Szilvási Lajos

Ott fenn a hegyen

elzárkózni az élettől egy áthidal-
hatatlan belső összeütközés hatására
- ilyesmire csak ritka, kivételesen
nemes, erkölcsi felelősséggel telített
lelkek képesek.
ALBERT EINSTEIN
Estétől reggelig
Hét esztendő után az ember már lelkiismeret-furdalás nél-
kül lehet szórakozott. Két tenyerével rátámaszkodhat a mun-
kaasztalra, elmélázhat, oda se figyelve bámulhatja az ampli-
túdóanalizátor szekrényének zöldesszürke falát, amelyen
sárgás fényű lámpácskák villannak fel és alusznak ki szinte
pillanatonkint. A számlálóberendezésben egyenletes-egy-
hangúan suhognak a ventilátorok.
Ezen az estén, 1964. június 4-én 22 óra 20 perckor Móra
Sándor egyedül volt a laboratóriumban, Budapest fölött két-
száz méterrel, a hegyen, abban az intézetben, amit általában
Atomkutatónak neveznek. Rajta kívül - az intézetet állandó-
an ellenőrző tűzoltóságjelentése szerint - ebben az időpont-
ban további nyolc laboratóriumban dolgoztak kutatók, dip-
lomamunkájukat készítő, végzős egyetemisták, műszeré-
szek. Este nyolctól fél tízig három gépkocsi hajtott ki, illetve
kettő érkezett be az intézet kapuján. Mindegyik autó hivata-
los szolgálatot teljesített; mindegyiknek a hűtőjén ott volt a
sárga táblácska a három vörös sugárnyalábbal és a felirattal:
"Sugárveszély!"
Az életben nem a sugárhatás a legkártékonyabb ártalom.
Móra Sándor háta mögött időnkint kattant az idő kapcsoló
óra-ilyenkorváltozikellenkezőirányúváagamma-sugárfor-
rás mozgása -, s ahogy a mágneses irányváltó parancsolta,
úgy ugrott egyik szkélerről a másikra a sárga villódzás.
A laboratórium meleg, mert szűk, akár egy odú. Levegőt-
len. Itt a föld alatt - a rezgések miatt kell a talajszint alá hú-
zódni a kísérletekkel - mindig melegebb van, és mindig keve-
sebb a levegő, mint odafönt, az emeleteken, ahol a munka-
szobákban dolgozzák fel kísérleteik, méréseik eredményeit a
kutatók.
Közönséges házi légy a laboratóriumi munkaasztal az-
beszt-lapján.
A légy előbb lustán sétált, aztán ráröppent a füzetre,
amelyben a hatpercenkint leolvasott mérési eredmények
számjegyei sorakoztak. A számok kisebbek, mint a légy.
A légy megállt az egyik értéken, s vidáman dörzsölte össze
feje előtt a két első lábát.
Móra odább lépett, és bekapcsolta az amplitúdóanalizátor
oszcilloszkópját. A kerek ernyőn hullámvonalban elhelyez-
kedő, apró, zöld pontok: a gamma-spektrum görbéje.
Valaki kopog az ajtón. Kettőt, gyorsan egymás után. Nem
kell felelni neki. Tessékelés nélkül is bejön. Csak Kenese le-
het.
Kenese léptei halkan csosszantak. Szuszogva állt oda Mó-
ra mellé. Bele-beletúrt ritkuló, kese hajába.
- Nos? - kérdezte, anélkül, hogy bármi válaszra várt vol-
na.
- Helyezd magad kényelembe.
Móra kikapcsolta az oszcilloszkópot, leállította a mérést, s
bejegyezte a füzetbe az értékeket
számok a rublikákban, egymás mellé és egymás
alá sorakozó számok, föléjük kell görnyednem, mert csak-
nem száznyolcvan centi magas vagyok, kétrét kell hajolnom,
mert egy esztendeje folyton romlik a szemem, egyre köze-
lebbről kell néznem a papírt, ha látni akarom a saját apró
számjegyeimet...
Kenese szuszogott, s megkérdezte:
- Tudod, mi az abszolút kényelmetlen?
Móra bólintott, és tovább írt. Megszokta már, hogy Kenese
úgyis elmondja, amit akar, jóllehet tudja, hogy egész Buda-
pest régóta unja már az "abszolút kérdéseket".
- Mi az abszolút kényelmetlen?
- Egy tömegsírban legalul feküdni.
Móra újra bólintott:
- Különösen ilyen melegben, mi?
- Este fél tízkor huszonnyolc fok. Embertelenség ez,
öregem. - Kenese odahajolt a számok fölé: - Meddig csiná-
lod még? Én indulnék, ha nincs ellene kifogásod. Leviszlek,
talán van még annyi benzinem. Ha meg útközben fogy el,
majd segítesz tolni a szekeret.
- Maradok. Még tizenöt mérést el akarok végezni.
Kenese mélyet szusszant:
- Maszlag. Fázol a fizikai munkától.
- Persze.
Mindenki tudja, hogy Kenese kocsijával soha nincs baj. Az
pedig sohase fordult elő, hogy elfelejtett volna benzint venni
a Skodába.
- Mikorra végzel?
Mikorra? Jó volna tudni.
- Gondolom, két hét múlva. Ha közben megint el nem
kezdenek mászni ezek a vackok.
Egyszer statisztikát kellene összeállítani: mennyi időt vesz-
tegetnek az intézet fizikusai amiatt, hogy mászni kezdenek a
műszereik, pontatlanokká válnak az automatikák.
Kenese feltápászkodott a székről. Ehhez is szuszogott.
- Mindig másznak. Lesz az valamikor, hogy ne a műszere-
inkkel kelljen kínlódnunk?
- Obudán tudok egy vénasszonyt, kávézaccból jósol.
- Kösz... Holnap mutatok neked egy prospektust. Tízezer
csatornás amplitúdóanalizátorok. Garantálják, hogy két évig
hozzájuk se kell nyúlni.
- Kérjél tőlük ajándékba.
- Nem rossz tipp. Tudod, már gondoltam rá, hogy egyszer
fogom magam, veszek egy szép tiszta papírt, jól kihegyezem a
ceruzámat...
istentelenül, idegesítő-élesen cseng ez a telefon.
Egyszer úgyis kihajítom...
Kenese az órájára pillantott:
- Ebbe bele kell őrülni. Még éjjel se hagyják dolgozni az
embert. Miért nem kapcsolod ki, ha nyugtot akarsz?
- Eszembe se jutott. Egész nap senki se hívott.
egyszer rendet kellene csinálni a műszerek
mögött. A kollégák mindent ideszórnak, amire hirtelenében
nincs szükségük...
- Tessék, Móra Sándor.
Asszonyhang a telefonban, az a mély árnyalású, kissé
éneklő asszonyhang. Erőltetett jókedvű, de kihallik belőle az
idegesség is:
- Elfelejtetted, hogy estére vendéget várunk?
- Ha mondtad volna, nem felejtem el
rögtön megváltozik a hangom, mihelyt neki kell
felelnem. Mintha más ember szólalna meg helyettem, nem
az, aki az imént még Kenesével beszélt. Szürke hang.
Két napja... nem, már három napja, hogy odahaza egy ár-
va szó se esett köztünk. Ki lehet a vendég, aki miatt Gitta rá-
szánta magát, hogy fölemelje a telefonkagylót?
Aztjátsszaott avonaltúlsóvégén, hogyjókedvű-rosszalló-
an von felelősségre. A vendég jelenlétében kényszerült
fölhívni...
- Korán kifejlődött benned a tudósbetegség. Bihari Pista
már félórája itt ül, és téged vár, nem az én két szép szememre
kíváncsi. Jössz végre?
- Indulok.
Tompa csattanás, ahogy a kagyló a helyére került.
- Mitől lepődtél meg? - Kenese szuszogott, mintha min-
den szó megerőltetésébe kerülne a tüdejének.
- Tudja az ördög. Talán nem is kellett volna megle-
pődnöm.
Hogyan és honnan került elő Bihari Pista?
Kenese rántott egyet a nadrágján:
- Mégis jössz? Isten éltesse a feleségeket. Az asszonypa-
rancs erősebb, mint a munkaláz. - Megrántotta Móra fehér
vászonköpenyének ujját: - Le a díszmagyarral!
Lassan haladt a kocsi a keskeny betonúton, de ettől a mér-
sékelt mozgástól is hüs levegő húzott be az autó ablakain.
Telihold volt. Ott állt az atomreaktor szögletes épületének
kéménye fölött, mintha láthatatlan zsineg tartott volna egy
fénylő gömböt a karcsú kémény hegyéhez kötötten. A beton-
utak mentén a vén fák lombjai mozdulatlanok maradtak a
mozdulatlan levegőben.
Itt-ott - alacsony oszlopokon - lámpák égtek, némelyik
épületben két-három világos ablakot is lehetett látni, s a tűz-
oltók laktanyája felől zümmögő szájharmonikaszó hallat-
szott.
A főkapunál meg kellett állnia a kocsinak. Az őrség látni
akarta az igazolványokat, aztán az egyik tányérsapkás kitárta
a vaskaput, s Kenese kifordulhatott az autóval a város felé ve-
zető flaszterra.
- Ki az a Bihari?
A friss levegő mindig fölüdíti Kenesét: ilyenkor nem szu-
szog.
Móra rágyújtani készült. Lassú, szinte visszafogott volt
minden mozdulata. Hosszú pillanatokig nézte a gyufa láng-
ját, mielőtt a cigarettája végéhez érintette volna. Annak ide-
jén keserves önmegtartóztatással szoktatta rá magát, hogy so-
hase dohányozzék a laboratóriumban, de amikor végre sike-
rült átállítania az ingereit, attól fogva nem is esett volnajól a
tüdejének a füst a föld alatti szűk falak között. Ám valahány-
szor kilépett a laboratóriumból - akár levegőre került, akár
csak az emeletre, a dolgozószobájába ment föl, amit Kenesé-
vel osztott meg -, rögtön cigaretta után kotorászott.
Türelmesen visszatartotta tüdejében a füstöt, s csak akkor
kezdte kifújni, amikor megszólalt:
- Bihari Pista? Együtt jártunk elemibe. Gimnáziumba is.
Aztán ő kikerült Moszkvába, ott végezte el az egyetemet. -
Elmosolyodott: - Mindig riválisok voltunk. Évek óta nem
láttam.
- Mire vitte?
- Nem tudom. Azt hiszem, sokra. Ugy hallottam, katona
lett. Villamosmérnök.
- Már nincs miben rivalizálnod vele.
- Akkor se volt...
fák az út mentén, és villák a sötét kertekben.
A hold most jobbról világít. Mielőtt kikanyarodtunk az inté-
zet kapuján, balról világított. Fák és villák, kőkerítések, vas-
kerítések, léckerítések. Másfél száz méterrel járunk a város
fölött. Bihari Pistának sose volt oka, hogy versengjen velem.
Én eleve csúnya hendikeppel indultam. Az ő apja ügyvéd
volt, az enyém hentessegéd a vágóhídon. Sokszorjártam a Bi-
hari-lakásban. Szőnyegek a parketten, szőnyegek a falakon,
zeneszekrény a hallban, s az egész lakásban mindig illatos do-
hányfüst, láthatatlan, valóban láthatatlan, mert Bihari dok-
tort sohase láttam dohányozni, de ha a közelében álltam, raj-
ta is ezt az illatos dohányfüstöt éreztem. Valamiképpen Pistá-
hoz is hozzátartozott a dohányillat, pedig őt még csak meg se
kísértette a "minden fiú vágya", hogy rágyúj tson az apja ciga-
rettáiból. Negyedikes elemisták voltunk, és az ő esetében pil-
lanatig se volt kétséges, hogy szeptemberben gimnáziumba
megy. Kétemeletes, sárga épület a folyóparton, a kapu mel-
lett patinás bronz emléktábla diákokról, akik 1914-1918 ide-
jében estek el valahol az orosz fronton vagy az Isonzónál, ma-
gas, sárga, méltóságos épület, fekete bársonysapkás diákok,
sötétszürke Bocskai-ruhák, fekete sujtással, aktatáskás diá-
kok fejes vonalzókkal, rajztömbökkel, cserkészek a gimnázi-
um udvarán, széles karimájú búrkalapok, később pedig - a
háború takarékosságot parancsolt - leventesapkák liliomos
jelvénnyel, hosszú cserkészbotok, derékszijak liliomos csat-
tal, zöld nyakkendő, vékony szijból fonott gyűrűvel a gallér
alatt, gimnázium, titokzatos, zárt épület, mintha örökké
csukva lett volna az óriási faragott tölgykapu, idegen világ,
ahová én sohase juthatok be. Negyedik elemisták voltunk, s
Bihari Pista esetében pillanatig se volt kétséges, hogy szep-
temberben gimnáziumba megy... azigazgató úr
meg-megrázta ősz bozontját, csaknem púposan ült az íróasz-
talánál, az elemi iskolánk igazgatói irodájában, rendeleteket
böngészett, hogyan és honnan lehetne szerezni nekem valami
ösztöndijat. Sehonnan se lehetett, és ezt ő is tudta, én is tud
tam. A falusi gyerekek legeszesebbjeinek legalább megvolt a
reményük, hogy talán szerencsések lesznek, és tízük közül
egy-kettő bejut a kiválasztottak közé, akiket a falusi tehetség-
mentés keretében bevisznek a legközelebbi város Horthy In-
ternátusába, ahol nemcsak ingyen szállást, hanem ingyen
kosztot, egyenruhát, tornafelszerelést, tanszert, könyvet is
kapnak. Én városi gyerek voltam, a városi tehetségmentést
pedig senki se próbálta kitalálni. Csíky József igazgató úr ki-
vételesen megfésülte ősz bozontját, és elment Márki-Szabó
polgármesterhez: adjon a város valami pénzt, hogy egy sze-
gény diák bejuthasson a gimnáziumba. Igen, nagyon tehetsé-
ges, garantálok érte, negyvenéves tanítómúlt áll mögöttem,
polgármester úr, igazán meg tudom ítélni, kire érdemes
egyetlen fillért is költeni, ez a gyerek nem mindennapi tehet-
ség, bízzék a polgármester úr egy tapasztalt vén tanító szavá-
ban, nem lesz az kidobott pénz! ... A város valamijóléti alap-
ból húsz pengőt adott, alig többet, mint amennyi csupán a be-
iratkozáshoz kellett. Csiky József igazgató úr kiszámította,
mibe kerül a felszerelésem. Százhuszonkét pengő és néhány
fillér volt az összeg, az apám kerek kéthónapi bére, amiből
ötödmagunkkal éltünk hatvan napig vagy hatvanegy napig,
néha hatvankét napig, ha éppen két harmincegy napos hónap
került egymás mellé, százhuszonkét pengő és néhány fillér.
Csiky József igazgató úr azt mondta: "Mindegy, beíratlak.
Aztán valahogy majd csak alakul." Igy történt, egyszerűen
nekem jelen se kellett lennem, beíratott. Ez júniusban volt,
1942-ben, és senki se sejthette előre, hogy valóban minden
megoldódik...
hatéves koromban olvastam először a Dzsungel
könyvét: Mauglit egy bika váltotta meg, s egész életében a bi-
kára esküdött, amellyel Bagira váltotta meg. Én egy koszorú-
ra esküdhetnék, a temetési koszorúra, amely megváltott. Au-
gusztusban betegedett meg Csiky József igazgató úr, augusz-
tus közepén vitték föl Pestre mentőautóval, hogy megoperál-
ják. Szabályosan történt minden: a műtét sikerült, és ő még
három napot élt utána. Évek múlva olvastam a levelet, az ő
utolsó levelét, csaknem tíz esztendő múlva, és a betűk, azok a
nagyon szabályos, kerek betűk, amelyekről korábban, évtize-
deken át példát vehetett minden írni tanuló elemista, reszke-
tőek és szabálytalanok voltak a gyűrött levélpapíron. A taní-
tóinknak szólt a levél, a tanítóknak, akiknek ő igazgatójuk
volt. A pénzt, amit a koszorújára gyűjtenek össze, ne költsék
sírvirágra és örökzöldre, vegyék meg azon az összegen Móra
Sándornak a gimnáziumi könyveit, pepita füzeteit, a szürkés-
fekete egyenruhát a sujtásokkal, a fekete bársonysapkát a zo-
máncozott címerrel, a tornafelszerelést- fekete tornacipő, fe-
hér trikó, fekete klottnadrág -, és a raj zeszközeit, a rajztáblát,
a rajztömböt, a festékeket-ecseteket, a fejes vonalzót és a két
derékszögű vonalzót. Reméli, hogy legalább százhúsz pengő
nyi koszorút szántak a sírjára. A legelső Veni Sanctén Bihari
Pista mellett álltam, szürkésfekete Bocskai-ruhában, fekete
bársonysapkában, a gimnázium udvarán, aztán Bihari Pista
mellett ültem az osztályban, az ablak felőli sor második pad-
jában, mert a koszorú megváltott, becsempészett a faragott
tölgykapun belülre, a vastag kőfalak közé, a második emelet-
re, ahol az elsősök osztálya volt, hófehér terem, a falon apró
polcok, Livius, Cicero, Tacitus, rejtélyes fejek, akikkel ké-
sőbb majd meg kell ismerkednünk... Bihari Pista ült mellet-
tem, és érzett rajta az apjától ismert cigarettaillat...
- Mindig kitűnő fejű fiú volt.
- Ez néha nem elég az üdvösséghez - nevetett Kenese.
Ovatosan vezette a kocsit, szerpentines volt az út.
- Ahhoz is értett, hogyan kell közlekedni az életben.
- Ez már valamivel több. Nem árt, ha az ember maga szer-
vezi meg az üdvösségét.
- Ugy, ahogy te csinálod, mi?
Kenese megint fölnevetett, valahonnan a torkából vagy a
gyomrából, mélyen, kedélyesen, igazán jókedvűen:
- Nekem mindegy. Minek hajtsak?
Fél kézzel vezetett, másik karját kidugta az autó ablakán,
hadd fújjon bele a kabátja ujjába a szél.
- Azéjjeljót nevettem. Eszembejutott, hogy minálunk, az
intézetben csak a vezető kutatóink beszélhetnek egyes szám
első személyben. Megfordult a világ. Régen a királyok
különleges kiváltsága volt a fejedelmi többes, pluralis majes-
taticus, mi, első Ferenc József, császár és király, valahogy így
kezdték, nem? Ma viszont? Te is mondhatod, hogy a mi ku-
tatásaink, én is mondhatom, hogy a mi kísérleteink, de az
én... az nálunk a legnehezebben megszerezhető kiváltság.
Hány éves leszek, mit gondolsz, mire úgy beszélhetek a dol-
gaimról, hogy: uraim, az én kísérleteim, méréseim, számítá-
saim szerint?... Nem irigyled a humoromat?
- De Irigylem.
Zöld neon világított szét az estébe az óriás táblaüvegek
fölül:
CSEMEGE - CSEMEGE - CSEMEGE
- ki tudja, hányadszor vásárolok már itt, de tucat-
szor se fordult elő, hogy konyakot vettem volna, mindig csak
kenyeret, vajat, esetleg mélyhűtött zöldborsót és konyhakész
sertéshúst és tejet vagy joghurtot, igen, könnyedén megszá-
molhatnám a két kezem tíz ujján, hányszor fordult elő, hogy
italra váltottam volna blokkot, mint most, amikor azt a szá-
zast adom oda, amit Gitta születésnapjára tartalékoltam a
személyi igazolványom műanyag borítója alatt, de mást úgy-
se tehetek, kötelességem, hogy tisztességesen lássam vendé-
gül Bihari Pistát, igen, egy palack konyakot felbontani, ez a
minimum... Hét esztendő alatt sejutottam arra a magaslatra,
hogy néhány palack ital álljon odahaza, konyak, gin,
whisky...
- Igen, csomagolja be, kisasszony.
kilencvennyolc forint, két forint visszajár. Még két hetem
van Gitta születésnapjáig, addig majd csak történik valami...
Az üzletből nyolc lépés a kapuig.
Három emelet, hatvanhat lépcső. Évekbe telt, amíg sike-
rült elhitetnie magával, hogy voltaképpen nincs is felvonó a
házban (rna már rá se néz a liftaknára), mert látni se bírta a
házmesternét, ezt az örökké fürkésző szemű vénasszonyt, aki
tulajdonképpen nem is vénasszony, hiszen alig negyvenöt
éves, szakadatlan a házmesterlakás ajtajának kémlelőnyílá-
sánál ül, onnan tartja szemmel a lépcsőházat, akár egy eleven
filmfelvevő gép, amelynek idegekből hengerelt szalagjai pon-
tosan rögzítenek minden mozgást, minden hangot, minden
emberi arcot, minden szót, mindent, ami látható vagy hallha-
tó a visszhangos lépcsőház földszintjétől, az első emeletig
terjedő térben. S az évek során kielemezte azt is, miért siste-
reg fel benne ez a határtalan ellenszenv, pontosan tisztázta
magában, hogy ennek az iszonynak két egzakt oka van; egy-
részt az, hogy konkrétan tudja Telekesnéről, amit egyébként
a ház minden lakója tud, hogy azokban az években nemcsak
akkor adott információkat az államvédelmi hatóságnak, ami-
kor valamelyik hekus bekopogott hozzá, hanem önszántából
is eljárt a Jászai Mari téri nagy, világosszürke betonpalotába,
másrészt pedig azért utálja Telekesnét, mert maga is hétről
hétre sínylette és sínyli a vén ribanc apró aljasságait: hagyta
elázni a fél lakást a csőrepedéskor, miközben naponta meges-
küdött, hogy ezelőtt egy órával jelentette a hibát a házkezelő-
ségen, nyáridőben meg hol az egyik, hol a másik lakás ajtaja
előtt hagyta rohadni a zöldséghulladékos szemetet, s minde-
nütt azzal védekezett utólag, hogy "miért tették ki maguk
olyan későn, én nem rohangálhatom végig mindennap tízszer
a flebitiszes lábammal a négy emeletet"
valahányszor a szemem elé került, mindig nagy
lélegzetet vettem, ahelyett hogy káromkodtam volna, s arra
gondoltam, hogy istenem, milyen boldogok a moszkvaiak,
akiknek nincs házmesterük, s ahol éjjel-nappal nyitva min-
den kapu, ahol senki se lesi a lépcsőházban kémlelőlyukon át,
hogy kijön be a házba, és ki megy ki a kapun - miért nem lehet
elérni, hogy az emberek felügyelet, kémkedés, gyanakvás sú-
lya nélkül mozogjanak, ha másutt nem is, legalább abban a
házban, ahol éppen lakni kényszerülnek, hiszen mily kevés az
olyan boldog ember, aki maga döntheti el, hol és hogyan lak-
jon ..
Ez a lépcső a hatvanhatodik, és itt a korlát vége megrepedt
valamilyen hőhatástól: kettévált, a nyilás végén befér az em-
ber ujja a fa két vége közé, beszoríthatod ide az ujjadat, amíg
arra vársz, hogy a csengetésedre Gitta ajtót nyisson.
Sohase fordult elő hét esztendő alatt, hogy Gitta bármikor
is azonnal az ajtóhoz szaladt volna, sohase történt meg - még
a kezdet kezdetén se -, hogy türelmetlenül várt volna haza,
nem. A kezdet kezdetén mindig álmos volt, aztán, amikor
már a kölyköt várta, nyűgös is, utána pedig unott vagy ideges,
vagy ennél is több: ingerült - és ezek alól a szabályok alól csak
akkor bújt ki, amikor valamit tudott vagy érzett (mindig cso-
dálatosak voltak az ösztönei): pénzt vagy jó hírt, s tulajdon-
képpen nyugodtan egyenlőségjelet lehet tenni a két fogalom
közé, hiszen Gitta szemében mindig csak az volt az igazán jó
hír, ami valamiképpen kapcsolódott a pénzhez.
Vajon most hány másodperc múlva ér ide az ajtóhoz?
Egyszer, egyetlenegyszer fordult elő, hogy tíz másodper-
cen belül hallottam mozgást odabentről, akkor is a kölyök
miatt, mert Buksi beteg volt, és Gitta az orvost várta, nem en-
gem. S mi volt a másik határérték? Három és fél perc, nyolc
csengetés után, igen, nyolc csengetés után, amikor azzal vé-
dekezett - s közben állandóan a szemét dörzsölte -, hogy
förtelmesen fáj a feje, elaludt, s úgy hitte, hogy csak álmában
hallja a csengetést, de ez se volt igaz, mert valójában nem is
volt álmos a szeme, s azt se volt nehéz megállapítani, miért oly
későn szánta rá magát, hogy ajtót nyisson: telefonált, hiszen
az egyik papucsa becsúszott az éjjeliszekrény alá, amin a tele-
fon áll, s már annyira idegesíthette az egyre ismétlődő csenge-
tés, hogy nem volt türelme kipiszkálni onnan.
Sziluett az ajtó áttetsző, sawal maratott üveglapja mögött,
karcsú női sziluett, senki máséhoz nem hasonlítható, talán
nem is a körvonalai miatt, inkább a mozgása miatt, a megha-
tározhatatlanul furcsa, rezdüléseiben is kacér, lassú és éppen
ettől feszültséggel telített mozgása miatt, amitől már akkor is
mindig megfájdult a fejem, ha nem tovább, mindössze két na-
pig nem láttam; két napig nem látni, ez is annyi volt nekem
mindig, mintha hetekig nem láttam volna nemcsak őt, hanem
egyáltalán nem láttam volna nőt; két hét után, két nap után -
de hányszor előfordult, hogy reggeltől estig is - olyan állapot-
ba kerültem nemegyszer, hogy úgy kellett várnom a találko-
zást, a pillanatot, amikor hozzáérhetek, mintha vadonatúj
szeretőért reszkettem volna, mintha olyan asszony várt vol-
na, aki csak hosszú hónapok szomjúsága után egyezett bele
végül, hogy ágyba bújjon velem...
Sziluett az ajtó mögött. Gitta.
A kölyöknek szőke a haja, sötétbarna a szempillája, és
sötétbarna a szemöldöke, napbarnított a gyönge bőre, friss
sebhely a homlokán, horzsolás a térdén, ahogy kibújt a takaró
alól, sárgajódfolt ajobb keze fején - ezt a sebet ma szerezte -,
félrehajtott fejjel alszik, békésen, fáradtan, hiszen reggeltől
estig eleven ördög, megfékezhetetlen, fegyelmezhetetlen,
csupa kinetikus energia, csupa belső feszültség, rohanni, ug-
rálni, nevetni, kiabálni.
Ovatosan, csak két ujjával, megfogta a gyerek csuklóját, és
kihúzta a szájából a hüvelykujját. Gitta mesélte egyszer, hogy
ő is csak úgy tudott elaludni gyerekkorában, ha a szájában
volt a hüvelykujja.
Visszament a konyhába, s kihúzta a konyakospalackból a
dugót. Az előszobában aztán meglassult a lépte. Furcsa, ed-
dig ismeretlen zavart érzett. Hány esztendeje, hogy utoljára
találkozott Bihari Pistával? Ötvennyolcban. Hat éve. Alig öt
percet beszélhettek az Akadémia előcsarnokában, Pista ép-
pen csak bemutatkozott Gittának, fölirta a telefonszámukat,
és már ment is tovább a külföldiekkel, akik mellé útimarsall-
nak delegálták.
Könyökével nyitotta ki a nagyszoba ajtaját. Egyik kezében
a palackot tartotta, a másik tenyerén a tálcát egyensúlyozta a
három konyakospohárkával.
Rekedt volt a köszönése:
- Hát szervusz, Pista.
Bihari fölállt az alacsony dohányzóasztal mellől, s ekkor
Móra valami jólesőt érzett, s rögtön tudta is, mitől: Pista már
nem száríttatja hullámosra a fekete haját, egyenes-vékony or-
ra alól is eltűnt a gondosan borotvált amorózóbajusz, a szeme
viszont a régi, myMt-őszintén mosolygó szempár a dús
szemöldök alatt, s a csillogása elárulja, hogy igazán örül a ta-
lálkozásnak, és a karja is. erről árulkodik, ahogy félig kézfo-
gásra lendül, félig ölelésre nyúlik
- Öreg fiú, Sándor, öreg fiú.
kemény a keze szorítása, csupa magabiztos
gesztus az egész ember, csaknem egy fejjel alacsonyabb ná-
lam, mégse lehet észrevenni rajta, hogy föl kell néznie rám,
őbenne több az önbizalom, a kedélyes nyugalom, ő az a bizo-
nyos életkegyeltje, aki mindig biztosra utazik, akinek mindig
minden sikerült, nemcsak annyira, amennyire akarta, hanem
az elképzelésein, a tervein felül is...
- Lefogytál, megsoványodtál, cimbora, nem tart jól ez a
szép asszony?
Gitta az álvidám nevetésével kacagott föl most is, rövid, ta-
karékos nevetéssel, amit olyan helyzetekre tartogat, amikor
senki se vár tőle igazijókedvet, olyan hangulatokra, amelyek-
nek bizonyos értelemben fonák és képmutató voltát minden
jelenlévő érzi.
- Igyunk, hogy serkenjen a lomha!
Bihari Pista mosolyog, kezében a konyakospalack, föléje
szagol és bólint. Vagy valóban szakértő - s miért ne lehetne
az -, vagy megjátssza az ital-gurmé életművészt...
- Szívesen dicsérnélek érte, ahogy az előbb ezt a szép asz-
szonyt dicsértem a feketéért, de a kávé minősége az ő érdeme
volt, a konyakot viszont nem te pároltad. Egészségére, ked-
ves Brigitta, egészségedre, Sándor.
hárman az alacsony dohányzóasztal körül, Git-
ta, Pista és én. Pista minden mozdulata, egész tartása árulko-
dik: tudatosan élvez minden kényelmet, egy fotel kényelmét,
egy fekhely kényelmét, egy fürdőkád gondosan temperált vi-
zének kényelmét. Én mások előtt sose tudok igazán kényel-
mesen elhelyezkedni, nem tudok se kényelmesen ülni, se ha-
nyag-kényelmesen állni, könnyed-elegánsan megtámasz-
kodni egy ajtófélfában, s hiába is igyekszem, sohase sikerült
rászoktatnom magam a természetes viselkedésre: mindig za-
var, ha mások előtt mozgok, mindig feszélyez, hogy a viselke-
désem tanult magatartás, a gesztusaim tanult gesztusok, s las-
sankint már akkor se tudok igazán fölszabadulni, amikor egé-
szen egyedül vagyok; egyetlen életelemem van talán, ahol
egészen természetesen mozgok, a víz, a Balaton vize, amiből
csak a fejem látszik ki, s az egész testem valami ősi, öröklött,
ösztönös mozgást végez...
- Merre jártál, mióta nem láttalak?
- Mondjam, hogy amerre a madár se jár? Tízezer méter
magasban és tízezer kilométerre Budapesttől. Ahová éppen
rendeltek véletlenül. Voltam Tokióban és Vlagyivosztokban,
a gép pilótája beengedett pár percre a vezetőkabinba, és a
magasságmérő tizenkétezer métert mutatott...
háromujjnyi ital maradt a palackban. Gitta előtt
még csak a második töltés, ezt már meg se issza. Figyel, lát-
szólag nyugodtan, s aki nem ismeri arcának legapróbb rezze-
néseit, nem is sejtheti, hogy idegesség vibrál benne. Maga alá
húzta a lábát a fotelban, rátámaszkodik a párnázott karfára,
tenyerével támasztja keskeny állát, s ide-oda rebben a pillan-
tása, mindig arra, aki éppen beszél. Szoknyája csak félig ta-
karja a térdét, és ráfeszül a combjára, de erről nem tud, nem
tudja, hogy a halántékomban versenyt dobolnak az erek, há-
rom napja éreztem utoljára a testét, három napja, hogy me-
gint bele próbálta haj szolni magát az önkívületbe, hogy aztán
a vágyakozása hisztériába csapjon, szavakat nem válogató
hisztériába, másfajta önkívületbe, a kielégítetlenség félőrüle-
tébe, fröcsköltek belőle a gyűlölködő szavak, ide-oda dobálta
magát a rekamién, mint az őrjöngők, és engem átkozott, hoz-
zám vagdosta a szitkait, vádjait, és szinte el kellett hinnem,
hogy valóban nem kellek neki, semmiféle igazi vágyat nem
tudok már kelteni benne, s ami történik, nem több, mint a
kényszer, ahogy reggelente mosakodni kell. Vádak és átkok,
nem kívánlak, nem adsz semmit, csak annyira vagy képes,
hogy felizgass, de utána hiába folytatnád hajnalig, másnapig,
semmit nem érnél el vele, mert nem kívánlak, nem kívánlak,
már attól belém áll a félelem, hogy megint kielégítetlenül ma-
radok, ha hozzám nyúlsz! Sírás, csöndes sírás két hisztériás
roham között, közben néhány érthetőbb szó: nem, nem te
vagy a hibás, én vagyok a hibás, mert nem kellesz, nem kíván-
lak, ha kívánnálak, nem kellene nekem különb ember...
- Igyuk meg ezt a maradékot.
- Igyuk meg, aztán úgyis ideje, hogy a lényegre térjek. - Bi-
hari Pista most is mosolyog, de a pillantása már töprengő-ko-
moly, azon gondolkozik, ami idehozta, hiszen az első perctől
benne volt már a levegőben, hogy nem egyszerű udvariassági
látogatás a jelenléte.
- Rágyújtasz?
- Milyen cigarettát szívott annak idején apád?
- Darlingot, soha mást. Irtóztam a cigarettája szagától,
most már nevetek rajta, de akkoriban arra ébredtem sokszor,
hogy hányinger kerülget. Minden az apám cigarettaszagával
volt tele. Darling-szagú volt a rántott hús, Darling-szagú volt
még a víz is, a tej is, a kakaó is, a szekrényben a ruhák, a bútor-
kárpit... Nem folytatom, mert újra előjön az a szag.
- Rokon lelkek vagyunk, Pista - Gitta szemében végre iga-
zi érdeklődés -, csak én mástól iszonyodtam otthon. Az
anyám örökké szürke ruháitól, a fekete ruháitól, mindig csak
ezt a két színt hordta, néha imádkoztam, hogy csak egyszer
szabaduljak ki otthonról, soha egyetlen szürke vagy fekete
ruhám nem lesz.
- Igazán megtisztel, kedves Brigitta.
- Mivel?
- Hogy rokon lélekké léptetett elő. - Lehet, hogy csöppnyi
gúny is lappang Pista szavában? - Egyéb előléptetésre úgyse
számíthatok öt-hat esztendeig.
Móra végignézett Bihari Eszterházy-kockás öltönyén. Ez
is rokonszenves tőle, hogy nem hadi díszben, hanem szinte
mindennapos civilként jött, az átlagosnál néhány fokkal ele-
gánsabb civilként.
- Most mi a rangod?
- Örnagy vagyok. Már két esztendeje.
- Ez gyorsan sikerült. Harmincegy éves fejjel...
pillanatnyi a kényelmetlen csend. Három em-
ber, háromféle gondolat, a három közül legalább az egyik -
vajon a Gittáé-e vagy a Biharié-nem lehet más, mint az, hogy
elszóltam magam, irigylem Pista gyors karrierjét, irigylem,
hogy az egész magatartásával, a kitűnően szabott, a minden-
napi kereskedelemben csak nagyritkán kapható szövetből
szabott öltönyével, az őrnagyi rangjával és a ranghoz tartozó
különleges beosztásával, a parancsolásjogával, ami megada-
tott neki, többnek érezheti magát, mint én, s miért is ne érez-
né többnek magát, mint egy szimpla tudományos kutató, még
aki nem is témavezető, egyszerűen dr. Móra Sándor, akinek
a neve előtt a dr. nem sokatjelent, nem is igazi tudományos
fokozat, mert ha az lenne, dijaznák is, hiszen aminek valósá-
gos értéke van, azzal korunkban és világunkban törvénysze-
rűenjár valami pénz is, pótlékok és tiszteletdijak, illetmények
és javadalmazások...
- Amikorlehet,civilbenjárok.Mégilyenhivatalosügyben
is, mint jelen esetben.
Már nem mosolygott Bihari Pista, már megváltozott a tar-
tása is, nem dőlt hátra olyan kényelmesen a fotelban, ahogy
néhány perccel ezelőtt, nem támaszkodott két könyökével a
térdére sem, valamiképpen - de mégse valóságosan - fesze-
sebbé vált, talán egyszerűen attól, hogy kiegyenesítette a de-
rekát.
- Egy nem mindennapi lehetőségről akarok beszélni ve-
led. Parancsot kaptam, hogy állítsak fel egy új laboratóriu-
mot. - Határozott mozdulattal nyúlt a jobb belső zsebébe,
mint aki már régen készül rá, hogy elővegyen onnan valamit.
- Olvasd el.
Móra széthajtotta a négyrét papírt. Sűrűn gépelt szöveg,
hivatalos címzés, kurta mondatok, ahogy a parancsokat fo-
galmazzák - azt hiszem, nem kell mondanom, hogy bizal-
masan kezeld! -, tizenegy pont határozza meg a fölállítandó
laboratórium föladatait, nincs fölösleges részletezés, de nincs
semmi kétséges sem a mondatokban, minden világos, min-
den szabatos, minden kissé nyakatekert. Tizenegy pont, ti-
zenegy állandójellegű feladat, tizenegy többé-kevésbé érde-
kes köre egyazon munkának.
Visszaadta a papírt, és várakozóan nézett Bihari Pistára.
- Mit szólsz hozzá? - Pista hangja igazodott a tartásához,
hivatalosabbá vált, tárgyszerűvé, csaknem hűvössé. - Öszin-
tén...
- Nem tudom, miért mutattad meg nekem.
Kurta várakozás után ismét egy mosoly, rokonszenves jó-
akaratú mosoly:
- Arra gondoltam, hogy te lennél a labor vezetője.
Móra érezte magában a hökkenést. Mindeddig azt hitte,
hogy Pista tanácsot akar kérni tőle, tisztázni akar bizonyos
részletkérdéseket, amelyek úgy-ahogy érintik a kísérleti fizi-
kát.
- Nem értelek. Bármelyik tapasztaltabb elektromérnök
elég ehhez.
Bihari Pista újra változtatott a tartásán. Visszadőlt, vissza-
támaszkodott a fotelba, elvette a hamutartó széléről a cigaret-
táját is, és beleszívott, mielőtt újra megszólalt volna.
- Ne tréfálj! - Mosoly a szája sarkában, elnéző s talán alig
észrevehetően gunyoros, de jóindulatú mosoly, ami a naiv
embereknek jár, a realitások iránt érzéketlen embereknek,
akiknek mindent meg kell magyarázni, azt is, amit csak az
nem ért, akinek nincs magához való esze. - Nem érted, mit
akarok?
vissza kellene mosolyognom, s bólintani kellene:
dehogynem, értelek én pontosan, itt valami jótéteményről
van szó, mondhatnám, hogy megértettelek, de inkább hagy-
lak, hadd mondj el mindent, inkább csak nézz továbbra is
többé-kevésbé ostobának, élhetetlennek. Hallgatlak, be-
szélj...
- Ha Brigitta jól informált engem, a veszélyességi pótlék-
kal együtt háromezer-kétszáz forint körül van a fizetésed. Itt
nálam, ennek a labornak az élén megkapod csaknem a duplá-
ját. Elolvastad a papírt, világos belőle, hogy bőven maradna
időd, megtehetnéd, amit jelenleg nem engedhetsz meg ma-
gadnak: másodállást vállalhatnál, különmunkákat, ergo
megkereshetnéd a mostani fizetésed háromszorosát is. Igy
már érthető?
beszélj csak, hallgatlak, de közben Gittát né-
zem, az új színt az arcán, az új fényt a szemében, a nyelve he-
gyét, ahogy önkéntelenül megnyalta telt, puha száját (ilyen-
kor mindig kislányossá butul az arca), az ujjait, amelyek - er-
röl se tud -gyerekes izgalommal szorosabban markolják a fo-
tel kárpitozott karját. Gitta figyel, Gitta már mindent tud,
Gitta már tervez - évekkel előre tud mindent, tízszemélyes
vacsorákat, ebben a lakásban vagy egy új lakásban, Abbáziát
vagy itáliai utat, lehetőségeket részletfizetési akciókra -,
előbb új bútorok, aztán autó, vagy előbb az autó, utána a bú-
torok... mélyebb és visszatartottabb Gitta lélegzete, oxigén
minden szó, amit Bihari Pista mond, több oxigén, fokozot-
tabb belső égés, élőybb élet, gyorsabb ritmus a szívben...
- Szerencséd volt, hogy későn értél haza, volt időm beszél-
ni rólad Brigittával.
- Ne szólítson Brigittának, mindig azt hiszem, hogy csúfo-
lódik velem.
- Igenis, értettem, Gitta... Rólad beszéltünk, Sándor, és
jó, hogy beszéltünk rólad, legalább tisztán látom a helyzete-
det, és érvek vannak a kezemben ahhoz, hogy megszerezhes-
selek magamnak. Megkaphatná ezt a munkát más is, igazad
van, találhatnék rá naponta tucatnyi elektromérnököt, nem
kellene hozzá a te kvalifikációd, de itt nem ilyen emelkedett
kérdésről van szó, ellenkezőleg, nagyon is gyakorlati ügyről.
Miért kapja meg akárki ezt a nem mindennapi ajándékot, mi-
ért más vágja zsebre a pénzt, amikor neked is kifizethetik?
Remélem, kinőttél már a kamaszálmokból, remélem, van
már elég humorod és kellő realitásérzéked, hogyjózanul nézz
szembe a józan dolgokkal. Legyen-e a tiéd a pénz, vagy le-
gyen inkább másé?
bólintani kell, minden érthető, ami eddig el-
hangzott, minden világos, összefüggő és megalapozott, csak
egyetlen tényezőt hagytál ki az egyenletből...
- Ráállhatok egy rutinmunkára, nem lesznek gondjaim
vele. Verkli naponta, verkli hetente, aztán minden ismétlő-
dik.
látom, hogy nem vagy bosszús rám, látom, hogy
gondolkozol. látom, hogy azért próbálsz új argumentumokat
keresni, mert jót akarsz nekem, előre tudom minden szava-
dat...
- Valamiért valamit, Sándor: Én nem kételkedem benne,
hogy tudós alkat vagy, nem kételkedek a tehetségedben sem,
a szorgalmadban sem, de annyit elismerhetsz, hogy minded-
dig semmit sem értél el. Pontosan tudok rólad mindent: ti-
zenhat közlemény a folyóiratokban, ezek közül tizennégy
közös munka, csak kettö fölött áll egyedül a te neved. Bedol-
gozol mások keze alá, és ami időt véletlenül lopnod sikerül,
azt fordíthatod a magad elképzeléseire.
- Még egy hónap, és ráállhatok az új kísérleteimre. Időm is
több lesz, új műszereket is ígértek. Érdekel?
parancsolj, én is tudok neked szűkszavúan fo-
galmazott parancsot mutatni, de ezt a parancsot nem más fo-
galmazta az én irányításom véget, hanem én fogalmaztam
parancskéntmagamnak, ésjavaslatnakneveztemel,javaslat-
ként terjesztettem föl: ezek a mondatok is szabatosak, szűk-
szavúak, szinte katonás-szigorú mondatok, amelyeknek csak
engedelmeskedni lehet, vitatkozni róluk lehetetlen, mert
miközben csaknem három esztendőn át dolgoztam ezeken a
pontokon, azzal is agyonkínoztam magam, hogy földerítsek
és előrejósoljak minden ellenérvet, s mindjárt kihúzzam is
ezek alól a talajt: pontos és világos munkaterv ez, további esz-
tendőkre szabja meg a dolgom, ha megengedik, hogy hozzá-
juk fogjak, egy összefüggő rendszer, a megismerés új mélysé-
gei felé nyit utat, látnod kell, hogy rengeteg benne a fantázia,
ha gondosan elolvasod, és van türelmed átgondolni... Én tü-
relmes vagyok, hagylak, gondolkozz, nem sürgetlek,
töprengj csak, olvass el újra mindent, amit jobb kétszer elol-
vasni.
Gitta félig leeresztette sűrű szempilláját, alóla figyel ben-
nünket, tizennyolc éves kamaszlány a kertben, Budán, egész
teste mozdulatlan, csak a szeme fordul időnként felém, ami-
kor cigarettára gyújtok, Bihari Pista felé, amikor zizzen az uj-
jai között a papír...
- Beszéljen már, Pista!
Bihari Pista fölnéz a papírokból, de már észre se
veszi, hogy Gitta is itt van. Énrám néz, vagy valahová mögém,
önkéntelenül beszél, de közben még mindig a papírlapok
pontos mondatain jár az esze...
- Értelek. De te is érts meg engem. Erre a kísérletsorozatra
rádobhatsz éveket, ismerem a problémát, nem csodálom,
hogy izgat, de ezzel együtt semmi garanciád rá, hogy bármit is
elérj. Munka, türelmes munka tudósok módjára, kilencven a
tízhez az esélyed, hogy belefulladsz... csak elfolyik majd az
időd, dehogy folyik, elpárolog, bele a levegőbe. És ha mégis
eljutsz valameddig? Hány hasonló kutatónak van tízszer any-
nyi sansza, mint neked? Hányan fognak megelőzni? Próbálj
körülnézni, próbálj számolni egy kicsit. Milyen apparátussal
dolgozol te, és milyen apparátussal dolgoznak Dubnában és
Berkeleyben és a Max Planck Intézetben és a Cavendish-la-
boratóriumokban...
Bihari Pista fölállt a fotelból, energikus-határozott mozdu-
lattal, mintha védekezni akart volna a fölindultság látszata el-
len, fölállt, és elindult az ablak felé.
- Mégse számoltál le a kamaszálmaiddal. Nem tanultál
stratégiát, és nem tanultál taktikát, nem tudsz támadni, és
nem tudsz visszavonulni, nem tudod kiszámítani a főcsapás
irányát, pedig ezek nem misztikus fogalmak, ezek az én éle-
tem törvényei is, a te életed törvényei is, gondold csak végig, s
azonnal világossá válik, hogy örökké nem lehet leszegett fej-
jel támadni, alkalmasint visszavonulásra is rá kell szánnod
magad, mert ebből a visszavonulásból kis szerencsével taka-
ros oldaltámadást fejleszthetsz ki, hogy amit elölről, szemtől-
szembe nem foglalhattál el, oldalrohammal teperd magad
alá!
beszélj, figyellek, értelek, kamaszálmodról be-
szélsz, mert neked sose voltak kamaszálmaid, tehát nem is
tanultál meg hinni, és nem tanultál meg kételkedni se, pedig
mindkettőre szükség van, néha a hitre és mindig a kételkedés-
re, s a hitböl kell kevesebb, és a kétségekből több, mindenben
kételkedni, emlékszel, annak idején citáltál Marxot, mindig
kitűnően szerepeltél a szemináriumokon, sohase lehetett meg-
fogni, könnyedén élted bele magad a megkapóan új világesz-
mébe, amit én kínnal-keserwel, lecke gyanánt tanultam
pontokba szedve magoltam sokszor, te mindent azonnal
megjegyeztél, affinitásod volt hozzá, nekem pedig egyetlen
nagy megdöbbenésem, egyetlen mondattól, Marx mondatá-
tól - Mindenben kételkedni! -, te mindent tudtál, én talán
nem sokkal többet, mint ezt az egyetlen mondatot, de vallom,
hogy néha egyetlen igazság is elhatározhatja az életet, s ma
nem tudnám, mit érek, ha nem ez a mondat determinált volna
lépésről lépésre, ha nem ez a mondat kényszerített volna,
hogy mindig egzakt igazságokat keressek, igazi igazságot ma-
gamról és igaz igazságokat a munkámban, igaz ismereteket és
igaz törvényeket, mert az első döbbentő mondat után fölszív-
tam két másikat is, amikről te szintén nem tudhatsz, két mon-
datot, amit Einstein a betegágyban írt föl egy papírfecnire:
"Ha valaki az igazságot és a törvényszerűséget keresi, nem te-
het különbséget kicsiny és nagy problémák között. Aki a ki-
csiny dolgokban nem veszi komolyan az igazságot, abban az
emberben nagy dolgokkal kapcsolatban sem bízhatunk
meg."
Beszélj, figyellek, értelek, de egyelőre nem tudom, hogyan
és mit feleljek neked, hogy te is megérts. Nem akarlak meg-
bántani, mert voltaképpen hálára van jogod tőlem, jót akarsz
tenni velem, hozzám jöttél el ezzel az ajánlattal, és nem más-
hoz, jóllehet bizonyos, hogy tucatnyi más emberhez is fordul-
hattál volna, olyanokhoz, akik alkalomadtán viszonozhatják
a gesztusodat, nem úgy, mint én, aki sohase kerültem, és so-
hase is kerülök olyan helyzetbe, hogy hatalom és intézkedési
lehetőség legyen a kezemben; tisztelnem kell benned, hogy
hozzám fordultál, jó és kamatosan megtérülő befektetés he-
lyett egy teljesen kilátástalant választottál, nem akarlak hát
megbántani, olyan érveket keresek, amelyekkel meg is értet-
hetem magam, vissza is utasíthatlak, s mégse marad egyikünk
nyelve alatt se kellemetlen, keserü szájíz...
- Miért nem felelsz Pistának?
Ránézett a feleségére, s látta, hogy Gitta szeme idegesen-
ijedten rebben. S nem is szólt többet az asszony.
Elfordult tőle, fölállt ő is, végigmérte lépteivel a kurta utat
a dohányzóasztaltól az ablakig s vissza, ránehezedett két te-
nyerével a fotel támlájára, s ekkor végre sikerült arcára eről-
tetnie azt a kedélyt, ami kell...
- Maradjunk annyiban, Pista, hogy ha nem sikerül senki
alkalmas fickót találnod erre a helyre, újra beszélgetünk róla.
Bihari már nem akart leülni, bosszúsan rántott egyet a fe-
jén, a régi Bihari Pista volt ez, a gimnazista, aki első nekifutás-
ra nem jutott át a százhatvan centi magas lécen, bosszúsan
rántott a fején, s másodszorra átgurult rajta, s ennek így is kel-
lett lennie, mert éppen Móra Sándor után ugrott a tornavizs-
gán, s ha már mindketten színjelesek voltak, nem maradha-
tott mögötte a magasugrásban sem.
- Sürget az idő, nem várhatok, be kell látnod.
Megnézte az óráját, s újra megrázta a fejét, és tartása már a
katona tartása volt, aki megtanult parancsolni, megszeghe-
tetlen időpontokat megjelölni:
- Késő van. Elmúlt éjfél, ma már péntek van. Adok neked
három napot, azt hiszem, elég méltányos vagyok. Hétfőn reg-
gel felhívsz, és jelented, hogy vállalod a dolgot.
olyan a mosolyod, hogy elárulja: észrevetted
magad, ha pillanatnyi késéssel is, észrevetted, hogy félrecsú-
szott a hangod, én nem vagyok köteles semmit jelenteni ne-
ked, tehát mosolyogsz, mintha tréfásan használtad volna a
szót, pedig már bosszankodsz is rám, mert nyilván azt vártad,
hogy azonnal kapok az ajánlatodon, s most vagy arra gon-
dolsz, amit Gitta szemében is látok: azért kéretem magam,
hogy ezzel is növeljem a szemedben az ázsiómat, vagy arra
gondolsz, hogy megint nem sikerült azonnal fölibém kere-
kedned, megint rákényszerítelek, hogy erőlködj, ahogy
számtalanszor rákényszerítettelek, hiszen az iskolában test-
hosszakkal vezethettél volna mindenki előtt, ha nem mértek
volna ugyanakkor hozzám is, aki szintúgy a boly előtt futot-
tam, néha már oly szoros közelben melletted, hogy csak azon
versenyezhettünk, melyikünk oldja meg egy perccel, fél perc-
cel előbb dolgozatíráskor a matematikapéldákat, melyikünk
csukja be előbb a szürkészöld füzetet, melyikünk csúsztatja
előbb a pad szélére, hogy utána győztesként dőljön hátra, fa-
arccal, természetesen csakis faarccal, hiszen hangtalan vias-
kodás volt ez közöttünk, mindenki más szemében a legjobb
barátok, a legösszetartóbb bajtársak voltunk, verekedésben
egymás mellett, még a lopásban is együtt, amikor 1945 telén
nektek éppúgy nem volt tüzelőtök, mint nekünk, és a teherál-
lomásra lopakodtunk ki alkonyatkor, hidegvágóval, és hara-
pófogóval feszítettük föl a bombázáskor fölborult hűtővago-
nok bádoglemezeit, hogy kivagdossuk alóla a hőszigetelő,
szurkos parafát, ami aztán úgy égett a kályhákban, mint a po-
kol tüze.
Volt egypárjó kalandunk, és annyi év múltán meg is ható-
dik valamiképpen az ember, ha összenéz veled, bármennyire
is idegenek lettünk azóta. Jól számítottál, nincs kedvem vitat-
kozni, tovább szaporítani a szót, egyszerűbb lesz az hétfőn
reggel: fölveszem a telefont, és jelentem, hogy nagyon sajná-
lom, és nagyon köszönöm, de nem fogadhatom el az ajánlato-
dat...
- Pontosan nyolckor föl foglak hívni.
- Hétfőn... nyolckor
csaknem egy fejjel alacsonyabb nálam, mégse
lehet észrevenni, hogy föl kellene néznie rám...
****
A dupla rekamié csak kétezer forintba került. Olcsó vétel
volt, kifizetődő vásárlás, talán az egyetlen eset egész házassá-
guk alatt, hogy valamit előnyösen szereztek, s ez sem az ő ér-
demük volt, nem az övé, és nem Gittáé, hanem az öregasszo-
nyé az első emeleten, akinek a fia ötvenhatban disszidált, még
a lövöldözés napjaiban, s az öregasszony másfél év múlva en-
gedélyt kapott, hogy a fia után utazhasson, kivándorolhas-
son, s ettől az engedélytől szelidült engedékennyé: kétezer
forintért odaadta a rekamiét.
Gitta a fürdőszobából hordta be az ágyneműt, a fehér ru-
hásláda tetejéről, ahol pléddel letakarva tartották a vánkoso-
kat, a paplanokat, a nagy, közös lepedőt. Móra megvárta,
amíg az asszony kimegy a másik paplanért, s csak ekkor nyúlt
az asztalra. Fölvette a kis poharat, amiben Gitta ott hagyta a
konyakja felét. Megitta, visszatette a poharat az asztalra, és az
ízrefigyelt, ami ettől acsöppnyi italtólmaradtaszájában. Egy
kicsiny kortynak erősebb és maradandóbb az íze, mint egy te-
le pohár italé.
- Az enyémet nem kellett volna behoznod. Meleg van,
elég nekem egy lepedő is.
- Azzal takarózol, amivel akarsz, de hajnalban hűvös lesz,
itt hagyom a paplant. Szeretném, ha csak röviden csörögne a
vekker, ne húzd fel nagyon, álmos vagyok.
- Ahogy parancsolod
nem így kellett volna felelnem, egyáltalán sem-
mivel se kellett volna válaszolnom, de Gittának se kellett vol-
na szólnia, hogy csak egyet húzzak az ébresztőóra csöngőru-
góján. Hét esztendeje minden reggel csak egyet csörren az
óra, hét esztendeje nesztelenül búvok ki a takaró alól, hét esz-
tendeje egyedül megyek ki a konyhába, hogy föltegyem a teá-
mat, s ha nem is hét esztendeje, de már több éve annak is,
hogy nem hajolok oda Gitta fölé, nem érintem meg a szám-
mal Gitta álomszagú bőrét, mielőtt elindulnék, nem ébresz-
tem föl, mert nem egyszerűen lustaságból alszik, vannak vagy
lehetnek más okai is annak, hogy tizenkét órát vagy tizenöt
órát is alszik egyfolytában, s ennek utána még délután is azon-
nal elnyomja az álom, ha végigheveredik a rekamién, amit
kétezerért adott el az öregasszony...
- Miért nem fogadtad el azonnal, amit ajánlott?
- Az a legkevesebb, hogy háromnapi gondolkozási időm
legyen.
- Növelni akartad az árfolyamodat?
- Igen, növelni akartam az árfolyamomat. Nekem már
ilyen eszközökre van szükségem, hogy valami értéket sejtes-
sek magamban. Ohajtod folytatni?
- Nem óhajtom folytatni, mert ital van benned, és belehaj-
szolnád magad az ellenkezésbe, és ott kötnénk ki, hogy csak
azért nem vállalod el ezt az állást, hogy ne nekem legyen iga-
zam.
Móra a cigarettája füstjét nézte, amely tépetten áramlott
kifelé az ablakon, ahogy a levegő mozgása vitte. Érezte, ami
történni fog mögötte, mégis megrezzent a szeme, amikor
meghallotta a fémes sercenést, ahogy az asszony lehúzta csí-
pőjén a cipzárt. A tüdeje levegőt akart, több levegőt, mert a
villany még mindig égett a sarokban, az állólámpa zöldes er-
nyője alatt, nem aludt ki, mielőtt a cipzár fémesen sercent vol-
na...
pedig már napok óta mindig kialudt, kegyetlen-
ségből, számító kegyetlenségből, hiszen Gitta a fürdőszobá-
ban is levetkőzhetett volna, ott is fölvehette volna a pizsamá-
ját, de ő élvezni akarta a hatalmát, élvezni akarta, amit tudott
a kínlódásomat, ahogy magamat gyilkolva nyeltem, gyűrtem
alá a kívánságot, mert mindent tudtam, ami a sötétben
történt, minden ruhadarab suttogó nesze reflektorfényben
vetkőztette előttem mind meztelenebbre, s öltöztette aztán
újra pizsamába és takaróba.
Égve maradt a villany, zöldes fény a szobában, zöldes fény
a rekamié lepedőjén, a takarók fehér huzatán és a párnák fe-
hér huzatán, zöldes fény a kék szoknyán, ami már odakerült a
fotel támlájára, az áttetsző, hímzett blúz mellé, zöldes fény a
fehér kombinén, amely éppen csak annyira hosszú, hogy elta-
karja az ágyékát, ahol a bőre lát-
szik a kombiné és a harisnya között, zöldes fény a melle hajla-
tán, ahogy lehajol, hogy kigombolja a harisnyatartóját, előbb
a jobb lábán, aztán a bal lábán, rendszer és megszokás a vet-
kőzésben, az uralom rendszere és megszokása, hogy mire le-
vetkőzik, minden idegem az ő hullámhosszára hangolódjék.
Telt és ruganyos a melle, telt-sima a karja a zöldes fényben,
játszik vele a fény, és velem is játszik, összeköt bennünket,
ugyanabban a közegben fürdet, látást, hallást és testeket
közelitő közegben. Nesztelen és mégis hallható a lusta lépte,
ahogy közeledik, s alig hallható a reccsenés, ahogy ráül a fotel
karfájára. Derekára ráfeszül a szűk kombiné, két melle is fe-
szíti a selymet, egész teste feszes, csak az ujjai gyöngéd-óvato-
sak, ahogy az ingem alá bújnak, és a szája puha, ahogy a
szemöldököm, a halántékom, a fülem simogatja, és nedves is
a szája.
Zöldes fény a szobában, zöldes fény minden mozdulaton,
az ösztönök és vágyak mozdulatain, zöldes fényben terjed-
nek a hangok, a szaggatott lélegzés, a lustán meg-megvonagló
test suhogása a lepedő vásznán, és suttogó szavak: Jó vagy, jó
vagy, jó vagy
vigyázz, most fegyelmezd magad, el kell juttat-
nod őt is az önkívületig, nem szabad észrevennie egyetlen
mozdulatodon se, a bőröd hőmérsékletén se, a lélegzetvéte-
led ritmusán se, hol tartasz, vigyázz, fegyelmezd magad, hogy
megadhasd neki a megsemmisülést, amit a tíz esztendő előtti
bakfisbünök óta csak nagy ritkán kaphat meg, bénítsd meg az
idegeidet, amik - hiszen a tiéd valamennyi - csak veled törőd-
nének, vigyázz, vigyázz, uralkodj magadon, mert ha Ö észre-
veszi rajtad, hogy túljutottál azon, amit Tőle vártál, kilobban,
s meghallod a szájából szürkén vagy feketeszín hangon ebben
a zöldes fényben: Na, jól van, eressz csak...
Káromkodás bugyborékolt a torkában, düh keseredett a
torkában, ahogy éreznie kellett, hogy Gitta teste mégis, mégis
mozdulatlanná hűl alatta.
- Na, jól van, eressz csak... eressz, hadd menjek már ki...
Zöldes fény a meztelen test hátán, a hátgerinc lágy völgyé-
ben, a csípők sejtelmes körvonalain s végig a combján, amely
kemény, mégsem látszik rajta soha egyetlen izom.
Az ajtó nesztelenül csukódik - nesztelenül, de becsukódik,
mert Gitta örökké gyűlölte az akár résnyire is nyitva álló ajtót
-, hangtalanul nyúlik helyére a kilincs nyelve, mert nem csat-
tanhat az ajtó, hiszen a másik szobában alszik, s békében kell
hogy aludjék a kölyök, a reggeltől estig eleven ördög, karján a
sárga jódfolttal, ami a ma szerzett sebet festi.
Feküdt a lepedőn és a lepedő alatt, amely maga alá takarta
hűvös testét, ezt a furcsán idegeit vesztett testet.
Abban a pillanatban akarta kérdezni, amikor meghallotta
Gitta hangján a kérdést:
- Alszol?
- Nem. Tudod, hogy nem alszom.
Mintha félálomban kérdezné:
- Örülsz neki?
...Örülsz neki? Minek kell örülnöm?.
Móra szeme összeszűkült a sötétben. Örülsz neki? Nem
kell megkérdeznie újra. Csak várnia kell a szavakra, amelyek
másodpercek múlva úgyis elhangzanak.
- Sok pénzünk lesz...
Mért más a hangja, mint félórája? Mért ejti ennyire lágyan
a szót, ezt a savas-fémes szót: pénz?
- Sok pénzünk lesz...
Ami történt, most, ezen az estén, három korábbi nap után,
ami ma este történt, csak ezért a három szóért történt: sok
pénzünk lesz
ilyenkor kellett volna nyelni egyet mindig,
önuralommal, magadra parancsolt, hüvös fegyelemmel,
ahogy most teszed. Mindig így kellett volna felelned az ilyen
szavakra, ahogy most felelsz:
- Nem vállalom el.
- Mit nem vállalsz el?
gyorsabban jött a kérdésed, mint vártam.
A mozdulatod is gyorsabb volt, ahogy nem is felkönyököltél,
hanem szinte ráugrottál a könyöködre, gyorsabban, mint vár-
tam. Tudom, hogy engem nézel a sötétben, és láthatsz is, hi-
szen én fekszem az ablak felől, és az én arcomat, az én sejthető
vonásaimat világítják meg a fények, a semmilyen fények,
amelyek az ablakredőny rései között páráznak be az utcáról.
Visszafojtod a lélegzeted, várod, hogy mit felelek, várod,
hogy rám csaphass a szavaiddal, és néhány perc múlva élvez-
hessed, amint lassan elvesztem a fejem. Nem, ez máskorvolt!
Most nem én fogom elveszíteni a fejem, most kivételesen, én-
nálam állt be az a semmi, az a semmi se fontos, még te se, aki-
től ezt kaptam - a semmi, amiről először kamaszkoromban
hallottam, a nálam idősebb fiúktól, a kollégium megtűrt vé-
neitől, akik a kuplerájból hazatérve meséltek erről a semmi-
ről, a kielégülés utáni csömörről. Nekem most erőt ad ez a
csömör, erőt, hogy ne veszítsem el a fejem, szenvtelenül felel-
hessek...
nem vállalom el az állást, amit Bihari Pista aján-
lott föl, nem adom el magam pénzért, háromszor annyi pén-
zért se, mint amennyit most keresek, a testedért se adom el
magam, a két melledért, amelyek feszítik a kombinéd sely-
mét, a combodért és a derekadért és a tested illatáért se adom
el magam, és az apró, tapintó csókjaidért se, amelyekkel pilla-
natok alatt szoktál elvarázsolni...
Karnyújtásnyi távolságból meredt rá Gitta a sötétben, pil-
lanatok óta-e, vagy már hosszú percek óta, aztán egy mozdu-
lat, egy csettenés, amitől kigyúl a zöldes fény a lámpa ernyője
alatt.
- Nem vagyok elektromérnök.
Meztelenül térdelt Gitta a lepedőn, és mosolygott, merev
arccal mosolygott, csak a mellkasa emelkedett-süllyedt,
ahogy szaporán szedte a lélegzetet, s együtt emelkedett-süly-
lyedt vele két telt emlője a zöldes fényben, amely árnyékokat
rajzolt a teste hajlataiba.
- Fizikus vagy? Ugy akartad mondani, hogy tudós vagy,
igaz? csak a maradék ízlésed nem engedte, hogy így mond-
jad, mert az ágyban nem használunk ilyen nagy szavakat, és
különösen nem azután, hogy velem henteregtél. De gondolni
így gondoltad, tudósnak hiszed magad, meg vagy győződve,
hogy nincs nálad különb atomfizikus ebben a hatalmas or-
szágban, ebben a korlátlan lehetőségek hazájában. - A gúny-
tól a merev mosoly is eltűnt az arcáról. - Ha tehetnéd, még
most is megpróbálnád elhitetni velem, hogy nagy ember
vagy, csupa óriási ígéret, de erről már nem mersz beszélni.
Mit bámulsz, azt figyeld, amit mondok, ne a mellemet, ne a
combomat, te szu agyú hím, mert lehet, hogy utoljára beszé-
lek hozzád!
Odahajolt Móra fölé, egészen közel hozzá, hogy a férfi az
arcán érezze a leheletét, s gyűlölet volt a zöld szemében,
gyűlölet reszketett hosszú szempilláin, gyűlölet szárította cse-
repesre a máskor mindig nedves ajkait, s mintha a gyűlölettől
zilálódott volna össze a barna haja is, a máskor még szeretke-
zés közben se kócolódó sörény.
- Ide figyelj, Móra, de nagyon figyelj minden szóra, amit
mondok! Nem hétfőn, és nem szombaton, hanem most
rögtön reggel felhívod Biharit, és megmondod neki, hogy el-
vállalod az állást!
Móra elhúzódott az asszony mellől. Odanyúlt az éjjeliszek-
rényre, elvett egy cigarettát. Csak a gyomra remegett, az ujjai
nyugodtaknak látszottak, csontos, rövid körmű ujjak, száraz
bőr, nyugodt ujjak a cigarettával. A gyufa foszforszaga bele-
csapott az orrába, s csaknem megköhögtette az első szippan-
tás.
- Mert ha nem teszem meg?... - csak eddig mondhatta,
mert érezte, hogy még egy szó, s összevacog a két fogsora a
visszafojtott indulattól.
Gitta nevetett, fejét hátravetette, nevetett, hisztéria volt a
nevetésében és akarat, elsötétült a nevetéstől a lámpa zöldes
fénye, és hideg lett tőle a szobában, lúdbőröztető hideg.
S ahogy kitört belőle a nevetés, úgy nyelte vissza is rögtön,
amikor újra megszólalt, lassan tagolva minden szót:
- Mert ha nem teszed meg, akkor vissza se gyere már ebbe
a lakásba, itt neked nincs helyed ezután. Elválok tőled, pilla-
natok alatt elválok, és pillanatok alatt férjhez megyek más-
hoz, akárkihez, mindegy, mert egy púpos cipőpucoló is
többet ér nálad, te silány színész, te tudósripacs!
Lecsúszott a rekamiéról, amit kétezerért adott el az öreg-
asszony, ott állt meztelenül a zöldes fényben, lusta mozdulat-
tal nyúlt a pizsamájáért, a kabátkát húzta először magára
utána bújt bele a nadrágba, puha léptekkel ment el a gyerek
szobájának ajtajáig, s onnan mondta még, anélkül hogy visz-
szafordult volna:
- Az első szavad, amit ezután meghallok, csak az lehet,
amivel bejelented, hogy már a Bihari laboratóriumában dol-
gozol!
nesztelenül csukódik be mögötte az ajtó, nálunk
minden ajtó nesztelenül nyílik-csukódik, s alig hallható az a
nesz is, amint most megfordul a zárban a kulcs, banális jelké-
pesen, hiszen tudnia kell, és tudja is, hogy ha valaki nem megy
utána, akkor én igazán nem. Már nemcsak a gyomrom resz-
ket, hanem amióta Gitta nem láthatja, a cigaretta is meg-meg-
remeg a kezemben.
Az első szavad, amit ezután meghallok tőled, csak az lehet,
amivel bejelented, hogy már a Bihari laboratóriumában dol-
gozol... Mert ha nem teszed meg, akkor vissza se gyere már
ebbe a lakásba... Nem hétfőn, és nem szombaton, hanem
most, rögtön reggel... mert lehet, hogy utoljára beszélek hoz-
zád... Fizikus vagy? Ugy akartad mondani, hogy tudós
vagy... Lassan ejtett, lassan tagolt minden szót, mintha mind-
egyiket ezerszer végiggondolta volna, ezerszer egymás mellé
rakta volna már, mintha nem a hirtelen düh, hanem egy kö-
vetkezetesen kiépített megfontolás formálódott volna sza-
vakká az elmúlt percekben...
Apró nesz: az ajtóban újra megfordult a kulcs, és kinyílt a
fehér ajtószárny. Csak a hang hallatszott ki rajta, s már fáradt
volt ez a hang, álmos is:
- Ne mondhasd, hogy zsarollak, a három napot én is meg-
adom neked.
Éles fénnyel világított a szemébe a fürdőszoba tükre a fe-
hér falról, megbízható fényt szórt az arcára, és- amint mindig
- fölfedett a bőrén, a szeme körül minden ráncot, leleplezte
szőkés hajában a gyöngébb világításban meg se látható ősz
szálakat, pontosan kimutatta a szeme élénk vagy tört csillogá-
sából, hogy friss-e vagy fáradt, mozgásában fényképezte le az
állkapcsa körül, a bőr alatt az apró rándulásokat - a hideg,
tárgyilagos szemlélődés eszköze volt ez a tükör, csak őrajta
múlt mindig, mennyit lát meg a képből, amit az üveg vetít elé-
je. Szerette a fürdőszobát, a négy fehér fal határolta teret,
amely mindig jótékony volt hozzá, segített a fölfrissülésben,
kitörölte belőle az öt-négy-három órás alvások fáradtságát,
kiszippantotta a derekából és a háta izmaiból a hajnalig tartó
munka-munka? görnyedés! -fáradtságát, könnyített afején
és a szemében bizsergő, égető érzésen, amikor háromkor
óvatosan összerakta az íróasztalon a jegyzeteit, egymásra
igazgatta a könyveket, s fölszedte a papírokról a hajszálat,
ami valamiképpen odahullott - talán három éve, hogy észre-
vette ezt, az éjszakák adóját.
Öt óra múlt, fekhetne még a rekamién, a lepedő alatt, de
nincs értelme, hogy egyik oldaláról a másikra forduljon, nincs
értelme erőltetni a lehetetlent, borotválkozni kell, mosakod-
ni kell, föl kell öltözni, nesztelenül ki kell osonni az ajtón, gya-
log ballagni le a hegyi autóbusz végállomásához, és ott ténfe-
regni jobbra-balra, nézni a tér hajnali forgalmát, amíg végre
elindul az első kék autóbusz, föl a hegyre.
Nézte a tükörben a szemét, amely nem volt vérágas, nem is
látszott nagyon fáradtnak: nyugodt, sötétszürke szempár.
az anyám szeme, nincsenek ideges vibrálásai,
nincsenek kiszámíthatatlan rebbenései, amint az anyám sze-
me is mindig nyugodt volt, nyugodt és fáradt, nem keserű, és
nem indulatos, egy asszony szeme, aki sohase lázadt, sohase
ért rá elégedetlenkedni, sohase roppant össze, mert neki kel-
lett mindig higgadtnak, tárgyilagosnak maradnia, lemondani
az indulatokról, meghagyni az álmok és a céltalan lázadás
fényűzését az apánknak, aki nem értette, és nem akarta érteni
a világot, amely nem értette meg az ő kis monomániáját, s
mert nem értette meg, nem is adott módot, hogy valóra váljon
ez a sekélyes álom: egy önálló hentesüzlet a vágóhídi robot
helyett, tiszta bolt, szakszerűen és csábítóan földarabolt hú-
sokkal, szimmetrikusan elrendezett fölvágottakkal az üveg
alatt, pirosra paprikázott és sárgára füstölt szalonnaoldalak-
kal, gőzölgő-melegen faládába öntött töpörtyűvel, éles ké-
sekkel, nehéz bárddal, csontfűrésszel, húsdarálóval, jégszek-
rénnyel - ennyi volt az apám álma, ott állni a pult mögött a do-
bogón, ott állni a tőke mellett, és örök türelemmel mosolyog-
ni a nagysasszonyokra és cselédlányokra - összesen ennyi
volt az apám álma, s ebből se lett semmi, ebből a kevésből...
Lemosta képéről a maradék szappanhabot, aztán a fürdő-
kád fölé hajolt, hosszan csorgatta fejére a zuhany rózsájából a
friss vizet, behunyt szemmel tűrte a hideget, amíg meg nem
didergett tőle. A tükör újra szembenézett vele, szembenézett
vele a nyugodt szempár, anyjának a nyugodt szeme
péntek reggel van, a három nap első hajnala, a te
három napodé, Móra Sándor. Fölébredtél már? Tiszta a fe-
jed, egészen tiszta-e? Számot tudsz-e vetni a dolgoddal? Tu-
dod-e egyáltalán, mi a dolgod? Mi a dolgod?!
Csak annyi, hogy döntenem kell. Három napot kaptam.
Nem Biharitól, hiszen kit érdekel az a határidő, amit ő szabott
meg? Gittától kaptam ezt a három napot, Gittától, akinek
most adatott meg a nagy esély, a hirtelen ugrás lehetősége, a
megváltás - hiszen ő a megváltást látja Bihari ajánlatában -,
megnyMt az egérút, amelyen kipréselheti magát a hateszten-
dős állólét kalodájából, megszabadulhat a félmegoldásoktól,
a pillanatnyi és kényszerű fényűzés-imitációktól, amelyeket
hetekig kellett szigorú böjttel sínyleni.
Ö szabta meg a három napot, nem Bihari. Ha Bihari Pista
egyáltalán megsejtené, mit is ért el az éjszakai beszélgetéssel,
legföljebb annak örülhetne, hogy végre először igazán föli-
bém kerekedett: olyan sakkot sikerült adnia, ami könnyen
mattá válhat. Az a hendikep, ami a távozása óta terhel en-
gem, szinte ellensúlyozhatatlan; kivédhetetlen lépés, más ku-
tyaszorító, különb minden eddiginél, pedig láttam már én sok
hitvány helyzetet.
Akárhogyan döntök, mindenképpen te nyertél, Bihari Pis-
ta...
Belenézett a tükörbe, visszanézett rá az anyja szeme, s eb-
ben a szempárban nem volt keserűség, és nem volt indulat, in-
kább valami idegen öngúny, derűvel határos gondolat csillant
a tükörben: dönteni? hogyan?
a legegyszerűb az volna, ha földobnék egy fo-
rintot, és megnézném, fej-e vagy írás. Megtarthatom maga-
mat azon az áron, hogy elveszítem Gittát - vagy megtartha-
tom Gittát azon az áron, hogy eladom magamat. Három na-
pom maradt. Háromszor huszonnégy óra. Tulajdonképpen
rengeteg idő. Akadtak már felelős emberek, akiknek rövi-
debb idő alatt kellett dönteniök sok millió ember sorsáról.
Attól, amire te jutsz magaddal, legföljebb három ember dol-
ga függ. De legelsősorban a magadé. Ez az utolsó esélyed.
Három nap. Tükörbe nézel, öregem, fizikus vagy, tudod
hát, hogy rajtad is múlik, mit mutat a tükör.
ellenőrizd magad, merj kételkedni minden ítéletedben, mert
nincs senki, aki téged ellenörizzen.
Három napod maradt
Hétfőig...
****
Az első nap - péntek
A döbbenet, amit éjszaka a saját szavai keltettek benne,
együtt ébredt Gittával, az öntudatra rezzenés első pillanatá-
ban. Gépiesen fordult a szeme a karórájára, amit lefekvéskor
a heverő mellett hagyott, a megkopott szőnyegen. Öt perc
múlva hat, az ébredés szabályos ideje. Néhány perc múlva
megmozdul a kölyök is, hirtelen felül, kis ideig nyitott szem-
mel, de mégse ébren néz maga elé, szőke haja csillog az abla-
kon beeső fényben, zöld szeme lassan megtelik élettel, meg-
nyalja a száját, és előbb kétszer-háromszor elsuttogja, majd
hangosan szétkíáltja a szobának:
- Mammi!
A suttogás arra való, hogy kíméletesen készítse elő mam-
mitaz ébredésre - egyezményesjáték, hiszen a kölyök tudja,
hogy mammi mindig korábban ébred, mint ő -, a kiáltás vi-
szont már a természetéből fakad:
- Mammi! Zsupsz!
Két esztendeje, amikor elkezdődött a zsupsz játék, még
nem találta terhesnek, hogy ébredés után kifáradásigjátssza-
nak-hemperegjenek az ágyon, de azóta nagyot nőtt a fiú, már
nem is bírná dobálni a fürge kis testet, s hiába kísérletezik reg-
gelente a kölyök, csak nagy ritkán engedi meg neki, hogy két
ugrással itt teremjen mellette.
- Fáradt vagyok, Buksikám, rosszul aludtam, ma ne le-
gyen zsupsz... Gyere, menjünk fürödni.
Nem kellett volna bevenni a két altatót, nem neki való a
gyógyszer, csak fejfájást okoz, zúgást a fülében, türelmetlen-
séget mindennel szemben, ami körülveszi.
Cigarettára gyújtott, de nem szívta le a füstöt, csak ült az
ágy szélén, fél kezével a homlokát simogatta, és nem akarta
hallani a vízcsobogást és az ügyetlen, éles füttyöket - a kölyök
most tanul fütyülni, s erre a visszhangos fürdőszoba a legal-
kalmasabb hely -, s ha lett volna ereje, kikiabál a gyereknek,
hogy csukja be a fürdőszobaajtót, mert a vízcsobogás és a
fütty úgy szaggatja a fejét, mintha minden zaj a homlokcsont-
jain belül keletkezne.
- Mammi! Uszok!
- Jó, megyek már!
... csak a hátát kell megmosni, a fürdést már rá lehet bízni,
nem is szereti, ha ott vagyok, ebben is az apja természetét
örökölte, azt is zavarja, ha a fürdése közben benyitnak a für-
dőszobába: essünk hát túl rajta, legalább addig ne pacskolj,
amíg lesikálom a hátadat, állj fel, mert ha lehajolok, nagyon
fáj a fejem, estére meg kell mosni a hajadat is, na jó, a hátad
már tiszta, itt hagylak, de ne fröcsköld tele az egész fürdőszo-
bát...
- Mit kérsz reggelire?
- Lágy tojást, sokat! Sokat!
Kibotorkált a konyhába, meggyújtotta a gázt, és megrázta
a fejét, mert megint az orrába csapott a szag, mielőtt a rózsa
minden nyílásán kigyulladt volna a láng. Levegőre vágyott, a
hegyek közé vagy valami nagy sikságra, végtelen térre, ahol
ne lásson embert, és ahol kevés a fény, és nagyon sok és na-
gyon tiszta a levegő: egy másik világ, falak nélkül, kötelessé-
gek nélkül, fáradtság nélkül, zajok nélkül.
Bugyborékolva forrt a víz. Beletette a három tojást, és
amíg arra várt, hogy lággyá főjenek, teletöltötte tejjel a
kölyök csészéjét
...azt is az apjától tanulta, hogy csak hideg tejet hajlandó
inni, mindenben az apjához hasonul, csak a szeme az enyém,
ahogyan néha másokra néz, alulról felfelé, kíváncsian, ezzel a
nézésével fogja majd megbolondítani a lányokat! - erre min-
dig jó gondolnom - nem lesz nehéz dolga az emberekkel, egy-
kettőre el fog varázsolni mindenkit...
- Na, megvagy, Buksikám?
. . . földig ér a fürdőköpenye, vizes-borzas az üstöke, és már
nyeli a nyálát: ha nem szoktattam volna rá, oda se ülne az asz-
talhoz, állva kapná be a reggelijét, hogy utána rögtön magára
rángassa a ruháját, és máris lerohanjon a térre...
Leült a gyerekkel szembe, és új cigarettára gyújtott. Nézte
a kicsit, ahogyan feltöri a lágy tojást, ügyesen belekaparja a
porcelánszilkébe, megsózza, összekeveri, hogy utána mohón
nekiessen. Az apja akarta ezt is, az önállóságot az asztalnál.
Buksinak ideje se volt, hogy hozzászokjon kényeskedéshez,
válogatáshoz, nyafogáshoz, fegyelmet tanult anélkül, hogy
tanulnia kellett volna, egyszerűen nem volt módja, hogy meg-
ismerje az ellenkezőjét, s néha csaknem elhihető, hogy való-
ban azért szoktatta-nevelte így Sándor, hogy mamminak mi-
nél kevesebb gondja, fáradtsága legyen vele.
"Inkább legyen belőle egy kis paraszt, mint nyámnyila vá-
rosi úrigyerek!" - így szokta mondani, és mindig megnyomta
a paraszt szót, és ezt a hangsúlyt nekem címezte, nekem vá-
gott vissza vele, én szoktam őt leparasztozni, amikor már nem
maradt más szó a dühömhöz, csak a büdös paraszt...
- Még éhes vagyok, kenek magamnak vajas kenyért.
- Kenjél, Buksikám
. . . a késsel is ügyesen bánik, erre is az apja tanította, nálunk
egy pillanatig se válhatott szabállyá, hogy kés-villa-olló gye-
rek kezébe nem való, mindent a kezébe adott, s addig bajló-
dott vele, amíg meg nem tanulta, hogyan bánjon ügyesen éles
tárggyal is, életlennel is. Csak akkor vettem észre, amikor
már késő volt, hogy a maga képére és hasonlatosságára for-
málta a fiút, mintha tudatos-tervszerűen választotta volna el
tőlem, hogy csak az ő fia legyen, nekem pedig csakjátéksze-
rem, ahogy én is csak a játékszere vagyok Buksinak, mert a te-
kintély, akire egyedül szabad és lehet hallgatni, az csak Sán-
dor, akit sohase szólít apunak vagy apának, hanem csak a ne-
vén szólítja, ösztönösen is inkább maga választotta barátjá-
nak érzi, akihez önszántából igazodik, mintsem a szülőjének,
akinek muszájból kell engedelmeskedni. Látható és érezhető
jelek nélkül is érzem az ő véd- és dacszövetségüket, ami talán
Sándornál se tudatos, a gyereknél pedig nem is lehet az, s ha
nem is irányul ellenem ez a véd- és dacszövetség, de nem is va-
gyok részese...
A gyerek fölugrott az asztaltól, szétnyitotta a fürdőköpe-
nyét, kidugta a hasát, és megveregette:
- Török basa, nagy a hasa, beleférne hetven kacsa!
...nevet, teli szájjal, és már fut is, hogy a nyakamba ugor-
jon...
- Ugy is kell, na, eriggy be, én még visszafekszem.
Egyedül maradt a konyhában. Odaállt az ablakhoz, neki-
szorította homlokát az üvegnek, és lebámult az udvarra, ahol
már két asszony is verte a szőnyegeket a porolóállványnál,
Dobos doktorék takarítónője és Halasiné, aki maga se
különb már egy takarítónőnél: a családja szolgálója, öt embe-
ré.
A konyhaszekrényen élesen ketyegett a vekker. Megszo-
kásból hozta ki Sándor, ahogy minden reggel, hogy őt ne za-
varja öttől hatig. Ránézett az órára: pár perccel múlt fél hét.
****
Fél vállal a telefonfülkéhez támaszkodott Móra, és a tér
forgalmát nézte, a teherautókat és a személygépkocsikat, a
taxikat és a motorkerékpárokat, az autóbuszokat és a villa-
mosokat. Lüktet a tér, mint egy egészséges szervezet, üresek a
kapualjak, tarkább az újságos standja is, fürgén és nem haj-
szoltan hullámzik a sok ember az úttest átkelő sávjain, ra-
gyognak az ablakok, ragyognak a reklámoszlopok és az esz-
presszó neoncsövei, tavasz van, és mindjárt nyár lesz, június
ötödike van, péntek, pár perccel múlt fél hét
nyolc esztendeje, hogy minden héten öt reggel
itt állok a téren, néha még többször is, néha szombaton is, va-
sárnap is itt álltam, ha úgy adódott, hogy pénteken éjjel nem
lehetett félbeszakítani a kísérleteket, nyolc esztendeje min-
den reggel megmártózom ebben a forgalomban, láttam a te-
ret napfényben, esőben, hóban, láttam mai békéjében, és lát-
tam akkor is, amikor gránátok szaggatták meg a házak hom-
lokzatát, és a gyöpszőnyeg helyén nehézkes-zárt harckocsik
forgolódtak, és a sínek fölül leszakadtak a vezetékek, s ami-
kor elindultunk gyalog, neki az útnak, hogy megnézzük, mi
történt odafent a hegyen azzal a néhány épülettel, ami akkor
az Intézetet jelentette, találkoztunk útközben a karhatalom
egyik tiszti különítményével is, és találkoztunk fölkelőkkel is
nyúzottak voltak a tisztek, és nyúzottak a fölkelők, agyonfá-
radt keserű fiúk és férfiak, borostásak, karikás szeműek, aki-
ket érthetetlen események hajszoltak, pisztolyok és kézigrá-
nátok a derékszijakon, géppisztolyok és gépkarabélyok és
puskák a vállakon, gyanakvás a fáradt szemekben, fáradt düh
az arcok sötét barázdáiban... nyolc esztendeje lesz télen,
hogy gyanakvó szempárok szegeződtek ránk, homlokráncol-
va bámulták Kenese igazolványát és az én igazolványomat, és
nem hitték el rólunk, hogy ilyen fiatal fejjel atomfizikusok va-
gyunk. A fölkelők elkérték a cigarettánkat, és elkérték a kar-
hatalmi tisztek is, és másnap reggel már minden zsebemet te-
letömtem cigarettával, hogy legyen miből adnom, és magam
se maradjak cigaretta nélkül egész napra... nevetni próbál-
tunk, Kenese és én, amikor a fölkelők is, a katonák is figyel-
meztettek bennünket, hogyjobban tennénk, ha otthon ma-
radnánk, mert itt, a hegyen könnyen kilyukadhat a bőrünk -
űgyetlenül nevettünk, de bennünk maradt a félelem, mert há-
romszor is hallottunk meghatározhatatlan távolságból kurta
géppisztolysorozatokat és egyes lövéseket, amelyek mintegy
a fegyveresek szavát igazolták.
Régen volt, lassan nyolc esztendeje: akkoriban máskép-
pen indultam neki reggelente a hegynek, egyedül voltam eb-
ben a nagy városban, nem ismertem Gittát, és még eszembe
se jutott, hogy valamikor fiam is lehet, vidám voltam és friss,
szinte köszönni szerettem volna minden reggel a térnek és a
hegynek, s úgy éreztem, egyáltalán nem kétséges, hogy ne-
kem az életben minden sikerül, s észre se vettem, hogy süket
is vagyok, vak is, érzéketlen az életjelzései iránt, nem hallot-
tam meg, és nem láttam meg, hogy robbanni készül
körülöttem a világ, mágneses terek hatnak egymásra, és födik
el egymást, iszonyúfeszültségekkészülnekkisülni! nemérde-
kelt az élet, csak az örömöm érdekelt, hogy huszonnégy éves
fejjel bejutottam az Intézetbe, amely csak néhány épületből
állt, de már a miénk volt a negyven hold terület, ahol hamaro-
san fel kell épülnie az atomreaktornak, a laboratóriumok tu-
catjainak, s műszereknek kell érkezniök és készülniök a mi
terveink szerint, vártam az időt, amikor egyre több falon és aj-
tón tűnik föl a sárga tábla - "Sugárveszély!" -, a munkánk és
az ellenségünk, de mindenképpen az életelemünk jele, vár-
tam, hogy fölépülj ön a kémény, a reaktor nagy, szürke kémé-
nye, amely sohase fog füstölni, csak láthatatlan és voltakép-
pen veszélytelen áramlatokat vezet el a magasba.
Talán az az idő, a várakozás ideje volt a legszebb, az Intézet
nap nap utáni gyarapodásának ideje, még az irigy bosszanko-
dás isjólesővolt, amikor amásikosztály előbb kapottmegva-
lami pénzt vagy valamilyen műszert a fölfejlődéshez. Nem is
volt ez igazi irigység, hiszen a "rivális" részleg gyarapodásával
is az egész intézet gazdagodott, nőtt napról napra, ha nem is
abban az ütemben, ahogyan én hajtottam volna. Örültem
minden teherautónak, amelyik betonhoz cementet, falakhoz
téglát, szigeteléshez kátránypapírt hozott, minden kőműves-
nek, amelyik fütyörészve rakta a falat emeletnyi magasban,
minden füstölgő-büdös aszfaltkeverő gépnek, amelyik forró
szurkot öntött magából, hogy utak terüljenek a lábunk alá az
ősfák között. Szerettem a mozgást a hatalmas területen,
amely egy-két esztendővel korábban még erdő volt, és csak
álltam döbbenten Kenesével egy alig kihűlt aszfaltúton, ami-
kor megszűnt a mozgás, halottan áztak az esőben a félbema-
radt épületek, a betonkeverő gépek és az aszfaltkazánok, fél-
relökve csillogtak az esőtől a talicskák, és úgy ült a földön egy
teherlift, mintha hirtelen zuhant volna alá a második emelet
magasságából. Kenese didergett a hideg esöben, a kihalt épü-
letek között, vállai közé húzta kövér nyakát, szuszogott, bá-
mult maga elé, nem nézett rám, és azt mondta, hogy estére
tud egy autót, amivel reggelre Nickelsdorfban lehetünk, on-
nan egy ugrás Bécs, Bécsben pedig majd elválik, mi lesz ve-
lünk. Itt meghalt minden, áznak az esőben az el sem készült
épületek, romokban a fél főváros, ki törődik ezután az Inté-
zettel, amely még alig kezdett lélegzeni. Bécsből majd eltájé-
kozódunk valamerre, talán a Cavendishben kötünk ki, talán a
Curie Intézetben, esetleg Berkeley-ben, valahol csak meg-
szánnak bennünket egy szobával, munkával, élettel, ami itt
soselesz. Sötétedés utánindul az autó, biztospapírjavanaso-
főrnek, megelégszik a pénzünkkel, csak az a fontos, hogy ne
sokat gondolkozzunk, más se gondolkozik, ezrével szöknek
az emberek, tegnap már azt mondta a Szabad Európa, hogy
eddig hetvenezren mentek át a határon... Néztem Kenesét,
és nem értettem, mit akar, bámultam az arcát, amely verejté-
kes is volt, meg esőcseppek is peregtek rajta, és egy pillanatig
se volt kétséges, hogy én nem megyek el soha ebből a város-
ból, én nem hagyom el soha ezt az intézetet, amely még nincs
is, s - ha Kenese szava válik be - nem is lesz soha... mindegy
én nem mehetek el innen, engem ideköt az öröm, amit még
néhány napja is éreztem, nemcsak itt, az ősfák alatt, hanem
már ezen a téren is reggelente...
Odament a sárga gömblámpához, amely az átkelőhelyet
mutatta, egy karmozdulattal köszönt a virágárusnak, akinek
a bádogstandján fehér szegfűk és kurta szárú sárgarózsák so-
kasodtak szinte harmatosan, a bicegő, bajuszos virágárus
visszaköszönt neki, amint minden reggel, mertjóllehet, még
soha egy szót se váltottak, s Móra mindeddig nem vásárolt ná-
la egy szál virágot se, ismerősöknek érezték egymást attól fog-
va, hogy - amint ez gyakorta egymás elé kerülő emberekkel
sokszor megesik - Móra egy reggel önkéntelenül köszönt, és
a virágárus viszonozta a köszönést. Átvágott az úttesten, száz
más emberrel együtt, akikért lelassítottak a taxik és a motor-
kerékpárok, fékezték futásukat a szürke és fekete, lila és fe-
hér karosszériák - lüktető dobbanás a reggelben, a forgalom-
ban.
****
Nem ébrenlét, és nem alvás, a kora reggelek megszokott
állapota ez, nyakig a takaró alatt, hogy érezze saját testének
jóleső melegét, csend körülötte, és csönd a másik szobában is,
ahol a kölyök a M„rklin-játékával babrál, talán éppen szét-
szedi a szélmalmot, amit tegnap reggel épített: nyelve hegyét
kidugva ügyeskedik kis kezével, a csavarkulccsal és a fogóval,
törökülésben hajladozik, mint egy apró dervis, s ösztönösen
vigyáz, nehogy neszezzen, nehogy felzavarja mammit. Még
nem ismeri jól az órát, gyakran megtéveszti a kis- és nagymu-
tató állása, de sajátos időérzékével kitalálja, mikor lesz nyolc
óra, s akkor hangtalanul kisurran a lakásból, óvatosan behúz-
za maga után az ajtót, s csak a második emelet fordulójában
rikkant majd örömében, hogy végre megint kiszabadul a tér-
re, száll a homok, teliszórja a hajukat, gurul-repül a tucatnyi
labda, kislabdák, nagylabdák, pettyesek és mintásak, ilyen-
kor, kora reggel még csak húsz gyerek, de déltájban már
ötven, elevenek és félénkek, erőszakosak és engedékenyek,
öt háztömb gyerekei.
Valahogy hihetetlen, még ma is hihetetlen, hogy már négy-
éves a fia, egyáltalán már az is hihetetlen, hogy gyereke van,
hiszen ösztönösen még ma is nemegyszer tizenhat évesnek ér-
zi magát, s ilyenkor újra meg újra elcsodálkozik, hogy miért
nem azon a másik Budán lakik még mindig, ahol kert van a
ház körül, sűrű orgonabokrokkal és sűrű jázminbokrokkal,
senki se láthat be az utcáról tavasztól őszig, senki se látja azt a
lányt, aki ő volt, körülrajongott kedvenc a gimnáziumban,
akinek késnie is szabad volt, akinek mindent elhittek, akiért
összeverekedtek a fiúk az iskola évi bálja után, s aki lenézte a
vele egykorú srácokat, még a szomszéd fiúgimnázium kerüle-
ti úszóbajnokát is, aki már egyesületi színekben versenyzett,
és emellett jeles diák volt, de mégis érdektelen...
Ponit szerettem, és utáltam az apját is, az anyját is, pedig
az apja miniszter volt, és három autó állt rendelkezésükre, s
Poninak csak egy szavába került, hogy oda vigyen engem va-
lamelyik hosszú, fekete gépkocsival, ahova menni akartunk,
egész délután vagy késő estig, és szerettem is, utáltam is az au-
tót, a villájukat csak utáltam. Szerelmesek voltunk, Poni meg
én, szerelmesek minden szexualitás nélkül, még csókolózni se
szerettünk, csak mindig együtt lenni, nagyokat úszni a Duná-
ban ott, ahol tilos volt, a Balatonban is ott, ahová már senki se
merészkedett be, száguldott velünk a nagy miniszteri kocsi,
imádtam a száguldást, és Poni még nálam is szenvedélyeseb-
ben imádta a sebességet, tempó, tempó, mindenütt tempó,
sohase tanult, mégis játszva főzött le mindenkit az iskolájá-
ban, s a tanárai rajongtak érte, mert kényelmes eset volt, nem
kellett kedvezni neki csupán azért, hogy minisztergyerek,
nem kellett kedvezményezvejelessé és kitűnővé osztályozni-
őt... Amikor én ott voltam, a gondviselés vigyázott rá, és
csak egyszer nem voltam ott, egyetlenegyszer, beteg voltam,
lázam volt, nem mehettem vele síelni, pedig már hetek óta ké-
szültünk arra a szabályok nélküli versenyre, öt fiú versenyére.
Nem láttam, ami történt, s mégis ezerszer látnom kellett éjjel
és nappal, mindig, amikor egyedül maradtam, s később már
akkor is, amikor emberek voltak körülöttem, láttam a tem-
pót, a sebességet, a száguldást, sítalpak kavarják a porhavat
sistergő felhőkké a meredek domboldalon, sivít az öt pár sí-
talp alatt a hó, sivít a fiúk mellett a hideg levegő, kipirul az ar-
cuk a széltől, gyönyörű-hideg, csillogó-tiszta hó, süvítenek le-
felé a lejtőn, s ötük közül csak az egyikük sítalpai alá ugrik
bucka, araszos dudor a hóban, de ahhoz elég, hogy megdobja
Ponit! Neki ez se számítana, ruganyosan visszadobban ő a
hóra, csak ahhoz kevés az ideje, hogy az irányra is visszakor-
mányozza magát: a tempó, a tempó, a sebesség röpíti tovább,
rá az országútra, hiába a krisztiánia, hiába az ügyes reflex,
hiába az erő a lába izmaiban, már minden késő, a sikos-havas
úton képtelen fékezni egy hosszú, fekete gépkocsi. A sofőr
térden állva dadogott az élettelen fiútest fölött, kétségbeesett,
szerencsétlen ember, jaj gatott és káromkodott, vér a havon, a
mentőorvos is csak legyintett, és meg volt győződve, hogy
hullát visz be a kórházba, s talán jobb is lett volna, ha Poni már
akkor meghal. Lázas voltam, és ott ültem a kórház folyosó-
ján, teleivódtam a keserű szaggal, nem láttam, és nem értet-
tem semmit, imbolygó fehér alakok voltak az orvosok, el
akartak cipelni onnan, de én belekapaszkodtam a padba,
nem kiabáltam, egy szóval se mondtam, hogy nem akarok el-
menni onnan, csak markoltam a padot, görcsösen kapasz-
kodtam, és olyan görcsösen szorítottam össze a két fogsoro-
mat, hogy még hetek múlva is fájt az állkapcsom. Rákosi is rá-
telefonált a kórházigazgatóra, Gerő is, hogy mindent meg
kell tenni Poniért, nincs lehetetlen, nincs megszerezhetetlen
gyógyszer, s én erről se tudtam, elveszett az időérzékem, a ne-
onfénytől nem tudtam, nappal van-e vagy éjszaka, görcsös
fogódzásomban nem tudtam, órák óta ülök-e ott a folyosón
vagy már hetek óta, nem éreztem az ínjekciót se, amit a ka-
romba nyomtak, azt se vettem észre, mikor aludtam el, ez volt
az első eset, amikor el kellett altatni, és senki se sejtette, hogy
nemsokára másodszor is el fognak altatni, s akkor is valaki
miatt, akit nagyon szerettem. Kilenc óra hosszat tartott a
szörnyű koponyaműtét, az elsö operáció, amit hónapok múl-
va a második követett, maj d a harmadik, és én csodálkoztam:
hogyan lehetséges, hogy én újra iskolába járok, ott ülök a
padban, felelek, és otthon leckét írok, miközben Poni a kór-
házban fekszik, még mindig mozdulatlanul, érzéketlenül,
nem tud beszélni, és nem ismer meg senkit, néha élettelen-
nyitott szemmel mered a mennyezetre éjjel is, nappal is, néha
pedig hetvenkét órát alszik egyfolytában. Senki nem tud biz-
tosat, az orvosok hallgatnak, egyik se meri kimondani, hogy
Poniból soha többé nem lesz ember, s egyik se meri ígérni,
hogy valamennyire majd csak sikerül helyrehozni. Ültem az
ágya mellett nap nap után, amíg csak engedték, néztem, és ő
engem se ismert meg, hiába beszéltem hozzá, pedig az orvo-
sok is, az anyja is, az apja is mind azt remélték, hogy ha senki
mást, legalább engem megismer. Nem ismert meg, csak a sze-
me nézett, ő nem élt, csak létezett a fehér takaró alatt, s a szo-
bában műszereket tartalékoltak készenlétben, lélegeztető ap-
parátust és más, ismeretlen rendeltetésű, csillogó műszere-
ket, hogy minden azonnal kéznél legyen, ha rendellenességet
észlelnek az ápolónők, akik közül egy állandóan az ágyat
figyelte, a létező, de mégse élő fiút, aki már nem Poni volt:
formátlan-vastag gézkötés a fején, csak a szeme látszott a
kötés nyílásán, a nyitott vagy csukott szempár, érzéketlen a
fényre, érzéketlen a körülötte mozgó alakokra, egy életre is
képtelen, meghalni se hagyott test, aki már nem Poni volt...
****
Halott, élettelen minden műszer, néma a laboratórium.
Csak néhány célszerű kézmozdulat kellene, hogy életre kel-
jen a két szkéler, az amplitúdóanalizátor, az erősítő...
Ott állt az asztalnál, ki se nyitotta a mérésijegyzőkönyvet, s
- amit még sohase tett - cigarettát vett elő a zsebéből (éppen
egy töredezett, dohányahullott darab került az ujjai közé), s
rágyújtott. Idegen volt a füst lebegése a fehérre meszelt falak
között, az asztal fölött, a műszerek és a tucatnyi színű huzalok
között, de ő is idegen volt itt ma reggel, fehér köpeny nélkül, a
köpeny mellére tűzött sugárzásmérő doziméter nélkül, össze-
szedettség nélkül, egyáltalán: minden szándék nélkül. Állt az
asztalnál, szája sarkában a cigarettával, és nem volt napirend-
je, nem akart megmozdulni, hogy életre keltse a műszereket,
nem akart később átmenni a könyvtárba, nem akart csele-
kedni, sem az adott nap, sem más napok szokása s törvényei
szerint, zavarta és kielégítette egyszerre, hogy tétlenül áll az
asztalnál, szórakozott-lassan fújja maga elé a füstöt a
csöndben, s nem vár semmire, nem készül semmire, nem
akarja szaporítani a mérési jegyzőkönyvben az értékeket,
amelyeknek mindegyik számjegye kisebb egy közönséges há-
zi légynél...
szokatlan és mégis ismerős ez a hangulat. Az a
szokatlan, hogy tétlenül állok itt, még csak nem is gondolko-
zom, nem akarok készülni semmire, mint máskor, amikor
ugyanilyen tétlenül álltam itt, de az éjszaka és az előző napok
fáradtsága miatt tétlenül, az összeszedettségre várakozás tét-
lenségével, amikor még hiányzik az erő, de megvan a szán-
dék, az akarat. És az az ismerős ebben a hangulatban, hogy
egyszer már álltam ugyanennyire szándékok nélkül, a nagy
elszámolás napján, de akkor nem reggel, hanem már késő
délután, csodálkozva és fejbe verten, mert nem én kaptam
meg a kinevezést, amely pedig mindenképpen engem illetett
volna. Bukovyt nevezték ki, az új embert: bocsánatkérő mo-
sollyal ült közöttünk a fotelban, szerényen, oda se pillantott
az üres íróasztal mögött álló üres székre, amely majd az övé
lesz, máris az övé. Hallgattam, és nem hallottam a szavakat,
amelyekkel a direkció sikeres munkát kívánt neki, és arra
kért bennünket, hogy minden erőnkkel segítsük Bukovyt.
Gratulációk, frissen főtt fekete mindenki előtt, reprezentáci-
ós konyak mindenki előtt, Bukovy
nem tartott
semmiféle székfoglalót, nem mondott illendő köszönetet, és
nem körvonalazott szűkszavúan illendő programot, fölállt a
fotelból, és elsőként hozzám lépett, anélkül hogy félrehúzott
volna, elkülönített a többiektől, egyetlen mozdulattal sikerült
hangsúlyoznia, hogy most senki mással nem törődik, csak én-
velem, akit arra kér, elsőként s talán egyedül engem kér arra,
hogy álljak mellé - "Leköteleznél, ha mindenben számíthat-
nék rád!" -, s én láttam rajta, hogy amit mond és kér, őszintén
mondja, és őszintén kéri, egzakt fogalmazással fejezi ki, amit
becsületesen gondol: szüksége van rám, de én is számíthatok
rá mindenben. Amikor feleltem, én is őszinte voltam, egye-
nes és tiszta, nem volt bennem se csodálkozás, se féltékeny-
ség, mosoly nélkül feleltem, mosoly nélkül bólintottam, s
nem fogtunk kezet, nem volt a másfél perces egymás mellett
állásunkban semmi ünnepélyes - pózokra csak akkor van
szükség, ha vagy az kevés, ami igaz, vagy az sok, ami hamis.
Nem született velem, vagy hiányzott belőlem a képesség,
hogy ab ovo rosszat tételezzek föl bárkiben, akit először-má-
sodszor-harmadszor látok, s Bukovyról is csak annyit - vagy
még ennyit se - gondoltam első látásra, hogy ő nem tehet
semmiről, nem felelős azért, hogy őt nevezték ki helyettem.
Nem volt a nyelvem alatt semmi rossz szájíz, amikor haza-
mentem, s fejbe vágott az első szó is, Gitta tekintete is. Vitat-
koztam, viaskodtam minden szava ellen, bizonyítani próbál-
tam a bizonyíthatatlant, ami nem azért volt bizonyíthatatlan,
mintha az érveim nem lettek volna elfogadhatóak, hanem
azért, mert ő akkor se énrám és az én közegemre gondolt, ha-
nem csak önmagára, indulat volt benne, legyőzhetetlen indu-
lat és sérelem - "Már megint csak azt látod, hogy valaki ro-
konszenves, de azt észre se veszed, hogy téged vigyorogva ál-
litottak félre!" -, és én nem arra születtem, hogy valaha is in-
dulatokkal szálljak szembe, belém csak annyi szorult, hogy
argumentumokkal hassak egy másik ész érveire. Elhall-
gattam, ültem az íróasztalomnál, szívtam a cigarettámat, hall-
gattam anélkül, hogy odahallgattam volna, szavak kavarog-
tak körülöttem az ő lebírhatatlan indulatának töltésével, s én
hallgattam, bámultam magam elé, s lassan már önmagamon
kezdtem csodálkozni, az arcomra bámultam értelmetlenül,
ahogy visszatükröződött az íróasztal üveglapjáról: hát ennyi-
re ostoba vagyok, ennyire egyszerűen át lehet dobni a palán-
kon? néhány jó szó elég ahhoz, hogy elfeledkezzek minden
realitásról, minden kételyről, a kétkedésről, amit pedig az
életem fundamentumává próbáltam döngölni? Eljutottam az
egyenesen x pontig, egyenes vonalú, egyenletes mozgással (a
hirtelen impulzusokat elspórolta előlem az élet mindazóta,
hogy az eszem tudom), eljutottam egy pontig, s hirtelen elő-
bukkant egy új erő, a magasból, váratlan irányból, nyakon ra-
gadott, és kiemelt arról a helyről, ahol már megvetettem a lá-
bamat: ismeretlen törvény, erőszakos-tehátjogtalan és meg-
okolhatatlan - törvény szólt bele az életembe, nagyon gya-
korlatian és nagyon megfoghatóan, s én csak hagyom, hogy
történjék, ami történik, ahelyett hogy utánagondolnék: mi-
ért? miért? miért?! S a következő reggelen ugyanígy álltam
itt a laboratórium azbesztlapos asztalánál, a szkélerek
előtt, ki se nyitottam a mérésijegyzőkönyvet, fújtam magam
elé a füstöt, s az körülöttem áramlott-kavargott a fehérre me-
szelt falak között, a műszerek és a tucatnyi színű huzalok
fölött, s nem keltettem életre a laboratóriumot, nem vettem
magamra a fehér köpenyt a piros doziméterrel - ezért ismerős
ez a szokatlan hangulat...
Ujság feküdt előtte az asztal azbesztlapján - a takarítónő
felejtette itt hajnalban -, s önkéntelenül elolvasta az utolsó
hasáb tetején a dőlt betűs szavakat: Ezzel szemben a másik
elméletaztállítja, hogy a mai ember fizikai evolúciója tovább
tart, és ugyanazon irányba halad, mint amelyet a megelőző
periódusokban követett, tehát körülbelül félmillió év múlva
az akkori ember ugyanúgy különbözni fog tőlünk, mint mi
különböztünk a szinantropusztól - agya nagyobb lesz, foga
kevesebb, gyermekkora lényegesen meghosszabbodik, feje
óriási lesz és kopasz, mint ma a motorkerékpárosok bukósi-
sakja, arca pedig kicsinnyé petyhüdik!
...félmillió év múlva?! Nekem három napban kell gondol-
kodnom...
Akaratlanul is elmosolyodott, az újság szavaitól is, meg at-
tól is, hogy amíg elolvasta a néhány sort, gépiesen négy szá-
mot is letárcsázott a készüléken. Nem lepődött meg, amikor
Karolin száraz hangját hallotta a vonal másik végéről:
- Tessék...
- Móra Sándor.
- Mit tehetek önért, kedves Sándor? - Karolin kisasszony
harminc éwel ezelőtt is így beszélt, s tíz év múlva is ugyaneze-
ket a sztereotip kifejezéseket fogja használni.
.. Bukovynak kell üzennem, anélkül hogy bekapcsolna
hozzá, és anélkül hogy azzal, amit üzenek, bármit is sejtet-
nék...
- Mondja meg, hogy... csak hétfőn jövök be.
- Tehát három napra van szüksége, kedves Sándor. - Ka-
rolin kisasszony hangián érződik, hogy a fejét csóválja
közben. - Mindegy, megmondom. És telefonáljak, ha lesz va-
lami nagyon fontos.
- Magán múlik, Karolin, hogy akad-e valami nagyon fon-
tos.
halk, csaknem cinkos nevetés a telefonkagylóban:
- Bízza csak rám, fiam. Kötelességünk, hogy a világotjob-
bá formáljuk annál, mint amilyennek találtuk. Mert meges-
het, hogy utánunk már meg se találják. Persze, ezt a szellemet
csak Kenese értékelné, maga ehhez humortalan. De azért
minden rendben lesz, kolléga úr.
- Köszönöm, mylady. Ha pedig eszébe jutnék Kenese
Miskának...
- Mit közöljek vele?
- Mit? Délben majd betelefonálok.
Nyolc óra húsz perc, és máris meleg van, máris kevés a le-
vegő itt, a föld alatt, pedig még halott a laboratórium, nincs
mozgás az optikai hídon, hallgat az amplitúdóanalizátor
zöldesszürke szekrénye, és hallgat a számlálóberendezés,
nem villannak föl, és nem alusznak ki pillanatonkint a sárgás
fényű lámpácskák, és nem suhognak a műszerek ventilátorai,
és nem kattan üresen az időkapcsoló óra.
Elnyomta a cigarettáját, és újra tárcsázott a telefonon, le-
húzta a hat számot, és várt, hogy messziről - lentről, a város-
ból - megszólaljon az a mély árnyalású, kissé éneklő asszony-
hang:
- Móra-lakás.
...rögtön megváltozik a hangom, mihelyt hozzá kell be-
szélnem: mintha másik ember szólalna meg helyettem, nem
az, aki az imént Karolin kisasszonnyal társalgott, szürke
hang, talán nem is az enyém:
- Megkérlek, szedd össze a gyereket a térről, hozd rendbe,
ha ráérsz. Elmegyek vele sétálni.
...csöppnyi csönd - vajon hány kérdés, hány gondolat fu-
tott át közben a fején? Nem érti, miért viszem most sétálni
Buksit, nem érti, de nem meri kérdezni se, mi történt, érzi-sej-
ti, hogy most - az éjszaka óta - három napig nem szabad el-
lentmondania...
- Kérlek, ahogy parancsolod. Mikorra legyen készen a
gyerek?
- Egy óra múlva érte megyek.
Tompa csattanás, ahogy a kagyló a helyére kerül: néma a
telefon a műszerek mögött, a szerszámok-alkatrészek között,
ahol egyszer végre rendet kellene teremteni.
****
Nem, most nem szabad ellentmondanom neki, éreztem a
hangján, hogy egyetlen rossz szó is elég most a jóvátehetet-
lenhez: most nekem kell okosnak lennem, mindent meg kell
gondolnom, minden szót és minden mozdulatot ki kell számí-
tanom: az életünk dől el hét esztendő után három nap alatt -
mindketten az önuralmunk határán egyensúlyozunk, életve-
szélyes kötéltánc ez, iszonyú magasságokban, kiszámíthatat-
lan mutatvány, és én félek, f élek, félek.. .
- Ne tekergesd folyton a fejed, Buksikám, kérlek szépen,
így nem tudlak megfésülni.
... mindjárt itt lesz érted az apád, s estig úgyse kerültök elő.
Amíg te nem voltál, mindig egyedül ment el, estig és éjfélig,
néha csak hajnalban riadtam fel, amikor a fürdőszobában
megeredt a víz, ott borotválkozott, s én sohase mentem ki
utána, gyűlöltem, és kizártam volna a lakásból, ha lett volna
hozzámerszem, de attól is féltem, hogy végképp elveszíti a fe-
jét, s akkor már én se törődök semmivel, nekiugrom, ahogy
kétszer meg is tettem: csak a kezét tudtam összekarmolni,
megszédültem a két pofontól, odatántorodtam a rekamiéra,
és már nem is én voltam, jajgattam, jajyaj jaj, anyámat hív-
tam, mint az eszelős, nem a fájdalomtól, hanem a megalázta-
tástól, hogy engem, engem verhet valaki, egy paraszt, akinek
már az anyját se verhette senki, anyámat hívtam és az apámat,
mert senki mást nem hívhattam, mama, mama, miért ha-
gyod?!Én feszítettem szakadásig a húrt, én hajszoltam bele a
dühbe, én fordítottam ki a bőréből, senki más nem lett volna
erre képes, csak én: az ő eszeveszett akaratát csak egy hason-
lóan erős akarat bírhatta le. Gyűlöltem, és nem akartam tu-
domásul venni a reggelek félálmában se a sejtést, hogy nélkü-
lem semmi sem történhet, senki más nem hat rá, csak én, jót
vagy rosszat egyaránt csak én okozhatok neki, és csak én vált-
hatok ki belőle! egymáshoz láncolt elviselhetetlenek va-
gyunk, akik csak egymásra figyelnek, egymásért rajonganak,
és egymást gyilkolják szüntelenül.
Ha mindig olyan pontosan éreztem volna, mint most, hogy
okossággal és türelemmel kell befolyásolnom, a lényegtelen-
ben kell engednem, hogy a lényegesben a legtöbbet érjem el,
akkor talán minden másképpen alakult volna! de gyerekvol-
tam, amikor feleségül vett, és még máig se hiszem, hogy egé-
szen felnőttem volna, még mindig tizenhat éves vagyok, lány
a kertben, ahol orgonabokrok és jázminsövények virágza-
nak: mást akartam, máshogy akartam, én valamikor álmodni
is tudtam, és nem voltam kegyetlen és kemény, nem volt ben-
nem számítás és okosság, és meg is akartam maradni olyan-
nak mindörökké. Mindig boldog voltam, amikor jött a fél-
álom, és jött a hangulat, hogy ebből a máig rám nehezedő va-
lóságból akkor ébredhetek fel, amikor akarok, minden meg-
szűnik, ami van, és visszajön, ami egyedül lehetséges - tizen-
hat éves lány a kertben, lila orgonavirágok és sárgabibés jáz-
minok, erős illat az estékben, sistergő permet hull a locsoló-
csőből a gyepre, s talán még nagymama is él, fent ül a szobájá-
ban, a hintaszékben, s ha odatelepszem eléje a szőnyegre, me-
sélni fog, tengerekről és vasutakról, távoli városokról s a
dédapámról, aki meg se kérdezte, hogy ő kihez akar férjhez
menni, maga választotta ki a nagyapámat, akivel nagymama
együtt utazott a tengereken és a vasutakon a távoli városok-
ba...
- Fagylaltot is eszek! Sándor vesz nekem!
- Ne egyél, Buksikám... Tudod, hogy rögtön megfázol.
- Majd vigyáz Sándor!
. . . Igen, maj d vigyáz Sándor, jól fogod érezni magad vele, ti
ketten mindig jól érzitek magatokat együtt - ha én hívtalak
volna fel a játszótérről, félóráig kellett volna imádkoznom,
mire rászántad volna magad, hogy velem gyere, de amint azt
hallottad, hogy ővele mehetsz, előttem iramodtál fel a lép-
csőn. Csak a szemed az enyém és a szempillád és a
szemöldököd...
- Nézz csak rám, emeld fel a fejed, kisfiam.
Egyik tenyerével a gyerek homlokát, másikkal az orrát-
szájáttakartael. Minthaasajátkétszemenézettvolnavisszaa
résből rá, amit a két kezével formált a Buksi arca előtt.
- Mit játszol, mammi?
- Semmit. Semmit...
- De valamit játszottál.
- Nem, semmit.
- Nevessél! Nevessünk együtt!
...nevessünk, pedig ezt a játékot is az apáddal találtad ki
még annak idején, amikor éppen csak beszélni kezdtél, leül-
tetek egymással szemben a szőnyegen, és nevetni kezdtetek,
előbb csak rövideket kacagtatok, mintegy felelgettetek egy-
másnak, aztán mindinkább belemelegedtetek, már abba se
tudtátok hagyni, ide-oda dűltetek ültötökben a szőnyegen,
apádból harsogott, belőled visított a nevetés, hasra feküdte-
tek, vagy hanyatt vágtátok magatokat a szőnyegen, kipirulta-
tok, és képtelenek voltatok elhallgatni, amíg ki nem fulladta-
tok a féktelen kacagástól.
Énisel-elnevettemmagam, dejobbáracsakmosolyogtam,
jóllehet szerettem volna, ha bevesztek a játékba, akkor még
vágytam rá, hogy összekapaszkodva éljünk, hármunknak le-
gyen egy életünk, és ne mindegyikünknek a magáé, mert ha
nagyobb lennél, az apádnak teveled se lenne közös élete, ő
csak egyedül tud élni, önmagával, a nyíltsága is csak arra szol-
gál, hogy a zárkózottságát leplezze mások előtt - mindent
magába nyel, és magában tart, jót és rosszat, gondot és
örömet, s amit meglátsz belőle, az sohase a teljes valóság...
- Teveled nem lehet igaziból nevetni, mammi.
- Fáradt vagyok, Buksikám.
..fáradt vagyok, és egyedül akarok maradni, itthon vagy
akárhol, más emberek között, akik nem szoktak meg, és nem
is tudnának megszokni, engem mindenütt máshol csodálko-
zás vesz körül, körülöttem mindenütt máshol indulatok ger-
jednek, irigység és hódolat, rajongás és megkívánás, félté-
kenység és megadás, csak tinektek vagyok a megszokott, az
apádnak és neked. Hat esztendeje verejtékezem, hogy itthon
is indulatokat varázsoljak magam köré, jóindulatokat, rajon-
gást és hódolatot, meg nem bicsakló szenvedélyt és féltékeny-
séget, hat esztendeje akarok ugyanolyan levegőben mozogni
itthon, amilyenben másutt mozgok, s hat esztendeje hiába,
hiába, hiába - nem sikerül, veletek nekem semmi se sikerül.
Igen, én is hallom a csengetést, csak ugorj, fuss eléje, én itt
maradok, talán be se jön, hogy megnézzen, rögtön magával
visz téged, istenem, oly fáradt vagyok, mintha napok óta nem
aludtam volna. Akarom-e, hogy bejöjjön, vagy éppen azt
akarom, hogy mielőbb csapódjon be mögöttetek az ajtó?...
Minden szó behallatszott az előszobából.
- Szerbusz, Sándor!
- Szerbusz, Buksi, no, készen vagy?
Nem lépett ki a fürdőszobából, leült a kád szélére, és hall-
gatta a szavaikat, egy kicsi és egy nagy idegen szavait: Mit
akarszmegnézni,... Dunát!... Akkorodamegyünk... Mam-
mi, a Dunába megyünk. . . Nem a Dunába, csak a partjára. . .
Fütyüljek neked egyet?... Nos, hadd halljam, fütyülj...
Becsukódott mögöttük az ajtó, és csak a lépcsőházból szü-
rődött vissza a kölyök ügyetlen-éles füttye.
****
Két lépcsőlejárat között álltak, méternyire a Duna mere-
dek partfalától, s az épülő hidat nézték, amelynek ugyanúgy
Erzsébet lesz a neve, mint a lerombolt hídé volt, vörösre míni-
umozott pilonok, vörös hídelemek, lágy ívű tartókábelek,
téglavörös váz, apró bogarak a munkások a magasban, a sze-
relőszőnyegen, s két lomha úszódaru győzködik, hogy a gém-
jeivel helyére emeljen egy tízméteres tömböt.
Álltak a rakpart szélén, és Móra a gyereket figyelte. Buksi
némán, szinte megilletődötten bámulta a két úszódarut, a gé-
pek igyekezetét, a széles úszótesteket, amelyek rátenyereltek
a vízre, torz óriások - mintha Buksinak játszottak volna szo-
katlan színházat, erőlködtek a gémek: acélból összeszöge-
cselt súlyemelők, akik egyre magasabbra nyomják terhüket,
oda kell annak illenie a már helyére kapcsolt szomszéd híd-
elemhez, s idáig vibrál a forró levegőben a gépek líhegése.
Csönd van a parton, és Buksi érzi ezt az irgalmat, kidugja a
nyelvét, azzal kíséri a daruk gémjeinek lassított mozgását -
mintha óriási M„rklin-játék varázsolódott volna elébe, olyan
ez a kép - látszik a megmozduló két kis kezén, hogy szeretne
beleavatkozni a nagy igyekvésbe, amit lát! Más gyerek rég
megunta volna már, de Buksiban növekvésre kész ösztönök
érzik, hogy ott valami csodálatos történik, és ami csodálatos,
az nem lehet unalmas.
Nézte a kicsit, és önmagát látta tízennégy évwel ezelőtt, hu-
szonnyolc évwel ezelött, ezer helyen és ezer helyzetben: cso-
dálkozó kisfiú, csodálkozó kamasz, csodálkozó mai önmaga
a főutcán új órás-és ékszerüzlet mármaga
ez is nagy esemény a kisváros életében, ahol csak a főutca és a
piactér aszfaltos, a mellékutcákban száraz időben bokáig ér a
por, esőben vendégmarasztaló a sár -, esemény a csillogó, új
kirakat, amelynek közepére, a karórák, zsebórák, ékszerek
fölé félméteres átmérőjű villamos órát függesztettek, áram
hajtotta órát, amelynek nemcsak kis- és nagymutatója volt,
hanemmásodpercmutatója is, nappal zöldes, estefoszforesz-
káló acélpálca forgott körül az óra nagy számlapján egyenle-
tes-fürgén, minden percben egy teljes kört. Már reggel meg-
láttam a villamos csodaórát, és aligvártam a delet, hogy haza-
engedjenek az iskolából, és odaállhassak a csillogó ékszerüz-
let kirakata elé, ahol nem a bizsuk és a karórák, nem a strasz-
szok és a zsebórák érdekeltek, csak a foszforeszkáló másod-
percmutatós csodaszerkezet, az egyenletesen körbesétáló
acélpálca, amit villany mozgat valahonnan a számlap mögül,
megy-megy a zöldes szinű acélpálca, mínden öt másodperc
után elhalad egy szám előtt, mintha megsimogatná az egyest,
a kettest, a hármast, a tizenegyest, szabályos-fegyelmezett se-
besség, sohase gyorsabb és sohase lassúbb, kiszámított, okos
mozgás, másodpercek és percek, nem rugó hajtja az időt,
mint otthon a vekkerben, és nem nehéz inga, mint a szomszéd
Bársony rendőrfőtörzsőrmesteréknél, hanem villanyáram,
ami máshol világít, itt meg időt csinál - holnap az iskolában
meg kell kérdeznem Csiky József igazgató urat, hogyan csi-
nálja ezt a villanyáram, hogy világítani is tud, meg órát hajtani
is, nem lehet abbahagyni a nézését, múlik az idő, de ez nem
unalmas, éhes se vagyok, mint máskor ilyentájban, csak állok
az ékszerüzlet előtt, lépésnyire a vastag táblaüvegtől, amely-
nek neki is támasztanám a homlokom, odanyomnám hozzá
az orrom, hogy legalább ennyivel is közelebbről lássam a cso-
dálatos órát, de nem merek nekitámaszkodni az üvegnek, azt
nem szabad, mert hátha kijön az üzletből valamelyik fehér
köpenyes úr, és elkerget innen, s akkor nem nézhetem tovább
az órát, amit a villanyáram hajt...
- Sándor, Sándor, odanézz! Látod?
- Látom, Buksi.
- Azok már nem is fogják! Már ott lóg, mint a többi!
Igen, bekapcsolták ezt a hídelemet is, rajta függ tartórúdja-
in, helyére került, s lent a vízen megmozdulnak a lomha úszó-
daruk, hogy elvigyék üres gémjeiket, elinduljanak új hídele-
mekért, amelyeket holnap és holnapután függesztenek
ugyanígy a helyükre.
- Mondd el nekem!
- Mindennek pontosan megvan a helye, ahova való, akár-
csak a te M„rklinedben, hiszen tudod, hogy ott se lehet egy
lyukkal odébb tenni a csavart, mert akkor a többi darab nem
passzol...
észre se vettem, hogy már rég elmúlt egy óra, és
elmúlt két óra is, már a fél három hatosa felé húzta a zöldes
színü acélpálca a nagymutatót, és én még mindig ott álltam az
ékszerüzlet előtt, nem volt a lábamban fáradtság, nem volt a
gyomromban éhség, nem volt bennem türelmetlenség - csak
csodálkozás volt bennem, mindent feledtető csodálkozás.
A pofont se éreztem meg rögtön, se az elsőt, se a másodikat,
amikor apám megpenderített a tengelyem körül, nem értet-
tem, mit kiabál, nem értettem, hogyan is gondolhatták, hogy
autó ütött el, vagy lovas kocsi alá kerültem... csak bámultam
rá, ijedtség nélkül és félelem nélkül, mert a csodálkozás nem
hagy helyet se fájdalomnak, se más közönséges dolgoknak!
Hagytam, hogy apám kézen fogva rángasson maga után ha-
zafelé, poros mellékutcákon, gazdag polgárparasztok házai
előtt, amelyek magas kőkerítésekkel, redőnyös és spalettás
ablakokkal zárkóztak el a világtól, őrizték a vagyont istálló-
ban és disznóólban, vaspántos ládákban és kukoricagórék-
ban. A magas kapukon és a magas kerítéseken kiszökött az
utcára az istállók szaga, a lovak szaga, a szénaillat és a trágya-
szag, s ezek az ismerős szagok cibáltak vissza a csodálkozá-
somból a valóságba...
- Mikor megyünk a hídra, Sándor?
- Majd ha egészen készen lesz. Addig még sokat kell alud-
nod, de majd mindig eljövünk, és ellenőrizni fogjuk, elég sza-
porán haladnak-e.
- Minden vasárnap, ahogy máma?
- Ma nincs vasárnap, öregem. Ma péntek van.
- De vasárnap van!
- Mondom, hogy nincs.
- De van! Nem mentél intézetbe. Vasárnap van.
- Nincs vasárnap, csak olyan, minthavasárnap volna, mert
ma nem dolgozom.
- Akkor vasárnap van.
A kölyök gyanakodva fürkészett föl rá, megmozdult, és
fölállt a kőről, újra kidugta a nyelvét, odanézett a hídra, aztán
ismét visszafordult a tekintete - az anyja zöld szeme -, ko-
moly-értetlenül, egyensúlyát vesztve a fölfoghatatlantól, a
két összetartozó asszociáció hirtelen és megmagyarázhatat-
lan szétválásától.
- Mondd el!
- Mit mondjak el?
- Az igazat. Mondd el!
- Na, hallgass ide, megmagyarázom. Apádnak gondja
van, nem tudja, mit csináljon, ezért nem maradt bent dolgoz-
ni az intézetben. Gondolkoznom kell, öregem, nagyon fontos
dologban kell határoznom, s ilyenkor nem lehet figyelmesen
dolgozni. Szükségem van három napra, sok mindent végig
kell gondolnom, s látod, amilyen fegyelmezetlen vagyok,
minden mást hagyok eszembe jutni, csak éppen azzal nem
foglalkozom, ami a legfontosabb. Na, de majd összeszedjük
magunkat, és gondolkozni is fogunk, rendben van?
- Rendben van - bólintott a gyerek, és visszaült a kőre. -
Akkor mondd el nekem.
- Mit mondjak el?
- Hogy vasárnap van.
****
Maga mellé vette az ágyba a telefont, tárcsázni akart, de
alig emelte föl a kagylót, mindjárt vissza is tette a helyére, s le-
hajtotta fejét a párnájára. Itt a szobában hűvös van, pedig
odakint - csak ki kell néznie az ablakon - szinte remeg a leve-
gő a kánikulai forróságtól. Nem itt kellene feküdnie, hanem
kint a napon, az uszoda forró betonján, csillogóra kenve olaj-
jal a bőrét, hason vagy hanyatt s akár ugyanilyen mozdulatta-
lanul, mint most, oda se figyelve hallgatni a többi négy-öt asz-
szony beszélgetését, eltűrni, hogy ide-oda sétálgató, fürdő-
nadrágos férfiak legeltessék rajta a szemüket, bámulják meg
nyíltan-kihívóan, vagy csak bátortalanul sandítsanak rá -
nem észrevenni egyiket sem! azt se, amelyik csak egyszer
szánja rá magát, hogy elsétáljon mellette, s azt se, amelyiket
már ötödször hozza vissza a fantáziája. Ott kellene feküdnie a
napon, ott nem kellene attól tartania, hogy ha kibújik a takaró
alól, rázni kezdi a hideg. A tenyerétől lassan átmelegedett a
telefon kagylója. Talán még otthon érhetné Klárit, meg-
mondhatná neki, ne a Belvárosba menjen, ahol agyonidege-
síti magát, mire sikerül egy talpalatnyi helyet találnia, hogy le-
parkoljon a kocsival, ne a Gerbeaud teraszán süttesse magát a
nappal, egy-két-három pohár kakaó mellett, ami csak hizlal,
hanem jöjjön ide, menjenek ki az uszodába, ússzanak
százötven-kétszáz métert, s utána csakfeküdjenek a napon...
Lassan letárcsázta a hat számot, várta, hogy kicsengjen a
hívás, és nem tartott tőle, hogy Klári nem lesz otthon - akkor
se történik semmi-, a karját nézte, ahogy lúdbőrös lett a pap-
lan alatti meleg és a szobalevegő hőmérséklet-különbségétől.
Összerezzent, amikor meghallotta Klári hangját, amely
szokatlanul ideges, türelmetlen volt:
- Halló! Tessék!
- Szervusz, mi bajod? Miért üvöltesz?
- Ja, te vagy az? Ezzel a tramplival veszekszem, bizony is-
ten megőrül az ember tőle. Most kint bőg a konyhában, hogy
őjót akart. Megáll az ész, hogy valaki ilyen mélységesen buta
legyen. Életveszélyes, úgy éljek! Kint hagyom az este a fehér
pantallómat, hogy majd elküldöm vele a tisztítóba, hát nem
belerakja hajnalban a többi szennyessel a mosógépbe? Akár
ki is dobhatom, ötször tisztíttathatom, mire újra fehér lesz.
Ugy összefogta a többi szennyes, hogy besárgult, mint egy
májbajos vénasszony!
... hagyni kell, hadd mondja csak ezen az éles-magas hang-
szinten a magáét: ha beszél, kiadja a dühét, önmagától csilla-
podik meg, olyan, akár a teafőző, ha sok benne a gőz, sípolni
kezd. Állandóan a házvezetőnőjükkel veszekszik, állandóan
szidja, állandóan ideges miatta, de közben retteg is, nehogy
otthagyja, mert akkor honnan vegyen másikat?! Klári
görcsösen ragaszkodik a megszokotthoz, retteg minden vál-
tozástól, belebetegedne, ha új bejárónőt kellenefogadnia, aki
mindent elölről kezd - iszonyodik a lakásában minden rend-
kívülitől, s elmenekül a nagytakarítás elől, a vízvezeték-sze-
relő elől... Csak házon kívül mozgó személyekben és dolgok-
ban kedveli a változatosságot: legalább hat flört évente
(ezekkel sohase kerül ágyba), és legalább három új szerető,
de a régiek is felbukkanhatnak időnként, s a kocsi se marad-
jon tovább egy esztendőnél - négy év alatt már a harmadik
kocsit készül kicserélni, Moszkvics után Opel, Opel után
Simca, s most egy Ford Taunusra vadászik -, a szerető és a ko-
csi a lakáson kívül mozog, ezek csak hadd változzanak, ezek-
ben éppen az a megnyugtató, ha mindig újak, minél kevésbé
használtak...
Belenevetett a telefonba, s félbeszakította Klárit:
- Kibeszélted magad végre? Szusszanj egyet.
A telefonban kis csend támad.
- Tessék, szusszantam.
- Akkor gyere el velem úszni.
- Megőrültél? Ebben a hőségben?
- Naná, majd a télen, húsz fok hidegben. Készülj össze, és
legyél itt értem félóra múlva.
- Tulajdonképpen ott lehetek... Még jó is lesz, ha egy ki-
csit kikapcsolódom ebből az itthoni cirkuszból. Komolyan
mondom, megáll az ember esze...
- Az enyém is, ha újból kezded a sirámaidat. Várlak, szer-
vusz.
Letette a kagylót, s úgy érezte, most is felfrissült Kláritól.
. .jó, hogy van Klári, és jó, hogy van Ági és Jutka és Zsuzsa.
De Klári a legjobb pofa közöttünk a butaságával, a nagy szá-
jával, a gátlástalanságával, amelyek mindegyike elviselhetet-
len lenne másnál, de neki jól áll a tyúkesze is, a hangoskodása
is, a fehérmájúsággal határos örök férfiéhsége is. És ami leg-
jobban áll neki: hogy az ujjam köré csavarhatom, imád en-
gem, énrám képtelen megharagudni, bármikor zavarhatom,
bármikor igénybe vehetem az idejét, a kocsiját, még talán a
szeretőit is igénybe vehetném, pedig azokra nagyon kényes.
Ő is irigyel, amint a többiek, mert nála is szebb vagyok, akár a
többieknél, de ő sohase próbálja kihasználni az alkalmat,
amikor netán egyenlíteni lehet, egy gesztussal vagy egy meg-
jegyzéssel, s ezt nem a butasága miatt nem teszi, hanem mert
őszintén kedvel...
Állt a szekrény előtt, és a ruháit nézte.
...három nyári ruha, összesen három, ezt a hármat kell ál-
landóan cserélgetnem, mert van ugyan még kettő, de azok
kopottak is, divatjamúltak is, és nem érnek annyit, hogy gon-
dot csináljak magamnak az átszabatásukkal. Három nyári ru-
hát variálok nap nap után, és az idén új fürdőruhát se vehet-
tem, sehogy se jött ki a pénzzel a lépés - a fürdőruhát nem is
bánnám, odakint a strandon engem még rongyokban is meg-
néznének, sokkal izgalmasabb annál a testem, mint hogy für-
dőruhával kellene magamra irányítani a figyelmet, s a ruhá-
immal se lenne baj, sohasem a ruháimért néznek meg, csak
arról nem tudok egyszer se elfeledkezni, hogy aki gyakrabban
lát, okvetlenül észreveszi, hogy ez a ruha már volt rajtam, és
nem is egyszer, nem is kétszer volt rajtam, hanem legalább
minden harmadik alkalommal.
Ruhák a szekrényben, egyetlen sor a kabátokkal együtt,
kevés ruha, nem kell hozzájuk hosszú, fehér gardróbszek-
rény, mint az Ági ruháihoz, s egyik se belvárosi szalonban ké-
szült, nem Villay Kálmánnál, én nem dicsekedhettem soha,
hogy homoszexuális szabó varr rám, aki követnékre és mi-
niszternékre is varr, s nem dolgoztathattam más belvárosi
szalonokban se, pedigjártam mindegyikben, ágival és Klári-
val, Jutkával és Zsuzsával, ültem mély fotelokban, lapozgat-
tam a francia és az olasz divatlapokat, és hallgattam a pletyká-
kat, amíg összefércelt ruhákat, kosztümöket, szoknyákat,
blúzokat, melltartókat, fűzőket próbáltak rajtuk, előttem for-
golódtak, mintha egyedül az én véleményem érdekelte volna
őket, jártam mindegyik szalonban, ahol sikk dolgoztatni, és
sohase rendeltem semmit...
Megnézte magát a tükörben: szép vagy, Gitta, a ruhád úgy
takarja a tested, hogy egyúttal mindent elárul - nagyon vé-
kony a derekad, nem kell megemelni a melled, hosszú a com-
bod -, szép vagy, Gitta, az álmos szemeddel, a vékony arcod-
dal, amely sohase barnul le egészen, legfeljebb enyhén kreol
árnyalatot kap, szép a hosszú, fekete szemöldököd, amely oly
tökéletes, hogy sohase kellett akár egy szálat is kitépned, nem
kellett zsíros ceruzával kiigazítanod, változtatnod az ívén,
vagy hosszabbra húznod, mint amilyen...
Rámosolygott a tükörképére: Hamupipőke vagy az atom-
fizikus férjed ellenére, Hamupipőke vagy a pénztelensége-
tektől... hiába álmodtál mást, amikor férjhez mentél, meg-
maradtál Hamupipőkének azóta is.
Odament az ablakhoz, hogy az utcát nézze, a két utcasar-
kot, amelyeknek akármelyikén feltűnhet Klári kocsija.
Az utcán a délelőtt szapora forgalma zsongott. A szemben
álló ház második emeletén, a nagy üvegablakok mögött, a
hosszú teremben a balettiskola: lányok trikóban és lányok tü-
tükben, könnyű bőrpapucsok és szalagos spicc-cipők, óriás
tükrök a hosszú terem két végében, és korlát a szembeni fal-
nál, lányok a parketten, lányok pozíciókban, futás spiccen,
piruett, nem hallatszottak a tánctanárnők vezényszavai, és
nem hallatszott az utca zajától a zongora hangsúlyozottan rit-
mikusjátéka sem, lányok a parketten trikókban és tütükben,
igyekezet az arcokon, igyekezet a karcsú testek izmaiban, ti-
zennégy évesek és négyévesek, egész esztendőben azért dol-
goztak, hogy mostanra, a vizsga idejére könnyednek tűnjön
fel mindaz, amit kemény munkával gyakoroltak be a korlát
mellett, a parketten, a tükrök előtt, vezényszavakra és zongo-
radallamokra...
.. . én is tanultam balettozni, két esztendeig tanultam, talán
tehetségem is volt hozzá, de az se sikerült: előbb csak egyszer-
kétszer maradtam el, utána egészen beleuntam, s ma már ne-
hezemre esik, ha spiccre rúgom magam, olyan erőlködés pe-
dig, hogy körülszaladjam spiccen a szobát, egyenesen nevet-
séges volna. Futnak a lányok, spiccelnek a lányok, nyolc tour,
kilenc tour, tíz tour, s talán arra gondolnak, hogy valamikor
majd az Opera színpadán ingerelnek tapsra száz és száz em-
bert a harminckét tourral, a minden táncosnő álmával, prí-
mabalerinák kiváltságával.
Álmodnak a lányok, táncolnak a lányok, amíg el nem
hagyják őket az álmok is, a táncok is, s marad az élet, csupa
szürke kisbetűvel, álmok nélkül és táncok nélkül...
Elfordult a balettiskola ablakaitól, s lehajtotta a fejét, hogy
a négyemeletnyi mélyben szürkéllő úttestet nézze, a délelőtt
szapora forgalmát, az autóbuszokat és a személygépkocsikat,
amelyek között hamarosan fel kell tűnnie Klári világoskék
Simcájának is.
****
Máskor mindig kerülte ezt a környéket, a Belvárosnak ezt
a legbelsejét, s könnyen kerülhette el, sose volt dolga errefelé,
a Váci utcán és a Vörösmarty téren, a Petőfi Sándor utcában
és a Szerviták terén, a Kossuth Lajos utcában és a Felszaba-
dulás téren, eddigi életében összesen nem töltött el annyi időt
Pestnek ebben a divatnegyedében, mint Bécsben négy nap
alatt a K„rtnerstrasse tájékán, aminek ez a pesti fertály csak
talmi utánzata! Mindig elkerülte ezt a környéket, s most se
jött volna be a Duna-partról a Váci utcába, ha Buksinak nem
ez a kívánsága. De a gyerek megszokta, hogy az anyjával min-
dig errejárjon, ahol rengeteg a kirakat, rengeteg a szín, renge-
teg az ember.
- Az mi?
- Melyik?
- Az a madár.
... négy-ötféle madár is van a perdülő parasztlányka, a tán-
cos huszár, a búsuló juhász, a tükrébe bámuló akt, a lobogó
sörényű ló és a nyúj tózó fehér agár között a porcelánbolt kira-
katában:
- Amelyikről te kérdeztél, Buksi, az egy paradicsomma-
dár, drága bóvli, rengeteg szín a fehér porcelán alapon, az az
állat pedig, amit én nézek, egy fehér agár, vékony, degenerált
testű kutya, egyike a fajtája legundorítóbb tenyésztményei-
nek, versenyeken használják, ahol lovaglófrakkos urak négy-
öt vagy még több ilyen agárral vonulnak föl, és az a gazda-
gabb, aki minél több agárral versenyez: nyulat eresztenek ki a
kutyák elé, egyetlen riadt tapsifülest, ötven vagy száz agár
elől kell menekülnie, hosszú lábú, vékony, gyors futású, túlte-
nyésztett kutyák elől, az urak és a hölgyek pedig lóháton vág
tatnak a kutyáik után, puskák nélkül, mert az agarak vadász-
nak helyettük a domborművű ezüstserlegért, ocsmány hajtás
az udvar végében, ahol laktunk - te már sohase
fogod látni azt a házat, Buksi, régen lebontották -, Mészáros,
a szikvízgyáros töltötte minden hajnalban és minden délután
a szódásüvegeket és a szénsavas málnaszörpöt, egyetlen ala-
csony hodály volt a szódagyár, sistergő töltőgéppel, rekeszes
faládákkal, nyomófejes üvegekkel és üveggolyóval zárt üve-
gekkel, amelyek néha fölrobbantak a védő dróthálón belül,
de csak akkor fordult elő ilyesmi, ha Mészáros józan volt,
mert ha részegen töltött - s ez volt a sokkal gyakoribb -, vi-
gyáztak rá az üvegei. Nagy, kopott stráfkocsival hordta ki a
szódát, napközben többször is, végig a városon, minden kocs-
mába és minden étterembe, és házakhoz is, vaskos muraközi
ló húzta a stráfkocsit, végig a városon, s amikor Mészáros ti-
zenöt-húsz nagyfröccs után hazaért, megengedte, hogy én
kössem be a lovat az istállóba, ami ugyanott volt az udvar vé-
gében. Szerettem a lovat, mert szelid volt, engedelmeskedett
nekem, pedig ágaskodnom kellett, hogy elérjem a zabláját, én
vetettem eléje lucernát vagy lóherét, én almoltam alája, aztán
fölkuporodtam ajászol szélére, és néztem, hogyan eszi, her-
segteti a lucernát és a lóherét, vagy nagynéha hogyan ropog-
tatja a zabot. Az udvarnak ez a hátsó fertálya volt az énjátszó-
terem, a szódagyár és az istálló környéke, s nem is érdekelt a
ház első szárnya, ahol Milenkó doktor lakott, med univ. és
belgyógyász szakorvos, csöndes, szemüveges, vörhenyes ha-
jú férfi, akit csak nagy ritkán lehetett otthon látni, s annak
utána se lett otthon ülő, hogy elvette az egyik közeliföldbirto-
kos öregedő lányát. Röviddel a nősülése után autót vásárolt,
amit esténként a kocsiszínbe faroltatott be, s attól fogva a Mé-
száros szódás stráfkocsija az udvaron maradt éjjelre... szép
volt az autó, fekete és nikkeles, s nekem nem volt szabad a
közelébe se mennem...
- A kutya se rossz, Roxi se rossz - rázta meg szőke fejét a
gyerek, és ugyanaz a hitetlen kifejezésjelent meg a szemében,
mint nem sokkal előbb a Duna-parton.
- Igazad van, öregem, Palotásék Roxija nem rossz, nem a
kutyák rosszak, az agarak se rosszak, nem tehetnek róla, hogy
az emberek ilyenekké tenyésztették ő ket, arról se tehetnek,
hogy nyulat hajtatnak velük. De az úgy van, elhiheted nekem,
hogy az ember sokszor nem azt utálja, aki megérdemelné,
legalábbis nem közvetlenül, hanem a csinálmányain keresz-
tül. Már nem tudom, tavasszal történt-e vagy ősszel, minden-
esetre jó idő volt, éppen agarászatra való, ha ugyan illik aga-
rászni háború idején. Mert akkor már háború volt, nem ép-
pen a mi városunkban, sokkal messzebb.
- Ahogy a tévében? Ágyúk lőttek mindig?
- Igen, ágyúk lőttek, és repülőgépek bombáztak, messze a
várostól, ahol mi laktunk, de azokat az embereket is lőtték az
ágyúk, és bombázták a repülőgépek, akiket a mi városunkból
vittek el háborúzni...
.. . mi csak abból éreztük, hogy háború van, hogy kevés volt
a kenyér, tizenöt deka egy napra, nagyon ritkán kaptunk
húst, és akkor is keveset, mindent jegyre, és nagyon nehéz
volt megértenem, hogy nincs több, csak ennyi, amennyi jut.
Mindig éhes voltam, és hiába sündörögtem be anyámhoz a
konyhába, hogy kérek egy karéj zsíros kenyeret... Zsíros ke-
nyeret, amit te meg se ennél... nem volt zsíros kenyér, min-
den dekát be kellett osztani, hogy legalább délbenjóllakjunk,
és este ne kelljen éhesen lefeküdnünk.
- Akkor hozták az agarakat. Négyet. Volt köztük egy fe-
hér is, ilyen fehér, mint ez itt, a kirakatban... A szódagyáros
istállójában helyezték el az agarakat, és nem is szalmát, ha-
nem illatos szénát almoltak alájuk, s az az ember, aki vigyá-
zott rájuk, fényes csizmát és frakkhoz hasonló agarász ruhát
viselt, zöld hajtókával a kabátja gallérján, és a mandzsettája is
zöld volt. Kétszer-háromszor is cserélte az agarak alatt az al-
mot, reggel, délben, este, sétáltatta a kutyákat, kefével fénye-
sítette a szőrüket, egész nap velük bajlódott, tisztogatta és
etette őket, és én csak álltam az istállóajtóban, mezítlábas, ti-
zenegy éves fiú, örökké éhes, néztem a kutyákat, és nem
gyönyörködtem a selymes-fényes szőrükben, mert csak iri-
gyelni tudtam őket, irigyelni és gyűlölni, mert tejbe áztatott
kiflit ettek, nagy tálban hozta nekik az ember, akinek zöld
volt a gallérja, és zöld hajtókát viselt a kabátja két ujján is,
külön adagolta mindegyik agárnak a porcióját, és a selymes
szőrű, hosszú lábú, sovány kutyák unottan majszolták a raga-
csosra áztatott kiflit, és lefetyelték hozzá a tejet, hogy utána
elheveredjenek az illatos szénán. Ha a zöld hajtókás ember
nem áll ott folyton a kutyák mellett, elvertem volna az agara-
kat a tálaiktól, és én ettem volna meg a ragacsos kifliket, én le-
fetyeltem volna ki a tálból a sűrű tejet.
- Az nem jó. Én nem akarnám.
- Te még sose voltál éhes, öregem.
- De voltam. Most is.
- Mit akarsz enni?
- Fagylaltot. Veszel nekem?
- Veszek.
- Ott, ahol mammival szoktunk, ugye, ott?
- Ragaszkodsz hozzá?
Buksi lassan tagolta a szót, amit talán először használt.
- Ragaszkodok.
****
Hirtelen váltott sárgára a közlekedési lámpa, szinte be kel-
lett rúgni a féket, jajdult egyet az autó a fékezéstől. Ö is elő-
redöccent, Klári is, s mögöttük egybeolvadt a sok csikorgás,
ahogy a többi kocsi is megállt.
- Átmehettél volna a sárgán - legyintett Klári a hosszú ke-
zével, ezüstösre lakkozott körmével.
- Téged büntetnek meg, nemcsak engem - csóválta meg a
fejét. - Csak a magam bőrére szeretek játszani.
Becsülte Klárit a nagyvonalúságáért, hogy rá meri bízni a
kocsit, mindig engedi vezetni, ami pedig azért is kockázatos
mert neki nincs jogosítványa, s ha balesetet okoz, Klárit sú-
lyosabban vonják felelősségre.
A villamosmegállójárdaszigete mellett vesztegeltek, a ko-
csisor élén, s a járdasziget zsúfolt volt, rengeteg ember várt a
villamosra, nők könnyű nyári ruhákban, férfiak zakó nélkül
izzadt arcok, a forróság fáradtsága a férfiak és a nők tartásán-
csak néhány arc fordult feléjük, két suhanc bámult be a lépés-
nyi távolságból a világoskék Simcába, s az egyik - göndörített
haja vastagon nőtt bele a nyakába - rávigyorgott a haverjára:
- Elvitessük magunkat a pipikkel?
Ujra váltott a lámpa, megeresztette az autót, s élvezte a se-
bességet, pedig ez nem volt tempó- csak a hatvanason táncolt
a mutató, s mindjárt vissza is ereszkedett, amikor levette a
gázt, hogy besoroljon a tér körforgalmába.
Élvezettel szorította a kormánykereket, mindig élvezettel
ült oda a volánhoz, s mindig a máskocsijában, leggyakrabban
a Kláriéban, s ilyenkor - hálából - nem irigyelte Klárit, és nem
irigyelt senki autótulajdonost, mert a gondolatai alján úgy
tűnt fel, mintha a kocsi, amiben ül, az övé volna, szép nő az
autóban, úrnője és parancsolója a motornak, aki olyan gyor-
saságot diktál a gépnek, amilyent akar, s ott állítja meg, ahol
kedve tartja, mert kiszállni isjó a kocsiból, lehúzni a slussz-
kulcsot, felcsavarni az ablakot, úgy lépni ki az ajtón, nehogy
nagyon felcsússzon a combján a szoknyája...
... sohase tenném meg, hogy a kezemben pörgessem és ha-
nyagul az eszpresszóasztalra dobjam a slusszkulcsot, sohase
járnám körül a gumik szemrevételezése ürügyén magáért a
feltűnésért a kocsit, utálom az autós nőket ezekért a másoktól
tanult, viszketegjátékokért, de irigylem is őket a feltűnésért,
amit keltenek -, csak Klárit nem utálom és nem irigylem,
mert ő mindig klassz hozzám, ha nem is másért, legalább
azért, mert voltaképpen unja, hogy vezessen, unja, de nem
annyira, hogy ne tartaná otthon a maga használatára a ko-
csit...
- Fogy a benzined.
- Délutánig kitart, úgyis megyek mosatni is.
- Ha lesz lelkierőd, hogy otthagyd a strandot.
...ebben nagyon hasonlítunk egymáshoz, a tehetetlensé-
günkben: ha valahol jól érezzük magunkat - strand, étterem,
eszpresszó, egy kényelmes fotel, a függőágy Zsuzsáék kertjé-
ben, a subaszőnyeg Jutkáéknál, a parkettra állított televízió
előtt -, nehezen mozdulunk minden kellemes kényelemből,
te is, én is, legfeljebb azzal teszel túl rajtam, hogy te még a sze-
retőid ágyából is nehezen mozdulsz, sőt, azt is élvezed, hogy
az illető úriembernek lassan már kínossá válik az ottléted, és
nem mer megkérni, hogy eriggy haza...
- Döntöttetek már?
- Miről?
- A nyaralásról, ne légy már ennyire szórakozott.
- Éppen ettől vagyok szórakozott. Jót veszekedtünk az es-
te. Neki nem kell Olaszország, ő nem rohanni akar, nem mű-
emlékeket akar bámulni, nem régi kövek között akar izzadni,
ő igazán pihenni akar.
- Illetve nem merte megmondani, hogy téged félt.
- Mitől féltene?
. . . kedves vagy, amikor nevetsz, Klári, éveket fiatalodsz tő-
le, a huncutjátéktól, amikor úgy teszel, mintha nem tudnád,
miért nem akar veled Olaszországba menni a férjed, az a sze-
gény. Valóban nem tartana veled, ha te azzal indulnál neki a
városnak, hogy megnézed a Palazzo Pitti festményeit, ott ma-
radna a szállodátok teraszán, bosszúsan a tudattól, hogy te
úgyse a múzeumtermeket járod, hanem egy tegnapi ismeret-
ségeddel, talán azzal az olajos hajú, olasz ragazzóval hente-
regsz a város környékén, egy kis nyaralóban.
- Hát hová menne inkább?
- Ujabban kitalálta, hogy őt a svédek érdeklik.
- Mert ott halvérűek a férfiak.
- Ne légy rosszmájú, neki nincsenek ilyen hátsó gondola-
tai.
- Azt hiszem, már csak hátsó gondolatai vannak.
- Ne becsüld le.
- Szó sincs róla, téged becsüllek értéked szerint.
- Most már csak az kell, hogy elhíreszteld rólam, hogy ter-
rorizálom a férjemet.
- Te tudod, hogy én soha senkiről nem híresztelek semmit.
- Csacsi gyerek! Te vagy az egyetlen korrekt nő ebben az
évszázadban, erről akár írást is adok neked. Vigyázz, ne
előzz, az is előzni akar.
- Látom.
Visszafogta a kocsit, harminccal követte az előtte haladó
Opelt, majd visszakapcsolt a híd enyhe emelkedője előtt.
****
Terasz a cukrászda előtt, a legelőkelőbb terasz a legelőke-
lőbb cukrászda előtt, ponyva a kerek asztalok fölött, a fonott
székek és a csőszékek fölött, a férfiak és a nők fölött, ötven
asztal vagy még több is, és csaknem mind foglalt, öreg nők és
fiatal nők, festék a szájakon és az arcokon, az idősebbekén
élénk vagy rikító színek, a fiatalokén pasztellrúzsok, mert
újabban ez a divat, pasztellrúzs vagy föstetlen száj
mindig messzi ívben elkerültem ezt a helyet is,
most se jönnék ide, ha Buksinak nem ez a kívánsága... a tér
közepén kőszobor kőalapzaton, a nagy költő szobra, úgy ül
ott a magasban, hogy oldalvást fordul a cukrászdától, amit
pedig őróla neveztek el, belvárosi ízlés, költő neve neonból a
cukrászda homlokzatán, költő neve a cukrászda zsírálló cso-
magolópapírján, ehhez mindig értettek ebben az országban:
lehetőleg egy szent királyról elnevezni a cikóriakávét, a
törökverő nemzeti hősről a hashajtó keserűvizet, költőről a
cukrászdát, Kossuthról a cigarettát, belvárosi ízlés, budapesti
ízlés, nemzeti ízlés...
- Parancsolj, öregem.
- Köszönöm, csak utánad.
Nevettek. Buksi megfogta a kabátja ujját, úgy mentek vé-
gig a keskeny úton, ami az asztalok között maradt. Régijáték,
de csak otthon szoktákjátszani, melyikük lépjen be előbb a
lakásajtón, aztán a szoba ajtaján, s a vége mindig az, hogy -
amint most is - egymás mellett vonulnak be, ketten férfiak, az
egyik száznyolcvan centi magas, a másik alig egyméteres,
mindketten szőkék és rokonok, ahogy Buksi egy ízben hosz-
szas töprengés után megállapította.
Végigvonultak a keskeny úton, az asztalok között, unott
szemek és szórakozott szemek követték őket, egy öregasz-
szony olvadóan megjegyezte a másik öregasszonynak, hogy
jaj, de drága ez a gyerek, nézd, mily szőke! csak ennyit lehe-
tett hallani a szavaiból, mert aztán közelebb hajolt az asztal-
szomszédjához, és amit mondott, azt már súgta... jóindulatú
vagy rosszindulatú megjegyzés a gyerek apjáról, rólam, talán
az esetlen mozgásomról, ahogy a kinyújtott lábukat kerülge-
tem - hiába, az én mozgásom már sose lesz ügyesebb, mindig
vesszőfutásnak fogom érezni, ha sok ember szeme láttára kell
mozognom, s megkönnyebbülésnek, ha leállhatok a színházi
folyam egyik sarkában, bevehetem magam egy szoba sarkába,
leülhetek egy félreeső asztalhoz, ahogyan most is:..
- De nagyot kérjél nekem!
- Rendben van, nagy adagot kapsz, de mamminak mit
mondunk?
- Hogy kicsit ettem.
- Hazudjunk?
Buksi alulról fölfele nézett rá, kétségekkel a zöld szemé-
ben, s előbb csak megformálta a feleletét a szájával, aztán újra
gondolkozott, míg végre ösztönös-bátortalanul kibökte:
- ő is szokott.
- most okosat kell felelni, veszélyes bukfencet
vetni a kritikus gyerekész előtt, elterelni valamiképp a figyel-
mét, elfeledtetni vele, amit mondana, ha ügyetlenül kezde-
nék vitatkozni vele...
- Azt hiszem, nincs igazad. Különben is, majd lassaneszed
a fagylaltot, akkor nent fázik meg a torkod, és ha mammi
megkérdezi, bevalljuk neki, hogy nagy adagot kaptál. Ez a
legtisztább, nem igaz? - És most kell váltani a témán: - Nézd
csak azt a bácsit, milyennek találod a kabátját?
helyes, jó irányba nézel, arra a testes, kefehajú
úrra akarom fölhívni a figyelmed, aki a harmadik asztalnál ül,
fehér és püspöklila csikos zakóban, ami inkább illene egy
húszéves jarnpecre, mint az ő ötvenéves, vaskos testére; igaz,
őneki már minden mindegy, rajta már nemjavít és nem ront
semmiféle ruha, a fekete reverenda se segítene rajta, ha újra
fölvenné: 47-ben disszidált, nagy csinn-bumm volt akkor
Münchenben, a kitűnő magyar papköltő elmenekült a vörös
Budapestről! egy csapásra egy antikommunista folyóirat fő-
szerkesztője lett belőle, éveken át könnyezett és szitkozódott
onnan kintről, szabad versekben és ídőmértékes-rímes ver-
sekben, Jeremiás siralmaira emlékeztető verseit naponta su-
gározta a Szabad Európa, amíg unalmassá nem vált,
különösen 56 után, amikor konkurens magyar költők is he-
lyet kértek ott, Nyugaton a nap alatt, s a verseny egyetjelen-
tett a pénz újfajta elosztásával, kevesebb dollár, kisebb üzlet,
elgondolkoztató változás, ideje átnyergelni, ideje frontot vál-
toztatni, óvatosan támadó cikkekkel, majd leleplező cikkek-
kel megzsarolni a dollárok forrását, s egyúttal előkészíteni az
utat hazafelé; egy esztendeje vagy másfél esztendeje, hogy
hazajött? - a filmhíradóban is nyilatkozott, akkor még nem
püspöklila-fehér csíkos zakóban, hanem szolid, fekete
öltönyben, széles-papos gesztusokkal, hangzatos-szomorú
szóvirágokkal beszélt a hontalanság keserű esztendeiről, a ki-
szolgáltatottságról, a dollárforrás zsarnoki diktátumáról, s
most itt ül háromarasznyira tőlem, szabályszerű-elegánsan
őszülő hajával, két nő között, egy fiatal és egy idősebb között,
széles talpas pohárban ujjnyi konyak előttük, unalom az ar-
cokon, hosszú, amerikai cigaretták a hamutartóban, nem be-
szélnek, nem is törődnek egymással, nézik vagy nem nézik a
teret, bámulnak maguk elé az árnyékban, amit a ponyva vet
rájuk.
- Buta kabátja van.
- Neked pedig jó ízlésed, öregem.
****
Jó volna, ha elmondhatnám nektek, hogy félek, jó volna,
ha mindent kitálalhatnék, más asszonyok módjára, férjesek
és elváltak szokása szerint, amikor jajdejól kipanaszkodjátok
magatokat, elsírtok igazat és nem igazat, s mindent úgy, hogy
feltétlenül ti látszódjatok mártíroknak... panaszkodni jó -
igen, jó volna -, olyankor a szavakkal együtt kifújja magából
az ember azt a nyomást, amely a fizikai fájdalmaknál is kín-
zóbban feszíti, de én nem tudok panaszkodni, nem tudok iga-
zán megnyílni előttetek, se olyankor, amikor egyikőtökkel-
másiktokkal kettesben ülök egy szobában, hosszú hallgatá-
sokkal megszaggatott smúz közben, se itt, ezen a csupa beton
strandon, ahol száz és száz asszony meg száz és száz férfi vesz
részt valami furcsa, természetes és ugyanakkor természetelle-
nes meztelenkedő kirakodóvásáron.
Fekszünk a napon, öten asszonyok, barna és barnább tes-
tek, még mind friss, és
ragyog a bőrünk az olaj-
tól, sötét szemüveg az orrunkon, hanyatt fekszünk mind az
öten, éget bennünket a nap, de egyelőre mindnyájan tűrjük,
én is tűröm, még legalább öt percig, akkor majd lemegyek a
medencéhez, belevetem magam a vízbe, megmerülök a hideg
közegben, és végigúszok két-három hosszt, még öt perc, ad-
dig végighallgatom Jutkát, hadd fejezze be a történetét a fut-
ballistájáról, aki naponta hatszor és tizenkétszer hívja fel, és
mindig olyan zavart, mint egy kisdiák, hiszen alig több mint
tizenkilenc éves a drága, tizenkilenc éves osztályvezető-he-
lyettes egy nagyvállalatnál, ahol százezrekről és milliókról
határozhatna, ha éppen engednék neki, még az a szerencse
hogy nem engedik, isten ments, hogy bármit rábízzanak, az is
sok, hogyjelen van, mert például a múlkor - puszta szórako-
zottságból - huszadrét hajtogatott, majd aprólékosan apró
darabokra tépett egy szerelési szerződést. Hát mondjátok,
nem aranyos? Naponta hatszor telefonál, még edzés közben
is, amikor tíz percre kiengedik őket a pályáról. Hát kellett
kedvesen ránéznem Halmágyiéknál?
Jutka középen fekszik, mi ketten jobbra, ketten balra tőle
minden szavát halljuk, ésjó volna tudni, kinek milyen gondo-
latok forognak a fejében, és érdekes lehetne azt is előrejósol-
ni, amit Zsuzsa és Klári és Lia fog mondani, ha nem tudnám
pontosan előre mindegyikük reakcióját. Klári: "És meddig
óhajtod éheztetni szegénykét?; Zsuzsa: "Nem ártana, ha vi-
gyáznál, ezek a süvölvények könnyen veszélyesek lehetnek
ezek nem értenek a diszkrécióhoz, fiam!"; Lia: "eh, tizenki-
lenc éves sportfiú... ne izélj, ezek szüzek! Tanító nénit akarsz
játszani?" (És közben arra gondol, hogy nem is rossz az ötlet
Jutka akár intézetet is nyithat, ahol szerelemre tanítják a ta-
pasztalatlan ifjúságot.)
Ugy ismerlek benneteket, mint magamat, vagy talán még
pontosabban, hiszen ha magamat is annyira ismerném, mint
titeket, akkor következtetéseket is vonhatnék le a dolgaim-
ról, következtetéseket, amelyekhez mindeddig nem volt bá-
torságom. Ismerlek benneteket, és itt vagyok mellettetek, itt
fekszem ugyanazon a betonon, ami titeket is melegít, és még
sincs közöm hozzátok, idegenek vagytok nekem, taszító és
mégis megtartó idegenek...
- Te már megint miről hallgatsz?
Oldalra fordította az arcát, Jutka telé; s a napszemüvegen
át négerbarnának látta az ovális arcot, álmosaknak a mandu-
lavágású szemeket.
- Azon gondolkoztam, mikor viszel el megint meccsre.
- Téged? Soha az életben. Te sohase drukkolsz, ülsz ott,
mint egy fadarab. Meccsre csak az járjon, akit izgat a játék.
- Téged mindig csak a játék izgat?
- Csak nevessetek, ti ehhez analfabéták vagytok. Nyugod-
tan tudomásul vehetitek, hogy ha egyszer elkezdődött a
meccs, rögtön elfelejtem, ki kicsoda, csak a játékuk izgat,
mégpedig mindegyiknek a játéka. Én vagyok Pesten az egyet-
len ember, akinek nincs kedvenc csapata, én sohase klubok-
nak drukkolok, hanem mindig a szebb stílusnak, akár ered-
ményes a nívós játékuk, akár nem. Nektek fogalmatok sincs a
sport szépségéről, el se tudjátok képzelni, hogy ajáték önma-
gában hordja a saját esztétikáját.
- Ezt kitől hallottad?
- Találgass, Klárikám, hogy egyem azt a jó lelkedet.
- Nagyon sokáig kellene találgatnom.
- Akkor inkább szálljatok le rólam. Isten mentse, aki mel-
lettetek megszólal.
- Mindnyájan szeretjük, ha te megszólalsz. Ilyen istenien
senki se tud belemelegedni az előadásába. Élvezet hallgatni.
- Pedig a te előadásaidnak nyomába se jöhet az én dado-
gásom, Klárikám. A te szenvedélyed... kevés, ha azt mon-
dom, hogy utolérhetetlen!
...bármiről beszélgetünk, és bármikor beszélgetünk, a
traccs állandóan ilyen csipkelődésbe, s néha a sértegetést súr-
ló egymás-bosszantásba torkollik, évek óta, azóta, hogy is-
merjük egymást, és együtt csapjuk agyon az időnket - véget
nem érő, se-füle-se-farka szócséplés, unalmas és mégis abba-
hagyhatatlan, szavak önmagukért, vélemények, amelyeket
nem magunk találunk ki, hanem másoktól hallunk (egy idő
óta már nekem is csak ilyen véleményeim vannak, pedig vala-
mikor régen gondolkozni is szoktam, és magamtól is tudtam
szellemes lenni), öt asszony traccsol mindig ugyanúgy, legfel-
jebb a pletykák érdekesek elvétve, azok is csak addig, amíg
valami érdekesebbet nem hallunk, öt semmittevő asszony
traccsol, akik lassan már csak annyiban különböznek egy-
mástól, hogy mindegyiknek más a férje: Klárié nőorvos, Liáé
bútortervező, Jutkáé színész, Zsuzsáé mérnök, aki otthagyta
a gyár szerkesztési osztályát, és ötvenhétben műszerészmű-
helyt nyitott, hogy degeszre keresse magát, az enyém pedig -
atomfizikus, tudományos kutató, a gyerekem apja, aki most
valahol a városban csavarog Buksival, hallgatagon ténfereg a
kölyökkel, gondolkozik, és én félek, félek, félek, hogy mire
jut a gondolkodásával...
- Ki jön a vízbe?
- Előbb nézd meg, milyen hideg.
- Hiába nézem, neked mindenképpen hideg lesz.
Végigsietett a betonon, magán érezte az öreg urak hozzá-
értően mérlegelő és elismerően ítélkező tekintetét, hallotta
maga mögött a nevetést, amelyet egyikük megjegyzése vál-
tott ki - s ebben a nevetésben is elismerés volt -, ment a beto-
non, és érezte, hogy kamaszok bámulnak utána, akik gitárjai-
kat ide, a strandra is magukkal hozták, hogy gyakorlottan
vagy gyakorlatlanul cincogjanak a hangszereken, talpát szin-
te sütötte a beton, amikor lefutott a lépcsőkön a medence szé-
léig, végignézett a halványzöld víztükrön, amelyben
fénytöréstől elmosódott körvonalú testek siklottak-cikáztak,
fejére húzta fürdősapkáját, és alája tűrte a haját, s erőteljes ru-
gaszkodással, testét meghomorítva fejest ugrott a mélybe.
****
Vibrált a levegő a forróságtól a szürke tér felett, reszkető
levegőben közlekedtek ajárművek és az emberek, elkevered-
tek egymással a hőhullámok és a hanghullámok, álmosítóvá
vált a zaj és a meleg szintézise. Mintha kergették volna egy-
mást a kék autóbuszok, amelyek számokat viseltek a homlo-
kukon és az oldalukon - megszámozott versenyzők: 15,
19, 60, 89 -, mindegyik csak pillanatokig vesztegelt a megál-
lóban, mintha a hőség és a kipufogógázok okozta levegőtlen-
ség hajtotta volna őket tovább, gyorsan tovább, el erről a tér-
ről, ahol nincs másodpercnyi csillapodás se a forgalomban,
minden mozog, minden tovább igyekszik, s ebben a szüntelen
lüktetésben azok is úgy érzik, hogy mozognak-utaznak, akik
a cukrászda teraszán ülnek, egyre tikkadtabban és egyre te-
hetetlenebbül.
- Én nézem, te meg mondjad, jó?
... Buksit nem mesével kell szórakoztatni, ő az autók már-
kájára kíváncsi, figyelő szemmel fényképez le magának min-
den gépkocsit, amely kis ívben fordul a cukrászda előtt, s las-
sít, szinte azért, hogy a kölyök alaposabban szemügyre vehes-
se a formáját:
- Renault... Moszkvics... Mercedes...
...minden névre bólint egyet, nyugtázó mozdulattal, hogy
a kis fejében megfelelő rekeszbe dugta a formát és a hozzá tar-
tozó márkát: írás-számolás még egyáltalán nem érdekli nem
irigykedik az iskolásokra, az elsősökre és a másodikosokra
akik velejátszanak a téren, és már el tudják olvasni az üzletek
cégtábláit és az újságok nagybetűit, és azt is meg tudják mon-
dani, hogy tizenöt vagy húsz gyerek rúgja-e egyszerre a lab-
dát. Buksit még nem izgatják a betűk és a számok, neki az au-
tókarosszériák és a hozzájuk tartozó titokzatos nevek érdeke-
sek: Citroén, Simca, Warszawa. Amikor én ennyi idős vol-
tam, csak nagy ritkán láttam autókat, a városban még taxi se
volt, egyetlen homokszínű autóbusz döcögött végig időnkint
a főutcán, ki, a vasútállomásra az érkező vonatok elé, s csak a
háború alatt szaporodtak meg a gépkocsik, katonák ültek
bennük, németek és magyarok, nyitott és csukott autók vol-
tak, lakkozottak is, terepszínűek is, egyszerű zöldesszürkék
is, gyors futásúak és nehézkesebb terepjárók, elnéztem az ál-
lomáson, hogyan vagonírozzák be őket: szakadatlan kiabá-
lás, éles vezényszavak, motorzúgás, az egyik gépkocsi le is
fordult a tehervagonról, mert a sofőrje ügyetlenül fordított a
kormánykeréken,és akkoratisztekkáromkodtak ésvalakiel-
kergetett onnan engem. Aztán egyszerre megtelt autókkal a
városunk, teherautókkal és dzsipekkel, s ezekben már orosz
katonák ültek, aludtak, falatoztak, s ők nem vagoníroztak aZ
állomáson, mert akkor már régen nem volt állomás, csak vég-
telen, összebombázott terület, szétszaggatott sínekkel, dara-
bokra tépett vagonokkal, rozsdásodó mozdonyroncsokkal
vízgyűjtő bombatölcsérekkel. Meg kellett rövidíteni az utat, s
először a tankok indultak el, tíz tank és húsz és száz egymás
után, keresztül, toronyiránt a szétbombázott pályaudvar te-
repén, mindent maguk alá tiportak a hernyótalpak,
dübörögve haladtak egymás nyomában, s amikor már száz és
kétszáz is elment belőlük, az agyonbombázott terület köze-
pén szinte sima út maradt, ahol már baj nélkül közlekedhet-
tek a teherautók és a dzsipek végtelen sorban... belefárad-
tam, ahogy néztem őket, s vártam, mikor kerget el megint va-
laki, de ott énvelem senki se törődött mindenki fáradt volt
mindenki elcsigázott, a katonák a teherautók tetején és a tisz-
tek a dzsipekben, ültek, és a fegyverüket markolták vagy et-
tek, vagy cigarettáztak, vagy aludtak, és por szállt körülöttük,
vastag, szürke por lepte be a teherautókat és a dzsipeket- Az-
tán nem is telt el sok idő az új autókig, valóban hamar megje-
lentek, és hosszúak voltak, laposak és csillogó-feketék vagy
sötétzöldek, nikkelezett hűtőkkel és nikkelezett lökhárítók-
kal, s valamennyinek az orrán és a farán ott volt a márka:
Hudson. Bihari doktor akkor már képviselő volt, és egy ízben
ilyen Hudson hozta haza, és vele jött a minisztere is! Egész
tömeg állta körül az autót a megyeháza előtt, szájtátva bámul-
tuk a csillogó fekete csodát, és valaki arról morgott, hogy vég-
re most már igazi kormánya van az országnak, mert mind-
egyik stabil kormány azzal kezdi, hogy a legújabb típusú gép-
kocsikat rakja a minisztereinek a segge alá...
- Skoda... Fiat... Chevrolet...
- Miskának is van.
- Igen, Kenesének is Skodája van, ügyes vagy, fölismerted.
Ez a hosszú pedig, látod, ez egy Chrysler.
évről évre változtak a kocsik, és évről évre sza-
porodtak. Minél hosszabb volt az autó, és minél alacsonyabb
a rendszáma, annál fontosabb ember ül benne. Akinek a ko-
csiján csak egy A vagy C áll a rendszáma előtt, az legalább mi-
niszter vagy ehhez hasonló volt, vagy még ezeknél is több: a
kocsi ablakát fehér tüllel függönyözték el bámész tekintetek
elől, a szocializmust építő munkásosztály elől, a szövetséges
dolgozó parasztság szeme elől, a haladó értelmiség szeme elől
és főleg az ellenség szeme elől! De a mi szemünk elől is, akik
éppen az egyetemi menzáról csődültünk ki, és hálásak vol-
tunk, vagy nem voltunk hálásak az ösztöndijunkért azoknak,
akik a kocsikban ültek. Én akkor már nem voltam se hálás, se
hálátlan, én akkor már kábulatban éltem, boldogságban le-
begtem, mert már a való világ fölé emelt az ígéret vagy talán
maga az engedély, hogy bejárhatok dolgozni - harmadéves
villamosmérnök hallgató - a magfizikai tanszékre...
- Nincs meleged, Buksi?
- Nincs. Mondjad tovább.
- Ez megint egy Moszkvics. . . Ford, Ford Taunus.. . Pobje-
da... Tátraplán...
autón járt a prof is, azok közé a szerencsések
közé tartozott, akiknek engedélyezték a kocsihasználatot,
mert ha valaki professzor volt, attól még nem járt neki föltét-
lenül gépkocsi is, ezt pontosan tudtuk, hiszen a medikusok
mesélték, hogy az egyik sebésztanár minden reggel az autó-
busz hátsó peronján függeszkedve jut be a klinikára, és fél-
órás csimpaszkodással a kezében kell odaállnia a műtőasztal-
hoz. A mi profunknak megadták az autót, amelyik minden
reggel hétkor állt meg vele az oldalkapunál, a sofőr kilépett,
ajtót nyitott neki, ő pedig esetlenül mászott ki az autóból a
hosszú, nagyon sovány testével. Ugy tiszteltem, mint egy is-
tent, a teljes embert tiszteltem benne, aki nemcsak a tanszé-
ken több, mint tucatnyi más professzor, hanem a magánéleté-
ben is: fiatal felesége van, eljár vele a szabóhoz, eljár vele szín-
házba, eljár vele kártyázni, éjfélig és hajnalig ül társaságban, s
reggel hétkor újra megáll vele az autó az egyetem oldalkapu-
jánál. Tudtuk, hogy beteg, nagyon beteg, és ezért kétszeresen
csodáltuk az önfegyelméért, az önuralmáért, amivel a megfo-
gyott erejét sokszorozza, megosztva idejét a tanszék, az or-
vos, a feleség és a társaság között. A teljes emberttiszteltem
benne, és elhatároztam, hogy én is úgy fogok élni, ahogyan ő:
rákényszerítettem magam, hogy megtanuljak kártyázni, rá-
kényszerítettem magam, hogy eljárjak táncolni, rákényszerí-
tettem magam az olvasásra, naiv voltam, s elhittem magam-
nak, hogy az all round man megvalósítható ideál...
- Nem unod még, öregem?
- Nem unom. Mondjad. Nem unom.
jó, hogy ezt elörökölted tőlem, ezt a született tu-
lajdonságot: nem unom!én se emlékszem egyetlen percre se,
amikor untam volna valamit, amit éppen csináltam, áldott tu-
lajdonság ez - vagy talán átkozott? -, semmit se unni, min-
denben föllelni valami semmi máshoz nem hasonlót, a kíván-
csiság ez, a soha el nem múló, az az apró csöpp petróleum,
amit a tó tetejére ejtesz, és elképzelhetetlenül nagy felületen
von a vízre hihetetlenül vékony olajréteget: a kíváncsiság só
az életemben és a te életedben, mindenkinek az életében, aki
megérzi az ízét, s jó lett volna, ha ezt a törvényt én fedezem
föl, de hiába ébredtem rá magamtól, egykettőre ki kellett áb-
rándulnom, mert kiderült, hogy már előttem észrevették,
Einstein is észrevette, hogy a göttliche Neugier, az isteni kí-
váncsiság tágabbra nyitja a pupillákat, mint a Belladonna,
Schrödinger pedig meg is fogalmazta: a természetkutatóval
szemben az az első követelmény, hogy kíváncsi legyen. De az
nem baj, Buksi, ha olyan igazságokat fedezünk föl, amiket
mások márjóval előttünk megfogalmaztak. Jobb ez, mint ha
semmilyen igazságot nem vennénk észre...
Fölfigyelt, hogy valaki integet a tér közepénekjárdaszige-
téről, de nem látta tisztán a szemébe tűző napfénytől a nyurga
férfialakot, aki nekivágott az úttest zebracsikjának, s a cuk-
rászda terasza felé indult: kreolbarna arc, fekete haj, világos-
szürke öltöny, fehér ing, sötét mintás nyakkendő, a zakója uj-
ja alól csíknyira kifehérlő mandzsetták, és a kezében papírba
csomagolt palackok, két üveg konyak: Turján.
Visszaintett az építésznek.
****
Ujra ott feküdt a betonon, csillogó vízcseppekkel a bőrén
és még mindig szaporán szedte a lélegzetet: négy hosszt
úszott a medencében, és kifárasztotta a magára erőszakolt
mozgás. Forró a beton, és vízcseppek peregnek az arcán,
vagy talán könnyek, a sok esztendővel ezelőtti könnyek, ami-
kor ugyanígy feküdt itt, de akkor egyedül, mindenkitől távol
és magányosan, mintha kiszakadt volna a világból. Könyve-
ket is hozott ki magával az uszodába, de ki se nyitotta egyiket
se, úszott, egyik hosszt a másik után, ki akarta fárasztani ma-
gát, hogy az izmok kimerültsége az érzéseket is elbágyassza
benne, úszott, amíg csak annyi ereje maradt, hogy kikapasz-
kodjék a medencéből. Visszafeküdt a könyvei mellé, hanyatt
mint most, s vízcseppek peregtek az arcán és könnyek. Ponit
siratta, akiből sohase lesz ember többé, örökké nyomorék
marad, fél lábára béna és fél karjára is, gyenge memóriájú,
komplikáltabb új ismeretek megjegyzésére képtelen...
...miért nem halt meg, és én is miért nem voltam ott vele,
hogy együtt gázolt volna el bennünket a nagy, fekete gépko-
csi, miért, miért? És miért nem voltunk okosabbak, és miért
nem voltunk bátrabbak, miért szégyelltük magunk előtt is,
hogy kívánjuk egymást, miért féltünk babonáktól, amiket ne-
künk közvetlenül soha senki nem mondott, miért vártunk
egymásra, arra, hogy ne én kezdjem, hanem te tedd az első lé-
pést? Miért, miért, miért? Minden másképpen alakult volna,
nem igaz, hogy ez csak képzelgés, nem igaz! Ha egy rendsze-
ren belül egyetlen tényező helyzetét megváltoztatjuk, vele
változik minden más összefüggés is: órák hosszat mesélt erről
Sándor, talán a meglepetéstől, hogy figyelmesen hallgatom,
pedig én nem is őt hallgattam figyelmesen, hanem magamra
gondoltam, csak magamra, az én életemre abból az időből,
amikor még Poni is volt, s éreztem, hogy igaz, amit hallok, én
voltam a hibás, és ő volt a hibás, a tizenhat éves félszegsé-
günk, bizonytalanságunk, gyámoltalanságunk, meg valami
megvetés is bennünk a nagyobbak dolgai iránt, akik már ful-
ladozva csókolóztak...
Nagyon egyedül voltam, és nem akartam a kórházba men-
ni, nem akartam Ponit látni, nem akartam megtenni a szülei-
nek, amit kértek tőlem, én nem akartam vigasztalni egy em-
berroncsot, aki már nem ő volt, és utáltam-szégyelltem is ma-
gam az önzésemért, hogy iszonyodom a fehér takaró alatt
fekvő testtől, nem tőle iszonyodtam, hanem attól a ronccsá
vált testtől, aki már nem ő volt, s hiába próbáltam volna elhi-
tetni magammal, hogy ilyen tönkretetten is még mindig ő
az...
- Gitta!
Ijedten könyökölt fel, s riadtan bámult Zsuzsára.
- Te bőgsz? Mi van veled?
Minden idegében megmozdult a kívánság, hogy valami
ocsmányat mondjon ennek a nőnek, aki megmagyarázhatat-
lanul és miért-miért-miért? van itt mellette három másik bá-
muló nővel együtt, de nem jött a nyelvére egyetlen ocsmány
szó se, amit ráordíthatott volna Zsuzsára és a másik három
bámulóra, nem volt levegő a torkában, csak nagy-nagy gyen-
geség minden idegében, de ez is jókor jött, csak el kell
eresztenie magát, s máris visszabukhat a betonra, így, kímé-
letlenül rázuhanni az arcával a karjára, és belebújtatni a két
szemét a könyöke hajlatába, bele ebbe a sötétbe, ahol nincs
vakító napfény...
... ne szóljatok hozzám, hadd sírjak, mostjó sírni, most kell
sírni, Poniért és mindenért, ami utána történt, apáért és ma-
gamért, magamért, mindig magamért, hiszen ki sajnálna en-
gem, ha már én se sajnálnám magamat? Apámat is
gyötörtem, amíg gyötörhettem, nem gonoszságból, hiszen
szerettem, féltettem, csak magamnak akartam: követeltem
tőle, mindig követeltem, zsarnokoskodni akartam fölötte, és
zsarnokoskodtam is, jeleneteket csináltam, hogy nem tudok
tanulni, ha bárki vendéget fogad, ruhástól is lefeküdtem a re-
kamiéra, ahelyett hogy bevonultam volna a hálófülkémbe, és
ott aludtam el a vendégei előtt, kényszeredett mosolyok, en-
gem-mentegető szavak, hiszen senki se mert nem kényeztetni
engem, s hamarosan szedték a sátorfájukat, és rossz szájízzel
mentek el - miattam nem fogadhatott apa egyetlen nővendé-
get se, ha pedig elmaradt éjfélig vagy netán még későřbbig,
hisztériás rohamot csiholtam ki magamból, eleinte és kezdet-
ben mindig csak színészkedve, de később már nem kellett szí-
nészkednem: rákényszerítettem, hogy albérleti szobát ve-
gyen ki nekem, ahol nyugodtan tanulhatok, de attól fogva is
folyton nála lógtam, az ő életét zavartam, jóllehet, alig volt
ideje a rengeteg elfoglaltsága mellett arra, amit magánéletnek
neveznek, állandóan különmunkákat válalt, mert kellett a
pénz, és énrám kellett a legtöbb belőle, hiszen az anyám halá-
la óta önmagára alig költött: ha valaki gyíkbőr szandálban
jött iskolába, nekem is azonnal kellett, és ruhát se vettem fel,
amit nem énrám szabtak, és később már az se kellett volna,
amit énrám szabtak ugyan, de nem a Belvárosban...
- Ne bőgj már...
- Hagyd, hadd bőgje ki magát!
- Feltűnést csinál...
- Elsősorban is nem csinál feltűnést, másodsorban akinek
nem tetszik, tehet egy szívességet, a strandon mindenkinek
joga vanfeltűnést kelteni. Bőgjél, Gitta, nehallgasssuzsára,
hadd nagyzoljon. Lia, te meg add ide azt a zsebkendőt!
...mindig Klári az okos, mindig ő talál ki olyan szöveget,
amitől egyszerre elmúlik az emberben a hisztériás feszültség.
Sándor ehhez sohase értett, ő mindig észérvekkel próbált
megnyugtatni, pedig a hisztériánál csak olaj a tűzre a logika, a
józanság, ilyenkor nekem is az kell, ami másnak: őszinte vagy
ügyesen megjátszott együttérzés, egy kis babusgatás, amíg le-
csillapodok, és a sírásból hüppögés lesz, megkönnyebbülés,
mint most is, jóleső fáradtság, csönd s egy vizes zsebkendő az
arcomon.
Ilyenkorjó, hogy nem vagyok egyedül... ha rossz volt ne-
kem, sohase bírtam el az egyedüllétet, nincs szerencsés kutya-
természetem, hogy bebújjak az ágy alá, elrejtőzzek minden
szem elől, és a sötétben nyalogassam a sebeimet. Irigyeltem
mindenkit, Sándort is, akinek megadatott ez a szerencse.
az íróasztalánál vagy a fotelban, könyv előtte vagy az ölében,
ceruza vagy cigaretta az ujjai között, s hiába kérdezem, mi
történt, csak elmosolyodik - nem őszinte a mosolya, ennyire
nem ügyes színész -, és legfeljebb annyit mond, hogy semmi
baj, Cirmos, éppencsakgondolkozom, tudod, néhailyesmiis
előfordul velem. Kezdetben erőlködtem, hogy kiszedjem be-
lőle, mi bántja, de hamarosan megértettem, hogy hiába
igyekszem, a természetén nem változtathatok: arra még haj-
landó, hogy modort tanuljon, finomítson a viselkedésén, így-
úgy beleszokjon a képmutatásba is, amit a világ követel, de
amit így magára szed, csak máz marad rajta, s alatta a termé-
szete olyan, amilyen volt...
- Na, most mondd el, mi bajod.
- Nem tudom.
- Talán ha megerőltetnéd a kis eszedet, mégis...
- Mondom: nem tudom! Egyszerűen rám jött a bőgés.
- Ophélia, menj pszichoanalízisbe, menj az én orvosom-
hoz, és csak annyit mondj, hogy Lia küldött. Lefektet a reka-
miéra, nejlonterítőt tesz a lábad alá, nehogy összepiszkítsa a
cipőd a rekamiét, leereszti a redőnyt, és csak egy sárga lámpát
hagy égve a sarokban, aztán odaül a fejed mögé, és elkezdi
mondani halkan, ahogy egy hipnotizőrhöz illik: "Önnek
most egy megnyugtató, pihentető, akaratát erősítő, rövid
álomban lesz része." Ezt ismételgeti ötször-hatszor, téged pe-
dig majd a nevetés csiklandoz, mert a cipőd alatt folyton su-
sog a nejlonterítő, és hiába számol rád a pasas nyolcat, kilen-
cet, tízet, nem lesz részedsemmiféle álomban. Minden ideg-
orvosnak az a kényszerképzete, hogy ő idegorvos...
...tízszer is hallottam már az esetedet, Lia, de mindannyi-
szor megnevettetsz vele, nem a sztorival, hanem azzal, aho-
gyan előadod - ilyenkor elfelejti az ember, hogy csúnyácska
az arcod, csak azt élvezzük, hogy kitűnő a mimikád, pályaté-
vesztett nő vagy, színésznek kellene lenned, s lehettél volna
is, ha annak idején felvesznek a Színiakadémiára, aholjófor-
mán szóba se álltak veled, mert valakijóakaratúlag megsúgta
a bizottságnak, hogy rokonaid vannak Amerikában, s talán
éppen olyan valaki fúrt meg, akinek még gazdagabb rokonai
vannak odakint, s ma már nem titkolja őket, hanem büszkél-
kedik velük, és amikor újra jelentkezhettél volna, akkor már
késő volt, huszonöt éves korában, az első szarkalábakkal ha-
dakozva, ne üljön be senki tizennyolc éves lányok közé a Szí-
niakadémiára, hogy négy év után valamelyik vidéki színház-
ban kezdjen harmadrendű szerepekkel: Montague-né vagy
Capuletné a Rómeó és Júliában, tizenöt szavas kocsmárosné
a Madarászban...
- És igazán elhiszik az ilyen alakok, hogy el tudnak altatni
valakit? Ha van egy csöpp önkritikája...
- Elhiszik vagy nem, mindegy: csinálják. A papok talán el-
hiszik, hogy az ő hókuszpókuszukra az ostya Krisztus testévé,
a bor Krisztus vérévé változik? Ha valaki harminc esztendeje
minden áldott nap misézik, már arra se kell odafigyelnie,
hogy mi következik, úgy dolgozik szegény, akár egy automa-
ta. Miért lenne kevesebb joga egy idegorvosnak, hogy
blöfföljön?
...amikor már végképp pokollá tettem az életét, apa en-
gem is elvitt az idegorvoshoz, de én csak tablettákat kaptam a
szemüveges, szép öregasszonytól, és azt mondta, hogy semmi
bajom, egyszerűen rosszul neveltek, agyonkényeztettek, hoz-
zászoktattak, hogy körülöttem forog a világ, s bármilyen ál-
dozatba került, megpróbáltak mindent megadni, amit akar-
tam. Nem ők tehettek róla, hogy mégis kielégítetlen marad-
tam, mert amit ők áldozattal szereztek meg nekem, azt én
mind pótléknak éreztem, az ostrom alatt fagylaltot akartam,
és kockacukrot kaptam, a Balatonon szállodában akartam
lakni, ahol be lehet csengetni a szobalányt, és csak egy háznál
laktam, hat más üdülővel együtt. Minden, amit kaptam, szin-
te több volt a lehetségesnél, de igazi örömem nem telt semmi-
ben, mert mind kevesebb volt, mint amit kívántam tőlük...
- Na, elmondod végre, hogy mi bajod?
- Most nem mondom el. Majd holnap vagy holnapután.
- Vagy semmikor, ismerünk, szép maszk. Mindegy, tartsd
meg magadnak a lelki traumádat. Tulajdonképpen irigylem,
hogy nem fecsegsz ki mindent, ami eszedbe jut. Én is ilyen
szeretnék lenni, de már késő.
.. csak irigyelj, Jutka, így van ez jól. Én is szeretnék min-
dent elmondani, ami foglalkoztat, én is vagyok annyira nő,
mint ti, hogy folytonjárjon a szám, de nekem kellez a hallga-
tás, én ezzel tartom közöttetek a tekintélyemet, engem ti a
hallgatagságomért becsültök, anélkül hogy észrevennétek! s
ha nem ilyen lennék, mint amilyen vagyok, már régen nem
tartoznék közétek, már régen kiutáltatok volna magatok
közül, hiszen én nem vagyok versenytárs, se az öltözködé-
semmel, se az autómmal, ami nincs, se a lakásommal és az
életrendemmel, én nem tudok hétről hétre akkora társaságo-
kat vendégül látni, mint ti, én nem lennék kifizetődő nexus,
ha nem olyan volnék, amilyen vagyok: szép és hallgatag,
megbámulható és megfejthetetlen. Nektek az kell, hogy ál-
landóan versenyezhessetek egymással - én csak így tudok
versenyképes lenni...
- Ideje, hogy ígyunk egy kávét. Mi a véleményetek?
- Zsuzsa mindig a számból veszi ki a szót.
- Mit csináljak, klárikám? Te mindig éppen egy gondolat-
nyit késel.
****
Turján lehajolt Buksihoz, s eléje tartotta ápolt, fehér kezét,
örmény-barna arcán azzal a mosollyal, amivel a gyerektelen
felnőttek szoktak közeledni a kicsikhez:
- Adsz pacsit a bácsinak?
Buksi fölnézett rá, idegenkedés volt a szemében, és nem
mosolygott:
- Inkább fogjunk kezet.
Az építész nevetett - természetellenesen fehér fogak, mind
tökéletes, akár a ruhája és az inge és a cipője -, s Buksi keze el-
tűnt a tenyerében.
- Szervusz, fiatalember.
- Kezit csókolom.
- Ez nem kell. Nyugodtan tegeződhetünk, azt hiszem, én
vagyok az idősebb: szervusz.
- Szerbusz.
Móra helyet mutatott Turjánnak:
- Ülj le.
- Nem lehet. Inkább azt szeretném, ha ti is felkerekedné-
tek. Ahogy megláttalak, rögtön tudtam, hogy a gondviselés
küldött elém. Gyertek fel hozzám, most mindjárt, de már in-
duljunk is.
- Nem lehet. Buksinak hamarosan ebédelnie kell.
- Ugyan! Majd keresünk valamit a jégszekrényben, Sán-
dor, mostne hagyj cserben, ha már egyszer olyanjól kigon-
doltam!
- Mi bajod?
- Eltaláltad: bajom van. Tizedik napja ül a nyakamon egy
hollandus, tavaly én voltam nála Utrechtben, azt se tudta, ho-
gyan kényeztessen, hát igazán kötelességem, hogy én is meg-
tegyem, amit ő kíván. Holnap délelőtt utazik vissza, maradt
még egy marék bankója, vásárolni nem akar, hát eszébe ju-
tott, hogy össze kellene hozni egyjó pókerpartit. Értesz most
már? Másfél órát telefonáltam, hogy valakit előkerítsek, de ki
ér rá hétköznap délelőtt? Most meg, csak konyakért jöttem
le, de ajóisten ideültetett elém. Ne ellenkezz, Sándor, nálad
ideálisabb partnert keresve se találhattam volna. Na, keljetek
már fel, indulás!
- Nem. Nem lehet...
mindig szívesen pókereztem, élveztem a játék
utánozhatatlan lélektani varázsát, az arcokról-olvasás izgal
mát, a másokba-látás erőfeszítését, de egyetemista korunk-
ban, ott fönn a mérnökhallgatók diákszállójában, legföljebb
tíz-húsz forintot nyerhettem vagy veszíthettem, két-három
forintnál sohase emelkedtek magasabbra a licitek, a te hol-
landusod pedig nem így akar játszani, a nagypénzű emberek
nem ismerik a kis tétek izgalmát, magának a játéknak az izgal-
mát, amikor nem pénzre utazunk, hanem arra, hogy az adott
szabályok között a maximális előnyt szerezzük meg magunk-
nak, erősebb vagy gyöngébb öt lapunkból a legnagyobb lehe-
tőséget aknázzuk ki...
- Nem, nem megyek föl.
- Forduljak a fiadhoz protekcióért? - Turján mindjárt le is
gugolt a gyerek széke mellé. -Beszéld rájó apádat, ne rontsa
el a napomat. Neked is jó lesz! Látod, csaknem elfelejtettem:
tudod, mi van az én teraszomon? Fürdőmedence! Szép kicsi
fürdőmedence, mintha éppen terád méreteztem volna. Na-
gyot fogsz fürödni!
megadjam magam? Buksi szeme úgy csillog,
mint Gittáé, amikor valami nagyon a kedvére való. Mindjárt
fölkiált, hogy gyerünk, fürödni akar abban a medencében,
amit Turján éppen őrá méretezett, fönt a háztetők fölött, a ro-
mok helyén, ahol Pest legkülönlegesebb legénylakását építet-
te meg magának. Negyven-egynéhány forintom marad, ha itt
fizetek, és ha ügyesen játszom, ha visszafogottan, óvatosan
manipulálok a lapjaimmal, harmincat elveszítek belőle két-
három óra alatt: talán lesz annyi érzék Turján hollandusában,
hogy igazodik az én tétjeim nagyságrendjéhez, és nem erőlteti
a nagypénzes játékot. . .
- Nos, jó. Menjünk. Fizetek, kisasszony. Ti csak indulja-
tok, majd utolérlek benneteket.
Nézte Turjánt és a gyereket, ahogy az asztalok között téb-
lábolva kerülgették a kinyújtott lábakat, a helyükről eltolt
székeket, látta a kölyök egész tartásában a lelkesedést, hogy
olyan kicsiny medencében fürödhet, amit őrá méreteztek,
hallani vélte húsz lépésről is, hogy mindketten nevetnek.
Lassan ballagott utánuk, hogy minél később érje be őket,
nyolc-tíz lépésnyi távolságból mosolyoghasson Buksi önfe-
ledt ugrándozásán és Turján esetlen lépkedésén, ahogy min-
denképpen a gyereklábak ritmusához igyekszik igazodni ajá-
rásával s két kezében a konyakospalackokkal. Turján rendes
fiú maradt az életben is: megőrizte az egykori építészhallgató
rokonszenvesen nagyszájú szókimondását, az ellentmondás
szellemét magában, ami előnyösen egészíti ki a tehetségét, s
évről évre előbbre segíti a szakmában: ő tiltakozott a bizott-
ságban, amikor a Várban annak a barokk utcasornak a foghí-
jába hipermodern házat építettek, s jóllehet leszavazták,
mégis használt a tekintélyének a tiltakozása, megerősítette a
róla már úgyis kialakult véleményt, hogy mindig kész kiállni
akár a legsúlyosabb tekintélyekkel szemben is a művészi né-
zeteiért, kész a kockázatra, hogy legközelebb nem hívják zsű-
ribe - s éppen ezért hivatalos azóta mindig minden fontosabb
bizottsági ülésre, befutott építészek, nemzetközileg elismert
szaktekintélyek, öreg vagy öregedő professzorok közé, akik
az üléseken önkéntelenül vagy megfontoltan csak akkor nyi-
latkoznak, miután hallották Turján álláspontját.
- Te is fürdesz velem? Fürödjél velem, Sándor!
- Majd meglátjuk, öregem. Na, menjél csak.
Nem csoda, hogy a kölyök megijedt ettől a lépcsőháztól: a
Belváros legsötétebb cselédlépcsője, ahol nem sokat segíte-
nek a hegyes szögű fordulók pislákoló pókhálós-poros vil-
lanykörtéi: a félhomályban vigyázni kell a vakolatlan-törede-
zett téglalépcsőkön, amelyek kifullasztják a látogatót, mire
fölkepesztet a negyedik emeletre.
- Add ide a kezed.
- Nem kell. Megyek magamtól is!
ez is egy rafinált építész vagy talán inkább egy el-
vetélt díszlettervező ötlete: a sötét cselédlépcsőn vezetni föl a
vendéget a negyedik emelet kovácsoltvas kapujáig (egy ócs-
kavas-telepen vette fillérekért annak idején Turján), a vasrá-
csig, ami mögött egyszerre kivilágosodik a világ, reggel-dél-
ben-délután állandóan napfényes a terasz, vadszőlő burján-
zik a könyöklőn és a romok helyére épített lakás falain, csillog
a kicsiny medence kék vize, ragyog a négy piros-sárga kerti
szék a napernyős asztal körül (ezeket is Turján maga szer-
kesztette-szabta-varrta olcsón vett maradék anyagokból), s
aki kilép a teraszra, ugyanolyan gyerek módra csodálkozik el,
mint Buksi: háztetők körös-körül, szürke és vörösesszürke
háztetők, távolabbról föléjük magasodó templomtornyok
egyszerű és stilizált keresztekkel, meztelen tűzfalak, televízi-
ós antennák a lapos vagy meredek tetőkön, szögletes-kormos
kémények és füstterelő szélkakasok, vak padlásablakok, ké-
ménysöprő járdák rozsdás korlátokkal, ütött-kopott esőcsa-
tornák, porceláncsigákra tekeredő villanyvezetékek, elné-
mult és máig harsogni kész szirénák, csupa színtelen, időtől és
portól rágott felület, ami minden oldalról ezt a teraszt bámul-
ja, ahol friss-zöld vadszőlő szövi be Turján világát, ezt a ma-
gasba szöktetett életteret, ahová csak tompultan szűrődik föl
a Belváros utcáinak zaja. Nem építette: teremtetteTurján ezt
a tetővilágot, belelopva építészleleményének legjavát! Fillé
rekből rakott egymás mellé minden komponenst, az akarata
varázsolta ide selejtből-hulladékból azt az értéket, ami ma
már szinte megfizethetetlen, mert egyetlen más pesti lakás-
hoz se hasonlítható otthonná egyesült. Minden mázsa anya-
got egy kölcsönvett kőműveslifttel szállított föl ide a magas-
ba, s csak a falak fölrakásához és a tetőszerkezet összeállításá-
hoz hívott segítséget. Minden szerszám megfordult a kezé-
ben, mire elkészült a ház a tetőn: hegesztőpisztoly és forrasz-
tópáka, kőműveskalapács és malteroskanál, simítólapát és
asztalosgyalu - én terveztem meg a villamoshálózatot, de a
vezetékeket már ő építette be a falakba, és a szerelést is ő vé-
gezte...
- Akkor én most fürdök!
- Ne kiabálj, Buksi.
- Kiabálni kiabálhatsz, de mielőtt fürödnél, kerüljetek bel-
jebb, ismerkedjetek meg...
****
Fekszünk a napon, öten asszonyok, barna és barnább tes-
tek, ragyog a bőrünk az olajtól, sötét szemüveg az orrunkon,
hanyatt fekszünk mind az öten, éget bennünket a nap, és már
jó tíz perce senki se szólal meg, mindünket elbágyasztott az
egyenletes meleg, ami ellen a forró fekete sem használt, s az
se, hogy a büfében odajött hozzánk Agotai, négerbarnán, fe-
hér frottírköpenyben - örökké ráérős pesti sportfiúnak gon--
dolhatná mindenki -, elmondott két viccet, kifizette a kávén-
kat, és megígérte, hogy megkeres bennünket a betonon. Fur-
csa fickó, Klári szerint fezőr, Zsuzsa szerint zseniális üzletem-
ber, aki egyenesen ennek a kornak a számára született, vagy
éppen ez a kor szülte, állítólag milliomos, de ha nem is az, ren-
geteg a pénze: ügyvéd, de nem itt, Pesten kotlik valamelyik
ügyvédi munkaközösségben, nem csip-csup válóperekkel
bajlódik, és nem társbérlők gyarlón fizető veszekedéseiben
vállal képviseleteket, hanem valahol az Alföldön egy szőlő-
termelő szakszövetkezet elnöke és jogtanácsosa-kijárója egy
személyben, maga is részvényes két hold fajszőlővel, a szőlő
közepén villával, Pesten is egy Duna-parti lakással, állandóan
úton a főváros és a szövetkezete között, intézkedik, szervez,
szerződéseket köt, és imádja ezt az életet, termelni és nyerni
rajta, többet termelni és még többet nyerni, minden sejtjében
az üzlet mozog, állandó bújócska a rendeletek bozótjában,
hogy teljesítsék is, amit az állam követel, de maguk is a
legtöbbet nyerjenek az adott lehetőségek tökéletes kihaszná-
lásával. Sándor róla mondta, hogy messze vagyunk még az
igazságtól, mert ma is az él jól, aki ügyeskedik, a régi szőlős-és
gyümölcsösgazdák, akik más esélyekkel alakítottak szövet-
kezetet, mint a gabonatermesztő kisparasztok, akik egy-két
holdakból rakták össze a maguk szövetkezeteit. Tudtam,
hogy ellenszenves neki Agotai, egyszer rám is mordult, miért
hagyom, hogy az az ügyvéd körülöttem lebzseljen, de a félté-
kenységében is megmaradt legalább annyira tárgyilagosnak,
hogy napok múlva - én már rég elfeledkeztem a dolgokról -
azt mondta, akárhogy van, Agotaira is szükség van meg a
többi hozzá hasonlóra, mert kell az országnak, amit ezek ter-
melnek, ma már nincs mese, az ér többet, aki többet produ-
kál, s aki ügyes, nemcsak magának ügyeskedik, hanem akar-
va-akaratlanul is az országnak hajt hasznot. Össze is vesz-
tünk, én provokáltam a szóváltást, mert nekem, igenis, erről
se jutott más eszembe, csak az, hogy Agotainak sok a pénze,
nekünk meg kevés, Agotainak Opel-Caravanja van, azzaljár
fel Pestre, és azzal hordja a napszámosokat a szőlőjébe, négy-
öt falu távolból, száz forint napszámot ad nekik és teljes ellá-
tást, meg egy liter bort naponta, s munka végeztével haza is
szállitja őket, azok a napszámosok többet keresnek, mint te,
és még Agotai is megkeresi rajtuk a bér kétszeresét. Azt
mondta: "Én nem értek ahhoz, hogy másokkal dolgoztas-
sak, én csak azzal tudok pénzt keresni, amiért én magam dol-
gozom meg, én nem örököltem az apámtól se két hold fajsző-
lőt, se készpénzt, nincsenek gazdag rokonaim Amerikában
vagy Belgiumban, akik kocsit küldjenek ajándékba, nincse-
nek befolyásos rokonaim itt, akik beköltöztethetnének egy
villába, állok tehát a rendelkezésedre úgy, ahogy megismer-
tél, semmi nélkül, ez minden, amit nyújthatok..."
- Megjöttem, hölgyeim, ha megengedik, hogy ideteleped-
jek. Azt hiszem, énvagyok a legirigylésreméltóbb ember ezen
a strandon. Öt ilyen ragyogó nő társaságában...
- Öt mindig kevesebb, mint egy, ha férfiakról és nőkről
van szó... Vagy más a véleménye?
- Ugyan, Judit, maga már megint paprikát reggelizett. Ma-
gukon múlik, válasszon ki valamelyikük, én alávetem ma-
gam, mivel - hiszen tudják - sohasem én szoktam választani,
hanem mindig engem választ ki magának valaki.
- Maga csak azt a jogot tartja fenn, hogy alkalomadtán
megszabaduljon az illetőtől.
- Még azt sem, kérem. Én csak hagyom, hogy olyan szituá-
ciók alakuljanak ki, amikor jobb megszabadulni tőlem. Ap-
ropó, nem látták a feleségem?
...vén cápának nevezzük Agotai feleségét, pedig nem is
öreg, nem sokkal több negyvennél. Itt szokott lebzselni a
strandon, úgy lép ki a betonra, mint aki megjelenik: körülnéz,
királynői fejtartással felméri a terepet, mielőtt vadászatra in-
dulna, majd megfelelő helyen - egy jó ideje kipécézett fiatal-
ember vagy valaki más közelében - jelöli ki tartózkodási he-
lyét, s a kabinosnak oda kell vinnie a színes nyugágyat. Jól
tartja magát a vén cápa, el kell ismerni, ragyogóan öltözködik
- a ruháin kívül semmi másra nincs kiadása, mert mindig
akad, aki egy-egy időszakra fedezze egyéb költségeit -, s azt a
háromezer forint tartásdijat, amit Agotai fizet neki a válás
óta, nyugodt lélekkel otthagyhatja a szabóknál. S még azt se
vetheti a szemére senki, hogy ingyen kapja azt a háromezret:
felügyel érte Agotai pesti lakására, ellenőrzi a takarítónőt,
hogy mindig minden rendben legyen, és mindig elegendő
tiszta fehérnemű álljon Agotai rendelkezésére, valahányszor
megérkezik. Háromezerért, Klári szerint néha még most is
összefekszenek, és ilyenkor Agotai külön figyelmességekkel
fizet a felmelegített káposztáért...
- Usznék egyet, de egyedül unalmas. Nincs kedvük velem
tartani?
- Majd Gitta magával megy, itt csak ő szereti a vizet.
- O, hát akkor indulhatunk is.
... melegem van, kívánom a vizet, de nem akarok vele men-
ni...
- Én csak később..
- Lelkére venné, hogy addig itt süljek a napon?
- Menjen egyedül.
- Mondtam, hogy úgy unalmas. Szánjon meg egy szőlőbir-
tokos embert, aki messze vidékről, a munka dandárjából
szökött fel a fővárosba egy csepp üdülésért!
...Ö akarta, hát legyen a kedve szerint. Legalább negy-
venöt éves, de nem mutat többet harminchét-harmincnyolc-
nál, hát most elválik, bírja-e a tempót, amit maj d én diktálok a
vízben...
Előresietett a betonon, hallotta maga mögött Agotai mez-
telen talpának halk csattogását, magán érezte az ügyvéd sze-
mét és az öregurak hozzáértően mérlegelő tekintetét, akik
most nyilván másképpen mustrálják, mint amikor korábban
egyedül indult a vízbe - rögtön megtárgyalják, vajon ki lehet
Agotai: a férje-e, a szeretője-e, vagy csak egy közömbös is-
merős? -, hallotta, hogy a gitáros fiúk egyike halkan vezé-
nyel, hogy akkor és egyszerre vágjanak bele a húrokba, ami-
kor ő éppen eléjük ér, visszafojtott egy mosolyt, amikor még-
se sikerült egyszerre elkapniuk az első hangot, s lefutott a lép-
csőkön. Vajon hová viszi ebédelni Sándor a gyereket?
****
Ketten maradtak a tágasabb szobában, amelyik Turján
nappalijául és műterméül is szolgált.
négy merev, figyelemre kényszerítő szék állt, az asztal közepe
fölé függő, csíkos üvegű lámpával, a sarokban széles alvóal-
kalmatossággal - nem ágy, nem rekamié -, s a falakon sza-
bálytalan, fehér foltokkal, amelyek érdeklődést keltően és
mégsem zavaróan bontották meg a négy különféle színű -
szürke, víz-zöld, okkersárga és akvamarin árnyalatú - sikot.
Az ablakok melletti sarokban, a padló fölött, falba süllyesz-
tett lámpák rejtőztek, amelyeknek esti időben és éjszaka kel-
lett kigyulladniok, hogy a sarokban elterülő embernek - aki
egyedül fekszik ott vagy legföljebb másodmagával - megvilá-
gítsa és ugyanakkor félhomályban is tartsa a szobát.
Turján az előtérben foglalatoskodott, jégkockákat szedett
ki a frizsiderből, tálcákkal, poharakkal zörgött, s közben né-
metül kiabált be a szobába:
- Ez megint olyan tévedés, ami tirátok hasonlít! Hiába ma-
gyaráztam neked tavaly, hogy igazán nem száguldoznak ná-
lunk vad lócsordák?
A holland megvakarta a jobb szeme fölött a sűrű szőrt:
- Ne arról beszélj, amit én egy szóval sem állítottam.
- Te pedig ne olyasmiről csúfolódj, Pieter, amiről semmi-
féle tájékozódást nem végeztél. Ne gúnyolódj arról, hogy hol
az atombombánk, ha pedig nincs, minek kellenek atomfizi-
kusok egy ekkora országnak. Gottsei dank, hogy végre nem
szakítasz félbe, végre megmondhatom neked, ki az az ember,
akivel szemben ülsz...
- Értelmes és sokkal nyugodtabb, tréfatűrőbb, mint te
vagy - húzódott ráncos nevetésre a barátságos, barna szem-
pár.
- Az impressziódat aláírom, de az se árt, ha kiegészítem
valami konkrétummal: ez az ember, Móra Sándor, ötödma-
gával olyan sugárzásmérő apparátust konstruált, ami tökéle-
tesebb, mint bármelyik, amit felétek, azon a fejlett Nyugaton
szerkesztettek, és olcsóbb is, de ez csak nekünk fontos. Az
amerikaiak is vették a fáradságot, hogy idezarándokoljanak,
megnézzék, remélem, ez meggyőz, de ha nem lenne elég...
kedves vagy, Géza, az indulatoddal, amivel meg
akarod győzni ezt a busa szemöldökű hollandust, akit se az
nem érdekel, hogy én ki vagyok, se az, hogy te mit mondasz:
Buddha-nyugalommal ül itt velem szemben, rám is néz, nem
is, oda is hallgat rád, nem is, mosolyog, és minduntalan a
szemöldökét piszkálja - talán kicsit fáradt, talán mindig ilyen
unott joviális... Kártyázni akar, pókert akar játszani, nem a
te előadásodat hallgatni mirólunk, akik hittük, hogy csiná-
lunk valamit, és ma már tudjuk is, hogy csináltunk valamit, s
mégse attól lettünk híresek, ami a dolog lényege volt, nem ar-
ról emlegetnek bennünket - a többieket és engem -, hogy a
számlálóbunkerünk valamivel több, mint az a sokat emlege-
tett világszínvonal, s a legalattomosabb sugárhatást, az inkor-
porált sugárzó anyagot mutatja ki pontosan (a konkrét tudás,
az ötletes ész, a körülmények és anyagi lehetőségek kikény-
szerítette találékonyság sohase mutatós), hanem ha többé-
kevésbé érdeklődő emberek előtt előkerül a nevünk, rögtön
az jut eszükbe, hogy Borsodi, Müller, Gódor, Kisfaludi és
Móra izotóppal fertőzött folyadékot ivott, és úgy ült be a
számlálóbunkerba. Senki se hajlandó elhinni, mármint a kí-
vülállók, hogy nem volt veszélyes mennyiség az a sugárzó tej,
amit megittunk, mindenki esküszik önmagának és mások-
nak, hogy valami hősies cselekedetet hajtottunk végre, az
egészségünket, az életünket is hajlandók voltunk kockáztat-
ni, hogy bebizonyítsuk, mit tud a mérőkamránk: mulatságos
lenne ez az egész, ha ugyanakkor nem volna inkább szomorú
- ennek a hollandusnak is mostcsillan fel a szeme, amikor azt
magyarázod neki, hogy gamma-sugárzással fertőzött tejet it-
tam, most akad meg rajtam először a szeme, most múlt el a
pillantásából először az udvarias és mégis gunyoros derű, s
válik komollyá, vizsgálódóvá a tekintete...
- Sehr schön... Plusquam schön, entschuldigen ie. De
úgysem az én elismerésem fontos önnek. Azt hiszem, va-
gyont kerestek a dolgukkal.
hagyjalak meg a hitedben, vagy mondjam meg
az igazat?
- Engem és a társaimat is azért fizet az intézet, hogy ilyen
dolgokatprodukáljunk. Egyébként ne értékelje túl, amit Gé-
za mondott, mi már mind az öten megbántuk, hogy hagytuk
kiszivárogni a tej ivásunknak a hírét. Higgye el, nem volt a do-
logban semmi veszélyes, és nem is azért csináltuk, hogy az
életünkkel játsszunk, egyszerű és ártalmatlan kísérlet volt,
semmivel se inkorporáltunk nagyobb sugáradagot, mint amit
általában kapunk amunkánk során. Különben is, sokkal oko-
sabban tesszük, ha szétdobáljuk a kártyát.
Látta a busa szemöldök alatt vizsgálódva csillogó szeme-
ken, hogy a holland nem hiszi el, amit ő mondott, s ebben
sincs csodálatos, ilyenek az emberek, az igazat nehezebben
hiszik el, mint azt, amit érdekes elhinniök: ami elmesélhető,
szórakoztató lesz otthon Utrechtben vagy másutt a társaság
számára, amikor megemlíti, hogy ott, a vasfüggöny mögött,
Budapesten egy olyan fanatikus atomfizikussal találkozott,
aki önkísérlettel ellenőrizte azt a mérőkamrát, amit a kollé-
gáival konstruált.
- Na, végre. Parancsoljatok, itt van minden, konyak, szó-
da, jég, pörkölt mogyoró, cigaretta, hamutartók, te pedig,
Sándor, mielőtt belefeledkezünk, nézd meg, mit csinál a gye-
rek!
- Életre szóló élmény lesz Buksinak a medencéd.
már körüllocsolta a medence betonpartját, ko-
moly képpel mereng maga elé, ahogy ide-oda - átlósan és a
kurta partvonal mentén - gázol a vízben, nedves a haja, pe-
regnek a cseppek az arcán, a nyakán, izmos, apró testén:
meztelen, csak izmosabb, mint a templomfestmények an-
gyalkái, napfényben és vízben fürdő kis csibész...
- Egészségetekre! Proszit!
jót tett a konyaknak a tízpercnyi hideg, amit a
frizsidertől vett át: párás volt tőle a karcsú pohár, és a kortyok
végigsimogatják a torkunkat, ami már kiszáradt a melegtől és
a cigarettától, az enyém a pácolt holland cigaretta füstjétől,
Pieteré pedig az erős magyar bagóétól, ami láthatóanjobban
ízlik neki, mint az otthoni agyonfinomított dohány füstje...
- Oszthatok? Utrechti babona, hogy az első osztónak vé-
gig szerencséje lesz.
- Megszavazzuk neked ezt a sanszot, de csak azért, mert
úgy ültél le, hogy el akarod veszíteni a pénzed.
- Mi mást akarhatnék?
...Turján kezdi a licitálást. Az arca szertartásosan unott-
mióta a kártyáihoz nyúlt, fölöltötte a pókermaszkot, kiismer-
hetetlenekké fegyelmezi a vonásait, akárcsak én és Pieter, a
póker színésszé formál mindhármunkat: megfejthetetlen ar-
cok, látszólag unott, valójában pedig önfegyelemmel teli sze-
mek, amelyek gazdáikról semmit se árulnak el, de vizsgálód-
va csapnak jobbra-balra, hogy akár a partnerek lapokat ren-
dező ujjainak ösztönös munkájából is következtessenek a
másik két ember öt kártyájának erejére, esélyére...
- Passz.
.. . tudtam, hogy Géza is passzol, s Pieter kezének önkénte-
len mozdulata is előrejelezte, hogy összecsapja a lapokat, és
tőlem kér új osztást. Dupla osztópénz, susogva keveredő la-
pok, harminckét érték, amiből legfeljebb nyolcat láthatok
meg, nesztelenül csúsznak oda a lapok Turján elé és Pieter elé
és elém. Ök szólalnak meg először, az osztó előnye, hogy az
első licitjükből következtessen...
- Passz.
- Én két forintot hívnék.
- Megadom, Pieter.
. . .lássuk az én lapomat: hetes drill és hozzá egy kilences és
egy fölső. Gézának szintén megvan a drillje, különben nem
adta volna meg a tétet, amit Pieter hívott - megadom én is.
Tessék, hány lapot kértek? Pieter egyet - quint-esélyre in-
dult -, Turján kettőt (jól sejtettem, hogy a kezében a drill), én
is megpróbálkozok kettővel: az eldobott tök fölső helyett
bejött a makk fölső, a kilences helyett pedig egy nyolcas, a
magam részéről végeztem -- passz -, Géza drillj e föltétlen erő-
sebb az én három hetesemnél. Lássuk, bejött-e Pieter quint-
je?.
Még két forint.
- Megadom, és még rá kettőt.
- Megadom.
...Píeter óvatos, fullt gyanít Turján kezében, pedig nincs
igaza, Géza nem javult, maradt a drillje...
- Csak megadom.
- Van egy ócska drillem. Királyból.
- Quint. Ásszal végződik.
- Nyertél. Én osztok.
...surranó lapok, kurta ívben hullanak Pieter elé, elém,
Turján elé, fürge ujjak osztják a kártyát, vékonyabb és gyor-
sabb ujjak, mint a hollandusé, egy-egy-egy, kettő-kettő-ket-
tő...
Most kell unottan összecsapni az öt lapot, s akár le is dób-
hatnám magam elé, ha ez a gesztus nem lépné túl a leplezés
határát - leplezni is csak óvatosan szabad, mert az eltúlzott
blöff önmagát árulja el: s mintha Turján ujjai is határozottan
tartanák az öt kártyát, vigyázat, vissza kell fogni az önbizal-
mamat, unott nyugalom az arcon...
Öt lap, ismerős indulat, régi pókercsaták izgalma egy festé-
ke-pergett, hosszú asztalnál, emeletes vaságyak között, mez-
telen villanykörte alatt, diákszagban, hetente csak kétszer
fürdő fiatal testek és az ágyvégeken száradó zoknik szagában:
torkot szorító feszültségek a filléres-forintos tétekért, mozdu-
latlanul is ideges ujjak a zsíros kártyalapokon, egymástól csak
hajszálnyira különböző esélyek vibrálása az erőtérben, ami a
négy partner között gerjed... Pieternek magas a lapja!...
- Öt forintot megér valakinek?
...Turján szeme összehúzódik, de csak egy pillanatra: az ő
kezében is erős a lap, de úgy gyanítja, hogy Pieter célja az elri-
asztás a magas licittel. Megadja?...
- Még rá kettőt.
... meg kell adnom, addig semmit se kombinálhatok, amíg
nem látom, hányast cserélnek...
- Megadom a hetet. Hány lapot kértek?
A tömpe mutatóujj lassú mozdulattal vakarja meg a busa
szemöldököt, de Pieter hangja határozott:
- Egyet kérek.
. . . nem nézi meg, mit kapott, ráfekteti a többi négyre: óriási
esélyre játszik Pieter, vigyázat, talán jobb volna, ha veszni
hagynám a hét forintot, amit megadtam: igen, neked is egy la-
pot, Turján, te quintre játszol, máris fölösleges folytatnod...
- Én nem cserélek. Tessék!
...lassan, aligészrevehetőentoljákföljebb, egyreföljebbaz
utolsó lapot az izmos-tömpe művészujjak, milliméterről mil-
liméterre rajzolódnak ki Pieter elé a kép csíkjai - mire ját-
szott, mire akart javulni? Egy korty jeges szóda, unott arc,
megfejthetetlen arc, mert engem is figyel...
- Csak két forintot, ha megadjátok.
... csalétek! Javult! És mégis meg kell adnom, és rá is kelle-
ne hívnom, mert nem zárhatom ki a lehetöséget, hogy csak
quintje van:
- Megadom. Nem hívok többet.
- Couleur. Zöld.
- A szín-flus nyert. Géza, te osztasz.
****
bhiába titkolja, ügyvéd úr, liheg a tempótól, amit három
hosszon én diktáltam magának! maga tiszteletre méltó erőfe-
szítéssel próbált a nyomomban maradni, két-három méterrel
nem messzebbre elmaradni, s ez a sport, ez a tempó már nem
magának való...
- Fújja ki magát.
- Ne gúnyolódjék, Gitta, nincs mindenkinek olyan jó dol-
ga, mint magának, nincs mindenkinek ideje naponta trénin-
gezni
- Én egy szóval se mondtam, hogy ússzon versenyt velem.
- Mit meg nem tesz az ember, hogy a maga közelében le-
gyen?
..jobbantenné, hanembeszélne, amígki nemfújtamagát,
hiszen a szeme is vérágas lett az erőlködéstől, hős lovag, áldo-
zatkész gavallér, s csak utána fogjon hozzá a szövegéhez,
ahogy szokta, ahogy szokták, selyempapírba göngyölt, élce-
lődő felkínálkozás és ajánlatok, tréfásak és komolyak -
maga mindig tréfásan ajánlkozik, de a szeme néha ugyan-
olyan vérágas lesz a gondolataitól, mint most az úszástól -
szusszanjon még néhányat, és utána hozzáfoghat... egyfor-
mák valamennyien, csak a színük más, a bőrük színe és
szemük színe és a hangjuk színe, és a szókincsük bővebb vagy
szűkebb - középszerü kanok, szegény kis férfiak...
- Muszáj magának a hölgyekkel maradnia? Engedje meg,
hogy én hívjam meg ebédre. Elmegyünk a Bristolba, úgyis
oda várok telefont háromnegyed kettőig.
- És mi lesz abban a jó nekem, és főleg mi lesz benne a jó
magának?
- Hogy magának mi lesz a jó benne, Gitta, döntse el egye-
dül. Nekem az már önmagában a legjobb, ha mellettem lá-
tom!
...előregyártott szöveg, ezerszer felhasznált szavak, s az
egyszerre komollyá mélyült pillantás, ami törvényszerűen
hozzátartozik az ilyen mondatokhoz, és pergő vízcseppek a
csokoládébarnára napozott arcon, a barna szőrös mellkas há-
jasodó keblein és a karján, ahol már petyhüdni készülnek az
izmok - istenem, kinevetni való és eltiporni való, ha nem má-
sért, hát az önbizalmáért, hogy hisz a fantáziájának, hisz ben-
ne, hogy egyszer - ha nem előbb, hát majd később - le tud
venni a lábamról, maga alá tud fektetni, és a combjaim közé
tudja erőltetni a térdét! Szemen kellene köpnöm, és utána
röhögnöm kellene, hisztériás-gúnyosan röhögni rajta, és
megvesszőztetni pribékekkel, csatornába hajíttatni mocskos
kezű szolgákkal, hogy ott ázzon a szennyben nyakig - és ehe-
lyett mosolygok, jól nevelten, ahogyszokás: visszautasítani is
csak udvariasan szabad ebben az életben, ebben a városban,
ebben a világban - mosoly, amiben ne legyen semmi sértő,
mosoly, ami inkább azt mondja, hogy tulajdonképpen bele-
mennék én ajátékba, de (s ezért ne haragudjék rám) nem tu-
dom túltenni magam a konvenciókon, ma még nem, de talán
majd egyszer, addig is tartson meg engem jóindulatában,
örvendeztessen meg időnkint a bókjaival, és szerezzen
örömet azzal, hogy néha vigyázva érezteti velem, mennyire
kíván. Mosoly, mosoly, comme il faut, mindig csak mosoly -
mert ha egyszer is kiborulnék, soha többé nem tehetnémjóvá
a modortalanságomat: mindenkinek kínos lenne, hogy
együtt mutatkozzék velem, aki botrányt okoztam (ó, igen,
mindent szabad, csak a botránytól óvjuk magunkat), ahelyett
hogy piszkos ügyek rejtőznének mögöttem, ami még mindig
megbocsátható, hiszen senki senkit nem kötelezhet arra,
hogy tudomásul vegye, amit senki se mer konkrétan tudni...
- Megígértem, hogy velük maradok, Klárit pedigéppen én
csaltam ki ide, nem hagyhatom itt.
- Kifogás, kifogás, kifogás, Gitta.
- És ha az?
- Sohasem akar komolyan venni.
- Miért is kellene komolyan vennem?
- Mertmármegfigyelhettevolna,hogyén... rossza kifeje-
zés, de csak így tudom mondani... ugyebár, ha én közeledek
magához, az egészen más műfaj, mint általában a férfiak
közeledése... Látja, egészen belezavarodok a saját szavaim-
ba!
- Látom.
- És élvezi.
...ostoba csokoládébarna arc, igazi játékra is képtelen, si-
lány színész: még vágyakozó zavart se tud imitálni, sohase
szoktatták rá, hogy megerőltesse magát, ha meg akar hódíta-
ni egy nőt, korcs leszármazottja azoknak a régi férfiaknak,
akik még bele tudták magukat élni a szerepükbe, tudtakját-
szani szenvedélyt és epekedést, mertek kockáztatni
nyaktörést és párbajt, vállaltak intrikát és zsarolást, és ha kel-
lett, nevetségessé is váltak egy nőért, mert tudták, hogy egy
nő szemében semmi se nevetséges, amit őérette cseleksze-
nek...
****
Már csak huszonkét forintom van, és újra nem ér semmit-a
lapom: egyetlen pár nyolcas, amivel ugyan szokott szeren-
csém lenni, de már régen leszoktam róla, hogy kabalaérté-
kekben bízzak, s voltaképpen soha nem is voltam babonásjá-
tékos, ösztönös-gyorsan számolni próbáltam inkább minden
izgalmasabb leosztásnál, kideríteni az esélyek mértékét,
figyelni a partnerek taktikáját, a visszatérő jelenségekre
egyiknél is, a másiknál is, mert maximális önuralom mellett is
akad mindegyiknél valami - bármilyen apró - áruló jel, ami
leleplezi az izgalmát. Valami áruló jel. Gittánál egy merev
mosoly a fél arcán és idegen fény a tágra nyílt szemében. Igy
nyitott ajtót akkoreste, és én azonnal tudtam, hogy megszeg-
te a szavát, azonnal tudtam, hogy egy órával korábban vagy
tíz perccel az érkezésem előtt ott járt Tamás. Kérdeznem se
kellett, elég volt ránéznem Gittára, és már ő is tudta, hogy
fölösleges letagadnia. "Elmondtad neki?" ... Hallgatott, és
tétova mozdulattal húzódott hátra, s ahogy a fogasra muta-
tott, hogy akasszam fel a kabátomat, abban a karnyújtásban
védekezés is volt. "Megkértelek, hogy hallgass..." Egyszerre
rám zuhant akkor is a fáradtság, és olyan szomorú lettem,
mint talán még soha. Már akkor előre éreztem volna min-
dent, ami később várt ránk? Tompa fény az előszobában s va-
lami szagmaradék, a tegnap este sült halé, a konyhából
szökött ki az előszobába. Gitta sütötte a halat, mert ők kará-
csony este mindig halat szoktak enni, s nem tudta, hogy én so-
hase szerettem a rántott halat. "Miért ne mondtam volna el?"
Nem értette, nem értette, mit akartam, amikor erre kértem.
"Te szégyelled, hogy lefeküdtél velem? Énnekem lehetne
szégyellnivalóm, én vagyok kiszolgáltatva neked... csak egy
lánynak szégyen, ha odafekszik valakihez..." Nem értette
mit akartam, sohase értette, mi az a szentimentális bennem,
amit én se tudnék megmagyarázni: azt akartam, hogy titka-
ink legyenek, ha nem is örökké tartó titkok, de legalább kicsi-
nyek, kérészéletűek, kedvesek, amelyeknek a differenciáli-
san rövid időiből egyszer nagy, integrált érték álljon össze:
sok év, egy egész élet. Tamás a barátja volt, szerelmes belé,
taknyos egyetemista, amilyen én is voltam egy-két éwel ko-
rábban: pénztelen nem-egzisztencia, aki csak könnyen bo-
londuló gimnazista lányok szemében látszik embernek, s tud-
ta, hogy elveszem tőle Gittát, mert én hozzá képest már vala-
ki vagyok, diplomás ember, fizetéssel, és csak a belénevelt
modor tartotta vissza, nehogy nekem essen, amikor először
meglátott, és én két szóval megéreztettem vele, hogy őneki
ebben ajátszmában eleve veszítenie kell. Handicap. És én is
indultam valamikor handicappel. Egyetlenegyszer marad-
tunk kettesben a szobában - megkínáltam a vermutból, amit
én vittem Gittának -, és akkor megmondta fojtott hangon,
még a füle is vörös volt: "Ha meg nem becsülöd... nagyon vi-
gyázz, Móra, nagyon vigyázz!" Néztem, néztem a göndör ha-
ját, a két vörös fülét és a két nagy kamaszkezét, amelyek egy-
mást nyomorgatták, s csak annyit mondtam: "Te kis hülye.
Eriggy a fenébe." Elment, és hosszú leveleket írt, éj szaka írta
a leveleket, meg a nyári katonai táborból, nyilván keserves
kínlódással, nyüszítve szinte, s én csak évek múltán tudtam
meg, hogy Gitta megőrizte a leveleit, s nem értettem, hogy
miért, miért? Bementünk a szobába, leültem és rágyúj tottam,
és néztem Gittát, aki az ajtónak támaszkodott, s a szája körül
merev maradt az arca, és idegen fény volt a szemében. Azt
kellett volna mondanom: "Elárultál!" - de mindig irtóztam
az ilyen hangzatos szavaktól. Hallgattam, és ő is hallgatott, tíz
percig vagy negyedóráig, amíg meg nem hallottuk a csenge-
tést. Akkor megrándult a szája, és én nyugodt lettem. "Nyiss
ajtót!" Azonnal visszajött: egy palack vermutot hozott és egy
cédulát: "Itt az üvegvermut, nem tartok rá igényt, hogy Móra
vermutját ingyen igyam." Zúgni kezdett a fejem, kivettem a
kezéből a palackot, és lerohantam az utcára. Jobbra is, balra
is üres volt, hó a járdákon, lábnyomokkal, hó a kocsiúton,
autónyomokkal, hópelyhek a lámpák kék fényében, és víz-
csöppek a hajamon. Megrándult bennem a kívánság, hogy
hozzávágjam az üveget a legközelebbi villanyoszlophoz, de
valami visszatartott: még a lábnyomoktól is mindig sajnáltam
a friss havat - miért rondítsam össze pocsolt cukros borral és
ragacsos üvegcserepekkel? Álltam a hóban a ház előtt, vala-
hol harangoztak, esti misére, karácsony másnapja volt, s Git-
ta az előző éjjel feküdt le velem, és vissza kellett mennem hoz-
zá, hogy februárban feleségül vegyem. A palackban meg-
meglöttyent a vermut, s csúszósak voltak a lépcsők a talpam-
ra tapadt friss hótól, amíg fölfele mentem a lépcsőkön, s nem
értettem, miért nem tudom, mit is mondjak Gittának... Állj!
Ebből újra full lesz! Három király, egy felső...
- Csak egyet adj, Géza.
mosténjátszomel, amit tijátszottatok az előbb: lassan, las-
san föltolni az utolsó lapot a többiek alól, milliméterről milli-
méterre rajzolódjék csak elő a kártya képe, előbb a keret vo-
nala, aztán a sarkában a szín jele - kerek tök fölső? Annak
kell lennie, akkor meglesz a full. Bejött a negyedik király!
Nem full! Póker. Nyugalom: vajon mennyit licitálnak?...
- Fünf forint.
.. . tökéletes ennek a hollandnak az arcjátéka - született pó-
kerjátékos -, újra a szemöldökét piszkálja, és a szeme kicsit
fáradt, a mosolya meg unott joviális...
- Géza?
- Megadom.
...és most óvatosan fogok rád hívni...
- Az ötre még kettőt.
Turján szemöldöke összerándult, a hollandé mozdulatlan
maradt. Egyszerre hallhatóvá vált a csönd és a pocskolás,
amit Buksi művel odakint a medencében.
- Hét? Emeljük tízre.
...kár volt, Géza, hogy eléje hívtál a hollandnak, megvár-
hattad volna, hogy ő szólaljon meg, így csak az én kezem alá
játszol...
- Tizenöt.
- Tartom... húszig.
...harminckét kártyalap, tizenöt a kezekben, tizenhét az
asztalon, összecsapás szaga a levegőben: a póker nagy percei
ezek, amikor minden kézben ér valamit a lap, s eldönthetet-
len, kié a legmagasabb, s ki blöfföl... Gitta az ajtónak dőlve
hallgatott, s meg kellett volna kérdezni tőle: mit akartál? di-
csekedni? a barátságodat bizonygatni? a háládat azokért a
hónapokért, amikor Poni halála után Tamás árnyékként járt
utánad, s néha sejtelmed se volt róla, hogy követ, nehogy va-
lami baj érjen az utcán, ahol alvajáróként lebegsz az aszfalt
fölött, a kockakövek fölött, a járművek között? ezt akartad?
A háládat demonstrálni?!... Nem, nem kétséges, hogy erő-
sek a lapjaitok, és egyikőtök se blöfföl, de az se kétséges, hogy
ezt a kört én nyerem meg. Ráhívsz, Pieter?
- Negyven.
...öt lap surran az asztalon: Géza föladta, kiszállt...
- Ötven.
- Nincs annyi apróm. Legyen száz.
...nem akarlak egyetlen kör alatt kifosztani, Pieter, éppen
csak megadom a százat...
- Lássuk.
...tíz lap az asztalon, rajzával fölfele fordítva mind.
Móra lassan a homlokához nyúlt, s látta, hogy a holland új-
ra megvakarja a vastag szemöldökét.
.. . neki is pókere lett? Alsóból. Két értékkel kisebb -haful-
lom van, itt ülnék egy csomó adóssággal. De fullal nem is lici-
táltam volna a pénzemnél többet: az idegeimben elég az óva-
tosság, hogy mindig gyanakodjanak.
Nyertem. Száznegyven forint.
Most jön a szériám, amikor hosszú körökön át verhetetlen
leszek. Surranva keverednek a lapok. Kinézek Buksira, meg
ne fázzon. . . Jöttek a levelek, éj szaka fogalmazódtak a cseléd-
szobában, ahol Tamás lakott, a rokonainál, és a nyári tábor
sátraiban, ahol egyetemista kiskatonák szuszogtak a szalma-
zsákokon: selyempapírral bélelt borítékok és olcsó, kék ku-
perták, jöttek hétről hétre, és elbújtak a kisebb szekrény aljá-
ban, Gitta megunt ruhái alatt, s amikor valami rongyot keres-
tem, hogy a nyaralás után letöröljem az íróasztalomról a port,
véletlenül rántottam ki az egész csomót, s tudtam, hogy nem
fogok róluk szólni Gittának, és nem fogom elolvasni a levele-
ket, pedig még lenne rá időm, hiszen ő csak három nap múlva
ér haza a Balatonról...
****
Lassan lépkedett a medence peremén, Klári mellett, a for-
ró betonon, s nem érezte a férfitekinteteket. Nézte Klári hosz-
szú kezét, ezüstösre festett körmeit, és kedvetlenül hallgatta
az asszonyt.
- Végre egyszer eldönthetnéd már, kipróbálod-e, milyen
az. Talán neked sikerülne, talán neked se. Mindegy. Addig
semmire se jutsz, amíg meg nem próbálod. Csak az uraddal
mersz legénykedni? A többivel szemben annyi kockázatot se
vállalsz, hogy elmenj velük ebédelni? Légy nyugodt, a Bris-
tolban nem fog megerőszakolni. Attól félsz, hogy leitat, és ha-
zacipel az ágyába? Its a long way. .. Ötször meggondolhatod
magad, mielőtt belépsz az ajtaján. És ha nem gondolod meg?
Nem fogysz el, nem látszik meg rajtad semmi, nem lesz kari-
kás a szemed, és önuralmad is van arra, hogy ne légy idege-
sebb, mint máskor.
Szavak, szavak, szavak. Hányszor hallotta már ezt a bizta-
tást, és nemcsak Kláritól, és nemcsak Zsuzsától, és nemcsak
Judittól. Férfiaktól is, akik ugyanígy tudták ezt a szöveget, s
ugyanígy arra hivatkoztak, hogy csak azok lehetnek igazán
erényesek, akik már megízlelték a bűnt - ahogy csak azokból
lettek igazán szentek, Szent Ágostonok, Mária Magdolnák,
mindenfélék, akik előbb nyakig megmártóztak a bukásban.
- Semmit se tudsz te, Klári.
...semmit se tudtok. De talán nem is bennetek a hiba, ha-
nem énbennem: abban, ahogyan neveltek, és ahogyan nevel-
tem magam! az idegeimben, az emberiszonyomban. Meny-
nyit kínlódtam, mire először rászántam magam, hogy ölelni
engedjem a testem! Tamás vállas volt, karcsú csípőjű, hosszú
és izmos lábú, jóképű - utánafordultak a strandon a lányok és
az asszonyok, és én már nagyon nem akartam szűz lenni, nem
akartam Ponira gondolni, nem akartam szenvedni (mindenki
szokott csúfolódni, hogy szenvedni nem is lehet, az csak be-
képzelés - én tudom, hogy a szenvedés nem szó, nem foga-
lom), nem, nem akartam szenvedni, mámort akartam, amiről
az osztályban beszéltek a lányok, és mégis hosszú hónapokba
telt, mire megengedtem, hogy Tamás levetkőztessen. Azt hit-
tem, igazán megtörténik, amiről a lányok beszéltek, de ő nem
akarta. Már nem tudtam gondolkozni, nem is akartam, forró
volt a fejem, és szédüléshez hasonlított, amit éreztem: túl
akartam esni a fájdalmon, de ő csak beszélt, beszélt, okosan,
ahogy most Klári magyaráz, beszélt, beszélt, hogy a szüzessé-
gemnek meg kell maradnia, úgy fogjuk csinálni, hogy semmit
sevegyen észre, aki majdfeleségülvesz, csaképpen egykicsit,
s akkor ellöktem magam mellől, és elkezdtem őrjöngeni,
hogy aljas, dög, szemét, undorító... és másnap mégse én vol-
tam az erősebb, másnap mégis én engedtem, és utána fájt a
hasam, és öklendeznem kellett volna, mert én nem kaptam
semmit, csak beszennyeződtem attól, hogy neki nem csak egy
kicsitvolt jó. Csak éppen egy kicsit, attól még szűzen mehet-
tem férjhez, és így is történt, de akkorra minden elromlott
bennem...
- Semmit se tudsz te, Klári. Odafeküdnél ilyen alakok
mellé?
- Milyen alakok mellé, ostoba?
- Más szaguk van, más a bőrük tapintása, más a szájuk
Hát nem érted, nem érted?!
- Ugorj !
...jaj, hogy megcsapta a bőröm a víz - mintha nedves lepe-
dővel vágtak volna végig rajtam, ahogy negyvennégyben
amikor hétéves voltam, és a kisváros szélén rokon gyereknek
hívtak a szomszédok, Varjasék rokonának hittek, s talán nem
is Varjasékon múlott, hogy senki se tudta meg az igazságot.
De talán sejtették néhányan, hogy félzsidó vagyok, ha nem is
tudták, hogy Varjasék pénzt kapnak a rejtegetésemért; de
akik netán tudták ezt, biztosan sajnálatból nem bántottak:
szántak a sok kínlódásért, amit Varjasnétól kellett eltűrnöm,
aki végigvágott rajtam az alig kicsavart lepedővel, amikor
mosás közben ügyetlen voltam, és ahelyett hogy gyorsan ki-
vittem volna a szappanos-szürke vizet, feldöntöttem a
vödröt. Napokig vörös volt a bőröm a nedves lepedőtől, és
hetekig bekötött kézzel jártam akkor is, amikor vasalás
közben ott felejtettem a karom az asztalon, és Varjasné a for-
ró vasalóval lökte odébb a kezem, pedig csak gyönyörködni
akartam, Varjasné ügyességében gyönyörködni, ahogy a va-
saló alatt vakító fehérré és simává nyúlt a sok lepedő, ágyhu-
zat, zsebkendő, ing - gyönyörködtem, és ettől szeretni is tud-
tam Varjasnét, pedig szüntelenül éreztem, hogy gyűlöl, s csak
az ura parancsára tűr meg a házban, meg a pénzért, amit apu
fizetett...
Kikapaszkodott a vízből Klári után, lerántotta fejéről a für-
dősapkát, s lefeküdt a forró betonra a medence szélén. Em-
berzaj körös-körül, vízloccsanások, napfény, nevetés, kiáltá-
sok a medence fölött, a forró beton fölött, az ő teste fölött és a
Klári teste fölött...
.. Varjasné hallgatag, nagydarab asszony volt, nem járt
folyton a szája, mint a Klárié, nem kérdezett, és így nem is kel-
lett felelgetni neki, mint most Klárinak - Varjasnénak folyton
dolgoznia kellett, Klárinak pedig sohase kell dolgoznia, neki
a szavak segítenek abban, hogy múlj on körülötte az idő, a sa-
ját szavai és a mások szavai, az enyémek is...
- Nemcsak apu akarta, hogy menjek férjhez hozzá, én is
akartam, nagyon akartam, mert szerelmes voltam, és bevall-
hatod, hogy nem nehéz beleszeretni: ha akar, tud kedves is
lenni, másképpen kedves, mint akárki, csöndesen, megnyug-
tatóan.
- És imponált.
- Igen, imponált. Talán nem is ő akart imponálni, én vará-
zsoltam köréje legendát magamnak...
...elolvastam mindent, amihez hozzájutottam, meg amit
megértettem, és kigondoltam a legendát. Kívülről tudtam
hozzá minden adatot, és nem is kellett nagyon erőszakolnom,
hogy a kedvem szerint csoportosuljon minden. Elhitettem
magammal, hogy Sándor nem véletlenül született akkor,
amikor született, a világ megérett már az ő születésére, és ő el
isjött harminckettőben, amit a könyvek a fizika csodaeszten-
dejének hívnak: annus mirabilis, így emlegetik ezerkilenc-
százharminckettőt. Van de Graaf már harmincegy végén
megépítette a szalaggenerátorát, és már az első típussal más-
fél millió volt energiát állitott elő, és harminckettő január el-
sejére minden amerikai fizikus megtudta, hogy New Orleans-
ban Urey, Brickwedde és Murphy felfedezte a nehézhidro-
gént, és akkor jött ezerkilencszázharminckettő. Február ti-
zenhetedikén Chadwick kimutatta a neutront, júniusban
Cambridge-ben Cockcroft és Walton mesterségesen gyorsí-
tott protonsugarakkal atommagokat rombolt szét, Berkeley-
ben Lawrence dolgozni kezdett a maga szerkesztette ciklot-
ronnal, és szeptemberre lövedékprotonjaival megteremtette
a magátalakítások tudományát, Anderson pedig Pasadená-
ban felfedezte a pozitront. Igen, így volt, egy esztendő alatt vi-
lágossá vált az atommag szerkezete, kiderült, hogy az alkotó-
részei nem protonok és elektronok, hanem protonok és neut-
ronok, és Heisenberg megalapította a kvantummechanikát.
Aztán nem sokkal később a Curie házaspár felfedezte a mes-
terséges radioaktivitást. Mindent tudtam, mindent megje-
gyeztem, mindent egymás mellé építettem, és abban is bizo-
nyos voltam, hogy ha valaki egy ilyen esztendőben születik, és
húsz-egynéhány esztendős korára atomfizikus lesz, az nem
lehet a véletlen játéka, abban valami törvényszerűnek kell
rejtőznie - ezek a jelek egy új zseni eljövetelét jósolták, igen,
úgy éreztem, hogy ő mellettem nő majd nagyra!
Ketten fekszünk a betonon, de most a medence másik ol-
dalán, ötvenméternyire a többiektől - forró a beton, és víz-
cseppek csillognak a bőrömön és a Klári hátán.
Minden érdekelt, mindent tudni akartam, hogy kiszámít-
hassam Sándor útját, ami majd az én utam is lesz, és biztos
voltam benne, hogy nekünk is hamarosan eljön az annus mi-
rabilis, hírnéweljön el, Sándor dijakat kap, és ahogy a mozi-
ban láttam, mindenki gratulál, metszett poharakkal fogunk
koccintani óriás csillárok alatt, szemben állnak velünk a film-
felvevő gépek és az éles fényűjupiterlámpák, bele kell moso-
lyogni a televíziós kamerákba, ideges fotóriporterek fényké-
peznek székek tetejéről, és mindenki láthat az újságokban
Sándor mellett: szép leszek a fényképen, mertjó fényképar-
com van, s meg fognak ismerni az utcán - olyan híres leszek,
mint Landau felesége, aki háromszor ápolta vissza az életbe a
háromszor meghalt fizikust - finom rajzú, vékony arc, simán
fésült haj, nagy szemek, s ebben a harmóniában végtelen aka-
rat -, ezerszer megnéztem azt a képet, ezerszer láttam magam
Sándor mellett a magam szépségével, a szomorú-komoly sze-
memmel, amely még azé a tizenhat éves lányé. akitjázminok
vettek körül Budán a kertben...
- Mit mondott, hová megy a gyerekkel?
- Nem mondta. Este hatra otthon lesznek, Buksinak
fürödnie kell, vacsorát kell ennie, le kell feküdnie.
- Gyere el hozzánk estére. Akár Sándorral, akár nélküle.
- Mi lesz?
- Sokan leszünk, nem kell semmire figyelned,jótteszmost
neked az ilyesmi. Oké?
- Mindegy. Elmegyek.
****
Ezerkétszáz forint feküdt előtte százasokban, pirosas ár-
nyalatú bankjegyek, és még valamennyi tízesekben és húsza-
sokban, zöld és kék papírok, frissebbek és kopottabbak, ezer-
kétszázötven vagy ezerkétszázhatvan forint, egy óra nyeresé-
ge, a nagy széria eredménye, amit az első pókere után tüstént
megérzett: azóta minden öt leosztásból legalább négyet meg-
nyer, néha egy drill elég, hogy erősebb legyen Pieternél és
Gézánál, jóllehet nem is hajszolja, nem is erőlteti a tempót -
Turján és a holland azt is hihetik, hogy óvatosanjátszik-, tart-
ja magát az angol stílushoz, hogy inkább lepasszolja a lapot,
ha nemjavult a csere után, s mégis nyer, újra és újra maga elé
húzhatja az asztal közepére rakott pénzt, ezerkétszázötven
forint vagy több, s most újra egy ász drill a kezében.
- Hányat cserélsz?
- Kettőt.
- Nyílt sisakkal játszol. A helyedben én is megengedném
magamnak. Nagyon megy ma neked.
Móra-féle széria. Hol a jóban, hol a rosszban.
- Negyven. Megadod? Also?
Fölnézett a lapjából, s látta a holland építész szemében a
visszafojtott izgalmat és a győzelem bizonyosságát.
... quintje van, erre esküdni merek, s annyit veszített az el-
múlt óra alatt, hogy most már muszáj hinnie a quintben, ami
talán magas is - lehet, hogy királlyal végződik -, de az enyém
most isjobb, és ráhívok, mert látom, hogy megbánta, amit ak-
kor mondott, mielőtt leültünk volna: már nem akarja elveszí-
teni a pénzét, már vissza akarja nyerni, ami itt fekszik előttem,
ezerkétszázötven forint vagy még több... Vérbeli játékos.
- Emeljük ötvenre.
- Megadom. Mid van?
- Asz full.
- Nyertél.
...lassan borulsz ki, Pieter, már nem sokáig tart a holland
önuralmad: meggyorsultak a mozdulataid, hirtelen nyúltál
oda a szemöldöködhöz, s idegesen dobtad le az ásszal végző-
dő quintedet is magad elé, s csak akkor szedted össze megint
magad, amikor elém toltad a pénzt az asztal közepéről...
- Abbahagyjuk?
...nem akarom, hogy elveszítse minden pénzét. Zavar,
hogy újra meg újra kinyitja a sima bőrtárcát...
- Folytatjuk.
...ahogy tetszik: te reggel elutazol, holnap este talán már
Utrechtben alszol, ahol guldennel fizetnek a sűrű városok-
ban, tizenkétmillió ember kisebb területen, mint Magyaror-
szág, jó volna eljutni egyszer a csatornáitokhoz, lomha szél-
malmokat látni és fényes szőrű teheneket, megállni a tenger-
part gátjain, még sose láttam tengert, Bécsnél messzibbre so-
se jutottam nyugat felé, de a Szovjetben se volt időm, meg
pénzem se, hogy elutazzak a Fekete-tengerig vagy a balti par-
tokra - nem ülhettem le sehol az elutazásom előtti napon,
hogy pókeren veszítsem el a maradék százasaimat vagy ezre-
seimet, mondván, hogy nem érdemes visszaváltani a bankban
hazai pénzre: én csak napidijjal utaztam, ahogy tízezer más
magyar, és a gyomromon spóroltam meg azt a kevés rubelt és
schillinget, amiből apró ajándékokat hoztam Gittának és a
kollégáknak - egy pár legmodernebb vonalú cipő a Graben-
ről, ezüstróka kucsma a Gorkij utcából -, így utaztam, és így
gazdálkodtam én, s mindig háromszor meggondoltam, kér-
jek-e két schillingért egy pohár sört az ebédem után - hát nem
bánom, Pieter, játsszunk tovább, és veszíts...
Surrantak a lapok, egyenként emelte fel őket, és érezte,
hogy megint fullja lesz, csak egy lapot kell cserélnie a két párja
mellől:
- Egyet kérek.
... igen, full - a Grabenen és a K„rntnerstrassén nagysze-
rűen ápolt nők sétáltak és szálltak be a parkírozóhelyeken az
autókba, és vasárnap hosszú, fekete Mercedesekkel öregurak
és idős hölgyek érkeztek misére a Stephanskirchéhez, frakkos
és estélyi ruhás férfiak és nők ettek gőzölgő virslit éjféltájt az
Opera környékén a kapualjakban éjszakázó árusoknál, s én
csak hatvan schillingért kaptam volna jegyet az előadásra:
gyalogoltam hát, kora reggel és késő délután és este és éjjel,
minden szabad órámban, mert a gyaloglás nem került pénz-
be, és talán többet láttam, mint azok, akik tíz schillingért vál-
tottakjegyet a kincstárba, ahol halott ékszereket, régi pénze-
ket, fegyvereket, palástokat, kincseket mutogattak nekik -
begyalogoltam egész Bécset, a Ringeket, a Gürtlit, a mellék-
utcákat, Grinzinget és Hitzinget, a kiskocsmás utcákat és a
villanegyedeket, s begyalogoltam Moszkva felét, és bejártam
volna az egészet is, ha több az időm! boldoggá tett a gyaloglás,
és örültem, hogy Gitta örülni fog az ajándékaimnak, amikor
kinyitom a koffert, és azt mondom neki: "Hunyd be sze-
med!" - magamnak csak jegyzeteket hoztam és ötleteket
amelyek közül legfeljebb egyhez vagy kettőhöz foghatok
majd hozzá, és irigységet hoztam magamban Dubna labora-
tóriumaiból, ahol csak látogató voltam: ott is csak látogató
voltam, csodálkozó idegen, irigykedő idegen, aki mindent
megfigyelt, mindent magába fényképezett, amit csak látott,
hogy később, idehaza, legyen mire visszagondolnia...
- Mondjad neki te is, Géza, hogy fejezzük be. Elveszíti
minden pénzét.
...ezerhétszáz forint fekszik előttem, rendetlenül heverő,
pirosas árnyalatú bankjegyek, több mint a félhavi fizeté-
sem...
- Kimegyek Buksihoz, behozom, egyen valamit, addig
kérd meg, fejezzük be!
****
Amikor odaadta a kulcsot és a két forint borravalót a kabi-
nosnak, ujjai hozzáértek a férfi kövér tenyeréhez. Megbor-
zongott, és csaknem futva igyekezett kifelé a két kabinsor
közül. A nyitott folyosó szélén vízcsapot látott, valaki nyitva
felejtette, gyenge sugár folyt belőle: alája tartotta a kezét, s
meg is törülte, úgy sietett tovább.
A négy nő már a kapu előtt várta: könnyű nyári ruhák,
mély kivágások a mellük felett és a hátukon, Judit kezében
slusszkulcs, a többiekében táskák, világos árnyalatú nyári re-
tikülök, nejlonszalmából fonottak, egyhetesek vagy néhány
naposak, mindegyik legújabb vonalú, dérnier cri, ez is most
válik közhasználatú kifejezéssé, mindenki a divat utolsó kiál-
tásával akar megjelenni, Párizs a ruhák vonalában, Párizs a
Belváros szóhasználatában is.
...Zsuzsa és Lia aJutka kocsijával megy ebédelni, én Klári-
val maradok, ő nem ebédel : estére úgyis ennie kell néhány fa-
latot, és a háromszori evést nem engedi meg magának...
- Szervusztok.
Tenyerében érezte a világoskék Simca motorjának és ka-
rosszériájának minden rezzenését, az anyag igazodását a tem-
póhoz. A rakparton robogott velük a kocsi, forróságot sugár-
zott rájuk a fémtető, hűvös levegő csapkodott be a gyorsulás-
tól a leeresztett ablaküveg felett, tempó, hőség, hűs szél. Víz-
illatú volt a levegő: a Dunáróljött a vízszag, a Dunáról, amely
a rakpart alatt állni látszott, hullámok nélkül, örvények nél-
kül, kis hajókkal, fehérre és zöldre festett vízibuszokkal a te-
tején: átkelőhajók és sétajáratok.
Fürgén balra szedte a kormányt, kecses ívben fordult, fé-
kezett, újra gázt adott, be az Alagútba, majd a tér forgalmába,
és fel a hídra, a zöldesszürke vaskorlátok közé, a tartópillérek
ívei alá, s halkan sikoltottak a pneumatikok a Roosewelt tér
nagy fordulójában.
- Hová akarsz menni, Gitta?
- Nem mindegy? A Bazilikába.
...a Bazilikába? De hiszen eszembe se jutott, hogy oda
menjek. Évek óta nem voltam ott, évekkel ezelőtt, négy esz-
tendeje mentem be egy ugyanilyen forró nyári délutánon a
hatalmas kapun, vasrácsok között, hideg kőlapokon, a padok
közé, a szobrok közé, az oltárfestmények és stációképek
közé, négy esztendeje, a meleg elől és az utcazaj elől, az embe-
rek elől, akik ellenségeim voltak az utcákon: Sándor szövet-
ségesei, közönségesek, hétköznapiak, értetlenek, idege-
nek...
Megállította a kocsit a tér közepén, a mésszel húzott fehér
csikok között, és ránézett Klárira:
- Bejössz velem?
Nem várt feleletre, kiszállt a kocsiból, s elindult a kupolás
óriás épület felé. Talpa alatt egy-egy lépésnél puha volt az át-
forrósodott aszfalt, és a tér házai közül hullámokban szállt fel
a hőség. Hallotta maga mögött Klári puha lépteit az aszfalton,
kopogó lépteit a Bazilika lépcsőin és a nagy kockalapokon, s
nagy lélegzetet vett, amikor megérezte a templom kapuján
kiáramló hűs levegőt.
A pad egy tartóoszlop takarásában bújt meg. Leült, nem a
pad szélére, beljebb, hogy Klárinak is legyen helye mellette.
Hátradőlt, és lassúakat, mélyeket lélegzett a templom illatos
hűséből és a csöndből, amely mozdulatlanul vette körül őket
a vastag oszlop mellett. Jobb lett volna egyedül bejönni, egye-
dül ülni itt, Klári nélkül, egészen egymagában: érezni kicsiny-
ségét a kupola robusztus félgömbje alatt, a világítót szigetelő
vastag falak védelmében...
.. . a védelmet kerestem mindíg, a biztonságot, és sohase ta-
láltam meg, se apu mellett, se Sándor mellett, se otthon, a be-
zárt ajtó mögött, se itt, a vastag falak között. Apu örült, hogy
megszabadulhat tőlem, másnak is odaadott volna, nemcsak
Sándornak, fiatalnak érezte magát, és nem vette észre a szívé-
ben a halált: elcserélte a lakást, neki csak egy kuckó kellett,
ahol meghúzza magát - az értékesebbet, a kétszobásat ne-
künk adta, s én eljöttem a kertből, ajázminbokrok közül, már
nem voltam tizenhat éves lány Budán, már érett voltam rá,
hogy asszony legyen belőlem, s ettől megfiatalodjon az apám
is. Sürgött-forgott, rendelkezett és rendezkedett, valóban
megfiatalodni látszott a sűrű tevékenységben, frissebb lett a
tartása, élénkebb a szeme, egyik napról a másikra dívatos a
frizurája: megifjodottözvegyember, akiegyszerreismét lehe-
tőséggé válik, egyedülálló férfi, akinek senki iránt nincsenek
kötelezettségei, partner egy házassághoz, független futó sze-
relmekhez, amelyek az ő korában talán gyakrabban adód-
nak, mint fiatalabb férfiaknál...
Hirtelen-váratlanul dördült meg fejük felett az orgona.
Egyszerre rezzentek össze a robbanó dallamfoszlánytól, a
nyolc-tíz ujj által felszabadított sípok mélyen dübörgő hang-
jaitól, amelyek feszítve töltötték be a hatalmas teret a kupola
alatt, a vastag falak között, körülöttük, akik ezekben a pilla-
natokban ijesztően elhagyatottak voltak a vastag oszlop taka-
rásában, a félhomályban, a már borzongató hűsben, borzon-
gó asszonyok, akik attól se engedtek fel, hogy az első, dörgő
zúgás után megszelídültek a hangok, dallammá finomodtak,
szintejátékos és mégis méltóságos futamokká, távoli kürtök,
közeli sípok, vidám hegedű"k és Istent dicsérő gyermekek
hangszer- és emberénekévé, angyalok magasságbeli kórusá-
vá: vox humana és vox coelestis, ahogy a gimnáziumi ének-
órákon zeneelméletben kellett tanulni...
Gitta hátranézett, a kórust kereste a magasban, ahol bizo-
nyára egymagában tanyázott az orgonista - törpe a hatalmas
hangszer padján, játékos ember, homo ludens, fiatal vagy
öreg az ezüstösen csillogó sípsorok alatt s a templomhajó
mélysége felett, egy közönséges hétköznap délután játékos
embere, akinek talán ez a muzsikajelenti a futballmeccset, az
eszpresszó teraszát, a teniszpályát, a kocsmaasztalt, az autó-
túrát, láthatatlan ember a magasban, akiről csak a sípok
hangja ad hírt, s ő nem is sejti, hogy itt lent, a hideg templom
mélységében ketten is hallgatják, ahogy soha senki sem sejt-
heti, mikor figyelik meg mások, anélkül hogy ő észrevenné,
mikor lesik ki önkéntelen mozdulatait, akaratlan arcmozdu-
latait, szándék nélkül moccanó mosolyait, hogyan hallgatják
ki álmában kelt szavát vagy azt, amikor hamis hangján egy
gyermekkorában ráragadt nótát énekel takarítás közben...
...gyűlöltem Sándort, hogy váratlanuljött haza, és neszte-
lenül nyitotta ki az ajtót, gyűlöltem, mert percekig hallgatta,
milyen hamisan énekelek, az előszobából hallgatta, s felsikí-
tottam ijedtemben, amikor megláttam a szobaajtóban, s hiá-
ba kapott a karjába, hiába csókolt össze, hiába magyarázta,
hogy aranyos voltam azzal a kis hülye nótával, gyűlöltem,
mert kilesett, és másnak látott, mint amilyennek mutatni
szoktam magam...
- Fázom, gyere, menjünk ki.
- Eriggy csak, Klári, mindjárt jövök én is...
...jobb is, ha egyedül hagysz, én nem fázom, én jól érzem
magam ebben a hidegben, ebben a félhomályban, ebben az
orgonás csendben, egyedül vagyok itt, és egyedül van ott fenn
a kóruson is az az ember, nem tudunk egymásról, s jó ez így,
hallgatni valakit, aki nem érezheti, hogy közönsége is van ajá-
tékának. Hangok, hangok, mély és magas hangok, barnák,
fehérek, pirosak, kékek, mindig színeket éreztem hozzá a
hangokhoz, és apu megmosolygott érte, amikor megkérdez-
tem, hogy ő melyik hanghoz milyen színt érez, lehajolt hoz-
zám - talán ötéves lehettem, és még óriásnak láttam őt -,
összeborzolta a hajamat, aztán visszaült az írógépéhez, és to-
vább dolgozott: kopogott az írógép, pénzt kellett keresnie,
mindig pénzt kellett keresnie, anyám miatt, mert beteg volt,
miattam, mert engem fel kellett nevelni, meg kellett menteni,
ruházni kellett, fizetni kellett értem az iskolában, nyaralni
kellett küldeni, fenn kellett tartani a lakást, fűttetni és takarít-
tatni, kopogott az írógép, értem kopogott, de csak estig, mert
ha éjjel is dolgozni akart, bőgni kezdtem, kiabáltam, felidege-
sítettem, hogy belefájdult a feje, nem akartam megérteni,
hogy muszáj dolgoznia, reggelre muszáj elkészülnie azzal az
adag fordítással, nem akartam megérteni, és hittel hittem,
hogy nekem van igazam, s mindig ő volt a gyengébb, fejfájó-
san húzta be maga mögött az ajtót, és ceruzával, hangtalanul
írta tovább, amit géppel sokkal gyorsabban írhatott volna.
Untam az írógépkopogást, és amikor csak tehettem, odakint
lebzseltem a kertben, hatéves lány, tízéves lány, tizenhat éves
lány, érettségiző lány a jázminbokrok között, Budán! ó, ha
egyszer kiszabadulhatnék ebből a házból, hogy ne kellene
mindennap aput kínoznom, hiszen nem akartam kínozni,
szerettem őt, és mégse tudtam más lenni, mint amilyen vol-
tam, gonosz, követelőző, makacs, szívtelen, ezeket a szavakat
mindig apu mondta, és mindig többet költött rám, mint
amennyi pénze volt: ezért nem sikerült sohase utolérnie ma-
gát, ezért vállalta egyik munkát a másik után, kifizetni az
egyik adósságot, és máris keresni a pénzt a következőre - ug-
rált a tíz ujja a gép billentyűin, ahogy az orgonista játszik
odafönt a kóruson a hangszer billentyűin, az írógép billentyűi
betűket adtak, és az nem volt muzsika, és nem voltjáték, mint
itt fenn az orgonazene, nem, apu arca minden reggel gyűrött
volt, és nagy pohár kávékat ivott, sűrű-erős kávét, hogy feléb-
ressze magát: rabszolga volt, az én rabszolgám, már csak az
enyém, mert anyut eltemettük, és nem sejtettük, hogy már
nincs sok hátra a másik temetésig, aput fogom temetni, aki
éppen csak élni kezdett, amikor meg kellett halnia. Rendel-
kezett és rendezkedett, megtelt új energiákkal, mindent maga
akart intézni a mi lakásunkban is, az ő kuckójában is, tíz évet
fiatalodott egyszerre, és talán azt tervezte, hogy utazni fog,
még egyszer végigjárja fél Európát, ahogy régen, legényem-
ber korában, társaságot akart toborozni maga köré, vissza-
szerezni azokat az embereket is, akiket én martam el a há-
zunktól, és újakat megismerni, férfiakat, nőket, szórakoztató
embereket, s minket is mindig meghívott volna magához,
hogy most már a vendégeként büszkélkedhessen velem a
vendégei előtt!
Nem volt zenekar a temetésén, és nem volt gyászmise or-
gonával, csak sok ember, és akkor kiderült, mennyien szeret-
ték aput, nemcsak a kollégái, hanem rengetegen olyanok is,
akiket én sem ismertem - csak a miniszter nem szerette: a kol-
légák mondták el Sándornak, hogy amikor a miniszternek
bejelentették, hogy apu meghalt, zavartan csóválta a fejét, és
azt kérdezte, hogy ezután ki az ördög fogja elvégezni azt a
rengeteg kényes munkát - apu öt nagykövet helyett volt dip-
lomata az írógépével. Csak ennyit kérdezett, de én ott, a te-
metésen nem tudtam, mit mondott a miniszter, nem értettem
a szavakat, amikkel aput búcsúztatták, nem láttam az arco-
kat: Sándor karjába kapaszkodtam, két kézzel, tíz köröm-
mel, és még hetek múlva is kék foltok voltak a karján, én mar-
tam rá a bőrére a kék foltokat, s nem tudtam, velem sír-e, s azt
se tudtam, én sírok-e... egy autóban ültem, és még akkor is
Sándor karját martam, hányinger kínzott az autó ringatózá-
sától és a görcsös rángatózástól, amivel a sírás gyötört, úgy
éreztem, órákig himbálózik velem az autó, amíg hazaértünk -
ruhástul feküdtem a rekamién, amit kétezerért adott el az
öregasszony, s még mindig rázott a zokogás, kifolyt a számból
a víz, amit Sándor akart megitatni velem, lefeküdtem, és ide-
oda hengergőztem, apuval akartam beszélni, édes jó apuci-
kám, édes jó apucikám, nem tudtam, ki vagyok, huszonegy
éves asszony-e egy emeleti lakásban, a rekamién, vagy ötéves
kislány, hatéves kislány Budán, a kertben, a jázminbokrok
között, s hiába volt ott mellettem Sándor, hiába beszélt hoz-
zám, nem értettem semmit a szavaiból, nem fogtam fel, hogy
ott ül mellettem, egyedül voltam, körös-körül hideg forróság-
ban, s nem éreztem meg, mikor kezdett kerülgetni az álom,
csak éjjel riadtam fel: eső utáni szél rázta a nyitott ablakszár-
nyakat, és Sándor már elaludt mellettem kimerültségében...
Rémülten bámultam bele a sötétbe - hol vagyok, hol vagyok?
Rázott a hideg, és nem mertem mozdulni, sikoltozni akartam,
de a torkom is üres volt, elfogyott belőlem a hang, s talán
órákba telt, talán csak percek teltek el, nekem végtelen idő
volt, mire sikerült megfordulnom, és megráznom Sándort.
Riadtan ébredt, odahajolt hozzám, és belekapaszkodtam,
olyan erővel, hogy az ő válla is átvette az én reszketésemet, és
csak azt ismételgettem neki: "Ugye, mi majd mindigjó test-
vérek leszünk... ugye, mi majd mindig jó testvérek le-
szünk?..." Sohase lettünkjó testvérek, mindig idegenek ma-
radtunk, összevarázsolt két idegen, gyanakvó idegenek, akik
csak marni képesek egymást, és mégis mindenkítől irigylik a
másikat, egymáshoz se tartoznak, máshoz se akarnak tartoz-
ni. "Ugye, mi majd mindig jó testvérek leszünk?" - és akkor
még minden jól folytatódhatott volna.
Már másik ez a dallam, már mást fújnak a sípok, gyászmu-
zsikát, lassút, szomorút, s talán ez a telepátia: megérezte ott
fent az az ember, mi mindenre gondolok, s igazodott a hangu-
latomhoz, és ebben nincs csoda, Sándor mondta, hogy a tele-
pátia nem valami humbug, a telepátia is egyfajta rádió-
összeköttetés, én vagyok az adóállomás, ez az orgonista
odafönt a vevő, minden csak áramok és hullámhosszak kér-
dése, hullám-összeköttetés emberek között, tudatos vagy
még az se, törvény, ha még kideríthetetlen is, mindennek van-
nak törvényei, minden szabályszerűen történik, törvények,
törvények, mindenki elmúlik mellőlünk, el kell menni innen,
nem akarok gyászmuzsikát, nem akarom ezt a hideget se,
nem akarom az óriás kupolát magam felett, nem akarok
egyedül lenni...
****
Móra megemelte a konyakos poharát:
- Egészségetekre.
Kétezer-kétszáz forint feküdt előtte és aprópénz is, s már
Turján előtt is hevert vagy háromszáz forint. Pieter még min-
dig nem akarta abbahagyni, de most már nem is szabad meg-
próbálniuk, hogy rábeszéljék - ideges, még úgy érezné, hogy
nem akarják megadni neki a sanszot, hogy legalább vala-
mennyit visszanyerjen.
Kiitta a konyakját, és megfordult, hogy megnézze Buksit,
aki márjó negyedórája a sarokban falatozott. Turján szardí-
niát bontott, vajat és sajtot, vízcsöppektől csillogó cseresz-
nyét és valami behűtött gyümölcslevet rakott eléje, s kolbászt
is szeletelt, egyék a gyerek kedve szerint.
- Izlik, öregem?
A kicsi teli szájjal bólintott. Turján nevetett, s elmosolyo-
dott a holland is.
Móra egy csomóba söpörte a pénzt, ami előtte feküdt.
Végre megoldódott a hangulat, végre kimondhatta, ami ed-
dig is a fejében járt:
- Pieter... jó volt ajáték, remélem, maga is élvezte. De mi-
előtt belefáradnánk, fejezzük be. Köszönöm a játékot - és
odatolta a holland elé a pénzcsomót.
A hirtelen csendben megérezte, hogy ügyetlen volt a gesz-
tusa. Nemcsak Pieter arca merevedett meg, de Turjáné is, za-
var vibrált a csendben, s valahol kint, a magasban, repülőgép-
motor zúgott: sétajárat a város fölött, turisták háromszáz mé-
ternyire a tetők fölött.
- Remélem, nem gondolta komolyan? - kérdezte a hol-
land, és mosolyogni próbált. Ujja hegyével megvakarta busa
szemöldökét. - Hadd biztosítsam: nem tettek tönkre pénz-
ügyileg. Hadd biztosítsam: ha én nyertem volna el a maga
pénzét, nem ajánlottam volna fel a játék végén. Aki kártyá-
zik, annak vesztenie is kell tudni. Rossz lapjárás ellen nincs
orvosság. Én veszítettem. Előfordul ilyesmi otthon is velem.
Ha sokat veszítek, a következő hónapban többet kell dolgoz-
nom, többet kell keresnem. Apropó: maga mennyit keres?
Mennyit? Móra elmosolyodott.
- Sokat.
- Gondoltam - bólintott a holland. - Atomfizikus. A leg-
modernebb tudomány exponense. A lehetőségek gyermeke.
mosolyogni kell, fegyelmezetten mosolyogni
meghagyni Pietert a hitében, hogy sokat keresek, a legmoder-
nebb tudomány exponensevagyok, a lehetőségekgyermeke!
semmi köze hozzá, hogy mindez egyáltalán nem igaz, semmi
köze az irigységeimhez, nem tartoznak rá a keserűségeim,
amikor nemcsak egy idegennek nem beszélnék, de még
azoknak se, akik a legközelebb állnak hozzám...
- Mondja, Pieter, hallott már Norbert Wienerror?
- Nem. Nem emlékszem erre a névre. Ki ez az ember?
- ő alapította meg a kibernetikát.
- Valóban? Sajnálom, hogy még nem hallottam róla. De
hiszen, ha minden nevet megjegyeznénk... Részemről meg-
elégszem annyival is, hogy egyszerűen bizonyos fogalmaim
vannak a kibernetikáról.
- Wiener? - kérdezett közbe Turján. - Most halt meg, né-
hány hónapja, mintha olvastam volna róla.
- Igen, márciusban halt meg.
- Mirő jutott eszedbe?
- Már nem is tudom. Jó ez a konyak
arról jutott eszembe, hogy valóban vannak
olyan emberek, akiket te a lehetőségek gyermekeinek neve-
zel. Én is matematikai csodagyerek voltam, én is nyertem ta-
nulmányi versenyeket, pénzt is kaptam nemegyszer, gimna-
zisták szemében hatalmas összegeknek tűnő, pár száz forin-
tos pályadijakat, és meg is tapsoltak, amikor a versenyeken
kihirdették az eredményeket. De én nem egy amerikai egye-
temi tanár fia voltam, aki valóban a lehetőségek gyermeke le-
hetett, tizennyolc éves korában már megszerezhette a doktori
címet a Harvard Egyetemen, évekig utazgathatott Európá-
ban, és olyan világklasszisoktól tanulhatott, olyan zseniális
matematikusoktól, mint Landau, Bertrand Russel, Little-
wood, Hardy, David Hilbert. És talán én is megérdemeltem
volna Neumann János szerencséjét, én is másképpen startol-
hattam volna, ha már gimnazista koromban európai hírű
egyetemi tanárok foglalkoznak velem, és szimultán végezhe-
tem a budapesti egyetemen a matematikát, a zürichin a kémi-
át, és egyidejűleg a berlini egyetem hallgatója is vagyok. De az
én apám nem volt se amerikai professzor, se pesti bankár, én
háromszáz-négyszáz forint ösztöndijat kaptam, és könyvtár-
ból kölcsönzött könyvekből tanultam, mert nem jutott rá
pénzem, hogy meg is vegyem ezeket a könyveket...
Szórakozottan pörgette ujjai között a kártyalapokat
színek, figurák, számok, harminckét lap, kiszá-
míthatóan és kiszámíthatatlanul sok variációt adhat, esélye-
ket a nyerésre és a vesztésre, s ezzel a harminckét lappal ma
itt, ennél az alacsony asztalnál, a lehetőségek gyermeke vol-
tam, több mint kétezer-kétszáz forint fekszik előttem - körül-
belül a lehetőségeim határa, igaz, Buksi...?
- Jóllaktál?
- Te mért nem eszel, Sándor?
- Nem vagyok éhes.
- A bácsi se? Akivel máshogyan beszélsz.
- Biztosan ő se éhes. Németül beszélek vele, mert ő
külföldi.
- Mikor megyünk el?
- Csak nem unod magad? - túrt bele a gyerek hajába Tur-
ján. - Még sokáig fürödhetsz, sokáig idesüt a nap a teraszra.
- Már nem akarok fürödni. Mammi vár.
- Honnan tudod?
- Tudom.
- Ha akarod, felhívhatod. Vagy ha óhajtod, majd én felhí-
vom, és te beszélsz vele, hogy igazán vár-e.
- Sándor telefonáljon!
- Mit telefonáljak mamminak?
- Hogy fürödtem. Jöjjön ő is.
- Nem hiszem, hogy otthon találjuk, ha fölhívom is.
- Mért nem?
- Biztosan a városban jár valahol.
- Mért?
- Neki is ebédelnie kell. Mindjárt három óra. Biztosan
megéhezett reggel óta, hogy mi eljöttünk otthonról. Igaz?
- Igaz. Csak te nem ebédelsz?
- Majd ha megéhezem, én is eszem.
- Most?
- Később. Igazán nem akarsz fürödni? Nézd, milyen szé-
pen csillog a víz. Addig használd ki a napot, amíg el nem bújik
ott, a hegyek mögött. Látod, arra igyekszik, a hegyek felé.
Még van egy kis időd.
- Akkor jó. Fürdök.
Az apró, meztelen talpak kicsattogtak a szobából, a gyerek
eltűnt a teraszon, s Turján megint németre fordította a szót:
- Bámulatos, milyen ügyesen bánsz ezzel a kis emberrel,
Sándor. Csodálom a türelmedet.
- Nem boszorkányság. Pihentet, ha együtt vagyunk.
- Sokakat idegesít, hogy a gyerekek állandóan kérde-
zősködnek - mondta a holland.
- Gyerekkoromban én is mindig kérdezősködtem. Az fájt
a legjobban, ha valamelyik felnőtt lerázott. Szeretném, ha
Buksit soha senki se rázná le. De ha már másoktól nem várha-
tom el, legalább én leszek mindig türelmes hozzá...
...ezt persze teljesen fölösleges volt elmondanom. Nem
tartozik rájuk, egyáltalán semmi nem tartozik senkire...
- Tölthetek magának is, Pieter?
a konyakospalackból borostyánszínűen folyik a
poharakba az ital: szesszé párolt ízek és illatok, s ha akarom,
ebből a pénzből, ami előttem fekszik, húsz üveg konyakot is
vehetek...
****
Fáradtan rátámaszkodott az íróasztalra, maga elé dobta
kézitáskáját, és önkéntelenül megnézte az arcát az asztallapra
borított üvegtábla tükrében. Furcsa, hogy itt áll az íróasztal
előtt, amit mindig el szokott kerülni - Sándor sohase szerette,
bár rigolyásan se éreztette, hogy ellenére van, ha ajegyzetei, a
számításai között más is nyúlkál -, s az évek alatt beléje ideg-
ződött, hogy az asztalt olyan tárgynak vegye tudomásul, ami
egyedül Sándorhoz tartozik...
..ócska íróasztal, méltatlan a többi bútorhoz, pedig azok
se különösek, de Sándor ragaszkodik hozzá, mert ez volt az
első szerzeménye az egyetem után: alig fért el az albérleti szo-
bájában, félig beszorítva a ruhásszekrény mögé, hogy emiatt
a jobb oldali fiókokat nem is használhatta... valahol éppen
felszámoltak egy hivatalt, és ott vette meg háromszáz forin-
tért, mert az albérleti szobához csak egy apró, kerek asztalka
járt, rücskös csipketerítővel letakart darab, amin lehetetlen
volt dolgozni. Felültem az íróasztal tetejére az albérleti szobá-
jában, és kinéztem az ablakon az utcára, a hóesésbe: szem-
ben, az italbolt előtt emberek ácsorogtak, és párásak voltak a
talponálló ablaküvegei - hallgattam, amit Sándor mesélt, s
már nem is fáztam, pedig abban a szobában sohase volt me-
leg. Talán éppen a filozófusokat szidta a maga csöndesen in-
dulatos módján, igen, a filozófusokról beszélt, akik belepo-
fáznak a fizikába, anélkül hogy értenének hozzá, s azt bizony-
gatják, hogy a relativitás elmélete, de különösen Einstein hí-
res E=mc2 egyenlete tarthatatlan agyszülemény, és teszik ezt
akkor, miután a fizikusok már régen megvalósították a mag-
reakciókat, kísérletekkel ellenőrizték ezt az Einstein-
törvényt is, atombombaméretekben ellenőrizték. Nagy kötet
feküdt Sándor előtt az asztalon, orosz könyv, filozófiai szótár,
szintén filozófus nagyokosok munkája, abból olvasott fel egy
passzust: "A kibernetika reakciós áltudomány. Az Egyesült
Államokban keletkezett, a második világháború után, és szé-
les körben elterjedt más tőkés országokban is." Ezt olvasta
fel, és nevetett bosszúságában, mert akkor már ott az egyete-
men mindenki tudta, hogy Moszkvában is meg mindenütt ki-
bernetikus számológépeket építenek, bármit is prédikáltak a
filozófusok.
Ültem az íróasztal tetején - hóesés odakint, Sándor hangja
mellettem, spirálrugós lámpa fénye a papírokfelett -, és ma is
hallom a mondatokat, hallom a szavak hangsúlyát, érzem a
tenyeremen a mély vonalat, amit az íróasztal éles széle vágott
a bőrömbe. Halk szavak, indulatosak és magyarázók, s min-
den mondat érdekes, minden izgalmas, ami körülvesz kettőn-
ket az asztalnál. "Leibniz volt az utolsó tudós, akit még poli-
hisztornak nevezhetünk, ő volt az utolsó, akinek sikerült át-
fognia az adott kor teljes tudományát, egyetlen koponyán be-
lül egyesíteni mindent, amit tudni kell ahhoz, hogy hozzá is
tehessen valamit a meglévőhöz! Leibniz óta minden tudo-
mány specialisták örökségtöredékeivé vált, s ahogy múlik az
idő, egyre fokozódik ez a beszűkülés! Ha azt akarjuk, hogy
fönnmaradjon a nevünk a széles közvélemény előtt, vagy sze-
rencsésen zseniálisaknak kell lennünk, amilyen ember ma
már nagyon kevés akad, vagy meg kell elégednünk azzal,
hogy úgyse tudjuk átrágni magunkat az egymással hallatlanul
bonyolultan összefonódott és mégis differenciált tudomá-
nyok kásahegyén, s magunk is specialistákká válunk, szorgal-
mas specialistákká, akik sohase érik el a legnagyobbat: azt,
hogy minél kisebb iskolások tankönyveiben tegyék az embe-
rek elé, amit megállapítottunk. Mert minden tudományos
eredmény, minden képlet annál fontosabb, minél alacso-
nyabb szintű tankönyvekben tanítják." Mindent el akartam
hinni neki, de ezt nem hittem el! lehetetlen volt megalkud-
nom az érvelésével, hogy belőle az adottságok miatt sohase
lesz világhírű ember, lehetetlen volt tudomásul vennem, hogy
nem emelkedik a legmagasabbra, a legnagyobbak mellé, s ta-
lán fölé is. Sohase mentem fel a hegyre, ízléstelennek tartot-
tam mindig, ha egy feleség megjelenik a férje munkahelyén,
sohase láttam saját szememmel a laboratóriumát vagy a szo-
báját, nem láttam a reaktort, és nem sétáltam az óriási park
vén fái alatt, a betonutakon, s mégis ismertem mindent, ami
ott veszi körül, lerajzoltattam vele a laboratóriumot, itt, ezen
az íróasztalon rajzolta le egyszer és kétszer és háromszor,
mindahányszor, hogy átrendezték az új kísérletek szerint a
műszereket - vajon hány új rajz készült nekem ezen az asztal-
lapon? -, s mióta nem kérdezem már, milyen is a labor?...
Hosszú évek óta nem kérdezem, s amikor egy ideig ő még
próbált beszélni néhány szóval a benti újságokról, akkor is
úgy tettem, mint aki nem figyel oda, s idővel észrevette, hogy
igazán nem figyelek oda, mire ő is abbahagyta, hogy bármit
emlegessen, ami az ottani életéhez tartozott.
íróasztal, üveglap, benne tükröződik az arcom. Nem hit-
tem neki, amikor nevetett rajtam. Buta vagy, Cirmos, zöldsé-
geket beszélsz, ne álmodj rólam semmi fölöslegeset! Semmi
fölöslegeset - istenem, még most se tudok belenyugodni,
mennyire félt mindig a nyomatékos szavaktól, a maguknál
többet érő jelzőktől: inkább mindig devalválta valamennyire
a szavai nyomatékát, mintsem többet éreztessen annál, amit
mondani se akart. Buta vagy, Cirmos, ne álmodj rólam sem-
mi fölöslegeset! De még ma se hiszem, hogy fölöslegeset ál-
modtam róla! Nem akarom elhinni, nekem nem volt szabad
tévednem, én nem álmodhattam fölöslegeseket! Ha igazán
erős lettem volna, elérethettem volna vele mindent! Ma is fel
merem tenni rá az életemet, hogy nekem volt igazam: kihoz-
hattam volna belőle mindent, kihozhattamvolnabelőle a zse-
nialitását is, ha elég okos lettem volna, ha sikerült volnafelta-
lálnom az eszközöket, amikkel hatni lehet rá! Nem, nem kép-
zelődtem, tőlem függött minden, és én voltam gyenge, én vol-
tam buta, de nem úgy, ahogy ő gondolta, hanem a türelmet-
lenségemmel, vagy talán ezzel sem? Az, hogy az ember mivé
válik, nem az önbizalmon és nem is az akarathiányán múlik,
Cirmos... buta vagy, ne álmodj rólam semmi fölöslegeset!
Itt ültem, vele szemben, az asztal másik oldalán, már ebben
a lakásban, állapotos voltam, súlyos és türelmetlen test, nehe-
zemre esett ülnöm is, állnom is, legkevésbé pedig feküdni
akartam, hisztéria bujkált bennem a hányingertől, ami pedig
akkor már hónapok óta nem kínzott, de egyre riadalomban
tartott, éreztem az arcomon a sápadt hideget, és éreztem a
szememben a hisztériát, itt ültem az asztalnál, és kínozni
akartam, ígéreteket akartam kicsikarni belőle, azon ajogon,
hogy nagy a hasam, az ő gyerekével vagyok másállapotban:
igérjemeg, hogymostmár-nem érettem, hanem agyerekün-
kért - megmutatja, mire képes, kitör a többiek közül! lihegve
beszéltem hozzá, gyaláztam - fulladozott a hangom -, s
könyörögtem neki, oly kedves voltam, annyi szeretet volt
bennem, minden szavamban, annyi őszinte szeretet, mint ko-
rábban soha (istenem, az emberben ezerszer több az ellent-
mondás, mint amennyit egyáltalán akarattal találhatna ki), a
gyerekünkre kértem, hogy ne elégedjen meg azzal, amit a tár-
sai és a főnökei becsülnek benne, törjön ki közülük, mutassa
meg a világnak! Mitmutassak meg, Életke? Tanulni kell, so-
kat kell tanulni. Be kell hoznom, amivel elmaradtam. De hi-
szen a többiek is elmaradtak, ha te elmaradtál! Nem az a fon-
tos, Cirmos, hogy mi a helyzet a többiekkel, az a fontos, hogy
mit hiányolok én magamból. Lehet, hogy ostobán indultam
el. Talán nem kellett volna vállalnom, amit vállaltam: talán
jobban tettem volna, ha nem kísérleti fizikusnak szegődök el.
Nevetett, azzal a félnevetéssel, amit néha a fián is látok. Kí-
sérletifizikus: elevehendikep, deénmárhozzászoktamahát-
rányokhoz. A kísérleti fizika eleve hátrányban van az elméleti
fizikával szemben. Az elméleti fizikusnak csak egy ceruzára
vanszüksége... megazeszére. Nézdmegaközlönyöket: miaz
arány? egy a négyhez az elméleti fizikusok javára. Ahhoz,
hogy egy elméleti munka kísérleteit elvégezzék, legalább öt-
hat kísérleti fizikusnak kell esztendeig, másfélig dolgoznia.
Számítsd ki az arányt: egy elméleti fizikus mellé legalább
húsz-huszonötkísérleti fizikustkelleneállítani. És mi a való-
ság? Legföljebb egy az egyhez, ha ugyan nem kevesebb a kí-
sérletifizikus, mintateoretikus. Miért?-kérdezed Mert akí-
sérleti fizikus munkája egyákalán nem kifizetődő. Ha az el-
méleti fizikusnál kiderül, hogy tévedett, csak annyi történt,
hogyelveszítettnyolc-tízhetet(persze, ezcsakstatisztika). De
a kísérleti fizikus másfél évet is veszíthet, mertminimum eny-
nyi időtkellett a munkára fordítania, anélkül hogy bárki ész-
revette volna nála a többihátrányt: otthon kell lennie az elmé-
letben, és otthon kell lennie a műszerei között is - a neve nem
forog negyedévenkint a folyóiratokban, s azzal se törődik
senki, hogy számtalanszor megállás nélkül kell dolgoznia éj-
jel-nappal, hiszen nem állíthatja meg a műszereket, ha nem
akarja elölről kezdeni az egész kísérletet. Érted, Cirmos?Ér-
tettem, tudtam, hogy igaza van, de csak az eszem fogadta el,
hogy mindennek úgy kell lennie, ahogyan ő csinálja, s az esze-
men kívül az idegeim, a testem, a nagy hasam, a hányingerfé-
lelmem, az egész igazi lényem tiltakozott a valóság ellen - til-
takoztam a lámpafény ellen, amit ott láttam az ajtóhasadék
alatt este kilenckor is, éjfélkor is, fél kettőkor is, meg néha
hajnali négy órakor is, tiltakoztam a fénycsik ellen és a csend
ellen is, amit Sándor őrzött ennél az íróasztalnál, s nem volt
hét, hogy valamelyik éjszaka nyőgve fel ne szakítottam volna
az ajtót, s ha nem hangos-hisztériásan, akkor visszafojtott-hi-
deg fenyegetéssel, amiről tudtam hogy inkább hat rá, mint
akármilyen őrjöngés: Hagyd abba, hagyd abba, nem bírom
tovább! mit görnyedsz itt, mit kotlasz a papírjaid felett azt hi-
szed, kikel belőlük valami?! nincs rajtuk belőled semmi, a
mások kitalálmányain kotlasz, te magadképtelen vagyegyet-
len saját ötletre is! Állapotos voltam, bármit mondhattam ne-
ki, sziszegő hisztériával, bármit üvölthettem őrjöngve, mint a
fúriák, akikhez néha - a békesség óráiban - tréfából hasonlít-
gatott. S ilyenkor újra türelmesen magyarázott: Mit gon-
dolsz, miért vállalkoznak olyan kevesen arra, hogy kísérleti
fizikus legyen belőlük? Mert ma már szinte törvényszerű,
hogy a kísérleti fizikus sokkal később jut el valamilyen tudo-
mányos fokozatig, mint az elméleti fizikus kollégája... és azt
is kevésbé érzi meg az elméleti fizikus, amit mi naponta ér-
zünk a bőrünkön: hogy állandóan ostoba eszközgondokkal
kell küszködni, műszerek kellenének, anyagok kellenének,
különleges munkahelyek kellenének, alkalmas segéderők
kellenének, és egyik sincs, vagy nincs meg akkorra, amikor
éppen szükség lenne rá, az idő pedig csak fut, mint az őrültek,
ott, a sárgaház parkjában, emlékszel? Igen, emlékeztem, ép-
pen kirándultunk, s ott álltunk azon a töltésen, ahol a bolon-
dok futottak, két beteg, két középkorú ember, két őszülő hajú
férfi - úgy látszott, mintha egy helyben futnának, ahogy a fut-
ballisták az edzéseken, helyben futás, amíg a tréner mást nem
parancsol, s mégis haladtak valamennyire, szinte észrevétle-
nül, s ahogy figyeltem őket - valami idegen és taszító volt a
képben -, egyszer csak sokkal messzebb láttam őket, mint egy
perccel korábban! egy helyben futottak, és mégis távolodtak:
igaza van Sándornak, az idő is így fut, észrevehetetlenül s
mégis előttünk, az életünk előtt, percek, napok, évek - sohase
tudhatjuk, mikor áll be a pillanat, amit úgy nevezünk: késő.
Nem akartam hinni a szavainak, lehetetlennek tartottam,
hogy ne énnekem legyen igazam, magamba szuggeráltam,
hogy én mindent elérhetek -- ha nem másképpen, hát azon az
áron, hogy agyonkínzom, kihasználom a helyzetemet, Buksi-
val érvelek, aki pólyában fekszik, rugdalózóban fekszik, még
nem lát, és már lát, a mi gyerekünk, akinek joga van hozzá,
hogy híres apja legyen, Móra Sándor atomfizikus, akinek a
neve után címek és rangok sorakoznak...
.. . mióta cseng a telefon? Hány óra? Fél öt. Ma megint na-
gyon későn jön haza, ha csak ilyentájt telefonál: nem hagy-
hatja ott a labort, biztosan valami baj támadt a műszerekkel,
vagy talán az eredmények mutatnak valami érdekeset...
- Tessék. - De hiszen nem ő telefonál! - Klári?
...lehet, hogy kezdek megbolondulni? Most ma van, és
nem egy évekkel korábbi délután, Buksi már négyéves is el-
múlt, és én se vagyok ugyanaz, ami voltam, Sándor se ugyan-
az, minden megmásult, minden bukfencet vetett...
- Igen, Klári, én ott leszek nyolcra. Nem tudom, ő jön-e,
még nem ért haza Buksival. Igen, alszom egy sort, megfájdult
a fejem... persze, én is azt hiszem, a nap volt erős.
****
Szinte valóságos súllyal terjengtek a szagok a vásárcsarnok
körül, nyomasztóan áradtak elő az épület belsejéből a sarkig
kitárt kapun át, és szagokat árasztottak a főbejárattól jobbra
és balra sorakozó utcai standok is.
- Kérjünk virágot mamminak, Sándor!
- Itt nem lehet kérni, nem Budán vagyunk, öregem. Ve-
gyél neki.
- Énnekem nincs pénzem. Adsz?
- Parancsolj.
- Ez sok pénz?
- Ötven forint.
- Az sok?
- Néha sok, néha kevés.
- Mikor néha?
- Ha például fizetés előtti napon van még ötven forintod,
és nincs semmi kiadásod, akkor sok pénz...
ingujjban állok az előszobában, fegyelmezett-
vidáman mosolygok a vendégeimre - már ittak egy keveset,
elég hangosak - nem, nem zavartok, szó sincs róla, úgyis fá-
radt voltam már, tiszta haszon, hogy kikapcsolódhatok, és a
meglepetés is jó, mert Gitta nem is mondta, hogy jönni fogtok,
szabad, majd én fölakasztom a kabátot, tessék, fáradjatok be,
azonnal jövök én is, csak fölteszem a ká vét, bocsássatok meg
párpercre... Szabályosra húzom a nyakkendőt a konyhában,
fölveszem a zakót, és nézem a maradék ötven forintomat,
akár egyetlen bankjegy, akár több kisebb címlet, nem több és
nem kevesebb, csak ötven forint, egy kis palack konyakra
elég, vagy fél liter vodkára, s a vendégeim nincsenek hozzá-
szokva, hogy a barátaiknál elfogyjon az ital - őnáluk mindig
van tartalék akár még egy estére is elég -, nálam pedig soha
sincs tartalék, s azonnal megkeseredik a szám íze, ha Orbó-
kéknak éppen olyan kedvük támad, hogy ma vagy holnap
hozzánkjöjjenek. Tolongó emberek között állok a csemege-
üzletben, s visszakapok hét vagy nyolc forintot, s tudom,
hogy holnap el kell fogadnom Kenesétől a százast, amit föl-
ajánl, mert Kenesétől sohase kell kérni, szinte szagról megér-
zi rólam, hogy megint leégtem, s akkor nagy hangon magya-
ráz, hogy lám, a világnak mégis van valami haszna az agglegé-
nyekből, lám, őneki mindig van pénze. Mosolyogva állok a
szobában, a dohányzóasztalnál, töltök mindenkinek, s látom,
hogy a három és fél decis palackból nem jut még egy körre,
imádkozom, hogy akadjon valaki rajtam kívül is a következő
töltésnél, aki nem akar többet inni, legalább Orbók hivatkoz-
zék arra, hogy nem, nem, ő vezeti haza a kocsit, nem a rend-
őröktől tart, hanem igazán megérzi, hogy elbizonytalanod-
nak a reflexei, ha egy stampedlinál többet iszik...
- Milyen virágot parancsolnak?
- Válassz, Buksi.
- Jaj, eszem azt az arany pofácskáját, hát nem rögtön a leg-
szebbért nyúl ez az angyal, kisfiúban még nem is láttam ilyen
szépet, fehér szegfű kell neki, tessék nézni, milyen gyönyörű-
ek, akkora mindahány, akár az öklöm...
A gyerek sok mindent megfigyel, ösztönösen fényképezi
maga körül a világot - mozdulatokat és szokásokat -, s vala-
hol a kis fejében elraktározza a képeket, mamminak a fehér
szegfű a virága, sok-sok fehér szegfű, cserépvázákban és cse-
réptálakban. Oriási csokor a karjában, az anyakönywezető-
ség kopott folyosóján és a kis teremben, ahol filodendronok
között köttetnek a házasságok, háromszínű selyemszalag a
fiatal hivatalnoknő sötétkék ruháján, fáradtság a szemében;
halk szavakat, ilyenkor kötelező rövidebb-hosszabb ünnepé-
lyes szónoklatot vártunk a család fontosságáról, az egymás
iránti megbecsülésről, a gyermeknevelés felelősségéről, be-
gyakorolt, százszor és százszor elrecitált nászbeszédet, de a
fiatal nő nem szónokolt, azóta is csak egyetlen mondatára
emlékszem a három-négy közül: "Nem jó egyedül élni... "s
ebben a négy szóban és a hangsúlyban, a fáradt szemében
bölcsesség volt, szomorú, átgondolt, filozófiává tisztult
bölcsesség. Nem jó egyedül élni. Fehér szegfűk, frissek a tél
közepén, ezen egybehangzó kijelentésük alapján én önöket
házastársaknak nyil vánítom, sokrubrikás anyakönyv, aláírá-
sok, s a taxi már férjet és feleséget vitt a hóesésben a szálloda
éttermébe, férj és feleség, akiknek már nem kell egyedül élni-
ük. Sokáig tartott az ebéd, hatfogásos volt, Kenese ragaszko-
dott hozzá, hogy ilyen ünnepélyesen történjen minden, ha
már ő a násznagy - élvezte, hogy rendelkezhet, gyerekesen
örült magában is, láthatóan is a helyzetnek, a pincérek hajlon-
gásának, a maitre hotelek, aki suttogva tárgyalt vele a fo-
gások előtt és a fogások közben, bormárkákról suttogtak, Ke-
nese komoly képpel s alig mozduló szájjal vezényelt - életé-
ben először érte el diákkori álmát, hogy protokollfőnököt
játszhasson. Fehér csokor a hosszú asztal közepén Gitta előtt,
makulátlan damaszt, gonddal fényesített ezüst, kékmintás
porcelán, metszett, karcsú poharak, az előkelő szálloda leg-
előkelőbb készletéből mind a tizenkét személyre, nehéz
vörösborok és könnyű fehérborok a poharakban, csillogóje-
gesvödrök a tálalóasztalkákon, s egyre érezhetőbb tikkadás a
harmadik vagy negyedik fogás után, jóllakottság az arco-
kon... én is tikkadt voltam, és fáradt is az előző éjszakától, a
kiskocsmás legénybúcsú ivászatától. A borok párája elkeve-
redett a fehér szegfűk illatával, s már alig vártuk, hogy vége le-
gyen az ebédnek, s fölállhassunk a magas támlájú, merev szé-
kekről, friss levegőt szippanthassunk odakint a hóesésben:
dehogy megyünk taxival, a csokrot majd hazaviszi a szállodai
londiner, mi pedig sétálni fogunk a hóban, a fehér Duna-par-
ton csatangolunk, s onnan hazáig. Gitta nevetett, nem a taka-
rékos-gondolkodó nevetésével, hanem kicsit spiccesen és na-
gyon felszabadultan: zöld fénnyel csillogtak a szemében a ne-
héz borok, zöld volt a ruhája is, vadonatúj, kora reggel küldte
haza a szalon, talán a homoszexuális szabó szalonja, ahol a
barátnői is dolgoztattak; ravasz-szerény volt a dekoltázsa, és
éppen azért izgalmas - azóta se hord melltartót a kombinéja
alatt. Majd otthon beletűzök egy szegfűt a hajamba...
- Én viszem a virágokat, ne vedd el, Sándor!
- Inkább ez a csokor visz téged, de nem bánom, cipeld
csak.
- Mammi örülni fog.
- Igen, örülni fog neked.
- A virágoknak.
- Persze. De főképp annak, hogy te viszed neki.
- Te is adtál pénzt a néninek, ő is adott neked. Akkor mi-
nek adni, hogyha visszaadja?
- Én nagy pénzt adtam neki, ő kisebbet adott vissza.
- Mit mondtál?
...így kérdi, ha nem akarja megérteni, amit hall, vagy ha
- akár most - igazán nem ért valamit...
- Majd ha nagyobb leszel, megtanulod, mi a különbség a
pénzek között. Ahhoz iskolába kell járnod.
- Majdjárok. A Palotás már tudja, hogy melyik a nagyobb
pénz?
Kérdezd meg tőle legközelebb.
Mikor?
- Például ha odaérünk a térre. Biztosan ott rúgják most is a
labdát.
- De előbb felviszem a virágokat mamminak.
- Ahogy akarod.
- Aztán lemegyek.
- Ha mammi megengedi.
- Megengedi.
- Reméljük. Meguzsonnázol, utána lemehetsz. Nem ebé-
deltél rendesen, enned kell.
- Sokat ebédeltem, csak te nem tudod, mert mindig kár-
tyáztatok.
- Azért én terád is odafigyeltem.
- Mit mondtál?
- Azt, hogy láttam, nem annyit ettél, mint máskor szoktál.
Az igazi ebédhez főtt étel kell. Várj egy kicsit, piros a lámpa.
- Tudom. Nem szabad átmenni. Ez milyen autó?
- Volkswagen, de újfajta, azért ilyen szögletes. Add ide a
csokrot, amíg átmegyünk az úttesten. Nem látsz tőle...
fehér szegfűk a klinikai kórterem fehér asztalán,
öt-hat csokor is, nemcsak én vittem fehér szegfűt, a barátnői
is azt vittek és sok gyömbérsört - elég volt a fél kórterem-
nek -, mert úgy hallották, hogy a tejképződéshezjó a sör, s
csak az ágy mellett tudták meg, hogy Gitta világéletében utál-
ta a sört. Már elmentek a barátnői, és én ott ültem az ágya
mellett, és azon imádkoztam, ne törjön ki belőle a tébolya,
maradjon halk-fojtott a hisztériája, s egyre azt magyaráztam
magamnak, hangtalan önhipnózissal, hogy most mindent el
kell néznem neki, mindent el kell tűrnöm tőle: szenvedett a
szülés alatt, iszonyú fájdalmai voltak, érthető, hogy valami
módon ki akarja fújni magából a kínlódás minden visszama-
radt feszültségét. Hagytam, hadd beszéljen, hadd gyalázzon,
hiszen úgysincs igaza, neki is tudnia kell, hogy nem tettem
meg, amit oly sokszor hallott mások férjéről, nem használtam
ki az alkalmat, hogy itt kellett feküdnie, várva, mikor ismét-
lődnek újra és újra a fájások. "Aljas dög vagy, közönséges,
szemét..." Ugyanazokat a szavakat ismételte egyre, makacs
gyűlölettel, és én is csak a magamét mondogattam suttogva:
igaz, hogy nem voltam otthon, de előre megbeszéltem veled,
hogy a doktor az intézetben hívjon fel, és ha nem elégedett
volna meg annyival, hogy a laborban senki se veszi fel a kagy-
lót, hanem még egyszer megkérdezi a telefonközpontot, hol
találhat meg, átkapcsolták volna a reaktorhoz, ott mértünk,
szerencsétlen véletlen, hogy nem ért el a doktor. . . "Aljas dög
vagy, közönséges, szemét, a primitív apádjobban megbecsül-
te az anyádat, amikor téged ellett a világra!" Nehéz volt a fe-
jem, düh forrott benne, s fegyelmeznem kellett magam a kór-
teremben, ahol már elviselhetetlenül nehéznek és fullasztó-
nak éreztem a fehér szegfűk illatát, fujtó volt a levegő, mint az
igazságtalanság, amit tűrnöm kellett: akkor, amikor ő készült
szülni, még ártatlan voltam, ízléstelennek és kisszerűnek és
szégyellnivalónak éreztem volna, hogy ugyanazt tegyem,
mint ezer más férj, akinek szülni vitték a feleségét - ártatlan
voltam, és magam is agyonkínzott, elfárasztottak, tönkretet-
tek a fájásokat megelőző hetek, az örökös tűrés, amivel hang-
talanul hallgattam a gyalázkodását. A félelmei ellen küszkö-
dött azzal, hogy engem gyötört...
- Jó napot, Majer úr. Nem, nincs se névnap, se születés-
nap, csak vettünk pár szál virágot. Minden jót.
****
...ilyenkor estefelé már kevesebb a gyerek a téren, sokat
hazaparancsoltak, hamarosan besötétedik, meg kell fürdetni
a legkisebbeket, kádba kell vezényelni a nagyobbakat, vacso-
rát kell adni nekik, ki kell kérdezni tőlük a leckét, hamarosan
nekem is ez lesz a dolgom, őszhöz két esztendőre Buksi is is-
kolába megy, ez az élet rendje, s egyszer majd csodálkozni fo-
gok, hogy kamasz a fiam, lányok után jár, mint mások fiai,
nincs különbség, ugyanaz a szabály vonatkozik énrám is,
mint másokra, eljár fölöttünk az idő, s miközben folyton vala-
mi rendkívülit várok, ugyanolyan szürkén élek évről évre,
mint minden más asszony, akinek ez az életforma jutott ré-
szül...
Két kislány billegett le-föl a libikókán, mindegyik nagyobb
erővel akart elrugaszkodni a földtől, mint a deszka másik vé-
gén ülő, csupa igyekezet a két kis kipirult arc, s Buksi ott állt a
mérleg közepén, szétvetett lábbal, maga kitalálta érzékkel
egyensúlyozott, mindenről megfeledkezve élvezte, hogy
akárhogy billeg a hinta, ő már előre igazodik hozzá, s nem
esik le.
- Mit olvas? - kérdezte a fiatalasszony, aki az imént telepe-
dett melléje a padra.
...felelni kell neki, itt a téren minden szülő felel a másik-
nak, itt senki se igazán idegen a másiknak, ismerjük egymást
arcról, mindegyikünknek itt játszik a gyereke, önkéntelenül
köszönünk egymásnak, ha szembetalálkozunk az utcán vagy
az üzletben, s ettől egy kicsit vidékies a környék a négy-öt
emeletes házak ellenére is, a villamosok, autóbuszok és a ren-
geteg személykocsi ellenére is...
- Nem olvasok, csak lehoztam magammal ezt a könyvet.
Inkább csak nézem a gyerekeket.
- Megmutatná?
- Tessék.
- O, azt hittem, regény.
...nem, nem regény, már régóta nem szeretem a regénye-
ket, apu szoktatott le róluk, nem akarattal, hanem csak azzal,
hogy már bakfiskoromban a legjobbakat olvastatta el velem,
az Anna Kareninát, a Háború és békét, a Pármai kolostort,
Bovarynét, a Forsyte sagát; nem azt akarta elérni ezzel, amit
elért, valószínű, hogy ő sohasem gondolt arra, ami bennem
évekalattkényszerképzettévált: mamárnemtudnakregényt
írni, Tolsztoj és a többiek minden igazi nagy impressziót elir-
tak a mostaniak elől. Évekig kutattam a regényekben azokat
a pillanatokat, amikor le kell tenni a könyvet a döbbent cso-
dálkozástól: a jelenetet, amikor Anna az éj szakai szoba sötét-
jében önnön szemének csillogását véli látni, a képet, amikor
Andrej a kastély ablakában kihallgatja Natasa önfeledt sza-
vait, Fabrice csalódását, amikor kiderül, hogy a waterlooi
csatát élte végig, anélkül hogy észrevette volna, Fleur percét,
amikor ráébred szépségére - a bakfiskorom élményeit keres-
tem a későbbi regényekben, s hiába kutattam türelmetlenül
és idegesen egyik kötet után a másikban, sehonnan nem kap-
tam vissza a régi hangulatokat, s lassan belenyugodtam, hogy
hiába ez a mániákus keresgélés. Azóta csak őszinteséget ke-
resek a könyvekben, s ezért olvasom most Rousseau önvallo-
másait, mert ebben itt-ott még van abból az őszinteségből,
ami még fel tud rázni, nem a szépítgetései érdekelnek, aho-
gyan erénnyé nemesítgeti a bűneit, nem is az önmagasztalása,
ahogyan mellőzöttsége igazságtalanságát bizonyítgatja, ha-
nem az eredeti szándék maradékai: az igazi vetkőzés, az igazi
megalázkodás, az igazi önvizsgálat. Az őszinteség izgat,
olyan emberek őszintesége, akiknek volt joguk ehhez, mert
nem maradtak meg mindennapiaknak, hanem kiléptek a ki-
csinyes üzletekből, vették a bátorságot, hogy ne válogassanak
az eszközökben, ha a sokaság fölé akarnak kerekedni. Nem
tudom ellenszenvesnek érezni Rousseau-t a gyarlóságaiért,
nem tudom aljasnak tartani Talleyrand-t, hiába mondta róla
Mirabeau, hogy pénzért eladta a becsületét és a barátait, és
pénzért eladná a lelkét is, amit voltaképpen nem is tenne rosz-
szul, hiszen trágyadombért aranyat cserélne. Mirabeau volt
az igazi hazug kettejük közül, mert ő se ment a szomszédba
egy kis korruptságért, csak éppen nem vallotta be, mint Tal-
leyrand, aki nem szégyellte hangoztatni kedves aforizmáját:
Mindenekelőtt óvakodjunk a szegénységtől!"... "Sohasem
szabad szegény ördögnek lenni!" - ezt is ő mondta, s én nem
tudom megvetni, mert az őszintesége szerint is élt: tenger
pénzből, pompában, örökké emeletekkel a közönséges be-
csületesek felett, akiknek az élete csak olyan alapjelenségek-
ből áll (Sándor szokta ezt mondani), mint az anyagcsere, a re-
produkció és az ingerelhetőség...
- Nem, nem unalmas. Miből gondolta, hogy unalmas len-
ne?
- Sehol se beszélgetnek benne. Én azt szeretem, ha sokat
beszélgetnek a könyvben. Tudja, van egy vastag füzetem,
mindig kiírom bele, ha valami szépet mondanak a könyvben.
- Miért?
- Ha szomorú vagyok, előveszem a füzetet, és ezeket a
szép mondatokat olvasgatom. Aztán sírok egy kicsit, és
olyankor mindjárt jobb.
- Irigylem a természetét. Szerencsés.
- Ne higgye. Nagyon sokat szomorkodok. Ha megnézek
egy szomorú mozit, napokig nem tudok másra gondolni.
A férjem annyit szid érte, de hát mit csináljak? igazán nem te-
hetek róla.
Elég gondosan ápolt, hosszú haj, nagy, pisze orr, nem lehet
több húsz-huszonegy évesnél, valószínűleg gépírónő, mert
rövidek a körmei, semmitmondó - fiatalságától csinoska -
arc, álmodozó, butuska szempár.
- Biztosan szereti a verseket is.
- Hogyne, a versekből is sokat kiírtam a füzetembe. sokat
tudok kívülről is, annyi szép szerelmes vers van, valamikor
menyasszony koromban a férjem is szerette, ha verset mond-
tam neki, de most már nem szereti, a legjobb hangulatomat is
elrontja, rám szól, hogy ne érzelgősködjek. De ha eljárunk
vendégségbe, ott mindig meghallgatnak, azt mondják, annyi
érzéssel szavalok... Máris elmegy?
- Sötétedik. Felviszem a gyereket. Viszontlátásra.
Felnézett a házra, a negyedik emeletre. Sándor már meg-
gyújtotta a villanyt. Dolgozik... vagy talán már hozzá is fo-
gott, hogy átöltözzön? Furcsavolt, amikorhazajöttek. Egyál-
talán: ez az óriás csokor virág...
...mikor hozott utoljára virágot? Talán tavaly, a születés-
napomra, fehér szegfűt, de nem ennyit, mint most; s arra is
azonnal ráállt, hogy elmenjünk Kláriékhoz: mintha kifejezet-
ten felvillanyozta volna, hogy meghívtak bennünket, nem
mordult rám, hogy már megint. Buksi azt mondja, hogy egy
bácsinál voltak, ahol kis strand volt, Sándorék kártyáztak, ő
meg a vízben pancsolt. Biharinál jártak volna?...
- Buksi! Gyere, hazamegyünk!
****
Hányadszor fordul meg már ebben a lakásban, négy szoba
és hall, négy különféle srilus, az egyik arra kijelölve, hogy ott
állandó rend legyen - kényelmetlen biedermeier asztalkák,
székecskék, szekreter, támlás pamlag, ovális keretekben mi-
niatűrök a falon -, a másik három helyiség már arra is jó, hogy
az ember kényelmesebben érezhesse magát: modern búto-
rok, kivéve a koloniál garnitúrát a legbelsőben, de még a nagy
koloniál fotelekben is elterpeszkedhet a vendég, a két mo-
dern szoba pedig egyenesen arra való az alacsony asztalaival,
a rövid lábú zsöllyéivel, hogy mindenki lustán vesse el magát,
s akinek még ez is kevés - kivált éjfél után -, a két bundasző-
nyegen is elheveredhet, a parkettán: a fizikai kényelmet so-
hase kellett hiányolnia ebben a lakásban, s mégse érezte jól
magát soha Orbókéknál. Egyszer se a sok emberzavarta-va-
lahányszor idejött Gittával, rendre legalább tucatnyi vendég
volt rajtuk kívül -, s nem is a háziak, akikről egy idő után min-
dig lefoszlik a mesterkélt kedvesség, beidegzett modorukon
átüt egyfajta igazi szívélyesség s ez különösen Klárira áll, fe-
szélyezett érzése független volt ettől a lakástól is meg Gitta
többi barátnőjének lakásától is: egyszerűen abból a kénysze-
rűségből adódott, hogy el kellett jönnie, s ezek között az em-
berek között sohase tudott elfeledkezni róla, hogy ő otthon
jóformán le se tudna ültetni ennyi vendéget, tehát eleve keve-
sebbet ér a körülötte lévők szemében, mint amennyire ezek
értékelik magukat - bármennyire igyekezne, sose tudná iga-
zán megértetni magát velük
Nagy a háttérzaj- mondta annak ídején a prof.
Nem értettem, mire gondol. Nevetett, kissé kesernyésen, és
megmagyarázta, hogy fordítsam csak nyugodtan az emberi
kapcsolatokra a dolgot, ahogy a távközlésben a külső zavarok
torzítják az üzenetet, ugyanúgy állunk az emberi kapcsola-
tokban: amit közölni akarunk a másikkal, azt ezernyi háttér-
zaj torzítja el - a bizalom hiánya, előítéletek, rossz szándék,
lebecsülés -, de amíg a híradástechnikában egy optimista
operátor segítségével legtöbbször sikerül rekonstruálni az
eredeti üzenetet, addig az emberek kapcsolatában nagyon
nehéz vagy talán lehetetlen is megtalálni az optimális operá-
tort, így aztán lassan beletörődünk abba, hogy úgyis torzított
üzeneteket kapunk, s később már el is feledkezünk róla, hogy
valahogy mégiscsak ki kellene szűrni ezeket a torzulásokat a
szavakból, a gesztusokból, a mosolyokból. Nagy a háttérzaj,
de már én is belenyugodtam; hogy nincs mit tenni, úgy kell tu-
domásul vennem körülöttem mindent, ahogy van: kiszűrhe-
tetlen háttérzajaival...
Klári állt meg mellette, hosszú kezével tálcát egyensúlyo-
zott, és szó nélkül várta, hogy válasszon a szendvicsek közül.
- Ujítás? - kérdezte Móra . - Eddig mindenki önellátó volt
maguknál, és ez valahogy igazságos is, ne kínálgasson a házi-
asszony.
- Valamit akarok kérdezni magától - mondta az asszony, s
letette a tálcát. - Mi baja Gittának?
- Mi lenne? Ott beszélget azzal a vigéccel.
- Ne bántsa Agotait. Attól, hogy üzletember, lehet tisztes-
séges is. Azt mondja meg, hogy Gittának mi a baja.
- Nem tudok róla, hogy bármi baja lenne. Ha lemérnék,
hogy mit tud maga róla, és mit én, magánáljönne ki a maga-
sabb érték.
- Mindenáron ki akar térni a felelet elől.
- Ilyen szépen is lehetne mondani, ha igaz volna. Mit akar
megtudni tőlem? Miből gondolja, hogy Gittának valami baja
van?
- Strandon voltunk, elsírta magát. Nem talál ebben semmi
rendkívülit?
netán minden másképpen alakult volna a házas-
ságunkban, ha ezek a nők nem kísérlik meg újra meg újra,
hogy belebeszéljenek az életünkbe: csak a sejtéseik alapján,
csak arra építve, amit áruló jelekből vettek észre, hiszen Gitta
sohase panaszkodott nekik - minden, ami fájt neki, otthoni
veszekedésekben csapódott le, de ezeknek óriási a gyakorla-
tuk benne, hogy örökké másokat figyeljenek, hangulatok
után nyomozzanak, és kifinomult ösztönnel találják ki, mi
történt tegnap vagy tegnapelőtt bárki lakásának a zárt ajtaja
mögött...
- Mindenkit érhet rossz hangulat, kedves Klári.
- Szóval, nem akar felelni. Kér szendvicset, vagy vihetem
tovább?
Megvárta, amíg az asszony átmegy a tálcával a másik szo-
bába - hangtalan léptek a vastag szőnyegen, de nincs illatos
Darling-füst, mint Bihariéknál volt -, aztán odaállt a nyitott
ablakhoz, és kikönyökölt a párkányon
keskeny az úttest, lépésnyire sorakoznak egy-
más mögött az autók - villanegyed. Vajon gondoltak-e arra
azok, akik valamikor ide építkeztek, hogy ez az utca még ma
is csöndes lesz, amikor már Pesten nem lehet egyetlen nyu-
godt zugot találni? Sok pénz kellett ahhoz, hogy valaki ide
építkezzék, mégis minden telket benőttek a társasházak. Klá-
ri mesélte Gittának, vagy Orbók énnekem, hogy valamikor
ez az egész emelet az öreg Orbóké volt, s csak akkor válasz-
tották ketté - a nagyobbik felét a fiataloknak adták -, amikor
ötvenegyben ki akarták telepíteni őket. Jó volna játszani a
gondolattal, hogy vajon hol tartanék most, ha én is úgy indu-
lok, mint Orbók és az a sok pesti polgárfiú, akikkel mindunta-
lan összeakadok. Voltaképpen egyszerű összeadási művelet,
hogy miből áll az előnyük, s miből az én hendikepem: ezek-
nek a családoknak sok pénzük volt, az én apámnak semmi,
ezek önálló lakással, ajándékba kapott bútorzattal, teljes
fölszereléssel indultak el a maguk útján, én pedig egyetlen
bőröndbe össze tudtam csomagolni a holmimat, amikor ki
kellett költöznöm a diákszállóból, s amikor én később albér-
letet váltottam - hogy ne lavórban kelljen mosakodnom reg-
gelente, hanem fürdőszobában hozhassam rendbe magam -,
ők az öröklött lakást cserélték el nagyobbra, modernebbre...
amikor én egy kimustrált irodai íróasztalt vettem magamnak,
ők eladták a modern bútorzatot, és újat állítottak a szobákba,
s a jégszekrény helyett villamos frizsidert vásároltak. És en-
gem nem tanítottak nyelvre nevelőnők, nem gyakoroltam
külföldön a nyári vakációkban vagy karácsonytáji utazáso-
kon a meg se tanult nyelveket, az én keresetemet senki se egé-
szítette ki, amikor másfél ezer forintnál is kevesebb pénzzel
kezdtem önállóan élni Pesten, s nem csináltattak öltönyöket
a kopott ruhám helyett: én csak magamra hagyatkozhattam,
mert ha nem lett volna otthon a bátyám, még segítenem is kel-
lett volna az öregeket. Aztán meghalt az apám, s ezt ugyan-
olyan értelmetlennek éreztem, mint az életét, de én akkor se
örököltem, mint ezek, akik a haláltól is gyarapodtak: csak a
vén, ötvenesztendős zsebórát hoztam el, ami a vasutas nagy-
apámé volt még a múlt században, végigszolgálta az apámmal
a frontokat, ebben a században több mint ötven esztendőt -
igaz, már jó tíz éve nem járt, amikor a temetés után magam-
hoz vettem -, s Gitta nem jött el velem, neki már elege volt a
halottakból, így mondta, és én nem erőltettem, hogyjöjjön;
akkor már régen nem kértem, hogy tartson velem, ha eluta-
zom az öregekhez, hiszen Buksit se látta volna soha az apám
és az anyám, ha föl nem utaznak Pestre, egy napra összesen, s
akkor is szállodában kellett szobát nyittatnom nekik, mert
Gitta nem akarta, hogy nálunk aludjanak...
- Jó a levegő?
Összerezzent: a vastag szőnyeg elnyelte Roboz lépteit,
ahogy idejött az ablakhoz.
- Szervusz. Nem is láttam, hogy itt vagy.
- Pár perce. Most fejeztem be a rendelést.
Megszorította a fiatal orvos kezét.
- Még mindig jársz rendelni?
- Mit csináljak? Nem szeretem, ha lakbérgondjaim van-
nak...
vigyorgunk, mintha tréfa volna a szöveg, de
mindketten tudjuk, hogy nem tréfa. Talán ezért Roboz az
egyetlen, akit kedvelek ebben a társaságban. Fiatal, mint én,
az orvostudományok kandidátusa, öt esztendőt töltött el a
disszertációjával, hogy utána ötszáz forinttal emelkedjék a
fizetése, öt évet kutatott, szűkölködött, miközben az évjárata
azzalfoglalkozott, hogypolgárijólétetteremtsenmagakörül,
s most, amikor ő a kandidátus, esténkint egy körzeti rendelő-
ben szokványos gyógyszereket ír fel, vérnyomást mér, szak-
vizsgálati beutalókat állít ki, iskolás gyerekek mulasztásait
igazolja, és húsz-harminc injekciót ad be, mert a kandidátus
úrnak is kell lakbért fizetnie, s ehhez körzetorvosi helyettesí-
téssel kell pénzt keresnie, ha nincs elég protekciója, hogy a tu-
dományos minősítésének megfelelően dotált álláshoz jus-
son...
- Érted küldtek, hogy gyere be, ne hanyagold el a társasá-
got.
- Értem. Hát akkor...
- Annyira azért nem sürgős. Talán már el is felejtették,
hogy hiányolnak. óriási üzleti tárgyalás folyik.
- Ki mit ad el?
- Orbókkal valaki egy műtétről alkuszik, nem ismerem az
illetőt, még nem láttam itt. A testvérét vagy valakijét akarják
bíróság elé állítani. Ha Orbók megoperálná, az illető nyerne
néhány hónapot, és aki időt nyer, esetleg amnesztiát is nyer,
vagy netán egérutat. Persze, az kell a dologhoz, hogy szüksé-
gesnek nyilvánítsák a műtétet.
- Orbók szereti az ilyen kényes eseteket.
- Lehet, hogy én is szeretném, ha hozzám jönnének ilyes-
mivel. Ha a pénzösszeg arányban áll a kényelmetlenséggel...
- Akkor Orbók elvállalja, te pedig nem vállalnád el, még
ha módod lenne rá, akkor se.
- Megtisztelő a véleményed, lordom, de késtél vele né-
hány esztendőt. Egy idő után az ember megeszi a spenótot is,
sőt kifejezetten ízletesnek találja. Túl vagyunk a harmadik ik-
szünkön, ilyenkor nem válogatós már az ember. Ha, mond-
juk, neked ajánlanak fel valamit, amit pár éwel ezelőtt gon-
dolkodás nélkül visszautasítasz, vajon nem gondolkozol-e
rajta?
Móra szembefordult Robozzal.
meg kellene kérdeznem tőle, beszélt-e Gittával;
tud-e arról, amit Bihari ajánlott fel nekem? Fújja a füstöt, né-
zi, hogyan száll kifelé az ablakon: szórakozott, úgy cseveg,
ahogy én szoktam - szavak, szavak, szavak, s közben egészen
másfele jár az ember minden gondolata. Nem, nem beszélt
Gittával, nem tudja, hogy tegnap éjjel én igazán megkaptam
az Ajánlatot.
Furcsa ez a döbbenet: lassan már huszonnégy órája, hogy
Gitta mögött becsukódott az ajtó. - "Ne mondhasd, hogy zsa-
rollak, ezt a három napot én is megadom neked!" - s én egy
nap óta csak lógok a világban, állok, ülök, járok, kártyázom,
iszom... éppen csak azon nem gondolkozom, mit is csináljak
hétfőn reggel, amikor föl kell hívnom Biharit, hogy jelentsem
neki: elvállalom az állást, intézkedj, hogy átadjanak a labora-
tóriumodnak, egyébként köszönöm a bizalmadat, hogy rám
gondoltál...
Gitta odaát van valamelyik szobában, beszélget, udvarol-
nak neki, itallal kínálják, a véleményét kérdezik, szóljon hoz-
zá az üzletekhez, amelyek ezen az estén kötődnek, s ő arra
gondol, hogy minden üzlet mögött pénz van, sok pénz-Jutka
férje most a televízióban fog bankot robbantani, másfél órás
reklámműsort rendez a konfekcióvállalatok megbízásából,
két légy egy csapásra, rendezői tiszteletdij is meg színészi gá-
zsi, hiszen miért ne lépne föl három számban is a műsor alatt,
ha már egyszer ő a rendező: másfél óra bóvli a könnyű műfaj-
ból, ami éppen összeszedhető a piacról, mert gyorsan kell
minden, nagy a reklámkeret, el kell költeni, mielőtt még bárki
meggondolná a dolgot, és lefaragna az összegből, s a bóvlihoz
jöhet egy-két nívósabb szám, lehetőleg halott szerzőktől,
mert így kevesebb tiszteletdijat kell fizetni, meg a klassziku-
sokkal ki lehet szúrni a minisztérium szemét, hogy lám csak,
nívóra is törekedtünk - mikor is hallottam ezt a tárgyalást?
Három hete vagy egy hónapja? Talán itt, talán Jutkáéknál...
- Mit kérdeztél? - pillantott Robozra.
- Már nem is tudom.
de én tudom: azt kérdezted, hogy ha, mondjuk,
olyasmit ajánlanak föl nekem, amit pár éwel ezelőtt gondol-
kodás nélkül visszautasítok, azon ma vajon nem gondolko-
dom-e el. Eddig nem gondolkoztam róla, és nem is tudom er-
re összpontosítani magam. Egyszerűen nem tudok gondol-
kozni róla. De azt se tudom, mit telefonáljak hétfőn Bihari-
nak. Csak kettőt mondhatok: vagy elvállalom, vagy nem. Fáj
a fejem. Sokat ittam ma. Szokatlan nekem, hogy így töltsek el
egy egész nappalt. Minden szokatlan. Fáj a fejem, minden ne-
héz bennem, minden lefelé húz, és tele a zsebem pénzzel.
Tegnap nem tudtam, hogy ilyen napom is lehet...
****
. . . érdemes volt bekapcsolni a magnetofont, már csak a ze-
nét kell hallgatnom, ezt az összevissza muzsikát, ami ugyan-
olyan szeszélyes, mint Klári, nincs rendszer a tekercseken,
katalógust se vezet hozzá a dobozok fedelén, zsákbamacska
minden szalag, dzsessz-improvizációk és Boccherini, néger
spirituálé és komor gregorián dallamok, érdemes volt bekap-
csolni a gépet, ürügyet teremteni, hogy otthagyhassam Ago-
tait, s arrasekelljen odafigyelnem, miről fecsegnek atöbbiek.
Sohase figyelek oda a szövegeikre, nem köt le, miről traccsol-
nak, csak egy idő után zavarni kezd a sok összevissza szó, az
unalmuk és az üzleteik, idegesít minden hátsó gondolatuk,
amit egytől egyig kiérzek a szavaik mögül. Ha én valamikor
megtehettem volna, hogy ennyi mindennel lássak vendégül
ennyi embert, én azt is elértem volna, hogy mindig valamiről
beszélgessünk, érdekes dolgokat halljunk egymástól, s ne
újabb és újabb poharakkal kelljen áthidalni a szüneteket, ne a
legújabb viccek csereberéje lendítse át a társalgás kerekét a
holtpontokon, az én lakásomban értelmes vendégek lettek
volna, válogatott emberekkel, akiknek jelenléte tőlem függ, s
nem az én jelenlétem függ attól, hogy hívnak-e. Sándornak
igaza van, ahogyan három lépés távolságot tart ezekkel szem-
ben, és nincs igaza mégsem, mert nem adta meg nekem a le-
hetőséget, hogy olyan társaságot alakítsak ki körülötte, akik-
kel szemben nem kell az a három lépés. Én nem őellene akar-
tam élni, őt tettem volna az életünk közepévé, de ő ehhez se
akart segíteni nekem, erős volt ellenem, és elfárasztott. És
most már sokkal fáradtabb vagyok, mint amikor először
küldtem el: évekkel vagyok idősebb, mint akkor voltam, és
tudom, hogy nem szabad tovább játszanom az életemmel -
vagy most rendezem át úgy, ahogyan el tudom majd viselni,
vagy soha: az utolsó lehetőségemet szalasztom eljóvátehetet-
lenül, ha megismétlem azt a régi három hónapot. Ma már azt
se értem, hogyan volt türelme hozzám Konstantinnak. Egy-
szer se jöhetett fel hozzám, zugeszpresszókban kellett vára-
koznia rám, csak este mertem sétální vele rosszul világított ut-
cákon, lesben a rakpartokon, kerülve az embereket, mintha
nem lett volna jogom ahhoz, hogy egy egészen hozzám illő,
csúnya arcú, de mégis jóképűnek mondott gégészsebészt
hozzám tartozónak higgyenek az emberek. Nem ültem be
egyszer se a kocsijába, nem mentem el egyszer se hozzá, és két
nap haladékot kértem, amikor azt mondta, hogy ha nem vá-
lok el Sándortól, feleségül veszi Pannit. "Döntsön, Gitta, erre
kell kényszerítsem, sajátmaga miattis, de főleg magam miatt.
Nem bírom tovább, képtelen vagyok koncentrálni, türelmet-
len vagyok a betegeimmel, idegesíta munkám, idegesíta léte-
zésem, maga futóbolondotcsináltbelőlem. Nem azért veszem
el Pannit, mintha szeretném, eztő is tudja, de valahogyan meg
kell szabadulnom magától, ha nem dönti el, hogy mellettem
marad!" Ez kedden este történt, és csütörtök estére beszétük
meg, hogy találkozunk. Hazarohantam Buksihoz, és érez-
tem, hogy Sándor ott fog sétálni a ház előtt, s tudtam, ami be is
következett, hogy ki fogom kényszeríteni belőle: ő kéredz-
kedjen vissza, nekem csak kegyet kelljen gyakorolnom,
amint a három hónap alatt végig kegyet gyakoroltam, vala-
hányszor elfogadtam a pénzét, kétezret havonta, s tudtam,
hogy szinte nyomorog, ha ennyi pénzt ad ide. Ugy történt,
ahogy akartam: a kapu előtt várt, nem is sétált fel-alá, bárki
láthatta, aki bement a házba, vagy kijött onnan, minden em-
ber, aki ismerte, az emeletünkről valók és a más emeletiek is,
ott állt a kapuban, cigaretta se volt a szájában, szervusz, csak
ennyit mondott, és hangtalanul jött fel mellettem a lépcsőn.
Az előszobában kérdezte meg: "Buksi nincs itthon?" De
már régen alszik, akkor is egyedül hagytuk, amikor még itt-
hon voltál. "Megnézem." Tessék, nézd meg. Ott állt a fia ágya
fölött, kemény volt az arca, és csak napok múltán oldódott
fel, amikor végre megszokta, hogy újra mellettem ébredjen.
Nem mentem el a randevúra, nem is üzentem Konstantinnak,
és attól fogva messze elkerültem a rosszul világított utcákat és
az esős rakpartot és a zugeszpresszókat, és több mint egy évig
a társaságokat is, ahol összeakadhattam volna vele. Nem ma-
gamat szégyelltem: attól akartam megóvni magam, hogy saj-
nálnom kelljen - nem tudtam volna szembenézni vele, mert
soha olyan szomorú szempárt nem láttam, mint az övé. Sen-
kinek se beszéltem róla, és ő se rólam, se Klári, se Jutka, se a
többiek nem tudják azóta se, hogy "lett volna köztünk vala-
mi", ma már nyugodtan a szemébe tudok nézni, s ugyanúgy
biztos vagyok benne, mint annak idején, hogy csak egy sza-
vamba került volna, és azonnal elválik Pannitól.
Ide kellene intenem a magnetofon mellé Agotait, s azt
mondani neki, hogy hozzon valamit inni, valami citromos
szeszt, száraz a torkom. Nem, majd én keresek valahol egy
üres poharat...
****
- Hogy hívják?
- Maris.
- Tessék?
- Mária a tisztességes nevem, de a barátaim már megszok-
ták, hogy így hívhatnak. Valaki egyszer azt mondta, hogy pa-
rasztos szépség vagyok, sokkal inkább illik hozzám a Maris,
mint az a komoly név, hogy Mária. Igy aztán én is megszeret-
tem. De ha jobban tetszik, gondolhatja azt is, hogy ez a per-
verzióm. Maga is először van itt?
- Nem egészen.
- Kihez tartozik?
- Odaát ül a feleségem valamelyik szobában.
- Hogy hívják?
- Móráné. Gitta.
- Az a nagyon szép barna nő?
- Igen.
- Ha férfi lennék, most csettintenék a nyelvemmel, és talán
két pofont kapnék magától. Verekedős?
- Nem különösebben. Nagyon ritkán kényszerítettek rá,
hogy verekednem kelljen.
- Jó a felépítése, nem is csodálom, hogy nem kötekednek
magával. Mit sportol?
- Reggelenkint, ha nagyon sok az utas, függeszkedek az
autóbuszon, huszonöt-harminc percig.
- Kimerítő lehet ekkora testet tartani. Messze jár dol-
gozni?
- Meglehetősen.
- Szűkszavú?
- Ha annak ítél, bizonyára.
- Nem való ide.
- Hová?
- Ezek közé az emberek közé. Itt mindenki folyvást a szá-
ját járatja. Én is. Akár akarja az ember, akár nem, idomul a
többiekhez, és ha hallgat, úgy érzi, illetlenül viselkedik. Nem
vette még észre?
- De... azt hiszem.
- Meddig maradnak?
- Mindegy.
- Csak azért kérdezem, mert valakivel haza akarom szállít-
tatni magam.
- Nekem nincs kocsim.
- Antitalentum.
- Nem. Tudok vezetni, jogosítványom is van, csak autóm
nincs. Nézzen valaki más után, oszladozik a társaság, nehogy
lemaradjon.
- Még maradtak éppen elegen. Mondja... egyébként azt is
mondja meg, ha untatja a kérdezősködésem... hogyhogy
egész este nem láttam a felesége mellett magát?
- Talán rosszul figyelte meg.
- Nagyon is jól megfigyeltem. Vagy idekint tekergett, eb-
ben a szobában meg a hallban, vagy odabent beszélgetett Ro-
bozzal... másokhoz se nagyon szólt, a felesége mellett pedig
éppenséggel nem lehetett látni.
- Puszta véletlen.
- Ugyan! Ne nézzen jámbor növényevőnek. Emberekkel
foglalkozom én mindennap. Többet hazudok, mint akárki,
nem lehet engem elküldeni az erdőbe.
- Mivel foglalkozik, hogy ennyit kell hazudnia?
- Egy jelentéktelen hivatal igazgatójának vagyok a titkár-
nője, uram. Ha fontosabb ember lenne a főnököm, keveseb-
bet kellene hazudnom, igazat is mondhatnék, hogy az igazga-
tó elvtárs itt van vagy ott van, nem az én hazugságommal kel-
lene mindig megúszni, ha elfelejtett valamit elintézni. Higgye
el, minél kisebb pozícióban szélhámoskodik valaki, annál
többet kell hazudnia. Aki magasabban ül, annak elég egy-
szer-kétszer nagyot hazudnia, rögtön megszokják az ügyfe-
lek.
- Miért nem hagyja ott a helyét, ha ennyire nem szereti?
- Nem szeretem, de megszoktam. Meg aztán, ha valaki
egyszer bizalmi munkakörbe kerül, és ott akarja hagyni, egy-
szerre görbe szemmel kezdik nézni mindenütt. Ne felejtse,
amit mondtam: szóljon, ha untatom. Van tüze?
- Tessék. Árulja el, hogyan került ide.
- Ugy érti, hogy ide, maguk közé?
- Igen. Ebbe a társaságba.
- Egy bútortervező akart velem beszélni. Farkas, így hív-
ják, ha jól hallottam.
- Lia férje. Látja, azé a csúnyácska nőé.
- Csak addig csúnyácska, amíg meg nem szólal. Ha elkezd
mozogni az arca, egyszerre csinosabb lesz. Szóval ennek a fér-
je? Jutka kért, hogy jöjjek el. Hallotta, hogy a főnököm át
akarja bútoroztatni az exportosztályt, hát segítsek ennek a
Farkasnak, hogy ő kapja meg a tervezést, ha másképpen nem,
hát úgy, hogy eltanácsolom a többi jelentkezőt. Üzlet. Neki
nyolc-tízezer forintos munkadíj...
- És magának?
- Eszembe se jutott, hogy árat szabjak.
- Hát akkor mitől üzlet?
- Neki üzlet, nekem meg mindegy. Ott kezdődik az egész,
hogy teljesen fölösleges újrabútoroztatni az exportosztályt,
nem a bútoroktól nő a forgalom. Ha jobb árut szállítanánk,
akkor akár pincehelyiségben is tárgyalhatnánk a külföldiek-
kel, ott is megvennék, amit kínálunk. De ha mindenáron át
kell bútorozni az emeletet, miért ne segítsek egy embernek,
aki megkért rá? Valaki úgyis megkapja azt a pénzt. Tulajdon-
képpen ők tettek nekem szívességet: segítettek agyoncsapni
ezt az estét. Egész jó volt itt.
- Nem hiszem, hogy gondja volna, mit kezdjen az estéivel.
- Néha igen. Folyton mászkál utánam valaki, igaz, aztán
otthagy, és olyankor ki kell várnom, ameddig más akad. Most
éppen ilyen kivárós hetem volt.
- Ügyetlenül szervezi az életét, nem gondolja?
- Tudom. Ismerem a szabályt, hogy nem szabad nagyon
hamar lefeküdni. Mit csináljak? Rossz a természetem. Ha ne-
kem valaki tetszik, minek húzzam-halasszam hónapokig?
Férjhez menni úgyse akarok, abból is kinőttem már, hogy va-
lami tornádószerelem után sóhajtozzak. Jönnek, otthagynak,
szünet, aztán újra kerülközik egy, ez is otthagy... néha mégjól
is jön, hogy nem nekem kell kiadnom az útját. A kényelem
legkisebb lehetőségét is ki kell használni. Például most már
igazán jó volna, ha valaki felajánlaná, hogy hazaszállít.
- Mindenképpen haza akar menni?
- Igen. Miért? Van jobb ötlete?
- Van. Ha vár egy kicsit, mindjárt meghallja. Nyolcan vagy
kilencen maradtunk. Meghívom a társaságot a Monopolba.
Velünk tart?
****
. . . szerencsénk volt, hogy egyáltalán kaptunk helyet, és ép-
pen ezt a páholyformán kiképzett sarkot kaptuk, ahol nem
apró asztalok mellé préselődve kell szoronganunk, hanem ki-
lencen is kényelmesen elférünk a plüsskanapén. Alacsony
dobogón áll az asztalunk, s így, ha akarom, azt is érezhetem,
hogy minden, amit látok a táncparkett szűk négyszöge körül,
az egymás mellé zsúfolt asztalkáknál és szemben, a bárpult-
nál, minden csak színház, bárhelyiségként kiképzett színpad,
egyenesen az én szórakoztatásomra: a párok nekem táncol-
nak, a bárpincér, aki az imént az italokat hozta és amerikai ci-
garettákat fehér és piros dobozokban - Lucky Strike és Pall
Mall, itt mindig kapható -, szakadatlanul minket figyel a bár-
pult elől, a kívánságainkat próbálja kitalálni, mielőtt mi inte-
nénk ide, sohasem én, és nem is Klári vagy ez az idegen lány,
akit ma láttam először, mindig a férfiak rendelnek, s ma csak
Sándor rendel, ő hívott meg mindenkit, egyedül vele tárgyalt
a szemüveges, komor pincér - a pincér mindig csak annak a
szavára hallgat itt, aki a végén fizetni fog, sajátos ösztönnel ér-
zik meg, mielőtt még bárki megszólalna a társaságból, hogy ki
mellé kell odahajolniuk, s későřbb is kire kell figyelniük... tál-
ca a kézben, poharak a tálcán és zöld ásványvizes üvegek, ap-
ró tányérkák, sós mandulával és citromszeletkékkel, a vendé-
gek itt csak ritkán esznek, a frissen sültek, ha néha kicsiny tál-
cákon kerülnek elő a rejtett konyhából, rendszerint a zongora
közepére vándorolnak, ahol a lányok várnak az üzleteikre, a
lányok, akik néha eltűnnek valakivel, s egy óra múlva újra ott
ülnek a helyükön, mintha meg se keresték volna a háromszáz
vagy ötszáz forintot az elmúlt óra alatt: éjfél után hirtelensűlt
hússzeletkéket rendelnek a lányok, franciás salátakörítéssel,
s amíg esznek, nem ugrál jobbra-balra a tekintetük, nem va-
dásznak senkire, az üzlet magától megjön, a diszkrét pincérek
gondoskodnak erről, s a detektívektől se kell félniük, hiszen
itt, a Monopolban ők azok a kevesek, akiknek szinte minden
lépéséről tud a rendőrség, ők államilag engedélyezett lányok,
a kivételek, akik erősítik a törvényt, hogy nálunk nincs enge-
délyezett prostitúció! balliamo twist, twist, twist, twist again,
zuhog a dob, peregnek a pálcák, nagyokat csattan a pedálos
cintányér, zúg a zongora, mintha nem is hatvan embernek ját-
szana ebben az alacsony, rosszul világított helyiségben, ha-
nem hatalmas termet, reflektorok pásztázta csarnokot akar-
na betölteni a monoton dallamokkal, itt mozogni kell, bele-
merülni a ritmusba, megszédülni tőle, ne idejöjjön, aki meg
akarja érteni a szomszédja szavát, táncolj, forogj, tornázz, üsd
a cipőd orrával a taktust, rázd a vállad, szedd szaporán a lé-
legzetet, twist, twist, twist, twist again, fáraszd ki magad, csil-
logjon mereven a szemed, mosolyra se legyen erőd az igyeke-
zettől, koncentrálj a dob tamtamjára, izzadj a nyakkendőd-
től, amit nem vehetsz le, hiszen ez mégiscsak Budapest egyik
legexkluzívabb éjjeli mulatója, nyakkendő kötelező, nem
elég, ha a belépőre és a számlára van pénzed, viselkedni is kell
tudnod, mosolytalan pincérek figyelnek, mosolytalan az
ébenfeketére festett mixernő is, udvariasak, pedig megvet-
nek, mert nem tudják elfelejteni, hogy belőled élnek, akinél
pedig többet keresnek, kiszolgálnak és becsapnak, ha a legki-
sebb repedést is észreveszik a tartásodon - abban a pillanat-
ban megmérnek, amint belépsz az ajtón, s pontosabban tud-
ják, mint te magad, hogy mennyi pénz van a zsebedben, s ta-
lán még azt is, mennyit fogsz itt hagyni belőle, ha ők kellően
ügyesek lesznek, s azt is beléd diktálják, amit eszedbe sejutott
volna meginni.
Honnan van Sándornak pénze? Kilencen vagyunk, kilenc
embert hívott meg, pontosan tudta, mire vállalkozott, hiszen
egyik se limonádés kezdő, kilencen ezer forintot is megiszunk
itt könnyedén egy-két óra alatt, s még többet is, ha ránk sza-
kad a múltkori veszettjókedv, amikor senki se rúgott be, egy-
szerűen nem fogott rajtunk az alkohol, pedig egy falatot se et-
tünk közben - ma Sándor hívott meg bennünket, és én láttam
a szemekben a hirtelen meglepődést s azt is, hogy ugyanab-
ban a pillanatban valamennyiükben - kivéve azt a lányt, aki
ma került először közénk - megszólalt az önkontroll is, hogy
semmivel se szabad elárulniuk ezt a meglepetést, természe-
tesnek kell venniük, és erőltetett lelkesedés és minden ellen-
kezés nélkül el kell fogadniuk a meghívást.
- Köszönöm, Gábor, nem táncolok, gyors ez nekem.
- Nem hiszem, hogy lassúbbat fognak játszani.
tehát akkor csak nézzük őket.
Honnan van pénze Sándornak? Hihetetlen, de mégse tu-
dok másra gondolni: máriselfogadta az állást, és előleget ka-
pott... csakis így történhetett, hiszen ő mindig irtózott a
kölcsönöktől, azt is csak egy gyenge pillanatában árulta el -
azóta is szégyelli -, hogy nagy néha elfogad húsz-harminc fo-
rintot Kenesétől két-három napra. Estig a gyerekkel csatan-
golt, egy bácsinál voltak, ahol terasz volt a ház tetején, és für-
dőmedence a teraszon: Biharihoz ment el Buksival, így kel-
lett lennie, mindent megtárgyaltak, innen a pénze, s innen a
hirtelen ötlete is, hogy elhozzon bennünket a Monopolba.
Az arca nem árul el semmit, Klárival beszél, fogalmam
sincs, hogyan hallják egymás szavát ebben a zaj ban, igaz, nem
is ő beszél, Klári magyaráz szakadatlanul - ha többet iszik a
kelleténél, még kevésbé áll be a szája, mint máskor -, Sándor
megjátssza, hogy odafigyel, de én ismerem ezt az arckifejezé-
sét is: máshol jár az esze, velem is ült már így ezerszer, hallgat-
ta, amit magyaráztam, anélkül hogy hallotta volna, mit aka-
rok megértetni vele, s ezt én is tudtam, mégse hagytam abba,
muszáj volt beszélnem hozzá, aki nem volt ott mellettem,
nem énvelem törődött, annak ellenére, hogy ha rákérdeztem,
úgy felelt, mint aki felfogta és át is gondolta, amit mondtak
neki - ismerem ezt az arcát, s irigylem is tőle, mert én sohase
tudtam megosztani a figyelmemet, engem minden benyomás
egészen vett igénybe, amióta az eszem tudom. Klárira néz,
anélkül hogy hallgatná, de másokra se figyel, énrám se, a tár-
saságra se, a táncolókra se, akik még mindig nem fulladtak
ki... mindig szerettem volna belelátni, és egészen megfejteni,
de valahányszor azt hittem, hogy már-már a kezemben a
kulcs, mindig kiderült, hogy tévedtem, újra csak ámítottam
magam, a felderített rétegek alatt másik réteg állta utamat, és
énnekem nem volt elég erőm hozzá, belefáradtam az igyeke-
zetbe, hogy egészen megismerjem.
Végig az este folyamán egyszer sejött oda hozzám, a belső
szobába is csak akkor került vissza, amikor a többiek hívták, s
ezen a mai estén a különhúzódása is más volt, mint bármikor:
ma nem vigyázott, hogy észrevétlenül lógjon ki a társaságból,
ma nem törődik vele, hogy észrevesznek-e rajta valami
különöset, s csak én tudom, hogy ennek mi az oka - döntött,
nagyon-nagyot változtatott az életén, az életünkön, s ettől
csökkent a fegyelme. . . most még neki magának is idegen, ami
történt, még időre van szüksége, hogy tudomásul vegye, amit
cselekedett. Szeretnék odaülni mellé, óvatosan - nehogy a
többiek észrevegyék -, megsimogatni a kezét, s az isjó volna,
ha elvinne táncolni: hozzásimulnék, halkan beszélnék hozzá,
s nem törődnék vele, hallgatja-e, úgy beszélnék hozzá, mint
régen, amikor jó testvérek akartunk lenni.
Hány ember lehet itt? És hogyan és honnan kerültek ide?
Mit várnak ettől az éjszakától, és igazán örömet okoz-e nekik
a tánc és az ital, ez az egész környezet? Sohasem tudtam iga-
zán örülni, ha itt voltam és máshol, ahol ugyanez az élet vett
körül, tele voltam mindig ellenérzéssel, és mégis kívántam,
hogy eljöhessek, öröm nélkül mindannyiszor, de most
örülök, és azt is tudom, hogy az elégtétel adja az örömömet:
ma itt az én vendégem, Sándor vendége ez a hét ember, és
Sándor mellett hajol meg mereven a szemüveges pincér, hogy
új rendelést vegyen fel...
****
Megérezte Gitta minden pillantását, s egy ideje azt is észre-
vette, hogy egyre gyakrabban néz rá a felesége, gyors és lassú
pillantásokkal, fürkésző és értetlen tekintettel: nem szabad
észrevenni, az idegességet is ki kell fújni magából, a viszoly-
gás idegességét, s nem szabad alkalmat adnia Gittának, hogy
faggatni kezdje. Egy egész nap telt el azóta, hogy Biharit kien-
gedték a lakásból, huszonnégy óránál is több, Gitta idegeinek
végtelen idő, hiszen ő választ vár, nem három nap múlva,
ahogyan kegyesen megszabta a határt, hanem előbb, már
most, már órákkal korábban, s ezt kell elkerülni, a szavakat és
a szóváltást, amitől mindig rettegett, mert a legrövidebb szó-
váltás is ötször annyira kikészítette, mint akár egy teljes napi
megfeszített munka...
még sokáig itt kellene ülni ebben a páholyban,
rábeszélni Klárit és Agotait és Orbókot - márjó negyedórája
indulni akarnak, mindegyik holtsápadt a fáradtságtól -, hogy
maradjanak. Agotai táncoltassa tovább Gittát, ahogy eddig,
és sugdosson a fülébe tánc közben szomorú arccal, Klári ke-
vertessen még egyet magának azokból a különleges kokté-
lokból, amiket a mixernő se ismer, ott, a bárpult mögött, ma-
radjanak, táncoljanak, és igyanak, amennyit akarnak, és amit
akarnak, nyújtani kell az ittlétet ebben a füstös, gyöngén meg-
világított bárban, ahol szeszek és embertestek szaga kevere-
dik a kávé illatával - már egyre többen isznak kávét, minden-
kinek fogytán ilyenkor hajnal felé a kitartása -, maradni kell,
elodázni azt az időpontot, amikor mindenki eltűnik, s csak
Gitta marad, hogy megszólaljon, kérdezzen. Maradni kelle-
ne, erő kellene hozzá, rábeszélni a többieket, de hosszú volt
ez a nap, csupa értelmetlen órával tele, értelmetlen reggel, ér-
telmetlen nappal, és értelmetlen este ebben a füstben, ahol
órákon át száz ember rángatózott rituális ütemek szerint, ér-
telmetlen zajok és értelmetlen ízek, amelyekért most majd
fizetni kell, alig észrevehető mozdulattal inteni a főpincér-
nek, aki csak egy pillantással kérdi" hogy újabb rendelést
ad-e, vagy fizetni akar a vendég, s utána eltűnik. hogy összeál-
lítsa a számlát: diszkrét párbeszéd hangok nélkül, csak Maris
vette észre...
- Ez nagyon kedves volt magától, már csaknem elaludtam.
- Fél óra múlva aludni fog.
- Magán nem is látszik a fáradtság.
- Majd holnap duplán látszik.
- Nem szokott hozzá az éjjelezéshez.
- Nem ehhez a fajta éjszakázáshoz szoktam.
- Holnap felhívom, megkérdem, hogy érzi magát.
- Kedves lesz, ha megteszi.
nem hív fel, s ha megtenné, se találna bent. Ked-
ves akart lenni, hálás a vendéglátásért, s nem sejtheti, hogy
nem én szoktam vendégül látni a többieket ilyen méregdrága
helyeken: első ízben történik, hogy nekem hozza a főpincér a
tányérkát, összehajtott damasztszalvétában lapul a számla.
Nyolcszázötven forint. Kevesebb, mint gondoltam, alig
több, mint a havi fizetésem egynegyede, a kártyanyereségem-
nek pedig még a fele se...
Kilencszázötvenet adott.
... Gitta tanított meg rá, hogy Pesten legalább tíz százalék a
borravaló, s csak vidéki tahók merészelik a kiszolgálás minő-
ségéhez szabni a borravaló nagyságát...
- Köszönöm, uram.
... hidegen csillanó szemüveg, meghajlás, nesztelen léptek,
csupa tisztelet az egész ember, száz forint borravalóval meg-
vásárolható nála a tisztelet látszata, s mások százszor és ezer-
szer is megvásárolták már ezt a meghajlást, ami nekem ma es-
te járt ki először, esemény, amit naptárba kellene jegyezni:
dr. Móra Sándor fizikus előtt száz forintért meghajolt egy
előkelő, szemüveges főpincér Budapesten, a Monopol bár-
ban.
Igen, indulhatunk, segítsük föl a hölgyekre odakint a ruha-
tárban a köpenyeket, az ajtóban még adok húsz forintot az
aranysujtásos portásnak, aki szemmel tartotta az autókat,
amíg mi mulattunk, gyorsan megbeszéljük, ki kit szállít haza,
fáradtan elnyúlunk a kocsikban, az utcákon semmi forgalom
a hajnali világosságban, nem kell lassítani a villamosokjárda-
szigeteinél, sivíthatnak a pneumatikok a kanyarokban, párák
szállnak a Duna fölött, lecsapódnak a hidak vasszerkezeteire,
vár a fürdőszoba és a hideg tus, szombat van, máskor se kel-
lett ilyenkor bemennem az intézetbe, s ma kétszeresen nem
kell, de azért mégis betelefonálok, csak a szokás miatt, hiszen
Kenese ma is odabent lesz, s ahányszor én dolgozom bent
szombatonként, ő is fölhív.
Aludni kellene egy-két órát, és nem tudom, hagyni fog-e
aludni Gitta, vagy reggelig faggat erről a mai napról, amit -
gyanítom - képtelen megfejteni...
érezte, hogy Maris áll mellette, de nem nézett rá a lányra
valamit kérdezni fog, amire nem kellene felel-
nem, és mégis felelni fogok rá. Halk lesz a kérdése, pedig úgy-
se hallaná senki, három autó motorja túrázik mellettünk.
- Felhívhatnám?
- Ha nincs jobb dolga.
- Hol?
- Bent az intézetben.
****
A második nap - szombat!
...alszik, és nem tudja, hogy nézem. Ilyenkor szinte gyere-
kessé enyhül az arca, fáradt-megbékélt kamasz, ősz haj-
szálakkal. Alvás közben kinyúlik a teste, szinte fegyelmezett
a tartása, jobb oldalára fordulva alszik el, és így is ébred. Meg-
számlálhatnám egy kezemen, hányszor ébresztettem én -
mindig ő nyitotta ki előbb a szemét, nesztelenül bújt ki a ta-
karója alól, nesztelenül nyitotta az ajtót, hogy a konyhában
vizet melegítsen, teát főzzön. Csak akkor keltett engem, ami-
kor már készen volt a tea, és megmelegedett a mosdóvíz is.
Akkor még nem volt gázbojlerunk, akkor még én is dolgoz-
tam, fél nyolcra jártam minden reggel, adminisztrátornak
hívtak a vállalatnál, és gyűlöltem az íróasztalomat, a füstös
szobát, ahol ötödmagammal szorongtam, és gyűlöltem Safra-
neket, aki naponta becitált az írógépemmel együtt a szobájá-
ba, hogy fölösleges leveleket diktáljon, és a sűrű szemöldöke
alól bűvöljön közben. Nem három lépés távolságot tartott,
hanem szinte megvetéssel bánt velem, elég volt egyetlen be-
tűt félreütnöm, máris hallottam a szöveget, hogy kérjem visz-
sza a tandijat az iskolámtól, itt az a minimum, hogy valaki pre-
cízen gépeljen. Hallgattam, és nem sírtam, álmos voltam min-
dig, és csak nyeltem-nyeltem, amikor arra gondoltam, hogy
nekem az egyetemen kellene ülnöm, s ott is ülnék, ha nem
ajánlottam volna Sándornak ostoba nagylelkűséggel, hogy
elmegyek dolgozni, mert ő keveset keres. Mindig álmos vol-
tam a hatórai ébresztőtől, gyűlöltem a reggeleket, gyűlöltem
a Vállalatot, s nemcsak az épületet, ezt a szót magát is, az ízte-
len ételeket és a ragadós műanyag asztalterítőket az ebédlő-
ben, az áporodott cigarettaszagot, amit lehetetlen volt kiszel-
lőztetni, az egész házat kellett volna lerombolni ahhoz, hogy
eltűnjön az a szag - éreztem, hogy a ruháimba is, a bőrömbe is
beleeszi magát, néha szinte kényszert éreztem, hogy letépjek
magamról minden ruhadarabot, és felgyújtsam az egészet,
fertőtlenítőszerekben áztassam ki a testemet, minden sejte-
met itassam át olyan tisztítószerekkel, amik kilúgozzák a
bőrömből a Vállalat szagát. Rossz pillanataimban még most
is az a szagjut eszembe, s ilyenkor Safraneket is látom, a gúnyt
a szemöldökének minden rándulásában, s a magabiztos moz-
dulatát, ahogy az íróasztala elé mutat - tegyem csak le a gé-
pet, fűzzek be papírt két másolattal -, a mozdulatait, amikben
benne lapult a bizonyossága, hogy egyetlen intésével maga
alá is fektethetne, ha akarna, de egyelőre még nem akar. Ma-
ga elé fújta a füstöt, s amíg diktált, a cigarettafüst rám folyt, a
hajamba és a bőrömbe ivódott, a köpenyembe és a kombi-
némba, mintha Safranek tapogatott volna: hányinger fuldok-
lott a torkomban, alig kaptam levegőt, s vertem az írógép bil-
lentyűit, cím, hivatkozási szám, ügyintézőnk, hivatkozással
ilyen és ilyen dátumú levelükre az alábbiakban részletez-
zük... írtam a fölösleges leveleket, és nem is éltem, csak mo-
zogtam, lélegeztem és utálkoztam a Vállalatnál: sajnáltam
magam, és szerettem volna becézgetni magam, sírva feküdni
valahol, és ott állni magam mellett, simogatni a hajamat, apró
csókokkal meg-megérinteni a homlokomat, ahogy majd én
fogom vigasztalni a gyerekemet (akkor még nem tudtam,
hogy Buksit sohase kell vigasztalni, Buksitól idegen lesz min-
den nagy gyerekfájdalom, és még a betegségek is elkerülik).
Sándor kelt fel mindig előbb, s mindig én mentem el első-
nek, és nem mertem panaszkodni neki, ő pedig nem vette ész-
re rajtam az iszonyt, hiába ült ott az arcomon mereven, hiába
varázsolta idegenné a szemem, a szám, a bőröm színét. Meg-
csókolt, amikor kiengedett az ajtón, s hiányzott belőle a hete-
dik érzék ahhoz, hogy megsejtse, mi fáj. Levegő után kapkod-
va vártam a vasárnapokat, az ünnepeket, amikor nem hallom
meg álmomban a nesztelen mozgást, amint ő kibúvik a takaró
alól: vasárnaponkint már mindig ott ült az íróasztalnál, ami-
kor kinyitottam a szemem, bele-beletúrt a hajába a bal keze öt
ujjával, és csak nagy sokára érezte meg, hogy nézem. Nyitva
volt a szemem, nem volt sehol a Vállalat, nem volt cigaretta-
füst, nem kattogtak fölösleges leveleket az írógépek - feküd-
tem a takaró alatt, nyitott szemmel aludtam, és láttam, hogy
Sándor nesztelenül felkel az íróasztaltól, nesztelenül kinyitja
az ajtót, és tudtam, hogy tíz-tizenöt perc múlva bejön a tálcá-
val, teát hoz és vajas kenyeret szalámival, zöldpaprikával,
"Ébredj, Cirmos, a reggeli előállt!", s én még motyoghattam
tiltakozhattam, hogy aludnék, pedig akkor már igazán ébren
voltam, s lassan meg is mozdultam a takaró alatt: békesség
volt körülöttem, meleg paplan rajtam, és csak mélységes mé-
lyen lapult bennem a félelem, hogy holnap reggel újra áporo-
dott cigarettaszag lesz körülöttem, a Vállalat szaga, mintha
Safranek tapogatna...
- Mammi... megyünk már?
- Megyünk, megyünk, Buksikám. Csönd, ne ébreszd fel
apádat.
****
Éles fények az ablakredőny résein, vidám-fehér fények,
nyár van odakint, és már nem kora reggel, fél kilenc múlt, szo-
katlanul és megszokhatatlanul kései időpont az ébredéshez.
Az intézetben üres a labor, hidegek és halottak a műszerek,
csak a gamma-sugárforrás éli a maga radioaktív életét, füg-
getlenül mindenki akaratától.
Lenyúlt a rekamié mellé a telefonért, s föltárcsázta az inté-
zet számát.
- Kenese kollégát kérem.
Meglepődött, ahogy azonnal meghallotta Kenese hangját.
- Nem is mertem hinni, hogy a helyeden vagy.
- Éppen hívni akartalak. Mi van veled? Megtehetted vol-
na, hogy bejelented, ha egyszer rád jön, hogy szabadságra
akarsz menni.
- Majd elmondom. Mí újság bent?
- Semmi. Légy erős, senki sem hiányolt. Hol csatangolsz?
- Egyelőre még az ágyban heverek. Későn kerültem haza,
sokat is ittam.
- Mindig jósoltam, hogy el fogsz zülleni. Az ital, a nők, az
éjszakázás. Sok jobb sorsra érdemes ifjú élet ment már így
tönkre. Nos, halljam, mi történt?
- Tegnapelőtt este kaptam egy ajánlatot, tegnap nyertem
kártyán valami kétezer forintot, az éjjel egy társasággal a Mo-
nopolban unatkoztam, előtte pedig megismerkedtem egy nő-
vel, és úgy rémlik, hogy azt mondta, föl fog hívni. Ez történt,
többre nem emlékszem.
- Értem. Kezdjük az elején. Felajánlották, hogy te légy a
miniszterelnök.
- Csaknem.
- Engedd meg, hogy füttyentsek egyet. Remélem, lesz ná-
lad protekcióm. És ez az ajánlat éppen a kártyaparti közben
történt, igaz? Az egész kormánnyal együtt ultiztál?
- Nem, ez egy következő fázisban volt már: Turján Gézá-
nál pókereztem egy holland építésszel.
- Ott ismerkedtél meg a nővel. Vagy ez megint újabb fá-
zis?
- Nyertél. Orbókéknál voltunk.
- Most már értem. Kérdezzem meg Karolint, keresett-e?
Várj egy pillanatig, átmegyek hozzá...
két esztendeje senki se telefonál nekem így,
igen, csak két esztendeje, hiába tűnik úgy nekem, mintha sok-
kal-sokkal régebben történt volna, hogy nem itt laktam, és
minden héten más-más nő került elő valahonnan arra a napi
egy-két órára, amikor már nem tudtam dolgozni, de egyedül
se akartam maradni, nehogy magamról kelljen gondolkod-
nom és Gittáról és Buksiról. Naponta többször is nők szólal-
tak meg a telefonban, és ha nem voltam a helyemen, Karolin
jegyezte föl a neki is érthető üzeneteket, meg azokat is, ame-
lyek csak egy-két szóból álltak: "rendben van", "csak holnap
este", "egy órával korábban" . . . Azt hittem, segítenek rajtam,
hogy ne kelljen magamról gondolkodnom, de nem segítettek,
legföljebb annyiban, hogy kifárasztottak, és ettől hamarabb
elaludtam, s nem ébredtem föl tízszer éjszakánkint. Ha volna
türelmem hozzá, elismételhetném a kísérletet, aminek úgyis
tudom az eredményét, megpróbálhatnám magam elé idézni
az arcukat, és azonosítani a nevükkel; semmi különös és sem-
mi fájóan vagy bántóan maradandó nem rakódott le belőlük
bennem, csak az eszem emlékszik, hogy voltak, s mindössze
egy-egy pillanat rögződött meg elfelejthetetlenül, olyan pilla-
natok, hogy amikor valamelyik fölém hajolt, egyszerre hideg
érintést éreztem az arcomon, először azt hittem, a könnye
csöppent rám, s csak percnyi mozdulatlanság után vettem
észre, hogy a nyakláncáról a hideg aranykereszt ért hozzá a
bőrömhöz...
- Halló! Megvagy még? Nem lehettél nagyon részeg, mert
a hölgy igazán megígérte neked, hogy telefonál. Nos, azt
üzente, hogy fél egykor vár a Tóvendéglőben.
...fél egykor? Persze, szombat van, korábban végeznek a
hivatalokban, igen, fél egykor... .
- Viszont én is kérnék tőled egy szívességet, Sándor. Sze-
retnék bent maradni, de még délelőtt át kellene vennem a ko-
csit a szervizben. Ha elmennél érte, jót tennél velem. Meg ma-
gaddal is. Nem rossz a nőknek, ha kocsival állítasz oda értük.
Használd egész nap, este pedig tedd le a házunk előtt. Oké?
Mindjárt odaszólok a szervizbe, hogy adják oda, ha érte
mégy. Most, ha megengeded, visszacsámpázok dolgozni. Ki
kell használni ezt a szombati csendet. Összesen ketten va-
gyunk az egész épületben, Karolin meg én.
- Hát csak vigyázzatok a jó erkölcsökre.
- Igyekszem tekintettel lenni Karolin hajlott korára.
****
Az orvosi rendelő előszobája tömve volt asszonyokkal és
gyerekekkel már akkor is, amikor jöttek, s most is, amikor
végre megkapta Buksi a kanál teában a Sabin-cseppeket. Át-
furakodtak a várakozók között, akikre egészségügyi plaká-
tok merev figurái bámultak le a falakról, s Gitta nagyot léleg-
zett, mihelyt kilépett a friss levegőre.
A gyerek fölnézett rá:
- Te miért nem kaptál?
- Ez olyan gyógyszer, tudod, ami gyerekparalizis ellen
véd.
- Az nincsen nektek?
- Felnőttek is megkaphatják.
- Hát akkor?
- A felnőtteket sokkal kevesebb dolog védi, mint a gyere-
keket, Buksikám.
- Miért?
- Miért? Mert így van. Az élet szerint, ahogy Sándor
mondja, hiszen tudod, hogy ő mindig az életre hivatkozik, az
élet szerint a felnőtteknek kell legyen annyi eszük, hogy vi-
gyázzanak magukra. Csak éppen arra nem figyelmezteti sen-
ki őket, hogy hol kaphatnak gyermekparalízist, meg hol lesel-
kedik rájuk valami más baj.
- Mit mondtál?
- Semmit, Buksikám.
- De Mondtál.
- Igen, azt mondtam, hogy a felnőttek vigyáznak a gyere-
kekre, de őrájuk már nem vigyáz senki.
- Mert ők már nagyok. Meg erősek. Sándor is erős.
- Igen...
. . én sohasem fogom lerombolni az apádról kitalált illúzió-
idat. Meg a többit se. Majd elmúlnak belőled lassan, sorra,
ahogy belőlem elmúltak, és az anyámból, az apámból meg a
még korábbi emberekből. Megnősz, aztán ha egy asszony azt
várja tőled, hogy vigasztald, amikor nagyon elkeseredett,
bölcsen ismételgetni fogod az apád szavait: ez az élet, ez az
élet - az élet nem leányszoba, és nem kisdedóvó intézet, ha-
nem szorító, ahol verekedni kell, ütni, és állni az ütéseket, tá-
madni és hátrálni, ügyesen esni, és rögtön felállni, ha el aka-
rod kerülni, hogy kiszámoljanak. Én akartam elmenni arra a
bokszdöntőre, mert azelőtt csak moziban láttam ilyesmit,
Sándor pedig akkor is engedett a szeszélyemnek... meredten
néztem a fürge táncot, amit a két trikós-klottnadrágos baj-
nokjelölt járt a kötelek között, meredten néztem a vad arco-
kat, a tátott szájakat, ahogy a nézők ordítozták: "Üsd ki! Üsd
ki!" Meredten néztem a türelmes táncot a szorítóban, vissza-
fojtottam a lélegzetemet, és láttam a vért az egyiknek az ar-
cán, s a gumit, amit a menet után kiköpött a fogai közül - víz-
zel mosták le az arcukat, s az edzőik úgy suttogtak a fülükbe,
mintha beteges szerelmet éreztek volna irántuk. Zsúfolt volt
a terem és türelmetlen, az emberek a cipőjük orrával dobol-
tak az ülés alatt, s észre se vették, hogy ezt teszik. A harmadik
menet közepén került a földre a lilanadrágos, és mindenki azt
tárgyalta kifelé menet, hogy baromi mérkőzés volt, megren-
dezni se lehetett volna remekebben, kihúzták a bunyót a har-
madik menetig, így legalább mindenki kapott valamit a pén-
zéért. Ugyanígy kapkodtam a levegőt az utcán, mint most,
amint kijöttünk a rendelöből, és Sándor megkérdezte: "Erre
voltál kíváncsi?" Nem szóltam, s ő tovább beszélt: "Látod,
pedig ez mégis szebb egy fokkal, mint az élet. Itt legalább
mindegyiknek ugyanannyi az esélye, mint a másiké, mind-
egyiknek ugyanolyan szabály tiltja, hogy övön alul üssön,
vagy máshogyan vétsen, csak a gyakorlatuktól, a tudásuktól,
az erőnlétüktol függ, hogy melyik lesz a győztes."
- Mammi, itt egy cukrászda, itt reggelizzünk.
- Nem, majd valami rendesebb helyen.
- Ez nem rendes?
Nem felelt a gyereknek. Nem mondhatja el neki, hogy ide
nem akar bemenni, ez is egyike azoknak a zugeszpresszók-
nak, ahol valamikor hosszú órákat ült Konstantinnal, semmi-
ségekről beszélgettek, mindig óvatosan kerülték a kettőjük
dolgát, egészen az utolsó napig, amikor Konstantin már nem
bírta tovább, s az ő tehetetlenségére bízta a kettejük sorsát.
Esett az eső, és az ereszek alatt ázott verebek bújtak hangtala-
nul, mintha mindegyik haldoklott volna.
Utkereszteződéshez értek. Kézen fogta Buksit, s várta,
hogy a rendőrlámpa szabadra váltson.
****
Eltette a számlát, átvette a szeplős szerelőtől a slusszkul-
csot, adott neki húsz forint borravalót, s kinyitotta a kocsi aj-
taját. A Skoda karosszériája átforrósodott a napon, fullasztó
meleg áradt ki az autó belsejéből. Móra leeresztette az abla-
kot, mielőtt beszállt volna, s kigombolta a zakóját is.
Ezelőtt egy fél órával még nem tudta, elfogadja-e Kenese
ajánlatát, ne telefonáljon-e vissza neki, hogy nem hozza el a
kocsit. Aztán mégis idejött érte. Miért ne? Ideje van, a jogo-
sítvány is a zsebében - annak idején a prof unszolására tette le
a vizsgát, az öreg azt mondta, hogy a mi időnkben már hozzá-
tartozik az általános műveltség bizonyítványaihoz az autóve-
zetőiengedélyis-,jogavanhátmaximumhatvankilométeres
sebességgel közlekedni ebben a városban, s ha minden így
rendelkezésére áll, miért ne tekeregjen estig ezzel a géppel?
Legalább látszólag történik valami.
Gyújtást adott, föltúráztatta a motort, majd lassan elin-
dult. Ovatosanfordultki ajavítóműhelykapuján, s csakazut-
casarkon adott több gázt
jelek, táblák, lámpák, rendőrök, szabályok - fe-
gyelem az úttesten, szigorú játékrend, s én szabályosan veze-
tek, nem felejtettem el egyetlen pontot se a tananyagból, s
megelégszem az úttest szélső forgalmi sávjával. Száguldjon,
akinek azt diktálják az ösztönei, az elintézendő dolgai vagy a
parancsok, amelyeket attól kap, akit szállit. Én sohase szeret-
tem versenyezni, és sohase fájt nagyon, ha lemaradtam, s nin-
csenek elintézendő dolgaim se - csak éppen gondolkoznom
kellene, s valahogy élvezem, hogy ez semmiképpen nem akar
sikerülni... nem szállítok senkit, nem parancsol senki se mel-
lettem nagyobb sebességet, független lény egy gépkocsiban,
ez vagyok, séta az úttesten négy kerékkel valamerre, hiszen
fél egyig még csaknem másfél órám van.
Sokszor kellene így közlekedni, egy ilyen halk hangú autó-
val, céltalanul, sietség nélkül, a sajátomon járni, a sajátomat
vinni szervizbe, ahol ismerősként köszönnének nekem is a
szerelők. Kenese megvette a Wartburgot, aztán arra gondolt,
hogy mégiscsak jobb négyütemű motorral járni, s kicserélte
erre a Skodára. Előbb a Wartburgra rakta össze a pénzt, az-
tán összegyűlt a különbözet is, ami a cseréhez kellett. Nekem
sohase gyűlt össze pénzem, de ezért nem tudok egy csöppet se
irigykedni Kenesére. Nem tehetek róla, hogy az én helyzetem
így alakult, s tulajdonképpen ő se tehet arról, hogy az övé
kedvezőbben. Talán meg is nősült volna, ha más a természe-
te, s akkor neki is gondoskodnia kellene egy vagy két másik
emberről, ahogy nekem. Örültem, amikor Gitta megmondta,
hogy gyereket vár. Nem nagyon örültem, és nem volt bennem
ellenérzés. Inkább egyfajta megkönnyebbülést éreztem, hogy
végre dönthetünk: végre van ok, hogy otthagyja a munkáját,
amit gyűlölt, végre beleegyezhettem, anélkül hogy ezzel ke-
gyet kellett volna gyakorolnom, kegyet, amit - úgy hittem -
sohase fogadott volna el tőlem Buksi nélkül. Talán semmi
más nem volt az örömömben, de ez a kevés is elég volna. .. ha
még ez a kevés sem romlik el. S máig nem értem, miért kellett
elrontania...
Fékezett, megállt, s mindjárt első sebességbe kapcsolt, az-
tán intett a gyalogosoknak, hogy nyugodtan menjenek át
előtte.
.. . szerdán délután hozta haza a munkakönyvét, ideges
volt, s rögtön lefeküdt aludni. Éjfél után ébredt föl - én még az
íróasztalnál ültem -, s veszekedni kezdett, hogy feküdjek már
le. Vetkőzés közben arra gondoltam, hogy a feszültség csak
napok után múlik el belőle, s lefeküdtem. Akkor mondta
meg, hogy hazudott, nem is állapotos, de már nem bírta to-
vább a munkahelyén. Bámultam bele a sötétbe, éreztem a
csalódottságot, amit nem volt kedvem kielemezni, s lassan er-
ről is elfeledkeztem, szinte szükségét éreztem, hogyvigasztal-
jam, simogassam a haját, hagyjam, hadd sírja ki magát, ma-
gamhoz öleltem a takaró alatt. Azóta egyszer eszembejutott
- azóta se tudok szabadulni ettől a biztos hitemtől -, hogy
Buksi azért lett olyan szép, mert valami se korábban, se ké-
sőbben nem volt eksztázisban foganta az anyja.
Öt esztendeje? Mintha sokkal régebben történt volna.
Zöld fények,játszottak a lepedőn, a takaró huzatán, a teste
hajlataiban, vizet kért, és köhögött tőle, könnyes lett a szeme,
de mosolygott, és lányt akart. Öt esztendeje...
Kifordult a kocsival a széles sugárútra, s ráengedte a sebes-
ségmérő mutatóját a 60-as számra.
****
Megmagyarázhatatlan vonzással hatott rá kislány kora óta
ez a környék, a Belvárosnak ez a legbelseje, amit akkor se ke-
rült el, ha emiatt nagyobb utat kellett megtenni. Akaratlanul
is mindig nyújtotta a perceket, az ötperceket és a negyedórá-
kat ezekben az utcákban és ezeken a tereken, ahol - néha úgy
érezte - a levegő is más, mint a város bármely más pontján, itt
még a nők és a férfiak arckifejezését is mindig másnak látta,
mint bárhol a város egyéb részein, a villamosokon és az autó-
buszokon, az áruházak tolongásában - itt szinte feltűnő és
idegen volt, ha sietős ember vegyült ajárókelők közé, itt szin-
te kötelezőnek érezte, hogy ráérősen lépkedjen a kirakatok
előtt, senki se hihesse róla, hogy nem azok közé tartozik
akiknek nem kell íróasztalok mellé kényszerítve, műhelyek-
be bezárva tölteniük a napjukat, délután négyig vagy to-
vább. . . el akart vegyülni azok között, akikről nem nehéz leol-
vasni, hogy bármelyik üzletben bármit megvehetnek. Olykor
azt a fölényt is sikerült arcára parancsolnia, amit természetes
vonásként szintén csak másokon látott: a fölényes mérlegelés
nehezen utánozható kifejezését a kirakatok előtt, azt a szinte
láthatatlan ajkbiggyesztést, amit Lián és Klárin és Zsuzsán és
később Jutkán is észrevett - mit csináljak, ha még Pestnek eb-
ben a legelőkelőbb utcájában se kapok különbet, ízléseseb-
bet, mitcsináljak, haszívesebben megfizetném a mégdrágáb-
batis, deegyszerűennincsnagyobb választékmégitt, aBelvá-
rosban sem.
- Mammi, mit veszel?
- Semmit, Buksikám. Csak nézem a kirakatokat...
...ezt az élvezetet sohase kellett megtagadnom magamtól.
Önkínzó élvezet volt mindig, fojtogatta a torkomat, de né-
hány esztendeig többet isjelentett: reményt és dacos büszke-
séget, hogy majd eljön az én időm, amikor nem kívülről bá-
mulok befelé az üzletekbe, hanem engem világít meg odabent
a neonfény, amely nappal is ég, s engem fognak bámulni má-
sok innen kintről, akár kalapot próbálok, akár szövetek
között válogatok, engem fognak irigyelni idekintről, akik
tudják, hogy egyeseknek hazatelefonál az üzletvezető, ha an-
gol vagy olasz cipőszállítmány érkezik, legújabb vonalú,
különlegesen könnyű, puhán is formájukat tartó cipők. Éve-
ken át bíztam benne, és vártam összeszorított foggal, hogy
eljön az én időm, aminek Sándor tehetsége a záloga, Sándor
befut, egyszerre az élvonalba rukkol, s őrá is érvényesíteni
fogiák azt a kevesek kedvezményét, hogy nem lehetnek anya-
gi gondjai, semmi hétköznapi kényelmetlenség nem zavar-
hatja a munkájában, ami mindennél értékesebb az ország szá-
mára. Vállaltam a munkát, hatkor keltem minden reggel, és
száz eset közül kilencvenkilencszer lenyeltem a keserűsége-
met, a sírást is, nehogy észrevegye: ébren vártam hónapokig
minden este, hogy hazaérjen az intézetből, amikor pedig haj-
nalig görnyedt az íróasztalnál, s én tízszer is felébredtem a
lámpafény miatt, akkor se szóltam - tanulnia kell, dolgoznia
kell, rohamléptekkel csökkenteni a hátrányát, ami egyszerű-
en abból fakad, hogy a koránál fogva nem rághatta még át
magát a fizikának azon a kásahegyén, amit a nála évtizedek-
kel idösebb öregek már megemésztettek. Hittem benne, iste-
nem, annyira hittem benne, ahogyan egy feleség még soha a
férjében, s öltem volna, ha valaki azt meri mondani, hogy
Sándor középszerű ember, aki sohasem fog kitörni a bolyból,
sohasem éri utol az élmezőnyt. Vigyáztam, nehogy összeke-
verjem a jegyzeteit, gyerekes csodálkozással bámultam a bo-
nyolult képleteket, amiket én sohase fogok megérteni, látha-
tatlan, csak nyomaikban észlelhető részecskék hatnak egy-
másra óriási sebességekkel, érthetetlenül hatalmas energiák-
kal, ködkamra-felvételek, diagramok az íróasztalon, mérési
jegyzőkönyvek a füzetekben, a türelmes munka megannyi
eszköze és eredménye, sugarak szóródása, fotonokat vezető
kísértet-terek, izgató világ, ahová én sohase hatolhatok be...
A kalapüzlet ablaküvegének tükrében vette észre Zsuzsát.
Megfordult, mosolyt erőltetett az arcára, s intett neki. Ö fog
átjönni az utca túlsó oldaláról, mindig őkjönnek át a túloldal-
ról, ők örülnek jobban, ha velük vagyok, s ez az én egyetlen
kicsiny elégtételem.
Zsuzsa lehajolt Buksihoz, s óvatosan a gyerek arcához
érintette halvány-rúzsos, nagyon szabályosan ívelt száját -
megszokott szavak orrhangon, sohase fogja megoperáltatni a
polipját:
- Már megint nőttél, kis lovag, mióta nem láttalak. Eljössz
velem ruhát próbálni? Mindjárt másképpen érzi magát az
ember, ha férfi is van mellette.
****
A Rózsadomb tetején állt meg a kocsival, üresbe kapcsolta
a sebességváltót, behúzta a kéziféket, és kiszállt, hogy rá-
gyújtson. Az ég oly kék volt, hogy valószínűtlenül élessé vará-
zsolta a földi színeket, a nap körül egyetlen felhőfoszlány se
fehérlett, s az egyenletes fényben lebegni látszottak a
Távközlési Kutatóintézet tetői, és a szemben magasodó dom-
bokon a parabolaantennák és a kísérleti lokátorok. Ez is egy
intézet...
Zsebébe nyúlt, cigaretta után kotorászott. Pénz, százasok:
puha a tapintásuk, s érezni rajtuk, hogy tartós papírból ké-
szültek
ilyen százasokkal fizettem az éjjel a Monopol-
ban a damasztszalvétába dugott számla szerint, nem szóltam,
és nem szólt a pincér se, csak egy néma meghajlással köszönte
meg a borravalót, amely busás volt... szavak nélkül fizetni, s
nem észrevenni a meghajlást: érdekesjátszanom a gondolat-
tal, milyen is volna, ha ugyanúgy sose kéne törődnöm a pénz-
zel, mint azoknak, akik között mozgok - ahogy fogy, úgy ter-
melődik újra, hiszen a fogyása is azt a célt szolgálja, hogy
újabb jövedelmeket alapozzunk meg, újabb összeköttetése-
ket szerezzünk, amelyekből pénz származik, nem különös
művészet, nem nehéz megtanulni - s oly világos, mint ez a
fény körülöttem, hogy csak rajtam múlik, állandósul-e az éj-
szakai szituáció, általánosul-e a sohase kelljen beosztani.
Egyetlen telefonomba kerül most vagy egy óra múlva, vagy -
amint megbeszéltük- hétfőn reggel, hogy száznyolcvan fokot
fordítsak az életemen, s biztosítsam az eljövendő időkre vég-
érvényesen az érzést, ami az éjjel a Monopolban olyan élén-
ken indukálódott bennem, hogy - mintha csak a remanens fe-
szültség tenné - akármelyik pillanatban újra tudom éleszteni
magamban. Egyetlen telefon most vagy egy óra múlva, vagy
hétfőn reggel: köszönöm az ajánlatot, elfogadom, s azt külön
köszönöm, hogy énrám gondoltál - és nem érdekes többé,
hogy az adott körülményekből a legjobbat hozzam ki, nem
érdekes az elmúlt csaknem egy évtized, csak el kell felejteni az
állandó reménységet, hogy egyszer majd nemcsak a műsze-
rek hibái miatt nem lesz rendben valami, hanem elakad a lé-
legzetem, és megérezhetem a nagy pillanatot: sorra nem
stimmelnek az eredmények a kísérletekben, korántsem a mű-
szereim hibájából, tehát jogosan kísérthet a gondolat, hogy
talán valami egészen újat találtam - a pillanat, ami még soha-
se adatott meg, s talán sohase is érkezik el. Egyetlen telefon-
nal lemondani erről az állandóan élő reményről - ha valami-
re, erre illik: hamu alatt parázs -, és megvásárolni az azt éjsza-
kaijó érzést a meghajlással és a szótlan tisztelettel, ami min-
denkinek kijár, akinek nem kell beosztania se ma, se holnap,
se azután.
Nem kéne messze mennem, hogy telefonfülkét találjak: itt
van harminclépésnyire, zöldessárgán áll a forró fényben, s ha
volna nálam telefonérme, talán - érezhetően szorítja a tor-
kom az izgalom, micsoda gyerekes érzés -, talán oda is men-
nék, s föltárcsáznám a Bihari Pista számát, a hat számjegyet,
ami egyszerre megváltana, mint valamikor a koszorú, ame-
lyik a gimnáziumba juttatott, megváltana a hat számjegy
önkéntes és önkéntelen lemondásoktól, éjszakai veszekedé-
sektől, hogy aztán reggel kimerülten tántorogjak ki a szobám-
ból.
Nincs nálam telefonérme, s mire leérek a városba, az első
trafikig, már elmúlik belőlem ez a mostani úgy-is-mindegy-
hát-hívjuk föl-Biharit...
****
Tucatnyi divatlap hevert mellette az alacsony, kecskelábú
asztalon, többszínnyomású magazinok, fazonok sokaságá-
val, szövetmintákkal, fehérneműk minden változatával, fű-
zőkkel, melltartókkal, harisnyatartókkal, princesszmodel-
lekkel, frizurákkal, lakkok, hajmosószerek, illatszerek rek-
lámjaival, horoszkópokkal és ételreceptekkel - "a mi lapunk-
ban minden hölgy mindent megtalál" -, vastag, fényezett ol-
dalak, élénk színek, csupa mosoly, csupa napfény, hiszen
mindegyik az idei nyári divatot tálalja, divatlapok három
márkáért és nyolc frankért, ezer líráért és húsz schillingért, s
valamennyin nyomtatott vagy sokszorosított papírdarabka a
címzéssel: Villay Kálmán, Budapest...
.. . kislány koromban nem így képzeltem el a főváros legele-
gánsabb divatszalonját, nem hittem volna, hogy állandó a lár-
ma, és állandó a rendetlenség, előkelő csendet képzeltem egy
ilyen helyre, ahol minden szó diszkrét-halkan hangzik el, és a
rugók nem nyomnak, ha beleül az ember valamelyik fotelba
Senki se hitethette volna el velem, hogy kisebb zsibvásárhoz
hasonlít a Belváros legelőkelőbb szalonja, ahol állandóan fél-
tucatnyi nő idegeskedik, tapogatja a kelméket, telefonál, tü-
relmetlenül forgatja a divatlapokat, veszekszik a késedele-
mért, egymást mustrálgatja, s néha nem is titkolja a vélemé-
nyét. "Ezek a vidéki doktornék már Pestet is megszállják!" -
éppen az imént mondta az az eleven múmia, aki a sofőrjébe
kapaszkodva vonult ki a szobából. Irigy pletykának tartottam
volna, ha valaki arról beszél, hogy egymás előtt vetkőznek-
próbálnak a vevők, és egyik se szégyelli a fűzőjéből kibuggya-
nó hurkákat vagy a kitömött melltartóját. Meleg van, és a ren-
detlenséghez, a szétszórt anyagokhoz, a fércelt-félkész ru-
hákhoz, az ideges és unott arcokhoz, a hosszú asztal mellett
görnyedő női segédekhez természetesen hozzátartozó a doh-
és verejtékszag, két zakatoló varrógép, néha szövetek sercen-
nek, ahogy az olló beléjük vág, a piszkos paraván mögött Vil-
lay Kálmán nőies hangja: "Nem, nem, nagysasszony drága,
térden állva megesküszöm, hogy nekem van igazam!" Ciga-
rettafüst és parfümszag: szalon a Belvárosban, havi harminc-
ezer forint nyereséggel, Alfa Romeóval a kapu előtt, s Villay
Kálmán büszke rá, hogy őt nem lehetett államosítani, mert
forgalmánakjava részét a Budapesten költekező külföldi dip
lomatafeleségek megrendelései adják.
Buksi mindenütt feltalálja magát, gyorsan megbarátkozik
minden helyzettel, minden idegen lakásban egykettőre ott-
honosan érzi magát, de itt - másodszor hoztam el magammal
- rá se lehet ismerni: szinte védekezésre készen húzódik meg
a legócskább fotelban, félig mögöttem, nem érdeklik a színes
divatlapok, gyanakvóan vagy kényszeredett jólnevelten felel
a hölgyeknek, akik megdicsérik, hogy milyen szép gyerek, de
nem mosolyog rá egyikre sem, alig ébredő ösztönei tiltakoz-
nak a levegő ellen, ami itt veszi körül...
- Asszonyom, önt kérem, segítsen dönteni!
Villay Kálmán feldúltan lépett ki a paraván mögül - ma
már összekeveredik nála a nőies színészkedés az igazi indula-
tokkal -, s karját széttárva, széles csípőjét már önkéntelenül is
riszálva...
...esztendeje mondta talán - alig régebben, s akkor is ri-
szálta magát, igaz, akkor itt volt a buzi-fiúja is -, hogy ha meg
kellene neveznie az öt legjobb ízlésű pesti asszonyt, én feltét-
lenül közöttük lennék. Nem bókolt, nem szokása, nemegy-
szer szemébe mondja egyik-másik nőnek, hogy szíveskedjék
őt többé nem boldogítani: énvelem őszintén beszélt, s akkor
is őszinte volt, amikor - egyetlenegyszer - rám dolgozott, az
esküvői ruhámat csinálta: "Önre, esküszök, öröm dolgozni!"
Pedig abban a pillanatban gyűlölt engem, mert a fiúja meg-
igazította olajosbarna, hullámos haját: nőnek merészelt nézni
engem...
Felállt, hogy bemenjen a szabóval a paraván mögé. Tizen-
hat-tizenhét éves lány állt a spanyolfal mögött, hevenyében
összefércelt nyári ruhában, amely rafináltan feszült meg jó
vonalú csípőjén és duzzadt kebleinél. A fekete ceruzával vas-
tagon aláfestett szempár kíváncsian fordult szembe vele,
gyors pillantással mérte végig, ellenszenvre és csípős meg-
jegyzésre készen, de a futó tekintet szelíd és bizonytalan ma-
radt...
. . . hatottam rá, pedig sejti, hogy csaknem tíz éwel idősebb
vagyok nála: annyira még nem vesztette el a gyerekesen
őszinte ítélőképességét, hogy azonnal észre ne vegye, meny-
nyivel szebb vagyok nála festék nélkül és hangsúlyozottan
drága elegancia nélkül is. Ő tizenhat éves, legfeljebb tizenhét
s ha nem tudnám pontosan, talán kíváncsi is volnék, miből
fizet ki másfél ezer forintot, Sándor félhavi keresetét, ezért az
egyetlen kis ruháért...
- Igaza van Kálmánnak, ennél szűkebbre venni... hogy is
mondjam... már hivalkodás lenne. Pontosan megmutatja így
is ez a ruha, amit meg kell mutatnia.
Gépiesen rámosolygott a lányra, s visszament a paraván
mögül a szoba sarkába, tovább lapozni a divatrevüket. Buksi
odabújt hozzá, a meleg gyerektenyér rásimult a karjára, és a
szokatlan-félénk suttogás megcsiklandozta a fülét.
- Mammi... gyerünk már.
- Mindjárt. Zsuzsa néni rögtön végez, megvárjuk, amíg
fizet, aztán máris indulunk. Autózni fogsz.
Minden itt történik, ebben a szobában, nem kell elvonulnia
a vevőnek Villay Kálmánnal még a paraván mögé se: itt nem
titkosak az árak, itt senki se kap kedvezményt, itt csak annyi-
ban különbözik egyik ár a másiktól, hogy mindegyik maga-
sabb a másiknál: egyfajta szertartás ebben a levegőben a
számla kiegyenlítésének aktusa, nyíltszíni alakítás, hadd lássa
a többi nő - a fiatalságuktól vagy éppen az öregségüktől pén-
zesek -, ki milyen megszokott-közönyösen, szinte oda se
figyelve húzza elő retiküljéből a bankjegyeket, csupa piros
százast, mert Villay Kálmánnál csak kerek összegek szerepel-
nek, a tízes és a húszas ebben a szalonban csak a varrónők sze-
mébenjelent fizetőeszközt: a zöld és a kék és a barna papír itt
csak a borravaló kiegyenlitésére való!
****
Áttetsző a víz a kövezett medencében, és áttetszően zöld
Maris szeme is. Gyér, szürke sás a vízben, zöld békalencse a
tetején, apró halak a fölszín alatt - telepített nád, s mintha a
gyönge szél is mesterséges lenne, éppen csak azért, hogy néha
a nádszálakat ide-oda hajlítsa. Halk neszek a vízparton, né-
hány vendég az asztalok közepéből kinyúló napernyők alatt-
sápadtak és barnára sültek -, kint az úton villamos zörög, csi-
korog a fordulóban, s bent, az üvegajtó nyitott szárnya
mögött élesen sistereg a kávéfőző gép: csendélet egy ugrás-
nyira a város szívétől, déli lustaság, szombat déli gyenge for-
galom, hiszen az asszonyok, akik máskor itt szuszogják ki ma-
gukat az ebédszünetben, most a ma este és a vasárnap diktálta
bevásárlásaikat intézik, gyerekeik után loholnak, villamosra
vagy autóbuszra várnak, tele a fejük teendőkkel, gondokkal.
- Kérhetek cigarettát?
- Ha ez magának megfelel.
- Mindegy. Nem tudok különbséget tenni a cigaretták
között.
- Tehát nem szenvedélye a füst. Tiszta haszon.
- Nem tenne tönkre az a száz forint, amit az ember egy hó-
nap alatt elszív.
- Nem is erről van szó. Én akkor szoktam rá, amikor a leg-
kevesebb volt a pénzem. Hatodikos gimnazista voltam
hatodikos gimnazista, tizenhat éves. Kelemen
Bandival, Kócossal, Bojtár Pistával együtt mentem el a párt-
szervezetbe - csupa csodálkozás bennünk, csupa egyszerű és
érthető szó, a széksorok elé állított asztalnál csupa egyszerű
ember -, s Petrovics néni észrevette, hogy a szünetben mi né-
gyen, diákok, egyetlen cigarettát szívunk, amúgy "minden
slukk a következőé"-szabály szerint.
- Én akkor még egyáltalán nem kívántam a füstöt, s ha rám
került a sor, csak azért szívtam bele a cigarettába, hogy meg
ne szakadjon a ritmus, de Petrovics néni azt hitte, hogy én is a
bősz bagósok közé tartozom már. Rekedt, férfias volt a hang-
ja, elcigarettázta, meg a hörgőivel is baj lehetett - kinek tesz
jót háromesztendei internálótábor? -, s azt mondta, hogy
bármikorbemehetünkhozzáatrafikba. Rokkantkéntkaptaa
a trafikot - az ajtó fölött ütött-kopott, ócska tábla maradt a
Nyugatra menekült régi tulajdonostól, valami vezérkari tiszt
özvegyétől: DOHÁNYTÖZSDE -, s nekünk nem kellett
messze mennünk, ha kiléptünk a tízpercekben a gimnázium
kapuján, szemben volt a trafik, a tér másik oldalán, s abból a
cigarettából választottunk ingyen, amelyikből akartunk.
Meghívtuk Petrovics nénit az érettségi bankettünkre is - há-
rom százas csomag cigarettával állitott be, s fél liter bortól a
férfias hangján énekelni kezdett -, és akkor még nem tudtam,
hogy két esztendő múlva, amikor hajnalban szállok le otthon
a személyvonatról, az állomás közelében, a parkszéli padon
találom alva, részegen horkolva szegényt. 1950-ben vették el
tőle a trafikot - államosítás címén, s másik öregasszonynak
adták oda, egy befolyásos fickó anyósának, Petrovics néniből
pedig konyhalány lett valamelyik közhivatali konyhán:
edénymosogató, krumplihámozó, szeméthordó. Élesztgetni
próbáltam a padon, s nem törödtem vele, miféle megjegyzé-
seket tesznek rám, meg a részegen káráló öregasszonyra az
emberek, akik a vasútra igyekeztek. Hiába emelgettem a so-
vány és mégis súlyos testét, újra meg újra visszahanyatlott a
pad deszkájára, ami lucskos volt a harmattól, s érthetetlen
szavakat recsegett, üres tekintettel bámult rám a kora reggeli
szürkületben, egy másodpercre megismert, és azt károgta:
"Móra elvtárs, te vagy az, mi?" - aztán megint nem tudott se
magáról, se a világról. Elcipeltem a kórházba, ott fogták,
hagytam neki egy cédulát is, hogy írjon, ha kiengedik... per-
sze, ma se tudom, mivel segíthettem volna rajta, másodéves
egyetemi hallgató, ő pedig nem írt se egy hét múlva, ami-
korra az orvos ígérte, hogy rendbe hozzák, se később
A tízéves érettségi találkozónkon mondom a fiúknak, mi
történt annak idején. Ott szívták annak idején velem együtt
mindannyian a cigarettát Petrovics néni trafikjában, de csak
Kelemen Bandi emlékezett rá, aki akkor már befutott orvos
volt Pesten, és száz kilométeres tempóban hajtott az Opeljá-
val a delirium tremens felé.
- Azóta nem is tud róla? A Petrovics néniről.
- Nem.
- Pedigbiztosanörömetszerzettvolnaneki,hamegmond-
ja, hogy magából közben atomfizikus lett. Azt hiszem, ma ez
a foglalkozás a legszebb.
- Igen: ami a nevét illeti. Laikus fülnek szépen hangzik.
Maga is tudja, hogy messziről a Balaton is kék vagy zöld, de
ha belemegy a vízbe, homokos, zavaros, legföljebb az a kelle-
mes benne, hogy hűsít, ha nagy a hőség.
- Ugy érti, hogy a szakmája is ilyen: csak messziről szép?
- Csak azt mondtam el, hogyan hat a kívülállóra. A balato-
ni halász, ha már megmaradni kényszerít a hasonlatomnál,
ritkán ér rá, hogy a kép szépségében gyönyörködjön. Neki az
a fontos, hogy a víz halat ád, télen meg nádat,jeget: a Balaton
az élete. A fizikus is ilyesféle ember. Együtt él a szakmájával,
tulajdonképpen ez az igazi élete, nincsenek illúziói, nem ag-
gat megszépítő sallangot a mesterségére, de nem tud nélküle
élni se.
- Valóban nem?
- Ezt miért kérdi?
Valami kattant a fejében: Gitta beszélt volna ennek a lány-
nak az Ajánlatról?... Az éjjel nem vettem észre, hogy akár
egy szót is váltottak volna, meg aztán Gitta meg is szűnt volna
önmaga lenni, ha panaszkodik, s egyáltalán: ha be se fejezett
ügyekről fecseg vadidegen ismeretlennek vagy legalább any-
nyira vadidegen ismerősöknek.
- Miért döbbent meg tőle, hogy ezt kérdeztem?
- Semmi... És azt se tudom, valóban nem lehet-e olyasmi
nélkül élni, amit hivatásnak szoktunk mondani.
- Tulajdonképpen lehet valakinek hivatása a fizika? Azt
még el tudom képzelni, hogy az orvosnak hivatása a gyógyí-
tás, de azt, hogy az ember az egész életét mindenféle órák
meg gépek között tölti, megfolyton csak számol, csupa képlet
a feje...
Móra elmosolyodott:
- A fizika csak a maga szemében ilyen szimpla.
- Azt hiszem, nemcsak az enyémben. Igaz, én mindig anti-
talentum voltam a számtanhoz is, a fizikához is, agyonkínoz-
tak velük a gimnáziumban. Nem tudom, maga már akkor is
odavolt-e érte.
- A gimnáziumban nagyon keveset tudtam a fizikáról. Iz-
gattak a dolgok, hogy elemi részecskék satöbbi. Később aztán
megtanultam, hogy amiket mi elemi részecskéknek neve-
zünk, se nem elemiek, se nem részecskék, minden sokkal bo-
nyolultabb, és éppen ez a bonyolultság az izgalmas abban a
kis világban, amit magfizikának titulálunk. Mozgás iszonyú
sebességekkel, kölcsönhatások, átváltozások, és ez az egész
ottjátszódik le túl a mínusz tizenharmadikon centis nagyság-
rend alatt.
- Az mennyi?
- Billiomod centiméter, és még kisebb. Egyelőre még min-
dig keveset tudunk erről a mikrovilágról.
- Majd többet fognak tudni. Akkor aztán még nagyobb
atombombákat csinálnak. Maguk mikor fognak hozzá?
Elmosolyodott:
- Soha. A mi dolgunk békésebb. Ha katonák vagyunk, ak-
kor is legföljebb földerítők. Az a dolgunk, hogy mindig egy
kicsivel kitágítsuk a megismerés határait. Remélem, ez már
rokonszenvesebben hangzik magának.
- Magas nekem az ilyesmi. Igazából, ne nevessen ki érte,
azt se hiszem el, hogy atomok vannak. Maga se látott még
atomot. Ki látott egyáltalán?
- Legyen erős, már le is fényképeztek bizonyos atomokat,
százhetvenöt milliószoros nagyítással, egy egész benzolgyű-
rűt és a környezetét. De nem is ez a fontos, az atomnál kisebb
részecskéket is lehet látni, ha nem is őket magukat, de a nyo-
maikat, amiket otthagynak a filmlemezen
ültem a Wilson-kamra előtt, a fényképezőgép
automatikusan dolgozott, bent a ködkamrában a gáz atomjai
arra vártak, hogy töltött részecskék ionizálják őket, varázslat
egy szinte primitív szekrényben, csak meg kell mérni az ioni-
zációs nyomok erősségét, s máris következtethetünk a sebes
ségre, s csak le kell fényképezni az eltérülés irányát, és máris
meghatározhatjuk a töltés előjelét nyomok a vízgőztartal
mú gáztömegben, fénylő ionsorok a fényképezőlemezen,
csillogó pályák a kamra sötétjében, a megismerés varázslata,
kozmikus becsapódások, s bennem a kezdő fizikus megille
tődöttsége, amitől az időt se lehet érzékelni, nincs délután öt
óra, és nincs este nyolc, nincs sötétedés, csak valamikor éjfél-
tájtjön a fáradtság, amikorra elfogy a szervezet aznapra ada-
golt ereje...
- Azt hiszem, a megismerésben is van annyi öröm, mint
egy újfajta atombomba összebütykölésében.
- Maga már biztosan sok mindent felderített... ugye, így
mondta.
- Éppen hogy nem sokat. Fiatal vagyok a szakmában. Volt
egypár érdekes színképkísérletem, egyik se azért, hogy meg-
váltsam vele a világot, csak éppen hozzáadni valami aprósá-
got ahhoz, amit már tudunk.
- Nagyon szerény.
- Nem. Csak éppen sose próbáltam ámítani magam. Én
arra való vagyok, meg még rengetegen ebben a szakmában,
hogy részleteredményeket adjak a nagyoknak. Valakinek az
aprómunkát is el kell végeznie. Középszerű ember vagyok, ez
az igazság.
- Ha bevallja, talán már ettől sem középszerű.
- Azon az alapon, hogy az őszinte vallomás enyhítő körül-
mény még a törvényszékek előtt is?
- Ez szellemes volt, csak éppen nem igaz. Higgye el, én ér-
tek az emberekhez, talán már említettem is ezt magának,
mindegy, valahogy azt érzem, hogy maga egyszer...
- A feleségem is azthitte. Amíg bele nem unt, hogy folyton
csak várjon valamire, ami úgyse következik be.
- Ha nem hisz benne, hogy egyszer valami nagyot produ-
kál, miért csinálja egyáltalán?
- Csak bonyolultan tudnám megmagyarázni. Maga még
sohase kísérletezett, nehezen értené. El tudja képzelni, mi-
lyen nagyszerű hangulata lehetett Hessnek, amikor ezerki-
lencszáztizenkettőben egy ócska léggömbbel fölszállt ötezer
méter magasba, hogy ott tanulmányozza az ionizáló sugár-
zást? Ott sodródott órákig a troposzférában, és fölfedezte a
kozmikus sugárzást.
- Maga csinált már ilyent? Az ilyen kísérlet jó kaland, ma-
ga pedig éppen azt mondta, hogy mindenféle szürke dologgal
foglalkozik.
- Nekem az is kaland, ha a műszereimmel nagyon célsze-
rűen fölépítek egy kísérletet, bent a laborban, ami negyedak-
kora, mint ez az eszpresszóhelyiség, itt, a hátam mögött.
Amikor az ember megszervez egy kísérletet, olyan helyzetet
teremt, ami másokkal is világosan megérteti, hogy mit csele-
kedett: egy apróság újra tisztázódott, valamivel, ha valami
nagyon kicsivel is, egységesebb lett a világképünk, tehát
szebb is lett.
- Egy képlettel több.
- Olykor egy képlet is tökéletesebbé teheti a harmóniát.
Én nem értek a festészethez, de egyszer a múzeumban azt ját-
szottam magamban, hogy mi lenne, ha a Raffael-képről, az
Eszterházy-Madonnáról elvenném ezt vagy azt a színt. Egy-
szerre más lenne az egész festmény, megbomlana a harmó-
niája. Ha festő lennék, biztosan aztjátszanám, hogy ha a kép-
hez hozzáadnék ilyen vagy olyan árnyalatot, egyszerre töké-
letessé tehetném a harmóniáját. Ne nevessen ki. szoktam ilyet
játszani, nem bűn...
- Fogadni mernék, hogy a feleségének sohasem mesélt
ezekről a játékairól.
- Miből gondolja?
- Az emberismeretemből. Maga most itt ül velem, tegnap
ismert meg, eljött randevúzni, tehát olyan hangulatot keltet-
tem magában, mintha érdekes lennék. .. itt ül velem szemben,
észre se vesz igazából, és a szememet nézi meg a térdemet, is-
meretlen vagyok magának, és maga ettől felszabadult lett.
- Nem vettem észre, hogy a térdét nézem.
- Azt se, hogy kitért a kérdésem elől?
- Tegnap este Klári mondta ugyanezt.
- Biztosan neki is igaza volt. Maga az a fajta, amelyik sze-
ret elhallgatni, mihelyt kényelmetlen témára terelődik a szó.
Hát akkor még egy kényelmetlen kérdés: mit fogunk csi-
nálni?
- Mihez van kedve? Ebédelt már? Én éhes vagyok, ezt biz-
tosan tudom, és bármilyen kényelmetlen, a gyomromnak
mindig engedelmeskednem kell.
- Ha van kedve, együtt ebédelhetünk. Mikorra várják ha-
za?
- Hétfőn reggelre.
Arra a pár percre, amíg majd megtelefonálom Biharinak,
hogy elfogadom az Ajánlatot...
****
Önkéntelen mozdulattal fogta meg a gyerek kezét:
- Ne maradozz el tőlem!
... igazságtalan vagyok, Buksi fegyelmezett sétáló, akár az
apjával, akár velem, nem szalad előre, és nem kell visszafor-
dulni se érte, hogy hol állt meg már megint. Gyáva vagyok és
bizonytalan, ez az igazság: olyan helyzetet akartam teremte-
ni, hogy úgy tehessek, mintha nem venném észre Barabás
köszönését...
Fölemelte fejét, és biccentett a filmrendezőnek, aki této-
ván meglassította máskor mindig szapora lépteit, mintha azt
várta volna, hogy Gitta legalább egy mosollyal, egy meglepett
arckifejezéssel engedélyt ad a beszélgetésre.
. . . nem, nem beszélgetünk, Barabás úr - aki engem egyszer
megalázott, az többé nem ember a szememben, csak ember
formájú élőlény...
- Meleg lesz, Zsuzsa.
- Alig várom már, hogy kiszabaduljak ebből a katlan vá
rosból. Tökéletes gőzkazán, az ember levegőt se kap...
. . a filmgyári műteremben még kevesebb a levegő, és még
elviselhetetlenebb a meleg. Én akartam, én fizettem rá. Bara-
bás véletlenül ismerkedett meg Sándorral. Atomfizikusokról
akart filmet csinálni Sándor pedig nekem akart szórakozást
szerezni, amikor azt mondta, hogy napközben nem ér rá kon-
zultálni, tippeket adni, de ha Barabásnak van kedve hozzá,
jöjjön fel hozzánk estére egy órára, majd beszélgetnek a dol-
gokról. Én korábban csak két filmjét láttam, s egyik sem tet-
szett, igazuk volt azoknak, akik azt mondták, hogy modern-
kedik, anélkül hogy tudná, mi az igazi modernség. Mindegy,
gondoltam, akkor is ez lesz az első eleven filmrendező, akit
látok, haddjöjjön. Nagyon értett hozzá, hogyan kell társaság-
ban viselkedni: amikor érezte, hogy Sándor arra figyel, amit ő
mond, szinte elfelejtette, hogy én is ott vagyok, de amint ész-
revette, hogy van rá alkalom, rögtön megevett volna a szemé-
vel. Udvarias voltam és hűvös, háromszor annyi ideig főztem
a konyhában a feketét, mint amennyi időbe máskor telt, és
alig érdemesítettem szóra egész este. Már másnap telefonált,
és harmadnap is, negyednap is, Sándort kereste, jóllehet tud-
ta, hogy csak késő estejön haza, s ha igazán szüksége lett vol-
na rá, felhívhatta volna az intézetben is. Megjátszotta a tele-
fonban, hogy bosszankodik a balszerencséjén, s úgy tett,
mintha udvariasságból erőltetné a beszélgetést néhány per-
cig. Nem vettem fel a kesztyűt, és Sándornak se szóltam ezek-
ről a telefonokról. Ugy látszott, hogy az atomfizikus-filmből
lesz valami. Olyan hangsúllyal mondtam, mintha egyáltalán
nem érdekelne az ügy: "Elintézhetnéd Barabással, hogy va-
lami epizódszerepet kapjak." "Te? Minek az neked?" "Sze-
retném látni, hogyan festek filmen, semmi több..." Kineve-
tett, és másnap is, harmadnap is: legalább két hétbe telt, mire
rá tudtam venni, hogy mégis szóljon Barabásnak. "Azt hit-
tem, kényelmetlen dolog lesz, ha erre kérem, de rögtön ráállt,
még örült is... új arc a mozivásznon." Vártam, hogy kirendel-
jenek próbafelvételre a filmgyárba, megint eltelt egy hét, az-
tán újra egy, Barabás nem jelentkezett - nem bírtam tovább,
én telefonáltam neki. Ideges volt a hangja, azt mondta, felvé-
telről jött ki, s nem is mentegetőzött, kertelés nélkül közölte,
hogy elfeledkezetta dologról, de ha nincs más dolgom, men-
jek ki pénteken délelőtt tízre, majd ő intézkedik, hogy csinál-
ják meg a próbafelvételt. Azon az éjszakán alig aludtam, és
amikor megéreztem, hogy mégis sikerülni fog elaludnom,
szerettem volna azt álmodni, hogy az első epizódszerepem
után rám csodálkozik a világ, és ha már Sándorból nem lesz
híres ember, majd én az leszek, de azért azt is tudtam félálom-
ban, hogy valójában nem akarok színésznő lenni, nem lenne
nekem való az a hajsza, amiben ők élnek, énnekem az is elég,
ha látom a mozivásznon, hogy szép vagyok, másképpen szép,
mint álló fényképeken, hiszen csak mozgásában adja igazi
magát az emberi arc...
Zsuzsa nevetett:
- Még mindig utánunk bámul.
Gitta vállat vont.
...akkor is így kellett volna vállat vonnom, de azon a dél-
előttön - és másnap és harmadnap - zárlatot kapott a józan
eszem, ami máskor mindig okosan diktált a viselkedésem-
nek. A fodrászműhelyhez hasonló, szűk szobában valósággal
belelöktek a székbe, egy jól fésült ember esett neki az arcom-
nak, a sminkmester: festék és púder, ide-oda igazgatta a fe-
jem, s közben négyfelé adott utasításokat, majd azt mondta:
"Mehet...", s nekem ki kellett vonulnom a műterembe, ahol
mindenféle lézengő alakok bámultak rám, leplezetlenül
mustráltak, ahogy ott minden nőt mustrálni szokás, hacsak
nem valami befutott színésznőről van szó. "Odébb üljön!"
"Forduljon balra! Még balra! Ide, erre a lencsére nézzen,
nem látja, hol mutatom? Jó. Próbáljon így maradni. Mit csi-
nálnak azzal a lámpával, hagyják már abba! Csendet, a hölgy
nem érti, mit ordítok. Kész?" Halkan pergett néhány másod-
percig a felvevőgép, aztán fel kellett állnom, el kellett sétál-
nom a gép előtt, maj d szembe a lencsével, mosolyogni, moso-
lyogjon öszintébben. olyan merev az arca, mint a múmiáké,
próbálja meg legalább azt játszani, hogy él, jó, jó, elég,
köszönjük a közreműködését, csókolom a kezét. "Kikap!",
ami annyit jelentett, hogy a világosítók kapcsolják ki a jupi-
terlámpákat... A sminkszobában már nekem kellett lemos-
nom az arcomról a festéket, egy öreg statisztanő mutatta meg,
milyen zsírral szedjem le a bőrömről a púdert és a festéket,
amit piszoknak éreztem magamon, s alig vártam, hogy kisza-
baduljak a fülledt folyosókról, ki, az utcára, ahol nem vakító
fényű reflektorok adnak világosságot, hanem a nap, s levegő
is van, nem tapad rám a verejtéktől a ruha. Rohantam hazáig,
hogy minél előbb a zuhany alá állhassak, és nem értettem, mi-
ért nem volt ott a próbafelvételemnél Barabás. Elhoztam a
szomszédból Buksit, mert nem akartam sírni, s őelőtte soha-
sem mertem elengedni magam. Vártam másnapig és harmad-
napig, vártam Barabás telefonját, hogy ekkor és ekkor men-
jek ki újból a gyárba, levetítik a próbafelvételemet, és közlik,
hogy a film forgatása ekkor és ekkor kezdődik, úgy osszam be
az időmet, hogy rendelkezésükre állhassak, de sem Barabás
nem telefonált, sem valamelyik asszisztense, én hívtam fel
másodszor is, én beszéltem összeszorult torokkal a telefonba,
amikor úgy tett, mintha nem is sejtené, miért keresem, aztán
megjátszotta, hogy végre eszébe jut, miről van szó: "Igen,
igen, a próbafelvétel... nem sikerült, rettentően merev volt
maga ott a gép előtt, így nem lehet, meg aztán a sminkmester
is pocsékul ellátta az arcát, valóságos lárvát csinált belőle, is-
meri a filmgyári viszonyokat, itt néha megőrül az ember, el-
lenben ha már így történt, nincs mást tenni, meg kell ismételni
az egészet, de ebben a pillanatban még nem tudom, hogy mi-
kor is... legjobb volna, ha, mondjuk, holnap délután megbe-
szélnénk a dolgot, otthon dolgozom, nem tudok elszabadul-
ni, ugorjon el hozzám, úgyis ráér, a férje csak késő este ér haza
(akkor egyszerre pontosan tudta, mikor jár haza Sándor).
Szóval ebben megállapodhatunk, igaz?" Mereven szorítot-
tam a kezemben a telefonkagylót, és egyszerűen nem volt
hangom. Hallottam, hogy újra meg újra hallózik, kiabál, hogy
mi van velem, aztán lassan, nagyon lassan a helyére tettem a
kagylót.
- Gyertek, beülünk valahová ebédelni.
- Nem, Zsuska, hazaviszem Buksit. Otthon mindig rende-
sen eszik, étteremben meg mindig biztatnom kell. Fel is szál-
lunk a buszra...
.. sokkal gyorsabb járat, mint az a csuklós kocsi, amelyik-
kel a filmgyárból bumliztam haza, valahová a végtelenbe,
mert akkor úgy rémlett, hogy sohasem érem el az utcasarkot,
ahol végre leszállhatok az autóbuszról, az emberek közül,
akik - hátborzongva és iszonyodva éreztem - mereven bá-
mulnak rám, mintha azt fürkészték volna, igazán elszántam-e
magam, hogy kurva leszek, amikor kimentem a filmgyárba, a
műterembe, a szigetelt falak közé, ahol mindössze néhány
másodpercig pergett halkan a felvevőgép, "mit csinálnak az-
zal a lámpával, hagyják már abba!", aztán fel kellett állnom
és el kellett mennem a gép előtt...
****
- Májat kérek, Marshall-módra. És uborkasalátát, de ha
lehet, paprikát ne tegyenek rá, inkább semmit, vagy csak bor-
sot.
- Én is. Ugyanúgy.
Megvárták, hogy a pincér elmenjen. Maris csak utána kér-
dezte:
- Miért kért ugyanazt, mint én?
- Az egyszerűség kedvéért. Nekem mindig mindegy volt,
mit eszem.
- Nem szereti a gyomrát?
- Ugy látszik. Mindig csak akkor ettem, ha éhes voltam.
Talán gyerekkoromban szoktam meg, talán akkor, amikor
apám is, anyám is késő estig gürcölt, és a gyomrom arra ideg-
ződött be, hogy úgyis csak akkor kapok enni, ha megjönnek,
előbb nem is illik éhesnek lennem.
- Szegények voltak?
- Azt hiszem, szegényebbek a szegényeknél.
- Mitől?
- Ha valaki csak egyszerűen szegény, amiatt, hogy keveset
keres, az nem nagy ügy, meg lehet szokni. De ha valaki - ilyen
volt az apám - a nyomora mellett rátarti is, többnek hiszi ma-
gát az ugyanolyan nyomorult szomszédoknál, mint ő, ak-
kor megette a fene az egészet. Akkor még az se adatik meg az
embernek, a családnak, ami a többieknek mégiscsak meg-
van: még derűje sincs a szegénységnek, a nagyritka kisutcai
örömökhöz sincs jogunk, mert mi - mármint az apám - nem
olyan viszonyban vagyunk a szomszédokkal, hogy "te, Já-
nos" vagy "maga, Rozálka", hanem az apámat Móra úrnak
szólitják, az anyámat pedig sehogy se, mert a nagyságos asz-
szony nem jár neki, mint a többi urazott ember feleségének,
de a keresztnevén se hívhatják, mert akinek az ura Móra úr...
- Sehová se tartozni...
- Valahogy így. Csak később gondoltam utána: negy-
venötben, negyvenhatban, negyvenhétben, amikor minden-
ki kereste a helyét, és az én apám sehol se találta. Később, már
fölnőtt fejjel megpróbáltam elemezgetni: mi volt az apám?
Kispolgár volt-e? Valahol ennek a határán botladozott, mert
mindig a két kezével kereste a kenyeret, s annyit robotolt oly-
kor, mint senki más, de ugyanakkor abba se akart beletörőd-
ni, hogy a kétkezi emberek közé tartozzon, akik csupán az
erejük fölött rendelkeznek... ő mindig úgy akart dolgozni -
értse meg: dolgozni! -, hogy egyúttal a maga ura maradjon.
Megtehette volna, amit mások: belép a kommunista pártba
vagy a szociáldemokrata pártba, ahová - egyikbe vagy a má-
sikba-asorsapredesztináltavolna, denemtette. Voltegyba-
rátom, éppen a napokban találkoztam vele újra, tegnapelőtt
este, annak az apja ügyvéd volt, aztán szocdem képviselő lett,
időben megorrontotta, mi a teendő, és lám, ma is köztisztelet-
ben álló ember, több nyugdijat kap, mint én fizetést, a fia is
tökéletesen elégedett ember, aki mindenjót természetes ado-
mánynak tart. Az apám meg elégedetlenül élte le az életét a
múlt rendszerben, keserűen elégedetlen maradt ebben a
rendszerben, nekem pedig nem hagyott örökséget, nem ha-
gyott protekciót, nem hagyott az osztályhelyzetemen kívül
semmit. Nekem mindent magamnak kellett kikaparnom, és
most úgy is nézek ki, mint aki a maga módján indult el, és a
maga módján halad, ha egyáltalán haladásnak lehet nevezni
azt a mozgást, ami hozzám, az anyagi mivoltomhoz tartozik.
- Fejébe szállt ez a két konyak?
- Miből gondolja? Egyébként nem lehetetlen.
Piros-fehér kockás abroszok a kavicsos udvarra kirakott
kecskelábú asztalokon, vakítóan kék ég a lombok felett,
sötétzöld levéltömeg minden fa ágain-gallyain, Maris szemé-
ben pedig szelid fények a fekete pupillája körül, s valami meg-
határozhatatlanul gyöngéd mosoly a szája sarkában - mintha
mulatna rajtam, s mégis: mintha sajnálna is...
- Csak egy kis szkepszis hiányzik magából... mi is a ke-
resztneve, látja, még ezt se tudom.
- Nem is fontos. Ha úgy adódna, hogy ugyanabban a
közegben több is lenne a vezetéknevemből, akkor a meg-
különböztetés miatt szükség lenne a keresztnevemre is, de
addig...
- Tudja mít? Amíg elkészül a máj, kérhetnénk még vala-
mit inni. Nem fél visszaülni a volánhoz konyakosan?
- Még nem gondolkoztam rajta.
- Hát akkor kérjen még két konyakot.
... itt is elég megmozdítanom a kezem - igaz, avendég is ke-
vés.
-, s a siheder, aki fehér spencerben támasztja a tornác ge-
rendáját, máris szaporán mozdul. Látta, hogy egy világoskék
Skodával jöttünk, látja, hogy nem üres a pénztárcám, s aki-
nek pénze van, azt is megengedheti, hogy három, négy vagy
öt konyakkal üljön vissza a kocsijába...
- Igenis, még kettőt. Azonnal kész lesz a máj.
. . . két fehér spenceres figura siet be a tornácon át a vendég-
lőbe: a fiatalnak fürge a lépte, az öregé kacsázó-csámpás, s
egyik se véli, hogy az apám - legalábbis amióta én az eszem
tudom, s amíg élt - fél tucatszor se ülhetett vendéglőben, neki
nem ugrott egyszerre két pincér, de egy se a szavára,
legföljebb nagy ünnepeken állt meg a Kispipa-kocsma bá-
dogpultja előtt, hogy hosszúlépést vagy nagyfröccsöt kérjen,
félrehúzódjon a sarokba a pohárral, takarékosan elszopogas-
sa a savanykás-vizes bort, és megalkudjon a valósággal...
Ropogva kanyarodott a vendéglő kerítése elé a szerpenti-
nen egy nagy sárga autóbusz, külföldi rendszámmal, zsúfolá-
sig tömve izzadt, nekivetkőzött nőkkel, férfiakkal.
Maris nevetett:
- Vége a csendnek. Ötven idegen. Németek?
- Nem. Cseh a rendszám a buszon.
- Mindegy. Megesszük a májat, aztán elmegyünk. Most lá-
tom, hogy magán csakugyan nem látszik meg a szesz. Tudja,
most már nem félek, hogy kinevet, most már ismer engem: ha
tegnapelőtt valaki azt mondja nekem, hogy egy atomfizi-
kus... egy atomfizikus! konyakot iszik, azt hittem volna róla
hogy hazudik. Látja, én már a fejemben érzem ezt a négyet is.
Ha felállnék, biztosan a lábamban is érezném... Atomfizikus,
és konyakot iszik!
- Azon nem csodálkozik, hogy itt ülök magával, ahelyett
hogy a laborban görnyednék...?
- De! Ezen is csodálkozom, vegye tudomásul. Mindenen
csodálkozom, és ez jó. Nehogy azt higgye, hogy a konyak be-
szél belőlem! Nem is az hízeleg a hiúságomnak, hogy a
gyönyörű felesége helyett énmellettem tölti az időt! Jaj, bo-
csásson meg, most veszem észre, hogy már szinte kiabálok.
Éppen ideje, hogy észhez térjek.
- Mondja csak tovább.
- Dehogy. Már azt se tudom, mit akartam mondani. Néz-
ze, ezek már bekerítettek bennünket!
Szőke fejek és világosbarnák, fehér arcok - még nem fogta
meg őket a nap -, rózsaszín-piros arcok - már megfogta őket
a nap -, külföldiek, hangosak, ahogy külföldön, nagy cso-
portban, szinte szabályszerű.
- Eszünk, aztán szaporán elmenekülünk innen, jó?
****
Azt hittem, hogy itthon lesz, mire hazaérek Buksival. Ren-
det hagyott maga után, beágyazott, kiöntötte a hamutartóból
a csikket, kiszellőztetett, és leeresztette a redőnyöket, hogy
hűvös maradjon idebent. Mintha én tettem volna rendbe a la-
kást: ha nem lenne bennem az a feszültség, amitől Bihari láto-
gatása óta még a lélegzetem rítmusa se olyan, mint két nappal
ezelőtt, azt hihetném, hogy én csináltam rendet itt, Sándor
pedig szabályosan bent van az intézetben, és csak késő este
jön haza...
- Mammi, eszünk?
- Rögtön, édes, csak levetkőzöm.
- Én is.
Elnézte a kicsit, ahogy ágaskodva, okos kis homlokát rán-
colva mosta a kezét a csapnál, tíz kicsiny ujj dörzsölte a tenye-
reket, a kézfejeket, szigorú szempár vizsgálta az apró kezek
puha bőrét: mindenütt elég tiszta-e?
...a kötelességtudat a vérrel is öröklődik, sohase erőltet-
tem rá, hogy precízen rendes legyen, az apja se szorította rá,
kínos lelkiismeretességgé fog fejlődni benne ez az örökség, s
talán emiatt veri majd néhányszor ugyanúgy falba a fejét,
ahogy Sándor. Kötelességének fogja tartani, hogy ne hallgas-
son, ha úgy érzi, hogy hallatnia kell a véleményét, tudatnia
kell a környezetével az álláspontját. Sándor megtehette vol-
na, hogy hallgat - figyelmesen végigüli a tudományos vitákat,
mint a kollégáinak a zöme -, de nem tette. Előbb csak a köte-
lességtudat dolgozott benne - ő a prof iskolájához tartozik! -,
aztán, amikor kezdett süllyedni a vita nívógrafikonja, az in-
dulat is erősödött benne. Nem voltam ott, nem is lehettem
ott, Kenese mesélte el, mi történt, amikor másfél óra hosszat
állt szemben kint a táblánál Sándor az intézet igazgatójával és
azzal a filozófus docenssel (egy akadémikus és egy kandidá-
tus egy tudományos munkatárssal szemben, aki még semmi-
féle tudományos fokozatot nem kapott). Ujjai fehérek voltak
a krétától, s az arca is sápadt az összpontosított figyelemtől.
Az a filozófus pár perccel a szünet előtt dobta be a nagy argu-
mentumot: Sándor egész érvelése a marxizmustól tökélete-
sen idegen filozófiai alapokra épült fel a prof tanszékén, s
ezektől az idealista, tekintélytisztelő ballasztoktól azóta se tu-
dott megszabadulni. Nem, nem változott Sándor arcszíne,
nem pirult ki a bőre, a hangját se emelte fel, csak a krétát tette
le, gondosan, oda, ahol a helye volt, s az indulata csak a szavai
igazságában mozgott: "Én sohase gondoltam arra, hogy a
marxizmus a kenyérkeresetem eszköze legyen, nekem a mar-
xizmus ennél mindig sokkal többet jelentett, eszközt, hogy
még gondosabban és a még gondosabbnál is gondosabban
közelithessem meg a valóságot; nekem a marxizmus azonos a
kísérletezés filozófiájával, ezért tartok ki a magamé mellett,
mert valóban igaznak csak azt tudom elfogadni, amit a kísér-
letek is igazoltak. Önök hosszú idő kemény munkáját ölték
bele önmaguk igazolásába, tiszteletre méltóan óriási munkát
végeztek, hogy kikezdjék a relativitáselmélet alapjait, megin-
gassák a fénysebesség einsteinijellemzését. Azt hiszem, nem
válik ennek az intézetnek dicsőségére, hogy ennyi energia fo-
gyott el ilyen célra akkor, amikor az adott erőket más irány-
ban igazi eredményel használhatták volna fel. Köszönöm a
figyelmüket...
Kenyért nem adsz a leveshez?
Kérsz hozzá?
Már kértem, csak te nem is veszel engemet észre.
Istenkém, micsoda nap. ne haragúdi rám, úgy látszik
szórakozott vagyok.
- Mit szórakozol?
- Nem szórakozom, ez a szó azt jelenti, hogy másholjárt az
eszem, mert sok a gondom.
- Miért? Mostjó vagyok, nem csinálok neked sok gondot.
...nem, te sohase csináltál nekem gondot, csak olyankor
szoktam azt játszani, hogy szomorkodom miattad, amikor
fájt a fejem a kiabálásodtól... Sándor csinálta meg a gondo-
mat, már régen, s következetesen tesz róla, hogy örökké
fenntartsa, örökké, ha én nem változtatom végessé ezt a vég-
telent egy igazi elhatározással, amire mindeddig sohasem vol-
tam képes. Most is félek, most is inkább a bizonytalanságot
vállalom: másfél napja nem merem megkérdezni, mit inté-
zett, hallgatok, tűröm magamban a feszültséget, mintha
olyan erős volna a tartásom, amivel nyugodtan vissza lehet él-
ni. Irigylem az embereket, akik mindig határozottak, akikből
hiányzik a bizonytalanság - ez az én-betegségem -, irigylem a
hazárdjátékosokat is, akik nem gondolnak következmények-
kel, hanem mernek fejest ugorni a boldogságuk után, és ép-
pen ezért nyernek. Énbelőlem már az akaratok is kilúgozód-
tak, másfél napja nem értem, honnan támadt hirtelen erőm,
hogy elfeledkezzek a következményekről, és három nap időt
adjak neki: mi lesz velem, ha Sándor mégsem enged, és rá-
kényszerít, hogy váljak el tőle? Valami ismeretlen erő
meglökött, és nincs megállás, amíg bele nem ütközöm egy fal-
ba, ahol össze is törhetem magam. Félek, és tele vagyok fe-
szültséggel, ami fáj, az egész testem érzi ezt a fájdalmat: gyen-
ge vagyok és rémült...
- Rágd meg rendesen a húst, Buksi, a kiskutyák esznek
így, ne habzsolj, van elég, senki nem eszi el előled.
- Te miért nem eszel?
- Én is eszem, csak lassan.
- Egyél gyorsan, mert kihűl. Te mondod mindig, pedig te
eszellassan.
- Igazad van. Nem szabad ilyen lassan enni, mint én, de
olyan gyorsan se, mint te. Legjobb az arany középút, ezt kell
megtanulni, sajnos, nem mindenki elég okos hozzá, hogy
megtanulja.
- Mit mondtál?
- Serhmit, Buksikám.
... azt úgyse lehet senkibe belesulykolni, hogy beletanuljon
az arany középút életformájába, a megalkuvásra születni kell,
s biztosan boldog is, aki rászületett. Jó volna tudni, milyen is
az: elégedetten élni, nem múló feszültségek nélkül, állandó
hiányérzetek nélkül, magamra erőszakolt szerepjátszás és
szégyellt kendőzések nélkül, egy nagysrilű élet gondjaival, de
igazán nagystilű élet adta gondokkal, hiszen én nem Jutka
vagy Klári jólétét irigylem, engem voltaképpen az ő életfor-
májuk se elégítene ki, én úgy szeretnék élni, hogy takarítónő-
vel se kelljen bosszankodnom, az autószervizben se nekem
kelljen szaladgálnom a sánta portás után, hogy kegyeskedjék
végre átvenni a kocsit, a csemegeüzletben se kelljen bájolog-
nom a kiszolgálóval, hogy holnap reggel legyen olyan kedves,
tegyen félre egy fél rúd téliszalámit: nekem ez az egész lét, ez
az egész kisszerű életforma nyomasztó, ez az egész ország
kénytelen kispolgári szinten élni, örökké megalkudni, mert
még a pénz se vált meg senkit, csak éppen könnyíti a mozgást,
a lélegzetvételt: felületi kezelés ajobb közérzethez...
****
Maris leült a fűre - nem pázsit, vad fű, a fák is vadon nőnek,
ezeket sohase ritkították, egyetlen tönk sincs a közelben: vas-
tag fű, puha avar a léptek alatt, moha a fák derekán, láthatat-
lan madarak a lombok takarásában - igazi erdő néhány kilo-
méternyire a kétmilliós várostól, pár száz méterre a Disznófő-
vendéglőtől, szél a lombok között, s ha széthajtja a leveleket
napfényfoltok mozdulnak Maris arcán, nyakán, meztelen
karján.
- Itt az a jó, hogy egészen felelőtlennek érzem magam.
Nem csatlakozna hozzám?
- Szívesen, ha volna hozzá tehetségem.
- Ez egyet jelent azzal, hogy a pihenéshez sincs tehetsége.
A felelőtlenség a legjobb pihenés.
- Lehetséges.
- Nemcsak lehetséges, hanem biztos is. - Konyakos a
hangja, kuncogó-vidám. - A legmagasabb fokú kikapcsoló-
dás. Sose volt hozzá kedve?
- Talán lett volna. Időm nem akadt hozzá. A kikapcsoló-
dást csak az engedheti meg magának, aki magabiztosan ül a
helyén.
- Attól fél, hogy valaki más ül a helyére?
- Félreértett: az én helyemre nemigen pályáznak. Nem
mások miatt vagyok bizonytalan. Magam miatt. Amíg mind-
untalan azt kell éreznem, hogy még ezt se tudom, azt se dol-
goztam föl, addig lehetetlen jó lelkiismerettel pihenni.
- Ha mindenki így gondolkozna, már nem lenne semmi hi-
ba ezen a világon.
- Dehogynem. Fölöttébb unalmas lenne a világ.
- Látja, erről el is feledkeztem. Egy egész világ, ahol min-
denki lelkiismeretes. Ugye, magát nagy embernek kell tarta-
nom?
- Rám férne. - Kedves ez a lány, jó együtt nevetni vele. -
De mielőtt elkezd fölnézni rám, bevallom, hogy az egész,
amit én csinálok, semmi más, mint szimpla küzdelem a hiány-
érzet ellen. Már az ősember is ezt csinálta, minden vívmánya
abból fakadt, hogy le akart gyűrni ilyen vagy olyan hiány-
érzetet.
- Én hamar beleunnék. Azt mondják, minél többet tud az
ember, annál inkább rájön, hogy mennyi mindent nem tud
még. Nem fárasztó ez?
- Nekem jobban megfelel, mint ha féltudással beszélnék
bele a dolgokba.
- A maguk szakmájában nehéz lehet féltudással impo-
nálni.
- Néha nem is nehéz. Volt már rá eset, hogy sikerült. Néha
csak a fogalmazáson múlik, hogy X. Y. belefojtsa a többiekbe
a szót.
- Ezt nem mondhatja komolyan.
- Ha nem innám máig a levét egy esetnek magam is, nem
mondanám. Mindegy, nem érdekes.
- De, érdekes! Tessék elmondani!
- Majd máskor...
kedvesvagy, ahogy aztjátszod, hogy minden ér-
dekel, amit én mondok, de amit elmondanék, úgyse értenéd
meg, magam se értem pontosan, pedig azóta eleget morfon-
díroztam rajta, hogy tulajdonképpen miért is hallgattam el,
miért mondtam le a jogomról, hogy még egyszer visszavág-
jak. Nem tudok mentséget találni magamnak: az se igaz, hogy
belefáradtam volna a vitába - teljesen érthetetlen, hogy egy-
szerre elhagytam magam, megnémultam egy ember szavai-
tól, aki semmivel se különb nálam. Az a hangulat - pedig sok
idő telt már el - nem múlt el belőlem, bármelyik pillanatban
vissza tudom idézni: állok a katedrán a nagy, fekete tábla
előtt, meleg van a teremben, legalább ötvenen szorongnak a
négy fal között, ötven figyelő szempár, fehér köpenyek és ci-
vil ruhák, figyelem az arcokon, egyiknek-másiknak jegyzet-
füzet a térdén, s talán valaki föl is írta, amit mondtam : ha elfo-
gadjuk a kauzalitás el vét, akkorazt ís el kell fogadnunk, hogy
vannak a térre és az időre vonatkozó objektí v törvények - lé-
tezik véges határsebesség, s törvény az is, hogy a múltat, a
megtörténtet lehetetlen befolyásolni. Már Komáromi beszél,
valahonnan messziről indult a szövegével, az őfajta hivatásos
filozófusoknak szokásuk az ilyesmi, ismeretelméleti problé-
mákat fejteget háromlépésnyire tőlem, s talán nemcsak én
nem tudom, hová akar kilyukadni, hanem a terem hallgatósá-
gának zöme se, beszél, beszél, a szöveg mennyiségével akar
lehengerelni mindenkit, engem csak fél mondatokban vádol
azzal, hogy a prof "iskolájában" messzire szakadtam a mar-
xista ismeretelméleti törvényektől, nem elsősorban énelle-
nem irányul a szöveg, hanem a prof ellen, aki - ők legalábbis
azt hiszik - engem állított ki maga helyett, hogy az intézet falai
között a tanszék nézeteit propagáljam. Folyik a szöveg, a hi-
vatásos filozófusok éneklő hanghordozásával, hatáskeltő,
kurta szünetekkel - gyakorlott szónok, össze se hasonlitható
a svádája az én botladozó beszédemmel -, némelyik hangsú-
lyos mondathoz előírásos gesztusok nyitott ujjakkal és zárt
ujjakkal, a miniszterelnök kézjátéka ez, egy Komáromi-fajta
szónok mindig azt utánozza, aki éppen a párt és az ország élén
áll, csak éppen a mondandója más:"Ha Einstein kijelenti,
hogy a fizikai realitás objektívelétezik, ne erőszakoljuk rá er-
re a kijelentésére az azonosságot azzal a tétellel, miszerint az
anyag az elsődleges, a tudat a másodlagos, mert az einsteini
filozófia ennek éppen az ellenkezőjére épül. Ha Einstein kije-
lenti, hogy az anyag, a tér és az idő elválaszthatatlanok egy-
mástól, ne erőszakoljuk rá erre a kijelentésére az azonosságot
azzal a tétellel, miszerint a tér és az idő az anyag létezésének
objektív formái, mert az einsteini filozófia ennek éppen az el-
lenkezőjére épül. Ha Einstein kijelenti, hogy az elméleti fizi-
ka matematikai apparátusa összhangban van érzéki élmé-
nyeinkkel, ne erőszakoljuk rá erre a kijelentésére az azonos-
ságot azzal a tétellel, miszerint a matematikai apparátus az
objektív valóság anyagi jelenségeit tükrözi vissza, mert Eins-
tein ebben a kérdésben is pontosan az ellenkezőjét vallja an-
nak, amit a materializmus tanít." Nem velem vitatkozik Ko-
máromi, hanem azzal akar lehetetlenné tenni - s rajtam ke-
resztül a prof alatt lazítani a talajt -, hogy antimaterialistának,
antimarxistának állit be, folyik a szöveg, s már az is az én
bűnöm, hogy nem határoltam el magam Einstein ismeretel-
méleti felfogásától (az nem zavarja, hogy végig a kísérletes bi-
zonyítás elsődlegességét követeltem), axiomatikával vádol,
hogy a végén eldöröghesse a szónoklat koronáját: A szocia-
lista tudomány embereinek úgy kell vigyázniok a dialektikus
materialista ismeretelméleti alapokra, mint a szemük fényé-
re! Állok a tábla előtt, háromlépésnyire Komáromitól, s kré-
tásak az ujjaim - állok, a teremben szórványos taps, udvaria-
san merev arcok, majd várakozó csönd, arra számítanak,
hogy újra megszólalok, visszavágok Komárominak, talán le is
hengerlem - aztán halk moraj, mert én szó nélkül elindulok a
helyem felé. Máig érthetetlen, hogy egyszerre elhagytam ma-
gam, megnémultam egy ember szavaitól, aki semmivel se volt
különb nálam. Nem tehetek róla, én egyszerűen megbénu-
lok, szinte létezni is megszűnök, ha nem azzal vitatkoznak,
amit állítottam, hanem megkerülnek, és valami szögesen
mással támadva próbálnak lehetetlenné tenni...
Ott hevert a lány mellett a füvön, a lombokat bámulta, ahol
a levelek hagyta réseken átkéklett az ég. Dereka alatt vastag-
tömött volt a fű, csak a lapockája táján nyomta valami, talán
egy gally, ami az avarba keveredett.
Maris föléje hajolt, játékosan, s konyakos volt a hangja,
kuncogó-vidám:
- Álmos?
- Nem...
...vöröses a haja ebben a fényben, s még közelebb hajol,
hogy megsimogassa vele az arcom, s már nem vidám a szeme,
ideges bizonytalanság vibrál benne, nem tudja, mi követke-
zik, beleegyezek-e a játékba, s ha igen, meddig tart majd ez a
játék...
Beleegyezett ajátékba, hagyta, hogy a lány ajka a száját si-
mogassa, de nem húzta magához a karcsú testet, ami ívbe fe-
szült fölötte: izgalmasabb az összesimulásnál az arasznyi tá-
volság üres terében hullámzó vonzás.
- Eljön hozzám?
- Hová?
- Haza.
****
Ült a telefon mellett, és szégyellte magát. Bűvölte a készü-
léket, mintha a tekintetétől megszólalna a csengő, mert egy
perce vagy negyedórája hirtelen úgy érezte, hogy Sándor a
következő pillanatban hazatelefonál. Mozdulatlanul ült a ké-
szülék fekete foltjával szemben, s mégis úgy rémlett, hogy
reszket a szíve, reszketnek a zsigerei, minden sejtjében nyug-
talanság pattog - az az iszony, amit ijesztő mélységek szélén
szokott érezni, a tizedik emelet magasságában, kilátótornyok
korlátjába kapaszkodva, vagy a moziban, valahányszor sza-
kadékokat mutat a kép.
Nem kellett volna elengednie Liptáknéval Buksit, de meg-
tagadni se akarta, hiszen Liptákné annyira magányos, hogy
talán egyetlen öröme, ha olykor elmehet Buksival, s azt hihe-
ti, hogy néhányan az ő kisfiának gondolják a gyereket...
ötvenéves asszony, tíz éwel fiatalabbnak látszik, s már ti-
zenöt esztendeje özvegy, aki szenved az egyedülléttől, de at-
tól is retteg, hogy még egyszer belekeveredjen egy bizonyta-
lan házasságba. Valahol a Hűvösvölgyben sétál Buksival,
ahol csöndesek a villák, kerítések mögött virágágyak kap-
kodnak levegő után a fülledt hőségben, be-benéz a kerítése-
ken, nem beszél Buksihoz, a kicsi mégis szívesen sétál vele:
talán érzi, hogy szüksége van rá ennek a magányos asszony-
nak, aki esetleg boldog is lehetne, ha volna hozzá bátorsága.
Mereven bámulta a telefon fekete foltját, s lassan ökölbe
szorult a keze, hegyes körmei fájtak a tenyerének.
Nekem lesz hozzá bátorságom! - Fel akart kiáltani, ordítva
szuggerálni magába az elhatározást, de a torka nem engedel-
meskedett. Lesz, lesz, lesz hozzá bátorságom! Lesz hozzá
erőm hétfőn! Hétfőn... addig még két nap. Most! Most kell
megmozdulnom!
Tenyere forró volt, a telefonkagyló hideg.
Összeszorult a torka, s megijedt, amikor hangot hallott:
- Tessék. Konstantin beszél.
Öreges hang, rekedt hang, pedig csak 1 évwel idősebb nálam.
Meg kellene szólalnom, s nincs hangom...
- Tessék! Ki beszél? Halló!
Végre...
- Én vagyok...
...most ő némult el. Döbbenten néz maga elé, s nem tudja
mire magyarázni, hogy annyi-annyi idő után énjelentkezem.
- Ráér?
Mindig várni kell, hogy végre nyugodt legyen Konstantin
hangja.
- Most?
- Most.
- Hol várjam?
- Mindegy.
- A rakparton? A benzinkutas kis utca sarkán.
- Jó.
Vigyázva tette vissza a kagylót a készülékre. A doboz, alig
hallhatóan, csendült még egyet.
... miért találkozom vele? Már nem akarok, semmit se aka-
rok, aludni akarok, és nem gondolkozni, nem tudni a létezé-
semről. Ki akarom iktatni magam a világból, vagy a világot
akarom eltüntetni körülem, s ehelyett hagyom, hogy ennek
éppen az ellenkezője történjen: tűröm a mozdulataimat, az
öltözködés mozdulatait, a fésülködés mozdulatait, fürkésző
tekintet az arcomon, ahogy magamat figyelem a tükörben,
szigorúan bíráló szempár. Konstantin időtlen idők óta nem
találkozott velem, vajon ugyanolyannak fog-e látni, mint
amikorzugeszpresszókban kellett várakoznia rám, s csak este
mertem sétálni vele rosszul kivilágított utcákban, esőben a
rakparton?
A tükör az igazat mutatja: szép vagyok és szomorú, nap-
sütötte az arcom, de átsejlik a színén, hogy sápadtra betegített
a hangulatom, ez a kétségbeesett tettekre ösztökélő nyugta-
lanság. Nehéz a retikülöm, pedig súlya sincs, ügyetlen a ke-
zem, nehezen illeszti a zárba a kulcsot, s bizonytalan a járá-
som lefelé a lépcsőn: jó, hogy van korlát, alig érek hozzá,
mégis érzem, hogy engem véd. Négy emelet - végtelen mély-
ség...
****
Ez a lány Helvetiust olvassa. Nem új a kötet, s valahogy az
se látszik rajta, hogy több ember forgatta volna. Minden
könyvön meg lehet érezni, hogy egy kéz nyomait viseli-e,
vagy már többekén végigvándorolt. Titkárnő, ezért érthetet-
len, hogy a négy polc valamennyi kötete közül ez a leghasz-
náltabb...
"A jezsuiták meglepő példátszolgáltatnak arról, mekkora
is a nevelés hatalma. A jezsuita szerzetesrend alig adott láng-
elméket a mű vészetekben és a tudományokban. Nem produ-
káltak Newtont a fizikában, Racine-t a tragédia-műfajban,
Huyghenst a csillagászatban, Pottot a vegyészetben, nem
közülükkerültkiBacon, Voltaire, LaFontaine, etc. S nem ar-
ról van szó, mintha ezek a szerzetesek nem törekedtek volna
arra, hogy leendő lángelméket toborozzanak a kollégiumaik-
ba. Az se ismeretlen előttünk, hogy a jezsuitákat a kolostoraik
csendjében semmi sezavarta, nyugodtan foglalkozhattak ta-
nulmányaikkal. Életmódjuk maximális mértékben segítette
őket, hogy kifejlesszék képességeiket. Hát akkor miért adtak
oly kevés nagy embert Európának? Azért, mert a jezsuita el-
vakult, babonás emberek között él, s ennek folytán csakis
elötjáróinak szájíze szerint mert megnyilatkozni. "
vajon közülünk hányan mondhatják el maguk-
ról, hogy nem ilyen jezsuita módon élnek? Tucatnyi fizikus
minden osztályon, az alkotás korlátozott vagy kevésbé korlá-
tozott körülményei között, eltökélt vagy kevésbé eltökélt
szándékokkal (mégis, nem minden lehetőség hiján), s mi
történik? Egy helyben topogás, szolgalelkű igazodás ehhez a
potentáthoz vagy a másikhoz: a gondolkodás és a vitakény-
szer mindig akkor kapcsolódik ki, amikor egyszerre előtérbe
kerülnek- "emberek vagyunk, mindenki a piacról él" - az eg-
zisztenciális szempontok. tudja, hogy nemjut semmire, ha
nem fordít a kísérletei irányán, mégse mer megnyikkanni,
mert az élet azt is beleszuggerálta már, hogy a csoportvezető-
je, az osztályvezetője vagy maga az igazgatónk, a Chef - lehet
angolosan is, franciásan is ejteni - rossz néven venné, ha ép-
pen a kis X tenne észrevételt az előre eltervezett és megnyug-
tatóan jóváhagyottkísérletről. Nem, nemtörténnesemmi, X
et nem rúgnák ki az intézetből, legalábbis egy esztendőn belül
nem, viszont még a lehetőségtől is elesne, hogy netán beke-
rüljön ebbe vagy abba a külföldre induló delegációba: egy-
szerre valutaproblémák támadnának, vagy netán az útlevél
nem készülne el az utazás napjáig, esetleg minden rendben
lenne, mindössze a vízumkérelmet felejtenék el idejében be-
adni. Engem se tettek egészen lehetetlenné, nem bocsátottak
el, nem is tanácsoltak el az intézetből, egyszóval senki se ve-
tette szememre eddig - s ezután még kevésbé -, hogy amikor
Komáromival vitába szálltam, voltaképpen a Chef koncep
cióját támadtam...
- Tessék, itt a kávé Mit szól a szobámhoz?
nem tudom, mit szóljak ehhez a szobához, most
itt vagyok, máskor másutt, a Chef nek lett volna már ideje,
hogy megszabaduljon tőlem, de ő az ilyesfajta intézkedéseket
méltatlannak tartja magához, legföljebb akkor jutok maid
eszébe, amikoreléje kerül a tervezetem, ami két esztendőre
vagy tán annál is hosszabb időre - megszabná a munkámat,
amikor igazgatói minőségben döntenie kell.
- Nagyon csinos a szobája. Modern, levegős látszik rajta,
hogy aki berendezte, tart rá, hogy egyéniségnek nézze min-
denki. Ez a nádfüggöny, amivel valami messzi levegőt csem-
pészett ide...
- Stop! Hagyja abba egyszerre túl sok a jóból. Mit talált a
könyveim között?
- Helvetiust.
- Sokszor böngészem.
- Vettem észre. Az emberismeretét gyarapítja vele?
- Lehetséges.
- Éppen itt nyílt ki, ahol a jezsuitákat szídja.
- Nem is szidja őket.
- Igaza van. Elég az is, ha csak a tényekre emlékezteti a
kedves olvasót. Annyi mindenesetre bíztos, hogy aktuális
maradt
...mosolyog, én is mosolygok, a tréfálkozva kritizálók orszá-
ga vagyunk, minden vicc Pestről származik, itt minden bajból
szatíra születik, de a jókedvű kritika nem segit. A jezsuiták
velünk élnek, velünk együtt nevetnek, és nem ismernek ma-
gukra, hiába tréfálkozunk róluk. A mi korunkban, azt hi-
szem, már kevés a gúny, kevés ahhoz, hogy kiverekedjük az
igazunkat. Meg kevés a sisakos harc is, a kemény kiállás,
ezeknél sokkal több kell: türelem, a kivárás képessége, a be
nem suvadás - de kinek elég kedvezőek a körülményei ah-
hoz, hogy egy előre meg se határozható időpontigbírja, egyre
bírja türelemmel...?
- Jó kávét főzött
én úgy indultam valamikor régen - talán még a
gimnáziumban, talán csak később, az egyetemen -, hogy min-
denhez lesz türelmem, mindent képes leszek kivárni, nem al-
kuszom, merek örökké Mindenben kételkedni s mindennel
szembeszállni, amiben kételkedni kényszerülök, és amikor
egyszerre rádöbbentem, hogy nem mindenki gondolkozik
így, amikor észrevettem, hogy akik körülöttem élnek, már
nem ahhoz tartják magukat, hogy a saját útjukat járják, ha-
nem karriert is akarnak csinálni, úgy hökkentem meg, mint
aki más pályán fut, s csak néhány lépésnyire a bukfenc előtt
veszi észre, hogy ismeretlen tettesek drótokat feszítettek ki a
salak fölött - s ekkor vagy megáll, kiszáll a versenyből, hiszen
megszűntek a tisztességes feltételek, vagy megalkuszik a
körülményekkel, fut tovább, megkísérelve, hogy minden
drótot időrben meglásson, s jó reflexszel át is ugorja va-
lamennyit. Akkor én úgy döntöttem, hogy mindig csak tisz-
tességes feltételek alapján leszek hajlandó részt venni a ver-
senyben. S most?...
- Nem is tudom...
- Tessék?
- Nem, semmi.
ostobaság, önkéntelenül szólaltam meg hangosan, úgy lát-
szik, most kezd hatni rám a konyak: ameddig ide vezettem az
autót, észre se vettem, hogy ittam. "Nem is tudom..." - ezt
mondtam, s valóban nem tudom, mit tegyek: maradjak-e
meg magamnak, vagy teljesítsem, amit Gitta követel?...
- Min töri a fejét?
- Az jutott eszembe, hogy vajon meddig engedheti meg
magának az ember, hogy kösse az ebet a karóhoz. Nos, most
vegye elő az emberismeretét.
- Túlságosan elméleti a kérdése. Kuruzslás volna, akármit
mondanék, nem gondolja?
Komoly a szeme: asszonyösztönnel érzi, hogy már elmúlt
belőlem a könnyedjókedv, ami ott, a Disznófő kerti asztalá-
nál látszott rajtam.
- Köszönöm a kávét.
- Szívesen. Illene, hogy meg ís szolgálja.
- Hogy mit csináljak? Értem. S mivel szolgáljam meg?
- Meséljen magáról. Próbáljon meg kibújni a bőréből:
nyíljon meg már végre! Nem árt az ilyesmi manapság, a hu-
szadik század második felében lassan létszükségletté lesz a lé-
lekelemzés. Hallgatom, látom a szemében, hogy beszélni fog!
No, kezdje már!
****
Alacsony a Duna, piszkosbarna a vize, lassú a sodra, olaj-
foltokon színeződik kékessé a napsugár, tarka inges férfiak és
derékig meztelen kölykök pecáznak a rakpart betonszegélyé-
ről, oldalzsákok hevernek mellettük, bádogdobozkák, a csa-
lit tartják bennük.
Konstantin a rakpart szélén állt, cipője orrával egy törött
kavicsot piszkált, s türelmesen vizsgálgatta Gittát.
.. talán még ma is szavajárása a kérdés: "Nagy a baj?" - de
hallgat, tőlem várja az első szót, figyelmesen: csúnya és mégis
jóképű arcán nyoma sincs mosolynak, s a szája szegletéből is
hiányzik a cigaretta...
- Itt fogunk állni a víznél?
- Mondja meg, hová kívánkozik, oda megyünk.
- Mindegy. Csak legalább mozogjunk. Nem akarok egy
helyben állni! Ne nevessen rajtam!
- Nem nevetek. Nagy a baj?
...mégis megkérdezte! Biztosan minden betegéhez ez az
első kérdése Nem szabad hisztériáznom, uralkodnom kell
magamon...
- Jöjjön, Gitta.
. .. rövidebbeket lép mint a hosszú lába diktálná, az énjárá-
somhoz igazodik. Reszketve szeretett engem a zugeszpresz-
szókban, a rosszul világított utcákban, az esőben a rakparto-
kon, s én egyszer se ültem be a kocsijába, egyszer se mentem el
hozzá, hagytam, hogy feleségül vegye Pannit. Nagyon szere
tett, és mindig igazodott hozzám. Mennyi idő telt el azóta?
Egy élet. A lépése most is hozzám igazodik, de ő megválto
zott szinte öreges a tartása, fáradt ember, és bölcs a szeme;
szürke a szeme. Ps türelmes, már nem is tudnám beleképzelni
a csillogó hangulatot, amivel akkor beszélt hozzám. Futóbo
londot csinált belőlem, döntsön, Gitta erre kérem...
- Hová vezet?
- Játszani.
- Mit fogunk játszani?
- Olyasmit, hogy fiatalok vagyunk, Gitta. Hallja már a ze-
nét?
. . . hallom, itt szól a Várbazár felett, a szobrászok műtermei
felett, a faragott kőpárkányok mögött, a magasban: lépcső
vezet fel oda, széles kőlépcső, s Ifjúsági Parknak hívják a he-
lyet, ezren táncolhatnak egyszerre, és karszalagos rendezők
vigyáznak, hogy csak rendesen öltözött, illedelmes viselkedé-
sű fiúk, lányok kerüljenek be a rendesen öltözöttek és illedel-
mes viselkedésűek közé...
- Ide gyerekek járnak.
- Talán minket is beeresztenek, talán elhiszik rólunk, hogy
fiatalok vagyunk. A televízióban láttam, hogyan táncolnak
itt, kedves látvány volt, a maga kedvén is javítani fog.
...jó, gyerünk, sétáljunk fel a széles lépcsőkön, ráérősen,
ahogy hozzánk illik, egy fáradt asszonyhoz, egy fáradt férfi-
hoz, ha nem csalt az impresszióm, s Konstantin valóban fá-
radtabbá vált, amióta nem láttam. Lépcsők, még nem koptat-
ta el őket a sok láb, rendezők a bejáratnál, délutáni világos-
ság, nyári szél a Duna felől, muzsika a dobogón...
- Tiszteletem, doktor úr.
Meglepetten pillantott rá a szeme sarkából Konstantinra,
hogyan fogadja a karszalagos fiú rekedt köszöntését: min-
dennapos vendég itt, fiatal lányokat bámulni jár ide?
- Egy hónapig feküdt benn a fiú a gégészeten. Nem kellett
kiirtani a gégéjét.
- Már azt hittem...
A fáradt arc elmosolyodott:
- Tudom, azt hitte, hogy fiatal lányokban gyönyörködni
ülök be ide nap nap után.
- Igen, ezt hittem.
- Hová üljünk? Látni is akarja a zenekart, vagy csak halla-
ni?
- Szeretem nézni, ha sokan táncolnak.
- Ott egy szabad asztal, príma panorámával.
..jó volna feltenni a napszemüvegemet, nem látni a len-
cséjén át, mikor rebben az ember szeme, fedezék, ahol nyu-
godtan lapulhatok - de ha feltenném, rám szólna, hogy zavar-
ja, ha nem látja a szemem...
- Limonádét kérek.
- Két limonádét, kisasszony. És egy kicsivel halkabb ze-
nét.
- Az nem az én reszortom, uram.
...még mindig gyürött csomagban hordja a nadrágzsebé-
ben a cigarettáját, s ebben a pillanatban eszébe isjutott, hogy
folyton korholtam emiatt...
- Nem is tudom, meg merjem-e kínálni.
- Köszönöm, ezt is el lehet szívni.
...változott is, nem is, felesleges elemezgetnem, jobb, ha
megelégszem annyival, hogy úgy érzem, mintha nem nagyon-
nagyon régen, hanem tegnap találkoztam volna vele utoljára.
Nem tudom, mit akarok tőle -ha csak annyit, hogy megnyug-
tasson a mellettem-létével, ezt már megkaptam, múlik belő-
lem a feszültség, már nem akarok kiszaladni a világból, s a ze-
ne se zavar - mintha sokkal halkabban muzsikálna a sok
hangszer. Keringőt játszanak a zenészek, szokatlan ilyen he-
lyen, ahol csupa tizenöt-tizennyolc-húszéves gyerek táncol,
gyerekek, akiknek a twist és a rock and roll és a locomotion
most a kedvencük, gyors mozgás, gyors ritmus, röppenő, bő
szoknyák, feszes szűk szoknyák, kihajtott ingek és nyakken-
dők, csupa kölyökarc, csupa bakfisfrízura, hosszú hajú lá-
nyok és kurta hajúak, akár a versenyúszók, mosolygós arcok
és erőltetetten unott arcok (ezeket ismeretlen fiúk kérték fel,
s ilyenkor az unott arc a sikk legalább a harmadik táncig, ak-
kor már barátkozni is lehet), csupa fiatal arc, üdék, és már
magától a fiatalságuktól is szépek...
- Jó nézni őket?
- Igen... azt hiszem.
...itt ülök, Konstantin is itt ül, ő is a fiúkat nézi és a lányo-
kat, s biztosan ő is ugyanazt gondolja, amit én: idegenek va-
gyunk ebben a zárt világban, amely beeresztett a külső élettől
védő kőoszlopok közé, de be nem fogadott - zárt világ, igazán
fiataloknak fenntartva, s ezek a fiúk és ezek a lányok csak tíz
éwel fiatalabbak nálunk, egy rövid évtized választ el bennün-
ket, az éveink szerint mi is fiatalok vagyunk még, de a lénye-
günk szerint már nagyon nem fiatalok...
- Mi kellene ahhoz magának, hogy ilyen felszabadultan
táncoljon? Ital, doppingolók?
- Ujból kellene születnem, Gitta. Magának is. És rögtön a
születésnél felszólítani a kedves szülőnket és az egész társadal-
mat, hogy legyenek szívesek gondosabban vigyázni ránk, le-
gyenek szívesek kevesebb szennyet láttatni velünk, kevesebb
tisztességtelen cselekedetre kényszeríteni bennünket.
- Kivattázni körülöttünk a közeget, amiben mozgunk,
satöbbi. És akkor egyáltalán mitől lennénk emberek? Ha va-
lakit mindentől megkímélnek, nem kunszt tisztességesnek
maradni.
- Igy viszont, a maga logikája szerint, nem vétek, ha
ugyanolyan eszközökkel operálunk, mint a környezetünk.
- Ez nem az én logikám, én nem ezt mondtam.
- Hát mit akart mondani?
- Semmit.
- Egyáltalán semmit?
- Azt hittem, hogy majd maga mesél érdekeseket.
- Valamit mesélnék, de nem tudom, érdekesnek találja-e
majd. Tudja, tulajdonképpen nem is lepődtem meg, amikor
felhívott. Agotaival találkoztam, magáról mesélt, így aztán
valahogy természetesnek tűnt fel, hogy maga is azonnal elő-
kerül.
- Agotai? Mit beszélt rólam?
- Nem sokat. A klinika előtt futottunk össze, nem volt
időm rá, azt kezdte újságolni, hogy úgy sejti, sikere lesz magá-
nál, vagy már sikere is van, nem tudtam pontosan kihámozni
a szavaiból.
- Agotai Sikere. Szép. Nem közölte mindjárt azt is, hogy a
szeretője vagyok?
- Nem. Azt nem.
- Kár, hogy maga nem szánt rá kicsivel több időt, talán azt
is bejelentette volna.
- Valóban nem kapott semmi kezdősebességet, hogy meg-
lóduljon a képzelete? Nem vett észre magán semmit?
- Hová akar kilyukadni a kérdéseivel?
- Hogy is mondjam...?
- Köntörfalazás nélkül.
. . . ő akar engem szóra bírni. Hát nem így lesz: neki kell kez-
denie, nekem kell fölényben maradnom...
- Miért hallgat? Mondja ki, mit akar megtudni tőlem.
... nézi a szemem, és már nem a fáradt, de mégis magabiz-
tos, tapasztalt gégesebész, nem dr. Konstantin tanársegéd,
akit messziről tisztelnek a betegei a klinikán, hanem csak egy
bizonytalan férfi, kevés tartással és nagy félelemmel, hogy va-
jon nem az ellenkezőjét éri-e el a szavával, ha rosszul fogal-
maz. Nem változott: ma is az ujjam köré csavarhatnám, rá-
kényszerithetném, hogy - mint akkor - most is mindenben
hozzám igazodjon, mindent alárendeljen az akaratomnak, a
szeszélyeimnek, az ítéleteimnek és akár az előítéleteimnek
is...
- Tessék! Beszéljen!
- Válni fog, Gitta?
- És ha válni fogok?
...hallgat, néz, olyan félénk a szeme, mintha én magam a
Hatalom volnék, ő pedig maga a Kiszolgáltatottság. Tudom,
mit fog felelni: "Ha maga elválik, Gitta, én is elválok." Nem
változott, nem nőtt ki azok közül, akik közé született és neve-
lődött, lusta a lelke, külső impulzus nélkül tehetetlen, mint az
élettelen testek.
Most azt kellene éreznem ebben a harsogó zenében - hiába
beszélnék, és ő is hiába beszélne, talán nem is hallanánk egy-
más hangját a trombita-dob-szaxofon-ricsajban -, azt kellene
éreznem, hogy teljes a diadalom, teljes lehet a megnyugvá-
som, nem csökkentek a sanszaim: válogathatok, minden uj-
jamra kapok valakit, ha elválok, s ehelyett keserűen moso-
lyognék, ha nem szoktam volna hozzá már régen, hogy min-
dig uralkodnom kell az arcomon. Gyűlölöm Mórát,
gyűlölöm, mert tehetetlenné szikkasztott, és mégse tudom
nem bevallani, hogy különb ezeknél, őbenne legalább van va-
lami, tartása van, akarata, konok ragaszkodás van benne a
fixa ideáihoz, mindegy, minek nevezem: erő, tartalom, vala-
mi, ami ezekből rögtön eltűnik, mihelyt elém kerülnek.
Hát csak nézzen engem, hallgassuk a zenét, gyönyör-
ködjünk a röppenő szoknyákban és a szűk szoknyákban, a
mintákban és a színekben, két idegen ebben a forgatagos-vi-
dám közegben, ketten fiatal-öregek...
****
- Analízis... Tessék, kérdezzen, mi érdekli?
- Az, hogy mivel van tele a feje, Sándor. Felelget nekem,
úgy tesz, mintha beszélgetne, de közben valami más foglal-
koztatja, nem tud szabadulni tőle.
- Plura vis sapere quam opportuit.
- Fordítsa le, uram, én alig tanultam latint.
- Valamikor régen egy pápai átok ezt vetette egy Eckhart
nevű filozófus szemére. Plura voluit sapere quam opportuit.
Többet akart tudni mint amennyi megengedhető.
- Értem. Nincsjogom hozzá, hogy beleturkáljak a lelkívi-
lágába. így is tisztességes: legalább őszinte hozzám.
- Nem akartam megbántani. Tréfálni próbáltam.
- Nem sértődtem meg. Igérje meg, hogy maga se sértődik
meg attól, amit kérdezek: úgy vettem ki az elszólásaiból, ab-
ból az egy vagy két félmondatból, hogy elégedetlen. Ugy érzi,
nem bíznak magára nagyszabású dolgokat?
- Nem hiszem, hogy ezt mondtam volna, egyébként igaz.
- És maga megalkuszik ezzel a helyzettel.
- Csak látszólagos megalkuvás. A legkisebb munkának, a
legjelentéktelenebb kísérletnek, egy-egy igazán detail problé-
ma megoldásának is szerepe van a mi területünkön. Néha
olyan munkába kezd az ember, amiről eleve sejti, hogy úgyse
jön ki belőle a várt eredmény. Mindegy: ezt is el kell végezni,
ha nem másért, hát azért, hogy mások ne végezzék el újra,
fölöslegesen. Kizárásos alapon is lehet előrelépni: azt is meg
kell állapítani, ha ez vagy az az üt nem járható, hogy kitehes-
sük eléje a "zsákutca" táblát.
- De maga úgy gondolja, hogy az ilyen munkáknál többre
is futná a képességeiből. Tudja magáról, hogy felfedezésekre
is képes lenne.
- Semmi alapom, hogy ilyesmit higgyek magamról. Egy-
előre inkább csak a helyzetem korlátait ismerem. Fölfedezni
annyit jelent, hogy olyasmit is meglátunk, amit még senki se
vett észre. Ehhez vagy nagyon sokat tudó műszerek, fölszere-
lések kellenek, vagy egy olyan nézőpontot kell találni, ami-
lyen aspektusból még senki se vizsgálta az adott témát. A mo-
dern fölszereléshez pénz kell, rengeteg pénz, viszont amikor
elosztják a kereteket, én nem az elsők között szerepelek, mert
még nincs mögöttem olyan eredménylista, ami indokolttá
tenné, hogy éppen az én elképzeléseimre szavazzanak meg
nagy összegeket. Ahhoz viszont, hogy szaporítsam az ered-
ményeimet, éppen azok a műszerek és azok az összegek kel-
lenének, amiket, eredmények hiján, nem kapok meg. Bűvös
kör, lehetetlen kitörni belőle. Marad tehát a másik út: az in-
venciómrakell hagyatkoznom, alátásmódomat kellfejleszte-
nem, és a nézőpontot kell úgy megválasztanom, hogy előbbre
lépjek, mint akik eddig jártak a területemen...
- A múltkor olvastam egy könyvet, egy orvosprofesszor
könyvét, azt írta benne, rögtön meg is jegyeztem, hogy ahhoz,
hogy egy nagy dolgot valóra váltsunk, először is tudni kell
nagy dolgokról álmodni, másodszor pedig állhatatosságot
kell kifejleszteni magunkban, hogy a kudarcok láttán se ren-
düljön meg az álmainkba vetett hitünk.
- Szépen hangzik. Ha az ember mögött már sok a siker,
ezekkel együtt megjönnek a mutatós bölcsességek is.
- Ne legyen cinikus.
- Nem vagyok cinikus. Ha valami, akkor éppen ez áll na-
gyon messze tőlem. Szerencsés a természetem.
- Hiányzik belőle a cinizmus?
- Nem. Tudok vigyázni magamra, hogy ne engedjek a haj-
lamaimnak, amik maguktól szívesen cinizmusra szoktatná-
nak.
- Elvből áll ellen?
- Jól fölfogott önérdekből. A cinizmus a cinikus emberek
többségénél arra szolgál, hogy megalkudhassunk az adott
helyzettel: nekem úgyse sikerülhet semmi, arra, amit én ad-
hatnék, úgyse számít senki, tehát fölülök egy asztalra, és ez-
után a lábam fogom lóbázni. Ide nem akarok eljutni.
- Tehát?
- Tehát: gürcölni kell, tanulni kell, és várni kell Arra,
hogy egyszer el jön az én nagy pillanatom is. Eléggé fellengző-
sen hangzik?
- Nem baj. Engem egyfolytában idegesít, hogy ma már
mindenki fél a nagy szavaktól. Mindent devalválni próbá-
lunk, és ezt addig csináljuk, amíg a sok csökkentéstől magunk
is csökkent értékűek leszünk. Igenis, várjon a nagy pillanatá-
ra, és ne szégyellje, hogy hisz benne.
- Köszönöm a bátorítást.
- Hiába csúfolódik.
- Nem csúfolódtam
igazán nem csúfolódom. És igazán hiszek ben-
ne, hogy eljön a nagy pillanatom. Eddig mind a két közeg,
amiben élek - a benti is, az intézeti, meg az otthoni is, a Gitta
teremtette légkör-, arra próbált rászorítani, hogy adjam föl a
meccset. Odakint esett az eső, bőrig ázva értem haza alig va-
lamivel éjfél előtt, Gitta még ébren volt, a gyerek kiságya mel-
lett feküdt, a szőnyegen, s valami képeslapot nézegetett.
"Egyél, ott a vacsorád." Fáradt voltam, nem volt kedvem az
evéshez. Rám nézett a szőnyegről: "Ki az a Mössbauer?"
Hirtelenében nem értettem, mit kérdez: "Kicsoda?" "Ez a
fizikus, akiről az újság ír." Odanéztem, megismertem a fény-
képét, a fiatal, csaknem sovány, fekete hajú férfifejet.
"Olvasd el, mit írnak róla." "Elolvastam." Éreztem a hang-
ján, hogy ideges, nem akartam, hogy veszekedésbe lovalja
bele magát. Türelmesen próbáltam beszélni: "Fiatal német
fizikus. Éppen az irídium száztizenegyes izotópjával dolgo-
zott, a doktori disszertációjához végezte a kísérleteket, ami-
kor fölfigyelt egy megmagyarázhatatlan effektusra, amit azó-
ta róla neveztek el. Már kiderült, hogy korábban egy Lon-
donban dolgozó jugoszláv fizikus is észrevette ezt a jelensé-
get, de azzal magyarázta, hogy a műszerei nem dolgoztak
pontosan. Mössbauer viszont azt tette, ami a vérbeli kutató
dolga ilyenkor: nem elégedett meg a kézenfekvő magyará-
zattal, hogy a műszerekben a hiba, hanem újra és újra elemez-
te a méréseit, amíg ki nem mutatta, hogy a magspektroszkó-
piai adatok meghatározása - az ő effektusa alapján -forradal-
mat hoz az anyagszerkezet-kutatásban. Az amerikaiak
rögtön rávetették magukat a dologra, egyik Mössbauer-kí-
sérletsorozatot a másik után indították el, magát Mössbauert
is átszerződtették az Egyesült Államokba, és néhány hónap
múlva már a Mössbauer-effektus továbbfejlesztéséről publi-
káltak eredményeket. Mössbauer Nobel-dijat kapott. Ennyit
tudok róla. Nálunk is foglalkoznak a Mössbauer-effektussal,
több új Mössbauer-magot is találtak már Keneséék." Nézte
az új ságban Mössbauer fiatal arcát, s én már olvastam a gon-
dolataiban, előre hallottam a szavakat, amiket ki fog monda-
ni. "Egy éwel idősebb nálad, és már két éve Nobel-dijas. Vi-
lághírű. Tanítják a nevét. - Mosoly volt a szája sarkában, nem
gúnyos, csak keserű mosoly. - Te mit tudsz felmutatni?"
Hallgattam, úgy tettem, mintha a létezésem centrális problé-
mája az volna, hogy egészen egyenletesen és nagyon simára
kenjem szét a vajat a kenyeremen, nem akartam veszekedést,
nem akartam, hogy újra elmondjon mindennek, tehetségte-
lennek, középszerű átlaglénynek, aki sohase viszi semmire.
Itt fekszem egy idegen lány szobájában, az alacsony reka-
mién, mögöttem nyitva az ablak, sűrű függöny rekeszti ki a
meleget, s Maris mellettem ül a rekamié sarkán, vöröses a ha-
ja, töprengő a szeme, mintha azon gondolkozna, amiről be-
széltünk, a nagy pillanatról, amiben hiszek - így mondtam ne-
ki -, s most már nem másíthatom meg a szavam, nem ábrán-
díthatom ki az igazsággal: azzal, hogy már nem hiszem oly
igazán, ahogy éveken át, a nagy pillanat eljövetelét. Gitta ül-
tette belém a fertőzést, hogy valóban középszerű vagyok, aki
csak arra való, hogy másokat kiszolgáljon - képtelen minden
önálló fölfedezésre, képtelen a sikerre.
Itt ül mellettem ez a lány, engem néz, nem beszél, el-elmo-
solyodik néha - bátortalan-bizonytalan mosoly -, s ő is tudja,
amit én tudok, hogy itt most minden megtörténhetne
közöttünk, s nem fog történni semmi...
****
Elhibázódott az életünk, Gitta, és még annyira
se lehet tiszta az anamnézis, hogy azt mondhatnánk magunk-
ról: egyedül mi tettük tönkre, tehát a felelősség is világos: csak
mi vagyunk vádolhatók a saját elromlott életünkért. Ha vilá-
gos lenne a felelősség, szembefordulhatnánk magunkkal, de
mert nincs módunk rá, hogy egyedül magunkat okoljuk, hát
csak sajnálni tudjuk magunkat. Sajnálom magam, pontosan
felderíthettem minden tényezőt, amitől elromlott az életem,
de odáig nem tudok elvergődni, hogy cselekvésre injekcióz-
zam magam. Tudom, hol kezdődött: amikor megtetszett,
hogy sok pénzt kereshetek, s még többet is, a többnél is többet,
ha elfeledtetem magammal, hogy ugyanabban a keréknyom-
ban újra meg újra ugyanazt a kört írom le, operálok, és felve-
szem érte a pénzt, megint operálok, azért is felveszem a pénzt,
megint operálok, és megint felveszem a pénzt, látja, hallgatni
is rossz, hát akkor mennyire rossz így élni, és mégse tudok
már változtatni rajta. Állok az agyonzsúfolt kirakatok előtt,
és tudom, hogy mindent megvehetek, de azt is tudom, hogy
hiába töltenék meg magam körül mindent a megvehető dol-
gokkal, én magam ugyanolyan üres maradnék, amilyen va-
gyok. Pénzkereső géppé törpültem, anélkül hogy hideg törte-
tő vált volna belőlem: nem teszek senki ellen semmit, annyi
az egész, hogy körözök, körözök a saját keréknyomomban,
nem vagyok gonosz, csak üres, céltalan senki, aki megy,
megy, köröz, köröz, és fogalma sincs, merre halad, vagy ha
igen, tudja, hogy semerre se. Néha éjjel, lámpaoltás után az-
zal kínzom magam, hogy visszagondolok: milyen is voltam
medikus koromban, cselédkönyves koromban, kezdő orvos
koromban, és ilyenkor elhitetem magammal, hogy holnap
reggeltől újra kezdek mindent, Münchhausen módjára saját
hajamnál fogva rántom ki reggel magam a hínárból, forrada-
lommal döntöm meg azt az embert, akivé váltam, lehántok
magamról mindent, ami rám rakódott, s közben tudom ott, a
sötétben, hogy csak a tehetetlenség üvölt belőlem, és reggel
minden marad a régiben, borítékokat fogok kapni a rutinmű-
tétekért, körözés ugyanazon a keréknyomon, állandó szo-
rongás, zavaros nyomorúság, hiszen egy idegennel kell
együtt élnem, aki ugyanúgy én vagyok, mint az, aki ismeri és
elítéli a nyomorúságomat. Még tudok normálisan gondol-
kozni, tudok ítélni, tehát világosan látom, mi van körülöttem,
és csak bámulom Pannit, aki semmit se vesz észre: ő a tökéle-
tes elégedettség, az ő szemében én vagyok a leglelkiismerete-
sebb, legszorgalmasabb ember, én vagyok a legtiszteletre-
méltóbb, az igazi orvos, akinek egész élete alá van rendelve a
gyógyítás hivatásának, s fogalma sincs róla, hogy bármelyik
pillanatban öt másik ember állhatna a helyemre, mindegyik
legalább olyan értékű sebész, mint én, csak az a különbség
közöttünk, hogy az ő nevüket még nem veszi körül a divat
nimbusza, az ő nevüket nem adják szájról szájra a betegek...
és én mindenkit meghagyok a hitében, Pannit is, a betegeimet
is, a hozzátartozóikat is, ámítok mindenkit, aki valamiképpen
a hatásom alá kerül, és nem nehéz ezt tennem, nekik maguk-
nak kell az a megnyugvás, hogy én vagyok a lehető legkülönb,
akire mindenki a legteljesebb bizalommal hagyatkozhat.
Körözök a keréknyomban, évről évre mélyebbre koptatom,
lassan már a nyakamig ér, hamarosan ki se látszom belőle, és
az emberek még akkor is úgy hiszik maj d rólam, hogy amit én
csinálok, az maga az élet teljessége. Igy élek, Gitta, és talán
már maga se tudna segíteni rajtam. És mégis maga az egyet-
len, aki segíthetne rajtam...
****
- Elmegyek.
- Nem érzi jól magát nálam?
- Elvettem az egész szombat délutánját.
- Nem gondolja, hogy szívesen hagytam, hadd vegye el?
De ha menni akar, nem tartóztatom. Kikísérem. Addig meg-
gondolhatja magát, hogy ezt a hűst választja-e, vagy a hőséget
odakint. Ilyenkor estefelé a legfojtóbb a meleg...
a fojtó hőséget választom, elmegyek, bármeny-
nyire is maradnom kellene, hiszen nem akarok rossz perce-
ket okozni ennek a lánynak. Elmegyek, mert nincs értelme,
hogy maradjak: úgy látszik, senkit se tudok egy-két óránál to-
vább elviselni...
A lakás ajtajában szembefordult a lánnyal. Maris keze szá-
raz, forró volt, erős, fiús a fogása, halk a hangja:
- Viszontlátásra. Legyen jó.
- Maga is.
- Ha pedig valamikor úgy érzi, hogy momentán nem hat-
nék magára untatóan, hívjon fel Akármikor...
Az ajtó azonnal becsukódott. Minden megtörténhetett
volna, és nem történt semmi.
lépcsők, középen kitaposottak, át nem látszó,
vastag üvegből vágták a lépcsőház ablakait, emeletenként ga-
lambok tollászkodó árnyai sejlenek át az üvegeken, ajtók,
nemrég festettek és kopottak, csengők az aj tófélfákon és név-
táblák, Kovách Pál, Salamon Károly, Mihályfi Zoltán, ezen
pedig csak egy névjegy, kétlépésnyi távolságból nem is olvas-
ható, közelebb kell lépni hozzá: BUJDOSO ANTAL...
Meglepetten, mozdulatlanul állt az ajtó előtt
semmi több, BUJDOSO ANTAL, hiányzik
előle a dr., nincs alányomtatva, hogy az Akadémia tagja, se
az, hogy egyetemi tanár, se az, hogy az Atomenergia Bizott-
ság tagja - csak a neve, minden cím nélkül, azt is hihetném,
hogy nem ő lakik itt, ha nem ismerném ezt a névjegyet;
ugyanezt rajzszögezték ki a tanszéken is az ajtajára, sárgult
karton, ki tudja, mikor nyomatta. az ő névjegye, s nekem fo-
galmam se volt, hogy ebben a házban, ebben az első emeleti
lakásban él... mikor költözött ide? ezt se tudom, évek óta
nem beszéltem vele, de arra még; emlékszem, hogy a régi laká-
sát már harmadéves koromban el akarta cserélni: ott az
ötödik emeleten lakott, s valahányszor elromlott a lift, a beteg
szívét megkínozták az emeletek. Hát ide költözött, az első
emeletre, amihez lift nélkül is elég még a szíve, itt él BUJDO-
SO ANTAL, akit az egyetemen csak profnak szólítottunk, és
nem értettük, hogyan van ereje mindenhez: oktatni az egye-
temen, irányítani a kutatásokat a tanszék laboratóriumaiban,
közleményeket írni, s már másodszor átdolgozni a könyvét,
amit az egész világon ismernek a fizikusok, s mindemellett
társasági lénynek maradni a fiatal felesége mellett. BUJDO-
SO ANTAL, sárga kartonnévjegy a csengő mellett, amely-
nek lecsavarodott a gombja, s aki meg akarja nyomni, annak
a csavart kell megérintenie az ujja hegyével. Be kellene
csöngetnem, bemenni hozzá, és azt mondani... Mit monda-
nék neki? Nem tudom. Meglepődne, azonnal megismerne, ő
sohase volt szórakozott professzor, s ha az lett volna, akkor is
elég hosszú ideig dolgoztam nála a tanszéken ahhoz, hogy
emlékezzen rám. De mit mondanék neki? Mit akarnék tőle?
Már nem éles a napfény az utcán, alkonyodik odakint,
szombat este van, a pince felől gyönge széngáz szivárog föl,
fűtik a kazánt, fürdővizet kap a ház, szombat esti szertartás -
hova is tettem a Skoda slusszkulcsát? Akinek saját autója
van, mindig ugyanabban a zsebében tartja a slusszkulcsot,
ami az én zsebemben elkeveredett a maréknyi aprópénz
között...
****
Nem köszöntünk el egymástól, nem nyújtottam kezet, és ő
se tett kísérletet hogy kezet csókoljon, egyikünk se szólt,
hogy meddigjöjjünk együtt, nem mondtam, hogy ne kísérjen
tovább, s ő se mondta, hogy most márjobb, ha visszafordul,
nehogy valaki ismerős lássa az oldalamon. Egyszerűen nem
emlékszem, hol álltunk meg, s egyáltalán megálltunk-e, mi-
előtt én jobbra fordultam vagy balra fordultam az utcasar-
kon, ő meg talán ott maradt állva, hogy egy ideig még köves-
sen a szemével. Nem tudom. Itt ülök a szobában, egyedül va-
gyok az egész lakásban, Buksit még nem hozta haza Lipták-
né, s azt se tudom, Sándor merre kóborol. Esteledik, szombat
este van, ma arra se gondolhatok, hogy még az intézetben iga-
zítja el búcsúzóul a dolgait, a szombat mindig szabad nap ott
fenn a hegyen, s abban se lehetek biztos, hogy már elszánta
magát a döntésre.
Szól a rádió a félhomályban, ülök, fáradt vagyok, várok, s
fogalmam sincs, mire várok. Azon kellene gondolkodnom,
amit Konstantin mondott, de erőlködnöm kellene, hogy visz-
szaidézzem, amit hallottam, s egyáltalán: inkább szabadul-
nom kellene a hangulattól, amit keltett bennem, a kérdéstől,
amit végig valóságos súllyal éreztem a gyomromban, amíg őt
hallgattam-tulajdonképpen miért élünk mi, tulajdonképpen
mi az értelme ennek az értelmetlen vegetálásnak? Konstantin
ugyanolyan torz valaki, mint én vagyok, ugyanúgy nem képes
rá, hogy kiélje az egyéniségét, ahogy én se, tehát ilyenkor mi
marad? Az ember befelé fordul, elkezdi önmagát emészteni,
fulladozik, idegen az életben, idegen önmagának, semmi bi-
zonyosat nem tud maga előtt, s amit maga mögött tudhat, a
múltja, az is csak valami holdkórosan idegen emlékhalmaz...
Összerezzent a csengetésre.
.. ő szokott így csengetni, egyszer, röviden, mint az idege-
nek, akiknek sejtelmük sincs róla, milyen egyezményes csen-
gőjelet használnak a lakás emberei. Én mindig kettőt csenge-
tek, egy rövidebbet és egy hosszabbat, ha őt itthon tudom, és
sohase sikerült rászoktatnom, hogy előrejelezze ajöttét, már
a küszöb előtt - meg-megígérte, s ha legközelebb érkezett ha-
za, újra csak úgy csengetett, mint az idegenek, egy idegen, aki
tartja magát ahhoz, amit száz veszekedéskor százszorvágtam
a szemébe: Ez az én lakásom, én csak megtűrlek itt téged!
Nem, nem ő az, másnak az árnyéka sejlik át az üvegen...
- Hát megjöttünk.
Liptáknénak szép a mosolya, megfiatalítja az arcát, nem
hangsúlyozza, inkább eltünteti a szeme körül a ráncokat.
- Mammi, nagyon-nagyon éhes vagyok! Te is éhes vagy?
- Vettem neki sósperecet az úton, mégis éhes. Na, Buksi,
átadlak mamminak, ő majd megtöm, szervusz, fogj velem ke-
zet.
- Csókolom, holnap is elmegyünk?
- Holnap vasárnap lesz, az az apukád napja, te mondtad.
- Akkor jó...
.. . trapp végig az előszobán, trapp be a konyhába, megper-
dül a tengelye körül, hogy egyszerre mindent lásson: fő-e va-
lami a gáztűzhelyen, mi vár rá az asztalon, mit készített ki
mammiakonyhaszekrénynyithatópolcára-shiábaminden,
teljes a csalódás, még semmit se készítettem neki, Konstan-
tinnal ültem a Várbazár felett, ötszáz vagy ezer táncos lábú fiú
és lány között, Konstantinnal sétáltam valameddig, s nem tu-
dom, hol fordult vissza, vagy meddig nézett utánam, s aztán
bent ültem a szobában, hallgattam, és nem hallottam azt a ze-
nét, amit a rádió adott, vártam, vártam, s eszembe sejutottál,
Buksikám, elfeledkeztem az időről, a vacsoraidőről, a pon-
tossághoz szokott, egészséges étvágyadról: ne haragudj rám,
rögtön adok enni, de előbb leguggolok melléd, úgy ölellek
magamhoz, hadd érezzem a meleg kis testedet, hadd csókol-
jam meg mind a két csodálkozó szemedet, ugye, nem tudod,
mennyire kell hogy érezzelek, meleg van odakint, de én fá-
zom, és jólesik a melegséged, s oda fogok ülni melléd, mielőtt
elalszol, fogni fogom a kezed, apró drágám...
****
Ez se adatott meg soha, céltalanul kóborolni egy autóval a
városban... eddig mindig csak olyankor ültem volánhoz - s
mindig a más kocsijában -, amikor nagyon sürgősen kellett
eljutnom valahová, a lehető és megengedett legnagyobb se-
bességgel, a kiszámíthatóan legrövidebb útvonalon, nem így,
mint most, amikor fogalmam sincs, merre megyek, semmi cél
nem parancsol, semmi szükség.
Észre se vettem, mikor kapcsoltam be a rádiót, csak most
kezd zavarni, mert már percek óta valami íróról hozsannázik
egy elragadtatott hang, s a fülem az ismétlődő szuperlatívu-
szokra figyelt föl: "A zseniális apa árnyékában, akár a fiatal
Dumas esetében láttuk - döbbenetes ismétlődés -, Torday
óriássá nő. Egyetlen szó sem esik a regényben arról, hogy
amíg a Balaton napsütött nyaralókat ringat, Ukrajnában
hömpölyög a front, és egyre növekszik a partizánharcok ki-
végzett hőseinek száma, mégis ezt érezzük, amíg a siófoki
nyár történetét olvassuk, tele napfénnyel, hűs vízzel, szere-
lemmel."
Láttam már Torday képét az újságokban, a moziban is,
hallottam nyilatkozni a rádióban - hangsúlyozottan megfon-
tolt volt minden mondata, és túltápláltan telt az arca, s nem
olvastam ezt a regényét, amiről a rádió kritikusa beszél, s azt
is tudom, hogy ezután se fogom elolvasni. Torday Siófokon
nyaralt, csokoládébarnára süttette magát a nappal, az apá-
mat pedig katonaposztóban aszalta a nap népfölkelő fejjel,
őrszolgálaton... Torday legföljebb a bokrok alá húzódott, ha
ezrével jöttek a repülőgépek a magasban, s talán
gyönyörködött is a rengeteg csillogó fémtestben - különle-
ges, sose látott ezüst-színjáték -, hiszen kifinomult esztétikai
érzéke lehetett már annak idején is, nálunk pedig szétbom-
bázták a vasút egész fertályát, ahol csupa szegény ember la-
kott, még egy hét múlva is találtak letépett végtagokat, s egy
hét múlva is hullabűztől émelygett a környék... Tordaynak
legföljebb a szerelem okozott ilyen vagy olyan gondot, s mi a
jegyre se kaptuk meg a víztől nehéz kenyeret, ahogy egyre
közeledett a front... Torday rettegve várta az oroszokat, de
mihelyt kiderült, hogy lehet és ideje ismét jól helyezkedni
biztosan az elsők között jelentette ki, hogy őt nem véletlenül
nevelte ennyire rövid idő alatt bolsevikká a párt, hiszen ő
egész korábbi életében erre a levegőre vágyott, ebbe a friss
légkörbe akart kitörni a polgári világból, amelyben egész
gyermek- és iflúkorát eltölteni kényszerült: Torday is a jólét
bolsevikjai közé tartozik, s a rádió elmondja róla, hogy óriás-
sá nőtt, higgyék el, kedves hallgatóink, Tordaynak ez kettős
érdeme, hiszen sohase látott nélkülözést, tehát az értelem
erejével jutott el idáig, anélkül hogy az éhség gyomorgörcsei-
től izzadtan hordta volna gyerekkarjával a gerendák törmelé-
két, a porrá őrölt téglát, amit csak kosárba lehetett összeszed-
ni, és hetekig nem fogyott el az összebombázott városrészből,
amire akkor dobták le rakományukat a repülőgépek, amikor
Torday élete azon a siófoki nyáron tele volt napfénnyel, hűs
vízzel, szerelemmel...
Pirosat mutatott a lámpa. Megállt a járdasziget végénél.
A villamos táblaoszlopa mellől fiatal, szőke nő nézett be a ko-
csiba, s mintha el is mosolyodott volna
mosolyogjak vissza? Bemosolyognak a kocsik-
ba a nők, integetnek a kocsiknak a balatoni országúton, be-
szállnak a kocsikba, s nagyon kevés szállhat be közülük még
egyszer: eltűnnek a kocsik, és eltűnnek a mosolyok, s amelyik
lánynak van esze, nem integet többé a 7-es műút mentén.
Piros-sárga, s már zöld is. Szabad út az egyik kocsisornak,
tilos a másiknak, s ez így változik a forgalomban, szabad út, ti-
los lámpa, s néha úgy rémlik -ha belegondol az ember-, hogy
az egyiknek folyton zöld, a másiknak folyton piros, s vala-
hányszor rossz a hangulatom, úgy érzem, hogy nekem mindig
tilosatjeleznek. Talán most kaptam először igazán zöldet, Bi-
hari ajánlatával? Vagy ez is csak piros-sárga, a szabad út ígé-
retével, de ez se változik zöldre? Tordaynak, akit a rádióban
óriássá magasítottak - neki tele volt a nyár napfénnyel, hűs
vízzel, szerelemmel, Balaton, napfény, hűs víz, én is nyaral-
tam a Balatonon, három nyáron át nyaraltam ott, 47-ben, 48-
ban, 49-ben, szőlöben dolgoztam, vasúton dolgoztam, s hol a
tenyerem lett hólyagos a kapától, hol a fölégett vállam lett se-
bes a talpfáktól, én mégis nyaralásnak éreztem azokat a hóna-
pokat, s amikor a parasztemberek vagy a pályamunkások a
hűsbe húzódtak ebédidőben, én nem heveredtem közéjük az
akácosban, lerohantam a vízhez, ha három kilométert kellett
is futnom, kezemben a kis csomaggal, amiben az ebédemet
tartottam (oly szegényes volt, hogy szégyelltem volna együtt
enni a többiekkel, akiknek tojással-szalonnával sütötték le
reggel a zöldpaprikát, nekem meg csak dohos étolajjal, mert
akkor már csak erre telt: beteg volt az apám), s nem ettem ad-
dig, amíg bele nem vágtattam a vízbe, messze be a vízbe, ahol
úgy éreztem magam, mintha ez az egyetlen közeglettvolna az
igazán megfelelő a természetemnek, úsztam a vízben, bele-
buktattam a fejemet is, bukfenceztem benne, kinyújtott test-
tel a hátamon feküdtem, s hagytam, hadd ringassanak ked-
vükre-gyöngéden a hullámok, kézen álltam a vízben, s a leve-
gőben kapálóztam a lábammal, s ezt csináltam tíz percig, hú-
szig, amíg ki nem fulladtam a magányos vigasságtól, és ami-
kor partra másztam, fél fogamra is kevés volt az ebédem: így
nyaraltam évről évre, s őszre mindig megvolt az új ruhám.
Zöld a lámpa, Bihari ajánlata is zöldet ígér, még mindig te-
le a zsebem pénzzel, s nem tudom, mit csináljak...
****
- Te vagy, Klári? Várj, most aludt el a kicsi, átviszem a te-
lefont a másik szobába.
..szervusz, Buksikám, nem csókollak meg még egyszer,
pedig nem ébrednél fel tőle, hiszen ha te egyszer elalszol...
- Tessék, itt vagyok.
- Éppen ez a baj, úgy ígérted tegnap éjjel, hogy velünk
jöttök Jutkáékhoz, itt van mindenki, csak éppen ti nem.
- Nem emlékszem. Elfelejtettem volna? Sándor sincs itt-
hon, ő is elfelejtette volna...?
- Háború van?
- Nem, nem, egyszerűen még nem jött haza.
- Elmondod végre, mi történt már megint?
- Nem történt semmí, honnan veszed, semmi, semmi!
- Unlak, ha hazudozol. Nem a te szokásod. Engem akarsz
átejteni?
...nem akarlak átejteni, nem is tudnálak, tegnapelőtt el-
árultam magam a strandon, amikor kitört belőlem a bőgés.
Gyenge voltam, s ezek a nők, mint a keselyűk, mindig a gyen-
gére csapnak rá... - nem engedek, nem felelek, engem nem
fogtok cafatokra tépni a csőrötökkel!
- Mit csináltok?
- Iszunk, duma, meg minden. Jutkában már magas az at-
moszféra, megint futballról vitatkozik, a többiek meg
röhögnek.
- Hát akkor...
- Mi az, hogy hát akkor Indulj, várunk, slussz! Szevasz!
... sokáig búgna a telefon, ha így tartanám a kezemben, az-
tán egyszerre megszólalna benne a szaggatott hang, s azt nem
várom meg, ösztönösen irtózom mindig ettől a hangtól, a
"mással beszél" jeltől: tudtam, hová költözött Sándor, tud-
tam a telefonszámot is, nem bírtam már egyedül lenni, inkább
akartam valahol egyűtt ülni vele, és kínozni őt is, kínozni ma-
gamat is... háromszor kíséreltem meg, hogy felhívjam, há-
romszor éreztem elviselhetetlennek a magányomat, s mind a
háromszor mással beszélt a telefonja, mintha végig a hóna-
pok alatt, amióta elment innen, egyfolytában mással beszélt
volna.
Buksi alszik, oda kellene bújnom hozzá, éreznem a kis tes-
te melegét, de nem bújhatok mellé, sohasem aludt mellettem,
az ilyesmi "nem egészséges, s én mindig irigyeltem a nem-
modern gyerekeket, akik az apjuk-anyjuk között alhattak az
egymás mellett álló ágyakban -- Sándor mesélte, hogy ő is így
aludt gyerekkorában, ő foglalta el a bátyja helyét, amikor az
már ötéves lett, két olcsó faágy egymáshoz tolva, balról az ap-
ja, jobbról az anyja, s középen ő, a család legkisebbje, akire
még vigyázni kell.
Megint szól a telefon, Klári ellenőriz, sürgetni akar, hogy
elkészültem-e már, idejöjjön-e valaki kocsival értem. Nem
veszem fel a kagylót, sehova se akarok menni, fáradt vagyok,
és tele türelmetlenséggel, Sándort várom, s nem merek arra
gondolni, hogy igenis meg fogom kérdezni tőle, mit intézett
Biharival. Nem veszem fel a telefont, hadd csengjen, ettől leg-
alább azt hiszi Klári, hogy már el is indultam, nem akarom
őket, nem akarok inni, nem akarom hallani a fecsegést, sem-
mit se akarok, csak ezt a feszültséget kiadni magamból. Egész
délután fáztam ebben a lakásban, most megmelegem van, va-
lóságos hőhullám, légszomj, szédüléssel határos bizonytalan-
ság: levegő kell!
Mekkora csend van az utcán, és milyen meleg! Semmi for-
galom, pedig még fél kilenc sincs, este, szombat este. Buksi az
ágyában, én itt, az ablakban, és nem tudom, Sándor merrejár,
nem tudom, mit akar, nem tudom, mi lesz velem, semmit se
tudok, csak azt érzem, hogy így nem tudok tovább élni, bele-
pusztulok ebbe az ürességbe: változást akarok, mást-mást-
mást, mielőtt belezavarodnék a magam körözésébe, ami még
értelmetlenebb, mint a Konstantiné, hiszen ő legalább gyó-
gyít, vagy ha nem sikerül neki, hát - ez is több a semminél -
beleavatkozik mások életébe, másfajta kör az övé, az enyém
meg semmilyen, csak üres, üres.
Lefekszem, pedig érzem, hogy nem tudok elaludni, várni
fogok, fejfájósan, sírással a torkomban és sírásra képtelenül,
forró lesz alattam a lepedő, és kevés lesz körülöttem a levegő:
mégis le kell feküdnöm, nem tartanak már a lábaim...
****
Azt hittem, itthon lelem Kenesét, de csak egy cédulát
tűzött az ajtajára: "Hagyd nyugodtan a házelőtt a kocsit, vidd
magaddal a kulcsokat, a másik pár nálam van. Kedvet kap-
tam tőled a nőkhöz, elmegyek utánuk nézni. Üdv."Megint
hülyéskedik: biztosan egy vendéglőben ül, ahol kipróbáltan
jó a konyha, és tömi a fejét. Meg kellene keresnem, mindig
szerettem együtt üldögélni vele, Kenesejó eset, nem erősza-
kolja a beszélgetést akkor se, ha nem rág. Hol keressem?
Ha itt balra fordulnék, csak három utcasarkot kellene
mennem, s odaérnék a házhoz, ahol albérletben laktam, ami-
kor Gitta először akart elválni: több mint egy esztendeig ve-
getáltam az albérleti szobában, és lányok jártak hozzám és
asszonyok, ittak velem, mielőtt eljöttek hozzám - mindegyik
szeretett inni, még azok is, akik esküdtek, hogy gyűlölik az al-
koholt -, különbözőeknek kellene látnom őket annyi idő
után, de mindegyik egyforma, hiányzik az arcuk, más volt a
testük, mint a Gittáé, s az ital is másképpen hatott rájuk, mint
Gittára. Ott feküdtek mellettem az ágyban, a bőrömön érez-
tem a leheletüket, és arra gondoltam, amit az anyakönywe-
zető nő mondott sötétkék ruhában, fáradtsággal a szemében:
Nem jó egyedül élni. "
Itt a kocsma, az utcasarokra nyílik, az ajtaja tárva, ablaka
tárva, szeszszag hömpölyög ki az utcára, keverék szag, bor,
sör, pálinka, rum és konyak elegy szaga, s inni kellene, mód-
szeresen leinni magam ezen a szombat estén, elvegyülni ezek
között a fér iak és asszonyok között, az izzadt testek között,
inni itt, és inni másutt, amerre a lábam visz - és miért ne? mi-
ért ne?...
Forró testek között fúrta át magát a pénztárig, verejtékes-
meztelen karok értek hozzá a kezéhez, zavaros tekintetekkel
találkozott a szeme, blokkok a kezekben, poharak a kezek-
ben, cigaretták a kezek ujjai között, emberek, mozgások, sza-
gok, és sehol semmi értelem, nincs ok és nincs okozat, italok
folynak a csapokból és az üvegekből, italok folynak a poha-
rakból a szájakba...
- Konyakot kérek.
- Stampedlit, felet? - A pénztárosnő arca józan, fáradt,
verejtékes, keze fejével törli a homlokát, a tenyerével nem
nyúlhat hozzá, mert az már kék a pénztárgép festett szalagjá-
tól
forró testek között kell újra átfurakodnom a
pultig, annak is a túlsó végéig, ott sorakoznak célszerűen ter-
vezett bádogüregekben a rövid italok palackjai, sötét rumok,
világosabb borostyánszín konyakok, fehér pálinkák, bordó
kevertek. Gyorsan meginni, aztán tovább, módszeresen,
mindegyik csehóban csak egy féldecit, mindegyik talponálló-
ban beszívni a verejték és a szeszek bűzét, mindegyik snapsz-
butikban erőszakot tenni magamon, és elfeledkezni a sötét-
kék ruhás hivatalnoknő szavairól - "Nem jó egyedül élni!"-,
elfeledkezni arról, ami van, szombat este, és holnap vasárnap
este és azután hétfő reggel, amikor fel kell hívnom Biharit. In-
ni kell, hogy sohase legyen hétfő reggel, és sohase legyen
Nem jó egyedül élni; inni kell, módszeresen, nem szabad
gondolkozni ebben a fülledt szombat estében...
****
Égve hagyta a villanyt, zöldes fény libegett mozdulatlanul
a szobában, zöldes fény a rekamié lepedőjén, a takarók fehér
huzatán és a párnák fehér huzatán, zöldes fény a meztelen
bőrön - még így is elviselhetetlen a tikkasztó hőség...
.. Sándor teste pedig legtöbbször hűvös, tiszta, sima bőrű,
kívánatos férfitest, nem atlétatermet, ahhoz szélesebb váll és
izmosabb mellkas kellene, szerettem nézni a testét, és simo-
gatni is, amióta egyszer-egyszer azon kaptam rajta magam,
hogy ilyenkor ugyanazt az álmosító bizsergést érzem, mintha
Buksit simogatnám, aki belőlem született, s időtlen időkig fe-
küdtem ezen a rekamién, amit kétezerért vettünk az öregasz-
szonytól, időtlen időkig egyedül, s akkor is csak a széles fek-
hely felét foglaltam el, az ő helyét soha, hiányzott, gyötört a
hiánya, és kiszárította a torkom, a nyelvem, cserepessé szik-
kasztotta a szájam, s hiába magyaráztam magamnak, hogy
sohase adta meg nekem az igazi nagy megsemmisülést, egy-
szer talán, de ma már úgy rémlik, hogy akkor se egészen, atel-
jességet a fantáziám szuggerálta hozzá, eszelősen magyaráz-
gattam magamnak, hogy nincs-nincs-nincs szükségem rá, s
nem hittem magamnak, százezer éjszakát hánykolódtam át
némán-fogvacogva, egyedül, simogatással a tenyeremben és
az ujjaim hegyében, szomjúsághoz hasonló hiányérzettel a
cserepes számon, hogy csókoljon, csókoljon valaki, attól újra
nedves lesz a szám, s nem fojtogat tovább a párátlan lélegzé-
sem. Naponta megcsalhattam volna, mindennap más férfi-
val, úgy tapadtak rám az idegen szemek, mintha megsejtették
volna, hogy magányos vagyok, és tele vagyok éhséggel, lát-
tam a bizakodást az ismeretlen szemekben és az ismerős sze-
mekben is, hogy csak az alkalmas eszközt és az alkalmas idő-
pontot kell kivárniok, s az ölükbe hullok, mint az érett
gyümölcs, csak ezt a banális hasonlatot tudták ébreszteni
bennem, s nem vették észre, hogy viszolygok, ha csak rájuk
nézek, és sikoltanék az iszonytól, ha bármelyikük hozzám ér-
ne. Nem csaltam meg Sándort, és tudtam, hogy ez nem érde-
mem, nem becsülhetem érte magam, hiszen nem a tudatos
tisztességem védett minden férfi vágyával szemben, hanem
az ösztönöm, az a taszító erő, ami egyszerre felgerjedt ben-
nem, mihelyt eszembe jutott - s minden tekintetüktől eszem-
be jutott -, hogy más testet érezne a tenyerem, az ujjaim he-
gye.
Rohanni akartam, pillanatok alatt nagyon messze lenni
Konstantintól, mintha megsejtettem volna, hogy Sándor itt
vár a kapu előtt, nem sétál fel-alá, nem törődik vele, hogy bár-
ki megláthatja, az emeletünkről valók is, akik tudták, vagy
legalább sejtették, hogy külön élünk, cigaretta se volt a szájá-
ban, "szervusz, csak ennyit mondott, gyalog jöttünk fel a
lépcsőn, és száraz volt a torkom, ott álltam mellette a fiunk
ágyánál, és hagytam - segítettem is észrevétlenül -, hogy
összeérjen a kezünk. Minden önfegyelmemet össze kellett
szednem, nehogy zihálni kezdjen a tüdőm, s éreztem a hajam
tövén a verejtékcsöppeket, pedig én sohase szoktam izzadni,
keményen fogta a kezem, és nem mert mozdulni velem, csak
álltunk a gyerek ágyánál, s időtlen időkbe telt, mire annyi
erőm gyűlt össze, hogy fogvacogás nélkül sikerült kimonda-
nom: "Van pizsamád... az egyiket itt felejtetted akkor...".
Az ő teste is vibrált, s akkor már nem jutott eszembe, hogy fe-
gyelmezzem magam, ráhagytam magam az ösztöneimre,
amelyek szétsugároztak minden idegembe, zöldes fény szó-
ródott a lepedőre és a testünkre, mindkét tenyeremmel és
mind a tíz ujjam hegyével éreztem a bőrét, eggyé akartam vál-
ni vele, megszüntetni a magam külön létét és az ő külön létét,
elvarázsolódni új formákká, mintha nem is emberek lennénk,
hanem csak két eggyé vált élvezet időtlen idők kielégítetlen-
sége után, végtelen tért akartam magunk köré valóságos világ
nélkül, ájulást vagy halált, múlt nélkül és folytatás nélkül, s
nem hagyott el a valóság, üvöltés feszítette a torkom a kíntól,
hogy megint hiába, időtlen idők kiéhezettsége után is hiába,
nincs varázslat, illan a téboly, élesedik minden kontúr, min-
den szín, gyűlölet bugyborékolt bennem magam ellen és Sán-
dor ellen és Tamás ellen, aki tönkretett, egy életre el varázsol-
hatatlanná betegített, egy tehetetlen, cselekvésre képtelen
öngyilkos és gyilkos őrjöngött bennem fuldokolva, mert ölni
kell, mást és magamat egyszerre, a gyötrelemtől, hogy meg-
válthatatlan vagyok, s az öngyilkos és a gyilkos megszólalt be-
lőlem, alig hallhatóan, rekedten, színtelen hangon, amilyen
csak a hóhéroké lehet: Na jól van, eressz csak. . . eressz, hadd
menjek már ki...
****
A módszeres ivásnak egyszerű szabálya van: egy féldeci,
tíz perc gyaloglás, nem több, mert Nagy-Budapesten tízper-
cEnkint föltétlen talál újabb talponállót a dolgozó, szerencsé-
re annyi volt belőlük, hogy éveken át hiába irtották, s még
hosszú esztendőkig hiába irtják ezeket, marad belőlük min-
den tíz percre, s ha nem tízpercre, hát negyedórányira lesz
egymástól a legközelebbi két csehó
megvolt a fél deci konyak, jöhet a tízperces gya-
loglás, egyenes a járásom, és egyenletesek a lépteim, csak a
halántékom mögött érzem a gyönge pattogást, ami mindig
akkor jelentkezett, ha nagyon sokat ittam, vagy ha rossz sze-
szeket ittam... a lépteim még mindig egyenletesek, az embe-
rek semmit se látnak rajtam, hiszen meg se néznek, nem
tűnök föl senkinek, a nőknek se, akik szembejönnek, s egyik
se Gitta, egyiknek ajárása se hasonlit az övéhez, az ő lassú és
éppen ettől feszültséggel telített mozgásához, elmennek mel-
lettem egyedül vagy párosával, egy férfival vagy egy másik
lánnyal, nevetnek, és a nevetésük is más, mint a Gittáé, nem
az a takarékos, sohase fölszabadult nevetés. . . hallom a hang-
jukat, és az se a Gittáé, senki más nem ismeri az ő szavait, em-
lékszem minden mondatára, tele van velük a memóriám,
csak a dugót kell kihúzni belőle, és ömlenek, bugyborékolnak
a mondatok: "Növelni akartad az árfolyamodat..." "Sok
pénzünk lesz." "Egy púpos cipőpucoló is többet ér, mint te
mindenki többet ér nálad, te silány színész, te tudós ripacs. ..
- Konyakot kérek, egy felet, szódát is hozzá
és kevesebb verejtékszagot kérek, kevesebb or-
dítást, kevesebb cigarettafüstöt, és azt kérem, hogy valaki
gyömöszölje már vissza a dugót a palackba, nem akarom hal-
lani a mondatokat, a szépet se - " Ugye, mi majd mindig jó
testvérek leszünk?"-, nem is tudom, volt-e többjó szava, nem
akarom hallani a hangiát a halántékom mögött, ahogy elke-
veredik a pattogással: "Aljas dög vagy, közönséges szemét!"
Észre se veszed, hogy téged vigyorogva állítottak félre. "" Na
jól van, eressz csak. Nem akarok gondolkozni, nem akarom
látni a szemében a gyűlöletet vagy a fájdalmat, nála oly nehéz
megkülönböztetni a kettőt, mi az erősebb, az önsajnálata-e
vagy a gyűlölete ellenem, miután már tudja, ki is az a Möss-
bauer... Egy évvel idősebb nálad, és már két éve Nobel-dí-
jas. Világhírű. Tanítjákanevét. Temittudszfelmutatni?"És
attól fogva mániákusan rávetette magát a lexikonokra, s ha-
marosan már azt is tudta, hogy Van de Graf harmincéves
volt, amikor megépítette a világ legelső nagyfeszültségű ré-
szecskegyorsító szalaggenerátorát, és Lawrence még nála is
fiatalabb volt, mindössze huszonkilenc éves, amikor meg-
szerkesztette Berkeley-ben a ciklotront, lövedékprotonokkal
bombázta a litiumot, és ezzel megalapozta a magátalakítások
tudományát, és huszonkilenc éves volt Walton is, amikor
Cambridge-ben máratommagokatrombolt, Andersonpedig
csak huszonhat, amikor a születésem esztendejének szeptem-
berében bejelentette a pozitron fölfedezését. ha tehetnéd
még most is megpróbálnád elhitetni velem, hogy nagyember
vagy, csupa óriási ígéret, de erről már nem mersz beszélni.
Pedig sohase beszéltem róla, hogy én nagyember lennék,
nem én hitettem el vele - marja a torkom a konyak, mégisjól-
esik, csak ezt a keveredett bűzt nem bírom, minden snapsz-
butikban ugyanaz a generálbűz, mint a németeknél minden
ételhez ugyanaz a generálszósz -, ő hitette el magával, ő akart
engem nagyemberré álmodni, én nem mondtam semmit, in-
kább az ellenkezőjéről próbáltam elgondolkoztatni, moso-
lyogtam rajta, és kedvesnek tartottam, és azt mondtam: Buta
vagy, Cirmos, neálmodjrólamsemmifölöslegeset!Hovátet-
tem a cigarettámat, itt kint a szabad levegőn jólesne végre...
melyik zsebemben lehet, és vajon hányadik volt ez a kricsmi,
ahonnan kikergetett a bűz? Sötét van, s valahol a Belváros-
ban járok, nem a szórakoztató Belvárosban, csak a hivatal-
negyedben, a miniszteriális fertályban, amely ilyenkor, szom-
bat este, halott, s ez valahogy nagyon igazságos: legalább
szombat estére és vasárnapra fulladjanak meg a hivatalok
legalább ez a hétvégi tetszhaláluk adjon egy kis föllélegzést
ennek a világnak, ahol minden a hivatalok markában kapkod
levegő után.
Szép a gyufaláng, és jó a cigarettafüst, de fogalmam sincs,
melyik zsebemben találtam meg a gyufát is, a cigarettát is egy-
szerre...
****
Nem olvasott, ide-oda lapozott a könyvben, előre-hátra,
figyelmetlenül, csippentett egy-egy mondatból, de mind-
eddig talán egyikben se jutott el a pontig.
...szavak, szavak, szavak, azt mondják, minden könyv va-
lamilyen szándékkal készül, és azt is mondják, hogy akik a
könyveket írják, javítani akarnak a világon, ezer éve vagy
ötezer éve, és még régebb óta, a történtek arról példálóznak a
kezdetek kezdetétől, hogy legyünkjók, becsületesek, ne árt-
sunk másoknak, segítsünk a bajbajutottakon, ne éljünkvisz-
sza a hatalmunkkal - erre tanítanak a mesék és a kőtáblák és a
könyvek ötezer éve vagy tízezer éve, s mindhiába: a világ nem
lettjobb, ma is aktuális minden indus tanmese, amit akkor ta-
láltak ki.
Fénykép lapult a könyvben, az anyósa fényképe.
...talán Sándor tette bele könyvjelzőnek: négy-öt eszten-
dős fénykép, hatvanéves asszony vagy ötvennyolc éves, nem
is tudom, mennyi idős valójában, mindig idegenkedtem tőle,
és nem gondolkoztam róla. Attól fogva, hogy először láttam,
megéreztem, hogy nem szeret, nem engem szánt a fiának,
nem nehéz megsejteni a titkolt tartózkodást: okos asszony,
sohase árulta el magát, se egy szóval, se egy gesztussal, csak a
szemében volt ott szüntelen az alig észrevehető, hideg fény,
akkor is, ha mosolygott, akkor is, ha kedves volt, és kiszolgált
engem a nyirkos lakásban, amit lehetetlen volt kiszárítani a
pincében tocsogó talajvíz miatt, mintha a dunna is nyirkos lett
volna - korábban én sohase takaróztam dunnával -, s nyirkos
volt a vánkos is; az anyósom leült az ágy mellé, kilenc óra volt,
de azt mondta, ne keljek még fel, ráérek, pihenjek csak, amíg
a kályha bemelegíti a szobát, és a mosdóvizem is megmeleg-
szik a nagy bádogfazékban: beszélgettünk, néhány hónapos
házasok voltunk, Sándorról akartam beszélgetni vele, s már
nem is tudom, hogyan terelődött a szó Sándor diákkorára, és
Berényi Évára, akiről azt mondta az anyósom, hogy Sándor
nagy szerelme volt a gimnáziumban, az erdészeti főmérnök
lánya, mindketten odavoltak egymásért az anyósom szerint,
s én éreztem a szeme hideg fényéből és a nyájas szavából is,
hogy azt a Berényi Évát ezerszer szívesebben látná a fia mel-
lett, mint engem. Hallgattam, hagytam, hadd beszéljen, nem
szóltam arról, hogy Sándor nekem sohase említette azt a Be-
rényi Évát, s nem erőltettem meg magam, hogy valami okos
megjegyzéssel - nem lett volna nehéz összehoznom - vissza-
szúrjak, s eszébejuttassam, hogy ő hiába akart mást, mégis én
vagyok Sándor felesége, én állok közelebb a fiához, nem ő:
néztem a hideg fényt a szemében, s meghagytam a hitében,
hogy tehetetlen vagyok a bántással szemben. Viszolyogtam a
csókjától, amivel az állomáson elbúcsúzott tőlem: nem volt
őszinte a szeretete, és én csak igazi szeretettel vagyok
megközelíthető.
Szabályos arc, valamikor nagyon szép lehetett, néhány vo-
nását - talán leginkább a mosolyát - Sándor is örökölte. Még
egyszer elmentem az öregekhez, még egyszer tűrtem másfél
napig az anyósom szemében a hideg fényt, de harmadszor
már nem engedtem, hogy Sándor rávegyen az utazásra, s nem
mentem el akkor se, az apósom temetésére se... amikor pedig
az anyósom eljött, hogy megnézze Buksit, én voltam olyan
hűvös, hogy elment a kedve tőlem: nem marasztaltam, hogy
aludjon nálunk, menjen csak szállodába vagy a rokonaihoz,
akikkel Sándor se tartja a kapcsolatot - a hiúságom élvezte a
fölényemet, a visszafizetés kielégülését, mert már vitathatat-
lanul én voltam az erősebb, én szültem Buksit, és Sándor már
énhozzám kötődött inkább, mint az anyjához.
Fél tizenegy, Sándor sehol, nem csengetett - nem is kellett
volna csengetnie, láthatja, hogy kivettem a zárból a kulcsot -,
nem tudom, merre lehet, csak annyit érzek, s ehhez se kell
különösebb intuíció, hogy kínlódik, mert olyan döntésre
kényszerítettem, amitől csak kínlódnia lehet. Azt akarom,
hogy én legyek az erősebb, s nem mondhatom meg neki, hogy
őérte is erős akarok lenni... nem akarom elveszíteni, nem
akarok én senki mást, Konstantint se, pedig őmellette az éle-
tem nyugalommá válna, félek a változástól, és félek az erőm-
től, ami bennem lapul, és kényszeríteni fog, hogy magunkra
parancsoljam a változást, ha Sándor nem hagyja, hogy én le-
gyek az erősebb...
****
Nehéz kő a gyomromban, fájdalom, mintha az egyetemi
évek távolából sugárzana elő, a vasárnapokból, amikor a
menzán mindjárt délben kiadták a hideg vacsorát, és az ebéd
is gyönge volt, csak arra elég, hogy fölcsigázza a sok fiatal
gyomor étvágyát, és a zsebekben kevés volt a pénz: mindig
megfogadtam, hogy soha többé, soha nem eszem meg mind-
járt az ebéd után - tíz perc volt az út a menzától a diákszállóig
- a hideg vacsorát, a negyed vajat, a darab sajtot vagy két-há-
rom szelet olcsó, zsíros szalámit, de hiába volt a sok rossz ta-
nulság, újra meg újra megettem ebéd után a vacsorát is, s mire
beesteledett, ugyanezt a kínzó nyomást éreztem a gyomrom-
ban az éhségtől, amit most a konyaktól, fájdalmat, amire csak
kétcsillapítóvolt: ennivalamit-amireritkábbankerültsor-,
vagy hanyatt feküdni a vaságyon, nyújtott testtel, hadd fe-
szüljenek ki a gyomor körüli izmok, mert ettől megnyugsza-
nak az éhségtől kínlódó idegek.
Igy feküdtem mindig, hanyatt, akár most itt, a Duna-par-
ton, ezen a padon, amit mintha az én szolgálatomra állítottak
volna ide. hanyatt, nyújtott testtel, mozdulatlanul, de a diák-
szálló 27-es szobájában csak a fölső vaságy sodronyát láthat-
tam magam fölött, és a vedlett matracok huzatja sejlett át a
sodrony csavart-ruganyos szálai között, s ha a fölső lakó moz-
dult egyet - az első évben Ajtaí, a másodikban Tomsits, a har-
madikban már olyan szobát kaptunk, ahol nem voltak emele-
tes ágyak -, a matracból elporlott tengeri fű őrlődött alá, ful-
lasztóan, hogy tüsszögni kezdtem, vagy köpködni kellett tőle,
sodronyok és matracok, itt meg a csillagos ég, egyetlen felhő
nélkül, sötétkék, nyári égbolt, szabályszerűen szép csillagké-
pekkel - Kismedve, Nagymedve, Fiastyúk-és magányoscsil-
lagokkal - Északi-sark-csillag, a Vénusz és a Mars, amely
nem vörös -, nyári ég, s úgy tűnik föl mintha nagyon messzi-
ről szűrődne ide a Szent István körút és a budai túlpart min-
den zaja.
Nyugodni kezd a gyomrom, mint valamikor a vaságyon, a
sodrony és a matracok alatt, álom környékez, sok volt a ko-
nyak, vajon hány talponállóban jártam, hányszor mártóztam
meg a snapszbutikok bűzében, este van, s talán már éjszaka,
meg kellene néznem az órát, ha nem lenne teljesen fölösleges
megtudni, mennyit mutat: elég, ha csak így fekszek ezen a pa-
don, a végéről lelóg a lábam, nem az én testemhez méretez-
ték, és nem arra szánták, hogy fekvésre használja akárkí, ke-
mény a deszkája, de ez nem baj, így elmúlt a gyomorfájásom,
föloldódott és súlyát vesztette a kő...
Hallotta a lépteket a kavicsos úton, lassú léptek, egy férfi
léptei
csodálkozni fog, ha fekve lát itt, de semmi köze
hozzá, csöndben vagyok, nem kurjongatok, senkit se zava-
rok, nem okozok botrányt azzal, hogy itt fekszem, szívom a
vízpárás levegőt, és bámulom a csillagokat, amelyek közül
csak nagyon keveset ismerek. A léptek meglassultak, s az em-
ber, aki nyilván csak most vett észre, megállt. Azt fontolgatja,
megszólítson-e. Ha lehunyom a szemem, azt fogja hinni,
hogy alszom, s nem zavar meg. Behunyt szemmel nagyobb a
sötétség, mint a csillagokon túl ..
- Halló! Kicsoda maga?
A hang fiatalos volt, s enyhén hivatalos tónusú, magabiz-
tos, mint amilyen kurta a kérdés. Kedvem volna megdöbben-
teni, s miért is ne...
Nem nyitotta ki a szemét, elmosolyodott:
- Atomfizikus vagyok, kedves barátom
csend, a felelet elérte a célját. Meglepődött a fic-
kó. De most mozdul, közelebb jön, jobban akar látni, hiszen
ha itt igazán egy atomfizikus fekszik, akkor olyan esettel talál-
kozott, amilyennel csak kevesen...
- Felszólítom, igazolja magát.
Móra kinyitotta a szemét. A Duna-parti lámpák gyönge
fényeiben is kirajzolódtak a rendőr tányérsapkájának, csuk-
lójára akasztott gumibotjának, derékszijára húzott pisztoly-
táskájának kontúrjai
mondhatnám neki, hagyjon békében, nagyonjó
nekem így, kinyújtózva, de ha vitatkozni kezdek vele, tovább
tart az egész...
Belső zsebéből elővette az igazolványát. A zseblámpa egy
pillanatig elvakította, de mindjárt el is fordult róla, s az igazol-
ványra irányult a fehér fénypászta. Nem látta a rendőr arcát,
de most már biztos volt benne, hogy fiatal: a termete is kar-
csú, az arca is vékony, kvadrál a hangjával.
A zseblámpa fénye másodpercnyire újból megkereste az
arcát, aztán kialudt.
- Tessék, itt az igazolványa. Már azt hittem, csúfot akar
tenni velem, de igazat mondott. - Kis csönd, amennyi egy
kérdés megfogalmazásához kell: - Mit tetszik itt keresni? Itt
feküdni a padon, ugyebár, nem való ez. Iszen - (vidéki, azok
mondják így: iszen) - az újság is írja, hogy a maguk kezébe
van letéve a világ sorsa!
húszéves lehet, huszonkettő? Talán sohase ke-
rült még ilyen kényelmetlen helyzetbe: egy ember fekszik
előtte a főváros egyik közterületén, egy padon, egy ember,
akinek szeszszaga van, és aki olyanfajta, hogy tisztelni kell:
atomfizikus, és az újságban azt olvasta, hogy az atomfiziku-
sok kezébe van letéve a világ sorsa...
- A mi kezünkbe? - Elnevette magát, és gémberedett de-
rékkal mozdulni próbált. - Ha az ember kinyitja a tenyerét,
mit talál?
- Tessék hazamenni, kérem. Nem való ez. Tessék csak fel-
kelni, majd segítek.
- Köszönöm, ne segítsen.
Elzsibbadt a dereka, majd a járástól elnúlik.
- Jó éjszakát.
- Jó éjszakát kívánok.
Elindult, lassúak voltak a léptei, és érezte, hogy a rendőr
még sokáig utána fog bámulni
vajonnős-e? Vagytalánvőlegény? Hogyanme-
séli el maj d az esetet a feleségének vagy a menyasszonyának?
Egy atomfizikust látott félrészegen, egy Duna-parti padon
fekve. Ha a Margit hídon lát a korlátnál, és gyanúsnak talál,
azt hitte volna, hogy öngyilkos akarok lenni. Ott is igazolta-
tott volna, ott is meglepődött volna, ott is megjegyezte volna,
hogy a mi kezünkben van a világ sorsa, nem szabad ilyen em-
bernek öngyilkosságra gondolnia, s én talán azzalnyugtattam
volna meg, hogy akinek megadatott, hogy a mi századunkban
szülessen, fölösleges az öngyilkoság gondolatával foglalkoz-
nia...
****
Részeg! Abban a pillanatban észrevettem, amikor belé-
pett. Láttam, hogy koncentrálni próbál, nehogy észrevegyem
a hangján, amint halkan kimondta a szervuszt, még a lélegze-
te is takarékos, nehogy alkoholszagot leheljen ki, de a szeme
elárulja: zavaros, idegen a fénye. Vigyáz a kezére, mégis már
másodszor kell megigazítania a vállfán a zakóját. Háttal áll,
azt hiszi, hallgatni fogok, azt reméli, hogy belefulladok az ide-
gességembe...
- Hol jártál?
- A... Duna-parton.
- Fordulj felém, ha nekem felelsz. Hallottad?! Rám nézz!
Honnan van pénzed? Miből ittál? Miből fizettél az éjjel a bár-
ban? Honnan van pénzed?
...úgy bámul rám, mintha mulattatnám...
- Honnan van pénzed?
- Van.
- Bihari adott?
...nem szabad abbahagynom! Egyik kérdést a másik után
kell rálőnöm, ha azt akarom, hogy beszéljen.
- Miért adott volna Bihari?
- Nem is beszéltél vele? Beszéltél!
- Nem.
- Hazudsz! Mindig hazudtál, most is hazudsz! Pista adott
pénzt, egy csomót már elittál belőle! Elvállaltad az állást, és
most játszod a világfájdalmat, leiszod magad bánatodban,
mint a parasztlegények a faludban.
- Nem falu. Mezőváros.
- Büdös paraszt! Még van kedve humorizálni! Elvállalja
az állást, és mindjárt elíssza az előleget!
- Nem vállaltam el semmit. Kártyán nyertem.
- Hazudsz!
- Kérdezd meg Buksit, ott volt.
- Neki is beetetted! A gyereknek is! Hová mész?! Itt ma-
radj, te . . . !
Kiugrott az ágyból, de mire magára kapta a pongyoláját,
Móra mögött már beCsukódott a szoba ajtaja.
A kilincs csattant egyet Gitta keze alatt. Nyelt és felsóhaj-
tott is a megkönnyebbüléstől, amint meghallotta, hogy a für-
dőszobában csobog a víz. Állt az előszobában, lépésnyire a
fürdőszoba ajtajától, és egész testében reszketett, mintha hi-
deg rázta volna.
...hazudik, hazudik, hazudik, akkor is hazudik, ha igazat
mond! De mit hazudik? Miért mondaná, hogy nem vállalta
el, ha elvállalta? Nem hazudik, miért akarom elhitetni ma-
gammal, hogy hazudik? Csobog a víz, ömlik a meztelen testé-
re, hideg a víz, ki akarjózanodni, libabőrösre akarja dörzsölni
magát a törülközővel, és fogat mos, szabadulni akar az alko-
holszagtól, aludni akar, de én nem fogom hagyni! Beszélnie
kell, meg kell ígérnie, hogy nem hétfőn, de már holnap felhív-
ja Biharit... majd én kikeresem a telefonkönyvből a lakása
számát, és ha nincs benne a könyvben, akárhogyan kinyomo-
zom!
Visszatámolygott a rekamiéig, ült a szélén, két térde között
az összekulcsolt két keze, és az órát nézte, amelyen egyenlete-
sen, sohasem gyorsabban, sohasem lassabban, körbe-körbe-
körbe járt a másodpercmutató.
Csak egy perc, amíg egyszer körbejár, de ez is ijesztően
hosszú, ha nézni kell, és egymás után számolni a perceket:
hány percet, hány millió percet éltem már én őmellette. hány
millió percet nem éltem, mert ez nem élet, nem élet, nem élet,
döglődés, kibírhatatlan! Hol egy cigaretta? Nem kell, de leg-
alább legyen valami a kezemben, amire odafigyelhetek. A ka-
bátja belső zsebében tartja mindig a cigarettáját, de nem ve-
szem ki, hátha hirtelen kilép a fürdőszobából, én már azt is el-
hiszem róla, hogy itt is tud lenni meg a fürdőszobában is egy-
szerre: aki az én életemet tönkretette, az még erre is képes,
nem nyúlok a zakójába, mert ha belép, azt hiszi majd, hogy
kutatni akartam. s nem akarok ismét megszégyenülni: min-
dig én szégyelltem magam, amikor - összesen kétszer - leve-
let találtam nála, annyira szórakozott volt, és annyira nem
törődött vele, hogy talán csak félig olvasva gyűrte a zsebébe a
papírokat, és nem is válaszolt egyik nőnek se... én szégyell-
tem magam, s azért, szégyenemben kínoztam hetekig. Nem
nyúlok a zsebébe.
Jön. Nem néz rám, fényes az arca a hideg víztől, és látom
rajta, hogy csaknem leragad a szeme. Nem hagyom elaludni,
őrüljön meg, nem bánom, akkor se hagyom, beszélnie kell,
meg kell ígérnie! Jó, hadd feküdjön le, annál tébolyítóbb ne-
ki, ha már csaknem elalszik, és akkor nem hagyom. Várni
kell, hadd körözzön a másodpercmutató az óra számlapján,
lassan, lassan, összemosódnak az öt másodpercek és a tíz má-
sodpercek, várni kell, nagyon fáradt, nem helyezkedik, nem
forgolódik, hogy minél kényelmesebb legyen a fekvése, neki
most teljesen mindegy, milyen helyzetben fekszik, neki most
csak az kell, hogy elnyúlhasson és elaludhasson. Meggyötör-
lek, még egy percet várok, akkor meggyötörlek, itt a telefon,
és az ujjam hegyében a hat számjegy. Még húsz másodperc,
már csak tizenöt, zöld a másodpercmutató, tíz, most már kibí-
rom, öt másodperc, még nem, még nem nyúlok a telefonért,
még három másodperc, és - most, most! Konstantin meg fog
döbbenni, nem érdekel, döbbenjen meg, nem az első eset,
hogy éjféltájban cseng a telefonja, de most én hívom!
Már egyenletes a lélegzete, de az első szavamtól, ahogy
kimondom Konstantin nevét - s lehetne akárki más féfii neve
- fel fog riadni. Az ötödik szám a hetes, a hatodik pedig a ki-
lences, azonnal a nevén szólítom, mihelyt felveszi. Fel kell
kelnie az ágyból, át kell mennie a másik szobába, már
ötödiket cseng a telefon, még két-három csengetés, mire oda-
ér és felveszi. Nem is tudom, milyen alvó, biztosan nagyon
mélyen alszik, mindegy, addig csengetek, amígfel nem ébred.
Vagy talán félretárcsáztam, s most egy hasonló szám cseng
egy üres irodahelyiségben, senkinek?
Ideges-gyorsan, mégis óvatosan, figyelemmel tárcsázta új-
ra a hat számot.
...fel kell ébrednie Konstantinnak, nem lehet igaz, hogy
nincs otthon, nem lehet igaz, hogy elment valahová, Panni-
val, vacsorázni kettesben vagy társaságban, s már a feketéjü-
ket is megitták, és zenét hallgatnak, nem lehet, nem lehet!
Még egyszer ellenőriznem kell magam, még egyszer végigtár-
csázni a hat számot!
Csend van az utcán, csend van itt is, csak a fülemhez szorí-
tott kagylóban hallom a csengetést, Sándor lélegzetét se hal-
lani: amikor alszik, ugyanolyan hangtalanul szedi a levegőt,
ahogy Buksi. Cseng, cseng, cseng a készülék a vonal túlsó vé-
gén, és én nem bírom, nem bírom! Konstantin nincs otthon
Sándort akartam felrázni vele, s ő nincs otthon, és nem tudok
bőgni, nem tudom, mit csináljak, csak tartom a kagylót, értel-
metlenül, s oly nehéz, hogy alig bírja a kezem. Mit csináljak?
Mit? Nem bírom, megbolondulok, ha így kell élnem tovább,
és én nem akarok megbolondulni, nem bírom, nem bírom!
Mit vétettem, miért vagyok én ennyire szerencsétlen...?
****
A harmadik nap - vasárnap
Hallotta, hogy már ötödször cseng a telefon. Föl kellene
ébrednie, meg kellene mozdulnia, ha már Gitta nem mozdul,
hogy odanyúljon maga mellé, s fölvegye a kagylót: mélyen al-
szik, vagy ha mégis hallja, nem akar senkivel se beszélni
ki lehet az, aki ilyen kitartóan csenget: csak
olyasvalaki, aki tudja, hogy mi vasárnap mindig itthon va-
gyunk, se Gitta nem szeret kirándulni, se én, nem szeretem a
Pest környéki természetet, nekem a Balaton-vidék az igazi
természet, ott is inkább csak a víz, amiben biztonságosabb a
mozgásom, mint az életben, egyre csöng a telefon, s végre a
testem is fölébredt, végre mozdulni tudok, és a szemem is si-
került kinyitnom. Nem is tudom, hány óra lehet, Gitta helye
üres, a telefon csöng, föl kell venni, hogy végre abbahagyja.. .
- Tessék Móra.
- Itt is.
- Tessék?
- Most ébredezöl? Szép. Mondom: itt is Móra, a bátyád.
Szervusz, jó reggelt, talán züllöttél az éjjel?
nyomban meg kellett volna ismernem a hangját,
a dunántúli e hangjait, amiről én már régen leszoktam, s
azt se tudom, hány óra lehet, reggel-e, dél-e. Fáj a fejem...
- Szervusz, Vince. Honnan beszélsz?
- Még innen az állomásról. Már bánom is, hogy fölhív-
talak.
- Jól tetted! Azonnal gyertek ide.
- Ezt magad se gondolod komolyan. Nem akarunk mi ná-
latok... Érted te, minek magyarázzam?
értem, tudom, emlékszem, megéreztétek, hogy
Gitta nem szeret benneteket, ugyanúgy őrizkedik tőletek is,
mint az anyámtól, meg mint az apámtól, amíg élt: neki ti is
Mórákvagytok, akikhez bármily kevéssé kötődöm, ez az affi-
nitás is veszély Gitta tudatában, baljós tényező, ami ellen vé-
dekezni kell, akár azon az áron is, hogy meggyűlölteti magát
veletek...
- Ne gyerekeskedjetek, komolyan mondom.
- Először is, nem mondod komolyan, másodszor Annus-
nak még merevebbek az elvei, mint nekem, harmadszor na-
gyon kevés az időnk, hadd lássák egy kicsit a gyerekek a vá-
rost, negyedszer meg: nem akarom fölborítani a programoto-
kat, mert abból neked megint balhéd lesz.
- Nincs semmi programunk.
- Ismerlek, udvariaskodsz, megadnád a családnak is, ami a
családé, mármint nekünk, de nem akarok én ilyen áldozatot
tőled. Csak éppen két szót akartam váltani veled, hogy mi új-
ság, most már megvolt a két szó, el is köszönök.
- Várj ! Vince, ne tedd le. Valamit akartam mondani, csak
kiverted a fejemből Vedd tekintetbe, hogy még alig ébred-
tem föl.
- Jól van, jól van gondolkozz csak, annyira nem szűk az
időm
megértem, hogy nem akartok följönni, rendben
van, nektek se lenne jó, Gittának se, nekem se, mindnyájan
tudjuk, amit tudunk, Gitta sohase fogja megbocsátani nek-
tek, hogy - így hiszi - én mindig hozzátok szoktam menekül-
ni, valahányszor elviselhetetlen volt itthon a hangulat, és ami
megbocsáthatatlan, arra nem érdemes engesztelést keresni:
nem sejtheti, hogy én nem menekültem hozzátok, csak éppen
ott kötöttem ki nálatok, mert valahová-valamerre mégiscsak
mennem kellett, nehogy szétdurranjon a fejem...
- Eszedbe jutott már, mit akartál?
- Igen. Semmit. Most akarnék. Szóval, beszélnem kellene
veled... igen, találkoznunk kell!
- Nem hiszem én, hogy ez olyan fontos volna. Kár ezért
egy veszekedést gyűjteni a fejedre.
- Hadd már abba! Értsd meg, hogy beszélnem kell veled!
- Jól van, ne ordíts velem. Ha kell, hát kell, én nem vagyok
semmi rossznak a megjavítója. Állok rendelkezésedre, ne-
hogy elkezdj káromkodni rám. Tessék, szabd meg, mit
akarsz, vigyázzban hallgatlak.
- Hol vagytok?
- Mondtam: még a pályaudvaron. Innen az Állatkertbe
akartunk menni, de ha neked nem felel meg, hát úgy igazítom
a dolgot, ahogy óhajtod.
- Utánatok megyek az Állatkertbe. Hol találkozunk?
- A fiúkat az állatok érdeklik, engem a vendéglő a sziklák
alatt, talán ismered. Megnézem, elég hideg-e a sörük.
- Egy órán belül ott leszek. Szervusz, már öltözök is
fölöltözök, és megmondom Gittának, hová me-
gyek, megkérdem, van-e kedve velem tartani, találkozni Vin-
céékkel, meg kell kérdeznem, mert ha nem hívom, azért tesz
szemrehányást, ha pedig hívom, azért hallgathatok, hogy mi-
ért nem hagyom békébenmég most se a családommal... nem
elégszer megmagyarázta-e már, hogy ezt a vonalat egyszer s
mindenkorra kapcsoljam ki?!
De hol van Gitta, és hol van Buksi? És hány óra? Negyed
tizenegy múlt, mindjárt fél tizenegy. Nem vetette be Buksi
ágyát, semmit se rakott rendbe, talán a konyhában főz, meg-
nézem, bár előre tudom, hogy nincsenek itthon, semmi neszt
nem hallottam mindeddig, elmentek valahová, nem akar lát-
ni, ő is belefáradt ebbe a hangulatba, neki is kevés már az oxi-
gén itthon, s igaza van, nem lehet megmaradni együtt ebben a
lakásban, amíg nincs döntés. Furcsa, ahogy a vér elkeveredik
a borotvaszappannal, nem is tudom, mikor vágtam meg ma-
gam utoljára borotválkozás közben, pedig nem vagyok ide-
ges, inkább még mindig álmos, éppen attól, hogy rengeteget
aludtam.. . a szemem is kisebb lett, mintha megdagadt volna a
tegnapi sok konyaktól, az éjszakai sok alvástól, kisebb lett és
vérágas, Vince csodálkozni fog rajtam, talán sohase látott
ilyen állapotban - egész életében keveset látott, furcsa testvé-
rek voltunk mi, mindig kevés közünk volt egymáshoz, s amit
megtudtunk egymásról, azt is inkább másoktól: titkolóztunk
magunkról egymás előtt, még a sikereinkről se beszéltünk,
csak a kinevezésem után jó másfél éwel tudta meg, hogy ta-
nársegéd lettem az egyetemen, arról se értesítettem, amikor
átmentem az intézetbe, de ő se tudatottvelem semmit, anyám
írta meg, hogy egyszerre kiemelték agronómusnak, átvette
azt a silány gazdaságot, és mindjárt beiratkozott levelezőnek
az Agráregyetemre, majd azt írta anyám, hogy egy nagyobb
gazdaságba került, mert az előbbit már rendbe hozta vala-
mennyire, s most ezt kell egyenesbe igazítania - akkor már
negyedéves volt az egyetemen -, aztán egyszer csak kezében
volt a diploma, de akkor már újra másik helyre dobták, me-
gint rendbe hozni, nevetett is, amikor náluk jártam, kint áll-
tunk az óriási trágyatároló mellett, nevetett, hogy ezt is meg
lehet szokni, mindig a más piszkát eltakarítani, nevetett, és
sokkal idősebbnek látszott a koránál, koponyája közepén na-
gyon megritkult a haj, s hiába igazgatta úgy, hogy mégis vala-
mit takarjon a kopasz fejbőréből, nem sokra ment vele, neve-
tett önmagán a saját megjegyzése miatt is, meg amiatt is, amit
Buksi kérdezett tőle, hogy "Vince bácsi, miért nem vágatod
egészen kopaszra?".
Nem akar elállni ez a vérzés, úgy látszik, mélyebbre sike-
rült nyesnem a kelleténél...
****
. . . mindegy, hány óra, ha világos van, mindig tele a tér gye-
rekekkel, tele minden pad felnőttekkel, akik a kicsikre vigyáz-
ni vagy a mások gyerekeiben gyönyörködni ülnek ki ide, cso-
da, hogy ez a pad üres volt, és még mindig csak én ülök rajta,
ülök, tehetetlenül, látszólag nyugodtan, mintha Buksit tarta-
nám szemmel, akire pedig nem kell vigyázni, és senki sem
sejtheti, hogy a kapunkat figyelem még mindig, pedig Sándor
már jó tíz perce elment, s én tudtam, hogy el fog menni, azt is
tudtam, hogy Buksit is magával akarjavinni, s előle hoztam le
a térre, mert nem akarok egyedül maradni, s Buksin kívül
mást nem tudok elviselni.
Nem tudom, hová ment, nem tudom, mit akar, már harma-
dik napja, hogy semmit se tudok.. . kilépett a kapun, ésjobbra
fordult, hosszú, sietős léptekkel, nem nézett körül, eltűnt az
utcasaroknál, mint aki nemcsak mások elől menekül, hanem
önmaga elől is, csatangolásba és ivásba, harmadik napja
már... Holnap reggel kell felhívnia Biharit!
Vasárnap délelőtt, gyerekek a téren, felnőttek a padokon,
labdák és hinták, barna kisfiúk és barna kislányok a homoko-
zóban, barna kis testek a mászón, harangoznak a kapucinu-
soknál és harangoznak a Szent Anna-templomban, budai va-
sárnap, minden autóbusz kirándulókkal tele, s csak nagy rit-
kán tűnik fel az utcasarkon egy-egy magángépkocsi: akinek
autója van, már kora reggel vagy tegnap kimenekült a város
melegéből, vasárnap estig vagy hétfő reggelig, s mi is mehet-
nénk, ha volna kocsink, én nem lennék olyan lusta, mint Klá-
ri, aki rögtön idegbaj ról kiabál, ha Orbók el akar menni vele a
Balatonra: ő nem bírja a lépésben cammogást a 7-es műúton,
nem bírja, hogy csupa por-kosz legyen, mire leér, és csupa
por-kosz, mire visszaérkezik, ő inkább marad a hűvös lakás-
ban, nem fog csordaéletet élni vikend címén.
Nyolc-tíz kisgyerek egymás hegyén-hátán egy kupacban
mind magának akarja a labdát. Lehet, hogy a kisfiúktól lesték
el a felnőttek a rögbijátékot? Buksi is ott van köztük, talán a
kupac alján, ide kellene hívnom, de csak hadd csinálja - ha
idehívnám, azt mondaná, hogy Sándor megengedi az ilyes-
mit, neki izmosodnia kell, összevissza csókolnám mindig,
ahányszor ezeket a felnőttes szövegeket hallom tőle. Meleg
van, már az árnyék se segít, a lombon is áttör a nap, megvá-
rom, amíg Buksi előkerül, szólok neki, aztán itt hagyom
ebédidőig. Nem főzök, Sándor úgyse jön haza, elviszem vala-
hová Buksit, már a múlt vasárnap is vendéglőben akartam
ebédelni vele...
- Buksi!
...csupa homok a haja, kihevült, ragyog a szeme...
- Ne menjünk még, mammi!
- Te maradhatsz, én felmegyek. Ha ebédelni kell, lejövök
érted, jó? Mit fogsz csinálni?
...ezt mindig megkérdezem tőle, s ő mindig tudja a felele-
tet...
- Nem megyek ki az útra, itt fogok játszani.
- Jó...
.. . még sohase számoltam ki, hány lépés innen a ház, előbb
a homokon, aztán az aszfalton, járda, járdaszegély, úttest,
megint járdaszegély, és már a mi járdánk, szürke aszfalt,
árasztja magából a forróságot, szinte didergetően hideg utána
a lépcsőház, amely egyszerre visszhangozni kezd a cipőm sar-
kától. Amióta emlékszem, mindig szűk terekbe szorult be az
életem, mindig fellélegezni vágytam, végtelen távolságokra,
előre el nem tervezett mozgásra, hosszú repülésekre és part-
talan tengerekre, mindig szabályoktól akartam szabadulni,
kiszámítatlan helyváltoztatást akartam nap nap után, úgy él-
ni, hogy ezt a szót: lehetőség- ne is kelljen ismernem... s ehe-
lyett mindig beszűkült körülöttem a világ az iskolától hazáig,
otthonról az iskoláig, kerítés a kert körül, falak a szobám
körül, beszűkült a világ a vállalat és a lakásunk köré, szinte
körülbörtönöztek a kopott íróasztalok és a füstszagú falak,
papírokról szétszálló por volt a levegőm, amíg ki nem szaba-
dultam a Vállalattól, hogy utána megint másképpen fogyjon
el körülem a tér: itthonról a boltokig, a boltoktól hazáig és a
játszótérig, ajtók, korlátok, falak, nyitottan is zárt ablakok,
ezerszer megunt bútorok, szőnyegek és ez az íróasztal.
Nem keverek össze semmit, minden papírt ide teszek visz-
sza, ahol ő hagyta, nem kutatok, hiszen a kutatás annyit je-
lent, hogy érdekel valami, engem pedig nem érdekelnek a pa-
pírjai, se itt, az íróasztal tetején, se ebben a nyikorgó fiókban.
Ami összetartozik, gondosan összetűzi, ezt is, amit Biharinak
mutatott csütörtök este: papírlapok, gépelt szöveggel, min-
den sorban legalább két szakkifejezéssel - a Tervezet, amit
mindeddig egyszer se hagytak jóvá, s hiába reménykedik
most újra, megint nem fogjákjóváhagyni. Rengeteget dolgo-
zott rajta, éjszakák éj szakák után, mennyi ideje már - két éve
vagy tíz esztendeje? -, s a töméntelen munkából semmi meg-
fogható, csak ez a tervezet, amit én nem értek, mások nem
akarnak és nem is fognak megérteni - hányszor sajnáltam,
amikor felébredtem, és ő még mindig itt görnyedt az asztal-
nál: csak múlt-múlt fölöttünk az idő, és nem lett belőle sem-
mi, mert a hiába-időnek sohase volt és sohase lesz értéke...
****
Vince már elhízott volna, ha az életmódja nem akadályoz-
ná ebben: hajnali ötkor talpon, s késő estig szakadatlan a haj-
sza, gyalog vagy a vedlett homokfutón, amit az első munka-
helyén szerzett, s azóta is magával cipeli a bricskát, bárhová
vezénylik is, félcipőt csak vasárnap érez a lába, hétköznap
bőrcsizma a viselete, s ruhát is csak a hét végén vált, néha az
értekezletekre is gyűrött-kopott mezei ruhájában szalad be a
járáshoz.
- Elegáns vagy.
- Csak röhögök, valahányszor benézek a szekrénybe. Öt
ruhám van, más azt mondaná, hogy nem sok, de nekem bő-
ven az. Ha kiszámolom, ez az ancug már hároméves, de há-
romnál többször aligha volt rajtam. Sört kérsz?
- Sört. A gyerekek?
- Nem győztek rád várni, Annus meg velük ment, pedig
mondtam neki, hogy két ekkora laklit nem kell már kísér-
getni.
- Pista most tizenöt?...
- Tizenhat, Gabi tizennégy. őket az állatok érdeklik, egy-
előre titokban mindegyik Afrika-vadász akar lenni, engem
meg a sör érdekel. Van otthon nekem nagyobb állatkertem,
mint ez. Száztizenhét tehén, huszonkét ló, hetvenegy borjú,
nyolc csikó, négyszáz birka, a sertésállományt nem is tudom
pontosan, százötven körül, meg valami négyezer baromfi.
Több a gond velük, mint itt az oroszlánokkal. Itt minden mű:
műbarlangok, műsziklák, ez is itt a fejünk fölött, egész mű-
hegy, kívülről sziklának látszik, belül meg üres, illúzió az
egész, nálam meg otthon legtöbbször az illúzióról is kiderül,
hogy valóságosabb, mint amit annak tartok. Igazi istállók,
igazi takarmányhiány, igazi lábtörés egyszerre négy borjúnál,
igazi baromfivész, igazi gépek, igazi alkatrészhiány.
Nevetett, teli szájjal, beleivott a sörébe, és élvezettel nyalta
le a szájáról a fehér habbajuszt. Hirtelen tűnt el az arcáról a
mosoly:
- De te nem azért jöttél, hogy az én fecsegésemet hallgasd.
Megint valami cirkusz? Ismerlek: mintha otthon ülnél nálam.
Ülsz, hallgatsz...
ha tehetném, most már valóban hallgatnék, de
nem tehetem, legalább vele meg kell próbálnom: ő eléggé
idegen ahhoz, hogy senkinek ne mondja tovább, még a felesé-
gének se...
- Nem rólam van szó. Egy barátom dolgában... Tulajdon-
képpen tőlem kért tanácsot. Ha nem unod végighallgatni.
- De előbb kérek még egy korsót.
- Majd én. Főúr! Két korsót lesz szíves...
hideg a sör, jót tesz a gyomromnak, s látványnak
se utolsó a fehér habos krigli az előírásosan kockás abro-
szon...
- Hallgatlak, Sándor. Mi van hát a barátoddal?
- Tulajdonképpen... szóval, ugyanott dolgozik az intézet-
ben, csak másik részlegben. Nagyjából egyidős velem, elég
nehéz eset, senkinek se különösebben kedvence, de a direk-
ció megtűri, mert munkaerőnek elsőrangú, nincs olyan téma,
amire nemet mondana, aztán amit elvállal, nemcsak megcsi-
nálja, nemcsak muszájból, hogy ha már rásózták, essen túl
rajta, hanem ötleteket is ad, nemcsak dolgozik, hanem beleis
dolgozik, szóval érted...
- Na és? Mi van vele?
- Tulajdonképpen egyszerű a képlet. Nem az első ilyen di-
lemma a világon. Az illető csak robotol évek óta, s nem viszi
semmire. Eddig nem is volna baj, hanem a felesége. .. Az asz-
szony annak idején abban a hiszemben ment férjhez hozzá,
hogy férjéből pillanatok alatt világhírű atomfizikus lesz, ün-
nepelt ember, fiatal zseni, nagystílű életük lesz, lehet majd
csillogni, tudod, ahogy a mozikban mutatják a sikeres, nagy
tudósok életét, kocsi, személyzet, villa, miegymás, szóval ér-
ted. Aztán ebből az egészből semmi se lett hétévi házasság
alatt.
- Ez se az első ilyen eset a világon.
- Persze. Viszont mit tegyen az illető akkor, ha olyan hely-
zetbe csöppen, amilyenbe most került. Egyszer csak fölbuk-
kan valahonnan egy régi iskolatárs, akiből közben nagyfiú
lett, és minden további nélkül fölajánl az illetőnek egy állást,
ahol minden különösebb erőfeszítés nélkül megkeresheti az
eddigi pénzének a háromszorosát, kiemelt laboratórium,
mindenféle előnyök, csak éppen nem fizikusmunka, hanem
rutin; amihez elég egy lelkiismeretes,jobb villamosmérnök is.
A munkánk pedig... szóval, ha valaki egyszer kicsöppen a
kutató területről... Az én területem... az illető kollégám terü-
lete is olyan, hogy azt nem lehet fél kézzel csinálni, ahhoz...
szóval, érted, úgy szokás mondani, megragadom az alkalmat,
megkérdezlek téged, több szem többet lát
ostobán beszéltem, mindmáig nem tanultam
meg okosan fogalmazni, s Vincének élesebb annál az esze,
jobb az emberismerete, hogy észre ne vette volna: rólam szól
a mese. Nagy slukkokkal szívja a cigarettáját, a mutatóujja és
a középső ujja sárga a nikotintól, hiába használ magafaragta
meggyfa szipkát. Fújja a füstöt, engem néz...
- Szóval? Mit szólsz hozzá?
- Mit szóljak? Segíts, falu, dűl a város. A tévében minden
rossz filmben így csinálják. Adj tanácsot, te egészségesvidéki
rokon! Mit szóljak? Én úgyis hiába mondok akármit, te a vé-
gén csak azt csinálod, amit te akarsz. Most még töröd a fejed,
dilemmázol, nem tudom, meddig érsz rá, hogy elhatározd
magad, de annyira csak-csak ismerlek, hogy a végén szépen
besuvadsz. Láttam én azt rajtad, nemegyszer, mitjelent ne-
ked Gitta!
****
...azt hittem, amikor megszólalt a telefon, hogy Klári
csönget, s már azon gondolkoztam, hogyan rázzam le, de
nem ő volt. "Vasadi beszél. Gitta? Szervusz. Meghívlak ben-
neteket ebédre. Mikorra jöttök?"
Elfeledkeztem róla, hogy mostanában esedékes Heini bá-
csi ebédmeghívása, s hiába mondtam, hogy Sándor nincs itt-
hon, dolgoznia kell egész nap, tegyük el máskorra a dolgot,
tudtam, hogy fölösleges minden szabadkozás, ha egyszer
Heini bácsiék mára osztottak be bennünket, el kell mennem,
akár Sándorral, akár nélküle, nincs kibúvó, Heini bácsi szigo-
rú rendjét nálam nagyobb hatalom se bolygathatja meg.
"Igen, akkor csak Buksival megyek. Mikorra legyünk ott?"
"Fél kettőkor terítve, legyetek pontosak." "Igen, pontosak
leszünk."
Pontosak leszünk, mindjárt lemegyek Buksiért, megmos-
datom, felöltöztetem, s lassan már indulhatunk is, messze a
Szabadság-hegy, s nem szabad elkésnünk, nem szabad meg-
bolygatnunk a szigorú rendet, amihez Heini bácsi minden be-
osztott rokona és ismerőse önkéntelenül igazodik. Ez a rend
ad tartást az öregnek, ez segít neki megőrizni a sértődöttsé-
gét, amelytől úgy érzi, hogy a világ fölött áll, annak ellenére,
hogy ma is csak beosztott minisztériumi osztályvezető, ahe-
lyett hogy miniszter, miniszterhelyettes vagy legalább főosz-
tályvezető lenne, ő, aki annak idején sok pénzzel támogatta a
földalatti kommunista pártot, s a felszabadulás után mégse
ezt vették tekintetbe, hanem azt, hogy bőrnagykereskedése
volt, amit államosítani kellett -jó állást kapott az államosítás
után, Sándor szerint a szakértelmének megfelelőt, de Heini
bácsinak ez kevés, ő nem annyit akar, amennyit akármelyik
régi szakember megkaphat, hanem magasabb pozíciót, ami-
lyen az ellenállási mozgalom résztvevőinekjár, mert ő a maga
mauthauseni deportálását is betudja a dologba. Osztályveze-
tő a minisztériumban, minden reggel nyolckor a szobájában
ül, és minden délután ötkor távozik, szigorú életrend, szigorú
beosztás, biztosan lajstromot vezet a rokonokról és az isme-
rősökről egy külön határidőnaplóban, s mindegyik név mellé
beírja, mikor hivatalos az illető, s ebédre vagy vacsorára vagy
csak délutáni feketére hívandó-e. Mi állandóan ebédre ka-
punk meghívást, s ez délután fél hatig szól, ebéd után rövid
szieszta, majd előveszik a römikártyát, s miközben Buksi az
udvaron játszik a házmester kislányával, mi kártyázunk, fel-
veszünk, leteszünk, osztunk, nyerünk és vesztünk, egész pa-
pírlap betelik az eredményekkel fél hatig, amikor el kell bú-
csúzni, mert hatra másik vasárnapi vendég jön, feketére, s a
feketét mindig frissen pörkölik, hogy már az illattól megtisz-
telve érezze magát az új vendég.
Pontosak leszünk, kinyitom a vízcsapot, mire fölérek Buk-
sival a térről, éppen félig folyik a kád, Buksinak nagyon tisz-
tának kell lennie, mert az öregnek az a mániája - ettől Buksi
egy életre meg fogja utálni -, hogy mindig ellenőrzi a körmeit
és afülét, elég tiszta-e. Sohase volt gyerekük, szeretik Buksit a
maguk módján, ha egyáltalán szeretnek valakit, de őket senki
se szereti, mégis mindenki elmegy hozzájuk, s nem ez az
egyetlen megmagyarázhatatlan szituáció az életben. Öregek,
bár jól tartják magukat, Heini bácsi hetenkint gőzfürdőbe és
masszázsra jár, Berta néni pedig rendszeresen fogyókúrázik,
fiatalabbnak is látszanak a koruknál, s nem tudhatom, vajon
tartom-e én majd ilyen jól magam hatvan-hatvanöt éves ko-
romban. A Moszkva téren, ahol átszállunk, egy szál virágot
kell vennem, csak egy szálat, nem többet, mert a vendégek vi-
rágainak csak egy keskeny szájú vázát tartanak, legfeljebb
egy szál szegfű vagy egy szál rózsa fér bele, fegyelmező eszköz
a váza is, rászoktatja a vendégeket, hogy a háziak csak a gesz-
tusra kíváncsiak, nem a virágszálak számára, híszen nincse-
nek is rászorulva a virágra, van elég a kertjükben, s a házmes-
ter mindennap frisset rak a vázákba.
Mindent kikészítettem Buksinak? A kis cipőjét még ki kell
tisztítanom, nem elég fehér, és nem elég ragyogó-fekete a be-
tétje, s Heini bácsi szemét a legapróbb szépséghiba se kerüli
el, hogy - ha félmondattal is - megjegyezze: ilyen kis gyerek
külleméért még teljes egészében a szülők felelősek.
Jól van, csinosak leszünk, rendesek, és elviseljük ezt az
ebédet is, amiben csak az a jó, hogy néhány hónapra újra le-
tudtam Heini bácsiékat...
****
Jól tettem, hogy elköszöntem Vincétől, mielőtt Annus
visszajött volna a két fiúval: Vincével se tudtam már egy idő
óta miről beszélni, miért erőlködtem volna a feleségével és a
fiaival... Érthetetlen, bár valahogyan biztosan megmagya-
rázható, hogy két embert, akik testvérek, tehát a világon szin-
te a legközelebb kellene állniok egymáshoz, áthidalhatatlan
távolságok választanak el, idegenebbek az idegeneknél, s tíz-
tizenöt perc után már csak semleges dolgokról képesek be-
szélgetni, tudat alatt azzal a kívánsággal, hogy bárcsak adód-
na már valami ürügy a búcsúzásra a véletlen találkozásnál, s
járna le már végre a látogatás ideje, indulna a vonat és a többi.
Vincével én sohase hangolódhatok azonos hullámhosszra:
ha nagy bajba kerülnék, ha nem lenne kenyerem, ha bármi-
lyen komoly szükséget látnék, segítene rajtam, csak éppen ar-
ra képtelen - ahogy én is -, hogy valami barátságféle alakul-
jon ki köztünk. Mitől? Nem tudom. Nem kellett sohase félté-
kenynek lennie rám: otthon semmivel se kaptam többet, mint
ő, az se rajtam múlt, hogy én tanultam, ő pedig nem - sohase
volt kedve az iskolához, alig végzett a nyolc elemivel, rögtön
beállt a kertészetbe, pedig jó esze volt, csak éppen az iskolai
fegyelmet, az öt-hat órás tanítást nem bírta elviselni. Mindig
minden érdekelte, ami az életeleméhez tartozott: a föld, az ál-
latok, a gabona, a kapások, a virágok, minden, s különösen
ahhoz értett született ösztönnel, hogy az idejével és a mások
idejével gazdálkodjék, vérében volt a szervezés képessége, s
tizenhét éves fejjel - akkor már a technikumban tanult, leve-
lező volt - ő parancsolt a növénytermesztő brigádban olyan
embereknek is, akik az apja vagy a nagyapja lehettek volna.
Azt hiszem, tízszer élesebb az esze, mint az enyém, és száz-
szor annyi a gyakorlati érzéke, nem fogok csodálkozni rajta,
ha egykettőre sokra viszi, valahová magasra emelik ki, bár
azon se csodálkozom, ha visszautasítja az ilyesfajta előmene-
telt: az is a természetében van, hogy közvetlenül szereti látni a
munkája eredményét. "Öregem - a múlt télen vagy két éwel
ezelőttin mondta-e? -, öregem, én etetem ezt az országot, és
ha volna belőlem még száz, nem ilyen nyüglődve alakulnának
a dolgok. Esküszök neked, én most is meg tudnék tanítani
akárkit, hogyan kell szocialista mezőgazdaságot csinálni: ke-
vesebb agitációval és okosabb bérezéssel. Ahogy nálam be-
vezettem. Ne tarts nagyképűnek. Ha akarod, bemutatom én
neked fehéren-feketén..." Akartam, és jó fél napig böngész-
tem a könyveit, az egyéni munkalapokat, amiket ő talált ki, a
kereseti kimutatásokat, és ha nem akartam volna, akkor is be
kellett volna látnom, hogy igaza van, ez kell, amit ő csinál, ri-
mánkodás helyett gazdaságilag tanítani meg az embereket,
hogy érdemes dolgozni, mert csak az keres, aki dolgozik, aki
viszont dolgozik, igenis találja meg a számítását! Láttam apa-
pírjai között egyjelentést is, véletlenül láttam, nem ő dicseke-
dett vele, hogy egy év alatt hetvenkét huszonöt évesnél fiata-
labb legény és lány ment vissza végleg a falujába a városból,
mert kiderült, hogy a városi ezerkétszáz helyett otthon az
ezerötöt, ezerhatot isjátszva megkereshetik. Erről tudott be-
szélgetni velem, de csak erről, az életeleméről, amiről úgy tár-
saloghatott velem, de csak erről, mint akármelyik idegennel.
Itt pedig, az Állatkertben, a műhegy alatt, a műbarlangokkal
szemben, húsz perc után már nem volt miről...
Megállt a trafikosbódénál, aminek a kicsiny üvegablakát
az elárusító úgy leárnyékolta sötétkék papírral a nap ellen,
hogy csak a kinyúló-visszahúzódó, aszott kezét lehetett látni.
- Két telefonérmét kérek...
- föl kell hívnom Marist, megígértem neki, s magam miatt is
telefonálnom kell: alig múlt dél, mit kezdjek az időmmel?
Átvágott az úttesten, s benyitott a sárga telefonfülkébe,
amely szinte parázslott a hőségtől. Be se csukta maga mögött
az ajtót, a lábával tartotta, ameddig tárcsázott, s végre fölsza-
badult az egyik keze. Nem számított rá, hogy a lány nyomban
fölveszi a kagylót.
- Mikor láthatom?
Zavart vagy valóban gondolkozó csönd volt a vonal túlsó
végén.
- Nem is vártam, hogy felhív.
- Én... úgy emlékeztem, hogy megígértem.
- Lehet. Talán én nem figyeltem oda. Nézze, most nem
érek rá. Talán estefelé. Mondjuk, öt órakor? Megfelel magá-
nak? Jöjjön el értem, majd kitalálunk valamit. Ötkor várom.
- Ötkor.
...mit csináljak öt óráig?
Meglátta az utcai büfét, s ettől egyszerre éhség sajdult a
gyomrába. Ott legalább árnyék van.
Sorba állt a pénztárnál az emberek mögött, akik közül
egyedül ő viselt zakót - minden férfi ingujjban várta, hogy a
kasszáhozjusson -, s ettől még elviselhetetlenebb lett a hőség.
Nézte az embereket, férfiakat, nőket, gyerekeket, ahogy állva
ették a virslit, debrecenit, és sört és málnát ittak hozzá...
én is naponta ettem állva, mindig a legközelebbi
népbüfében, amikor már nem bírtam tovább a gyomromban
az éhes szorítást. sorba álltam a pénztáraknál, sorba álltam a
bádogpultoknál, ahol üregekbe rejtett alumíniumfazekak-
ban párologtak az ételek, blokkok szúródtak föl a szögekre
begyakorlott-hanyag mozdulattal löttyintették tele levessel
vagy főzelékkel az el se törölt tányérokat a vállig meztelen, fe-
hér tunikás kiszolgálónők... népbüfék, olcsók és gyorsak,
egyforma ízek, tömegételek, elment a kedvem is az evéstől,
mire sorra kerültem, de legalább hamarabb jóllaktam s kiol-
daloghattam a tömegből, sohase ültem be egyedül vendéglő-
be, mindig feszélyezetten éreztem magam, és sajnáltam az
egyedül ülő férfiakat. inkább állva ettem a meleg és büdös
népbüfékben, mert ha egy lányt vagy asszonyt vittemvendég-
lőbe, csak italt rendeltem mindkettőnknek, legalább arra le-
gyen elég pénzem: össze kellett húznom magam, alig maradt
ezer forintom, valahányszor föladtam Gittának a kétezret.
Néztem az embereket a népbüfék pénztárainál és bádogpult-
jainál, találgattam, száz közül vajon hány ugyanolyan magá-
nyos, mint én voltam, s amelyik ugyanolyan egyedül van, va-
jon miért nem tartozik hozzá senki? Biztos voltam benne,
hogy száz közül legföljebb húsz cselleng egyedül az életben,
vagy még annyi se, s nem tudtam kitalálni, melyíket érezzem
sorstársamnak, s ha pontosan éreztem volna, akkor se váltok
egyikkel se szót. Aki egyedül van, vállalja magában a dolgát,
ne akarjon mással közösködni, hiszen két magányos élet se le-
het egyforma. Nem tudom, mi lesz, nem tudom, sikerülne-e
újból hozzászoknom a népbüfékhez, az állva evéshez, a keve-
redő szagokhoz, a gyors nyeldekléshez, hogy mielőbb kime-
nekülhessek az utcára...
****
Minden mozdulat szertartásos, minden pontosan a helyén,
márkás szerviz, merev Heini bácsi tartása, merev Berta néni
tartása, merev az én tartásom is, az imént vettem észre, hogy
önkéntelenül magamhoz szorítom a könyökömet, s csodá-
lom, hogy ebben a csendes étkezésben mindketten hagyják
Buksit a M„rklinjéről beszélni.
- Lehet belőle repülőgépet építeni, tudok csinálni szélmal-
mot is meg hajót, hogy kéménye van, csak nem füstöl, de a
szélmalom, az forog, csak meg kell indítani...
... Heini bácsi szeme most is hunyorog, ez valami idegesség
nála, a deportálásban szerezte...
- Láttál te már igazi szélmalmot?
- Mammi mutatta. Moziban. Azt a szél forgatta, de már
nem csináltak lisztet benne, hanem ettek.
- És biztosan nem beszélgettek evés közben abban a szél-
malom-vendéglőben.
- Az én szélmalmomat én hajtom.
... közbe kell szólnom, mielőtt szigorúbban ráripakod-
nak...
- Te hajtod a szélmalmodat, te csinálsz mindent, aztán itt is
találok egy csavart a partvissal, ott is egy csavar, mégjó, hogy
nincs porszívónk, az felszippantaná, aztán kereshetnénk a
csavarjaidat.
- Nincs porszívótok?
...ezt nem kellett volna mondanom, Berta néni máris le-
csapott, minden elszólásomra rábukik, de most már mind-
egy...
- Örülök, hogy a frizsidert sikerült megvennünk, az már
nagyon kellett Buksi miatt is.
- Azért egy porszívóra meg egy padlókefélőre kellene
hogy teljen, megtanulhattatok volna már beosztani.
- Beosztani csak addig lehet, amíg tart a pénzből.
Buksira pillantott, most egyszerre németre fogja váltani a
szót Berta néni.
- Ich habs am Hochzeit gesagt.
- Sándor egyedül keres.
- Allezanc. Egy férfi keressen annyit, hogy tisztességesen
eltarthassa a feleségét, és abba beletartozik a porszívó is.
- Tetszik tudni...
- Igen, mindent tetszem tudni. Ha apád annak idején rám
hallgat, ha nem ad oda az első... Na, hagyjuk, eső után
köpönyeg, te kerested magadnak, meg az apád, a te gondod.
Mikor költöztök megint külön?
...erről nem fogunk beszélgetni, Berta néni!...
- Nem kéred már a levest, Buksi?
- De kérem.
- Akkor egyed, mielőtt kihűl. Melegem lett a levestől, mit
tetszenek szólni ehhez a kánikulához?
- Majd megjön a böjtje a télen. Figyeljetek a szavamra,
olyan telünk lesz, olyan kemény és olyan hosszú, amilyen em-
beremlékezet óta nem volt. Mennyi most Sándor fizetése?
... hiába nézek rá, nem érti meg, hogy legalább a gyerek
előtt nem akarok erről a témáról beszélgetni, legalább addig
várjanak, amíg ebéd után Buksi kiszalad a kertbe, akkor maj d
megszolgálom az ebédjüket, s ha nem is elégítem ki a kíván-
csiságukat, majd csak elmondok egy-két apróságot, amin el-
csámcsoghatnak, valahányszor szóba kerülök a következő lá-
togatásomig...
- Mikor tetszenek menni nyaralni?
- Heini augusztusban akar, de én el fogom intézni, hogy
már júliusban. Tettetek félre pénzt nyaralásra?
- Bitte sehr, nicht vor dem Kind über diese Thema. Azt
mondja mindenki, olyan tömeg van a Balatonnál, hogy az
egész víz egy nagy Palatinus strand, alig lehet talpalatnyi sza-
bad helyet találni.
- Mert ez a rengeteg külföldi... Itt a dollárjukért ingyen
kapnak mindent, ráadásul ez a rengeteg cseh, de ezek leg-
alább kempingeznek, akinek viszont kemény valutája van,
dugig tölti a szállodákat. Az én koromban már nem kempin-
gezhet az ember, ha meg magánházhoz megyek, vagy a für-
dőszoba rossz, vagy a gyerekek nem hagyják pihenni az em-
bert. Mi lesz a sülttel?
- Itt vagyok, doktor úr!
. . . végre! legalább addig elfeledkeznek rólam, ameddig Ilo-
na itt ügyködik: nekem adja majd a legszebb szeletet, engem
gyerekkoromtól szeret, csodálom, hogy meg tud maradni
Heini bácsi szekatúráitól, én az ő helyében már akkor se
jöttem volna vissza, amikor ő visszajött, inkább éltem volna a
nyugdijamból, nem hagynám, hogy a cselédszobáért, amit
neki adtak, meg a zsebpénzért, ami hozzájár, elviseltessék ve-
lem a szeszélyeiket...
- Kevés krumplit kérek.
- Keveset, mindig keveset, mikor szokik már le róla a kis-
asszony? Én pirítottam, látja, milyen szép, majd én megmu-
tatom, mennyit egyék a kisasszony!
.. . kisasszony. Igy hív azóta is, hogy férjhez mentem, s talán
igaza is van: énbelőlem azóta se lett, s talán sohase is lesz iga-
zán asszony...
- Köszönöm, Ilona, most már tényleg elég.
- Mert örökké csak a divat. Fogyókúráznak, aztán kilát-
szik minden csontjuk...
****
sejtettem: elment, elvitte ebédelni Buksit, talán
haza se jöttek reggel óta, de mégis... átöltözött, itt a levetett
ruhája, Buksi napozóját is itt hagyta, be se ágyazott, a kádból
se engedte le a vizet. Nem először fogok takarítani, s nem is
esik nehezemre: az albérleti szobát azzal a föltétellel adta ki
özvegy Arvainé, hogy magamnak kell takarítanom, mégpe-
dig nem tessék-lássék, hanem tisztességesen, mert ő minden-
nap ellenőrizni fogja. "Felvilágosult asszony vagyok, uram,
nem tiltom meg, hogy vendégeket fogadjon, természetesen
moderato; ahogy a zenében mondják, de a tisztaság a gyen-
gém, olyan albérlőt nem tűrök, akinek nem ragyog a szobája.
Amikor nászúton jártam boldogult férjemmel a szigetország-
ban, az angoloktól tanultam azt a nagyszerű mondást, hogy
my house is my castle, tehát az ember becsülje meg a lakását,
főleg azzal, hogy tisztán tartja. Ha konveniálnak önnek a fel-
tételeim, akkor itt maradhat, ön diplomás ember, ez ajavára
szól, de ha nem tetszik, amit mondtam, inkább ki se vegye a
szobát." Megszoktam a takarítást, értettem hozzá, a kollégi-
umban is magunk takarítottunk, ha azt akartuk, hogy igazi
tisztaság legyen a szobánkban. Takarítottam özvegy Arvai-
nénál, s takarítottam a házasságunk alatt is ezerszer: szóváltá-
sokat spóroltam meg így, hiába magyaráztam volna Gittá-
nak, hogy nincs igaza, ha ő ahhoz ragaszkodik, hogy mind-
egy, mikor takarít ki az ember, az a fontos, hogy előbb-utóbb
ki legyen takarítva a lakás, ha pedig nem tetszik, hogyan oszt-
ja be az idejét, fogadjak állandó bejárónőt, de őt ne dirigál-
jam, mint egy cselédet. Nem dirigáltam, nem szóltam, ha sza-
naszét találtam az ágyneműt, anyám szava jutott eszembe:
nem esik le az aranygyűrű az ujjamról, ha én fogok hozzá.
Ugyse lett volna kedvem semmihez, ha úgy ülök oda az aszta-
lomhoz, hogy körülöttem szalad a lakás...
Fölakasztotta a zakóját, lehúzta az ingét is. Trikóban elvi-
selhetőbb a meleg. A partvis a helyén, a lapát is, a portörlő is,
a többi már gyerekség. A partvis szőrkeféje vékony porcicá-
kat gyűjtött össze a parkettán, s lustán libegett a por a levegő-
ben, ahogy a kitámasztott ablakredőny alatt beáradó fény lát-
ni engedte...
most várni kell a törölgetéssel, ameddig leeresz-
kedik a szállongó por, közben be lehet ágyazni, s vizet is mele-
gíthetek a konyhában a mosogatáshoz, de erre nincs is szük-
ség, nem otthon vagyok, gyerekkoromban - itt a gázbojler
azonnal ad meleg vizet a mosogatáshoz is, nemcsak a fürdés-
hez...
Fölpaskolta a vánkosokat, összehajtotta a takarókat, a le-
pedőket, s mindent elrendezett a rekamién, helyére hajtogat-
ta a szőnyegeket, eligazította a fotelokat, és kiment a konyhá-
ba, hogy elmosogasson
néhány edény csak, tejescsészék, vizespoharak,
három tányér, két kés, két kanál, két villa, én nem használtam
itt napok óta semmit, pillanatok alatt végzek ezzel a nem-is-
mosogatással. A diákszállóban hét közben csak hideg vízzel
öblíthettük ki a poharainkat, s ha előbb tejet ittunk belőle, se-
hogy se sikerült egészen tisztára mosnunk, mindig tompa ma-
radt a poharak fénye szombatig, amikor végre forró vízzel ra-
gyogóra sikáltuk valamennyit, hogy legalább egyszer csillog-
jon a következő szombatig...
Átnézett az üvegpoháron, amit elsőnek törölt el, elég ra-
gyogónak találta, majd a következőbe tömte a konyharuhát,
be a fenekéig, hogy minden csepp vizet kiitasson belőle. Edé-
nyek, üveg, tisztaság, csak az asztalt kell letörölnie, s a két-há-
rom morzsát összesöpörnie, ami talán reggelizéskor hullott a
kőkockákra, aztán valahol VIM-et is talál, amivel a kádat ki-
sikálja
otthon mindig ragyogott a lakás, akármilyen
szegényes is volt, s akármennyire kevés a pénz, havonta egy-
szer lúgkőre is volt, hogy a padló minden négyzetcentiméte-
réről eltűnjön a makulányi piszok is. Anyám kezét kiette
olyankor a lúgköves oldat, este lefekvéskor, amikor azt hitte,
hogy nem látjuk, csipetnyi zsírt lopott a bödön aljáról, azt
kente szét a tenyerén és a kézfeje bőrén, hogy elpuhítsa a re-
pedéseket, s hatvan felé közeledett, amikor először használt
igazi kozmetikumokat: én vittem haza neki két-három fajta
krémet meg kölnit, nem Gittától kérdeztem meg, mit vegyek,
Karolin kisasszony adott tanácsot, s meglepődött, amikor a
kérdésére "Hát milyen márkát szokott használni az édesany-
ja, nem emlékszik?" - azt feleltem, hogy nem tudom, az én
anyámnak - ezt már nem mondtam - csak most lehet végre
emberi sorsa, amikor nagy sokára mind a két fia úgy keres,
hogy segítsen neki, legalább az öregségét szebbé tegye, ha
már az egész élete alig volt emberinek nevezhető...
Belehajolt a fürdőkádba, szétkente a kefével a fehér port
hiába mossuk ki minden fürdés után, ha más
nem, a szappanhab maradékából lerakódik valami a kád falá-
ra, Pesten elég egy hétig érintetlenül hagyni a lakást, magától
piszkos lesz, a világ legporosabb városa, itt mindennap akad
takarítanivaló, reggeltől estig piszkos lesz az ingem, magam
mosom az ingeimet, műszálkeverék mindegyik, nem kell va-
salni őket, nem is tudom, mi lenne a kis pénzű, magányos fér-
fiakkal, ha nem találták volna ki a műszálakat, öt-hat éve
nemegyszer azon vettem észre magamat, hogy minden pup-
liningem piszkos, nincs mit fölvennem, s azt kaptam feleletül,
hogy hordjak műszálas inget vagy - ez már szinte refrén volt -
fogadjak állandó háztartási alkalmazottat. Klári is megmond-
ta, hogy neki, Gittának abba kellene hagynia a cselédeske-
dést, még akkor is, ha csak a maga meg a családja cselédje.
Akkor elfogyott az önuralmam, és megmondtam, hová kül-
deném Klárit, ha elém kerülne, s azt is tudom, hogy Gitta to-
vábbadta az üzenetemet, mert két hónapig nem láttam se
Klárit, se Orbókot, megszűntem létezni számukra, mert vé-
tettem az íratlan szabályok ellen, s ráadásul el se szégyelltem
magam amiatt, hogy nem tudok háztartási alkalmazottat tar-
tani. Két hónapig eltűntek, csak Gitta találkozott velük, s én
hallgattam, nem törődtem vele, hogy elárulta, amire mindig
nagyon számítani akartam, a kettőnk szolidaritását, nem ér-
dekelt az egész, legalább nem kellett társaságbajárnom, dol-
gozhattam esténkint, amíg Gitta haza nem jött. Nem tehet-
tem róla, hogy ilyenkor mindig veszekedtünk, már fölbosz-
szantottan ért haza minden este, tömték a fülébe a bogarat,
hogy csak énrajtam múlik, miért nem élünk jobban, az én vi-
déki bogaraimon, a paraszt-együgyűségemen, az élhetetlen-
ségemen, hogy tudóstakarok faragnimagamból, s nem értem
meg, hogy nem abból lesz tudós, aki azzá akar válni, hanem
akiből tudóst akarnak csinálni odafönt. Az íróasztalomnál
hallgattam - egyszer-egyszer feleltem csak vissza, majd azt is
abbahagytam, mert csak szellemes riposztokkal kerekedhet-
tem volna fölül, ahhoz pedig sose értettem -, aztán az ágyban
hallgattam, néha éjfélig, néha hajnalig, hogy senki vagyok!
Klári és Zsuzsa és Jutka és Lia szavait hallottam Gitta szájá-
ból, szinte a hanglejtésüket is átvette, hallgattam az ágyban,
hanyatt fekve vagy az oldalamra fordulva, nehogy észreve-
hesse az arcomon a dühömet, mert fojtogatott a gyűlölet ezek
ellen az élet-kedvencei ellen, akik tönkre akarják és tönkre is
fogják tenni az életemet, s tudják, hogy tönkretehetik, mert a
látható érvek mellettük szólnak, nekik elég a pénzük, s ne-
kem senki se dijazza a tudományomat olyan fokon, hogy az
életünk színvonalát szögezhessem szembe argumentumként
az ő gúnyukkal. Tiszta, szép, fehér a fürdőřkád, még egyszer
leöblítem a tus rózsapermetével, de nem most, majd később.
Szól a telefon, Gitta tudni akarja, itthon vagyok-e...
Megtörölte a kezét. Visszament a hálószobába.
- Tessék.
- Orbók Klári. Jó napot. Gittát kaphatom?
- Nincs itthon.
- Hogyhogy? Azt hittem...
Érezte a torkában a hirtelen markolást, a dühöt, ami füg-
getlen az akaratától, s azt is érezte, hogy nem sokáig bír ural-
kodni magán ettől az éneklő hangtól.
- Nincs itthon.
- Jaj, kár, igazán kár. Hát akkor... Stop, még egy pillanat,
majdnem elfelejtettem, magát meg is akartam dicsérni, tudja,
miért, a tegnapelőtt estéért, nem is hittem volna... Látja, tud
magajópofa is lenni, tud maga viselkedni, ha megerőlteti ma-
gát, végre egyszer nem olyan képpel ült ott, mint akinek a fo-
gát húzzák. Ugy látszik, kezd végre benőni a feje lágya, Sán-
dor. Mondja, egyáltalán idefigyel? Én csak beszélek, maga
meg csak hallgat, min gondolkodik?
nem tudom lenyelni, ordítanom kell, de leg-
alább kimondom, igen, egyszer már ki kell mondanom! . ..
- Csak azon gondolkoztam... azon, hogy mitől ilyen un-
dorítóak maguk
ezt vártam, ezt a fagyos csendet, amikor őnagy-
sága nem kap levegőt a vonal túlsó végén, s még nem tudja,
mit csináljon, sikítson-e, vagy hangtalanul tegye le a kagylót, s
azt hiszem, sikítani fog...
- Maga megőrült!
eltaláltam. Sikított, és csak utána vágta le a
kagylót...
Állt a készülék mellett, kezében a kagylóval, és egyszerre
hideg fáradtság áradt szét az idegeiben
azt hiszem, ennek a nőnek igaza van: tényleg
megőrültem. Miért mondtam ki? Miért? Mit értem el vele?
Tehetnek-e róla egyáltalán, hogy olyanok, amilyenek? Hajó-
zanul gondolkozom róluk, néha meg is értem őket. Miért
mondtam? "Maga megőrült!" Igaza van, lehet, hogy egy ki-
csit megőrültem...
****
Buksi megrázta a szőke fejét, és megkapaszkodott a korlát-
ban:
- Hadd ne még! Ott is jön hajó!
- Jó, még egy kicsit, de nem fogjuk éjfélig várni a hajókat.
- Mit mondtál?
- Azt, hogy nem fogunk itt állni, amíg besötétedik.
- Nézd, ennek mennyi zászlója van! Miért van?
- Biztosan nemzetközi kirándulóhajó. Olyan emberek
utaznak rajta, akik más országból jöttek ide, hogy megnézze-
nek minket.
- Engem is?
- Téged is. Nem vetted még észre az utcán, hogy olyan bá-
csik meg nénik is rád néznek, akik nem magyarul beszélnek?
- Hát hogyan?
- Németül, angolul meg mindenféle más nyelven.
- Azabácsi,Sándorkártyázottvele,azisúgybeszélt.Csak
beszélt, aztán semmit se tudtam.
- Hát ezen a hajón is olyanok utaznak.
- Hova mennek?
- Nem tudom. Megnézik a Dunát, ilyenkor úgyse lehet a
városban vásárolni, vasárnap van.
Buksi fölnézett rá, elfeledkezett a zászlókról, a színekről és
a jelekről, amelyeket a vásznakra festettek, gondolkozott, és
megrázta a fejét.
- Nincs vasárnap...
- Dehogyis nincs. Vasárnap van.
- De nincs.
- Miért ne lenne, ne beszélj butaságokat.
- Vasárnap Sándor otthon van, meg én is otthon vagyok,
akkorjátszunk, akkor vasárnap van. Most hol van?
- Nem tudom, Buksikám. Biztosan fontos dolga van.
- Hol van?
- Nem tudom, mondtam már.
- Nincs is vasárnap.
- Jó. Ahogy gondolod. Nézed még a hajót, vagy mehetünk
tovább?
. . . én már otthon szeretnék lenni, elfárasztott az ebéd, a tár-
salgás, ami felért nekem egy vesszőfutással, otthon akarok
lenni, csendet akarok magam körül, nem vasárnapos embe-
reket, akik elözönlik a Szigetet is, az utcákat is, ezt a hidat is,
zsúfolt autóbuszok, tömött villamosok, mint a legnagyobb
hétköznapi csúcsforgalomban...
- Az a rendőr.
- Melyik? Az a motorcsónak? Honnan tudod?
- Sándor mondta. Kék. A rendőr mindig kék.
- Nem a rendőr kék, hanem a rendőrségi autók meg a
rendőrségi motorcsónak.
- Utoléri a hajót, pedig kicsi, miért éri utol?
- Mert a csónakjának erős a motorja, és a csónaknak kicsi
a teste, a hajómotornak pedig azt a nagy testet kell hajtania.
- Nem tudom.
- Nem baj, majd később megérted. Mehetünk végre?
- Éhes vagyok. Megyünk haza?
- Persze. Mit kérsz otthon, vajas kenyeret?
- Húst.
- Csak szalámit tudok adni. Az is hús.
... ebben is az apádra hasonlítasz, neki is csak a hús az étel,
bármilyen része az állatnak, mindegy, hogy a legszebb comb-
e vagy főtt fejhús, amire én rá se tudok nézni, jó, kapsz szalá-
mit, csak érjünk már haza, még az a szerencse, hogy nem kell
vonszolni téged, ha már egyszer eldöntötted, hogy enni
akarsz...
- Nem szerettem az ebédet.
- Miért nem?
- Otthon szeretem az ebédet, Heini bácsi mindig meg akar
ijeszteni, nem akarok ott enni ebédet mindig.
- Nem kell mindig ott ebédelned.
- Mindig nem akarok.
- Ugy érted, hogy sohase akarsz többé náluk ebédelni.
Igaz? Jó, majd megbeszéljük.
- Mikor?
- Holnap. Megfelel?
- Sándor is.
- Lehetséges.
- Akkor vasárnap lesz?
- Ha neked csak őtőle van vasárnapod.
****
Elfelejtettem a telefon miatt, hogy ott hagytam öblitetlenül
a kádat, azzal még végeznem kell, körül kell zuhanyoznom,
aztán be is fejeztem a takarítást, s nem tudom, ebbe fáradtam-
e bele, vagy abba, hogy az a nő kihozott a sodromból...
Még egyszer megnézte a kádat. Ragyog... Aztán gondosan
megmosta, és lassan, fölösleges gonddal szárazra törülte a ke-
zét.
Tíz ujjal rendbe hozta a haját, s - valami friss levegő remé-
nyében - odament az ablakhoz.
Vasárnap délután, üres utca - semmi. Nem érdemes lenéz-
ni az utcára, a négyemeletnyi mélységbe - szemben a balettis-
kola, hét esztendő alatt egyszer se láttam, hogyan táncolnak a
lányok a nagy üvegablakok mögött, nem láttam a lányokat
trikóban és tütükben - ezt a szót is Gittától tanultam -, hiszen
amikor én itthon voltam, mindig üres volt a parkett, nekem ez
a szembeni balettiskola mindig üres terem volt, karcsú testek
nélkül, ritmikus mozgás nélkül - élettelen ablakok, vakon
tükröző üvegek. Ismertem efféle táncoslányokat, Kenese is
mutatott nem egyet, lányokat, akik a maguk furcsa tudatha-
sadásával reménykednek is abban, hogy lesz valami belőlük,
meg ugyanakkor tudják is, hogy hiába minden igyekezet,
úgyse viszik semmire, mert nagy színpadok és a nagy balettek
csak keveseknek adódnak, mindenesetre később használó-
dik el az ember ettől a mesterségtől, mint attól, ha naponta
nyolc órát gürcöl a szövőgyári gépterem párás levegőjében.
Fáradtság sokféle van, a test és a szellem fáradtsága külön-
külön is tucatnyi változatban jelentkezik, s más dolog fölkelni
egy sohase kívánt idegen ember alól, s megint más vasárnap
este letenni a sarlót, amivel egy hadiözvegy búzatábláján
gyűjtötted kévékbe a tapasztalt kaszás nyomában a gabonát.
Diák voltam, s nem reméltem, hogy valaha fizikus lesz belő-
lem, csak annyit tudtam, hogy valamit javítani kellene a vilá-
gon, ami rossz volt addig - az én tizenöt-tizenhat-tizenhét
éves koromig -, s annak se lehetett annak idején garanciáját
látni, hogy jobb legyen, vállalni kellett a dolgot, hogy csak ak-
kor javulhat körülöttünk az élet, ha az életünket tesszük föl
érte, úgy mondták nekünk, se ti nem születtetek forradalmá-
rokká, se mi, nekünk az eszünkre kell hallgatnunk, az eszünk
pedig azt kell hogy diktálja, amit a nagy törvények - rajtunk
múlik, mivé válik körülöttünk ez a maréknyi Magyarország,
rajtunk múlik, merre fordul az életünk kocsirúdja, hát ehhez
tartsátok magatokat. Az iskolapadban diákok voltunk, az
érettségin maturánsok, a gimnázium falain kívül pedig - ti-
zenegyen az osztályból - kommunisták, a város pártszerveze-
tének legfiatalabb tagjai, akiket kettős fegyelem kötött, a
gimnázium fegyelme és a párt fegyelme, s a két fegyelem
között a lelkünkhöz közelebb állót, a pártét éreztük kötelező-
nek, mert eszünkbe se jutott, hogy amit ebben az életben vál-
lalni fogunk, az valaha is kenyérkereset legyen nekünk: a mi
dolgunk idegen a pénztől- annyi mindig lesz, hogy éhen ne
vesszünk -, a mi dolgunk a szolgálat, a mi életünk maga a
kötelesség, fölemelni ezt az országot abból a mélységből, ahol
találtuk, s erre ma se tudnám azt mondani, amit oly sokszor
annyi mindenre mondok vagy gondolok: szavak, szavak, sza-
vak - az én ifjúságom, a mi ifjúságunk nemcsak a matemati-
kában tudott differenciálni már a gimnazista években (a mai
gimnazisták nem tanulják a differenciálegyenleteket, s ha
már ezt sem, miért tanulnák az integrált?), mi az életben is
megtanultunk ítélni a "differenciálisan kicsiny" alapján sok-
kal nagyobb dolgokról, a magunk pofonos tapasztalatai alap-
ján a múltunkról és az ebből következő teendőkről, nekünk a
lényeg sohase szavakat jelentett, hanem teendőket, kötelező
penzumot, leckét, amit senki más nem oldhat meg, csak mi: a
nagy iskola, a legfölső vizsgáztató fórum mitőlünk várja a fe-
leleteket, mitőlünk várja a vizsgadolgozatokat, a sohase-volt-
érettségit nekünk kell majd letennünk. Az érettségi előtt ti-
zenegyünk közül egyikünk se volt biztos benne - minket két
fegyelem is kötött -, hogy arra tendál-e maj d a sorsa, amerre a
szíve szerint szeretné, vagy másfelé, amerre a kommunista
diákot kötelező fegyelem diktálja, én se tudtam, mi lesz ve-
lem, adatik-e jövőmül a Műegyetem, vagy Bihari Pistával
együtt nekem is a hadsereg az utam, mert akármelyik nap
kitörhet a harmadik világháború, az utolsó pillanatokig bi-
zonytalanságban éltem, s minden belső erőmet arra koncent-
ráltam, nehogy mérlegelni kezdjek, nehogy eszembe jusson
azért ácsingózni, hogy a Műegyetemre kerüljek, s ne katona-
tiszti iskolára.
Vasárnap délután az utcán, meleg csend az utcán, pihen a
szemem, ha így kihajolok az ablakon, semmi forgalom, nyu-
godt az utca, fáradt benne a levegő, s mégse nyugodt: feszült-
ség vibrál a két házsor között, már a harmadik nap feszültsége
- az az izgalom, ami bennem bujkál.
Talán őket éreztem eddig is a levegőben - egyfajta telepá-
tiának magyarázhatnám, ha nem tudnám, hogy ehhez semmi
köze a telepátiának - egyszerűen arról van szó, hogyjönniük
kellett, éppen ideje volt már, hogy hazaérjenek, hiszen mind-
járt negyed öt, ennyi idő alatt igazán megebédelhettek. Buksi
keze a Gittáéban, lassan lépkednek, s egyikük se néz föl, hogy
vajon bámul-e valaki lefelé a kitámasztott redőny árnyéka
alól...
Nyelnie kellett a hirtelen döbbenettől: nem szabad most
Gittával találkoznia! Gitta most Buksival együtt jön, Klári
pedig akármelyik pillanatban idetelefonálhat, hogy megsér-
tette "az a paraszt!", és Buksi még sose hallott szóváltást.
Nem szabad itt találniuk!
Keze önkéntelen mozdulattal nyúlt a zakójáért a széktám-
lára, de ebben a pillanatban mozdulatlanná is dermedt. Már
befordultak a kapun, már elindultak fölfelé a lépcsőn, hiszen
Gitta is magába szuggerálta, hogy voltaképpen nincs is fölvo-
nó ebben a házban... ne találkozzék a házmesternéval.
nem szabad maradnom, Buksi még sose hallott
szóváltást!
Nesztelenül csukódott be mögötte a lakás ajtaja, s neszte-
len volt lábujjhegyen a lépte is, mert már hallotta, hogy alig
emeletnyivel lejjebb közeledik a felesége és a fia. Keze a kor-
láton, s a korlát vége megrepedt valamilyen hőhatástól, ketté-
vált, a nyílás végén befér az ember ujja a fa két vége közé
beszoríthatod ide az ujiadat, amíg arra vársz,
hogy a csengetésedre Gitta ajtót nyisson, vagy arra - most -
hogy kitaláld, mit csinálj. Nem szabad találkozni, Buksi előtt
nem eshet hangos szó!
Lépcsők, kőmintázó kalapáccsal kirecézett lépcsők, közé-
pen kopottabbak, mint szélrőlřfölfelé visznek, innen már
csak a padlásra és a mosókonyhába, ahová ilyenkor vasárnap
senki se jár, erre, erre kell mennem, fölfelé kell surrannom,
mert Buksi még sose hallott közöttünk szóváltást... Menekü-
lő senki!
Mintha egyszerre négy emeletet rohant volna fölfelé, lihe-
gett a huszonkét lépcsőtől, amit a padlás és a mosókonyha
szintjéig kellett lábujjhegyen futva megmásznia
szégyen? Megfutamodtam? Igen, szégyen,
megfutottam. Amíg elszorul a lélegzet, könnyű elhinni a saját
hazugságot is: Buksi miatt. De most már nevetséges. Nem
Buksi miatt iszkoltam föl ide, hanem magam miatt, a gyáva-
ságom kergetett föl a mosókonyha és a padlás szembenyiló
vasajtajáig - gyáva futás, gyáva lapulás, ahogy itt állok a ko-
pott korlátnál, s lefelé hallgatózom, a lépteiket hallgatom,
Gitta tűsarkú cipőjének koppanó lépteit és Buksi kicsiny lá-
bának csosszanó lépteit, a kulcs halk neszét, amint megfordul
a zárban, a kilincs nyelvének fémes csettenését, s a csöndet,
mert az ajtón, ahol kimenekültem, s ami becsukódott
mögöttük, semmi se hallatszik ki.
.. . rögtön észrevette - Buksi tüstént reagál minden válto-
zásra -, hogy más a lakás képe, mint délben volt, amikor itt
hagytuk: Sándor kitakarított, minden a helyén, sehol egy
porszem, rend a bútorok között, csönd a szobákban. Szaladj
csak, vágtasd körül a lakást, keresd az apádat, kiabálj utána...
- Sándor! Sándor! Sándor!
****
...csalódás a kicsiny arcán, egyszerre eltűnik róla a hiába-
való öröm, áll a küszöbön, apró keze egy félbemaradt mozdu-
lattal a levegőben, és engem néz, mintha én segíthetnék rajta;
mintha én elővarázsolhatnám az apját, akivel ma még egy
szót se válthatott, és tegnap se, bármennyire szeretné, hogy
végre vasárnap legyen...
- Nincs itt.
- Sándornak sok a dolga, Buksikám. De majd hamarosan
hazajön, addig majd én játszom veled. Elővesszük a M„rk-
lint, építünk valamit. Mit építsünk?
- Semmit. Sándor miért mindig elmegy?
- Mondtam, sok a dolga.
- Mert nem siettünk. Mindig elmegy. Mikor jön?
- Sietni fog haza. Ő is szeretne látni téged.
- Akkor miért elmegy?
- Mert ő már felnőtt, a felnőtteknek sok a dolguk. Te pedig
okos fiú vagy, megérted, hogy ez már így van. Nos, játszunk?
- Te nem tudsz úgyjátszani!
.. . idegen a szeme, csalódott és tiltakozó, nem vállal engem
játszótársának, neki Sándor kell, akinek ügyes a keze, gyors
mozgásúak az ujjai, forog a csavarhúzó, egyik csavarkul-
csocskát a másikkal cseréli minden másodpercben, s mintha
varázslatot tenne, máris alakul a szélmalom vagy a repülőgép
vagy a kéményes hajó, Sándor kellene, nem én, aki nem tu-
dok úgyjátszani...
- Játszol egyedül?
- Hová mész?
- Orvosságot kell bevennem. Most jutott eszembe, hogy
napok óta elfelejtettem bevenni.
- Mammi! Ne legyél beteg!
- Nem vagyok beteg, Buksikám, tudod, látod, hogy egész-
séges vagyok, de az orvosságot be kell vennem, mert ha nem
szedem, akkor igazán beteg leszek.
...furcsa betegség az enyém, nincs nyoma rajtam, senki se
hinné, hogy a barna bőröm, amely alól oly érdekesen sejlik át
a sápadtságom, éppen a különleges színével árulkodik a be-
tegségemről, erről a nehezen gyógyuló különös bajról, ami a
nők jó részét azonnal elkapja, mihelyt elkezdődik a menst-
ruációjuk: vashiányos anaemia, falun ősidők óta sápkórnak
hívják, nem halálos, és nem ragályos, száz évig is el lehet élni
ezzel a vérszegénységgel, csak annyi a tünete a sápadtságon
kívül, hogy állandó fáradékonysággal küszködik a test, és
nem használnak ellene a gyógyszerek, hiába írják fel az orvo-
sok ezt vagy azt a vaskészítményt...
- Majd én hozok orvosságot. Te csak feküdj le.
- Maradj, Buksikám, nem tudod, hol a gyógyszer, de egy
pohár vizet hozhatsz.
...nehogy elvegyem tőled a segítés örömét, te kis ijedt sze-
mű csibész, egyszerre elfeledkeztél minden másról, az apád-
ról is, mihelyt meghallottad, hogy rosszul érzem magam. Jó-
szívű vagy, még alig nyílik az eszed, de máris tudod, hogy aki-
nek valamije fáj, azon tüstént segíteni kell, kímélni kell mam-
mit, s most már nem leszel egy pillanatig se nyűgös...
- Tessék víz.
- Köszönöm. Látod, ezt az orvosságot kell szednem.
- Jó?
- Nemjó. Az orvosság sohasejó, de muszáj bevenni, ha az
ember meg akar gyógyulni.
- Igen. Gyorsan kell bevenni?
- Látod, ilyen gyorsan. Most iszunk egy kis vizet.
- Már nem is fáj?
- Nem, már nem fáj.
- Akkor jó. Akkor játszhatsz velem.
- Ha Sándor nincs, megfelelek én is?
- Mit mondtál?
...nem akarod megérteni, amit kérdeztem, s ilyenkor
azonnal jön a "mit mondtál". Mindegy, játsszunk, ideülök
melléd a szőnyegre, segítek neked építeni, így rögtön elfeled-
kezel róla, hogy beteg vagyok, s két perc múlva már kiveszed
a kezemből az alkatrészeket, és elégedetlenül motyogsz, hogy
nem is így kell, máshogyan kell, úgy kell, ahogy Sándor csi-
nálja...
****
- A szülei most sincsenek itthon?
- Apunak az a mániája, hogy minden szombat-vasárnap
kirándul a hegyekbe. Anyu, szegény, irtózik a hegymászástól,
szenved a hétvégétől, de mindig elmegy, harminc év alatt
megszokta már. Meleg van, tegye le a kabátját. Várjon, majd
felakasztom. Most pedig... mivel kínálhatom meg? Hoztam
konyakot, nekem is jólesne. Már nem is tudom, kitől hallot-
tam: a konyak kidobja a meleget.
- Próbáljuk ki.
- Tessék, nyissa ki az üveget. Amint látom, magának majd
kétszeresen jót tesz. A meleg ellen is, a rosszkedve ellen is.
- Nem vagyok rosszkedvű.
- Ahogy tetszik. De ha nem rosszkedvű, parancsoljon a
szemének is, ne árulja el. Akinek ennyire nem tud titkot tarta-
ni a szeme, nagyon kell vigyáznia, hogyan néz bele a világba.
Tessék, itt a gyufa. Átlagosan minden második szál gyújt.
Töltsön.
- Szóljon, mennyit. Ez a hosszú nyakú pohár szokatlan ne-
kem.
- Elég. Szeretem egy kortyal meginni, ami a poharamban
van. Azt hiszem, éppen fél decire van hitelesítve a szám.
Egészségére.
- Egészségére. Ez a szomszéd szoba a szüleié?
- Nem. Az öcsémé. Valahol a Balatonnál csavarog a fiú.
Sok a gondunk vele, nevelhetetlen, cinikus.
- Hány éves?
- Jövőre érettségizik. Csak a rosszat hajlandó meglátni a
világban, állandó a szóváltás közte meg apu között. Néha én
próbálok beszélni a fejével, de nem sokra jutottam. Szerinte
mindenki gazember, és már ki is dolgozta a filozófiáját: csak
akkor érvényesül az ember, ha megtanulja a hamisjátékosok
trükkjeit. Higgye el, rengeteget gondolkozom róla, nemcsak
azért, mert az öcsém, és jövőre érettségizik, és aztán nem is tu-
dom, mi lesz vele, felveszik-e az egyetemre, vagy dolgoznia
kell, mindegy, féltem őt, pedig nem az egyetlen, aki a generá-
ciójából így gondolkozik. Tudja, sokszor végiglogikáztam
már, hogy az én kislány koromban a magamfajta bakfisokat
keresztény etika szerint tanították, és ennek a keresztény eti-
kának volt egy óriási előnye: azt mondta, hogy cselekedj min-
dig jót, és ezért elnyered a jutalmad a túlvilágon. De mit
mondjak én az öcsémnek? Ő azt látja, mindenütt azt hallja,
hogy az emberek azt cselekszik, amiért jobban javadalmaz-
zák őket. Háromezer forint több kétezernél. Mit mondjak
Karcsinak: miért cselekedjen jót? Mivel hassak az öcsémre,
mivel beszéljem rá, hogy ne törtető, ne karrierista, ne hajbó-
koló, ne hazug érdekember legyen, hanem esetleg kevésbé
szerencsés, kevésbé jómódú, de mégis olyasvalaki, akinek
tartása van? Mivel hassak rá? Kérjem meg, hogy cselekedjen
mindigjót, csak úgy, semmiért, esetleg azért, mert én kérem
rá? Nos, feleljen, maga sokkal okosabb, mint én.
- Ha én meg tudnám határozni, mi is a jó, azt hiszem, oko-
sabb lennék a legtöbb filozófusnál, aki ma a jóról meg a rossz-
ról bölcselkedik. Mi a jó? Én is a bibliából tanultam: amit
nem kívánsz magadnak, ne cselekedd másnak. Legföljebb
ilyen negatív módon tudom megközelíteni. De ezt is minek?
Sose éreztem magamban elég erőt ahhoz, hogy másokat ne-
veljek, éppen elég fáradságomba került az is, hogy magam-
mal egyenesbe kerüljek. Igaza volt, a konyaktól egyszerre na-
gyon melege lesz az embernek, aztán marad egy kellemes
hűvösség.
- Töltsön még. irigylem a kezét, ahogy ezt az üveget tartja.
Cseppet se remeg. Mindig imponáltak nekem a nyugodt kezű
emberek. Csak tartja az üveget, nem is érzi a súlyát. Tegye le a
poharat, adja ide a kezét.
- Mit lát rajta? Mire kíváncsi?
- Nem vagyok tenyérj ós, nem a vonalai érdekelnek. Meg-
nyugtató keze van. Tegye a homlokomra. Üljön ide mellém,
így kevésbé feszélyez, hogy én heverészek, maga pedig abban
a kényelmetlen, modern fotelban feszeng. Figyeljen csak:
odakint megmozdult a levegő. Tudja, milyen jó hallgatni né-
ha éjszaka, hogy odakint fúj a szél, beszökik az ablakon is, és
megsuhogtatja ezt a nádfüggönyt. Olyankor behunyom a sze-
mem, és elhitetem magammal, hogy nem is itt fekszem, Pest
közepén, hanem valahol a maláj dzsungelban, egy bungaló-
ban. Töltsön még, egyre jobban esik, de a kezét hagyja itt a
homlokomon.
****
.. . nem is reméltem, hogy ilyen egyszerűen megtalálom Bi-
hari telefonszámát: akinek ilyen magas és - azt hiszem - na-
gyon bizalmas a beosztása, nem szokott szerepelni a tele-
fonkönyvben. Vagy talán nem is az ő száma? Bihari István
őrnagy - csak ő lehet. Egyébként úgyis kiderül...
Mintha a készülékből sugárzott volna ki, egyszerre meg-
mozdult benne az izgalom, ahogy letárcsázta az első számot.
...még öt számjegy, és jó volna tudni, hogyan kérdezzem
meg tőle. Lehet, hogy nevetségessé teszem magam ezzel a te-
lefonhívással? Ugy viselkedek, mint a nyárspolgárfeleségek,
akik a férjük háta mögött érdeklődnek? Nem bánom, nem
bánom: tudom, hogy nem lennék képes még egy éjszakát át-
virrasztani, bizonytalanságban várni azt az átkozott és meg-
váltó hétfő reggelt, ami varázsütésre megperdíti a tengelye
körül az életemet. Nem érdekel, mit gondol rólam Bihari,
mert már csak én vagyok a fontos, senki más, IV. Henrik ki-
rálynak megért Párizs egy misét, s nekem is megér egy önma-
gammegalázását, hogy ne remegjen bennem tovább ez a bi-
zonytalanság.
Nincs otthon, senki se veszi fel a kagylót: én most már bár-
hová telefonálok, senkit se fogok megtalálni? Csak cseng,
cseng, szabályos időközönkint, élettelen gép továbbítja a kí-
vánságomat, hogy magával akarok beszélni, Bihari Pista, se-
gítsen rajtam, mentsen meg még egy olyan éjszakától, mint ez
a mostani volt! ...
- Tessék. Bihari-lakás...
...női hang. A felesége? Eddig egyszer se jutott eszembe,
nős-e vagy nőtlen...
- Jó napot kívánok. Móra Sándorné beszél.
- Jó napot, kedvesem. Ezt se hittem volna, hogy telefonon
előbb fogom megismerni, mint személyesen. Bihariné va-
gyok.
- Szervusz. Ne haragudj, hogy zavarlak. Pistától szerettem
volna megkérdezni...
- Semmi okod az izgalomra. Pista elmondta nekem a dol-
got. Ismeri az uradat. Azt mondta, Sándor olyan ember, aki
megvárja az utolsó pillanatot, és csak a határidő utolsó percé-
ben ad választ. Légy türelmes. Pista is ehhez tartja magát,
nem adta oda senki másnak azt az állást, nem kell izgatnod
magad...
...talán ha nem tudnám, hogy Bihari felesége, akkor is
megérezném, még így telefonon át, a hangjából is. Hasonul-
nak egymáshoz a házastársak, talán eleve is hasonlatosak,
úgy választják egymást (csak Sándor meg én nem hasonlitot-
tunk soha egymáshoz, és nem is csiszolódtunk össze), Bihari-
né hangja ugyanolyan lejtésű, mínt a Pistáé, higgadt-maga-
biztos hang, kerek mondatok, kedélyes nyugalom a tónusá-
ban, önbizalomból fakadó, barátságos fölény.
- Nincs itthon Pista, leszaladt a Balatonra, én is szívesen
vele mentem volna, ha nem szakad a nyakamba a könyvem
korrektúrája.
- Igen. Te író vagy?
- Nem, kedvesem. Történész vagyok, Bethlen Gáborról
ütöttem össze egy kis monográfiát, talán ajövő hónap végén
megjelenik. Bár olyan szerencsés lehetnék, mint te, hogy csak
a kisfiammal foglalkozhassak, látod, nálunk máig sincs gye-
rek, hiába vizsgáltattam agyon magam az orvosokkal. Hány
éves a kisfiad?
- Négy.
- Komoly fiatalember. Az enyém már hétéves lenne, ha
meghagytuk volna. Talán akkor rontottam el mindent.
- Ne mondj ilyent!
- Ne érts félre. Ha ma tartanék ott, újra azt tenném, amit
akkor. Választanom kellett: vagy a munkám, vagy a gyerek.
Nagyon józanul kellett döntenünk, és úgy is döntöttünk.
- Még bőven van időtök, hogy...
- Persze. Biztosíthatlak is, hogy idejében szülni fogok akár
kettőt is. Majd megnézem a te kisfiadat, róla veszek mintát.
Pista azt mondta, gyönyörű gyerek. Megbeszélem Pistával,
hamarosan összejövünk, neki és Sándornak úgyis lesz elég
megbeszélnivalója ezzel az üggyel kapcsolatban.
- Te, ugye... te is reméled, hogy Sándor...
- Azt hiszem, ez nem remény kérdése. Senki se lehet
önmaga ellensége, és ilyen lehetőségek nem adódnak minden
héten. Minden körülmény azt diktálja, hogy Sándornak kap-
va kell kapnia az alkalmon. Persze, ismered a férfiakat, néha
csökönyösebben kéretik magukat, mint a leghiúbb lány. Is-
métlem: türelem.
- Olyan jó...
- Tessék?
- Azt akarom mondani, hogy olyan jó téged hallgatni.
Megnyugtattál. Nagyon kellett...
.. . mi történt? Meghódított ez az asszony, vagy már annyira
nincs tartásom, hogy akárki ismeretlen előtt is elárulom ma-
gam? Gyorsan be kell fejezni ezt a beszélgetést, vissza kell
menni Buksihoz a másik szobába, és őrizni magamban ezt a
megnyugvást, amit a telefonon át is képes volt belém plántál-
ni ez a higgadt szavú idegen asszony...
****
Szép a meztelen teste, arányos, izmos, és feszes a bőre, lá-
nyosan kemény a melle, keresve se találhatnék rajta hibát, az
ernyedés kezdete előtti esztendeit éli ez a szép test, tele élet-
erővel, vággyal, tudással, egészséges és nem kielégíthetetlen!
örömökre hangolt idegek élnek a bőre alatt, nincsenek félel-
mei a szeretkezésben, oly természetesen üde, mint eső után a
nyári szőlőhegyek a Balaton fölött - kielégülés után forró-si-
ma a bőre, egyenletes a lélegzete, s nem rebben a lehunyt sze-
mehéja és a pillája se. Ő mesélte, hányan akarták már elron-
tani, s hiába, ő megmaradt egészségesnek, minden igazi kí-
vánságmegjelenésére ölelésre késznek- nem ő a hibás, nem ő
a rontott, én vagyok a hibás, és én vagyok a rontott, csak ma-
gamat okolhatom ezért a belső vákuumért... pedig csak alig
néhány perce fekszem mozdulatlanul ennek a lánynak az ol-
dalán én vagyok a rontott, nem ő tehet róla, hogy ha többé
sose látom, egy lesz a régi asszonyok, régi lányok közül, eltű-
nik az arca, elmosódnak a mozdulatai, elmúlik a neve és a tes-
te melege, semmi különös és semmi fájóan vagy bántóan ma-
radandó nem rakódik le belőle bennem: csak az eszem fog
őrá is emlékezni, hogy volt, egy a többiek között, aki nem vál-
hat később bármikor azonosítható emlékké...
- Alszol?
- Nem. Nem alszom
csak a szemem hunytam le, de így is érzem, hogy
fölém hajol, egészen közel, hogy a haja az arcom simogassa...
- Miért nem voltam jó neked?
mit feleljek? Nem akarom bántani, megérdemli
a szép hazugságokat...
- Jó voltál.
- Nem kell hazudnod. Amikor legelőször megláttalak, és
még be se mutatkoztunk, akkor se voltál annyira idegen, mint
itt mellettem, amikor pedig, most, el kellett volna veszítened
a fejedet. Elszomorítasz, de nem bánom, hogy megismerte-
lek. És irigylem is, akit annyira szeretsz, hogy rajta kívül már
senki se jó neked. Ha engem egyszer annyira szeretne va-
laki...
- Mit tennél érte?
- Nem tudom elmondani. Mindent! Amit ki se lehet talál-
ni, azt is. Szolgája lennék? Az is. Nem lenne saját életem, fel-
oldanám az életemet az ő életében, megitatnám magam vele,
mint a konyakot.
- Most így gondolod. Aztán múlna az idő, megunnád a
szent alázatot, és fordítanál egyet a dolgok menetén: egyszer
csak te kezdenél el uralkodni felette.
- Lehet. De azt is úgy csinálnám, nehogy észrevegye.
- Akkor már nem törődnél az arányokkal és az árnyala-
tokkal. Uralkodni csak gátlástalanul lehet.
- Miért erről beszélsz?
- Nem tudom. Fúj a szél.
- Hallom. Susog a nádfüggöny. Álmos vagy.
- Igen.
- Aludj. Én majd vigyázok rád. Itt ülök melletted, nézlek,
és ha nagyon fog fújni a szél, becsukom az ablakot. Aludj!
fúj a szél, suhogtatja a nádfüggönyt, amitől ma-
láj dzsungelbe varázsolt bungalónak álmodja néha a szobát ez
a lány, fúj a szél, talán esőt hoz; lassan este lesz, éjjelre szokott
megjönni az eső, viharos nyári zivatar, békés zápor vagy csen-
des permet reggelig, altató idő. Álmos vagyok, fúj a szél, s
olyan hangulatom lett ettől a félálomtól, mintha egészen sza-
bad lennék, mindenkitől független; senkinek se felelős, lézen-
gő árnyék, akinek sehol se kell időre megjelennie, hiszen se-
hol se várják...
****
Kiemelte a kádból Buksit, belecsavarta a fürdőlepedőbe,
megcsókolta a nedves homlokát, ölbe kapta, és beszaladt vele
a szobába.
- Most dögönyözünk, jó?
- Jó. Erősen dögönyözünk. Hátamat is.
- Ahogy parancsolja, uram. De aztán semmi visítás!
- Semmi visítás. Még, még! Én mikor foglak téged
dögönyözni?
- Te olyankor már mindig alszol, amikor én fürdök.
- Téged Sándor dögönyöz?
- Nem. Ö nem ért hozzá.
- Hát akkor? Magadat dögönyözöd?
- Igen. Igy, ni! Kész. Tüstént alszik is a kisfiú. Mindjárt
nyolc óra, az automata bekapcsol, reggelig fel se ébred a Buk-
si. Most még mesélek neked, hogy gyorsabban elaludj. Miről
meséljek?
- Szélmalomról.
- Arról nem tudok mesét.
- De tudsz! Szélmalomról!
...milyen mesét találjak ki neked a szélmalomról, nekem
senki se mesélt szélmalmokról kiskoromban, azóta se olvas-
tam olyan mesét, amiben szélmalomról lett volna szó, legfel-
jebb a Don Quijotét mondhatnám el, talán meg is érted, hogy
is kezdjem...
- Tudod, egyszer volt, hol nem volt, nagyon messze meg
nem is olyan messze élt egy ember, aki annyi mindent olvasott
régi hősökről, bátor lovagokról, hogy lassan elhitte magárol,
hogy ő is arra termett, hogy hős lovag legyen belőle, és min-
denféle jót tegyen az emberekkel. megvédje a gyengéket,
megbüntesse a gonoszokat, és ettől nagyon híres ember vál-
jék belőle. Vett magának egy lovat, ócska ló volt, de elhitette
magával, hogy ez a világ legszebb paripája, ami őt majd egyik
győzelemből a másikba röpíti. El is indult a lován, hogy min-
denütt a világban megismerjék a nevét...
...mintha az apádról mesélnék, szélmalomharc az övé is,
akár a sajnálatra méltó manchai lovagé, de Don Quijote csak
önmagát tette nevetségessé, senki más nem látta kárát a világ-
tól elrugaszkodott álmainak. Móra Sándor légvárépítkezését
én már hét esztendeje sínylem, és sínyleném életem végéig, ha
most nem kényszerítettem volna rá, hogy adja fel a képzelgé-
seit, s ne a fizikustjátssza tovább, hanem álljon be az eredmé-
nyes emberek sorába, és ott mutassa meg, hogy még azok
közül is kiválni képes...
- Nem is tudta, hogy nem ellenség, hanem szélmalom?
- Tudta, tudta, Buksikám, csak nem akarta elhinni az iga-
zat, neki fontosabb volt, hogy annak higgyen, amit elképzelt
magának.
- Buta ember. A szélmalom az nem ellenség, a szélmalom,
az szélmalom.
- Meg is kapta a magáét szegény buta Don Quijote. Neki-
rohant a lándzsájával a szélmalomnak, a nagy lapátok pedig
elkapták, lerántották a lováról,jól összetörte magát, és az em-
berek kinevették, mert az emberek olyanok, hogy szívesen
nevetnek a más kárán.
- Rosszak.
- Talán nem is rosszak. Ilyen a természetük. Aki sikerte-
len, könnyen nevetségessé válik, még ha sajnálják is egy ideig.
Nem szabad sikertelennek lenni, ez a tanulság. Inkább ne
tűnjön ki valaki a többiek közül, ha csak a sikertelenségével
tud kitűnni.
- Mit mondtál?
- Semmit, nem fontos.
- Akkor én alszok.
- Aludj, Buksikám. Szervusz, jó éjszakát.
- Szerbusz, jó éjszakát.
- Leoltom a villanyt.
Erre már nem kapott feleletet: Buksi, ahogy mindig, na-
gyot szusszant, s már nem hallotta, mit kérdezett tőle a mam-
mi...
...félhomály, csak a redőny résein szűrődik be az utcáról
valami gyönge fény - csönd van, csak a nemrég feltámadt szél
rázza meg néha a redőnyt, aludj, Buksikám, elmúlt ez avasár-
nap is, elmúlt vele ez a három keserves nap, s holnap már hét-
fő, holnap reggel Sándornak telefonálnia kell, jelenteniekell
Bihari Pistának, hogy elvállalja az állást: leszáll a Rosinanté-
járól, elfelejti a kamaszálmokat, amelyekre Bihari célzott
csütörtökön este...
****
Összerezzent, s ettől föl is ébredt. A szél megint megsuhog-
tatta a nádfüggönyt, s ezzel a valóságot. Meddig aludt? Hány
óra már? Odakint sötét van, még mindig fúj a szél, de az eső
még nem esik
Maris alszik, nem szabad fölébresztenem, nem
gyújthatok gyufát. Hány óra lehet? Mindegy, el kell men-
nem, talán már éjfélre jár...
Kitapogatta a széken a ruháját, loppal fölkelt a lány mellől,
nesztelenül öltözni kezdett. Ingének, nadrágja szövetének su-
sogása beleoldódott a szélrázta nádfüggöny zizegésébe, akár
a lány lélegzete.
Lábujjhegyen tapogatózott oda az ajtóhoz: még nem
jöttek haza a szülei, nem, az ajtó résén át is csak sötétséget
látni.
Kisurrant a szobából és tovább, a folyosóra nyíló ajtóhoz
innen is menekülök, nem akarok búcsúzni tőle,
félek a szavaktól, az ő szavaitól is, az enyémektől is, sose fo-
gom többé látni, én is egy leszek azok közül, akik lefeküdtek
vele, és utána rögtön elhagyták, magamat még csak-csak
megértem, annál kevésbé a többieket: szép lány, kívánatos,
kedves partner az ágyban, miért nem kell senkinek se? És va-
jon ez-e az egyetlen rejtély az életben?
Odalent a földszinten a házmester ebben a pillanatban
kapcsolta be a lépcsőház világítását, amitől egyszerre elsöté-
tedtek a vastag üvegekből vágott ablakok, és egyszerre látha-
tókká váltak a festett és kopott ajtókon a csengők és a névtáb-
lák, s látható a névjegy is a csengő alatt, már közelebb se kell
lépnie hozzá, hogy elolvashassa: BUJDOSO ANTAL
Állt az ajtó előtt, bizonytalansággal a lába izmaiban és a
karja izmaiban, mintha tegnapállna itt, amikor Marisnál min-
den megtörténhetett volna, és nem történt semmi
ma minden megtörtént, s úgy érzem, mintha
mégse történt volna semmi. Csengő, névjegy, BUJDOSO
ANTAL, a prof neve dísztelenül, két szó, ami egy embertje-
lent, magas, sovány, öregedő figurát, akit négy esztendeje
nem láttam, s akihez most be fogok csöngetni. Illetlenség elő-
zetes bejelentkezés nélkül zavarni, mindegy, már becsönget-
tem, nincs visszakozz, ahogy az apám mondta régen. Rövid
volt a csöngetés, talán meg se hallották odabent: ha nemjön
ki senki, nem csöngetek újból, megfordulok és elmegyek,
hátha úgy lesz jobb...
Egyetlen olajozatlan nyikkanással nyílt a keskeny üvegab-
lak, s Móra nem látta, ki áll a nyílás mögött.
- Tessék?
A prof.
- Jó estét. Rosszkor zavarok?
Az üvegablak szélesebbre nyílt, s a lépcsőház fénye éle-
sebbre rajzolta a csontos, szemüveges arcot, a keskeny, egy-
egy szeplővel mintázott homlokot, az elmaradhatatlan ciga-
rettát a szája gunyoros sarkában, és a fülét, ami természetelle-
nesen szorosan simul a koponyájához.
- Móra?! Maga az? Már csaknem eltanácsoltam, vendé-
geim voltak, egy még itt is van, de maga csak jöjjön be. Hol
járt eddig? Mikor is láttam utoljára? Várjon, jó még a memó-
riám. Négy éve, így van? Szóval négy éve. Jó a memóriám,
csak arról feledkezem el, hogy illene kinyitni az ajtót. Tessék,
jöjjön be. Jó estét.
Pergamenszerűen száraz a tenyere bőre, csontosak az ujjai,
gyönge a szorítása: mindig csak gépiesen, futólag fogott kezet
az emberekkel, s ha tehette, el is kerülte a kézfogást...
- Nem akarok zavarni.
- Ha zavarna, nem engedtem volna be. De ha teheti, iga-
zítsa meg a haját, mielőtt bevezetem. Nagy a szél odakint, hal-
lom s alaposan összekócolta. Tessék, itt a tükör.
elfelejtettem megfésülködni, mielőtt kiszöktem
a lánytól. Bőbeszédű lett a prof, mióta nem találkoztam vele.
Négy éve - most ezek szerint hatvankét éves, s talán már el-
kezdődött az öregsége...
- Erre jöjjön. És nelepődjön meg a vendégemtől,mármint
ettől az egytől, aki még itt van, és a rendetlenségtől se le-
pődjön meg. Sok vendég: nagy rendetlenség.
Előrement, át a tágas biedermeier hallon, amelyben sötét
volt, csak az ebédlő négyszárnyú üvegajtaján kipárázó fény
rajzolta ki a bútorok körvonalait. Az ebédlőben annál éle-
sebb volt a világosság, óriás barokk csillár ontotta minden
égőjével a kemény sugárzást az ebédlőasztal fölé, ahol min-
denféle tálak és mindenféle ételmaradékok várták, hogy va-
laki eltakarítsa őket.
Ketten ültek az asztalnál, és Móra azonnal felismerte
mindkettőt
a prof feleségét sokszor láttam diákkoromban
is, azóta is, mindenfelé lehet találkozni vele, a városban is, a
filmhíradókban is, amelyeket diplomáciai fogadásokról,
díszelőadásokról, előkelő farsangi bálokról készítettek az
operatőrök: mindegyikben megjelent a magas, karcsú, tor-
nyozott hajú fiatalasszony, utánozhatatlanul egyenes és még-
is könnyed tartásával, prémmel a vállán vagy meztelen vállal,
kevés ékszerrel a nyakában és a karján, a szépsége így is ki-
emelte a környezetéből - s ezt a férfit is a filmhíradókból és az
újságokból ismerem, szónoki emelvényekről és küldöttségek
első sorából, ollóval a kezében, ahogy éppen valamelyik új lé-
tesítmény kapujában vágja ketté a nemzetiszín szalagot, po-
hárral a kezében, ahogy pohárköszöntőt mond ilyen vagy
olyan külföldi delegáció tiszteletére, Vitális Dénes, kissé már
hízásnak indult magas test, kopaszodó, széles fej, vastag kere-
tű szemüveg, amit mindig másikkal cserél föl, ha a félbevágott
papírlapokról beszédet olvas.
- Bemutatom egykori tanítványomat, Móra Sándort. Ma-
ga, fiam - ez a feleségének szólt - ismeri őt annak idejénről,
önnek pedig - egy mozdulattal Vitális felé - elég annyit mon-
danom, hogy közben a fiatalemberből tudományos kutató
lett a magfizikai intézetben. Majd úgyis kifaggatjuk, hogy
megy azóta a sora, mióta elpártolt a tanszékről. Üljön le, ké-
rem, igyék valamit, aztán majd gondoskodunk ennivalóról is,
csak előbb eltakaríttatom ezeket a romokat - és a tálakra mu-
tatott, amelyeken így közelről már a részleteket is látni lehet:
roncsolt halszeletek, néhány csipetnyi fekete kaviár és vörös
kaviár, vékonyra vágott hideg sültből másfél fehér szelet,
morzsa az abroszon, hanyagul otthagyott szalvéták, mártás-
foltos villák és kések, porcelántöltőben sárgás tartár.
Elfordult az asztaltól, cseppnyi zavart érzett, s rögtön bizo-
nyos megkönnyebbülést is, amikor végre mozdulhatott, elve-
hette a prof kezéből a whiskyvel félig töltött poharat.
- Jeget, szódát maga tegyen bele kedve szerint.
- Köszönöm, inkább így, tisztán.
- Hát akkor egészségére.
Vitális vastag keretes szemüvege alatt most mozdult
először a hunyorgó szempár, a széles arc közepében pedig az
akaratosan vékony száj:
- Egészségére és a tudományukra.
- Köszönöm. Egészségükre
szó szerint azt mondta, amit vártam tőle, mit is
mondhatott volna mást, mint ezt a sztereotip szöveget, volta-
képpen mindig sajnáltam ezeket a politikusokat, s ha bele-
gondoltam, nem tudtam elképzelni, vajon én hogyan visel-
kednék az ő helyükben, őszinte tisztelet és hazug tisztelet
közepette, gazsulálás és dicséretre ácsingózó dicsekvés köze-
pette, emberektől körülvéve, akik valamennyien magukra
akarják vonni a megjelent Vezető Elvtárs figyelmét, s állan-
dóan azt mérlegelik, hogyan adhatnák elő emlékezetesen a
kívánságukat, amiben a Vezető Elvtárs segítségét várják. Én
még sohase találkoztam ilyen közelről egyikkel se, akiket a
fotóriporterek fényképeznek, s ha találkoztam volna, akkor
se gazsuláltam volna, nem tülekedtem volna a közelükbe,
nem adtam volna elő emlékezetesen se kicsi, se nagy kérel-
met, s nem somfordáltam volna oda utána a Vezető Elvtárs
titkárához: szíveskedjék följegyezni a kérésemet, hogy hol-
nap a Vezető Elvtárs ne feledjen el intézkedni az ügyem-
ben...
- Nem, én nem a reaktornál dolgozom
a mozivásznon is így mosolyog, ott is hunyorít a
vastag szemüveg mögött a szeme, s a hangja is alig különbözik
a hangerősítők géphangjától...
- Pedig ott, a reaktornál, az a mutatósabb műsor, ha nem
tévedek.
Nevet a prof, és nevet a felesége, egyre szebb ez az asszony,
s talán a szellemességéből se vesztett még, a tanszéken nem-
egyszer megnevettetett bennünket, ha belátogatott hoz-
zánk...
- Vannak más laboratóriumok is, amik főleg attól veszé-
lyesek, hogy dolgozni kell bennük.
Pontosan ez a mondat illett hozzá, s a mondathoz ez a mo-
soly, a vendéglátó háziasszony különbséget nem ismerő mo-
solya, ugyanaz a derű sugározzon felém, mint a vastag keretes
szemüveg felé, a prof lakásában én ugyanolyan vendég va-
gyok, mint aki naponta országos dolgokban dönthet. A szem-
üvegen villant egyet a fény, ahogy felém fordult.
- Hány éves?
- Harminckettő múltam. Nem vagyok már mai gyerek.
- Még ráér felvágni a korára. Dunántúli, ugye?
- Miből gondolja?
- Az akcentusából.
- Pedig azt hittem, hogy már rég lekopott rólam ez a pan-
non tájszólás.
- Valami még érzik. Nem is baj, vigyázzon rá, de ne na-
gyon tudatosan. Sose felejtem el, talán tizenöt éve vizsgáztat-
tam a pártfőiskolán, leültettek elém egy elvtársat, elkezdtem
feleltetni, hallgatom, hallgatom, makói tájszólásban beszélt,
de mégse abban, én is odavaló vagyok, a Viharsarok tájékára,
mondom, hallgattam, aztán egy idő után már nem bírtam cér-
nával, gondoltam, kiugratom én a nyulat a bokorból, meg-
kérdem a szeminárium vezetőjét, kiféle is ez az elvtárs. Jól tip-
peltem, derék pesti volt az istenadta, az egyik minisztériumi
iparigazgatónk fia, s azért beszélt makói tájszólásban, hogy
népibb kádernek látszódjék. Igen, ha egyszer megszabadul-
hatnánk a túlhajtóktól... de hát az élet nem matematika, az
életben sokkal nehezebb egyszerűsíteni, mint a maguk egyen-
leteiben, nem igaz? De már én is eleget magyaráztam, túl is
vártam avendégeiket, idejeindulnom. Nem, ne kísérjenekki.
Az asszony megrázta szép fejét:
- Csak én kísérem ki, egyúttal Móra kollégától is elbúcsú-
zom, nem szégyen, ha az ember elfárad.
Kézfogások, gesztusok, ahogy a mozivásznon láttam, s
odalent a kocsi, amely hazavágtat ezzel a fáradt emberrel:
csak most látom, kézfogásnyi távolságból, hogy bágyadt a
szeme a vastag üveg mögött...
- Minden jót kívánok.
A prof valóban csak a szárnyas üvegajtóig kíséri, s talán ar-
ra gondol, hogy engem is miért pont most evett ide a fene,
amikor végre megszabadulhatott volna az utolsó vendégétől
is...
- Nos, Móra Sándor, vegye át a vezényletet. Magára bí-
zom, töltsön, nekem is, ahogy éppen kedve tartja, én pedig
hadd nyúljak el ebben a karosszékben. Nekem tehetjeget is a
poharamba, köszönöm, most pedig mondja el, mi újság ott
fenn a hegyen. Mert, hogy nem ok nélkül jött el, abban biztos
vagyok. Maga még nem engedheti meg magának, hogy nyo-
mós ok nélkül vendégségben töltse az idejét.
****
Mindenki másra számított, csak arra nem, hogy Klári az,
aki becsenget. És milyen feldúlt! Ilyen állapotban még nem is
látta.
- Mi van veled? Gyere be.
- Nem megyek be, ne is hívj, és nem tudom, egyáltalán át-
lépem-e még valamikor ennek a lakásnak a küszöbét.
- Kérlek, ne ordíts. Épp itt, a lépcsőNházban...
- Nem megyek be, ne is hívj, én, kérlek, csak azért jöttem,
hogy vagy a férjed szemét kaparjam ki, akár itt, az ajtóban, ha
itthon találom, vagy neked mondjam el ezt a... nem találok
szavakat, egy ilyen minősíthetetlen... Kérlek, telefonon be-
széltem vele ebéd után, azt hittem, ez egy normális ember, er-
re a fejemhez vágja, hogy undorítóak vagyunk, ez egy vadál-
lat, egy őrült, de én is az vagyok, azóta rágom magam ezen az
aljasságon, már nem bírtam tovább, el kellett jönnöm, hogy
kiadjam magamból, mert a fejem is csaknem szétdurran. Ez
egy vadállat, egy paraszt, egy senki! Ez meri kinyitni a pofá-
ját, ez mer énrám, miránk így köpni, remélem, tudod, hogy
ebből le kell vonni a konzekvenciákat, ez tűrhetetlen, már azt
hittem, hogy kezd emberré válni, tegnapelőtt éjjel, vagy mi-
kor volt, amikor elvitt bennünket a Monopolba, sejtelmem se
volt évekig, hogy gyűlöl bennünket, azt hittem, a természete
olyan tartózkodó, most pedig végre kiadta az igazi énjét, el-
képzelheted, hogy betegre izgattam magam azóta, nem bír-
tam már tovább, az ilyen alakokat ki kellene irtani a normális
emberek közül, jaj, nem bírom, kifulladtam, adj egy kis vizet!
Nem, nem megyek be, hogy képzeled! Rád bízom ezt az
egész affért, intézd el vele valahogyan, de ahhoz tartsa magát,
hogy ebben az életben a szemem elé ne kerüljön, mondom,
megyek, nem is tudom, hogy fogok aludni az éjjel, éppen az
én idegeimnek kellenek ilyen megrázkódtatások. Szervusz,
és remélem, tudod, hogy én is levontam a konzekvenciákat!
Sokáig állt az ajtóban, mintha a lefelé csattogó tűsarkok
éles hangját hallgatná, önkéntelenül ingatta a fejét, aztán ész-
revette magát, abbahagyta a fejcsóválást, lassan átlépett a
küszöbön, és nesztelenül becsukta az ajtót. Sándor? Hihetet-
len. Mi történt vele? Ez egyáltalán nem őrá hasonlít. Mi
történhetett? Ő, aki mindig hangsúlyozottan udvarias volt,
éppen azért, mert örökös bizonytalansággal küszködött a tár-
sadalmi érintkezésben, ő vágta oda Klárinak, mintha nem is-
merné, hogy holnapra szétkürtöli a dolgot az egész város-
ban... Megőrült, kitört belőle, amit eddig visszafojtott, s most
kész a botrány, holnapra lesz téma mindenfelé, egyik adja a
másiknak a hírt, a másik további kettőnek, ilyen már régen
volt, s pont ővele kell megtörténnie!
Leült a rekamiéra, levetette a pongyoláját, de ahhoz nem
volt türelme, hogy odadobja a székre.
..mit csináljak vele? Zavarjam el, hogy kérjen bocsána-
tot? Kényszerítsem rá, hogy még ma este menjen el Kláriék-
hoz, és könyörögje ki, nehogy elterjesszék a dolog hírét?
Nem teszi meg, veszekedés lesz belőle, pedig azt most - a hol-
nap reggel előtt - nem kockáztathatom, ismerem a makacssá-
gát, még akkor is az ellenkezőjét tenné annak, amit akarok tő-
le, ha már beletörődött... nem szabad felingerelnem, most -
ha valamikor, hát igazán most! - rá kell kényszerítenem ma-
gam, hogy okos asszony legyek, diplomata legyek, legalább
holnap reggelig, mire túlesünk ezen a három napon! Az
eszemre kell hallgatnom, csendben kell maradnom, el kell fe-
ledkeznem Kláriról és Jutkáról és Liáról és Zsuzsáról meg
mindenkiről, akikkel ma találkozhatna, ráérek később kita-
lálni, hogyan lehetne helyreütni ezt az őrültséget: nyugodt-
nak kell maradnom, csak magammal kell törődnöm, semmi
más, semmi más! Csak legyen hozzá elég erőm. Kell, hogy
elég erős legyek!
Kitört belőle a paraszt, aki mindig megvetette Kláriékat és
a többieket, akiket maga fölött állóknak érzett a neveltetésük
miatt, a pénzük miatt, az életstílusuk miatt, minden miatt,
amitől ezeket idegeneknek bélyegezte minden szóváltásban
idegeneknek, akiktől mindig háromlépésnyi távolságban kell
maradni, a kisebbségi érzése tört ki belőle, az irigysége, hogy
ezek otthonról megkaptak mindent, amiért neki - csak egy-
szer mondta, de mindig így gondolta - keservesen meg kellett
gürcölnie, ez a gyűlölet robbant ma, amikor Klárivalbeszélt, s
miért is nem én voltam itthon, hogy elkerülhettük volna ezt a
fogalmam sincs hogyan jóvátehető őrültséget!
Nem tudom, merre mászkál, nem tudom, mikorra ér haza,
mindegy, nekem ma olyan nyugodtnak kell maradnom, mint
még soha...
****
nem itta meg a whiskyjét, azóta is a csontos ujjai
között forgatja a hosszú poharat, hogy elkezdtem beszélni.
Talán nem is kellett volna ennyi ideig magyaráznom, megér-
tette volna ő kevesebből is, mi a bajom, s talán már jó ideje
nem is azt hallgatja, amit mondok, hanem azt latolgatja, mit
feleljen. Várnom kell, nem tudom, mikor szólal meg, nem tu-
dom, mit fog mondani. Nagyon éles a csillár fénye, nagyon fá-
radt az arca, száraz bőrén sötéten világítanak az elszórt szep-
lők. Öregszik, ő, akiről sose akartam elhinni, hogy foghat raj-
ta a kor. Talán ezért külön imponált nekünk az egyetemen és
a tanszéken, a sovány testébe szorult elfogyaszthatatlan ener-
giamennyiséggel, ami képessé tette a rengeteg munkára és a
társadalmi szereplésre is. Talán most - vagy nem engem néz?
- Azt várja, hogy én oldjam meg a gondját?
- Nem, félreértett.
- Hát akkor? Tanácsot akar? Milyen jogon adjak én taná-
csot, amikor maga már úgyis döntött?
- Nem döntöttem.
- Dehogynem. El fogja vállalni. Ha nem döntött volna,
nem kérdezett volna meg engem. Ha nem egyezett volna meg
önmagával, hogy elvállalja, egyszerűen eszébe sejutott volna,
hogy tanácsot kérjen tőlem vagy akárki mástól. Aki azt tökél-
te el, hogy tudományos kutatásra adja az életét, meg se hallja
az olyan ajánlatokat, amilyent maga kapott. Aki kutatónak
született, hajól emlékszem, beszélgettünk erről annak idején
a tanszéken, eleve lemond arról, hogy pénzt keressen, mert
tudja, hogy a tudományos kutatást sohase fogiák úgy dotálni,
mint az ipari kutatást, de az ipari kutatást se fogják sohase úgy
dotálni, mint a nyereséges termelésben dolgozókat meg azo-
kat, akik valamilyen kiemelt területen ügyködnek. Nahát, ha
maga nem úgy döntött volna, hogy abbahagyja a kutatást, ak-
kor még a dilemmáig se jutott volna el. Nincs ebben semmi
szégyen, mindenki szabadon rendelkezik az idejével, vagy ha
ígyjobban tetszik: azéletével. Aki elég fakír hozzá, aztmond-
ja, hogy lemondok a sok pénzről, kutatni fogok, felteszek
mindent egy lapra, amit tudománynak szokás titulálni, aztán
lesz, ahogy lesz, dolgozom, tanulok, s ha igaz, hogy felfedező
alkat vagyok, majdcsak észreveszek egyszer olyasmit is, amit
más még nem vett észre, lesz hozzá szemem, hogy el ne men-
jek vakon valami szokatlan mellett, szóval: kivárom a szeren-
csét, ami nélkül a kutató úgyse alkothat nagyot. Persze,
közben tanulok is, mert az a bizonyos kutatói szerencse csak
azokra nyitja rá alattomosan az ajtót, akik felkészülten vár-
ják, akik eleget tudnak ahhoz, hogy különbséget tudjanak
tenni a lényeges és a megtévesztően lényegtelen között, szó-
val erről beszélgettünk annak idején, és maguk csöndesen bó-
logattak a fecsegésemre. Igy volt?
így volt, s most nem akarok védekezni, nem aka-
rom azt magyarázni, hogy én sohase vártam arra, hogy elké-
nyeztessenek, nem énrólam van szó, én tudtam, mire vállal-
kozom, amikor a diploma után nem fogadtam el a BHG-ban
az állást, ahol ezeröttel kezdtem volna, és egy év múlva meg-
kerestem volna háromezret is, nem zsákbamacska volt ne-
kem a tanszék, a silány fizetéssel, hanem az élet, amit meg-
gondoltan vállaltam, tudatosan vállaltam, s elszámoltam ma-
gammal, hogy nem mindenkiből lesz világhírű fölfedező: a
munkának, amit végzek, alkalmasint nem lesz nagyobb hasz-
na, mint az, hogy előkészíti a talajt egy valamikori nagy ered-
mény számára, ami majd másnak hoz dicsőséget, akárkinek,
akinek eszébe se jut, hogy én is ott voltam azok között, akik
előmunkálták az ő fölfedezéséhez a talajt. Meg kellene ma-
gyaráznom neki, hogy félreértett, s nincs igaza, ha azt hiszi ró-
lam, hogy nem mondtam le a személyi ambíciókról már ak-
kor, mielőtt kifejlődtek volna bennem, igenis, tudatosan le
mondtam róluk, mert kezdettől volt annyi eszem, hogy meg-
értsem a lényeget, az egész területünk végtelen összetettsé-
gét, ami törvénnyé teszi, hogy előrejutni csak sokak együtt-
működésével lehet, s a sokak szerepét is vállalni kell. Nincs
értelme, hogy erről beszéljek, nem akarok mentegetőzni, s
most már azt se tudom, valójában miért csöngettem be hozzá!
Türelmetlen, s mintha valamely ösztönömmel érteném is,
miért bosszús rám...
- Van valami garanciája arra, hogy megkapja a pénzt
azokra a szilárdtest-kísérletekre, amiket tervez?
- Nincs rá semmi garanciám.
- Akkor csakugyan menjen el pénzt keresni! Talán olvas-
ta, mit mondott egyszer Einstein. Olyasmit, hogy elzárkózni
az élettől - biztosan nagy É-vel gondolta - szóval elzárkózni
ettől az Élettől egy áthidalhatatlan belső összeütközés hatá-
sára: az ilyesmire csak ritka, kivételesen nemes, erkölcsi fele-
lősséggel telített lelkek képesek. Persze, Einstein könnyen
beszélt, nem muszáj mindig a nagy szavakra hallgatni. Men-
jen csak el pénzt keresni. A pénzben is sok örömét lelheti az
ember, okozhat a jólét is annyi örömet, mint az, amikor az
ember kinyiffan a dolgok végén - ugye, annak idején az egye-
temen maguk is ezt a kifejezést használták? -, szóval
leköltözik az ember hadészhez azzal a tudattal, hogy nagyot
sikerült csinálnia, vagy azzal a tudattal, hogy ha nem is épített
palotát ott fenn a hegyen, de legalább annyit megtett, hogy a
lyukas tarisznyájában ő is feltrógerolt oda egy téglát. Megér-
tett, ugye?
- Nem tudom...
- Dehogynem tudja. Ötvenhatban nem disszidált, nem
ment el a Cavendishbe, ahol ellátták volna mindennel, mert
tartotta magát ahhoz a nevetséges tanszéki életfilozófiához,
hogy valakiknek ebben a kis vacak országban is meg kell mu-
tatniok, amit a nagy országokban sehol se hisznek: hogy nem
az eszközök korlátlanságán múlnak az eredmények. Azóta
eltelt egy csomó idő, volt módja átgondolni, hogy nem szabad
a magunk kárára végelgyengülésig ragaszkodnunk az álmok-
hoz. Vallja be, ne énnekem, csak saját magának, hogy márré-
gen eldöntötte a dolgot: pénzt fog keresni, és ebben sincs
semmi szégyen. Csak azt kell szégyellni, ha az ember már este
fél tízkor az ereje végére ér. Nos, nem tartóztatom.
- Én kérek elnézést, hogy ennyi idejét...
- Bagatell, de most már elmegyek aludni. Jó éjszakát, Mó-
ra Sándor.
- Jó éjszakát, professzor úr. Ne kísérjen ki, emlékszem a
járásra
emlékszem, merre kell átmennem a hallon, s hol
nyílik az ajtó az előszobába, de amikor befelé jöttem, sokkal
rövidebbnek tűnt az út, mint most, ahogy egyre a hátamban
érzem a tekintetét, s bennem kattognak a szavai, amelyek
mögött egész más akarat feszült, mint amit a szövegjelentett.
Jó éjszakát, professzor úr!
****
...nem részeg. Az arca is nyugodt, pihent, mintha egész
nap valahol a strandon feküdt volna gondtalanul, semmivel
se törődve. A mozdulatai is nyugodtak - fáradtság sincs ben-
nük -, kényelmesen gombolja végig a pizsamakabátját. Ciga-
rettát keres? Amikor hazajött, éppen csak köszönt, egy szót
se szólt azóta. Miért nem tudom megállni, hogy én se szólal-
jak meg?
- Hol voltál?
..gondolkozik. Talán azon, hogy egyáltalán meghallja-e,
amit kérdeztem? A zakóját igazgatja a szék karfáján, s már a
szájában a cigaretta...
- Hol voltál?
...jó, az én hangom is nyugodt, nincs benne semmi felelős-
ségre vonás: a hétköznapi átlagfeleség hangja, aki végre ott-
hon tudja a férjét, s megszokta már, hogy egész nap semmi se
történik az ő emberével. Figyeli a gyufa lángját, elfújja, figyeli
a kormos gyufa füstjét, s anélkül hogy keresné a hamutartót,
egy oldalmozdulattal bele is ejti. Énrám néz vagy valahová
mögém?
- Tessék?
- Csak azt kérdeztem, hol voltál?
...megtaláltam a szememmel a tekintetét. Mi ez a furcsa,
idegen nyugalom rajta? Nem ideges alkat, de ezt a nyugalmat
eddig sohase vettem észre a szemében, az arcán.
- Mondom: csak azt kérdeztem, hol voltál?
- Megcsaltalak.
- Nem igaz!
..úristen, ez az ember igazán megcsalt! Innen rajta ez az
idegen nyugalom! De nekem mondanom kell, újra kell mon-
danom, hogy nem igaz!
- Nem igaz!
- De igaz. Tudod te ezt.
...csak legyen hangom, istenem, csak legyen hangom!...
- Miért mondod el?
...nem szabad kiabálnom, takarékoskodnom kell a han-
gommal, nem szabad elfulladnom! Csak néz, nyugodtan,
szinte szórakozottan. Mégis részeg lenne? Nem, nem részeg.
Megcsalt - és ez igaz...
- Miért mondtad el?
- Nem mindegy? És ha nem mondtam volna el? Mindig
ezzel gyötörtél, pedig tudtad, hogy sohase volt igaz. Amíg itt-
hon laktam, sohase csaltalak meg, mégis folyton ezzel
gyötörtél. Azon az éven kívül, amikor elkergettél itthonról,
sohase volt igaz. Hát most igaz.
...még tart a hangomból.
- És - ... bírnom kell, még egy kicsit bírnom kell.... - És...
jó volt? Felelj! Ne latolgasd!
- Nem voltjó. Soha senkivel nem lehetjó, mert mindegyik
más, mint te vagy. Soha nem voltjó mással. Sose leszjó más-
sal.
... most hallgatnom kell, hallgatni másodpercekig, levegőt
gyűjteni, hogy újra legyen hangom. Mostjó, nagyonjó, végre
bennem is megmozdult a nyugalom, amit talán sohase ismer-
tem. Nekem mindig csak a bizonytalanság adatott, s most
mondta ki először, hogy győztem. Lesz, most már lesz levegő
a torkomban, megszólalhatok...
- Klári volt itt.
- Nem érdekel.
...igazat mond. Valóban nem érdekli.
- Nem bánom. Nem fontos. Reggel... reggel telefonálnod
kell Bihari Pistának, nem felejtetted el?
- Nem felejtettem el. Mit mondjak neki?
- Hogyhogy mit? Hogy elvállalod.
- Persze.
...nyugodt: már régen eldöntötte, csak kivárt az utolsó
percig. Ahogy Bihariné mondta.
- Miért nem fekszel le?
- Átmegyek Buksihoz aludni.
- Ahogy gondolod. Jó éjszakát.
- Neked is.
...sajnálnom kellene. Mintha - alig észrevehetően -
görnyedt volna a válla tartása. Fáradt, talán meg is tudnám
érteni, hogy megviselte ez a pár nap, amígvégre beletörődött,
hogy lemondjon a játékáról. Aludni kell. Mélyen-kábán
aludni, fel se ébredni holnap reggelig...
****
...látod, Buksi, most hazudtam először neki. Ez volt az első
igazi hazugságom, amiért majd egész életében jogosan
gyűlölhet. Gitta sose fogja megérteni, de te egyszer majd
megérted, mi történt velem - egyszer, amikor nagy leszel.
Addig még sokat kell aludnod, ilyen békésen, ilyen mozdu-
latlanul, ahogy itt fekszel előttem. Állok és nézlek: szőke a
hajad, mint az enyém, sötétbarna a szempillád, mint Gittáé,
és sötétbarna a szemöldököd is, napbarnított a gyönge bőröd,
s még néhány nap, és nyomtalanul begyógyul a sebhelyecske
a homlokodon, a horzsolás a térdeden. Alszol, félrehajtott
fejjel-amióta látlak, mindig így aludtál, már a pólyádban is-,
csupa békesség az apró tested, szinte párolog belőled a fá-
radtság, hiszen ma is reggeltől estig mozogtál. Nézlek, s nem
tudom, hányszor állhatok még így fölötted esténkint, nem tu-
dom, meddig lesz még helyem ebben a lakásban, ahol mindig
tudnom kellett, hogy kölcsönvett levegő, amit beszívok,
kölcsönvett padló, amin járok, kölcsönvett fal, aminek neki-
dőlök - Gitta belém itatta a tudatot, hogy én itt csak megtűrt
tárgy vagyok, itt nekem igazából semmihez semmi közöm,
nem kell erőltetnem a memóriámat, hogy halljam a hangját:
"Ez az én lakásom, örülj, hogy megtűrlek itt!" Melletted él-
tem, Buksi, éltünk, éltünk itt, s akarattal feledkeztünk el
mindahányszor arról, hogy választ adjunk a valamikor mégis
csak feleletre váró kérdésre: miért is élünk együtt így, mi hár-
man, te, Gitta és én.
Nem lesz jogom hozzád, nincs törvény, amelyik nekem
ítélne téged, csak olyan törvény van, amelyik Gittának ítél, de
ha próbálkozhatnék is, hogy elvegyelek tőle, akkor se ten-
ném, nem akarom én az ő vesztét, s ha elvennélek tőle, bele-
rokkanna. Én fogok belerokkanni abba, ami most történik
velünk, én sebesülök meg most gyógyíthatatlanul, akár a lég-
nyomásos invalidusok, akik egész életükben rángatóznak egy
szerencsétlen harctéri másodperc miatt, én leszek félember
nélkületek, én kínlódok majd éjszakákon át ébren, amikoraz
anyád testére gondolok, ami után egyetlen más nő se volt, és
nem is lesz jó, én fogok belerokkanni abba, hogy csak akkor
láthatlak, ha az anyád megengedi - ha egyáltalán hajlandó
lesz tárgyalni erről -, téged foglak sajnálni, nem elsősorban
magamat, hiszen amit most tenni fogok, magamért cselek-
szem. . . téged foglak saj nálni, mert nem lesz többé igazi vasár
napod, úgy fogsz nőni, kisfiúból nagyobb fiú, tízévesből ka-
maszka, hogy nem lesz többé igazi vasárnapod, vagy ha netán
elfeledkezel arról, amit alig gondolkodó fejjel találtál ki, hogy
én vagyok a te vasárnapod, azért is sajnálnom kell majd té-
ged,mertszegényebbleszelegynagyonszépjátékkal
bele fogok nyomorodni abba, amit most vállalok, s mégse te-
hetek mást... ha mást tennék, abba rokkannék bele, de sok-
kal szánandóbb és visszataszítóbb nyomorék lenne belőlem,
mint így leszek. Ha most legalább annyira fölnőtt lennél, mint
Gitta, azt mondhatnád nekem, hogy olyasvalamiért vállalom
ezt a miattatok-megrokkanást, amiről nekem kell elsősorban
tudnom, hogy semmiféle bizonyossággal nem biztat, gyere-
kes dupla-vagy-semmi, amit játszom, nem illő valakihez, aki
már harminckét éves, és látott az életben egyet-mást, ezt
mondhatnád, s én neked se felelnék mást, mint Gittának,
amikor holnap vagy holnapután ő is ezzel kiált rám - minden-
kinek csak egyet mondhatnék: lehet, hogy semmi biztosíté-
kom (s talán vitathatatlanul igaz, hogy ilyen csekély esélyre
bűn mindent föltenni), de ha így igaz, akkor se tudnék úgy él-
ni éveken át, évtizedeken át, hogy mindig azzal vádoljam ma-
gam: eleve lemondtál a lehetőségekről, elárultad magad,
amikor gyönge voltál, nem mertél kockáztatni. Mi végre va-
gyunk a világon? - így tanultuk az iskolában, s csakhamar ki-
derült: nem azért, hogy istent megismerjük, szeressük, imád-
juk, neki szolgáljunk, és elnyerjük az örök üdvösséget, hanem
azért, hogy a jó vágyaink szerint éljünk, és ne másképpen. Az
élet megismételhetetlen kártyajáték: csak egyszer lehet tenni,
és Landau dolgozott a börtönben, és dolgozni fog az autósze-
rencsétlensége után testileg rokkantan is, ezt az egyszeri kár-
tyajátékotnemlehet-nemszabad-abbahagyni... akiaköze-
pén kiszáll, eleve vesztett. Nem lehet úgy leélni egy egész éle-
tet, Buksikám, hogy az ember eleve lemond mindenről, nem
lehet tudat alatti önváddal vegetálni, inkább futni kell a pén-
zünk után. Tudom, ennyi eszem mindig volt, és ma is van,
hogy megítélhessem: sokszor lesznek elviselhetetlen éjszaká-
im, lesznek elviselhetetlen nappalaim, s talán elviselhetetlen
lesz éjjel-nappal az életem, mégse tehetek mást.
Itt fekszem az ágyad mellett, a szőnyegen, s tudom, hogy el
foglak veszíteni téged, és el fogom veszíteni Gittát, s valahogy
mégis remélem, hogy nekem van igazam, nem őneki, s akkor
is nekem van igazam, ha ezt - mint olyannyi egyebet - so-
hase tudnám megmagyarázni neki. Ő kérdezte egyszer tőlem
- a Balaton-parton ültünk, elviselhetetlenül éles fényben,
pontosan tizenkét óra volt s egyenlítői napállás -, hunyorgó
szemmel fürkészett föl a magasba, s talán nem is akarta han-
gosan kimondani: "Mi van a Napban?" Mosolyogtam, és azt
feleltem, hogy sok minden, nem is tudnám fölsorolni, min-
denesetre azt sokkal könnyebb megmondani, hogy mi nincs a
Napban.: nincs benne arany, nincs benne ezüst, nincs benne
platina, nincs benne semmi, ami itt, a földön a jólétet, a gaz-
dagságotjelenti, mégis a Nap az a messzi erő, ami nélkül nem
lehetne élnünk
Odakint fúj a szél, az előbb eredt el az eső, halkan veri az
ablakredőnyt, egyszerre hideg lett, hiába fulladoztunk egész
nap a forróságtól, dideregni kell, pedig ez nem törvényszerű
ebben a tikkadt nyárban. El foglak veszíteni, és el fogom ve-
szíteni őt, s mégse cselekedhetek mást, mint amit meg fogok
tenni, és amit ő sohase bocsát meg nekem...
****
Hétfőn - kora reggel
A kapualjban állt, a tér legnagyobb kapualjában, tucatnyi
más emberrel együtt, akik az autóbuszokra vártak, ahogy ő az
Időpontra várt, amikor föl kell hívnia Biharit, kifelé bámult a
kapu alól az esőbe, ami tegnap este óta folyvást áztatta a vá-
rost és ezt a teret, nézte a tér forgalmát a fényes-feketévé ned-
vesedett kövezeten, kavargó forgalom és megszabott rend a
téren az esőben is, a reggelek rendje, de más, mint a napos
reggeleké, szabálytalanul lüktet a sietség, s minduntalan jaj-
gató fékcsíkorgás zavarja a motorok egybemosódó zaját, a
kerekek szüntelen-nedves sistergését - ázott várakozókkal
teli minden kapualj, hajszoltan hullámzik át a sok ember az
úttest gyalogátkelőhelyein, nedvesek az oszlopok neon-
csövei, esik az eső, egyenletesen, amíg egy-egy erős szélro-
ham bele nem ostoroz
egy perc múlva nyolc óra, s Bihari azt mondta:
"Hétfőn reggel felhívsz, és jelented, hogy vállalod a dolgot."
Mosolyogtam, másképpen, mint ő, mert az ő mosolyában za-
var volt, észrevette magát, ha pillanatnyi késéssel is, hogy fél-
recsúszott a hangia, én nem vagyok köteles semmit jelenteni
neki, mosolygott, és bosszúság is volt a szemében, mert azt
várta, hogy azonnal kapok az Ajánlaton.
Fél perc múlva nyolc óra, ideje, hogy belépjek a telefonfül-
kébe, és előkotorjam a zsebemből a telefonszámát: pontos le-
szek, pontosan nyolc órakor csendül meg az asztalán a tele-
fon.
Hat számjegy a tárcsán, amit megszámlálhatatlan emberujj
forgatott már, hat számjegy, Bihari Pista számai, aki a vonal
túlsó végén megszokott-magabiztosan várja, hogy azt jelent-
sem neki, amiben csütörtök este óta egyáltalán nem volt két-
sége...
- Jó reggelt, szervusz. Móra vagyok.
- Szervusz, Sándor, öreg fiú. Pontos vagy, jól megleszünk
mi egymással, nem lesz veled bajom.
- Nem lesz velem bajod.
- Mikor várhatlak?
- Nem tudom. Egyszer majd csak összefutunk valahol. De
ha akarod, meg is beszélhetünk valami konkrétabbat
pillanatnyi csend, de a szava még mindig maga-
biztos lesz...
- Félreértettél: mikor jelentkezel szolgálatra, ezt kérdez-
tem!
- Nem fogokjelentkezni, Pista
most újra megkérded, mintha nem értettél volna
meg, hogy mi ütött belém, ne tréfáljak, bosszúság és sértett
önérzet pattog majd a hangodban, mert nem sikerült fölém
kerekedned, s ha tudnád, elégtételül úgyse szolgálna neked,
ami történt, a sose-volt fordulat az életemben, az életünkben,
nem lett volna elégtétel neked az se, ha láttál volna ezelőtt egy
órával, amikor nesztelenül surrantam ki a lakásból, ahol még
ott fekhettem volna a takaró alatt, és ott fekhetnék ezután is,
és nemcsak a padlón, hanem olykor Gitta mellett. Nem gon-
dolkozom én se, nem akarok gondolkozni, fejezzük be...
- Nem vállalom el, és ne haragudj ezért. Sietnem kell,
mindjárt indul a buszom föl a hegyre. Szervusz
semmit se érzek, pedig talán kétségbeesetten
kellene fognom a fejem, s ordítanom kellene, hogy segítsen
valaki rajtam, mert amit én tettem, annál kínzóbb öncsonkí-
tást még senki se követett el. Élni fogok, és nem lesz Gitta, pe-
dig mi jó testvérekakarunk lenni, és nem lesz Buksi, akinek én
vagyok a vasárnapja.
Semmit se érzek, esik az eső, egyenletesen veri fölöttem a
bádogtetőt...
Kilépett a bűzös fülkéből, amit fojtóan forrónak érzett, pe-
dig az áttetsző üvegfalakon belül se volt melegebb, mint eb-
ben a nedves kinti levegőben, az ajtó önműködően gurult
vissza, hogy visszazárja a bűzt, és a rácsos padlón a szemetet-
eső hullott a fejére. sűrű csöppek, amíg odaért a sárga
gömblámpához, ami az átkelőhelyet mutatja évek óta.
Megszokott-beidegzett mozdulattal köszönt a virágárus-
nak, a bicegő bajuszos ember visszaköszönt neki, amint min-
den reggel - napos reggeleken és esős reggeleken és havas
reggeleken, amikor virág helyett gesztenyét árul -, egy kéz-
mozdulat és egy fejbólintás: sose vásárolt nála, mégis isme-
rősök, amióta ő első ízben köszönt neki önkéntelenül, és az
ugyanolyan ösztönösen fogadta a mozdulatát.
Átvágott az úttesten, száz más emberrel együtt, akikért le-
lassítottak a nedves kövezeten a taxik és a motorkerékpárok,
fékezték futásukat, s megállásig csúsztak egyet a szürke és fe-
kete, lila és fehér karosszériák - egy lüktető dobbanás a reg-
gelben, a forgalomban.
A menetrendszerű kék autóbusz onnan indul, a tér másik
sarkáról, neki a szüntelenül emelkedő szerpentineknek, föl, a
hegyre...
****
E regény szereplői és szituációi egyaránt az írói kép-
zelet termékei. Bármi azonosság élő személyekkel
vagy megtörtént helyzetekkel - a véletlen műve.
A szerző
Budapest, 1965-1966
Másolta:
Végh Miklós.
2000 Január 3.