szárnyalás mellett van egy olyan oldalad, amelyet
nem kevésbé szeretek. Talán még jobban is szeretem. A
ragaszkodásod. Soha nem kellett rákérdeznem, Neked soha
nem kellett bizonygatnod, én tudom: soha nem volt más
nőd, se berlini bordélyokban, mint más tiszteknek, se az
utazásaid alatt. Ha rövidebb vagy hosszabb idő után jöttél
hozzám, azt kérdezted, jó vagyok-e még Hozzád, szeretlek-
e, akarlak-e, nem mintha olyasmit csináltál volna, ami
ártott volna a szeretetemnek, hanem mert a szeretetem
Számodra egy csoda, amit alig hiszel el. Búcsúzáskor
mindig azt mondtad: „Ne felejts el”, mintha valaha is el
tudnálak felejteni, és sokáig nem értettem meg, hogy
ugyanazt a biztos helyet akartad a szívemben, amelyet én a
Tiédben elfoglalok. Kicsit félénk vagy, még ha ezt nem is
vallod be Magadnak, de nem félénk, hanem szenvedélyes
szerető vagy, mégis óvatos és gyengéd. Neked ugyanúgy
megvannak az élettel szembeni elvárásaid, ahogy nekem.
De a szerelem terét együtt alakítottuk ki, és ott nincs semmi,
amit Te Magadnak tartogatnál, vagy amit én magamnak
őrizgetnék. Ugyanúgy bízol bennem, ahogy én Benned. Jaj,
Kedvesem. Ha itt vagy, mindkét oldaladdal jól elvagyok.
Mint amikor A németek dalát énekeljük, és mellettem állsz,
és előbb Németország mindenek felett, ami Neked számít,
és aztán a német nőkért és a német hűségért lelkesedsz, és
rám mosolyogsz, és megfogod a kezem.
Olga
1914. április 11.
Herbert, Kedvesem,
megint tele vannak Veletek az újságok. Néhány nappal
ezelőtt a négy norvég, aki részt vett az expedíciódban,
megérkezett arra a településre, amelyet tavaly év végén a
kapitány is elért. Rólad nem tudtak semmit; a jégbe fagyott
hajón teleltek át, és azt tavasszal hagyták el.
De mégiscsak túlélték a telet, és az újság azt írja, hogy ami
egy hajón lehetséges, az egy kunyhóban is vagy egy jó
helyen felállított és jól felszerelt sátorban is lehetséges.
Talán időközben Te is visszatértél az embereiddel a
hajóhoz. A következő hónapokban van rá remény, hogy Ti
is felbukkantok azon a településen, vagy megtalál
Benneteket egy úton levő expedíció.
Május 12-én lesz négy éve, hogy a tilsiti Földrajzi és
Történelmi Hazafias Társaságban megtartottad az
előadásodat Németországnak a sarkkörön betöltendő
szerepéről. A társaság egy olyan rendezvényt tervez erre a
napra, amelyen megemlékezik az előadásodról. Abban
reménykednek, hogy nemcsak méltatni, hanem köszönteni
is tudnak, hiszen a kilátások a megmentésedre jelenleg
kedvezőek.
Nem, nem akarom megint szóba hozni a messzeség utáni
vágyakozásodat. De nagyon foglalkoztat egy gondolat. Én
szinte sohasem jutok túl Tilsiten. Hosszú évek óta a poznańi
utazás volt a legtávolabbi utam, amikor a szemináriumi
diplomaosztó jubileumára mentem. Nem meséltem Neked a
jubileumról, mert Téged úgyse érdekel, és most sem fogok
róla mesélni. Az iskolai szünidő elején volt, ezért az
ünnepség után még egy napot Poznańban tudtam maradni.
Amikor este egyedül sétáltam a városban, amelyet pedig
szeretek, és szóltak a harangok, és a házakban kigyúltak a
fények, és világítottak az ablakok, honvágyam támadt a
poros kis falum és az iskola mögött álló, nyomorúságos
házam után. Nem mintha olyan elégedett lennék, ha a
poros kis falumban és az iskola mögött álló, nyomorúságos
házamban vagyok. Gyakran el akarok menni, ki a
nagyvilágba, látni Párizst és Rómát és Londont és az
Alpokat és az óceánt. Vonz a messzeség. És a messzeség
utáni vágyam nem különbözik a honvágyamtól, bizsergés a
hasamban, szorítás a mellkasomban, és könnyek a
torkomban, amelyeket nem tudok magamból kisírni, de
fojtogatnak.
Lehet, hogy a messzeség és a semmi utáni vágyad elnyelte
azt a vágyad, hogy megérkezzél. Ahogy a németek
egyszerre vágyakoznak az üresség és a kedélyesség után.
Sosem ragaszkodtam hozzá, hogy kinyilvánítsd előttem a
gondolataidat és érzéseidet. De ha visszajössz, azt akarom,
hogy ne rejtőzködj többé amögé, hogy nem tudod
elmagyarázni nekem, mi megy végbe Benned.
Gyere mihamarabb!
Olga
1914. május 13.
Kedvesem,
eltelt egy hónap, mióta utoljára írtam Neked. Elvesztettem a
hitemet. Hosszú ideig azt gondoltam, a leveleimmel a
világban tartalak és megvédelek. Az elmúlt hetekben már
nem hittem ebben. Ha asztalhoz ültem, és írtam Neked,
nem folyt bátorság és erő a levélbe, csak tinta.
Ma megint jobb a helyzet. Tegnap volt Tilsitben a
tiszteletedre szervezett rendezvény, és ezekben a napokban
újabb expedíció indul a megmentésedre. A rendezvényen
elmondott beszédekből és az újság beszámolójából is
optimizmust lehetett kihallani. Az újságcikk nem hallgatja
el a kritikát, hogy túl későn indultál a sarkkörre, de méltatja
az akarat- és tetterődet, és idézi egy kutató szavait,
miszerint egy expedíció sikere öt százalékban függ a
felszereléstől, öt százalékban az időponttól, és kilencven
százalékban a vezetőtől. Ezt én nem igazán tudom
elképzelni, és a kutatóról sem hallottam még, de tudom,
hogy vezetőként biztosan megállod a helyedet.
A rendezvény végén megint elénekelték, hogy
Németország, Németország mindenek felett. Mintha
Németország visszahozhatna Téged. Talán ezt néhány bátor
és ügyes norvég megteszi. Minden túl hangos volt. Én Rád
gondoltam, és a gondolataimban minden csendes volt
Körülötted, halkan hullt a hó, és fehér leplet borított
mindenre. Féltem tőlük, a hótól és a lepeltől.
A rendezvény előtt egy nappal a tanügyi igazgatóság
tanítói gyűlésre hívott Tilsitbe. Ott is Rólad beszéltek, és
dicsértek és elátkoztak, és mindent mondtak a kettő között.
Én védtelek; ez jót tett nekem. A tanügyi tanácsos, aki
szeptemberben volt nálam vizitálni, a segítségemre jött;
karon fogott, és atyailag barátságos volt hozzám, mintha
tudna Rólad és rólam, és meg akarná mutatni, hogy együtt
érez velünk. Tudhat rólunk?
Ez volt az első tanítói gyűlés, amelyen részt vettem.
Megtudtam, hogy a tanítók különbözőképpen reagálnak a
szülőknek arra a törekvésére, hogy a gyerekeket a földeken
dolgoztassák, ne pedig iskolába küldjék. Ennek én mindig
ellenálltam. Azt tanácsolták, mostantól engedjünk többet a
szülőknek. Egy fiatal kolléga, aki mellettem ült, azt mondta:
„Akkor hát mégis.” Már előtte is beszélgettünk, és jól
megértettük egymást, és megkérdeztem tőle, mi van akkor
hát mégis. Háború, mondta; fel kell készítenünk a
gyerekeket arra, hogy az apák helyett dolgozzanak.
Megismertem egy csomó fiatal kollégát; többen vagyunk,
mint gondoltuk, és találkozni akarunk magánemberként.
Több időt szentelek majd a Népiskolai Tanítónők
Szövetségének is. Nem akarom életem körét a falu
határaira korlátozni.
Takarékoskodtam, és hamarosan elég pénzem lesz, hogy
vegyek egy használt kerékpárt vagy egy használt zongorát.
Döntenem kell. Valószínűleg a kerékpár lesz; ki akarok
jutni a faluból, és amíg nem lesz zongorám, addig ott van az
orgona.
Így zajlik mostanában az életem. Rád gondolok, nem telik
el úgy öt perc, hogy ne gondolnék Rád, nincs olyan este,
hogy ne Neked szólna az utolsó gondolatom, és nincs olyan
reggel, hogy ne Neked szólna az első. Hozzanak vissza a
gondolataim!
Olga
1914. június 16.
Olga
1914. július 1.
Kedves Herbert,
a június is rossz hónap volt. Az utolsó expedíció, amely még
Utánad kutatott, visszatért. Nem talált Tőled semmi nyomot,
semmiféle üzenetet egy kőrakásban, ahogy azt az
expedíciók csinálni szokták, nem találtak elhagyott sátrat,
hátrahagyott felszerelést. A hajótok ismét a Spitzbergákon
van; kiszabadult a jégből, és az expedíció visszahozta.
Nem lesz több mentőexpedíció. Június 28-án
Szarajevóban egy szerb férfi meggyilkolta az osztrák
trónörököst, Ferenc Ferdinándot és feleségét. Sokan azt
mondják, Ausztria hadat üzen Szerbiának, sokan attól
félnek, hogy Oroszország Szerbia mellé áll. Bármi történjék
is – senki nem fog pénzt és embereket összeszedni egy
sarkköri expedícióhoz. Magadra vagy utalva.
Amikor az újság beszámolt a mentőexpedíció
visszatéréséről, azt latolgatta, milyen kilátások várnak Rád
és embereidre. A készleteitek, meg azok a készletek,
amelyeket korábbi expedíciók és halászok és vadászok
hagytak hátra kunyhókban és táborhelyeken, sokáig
kitartanak. De hogy mind a négyen megsebesültetek, és a
nyár folyamán meggyógyultatok, és egyszer csak
felbukkantok – az nagyon valószínűtlen. Nem szabad
feladni a hitet és reményt; az emberek néha emberfeletti
dolgokra képesek, és csodálatos hatalmak is irányíthatják
az életüket. De szeretettel kell gondolni azokra, akikhez
nem tértetek vissza, és talán soha nem is fogtok visszatérni.
Nem, én nem adom fel a hitet és reményt, és nem
gondolok szeretettel senkire rajtad kívül. Igen, néha nagyon
távol voltál ezekben a hónapokban. De most nem vagy
távolabb, mint a legutóbbi expedíció visszatérte előtt voltál,
és nem vagy távolabb, mint annak indulása előtt. Nem
érdekel, mit írnak Rólad. Benne maradsz a szívemben, és
én Veled reménykedem, és hiszek Benned és szeretlek.
Olga
1914. augusztus 8.
Kedvesem,
Németország hadat üzent Oroszországnak, aztán
Franciaországnak, aztán Anglia hadat üzent
Németországnak.
A 41-esek a frontra indultak, és én a gyerekekkel Tilsitben
voltam. Volt zene és virágözön, a férfiak a kalapjukat
lengették, a fiatal nők a katonák karjaiba akaszkodtak, és
elkísérték őket a vonathoz, és a vonatokra olyan feliratok
voltak felfestve, hogy: „Kirándulás Párizsba” és „Halál a
franciákra!”.
Itt a faluban nincs lelkesedés. Minden behívó csapás a
gazdaságra és a családra. A kevés önkéntes mind fiatal,
akikkel az apjuk a cselédeknél is rosszabbul bánik. Az egyik
eljött hozzám elköszönni; fél a háborútól, de még jobban fél
az apjától.
A háború városiaknak való, nem parasztoknak. És
gyerekeknek. A kicsiknek és gyengéknek kell a szerbeket és
angolokat játszani, és a többiek rájuk támadnak, és azt
kiabálják, hogy „Megállj, megállj, kutya Szerbia!” és
„Vesszen Anglia!”. A parasztok az oroszok bevonulásától is
jobban félnek a készleteik miatt, mint a városiak, akiknek a
szomszédos Tauroggen garnizonjában állomásozó orosz
tisztekről mint a Hotel de Russie vendégeiről kellemes
emlékeik vannak.
Magam elé képzellek. Nem haboznál, rögtön jelentkeznél
az ezredednél. Egy meggondolatlan pillanatig örültem, hogy
Északkeleti-földön biztonságban vagy.
Olga
1914. szeptember 13.
Kedvesem,
tegnap a mieink megverték az oroszokat. Azok augusztus
26-a óta megszállva tartották Tilsitet, gyalogság és kozákok,
és jól megvoltak. Egyszer felbukkant egy csapat kozák a
falunkban, végigvonultak a gyerekek előtt, és meghívatták
magukat egy-egy sörre a polgármesterrel, és elmentek. A
parasztok a pincékbe és a csűrökbe bujtatták az
asszonyaikat és lányaikat és cselédlányaikat, de a kozákok
nem akartak nőket.
Tudom, nincs már remény a visszatérésedre. De egy éve
írok neked, és ma ugyanúgy nem válaszolsz, ahogy eddig
sem válaszoltál, semmi sem változott. Elérhetetlen vagy, de
eddig is az voltál. Látlak magam előtt: vastagon be vagy
burkolózva, arcodat a kabátod és a csuklyád prémje
keretezi, síléceken állsz, kezed egyujjas kesztyűben, fogod a
síbotot, a válladon szíjak, azokkal húzod a szánt. Hóból és
jégből álló alak lettél, messze tőlem, fehéren és hidegen, és
nem tudom, hogy fel tudnálak-e melegíteni, ha itt lennél
velem. Távol vagy tőlem. De számomra nem haltál meg.
Néha mesélek Eiknek az utazásaidról. Olvasom a
leveleket, amelyeket nekem küldtél, itt-ott kissé kiszínezem
a dolgokat, és Eik szemében Te nagy kalandor vagy.
Emlékszik Rád, és büszke, ha azt mondom neki, hogy olyan
bátor és erős, mint Te. Figyelmeztetnem kellene. Nem
akarom, hogy ugyanúgy belevesszen valamibe, ahogy Te.
De nincs szívem megtenni. Ülünk egymás mellett, én
mesélek, neki ragyog a szeme, és ha egy izgalmas résznél
abbahagyom, nem akar várni a folytatásra másnapig vagy
az azután következő napig, hanem fogja a kezem, és kér és
könyörög. Ezek bensőséges pillanatok.
Maradj épségben, Herbert, akárhol és akárhogy is vagy.
Szeretlek:
Olga
1914. november 11.
Kedvesem,
napról napra jönnek a hadijelentések, és ha győzelmi
jelentések jönnek, akkor megszólalnak a harangok, és
lengenek a zászlók. A faluból ketten elestek, és én a
jelentések olvastán csak az áldozatokra tudok gondolni,
akiket minden háborús nap és minden győzelem
megkövetel.
A mai újság azokról a fiatal ezredekről írt, akik tegnap
Langemarcknál a franciákra támadtak. A németek dalával
az ajkukon, az ellenséges tűzre ügyet sem vetve
megrohamozták a magaslatot, és bevették a francia
állásokat. Ifjaink vére áztatta a mezőt, írták, de a miattuk
érzett büszkeségünk megszenteli halálukat.
Látlak köztük Téged is. Látom, ahogy futsz szürke
egyenruhában, fejeden az a nevetséges, csúccsal díszített
sisak szürke huzattal, hátadon a torniszter és a kezedben a
puska a feltűzött szuronnyal. A barna torniszter is szürke,
az arcod is és a kezed is, a fű is és a fák is, az ég is, minden
szürke. Egy domboldalon rohansz felfelé, rohansz és elesel
és felállsz és rohansz tovább, és én nem tudom, hogy azért
estél-e el, mert megbotlottál, vagy mert eltaláltak, és hogy
azért rohansz-e tovább, mert felálltál, vagy annak ellenére,
hogy halott vagy. Körülötted a többiek, ők is rohannak, ők is
elesnek, de ők nem állnak fel és nem rohannak tovább.
Csak Te állsz fel és rohansz tovább, de nem éred el a
magaslatot, ott maradsz a domboldalon, rohansz és rohansz
és nem érkezel meg, se a francia állásokhoz, se a halál
karjaiba.
Úgy látlak, mintha álmodnék, és tudom, hogy ez olyan
álom, amelyet még sokszor fogok álmodni éjjelente, amíg
vissza nem jössz, amíg tart a háború. Sose álmodtam Rólad,
ahogy a sarkkörön vagy; próbáltalak elképzelni a hóban és
jégben, de nem igazán sikerült, se ébren, se álmomban.
Néha álmodtam olyat, hogy egy szekéren vagy vonattal
vagy hajóval elutazol; állsz a kocsi peronján vagy a
fedélzeten, felém fordulsz, de nem integetsz, csak nézel, és
egyre távolabb kerülsz, és egyre kisebb leszel. Búcsúálmok,
amelyekből szomorúan ébredtem, és tele gyengédséggel a
kis emberke iránt, aki egyre kisebb lesz. Nem fogsz
énekelni, amikor álmomban felfelé rohansz a dombon.
Senki sem fog énekelni. Csak öldöklés és halál lesz, és
közben némaság.
Olga
1914. karácsony
Kedvesem,
tavaly Te akartál visszatérni még karácsony előtt, idén a
katonák. Bennetek, férfiakban nem lehet megbízni.
Karácsonyra eső és sár jött, nem hó és kék ég. De a
templomot feldíszítettük, és a kórussal elénekeltük a
Quempast. Még sosem volt ennyire tele a templom; még az
öregek és a betegek is eljöttek, akik máskor otthon
maradtak – ezen a háborús karácsony estén ők is ott
akartak lenni a többiekkel együtt a templomban. Ahogy a
birkák egymáshoz bújnak, amikor odakint üvölt a farkas.
Most már négy családban viselnek fekete ruhát. Amikor a
lelkész Isten áldását kérte a fegyvereinkre, rémületében
mindenkinek elakadt a lélegzete.
Néha azt képzelem, hogy nem maradtál Északkeleti-
földön, hanem elindultál az Északkeleti átjárón, hogy
sítalpakon és szánokon felkutasd, merre lehetne nyáron
hajózni. Sikerült eljutnod Szibéria északi részére, ott a télen
át és tavasszal bennszülöttek fogadtak be, és amikor nyáron
Moszkván át Berlinbe akartál utazni, az orosz
hivatalnokokkal való első találkozáskor megtudtad, hogy
háború van, és az internálás elől visszamenekültél a
bennszülöttekhez, akik nem törődnek háborúval és
békével. Ott vagy, és nem tudsz nekem írni. De élsz, és
sietsz majd hozzám, amint vége lesz a háborúnak.
Mi mindent terveztem erre az évre! Sanne és én
kerestünk némi pénzt a lekvárral, és vettem egy kerékpárt.
De a róka elvitte a tyúkokat, és ez elvette a bátorságomat a
kecsketartástól. Zongorára legfeljebb két év múlva lesz elég
pénzem, és Dante Isteni színjátéka a pokollal kezdődik, és
kínokról és fájdalmakról és halálról nem akarok olvasni.
Amúgy sincs kedvem olvasni; a vidám könyvek ugyanúgy
elszomorítanak, mint a szomorúak.
Kedves szibériai fantáziaemberem, kéj- és rémálmom,
őrült, tévelygő, megfagyott, elesett férjem, fiam alkalmatlan
apja, reménységem minden észérv ellenére, szeretőm, nem
tudlak, nem akarlak elhagyni. Maradj az enyém, ahogy én a
Tiéd vagyok!
Olga
1915. július 11.
Herbert,
ennek a nyárnak a csatái rettenetesebbek voltak, mint
bármi, amit eddig a háborúról tudtunk. A halottak számát
nem közlik ugyan, de az egyik kolléganőmnek van egy
svédországi kapcsolata, és állítólag százezrekről van szó.
Egyre több nő visel feketét. Sebesültet is egyre többet
látunk. Van, akinek már befejeződött a háború, és Sanne
boldog, mert a férje újra otthon van. Elvesztette a karját, de
Sanne azt mondja, úgyse kell az a kar. Nem akarja
tudomásul venni, hogy a férje többet is veszített a karjánál;
nem beszél a háború borzalmairól, de minden az arcára
van írva.
A háború kitörli nemzedékem férfijait. Az a fiatal kolléga
is elesett, aki találkozott a kolléganőkkel és velem, és
megörökölte a női kerékpárt, és eladta nekem. Néha azt
gondoltam, hogy ha nem jönnél vissza, akkor vele talán
boldog lehetnék. Nem beszéltünk semmi ilyesmiről, csak
megnéztük egymást, és talán többet láttam meg a
pillantásában, mint amennyi az akarata szerint benne volt.
De nekem elég volt, hogy arra gondolhattam, még nincs
vége az életemnek. Persze megy tovább a munka, az iskola
és a templom, és évről évre új tanulók jönnek. De én
nemcsak a Te özvegyed és az ő özvegye vagyok, hanem egy
egész nemzedéké.
Te ahhoz a nemzedékhez tartozol, amelyet kitörölnek, és
lassan kezdem megérteni, hogy halott vagy. Nemcsak
messze vagy, elérhetetlenül, hanem tényleg halott vagy, és
ha számomra jelenvaló vagy, akkor csak azért, mert
emlékeim és vágyaim szüleménye vagy. Számomra Te
mindig jelenvaló vagy, ugyanúgy, mint régen, ezért mindig
mondogatnom kell magamnak: halott vagy. Meg kell
tanulnom, hogy együtt éljek ezzel a valósággal.
Meg kell tanulnom, hogy ne írjak Neked a nyárról, a
júniusról amely túl meleg volt, és a júliusról, amely túl
hideg, az orosz hadifoglyokról, akik a parasztok földjein
dolgoznak, és néha nem csak a földeken helyettesítik őket, a
gyerekekről, akik azt veszik észre, hogy a világ kifordult a
sarkaiból, hogy a győzelmek nem hoznak békét, hogy a
Halál koma a családjaink része, mint egy keresztapa, és
hogy a „haza”, a „hősi halál”, „becsület” és „hűség” csak
szavak. Meg kell tanulnom, hogy ne meséljek Neked az
életemről. De amúgy is egyre kevesebbet meséltem. Nem
én, hanem bennem valami már régebben kezdte megérteni,
hogy halott vagy.
Olga
1915. október 9.
Olga
1936. július 27.
Olga
1936. július 29.
Olga
1939. október 15.
Herbert, Kedvesem,
három évvel ezelőtt írtam Neked. Nem sokkal utána
megbetegedtem, és azóta nem hallok. Elbocsátottak az
iskolából, Boroszlóban voltam a süketek iskolájában, és
most varrónőként keresem a kenyerem. De nem emiatt írok
Neked. Eik miatt írok.
Néhány havonta meglátogat, kedves hozzám, és
gondoskodó. Ha nem volnék hozzá túl büszke, pénzt is
adna, és nem kellene varrnom. Hogy mi a foglalkozása, azt
nem mesélte el, és én nem kérdeztem. A legutóbbi
látogatásáig, amikor túl hiú volt ahhoz, hogy elhallgassa: a
Birodalmi Biztonsági Főhivatalban dolgozik, két éve a
Titkosrendőrségnél kezdett, karriert csinált, és előléptették
egyszer tavaly, egyszer pedig idén is.
A Birodalmi Biztonsági Főhivatal pincéjében foglyokat
kínoznak. Én persze ezt tudom, mindenki tudja. Azt
mondta, ezt így kell csinálni, és én azért nem értem, mert
nem értem az új időket.
Én nagyon is jól értem az új időket. Ugyanazok, mint a
régiek, csak Németországnak most még nagyobbnak kell
lennie, és még több ellensége van, és még többet kell
győznie. És a kiáltozás még hangosabb, hallom, pedig süket
vagyok.
Elviseltem Eik tirádáit a vérről és talajról és sorsról. De
hogy a magasföldszinten ül, és a pincében embereket
kínoznak, azt nem viselem el. Ő maga is lemegy a pincébe?
Írtam neki, hogy nem akarom többé látni. Mégis eljött,
mindent elmondtam neki, és konokul ült velem szemben.
Emlékeztetett a gyerekekre, ha ki akartam űzni belőlük
valami komiszságot, és tudták, hogy igazam van, de nem
tudták elhagyni a komiszságot. Ha kevesebbről lett volna
szó, meghatott volna a gyermeki konoksága.
Megtanultam Nélküled élni, és meg fogok tanulni Eik
nélkül élni. Csak fáj.
Olga
1956. április 1.
Herbert,
tudnod kell, hogy Eik él. Tavaly engedték el az orosz
hadifogságból, az utolsó tízezer egyikeként.
Írt nekem, és meglátogatott. A levélben a bajait ecsetelte,
a látogatás alatt az igazát bizonygatta. Amikor megláttam
soványan, kiaszott arccal, fehér hajjal, megsajnáltam, és
megöleltem. Aztán beszélgettünk, és ő csak arról az
igazságtalanságról beszélt, amely Németországot és őt érte.
Idegen volt nekem, idegenebb, mint a háború előtt. Van egy
fia, és hamarosan még egy gyereke is lesz, a felesége terhes,
és megismerkedhetek velük, de csak akkor, ha nem
avatkozom bele a gyerekek nevelésébe és a család ügyeibe.
Tudja csinálni nélkülem is, tizenöt évig nélkülem csinálta.
És úgy, ahogy korábban beszéltem vele, most már nem
hagyja, hogy beszéljek.
Nem fog igyekezni, hogy viszontlásson. Én sem fogok
igyekezni. Magányos lettem, és hozzászoktam. Egy
családban, ahol varrni szoktam, összebarátkoztam a
legfiatalabb fiúval. Ferdinandnak hívják, és Rád emlékeztet,
és a fiatal Eikre, és mesélek neki a kalandjaidról. De
ügyelek rá, nehogy azt gondolja, az élet egy nagy kaland.
A társas ember a jelenben él, a magányos a múltban.
Gyakran gondolok Rád, és a közös időnk akkor sem lehetne
elevenebb, ha Te és én együtt öregedtünk volna meg. De
mégis szebb a közös emlékezés, ülnénk egy padon a ház
előtt, eszedbe jut valami, arról nekem is eszembe jut
valami, aztán nekem jut valami az eszembe, és te folytatod.
A napi teendők közben is gyakran gondolok Rád. Akkor
beszélgetek is Veled; jobb, mintha csak magammal
beszélnék.
Te vagy a társam, korán az lettél, és azóta az maradtál.
Haragszom Rád, és veszekszem Veled, de ettől még az
élettársam vagy, és én örülök, hogy az vagy.
Olga
1971. július 4.
Olga
Ültem, kezemben a levéllel, és láttam magam előtt Olgát, az
idős kora ellenére is egyenes alakját, ahogy a sötét ég alatt,
a lámpák fényében lassan megy az utcán, viszi a karján a
táskáját, benne a dinamittal, a gyújtózsinórral és a
gyufával, ahogy az emlékmű körül tesz-vesz. Éreztem a
csendet, amely körülvette, és hallottam, ahogy önmagával
beszél, ahogy dúdolgat. Hallottam a robbanást.
Büszke voltam rá. Micsoda boldogság, ha az élet, amelyet
egy ember él, és az őrültség, amelyet elkövet, összhangban
van, mint a dallam és az ellenpont! És ha nemcsak
összhangban vannak, hanem az ember maga hozza őket
összhangba!
Olga életében a dallam a Herbert iránti szerelme volt, és
az ellenállása Herberttel szemben mint beteljesedés és mint
csalódás. A Herbert őrültségével szemben tanúsított
ellenállás után az őrült gesztus, egy csendes élet végén a
nagy csattanás – ez volt az ellenpont életének dallamához.
Nem akarom eltitkolni, hogy Olga utolsó levele elsőre
megbántott. Unalmas lennék? De hát nem azt írta, hogy
unatkozott velem. A biztonságos életemről írt, és tudom,
hogy az életem biztonságos volt. Talán túl biztonságos, de
ez hiábavaló gondolat.
Ezek az utolsó sorok. De nem veszek búcsút Olgától. Soha
nem veszek tőle búcsút. Ha jön Adelheid, elutazunk a
szülővárosomba, és felmegyünk a Hegyi temetőbe, Olga
sírjához. Most már persze tudom, hogy az unoka a
nagyanyjára emlékeztetett engem. Milyen szép, hogy
Adelheid arcán Olga arcát láthatom viszont!