Fiona Cummins

ELJÖN
 Ulpius Baráti Kör
Budapest

A mű eredeti címe: Rattle

Fordította: Hoppán Eszter

Copyright © Fiona Cummins, 2017

Hungarian translation © Hoppán Eszter 2017
(© Művelt Nép Könyvkiadó, 2018)

ISBN 9786155760242
JJ-nek, aki hitt
 A SZERZŐ JEGYZETE

Kőember-szindróma (fibrodysplasia ossificans prog​ressiva):

ritka, súlyos betegség, amelynek áldozatai második csontvázat
növesztenek, amely gyakorlatilag csontbörtönbe zárja őket. A
szem, a rekeszizom és a szív jellemzően nem érintett. A
betegség pillanatnyilag gyógyíthatatlan.
Nyúzottfejű Tommy (Tommy Rawhead): „Mumus, amelyet
jellegzetesen bőrétől megfosztott koponyaként ábrázolnak,
célja a gyerekek ijesztgetése. Sokszor emlegetik Véres Csont
néven is.” – Oxford English Dictionary
 PROLÓGUS

Csendes éjszakákon, amikor a téli hold sarlója szétfolyik a

Quaggy folyó habjain, a halottak zajongani kezdenek.
Ő oldalra hajtja a fejét, és a suttogó sötétségen keresztül
kiválasztja egy gyerek finom zokogását.
A fiú motyogó nyöszörgése szinte húzza magához a városon
keresztül, és ellen kell állnia a késztetésnek, hogy azonnal
útnak induljon. Még a múló évek sem voltak képesek
csillapítani a borzongást, amely elfogja, amikor eszébe jut élete
munkája.
Minden nemzedéktől egy-egy saját gyűjtemény. Az apjától,
az apja apjától, és mindazoktól a férfiaktól, akik előtte jártak.
De ez itt most az ő ideje, az ő kiváltsága és az ő kötelessége.
Elgyönyörködik abban, ahogy a hold fénye átszűrődik a zsalu
csíkjai között az apja házában, és magukkal ragadják a
csontokra eső fények.
Megcsontosodott szalagok és lemezek. Sztalagmitok és hidak.
Megcsavarodott síkok és csontos dudorok. Egy táblácska,
belevésett C betűvel.
Az árnyak elmélyülnek a házban. Egyedül áll a folyosón, és
megbabonázva nézi az üvegtárlóban álló csontváz csodáját,
lenyűgözik a torzulások, a csont benövése a mellüregbe, a
gerincet ékesítő megmeszesedett csipkék.
Egy kőbörtönbe zárt fiú.
Évek óta kereste ezt a roppant ritka darabot, az élők és holtak
között. Mindig kutatott, mindig reménykedett.
És most, annyi idő után, talált még egyet.
 PÉNTEK

1.

15.21

Ha Erdman Frith pizzát választott volna marhasült helyett,

akkor megmenekülhetett volna a fia.
Ha Jakey Frith egy kicsit átlagosabb lett volna, az élete
árnyékában ólálkodó mumus csupán gyermekkori emlék maradt
volna, amelyen később, a családi összejöveteleken jókat
lehetett volna nevetni.
Ha Clara Foyle szülei egy kicsit kevésbé lettek volna
elfoglalva önmagukkal, és jobban figyeltek volna ötéves
kislányukra, akkor a gyerek nem tűnt volna el.
Ami pedig Etta Fitzroy nyomozó őrmestert illeti, ha őt nem
kísértették volna a mi lett volna, ha és a mi lehetett volna
őbelőle típusú gondolatok, akkor az újságok címlapjairól
mindkét gyerek az aljasság legsötétebb bugyraiba zuhant volna.
De egyikük sem sejtett még semmit mindebből ezen a nedves
novemberi délutánon, mindössze órákkal az előtt, hogy az
életük összeütközött és széthasadt, hogy mindannyiukról
feltárja az igazságot.
Főleg Erdman Frith nem tudott semmit, miközben a
mélyhűtött áruk között bóklászott; harmadik sor: pep​peroni és
nyugdíj; ötös sor, és akár olyan halott is lehet, mint az a
bélszín-darab, amelyet éppen a kocsijába tesz.
Nem, Erdman Frith egyáltalán nem gondolt a halálra. Jobban
aggasztotta az, hogy mit szól majd Lilith, ha meglátja a… khm,
vörös húst.
Erdman elképzelte az asszonyt, amint olyan erősen szorítja
össze a száját, hogy az már inkább egyetlen vonalnak látszik.
Mi van a telítettzsír-tartalommal, Erdman?
A vörös hús nem okoz bélrákot, Erdman?
A vonal meggyűrődne.
Vagy kergemarhakórt, Erdman. Azt mondják, hogy kiirtották, de
ki tudja, hogy igazat mondanak-e.
Tényleg azt várja, hogy válaszoljon ilyenekre?
Volt idő, amikor Erdman még kisimítgatta volna az
aggodalmas ráncokat az asszony arcán, és addig szórt volna
buta poénokat, amíg mindketten el nem nevetik magukat.
Aztán az asszony hozzásimult, a férfi hajába túrt, beszívta az
illatát, és elfeledkezett minden félelméről.
Miért hívják PMS-nek, Lilith?
Nem tudom, Erdman, miért?
Mert a kergemarhakór név már foglalt.
Ennyi.
De mostanában már egy mosolyt sem tud kisajtolni.
Mostanában Lilith csak Jakey mozdulatait követi, és nemhogy
elfeledi a félelmeit, de ezerszeresen érzi a szörnyű ellenség
iránt, amely a fiukat – és most már a házasságukat is –
törékeny, sérülékeny papírpillangóvá változtatta.
Azt mondták nekik, Lilithnek és Erdmannek, hogy a fiuknak
van egy kis problémája a csontjaival. Ez eléggé enyhe
megfogalmazás volt. A „kis probléma” ugyanis lassan megöli
Jakey-t.
A nagylábujjak árulkodó deformációjából azonnal gyanítani
kezdte a szülésnél segédkező orvosi csoport. Fibrodysplasia
ossificans progressiva. Harmincöt betű. Egy-egy betű Jakey
várható élettartamának minden évére. Ez az átlagos túlélés.
Minden plusz idő csak ajándék.
Véletlenül éppen akadt egy nővér a csecsemőosztályon, aki
korábban hat hónapig dolgozott egy ausztrál kórházban, ahová
felvettek egy tinit, furcsa csontkinövésekkel és mozgási
zavarokkal. Fájdalomcsillapítókat nyomtak az izmaiba,
sebészileg eltávolították a csontkinövéseket, amivel persze
ezerszeresen rontottak a helyzeten, mesélte az ápolónő. Mire
rájöttek, hogy mi a baja, már gyakorlatilag csak élő szobor volt,
csak beszélni tudott, mozogni alig. De beszélni még tudott. A
nővér ezt úgy mondta, mintha valamiféle áldás lenne.
Az azóta eltelt hat évben a szakembereket megdöbbentette a
kisfiú betegségének rendkívül gyors előrehaladása, az, hogy
Jakey fellobbanásai szokatlanul súlyosak voltak fiatal korához
képest. Teste a betegség jellegzetes útját járta be, de a kór a
vártnál sokkal korábban elérte a két karját. Egy esés vagy ütődés
életveszélyes állapotot okozhatott.
Ki kell élvezniük a fiukkal töltött időt.
Erdman végighúzta ujjait a kocsijában heverő hideg, nedves
csomagon. Vissza kéne tennie. Lilith meg fogja ölni, és most
igazán nem akarja őt felbosszantani. Erdman a szerelmük
boldog szabadsága után vágyakozott, mielőtt maguk alá
temették a kórházi vizsgálatok és kezelések. De már belefáradt
abba, hogy mindig azt csinálja, amit mondanak neki.
Mindenesetre neki nincs ilyen BSE-je{1} vagy CJD-je{2}, vagy
minek is hívják, és már majdnem negyven. Ha az a bizonyos
közmondásos tehénlepény feléje tartana, akkor mostanra már
beütött volna az életébe, ami, valljuk be, már így is épp elég
szar. Még ha a legrosszabb történne meg, akkor sem venné
észre az átmenetet a középkorúságból zöldségbe. Egy
krumplinak is vidámabb az élete, mint neki.
A francba. Jakey szereti a sült húst, és kell neki a tápanyag.
Ha Erdman tudta volna, hogy éppen megpecsételi a fia sorsát
ezen a cseppet sem csillogó helyen, a Lewisham Road-i
Tescóban, az egész család azonnal áttér a vegetarianizmusra.
De nem tudta, így aztán hazament, elégedetten, hogy mivel ő
vásárolt be, az ő előjoga eldönteni, hogy mit esznek a teához.

2.

15.23

„Kiskertemben az ürge, rákapott a dinnyére, megállj, ürge,

megleslek, holnap délre megeszlek. Ice-bice, cibere, neked mondom,
menj ki te!”
Poppy Smith egyenesen rá mutatott, a felső fogsorán tátongó
résen át nevetgélve, de Clara Foyle nem mosolygott.
– Nem játszom – mondta Clara, és hátat fordított a
gyerekeknek meg a kiszámolónak.
 Elindult az udvar túlsó végén álló kapu felé, kezét mélyen a
zsebébe süllyesztve. A hely már majdnem üres volt, csak
néhány kései néző várta, hogy a nagyobb fiúk befejezzék
rögtönzött focimeccsüket. Poppy utána kiáltott, ujjaival a rák
ollóit utánozva, és mindenki nevetett, de Clara úgy tett,
mintha nem hallaná. Poppy anyjának kellett volna Clarára is
vigyáznia, de az asszony éppen más anyukákkal beszélgetett,
háttal a kislánynak, és nem vette észre az elkószálást, Poppy
pedig túlságosan el volt foglalva azzal, hogy a többiekkel
sugdolózott.
Ez volt a férfi első nagy szerencséje.
Mrs. Foyle keselyűknek nevezte ezeket a játszótéri
anyukákat, akik áthatolhatatlan kis csoportokban ácsorogtak az
iskola kapuinál minden délután. Clara tényleg madárszerűnek
látta őket bólogató fejükkel, rózsaszín rúzsukkal és csinos
ruháikkal. Nem tudta, hogy vannak olyan madarak is, amelyek
más emberek életének húsát szeretik lecsipkedni a csontokról.
Öt perccel korábban már megrángatta Poppy anyjának
kabátját, és odasúgta, hogy vécére kell mennie. Mrs. Smith nem
válaszolt, csak beszélt tovább, két karját szárnyakként lengetve.
Clara akkor összeszorította a combját és ugrált kicsit, de most
már nedvesen súrlódott össze a combja, amikor járt.
– Nem, anya, már nem szeretem Poppyt – nyivákolt az
anyjának reggel, amikor Mrs. Foyle közölte vele, hogy ki fog érte
menni.
– Sajnálom, drágám, de nincs más megoldás. Nagyon jól
fogod érezni magad. Ginának ma szabadnapja van, nekem pedig
délután fodrászhoz kell mennem.
 Clara duzzogott és sírt, de ez sem használt. Az anyja
megingathatatlan maradt. Mrs. Foyle számára a tökéletesen
megcsinált haj fontosabb volt, mint a levegővétel.
A szél próbálgatta ez erejét, leveleket kergetett az udvaron.
Clara fázott, fájt a feje, és az anyukáját akarta. Megtapogatta a
hátizsákját, hogy ott van-e még a tárcája. Elvileg a gyerekek
nem vihettek magukkal pénzt az iskolába, de Clara titokban
becsúsztatta a táskájába reggeli után, amikor Gina nem nézett
oda. Szerette az összecsendülő aprópénzek hangját.
A hideg megint belecsípett. Az apja jutott eszébe róla, amikor
az ujjai közé szorította az arcát. Utána vörös és fájdalmas lett a
csípés helye.
Clara megborzongott, és elkezdte összehúzni a kabátján a
cipzárt. Mrs. Lewist, a napközis tanárnőt pillantotta meg a
tanári ablakában, ahogy integetett neki. Clara félénken
visszaintett, és a vállára vette a hátizsákját, amely csaknem
akkora volt, mint ő maga.
Az oldalkapuk nyitva álltak. Mr. Crofton, a gondnok majd
bezárja őket a késő délutáni körútján, de a súlyos fémrácsok
most még ki voltak támasztva, nyitva állt az út a szabadság felé.
Clara dobogó szívvel surrant ki, és megállt odakint a járdán.
Megborzongott, de nem a széltől. Gyorsan hátrapillantott. A
játszótér betonjának túloldalán Poppy Sashával játszott, Poppy
anyja pedig továbbra is beszélt. Még három lépés, és Clara túl
van a sarkon, kikerül a látóterükből.
A kislány idegesen elmosolyodott magában.
Az út másik oldalán fekete hajszálcsíkos zakóban egy férfi
kikászálódott a kocsijából, amellyel már két hete minden
délután itt parkolt. Ő is elindult. Nagyobbakat lépett, mint
Clara, úgyhogy nemsokára megelőzte, de a kislányt túlságosan
lefoglalta a szökés ahhoz, hogy észre vegye.
Néhány utcával arrább egy nő, aki kijött az újságostól, arra
gondolt, milyen furcsa, hogy egy ilyen kislány egyedül megy
haza a pénteki alkonyatban. Látta Clara egyensapkáját, kereste
a hozzá tartozó felnőttet, és halványan érzékelte a csíkos zakós
férfit. Találkozott a tekintetük, és az asszonynak a család öreg
kutyája jutott eszébe. Az állat a nyáron pusztult el, miután
belülről felfalták a nyüvek. Szörnyű, lassú halál volt. Amikor
rátalált Buddyra, még élt, de sokkos állapotban volt, teljesen
üres volt a tekintete. Éppen olyan üres, mint ezé a férfié. Az
asszonyt erős borzongás fogta el, és a hűtő párájától síkos,
műanyag palackos tej elkezdett kicsúszni a kezéből. A férfi
elfordította a tekintetét, az asszony pedig észbe kapott, mielőtt
a palack leesett volna.
Szinte azonnal el is felejtette a férfi arcát.
A férfi befordult az amellett lévő boltba, ahonnan a nő az
előbb kijött. Senki nem volt odabent, csak az eladó, aki
pandzsábi nyelven telefonált, és állkapcsa meg a válla közé
szorítva tartotta a készüléket, miközben egy darab papírra
írogatott. Azt számolgatta, hogy mennyibe kerülne egy
biztonságikamera-rendszer felszerelése. Nem is pillantott fel az
új vevőre.
A cukorkás csuprok Clarát is becsábították. Imádta az
édességet, és itt több sorban kellették magukat a színes
nyalókák, a fényes papíros karamellák, kólás gumicukrok, csokis
mazsolák és szivárványkristályok, mindenféle ízben.
 Egy, kettő, három, négy, öt különböző szín, számolta magában
Clara. Öt. Ugyanannyi, mint ahány éves vagyok.
Megkordult a gyomra. Az ebéd óta már majdnem négy óra telt
el, és akkor is szalvétába csomagolta a pulykás pitéjét, aztán
kidobta a szemétbe, amikor Mrs. Goddard éppen Saffron
Harvey-val kiabált, amiért kiöntötte a borsót.
A fekete zakós férfi ott állt előtte. Mivel Clara olyan kicsi volt,
nem látta az arcát, csak azt az ötcentes méretű foltot, amely
olyan volt, mintha rozsda csúfítaná a finom fehér csíkokat. Bár
kicsi volt még, már tudta, mi az a rozsda, mert az apja sokat
panaszkodott, hogy a kertész hagyja megrozsdásodni a
szerszámokat, és meg is mutatta neki a gereblyét. Ez azonban
nem rozsda volt. Hanem megszáradt vér. És Clara semmit sem
tudott a vérről. Akkor még nem.
– Egy negyed Raspberry Rufflest, legyen szíves – mondta a
férfi az eladónak.
Amikor Clara néhány perccel később kiment a boltból, epres
bonbonnal teli zacskóját szorongatva, a férfi odakint várta, a
korlátnak támaszkodva.
– Neked mid van? – Vidám és barátságos volt, és kiszedett
egy darab édességet a saját zacskójából, aztán kicsomagolta. A
szájába dobta a csokit, és a kislányra mosolygott.
– Mmm… de finom… Kérsz egyet?
Megrázta a zacskót Clara felé, aki egy lépést hátrált.
Hátizsákja a telefonoszlopnak ütközött, és a kislány megingott.
– Semmi baj, nem harapok.
A zacskó megint hívogatón táncolni kezdett, és Clara
előrehajolt. Hirtelen megbabonázták a csillámló rózsaszín
csigavonalak. Nyújtotta a kezét, hogy vegyen egyet, és a férfi
csontos ujjai a csuklójára fonódtak.
– Anyukád megkért, hogy vigyelek haza. Mert nem szereted a
sötétet. Rendben?
Clara félénk bólintással hagyta magát végigvezetni az utcán,
egy lakótelep irányába, ahol omladozó garázsok sora állt.
Kezdett leszállni a késő délutáni köd, elhomályosítva a parkoló
autókat és a járda távolabbi szakaszát. 16.09-kor már kezdett
alkonyodni, és már 16.22 körül járt.
Clara közelebb húzódott a férfihoz, bár kissé tartott tőle, de
még jobban félt a sötétedéstől, az ég gyors színvesztésétől. A
férfi ránézett: a két szeme egy-egy fekete rög.
Az utca keskeny volt, mindkét oldalon zömök lakóházak. Az
épületek előtt nem volt kert, csak egy betoncsík, túlcsorduló
kukákkal. Az emeleti lakások közül egyik-másik sötét volt, de a
lentiek ablakából fény szüremlett ki, és Clara tekintetét
magukra vonzották a nappalik óriási tévéképernyői. Megint
megkordult a gyomra. A bal zsebébe nyúlt és előszedett egy
bonbont. Szopogatni kezdte, és az édesség egy pillanatra
elnyomta szája félelemtől keserű ízét.
Clara a Pagoda Drive-on lakott Blackheathben, egy olyan
exkluzív környéken, amely mintha egy másik világban lett
volna az itteni graffitis, sivár pusztasághoz képest. Saját,
rózsaszín szobája volt, és rózsaszín ruhásszekrénye tele Disney
hercegnős ruhákkal. Hófehérke volt a kedvence.
Próbált szólni a férfinak, hogy meggondolta magát, és inkább
egyedül akar hazamenni, de az meg sem hallotta. Tovább húzta
magával a csuklójánál fogva. Amikor Clara megpróbálta kitépni
magát, a férfi körme a kabátujja fölötti, vékony bőrsávba
mélyedt.
A kihalt utca végénél egy elhagyatott gyár volt, betört
ablakokkal és Belépni tilos! táblával. Az épület előtt egy horpadt,
ablaktalan szürke Ford kisteherautó parkolt.
A férfi a kislányhoz fordult, és ezúttal már nem voltak
barátságos szarkalábak a szeme körül. Miközben szorította
Clara csuklóját, megrázta a kulcsait, és a furgon pityent egyet. A
férfi odapillantott.
– Szállj be – mondta szigorúan.
Clara nem akart beszállni, a fejét rázta, és próbált elhúzódni,
de esélye sem volt a férfival szemben. Amikor nyitotta a száját,
hogy kiabáljon, a férfi a foga közé dugta a kezét. Clara
keményen beleharapott. A férfi nem jajdult fel, de dühösen
megvillant a szeme, és körmét a puha bőrbe mélyesztette.
A kislány vergődött, és próbált rúgni, ahogyan úszáson
tanulta, de semmire nem ment vele. A férfi a másik kezével
átfogta a derekát, és beemelte a kocsiba, aztán bemászott
mögötte, és becsapta az ajtót.
Poppy anyja, Mrs. Smith körülbelül hat perccel a kislány
távozása után vette észre, hogy Clara eltűnt. Mire átkutatta az
udvart és felhívta mobiljáról a rendőrséget, már sötét volt, és a
kisteherautó messze járt.

3.

17.56
Két órával és tizenhét perccel Clara Foyle elrablása után
Erdman a családja körében ült. Lilith Jakey répáját vágta fel,
komoran összeszorított keskeny szájjal; Jakey szórakozottan
dúdolt.
Erdman a hajába túrt, vagyis abba, ami még megvolt belőle,
fakón, mint a festés Jakey játék autóján, amelyet a gyerek két
hétre a medencében felejtett, és mostanra majdnem
haszontalanná vált.
Haszontalan.
Hozzá volt szokva ehhez a szóhoz. Sosem tudott teljesen
megszabadulni az érzéstől, hogy nem felelt meg a
kívánalmaknak: sem az anyjáénak, sem a Lilithének, sem a
sajátjának. Mindig meggyőzte magát arról, hogy van még ideje,
de ahogy egyre nőtt a derékbősége és fogyott a haja, kezdett
annak a kellemetlen tudatára ébredni, hogy az élete már nagy
valószínűséggel közelebb van a végéhez, mint az elejéhez.
Amikor a fiára nézett, Erdman szíve furcsán megdobbant.
Jakey a védelmező ösztön és az értetlenség olyan különös
keverékét ébresztette fel benne, amit még hat év után sem
értett egészen. Jakey szája mozgott, de Erdman nem tudta
kivenni a szavakat.
Miközben Erdman azon gondolkodott, hogyan törje meg a
csendet, Lilith fintorogva nézett a tányérjára. Ugyanilyen arcot
vágott reggel is, amikor Erdman véletlenül megsimította a
combját.
– Felvágod a húst, vagy mi lesz? – húzódott össze a szigorú
vonal. – Ugyan ki eszik marhasültet péntek este?
Erdmannek a torkára forrt a vidámító szó. Az étvágya is
elment, csak nézte a faggyútól márványos, rózsaszínes szaftot
eresztő húst, és bekapcsolta a húsvágót. A halk zümmögés arra
a hangra emlékeztette, amelyet időnként a csukott
fürdőszobaajtó mögül hallott, amikor Lilith bejelentette, hogy
áztatni akarja magát, és szeretne egy fél óra nyugalmat. Erdman
arra gondolt, hogy bár ne jött volna haza hamarabb, inkább
ment volna a kocsmába.
Lilith az esőtől homályos ablakon kinézett a kert sötét
négyszögére. Erdman szerette volna visszarángatni őket az
életébe, de nem tudta, hogyan.
Hirtelen egy emlék merült fel benne, egy kocsmai vacsoráról,
alig néhány hónappal a megismerkedésük után.
Erdman mindig tartott a nagy csoportosulásoktól, de Lilith
elbűvölte a barátait vicces történeteivel az iskoláról, ahol
valamikor dolgozott. Miután elmentek, Lilith a kezébe
csúsztatta a kezét, és Erdman még most is emlékezett arra a
nevetséges büszkeségre, amelyet érzett.
Rettenetesen hiányzott neki Lilith.
Jakey éneke magasabb regiszterekbe emelkedett.
Étkezésidőben sokszor volt így. Erdman arra gondolt, hogy a fia
talán a maga módján így akarja túlkiabálni a család
széthullásának zaját.
– Mi ez a dal? – vonta fel a szemöldökét Lilith.
– Bassza meg! Vagyis jaj.
Erdman ujjába belehasított a fájdalom, amikor a penge
megcsúszott, és fogai belemartak a bőrébe és a bőr alatti húsba.
Jakey abbahagyta az éneklést, és elkerekedett a szeme. A víz
rezgett a poharaikban. Erdman üres tányérja tele lett vörös
pöttyökkel, mint egy silány utánzata annak a Jackson Pollock-
képnek, amelyet a Tate-ben látott a múlt hónapban.
A szeletelőfűrész vadul pörgött, amíg Lilith le nem állította.
Ahogy Erdman nekitántorodott, hónapok óta most először
érezte megint az asszony mellének teltségét.
Néhány másodperc múlva elmúlt a szédülés, és Erdman
lenézett a kezére, amit az asszony szalvétával kötött át, miután
leültette őt. Esküdni mert volna, hogy a szalvéta fehér, most
mégis teljesen élénkvörös volt.
– Hozz apának vizet – mondta Lilith. A gyerek nem mozdult.
– Menj.
Jakey, kelletlenül, mint egy hatéves, ha elküldik a véres
tetthelyről, kisántikált a konyhába. Az ajtóból visszanézett az
apjára. Erdman kipréselt egy mosolyt. És egy kis intést. Persze a
bal kezével.
Az ujja elkezdett sajogni. A francba! Erdman a combjára
támasztotta sérült kezét, és Lilith megemelte az átázott anyag
egyik csücskét. Friss vércseppek hullottak magabiztosan,
beszennyezve a világos színű laminált padlót. Erdman nem
bírta rávenni magát, hogy a vágásra nézzen, a lifegő
bőrlebenyre. Lilith éles lélegzetvétele mindent elárult.
Odakint megszólalt egy riasztó.
Nem is riasztó.
Jakey.
Lilith elengedte Erdman kezét, és a konyhába rohant.
Amikor Erdman felállt, a falak úgy hullámzottak, mintha
úszómedencében lenne. Amint megállt a mozgás, Erdman az
asszony után botladozott. A szíve a torkában dobogott, tartva
tőle, mi tárul a szeme elé.
Jakey a földön hevert, egyik karja a teste alatt, a másik
kinyújtva előtte. A feje egyik oldalra kitekeredve. Felborult egy
szék. Üvegcserepek szóródtak szét a járólapon, és a tűzhely
előtt víztócsa csillogott.
Lilith döbbent arcán bűntudat, félelem és vád suhant végig.
Jakey küszködve próbált felülni, miközben a könnyeit
nyeldeste.
– Csak óvatosan, kicsim – mondta Lilith.
Erdman félretette saját fájdalmát, és ép kezét a fia felé
nyújtotta.
– Hol fáj, pajtás?
Jakey nem nyúlt az apja keze után, ahogyan máskor tette
volna, csak vett egy reszketeg lélegzetet, összerándult, és
megint sírni kezdett. Erdman egy töredék pillanatra
összenézett Lilithtel.
– A karom, apu – zokogta a gyerek könnyezve. – Ráestem a
karomra.
Miközben Lilith felsegítette Jakey-t, Erdman próbálta
felmérni a bajt. Jakey keze, amelyikkel evett, ivott, játszott és
írt, most furcsa, természetellenes szögben lógott az oldala
mellett. Máris kezdett dagadni, és Erdmant egy vastag
rózsaszín, szétrepedni készülő virslire emlékeztette.
A másik kar, amely merev és mozdíthatatlan volt, könyökből
behúzva rögzült a gyerek hároméves korától.
– Valahol máshol is, Jakey? – kérdezte Erdman. – Nem verted
be a fejed? Nem estél térdre? A bordáid? Óvatosan kell bánnod
a székeddel, már ezerszer elmondtuk. Nem használtad a
kapaszkodót? Miért nem palackozott vizet hoztál a hűtőből?
A gyerek alsó ajka remegni kezdett, és Jakey zajosan,
szaggatottan zokogni kezdett megint. Abból, ahogyan Lilith
rámeredt, Erdman tudta, hogy túl messzire ment. Jakey
továbbra sem mozdította a karját, amely kezdett furcsán lila
színt ölteni.
– Ülj le, kicsim – mondta Lilith. – Hozok inni. És kaphatsz
kekszet is, ha kérsz.
Lilith suttogása forrón csapta meg Erdman fülét, amikor az
asszony egy pohárért nyúlt mögötte a szekrénybe. Egy
pillanatra eszébe jutott Lilith szájának érintése a bőrén, de a
fájdalom és a Jakey iránti aggodalom visszarántotta a jelenbe.
– Össze kell varrni a sebedet. Mély a vágás. Csúnya. És nem
akarom megijeszteni Jakey-t, de szerintem őt is be kéne vinni
az ügyeletre. Most adok neki szteroidot, de valószínűleg meg
kell röntgenezni – Lilith szája is remegett. – Azt hiszem, eltört
a karja.
Jakey lenyelte a gyulladásgátlót. A sírása csillapodott, már
csak némán folytak a könnyei. Erdman a jó kezével a csípőjére
emelte a gyereket, vigyázva, nehogy fájdalmat okozzon neki.
Néhány másodperc után már sajgott a bicepsze, de nem
törődött vele, hanem kivitte Jakey-t a kocsihoz. Felkapcsolódott
a mozgásérzékelős világítás. Erdman vére piros ösvényt hagyott
a kocsibehajtón.
A gyerek megmozdult a karjában, hogy jobban lássa.
– Meg fogsz halni? – Jakey arca sápadt hold volt a téli éjszaka
egén.
– Dehogy, haver – mondta Erdman. Bekötötte Jakey-t, és
puszit nyomott a hajára. – Apának csak pár apró öltésre van
szüksége. – Igyekezett, hogy ne remegjen a hangja. – És téged is
meg kell nézniük. Nem maradhat így a karod.
Miközben Lilith vezetett, Jakey megint énekelni kezdett. Halk
volt a hangja, de Erdman mellette ült a hátsó ülésen, és ki tudta
venni a tiszta dallamot a forgalom zúgásában.
Lilithtel ellentétben ő felismerte, mit énekel Jakey.
Felismerte, mert Carltonnal, a bátyjával ugyanezt énekelték
kiskorukban.
És Carlton harminchat éve halott.

A Royal Southernben Jakey-t és Lilithet a gyermekbaleseti

osztályra irányították, míg Erdmannek egy órát várnia kellett
egy elcsigázott gyakornokra, hogy megvizsgálják a sebét. A
gyakornokot a névtáblája szerint dr. Hassannak hívták.
– Úgy tűnik, hogy megkarcolta a csontot, de szerintem nem
tett kárt az inaiban – húzta le gumikesztyűjét az orvos. –
Valószínűleg fájni fog néhány napig, de jól tette, hogy bejött
vele. Összevarrva hamarabb meggyógyul.
A függöny zizzent, és Lilith feje jelent meg. Erdman látta,
hogy fehérek az ujjai az erőfeszítéstől, ahogy Jakey-t tolja a
kórházi kerekesszékben.
Nyáron a legkisebb naptól is tiszta szeplő lett a kisfiú. Ezen a
november 16-i estén azonban Jakey bőre tökéletesen színtelen
volt, mintha a kisebb-nagyobb felszín alatti erek hálózatában
tej keringene.
– Elnézést – mondta Lilith az orvosnak. – Csak el akartam
mondani a férjemnek, hogy mi van a fiunkkal. – Nem várt
engedélyt arra, hogy beszéljen, csak mosolygott. – Úgy
gondolják, hogy nem tört el, de a biztonság kedvéért
megröntgenezik.
Erdman ökölbe szorult gyomra kiengedett.
– Biztos? Pedig olyan… – Érezte magán Jakey tekintetét. –
Hát ez szuper.
– Épp most mondtam a férjének, hogy jó lenne összevarrni –
jegyezte meg dr. Hassan.
Már megint az a szó. Erdman arra koncentrált, hogy lent
tartsa a vacsoráját, és próbált nem törődni a fülében doboló
vérével. Veríték ütött ki a felső ajka fölött. Lehunyta a szemét.
Tudta, hogy elég ramatyul nézhet ki.
– Nem nagyon bírja a tűket – mondta Lilith. – Meg a vért.
Akkor is elájult, amikor Jakey született. Úgy kellett berakniuk
egy tolószékbe. És jó pár óra kellett hozzá, mire magához tért. –
Hogy elvegye a szavai élét, odahajolt, és megszorította Erdman
térdét.
Dr. Hassan felkacagott, és megpaskolta Erdman hátát. – A
legjobbakkal is előfordul, barátom. Én is elájultam az első post-
mortemnél{3}.
– Mi az a post-mortem? – kérdezte Jakey érdeklődő
tekintettel.
– Nos, fiatalember, az az, amikor…
Lilith közbeszólt:
– Az egy orvosi eljárás, kicsim. De most menjünk arra a
röntgenre, aztán keresünk valami ennivalót.

4.
18.01

Clara szája valami keménynek nyomódott, ami minden

rázkódásnál dörzsölte a bőrt az álla felszínén. A kezét a háta
mögött egy ragasztószalaggal összekötötték. A hüvelyk- és a
mutatóujja között vágta a szalag.
A furgon zötykölődve haladt, a hátsó része súlyosan döccent
minden emelkedő után, és az állán érzett fájdalom meg a
helyzet furcsasága összeszorította a gyomrát. Clara általában
könnyen sírva fakadt, de ezúttal nem ez történt. Valamiféle
zsibbadtság lett úrrá rajta.
A férfi egy doboznak támasztotta, és beékelte két feltekert
szőnyeg közé. Erős szag uralkodott itt hátul, mintha rothadt
húsé lenne. Hideg volt, sötét, és Clara semmit sem látott.
Valami rámászott az arcára. A kislány sikoltani szeretett
volna, de nem mert, mert a férfi azt mondta, hogy megöli az
anyukáját, ha sikít. Clara hitt neki. A férfi mosolyogva mondta
ezt, mielőtt rácsukta volna az ajtót, de Clara tudta, hogy nem
viccel.
Megint megkordult a gyomra. A délutáni szünetben Poppy
azt mondta neki, hogy virslit és chipset kapnak majd teára.
Clarának sosem engedte az anyja, hogy ilyesmit egyen. A
furgon megint zökkent egyet. Clara gondolatai visszatértek az
anyjához: rózsaszín köröm és rengeteg fekete szemhéjtus, és
ahogy a szemüvegét az orrára ejti, amikor megszid, ahogyan
odaérinti az arcát, de a testük közt mindig távolságot tart, mert
Mrs. Foyle nem szereti a ragacsos arcot és kezet.
A furgon megállt, aztán tolatni kezdett, majd leállt a motor,
és kattogva hűlni kezdett. Egy hangos, fémes kattanásra Clara
megijedt, aztán látta, hogy nyílik az ajtó. Odakint egy búra
nélküli villanykörte lógott a mennyezetről, és épp elég fényt
adott, hogy Clara láthassa: egy garázsban vannak.
A garázs egy házhoz tartozott, magas volt, és keskeny, mint a
férfi, aki elkapta. Clara nem láthatta, de a háznak kicsi,
zsalugáteres ablakai voltak, és lépcső vezetett le a pincébe.
Repedezett, gyomtól felvert fekete-fehér térkőlapok sora
vezetett a bejárati ajtóhoz, amelyről mindenféle országok
alakját idéző formában pattogzott le a kék festék. A
homlokzaton kovácsoltvas, a kortól és az időjárástól megkopott
2-es szám lógott fejjel lefelé, mint egy fordított cedilla{4}. A
földet fagyos esőcseppek verték. Most már csaknem teljesen
sötét volt.
A férfi a lábainál fogva kiemelte Clarát a kocsiból. Amikor
Clara lába leért a garázs padlójára, a fény mintha elhomályosult
volna, és a körte kipukkant.
A hirtelen hőmérséklet-változástól Clara fázni kezdett, és
pislogva meredt a sötétbe. A férfi megszorította a vállát, és a
belső ajtó felé kormányozta.
Clara annyira koncentrált, hogy megtartsa az egyensúlyát a
sötétben, hogy elhibázta a lépcső alját, és megbotlott,
felszakítva gyapjúharisnyáját és lehorzsolva mindkét térdét.
Hamarosan a ház előszobájában találta magát. Amikor a
szeme hozzászokott a gyenge világításhoz, látta, hogy a padló
csupasz, csak egy üvegszekrény áll a sarokban, egy komód
tetején. Aztán észrevett még egyet. És még egyet. Miközben
próbálta feldolgozni, amit lát, a férfi előlépett a homályból,
kezét egy törülközővel szárogatva. Kioldotta Clara kezét, és
adott neki egy pohár tejet. Valami azt súgta Clarának, hogy ne
igya meg, de annyira szomjas volt, hogy mégiscsak lehúzta az
egészet. A férfi beesett arca mintha távolodni kezdett volna, és
a mai napon már másodszor minden körvonal homályossá vált.

5.

19.52

Amy Foyle tökéletesen mozdulatlanul ült a lánya ágyán,

miközben mindenki más szaladgált körülötte.
Két rendőr kutatta át Clara szobáját, kinyitották a szekrényét,
a fiókjait, de még a fa ékszerdobozt is, amelyet a negyedik
születésnapjára kapott, és ő maga festett ki. Az egyik fogta a
kislány hajkeféjét, és átlátszó nejlon bizonyítékgyűjtő zacskóba
tette.
– A DNS-vizsgálat miatt – magyarázta. – A fogkeféjére is
szükségem lesz.
Ne nyúlj hozzá, visította volna legszívesebben az asszony.
Nem a tiéd.
A rendőrség akkor futott be, amikor épp a festéket mosták ki a
hajából, és ő hátrahajtott fejjel, sebezhetően ült a fejmosó
kagylónál. Nem hallgatta le Poppy Smith anyjának
kétségbeesett hangüzeneteit, a telefonja ott lapul Hermès
táskája legalján.
Kivitték, csak úgy köpenyestül, és amikor már majdnem
otthon voltak, akkor döbbent rá, hogy otthagyta a kabátját, és
elfelejtett fizetni.
Egy órával később, amikor Miles is hazaért, két rendőr
társaságában, akik áthozták a csúcsforgalmon a London Bridge-
i rendelőjéből, még mindig rajta volt a köpeny. Kibontotta a
tépőzárat, és a műanyag selymes súlytalansággal vitorlázott le a
padlóra. A mozdulat illetlennek tűnt, mintha lefekvéshez
vetkőzne.
– Remélem, nem szórakozik velünk – ez volt Miles első
szava. – Majd csak előkerül.
– De már sötét van – mondta Amy. – Ott az a sok kocsiút, a
tó a Heathen… – A szája elé kapta a kezét, hogy útját állja a
feltörő szörnyűségeknek.
Miles elvette a poharat az asszony másik kezéből, átölelte, és
a nő a zakó nedves anyagához szorította az arcát. Szappan- és
biztonságszagú volt.
– Mit művelnek ezek a rendőrök? – Miles elengedte,
felakasztotta zakóját a szék támlájára, aztán beletúrt
ezüstszürke hajába.
Az asszony elmondta a szörnyű részleteket: hogyan kértek
személyleírást Claráról, friss fotókat, a kabátja és a kesztyűje
színét, amit reggel felvett.
Bekopogtak a házakba, átkutatták az iskola közelében lévő
utcákat, a Commont, egészen a Greenwich Parkig, és elkérték
Clara összes barátnője szüleinek telefonszámát, mert, mivel
ilyen kicsi és védtelen, ha nem találják meg néhány órán belül,
országos riadót rendelnek el.
Elmondták, hogy a legtöbb eltűnt gyerek huszonnégy órán
belül épségben hazakerül.
A legtöbb, de nem mindegyik.
– Elő fog kerülni – mondta Miles újra, nyugodt hangon. – Hol
van Eleanor?
– Anyádéknál. Gondoltam, jobb lesz, ha…
– Legyen itt, velünk. Legyen a családjával.
Amy nem akarta szóvá tenni, hogy Miles anyja a család.
Nézte, ahogy a férje kinyitja a táskáját és előveszi a laptopját.
– Mit csinálsz?
– Be kell fejeznem ezt a jelentést.
Amy elvette a poharát az előszobai asztalról, és hagyta
kicsúszni a kezéből. A csörömpölésre egy rendőr dugta be a fejét
az ajtón.
Amy a saját szorongását látta tükröződni Miles arcán, és
tudta, hogy a számítógép a menekülés, az önuralom
megtartásának eszköze, de nem tudta visszafogni magát.
Feltámadt benne a pánik. Úgy hajigálta a szavakat, mint a
köveket.
– A lányunk eltűnt. Nem gondolod, hogy ez fontosabb, mint
a tetves jelentésed? – Odadobta a zakót. – Nem kéne inkább
kimennünk és keresnünk?
A férfi rámeredt a szemüvege mögül.
– Ne hisztériázz, Amy. A rendőrségnek zavartalanul kell
dolgoznia, én pedig szeretnék itthon lenni, amikor Clara
hazaér.
Amy nem tudott ránézni, nem tudott osztozni az
optimizmusában. Mindig ez a nyavalyás derűlátás. És ez az
átkozott, higgadtan okos hang. De a szavakban volt némi
igazság, amit nem lehetett figyelmen kívül hagyni.
– Igazad van – Amy a férfi keze után nyúlt, és megszorította.
– Ne haragudj. Csak megijedtem.
Miles megveregette a karját.
– Nem lesz semmi baj.
De Amy még most sem tudott hinni neki.
Rendőrök járkáltak a házban, és halk, komoly hangon
beszélgettek. Megálltak a családi számítógépnél, és
játékszerverekről meg közösségi oldalakról kérdezősködtek,
pedig Amy már rég megmondta nekik, hogy Clara túl kicsi, még
nem használ ilyesmit. Nézte, ahogy figyelik Milest, próbálják
felmérni a reakcióit, és úgy sejtette, hogy őt is mustrálják.
Hallotta, hogy kérnek egy listát azokról a betegekről, akik
megfordultak a rendelőben aznap délután. Hogy megerősítsék az
alibijét. Ettől a bizarr gondolattól hirtelen úgy érezte, mintha
elvágták volna az életétől. Hogy a péntek esti szertartásuk –
bor, vacsora, szex – ilyen rettenetes módon dőlt romba.
Az egyik rendőr – Amy nem emlékezett a nevére, annyian
voltak – lépett be az előtérbe. Az arca kifejezéstelen,
kifürkészhetetlen volt.
– Dr. Foyle, Mrs. Foyle, kérem, jöjjenek át a nappaliba, és
foglaljanak helyet.
Amy fél kézzel a falnak támaszkodott. Szúrni kezdett a
tüdeje, mintha szögesdróttal szorongatták volna.
Megtalálták volna?
Megtalálták.
Ha élne, már megmondták volna.
Tehát meghalt.
 Halott.
Ne.
Csak azt ne.
A rendőr, aki értük jött, a kandallónál állt, a kollégája az
ablaknál. Mindketten egyszerre nyeltek, és ádámcsutkájuk
ugrása Amyt a hóhér kötelének rándulására emlékeztette.
– Szeretnénk önökkel közölni, hogy kiadtuk a riasztást az
eltűnés miatt – mondta a rendőr. – Ez viszonylag új, de nagyon
hatékony módja annak, hogy minden országos médiát gyorsan
értesítsünk arról, hogy Clara eltűnt. Ha valaki látta, akkor tudni
fogunk róla.
– Remek – mondta Miles.
– Az Interpol sárga figyelmeztetést ad ki, ha bárki
megpróbálja elhagyni vele az országot, és már útban van egy
nyomozó, aki igen tapasztalt eltűnési ügyekben.
– Remek – ismételte Miles.
– Korábban azt mondták, hogy még várnak kicsit a
riasztással, hogy teljesen biztosak legyenek a dolgukban, és
hogy Clara valószínűleg csak elkószált – Amynek felgyorsult a
szívverése. – Miért döntöttek mégis úgy, hogy most megteszik?
A két rendőr egy pillanatra összenézett, és Amy érezte a
félelem jeges szorítását a tarkóján. Beszívta a száját, és
ráharapott. A fájdalom emlékeztette, hogy mindez valóság.
– Sajnos úgy értesültem, hogy egy szavahihető tanú látott
egy Clara személyleírásának megfelelő kislányt egy édességbolt
előtt Blackheath Village-ben ma délután.
– Nem látott túl sokat, csak a hátát, de egy férfival
beszélgetett. – A rendőr arcán kiütközött a szánalom. – És
aztán kézen fogva elmentek.

6.

20.13

A mesterséges világítású pokoltanyán, azaz a Royal Southern

baleseti osztályán, Erdman a térde közé lógatott fejjel ült, és
mélyeket lélegzett. Egy törött lábú tini röhögcsélt. Erdman nem
hibáztatta. Nevetséges látvány lehetett egy felnőtt ember, a
lába közé hajtott fejjel, a kezében papírtállal. Konkrétan úgy
festett, mint egy puhapöcs.
Lilith és Jakey a büfében méregdrága szendvicset vett. A fiú
karja nem tört el. Ez a tudat szinte tapintható
megkönnyebbülést hozott, de Erdman tudta, hogy a következő
néhány nap kritikus lesz. Már előre készült a fellángolás
lehetőségére, Jakey szenvedő arcára, ahogy gyulladt bőrét
kaparássza, és a csontkinövést előre jelző duzzanatok
számolgatására. Remélte, hogy a szteroidok majd megteszik a
hatásukat, bár okoztak is néhány problémát. Mindig fájdalmas
volt néznie, ahogy a fia hangulata mániákus vadságból hirtelen
depresszióba vált. Főleg amikor csak ötven százalék esélye volt
annak, hogy a gyógyszer működjön.
Istenem, meddig tart még? Dr. Hassan azt ígérte, hogy nem
kell sokat várni, de már órák óta itt van. Ha egy ilyen vágást
nem kezelnek idejében, már nem forr úgy össze.
Óvatosan felemelte a fejét. A várószoba fordult egyet, és ő
becsukta a szemét. Hányingere volt. Amikor újra kinyitotta, a
világ nagyjából helyrebillent. Szeretett volna némi vizet inni,
de nem mert lehajolni a műanyag poharáért. Inkább azzal
múlatta az időt, hogy figyelte a kórház látogatóit.
Egy gyűrött ingű és megviselt arcú férfi egy zacskó mélyhűtött
kukoricát szorított a jobb szemére. A másik szemével a falra
szerelt tévét bámulta, a szoptatásra és a dohányzásmentes
életre buzdító megfakult plakátok mellett. Egy fiatal, alig
húszéves anyuka próbálta megnyugtatni vékony hangon sipító
kisbabáját. Az ő tekintete is a képernyőre tapadt.
Erdman picikét elfordította a fejét, de próbált nem túl
gyorsan mozogni. Úgy nézek ki, mint egy idióta, gondolta. Otthon
kéne néznem A titánok harcát, nem ezen a szemétdombon a
lenémított tévét.
Egy parókás, túlságosan széles szájú szőke mondott valamit,
amit Erdman nem hallott. A nő sminkje megült a szeme körüli
ráncokban. Öregnek mutatta, pedig a szándék nyilván az
ellenkezője lehetett. Aztán egy gödröcskés arcú lány
következett szőlővel, utána pedig élő kép rendőrökről és
zseblámpás emberek csoportjairól.
Erősen fülelt, hogy hallja, mit mond a bemondó, de túl
alacsony volt a hangerő. A sárga futószöveget figyelte a
képernyő alján.
Új hír: Az ötéves Clara Foyle eltűnt, miután egyedül távozott
az iskolai játszótérről. A környékbeliek a rendőrökkel együtt
kutatják át a Greenwich Parkot és a Heath környékét.
Újabb kép: Clara Foyle nevetgél valakivel, aki talán a nővére.
A nap hátulról világítja meg a haját, elhalványítja a szeplőit, és
glóriát von a feje fölé. Újabb kép egy rendőrségi szalaggal lezárt
boltról. A felirat folytatódott.
Clara Foyle-t utoljára egy édességboltban látták Blackheathben,
Délkelet-Londonban, 15.30 körül. Sárga-fekete iskolai egyenruhát
viselt. A szülők imádkoznak a jó hírekért.
Erdman az ép keze mutató- és hüvelykujjával megdörzsölte a
szemét. Szerencsétlenek. Ő maga vajon mit szólna, ha Lilith
egy péntek délután felhívná a munkahelyén, éppen amikor ki
akar ugrani a Bankbe, hogy Jakey eltűnt, nem jött haza az
iskolából? Kisöpörte a fejéből a gondolatot, mintha a puszta
elképzelésétől is megtörténhetne.
A bizonytalanság lehet a legrosszabb. És a várakozás. Várni azt
a kopogást az ajtón. Sajnálom, uram. Megtaláltuk a holttestet.
Hogy élheti ezt túl egy házasság? Nem csoda, hogy oly sok élet
siklik ki, ha egy gyerek eltűnik, vagy meghal. Vagy ha nagyon,
nagyon beteg. Erdman visszanyelte a torkában kialakuló
gombócot.
– Jó ég, te még mindig vársz? – bukkant fel Lilith, a
nyomában Jakey-vel, aki szottyadt háromszögletű sajtos
szendvicset tartott a kezében.
– Igen, de talán már nem sokáig.
Lilith lezuttyant a szomszédos székre, miközben Jakey
megszáradt vércseppeket tanulmányozott a padlón.
– Mi is ezt néztük a büfében. A végén úgy kellett elrángatni
Jakey-t. Állandóan azt kérdezgette, hogy valaki elrabolta-e azt a
kislányt. Szörnyű, nem? Szerencsétlen szülők. Mit csinálhat az
a gyerek egyedül?
Némaságba merültek, bűntudatosan elszomorodva, ahogy
egy hozzájuk hasonló családnak illik.
Pár perc múlva Lilith megérintette a férje könyökét.
– Ugye, nem felejtetted el a hétfő délutánt, Erd?
– Hát…
Lilith felsóhajtott.
– Szóval elfelejtetted.
– Vidd be apát a suliba nap lesz. Nem emlékszel, apa?
Minden apuka bejön az osztályba. Miss Haines azt mondta,
muris lesz.
Erdman el sem tudott volna képzelni ennél kevésbé murisat,
de ezt persze nem mondhatta meg a fiának.
– Ott leszek – felelte.
Sokáig ültek ott. Két mentő rontott be egy hordággyal, de az
izgalom csak pár percig tartott, aztán a sápadt arcú sérültet már
el is vitték. A falon lévő tábla felirata arról tájékoztatta a
betegeket, hogy az átlagos várakozási idő négy óra. Az égbolt
mélykékké sötétedett. Mögöttük egy sárga ruhás takarító egy
felmosót tologatott.
– Micsoda ronda egyenruha – morogta Lilith.
Erdman gyomra fordult egyet. Nem segített a pelenkából
áradó bűz sem, a néhány sorral hátrább lévő kisbaba felől. Jakey
a lábát lógázta a széken, ujja az orrában. Lilith a lábfejét
mozgatta, miközben a hírszalag újra és újra végigfutott. Egy
család szívszorító története végtelenítve.
Erdman próbált nem gondolni a tű hegyes végére, a bőrén
átbújó fonálra, az ájuláshoz közeli állapotára, amikor injekciót
kap. Arra gondolt, hogy talán valami félig eltemetett emlék
miatt van az egész.
 Szerencsére Lilithtel együtt eléggé észnél voltak ahhoz, hogy
Jakey gyerekkori immunizációit szájon át végeztessék. Erdman
rettenetes történeteket hallott az injekció hatásairól a Jakey-
hez hasonló gyerekekre. Pennsylvaniában néhány orvosnak
sikerült új eredményeket elérnie a kutatásban, de gyógymód
továbbra sem létezett. Erdman lassan kifújta a levegőt, és
próbálta elfojtani a pánikot, amely mindig elfogta,
valahányszor Jakey jövője jutott az eszébe. A fiára pillantott,
aki elmélyülve bámulta a padlót.
– Unatkozom – nyafogott Jakey.
– Én is, pajtás – mondta Erdman. Ő sem így képzelte a
péntek estét.
Lilith a híreket nézegette a telefonján. Ásított, de nem tette a
kezét a szája elé.
– Miért nem viszed haza Jakey-t? – Nem gondolta át, amit
mondott, és azonnal meg is bánta.
– Biztos?
A kérdés azonban csak költői volt. Lilith már ugrott is, vette a
kabátját, és Jakey-re is felsegítette a sajátját.
– Vigyem el a kocsit? Te tudsz jönni busszal…?
Persze. Imádom a hazafelé tartó buszt a sok péntek esti
részeggel.
– Persze.

Miközben nézte Lilithet és Jakey-t, amint eltűnnek a kórház

önműködő ajtaján túl, az A parkoló felé a szitáló sötétben, még
mindig reménykedett kicsit, hogy mégis maradnak.
Nem kárhoztatta Lilithet. Ő is órák óta itt volt Jakey-vel.
Mindketten itt voltak. Ő is majdnem annyira gyűlölte ezt a
helyet, mint Lilith.
Ólomlábakon vánszorogtak a percek.
– Erdman Frith! – kiáltotta egy megviselt asszisztens.
Végre. Erdman követte a nőt a kezelőbe, és belebotlott egy
„Felmosva, csúszós” táblába. Bocsánatkérőn intett a
takarítónak, aki visszabólintott.
Egy lógó bajszú orvos vizsgálta meg Erdman kezét, aztán
elengedte. Hátat fordított neki, de Erdman azért hallotta, amit
a nővérnek mondott.
– Mondd meg Kalebnek, hogy ne vesztegesse a drága időmet.
Így is van épp elég dolgunk.
A nővér fáradtan elmosolyodott.
– Elnézést, hogy ilyen sokáig kellett várnia, Mr. Frith, de dr.
Levison úgy gondolja, hogy nincs szüksége varrásra, nem
annyira mély, mint gondoltuk. Majd én bekötöm magának.
Mire elhagyta a kórházat, az eső már az arcát verte.
A szél erőre kapott, és kellemetlenül hűtötte nedves bőrét. Mit
nem adott volna most azért, ha a tévéje előtt ülhetne, feltekert
fűtés mellett, amely elűzte a hideget, a családit és kintit
egyaránt.
A menetrendre pillantott. Ha jól látta, akkor húsz perc múlva
jön egy busz, de nem volt biztos benne, hogy jól látta. Még
mindig az aprócska számokat böngészte, amikor felbukkant egy
egyszintes jármű.
Erdman kotorászni kezdett a zsebében az Oyster kártyája{5}
után, leejtette a vizes padlóra, felszedte, aztán lehúzta a
leolvasón, miközben érezte, hogy elpirul. Talált egy szabad
helyet az ablaknál, és üres tekintettel bámult kifelé a
lecsapódott párán keresztül.
Amikor a busz belefúrta magát az estébe, Erdman egy
pillanatra lehunyta a szemét, és arra gondolt, hogy vajon kinek
tűnne fel, ha ő nem menne haza.
Pedig nem lett volna szabad önsajnálatra vesztegetnie az
idejét.
A fia már veszélyben forgott.
És Erdmannek tíz napja volt, hogy megmentse az életét.

7.

21.31

Lilith az utolsó üvegszilánkokat is kidobta a szemetesbe, és

körülnézett az étkező padlóján. Erdman vére rozsdaszín
korongokká dermedt, és Lilith súrolni kezdte a lakkozott fát.
Leült a sarkára, és szemügyre vette a munkáját. Nagyon fáradt
volt. És még a balul sikerült vacsora maradványait is fel kellett
takarítania. Erdman még nem ért haza a kórházból, de legalább
Jakey ágyban volt már. Nehéz lett vele, mire hazaértek,
rosszkedvű volt és befelé forduló, és bár bocsánatot kért az
autós dologért, Lilith megkönnyebbült, amikor végre
rácsukhatta az ajtót, és egyedül maradhatott a földszinten.
Lilith nem tudta, mi ütött az ő általában szelíd gyerekébe, de
bármi volt is az, nem tetszett neki. Magában megjegyezte, hogy
el kell vinnie azt az ócskavas kocsit a szervizbe.
Büntetésképpen nem volt esti mese. Nem mintha Jakey-t
nagyon zavarta volna. Erdman egyik gyerekkori könyve volt,
tele ijesztő népmesékkel. A borítón egy magas, vékony alak
volt, a feje helyén vigyorgó koponyával. Egy mumus, aki
gyerekekre vadászott. Lilith frászt kapott tőle. Jakey mégis
minden este ezt kérte, amióta megtalálta valami dobozban,
Erdman régi dolgai között. De ma este nem volt mese. Jakey a
földhöz vágta a könyvet.
Lilith felsóhajtott, és egy tányérra kotorta a megdermedt
szaftot meg a hideg krumplit. Talán a gyógyszer tette, vagy
Jakey csak elfáradt az egész estés kórházi procedúrától.
Bizalmat kell szavazni neki, de Jakey nagyon goromba volt.
Nem sokat segített, hogy a zuhogó esőben kellett hazafelé
vezetnie, amikor először hallatszott a figyelmeztető sípolás, és
felvillant a felirat a műszerfalon.
Hátsó biztonsági öv kioldva.
– Jakey – csattant fel Lilith –, ne szórakozz a biztonsági
övvel! Csatold vissza, légy szíves.
– De hát nem csatoltam ki.
– Jakey! – Lilith hangja, mint az acél.
– Nem én voltam.
– Na ne mondd!
– Igazat mondok! – felelte Jakey, félig már kiabálva. – Hozzá
se értem.
Lilith tudta, hogy hazudik. Ez az üzenet csak akkor jelenik
meg, amikor az utas kiköti magát, vagy éppen be se köti.
Más irányból próbálkozott.
– Kicsim, ha nekimegyünk valaminek ebben a szörnyű
időben, súlyosan megsérülhetsz, ha nem vagy bekötve. Kérlek,
csatold be azonnal. Az én kedvemért.
– De hát nem csatoltam ki – erősködött Jakey.
Lilith rácsapott a kormánykerékre, mire a kocsi áttért a másik
sávba. Pánikszerűen ellenkormányzott, mire a mögöttük jövő
sofőr rájuk dudált.
– A rohadt életbe.
– Én nem csatoltam ki – ismételte Jakey, egy kicsit
higgadtabban.
Lilith nem törődött vele, csak az utat figyelte, hogy hol tudna
lehúzódni. Muszáj lesz kiszállnia a kocsiból, hogy ő maga
csatolja vissza a biztonsági övet. Az eső miatt azonban rosszak
voltak a látási viszonyok, és az előtte kígyózó piros féklámpák
sora megállásra késztette.
A kényszerpihenő alatt félig kicsavarodva hátrafordult, hogy
megnézze Jakey-t. A sápadt kis arcot megvilágították az
elsuhanó autók lámpái.
– Gyerünk, Jakey. Csak azt akarom, hogy biztonságban legyél.
– Nem kapcsoltam ki az övet – felelte Jakey, és elsírta magát.
Lilith arra gondolt, hogy elmagyarázza a mechanizmust: az
utas testsúlya kapcsolja be az érzékelőt, amely jelez, ha az öv
nincs becsatolva, de mivel senki más nem ül hátul, az a valaki
csakis ő lehet, de nem volt biztos benne, hogy Jakey megértené.
A pillantása Jakey övére tévedt.
Ott volt rajta, a kapcsoló stabilan a helyén.
De a figyelmeztetés továbbra is ott volt a kijelzőn.
Hátsó biztonsági öv kioldva.
Lilith megnézte, hogy a táskája nincs-e a hátsó ülésen, a
gyerek mellett. Elég vicik-vacakot hord magával, hogy az
kitegye egy kisebb gyerek súlyát, de az ülésen nem volt semmi.
Akkor csak a jobb napokat látott autó hibája lehet.
Lilith már éppen bocsánatot akart kérni, megmondani, hogy
néha a felnőttek is hibáznak, amikor az eső szüntelen
dobolásában is meghallotta, hogy a kisfiú motyog valamit.
– Tűnj el – sziszegte. – Tűnj el, és hagyj békén.
– Azért, mert halkan mondod, még hallom.
– Anya, én…
– Tudom, hogy fárasztó nap volt, de ez nem elegendő ok.
Nem beszélhetsz így velem – dobolt az ujjaival Lilith a
sebességváltón.
– De én…
– Még mindig feleselsz? Mi lenne, ha inkább bocsánatot
kérnél?
– Sosem hallgatsz meg – fakadt ki Jakey. – Soha, soha, soha.
A világ leggonoszabb anyukája vagy. Aput akarom.
A forgalom újra megindult, és az eső is alábbhagyott. Lilith
látta Jakey megbántott arcát a visszapillantó tükörben, és már
megbánta, hogy felcsattant. Feltámadt benne az anyai
bűntudat.
– Nem akartalak megbántani – mondta végül.
De Jakey nem válaszolt, csak bámult ki az ablakon az esőbe,
könnyes szemmel, miközben azt a furcsa kis dalt énekelgette.
Lilith annyiban hagyta, de amint hazaértek, szólt Jakey-nek,
hogy feküdjön le. Amikor felment betakarni a fiút, Jakey hátat
fordított neki, és nem volt hajlandó jóéjt-puszit adni.
Most hogy egyedül volt, Lilith rádöbbent, hogy a gyereknek
igaza volt. Csak éppen ő nem volt hajlandó végighallgatni, nem
adott neki esélyt a magyarázatra. Egyes gyerekek kényszeres
hazudozók, de Jakey egészen mostanáig kínosan őszinte volt.
Nem az ő hibája, hogy nincs pénzük jobb kocsira.
Lilith képtelen volt megnyugodni. Befejezte a takarítást,
aztán nyugtalanul járkálni kezdett a házban, várta Erdmant.
Hála istennek Jakey karja rendben van. Lilith majdnem
biztosra vette, hogy eltört, és már előre extra adag szteroidot
adott be neki, hogy lenyomja a gyulladást. De a röntgen szerint
csak zúzódásokat szenvedett.
Lilith a gyerek furcsán lógó, duzzadt karjára gondolt, és
magában fohászkodni kezdett.
Csak zúzódás, azt mondta az orvos. Csak zúzódás. Add,
istenem, hogy így is maradjon.
 SZOMBAT

8.

2.57

Etta Fitzroy nyomozó őrmester sok mindent meg tudott

állapítani a bejárati ajtó állapotából.
Látott már hámló festést, elromlott csengőt,
szétforgácsolódott fát, ahol belerúgtak, vagy éppen négyféle
lakatot a hívatlan látogatók távoltartására, de ez volt a
kedvence: frissen festett csoda csillogó ezüstkopogtatóval és
virágkaspóval, amelyből még csöpög a víz a friss eső után.
Csak épp nem ma este. Most éppen nagyon nem akart ezen a
kiváltságos, gazdag küszöbön állni, hogy kioltsa egy család
reményét.
Amikor befordult a Pagoda Drive-ra, maga után húzva a
bőröndjét, Fitzroy zsebkendőt szedett elő a zsebéből, és
letörölte az arcát. A szülők higgadt, profi szakemberre
számítanak. Megérdemlik.
Az eső elállt, de a járda csillogón feketéllett, a füstszagú
levegő hidegen tapadt a bőrére. Foyle-ék kétemeletes György-
stílusú háza a legnagyobb volt az utcában.
Fitzroy legalább hárommillió fontra saccolta. Az ablakokban
fényt látott, pedig már hajnali három felé járt az idő.
 Fitzroy végigment a kerti úton, és idegesen beszívta a nedves
levegőt. Sosem tudhatta előre, hogy dühös, vádaskodó arcokkal,
vagy könnyes kérdésekkel fogadják. Bármi is a család reakciója,
ő megérti és megbocsátja, mert tudja, hogy a kétségbeesés az
alapja.
A keze tétován megállt a kopogtató fölött, de mielőtt még
ráereszthette volna a festett fára, egy meghatározhatatlan korú,
ősz hajú nő nyitotta ki az ajtót, méretre szabott kosztümje
felsőjét gombolgatva. Egy pillanatra megbámulta a nyomozónőt
– Fitzroy már hozzá volt szokva ehhez. Mivel az egyik szeme
sötétbarna volt, a másik pedig döbbenetesen kék, már
megtanult nem törődni az ilyesmivel. Aztán az asszony észbe
kapott.
– Jöjjön be – mondta. – Biztosan elázott.
Fitzroy a kezét nyújtotta.
– Ön bizonyára Mrs. Foyle.
Az asszony felnevetett – váratlan hang volt ez, és kivillant a
nő tökéletes fehér foga.
– Te jó ég, dehogyis. Vagyis tényleg Mrs. Foyle vagyok, de
nem az, akit ön keres. Én Elisabeth vagyok, az anyósa.
– Sajnálom, ami önökkel történt.
Elisabeth Foyle szája visszarendeződött egy keskeny vonalba.
– Köszönjük – válaszolta. – Jöjjön velem.
Bevezette Fitzroyt egy hatalmas előcsarnokba, amelynek
kockás padlóburkolata és széles mahagóni lépcsőfeljárója volt.
Több fényűzően berendezett helyiségen áthaladva végül elértek
egy csukott ajtóhoz a folyosó végén. Elisabeth halkan kopogott,
de nem várta meg a választ. Kinyitotta az ajtót, és félreállt,
hogy Fitzroy bemehessen.
A szoba hatalmas volt, az egyik oldalon földig érő ablakokkal,
amelyek feltehetően a gondozott gyepre néztek. A túlsó falat
egy téglakandalló uralta, és a sarokban álló halványzöld
kanapén egy nő ült. Fényes haja lófarokba fogva, amitől
egészen fiatalnak tűnt, de Fitzroy még több lépés távolságból is
észrevette a mély ráncokat a szája és a szeme körül. A nő válla
megereszkedett, mintha máris megadta volna magát a
vereségnek. Két egyenruhás rendőr beszélgetett csendesen a
sarokban.
Ebben a házban ma éjszaka nem lesz alvás.
– Hozhatok valakinek valamit inni? – trillázta Elisabeth.
Lecsúszott róla az álarc. Fitzroy nem először találkozott az
idősebb Mrs. Foyle-hoz hasonló nővel. Sokakat felvillanyoz, ha
egy országos dráma résztvevői lehetnek.
– Egy teát, köszönöm szépen – felelte.
Fitzroy körülnézett a szobában, és észrevett egy, a
kandallóhoz támasztott mankót. A lángok tucatnyi apró
tűzijátékként tükröződtek a fémbevonaton. Családi képek –
megszeppent, beállított fotók – sorakoztak a
kandallópárkányon.
– A férjem szerint haza fog jönni.
Amy Foyle hangjának keserű éle volt, mintha úgy gondolná,
hogy aggodalmát csak úgy tudja kordában tartani, ha szorosan
becsomagolja, és nem szivároghat ki belőle semmiféle érzelem.
Fitzroynak az volt a tapasztalata, hogy az ilyen törékeny nők
roppannak össze először.
A nyomozó leült mellé a kanapéra.
 – És maga mit gondol, Mrs. Foyle?
– Maga a szakértő, nyomozó. Nem magának kéne
megmondania? – az asszony hangja hisztérikusan
megemelkedett.
Fitzroy úgy érezte, hogy nem, nem neki kéne. Nem kellene
elmondania ennek az összetört asszonynak, hogyan lógott
húsz percig a telefonon, amíg a halottkém irodája nem
ellenőrzött végig mindent, hátha megtalálták Clara holttestét;
hogy egy kutatási tanácsadó hogy szervezi a keresés folytatását
hajnalban; és hogy nemcsak szemtanúkat keresnek, hanem a
kislány kabátjának vagy táskájának maradványait is. A Peppa
malacos fehérneműt.
Hogy még mindig próbálják kizárni Mrs. Foyle-t a
kihallgatásokból.
– Elnézést, hogy ilyen későn érkeztem – mondta ehelyett. –
Rengeteg hívást kaptunk, és megvártam a híreket, mielőtt
elindultam.
Mrs. Foyle kihúzta magát.
– Vannak hírek?
Fitzroy átkozta magát az ügyetlen fogalmazás miatt, amelyért
a kései órát okolta. Megfogta a nő kezét. A franciamanikűr érdes
volt a szélénél. Ez a kis tökéletlenség jobban megrázta Fitzroyt,
mint bármiféle könny.
– Egyelőre még nincsenek. Sajnálom.
Mrs. Foyle beszívta az alsó ajkát, és a tévéképernyőre meredt.
Clara épp a nővére, Eleanor elől szaladt, aki egy locsolócsővel
üldözte. Bár a készülék le volt halkítva, Fitzroy ki tudta venni a
vidám visításokat.
 – A férjem vette fel a nyáron – mondta a nő tompán. – Ő
most az emeleten van, Eleanort próbálja megnyugtatni.
Szörnyű rémálma volt.
– Mrs. Foyle, esetleg eszébe jutott valami, ami segítheti a
nyomozást? Bármi. Bármilyen, látszólag lényegtelen dolog a
lányáról. Nem említette, hogy valami feldúlta? Nem mondott
olyasmit, hogy megkörnyékezte egy idegen?
– A kollégáinak már mindent elmondtam.
– Nyilván – felelte Fitzroy szelíden. – De néha hirtelen jut
eszünkbe valami, ami talán nem is tűnik fontosnak, mégis
olyasmi lehet, ami segíthet megtalálni Clarát.
Mrs. Foyle arcán egy könnycsepp gördült le. Fitzroy nézte,
ahogy legördül az álláról.
– Tudom, hogy nehéz. Tudom, hogy rengeteg kérdésre kellett
válaszolnia a lányáról. Tudom, hogy rémült és kimerült, és
zavarja a rendőri jelenlét a házban, hogy megnézik a
számítógépeket, és széjjeldúlják Clara holmiját. Engem azért
hívtak ide, mert van némi tapasztalatom hasonló esetekkel, és
ön talán segíthet nekem.
Fitzroy úgy helyezkedett, hogy a térdük majdnem összeért.
– Clara egészséges és boldog gyerek, Mrs. Foyle?
Mrs. Foyle-t Elisabeth érkezése akadályozta meg a
válaszadásban. Az idősebb nő a saját monológját adta elő,
miközben tejet töltött és kekszet kínált.
– Bár ne csinálná ezt – mondta Mrs. Foyle, amikor az anyósa
kiment.
– Mit? – kérdezte Fitzroy tompán.
– Azt, hogy úgy tesz, mintha semmi sem történt volna.
Folyton arról beszél, hogy milyen partit rendezünk majd, ha
Clara hazajön, amikor mindenki tudja, hogy valószínűleg…
Az asszony hangja elcsuklott, képtelen volt kimondani azt,
amihez a legtöbb külső szemlélő már rég eljutott. Ahogy
Fitzroy várta, Mrs. Foyle szétesett.
Nem üvöltött vagy sikoltozott, hogy mekkora igazságtalanság
történt. Egyszerűen csak ült, és sírt, amíg eldugult az orra és
foltos lett az arca, és képtelen volt összefüggő mondatokban
beszélni.
Fitzroyban feltámadt az együttérzés. Mrs. Foyle szakadozott
zokogásaiban az eltűntek és halottak családtagjainak hangja
köszönt vissza.
Grace Rodríguez anyja, Conchita épp a mosogatónál állt.
Fitzroy nézte őt, ahogy szorgoskodik, öblögeti a rengeteg
teáscsészét és csészealjat, amelyet nem is használt.
Adott neki még egypár másodperc reményt.
Conchita megérezte a jelenlétét, és hátrafordult. Látta a nyomozó
alakját kirajzolódni a konyhaajtóban. A csészealj, amelyet
törölgetett, kicsúszott a kezéből, és Fitzroy azóta is emlékszik a
hangra, ahogy a tányér a padlóra zuhant, és kettétört.
Conchita Rodrígueznek nem volt szüksége arra, hogy Fitzroy
bármit is mondjon. Elég volt egyetlen pillantást vetnie a nyomozó
arcára.
Az asszony térde megroggyant; a hideg, kemény padlóra roskadt.
Fitzroy melléje térdelt, és vele együtt sírt.
Még vagy egy évig, amikor David aludt, Fitzroy pislogva feküdt a
sötétben, újra és újra átgondolta a bizonyítékokat, és kereste azt,
ami esetleg elkerülhette a figyelmét. Haza kell vinnie egy lányt az
anyjához, ahogy megígérte.
De pillanatnyilag Amy Foyle-nak van szüksége rá.
Fitzroy átölelte a fiatalabb nő vállát. A drága selyem alatt
érezte a kulcscsontot, a sokk és a hitetlenkedés rándulásait.
Kegyetlen emlékeztető volt ez mindazokra a mindennapos
szörnyűségekre, amelyekkel rendőrségi munkája folyamán
szembesülnie kellett. Vajon képes lehet újabb gyermeket hozni
erre a sivár világra, hogy megint kitegye magát a veszteség
fájdalmának?
Igen, gondolta Fitzroy. Igen.
Mrs. Foyle kortyolt a poharából, és felitatta a könnyeit egy
zsebkendővel. Fitzroy érezte az alkoholt a leheletén.
– Elnézést – mondta az asszony.
– Nem kell mentegetődznie.
Amy remegő ujjakkal simította le a szoknyáját.
– Nyomozó, maga az imént azt kérdezte, hogy Clara boldog-
e. Nos, nem vagyok biztos benne, hogy az.
Fitzroy hátradőlt, és a párbeszéd fenntartása érdekében nem
tette keresztbe a karját maga előtt. Minden figyelmét a mellette
ülő anyára irányította. Ez fontos kérdés volt, de ő nem
beszélhetett. Mrs. Foyle-nak kellett megtörnie a beálló csendet
arról, miért boldogtalan Clara.
Friss könnyek csordultak le Amy arcán. Nem fáradt azzal,
hogy letörölje őket.
– Tudja, az én hibám. Be akartam festetni a hajam, ezért
megkértem a barátnője anyját, hogy hozza haza, és Clara nem
akarta, de én rákényszerítettem. – Az asszony a kezébe temette
az arcát, és megint sírni kezdett. – Én kényszerítettem rá.
 – Miért nem akart Clara velük menni?
– Poppy Smith meg a lányok az osztályban…
Fitzroy várt.
– Tudja, a gyerekek szokásos gonoszsága.
– Miért csináltak ilyet?
Amy piszkálgatni kezdte a körömlakkja szélét, a bőrt a körme
körül.
– Clarának csonka a keze, Fitzroy nyomozó. Mindkét kezéről
hiányoznak ujjak.
Csengés.
Az ilyen esetekben Fitzroy szerette hallgatni a fejében
megszólaló dallamot, és amikor meghallotta, belekapaszkodott.
Egyesek zsigeri ösztönnek nevezik, zsaruszimatnak, de
Fitzroynál az egész a fejében történt, az agyműködés halk
muzsikája volt. Clara fogyatékossága megmagyarázta, miért
ment el egyedül az iskolából, és hogy a sebezhetősége miért
tette másoknál könnyebb célponttá.
A hirtelen feltámadó remény elhamvadt.
Ez nem elég.
– Nem operálták meg?
Mrs. Foyle lehajtotta a fejét.
– Clara elég különös gyerek, nyomozó. A legtöbb gyereket
megoperálják, hogy korrigálják a dolgot, körülbelül tizennyolc
hónaposan, vagy még korábban, de én nem akartam. Nem
akartam fájdalomnak kitenni őt; úgy gondoltam, majd
megtanul együtt élni ezzel. A férjem nem értett egyet velem,
főként mert azt mondják, a műtét az életkor előrehaladtával
egyre bonyolultabb. Rengeteget veszekedtünk ezen. Az orvosok
nem nagyon akartak a beleegyezésem nélkül cselekedni, én
pedig nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy belevágjanak a
kezébe. – Az asszony mélyet sóhajtott. – Elég speciális az esete.
Mindkét kezén hiányzik a két középső ujj.
Mrs. Foyle a fejét a kanapé támlájának döntötte, és lehunyta
a szemét. Egy darabig így ültek, csendben, csak a fahasábok
ropogtak a kandallóban. Először úgy tűnt, mintha az asszony
elaludt volna, de aztán halkan, megtörten újra sírni kezdett.
Alig tudott megszólalni, Fitzroy karjába kapaszkodott. Szörnyű
volt látni a sóvárgást az arcán.
– Életben van még az én kicsikém?
Sok óra telt el Clara eltűnése óta, és Fitzroy egyszer már
hazudott, amikor azt mondta, hogy nincs semmilyen hír.
Volt hír, csak nem olyan, amit el akart mondani. A nyomozó
csoportot szinte elárasztották az állítólagos szemtanúk hívásai.
Ez a kockázat mindig fennáll a gyerekeltűnéskor: csak úgy
özönlik a rengeteg információ, és nehéz elkülöníteni a fontosat
az értéktelentől.
Fitzroy nem akart megint hazudni.
– Remélem – felelte. Nem volt hajlandó olyasmit mondani,
amely épp olyan üres, mint a bejáratnál látott piros kis
gumicsizma. – De azt elmondhatom, hogy a legtöbb eltűnt
gyerek visszakerül a családjához.
– És mi van azokkal, akiket idegenek rabolnak el? – Amy
megint zokogásban tört ki, némi hisztérikus felhanggal.
– Tudom, hogy nehéz, Mrs. Foyle, de megnyugtathatom, mi
minden tőlünk telhetőt megteszünk.
– Meg kell találniuk őt. Muszáj! – Az asszony hangjából
sütött a pánik.
Fitzroy próbált nem törődni Grace Rodríguez váratlanul
felvillanó képével.
Óvatosan megválogatta a szavait.
– Van valami elképzelése arról, hogy ki lehetett az a férfi?
Mrs. Foyle-nak fogalma sem volt. Mivel Mileson kívül a
kislánynak nem volt élő férfi rokona, a rendőrség már
kiterjesztette a vizsgálatot Clara barátnőinek apjaira és Mrs.
Foyle barátnőinek férjeire, az iskola férfi tanáraira, de még a
mesteremberre is, aki a lefolyót javította az előző hónapban.
A környéken élő összes regisztrált szexuális bűnözőt is
ellenőrizték, bár Fitzroy ezt nem mondta el Amynek.
– Akkor ez egy átlagos nap volt a kislányának?
– Attól eltekintve, hogy Mrs. Smithnek kellett volna
elhoznia, igen.
Fitzroy megdörgölte a szemét. Bár fáradt volt, nem látta
értelmét annak, hogy hazamenjen. David így sem volt
meglepve, csak megvonta a vállát, amikor befutott a hívás, és
inkább ott maradt a szállodában, hogy egyedül ünnepelje
tovább a születésnapját. Ő maga meg úgysem tudna aludni.
Csend támadt köztük. Etta Fitzroy azon tűnődött, hogy David
ágyban van-e már, vagy még a bárban beszélget az éjszakai
személyzettel. Amikor David először vitte el ide, a nő egészen
meghatódott a szobába készített virágoktól, és attól, hogy a
férfi nem várt semmit cserébe. Ezt szerette benne. De most,
hogy neki is megvoltak a saját kívánalmai, módosult a helyzet.
Később, amikor a változó árnyékok kezdték felvenni reggeli
alakjukat, Amy az anyósáért kiáltott, aki meg is jelent Fitzroy
kabátjával. Ahogy az ajtó becsukódott mögöttük, Amy hosszan
kortyolt az italából.
– Elnézést, kedves… nyomozó – suttogta Elisabeth. – Kicsit
kikészült szegény.
– Ez érthető.
– Tudja, szklerózis multiplexe van. A gyógyszerek meg az
alkohol nem tesznek neki túl jót.
Fitzroy összeszorította az ajkait, és feszesen elmosolyodott.
– Köszönöm a teát.
Fogta a bőröndjét, és kinyitotta az ajtót.
Odakint aranyszínű volt a levegő, a kora téli reggelek egyik
ritka fényjelenségével. A ragyogás a gyerekek bőrére
emlékeztette, a pofacsont ívére az olvasólámpa halvány
derengésénél, a zavartalan álom szabályos lélegzetvételére.
De Fitzroy nem tudott a sötétség nélkül gondolni a fényre.
Beleégett a tudatába a halál kíméletlenül leselkedő jelenléte,
amely bármikor lesújthat az ifjonti hamvasságra, és arra
gondolt, hogy a sötét ujjak talán már Clara arcát simogatják.

9.

7.30

A férfi kinyitja a bejárati ajtót, várja a nő hangjának ismerős

csikorgását.
– Te vagy az, drágám?
Ezek szerint ébren van. A férfi szíve felderül.
 – Igen, én vagyok – kiáltja.
A szobában alvástól és a nő testének kipárolgásától nehéz a
levegő. A férfi beszívja az illatot, és a nő fölé hajol, hogy
kisimítsa a nedves hajat az arcából. A nő arcvonásait fájdalom
torzítja el. Ennyi év után a férfinak már kérdeznie sem kell. Már
tudja, hogy a nő ma fel sem fog kelni az ágyból, és keresni kezdi
a fiókban a fájdalomcsillapítót, aztán egy pohár vizet emel a nő
szájához.
– Biztosan fáradt vagy – mondja a nő.
A férfi rámosolyog, és megrázza a fejét. A nő persze arra
gondol, hogy ő maga fáradt, pedig évek óta nem mozdult ki
ebből az ágyból. A férfi felemeli az ágytálat. A szélén egy kis
hintőpor látszik. Megkönnyíti a fém és a finom bőr
érintkezését.
– Csinálok teát – mondja a férfi. – És pirítóst.
Mire visszaér a tálcával, a nőnek a párnák segítségével már
sikerült felülnie. Az ágynemű eltakarja a gerince S alakú
görbületét, de a háta gyengesége miatt előretolva tartja az
arcát, és összehúzza a vállait.
A férfi négy részre vágta a pirítóst, és a darabokat egyenként
adogatja a nőnek. A függönyök be vannak húzva, a szoba
homályos, de a nő nem szereti, ha a világ benéz, amíg nem
tisztálkodott és nem öltözött fel.
Amikor végzett az evéssel, a férfi kiviszi a tálcát a konyhába,
és egy lavórba meleg vizet enged. Küszködik az álmossággal, és
nehéz a szemhéja, de akkor sem pihen. Inkább bekapcsolja a
rádiót, és úgy issza a reggeli híreket, mintha a sivatagból jött
volna.
 Végigviszi a lavórt a folyosón, vigyázva, nehogy kiloccsanjon
a víz a szőnyeg barna íveire. A nő szeme megint csukva, csak
akkor nyitja ki, amikor meghallja a székhez ütődő edény
koccanását. Odakint a vöröslő hajnal már első csápjait
nyújtogatja.
A férfi megint gyengéden a nőre mosolyog, és az arcához
emeli a szivacsot, kitörli belőle a váladékot, lemossa az alvás
közben kifolyó, az állára száradt nyálat. A bőre már ráncosodik,
de a férfi ezt nem látja. Még ha a teste meghajlott is, a szeme
semmit sem változott.
A hálóinge túl nagy, összetekeredik, amikor a férfi lehúzza a
hajlott hátról. Lemossa a nő hónalját, a lába közét, megnézi,
vannak-e rajta sebek. Amikor elkészül ezzel, tiszta hálóinget
húz a nőre, aztán elhúzza a függönyöket. A buszmegálló épp a
hálószoba ablaka előtt van, és a férfi nézi, ahogy az ülések
megtelnek utasokkal.
– Tévé, rádió, könyv? – kérdezi.
A nő nem firtatja, hogy neki mik a tervei aznapra. A férfi nem
bánja. Tudja, hogy a nő érdeklődése erre a házra, erre a szobára
zsugorodott össze.
A férfi csak akkor szólal meg újra, amikor a nő szeme már a
tévére szegeződik.
– Csak a…
A nő csak legyint vékony karjával, a tekintetét nem veszi le a
tévéről.
– Tudom, tudom. Őket is meg kell etetni és itatni.
Odakint a levegőben nedves fű illata száll. A pajta
szénaszagú. A férfi beszívja az édes illatot.
 Amikor végzett a kertben, alszik egy-két órát. Lezuhanyozik.
A nő még mindig tévét néz, és a képernyőhöz beszél.
Grace Rodríguez anyjával beszélgetnek, azt mondja. Az
erdőben megtalált lány anyjával. A tiniével, aki eltűnt
balettvizsgára menet.
Mrs. Rodríguezt azért hívták meg, hogy elmondja saját
tapasztalatait, mondja a nő, mert most egy ötéves kislány is
eltűnt.
A férfi hallgatja a reggeli műsorvezetők álszent együttérzését,
a harsány sajnálkozást, amely olyannyira különbözik a Mrs.
Rodríguez szeme alatti árnyaktól. Emlékeztetik a nézőket a
szaftos részletekre; hogy amikor a rendőrség rábukkant Grace
maradványaira Oxleas Woodban, a teste legnagyobb része
hiányzott. Mindene, az ujjai és lábujjai kivételével, amelyeket
kis nejlontasakokba, takaros sorba rakva találtak meg.
A férfi becsukja maga mögött az ajtót, készít egy szendvicset,
és zsírpapírba csomagolja.
Amikor odaviszi a nőnek, már öltöny van rajta. A nő nem
kérdezi, hová megy.

10.

15.46

– Ez valami vicc? – kérdezi a főnök.

Fitzroy Clarának a városi rendőrség emberölési és
súlyosbűncselekmény-osztálya déli körzetének központi
műveleti termében kirajzszögezett képét tanulmányozta.
Megtalálunk, kicsim. Megígérem.
A terem túlsó végében vagy tucatnyi rendőr szorgoskodott,
felkapkodta a telefonokat, jegyzetelt, arcukat kísértetiesen
világította meg a monitorok fénye. A többiek házaknál voltak,
vagy részt vettek a keresésben.
– A rohadt életbe – mondta a főnök, és lecsapta a telefont. A
zsebéből előhúzott buborékcsomagolásból kipattintott egy
tablettát, és víz nélkül lenyelte. Odakint a város fényei
váltották fel a növekvő sötétséget.
Fitzroy megköszörülte a torkát.
– Minden rendben, uram?
– Nem, rohadtul nincs – felelte a férfi, és a keze élével
megdörzsölte a szemét. – A kibaszott újságok valami sztorit
terveznek Miles Foyle-ról.
Fitzroynak nem kellett megkérdeznie, hogy milyen sztorit.
Néhány órával ezelőtt rutinból lefuttatta a férfi nevét a városi
rendőrség adatbázisain.
Elcsodálkozott a találtakon. Két, hat hónapnál frissebb
figyelmeztetés prostitúció igénybevételéért. Az egyik lány
fiatalkorú volt. Vagy legalábbis tizennyolc éven aluli, ami a
prostitúciós törvények szempontjából ugyanaz. Volt egy
szexuális erőszakra és emberrablásra vonatkozó vád is egy
gyakornoklány ellen, ezt később visszavonták.
– Nem tartott nekik soká.
– Nem, rohadtul nem, és az időzítés nem is lehetne
rosszabb. Hétfőn lesz a sajtókonferencia. Azt szeretnénk, ha a
közvélemény együttérezne, nem pedig ujjal mutogatna.
 – Akkor most mi lesz?
– Nincs más választásunk, mint hogy kibekkeljük, de azt
hiszem, jó lenne figyelmeztetni őt – sóhajtotta a főnök, és
átpörgetett néhány papírlapot az asztalán. Fitzroy tudta, mi
következik.
– Menjen oda, legyen szíves. Attól, hogy fizet egy fiatalkorú
lánynak a szexért, még nem bűnös a kislánya elrablásában, de
azt akarom, hogy úgy rátapadjon Miles Foyle-ra, mint egy
francos pióca.

Amikor Fitzroy ismét végigment a Pagoda Drive-hoz vezető

úton, a bejárati ajtó tárva-nyitva állt, a sakktáblaszerű padlót
csillár világította meg. Egy fiatal, vörösre sírt szemű, rövid
hajában szőke csíkokat viselő nő lépett ki rajta. A kezét egy hét-
nyolc éves kislány vállán nyugtatta.
– Nem akarok menni – mondta a kislány.
A nő biccentett Fitzroynak, aztán a gyerekre nézett.
– Sokkal jobban fogod tőle érezni magad, kedvesem. Nem
lehetsz egész nap bent. Esetleg hazafelé megihatunk egy forró
csokit abban a kávézóban, amelyet annyira szeretsz.
– Dr. Foyle itthon van?
A nő ujjai elfehéredtek, úgy szorította a kislány vállát.
– Valahol itt van. Talán az emeleten.
Fitzroy megnyomta a csengőt, és belépett az előcsarnokba.
Várt. A falnak támaszkodott, és újra csöngetett. Másodszor is
megcsodálta a ház nagyszerűségét, amely olyan más volt, mint
az ő gyermekkori otthona, a szűk, lépcsős kis kenti lakás,
amelyet csak az anyja dzsesszlemezek iránti rajongása vidított
fel.
 – Gina – kiáltotta egy férfihang. – Elintéznéd?
Fitzroy azon tűnődött, hogy mi történhetett a Foyle család
kapcsolattartójával. Amikor senki nem jelentkezett, inkább
kiabálni kezdett.
– Hahó! Hahó!
Miles Foyle nézett le az emeleti korlát mögül. Amikor
meglátta Fitzroyt, a hajába túrt, és elindult lefelé a lépcsőn.
Már majdnem huszonhat óra telt el Clara eltűnése óta, és
ennek minden pillanata ott volt a véreres szempárban, a
borostás arcon.
– Amy elment sétálni egyet. Megőrül itt bezárva egész nap.
Akkor megvan a kapcsolattartó.
– Nem Mrs. Foyle-hoz jöttem.
– Gina is itt volt – nézett körül Miles. – Mondott valamit,
hogy elviszi Eleanort az egyik barátnőjéhez.
– Dr. Foyle, még mindig várjuk a péntek délutáni páciensei
listáját. Megkaphatnám most?
A férfi meglepetten pillantott fel.
– Nos, nem vagyok benne biztos, hogy meg tudom csinálni.
– Nincs valaki a munkatársai között, aki lemásolná nekem?
Küldhetek érte valakit, vagy e-mailben is elküldhetik.
Miles kotorászni kezdett a zsebében, előhúzott egy
zsebkendőt, és belefújta az orrát.
– Attól tartok, ez nem fog menni.
Fitzroy balra nézett. A falon a kulcstartón egy laminált
belépőkártya lógott, RSH{6} felirattal.
– Valahol máshol dolgozott aznap? Gondolom, időnként
ellát nem magánbetegeket is.
 A férfi követte a nyomozó tekintetét.
– Igen, a Royal Southernben, de azt általában kedden.
Fitzroy kezdett türelmetlen lenni.
– Dr. Foyle, valóban emlékeztetnem kell arra, hogy a lánya
eltűnt, és valószínűleg elcsalták? Nem szeretném letartóztatni
a rendőrség munkájának akadályozása miatt, úgyhogy azt
javaslom, hogy legyen egy kicsit segítőkészebb…
– Nem tudok magának listát adni, mert nincs.
– Miért nincs?
– Mert nem fogadtam betegeket péntek délután.
– Nem hinném, hogy ez ekkora gond lenne. Ha papírmunkát
végzett, akkor a recepciósa biztosan igazolni tudja magát.
– Őt hazaküldtem.
Csengés.
– Biztosan volt valaki, aki látta a rendelőben, vagy esetleg
beszélt magával telefonon. Csak szeretnénk ellenőrizni, hol
volt, amikor…
– …Clara eltűnt? Erre céloz, igaz? Hogy valami közöm van a
saját lányom eltűnéséhez.
Fitzroy jól látta a dühöt a szája vonalán, az álla tartásán.
Megértette, és meg is lepődött volna, ha nem így lett volna. De
a nyomozó látta már ugyanezt a kifejezést apák arcán,
olyanokén, akik megerőszakolták és megfojtották a kislányukat.
– Senki sem állít ilyesmit, uram. De tudnunk kell, mit csinált.
Ez a nyomozás bevett szabálya.
– Nézze, valakivel voltam, rendben? Most boldog?
Fitzroy hagyta, hogy a férfi szavai leülepedjenek benne.
– Kivel? Beszélnünk kell az illető nővel. Vagy férfival.
 – Nő. – A férfi arca sima maszkká merevedett. – És nem
beszélhetnek vele.
– Miért nem, dr. Foyle? – Fitzroy egy pillanatig kivárt. –
Talán prostituált?
A férfi elfordította a tekintetét. Fitzroy látta, hogy az arca bal
oldalát beszívja. Más úton próbálkozott.
– Tud róla, hogy a holnapi újságok a maga prostituáltak
iránti vonzalmáról írnak majd?
A férfi arca elsápadt.
– A francba!
– A felesége tud róla?
A férfi ránézett.
– Szerintem mondja el neki.
– Nem tudom megtenni – suttogta Miles.
– Higgyen nekem. Sokkal rosszabb, ha az újságokból tudja
meg. Alaposan fontolja meg a javaslatomat. Mint már az előbb
mondtam, ha nem ad értékelhető információt egy folyamatban
lévő üggyel kapcsolatban, az akadályozásnak minősülhet. Ha
készen áll arra, hogy beszéljen, tudja, hol talál meg.
Mire Fitzroy kilépett a házból, jóval hidegebb volt.
A hideg épp olyan mellbevágó volt, mint akkor, amikor Grace
Rodríguezt keresték.
Az erdőt fehér jégkristályok borították, a zúzmara
félreismerhetetlen alkotásai. Lépteik ropogtak a kemény földön.
A fák között haladtak, el a Severndroog-kastély mellett, amelyet
egy gyászoló özvegy építtetett megboldogult férje emlékére. Fitzroy
akkor elgondolkodott rajta, milyen szörnyűségeket láthattak azok a
gótikus tornyok.
 Mélyebbre hatoltak az erdőbe. A téli reggel fagyos sötétjébe.
„Általában nem erre szoktam sétálni”, mondta a férfi, miközben
a kutyája a vádliját szimatolta. A balett-táskára mutatott, melynek
halvány rózsaszín körvonala jól kivehető volt a földön.
Fitzroy a névcímkére meredt, amely kezdett már leválni a
többnapos hideg és nedvesség következtében, de továbbra is
dacosan ragaszkodott a bőrhöz.
„Hozzon helyszínelőket, azonnal”, kiáltotta Fitzroy, és az erdő
visszhangozta a félelmét.
Fitzroy nyugtalansága még egy évvel Grace eltűnése után sem
csökkent. Aztán a gondolatai visszaugrottak Miles Foyle-ra. A
fickó igazi talány. A nyomozó még nem tudta, hogy hihet-e
neki, vagy sem, bár a lánya iránti aggódása elég hitelesnek tűnt.
Mégis…
A legtöbb kislány ismeri azt, aki elcsalja. A legtöbb ilyen
ember fehér, munka nélküli. A legtöbbnek rovott múltja van.
Három vagy négy bűncselekmény. A számok nem Foyle mellett
szólnak.
Ezen felül nincs alibije. Legalábbis nem olyan, amit igazolni
lehetne. Fitzroy mégsem akarta bevinni a férfit. Egy
letartóztatás – főleg egy apa letartóztatása gyerek elcsalásáért –
évek alatt sem kopik le. De vissza fog jönni. Ad a férfinak
néhány napot, addig pedig a családi kapcsolattartó majd
szemmel tartja. Ha rendetlenkedni kezd, ő tudni fog róla.
Miles egy földszinti ablakból figyelte, ahogy a nyomozó a
kocsijához megy, léptei visszhangoznak a kőburkolaton.
Amikor a piros hátsó lámpák eltűntek a sarkon túl, fogta a
zakóját, és elhagyta az üres házat, amelyet többé már nem
érzett otthonának.

11.

16.36

Általában szereti megvárni, amíg meghalnak, mielőtt

munkához látna a késével. Élvezi a boncolás művészetét, a
szervek óvatos eltávolítását, a bőr lefejtését; a többit a
kolóniájára bízza.
Miután megtisztogatta és beolajozta az eszközeit és
kiengedte a dögbogarakat, felmossa a boncolószoba padlóját,
felmegy a pincelépcsőn, és bezárja maga mögött az ajtót.
Néhány óra múlva majd visszatér, ha a bogarak már befejezték,
és lerágták a húst a törékeny csontokról. Megszimatolja
hajszálcsíkos zakóját. A halál szaga tapad hozzá.
Idefent körbefogja a csend. Lehunyja a szemét, és mélyen
beszívja a levegőt. Itt az ő helye. A családi gyűjtemény csontjai
közt. Az osszuáriumban.
A furcsaságok valóságos kincsestára nemzedékről
nemzedékre szállt. Egy királyi sebész és egy sírrabló
szövetségével kezdődött, és a férfiág vitte tovább, az ő
vérvonala, és itt rejtőzött, ebben a házban.
Végigjárja a szobákat. Itt nincs bútor, nincsenek családi
fotók. Ott, ahol valaha a konyha volt, kis üvegdobozban egy
horpadt koponya díszelgett. Mellette egy szifiliszes
himlőhelyes csontmaradványai. A lambériás folyosón csillogó,
üveg mögé helyezett csontok. Ő ismeri a titkukat, és ez
felizgatja. De ez nem elég. Most nem.
Az órájára néz. Túl sokáig időzött itt, és gyorsan kell majd
keresztülvezetnie az esőtől síkos utakon.
Azon tűnődik, vajon ezúttal mije van Mr. B.-nek, a
temetkezési vállalkozónak, és megtapogatja a barna borítékot a
hátsó zsebében. Legtöbbször elfogadja, amit Mr. B. ajánl neki.
Persze az autóbaleseteseket nem. Sem a leugró öngyilkosokat.
Azok túlságosan szét vannak esve. Túl nagy a sérülés. Mr. B.
néha talál valamit a holttesteken, amit megtart, azután pedig
elad. Bőrt, esetleg egy-két szervet. Mindig van, aki szívesen
fizet az ilyesmiért. De az ő idejébe ez nem fér bele. Túl sok
munka, túl kevés eredmény, ahogy az apja mondaná.
Az élőkhöz hasonlóan a halottak is megvásárolhatók.
A ház és árnyai elnyelik. Az előszobában ácsorog, magába
szívja a kettős csont- és üvegbörtönbe zárt fiú csontvázának
látványát.
Ekkor eszébe jut a másik fiú, és megborzong a lehetőségtől.
Frith. Azt jelenti: szabadság. Elmosolyodik a dolog iróniáján.
Kimondja a nevet. Ez nem lehet véletlen egybeesés.
A ház csendjében megremeg a levegő: valaki zokog, olyan
halkan, mintha csak képzelődne. Görcsösen megtapogatja a
nyakában függő ezüstláncot. A medál, az apjától örökölt kis
ritkaság érintésre melegnek tűnik, és súlyosnak véres története
terhétől.
Lehunyja a szemét, és két ujja közé szorítja a medált. Az
árnyak magukhoz ölelik, mint egy szerető. A sötétség az apjára
emlékezteti, és a fiatal korában megtanult leckékre.
 Megrohanják az emlékek. Visszaviszik nyolcéves önmagához.
Az apja rosszalló tekintetét; a keze súlyát a vállán; a kudarc ízét
a szájában, amikor nem tud megfelelni az apja kívánságainak.
Könnyű – mondta neki Marshall. – Képzeld azt, hogy egy
függönyt húzol el, egy sötétítőfüggönyt. Legyél része a jelenetnek,
mintha mindig is ott lettél volna. Ilyen egyszerű.
Akkor ő szorosan lehunyta a szemét, és próbált úgy csinálni,
ahogy az apja mondta. De egyszerűen képtelen volt eltűnni.
Figyelj csak engem.
Marshall ott állt a forgalmas főutcán, arcán üres kifejezéssel.
Asszonyok cipeltek túlérett gyümölcsökkel teli ládákat, árusok
kiabáltak egymásnak. A standok között a férfi beleolvadt a
szombati tömegbe. A fiú csak az apja zakóját pillantotta meg
egyszer-egyszer. És miközben az árusok tovább dolgoztak,
Marshall ellopta a bankjegyekkel tömött övtáskájukat.
Még aznap valamivel később lementek a trafikoshoz, és
Marshall feléje fordult, aztán elmosolyodott. A kassza fölött
vibrált a neon. Az apja bement a boltba, és elvett egy-egy
doboz Willis Embassyt, meg egy üveg scotchot. Hazafelé menet
elégedetten fújta a füstkarikákat.
Könnyű, mondta ismét az apja.
A fiúnak évekbe telt, mire elsajátította az apja által elvárt
készségeket, de mostanra már tökélyre vitte a háttérbe olvadás
művészetét, az észrevétlen mozgást az élet homályos peremén.
De nem valamilyen túlvilági módon. Nem úgy, mint egy
szellem. Egyszerűen képes volt rá. Mint ahogy vannak, akik
tudnak kancsalítani. Egyszerűen így van.
El fog késni Mr. B.-től, de nem baj. Mr. B.-ben meg lehet
bízni, hogy nyitva tartja a szemét és csukva a száját. Mr. B.
tudja, mi kell neki. A Különleges csontok gyűjtőjének nevezi.
Csontgyűjtőnek. Ez tetszett a férfinak.
Mr. B. filozófiája egyszerű. Ha egy család azt hiszi, hogy
szeretett hozzátartozójuk békésen pihen egy koporsóban,
minek kiábrándítani őket? Egyszerű matematika az egész. Egy
átlagos emberi test súlya nagyjából megegyezik két nagy járólap
súlyáéval.
Igen, általában jobban szeret várni, amíg meghalnak, mielőtt
munkához látna a késével. De néha nem tudja megtenni. Néha
nem tud várni.
Vegyük például a kislányt! Olyan ígéretes. És annyi mindent
lehet csodálni egy ilyen szép példányban, annyi mindent lehet
felfedezni. Ő pedig imád kísérletezni, lehántani a bőr rétegeit
és feltárni a csontot. Olyan kiállítási darabot készíteni, amely
mozog és lélegzik.
De mégis.
Azon kapja magát, hogy az ajtón keresztül mohón hallgatja a
kislány gyermeki motyogását. Egyszer-kétszer még be is ment,
hogy megigazítsa a takarót az alvó apróságon.
A gyerek arra emlékezteti, ami ő maga lehetett volna egy
másik életben.
De persze van kockázat. Mindig van.
A kérdés: megölni vagy megtartani?
Hús vagy csont?
 VASÁRNAP

12.

A csecsemő arca vörös és ráncos volt, és sírása, a kitartó

bömbölés, amely végigszállt az újszülöttosztály padlója felett,
lüktetve fészkelte be magát anyja halántékába és elülső
agykérgébe.
Mit sem tudva arról a hirtelen megnövekedett agyi
tevékenységről, amely pontosan száz milliszekundummal az
első síró hang érzékelése után megindult, kinyújtotta a kezét a
kórházi bölcső felé. Még csukva volt a szeme, próbált
belekapaszkodni az álom utolsó pillanataiba, de hiába;
biológiailag arra volt programozva, hogy odafigyeljen tizenhét
órája született kisfia hangjára.
– Semmi baj – mormolta. – Semmi baj.
A hasa még puha volt a szüléstől, és fájdalmas a
császármetszéstől, az ágyneműt vérfoltok csúfították. Melle
kibuggyant a kigombolt hálóingből, és egy előtejcsepp jelent
meg a mellbimbója hegyén. Az arca kifejezéstelen volt a
fáradtságtól. De nem törődött vele. Csordultig volt szeretettel,
áhítattal.
Két ággyal arrább, összehúzott függönyök mögül egy másik
sírás hangzott fel, egyre hangosabban és erősebben. Aztán még
egy baba csatlakozott, és még egy, amíg gyereksírás hangzavara
rá nem kényszerítette az éjszakás nővért, aki épp az ügyeletes
orvossal flörtölt, hogy odamenjen.
Az anya, Nina Harper újra elolvasta az üzenetet a kis kártyán,
amelyet futár hozott délután, egy fényes Fiú! feliratú
léggömbbel együtt.

Gratulálok! Csodálatos baba! Szeretettel, Etta, puszi

Nina nem említette meg Patricknek, de aggódott a nővére

miatt. Etta elfoglalt, dolgozó nő, Nina jól tudta ezt, de néha
aggódott, hogy a munkája teljesen beszippantja. Ahogyan az az
apjukkal is történt. Ami pedig Davidet illeti, Nina látta azt,
amit Etta nem. De hogyan is lehetne megmondani neki, hogy a
férfit, akit az élete újraépítéséhez választott, az előléptetés,
nem pedig a szaporodás érdekli? Bár Nina nagyon szerette a
nővérét, sajnos Ettát olyan csőlátás jellemezte amely sokszor
vakká tette őt mások igényeire.
Vegyük csak a mai délutánt! Etta egy hatalmas, nevetséges
plüsselefánttal állított be az újszülöttrészlegre.
– Khm, köszi. Jól jön a mi aprócska gyerekszobánkba –
mosolyodott el Nina, hogy elvegye a gúnyos szavak élét.
Etta legyintett.
– Gyűjtői darab.
Nina először azt hitte, viccel, de miután a nővére elment,
utánanézett a neten, és megdöbbent az árától. Próbált nem
gondolni rá, hogy ennyi pénzért hány vadonatúj, csili-vili
Travel System babakocsit és kiegészítőt lehetett volna venni a
használt járgány helyett, amelyet egy barátjuktól kaptak
kölcsön.
 Max bölcsőjére kötözte a lufit, mielőtt kivette volna.
– Szeretnéd megfogni?
Etta arcán különös kifejezés suhant át, és a kezében tartott
mobiljával nemet intett Ninának.
– Inkább nem. Egy hívást várok, és akkor hirtelen le kéne
tennem – hajtotta le a fejét, és frissítette a kijelzőt. – Már most
se lehetnék itt. A főnök úgy tudja, hogy egy gyanúsítottnál
vagyok.
Ez elég gyenge kifogás volt, de Nina nem kötött bele.
A nővérének megvoltak a maga indokai, még ha az elutasítás
bántotta is.
Nina a mellére tette a babát, mit sem törődve a hasán lévő
heg húzódásával. Ne emeljen a gyereknél nehezebbet. Érezte
magán a nővére tekintetét, és egy pillanatra levette a szemét a
kisfiú tökéletes vonásairól, hogy Ettára mosolyogjon, de Etta
már máshová nézett.
– Olyan kis mohó – mondta. – Ha így folytatja, teljesen
kiszipolyoz.
Etta hátratolta a székét. A csikorgásra odapillantott egy arra
járó nővér.
– Mennem kell.
– De hát csak most jöttél – mozdult meg Nina a párnáján. –
Nem is csörgött a telefonod.
– Üzenetet kaptam.
Etta végighúzta az ajkát unokaöccse pihés fején, és
megszorította a húga kezét.
– Szuper anyuka leszel – közölte Etta, aztán már ott sem
volt.
 Nina megdörgölte a szemét, és ásított. A levegőben tej és
kaki szaga terjengett.
Egy éjszakai takarító ment el mellette, ősrégi felmosóját
tologatta a műanyag padlón, bedugdosta az ágyak, az
éjjeliszekrények és a látogatói székek alá. Nina visszatartotta a
lélegzetét, és remélte, hogy a férfi nem löki meg a bölcsőt és
nem ébreszti fel a gyereket. A nagyon kicsi babákra jellemző
módon Max már megint mélyen aludt, apró kezét ökölbe
szorítva a feje mellett.
A szoba ismét csendbe borult. Nina elbóbiskolt, csak néha
nyitotta ki a szemét, hogy gyönyörködjön.
Múltak a percek. Diszkrét porceláncsörgés jelezte, hogy
érkezik a reggeli. A friss anyukák nemsokára kikelnek megviselt
ágyukból, hogy némi táplálékot vegyenek magukhoz.
A város túlsó végén a hajnal egy újabb éjszakát váltott fel, és
az emberek siettek a dolgukra.
A takarító kimosta az eszközeit, aztán berakta egy
szekrénybe, majd utcai ruhát vett föl.
Dr. Hassan megszárogatta a kezét, felhúzta a dzsekije
cipzárját, és arra gondolt, hogyan mosolygott rá az új
ideiglenes nővér, meg arra, hogy a felesége nem nagyon szokott
mosolyogni.
Fitzroy, aki már a második éjszakát töltötte a központi
műveleti teremben, nézte, ahogyan az égbolt tüzes
narancssárgára vált. Az unokaöccse illatára gondolt, és
eltűnődött, hogy vajon ki rejtegetheti Clara Foyle-t.
Lilith és Erdman Frith együtt reggelizett anélkül, hogy
szóltak volna egymáshoz.
 Miles Foyle hajnalban ébredt, és hallotta a vasárnapi újságok
puffanását a lábtörlőn.
Amy Foyle pedig egész nap a híreket várta. És várt. És várt. És
várt.
 HÉTFŐ

13.

9.54

Az ország háromszáznyolcvanhetedik legnagyobb

példányszámú magazinjának irodája testhezálló módon egy
lepusztult, átalakított raktárépületben volt a Borough High
Street mellett.
A jellegtelen épület látogatói jobbra fordulhattak a
Domination Station recepciójánál – ez az online cég
szexjátékszereket forgalmazott, vagy felmehettek az emeletre,
és egy kis varázslatot csempészhettek megfáradt
hétköznapjaikba a Psychic Weeklyvel.
Az ajtó feletti, csillámló, túlzottan rózsaszín és vörös tábla
éles horkanást váltott ki Erdmanből, valahányszor megérkezett
a munkahelyére. A Psychic Weekly csekély létszámú, de hűséges
olvasótábora lehet, hogy előfizetett erre a vacakra, de ő
képtelen volt komolyan venni, főként hogy nagyjából ő találta
ki az egészet.
Most hivatalosan is nagyon elkésett. Ez általában nem
okozott gondot, de Daniel Jarvis, a Psychic Weekly törekvő új
szerkesztője úgy nézegette az órát, ahogy egy kényszeres evő a
hamburgerét.
 – Semmi baj, megbeszélése van egy kiadóval – kiáltotta neki
oda Amber.
Hála istennek.
Amber félresöpört néhány papírt, és letette tekintélyes
méretű hátsóját Erdman asztalára. Festett haja olyan
benyomást keltett, mint egy Barbie baba műhaja, és a korai óra
ellenére a szemfestéke máris elkenődött. Kissé ferde orrában
halálfejes piercinget viselt.
– Ma jobb lesz nem piszkálni. Kérsz egy teát? – Orrhangú
manchesteri akcentusa mindig erősebbnek tűnt, amikor
másnapos volt. A férfi vastagon bekötözött ujjára mutatott.
– Mi történt a kezeddel?
– Volt egy kis nézeteltérésem egy szeletelőkéssel.
– Önsebzés?
– Fenét. Csak egy kis szexjáték sült el rosszul.
Amber hasát halk nevetés remegtette meg.
– Hát persze. Gondolhattam volna.
Erdman bekapcsolta a számítógépét, és hátradőlt
forgószékében. Körbenézett az irodában. A tapéta ma még a
szokásosnál is ócskábbnak tűnt. Valahogy kiutat kell találnia
ebből a zsákutcából.
Már régóta álmodozott róla, hogy ír egy könyvet. Csak éppen
még sosem tudott belekezdeni. Mindig úgy gondolta, hogy a
National Geographic vagy a Paris Match riportereként szerzett
tapasztalatairól fog szólni, de még ezt sem sikerült eldöntenie.
Amikor végre hazaért a kórházból péntek este,
csuromvizesen, lüktető ujjal, és majd meghalt egy sörért,
Lilithet a vendégszobában találta, amint egy szemeteszsákba
pakolt.
– Ezek tényleg kellenek? – kérdezte az asszony, és
végigmutatott a kifogástalan állapotú használt lappéldányokon,
amelyeket nagy munkával vadászott össze a netről vagy
vásárolt kedvenc boltjában, a Brewer Street-i Vintage Magazine
Shopban.
Erdman felkapott egyet, és meglengette Lilith felé. Fekete
háttér előtt fekete-fehér alak a borító közepén, Mort de
Kennedy. Gyűjtői darab.
– Ez gyűjtői darab.
– Nem, ez a Paris Match egy régi példánya, ami értékes helyet
foglal el.
– Tudod, mit? – mondta Erdman. – Felviszem a padlástérbe.
Egy óra múlva a magazinok szépen be voltak pakolva
dobozokba, és várták, hogy lefotózzák és feltegyék őket az
eBayre. Nem volt hely a padlástérben.
Nem mintha nem lett volna más lehetőség is a karrierje
beindítására. Az első újságja hírszerkesztője, Russell
Shoesmith végül a Daily Mirrornál kötött ki, és őt is hívta
másodállásba, de Erdman nem akarta azzal tölteni a hétvégéit,
hogy valami felfuvalkodott újságíró kifutófiúja legyen, miután
az egész hetet végigdolgozta. Különben is szarul fizettek volna.
Úgyhogy inkább aludt, vagy számítógépes játékokkal ütötte el
az idejét, aztán találkozott Lilithtel. Russell most a vezető
tartalomszerkesztő a Sunday Timesnál, Erdman pedig cikkíró a
Psychic Weeklynél.
Amber felpillantott a billentyűzetéről. A homlokát ráncolta,
és féloldalra billentette a fejét.
 – Minden angyalnak van szárnya?
Erdman majdnem kiköpte a teáját. Amber úgy beszélt,
mintha angyalok tényleg léteznének. Mintha valaki a
fogtündérben hinne. Vagy a szellemekben.
Mielőtt válaszolhatott volna, ismerős hang visszhangzott a
lépcsőházban. Erdman gyorsan elkezdett egy ujjal gépelni: Az
unikornis az Istenség fizikai megtestesülése; érkezését gyakorta
csilingelő harangocskák jelzik. A tisztaság inkarnációja, és
hatalmában áll bölcsességgel felruházni azokat, akik elég
szerencsések ahhoz, hogy láthassák.
– Jóóóóóóó reggeeeeelt, Psychic Weekly! – dörögte a
hátrasimított frizurájú, márkás napszemüvegben parádézó
Jarvis. Erdman kételkedett benne, hogy akár csak egyetlen
gondolatot is szentelt volna az Oscar-díjas vietnami háborús
komédia aranyköpésében rejlő mélyebb mondanivalónak.
Daniel Jarvis mindaz volt, ami Erdman nem. Mindössze
huszonhat évesen jutott egy férfimagazin tartalomszerkesztői
pozíciójából a főszerkesztői székbe. A főnök bezzeg mozgásban
van, gondolta Erdman sötéten, míg ő csak a buszmegállóban
ácsorog.
– Nos – dörzsölte a kezét Daniel. – Felteszem, hogy
mindenki elkészült a munkájával, ahogy a múlt héten kértem.
Holnap van a határidő, emberek.
Basszus.
– Ami azt jelenti – húzta el a száját –, hogy bele kell
vágnunk a karácsonyi számba. Pronto. Jókora lemaradásban
vagyunk. Öt perc múlva szerkesztőségi ülés.
Kétszeresen basszus.
 Erdman az Ünnepi szám feliratú mappára kattintott a
képernyőjén. Üres volt. Törni kezdte a fejét. Az is üres volt.
Felkészült egy újabb süketelésre.
Daniel Jarvis az asztalfőn ült, kávét kortyolgatva a papírjait
rendezgette. Erdman nézte, ahogy figyeli frissen megörökölt
csapatát. Jarvis Amber festett fekete hajára és zsákruhájára
meredt, és szája vicsorgásra húzódott. Szinte tapintható volt az
ellenszenve. Aztán Elodie-ra pillantott, a Psychic Weekly ifjú
gyakornokára, majd a lány dekoltázsára.
Jarvis első napján, amikor Erdman a főszerkesztői iroda előtt
várta a sorát az új főnök által „ismerkedő beszélgetésnek”
nevezett valamire – amit a csapat azonnal átnevezett
„ismerkedő benyalogatásnak” –, meghallotta, amit Jarvis mond
a telefonba.
– Igen, egy rakás lúzer – mondta Jarvis. Csend támadt, amíg a
másik fél beszélt, aztán Jarvis harsányan felröhögött. – Ha nem
kezdenek el nyereséget termelni, akkor lehúzhatjuk a rolót. Ezt
biztos egyik jósnőjük se látta előre.
Jarvis nem említette újra a kirúgásokat. De ez akkor is
aggasztó fejlemény volt.
– Nos, írókáim – poénkodott Jarvis –, most már én vagyok a
főnök, úgyhogy nincs lazsálás. Még sose láttam ilyen bénázást.
Majdnem három héttel vagyunk lemaradva, úgyhogy mostantól
hajtás van. Van valami ötlet az ünnepi számra?
Kényelmetlen csend támadt, és három szempár meredt a
jegyzettömbjére.
– Esetleg nem csinálhatnánk egy új szekciót Ho-Ho-
Holisztika címmel? – kérdezte ártatlanul Amber. – Holisztikus
terápiák, amelyek segítenek megbirkózni a karácsony
megpróbáltatásával.
Daniel bólintott.
– Tetszik. Következő.
Elodie szerény javaslata következett:
– Mi lenne, ha lenne valami olyasmi, hogy Az álmok valóra
válhatnak? Megkérjük az olvasókat, hogy küldjenek be olyan
álmokat, amelyek csakugyan megvalósultak a való életben.
– Nem rossz. Küldjenek fotókat is.
Elodie feszesen elmosolyodott, és írt valamit a
jegyzettömbjére. A hallgatás lassan szárba és virágba szökkent
a szobában. Daniel Erdmanre meredt.
– Nálad valami, Nerdman?
– Arra gondoltam, hogy csinálhatnánk valamit a karácsony
jelképeivel, és hogy mit jelentenek, mondjuk a magyallevél
vagy a gyertya.
– Ezt már tavaly elsütöttük. Tényleg azt hiszed, hogy nem
néztem utána? – rázta meg a fejét Jarvis. – Még valami?
– Mondjuk egy…
Jarvis nem várta meg, hogy Erdman befejezze.
– Szeretnék egy cikket a gránátalma misztikus
tulajdonságairól. De jó legyen ám! Emlékeztessétek az
olvasókat, hogy a karácsonyi gyümölcsök közé nem csak alma
meg narancs tartozik.

A Bankben Erdman rendelt egy újraélesztő korsót, meg egy

Laphroaiget, hogy lenyomassa.
Az Orange Tree kocsmában – ez volt a Bank hivatalos neve –
vécétisztító és állott sör szaga terjengett. Erdman már nagyon
régóta alkalmazta ezt a cselt, ha egy kicsit el akart szabadulni.
„Csak kiugrom a Bankbe”, mondta a főnökének.
Tulajdonképpen ez nem is volt hazugság, csak… becenév.
Erdman barátja és kollégája, Axel is ott görnyedt az étlap
felett Amberrel és Elodie-val.
– Minden oké, haver? – emelte poharát felé Erdman.
Körülnézett. – Hol van Jarvis?
– Kávézik a Borough Marketen – nyalta le a habot a szájáról
Axel. – Igaz, hogy az a pöcsfej Nerdmannek{7} nevezett?
Erdman elfordította a tekintetét, nem akart belemenni ebbe a
témába.
– Hol voltál délelőtt?
– Volt egy kis dolgom – felelte Axel ravaszul.
Amikor Axel köre jött, Erdman segített neki kihozni az
italokat. Miközben a pulthoz mentek, Axel véletlenül meglökött
a vállával egy sovány fickót hajszálcsíkos öltönyben, aki viszont
Erdmannek ütközött.
– Elnézést – mormogta Axel. A férfi elnézőn felemelte a
kezét, ujjait szétterpesztve, aztán eltűnt a férfimosdóban.
– Híreim vannak, haver – mondta Axel, visszafordulva a
barátjához.
Erdman óvatosan letette üres poharát a pultra. Ha valaki ilyet
mond, az két dolgot jelenthet. Vagy gyereke lesz, vagy új
munkája. És mivel Axel egyedülálló, nem volt nehéz kitalálni,
melyikről van szó.
– Hová mész?
Axel felragyogott.
– Los Angelesbe. Egy életmódmagazinhoz. El tudod
képzelni? Jó, mi?
– Szuper.
Axel áradozását hallgatni arról, hogy hol fog lakni, és milyen
szexi nőkkel fog találkozni, majdnem olyan kellemetlen volt,
mint a reggeli szerkesztőségi megbeszélés.
Tizenöt perc múlva Erdman közölte a kollégáival, hogy nem
érzi jól magát, és hazamegy lefeküdni.

14.

14.17

Jakey lehunyta a szemét, hogy ne kelljen látnia az osztályterem

falait, a mindig ugyanolyan rajzokat. Ebben a teremben
gyakorolta a fonémákat, itt ebédelt, és itt töltött minden
játszóidőt az óta, hogy elkezdte az első évét a South Side
általános iskolában.
Kintről hallotta az osztálytársai kiabálását, a focizó,
ugróiskolázó, fogócskázó gyerekek sivítását.
Mindennap választhatott egyvalakit, aki bent marad vele
autózni vagy legózni. Ma Joshua Carrutherst választotta.
Amikor Joshua meghallotta ezt, az orrát ráncolta és azt
mondta: De Miss Haines, megígértem Samuelnek, hogy focizunk,
de a tanárnő csak a fejét rázta, és megmondta neki, hogy bent
kell maradnia Jakey-vel.
Nem mintha Jakey-nek nem lettek volna barátai. Kedves
gyerek volt, az osztálytársai szerették, de a friss levegő és a
szabadság csábítása túl erős egy kisfiúnak.
Amikor megették az uzsonnát, és Mrs. Husselbee, a napközis
tanárnő szólt, hogy kiugrik a mosdóba, Joshua vágyakozva
pillantott ki az ablakon.
– Én is kimegyek a vécére – mondta. És nem ment vissza.
Jakey az asztalra tette az autóját, hátrahúzta, és elengedte. A
kocsi lerepült az asztal széléről, és a szőnyegre esett.
Lecsippentett egy darab megszáradt zabkását a nadrágja
száráról. A folyosóról mély férfihangokat hallott. Próbált nem
törődni a fájó karjával, a mellkasában erősödő sajgással. Aztán
az ablakhoz sántikált, és kinézett a játszótérre, meg az azon
túli sportpályákra.
Nem is gondolt bele, mit csinál, csak kinyitotta az ajtót, és
kiment.
Gyerekek szaladgáltak körülötte, kiabáltak egymásnak, és
mindenhol rohanás, rohanás, rohanás. Egy gyerek, egy jóval
nagyobb fiú, majdnem nekiment, de az utolsó pillanatban
kitért. Sálja rojtjai meglegyintették Jakey arcát. Néhány
másodikos lány rákiabált, hogy menjen az útból, mert éppen
arra akarnak futni.
Jakey-nek nem volt szabad kimennie a játszótérre. Ott
mindenhol veszély leselkedik rá, ezt mondta az anyja.
Fellökhetik, eltörhet a karja. Vagy megbotolhat és szétzúzhatja
a térdét.
Vagy – és ezt az anyja sose mondta – előfordulhat, hogy
senki sem akar játszani egy olyan gyerekkel, aki se futni, se
labdát elkapni nem tud. Ezért kellett bent maradnia. Mrs.
Husselbeevel. Hiába volt bent meleg, és roppant figyelmes
személyzet, annyira de annyira fojtogató volt, hogy Jakey néha
úgy érezte, nem kap levegőt.
A novemberi levegő szinte arcul csapta, és megborzongott.
Csak most jutott eszébe, hogy nem vett fel kabátot.
Vissza kéne mennie. Nemsokára Mrs. Husselbee is visszatér,
meglátja az üres termet, és keresni kezdi. De Jakey nem akart
odabent lenni. Olyan akart lenni, mint mindenki más.
Jakey óvatosan megkerülte a South Side iskola játszóterének
beton négyszögét.
Néhány fiú focizott – pálcikafigurák a szürke téli ég alatt.
Jakey figyelte őket egy darabig, csodálta a futásuk, mozgásuk
könnyedségét, elegáns labdakezelésüket, ami olyan idegen volt
a számára.
Néhány lépéssel közelebb óvakodott.
Egy férfi figyelte botladozó lépéseit a nedves földön az iskola
kertjének túlsó végén álló kerítés felé, amely belül tartja a
gyerekeket és kívül az idegeneket.
A férfi begombolta hajszálcsíkos zakóját.
Jakey nem vette észre, ahogy a férfi cipője a sárba süppedt
menet közben, és nem hallotta a távoli füttyszót sem, amely a
délutáni szünet végét jelezte. Nem érezte, mennyire fáj a keze,
vagy hogy milyen szaggatottan veszi a levegőt. Arcát a
dróthálónak szorította, és számolta az elhaladó kocsikat.
Valami mozgás vonta magára a figyelmét a túloldalon. Egy
férfi ment át az úton. Sötét öltönyt és kalapot viselt. Látta
Jakey-t kibámulni a kerítés rombusz alakú lyukain.
– Helló – mondta.
– Helló – motyogta Jakey.
 – Te nem focizol?
Jakey tessék-lássék megvonta a vállát.
– Sebaj. Inkább beszélgess velem.
Jakey a férfi fekete szemébe nézett. Vissza kéne mennie. Újra
elfogta a borzongás.
– A nyulak különleges téli bundát növesztenek ebben az
évszakban – mutatott Jakey pulcsijára. – Neked is jól jönne egy
ilyen.
Jakey egy pillanatra elgondolkodott.
– Az klassz lenne.
– Szereted a nyulakat? – kérdezte a férfi.
Jakey nem nagyon tudta mozgatni a nyakát, de azért próbált
bólintani.
– Igen – felelte. – De legjobban a kutyákat szeretem.
– Nekem van egy kutyám. Otthon. Eljössz megnézni?
– Nem szabad kimennem az iskolából.
– Azt hittem, szereted a kutyákat.
– Szeretem is.
A férfi vállat vont.
– Nem úgy tűnik.
– De nem mehetek el. Bajba kerülök.
– Szerintem meg tudod csinálni, ha igazán megpróbálod.
Jakey már régóta szeretett volna egy kutyát a születésnapjára.
A kutyákat nem érdekli, hogy nem mozog a karod, és csálé a
fejed. Amikor kibontotta az ajándékait, és egy robotkutyát
talált, két órán keresztül sírt. Az anyja is sírt.
Vissza kéne mennie a terembe, de ez a férfi mosolyog rá, és a
vonalak a szeme mellett egy kicsit olyanok, mint az apjáéi.
 Ha az apja most itt lenne az iskolában, mint a többi apuka,
aki betartja az ígéreteit, akkor nem beszélgetne tovább ezzel az
emberrel, hanem visszamenne a terembe.
Jakey úgy döntött, hogy épp az ellenkezőjét fogja csinálni.
– Megnézhetem, hogy nincs-e nyitva a játszótéri kapu –
mondta. – Néha látom, hogy a harmadikosok azon mennek ki
tornaórán, amikor Miss Haines felolvas nekünk.
– Okos fiú!
A férfi mosolygott.
– Ha nincs nyitva, akkor holnap ugyanekkor ugyanitt?
Jakey félénken elmosolyodott, és már indult volna a kapu
felé, amikor Mrs. Husselbeet pillantotta meg. A tanárnő
kabátjának öve lobogott, ahogy rohant felé.
– Jakey! Hol kószáltál? Már mindenütt kerestelek. Nem
mehetsz ki a teremből, ha nem szólsz nekem.
– Én csak… – A fiú visszafordult a kerítés felé, hogy
megmutassa Mrs. Husselbeenek, hogy kivel beszélgetett, de az
öltönyös férfi már nem volt sehol.

15.

17.11

Amikor Erdman azt mondta a kollégáinak, hogy hazamegy

lefeküdni, tulajdonképpen nem hazudott nagyot. Valóban haza
indult, csak éppen egy kis kitérővel.
Hat sörrel és egy biliárdjátszmával később elbotladozott a
régi Cross Bones temető mellett, a London Bridge állomás felé.
Nem tudta, hogy a sörtől vagy a csúcsforgalomtól szédült-e
meg.
Mit is mondott Samuel Johnson? Aki Londont unja, az életet
unja. Micsoda baromság. Samuel Johnsonnak nem kellett
elérnie a francos 18.15-öst Lewisham felé.
Erdmannek nehezen sikerült megőriznie egyensúlyát,
miközben végigment a peronon, és próbált egy olyan kocsit
keresni, ahová beszuszakolhatja magát. Ingázók kopogtak az
ablakokon és kiabáltak, hogy a bentiek húzódjanak még beljebb
és adjanak helyet. Erdman inkább a rafinált megközelítés híve
volt, és az ajtó záródása előtt egy-két másodperccel ugrott be,
rákényszerítve a testek tömegét arra, hogy befogadja.
Arcát a hűvös üveghez szorította, és lehunyta a szemét.
Amikor kinyitotta, egy kifejezéstelen arcú, hajszálcsíkos
öltönyös férfi bámult rá a kocsi másik végéből. Mit nézel,
öregem? De persze nem mondta ki. Az alkohol bátrabbá tette,
de nem kereste a bajt, bármilyen rosszkedvű volt is. Valami
halvány felismerés suhant át az idegpályáin, de aztán elmosta
ezt a kábulat, ahogy a vonat hazafelé zötyögött. Újra lehunyta a
szemét. Az a nyavalyás Axel. Az egész az ő hibája.
Mire nagy nehezen megint kinyitotta a szemét, a férfi helyén
már egy újságot olvasó fekete nő állt. Színes tincsei félig
eltakarták a főcímet, de Erdman eleget látott ahhoz, hogy
felismerje annak az eltűnt kislánynak, valami Clarának az
anyját, az édességboltban, ahol a gyereket utoljára látták. Az
asszony arcát eltorzította a fájdalom.
Amikor befutott a vonat, Erdman hamar megtette a rövid
távolságot fel a dombon a lewishami állomástól, de így sem
sikerült idejében beérnie a lakásba, és a házuk melletti falra
kellett vizelnie. Beletörölte a kezét a nadrágjába, aztán
megveregette a zsebét. Jobb lesz, ha visszakapcsolja a mobilját.
A készülék hangosan felbúgott, és Erdman elhúzta a száját a
hangra. Három üzenet. Biztosan Axel vagy Amber. Majd
odabent megnézi.
Az alkonyati fényben a felújított viktoriánus házak úgy
simultak egymáshoz, mint sorba rakott dobozok. Erdman
öklendezve, nyomorultul kotorászott a zsebében a kulcsa után.
Csak harmadikra talált bele a zárba.
Lilith a konyhában nézte a sajtótájékoztatót a kora esti
hírekben. Mrs. Foyle meglehetősen szét volt esve, a
kétségbeesés úgy tapadt az arcára, mint a smink. Mr. Foyle
aszott és szürke volt, kiszikkasztotta a bánat.
– Kérjük, hogy ha bármilyen információjuk van, értesítsék a
rendőrséget – hebegte Mrs. Foyle kínlódó arccal.
A férje kissé összeszedettebb volt, de a szeme elárulta: az
csak a kétségbeesés üres kútja.
– Clara, ha látsz minket, anyu és apu nagyon szeret. – Mr.
Foyle egyenesen a kamerába nézett. – Kérjük, hozzák haza a
kislányunkat!
Erdman olyan kapatos volt, hogy nem érzékelte a hangulatot,
amikor lerakta a kulcsait. Lilith háttal állt neki, szeme a
képernyőre tapadt, keze a mosogatóban. Jakey az
étkezőasztalnál ücsörgött, és a csirkéjét tologatta a tányéron, a
figyelmét lekötötte az a rendőrnő, aki a tévében éppen leírta a
gyanúsítottat, akit Clarával láttak.
 – Mi a helyzet, haver? Fáj a karod? – ült le Erdman a fia
melletti székre, és óvatosan megérintette a gyerek merev
végtagját, de Jakey elrántotta.
– Nem jöttél, apa – mondta Jakey vádló tekintettel.
– De most itt vagyok, nem?
Lilith megpördült.
– Ugye elfelejtetted?
Mit felejtett el? Italtól ködös agya vadul kereste a választ, de
nem találta. Ostobán Lilithre mosolygott, aki karba tett kézzel
állt vele szemben.
– Gyönyörű vagy.
Az asszony azonban nem kapta be a csalit.
– Ott kellett volna lenned a Vidd be apát a suliba napon.
Emlékszel?
Erdman felnyögött: felködlött valami az agyában.
– Azt hittem, holnap délután lesz.
– Próbáltunk hívni, de ki voltál kapcsolva…
– Lemerült a…
– NE SZAKÍTS FÉLBE! Jakey teljesen odavolt. – Lilith szeme
azt is elmondta, amit a szája nem. Hogy ki tudja, mennyi ideig
lesz még képes Jakey iskolába járni. Hogy már az is épp elég,
hogy szünetben nem mehet ki az udvarra, nem járhat
tornaórára, hogy különleges asztalnál kell ülnie, és hogy a
többi szülő nem meri őt meghívni teára. Hogy Jakey igényei
kellene hogy az elsődlegesek legyenek. Mindig. Mindig. Mindig.
Erdman kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de aztán
újra becsukta.
– Annyira sajnálom, kicsim. Holnap veszek neked valami
játékot. Az felvidítana?
– A megbocsátást nem lehet megvásárolni, Erdman. Ki kell
érdemelni. Ezt senki nem tanította meg neked?
– Ezzel nem segítesz, Lilith. – Erdman ölelésre tárta a karját.
Aztán leeresztette, mert Jakey nem mozdult. – Tényleg nagyon
sajnálom.
– Joe apukája menő volt – mondta Jakey durcásan. –
Rendőrkocsival jött. Harry apja meg egy csomó pénzt keres, és
hozott mindenkinek édességet.
Zsaruk és rablók. A rendőr és az ügyvéd. Erdman
mindkettejükkel találkozott az év eleji családi ismerkedéskor. A
fociról kezdtek beszélgetni, ez örök téma. Csakhogy Erdmannek
sosem volt erőssége a csevegés. Lett volna egy csomó
mondanivalója Messi becsúszásáról meg Fergie lecseréléséről,
csak épp nem jöttek a szájára a szavak. Hárompercnyi kínos
hallgatás következett, aztán a két másik férfi kimentette magát.
– Fura szagod van, apa.
– Egek, te részeg vagy.
Lilith az este további részében nem szólt hozzá.
Az éles nyelve volt az egyik ok, amiért beleszeretett. Mindig
csodálta azt, ahogy Lilith pusztán szavakkal fel tudta nyársalni
az ellenfeleit, de ezek a tüskék újabban ellene irányultak.
Valami vasárnapi mellékletben olvasta, hogy ha megjelenik a
megvetés, akkor egy házasságnak befellegzett. Hát, náluk a
megvetés nemhogy megjelent, de inkább bütykös bakanccsal
taposott a kapcsolatukra.
Valamikor együtt énekeltek a rádióval és megbeszélték a napi
híreket, most pedig csak vicsorogtak egymásra, mint a sebzett
állatok. Erdman nem is emlékezett, hogy Lilith mikor ölelte át
utoljára a nyakát, és mosolygott rá úgy.
Amikor megismerkedtek, Lilithben valami láthatatlan
energia sistergett. Mindig nevetett, mindig mozgásban volt.
Most szinte alig szólalt meg. Erdman persze tudta, miért, de azt
nem tudta, hogyan változtathatna ezen, úgyhogy azt tette,
amit máskor is szokott, azaz semmit.
Persze az ő drága felesége úgy ment el lefeküdni, hogy még
csak jó éjszakát sem kívánt. Amikor Erdman néhány óra múlva
felment az emeletre, hogy megpróbálja elsimítani a dolgokat,
az asszony már aludt, elnyílt szájjal, a párnán egy kósza
nyálcsepp.
Régen befeküdt Lilith mellé, és magához húzta a meztelen
testét, miközben halk bocsánatkérést mormolt. Szeretkeztek
vagy csak összebújtak, mint egy kirakós két összeillő darabja.
Most Lilith kifakult pizsamában aludt, és nem szerette, ha
zavarták, úgyhogy Erdman vigyázva bújt a hideg takaró alá,
nehogy hozzáérjen.
Az ilyen éjszakákon hiányzott neki legjobban a felesége.

16.

23.59

Miles Foyle tízig számolt, aztán bekopogott a hálószobaajtón.

– Ki az?
– Én.
 – Menj innen.
Miles megpróbálkozott a kilinccsel, de az ajtó zárva volt.
– Kérlek, Amy.
– Azt mondtam, tűnj el.
– Beszélni szeretnék veled.
– Beszélgess a kis kurváiddal.
Miles addig kopogtatott, amíg bele nem pirosodtak az
ujjpercei. Néhány perc múlva hallotta a retesz zaját.
– Felébreszted Eleanort, te önző szörnyeteg.
Miles próbálta megfogni az asszony kezét, de az elhúzta.
– Kérlek. Adj nekem esélyt, hogy megmagyarázzam.
– Mit akarsz megmagyarázni, Miles? A mai Sunban ott van
egy prosti nyilatkozata, aki azt mondja, hogy a férjem pénzért
dugta.
– Csak egyszer fordult elő.
– És?
– Magányos voltam.
– És?
Amy leült az ágy szélére, és töltött magának egy pohár bort
az éjjeliszekrényen álló üvegből. Jókorát kortyolt.
– Az a nő öreg és leharcolt és undorító, és te még fizettél is
neki. – Az asszony ezt hitetlenkedve mondta, a szája vöröslött
a bortól.
Miles letérdelt a földre az ágy mellé, térde belesüppedt a
vastag szőnyegbe. Látta, hogy az asszony orra alatt
kidörzsölődött a bőr a folyamatos sírástól, és Miles elgyengült a
bűnbánattól.
– Magányos voltam, Amy. Ne haragudj – remegett meg a
hangja. – Soha többet nem fog előfordulni.
– Hazudtál nekem. – Az asszony nem volt hajlandó ránézni.
– Azt mondtad, hogy nem volt szex – törölte meg a szemét
Amy. – Hogy csak beszélgetni akartál.
– Nézd, ezen túl kell esnünk. – A férfi most már sírt. –
A rendőrség megtalálja Clarát, be fogom bizonyítani neked,
mennyire szeretlek, és újra igazi család leszünk.
– De nem ez volt az első alkalom, nem igaz? Vádoltak
valami… – a hangja alig volt hallható – … undorító dologgal is.
A férfi összerezzent, mintha az asszony szájából kövek
repültek volna, nem szavak.
– Visszavonta a vádat – mondta. – Szörnyű félreértés volt az
egész.
– Tizennégy éves volt.
– Egy hormonálisan túlfűtött tini volt, aki tökéletesen
félreértelmezte a jeleket – sóhajtott Miles türelmetlenül. – De
ezt már rég megbeszéltük, Amy.
– Akkor most megbeszéljük megint, Miles.
– Egy gyakornok volt, aki el akart csábítani, és amikor nem
hagytam magam, bosszút akart állni.
Amy üres tekintettel meredt a szőnyegre.
– Ez az igazság – mondta Miles. – Sosem tettem semmit az
akarata ellenére.
– Nem. Az igazság az, hogy csaló gazember vagy, aki
kurváknak fizet, és nem bír a micsodájával.
– Egyszer fordult elő.
De Amy nem volt hajlandó válaszolni.
Halk kopogás hallatszott.
 – Mi az, Gina?
– Eleanor, Mrs. Foyle. Megint sír. Magát hívja.
Amy átment a hálószobán. A lámpafény megcsillant a
könnyein. Gina a lépcső tetején várta, szorosan megkötött
köntöse alól kilátszottak karcsú lábai.
– Azt hiszem, megint rémálma van. A húgát kereste.
Amy megdermedt. A nő felé fordult, akinek megtört arca már
válasz volt a kérdésre, amit Amy a fülébe sziszegett.
– Még sosem gondoltál arra, hogy mindez talán a te hibád,
Gina? Az egész nem történt volna meg, ha ott lettél volna,
hogy elhozd a lányomat.
 KEDD

17.

3.04

Mielőtt Erdman kinyitotta volna a szemét, már hallotta Jakey

fájdalmas nyeldeklését. Kirángatta magát az álomból.
– Minden rendben, pajtás? – motyogta.
A fia nem válaszolt.
Erdman kikászálódott az ágyból, a köntöse után nyúlt, és
végigment a félhomályos folyosón a fia hálószobájáig.
Jakey ült, és sérült karját a melléhez szorította. Kurtán,
élesen kapkodta a levegőt. Az éjszakai fények árnyakat rajzoltak
a falakra.
– Mindenem fáj – mondta keserves arccal.
Erdman igyekezett higgadt arcot vágni.
– Anyád tudja?
– Nem – felelte a kisfiú. – Kiabáltam, de nem ébredt fel.
Erdman leült az ágyra, a súlyától a matrac egy pillanatra
megemelte Jakey-t. A férfi kiegyenesítette a fiú ujjait.
Jakey „jó” karja forró és duzzadt lett, és már ott is volt egy
dudor az alkarján. A gyerek lélegzése nehéznek tűnt, és az arca
is melegebb volt a szokásosnál.
Uramisten!
 Erdman számolgatni kezdte, hogy Jakey mennyi gyógyszert
kapott az elmúlt huszonnégy órában. Várnia kell reggelig, ha
bármit is adni akar neki, legyen az akár csak fájdalomcsillapító.
A gyerek nekidőlt, a test izzott a vékony pizsama alatt, pedig
hideg volt a szobában.
– Maradj itt, apa – mondta Jakey. – Csak amíg elalszom.
– Persze, pajtás.
Erdman a fia mellé feküdt, és betakarta mindkettejüket.
Halvány holdfény szüremlett be a függöny résén. Erdman
kisimította a hajat a fia arcából. Jakey szaggatott légzése
betöltötte a fülét és a szívét.
Noha egyikük sem tudta, de apának és fiának alig pár órája
maradt együtt, mielőtt az életük épp úgy tönkrement, mint
Jakey csontja.

18.

8.12

Clara a körmével kapargatta a penészfoltot a falon. Az orra

eldugult, nehezen kapott levegőt. Az anyukája azt mondta
volna, hogy allergia. Utált itt lenni.
A szemhéja nehéz volt, mintha valaki pici súlyokat rakott
volna rájuk. Állandóan fáradt volt, de szürke világosságot látott
az ablakon keresztül, úgyhogy tudta, hogy reggel van.
Bemászott a takaró alá, amit az óta sem cseréltek ki, hogy két
éjszakával korábban bepisilt. Büdös volt, és hideg, és Clara haza
akart menni.
Az ablaküveg belsején jég képződött. A fagyos levegőtől
megborzongott.
Jó néhány óra eltelt az óta, hogy utoljára rendesen evett. A
férfi két éjszakával ezelőtt egy pohár tejet hozott, egy-két szelet
vajas kenyeret, és egyszer egy barnuló banánt, amelyet meg is
hámozott neki. Pedig nem lett volna muszáj. A keze
fogyatékossága ellenére Clara egészen kis kora óta képes volt
egyszerűbb dolgok elvégzésére. Először mindig az ételt falta be,
mert ha megitta a tejet, jött a sötétség. Az volt a fura, hogy
amikor nem volt éhes, akkor is fájt a gyomra. Mintha semmi
sem tudta volna betölteni benne az űrt.
Éjszaka aludt, de a nappali fény sem hozott megnyugvást.
Néha elrejtőzött az ágy alá, hogy ne kelljen látnia a hideg,
nedves falakat maga körül.
Félt ettől a szobától. Mint mindentől ezen a helyen. Főleg az
Éjjeli Embertől.
Egy szörnyű, az elrablása után néhány órával látott,
különösen életszerű álom után kezdte így nevezni magában.
Rémülten ébredt fel belőle, arra a sűrű kékségre, ami a hajnal
előjele. Krétaszerű ízt érzett a szájában. A szoba üres volt, a ház
csendes, Clara mégis csak a fekete szempárt és az éles vonású
arcot látta.
Utolsó látogatásakor a férfi hozott magával egy kardigánt.
Sárga volt, kötött, és a férfi be is gombolta rajta, egészen az
álláig. Clarának nem tetszett, ahogyan a férfi az ő kezére
nézett, miközben csinálta.
Ha bárki megkérdezte volna Clarát, hogy hogyan érezte
magát ettől a pillantástól, azt mondta volna, hogy
összezsugorodott tőle. És egy nap majd teljesen eltűnik.
Legszívesebben elbújt volna, ha meglátta ezt a férfit.
Clara felült. Apró csillagok táncoltak a fejében, mint a
tűzijáték, amelyet a deszkák közül látott előző nap. Nem értette
a dolgot. Tudta, hogy nem lehet a Guy Fawkes-napi tűzijáték,
mert akkor Heathben volt a szüleivel és Eleanorral. Egészen
tisztán emlékezett rá, mert az anyja panaszkodott a sárra, a
hidegre és a tömegre. A táskájában kutatott a kis ezüstös lapos
üvege után, és kiabált Clara apjával, amikor nem találta, és
mindenki őket nézte. Clara akkor azt mondta Eleanornak, hogy
az anyjuk mindig mérges valami miatt, mire Eleanor csak a fejét
csóválta, és a szája elé tette az ujját.
Ne felejts el, suttogta Clara.
Kintről, az utcáról hallotta a forgalom fojtott zúgását. Az első
napon próbált kinézni az ablakon, de olyan kicsi volt, hogy még
a párkányt sem érte el. A második napon nekifeszítette a hátát
az ajtónak, de be volt zárva.
Már kezdte elveszteni a fonalat, hogy mióta van itt, ebben a
szobában, aminek káposztaszaga van, meg valami édeskés,
émelyítő bűze, amit azelőtt sosem érzett.
Néha sírt, de leginkább magában beszélt, vagy a „párna”
babájához.
Hosszú utazásokra mentek együtt. A tengerpartra a régi
házuknál. Az uszodába Ginával szombat reggel.
Lépteket hallott kintről, és összeszorult a gyomra.
A férfi nem érintette meg illetlen helyeken, és nem nézett rá
úgy, ahogy a férfiak szoktak Ginára. A férfi nem is bántotta őt.
Clara mégis tudta, hogy mi fog történni, és ez csak rosszabbá
tette az egészet.
A nyakáig húzta a pisiszagú takarót, és hallgatta, ahogy
kattan a zár és nyílik az ajtó.
Az Éjjeli Ember egy kerekeken guruló szürke szerkezetet tolt,
amelyhez egy dobozt erősítettek, és egy hosszú fémkar nyúlt ki
belőle. Nézte, ahogy a férfi bedugja a falba. A gép berregni
kezdett. A férfi szája eltorzult.
– Ideje egy röntgennek, kicsikém – mondta.

19.

10.57

Kedd reggel, amikor Erdman későn ért be a munkába, elázva és

másnaposan, Daniel Jarvis már várta. Négy nap telt el az óta,
hogy megvágta a kezét.
Már egy órája bent kellett volna lennie. De Jakey
belekapaszkodott a lábába, és kérlelte, hogy ne menjen ma be,
ne menjen sehova.
– Nem tudsz itthonról dolgozni, apa? Kérlek. Kééééérlek!
Amikor Erdman elmagyarázta, hogy nem, sajnos nem tud, a
gyerek teljesen hisztérikus lett. Addig köhögött, amíg hányni
nem kezdett. Erdmannek rengeteg idejébe telt, hogy
lenyugtassa, megígérte neki, hogy hamar hazamegy majd, de
Jakey nem volt hajlandó meghallgatni. A végén Lilithnek kellett
levakarnia róla a gyereket. Próbálta nem meghallani a fia
kiáltásait, amikor végigkocogott a kerti ösvényen, és örült a
felesége józan hozzáállásának. Mindketten jól tudták, milyen
tud lenni Jakey a gyógyszertől.
Aztán késett a vonata.
– Erdman?
A főnöke ott üldögélt Erdman asztalának sarkán és
célzatosan az óráját nézegette. Egy ismeretlen szabadúszó
dolgozott csendben a sarokban.
– Daniel.
Nem akarta megbántani, de alig aludt. Sokáig fenn volt,
próbálta behozni az előző heti lemaradást, és még meg kellett
írnia az ametiszt gyógyító tulajdonságairól szóló cikket,
valamint arra is időt kellett szakítania, hogy kiugorjon
megvenni Jakey vigasztaló ajándékát.
– Rövid leszek – mondta Jarvis mosolytalanul. Miközben
Erdman elindult utána a főszerkesztői irodába, pillantása
Amber elkínzott arcára esett. Erdman forgatni kezdte a szemét,
de a nő ezúttal nem vigyorgott vissza.
– Ülj le, Erdman.
Ez rosszul kezdődött. Semmi idióta becenév, semmi béna
poénkodás. A kérdés csak az, hogy mennyire folytatódik
rosszul.
Jarvis belekezdett jól begyakorolt szónoklatába arról, hogy a
magazinokra mennyire rájár a rúd mostanában, hogy
csökkennek az eladások, költségmegtakarításra van szükség.
– Te is ismered a helyzetet.
Erdman egy zsírpacát bámult Jarvis zakóján, és azon
tűnődött, mire megy ki a játék. Nem kellett sokáig találgatnia.
 – A lényeg az, hogy sajnos meg kell válnunk tőled – fejezte
be Jarvis. – Ilyen időkben túl drága vagy nekünk.
Erdman torkában hányinger tört fel, amit vissza kellett
nyelnie. Jarvis baromságokat beszélt. Ezt mindketten jól tudták.
Ez a személyiségek összeütközése volt. Erdman szégyenkezve
tapasztalta, hogy képtelen megszólalni.
– Majd kiásunk neked valamilyen végkielégítést. És
természetesen kapsz felmondási időt. Talán egy hónapot.
Köszönöm az eddigi munkádat. Tíz év volt, igaz?
– Tizenkettő.
Erdman felállt. Jarvis hátba veregette.
– Fel a fejjel, Erdman. A te tapasztalatoddal bármikor találsz
új munkát. Ja, és majdnem elfelejtettem…
Jarvis javára kellett írni, hogy elpirult, miközben átnyújtotta
a régi jegyzettömbökkel, szétrágcsált tollakkal és
gemkapcsokkal teli nejlonzacskót. Erdman egy üres Crunchie
csokipapírt is kiszúrt benne.
– Sajnálom – mondta Jarvis sután. – Ez a szabály. Azt
szeretik, ha az emberek azonnal elmennek. Tudod, hogy van ez.
Erdman nem volt erőszakos ember, de amikor Jarvis leszólt
Pete-nek, a korosodó biztonsági őrnek, erős vágyat érzett arra,
hogy jó nagyot bepancsoljon sunyi főnökének – vagyis a volt
főnökének.

20.

11.07
Fitzroy nyomozó rögtön hazament zuhanyozni és átöltözni,
amint biztos lehetett benne, hogy David már elment dolgozni a
Citybe, ahol árubrókerként tevékenykedett. Az alvás olyan
fényűzés volt, amelyet ritkán engedhetett meg magának.
Minden múló óra egyre mélyebbre szippantotta Clara Foyle-t a
sötétségbe. De azért néha Fitzroynak is muszáj volt
mosakodnia.
Egy tányér megdermedt halas pite árválkodott a
konyhapulton. A férje szeretett főzni, sokszor egészen
bonyolult ételeket készített. Fitzroy vette a finom
figyelmeztetést, és azzal vezekelt, hogy mikróban
megmelegítette, és megette reggelire.
Nedves hajjal leült a tökéletesen bevetett ágy szélére, és írt
egy üzenetet Davidnek, hogy emlékeztesse a csütörtöki
időpontjukra a klinikán. De a felénél abbahagyta, és törölte az
egészet, mert hirtelen megijedt, hogy David válaszul felhívja.
Inkább előszedett egy jegyzettömböt az éjjeliszekrény
fiókjából, és lefirkantott egy rövid szöveget. Most épp nem volt
ereje egy ilyen beszélgetéshez.
Amikor végzett, a papírt David párnájára tette. Az üzenet
tömör volt, hivatalos színezetű. Volt idő, amikor még kis
ábrákat és szájacskákat rajzolt, és David is dugdosott szerelmes
üzeneteket az ő könyveibe. Az első randijukon David azzal
lepte meg, hogy elvitte egy pincebeli salsaklubba a város keleti
végébe, és Ettát lenyűgözte, izgatottá tette a ritmus, ezért volt
annál is fájdalmasabb, hogy mindig elrontották a lépést.
Kezdetben a korkülönbség – David tizenkét évvel volt
idősebb nála – nem számított. A férfi stabilitása, pénzügyi
helyzete, karrier-központúsága biztonságot jelentett Ettának –
és fel is izgatta.
De most, hogy Etta már gyereket akart, eltávolodtak
egymástól, és mindketten ismeretlen területre tévedtek. Ha
Etta – vagy David – egyetlen lépést is hátrált volna, akkor
valami biztosan elpattan.
Alun Chambers nyomozó öt perc múlva itt lesz érte, hogy a
főnökhöz vigye egyeztetésre. Fitzroy már tudta, mit fog
mondani. Hogy ijesztően, veszedelmesen kevés az értékelhető
nyom. Hogy ha lehet, Miles Foyle-t ki kell iktatni, letartóztatás
nélkül. Hogy másként gondolkodókra van szüksége a
csapatában. És hogy Clara megtalálása az elsődleges feladat.
De semmire sem jutottak.
Mrs. Foyle tiszta, és Mr. Atwalnak, a boltosnak, körülbelül
annyi hasznát vették, mint egy fél téglának. Ötpercenként
változtatta a vallomását arról, hogy ki járt a boltjában azon a
délutánon, amikor Clara eltűnt. Voltak tanúk, akik igazoltan
látták Clara Foyle-t – és olyanok is, akik Land’s Endből vagy
Mallorcáról jelentkeztek –, valamint egy bizonytalan leírás az
elrablójáról. Valaki egy ezüst vagy szürke furgonról beszélt,
amely nagy sebességgel húzott el, nem sokkal az után, hogy a
kislányt utoljára látták, de a rendszámát nem tudták leolvasni,
egyetlen betűre vagy számra sem emlékeztek. És az iskola
biztonsági kamerái valóban készítettek felvételeket – csak
éppen az ellenkező irányról.
Fitzroy pontosan ismerte ezt a típust, aki a Clarához hasonló
gyerekeket csal el, és csak remélte, hogy a kislány nem szenved.
Azon tűnődött, mit tenne az apja, ha ő vezetné ezt a
nyomozást, és eszébe jutott a férfi mosolytalan, kemény arca.
Még akkor is megvoltak a szigorú vonalak a szája mellett,
amikor pihent.
Ne azon gondolkozz, hogy én mit csinálnék, buta kislány. Jöjj rá
te magad a sémára.
Persze tudhatta volna előre. Nincs kivételezés, csak
atyáskodó elutasítás. Hiába érte el a legjobb felvételi eredményt
a Hendonba, és huszonegy évesen hiába nem volt már kislány.
De ezen nem volt mit csodálkozni.
Bár olyan lett volna inkább, mint Nina, aki végignevette az
apjuk kritikus szavaival teli gyermekkort, és még arra is rávette,
hogy drámaiskolába írassa.
Amikor Nina Rosalindot játszotta az Ahogy tetszikben, az
apjuk elsőként állt fel, és vörösre tapsolta a tenyerét. Ettának
viszont egyszer se mondta, mennyire büszke arra, hogy az ő
nyomdokaiba lépett.
De most már késő. Az apjuk két éve Görögországba költözött
az új feleségével, és azóta nem látták.
Fitzroy átment a nappaliba. A kanapé ugyanolyan szürke
volt, mint odakint az ég. Minden magazin, minden könyv, az
égvilágon minden a helyén volt. Etta próbált elképzelni egy
halom játékot a sarokban, a drága szőnyegen, amit David a
legutóbbi olasz üzleti útjáról hozott. Próbálta elképzelni a
gyerek sírását, akinek olyan szeme van, mint Davidnek, olyan
sötét fürtjei, mint neki, és őt hívja a bölcsőből. Próbálta
elképzelni a jövőjüket gyerek nélkül, de a lapok üresek voltak.
Odakint Chambers ráfeküdt a dudára, és Etta kilibbent a
lakásból, mint egy szellem.
 21.

11.15

Bassza meg, a kurva életbe. Bassza meg, a kurva életbe. Erdman

lába erre a ritmusra dobogott.
Most már hivatalosan is munkanélküli. Állástalan. Ül a
szarfolyó közepén, evező nélkül. Ezerféleképpen lehetne még
megfogalmazni.
A megalázott Erdman Frithet tegnap kirúgták. A harminckilenc
éves lúzer még egy kamu magazinnál sem volt képes megtartani az
állását.
Mögötte egy fiú kezdett nevetni. Annyira hasonlított a
hangja a Jakey-éhez, hogy Erdman hátrafordult, de a járdán
nem volt senki, csak néhány lehajtott fejű felnőtt, a mobiljába
merülve. Inkább közösségellenes médiának kellene hívni, gondolta
Erdman.
Dörömbölni kezdett a súlyos faajtón, de hiába rezegtek meg
az üvegek, a kapu nem engedett. A Bank 11.30 előtt nem
nyitott ki, és addig még volt tizenöt perc.
Persze még mindig ott van a bolt. Vagy inkább mégse.
Erdman nem volt eléggé kétségbeesett annak
megkockáztatására, hogy mindenki szeme láttára igyon a
parkban. Az a csavargók és alkoholisták birodalma. És ő nem
tart itt. Még nem.
Persze haza se mehet. Lilith valami adománygyűjtő teázást
tart a házukban. Hajnal óta fenn van, és annyi süteményt
csinált, amennyinek az árát sosem szedi össze. Adott volna
inkább pár fontot ő is, és megspórolta volna magának a
vacakolást.
Vajon miből fognak megélni, ha elfogy a végkielégítés?
És mit csináljon a nap hátralévő részében?
Egy múzeumot nem tudott volna elviselni a sok boldogan
fotózkodó turistával és zajongó iskolással. Várja meg, amíg
kinyit a kocsma? Talán. De több szempontból sem engedheti
meg magának, hogy egész nap igyon.
Az esőcseppek, amelyek munkába menet ostromolták,
abbamaradtak, és bár szürke maradt az ég, Erdman remélte,
hogy még legalább pár óráig nem fog elázni. Hát persze. Rájött,
hogy mit fog csinálni. Elmegy a mamihoz.

Erdman egyik legkorábbi emléke az volt, hogy az anyja sír.

Shirley Frith nem sírt gyakran, Erdmanben ezért is maradt meg
annyira.
Hároméves volt, és megkérdezte, hogy hová lett a bátyja.
Aztán hamar megtanulta, hogy ezt ne tegye többé. Ezután nem
sokkal eltűnt minden fotó. A múló évekkel együtt
elhomályosultak az emlékei is Carltonról.
Erdman így olyan házban nőtt fel, ahol csak ketten éltek négy
helyett, ahol a gyász kérgessé tette az anyját, Erdmant pedig
nyomasztóan fojtogatta. Felnőttként igyekezett egyáltalán nem
gondolni a gyerekkorára.
Amikor leszállt a buszról, és elindult az utcán, mintha
elnehezültek volna a lábai. Öregszik, semmi kétség. De legalább
még lát. Minden reggel felkeléskor ellenőrizte, hogy még el
tudja-e olvasni a Holdfázisok posztert, amit Lilith biggyesztett
a háló falára. A növekvő domború hold az, amiből a felénél több, de
az egésznél kevesebb van megvilágítva. Ez legalább annyira része
volt nála a reggeli rutinnak, mint a fogmosás.
Utálta meglátogatni az anyját. Miért éppen most jutott
eszébe? Biztos valami mazochizmus diktálta. Nem érezte magát
jobban tőle, és az anyjának sem segít. Fél éve nem járt itt.
Végigtrappolt az ösvényen és odabiccentett a kertésznek, aki
a sövényt nyírta. Elképzelte, mit mondana mami, jellegzetesen
elnyújtott magánhangzóival, egyfolytában rosszallón
összevont szemöldökével.
Jó régen nem voltál itt, kedvesem, pedig még mindig az anyád
vagyok.
Erdman lelépett a kavicsos útról a süppedős fűbe. Egyik
kezében liliomcsokrot lógatott. Letérdelt a sír elé.

SHIRLEY FRITH
1947. május 13. – 2012. május 25.
SZERETŐ ANYA ÉS FELESÉG
TÚL HAMAR MENTÉL EL

Gyomok ütötték fel a fejüket a temetés óta, kocsányaik már a

frissen állított sírkövet tapogatták, amelyet Erdman most látott
először felállítva. Dühösen tépkedni kezdte a gazt, vigyázva
bekötözött ujjára, és hagyta, hogy a hatalmába kerítse a múlt.
Magányos gyerek volt, mindig az anyja lába alatt, mindig az
asszony éles nyelve által ejtett sebeket nyalogatva.
És mindig a halott bátyjával játszott.
Nem szerette hazavinni a barátait. Az anyja folyamatosan
kérdésekkel bombázta őket, és sosem vette észre, hogy a
személyesebb érdeklődéstől a gyerekek magukba zárkóznak, és
olyan pirosak lesznek, mint a teához felszolgált konzerv lazac.
A beszélgetés pedig mindig hozzá vezetett végül.
– Te is egész nap a szobádban ülsz, és egy képzeletbeli
baráttal játszol? – kérdezte az anyja egyszer az egyik fiút.
Erdmant a hátralévő három évben kíméletlenül csúfolták
emiatt az iskolában.
Tinédzser korára annyira eldurvult a helyzet, hogy a
megmaradó néhány barátja odakint várta a kocsiban, mert nem
akarták kitenni magukat a tolakodó faggatódzásnak. A
rózsaszínbe csomagolt ravasz kérdéseknek.
Erdman azonban legtöbbször egyedül volt a szobájában, és a
bátyjával folytatott beszélgetések lassan elmaradtak.
Megtanulta, hogyan kösse le a figyelmét könyvekkel és
számítógépes játékokkal.
Erről sosem beszélt sem az anyjának, se Lilithnek, csak
mélyen eltemette az emlékei sötétjébe.
Most már Jakey-nek voltak képzeletbeli barátai. Egyik este ott
találta Lilithet a lépcső tetejénél, fülét a gyerekszoba ajtajára
tapasztva, arcán derűs mosollyal.
Az asszony némán intett neki, hogy menjen oda.
– Ezt hallgasd – suttogta.
Erdman odaállt mellé. Beszívta az asszony bőrének meleg,
édes illatát, és egy pillanatra majdnem megfeledkezett magáról.
De amikor meghallotta Jakey magas, éles hangját, összerándult
a gyomra.
– Nem tudom.
Rövid csend.
 – Nem megy.
Újabb csend.
– Oké. Mondjuk tíz?
A fia hangja mogorva és kelletlen volt. Aztán puffanás és
fojtott kiáltás hallatszott. Erdman már nyomta volna a
kilincset, de Lilith visszatartotta.
– Húsz?
Sóhaj.
– Akkor mondd meg te.
Csend, aztán megint Jakey, kissé hitetlenkedve.
– Kétszázhat? – Újabb csend. – Elhiszem. Elhiszem.
Erdman hallotta, hogy Jakey mozog, aztán nyílt a
játékszekrény ajtaja. Lilith megint rávillantott egy cinkos
mosolyt, de Erdman nem volt képes visszamosolyogni.
– Tudtad, hogy a képzeletbeli barát a különleges intelligencia
jele? – súgta az asszony. – Aranyos, nem?
– Ne. Ne csináld.
Jakey hangja élesebb lett. Erdman mintha némi rejtett
félelmet is kihallott volna belőle, és Lilithtel mit sem törődve
benyitott.
– Minden rendben, kispajtás?
Jakey bűntudatos arccal rezzent össze.
– Persze – motyogta, Mr. Bunnikinsszel a hóna alatt.
Erdman elrakott egy maréknyi legót.
– Nemsokára fekvés, oké?
– Oké.
Amikor már ment volna kifelé, Jakey halkan utánaszólt:
– Apu, te tudod, hogy hány csont van egy csontvázban?
 Erdman meglepetten nézett vissza.
– Egy emberében?
– Igen – Jakey hüvelykujja a szájába vándorolt.
– Hát, fogalmam sincs. Te tudod?
– Kétszázhat.
– Tyűha – mondta Erdman. – Az jó sok.
– Te erős vagy, ugye, apu? Igazán erős.
Erdman nevetett, és megfeszítette inas karját.
– Mint egy bivaly.
– Bárkivel meg tudnál küzdeni?
Erdman arcáról lehervadt a mosoly.
– Hát, azt azért nem mondanám. De itt nem lesz semmiféle
harc, pajtás. Úgyhogy emiatt ne aggódj.
Erre Jakey szomorúan, halványan elmosolyodott.
Aznap este Erdman a bankszámlája ellenőrzése és egy
órácska harc között a Horda ellen Pandariában, keresett egy
cikket az emberi testről, csak úgy kíváncsiságból. Jakey-nek
igaza volt. Biztosan az iskolában tanulta.
A föld nedves volt, a farmerja is vizes lett, de nem törődött
vele. Kicsomagolta a sajtos zsömlét, amit Lilith csomagolt neki.
Beleharapott.
Pfuj. Savanyúság. Kösz, Lilith.
Az asszony nyilvánvalóan még mindig haragudott rá,
ugyanakkor a gesztus annyira lilithes volt, hogy Erdman
majdnem elmosolyodott. Lilith ki tudott állni magáért. Ő volt
az egyetlen nő, akit Erdman be mert mutatni az anyjának.
– Szervusz, drágám, hát végre megismerhetlek. Erdman
mondta, hogy örökbe fogadott gyerek vagy. Szegény kislány.
Hogy tehet bárki ilyesmit? Micsoda szégyen.
Erdmant még most, tizenkét évvel később is kirázta a hideg,
amikor visszaemlékezett erre, de Lilith a maga szokásos
higgadtságával kezelte a helyzetet.
– Jó napot, Mrs. Frith. Én is örülök, hogy megismerhettem.
Az már rég volt, és jobb a múltat ott hagyni, ahová való. Amúgy
pedig a nevelőszüleim csodálatos emberek voltak. Milyen szép a
ruhája. Ugye Marks & Spencer?
Shirley összehúzta a szemöldökét.
– Nem találkoztunk mi már valahol?
– Nem hinném – felelte mosolyogva Lilith. – Biztosan
emlékeznék rá.
A két nő óvatosan kerülgette egymást, de aztán Erdmanék
belefáradtak az anyja állandó szóbeli pergőtüzébe, és lassan
elmaradtak az anyai háztól.
Erdman anyja túl büszke volt ahhoz, hogy helyrehozza a
dolgokat. A végén már csak születésnapi és karácsonyi
üdvözlőlapokra szorítkozott a kapcsolatuk. Aztán hat hónappal
ezelőtt Erdmant egy brightoni hospice-intézetből hívta egy
nővér.
– Az édesanyja magát hívja. Nagyon elszánt.
Erdman egyedül ment. Nem tudta, mire számítson, és
szégyellte magát emiatt. A nővér elmondta neki, hogy az anyja
kemoterápiája olyan stroke-ot váltott ki, amely gátolja a
beszédben és a nyelésben.
Erdman fel sem ismerte a csonttá soványodott, madárijesztő-
hajú alakot az ágyban, olyan virágos hálóingben, amit mindig
is utált. Az asszony feje fura szögben állt, álla a kulcscsontján
nyugodott.
– Én vagyok az, mami.
A nyáladzó száj egyik sarka megrándult, de az asszony nem
nyitotta ki a szemét. Erdman megfogta az ujjait: melegek
voltak, a bőr papírvékonyságú. Szúrni kezdte a könny a szemét.
– Nem hagylak megint magadra, megígérem.
– Egyszer már meghalt, tudja. – A nővér hangja tárgyilagos
volt, de Erdman kihallotta belőle a bántást. – Allergiás lett az
egyik kemoterápiás gyógyszerre, és anafilaxiás sokkot kapott.
Körülbelül két percig volt a klinikai halál állapotában –
nyomogatta meg Shirley homlokát egy ronggyal. – De makacs
vén csont. Biztosan nem akart elmenni, amíg magát nem látja.
Erdman elfedte az arcát a kezével.
– Jobb későn, mint soha – jegyezte meg kedélyesen a nővér,
és hátba veregette Erdmant.
Erdman órákig ült az anyja ágya mellett, és egy pillanatra
sem engedte el a kezét, még akkor sem, amikor a nővér
megmérte az asszony vérnyomását. Lassan bekúszott az este
sötétje. Már éppen elbóbiskolt, amikor meghallotta az asszony
hangját, amely olyannyira nem volt ismerős, hogy először azt
hitte, csak képzelte.
– Sajnááom.
Erdman kinyitotta a szemét, de az anyja nem mozdult.
– Sajnááom.
Az asszony belemarkolt a takarójába, és megmozdította fejét
a párnán.
– Semmi baj, mami. Itt vagyok.
A hangja mintha megnyugtatta volna az asszonyt, és
elcsendesedett. De pár pillanat múlva újra elkezdte.
– Sajnááom. Sajnááom.
Csend.
– Saj-náá-loom. Ja-key.
– Jaj, mama. Emiatt ne aggódj. Mi is sajnáljuk, de próbálunk
nem gondolni a jövőre. Inkább a jelenre koncentrálunk.
Az asszony ide-oda mozgatta a fejét, és a hangja hangosabb,
követelőzőbb lett. Erdman, mivel nem tudta, hogy csillapítsa
le, a gyávább utat választotta.
– Megyek és felhívom Lilithet, jó? Elmondom neki, hogy
vagy. Talán Jakey-t is oda tudja hívni a telefonhoz.
Lement a földszintre, hogy felhívja a feleségét, és pontosan
tudta, hogy nem fogja kitenni a fiát Shirley motyogásának, de
nem bírta tovább hallgatni az asszony szája helyén lévő sötét
nyílásból előtörő hörgéseket. Mire visszaért, az anyja már
halott volt.
A nővér elmagyarázta neki, hogy a stroke-on áteső betegek
sokszor tisztán beszélnek, de értelmetlenül; hogy néha egészen
addig kihúzzák, amíg egy szerettük eljön, és csak akkor mennek
el; hogy a rák után, de a stroke előtt Mrs. Frith melegséggel és
szeretettel beszélt a családjáról. Ez a kép olyan volt, amit
Erdman képtelen volt összeegyeztetni az anyja
hangulatingadozásaival, az önzőségével, a mártíromságával.
A halála után Erdman egyszer sem sírt, még akkor sem,
amikor a holttest megérkezett Londonba, és végső nyugalomba
helyezték egy közeli temetőben.

Újra finom esőszitálás kezdődött, de erő sejlett mögötte,

úgyhogy Erdman összegyűrte a virág papírját és talpra
kászálódott. Lesöpörte a nadrágját. Ajkát a márvány sírkőre
tapasztotta.
– Szia, mami. Viszlát nemsokára.
A temető kihalt volt a kijárat felé, csak a kertész volt ott, meg
egy magányos, fekete öltönyös alak egy padon, a lábánál nagy
zacskóval.
A férfi arca mintha ismerős lett volna. Erdman az éles
pofacsontokra meredt. Meg volt győződve róla, hogy valahol
már látta őket. Ki ez az ember?
– Maga követ…?
De csak az üres levegőnek beszélt. Az alak már eltűnt.
Erdman mintha látta volna egy pillanatra a sírkövek között,
öltönye fekete folt az ég papírfehérje előtt. Kellemetlen szag
terjengett, dögszaghoz hasonló.
– Minden rendben, uram? – kiáltott oda a kertész.
– Látta azt a férfit? A fekete öltönyöst…
– Nem mondhatnám, uram. – A kertész zavartan nyújtotta
előre alsó ajkát cserzett arcából.
Erdman futásnak eredt, szemével keresni kezdte az idegent a
sírok közt, de csak egy idősebb hölgyet látott a távolban. Ki
lehetett ez a férfi? Hol látta korábban? A metrón? A vonaton?
Biztos volt benne, hogy valahonnan ismeri, de honnan. A szél
kezdett felerősödni, és Erdman megborzongott nedves
dzsekijében. Talán csak a memóriája játszik vele. És most,
őszintén szólva, nagyobb gondjai is vannak egy ijesztő
leskelődőnél.

Miközben Erdman hazafelé tartott, hirtelen beléhasított egy

gondolat. Jakey. Ajándékot ígért neki. Most már nem nagyon
szórhatja a pénzt, de nem szegheti meg egy újabb ígéretét.
Éppen egy játék autó és egy Pókember-figura között próbált
dönteni, amikor valami magára vonta a pillantását a bolt
előterében.
Valami csillogó, csodálatos, és teljesen célszerűtlen dolog.
Elképzelte Jakey arcát, amikor átadja neki, a belülről
felragyogó tekintetet. Elképzelte az örömteli mosolyt, amely
átterjed az egész testére, a végtagok vidám rezdüléseit.
Nem engedheti meg magának. És nem is biztos, hogy Jakey
tudja majd használni.
Mégis megvette.

22.

14.19

Az öltönyös férfi pontosan ugyanott várta.

– Helló – mondta Jakey, a sárban botladozva, arcán rózsaszín
foltokkal.
– Helló – mondta a férfi.
– Nem lenne szabad itt lennem. Mrs. Husselbee nagyon
haragudni fog. Azt mondta, hogy maradjak a teremben, vagy
elvisz Mrs. Gaynorhoz. Ő az igazgatónő. Csak azért jöttem,
hogy megmondjam, ma anya korán jön értem, mert orvoshoz
kell mennünk, úgyhogy nem tudom megnézni a maga kutyáját.
Jakey-t váratlan megkönnyebbülés fogta el, amikor befejezte.
 – Milyen kár. – A férfi merev mosolya szétesett, és az egyik
körmét a foga közé dugta. – Csak azt akartam megkérdezni,
hogy nem kéred-e az egyik kiskutyát.
Jakey szeme hatalmasra nyílt.
– Egy kiskutyát?
– Ha nem akarsz…
– De. De, akarok – Jakey elszontyolodott. – De ma nem
mehetek. Tudja, a karom miatt. Kezd romlani.
A férfi szeme felcsillant.
– Megnézhetem?
Jakey hátrasandított az iskolaépület felé. Mrs. Husselbee már
ott volt a terem ajtajában. A szeme fölé tartott kézzel fürkészte
a kertet.
– Mennem kell – mondta Jakey.
– Nincs kedved holnap eljönni, és kiválasztani a kiskutyádat?
Eljövök érted, ha akarod. – A férfi egy borítékot szedett elő a
zakója alól. Két szó volt ráírva: Miss Haines. – Add ezt oda a
tanárnődnek. Az anyukádtól van. Hogy holnap korábban
eljöhetsz – mosolygott a fiúra, és bedugta a borítékot a
kerítésen. – De csak holnap reggel add oda.
Jakey megmarkolta a borítékot, tekintete a férfi kézírásának
kacskaringóira tapadt, amelyek máris kezdtek elmosódni a
szemerkélő esőben. Az iskolai egyennadrág zsebébe
gyömöszölte a levelet.
– Jó – felelte Jakey. – Holnap.

23.
15.12

– Miles Foyle jelentkezett már? – kérdezte a főnök.

– Nem, még nem, uram.
– Szükségünk van arra a névre.
– Tudom.
– Mondja meg neki, hogy ha továbbra is titkolódzik, akkor
nincs más választásunk: be kell hoznunk.

24.

15.23

A ház üres volt, micsoda megkönnyebbülés. Erdman valami

gondűzőt keresett, de végül visszatette a polcra a laphroaiges
üveget, és inkább egy pohár vizet ivott. Aztán leült a kanapéra,
és várta a családját.
– Te jó ég, de megijesztettél!
Erdman látszatderűt erőltetett magára, amikor Lilith
felkapcsolta a világítást, Jakey pedig úgy vetette magát az apja
ölébe, mintha nem csak néhány óráig lettek volna távol
egymástól.
– Nyugi, kispajtás. Vigyázz, nehogy eless.
Nem mondta ki az igazságot. Végzetes lehet, pajti.
Hátrasimította Jakey rézszínű haját – már megint ráférne egy
vágás –, aztán megint előre húzta. Mi az az új dudor a fején?
Gombóc lett a torkában.
 Lilith a felsőjét húzkodta, de az mindig felcsúszott, és
Erdman látta fehér hasa egy csíkját a szoknya dereka fölött.
Lilith szokatlan módon rámosolygott. Erdman megcsókolni
akarta, nem pedig megríkatni.
– Hogyhogy ilyen korán hazaértél? – Olyan incselkedő
melegség volt Lilith hangjában, amit Erdman már jó ideje
hiányolt. Úgy érezte, kibomlik Lilith jelenlétében, mint a levél
a tavaszi napfényben.
– Jarvis ma korábban elengedett minket – Erdman
elhallgatott. – Mit mondott az orvos?
Lilith elhúzta a száját.
– A szokásos: kórház, ha rosszabbodik a karja. Figyeljük a
mellkasi fertőzéseket. Tartsuk szemmel.
– Tudhattam volna – mondta Erdman.
– Én is – felelte Lilith mosolyogva. – De holnap mindenáron
iskolába akar menni, úgyhogy talán nincs annyira rosszul.
Erdman már ezerszer lejátszotta magában, ahogy
kellőképpen gyászos képpel előadja a kirúgása történetét, de
most, hogy Lilith itt vigyorgott előtte, hetek óta először, nem
tudta rászánni magát.
Ehelyett felállt, és előszedte a kanapé mögött rejtegetett
biciklit.
Jakey-nek és Lilithnek pont ugyanúgy állt el a lélegzete.
Erdman mindig is szerette azt a családjában. Azt a ráébredést,
hogy a fia a felesége kicsinyített mása, a dühös
szemöldökráncolástól egészen a nyakán lévő anyajegyig.
– Köszi, apu, nagyon tetszik.
– Mit akarsz ezzel?
 – Kimehetek vele most?
– Megbeszélhetted volna velem.
– Lécci, apa. Lécciiiiiii!
Erdman a fiáról a feleségére nézett. Egy kis lecke a
kontrasztokról.
– Öt perc – mondta a fiának. – Menj, vedd fel a cipődet.
Jakey boldogan felvisított, és elment megkeresni a
sportcipőjét. Lilith arcán csak úgy kavarogtak az érzések.
– Mi van, ha leesik róla? Ha nincs ereje tekerni, vagy tartani a
kormányt? – Lilith már kiabált. – Mi a bánatos francot
gondoltál?
– Hadd éljen kicsit, Lilith. Nem védelmezhetjük állandóan.
– De – felelte Lilith. – De igen. Az a dolgunk, hogy
védelmezzük, nem pedig az, hogy szükségtelen veszélynek
tegyük ki. Nincs jól, elfelejtetted? És hol a sisakja? A
lábszárvédője? A csuklóvédője? Erdman, te tényleg teljesen
hasznavehetetlen vagy.
Már megint ez a szó.
Erdman hátra se nézve tolta ki a biciklit a lakásból.

Az utca majdnem teljesen üres volt, még nem jelentek meg a

csúcsforgalmi ingázók. A városra kezdett leereszkedni a
sötétség, de Jakey nem törődött vele.
– Nem menj túl messzire, kispajtás. Anya már így sem örül.
Csak ezen a részen próbálkozz.
Erdman felsegítette a gyereket az ülésre, és rátette a kezét a
kormányra. Jakey fejének oldaltartása, kötött könyöke miatt bal
oldalra került a testsúlya, és a jobb oldali támasztókerék
kétujjnyira elemelkedett a földtől.
 – Jaj – mondta Erdman, amikor a járgány megbillent, de a
gyerek csak nevetett.
Erdman óvatosan megfogta Jakey kezét, és a saját súlyával
próbálta kiegyenlíteni a súlyt. Jakey lába kalimpált, kereste az
egyensúlyt. Amint elérte a földet, elrúgta magát, és a pedálok
vadul pörögni kezdtek.
A bicikli egyujjnyival előrébb ment.
– A pedált kell tekerned a lábaddal, haver – mondta Erdman,
és próbálta nem észrevenni a gyerek légzésének sípolását. –
Menni fog?
Jakey bólintott, és igyekezett teljesíteni a feladatot.
A bicikli alig mozdult.
Talán Lilithnek igaza volt, és Jakey lába nem elég erős. Talán
tényleg hülye ötlet volt. Talán tényleg hasznavehetetlen apa.
– Gyere, apa – mondta Jakey. – Próbáljuk meg még egyszer.
Erdman belepislogott a sötétségbe. A fiú eltökéltsége
váratlanul meghatotta.
– Kapaszkodj – mondta, megfogta a kormány mindkét
oldalát, és óvatosan tolni kezdte Jakey-t a biciklivel.
Jakey lába a pedállal együtt mozogni kezdett.
– Sikerült! – kiáltotta a gyerek. – Biciklizem!
– Bizony ám, kicsim.
Jakey a következő tíz percben újonnan felfedezett képességét
gyakorolta, alsó ajkát előrenyújtva, miközben vékony lábával
szorgalmasan nyomta a pedált az emelkedőn, és vigyorogva
csorgott le a lejtőn lefelé, miközben Erdman óvatosan lassította
a haladását.
És ekkor az első kerék beleakadt a járdalap kiálló peremébe.
 Az idő mintha ragacsos masszává lassult volna, Erdman úgy
nézte, ahogy a gyerek átrepül a kormány fölött, és hallotta a
Jakey-ből kitörő, elnyújtott kiáltást. Egy autó ment el
mellettük, fényszórója Jakey arcára vetült. Megint szitálni
kezdett az eső. Erdman mindezt érzékelte, mielőtt
megmarkolta volna Jakey kabátjának hátulját, és visszarántotta
őt a biztonságba.
A mellkasában a félelem egy szűk, sötét kis helyre húzódott
vissza.
Keményen magához szorította a fiát.
– Semmi baj, kispajtás – mondta, legalább annyira magának,
mint Jakey-nek. – Minden oké.
Lilith kinyitotta az ajtót.
– Már majdnem kész a tea – közölte.
Erdman és Jakey összenéztek, várták, hogy az asszony dühe
felverje az utca csendjét, várták a vádakat, a fenyegetéseket,
hogy elzárja a biciklit a fészerbe, vagy, ami még rosszabb,
eladja az eBayen.
– Hallottátok, fiúk? – kérdezte Lilith. – Tíz perc múlva tea.
– Nem csinálhatnánk ezt mindennap, apu?
– Nem is tudnál megakadályozni benne!
Sem Erdman, sem Jakey nem vette észre a hajszálcsíkos
öltönyös férfit, aki az utca túloldalán álló szürke
kisteherautóból figyelte őket, és tenyerébe mélyesztette a
körmét.
– Reméljük, semmi sem törik el – mondta Csontgyűjtő.

Később, amíg Lilith mosogatott, Erdman megfürdette Jakey-t.

Már jó ideje nem csinálta, úgyhogy most sokkolta az élmény.
 Jakey gerince csontos dudorok valóságos xylofonja volt, és a
bal lapockája alatt volt egy fura kiemelkedés, amelyet addig
nem is látott. Megdörgölte Jakey Moshi Monsters-es
törülközőjével, és érezte, hogy a gyerek megrezzen a nyomásra,
hiába volt óvatos.
A hajmosás ürügyén három puha duzzanatot számolt meg
Jakey fején. A kulcscsontja fölött egy plusz csonthíd volt
látható. A jó karján lévő duzzanat megnőtt. A csontok olyanok
voltak, mintha rossz helyen forrasztották volna össze őket,
mint egy kéretlen idegen a bőr alatt.
Arcon találta egy adag víz, Jakey pedig kacagott, és jó kezével
meglengette Super Soaker pisztolyát. Erdman azon tűnődött,
vajon mennyi idő kell hozzá, hogy az is a testéhez forrjon.
Erdman ez egyszer örült a nedves találatnak: semmi sem
álcázza olyan jól a könnyeket, mint egy kis víz.
Kiemelte Jakey-t a kádból, és törölgetni kezdte a lábujjai
közét. A két nagyujj torzan fordult befelé, és Erdmannek mindig
Jakey születése jutott róluk eszébe. Az orvosok aggodalmas
csoportosulása a sarokban. A sokk katasztrofális érzése. A
házasságukon végigfutó törésvonal kezdete.
– Apa… én meg fogok halni?
A kérdés megdöbbentette Erdmant. De gyorsan összeszedte
magát, és begombolta Jakey pizsamafelsőjét.
– Majd, egyszer, sokára, kispajtás. Miért kérded?
– Joshnak mondta rólam az anyukája.
Erdman magában a pokolba kívánta Alyson Carrutherst a
nagy szájával együtt.
– Tudod, hogy van némi probléma a csontjaiddal, ugye?
 Ez volt az évszázad legnagyobb szépítése, de ezt Jakey nem
tudhatta.
– Több van, mint kéne, ugye, apu?
– Igen. És egyre több plusz csontod nő, úgyhogy annál több
lesz belőled, amit szeretni lehet. – Erdman nem tartotta
szükségesnek elmagyarázni, hogy mire tinédzser lesz, azok a
plusz csontok benövik az izmait, ízületeit és inait, leszűkítik a
mozgását, és egy második csontvázat alkotnak. Egy
csontbörtönt.
Jakey azonban elégedettnek tűnt a válasszal.
– Ölelj meg!
A nyaka a válla felé csavarodott, és nem tudta felemelni a bal
karját, de Erdman így is látta az álmos szeretetet a fia
tekintetében. Óvatosan megkerülte Jakey merev testét, és olyan
erősen magához szorította, ahogyan csak merte. Valahol a
házban megcsörrent a telefon.
– Bárhogy is legyen, mindig vigyázni fogok rád, megígérem –
mormolta Erdman, miközben beszívta a gyerek hajának édes
almaillatát.
Amikor Erdman lemet a földszintre, Lilith kötött, és a tűk
dühödt csattogása figyelmeztető jel lehetett volna, de Erdman
még mindig a Jakey-vel töltött meghitt pillanatok hatása alatt
volt.
– Amber Collins hívott. – Lilith hangja veszedelmesen
nyugodt volt. – Érdeklődött, hogy jól vagy-e. Mert, mint kiderült,
elvesztetted azt a nyavalyás állásodat.
Erdman kezében megállt a borosüveg töltés közben.
– Ó.
 – Ennyi telik tőled? Egy rohadt „ó”? – Lilith ököllel az
asztalra csapott. – Fizetnünk kell a ház törlesztését, ha esetleg
elfelejtetted volna. Miért nem mondtad?
Lilith megint kiabált, járkálni kezdett fel-alá a nappaliban, és
a hasát dörzsölgette, mint mindig, amikor ideges volt. Erdman
remélte, hogy a szertartás nála is szerencsét hoz, mint
Buddhánál.
– Nem akartalak felzaklatni.
– Mesebeszéd. Egyszerűen csak féltél. És inkább a kollégáddal
mondattad el. Szép munka, Erdman. Nagyon ügyes voltál.
– Minden rendbe jön.
Lilith lassan beszélt, mintha Erdman képtelen lenne felfogni
az egy szótagnál hosszabb szavakat.
– Nincs semmiféle megtakarításunk. Mindet elköltötted arra
a trágya kocsira. Arra a rablásra. Mert az volt. Az a sarlatán! –
fröcsögte az asszony. – Ellopta a pénzünket!
Ez régi sérelem volt, egyike a számtalannak, és Erdman nem
volt meglepve, hogy most megint előkerült. Lilith minden
veszekedésnél előhozakodott vele. Erdman mindig úgy képzelte
el, mint egy zsúrkocsit, tele csábító desszertekkel. Ez a mai
vacsora utáni ajánlat. A Suzuki-speciál, igazi különlegesség.
Finom hátsó öntettel felszolgálva.
– Szerezned kell valami munkát. Mindegy, hogy milyet. A
Sun in the Sandsnél felvétel van.
– Nem fogok egy kocsmában dolgozni. Majd írok Russellnek,
hátha van náluk valami. – Azt persze nem mondta meg, hogy
ezen már túl van, és Russell nem tud segíteni. Bocs, cimbora.
Befagyasztották a költségvetésünket, mint mindenki másnak.
 – Nem lehetsz válogatós. El kell fogadnod, ami jön.
– Lil, tizenkilenc éve újságíró vagyok. Nem szeretnék most
pályát módosítani.
Lilith keserűen elnevette magát.
– Egészen pontosan miféle pályafutásról beszélsz? Sosem
léptettek elő, és normális fizetésemelést se kaptál, isten tudja,
mióta. Ugyanannál a vacak kis magazinnál voltál egy évtizedig.
Megbízhatatlan vagy, sose tudsz semmi érdekeset kitalálni, és
az igazat megvallva, nem hinném, még negyven évet kibírok
ebből. – Lilith levegőt vett. – Valaha boldogok voltunk,
Erdman. Emlékszel még, milyen érzés? Mielőtt lemondtál volna
rólunk. Még… – lehunyta a szemét – …Jakey előtt.
– Hé, várj csak egy pillanatra… – emelte fel a kezét Erdman,
mintha ezzel valamiképpen útját tudná állni a szózuhatagnak,
de Lilith nem volt hajlandó a szemébe nézni, és a szája
érzéketlen vonallá keskenyedett.
– Ez így igaz.
Ezzel az erővel akár gyomorszájon is rúghatta volna Erdmant.
Erdman a feleségére nézett. Az asszony csupa kemény tüske
volt. Mindig is rosszul látta őt? Csak most, hosszú évek
homálya után nyílt volna fel a szeme?
Eszébe jutott egy eset, amikor úgy tűnt, hogy soha nem lesz
vége a beszélgetésüknek; amikor kiosontak a moziból a film
közben, mert némán bámulni a vásznat teljesen haszontalan
időpocsékolásnak tűnt; amikor hosszú órákig főzőcskéztek
együtt a konyhában. Régebben még a kád szélére is leült egy
doboz sörrel, amíg Lilith a habokban heverészett, és
folyamatosan ömlött belőle a szó a napjáról.
 A Jakey születése előtti hetekben olajjal kenegette Lilith
növekvő hasát, és késő éjszakai beszerzőkörutakra indult
Marmite-ért{8} és sajtos-hagymás chipsért. Együtt bújták a
terhességről szóló könyveket, és még csak nem is sejtették,
hogy az asszony testében növekvő élet egy bomba, amely
szétveti egész addigi életüket.
Erdman még emlékezett arra, amikor érdekelték egymást.
– Te tényleg ezt gondolod rólam?
Lilith arckifejezése minden szónál világosabban beszélt. Alig
tizenkét óra leforgása alatt Erdmanre már negyedszer jött rá a
sírhatnék, de most nem az a szipogó könnyezés, hanem az a
zokogás, ami kifordítja magukból az embereket.
– Menj a fenébe – mondta.
Azzal Erdman Frith rácsapta az ajtót a feleségére, és kilépett
a sötétségbe.

25.

19.56

Az emeleten Jakey mozgolódni kezdett, amikor a bejárati ajtó

rácsapódott az apja dühére. Nem volt ébren, de nem is aludt,
hanem valahol a két állapot határán lebegett. Az éberség és az
álom határmezsgyéjén.
Egy hegyes fogú, pipaszár karú árnyékember hajolt fölé, aki
pont úgy nézett ki, mint az a mumus apa könyvének borítóján.
Jakey azonban fojtottan felsikoltott, rugdosni kezdett, és a
rémalak eltűnt az ágya alatti poros fekete lyukban, vagy a
játékszekrény mélyén; Jakey nem tudta pontosan.
Jakey csak abban volt biztos, hogy ez az alak bántani akarja.
Mint azt a kislányt, akiről a tévében beszéltek. És hogy a sötét
alakok a sötét helyeket szeretik.
Az orráig húzta pókemberes takaróját, és próbálta kinyújtani
a fájó karját. Ujjhegye végigsimított a zseblámpája kemény
műanyag felszínén, és a földre lökte. Apa nyitva hagyta az ajtót,
amikor elköszönt tőle éjszakára, most mégis csukva volt. Jakey
nem szerette, ha csukva van.
Itt a vén Nyúzottfejű Tommy, az öreg Véres Csont.
Amint eszébe jutott ez a név, Jakey-ben feltámadt a
pánikszerű sírhatnék.
Itt van a szobámban. El akar vinni. És nincs itt apa, hogy
elijessze.
Próbált az anyjának kiáltani, de valami megakadályozta,
valami eltömte a száját. A jobb kezével meg is fogta, de csak az
öreg plüssnyúl, Mr. Bunnikins volt az.
Jakey összeszorította a szemhéját, és háromig számolt,
ahogyan az apja tanította, ha valamije nagyon fájna.
A szoba csendjében ki tudta venni az öreg Tommy légzésének
halk zörejét. Vajon el tudna jutni az ajtóig? Nem, neeem. Azok a
csontujjak elkapnák a bokáját, ahogy kikelne az ágyból. És az
ablak? Túl magasan van. Ha csak a lámpát felkapcsolhatná. Az
elijesztené a mumust.
Jakey szemhéjai elnehezedve rebbentek. A képzelet és az
álmosság kettős köteléke az ágyához szögezte. Az öreg Véres
Csont rabolta el azt a kislányt is, és aztán érte is eljön.
 A kisfiú mozdulatlanul feküdt, a félelem és a gyenge test
rabságában, de mire az anyja feljött, hogy ránézzen, az öreg
Tommy már elment, ő pedig elaludt.

26.

19.58

Miles Foyle egy karosszékbe roskadva ült. Nem borotválkozott

szombat óta, amikor Fitzroy utoljára látta. Az arcán karcolás
éktelenkedett, és a szeme vörös volt a kialvatlanságtól.
Olyan ember benyomását keltette, mint akit a közvélemény
halálra ítélt.
Fitzroy még akár sajnálhatta volna is, ha nem olyan
megátalkodott. Még akkor sem volt hajlandó ügyvédet kérni,
amikor felolvasták neki a jogait. Erősködött, hogy erre semmi
szükség, neki nincs semmi rejtegetnivalója.
– A felvétel kedvéért elmondom, kedd van, 2012. no​vember
huszadika. Etta Fitzroy nyomozó őrmester vagyok, és itt van
velem… – Elhallgatott, hogy Miles Foyle elmotyoghassa a saját
nevét –, az eltűnt Clara Foyle apja.
A kikérdezés kezdete tizenkilenc óra ötvennyolc perc.
Miles nem nézett fel.
– Dr. Foyle, kész elmondani annak a nőnek a nevét, akivel
Clara eltűnésének délutánján volt?
A férfi nem válaszolt.
– Dr. Foyle, ön akadályozza a lánya eltűnése ügyében
folytatott nyomozást. Ha nem tudja megmondani annak a
nőnek a nevét, aki igazolhatná a maga alibijét, ez arra utal,
hogy hazudik. Megértette ezt?
A férfi felemelte a fejét. A szeme fehérjét apró, vörös
hajszálerek hálózták be.
– Mi van, ha nem mondom meg?
– Akkor újabb huszonnégy órára itt tarthatjuk. Utána pedig
kérhetünk további hosszabbítást.
A férfi az asztalra csapott, Fitzroy pedig megugrott ültében.
– Miért nem hisznek egyszerűen nekem?
– Mi lett volna, ha a rendőrség csak úgy hisz Roy
Whitingnak{9}? Vagy Ian Huntley-nak{10}
Miles lehajtotta a fejét, de Fitzroy látta, hogy remeg a szája.
Egy doboz zsebkendőt tolt feléje az asztalon.
– Nézze, úgyis rájövünk. Miért nem könnyíti meg a saját
dolgát?
Fitzroy várt, hogy a férfi összeszedje magát, aztán taktikát
váltott.
– Dr. Foyle, helytálló az, hogy egy a maga cégénél szakmai
gyakorlaton lévő tinédzser lány szexuális zaklatással vádolta
meg magát tavaly? – Fitzroy az előtte lévő papírokba pillantott.
– Azt hiszem, azt állította, hogy három órán keresztül az
irodájában tartotta, akarata ellenére.
A férfi elvörösödött.
– Rágalom – mondta. – Csak kitalálta az egészet. Vissza is
vonták a vádat.
– Maga kényszerítette őt arra, hogy visszavonja, dr. Foyle?
Miles a nyomozóra meredt, a nedves pillák tüskékként
szegélyezték a szemét.
– Maga már rég döntött rólam, igaz?
– Változtasson rajta.
Az eső kíméletlenül dobolt az épület tetején. Fitzroy
kényszeresen húzogatta a szoknyája alját, mintha ezzel rendet
tehetne a gondolatait átható zűrzavarban. Egy óráig várta, hogy
Foyle szembeszálljon vele, hogy harcoljon, hogy bármit tegyen,
amivel védi magát.
De Miles Foyle egy szóval sem volt hajlandó többet mondani.

Míg a kihallgatószobában voltak, odakint elmélyült az este.

Fitzroy egy rövid szünetben átment az út másik oldalára és a
Docklands vasúttal elment a Cutty Sarknál a mozgólépcsőig.
Amikor az acéllépcsőkre lépett, elkezdett gyalogolni, hogy a
sima suhanás a gondolataiban is rendet tegyen.
Mi akadályozza meg Miles Foyle-t abban, hogy elmondja az
igazságot? Mi lehet olyan rossz, ami miatt inkább hagyja, hogy
megvádolják a saját lánya elrablásával, mintsem hogy tisztázza
magát?
Fitzroy lelépett a lépcső tetejéről, jobbra fordult, ment
néhány lépést, aztán rálépett a lefelé tartó mozgólépcsőre. A
mögötte álló fiatal pár egymást bökdöste, és vigyorogtak, de
Fitzroy nem törődött velük. A mozgólépcsőzés segített helyre
tenni a gondolatait, meghallani a bensőjében szóló zenét.
Miles Foyle fals, diszharmonikus hang volt a melódiában,
mint egy cimbalom a vonós szekcióban. Tapasztalatai szerint a
gyermekgyilkosok nem szoktak ennyire beleilleni a képbe,
inkább a szélén lappanganak.
De ez mit sem változtatott egy vitathatatlan tényen:
továbbra is tisztázatlan Miles Foyle holléte Clara eltűnésekor.

27.

19.59

Szitált az eső, a hold körvonalait elkenték a tovakúszó felhők. A

dominókként egymáshoz simuló házakban csend honolt. Az
utcai lámpák talizmánként ragyogtak az éjszakai ég előtt.
Erdman Tranquil Vale, és egy ital ígérete felé trappolt.
Nedves volt az arca. Ujjaival megtörölte, de a bőre
másodperceken belül újra vizes lett.
Lilith már nem szeret.
Aztán…
Hogyan juthattak idáig a dolgok?
Hirtelen erős vágy kerítette hatalmába, hogy megnézze
Jakey-t. Már majdnem visszafordult a ház felé, a fia
szobaablakának sötét négyszögéhez, de egy árny mozdult a
függöny mögött. Képtelen lett volna megint szembenézni
Lilithtel.
Végigment a Granville Parkon. Be a Pagoda Gardensbe. Aztán
balra a Mounts Pond Roadon, követve a kanyart a Hare és Billet
Road betorkollásáig, a faluba vezető kereszteződésig.
Lilith tizenegy évvel ezelőtt vette rá, hogy Blackheathbe
költözzenek, amikor még szépnek látták egymást és az életet.
Összekuporgatták minden pennyjüket, amijük volt, meg azt is,
amijük nem volt, és rábeszélték a bankigazgatót, hogy a
kelleténél több kölcsönt adjon nekik.
Amikor beköltöztek, esett és esett, egészen addig, amíg a
lefolyók meg nem teltek és ömleni nem kezdett a víz Lewisham
Hillen. Kartondobozaik szétáztak, a bútorok fája
megnedvesedett. Vacsoraidőben elindultak a tocsogó Heathbe
valami ennivaló után nézni, de Lilith csizmája beleragadt a
sárba, és arccal előre bukott.
Erdman a hóna alatt megfogta és felrángatta, de Lilith
annyira nevetett, hogy teljesen elernyedt a teste. Még az álla
meg a haja is sáros lett. Ahogy megroggyant a térde,
visszahanyatlott a sárba, és Erdmant is magával rántotta.
Együtt hevertek nevetve a fűben, eső áztatta az arcukat, és
addig nevettek, amíg bele nem fájdult a hasuk.
Mivel túl koszosak lettek ahhoz, hogy bemerészkedjenek
valamelyik étterembe, halat és sült krumplit vettek, és kézből
ették meg a konzervatórium kapujában.
Lilith akkor gőzölgő lehelettel odafordult hozzá, a haja
csatakosan lógott az arcába.
– Bár örökre így maradhatnánk.
Erdman átölelte az asszony vállát, és magához húzta a vizes
testet. Lilith reszketett a dzsekije alatt, de egy szóval sem
panaszkodott, hogy fázik.
– Jó kis csapat vagyunk, nem? Még nyolcvanévesen is ezt
fogjuk csinálni.
– És tucatnyi unokánk lesz, meg egy házunk a tengernél…
– …meg kutyáink, és csirkéink – fejezte be helyette Erdman.
Lilith kicsit megütögette a férfi mellkasát, de a szeme
nevetett. Mindketten imádtak légvárakat építeni.
 Később aztán megint lefeküdtek, de most csatakos fű helyett
a tiszta ágyneműbe. Későre járt, de a csupasz ablakok és a kert
alatt elhúzó vonatok zakatolása miatt nem tudtak elaludni.
– Végre a saját otthonunkban – mondta Lilith, aznap már
vagy tizedszer.
Erdman nevetett, és Lilith odafordult hozzá. Erdman ujjai
végigvándoroltak az asszony bőrének hajlatain.
– Még mindig nem hiszem el, hogy engem választottál –
mormolta bele Lilith hajába.
Lilith feltámaszkodott a könyökére, és megpiszkálta Erdman
borostáját.
– Csak rád vártam – felelte.
Lilith boldogabbá tette Erdmant, mint ahogy vissza tudta
volna idézni. Nem számított, hogy csak egy éve voltak együtt,
amikor megvették a házat. Nem számított, hogy Erdman
megbukott az egyetemen és egy sor szerencsétlen kapcsolat volt
mögötte. Még az sem számított, hogy utálta a munkáját a
képtelenségekkel házaló magazinnál. Majd talál másik állást,
megkéri Lilith kezét, és tökéletes lesz az élet.
Ez sokáig így ment. Hétvégék az essexi tengerparton a
sátrukban; hosszú, végignevetett éjszakák a vasútnál; első
otthonuk kifestése. Szexeltek. Összeházasodtak. Tovább
szexeltek. Lilith teherbe esett. Megszületett Jakey. És a
tökéletes élet öltésenként kezdett szétfesleni.
Az éles szél az arcába vágta a vízcseppeket, úgyhogy Erdman
lehajtotta a fejét és zsebre vágta a kezét. Az utcán nem volt
senki. Megiszik egy korsóval, lehiggad, és hazamegy.
Egy tinibanda ácsorgott a buszmegállónál, füttyentéseik
megtörték az este csendjét. Az egyik kapucnis pulóveres,
alacsony derekú farmeros fiú valami képzeletbeli zenére táncolt
egy lány kedvéért, aki egyedül ült az összegraffitizett
megállóban.
– Frankó, mi? Mi van, csajszi? Munkából?
A lány úgy tett, mintha nem hallaná. Babrálni kezdett a
mobiljával.
– Jössz velünk bulizni? Ide Hither Greenbe.
A lány elmosolyodott, de nem nézett a fiúra.
– Most nem lehet, bocs – motyogta maga elé.
A srác terpeszben a lány elé állt, és megmarkolta az ágyékát.
A lány felé tolta a csípőjét.
– Kérsz egy kicsit?
A többiek röhögtek, a hátát csapkodták, de ez sem volt elég.
A vezér dühösen a lány telefonja után kapott. A lány
felsikoltott, és Erdman futni kezdett feléjük az utca túloldaláról.
– Hé! Ti meg mi a francot csináltok? Hagyjátok békén.
Öt fej fordult feléje; öt fej, ugyanolyan ellenséges
arckifejezéssel.
– Neked meg mi a franc bajod van? Pina kéne, öreg?
A banda körülvette, és Erdman kotorászni kezdett az
agyában. Ha veszedelmes külsejű ifjak vesznek körül, akkor a)
magabiztosan viselkedsz és szembeszállsz velük; b)
kegyelemért könyörögsz; c) halottnak tetteted magad, amíg
vége nem lesz. Erdman a b) megoldást választotta volna, de
amikor bocsánatkérőn felemelte a kezét, valaki megtaszította
elölről, és hátratántorodott. A lány már nem volt sehol.
Erdmannek mintha folyékonnyá vált volna a teste.
 Egy másik bandatag, egy patkányképű, szegecses öves,
aranyláncos gyerek ököllel behúzott Erdmannek, akinek vér
fröccsent az orrából, aztán felgyűlt a torkában. Kiköpte, majd
végighúzta a nyelvét a fogsorán, terepszemlét tartva. A Patkány
még egyet bevitt a gyomrába. Térdre rogyott. Egy kemény
edzőcipő rúgott a veséjébe. Felhördült a fájdalomtól.
Miközben a testére záporoztak rúgások és ütések, az agya
tompította a fájdalmat, lassított felvétellé alakítva a jelenetet.
Valaki kiszedte a zsebéből a tárcáját, a mobilját. Egy piros
cipőfűzőt látott egy pocsolyában, aztán egy arany pecsétgyűrűt,
ami föld- és rézízzel szájon vágta.
Először azt hitte, kés. A hideg fém a nyakán. Aztán rájött,
hogy annál nehezebb, és nem olyan alakú. A Patkány
meglengette a szeme előtt. Kellemetlen melegség áradt szét a
nadrágjában.
– Betojtál, apuci? – suttogta. Még egy rúgás. – Lehugyoztad a
csukámat, te szemét.
A bandatagok hujjogtak és összepacsiztak, feldobta őket a
bunyó. Valaki Erdman karjára taposott, a srácok röhögtek és
elindultak.
Talán Jakey álmos „apu”-ja tette, amit az este suttogott neki.
Talán csak a puszta konokság, amely miatt Lilith annyit
panaszkodott. Talán a megaláztatás és düh. De Erdman
kimondta, mielőtt még végiggondolta volna.
– Jól van. Szemetek.
Patkány, aki megállt begyűrni a cipőfűzőjét, felegyenesedett.
Egyetlen gyors mozdulattal előrántott egy 8 mm-es Webley-t a
bokszerja derekából.
 – Zsír – mondta, és lőtt.
Erdman szinte fel sem fogta, hogy pisztolyt lát, és a golyó
már lyukat is ütött a combja külső felébe. Melegséget érzett,
aztán élesen izzó fájdalmat. A közepén fehér lángolással. Sokan
éreznek ilyenkor lőporszagot, de ő csak rothadó növényzet
bűzét érezte.
Csengő füllel észlelte a kiáltásokat, a röhögést és a rohanó
lépteket. Lehunyta a szemét, és az arcát a járdára fektette.
Családapát lőttek le Délkelet-Londonban az éjszaka. A 39 éves
Erdman Frith jobban tette volna, ha a saját dolgával törődik.
Kitapogatta a lábát. A farmerja ragacsos volt, de a vérzés
inkább csordogáló volt, mint spriccelős. Erdman nem volt
orvos, de úgy sejtette, hogy a golyó a bőrét horzsolta.
Rettenetesen fájt, de legalább nem fog elvérezni. Nem hitt
Istenben, most mégis köszönetet mondott neki. Meglőtték, és
túlélte. Hány ember mondhatja el ezt magáról? Írhat róla a
magazinnak. Ja, nem, hiszen már nem dolgozik ott.
Elöntötte a diadalérzet, aztán elnehezült a szemhéja, és
késztetést érzett, hogy lecsukja. Nem kéne ilyenkor ébren
maradni? Vagy az a hipotermia?
Miközben mozdulatlanul hevert, a teste kezdett magához
térni. A dereka sajgott minden lélegzetvételnél – a veséje? a
lépe? –, az arca pedig duzzadt és véres volt. A szeme is gyorsan
kezdett bedagadni. Elképzelte saját testét, tele zúzódásokkal és
sebekkel.
Lassan az oldalára fordult. Próbált megszólalni, segítségért
kiáltani, de a szája nem engedelmeskedett.
Erdman vonszolni kezdte magát a füvön. Egy megnyugtató
hangra várt, villogó kék fényekre, szirénázásra a füle csengése
felett, de a Heath továbbra is kihalt volt.
Lehunyta a szemét, félig már öntudatlanul, és fohászkodott,
hátha valaki látta a támadást.
Valaki történetesen látta is, de ha Erdman tudta volna, ki az,
akkor inkább visszaszívta volna a fohászát.

28.

20.07

Az apa véres teste ott fekszik a fűben, pár száz lépésnyire tőle.
Lelép a furgonról, fényes cipője a nedves földbe süpped. Ahogy
közelebb ér, látja, hogy a férfi szeme csukva van, és be van
dagadva. Nem mozdul.
Csontgyűjtő körbejárja. Segíthetne rajta. Hívhatna mentőt.
De nem teszi. Az út kihalt. Nem jön autó, nem jönnek
kutyasétáltatók vagy kocogók a Heathen. Elmosolyodik, foga
megvillan az utcai lámpák nátriumszín világításban. Ha az apa
magatehetetlen, könnyeb lesz megszerezni a fiút.
Most már napok óta figyelte a családot. A munkahelyen. Az
iskolában.
Hamarosan itt az idő.
Megigazítja a vállán a táskát. A tartalma nem nehéz; a
fontossága súlyát érzi. Mindenhová magával viszi. Egy
pillanatra se meri letenni. Ujjai becsusszannak a táska nyílásán,
kartont éreznek, aztán elidőznek a csont simaságán. Egy kis
ajándék a fiúnak, afféle csereáru. Ez így fair.
Szórakoztatja, hogy az apa nem vette észre a nyomában
araszoló szürke furgont. Az őt elvakító düh kész ajándék volt.
Csontgyűjtő próbálja felépíteni a család képét. Meg akarja
találni a gyengeségeket, a sebezhető pontokat. A rést, amelyen
becsusszanhat, hogy megszerezhesse zsákmányát.
Most már biztos benne, hogy az apa lesz az. Látta az
igazságot, feketén-fehéren.
Lepillant a fekvő alakra. Az eső egyre erősödik. A duzzadt arc
véres könnyektől nedves. A szemhéjak megrebbennek,
lecsukódnak. Megrebbennek, lecsukódnak. Megrebbennek.
Lecsukódnak.
A szél feltámad, hideget lehel nedvesedő bőrére. El fog késni
a ma esti munkából. A távolból szirénázás hangja üti meg a
fülét. Megdermed, oldalra billenti a fejét. A hang erősödik, jön
fel a dombon. Egyre közelebb. Már majdnem fenn van.
A férfi megfordul és futásnak ered.
Eleinte egészen jól halad, de aztán a cipője megcsúszik a
füvön, elveszti az egyensúlyát, és elterül. A táska lerepül a
válláról, és a tartalmával lefelé ér földet, nem messze tőle.
A szirénák már majdnem elérték, a templomtól hallatszanak.
A férfi feltápászkodik, és felkapja a táskát a vállszíjánál fogva.
Botladozva rohan tovább.
Nem veszi észre, hogy a táska üres.

29.
23.56

– Biztos benne? – kérdezte a főnök.

Fitzroy felpillantott a képernyőről, amelyen a gyermekekhez
köthető helyi szexuális bűnözők listáját olvasta, és örült a
pillanatnyi pihenőnek. A kereséstől komor és nyomott lett.
Miles Foyle továbbra is őrizetben volt. Amikor Fitzroy
legutóbb ránézett, épp aludt. Nemsokára majd újra megnézi, és
elmondja neki, hogy hosszabbítást akarnak kérni. A
kétségbeesés talán majd megoldja a nyelvét.
– A francba – morogta a főnök, és lecsapta a telefonját az
asztalra. Néhány rendőr érdeklődve nézett fel. A főnök körkörös
mozdulattal megdörgölte a mellkasát, aztán savlekötőt szedett
elő a zsebéből, és a tenyerébe pottyantott belőle.
– Nem kéne hozzá egy kis víz?
A férfi a képernyő felé biccentett.
– Látta a fickót, akit meglőttek a Heathen?
– Persze, de az éjszakai műszak majd elintézi. Ez nem a mi
gondunk, nem igaz?
– Most már az. A nagyfőnök azt akarja, hogy vessünk rá egy
pillantást.
– Minek? – képedt el Fitzroy.
A főnök leírt valamit. Fitzroy a dühödt kapirgálásból látta,
hogy főnökét mennyire idegesíti a kilátás, hogy le kell
mondania jó pár emberéről.
– Valami tinilány látott egy szürke furgont. – A férfi
kimerültnek tűnt. – Nézze, tudom, hogy ez nem valami sok, de
ha egy kislány eltűnik, aztán meglőnek egy férfit, egymástól
alig fél mérföldes távolságra, akkor meg kell győződnünk róla,
hogy a két eset között nincs kapcsolat. – A főnök felsóhajtott. –
Valószínűleg semmiség az egész. De nézze meg, jó? Chambers
kimehet magával.
– És mi lesz Miles Foyle-lal?
– Majd valaki más kihallgatja.
– Igenis, uram.
Amikor Fitzroy lecsukta a képernyőt, megcsörrent a telefonja.
Nina. Nem vette fel, és próbált nem gondolni arra, hogy miért
nem látogatta meg azóta sem az unokaöccsét. Hiába próbált
felkészülni előre, a baba pihés haja, édeskés tejillata
nehezebben elviselhetőnek bizonyult a számára, mint a
legbrutálisabb gyilkossági helyszín.
Ő nem nézhette a saját fiát, nem táplálhatta. Az ő kisfia, aki
csodálatos volt, hibátlan, és egy héttel a kiírt időpont előtt
érkezett, egyáltalán nem mozgott.
– És Fitzroy…
– Uram!
– Siessen. Szükségem van magára.
Fitzroy visszatuszkolta szomorúságát egy pici, sötét helyre,
és lecsukta. Legalább valakinek szüksége van rá.
 SZERDA

0.00

0.00: Gyere haza, Erdman. Zuhog az eső.

0.15: Na jó, ne haragudj. Nem vagy béna a munkádban. Vagy
megbízhatatlan.
0.30: Persze, futamodj csak meg, ahogy mindig szoktál.
1.00: Lefekszem. Ha nem jössz haza az éjszaka, akkor már
utána se gyere. Soha.
Erdmannel az a baj, hogy egyszerűen nem gondol másokra.
Ha ahhoz van kedve, akkor elrohan, most pedig teljesen
nevetségessé teszi magát. Ha a munkájába fektetett volna ennyi
energiát, mostanra már vezérigazgató lehetne.
Lilith a másik oldalára fordult az ágyban, próbált elaludni, és
úgy tett, mintha nem várná, hogy megcsörrenjen a mobilja, és
tényleg sajnálta, amiket mondott, de Erdman csakugyan
cserben hagyta a családját.
Mindig titokban tartotta, sosem mondta el Erdmannek, de
mindig is szánta a nevelőszüleit. Szerette őket, de a két ember
szürke kertvárosi életében csak az ősrégi televíziójuk vibrálása
volt az egyetlen szín. Mostanra Lilith is olyan lett, mint ők,
esténként a tévé, vagy mint Erdman, a laptop előtt kuporgó
alak, aki vég nélkül játszik, és mindenféle idegennek üzenget.
Hallgatta az eső kopogását a tetőn. Néha úgy érezte, hogy az
ő élete is olyan, mint egy időjárás-előrejelzés: felhős, szürke, a
napsütés esélye nélkül. A takaró alatt megtapogatta ezüst
jegygyűrűjét, az egyetlen ékszerét. Erdmannek nem volt pénze
eljegyzési gyűrűre, amikor megkérte, aztán később sem vett
soha. Lilith már belefáradt abba, hogy úgy tegyen, mintha ez
nem számítana. Újabban felvette azt a szokást, hogy a gyűrűt
babrálta, amikor ideges volt, és az ékszer könnyedén csúszkált.
El sem tudta képzelni, hogy miért épp az ujjai lettek
vékonyabbak, amikor minden más nagyobb lett rajta.
Hol a fenében van ez az ember? Jakey négy óra múlva
felébred, és Lilithnek fogalma sem volt, hogyan magyarázza
meg az apja távollétét.
Végül kifulladt a dühe, és nyugtalan álomba merült, fel-
felriadva, hogy ránézzen a telefonjára az éjjeliszekrényen.
Még nem akarta beismerni, de kezdett aggódni. Ez nem
vallott Erdmanre, cseppet sem. De Lilith annyira haragudott a
kirúgás miatt, hogy nyilván vérig sértette őt, és most valahol a
városban kóborol, vélhetően részegen. Védtelenül.
Hónapok óta most először hiányzott neki a férje
megnyugtató tömege az ágyban maga mellett. Holnap – vagyis
már ma – majd a kedvencét készíti neki teára, talán felbont egy
üveg bort is. És bocsánatot kér. Erdman majd csak talál másik
munkát, még ha beletelik is pár hónapba. Ő pedig jobban fog
igyekezni. Bárcsak telefonálna, hogy jól van!
Vinnyogás ütötte meg a fülét, olyan halkan, hogy akár
álmodhatta is. Lilith felült, és hallgatódzott, hátha újra hallja.
Mielőtt felkelt volna, hogy utánanézzen, Jakey jelent meg az
ajtóban. A szeme nyitva volt, őt nézte, és valami karcolás volt a
homlokán, ami lefekvéskor még nem volt ott.
 – Jakey! Jól vagy, kicsim? Rosszat álmodtál?
Lilith kitakarózott és kitárta a karját, magához hívta a
gyereket, ahogyan máskor is, amióta Jakey már elég nagy volt
ahhoz, hogy átjöjjön hozzá, ha fél valamitől. De Jakey most
nem mozdult. Csak bámult az anyjára, a bőrét csillogó, olajos
verítékréteg borította.
Jakey-nek mozgott a szája, és mormogott valamit, amit Lilith
nem tudott kivenni. Csak értelmetlen hangokat hallott.
Lilith felkelt, a gyerek vállára tette a kezét, és óvatosan
megrázta. Érezte, hogy a pizsama nedves. Érezte a feldagadt kar
forróságát. A gyerek rápillantott, de nem látta. Kapkodva,
felületesen lélegzett.
– Álmodsz, Jakey. Ez csak egy álom.
A gyerek szemének sötét foltja végigsöpört rajta. Lilith
nyitotta a száját, hogy valami megnyugtatót mondjon, de Jakey
pillantásának üressége elnémította.
Jakey tett egy lépést felé, aztán hirtelen félig balra fordult.
Rezzenéstelen tekintettel előrelendült, és nekiütötte a fejét az
ajtófélfa éles szélének. Émelyítő reccsenés hallatszott. A bőr és
csont sérülésének hangja.
Mielőtt Lilith feleszmélhetett volna, Jakey megismételte a
mutatványt. Vércsík csordult le az orrnyergén, de Jakey meg
sem rezzent.
– Hagyd abba. – Lilith szinte kiabált rémületében, és elkapta
a gyerek vállát, aki a fejét hátradöntve újabb rohamra készült.
Jakey nem ellenkezett, csak megállt, mintha arra várna, hogy az
anyja elengedje, és ő folytathassa.
Fény vetődött Jakey arcára a lépcső felől. Véres seb
éktelenkedett a homlokán, és máris kezdett kialakulni egy
duzzanat. A fehér festéken vércsík éktelenkedett. Lilith alig
mert belegondolni a sérülésekbe, amelyeket a fiú önmagának
okozott, és már el is képzelte a csomókat, a gyerek arcát
elcsúfító csontkinövést.
Megint megrázta Jakey-t, ezúttal erősebben.
– Ébredj fel, Jakey! Csak rosszat álmodsz!
A fiú tekintetébe visszatért némi élet, és arcán zavarodott
kifejezés suhant át, mintha meglepődne, hogy a szülei
hálószobájában találja magát kora hajnalban.
– Semmi baj, kicsim. Most már vége – mondta Lilith.
Felemelte és az ágyhoz vitte a gyereket, oldalra simítva a haját.
Jakey homloka szörnyű látványt nyújtott, de legalább
visszatért a szemébe az élet, mélységes álmossággal. Lilith nem
nagyon akarta felzavarni a fertőtlenítőkrémmel, a hideg
borogatással és a fürdőszoba harsány világításával.
Jakey majdnem teljesen elaludt, a légzése kezdett lassúvá és
egyenletessé válni, de amikor Lilith fölé hajolt, hogy betakarja,
a gyerek megfogta a kezét, és magához húzta. A lehelete
savanyú volt.
– Jön – suttogta. – Az öreg Véres Csont jön értem.
Lilithnek bizseregni kezdett a bőre. Az a nyavalyás könyv!
Fogalma sem volt róla, hogy Jakey miért van még mindig
annyira oda érte. Amikor megtalálta a szennyestartónál aznap
éjjel, amikor Jakey megütötte a karját, gyorsan fogta és eldugta.
Lehet, hogy ez az egész csak a gyógyszerek hatása, amelyek
túlterhelik a fejlődésben lévő agyat. Jakey éppen abban a
korban van, amikor a képzelet szárnyalni kezd, amikor sötétség
honol minden sarokban. Reggel majd beszélnek, megpróbálja
kideríteni.
Lilith visszaroskadt az ágyra, és egy ruhákkal telepakolt
székre esett a pillantása. A hálószoba árnyai mintha
megsűrűsödtek és elevenen lüktetni kezdtek volna, és egy futó
pillanatra a ruhák mintha amorf, mozgó alakká álltak volna
össze. Lilithnek nagyot dobbant a szíve, mielőtt lerázta volna
magáról a képet. Csak ideges, mert Erdman még nincs itthon,
ennyi az egész.
Jakey egy pillanatra kinyitotta a szemét, aztán újra lehunyta.
Miközben figyelte, ahogy a fia egyre mélyebbre süpped az
álomba, Lilith rádöbbent, hogy a gyerek meg se kérdezte, hol az
apja.

Amikor meghallotta a kopogást, amely épp olyan halovány volt,

mint a bontakozó hajnal, Lilith még ébren volt, és mereven
bámulta a mennyezetet.
Egyre erősödő, baljós érzéssel húzta magára a köntösét, és
kinézett a csendes utcára.
A kocsi mindent elárult. A fluoreszkáló kék-sárga négyszögek,
a hosszú orr, amely mindenbe belefúrja magát. Mögötte egy
jelzés nélküli kocsi parkolt. Lilith már rohant is lefelé, mielőtt
egy újabb kopogás felébreszthette volna Jakey-t.
Egy zöld kabátos, fekete nadrágos nő mutatta fel az
igazolványát. Arca, amely más körülmények között talán
barátságos és nyílt lett volna, most komor volt, a szája keskeny
vonal. A nedves levegő begöndörítette barna fürtjeit. Egy húsos
képű, pocakos, magas férfi állt mellette.
– Mrs. Frith? Etta Fitzroy nyomozó őrmester vagyok. Ő Alun
Chambers nyomozó. Bemehetünk?
Lilith összehúzta magán a köntöst.
– Mi történt? Mondják már meg!
– Leülhetnénk valahová? – kérdezte Chambers.
Később, amikor Lilith újra lejátszotta magában az
eseményeket, erre a mondatra emlékezett. A rendőrök mindig
ezt mondják, ha valami szörnyű dolgot akarnak elmondani.
Fitzroy őrmester óvatosan ereszkedett le a bőrkanapéra.
Divatos kabátjában igencsak elütött a szegényes környezettől.
Szánalommal teli pillantást vetett Lilithre.
– A férje itthon van?
– Nos, kissé összezördültünk. – Lilith kutatva nézett a
rendőrökre. – Erdman jól van? Kérem, mondják el, mi történt!
– Lövöldözés volt a Mounts Pound, a Hare és a Billet Road
kereszteződésénél tegnap este negyed kilenc körül. – Szünet. –
És úgy tűnik, hogy a férje is benne volt.
A kandalló fölötti tükör mintha megbillent volna. Lilith
látása elhomályosult, körmét a bőrébe vájta.
– Erdmant meglőtték?
Chambers kurtán bólintott.
– Egy szemtanú, egy fiatal lány látott egy férfit, akire ráillik a
férje személyleírása; egy fiatalokból álló banda támadta meg.
Tudjuk, hogy történt egy pisztolylövés, de az események
sorrendje még nem tisztázott.
A nyomozó halkabbra fogta a hangját, mintha ezzel
mérsékelni tudná a csapás erejét.
– Megtaláltuk a férje tárcáját a helyszínen.
Lilith feldolgozta ezt az információt, és hirtelen
elmosolyodott a megkönnyebbüléstől.
– Honnan tudják, hogy Erdman az? Mármint simán el is
veszthette a tárcáját a kocsmába menet. A Crownba szokott
járni, a faluba. Annyira gondatlan, mindig elveszít mindent.
Múlt héten a kulcsait tette el valahova, egyszer az útlevelét
nem találta egy évig, és nemrég a csekk-könyvét ejtette be a
hűtő mögé.
Fitzroy újabb sajnálkozó pillantást vetett rá.
– A szemtanútól. Ő ott ült a buszmegállóban, amikor kitört a
verekedés. Elszaladt, és hívta a rendőrséget, aztán visszament,
amikor hallotta a szirénákat. A férje sajtóigazolványa ott volt a
tárcában. A lány megnézte rajta a fotót, és azt mondta, ő az.
– Szent isten. – Lilith fejében ezernyi kérdés kavargott. – Jól
van? Kórházba vitték? Csak nem… – Képtelen volt kimondani.
Fitzroy és Chambers feszengve néztek össze.
– Épp itt a gond. Nem tudjuk. Kórházba szállították, de mire
mi odaértünk, már ellátták, és elment. Egy eltűnés ügyében is
nyomozunk, és beszélnünk kell vele egy a támadás helyén
látott furgonról. Roppant sürgős. Van esetleg valami
elképzelése arról, hogy hol lehet?
Ez nem lehet igaz. Mindjárt felébred, és ott találja Erdmant
az ágyban maga mellett, elkészíti Jakey ebédjét, és elviszi az
iskolába, aztán este megeszik Erdmannel a szerdai
curryvacsorát, és veszekszenek még egy sort.
– Nincs túl sok barátja.
– Mi van a kollégákkal és hasonlókkal?
– Nem tartom valószínűnek. Épp tegnap vesztette el az
állását.
 A nyomozók jelentőségteljesen egymásra néztek.
– Mrs. Frith – kezdte Chambers. – Volt a férjének valaha köze
drogokhoz?
A tükör mintha megint megbillent volna, de aztán a helyére
került.
– Dehogy. – Persze nem beszélt az időnkénti kis
füvezésekről. – Miért kérdik?
– Úgy gondoljuk, hogy az, aki meglőtte, Délkelet-London
egyik leghírhedtebb drogbandájához tartozik. Elképzelhető,
hogy azért támadták meg, mert a férje tartozott nekik.
– Azt akarja mondani, hogy egy drogbanda tagja lőtte meg?
– Ez is egy elmélet.
Lilith élesen felkacagott.
– Ezt nem mondja komolyan. – A rendőrök nem válaszoltak.
– Te jó ég! – El tudta képzelni, mit gondolhatnak. Elvesztette a
munkáját, pénzügyi nehézségei vannak, mi másért lehetett velük? A
szoba megint billent egyet, és Lilith nagy önuralommal próbált
összpontosítani. Azokra az időkre gondolt, amikor bulizni
jártak, és Amber kör alakban szórta ki a kokaint, meg
pasztellszínű tablettákat varázsolt elő nejlon
uzsonnászacskóból. – Nem – rázta meg a fejét. – Ez nem az én
világom. – De vajon a férjéről mennyit tud úgy igazán?
Az emeletről vécélehúzás zaja hallatszott. Jakey. Mi a csudát
fog mondani neki? Eddig még sosem hazudott neki, még a
betegségéről sem, és megfogadta, hogy soha nem is fog. De ez
összezúzhatja azt a törékeny önbizalmat, amelyet oly nehezen
építettek fel. Az igazság elhallgatása vajon hazugságnak
számít?
 Egy gondolat hasított belé, amitől elállt a lélegzete. Istenem,
mi van, ha meghalt? Mi van, ha ők csak ülnek itt, és mindenféle
elméletekről beszélgetnek, hogy hol lehet Erdman, vagy
hogyan lehet megtalálni, miközben talán már órák óta
élettelenül és kihűlve fekszik valahol. De nem, a saját lábán
távozott a kórházból, azt mondta a rendőr. Tehát élve. Csak épp
nem tudni, hol van.
Valahonnan Chambers bukkant fel egy kanna teával. Cukrot
tett valami edénybe, és elővett valami ősrégi tejeskancsót is,
amit soha nem használtak. Három kanállal rakott Lilith
csészéjébe, aki pedig húszéves kora óta cukor nélkül itta a teát.
Az asszony ivott egy kortyot, és a körülmények ellenére is
elszégyellte magát a csorba porcelánok miatt.
Nem, nem, nem. Ez biztosan valami tévedés. Az ő férje
unalmas alak. A hozzá hasonlókkal nem történik ilyesmi.
Erdman nemsokára belép az ajtón, és minden megint olyan
lesz, amilyennek lennie kell. Unalmas és kiszámítható.
– Most mi lesz? – kérdezte.
Chambers komoran felelte:
– Várjuk, hogy a férje hazajöjjön, Mrs. Frith.

A ház megtelt emberekkel. Amikor Jakey lejött a földszintre,

szanaszét álló hajjal, vörös és duzzadt karral, Mrs. Cooper a
szomszédból már a konyhában vajazta a pirítóst, Mr. Cooper
pedig egy újabb adag teát készített.
Lilith a dolgozószobában talált rá, Erdman székében forgott
körbe-körbe. Jókora zúzódás volt a homlokán, a vágás szélén
pedig alvadt vér. Az álla a kulcscsontja felé fordult, de a
tekintetét felemelte. Lilithnek könnybe lábadt a szeme a kis
arctól, amely annyira hasonlított az apjáéra. Jakey kivette az
ujját a szájából. Némán figyelte, ahogy Fitzroy és Chambers
leteszi a csészéjét, és távozik.
– Hol van apa? – kérdezte, amikor a rendőrök kimentek.
Lilith felvette, a hegyes csontok szúrták, de nem törődött
vele. Jakey úgy csimpaszkodott bele, mint egy kismajom,
lábával szorosan átkulcsolta az anyja derekát. Lilith érzékelte a
mozdulatot, és kifújta a levegőt, amit eddig ösztönösen tartott
vissza. Még mozog a lába. Nincsenek újabb dudorok a hátán.
Minden reggel eljátszotta ezt a játékot: sosem tudhatta, milyen
változásokat hozhat az éjszaka. Önkéntelenül megismételte
Erdman esti mozdulatát, és magához szorította a gyereket, ujjai
eljátszadoztak Jakey bordáival a pizsama alatt. Érezte a gyerek
karjának forróságát. A hátáét.
Lilith próbált úgy fogalmazni, hogy egy hatéves is megértse.
– Nem tudjuk, kicsim. Keressük.
– És mi lesz, ha nem találjátok meg?
Lilith letette a gyereket, és leguggolt elé, megfogta az
elcsavarodott vállakat. Látta a kétkedést Jakey arcán.
– Meg fogjuk találni – felelte. – Apa nemsokára hazajön.
Jakey próbálta megrázni a fejét, de nem sikerült neki.
Elkeseredett hangot hallatott. A nyugtalanság gyakori
mellékhatás, figyelmeztették a támogatócsoportban Lilithet,
főleg ha a gyerek még emlékszik, milyen érzés szabadon
mozogni.
– Jól vagy, kicsim? Mehetünk öltözni?
Jakey azonban nem tudott megszólalni, gyerekagya tele volt
sötét képzelgésekkel, amelyeket az apja régi mesekönyve és a
Clara Foyle eltűnéséről szóló tévéműsorok ébresztettek benne.
Ehelyett Erdman jegyzetfüzete után nyúlt, és óvatosan
végiglapozta. Az oldalak tele voltak az apja majdnem
olvashatatlan macskakaparásával.
A gyerek követni kezdte ujjaival a hurkokat és
kanyarulatokat, de a tekintete élettelen volt.

30.

10.16

Néhány mérfölddel távolabb, Lincoln’s Inn Fieldsben, egy alak

lopózik be a múzeumba.
Aki esetleg megpillantaná, azt gondolná, hogy valami
betegség pusztította le az összes húst a csontjairól. Az arca
beesett, és úgy feszül rajta a bőr, mint amely mindjárt
szétszakad. A ruhák lógnak ösztövér testén, a korosodó
csontokon, amelyeket csak néhány silány ín és izom tart össze.
Amikor mosolyog, az olyan, mint egy figyelmeztetés.
Aki túl közel áll hozzá, az az ámbrás dezodorillat alatt
esetleg megszimatolhat valamit. Nem fogja tudni azonosítani,
csak diszkréten elhúzódik, túl udvariasan ahhoz, hogy
megjegyzést tegyen, és undorral elhúzza az orrát. Akik azonban
hullaházban vagy vágóhídon dolgoznak, azonnal felismerik.
Csontgyűjtő nesztelenül lépked a márványpadlón, amelynek
sötét, torz csíkjai a fent tárolt beteg csontokra emlékeztetnek.
Három nap telt el az előző látogatása óta, és a holtak
örömmel üdvözlik. Ő mélyen beszívja a szagtalan levegőt,
lehunyja a szemét, és lenyugtatja a szívverése ritmusát.
John Hunter öröksége ott van mindenütt. Az összeaszott
blackburni ötös ikrekben, a waterlooi csatamezőn elveszett
fogakban és a falakat szegélyező ezernyi egyéb furcsaságban.
Az ő árnyékában járt Hunter hű társa, Mr. Howison.
A testrabló. Csontgyűjtő saját vér szerinti őse. Ő az, aki
megalapozta a családi gyűjteményt a sírokból kiásott gyászos
kincsekkel, amelyeket a nemzedékek egymásnak adtak tovább,
és minden következő fiú gondosan kiválasztotta a legritkább,
legtökéletesebb egyedeket. A gyűjteményt, amelynek a kurátora
az ő apja volt, tőle pedig ő kapta meg.
A kötelékek mélyre vágnak és vért fakasztanak.
Amikor belép a Kristálygalériába, Csontgyűjtő megengedi
magának, hogy elcsábuljon egy három hónapos, törékeny
csontozatú magzat irányába. Csontbaba cigarettásdoboz-
ágyban.
Megszokásból bekukucskál az üvegen, és bár a csont nem
vastagabb a gyufaforgácsnál, már nem vonzza annyira.
Már nem, hogy neki is van egy sajátja.
Sietve átvág a galérián, az állati nyelveket és amputált
végtagokat tartalmazó üveghengerek között, amíg elér az
üvegtárlóig, amely a néhai Charles Byrne{11} csontvázának
maradványait tartalmazta. Tulajdonképpen ezért jött. Fél térdre
ereszkedik, és fejet hajt – hívő az oltárnál, áhítatos és alázatos.
Itt kezdődött. És most az ő öröme és kiváltsága folytatni
Howison munkáját.
Végül Csontgyűjtő felemeli az arcát, és megnyalja kiszáradt
száját. Az Ír Óriás. Kétszázharminc centi rejtély és csont.
A későbbi évtizedekben a tudósok rátaláltak arra, amire
Hunternek sosem sikerült. A mutáns génre, a természetellenes
magasság okára. Csontgyűjtő azonban hálás Byrne-nek, és
annak, ahogyan a csontváza lenyűgözte és megbabonázta az
orvost. Mert azzal, hogy ő törvényessé tette Byrne testének
eltulajdonítását, olyan örökséghez juttatta Csontgyűjtő őseit,
amely csodálatosabb volt, mint ahogy azt Hunter el tudta volna
képzelni.
Tekintete elidőzik Byrne combcsontján, aztán végigvándorol
az egész testen, megpihen a medencecsonton, csípőcsonton,
térdkalácson. Ujjait az üvegre teszi, és végighúzza a gerinc és a
bordák fölött, amelyek barna zsinórral voltak összekötve.
Bizonyos csontok hiányoztak a lábfejéből. Vajon milyen titkot
rejthetnek?
Marshall először gyerekkorában mesélt neki erről a
múzeumról, az anyja rosszallása ellenére. Pedig Sylvie
feleslegesen aggódott. Őt ez már akkor sem ijesztette meg.
Inkább kíváncsivá tette.
Az apja örült az érdeklődésének. Biztatta, hogy kérdezzen.
Sírrablókról és szellemekről mesélt neki. Arról, hogy Howison
hogyan cserélte ki az óriás testét járólapokkal, és hogyan lopta
el Hunternek. Beszélt arról, hogyan kötődik a család ehhez a
helyhez, a kiállítási tárgyak mögötti emberekhez.
Marshall ekkoriban ismertette meg a fiát a családi
kötelezettség fogalmával. Ekkor kezdte el azt az oktatást, amely
végül gyilkolásban csúcsosodott ki, az orvosi ritkaságok
megszerzésének és megőrzésének vágyától fűtve.
 A fiú pedig lelkesen tanult, hogy továbbvigye a családi
hagyományt.
Egy óra múlik el, aztán még egy. Csontgyűjtő azonban észre
sem veszi, hogy a lába elgémberedett, vagy hogy a turisták
beleütköznek, mert jobban akarnak látni. A kicsavarodott hátú
Mr. Jeffsnek otthont adó tárlóra mered. A saját trófeáira gondol,
és azokra, amelyek ígérete még előtte áll.
Egy idő után az órájára pillant. Reméli, hogy a kislány
megeszi az ebédet, amelyet az ágya mellett hagyott egy széken.
A gyerek mostanában alig nyúlt az ételhez, csak egyet-egyet
harapott belőle. Majd vesz neki valami nyalánkságot, hátha az
felébreszti egyre fogyó étvágyát.
Arra gondol, hogy vissza kéne mennie, érzi a csábítást. De
egy óra múlva megbeszélése van Woolwichben. Ha nem lép
gyorsan, a díler eladja a kolóniát egy rivális gyűjtőnek, és az
nagyon nem lenne rendben. Ezek az ő bogarai.
Aztán ott van a fiú is. A nap végére oda kell érnie az
iskolához. Sok még a teendője.

Tizenkét mérfölddel arrább, egy zárt szobában, egy ház tetején

Clara Edith Foyle a saját neve betűzését gyakorolta. Újra és újra
végigmondta a betűket. Tudta, hogy a neve minden szava öt
betűből áll, a teljes neve pedig tizenötből. Azért ismételgette,
hogy emlékeztesse magát: még létezik.
Eleinte az anyját és az apját hívta. Ginát és Eleanort. Aztán
egy idő után megértette, hogy senki nem jön érte. Hogy az
egyetlen, akit láthat, az Éjjeli Ember.
Néhány órával korábban Clara egy pókot figyelt, amint az
ajtó melletti sarokhoz mászik. A pók hálót kezdett szőni,
természetes vadászösztöneit követve, bár ebben a hidegben
Clara egyetlen más, zsákmányul ejthető rovart sem látott.
Egy kicsit később valami visszavonzotta a hálóhoz.
Legnagyobb meglepetésére egy kis jószág akadt a ragacsos
szálak közé, és vadul vergődött. Lapos volt, és fényes fekete.
Bogár, ízlelgette a szót.
Miközben hason fekve figyelte a pókot, elbóbiskolt, és
álmában megint otthon volt, a saját ágya biztos menedékében,
felkapcsolt éjjeli lámpa mellett, a közelgő karácsonyt várva. Azt
álmodta, hogy nyílik és csukódik az ajtó, az anyja jön be,
homlokon csókolja, és megigazítja a takaróját.
Amikor kinyitotta a szemét és megpillantotta a cellája foltos
falait, Clara felzokogott. Anyja érintésének emléke máris
elhalványult. A kislány keze fejével letörölte a könnyeit, és újra
elkezdte betűzni a nevét. Az iskolaudvaron már rég megtanulta,
hogy a sírás semmit sem old meg, a mutogatások és bámulások
pedig arra késztették, hogy minden fájdalmát acélburok mögé
rejtse.
Ez a belső erő – a Nem Érdekel, ahogy Clara nevezte –
tartotta életben.
A kemény padlón alvástól elgémberedett végtagokkal próbált
feltápászkodni, de a karja nem mozgott rendesen. Először azt
hitte, hogy az Éjszakai Ember megint összekötötte a kezét, és
pánikolva próbált kiszabadulni. De könnyen kiszabadult, és
lassan normálissá vált a szívverése. Csak a takarója tekeredett
köréje.
Nem emlékezett rá, hogy betakarózott volna. Főleg nem ilyen
takaróval. Ennek nem volt olyan szaga, mint a másik takarónak
az ágyon, ahol az a sajnálatos baleset történt. Puha volt,
kifakult rózsamintával, és tiszta illattal. Clara eddig még sosem
látta.
Kezdett hidegebb lenni, úgyhogy Clara a vállára terítette a
takarót, és lehajolt, hogy közelebbről is szemügyre vegye a
hálóba akadt bogarat.
Amíg aludt, a pók selyemgubóba csomagolta áldozatát.

32.

13.46

Fitzroy átkozta az esőt. A lezúduló víz nemcsak a bűntény

helyszínét tette tönkre, de a cipőjét is.
Amikor lepillantott a véres fűre, azon tűnődött, hogy a főnök
vajon még mindig büntetni akarja-e.
Noha Fitzroyban erős igazságérzet munkált, mégis inkább a
gyerekek érdekelték, akik arra késztették, hogy hosszú
éjszakákat töltsön a bizonyítékok elemzésével, hátha talál
bennük valami rendszert. Ezért is volt olyan dühös, amikor
kiküldték ide ahelyett, hogy teljes erőbedobással kutathatna az
eltűnt kislány után.
Tehát Erdman (micsoda egy név ez?) Frithet megverték és
meglőtték. Clara Foyle eltűnt, vélhetően elcsalták. A két eset
egymástól alig fél mérföldnyire történt. Amennyire látta,
egyelőre csak ez az egy tény kötötte össze a két ügyet. Ami a
„szürke” furgont illeti, a szemtanúnak fogalma se volt róla,
hogy ezüstszürke, sötétszürke vagy akár világoskék volt. De a
főnököt magas helyről utasították, és ez egy nyom volt, még ha
halvány is.
Igazságosnak tartotta, hogy egész éjjel dolgozzon ahelyett,
hogy pár órácskát aludna otthon. Házasságuk négy éve alatt
David most először már nem is írt sms-t, tudakolva, hogy
hazamegy-e. Még reggel küldött egy kurta üzenetet, talán
munkába készülődés közben, hogy Nina kétszer is kereste.
Fitzroy még egyiküket sem hívta vissza. Daviddel majd
találkoznak holnap a termékenységi klinikán, ott majd
megbeszélhetik a dolgokat. Ami Ninát illeti, még mindig nem
tudta elviselni az újdonsült anyuka önelégült diadalittasságát.
Etta persze a világért se mondott volna ilyet a húgának. De
hiába szerette, akkor sem tudta figyelmen kívül hagyni, hogy
Nina megint megelőzte. Csak éppen most nem
vizsgaeredményekről volt szó, nem az apjuk mosolyáról,
hanem valami olyasmiről, ami felett Ettának nem volt hatalma,
és ami annál jobban fájt.
Ez késztette arra, hogy az életében tátongó űrt Grace és Clara
keresésével próbálja kitölteni, hogy Davidet egy olyan irányba
kényszerítse, amerre nem akar menni. Rettegett a másnaptól,
David közönyétől, kelletlenségétől. De az majd akkor lesz, most
meg ez van.
Most itt van, a néhány rendőrtől eltekintve néptelen
Blackheath Commonnál. Bőrig ázott, és bokáig süllyedt a sárba.
A gyenge délutáni fény hamarosan elillan. Néhány héttel
korábban a főnök nagy csinnadrattával jelentette be, hogy kész
ismét nagyobb felelősséggel járó feladatot rábízni, és Fitzroy
érezte, ahogy a vállára ereszkedik a súly.
Nézte, ahogy a helyszínelők átfésülik a gyepet, alakjuk
kirajzolódik a helyes, csúcsos tetejű kis templom előtt. Minden
múló perc arra emlékeztette, hogy Clara még mindig nincs meg,
és ki tudja, hol sínylődhet. Szerencséjük van, ha egy
cigarettacsikket találnak ebben az időben, de a főnök kiadta a
parancsot, hogy addig kutassanak, amíg nem találnak
valamiféle, a kislány hollétére utaló nyomot. Már öt nap telt el,
és még mindig sötétben tapogatódznak. Chambers egy pohár
drága kávét nyomott az orra alá, amit a faluban szerzett, aztán
lehajolt, hogy egy szalvétával megtörölje sáros nadrágját.
– Reggel tisztán vettem fel.
– Nem mindegy?
Fitzroy fújni kezdte a kávét. Forró volt, és keserű; épp erre
volt szüksége.
– Mit gondolsz?
– Fázom, koszos lett a nadrágom, és jó lenne egy korsó sör.
Fitzroy a szemét forgatta, mire Chambers vállat vont, és
kortyolt a saját kávéjából.
– Mr. Frith nem olyannak tűnik, mint az átlag drogdílerek.
– Nekem is ez az érzésem – nézett a kezében tartott fotóra
Fitzroy. A férfi külseje eléggé különleges volt. Soványsága és
sápadt, szeplős bőre, vöröses haja a reneszánsz festményekre
emlékeztetett. Az egyik legszomorúbb arc volt, amit Fitzroy
valaha látott. – De mindketten tudjuk, hogy a látszat
megtévesztő lehet.
– Sose került a látókörünkbe. Nem feltűnően rossz vagy jó
körülmények között él. A felesége őszintén meglepettnek tűnt.
Még ha csak hobbidrogos is, miért kezdett volna ezekkel a
srácokkal? Ők a kemény mag. Tegnapig egy jelentéktelen
humbugmagazinnál dolgozott. Nem áll össze a kép.
– Jól mondod – Chambers áttette a poharat a másik kezébe.
Beszéd közben fehér páragomolyagot lehelt ki. – Rosszkor volt
rossz helyen?
– Meglehet. De miért lőtték meg? Úgy tudom, addigra már jó
alaposan össze is rugdosták.
– Talán látott valami olyat, amit nem kellett volna.
– Talán.
– Összekapott a feleségével, ivott egyet a haverokkal?
– De mi a helyzet a furgonnal?
– Véletlen egybeesés? Emberi tévedés? Sötétben elég nehéz
megállapítani valaminek a színét.
– Akkor hol a kapcsolat Clara Foyle-lal?
Fitzroy a hüvelykujja körmét harapdálta. Kereste az
összefüggést a két eset között, de nem találta, nem érezte a
megoldást a bizonyítékok masszájában. Megszokta, hogy az
ösztöneire támaszkodik, hogy hallgat a fejében megszólaló
csilingelésekre, amelyek tovább hajtják, hogy a végére járjon
minden nyomnak, bármilyen valószínűtlen is, amíg meg nem
találja a válaszokat. De ma nem így volt. Ma csak Clara hangját
hallotta, ami sürgette, hogy siessen, és Grace Rodríguez
gyengébb visszhangját. Beírt egy emlékeztetőt a telefonjába,
hogy megkérdezze Mrs. Foyle-t, ismeri-e Frithéket, de előre
sejtette a választ.
– Gyerünk – biccentett Chambersnek. – Csak az időnket
pazaroljuk. Menjünk.
 A két rendőr épp visszaindult a kocsijához, amikor az egyik
fehér ruhás hirtelen leguggolt, és izgatottan felkiáltott. A
többiek köréje gyűltek, és mind egy pontot néztek a földön.
Valaki esernyőt tartott a szerencsés megtaláló feje fölé. Fitzroy
összenézett Chambersszel, aztán visszarohant, ügyet sem vetve
a pocsolyákra.
– Mi az? Mit találtak?
A guggoló fehér ruhás a fűbe mutatott. A sáros vízben félig
elmerülve egy régi cipősdoboz árválkodott. Benne valami állati
maradvány. Egy halvány színű csontváz kicsi, nyújtott
koponyával és íves gerinccel. A lábai csontorsók.
– Ez meg mi a fene? – kérdezte Fitzroy, és a gondolatai már
száguldottak is, végig az eddigi bizonyítékokon, újrarendezve a
kirakóst.
Új, és teljesen váratlan kép állt össze benne.
– Hát ez tényleg valami – mondta a guggoló alak, és jelzett a
helyszínelő fotósnak. – Ezt nézzék.
Óvatosan kiemelte a törékeny kis vázat a pocsolyából. A
csontok csupaszon fehérlettek, de annyi megmaradt az állat
kötőszöveteiből, hogy összetartsák őket. A férfi kesztyűs kézzel
leszedett egy műanyaghengert a csontváz hátsó lábáról.
– Érdekes – mormolta. A zsebéből csipeszt húzott elő, azzal
húzta ki a csőben lévő vékony cigarettapapírt. A keze méretét
meghazudtoló ügyességgel, óvatosan kigöngyölítette, és
végignézte.
– Szerintem ezt el kéne olvasniuk.
Fitzroy odahajolt a válla fölött, a tintával írt betűk ugráltak a
szeme előtt.
 „…a csontok pedig remegni kezdtek, és egymáshoz illeszkedtek”.
Fitzroyt elárasztotta az adrenalin.
– Zacskózzák be. Azonnal.
Úgy remegett a keze, hogy kénytelen volt zsebre dugni.
Chambershez fordult:
– Szólj a Természettudományi Múzeum azonosítási és
tanácsadási szolgálatának. Mondd meg nekik, hogy sürgős, és
ne menjenek sehova, amíg oda nem érünk. Én felhívom a
főnököt.

33.

14.11

Erdman lenyelt egy fájdalomcsillapítót, és bekapcsolta a tévét.

Aztán ki is kapcsolta.
Még ez a kis mozdulat is fájdalomszikrákat lobbantott fel
benne. Mindene fájt, és nem csak a teste.
Megmozdult a párnáján, próbált kényelmesen elhelyezkedni.
Amber hagyott egy tányér kekszet a dohányzóasztalon, de nem
volt éhes. Nem is tudta pontosan, mit érez.
Tudta, hogy Lilith már biztosan aggódik. De nem tudta
rávenni magát, hogy felhívja. Amikor az este bevitték az
ügyeletre és látta, hogy eltűnt a telefonja meg a tárcája, arra
gondolt, hogy felhívatja őt az egyik nővérrel.
De mire összefoltozták, megint felizzott benne a düh
parazsa, égetőn és hirtelen.
 Egy kicsi része azt akarta, hogy az asszony megszenvedjen
mindazért, amit mondott neki. Jakey-t sajnálta, de Lilith majd
megoldja. Elvégre az ő hibája.
Eszébe sem jutott, hogy esetleg a rendőrség is szeretne
beszélgetni vele. Arra sem gondolt, hogy mit jelent a
családjának az eltűnése. Ő tudta, hogy jól van, és csak ez
számított.
Amber pedig csodálatosan viselkedett, a szeme se rebbent,
amikor hajnali egykor bezörgetett hozzá. A nő látta feldagadt
arcát, és a szakadást a farmerján, ahol az orvosok feltépték,
hogy ellássák a lőtt sebet.
– Nem gondoltam, hogy ennyire benne vagy a szadoma​zóban
– mondta Amber szárazon, meghúzva halálfejes köpenyének
övét, aztán elnevette magát, pedig igazából nem állt
szándékában.
Erdman mehetett volna Axelhez is, de a barátja másokkal
lakott együtt, neki pedig nem hiányzott idegenek
kíváncsiskodása. Ambernek viszont volt vendégszobája, és nem
kérdezősködött.
Mielőtt Amber reggel munkába ment volna, elhúzta a vastag
sötétítőfüggönyt, és óvatosan megérintette Erdman vállát.
– Mindenképp hívd fel Lilithet – mondta, de Erdman úgy
tett, mintha aludna.
Tudta, hogy haza kéne mennie, de legalábbis haza
telefonálnia, ahogy Amber javasolta. Ez lenne a helyes dolog.
De az önző, felelőtlen, és minden egyéb rosszat összesítő része,
amivel Lilith vádolni szokta, visszafogta a kezét. Azt akarta,
hogy Lilith megértse: a szavai nemcsak színes konfettik,
amelyeket elfúj a szél, hanem betonkockák, amelyek lezuhanva
leteríthetnek egy embert.
És volt egy másik, mélyebb igazság is, amit Erdman magában
be is vallott. Még nem állt készen arra, hogy hazamenjen.
Élvezte ezt a váratlan elszakadást a feleségétől, aki hagyta,
hogy a félelem összezsugorítsa, és az állandó erőfeszítéstől,
amit a fiuk iránti aggódás jelentett.
Néhány órára levegőhöz jutott.
Amber vonalas telefonja csörögni kezdett. Erdman
összerezzent az éles hangtól. Nem törődött vele; hagyta, hogy
bekapcsoljon az üzenetrögzítő.
– Vedd fel, cimbi. Tudom, hogy ott vagy – Axel volt az.
Erdman nem mozdult, nem akart szembesülni a barátja
sajnálkozásával.
– Oké, világos. A klotyón vagy, vagy valahol. – Szünet. – Na.
A helyzet az, hogy van az a haverom, aki egy helyi lapnál
hírszerkesztő, és embereket keres. Persze semmi sem biztos, de
szólhatok az érdekedben, ha akarod. Nincs messze, talán
Essexben, ha jól tudom. Közel a parthoz. Kell egy kicsit utazni,
de nem vészes. Tulajdonképpen nagy szívességet tennél neki…
Erdmannek gombóc támadt a torkában Axel nagylelkűsége
hallatán.
– Mindenesetre jelezz majd vissza. Remélem, jól vagy. Hát jó.
Viszlát.
Erdman felcihelődött a kanapéról, és a camberwelli lakás
ablakához sántikált. Az ablak egy kertre nézett, ahol egy
öregember szedett elő kenyeret egy Hovis{12} zacskóból, és
darabokra tépegetve odaszórta a madaraknak.
 Erdman remélte, hogy a rendőrség hamar elkapja azokat a
rohadékokat.
Az öreg a fűre borította a zacskó maradék tartalmát, a lábánál
galambok és seregélyek ácsorogtak áhítatos tanítványokként.
Egyszerű nyugdíjas volt, aki így ütötte el magányos napjait. De
ősz hajának szürke csomói valami emléket idéznek fel
Erdmanben.
Éjszaka, amikor ott feküdt összeverve és vérezve a fűben,
látott egy arcot. Nem tudta, ki ez az ember, vagy miért követi
őt, vagy miért tűnik olyan ismerősnek, de valami zsigeri ösztön
azt súgta neki, hogy ki kell derítenie.

34.

14.54

Jakey Frith a vécéfülkében volt az osztályterem végénél, és sírt.

A viszketés a karjában égetni kezdett, és nem akart elmúlni. A
mellkasa pedig nagyon-nagyon fájt.
Már jó ideje nem érezte ezt, de pontosan tudta, hogy ez a
fellángolás nem jó jel. Már szokva volt ennek a betegségnek a
nyugtalanságaihoz, kötöttségeihez és ironikus oldalaihoz,
amely plusz csontokat adott ugyan neki, mégis kevesebbé tette.
Ez a fájdalom és forróság azonban rossz jel volt. Nem is tudta
igazán, hogy mennyire rossz.
Arra gondolt, hogy szól Mrs. Husselbeenek, de a tanárnő még
mindig haragudott rá a múltkori elkószálásért.
 – Egyszer bajba fogok kerülni miattad – mondta Mrs.
Husselbee előző nap homlokráncolva, amikor Jakey
visszasántikált hozzá. – Nekem kellene vigyáznom rád.
Az anyja nem szívesen engedte el ma iskolába, de Jakey
emlékezett az idegen férfi kiskutyával kapcsolatos ígéretére, és
erősködött, hogy már jobban van.
Megvakarta a karját, körme felsértette finom bőrét.
A duzzanat a karján egyre nagyobb lett. Tudta, hogy így van. És
ez azt jelentette, hogy az anyja azt fogja tenni, amit az orvos
mondott: beviszi a kórházba.
De ő nem akart bemenni, hátha apa hazajön, és bicikliznek.
Mi van, ha apa nem jön haza?
Könny kezdett szivárogni a szeméből.
Ült a vécéfedélen és hallgatta Miss Haines hangjának
emelkedését-süllyedését, és tudta, hogy Mrs. Husselbee
mindjárt bekopog és megkérdezi, hogy jól van-e.
Újra erőt vett rajta a vágy, hogy vakaródzni kezdjen. Körme
belevájt a gyulladás helyére, és legszívesebben kifordította
volna a bőrét. Addig kaparta, amíg vérezni nem kezdett, de
ettől csak még rosszabb lett, úgyhogy vakarta tovább.
Jakey elfeledkezett a levélről és az öltönyös férfiról, aki a
kiskutyát ígérte neki. Elfeledkezett az anyja arcára vésődő
aggodalomról. Néhány pillanatra még az eltűnt apjáról is
megfeledkezett.
A karja viszketése és az égő érzés a mellkasában minden
gondolatot kiszorított a fejéből.
 35.

16.01

Bizonyos napokon a metró a sok késéssel meg a soha véget nem

érő csúcsforgalommal még az autózásnál is lassabb volt. Fitzroy
azonban nem sietett, miközben felfelé mozgólépcsőzött a
South Kensington állomásról.
Körülötte egyetlen zsongásba olvadtak a város zajai, hogy
szinte már nem is hallotta, beleveszve az állandó mozgás
ritmusába.
Lehunyta a szemét, és hagyta, hogy az elméje elkalandozzon,
miközben a lépcső haladt vele. Lehetséges lenne? Ez az az
áttörés, amelyre annyira várt? A legkevésbé erre számított,
amikor a főnök kiküldte a furgon után.
Fitzroy lelépett a lépcsőről, végigment az alagúton, balra
fordult, és elindult felfelé.
Most már sötétebb volt, és látta a Cromwell Road sarkán lévő
jégpálya hideg fehér fényeit. Itt tartották a második házassági
évfordulójukat, forralt bort ittak, és botladoztak túl szorosra
húzott korcsolyáikban. A Természettudományi Múzeum előtti
tar, csupán fényfüzérekbe öltözött fák eszébe juttatták, hogy
már egy hónap sincs karácsonyig. Reménykedett, hogy Clara
családjának lesz mit ünnepelnie.
Felszaladt a lépcsőn, el a biztonságiak mellett, be a tágas,
fekete-fehér mozaikpadlós csarnokba, el a Diplodocus-másolat
mellett, aztán balra, az ajándékbolt előtt, át az Emlősök
részlegén, a Kék zónán, és már meg is érkezett céljához: a
Darwin Központhoz.
Lement a lépcsőn, megint balra fordult, és harangvirágokkal
meg pillangókkal díszített üvegajtók előtt találta magát. Ez itt
az azonosító és tanácsadó szolgálat. Megnyomta a csengőt,
mire egy komoly arcú, sötét hajú fiatalember jelent meg az üveg
mögött. Beleszólt a mikrofonba:
– Fitzroy nyomozó őrmester?
– Köszönöm, hogy ilyen gyorsan fogad.
A férfi vállat vont, és Fitzroy belépett. A falak
természetellenesen fehérek voltak, neoncsíkok világították meg
őket. A sarokban üres zöld székek sorakoztak.
– Dr. Dashiell Hall vagyok. Velem beszélt telefonon –
nyújtotta a kezét a férfi, Fitzroy szemébe nézve. – Magának
heterokróm írisze van – emelkedett meg a hangja meglepett
örömmel.
– Igen.
– Nagyon szép és jellegzetes. – A férfi közelebb lépett, és
belebámult Fitzroy szemébe. – A barna és a kék a kedvenc
kombinációm.
Fitzroy érezte, hogy elpirul, de dr. Hall nem vette észre.
– Mutatni akar valamit?
Fitzroy óvatosan kivette a műanyag bizonyítéktároló dobozt
a hordtáskából, és leemelte a fedelét.
A férfi szemöldöke a szemüvege fölé szaladt.
– Jobb lett volna a helyszínen hagyni. Holnap ki tudott volna
menni valamelyik csoportunk megnézni.
Buta kislány, hallotta magában az apja hangját.
 – Nem engedhetjük meg magunknak a várakozás luxusát, dr.
Hall.
– Ahogy gondolja – fordult el a férfi. – Jöjjön.
Végigvezette Fitzroyt néhány munkaállomás mellett,
amelyeken egy-egy számítógép és mikroszkóp volt, míg egy fém
iratszekrénysorhoz nem értek. A szekrények tetején egy
kitömött sün állt üvegkalitkában, mindjárt egy róka mellett. A
férfi intett Fitzroynak, hogy tegye le a dobozát az asztalra.
– Jó ideje nem járt itt a rendőrség – mondta, és gumikesztyűt
húzott.
– Ez valószínűleg jót jelent – felelte Fitzroy.
A férfi nevetése zengő és meleg volt, és Fitzroy arra gondolt,
hogy milyen régen nem hallott hasonlót Davidtől. Régebben
David rengeteget nevetett, főleg ha Etta főzött.
– Gondolom, igen. De én nem egy bűntény részeként
tekintek az élőlényekre, hanem tudományos szemszögből.
– Tudja, hogy mi ez?
– Ez attól függ, mit nevezünk „tudásnak”. Ránézésre annyit
mondhatok, hogy ez a csontváz a nyúlalakúak rendjéhez
tartozik.
– És ez pontosan mit jelent?
– Azt, hogy nyúl vagy vadnyúl, de nem rágcsáló.
Fitzroy arca kifejezéstelen maradt, de a szíve meglódult a
mellkasában.
– Értem. Meg tudja mondani, mennyi idős?
– A maradvány, vagy maga az állat?
– Mindkettő.
– A nagyságából ítélve felnőtt lehetett. Nézze, a koponya és
az epifízis össze van nőve. Ami a maradványt illeti, nem sokkal
több egynaposnál. A kötőszövetek, amelyeket felfaltak volna a
dögevő bogarak, még érintetlenek. Ami elég fura – ráncolta a
homlokát. – Zárt dobozban vagy zacskóban volt?
– Egy cipősdobozban, de nem volt lezárva. Kezdett
szétmállani az esőben.
A férfi a szekrényhez ment, és kihúzott egy fémfiókot.
– Ezt nézze meg.
Fitzroy odament mellé. A férfinak halvány izzadtság- és
pézsmás androsztenolszaga volt. Műanyag tálcán egy kis emlős
koponyája pihent, nyitott állkapoccsal, amelyben
karomszerűen görbe fogak sorakoztak. Fekete tollal az volt
ráírva, hogy Oryctolagus cuniculus.
– Nos – mondta dr. Hall –, hasonlítsuk össze ezt a két
gyönyörűséget.
Elvette a tálcán lévő koponyát, és odatette Fitzroy csontváza
mellé. Az állkapocsra mutatott.
– Látja? A fej alakja és az állkapocs vonala eléggé hasonló.
– Mennyire tudja leszűkíteni?
– Nem tudom, hogy vad vagy házi, és a pontos fajtát sem
tudom, de azt mondanám, hogy Oryctolagus cuniculus.
– Azaz?
– Gondolom, tudja, hogy a Homo Sapiens az emberek
összefoglaló neve. – Fitzroy elhúzta a száját. – Az Oryctolagus
cuniculus pedig a nyulaké.
– Ezek szerint ez egy nyúlcsontváz.
– Úgy van.
A férfi visszatette a kis koponyát a fiókba, lehúzta a
kesztyűjét, és diadalmas vigyorral fordult Fitzroyhoz. Fitzroy az
asztal fölé görnyedt, és az arca épp olyan fehér lett, mint a
nyúlkoponya. A férfinak lehervadt a mosoly az arcáról.
– Jól van? Hozzak vizet?
Fitzroy nem tudta, hogyan érzi magát. Grace Rodríguez
aktájának lapjai pörögtek végig a szeme előtt, mint egy könyv
oldalai. Betette az ujját két lap közé. Felidézte magában azt a
fotót, amely az erdőben készült, néhány órával a lány
maradványainak megtalálása után.
Egyre mélyebbre hatoltak az erdőbe. A kutyák vadul szimatoltak
a zsákmány után, tappancsaik alatt ropogtak a gallyak. Fitzroy
zseblámpájának fénye ide-oda táncolt a fák közt, de már nem a
remény sugara volt, hanem a gyászé.
A szél átfújt a dzsekijén, de el volt szánva rá, hogy addig keresgél
ebben az erdőben, amíg meg nem találja, amiért jött. Az a balett-
táska Grace-é volt. Efelől semmi kétség. De a lányt is meg kellett
találnia.
A kutyák egy kicsivel előbbre jártak, és egyszer csak csaholni
kezdtek, megtörve az alkonyi erdő csendjét.
Vékony holdsarló bukkant ki a felhők közül. Az egyik kutyavezető
kiáltott valamit. Fitzroy ekkor futásnak eredt, az ágak
belenyomódtak a cipője talpába.
És akkor jött.
A felfedezés iszonyata, takarosan uzsonnás zacskókba
csomagolva.
Fitzroy és a csapat órákat töltött a helyszínen, bizonyítékokat
gyűjtve, és Grace további testrészei után kutatva.
Ekkor az egyik kutya talált a közelben egy tökéletesen ép kis
emlőscsontvázat a közelben. A helyszínelő fotós csinált róla néhány
képet, de senki sem szentelt neki túl sok figyelmet, a természet
brutalitásának tulajdonították. Mindenki tudta, hogy ezek az erdők
tele vannak vaddal. És halállal.
– Tessék, igya meg.
Fitzroy lenyelt egy korty langyos vizet, hogy lássék rajta a
jószándék, aztán megtörölte a száját a kézfejével. Érezte, hogy
dr. Hall figyeli.
– Még többet kell tudnom. Amilyen gyorsan csak meg tudja
csinálni.
– Rendben – felelte dr. Hall. – Adjon egypár napot, és az
egész élettörténetét elmondom.
– Köszönöm – felelte Fitzroy, és a kezét nyújtotta. Nem
tudott igazán a férfi szemébe nézni.
Dr. Hall ujjai az övéire kulcsolódtak. A bőre sima volt és
meleg.
– Szívesen.
Megbotlott a múzeum világos színű fapadlóján, és lehajolt
bekötni a cipőjét. A fűzőn ugyanolyan girbegurba varrásvonalak
voltak, mint amilyenek a nyúlkoponya varratai. A Hintze-
csarnokban még ilyen későn is járkáltak, beszélgettek.
Az ajándékbolt előtti karácsonyfa elmosódott, az ezüstdíszek
táncolni kezdtek könnyben úszó szeme előtt. A főnök tavaly
figyelmeztette, hogy ne azonosuljon túlságosan érzelmileg az
ügyeivel, de képtelen volt rá.
Sötétebb pillanataiban, amikor a fia emléke fojtogatta, a
tökéletes kis mélyedés az orra és a szája között, a fájdalom,
hogy olyan gyereket hozott a világra, aki sosem vehetett
levegőt vagy sírhatott fel, önmagát hibáztatta a veszteségért.
Minden veszteségért.
Egy gyerek szaladni kezdett, elesett, és sírása Fitzroy szívébe
mart.

36.

16.09

Késő délutánra a Frith ház szinte lángra kapott, ablakai

narancsszínben izzottak. Lilith számára ez volt a nap egyetlen
fényes pillanata, mert a derűlátása épp olyan gyorsan
fogyatkozott, mint a délutáni napfény.
Még mindig nem volt semmi hír Erdmanről. A telefonja
kikapcsolva. Nem válaszol sem e-mailekre, sem Facebook-
üzenetekre. Hol lehet? Ez annyira nem jellemző rá. Nem olyan
ember, aki csak úgy eltűnik. Néha elfelejt telefonálni, amikor
Axellel kocsmázik, de mindig hazajön a saját ágyába aludni.
Őhozzá. Mindig.
Az esküvőjük előtt néhány héttel egyszer elment inni egypár
egyetemi cimborájával. Lilithet nem nagyon izgatta, amikor
még másnap reggel sem volt meg. Szombat volt, de Lilith
dolgozott, határidő szorításában. Mire észbe kapott, már késő
délutánra járt. Lezuhanyozott, átöltözött, és az ablaknál állva
várta Erdmant. Amikor a késő nyári árnyak kezdtek megnyúlni a
kertben, fázni kezdett, és elindult megkeresni Erdmant.
A város fojtogató pora és füstje elhomályosította érzékeit.
Végigjárta a kocsmákat, ahová járni szoktak együtt, kereste a
tömegben a vörös fejet, a jellegzetes korsófogást.
Körülbelül egy óra múlva meg is találta. Erdman egy
sörkertben ücsörgött, a kezében egy üveggel, amelynek címkéje
félig leázott a párától. A nap utolsó sugarai ragyogó koronává
változtatták a férfi haját. Felpillantott a fecsegő iszogatók
közül, intett, és odahívta Lilithet.
– Lilith! – kiáltotta. – Gyere, igyál egyet!
Lilith sarkon fordult, és elment.
Erdman utolérte még hazafelé menet, kissé lihegve a
melegben. Izzadsága állott szaga, a kétnapos pólóé, még most
is itt volt az orrában. Elrántotta a kezét.
– Mi a baj? – kérdezte Erdman.
– Aggódtam. – Lilith hangja megremegett az utolsó
szótagnál, és hirtelen könnyes lett a szeme.
Erdman arca elborult.
– Egy kicsit elszaladt velünk a ló. Telefonálnom kellett volna,
vagy valami – törölte le Lilith könnyeit Erdman a
hüvelykujjával. – Ne haragudj.
Lilith nem volt hajlandó ránézni, inkább látványosan
kotorászni kezdett a táskájában, és úgy tett, mintha a kulcsát
keresné. Hogy mutassa: annyira mégsem fontos neki az egész.
Erdman megint megfogta a kezét, és Lilith most már hagyta.
– Többet nem fog előfordulni, Lilith. Megígérem.
Bármennyire berúgok is, vagy bármilyen késő van is, mindig
haza fogok jönni – fogta meg Lilith állát Erdman, és mélyen a
szemébe nézett. – Rendben?
Lilith egypár pillanatig váratta, de a megkönnyebbülés
elmosta a dühét.
– Rendben.
És Erdman állta is a szavát. Egészen mostanáig.
Lilith végigtelefonálta a családot és a barátokat, hogy
érdeklődjön utána. Amber Collins nem vette fel, de Lilith
hagyott neki üzenetet, megkérte, hogy kérdezze végig a
kollégákat. Listát írt arról, hogy hol lehet Erdman. Habár a férfi
telefonja ki volt kapcsolva, küldött neki egy üzenetet: Szeretlek.
Gyere haza.
Amikor Jakey-ért ment az iskolába, átvágott a Heathen,
éppen annál a buszmegállónál, és látta a halványuló foltot a
földön. Erdman vére. Hirtelen megszédült, és nekitámaszkodott
a lámpaoszlopnak, mintha egy darab beton segíthetne a
különös, elgyengítő érzés ellen. Jakey születésének napja jutott
eszébe. Ne, figyelmeztette magát. Ne csináld ezt. Elöntötte a
szemét a könny. Ne haragudj, hogy nem értékeltelek. Akkor jössz
haza, amikor csak akarsz. Csak gyere haza, légy szíves.
Jakey kimerültnek tűnt, a szeme alatt liluló karikák. Csak úgy
áradt belőle a forróság. Az iskolaorvos felhívta Lilithet a
délutáni szünet alatt, és azt javasolta, hogy vigye haza a
gyereket korán.
– Apu megjött már? – kérdezte Jakey színtelenül, mintha a
kérdés csak formaság lenne, és előre tudná a választ. Ledobta a
földre pókemberes hátizsákját és kabátját, és megrázkódott.
– Még nem, kicsim. De dolgozom rajta – Lilith beharapta a
száját. – Hogy van a karod? Megnézhetem?
Jakey nem mutatta meg. Inkább felment a szobájába, és
semmilyen módon nem lehetett onnan kicsalogatni. Úgyhogy
Lilith hagyta, hadd olvasson, játsszon, dolgozza fel, ami
történik.
Jönni fog, ha végzett. Mindig jön.
De most nem így történt.
Teaidőben Lilith felvitt egy szendvicset meg egy pohár tejet,
de Jakey nem volt beszélgetős kedvében. Vagy legalábbis vele
nem akart beszélgetni. Amikor behúzta maga mögött az ajtót,
meghallotta Jakey hangját. Volt benne valami furcsa, könyörgő
színezet.
– Menj innen. Hagyj békén.
Szünet.
– Apu, hol vagy? Haza kell jönnöd.
Lilith majdnem visszament, hogy megnyugtassa, de aztán
arra gondolt, hogy ha a gyerek így dolgozza fel a dolgokat, akkor
hagynia kell.
Amikor később felment, hogy ránézzen, Jakey a megvetett
ágyon aludt, úgyhogy óvatosan levetkőztette.
Aztán a szája elé kapta a kezét.
Fellángolás, így nevezték az orvosok. Senki sem tudta,
hogyan és miért történnek. Néha esések után indult be. Néha
látszólag teljesen ok nélkül. A puha szövetduzzanatok lehettek
kicsik vagy nagyok, tarthattak néhány napig vagy egy évig is, és
szabadon változtatták helyüket a testen.
Jakey „jó” karját négy új dudor éktelenítette.
Lilith a gyerek forró homlokára nyomta a száját, és addig sírt,
amíg a könnyei el nem áztatták Jakey haját a homlokán.
Az asszony szíve elszorult a szeretettől, amikor a fia arcára
nézett, a még megmaradt utolsó babás vonásokra. Tudta, hogy
hamarosan ezek is eltűnnek majd, a pelenkákkal, plüssökkel és
az alvórongyával együtt, amely most egy fiókban volt a szülők
hálószobájában. Ő akkor is meg akarta tartani ezt a puha
rongydarabot, aminek tej-, babahintőpor- és reményillata volt,
ha Jakey nem is.
Lilith elbóbiskolhatott, mert hirtelen sötétségre riadt fel, és
elzsibbadt a lába az alvástól.
Lement a földszintre, át a sötét, üres szobákon. Az
előszobában felemelte a telefont, és Erdman számát hívta.
A hangposta szenvtelen női hangja üdvözölte. Letette, és
hirtelen megint megharagudott a férjére, amiért ilyesminek
teszi ki Jakey-t. Miközben üres tekintettel meredt a tévére, arra
gondolt, hogy talán soha nem fogja tudni megbocsátani neki
ezt az önzést.

37.

21.14

Erdmannek lüktetve sajgott a feje. Mindig ez történt vele, ha

idegen ágyban aludt. Még olyankor is, amikor nem verték péppé
nekivadult fiatalok, és nem lőtték combon közvetlen közelről.
Hadd lazuljak egy kicsit, horkant fel magában.
Átfordult, és felhördült a fájdalomtól, meg Amber poliészter
ágyneműjének érintésétől. Talán mégis inkább a kórházban
kellett volna maradnia.
Normális esetben nem feküdt volna le ilyen korán, de Amber
az óta nyaggatta, hogy hazajött, a kezében egy doboz kínaival.
– Hívd fel a feleségedet – mondogatta, és egy halom kínait
borított Erdman tányérjára.
– Szia, édes, én jól vagyok, neked milyen volt a napod?
Amber csak sóhajtott, elengedte a füle mellett a gúnyolódást.
– Két üzenetet is hagyott a hangpostámon, Erd. Nem hívtam
vissza, mert nem akarok hazudni helyetted, de nem sokáig
halogathatom – szedett le egy újabb karton doboztetőt. –
Teljesen kétségbeesettnek tűnt.
A bűntudat keserűvé tette a falatot a szájában, és el is tolta
magától a félig tele tányért. Ha őszinte akart lenni magával,
kezdte kicsit rosszul érezni magát, főleg Jakey miatt.
Tulajdonképpen nem nagyon csinált mást azon kívül, mint
hogy a családjára gondolt, meg az idegenre, aki figyelte.
Óvatosan lefeküdt a hátára. Ehhez nagyobb erőfeszítés
kellett, mint gondolta.
A nap java részét azzal töltötte, hogy próbálta felidézni
magában a találkozásait azzal a férfival. Ott volt a vonaton. A
temetőben. És látta még valahol máshol is, ezt biztosan érezte.
De hol? A kocsmában? Igen. Ott. A Bankben. Hétfőn,
ebédidőben.
Ha a támadás estéjét is beleszámolja, akkor ez négy alkalom.
Négy alkalom két nap alatt. De miért?
Talán oda kéne mennie hozzá? De mi jó származna ebből?
Talán olyan állapotban van, hogy könnyedén elbánna ezzel a
csodabogárral? Na persze. Mintha Fergie egy reggel arra
ébredne, hogy Isten megjelent neki álmában, és
megparancsolta neki, hogy vezesse a Liverpoolt.
 Esőcseppek doboltak a tetőn. Maga elé képzelte az idegent:
keskeny vállát, dróthaját. A kép felvillantott benne valamilyen
felismerést, ami pörögve-táncolva zavarta össze a gondolatait.
Ismerős volt neki az arc, mint valami rég elfeledett dal, amely
lassan, dallamfoszlányokban tér vissza. Ismeri ezt az embert.
Vagyis valaha ismerte.
De ki a fene lehet?
Erdman halk, ritmusos kopogást hallott. Beletelt egy kis
időbe, mire rádöbbent, hogy a saját fogai csattognak. Az álláig
húzta a takarót. Hallotta a tévé halk hangját Amber
nappalijából, és a forgalom zúgását a távolban.
Lassan hatalmába kerítette az álom, egyre csalogatva őt
szirénénekével.
Lilith, szeretlek. Ne haragudj.
Visszagondolt az esküvőjük napjára. Ezt már nagyon régen
eltemette az elméje mélyére, most pedig próbálta előhúzni
onnan egy kis hasadékon keresztül. Nem volt épp élete
legszebb napja. Elkésett és másnapos volt, de ami a
legrosszabb, elfelejtette megerősíteni a foglalásukat a Bristol
melletti kastélyba, és az az álnok menedzser kiadta a
szobájukat valaki másnak. Éppen valami zenei fesztivál volt, és
több kilométeres körzetben tele volt minden. Így aztán a
nászéjszakájukat egy Premier Innben töltötték az M5-ös
mellett.
Erdman inkább a leánykérés aranyfényű napjára szeretett
visszaemlékezni. Lulworth Cove-ban történt, Lili barna volt, és
kipihent, a szél kiemelte fürtjeit szeplős arcából, és a nap a
nyakát simogatta, valahányszor jólesőn nyújtózkodott. Erdman
nevetett, tele volt reménnyel. Valami kifakult farmersort volt
rajta, amikor lepattintotta a kólásdoboz nyitóját, és Lilith
ujjára húzta.
– Hozzám jön, Miss Lilith?
A lány először nevetett, nem vette komolyan. De amikor
Erdman fél térdre ereszkedett a homokban, Lilith arca komollyá
vált, és két tenyerébe fogta Erdman állát.
– Komolyan mondod, Erdman Frith? Vagy ez csak egy buta
játék?
– Azt akarom, hogy a feleségem legyél, Lili. Azt akarom, hogy
mellettem legyél az egész hátralévő életemben.
Lilith ekkor elsírta magát, és Erdman erre emlékezett
leginkább. A nap kellemes melegére, és a könnyek csillogására a
lány tökéletes bőrén. Azóta se vett rendes eljegyzési gyűrűt, de
tudta, hogy Lilith az ékszerdoboza alján, egy
bársonydobozkában tartja a régi, elgörbült nyitót.
Holnap hazamegy. Beszél a rendőrökkel, bocsánatot kér a
családjától, és mostantól próbálja kiérdemelni a
megbecsülésüket.
Egyre nehezebbnek érezte a szemhéját. Felidézte magában
Jakey képét, hogy vele legyen az öntudatlanság felé vezető
úton. Elképzelte a nevetését; ahogyan alszik; ahogyan kidugja a
nyelvét olvasás közben.
Jakey-boy. Az én kispajtásom. Holnap találkozunk.
Belekapaszkodott a fia képeibe, az ő drága gyerekébe.
A haja vöröses árnyalatába. A szemében táncoló lélekbe.
A törékeny testbe, amelyet minden dudorával és torzulásával
együtt is tökéletesnek látott.
 De a képek lassan távolodtak tőle, mint valami jelenés. És
végül elaludt.
 CSÜTÖRTÖK

38.
7.49

A nyúl mit sem sejtve pislog. Elég egy gyors rántás a nyakán, és
máris halott. Csontgyűjtő a kezébe fogja a még meleg kis testet,
aztán megnyúzza a késével. A csatakos irhát egy vödörbe dobja
a munkapadja alatt. Egy óvatos metszés, és ömlik a vér, foltokat
ejtve a galvanizált fémen. Egy újabb csuklómozdulat, és a szív
meg a vese is koppan, majd a nyelv, a szemek és az agy.
A hatodik születésnapjára az anyja egy nyulat vett neki.
Fekete-fehér jószág volt, és rezgett a bajsza, amikor
megszimatolta a kezét. Érezte a szíve dobogását a szőr alatt, az
élet eleven jelét.
Nagyon szerette azt a nyulat. Játszott vele, etette, órákig
fésülgette a szőrét. Amikor aztán egyszer az állat megharapta,
fejbe vágta egy téglával, ami betörte a nyúl koponyáját.
Visszafordítja figyelmét a feladatára.
Szikéjével lefaragja a megmaradt húst, amely oly makacsul
tapad a csontra. Csontos ujja a kifröccsent folyadékba mélyed,
aztán szétkeni a száján, mint valami balzsamot.
A cseppek megülnek a száraz bőrön. Beletörli gumikesztyűjét
fehér köpenyébe, és véresen elmosolyodik. Már minde​n ütt
kereste az elveszett nyúlcsontokat. De nem számít. Még néhány
óra, és kész az új.
Úgy helyes, hogy ajándékot hagy hátra. Köszönetet.
A saját elhivatottságának szimbólumát, egy jelet a
nyomozónak. Mindenki szereti, ha elismerik a munkáját.
És a bogaraknak is enniük kell az életben maradáshoz. Két
legyet egy csapásra.
A nagyítóüvegéért nyúl, és kivesz egy dögbogarat a
boncolószobában tartott hét plexitartály egyikéből. Behatóan
szemügyre veszi a fejét és a tort. Elég egyetlen rendellenes
egyed, és irthatja ki az egész kolóniát.
A woolwichi kereskedő nem tett fel kellemetlen kérdéseket,
amikor azt mondta, hogy egy múzeumnak dolgozik, ő pedig
nem alkudozott az áron. A hétszáz font háromezer felnőtt,
lárva és báb egyedért több volt a normál árnál, de ő aligha
engedhette meg magának, hogy nemkívánatos feltűnést
keltsen. Szó nélkül fizetett, készpénzben.
– Ne hagyja, hogy sok nedvesség érje őket, a testet pedig
tegye félre pár órára, nem szeretik a frisset. Nem tudom,
mekkora állathoz akarja, de ha meg akarja tartani a csontvázat,
akkor néhány óránként nézzen rájuk, nehogy elrágják az
ízületeket meg a kötőszöveteket.
A kövér férfi, akinek kopaszra borotvált feje és katicás
tetoválása volt az alkarján, cigarettára gyújtott, szívott egy
mélyet, aztán az orrán keresztül kifújta a füstöt. Az orrlyuka
kitágult.
– Ha szaporítani akarja őket, tartsa őket melegen és sötétben.
De ne penészedjenek be, meg ne is száradjanak ki, mert akkor
nem raknak petét.
 Csontgyűjtő bólintott, és megköszönte a férfinak a segítségét.
Nem beszélt arról a tízezer tagú kolóniáról, amely már a
birtokában volt, az apja házában, az üzemen kívüli
hűtőládában. Nem beszélt az emeleten fogva tartott kislányról
sem. Együtt helyezték át a bogarakat egy faforgácsos, habkockás
műanyag tartályba, ezt pedig egy kartondobozba tették.
Csütörtök kora reggel visszajön. A nyúl maradványai már
kezdtek jellegzetes szagot árasztani, és Csontgyűjtő tudja, hogy
addigra megérik. Kiélvezi a bomlás illatát, aztán megnyalja a
saját bőrét, hogy érzi-e ugyanazt az ízt a halott sejteken és
szőrtüszőkön.
A bogaras ember figyelmeztette, hogy levegőn szárítsa ki a
tetemet néhány óráig az előtt, hogy beveti a seregét; most
eljött az idő. A tartályba helyezi a nyúltetemet, és nézi,
ahogyan a legközelebbi hadtest elindul felé: ezernyi
trágyaszínű katona, amelyek készek megkopasztani az
ellenfelet. Őrszemként figyeli, ahogy a kolóniája lecsupaszítja a
zsákmányát, amíg nem marad semmi, csak egy majdnem
tökéletes csontváz: combcsont, atlaszcsigolya, lapocka,
orsócsont.
A fiúnak mindegy lesz, mit hagy ott neki Csontgyűjtő
meghívóként.
Elégedetten, sőt meglepetten nyugtázta az új kolónia
gyorsaságát és hatékonyságát; nemsokára valami nagyobbon is
kipróbálhatja őket.
Búgni kezd a bogarainak, hazahívja őket. Azok egyetlen
hullámzó masszában felkúsznak a karján, a nyakán, végig a
zakója hátán. Élvezi a bőrén nyüzsgő ezernyi rovar érintését,
jobban, mint az emberi kézét. Néhány pillanat után
visszacsalja őket a tartályba, és azok egyetlen entitásként
engedelmeskednek.
Csontgyűjtő kimegy a boncolóteremből és bereteszeli az
ajtaját, aztán felmegy az apja házába vezető betonlépcsőn.
Beleszimatol a levegőbe, és elkap valamit a megtelt kukák bűze
felett. Annyira el volt foglalva a nyúllal, hogy el is felejtett
ránézni a kislányra, de az várhat. Most alvásra van szüksége,
csak egy órácskára, hogy felkészüljön a következő fázisra.
A folyékony napfelkelte beszivárog a háza függönyei alatt –
jellegtelen épület egy névtelen utcában. Kimerült, mégis
izgatott. Mint mindig, a gyűjteménye sziréndala most is
csábítja. Nem lenne szabad itt maradnia, mégis megteszi.
Először az S betűvel jelölt üvegtárlóhoz kell mennie. Ezek a
csontok el vannak színeződve, és porladnak. Már rég
megtanulta az apjától, hogy az ammóniában történő kifőzés
gyors, de hosszú távon romboló hatású.
Végigjárja a szobát: itt van G és az ő hiányzó felső ujjpercei;
Q gyönyörű, formátlan koponyája; egy Paget-kóros súlyos
elvékonyodásokkal és torzulásokkal, és egy ló teljes, részletes
váza. F, a tökéletes, halva született magzat, az ablaknál látható,
olyan sötétítőfüggönyökkel védve a fénytől, amilyeneket
országszerte használtak a bölcsődékben. Az irónia nem kerüli el
a figyelmét.
Ma rákényszeríti magát, hogy várjon. És a borzongás, amikor
bekövetkezik, szinte felrobban benne. C otromba csontváza
szinte új életre kelti. Az apját juttatja eszébe. Már azon
tűnődik, hogy miféle titkokat rejthet J bőre, és már elképzeli a
csontvázat családi ölelésben kiállítva.
Bezárja magánmúzeumának ajtaját, és engedélyez magának
egy mosolyt. A gyűjteménye sok örömet ad, de még korántsem
teljes. Még sok a tennivalója: új egyedeket kell kipreparálnia,
kiállítania, gondoskodnia a kolóniáról.
Új célpontokat lenyomoznia.

A felesége alszik, amikor bemegy. A száján keresztül lélegzik, és

a férfi hallgatja, ahogy a levegő megremeg és elszáll. Leveszi a
zakóját, és a szék támlájára akasztja.
Az ágytál tele van, de őt nem zavarja a szag. Hozzá van
szokva. Megnézi, hogy az asszony szedett-e be gyógyszert, hogy
ízületeinek fájdalma felriasztotta-e mély éjszakai álmából. A
buborékfólia érintetlen, és a férfiban melegen árad szét a
megkönnyebbülés.
Látja a szomorúságot az asszony öregedő arcán alvás közben.
Hajszálvékony vonalak, némelyik már beleivódva a bőrbe,
mások újabbak, frissek. Úgy viseli ráncait, mint holmi
forradásokat.
A férfi leül az ágy szélére, leveszi a cipőjét, a nadrágját, és
gondosan összehajtogatja. A napfény már beszivárog a függöny
résein, az asszony mégis alszik. A férfi lefekszik a hideg
lepedőre mellette, érzi a meleg test vonzását. A kezük
összekulcsolódik. A férfi lehunyja a szemét.

39.
7.58

Fitzroynak nem lett volna szabad kávét innia, mégis lehúzta a

tripla eszpresszót, és reménykedett, hogy ezzel kihúzza majd a
délelőttöt.
A szemébe mintha homokot szórtak volna. Próbálta
kidörzsölni belőle a kimerültséget, de az egyetlen gyógyír az
alvás lett volna, arra pedig semmi esélye nem volt. Legalábbis
addig nem, amíg az agyában zengő csilingelés le nem
csendesedik. Egyelőre pedig a csengés óráról órára inkább csak
erősödött.
Majdnem lemondta az időpontot, úgy lett volna a legjobb, de
így is hónapokig tartott, mire rávette Davidet. Enyhe szitálás
pöttyözte a járdát. Fitzroy a szemetesbe dobta a papírpoharat,
és megnyomta a csengőt.
A székek halvány rózsaszínek és kényelmesek voltak. Négy
helyet már elfoglalt két, egymás kezét szorongató, ideges pár.
– Kitöltené ezt? – kérdezte a recepciós, és egy táblára
csíptetett nyomtatványt nyújtott felé.
Fitzroy egyedül ült, lehajtott fejjel, és írt néhány e-mailt. A
falióra 7.58-at mutatott. Ránézett a telefonjára. 7.59-kor
küldött Davidnek egy üzenetet.
Hol vagy?

Semmi válasz.
8.01-kor felberregett a telefonja.

Ne haragudj, Etta. Nem megyek. Nem vagyok rá képes.

Fitzroy a szövegre meredt, és alig hitt a szemének.

– Mr. és Mrs. Fitzroy! – kiáltotta a recepciós.

Fitzroy felállt.
– Elnézést – suttogta. – A férjemnek sajnos közbejött valami.
– Semmi baj. Várjon egy kicsit nyugodtan.
– Hát…
Képtelen volt tisztán gondolkodni. Képtelen volt elfogadni,
hogy David hagyta, hogy reménykedve idejöjjön, csak hogy
aztán cserben hagyja. Sok volt a férje rovásán, de ez a
kegyetlenség váratlanul érkezett. Fitzroy arra gondolt, hogy
talán azért van, mert már nem fontos Davidnek.
Milyen ostoba volt.
Visszagondolt Nina és Patrick eljegyzési vacsorájára három
évvel ezelőtt. A húga kipirult arcára. Pedig csak szénsavas vizet
ivott.
– Jó kis buli volt, nem? – kérdezte Fitzroy, amikor hazaértek.
Levetette magát a kanapéra, és lerúgta a cipőjét.
– Nina terhes – David hangja már akkor is elutasító volt.
Tényleg. Persze.
Az elfogyasztott több pohár bor meghozta Fitzroy bátorságát.
Felállt, kissé dülöngélve, és a kezébe fogta a férfi száraz kezét.
Tudta, hogy ez a megoldás a házasságuk gondjaira.
– Miért nem próbálkozunk meg mi is egy gyerekkel? – kezdte
el gombolni a férfi ingét. – Most rögtön.
– Nem.
– Akkor mikor?
David felsóhajtott, eltolta magától Etta kezét, és leült. Egyik
lábát a térdére tette, és bogozni kezdte a cipőfűzőjét.
 – Én nem akarok gyereket.
Etta nevetett: döbbenten, meglepetten.
– Eddig nem mondtad.
– Szerintem mondtam, Etta.
És igaza volt. Valóban mondta. Nem akkor, amikor
megismerkedtek David egyik túlhajszolt kollégájának
öngyilkossága kapcsán, a rendőrségi nyomozás során. Akkor
David tiszteletteljes és udvarias volt, csak éppen egy kicsit
hosszabban felejtette Fitzroyon a pillantását. Nem, ez csak
később jött. Leginkább a részeg beszélgetéseken a közeli
borozóban, azokban a korai, lázas napokban, amikor épp olyan
mámorítónak találták egymást, mint a poharaik tartalmát,
amikor a férfi tapasztaltsága és stabilitása éppen az volt, amire
Etta vágyott: a gyógyír a vesztesége fájdalmára. Elvégre David
bróker volt. Tudott tárgyalni. Etta úgy gondolta, hogy majd csak
meggondolja magát. Hogy majd ő ráveszi, hogy meggondolja
magát.
Egy héttel az eljegyzési vacsora után Nina elvetélt.
Megdöbbentő volt a közönye.
– Majd lesz másik egypár év múlva – mondta. – Különben
sem akarok kövér menyasszony lenni.
Fitzroy ekkor arra gondolt, hogy ő azt se bánná, ha egész
életében kövér lenne, ha ez azt jelentené, hogy gyereke lehet.
Keményen dolgozott azon, hogy meggyőzze Davidet, és egy
darabig azt hitte, hogy sikerült is. Megosztotta vele anyasági
álmait. Amikor ez nem működött, megmutatta neki azokat a
szívszorító fotókat a dobozból a szekrény mélyén. Aztán
könyörgött. David kelletlenül belement: a védekezés elhagyása,
ciklusközepi szex, de a terhesség mégsem következett be.
Indokolatlan terméketlenség, mondta az orvos.
A köztük lévő szenvedély lassan elpárolgott, mint folt a
lepedőről.
Etta hamarosan minden szabad percét munkával töltötte.
David is. Aztán belecsúsztak a kettejük élete között mélyülő
szakadékba.
De hogy ez! Ez éltette Ettát, ez adott neki reményt, és még
amikor belépett a klinika kapuján, még akkor is hitt benne,
hogy sikerülhet.
De David nem jött el. Ami nagyjából azt jelenti, hogy vége a
házasságuknak.
– Keressek új időpontot?
– Nem. Köszönöm.
Odakint mart a novemberi reggel. És Fitzroynak dolga volt.
A mozgólépcső levitte a metróhoz, és miközben a motor újra
és újra körbefordult, ugyanúgy forgott Fitzroy agya is.
Az éjszaka legnagyobb részét azzal töltötte, hogy újraolvasta
Grace Rodríguez ügyének aktáját.
De nem kellett belenéznie az iratokba ahhoz, hogy tudja: a
Heathen talált nyúlcsontváz ugyanolyan volt, mint az, amit
Grace maradványainak közelében találtak – és hagytak
figyelmen kívül.
Annak azonban nem volt cső a lábán. Mint ennek, amit a
Heathen találtak.
És akkor? Ha nem kerestük volna, ez se lenne meg.
Talán az illető épp ezért írta az üzenetet. Most nem volt
helye zavarnak. De Fitzroy még most sem látott tisztán. Ez a
csontváz meghívó lett volna Clarának? És ha igen, akkor miért a
Heath ellenkező végén találták meg, amikor a kislányt a faluban
az édességboltban látták utoljára? Nem volt ott nyoma
semmiféle más testnek, csak Erdman Frith vére. És mi a helyzet
a szürke furgonnal a tetthelyen? Ez lenne a kapcsolat?
Beszélnie kell Mr. Frithtel, hogy kiszedje belőle, mire
emlékszik.
Amikor tíz perccel később felszállt a szerelvényre a London
Bridge-nél, megcsörrent a telefonja. Összerándult a gyomra, de
nem David volt az.
– Maga meg hol a fenében van? – érdeklődött a főnök. – Azt
hittem, csak egy kávéra ugrott ki.
– Elnézést, de közbejött valami.
– Akkor szakadjon el tőle, és jöjjön vissza. Beszélnünk kell a
nyulakról.

Az irodában kemény nyomozati munka folyt. A főnök magához

intette.
– Mondjon el mindent.
Noha Fitzroy már órákkal korábban megírta a jelentést,
elismételte, amit dr. Halltól hallott.
– A helyszínelők mindent átfésültek – felelte a főnök. – De
túl sokra nem mentünk. Az eső elmosta az esélyeinket. –
Elnyomott egy ásítást. – Bár az eső se kellett, hogy tönkretegye
a bizonyítékokat, amelyeket Grace támadója hagyott. Nekünk
magunknak is sikerült. – Lehunyta a szemét, és megdörgölte a
mellkasa bal oldalát. – Na, és az a levélke. Jó kis katyvasz.
– Uram…
– És Clara Foyle eltűnése is kemény fejtörést okoz.
Lenyomoztunk minden ismert szexuális bűnözőt a környéken,
egy vagy kettő kivételével. Őket a csoport most ellenőrzi. Több
emberre lenne szükségem, de azonnal, csak éppen nem kapok.
– Uram…
– Úgyhogy most itt állok két nagy nyomozással, és nincs elég
szakemberem hozzá. Hogyan kéne eldöntenem, hogy kinek az
élete fontosabb? Egy tinié, aki egy éve tűnt el, vagy egy ötéves
kislányé? Az a baj, hogy nem dönthetek. Nem is lenne szabad.
– Nagy levegőt vett. – Futna még egy kört Miles Foyle-lal majd
később? Még mindig nem hajlandó semmit mondani.
– Igen, de uram…
– Mi az, Fitzroy?
Most, hogy a főnök végre abbahagyta a tirádáját, Fitzroy nem
volt benne biztos, hogy ki meri-e mondani hangosan, amit
akar. Ostobának érezte magát, de a csilingelés arra késztette,
hogy megszólaljon, mert tudta, hogy megbánná, ha nem tenné
meg. Belevágott.
– Megnézte valaki az édességboltot, hogy van-e ott is egy
csontváz?
A főnök levette a szemüvegét. Szinte csupasz volt az arca
nélküle, a szeme körüli ráncok feltűnőbbek, az orra két oldalán
árkok. Egy textildarabot szedett elő, és megtörölgette az
üvegeket.
Fitzroy tovább ütötte a vasat.
– Mármint egy olyan nyúlcsontváz, mint amilyen Grace-től
néhány lépésnyire volt. Azért tették oda, hogy megtaláljuk.
Clarának azonban semmi nyoma a Heathen, ahol a másik
csontvázat találtuk. Nem kéne még egy kicsit keresni… –
elhallgatott, kereste a szót – …valami konkrét kapcsolatot az
esetek között?
A főnök visszatette a szemüvegét, és végigfuttatta a nyelvét a
szája szélén. A hangja türelmes volt, Fitzroy mégis úgy érezte
magát, mint egy túlbuzgó gyakornok az első napján a
Handonban.
– A helyszínelők már végignézték az egész utat, amelyet
Clara megtett az iskolaudvartól, Fitzroy. Kétszer ellenőrizték a
Heathet. Végignézték az édességboltot, a házukat, de még a
szülei kocsiját is. Mindent átvizsgáltak, ami csak az eszükbe
jutott.
A reggeli események szégyene kissé kikezdte Fitzroy
magabiztosságát. Lehajtotta a fejét. Hirtelen úgy érezte, hogy
belefáradt a világ elleni harcba, otthon is és a munkában is.
Belefáradt David empátiájának hiányába, abba, hogy képtelen
túl látni a saját horizontján. Az esküvőjük napján, amely
elegáns, de szűk körű házasságkötő terembeli esemény volt
Londonban, azt hitte, hogy ez a jövő, de most még ez is
bizonytalannak tűnt.
Elege volt abból, hogy nem tud előrejutni a munkájában.
Biztos volt benne, hogy a főnök elő akarta léptetni a tavalyi
incidens előtt. Most meg már annak is örülhet, hogy egyáltalán
itt lehet.
A legújabb unoka üdvözlőkártyára gondolt Nina kórházi ágya
mellett. Az apjuk sosem volt hajlandó tudomásul venni, ami
vele történt, és nem látta be, miért kéne elmennie egy olyan
gyerek temetésére, aki már azelőtt meghalt, hogy élhetett
volna, akit nem ismerhetett, és már nem is ismerhet meg.
Fitzroy akkor nem is nagyon foglalkozott ezzel, a saját gyásza
feledtette vele az apja érdektelenségét. De most annál jobban
fájt neki, és az egyik oka volt annak, hogy már alig álltak szóba
egymással.
Fitzroy arra is kezdett rádöbbenni, hogy ha nem lép tovább
David mellől, akkor talán sosem lesz saját gyereke.
Az élete minden területe romokban hevert.
Néha inkább érezte magát hét-, mint harminchét évesnek.
Buta kislány.
– Csak megérzés volt – mondta. – Egy buta megérzés.
– Fitzroy… – kezdte a főnök, és volt valami a hangjában,
amitől Fitzroynak kiegyenesedett a válla, és felemelkedett a
feje. Úgy érezte, hogy ez az ember inkább apja, mint bárki más
a világon.
Összenéztek.
– Ellenőrizzük újra.

40.

8.31

November 22-én, csütörtökön, két nappal az apja eltűnése

után, és alig két órával azt követően, hogy Fitzroy rájött, vége a
házasságának, a hajnal nem várt első fénye felkúszott Jakey
ablakába, és jelezte a reggel érkezését. A kisfiú szorosan
lehunyta a szemét, és egy könnycsepp csordult le az arcán,
amitől egyre növekvő folt keletkezett a pókemberes párnán.
 A szíve fájt. Nem úgy, ahogy a teste szokott, amikor a csontok
fellángoltak, és az anyja gyógyszert adott neki, amitől egy kicsit
jobb lett. Nem olyan volt, mint az a fogcsikorgató fájdalom,
amitől nem tudott aludni, és amitől az anyja is sírt, amikor azt
hitte, hogy ő alszik. Ez mélyebbre hatolt, mintha valami súlyt
hordozna a bensőjében, ami lehúzza.
Menj innen, öreg Véres Csont, vén Nyúzottfejű Tommy. Hagyj
békén.
Jakey nem aludt túl sokat. És amikor elnyomta is az álom, egy
árnyembert látott, hegyes fogakkal, vékony karokkal, meg az
apját.
Ó, apu!
Jakey valami, félig hörgő, félig zokogó hangot hallatott. Az
apja megígérte, hogy védelmezni fogja, mégis magára hagyta.
Apu, légy szíves, gyere haza.
Képzeletében Jakey látta, ahogy az apja gyerekkori könyvéből
ismert alak feléje nyújtja a kezét, szétterpesztett ujjakkal,
figyelő, fekete szemekkel.
Jakey még csak hatéves volt, és ahogyan az az ekkora
gyerekeknél szokott lenni, a könyvben és a tévében látott két
férfi alakja összemosódott, és valami egységes, lappangó
fenyegetéssé állt össze.
Az öreg Véres Csont elvitte azt a kislányt. Látta a tévében.
És most az apja is eltűnt.
Ha a vén Véres Csont valóságos, és a fiú hitte, hogy az, akkor
ez azt jelenti, hogy az ő minden félelme és szorongása is az.
És ő, Jakey lesz a következő.

Clara Foyle anyját is olyan sötét utakra vitte saját képzelete,

amelyeken nem akart végigmenni. Napjait és éjszakáit
egyszerűen csak a sötétség és a világosság váltakozása határozta
meg, és sokszor kapta azon magát, hogy különös időpontokban
szunyókál el, aztán amikor felriad, mindig újra lecsap rá a lánya
eltűnésének iszonyata.
A függöny nélküli ablak négyzetének feketesége azt jelezte,
hogy megint éjszaka van. Clara. Hiányzol anyának. Drága
kislányom. Remélem, alszol.
Az átlátszó folyadékot tartalmazó pohárért nyúlt az
éjjeliszekrényre. Ivott egy égető kortyot. Nem tudta, hogy a
vodka vagy valamilyen betegség homályosítja el a látását.
A hálószoba a szokásosnál is csendesebb volt Miles brutális
horkolása nélkül. A férfi ágybeli oldala hideg és üres volt. Még
mindig a rendőrségen volt. Az asszony remegő kézzel lefelé
fordította az esküvői képüket.
Mindig mindenből a legjobbat akarta. Dizájnerruhákat, drága
lakástextilt, luxusnyaralásokat, de most, az otthona ásító
ürességének közepén sok mindent megbánt.
Alig harmincévesen elvesztette az egyik lányát, és megcsalt
feleség lett. Olyan nő, aki természetesnek vette a pénz és
presztízs által táplált, kiváltságos életet.
De most feladott volna mindent, az utolsó pennyt is, csak
hogy újra láthassa Clarát.

41.

9.04
Dharamdeep Atwal éppen aprópénzt töltögetett a
pénztárgépbe, amikor Fitzroy belépett. Kissé megcsóválta a
fejét.
– Mit akar tudni? Ez az egész nem tesz túl jót az üzletnek.
– Egy kislányt eltűnt, Mr. Atwal. Gondolom, nem sajnál erre
egy fél órát.
A férfi becsapta a kasszafiókot. A pénzérmék összecsörrentek.
– Természetesen nem. De a rendőrség már mindent
felforgatott.
– Csak szeretnék még egyszer körülnézni. Nem tart sokáig.
Fitzroy nem várt választ. Ilyenkor egy kicsit úgy érezte magát,
mint egy lejárt szavatosságú termék. A rendőrök pénteken már
elözönlötték Atwal boltját, amint nyilvánvalóvá vált, hogy
Clara eltűnt. Fitzroy kollégái azóta már számtalanszor
beszéltek a boltossal. Mire Fitzroyra került a sor, a férfinak már
igencsak elege volt őfelsége rendőrségéből.
De Fitzroynak akkor is muszáj volt eljönnie ide. Ez az a hely,
ahol utoljára élve látták Clarát.
Mr. Atwal üzlete rendes édességbolt volt. Nem árult
konzervet, fagyasztott pizzát és kekszet, csak színes cukorkákat
hatalmas tartályokból, fóliába és papírba csomagolt csokoládét,
és retrocsemegéket szalagos ajándékzacskókban. A cukor illata
eltömítette Fitzroy orrát. Szinte látta maga előtt Clarát, amint
boldogan lép oda a pulthoz, kezében aprópénzt szorongatva.
Mr. Atwal rendet tartott a boltjában. Minden a helyén volt. A
polcok tele áruval. Fitzroy megállt a nyalókák és az előre
csomagolt kóláscukorka-kúpok között, és próbált rájönni, hogy
hová rejtette a tettes azt, amit keres. Már ha elrejtette
egyáltalán.
Kiment a bejárati ajtón, és hallotta a kis csengő csendülését,
amelyre a saját fejének belső csengője válaszolt. Kijavította
magát. Az illető egyáltalán nem rejtette el azt a valamit. Sőt,
azt akarta, hogy megtalálják.
Fitzroy kiment és megnézte a kukát az utcán, a bolt mellett.
Aztán megint bement, végigböngészte a polcokat, a pult
mögötti részt és a kis helyiséget hátul, ahol Mr. Atwal kabátja
és becsomagolt ebédje rejtőzött, meg egy szék és egy teafőző.
Ezen kívül nem sok más.
Tévedtem, gondolta. De mégsem érezte így.
Egy szállítófurgon érkezett a bolt elé. Fitzroy nézte, ahogy a
sofőr behoz néhány kartondobozt. Mr. Atwal viccelődött egy
kicsit a szállítóval, és aláírja a szállítólevelet.
A boltos fogta az egyik dobozt, és felvágta egy sniccerrel.
Citromszorbetes cukorkák zacskói ömlöttek szét.
Mr. Atwal egyenesen a polcra kezdte pakolni a zacskókat.
Munka közben dallamtalanul dudorászott, még tovább borzolva
Fitzroy amúgy is megviselt idegeit. Amikor befejezte, letette az
üres dobozt a földre, és felnyitotta a következőt.
Fitzroy lelki szeme előtt megjelent a szétázott cipősdoboz a
Blackheath Commonnál.
Csengés.
– Mr. Atwal – szólt Fitzroy. – Hol tárolja az üres dobozokat?
A férfi nem fordult hátra.
– A bolt hátuljában, leginkább. Ott szoktuk gyűjteni, amíg a
szelektív begyűjtők el nem viszik.
Fitzroy hallotta a fejében a vére dobolását.
 – Na és ők mikor szoktak jönni?
– Csütörtök reggelenként.
Fitzroy futásnak eredt.
A dobozok egy túlcsorduló szemeteszsák mellé voltak
feltornyozva egy szűk, vizeletszagú beugróban a bolt mögött.
Némelyiket összelapították a helytakarékosság miatt, de a
kisebbeket nem. A dobozok vizesek és puhák voltak az esőtől.
Valami undorító szivárgott a zsákból, de Fitzroy nem törődött
vele.
Gumikesztyűt szedett elő a zsebéből, és kinyúlt a
dobozhalom felé. Ujjai alatt érezte a szétmálló kartont.
Felcsapta az első papírszárnyat. Semmi. Aztán a következőt.
Semmi. A harmadik doboz szétesett a kezében, és szutykos
esővizet vagy még annál is rosszabbat zúdított a cipőjére.
Fitzroy erővel kényszerítette magát, hogy lassítson, ne
kapkodjon. Ha Clarát ugyanaz kapta el, aki Grace Rodríguezt,
akkor majdnem biztos, hogy nincs remény.
Már csak néhány doboz maradt, és Fitzroy a kudarc émelyítő
görcsét érezte a zsigereiben. A forgalom ott nyüzsgött mellette.
Ingázók siettek a járdán, alig néhány lépésnyire tőle.
Egy kisebb doboz után nyúlt, amelynek oldalán fekete, kissé
már megfolyt betűk éktelenkedtek. Felnyitotta a szárnyakat.
A szíve úgy kezdett verdesni, mint a csapdába esett madár.
A doboz sarkában egy csupasz, törékeny nyúlcsontváz volt.
Rajta üzenet kis hengerben, mint a másiknál. „Lelket adok
belétek, hogy életre keljetek.”
A csontok mellett egy feltépett epres bonbon zacskója hevert,
amelyből rózsaszín bevonat ömlött szét, mint a koporsóselyem.
 42.

11.31

Fitzroyhoz hasonlóan Lilith is már órák óta ébren volt.

A kétely volt a hálótársa, és ezekben a magányos kora hajnali
órákban, amikor a világ többi része szundikált, ő meggyőzte
magát arról, hogy Erdman bajban van.
A sötétség olyan, hogy felerősíti a félelmeket. Szinte látta
maga előtt, ahogy Erdman egy sikátorban hever, vére a járdára
folyik, a sérülései maguk alá gyűrik, és képtelen segítségért
kiáltani.
A hajnal hidege azonban észhez térítette. Erdman nem ilyen.
Ő sosem ment volna el a kórházból, ha még kezelésre szorul.
Egyszerűen csak megsértődött.
Lilith próbált úrrá lenni a makacsul visszatérő kételyeken. Az
egyik pillanatban megesküdött volna, hogy Erdman soha nem
adná fel a házasságukat, de tévedett, nem igaz? És vajon mi
másban még?
Az a nyomozó nemrég telefonált, és Erdmannel akart
beszélni. Lilith legszívesebben azt hazudta volna, hogy kiugrott
valahová, de a lelkiismerete nem engedte. Elmondta Fitzroy
őrmesternek, hogy a férje még mindig nem jött haza, és semmit
sem tud róla.
A csend a vonal másik végén olyan volt, mint az ő feleségi
erényeinek halálos ítélete.
– Beszélnem kell vele – mondta a nyomozó.
 Nekem is, gondolta Lilith.
A hívás után felvonszolta magát az emeletre, hogy megnézze
Jakey-t. A gyerek visszaaludt, zörögve szívta be és fújta ki a
levegőt. Szó sem lehetett arról, hogy elengedje az iskolába.
Délután visszamennek az orvoshoz. Írat szteroidot, esetleg
antibiotikumot is. Lilith remélte, hogy ennél nem súlyosabb a
dolog. A hosszú kórházi folyosók emlékétől gombóc lett a
torkában. Amíg Jakey aludt, egyszerű ebédet készített. Egy
darab sajt, szeletekre vágott zöld alma, egy vajas kifli. Egyedül
evett, hallgatta a rádiót, Jakey részét pedig lefóliázta, ha esetleg
éhes lesz, amikor felébred.
Az ajtócsengő zavart bele a riporter és a BBC új igazgatójának
telefonbeszélgetésébe.
Erdman? Te vagy az?
– Helló, kedvesem. – A szomszéd Mrs. Cooper volt az. – Csak
kíváncsi voltam, hazakerült-e már a férje.
Lilith nagy levegőt vett, hogy tartsa magát, miközben a
szemében gyülekezni kezdtek a könnyek. Mrs. Cooper ráncos
arca ellágyult az együttérzéstől, és megpaskolta a fiatalabb
asszony kezét.
– Sajnálom. Szüksége van valamire? – Az anyáskodó
aggodalma vigasztaló volt.
Lilith elképzelte Erdmant, amint sebesülten hever valahol a
városban.
– Tulajdonképpen igen – felelte. – Vigyázna Jakey-re egypár
óráig? Elmegyek megkeresni a férjemet.

***
Amikor Lilith kilépett az utcára, nyilvánvaló lett számára, hogy
megérkezett a tél. Jeges eső csapott az arcába, amikor elindult
az utcán, azt sem tudva, hol kezdje.
A kocsmák még nincsenek nyitva. Gondolkodni kezdett, hová
mehetett Erdman, kinél húzhatta meg magát.
A legtöbben válaszoltak kétségbeesett üzeneteire, de Amber
Collins nem hívta vissza. Erdman egyszer mondta, hogy a
kolléganője a Blue Elephant Streetnél lakik. Talán ott kéne
kezdenie.
Egy pillanatra megtorpant a kocsinál. A londoni forgalomban
ezzel nem sokra megy. Végül elment a lewishami rendőrségnél
lévő buszállomásra. A 436-os egyenesen elviszi Camberwellbe.
Amikor a jeges zápor esővé szelídült, Lilith ki tudta venni a
közeledő járművet. Amikor a táskájába nyúlt az Oyster
kártyájáért, megcsörrent a telefonja. A hívótól kiszáradt a szája.
Otthonról keresik.
– Lilith? – Mrs. Cooper hangja olyan rémült volt, hogy a
torkába ugrott a szíve. – Haza kell jönnie, kedvesem.
– Mi történt? Erdman jött meg?
Mrs. Cooper hangja távolinak hangzott, mintha egy hosszú
alagút másik végéről beszélne.
– Nem, kedvesem. Jakey-ről van szó – mondta az asszony. –
Azt hiszem, összeesett.

43.

14.17
A férfi a kerítésnél vár, és nézi, ahogy a gyerekek játszanak, de a
fiú nem jön. Előző nap sem jött. A férfi bement az iskola
területére, elrejtőzve a fáradt, kisgyerekes anyák között, a
babakocsit toló bébiszitterek, a félszeg nagyszülők között, de a
vörös, szeplős kisfiút sehol sem látta.
Csontgyűjtő arra gondol, hogy a gyerek talán beteg.
Hogy az apa eltűnése óvatosabbá teszi az anyát, vagy éppen
ellenkezőleg.
Roppantul szeretné tudni.
Visszamegy szürke furgonjához, és végigszáguld az esőtől
síkos utcákon. Nem megy messzire, csak néhány utcával arrább.
Azon tűnődik, hogy a fiú önszántából eljön-e, vagy el kell
csalni. A lehetőség izgalommal tölti el.
Előre tudja, hogy a fiú nem fog csalódást okozni neki; régóta
figyeli és követi. Jól láthatta a dudorokat és torzulásokat a bőre
alatt. Az apja azonban zavarba ejtő alak, egyáltalán nem olyan,
mint várta.
Megveregeti a zakója zsebét, hogy megbizonyosodjon róla: a
helyén vannak a szerszámai. A kolónia nem eszik élő testet,
úgyhogy szükség lesz egy pengére.
És akkor az üvegszekrény, amely oly sok éve üresen áll, újra
lakót kap.
A lámpák égnek, és a férfi mozgást lát az ablakon túl.
Vízcseppek ostromolják a szélvédőt, magukba gyűjtve a
fényszórók fényeit. Zuhog, mintha dézsából öntenék, Marshall
mindig ezt mondogatta. Vajon, ha most látná, mit mondana
Marshall?
Lassan végiggurul az utcán, parkolóhelyet keres.
 Az anyát is megöli, ha kell.
Aztán meghallja a hangot, és eláll a szívverése.
Egy sziréna emelkedő-süllyedő vijjogása.
LEVEGŐT VENNI IS ELFELEJT.
Megtalálták.
A villogó fények kísérteties kék lüktetésbe vonják a környező
házakat és lakásokat, és a férfi lassan, lassan kiengedi a levegőt.
Nem a rendőrség az.
Mentő.

44.

14.51

Szerencsétlen egybeesés volt, hogy a Frith ház felé irányuló

ellentétes erők nem keresztezték egymást.
Erdman későn ébredt, továbbra is összetörten, fájó tagokkal.
Evett Amber gabonapelyhéből, lezuhanyozott (elég fájdalmas
élmény), aztán felvette a bő fekete holmikat, amiket Amber a
barátjától vett kölcsön (még fájdalmasabb). Bekapcsolta a tévét.
Belelapozott Amber egyik könyvébe. Úgy tervezte, hogy
hazamegy, de csak akkor, ha majd Jakey hazaért az iskolából. A
távolmaradása miatt elvesztette az erkölcsi fölényét. A fia
jelenléte azonban fékezi majd az asszony dühét. Ezért esett
úgy, hogy csak akkor vágott át a Camberwell Greenen, amikor a
mentő a házukhoz ért.
Csontgyűjtő, aki azon a délutánon akarta elvinni Jakey
Frithet, nem szerette a váratlan fejleményeket. Amikor
megjelent a mentő, ő körözni kezdett a környező utcákban,
mint egy ragadozómadár.
Fitzroy őrmester úgy érezte, hogy le akarják rázni. Frith
felesége eléggé szórakozottnak tűnt. Úgy döntött, hogy beugrik.
Nincs messze a ház. Így történt, hogy alig egy perccel az után
ért oda, hogy a mentő leparkolt, és Csontgyűjtő távozott.
Ami Lilithet illeti, ő rohanva tette meg az utat fel a dombra a
buszmegállótól, és úgy érezte, hogy szétrobban a szíve a
mellkasában.
Pontosan hat másodperccel a mentő előtt érkezett, és észre
sem vette a szürke furgont az utca túloldalán.
Nyitva volt a bejárati ajtó. Jakey látszott az előszobában. Mrs.
Cooper átölelte a vállát. Jakey előre esett a térdére. Kimeredt
szemmel markolászta a ruhaujját.
– Fáj – nyöszörögte.
Rövid, nehézkes zihálásokkal lélegzett.
Lilith botladozva rohant feléje, előrenyújtott karokkal, mint
egy alvajáró, vagy fuldokló.
Jakey próbált felállni, és ő is nyújtotta a kezét, de amint
felállt, megingott, és megint feljajdult, aztán néhány lépés
után összeroskadt, mintha a lába elolvadt volna.
Fitzroy, aki a kerti úton rohant, épp idejében ért oda, hogy
elkapja estében, aztán óvatosan letette a padlóra. Jakey szeme
csukva volt, sötét pillái az arcára simultak.
A mentők is futottak.
– Semmi baj, kicsim – ringatta a fiát Lilith. – Semmi baj. –
Könny csorgott az arcán.
 Fitzroy érezte, hogy valami megmozdul benne. Elfordította a
tekintetét. Élete egy másik szakasza jutott eszébe, még mielőtt
megismerte Davidet, még mielőtt az élete bonyolult, kusza és
kettétört lett volna. Egy másik kisfiú jutott az eszébe, apró
körmei, amelyek az övéhez értek, a kékes kis száj. A soha ki
nem nyíló szem.
A mentők a sápadt és mozdulatlan Jakey fölé hajoltak.
– Egy különleges csontbetegsége van – mondta Lilith.
Nagyon gyorsan beszélt. Fitzroy fülének olyan volt, mintha
minden szavával üvegcserepeket köpne. – Most éppen
fellángolása van, nagyon-nagyon súlyos. Kerüljék az izomba
adott injekciókat, azoktól rosszabbodik. És legyenek
kíméletesek vele. Semmilyen törés vagy trauma nem történhet.
– Van egy alapszabályunk. Ha nem akarod megmenteni, ne
érj hozzá.
– A srác KNG – hallotta Fitzroy az egyik mentőt. – Azonnal
vigyük a kórházba.
Lilith sután bemászott a mentőkocsiba, és Fitzroy nézte,
ahogyan becsukódik mögötte az ajtó. Aztán a mentő elindult.
Fitzroy elég régóta volt a pályán ahhoz, hogy tudja mit jelent a
KNG: kurva nagy gáz.

A kórházban, ahol egy héten belül másodszor fordultak meg,

Lilith ott ült Jakey ágya mellett, és várt. A fiú jókora adag
gyulladáscsökkentőt kapott a duzzadás és a fájdalom
enyhítésére. Jakey lehunyt szemmel feküdt és köhögött, aztán
fészkelődni kezdett.
Az orvos halkan beszélt Lilithhez. Aggasztotta a gyerek
légzése és hőemelkedése. Mellkasi röntgent szeretett volna, a
mellkasi fertőzések vagy a tüdőgyulladás kizárására.
– Éjszaka megfigyelés alatt tartjuk – mondta dr. Garvey. – És
meglátjuk, mi lesz. Mindenki más, de amikor egy új csont alakul
ki, borzasztó lehet a fájdalom. Reméljük, hogy csak erről van
szó.
Amint az orvos elment, Jakey az oldalára fordult, háttal az
anyjának. Remegni kezdett a válla. Lilith riadtan nyúlt oda, és
látta, hogy sír. Átölelte. Eltelt néhány pillanat, mire rájött, mit
akar mondani Jakey.
– F-f-félek, anya – Jakey-nek foltos volt az arca, és váladék
folyt az orrából, le a szájához. Megint köhögött.
Lilith addig ölelte, amíg a kis test görcsös rándulásai
alábbhagytak. Aztán a kezébe fogta Jakey forró kezét, és a
szájához emelte.
– A legjobb helyen vagy, kicsim. Az orvosok kezelésbe
vesznek, és minden rendben lesz. Érted? Nemsokára jobban
leszel – Lilith hangja elszánt volt: épp úgy meg akarta győzni
magát, mint a fiát.
– Nem akarok meghalni, anya.
– Jaj, Jakey, dehogy fogsz meghalni. Honnan veszed ezt?
De Jakey nem válaszolt.
Lilith szeme is megtelt könnyel, de kipislogta a szeméből, és
próbált mosolyogni. Nem hagyhatta, hogy Jakey
elkeseredettnek lássa.
A kisfiú visszafordult a fal felé. Pizsamafelsője nyitva volt a
nyakánál, látszott a kiálló csont a vállán, a bőre alatt rejtőző
hívatlan betolakodó, amely kezdett természetellenes alakot
ölteni, akárcsak az életük.
 Egy női látogató ment el mellettük, karjában a kislánya. A
kislány megfordult anyja vállán, tekintetét vonzotta Jakey
eltorzult teste.
Lilith elfordította a fejét. Nem hibáztatta a kisgyereket, csak
épp eszébe jutott a rengeteg bámuló pillantás, amelyben az
évek folyamán részük volt, bár mostanra már hozzájuk
szokhatott volna.
Az első iskolai napján egy kislány szaladt oda Jakey-hez,
élénk mosollyal és szálldosó fürtökkel.
– Úgysem tudsz elkapni – incselkedett, és már szaladt is.
Jakey visszamosolygott rá, és utána eredt. Amikor futott, még
jobban látszott a sántasága.
Lilith érzékelte a szánakozó pillantásokat, és ellenállt a
késztetésnek, hogy utána szaladjon, hogy vigyázzon rá, nehogy
megerőltesse magát. Mindig fogadkozott, hogy nem fogja
védőburokban nevelni, de ez nehezebbnek bizonyult, mint
valaha is gondolta. Noha az iskola új keletű szabadságot adott
Jakey-nek, Lilith folyamatosan rettegett és aggódott. Amikor
kicsi volt, könnyebben lehetett a nyomában lenni, vigyázni rá.
Most viszont mindennap rettegve várta, mikor hívják az
iskolából, hogy Jakey beteg, vagy elesett. Nem mintha nem
lettek volna barátai. De ezek a barátságok sosem tudtak eljutni
a menjünk együtt bringázni suli után szintre.
És most újra a kórházban kötöttek ki.
Lilithet vad vágy fogta el, hogy védelmezze a fiát, aki
harcolva jött erre a világra, és azóta is minden egyes napért
megküzd. Ez nem igazság, gondolta hevesen Lilith. Először a
betegsége, most meg ez a szarakodás Erdmannel. Nem igazság.
 Hol a fenében lehet? Az elmúlt huszonnégy órában a kínzó
bűntudat lassan önigazolássá szilárdult. Neki volt igaza.
Erdman sosincs ott, amikor szüksége van rá. És most nem róla
van szó, hanem a fiukról, aki szenved.
Ott maradt Jakey mellett, fogta a kezét és énekelt neki, amíg
a gyerek légzése el nem mélyült, és a félelem át nem csúszott
róla Lilithre. Majdnem egy órába telt, mire elaludt.

45.

15.43

Erdman olyan gyorsan bicegett felfelé a dombon, ahogyan csak

bírt, vagyis nem túl fürgén. De nem is bánta. Minél közelebb ért
az otthonához, annál nehezebben húzta a lábát. Nem nagyon
akaródzott szembesülni a prédikációval, amire számíthatott két
nap igazolatlan távollét után.
Egy nő ült a kocsijában a háza előtt, és felfelé bámult az
ablakokra. Amikor megpillantotta Erdmant, kinyitotta az ajtót.
Az elmúlt napok eseményei után – főleg a leskelődő idegen
után – Erdman elszánt óvatossággal közelített hozzá.
– Segíthetek?
A nő végignézett sebes arcán, lógó ruháin, az esőben lassan
égettmézeskalács-színt öltő haján.
– Azt hiszem, inkább én segíthetek magának, Mr. Frith.
Erdman összehúzta a szemét.
– Valóban?
 A nő kezet nyújtott.
– Etta Fitzroy nyomozó őrmester. – A kézfogása erős és
határozott volt.
– A támadás miatt jött?
– Igen is, meg nem is. Erről is beszélnünk kell, meg egy
szürke furgonról, amelyet egy szemtanú látott, de… –
A nő elhallgatott, a szavak a torkán akadtak. Még a tapasztalt
rendőröknek is nehezükre esett a rossz hírek közlése.
– Bejön? – kérdezte Erdman. – Egy ideje nem jártam itthon.
Üdvözölnöm kell a családomat. – Már indult az ajtó felé, amikor
megérezte a nő kezét a vállán.
– Nincsenek itthon.
– Ó. – Erdman hátrafordult, arca eltorzult, ahogy a hátába
hasított a fájdalom. – Esetleg tudja, hogy hol vannak?
A nyomozó a szemébe nézett.
– A fia nincs jól, Mr. Frith. Mentő jött érte. Kórházban van.
Erdman kettőt pislogott, a ház téglái összemosódtak az
egyhangú égbolttal. Az alkonyat kezdett úrrá lenni a
világosságon. Erdman mellkasába valami súlyos és kemény
telepedett.
Fitzroy látta az arcán átsuhanó bűntudatot, és hirtelen
együttérzés támadt fel benne.
– Jöjjön – mondta a férfinak. – Elviszem. Útközben
beszélgethetünk.

Mint kiderült, nem nagyon volt miről beszélgetni. Erdman

kifelé bámult a kocsi ablakán, és alig szólalt meg.
Nem, nem látott szürke furgont.
Nem, fogalma sincs, kik voltak a támadói.
 Nem, sosem drogozott.
A szembejövő autók lámpái néha megvilágították a szemét: a
félelem és önostorozás két kis tavát.
Fitzroyt megdöbbentette az embereknek ez a változatossága.
Miles Foyle maga volt a zárkózott tagadás, aki a lánya előtt is
önmagát védte. Erdman Frith a szándékos távolléte miatt érez
bűntudatot. És ott van az ő apja.
Boyd Fitzroy főfelügyelő. Aki Görögországban él. Etta nem is
tudta pontosan hol. Valahol a tengerparton, Athén közelében.
Egy olyan ember, akinek a dühe úgy nőtt, ahogy a pályája
hanyatlott. Aki azzal kompenzálta a saját hiányosságait, hogy
elhagyta a családját.
Éppen ment a tévé. Friss, tavaszközeli este volt. A délutáni
hírek ment. Etta emlékezett rá, mert az apja máskor sosem volt
otthon teaidőben.
Zavargások egy északi városban, rendőrök rohampajzsokkal,
gumibotokkal.
– Verjétek le a nyavalyásokat! – ordította az apja a tévének. –
Csapjátok le őket!
Etta anyja felpillantott a varrásból.
– Az biztosan rendőrségi túlkapás lenne.
– Megérdemlik azok a szemetek. A rendőrség az ország első
számú hatósága. Az tart mindent össze, azért nem süllyedünk
anarchiába. És ezt tisztelni kell. Mi vagyunk a törvény.
Ezt úgy mondta, mintha ő maga is elhinné.
– De, ahogy anya is mondta, a rendőrségnek nem lenne
szabad bántania az embereket – jegyezte meg a tizenöt éves
Etta. – Ez pont az ellentéte annak, ami a dolguk lenne.
 – Ne hallgass anyádra, Etta – mondta akkor az apja. – Nem
ért semmihez a főzésen meg a takarításon kívül. Te inkább
próbálj valami normálisat kezdeni az életeddel.
Etta anyja ekkor halkan letette a varrást, és kiment.
A civil autó begördült a kórház parkolójába. Fitzroy ment egy
kört, helyet keresett. Erdman arca elsötétült az épület
árnyékában. Fitzroyt megint elkapta az együttérzés. Biztosan
sok hónapot töltött itt Jakey-vel.
– Magával megyek – mondta. – Szeretnék ránézni a fiára.
A férfi apró biccentéssel nyugtázta a gesztust.
A recepciós olyanokat mondott, hogy gyermekosztály, meg
intenzív. Fitzroy nézte, ahogy a férfi fogadja a híreket. Látta,
hogy többször is nyel, mintha nemcsak az idegei vezérelnék a
viselkedését, hanem az igazság keserű íze is.
A pillanat, amikor végül elérkezett, nem drámai volt, vagy
hisztérikus, hanem egyszerű családi egymásra találás. Lilith
Frith egy kis ablakon keresztül beszélgetett egy nővérrel.
Tekintete végigsöpört az üvegen, majd visszatért. Egy pillanatig
teljesen mozdulatlanul állt. Aztán kirohant az ajtókon át, neki
a férjének, aki átölelte, simogatni kezdte az asszony arcát,
haját, és mindenét, amit csak ért.
Fitzroy próbált diszkréten félrenézni, nem gondolni arra,
hogyan reagálna David arra, ha ő szó nélkül eltűnne két napra.
Várta, hogy Mrs. Frith majd ontani fogja a dorgáló szavakat, a
vádakat, kiadja magából a dühét, a becsapottságát.
De az asszony mindössze két szót ismételgetett, újra és újra.
– Hála istennek – mondogatta. – Hála istennek.
 46.

17.10

Amikor először megérezte egy holttest bensőjének nyershús-

szagát, összeharapta a száját, amíg a szemfoga fel nem
hasította az ajkát. A fájdalom elvonta a figyelmét arról, hogy el
akar ájulni.
Az apja úgy gondolta, hogy hasznos lenne, ha látná, hogyan
kell előkészíteni egy kiállítási darabot. Ha végignézné, ahogyan
felnyitják a hullát; az Y alakú bemetszést, az egyes
szervcsoportok eltávolítását; a szív-tüdő, az emésztő- és az
urogenitális rendszerét. Akkor volt tízéves.
– Egy kis ügyességgel az egészet ki lehet szedni egyszerre, de
én jobban szeretem így csinálni – vigyorgott Marshall, egyik
kezében a tüdővel, a másikban a szívvel, vértől iszamós
alkarral.
A fiú nézte, ahogy szivárog a folyadék a két szervből, amelyek
valaha süllyedtek-emelkedtek a levegőtől, az élettől. Nézte,
ahogy Marshall kásás jéggel megpakolt tárolókba helyezi őket,
hogy elvigye a hertfordshire-i kutatólaborban dolgozó
kapcsolatának.
– Ne ácsorogj ott, fiam. Ki kell szedni a beleket is. – Marshall
megfogta a szikét. – Egy kis bél itt, egy kis bél ott, jó lesz
minden, majd meglátod – nevetett, és a harsány hang felverte a
pince csendjét.
A fiú óvatosan odament a kizsigerelt tetemhez, és csak
óvatosan vette a levegőt, nehogy be kelljen lélegeznie a női test
bűzét. Épp csak egy pillanatra nézett bele a szemébe, de ott
nem volt sem neheztelés, sem felismerés, csak kifejezéstelen
üresség. A fiúnak összeszorult a gyomra, de nem mutatta az
apja előtt. Marshall valahogy mindig tudott mindent. A titkos
dolgokat.
– Gyerünk, fogj hozzá.
Ő öklendezve, behúzott vállal nyúlt a hasüreg nyálkás
zűrzavara felé.
– Kéz! – dörögte Marshall. – Először moss kezet, idióta.
Pofon vágta a gyereket, aki az ütés erejétől a mosogatónak
repült. Aztán feltápászkodva az asztalon fekvő test felé
tántorodott, és a vér meg a belsőségek szagán túl megcsapta a
nő hajának kókuszillata.
– Akkor hozd a kolóniát – mondta az apja. – Ideje
lecsupaszítani a hazug kis kurvát.
A boncolószoba csendjében Csontgyűjtő fülében ott csengett
az apja hangja, hosszú évek távolából.
Egyszer vacsoránál, amikor az apja éppen jókedvében volt, ő
pedig éppen nagyon bátornak érezte magát, megkérdezte: nem
aggódott-e még amiatt, hogy esetleg nem helyes, amit
csinálnak. Marshall egy fogpiszkálóval vadászott egy húscafatra
a foga között.
– Az nem számít, hogy mit gondolunk, fiam. Nekünk
kötelességünk van.
– De…
– Semmi de. Első a hűség a családhoz. Mindig is így volt.
Apámnál is.
 Marshall ritkán beszélt a családjáról, így a fiú lélegzet-
visszafojtva várta, hátha elhangzik valami érdekes.
– Ez már csak így van. Sosem gondolkodom azon, hogy mi a
jó vagy rossz. Nagyapád ugyanilyen volt. Büszke volt, hogy rá
bízták a gyűjteményt, és hitt abban, hogy ha tényleg méltó akar
lenni erre a felelősségre, akkor bizonyítania kell az
elkötelezettségét és alkalmasságát azzal, hogy folytatja a
családi… – lerakta a fogpiszkálót – …munkát.
Marshall a fiára pillantott.
– Te hűséges vagy, fiam?
– Igen, apa.
– És mindig azt fogod tenni, amit mondok?
– Igen, apa.
Csontgyűjtő rázárja az ajtót erre az emlékre, és lassan elindul
felfelé a lépcsőn.
A lámpa ég, a halovány fényív szétfolyik a padlón, a szoba
sarkai azonban feketeségbe burkolódznak. A férfi megáll, csupa
árny és csont az ajtókeretben, és hallgatja, ahogyan az óra
ketyegése megtöri a csendet.
Ahogy a szeme hozzászokik a félhomályhoz, kiszedeget
néhány régi szerszámot a padlóra: egy régi fúrót, egy kidobott
csiszolót. Egy rothadó fa-üveg szekrényt.
Fényes fekete cipőjének sarka nem üt zajt, amikor odamegy a
hosszú asztalhoz, kezében egy faoldalú kis dobozkával.
Felfeszíti a tetejét.
Készül a fiú érkezésére.
Lelki szeme előtt már látja az embercsontokat, amelyek épp
olyan halványak és tiszták, mint a holdfény.
 Végigpörgeti magában a folyamatot.
Először a boncolószobában kezd majd. Lehántja a fiú bőrét,
eltávolítja a belső szerveket, köztük az agyat és a nyelvet, aztán
a maradékot hagyja egy kicsit szikkadni apja házának nyugodt
levegőjében. Aztán a bogarak befejezik a munkát, felfalják a
rothadásnak induló húst. A frisset nem szeretik.
Néhány óránként ránéz majd a testre, nehogy a kolónia
bekebelezze a kötőszöveteket is, amelyek összetartják a
csontvázat.
Aztán felhozza ide, ehhez a tárlóhoz. És akkor jöhet az Első
Lógatás. Először látja majd a saját munkája dicsőségét.
Lehunyja a szemét, és már szinte az ujjai alatt érzi a
csontokat, amelyeket még meg kell szereznie. A legtorzabb
csontvázat, amelyet talán életében láthat. Ha ezt megszerzi a
gyűjteménybe, akkor halhatatlanná teszi nevét a családi
krónikákban. Az üvegszekrény jut eszébe odalent. Az apja
suttogása a hűvös szobában az oltárral és keresztekkel, oly sok
karácsonnyal ezelőtt.
– Siess – mondta Marshall, miközben lepedőbe burkolták a
kisfiú testét, és végigcipelték a csendes, üres folyosókon. –
Mielőtt még valaki meglát minket.
De ez a mostani még azt a régi zsákmányt is elhomályosítja
majd.
– A combcsont – mormolja majd, és vékony ujjai remegve
simítanak végig a hosszú csonton, aztán lejjebb. –
A sípcsont. Milyen elegáns.
Aztán elindul felfelé, a törzsön és a nyakon át, amíg meg
nem találja az orca bemélyedését, és ki nem tapintja az üreget a
csont íve mentén.
– Érdekes esete az arcüregnek.
Eltűnődik, hogy milyen érzés lesz majd kitapintani a
bordákat, a csont hibáit és kinövéseit.
Lecsupaszítva majd ez a csontváz lesz a legtökéletesebb
példány, amit valaha is látott.
Egy kóbor bogár iszkol el egy üres doboz mellett. A férfi
gyufaskatulyát szed elő a zsebéből, belepöccenti a kis jószágot,
és becsukja.
Hűvös légáramlat csapja meg az arcát, és hirtelen hátrafordul.
Szeme a múzeum legtávolabbi sarkait fürkészi, de semmi, csak
a téli alkony szele.
Beleszimatol a levegőbe, megnyalja cserepes ajkát. Távoli
sírás üti meg a fülét, és Csontgyűjtő szitkozódik az orra alatt. A
lánynak most várnia kell. Dolga van.
Megint a fiú jut eszébe, a kórházi ágyon.
Ez jel. Ajándék.
De nem szabad sietnie.
Ha majd megszerezte, fogja ezt a csontkáoszt, és felvonszolja
magát a létrán. A koponyát egy mennyezetbe szerelt kampóra
erősíti, aztán lassan elengedi az egészet.
A csontváz először himbálózik majd egy kicsit, aztán megáll, és
a J címkével ellátott példány készen lesz.
Akkor majd odasimítja hozzá az arcát, és beszívja a
csontszagot.
Amikor majd hátrább lép, hogy megcsodálja művét, tudni
fogja, hogy ez a példány nem merül feledésbe és omlik porrá a
padláson, mint oly sok másik előtte. Oly sok másik sima,
normális csontváz.
Ezt a ritkaságot le fogja hozni ide, ebbe a különleges
galériába.
Ezek a csontok megérdemlik a törődést.
A védelmet.
 PÉNTEK

47.

9.00

„És azoknak, akik most kezdtek el hallgatni bennünket, jó reggelt

és üdvözlet. Kilenc óra van, péntek, november huszonharmadika, és
itt a hírek ideje. Drámai fejlemények álltak elő a két eltűnt
iskoláslány, Clara Foyle és Grace Rodríguez ügyében. Pontosan egy
héttel Clara eltűnése után a rendőrség megerősítette, hogy
ugyanarról a gyanúsítottról van szó, miután hasonló
nyúlcsontvázakat találtak mindkét helyszínen. Catherine Murray
jön a továbbiakkal…”
A férfi egy kanál zabkását emel a felesége szájához, aki
lenyeli.
– Hallottad ezt? – Az asszony megborzong, hiába van
felcsavarva a fűtés.
Most a nyomozó beszél, Etta Fitzroy őrmester. A férfi újabb
kanál zabkását csúsztat az asszony szájába.
– Igen, ugyanazt a gyanúsítottat keressük mindkét ügyben,
de ennél többet most nem mondhatok. Nagyon nehéz időszak
most ez a lányok családjainak. Kérem, ne feledjék, hogy
elméletekkel nem segítenek.
A férfi pánikot lát a nyugodt felszín alatt, és elmosolyodik. Ez
csak fokozza az étvágyát. Már majdnem megsajnálja a nőt. A
mai éjszaka végére, ha már megszerezte a fiút, teljes lesz a
pánik.
Talán küldhetne neki egy kis apróságot. Valami személyeset.
Egy kis ajándékot, hogy felszítsa a lángokat. A tetőpontig. Hogy
emlékeztesse a kudarcára.
Bólogat magában. Igen, élvezni fogja a sportrészét is, nézni,
ahogy ide-oda szaladgál, mint az ő bogarai.
Leteszi a tányért egy székre és átkapcsol a huszonnégy órás
hírcsatornára. Ugyanaz a sztori fut itt is, ugyanezzel a
nyomozóval, de most jól látható a nőn a feszültség, az
állkapcsa vonalán, a szeme alatti duzzanatokon.
– Hallottad ezt? – kérdezi újra a felesége. – Milyen épelméjű
ember csinálna ilyet egy nyúllal?
– Szörnyű emberek vannak a világban, kedvesem – feleli a
férfi, és megveregeti az asszony pergamenszerű bőrrel borított
kezét.

Miközben Csontgyűjtő a feleségével foglalkozott, Clara Foyle

pálcikaábrákat rajzolt az anyjáról a padlóra egy darab betonnal,
amelyet a falból feszegetett ki.
Kacska kis kezével ez nehéz, de nem megoldhatatlan feladat
volt, és a végén elégedetten szemlélte ügyetlen erőfeszítéseit.
Nem lehetett biztos benne, hogy hiányzik az anyjának. De
biztos akart lenni, és mert az anyja mindig olyan elfoglalt volt,
hogy Clara arra gondolt: talán most örül egy kis békének és
nyugalomnak.
Mi van, ha úgy döntöttek, hogy egy háromfős család jobb,
mint egy négyfős? Aztán eszébe jutott, amit Gina mindig
odasúgott neki, ha az anyja elküldte vagy az apja nem törődött
vele. Bármilyen sok is a dolguk a szüleidnek, szeretnek téged. Clara
ezekbe a szavakba kapaszkodott, ezek tartották a felszínen.
Előszedett egy állott kekszet, amit a zsebében rejtegetett. A
férfi ilyet is hozott a tejhez a múltkor. Igazi kekszet. Kiélvezte a
vajas tészta sima édességét.
Néhány morzsa a földre hullott, és az ujja hegyével felszedte
az egyiket. A pókháló még mindig a helyén volt, és a kislány a
ragacsos szálak közé tette a kekszdarabkát.
A rajzfilmekben, amelyeket Eleanorral szokott nézni, a jók
mindig legyőzik a rosszakat.
Clara hátradőlt, és várta, hogy valaki megmentse.

Amy Foyle is várt. Mostanában csak ezt csinálta. Várta a

rendőrséget, és amikor megérkeztek, várta a híreket. Várta az
alvást. Várta, hogy Miles hazajöjjön.
Afféle csökkentett életműködéssel vegetált, képtelenül arra,
hogy folytassa az életét, amíg Clara elő nem kerül.
Egy léleknek sem merte elmondani, és maga is elszörnyedt
önmagától, de mostanában azon kapta magát, hogy haragszik
Clarára. Mi a fene ütött belé, hogy elment az udvarról? Szerette
volna megrázni a lányát, kiabálni vele, amiért belerángatta őket
ebbe az ismeretlen félelembe és kétségbeesésbe.
De nem csak Clarára volt dühös. Az iskolában látta Miranda
Smitht, Poppy anyját, nevetgélni egy másik szülővel. Odament
hozzá, magával vonszolva a kelletlen Eleanort. Legszívesebben
kikaparta volna a nő szemét.
De amikor Poppy anyja meglátta, hogy közeledik, az arca
megdermedt, a tekintete pedig kétségbeesetten kezdett
repdesni ide-oda, menekülési útvonalat keresve. Ahogy
közelebb értek, Amy észrevette, hogy a nőn lóg a farmerja, és
egy foltnyi alapozót nem dolgozott el a nyakán. Remegő ujjai
között zörgött a kulcskarika; a félelem jele.
Amy egyenesen elment mellette.
Ekkor döbbent rá, hogy Clara eltűnése nem csak az ő
családjukban okozott kárt, s hogy az az ember, aki elrabolta a
lányát, nyomot hagyott az egész közösségen, mint valami
alattomosan szétfolyó, maró sav.

48.

12.30

Fitzroy megállt a lakása előtt, és a fejét a kormányra hajtotta.

Semmi kedve nem volt bemenni, de David kora reggel felhívta,
és könyörgött, hogy menjen haza ebédre.
– Enned kell – mondta.
– Meg kell találnom Clara Foyle-t – felelte Fitzroy.
– Csak egy gyors szendvicset, Etta, aztán mehetsz. Napok óta
nem láttalak. Kérlek. – David nem sokszor mondta ki ezt a szót.
– Oké – felelte Fitzroy, és letette.
Amikor bedugta a kulcsát a zárba, megcsapta a csili és a
fokhagyma mindent átható szaga. A konyhában az asztalon
virág, és egy kosárnyi felszeletelt bagett. A tűzhelyen tészta
rotyogott, párába borítva az ablakokat.
– Te jó ég, ez meg mi? Egy kitelepült olasz étterem?
 David hátrafordult.
– Megijesztettél. – Kinyújtott karral indult el az asszony felé.
Amikor Etta nem mozdult, végül megelégedett egy félszeg
vállon veregetéssel.
– Hogy vagy?
– Nem maradhatok soká, David. Dolgoznom kell.
– Két perc, és kész az ebéd. Ülj le.
Etta nézte, ahogy a férfi szorgoskodik, leszűri a spagettit,
megmelegíti a szószt. – Kérsz parmezánt? – emelte fel
mosolyogva a sajtot. Etta nem mosolygott vissza.
David leült az asztalhoz, és töltött egy pohár vizet.
– Na, mi a helyzet? Láttad már az unokaöcsédet?
Etta a homlokát ráncolta. David nem szokott céltalanul
fecserészni.
– Fel kéne hívnod Ninát. Nagyon szeretne látni – David
hangja ellágyult. – Aggódik miattad.
– Egy nagy nyomozás kellős közepében vagyok, David. Nincs
időm kisbabákra – vagy a húgom szeszélyeire.
Belapátolt egy villányi spagettit. Egy ideig csendben ettek.
– Etta, nagyon sajnálom a tegnapot. Szemétség volt csak úgy
otthagyni téged.
Etta ivott egy kis vizet.
– Az igazat megvallva megtudtam belőle mindent, amit
akartam.
– Ne legyél ilyen – tette le a villáját David. – Csak kicsit
besokalltam. – Milyen udvarias megfogalmazás. David minden
aggodalma ellenére olyan ember volt, aki úgy gondolta, hogy ha
egyszer sikerül kiverni a felesége fejéből ezt a gyerekdolgot,
megint ugyanúgy élvezhetik az életet, mint régen.
Nem tudta, hogy Etta nem hajlandó elfelejteni holtan
született kisfiát, és hogy egy temetkezési vállalkozó, akibe a
szokásosnál több együttérzés szorult, azt javasolta neki, hogy
vigye haza a kicsit egy-két napra. Meg is tette, és megmutatta
neki a kertet, a kiságyát, és hideg szobában aludt, a kicsivel az
ágya mellett. A család ezt felettébb nyugtalanítónak találta. Egy
másik férfinak, aki már egy másik életet élt, fogalma sem volt
róla, hogy amint apa lett, azonnal el is vesztette a fiát.
– Kár, hogy nem szóltál korábban, mielőtt odaértem volna a
klinikára – harapott bele a kenyérbe Etta. A kemény héj
megszúrta a száját. Visszatette a tányérra.
– Tudod, hogy nem ez volt az egyetlen ok – felelte David
szelíden.
Etta szeme megvillant.
– Ne kezdd megint elölről.
– Beszélnünk kell róla – válaszolta David.
– Én nem akarok.
– Etta, ha velem nem vagy hajlandó beszélgetni, esetleg a
munkád révén kereshetnél valakit, akinek ez a szakmája.
Esetleg egy gyásztanácsadót. – David benyúlt az asztal alá, és
előszedte az emlékekkel teli dobozt, amelyet Etta a
szekrényben tartott. Etta személyes dolgait. Az ő személyes
dolgait.
Fitzroy csörömpölve csapta le a kanalát.
– Mennem kell.
Hátratolta a székét, és sietségében beleakadt az asztalba, de
David már ott is volt mellette, és magához húzta.
 – Eressz el – kiáltotta Fitzroy. – Eressz.
David azonban erősebb volt nála, elkapta a csuklóját,
megszorítva a finom bőrt. Fitzroy felemelte a másik kezét, és
keményen pofon csapta Davidet.
A férfi arcára kiült a döbbenet.
– Most örülsz? – Köpés landolt a férfi szemüvegén. Fitzroy
felhajtotta a ruhaujját, hogy megnézze a vörösséget a kezén,
aztán David orra alá tolta. – Nem hagyhattad annyiban, igaz?
– Etta, én…
– Ne mondj semmit.
A férfi keze lehanyatlott, válla megereszkedett a fájdalomtól,
ahogy látta összeomlani a házasságát.
Fitzroy nagyon óvatosan csukta be az ajtót kifelé menet.

Gyalog ment le a lépcsőn, nyitott szájjal, aprókat,

egyenleteseket lélegezve. Egyszer, amikor Pakisztánban volt,
amikor még a szabadságát jótékonysági gyerekszervezeteknél
dolgozta végig, látott egy újságcikket, amely arról számolt be,
hogy egy bombázás után a legtöbb áldozat tüdővérzésben
vesztette életét. Vészhelyzetben az áldozatok ösztönösen
visszatartják a lélegzetüket, a tüdő pedig olyan lesz, mint egy
túlnyomásos léggömb, és szétpukkan. Ez valamiért megmaradt
benne, ahogyan az néha apróságokkal történik, ezért most
szorgalmasan lélegzett. Az mindegy volt, hogy itt nem történt
igazi robbanás, csak érzelmi.
A légzés segített összeszednie magát.
Zaklatottságában Fitzroy észre sem vette a törött ablakot,
amíg be nem ült a kocsiba. Ott megérezte a nagyapja
húsboltjából ismert nyers föld- és vasszagot.
 Lassan oldalt fordította a fejét, meg is látta a dobozt az
utasülésen. A karton egyik oldala vértől ázott. A körme
hegyével felhajtotta a fedelet.
A doboz egyik sarkában gyűlt össze a vér sűrűn, sötéten.
Középen valami kicsi, bab alakú valami hevert.
A rohadt életbe.
Ez olyan, mint egy vese.
Egy gyerek veséje?
Nem.
Ahhoz túl kicsi.
Akkor mi?
Jaj, ne.
Ne.
NE.
Csengés.
Ez tőle van.
Tudom.
Egy vese.
Egy nyúlból.
Egy nyúl.
Az ujja hegyével hozzáért. Még meleg volt.
Fitzroy nagy nehezen kinyitotta az ajtót, kipattant a
kocsiból, és körbejárt. Az utca a házuk előtt üres volt, csak egy
kukáskocsi zörgött arra.
Elővette a telefonját. Üzenetet írt Chambersnek.

Miles Foyle még őrizetben van?

A válasz azonnal megérkezett.

 Igen.

A francba.
Az lesz a legjobb, ha megmondják az igazat.
Semmi más nem volt a dobozban. Fitzroy óvatosan a feje fölé
emelte. Véres lett a kabátja, egy csepp az arcára is hullott. A
doboz aljára egy műanyag tokban egy papírdarab volt ragasztva.
A kézírás ismerős. Ugyanaz, ami a nyúlcsontvázak mellett is
volt.
„Vége a vesének? Magára bízom, hogy elképzelje, mi lesz a
csontokkal.”

49.

16.44

A férjem elrabolta a lányomat.

Amy Foyle kipróbálta magában a mondatot. Döcögősen,
furcsán hangzott. Újra elmondta. Most már simábban ment,
hihetőbben.
Rájött, hogy ilyen a sokk. Kiránt a valóságból, belelök az
ismeretlenbe. De ahogy múlnak az órák és a napok, az
ismeretlen valósággá válik, a valóság pedig mindennapivá.
Miles már majdnem hetvenkét órája volt rendőrségi
őrizetben. Amikor az a nyomozó, Etta Fitzroy eljött
letartóztatni, a férfi a feleségéhez fordult, tökéletes
nyugalommal.
 – Nem én tettem – mondta. – Nem én vittem el Clarát.
Amy akkor nekiesett, belekarmolt az arcába.
Nem hitt neki.
Egy gyerekgyilkos felesége vagyok.
Amy mindig hitt a házassági esküje szentségében. Jóban és
rosszban. De amikor elérkezett a pillanat, hogy ez az eskü
próbára tétetett, kiderült, hogy előjönnek a kételyek.
A konyhaasztalnál Gina megrázta a kockát és dobott.
– Hat – nevetett Eleanor. – Már megint.
Amy nem törődött velük, miközben töltött magának egy kis
szíverősítőt. Aztán Gina kezét érezte a vállán.
– Tényleg szüksége van erre?
– Igen – felelte Amy. – Tényleg.
Megint gyülekeztek a könnyek, de visszafojtotta őket. Már
annyit sírt, hogy az egész elvesztette a jelentését. Odabent már
csak egy száraz csont volt.
Felidézte magában Clara arcát, derűs mosolyát, hasának
kisbabás görbületét.
Mami, mami, játszol velem?
Akkor mindig lerázta a kisebbik lányát, azt mondta neki,
hogy nem ér rá. Újságot olvasott, ruhákat vásárolgatott online,
vagy egyszerűen csak nem akarta, hogy zavarják.
A lánya hangjának csengése máris kezdett elhalványulni.
Próbálta erősebben felidézni. Semmi. Kezdett elhatalmasodni
rajta a pánik.
– Anya – szólt Eleanor. – Játszol velem?
Amy mintha valahonnan távolról hallotta volna a saját
hangját.
 – Most nem, kicsim. Játssz Ginával.
És akkor egyszer csak ott termett Miles, a konyhában,
elgyötört tekintettel, beesett vállal. Szándékos óvatossággal
tette le kulcsait a pultra.
A tekintete megtalálta Amyt.
– Elengedtek.
– Látom.
– Rájöttek, hogy nem csinálhattam én. A nyomozó, Fitzroy,
kapott valami csomagot az üggyel kapcsolatban azalatt, amíg én
letartóztatásban voltam.
– Akkor nem is emeltek vádat ellened?
Honnan tudhatják, hogy nem volt-e társa? Hogy ez nem
szándékos figyelemelterelő húzás? Amy agya egy pillanatra leállt,
aztán ismét felpörgött. Talán szándékosan csinálták, hogy
megnézzék, mit fog tenni.
– Nem.
Amy a pultnál állt, Miles az asztalnál.
– Gyere, hagyjuk egy kicsit anyát és apát – mormolta Gina, és
elvitte Eleanort. Csend volt, de szinte fülsüketítő.
– Kapok egy ölelést? – kérdezte Miles.
Amy átfogta a férjét a karjával, de a testük alig ért össze. A
férfi az asszony selymes hajába temette az arcát.
– Ugye te hiszel nekem? Soha, soha nem bántanám a saját
lányomat.
Amy képtelen volt rászánni magát, hogy elmondja: az ő
bizalma ajándék, amelyet nehéz kiérdemelni és könnyű
elveszíteni. Hogy elmondja: a férfi látványa, szaga, de még a
hangja is valamiképp már taszítja. Hogy nagy valószínűséggel
soha többet nem fog megbízni benne.

50.

18.05

Az utcák vizesek és épp elég sötétek. A férfi rejtőzködésre

használja az időjárást, beleolvadva a Londont elhomályosító
szemerkélésbe. Hat óra elmúlt.
Elmosolyodik, és felidézi magában a nyomozó arckifejezését,
az undort, a rémületet. Remek. Már arról álmodozik, hogy újra
lássa. Akkor is szeretné látni az arcát, amikor rájön, hogy a fiú
eltűnt.
Csontgyűjtő továbbhajt a sötétben, a kocsik lámpái a saját kis
életük, otthonuk felé tartanak. De a fiú sosem fog hazajutni.
A kislány sorsáról még nem döntött.
Marshall mindig is arra biztatta, hogy feszegesse a határait,
hogy lássa, mire képes. Kísérletezzen. Most ez jut eszébe.
Miközben a kislány begyógyszerezett álmát alussza,
lefejthetné a bőrt a kezéről. Nagyon vágyik látni azokat az
ujjperceket a bőrszövet takarása nélkül, a fogás, csípés
mechanizmusát. Működés közben akarja tanulmányozni,
amikor a csontra még élő anyag tapad. Újabb első példányt akar
a gyűjteményébe.
De persze fennáll a lehetőség, hogy a gyerek belehal. A
sokkba és a vérveszteségbe. A fertőzésbe és fájdalomba. De az is
elképzelhető, hogy megszökik, és nemkívánatos feltűnést okoz.
 Ő pedig már kezd hozzászokni a jelenlétéhez.
De ez a döntés várhat. Ma este más, fontos dolga van.
A fiú. A gyűjteménye gerince, veleje, ütőere.
A sors adott neki még egy esélyt. Egy másik zsákmány is
begyűjtésre vár. Egy másik Frith.
Csontgyűjtő nagyon-nagyon akarja. És ő mindig megszerzi,
amit akar.

51.

22.31

A gyermekintenzív osztály a Royal Southern Kórház hetedik

emeletén volt, közvetlenül a csecsemőosztály felett.
Bár a gépek néha zajosak voltak, a gyerekek pedig súlyosan
betegek, Lilith mégis nyugalmasnak érezte a helyet, valóságos
oázisnak az élete érzelmi zűrzavarában.
Sokszor le-lecsukódott a szeme, de a szemközti nő
hortyogása mindannyiszor felébresztette; ilyenkor felsóhajtott
és felült. A szék megnyikordult alatta, és Lilith hallotta, ahogy
a másik anyuka megmozdul rögtönzött ágyán, de aztán
folytatódott a horkolás, hangosabban, mint annak előtte. Lilith
körözni kezdett a nyakával. Az intenzívosztályon nem
engedélyezték a kempingágyat, a hozzátartozók szállása pedig
túl messze volt. Egy szék elegendő volt, de persze nem
helyettesítette a kényelmes éjszakai alvást.
Kit akar becsapni? Még puha paplanos ágyban és teljes
csendben sem lett volna képes aludni. Hogy is gondolhat ilyen
prózai dolgokra, amikor Jakey ilyen beteg? Mi van, ha meghal,
miközben ő önzőn elbóbiskol? Nem, nem hagyhatja, hogy
elárulja a teste.
A gépek búgtak és zümmögtek, és nővérek lépteinek zaja
hallatszott, még ilyen kései órán is. Mindig ellenőrizni kellett
valakit, gyerekeket visszahozni a szakadék széléről. A padlót
tisztító készülék ütemes sípolása is furcsán megnyugtató volt.
Jakey lélegeztetőgépen volt. Egy gép lélegzett helyette,
levegőt fújva a tüdejébe. Egy gép, a rohadt életbe. Lilith eddig
mindig olyan természetesnek vette a levegővétel egyszerű
folyamatát. Az elmúlt órák eseményei azonban rádöbbentették,
hogy ez a folyamat nem is annyira egyszerű. A test összetett
működéseiből körülbelül fél tucat kell hozzá.
Jakey teste merev volt, mint egy felkiáltójel, a szája kissé
nyitva. Az éjszakai lámpák derengésénél szürkének látszott az
arca. Egy cső lógott ki az orrából. Elég ramatyul festett.
Egy röntgenvizsgálat tárta fel a szomorú igazságot.
A mellkasának egy csontkinövése akadályozta a tüdőfunkciót,
és ez tüdőgyulladáshoz vezetett.
Az orvos figyelmeztette Lilithet, hogy rázós menetre kell
felkészülnie, de az asszony már alig figyelt oda, amikor a férfi, a
maga pattogós modorában, azt magyarázta, hogy ha Jakey túléli
is a tüdőgyulladást, az új csontkinövés végzetes lehet. A szavak
közti szünetekben Lilith bólogatott, de nem volt hajlandó
elhinni. Az ő fia nem fog meghalni. A szeretete ereje életben
tartja.
Lilithnek fájni kezdett a veséje. Nem tudta, hogy a kifacsart
ülő testhelyzet teszi, vagy az, hogy ki kéne mennie a mosdóba.
Mérlegelni kezdte annak az esélyeit, hogy Jakey-nek esetleg
szüksége lesz rá a következő öt percben, ha magára hagyja.
Szerette volna, ha Erdman most itt van vele. De Erdman a
büfében volt, kávézott.
Amióta olyan váratlanul előkerült előző nap, Erdman
keményen küzdött, hogy néhány percnél tovább bírja Jakey
ágya mellett. Sírt, amikor meglátta a fiát, aki lehunyt szemével
kizárta magából a világot. Őt.
Amikor Lilith látta a fájdalmát, semmivé olvadt a haragja.
Értette a helyzetet. Ő is nehezen tudta elviselni, hogy így kell
látnia a fiát.
Jakey nem mozdult, még a pillája se rebbent, izma sem
rándult.
Miért éppen az ő családjával kell ilyesminek történnie?
Mindig az ő családjával.
Lilith gyűlölte a kórházat. A folyosókon ott kísértettek az
emlékek. Annak a szörnyű napnak az emlékei, amikor Jakey
megszületett, és alig kétórásan megkapta a halálos ítéletét.
– Sajnálom – mondta az orvos komor, szürke arccal.
– Mit sajnál? – Erdman fáradt, kába mosollyal ölelte át a
feleségét, aki feszülten beszívta a levegőt, és magához
szorította a kisbabáját.
– A fiuknak egy fibrodysplasia ossificans progressiva nevű
betegsége van.
Lilith még most is emlékezett arra, ahogy Erdman anyja,
Shirley beletúr dauerolt frizurájába.
– Az én fiamnak? – nevetett Lilith. – Nem, dehogy… Mi ez a
fibrodisz…?
Az orvos elmondta. Shirley lehunyta a szemét, de Lilith észre
sem vette. Túlságosan el volt foglalva azzal, ahogyan épp
darabokra hullik a jövője.
Aznap este Erdman egy csomó papírral árasztotta el, a netről
kinyomtatott anyagokkal. Az orvosok azt javasolták, hogy
várjanak, dolgozzák fel Jakey állapotát, mielőtt kutatni
kezdenek, de Erdman nem törődött a jó tanáccsal. Amikor
Lilith hazaküldte őt az otthon felejtett tisztasági betétjeiért,
Erdman azonnal a számítógép elé ült, és reménykedve
keresgélni kezdett.
– Lehet, hogy csak enyhe eset – mondta. – Azt írják, hogy
van, aki hatvan évnél is tovább él.
– De hát miféle élet az?
Lilithnek könnyes lett a szeme az emléktől, és az ágyra
hajtotta a fejét az alvó gyerek mellé. Visszavágyott azokba a
napokba, amikor még Jakey-t gondozta és neheztelt Erdmanre.
Vissza akarta kapni a régi életét, a maga minden
nyugtalanságával és tökéletlenségével. Anya és feleség akart
lenni. Most már talán minden esélye elúszott erre.
A házassága inog. A fia haldoklik.
Aztán Jakey szája megmozdult.
– Apu – motyogta. – Apu.
Lilith szívét hirtelen átjárta a remény. Jakey-nek egy cső
vezetett az orrán át a légcsövébe. Fizikailag nem lehetett volna
képes a beszédre.
– Nővér! – kiáltotta. – Nővér!
Léptek közeledtek.
 – Mi történt? – kérdezte a nővér, kissé lihegve. – Nem is
szólt a riasztó.
– Beszélt – mondta Lilith.
A nővér, egy Anna Murphy nevű nő, Jakey-re nézett.
A fiú szeme csukva volt, és sípolva, de egyenletesen lélegzett.
– Nem lehet, hogy csak hörgött álmában?
Lilithnek hirtelen elállt a szava.
– Időnként megtörténik – folytatta a nővér. Ellenőrizte a
pulzust és a vér oxigénszintjét kijelző monitorokat, aztán
megszorította Lilith vállát.
Elrendezte a takarót Jakey-n.
– Ami azt illeti, van egy jó hírem – mosolyodott el. –
Megérkezett a második röntgen eredménye, és úgy tűnik, hogy
a mellkasi csontkinövés nem olyan invazív, mint ahogy
tartottunk tőle. Ha nem nő tovább, nem nyomul be a tüdőbe, és
ha legyőzzük ezt a nyavalyás tüdőgyulladást… – Nem mondta
ki, hogy felépülhet, de Lilith szinte hallotta. – Persze nem
ígérhetünk semmit. Még hosszú út áll előttünk.
Lilith halványan elmosolyodott. Megkönnyebbülésében,
hitetlenkedésében? Ő maga sem tudta. A nővér ismét
megszorította a vállát, és elment.
Lilith háta újra lüktetni kezdett. Felállt és felvette a
papucsot, amelyet a szék alatt tartott.
Nem képzelődött. Jakey az apját hívta.
A nővér távozásával üres lett a terem, csak az alvó kis betegek
maradtak, és egy vagy két szülő, akik ugyancsak szunyókáltak.
Lilith pislogva lépett ki a folyosóra, megzavarta a hirtelen
világosság. A falon egy fehér táblára Jakey neve volt felírva zöld
filccel, a vizsgálatai és a következő gyógyszere idejével.
A szülői mosdó hűvöse jólesett a terem nyomasztó melege
után. A takarító odabiccentett neki távozóban, maga előtt tolva
felmosóját. Lilith vizet paskolt az arcára, hogy felébredjen, és a
saját tükörképére nézett. Mintha egy szellem nézett volna
vissza rá. A szeme vörös és karikás volt a sírástól és a
kialvatlanságtól, a finom szarkalábak pedig ráncokká mélyültek.
Lilith nem is emlékezett rá, mikor evett utoljára rendesen, a
kulcscsontja kiállt a pamutpóló nyakrésze fölött.
A mosdó két szélére támaszkodott, és lehunyta a szemét.
Hagyta, hogy a könnyei belehulljanak a porcelánkagylóba. A
szájába is belefolytak, sós ízt hagyva.
Ránézett a fehér porcelánt szorító sápadt ujjaira, és nagy
levegőt vett. Jakey előbb fog meghalni, mint ő. Zsigeri szinten
tisztában volt ezzel. De most még él, és ő, Lilith kénytelen
erődöt húzni az érzelmei köré, hogy megvédje a gyereket a
gyásza erejétől.
Megmosta a kezét. A padlóra egy darab vécépapír tapadt, és
vizeletszag terjengett a fertőtlenítő illata mögött. Lilith leült az
ülőkére, és a csempéket bámulta. Múltak a percek.
Hirtelen hideg légáramlat töltötte be a fülkét, és Lilith
megfordult. Félig-meddig arra számított, hogy kinyílt egy ablak,
az engedte be a fagyos levegőt, de nem volt ablak, csak
szellőzőnyílás. Hirtelen mindent elsöprő késztetés fogta el,
hogy visszamenjen a fiához, és mielőtt még végiggondolhatta
volna, mit csinál, már kint is volt, és rohant a kórterem felé,
botladozva papucsában.
Nehogy! Ne, ne, ne!
 Egy egész csapat orvos (ez a kórházvezető-helyettes lenne? Ő
beérné egy egyszerű tüdőspecialistával is) gyülekezett Jakey
ágya körül. Lilith úgy látta, mintha összevissza hadonásznának,
konkrét irány nélkül. Jakey párnája a földön hevert.
Istenem, ne. Hagyd őt élni.
Tudta, hogy nem lenne szabad odamennie az ágyhoz, hogy
ezzel csak hátráltatja az orvosokat, akik próbálják visszahozni,
de nem tudott ellenállni.
Miközben feléjük rohant, a mozdulataik mintha lelassulni
látszottak volna, és olyan sokan sürgölődtek a fia körül, hogy
Lilith nem is látta.
Nem látta Jakey-t.
Egy nővér kapta el a karját – finomabban, te banya! –, aztán
végigvonszolták a folyosón, beterelték egy szobába, és azt
mondták neki, várjon.
De ő tudta. Tudta, még mielőtt kiment volna a mosdóba.
Látta beleírva Jakey testének szerkezetébe; a karja
ernyedtségében, az arca sápadtságában.
Csak fél óra telt el, de ezalatt Lilith egy teljes évtizedet
öregedett. Félelem dermesztette meg az izmokat a szája körül,
görbítette meg a vállát. Arra gondolt, hogy a félelem hogyan
redukálta Clara Foyle apját puszta emberi porhüvellyé, és hogy
a lánya eltűnése – a gyanú – hogyan mosott ki belőle minden
színt. Most már tudta, milyen lehet ez.
Erdmant is bekísérték, az állkapcsa feszes, az idegei
pattanásig feszültek.
– Mi folyik itt? – suttogta. Lilith ránézett, mire Erdman
mintha leeresztett volna, mint egy lyukas lufi.
 Egy gyakornok jött be, még csak nem is a kezelőorvos.
Legalábbis ez állt a névtábláján. A keze remegése mindent
elárult. Most először kell rossz hírt mondania szülőknek.
Lilith a száját figyelte, ahogy beszélt; kezdett kiütközni rajta
az ifjonti borosta, amely még nem keményedett tapasztalattá.
Ma egy lépéssel előbbre került ezen az úton.
– Mr. és Mrs. Frith… – A hangját áthatotta a kimerültség és
az együttérzés, s volt benne némi tétovaság. Lilith már
majdnem megsajnálta.
Lilith lehajtotta a fejét, de nem mert megszólalni. A férfi
nem állta a tekintetét, és amikor megszólalt, inkább csak
motyogott.
– Nem is tudom, hogyan mondjam el önöknek, de attól
tartok, hogy elveszítettük a fiukat.
Lilith gyomrának mélyén dühös gombóc formálódott, a keze
ökölbe szorult. Ha az orvos nem lett volna olyan fiatal, akkor
hozzávágja a vizesüvegét, de így csak a padlóra ejtette. Nem
csavarta rá rendesen a tetejét, és a víz szétfolyt a szobában,
mint akkor, amikor Jakey született, majdnem kéthetes késéssel,
és az orvos burokrepesztést végzett. Emlékezett arra a
tárgyilagosságra, ahogyan a doktor felvette a kesztyűjét és
kilyukasztotta a kisbabát védő vékony falat. Most meg egy másik
orvos üt lyukat, ezúttal a szívébe.
– Mi a… – kezdte Lilith, engedelmeskedve a szokásoknak,
mintha beszélgetne. Nem tudta, mit is akar mondani,
egyszerűen csak ez jött ki a száján.
Az orvos félreértette.
– A rendőrség már úton van.
 Az orvos kényelmetlenül feszengett, és az egyik gombot
babrálta a köpenyén. Lilith azon tűnődött, hogy vajon az anyja
vagy a barátnője mos rá, netán ő maga.
Soha többet nem moshatom Jakey ruháit.
Hirtelen üres alagút ásított előtte.
Te jó ég, boncolás lesz.
Látott egyszer egy műsort a boncolásokról. Átvágták a
bordákat és felnyitották a koponyát. Egy ilyen kisfiúval nem
tehetnek ilyesmit. Nem fogja odaengedni hozzá azokat a
nyavalyás mészárosokat.
Erdman nem szólt semmit, csak üres tekintettel meredt az
orvosra. Lilith szívesen odament volna hozzá, ha tudott volna.
De a lába nem engedelmeskedett.
Egy nővér érkezett a kezét tördelve, és Lilith látta, hogy Anna
Murphy, az intenzíves főnővér az, aki korábban ránézett Jakey-
re.
– Mrs. Frith, Mr. Frith, annyira sajnálom…
– Én… – Lilith elhallgatott, hirtelen nem tudta, mit is
mondjon. Megint elöntötte a fájdalom, és visszanyelte a
könnyeit. Nem bánta, hogy látják, ahogy a kardigánja ujjával
megtörli az orrát.
Könnyek szivárogtak a szemhéja alól. Ha majd végső búcsút
vett Jakey-től, ha már megfogta a kezét és megcsókolta a puha
virágszirom-szemhéjakat, és megtette a szükséges
intézkedéseket, fog egy doboz tablettát, és alszik egy jó
hosszút.
Erdman csak bámult a fiatal orvosra, aki a tollával
játszadozott, és nem nézett a szemébe.
 A nővér most már az ajkát harapdálta, és aggodalmas
pillantásokkal méregette őket. Lilith reszketeg lélegzetet vett.
Hát persze hogy Jakey előbb halt meg, mint ő, de nem várta,
hogy ez ennyire hamar bekövetkezzen, és ilyen rettenetes
körülmények között.
Hogyan mondja el az embereknek? Az iskolában?
A barátoknak? Ezek a szörnyű telefonhívások teszik majd
igazán valóságossá a halált Lilith új életének szörnyű új
térképében.
A nővér hozzáért a karjához, és Lilith felállt.
– Látni szeretném – suttogta. – Fél a sötéttől. Még vécére
sem volt hajlandó egyedül kimenni. – A nővér felé fordult, és
megpróbálkozott egy könnyes mosollyal, de a nő arckifejezése
visszatartotta. – Mi az?
Murphy nővér kinyitotta a száját, aztán újra becsukta. A fiatal
orvosra pillantott, aki lesütötte a szemét. Amikor a nő
megszólalt, úgy tűnt, hogy hatalmas fizikai erőfeszítéssel teszi.
– Azt hiszem, nem értették meg.
Erdman most először szólalt meg:
– Mit nem értettünk meg?
– Sajnálom, hogy tőlem kell megtudniuk, de nem szeretek
köntörfalazni. – A nő mély levegőt vett. – Jakey eltűnt.
Amennyire tudom, negyven-negyvenöt perccel ezelőtt veszett
nyoma az intenzív osztályról. Mindenütt keresik az egész
kórházban, de egyelőre nem bukkantak rá. De meg fogjuk
találni, Mrs. és Mr. Frith. Súlyosan beteg gyerekek nem tűnnek
el csak úgy. De az egész roppant kínos a kórháznak, és egész
nővéri pályafutásom alatt… – A nő hirtelen elhallgatott, és a
nyaka elvörösödött.
– Akkor nem halt meg? – szívta be mélyen a levegőt Lilith.
Aztán benn tartotta. A nővér megrázta a fejét. Lilith kiengedte
a levegőt.
– Nem értem – mondta Lilith. – Jakey itt volt. Valaki
biztosan elvitte valami újabb vizsgálatra, amíg a mosdóban
voltam.
– Az lehetetlen – felelt Murphy nővér. – Már ellenőriztük.
– Hadd lássak tisztán az ügyben – mondta lassan Erdman. –
Azt akarja mondani, hogy a fiunk nyomtalanul eltűnt?
A nővér egyenesen Erdman szemébe nézett.
– Igen, Mr. Frith. Attól tartok, hogy ez a helyzet.
Lilith tett egy lépést előre, de megroggyant a térde, és dőlni
kezdett a padló felé. A fiatal orvos, aki az ajtó, a menekülés felé
araszolt éppen, ímmel-ámmal utána ugrott és elkapta, ujjai
Lilith hónaljába mélyedtek.
Lilith nem ájult el. Nem veszítette el az eszméletét, nem
sötétült el előtte a világ. Inkább csak a végtagjai gyengültek el, a
természetesnek vett gravitáció, ami egyenesen tartotta,
egyszerűen megszűnt. Nekitámaszkodott az orvosnak.
A férfinak dezodor- és mentolillata volt, halvány verítékkel
vegyítve; köpenye gallérja nyomta Lilith arcát. Csak most fogta
fel, mit is mondott a főnővér. Levegőért kezdett kapkodni, és
sírva fakadt.
Az orvos arcán pánik suhant át, és egy székhez vezette az
asszonyt, miközben lefejtette magáról a görcsös ujjakat, mint
egy gyerekéit, aki nem akarja, hogy egyedül hagyják. Valaki
valamikor máskor, egy másik tragikus pillanatban
szivacsdarabokat tépett ki a székből. Kényelmetlen volt így
ráülni, de Lilith nem foglalkozott vele. Semmi sem számított.
Erdman ernyedten lógatta a karját maga mellett. Úgy meredt
Lilithre, mintha most látná először. A sokk minden kifejezést
eltüntetett az arcáról. Minden érzelmet.
Murphy nővér segített Lilithnek felállni. Gyengéden az
asszonyba karolt, Lilith pedig ránehezedett az anyás testre,
mintha elvágták volna az inait.
Elnehezedtek a végtagjai a nővér szavaitól.
– Felhívták a főigazgatót. Már úton van ide. Akárcsak a
rendőrség. Addig hozok maguknak egy teát.
Lilith hagyta magát betuszkolni egy liftbe, de fogalma sem
volt róla, hogy melyik emeletre viszik, vagy egyáltalán hova.
Csak arra emlékezett, hogy valaki a kezébe nyom egy gőzölgő
csésze teát – rendes porcelánt, nem műanyagot –, és arra, hogy
a nővér, aki velük volt, rengeteget telefonált.
Erdman egyáltalán nem szólt. Egyetlen szót sem. Néhány
perc után Lilith keze után nyúlt. A teste melege bántotta
Lilithet. Ő teljesen hideg volt. Zsibbadt.
Nem igazán volt tudatában az idő múlásának, csak valami
nagyon tág értelemben, és nem is nagyon figyelt rá senki.
Érzékelte, hogy a nővér néha feléje pillant, aggodalmas
arckifejezéssel. Egyszer mintha bemondtak volna valamit a
hangosbeszélőn.
– Minden dolgozónak, figyelem! Sárga kód! Ismétlem, sárga
kód!
Lilith jobbára csak gubbasztott a helyén, és szó szerint a falat
bámulta.
 Eltűnt az én kisfiam.
Eltűnt.
Valaki elvitte a fiamat.
Nem, ez csak valami ostoba félreértés.
Mindjárt előkerül.
Valaki elvitte sétálni.
Valaki elvitte.
Jakey.
Gyere vissza anyához.
Jakey.
Kicsi Jakey-m.
Annyira szerette volna megsimogatni a vörös fürtöket, a
keskeny kis arcot. Szerette volna beszívni Jakey illatát, az
emlékezetébe vésni a fia minden egyes csodálatos részét.
Három szörnyű nap alatt elvesztette a férjét, és most a fiát is.
A férje visszatért, de Lilith a lelke mélyén tudta, hogy Jakey
talán sosem fog előkerülni. Alattomos suttogás fúrta be magát
az agyába. Bárcsak fordítva lenne. Lilith elhessegette a
gondolatot, és bűntudatosan Erdmanre sandított.
Erdman a földet bámulta, hozzá sem nyúlt a teájához.
Valami arctalan idegen szétzúzta az életüket. Hogyan
tudhatnák újra összerakni magukat?
Nem. Meg fogják találni.
A rendőrség megtalálja.
Ez a dolguk, hogy megkeressék az eltűnt gyerekeket.
De Clara Foyle-t sem találták még meg.
Miért lenne más a helyzet Jakey-vel?
Elbóbiskolhatott. A nővérek nyilván úgy döntöttek, hogy kicsit
magára hagyják, és most is nagyon elfoglaltnak tűntek, valaki
más drámájában. Nem számított. Olyan könnyű volt ott ülni, és
ő nagyon fáradtnak érezte magát.
Amennyire meg tudta ítélni, Erdman azóta se mozdult. Alig
beszélt. Csak ült szobormereven, de a látszólagos érzéketlenség
mögött Lilith érzékelte a dühöt és fájdalmat.
Néhány pillanat múlva Lilith ismerős hangot és lépteket
hallott a folyosóról. Etta Fitzroy nyomozó kabátja vércsíkos
volt, barna fürtjei csapzottak és ziláltak. Mögötte Lilith
egyenruhás rendőröket látott, akik máris szétszóródtak a
kórházban, mindent lezártak, keresték Jakey-t. És azt, aki
elvitte.
– Mrs. Frith… tényleg igaz? – fogta meg Lilith vállát a
nyomozó. – Tényleg? Igaz?
Lilith lesütötte a szemét.
Fitzroy hitetlenkedve hördült fel, és a falba csapott.
Lerogyott egy székre és lehajtotta a fejét. Ettől megtörtnek,
fonnyadtnak tűnt, mintha minden reményt kiszippantottak
volna belőle.
– Figyelmeztetés volt – mormogta az orra alatt. – Kibaszott
figyelmeztetés.
Erdman, aki most már járkálni kezdett a folyosón, elcsípte az
elmotyogott szavakat. Megállt a nyomozó előtt, és dühösen
összeráncolta a homlokát. – Maga tudta, hogy meg fog
történni?
– Nem, dehogy. De valaki… – tétovázott, mert nem tudta,
mennyit árulhat el – …hagyott egy üzenetet a kocsimban.
– Egy nyúlcsontvázat? – kérdezte nyersen Erdman.
 – Hmm… – Fitzroy nem tudta rászánni magát, hogy
beszéljen a véres húsdarabról.
Lilith a szája elé kapta a kezét.
Néhány perc múlva rákényszerítette magát, hogy
megszólaljon.
– Úgy gondolja… hogy ugyanaz tette… aki Clara Foyle-t​…?
Fitzroy hallhatóan nyelt egyet.
– Tehát ezek a nyulak, amik a hírekben voltak, ezek… –
Erdman kereste a szavakat – …nagy jelentőséggel bírnak?
– Úgy tűnik.
– De mit jelentenek?
– Bár tudnám! Az újságoknak bevált, de nem szabad mindent
elhinni, amit az ember olvas.
– Akkor mit higgyünk el? – kérdezte tompán Erdman.
– Amit én mondok. Mert én mindig az igazat mondom, Mr.
Frith.
- Akkor mondja meg most.
Fitzroy feszengett.
– Mindent elkövetünk, hogy elkapjuk azt az embert.
Lilith hitt neki. De azt is észrevette, hogy a nyomozó nem
mond el mindent, hogy valamit elhallgat előlük.
Az ösztönei nem csaltak. Miközben nézte, hogyan próbálja a
fényes padlólapokon járkálással kiadni magából a félelmét,
Fitzroynak eszébe jutott korábbi telefonbeszélgetése a
főnökkel.
– Mondjon el mindent – mondta a férfi, amikor Fitzroy
éppen a kórházba rohant volna, és alig tudta elhinni, hogy
újabb gyerek tűnt el. – De jó hangosan – tette hozzá, pattogó
sürgetéssel.
Fitzroy nagy levegőt vett, és beszélni kezdett:
– Amikor Grace Rodríguez maradványait megtalálták az
erdőben több mint egy évvel ezelőtt, egy kisemlős csontvázát
találtuk meg alig néhány lépésnyire tőle. De nem foglalkoztunk
vele, nem ismertük fel a jelentőségét.
– Néhány nappal ezelőtt rábukkantunk egy cipősdobozra,
amiben egy ugyanilyen nyúlcsontváz volt, a Heathen, közel
ahhoz a helyhez, ahol Erdman Frithet megtámadták, és nem
messze attól, ahol utoljára látták Clara Foyle-t, a csonka kezű
kislányt. A nyúlcsontváz lábához egy kis műanyag cső volt
erősítve, amilyet a postagalamboknál használnak, benne
összesodort cigarettapapírral, rajta egy idézet.
– Kérem, emlékeztessen, mi volt az.
Fitzroynak bele sem kellett pillantania a jegyzetfüzetébe,
fejből tudta.
– Az, hogy „…a csontok pedig remegni kezdtek, és egymáshoz
illeszkedtek”.
– Na és honnan való az idézet?
– Az Ószövetségből, Ezékiel könyvéből. – Fitzroy várta, hogy
a főnök mondjon erre valamit, de a férfi hallgatott. – Normális
esetben nem tulajdonítottunk volna ennek túl nagy
jelentőséget. Lehetett volna egy vallásos őrült, egy különc, vagy
lehetett volna véletlen is, de a Grace Rodríguez-féle egybeesés
miatt nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Utána találtunk egy
másik csontvázat is, az édességboltnál, amelyben Clarát
utoljára látták.
– Újabb idézettel.
 – Igen. Ugyanolyan módon. Ez az idézet úgy szólt, hogy
„Lelket adok belétek, hogy életre keljetek”. Harminchetedik vers
ötödik rész. De továbbra sincs semmi fogalmunk arról, hogy mit
akar ezzel mondani, vagy miért hagyott egy csontvázat a
Heathen, holttest nélkül. Pedig tényleg alaposan átnéztünk
mindent. De nem találtunk semmi eltérést, egyáltalán semmit.
DNS-keresést is lefuttattunk, de eddig semmire sem jutottunk.
– És mi a helyzet azzal az idézettel, amit magának hagyott? –
kérdezte a főnök.
– Az is a Bibliából való, azt hiszem.
Egyiküknek sem kellett kimondania, amit mindketten tudtak;
a kutatások azt mutatták ki, hogy a sorozatgyilkosok közül
sokan részesültek szigorúan vallásos neveltetésben, és hogy
amikor elkapták őket, közülük sokan bibliai idézeteket hoztak
fel bűneik indoklására.
– És most Jakey Frith, egy újabb csontdeformitásban
szenvedő gyerek tűnt el a kórházból?
– Igen, uram.
– Basszus. – Egyetlen szó, mégis benne lappangott a félelem
és a kimerültség.
Fitzroy már a kórház dupla ajtaján rontott be, amikor a főnök
válaszolt. Most már felélénkült, és parancsait áthatotta az
adrenalin és az elszántság.
– Menjen, beszéljen a Frith családdal. Az orvosokkal. Derítse
ki, mi történt. Forgassa fel az egész helyet. Tudni akarom, hogy
most hagyott-e emlékeztetőt.
Mivel most már két gyerek tűnt el, és mindkettőnek
valamiféle csontrendellenessége volt, Fitzroy magában
megjegyezte, hogy ellenőrizni kéne azokat a kórházakat,
amelyekben Clarát kezelték, és először is felhívni Mrs.
Rodríguezt, hogy Grace-nek volt-e valamilyen
csontproblémája, ennyit tudott a korábbi kihallgatásokból, de
talán van valami más kapcsolat.
– Igenis, uram.
– És Fitzroy…
– Uram.
– Ha talál valamit, akkor tartsa meg magának, jó? Legalábbis
egy ideig. A nyomozás kezd jobban szivárogni, mint egy lyukas
gumicsizma, és az újságok ezt még nem szimatolták meg.
Ezzel a főnök letette, Fitzroy pedig keresni kezdte Frithéket.
Lilith lehunyta a szemét, mintha így hatásosan kizárhatná a
nyomozó hangját, miközben az elkeseredettség kirajzolódott az
arcára.
Erdman kirúgta maga alól a széket, és elindult a folyosón,
összeütközve egy orvossal, aki már nyitotta a száját, hogy
letolja, de amikor meglátta az arcát, inkább meggondolta
magát. Lilith hagyta elmenni.
A két nő egymás mellett kuporgott a kemény hátú székeken,
miközben körülöttük folyt a harc az életekért. Csend lebegett
köztük, összehúzódva és kitágulva, lefojtva a kórház zajait.
Mindketten anyák, és mindkettejük keze egyformán üres.
Lilith a falra meredt, a gyász eltorzította a vonásait, felőrölte,
más emberré tette.
Hirtelen szörnyű gondolat hasított belé.
– Találtak egy cson… – Megakadt, képtelen volt kimondani –
…valamit Jakey ágya örül?
 – A rendőreim most kutatják át a terepet.
– Ő volt? Úgy gondolja, hogy ő volt?
Fitzroy a padlót nézte.
– Találják meg nekünk. Kérem.

A kórház hátuljánál világító reflektorok fénye elárasztotta a

tágas, gondozott területet, amely inkább egy luxushotel
benyomását keltette, semmint egy beteggondozó intézményét.
Csak a kettős ajtóknál ácsorgó és dohányzó zöld köpenyes
betegek látványa utalt arra, hogy mi lehet odabent.
Senki sem figyelt oda a férfira, aki a szürke furgon felé tolta a
kerekesszéket, és senki sem vette észre az összedobált takarók
alatt a görnyedt gyerekalakot.

52.

23.13

– Etta, én vagyok. Kérlek, vedd fel. Vagy hívj vissza. – Szünet. –

Max szeretne egy ölelést a nagynénjétől. És én is nagyon
szeretnélek látni. Tudod, hogy pont olyan színű a szeme, mint
a tiéd? Az orra meg olyan, mint az enyém. – Nevetés. –
Szerencsétlen gyerek.
Megint csend.
– Etta, beszéltem Daviddel. Kérlek, vedd fel. Hiányzol.
 SZOMBAT

53.

3.14

– Hol tegyem ki önöket?

Lilith Frith vagy aludt a hátsó ülésen, vagy nem hallotta.
Fitzroy összerezzent a csikorgástól, miközben az ismeretlen
váltószerkezettel küszködött. A saját kocsija még a
helyszínelőknél volt.
– Mr. Frith?
– Szólítson csak Erdmannek. – A férfi hangja rekedt suttogás
volt.
Fitzroy szitkozódott az orra alatt, amikor egy kocsi bevágott
elé, és egy sörösdoboz pattant le a szélvédőjükről.
A hétvégi esték olyanok voltak a városban, mint a legrosszabb
csúcsforgalom.
– Van valaki, akit felhívjak? Szóljak a barátaiknak?
– Ne.
– Akkor vigyem magukat haza?
– Nem – csattant fel Erdman élesen és természetellenes
hangerővel hátulról. – Elnézést – mondta aztán. – Csak nem
akarok hazamenni.
Fitzroy megértette. Ő is ugyanígy érzett.
 – Azt azért nem hagyhatom, hogy az utcán bóklásszanak.
– Tudom, hova akarok menni – közölte Erdman, és
bemondott egy Hither Green-i címet.

Amikor elhaladtak a Lee High Road tarka fényei mellett, és

ráfordultak a Northside Roadra, Erdmant megrohanták az
anyjával kapcsolatos emlékek.
A vasárnapi rostélyos maradékából készített szendvics,
egészen a széléig megvajazva. A dobozban megpuhult keksz.
Festett kakukkos óra a falon.
Egy arc, amely olyan, mint az övé.
Egy ház, tele titkokkal, megválaszolatlan kérdésekkel.
A pótkulcs a lábtörlő alatt.
A házban az üres épületekre jellemző elhagyatottságszag
uralkodott. Por lepte a bútorokat, és állott volt a levegő, amit
némi egérürülékszag koronázott meg. Erdman nem volt
hajlandó túladni a helyen, de még csak bérlőt sem keresett.
Lilith a falra tudott volna mászni emiatt. Erdman most örült,
hogy kitartott. Az ingatlanárak már hat hónap alatt is
jelentősen megemelkedtek. Most, hogy már nincs állása,
kipofozhatja és eladhatja. És a pénzen eltölthetnek egy kis időt
Jakey-vel abban a tengerparti házban, amelyről álmodott.
Aztán rádöbbent, hogy Jakey nincs meg.
Fitzroy félszegen ácsorgott az ajtóban.
Az előszobapadlón néhány levél hevert, régi ismerősöktől,
akik nem tudtak más címet. Erdman látta a dőlt betűket a
vékony borítékon át. Részvéttel.
Nemsokára az én ajtómhoz is jönni fognak az ilyen levelek.
Erdman szemét elhomályosította a könny, bensőjét émelyítő
hitetlenkedés rántotta össze.
– Biztos, hogy itt akarnak maradni? – kérdezte Fitzroy.
Erdman halántékán olyan ezüstszálak csillogtak, amelyek
néhány héttel ezelőtt még nem voltak ott. A kabátja ujjával
megtörölte a homlokát.
– Igen – felelte. – Biztos.
Felvonszolta magát az emeletre, be a régi szobájába, amelyet
az anyja érintetlenül megőrzött. Reménykedésből? Vagy az
utókor számára? Erdman nem volt biztos benne. A Star Wars-
os takaró meggyűrődött, és Erdman gyengéden kisimította.
Felpillantott a mennyezetre, ahová a naprendszer bolygói
voltak felfestve.
Hol vagy, Jakey, kispajtásom? Ki lopott el téged tőlem?
De épp oly kevéssé találhatta meg a választ a megfakult
bolygók reszketeg vonalaiban, mint a kinti égbolton, amelynek
levegője hidegen, tisztán dermesztette meg a leveleket.
Erdman még ki tudta venni Han Solo és Luke Skywalker
alakját a tapétán, és a lámpabúráról lógó vastag
porcsimbókokat. Egy fiú távoli nevetése ütötte meg a fülét, ami
épp olyan volt, mint hajdan az övé. Gyermekkora szobájában
hallotta a múlt visszhangjait.
Lefeküdt az ágyra, és a saját életét ajánlotta fel a fiáért
cserébe.

A földszinten Fitzroy érzései zavarosan örvénylettek. Vissza

kellene mennie az irodájába. A főnök már kétszer csörgött rá.
De nem akarta felverni Lilithet, aki az igazak álmát aludta a
kocsija hátuljában.
A házban fagyos hideg uralkodott, kezdett mindent áthatni
az éjszaka sötétje. Fitzroy fázott, összébb húzta magán a
kabátot.
Hiába nem volt most csontváz a tetthelyen, Fitzroy ösztönei
azt súgták, hogy ugyanaz az ember volt az elkövető.
Arra gondolt, hogyan érezheti magát most az a két elrabolt
gyerek, valahol az éjszakában, és ennek a dühnek a lángjával
próbálta leégetni gondolatairól a félelmet, amely azzal
fenyegetett, hogy megfosztja tisztánlátásától és
elfogulatlanságától.
Végigpörgette magában a bizonyítékokat. Eltűnt három
gyerek: Grace Rodríguez, Clara Foyle és most Jakey Frith is,
közülük kettőnek csontfejlődési rendellenessége van. Három
nyúlcsontváz; egy, aminek kezdetben nem ismerte fel a
jelentőségét, aztán a következő, amit a Heathen fedeztek fel, és
látszólag semmi köze nem volt az előzőhöz, aztán a harmadik,
amit Clara elrablásának helyén hagytak. Jakey Frith ágyának
környékén semmit sem találtak, egyelőre.
Két üzenet volt a műanyag csövecskékben, és egy
figyelmeztetés az ő kocsijában.
Nem állt össze a kép.
Fitzroy tudta, hogy kell lennie valahol valami összekötő
láncszemnek, de hiába próbálta megragadni, nem sikerült.
Találnia kell egy indítékot, egy gyilkost. De nem tudott
felfedezni semmiféle motivációt.
A földrajzi egybeeséstől eltekintve.
Az áldozatok nem ugyanahhoz az etnikai csoporthoz
tartoznak.
Az áldozatok nem azonos neműek.
 Az áldozatok nem azonos korúak.
Próbálta összerakni a darabkákat ott a sötétben, próbálta
figyelni az agyában zengő szimfóniát, de sehogy sem sikerült.
Még egy-két perc, és szól Erdmannek, hogy mennie kell.
Járkálni kezdett Shirley Frith nappalijában, érezte a
boldogtalan élet nyomait. A falakon nem voltak családi fotók,
mosolygó unokák iskolai egyenruhában. Egyáltalán nem volt
semmiféle emléktárgy.
Fitzroy belerogyott egy fotelba, és érezte, hogy valami
kemény dolog nyomódik a hátába. Félrehúzta a párnát, és egy
ezüstkeretes képet pillantott meg.
Jellegzetes 1970-es évekbeli, fakó, retusált fotó.
A szívverése kihagyott egy ütemet.
Két fiút látott; ugyanolyan rozsdaszín haj, ugyanaz a ragadós
mosoly. Az egyiknek Erdman-arca volt, a másiknak pedig
ugyanolyan torz csontozata, mint Jakey-nek.

– Talált valamit odafönt? Valamilyen más… – tétovázott – …

képet?
Fitzroy hangja felszállt a létrán, a padlásra, ahol Erdman
húsz év pókhálóját próbálta kisöpörni a hajából. Habár már hat
hónap eltelt az anyja halála óta, nem jutott hozzá, hogy
összetakarítson itt – újabb tétel a halogatása listáján. Talán itt
megtalálja a válaszokat, amelyeket keres.
– Még nem. De rengeteg itt a doboz. Egy örökkévalóságig fog
tartani az összeset végignézni. – Erdman kidugta a fejét a
feljárón. Szürke porcsíkok hulltak le. – Jöjjön fel.
Shirley padlása zsúfolva volt kartondobozokkal, ősrégi
bútordarabokkal, köztük egy fehér babaággyal és egy hozzá illő
hintaszékkel. Akadtak viharvert bőröndök, és egy lelakatolt
bőrborítású láda. Erdman és Fitzroy egymás mellett állva
szemlélték az összevisszaságot.
– Ezt nézze – emelt fel Fitzroy egy lapos khakiszínű
ruhadarabot.
– Az Frith nagyapa szolgálati sapkája – tapogatta meg
Erdman a vastag anyagot. – Harcban tűnt el El-Alameinnél. –
Összeszorult a torka a nagyapja említésére. – Egy újabb eltűnt
családtag szelleme.
– Szóval magának volt egy bátyja… – szólt halkan Fitzroy.
– Volt – pillantott Erdman a fotóra, amelyet Fitzroy átadott
neki.
– Vele mi történt?
Erdman a homlokát ráncolta, próbálta összeszedni az
emlékeit.
– Nem tudom. Anyám nem szeretett beszélni róla. – Megint a
kezében tartott fotóra nézett. – Még nagyon kicsi voltam. Alig
emlékszem. Azt hiszem, beteg volt. Az egyik nap még otthon
volt, és játszott velem, másnap pedig már nem volt sehol. És az
anyám aztán már sosem lett a régi.
A padlás homályában Erdman olyan szerencsétlennek tűnt,
hogy Fitzroy szíve is összeszorult a saját vesztesége emlékére.
– Vajon mi lehet abban a ládában? – kérdezte.
Erdman lehajolt és megrángatta a lakatot, de az nem
engedett.
– Keresek valami kulcsot – kezdett tapogatódzni a poros
padlón.
A ferde tető alá tolt régi íróasztalon egy cipősdoboz pihent,
tele levelekkel, de a tinta több helyütt annyira kifakult, hogy
lehetetlenség volt kivenni a feladót és a tartalmat.
Fitzroy kihúzott egy lapot. Pókhálószerű macskakaparás. Alig
tudta kivenni az „Erdman” nevet. A tinta összefolyt, a kézírás
szinte olvashatatlan. Talán az lehetett az aláírás, hogy
„Szeretettel, Derek”, de Fitzroy nem volt biztos benne, és úgy
sejtette, hogy Erdman anyjának íródott, amikor még Erdman
kicsi volt. 1976 márciusa volt a dátum. Ez más kézírással,
ceruzával íródott.
De mi lett a másik kisfiúval, aki annyira hasonlított Erdmanre
és Jakey-re?
– Megvan – lobogtatta a kulcsot Erdman pici mosollyal. – Az
egyik cipőben volt.
Fitzroy arra nézett, amerre Erdman mutatott: egy bedőlő
oldalú kartondoboz felé, a lelakatolt láda mögött. A dobozban
egy pár régi gyerekcipő rejtőzött. Egyszerű, dísztelen darab, se
fűzője, se csatja. A sötétbarna bőr megrepedezett és felhasadt a
kortól. A tulajdonos lábának alakja még mindig látható volt a
cipő formáján. A tetején megsárgult papír, és Fitzroy fölé
hajolt, hogy levegye.

Ez a cipő a ház bokrétaünnepén került ide, amikor új tető

készült, 1976 áprilisában. Kérjük, hogy semmilyen körülmények
között ne vigye el innen.

Fitzroy a homlokát ráncolta. Mi az a bokrétaünnep? Majd

később megnézi a Google-on. Összehajtogatta a papírt, és
zsebre tette.
Erdman kulcsa beleillett a rozsdás lakatba, de nem nagyon
akart elfordulni. Hosszú percekig tartó mozgatás után azonban
végül megindult, és a lakat kinyílt.
A sarokban, egy keresztelőruha selyemfodrai között egy apró
cipőcske rejtőzött, és egy átlátszó dobozka, benne egy
halványvörös hajfürt. Mellette egy ócska mackó. A mackó
mellett régi újságcikkek halmaza, megfakult szalaggal átkötve.
– Mi az? – kérdezte Erdman.
– Még nem tudom – mormolta a nyomozó. Kibontotta a
szalagot, és kivett egy lapot. Egy Daily Mirror volt, az 1976.
október 25-i szám.
Fennhangon olvasni kezdte:

Carlton Frith megtört szívű családja tegnap zártkörű

megemlékezést tartott az eltűnt hároméves gyermekről.
Az édesanya, a 29 éves Shirley, egy csokor nefelejcset vitt a
kisfiú emlékére, akinek teste rejtélyes módon eltűnt a Royal
Southern Kórház halottasházából tíz hónappal ezelőtt.
A fiú ikertestvére, Erdman a Hither Green-i családi
otthonban maradt a kilencvenperces szertartás idejére. A
vendégeket felkérték, hogy fehérben jelenjenek meg.
Felix Tapp detektív, aki a nyomozást vezeti, azt nyilatkozta:
„Nem állunk le, amíg meg nem találjuk Carlton testét.”
Carlton apja, Derek nem volt jelen a megemlékezésen.
A sors tragikus fintora, hogy ő is elhunyt egy szívrohamban
áprilisban.

A nyomozó átadta az újságkivágást Erdmannek. A férfi

önkéntelen mozdulattal átvette, de nem jutott el a tudatáig,
amit olvas. Az arcára kiült a sokk.
 – Emlékszik ebből bármire is? – Erdman vadul, dühösen
rázta a fejét. Miközben a megsárgult papírdarabot olvasta,
Fitzroynak forogni kezdett az agya.
Ezek szerint Erdman ikergyerek, és a testvére ugyanabban a
csontbetegségben szenvedett, mint Jakey. És az ő teste is
eltűnt.
Ez már túl erős egybeesés volt ahhoz, hogy figyelmen kívül
lehessen hagyni.
– Nézze, az nem egy újabb doboz? Mintha látnék ott valamit
– mutatott Fitzroy egy rés felé a tetőgerendák között.
Odament, és benyúlt a résbe. Valami durva felülethez
súrlódott a keze. Kirántotta.
– Hú – törölgette a kezét fekete nadrágjába, és előszedte a
zseblámpáját, aztán bevilágított a nyílásba.
A fény vastag, pókhálós porra esett, és egy halom kis
hosszúkás bogyóra, ami egerek jelenlétére utalt. Köztük pedig
valami szürke, töpörödött kupac hevert. A hátsó lábcsontjai
csupaszok voltak, de a mellkasát itt-ott kiszáradt bőrfoltok
fedték. Fitzroy látott egy vékony farokmaradványt is. A pofa fele
már nem volt meg, de jól látszott a vicsorgó fehér fogsor. Egy
döglött macska.
Undorában elejtette a zseblámpát, amely koppanva hullt a
padlóra, és a padlás ismét homályba borult.
– Mi volt az? Mit látott?
Fitzroy felvette a lámpát, és megint a nyílásba világított.
– A francba – szólt Erdman. – Ez meg mi?
Fitzroyon hirtelen erőt vett a mindent elsöprő vágy, hogy
elmenjen innen. Hogy Shirley Frith padlásának fojtogató
légkörét némi friss levegőre cserélje fel. Hogy ránézzen Mrs.
Frithre.
A reggeli edény még ott volt a szárítóban, várva, hogy valaki
elpakolja. A Royal Worcester porcelántányér poros
rózsagirlandjainak látványától Fitzroy legszívesebben elsírta
volna magát. Valami kimondhatatlan szörnyűség történt ezzel
a családdal, de hogy kapcsolódik mindez Carlton és Jakey, no
meg Grace és Clara eltűnéséhez?
Ideje megtalálni a válaszokat.
A bokrétaünnep több száz éves tradíció az építőiparban.
Hagyományosan egy kis fát helyeztek az új tetőre, amikor elkészült.
Sokszor gyerekcipőt is hagytak valahol alatta, eldugott helyen, hogy
elijesszék a gonosz szellemeket. A fiatalság ártatlansága, és az a
tény, hogy a cipő az egyetlen ruhadarab, amely megtartja formáját,
volt az oka annak, hogy a gyerekcipőnek a gonosz hatalmakkal
szembeni erőt tulajdonítottak.
Babonás családoknál az sem volt ritkaság, hogy halott macskát
rejtettek a kéménygerendák mögé, a szemöldökfák fölé vagy a
mennyezeti gerendák alá, védelemként.

Erdman meredten nézte a mumifikálódott macska képét az

iPadjén. Egy félig megevett pirítós hevert mellette a tányéron.
Már nem volt éhes. Mostanában amúgy is alig volt étvágya.
Megnyitotta a Google-t, és beírta: Carlton Frith. 8 900 000
találat (0,22 másodperc).
Rákattintott az elsőre. 1999. áprilisi volt. Egy kék, aláhúzott
főcím. Helyi újság, címoldal:

Huszonnégy év után még mindig remélem, hogy

 megtalálják a fiamat.

Ez a sztori alig néhány hónappal az előtt jelent meg, hogy ő

megismerkedett Lilithtel. Amikor éppen Indiában töltött
nyomorúságos három hónapot, és próbálta eldönteni, hogy mit
kezdjen az életével. Az anyja biztos már alig várta, hogy ő
kitegye a lábát az országból. A düh szinte égette a torkát, de
visszanyelte. Ez az ő családja, csupa titok. Tovább olvasott.

Meleg júniusi délután volt, amikor Carlton Frith Sounth​end-

on-Sea tengerpartján játszadozott ikertestvérével, Erdmannel.
Miközben anyjuk, Shirley, a homokban tapicskoló gyermekeit
nézte, egy dudort vett észre Carlton mellkasán.
Az orvosok meg voltak győződve róla, hogy a gyermek a rák
egy agresszív formájában szenved, és mintát vettek a
kinövésből.
Ez azonban végzetes lépésnek bizonyult. Carltonnak egy
kőember-szindróma nevű ritka betegsége volt, amely azzal jár,
hogy extra csontok nőnek a test kötőszöveteiben, vagy
sérülések helyén, spontán fellángolásokkal.
A betegség áldozatai gyakran „második csontvázat”
növesztenek, amely gyakorlatilag csontbörtönbe zárja őket.
Carlton esetében az invazív beavatkozás a betegség
szokatlanul gyors előrehaladását váltotta ki. A mellkas
üregében növekedő csont lerontotta a tüdőfunkcióját.
Hat hónappal a tengerparti homokozás után Carlton Frith
már halott volt.
És ha ez a tragédia még nem lett volna elég a családnak, a
megpróbáltatások nem értek véget.
 1975 karácsonyának napján, amikor a legtöbben pulykasültet
ettek és a királynő beszédét hallgatták az év kiugró mértékű
inflációjáról, Carlton holttestét valaki ellopta a kórház
halottasházából.
Ilyenek az ünnepek. Alig volt személyzet a kórházban, és a
zártláncú kamerarendszerek kora előtt senki nem látott
semmit.
Majdnem két évtized elteltével a fia sorsa még mindig
kísértette az anyát.
„Sokszor tűnődöm azon, hol lehet Carlton teste, és még
ennyi idő után sem tettem le róla, hogy megadjam neki a
megérdemelt végtisztességet”, mondta a ma már 51 éves
Shirley.
„Bár már halott volt, amikor eltűnt, rossz érzés, hogy nem
búcsúzhattam el tőle. Szeretném látni azt, hogy ezt a beteg
elmét, aki ellopta a fiunk holttestét – s vele együtt a
lehetőséget, hogy meggyászolhassuk –, az igazságszolgáltatás
elé állítják.”
Carlton ikertestvére, Erdman sosem nyilatkozott nyilvánosan
a testvére eltűnéséről, de a biztosítási bróker Shirley sosem
tudta igazán túltenni magát a dolgon.
„Erdman még kisgyerek volt. Alig töltötték be a hármat,
amikor Carlton meghalt. Sokáig nem is értette, hova lett a
testvére, és nagyon nehéz volt mindannyiunknak.”
A feljegyzett kőember-szindrómás – tudományos nevén
fibrodysplasia ossificans progressiva – esetek száma az Egyesült
Királyságban harmincöt. A betegség valószínűleg örökletes, így
a család egy kettős tragédiától menekült meg.
 Shirley nem akart a másik fiáról beszélni, de azt
megerősítette, hogy ő valószínűleg mentes a betegségtől.

Carltonnak kőember-szindrómája volt? A magányos gyermekkor,

a tinédzserkori szorongások, a felnőttkor folyamán az anyja
soha még csak nem is célzott ilyesmire. Még a házassága korai,
euforikus idején sem, amikor bejelentette, hogy Lilith terhes,
az anyja csak összeszorította a száját. Akkor sem mondott
semmit, hat évvel ezelőtt, amikor az orvosok közölték velük
Jakey betegségét, Erdman pedig csak nézte, ahogy Lilith
ringatja az újszülöttet, és legszívesebben ő maga halt volna
meg.
Tény, hogy ő sem beszélt soha az ikertestvéréről, aztán ő
egyre idősebb lett, míg a fivére sosem. De ez csak azért volt,
mert az anyja nem volt hajlandó beszélni róla. Talán nem volt
képes rá. És Erdman később rájött, hogy ő maga sem képes.
Carlton emlékének helyét valami üres zsibbadtság foglalta el.
De miért?, súgta benne egy hang. Az anyja miért nem
figyelmeztette arra a genetikai időzített bombára, amit Carlton
betegsége jelentett? Főleg azok után, amiken Jakey
keresztülment.
Nem tudott megszabadulni a becsapottság érzésétől.
Miután mindkét szülője halott, már nincs kit megkérdezni.
Fitzroyjal együtt böngészték végig a többi újságcikket is a
padláson, ezek jobbára ugyanabból a hónapból származtak. Az
egyikben szerepelt egy fénykép, amelyet Erdman még sosem
látott. Erdmant és Carltont ábrázolta kiskorukban, kövér
karocskákkal, egyforma napozókalapban, amint fogatlan
mosollyal hunyorognak a fényképezőgép lencséjébe. Egy másik,
fekete-fehér képen a fiatal Shirley látszott kosztümben, amint
bemegy a Royal Southernbe, újságírók és fotósok gyűrűjében.
Az anyja súlyos titkokat rejtegetett előle.
És ez a tudat fájt neki.
Erdman szeme már annyira elhomályosult, hogy abba kellett
hagynia az olvasást. Hogy is feledkezhetett el minderről?
Hogyan zárhatta ki az emlékeiből? Talán soha nem is tudott
volna semmiről. Elvégre csak hároméves volt, és Shirley
házában nem voltak képek, sem egyéb emlékek Carltonról.
De mi a helyzet az anyjával? Fájdalmat akart okozni neki?
Vagy óvni akarta?
Ó, anya. Ő vajon gondolkozott valaha is azon, hogy Shirley
miért épít fokozatosan olyan erős falat maga köré? Amikor a
régi időkre gondolt, tervszerű visszavonulásukra a világtól,
Erdman arca fellángolt a bűntudattól és a szégyentől.
Árnyak ültek a dolgozószobában, némán és komoran. Az
ablakokat eső verdeste, mintha valaki kavicsot szórna rájuk.
Erdman addig bámulta a képernyőt, amíg a betűk ugrálni
kezdtek a szeme előtt.
Jakey elrablása esetleg kapcsolatban lehet valahogy az
idegennel, aki követi őt? Nem, ez nevetséges, paranoiás
gondolat. Mindenesetre azért megemlíti majd Fitzroynak.
Lilith az emeleten volt, mélyen aludt a gyógyszerektől.
Gyűrötten és zavartan ébredt Fitzroy kocsijában, amikor a
nyomozó éppen hazafelé vitte őket Shirley házából, ahol
Erdman tudomást szerzett a fivére betegségéről. Lilith Ja​key-t
hívta, és zokogott, amíg ki nem érkezett az ügyeletes orvos.
Erdman arra gondolt, hogy milyen könnyű lenne elaludni, és
soha többet fel sem ébredni.
De amíg a remény legkisebb esélye is megvan annak, hogy
megtalálhatja Jakey-t, mindent el fog követni, hogy felkutassa.
A telefon megszólalt, és Erdman felállt, hogy felvegye.

54.

10.16

Amikor Jakey Frith kinyitotta a szemét, teljesen ismeretlen

környezetben találta magát.
Nagy levegőt vett, és érezte, hogy egy szíj leszorítja a
mellkasát. Hideg levegő ölelte körül. Újabb adag levegőt vett, és
érezte, hogy a mellkasa megremeg a fájdalomtól és a
rémülettől.
– Anyu.
A torka száraz és duzzadt volt, mintha egy nagy tárgyat
dugtak volna le vagy húztak volna ki rajta keresztül, vagy
mindkettő. A sarokban egy szék állt, meg egy vödör. A falban
fém szellőzőrács. Sötét volt, csak az ablakokon szűrődött be
vékony csíkokban a nappali fény.
Itt a vén Véres Csont.
Jakey nedves csorgást érzett a lába között.
Felült. Ettől megfájdult a mellkasa. Minden egyes
lélegzetvétel fájt. Lázas is volt. Fázott és lángolt egyszerre. Egy
pillanatig arra gondolt, hogy talán álmodik.
A teste reszketni kezdett, és hiába ázott át a lepedője,
magára húzta, próbált nem törődni a tapadósságával.
Lehunyta a szemét.
Hallgatózott.
A házban csend uralkodott, csak a sötétség suttogott neki.
Hiába volt még csak hatéves, Jakey tudta, hogy itt a halál lakik.
A halál, amely eljön érte is.
Aztán a sarokban lévő szellőzőnyílás felől egy kislány
éneklése ütötte meg a fülét.

55.

10.45

Fitzroy telefonált.
– Mr. Frith…
– Van valami… hír?
A nyomozó hangja tétován csengett.
– Egy szürke furgont láttak elhajtani a kórháztól tegnap este,
ugyanolyan típusút, amilyet Clara eltűnésének délutánján is
megfigyeltek.
Erdman megszorította a kagylót. Lilith meg ő reménykedtek a
nyúlcsontváz hiányában, és abban, hogy Fitzroy talán
félreértelmezte a kocsijában talált figyelmeztetést.
– Biztos benne?
– Nem tudjuk, hogy ugyanaz az ember-e, de erős a
valószínűsége. Már megkaptuk a közelben lévő kamerák
felvételeit, de az átnézésük eltart egy darabig. Szólok, ha bármi
van. – A nő elhallgatott, aztán feltette ugyanazokat a
kérdéseket, amelyeket Amy Foyle-nak.
– Az utóbbi időben zavarta valami Jakey-t? Valami furcsaság,
amit esetleg megemlített?
Bűntudatos csend támadt.
– Lilith erre valószínűleg jobban tud válaszolni, de nem, én
nem tudok semmi ilyesmiről. Aggódott, hogy meghalhat, valaki
mondott neki valami ilyesmit az iskolában, de ez minden.
– Nem emlékszik egy szürke furgonra arról az estéről, amikor
megtámadták?
Erdman próbált visszaemlékezni arra a napra, amely mintha
egy másik életben lett volna.
– Nem, én…
Lelki szeme előtt megjelent a különös idegen arca.
– Mi az, Mr. Frith?
– Csak annyi, hogy azt hiszem, valaki követ mostanában.
Csend.
– Meséljen.
Erdman beszélt a férfiról, akit a megtámadása és Jakey
eltűnése előtti napokban látott.
– Nem gondolja, hogy erről hamarabb kellett volna
beszélnie? – Fitzroy hangja jeges volt.
– Nem hittem, hogy fontos.
– Le tudja írni a külsejét?
– Magas, szürke hajú.
Fitzroy Miles Foyle-ra gondolt. Magas, szürke hajú.
– Látta Clara Foyle apját az újságokban, a hírekben?
– Igen.
 – Ő az? – bökte ki Fitzroy.
– Nem. – Erdman meglepettnek tűnt. – Biztos, hogy nem.
– Kell majd egy fantomkép.
– Rendben.
– És szeretnénk megtartani azt a sajtótájékoztatót, amelyről
tegnap este beszéltünk. Valószínűleg még ma délután, önnel és
Mrs. Frithtel.
Szirénahang, egy újabb tragédia hírnöke hasított bele
Erdman zavarosan kavargó gondolataiba.
Jakey-t valaki olyan rabolta el, aki fiatal lányok ujjbegyét
vagdossa le.
Amikor Fitzroy újra megszólalt, volt a hangjában egy kis él.
– Mr. Frith? Készen áll erre?
Ha bántja a fiamat, megölöm.
– Mr. Frith? Hall engem? Nemcsak Jakey-nek segít, hanem
elvezethet minket Clarához és Grace-hez is.
Jakey-nek gyógyszerekre és megfelelő kórházi ellátásra van
szüksége.
– Mr. Frith?
– Igen.
– A sajtótájékoztató…
– Igen, persze. Megcsináljuk, amit kell.
– Remek – felelte feszülten Fitzroy. – Ebéd után magukért
megyek.

Az emeleten Lilith éppen kezdett magához térni a gyógyszeres

álomból. A mennyezetre meredt, egy kis fehér fényfoltra, amely
a szoba sarkában táncolt.
 Jakey?
Nagy nehezen felült, kinyújtotta a kezét, és akkor látta, hogy
a folt csak az óráján tükröződő fény, amely a kezével együtt
mozog.
Vajon mit tettek vele? Lilith a szájába gyömöszölte az öklét, és
úgy ráharapott, hogy felhasadt a bőre. Hagyd ezt abba. Ne múlt
időben gondolj rá.
A mellkasába szúró fájdalomtól majdnem elájult.
Kényszerítette magát, hogy levegőt vegyen. Aztán még egyet.
Jakey hiánya savként marta a torkát. Sajogtak az ízületei, az
ujjai, a térde.
Belinda Chong, a hozzájuk kirendelt kapcsolattartó előre
figyelmeztette, hogy a lelki fájdalom testi fájdalomban is
megnyilvánulhat.
Lilith nem törődött a kellemetlenségekkel, hanem fel​ült.
Az a valaki biztosan hagyott volna egy nyúlcsontvázat. Valami
jelet. Ha ő volt.
Felhorgadt benne a remény, fényesen és mohón, de ő
lenyomta. A remény sebezhetővé tesz.
Már nem először kívánta, bár mellette volna a nevelőanyja,
bár lennének igazi szülei, akikre támaszkodhatna. De Valerie
Thrupp most három kicsi lánytestvérrel volt elfoglalva, akiket
az anyjuk elhagyott egy kéthetes tenerifei vakáció ürügyén.
Lilith lehunyta a szemét. Az igazi anyja meghalt, ennyit tudott.
De a nevét nem ismerte.
Lentről hallotta a férje járkálásának lassú, bizonytalan
neszeit.
Erdmanre mindig támaszkodhatott, de most ő maga is alig
állt a lábán.
Lilith az elmúlt évben sokat tűnődött azon, milyen lenne az
élet Erdman nélkül. Elképzelte, hogy összepakol, és Jakey-vel
együtt elmennek. Még egy ügyvéddel is beszélt, hogy
megismerje az eljárást.
Most azonban rájött, hogy Jakey születésének sokkja,
fájdalma kimerítette. Még hat év után sem talált magára. És ez
nem Erdman hibája. Sosem volt az.
Most pedig, hogy Jakey eltűnt, olyan seb esett rajta, amely
sosem fog begyógyulni.
A szülés utáni szörnyű napokban, amikor valami furcsa
kábulatban élt, valahol félúton a kisbaba iránti szeretet és a
szépen megtervezett életút romba dőlése feletti szomorúság
között, elfertőződött a császármetszés helye. De a fia eltűnését
feldolgozni évekig tarthat, talán egy életen át is.
Jakey, drága kis Jakey.
Megborzongott, amikor eszébe jutott az utolsó együtt töltött
estéjük otthon, mielőtt Jakey annyira rosszul lett, és
megkezdődött az új pokoljárás.
Jakey-t az ablakban találta, amint az elülső kert kékesfekete
foltját nézte, a nyomorúságosan szitáló esőt.
A biztonsági lámpák fénye alatt csillogott a fű, minden szál
egy frissen festett műalkotás. A járda is ragyogott.
Jakey az üveghez nyomta az arcát, csak néha dőlt hátra, és
pálcikaemberkéket rajzolgatott. Gyorsan és nehézkesen vette a
levegőt.
Néhány tini szaladt el arra, léptek csattogtak a járdán.
Visongva nevettek, ahogy az eső áztatta őket. Lilith addig nézte
őket, amíg el nem tűntek.
– Ideje lefeküdni, kicsim – mondta, és felvitte a nem is
ellenkező Jakey-t az emeletre.
Utána megfürdette, segített neki fogat mosni, és betakargatta
meséléshez.
– Anyu – szólt ásítva Jakey. – Mi lesz azzal a kislánnyal?
Segítségre van szüksége. Te majd segítesz neki?
– Milyen kislány, kicsim?
– Fél, és… – Jakey hangját elnyomta az álmosság, és Lilith
végigsimított a fia szemöldökén.
Lilith szívverése felgyorsult.
– Jakey! Milyen kislány?
– Aki a tévében volt. Az.
– Clara Foyle-ra gondolsz?
– Igen – nevetett fel meglepetten a kisfiú. – Ez a neve, anyu.
Honnan tudtad?

56.

10.54

Fitzroy a telefonra meredt. Nem kezelte túl jól a helyzetet,

látszott rajta a türelmetlenség.
Mögötte a főnök járkált fel-alá. A szeme helyén beesett
gödrök, de a hangja csupa tűz.
– Gyerünk, emberek! – rikkantotta. – El kell kapnunk ezt a
rohadékot. Holnapra letartóztatást akarok.
 Mind azt akarjuk, főnök. De a nagy semmit nem lehet
letartóztatni.
Frithék érthetően dekoncentráltak voltak. Fitzroy nem is
hibáztathatta őket. Előkereste a számítógépén ugyanazt a
cikket, amelyet Erdman is látott, és elolvasta. Azon tűnődött,
vajon ez a Felix Tapp nyomozó életben van-e még. Keresni
kezdte a címét.
Conchita Rodríguez még mindig nem jelentkezett. Fitzroy
kétszer is kereste délelőtt, de nem vette fel a vonalas telefont,
mobilt pedig nem volt hajlandó használni, mert Grace halála
után rengeteg rosszindulatú hívást kapott.
Megcsörrent az asztali telefon.
Felkapta.
– Mrs. Rodríguez?
– Fitzroy?
A recepciós volt a földszintről, Jared Fox rendőr.
– Te vagy az, Foxy? Minden rendben?
– Egy fickó jött hozzád. Ne nagyon reménykedj. Azt mondja,
ismered. Dashiell Hall, a Természettudományi Múzeumból.

Dr. Hall a Telefontanú egyik hirdetésének támaszkodott. Sötét

haja csillogott a habtól. Most kontaktlencse volt rajta szemüveg
helyett. Félmosoly ült az arcán.
– Gondoltam, inkább beugrom, nem küldök e-mailt. Az olyan
személytelen, nem igaz?
Fitzroy futólag a hajához nyúlt, és viszonozta a mosolyt.
– Szemben van egy kávézó.
A Bakes & Beans egyike volt azoknak a független kis
üzleteknek, amelyek tonnaszámra adták el a házi süteményt és
a csinosan csomagolt kolumbiai kávét. Fitzroy már az illattól is
jobb kedvre derült.
A pincérnő kihozta dr. Hall eszpresszóját és az ő flat white-
ját. Fitzroy megvárta, míg leteszi az italokat, és csak az után
szólalt meg.
– Nos, mit tud nekem mondani?
Dr. Hall egy dossziét szedett elő a táskájából.
– Meglehetősen sokmindent. Ez a példány elképesztő.
Felnőtt hím nyúl, szinte bizonyosan házi.
– Honnan lehet ezt tudni?
A férfi a talált csontváz képére mutatott, majd a másikra,
amit összehasonlításul hozott magával. Felcsillant a szeme.
– Nézze csak meg ezt. A maga nyulának kerekebb a feje,
rövidebb a koponyája. Ez a mesterséges kiválasztódás miatt
van. Mintha egy farkast hasonlítanánk össze a buldoggal. A
háznál tenyésztett nyulakat a húsukért tartják, ezért
nyilvánvalóan mások az arányaik. Meg is mértük, a biztonság
kedvéért, és a maga nyúlcsontváza sokkal nagyobb és nehezebb
volt, mint ezé a vadnyúlé.
Dr. Hall marokra fogta a csészéjét. Nagyon hosszú ujjai
voltak.
– Akkor le tudja szűkíteni fajtára?
– Az nehéz. És nem biztos. De a széles mellkas és a rövid
nyak miatt a fehér hotot nyúlra tippelnék.
Keresgélni kezdett a dossziéjában, és újabb képet szedett elő.
Egy fehér nyulat ábrázolt, a szeme körül fekete karikákkal.
– A szép fehér bundája és a húsa miatt tenyésztik. Nor​-
mandiából, Franciaországból származik.
 Fitzroy hátradőlt, és hagyta, hogy magával ragadja a kávézó
zaja. Ez azt jelenti, hogy az illető nyúltenyésztő? Vajon hány
ilyen ember él délkeleten? Mindet le kell nyomozni.
– De ez még nem minden – dr. Hall arca valósággal ragyogott
a diadaltól. – Bármelyik helyszínelő megmondhatja, hogy
minden nyomot hagy maga után. És a maga csontvázával is ez a
helyzet.
Fitzroy bőre bizseregni kezdett.
– Meglepett a példánya állapota, be kell hogy valljam. A
csontváza teljesen ép volt, a kötőszövetek a helyükön, de egy
szemernyi hús sem volt.
Fitzroy figyelmesen hallgatta, és a tekintetük találkozott.
– Ez enyhén szólva is szokatlan – kortyolt a kávéból dr. Hall.
– Úgyhogy próbáltam némiképp mélyebbre ásni.
– Hallgatom.
– Amikor megnéztem mikroszkóp alatt, észrevettem, hogy
sok csonton apró karcolások vannak, ez azt jelenti, hogy a
szőrt, a belső szerveket és a hús egy részét késsel távolították
el.
Fitzroy most már szálegyenesen ült, mit sem törődve a
szomszéd asztalnál ülő párocska csodálkozó pillantásával.
– De mi lett a többi hússal? Senki sem tudja késsel ilyen
alaposan eltávolítani, bármilyen ügyes is. Hacsak… –
mosolygott Fitzroyra.
– Hacsak mi?
– Hacsak nem veszi igénybe a Dermestes maculatusok
segítségét.
Dr. Hall újabb képeket mutatott. Egy állatkoponyát, amelyen
ezernyi apró rovar nyüzsgött.
– Az illető dögbogarakat használt. Azok eszik le a húst a
döglött állatokról. Meg is találtam a nyáluk DNS-ét a
csontokon.
Fitzroynak meglódultak a gondolatai. Honnan
származhatnak azok a bogarak? Mennyire lehet nehéz hozzájuk
jutni? Dr. Hall azonban már előtte járt a magyarázattal.
– Egyes tudósok vegyszereket használnak a hús leoldására a
csontokról, de azok felmarják a csontokat is, és megváltoztatják
a szerkezetüket. Mi a Természettudományi Múzeumban az
előző módszert alkalmazzuk. Dermestes haemorrhoidalisokat. De
régebben maculatusokat használtunk. Sokan használják most is
ezt a fajtát. Nekünk saját kolóniánk van, de lehet venni
tenyésztőktől is felnőtt bogarakat, amelyekkel el lehet indítani
egy újat – rakta le üres csészéjét dr. Hall, és tépett egy falatot a
csokis muffinjából. – Találja meg a tenyésztőt, Etta, és akkor
megtalálja ezt a beteg agyú gazembert is.

57.

13.03

Miért is nem figyelmeztette senki, hogy ennyire nehéz lesz

egyetlen fényképben összefoglalni a gyereket, akit annyira
szeret? Inkább nevető, gondtalan kisfiút mutasson az apja
vállán, vagy egy beteg, törékeny gyereket a kórházi ágyon?
Végül úgy döntött, hogy az emberek lelkesebben keresnek egy
kis beteget.
Erdman egy szendvicset tett az asztalra, és kiemelt egy képet
a halomból. Végighúzta ujját a fia fényes, fagyott mosolyán.
Lilith a keze után nyúlt, nem mohón, csak értékelve a mozdulat
mögötti gesztust.
– Hogy vagy? – kérdezte Erdman.
Lilith vállat vont. Nem nagyon tudott mit mondani.
– Meg fogják találni – mondta Erdman. – Hinnünk kell
ebben. – De nem nézett Lilith szemébe.
Jemma Maslan rendőrnő, fantomkép-specialista az elmúlt két
órát Erdmannel töltötte, a lehetséges gyanúsított képének
összeállításával. Több száz orrot, állat és hajat mutatott.
Erdman átkozta a memóriája hiányosságait.
A férfi vonásai tünékenyek voltak, mint a füst.
– Ez sajnos gyakran megtörténik – mondta a rendőrnő. – Az
ember azt hiszi, hogy emlékszik egy arcra, de amikor
ténylegesen le kell írnia, sokkal nehezebb lesz. Elkezdünk
kételkedni magunkban.
Mialatt ők dolgoztak, néhány rendőr átkutatta Jakey
hálószobáját. Lilith legszívesebben elzavarta volna őket.
De most már üres volt a ház, csak Belinda maradt, a kijelölt
kapcsolattartójuk, aki éppen mosogatott.
– Visszajövök majd – mondta Lilithnek. – Amint tudnak
mondani nekünk valamit. – Lilithnek nem tetszett ez a
„nekünk”, mintha Belindát ugyanúgy érdekelné Jakey sorsa, és
nem azért fizetnék, hogy könyékig legyen a mosogatójukban.
Rettegett a pillanattól. A sajtótájékoztatótól. A szó ijesztően
tornyosult lelki szeme előtt. A délelőtt zaklatottan telt.
Folyamatosan gyártotta a kávékat, és néha tejvásárlás ürügyén
kiszökött, ha már túl fojtogató lett a ház levegője. Az egyik
anyuka Jakey iskolájából, Alyson Carruthers, éppen mellette
ment el kocsival, és felajánlotta, hogy hazaviszi. Az ajtóig
támogatta Lilithet a kerti úton, a könyökénél fogva, mintha
öreg nénike lenne. Lilith legszívesebben ráordított volna, hogy
takarodjon, de a jó modora még a vészhelyzetben sem hagyta
el.
Aztán sírt egy sort Jakey fotóin, a falat bámulta, és most –
nézett az órájára – eljött az ideje, hogy Fitzroy nyomozó értük
jöjjön.
Lilian utált a figyelem középpontjában lenni, főként ilyen
sebezhető lelkiállapotban. De Fitzroy meggyőzte Erdmant,
hogy ez létfontosságú, hogy meg kell tenniük, mert fel kell
kelteni a közvélemény figyelmét, hátha így Clara Foyle-t és
Grace Rodríguezt is megtalálják.
Add, hogy Jakey életben legyen.
Nem volt ostoba. Tudta, hogy a rendőrség így akarja nyomás
alá helyezni a gyanúsítottakat, hogy lássák, hibáznak-e, vagy
éppen krokodilkönnyeket ontanak. Fitzroy persze megnyugtatta
őt, hogy nem erről van szó, és Lilith zsibbadtan elfogadta ezt.
Megszólalt a csengő. Fitzroy állt a küszöbön, a szeme alatt
vörös karikák.
– Elnézést a késésért, Mr. Frith. Eléggé… sűrű volt a
délelőttöm.
Így történt, hogy Erdman és Lilith egyszer csak ott találták
magukat szombat ebédidőben a Novotel Hotel Greenwich High
Roadon terpeszkedő csupa tégla, csupa üveg épületében. Már
több mint tizenöt óra telt el Jakey és nyolc nap Clara eltűnése
óta, és egy év meg négy nap az óta, hogy Grace elindult
balettra, és sosem tért haza.
Kis asztalt állítottak fel három székkel, egy kancsó vízzel és
egy mikrofonnal. A Lilith által kiválasztott képet kivetítették
egy vászonra mögéjük.
A beszélgetések zsongása tiszteletteljes csenddé halkult,
amikor Lilith és Erdman elfoglalta a helyét. Lilithnek
nyugtalanul összeugrott a gyomra, amikor meglátta a sok
várakozásteljes arcot. Látott egy kerek fejű, sötét hajú, fekete
szemüvegkeretes nőt, aki ugrásra készen tartotta összerágcsált
tollát a jegyzettömbje fölött. Az asztal mellett egy fiatalember
guggolt mikrofonnal és hangrögzítővel, hátulról kamerák
szegeződtek rájuk, és néhány diktafon hevert előttük. Erdman a
száját harapdálta, és aggodalmasan nézett körül a teremben,
ahol annyi újságíró szorongott, hogy miattuk kellett az
eseményt a rendőrség épülete helyett itt megtartani.
Nem vagyok képes rá, gondolta magában Lilith, és a lába
mintha gumivá lágyult volna. Sírni szeretett volna. Nem akart
itt lenni, ebben a jellegtelen hotelban, kirakva a sok ember elé,
hogy legyen mit bámulniuk. De Fitzroy megfogta a könyökét, és
a székéhez vezette, aztán bátorítóan odabiccentett neki, és
mielőtt Lilith észbe kaphatott volna, Fitzroy már el is kezdte
bemutatni őket, és Lilith akadozva olvasni kezdte az előre
megírt szöveget. Körülbelül a felénél felpillantott, és látta, hogy
két újságíró összesúg. Kiesett a ritmusból, belegabalyodott
Jakey nevébe, úgyhogy összegyűrte és kiengedte kezéből a
papírt, a szeméből pedig a könnyeket. Erdman megfogta a
kezét, és gyengéden megszorította. Aztán nyelt egyet.
Pillanatnyi csend támadt, villogtak a vakuk. Aztán Erdman
megszólalt, öntudatlanul is Miles Foyle-t utánozva, egyenesen
bele a kamerákba.
– Kérem, kérem, segítsenek nekünk megtalálni Jakey-t.
Hozzák haza a fiunkat.
Fitzroy felállt, és azt mondta:
– Ennyi volt, emberek. Ma nem fogadunk kérdéseket, csak
megköszönjük, hogy eljöttek.
Miközben a riporterek és híradósok összepakoltak, e-maileket
írogattak vagy a szerkesztőségüket hívták, Fitzroy odamormolta
nekik:
– Jól csinálták. Ügyesek voltak. Ebből lesz egy jó kis délutáni
főcím, és majd meglátjuk, mire megyünk vele.
A fiunk. Reméljük, hogy visszahozza a fiunkat.
Fitzroy éppen visszakísérte Lilithéket a kocsihoz, amikor
lépteket hallott a háta mögül. A sötét hajú nő volt a
sajtótájékoztatóról, a Daily Mirror bűnügyi riportere, és Fitzroy
nevét kiáltotta.
– Lenne ideje egy szóra?
– Nem – felelte Fitzroy kurtán, és elfordult.
A riporter felvonta az egyik szemöldökét, és lengetni kezdte a
diktafonját Fitzroy háta felé. Lilith még az élénk szélben sem
tudta nem észrevenni, hogy a fiatal nőnek milyen
állottcigaretta-szaga van.
– Nagy kár. Csak mondani akartam valamit.
Fitzroy nagy levegőt vett.
– Mr. és Mrs. Frith, bocsássanak meg egy pillanatra… –
Arrább húzódott, és félrevonta az újságírót. Noha távolabb
álltak, és halkra fogták a hangjukat, Lilith így is hallotta
majdnem az egész beszélgetést.
– Tudunk a nyúlveséről – mondta a riporter. – Holnap
előrukkolunk vele.
Fitzroy ökölbe szorította a kezét, aztán lassan újra kiengedte,
miközben a nő felé fordult. Lilith aggódott, hogy a nyomozó
esetleg behúz egyet a riporternek, de Fitzroy hangja nyugodt
volt. Túlságosan is nyugodt.
– Kérem, ne csinálják. Azt még nem akarjuk közzétenni.
Operatív okokból.
– Ugyan már, Fitzroy, szuper sztori! Egy lehetséges
sorozatgyilkos, aki nyúlcsontvázakat hagy az áldozatai helyén.
Véres nyúlvese, amelyet a maga kocsijában hagytak
figyelmeztetésül. A központban már tudnak róla. És imádják,
akárcsak a főszerkesztő. Címlapra fog kerülni, úgyhogy ha azt
akarja, hogy levegyék, akkor valami nagyon ütős dologgal kell
előrukkolnia.
– Ne legyen érzéketlen, Sarah. Itt valakiknek a szeretteiről
van szó, nem a maga újságjának az eladásáról. És ne próbáljon
zsarolni. Maga is pontosan tudja, hogy elég egy telefon a
főnökének.
– Én nem vennék rá mérget. Még mindig dühös, hogy maga a
Sunnak adta le a drótot a lány az erdőben ujjbegyes sztoriról
tavaly.
Fitzroy arcán megrándult egy ideg. A zsebébe mélyesztette a
kezét.
– Mi nem adunk le drótot senkinek. Úgy tudom, Mrs.
Rodríguez sógornője volt az, aki azt a bizonyos értesülést
megosztotta a sajtóval.
Sarah komoran nevetett.
– Lényegtelen. Ők megkaptak egy masszív sztorit, mi meg
nem. Most nekünk kell egy olyan, ami nekik nincs. Tudom, mit
gondol. Hogy el akarja különíteni az igazi hívókat az idiótáktól,
de nem ülhet ezen a dolgon a végtelenségig. Úgyis ki fog
szivárogni, maga is tudja.
Lilith furcsán kívülállóként nyugtázta a beszélgetést, mintha
csak egy rádiójátékot hallgatna, ahol nem látja a szereplők
arcát. Erdman a riporterre meredt, arcát eltorzította az undor.
Fitzroy fürtjei jobbra-balra lendültek hitetlenkedő
fejmozdulatától.
– Nem hinném, hogy túl ízléses ezt a beszélgetést Mr. és Mrs.
Frith füle hallatára lefolytatni, nemde? De mondok magának
valamit. Ha mindenáron le akarja adni ezt a sztorit, akkor attól
tartok, hogy ki kell bírnunk. Ha ez azt jelenti, hogy kiadhatom
az információt a többi médiának…
– Ne merészelje. Ez a mi exkluzív hírünk – dühöngött Sarah
kivörösödve.
– Ha vár vele egypár napot, akkor csak a magáé.
– És mi van, ha közben valaki más is megszerzi?
– Nem fogja. Pár nap múlva csörögjön rám.
A riporter elviharzott, Fitzroy pedig fanyar mosolyt villantott
Frithékre.
– Nem fogja felhasználni.
– Honnan tudja?
– Bízzon bennem – felelte Fitzroy. – Vissza fogja tartani a
szaftosabb sztori érdekében. Tudom, hogy így lesz. Ilyenek az
újságírók.

58.

16.14

A vödör megtelt, és kezdett nagyon büdös lenni. Clara elhúzta

az orrát. Az Éjjeli Ember jó ideje nem jött. Clara éhes volt, és
bár félt az embertől, az mindig hozott neki ennivalót.
Visszarogyott a gyűrött ágyneműre. Az is rossz szagú volt.
Clara vastagnak és száraznak érezte a nyelvét a szájában, és fájt
a háta is. A göröngyös párna után nyúlt.
– Semmi baj, Rosie – búgta. – Itt van anya.
Halkan énekelni kezdett magának, mindenféle halandzsa
szöveggel, összevissza dallamtöredékekkel, amikre otthonról
vagy az iskolából emlékezett, bár ezek az emlékek egy hét
távolából már homályosnak és elmosódottnak tűntek.
A férfi általában akkor jött, amikor a reggeli fény a padlóra és
a csupasz falakra vetült a rácsok közül, de most sötétebb volt, a
szoba homályba burkolódzott.
Clara hol elszundikált, hol felébredt. Ugyanezt csinálta azon
a délutánon is, amikor valami tompa puffanás riasztotta fel
szendergéséből. Felült, magához szorította párna Rosie-t, és
hallgatódzott. Kiabáljon, vagy maradjon csendben? Talán az
anyja az, vagy a rendőrség, és azért jöttek, hogy kiszabadítsák.
Az ajtóra meredt, és szuggerálta, hogy nyíljon ki.
 Újabb puffanás. Aztán halk köhögés és könnyű léptek,
egészen mások, mint az Éjjeli Ember léptei. Clara kiabálni
szeretett volna, hogy visszahívja őket. Várt. Valahol egy ajtó
csukódott.
Más emberek is vannak itt.
Az elképesztő gondolat lassan kígyózott az agyába. Még soha
senkit nem hallott rajta kívül ezen a furcsa helyen.
Addig szorította a fülét az ajtóra, amíg ki nem vörösödött,
hátha hall valamit, bármit.
De csak csend volt odakint.
– Mit gondolsz, Rosie?
– Nem tudom, Clara. Nem olyan hangja van, mint az Éjjeli
Embernek. – Clara hangja magasabb lett, és mozgatta párna
Rosie-t a levegőben.
– Hmm… Talán olyan valaki, aki segíthet nekünk. Talán anyu
az.
Ez az eshetőség olyan izgalmat keltett Clarában, hogy ugrott
egyet, és kificamította a bokáját. Nem törődött vele. Bármilyen
fájdalmat képes lett volna elviselni, ha úgy érzi, hogy van
esélye rá, hogy este már a saját ágyában aludjon Mr.
Snugglesszel, és Rongycicával.
– Nem hinném, hogy anya az – mondta párna Rosie.
– Fogd be a szád – mondta Clara. A csalódottság teljesen
letörte gyermeki lelkesedését. Eldobta a párnát.
A sarokban lévő lámpa izzója folyamatosan villódzott,
félárnyékokat vetve a falra. Nem volt elég sötét a lefekvéshez,
de ahhoz sem volt elég világos, hogy nappal legyen.
Clara minden kis erejét összeszedve odahúzta a széket, a
szoba ágyon kívüli egyetlen bútorát, az ajtóhoz. Miközben
próbálta megmászni az ingatag hegyet, hogy kikukkantson a
kulcslyukon, a szék megbillent, ő pedig elvesztette az
egyensúlyát, és a földre zuhant.
Egy darabig nem mozdult. Amikor már nem táncoltak fekete
pöttyök a szeme előtt, hirtelen elfogta valamilyen késztetés,
hogy olyan pici és láthatatlan legyen, amennyire csak lehet, és
bebújt az ágy alatti szűk térbe. Ott talán nem látják meg.
Húsz perccel később kivonszolta magát, hogy magához vegye
párna Rosie-t, aztán visszamászott a rejtekhelyére.
Mire az Éjjeli Ember bejött, hogy kiürítse a vödröt, Clara már
aludt, a férfi pedig túlságosan sietett ahhoz, hogy az ágyba
tegye. Helyére rakta a széket, és rajta hagyta a pohár tejet,
benne az altatóval. A zsebéből egy puha kis kötött kutyust vett
elő – a felesége készítette évtizedekkel ezelőtt, de soha senki
nem játszott vele –, és a földre fektette, Clara mellé.

59.

18.12

Az utcák meglepően üresek egy szombat estéhez képest. Az eső

otthon tartja az embereket. A szerencse istenasszonya melléje
szegődött. És reméli, hogy ott is marad.
A nyomozó autója rég eltűnt, a helyén széles, üres tér
maradt. A kezében bevásárlószatyorral, a szívében dallal nézte
végig, ahogyan teherautóra rakják.
 Semmit sem fognak találni. Óvatos volt. Mindig óvatos.
Az ablak világos, de Csontgyűjtő tudja, hogy a nő nincs
otthon. Keresni fogja őt. De nem fogja megtalálni.
A nyomozó érdekli, lefoglalja a gondolatait. Szinte lubickol a
nő kétségbeesésének langyos vizében. Ez új dimenziót ad a
munkájának, és azon kapja magát, hogy szeretné, ha a nő
megtudná: a fiúnak már nincs sok hátra, órákon belül el fogja
kezdeni őt felkészíteni a végső megtiszteltetésre.
Tik-tak, nyomozó, tik-tak.
A kislányra gondol, aki elrejtőzött a szoba sarkának
homályában, és próbálja elképzelni, hogy nézne ki az ő
gyereke, de a kis arc üres, vonások nélküli.
A fiúra gondol, aki ott fekszik a matracon. Beteg, de nem
számít, ha esetleg meghal. Annyival kevesebb a teendő.
Azon tűnődik, vajon mennyi ideig tarthatja őket elrejtve egy
nyolcmilliós nagyvárosban, hogy nem kellene-e elvinni őket
valami csendes, biztonságos helyre.
A halál nem a vég. A gyűjtemény halhatatlanná teszi őket. De
nem hagyja magát siettetni: időre van szüksége – újabb és
újabb órákra –, hogy kiélvezze ezeknek a ritka csontoknak a
kibontását.
Az ablaktörlő túl lassan jár, nem tud megbirkózni a vég
nélkül ömlő esővel. Már majdnem ott van.
Melegít egy kis levest a feleségének vacsorára, talán egy kis
tejfölt is kever bele. Olyan vékony a karja. Ha nem eszik
rendesen, akkor nemsokára belőle is csontváz lesz, vékonyka
bőrbe kötve.
Végigsiet az utcán. Az asszony nem volt jól, amikor
otthagyta. Egyáltalán nem. A férfi aggódik. Reméli, hogy az
asszony tudott inni. Haza akar érni, hogy lássa. Az ágyneműt
cserélni kell, le kell mosdatni, új hálóinget adni rá.
Amikor befordul a sarkon, mintha bukfencezne a gyomra.
Minden ablak villanyfénytől világos.

60.

19.01

Jakey felkelt a matracról. A pizsamaalsója nedves és hideg volt,

és minden lélegzetvételre mintha ollót döftek volna az
oldalába.
Árnyak kóstolgatták a szoba sarkait. Majdnem huszonnégy
órája rabolták el. Végigvonszolta magát a padlón, a fényes
fémszellőzővel ellátott falig. A lapocskák közti hasadékra
illesztette a száját.
– Helló! – recsegte. – Helló!
Semmi.
A kimerültség hatalmas súllyal nehezedett rá, a homlokát
ellepte a veríték. Fenéken csúszni kezdett hátrafelé, amíg a
hátával el nem érte a falat.
Biztosan álmodta.
Lehunyta a szemét. Két meleg könnycsepp csorgott végig az
arcán. Lenyelte őket, és összerezzent, amikor a só marni kezdte
feldagadt torkát.
Anyut akarom.
 Gyere és ments meg, apu.
De nem volt semmi remény a menekülésre. A vén Véres
Csont tesz róla. Jakey szunyókált pár percet. A lélegzetvétele
nehézkes és szapora volt. A kórházban az intravénás
antibiotikumok csak most kezdték el a munkájukat, amit nem
lett volna szabad abbahagyniuk. Ha a vén Véres Csont nem öli
meg, akkor a tüdőgyulladás viszi el.
Itt fog meghalni.
Elkalandoztak a gondolatai. Mintha az apját hallotta volna,
ahogy énekel neki. Mintha egy nyúlüregbe zuhant volna lefelé.
– Helló – szólalt meg a fal. – Téged hogy hívnak?

61.

19.03

Ha a kutyákról elmondható, hogy idővel hasonlítani kezdenek a

gazdájukra, akkor egy házról még inkább.
A 46-os szám középen kidudorodott, és az elülső kert
bambuszkerítése némiképp emlékeztetett a gazda nikotinfoltos
hajára.
Felix Tapp nyomozó akár nyugdíjas volt már, akár nem,
nyakon cserdítette volna Fitzroyt, ha hallotta volna, hogy egy
ilyen zöldfülű ilyeneket gondol róla.
Fitzroy becsöngetett. Az ajtóüveg mögött elmosódott alak
jelent meg.
Felix Tappet már régóta nem nagyon látogatta meg esténként
senki a gondozóin kívül, és amikor a papucsba dagadt lábával
kicsoszogott az előszobába, a ház a mosatlan ruha és a veríték
szagát árasztotta.
Felix kockás inget viselt, amelynek az elején egy folt
éktelenkedett, és bevezette Fitzroyt a zsúfolt nappaliba, az
elütő színű párnákkal megrakott kanapéhoz. Minden
elképzelhető sima felületet a család és a barátok fényképei
borítottak. Egy régi Australia terítővel letakart asztalkán egy
vödörben virágok álltak, olyan élénk bíbor és rózsaszín
színorgiában, amely nem fakult meg úgy, mint a bútorzat.
A férfi görnyedt volt a kortól, a bőre olyan ráncos, mint az
összegyűrt, majd újra széthajtogatott alufólia. A tekintete
bizonytalan volt, de az elméje épp olyan éles, mint a nyelve.
Teát készített. A tej foltokban úszott a tetején.
– Uram, emlékszik, amit a telefonban mondtam, hogy a
segítségére lenne szükségem egy esetnél?
– Csak vak vagyok majdnem, süket nem.
– Igen. Elnézést, uram.
A férfi rámeredt.
– Maga Boyd Fitzroy lánya?
– Igen.
– Nehéz ember volt. De jó rendőr. Ugye a kis Carlton Frithről
van szó? 1975. karácsony?
– Igen, a kisfiúról, akinek a holttestét ellopták a kórházi
halottasházból.
Az öreg bólogatott, és töprengő arcot vágott.
– Majdnem rámentem arra az ügyre, hogy próbáltam
megtalálni azt a gyereket. A házasságom rá is ment.
 – Ezt szomorúan hallom, uram. Foglalkozási ártalom.
– A modern rendőrködés már nem ugyanaz, nem igaz? Ott az
internet, a fejlett helyszínelési módszerek. Mi meg lejártuk a
lábunkat.
Fitzroy tiszteletteljesen fejet hatott. Felix fészkelődni
kezdett, hogy kényelmesen elhelyezkedjen. Amikor
megmozdult, Fitzroy enyhe krumpliszagot érzett.
– Nem voltak nyavalyás kamerák, semmi ilyesmi.
Kikérdeztünk száz embert, de persze senki nem látott az
égvilágon semmit. Karácsony volt. Személyzet alig, mindenki a
saját dolgával törődött.
A férfi beleszürcsölt a teába, és a barna folyadék összegyűlt a
szája sarkában.
– A családja összeomlott. Szegény anyja. Csak szerette volna
eltemetni a fiát, hogy legyen, ahová kijárhat és ahol
beszélgethet vele. Virágot vihet. Micsoda tragédia. Az egész
család egy merő tragédia volt.
Fitzroy felpillantott.
– Miért volt az, uram?
– Hát, akkor már elveszített egy fiút, nem igaz?
– Úgy érti, hogy még egyet, Carlton előtt?
– Semmi ilyesmit nem mondtam. És még maga nyomozó.
Nem. Úgy értettem, hogy már elvesztett egy gyereket, és előtte
állt annak, hogy még egyet elveszítsen. – Felix arca
elfelhősödött, és révedezve meredt a meggyújtatlan
gázkandallóba. – Sokszor gondolok arra, hogy mi történhetett
vele. Próbáltam kapcsolatban maradni a családdal, de az anyjuk
nem akarta, főleg miután a férje meghalt, és nyilvánvalóvá vált,
hogy sosem fogjuk megtalálni a gyereket.
Elhallgatott, Fitzroy pedig próbálta rendezni a fejében
megszólaló csilingelést.
– Elnézést, uram, de valahol lemaradtam. Miért állt az az
asszony az előtt, hogy még egy gyereket elveszítsen?
– Carltonnak volt az a csontbetegsége – megmozdította
aszott kezét. – A fenébe, hogy is nevezték?
Fitzroy lassan tagoltan mondta:
– Fibrodysplasia ossificans progressiva.
Az öreg meglepetten pillantott rá.
– Igen, valóban. Borzasztó teher. Az ikertestvérének,
Erdmannek ugyanilyen volt.
Fitzroy összeszorított szájjal rázta a fejét.
– Nem, nem hinném, hogy ez így van. Erdman Frith sosem
mutatta a betegségnek semmilyen jelét.
– Meg vagyok döbbenve. Biztos voltam benne, hogy
mostanra már meghalt – ráncolta a homlokát a nyugállományú
nyomozó. – De tudom, hogy igazam van. Határozottan
emlékszem, mert akkor hallgattam ki az anyját. – Az öreg
reszketegen ivott egy kortyot. – Szegény asszony. Nem volt elég
neki, hogy elvesztette a hároméves fiát, akkor tudta meg, hogy
még a holttestet is ellopták. Szörnyű állapotban volt. Aztán
Erdman telehányta az igazgató irodáját, és hívniuk kellett
valakit, aki feltakarítja, aztán abban a zűrzavarban még befutott
Carlton nyavalyás orvosa is, aki ezt a pillanatot választotta
arra, hogy elmondja: gyanúja szerint Erdmanben – aki Carlton
egypetéjű ikertestvére – ugyancsak ki fog alakulni a betegség. És
esetleg a későbbi nemzedékekben is. – A fejét vakarta. – De
nem ez történt, ugye azt mondta?
A zörgés, kattogás és cserregés közepette Fitzroy
szinapszisain átfutott az ismerős csilingelés.
Lehetséges lenne, hogy az, aki elrabolta Jakey-t és Clarát,
ugyanaz az ember, aki elvitte Carlton holttestét, csaknem
negyven évvel korábban? Folyamatosan szemmel tartotta volna
Frithéket, és várta, hogy Erdmanen is kiütközzön a betegség,
aztán amikor ez nem következett be, áttért a fiára? Vagy csak
mostanában bukkant rá?
De ha a kapcsolat Carlton, Jakey és Clara között valóban a
csontrendellenesség, akkor hogy illeszkedik ide az erdőben
megtalált lány?
Kisietett, hogy megint hívja Mrs. Rodríguezt.

62.

20.14

– Jakey vagyok.
A kisfiúnak nem volt ereje túl nagy távolságokat megtenni,
ezért a hasára hengeredett, és azon a napon már másodszor
tapasztotta száját a szellőzőre.
– Te hány éves vagy? – kérdezte a fal.
– Hat – húzta el a száját Jakey. – És te ki vagy?
– Clara a nevem. Öt és negyed éves vagyok. – Szünet. – Te jó
fiú vagy, vagy rossz?
– Jó. – A hangja, mintha téglát karcolnának fával. – Mint a
Pókember.
– Szeretem a Pókembert – felelte Clara magas, tiszta hangon.
– Bár tudnék hálót szőni. Akkor megszökhetnénk. – Egy kis
tétovázás. – Nem szeretek itt lenni.
– Én se – felelte Jakey, mintha az, hogy a falon keresztül
beszélget egy kislánnyal, a világ legtermészetesebb dolga volna.
Egy ideig csendben ültek, a szájuk alig néhány centiméterre
egymástól, egy téglafal két oldalán. Amikor Jakey lehunyta a
szemét, mert megfájdult a mellkasa, Clara, aki már annyira
vágyott a társaságra, tovább csacsogott.
– Az Éjjeli Ember hozott ide téged? Engem ő hozott. Egy
teherautóban. Nem volt jó. Bántott engem. Téged is bántott?
Van neki egy gépe. Láttad már a gépét? Mozdulatlanul kell
maradnod. Nem fáj, csak nem szabad megmozdulni. Ha
megmozdulok, mérges lesz. Éhes vagyok. Nincs valami
ennivalód?
– Nincs – suttogta Jakey. – Nem érzem jól magam.
– Fáj a hasad? Nekem fáj. Nagyon, nagyon fáj, de nem tudok
kakilni. Anyukám azt mondja, hogy a kakilás segít, ha fáj a
hasad, de nem megy, úgyhogy nem tudom. Nem láttad az
anyukámat?
– De igen – mormolta Jakey. – A tévében.
– Ó – mondta Clara. – Mikor jön el értem?
Jakey próbálta végiggondolni a dolgot. Nem teljesen tudta,
hogy Clara Foyle anyukája miért volt a tévében, de azért volt
róla valami elképzelése. Próbálta megfogalmazni, miközben a
fájdalom kezdett átterjedni a hátára, a csontjaira is.
– Nem tudja, hol vagy.
 Egy sóhajt hallott a szellőzőn keresztül, aztán a kislány sírva
fakadt.
– Semmi baj – Jakey alig tudta nyitva tartani a szemét. A
nyelve szárazon fityegett a szájában. – Semmi baj.
Clara zokogása lassan szipogássá csillapult. Folyni kezdett az
orra, letörölte a keze fejével, nyúlós csíkot húzva az arcán.
– És a te anyukád eljön érted? – kérdezte Clara.
– Nem. Nem tudom. – A beszéd hatalmas erőfeszítést
követelt, Jakey szavai kezdtek összemosódni. – Szerintem ő se
tudja, hogy én hol vagyok.
Mindkét gyerek felfogta ennek a ténynek a fájdalmas
jelentőségét.
– Ha majd haza kerülök, csokit fogok reggelizni. És
zselépudingot – jegyezte meg Clara.
– Én is szeretem a zselét.
– És megengedem Eleanornak, hogy kölcsönvegye a
szívecskés nyakláncomat. Meg a Hófehérke-ruhámat. –
Elhallgatott. – Te éhes vagy?
Jakey fejében mintha fekete méhek zümmögtek volna.
Clara nem értette a hallgatást. Előszedte a zsebéből az utolsó
fél szelet kenyerét. A titkos tartalékát.
– Kaphatsz belőle, ha kérsz – tuszkolta át az állott darabkát a
szellőzőn. Két-három morzsa leesett Jakey mellé, de ő nem
vette észre. Csukva volt a szeme.
Clara rágcsálni kezdte a maradékot.
– Amikor valami rossz történik, odamegy a rendőrség –
suttogta Clara.
– A… rendőrség… keres… – nyögte ki lehunyt szemmel Jakey.
 – Ez a hely nagyon félelmetes – Clara megint sírni kezdett,
de ezúttal csendben. Jakey a szellőzőre tette az ujjait. Clara
észrevette a mozgás árnyékát a keskeny résen keresztül, és ő is
odadugta az ujjait a fiúéihoz.
Így ültek vagy tíz percig, talán tovább is. Egyikük se szólt, de
mindkettejüket megnyugtatta a másik jelenléte. Jakey ujjai
végül lecsúsztak a fémről, de Clara nem vette észre. Ha nagyon
akarta volna, tehetett volna úgy, mintha az egész csak bújócska
lenne.
Aztán Clara felkapta a fejét.
A távolból halk nyikorgást hallott. Rémülten préselődött be
az ágy alá. Aztán négykézláb kimászott, és száját a rostélyhoz
illesztette.
– Jön – mondta, a hangja sürgető suttogás. – Jön az Éjjeli
Ember.
De Jakey nem hallotta a figyelmeztetést; belemerült abba az
álomba, amely az élet és a halál szűk határmezsgyéjén
egyensúlyozott.
 VASÁRNAP

63.

11.00

Lilith kényszerítette magát tizenegykor, hogy felkeljen. Nem

vacakolt reggelizéssel, és fél órán keresztül bámult ki üres
tekintettel a kertbe.
Az elviselhetetlen várakozás és az információhiány lassan
megölte.
Egy idő után kicsoszogott a konyhába, kihozta az orvos által
felírt altató műanyag dobozát, és az asztalra tette.
Ha Grace Rodríguez ujjait levágták és otthagyták egy erdőben,
mit fog csinálni az én fiammal?
Lilith hátratolta a székét, leszaladt a földszinti vécébe, és
kiadta a gyomra tartalmát. Nem volt benne semmi, eltekintve
az imént ivott pohár víztől. A hányás összerántotta kiürült
gyomra izmait. Gyerek nélkül maradó anya volt.
Egy kéz lassú köröket simogatott a hátára, és hátrafogta a
haját.
– Most már jobb lesz, drágám. Kiadtad magadból.
Erdman visszatámogatta az asztalhoz, és elment még egy
pohár vízért.
Odakint vaskos szürke felhők úsztak az égen. Lilith
legszívesebben velük együtt szállt volna, messzire ettől a
könyörtelen, véget nem érő sötétségtől.
Kiöntötte az asztalra a tablettákat, végigsimított a feledést
ígérő sima felszínen, aztán visszatette a fiolába.
Zaj támadt mögötte. Megint Erdman volt az.
– Mit csinálsz? – kérdezte Erdman, amikor letette a poharat
az asztalra. Lilith hagyta, hogy a férje letörölje az állát, és
hallotta a férfi hangjában a félelmet.
– Csak megszámolom őket – felelte. – Hogy lássam, mennyi
maradt.
Lilith látta Erdman arcán, hogy nem hisz neki.
– Ne add fel, Lilith – mondta Erdman megtörten. – Kérlek.
Lilith próbált felelni neki, de nem találta a szavakat. Erdman
annyira hasonlított a fiukra. Lilith lehunyta a szemét, és érezte,
hogy a könnyek előtörnek a pillái alól. Azok az igazságok,
amelyekre eddig az élete alapult, uszadéknak bizonyultak
csupán. Most ő is együtt sodródott velük a viharos tengeren,
hányódott, mint a hajóroncsok.
Jakey halott.
A szemközti ház kertjében színes fényfüzérek villództak.
Mindenfelé ünnepi vidámság uralkodott. A rádióban karácsonyi
dalok szóltak, az üzletek tele csillogó dekorációkkal. Egy
szokatlan előkészületi rohamában Lilith már hetekkel ezelőtt
megvett néhány ajándékot Jakey-nek. Nagyon okosnak hitte
magát. Most azonban Jakey harisnyája üresen fog lógni,
akárcsak az ő élete.
Sötétség hatotta át minden sejtjét.
Erdman a karjába vette ernyedt testét, és ringatni kezdte őt.
Egy perc után Lilith a férje nyakába fúrta a fejét.
Halott.
A fiam halott.
És Erdman is ugyanezt gondolja.
Így ültek egy órán keresztül.
Aztán még egy óráig.
Addig ültek így, amíg Lilith bal lába, amit maga alá húzva
tartott, el nem zsibbadt, és ki nem kellett nyújtania, hogy
kimozgassa.
Végül mereven és kihűlt tagokkal elengedték egymást.
Erdman levette a pulóverét, és ráadta a feleségére. A tablettás
dobozt a zsebébe csúsztatta.
Lilith hagyta.
Majd holnap.
Mindig csak holnap.

64.

13.30

Alig fél mérfölddel arrább Eleanor Foyle próbált az anyjával

beszélgetni.
– Fleurnek olyan partija lesz, ahol megcsinálhatja mindenki
a saját CD-jét – mondta a lány. – Kiválaszthatja a dalt, amit
énekelni akar, és felveszik.
Amy nem nyitotta ki a szemét, nem is mozdult, és
semmilyen más módon sem nyugtázta nagyobbik lánya
jelenlétét. Eleanor arra gondolt, hogy kisimítja az anyja
homlokából a kósza tincseket, de aztán meggondolta magát.
Inkább csak óvatosan letelepedett a szülői ágy szélére.
– Felvehetném a rózsaszín csillámos ruhámat. És az
ezüstcipőmet. Vagy a pirosat. – Az anyja még mindig nem
nyitotta ki a szemét. Eleanor föléje hajolt. Az anyjának egy
kicsit fura szaga volt. Nem a szokásos parfümillat, hanem
valami más. Mintha egy ideje már nem zuhanyozott volna. –
Mit gondolsz, anyu?
Amikor az anyja nem szólalt meg, Eleanor óvatosan
megbökte a vállát.
– Anyu! A piros cipőt vagy az ezüstöt?
Egy izom megrándult Amy Foyle arcán, de nem válaszolt.
Csak nyilvánvalóan elfordult a lányától.
– Anyu?
Az asszony háta, mint a fal.
– Anyu? – Hallgatás. Eleanor megint hozzáért a vállához.
Amy lassan ülő helyzetbe küzdötte magát. A hangja
visszafogott volt, de a teste merev a feszültségtől, amelyből
Eleanor, túl fiatal lévén, még nem tudott olvasni.
– Hogy egészen őszinte legyek, nem nagyon érdekel, hogy
melyik cipőt veszed fel.
Eleanor lehajtotta a fejét, de az anyja még látta az arcán
átsuhanó színtiszta bizonytalanságot. Amy a szájához emelte a
kezét, hogy visszagyömöszölje a megjegyzést, aztán az ujjai
között motyogta: – Ne haragudj, kicsim. Ne haragudj. Nem
gondoltam komolyan.
De Eleanor már el is rohant.
 Eleanor leszaladt a lépcsőn. Ginát kereste. Gina volt az,
akinek a számára még létezett, aki felszárította a könnyeit és
vicces történeteket mesélt Claráról; aki nem szólt rá, ha
nevetett, hiába nem nevetett már senki a házban. Benézett a
konyhába, a nappaliba, az anyja könyvtárába. A gardrób is üres
volt.
Gina, merre vagy?
Az előtér másik vége felől Eleanor Gina halk mormolását
hallotta a dolgozószobából. Megpördült és feltépte az ajtót,
még mindig könnyes szemmel.
Gina.
Hát itt vagy.
Már mindenhol kerestelek.
Ó. Apa sír.
És Gina átöleli apát.
Gina és apa.

65.

20.52

A pult mögött álló srác a Shooters Hill Roadon folytatott kései

teázóhely-vadászat végén nem lehetett több húsznál, mégis
úgy nézett Fitzroyra. Ha a nyomozó nincs annyira kikészülve,
talán még hízelgőnek is találta volna. Amikor beszállt a
kocsiba, Chambers közölte, hogy ketchupos az álla, és Fitzroy
elpirult, amikor eszébe jutott, hogyan nézett vissza a fiúra. A
vén hülye a legnagyobb hülye. Mostantól benzinkutaknál fogja
beszerezni az esti koffeinadagját.
Napok óta csak zuhanyozni vagy pár órát aludni járt haza.
Vajon Davidnek feltűnt? Nina biztosan elvan a gyerekkel.
Nem hívta vissza.
Micsoda zűrzavar. Clara kilenc napja nincs meg. És nem
jutottak közelebb ahhoz, hogy megtalálják. Jakey-nek sincs
semmi nyoma.
A csapat egyik tagja belekezdett a nyúltenyésztők
lenyomozásának időrabló feladatába, miközben Fitzroy próbált
bogárkolónia-kereskedőket találni. Internetes fórumokban
posztolgatott, és rovarokra specializálódott állatkereskedéseket
hívott fel, de az ilyen szálak felgöngyölítése nem perceket,
hanem órákat vett igénybe. És Fitzroy tudta, hogy az idő úgy
pereg, mint a homokóra szemcséi.
Némi pihenőre lett volna szüksége.
Miles Foyle tisztázta magát. Nemrég telefonált, síró hangon
és bocsánatkérőn. Eleanor rajtakapta Ginával. Kínos. De Fitzroy
nem volt meglepve. A férfi vallomása csak megerősítette azt,
amit már úgyis tudott.
De így, hogy Mr. Foyle kikerült a képből, ki maradt benne?
Tovább nehezítette a helyzetet, hogy a nyavalyás Chambers
állandóan szellentett. Ha még egyszer csinálja, akkor ő
elhányja magát. Fitzroy elővette apró parfümös üvegét, és
szétpermetezte a kocsiban.
– Ez olyan, mint a macskapisi – köpködött Chambers.
– Jobb, mint a kutyaszar. Vagy a hányás, ami az öledben fog
landolni, ha tovább csinálod ezt.
 Chambers a szemét forgatta, de Fitzroy észre sem vette. A
rádió recsegő hangját hallgatta.
Amikor elhangzott a neve, felfigyelt. Csöndre intette
Chamberst, aki éppen az eau de parfume és az eau de toilette
közti különbséget ecsetelte. Visszahívták a műveleti központba.
Sürgős ügyben.
Mire kimondta, hogy „Vigyél vissza, de gyorsan”, Cham​bers
már indított.

A főnök a földszinten várta, és már a lépcsőn beszélni kezdett.

– Néhány órája érkezett, magának címezve, de akkor még
nem voltunk tisztában a jelentőségével. Egészen addig, amíg
nem kaptunk egy telefonhívást. Nyavalyás kártyás mobil.
Próbáljuk lokalizálni a jelet, de az illető okos, és nem kapcsolta
ki a készüléket. Persze nem adjuk fel. Nem számítok csodákra,
de ha hibázik, és nagyjából be tudjuk határolni a helyzetét, az
kezdetnek jó lehet. Aztán végignézzük a kamerák felvételeit.
Talán megláthatjuk az emberünk arcát.
Fitzroy berohant a műveleti terembe. Az asztala körül
kollégák gyülekeztek. Amikor belépett, elhallgattak.
Az asztalán egy boríték feküdt, rajta a nevével. Az
extravagánsan hurkolt kézírás félreismerhetetlen volt.
A félelem, döbbenet és izgalom szinte dobolt a fülében.
A főnök gumikesztyűt nyomott a kezébe, ő pedig felhúzta,
aztán papírvágókéssel felvágta a borítékot. Egyetlen sima
papírdarab hullott ki belőle. És egy puha, vörös hajfürt.
Jakey haja.
„A csontokat, a lágy részektől eltérően, nem oszthatjuk fel
létfontosságúakra és nem létfontosságúakra.”
 Fitzroy addig bámulta a betűket, amíg azok összefolytak a
szeme előtt. Egy újabb figyelmeztetés. Egy újabb rohadt
figyelmeztetés. De a fenyegetés ezúttal félreérthetetlen volt, és
Fitzroy azonnal tudta, hogy az utalás Jakey-re vonatkozik. Arra,
amit ez a valaki tenni akar vele. A csontjaival.
Fitzroy száját szinte megbénította a félelem.
– A rohadt életbe – fakadt ki. – Ez meg mit jelent? Mit akar
mondani vele?
Chambers éppen írt valamit a jegyzetfüzetébe.
– Istent akar játszani. Ugyanúgy, mint a vesénél. Biztos ez is
valami bibliai idézet. Ezékiel?
Fitzroy a homlokát ráncolta.
– Nem tűnik túl bibliainak.
Chambers felvonta a szemöldökét.
– Mióta vagy ekkora szakértő? Fogadjunk, hogy csak az
esküvődön voltál templomban.
– Polgári esküvőm volt – felelte Fitzroy.
– Befognák a szájukat egy pillanatra? – hajolt át a
számítógép fölött a főnök. A levélre mutatott. – Küldessék el a
nyomelemzőknek, én megnézem online. Találtam egy oldalt,
ami egy teljes lista a bibliai utalásokról. – Gépelni kezdett, és a
homlokát ráncolta. – De nem ad fel rá semmit.
– Fura – mondta Fitzroy. – Hadd nézzem.
A főnök mögé állt. A férfinak igaza volt. Bárhonnan
származott is az idézet, az nem a Biblia volt.
– De az az üzenet, ami Fitzroy kocsijában volt, a vesés, az a
Bibliából származik, azt mondja.
Fitzroy beharapta a száját.
 – Feltételezem.
– Ezt meg hogy érti? Nem is ellenőrizték?
Fitzroy elkapta Chambers pillantását. A társa alig
észrevehetően megrázta a fejét. Nagy hiba. Elképzelte, mit
mondana az apja. Buta kislány.
– Nem, uram, nem.
– A mindenségit – csapott az asztalra a főnök. – Mi ez itt?
Bölcsőde?
– Elnézést, uram.
A főnök az égre emelte tekintetét.
– Az isten szerelmére, most meg mire várnak? Csinálják!
– Nem szeretnék akadékoskodni – dörgölte meg az orrát
Chambers –, de mi lenne, ha egyszerűen meggugliznánk?
A főnök horkantott.
– Hogy erre miért is nem gondoltam? Maga egy elcseszett
zseni, Chambers. Egy Einstein. Teljes jogú Mensa-tag.
Fitzroy ügyet sem vetett a szóváltásra, és a számítógép fölé
hajolt. Alig néhány másodpercre volt szüksége.
– Az idézet forrása… – olvasta a képernyőről – John Hunter
művei, jegyzetekkel, Sir James Frederick Palmer szerkesztésében.
– Azok meg kik? – érdeklődött Chambers.
– Szedje le mindkét ember teljes életrajzát – adta ki az
utasítást a főnök. – Lássuk, hogy segít-e közelebb jutni ehhez a
rohadékhoz!

Miközben Chambers a történelemkönyveket böngészte, Fitzroy

ránézett a fórumokra. Bingó. Egy válasz. Felhívta a
válaszüzenetben megadott számot. Egy férfi vette fel hét
csöngetés után.
 – Igen?
– James Davenport?
– Ki kérdezi?
– Etta Fitzroy nyomozó vagyok. Eltűnt személyeket keresünk.
– Aha – felelte a férfi óvatosan.
– Tudnánk valahol találkozni?
– Én nem csináltam semmi rosszat.
– Csak a bogarakról szeretnék beszélgetni, amelyeket
tenyészt, ez minden. – Hallotta a másik oldalon az öngyújtó
kattanását, aztán az első adag füst kifújását. – Nem tart sokáig,
legfeljebb húsz percig.
– Remélem – felelte a férfi, és megnevezett egy woolwichi
kocsmát.

***
A tenyésztő az asztalnál ült, előtte üres söröskorsó. Fitzroy mit
sem törődött a félkarú rablók felől feléje forduló fejekkel,
amikor belépett.
– Disznó – hallott valami mormogást. Bár nem volt
egyenruhában, lerítt róla, hogy rendőr: egyszerű felöltője,
fényes cipője, homloka ráncai két évtizednyi távolságot
jelentettek a munkanélküli-segélyüket elverő srácoktól.
– Ne törődjön velük. Nincs jobb dóguk. – A férfi karját
tetoválások borították, a haja szürke és zsíros, hasa mohón
dudorodott ki pólója alól. – Jöhet egy korsó?
– Nem, köszönöm – felelte Fitzroy. – Jobb szeretem az
üvegest.
A férfi végigmérte.
– Úgy értettem, hogy maga hív meg engem egy korsóra. Black
Sheep. Futja a költségkeretből, nem igaz?
Fitzroy megvette és odavitte az italokat. A férfinak kissé már
kipirult az arca, és ahogy hátradőlt, látszott rajta, hogy már
szinte tetszik neki a találkozó, élvezi a saját fontosságát, a
többiek érdeklődő pillantásait.
– Kitől szerezte meg a számomat?
– Posztoltam egy üzenőfalon. Azt írtam, hogy bogárkolóniát
szeretnék venni. Valaki a maga számát küldte el.
A férfi önelégülten elvigyorodott.
– Az én vevőim bíznak bennem. Tudják, hogy nem húzom le
őket.
– Ezek szerint sok vevője van?
– Megjárja. Egész Dél-Angliában én vagyok az egyetlen
fószer, aki kolóniákat árul.
– Vannak törzsvevői is?
– Néha. De a legtöbb érti a dolgát, és ha egyszer már vett egy
kolóniát, nem kell neki új. Csak a kezdők rontják el. Elfelejtik,
hogy ha nem etetik a bogarakat, akkor elpusztulnak – nevetett.
– Mostanában adott el valakinek?
A férfi arckifejezése bezárult.
– Mit akar tudni?
Fitzroy azon tűnődött, mennyit áruljon el. Aztán úgy
döntött, hogy az igazsággal többre megy, mint a ködösítéssel.
– Két kisgyereket elraboltak. Okunk van azt hinni, hogy a
tettes bogarakkal tisztítja le a nyúlcsontvázakat, amelyeket
hátrahagy jelként.
A férfi kitolta az alsó ajkát.
– Nem bírom az olyan faszikat, akik gyerekeket visznek el.
 – Én sem – felelte Fitzroy. – Úgyhogy segítsen megtalálni.
Davenport az üres korsó felé bökött a fejével.
– Még egy ilyet.
Fitzroy kényszerítette magát, hogy elszámoljon tízig. Aztán
egyből két korsót hozott.
– Egészség – ütötte össze a két ibriket a férfi. Egy húzásra
ledöntötte az egyik korsó felét. A nyakizmai úgy mozogtak
nyelés közben, mint a kígyók.
– Gyerünk, most már mondhatja.
A férfi lenyalta a habot a szájáról.
– Mostanában elég rosszul megy a bolt. Ebben az évszakban
mindig ez van – nézett ravaszul Fitzroyra meglepően hosszú
szempillái alól. – Egy kicsit le vagyok égve.
Davenport tökéletesen kiszámíthatóan viselkedett. Fitzroy
jól ismerte ezt a táncot, az összes lépésével együtt.
– Talán segíthetek magának. Ha maga is segít nekem –
mondta óvatosan. – Clara Foyle apja pedig százezer fontos
jutalmat ajánlott a nyomravezetőnek.
– Százezer font! Basszus… – A férfi elvigyorodott, aztán egy
szuszra kiitta a maradék fél korsót.
– Az bizony.
– Hát, ha ennyire szeretné… – horkantott Davenport. Fitzroy
azonban nem akart kötekedni.
Hátratolta a székét. Gránitkemény volt a tekintete.
– Nézze, Mr. Davenport, ha nem tud nekem segíteni, akkor
van jobb dolgom is. Mint például megmenteni annak a két
gyereknek az életét.
A férfi felemelte a kezét.
 – Nyugi, csak vicceltem. Pár hét óta csak egy kolóniát adtam
el. Valami fickónak. A nevét nem tudom.
– Hogy nézett ki?
– Elég öreg volt. És magas. Kábé száznyolcvan. Ősz hajú,
sovány.
– Csekkel fizetett?
– Csak készpénzt fogadok el – bizonytalanodott el
Davenport. – Ugye nem szól az adóhatóságnak?
– A dolognak ez a része nem érdekel – próbálta leplezni
türelmetlenségét Fitzroy. – Mindent tudni szeretnék erről a
fickóról. Mondta, hogy mire kell neki a kolónia?
Davenport érdes hangot kiváltva vakarta meg a borostát az
állán.
– Nem szoktam kifaggatni a vevőimet az élettörténetükről,
de mintha említett volna valamit. Csak már nem emlékszem.
Ledöntötte a harmadik korsóval is, aztán felvont
szemöldökkel elvette Fitzroy elől az érintetlen üveg Coronát.
Fitzroy biccentett.
– Ha eljön hozzám, talán megtalálom a könyvemben.
Fitzroy normális esetben egy tapodtat sem ment volna
egyedül. De a csapat így is emberhiánnyal küszködött, és nem
engedhette meg magának az időhúzást.
Davenport letette az asztalra az üres üveget, és jólesőt
böfögött.
– Akkor menjünk.
Nyolc perc múlva megérkeztek a férfi lakásához. Fitzroy
egyedül négy percen belül megtette volna az utat, de
Davenportnak többször is meg kellett támaszkodnia a park
korlátján, hogy kifújja magát. Fitzroy csodálkozott, hogyan
képes egyáltalán állva maradni ekkora sörhas súlyával.
Davenport egy magas bérház nyolcadik emeletén lakott, nem
messze a szabadidőközponttól. Fitzroy ez egyszer örült, hogy
működik a lift. Általában nem állhatta a vizelet és a
csalódottság bűzét, de most még ez is sokkal jobb volt, mint
felgyalogolni nyolc emeletet Davenporttal.
A tenyésztő még szívrohamot is kaphatott volna.
– Megérkeztünk – dugta a kulcsot a zárba odafent Davenport.
– Csak maga után.
Fitzroy bement, és majdnem megállt a szíve.
Egy hatalmas, fehér tolluszályos madár lendült feléje,
szétterpesztett karmokkal. Ösztönösen behúzta a nyakát és az
arca elé kapta a kezét, még egy kicsit le is guggolt, de így is
érezte a tollak érintését a haján, és libabőrös lett.
Nem rettegett kórosan a madaraktól, mégis volt bennük
valami, ami kicsit taszította. Az üveges szem. A gonosz csőr.
Mintha hallani vélte volna a szárnycsapásokat a háta mögött. A
falhoz lapult, és készült a pillanatra, amikor a madár majd
visszafordul, és karmait a hajába mélyeszti.
Amikor egyik sem következett be, elhúzta a kezét az arca elől.
Az előszobában egy róka állt, fogát vicsorítva.
A fekete szempár szenvtelenül figyelte, ahogy Fitzroy
hátratántorodik, és próbálja megtalálni az ajtót.
Davenport a hasát fogta a nevetéstől.
– Mindig bejön – jegyezte meg. Elkapta a madarat a farkánál
fogva, és visszahúzta csigás drótkötélen, amit Fitzroy nem vett
észre a feje fölött. – Az indítja el, ha valaki kinyitja az ajtót.
 A róka továbbra is vicsorgott, de nem mozdult.
– Ezek ki vannak tömve – vörösödött el Fitzroy.
– Bizony. Ez a szépség itt egy paradicsommadár, az öreg Foxy
pedig az első tömésem. Egy kicsit már kopaszodik, de attól még
ugyanúgy szeretem. Ez az én kis gyűjteményem.
Fitzroy végignézett Davenport sörhasán és tetkóin.
A látszat néha csal, gondolta. Kissé már lehiggadva észlelte,
hogy tucatnyi szempár követi. Egy egér a telefonkábelen. Egy
kiterjesztett szárnyú szarka egy széktámlán.
Egy nyúl büszkén felmeredő fülei.
– Na, nézzünk bele abba a könyvbe – kezdett turkálni
Davenport egy fiókban.
– A bogarait hol tartja? – kérdezte Fitzroy könnyedén,
meredten bámulva a nyúl puha szőrét.
– Ott – intett a férfi nagyjából az ajtó irányába. – De a fedelet
le ne vegye.
A helyiség csendes és sötét volt, és meleg, de nem
kellemetlenül. A függönyök behúzva. Hét vagy nyolc nagy
akvárium állt néhány asztalon, ez volt a szoba összes
berendezése. Az akváriumok tele voltak ezernyi apró fekete
bogárral, amint egerek és nyulak maradványain lakmároztak.
Fitzroy óvatosan maga mögé pillantott. Davenport még
mindig keresgélt. A nyomozó hallotta a fiókban guruló ceruzák
neszét, az aprópénzek csörrenését.
A bogarak. A nyúl. Elképzelhető lenne, hogy Davenport az? Vagy
hogy benne van?
Hirtelen tudatára ébredt saját sebezhetőségének, és annak,
hogy milyen ostobaság volt egyedül ide jönnie.
 Émelyítő hússzag csapta meg az orrát, olyan, amilyenre a
legszörnyűbb tetthelyekről emlékezett. A halottasházból.
A bomló testek szaga.
Fitzroy mozgást érzett maga mögött. A halál szagán túl
sörszagot érzett. Davenport Fitzroy hátára tette a kezét, és
meglobogtatta előtte valaminek a maradványait, valami síkos
rózsaszín dolgot.
Fitzroy hátrahőkölt, és Davenport megint elnevette magát.
Gonosz hang volt.
Felemelte a legközelebbi akvárium tetejét, és beleejtette a
valamit.
– Itt a házhoz szállítás, srácok – törölte bele a kezét a
pólójába.
A másik keze megint Fitzroy hátához ért, enyhén
ránehezedve. Fitzroy ellenállt a késztetésnek, hogy lerázza
magáról. Addig nem, amíg meg nem kapja, amiért jött.
– Nos – mondta Davenport. – Hol is tartottunk?
– Hogy megkeresi a könyvét.
– Ja, persze.
A férfi szamárfüles jegyzetfüzetet húzott ki a mackónadrágja
derekából, ahova bedugta, amikor megtalálta a fiókban.
Átpörgette a ceruzával teleírt lapokat.
– Tudom, hogy itt kell lennie valahol.
Megállt egy lapnál, már a vége felé.
– Igen, itt van az öreg fószer, akiről beszéltem. A száma már
nincs meg, mert a volt feleségem kölcsönvette a telefonomat és
beleejtette egy pohár borba, a hülye tehén, azok a pattanásos
kis nyikhajok a telefonboltban meg nem tudták visszahozni a
számaimat, de a jegyzeteim megvannak.
Reménykedve Fitzroyra mosolygott.
Fitzroy végignézett az abszurd pocakon, a kopaszodó fejen, a
katicatetováláson, és hirtelen már nem is baljóslatúnak, mint
inkább kissé nevetségesnek látta Davenportot. Meg tudta
érteni, hogy a feleség miért volt feleség, de amikor meghallotta
a mondanivalóját, szinte kísértést érzett, hogy megcsókolja.
Davenport meglengette a jegyzetfüzetet.
– Nem túl sok, de mindig hasznos tudni, hogy ki vesz mit,
hátha rá lehet venni őket egy újabb rendelésre. Jól emlékeztem.
A nevét nem tudom, de azt elmondta, hogy egy múzeumnak
dolgozik.

66.

21.18

Remeg a keze, miközben tejet melegít a lábasban, aztán kitölti

az asszony kedvenc bögréjébe. Az asszony még mindig reszket.
A férfi nem hibáztatja érte. Ő is.
Az asszony megint az ő nevét kiáltja, kitartóan, panaszosan,
és ettől a férfi visszazökken abba a korábbi pillanatba. Teaidő
van, tegnap, és arra ér haza, hogy minden ablakban fény
világít, a gyomrát pedig összeszorítja a félelem.

Alig egy perc alatt felméri a kockázatot.

Az ablakok világosak, ami azt jelenti, hogy valaki van
odabent. De ki? A rendőrség? Túlságosan sokat kockáztatott
volna?
Vagy az asszonnyal történt valami szörnyűség?
A vére vadul zúgni kezd az ereiben. A szája cserepes és
száraz. Megnedvesíti a nyelvével. De nincsenek sehol autók.
Nincsenek villogó kék fények. A férfi elindul a bejárati
ösvényen, és közben végiggondolja a lehetőségeket. De nem
hagyhatja magára az asszonyt.
Annak a félelme, hogy mit találhat odabent, ügyetlenné
teszi, küszködik a zárral. Hunter és Howison akkor is hívek
maradtak hitükhöz és módszereikhez, amikor ellenállásba
ütköztek. Ő is így fog tenni.
– Te vagy az? – süvít az asszony hangja.
A férfi szíve nagyot dobban. Felakasztja a zakóját, leteszi a
táskáját, és elkezdi kifűzni a cipőjét.
– Te vagy az? – kiáltja megint az asszony, és a férfi egyre
fokozódó pánikot hall ki a hangjából.
– Igen – mondja gyorsan. – Én vagyok.
– Gyere gyorsan.
A férfi egymás mellé teszi a cipőit, és egyenesen a
hálószobába megy, de a szeme megcsalja, furcsa trükköt játszik
vele. Az ágy üres, a takaró felhajtva. A férfi hallja a saját pulzusa
dübörgését a fülében.
– Merre vagy, szerelmem? – erőltet nyugalmat a hangjára.
– A konyhában. Gyere gyorsan, légy szíves.
Az asszony görnyedten ül az asztalnál, arca csaknem hozzáér
a napraforgós viaszosvászonhoz, botja a székhez támasztva.
Testét vékony hálóing takarja, és még a köntösét is sikerült
elérnie. Több mint két éve nem merészkedett ki a szobájából, a
gerince görbesége láttán a férfinak eláll a lélegzete.
Eszébe jutott az első alkalom, amikor meglátta őt, amikor az
asszony felmosolygott rá a kórházi ágyról. Még az előtt, hogy a
betegség teljesen eltorzította.
Van valami az asztalon előtte. A férfi lehunyja a szemét és
megerősíti a szívét.
Az asszony arca nedves a könnyektől, a köntöse ujját
morzsolgatja gépiesen, mintha annak a foltját akarná
kidörzsölni belőle, amit az imént látott.
– Én vagyok a következő – suttogja. – Én következem.
– Nem – próbálja nyugtatni a férfi. – Dehogy, szerelmem.
Nem.
– Levertem a poharam a földre. Nagyon szomjas voltam, és
nem tudtam, mikor jössz meg. – A férfi megsimogatja az
asszony karját, jelezve, hogy megbocsátja a szemrehányást. A
törékeny test reszket. – A mosogatónál találtam. Csak úgy ott
feküdt. – A hangja megint megemelkedik. – Hallottad, mit
mondtak a rádióban. Ez a jel. Én vagyok a következő.
A szájához emeli a poharat. A víz felülete hullámokat vet a
remegő kézben.
– Nem tudom, hogyan juthatott be. Idelent felkapcsoltam az
összes villanyt, de… – Az asszony felpillant, a férfi szemébe. –
Hívnunk kéne a rendőrséget – motyogja.
A nyúlcsontvázhoz még sápadt hús tapad, és tépett
bőrcafatok. A férfi azon tűnődik, hogy a legyek vajon beköpték-
e már. Mert ha valahol halál van, akkor ők megtalálják. Nem lett
volna szabad ide hoznia. De nem akarta túl sokáig magára
hagyni az asszonyt. Úgy tervezte, hogy majd befejezi a nyúzást,
ha ő elaludt, aztán átviszi az apja házába, hogy a kolónia
jóllakhasson.
De most megtörtént a baj. A férfi tudja, hogy az asszony
olyan, mint a kutya, ha egyszer csonthoz jut. A világért nem
engedné el.
– Biztos csak a kölykök voltak – mondja a férfi. – Szórakoztak
egy kicsit. Tudják, hogy egyedül vagy itthon. Nézd, nem is igazi
csontváz, még rajta van a hús. Valaki csak gonosz tréfát űzött
veled. Nem túl vicceset.

A tej már lehűlt, és a férfi belekeveri a tabletták porrá tört

maradványait. Ha nem siet, elkésik az esti műszakból. Odaviszi
a bögrét a feleségének, és leteszi az ágya mellé.
Kezébe fogja az asszony remegő kezét, megsimogatja a sárgás
bőrt, a begörbült ujjakat. Beszélni kezd hozzá, nyugtatja, amíg
az asszony légzése egyenletessé nem válik, és a szín vissza nem
tér az arcába.
Megkeveri a tejet és az asszony szájához emeli.
– Hagyd csak rám – mormolja. – Hagyj csak mindent rám.

67.

22.00

– Kérlek, Etta. Nem csinálhatsz a végtelenségig úgy, mintha a

világon sem lennénk. – A háttérben egy kisbaba nyivákol
vékony hangon. – Istenem, már megint sír. Mennem kell. Hívj
vissza, légy szíves.

68.

22.30

– John Hunter sebész volt, az ezerhétszázas években élt –

kezdte Chambers rendőr, hátradőlve a székében, két karját a
feje fölé nyújtva. – Itt azt írják, hogy Skóciában született, de
Londonban működött. György király udvari sebésze volt. – A
képernyőre meredt. – Kiváló anatómus volt, és hullákat boncolt
fel, amelyeket az asszisztense, Howison lopott neki sírokból. És
mindenféle fura lószart gyűjtött.
Fitzroy leharapott egy darabot a körméből.
– Tényleg az van odaírva, hogy „fura lószar”?
– Hunter házas ember volt, és mindenféle élő állatot is
tartott, hogy tanulmányozhassa a testfelépítésüket. Voltak,
akik rá hagyományozták a testüket haláluk után, az
orvostudomány fejlődése érdekében. A maga idejében nagy
hatást gyakorolt a kortársakra.
– Azt hiszem, nem kell messzire mennünk, hogy belássuk:
továbbra is megvan a maga hatása.
Fitzroy lehunyta a szemét, és elképzelte, hogy így is
maradhat. Csábította az álom. De Clara és Jakey odakint
senyved valahol. Vajon élnek még? Az igazat megvallva nem
hitt ebben. De nagyon szerette volna megadni a válaszokat a
családjaiknak. Conchita Rodrígueznek. És nem fog aludni, amíg
nincsenek meg. A válaszok azonban állandóan kitértek előle, és
összevissza csapongtak az idegpályáin mindenféle irányokban
ahelyett, hogy előmozdították volna a kis szürke agysejtjei
közötti elmélyültebb kommunikációt.
Az órák, a napok rémisztő sebességgel teltek. Mindenki – a
családok és a rendőrség is – tudja, hogy a szerencsés végkifejlet
esélye úgy folyik el az ujjaik között, mint a víz.
A gyerekek arca állandóan kísértette.
– Friss levegőre van szükségem – közölte.

A London Bridge metróállomáson szombat esti nyugalom

uralkodott. Fitzroy rálépett a mozgólépcsőre és hagyta, hogy
magával vigye, sodorja a mozgó fém halk dorombolása.
Gondolatai szétmállottak, mint a száraz föld, ha rálépnek.
Három áldozat. Kettő közülük deformált csontozatú. De ha ez
az elmélet helytálló, akkor hogy jön ide Grace? Neki nem volt
semmiféle csontproblémája, semmiféle betegsége. De továbbra
sem tudta a választ, Mrs. Rodríguez pedig még mindig nem volt
otthon, hogy felvegye a telefont.
Fitzroy lelépett a mozgólépcsőről, bal felé fordult, és megint
elindult felfelé. Az állomás szinte teljesen üres volt, Fitzroy
pedig örült ennek. A kapaszkodó remegve futott a keze alatt.
Három nyúlcsontváz. Az erdőben, a Commonnál, az
édességboltban. De Jakey Frith hűlt helye mellett nem. Vajon
mit jelent ez?
Fitzroy biztos volt benne, hogy az esetek összefüggenek, csak
nem tudta összeilleszteni a darabkákat.
Két üzenet Ezékiel-idézettel. Egy nyúlvese, és két
személyesen neki címzett üzenet John Hunter anatómus
tudományos megállapításaival. De vajon Davenport jól tudja? A
vevő – a magas, sovány, őszülő férfi – tényleg egy múzeumnak
dolgozik? És ha igen, hány ilyen ember lehet?
Aztán eszébe jutott az, amit Dashiell Hall mondott neki,
amikor korábban írt neki. Ezernégyszázan dolgoznak a
Természettudományi Múzeumban. Hónapokba telne mindnek
utánajárni. Hosszú hónapokba. És ez csak egyetlen múzeum. Mi
van a British Museummal?
A Hornimannel? És még ott van a Tudományos Múzeum is. Meg
a Victoria and Albert Museum.
Megint lelépett a mozgólépcsőről. Bizonytalanul beszívta a
levegőt, aztán kifújta a néhány kései piás feje fölött, akik
elsiettek alatta.
Tekintete megpihent az állomás falát borító posztereken,
amelyek a helyben maradásra kárhoztatott utazóközönség
figyelmét voltak hivatva megragadni.
Színdarabok a West Enden, kiállítások, karácsonyi koncertek,
a hatalmas metropolisz egyéb termékei. Egy táncoló lány, egy
énekes mosolygó arca, egy koponya.
Egy koponya.
Látogassa meg London legjobban őrzött titkát, a Hunterian
Museumot. Királyi Sebészfőiskola, Lincoln’s Inn Fields.
Fitzroy szinte maga előtt látta a nyúlcsontokhoz mellékelt
üzenet szavait, és szinte hallotta Chamberst, amint felolvas a
Hunter feljegyzéseit dokumentáló könyvből.
A poszter felirata elúszott Fitzroy szeme előtt, és az agyában
megszólaló csilingelés olyan hangos és éles volt, mint a
karácsonyi csengettyűé.
 HÉTFŐ

69.

7.31

Mindig is szerette azt a sima, selymes átmenetet, ahogyan az

éjszaka átcsúszik a reggel fényes dicsőségébe. Úgy képzeli el,
mintha egy hatalmas porszívó szívná fel a sötétséget, hogy
feltárja a hajnal téli fehérjét. A levegőnek szinte foga van,
miközben hazafelé tart a munkából, és az utcák lassan életre
kelnek; kukásautók, tejeskocsik zörögnek, és egy róka húzódik
be ravaszul a szeméttárolók mögé.
Fáradt, mint egy kutya. Ha hazaér, csinál magának egy
baconös szendvicset. Iszik mellé egy pohár tejet. Ha Visnunak
sikerült találnia új kifutófiút, akkor talán még újság is várja
majd. Mostanság nehéz újságkihordót találni a minimális
fizetés és alkalmazotti jogok mellett. Amikor ő gyerek volt,
mindenki beérte azzal, amit kapott, sőt még hálás is volt érte.
Van valami különleges egy érintetlen újságban. Manapság
mindenki az iPadjébe vagy telefonos alkalmazásaiba, vagy mi a
fenéibe bújik, és még arra is alig pillant fel, hogy
szemkontaktust teremtsen a vele szemben ülővel. Semmi sem
hasonlítható a szűz oldalak első felnyitásához. Miután ellátta a
feleségét, szeret újságot olvasni, a háttérben halkan szóló rádió
mellett, az innivalója maradékát szopogatva, esetleg egy-két
darab csokis keksszel.
Ugyanúgy, ahogy az apja. Mindenben ugyanúgy.
A fáradtság ólomsúllyal húzza a lábát, mégis megy tovább;
már csak néhány utca, és megérkezik. Eszik, alszik egy órácskát,
aztán folytatja a munkát.
Ez a hely rengeteget változott, ő mégis itt maradt. Nem volt
az a fajta szerencselovag, aki mindig valami jobbat akar. Úgy
gondolta, hogy már ez is valami jobb. Szereti a munkáját, a
mindennapi emberi érintkezést, a lehetőséget. Ez a sztori
lebilincselőbb, mint a tévébeli krimik, és megtestesíti az élet
hullámzását, amely partra mossa a szemetet és a gyöngyöt
egyaránt.
De talán most már elérkezett az ideje annak, hogy
továbblépjen.
De legalább hazaért. A ház csendes. Állott ételszag van.
Felmegy a lépcsőn, és megmossa a kezét. Ez a rutinja, amióta az
eszét tudja. Kinyújtogatja görbe, torz ujjait.
A hidegtől megint fájnak, de már megszokta. Ez is az apja egyik
öröksége.
Szórakozottan dörzsölgeti őket, és elárasztják az emlékek.
Lent volt az alagsorban, talán tizenegy éves lehetett, és
megint elfelejtett kezet mosni. Az apja felhívta a konyhába,
ahol az asztalnál állt, arcán mosollyal, keze a háta mögött.
– Ülj le.
Ő leült, várakozó pillantással. Talán az apja végre zsebpénzt
akar adni neki.
– Tedd magad elé a kezed.
 – Miért, apa?
– Tedd csak ki.
Kitette a kezét. Tenyere hozzátapadt a viaszosvászonhoz.
Már megszokta az apja fura dolgait, és a hatodik érzéke azt
súgta, hogy most is jobban teszi, ha engedelmeskedik.
Megkordult a gyomra. Éhes volt.
A konyhai órára pillantott, és azon tűnődött, hogy az apja
vajon halat és sült krumplit hoz teára, vagy halkrémes
szendvicset készít, amikor az ujjaira lesújtott az izzó fájdalom.
Felordított, és mintha az egész keze csuklóig lángra lobbant
volna a kíntól.
Az apja kezében egy szöghúzó kalapács himbálódzott.
– Legközelebb jusson eszedbe, hogy megmosd. Egy ujj
minden alkalommal, amikor elfelejted.
Az apja a tisztaság megszállottja volt.
Végigmegy a folyosón a konyhába, aztán kimegy a hátsó
ajtón. A fészer nincs bezárva, és ő fog egy marék tápot, odaviszi
a ketrechez. Melegség tölti el, amit örömként azonosít.
Ha a nyulak már ettek, ő következik.
Az asszony még mindig nem nyitotta ki a szemét, úgyhogy
készít egy szendvicset és egy csésze teát. Élvezi a reggelikészítés
egyszerű aktusát. Kézbe veszi az újságot. Újabb sztorik az eltűnt
gyerekekről. Vég nélküli elmélkedések arról, hogy hol lehetnek,
és ki vihette el őket. Amikor végez, gondosan elmosogatja a
tányérját és a csészéjét, aztán becsukja maga mögött a
konyhaajtót. Utálja a zsírszagot, meg azt, ahogy beleeszi magát
a hajába és a ruhájába.
Ócska pólóba és bő tréningalsóba öltözik át. Ezeknek nem
szalonnazsírszaguk van, hanem ágyszaguk.
Beállítja az ébresztőt. Rengeteg tennivalója van. Például a
kislány. Majd ma, gondolja magában. De az álom már búgja
csábító szirénénekét, és mielőtt végiggondolná, már a paplan
alatt fekszik, és a szeme lecsukódik.
Egy órával később frissebben, de még mindig fáradtan ébred.
De nincs idő több alvásra. Semennyi idő sincs. Egy gyors
zuhanyozás után végignézi a ruhatárát, és gondosan
kiválasztja, mit vegyen fel. Becsukja maga mögött a bejárati
ajtót, és kilép a hűvös reggelbe.

70.

9.54

Fitzroy már az előtt hallotta, hogy meglátta volna, a lépések

csattogtak a járda aszfaltján.
– Siettem, ahogy csak tudtam – lihegte Chambers. – De
minden szolgálati autó foglalt volt, úgyhogy metróval kellett
jönnöm.
– Úgy hallom, ideje lenne felfrissíteni a kapcsolatodat az
edzőteremmel – tolta be az ajtót Fitzroy. – Haladjunk, várnak
minket.
Az előcsarnokban visszhangzó hangok hallatán a lépcső
tetején megjelent a Hunterian Museum igazgatóhelyettese, és
lesietett. Alacsony, sötét megjelenésű nő volt, a fejére elegáns,
mintás kendőt tekert.
 – Hayley Abrahamson professzor vagyok – mutatkozott be. –
Menjünk az irodába. Ott jobban tudunk beszélgetni.
Követték a nőt fel a lépcsőn, be egy kis ajtón. Amikor a nő
belépett, Fitzroy átnézett fölötte. Többpolcnyi, formalinban
úszkáló „példányt” látott üveghengerekben. Szokva volt a
halottak látványához, ez azonban még neki is furcsa volt: a
testrészek mintha csak felfüggesztett életműködésben
leledzettek volna, hogy bármelyik pillanatban
megelevenedhessenek.
A professzor irodája otthonos kis odú volt, családi fotókkal és
rengeteg, halmokban álló könyvvel. Várakozó arccal nézett a
nyomozókra.
– Mint már a telefonban is mondtam, eltűnt személyek után
nyomozunk – kezdte Fitzroy. – És reméljük, hogy tudunk
beszélni egy bizonyos illetővel, aki talán kapcsolatban áll a
múzeummal.
– Mi a neve? – várt a billentyűzet szélén kopogtatva
Abrahamson.
– Éppen ez a probléma. Hogy nem tudjuk.
A professzor ujjai megálltak.
– Hát igen – mondta. – Ez elég nagy probléma. Tudnak
egyáltalán valamit erről az illetőről?
– Idősebb férfi…
– Nos, rengeteg nyugdíjas sebész dolgozik itt. Látniuk
kellene az emberek arcát, amikor rájönnek, hogy a világ egyik
legnagyobb sziámiiker-szakértőjétől vettek képeslapot.
– …nagyon sovány és magas. Ősz hajú. Körülbelül
száznyolcvan centi.
 Abrahamson professzor összeráncolta az orrát.
– Nem tűnik ismerősnek, de lehet, hogy önkéntes. Egy időre
kiestem a munkából – tapogatta meg a fejkendőjét –, csak a
múlt héten jöttem vissza, úgyhogy lehet, hogy még nem is
találkoztam vele. De Clive, aki talán a legrégebben dolgozik
nálunk, esetleg ismeri. Menjünk, keressük meg!

Clive éppen turistákkal volt, és azt magyarázta nekik, hogyan

gyógyított ki John Hunter egy kocsist a poplitealis
aneurizmájából úgy, hogy elkötötte a combartériáját.
– Amikor a kocsis több mint egy év múlva, más okból
kifolyólag meghalt, Mr. Hunter természetesen megszerezte a
lábát, hogy megvizsgálhassa a művét. – A csoport elismerően
cicegett.
Abrahamson elkapta a férfi tekintetét.
– Válthatnánk egy szót?
– Nézzék csak ezt a műorrot szemüveggel, amelyet egy
szifiliszes asszonynak készített – mutatott a férfi egy távolabbi
tárlóra. – A nő visszaküldte neki, miután újra férjhez ment. Úgy
látszik, az új férjének jobban tetszett nélküle. –
A turisták engedelmesen ámuldoztak, és elindultak a tárló felé.
Clive hozzájuk lépett.
– Minden rendben, Hayley? – Sörtehaja és ír akcentusa volt.
– A hölgy és az úr rendőr – mondta Abrahamson. – Keresnek
valakit a múzeum személyzetéből, de én nem tudtam rájönni,
ki lehet az. – Elismételte a Fitzroy által adott személyleírást.
Clive a szemöldökét ráncolta, amitől úgy nézett ki, mint egy
szenvedő politikus.
– Biztos, hogy itt dolgozik? Nem nagyon ismerős.
 Fitzroy elmorzsolt egy szitkot az orra alatt.
– De ha belegondolok – folytatta Clive –, nagyon hasonlít az
egyik törzsvendégre.
– Folytassa csak.
– A nevét nem tudom, de heti háromszor-négyszer itt van.
Eléggé magának való. Vagy legalábbis velem nem szeret
beszélgetni. – Fitzroy kihallotta hangjából a sajnálatot, hogy
nem fitogtathatja a tudását.
Csalódottság fogta el. Davenport azt mondta, hogy egy
múzeumban dolgozik.
De mégis.
Volt valami ebben a helyben, ami vonzotta Fitzroyt, ami
kikövetelte a figyelmét.
Clive a fejét vakargatta.
– Nem szeretek ítélkezni, tudják. Sok látogatónknak jó oka
van közelről tanulmányozni a kiállítási darabjainkat.
A diplomamunkájukat író sebészeknek. Iskolásoknak, amikor
valami ilyesmit kell rajzolniuk. De ez a fickó egy kicsit fura.
Mindig csak ugyanazt a két darabot nézi meg, de azokat órákig
bámulja, úgy ám.
Chambers és Fitzroy összenéztek.
– És melyik ez a két darab? – érdeklődött Chambers.
– Az egyik Charles Byrne, az Ír Óriás. Két méter harminc
centi volt. Az egyik leghíresebb kincsünk. Őt szokta nézni, meg
Mr. Jeffst.
– Mr. Jeffst? – kérdezett vissza Fitzroy.
Clive arca megélénkült.
– Bizony. Angliában élt és halt meg a tizennyolcadik
században. Lenyűgöző a csontváza. A csigolyái ívben
összecsontosodtak, amitől görnyedt lett, és mindenféle
csontkinövései vannak ott is, ahol nem kéne.
Csengés.
– Szegény ördög. Erre a betegségre ma sincs gyógymód, bár
úgy tudom, azért történt némi előrelépés.
– Mi ez a betegség? – kérdezte Fitzroy, noha előre sejtette a
választ.
– Elnézést – kacarászott bűntudatosan Clive. – Mindig azt
hiszem, hogy mindenki épp olyan jól ismeri a
gyűjteményünket, mint én. Mr. Jeffsnek egy ritka
csontbetegsége volt, aminek a neve fibrodysplasia ossificans
progressiva. Más néven kőember-szindróma.

71.

9.57

Erdmannek mintha homokkal lett volna tele a szeme, és porral

a szája. Letette a lábát a kanapéról a földre. A hát- és a
nyakizmai sajogtak. A feje nehéz volt, és zavaros.
Lábujjai hozzáértek az üres laphroaiges üveghez.
– A francba – motyogta.
Halványan még emlékezett rá, hogy tölt magának egy
pohárkával, miközben Lilith vég nélkül aludt, és a falak mintha
összehúzódtak volna körülötte. Amikor a torkából a gyomrába
költözött a kellemes melegség, ivott még egy pohárral, aztán
még eggyel, hogy kiolvassza a jégszilánkot a szívéből.
Körülbelül hajnali háromkor dőlhetett ki.
Az ajtó kinyílt, és Lilith csoszogott be, kócosan, fakó és öreg
arccal. Lehajolt az üvegért.
– Tudhatnád, hogy ez nem segít.
De a tabletták se, amiket te dobálsz be ötpercenként.
Legszívesebben ordítozni kezdett volna Lilithtel, hogy
felébresszen benne egy kis harci kedvet. Mégsem tette. Mert
tudta, hogy ezek a tabletták tartják életben. Ha azt elveszik
tőle, akkor összeroskad, és ő nem bírná ki, hogy még Lilithet is
elveszítse.
Kávét főzött, feketét és erőset.
– Belinda jön ma? – Kedvelte a családi kapcsolattartó tisztet.
Belindát aztán nem érdekelte, hogy Lilith sír, goromba vagy
álmos.
– Nem – felelte Lilith, miközben vizet engedett magának a
csapból. – Utálom, ha idegenek vannak a házamban. Egyedül
akarok lenni.
– És mi van velem? – kérdezte Erdman, félig viccelődve.
– Az mindegy – felelte Lilith. – Visszamegyek lefeküdni.
– Lilith…
Az asszony visszafordult. A fájdalom nyomot hagyott
mosdatlan testén, a szája körüli árkokban. Az ajtó keretében
olyannak tűnt, mint egy festmény. Vagy egy előjel.
– Meg fogom találni.
– Csak mondogatod… – Ennyit Erdman nagyszabású
terveiről, ambiciózus törekvéseiről – soha nem megy velük
semmire.
 Az asszony lépteinek dobogása a lépcsőn harmonizált
Erdman boldogtalan szívverésével.
Belefáradt már, hogy mindenkinek csalódást okoz. Most az
egyszer szeretett volna valamit tényleg jól csinálni.
Csak éppen azt nem tudta, hol kezdje. Hogyan találja meg a
tettest.
Aztán eszébe jutott a férfi, aki követte.
Ha mászkálni kezd az utcában, ha szem előtt van, akkor talán
az idegen megint előbukkan.

72.

11.26

Olyan gyorsan futott, mint egy nyúl, amelynek nyomában

kutyafalka csahol. Kapkodva szedte a levegőt, szúrt az oldala, a
fájdalom eltorzította a vonásait. Hátrapillantott a válla fölött,
közben rohant tovább a fák között, fél kézzel megtámaszkodva egy
nedves törzsben, hogy lélegzethez jusson.
Meg kellett találnia. Körülnézett a sötét erdőben, az esélyeit
latolgatta.
A jobb bordaíve alatt állandósult az égető fájdalom, de tovább
kellett mennie. Ócska edzőcipője cuppogott az erdei talajon.
Ott volt a férfi. És ott volt Grace is. Sikoltást hallott, prüszkölt
egyet. Minden egyes lélegzetvétel küzdelemmé vált, amíg a szíve már
olyan gyorsan nem vert, hogy az egyes dobbanások szinte
összefolytak.
 Kiérkezett egy tisztásra.
Penge csillant a holdfényben, aztán még egy és még egy. Úgy
martak Grace bőrébe, mint egy csapda acélfogai, aztán sikoly
hasított a sötétségbe, majd halk, kopogó nevetés, és rovarok
zörgése, táplálkozása.
Fitzroy felriadt. Még álmában, a tudatosság perifériáján is fel
tudták riasztani a halottak. Körülötte zakatolt és zötyögött a
vonat. Felemelte a fejét Chambers válláról, és feltűnés nélkül
letörölte a nyálat az álláról.
– Úgy néztél ki, mint akire már nagyon ráfér – bökdöste meg
szelíden a férfi. – A következőnél leszállunk.
Grace megkínzott, eltorzított testének képe lebegett előtte.
Még álmában is szóltak hozzá a halottak.
A peronon Fitzroy kicsit tétovázott, aztán előhúzta a
zsebéből a telefonját, és fohászkodott, hogy az asszony
felvegye.

Conchita Rodríguez tizenkét hónapja várta a híreket.

Reggelenként általában odatérdelt Grace bekeretezett fotója
és néhai édesanyja Jesucristo-festménye elé, a szentélyben,
amely valaha a nappalija volt, és azért imádkozott, hogy ez a
nap legyen az. De most hetek óta először jött ide. A kislány
eltűnése felzaklatta, és hálás volt, amikor a bátyja és a
sógornője elhívták magukhoz néhány napra Bathba. A
telefoncsörgésre Conchita Rodríguez merev, fájó térdekkel
tápászkodott fel.
– Sí?
– Mrs. Rodríguez, itt Fitzroy nyomozó. Vagyis Etta.
Az asszonynak meglódult a szívverése.
 – Ne haragudjon, hogy csak így felhívom, de egy folyamatban
lévő nyomozás érdekében muszáj kérdeznem még néhány
dolgot Grace-ről. Tudom, hogy ezzel felkavarom a szörnyű
emlékeket, de ezerszer végigolvastam az aktákat, és mégsem
találom, amit keresek.
– Az emlékek mindig velem vannak, Etta Fitzroy nyomozó
asszony. Azokat már úgysem teheti rosszabbá.
– Köszönöm – felelte Fitzroy.
Mrs. Rodríguez az álla alá tette a telefonkagylót, és
meggyújtott egy gyufát, aztán a lángot a Grace képe melletti
gyertyához érintette. Megcsókolta a lánya képét. Az üveg hideg
érintése kijózanító volt.
– Talán kicsit furcsa a kérdés, de Grace egészséges volt, ugye?
Nem volt semmiféle betegsége?
– Nem, nagyon erős lány volt. Úszott, röplabdázott.
– Igen, emlékszem. Benne volt az iskolai csapatban is.
– Ó, sí – felelte Mrs. Rodríguez sóvárogva. – Már alig várta a
meccset azon a héten is, amikor eltűnt, de fájt a nyaka,
úgyhogy nem tudott elmenni. Nagyon csalódott volt.
Fitzroy néma maradt a vonal másik végén. A háttérben
megszólalt a hangosbeszélő, valami kimaradt járatot
jelentettek be.
– Mi volt a gond Grace nyakával, Mrs. Rodríguez? Emlékszik
esetleg?
Hát persze hogy emlékezett. Mit gondol ez a nő, miféle anya
ő?
– Pár nappal az eltűnése előtt volt röntgenen. Az orvos azt
mondta, hogy el tudják távolítani, ha nagyon zavarja.
 – Mit tudnak eltávolítani, Mrs. Rodríguez? Ez nagyon fontos
lenne.
– Grace-nek kétoldali nyaki bordája volt, Fitzroy nyomozó.
Egy-egy plusz borda mindkét oldalon.

73.

12.11

Lilith nem törődött a csengő rikoltozásával. Újra

visszaszámolta a tablettákat a fiolába.
Megbillent a levélbedobó fedele.
– Nyissa ki, Mrs. Frith, ugye ott van? Mrs. Frith! Beszélnem
kell magával.
Az a nyamvadt nyomozó.
Fitzroy megint ráfeküdt a csengőre, és a levélbedobót
zörgette.
– Kérem, nyissa ki. Sürgős.
Lilith odacsoszogott az ajtóhoz. Sötétbarna, kócos fürtök
lógtak csapzottan az arcába, még sápadtabbnak mutatva a
bőrét. Ha Fitzroy észrevette is, hogy egy öt-hat éveseknek való
pókemberes pólót húzott magára, nem tette szóvá.
Belépett az előszobába, a nyomában Chambersszel.
– Bejöhetünk?
Kicsit késő megkérdezni, nem?
– Megtalálták Jakey-t?
– Még nem.
 Lilithben fellobbant a düh, mint egy meggyújtott gyufaszál.
– Akkor takarodjanak innen, tegyék a francos dolgukat, és
engem hagyjanak békén.
– Pontosan a dolgomat teszem, Mrs. Frith – felelte Fitzroy. –
Ez is hozzá tartozik.
Lilith feljebb húzta a pizsamanadrágját, és visszacsoszogott
az étkezőbe. Belül már napok óta halott volt, csak valami tompa
zsibbadtságot érzett, de amikor a nyomozó szemébe nézett,
megdöbbentette a szánalom, amit látott.
Látta azt is, hogy Fitzroy észreveszi a tablettákat az asztalon,
aztán egy kézmozdulattal, szó nélkül kiküldi Chamberst.
Lilithet nem érdekelte, hogy a nyomozó látta a gyógyszereket.
Nem nagyon érdekelte semmi.
– Mr. Frith itthon van?
– Elment.
Fitzroy a telefonja kameráját babrálta.
– Talán a mobiljára is el tudom küldeni.
– Már nincs neki – felelte Lilith. – Ellopták tőle, nem
emlékszik? És furcsa módon még nem szerzett újat – a hangja
csak úgy csöpögött a gúnytól. – Más dolgokkal van elfoglalva.
Fitzroy nem törődött vele. Lilith elé tartotta a telefont.
– Nézze meg jól ezt az embert. Felismeri?
Lilith a szemcsés felvételre pillantott, amely egy idős férfit
ábrázolt. Megrázta a fejét. Fitzroy nem volt hajlandó
belenyugodni.
– Nézze meg még egyszer, Mrs. Frith. Jó alaposan. Okunk van
azt hinni, hogy ennek az embernek szerepe van a fiuk
eltűnésében. – Elhallgatott és hagyta, hogy a szavai
leülepedjenek. – Maga most segíthet nekünk megtalálni őt.
Lilith egy fotelba rogyott. Ezúttal figyelmesebben vette
szemügyre a képet. A homlokán apró ráncok jelentek meg.
– Hol készült a felvétel?
– A Hunterian Museum zártláncú kamerarendszeréből
szereztük. – Kis szünet. – Ismeri?
Lilith sokáig nem válaszolt. Könnycsepp gördült végig az
arcán, és rácsöppent Fitzroy telefonjára.
– Egy pillanatra azt hittem, hogy igen. De most már nem is
tudom.
– Mit gondol, ki lehet, Mrs. Frith? – Fitzroy Lilith kezéért
nyúlt, és megszorította. Lilith nem viszonozta a mozdulatot, de
nem is húzódott el. A nyomozó hozzá hajolt, próbálta erősíteni
a helyzet intimitását. – Ki ez az ember?
Lilith nem vette le a szemét a fotóról. Az arcán
bizonytalanság tükröződött. A férfi ismerős volt neki. De vajon
hol látta? Hol? A nyomás súlyosan nehezedett rá.
– Talán nem is kell mondanom, hogy éppen eltűnési
ügyekben nyomozunk. Az is lehet, hogy gyilkossági ügyekben.
Én csak próbálok segíteni maguknak és egy másik családnak
ebben a nehéz időszakban – mondta határozottan. – Ha
megtaláljuk ezt az embert, akkor talán mindenkit megtalálunk.
Lilith úgy érezte, hogy összeroskad Fitzroy elvárásainak súlya
alatt.
Kutatni kezdett emlékei homályában. Valahonnan rémlik
neki ez az alak. De honnan? Hol látta ezt a keskeny arcot, ezt a
langaléta termetet?
Tudatában volt Fitzroy aggodalmas pillantásának, amely úgy
szegeződött rá, mint egy fénycsóva. Chambers az óraszíját
babrálta.
A csend hosszúra nyúlt közöttük. Végül Fitzroy felállt. Vissza
kell mennie az irodába. Hogy ezt a képet kinyomtassák és
közreadják.
Aztán Lilith hirtelen megpillantott valamit a lelki szeme
előtt.
Megdermedt.
Végül reszketegen beszívta a levegőt és kihúzta magát,
mintha valami hatalmas igazság súlyához szeretné
megerősíteni magát.
– Láttam őt. Biztos, hogy láttam már.
Fitzroy ellenállt a késztetésnek, hogy felordítson. Igyekezett
higgadtságot erőltetni a hangjába.
– Hol? Az idő ellenünk dolgozik, Mrs. Frith.
Lilith arcára fájdalmas bűntudat ült ki.
– Nem vagyok biztos benne, de azt hiszem, rájöttem.
– Hol, Mrs. Frith?
Az asszony arcvonásai szétestek, mintha téglákból épített
tornyot döntenének el.
– A kórházban. A Royal Southernben dolgozik.

74.

13.01

Miközben nézte saját remegő ujjait, ahogyan a főnök számát

hívja, Fitzroy átkozta magát, amiért nem jött rá erre előbb.
Próbálta a gondolatait takaros halomba rendezni, azok mégis
rendetlenül csatangoltak mindenfelé, és nem voltak hajlandók
belesimulni a rendbe.
Pedig olyan szörnyűségesen, vakítóan nyilvánvaló volt.
Az az ember csontritkaságokat gyűjt.
A gyűjteménye darabjai pedig mind a Royal Southern Kórház
betegei voltak.
Keserű, égető gyomorsav gyűlt a szájába. A félelem íze. A
kudarc íze. Ami megfojtja, ha hagyja, mert Fitzroy tudta, hogy
micsoda ez a férfi, csak azt nem, hogy kicsoda, és ez néha
rosszabb, mintha nem tudna semmit.

A főnök harminc rendőrt átirányított a kórházba, hogy

kikérdezzék a dolgozókat és a betegeket. Hozott egy csomó A4-
es nagyítást Fitzroy gyanúsítottjáról a Hunterian
kamerafelvételeinek képéből. Élénk és elszánt volt.
– Azonosítsuk be a rohadékot! – mondta harciasan. – De
nem kelthetünk feltűnést, nehogy elijesszük.
Fitzroyt egy szűk kis lyukba osztották az első emeleten,
Chambersszel és a kórház személyzetisével.
Arcok jöttek és mentek. Egyik sem hasonlított a fotón
szereplő férfira. Fitzroy érezte a pánik első bizsergéseit. Ujjaival
dobolni kezdett maga előtt az asztalon.
– Kicsit kényelmetlen maguknak ez az egész, nem? –
kérdezte Chambers, és hátradőlt ültében, hogy jobban lássa a
személyzetist. – Nem tűnt el egy-két holttest a kórházukból
tavaly? Nem történt aránylag sok ilyen eset az évek folyamán?
És most a rendőrség megint itt van, és az egyik dolgozójukat
keresi.
A férfi legyintett.
– Akadtak gondok, de mindent elrendeztünk. Peren kívül
megállapodtunk a családokkal.
– És titoktartási nyilatkozatot is aláírtak, nem igaz? –
kérdezte Fitzroy.
A férfi feszesen elmosolyodott, és pillantásával mintha azt
mondta volna: „Bejöttem az egyhetes szabadságomról, úgyhogy ne
szívózzon velem.”
– Küldje be a következőt – mondta Fitzroy.
Már gyülekeztek a felhők, a délután lassan estébe hajlott. A
személyzetis kidugta a fejét az ajtón, és behívott valakit.
– Ő Karen Matthews. A takarítók vezetője.
Egy középkorú, hajában vöröses csíkokat viselő asszony ült le
Fitzroyjal szemben. Parfümtől és fertőtlenítőtől szaglott.
Chambers felrezzent, és az asztalra könyökölt. Fitzroy
biccentett a nőnek, és feléje csúsztatta a fotót az asztalon.
– Felismeri ezt az embert?
Néhány pillanat is elég volt.
– Persze. Ismerem. A csapatomban van. Brian Howley a neve
– vette kézbe a fényes nyomatot. – Mit követett el?
Fitzroy nem felelt a kérdésre. Az idő mintha lelassult volna, a
szoba elhomályosult. Fitzroynak felszökött a vérnyomása, az
erek összeszűkültek és kitágultak, hogy elárasszák az agyát
oxigénnel.
Kurta, ám diadalmas pillantást vetett Chambersre.
Van egy nevünk. Halleluja, van egy nevünk.
– Nagyra értékelném, ha senkinek se szólna arról, amit most
beszéltünk – mondta Fitzroy. – Legalábbis egyelőre.
A személyzetis – Fitzroy az élete árán sem tudta volna
felidézni a nevét – átadott neki egy halványbarna dossziét az
asztalon álló paksamétából. Brian Howley, állt az elejére
ragasztott fehér címkén.
– Régi bútordarab – közölte az elfelejtett nevű ember. –
Felmos, meg ilyesmi. Éjszaka szokott dolgozni. Ezer éve itt van
a kórházban, tudja.
Fitzroy nem tudta. Inkább azt remélte, hogy majd ez a Brian
Howley fogja felvilágosítani. De először is rá kell jönniük, hogy
kivel állnak szemben. Töltött magának egy pohár vizet, bár
jobban örült volna egy kávénak. Vagy Red Bullnak.
– Pontosan mióta?
– Vagy negyven éve.
A nyugalmazott nyomozó, Felix Tapp szavai csendültek fel a
fülében: „Aztán Erdman telehányta az igazgató irodáját, és
hívniuk kellett valakit, aki feltakarítja.”
Próbált nem gondolni a családokra, Lilith és Erdman Frithre,
Miles és Amy Foyle-ra, a Conchita Rodríguez hangjából sütő
reménykedésre. Nem lett volna képes cserben hagyni őket.
– És éjszakai műszakban dolgozik?
Karen lassan bólintott.
– Igen, páratlan napokon, hol itt, hol ott.
Fitzroy a dossziéba pillantott.
– Az újszülöttosztályon is?
– Általában ott, igen. De sokszor máshova is áthelyezzük, ha
nincs ember.
– Mr. Howley viselkedése adott valaha is okot önnek vagy
bármely kollégájának bármiféle aggodalomra?
– Őszintén, szinte észre sem venni, hogy itt van. Nem beszél
túl sokat. Csak teszi a dolgát. Otthon lakik, a feleségével. Az
asszony eléggé beteges, amennyire tudom.
Chambers feljegyzett valamit.
– Jó munkaerő?
Karen nevetett.
– Ugyan ki az? Időnként elkésik. És ráférne egy kiadós fürdés
meg némi dezodor.
– Most is szolgálatban van?
Karen gyűrött munkabeosztást szedett elő a zsebéből, és
kihajtogatta.
– Nem. Reggel hétkor végzett.
– Ma este jön?
– Nem, a hétfő estéje szabad.
– Tudja, hol lakik?
– Benne kell lennie az anyagában. Valahol Catford
környékén, azt hiszem. Vagy Bromley. Valami ilyesmi – Karen
rágni kezdte a körme körüli bőrt. – Akkor végeztünk? Szívesen
segítek, de muszáj visszamennem dolgozni. Hatkor indulnom
kell, hogy elhozhassam a fiamat a bölcsiből.
– Hát persze – állt fel Fitzroy. – Kérem szóljon, ha esetleg
eszébe jut még valami.

***
A főnök gyorsan cselekedett. Egy régi emberekből álló
elitcsapatot állított össze, hogy kiszálljanak Howley-hoz.
– Ott akarok lenni – jelentette ki Fitzroy.
A főnök könnyedén Fitzroy vállára tette a kezét, és a szemébe
nézett.
– Nem hiszem, hogy már készen állna rá.
– Jól vagyok.
– Fitzroy…
– Mondom, jól vagyok.
– Én pedig azt mondom, hogy nem. Tudom, hogy magának
mit jelent ez, és azt akarom, hogy ott legyen a
kihallgatószobában, amikor behozzuk a fickót. De nem tehetem
ki egy ilyen helyzetnek, ezt meg kell értenie.
Minden szótagból csak úgy sugárzott az együttérzés. Fitzroy
nem is bírta elviselni.
– Csak azt ne mondja, hogy a tavalyi miatt. Tudom, hogy
hiba volt, amit csináltam, de már százszorosan megfizettem
érte. Elvesztettem a fejem, de még egyszer nem történik meg,
ígérem.
– Megalapozatlan következtetéseket hozott, Fitzroy. Ez hiba
volt, valóban, de eltérítette a figyelmünket Grace kereséséről. –
Áthatón meredt Fitzroyra. – És egy tapasztalt emberem bánta.
– De már visszatértem. Úgyhogy használjon. Kérem.
A főnök azonban nem engedett.
– Amint beérkezik a kihallgatásra, csapjon le rá keményen.
Ne hagyja lélegzethez jutni. Ígérem, hogy folyamatosan
tájékoztatni fogom.
Fitzroy megvárta, amíg elmegy, aztán ököllel belevágott a
falba, amivel persze a főnök álláspontját támasztotta alá.
A várost beterítette az este. A kórházi folyosók megteltek
szendvicsekkel és kekszekkel felpakolt látogatókkal, akik egy kis
kiegészítést hoztak a vacsorához. Fitzroy úgy siklott el
mellettük, mint hal a felfelé tartó dagályban.
A fertőtlenítőszerek ismerős szaga sötétebb időket juttatott
eszébe. Azt a szörnyű hétvégét, amelyet itt töltött, egyedül és
üresen. Még David előtt. Mielőtt rendesen megértette volna,
mit is jelent anyának lenni. Az egy másik időszak volt, és ő
keményen dolgozott azon, hogy ezt elássa az élete rétegei alá.
Nem kívánt könnyek bizseregtek a szemében, de kipislogta
őket. Munka közben nem sírhat.
Odakint a hideg pofonként csapta arcon.
Már biztosan tervezik az akciót, alaposan, részletesen. Vajon
ki fogja vezetni? Először titokban megfigyelik majd? Hány
fegyverest vetnek be? Mikor tudnak biztonságosan bejutni?
Chambers részt vesz a műveletben. Ő pedig nem. Minden
eredménye ellenére. A főnök még nem bízik meg benne. Az
erdőbeli lánnyal kapcsolatos nyomozásnál hagyta, hogy
elragadják az érzelmei, és a főnök úgy látta, hogy most is
fennáll ennek a veszélye. Megdörgölte az öklét. Talán igaza is
van.
Fitzroy végigment a kórházi parkolón, a lakása felé vezető
utca felé. Még volt néhány órája addig, hogy újra szükség legyen
rá. David ilyenkor focizik. Ehet valamit, és lezuhanyozhat.
Az autókra már kezdett kiülni a dér. Egy kapucnis alak sietett
el mellette. A csillagok kemény ékkövekként szikráztak az égen.
Aztán léptek visszhangoztak a betonúton.
Fitzroy megmarkolta a kulcsokat a zsebében. Hátrafordult.
Nem nagyon tudta, mire számítson, de felkészülten várt.
Karen Matthews volt az, a takarítók főnöke.
– Már mindenhol kerestem – mondta Fitzroynak.
 Fitzroy kifújta a levegőt, és elengedte a kulcsait. Karen
bőrkesztyűt halászott elő a táskájából.
– Az anyukám végül elment a gyerekért. Egy kicsit morgott,
de végül is imádja az unokáját, és megígértem, hogy viszek sült
halat krumplival.
Az étel említésére Fitzroynak összefutott a nyál a szájában.
Már nem is emlékezett, hogy mikor evett utoljára bármit is,
nemhogy rendes ételt. Karen a kabátját gombolta.
– Jó hideg van. A rádióban havat mondtak. Imádom a
havazást – vigyorodott el. – Legalábbis addig, amíg nem kell
vezetnem.
Fitzroy mosolyogni próbált. Fáradt volt, és ideges. Egyedül
akart lenni. Távol ettől helytől, ami tele van szomorúsággal és
titkokkal.
– Azt mondta, keresett.
– Igen, így van – húzta a fülére a sapkáját Karen. – Már éppen
indulóban voltam, amikor eszembe jutott valami Brian
Howley-ról.

75.

21.14

Lilith megint aludt. Ez aggasztotta Erdmant, ez az állandó

alvás. Mintha el akarná magát zárni a világtól, egészen addig,
amíg egy napon egyszerűen majd nem ébred fel többé.
Erdman óvatosan benyitott az ajtón, és bekukkantott. Lilith
olvasólámpája égett, az éjjeliszekrényen egy pohár víz és az
altatók. Az asszony sápadtan, mozdulatlanul feküdt.
Megállt az idő.
Aztán Lilith kifújta a levegőt.
És az idő újra elindult.
Lilith légzése lassú és egyenletes volt, de az arca vonalai még
álmában is mutatták a fájdalmat.
Erdman arra gondolt, hogy nem lett volna szabad így
elmennie. Lilith mellett kellett volna maradnia. Undokul
viselkedett, persze. De nem lett volna szabad magára hagynia.
Szereti őt. Gondját kell viselnie. Ehelyett egész nap a városban
járkált, meglátogatta a szokásos helyeit, folyamatosan hátrafelé
sandítva a válla fölött. „Gyere, és kapj el”, szerette volna
felordítani a szürke égre.
De a férfinak nyoma sem volt.
Erdman megigazította a takarót a feleségén, aztán rácsukta az
ajtót a fájdalmára.
A lépcső tetején hideg uralkodott a téli homályban. Jakey
szobájának ajtaja résnyire nyitva állt.
Ez hívójel.
Nem járt odabent az óta, hogy kedden elment itthonról. De
most büntetni akarta magát.
Erdman Frithet tegnap este az évtized lúzerének kiáltották ki,
mert képtelen volt megvédeni egyetlen gyerekét. Az egygyermekes
apa csakis önmagát okolhatja.
A rendőrség próbálta rendben hátrahagyni a szobát, de hát
honnan is tudhatták volna, hogy Jakey az ablakpárkányon
szerette tartani a legómodelljeit, mert a polcot nem érte el?
Hogy a köntöse sosem volt az ajtó belsején a kampóra akasztva,
inkább a ruhásszekrény fogantyúinak „szemeit” takarta el.
Elemi, fájdalmas torokhang szakadt fel belőle.
Erdman körbejárt a fia hálószobájában. Összeszedte Jakey
plüssjátékait, és elrendezte őket a párnán. Összehajtogatta a
pókemberes pizsamát, és beletette a hideg ágyba.
Felvette a rendetlenül a szennyestartóra hajított iskolai
pulóvert, és beszívta a viseltes, piszkos szagot, kereste a fia
nyomait. Aztán csalódottan dobta a többi mosatlan közé.
Mindenhol csend volt, végtelen csend.
Végignézett a figyelő plüssök során, és hirtelen rémület fogta
el.
Mr. Bunnikins. Hol van Mr. Bunnikins?
Megdermedt. Meg kell találnia Jakey plüssnyusziját, amely a
születése óta mellette van. Amelyet mindenhová magával vitt,
akárhová ment. Ami Jakey-szagú volt, és Erdman sokszor húzta
őt, hogy ráférne már egy mosás.
Erdman tapogatódzni kezdett Jakey ágya alatt, a matrac és a
fal közötti résben, a hálószoba minden eldugott zugában, a
titkos odúkban. Sehol semmi. Hol lehet? Gondolkozz, Erdman,
gondolkozz!
Talán Jakey magával vitte az iskolába. Tudta, hogy a
gyerekeknek szabad egy darab, zsebbe beférő játékot bevinniük.
A „zsebbe beférő” nem volt egészen helytálló ugyan, de Jakey
sok engedményt kapott a betegsége miatt.
Beletúrt Jakey iskolatáskájába. Nem volt szerencséje. Lement
a földszintre, az előszobaszekrényhez, amely tele volt régi
kabátokkal, cipőkkel és emlékekkel.
 És ott is volt. A fia pókemberes hátizsákja.
Erdman keze remegett, miközben a cipzárral küszködött.
Talált egy legóelemet, egy kupakját vesztett tollat, és néhány
fociskártyát.
De Mr. Bunnikins nem volt sehol.
Jakey elvitte volna a kórházba? Próbálta erőltetni az agyát,
próbált visszaemlékezni, hogy ott volt-e a kis nyuszi a gyerek
ernyedt karjában.
Megint belenézett a zsákba, mintha csak elkerülte volna a
figyelmét az előbb. Jakey olvasókönyve. A vizespalackja. Egy
bontatlan boríték.
Erdman előhúzta a fehér téglalapot, és a kézírásra meredt. A
boríték Mrs. Hainesnek volt címezve, Jakey tanárnőjének. De
nem az ő kézírása volt, nem is a Lilithé.
Feltépte és végigfutott a sorokon, amelyet egy ismeretlen kéz
rótt a papírra.
A rohadék. Az a rohadék előre eltervezte.
Felkapta a dzsekijét, bekötötte az edzőcipőjét, és zsebre
vágta a levelet, hogy megmutassa Fitzroynak. Hagyja Lilithet
aludni, de a fiuk valahol odakint van, és meg fogja találni.
És Mr. Bunnikinsszel kezdi a kórházban.

Néhány utcával arrább egy család ült egy nagy konyhaasztal

mellett egy csodás házban. Bárki, aki bepillant az ablakon, azt
hihette volna, hogy ezekre az emberekre valóban rámosolygott
a szerencse. Lámpafény világította be az arcokat és az értékes
festményeket a falon. Egy fiatal lány beszélt élénken a
szüleihez, repkedő gesztusokkal. Az anya bort iszogatott, az
apa, kissé oldalra hajtott fejjel, élvezte a családi együttlétet.
 Pedig a Foyle család valójában éppen széthullóban volt.
Eleanor valóban lendületesen gesztikulált, de rémülten, nem
örömmel.
– Hol van Gina?
– Beteg az édesanyja. Haza kellett mennie – Amy már-már
maga is elhitte, amit mond.
– Apu?
– Így van, kicsim. – A férfi nem nézett a lánya szemébe.
– És mikor jön vissza?
Csend telepedett a konyhára.
– Anyu?
Amy felállt, és átölelte a lánya vállát. Hátrasimította a haját.
– Nem biztos, hogy visszajön, El. Az anyukája elég rosszul
van.
– Ő volt az egyetlen ebben a házban, aki kicsit is törődött
velem, és most ő is elment.
Eleanor sírva rohant ki a konyhából. Amy hagyta.
Nem egészen tudta, mi történt, csak azt látta, hogy a
nagyobbik lányukat nagyon feldúlta a korábbi összezördülésük,
és nem volt hajlandó szóba állni sem vele, sem Milesszal.
Persze megvoltak a maga gyanúi. Gina nem nagyon tudott a
szemébe nézni, amikor elmotyogta, hogy sürgősen vissza kell
mennie Lincolnshire-be, és amikor Miles futásból jött vissza,
hogy kivigye őt az állomásra, olyan bűntudatos pofát vágott,
amit Amy most már felismert. De már nem nagyon érdekelte.
Kezdett rádöbbenni, mennyire elszakadt a saját családjától,
hogyan vonult vissza fokozatosan a manikűr és az ebéddel
egybekötött vásárolgatások színes kis világába, csak hogy
rájöjjön, milyen üres és jelentéktelen ez a világ.
Miles az asztalnál maradt, egy pohár merlot-t iszogatott, és
az iPadjével babrált. Amy figyelte egy darabig, aztán a férfi,
megérezve a tekintetét, felpillantott. Szemét elfelhőzte
valami… de mi? Amy úgy döntött, hogy a bűntudat. Ezek
szerint a vágy színe mégsem vörös, hanem halvány vizeskék.
Szó nélkül hátat fordított a férjének, és felment az emeletre,
hogy elkezdjen a megmaradt egy gyereke anyja lenni.

76.

21.37

Barátságtalan sötétség lett úrrá a szobán, az alkony beszűrődő

fényei már elhalványultak.
A lámpa fénye megtört a mennyezetről félkör alakzatban
lelógatott csontvázak csigolyáin, kiemelte a csontok ívét,
hosszát. A korábbi életek visszhangja finom muzsikaként járta
át a kiállítószobát.
A különös csonttár lenti üvegtárlói csontdeformitá​s​okkal
voltak tele, felrakódásos és porózus rendellenességekkel –
megannyi tisztelgés a szerencsétlenség és a fájdalom előtt.
Ezeknek a csontvázaknak a csontjai azonban, ennek a
névtelen utca névtelen téglaházának emeletén, mindennapiak
voltak, jellegtelenek.
Elhagyottak.
Közeledett az éjszaka, a sötétség egyre mélyült, sűrűsödött. A
forgalom távoli hangja beszüremkedett a fal repedésein.
A padlón léptek zörögtek. Biztosan egerek.
Árnyak mozogtak, táncoltak lassan, ahogy a hold megjelent a
látóhatár felett.
A szomszéd szobában egy kisfiú nyitotta ki a szemét, és
kettőt köhögött. Homloka összeráncolódott a fájdalomtól. A
tüdeje még mindig nagyon égett, de a láza lement, már hűvös
és száraz volt a bőre. Az alkarja fájdalma is alábbhagyott. Egy új
csontkinövés dermesztette a „jó” karját a hasához, de megúszta
ezt a fellángolást úgy, hogy a kezét továbbra is mozgatni tudta.
Noha se nem tudta, se nem érezte, szerencséje volt.
Már nem a kemény, hideg földön feküdt, hanem valami
göröngyös matracon, és egyáltalán nem emlékezett arra, hogy
miként került ide, csak egy kislány énekére.
Jakey szédült, amikor felült. Hunyorgott a lámpafényben. A
pizsamájának állott, kellemetlen szaga volt. Egy darab
penészfoltos kenyér hevert a földön. Beleharapott, a morzsák
szerteszét szóródtak a szájából. A tej a pohárban kicsi
krétaízűnek tűnt, de azért megitta, aztán a keze fejével
megtörölte a száját.
A hólyagja fájdalmasan feszült, elmászott a sarokban álló
vödörig. Aztán vissza a matrachoz.
Nagyon erősen próbált nem gondolni arra, ami délelőtt
történt.
Arra, hogy nyíló ajtó zajára ébredt, aztán egy gyerekhangra,
amely kérdéseket tett fel. Halk hang, két ember léptei, az egyik
könnyedebb, a másik nehezebb. Semmi küzdelem, semmi sírás.
Aztán vége lett, csak az üres szoba csendje maradt.
 Arra, hogy félig önkívületi állapotban odakúszott a falhoz, és
a szellőzőre tapasztotta a száját.
– Clara! – suttogta. – Ott vagy?
De a kislány nem válaszolt.
Akkor sem válaszolt, amikor pár órával később újra
megpróbálta, sem akkor, amikor a gyenge délutáni nap már
felmelegítette odakint a levegőt, sem akkor, amikor az éjszaka
kiterjesztette szárnyait a város fölé, és a csillagok
felvillantották a fényüket.

77.

22.00

Clara nem volt sem a boncteremben, sem a házi múzeumban.

Egyáltalán nem volt a házban. A kislány, akit az egész ország
keresett, egy olyan hideg, sötét helyen volt, ahol eddig még
nem járt.
Ez szerencsére így is maradt, amíg a hajnal első sugarai nem
érintették a bőrét, így aztán a patkányokat sem hallotta,
amelyek alatta motoszkáltak, sem a vadászó baglyok rikoltásait.
Amikor az Éjjeli Ember eljött érte azon a reggelen, azt ígérte,
hogy hazaviszi az anyukájához, de csak ha szépen megissza a
tejet, és szépen lemegy a lépcsőn, és beszáll a furgonba.
Ez volt a beszélgetés, és ezek voltak a lépések, amelyeket
Jakey Frith hallott.
Clara engedelmeskedett, bár a tej meleg, savanyú ízétől
hányingere lett. Hiába szorította össze a bensőjét a félelem,
bemászott a gyűlölt szürke dobozba, és próbált nem sírni.
A furgon padlóján talált egy plüssnyulat, aminek a sok
szeretgetéstől néhány helyen már egészen ki volt kopva a szőre.
Az arcához simította a lógó füleket, és azon tűnődött, hogy
talán a szomszéd szobában lévő fiú játéka.
Ja-key.
Remélte, hogy Jakey-vel is minden rendben lesz, most, hogy
ő már megy haza.
A furgon zötykölődése és az altatós tej elringatta Clarát. Nem
tudta, hogy a város keskeny utcái már országúttá szélesedtek, és
az út mellett díszőrséget álló óriásposzterek fáknak és
mezőknek adták át helyüket a tenger mellett.
Végül a férfi, akit Brian Howley-nak hívtak, lefordult balra
egy útra, és a furgon addig zötyögött az egyenetlen talajon,
amíg el nem ért egy bekerített réthez, amelynek kapuján lakat
lógott. A szürke égbolt határtalanul terpeszkedett Clara feje
felett, miközben a férfi átcipelte a kerítésben tátongó résen,
végig a füves homokon, az új rejtekhelyhez, amelyet
kiválasztott a számára.
A hely még ennyi év után is ugyanolyannak tűnt. A férfi
keresgélni kezdte zsebében a kis ezüstkulcsot.
A tejtől a kislány még órákig aludni fog, de azért
összekötözte a kezét és a lábát. A száját nem tömte be. Tudta,
hogy ez a hely teljesen kihalt, legalábbis tavaszig biztosan. És a
kislánynak ennie, innia kell, amíg ő eldönti, mi legyen vele.
Takarókat halmozott az alvó gyerekre, és tenyerét a dohos
kanapéra simította. A gáz és a penész szaga átjárta az orrát.
Tudta, milyen hideg tud lenni itt, de úgy tervezte, hogy
visszajön, amint összeszedte a fiút és volt a kórházban.
Körülbelül egyórai autózás.
Visszacaplatott a furgonhoz, aztán egy bőröndnyi pénzzel
tért vissza, amelyet az évek folyamán spórolt össze, meg egy
nejlonzacskóval. Megállt, és beszívta a sós levegőt. Betolta a
bőröndöt a kanapé alá, egy nagy üveg vizet szedett elő a
zacskóból, lecsavarta a kupakját, és szívószálat tett bele. Aztán
kibontott egy doboz kekszet. Morzsa szóródott az asztalra.
Óvatosan kirakta a szőlőt is. Tudta, hogy azt a kislány a szájával
is eléri majd.
Az ösztönei azt súgták, hogy a rendőrség már a nyomában
van, és ideje volt megtenni ezt az óvintézkedést, és elhoznia
ide a kislányt.
Egy kicsit sajnálta, hogy nem együtt hozta a két gyereket, de
ennek a kockázata túl nagy lett volna. A fiú majd később jön,
élve vagy holtan.
Nézte, ahogy a szőlőrigók bogyókat csipegetnek a sövényről,
aztán felröppennek az üres égre, és megpillantotta a távolban a
tenger egy darabját. A gyerek itt biztonságban lesz. Senki sem
fog rátalálni.
A nappali fény már fogyóban volt, mikor Brian Howley
behúzta a függönyöket, bezárta maga mögött az ajtót, és
elindult vissza a városba.
Miközben az alkonyatból lassan este lett, és a sötétség
másfajta élettel töltekezett fel, Clara csak aludt, és egyelőre
fogalma sem volt arról, hogy az anyja és az apja távolabb van
tőle, mint valaha.
 78.

23.51

Erdman az üres étkezőben ücsörgött, nézte a jövő-menő

kórházi dolgozókat, akik néha egy-egy szelet csokoládét vagy
egy pohárka langyos kávét vételeztek az automatákból. A fények
csak tompítottan égtek, az acélpultokat már tisztára törölték a
reggeli rohamra. Erdman magába szívta a csendet. Tíz perc telt
el így. Húsz. Senkinek sem tűnik fel egy megtört, arcát a
tenyerébe temető apa. A Royal Southernben ez nem szokatlan
látvány.
Ostobaság volt ide jönni. Korábban arra gondolt, hogy majd
beszél a nővérekkel, kikérdezi őket arról, hogy mi történt Jakey
eltűnésének éjszakáján. De persze valószínűleg nem ugyanazok
vannak szolgálatban most, mint akkor. Nem nagyon merte
megzavarni őket, mert tudta, milyen sok a dolguk, és hogy az
intenzíven fekvő gyerekeknek nagyobb szükségük van a
figyelmükre, mint neki.
De nem ülhet itt csak így. A legkevesebb, amit megtehet,
hogy megkeresi Jakey nyusziját. A plüssállat mostanra már
afféle talizmánná vált a számára. Mintha Mr. Bunnikins
megtalálása hozzásegíthetné Jakey megtalálásához.
Elmegy az intenzívre, és megkérdezi a nővéreket, nem
találták-e meg, és a biztonság kedvéért megnézi Jakey
éjjeliszekrényében.
Fogalma sem volt róla, hogy Fitzroy éppen őt keresi, a
fejében felhangzó csilingeléstől vezérelve, hogy megerősítést
kapjon: Brian Howley az a férfi, aki őt is követte, hogy a
nyomozás laza szálaiból a bizonyítékok erős hálóját szőhesse.
Erdman megtalálta a lépcsőt, és elkezdte magányos útját a
hetedik emeletre.
 KEDD

79.

0.21

Senki ügyet sem vet Brian Howley-ra, amikor zajtalanul elmegy

az ágyak mellett, felmosóját ráérősen tologatva a kopott kék
padlón.
Ha észrevennék is, csak egy sovány, rosszul levágott hajú
embert látnának, az orra mellett kétoldalt mély árkokkal. Egy
olyan embert, akinek mintha az egész világ súlya nyomná a
vállát; akire ráférne valami rendes étel meg egy mosakodás.
Egy olyan embert, aki engedély nélkül állt munkába, pedig
szabadnapos lenne.
Brian majdnem negyven tél óta volt éjszakás takarító a
kórházban; 1973 már nagyon régen volt, bár néha mintha csak
egy szempillantás telt volna el az óta.
Az apja akarta, hogy elvállalja ezt a munkát. Ott lobogtatta az
újságot az orra alatt. Ő eleinte vonakodott, de az apja nem
tágított. Hasznos lesz, ezt mondta. És valóban az lett. Főként
amikor a példányok kiválasztásáról volt szó. De lassan meg is
szerette a munkáját.
Sokat tanított neki ez a negyven év. Megtanította neki, hogy
a nappali munka nyüzsgése sok mindent elhomályosít, az
éjszaka tisztasága azonban az ő malmára hajtja a vizet.
Olyankor figyelhet, hallgatódzhat.
És persze ott van Marilyn. Miss Marilyn Grayson. Brian 1974
telén találkozott vele először, és hat hónap múlva
megesküdtek. Ha néhanapján nehezére esik is az ágyhoz kötött
asszonyban meglátni azt a szép szemű, reményteli lányt, sebaj.
Ő maga sem egy szépség, de fiatal korában a haja és fiatalos
bőre feledtette ezt. Most már persze nem. Megöregedett.
Briannek fontos üzenetet kell átadnia Namita Choudry​n ak, a
gyermekintenzív rangidős éjszakai vezetőjének. Gyorsan jönnie
kell. Szükség van az újszülött fejtraumák terén szerzett
szakértelmére az Ariadne kórteremben.
Legalábbis ez a fedősztori. A valóságban nincs semmiféle
üzenet. Csak újra be akar menni az intenzívre.
Brian el nem tudta képzelni, hogy ki nevezhet el egy
gyerekkórtermet arról a görög mitológiai nőalakról, aki a
szabadságba vezette Thészeuszt, miután a férfi megölte a
Minótauroszt, csak hogy a gyáva alak aztán becsapja. Sokkal
logikusabb lett volna egy ilyen helyet valami ártalmatlan
dologról elnevezni, mondjuk valamilyen fafajtáról, vagy halról.
Bár a sziklahal vagy a japán fugu nem éppen ártalmatlan.
Senki sincs a recepción, amikor becsönget és várja, hogy
beeresszék. Ha nem éppen életmentéssel foglalkoznak, a
nővérek általában a nővérszobában gyülekeznek, és olyan
hírességekről pletykálkodnak, akik a való világban senkit sem
érdekelnének. A hétfő esték pedig majdnem mindig csendesek.
Amikor egy sápadt rendőr szalad ki a mosdóba, Brian elmegy
mellette, mint egy szélsodorta falevél.
 Egy nővérgyakornok galambszürke köpenyben valamit ír egy
csíptetős táblára erősített papírra, de fel sem pillant, amikor
elhalad mellette. Brian elfojt egy köhögést. A személyzet hozzá
van szokva a gyakori jövés-menéshez, és kötelességüknek érzik,
hogy pontosan tudják, ki az, aki jön és megy, de ő
egyenruhában van, és aki elég kíváncsi ahhoz, hogy egyáltalán
ránézzen, azt fogja hinni, hogy valahonnan máshonnan
irányították át kisegíteni az intenzívre.
A fények tompítva égnek, a három neoncsík kivételével,
amelyek éjjel-nappal ugyanúgy világítanak. A hatból három
ágynál el van húzva a függöny. Hallja egy anya mormogását,
amint halkan mesél eszméletlen fiának, aztán egy másik gyerek
sípoló lélegzetét, de a legtöbben alszanak. Az idő hajlamos
elolvadni a kórházban, és a másodpercek, percek és órák közti
határok elmosódnak, a nappal és az éjszaka szinte összefolyik.
Brian bőre zsíros, mosdatlan, és amikor hátranyúl, hogy
megvakarja a hátát, a lapockája olyan éles és kemény, mint egy
kovakő.
Brian az órájára néz. Elég egy pillantás a nővérszoba
táblájára, hogy lássa: a következő ellenőrzés 0.30-kor lesz,
úgyhogy előtte a lehetőség, de gyorsan kell cselekednie.
Bekapcsol egy patentot az egyenruhája alján, és felvesz egy
pár fehér latexkesztyűt. A púderes felület érintésétől
megborzong. A rúd végére erősíti a felmosófejet, és tolni kezdi
a távoli sarokban álló ágy felé.
A kék függöny félig van elhúzva, a magánszféra illúzióját
kínálva, de annak valódisága nélkül. Olyan közel áll, hogy el
tudja olvasni a címkét rajta. Fantex antimikrobiális biocid
védelemmel kezelve. Az elrejtett kislányra gondol.
A védekezés nagyon fontos.
Rendőrségi szalag veszi körül az ágyat.
Most minden csendes, a gyerekek alszanak, Briannek mégis
működnek az érzékei. A gépek zörgése, a riasztók búgása, a
belső kommunikációs rendszer zümmögése, és az alkoholos
lemosóval vegyes állott szag. Brian éber, mindenre figyel.
Leteszi a sárga háromszöget – Vigyázat, vizes padló! –, és
módszeresen elkezd felmosni, egyre közelebb araszolva az
ágyhoz. Semmi keresnivalója itt, és félig-meddig arra számít,
hogy egy ápolónő mindjárt kérdőre vonja, hogy miért takarít
ilyen későn. De eszébe jut az apja intése: Mindig viselkedj
magabiztosan, akkor majdnem mindent el tudsz hárítani. Így aztán
kihúzza magát és tovább takarít, mintha ez lenne a világ
legtermészetesebb dolga.
Amikor elég közel ér, hátrasandít. A nővérek még mindig
beszélgetnek, háttal neki. A többi ágy függönyei továbbra is el
vannak húzva. A rendőrnek se híre, se hamva. Brian lehajol,
keresgélni kezdi takarítókocsiján a kartondobozt, aztán a tiszta
pizsamák és a Roald Dahl-könyvek közé teszi a nyúlcsontokat, a
fiú üres ágya melletti szekrénybe.
Megtolja a kocsiját és átmegy a kétszárnyú ajtón, egyenesen
neki a fiú apjának.
Lehajtja a fejét, elfordítja az arcát. Úgy érzi, hogy a férfi nem
látta meg.
Brian fürgén siet végig a folyosón, aztán megkockáztat egy
pillantást hátra, amikor befordul a saroknál, és vállal
beleütközik az egyik potyázóba, akiket Karen mostanában vett
fel.
– Neked is boldog karácsonyt, haver – morogja egy férfihang.
Karácsony még csak egy hónap múlva lesz, te idióta barom,
ordítana rá legszívesebben. De ez most nem a megfelelő
pillanat arra, hogy magára vonja a figyelmet. Nagy levegőt vesz,
és beszáll a liftbe. Az idegesség hanyaggá teszi. És már közel a
cél. Annyira közel.

Az apró, zsúfolt kis szoba a Royal Southern Kórház földszintjén

üres.
Még hat óra, és a foltos köpenyek a hátizsákokba kerülnek,
előkerülnek a csizmák, gyapjúsapkák és biciklissisakok a
viharvert szekrényekből. Véget ér az éjszakai műszak. Eljön az
alvás ideje.
Hat óra múlva majd belevész az elkiabált búcsúzkodások és a
fémajtók csapkodásának zajába, miközben a kórház dolgozói
hazafelé készülődnek.
De most még nem. Most éppen a műszak közepe van, alig van
itt valaki.
A magas ablakokon megül a pára, és cseppekben hullik a
mennyezetről. Fagyos levegő szivárog be a téglafal hasadékain,
aztán találkozik a feltekert radiátorok felszálló meleg
légoszlopával. Halvány hold van emelkedőben.
Brian hullafáradt, de még nem pihenhet.
Soha ne nézz vissza, mondta egyszer az apja, az elmélkedés
egy ritka pillanatában. Valami parton voltak egy sivár kis
tengerparti városkánál, ahol még sosem jártak, néhány
mérföldnyi autóútra a lakókocsijuktól. Már nem emlékezett a
hely nevére, csak az érzésre, hogy milyen volt ott lenni. Még
most is hallotta a játékgépek csilingelésének szimfóniáját, a
bedobott pénz koppanását, a nyeremény aprópénzözön
zuhatagát, a szagukat a kezén.
– Ezt hogy érted, apa? – Brian éppen végzett a fánkjával,
kiélvezte zsíros melegségét, és lenyalta a cukrot a szájáról.
Nyúlt a zacskóba a következőért.
– Nem érdemes semmit megbánni. Tedd, amit teszel. Soha
ne nézz vissza.
És ő soha nem is nézett. Mert bármennyire átkozza is ezt a
helyet, van benne valami, ami ide köti. Ha bárki megkérdezi,
hogy miért dolgozik még mindig, csak kacsint egyet, és azt
feleli, hogy a nővérkék miatt. De az igazság az, hogy a sok
szemét, amivel találkozik, a szembesülés az új életekkel,
amelyeknek az első pillanattól tanúja, megújítja.
De most már ideje továbblépni, új helyet keresni. A
rendőrség már közel jár, jut eszébe megint.
A nyomorékok vécéje bűzlik a húgytól. A földön szétdobált
vécépapír. Kikerülve a vécécsésze körüli árkot, az ürülékszínű
vízbe vizel. Gyorsan leveszi puha pamutnadrágját, aztán
áthúzza a fején a felsőt. Kicipzározza a táskáját, és az
egyenruháját a párnahuzatra helyezi, amelyben bizalmas orvosi
feljegyzések vannak egy maroknyi csontdeformitásos betegről.

80.

0.38
Brian Howley tévedett. Erdman észrevette őt. Vagy legalábbis
az ismerős szürke hajat, az ösztövér alakot.
De mire az agya utolérte az érzékszerveit, az intenzívosztály
ajtaja már becsukódott mögötte. Erdman megfordult, és
rácsapott a nyitógombra.
– Gyerünk – morogta. – Gyerünk már.
Az ajtószárnyak őrjítő lassúsággal vonszolták magukat, és
Erdman azonnal átpréselte magát köztük, amint elég nagy volt
a hely. Edzőcipője nyikorgott a kórházi folyosó padlóján. Elért a
sarokhoz, és fogalma sem volt, hogy balra forduljon vagy fusson
tovább. Végignézett a folyosón, de az üres volt.
A fickó takarító.
Ebben a kórházban.
Jakey egész végig itt volt az orra előtt.
Akárcsak a testvérem.
Mit sem törődve egyhetes sérülései sajgásával, Erdman
lerohant hét emeletet, egészen a központi recepcióig.
Végignézett a részegeken, a családi nézeteltérések áldozatain
és a saját lábukon közlekedő sérülteken. Ősz hajzatot pillantott
meg a biztonsági fényeknél.
Kirohant, a parkoló felé.
Mentőkocsi érkezett szirénázva a kórház előtti beállóba, és
eltakarta Erdman elől a kilátást. Erdman megkerülte, és
folyamatosan nézett, kereste az idegent, aki az életében kísért.
A tüdeje égett, minden lélegzetvétel kész büntetés volt.
Egy kis fehér kocsi tartott a sorompó felé.
Egy fehér kocsi, ismerős sofőrrel. Nem szürke furgon. Erdman
úgy sejtette, hogy a furgon valami garázsban rejtőzik, távol a
figyelő tekintetektől.
A szemét meresztgette, hogy le tudja olvasni a rendszámot,
vagy valami tippet tudjon adni a rendőrségnek. Csak éppen
fogalma sem volt a kocsikról – a márkákról, a típusokról, a
motorméretekről. Mit tud nekünk elmondani arról az autóról, Mr.
Frith? Hát, a fényezés már kicsit rozsdás volt, és mintha lett volna
egy karcolás az egyik oldalán, de sötét volt, nem látszott jól.
Látta a bal felé forduló helyzetjelző lámpák foltját.
A saját kocsijához rohant, közben az aszfaltra ejtette a kulcsát.
Mire beindította a motort, a másik kocsi már elment.
– A francba – csapott bele ököllel az ajtóba.
Feltámadóban volt a szél, a felhők meglódultak az égen.
Erdman úgy érezte, mintha a sötétség összezárulna körülötte. A
fia élete múlhat azokon a döntéseken, amelyeket most hoz.
A Rushey Green-i lámpánál érte utol a másik kocsit, olyan
mélyre süppedve az ülésben, amennyire csak mert. Mi a fenét
művel? Ő nem hős. Nincs nála telefon, nem tud kapcsolatba
lépni a rendőrséggel. De nem is hagyhatja eltűnni a fickót.
Követnie kell azt, aki eddig őt követte.

81.

0.59

A fák csupaszon meredeztek, és metsző szél fújt a park lejtős

lankáin. Már beállt az éjszakai sötétség, a bokrok elmosódott
foltoknak látszottak csupán. A hold uralta a tiszta eget.
 Fitzroy a helyéről éppen hogy látta a Canary Wharf
irodaépületeit, amelyek hatalmas monolitokként álltak ki a
földből. A One Canada Square-ről, amely valaha a City
legmagasabb épülete volt, s még most is túltett a The Shardon,
füst szállt fel. Az A2 forgalma távoli zúgás volt csupán. Még az
évszakok változása sem rontott a Greenwich Park szépségén.
Fitzroy egyenesen a kórházba ment a műveleti központból,
de most csak ült, becsapottnak és haszontalannak érezve
magát, és azon rágódott, hol lehet Mr. Frith, valamint Karen
szavain töprengett.
– Valószínűleg lényegtelen – mondta a nő, amikor Fitzroyt a
kórház parkolójában találta. – Csak kíváncsi vagyok, hogy tud-e
a házról.
– A házról?
– Igen. Teljesen elfeledkeztem róla, de ott ültem az
irodámban, és Brianen gondolkoztam, meg azon, hogy milyen
keveset tudunk róla, és akkor eszembe jutott valami, ami tavaly
történt.
– Folytassa.
Karen arcán végigsöpörtek az autóreflektorok fényei.
– Egyszer három hétig nem jött be dolgozni. Nem
jelentkezett, nem telefonált. Semmit nem tudtunk róla.
– A végén kimentem hozzá. Szörnyen nézett ki. Kiderült,
hogy meghalt az apja. Annyira össze volt törve, hogy egészen
megsajnáltam. Tudtam, hogy a felesége beteg, ezért
felajánlottam neki, hogy segítek kitakarítani az apja házát.
Hogy szívesen kiküldök egy csapatot a kórházból, ha akarja.
Persze fű alatt. – Karen arca megfeszült. – Erre üvöltözni
kezdett velem, hogy semmi közöm hozzá, most már az övé a
ház, és majd ő kitakarítja, a saját „kibaszott idejéből” – húzta
el undorral a száját. – Utána hónapokig alig állt szóba velem.
Az apa háza.
Tökéletes hely mindannak az elrejtésére, amit el kell rejteni.
A Howley személyi dossziéjában talált születési dátum
alapján Fitzroy keresni kezdett a születési nyilvántartásban, és
megtalálta az apa nevét. Innen már könnyű volt kikeresni
Marshall Howley lakcímét a választói névjegyzékből. Nem is ő
lett volna, ha nem ellenőrzi az eredményt a nyilvántartásban,
rákeresve Brian Howley előző lakcímeire.
Csak egy volt. És stimmelt.
Az ösztönei szinte daloltak, a szinapszisok zenekara nyitányt
játszott. De most nem volt szabad ezzel törődnie. Ha másért
nem, akkor a saját lelki nyugalmáért.
Senkinek se szólt, mikor öt perccel később kiosont az
irodából.
Rohanni kezdett. Olyan sötét volt, hogy szinte semmit sem
látott a saját leheletén kívül.
Jelentenie kéne a dolgot. De a főnök világossá tette az
álláspontját, és biztosan levenné őt az ügyről. Karennek igaza
volt, talán a dolognak tényleg nincs semmi jelentősége. Ha
gyors, akkor még meg tudja nézni, és utána idejében visszaér
kifaggatni Howley-t.
A kabátja nedves súllyal húzta, a szél teljesen átfújta. Mintha
mozgást észlelt volna maga mögött. Hirtelen hátrafordult, de
csak a hold fényét látta átszüremleni a fák érhálózatra
hasonlító koronái közt.
 A távolba meredt a City fényein át.
Senki sem ítélné el, ha most kiszállna. Kezdhetne új életet.
Lehetne virágkötő. Vagy könyvtáros.
Clara talán már halott. Grace is. És Jakey? Őt megöli a
betegsége akkor is, ha Csontgyűjtő nem.
Miért tenné kockára a pályafutását másodszor is azzal, hogy
engedély nélkül cselekszik?
Miért tenné kockára az életét?
De már tudta a választ.
Azért, mert mások ítélete nem számít. Csak ő ítélheti meg
önmagát. És lelkiismeret-furdalástól mentes életet akar. Mert
itt nem róla van szó. Hanem arról, hogy egy kisfiú és egy
kislány esélyt kapjon az életben maradásra. Hogy két család
esélyt kapjon a felépülésre.
Hallgatta a szél süvítését, és megborzongott.

82.

1.01

Brian bemegy a házába, és beszívja ennek a másik életnek a

szagát: a bútorfény, a fertőtlenítő és a túlfőzött darált hús
szagát.
Azonnal tudja, hogy az asszony pihen; a ház rá vár, érzi, és
most nyikorogva, recsegve lazul el, hiszen ő visszatért. De nem
helyezheti magát kényelembe. Mindjárt itt az idő. Nem lehet
kikerülni, nem lehet lerázni a felelősséget.
 Ez a kötelessége.
Sajog a csípője, és kissé megbillen, miközben lehúzza, aztán
a falhoz csapja a cipőjét. Besántikál a konyhába, ahol a
műmárvány munkalapra üríti táskája tartalmát.
Talán ízületi gyulladás. Vagy az elmúlt napok feszültsége.
Nem tudhatja pontosan. Csak egy jó meleg fürdőre vágyik, hogy
kiáztassa a csontjait, hogy lemossa magáról az elmúlt napok
mocskát, de tudja, hogy nem lehet. Még nem.
Az igazat megvallva, aggódik.
Marilyn és a nyúlcsontváz csúnya esete felzaklatta. Eszébe
juttatta a saját törékenységét. Sebezhetőségét.
És a rendőrséget is látta a kórháznál munkába menet. Az a
görény Karen Matthews éppen akkor öntötte ki a lelkét annak a
másik kurvának, Fitzroynak.
Nem tudhatja, mikor fognak jönni. Csak azt, hogy biztosan
jönni fognak.
El kell mennie, gondolja magában. Semmi sem tarthatja itt.
Bepakolja a gyűjteményét, és nem néz vissza.
De először a fiút kell átköltöztetnie.
Vagy megölnie.
Belehasítani a szikével.
Feltárni a bőre alatti szépséget.
Az agya fáradt, de akkor is gondolkodnia kell. Meggyújtja a
fényeket a kertben, és kimegy ellátni a nyulakat. Kitisztítja a
ketrecet, újratölti a vizesedényt, friss szalmát terít le.
Amikor végez, a ház még mindig sötét. Visszamegy a
konyhába, megmelegít egy konzervlevest, és felviszi az asszony
szobájába.
 A kifakult szemmaszk gumija olyan erősen feszül a
homlokára, hogy belemélyed a bőrbe. Az asszony bőre halvány.
A szeme nyitva van, de már nem lát. Marilyn már soha nem fog
látni semmit.
Brian leül a székre, és levest kanalaz az asszony szájába. A
folyadék visszacsorog, és Brian letörli egy szalvétával.
– Gyerünk, drágám. Meg kell őrizned az erődet.
Az asszony nem válaszol.
A férfi visszasétál az együtt töltött évek emlékeinek
folyosóján. Mennyire szerettek beszélgetni, nevetni. Mintha
egy örökkévalósággal ezelőtt lett volna.
1974 tele van. Látja őt a kórházi ágyon. A lány szemében
remény csillan, amikor megáll nála beszélgetni, a fájdalom még
nem nyomta rá bélyegét az arcára. Boróka kórterem, akkoriban
még így hívták.
Látja őt az esküvőjük napján. Házilag készített
csipkeruhában, piros és fehér krizantémcsokorral.
Látja őt, ahogy rá nevet, és a tolószék nem elvesz a
szépségéből, inkább még jobban kiemeli.
Látja őt, és a szomorúságát, hogy sosem lehet anya.
Látja őt meghajolni a scoliosis súlya alatt, mint facsemetét a
szélben.
Látja őt most.
A szeme nyitva, semmit sem változott.
– Szeretlek – mondja a férfi, és hüvelykujjával végigsimít a
hűvös, száraz arcon. Együtt bújnak bele a csend bejáratott
papucsába.
A férfi megeszi a levest, és elmossa a tányért. Hiába van már
késő, nem tud ellazulni. Vastag függönyök tartják kívül az
ablaknak feszülő éjszakát, de állandóan fülel, hogy mikor
kopogtat valaki az ajtón.
Végül bemászik az ágyba. Az asszony teste hideg, és még a
férfi kezének melege sem elég ahhoz, hogy elűzze a halált. A
férfi lehunyja a szemét. Pihen egy órát, mielőtt elkezdődik az
éjszakai kaland.

A szomszéd kutya ugatni kezd, és a hólyagja is sürgető jeleket

küld az agyának, de nem szívesen hagyja ott a feleségét, bár
tudja, hogy muszáj. Az előre jelzett szélvihar megérkezett, az
esővel együtt, amely keményen dobol a tetőn. Még nem jutott
hozzá, hogy kijavítsa, úgyhogy nemsokára csöpögni kezd majd
a vendégszobában. Fel kell kelnie, és keresnie kell egy vödröt.
Azon az éjszakán is így esett, amikor az anyja eltűnt. Ő
tízéves volt akkor. Sylvie. Silver Girl. Még emlékszik a meleg
kezek érintésére; a sárga csizmák tapicskolására a
pocsolyákban; a mosolyra az esőkalap alatt, amely olyan volt,
mint napraforgó a viharban. A hiánya beleégett az egész
további életébe.
– Elment. – Az apja hangja szigorú és rezzenetlen volt. –
Mostantól nekem kell férfit faragnom belőled.
Aznap éjjel asszisztált először az apjának a boncteremben.
Brian keményen összpontosít arra, hogy ellenálljon egy
másik, még sürgetőbb késztetésnek, amely kitartóan próbálja
észrevétetni magát. Felsóhajt, és leteszi a lábát a padlóra,
óvatosan, nehogy megzavarja az asszonyt. A vér leszáll a
fejéből, és csillagok kezdenek táncolni a szeme előtt. Lehunyja
a szemét, és várja, hogy elmúljon az érzés.
 A házban hideg van. Az asszony nem szereti, ha éjszaka
megy a fűtés. Bedagadnak tőle a térdei, és nyugtalanul
rugdalódzik a takaró alatt. A férfi halkan becsukja az ajtót maga
mögött.
A hűtő tetején lévő lámpa zöldes fénybe burkolja a konyhát,
miközben egy pohár vizet ereszt magának, és a mosogatónak
támaszkodva megissza. Talán készíthetne egy szendvicset. Vagy
tüzet rakhatna a kandallóban, és elolvashatná az immár
tegnapi lapokat. Halogató taktika. Nem akarja itt hagyni az
asszonyt. De tudja, hogy nincs más választása. Áldozatokat kell
hoznia.
A ruhák takarosan bezacskózva lógnak egy akasztón a
dolgozószobájában. Mivel fázik, gyors mozdulatokkal leveti a
pizsamaalsóját, és felvesz egy fekete nadrágot, ami bő a
derekára. Fehér inget vesz. Fekete hajszálcsíkos zakót. Hegyes
orrú fekete cipőt. Láncot a nyakába. Kezében a táskája, orrában
a halál szaga.
Amikor kioson a szobából, megpillantja saját halvány
tükörképét az üvegen. Csontgyűjtő néz vissza rá.
– Viszlát – suttogja. – Viszlát.

83.

2.41

Erdman majdnem szem elől tévesztette. Ha a kutya nem kezd el

ugatni, akkor aludt volna tovább az ócska takaró alatt, amelyet
Lilith utasítására tartott a kocsiban.
Fázott, kényelmetlenül érezte magát, és az lett volna a
legészszerűbb megoldás, hogy elhajt a legközelebbi
rendőrőrsig, és elmond nekik mindent, amit tud.
De Erdman sosem volt a józan ész embere, és valami ösztön
azt súgta neki, hogy inkább várjon. Hogyha ez az az ember, aki
elvitte a fiát és Clara Foyle-t, ha van rá esély, hogy még élnek,
akkor a fickó biztos nem ebben a nyomorúságos viskóban tartja
őket a bélyegméretű kerttel, mindenfelől szomszédokkal.
Garázsnak sincs nyoma, se a szürke furgonnak.
Nem. Inkább figyel és vár, és ő fogja megválasztani a
pillanatot, amikor szembeszáll a gazemberrel, akkor is, ha
egész éjjel itt kell rostokolnia.
Nem ijesztheti el, amíg meg nem találta a fiát.
Erdman nyújtózkodott, beleverte a térdét a kormányba, és
örült volna egy vastagabb kabátnak. A hold a kocsi fölött úszott,
bőkezűen szórva fényét. A földön dér csillogott. És ekkor
Erdman mozgást látott a szeme sarkából.
A szíve majdnem kiugrott a mellkasából.
A férfi fürgén lépdelt az utca másik oldalán, a kezében
táskával. Erdman kiszállt a kocsijából, és belevetette magát az
éjszakába.

84.

2.44
A jelzés nélküli furgon lassan beállt a helyére. A fegyveres
rendőrök bevetéséhez szükséges engedélyek megszerzése
órákat vett igénybe, és a főnök tudta, hogy ez az ő nagy
lehetőségük. Más szóval nem engedhetik meg maguknak, hogy
elcsesszék.
Persze átadhatta volna az egészet az éjszakai csapatnak is. De
akárcsak az első gyerek eltűnése óta eltelt tíz másik estén, most
is úgy érezte, hogy képtelen lenne átadni a parancsnokságot.
Nem tudott volna nyugodtan aludni otthon a meleg ágyában,
amíg az eltűnt gyerekek meg nem kerülnek, úgyhogy Fitzroyhoz
hasonlóan ő is csak egy-két órát szunyókált néha.
Fitzroy.
Az egyik legjobb beosztottja, aki mindent belead a munkába.
Mégis mintha szándékosan próbálná tönkretenni a karrierjét.
Tavaly mindent el kellett követnie, hogy megmentse. Fitzroy
alig menekült meg attól, hogy testi sértés miatt vád alá
helyezzék, aztán meg az a rongy alak elment az újságokhoz.
Ő tudta, hogy Fitzroy miért csinálta. Regisztrált pedofil volt,
aki alig néhány saroknyira lakott Grace Rodríguezék házától, és
aki bevallotta, hogy a kutyáját sétáltatta az Oxleas erdőben a
lány eltűnésének napján, és senki sem tanúskodott mellette.
Fitzroy összeadta a kettőt meg a kettőt, és ötöt csinált belőle.
Szerencséje volt, hogy megtarthatta az állását, de nem
mehetett ki megint terepre. Amíg biztos nem volt, hogy meg
lehet bízni benne.
A rendőrök a furgonban halk, feszült hangon beszélgettek. A
levegő szinte szikrázott a feszültségtől. A főnök a stopperére
pillantott. Kezdett ideges lenni, és nem volt benne biztos, hogy
jól tette, amikor azt mondta, hogy várjanak, ameddig lehet. De
jobban szeretett meglepetésszerűen lecsapni a gyanúsítottakra,
olyankor, amikor a legsebezhetőbbek. Még így is egy órával
előbbre hozta a rajtaütést. Már majdnem elérkezett az idő.
Ha egy kis szerencséjük van, Brian Howley alszik, mint a
bunda, élvezi a szabadnapját. Négy furgonnal és egy csapat
rendőrrel szemben nincs esélye.
A főnök persze nem tudhatta, hogy a célszemély hét perccel
azelőtt távozott a hátsó ajtón, és mindössze kétutcányira van
az apja házától.
Az órájára nézett, és most már megadta a jelet.

85.

2.48

Az öltöny és nyakkendő tökéletes viselet. Fényes fekete cipővel.

A csokornyakkendő túlzás lenne, az edzőcipő és a farmer túl
laza. De egy fekete hajszálcsíkos öltöny sötét nyakkendővel és
ropogós fehér inggel a tekintély és a hozzáértés megfelelő
levegőjét árasztja. Szinte kiköveteli a tiszteletet.
Gondosan válogatott. Fontos, hogy a lehető legjobban
nézzen ki. Különös ellentmondás, de az öltözködés teszi
különlegessé, és egyúttal ezzel is marad észrevétlen.
Eső veri az arcát, de alig veszi észre. Nem a hidegtől remeg,
hanem azért, mert már alig várja, ami történni fog. Nem látja
az apát, aki alig néhány lépésnyire lopódzik mögötte az árnyak
közt.
A levegőben kénbűz terjeng az idióta tinédzserek petárdáitól,
akik folyton ott lógnak a parkban, mint a kutyagumi. Már rég
elmúlt Guy Fawkes-nap, de ők valami beteges örömüket lelik a
petárdázásban.
Arra gondol, vajon mit szólnának, ha megmutatná nekik a
zakójában hordott szikét.
Ma éjjel végre elkezdheti felfedni a fiú csontvázát. Talán egy
kis hidrogén-peroxiddal kifehéríti.
És aztán a gyűjteménye tényleg csodálatos lesz.
A felesége jut eszébe, és szomorúság hasít belé.
A nő huszonhét éves volt, amikor megismerkedtek. Az a
szempár, az a ragyogó mosoly. Akkoriban nagyobb volt a
kórterem, nagyobb a fegyelem. Két hónap telt el a választások
óta, amikor az öreg Wilson orrhosszal nyert. Amikor London
olyan város volt, amely folyamatosan hátratekintgetett. Amikor
a robbantás és az erkölcsök hanyatlása a mindennapi élet része
volt.
A kórterem aludt. Amíg a lány meg nem kérdezte, mi a neve.
Ő meglepetten fordult hátra.
– Brian – válaszolta.
– Helló, Brian.
A lány mosolya épp olyan görbe volt, mint a gerince.
Itt kezdődött, és soha nem ért véget.
Most már csak a gyűjteménye maradt neki.
Siet tovább az eldobált papírok és ételmaradékok között, a
bámuló éjszakai ég alatt. Már olyan közel jár hozzá, hogy szinte
érzi az ízét, a balzsamot, amely kisimítja az ajkához hasonlóan
kirepedezett álmait.

86.

2.47

Fitzroy úgy érezte, hogy ha nem aludhat egy kicsit, akkor

egyszerűen leáll. Már nem is számolta, hány órája van ébren, és
a szeme száraz, véreres volt. Az adrenalinnak már be kellett
volna indítania. Kétségbeesett elszánással akarta megtalálni
mindhármukat: Clarát, Jakey-t és Grace-t.
Angela Carpenter rendőr azonnal jelentett, amint visszatért
az őrhelyére, és látta, hogy a kórházi éjjeliszekrény ajtaja kissé
nyitva van.
Újabb nyúlcsontvázat találtak, a fiú pizsamái és könyvei
között. És újabb idézetet. „Életre kelnek-e még ezek a csontok?”
Beleborzongott a szavakba.
Ez volt az a megerősítés, amire várt: megvolt a vonal, amely
összekötötte az összes pontot. Brian Howley-nak indítéka és
lehetősége is volt.
És az orruknál fogva vezeti őket.
Még egyetlen testet sem találtak, de Fitzroy tudta, hogy ez
csupán idő kérdése. Egy sorozatgyilkos öldös
csontrendellenességben szenvedő gyerekeket, csak éppen ezt
még nem mondhatják ki hivatalosan.
Ha valamit nagyon akart a munkájában, az általában
megélesítette az elméjét, de most nem ez volt a helyzet.
Nehéznek érezte magát, lehúzta a fáradtság, a kétségbeesés és a
reménykedés.
Egy órán belül behatolnak Howley házába. Ő, Fitzroy pedig
ott fogja őket várni az őrsön, hogy kihallgassa a fickót, amint
eleget tett annak a csengésnek a fejében, hogy menjen és
nézzen rá az apa házára. Valószínűleg zsákutca az egész, és
semmivel sem lesznek okosabbak tőle, de képtelen volt az
őrszobán ülni és malmozni, miközben a művelet folyamatban
volt. Ez a rossz a zsákutcákban: ha egyszer elindulsz rajtuk,
többé nincs kiút.
Menet közben Fitzroy az esőtől homályos és hullámzó
kirakatokat bámulta. Nem tudta kitörölni az agyából Jakey Frith
képét. A lapockák kinövéseit, amelyek mintha angyalszárnyak
lennének. Csak egy kisfiú.
A halál már csak ilyen kegyetlen, megtöri az élet rendjét. Az
egyik nap még csomagolt uzsonna, úszás, játszótéri találkozók,
aztán hirtelen vége. Egy robogó. Egy tolató autó. Egy gyilkos.
Puff. Nincsenek többé maszatos, meleg kis kezek. Ragacsos
puszik. Nincs több hangoskodás. Nincs semmilyen zaj, csak a
csend dübörgése, nap nap után, hétről hétre, miután a
részvétnyilvánítók visszatértek saját családjukhoz, és
megkezdődött az új, félélet.
A saját fájdalmára gondolt, és arra, hogy miként hegedt be a
sebe. De attól még megvan.
A veszteség érzése elemészthet, ha hagyjuk. Vannak olyan
szerencsétlen lelkek, amelyeket, ha lerántott, soha többé nem
enged fel levegőért. Ő viszont újra lélegzik, ennyi év után. De
szoros volt a meccs.
 Meg kellett volna óvnia Jakey-t, és a bűntudat tövises
koronaként ült rajta.
Az utcák csendesek voltak. A halovány hold próbált áthatolni
az ég sötétjén, de hamar feladta, és hagyta, hogy
eluralkodjanak rajta a felhők.
Fitzroy egyre csak ment, nonstop gyorsbüfék és kapualjakban
alvó hajléktalanok mellett.
Fájt a lába, és nagyon-nagyon fázott, de inkább nem kért
közös autót. Nem volt kedve az együttérző pillantásokhoz és a
kérdésekhez. Leült egy padra a Szűz Mária-templom előtt a
High Streetnél, és nézte, ahogy elhúznak az autók.
Eszébe jutott Nina és a kis unokaöcs, Max. Aztán David, és a
házasságuk. Clara és Jakey magányos, elveszett lelke. Egy másik
ilyen éjszaka.
A talaj egyenetlen volt, tele ágakkal és megszáradt rögökkel.
Egyre mélyebbre botladozott a homályba.
Fitzroy nem akarta, hogy eljöjjön, túl sötét volt, de Conchita
Rodríguezt nem lehetett lebeszélni. Azt mondta: tartozik ennyivel a
lányának.
Nyomultak tovább a fák kusza rengetegében. Az őszi levelek már
lehulltak, a koronák csupaszon ágaskodtak, de a holdfény így is túl
erőtlen volt ahhoz, hogy áthatoljon az ágak között.
Fitzroy zseblámpája zötyögött menet közben. Mrs. Rodríguez egy
szót sem szólt.
Végül odaértek a fehér sátorhoz. A rendőrségi szalag úgy
húzódott a fák körül, mint valami komor ünnepi dísz.
Feltámadt a szél, elfújta a holdat takaró felhőket. Az ezüstös
derengésben, egy berkenyefa magányos ágai alatt Mrs. Rodríguez
megpillantotta a helyet, ahol a lánya szembenézett a sötétséggel, és
lerogyott a nedves, rothadó talajra.
Fitzroy felállt.
Cipője sarka nyikorgott a dérlepte aszfalton. Elképzelte
önmagát hőkereső kameraként, amint a vörös téglás
viktoriánus teraszokat fürkészi, amelyek a városnak ezen a
részén zsúfolódtak össze.
Addig járkált, amíg fel nem hólyagosodott a lába, és aztán
egyszer csak megpillantotta.
Jellegtelen, átlagos, névtelen ház volt. Fitzroy megállt egy
utca torkolatával szemben. A szél süvítésében és az A21-es
forgalmának távoli zajában próbált összpontosítani.
Éppen azon töprengett, hogy inkább betörjön egy ablakot,
vagy inkább átmásszon a kerítésen és keressen valami hátsó
bejáratot, amikor egy vékony, siető alakot pillantott meg a kerti
úton.
A falhoz lapult, és úgy tűnt, hogy az alak nem látta meg őt,
de aztán a kulcsokat tartó kéz leereszkedett, és a férfi elfordult a
háztól, az éjszakai utcát fürkészte. Tett egy lépést Fitzroy felé,
aztán megállt, és Fitzroy, akinek szinte összecsuklott a lába,
kifújta a levegőt, nem megkönnyebbülésében, hanem inkább
kilélegezve a félelmet, amely úgy gyűlt fel benne, mint egy
kitörni készülő gejzír.
A férfi szeme fekete volt, rezzenetlen, és amikor találkozott a
tekintetük, Fitzroy kimondhatatlan szörnyűségek tudását látta
benne. El akart futni, elmenekülni ettől a sötét embertől, aki a
halál mellett járt, de a fekete tekintet eltéphetetlenül fogva
tartotta.
 A férfi átvágott az úttesten Fitzroy irányába, és az égbolt
hirtelen elcsendesült, a szél elállt, mintha az éjszaka elnyelni
készülne Fitzroyt.
Fitzroy felkiáltott, és bevetette magát a sikátorba. Valami
menekülőutat keresett, de az utca végén téglafal emelkedett,
előtte túlcsorduló szemeteskukák, úgyhogy a falnak vetette a
hátát. De a férfi már ott is volt, savanyú lehelete megcsapta
Fitzroy orrát, kezében szike.
A hangja lágy, udvarias, társalgó.
– Etta Fitzroy nyomozó, örülök, hogy végre találkoztunk.
Fitzroy nem felelt. Képtelen volt rá.
A fekete szemek rátapadtak.
– Tudta, hogy amikor Grace haldoklott, az apját hívta, és az
anyját alig emlegette?
Fitzroy eddig is tudta, mi a félelem, de ez most valami zsigeri
iszonyat volt, amely szinte kifordította a gyomrát és
összeszorította a szívét. Ez a férfi. Az egész lénye. Úgy viselte
Grace halálát, mint valami kitüntetést.
– Én most elmegyek – mondta Fitzroy. – Hagyjon elmenni,
és soha nem nézek vissza.
A férfi töprengve billentette oldalra a fejét.
– Nem hinném, hogy ez lehetséges lenne.
És abban a töredék pillanatban, amikor a tudásból megértés
lesz, Fitzroy látta, hogy a jövője eldőlt.
A férfi megpördült, és olyan sebességgel forgatta a szikét,
hogy lehetetlen volt megkülönböztetni a penge tompa
csillogását a novemberi holdfénytől. Íjász módjára hátrahúzta
fegyverét, majd kecses ívben felrántotta. A penge a hetedik,
valódi és a nyolcadik, álborda között érte Fitzroy mellkasát.
Fitzroy szája sikolyra nyílt, de csak valami fojtott hördülés
tört elő belőle. Nekitántorodott egy kukának, és valami nedves,
rothadt dolog folyt a szoknyájára, aztán előrebukott, az aszfalt
felszakította a harisnyáját és lenyúzta a térdét.
A férfi föléje magasodott, magasra emelt pengével,
diadalmasan, mégis elszántan. Lecsapott Fitzroy karjára. A
nőnek felhasadt a kabátja, aztán felrobbant benne a fájdalom.
Fitzroy megint sikoltani akart, amíg be nem reked, sikoltani,
amíg a férfi el nem tűnik a galambszínű homályban.
De ekkor egy egyszerű gondolat merült fel benne, és ez
olyannyira merész volt, annyira észszerűtlen, hogy azonnal
tudta: ezt kell tennie.
Elernyesztette az izmait, visszatartotta a lélegzetét. A szike
bizonytalanul lebegett fölötte, majd leereszkedett, és a hold
sápadt fényénél a férfi felnyalábolta, és becipelte az apja
házába.

Amikor Fitzroy kinyitotta a szemét, az arcát nyomta a kemény

padló, és dohos szag csapta meg az orrát.
Rásimult bőrével a sima hűvösségre. Megnyugtatta ez a fekvés
a sötétben. Az oldalán csúnya zúzódást szenvedett, de a
mellény megvédte a döféstől. A karja sokkal rosszabb
állapotban volt: nedves ragacs borította, és borzasztóan fájt. A
mobilja és a rádiója eltűnt. Egy penészfoltra meredt a falon, és
akarattal próbálta elűzni a fájdalmat.
A helyiség kicsi volt, és szögletes. A fal téglából épült, amely
csupasz volt, mint a Fitzroy körül félkörben elrendezett
csontvázak. Tátott szájjal meredt rájuk. A csontig lefosztott
testek a koponyájukba csavarozott fémrudakon lógtak a
mennyezetről.
De a csel sikerült. Fitzroy keze nem volt megkötve, az oldalán
feküdt egy nehéz ajtóval ellátott szobában. A hasában
bizsergett az izgalom.
Fagyos hideg volt, megdörgölte libabőrös karját. A
mozdulattól meghúzódott a sebe; összerezzent. A vér tócsába
gyűlt mellette a padlón, és olyan szaga volt, mint a
fémpénzeknek, amelyeket gyerekkorában egy whiskysüvegbe
gyűjtött.
A tudomány még nem talált módszert a félelem mérésére, és
Fitzroy sem. Egyesek azt mondják, hogy szinte meghűl a vér az
ereikben; mások, hogy a végletekig felgyorsul a szívverésük,
mintha a szívük ki akarna robbanni a testükből. Fitzroy úgy
érezte, hogy ezek közül egyik sem teljesen igaz. Az ő számára a
félelem a várakozás bizsergése volt; hideg veríték a lapockái
közti árokban, a tudat, hogy a gonosz munkában van.
Arra gondolt, hogy talán éppen Grace Rodríguez csontjait
nézi.
Fitzroy mélyen beszívta a levegőt, próbálta lecsillapítani az
idegeit, próbált világosan gondolkodni. A holtak házának egyik
szobájában fekszik, és senki sem tudja, hogy itt van.
De egy kis hangocska a belsejében azt súgta, hogy talán Clara
is itt van rajta kívül. És Jakey.
Csak az a kérdés, hogy élnek-e.
Fitzroy kínkeservesen feltérdelt, és fájdalmasan az ajtó felé
vonszolta magát. Meg kell találnia a gyerekeket, és ki kell jutnia
innen.
 De az ereje gyorsan hanyatlott, az adrenalin hirtelen
elfogyott, és hallotta saját lélegzésének sípolását. Kórházba
kéne mennie. A karján lévő seb vérzése elállt, de a mozgástól
újra felszakadt, és megint vért vesztett.
Nekifeszült az ajtónak, de zárva volt.
Fitzroy arca most már annyira sápadt volt a holdvilágnál,
mintha megfagyott volna. Visszafeküdt a földre, csak egy kicsit.
– Ki kell jutnom – mormolta. – Veszélyes itt.
De nem volt hova mennie.
Buta kislány.
Patkány a csapdában.

87.

3.03

Erdman sikolyt hallott, ebben biztos volt. Női sikolyt.

Fájdalmasnak tűnt. Tétovázva bukott le egy parkoló autó mögé,
és figyelt.
– Basszus.
Az utcai lámpa sárgás fényénél a hórihorgas alakot
pillantotta meg, amint egy nőt visz be a vállán a házba. Egy
nőt, akinek a haja pont olyan volt, mint Fitzroy nyomozóé.
Erdman tudta, hogy két lehetősége van. Vagy bekopog
valamelyik házba, hogy telefonálhasson egyet, és értékes
perceket veszteget el a várakozással és magyarázkodással, aztán
átengedi másoknak a döntéseket és a kontrollt.
 Vagy olyat tesz, mit még soha.
Hallgat a szívére.
Itt van, és végre csinálhat valami hasznosat. Segíthet
Fitzroyon és a saját fián.
Erdman futva megkerülte a házat, bejáratot keresett. Talált
egy hámló festésű garázsajtót. Meghúzta a nyitót, amely
engedett, és felemelkedett. Dobverésszerű zaj támadt, Erdman
megmerevedett. Bement, és lassan lehúzta az ajtót maga
mögött.
A garázsban sötét volt, és Erdmannek kézzel kellett
kitapogatnia az utat. Fényes fémfelületet tapintott. A furgon.
Még fény nélkül is tudta, hogy az a furgon, amelyet a
rendőrség keres.
Leguggolt a sötétben, és várt. De a ház néma maradt, figyelte
a következő lépését.
Egy perc telt el. Aztán kettő. Erdman tapogatódzni kezdett a
fal mentén. Szellőző. Polc. Aztán egy belső ajtó sima felülete.

88.

3.07

Lilith összegömbölyödött a takaró alatt, amely Jakey

halványuló illatát hordozta.
Az orra hegye hideg volt, és látta a lehelete felhőit.
A kazán megint rendetlenkedett, és ő nem tudta megszerelni.
Általában Erdman foglalkozott ezzel, de Lilith annyit aludt,
hogy reggeli óta nem látta. Csak annyit tudott, hogy Erdman
elment itthonról. Hallotta az ajtócsukódást. Most pedig
érintetlen az oldala az ágyban. Valószínűleg megint a
whiskysüveggel tért nyugovóra.
Valamit csinálnia kellett volna, de nem volt energiája
megmozdulni. Semmire sem volt energiája azon kívül, hogy
feküdjön és visszaemlékezzen egykori életükre. Arra az életre,
amely ellen akkor lázadozott, most mégis bármit megadott
volna azért, hogy visszakaphassa.
Kezében ott volt a fotó, amelyet az ágyba és a fürdőszobába is
magával vitt a köntöse zsebében. A kép már kezdett
meggyűrődni és kirojtosodni a szélein.
– Ne haragudj. Ne haragudj, hogy nem vigyáztam rád. – Egy
könnycsepp gurult végig az orrán. Aztán még egy.
– Hiányzol – mondta, s hangja, mint a törött üveg.
Hat évvel ezelőtt hozták haza a kórházból a csöppséget,
akinek az élete onnantól az ő felelősségük volt.
Emlékezett az első sétára, a sok aggodalomra: a dübörgő
autókra, a túl hangosan ordibáló munkásokra, az apró
orrocskára hulló esőcseppekre.
Arra, hogy Erdman hogyan állította meg feltartott kézzel a
kocsikat, hogy a felesége biztonságosan áttolhassa a babakocsit
az úttesten.
Egy apa büszke, boldog mosolya.
Aztán Jakey felébredt, és végigordította az utat felfelé a
dombon, egyre hangosabban és hangosabban. Lilith pánikba
esett. Mi van, ha fáj valamije? Ha a szörnyű betegség máris
megtámadta a testét?
 Felkapta Jakey-t, és beszaladt vele a házba. Csorogtak a
könnyek az arcán.
És, mivel semmi jobb nem jutott eszébe, kigombolta a
blúzát, mellre tette Jakey-t, aki mintegy varázsütésre
abbahagyta a sírást.
Erdman úgy nézett rá, mintha valami istennő lenne.
– Tökéletes – mondta Erdman. – Mindketten azok vagytok.
És igaza volt. Mindennek ellenére a fiuk tökéletes volt.
De már nincs többé.
Lilith számára a gyermektelenség friss állapota nem olyan
volt, mintha egy feneketlen üregbe zuhanna. Ennél sokkal
prózaibban nyilvánult meg.
A viseltes iskolai cipő az előszobapolcon, a hiányzó teríték az
asztalon, az üres szobák.
Nem bírom tovább.
A levegő áporodott volt Lilith gyászától; izzadt, mosdatlan
bőrétől, csapzott, kócos hajától.
Miközben a hold tovahaladt az égen, Lilith kivonszolta
magát a fürdőszobába, vállán Jakey takarójával, mint valami
stólával. Az árnyak szürke és fekete körvonalak.
Nem jön haza. Soha nem jön haza.
A kétségbeesés sűrű, fekete kátrányként tapadt rá, és húzta
lefelé.
Vizet engedett magának a csapból. Abból a csapból,
amelyiknél Jakey a fogát és az arcát szokta mosni. Klórszag
csapott az orrába.
Ha hazajönne, a rendőrség már megtalálta volna.
De nem jön.
 Meghalt.
Nem akarom hallani, amikor megmondják.
A rendőrök.
Nem akarom.
Ezt a szót.
Meghalt.
Nem.
Nem akarom.
Jakey vár rám.
A sötét.
Fél a sötétben.
Szüksége van rám.
Az anyukáját akarja.
Ez a komor bizonyosság úgy telepedett Lilithre, mint a szálló
hamu. Visszacsoszogott a hálószobába, és ujjai ráfonódtak az
éjjeliszekrényen álló altatós dobozra.
Erdmanre gondolt, és a fájdalomra, ami össze fogja törni őt.
Jakey-re gondolt, és arra, hogy ha valamilyen csoda folytán
mégis kiszabadulna, és holtan találná az anyját.
Arra gondolt, hogy a sokk, a fájdalom és az iszonyat
mindkettejüket túszul ejtené, és nemcsak néhány napra,
hanem egy életre.
Arra gondolt, hogy újra látja Jakey mosolyát.
És a remény, ez az alattomos, nemkívánatos besurranó,
megint beosont a szívébe.

89.
3.18

Valaki rázta, és Fitzroynak kellett néhány pillanat, mire rájött,

hogy a vad rángatásokat a saját teste produkálja. Reszketett, és
tudta, hogy nagy bajban van, de legalább életben volt.
Az oldalára fordult, és valami nedves szivárgott lefelé a blúza
ujján. Mozdulatlanul feküdt egy darabig, aztán megkísérelt
felülni. Fekete foltok ugráltak a szeme előtt. Hetvenig számolt,
csak aztán nyitotta ki a szemét.
A szobában sötétség uralkodott, a függönyök nem engedték
be a holdfényt. A szendergő titkok háza. De Fitzroy tudta az
igazságot. A nyugodt felszín alatt halottak várnak rá. Halottak,
és adja isten, hogy élők is.
Meg kell találnia őket, és kijutni innen.
A hasára gurult, és feltérdelt. A falhoz támaszkodva
felnyomta magát. Aztán meghallotta. A lépteket a lépcsőn. A
zár fordulását.
A suttogást.
– Fitzroy nyomozó?
Az ajtó kinyílt, és Erdman Frith állt a küszöbön. Átfogta
Fitzroy derekát, és felsegítette.
Fitzroy nem rabolta az időt kérdezősködéssel.
A szoba előtt kis előtér terült el, jobb felé pedig egy lépcső.
Fitzroy kalapáló szívvel állt meg hallgatódzni, de a ház csendes
volt. Fájdalmasan vonszolta le magát a lépcsőn. A lenti
előtérben találták magukat, ahonnan három ajtó nyílott. Mind
be volt csukva. Fitzroy sebéből vér csöpögött a padlóra.
– Meg kell találnom Jakey-t – mondta Erdman.
 – Igen – felelte Fitzroy. – De először segítséget kell hívnunk.
Próbált valahogy tájékozódni, telefont keresett, a rádióját. De
csak üveget és csontokat látott. Fitzroy sok mindent meg tudott
állapítani valakiről a bejárati ajtója állapota alapján. Ez az ajtó
ablaktalan volt, a festés repedezett. De ez most nem számított.
A lényeg, hogy a külvilágba vezet.
– Menjünk – mondta Fitzroy halkan, sürgetőn.
Amikor Erdman felemelte a kezét, hogy hallgasson, azt hitte,
hogy a férfi csak bizonytalan, de Erdman arcán kétségbeesett
kifejezés suhant át. Valahonnan lépcsőn haladó léptek
félreismerhetetlen zaja hallatszott.
– El kell bújnunk – sziszegte Fitzroy.
Erdman egy vastag függöny felé tolta a nyomozót, aztán
eltűnt a homályban. Fitzroy lekuporodott, arcát az anyaghoz
nyomta, és megkockáztatott egy pillantást kifelé, a sötétségbe.
Egy csupa csont, csupa árnyék férfit látott feljönni a pincéből,
az előtér másik oldalán, aztán továbbmenni felfelé azon a
lépcsőn, amelyen az imént jöttek le Erdmannel.
Ezüstös fény szivárgott be a függöny résein keresztül,
megvilágítva az üvegtárlókat gyászos tartalmukkal együtt.
Fitzroy hagyta, hogy lecsukódjon a szeme és ne kelljen látnia
olyan emberek lecsupaszított csontjait, akik nem is egyszer, de
kétszer szenvedtek. De előtte még megpillantott valamit a
homályban, éppen maga fölött.
A terem közepén egy talapzaton üvegszekrény állt, olyan
helyzetben, hogy üveglapjain tükröződött a hold.
A tárlóban egy görnyedt, mégis félreismerhetetlenül
gyermeki alak állt. A csontváza torz, szalag- és lap formájú
külső kinövésekkel. Egy gyermek, aki halálában és életében is
be volt zárva. Egy gyermek, aki kővé vált.
Csengés.
C betű egy fémlapba vésve. És a tárló mellett egy másik, üres,
lakóra váró üvegszekrény.
Ez Erdman ikertestvére, Carlton Frith. Az üres hely pedig éppen
akkora, mint Jakey.

90.

3.19

Brian felbotorkál a pincelépcsőn az apja házának földszintjére.

A csípője megint rendetlenkedik, de most annyira lefoglalja az,
amit Jakey Frithtel fog csinálni, hogy nem sokat törődik vele.
Vajon a zsaruk már odakint várnak? Hall kintről egy autót,
amelynek üresben jár a motorja, de majdnem biztos benne,
hogy egy közeli házhoz tartozik. Amikor megszúrta azt a disznó
kis kurvát, elvette a telefonját és a rádióját is.
Lassan megy fel a főlépcsőn, a ház emeletére.
Az egyes terem ajtaja nyitva van.
Belép, és ragacsos pocsolyába ér a lába. Vér. Sok vér. De hol a
nő? Brian körülnéz, valami nyomot keres Fitzroy hollétére
vonatkozóan.
Egy véres kéznyom az ajtón a legrosszabb sejtelmeit igazolja.
Brian óvatosan visszalép a folyosóra, kinéz a korlát mögül. A
múzeum előcsarnoka sötét, csak a fiú csontvázára vetül fény. De
más nincs ott, ezt a visszhangokból érzi.
Akkor hol a fenében lehet?
A folyosón ácsorog, félig-meddig bármelyik pillanatban várva
a rendőrök kopogását. De minden csendes, csak az apja hangját
hallja, amely egyre sürgeti. Meg a falban lévő konnektor halk
zúgását.
Ha az a kis kurva megszökött, akkor meg kell találni.
Elindul visszafelé a lépcsőn.
És ekkor meghallja. Valami halk kopogást. A szájához emeli a
kezét, és harapdálni kezdi a felszakadozott bőrt, szemével a
hang forrását keresi.
Csontnak ütődő csont zaja hallatszik.
Felemeli a tekintetét gyűjteménye büszkeségére. A fiú
csontváza himbálódzik, az alkarja a járás groteszk utánzataként
lendül a törzse torz vonala mellett.
Csak a szél jár ebben a nyavalyás, huzatos házban.
De a csontváz zárt szekrényben van.
Csak akkor mozoghat, ha valaki meglöki.
Valaki olyan, mint az a disznó Fitzroy.
Brian hirtelen elbizonytalanodva megáll. Legszívesebben
levadászná és megölné a nőt. De már nincs biztonságban itt.
Tovább kell állnia.
Aztán majd, ha már biztos lesz benne, hogy nem tartják
szemmel, felpakolja a családi múzeumot meg a kolóniáit, és
elmegy. Keres egy új Csonttárat a gyűjteményének, egy új
vadászterepet.
De első a fiú. Először el kell vinnie, majd aztán élvezheti ki a
csontjait.
 Brian azonnal beleszeretett ebbe a házba, amint
megpillantotta. Hatéves volt akkor. Az előző tulajdonos
felvezette őket egy íves lépcsőn, egy tágas helyiségbe, ahol
vetítőgép is volt.
– Ez az én mozitermem – mondta nekik Mr. Thomas
büszkén. Hangszigetelve volt az egész. Mr. Thomas kinyitott
egy rejtett szekrényajtót, és kihúzott egy tizenkét férőhelyes
széksort.
Az anyja, Sylvie, ragaszkodott hozzá, hogy eltűnjön az
összes eredeti, harmincas évekből származó, támlás, vörös
bársonnyal bevont ülőalkalmatosság. Igazán sajnálatos módon
gyerek- és játszószobává akarta alakítani a termet. Így az apja
kiszaggatta a székeket, esténként a tapétát kapargatta, aztán
lecsiszolta a padlót és mindent fehérre festett. Épített egy
gipszkarton falat, hogy legyen majd hová tenni a
gyerekjátékokat. Sylvie néha feljött ide, és nézte az esőtől
fényes háztetőket. De a baba nem jött. És egy idő után Sylvie
sem jött fel többet ide.
Brian merev mozdulatokkal mászik fel a lépcsőn, a hármas
terem, a fiú felé.
Ügyel rá, hogy ne üssön zajt. Nem akarja megijeszteni. A fiú a
múltkor sírt, amikor meghallotta, hogy jön. Hozzáér a gyermek
behajlott karjához. Máris szivárognak a könnyek a fiú
könnycsatornáiból. Majdnem mintha tudná, mit tervez
Csontgyűjtő.
A fiú szemének fényes csillogását keresi a sötétben.
– Minden rendben?
A fiú némán rándít egyet a fején – apró, jelentéktelen jószág.
Összehúzza magát, amíg szinte láthatatlanná nem válik. A bőre
sápadt a napfény hiánya miatt. Brian a saját karjára néz. Az is
ugyanolyan. Fehér és sovány.
– Ideje indulni.
A gyerek arca felragyog.
– Hazaviszel?
A férfi elmosolyodik, aztán bólint.
– Igen, Jakey. Hazaviszlek.
– Igeeen – húzza el a szót Jakey, és gyanakodva néz a férfira.
– Most?
– Igen. De csendben kell lenned. Ha a legkisebb zajt is
csapod, akkor sajnos nem tudlak hazavinni anyukádhoz.
Világos?
Ezzel az erővel a homlokára is üthetett volna, és ellökhette
volna.
– Persze, persze, persze.
– Remek. Megvan mindened?
Szórakoztatja ez az egyszerű udvariasság, mintha a fiú csak
egy távozni készülő vendég lenne.
A gyerek bizonytalannak tűnik.
– A kórházi takaróm…
– Amiatt ne aggódj, fiam. – Azt már három nappal ezelőtt
feloldotta savban az alagsori boncteremben, de persze ezt nem
köti a gyerek orrára.
A fiú felnéz lesütött pillái alól, gyönyörű csontjai átlátszanak
a pizsamája vékony anyagán. Brian izgalomba jön, amikor
lecsupaszítva gondol rájuk.
– Ezt vedd magadra – tesz a fiú vállára egy régi rongyot.
 A gyerek mozdulatlanul áll, várja a további utasításokat.
Bizonytalan, igen, de Brian érzi rajta az izgalom szagát, mint
ahogy a félelemét is. Feromonok. Szereti ezt a szót, szereti az
érzést, ahogy kimondja.
– Ne feledd, hogy mit ígértél, és legyél csendben –
figyelmezteti, és leviszi a lépcsőn.
Odalent megáll egy pillanatra, erősen fülel a csendben. A
szomszédok zöme nyilván már alszik, de mindig van egy-két
álmatlanságban szenvedő. Ne légy hanyag, Brian. Még az
üresben járó kocsimotor is elhallgatott.

Kinyitja a garázsba vezető oldalajtót, és olyan halkan, ahogy

csak tudja, elhúzza a furgon oldalsó ajtaját. Összerezzen,
amikor megcsikordul a fém, aztán int a fejével.
– Szállj be.
A fiú feléje fordul, a tekintete elárulja, hogy egyáltalán nem
akar bemászni arra a sötét, zsúfolt helyre, de a szája nem
mozdul.
– Szállj be, különben nem fogod látni a mamádat.
A fiú hallat valami apró kis hangot, de aztán ügyetlenül
felteszi a lábát a furgon ütközőjére, és bevonszolja magát. Brian
teljes testsúlyával taszajt rajta egyet, és Jakey előrebukik, beveri
a fejét egy szerszámosdoboz fémsarkába. Bömbölni kezd,
szirénaszerű hangja egyre erősödik. Brian betolja az ajtót,
elfojtva a zajt.
A garázskapuba épített kis ablakon keresztül szemügyre veszi
az utcát. Még mindig csendes, de a 28-as számnál fény árad ki a
jégvirágos emeleti ablakon. Beszáll a furgonba és beindítja a
motort. A fiú bőg, de a motor zúgása elnyomja a hangját.
 Kiszáll, hogy becsukja az apja házába vezető belső ajtót.
Érdeklődéssel követte az újságok szalagcímeit, a családok
vergődését a világ figyelő szemei előtt, a rendőrség fokozódó
idegességét. Az eltűnt gyerekek körüli hisztéria remekül
szórakoztatta.
De ez lesz a csúcspont, az a pillanat, amelyre majdnem egész
életében várt.
Eredetileg az ikerfivéreket akarta újra összehozni.
De ez még jobb lesz.
Nagybácsi és unokaöcs.
Majdnem olyan jó, mint apa és fia.
És ekkor észrevesz valamit.

91.

3.22

Fitzroy egy kis fülkében lapult, egy függöny mögött. Miután

Erdman biztonságos helyre tuszkolta, mélyebbre mászott a
rejtekhelyen, hajtotta valamiféle önfenntartási ösztön. Aztán
megint visszamászott. A falnak támaszkodva álló helyzetbe
tolta fel magát.
A vére még ott sötétlett a földön, a némaságba dermedt
fiúcsontváz továbbra is ott volt az üvegszekrényben. Halálában
is épp úgy bezárva, mint életében.
Aztán meghallotta Howley lépéseit a feje fölött.
Remélte, Erdmannek lesz annyi esze, hogy elbújva marad.
 Fitzroy kapkodva, szaggatottan vette a levegőt. Beszívta a
levegőt, aztán kihasználta a rövid csendet, hogy hallgatódzzon
a sötétben. Talán ki kéne törnie. Minden idegvégződése,
minden ösztöne azt súgta, hogy menjen innen. Ha a fickó
rájön, hogy még életben van, megöli. És ez azt jelentené, hogy
cserben hagyja a gyerekeket. És Erdmant. És ezt nem akarta.
Kiosont a függöny mögül, és a pinceajtó felé indult. Lement a
lépcsőn, egy igazi pokolba, amely bűzlött a haláltól és
rothadástól. Az a romlotthús-szag, amely átjárta az egész
házat, itt sokkal erősebben volt érezhető, és Fitzroy öklendezni
kezdett, aztán hátrahőkölt. Rálépett valamire, ami úgy zörgött,
mint a száraz csont. Kattanó hangot hallott.
Balzsamozófolyadékot látott üvegekben. Kínzóeszközöket. Egy
gyerektáskát.
Hányás gyülekezett a torka mélyén.
Mindent elsöprő vágy lett úrrá rajta, hogy megtalálja Jakey-t
és Clarát. De hol rejthette el őket?
Fitzroyt megbénította a döntésképtelenség. A
döntésképtelenség a gyengeség jele, a tett ellensége.
Elpazarolja az időt. Életeket követel. Ugyanakkor néha muszáj
lassítani, óvatosnak lenni.
Megrohanták az emlékek.
Miután kivitte Grace anyját a magányos zarándoklatra az
erdőbe, a sokkos, üres tekintetű asszonyt leültette egy padra az
őrsön.
– Maradjon itt – suttogta Conchita Rodrígueznek. – Mindjárt
visszajövök.
Ügyet sem vetve kollégái csodálkozó pillantásaira, Fitzroy
felrohant a lépcsőn, hogy megkeressen egy címet a számítógépen.
Miután hazavitte Mrs. Rodríguezt, megvárta, amíg megérkezik az
asszony barátnője, aztán egy kicsit arrább leparkolt, és futva tette
meg a néhány saroknyi távolságot a férfi lakásáig.
A férfi a kerti ösvényen haladt, háttal Fitzroynak, Fitzroy pedig
elővette a régi gumibotját, még egyenruhás korából, és keményen
tarkón vágta vele.
A férfi remegő szemhéjjal rogyott a fűre.
De Fitzroynak ez nem volt elég. Ott állt a férfi fölött, és ütötte a
karján, a hasán, mindenhol, ahol érte. Szinte megtisztult, miközben
csinálta.
Csak akkor hagyta abba, amikor egy szomszéd odarohant.
Hát így kezdődött.
A vizsgálat, a médiahisztéria, a kudarc keserű íze.
Egy anya, aki még mindig keresi a lánya holttestét, hogy
elbúcsúzhasson tőle.
A mai másfajta bosszú lesz. A földön egy csontozókés hevert,
és ő felvette.
Fitzroy lassan elindult vissza a lépcsőn, maga előtt tartva a
pengét. Hallgatta a férfi lépteit. Vajon még az emeleten van?
Vagy leosont, amíg ő az alagsori hullaházban nézelődött? Egy
villanykörte pislant.
Aztán egy hang hallatszott.
„Volt egy kisleány,
Egy fürt a homlokán,
Így adta ezt a teremtő.
Amikor jó volt,
Akkor nagyon jó volt,
 És amikor rossz,
Akkor rettentő.”
Brian Howley hangja incselkedőn szállt felé az egyik oldalsó
ajtó felől. A férfi kezében ott himbálódzott a szeghúzó kalapács.
– Sokáig fog tartani? – kérdezte a férfi ravasz mosollyal. –
Csak mert Csontgyűjtő éppen benne van valamiben.
Csontgyűjtő. Ezek szerint helyes volt az elmélete.
Vércsík csúfította el Howley arcát, mint egy forradás, és
sántikálva indult meg Fitzroy felé. Arca még a szokásosnál is
beesettebb, mintha a húst belülről kiszívták volna. A bőre
szikkadtnak tűnt, mintha egyetlen kis érintés is elég lenne
ahhoz, hogy porrá omoljon.
Csontgyűjtő fekete szeme hipnotikusan húzta magához
Fitzroyt, mint egy horogra akadt halat. Volt bennük valami
ismerős, de volt valami sötét is, valami árny ebben a kihívó
tekintetben, és elég volt ahhoz, hogy Fitzroy lerázza magáról a
hipnotikus vonzást, és visszaemlékezzen a feladatra, amit maga
elé tűzött.
– Hol vannak? – Kérdezte.
Valami felsistergett. Aztán pukkant. Szikraeső csapott fel.
Füstszag terjengett.
Csontgyűjtő orrlyukai kitágultak, úgy szimatolt. Az egyik
vékony kar Fitzroy felé nyúlt, és ujjai a nyomozó csuklójára
fonódtak. Fitzroyt dermesztő hideg gyengítette el. Úgy érezte,
le kell ülnie. De ha megteszi, minden elvész. Próbált
összpontosítani a meleg fogalmára. Arra a régi francia
nyaralásra. A napfényre a bőrén, a Mont Blanc árnyékára. Nem,
a hegy nem jó, a maga hófödte monumentalitásával. Felejtsd el
a völgy hűvösét és az éjszaka jegesen kúszó hidegét. Gondolj a
déli forróságra, a napsugarak érintésére az arcodon, az elhaladó
autók által felvert száraz porra. Gondolj a lángoló erdőkre.
Tűz, villant bele a szó az elméjébe.
A sarokban a lángok nyaldosni kezdték a lépcsőt, belekaptak
a korlát oszlopaiba, és gyorsan felszaladtak az ősrégi fán. Egyre
feljebb csaptak, amíg a mennyezet is repedezni és feketedni
kezdett.
Csontgyűjtő szorosabbra fogta kezében a kalapácsot.
Aztán felemelte, és szájon csapta vele Fitzroyt. Teljes erőből.
Élvezte a lágy, cuppanós hangot.
Fitzroy összerogyott, mint egy tangóharmonika, elülső fogai
őszi levelekként hullottak a padlóra.
Mögötte Erdman előbújt a lépcső alól, ahol eddig rejtőzött.
A tűz gyorsan terjedt, belekapott a mahagóniszekrényekbe és
a fapanelekbe a lépcső aljánál, és már a pinceajtót nyaldosta.
Csontgyűjtő a gyűjteménye felé indult, de a forróság
visszatartotta.
Elkeseredetten felkiáltott.
A lángfal égetni kezdte a pihéket Fitzroy arcán. A meleg és a
füst le fogja teríteni, ha a szája helyén maradt véres massza
fájdalma nem. Küszködve próbált felülni, és a szemével jelzett
Erdmannek, hogy menjen vissza a rejtekhelyére, tartsa magát
távol ettől a gyilkostól, ettől a csonttolvajtól.
De Erdman nem nézett rá. A C jelű csontvázat tartalmazó
tárlót bámulta.
Csontgyűjtő követte a tekintetét. Megfordult. Elmosolyodott.
– Ó – mondta. – Családi összejövetel.
 Erdman mormogva ígéretet tett a fivérének, akit valaha
szeretett, és akit egész életében hiányolt, aztán minden erejét
összeszedte.
Kaparásszerű hang hallatszott, fába karcoló üveg zaja.
Aztán a tárló megbillent.
Eldőlt.
Üvegszilánkok záporoztak a torz gyerekcsontvázra, mintha
csillagok hullanának.
– Ezt meg miért kellett? – kérdezte Csontgyűjtő, és tett egy
lépést Erdman felé.
Erdman ereiben úgy lüktetett a vér, hogy azt hitte,
szétrobban a szíve.
Amikor a férfi közelebb ért, és Erdman megérezte a bűzét,
valami hidegség fészkelte be magát a bensőjébe. Már érezte
ugyanezt a szagot, amikor Lilith kidobott egy megromlott
csirkét, de nem ürítette ki a kukát. Éppen váratlan meleghullám
érkezett, és a konyha hamar bűzleni kezdett a romlott hústól.
Napokig tartott kiszellőztetni.
Erdman nem tudott megszólalni, nem tudta megformálni a
szájában gyülekező szavakat.
Csontgyűjtő felemelte a kalapácsot.
Erdman előrevetődött, és az üvegszilánkok tengerében, a
lángok forróságában kitapintotta Carlton Frith csontvázát. Egy
rövid pillanatra magához szorította, aztán a feje fölé emelte.
– Hol a fiam?
Csontgyűjtő csak nevetett.
Erdman a tűzbe dobta a csontokat.
– Nem! – ordította Csontgyűjtő, és elindult a lángok közt
heverő csonthalom felé. Sötét szeme izzott a dühtől.
Elengedte a kalapácsot, és benyúlt a tűzbe.
Erdman Fitzroyhoz rohant, és elrángatta a lángok elől. A
nyomozó szeme csukva volt. Csontgyűjtő visszanézett a pince
felé, és elvigyorodott.
Az ajtó hasadékain keresztül hullámzó feketeség árasztotta el
az előszobát, a ház falainak felforrósodásától űzve.
Erdman visszahőkölt, amikor a bogáráradat megindult feléje.
Ezernyi apró csáprágó kereste a halott vagy bomló húst.
Mozgásuk halk zizegést keltett.
Most már tömegesen jöttek, ellepték a padlót, három-négy
rétegben egymáson. A fekete fátyol feltartóztathatatlanul
kúszott Erdman felé, szinte megbénítva őt.
Csontgyűjtő felemelte egyik fényes cipőjét, és beletaposott
Fitzroy hasába. Most a tűz már nem csak kint égett, de Fitzroy
bensőjében is. A nyomozó előrebukott, arca a bogarak közé
fúródott, akik a fülében, orrában kerestek menedéket a
fokozódó meleg elől.
Erdman megragadta Fitzroy csuklóját, és kivonszolta a
bogarak közül, és lesöpörte a kis fekete testeket a nő arcáról,
meg a saját karjáról.
– Meg kell találnom Jakey-t – kiabálta a lángok
dübörgésében. Aztán visszaindult a lépcső felé, a biztos
halálba.
Egy lángoló fadarab hullott le a mennyezetről, és vállon
találta Csontgyűjtőt. Csapkodni kezdte a zakója nyakát, a hajat
a tarkóján; vadul verdesett, mint egy kolibri.
Elég volt.
 Fitzroy térden állva próbált Erdman felé mászni a bogarakon
és az erősödő forróságon keresztül. Az állkapcsa majdnem
biztosan eltört, de most még ez sem fájt annyira, mint a tudat,
hogy az áldozatok még odabent lehetnek, hogy talán épp most
éri el a tűz a gyerekeket, és ő semmit sem tehet. Hogy ha szólt
volna a főnöknek, akkor megmenthette volna őket.
A szíve sajgott a gondolatra, hogy elpusztul ez a rengeteg
bizonyíték, amelynek segítségével azonosíthatták volna az évek
folyamán eltűnt személyeket. A kórház halottasházából
ellopott testeket. Grace Rodríguezt.
De egy másik, higgadtabb hang lenyugtatta.
A fellógatott és beteg módon kiállított áldozatok számára ez
afféle hamvasztás. Végtisztesség.
A távolból Fitzroy tűzoltóautó szirénázását hallotta. Déjà vu
érzés fogta el. Lefeküdt a földre, a sarkát perzselte az izzó
forróság.
Mögötte megdördült a garázsajtó.
Aztán csizmás lábak kezdték rugdosni a bejárati ajtót, és a
friss levegő, a szabadság kínzóan édes illata áradt be. A főnök
felsegítette, Fitzroy pedig köhögött, és Erdman nevét
ismételgette.
És közben egyre hullott a lángoló eső a halál házára.

92.

3.31
Szívesen maradna, hogy lássa a nyomozót elégni, lássa a
félelmet szétfolyni az arcán, mint a portóit. De nem maradhat.
Indulnia kell.
A francba. A keze csupa seb és hólyag, de nem törődik a
fájdalommal. A füst a tüdejébe ment, köhögni kezd.
A francba. Néhány perc, és az apja háza nincs többé. Az értékes
gyűjteménynek vége.
Fekete lyuk nyílik meg benne, miközben megkerüli a furgont,
és elhúzza az ajtaját. A fiú tehetetlenül fekszik odabent, és
Csontgyűjtő előveszi a szikéjét. A fiú a szemével követi, de
aztán a férfi rájön, hogy nem ez a megfelelő pillanat. Majd
később. Pillanatnyilag egy koszos rongy is megteszi, amit a fiú
szájába töm, és hátul megköti a fején, hogy az anyag a gyerek
arcbőrébe mélyed.
A pizsama lecsúszott Jakey-ről, és ő látja a gyerek fehér hátát.
Feljebb húzza a nadrágot. Nem helyes, hogy egy magafajta
öregember egy kisfiú hátsóját nézegesse.
A gyerek mozdulatlan, de figyel, a férfi látja a válla
mozgásán, a mellkasa süllyedésén-emelkedésén.
– Hallasz engem? – kérdezi. Semmi válasz. Hiába, a gyerekek
már csak ilyenek. Mit lehet tenni?
De el kell menniük innen, mielőtt a rendőrség rájuk talál, és
mindennek vége.
Az ujjai síkosak a verítéktől, beletörli őket a nadrágjába.
Hallja, hogy a fiú motyog valamit.
– Mi az? – kérdezi. – Mit mondasz?
A garázs hidegétől égetőn sajog a csípője, az égési sebei
csípnek. Leveszi a kötést a fiú szájáról, és odahajol.
 Jakey épp hogy csak suttog:
– Az anyukámat akarom.
Kézfeje megkarcolja a fiú arcát.
Visszaköti a rongyot, amely nedves a nyáltól és a félelemtől,
aztán visszasántikál a kocsi elejéhez.
Saját zihálása visszhangzik a fülében. Megáll, és mélyeket
lélegzik. Fel van pörögve, éber, az adrenalin teszi a dolgát, de a
teste már nem olyan fiatal, mint régen.
A zihálás hangja alábbhagy, és ekkor hallja meg a hangot. A
léptek félreismerhetetlen zaját a garázs betonpadlóján.
Brian megdermed, visszatartja a lélegzetét, de a saját vére
dübörgése a fejében túl hangos, úgyhogy inkább kifújja.
Már megint hallja. Hátrafordul, ujjai a zsebében tartott
szikére fonódnak, a szíve hevesen ver.
Élete hatvanhét évében Brian már sok mindent látott. A
hullákat, amelyeket ellopott, a halál homályát az élete
peremén. Az apja megtanította arra, hogy lássa mindezt, hogy
meg tudja kerülni más emberek sorjás szélű igazságait, és
beleilleszkedjen a történeteikbe anélkül, hogy gyanússá válna.
Ezt azonban ő sem látta előre.
A garázsajtó kisablakán beszűrődő holdfényben ott áll
Erdman Frith. Kezében a Csontgyűjtő kalapácsa.
Egy átlagos londoni utcán, egy magányos novemberi éjszakán
Brian egyszerre látja összeomlani a múltját és a jövőjét.
Mindig is félt attól, hogy ez egyszer bekövetkezik, és most
tudja, hogy elkerülhetetlen, épp úgy, mint az alkonyat után
érkező este.
Egy széllökés visszaküldi a holdat a felhők mögé. Mire újra
odanéz, Erdman már nincs ott.
Aztán mintha szétrobbanna a feje hátsó része.
Nekitántorodik a furgonnak, hitetlenkedve a sebhez kap, és
meghallja a még távoli, de egyre közeledő hangokat. Füstszag
csap az orrába, a garázs előtt zseblámpafény táncol, mint
valami lidércfény. Nincs értelme elfutni.
Ujjai ráfeszülnek a szikére a zsebében.
Ha az apa megint támad, készen fog állni.

93.

3.33

Erdman még sosem ütött meg senkit. De gyerekhangot hallott,

amely éppen olyan volt, mint a fiáé. Jakey ott van abban a
furgonban, és ki kell hoznia onnan, mielőtt a füst megtölti a
garázst, és rájuk omlik a ház.
Meglendítette a kalapácsot, ami valahogy célba talált. De
Csontgyűjtő nem terült el. Visszalépett a furgon ajtaja felé.
Jakey felé.
Erdmant elfogta a pánik. Megint felemelte a kalapácsot, mire
a férfi hátrafordult és elmosolyodott. Mint az előbb.
Erdman mellkasában szirmot bontott a fájdalom virága.
Elejtette a kalapácsot, és térdre esett. Vértócsa terjedt szét
alatta a betonpadlón, szörnyű, mégis gyönyörű vörösséggel.
Erdman maga előtt látta az apja és az anyja arcát, Ja​key-ét és
Lilithét. És egy olyan arcot, mint a sajátja. Mindenkit, akit
szeret. És akik közül hármat már elvesztett.
A levegő mintha villódzni kezdett volna körülötte. Nem, csak
a garázs falai mozognak. Nem, csak a világnak van vége.
Nem tudta, hogy várnak-e rá a túloldalon, hogy vajon a
szellemek, amelyek mindig ott kísértettek az élete peremén,
örömmel üdvözlik-e majd a halálban. A saját halála le fogja
végül csendesíteni őket? Békét hoz nekik?
De nem akart meghalni. A családjának szüksége van rá. És
neki is rájuk.
Próbálta a fia nevét kiáltani, de a szemhéja egyre nehezebb
lett, a teste reakciói lassultak, nehezedtek.
Oly sok évig érezte haszontalannak, csalódást keltőnek
magát. Először az anyja, aztán Lilith számára, és most, ami a
legrosszabb, Jakey számára is. Tehetetlen volt a gyerekét
elemésztő betegséggel szemben. Félt, hogy fájdalmat okoz
neki, amikor játszanak. Nem tudta megnyugtatni a feleségét,
akinek a fájdalma és gyásza, amelyet most már oly tisztán lát,
inkább visszahúzódásra késztette, mint arra, hogy támaszt
nyújtson.
Többé nem akart ilyen ember lenni.
Jakey-fiú. Bajnokom. Jön apa.
Erdman feltápászkodott a földről.

94.

3.35
Csontgyűjtő újra kinyitja a furgon ajtaját.
Lekuporodik a fiú melletti nedves matracra, magába szívja a
félelem szagát. A kötés kicsúszott a gyerek szájából, és Jakey
nyüszítő hangot hallat. A férfi felhúzza a pizsamafelsőt, hideg
ujjait végigjártatja a görbe bordákon, végigsimít a kulcscsonton.
Másik kezében ott a szike.
Ha most végez a fiúval, akkor nem csap zajt.
– Semmi baj – nyugtatgatja. – Mindjárt vége.
A fiú a pengét nézi, és légmozgást érez. Aztán megint
fájdalom hasít a Csontgyűjtő tarkójába, és a szike lehanyatlik.
Gyorsan mozgó szürke foltok bukkannak elő a semmiből,
vadul csaholva, és rendőrkutyák veszik körül őket, és a fiú sír,
Csontgyűjtőt pedig kirángatják az utcára, a füstös éjszakába.
Három rendőr – mocskos állatok egytől egyig – taszigálja őt,
megbilincselik, és ott van Fitzroy nyomozó, közeledik a
sötétségen át, az arca véres és kormos.
Alig tud beszélni törött foga miatt eltorzult szájával.
– Hol van Clara Foyle, te beteg állat?
Nem emeli fel a hangját, de a testtartásából ki lehet olvasni a
dühét; a dacosan kihúzott vállból, az izzó tekintetből, a
szájából fröcsögő vérből.
A férfi vállat von.
– Rohadék – mondja Fitzroy, és meglöki a férfit. Az elveszti
az egyensúlyát, és nekitántorodik az egyik rendőrkocsi fényes
oldalának. Fitzroy felemeli az öklét, és a férfi orrába vág. Valami
reccsen.
A férfi állja.
Chambers elkapja Fitzroy karját, és hátrasandít.
 – Mit művelsz? Még meglátja a főnök.
Csontgyűjtő a szeme sarkából látja, hogy a rendőrök Erd​man
Frith köré gyűlnek, és a hang a rádióban újabb mentőt hív.
Hallja a fiú zokogását, egy nő nyugtató hangját, víz sziszegését,
a tűz gyengülését. Érzi, ahogy a fém belemélyed a csuklójába, és
kap egyet a bordájába is. Valaki lámpákat állít fel, a fehér
ragyogástól hunyorognia kell.
Nem képes elviselni az apja széthulló házának látványát.
Fitzroy ide-oda járkál a járdán. Ő nézi, ahogy félig elmegy a
fiúig, aztán visszafordul, az állkapcsán már véraláfutás sötétlik,
a fogai meglazulva vagy kitörve.
– Az ég szerelmére, miért csinálta?
Eltűnődik a kérdésen, aztán az igazság mellett dönt. A
bizonyítékok ott vannak mindenütt. Nem fog sok időbe telni,
hogy rátaláljanak a boncteremre, a füstölgő csontkollekcióra. A
szeme elsötétül, visszatükrözi a hideg, felszakadozó eget.
– Válaszolok a kérdésére, ha maga is válaszol az enyémre.
Fitzroy a fejét csóválja, az undor kiül az arcára, de a férfi
tudja, hogy a nyomozó bekapta a csalit, és nem fog tudni
ellenállni. Karba fonja a kezét maga előtt, és vár.
Fitzroy végül bólint, bár látszik rajta, hogy roppant nehezére
esik.
– Hogyan talált meg?
Fitzroy összehúzza a szemét, úgy néz a férfira.
– Hála a maga kis nyúlcsontvázas trükkjének, meg a John
Hunter-idézeteknek, felfedeztük a rajongását a Hunterian
Museum iránt. És az egyik áldozat családja felismerte magát,
maga önhitt kis takony. És arra is rájöttünk, hogy a kórházban
dolgozik, hogy ott szemelte ki és szerezte meg az áldozatait. Így
aztán megrohamoztuk a házát. Csak éppen maga nem volt ott.
Mert éppen az apja házában volt. Amikor az egyik kollégája
említette, hogy maga örökölte azt a házat, kézenfekvő volt ott
keresni.
A férfi lassan bólintott. Karen, az a kibaszott kíváncsi kis
kurva. Nincs értelme tagadni, tudnak mindent.
– Megtaláltuk a feleségét is – fröcsögte Fitzroy. – Őt is maga
ölte meg?
A férfit szomorúság önti el.
– Nem – feleli. – Nem én voltam.
– Házkutatási engedélyünk van a házára, Mr. Howley. A
kollégáim már most is ott vannak. Most pedig maga is feleljen
nekem. Miért?
A férfi végiggondolja Fitzroy szavait, és elgondolkodónak
tűnik, mintha a lehető legprecízebb megfogalmazáson
töprengene.
– Gondoztam őket.
– Ezt hogy érti?
– A csontokat. Vigyáztam rájuk. Afféle kurátor voltam, ha úgy
tetszik. Gondoztam a családom örökségét. Tudja, ez a dolgom.
A kötelességem.
Fitzroy undorral felhorkan.
– Köszönöm, Mr. Howley. Máris megvilágosodtam.
– Én vigyáztam rájuk – Howley elhallgat. – Tiszteletet adtam
nekik.
– Hol van Clara Foyle?
A férfi elmosolyodik. Azért titkot is tud tartani.
 Fitzroy hideg tekintettel végigméri. Aztán úgy dönt, hogy
elmondja a többit is.
– Miután a rajtaütés eredménytelen volt a házánál, a csapat
visszatért a főhadiszállásra. És amikor nem találtak engem ott,
megnézték az asztalomat, és megtalálták a jegyzeteimet. A
maga apjának a címét – mosolyog vissza. – Épp idejében értek
ide, hogy lássák porrá égni.
A férfi közelebb tolja az arcát, lehelete a nyomozó arcát éri, a
szemében vád.
– Maga csinálta.
Fitzroy meglepetten hátralép.
– A tüzet? Nem, ahhoz semmi közöm. De milyen régi az
elektromos hálózat az apja házában, Mr. Howley? – nevet. –
Tiszta tűzveszély az egész.
A rendőrautó felé lökdösi a férfit, aminek fénye kék
kaleidoszkópot varázsol a környező házakra. Fitzroy kinyitja az
ajtót, betuszkolja Howley-t a hátsó ülésre, aztán megfordul,
hogy elmenjen.
– Fitzroy! – kiáltja utána a férfi. A nyomozó megtorpan, de
nem fordul hátra.
– Részvétem a baba miatt.
Ennél több nem is kell. Fitzroy sarkon fordul, düh és
zavarodottság ül ki az arcára, de van valami a férfi vigyorában,
ami megállítja.
– Mindig annyira szomorú dolog elveszteni egy kisbabát.
Megenged magának egy jóindulatú mosolyt, aztán elsuhan
vele a rendőrautó.
 95.

3.42

Jakey pislogott. Világosabb volt minden, mint a napfény, és egy

véres arcú nő közeledett felé kinyújtott kézzel.
– Minden rendben, Jakey – mondta a nő. – Most már
biztonságban vagy. Az én nevem Etta, és elviszlek az
anyukádhoz meg az apukádhoz.
Jakey keze után nyúlt, de a kisfiú elhúzódott. Az anyja azt
mondta, hogy ne menjen el idegenekkel, és nem akarta újra
ugyanazt a hibát elkövetni, főleg nem egy ilyen ijesztő kinézetű
valakivel.
Oldalra sandított, a vén Véres Csontot kereste. A
zseblámpákkal fel-alá járkáló emberek arcát fürkészte, de sehol
sem látta őt. Bár nehezen mozgott, annyira még képes volt,
hogy az ölébe rejtse a kezét, és a válla felé fordítsa az arcát.
Lehunyta a szemét.
– Most már biztonságban vagy – ismételte az Etta nevű nő,
és leguggolt melléje a vizes járdára. – Megígérem.
Apa is megígérte, hogy vigyázni fog rá.
A hideg éjszakában, az idegenségben, a mindent elborító
füstben Jakey mintha az apja hangját vélte volna hallani.
– Kispajtás!
Aztán tényleg ott termett az apja, ismerős mosolyával,
mellkasán fehér kötéssel, és elment a nő mellett, és sírt, és
olyan szorosan átölelte, hogy nem kapott levegőt.
 – Apa, apukám, tudtam, hogy eljössz.
Az apja ígéretet tett neki. És ezúttal be is tartotta. Vigyázott
rá. Jakey az apja vállára hajtotta a fejét. A véres arcú nőnek is
mosolygós a szeme, csak most vette észre. Jakey lassan
kinyújtotta a kezét, és megragadta a jövőjét.

96.

4.01

Alun Chambers nyomozó azon gondolkodott, hogy mit fog

főzni a feleségének, kárpótlásul azért a rengeteg időért, amelyet
ezzel az üggyel töltött, amelyet egy egész ország követett
megbabonázva. A saját gyerekeire gondolt, akiket tíz napja alig
látott, és arra, ahogy mindig az anyjukhoz futnak, amikor
valami bajuk van. Az ágya puha, hívogató melegére gondolt.
Belenézett a visszapillantóba, a gyanúsítottra a hátsó ülésen.
Brian Howley lehajtotta a fejét, éles vonású arca homályba
burkolódzott. Chambers általában próbált szóba elegyedni a
letartóztatottakkal, elvégre azok is emberek. De most valahogy
nem volt kedve beszélgetni.
Rettenetesen fáradt volt. A halántékában olyan fájdalom
fészkelt, amelyet csak az alvás mulaszthatott el. Ha majd kitette
Howley-t az őrsön, a főnök talán hazaküldi.
Gondolatai Fitzroy felé kanyarodtak. Kedvelte a kolléganőjét.
A nő rejtély volt a számára, de jó rendőrnek tartotta.
Megérdemelte, hogy jóvátehesse a hibáit, még ha azóta sem
tanulta meg fékezni a temperamentumát.
Az utcák kezdtek ébredezni. Takarítónőt látott ócska
porszívóval a kezében, aki a szájában lógó cigivel sietett
valahova, a droszton egy taxis támaszkodott a kocsijának.
Chambers figyelte egy csavargó haladását, aki valami dobozos
italt lengetett, valószínűleg Special Brew-t. Ha majd
megszabadult ettől a Howley-tól, talán visszaugrik, és keres
neki valami szállást. Túl hideg van az utcán alváshoz.
Megérdemli a segítséget, nem olyan söpredék, mint Howley,
aki még így is kap fedelet a feje fölé és ételt a gyomrába,
mindannak ellenére, amit tett.
Chambers nyomozó fejében tolongtak az ötletek,
elképzelések és tűnődések, a szeme fáradt volt, az utca pedig
sötét.
Ezért nem látta az útra kirohanó rókát.
Az állat egy pillanatra megdermedt, szeme megcsillant a
reflektorok fényében, és Chambers nyomozó még ekkor is
gondolkodott.
Azt gondolta, hogy bassza meg.
Ami ez után történt, az képek és érzések kusza, elmosódott
kavalkádja volt.
A rendőrkocsi megpördült.
Chambers érezte, hogy a biztonsági öv megfeszül a vállán.
A kocsi elkaszálta a közlekedési lámpákat a zebránál.
Howley figyelmeztetőn felkiáltott.
Egy piros teherautó rohant feléjük.
Ütközés.
Csattanás.
 Aztán semmi.

97.

KÉT HÓNAPPAL KÉSŐBB

Néha, amikor sikerült kiszabadulnia az összegabalyodott

ágyneműből, Lilith biztos volt benne, hogy valaki figyeli.
Lehetett a fürdőben, bámulhatta üres tekintettel a tévét, vagy
fekhetett Jakey ágyában, hozzásimulva a meleg kis testhez,
egyszer csak felmeredtek a szőrszálak a karján, és tudta, hogy
bárki is az, itt van megint.
Néha valami melegség volt ebben a jelenlétben, ami
meglágyította a félelme éles peremét, beburkolta jóindulatába,
könnyített rajta. Máskor viszont olyan mindent elsöprő volt a
veszély érzete, hogy elhúzott minden függönyt, és bebújt a
takaró alá, amíg meg nem bizonyosodott róla, hogy az a valami
elment, és még akkor is túl rémült volt ahhoz, hogy
megmozduljon, amíg a késő januári reggel lassan kúszó
gyöngyházszíne meg nem töltötte a hálószobát, és meg nem
hallotta a munkába induló szomszédok neszezését.
Egyesek – költők, énekesek, meg az a nyavalyás Alyson
Carruthers – úgy beszélnek szeretteik hiányáról, mint valami
sajgásról.
Még soha nem volt szó, mely ennyire laposan semmitmondó
lett volna. A sajgás olyasmi, amit az ember fogfájáskor érez,
vagy ha túl sokat táncol magas sarkú cipőben, vagy túl sokat áll
ugyanabban a helyzetben. Jakey eltűnése nem sajgást hagyott
maga után, hanem egy tátongó, véres krátert.
De majd begyógyul. Az ő gyönyörű kisfia életben van. Ez elég
ahhoz, hogy sakkban tartsa az árnyakat.
Azon a különös és szörnyű éjszakán, amikor ő elveszett,
Jakey pedig megkerült, Lilith már éppen arra készült, hogy
beszedje az összes tablettát.
De Erdman nem volt hajlandó feladni.
Megmentette a fiukat.
Nem szóltak neki a műveletről a rendőrök. Lilith éppen
szendergett, amikor Belinda Chong 4.57-kor verni kezdte az
ajtót. Lilith felriadt, és az erőszakos, idegen hang
adrenalinjától leizzadt. A kapcsolattartó arca sápadtnak tűnt a
biztonsági fénynél.
Egy dermedt pillanatig Lilith nem kapott levegőt.
– Megtaláltuk Jakey-t.
Valami szédelgő mámor fogta el, a lába remegni kezdett, a
térde megroggyant, és Belinda segített neki begombolni a
farmerját, mert annyira remegett a keze, aztán száguldani
kezdtek a hajnal felé, a kórházba.
Oda, ahol Jakey volt.
Az ő kisfia.
Az ő kicsije.
Lilith sírt és nevetett, és végigcsókolgatta a gyerek arcának
minden négyzetcentiméterét, amíg Jakey el nem húzódott tőle.
Aztán végigsimított Erdman arcán, és csak álltak ketten, a
fejük összeért, és Lilith megfogadta magában, hogy ennek a
pillanatnak a tisztaságára egész életében emlékezni fog.
Néhány órával Brian Howley letartóztatása után (akit a média
azonnal elnevezett Bromley Mészárosának, de Fitzroy nem
tudta elviselni, hogy a sorozatgyilkosok csaknem mitikus
státusát tulajdonítják neki, és nem volt hajlandó meghallgatni
a sztorikat vagy megnézni a képeket). A saját kórházi ágyából
kelt ki, hogy eljöjjön hozzájuk.
Jakey aludt. Közeledett a hazatérés pillanata. Még gyenge volt
a tüdőgyulladástól és az éhezéstől, de infúzióra tették, és
teleraktak neki egy nagy fehér papírzacskót bivalyerős
fájdalomcsillapítókkal és antibiotikumokkal. Az orvosok
vonakodtak, de Lilith nem engedett. Hiába tettek rendőrt a
gyerek szobája elé, Lilith már nem bízott a kórházakban.
A nyomozó meggyötörtnek tűnt, és bő pólót viselt, amitől
fiatalabbnak tűnt, sebezhetőbbnek.
Az arca fel volt dagadva, a fogai letörtek vagy kiestek.
Elmondta nekik, hogy megoperálják majd, ha a duzzanat
lelohadt. Alig tudott beszélni.
A rövid üdvözlések után Erdman teát hozott műanyag
poharakban, és Lilith a kezét fogta, míg Fitzroy leeresztette a
sajátját, ezzel a szándékos gesztussal jelezve, hogy fontos
beszélgetés következik.
– Volt egy titkos múzeuma az apja házában, és egy házi
laboratóriuma a pincében. Emberi csontok, meg hasonlók. –
Fitzroy hangja nehézkes volt, tétova.
Lilith lehajtotta a fejét. Sokkoló volt Fitzroy szájából hallani
a megerősítést. Amikor szeretett volna úgy tenni, mintha Jakey
elrablása csak egy szürreális álom lett volna.
Fitzroy folytatta, úgyhogy Lilith próbált odafigyelni.
 – Howley megszállottja volt a furcsa vagy torz csontoknak,
akárcsak az apja, mint kiderült. Marshall Howley nemrég halt
meg, de a jelek arra mutatnak, hogy már ő elkezdte. Némelyik
maradvány, ami épen maradt a tűz után, mintha már hosszú
évek óta ott lett volna. Úgy gondoljuk, hogy Howley – és
valószínűleg az apja – volt a felelős Carlton testének
elrablásáért. – Megfogta Lilith kezét, és megszorította. – És
Jakey-t tudatosan pécézte ki, a betegsége miatt. – Mint azt a
kórházban nyilván elmondták önöknek, nem tudjuk biztosan,
hogyan vitte el onnan a fiukat. További biztonsági kamerákat
szereltek fel az óta, hogy eltűnt néhány holttest a
halottasházból tavaly. A Royal Southernnek sikerült az ügyeket
titokban tartania, és lefizették a családokat, de most már
valószínű, hogy azokat is Howley vitte el. Úgy véljük, hogy
Howley működésképtelenné tette a kamerákat, mielőtt elvitte
Jakey-t. A kamerák ragasztóval töltött fekete zacskókkal voltak
letakarva. A kollégáknak azt mondta, hogy „bezsákolja” őket
javításra.
– És a fivérem? – kérdezte Erdman.
– Még folynak a DNS-vizsgálatok, de arra számítunk, hogy
Carlton maradványait találtuk meg Marshall Howley házában. A
lehető leggyorsabban dolgozzuk fel a mintákat, és próbáljuk
magukat folyamatosan tájékoztatni, de, mint tudják, elég sok a
tennivaló.
Fitzroy ivott egy korty teát, és megrezzent.
– A kórházi állását arra használta fel, hogy áldozatokat
szerezzen, részint a saját gyűjteményébe, részint pénzszerzés
céljából. Beazonosította a lehetséges célpontokat –
valószínűleg akkor került a látóterébe maga és a férje, amikor
bejöttek a sürgősségire, és rádöbbent a családi kapcsolatra –,
aztán az orvosi kartonokból megszerezte a címeket.
Laboratóriumoknak is adott el testrészeket. Persze bármelyik
kórház nyilvánvaló forrás lehetett, de az túl nyilvánvaló lett
volna. Az évek során jó sok holttestet megszerezhetett. Amikor
rajtaütöttünk a házán, találtunk egy feljegyzést, amelynek
tartalma arra utalt, hogy megvesztegetett egy temetkezési
vállalkozót, akit néhány órával ezelőtt letartóztattunk.
Találtunk egy ruhadarabot is, ami Grace Rodríguezé lehetett.
Fitzroy alig tudott beszélni az állkapcsába és a szívébe hasító
fájdalomtól, de el volt szánva rá, hogy megosztja a tudását
ezzel a sokat szenvedett családdal.
– Feltételezzük, hogy Howley meg akarta ölni Jakey-t, hogy
aztán eladja, vagy megtartsa a múzeumának. Szerencsére
idejében elkaptuk. De… – A nyomozó hirtelen nagy
érdeklődéssel kezdte tanulmányozni a kabátja mintáját.
– De mi?
– Őszinte leszek magukkal, Mr. és Mrs. Frith, mert tudom,
hogy csak ennyit kérnek tőlünk. – Óvatosan ivott egy korty teát.
– Aggódom a fiuk biztonságáért.
– Milyen értelemben? – kérdezte Erdman sápadtan.
Fitzroyban volt annyi becsület, hogy úgy tegyen, mint aki
zavarban van. Öklét a szájához emelte.
– Ha a fickó eseteleg megpróbálja befejezni, amit elkezdett.
Amikor letartóztattam, motyogott valamit arról, hogy ő
megvédi a csontokat, a gyűjteményét. Persze ez csak
mellébeszélés, önigazoló duma, amire a gyanúsítottak sokszor
hajlamosak. Nyilvánvalóan pszichiátriai szakvéleményre is
szükségünk lesz.
– Na és megcsinálják?
Fitzroy arca bezárult, és eltúlzott óvatossággal tette le
csészéjét Jakey éjjeliszekrényére.
– Részben ezért jöttem most magukhoz. Mint tudják, Brian
Howley nem jutott el az őrszobáig. Chambers nyomozó, aki
szállította, súlyosan megsérült a balesetben, de Howley-t nem
találták meg. Valahogy sikerült kiszabadulnia, és egyszerűen
elsétált. Mire odaértek a mentők, már hűlt helye volt.
Folyamatosan keressük, de egyelőre szabadon jár. Valahol.
– Figyeljük a házát. Mindkét házát. Meg fogjuk találni, de
amíg ez nem következik be, addig szeretném, ha fontolóra
vennék azt a lehetőséget, hogy Jakey védőőrizetbe kerüljön.
Howley szabadon jár-kel.
A gazember, aki elvitte Erdman fivérét, aki elrabolta a fiát,
valahol ott van kint.
De hát védőőrizet? Kiszakítani Jakey-t az otthonából, az
iskolájából, a megszokott környezetéből? Lilith ösztönösen
nemet akart mondani. Jakey épp elég megrázkódtatáson ment
keresztül, most biztonságra, nyugalomra van szüksége.
– Megtalálták Clara Foyle-t? – kérdezte, cselesen másfelé
terelve a társalgást.
Fitzroy elfordította a tekintetét. Úgy tett, mintha a teáját
kavargatná, de Lilith tudta, hogy nem tett bele cukrot.
– Higgye el nekem, Mrs. Frith, hogy nem fogjuk abbahagyni a
keresést, amíg nincs meg.
Lilith hitt neki. Azt a meggyőződést, ami az arcán látszott,
nehéz lett volna tettetni.
A nyomozó arca zöldesszürke színt öltött.
– Elnézést, használhatnám Jakey mosdóját?
Lilith próbált nem figyelni a hányás hangjaira, és arra
gondolt, hogy esetleg rá kéne nézni Fitzroyra. Erdman felvonta
a szemöldökét. Nemsokára hallatszott az öblítés zaja, és
Fitzroy is előkerült.
– Elnézést – törölgette a száját óvatosan. – Biztosan valami
rosszat ettem.
Ez két hónapja történt, azóta nem sok kapcsolatuk volt a
rendőrséggel. Frithék nem kerültek védőőrizetbe. Erdman és
Lilith úgy döntött, hogy a maguk elképzelése szerint akarják
élni az életüket. És hagyják, hogy Jakey is úgy élje a magáét.
Beszereltek hozzájuk egy riasztógombot. Néhány éjszakán át
rendőrautó állt a házuk előtt, és időnként kaptak egy-egy
hívást, hogy minden rendben van-e. Erdman azt akarta, hogy
költözzenek el, állandóan egy tengerparti házról beszélt, egy új
kezdetről. De Lilith nem sietett. Mintha semmi sem számított
volna neki azon kívül, hogy együtt lehet Erdmannel és Jakey-
vel.
Egészen addig, amíg meg nem érkezett a csomag.
Átlagos délelőtt volt, legalábbis azoknak, akik éppen az
életüket próbálják újjáépíteni.
Jakey és a szülei már megreggeliztek, és Carltonról
beszélgettek, a kisfiú pedig váltig erősítgette, hogy Clara még
él, és segített neki életben maradni a sötét helyen.
A pszichológus azt mondta, hogy ilyen módon próbál
megbirkózni a helyzettel.
 Erdman szeme elsötétült, Lilith pedig az ölében ringatta
Jakey-t, aki egy idő után lemászott, és az autóival kezdett
játszani. Lilith megsimogatta Erdman haját, Erdman
rámosolygott, aztán elment a meglepetésért.
Nemsokára a postás kopogtatott, és mielőtt még Lilith bármit
is mondhatott volna, a fickó jókedvű „Parancsoljon!”
felkiáltással a kezébe nyomta a csomagot, aztán egy tollat adott
neki, hogy aláírja az átvételt.
– De hát én nem rendeltem semmit – ellenkezett Lilith.
A postás homlokráncolva ellenőrizte a címet.
– Mrs. Lilith Frith, Grenville Terrace 227.?
– Persze, én vagyok, de nem vártam…
– Akkor biztos valami ajándék – szakította félbe a postás. –
Örüljön neki.
Lilith lassan csukta be az ajtót, aztán forgatni kezdte a
kezében a dobozt. Nem volt rajta feladó, semmi.
A konyhapulton álló tartóból kivett egy kést, letelepedett az
asztalhoz, és felhasította a csomagolást.
Egy nagy, fehér boríték esett ki belőle.
Felnyitotta, és óvatosan kivette, ami benne volt. Rámeredt.
Egy percig. Kettőig. Ez nem lehet. Ez biztosan valami félreértés.
Visszatuszkolta a borítékba.
Lassan a szájához emelte a kezét, aztán ráharapott a
körmére. Iszonyodó döbbenet telepedett rá. Megint visszadugta
a kezét a borítékba, és kihúzta a torz bordázatot ábrázoló
röntgenképet.
Először azt hitte, hogy Jakey orvosi anyagához tartozik, és a
rendőrség vagy a kórház küldte. De aztán felfogta a felvételen
szereplő dátumot. 2012. november 24.
Jakey azon a napon nem tartózkodott a kórházban.
Hanem Brian Howley-nál volt.
Remegő kézzel húzta ki a másik papírt. A fehér felületen
kacskaringós, hurkolt írás sötétlett.
„Életre keltek.”
A félelem a könyvespolchoz kergette. Levette a Bibliát – egy
ócska, viharvert iskolai kötetet. Megvan. Egy újabb Ezékiel-
idézet.
Ez vajon fenyegetés? Vagy búcsú?
Megborzongott, és hirtelen ráébredt, hogy a fűtés nem megy,
miközben odakint szitál a januári hó. A konyhai lámpák
fényében szinte világított a fehér papír.
Lilith elhúzta az összes függönyt, bezárt minden ajtót és
ablakot, aztán halk imát rebegett.
Sosem hitt a szellemekben.
De ez a mumus most valóságos.

Mire Erdman egy órával később visszaért, Lilith már elrejtette a

röntgenképet a fehérneműs fiókja hátuljába. Semmi értelme
felkavarni a régi érzéseket. Majd odaadja Fitzroynak, és a
nyomozó eldönti, mit csináljon vele, ő pedig megmondja
Erdmannek, hogy meggondolta magát, és mégiscsak akarja azt
az új életet a tengernél.
– Megvan? – kérdezte Erdmantől.
A férfi mosolyogva tárta szét a dzsekije szárnyait, és
megmutatta az asszonynak, ami alatta volt. Lilith
visszamosolygott rá, és Erdman szemében ugyanazt a
szeretetet látta a család iránt, mint amit ő is érzett.
 – Jakey! – kiabált fel Lilith az emeletre. – Le tudnál jönni egy
pillanatra?
– Befejezem az olvasást.
– Valamit mutatni akarok neked.
Miközben a gyerek lefelé lépkedett, Lilith és Erdman
cinkosan összenéztek. Lilithet elöntötte a hála: új esélyt
kapott, hogy helyrehozza a házasságát, hogy másmilyen anya
legyen.
Jakey besántikált a nappaliba. Az arca beesett volt, és óvatos,
még a korábbi napokból, amelyeket egy életen át nem felejt el.
– Mit szeretnél, anya?
Erdman közelebb lépett a gyerekhez, aki annyi mindenen
ment keresztül, aki mindennap emlékeztette őket arra, hogy ha
valaki elzárkózik az élettől, az egyáltalán nem él.
Lehúzta a kabátja cipzárját, és Jakey karjába tette a kapálódzó
kiskutyát.

98.

Miles Foyle az utolsó bőröndjeit is bepakolta a kocsi hátuljába.

Amy figyelte. Eljött a pillanat, amikor már nem tudta nézni,
ahogy Miles elmegy, csak nem tudta, hogyan mondja meg neki.
Egyikük se nagyon tudta mostanában, hogyan szólítsa meg a
másikat.
– Vigyázz magadra – mondta.
– Úgy lesz – felelte Miles.
– Mikor jössz vissza?
 – Nem tudom.
Miles megveregette a zsebét. Kitapogatta az útlevelét, a
tárcáját. Sovány arcát borosta fedte. A homlokán és a szeme
melletti finom bőrön halvány vonalak jelentek meg. Egy
kollégája viszi majd a privát háziorvosi praxisát, amíg távol
lesz.
– Hiányozni fogsz Eleanornak.
– Eljöhet majd hozzám, ha berendezkedtem. De el kell
mennem Londonból. Nem bírom itt tovább – lehajtotta a fejét,
és az órája szíjával babrált. – Őt látom minden sarkon, Amy. Őt
hallom minden gyerek hangjában. – Felemelte a tekintetét,
hogy az asszony szemébe nézzen, és Amy látta benne a
fájdalmat. A saját fájdalmát. A férfi hangja elcsuklott: – Nem
voltam itt. Nem voltam itt, amikor a legnagyobb szüksége lett
volna az apjára, és ez a hely minden egyes nap erre emlékeztet.
Amy megértette. De mennyire megértette. De Eleanor itt jár
iskolába. Itt vannak a barátai, a programjai. Gonoszság lenne
most kitépni innen, amikor fiatal életéből már így is oly sok
szakadt darabokra, mint fátyol a szögesdróton.
– Gina is megy? – Amy hangja könnyed volt, tárgyilagos.
Belefáradt a vitákba, a szomorúság sosem enyhülő súlyába.
– Hetek óta nem beszéltem vele – felelte Miles óvatosan.
– Ó.
Amy mosolyogni próbált, de aztán csorogni kezdtek arcán a
könnyek, és ők ketten úgy kapaszkodtak egymásba, mintha ez a
fizikai érintkezés valahogy áthidalhatná azt a törésvonalat,
amely a Clara eltűnése utáni napokban, hetekben széles
szakadékká mélyült.
 – Visszajössz a megemlékezésre?
– Hát persze.
– Fitzroy nyomozó is megígérte, hogy eljön.
– Ez kedves tőle.
– Igen.
Ha Miles nem indul hamar, le fogja késni a gépét.
– Te rendben leszel? – kérdezte Miles.
– Nem tudom.
– Maradhatok is. Ha akarod, maradok.
– Nem tudom.
Miles gyengéden átölelte a feleségét, és érezte, hogy remeg.
Amy nem volt kisminkelve, a körme is festetlen. Így sokkal
jobban tetszett Milesnak.
– Visszajövök, megígérem.
Az asszony szája mosolyra húzódott, és megtörölte az orrát
egy zsebkendővel. Mostanában mindig volt nála zsebkendő. A
fájdalom sokszor a leglehetetlenebb helyeken kapta el.
Miles kinyitotta a kocsi ajtaját, és beindította a motort. Amy
még sosem látta ezt a kocsit. Nyilván bérelt. Miles majd
otthagyja a reptéren. Mint ahogy őt is itt hagyta.
A csalódottság úgy ereszkedett rá, mint egy súlyos kődarab.
Miles letekerte az ablakot.
– Te is eljöhetsz, ha szeretnél. Eleanorral. Üldögélni a
parton. Finomakat enni. Úszni. – Kinyújtotta a kezét. – Egy
kicsit felejteni.
Amy is kinyúlt, és megérintette Miles ujjainak hegyét.
– Jól hangzik.
 99.

Fitzroy kinyújtóztatta a lábujjait, élvezte az ágy meleg

fényűzését. Kivételesen pihenőnapja volt, amikor nem igazán
akadt jobb dolga annál, hogy otthon legyen. Végigsimított a
hasa ívén.
Nem tudta megszokni, hogy egyedül alszik.
A vasárnap reggeli város nyugalmában alig tudta kivenni a
madarak énekének halk kezdetét, és a Howley-ügy dossziéjának
körvonalait az éjjeliszekrényén.
Vékony hangú sírás hallatszott a vendégszobából.
Fitzroy felkelt a sötétben, odacsoszogott, a kiságy fölé hajolt,
és felvette az unokaöccsét.
– Jó reggelt, Max – suttogta. – Egy kicsit még korán van a
felkeléshez. – A baba befészkelte a fejét a válla hajlatába, és
Fitzroy beszívta az édes, álmos illatot.
Nina és Patrick a házassági évfordulójukat ünnepelték ezen a
hétvégén, ő pedig felajánlotta, hogy vigyáz a kicsire.
– Biztos? – A húga kissé gyanakvónak tűnt, a kapcsolatuk
még nem zökkent vissza teljesen a rendes kerékvágásba.
Amikor Fitzroy azt mondta, hogy biztos, Nina átölelte, és ő
nevetve viszonozta az ölelést.
David nem volt itt. Néhány hete költözött el. Megegyeztek
abban, hogy csak ideiglenesen. Amíg mindketten átgondolják,
hogy mit éreznek. De Fitzroy egyelőre még nem találta meg a
választ.
Visszavitte unokaöccsét a hálószobába, a magas ablakhoz,
amely a látóhatár fölé emelkedő fényekre nézett.
Az az ember ott van valahol, odakint. És ő meg fogja találni.
Ahogy Clarát is. Sosem hagyja abba a keresést.
A rendőrségi kihallgatások során kicsalogatta Jakey-ből a
Clarával folytatott suttogó beszélgetést, és azt, hogy két ember
lépéseit hallotta a folyosón.
Annyira közel voltak. Annyira közel.
A csapat mindent beleadott a keresésbe, több ezer órát, több
száz rendőrt, de Howley és Clara eltűnt, és bár még nem
felejtették el őket, máris halványabbak voltak, mint egy
fájdalmas emlék.
Amíg Mrs. Frith fel nem hívta őt múlt héten.
A röntgenfelvétel híre felzaklatta Fitzroyt. Vajon ez
fordulópont? Vagy figyelmeztetés?
Bármi is az indíték, felébresztette benne annak a napnak az
emlékét, amikor ott találta Jakey-t a furgon hátuljában
kuporogva, és ráébredt, hogy az élet ajándék, a maga összes
törékenységével és következetlenségével együtt.
Miután Chambers elhajtott Howley-val, Fitzroy könyörögni
kezdett a főnöknek, hogy engedje vissza a házba.
A főnök már azon volt, hogy elutasítsa a kérést, és
felelőtlenségnek, dilettantizmusnak és balfogásnak nevezze, de
aztán látta Fitzroyon a mindent elsöprő vágyakozást, és végül
beleegyezett.
De a házból alig maradt más forróságon, füstölgő romokon és
a beomlani készülő tetőn kívül, ami túl veszélyessé tette a
belépést.
Ezért aztán a főnök inkább kórházba vitte Fitzroyt.
 – Jó munkát végzett – mondta neki, ami sovány vigasz volt
csupán.
Fitzroy néhány nap múlva egyedül tért vissza. A hamu még
meleg volt, és különlegesen képzett tűzoltók kutattak megannyi
élet romjai között.
Grace meghalt. Fitzroy látta, ahogy kihozzák a maradványait
Marshall Howley házának egyik emeleti szobájából. A csontváz
nyakcsigolyája megfelelt a tinilány vizsgálati eredményeinek.
De a hatalmas hő tönkretette a földszinti múzeum
legnagyobb részét. Clarának semmi nyoma nem volt.
Még akkor sem, amikor éjt nappallá téve kutattak, és Fitzroy
maga is csatlakozott a keresőkhöz. Térdelve kotorászott a
hamuban és törmelékben, miközben könnyek csorogtak kormos
arcán.
Mindössze maréknyi csontszilánk és egy halom por maradt a
gyűjteményből, meg Fitzroy saját fájdalma.
Remegő kézzel és megtört szívvel ment haza a lakása
csendjébe, és felhívta a húgát.
Most Csontgyűjtő megint incselkedik vele, azzal a
röntgenfelvétellel.
De ő készen áll.
Max feje elnehezedett a vállán, a légzése egyenletessé vált. A
szemhéja megrebbent, és álmában nyöszörgött egyet. Fitzroy
azon tűnődött, hol lehet Clara, hogy nem fázik-e, hogy
Csontgyűjtő nem bántja-e.
Hogy él-e még.
A szíve egyszerre szorult össze és dobbant meg a félelemtől
és az örömtől.
 100.

A gyenge februári nap jólesőn melengette Erdman csontjait.

Már régen nem tudta magát rávenni, hogy rendbe hozza a
kertet, de most rózsát metszett, rendbe tette a
galagonyabokrokat. Próbált mindent jó karban hagyni a jövő
héten érkező bérlőknek.
Visszajött az énekes rigó, a veranda tele volt széttört
maghéjakkal, és a kedves csivitelés felvidította Erdmant.
A rendőrség még mindig nem találta meg Carlton testét. De
előre megmondták, hogy nagyon kicsi rá az esély. A DNS-e
nyomait talán. De az elöregedett vezetékek és a megvetemedett
faanyagok kombinációjaként keletkező tűz olyan pusztító volt,
hogy mire a tűzoltók kiértek, már nem nagyon volt mit
megmenteni.
A következő hetekben rátalált a saját
gyászmunkamódszerére. Engedélyezte magának, hogy elfelejtse
az anyját.
Az asszony nagyon szerette a családját, és úgy próbálta
védeni őket, hogy titkolózott. Ez a tudat lemosta róla az
alkalmatlanság bélyegét, amelyet élete nagy részében viselt.
Ami Lilithet illeti, az éjszaka úgy érintette meg őt, ahogyan
már nagyon régen nem. A meleg ajkaknak már a gondolatától is
elgyengült.
Erdman a félig fagyott földbe szúrta ásóját, levette
kertészkabátját, és a nyélre akasztotta. Szomjas volt. A
konyhában a munkalapra támaszkodott, ami tele volt
edényekkel teli dobozokkal, és hideg kólát ivott dobozból.
– Pajti! – kiáltotta. – Hol vagy?
De Jakey nem válaszolt.
Nem volt meglepő, hogy a novemberben történtek óta
csendesebb, befelé fordulóbb lett, de Erdmanék megfogadták:
nem fogják hagyni, hogy ő még többet raboljon el a fiuktól. A
családjuktól.
A karácsony nem volt könnyű. Egy egyszerű vacsora, és
néhány ajándék Jakey-nek. Az az öröm, amit a fia visszatérése
felett érzett, némileg csorbult a tudattól, hogy Clara Foyle
továbbra se került elő, és hogy a megpróbáltatások talán jobban
megviselték Jakey-t, mint gondolják. De sikerült kizárniuk az
életükből a média zaját, hogy csak a fiukra
összpontosíthassanak.
Esténként, iskola után együtt játszottak. Hétvégeken moziba
mentek, labdáztak a parkban, és Lilith vásárolt Jakey-nek
speciális bukósisakot és védőfelszerelést, hogy biciklizhessen.
Jövő héten ilyenkor már a tengernél lesz az otthonuk, egy
gyönyörű régi házban, amelyet Lilithtel együtt néztek ki.
És ha Jakey rosszat álmodik, és minden éjszaka az ő ágyukban
alszik, akkor legyen úgy.
Lassan talán újra a régi önmaga lesz.
Erdman a nappali ablakánál találta Jakey-t, lábánál a
kiskutya.
– Kérsz egy szendvicset, pajtás? De ki is jöhetsz segíteni
nekem a kertbe, ha akarsz. Neked tartogattam a gazokat.
Jakey űzött tekintettel nézett fel rá.
– Jól vagy, kispajtás? Mi a baj?
 A fiú sokáig nem felelt, de Erdman látta, hogy reszket a szája,
és hogy összehúzza magát, próbál minél kisebb, szinte
láthatatlan lenni. A pszichológus figyelmeztette őket, hogy ez
megtörténhet: a trauma világa átszínezi a valóságosat, és az
árnyak megmaradnak, azzal fenyegetve, hogy eltakarják a
napot.
– Jakey?
A fiú visszafordította tekintetét az utca felé. Odakint nem
volt semmi, csak parkoló autók, és egy biciklit toló nő.
– Visszajött, apu. Láttam őt. A vén Véres Csont visszatért.

101.

Meglehetősen könnyű volt új lakóhelyet találni. Az emberek

nem nagyon akarnak kivenni egy huzatos tengerparti házat,
főleg nem olyat, amely éppen a torkolat felől süvítő légtömegek
útjában áll.
Az elszigeteltség kedvére való.
Egy fotelban üldögél az ablaknál. Cikcakkos villámfény
világítja be az öblöt. Aztán elered az eső.
A háttérben szól a rádió. Meteor csapódott be
Cseljabinszkban, Oroszországban. Egy műlábú paralimpikon
agyonlőtte a barátnőjét. És a rendőrség még nem találta meg őt.
Sem a kislányt.
Iszogatja a teáját. Már régen kihűlt, de észre sem veszi. Hat
hónapra előre kifizette a bérleti díjat. Akár meg is veheti, ezt
írta a tulajdonos az e-mailben. Ha tetszik neki.
 Tetszik neki.
A ház három hálószobás. Van egy deszkapadlós padlás. És
egy kis kert a nyulaknak.
Figyeli az öböl szélét csapkodó hullámokat, és hetek óta most
először érez békét. A felesége utálná ezt a helyet. Még mindig
nagyon hiányzik.
A helyi újság széthajtva hever az asztalon. Ő lapozgatni kezd,
megáll, figyelmesen elolvas egy sztorit. Kotorászni kezd a
fiókban ceruza után, aztán lejegyez egy nevet. Egy utcát.
Levelet ír.
Később a mahagónivitrineket, amelyeket egy antik
kirakodóvásáron vett, áthelyezi a garázsból az előtérbe.
Magasak és keskenyek. Üvegből van az ajtajuk.
Próbál nem gondolni arra, amit elveszített.
Inkább a fiú ferde csontvázára gondol, a Frith házra a
városban a KIADVA felirattal, és hogy milyen könnyen szerezte
meg az új címüket a takarítócég egyik alkalmazottjától, akik a
porral együtt az előző lakók történetét is kipucolták a házból.
Arra gondol, hogy ezúttal kivár. Még nem lép.
Még nem.
Ami pedig a kacska kezű, csüggedt tekintetű kislányt illeti, az
ő jövője még nem dőlt el. De nincs szükség sietségre.
Egyelőre senki sem fog a nyomára bukkanni itt.
Szinte itt az idő újrakezdeni.

Néhány nappal később elhagyja a házat.

A haja hosszabb, és sokkal sötétebb. Drótkeretes szemüveg
vonja el a figyelmet fekete szeméről, az állát, arca beesettségét
szakáll takarja. Bő fehér inget visel, enyhén kopott farmert.
Felszedett néhány kilót is.
A parti úton halad, a tajtékos hullámokat nézi. Amikor fúj a
szél, sós ízt érez a szájában. Helyénvaló, hogy itt kötött ki,
elődei nyomdokaiban járva.
Átvág az óvároson, amíg meg nem találja a házat, a
szomszédos épületek közé ékelődve. Az ablakkeretek fehérek, a
fal téglái feketék és barnák, csúnya a kontraszt.
Bekopog.
Fiatal nő nyit ajtót. Huszonöt éves. Virágos ruha és vastag
fekete harisnya van rajta. Az arca szinte lóg, alulfejlett
arccsontjai képtelenek megtámasztani a felnőtt izmokat és
szöveteket. Az álla apró, a szeme lefelé görbül. Szőke haja torz
alakú fülére lóg. Van benne valami, ami a férfit a feleségére
emlékezteti.
A mellkasában az öröm dörömbölését érzi.
– Hát eljött – ragyog fel a nő arca a mosolytól. – Nem hittem
a szememnek, amikor megkaptam a levelét. Köszönöm. –
Szégyenlősen lehajtja a fejét. – Még soha senki nem akart
lerajzolni. Nem vagyok az az… átlagos modellalkat – kacag.
A férfi oldalra hajtja a fejét, és visszamosolyog. Végigfuttatja
nyelvét a fogsorán.
– A szépség a tökéletlenségekben rejlik – mondja.
A fiatal nő elpirul, és az arcához nyúl. A férfi magas, szinte
betölti az ajtónyílást. Előre-hátra húzogatja fényes fekete
cipőjét a lépcsőn.
Előre-hátra.
Előre-hátra.
Félszegnek tűnik, kissé félénknek. Aranyos. A nő bátorítón
rámosolyog. Mielőtt túl hosszúra nyúlna köztük a csend, kitárja
az ajtót, és Csontgyűjtő követi őt befelé.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Volt egyszer egy kislány, aki arról álmodozott, hogy író lesz. És
az álmai azok is maradtak volna, ha nem lettek volna olyanok,
akik részei lettek a saját élete regényének.
Köszönöm a kiváló Trisha Jacksonnak a Pan Macmil​lantől,
aki a kezdetektől kiállt a könyv mellett. Öröm volt veled
dolgozni. Ugyancsak hatalmas köszönet Natasha Hardingnak,
Claire Gatzennek, Amy Linesnak, Anne O’Briennek, Silvia
Cromptonnak és a fantasztikus Pan Mac reklámcsoportnak,
különös tekintettel Francesca Pearce-re.
Örök hálám az ügynökömnek, Sophie Lambertnek, éles
szeméért, zseniális ötleteiért, és azért a páratlan képességéért,
hogy ki tud csalogatni belőlem egy elmondásra érdemes sztorit.
Nagyra értékelem a barátságodat és a hűségedet.
Köszönet az egész csapatnak a Conville & Walshnál,
különösképpen Jakey Smith-Bosanquet-nek, Alexandra
McNicollnak és Carrie Plittnek; nagyon hasznos volt a
segítségetek.
Különösen adósa vagyok mindazoknak, akik fibrodys​plasia
ossificans progressivában szenvednek. Az ő történeteik ihlették
Jakey Frith alakját. Különleges köszönet Chris Bedford-Gaynek,
a fiának, Olivernek, és az FOP Friends jótékonysági
szervezetnek; valamint Nancy Sandónak, az IFOPA nonprofit
szervezet alapítójának, akinek pozitív életszemlélete és
lelkesedése megmutatta nekem, hogy ez a betegség nem kell
hogy halálos ítéletet jelentsen. Jakey állapotromlását a történet
kedvéért felgyorsítottam. Minden tévedés az én hibám.
Kedves Florin Feneru, tanácsadó a Természettudományi
Múzeumból, bámulatos a tudásod és a türelmed. Nagyon
bámulatos. A tévedések megint csak tőlem származnak.
Köszönet minden csodálatos barátomnak, akik lelkesen
kérdezgettek, és osztoztak izgalmamban; valamint
írótársaimnak; Richard Skinnernek és a Faber Academy
csapatának.
Jövök egy nagyon nagy pohár itallal Keith Loakmannek,
amiért kölcsönvehettem a Bank nevet, Tracie Coupernek
szórakoztató munkahelyi anekdotáiért (pedig az ő magazinja
egyáltalán nem olyan, mint a Psychic Weekly), és Cherry
Anthonynak, legelső olvasómnak.
Anyu, apu, annyira hálás vagyok nektek feltétlen
szeretetetekért, lankadatlan lelkesedésetekért és minden
ingyenes gyerekvigyázásért; Steve és Cein, most már végre
elolvashatjátok; köszönet Pops2-nek, leghangosabb
bajnokomnak; és Steve Blissnek, a család zsarujának. Bármiféle
pontatlanság az én hibám, nem az övé.
És köszönet önnek, amiért megvette ezt a könyvet. Az írók
mit sem érnek olvasók nélkül. Remélem, a legélesebb szeműek
is megbocsátják majd, amiért vettem magamnak a bátorságot,
és megváltoztattam Blackheath néhány gyönyörű utcájának
nevét.
Minden történetnek megvannak a maga hősei –
következzenek az enyéim.
Az én Isaacem és Alice-em, akik sosem panaszkodnak a
számítógép előtt töltött hétvégéim miatt, a rendetlen ház és a
félig üres hűtő miatt. Mindig új örömet merítek belőletek.
És végül Jason. Akibe nap mint nap újra és újra beleszeretek.
Aki végtelen mennyiségű teával és zsebkendővel lát el. Aki
elmenti a szavaimat (és a józan eszemet), amikor elnyom a
buzgóság a laptop fölött. Aki tele van ötletekkel és bátorítással,
és mindig ott áll mellettem, biztat, hogy továbbmenjek.
Úgyhogy ez most neked szól, drága. Te már az előtt hittél
bennem, hogy én hinni mertem volna önmagamban.

Kínálatunk megtekinthető az interneten is:

www.muveltnep.hu

Művelt Nép Könyvkiadó, Budapest

Felelős kiadó dr. Szilvásy György
Sorozat szerkesztő Kepets András
{1} Bovine Spongiform Encephalopathy, a szarvasmarhák szivacsos agyvelő-
elfajulásának, azaz a kergemarha-kórnak a rövidítése (a szerk.).

Creutzfeldt–Jakob disease. A Creutzfeldt–Jakob-szindróma egy degeneratív ne​u​r ológiai

{2}
megbetegedés, a kergemarhakór emberi megfelelője (a szerk.).

{3}Boncolás (a szerk.).

{4} A c betű alatti kis horog neve: ç (a szerk.).

Az Oyster egy elektronikus kártya, amelyet 2003 júliusában vezettek be a lon​doni

{5}
tömegközlekedés megkönnyítésére (a szerk.).

{6} Royal Southern Hospital (a szerk.).

{7} Nerd: ügyefogyott (a szerk.).

{8} Élesztőkivonatból készített brit termék. Sűrű, ragacsos barna „krém” , nagyon intenzív
illattal és erős ízzel, ami még extrémen sós is (a szerk.).

{9} Roy Whiting egy nyolcéves kislányt ölt meg 2000 júliusában West-Sussexben. A
bíróság emberrablás és gyilkosság miatt életfogytiglani fegyházbüntetést szabott ki rá
(a szerk.).

Ian Huntley iskolai gondnokot 2002-ben két, Sohamban eltűnt tízéves diáklány
{10}
meggyilkolásáért ítélték el (a szerk.).

Charles Byrne (1761–1783). 231 centiméteres magassága miatt Ír Óriás néven

{11}
emlegették. Csontváza ma is látható a londoni Hunterian Museumban (a szerk.).

{12} Brit vállalat, amely kenyeret és lisztet gyárt (a szerk.).