Ferger Annamária

Múló idő

©2019 Ferger Annamária

Minden jog fenntartva!

PDF-formátum
ISBN 978-615-00-4487-3

Szerkesztette: Ferger Annamária

Borítóterv és tördelés: Ferger Annamária
Borítókép: www.pixabay.com/hu
 Tartalomjegyzék

TARTALOMJEGYZÉK .................................................................................. 3

AZ UTOLSÓ SZÓIG ..................................................................................... 4

A VÁLTOZÁS ÁRA ...................................................................................... 6

ÁLOMAJTÓ ............................................................................................. 15

AZ ABLAK ................................................................................................ 18

CSAPÁS ................................................................................................... 20

DÖNTÉS AZ ÉLETEM FELETT .................................................................... 25

EGYSZERŰ IGAZSÁG ................................................................................ 28

ÉLETJEL ................................................................................................... 37

FONTOSSÁGI SORREND .......................................................................... 42

HANGJEGYEK SZÁRNYÁN ........................................................................ 54

HARMATPILLANGÓ ................................................................................. 57

MÚLÓ IDŐ .............................................................................................. 61

NYÍLVESSZŐ ÁLL KÖZÉNK ........................................................................ 65

SZERELEM ECSETVONÁSBAN .................................................................. 69

TÜKÖRBE ZÁRVA .................................................................................... 72

VALLOMÁS ............................................................................................. 77

VÁRAKOZÁS............................................................................................ 80

VIHARBAN .............................................................................................. 83
 Az utolsó szóig

A tűzbe meredek. Bár arcomat simogatja a meleg, mégis úgy

érzem, mintha fagypont alá csökkent volna a hőmérséklet. Karom
reszketve öleli át a felsőtestem, de ahogy egy erősebb remegés tör
rám, a lábaimat a mellkasomhoz húzom, és az államat a térdeimen
nyugtatom, míg az ujjaimat összefonom a lábfejem fölött.
Arcomon semmi érzelem nem látszik. Egy külső szemlélőnek
talán úgy tűnne, a lángokba meredek olyan elszántan, de az
igazság teljesen más. A tűz nálam csak egyfajta menedék. Egy
látszatot épít körém, de valójában nem más, mint egy kellék a
szobában, valami, ami van, de mégis olyan, mintha nem volna.
Szükségtelen is lenne, de ez az egyedüli, amibe még kapaszkodni
tudok, csak a tűz szabadíthat meg engem attól, ami a reszketést
kiváltja belőlem.
Lehunyom a szemem. A tűzből áradó forróság szinte azonnal
felszárítja alig kicsorduló könnyeimet, így nem kell vesződnöm
azzal, hogy letöröljem őket az arcomról.
Egyedül vagyok. Egyes-egyedül. Lélegzetvételemen kívül csak
a tűz pattogó hangja töri meg a csendet, illetve a kintről
behallatszó süvítő szél hangja. A vihar egyre csak közeledik a kis
ház felé, melyben meghúzódtam ma estére.
Hirtelen egy villám fénye világítja be a szobát, a következő
pillanatban pedig ismét a megszokott félhomály borul a szobára.
Közelebb húzódok a tűzhöz, meztelen talpam simogatja az
egyenetlen padlót. A levél – mely megváltoztatta az életem –,
karnyújtásnyira tőlem fekszik a kandalló és énközöttem.
Tudom, hogy döntenem kell, nem halasztgathatom tovább,
hisz már rég elhatároztam magam a cselekedetre, de mégis, ahogy
kinyúlok, az ujjaim önkéntelenül is begörbülnek pár milliméterrel
a kis boríték fölött. Még megérinteni is félek, mert tudom, hogy
utána mi fog következni. Valahogy mégis sikerül és legyűröm a
pillanatnyi gyengeséget, mely maga alá akart gyűrni, és az ölembe
helyezem, hogy jól lássam a feladó nevét. Csak egy név, mégis,
hosszú időbe telik, mire sikerül elszakítanom a tekintetem róla.
Megfogadtam, hogy nem nyitom ki többé. Nem is egyszer, de
eddig mindig kudarcot vallottam. De most nem fogok!
Nem hagyok gondolkodási időt magamnak, a levelet
egyenesen a tűz lángoló csápjai közé dobom, és még a szememet
sem hunyom be közben, a két szememmel akarok ugyanis
meggyőződni arról, hogy a semmibe vész.
A tűz – ahogy megkaparintja a számomra oly becses levelet –,
fellobban, és egyetlen célt tűz ki maga elé; hogy minél hamarabb
elpusztítsa azt, hogy ne is maradjon más belőle, csupán csak
hamu.
A papír szélei rögtön felkunkorodnak, ahogy nyaldosni kezdi a
tűz, a tinta szétfolyik, a szavak eltűnnek, mintha sosem lettek
volna.
Még sokáig meredek magam elé, könnyek nélkül. A remegést
valamikor felváltotta a jóleső meleg érzése, de hogy mikor, azt
nem tudnám megmondani. Csak azt tudom, hogy nem tűnt el
véglegesen. Csupán csak átköltözött máshová.
A szívembe.
 A változás ára

Furcsa. Nem így képzeltem az egészet. Az est minden egyes

percét előre elterveztem, senkinek sem kellett aggódnia amiatt,
hogy valami elfelejtődik, vagy kimarad. De mégis! Mégis valami
félresiklott. Nem tudom, mi lehetett a hiba. Talán túlságosan sok
időt fordítottam a színek összeválogatására? Talán kevesebb dísz
több lett volna? Talán túl sok volt az édesség, vagy csak más ízű
süteményeket kellett volna rendelnem? Vagy egészen más lett
volna a gond? De hát mégis micsoda? Vajon hol hibázhattam én,
aki mindig mindenre odafigyel, és soha nem hagyja figyelmen
kívül a megrendelők kívánságait?
Vajon mi lehetett a probléma? – teszem fel utolsónak a kérdést
a nagyvilágnak. De a hangomat nem hallja senki, egyedül vagyok
egy hintaágyon ülve, míg a szememből folynak a könnyek. Fent a
csillagok némán pislognak le rám, és talán ők is ugyanazt
kérdezik: Hol rontottam el?
A félresikerült est maradványait a hátam mögött hagyva
menekültem a magányba. A fények még égtek, mikor elindultam.
Saját árnyékom kísért az utamon, míg meg nem találtam ezt az
elhagyatott helyet, benne a kis hintaággyal. Talán pont nekem lett
idekészítve.
Ha tudni akarjátok, az igazság az, hogy talán már a legelején
elrontottam a dolgokat. Talán el sem kellett volna vállalnom az
est megszervezését. A főnökömnek lehetett igaza, túlságosan
sokat vállaltam magamra az utóbbi időben, és lehet, hogy elkelt
volna már nekem egy kis szabadság. De én mégis
megmakacsoltam magam, ahogy az ilyen esetekben mindig is, és
addig nem tágítottam, míg a kezembe nem került egy papíros,
rajta a megrendelőnk végeláthatatlan kívánságlistájával. Sok-sok
tennivaló szakadt pillanatok alatt a nyakamba, és ahogy szétáradt
az adrenalin az ereimben, az utasításaim csak úgy röpködtek a
beosztottaim felé. Mindenki nekilátott a munkának, telefonok
ragadtak a kollégáim füléhez, lázas jegyzeteléssel teltek meg a
papírok.
Egy pillanatra megálltam és csak figyeltem, ahogy a többiek
tüsténkednek körülöttem, és megpróbálják a lehető legjobb
zenekart felkeresni, a legmegfelelőbb helyszínt kiválasztani, és a
lehető legjobb cukrászmester süteményét beszerezni. Mindenki
lázasan gondolkodott és kérdés nélkül teljesítették, amit kértem
tőlük. Feltétel nélkül megbíztak az ítélőképességemben, hisz már
évek hosszú rutinmunkáját tudhattam magamévá.
A hibáknak helye nem volt ebben a szakmában, és mint így,
mindenki tudta, hogy csakis kiváló munkát fogadok el. Nem volt
idő magánügyekkel foglalkozni, munkaidőben az érzelmek
háttérbe szorultak. A munka töltötte ki az időnk minden
pillanatát. A figyelmünk rövid időre sem lankadhatott.
Végül összeállt egy nagyon homályos kép a fejemben az est
lefolytatásának menetéről. Amint kiválasztottuk a helyszínt, a
papíron olvasott leírás alapján kezdtem eltervezni hol játsszon
majd az a zenekar, amely minden bizonnyal meg fog felelni a
megrendelő kívánságának is. Kollégáim segítségével
kiválasztottuk az est színeit is, így könnyen nekiállhattunk a
díszek, a formák elrendezésének megtervezéséhez.
Minden könnyen ment, egy kis kutakodás – és az ezt felölelő
idő – után minden a megfelelő időre volt megrendelve. Számos
levelet küldtünk ki, és nagyjából ugyanannyi válaszlevelünk
érkezett. Hosszas egyezkedés után számos céggel szerződtettünk
le a legfinomabb anyagokhoz és minőségi termékekhez való
hozzájutás érdekében.
Kollégáim hatalmas vigyorral az arcukon fogadtak reggel,
munkába érkezésem pillanatában. Tudtuk, hogy minden rendben
van, az utolsó simítások várnak már csak ránk a mai nap
folyamán. Egyikünk sem gondolta volna, hogy ez a vigyor
hamarosan ráfagy majd az arcunkra. Ki gondolta volna, hogy
pont az utolsó pillanatban fordul a feje tetejére minden?
Pedig ez történt. De lássuk csak, pontosan hol is kezdődött?
Igen, megvan már. Amikor eljutott a megrendelőnk neve a
fülembe. Ne kérdezzétek, hogy lehet, hogy mindvégig fogalmam
sem volt, ki áll az egész megrendelés mögött, de volt olyan kedves
a főnököm, hogy az utolsó pillanatban találta fontosnak, hogy
tájékoztat engem is erről az információról.
– Talán jó lehet, ha tudsz róla – mondta.
Igen, azt hiszem, ez lehetett mindennek az elrontója. Az az egy
név, ami kiverte nálam a biztosítékot. Az az egy név! Az Ő neve!
Oh, hogy én milyen egy szerencsétlen teremtés is vagyok! Még
csak bele sem mertem gondolni, hogy mi lesz, mikor szemtől
szemben fogunk találkozni. Annyira sokkolt engem a hír, hogy
hosszú másodpercek teltek el, mire úgy éreztem, ismét kapok
levegőt. Persze, kívülről nem láthatta rajtam senki sem, hogy
valami probléma lenne, mégis tudta mindenki, hogy rosszul
fogom fogadni a hírt. Hisz ismerték a történetünket.
Egy év. Nagyjából eddig tartott a kapcsolatunk, amit két év,
négy hónap mosolyszünet követett. Úgy sétált ki az életemből,
hogy egy szót sem szólt. Egyik pillanatról a másikra azon kaptam
magam, hogy a munkatársaink közlik velem, hogy kilépett a
cégünktől. Azóta nem láttam. És most, mindennek tetejében, két
és fél év múlva megjelenik, és felforgatja a világomat.
Ki kérte…?
Ki mondta…?
Ki akarta…?
… hogy visszajöjjön?
Ki??? Mégis ki?
Én megmondom a választ: SENKI!
De mégis itt van, és már túl késő, hogy visszamondjuk az est
megszervezését. Már elvállaltuk, már megszerveztünk mindent.
Már nem tudunk visszakozni. ÉN nem tudok visszakozni. És ami
még jobban rányomja a bélyegét a hangulatomra az az, hogy
nekem is részt kell vennem az esten.
 Mert Ő akarja így.
És mert én túl gyáva voltam nemet mondani rá.
Mindazok után is, amit velem tett, én még mindig túl gyáva
vagyok a szemébe mondani, hogy NEM. Pedig mennyivel
könnyebb lett volna, ha elintézem az egészet ezzel az egy szóval,
ahogy minden egyes kérdésre is ezt a választ adtam volna, amit a
főnököm tett fel nekem.
– Jól vagy?
– Nem!
– Ott leszel az esten, igaz?
– Nem!
– Biztos, hogy jól fogod érezni magad?
– Nem!
– Ugye bízhatok benned, és nem fújod le az estet az utolsó
pillanatban?
– Nem!
Nagyot sóhajtva fektetem a tenyerembe az arcomat, és azon
töprengek, miért? Miért nem voltam képes egyszer az életben úgy
igazán megmondani a főnökömnek az igazságot? Hogy mennyire
nem kívánom egy percét sem ennek az estnek. Hogy
legszívesebben az ellenkező irányba futnék, és meg sem állnék
addig, míg kellő távolságba nem kerülök a településtől.
De ez nem így működik. Hisz úgyis tudja rólam mindenki,
hogy egyszerűen képtelen vagyok a sarkamra állni. Legalábbis a
magánéletemet illetően.
Talán csak a büszkeség szólt belőlem, és nem akartam, hogy
mindenki gyengének tituláljon. Nem tudom biztosan, de a lényeg,
hogy úgy éreztem, nincs választási lehetőségem. De az igazság az,
hogy volt. Nem is egy, de én mégsem javítottam ki magam, vagy
ha úgy tetszik, senkinek sem vallottam meg, mi bántja annyira a
szívemet. Hagytam, hadd nyomasszon engem a fájdalom, és
csendesen őrlődtem magamban, arra várva, hogy majd magától
elmúlik az érzés. Hogy majd idővel könnyebb lesz minden. De ez
a megkönnyebbülés váratott magára. Még mindig várat magára…
 És most itt vagyok. Nem azért, mert én döntöttem így, bár ha
jobban belegondolok, ha nem vállaltam volna el annak idején az
est megszervezését, talán könnyebben nemet tudtam volna
mondani a „meghívásnak”. De sajnos túl mohó voltam, és most
meg kell fizetnem az árát. Ő csak örülhet ennek, hisz a kívánsága
teljesült. Eljöttem ide, ő látott engem, én pedig láttam őt. Az ő
életében mintha semmi változás nem történt volna, az én világom
viszont fenekestül felfordult. Hiába volt az előzetes felkészülés,
mintha kihúzták volna a lábam alól a talajt, mikor megláttam. A
tér beszűkült előttem, nem láttam senki mást rajta kívül és úgy
éreztem – talán csak én szeretném annyira azt hinni, hogy így
történt –, de ő sem látott mást rajtam kívül.
Pislogás nélkül meredtünk egymásra, és a percek, azok a drága
jó percek lelassultak. Szinte láttam magam előtt a kis homokórát,
amelyben megálltak a homokszemek peregni. Csak őt néztem, egy
örökkévalóságnak tűnő ideig, pedig a valóságban alig telhetett el
öt másodperc. Tényleg ilyen hosszú lenne öt egész másodperc?
Mert abban a pillanatban az volt. És hogy mi vetett véget ennek
az örökkévalóságnak? Ő volt az. A szája elnyílt, és a pillantásom
az ajkára villant. Ennyi elég is volt. Megtört a szemkontaktus.
Darabokra tört a világom.
Mondd ki! Némán könyörögtem hozzá, de nem hallhatta ki
nem ejtett szavaimban megbújó mély érzéseket.
Mondd ki a nevemet! Kérlek!
De nem tette meg, hiába vártam rá. A nevem elhalt az ajkán,
még mielőtt esélye lett volna szárnyalni a levegőben. A remény
tüze elhamvadt abban a pillanatban, mikor szótlanul becsukta a
száját. A nevem elértéktelenedett a számára, nem lett más, csupán
egy a többi között, jelentéktelen, csakúgy, mint én a számára. Már
nem voltam a barátnője, már nem voltam a kedvese, már nem
voltam számára senkije sem. És ezt ezzel az egy, kimondatlan
szóval adta a tudtomra.
Elfordultam tőle, nem akartam továbbra is reménykedve a
szemébe nézni. Nem láttam ott már ugyanis semmit abból, amit
hónapokkal – mit hónapokkal, évekkel – ezelőtt igen. Már nem
csillogott a szeme, amikor rám nézett, már nem láttam azt a
boldogságot, azt a melegséget bennük.
– De ha tényleg így van, akkor mondd, miért, MIÉRT akartad,
hogy itt legyek? MIÉRT? Miért? Miért – sóhajtom az est
feketeségébe.
Lépteket hallok magam mögött, egy tenyér simul a vállamra.
Egy finom, jól ismert illat csiklandozza az orromat. Nem kell
hátranézzek, hogy tudjam, ő van mögöttem.
– Miért? – teszem fel hangosan is a kérdést.
A tenyér megfeszül a vállamon, apró hang szökik ki az ajkai
közül, de a szája ismét becsukódik, mielőtt még egy szót is szólna.
– Miért? – kérdezem ismét. Úgy érzem, addig hajlandó volnék
ismételgetni ezt az egy szót, míg valaki választ nem ad rá. De az
igazság az, hogy én tőle akarom tudni a választ. Nekem csak ő
adhatja meg, senki más. Addig úgysem hinném el, míg az ő
szájából nem hallanám.
– Miért jöttél vissza? – kérdezem hangosabban, hátha az a
probléma, hogy nem hallja rendesen a hangomat, még ha
körülöttünk minden néma is.
– Változás – mondja. Ezt az egy szót ejti ki a száján évek
múltával, és nem a nevemet, ahogy minden egyes álmomban
történ volna. Feltehetőleg a folytatás sem ugyan az lesz, mint ami
a képzeletemben játszódott le mindig.
– Tessék?
– Ez kellett nekem – mondja.
– És ezért… – nem fejezem be a mondatot. Ugyanis nem
tudom, mit is mondhatnék, hogy hol kezdjem. Ezért mentél el szó
nélkül? Ezért hagytál el? Ezért sírtam éjszakákon át?
– Te nem adhattad meg nekem azt, amire szükségem volt –
mondja ki a számára vélt igazságot kegyetlen őszinteséggel.
Meghökkenek. Nem kapok levegőt. A térdemet szorongatom,
ujjperceim elfehérednek, míg a szám szélét harapdálom.
– MI VAN? – szökik ki a kérdés akaratlanul is az ajkamon.
 – Sajnálom – mondja, és a vállamat tartó keze elernyed. A
következő pillanatban pedig már emeli is fel, hogy aztán
távozzon, de én megállítom.
– Az nem elég! – mondom indulatosan. – Ez egyáltalán nem
elég!
– Tudom – mondja csendesen. – Nem így kellett volna…
– Hanem hogy? – nevetek fel hisztérikusan. – Hogy kellett
volna? Ti férfiak mindig mindent meg akartok magyarázni! Hát
tessék! Itt a lehetőség! Magyarázd meg, hogy miért tetted?
– Azt hiszem már késő.
– Na látod! Azt hiszem, ebben az egyben igazad van! Túl késő!
Helyrehozni ugyanis már nem tudod! Nem is értem, minek volt
ez a nagy felhajtás… Még hogy legyek itt az esten! Mégis miért? –
kérdezem a sötétbe meredve. Bár nem látom az arcát, el tudom
képzelni az arckifejezését. Volt idő, hogy hozzászokjak a
gesztusaihoz. Elképzelem, ahogy elmélyül a ránc a homlokán,
ahogy fancsali képet vágva kissé lehajtott fejjel maga elé mered.
– Elrontottam. Ezt akartad hallani? – kérdezi ingerülten. –
Ahogy sok mindent az életemben, ezt is elrontottam.
– Mert nem vagy képes a változásra.
– Dehogynem. Itt a bizonyíték.
– Mégis hol? – nézek az est fényei felé. – Ott?
– Itt! – mondja, és mielőtt még megakadályozhatnám, az
oldalamhoz lépve felemeli a kezemet és a mellkasához szorítja a
tenyeremet. Érzem az ujjaim alatt a szíve gyors dobogását. Szinte
egyszerre dobban az enyémmel. Szinte.
– Itt bent! Igen, elrontottam, beismertem. Hogy helyre
akarom-e hozni? Igen. Ezért jöttem el. Ez az est a te estéd. Érted
csináltam. Értünk. Azért, hogy még egyszer láthassalak. Hogy
megőrizhesselek az emlékeimben. Mert – ahogy te is mondtad –,
nem tudom már helyrehozni a dolgokat. Fájdalmat okoztam
neked, és későn jöttem rá arra, hogy én még jobban szenvedek
emiatt, mint te. Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek, és hogy
rádöbbentselek arra, hogy az élet sokkal színesebb annál, mint
amilyennek az utóbbi időben láttad. Ez a beszélgetés talán elég
lesz ahhoz, hogy enyhítsen a fájdalmadon és végre olyan életet
élhess, amilyet szeretnél. Amilyenre mindig is vágytál. Nélkülem.
Mert a te életed értékes, és lesz majd valaki, aki értékelni tudja. Én
balga módon eljátszottam az egyetlen esélyemet arra, hogy
melletted legyek, és most vezeklem ezért. De neked nem szabad
boldogtalannak lenned. Mosolyognod kell, hisz a te mosolyod
ezer másiknak varázsol az arcára ugyanilyet.
– Én… Akkor most… Te…? – nézek fel rá zavartan.
– Kérlek, bocsáss meg. Erre az egy szóra van szükségem,
semmi többre: „megbocsátok”. Tudom, hogy nem érdemlem
meg, mégis reménykedek benne, hogy megkapom.
– Én… – elkapom róla a pillantásomat. Jéghideg ujjaim lassan
átmelegednek a férfi tenyerében.
– Sajnos képtelen vagyok rá – gördül le egy könnycsepp az
arcomon. – Én még mindig szeretlek! – suttogom.
– Nem! – guggol le mellém a férfi. Az egyetlen, akit valaha
szerelemmel szeretni tudtam. – Ez nem igaz. Nem engem
szeretsz, csak azt a férfit, akit mutattam neked magamból.
Szívtelen voltam és önző, te mégis kitartottál mellettem, de én…
Én nem érdemlem meg ezt a szeretetet.
– Mindenki megérdemli, hogy szeressék – nézek rá. –
Mindenki.
– Így van! Ezért fogok most elmenni. Hogy ne álljak annak az
útjába, aki téged szeretni akar – mondja, majd a homlokomra
nyom egy búcsúcsókot.
Nem tudom megállítani a könnyeimet, mikor elhúzódik tőlem,
elhomályosult tekintetemet le sem merem venni róla.
– Ne sírj – törli le hüvelykujjával a cseppeket az arcomról. –
Hisz te vagy az est fénypontja. Neked most nevetned kéne.
– De nem megy – ingatom a fejemet.
– Dehogynem! – bíztat. – Menni fog. Nem értem, nem is
másokért, hanem önmagadért. Meg kell tanulnod boldognak
lenni, és a te boldogságod másokból is boldogságot fog kiváltani.
Hiszen te olyan vagy, mint egy őrangyal. Csak ahelyett, hogy
másokat mentenél meg, most magadat kell megmentened.
 Ezek az utolsó szavai hozzám, mielőtt még egy szomorkás
mosollyal az arcán magamra hagy. A feketeségbe lép, az est
fényeinek hátat fordítva. Nem jön már vissza, tudom, hisz láttam
a szemében, hogy mennyire elszánt ezzel kapcsolatban.
Csak percek múltán döbbenek rá arra, hogy igaza volt. Túl kell
lépnem a múltban történteken, és most, hogy végre a helyére
tettem a dolgokat magamban, talán könnyebb lesz más
szemszögből néznem a világot. Ő már elkezdte a változást, most
már csak rajtam a sor. És hol is kezdhetném, ha nem mindjárt az
elején? A sok könny után már csak mosoly jöhet, ahogy ezt ő is
megmondta nekem. Felállok, kihúzom magamat, és elindulok az
est felé, melyet nem másnak, mint magamnak szerveztem meg. A
boldogságom kezdete csak egy karnyújtásnyira van tőlem, és
balgaság lenne tőlem, ha nem indulnék el felé. De mielőtt még
elindulok, még egyszer hátratekintek, és belesuttogom a
sötétségbe:
– Megbocsátok.
 Álomajtó

Egy esőcsepp.
Ez az első, amire először felfigyelek. Egy esőcseppre, mely az
orromra cseppenve lassan, nem kímélve gördül le, hogy a cipőm
orrára essen.
Hogy miért is pont ez az, ami felkeltette a figyelmemet? Mert
ekkor vált minden olyan baljóslatúvá.
Ekkor kezdődött minden.

Teljesen úgy érzem magam, mintha egy álomban lennék…

Körülöttem fekete árnyak várnak arra, hogy feladjam, hogy
hagyjam útnak engedni a visszatartott könnyeimet. Hogy
engedjem, hogy azok az esővel keveredve lemosódjanak az
arcomról. Hisz most úgyse lát senki, nem? Hát akkor miért ne
adhatnám végre ki magamból a bánatom? Miért ne tehetnék
egyszer végre úgy, ahogy mindig is akartam?
Sírni. Ezt akartam abban a percben. Vagy sikítani? Lehet, hogy
az az inger erősebben kavarog bennem?
– Mit is akarok tulajdonképpen?
Megrezzenek, ahogy meghallom a hangot. A saját hangon az,
de mégis, inkább hasonlít a szomszédéra, egy idegenére, bárkiére,
csak nem az enyémre! Hisz az én hangom mindig is olyan
céltudatos, olyan mindentudó volt. Hogy lehet akkor mégis, hogy
most rekedt és száraz?
A torkom kaparni kezd a visszafojtott könnyektől, de nyelek
egyet, s felfelé fordítom a fejem, hogy inkább ne is lássam, mi
történik a lábam előtt.
Dönteni. Ezt kell tennem, de mégis hogyan? Az árnyak
megnyújtóznak mellettem, karmos, hideg ujjaikkal mintha a
betont karistolnák. Feláll a szőr a karomon. De még ekkor sem
nézek le!
Kavarognak a gondolatok az agyamban, s nincs az a háló, mely
kihalászná nekem azt, amelyik most a leginkább a segítségemre
volna. Hisz, hogy is lehetne? Tulajdonképpen nekem nem is
lehetne ebbe beleszólásom.
Mármint a dolgok alakulásába.
Abba, ami nemsokára megtörténik, pontosan a szemem
láttára.
De tehetnél valamit! – biztat egy vékonyka hang a fejemben. Az
az „én”, aki mindig is döntött helyettem a szorult helyzetekben.
Az az „én”, aki átvette felettem az irányítást. Az az „én”, akit
bábként irányítottak mind idáig. De én nem akarok tovább így
élni! Hogy mindig azt cselekedjem, amit mások mondanak
nekem! Még ha az ellenszegülésemmel kárt is okozok
valamiben… Valakiben!
Nem kell mindenkit megmentenem! Arra nem gondoltál, hogy talán
megérdemli a sorsát? – kérdezem az „én”-től, aki most mélyen
hallgat.
– Nálam a döntés! – suttogom, és rögtön ellepik a könnyek a
szememet. Az árnyak kicsit visszahúzódnak a házfalról, látják,
hogy magam is tudom, mit kell tennem, nem kell a segítségük.
Dönts! – kiáltom a fejemben önmagamnak. – Mi lesz már!
Lepillantok és ránézek. Tényleg meg tudom tenni?
Meg! – körvonalazódik meg bennem rögtön a válasz, mielőtt
még az „én” megszólalhatna. – Hisz megérdemli!
Biztos? – kérdezi az „én”, és jól látom, ahogy a kérdést követve
azok a bizonyos árnyak ismét megnyúlnak felém. Hogy
segítsenek. Hogy kiűzzék a fejemből a hangot. Hogy elaltassák a
veszélyt a fejemben, amit ők keltenek.
Teszek egy lépést hátra, vetek egy pillantást a cipőbe bújtatott
lábakra magam előtt. Az árnyak követnek, sőt, egyre közelebb
érnek hozzám. Talán megérezték? Rájöttek, hogy nem fogom
megtenni? Hogy túl erős bennem az „én”, aki nem engedi, hogy
megöljék ŐT?
 Igen, rájöttem, hogy meg kell ŐT mentenem… Csak túl
későn!
A bánat tetőfokára hág bennem, én pedig nem bírom tovább,
sírni kezdek. És sikítani. Ugyanis megtörtént. Túl sokáig
gondolkodtam…!
Odafutok hozzá, és megfogom szellemkezét, mire az árnyak
visszahúzódnak. Nem mernek a közelembe jönni, de mindegy is
már! Már elérték azt, amit akartak. Megölték az édesanyámat!
– Kincsem? – tekint le rám anyám, megkísérelve kisimítani egy
hajtincset az arcomból, de nem megy neki. És ekkor rájön…
Észreveszi, hogy milyen áttetsző. Most már hisz nekem! Most
már nem tart bolondnak! Már tudja, hogy igazat mondtam, és
nem őrültem meg, csak mindössze nem vagyok teljes mértékben
ember.
– Oh, kicsikém! Annyira sajnálom, hogy nem hittem neked!
– Fogd meg a kezem! Átviszlek az ajtón túlra – mondom
érzelemmentes hangon. A szemem már száraz, a lelkem szilárd.
Ismét visszataláltam önmagamhoz és a munkámhoz. Mert tudom,
hogy ki vagyok.
Egy lélekszállító.
 Az ablak

A felkelő nap sugarai betörnek a függöny áttetsző anyagán,

megnyugtató, boldog fénnyel töltve be a kis szobát, mely
hamarosan csak a múltam egy kis szeglete marad, egy hely, ahol
gyermekként, majd tiniként éltem, és végül felnőttem. Lassú
változás ment végbe az életemben, néha talán fájdalmas is, de a
vége a lényeg, ami gyönyörű – hisz ezért harcoltam. Mert
mindenki azért harcol, hogy a végén jó legyen.
Nehezen fogok tudni elszakadni az ismerős négy faltól,
melyeket poszterek díszítenek; még attól a hatalmas repedéstől is,
amely a mennyezeten terpeszkedik el. Még a mindig nyikorgó ajtó
is, de leginkább az ablak fog hiányozni nekem. Életem
legmeghatározóbb részét ugyanis az ablakpárkányon ülve
töltöttem, annak tudatában, hogy ha ki is esem az ablakból,
csupán fél métert zuhanok.
Ha ez az ablak beszélni tudna…
Mennyi titkom gazdája, és én mégis arra kárhoztatom, hogy
önmaga találja ki az életem folytatását. A csókok egy udvarlótól
már nem ebben az ablakban lesznek elcsenve, nem itt fogok
kinézni az égre, hogy a csillagokat csodálhassam, és többé már
nem ez lesz az én kis vackom, ahová akkor ülök, amikor papírt és
tollat tartok a kezemben. A verseim többé már nem abban a
megnyugtató, idilli környezetben lesznek papírra vetve, mint az a
kert, amelyre ez a kincset érő ablak néz. Mától minden más lesz,
és én úgy érzem egy pillanatra, hogy elvesztem. Mégis mihez
fogok kezdeni az én megszokott, jól belakott szobám nélkül?
De hamar kisöpröm a gondolatokat a fejemből, amint az
agyam egy eltemetésre váró gondolata a felszínre tolul.
 Igen, lehet, hogy elhagyom ezt a szobát, de vár rám egy másik.
Bár nem csak a sajátom lesz, mégis, még sosem szerettem volna
ennyire osztozni valamiben valakivel, mint vele azon szobán.
Napfény, függöny, párkány, versek, a világ minden táján
egyforma csillagok, eltemetésre váró, de felbukkanó
gondolatok…
A megszokott hétköznapok tovalebbennek.
Nem akarok rá gondolni, de már nem csak a sajátom az a
bizonyos szoba. Eltűnik a napfény és a csillagok magánya, de
hiába osztozom a szobán, én valahogy mégis egyedül maradok.
Sok minden megváltozott. Felnőtt lettem, és tudom, a mai
naptól kezdve már csak Ő csenhet tőlem csókot. Többé már nem
leszek ugyan az az álmodozó kislány, aki eddig voltam.
Tulajdonképpen a mi közös szobánk is egy kertre fog nézni, és
onnan is ugyan azokat a csillagokat fogom lesni, mint itt, de ebből
az ablakból, már nem csak fél métert zuhanok…
 Csapás

– Kérlek, bocsáss meg!

– Hagyj békén! Nincs mit mondanom neked! – megfordulok,
készen arra, hogy magára hagyjam, mikor megfogja a kezem, és
elém áll. A kezében tartott rózsát felém nyújtja, mint
bocsánatkérése jeléül, de én kiütöm a kezéből. Szinte hallom,
ahogy lehullik a betonra, és a szirmok, mint az üveg, ezerfelé
robbannak szét, vörösre színezve a lábam előtt a talajt.
– Meg tudom magyarázni… Kérlek, hallgass meg… – a hangja
elcsuklik, és az arcán mélységes fájdalom látszik. Elszorul a
torkom, ahogy őt nézem, de ahogy eszembe jut az a sok titok,
amit elhallgatott előlem…
– Nem bírom tovább! – kiabálom kétségbeesetten, majd
elfordulok tőle, hogy észre ne vegye a dühös könnycseppeket a
szemem sarkában. –Végeztünk!
– De… Én csak… – egyszer csak elhallgat, nem fejezve be a
mondatot, amit elkezdett. Lemondóan horgasztja le a vállait. A
háta, melyet mindig gondosan kihúzott, most meghajlik, és a
szeme alatti karikák most még nagyobbaknak látszanak, mint
eddig.
Veszem a bátorságot, hogy ismét felé pillantsak, és nem azt
látom, amit vártam. Ugyanis reménytelenül a cipője orrát nézi,
mintha onnan várna tanácsot, hogy hogyan hozhatná jóvá azt,
ami elromlott.
– Hadd mondjam el, mielőtt… – a hangja elfúlik, mikor
dühösen ránézek. Lemondóan horgasztja le ismét a vállait, végül
csak biccent egyet, és megfordul.
Egy szó nélkül indul el, hogy magamra hagyjon, de ekkor
hirtelen a szeme elé kapja a kezét. A fejét lehajtja és én már
tudom, hogy valami nincs rendben vele. Szóra nyitja a száját, de
nem jön ki rajta hang, lehanyatlik a földre. Mire mellé guggolok,
már elveszti az eszméletét.
Az ujjaimmal ki tudom tapintani a pulzusát. Egy pillanatra
megnyugszom, de a következő pillanatban a szívem a torkomban
kezd el dobogni. Gyorsan letekerem a sálamat a nyakamról, és
egyúttal a feje alá helyezem. Aztán remegő kézzel felhívom a
mentőket.
A telefonban egy megnyugtató hang szólal meg, és
megkérdezi, mi történt, de képtelen vagyok egy értelmes szót is
kinyögni, a nyelvem megdagad a számban. Végül sikerül
félszavakkal ismertetnem a vonal másik végén lévő személyt az
történtekről.
Mikor leteszem a telefont, kétségbeesetten tekintek végig a
barátom testén sebesülést keresve rajta. Azonnal észreveszem azt
a kis vérpatakot, ami a fejéből szivárog a betonra.
Mintha nem hinnék a szememnek, odanyúlok – talán, hogy
bebizonyíthassam magamnak, hogy az nem is az, aminek látszik,
de mikor rájövök, hogy az vér, felpattanok mellőle a tenyeremet a
nadrágomba törölve. Sírni kezdek, érzem, ahogy a könny forrón
égeti az arcomat.
Leguggolok mellé és a kezembe veszem a kezét, míg
ostorozom magam. Mégis mit akart elmondani nekem?
– Meg tudná mondani, hogy mi történt? – érinti meg valaki a
vállamat. Értetlenül pislogok fel a mentős arcába. Mégis mikor
értek ki?
Szóra nyitnám a számat, de érzem, hogy az agyam zsibbadt, és
még ha akarnám, se tudnám megmondani, hogy mégis mi történt.
– Hölgyem, ismeri ezt a férfit? Hölgyem…? Jól érzi magát?
Az érzékeim teljesen letompulnak. Az események hol
felpörögnek, hol lelassulnak. Képtelen vagyok felfogni, mi is
történik körülöttem. Egyik pillanatban még egy kék szempárba
nézek, a másikban meg már aggodalommal teli barna szemek
vizsgálnak. Egy férfi a szemembe világít, és pulzust mér rajtam,
míg én csak magam elé meredek.
 Alighogy elszivárog az agyam elől a köd, némán formálni
kezdem a szavakat. De az orvos nem érti, mit mondok, így
fáradtan és beletörődön hunyom le a szemem.
Egyszerre visznek be minket a kórházba, a barátomat gurítják,
én a saját lábamon haladok. Ahogy a sokk lassan elpárolog és
tisztábban tudok gondolkodni, követelem az orvosoktól, hogy a
barátommal maradhassak. Ott akarok lenni, amikor felkel. El
akarom mondani neki, hogy már nem haragszom rá… Hogy
bármi is történt, az a sok titok, amit elhallgatott előlem már nem
számít.
De, sajnos, erre sohasem kerül sor.

A barátomat betolják valahová, ahová nekem nem szabad

belépnem. Egy nővér marad csak velem, hogy buta kérdésekkel
bombázzon, de egyetlen értelmes szó sem hagyja el a számat.
Csakhamar megunja a kérdezősködést, és magamra hagy a
gondolataimmal.
Fogalmam sincs, mennyi idő telik el, mikor megjelenik előttem
egy fehér köpenyes, őszülő hajú férfi. Barátságosan közeledik
felém, majd leül az enyémmel szomszédos székre.
– Hölgyem, azt hiszem, itt az ideje, hogy hazamenjen! Ki kéne
pihennie magát!
Züllötten nézek az orvos arcába. Nem gondolhatja komolyan,
hogy elhagyom a kórházat, míg nem tudom meg mi lett vele.
– Nekem muszáj… Beszélnem kell vele! – mondom lassan
forgó nyelvvel.
– Elhiszem, hogy aggódik a barátja miatt, de még egy ideig
altatás alatt lesz. Talán majd holnap reggel meglátogathatja.
– De…
– Szerintem ő sem szeretné, ha lerágná az összes körmét
miatta – tesz utalást a számban tartott ujjamra. – Menjen csak
haza – teszi a kezét megnyugtatásképpen az enyémre.
Felállok és lesodrom magamról a férfi kezét. Nem igaz, hogy
nem érti meg, hogy nekem még ma látnom kell őt!
 – Hölgyem, igazán… Jelenleg nem tehetünk semmit.
Nyugodjon meg kérem, és…
Az orvos tovább beszél hozzám, de a továbbiakra már nem
figyelek, csak felhúzott lábaimat átkulcsolva meredek a szemközti
falra. Nem adom meg magam, nem fogom elhagyni a kórházat.
Ha nem mehetek be hozzá most, akkor bemegyek hozzá reggel,
de addig is egy tapodtat sem mozdulok az ajtó elől. Addig nem,
míg nem láthatom! Míg nem beszéltem vele!

Egy vagy két órával később nézek fel ismét. Elbóbiskoltam.

Körbenézve egyetlen teremtett lelket sem látok, így lassan
odasomfordálok a szoba elé, mely mögött ott fekszik a barátom.
Nem, már nem az, már csak az exem!
Hallgatózni kezdek, de egy pisszenés nem sok, annyit sem
hallok az ajtó résein át kiszüremleni, így benyitok. Eléggé
felelőtlen cselekedet ez tőlem, de már nem bírok kétségek közt
őrjöngeni.
Lassan mozgok, és hangtalanul. Becsukom az ajtót és odalépek
az ágya mellé. Egyenletesen veszi a levegőt; halkan piheg.
Odahúzok egy széket a fal mellől, és leülök az ágya mellé. Sokáig
csak figyelem békés arcát, és véletlenül sem mozdulok meg,
nehogy felébresszem.
Hosszú, fekete haja gondozottan el van terítve a paplanon,
kifésülve jóképű arcából. Tekintetem bebarangolja a szemöldöke
vonalát, sápadt arcát, markáns állkapcsának vonalát, és rá kell
jönnöm, hogy ez a férfi furcsán különbözik az eddig megismert
férfibarátaimtól. De hogy miben volt más, nem tudnám
megmondani.
Sokáig ülök ott, és néha bátorkodom egy két szót szólni hozzá,
de csöppnyi jelét sem mutatja annak, hogy felébredne, vagy hogy
értené, amit mondok. Kezdek lelombozódni, és saját
gondolataimba mélyedni.
Hirtelen megmozdul a tenyeremben nyugtatott, túlságosan is
hűvös keze. Reménykedve nézek az arcára, várva, hogy felnyíló
szemhéjai mögül egyenesen rám nézzen, de nem történik semmi.
Sokáig meredek még rá, figyelem, ahogy az arcáról lassan eltűnik
minden szín. Valahogy nem akarom elfogadni azt, hogy a keze
csak az én érintésemtől olyan langyos.
Nem veszem észre, hogy egy nővér lép be a szobába, mögötte
azzal az orvossal, akivel tegnap találkoztam már. Először
meghökkenve állnak meg és néznek rám mindketten, majd a
doktor felém lép és megnyugtató hangján szól hozzám, de én már
nem is látom őt. Szemem elhomályosult a szabadjára nem
engedett könnyektől.
A nővér felém lép, ajkai elnyílnak, ahogy észreveszi, hogy
görcsösen szorítom a mellkasomhoz a barátom kezét.
– Hölgyem…?
Nem tudok mit mondani, ugyanis a torkom összeszorul.
Beleharapok az ajkamba, és elfordítom a tekintetemet a nővértől.
Nem tudok most sem rá, sem senki másra nézni.
Ahogy leborítom a fejemet az ágy matracára, vállaimat rázni
kezdi a zokogás, miközben artikulálatlan sikítás hagyja el rényire
zárt ajkaimat.
– Sajnálom! – mondja csendesen a nővér, majd érzem, ahogy
hátulról átölel két kar, és lassan elhúznak a szerelmemtől, és az ő
titkától; a magával hordozott betegségétől.
 Döntés az életem felett

Felszisszenek, mikor bedagadt bokámhoz érintem hideg ujjaimat.

Hatalmas vörös duzzanat csupán a lábam.
El fog múlni! Holnapra már nem lesz semmi baja – álltatom magam,
de a lelkem legmélyén tudom, hogy önmagamat csapom be ezzel
a kijelentéssel. A bokám ugyanis nem fog egyhamar
meggyógyulni.
– Kislányom – lép be a kórterembe anyám, mire gyorsan
felszárítom az arcomon lévő nedvességet a fölsőm aljával. Anyám
az átható tekintetét először a szemembe fúrja, aztán fájó lábamat
szemléli. Ajkát szorosan összeszorítja mérgében, szemei
villámokat szórva találja meg ismét az enyémet. Nyelnem kell
egyet, miként állom anyám pillantását. A szavak nélküli üzenete
egyértelmű és világos: nem örül annak, hogy a lányát a kórházban
találta.
– Mi ez? – int felém a kezével, és bár nem utal közvetlenül
arra, hogy mire gondol, így is tudom, hogy a sebesült lábamra
céloz.
– Cs–csak egy kis b–baleset történt. De semmi komoly –
próbálom megnyugtatni és eloszlatni aggodalmát.
– Nekem nem így tűnik! – csattan édesanyám hangja. –Mit
műveltél? – kérdezi beszéd közben grimaszba torzult arccal.
– É–én…
– Elég! – állít meg a magyarázkodásomban. Megvető
pillantását egyenesen a lábamra függeszti. – Nem vagyok kíváncsi
az újabb hazugságodra! Csak hogy tudd, eljátszottad az utolsó
kártyádat, ifjú hölgy!
Megdermedek a hangjából kicsendülő hidegség hallatán.
Ujjaimat a vizsgálóágy szivacsos anyagába mélyesztem, és hogy
anyám ne lássa az arcomra kúszó düh vörösségét, a térdemre
függesztem a pillantásomat.
– Ennyi volt! – mondja elhatározással a hangjában anyám.
– Tessék? – nézek fel döbbenten.
– Jól hallottad! Nem vagyok hajlandó tovább azért fizetni,
hogy teljesen tönkretedd magadat. Nem hagyom, hogy tovább
táncolj!
– De…!
– Ne vitatkozz velem! – lép közelebb hozzám kinyújtott
mutatóujját a mellkasomra szegezve.
– Ezt nem teheted! – robban ki belőlem, figyelmen kívül
hagyva az anyám arcán megjelenő fenyegetést.
– Már megtettem! – mondja kárörvendőn mosolyogva. – Adok
pár percet, hogy elbúcsúzhass a bohóc kis barátnőidtől.
Fogamat összeszorítva vájom a körmeimet az ágyba, majd
lehunyom egy pillanatra a szememet, hogy enyhítsek a
mellkasomban keletkezett fájdalmamon, ami az anyám szavait
hallva lobbantak fel a bensőmben.
– Ne! Anya, kérlek! – könyörgök. Hangom halkan szól,
majdhogynem suttogás csupán. Könnybe lábadt szemmel nézek a
rendíthetetlennek tűnő arcába.
– Már eldöntöttem! – néz rám érzelemmentesen.
Ennyi volt, nem bírom tovább megfékezni a könnyeimet,
hagyom, hogy lefolyjanak az arcomon. A múlt boldog
emlékképekkel bombázza az elmémet, látom magamat a
színpadon, amit hosszú évek alatt tanultam meg uralni. Minden
egyes szögletét, négyzetcentiméterét végigjártam már a magam
koreografálta táncomban. A tudattól, hogy többet nem fogok
rálépni, összeszorul a mellkasom.
– Ne sírj itt nekem! Szedd össze magad! – dorgál meg, mire
felnézek rá.
– Nem mondhatsz le helyettem a táncról, anya! – mondom
rekedten. – Emiatt! – intek a bokámra. – Meggyógyulok! –
mondom meggyőződéssel a hangomban.
 – Igen, nagy valószínűséggel. De aztán? Jön majd egy újabb és
egy újabb baleset, mígnem többet már nem is fogsz tudni lábra
állni! Azt pedig nem fogom ölbe tett kézzel kivárni.
– Ez csak mind feltételezés, anyu! Majd jobban vigyázok, és…
– A baleset egy perc alatt megvan. És most bebizonyítottad,
hogy mennyire képes vagy odafigyelni magadra.
– Ha nem kockáztat az ember, sosem fog sikert aratni! –
mondom állva anyám pillantását.
– Tessék?
– Csak azt mondtam, hogy én hajlandó vagyok kockáztatni. Ez
az én életem, hagyd, hogy én éljem le!
– Sajnálom – ingatja a fejét az anyám, majd az ajtóhoz lép,
hogy magamra hagyjon.
– Hát még mindig nem érted, igaz? Nekem a tánc az életem!
Kivehetsz engem a táncsuliból, de nem tilthatod meg, hogy táncra
perdüljek akkor és ott, amikor és ahol akarok.
Anyám hirtelen pördül ismét felém, szemében a röpke
ijedelem kihuny, ahogy találkozik az én elszánt pillantásommal.
– Rendben – mondja nagy sokára. Sóhajt egyet, majd lenyomja
a kilincset és kilép a kórteremből, míg én azon vacillálok, hogy
mégis mibe egyezett bele az édesanyám. Vajon hagyja, hogy
tovább táncolhassak az iskolában? Vagy csak egyszerűen tudja,
hogy igazat mondtam, és ahol tehetem, táncolni fogok, legyen az
otthon, a bálon, vagy akár az utca kövén? Vagy mindössze csak
rám hagyta, higgyek csak, amit akarok, de úgyis az lesz, amit ő
mondott?
Kérdések, amikre a válaszok ott rejtőztek a szemében. Nagyon
mélyen, de azért ott voltak, és mielőtt még ténylegesen is egyedül
maradtam volna a kicsi kórteremben, még volt egy röpke
másodperc, ami alatt ki tudtam olvasni belőle a döntését.
Ahogy rájövök a válaszra, a boldogságtól felragyog az arcom.
 Egyszerű igazság

Nem nézett hátra. Ahogy eddig sem tette, amikor valami nehéz
döntést kellett meghoznia. Ami történt, megtörtént. És ha
kitörölni nem tudta az eseményeket, akkor már nem is akart
változtatni rajtuk. Hiábavaló lenne az igyekezet.
Alina mindig is furcsa szokásai csak fokozódtak az évek során.
Ha ideges volt, rockzenét hallgatott, ha nyugalomra volt szüksége
emberek közé ment. De ha véget ért egy kapcsolata, egyedül csak
a vásárlás hozhatta meg a lelki békéjét.
Miután a nő kimerítette a bankkártyán álló keretet, csalódottan
ám, de mégis egyfajta békés mosollyal dédelgette a mellkasához a
számos szatyrot, melyeket a boltokból való távozása után
megtöltött. Bár tudta, hogy a felét annak, amit összevásárolt,
egyszer sem fogja felhúzni, tudta, míg nem esett át a megfelelő
rituálén, képtelen lesz két lábbal állni a földön, és folytatni az
életét ott, ahol abbahagyta.
Alina gondolatai messze kalandoztak, így nem vette észre,
amikor kilépett az utolsónak szánt üzletből, hogy egy kislány
végigszaladt az úttesten és a nyomába szegődik. Az autók
tülkölésére lett csak figyelmes, de nem tulajdonított nagyobb
figyelmet a közlekedés zajának, mint bármikor máskor.
Szatyrait egy kézbe fogva megpróbálta előkotorni a
kézitáskájából a mobilját. Késztetést érzett rá, hogy beszéljen
valakivel, így felhívta a barátnőjét, de pár másodperc után
csalódottan nyomta meg a hívás befejezése gombot, ugyanis a
hívott fél nem volt elérhető.
Alina szorosan a nyaka köré tekert sálját megigazítva elindult
az utcán, de ahogy távolodott a boltoktól úgy csökkent
fokozatosan a nyugalma is. Minden egyes lépés megtétele után
egyre nagyobb gombóc nőtt a torkában, mígnem már úgy érezte,
mintha a tüdeje satuba lenne szorítva, és alig kap levegőt.
Súlyos terhétől megválva lerogyott egy padra, míg arcát a
tenyerébe bújtatta. Magában újra végiggondolta az elmúlt nap
eseményeit, és felelevenítette a szakítása pillanatát.
Egy könnycsepp remegett meg a szeme sarkában, de mielőtt
még ténylegesen lefolyt volna az arcán egy ismeretlen hang
zökkentette ki őt az emlékek árnyaiból.
– Hogy hívnak?
Mikor Alina felemelte a fejét, nagy, mogyoróbarna szemek
néztek vissza rá, melyek egy szív alakú archoz tartoztak. Egy
kislány állt előtte, két varkocsba kötött hajában a kinyúlt hajgumi
félig lecsúszott már, így a szőkésbarna haj kócosan állta az enyhe
szél fújását.
– Alinának. És téged?
A kislány két, egymásba kulcsolt kezét a csípőjéhez szorítva
hintáztatni kezdte a felsőtestét.
– Azt nem mondhatom meg. Anyukám mindig azt mondja
nekem, hogy nem szabad idegeneknek elmondanom a nevemet.
De beszélgetnem sem szabad ám velük! – mondja úgy, mintha
egy óriási titkot osztana meg Alinával.
– De te mégis szóba álltál velem.
– Igen – mondja nemes egyszerűséggel a kislány.
– De miért?
– Mert szomorúnak látszol. Szomorú vagy?
Alina meglepetten felvonta a szemöldökét. Ennyire
nyilvánvaló volna, hogy valami nincs rendben vele?
– Nem válaszoltál – ráncolja a szemöldökét a kislány oldalra
döntött fejjel, de hamar elkapja a pillantását Alináról, és egy épp
lehulló falevél útját kezdi követni a tekintetével.
– Mert ez egy nagyon nehéz kérdés, tudod? – néz a lányra
elgondolkodva Alina. Mégis milyen választ adhatna erre a
kérdésre? Mert az igazság az, bár szomorúnak kéne lennie,
mégsem érzi magát annak. Ha jellemeznie kéne, hogy mit is érez
pontosan, a beletörődés lenne a legjobb szó rá.
 – Nincs is olyan, hogy nehéz kérdés – mondja ki egyszerűen a
lány.
Alina elgondolkodva vetette rá a pillantását, szája széle
szomorkásan lekonyult, míg az ártatlan szemekbe nézett. Olyan
fiatal még ez a kislány, annyi mindent nem tud még.
– Igazad van – hagyta rá.
A kislány bólintott egyet. – Csak bátran ki kell mondani. Nem
szabad félni a válaszoktól. Vagy nem tudod, hogyan kell
kimondani? Nekem sokszor nem megy a beszéd. Mindig
összeakad a nyelvem, mikor sok „s” és „sz” betűt kell
kimondanom egymás után. Te is így vagy vele? Túl sok „s” vagy
„sz” betűt kell kiejtened?
– A–azt hiszem… Igen. Talán. Vagyis nem! De mégis! Tudod,
van olyan, hogy néha úgy gondolod, hogy igen, de a másik
pillanatban már nemet mondanál, azaz... Összevissza beszélek! –
sóhajtott letörten Alina, majd eltakarta a tenyerével az arcát.
– Ha szeretnéd, én segíthetek neked rájönni a válaszra –
mondja segítőkészen, majd válaszra várva nagyot pislogott.
Alina felnevetett, majd az ölébe ejtette a kezét, míg le sem
vette a tekintetét róla. – Most határozottan nem vagyok szomorú!
– Értem – bólintott. – Most nem, de mielőtt még idejöttem
volna, az voltál.
– Így is mondhatjuk! – mosolyodott el, aztán ledermedt, mikor
rájött, hogy mit is mondott az imént. Mindeddig nem merte
bevallani magának sem, de ez a kislány valahogy elérte azt, hogy
szembesüljön az igazsággal.
– Miért?
– Mit miért? – kérdezett vissza Alina, bár tudta, mire gondol a
kislány.
– Miért voltál szomorú?
Töprengő tekintetet vetett a maga előtt álló, komoly arcra.
– Nem volt még úgy, hogy féltél volna kimondani a szavakat?
– A szavaktól félni? – kérdezte döbbenten a kislány, majd az
ujjaival az ajkain kezdett el dobolni. – Nem, én még sosem féltem
a szavaktól! – mondta némi töprengés után. – Miért, te félsz a
szavaktól?
– Nem is tudom – húzta el a száját.
– Hogy lehet az, hogy nem tudod? A felnőttek mindig
mindent tudnak. Akkor te nem vagy felnőtt?
Attól függ, mitől függ az, hogy valakit felnőttnek nevezünk – gondolta
Alina.
– Nem tudom. Szerinted az vagyok? – nézett kérdőn a lányra.
– Hány éves vagy? – döntötte oldalra a fejét.
– Huszonkilenc.
– Akkor felnőtt vagy! Úgyhogy tudnod kell a választ!
– Mire is?
– Hogy miért félsz a szavaktól!
Mert félek, hogy kimondom az igazságot.
– Én nem mondtam, hogy félek a szavaktól! – hárított rögtön.
– Ja, tényleg! Szóval, félsz a szavaktól?
– Nem.
Nem igazán. Inkább attól, hogy milyen erőt hordoz magában. Mert egy
szóval bármire képesek vagyunk. Pusztítani és építeni egyaránt. A kérdés
csak az, hogy mi mire használjuk őket.
A kislány lehajolt, hogy gyorsan befűzze a cipőjét, majd
felegyenesedve a füle mögé tűrte a gumi alól elszabaduló
hajtincsét.
– Nem válaszoltál a kérdésemre.
– Melyikre?
– Hát, hogy miért voltál szomorú.
– Oh, tényleg! Hogy neked milyen jó az emlékezeted! – Alina
mosolyt erőltetett az arcára, míg legszívesebben összehúzta volna
magát. Arra vágyott, hogy ismét egyedül legyen, magányban.
– Neked is ugyanolyan lenne, csak túlságosan leterheled magad
más dolgokkal. Nem kéne annyit gondolkodnod. Eltereled a
figyelmedet. Velem kéne foglalkoznod! Elvégre veled beszélgetek!
Alina elképedve nézett a kislányra. Olyan rugalmasan jöttek ki
a szavak a száján, hogy észre sem vette, hogy talán nem illett
volna ilyet mondania.
 Az igazság, ami olyan könnyen kicsusszant a száján vérig
sértette Alinát.
Miért van az, hogy ha valaki megmondja neked az igazságot, akkor
ösztönösen megsértődsz?
De Alina félretette az érzéseit, hiszen csak egy gyermekről volt
szó. Ki tudna haragudni egy ilyen édes kislányra?
A gondolatai már megint elkalandoztak, és erre csak akkor jött
rá, mikor észrevette, hogy meredten, karba font kézzel néznek rá.
– Bocsáss meg, mondtál valamit? – nézett bocsánatkérőn a
lányra.
– Nem.
– Biztos?
– Igen.
– Akkor miért nézel rám így?
– Mert gondolkodom.
– És min gondolkodsz?
– Azon, hogy hol rontottad el az életedet!
Alinának magasba emelkedett a két szemöldöke, amint amaz
kiejtette a szavakat a száján.
– Hogy mit csináltam?
– Elrontottad, ez nyilvánvaló! Máskülönben nem lennél itt!
– Itt? Miért, akkor hol lennék?
– A férjeddel!
– Nekem nincs is férjem!
– Hát ez az! Ezért vagy szomorú! Mert nincs férjed! Valaki, aki
szeretettel vár téged otthon, aki átölel, és megpuszil, és azt
mondja, hogy szeret.
– Nem. Nem azért vagyok sz…
– Akkor miért?
– Hát…
– Várok…!
– Talán mégis hasonló okok miatt vagyok szomorú! – mondja
beletörődőn Alina.
– Csak hasonló?
– Igen, hasonló.
 – Az mit jelent?
– Hát, hogy biztos jobb lenne, ha lenne már férjem, de nem
ezért vagyok szomorú.
– Akkor miért vagy?
– Tudod, te nagyon csökönyös tudsz ám lenni! – nevetett fel
kínjában Alina.
– Tudom. Mások is mondták már. Szóval?
– Nem is tudom, hogy elmondhatom-e neked.
– Miért, ha nem nekem mondod el, akkor kinek?
– Nem szándékoztam senkinek sem elmondani.
– Az baj! Nem jó, ha valaki szomorú, és nem mondja el
senkinek, hogy az! Nekem elmondhatod. Tudok titkot tartani!
A kislány tapsolt egyet, majd leült a padra. De rögtön fel is
ugrott, mikor rájött, milyen hideg.
– Mondd el nekem, és könnyebb lesz.
– Úgy beszélsz, mint egy felnőtt!
– Mint egy felnőtt? De én nem is vagyok felnőtt! Úgy
gondolod, hogy én már az vagyok? Felnőtt? – A kislány
lebiggyesztette a szája szélét.
– Nem. Határozottan még gyerek vagy!
– Akkor jó! Szóval? Elmondod? Ha úgy jobb, akkor elmondok
én is egy titkot magamról! – beleharapott az ajkába, úgy nézett fel
rá. Izgatottsága kiült az arcára.
– Oké, legyen.
– Na, akkor nem mondod? – nézett rá a kislány nagy szemeket
meresztve.
– De, de először te mondd!
– Nem! A megállapodásom csak úgy áll, ha te kezdesz.
Máskülönben mi a garancia arra, hogy elmondod, miért vagy
szomorú?
– És így mi a garancia, hogy elmondod, mi a titkod?
– Igazad van. Akkor megesküszöm rá! – mondta, majd szívére
helyezte a kis kezét. – Megfogadom, hogy ha te elárulod, miért
vagy szomorú – és abban az esetben, ha esetleg felvetődik még
néhány kérdésem a válaszodhoz kapcsolódóan, és azokra is
választ adsz –, én is elárulok magamról egy titkot.
– Hány kérdésről van szó? Nem válaszolhatok ám minden
kérdésedre, mert akkor sosem tudom meg azt a nagy titkodat!
– Na jó, akkor max tíz kérdés.
– Kettő!
– Öt!
– Na jó, három, de ennél feljebb nem adok!
– Oké, legyen. Szóval?
– Azt kérdezted, miért vagyok szomorú. Hát, az igazság az,
hogy veszekedtem. Nem is olyan régen.
– A barátoddal?
– Az lényegtelen!
– Köt a megállapodásunk! El kell mondanod, különben…
– Oké, oké! Igen, a barátommal. Szóval, volt egy nagy
veszekedésünk.
– Mi miatt veszekedtetek?
– Sok minden miatt.
– Ez nem is válasz!
Alina elcsendesedett, és egy rövid ideig a gondolataiba
burkolózott. Aztán megszólalt, de a kislánynak közel kellett
hajolnia ahhoz, hogy megértse, amit mond.
– Sosem volt elég időnk a másikra.
Ahogy kimondta, döbbent csak rá arra, hogy mennyi időt
pocsékolt el másra, ahelyett hogy vele lett volna. Akkoriban ez fel
sem tűnt neki, úgy gondolta, a párja megérti úgyis, ha kicsit
később megy haza. Nem fog megharagudni, és megelégszik
annyival is, ha este melléfekszik, és együtt alszanak el. De
valamikor, valahol, valami elromlott.
Mostanában viszont, ha egy perc szabadideje is volt, mindig
csak rá tudott gondolni.
– Emiatt veszekedtetek annyit – mondta a kislány is
csendesen, maga elé meredve. Majd drámaian sóhajtott egyet, és
Alinára nézett. – Ez nem kérdés volt! – tette hozzá gyorsan, két
kezét a magasba emelve.
 – Rendben, elfogadom kijelentésnek! De ne feledd már csak
egy kérdésed maradt!
– Oké. Akkor nem pocsékolhatom el. Hm–hm–hm… Mi is
legyen az a kérdés? Áh, meg is van! Szereted még mindig őt,
annak ellenére is, hogy szakítottatok?
– Honnan veszed, hogy szakítottunk?
– Ez nyilvánvaló! Teljesen le vagy törve! Szóval?
– Azt hiszem, erre a kérdésre nem akarok válaszolni! –
ódzkodott Alina.
– Miért nem? És mi lesz a megállapodásunkkal? Az nem
érdekel?
– Dehogynem. Csak vannak dolgok, amit az emberek nem
mondanak el, vagy ki.
– Pedig néha sokkal könnyebb lenne, nem gondolod?
– Néha fáj az, ha kimondjuk azt, amire gondolunk.
– De ha nem mondod ki, akkor ő sem fogja megtudni soha,
hogy még mindig szereted. Mert így van, igaz? Szereted őt, ezért
vagy letörve annyira?
Alina nem válaszolt. Nem tudta, mi lenne a helyes válasz erre a
kérdésre. Inkább csöndben várakozott tovább, míg a kislány újra
meg nem szólalt.
– Mindent értek! – bólintott a kislány. – Túl nagy a
büszkeséged, hogy odamenj hozzá, és bocsánatot kérj tőle azért,
ahogy viselkedtél. Mert te rontottad el a kapcsolatotokat. És ezzel
te is tisztában vagy. Éppen ezért fáj annyira kimondanod, vagy
nevén nevezned a dolgokat.
– Nem értesz te semmit. Még túl fiatal vagy – suttogta Alina.
– Dehogynem, hisz most mondtam!
Alina elképedten nézett a kislányra.
– Hívd fel, és beszélj vele – mondta a kislány.
– Nem is venné fel…!
– Honnan veszed?
– Tudom, hogy így lesz!
 – Egyetlen próbát megér. Mert mit ér az élet próbák nélkül? –
kérdezte, majd egy mosoly kíséretében elfordult Alinától, és
egyszerűen elsétált.
– Hé, várj! És mi lesz a megállapodásunkkal? Mi a te titkod? –
kérdezte Alina.
– Alina! – fordult vissza a kislány, de nem állt meg, hátrafelé
lépkedve távolodott tőle, miközben egy hatalmas mosoly jelent
meg az arcán. – A nevem volt a titok. Alinának hívnak.
– De hát…?
A kis Alina egy utolsónak szánt mosollyal az arcán fordult el.
Lépett még egyet, a következő pillanatban pedig már el is tűnt.
Csak a fák hajladozását hagyta maga mögött.

Alina hirtelen ébredt fel. Zavartan dörzsölni kezdte a

szemhéját, homlokán ráncok jelentek meg. A keze egy pillanatra
megdermedt, majd a szívéhez kapott, ugyanis lelki szemei előtt
megjelent az álmában látott lány arca. A kislány, aki valójában
nem is különbözött annyira saját kiskori önmagától. Mosolyogva
csóválta a fejét az abszurd álomképre gondolva, aztán
döbbenetében elnyílt a szája, amikor rájött: azokat a vallomásokat
saját önmaga húzta ki magából.
Hívd fel, és beszélj vele – ezt tanácsolta magának az álmában.
Nem is tartotta ezt olyan rossz ötletnek. A férfi talán felveszi a
telefont, talán nem, de meg kell próbálnia! Mert Alinának sok
mindent el kell mondania neki, és most az egyszer nem akar félni
a szavaktól, melyeket eddig gondosan magában tartott. Helyre kell
hoznia azt, amit elrontott!
Alina kapkodva halászta elő a telefonját, de most cseppnyi
kétkedés nélkül tárcsázta a jól ismert számot. A füléhez tartotta a
készüléket és a lélegzetét is visszafojtotta, mikor az kicsengett.
Kétszer hallotta a búgó hangot, aztán meghallotta a hívott fél
hangját.
Mire mondandója végére ért, már mindkét arcán csorgott a
könny, de tudta, hogy talán most az egyszer jó úton halad afelé,
hogy az elrontott életét helyrehozza.
 Életjel

Feketeség. Ez az. Nem lehet más színnel, vagy akár szóval

jellemezni. Ez vesz körbe engem. Feketeség. Hiába nyitnám ki a
szemem, nem látnék többet pusztán sötétségnél. Apró pontoknál,
melyből olyan sok van, hogy egymást érik, és nem engedik, hogy
átlássak közöttük.
A fejem fáj, zsong… És ez a hang…! Monoton, egyhangú. De
hamar megszokom. Régebben nehéz volt kizárnom, most már
nem kell megerőltetnem magam. Szinte észre sem veszem. Nem
érdekes. Nincs értelme. Számomra nem jelent semmit. Eddig is
így lett volna? Nem, nem hiszem. Ezelőtt hallani akartam ezt a
hangot, mert azt jelentette, hogy vagyok. Hogy nem tűntem el
végleg a sötétségben. Akkor most miért nem hallom? Miért nem
akarom meghallani? Mert fáj. Tudom, hogy fáj. Mert a gyógyulás
mindig fájdalommal jár. És mi van akkor, ha én nem akarom,
hogy fájjon? Minden sokkal egyszerűbb így! Megbújva, vagy
inkább elbújva a fájdalom elől. És Őelőle. Vagy inkább csak
Őelőle?
Menekülsz, mondaná édesanyám. De ő most nincs itt. Megunta
a várakozást, ahogy mindenki más is. Csakhogy ő sokkal ezelőtt
hagyott magamra. Szinte már nem is emlékszem rá, az arcára,
vagy a hangjára… De újra láthatnám őt, ha akarnám. Csak előtte
el kéne búcsúznom mindenkitől, aki itt van! Legfőképp Tőle. Itt
kellene hagynom… Képes vagyok rá?
Azt mondják, hamarosan lekapcsolnak a lélegeztető gépről.
Talán egy hetet kapok még. Ennyi volt. Nincs tovább. Végre
megkapom, amire vártam, a sötétséget. Azt a közeget, ahol nem
fáj semmi, és nem kell hallanom, vagy éreznem, sem beszélnem.
Magam lehetek, és nem zargatnak tovább.
 – Fel kell ébredned! Hallod, Tim? Én nem adom fel. Tudom,
hogy hallasz!
Ismerős a hang, de nem tudom beazonosítani, hogy kihez
tartozik. Túlságosan sok fájdalommal járna, ha gondolkodni
kezdenék. És nekem nem kell a fájdalom. Eleget szenvedtem már.
Nem akarok tovább…
Megfogja a kezem. Érzem meleg bőrét az enyémhez simulni.
Még a bőrkeményedését is érzem az ujjain. Lágyan, körkörösen
simogatni kezdi a tenyeremet a hüvelykujjával.
– Fel fogsz ébredni, és én várni foglak. Nem megyek el, Tim!
Soha nem hagylak el…
Ha most tudatomnál lennék, talán a szemébe néznék, talán
nem. Talán volna elég erőm, hogy kimondjam neki a szavakat,
talán nem. De attól még, amit érzek, igaz marad.
Ezt már hallottam. De te mégis elhagytál!

***

Túl nehéz a szemhéjam ahhoz, hogy felemeljem, de soha nem

akartam még ennyire, hogy lássam Őt. Hogy ismét ránézhessek.
Ha már nem érinthetem, legalább hadd láthassam! Titokban, úgy,
hogy ő sem tud róla, gyorsan meglesném, és már ismét
behunynám a szememet. Az én titkom maradna, senki másnak
nem engedném, hogy megtudja. Igazi titok maradna!
Ez az egy pillantás talán elég lenne ahhoz, hogy megbékéljek,
és elengedjem. De nem sikerül, bárhogy is próbálkozom, nem
tudom kinyitni a szememet. Nem láthatom őt, nem érinthetem,
nem szólhatok hozzá…
Semmi jelét sem mutatom neki, hogy hallanám, hogy érezném
őt magam mellett. Azt hiszi, hogy már fél lábon a sírban vagyok,
ami nem is hazugság. Ha tudná, hogy csak rá vártam mind idáig!
Hogy elbúcsúzhassak Tőle. Már nincsenek nagyra törő vágyaim.
Már tudom, hogy a homokórában már csak pár homokszem
maradt, ami arra vár, hogy leperegjen. Az életem homokórája.
– Tim, kérlek!
 Nem több egy apró sóhajnál, de ez a hang annyi érzelmet
hordoz magában, hogy gombóc keletkezik a torkomban. Ha
szemtől szemben ülnék most vele, elfordítanám a fejemet, mert
azt hinném, olyasvalamit hallottam, amit nem lett volna szabad.
De mozdulatlan maradok, a kórházi takaró mázsás súlyként
nehezedik a testemre, az ágyba szögez engem.
Nem mehetek még el. Nem hagyhatom magára őt. Még
nem…

***

Egy apró érintést érzek a tenyeremben. Túl puhák az ujjak ahhoz,

hogy férfié legyen. Megszorítja a kezem, miközben hozzám
beszél, de nem értem, hogy mit. Túlságosan távoli a hangja. Vagy
én vagyok hozzá képest túl távol?
– Magatokra hagylak – hallom egy férfi hangját. Valahonnan
ismerős.
– Timea, kérlek! Én, annyira sajnálom! El kellett volna
mondanom. Tudom, hogy ez lett volna a helyes döntés! De
annyira… – elcsuklik a lány hangja, nem folytatja tovább.
– Timea, tudom, hogy azt mondtad, megbocsátottál nekem, de
én… Én mindmáig nem tudtam megbocsátani magamnak.
Most már tudom, ki beszél hozzám, felismerem Zoé sírástól
nehéz hangját. Legszívesebben elmondanám neki, hogy tényleg
nem haragszom már rá. Mindenkinek vannak rossz napjai. Neki
az a nap volt az, és én, mint jó barátnő beláttam ezt, és úgy
tettem, mintha meg sem történt volna az az incidens.
– Kérlek! Ébredj fel! Ha nem is értem, akkor a… A…
Jól tudom, mit akar mondani: a családomért. Csakhogy nekem
már nincs családom. Édesapámmal már rég nem tartom a
kapcsolatot. Testvérem pedig nincsen.
– Még túl fiatal vagy ahhoz, hogy elmenj. Előtted áll még a
boldogságod!
Igen?
 – És ne feledd, nekünk együtt kell megöregednünk! – mondja,
hangjában ott vannak a kisírt a könnyek is. Hallom, ahogy papír–
zsebkendőt gyűr a szeme alá. – Együtt, hallod? Ne merészelj
meghalni! – suttogja, de érzem, ha nem volna olyan gyönge ebben
a pillanatban, talán sikítaná a szavakat.
– Nem akarlak elveszíteni, ahogy Patrik sem.
Megdermednek a gondolataim ettől a névtől.
Patrik.
Ízlelgetem a szót, de nem tudok arcot társítani a névhez.
– Itt van ő is. Kint vár arra, hogy ismét bejöhessen. Minden
egyes nap csak arra vár, hogy felébredj, ahogy én is.
Patrik. Patrik. Patrik.
Ki lehet az a Patrik?
És beugrik. Igen, most már emlékszem rá…

***

Elvesztettem az emlékezetemet, de mikor ismét éberebbé válok,

még mindig érzem Zoé kezét a tenyeremben. Hallom, ahogy
halkan sírdogál mellettem. Legszívesebben felülnék, és saját
kezemmel törölném le az arcáról a könnyeit, de ehhez kevés
vagyok. Túlságosan fáradt és gyenge.
– Zoé! Lassan indulnunk kéne haza – hallom meg a férj
hangját, melyet egy ajtó nyílásának hangja előz meg.
– Mindjárt! Mindjárt megyek.
– Nem siettetlek – mondja csendesen a férfi, majd lassan
visszahúzódik az ajtóból, és becsukja. Ismét ketten maradunk
legjobb barátnőmmel.
– Timcsi, drágám, hallasz? Kérlek, adj valami jelet, hogy
tudjam, itt vagy velem!
Mozdulatlan maradok. Az igazat megvallva nem is nagyon
erőltetem meg magam, hogy mozgásba indítsam a szemhéjaimat,
vagy az ujjaimat. Még nem érzem kellőképpen elérkezettnek az
időt, hogy ismét szembenézzek a világgal. Egyelőre jó nekem itt, a
sötétségben.
 Zoé vár még pár pillanatot, majd megszorítja az ujjaimat, és
egy csókot nyom a homlokomra.
– Visszajövök, királylány. Holnap és holnapután. Mindaddig,
míg fel nem kelsz.

***

Ismét körbevesz a sötétség. De most mintha már kevésbé volna

nyomasztó. A mellkasom éget, fáj, úgy érzem, mintha
kiszakították volna a tüdőmet. Sikítanék, ha tudnék, de képtelen
vagyok rá. Ajkaim némák maradnak.
Egy sípolás hangja töri meg a feketeség csöndjét, majd egy
mély tónusú hang választja ketté a feketeségem ködét, amely
fehér füstpamacsként tekergőzik a fülembe. Ez a hang pár
hónappal ezelőtt még nem mondott nekem semmit, de most
érzem, ahogy szaporább lesz a szívverésem tőle. A sípolást pedig
egyre hangosabban érzékeli eltompult hallószervem.
– Tim? – hallom Patrik hangját a fülem mellett. – Tim, hallasz
engem? – kérdezi sürgetőn. Mikor megszorítja a kezemet, ujjaim
könnyedén körbezárják a kézfejét. – Tim? – sóhajtja Patrik a
nevemet, mire lassan elmosolyodom – Zoé, azonnal szólj a
nővéreknek! Azt hiszem, Tim hamarosan felébred!
 Fontossági sorrend

Reggel volt. A nap sugarai lassan birtokba vették a kicsiny szobát,

fénnyel, élettel vonták be. A nemrég még szendergő Bianka
nagyot ásítva nyújtózott egyet, és beletörődött abba, hogy igen,
eljött egy újabb nap, és neki nem maradt több ideje aludni.
Ugyanis az egy szobával arrébb lakó bátyja nem törődve azzal,
hogy valaki még lustálkodna egy kicsit az ágyában, erős rockzenét
kezdett üvöltetni a hangszóróból.
– Ne, anya, hallgattasd már el! Mi ütött bele, hogy már korán
reggel kezdi? Aaaaanyaaaaaaaaaaa! – kiáltotta, ahogy a torkán
kifért, de az anyukája mit sem hallott belőle, Bianka képtelen volt
átüvölteni ugyanis a hangzavart.
– Na, most aztán már elég! – ugrott ki az ágyból, és kirontva a
szobájából egyenesen a tesója ajtajához lépve dörömbölni kezdett
rajta. Ökle ütemesen verte az ajtót, de a bátyja nem zavartatta
magát, hogy ne hallja az „enyhe” dübörgést, még feljebb tekerte a
hangerőt.
– Dávid! Azonnal hagyd abba! – üvöltötte Bianka. Mivel
semmit sem ért el, ezért újból az anyjáért kiáltott.
– Mi a baj? – kiáltott amaz valahonnan a konyhából. – Ne
kezd már te is, kislányom! Megmondtam, hogy nem! És semmi
értelme az apátokhoz menni, ő is egyetért velem.
– Szilvia, lehet, hogy egy kicsit túlreagálod a dolgot – hallotta
meg Bianka az apja hangját. Szinte látta maga előtt a jelenetet,
ahogy az apja odaállt az anyja elé, megfogta a kezét, és
meggyőzően a nő szemébe nézett. A gond csak az volt, hogy
Bianka anyja nagyon önfejű volt, ha kimondott valamit, akkor
annak úgy kellett lennie, és ezen még Bianka apja sem tudott
változtatni.
 Bianka értetlenül megállt Dávid ajtaja és a konyhába vezető út
között, és értetlenül ráncolta a szemöldökét.
Mégis miért kell most megpuhítani az anyja szívét? Lemaradt
volna valamiről?
Két másodpercnyi hezitálás után úgy döntött, nem ácsorog
tétlenül arra várva, hogy a szájába szálljon a sült galamb, fogta
magát és egy határozott mozdulattal megrántotta a kilincset, a
következő pillanatban már a bátyja szobájában találta magát. Egy
négyzetméternyi hely sem volt, ahová leülhetett volna, így inkább
állva maradt.
Természetesen – ahogy annak két testvérpár között lennie kell
–, Dávid féktelen üvöltésbe kezdett, amint meglátta a húgát a
szobájába lépni.
– Húzz már innen kifelé! Ki engedett be téged egyáltalán?
– Vedd lejjebb egy kicsit a hangerőt!
– Ne mondd meg, hogy mit csináljak!
– Vedd le! Különben kihúzom az elosztót! Három… Kettő…
E…
– Jól van, oké! Most már örülsz?
– Hogy én? Nem én üvöltetem a zenét maxon, úgy, hogy még
Afrikában is felébredjenek rá!
– Nem mindegy? Azt csinálok, amit akarok!
– Még nem! Ha nem vetted volna észre, egyelőre anyuék
tartanak el téged!
Dávid horkantott egyet. – Ja, az én drága anyám!
Bianka félretéve irtózatát, az egyik puffot a lábával feldöntve
hagyta, hogy a nemrég még rajta lévő ruhakupac a földre essen,
majd felállítva az ülőalkalmatosságot, helyet foglalt rajta. Kezét a
térdére tette, majd testvére ideges arcába nézett.
– Tedd félre legalább egyszer a nézeteltérésedet, és mondd
már el nekem, hogy mi a baja megint anyának? Mivel
bosszantottad fel?
– Mi az, hogy én?
– Tudjuk mindketten, hogy te voltál. Szóval?
 – Gyere közelebb! – intette magához a húgát Dávid, mire
Bianka előrehajolt, és fülét testvére szája elé tartotta.
– AZT MONDTAM, NE GYERE BE A SZOBÁMBA! MIT
NEM ÉRTESZ EZEN? – üvöltötte a lány fülébe, mire az sikítva
ugrott hátrébb, majd ököllel vállba csapta a bátyját.
– Most nem hallok fél fülre!
– Várj, akkor beleüvöltök a másikba is!
– Ne csináld már! Mi van veled? Máskor délig ki sem lehet
téged zargatni az ágyból, most meg már… Várjunk csak, mennyi
egyáltalán az idő? – Mivel Dávid nem válaszolt, Bianka felnézett a
falon kattogó órára. – Mivaaan? Megmondanád, hogy mit
művelsz te fél nyolckor? Teljesen meg akarsz őrjíteni? Még
legalább négy órát aludnom kellene!
– Jaj, mert különben mi lesz? A hatalmas karikákkal a szemed
alatt már fel sem ismerne téged a hősszerelmes lovagod?
– Robit hagyd ki ebből a beszélgetésből! Inkább válaszolj a
kérdésemre!
Dávid unottan elfordította a fejét a húgától, majd keze sebesen
mozogni kezdett a klaviatúrán. Bianka már kezdett abban
reménykedni, hogy a bátyja a neten akar valamit mutatni neki, de
kiderült, hogy csak a facebookon írogatott az egyik haverjának.
– Kinek írsz?
– Nem mindegy az neked? Különben is, ne olvasd el az
üzeneteimet! Figyelj, mi lenne, ha kimennél a szobámból?
– Nem, míg nem mondod el, mi a baja anyának!
– Mikor nincs neki baja? Most komolyan!
– Jó, oké, akkor jelenleg mi a baja?
– Kiakadt, és elhatározta, hogy a következő életünk végéig
szobafogságban fog tartani minket.
– Minket? De én nem is csináltam semmit! Hogy lehetsz
ilyen?! Nem elég, hogy téged lakat alá zárnak, hát akkor
belerángatsz engem is! – Bianka felugrott és tarkón ütötte a
gépelő bátyját.
– Most nézd meg, mit műveltél! Neked hála zagyvaságot
küldtem el!
 – Nem tehetek róla! Miért volt az ujjad az ENTER gombon!?
– Bianka! Két választásod maradt! Egy: kimész most, és nem
verlek meg azért, mert szó- és engedély nélkül beléptél a
szobámba, vagy kettő: megfoglak a kezednél és a lábaidnál fogva
és kidoblak a szobámból!
– De várj! Ez így nem volt helyes. A második választás esetén
kifelejtetted a verést.
– Egyszerűen csak menj ki, ha nem szeretnéd, hogy tényleg
megtegyem! – mondta idegesen Dávid. Bianka egy pillanatra
elgondolkodott azon, hogy fejvesztve kirohan a bátyja szobájából,
de aztán azon kapta magát, hogy röhögve a lábaira dőlt.
– Most meg mi olyan vicces, ha megkérdezhetem? – kérdezte
Dávid felvont szemöldöke mögül a lányra lesve.
– Az arcod! Jaj, istenem, nem bírom! – röhögött a hasát fogva.
– Úgy nézel ki, mint egy labda! Egy hatalmas, piros labda!
Dávid látszólag azt sem tudta, mit műveljen a húgával, de azt
mindketten tudták, hogy nem lenne képes bántani őt. Még akkor
sem, ha nagyon mérges. Márpedig most az volt.
– Abbahagynád végre? Nagyon idegesítő, ha nem tudnád!
– Jaj, bocs, de ez… Tényleg! – törölte meg a szemét a lány. –
Még sosem fenyegettél meg engem ennyire! És az a vicc, hogy egy
pillanatig el is gondolkodtam azon, hogy tényleg megtennéd-e.
Dávid – míg Bianka nem látta – elfojtott egy mosolyt, majd
ismét pókerarcot vett fel, és a gép kijelzőjére nézett. Jött egy
üzenete.
– Hé, ki az a Gabriella? Ismerem? – kérdezte Bianka.
– NEM!
– Jó’vanna! Nem kell így rám förmedni! Szóval ki a csaj?
– Nem mindegy?
– Nem. Meg amúgy is, nem válaszoltál a kérdésemre!
– De, válaszoltam. Nem ismered őt!
– Mi? Nem, nem arra! Hanem, hogy miért ilyen ma anya?
Mikor húztad ki nála azt a bizonyos gyufát?
A kérdésre nem érkezett válasz, mire Bianka felállt ültő
helyzetéből, és lassan járkálni kezdett a szobában. Azonnal feltűnt
neki, hogy mennyire tisztán van tartva a testvére szobája. Mivel
Dávid az édesanyjukat már évek óta kitiltotta a szobájából, ezért a
tisztaság egyedül a fiú számlájára írható.
De álljunk csak meg egy pillanatra! A bátyja mióta szokott
rendet csinálni a szobájában? Csak nem maradt le valamiről?
– Figyu, Dávid? Te szerelmes vagy?
– Hogy mi? Miből gondolod? – pirult el rögtön.
– Na, ne! Te tényleg az vagy? Pedig most csak szívatni
akartalak, mert megláttam, milyen „rend” van szobádban. De
ezek szerint pont eltaláltam! És ki a csaj? Na, ne már, hogy az a
Gabi az, akinek az előbb írtál?
– Nem csak írtam, hanem fogok is! És nagyon remélem, hogy
magamra hagysz mihamarabb, hogy folytathassam vele az
értelmes beszélgetésemet, és nem olyan marhaságokat kell
elküldenem neki a te jóvoltadból, minthogy: 4eoj+xnh!
– De akkor ne légy már olyan csökönyös szamár, és mondd
már el nekem, mi van most?
Dávid sóhajtott egyet, majd felemelte a mutatóujját, jelezve,
kér egy percet, majd írt egy gyors üzenetet Gabriellának. Ha
Bianka jól látta, valami ilyesmit: Egy pill. A húgom talán megtalálja
nekünk a kiutat.
– Mi van? Milyen kiutat?
– Na, már most! – fordult felé a fiú, majd a fejével az asztalon
lévő hirdetésre bökött.
– Mi az?
– Nézd meg talán!
– Oksi! És most mit csináljak vele? Nézem, de nem látok rajta
semmi érdekeset!
– Dehogynem! Látod azt ott?
– Mit?
– Oké, lehet, hogy kisbetűvel írták, de azért nem hiszem, hogy
nem tudnád elolvasni!
– Jé, hisz ez rólad ír!
– Nem rólam, hanem az együttesünkről!
– Na, ne már! Sikerült? Tényleg koncertet fogtok adni?
 – Jah!
– Hú, ez nagyon jó! De Robi nekem miért nem szólt?
– Körülbelül tíz perccel előbb tudta csak meg, mint te!
Szerintem, azóta már három nem fogadott hívásod és legalább öt
SMS–ed érkezett tőle!
– Úh, akkor léptem! – pattant fel Bianka, de Dávid keze
megállította.
– Te meg hová mész?
– Beszélnem kell Robival. Gratulálnom kell neki, hogy sikerült
bejutnia a… Hova is?
– Áh, nem valami nagy szám, valami olcsó lebuj, de… Miért
nem nekem gratulálsz? Mégiscsak nekem köszönhető, hogy
egyáltalán…
– Mert izé, te a bátyám vagy! Nem kell kimondanom, úgyis
tudod, hogy mit érzek, de Robi honnan tudná?
– Kösz, ez most nagyon jól esett!
– Tudod, hogy értettem!
– Igen, és pont az vágott mellbe az előbb, azt hiszem! De
figyelj már rám! – kapott Dávid az ismét kifelé készülő húgára, és
leültette maga mellé a puffra.
– Most meg mi a bajod? Fél perce azért üvöltöttél, mert a
szobádban vagyok, most meg azért, mert ki akarok menni!
– Az, hogy időközben rájöttem, hogy csak te segíthetsz nekem!
– Mi? Tudod jól, hogy én nem vagyok hajlandó énekelni egy
fiúbandában! Álmodban se reménykedj hasonlókban!
– Mondjuk ezt még a mai napig nem értem, hisz nagyon jó
hangod van… De! Most kivételesen nem az énektehetségedet
akarom firtatni!
– Akkor milyen tehetségemet? – mosolygott Bianka szempilla
rezegtetve a bátyára.
– Hát igen, meglepő, de nem csak egyvalamihez értesz.
– Hé, ne légy már ilyen! – csapott ismét a fiú vállába.
– Szóval, a probléma az, hogy ez a kis kávézó vagy mi,
csaknem az ország másik végében található!
– És hol vagyok ebben a történetben én?
 – Úgy, hogy szándékozlak téged is magammal vinni!
– Ezért kiabált velem anya? Fogadjunk, hogy nem akar téged
elengedni a saját előadásodra!
– Igen, de a pláne az, hogy téged sem enged el!
– Már miért akarnék én ott lenni? – értetlenkedett Bianka.
– Mond neked valamit az a név, hogy Róbert?
– Úh, tényleg, Robi is ott lesz! – csapott a homlokára a lány. –
Ott kell lennem! Megígértem neki, hogy meghallgatom, ha már
élesben megy a dolog!
– Jah, miből gondoltam, hogy engem már nem akarnál ilyen
lelkesen meghallgatni?
– Ne izélj már, Robi a barátom!
– Mert, én meg mondjuk a bátyád?
– De téged nem akarlak megcsókolni! Fhúj! – húzta el a száját.
– Már mindjárt gondoltam!
– Na, de most komolyan, miért írtad azt Gabriellának, hogy én
megmenthetlek titeket?
– Te tényleg elolvastad, hogy mit üzentem neki?
– Nem takartad el a kezeddel, én pedig nem vagyok vak!
– Mindegy, hagyjuk! – félretéve a haragját tovább folytatta: –
Tehát, ahhoz, hogy el tudjunk menni, ahhoz ki kell használnunk
azt az Isten adta tehetségedet, hogy lyukat tudsz beszélni
mindenkinek a hasába!
– Na, ne! Már megint?! Mindig nekem kell rávennem anyut,
hogy jó legyen neked!
– De ez most neked is sokat jelent! És anyunak esze ágában
sincs elengedni minket!
– De hisz fel fogsz lépni!
– Ez az! Egy csökönyös anyukával áldott meg a sors!
– Hát még engem!
– Véletlenül neked nem ugyanaz az anyukád, mint nekem?
– Azt sohasem tudhatjuk! – nézett Bianka furcsán méregető
pillantással a bátyjára, mire amaz felröhögött, majd magához
húzta húga fejét. – Na! Most az lesz a feladatod, hogy lemenj, és
rábeszéld anyut, hogy elengedjen minket – suttogta a húga fülébe.
 – Oké, de fogalmam sincs, hogy mit mondjak neki – húzta el a
száját bizonytalanságában.
– Majd kitalálod! Meglásd!

Bianka nehezen határozta el magát arra, hogy az anyja elé álljon.

Fogalma sem volt, hogy mit fog majd mondani, amivel sikerül
meggyőznie őt arról, hogy elengedje őket Robi – vagyis Dávid –
előadására. Bianka hitt abban, hogy sokat számít egy érvelős
beszélgetés során, ha megfelelő a kinézete, így mielőtt még a
konyhába ment volna, visszamasírozott a szobájába, és felvette
hosszú ujjú, elegáns fekete fölsőjét, és egy élére vasalt fekete
nadrágot. Azért, hogy ne úgy nézzen ki, mintha egy temetésre
készülődne, egy lila színű nyakláncot tett a nyakába, és a sminkjét
is ehhez a színhez igazította. Még a haját is lófarokba kötötte a
biztos siker elérése érdekében. Amikor szembenézett a
tükörképével egy nagyon is határozott lány állt vele szembe, így
önbizalommal telve lépett ki a szobájából.
Dávid végig mögötte lépkedett, míg a konyhához nem értek,
az elkövetkezendőkben a nyitott ajtó mögött hallgatózott.
– Anyu, azt hiszem, beszélnünk kéne – tért rögtön a tárgyra
Bianka, amint meglátta az édesanyját.
– Sajnálom kislányom, de most nem érek rá! Mindjárt kész az
ebéd, majd evés közben megbeszéljük, bármiről is legyen szó!
Bianka értetlenül lesett az óra mutatóira. Még kilenc óra sem
volt.
– De anyu, még csak nem is reggeliztünk…
– Hogy mi? – fordult szembe a lányával az anyuka. Mindeddig
a gáztűzhely mellett szorgoskodott, még csak fel sem nézett a
lányára, amikor az belépett a helyiségbe. – Kislányom, készülsz te
valahová?
– Ami azt illeti, igen.
– Csak nem randid lesz azzal a gyerekkel? Hogy is hívják…?
Áh, megvan, Ricsi!
– Robi, anya!
 – Tessék? – kérdezte az anyuka, de most sem figyelt a lányára.
– Robinak hívják!
– Oh, és mi lett Ricsivel? Csak nem szakítottatok?
– Anya, sosem jártam Ricsi nevezetű fiúval!
– Dehogynem, hát nem ő az a gyerek, akivel a bátyád mindig
lóg?
– Igen anya, ő az, de Robinak hívják, és nem Ricsinek.
Az anyja erre nem mondott semmit, csak beleszántott a
hajába, melynek köszönhetően egy hajtincs a feje tetején állt meg.
Bianka némán figyelte, ahogy az anyja rutinosan mozog a
konyhában. Mikor még kicsi volt, szerette figyelni az anyja
ténykedését, elleste a mozdulatait. Olyan légiesnek, könnyűnek
találta a járását. Édesanyja mindig is boldog volt a konyhában.
Szeretett főzni, és ezt mi sem tanúsítja jobban, mint hogy mindig
dalolászott közben. De az utóbbi időben már nem hallotta
édesanyja hangját, már nem énekelt, még csak nem is
dudorászott. Ahogy Bianka sem ücsörgött mostanában csak úgy a
konyhában, hogy az anyját figyelje főzés közben. És most, hogy
pár másodpercig csak figyelte az anyját, úgy, mint régen,
szembesülnie kellett a ténnyel; édesanyja már nem ugyanolyan,
mint régen volt. Lassabban mozog, megfontoltan. Már nem
kellenek a kiskanalak, hogy kimérje magának a megfelelő adagot,
hanem érzékkel főz. Már megszokta, hogy mit kell mi után
csinálnia, már nem kellenek neki a receptek.
Bianka elgondolkodva ült le a székre, melyet gondosan a fal
mellé állított, hogy így szemmel tarthassa az anyját, akinek a
mozdulatai túlságosan furcsák, szokatlanná váltak az évek során.
Biankának rá kellett döbbennie arra, hogy édesanyja
megöregedett. Nem az a ráncos fajta öregasszonnyá változott,
nála a változás belül ment végbe.
Bianka lassan felállt, és a gáztűzhelyhez lépve lekapcsolta azt.
El akarta érni, hogy az anyja csak rá figyeljen, de most már
teljesen más dologról akart vele beszélni, mint amivel eredetileg
indítani szándékozott.
 – Anyu, mi a baj? – kérdezte Bianka. Az édesanyja ránézett,
ajka vékony vonallá préselődött rosszallása jeleként, de nem szólt
semmit. Még a kérdést is elengedte a füle mellett.
Bianka az asztalhoz vezette az anyját, és leültek mind a ketten.
– Rendben. Pár percet adhatok neked. De utána mehetsz a
szobádba tanulni, ifjú hölgy! Nem akarom, hogy megint egyest
hozzál haza!
Bianka hosszú idők óta először nézte meg magának az anyját,
a megkeményedett vonásait. A szeme már nem csillogott úgy,
mint régen, nem is nevetett már olyan sokat.
Mikor változott meg az anyja ennyire?
– Anyu, miért nem engedsz el minket Dávid fellépésére?
Bianka anyja sóhajtva dőlt hátra a székben, ujjait egymásba
kulcsolta, szemét pedig összehúzva figyelt a lányára.
– Mert nem, és kész!
Egyszerű, szülői válasz volt. Semmi indok, csak
ténymegállapítás.
– Dávidnak ez nagyon fontos lenne, anyu…
– Igen, ahogy a tanulás is nagyon fontos, kislányom. Mind a
kettőtöknek!
– Egyetlen alkalomról lenne csak szó! Még az is lehet, hogy
senkinek sem tetszik az, amit a bátyámék művelnek a színpadon.
Bianka kinyilvánítását egy tompa zörej követte, ami pontosan a
nyitva hagyott ajtó mögül érkezett. Dávidnak úgy látszik
egyáltalán nem tetszett Bianka megjegyzése.
– Azt mondtam, hogy nem! És jobb lesz, ha ezt bele is vésitek
az agyatokba mind a ketten!
Bianka pont az édesanyja szemébe nézett, csak is így láthatta
meg azt az apró villanást, ami eddig elkerülte a figyelmét. Az anyja
magányos. Hiába van mellette egy szerető férj, ha a gyermekeinek
sokkal fontosabb a barátaival együtt eltölteni egy hétvégét, mint
ővele. Dávidnak és Biankának szinte sosincs ideje arra, hogy
leüljenek beszélgetni az anyukkal, és ha már itt tartunk, akkor az
apjukkal sem. Csak akkor fordultak a szülők felé, ha valamit
nagyon szerettek volna és csak a szülői engedélyre volt szükségük.
De valahogy mindig elfelejtették kimutatni azt, hogy mit is
éreznek a szülők iránt.
Az anyuka már készült feltolni magát a székből, de Bianka
sürgető szavaival megelőzte a mozdulatot.
– Anyu, szeretlek!
– Akkor sem engedlek el titeket! – hárított rögtön az anyja.
– Szeretlek! – nyomta meg a szót Bianka.
Az anyuka és a lánya meglepetten néztek egymásra. Mint két
idegen, akik most találkoztak először. Biankának rá kellett jönnie,
hogy milyen régen mondta ki ezt a szót az anyjának úgy, hogy
nem volt mögötte hátsó szándék. Olykor az emberek kimondják
csak úgy, arra várva, hogy ezzel elérjenek valamit, de Bianka
érezte, a szavak mélyről jöttek, és komolyan is gondolta őket.
– Nem engedsz el, oké. Megértettem. De attól még, amit
mondtam, igaz. És szeretném, ha ezt te is tudnád.
Az anyuka szája elnyílt csodálkozásában.
– Tudod, nem kellett több mint öt perc, hogy rájöjjek arra,
már nem is ismerem az édesanyámat. Annyira ráhangolódtam
arra, hogy mindig a barátaimmal töltsem el a szabadidőmet, hogy
valahogy elfelejtetem azt, hogy nekem van egy családom is, egy
anyukám és egy apukám, akik ugyanannyira szeretnék, ha velük
töltenék egy kis időt, mint a barátaim. Ezentúl minden máshogy
lesz. Megígérem. És az, hogy nem engedsz el minket az előadásra
megfelelő tanulság lesz mindkettőnknek az elkövetkezendőkben.
Bianka egyenesen az anyja szemébe nézett, így látta, ahogy
megremeg a szeme sarkában egy könnycsepp, majd végigcsordul
az arcán. A következő percben Bianka már az anyja nyakhajlatába
fúrta a fejét, és olyan szorosan ölelte át, amennyire csak bírta.
Sokáig ölelték így egymást, egyikük sem szólt egy szót sem,
végül az anyja elhúzódott, és végigsimított a lánya haján.
– Rendben.
Egy egyszerű szó, mégis olyan sok mindent hordozott
magában.
Bianka felvont szemöldökkel nézett az anyjára. – Igen?
 – Igen. Elengedlek titeket az előadásra! – mosolygott az
anyuka. – De csak egy feltétellel!
– És mi lenne az?
– Engem is magatokkal visztek! Szeretném látni az én fiamat,
ahogy játszik. Ott szeretnék én is lenni!
– Oh, anyu! Hát ez természetes!
Bianka ismét magához ölelte az anyját, majd egy puszit
nyomott a nő arcára.
Mosolyogva hagyta el a konyhát és egyenesen Dávidba botlott,
aki féloldalas mosolyával a falnak dőlve várt a húgára.
– Nagy voltál, Bius! Tudtam, hogy te megnyered nekünk az
anyai szívet!
A lány nem mondott semmit, bár legszívesebben elmondta
volna neki, hogy mire jött rá az édesanyjával való beszélgetése
alatt, de úgy érezte, bátyja úgysem értené meg.
– Dávid, már alig várom, hogy hallhassam, ahogy játszol!
– Akarod mondani, alig várod, hogy láthasd Robit játszani!
– Nem. Jól mondtam!
És ez egyszer azt hiszem, komolyan is gondoltam.
 Hangjegyek szárnyán

Egy lágy dallam töri meg a város monoton zaját, ahogy a vonót a
húrokhoz érintve lassan életre keltem a hegedűmet. Az emberek,
akik eddig sietve közeledtek felém, majd távolodtak tőlem, most
megállnak, és bár két vak szememmel nem látom őket, mégis
érzem a meleg pillantásukat magamon. Vannak, akik végigvárják
az első darabot és csak utána hagynak magamra, mások még
ennyire se veszik a fáradtságot. Ma még fontos, holnap már tűnő
dolgok felé haladnak.
Ahogy befejezem az első darabot, elemelem a nyakamtól a
hangszert, csakhogy nyerjek egy kis időt, míg kitalálom, mit
játsszak ezután. Alig pár másodperc múlva már egy új, eddig még
senki által nem játszott dallamot kezdek el dúdolni magamban, és
kisvártatva a hegedűmből is előcsalom a hangokat.
Játék közben szorosan összezárt szemhéjaim mögött ez a
dallam életre kel. Eddig – számomra sohasem láthatott színek,
alakok öltenek testet előttem. Érzem, ahogy lassan könny csordul
ki a két szememből, ahogy rájövök, a hegedűjátékkal a szívem
legmélyén megbújó érzéseket személyesítem meg. A bennem
dúló, önmagam iránt érzett dühöt felváltja a nyugalom, a magányt
pedig a valahová tartozás érzése. Mert, bár még mindig
magamban állok a hegedűmmel a kezemben, mégsem érzem
magam egyedül. Mert lehet, hogy az emberek nem jönnek
közelebb hozzám, de a játékommal – ha csak egy pillanatra is –,
elérem azt, amire mindig is vágytam; felfigyelnek rám! Engem
hallgatva megállnak és a hétköznapi megszokásukból kibillenve
megpihennek, és talán egy kicsit elgondolkoznak. De a legfőbb:
éreznek!
 De nem csak bennük, bennem is útnak indul valami. Valami
újfajta érzés. Mintha az emberek elszívnák tőlem a bennem lévő
fájdalmat, hogy azt békés nyugalommá alakítsák át.
A hegedű húrjait megszólaltató vonó végül megáll a
kezemben. A dallamnak vége, és bárhogy is szeretném, a hegedű
nem akar újra megszólalni. Az emberek – egy általam odaképzelt
mosollyal az arcukon – továbbállnak, és egyszeriben megint
egyedül érzem magam. A hangszerem – úgy érzem – cserben
hagyott.
Már készülök összepakolni, amikor balról furcsa neszre
figyelek fel. Valaki közeledik felém – ezt azonnal le tudom szűrni
a hangokból, de a nemét csak a hallásomra hagyatkozva nem
tudom megállapítani. Az egyén megáll előttem, és kisvártatva
mentolos rágó illata csapja meg az orromat.
– Nagyon szépen játszik! – közli egy lágy, női hang.
– Köszönöm – mondom.
– Láttam már magát itt tegnap is. Már akkor ide akartam jönni,
de megmondom őszintén, féltem, hogy esetleg tolakodásnak
venné.
– Nem így van. Örülök magának – mondom őszintén.
– Tegnap nem hallottam játszani…
Jól érzem, hogy e mondat mögött egy ki nem mondott kérdés
bújik meg, amit szándékosan eleresztek a fülem mellett. Nem
akarom a tudtára adni ugyanis, hogy tegnap nem éreztem magam
eléggé erősnek ahhoz, hogy emberek előtt játsszak.
– Legszívesebben behunytam volna a szemem, hogy csak a
játékára koncentráljak, de akkor nem láttam volna, hogy közben
milyen békés volt az arca. Meg szabad tudnom, mire gondolt
közben, uram?
– Nem igazán gondolkodtam. Inkább csak éreztem. Hogy mit?
Nyugalmat, békét, reményt. De legfőképp hittem!
– Mégis miben?
– Hogy kapok még egy esélyt, hogy bizonyítsak a szüleimnek,
a barátaimnak, de legfőképpen magamnak.
– De mit akart bizonyítani?
 – Hogy fontosak nekem! Hogy nélkülük nem volnék az, aki.
Tudja, pár hónappal ezelőtt elhagytam a szüleimet és a
barátaimat, akik eddig segítettek nekem az életben boldogulni. A
saját lábamra akartam állni, és megmutatni, hogy egyedül is
megleszek a világban. Talán csak azt akartam érezni, hogy nem
vagyok védtelen és kiszolgáltatott. Valaki, aki másoktól függ. De
már megbántam, amit tettem. Sosem éreztem ehhez fogható
fájdalmat és magányt, mint most. Az egyetlen lehetőségem arra,
hogy felhívjam erre a szüleim és a barátaim figyelmét is, az az
volt, hogy kiálltam ide, és szívből játszani kezdtem. Eddig vak
voltam, a szó bármely értelmében, de most, ebben a pillanatban
úgy érzem, olyan dolgokat látok, amit mások nem. És nem adom
fel, amíg ezt ők is meg nem értik!
– Talán én segíthetek Önnek! – A nő két tenyere közé fogja a
kézfejemet. Közelebb lép hozzám, a mentolos illat csiklandozza
az orromat. – Biztos vagyok benne, hogy a szülei és a barátai alig
várják, hogy Ön hazaérjen végre. És, csak hogy tudja, a játékával
már egy barátot szerzett magának – mondja gyengéden
végigsimítva a kezemen.
 Harmatpillangó

Egy tölgyfa árnyékában ülve, mosolyogva figyelem, ahogy Kristóf

a levegőbe ugrándozva megkísérel elkapni egy pillangót. Eltúlzott
mozdulatokkal szökken a magasba, hogy aztán játékosan a földre
zuhanjon, végigbukfencezve a porban. Végül fekve marad,
hanyatt dől, hogy rám tudjon nézni. Ahogy észreveszi, hogy a
hasamat fogom a nevetéstől, arcán egy hatalmas mosoly jelenik
meg.
– Gyere ide, Anett! – szól nekem. Összekulcsolt két keze a
hasán nyugszik. Bal lába a jobbikon átvetve pihen.
Felállok, és odatámolygok Kristófhoz, aki rögtön felül, amint
mellé érek. Mikor int nekem, leülök mellé. Térdünk összeér,
ahogy közelebb húzódva hozzám a fülembe súg.
– Elkaptam – mondja cinkosan mosolyogva.
Kerekre tágult szemekkel nézek rá. – Tényleg?
– Nem hiszel nekem? – húzza fel játékosan az orrát. – Akkor
meg sem mutatom.
Kristóf elfordítja tőlem a fejét és látványos duzzogásba kezd.
– De én látni szeretném! – mondom békülő hangon. Ahogy
ujjaim az alkarjához érnek, felém fordul.
– Akkor jó, mert neked fogtam – kacsint rám mosolyogva. A
hátam mögé ül, összekulcsolt tenyerét az arcom előtt elhúzva a
hasam elé tartja, így a hátam szorosan a mellkasához ér, míg
combja satuba szorítja a testemet.
– Felkészültél? – suttogja a fülembe.
– Igen – mondom alig hallható hangon, mire Kristóf szép
lassan elkezdi széttárni az ujjait. Ahogy belátok egy résnyi helyen
két gyönyörű szárny verdesését pillantom meg.
A pillangó küszködve keresi a kiutat a börtönéből.
 – Ne! A végén még elszökik! – mondom kicsit hangosabban a
kelleténél. Ujjaimat a fiú kezére simítva hagyom, hogy ismét
összezáruljon a kis nyílás.
– Bízz bennem! – kéri halkan Kristóf. – Nem hagyom, hogy
elröpüljön. És ha mégis elszökik tőlünk, akkor fogok egy másikat!
– ígéri.
Bólintva hagyom, hogy ismét széttárja a két tenyerét. A
fogammal az ajkamba harapva tudom csak megállni, hogy ismét
meg ne szólaljak.
A gyönyörű pillangó – bár verdes a szárnyaival –, cseppnyi
jelét sem mutatja annak, hogy fel szeretne repülni legjobb
fiúbarátom tenyeréből. Lábait mozgatva lassan lépeget előre, míg
a napfény megcsillan gyönyörű színű szárnyain.
– Csodálatos – suttogom.
– Igen, az!
Kristóf a vállamhoz nyomja az állát, az arcunk szinte összeér.
– Átveszed? – kérdezi Kristóf tőlem néhány másodperc eltelte
után.
– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet! – hárítok rögtön. Elhúzódnék
a fiútól, de mivel a testünk szorosan összepréselődik, így
megmoccanni sem tudok anélkül, hogy ne okozzak ezzel
kellemetlenséget Kristófnak.
– Szeretném – könyörög nekem.
– Rendben – adom meg magam. – Mit csináljak?
– Tedd a tenyered szorosan az enyém alá – válaszolja szinte
azonnal. Lelkesedése átterjed rám is, érzem, ahogy az arcomon
megjelenik a Kristóféhoz hasonlatos mosoly.
– De lassan, nehogy elijeszd a pillangót!
Úgy teszek, ahogy Kristóf meghagyta. Lassan, és nagyon
óvatosan közelítem a kezemet a fiúéhoz, és végül – bár kicsit
reszketve – simítom azt az övéhez.
– Most el fogom venni a kezemet. Felkészültél? – kérdezi.
– Igen – mondom. Hangom remeg az izgatottságtól.
A fiú szép fokozatosan húzza oldalra a két kezét, hogy a
középen álló pillangó az enyémbe tudjon pottyanni. De a tervünk
szinte azonnal meghiúsul, ugyanis a pillangó a kis változást
észlelve azonnal felreppent a levegőbe.
– Ne! – kiáltom a pillangó után nyúlva. Egyszerre kíséreljük
meg a felállást, de a lábaink valahogy összegabalyodnak, így szinte
azonnal a földön kötünk ki, és én valahogy Kristóf alá szorulok.
– Bocs! – mondjuk egyszerre a másiknak, mire kirobban
belőlem a nevetés, de mivel a barátom nem nevet velem együtt,
így én is hamar abbahagyom.
Kristóf két tenyerére támaszkodva néz le rám, arcán különös
érzelmek látszódnak.
– Hazudós! – mondom neki megtörve a közénk álló, kínos
csendet. A mellkasára csapok, hogy engedjen felkelnem, de vagy
nem vette a célzást, vagy direkt nem akarta érteni.
– Hogy én? – kerekednek el a fiú szemei. – Mégis miben
hazudtam neked?
– Azt mondtad, ha a pillangó elszökik tőlünk, elkapod újra!
– Nem, Anett! – mondja fejét csóválva. – Én azt mondtam, ha
elszáll, fogok egy másikat.
– Az ugyanaz! – mondom mosolyogva. – Szóval? – nézek rá
jelentőségteljesen.
– Úgy látszik, nem figyelsz eléggé. Én már rég elfogtam egy
másikat! De ez sokkal szebb, mint az első! – mondja lassan
mosolyra húzott ajkakkal.
– Tényleg? – kérdezem, a kezére pillantva. – És hová dugtad?
Mert, ha csak nem kilapítva végezte a tenyered alatt, akkor nem
tudom, hol máshol lehetne.
– Igazad van. Nem a kezemben van. Ez a pillangó nem férne
el tenyeremben. Annál sokkal nagyobb és értékesebb.
– De mégis hol van? – kérdezem értetlenül. Mikor sokáig csak
szótlanul mered rám, dühösen ráncolni kezdem a
szemöldökömet.
Kristóf arca szinte azonnal ellágyul, megböki az orromat,
mielőtt még válaszolna. – Itt, előttem! – mondja, és ahogy
összekapcsolódik a tekintetünk végre megértem, mire utal már
percek óta. Érzem, ahogy a pír lassan felszökik a nyakamon,
mígnem az egész arcom lángolni kezd.
Van egy pillanat, mikor rádöbbenünk arra, hogy egy személy
már több számunkra barátnál. Nem tudnánk megmondani, hogy
mikor történt a változás, talán nem is lehetne elhatárolni. Csak
egy a biztos; ez egy folyamat része. De mindig van egy árulkodó
jel. Valami, ami tájékoztat minket arról, hogy igenis túlléptünk
már a barátságon, mi már nem csak egy lány és egy fiú vagyunk. A
rádöbbenésre számos mód, jel, vagy alkalom nyílhat. A kérdés az,
hogy mi észrevesszük–e a változást, amely felé az életünk tart, és
ha igen, merünk–e lépni felé, vagy hátat fordítunk neki, csakhogy
még el nem szenvedett sérelmek elől meneküljünk.
– É-én? – kérdezem remegő hangon. Nagy levegőt véve
farkasszemet nézek a sorsommal, és pillanatok alatt döntöm el,
hogy nem fogok megfutamodni.
– Igen, Anett! Te vagy az én pillangóm – suttogja, majd közel
hajolva az arcomhoz, lágyan az ajkamhoz érinti az ajkát.
 Múló idő

Az erdő apró neszeit hallgatom; a madarak távoli hangját sodorja

felém a szél, míg a háttérben a levelek titkokat suttognak nekem.
Elmúlt, régi szép idők emlékét idézem fel magamban. Emlékekét,
melyek az évek alatt kifakultak már, fekete-fehérré változtak, de
bízom benne, hogy egy kis képzeleterővel újra színessé
formálhatom őket.
Az asztal repedezett lapjához nyomom az ujjaimat,
végigsimítok az odakarcolt szövegek feliratán, míg gondolatban
visszapörgetem az időt. Évek teltek el, kettő vagy három is, mióta
utoljára kijöttem ide a barátaimmal. A tábortűz köré gyűlt
társaimmal nevettem a közösen megélt pillanataink emlékén és
csak mi általunk viccesnek vélt poénokkal szórakoztattuk
egymást. Mások, akik később csatlakoztak a baráti körünkhöz,
kívülállóként érezhették magukat, és ezt meg is értem. Ők nem
tudhatták, hogy amin mi jókat derülünk az nem mások bántásán,
kifigurázásán alapszik, hanem egymás ugratásán. Annyira
ismertük már egymást, hogy tudtuk, hogyan fog reagálni a másik,
ha felteszünk neki egy kérdést, tudtuk, hogy mitől viszolyog és mi
az, amitől mosoly fog játszani az arcán. Úgy ismertük egymást,
mint a saját tenyerünket, és el sem tudtuk volna képzelni a
holnapot egymás nélkül.
Most ugyanitt ülök, de a tábortűz már nem melegít. A
lángokba meredek, míg a rég elmúlt pillanatok pörögnek le a lelki
szemeim előtt. Aznap csak a tűz volt az egyetlen, ami
megvilágította a barátaim arcát, míg a sötétség úgy vett körbe
minket, mint egy hideg takaró. A szemük, hogy a füsttől vagy a
sok nevetéstől csillogott annyira már nem tudnám megmondani,
de volt akkor egy pillanat, mikor megállni éreztem az időt. Ott és
akkor, abban a lélegzetvételnyi pillanatban boldog voltam. Nem
törődtem a holnappal, csak a jelent éltem át, míg magamba
szívtam barátaim boldogságban úszó arcát. De mint minden, ez a
pillanat is tovatűnt, és elérkezett a holnap. Ami jelen volt, múlttá
lett, de legalább boldog emlékké nőtte ki magát a szememben.
Eszembe jutnak dolgok, apró érintések, melyekkel kimutattuk
egymás iránt érzett barátságunkat. Emlékszem, milyen jó érzés
volt szorosan átölelni egymást. Akkor úgy éreztük, ez a barátság
örökké fog tartani. De nem így lett. Az idő haladtával változunk,
és mint így, a barátságok is meg tudnak szakadni, meg tudnak
változni. El tudnak fakulni, ahogy az emlékek is, miként egy kép
sem tudja visszaadni hűen egy ember személyiségét, vagy a
pillanat varázsát egy kívülálló számára.
Az idő túl gyorsan halad, és két év távlatából már látom, hol
hibáztunk, mikor romlott el minden. Akkor, mikor mindez még a
jelen volt, nem éreztünk fontosnak bizonyos dolgokat, de a jelen
jelenében én már tudom, mit változtatnék meg a múlt jelenében.
Megállítanám az időt. Megfognám a homokórát, és egyszerűen
oldalra dönteném, hogy ne tudjon tovább leperegni a sok kis
homokszem. Hagynék magamnak elég időt arra, hogy
átgondoljam, hová vezet az életem, a barátaim élete, a mi életünk.
Ha lett volna lehetőségem erre, akkor talán másképp történt
volna minden.
De vajon megtettem volna? Ez a kérdés foglalkoztat.
Megváltoztattam volna a múlt jelenét, ha adtam volna esélyt
magamnak, hogy elgondolkodjak a dolgokon?
Talán nem.
Talán igen.
Nem…? Igen…?
A kezemben lassan forgatni kezdek egy kis homokórát. Úgy
meredek rá, mintha az meg tudná adni nekem a választ a
kérdésemre. Hagyom, hogy leperegjen egy kevés homokszem,
majd megfordítom, mintha ezzel meg nem történtté tehetnék
dolgokat. Mintha visszaröpíteném az időt és ismét megfordítva
elképzelem, hogy másként cselekszem.
 Sóhajtva állítom talpra a homokórát, míg a lángokba tekintek.
A volt barátaim jelenléte olyan elevenen él bennem, hogy szinte
érzem, ott ülnek mellettem. Oldalra fordulnék, hogy egyenként a
szemükbe nézhessek, de tudom jól, hogy csak magamat ámítom.
Nem látnék ott senkit.
Hogy ki hibázott? Talán egyikünk sem, talán mindannyiunk.
Nem ez a kérdés. Hanem az, hogy tényleg így kellett történnie?
Vajon ez a szakadás kellett az életembe, hogy ebből tanulva új
emberré válhassak? Igen. Ez egy logikus megoldásnak tűnik.
Kinyúlok és ismét a kezemben fogom a kis homokórát. Ahogy
forgatni kezdem, mosoly jelenik meg az arcomon. Nem tudok
haragudni sem magamra, sem rájuk, hiszen nem egy embert kell
okolni a dolgok rossz kimenetelét illetően. Mindannyian
ugyanannyira hibásak voltunk a történtekben. Talán csak annyira
hinni akartunk a másikban, hogy úgy véltük, bármit megtehetünk,
hisz akkor is ott leszünk egymásnak, ha balul sül el valami.
Tévedtünk.
Azóta megváltoztam. Talán ők is. Elgondolkodtam a múlt
hibáin. Talán ők is. Én eljöttem ide két-három év elmúltával.
Reménykedem, hogy megkapva az üzenetemet ők is el fognak.
Én bízom bennük. Bízom abban, hogy újrakezdhetjük. Az idő
múlik, és az emlékek bár megfakulnak, de megmaradnak a
szívben. A megbocsátásnak hatalmas ereje van. Én hajlandó
voltam erre, ti vajon igen, kedves barátaim?
Ez a kérdés.
– Hajlandóak vagytok megbocsátani nekem, és magatoknak is?
– teszem fel a kérdést a lángokba bámulva.
– Hajlandóak – jön a válasz a hátam mögül.
Megpördülök a remény szikrájával a szememben, és a mosoly
egyszerre tűnik fel a barátaim és az én arcomon.
Két-három év elteltével először ismét átölelem a barátaimat, és
csakúgy, mint régen, a mai este sem törődünk a holnappal. De a
jelennel annál inkább. Nem hagyjuk még egyszer figyelmen kívül
a másik érzéseit. Nem hagyjuk, hogy ismét eltávolodjunk
egymástól.
 Bár nem pörgettem vissza az időt, mégis kaptam esélyt, hogy
megváltoztassam a múltat. Ott kezdtük a beszélgetést a
barátaimmal, ahol abbahagytuk, mintha meg sem történt volna ez
a kis szünet. Pedig ott volt, mint egy megfakult fekete-fehér
fénykép, amire ha ránézünk fanyar mosoly játszik az arcunkon.
 Nyílvessző áll közénk

A szívem a torkomban dobog. Minden egyes dobbanás tettekre

sarkall, mégis képtelen vagyok megmozdulni. A lábam földbe
gyökerezik, míg tenyeremet a fedezékemül szolgáló fa törzsének
támasztom.
Bárcsak olyan láthatatlan lennék, mint amilyennek képzelem
magam. Ha lecsukom a szememet és elég hosszú ideig
koncentrálok rá, talán kikerülök valahogy ebből a borzalomból,
amelybe akaratlanul is, de belekerültem. Elég, ha csak egy
másodpercre lankad a figyelmem, hogy minden, amiért mindig is
harcoltam, elvesszen a múlt homályában.
Egy elkésett falevél hullik a földre pont az orrom előtt. A
szememmel követem az útját, és alighogy megállapodik a
megolvadt hóban, meghallom kedvesem mély, rekedtes hangját.
– Ne! – suttogom elszörnyedve. – Miért jöttél elő a
búvóhelyedről? – teszem fel a kérdést, bár tudom jól, hogy úgy
sem hallja rajtam kívül senki sem a hangomat.
Nem értem kedvesem szavait, túl távol van tőlem, de nem kell
sokat törnöm a fejemet azon, hogy rájöjjek, mit csinál. Fel akarja
áldozni magát, csak azért, hogy míg vele törődnek én nyomtalanul
eltűnhessek. Meg akar menteni!
Dühösen az ajkamba harapva kukucskálok ki a fedezékem
mögül, mire a feltámadt szellő homokkal szórja teli a szememet a
közeli buckáról. Pislogok, majd odakapok a kezemmel, hogy
aztán a kicsorduló könnyeket letörölhessem. Ez a röpke pillanat
éppen elég ahhoz, hogy észrevegyenek; szinte azonnal egy
nyílvessző hasít keresztül a levegőben, alig pár centivel tévesztve
el a célt. Az én fejemet.
– Lina! – sikítja kedvesem a nevemet.
 Azonnal lebukom, majd vaksin tapogatózva nyúlok a fa felé,
de mindenhol csak havat markolok. Aztán hirtelen beleakad
valamibe a kezem, így a még mindig fátyolos szemem elé tartom
azt, hogy szemügyre vehessem. Amint rájövök, hogy mit tartok a
kezemben, sikítva hajítom azt el. Egy csontváz! Egy mókus
megfagyott csontvázát fogtam a tenyeremben.
Remegő kezeimet a nadrágomba törölve állok fel. Kitisztult
látásom a segítségemre van. Visszabújok a fa mögé, és kísérletet
teszek arra, hogy csillapítsam heves szívverésemet. A lélegzetem
pamacsfelhőket képez a levegőben, az ujjaim pedig pirosak a
decemberi hidegtől.
Bakancsos léptek hangját sodorja felém a szél, egy gally
kettéroppan, ahogy balról felém közeledik valaki. Ahogy a
hókristályok felszállnak a levegőbe, egészséges zöld füvet
pillantok meg a hóréteg alatt. Hamarosan eljön a tavasz, változást
hoz az emberek életébe. Vajon az enyémbe is? Vajon megérem én
is az évszakváltást? És a kedvesem?
Mielőtt még felocsúdhatnék a gondolataimból, a bakancsos
lábak előbukkannak egy fa mögül. A férfi a kezében egy íjat tart, a
benne lévő nyíl egyenesen a szívemre mutat kétséget sem hagyva,
hogy mi történik, ha megpróbálok menekülni. A kalapján
meglibben a lúdtoll, ahogy lassan felém lépdel, ajkát széles
mosolyra húzza, míg én nagyot nyelek és az ajkamba harapva
akadályozom meg, hogy fel ne szólaljak.
– Ne mozdulj! – suttogja. Kis palackot húz elő valahonnan, és
úgy tapad rá – egyik szemét gondosan rajtam tartva közben –,
mintha az élet elixírje lenne benne. Elkapva rólam a pillantását az
istálló mellett álló három férfit veszi szemügyre. Egyikük közülük
a férjem.
A férfi hirtelen előttem terem, a derekamnál fogva magához
ránt, és egy kést szorít a nyakamhoz, amit ki tudja, honnan rántott
elő. Az íját a jobb kezében tartja, lazán lógatja az oldala mellett.
Az ijedelemtől remegő kezemet a szám elé kapom, és
szitkozódom, amiért nincs a kezemben fegyver, hogy
megvédhessem magamat.
 – Lina! Neee! – kiálltja a férjem, mikor a férfi kirángat engem a
fa takarásából és meglök, hogy induljak szép lassan előre.
Engedelmeskedem neki, teszek egy lépést előre, de a lábam
megcsúszik azon a falevélen, ami nemrég hullott a földre a
szemem láttára. Térdre borulok, és alig marad annyi időm, hogy
belemarkoljak a hóba, mielőtt a mögöttem álló férfi a hajamat a
csuklójára tekerve fel nem rántja a fejemet. A kés nyele ismét
megjelenik az állam alatt, belenyomódik a nyakam finom bőrébe.
Csak mikor megérzem, hogy meleg cseppek folynak végig a
nyakamon, tudatosodik bennem, hogy a férfi megvágott.
Döbbenten pillantok le az ujjaim hegyére, amelyet vörösre fest a
saját vérem.
Tudom, hogy nem szereztem komoly sérülést, mégis a vér
látványától zúgni kezd a fejem. A kezdeti sokknak köszönhetően
úgy érzem, mintha lelassulna körülöttem a világ. A földön
térdeplő kedvesemre nézek, a homlokán kidagad egy ér, miként
teljes erejéből a nevemet kiálltja, de a fülemben zúgó véren kívül
semmi mást nem hallok. Egy pillanatra összemosódnak előttem a
színek, viszont a tenyeremben lassan latyakká olvadt hideg hó
észhez térít. Nagyot pislogva meresztem a szememet, a nyakamat
nyújtogatom, hogy jobban lássak a közém és kedvesem közé álló
bokroktól és fáktól, mikor észreveszem, amint egy árnyalak teljes
erejéből felém közeledik. Még egyet pislognom kell, mire lassan
kitisztul előttem a kép és rájövök, hogy akit eddig árnyalaknak
véltem az nem más, mint a férjem.
– Lina! – kiálltja felém futva. Elmosolyodnék, de a szám
ahelyett, hogy kifejezné örömét, ijedtében tágra nyílik, amint
észreveszem a levegőben végighasító nyílvesszőt.
– Ne! – suttogom. – Ne, ne, ne, ne! – ingatom a fejemet,
ahogy előre lejátszom a lehetséges jövő képkockáit a fejemben.
A nyíl a férjem bal válla alatt hatol át, mire a kedvesem
megtántorodik és térdre esik, majd az oldalára borul. Elkínzott
arccal néz fel rám, míg a fájdalom grimaszt csal az arcára.
Egyenesen a szemébe nézek, onnan merítek erőt, míg a többi
érzékszervemmel a hátam mögött álló férfira koncentrálok.
Megvárom a tökéletes pillanatot, és az ökölbe zárt tenyerem közt
a félig olvadt havat a lúdtollas férfi arcába vágom, mire az
prüszkölve kap a fejéhez. Kihasználva az alkalmat kiütöm a
kezéből a kis kést, aztán az újabb, már ismerőssé vált suhogást
hallva a levegőben előrerántom a férfit, hogy őt érje a halálos
nyílvessző, ne pedig engem. Amint a férfi összerogy mellettem,
megöröklöm tőle az íját, és mielőtt a másiknak esélye lenne rá,
egymás után kétszer felajzom azt. Csak akkor állok fel, amikor
megbizonyosodom afelől, hogy a férfiak nem kelnek már fel
többé, aztán egyenesen a kedvesemhez futok. Leguggolva mellé a
hóba kényelmesebb testhelyzetbe fektetem, majd az arcából
kisimítom a csapzott hajszálakat.
– Nyisd ki a szemedet! Kérlek! –suttogom. – Nem csinálhatod
ezt velem! – mondom kicsit hangosabban, míg végül ráüvöltök: –
Gyerünk! – rázom meg az ép vállát, mire megremeg a szemhéja. –
Ez az! Nézz rám! Meg tudod csinálni – biztatom könnyes
hangon. – Tessék? – kapom fel a fejem, mikor erőtlen hangját
meghallom. – Nem hallom, mit mondasz.
– Sz… Sze… Szeret-lek – mondja ki akadozva a szót, mire a
könnyektől elfacsarodott arccal mosolygok rá.
– Én is szeretlek – simítok végig az újbegyeimmel az arcán,
vörös foltot kenve rá. – Most már nem lesz semmi baj – mondom
megnyugtatónak szánt hangon, miután megbizonyosodom afelől,
hogy a nyíl nem érte el a szívét.
Kedvesem elmosolyodik, majd erőtlen kezével megszorítja az
enyémet.
 Szerelem ecsetvonásban

Egy ecsetvonás.
Lassú, ámde kecses mozdulat, és a festék egy vastag csíkot
hagy a vásznon. Lágy rózsaszín a fehérségben.
Kezdetnek jó, de hogyan folytassam? Talán egy lilával? Igen,
az megfelelő lesz. Belemártom az ecsetem a palettába, és nézem,
ahogy a kis szálak az ecset végén meghajlanak, követik a
mozdulatot, melyet én csikarok ki belőlük.
Későn veszem észre, és a világos lila – amely olyan jól illett
volna a rózsaszínhez – egyre csak sötétül az ecsetvégen.
Elemelem a palettáról, majd elgondolkodva nézem a színt, melyet
kikevertem magamnak. Aztán felviszem ezt is a vászonra. A lágy
rózsaszínt megtöri a rajta keresztben végigfutó durva lila szín, de
mégis, elégedetten vizsgálom a festmény kezdeti vonásait.
Egyelőre két csíkot látok, még csak nem is egyenesek. Néhol
erősebb, máshol gyengébb a szín, mégis ott van mindkettő.
Dacolva a másik ellen. A sötét és a világos. Ellentétek, mégis jól
megférnek egymás mellett.
Új színt keverek. Megpróbálom megtalálni e meglévő kettőnek
a köztesét. Külön piszkozatpapíron vizsgálom meg az új színt, de
az nem tetszik, nem az igazi. Vízbe mártom az ecsetemet, majd
ismét összekeverem a rózsaszínt a lilával, de a végeredmény
ismételten nem elég jó. Sokáig próbálkozom még, többet teszek
az egyikből, kevesebbet a másikból, aztán fordítva, de nem tudom
elkerülni ezzel az egyikük dominanciáját. Márpedig én azt
szeretném, ha e két szín megférne egymás mellett.
– Dóri? – Gergő, a barátom halkan szól, nehogy megijesszen.
Eléggé ismer már ahhoz, hogy tudja, ne zavarjon, ha alkotok. De
ha tanácstalanul megáll a kezemben az ecset, azt ő is észreveszi.
 – Hm? – kérdem kissé oldalra döntött fejjel, de továbbra sem
szakítom el a tekintetemet a készülődő festményemről. Vagy
inkább a közös festményünkről.
– Még távol van a reggel – szólal meg sokkal közelebbről, mint
számítok rá. – Gyere vissza az ágyba. Ki kéne pihenned magad.
– Még nem fejeztem be! Elakadtam…
Gergő végigsimít meztelen nyakamon, a kezével félresimítva a
hajamat, majd az állát a vállamhoz nyomja. Borostája finoman
végigkarcol a bőrömön.
– Hol?
Egy egyszerű kérdés, mégis olyan nehéz megválaszolni. Hogy
mondhatnám el neki, hogy amit keresek, az valami olyan, ami
közös bennünk? Két külön személyiség vagyunk, és én a köztest
szeretném megtalálni.
Végül a vászonra mutatok az ujjammal, először a rózsaszínre,
majd a lilára bökve.
– Meg kell találnom a köztes színt!
Gergő bólint egyet, majd kezével hátulról átkarol, és a hasam
előtt összefonja az ujjait az enyémmel.
– És miért nem megy?
– Nem tudom! Pedig annyiszor kevertem ki újabb és újabb
színt, de valahogy egyik sem tetszik. Egyik sem az igazi.
– Talán pont ez a baj.
– Micsoda? – fordítom kicsit Gergő felé a fejemet, de a
szememet még midig nem veszem le a két egymást metsző
csíkról.
– Hogy túlságosan meg akarsz felelni a szabályoknak.
– Annyira nagy baj, hogy arra törekszem, hogy találjak egy
olyan színt, ami illik mind a kettőhöz?
– Nem. A gond ott van, hogy mindenáron ki akarod keverni ezt
a színt. Pedig egy kis leleményességgel sokkal könnyebben
hozzájuthatnál.
Most először fordulok ténylegesen is Gergő felé, mióta
belépett hozzám a dolgozószobámba. Nem értem mit akar nekem
mondani, és abban reménykedem, hogy talán kiolvashatom a
tekintetéből.
Kék szeme azonnal megtalálja az enyémet, amint ránézek.
Felvonja a szemöldökét, mire ráncba szalad a homlokom.
– Nem értem.
– Fordulj csak vissza egyszer! Rendben, most pedig nézd meg
jól ezt a két színt!
– Eddig is ezt csináltam!
– Akkor most lásd is őket! Azt mondtad, olyan színt keresel,
ami mindkettőhöz illik, ugye? – bólintok, mire folytatja. –
Szerintem pont ez a szín az – bök az ujjával a két szín metszetére
–, amit te keresel!
A vászonra meredek, és amikor rájövök, mit akar mondani
nekem, még a szám is elnyílik döbbenetemben.
A szerelmet nem lehet megmagyarázni, ez esetben kikeverni. A
szerelem csak jön magától. Nincs meghatározva, hogy a két fél
között mekkora rész a „metszet”, de nem is ez a lényeg. Hanem
hogy a két „csík” megférjen egymás mellett.
– Ne reagáld túl, Dóri! Csak fesd meg a vonalakat, és ha a
harmadikat keresed, csak húzd végig az egyiket a másikon. Ennyi
az egész!
Hálásan ölelem át Gergőt, majd nyomok egy puszit az arcára.
Aztán rögtön a vásznam felé fordulok. Az ecset már a kezemben,
mikor meghallom Gergő csendes nevetését a hátam mögött.
– Pár perc és kész vagyok! – ígérem és már húzom is a lila és a
rózsaszín csíkok kavalkádját a vászonra. Nem hallom, ahogy
magamra hagy, már azelőtt elvonulok a sajátos kis világomba.
Csak figyelem, ahogy a színek lassan megtöltik a fehérséget, ezzel
életet, szerelmet is adva az elkészülő festménynek.
 Tükörbe zárva

Nem mozdulok. Talán így jó lesz. Igen. Most nem lát. De mi van,
ha mégis? Ha csak én nem látom őt? A pánik felkúszik a
torkomban, ökölbe zárt tenyeremet a mellkasomhoz szorítva
fordulok meg. Szemem még pont észreveszi, miként egy sziluett
az árnyékba olvad, padlóig omló ruhájának fodrai suhogó hanggal
tölti ki a csendet. A szám elé kapom a kezemet, hogy elfojtsam
hangos zihálásom hangját.
A sötétbe meredek. Kivárok. Nem mozdul semmi, csak az én
kezem remeg megállíthatatlanul. Teszek egy óvatos lépést hátra,
míg szemem körbecikázik a szűk helységben.
Hirtelen bekapcsolódnak az érzékelő lámpák, és bár gyenge a
fényük, mégis megvakítanak egy pillanatra. Tántorogva kapom a
kezemet oldalra, hogy belekapaszkodva valamibe megtartsam
magam, mégis beleütközöm egy sima, hideg felületbe.
Ugyanebben a pillanatban mozgást érzékelek, de nem tudom
pontosan eldönteni, hogy melyik irányból. Felkapom a fejemet és
a szívem hatalmasat dobban az ijedelemtől, mikor egy szempárral
találkozik a tekintetem. Gondolkodás nélkül emelem fel a
kezemet, de mikor az előttem álló hajszálpontosan követi a
mozdulatomat, rádöbbenek, hogy a saját tükörképemre készültem
rátörni. Csalódottan leejtem a kezemet, mire a tükörbe zárt énem
ugyanezt cselekszi. Kissé oldalra döntöm a fejemet, így látom,
ahogy több tucatnyi fantomarc cselekszik ugyanígy.
Tükrök. Hát ez remek! Pont ez hiányzott nekem!
Kilencvenfokos fordulatot teszek, míg a szememmel követem a
tükrökben mozgó éneim mozgását. Egy tükörterem! Csodás!
Most már csak annyit kell tennem, hogy kikeveredek a tükrök
labirintusából, mielőtt még megtalál az üldözőm.
 Csak akkor veszem észre, hogy egy ideje nem vettem már
levegőt, mikor égni kezd a tüdőm. Résnyire nyitott szájjal
engedek be egy kis oxigént, míg minden érzékemmel azon
vagyok, hogy megtaláljam a félhomályban üldözőm rejtekhelyét.
Valahol itt kell lennie. Biztos vagyok benne, hogy szemmel tart, és
csak arra vár, hogy megadjam magam a gyengeségnek, és akkor –
egy óvatlan pillanatomban – elkap.
A ruhám anyagát foglyul ejtve ökölbe zárom remegő ujjaimat.
Nem szabad hagynom, hogy a félelmem felülkerekedjen rajtam.
Behunyom a szememet, és halkan kieresztem a torkomban
megrekedt levegőt. Abban reménykedek, hogy mikor ismét
kinyitom a szememet, már könnyebb lesz állnom a tükörben
látott arc tekintetét, de reményem darabokra szakad szét, mikor
egy ijedt barna szempár kapcsolódik az enyémbe.
Tehát ilyen volnék? Mint egy űzött vad, nyers félelemmel a
tekintetében? Mégis mikor változtam ilyenné?
Fém koccan fémhez. Felkapom a fejemet a hangra, és
körbefordulok a tengelyem körül, hogy megleljem a hang forrását,
de csak szabályos mozgást érzékel a szemem minden irányból.
Teljes pánikban figyelem önmagamat a tükörben, a ruhám alja a
lábam körül forog, míg saját, ijedt tekintetemmel nézek szembe
bármerre is fordulok. Minden egyes szempár az üldözőmet keresi,
de nem lel rá, csupán önmagával találkozik.
Figyelmesen végignézek a tükrökön, repedést, törést keresek
rajtuk, hogy rájöjjek, hogyan tudnék szabadulni a fogságukból.
Úgy érzem, mintha közrezárna engem ezernyi tükör, és nem
vagyok képes a menekülésre. Lassan rátelepszik a mellkasomra a
félelem, a pániktól alig kapok levegőt, míg valahol a hátam
mögött a fém ütemesen koccan a fémhez.
– Elég! – suttogom magam elé. – Elég! – kapom a nyakamhoz
a kezemet. Megpróbálok szabályosan lélegezni, de nem megy,
csak szaggatott levegővételemet hallom. Teljes pánikban
forgatom a fejemet balról jobbra, hátha feltűnik valahol egy
menekülési út, de tükrökön kívül nem látok semmit.
 Forogni kezd velem a szoba. Nem tudom megállapítani, hol
kezdődök én és hol a tükörbeli éneim. Olyan, mintha száz lenne
belőlem, és mind szemmel tartanának. Bárhogy is igyekszem
elbújni előlük nem sikerül.
A padlóra omlok, a sírás fojtogat. Remegő ujjaimmal a földön
támaszkodom, míg a mellkasom hevesen emelkedik és süllyed.
Hangosan veszem a levegőt, mégis úgy érzem, mintha percek óta
nem jutottam volna elég oxigénhez.
Mégis mi történik velem? Miért érzem úgy, mintha
összeszorítanának engem a falak? A válasz egyszerű!
Klausztrofóbiám van.
A szemem előtt fekete pontok kezdenek megjelenni, a színek
eltompulnak, az érzékeim lassan felmondják a szolgálatot.
Hamarosan eszméletlenül fogok a padlóra rogyni, ezzel
megkönnyítve az üldözőm dolgát. Nem tudok védekezni ellene,
hisz nem leszek önmagamnál.
Nem! Ezt nem hagyom! Csikorgatni kezdem már csak a
gondolatra is a fogamat, hogy ilyen könnyen megadjam magamat
az ellenségnek. Nem lehetek gyenge! Nem és nem! Ki kell
találnom valamit. Kell lennie valamilyen megoldásnak! Az nem
lehet, hogy ilyen könnyen feladjam. Engem nem ilyen fából
faragtak. Vagy mégis?
– Nem! – csak akkor döbbenek rá, hogy hangosan is
kimondtam, mikor meghallom üldözőm kárörvendő nevetésének
visszhangját. Észre sem vettem ez idáig, mennyire visszhangzik ez
a terem.
– De bizony! – Ellenségem hangját hallva valami megváltozik.
Feltör bennem az élni akarás ösztöne, ismét megjelennek a
szemem előtt a színek, érzékeim kiélesednek, bár a kezem még
ugyanúgy remeg, mint ezelőtt.
Léptek közelednek felém, és bár a visszhang megakadályozza,
hogy egyértelműen meg tudjam mondani, melyik irányból is
lépdel felém üldözőm, azt legalább biztosra meg tudom mondani,
hogy a hátam mögött van valahol. Szememet az épp előttem lévő
tükörre függesztem. Magamon kívül nem látok benne senkit, de
ez nem jelenti azt, hogy nincs is ott senki. Mindössze csak
biztosan rossz szögben térdelek.
Anélkül, hogy a fejemet megmozdítanám oldalra tekintek. A
szívem kihagy egy ütemet, mikor észreveszem kézfejének és
arcának fehér villogását a tükörben. Lesütöm a tekintetemet a
padlóra, hátha ezzel be tudom csapni, és elhitetni vele, hogy
fogalmam sincs arról, éppen felém lépdel.
Lassan a sarkamra ülök, de még kissé előre hajolok, hogyha
eljön az idő, gyorsan fel tudjak pattanni. Beletörlöm a tenyeremet
a ruhámba, miközben veszem a bátorságot és ismét oldalra
tekintve figyelem, ahogy üldözőm egyre közelebb kerül hozzám.
A keze mozog, először nem látom elég jól, hogy mit csinál, végül
rájövök. Egy tőrt forgat a kezében.
Nem hagyom, hogy a félelem meggátoljon a cselekvésben.
Gyorsan felmérem a szobát magam körül, a tükrök elrendezését
szemlélem, míg oldalra tekintve folyamatosan követem
ellenségem mozgását. Azt már tudom, hogy nem hagyhatom,
hogy a közelembe érjen, addig, míg tisztes távolságban van, talán
sikerül megtévesztenem őt. A saját fegyverét kell ellene
fordítanom, és akkor talán sikerül elmenekülnöm.
De mégis hogyan csináljam? Egyetlen mozdulatom is már
végzetes lehet. Erősen törni kezdem a fejemet valami megoldás
után kutatva, de az égvilágon semmi sem jut eszembe. Már
kezdek beletörődni, hogy közelharcban kell megmérkőznöm az
ellenfelemmel, mikor megcsillan a csuklómon a karkötőm lánca.
Érzem, ahogy fellobban a szememben a remény apró szikrája.
Hm. Ez talán jó lesz.
Nem késlekedem. Azonnal kikapcsolom a csatot, és a
tenyerembe szorítom az ékszert. Most már csak a megfelelő időt
kell kiválasztanom a cselekvésre.
Ismét oldalra tekintek, és figyelem, ahogy egyre közelebb ér
hozzám üldözőm. Gyorsabban forgatja a kezében a tőrt, mint
amilyen gyorsan felém közeledik. Talán azért, hogy
megfélemlítsen. Figyelem a keze mozdulatát, ütemesen cselekszik,
sosem véti el a mozdulatát.
 Forgat… feldob… elkap. Forgat… feldob… elkap. Forgat…
feldob…
Mielőtt még lenne esélye elkapni a tőrt, hátrafordulok és
kiütöm a kezéből a karkötőmmel. Arcán döbbenet suhan át, nem
számított tőlem hasonló cselekedetre. Egy pillanatra
összekapcsolódik a tekintetünk, az én arcomon gúnyosnak szánt
mosoly jelenik meg, míg az övén a harag torzítja fintorba az arcát.
Szinte azonnal a tőre után nyúl, míg én felpattanok a helyemről és
megkerülöm az egyik tükröt.
Futni kezdek, de csak lassan, hisz mindenhol saját tükörképem
szalad felém. Oldalra teszem a két kezemet, így lököm el
magamat a tükröktől, melyben megpillantom üldözőm alakját is.
Ahogy én, úgy ő sem tudja, mégis hol lehet a másikunk. Csakis
abban reménykedhetek, hogy előbb megtalálom a kijáratot, mint
ő, és mielőtt még rájönne, hogy már csak ő egyedül van a tükörbe
zárva, addig elmeneküljek.
De mégis, hol lehet a kijárat?
Kétségbeesve tekintek körbe, van, hogy vissza kell fordulnom,
mivel zsákutcába kerültem, de nem adom fel. Munkál bennem a
remény, hogy igenis ki fogok jutni innen, csak bíznom kell benne.
Hirtelen megállok, és lehunyom a szememet. Mikor ismét
kinyitom, öröm kúszik az arcomra.
Megtaláltam a tükörterem kijáratát…
 Vallomás

Legjobb fiúbarátom elmosolyodik. Tudom, pedig nem is látom,

hisz vagy fél ország választ el bennünket. De érzem, hogy egyre
szélesedik a mosoly az arcán, végül hirtelen felnevet.
– Bolond vagy! – mondja a telefonba, mire én is
elmosolyodom.
– Nem, csak szerelmes!
– Ez a kettő majdnem egy és ugyanaz!
– Talán.
– Na és ki a szerencsés fickó? Vagy inkább úgy kérdezzem, a
szerencsétlen?
– Az titok. Egyelőre.
– Jaj, csacska lány! Mostanában nagyon sok titkot tartasz meg
magadnak. Mi van, csak nem kezdesz megváltozni?
– Mindig változunk, csak van, amikor ezt nem vesszük észre.
Mert minden nap tanul valamit az ember, ami építi vagy rombolja
a jellemét.
– Milyen bölcs lettél hirtelen… – ismét felnevet, majd folytatja.
– Hát, akkor rád ez a változás kellően hatott. Jó végre hallanom,
hogy boldog vagy.
– Nem. Még egyáltalán nem beszélhetünk boldogságról. Most
csak a rózsaszín köd vesz körbe. Épp ezért várok még egy kicsit,
mielőtt elárulom, ki az illető, aki elvette az eszem, hátha jön egy
erősebb szellő, és elfújja nekem. Tudod, a szerelmet próbára kell
tenni. Ha helyt áll, akkor megtarthatod, de ha nem… Akkor
sajnos mennie kell!
– Hát, akkor remélem, kősziklára építkezel a szerelemmel.
Az ajkamba harapok, és elbizonytalanodok, mielőtt még
válaszolnék. – Lehet, hogy nem elég stabil az a szikla.
 – Ccc. Kicsi lány, mégis mibe keveredtél? Nem megmondtam
neked, hogy sose legyél szerelmes? Most hogy foglak megvédeni?
Még csak oda sem mehetek, hogy elbánjak az illetővel, ha
megbánt.
– Mert elköltöztél… – mondom csendesen.
– Egyetemre mentem. Ez nem jelenti azt, hogy elfelejtettelek.
–Barátom hangja alig érezhetően elmélyül. Automatikusan
védekezik a vádaskodásom ellen.
– Ha én nem hívlak, ki tudja, mikor emeled fel a telefont, hogy
beszélj velem!
– Elfoglalt vagyok! El sem tudod képzelni, mennyit kell
tanulnom! Alighogy hazaérek, dőlök be az ágyba és jöhet a
tanulnivaló. Nem valami könnyű móka egyetemistának lenni,
tudod?
– Ezt azelőtt is tudtad, hogy jelentkeztél volna, mégis
megtetted! És azt mondtad, beszélgetni fogunk, sokat! Ehelyett
havonta, ha egyszer felhívsz! És két év alatt háromszor jöttél csak
haza! – fakadok ki.
– Már mondtam többször is, hogy nekem…
– Tanulnod kell? Na, ne mond! – emelem fel egy kicsit a
hangomat. – Mindenkinek kell tanulnia! Nekem is, ha elfelejtetted
volna! Lehet, hogy nem egyetem, de attól még nekem is nehéz
olykor-olykor! De könnyebb lenne elviselni, ha volna mellettem
egy barát, akivel beszélhetnék! Elterelődne néha a figyelmem a
sok tanulnivalóról.
– Most is beszélgetek veled!
– Nem. Két perce beszélgettünk, most már vitatkozunk!
– Én nem vitatkozom, az te vagy!
– Egy vitához két ember kell!
– Ha több empátia lenne benned, megértenéd, hogy most min
megyek keresztül…
– Igen, mert mindig csak a saját gondjaiddal kell törődnöd,
igaz?
– Gondok? Miért neked milyen gondjaid vannak jelenleg?
Nem tudod eldönteni, hogy várj-e még egy hetet, mielőtt elárulod
a szerelmed nevét nekem? Vagyis nem! Még ennél is komolyabb a
dolog! Nem tudod eldönteni, hogy milyen színű körömlakkot
vegyél a boltban, mert nem tudod, melyik illik leginkább a szemed
színéhez? Vagy esetleg másról van szó, mint például…?
– Elég, elég, elég! – sikítom, és kezem a szemem elé kapom.
Meleg könnyek csorognak végig az arcomon a fájdalomtól. – Ezt
nem hallgatom tovább!
– Végre van valaki, aki megmondja neked az igazságot, te
pedig képtelen vagy arra, hogy végighallgasd! Mindig is ilyen
voltál!
– Igen? Lehet, de te sosem voltál ilyen, mint most! Régen a
barátom voltál. És nemrég azt akartam, hogy valami több is
legyél!
– Mi a…?
– Te vagy az! Tessék, most már örülsz? Téged szerettelek! De
te mindent elrontottál!
Lecsapom a kagylót, és míg arra várok, hogy ismét
megcsörrenjen a telefon – ugyanis arra számítok, hogy visszahív –
még a könnyeim is elapadnak. De a készülék néma marad, én
pedig a falnak döntött háttal csúszok le a falon és felhúzott
térdeimet átölelve hangtalanul zokogni kezdek.
 Várakozás

Lassan nyitja ki a szemét, és hagyja, hogy a nap utolsó sugarai

cirógassák az arcát. Teste előre-hátra billen, ahogy a hintaszék
mozgásba indul. Ráncos kéz indul meg az arc felé, és simítja hátra
a szemébe hulló ősz hajszálakat, majd pihen meg ismét a szék
karfáján.
– Várni fogok rád!
Így búcsúztak el, ez volt az utolsó szava a férfihoz. És tényleg
vár rá. Még ilyen hosszú idő távlatából is. Mit neki húsz év, ha
tudja, egyszer újra találkozni fog vele? Nem sajnálja az
elmulasztott éveket, amit nélküle kellett leélnie, nem számít, hogy
már idős, mert ha ő megjelenik, ismét fiatalnak és üdének fogja
érezni magát. A szíve dübörögni fog, és lázas izgatottságban ugrik
majd fel, hogy elébe siessen.
Talán úgy történne ez a találkozás is, mint a legelső. Furcsán,
oda nem illőnek érezné magát, és elgondolkodna azon, hogy
vajon tényleg jó-e neki, hogy a férfi társaságában van? Aztán
felengedne lassan, és mosolyogna a férfi viccein.
– És én jönni fogok.
Ez volt a férfi válasza. És ő hitt neki. Hitt benne, sokáig. De
ahogy múlt az idő, elfogta őt a kétség. Vajon igazat mondott-e
neki a férfi? Vagy csak azt mondta, amit hallani akart?
– Mama, hűvös van már itt kint! Gyere be a melegre!
Egy finom, női kéz simít végig a vállán, és ahogy az idős hölgy
a jövevény felé fordul, észreveszi egyetlen unokája fölé hajoló
arcát.
Mogyoróbarna szemek fürkészik aggodalmasan az övét.
– Mama, fogd meg a kezem, segítek bemenni.
 – Nem. Nem – ingatja a fejét. Többet akarna mondani ennél
az egy szónál, de már idejét sem tudja, mióta csak ez az egy szó
jön a szájára. Minden mást elfelejtett. Kivéve az utolsó,
egymáshoz intézett szavakat a férfival. De azok olyan
személyesek, hogy nem veszi a szájára őket.
– Várni fogok rád!
– És én jönni fogok.
Egyszerre tölti el őt szeretettel és félelemmel ez a két mondat.
Vár és vár, de ki tudja meddig fog még? Fél, hogy már hiábavaló
az egész. Hogy a férfi becsapta, és talán már rég elfelejtkezett az
ígéretéről.
– De, Mama! Beteg leszel!
– Nem. Nem.
Az unoka szeme elhomályosodik, és végigsimít az arcon. –
Mama, nem fog jönni! Ma nem. Biztos, hogy nem – mondja
csendesen.
De miért nem? – kérdezi ki nem mondott szavakkal az idős
hölgy. És aztán rájön a válaszra. Talán a férfi arra vár, hogy elébe
menjen.
– Mama?
Az idős hölgy rámosolyog az unokájára, és elfogadja a felé
nyújtott kezet. Hagyja, hogy a lány bekísérje őt a házba, majd a
szobájába. Az unoka lefekteti őt az ágyába, és eligazgatja rajta a
takarót, végezetül csókot nyom a homlokára.
– Álmodj szépeket, Mama! – mondja, elmosolyodik, majd
elhagyja a szobát.
Az idős hölgy magára marad az ágyban. Kivár egy pillanatot,
és mikor biztos már abban, hogy a léptek elhaltak a folyosó
végén, feltornázza magát a sok párna között, és az éjjeli
szekrényébe nyúl, ahol több dobozka bújik meg. Kiveszi az
egyiket, és kinyitja. Kis kapszulákat ejt a tenyerébe. Egyszerre
hármat. Sok, erre rögtön rájön, de mégsem teszi vissza egyiket
sem, ehelyett bekapja mindet. Lecsúsznak a torkán, nem iszik
hozzá vizet. Lefekszik, és eligazgatja magán a takarót, úgy, mintha
csak az unokája tette volna.
 Hirtelen ragadja magával az álom, zsibbadtságot és meglepő
boldogságot érez.
Most már minden rendben lesz, mert már tudja, hamarosan
találkozik a férfival.
– Igen, igen! – suttogja, végre valami újat kiejtve a száján.

Ez a változás még ezer másikat is magával sodort. Másnap

reggel ugyanis az unoka holtan talált rá a nagymamájára…
 Viharban

Lábujjhegyre állva kitekintek a kicsinyke ablakon a tengerpartra.

Nem kell sokáig várnom, hogy a kutató szemem megtalálja azt,
akit keres.
Tenyeremet a félig nyitva felejtett ajtónak feszítem, majd
kilököm. A terasz fagerendái nyikorognak meztelen talpam alatt,
ahogy végigsurranok rajtuk. Alighogy kiérek a szabadba, a szél az
arcomba fújja derékig érő, éjfekete hajamat, így bal kezemmel
összefogva lépdelek tovább. Azt a pár lépcsőt, ami elválaszt még
a homokos talajtól, egy ugrással magam mögött hagyom.
A napsütést felváltotta a vihar előtti szürke homály. A szél
hűvösen súrolja a bőrömet, libabőrt csalva a karomra. Egész
testemben remegek, de nem fordulok vissza kabátért.
A tenger vad hullámokat csap a partra. A tengerzúgástól úgy
érzem, bedugul a fülem. Gyorsítok a lépteimen, a még langyos
homok simogatja a lábujjaimat.
Testvérem alakja pár méterrel előttem bontakozik ki. Hófehér
pántos ruhája, mely a térdéig ér túl nagy rá, a szél a lábához
csapkodja az alját. Az enyémhez oly hasonló sötét haja
rakoncátlanul lengedezik a szélben, mégsem töri magát, hogy
féken tartsa a tincseit, ami nekem szinte az első cselekedetem
volt, amint kiléptem a viharba.
Lehet, hogy kinézetre kiköpött a másom, ikeri kapcsolatunk
ennyiben ki is fullad. Míg én menekülnék a vihar elől, ő
mozdulatlanul tűri, hogy az arcába csapjon a szél. Nem inog meg,
és ahogy az életben is sokszor, most is bátran kiállja az élet
megpróbáltatásait. Zokszó nélkül viseli el, hogy a hideg tengervíz
a lábára csapódjon, míg a tekintete a távolba mered. Gondolatban
valahol teljesen máshol jár.
 Rézsútosan állok meg mögötte. Nem kell mondanom neki
semmit, hogy tudja, ott vagyok, még ebben az ellenséges szélben
is meghallotta a lépteim apró neszét. A törékeny vállai
megremegnek, túlságosan is vékony karját felemelve az arcához
nyúl.
– Menj el, Lara! – kéri tőlem csendesen. A hangja
zaklatottságról, illetve fájdalomról árulkodik. Csak most jövök rá,
hogy amit eddig a testtartásában látni véltem nem más, mint
fájdalom.
– Nem fogok – mondom egyszerűen, mire felém fordítja a
fejét. Arca érzelemmentes.
Egy pillanatra összerezzenek, mikor meglátom a sírástól
felduzzadt bőrt a szeme alatt, míg a pontosan az enyémmel
megegyező legfinomabb szürke színben tündöklő szemét vörös
erek hálózzák be.
– Lia, mi a baj? – nyúlok felé, de egy pillantásával eléri, hogy
mozdulatlanná merevedjek.
– Kérlek! – Kihallom a kétségbeesést a könyörgő hangjában.
Alighogy kimondja ezt az egy szót, a szája széle megremeg.
Elfordul tőlem, és idegesen a ruhája anyagába markol, hogy
visszafojtsa kitörni készülő indulatait.
– De… Lia, nem maradhatsz kint! Be kell jönnöd velem a
házba. A vihar mindjárt itt van! – próbálok hatni rá észérvekkel.
Talán ha nem épp egy vihar kellős közepén lennénk, teljesíteném
a kívánságát, és magára hagynám, hogy jól kisírja magát, de most
nem tehetek egyebet, minthogy biztos fedél alá helyezem
magunkat.
– Nem érdekel – ingatja a fejét lemondóan. A lábujjaira
függeszti a pillantását, melyet lassan elér a tajtékzó tenger
hulláma. – Hagyj itt!
Az ajkamba harapva nézek a közelgő viharra. Talán még egy
órába is beletelik, mire ideér, de ezt nem lehet biztosra tudni.
Jobb szeretném biztonságban tudni magunkat addigra.
 – Miért? – teszem fel az egyszerű kérdést, mire meglepetten
felkapja a fejét. Alighogy a szemembe néz, már el is fordul, és úgy
helyezkedik, hogy ne láthassam a továbbiakban az arcát.
Egyetlen kérdés fogalmazódik meg bennem: Tényleg
bűntudatot láttam az imént megbújni a testvérem szemében?
– Mit tettél, Lia? – kérdezem, és bár csak feltételezem, hogy
bűnös, a hangomban mégis vád bújik meg.
– Mit számít? – nevet fel keserűen, majd a szeméhez kapja a
kezét. Nem látom, de el tudom képzelni, ahogy letöröl egy
kicsorduló könnycseppet az arcáról. – Régen történt, nincs
értelme újra felszakítani a sebeket.
– De én tudni szeretném! – emelem meg a hangomat, hogy a
tengerzúgásban is hallja. Mellé lépek, és addig nézek a
testvéremre, míg ő a szemembe nem néz. Bár éberen lesem az
arcát, mégis az enyémhez kísértetiesen hasonló arcon az érzelmek
olyan gyorsan tűnnek fel, és alakulnak át mássá, hogy képtelen
vagyok odafigyelni rájuk. Végül a hófehér arc teljesen
érzelemmentessé válik.
A húgom felemeli az állát, míg a szürke szemeit egy távoli
pontra függeszti.
– Te! – mondja éllel a hangjában. – Te tehetsz mindenről!
Csakis miattad csináltam!
– Miattam? – kérdezem teljesen elhűlve a döbbenettől. Bár
még mindig fogalmam sincs, mégis mit követhetett el, de az már
mindennek a teteje, hogy engem vesz elő, mint bűnbak.
– Igen – bólint. – Azért csináltam, mert tudtam, hogy zavarni
fog téged.
– Mégis miről beszélsz?
– Nem miről, hanem kiről, drága nővérem – oktat ki Lia.
– Kiről? – javítom ki magam, de már érzem is, ahogy a
gyomrom öklömnyire szűkül az ijedségtől.
– Hát Alexről! – mondja, mintha az olyan természetes lenne,
és nekem is tudnom kéne.
– Mégis mi történt a barátoddal? – ráncolom a homlokomat.
 Ikertestvérem elnéz a vállam fölött, szeme elködösül. Sokáig
csak áll csendesen, végül megszólal. Hangját az irántam érzett
mély dühe itatja át.
– Szakítottunk!
– Sajnálom! – mondom automatikusan.
– Egy frászt sajnálod! – tör ki a testvéremből. – Ha te nem
vagy, mindez nem történt volna meg! Csak azért kezdtem el járni
vele, mert neked akartam fájdalmat okozni általa! – vallja meg,
majd megcsóválja a fejét. – Tudom, hogy minden egyes nap a
szíved szakadt meg, mikor együtt kellett látnod engem vele.
Megtántorodok, mintha arcul csapott volna. Behunyom a
szemem, és felkészülök a továbbiakra. Valahogy sejtem, hogy
most jön még csak a feketeleves.
– Észre sem vetted, de mindig azon voltam, hogy ott
sebezzelek meg téged, ahol a legjobban fáj. Akkor és úgy, amikor
és ahogyan csak tudlak – pillant rám Lia. Ajka apró mosolyra
szélesedik, míg a szeme furcsa színben kezd el csillogni. – És
sikerült is. Vagy csak úgy gondoltam, hogy sikerült? – pillant rám
kérdőn. – Sokszor feltettem már magamnak ezt a kérdést. De
csak te egyedül tudod az igazságot! Szeretted őt? Mondd, volt
értelme magamat kínoznom, csakhogy téged szenvedni láthassalak?
Lehunyom az égő szememet és az ajkamba harapok, hogy ne
kiáltsak fel meggondolatlanul, és ne ejtsek ki olyan szavakat a
számon, amit később még talán megbánnék.
Azt hittem, hogy szereted őt! – kiáltanám legszívesebben. –
Visszafojtottam a feltörni kívánkozó érzéseimet, csakhogy te boldog lehess
Alex mellett!
Húgom egyenesen a szívemet vette célba, és most elengedi a
nyilat, mely felém száll megállíthatatlanul.
– Megjátszottad, hogy szereted? – kérdezem Liától. –
Mindvégig csak színészkedtél?
– Oh, nem! Nem végig – ingatja a fejét. – A dolgok ugyanis
nem úgy alakultak, ahogy terveztem. Talán a sors fintora, hogy
pont a végén keseredik meg a bosszúm. Az, hogy beleszerettem, a
te hibád!
 Kiszárad a szám, a nyelvem hegyével benedvesítem az ajkamat.
– Ezt nem foghatod rám – ingatom a fejem ellentmondást
nem tűrve. Mutatóujjamat egyenesen a mellkasára szegezem. –
Minden, amit tettél, csakis a saját döntésed volt!
– Igen – helyesel maga elé bámulva. – Igen! Az én döntésem
volt – mondja, majd bosszúsan rám néz. – De kezdetben... –
elgondolkodva beleharap az ajkába. – Kezdetben csupán a
féltékenység hajtott.
– Féltékenység? – kérdezem értetlenül.
– Igen – mondja fájdalmasan lehunyva a szemét. – Féltékeny
voltam. RÁD! – úgy mondja ki a szavakat, mintha nagy
fájdalommal járna neki.
– De hát mégis miért? – kérdezem hitetlenkedve.
– Még van merszed megkérdezni, hogy miért? – támad rám a
húgom. Az arca nem csak a széltől piros, hanem az elfojtott
dühtől is. – Kettőnk közül mindig is te voltál a szerencsésebb!
Bármi, amit csak kívántál, elérhető közelségbe került, csak annyit
kellett tenned, hogy mosolyt varázsoltál az ajkadra és művin
pislogtál. Nekem ez sosem ment! Én sosem tudtam ilyen könnyen
kérni. Mindig is különböztünk, csak te nem akartad ezt észrevenni
– teszi hozzá csendesen, aztán elfordul tőlem. Bár, ha jobban
belegondolok, talán soha nem is volt mellettem.
Mindig is azt hittem, hogy az ikertestvérem és én hasonlóak
vagyunk. De rá kellett döbbennem, hogy akit a szemem előtt
látok az minden, csak nem az én ikertestvérem.
Fogalmam sincs, miként váltam el Liától, csak arra eszmélek,
hogy a ház egy eldugott, kulcsra zárt szobájában, a falnak döntött
háttal ülök a földön, és hallgatom, ahogy a vihar kitombolja
magát. Bár hallottam, miként testvérem a házban motoszkál,
egyikünk sem igyekezett megkeresni a másikat.
Hamarosan elül majd a vihar, és én gondolkodás nélkül
magam mögött fogom hagyni ezt a helyet, de addig is ki kell
találnom, hogyan keveredjek ki az érzelmek viharából.