DEBRECENI EGYETEM

TERMÉSZETTUDOMÁNYI KAR
TÁRSADALOMFÖLDRAJZI ÉS TERÜLETFEJLESZTÉSI TANSZÉK

A városi lakófunkció és a hozzá kapcsolódó szubkultúrák megjelenése az

Amerikai Egyesült Államok lakóparkjaiban

Témavezető: Dr. Molnár Ernő Készítette: Sarudi Réka

Szak: Angol – Földrajz

Debrecen, 2010.

1
 TARTALOMJ EGYZÉK

BEVEZETÉS ...................................................................................................................................................................................................... 3

1. A KUTATÁS EL MÉLETI HÁTTERE: A VÁROSSZOCIOLÓGIA, MINT TUDOMÁNYÁG ÉS ANNAK KIALAKULÁSA ................... 6

1.1 A CHICAGOI I SKOLA......................................................................................................................................................................... 7

1.2 A KLASSZIKUS HUMÁNÖKOLÓGIA TERMÉSZETES ÖVEZETEI .................................................................................................................. 7
1.3 TÉRSZERKEZETI MODELLEK................................................................................................................................................................ 8
1.4 A LAKÓPARKOKRA VONATKOZÓ KUTATÁSOK....................................................................................................................................11

2. A LAKÓPARKOK MEGJELENÉSI FORMÁI AZ AMERIKAI EGYESÜL ÁLLAMOKBAN .................................................................12

2.1 A VÁROSKÖZPONTTÓL ELKÜLÖNÜLŐ LAKÓFUNKCIÓVAL BÍRÓ TERÜLETEK IDŐBELI VÁLTOZÁSA.............................................................12

2.2 AZ AMERIKAI LAKÓPARKOK TÉRBELI ELTERJEDÉSÉNEK VÁLTOZÁSA .....................................................................................................17
2.3 AZ AMERIKAI LAKÓPARKOK FUNKCIONÁLIS OSZTÁLYOZÁSA ...............................................................................................................20
3. A LAKÓPARKOK SAJÁTOS SZUBKULTÚRÁJA ................................................................................................................................22

3.1 A LAKÓPARKOK TÉRNYERÉSÉNEK HÁTTERÉBEN ÁLLÓ SZOCIÁLGEOGRÁFIAI ÉS GAZDASÁGI TÉNYEZŐK....................................................22

3.2 A LAKÓPARKOK LAKOSSÁGÁNAK JELLEMZŐI.....................................................................................................................................26
3.3 A LAKÓPARKISÁG ÁLTAL FELVETETT IDEOLÓGIAI KÉRDÉSEK................................................................................................................28

KONKLÚZIÓ ..................................................................................................................................................................................................31

FELHASZNÁL T IRODALOM .........................................................................................................................................................................32

2
BEVEZETÉS

Napjainkban Földünk népességének több mint a fele, 51%-a 1 hazánk lakosságának pedig 64%-a
(Debreceni Műszaki Közlemények 2007/1) városlakó. Ez az arány az Amerikai Egyesült Államok
esetében még magasabb, mintegy 75% 2 , így ennek megfelelően belátható, hogy a városok
tanulmányozása, az ott élők életminőségét befolyásoló tényezők megismerése valamint a városokban
zajló társadalmi, gazdasági és térszerkezeti folyamatok kutatása mára kiemelkedő fontossággal bír.
Dolgozatom célja önálló megfigyeléseimre és a meglévő szakirodalomra alapozva feltárni a jelenséget,
miszerint a városszerkezet valamint a közvetlen lakókörnyezet nagymértékben befolyásolják az ott élők
mindennapjait, életminőségét. Az új évezredben a különböző társadalmi osztályok településen való éles
elkülönülése az Amerikai Egyesült Államok lakóparkjai esetében különösen látványosan megnyilvánul,
így vizsgálatom alapját az amerikai zárt lakóparkok (az angol nyelvű szakirodalomban „gated
communities”) fogják szolgáltatni. Mint tudjuk, a földrajz szintetizáló tudomány, így munkám során
nem csak a városkutatók, de neves szociológusok véleményét is alapul veszem a lakóparki szubkultúra
tanulmányozásához.
Első lépésként azonban feltétlenül meg kell ismerkednünk két alapfogalom, a város illetve a
szubkultúra jelentésével. Első látásra talán mindez egyszerűnek tűnik, azonban tudományos szintre
helyezve ezeket a hétköznapokban is gyakran használt kifejezéseket szembesülnünk kell a jelentésbeli
komplexitásuk okozta nehézségekkel. Ahogy arra Fórián Sándor is rámutat Urbanizációs folyamat és
annak néhány hatása a környezetre című közleményében, „a városnak különböző megfogalmazásai
léteznek attól függően, melyik tudományág határozza meg” (Debreceni Műszaki Közlemények 2007/1).
Földrajzi tekintetben véve a város „funkciótöbblettel rendelkező, térségi szerepkört betöltő település”
(HARDI T. 2005). Magát a települést, mint fogalmat Mendöl Tibor illetve Tóth József is definiálta.
Mendöl szerint „településen értjük egy embercsoportnak, az embercsoport lakóhelyének és
munkahelyének térbeli együttesét”, míg Tóth József a települést a földrajzi környezettel szoros
kölcsönhatásban élő társadalmi, gazdasági és műszaki struktúrák rendszerének tekinti (Mendöl T., Tóth
J. in HARDI T. 2005). Következésképp elmondható, hogy a város az ott élők igényeihez valamint a
helyi és helyzeti energiákhoz alkalmazkodva meghatározott funkciókkal bír, melyek befolyásolják a

1
www.sci.u-szeged.hu
2
www.wikipedia.org

3
város arculatát, s ezzel a lakosság életvitelét. (Ilyen szempontból beszélhetünk például iskolavárosról,
vásárvárosról, bányavárosról, ipari városról, üdülő városról… stb.) Az Amerikai Egyesült Államok
esetében a város fogalma az US. Census Bureau (azaz, az amerikai statisztikai hivatal) szerint a
népességszámhoz köthető és „1950 óta minden 2500 főnél népesebb települést városnak tekint”
(PROBÁLD F. 2005). Amint arra Probáld Ferenc is rámutat, „ez a fogalom az urbanizáció amerikai
szintjén már kiüresedett; jóval fontosabb a vidéki és metropolitán terültek közötti választóvonal”
(PROBÁLD F. 2005). A legnépesebb városok a metropolitán statisztikai terület (metropolitan statistical
area, MSA) részét képezik. „Az MSA a legalább 50000 lakosú központi várost (…) és azokat a
környező megyéket foglalja magában, amely az ingázás, a népsűrűség és az urbanizáció pontosan
megszabott kritériumai alapján funkcionálisan a központi városhoz kapcsolódnak” (PROBÁLD F. 2005).
A mai amerikai lakosság 4/5-e metropolitán területen él (P ROBÁLD F. 2005).
A település – majd a későbbiekben a város – közel egyidős az emberiséggel, ezzel szemben
azonban a szubkultúra, mint fogalom csak az 1950-es években, Albert Cohen szociológus munkássága
nyomán született meg3 , aki jóval tágabb értelemben használta a kifejezést, mint napjaink kutatói. Dr.
Dragan Kokovic Kultúra, szubkultúra, ellenkultúra című tanulmánya alapján elmondható, hogy a
szubkultúra nem más, mint egy adott csoportra jellemző sajátos értékrendszer, életvitel, idea,
viselkedési szabály illetve norma összessége, melyeket a csoport tagjai elsajátítanak, gyakorolnak,
preferálnak, tisztelnek, hangoztatnak és melynek szorgalmazzák fejlődését. A szubkultúra nincs
elszigetelve az uralkodó, úgynevezett univerzális kultúrától, hanem azo n belül létezik. Nem áll
feltétlenül szemben az anyarendszerrel, pusztán bizonyos értékek köré szerveződik, melyek a
társadalom egésze által elfogadottak, viszont a szubkultúra tagjai számára nagyobb, kiemelkedő
jelentőséggel bírnak. Kialakulása a társadalmi munkamegosztásból eredeztethető, formálódása pedig
szintén a szociális szerepekhez köthetők. Azért jönnek létre, mert egyetlen egy társadalmi rendszer sem
képes ugyanazokat az életkörülményeket biztosítani minden egyes tagja számára. Fontos kiemelnünk,
hogy a szubkultúra nem azonos az ellenkultúrával, hiszen nem fordul szembe szükségszerűen a
konvenciókkal, csupán más, a globális társadalom számára sokszor elhanyagolható jelentőséggel bíró
értékeket preferál. Ennek dacára a szubkultúrák mégis gyakran rosszallást váltanak ki, mert „különböző
stílusbeli eltéréseket, világnézetet mutatnak és mindig szoros kapcsolatot tartanak meghatározott

3
http://www.arts.u-szeged.hu
4
társadalmi csoportokkal, akik hordozói az ilyen orientációknak”4 . Ennek alapján különíthetünk el
többek között városi és falusi szubkultúrát is.
Jelen dolgozatomban a városi szubkultúrákon belül a lakóparkok szubkultúráját, annak
kialakulását és a társadalomra illetve az adott településre gyakorolt arculatformáló szerepét kívánom
bemutatni az Amerikai Egyesült Államok lakóparkjainak példáján keresztül.

4
http://www.arts.u-szeged.hu

5
 1. A KUTATÁS ELMÉLETI HÁTTERE: A VÁROSSZOCIOLÓGIA , MINT TUDOMÁNYÁG ÉS ANNAK
KIALAKULÁSA

Az urbanizáció és az iparosodás a tizenkilencedik század folyamán vált rohamossá. Ekkor öltött

tömeges méreteket a faluból városba történő vándorlás, amely azáltal, hogy fellazította az addig
évezredeken keresztül kiemelkedő fontosságú családi kötelékeket, a deviáns viselkedési formák
tömeges megjelenését vonta maga után. Ilyen volt például az alkoholizmus, a drogfogyasztás és a
prostitúció terjedése valamint a szuicid hajlam térnyerése (pl. Pigalle negyed – Párizs). Az iparosodott
városok túlzsúfolt munkásnegyedeiben a tömeges szegénység mellett a megnövekedett járványveszély
is gondot jelentett, így nem meglepő, hogy felmerült az igény a városszociológiára, azaz a probléma
hátterében húzódó társadalmi folyamatok beható vizsgálatára, az előidéző okok feltárására, és a helyzet
mielőbbi orvosolására.
A városi népesség életmódjával kapcsolatban elsőként az ipari forradalom fellegvárában,
Angliában végeztek, főként empirikus jellegű megfigyeléseket. (E téren folytatott munkásságukkal
Friedrich Engels és Charles Boots emelhetők ki.) A német és francia kutatók érdeklődését azonban a
rurális és urbán lakosság közti különbségek illetve hasonlóságok kutatása vonzotta. A Németországban
tevékenykedő Friedrich Tönnis például megkülönböztetett közösségeket (Gemeinschaft) és
társadalmakat (Gesellschaft). Elgondolása szerint a közösség vérségi kötelékeken alapul, míg a
társadalmak mozgatórugói az intézmények, a pénz és a kereskedelem.
A francia Emile Durkheim a városok területén lezajló szociális folyamatok középpontjába a
társadalmi munkamegosztást és az organikus szolidaritást helyezte. Elméletében megkülönböztet
premodern illetve modern társadalmakat. Az előbbire jellemző a mechanikus szolidaritás, az alacsony
szintű munkamegosztás, a szoros társadalmi érintkezés, a szilárd társadalmi szerepmodellek megléte,
az alacsony mértékű individualizmus valamint az az általános felfogás, hogy a normától való eltérés
elítélendő és büntetendő. Ezzel szemben a modern társadalmak esetében megfigyelhető a
munkamegosztás, így a növekvő specializáció, azaz az organikus szolidaritás. Ugyanakkor a társadalmi
érintkezés személytelen, a társadalmi szerepek pedig dinamikusak, a zaz állandóan alakulóban vannak.
Az organikus szolidaritás elméletét azért tartom fontosnak kiemelni, mert térnyerésének oka a gyors

6
városnövekedésben keresendő, hisz ezáltal válthatták fel a személyes kapcsolatokat az intézményes
érintkezések.
A városszociológia fejlődésével a kutatók egyre konkrétabb megfigyeléseket végeztek. Georg
Simmel például A modern nagyváros és a szellemi élet című írásában Berlin példáján keresztül igazolja
az úgynevezett városi idegélet fokozódásának létét; az 1960-as, '70-es években tevékenykedő Max
Weber pedig már különbséget tesz a nyugati és keleti városok között (Weber, M. 1970).

1.1 A Chicagoi Iskola

A városszociológia klasszikusa az úgynevezett Chicagoi Iskola, mely nevét a tizenkilencedik

század legrohamosabban növekvő amerikai nagyvárosáról kapta, hisz Chicago lakossága 1870 és 1930
között több, mint tízszeresére, 300 ezerről mintegy 3 millióra növekedett (CSANÁDI – CSIZMADY–
KŐSZEGHY– TAMAY 2009). Kiemelkedő kutatói közé olyan szakemberek sorolhatók, mint Robert
Ezra Park, Ernest W. Burgess, Rodrick D. McKenzie, Louis Wirth, Harvey Zorbaugh, Ernest Mowrer
vagy Clifford R. Shaw. Munkásságuk kiindulópontjának a klasszikus humánökológia tekinthető, melyet
1925-ben dolgozott ki a Park-Burgess páros. Alappillérként a biológiából vesznek át fogalmakat úgy,
mint ökológia, kommunális adaptáció és színökológia. Az ökológia az élőlények és környezetük közt
fennálló szoros kapcsolatot jelenti, míg a kommunális adaptáció arra a jelenségre utal, miszerint az
élőlények együttműködve alkalmazkodnak a környezeti kihívásokhoz. A színökológia azt vizsgálja,
hogy az együttélés hatására milyen kapcsolatok alakulnak ki az élőlények között. Park és Burgess
ezeken a fogalmakon kívül a darwini „harc az életért” elvet is átültetik a városokra, mégped ig „harc a
térért” formában. Elméletük lényege, hogy minden társadalmi csoport arra törekszik, hogy a neki
legmegfelelőbb teret uralja, tehát a társadalmi egységek egyben térbeli egységeket is jelölnek. Így
alakulhatnak ki – a fent említett kutatók szerint természetes – városi övezetek (pl. slum, gettó,
szuburbia) valamint ezekkel összefüggő strukturális elemek, úgy, mint a zóna, szomszédság, városrész
vagy negyed.

1.2 A klasszikus humánökológia természetes övezetei

A slum kérdésével a Chicagoi Iskola képviselői kiemelkedő mértékben foglalkoztak. A

nagyvárosi slum „építészetileg erősen leromlott állagú, túlzsúfolt terület, ahol hátrányos helyzetű,
7
>>társadalmon kívüli<<társadalmi csoportok koncentrálódnak” (CSANÁDI – CSIZMADY–
KŐSZEGHY– TAMAY 2009) A slumképződés öngerjesztő folyamat, hisz az itt élők a városközpont
kiterjedésétől, az átépítésektől várják, hogy épületeik felújítását a városvezetés támogatja. Ha azonban
ez nem valósul meg, a lakóházak állapota folyamatosan romlik, a környék elhanyagolttá válik, így
először a tehetősebbek választanak maguknak új lakókörzetet, majd később a szolgáltatások is
„elmenekülnek”. Helyükre alacsonyabb társadalmi helyzetben lévő lakók érkeznek, akiknek egyáltalán
nincs anyagi tőkéjük a felújítások kivitelezésére, így a te rület mind fizikailag, mind funkcionálisan
degradálódik.
Jellemzően a slum- területekhez köthető területi képződmények a gettók is, melyeket az
úgynevezett „társadalmi falak” még élesebben elhatárolnak a környező területektől. Egy meghatározott
kisebbség lakja őket, amely megőrizte identitását. Ez nem csupán az életszínvonal terén, de egy sajátos
szubkultúra vagy egyes kirívó esetekben akár eltérő nyelv formájában is kifejezésre jut.
A klasszikus humánökológia harmadik fontos városi övezete a szuburbia, mely az előzőektől
eltérően már nem az alacsonyabb státuszú rétegeknek nyújt otthont, hanem a tehetősebbeknek.
Jellemzője, hogy ezen külvárosi területen a társadalmi integrálódás alapja egy folyamatosan változó
értékrend követése, így kijelenthető az is, hogy a társadalmi kontroll magas szintű: a szuburbán
közösség bizonyos életmódi, öltözködési, vallási, szokásbeli mintát követ és minden tagja igyekszik
ezekhez az íratlan normákhoz igazodni. Mivel az itt élők jövedelme viszonylag magasabb, mobilitásuk
és erősebb, így ha valaki képtelen beilleszkedni a közösségi normarendszerbe, megteheti, hogy más
területre költözzön. A szuburbia ezáltal alacsony eséllyel degradálódik.

1.3 Térszerkezeti modellek

A klasszikus humánökológia mellett más térszerkezeti modellek is s zülettek. Legismertebb

Ernest W. Burgess modellje, melyben az idealizált város koncentrikus övekre oszlik. A legbelső terület
az úgynevezett CBD, vagy Central Business District (belső üzleti negyed), melyet sűrű beépítettség és
magas épületek jellemeznek. Kifelé haladva ezt követi az átmeneti öv, melyben az esetleges
zárványoktól eltekintve, a társadalom lecsúszottabb rétegei élnek. Az Amerikai Egyesült Államok
nagyvárosai esetében nem ritkán ezen a területen koncentrálódnak az első generációs bevándorlók, és
így jöhettek létre olyan jellegzetes városrészek, mint San Francisco esetében a Mini-Itália vagy a ma
már legtöbb metropoliszban megtalálható kínai negyed. Az öv átmeneti jellege abból adódik, hogy ez

8
az alacsony színvonalú lakófunkció némi ipari és üzleti funkcióval keveredik, valamint a nagyvárosok
nagy többségében itt foglal helyet az alvilág és a bohémvilág is. Az átmeneti övet az első lakóöv fogja
körül, mely hagyományosan az alsó-középosztály azon tagjainak szolgál otthonául, akiknek sikerült az
átmeneti övből kiköltözniük, de szeretnének munkahelyük közelében élni, mert anyagi helyzetük még
nem engedheti meg, hogy nap mint nap nagy távolságra, gépkocsival ingázzanak. Az amerikai
társadalomba már- már beolvadva gyakorta itt élnek a második generációs bevándorlók is. Burgess
tanulmányaiban ezt a területet gyakran „munkások övezeteként” is emlegeti. Ha tovább haladunk a
város széle felé, elérjük a felsőbb osztály kertes családi házakból álló lakóterületét, ahol legnagyobb
számban az amerikai születésű középosztály képviselteti magát. A városok külső részén, mintegy 30-60
percre az üzleti negyedtől helyezkedik el a kertvárosi ingázók övezete.
Burgess továbbá megfigyelte azt is, hogy a városközponttól a város pereme felé a beépítés
sűrűsége csökken, míg a társadalmi státusz nő. Habár egy ideális modell esetében az övezetek
szabályos, koncentrikus körökként helyezkednek el, a valóságban ezt a rendszerűséget számos
objektum vagy tényező megzavarhatja – úgy mint természeti képződmény (pl. tó), vasútvonal,
történelmi iparnegyed, helyi közösségek ellenállása… stb. Továbbá az is megállapítható, hogy ezek az
övezetek a valóságban nem teljesen homogének, bennük kisebb alközpontok jöhetnek létre.
Habár Burgess elméletét számos kritika érte (melyek közül talán a legismertebb a szintén
amerikai közgazdász, Homer Hoyt által megalkotott szektormodell), összességében elmondható, hogy
valós térszerkezeti folyamatok valós társadalmi hátterére világít rá. Feltételezi, hogy a lakosság egy-
egy településen belüli elhelyezkedése nem véletlenszerű, így ennek megfelelően valamennyi városon
belül különböző funkciójú és lakosságú területek vannak. Burgess az efféle elrendeződések mögöttes
folyamatainak feltárására tett kísérletet és arra a megállapításra jutott, hogy a lakókörnyezet és az
egyén társas viselkedése kölcsönösen hatnak egymásra. „A modern városi társdalom alapvető
rendezőelve, hogy a különböző társadalmi csoportok többé-kevésbé területileg is elhatárolódnak, a
nagyvárosokban a társadalmi távolság egyben térbeli távolságo t is jelent. A különböző társadalmi
státuszú, etnikumú, foglalkozású vagy jövedelmű csoportok elkülönülését, elhatárolódását a városon
belül szegregációnak nevezzük” CSANÁDI – CSIZMADY – KŐSZEGHY – Tamay 2009). A városi
szegregáció egyik modern és extrém formájának foghatóak fel a lakóparkok, melyeknek pontos
definíciója ugyan a mai napig vitatott, a kutatók többsége azonban három alapvető tulajdonsághoz köti
meghatározásukat:

9
 a lakóparkok rendelkeznek a lakóterületre való belépés korlátozásának és kontrolljának
valamilyen eszközével (pl. fal, sorompó, őrszolgálat, térfigyelő kamerák …stb.)
a lakóparkok rendelkeznek valamilyen közösségi és közösen használt tulajdonnal (pl.
park, közutak, szabadidős létesítmények …stb.) valamint közösen igénybe vett
szolgáltatásokkal (őrző-védő szolgálat, kert és közterület fenntartás …stb.) és ezek
használati jogát az egyéni lakástulajdonnal kombinálják
a lakóparkok rendelkeznek a lakástulajdonosok között – szerződéses alapon – létrejött
közösségi önigazgatás valamilyen formájával, szervezetével. (CSÉFALVA Y Z. 2008)

A lakóparkokban élők és környezetük szociálgeográfiai kapcsolatai című értekezésében Hegedűs Gábor

egy, az amerikai szakirodalomban fellelhető, igen részletes meghatározást közöl, mely szintén magába
foglalja a fent említett három alaptulajdonságot, ezzel alátámasztva azok validitását:
… [a lakóparkok] olyan lakócélú létesítmények, melyeket falak, kerítések, vagy cserjékkel,
bokrokkal borított földsáncok vesznek körbe, és melyeknek biztosított, lezárt a bejárata. A házak,
utak, járdák, és egyéb létesítmények az említett akadályokkal bekerítettek; a bejárati kapukat őrök
működtetik, vagy kulccsal, illetve elektronikus azonosító kártyával nyithatók. A létesítményen
belül gyakran ún. szomszédságfigyelő szervezet működik, vagy hivatásos biztonsági személyzet
járőrözik gyalog, vagy gépkocsival. Nemcsak a lakóparkban élők otthonainak, de a területükön
található közösségi tereknek és szolgáltatásoknak (utak, parkok, berendezések) is korlátozott az
elérhetősége a külvilág számára. A lakóparkok nagysága néhánytól több tízezer lakóegységig
terjedhet. Sok közülük golf- és teniszpályákat, fittneszközpontokat, úszómedencéket, tavakat, stb.
is magában foglal (Frantz in SETHA, L. 2004 in HEGEDŰS).

Itt érdemes megjegyeznünk, hogy a hazai zárt lakóközösségek nagymértékben eltérnek USA-beli
társaiktól, hisz a Központi Statisztikai Hivatal definíciója szerint a lakópark „egy helyrajzi számon
nyilvántartott telken elhelyezkedő, egységes építészeti arculattal kialakított, többlakásos
lakóépületekből álló épületegyüttes” (CSÉFALVA Y Z. 2008), azaz nem feltétlenül rendelkeznek fizikai
határokkal, szigorúan ellenőrzött bejárattal, közösségi tulajdonnal vagy szolgáltatással illetve
önigazgatással.
Jelen dolgozatban a „lakópark” kifejezés alatt a Hegedűs Gábor által összefoglalt jellemzőkkel bíró
lakóközösség értendő.

10
 1.4 A lakóparkokra vonatkozó kutatások

A lakóparkok kutatása számos tudományterülethez köthető. Megjelenhet úgy a szociológiában,

a közgazdaságtanban, mint az építészetben vagy jogtudományokban. „A földrajztudományon belül ez a
terület leginkább a társadalom- és településföldrajzhoz köthető és a szociálgeográfia tárgyköréhez
sorolható.” (Hegedűs)
A témakör hazánkban még nem túl kutatott, a szakirodalom leginkább amerikai szerzők tollából
származik, így túlnyomó részt angol nyelven áll rendelkezésünkre. A magyarországi kutatók közül
Cséfalvay Zoltán és Csapó Tamás megfigyelései emelhetőek ki, míg az Egyesül Államokban Edward J
Blakely, Mary Gail Snyder, Setha M. Low és Chris Webster eredményei a legismertebbek.

Dolgozatom további részében az Amerikai Egyesült Államok lakóparkjainak mintegy három

évtizedes fejlődését kívánom vizsgálni mind időbeli, mind térbeli, mind pedig funkcionális tényezők
alapján.

11
 2. A LAKÓPARKOK MEGJELENÉSI FORMÁI AZ AMERIKAI EGYESÜL ÁLLAMOKBAN

2.1 A városközponttól elkülönülő lakófunkcióval bíró területek időbeli változása

Ahogyan azt Edward J, Blakely és Mary Gail Snyder is megállapítják Fortress America: Gated
Communities in the United States (Az amerikai erőd: zárt közösségek az Egyesül Államokban) című
művükben, „a zárt közösségek létrejötte a szuburbanizációs trendek részét képezik és azzal azonos
várostervezési hagyományokban gyökerezik” (BLAKELY, E. J. – SNYDER, M. G. 1999). Ennek
megfelelően ahhoz, hogy megértsük az amerikai lakóparkok településszerkezetben betöltött helyét,
mindenekelőtt meg kell ismerkednünk a szuburbanizáció folyamatával.
Tímár Judit definíciója szerint „a szuburbanizáció a városi népesség és tevékenységének
decentralizációja, amely szerves részét képezi az urbanizációs folyamatoknak. Decentralizáció abban
az értelemben, hogy az urbánus népesség, a termelő és nem termelő tevékenységek egy része, a tőke, a
beruházások a városi központ helyett az azokat övező térségekben koncentrálódnak” (Tímár, 1999 in
CSANÁDI – CSIZMADY– KŐSZEGHY– TAMAY 2009). A klasszikus szuburbanizáció folyamatával
a Chicagoi iskola képviselői mellett Peter Mieszkowski és Edward S. Mills közgazdászok foglalkoztak
mélyrehatóan. Elméletük szerint – melyet a szakma „a természetes fejlődés elmélete” néven ismer – az
elővárosok felértékelődése egy természetes folyamat logikus következménye, mely során a tehetősebb,
fehér középosztály az alsóbb társadalmi rétegekkel szembeni diszkriminatív viselkedése érhető tetten
(CSÉFALVAY Z. 2008). Mivel az Egyesült Államok megalakulásától kezdve arra törekedett, hogy
állampolgárai közt a lehető legminimálisabb legyen a társadalmi szakadék és ennek megfelelően
ösztönözte a középosztály uralkodó réteggé való duzzasztását, ezért annak képviselői illetve az általuk
preferált trendek komoly befolyásoló szereppel bírtak az ország politikai, ga zdasági és szociális életét
illetően. Ez a befolyás megjelenik a szuburbanizáció folyamatában is, melyben a lakáspiac, mint
jövedelem szerinti szűrőmechanizmus van jelen (CSÉFALVAY Z. 2008, Csapó T. 2005), ezzel előidézve
azt a jelenséget, miszerint a középosztály által uralt gazdasági tér kihat a társadalmi folyamatokra is.
Ha az Egyesül Államok elhatárolódásra hajlamos lakóközösségeinek történeti fejlődését górcső
alá vesszük, akkor hamar bebizonyosodik, hogy a gyakorlat alátámasztja Mieszkowski és Mills
elméletét. A szuburbanizáció első jelei már a tizenkilencedik században megmutatkoztak, amikor a

12
felemelkedő középosztály megkezdte az addig nagy népszerűségnek örvendő, ám éppen ezért a modern
kor hajnalára már túlzsúfolt városközpontokból való „kimenek ülést”. Ez a folyamat a huszadik század
első évtizedeire látványos méreteket öltött: 1911-ben például a New York-i tehetős ügyvédek 38%-a
Manhattan-en kívül keresett otthont magának (BLAKELY, E. J. – SNYDER, M. G. 1999). A motiváció az
egészségesebb és kényelmesebb lakókörnyezet mellett az alacsonyabb jövedelmű rétegektől való
elkülönülés volt, ugyanis a közvélemény a megnövekedett mértékű városi bűnözést a munkásosztály
gyakorta sztereotipizált tagjainak tulajdonította.
A kertes elővárosok népszerűségét az úgynevezett WASP (White-Anglo-Saxon-Protestant, azaz
fehér-angolszász- protestáns) amerikai lakosok körében a rohamosan terjedő motorizáció tovább
növelte, így a második világháborút követő „baby boom” időszakra a kisgyermekes családok számára a
békés szuburbia vált ideális lakhellyé. Ennek köszönhetően az ötvenes évek konformista időszakában,
amikor az individualizmust teljes mértékben felváltotta a nyugodt családi élet fontossága, az elővárosi
élet kifejezetten divatossá vált. A gépkocsik térnyerésének és az infrastruktúra fejlődésnek
következtében a modern, kertes házakból álló lakónegyedek az 1950-es évek végéig csupán, mint
alvóvárosok funkcionáltak, hiszen a jól kiépített úthálózat és a minden család számára rendelkezésre
álló autóval a városi szolgáltatások könnyen elérhetőek voltak, a távolságok lecsökkentek. Az 1960-as
évektől azonban a jelentős vásárlóerővel bíró lakosság igényeihez idomulva megkezdődött a hivatalok,
szolgáltatások és munkahelyek városközpontból való kiáramlása is. A fejlődés ezen szakaszában tehát
a középületek és közterek már nem feltétlenül a városok magterületeihez kapcsolódnak (BLAKELY, E. J.
– SNYDER, M. G. 1999), így ettől az időszaktól kezdve a klasszikus, lakóhelyi szuburbanizáció mellett
megkülönböztethetőek a szuburbanizáció egyéb altípusai is, úgy mint a gazdasági vagy a rekreációs
szuburbanizáció (CSANÁDI – CSIZMADY– KŐSZEGHY– TAMAY 2009). Az új funkciók
megjelenésének köszönhetően, az elővárosok népszerűsége és ezzel együtt kiterjedése tovább nőtt,
aminek következtében az itt élő lakosok ugyanannak a problémának a csírájával találták magukat
szemben, ami elől a városmagokból elköltöztek. Felmerült a további elszeparálódásra való igény,
melyet a tudatos utcatervezés és megváltozott építészeti stílus próbált kielégíteni. Michael Southworth,
a kaliforniai Berkley Egyetem terület- és településfejlesztő professzora New York esetében vizsgálta az
utcaszerkezet változását a peremterületektől a város szívéig haladva (1. ábra).

13
 1. ábra: New York utcaszerkezetének változása a szuburbiától a városközpont felé haladva.
Forrás: Blakely - Snyder, p.9

Az ábrán tisztán kivehető az elővárosok területén illetve a belvárosban kirajzolódó utcamintázat

közti markáns különbség: míg a központban mértani pontossággal megtervezett szabályos
rácsszerkezetet találunk, addig a szuburbia egy szintén mesterséges, de már sokkal változatosabb
vonalvezetésű utcaszerkezetettel rendelkezik. Ennek oka abban a feltevésben gyökerezik, miszerint az
alaposan átgondolt, jól megtervezett utak elősegíthetik mind a területen élő telektulajdonosok
egymástól való elkülönülését, mind pedig az általuk gyakorolt magasabb szintű kontrollt. A saját
gépkocsi feljárók és előkertek által megformált úgynevezett hurkok, nyalókák és nyúlványok a
lakosokban miniatürizált magánbirtokok érzését keltik, ahol a mintegy bekötőutakként funkcionáló
gépkocsi feljárókat csak az adott családok illetve azok látogatói használják, így biztosítva az ingatlanon
illetve telken túlterjedő nagyobb, átláthatóbb, ellenőrzött teret (BLAKELY, E. J. – SNYDER, M. G. 1999).
Az utcahálózat mellett a megváltozott építészeti sajátosságok is a lakosság fizikai befelé fordulását
tükrözik. Míg az 1930-as évekig épült házak utcafronti oldalán a nyitott veranda dominált, a huszadik
század második felétől ennek helyét átvette a zárt tornác illetve a gyakran óriási méretű garázs
(BLAKELY, E. J. – SNYDER, M. G. 1999). Ezek a szerkezeti megoldások azonban nem nyújtottak teljes
körű megoldást az elővárosi lakosság növekedésének problémájára.
A '70-es évek elejére a nagyvárosokat már olyan kiterjedt elővárosi terület ölelte körül, hogy a
szuburbán életmód többé már nem csupán a jómódú középosztály kiváltsága volt. A csökkenő
telekárak mellett az infrastruktúra fejlődése is utat nyitott az alsóbb társadalmi osztályok elővárosi
térnyerésének, hisz a városközpont mind anyagilag, mind pedig időben könnyen megközelíthetővé vált.
Emellett felmerült a sprawl, azaz a városburjánzás problematikája is, melynek következtében a
metropoliszok olyan hatalmas, egybefüggő agglomerációkká olvadtak össze, melyben a klasszikus

14
 2. ábra: Sprawl New York City közelében. Forrás:
http://graphics7.nytimes.com/images/2004/06/16/garden/17sprawl.1.650.jpg

értelemben vett elővárosoknak már nem is jutott hely. Amint az a 2. ábrán is látható, a kertes
elővárosok a huszadik század végére olyan mértékben túlnőttek saját határaikon, hogy a szuburbán
lakóterületekkel szemben támasztott elvárások, úgy mint a nyugodt, csendes környék; a természet
közeli, tiszta környezet; az átláthatóság és mindenekelőtt a biztonság kivitelezhetetlenné vált. Míg a
hetvenes évek végére a sprawl képződéssel járó nehézségek csupán a legnagyobb megapoliszokat
érintették, mára ez a problémakör az Egyesült Államok egészén fellehető (3.ábra). Belátható tehát,
hogy a huszonegyedik század kapujában a városlakókban jogosan merült fel az igény egy nyugodtabb,
biztonságosabb, élhetőbb lakókörnyezet megteremtésére, melyet az 1980-as évektől gombamód
szaporodó zárt lakóparkok voltak hivatottak orvosolni.

15
 3. ábra: Az észak-amerikai nagyvárosokat kirajzoló éjjeli fények. Forrás:
http://www.nasa.gov/images/content/49261main_usa_nightm.jpg

Habár ezek a zárt lakóközösségek napjainkig is számos „pull” faktorral rendelkeznek (pl. csendesebb,
tisztább környezet, kisebb zsúfoltság, ellenőrzött tér… stb.), terjedésük számos etikai és ideológiai
kérdést vet fel. Blakely és Snyder gondolatmenetét követve, Cséfalvay Zoltán Kapuk, falak, sorompók
című könyvében részletesen foglalkozik azzal az alapvető kérdéssel, hogy egyáltalán fejlődésnek
tekinthető-e a lakóparkok megjelenése a városszerkezetben vagy éppen ellenkezőleg, visszalépést
jelentenek a középkori erődök irányába. Ahhoz, hogy ebben a kérdésben releváns módon állást
foglaljunk, meg kell ismernünk a zárt lakóközösségekkel kapcsolatos érveket és ellenérveket, valamint
a lakóparki életmódot választó lakástulajdonosok igényeit, melyeket a harmadik fejezetben kívánok
részletesen bemutatni.
A lakóparkok terjedését rendkívül jól szemlélteti az a jelenség, miszerint az urbanizáció
előrehaladtával, annak új szakaszában, a reurbanizáció stádiumában a zárt közösségek már nem pusztán
a városokon kívül, hanem a városok magterületén is megtalálható. Az olyan hatalmas agglomerációk

16
kiépülése, mint a Bostontól-Washingtonig terpeszkedő megapolisz a szuburbán területeket összemosta,
így azok vonzó tényezői újra háttérbe szorultak a városközpontok által nyújtott előnyök (pl.
munkahelyek, üzleti központok közelsége, jól kiépített közlekedési hálózat) mellett, így mind a
korábban kitelepült lakófunkció, mind pedig a szolgáltatások megkezdték visszatelepülésüket a
városok centrumába.

2.2 Az amerikai lakóparkok térbeli elterjedésének változása

Az Amerikai Egyesül Államok lakóparkjai nem csak időbeli, de térbeli változást is mutatnak,
melyben a középosztály által irányított társadalmi illetve gazdasági trendek szintén befolyásoló
szereppel bírtak.
Mivel a mára rendkívül divatossá vált zárt lakónegyedek eredetileg üdülőtelepekként illetve
nyugdíjas városokként funkcionáltak, nem meglepő, hogy az úgynevezett Sunbelt, aza z Napfényöv
államaiban a legelterjedtebbek (BLAKELY, E. J. – SNYDER, M. G. 1999). Ezen belül is ki kell emelnünk
Florida illetve Kalifornia szerepét, melyek egészen hetvenes évektől kezdve melegágyként szolgáltak a
lakópark-kultúra kialakulásának. Ennek oka abban keresendő, hogy ezekben az államokban, de
különösen Kalifornia déli részén a kedvező földrajzi adottságok mellett (kellemes éghajlat, óceán
közelsége) a helyi önkormányzatok és a lakosság is nagyfokú innovációs készséget mutattak. Mindez a
gyors népességnövekedéssel és a rendelkezésre álló sok szabad terület mellett az ingatlanfejlesztők
kockázatvállalását is növelte. A huszadik század utolsó évtizedeiben a kvaterner szektor fejlődése is
lökést adott a Sunbelt lakófunkcióval bíró területeinek felértékelődéséhez, hiszen a távmunkában is
remekül végezhető, ipari negyedekhez szervesen nem kapcsolódó informatikai szolgáltatások felfutása
rengeteg olyan munkahelyet teremtett, mely anyagilag is megbecsült dolgozóit többé nem feltétlenül
kötötte a keleti partvidék nagyvárosaihoz. Ebből kifolyólag egyre több család engedhette meg
magának, hogy a kellemesebb klímájú, a szekunder szektor létesítményeitől megkímélt
napfényövezetbe költözzön és itt vagyonát lakóparki ingatlanba fektesse.
Florida, Kalifornia és hozzájuk csatlakozva Texas immár három évtizede élen járnak a
lakóparkok elterjedését illetően, azonban napjainkban már minden metropolisz környékén (pl. Long
Island) fellelhetőek a zárt lakóközösségek; azok koncentrációja csupán a hagyományosan rurális
területeken alacsony (4. ábra) (BLAKELY, E. J. – SNYDER, M. G. 1999).
17
 4. ábra: A zárt lakóparkok koncentárciója az Amerikai Egyesült Államok területén. Forrás:
Blakely - Snyder, p.5

Amellett, hogy a lakóparkok egyre nagyobb számban és egyre több régióba n vannak jelen,
megállapítható továbbá az is, hogy lakáspiaci megjelenésüket tekintve árkategóriában is egyre
szélesebb skálán mozognak. Az Egyesült Államokban, 2001-ben végzett felmérések alapján
megállapítható, hogy a lakóparkok 50%-a gazdag, főként fehér lakosoknak ad otthont, míg 1/3-uk
(mintegy 30%- uk) a középosztálybeli 20%-uk pedig az alacsonyabb jövedelemmel rendelkező,
jellemzően ázsiai és latin-amerikai származású családoknak szolgál lakhelyül 5 (BODY-GENDROT, S. et
al. 2008).

5
Az alsóbb társadalmi osztályok által lakott lakóparkok jellemző előfordulási helye az Orange County és a San
Fernando-völgy északi részén található.

18
 Blakely és Snyder 1990-es években tett megfigyelései szerint tíz városi beruházásból nyolc zárt
lakónegyed építésére irányult, hisz az ilyen típusú ingatlanokra tartott igény ekkorra már ugrásszerűen
megnövekedett 6 . Először „a golfpályák körül, a szuburbán egycsaládos házak zónájában” majd „a
sűrűn beépített városi apartmanok övében is ››burjánzásnak‹‹ indultak” (Hegedűs, ???). A lakóparki
ingatlanok iránti nagyfokú érdeklődés hamar túllépett az Egyesült Államok határain és kisebb
mértékben ugyan, de Európában is megjelent. Hazánkban például az 1990-es évek végétől számíthatjuk
azt a „lakópark építési boom-ot”, melynek napjainkban is tanúi lehetünk.
1997-re csak az USA-ban mintegy 200 000 lakópark létesült 7 és ez a szám az ezredforduló óta
tovább növekedett. Az amerikai Census Bureau 2001-es felmérése szerint az Egyesült Államokban
lévő 119 millió háztartás közül több, mint 7 millió (az összes háztarás 6%-a) található falakkal és
kerítésekkel elkülönített területen; ezen belül pedig 4 millió (az összes háztartás 3%-a) olyan
lakónegyedben, melyre a belépés kódok, belépető kártyák vagy kapuőrök által kontrollált 8 . Ezek az
arányok igen magasnak mondhatók, tekintve, hogy négy évtizede a zárt lakóközösségek száma még
elenyésző volt. A zárt lakóközösségek Amerika szerte tapasztalható növekedését kiválóan szemlélteti a
Christine Amado által készített grafikon (5. ábra).
Ha a folyamatot Los Angeles esetében vizsgáljuk, akkor szintén markánsan kirajzolódik a
növekedés üteme. Az 1960 előtti időszakban a zárt lakóközössé gekben található háztartások száma
még nem haladta meg az 1700-at. Ez a szám 1970-re ugrásszerűen megnőtt, 19 900-ra emelkedett.
Habár a folyamat ezután rövid ideig a beruházások nagyságának csökkenése miatt mérséklődött, nem
szűnt meg. 1980-ban már mintegy 31 000, 1990-ben 53 000, 2000-ben pedig 80 000 zárt területen
található háztartással kell számolnunk (BODY-GENDROT, S. et al. 2008).

6
A kaliforniai Orange County-ban például mindössze öt év alatt, 1983-85 között megduplázódott. (BLAKELY, E.
J. – SNYDER, M. G. 1999)
7
www.ifpo.org
8
www.usatoday.com

19
 5. ábra: A zárt lakóparkok koncentárciója az Amerikai Egyesült Államok területén. Forrás:
Blakely - Snyder, p.5

Belátható tehát, hogy a lakóparkok rohamos terjedése valós, a városszerkezetekre illetve a

társadalom egészére kiható jelenség, melynek kutatása elősegítheti a modern urbanizációs és
szoiálgeográfiai folyamatok megértését, az újonnan felmerülő problémák megoldását.

2.3 Az amerikai lakóparkok funkcionális osztályozása

Míg a magyarországi lakóparkokat az ott található épületek jellege szerint, két alapvető
csoportra - családi házas valamint társasház jellegű - típusra lehet osztani (Kovács K. 2006 in HEGEDŰS
G. ???), addig az Egyesült Államokban három, funkció szerint elkülönülő osztályt lehet meghatározni.

20
 Cséfalvay Zoltán elsődleges szerepük illetve a megcélzott fogyasztóközönség alapján a
következőképpen osztályozza az amerikai lakóparkokat: szabadidős, biztonsági és presztízs lakópark
(CSÉFALVAY Z. 2008).
Legnagyobb múltra a szabadidős lakóparkok tekinthetnek vissza, melyek magukba foglalják a
nyugdíjasvárosokat, rekreációs közösségeket, valamint a metropoliszokat övező agglomerációk „új
városait” (CSÉFALVAY Z. 2008). Az itt élők elsősorban egy adott életforma miatt választják a területet
lakhelyül – például szeretnék nyugdíjas éveiket nyugodt, békés környezetben, hasonló korosztályú
emberek között eltölteni vagy egészségük megőrzése érdekében szeparálódnak el a város többi
részétől. Az 1990-es évek végén a lakóparkoknak mintegy 1/3-a tartozott ebbe a típusba, napjainkban
azonban felértékelődőben van a biztonsági lakóparkok szerepe, melyek tulajdonképpen a szuburbiák
továbbgondolt, modern változatai. A lakástulajdonosokat elsősorban a biztonságos lakókörnyezet
vonzza az effajta zárt lakóközösségekbe, melyek legnagyobb számban a nagyvárosok közelében
fordulnak elő – nagyvárosi lakóparkok, elővárosi lakóparkok illetve utcai barikádok formájában
(CSÉFALVAY Z. 2008). A legújabb típus, a presztízs lakóparkok, a társadalom felső 5%-ának adnak
otthont (CSÉFALVAY Z. 2008) és a szupergazdagok illetve hírességek által felkapott területeken -
például a kaliforniai Malibuban - a legelterjedtebbek.
Napjainkban a lakópiaci skála az ingatlanpiaci igényekhez igazodva folyamatosan bővül, így a
vásárlók saját igényeikhez és anyagi helyzetükhöz mérten számos lehetőség közül választhatnak. A
lakóparkiság szociológiai hátterét vizsgáló tanulmányok többsége azonban arról s zámol be, hogy
jelenleg a személyes biztonságérzet megteremtésében rejlik a zárt lakóközösségek fő vonzereje.

21
 3. A LAKÓPARKOK SAJÁTOS SZUBKULTÚRÁJA 9

3.1 A lakóparkok térnyerésének hátterében álló szociálgeográfiai és gazdasági tényezők

Azok a területek, amelyek ma a lakóparkoknak adnak otthon valamikor mind a városi,

közösségi tér részei voltak, azonban az által, hogy kerítésekkel markánsan el lettek különítve
környezetüktől magát a közösségi teret is megosztották. A belépés ettől kezdve csak egy bizonyos r éteg
számára elérhető, így a fizikai terek a társadalmi folyamatok „vetítővásznává” válnak. A szociális tér
effajta térbeli leképezése nem a modern kor hozománya, hanem „hosszú múltra visszatekintő, mély
gyökerekkel rendelkező amerikai tradíció” (BLAKELY, E. J. – SNYDER, M. G. 1999). „A kapuk és falak
nem szükséges vagy természetes következményei illetve okozói a társadalmi trendeknek, hanem sokkal
inkább azok drasztikus megnyilvánulásai” (BLAKELY, E. J. – SNYDER, M. G. 1999), így a lakóparkok
térnyerése mögött húzódó szociáldemográfiai és gazdasági folyamatok vizsgálata tagadhatatlanul
fontos szereppel bír.
A társadalom felsőbb rétegeinek elkülönülésre való törekvése nem újkeltű jelenség. A mint azt
Hegedűs Gábor is írja, „az ókorban és a középkorban a fallal körülvett enklávék nemcsak
erődítmények, hanem az uralkodó, illetve a feudális arisztokrácia más tagjai biztonságának jelképei is
voltak egyúttal (BLAKELY, L. – SYNDER, M.G. 1999). Az újkortól, az állampolgári jogegyenlőség
megszületésétől kezdve az etnikai alapú lakóhelyi szegregáció fokozatosan elveszítette törvényi,
intézményi jogalapját, és a jövedelmi alapú szegregáció [váltotta] fel, illetve [társult] mellé” (HEGEDŰS
???). Az Egyesült Államok esetében azonban nem szabad megfeledkeznünk arról a jelenségről,
miszerint bizonyos etnikai csoportok egy-egy meghatározott jövedelmű társadalmi réteghez tartoznak.
Példának okáért az úgy nevezett első generációs bevándorlók képviselőit hagyományosan az alsóbb
osztályokhoz, míg a második generációs immigránsokat már jórészt a középosztályhoz sorolják. Ezek
alapján kijelenthetjük, hogy a jövedelmi alapú szegregáció a városon belül észlelhető más jellegű
(például etnikai) elkülönülési folyamatoktól nem választható el élesen.

9
Jelen dolgozatban szubkultúra, mint fogalom a Bevezetésben közölt, Dragan Kokovic által meghatározott értelemben
szerepel.

22
 A huszadik század derekára a városi, közösségi terek estében a „push”, viszont a várostól
elkülönülő, szuburbán vagy zárt lakóterek esetében a „pull” faktorok szaporodtak meg. Míg a korábbi
évtizedekben a belvárosi negyedek taszító tényezői a környezeti viszonyokra korlátozódtak (pl. zaj,
rossz levegő, túlzsúfoltság, a családi házas lakóforma hiánya), addig az 1950-es évek elejétől kezdve
társadalmi problémák is megjelentek. A növekvő városok, a felgyorsult világ, a fejlődő technológia
magával hozta a városi elidegenedés érzését, hisz a gyarapodó 10 , háztömbökbe zsúfolt népességnek és a
technikai vívmányoknak köszönhetően hirtelen minden állampolgár könnyen helyettesíthetővé vált úgy
a munkahelyén, mint a magánéletben. A szuburbanizációs folyamatok előre haladatával a
városközpontokban és az első lakóövben kedvezőtlenebbé vált a társadalmi összetétel és romlott a
közbiztonság. Ezzel szemben az elővárosi területek jó levegőjű, tiszta, élhető környezettel kecsegtettek,
a zárt lakóterületek pedig teljes mértékben biztosították lakosaik számára a csend et, a nagyobb
lakóteret és a biztonságos környéket. Az amerikai társadalomban addig oly fontos közösségi érdekek
egyre inkább háttérbe szorultak az egyéni igények mellett.
Napjainkban ez a folyamat világszerte megjelenik és kiteljesedni látszik. Cséfalvay Zoltán
megfigyelései szerint a lakópark építés mértéke elsősorban azokon a területeken erőteljes ahol a
társadalmi polarizáció is markánsan megjelenik. A nyugati hemiszféra kutatóinak a növekvő szociális
különbségek iránti érdeklődése az 1980-as évek végétől felélénkült, ugyanis ekkorra a korábbi
évtizedekre jellemző virágzás és növekvő társadalmi egyenjogúság helyett a liberális
kormányprogramokban való csalódottság és a személyes érdekek kerültek előtérbe (O’LOUGHLIN, J. V.
– FRIEDRICHS, J. 1999). Ettől az időszaktól kezdve a nyugati világ fejlett országaiban, így többek között
az Amerikai Egyesült Államokban a munkanélküliek, otthontalanok és csonkacsaládok száma
növekedő tendenciát mutat. John H. Mollenkopf és Manuel Castells szociológusok feltételezései szerint
a térbeli polarizáció a városokban zajló változások eredménye, melyek azonban az országos és
nemzetközi szinten végbemenő gazdasági folyamatok kapcsán jönnek létre. Feltételezhető, hogy a
városi lakosság egymásnak ellentmondó gazdasági és társada lmi jövő illetve lehetőségek elé néz, így
két alapvető csoport jön majd létre: a javuló szociális helyzetű és a hanyatló szociális státuszú lakosság.
Ennek megfelelően városi szinten az úgynevezett „kettős város” megszületésére lehet számítani, azaz
élesen el fog különülni egymástól a magas és alacsony jövedelemmel rendelkező népesség
(Mollenkopf, J.H. –Castells, M. in O’LOUGHLIN, J. V. – FRIEDRICHS, J. 1999).

10
Míg a 20. század elején a v ilág népességének csupán 13%-a élt városi környezetben, addigra az ezredfordu lóra ez az adat
már meg közelítően 50% volt. (CSIZMADIA SZ. – HEGYI B.)

23
 Peter Marcuse, a New York- i Columbia Egyetem településfejlesztő professzora a társadalmi
polarizáció folyamatáról némileg árnyaltabb képet fest, ugyanis elmélete szerint várhatóan nem pusztán
kettő, hanem négy társadalmi csoportra fog elkülönülni az amerikai városi lakosság. A magas
egzisztenciával rendelkezők helyzete továbbra is felfelé ível majd, míg a leghátrányosabb helyzetű
réteg életszínvonala tovább fog romlani. A társadalom ezen ellenpontjai között elhelyezkedő
középosztály pedig szintén ketté válik: vagy felemelkedésnek, vagy lecsúszásnak indul, így közelítve a
két szélsőség felé (Marcuse, P. in O’LOUGHLIN, J. V. – FRIEDRICHS, J. 1999). Habár ezek az
elképzelések első olvasatra túlságosan modell- szerűnek és sarkítottnak tűnhetnek, napjainkban a fent
említett kutatók jóslatai beteljesülni látszanak. A tehetősebb rétegek zárt lakóparkokba való kivonulása
illetve ezzel egyidejűleg a legalacsonyabb egzisztenciával bírók városközpontokban való
koncentrációja igazolja mind Millenkopf és Castells, mind pedig Marcuse teóriájának validitását.
Ugyan ez a jelenség már az 1990-es években is markánsan kirajzolódott, az új évezredben a két csoport
közötti térbeli és társadalmi átjárhatóság gyors ütemben csökkenni kezdett. Legszembetűnőbb a
lakóparkok fizikai elzártsága, de ha behatóan megvizsgáljuk a nagyvárosi gettók által képviselt
ellenpólust, ebben az esetben is kirajzolódnak az – elsősorban kulturális és etnikai - elhatárolódás jelei.
A társadalom effajta, kulturális és etnikai alapon elhatárolódó csoportjai között fennálló
különbségek fontos szerepet játszanak az Egyesült Államok népességének polarizáció jában. A
különböző származású lakosság előszeretettel tömörül ugyanazon városrészben, olyan homogén
kerületeket hozva létre, mint a San Francisco- i Kis Itália vagy a ma már minden metropoliszban
megtalálható Chinatown (kínai negyed). Az USA „olvasztótégely” jellegét tehát fokozatosan felváltja
az úgynevezett „salátás tál” koncepció, mely során az országban élő etnikumok nem egy egységes
néppé olvadnak össze, hanem saját identitásukat megőrizve egymás mellett élnek. Az etnikai
sokszínűség nem feltétlenül jár hátrányokkal, azonban a túlzott mértékű bezárkózás az állampolgárok
lehetőségeit is csökkentik, hiszen a lakókörnyezet a társadalmi kohézió alappillére. Életünk során itt
szembesülünk először a tolerancia fontosságával, itt ismerhetjük meg a társadalmi rendszer működését
és az ahhoz való tartozás vagy éppen a kirekesztettség érzését (Forrest & Kearns in F LINT, J. 2008).
A szociáldemográfiai tényezők mellett az adott területen lejátszódó gazdasági folyamatok
szintén hozzájárulnak a városi lakosság szegregációra való hajlamának növekedéséhez. A Mieszkowski
és Mills által megalkotott természetes fejlődés elmélete szerint „a belváros környéki területek
társadalmi leértékelődését és a városperemi kertes elővárosok felértékelődését racionális egyéni,
hasznossági döntések és számszerűsíthető gazdasági tényezők magyarázzák: a közlekedési költségek

24
csökkenése, a jövedelmek emelkedése, a lakáspiaci kereslet és kínálat alakulása” (CSÉFALVAY Z.
2008). Ezek a folyamatok a szuburbiához hasonlóan a lakóparkok térnyerésére is hatással vannak.
Mivel az észak-amerikai lakóparkok többsége – tudatos megfontolásnak köszönhetően – csak
gépkocsival elérhető területeken fekszik, ezért közlekedési szempontból az üzemanyagárak és a
személyautók fenntartási költségeinek változása bírhat befolyással.
A jövedelmek alakulása kiemelkedő fontossággal bír, ugyanis egy-egy lakópark megépítése az
építtetőt még ma is magas költségekkel terheli, így a beruházó nagy kockázatot vállal. Ha a jövedelmek
csökkenése miatt a lakóparkokra való igény csökken, akkor egyrészt kevesebb vállalkozás engedheti
meg magának, hogy a megnövekedett rizikófaktor ellenére új projektbe kezdjen, másrészt pedig - amint
az a 2008-2009-es világválság utáni időszakban is tapasztalható volt - a fogyasztók részéről mutatott
ingatlanpiaci aktivitás is csökkenni fog. Ha azonban a lakosság reálbére emelkedik, a folyamat mintegy
ellentétes irányba játszódik le, hiszen az elmúlt évtizedek megfigyelései alapján elmondható, hogy a
lakóparkokba való költözés sokkal inkább az egyén anyagi helyzetén, mint személyes meggyőződésén
múlik. Más szóval, a lakosság döntő többsége a zárt közösségek által felkínált számos pull faktornak és
a nagyvárosokban egyre inkább szaporodó push tényezőnek köszönhetően szívesen élne ilyen területen.
(Ezt támasztja alá a 2.1 fejezetben tárgyalt szuburbanizációs és sprawl jelenség terjedése is.)
A lakáspiaci kereslet-kínálat alakulása szoros összefüggésben áll a jövedelmek változásával. A
lakóparki ingatlanok iránti igény első megjelenésüktől kezdve fokozatosa n nő. Az 1990-ben, Dél-
Kaliforniában végzett kutatások kimutatták, hogy a lakásvásárlók 54%-a kimondottan zárt területen
elhelyezkedő keresett (BLAKELY, E. J. – SNYDER, M. G. 1999). A kínálat idomult a megélénkült
kereslethez: 1999. januárjában az Egyesült Államokban a lakáspiacon lévő, eladásra váró ingatlanok
68%-a lakóparkban állt (Nelson, R.H. 2005).
Emellett fontosnak tartom kiemelni azt is, hogy a lakóparki beruházások komoly anyagi
terheket vesznek le a helyi önkormányzatok válláról azáltal, hogy az újonnan beépített területek
infrastrukturális fejlesztését magán tőkéből finanszírozzák. Ilyen szempontból tehát a lakóparkok
segíthetik az önkormányzatok gazdálkodását, ugyanakkor azzal is számolnunk kell, hogy a városi
területről elvonják a magas adókat fizető jómódú lakosságot is.
A lakóparkok az üzleti vállalkozásoknak is kedvező teret biztosítanak, ugyanis az itt fellelhető
szolgáltatások magas színvonalukból adódóan magas át-érték aránnyal rendelkeznek. Ezt az előnyt a
lakosok szívesen kihasználják, így a zárt közösségek felvevőpiacot biztosítanak a különféle
vállalkozások számára, mint egy szimbiózist teremtve termelő és fogyasztó között.

25
 A fentiekben bemutatott szociáldemográfiai és gazdasági tényezők attól függetlenül, hogy
pozitív vagy negatív hatást gyakorolnak a globális társadalomra, olyan új lakófunkcióval bíró területek
kialakulásához vezetnek, melyek lakosai homogenizálódásra hajlamosak és egymással számos rokon
vonást mutatnak.

3.2 A lakóparkok lakosságának jellemzői

A zárt lakóparkok a városi társadalmi rend általános degradációjával szemben álló úgynevezett
„szociális bástyaként” funkcionálnak és szigetszerűen ékelődnek be az őket körülvevő fizikai illetve
szociáldemográfiai környezetbe (BLAKELY, E. J. – SNYDER, M. G. 1999). Ebből kifolyólag a
kerítéseken, falakon belül élő népesség sajátos szubkultúrát képez és számos jellegzetes vonással bír,
melyek az ezredforduló óta egyre markánsabban kirajzolódnak, így a kutatók figyelmét is felkeltették.
A lakóparki lakosság sajátos életvitelével, ideáival, viselkedési szabályaival valamint érték- és
normarendszerével elsősorban amerikai illetve nyugat-európai településfejlesztő szakemberek és
szociológusok foglalkoztak (pl. Rowland Atkinson, John Flint, Sarah Blandy, John O’Loughlin, Jürgen
Friedricks) és számos jellegzetességre rávilágítottak.
Ezek közül a legszembetűnőbb a kapuk valamint a területre való ellenőrzött beléptetés
térnyerése, mely egyértelműen jelzi a társadalmi érintkezés korlátozására való törekvést. Habár a
nyitott lakónegyedekhez hasonlóan a lakóparkok esetében is mindig az egyén személyes igényeitől
függ a más csoportokkal való kontaktus, a külső kapcsolatok keresése - a nyitott területektől eltérően –
nem szükségszerű része a zavartalan hétköznapi életnek. Ennek megfelelően a zárt területek lakosai
esetében a kívülálló társadalmi csoportokkal való érintkezés nagymértékben visszaesett. Szociológusok
megfigyelései szerint ez a jelenség tovább erősíti a szegregációra való törekvést, ugyanis, míg a nyílt
lakótérben élők (a városokban is fellelhető térbeli elkülönülés ellenére) kénytelenek érintkezni más
társadalmi osztályokkal, addig a lakóparkiak ezt nem teszik meg. Következésképpen a nyílt tér
lakosainak alkalma nyílik bepillantást nyerni más rétegek életébe, míg a lakóparki közösségek ta gjai
hajlamosak az eltérő társadalmi, kulturális vagy etnikai csoportokat félreérteni és sztereotip
tulajdonságokkal felruházni, ami így tovább erősíti a külvilággal szemben támasztott, egyébként is
fennálló előítéleteiket. Az ismeretlentől, idegentől és a nyílt közterektől való félelem a 2001.
szeptember 11-i terrortámadás óta különösen megnövekedett, ami a társadalmi távolságtartás további

26
erősödéséhez vezetett. Ebből kifolyólag, a lakóparkok izolációja az elmúlt években még inkább
felértékelődött.
A szolgáltatások lakóparki megjelenése óta nem ritka, hogy egyes lakosok szinte semmiféle
kontaktust nem vesznek fel a külvilággal: szabadidős- és sporttevékenységüket a lakóparkok által
nyújtott szolgáltatások keretein belül végzik, gyermekeiket pedig a közössé g saját óvodájába,
iskolájába járatják. A kapukon kívül található munkahelyeikre illetve a falakon belül nem fellelhető
lehetőségeket nyújtó üzletekbe gépkocsival járnak, mely mint egy buborék, akkor is elzárva tartja őket
a városi milliőtől, amikor fizikailag azon áthaladnak.
Amint arra már az előző, 3.1 fejezetben is utaltam, az úgynevezett gépkocsi függőség szintén jellemző
a zárt közösségek lakosaira, sőt, tudatosan megtervezett funkcióval bír. Azáltal ugyanis, hogy a
lakóparkok területei tömegközlekedési eszközzel nem, vagy csak korlátozottan elérhetők, a látogatók
jobban ellenőrizhetők, a betolakodók pedig könnyebben kiszűrhetők. Amint azt Hegedűs Gábor is
összefoglalja
A kutatók szerint a gépkocsiállományon belül a nagyobb kocsik, luxusjárművek, és furgonok
aránya a legnagyobb, de a terepjárók is gyakoriak. A gépkocsik legfőbb funkciója a környezettel
való nem kívánt társadalmi érintkezés (például az idegenekkel való kellemetlen találkozás) elleni
védelem. Ezen kívül a biztonság is fontos (ami a helyváltoztatás során igen lényegesnek
minősül): a lakóparkiak (nem kívánt) közösségi életének tartománya tulajdonképpen a kocsi és az
iroda-, vagy boltajtó (célállomás) közötti távolságra szűkül. A kutatók e jelenség kapcsán „a tér
mozgékony, a térpályák szegregációját elősegítő privatizációjáról” beszélnek. (HEGEDŰS, G. ???).

A lakóparkokban élők számára szintén fontos, hogy az őket körülölelő közösség tagjai hozzá juk
hasonló életvitelt folytassanak. Annak ellenére, hogy manapság a lakóparki életforma már számos
társadalmi réteg számára elérhető, az egy-egy közösségen belüli életforma megegyezik, ami szintén
hozzájárul a szomszédságon belül biztonságérzet és bizalom kialakulásához. Az effajta
uniformizálódásnak tökéletes alapot biztosít az adott lakópark jellege, hiszen a park funkciójától illetve
árkategóriájától függően az nagy valószínűséggel hasonló életstílushoz szokott, azonos érdeklődésű és
társadalmi helyzetű lakosok koncentrációjának lesz színtere. Ezen felül számos közösség működési
rendjében szabályozza az ott élőkkel szemben támasztott elvárásokat – egyes kirívó esetekben például
azt, hogy milyen gyakran kell az otthonok ablakait megtisztítani, milyen formájúra kell a sövényt
nyírni vagy milyen színűre lehet az épületeket festeni.
Összegzésként tehát elmondható, hogy a lakóparkok, mint zárt közösségek, homogén elemként
illeszkednek az őket körülvevő heterogén térbe. Ennek a jelenségnek a hátterében komoly szocio-
pszichológiai folyamatok állnak, melyek egyrészt kidomborítják a modern társadalom problé máit,

27
másrészt globálisan kihatnak a szociális interakciókra. Az anyagi javak fontossága, az ember egymással
szembeni bizalmatlansága morálisan és etikailag is támadható, ugyanakkor belátható az is, hogy a zárt
közösségen belüli normakövetés elsődleges célja a városokban elterjedt deviáns viselkedésmódok
kirekesztése. Az erődszerűen körbevett, mikrovárosokra emlékeztető lakóparkok növekvő
népszerűsége és robbanásszerű térnyerése számos ideológiai kérdést vet fel.

3.3 A lakóparkiság által felvetett ideológiai kérdések

Amint az az előző fejezetekből is kiderült, a zárt lakóparkokban élő lakosság hajlamos a

társadalom többi rétegével való interakció teljes megszűntetésére, a bezárkózásra és a személyes
kontroll kiterjesztésére. Az effajta lakóövezeteket napjainkban számos kritika éri, ugyanakkor nem
szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy a zárt közösségekre való igény folyamatosan nő, tehát
a társadalom a felmerülő számos bírálat ellenére elfogadhatónak, sőt kívánatosnak tartja. Ebben a
fejezetben azt kívánom megvizsgálni, hogy a lakóparkok a lakosság egészére nézve milyen
hátrányokkal illetve előnyökkel járnak; valamint hogy milyen ideológiai dilemmákat okozhatnak az
általuk generált folyamatok.
Egy-egy új lakópark megszületésekor gyakran addig a városok önkormányzatai által fenntartott,
mindenki számára hozzáférhető közterek kerülnek magán kézbe. A nyilvános területek lekerítésével és
a látogatók ellenőrzésével tulajdonképpen a közösségi tér privatizációjára kerül sor, így a lakóparkokat
érő legsúlyosabb vád, az hogy szembefordulnak az Amerikai Egyesül Államokban több, mint két
évszázada fennálló demokratikus civil normákkal. Herbert Gans szerint a társadalmi együttélés a
szociális empátia alapja (Gans in Koltay). Amennyiben a társadalom szegregálódik, ez a fajta
együttérzés, a szociális érzékenység is csökken maga után vonva a kollektív felelősségérzet
gyengülését. Az Egyesült Államok, mint szuperhatalom esetében ez különösen nagy aggodalomra ad
okot, hisz felemelkedése óta Amerika közvetetetten ugyan, de számos országban szemléletformáló
befolyással bír.
A következő ideológiai aggály abban gyökerezik, hogy bizonyos közösségek kivonulnak a
városból és az új területen uniformizálódnak. Ezáltal különböző mértékben ugyan, de megszakítják a
kapcsolatot a többi csoporttal, melynek következtében a szubkultúrák spektruma is csökken.
Végeredményképpen tehát az amerikai nemzet újabb jellegzetes vonása, a kulturális sokszínűség is

28
halványul. Ha azonban a közösségek elkülönülése központi úton szabályozva lenne, az állampolgárok
alapvető szabadságjogai sérülnének.
Egyes szakértők szerint a külvilággal való érintkezés ily módon történő visszaszorulása
egyértelműen katalizálja a társadalmi polarizáció folyamatát, ugyanakkor mások azt vallják, hogy a
túlzsúfolt városok hátrányaitól mentes zárt közösségi tér megnöveli a szociális kohéziót a lakosok
között. A gyakorlat azt mutatja, hogy a mindennapi életben ezek a jelenségek nem ilyen sarkítottan
vannak jelen, azonban mindkét álláspont megalapozott. Egyrészt, mint azt már említettem, a tehetősebb
rétegekkel együtt az általuk fizetett adók is új területekre koncentrálódnak, így a lecsúszásnak indult
városrészek számukra nélkülözhetetlen anyagi javaktól esnek el és tovább degradálódnak. Másrészt
azonban a lakóparkokban kialakult biztonságérzetből fakadó kölcsönös bizalom, a közösen használt
szolgáltatások és terek valamint a hasonló életvitel ha mesterségesen is, de a régmúlt falvak barátságos
hangulatát idézhetik elő, növelve a lakosok közti együttműködést és kapcsolattartást. Sajnos azonban
szociológusok által, Angliában végzett felmérésekből az derül ki, hogy ez utóbbi eset megvalósulása
számos faktortól függ, így gyakran nem valósul meg. Ezek a faktorok a következők:
a személyes biztonságérzet mértéke
a lakók közti kapcsolattartás jellege
a terület homogenitásának mértéke
mennyire tud az egyén egyéni maradni a nagyobb,
homogénebb közösségen belül (FLINT, J.)

Az utolsó két faktor egyértelműen kirajzolja a következő ideológiai dilemmát: az individualitás vagy a
szükségszerűen uniformizálódással járó komformitás az előrébb való?
Az individualizmus, az egyéniség dicsőítése, az önerőből megvívott harcok jelentősége a
tizenkilencedik század óta kitüntetetett szerepet foglal el az amerikai értékrendszerben. (Gondoljunk
például magára az „amerikai álom” koncepciójára, mely az egyéni elképzelések illetve vágyak köré
csoportosul és az állampolgároknak nemtől, kortól és származástól függetlenül a kemény munka által
elért biztos sikert ígéri.) Ezzel szemben a komformizmus a huszadik század közepén vált felkapottá,
habár a társadalomba való beilleszkedésre való törekvés és az egyenjogúság jelentősége már a 1776-
ban a Függetlenségi Nyilatkozat kihirdetésekor megfogalmazódott. Az effajta ellentmondásos,
majdhogynem paradox normák által képviselt értékrendek egyéni szinten újabb konfliktusokhoz
vezetnek, melyek újfent a társadalom egészére hatást gyakorolnak.

29
 A leírt dilemmák következtében Blakely és Snyder felveti a kérdést: a lakóparkok egy új,
modernebb társadalmi rendszer kialakulásának előfutárai, vagy éppen ellenkezőleg: visszalépést
jelentenek a középkori erődök, így az elavult szociális rend szintjéhez. A kérés megválaszolása számos
tényező beható vizsgálatát követeli meg és jelenleg az egyes kutatók szubjektív véleményétől függ, így
várhatóan még a jövőben is számos szakmai vitára ad majd okot.

30
KONKLÚZIÓ

Az emberiség fejlődésével a társadalom is számos átalakuláson ment keresztül. A lakóparkok

növekvő népszerűsége és térnyerése által az új évezredben egy olyan markáns változásnak lehet ünk
tanúi, melynek végkimenetelével kapcsolatban ma pusztán feltételezések vannak.
Egyes szociológusok, mint Simon Chambers, Jeffrey Kopstein, majd Tribid Banerjee
kifejezetten a „jó” és „rossz” társadalom különválásról beszélnek ( BARTAL A. M. 2009), míg mások
hangsúlyozzák, hogy a különböző társadalmi osztályok településen belüli térbeli elkülönülése nem a
modern kor hozománya, hanem a civilizáció kezdete óta fennálló jelenség. Bármely állásponttal
szimpatizáljunk is, az elszeparálódásra való igény az 1980-as évektől kezdve egyértelműen
megnövekedett. A városi lakosságot számos ok sarkallhatja a lakóparkokba való kivonulásra. Vannak,
akik a növekvő bűnözés elől menekülnek, míg mások egyszerűen nagyobb magán térre vágynak.
Vannak, akiket a presztízs és a beruházok által felépített „imidzs” ösztönöz, míg vannak, akik pusztán
egy közösség részévé szeretnének válni. Azonban a lakóparki életformát választó lakosságban közös,
hogy mind kontrollt szeretnének gyakorolni lakókörnyezetük fölött ezáltal válva kevésbé sebezhetővé a
modern kor hektikus világában (BLAKELY, E. J. – SNYDER, M. G. 1999).
A lakóparkok világa jelenleg igen ambivalens megítélésű. A számos vád ellenére, mely szerint
a szegregáció ilyen mértéke a társadalom degradációjához vezet, figyelembe kell vennünk azt is, hogy
a társadalmi rendszerek folyamatosan változnak. Az egyénnek az életminőség javítására való törekvése
az emberi természet elválaszthatatlan része, ezért a lakóparki lakosság megítélésekor elengedhetetlen
az ok-okozatok összevetése.
Komplexitása miatt úgy gondolom, a lakópark-jelenség mind a terület- és településfejlesztés,
mind a társadalomföldrajz, mind pedig a szociológia területén további figyelmet érdemel, hisz a jelen
folyamatainak megismerésével számos jövőbeli probléma elkerülhető vagy mérsékelhető.

31
 FELHASZNÁLT IRODALOM

BLAKELY, Edward J. – SNYDER, Mary Gail 1999: Fortress America: Gated Communities in the United
States. The Bookrings Institution - Washington, D. C., pp. 1-15.; 133-153.

BODY-G ENDROT, S. – CARNÉ, J. – GARBAYE, R. (eds.) 2008.: A city of one’s own: blurring the
boundaries between private and public. MPG Books Ltd - Bodmin, Cornwall, pp. 77-78.

CSANÁDI Gábor – CSIZMADY Adrienne – KŐSZEGHY Lea – Tamay Kyra 2009: Tér, társadalom,
szerkezet. Budapest: ELTE Társadalomtudományi Kar Városi és Regionális Kutatások Központja

CSAPÓ Tamás 2005: A magyar városok településmorfológiája. Savaria University Press - Szombathely.

CSÉFALVAY Zoltán 2008: Kapuk, falak, sorompók. Godolat – Marina Part, Budapest, pp. 13-207.

CSIZMADIA Szilárd – H EGYI Barbara: Társadalmi és városfejlődési trendek a közép-kelet-európai

országokban a globális folyamatok tükrében. [online]
www.sze.hu/etk/_.../eloadas_hegyi_barbara_csizmadia_szilard.doc hozzáférés: 2010. április 18.

Debreceni Műszaki Közlemények 2007/1 [online]

http://www.mfk.unideb.hu/userdir/dmk/docs/20071/07_1_01.pdf hozzáférés: 2009. augusztus 18.

HARDI Tamás 2005: A gazdaság és a társadalom földrajza. Tantárgyi segédlet a „gazdaságföldrajz”

című tantáryghoz. Széchenyi István Egyetem – Győr [online] www.fk.sze.hu hozzáférés: 2010. május
6.

Probáld Ferenc 2005: Amerika regionális földrajza. Trefort kiadó – Budapest, pp. 44.

KOKOVIC, Dragan: Kultúra, szubkultúra, ellenkultúra. [online]

http://www.arts.u-szeged.hu/socio/racz/kokovic.pdf hozzáférés: 2009. augusztus 29.

NELSON, Robert Henry 2005: Private neighbourhoods and the transformation of local government. The
Urban Institute Press – USA, p.30

WEBER, Max 1970: A nem legitim uralom (A városok tipológiája). In Állam, politika, tudomány in
SZIRMAI Viktória: Településtudományi felsőoktatási füzetek / 7. Budapest.

http://www.ifpo.org/articlebank/gatedcommunity.html [online] hozzáférés: 2010. április 26.

32
http://portal.civilszemle.hu/downloads/Civil-18-19.pdf [online] hozzáférés: 2010. május 5.

http://www.sci.u-szeged.hu/gafo/letoltes/telfr/telfr4.pdf [online] hozzáférés: 2009.augusztus 18.

http://www.usatoday.com/news/nation/2002-12-15-gated-usat_x.htm
[online] hozzáférés: 2010. május 2.

http://hu.wikipedia.org/wiki/Amerikai_Egyes%C3%BClt_%C3%81llamok
[online] hozzáférés 2010. április 19.

33