vagabund kiadó

KURT RlEDER

A III. BIRODALOM
HÓHÉRAI
© 2004 Géczi Zoltán (Kurt Rieder) — A III. Birodalom hóhérai

VAGABUND KIADÓ
Szerkesztette: SZÖLLŐSI PÉTER

A nyomdai munkák: KAPOSVÁRI NYOMDA KFT., Kaposvár – 261238

Felelős vezető: POGÁNY ZOLTÁN igazgató

Nyomdai előkészítés: Háttér Stúdió Kft. hatters@ezaz.hu

Felelős kiadó: SZÖLLŐSI PÉTER vagabund@freemail.hu

Vagabund Kiadó, 6000 Kecskemét, Akadémia krt. 45-47.

ISBN: 963 9409 36 7

A kötetben szereplő szövegek, illetve szövegrészek bármilyen módon történő

felhasználása csak a kiadó előzetes engedélyével lehetséges.
Minden jog fenntartva. Szőllősi Péter © 2004
A III. BIRODALOM HÓHÉRAI

Adolf Hitler sohasem építhette volna fel a Harmadik Birodalmat, a náci

rezsim pedig sohasem működhetett volna oly elrettentő hatékonysággal a
végtelenül lojális, fanatizmusig elhivatott szolgálók intenzív támogatása
nélkül: a náci terrorgépezet létrehozásához és működtetéséhez elkötelezett
politikai vezetők és katonatisztek, sajtómunkások és közhivatalnokok,
orvosok és bírók, különleges szakértők és titkos ügynökök szükségeltettek.
A hatalom megszerzése és az ellenzéki erők megsemmisítése, a papírra
vetett fajpolitikai törekvések gyakorlati megvalósítása és a koncentrációs
táborok felépítése, a második világháború kirobbantása és a Végső megoldás
végrehajtása nem történhetett volna meg, ha Adolf Hitler mögött nem állnak
olyan tervezők és végrehajtók, kik megingathatatlan hűséggel teljesítik a
Führer akaratát – Ők voltak a náci rezsim szilárd pillérei.
A Harmadik Birodalom legfelsőbb köreiben számtalan rémmesébe illő
figura tevékenykedett: egyaránt akadtak köztük szadista mészárosok és
lelkiismeretes hivatalnokok, megtévelyedett géniuszok és hatalomvágytól
megittasodott bolondok, köztörvényes gonosztevők és tanult orvosok,
hajmeresztő elveket gyakorló amatőr genetikusok és örökkön vérre
szomjazó antiszemiták, kik a morál íratlan és a kodifikált jog írott szabályait
egyaránt gátlástalanul semmibe véve szolgálták önként választott vezérüket.
A vak fanatizmus által vezetett nácik ép ésszel felfoghatatlan bűn-
cselekményeket hajtottak végre, tetteik által emberek millióit sújtották
elbeszélhetetlen gyötrelmekkel és szenvedéssel, hűségük pedig sírig tartott –
akadtak köztük, kik még a vérpad árnyékában is karlendítéssel, Heil Hitler!-t
kiáltva búcsúztak a földi világtól.
A náci diktatúra kicsavarodott, velejéig" beteg rendszere nem pusztán a
halálmegvetően bátor katonákat kecsegtette a fényes karrier szédítő
lehetőségével, de a pőre gyűlölet által hajtott gazemberek számára is
felkínálta a gyors érvényesülés esélyét. Az Adolf Hitler által kialakított
szélsőséges politika nem csupán megtűrte, de támogatta és bátorította a
radikális elemeket, így olyan személyek kerülhettek kiemelt posztokra, kiket
sehol másutt nem ruháztak volna fel hasonló hatalommal: abban a világban,
melyben a Führer iránti hűség számított a legfőbb értéknek, sem a
gátlástalan ártani akarás, sem az olthatatlan vérszomj, sem a nyilvánvaló
ostobaság nem akadályozhatta meg a mozgalom szolgálóinak
felkapaszkodását. A védtelen civil lakosság ellenében fegyverrel fellépő
katonákat, a tervszerű gyilkolással foglalkozó orvosokat, a népirtás
technikáját és menetét meghatározó szakértőket, az ellenség totális
megsemmisítésére törekvő SS-tiszteket, a végtelenül szadista tábori őröket
nem csupán megtűrte az államhatalom, ám valóságos hősként, a mozgalom
élharcosaiként kezelte őket – így követhették el a fanatikus nácik olyasféle
gaztettek ezreit, melyek a legszélsőségesebb horror-fikciókat is
meghaladják.

A LYONI HÓHÉR: KLAUS BARBIE

1987. májusában egy ősz hajú, törékeny öregember pere kavarta fel a francia
közvélemény nyugalmát. Az idős férfi által elkövetett gaztettek lajstroma
oly terjedelmes volt, hogy a vádirat puszta ismertetése is egy teljes napot
vett igénybe: száz meg száz hátborzongató rémtett került nyilvánosságra.
Könyörtelen gyilkosságok, szadista kínzások, kíméletlen deportálások, más
bestiális cselekedetek halmozódtak az államügyész beszámolójában, a
vádlott azonban nem tört meg a fejére olvasott bűnök súlya alatt:
„Természetesen büszke vagyok mindarra, amit a háború idején tettem." –
közölte a férfi, ki rendíthetetlenül őrizte fagyos nyugalmát. Az ősz hajú,
törékeny és joviális öregúr álcája végleg szertefoszlott – az eljárás alá vont
személyre immáron úgy tekintett a közvélemény, mint egy pokolból
származó, emberarcú fenevadra, ki sejtjei legmélyén holmi elfeledett
kincsként őrizte a náci ideológiát. Emberek milliói kiáltottak példaértékű
megtorlásért, s kívánták a lyoni hóhér néven ismert Klaus Barbie vesztét.
Nikolaus Barbie 1913.
október 25-én jött világra a
Rajna menti Bad Godes-
bergben. Házasságon kívül
született gyermek volt, ám
szülei, kik a helyi iskolában
tanítottak, a rákövetkező
januárban egyházi és polgári
úton is szentesítették
kapcsolatukat. Klaus 11 éves
koráig járt a falusi iskolába,
ám miután középiskolai
képzése nem volt helyben
biztosítható, kirepült a családi
fészekből. A kiskamasz
Irierbe került, ahol a
Friedrich-Wilhelm
Gimnázium hallgatójaként
folytatta tanulmányait. A
család két évre rá, 1925-ben
költözött át, így a fiatal fiú
A Lyoni Hóhér viszonylagos függetlensége
gyorsan véget ért. Klaus
Barbie diákként igen kevés örömöt, s annál több főfájást okozott szüleinek:
mind a reál, mind a humán tárgyak területén gyenge teljesítményt nyújtott,
leginkább
közepes és
gyenge ér-
demjegyek
et szerzett.
Egyedül a
nyelvtanulá
s területén
mutatkozott
csillogó te-
hetségnek:
anya-
nyelvén
felül gyor-
san elsajá-
tította a
francia és A Gestapo lyoni központja
spanyol
nyelveket, és kiváló érzéket mutatott számos más európai nyelv iránt. 1933-
ban meghalt a családfő, rövidre rá pedig Klaus Barbie testvére is
elhalálozott: az apát első világháborús sebesülése, egy eltávolíthatatlan
francia puskalövedék nyomán fellépett komplikáció vitte sírba, a 18 éves
fiatalemberrel pedig örökletes szívbetegsége végzett. A tragédiák által
csonkává tett család helyzete kilátástalanra fordult, így Klaus Barbie
kénytelen volt elállni merész tervétől, miszerint tanulmányait valamelyik
kisebb egyetemen folytatja tovább. A fiatal férfi, letévén középiskolai
vizsgáit, munkába kívánt állni – ám gyenge eredményei okán sehol sem
vették alkalmazásba, így családja menthetetlenül elszegényedett.
Klaus Barbie középiskolás korában kezdett el komolyan érdeklődni a náci
eszmék iránt, majd 1933. április 2-án a Hitlerjugend tagjává vált.
Munkanélküli fiatalként bőséggel akadt szabadideje, melyet a hitleri eszme
tanulmányozására szánt, egyre mélyebbre merülvén az intézményesített
gyűlölet feneketlen mocsarába. Fél évre rá Klaus Barbie számára már nem
volt kérdéses ideológiai hovatartozása: izzó lelkesedéssel rajongott a
nemzetiszocializmusért, s úton-útfélen hirdette politikai meggyőződését. Az
éppen csak felnőttkorba lépett fanatikus férfi merész ambícióját azonban
nem elégítette ki a náci ügy passzív pártfogása: Klaus Barbie harcolni
kívánt, hogy ily módon is bizonyítsa fanatikus elkötelezettségét, és szolgálja
az Adolf Hitler által vezetett párt törekvéseit – az iskolában rosszul teljesítő,
a munkáltatók által rendre semmibe vett Klaus Barbie bizonyítani akarta
hasznosságát.
A férfi 1934-ben kapott rá esélyt, hogy tevőlegesen is kifejezze
elkötelezettségét: a párt ebben az évben titkos missziót ajánlott számára.
Klaus Barbie így került a francia megszállás alatt álló volt német területekre,
és a német ellenállás tagjaként kezdett el ténykedni.
Az itt töltött szolgálat sorsfordító jelentőséggel bírt Klaus Barbie életében.
Bár ideológiai okokból jelentkezett a feladatra, valójában személyes
megfontolások vezették: Barbie a franciákat hibáztatta édesapja haláláért, a
családját sújtó katasztrófákért és saját ifjúkori kudarcaiért, így valamennyi
francia állampolgárt személyes ellenségének tekintett, és féktelen gyűlölettel
viseltetett irántuk, mely gyűlöletet minden lehetséges alkalommal kifejezett.
Klaus Barbie 1935-ben jelentkezett az SS kötelékébe, s miután megfelelt az
orvosi és a faji kritériumoknak, a szervezet tagjává vált.
Barbie ideológiai fanatizmusa, elkötelezettsége és áldozatvállalási készsége,
rafinált észjárása és kiterjedt nyelvtudása imponált a fiatal férfi elöljárói
számára, miként személyes sorstragédiái is szimpátiát ébresztettek iránta, így
a tisztek pártfogásukba vették őt, és igyekeztek egyengetni karrierjét. A
fekete zubbonyt öltött fiatalember pályafutása akkor nyert lendületet, miután
csatlakozott a Sicherheitsdienst állományához. Az SS-Gruppenführer
Reinhard Heydrich által igazgatott SD az SS biztonsági szolgálataként
legfőképpen hírszerzéssel és hírelemzéssel, illegális műveletek
kitervelésével és végrehajtásával foglalkozott, így Klaus Barbie élete során
első ízben érezhette, hogy bizonyíthatja rátermettségét és feltétlen hűségét.
Az alig 24 éves fiatalember a felkészítés során alaposan kitanulta a
kihallgatási technikák borzalmait és a titkos nyomozás módszereit, majd
Berlinbe került.
1937-ben a német főváros rendkívüli lehetőségeket tartogatott egy
elkötelezett náci számára, ki az SD által kívánt érvényesülni: bár az NSDAP
hatalma az elmúlt fél évtizedben megszilárdult, az államvezetés pedig
mindent megtett a főváros „megtisztítása" érdekében, Berlinben még mindig
jelentős ellenállási mozgalmak működtek, miként a náci ideológia által
nemkívánatosnak tartott társadalmi csoportok is aktívak voltak. Klaus Barbie
izzó lelkesedéssel vetette magát munkába, s miután az elméleti oktatás után
a terepen is bizonyította rátermettségét, az SD leginkább beépülési
feladatokkal bízta meg. A titkosrendőrség tisztjeként Klaus Barbie rejtett
bordélyházakba és gazdag homoszexuálisok számára
 fenntartott klubokba
szivárgott be, és komoly
kapcsolatokat épített ki, mely
kapcsolatokat később a
megfigyelt személyek ellen
fordíthatott. Elöljárói
elégedetten szemlélték Klaus
Barbie teljesítményét: a fiatal
titkosrendőr hűségéhez és
elkötelezettségéhez kétség
nem férhetett, eredményei
pedig ékesen igazolták izzó
tettvágyát. Ennek köszönhe-
tően a férfi 1937 végén már
Berlin egyik kerületi
főnökeként tevékenykedett,
és tovább hajszolta a náci
rezsim vélelmezett és valódi
ellenségeit.
Sorkatonai kötelezettségét
azonban így sem kerülhette
Jean Moulin: emberfeletti bátorságot meg, ezért 1938-ban
tanúsított kénytelen volt bevonulni, és
a rákövetkező negyedévet
egy gyalogsági ezred tagjaként leszolgálni. Klaus Barbie éles elméjű intrikus
volt, miként aljassága és gátlástalansága is komoly fegyvernek számított a
biztonsági szolgálatnál végzett munkája során, ám erős fizikummal sohasem
rendelkezett – sem a gyalogsági szolgálat, sem rákövetkező, kőkemény SS-
kiképzés nem volt ínyére való -, ennek ellenére elvégezte a tréninget,
melynek végén SS-Untersturmführeri rendfokozatot kapott.
Klaus Barbie a titkosszolgálatnál töltött évek után immáron hivatalosan is a
Waffen-SS tisztjévé vált, így társadalmi státusza megerősödött, jövedelme
meggyarapodott, így feleségül kérhette 23 éves menyasszonyát.
A mézeshetek gyorsan elillantak, az SD pedig visszaszólította a
hírszerzőtisztet. Klaus Barbie SS-Untersturmführer rövidesen Hágába
utazott: feladata „zsidókérdést" érintő információk összegyűjtése és a hágai
viszonyok feltérképezése volt, mely adatok a minél hatékonyabb deportálást
szolgálták. Klaus Barbie immáron a náci fajpolitikai terror megvalósítása és
kiterjesztése érdekében cselekedett, s miután a német nép legfőbb
ellenségének tartott zsidósággal szemben lépett fel, kiket a náci ideológia
szerint semmiféle jog nem illetett meg, kedve szerint kiélhette szadista
ösztöneit. Miután felmérte a hágai „zsidóhelyzetet", a tiszt Amszterdamba
utazott, hogy előkészítse a településen élő zsidók elkülönítését és
deportálását. Klaus Barbie fékezhetetlen, szadista őrültként csapott szét a
városlakók közt, s rövidesen rettegett hírnevet szerzett magának
szélsőségesen brutális viselkedése, illetve a náci hatalom iránti lázas
fanatizmusa okán. A 27 éves SS-Untersturmführer a kihallgatások során
bármeddig hajlandó volt elmenni, így kezei között számos gyanúsított és
tanú halt rettenetes kínhalált, ám közterületen járva-kelve sem tudta
kordában tartani gyilkos vágyait: megesett, hogy a nyílt utcán agyonvert egy
zsidó fagylaltárust, csupán azért, mert meglátása szerint a férfi nem
üdvözölte őt az előírásoknak megfelelő módon. Klaus Barbie neve gyorsan
hírhedtté vált, ám nem pusztán az amszterdami zsidóság félte a náci hatalom
könyörtelen emberét, de még saját bajtársai, a Gestapo tisztjei is tartottak
tőle – bár a titkosrendőrség tagjai korántsem voltak érzékenyek az emberi
jogok iránt és vajmi kevés szívélyességet mutattak a megszállt területek
lakosságával szemben, Klaus Barbie elborzasztó cselekedeteit még ők is
durva túlkapásokként értékelték. Amszterdami szolgálata során a férfi
megszervezte a helyi zsidóság elkülönítését és deportálását, majd a helyi
titkosrendőrség vezetőjeként felderítette és felszámolta az ellenállók által
létrehozott sejteket, és felkutatta a rejtőzködő zsidókat, illetve segítőiket. SS-
Untersturmführer Klaus Barbie hatékony és könyörtelen gépezetté tette az
amszterdami náci titkosrendőrséget, elöljárói pedig maradéktalanul
elégedettek voltak munkájával: a tisztet érdemei elismerése végett
előléptették, illetve első osztályú Vaskereszttel tüntették ki, melyet éveken át
büszkén viselt.
1943-ban a német haderő megszállta Lyon városát. A Waffen-SS és a náci
titkosszolgálat jól tudta, hogy a település a francia ellenállás egyik
melegágya, így a döntéshozók eltökélték, hogy felgöngyölítik a földalatti
mozgalmat és felszámolják a Londonból instruált titkos hadsereget. A
feladat azonban nem ígérkezett egyszerűnek: a Gestapo nem rendelkezett
beépült ügynökökkel, a helyi lakosság pedig nem mutatott hajlandóságot az
együttműködésre – Lyon polgárai nem voltak hajlandók kollaborálni a náci
hatalommal és kiszolgáltatni a soraik között rejtőzködő ellenállókat. Ernst
Kaltenbrunner, a Gestapo főnöke jól tudta, hogy a feladatot csakis
különlegesen felkészült és elhivatott emberre bízhatja: olyan személyre, aki
átfogó tapasztalatokkal rendelkezik a titkos csoportok felkutatását és a
csoportokba való beépülést, a lakosság demoralizálását és kontrollálását, a
kihallgatási technikákat és a fegyveres rajtaütéseket illetően, mindemellett
mentes mindenféle erkölcsi aggálytól – ezáltal képes rá, hogy senkit és
semmit nem kímélve, minél hatékonyabban és gyorsabban felszámolja az
ellenállás gócait. A kényes feladatra Klaus Barbie kínálkozott a leginkább
megfelelő személynek: ideológiai elhivatottsága és a náci vezetéshez való
hűsége, titkosszolgálati tapasztalata és személyes tulajdonságai egyaránt
eleget tettek a felvázolt kívánalmaknak.
Klaus Barbie, miután Ernst Kaltenbrunner utasítására átvette a lyoni iroda
parancsnokságát, megtörhetetlen lendülettel kezdte meg a reá bízott feladat
teljesítését. A
négyes számú részleg vezetője páratlan terrort vezetett be a városban – a
náci a titkosrendőrség főhadiszállásául szolgáló Terminus szálloda nevét
röviddel később már a földi pokol szinonimájaként, rettegéssel emlegették a
helybéli lakosok. Klaus Barbie, amint arról már szó esett, személyes okokból
végletesen gyűlölte a franciákat, új megbízatásának köszönhetően pedig
végre-valahára kielégíthette gyermekkora óta mélyülő bosszúvágyát. A
Gestapo tisztje szabad kezet kapott feletteseitől, sem emberélettel, sem
anyagi erőforrásokkal nem kellett elszámolnia – úgy tombolhatott, miként
azt szadista kedve kívánta: számára sem írott törvény, sem morális szabály
nem volt szent és sérthetetlen. A négyes számú részleg parancsnoka legelőbb
a zsidók deportálását készítette elő, illetve adatokat gyűjtött a
helyi ellenállásról. A hithű
náci szemében egyetlen
francia sem volt ártatlan,
így gyakorta megesett,
hogy találomra összefogdo-
sott polgári személyeket,
többek közt nőket és
gyermekeket hurcoltatott
be a Gestapo helyi
központjába, s kínvallatás-
nak vetette alá őket – a
tortúra addig tartott, még a
szerencsétlen valamiféle
hasznosnak vélt informáci-
ót adott a titkosrendőrség
számára, vagy még a
kihallgatást vezető tiszt
megunta a tehetetlen áldo-
zat kínzását. Klaus Barbie,
ha csak tehette, személye-
sen is részt vett a civilek
ellen viselt könyörtelen
terror hadjáratban: a tiszt
Az Ellenállás térképe – Klaus Barbie felderítette váratlanul bukkant fel a
a szervezetet város különböző pontjain,
majd a gyanúsnak vélt
személyeket katonáival összefogdostatta, letartóztatta és bevitette. Tapasztalt
vallatótisztként több száz kihallgatást vezetett, melyek során a kínvallatásra
alkalmas eszközök és módszerek teljes tárházát igénybe vette. A négyes
számú részleg feje által elkövetett rémtettek lajtroma oly hosszadalmas,
hogy azokat felsorolni sem lehet: megkorbácsolta és láncokkal ütlegelte,
husánggal verte és szöges bottal kínozta, fogókkal csonkolta és izzó tűkkel
gyötörte, jeges vízbe kényszerítette és üvegcserepekkel vagdosta, fogászati
műszerekkel és sebészeti eszközökkel vonta tortúra alá áldozatait. Sem a
vallatott személy kora, sem neme, sem állapota nem bírhatta emberséges
viselkedésére: akadt olyan 13 éves lány, kit 8 napon át kínzott napi
rendszerességgel mért ütlegeivel, miként az idős személyekkel szemben is
bestiális kegyetlenséggel viselkedett. Nem tudni, hány civilt gyötört meg
Klaus Barbie, hány embert nyomorított meg, hány személynek okozott
maradandó fizikai sérüléseket és hány életet oltott ki – ám bizonyos, hogy
több ezren voltak, kik soha nem kerültek ki élve a Terminus hotel
alagsorából.
A négyes számú részleg feje minden egyes francia polgárban a Harmadik
Birodalom esküdt ellenségét látta, így vérfagyasztó könyörtelenséggel lépett
fel a civilekkel szemben – a francia zsidókat azonban kiváltképpen gyűlölte,
így lehetőségei szerint mindent megtett a rejtőzködő csoportok felkutatása
érdekében. Rémisztő alaposságát jól példázza egy jelentés, mely egy
külvárosi gyermekotthon felderítéséről és deportálásáról szól, s amelyet saját
kezűleg szignált: „Ma reggel az Izieu-ban létesített zsidó gyermekotthon, a
Gyermekkolónia, áttelepítésre került. Összesen 41, 3 és 13 év közötti
gyereket ejtettünk foglyul. Ezenfelül minden zsidó személyt letartóztattunk,
tíz főt, köztük öt nőt. Pénzt vagy más értéket nem tudtunk lefoglalni.".
A fenti dokumentum csak egy az ezernyi jelentés közül, mely a négyes
számú részleg fáradhatatlan aktivitását mutatja. Lyoni ténykedése során
Klaus Barbie több tízezer személyt küldött koncentrációs táborokba, köztük
kisdedeket és gyermekeket, zsidókat és politikai ellenállókat – azokat pedig,
kik segítettek a náci terror elől bujdosó személyeknek, nemkülönben halálra
kínoztatta, agyonlövette, börtönbe vetette vagy lágerbe deportálta.
Klaus Barbie hetek leforgása alatt vált a náci hatalom rettegett
végrehajtójává: a férfi még alig melegedett meg posztján, de a helyi lakosság
már a lyoni hóhérként emlegette a négyes számú részleg parancsnokát.
A civil lakosság terrorizálása közvetve a Gestapo legfőbb célját, a francia
ellenállás felderítését és felszámolását szolgálta. A foglyoktól kapott
információk alapján Klaus Barbie megpróbált ügynököket beépíteni a
sejtekbe, és megkísérelte feltérképezni a hálózatot. A négyes számú részleg
parancsnoka, miként a jó hírszerzők általában, nem a futárokat és a keveset
tudó asszisztenciát kívánta megtalálni: Barbie a piramis sötétbe vesző csúcsa
felé tekintett, vagyis a vezetőket, a Londonnal való kapcsolattartásért felelős
összekötőket és a legfőbb döntéshozókat akarta letartóztatni. A Gestapo
tisztje szívós kitartással gyűjtötte az információt, figyeltette az
üzenetváltásra használt helyeket és az ellenállás segítőit, így 1943 kora
tavaszára egyre közelebb került a belső körökhöz – ekkor már csak egy nagy
fogás hiányzott, amely alapján megkezdhette a teljes hálózat felszámolását.
Nem sokat kellett rá várnia: április 27-én emberei letartóztatták Jean Multon-
t, a Marseille-i sejt egyik vezetőjét. A Lunel fedőnéven ismert ellenállót
Klaus Barbie személyesen hallgatta ki, a pokoli kínzások pedig célt értek: a
halál torkába taszított férfi vállalta az együttműködést. Jean Múlton bukása
után dominósorként dőltek meg a kisebb csoportok, majd a vezetők is sorra
kerültek. A Gestapo elsőként René Hardy-t, a Resistance-Fer csoport fejét
fogta el, kinek kínvallatása során nem pusztán az általa vezetett csoport
felépítésére és feladatára derült fény, de az ellenállás szervezeti rendszere is
kibontakozott. Hardy neveket adott ki és találkozókról számolt be, titkos
postaládákat és összekötőket azonosított, így a négyes számú részleg a
rákövetkező napokban további eredményes rajtaütéseket hajthatott végre.
Német kézre került a földalatti hadsereg számos tagja, illetve a mozgalom
egyik parancsnoka, Henry Aubry is lebukott. A férfit megtört a kínvallatások
sorozata által, és beszélni kezdett: a fogoly nem csupán az ellenállás
kulcsembereit nevezte meg, de azonosította a titkos hadsereg legfőbb
parancsnokát, ki egyben a Londonnal való kapcsolattartásért is felelős volt –
Klaus Barbie immáron megindíthatta a hajszát a fejedelmi vad után.
Jean Moulin, alias „Max" neve nem volt ismeretlen a német titkosrendőrség
számára. A férfit első ízben 1940 júniusában tartóztatta le a Gestapo, Moulin
azonban nem volt hajlandó együttműködni a megszállókkal, s bár
könyörtelenül megkínozták, mindvégig kitartott. Mikor úgy érezte, hogy
nem tudja elviselni a további tortúrát, öngyilkosságot kísérelt meg, és egy
üvegcseréppel megpróbálta elvágni a torkát. Jean Moulin próbálkozása nem
járt sikerrel, ám a férfi borzalmas állapotba került, így kórházi kezelése után
elengedték. Röviddel később Jean Moulin már az ellenállás felállításán
munkált, majd 1941 szeptemberében Londonba szökött, ahol találkozott
Charles De Gaulle-lal. Az emigrációba kényszerült francia kormány feje arra
kérte, hogy készítsen egy jelentést a német megszállók ellenében ténykedő
civil mozgalmakról, az ellenállás fejlesztésének és bővítésének
lehetőségeiről, a stratégiai célokról és a földalatti szervezetek működte-
téséhez szükségletekről, Moulin pedig örömmel tett eleget a megtisztelő
felkérésnek. Az általa elkészített dokumentum nem csupán leírásokat és
javaslatokat tartalmazott, de akciótervként is meggyőző erővel bírt:
bizonyította, hogy írója jól ismeri a kialakult politikai-katonai viszonyokat,
tisztában van a német hadsereg és a titkosszolgálatok felépítésével, kiváló
érzéket mutat a gerillataktikákat és a kémelhárítást illetően, hazafisága és
rendíthetetlen bátorsága pedig megkérdőjelezhetetlen. De Gaulle-ra oly mély
hatást gyakorolt az anyag, hogy megbízta Jean Moulin-t, álljon a formálódó
ellenállás élére, szervezze egységes földalatti hadsereggé az elszigetelt
sejteket, és lássa el az összekötő tiszt kényes feladatát.
Jean Moulin 1942. január l-jén tért vissza Franciaországba, és megkezdte
különösen veszedelmes missziójának teljesítését. A hamis papírok
arzenáljával és nagy mennyiségű készpénzzel ellátott férfi a rákövetkező hó
napokban
keresztül-
kasul be-
járta az or-
szágot,
titkos talál-
kozókat
szervezett
és
beszámoló
kat tartott,
így áldoza-
tos munka
árán
Az instrukciókat Charles De Gaulle-tól kapták sikerült
egységbe
tömörítenie a különböző mozgalmakat, melyek korábban egymás puszta
létezéséről sem tudtak. Jean Moulin, bár soha nem robbantott fel egyetlen
rúd dinamitot, soha nem rongált meg német távközlési vonalakat, sőt, még
lőfegyvert sem hordott magánál, a francia ellenállás kulcsfigurájává vált:
egyedüli emberként ismerte a teljes hálózatot, biztonságos csatornán, hiteles
kódok segítségével kommunikált Londonnal, és a szövetséges haderők
partraszállási stratégiáját illetően is tájékozott volt. „Max" óvatos
ügynökként nem csupán saját térfelét figyelte, hanem az ellenfél ténykedését
is: a férfi tudta, hogy a Gestapo folyamatosan próbál beépülni a francia
ellenállásba, ezért roppant szigorú biztonsági intézkedéseket vezetett be –
René Hardy lebukása után azonban az általa kialakított szabályrendszer már
elégtelennek bizonyult.
Jean Moulin értesült Gestapo fokozódó aktivitásáról, ismerte a lyoni
helyzetet, miként a vidéki sejtek elleni váratlan rajtaütések híre is elérte. A
férfi megérezte a körötte sündörgő lidérceket, félelmeit pedig Londonnal is
megosztotta – 1943 májusában, nem sokkal lebukása előtt a következő
jelentést tette: „Egyaránt üldöz a Vichy kormányzat és a Gestapo, tisztában
vannak a kilétemmel és a feladatommal. A küldetésem egyre kényesebbé
válik, míg a nehézségek nőttön-nőnek. Rászántam magam, hogy kitartsak,
ameddig csak lehetséges, de ha eltűnnék, nem biztos, hogy lesz rá időm,
hogy megosszam utódommal a szükséges információkat.". A rendíthetetlen
hazafi komor megérzése helyesnek bizonyult: a sors tényleg nem adott
számára időt, hogy bejfejezze művét és kitanítsa utódját, ki baj esetén
helyébe léphetett volna.
Június 21-én a Gestapo lyoni irodája egy remekül koordinált, precízen
végrehajtott akció által lefejezte az ellenállást, és elfogta a jelentősebb
vezetőket – többek közt Jean Moulin is horogra akadt.
Jean Moulin küzdelmes életének drámai végnapjai máig tisztázatlanok: csak
annyit tudni bizonyosan, hogy a férfi a kihallgatások után, vagy azok
következtében életét vesztette. Egyes beszámolók szerint maga Klaus Barbie
és emberei kínozták halálra a foglyot, mások szerint Moulin több
alkalommal is öngyilkosságot kísérelt meg, és súlyos sérüléseket szenvedett,
melyek végül életét követelték. Tény, hogy a férfi, bár nyilvánvaló módon
rettenetesen meggyötörték, makacsul hallgatott: sem összekötőit nem
nevezte meg, sem a biztonságos kommunikációs csatorna titkát nem fedte
fel, sem a partraszállás hadműveletéről nem beszélt. Megtörhetetlen
ellenállását ékesen bizonyítják a Gestapo-vezetés ingerült hangvételű
üzenetei: Klaus Barbie ugyanis képtelen volt használható információkat
továbbítani elöljárói felé, Ernst Kaltenbrunner pedig egyre élesebb
hangnemben köve-telte az olyannyira kívánt eredményeket. Moulin tehát
makacsul hallgatott, ám rövidre rá oly borzalmas állapotba került, hogy
kommunikációképtelenné vált. Egyes visszaemlékezések szerint a
vallatótiszt oly szadizmussal kínozta a foglyot, hogy „Max" már a
kihallgatás másnapján végzetes fejsérüléseket szenvedett, és ettől kezdve a
puszta légvétel is erőfeszítést okozott számára. Ez az álláspont azonban nem
állja ki a józan ész kritikájának próbáját: Klaus Barbie gyűlölettől fűtött
szadizmusa megkérdőjelezhetetlen, ám a Gestapo tisztje páratlan
gyakorlattal rendelkezett a vallatási technikákat illetően, így roppant
valószínűtlen, hogy olyan sérüléseket okozott volna a fogolynak, melyek
beszédképtelenné teszik. Hisz a négyes számú részleg rettegett parancsnoka
nem azért hajszolta hónapokon át a francia ellenállás első emberét, hogy
halálra verje – Barbie szabad akarata szerint garázdálkodhatott, nyers
agresszivitását gyakorlatilag bárkin, az utcán közlekedő járókelőkön, a
deportálásra elkülönített zsidókon, vagy a pincében senyvedő foglyokon is
kiélhette. A lyoni hóhér véreskezű szörnyeteg volt, ám egyszersmind
vitathatatlanul jó taktikus is: Klaus Barbie legalábbis használható
információkat akart szerezni, vagy kollaborációra akarta kényszeríteni a
férfit. Maga a tiszt így nyilatkozott a történtekről: „Jean Moulin, alias Max,
bámulatra méltó bátorságot tanúsított, és több alkalommal is öngyilkosságot
kísérelt meg azáltal, hogy a kihallgatások közt levetette magát a cella
lépcsőjéről, fejét pedig a falba verte.". Klaus Barbie egyik segédje, Harry
Stenfritt megerősítette a fentieket: „Moulin hihetetlenül bátor volt. Semmit
sem ismert be, ellenben minden lehetséges módon megpróbálta, megölni
magát, és nekünk kellett megvédenünk önnön magától.". A náci mészárosok
ezúttal az igazat mondhatták: felettébb valószínű, hogy Moulin, ki már
1940-es bebörtönzése során sem hajlott a kollaborációra, majd ön-
gyilkosságot kísérelt meg, miután a francia ellenállás szempontjából
létfontosságú vezetővé lépett elő, még elszántabban védelmezte a szervezet
titkait. „Max", ismervén Klaus Barbie módszereit, tudta jól, hogy előbb vagy
utóbb ő is összeomlik a rafinált tortúra fokozódó nyomása alatt, ezért csakis
egyetlen módon garantálhatta némaságát: ha elpusztítja magát. Acélos
elszántságát jól mutatta utolsó De Gaulle-nak küldött levele, melyet a
következő kijelentéssel zárt: „...a Titkos Hadserege az, amit meg kell
menteni." – a hősies hazafi tehát már elfogása előtt meghozta élete végső
döntését.
Klaus Barbie elfogta az ellenállást vezérét, ám a földalatti hadsereg
parancsnoka, ki oly sokat mondhatott volna, néma maradt. A párizsi központ
ellentmondást nem tűrő hangon követelte az eredményeket, s mivel a négyes
számú részleg parancsnoka a kihallgatás második, illetve harmadik napján
sem tudott érdemi információkat kihúzni a fogolyból, Ernst Kaltenbrunner
parancsot adott a rab átszállítására.
Jean Moulin június 25-én már menthetetlen állapotban volt, két nappal
később pedig valószínűsíthetően kómába esett: szemtanúk beszámolói
szerint a férfi a minimális életjeleken túl semmiféle aktivitást nem mutatott.
Jean Moulin ronccsá kínzott
testét hordágyon vitték be a
párizsi Gestapo-központba.
Akadtak rabok, akik azt
nyilatkozták, hogy kopogás
által kommunikáltak az első
emeleti cellában őrzött
fogollyal, ki figyelmeztette
őket, hogy soraik közé áruló
furakodott – megint mások
szerint a francia ellenállás
vezetője ekkorra már élet és
halál közt lebegett, így
bajosan volt képes bármely
tudatos cselekedet végrehaj-
tására. Jean Moulin nem volt
kihallgatható állapotban, a
párizsi titkosrendőrség tiszt-
jei így semmit sem tehettek.
Ernst Kaltenbrunner:eredményeket akart Az ellenállás hősének
sorsáról innentől kezdve csak
egymásnak ellentmondó tanúvallomások és ködös visszaemlékezések
szólnak, így marad a rejtély: annyi bizonyos, hogy a Gestapo jelentései
október 19-én hivatalosan is holttá nyilvánították a foglyot. „Max" elveszett,
titkai pedig vele szálltak sírba – így nem pusztán életével, de halálával is
követendő példát mutatott azon francia hazafiak számára, kik felesküdtek a
náci megszállók elleni harcra.
Klaus Barbie halálszagú hírszerzői karrierje magasra ívelt, ám további
előmenetele szempontjából felettébb kínos eseménynek bizonyult a Jean
Moulin-nal szembeni kudarc: a tiszt ördögi praktikái teljességét latba vetve
sem tudott használható információkat továbbítani elöljárói felé, így a beléje
vetett bizalom megingott. Barbie így nem került fel Berlinbe, hanem Lyon
városában ragadt, ahol tovább folytatta szadista hadjáratát a civil lakosság
ellen, és sötét gyűlölettel hajszolta az ellenállás életben maradt tagjait. A
szövetséges katonákkal való szemtől szembeni harc azonban már nem volt
ínyére: mikor az ellenséges haderő csapatai Lyon külterületére érkeztek,
Klaus Barbie útjára indította az utolsó Auschwitz felé küldött vonatot, majd
repülőgépre ült és eliszkolt Németország irányába.
Klaus Barbie a háború utolsó szakaszában meglapult, majd a Harmadik
Birodalom kapitulációja után köddé vált. A francia hatóságok körözést adtak
ki ellene, a titkosszolgálat emberei pedig bejárták Európát – a lyoni
hóhérnak azonban nyoma veszett.
Mint utóbb kiderült, a Gestapo egykori tisztje roppant előzékeny módon
önként jelentkezett az amerikai hadseregnél, és maga, illetve családja
biztonságának garantálása mellett felajánlotta szolgálatait. A katonai
kémelhárítás kapva kapott az alkun: annak ellenére, hogy töviről-hegyire
ismerték Klaus Barbie rettenetes múltját és tudták, hogy a francia
igazságszolgáltatás keresi a férfit, a hidegháborúra készülődő amerikaiak
számára felettébb nagy értéket képviselt a lyoni hóhér szakértelme. A négyes
számú részleg egykori vezetője ugyanis kiválóan értett a földalatti
mozgalmak feltérképezéséhez és felszámolásához, a beszivárgási és
megsemmisítési taktikához, a lakosság demoralizálásához és az idegen
hírszerzők elleni harchoz, a vallatási technikákhoz és a pszichológiai
terrorhoz, ami pedig a legfontosabb volt, bevallása szerint ismerte a
szovjetek által megszállt területen kiépített német kémhálózatot.
Mindemellett az amerikai katonai hírszerzés, hangozzék ez bármely furcsán
is, maradéktalanul megbízott Klaus Barbie-ban és a hozzá hasonló
elkötelezett nácikban: tudták, hogy újdonsült szövetségeseik szívből
gyűlölik a szovjeteket, és soha dolgoznának az orosz titkosszolgálatok
számára. A retteget lyoni hóhér így az amerikai hadsereg szolgálatába állt, s
a rákövetkező években új megbízói számára dolgozott. A francia kormány
azonban kiterjesztette a kutatást, és nemzetközi fórumokon kért segítséget a
náci háborús bűnös felkutatásához, így Európában egyre forróbbá vált lába
alatt a talaj, míg végül Klaus Barbie családjával együtt menekülni
kényszerült.
A lyoni hóhér az amerikai katonai kémelhárítás embereinek tevékeny
támogatását élvezvén 1951-ben elhagyta Európát, és sok más náci bűnöshöz
hasonlóan Dél-Amerikába szökött. A Gestapo egykori tisztje immáron
 Klaus Altmann néven
telepedett le Bolíviában,
nyugodni azonban itt sem
nyugodhatott: személyiségé-
ből adódóan ösztönszerűen
vonzódott az erőszakhoz és a
hatalomhoz. Barbie az évek
múlásával egyre gyakrabban
tűnt fel gyanús pénzemberek
és helyi hatalmasságok,
kétes hírű politikusok és
katonatisztek társaságában,
és egyre inkább belefolyt a
helyi ügyekbe. Az öregedő
férfi afféle külső
tanácsadóként folytatta
mindazt, amit Franciaország-
Klaus Barbie: egy tömeggyilkos portréja ban megkezdett: erőszakkal,
terrorral és bűnnel kereske-
dett, így biztosítván anyagi jólétét. A politikai szempontból teljesen
bizonytalan, folytonosan forrongó, szakadatlan hatalmi harcok által
meggyötört ország pedig remek terepet kínált Klaus Barbie számára, aki a
kaotikus viszonyok közepette könnyedén érvényesíthette az SD tisztjeként
szerzett tapasztalatait. A lyoni hóhér összeismerkedett a bolíviai hadsereg
számos magas rangú tisztjével, és laza, hivatalosan nem lekövethető,
magánjellegű kapcsolatot épített ki velük. Többek közt Hugó Banzer
tábornok barátságát is bírta, kivel gyakorta időzött, a közös poharazások
során pedig, mintegy mellékesen, szakmai tanácsokat adott neki a
titkosrendőrség és az államigazgatás működtetését, a kémelhárítás
mesterfogásait és a vallatás leghatékonyabb technikáit illetően. Klaus Barbie
kiterjedt szakértelme lenyűgözte az államfői szék felé kacsingató tábornokot,
így kapcsolatuk egyre szorosabbra fűződött. Biztosra vehető, hogy Hugó
Banzer kikérte mentora véleményét terveit illetően, így Klaus „Altmann"
minden valószínűség szerint befolyást gyakorolt a tábornok által vezetett
állampuccs eseményeire. Hugó Banzer, miután elfoglalta az elnöki széket, a
Belügyminisztérium Pszichológiai Ügyosztályára helyezte tanácsosát, ki a
katonai diktatúra kegyeltjeként élhette tovább bűnös életét. Barbie végképp
betagozódott a bolíviai rezsim elitjébe, s bár nyílt szerepet érthető módon
sohasem vállalt, a titkosrendőrség tisztjeként jól ismerte a
fontos üzletembereket és a
politikai döntéshozókat, a
felsőbb katonai körök tagjait
és a kábítószer kereskedelem
résztvevőit – szürke, de
megkerülhetetlen eminenciás-
ként szolgálta a korrupt és
kegyetlen rendszert.
Néhány évre rá, 1977-ben
esett meg, hogy Hugó Banzer
együtt szórakozott egy régi
barátjával, s mikor a férfi
üzleti nehézségeire
hivatkozott, az elnök
felajánlotta számára, hogy a
kölcsönösen gyümölcsöző
együttműködés reményében
megszervez egy találkozót a
Pszichológiai Ügyosztály
egyik tisztjével. Hugó Banzer
tábornok barátja nem volt
más, mint Roberto Suárez Hugó Banzer tábornok: sokat
Gomez, Bolívia legnagyobb köszönhetett Klaus Altmannak
és leggazdagabb kábítószer-kereskedője – Klaus Barbie tehát a bolíviai
kokainüzlet leghatalmasabb és leggazdagabb főnökével szűrte össze a levet.
Suárez már az első találkozók során felismerte, hogy Klaus „Altmann" az ő
embere: a korosodó férfi kiterjedt titkosszolgálati tapasztalatokkal
rendelkezett, erőszak iránti hajlama és szadizmusba hajló könyörtelensége,
feladatorientált gondolkodása pedig mély benyomást gyakorolt a
milliárdokkal gazdálkodó csempészfőnökre. Roberto Suáreznek nagy
szüksége volt a náci háborús bűnös szolgálataira, így hatalmas összeget
bocsátott rendelkezésére azzal a céllal, hogy állítson fel egy különlegesen
képzett illegális hadsereget, amely megvédi érdekeltségeit az egyre
erőszakosabb kolumbiai konkurenciától. Klaus Barbie korát meghazudtoló
lendülettel látott munkához: Argentínába utazott, ahol modern fegyvereket
vásárolt és tapasztalt zsoldosokat fogadott fel, kiket saját parancsnoksága alá
helyezett. A Los Novios de la Muerte névre keresztelt, remekül felszerelt
illegális hadsereg rövidesen félelmetes hírnévre tett szert Bolíviában. A
Halál Vőlegényei oly brutalitással és hatékonysággal csaptak le a konkurens
kábítószer-kereskedőkre, amely még a híresen kegyeden kolumbiai
drogmaffiát is sokkolta: kézi rakétavetőkkel ritkították a kolumbiaiak
repülőgép-parkját és automata fegyverrel ütöttek rajta a szállítmányokon, így
tolmácsolva Roberto Suárez üzenetét, miszerint a bolíviai szervezet nem
hajlandó további engedményeket tenni, piacait pedig semmi áron át nem
engedi. Klaus Barbie közbenjárásának hála, az üzletmenet ismét visszatért a
megszokott kerékvágásba. A viszonylagos nyugalom periódusát Klaus
„Altmann" a zsoldosok ideológiai oktatására fordította, és az Argentínában
kiképzett fegyveresekből feketeruhás neonáci-kommandót faragott. A lyoni
hóhér bevezette embereit a hitleri tanokba, második világháborús
dokumentumfilmeket vetített és előadásokat tartott, így holmi SS-
szabadcsapathoz tette hasonlatossá a Halál Vőlegényeit, kik lelkesedéssel
fogadták mentoruk oktatását. A fegyveresek karlendítéssel üdvözölték
egymást, náci indulókat harsogtak, és terrorizálták a civil lakosságot – állig
felfegyverzett, könyörtelen csürheként uralták Santa Cruz szórakozóhelyeit
és klubjait.
Klaus Barbie és csapata rövidre rá új feladatot kapott. Miután 1978-ban
Hugó Banzer tábornok lemondott az államfői tisztségről, Roberto Suárez
személyes biztonsága, üzletmenete és jól kiépített birodalmának jövője
bizonytalanná vált. Két évre rá Hermán Siles Zuazo került az elnöki posztra,
aki határozott fenyegetést jelentett a bolíviai kokainkereskedelem első
emberére: egyrészt, mert Siles nem puccsal ragadta magához a hatalmat,
másrészt, mert demokratikus átalakulást kezdeményezett, melynek részeként
harcot hirdetett a kábítószer-maffia keresztapái ellen. Roberto Suárez ekkor
találkozót szervezett, melyre a bolíviai szervezett bűnözés legfőbb
döntéshozói és végrehajtói mind hivatalosak voltak: a nagyhatalmú drogbáró
ezúttal is számított a Halál Vőlegényeire, így Klaus Barbie kitüntetett helyet
kapott az asztalnál. Az illegális hadsereg idős, ám tettre mindig kész
parancsnoka tanácsokat adott a tervezett puccs menetét illetően, s miután
sikerült kiegyezni az érintettekkel, kezdetét vette Bolívia legvéresebb,
legsúlyosabb áldozatokat követelő állampuccsa. Suárez a kényes problémák
„megoldása" érdekében kívánta bevetni a Halál Vőlegényeit, a neonáci
halálbrigád pedig rettenetes hírnevéhez méltó módon szolgálta a
demokratikus úton választott kormányzat elveszejtésére szövetkezett
összeesküvőket. Miután a kormányzati puccs ellen a szakszervezeti vezetők
tiltakoztak a legharsányabban, a Halál Vőlegényei lerohanták a szervezet
irodáit, az aktivistákat pedig vagy a helyszínen lemészárolták, vagy
elrabolták és megkínozták – az akció első hetében több mint 500
szakszervezeti vezető és munkatárs tűnt el nyomtalanul. A kokainpuccs
véres sikert eredményezett: a demokratikusan megválasztott kormányfő
beiktatására sohasem kerülhetett sor, a kongresszust széjjelkergették,
Roberto Suárez pedig, hála Klaus Barbie és fegyveresei hatékony
támogatásának, Bolívia érinthetetlen kokainkirályává vált.
Klaus „Altmann" meglehetősen kényelmes, sok-sok pénzzel és politikai
kapcsolatokkal kibélelt, zavartól mentes élete azonban nem tarthatott örökké.
A Gestapo egykori tisztje jól tudta, hogy Franciaországban távollétében is
halálra ítélték, így nem lehetett számára kérdéses, hogy a francia kormány az
elröppent évek ellenére is igényt tart személyére.
A háborús bűnösök után kutató szervezetek már 1971-ben is sejtették, hogy
a lyoni hóhér Bolíviában tartózkodik, majd miután minden kétséget kizáróan
bizonyosságot nyert személyazonossága, a francia kormány kérelmezte a
férfi kiadatását. A diplomáciai színtéren vívott vértelen, ám kőkemény
csatározások egészen 1983-ig elhúzódtak, még végül a bolíviai kormány
beleegyezett a kiadatásba – a pletykák szerint a Mitterand-adminisztráció
modern fegyverekkel és nagy mennyiségű keményvalutával ellensúlyozta a
gesztus értékét.
Klaus Barbie pere hosszas előkészítést igényelt: a dokumentumok részletes
összeállítása, az eljárási rend kialakítása, a tanúk felkutatása sok időbe
került, így a tárgyalás csak 1987 tavaszán kezdődött meg. A vádirat szerint
Klaus Barbie összesen 4342 gyilkosságért, 7500 ember deportálásáért,
illetve 14311 polgári személy bebörtönzéséért volt felelős, ám a lyoni hóhér
nem mutatott megbánást és nem tagadta meg náci mivoltát, legfőképpen
pedig nem kívánta rejtegetni az általa elkövetett fertelmes bűnöket – Klaus
Barbie nem kért kegyelmet.
Nem is kapott: a vádlottat a bíróság bűnösnek ítélte, és életfogytiglan tartó
szabadságvesztéssel sújtotta.
A négyes számú részleg rettegett parancsnoka esetében az életfogytig tartó
rabság négy évet jelentett: Klaus Barbie, a náci háborús bűnösök
legmegátalkodottabb képviselője, a civilek ellen viselt terrorhadjárat
véreskezű hóhéra 1991. szeptember 25-én, 78 éves korában hunyt el a lyoni
fegyenckórházban.

SZÖRNYETEG A SZÖRNYETEGEK KÖZT:

ERNST KALTENBRUNNER

A Harmadik Birodalom vezetői között akadt egy sebhelyes arcú,

lobbanékony természetű és szenvedélyesen erőszakos férfi, kitől még a
legelvetemültebb, legnagyobb befolyással bíró döntéshozók is rettegtek: ő
volt SS-Obergruppen-führer Ernst Kaltenbrunner, Adolf Hitler ősrégi
harcostársa és személyes bizalmasa. Az RSHA vezetője mindent tudott a
náci elit tagjairól, tökéletesen átlátta a hitleri rezsim kibogozhatatlanul
bonyodalmas viszonyrendszerét, és nyitott könyvként olvasott az emberek-
ben, s bár személye az állami és a katonai vezetés tagjaiban már pusztán
elhatalmasodott alkoholizmusa és láncdohányos mivolta okán is vissza-
tetszést keltett, hatalma oly kiterjedt volt, haragja pedig oly hirtelen, hogy
még maga SS-Reichsführer Heinrich Himmler, a Waffen-SS vezetője sem
merészelt vele ujjat húzni. Ernst Kaltenbrunner, a Führer halálig lojális híve
bárhol is bukkant fel, mindenhol félelmet keltett: a Harmadik Birodalom
vezetői úgy kerülték, mintha pokolbéli ivadék lett volna, kinek lába patában
végződik, szeme pedig kénköves lángot vet.
Ernst Kaltenbrunner 1903. október 4-én született az Osztrák-Magyar
Monarchiában, a Braunau melletti Ried im Innkreis-ben. Édesapja
jogászként dolgozott, így a szülők polgári körülmények között, anyagi
jólétben nevelték a
gyermeket. Később a
család Linzbe költözött,
Kaltenbrunner itt kezdte
meg középfokú tanulmá-
nyait, majd a jogi egye-
tem hallgatójává vált,
hogy továbbvigye a csalá-
di hagyományt (nagyapja
nemkülönben ügyvéd
volt, ennélfogva legin-
kább édesapja ragaszko-
dott a jogi tanulmá-
nyokhoz). Bár fiatalember
nem mutatkozott kiemel-
kedő tehetségnek,
sikeresen teljesítette a
képzést, és 1926-ban jogi
doktorátust szerzett, majd
gyakornokként helyezke-
dett el. Kaltenbrunner Ernst Kaltenbrunner, az RSHA vezetője:
hatalmas termetű, fékez- mindenki rettegett tőle
hetetlen jellemű, heves
temperamentumú ifjúnak bizonyult, erőszakra való hajlama pedig
kiváltképpen kiemelkedőnek mutatkozott. Már joghallgatóként is imádott
éjszakázni, rengeteget ivott és folyamatosan dohányzott, s hogy fizikai
erejével, ügyességével és bátorságával hencegjen, előszeretettel vetélkedett
társaival. Kaltenbrunner tagjává vált egy titkos csoportnak, és tiltott
szablyapárbajokat vívott – az arcát elcsúfító sebhelyet is bajvívás során
szerezte. A polgári családból való fiatalember azonban nem csupán a férfias
vetélkedésért rajongott, de a politika iránt is elmélyült figyelmet tanúsított:
érdeklődése még ifjú korában fordult a nacionalizmus irányába, majd a
szélsőséges jobboldali mozgalmak irányába kezdett el sodródni, és néhány
év leforgása alatt fanatikus antiszemitává vált. Kaltenbrunner a kezdetektől
figyelemmel kísérte a németországi nacionalista mozgalmakat, s nagy
tiszteletet tanúsított Adolf Hitler iránt, kit a német nemzet igaz vezetőjének,
ikonszerű politikusnak tekintett: arra vágyott, bárcsak az osztrák államban is
feltűnne egy hasonló politikai mozgalom, s egy hasonlóan karizmatikus
agitátor.
Miután az NSDAP Ausztriában is terjeszkedni kezdett, a fiatal férfi belépett
a náci pártba, rá egy évvel pedig az SS fekete egyenruháját is magára öltötte.
Páratlan elhivatottsága, fanatikus zsidógyűlölete, heves nacionalizmusa és
dinamikus személyisége gyorsan felkeltette a vezetés figyelmét, így
rövidesen körzeti szónokká tették. Két évre rá Kaltenbrunner már az osztrák
SS parancsnoka volt, új posztján legfontosabb feladata a szervezet
taglétszámának növelése és a náci ideológia széleskörű propagálása volt. A
fiatal jogász igazgatása mellett a mozgalom gyarapodásnak indult, amely
fejlemény elégedettséggel töltötte el a német pártvezetést, ezáltal a náci elit
és Kaltenbrunner kapcsolata egyre szorosabbra szövődött – rövidesen pedig
bebizonyíthatta, hogy Adolf Hitlernek fogadott örök hűségét nem pusztán
szavak, de szörnyű gaztettek által is felvállalja.
1934. július 25-én nyolc SS-tag hatolt be az osztrák kancellária épületébe,
majd a csoport vezetője, Ottó Planetta pisztolyt rántott, és lelőtte Engelbert
Dollíüss miniszterelnököt. A merénylők ellenállás tanúsítása nélkül adták
meg magukat az őrszemélyzetnek, így a helyszínen elfogták, s a náci
szervezet egyéb tagjaival együtt törvényszék elé állították. Kézenfekvő volt
a következtetés, hogy az osztrák SS vezetője, Ernst Kaltenbrunner tudott a

Deportált zsidók kiterített tetemei Dachauban: Kaltenbrunner tagadta

felelősségét
támadás előkészítéséről, sőt, valószínűleg segédkezett a terv kidolgozásában
és a mészárosok felkészítésében – ám személyesen nem vett részt a gyilkos
rajtaütésben, így ilyesféle vádpontban lehetetlenség volt felelősségre vonni.
Ma sem tudni, pontosan milyen szerepet játszott Ernst Kaltenbrunner az
osztrák államfő elleni merényletben, ám roppant valószínű, hogy köze volt a
gyilkossághoz: az SS belső szabályrendszere maradéktalan engedelmességet
követelt a tagoktól, a hivatalos protokoll sem az ellentmondást, sem a
parancsmegtagadást, sem az önkényes magatartást nem tűrte, ezáltal roppant
nehezen hihető, hogy néhány szakadár tag hajtott végre titkos akciót.
Mindemellett az osztrák államfő elmozdítása az SS, szélesebb
összefüggésben pedig az NSDAP, illetve Ado1f Hitler érdekeit szolgálta: az
önálló
naci-
onalista
mozgalmat
vezető
Dollfuss
nem
kívánta
magát
alávetni a
Führer
akaratának
és mindent
megtett az
Ausztria
Ernst Kaltenbrunner Heinrích Himmler oldalán a maulhauseni területén
koncentrációs táborban alapított
náci mozgalom korlátozásáért, melynek keretében 1933-ban betiltotta a
pártot és az SS-t. Az magas közméltóság meggyilkolása túlzottan
jelentőségteljes, túlzottan nagy horderejű esemény volt ahhoz, hogy az
osztrák SS vezetője, Adolf Hitler legfőbb helyi bizalmasa és végrehajtója ne
tudjon róla.
A pőre gyanút és az osztrák SS belső szabályrendszerére épített érvelést
azonban bajosan lehetett volna közvetlen bizonyítékokként felsorakoztatni.
A merénylőket halálra ítélték, Ernst Kaltenbrunner azonban megúszta egy
enyhe, alig hat hónapos börtönbüntetéssel, kiegészítő büntetésként pedig
visszavonták diplomáját és megtiltották számára az ügyvédi hivatás
gyakorlását. A náci ideológia fanatikus élharcosa büszkén vállalta a bűntett
súlyához mérten ugyancsak szerény mértékű megtorlást, hisz tudta jól, hogy
az osztrák SS parancsnokaként hatalmas szolgálatot tett rajongásig imádott
vezére számára, és lojalitásával kivívta a náci elit tiszteletét.
Az Anschluss végrehajtása után az addig titokban szervezkedő osztrák nácik
immáron kimerészkedhettek a nyilvánosság elé: Ernst Kaltenbrunner és
emberei hallatlan lelkesedéssel, zászlókat lengetve ünnepelték az egyesítést,
és szálegyenes sorfalakba tömörülve köszöntötték a Bécsbe behajtó Adolf
Hitlert. Diadalmas pillanatok voltak ezek Kaltenbrunner és társai számára,
hisz hosszú, áldozatokban bővelkedő harcuk immáron sikert eredményezett:
kiválóan előkészítették az osztrák politika terepét a népszerűsége csúcsán
lévő zsarnok számára. Adolf Hitler pedig nem feledkezett meg az osztrák SS
vezetőjéről, jócskán megtámogatta karrierét, és elindította őt a náci elit felé
vezető úton: elősegítette a férfi birodalmi képviselővé való választását, majd
állambiztonsági miniszterré, illetve Bécs rendőrfőnökévé tette. SS-
Gruppenführer Ernst Kaltenbrunner hatalma jócskán meggyarapodott,
tekintélye sziklaszilárddá vált – nemigen akadt oly merész párttag, ki
ellenkezni mert volna akaratával. Adolf Hitler személyes barátságát és
támogatását élvezve teljes jogkörrel rendelkezett, a bécsi rendőrség
vezetőjeként pedig olyan fegyver volt a kezében, melynek erejét alábecsülni
roppant ostobaságra, avagy emberfeletti bátorságra vallott volna.
Hatalma felgyarapodása nem hagyta érintetlenül Kaltenbrunner
személyiségét. A férfi korábban is híres volt kevélységéről és nyakasságáról,
ám miután a náci elit magához emelte őt, az osztrák SS vezetője
fékezhetetlen fenevaddá vált. Ernst Kaltenbrunner csakis és kizárólag Adolf
Hitler akaratát és a náci eszméket tartotta szentnek, s minden erejével arra
törekedett, hogy valóra váltsa a Führer által megszabott irányelveket. Sem az
életet nem kímélte, sem a morál elemi szabályait nem tartotta sérthetetlennek
– a nekivadult bika nyers brutalitásával gázolt át bárkin és bármin, ha a náci
mozgalom érdeke úgy kívánta. Elhatalmasodó alkoholizmusa tovább
mélyítette embergyűlöletét, s még inkább kiszámíthatatlanná, még
impulzívabbá tette személyiségét, így nem csupán korábbi ellenfelei
rettegtek tőle, de saját alárendeltjei és bajtársai is félték a lobbanékony
fenevadat, ki a legcsekélyebb függelemsértés, a legapróbb hiba esetén is
könyörtelen szigorral lépett fel. Magasra ívelő kapcsolatai sötét árnyakként
jártak öles léptei előtt: nem pusztán Adolf Hitlerrel, illetve Heinrich
Himmlerrel ápolt közvetlen viszonyt, de Reinhard Heydrich-et is személyes
barátjának tekinthette. Ennélfogva bárhol is tűnt fel a láncdohányos SS-
Gruppenführer, megjelenése mindenhol riadalmat okozott – de még a
Waffen-SS vezérkarában és az NSDAP legbelsőbb köreiben is sokan
akadtak, kik rettegéssel gondoltak a hatalmas termetű, lobbanékony
természetű, nagyhangú osztrákra.
Ami azt illeti, akadt is félnivalójuk. Kaltenbrunner fanatizmusa
határtalannak, gyanakvása pedig csitíthatatlannak bizonyult, így a Waffen-
SS tisztje mániákusan kutatta a náci rezsim ellenségeit. Bécs
rendőrfőnökeként éppoly rettegett hírnévre tett szert, mint közvetlen
elöljárója, Reinhard Heydrich: politikai ellenállókat tartóztatott le és
börtönöztetett be, megszállottan üldözte a zsidókat, de még a legártatlanabb
botlást is kíméletlenül megtorolta. Ernst Kaltenbrunner válogatás nélkül
csapott le a diktatúra ellenségeire – legfőképpen pedig a zsidósággal
szemben bizonyult könyörtelen hóhérnak.
 1942. június 4-én meghalt
Reinhard Heydrich, halálával
pedig megüresedett az RSHA
vezetői posztja. Új embert
kellett kinevezni a Birodalmi
Biztonsági Főhivatal élére,
ám a feladat hordereje és a
poszt kényes mivolta okán
alaposan meg kellett szűrni a
jelölteket – csakis a
tökéletesen megbízható,
sokat bizonyított, kimagasló
szervezőkészséggel, rendít-
hetetlen tekintéllyel és határ-
talan gátlástalansággal jelle-
mezhető tisztek jöhettek
szóba. A válogatás során SS-
Reichsführer Heinrich
Himmler Reinhard Heydrich
korábbi jobb kezét, Ernst
Kaltenbrunnert nevezte meg
A Führer korlátlan hatalmú bizalmasa a legkívánatosabb utódként,
Adolf Hitler pedig egyetértett
döntésével – így az osztrák SS egykori vezetője immáron a teljes náci
rendőri szervezet főparancsnokává, a titkosrendőrség vezetőjévé, és a
koncentrációs táborok rendszerének legfőbb felügyelőjévé vált.
Az SS-Obergruppenführerré előléptetett Ernst Kaltenbrunner ezúttal sem
okozott csalódás és bizonyította, hogy méltó a legfőbb náci vezetők
bizalmára. Elvitathatatlan tény, hogy a férfi maradéktalanul megfelelt a
magas poszt kényes kívánalmainak, hisz rendőrfőkapitányként kiterjedt
tapasztalatokkal rendelkezett, kiválóan értett az állambiztonsági és a
hírszerzési ügyekhez, lojalitása megkérdőjelezhetetlen volt, ami pedig a
legfontosabb, teljes erejéből támogatta a Végső Megoldás programját. Az
RSHA vezetőjeként Kaltenbrunner semmitől sem riadt vissza és semmiféle
árat nem sokallt, ha tapodtat is előremozdíthatta a nácizmus ügyét: közvetlen
felelősséget vállalt az európai zsidóság elpusztítását célzó összetett
műveletért, felügyelte a halálgyárakat és az Einsatzgruppe alakulatok
tevékenységét, és kapcsolatban volt a program legfőbb kialakítóival és
végrehajtóival, mint Adolf Eichmann, vagy Rudolf Höss. A VI részleg
igazgatója, SS-Brigadeführer Walter Schellenberg nürnbergi per során tett
vallomása azonban arra is rámutat, hogy Kaltenbrunner nem pusztán
általános felügyeletet gyakorolt, de operatív kérdésekben is magának
követelte a döntési jogot: „Tudomásom szerint Kaltenbrunner hatásköre
korlátlan, volt. Kinevezése után azonnal megjelent a hivatalban
és közvetlen felügyeletet
gyakorolt a teljes hivatal
felett, és kontrollálta a
részlegeket. (...) Az első
hivatalos találkozás során
félreérthetetlenül tudatta
velünk, a részlegvezetőkkel,
hogy ő a hivatal feje,
ennélfogva teljes végrehajtói
jogkört gyakorolt, és
mindennemű kérdésben ő
hozza meg a végső döntést.
Felhatalmazott minket, hogy
az általa rögzített elvekkel
egyező direktívákat adjunk
ki, ám a fontos anyagokat
minden esetben be kellett
mutatnunk neki, mielőtt
aláírtuk azokat, vagy ő maga
írta alá azokat. A szervezet
valamennyi, folyamatban
Heinrich Himmler SS-Reichsfáhrer: lévő jelentős ügyéről tudo-
tartott az RSHA vezetőjétől mása volt."
Miként azt a fenti vallomás is tanúsítja, Ernst Kaltenbrunner az RSHA
vezetőjeként részletesen ismerte az Endlösung-programot – Walter
Schellenberg azonban nem tudhatta, hogy főnöke már kinevezése előtt is
számos látogatást tett az Ausztria területén felállított halálgyárakban. Az
osztrák SS parancsnokaként Kaltenbrunner több alkalommal is járt a
Mauthausenben lévő koncentrációs táborban, s nem pusztán a deportáltak
felett tartott szemlét, de a gázkamrákat is személyesen vizsgálta meg – sőt,
legalább egy, gázkamra általi tömeges kivégzést is megtekintett.
Kétségtelen, hogy a hatalmas haláltáborok és a működő gázkamrák látványa
megnyugvással töltötte el Kaltenbrunner gonosz lelkét, hisz még a Harmadik
Birodalomban is bajosan volt fellelhető nálánál fanatikusabb antiszemita –
az RSHA vezetője, ha tehette volna, legszívesebben saját kezével ölte volna
le az európai zsidóság képviselőit, így minden bizonnyal elégedett volt a
hatékony tömegkivégzéseket lehetővé tevő gázkamrákkal. Nemkülönben
Kaltenbrunner Holocaust iránti személyes elkötelezettségét bizonyítja, hogy
a férfi kinevezése után is rendszeresen látogatta a koncentrációs táborokat,
személyesen instruálta a tömeges kivégzések menetét, sőt, estenként SS-
Reichsführer Heinrich Himmler is oldalán tartott inspekciókat – a
népirtásban betöltött központi szerepe tehát letagadhatatlan.
1944-re Ernst Kaltenbrunner a náci rezsim legfontosabb döntéshozói közé
emelkedett, az Adolf Hitler ellen elkövetett merénylet következtében pedig
pozíciója tovább erősödött. Miután saját vezérkari tisztjei törtek életére, a
Führer menthe-
tetlenül para-
noiássá vált: bár-
merre nézett,
árulókat és sza-
botőröket, hitsze-
gőket és ellensé-
geket látott.
Gyanakvása szin-
te mindenkire
kiterjedt, csakis
legrégebbi és
leghűségesebb
embereit fogadta
bizalmába. Ernst
Kaltenbrunner parancsot adott a kivégzésükre: a Kaltenbrunner
bücbenwaldi koncentrációs tábor túlélői a felszabadító utóbbiak közé
amerikai katonák körében
tartozott, így
szabad bejárása volt a náci diktátorhoz, és a vezérkari tisztek többségével
szemben fegyverét sem kellett leadnia a találkozók előtt – az RSHA
vezetőjének lojalitása megkérdőjelezhetetlen volt, a Führer pedig a
legvégsőkig kitüntetett bánásmódban részesítette régi barátját, kit a náci
mozga1om egyik legfontosabb harcosaként tisztelt. A titkosszolgálatokért
felelős tiszt rendszeresen folytatott személyes konzultációkat Hitlerrel,
melyek négyszemközt zajlottak, a bomlott elméjű náci diktátorral való
közvetlen kapcsolat pedig véres glóriát vont Kaltenbrunner homloka köré.
Az RSHA vezetője hatékonyan igazgatta a náci terror legfontosabb
intézményeit és folyamatosan kutatta a rezsim belső, illetve külső
ellenségeit, a titkosszolgálatok által szerzett információkat pedig közvetlenül
Adolf Hitler felé továbbította. Vizslató tekintete elől senki sem bújhatott el
és senki sem érezhette magát biztonságban, így még a náci elit legbelsőbb
körei is rettegtek tőle, sőt, maga Heinrich Himmler is félte saját
alárendeltjét.
Ernst Kaltenbrunner SS-Obergruppenführer a végsőkig kitartott Adolf Hitler
mellett, és még az utolsó pillanatban is törekedett a náci fajpolitika
megvalósítására: mikor a Vörös Hadsereg már Németországot fenyegette, az
RSHA főnöke parancsot adott a koncentrációs táborokban raboskodó
deportáltak azonnali kivégzésére.
Kaltenbrunner nem várta meg Berlin elestét: még a német főváros oroszok
általi megszállása előtt repülőgépre ült, és dél felé menekült. A
titkosrendőrség főnöke valamennyi cselét bevetette, hogy külföldre
menekülhessen, ám híres szerencséje ezúttal csúfosan cserbenhagyta, és a
férfi május 15-én amerikai csapatok fogságába esett. Miután fény derült
személyazonosságára és tisztázásra került a hitleri rezsimben betöltött
funkciója, a bűnvádi eljárásig szigorított őrizet alatt tartották, gondosan
ügyelve rá, hogy megélje a Nemzetközi Katonai Bíróság számonkérését, és
sok nácihoz hasonlóan ne menekülhessen öngyilkosságba.

Paul Jackson bírónak alaposan meggyűlt a baja a vádlottal

Ernst Kaltenbrunner az RSHA vezetőjeként számtalan bűnös cselekedetért
vállalt felelősséget: ő igazgatta a koncentrációs táborok rendszerét és
tevékenyen közreműködött a Végső Megoldás kivitelezésében, felelős volt a
megszállt területek zsidó lakosságának a deportálásáért, az Einsatzgruppe
halálbrigádok által elkövetett tömeggyilkosságokért, a Genfi Konvenció
sorozatos megszegéséért és egyes szövetséges hadifoglyok
meggyilkolásáért, a Gestapo és az SD által elkövetett bűncselekményekért,
illetve a titkosrendőrség által kiépített terror áldozataiért. A nürnbergi per
során az ügyész, bizonyítandó a vádlott bűnösségét, terhelő bizonyítékok
végtelen sorát mutatta be: az eskü alatt tett tanúvallomások, a fennmaradt
írásos parancsok, a kézjeggyel hitelesített jelentések és a táviratok mind-
mind Ernst Kaltenbrunner ellenében szóltak.
A beszámolók nyomán egy józan ésszel közel hihetetlennek tetsző, soha
nem látott módon rémisztő és véres, feldolgozhatatlan rémtörténet főbb
vonalai bontakoztak ki a tárgyalóteremben. A vádlott nemigen könnyített
meg az igazság felderítésére felesküdött bíróság munkáját: Kaltenbrunner
makacsul ködösített, egyenes válaszok helyett cirkalmas szózatokat
rögtönzött, a legsúlyosabb vádakat pedig egyszerűen letagadta (bevallása
szerint semmit sem tudott a halálgyárakról és a gázkamrákról, ő csupán a
titkosszolgálatok működését irányította) – ám bűnössége a bizonyítékok
felsorakoztatása után nyilvánvalóvá vált. A vádlott vajmi keveset segített a
bűntények rekonstrukciójában, miként saját szerepét sem kívánta tisztázni,
így a jelen lévők a vallomásokban és az elmeorvos által készített
pszichológiai jelentésben keresték a férfi motivációit, az után kutakodva,
vajon mi vitte rá az egykori ügyvédet ily páratlanul aljas gaztettek
végrehajtására. A választ senkinek sem sikerült meglelnie, az ítélet és annak
mértéke azonban nem lehetett sem kérdés, sem vita tárgya: Ernst
Kaltenbrunnert a Nemzetközi Katonai Bíróság a nürnbergi per során kötél
általi halálra ítélte, a büntetést pedig 1946. október 16-án végrehajtotta az
Egyesült Államok hadsere-
gének hóhérja. Az osztrák
SS egykori vezetője halálig
tartó hűséget esküdött Adolf
Hitlernek, gonosz fogadal-
mát pedig mindvégig meg-
tartotta: szíve utolsó
dobbanásáig a Führer lojális
híve maradt.

Egyenruháját levetette, hitvallást megtartotta:

Ernst Kaltenbrunner a börtönben

A HALÁL SZŐKE ANGYALA:

IRMA GRESE
Birkenau haláltábor, 1944 júliusa. Csontvázzá soványodott, rongyos ruhát
viselő rabnő remeg a szögesdrót egyik oldalán; a szomszéd részlegben
senyvedő gyermekével próbál néhány szót váltani. SS-egyenruhás őr közelít
biciklivel; az ifjú, alig 21 éves, szőke hajú lány oldalán pisztoly, övében
lovaglópálca. Mikor meglátja a szögesdrótnál álló nőt, rögvest lepattan
biciklijéről, német parancsszavakat üvölt, miközben kifűzi derékszíját. A
fogoly szemében halálfélelem, a felügyelő üvöltve esik neki a rabnak: szíjjal
veri a fejét, az arcát, majd ököllel püföli, nehéz csizmájával rugdossa a
földre zuhant asszonyt, majd az áldozat nyakára lép. A szerencsétlen nő
fuldokolni kezd, csapásoktól felpuffadt arca vérbe borult, de a szőke lány
továbbra is ütlegeli – képén szadista, buta vigyor.
Azok a foglyok – főként lengyel és magyar zsidók -, kik túlélték lágert,
sohasem feledhették a női részleg legkegyetlenebb SS-őrét, Irma Grese-t.
Auschwitz gyűlölt és rettegett felügyelője, a Halál szőke angyala 1923.
október 7-én született egy gazdálkodó család sarjaként. A família
egyszerűen, szerény anyagi körülmények között élt, s miután a család öt
gyermeket nevelt (három lányt és két fiút), Irma Grese számára nem volt
ismeretlen a nélkülözés. A lány 12 éves volt az NSDAP hatalomra kerülése
idején, így gyermekkori neveltetését a náci eszmék határozták meg. Irma
Grese meglehetősen gyenge tanuló volt, intellektuális képessége és
szorgalma egyaránt hibázott, így alig 15 évesen otthagyta az iskolát, és
mezőgazdasági alkalmazottként vállalt munkát. Hat hónapot dolgozott a
gazdaságban, majd bolti eladóként helyezkedett el, ezután pedig kórházi
alkalmazottként tett szert némi jövedelemre. Alkalmi munkái mellett két
évet dolgozott képesítés nélküli ápolónőként, majd a ravensbrücki
koncentrációs táborba került.
Theodor Eicke a koncentrációs táborok
rendszerének kialakítása során törekedett
rá, hogy a személyzet legjavát az SS
tagjaiból állítsa ki, így az 1930'-as
években az új lágerek felállításával sorra
alapította az őrszemélyzetet kiadó
Totenkopf-hadosztályokat. Az
elhagyhatatlan egészségügyi személyzet
vezetését nemkülönben az SS tagságához
tartozó orvosokból állította ki, ám a teljes
létszámot nem tudta ily módon feltölteni,
így kénytelen volt civileket is alkalmazni.
Eicke nagy jelentőséget fektetett a polgári
sorból származó személyzet
megbízhatóságára: a koncentrációs
táborok ugyanis titoktartás mellett
működtek, a személyzettel szemben pedig
a megkérdőjelezhetetlen ideológiai hűség
mellett a hallgatás is alapvető elvárás volt
– a náci propagandasajtó ugyanis, groteszk
módon eltorzítva a valóságot, a
Irma Grese
koncentrációs táborokat holmi átlagos
büntetés-végrehajtási intézményekként ábrázol
ta, s a lágerek valódi természete, illetve célja csak évek múltán szivárgott ki
a nyilvánosság felé. Irma Grese nem kerülhetett volna a ravensbrücki tábor
személyzetéhez, ha nem felelt volna meg a fenti elvárásoknak: a fiatal, alig
19 éves lány elkötelezett náci volt; fanatikusan dicsőítette Adolf Hitlert és
engesztelhetet-lenül gyűlölte a rezsim ellenségeit.
Ravensbrück volt a náci
koncentrációs táborok
hálózatát megjáró Irma Grese
első szolgálati helye. A
lágerkörülmények és a tábor
pszichológiai környezete
olyan viszonyokat teremtett,
melyben a fiatal lány kedve
szerint kiélhette buta
szadizmusát. Torz
személyisége nem pusztán
alkalmazkodott a láger
szabályaihoz, de kifejezett
élvezetet nyújtott számára a
szolgálat: Irma Grese, aki
gyermekkorától kezdve a
náci rezsimben élt, minden
egyes fogoly szenvedésében
az általa vallott náci
ideológia diadalát vélte
viszontlátni. Theodor Eicke
Rabok a bergen-belseni koncentrációs törekedett rá, hogy
táborbon: a lány semmiféle könyörületet nem felszámolja a személyzet és a
tanúsított irántuk rabok közti emberi
kapcsolatokat, és elérje, hogy a személyzet tárgyakként kezelje a
deportáltakat, Irma Grese pedig nem pusztán magáévá tette a bestiális
attitűdöt, de oly kirívó kegyetlenséggel, oly ostoba szadizmussal bánt a
rabokkal, hogy még a Totenkopf hadosztályból válogatott őrszemélyzet
tagjai közül is kitűnt. A fiatal lány feltétel nélkül támogatta a náci rezsim
ellenségeinek fizikai elpusztítását célzó törekvéseket, izzó antiszemitizmusa
és állati-as gyűlölete pedig számtalan esetben kifejeződött. Grese, ha csak
tehette, kínozta a rabokat – a legkisebb kihágást is szélsőséges brutalitással
büntette -, s nem utolsósorban, mindezt nem csupán a náci elveknek való
megfelelés okán, de önnön örömére is cselekedte.
Irma Grese 1943 márciusában, 19 évesen került át Auschwitzba.
Szeptemberben előléptették, így sikerült bekerülnie az őrszemélyzet altiszti
állományába, s ettől kezdve kiterjesztett jogkörrel, a Waffen-SS
inspektoraként szolgált. A női részleg egyik felügyelőjeként mintegy
harmincezer rab tartozott fennhatósága alá, kikkel szemben hihetetlen
brutalitást mutatott. A deportáltak számára Auschwitz maga volt a
fokozhatatlan földi pokol, Irma Grese azonban a mennyben érezhette magát:
megkötések nélkül kiélhette aberrált ösztöneit. A lány gyorsan
alkalmazkodott a tábori viszonyokhoz, és pozíciója megerősítése végett
lankadatlan kereste a vezetők kegyeit. Eleinte az egészségügyi részlegben
dolgozott, így szeretői viszonyt épített ki Josef Mengelével, és számos
alkalommal segédkezett a véreskezű mészáros „orvosi kísérletei" során. Irma
Grese számára csak a halál, a szenvedés és a vér okozott örömöt,
féktelenségét pedig jól példázza, hogy a nácizmus ügyét maradéktalanul
kiszolgáló SS-tisztek közt is akadtak olyanok, kik felháborodással fogadták
a nő esztelenül erőszakos cselekedeteit. Irma Grese, miután többszöri
felszólításra sem hagyott fel az egészségügyi részlegben szolgáló deportáltak
szadista kínzásával, Auschwitz főorvosa, Eduárd Wirths személyesen tiltotta
ki a részlegből – a férfi, bár teljes szakértelmével és tehetségével törekedet a
tábor hatékony működtetésére és milliókat küldött a gázba, elrettent a fiatal
nő szadizmusától.
A túlélők beszámolói hátborzongató képet rajzolnak Irma Grese személyéről
és a táborban folytatott aljas praktikáiról. Korántsem véletlen, hogy a rabok
„Auschwitz Kisasszonyként" emlegették a sátáni nőszemélyt, ki teljes
személyiségével azonosult a tábori pokollal, és vakbuzgalommal szolgálta a
halálgyár működését. Az Auschwitzban töltött idő során Grese minden
lehetőséget kihasznált a rabok kínzására, sőt, aberrált fantáziája új és új
módozatokat ötölt ki, melyek fokozták az elviselhetetlen terrort. A verések
mindennaposnak számítottak: Grese a legapróbb szabálysértéseket is
könyörtelenül megtorolta, esetenként pedig találomra válogatott a
deportáltak közt, és a legkisebb ok nélkül összeverte az önkényesen
kiválasztott rabokat. A fiatal lány nehéz csizmában járt, oldalán korbácsot,
lovaglópálcát és pisztolyt viselt, hatalmas vérebeket tartott, miként
derékszíját is gyakorta használta. Változatos módon kínozta a foglyokat:
sokakat megkorbácsolt, sokakat szíjjal vert, másokra kiéhezett kutyákat
uszított, vagy éppen félholtra rugdosott. A női részleg felügyelője élvezettel
gyötörte a rabokat, ám Irma Grese állatias könyörtelensége másként is
megmutatkozott: áldozatait nem egyszer saját kezűleg végezte ki (a lány a
női személyzet azon kivételezett kisebbségéhez tartozott, kik számára
engedélyezték a lőfegyver viselését), és élvezettel válogatta ki a gázkamrába
küldendő rabokat. Azokat, kiket szabálysértésen ért, előbb összeverte, majd
gázkamrába küldte – s tette mindezt nyílt élvezettel. Grese a szó pszichiátriai
értelemében szadista volt, velejéig beteg elme, kinek a koncentrációs tábor
olyan lehetőséget biztosított, melyet a normális életben sohasem kaphatott
volna meg: a tábori felügyelő egyenruháját magára öltve szabadon,
mindenféle megkötések nélkül kiélhette aberrált vágyait. Nem csoda, hogy
bár az őrszemélyzet tagjai közül többen is megkörnyékezték a fiatal nőt, ő,
bár számos orvossal került szexuális kapcsolatba, Dr. Mengelét választotta
legfőbb szeretőjének – torz lelke méltó partnerre lelt a bestiális orvos
személyében. Kettejük kapcsolata újabb és újabb kegyetlenségeket fiadzott:
egyes tanúvallomások szerint Grese az orvosi részlegben három zsidó
foglyot nyúzott meg, az emberi bőrből pedig lámpaernyőket készíttetett.
Mindemellett Grese szexuálisan is bántalmazta a rabokat, halálos
fenyegetéssel és erőszakkal vette őket rá a kiszolgáltatott deportáltakat
különféle aberrált nemi aktusok végrehajtására.
Irma Grese 1945 januárjáig állt szolgálatban Auschwitzban, majd
visszahelyezték Ravensbrückbe. 'Alig néhány hónapot töltött itt, majd
kevéssel a háború vége előtt, márciusban ismét áthelyezték – ezúttal Bergen-
Belsenbe került, ahol tovább folytatta bűnös és szadista praktikáit.
Irma Grese a háború után
hadifogságba került. Gyorsan
kitudódtak a koncentrációs
táborokban elkövetett
rémtettei, az elborzasztó
bűnök pedig nem
maradhattak megtorlás
nélkül, így a brit katonai
bíróság bűnvádi eljárást
indított ellene: Jozef Kramer
táborparancsnok mellett Irma
Crrese volt az 1945.
szeptember 17. és november
17. közt lefolytatott Belsen-i
Per legfontosabb vádlottja. A
peranyag számos fontos
dokumentumot tartalmaz –
érdemes felidézni néhány
tanúvallomást, melyek éles
fénnyel világítják meg a
vádlott sötét gaztetteit,
Mengele, az auschwitzi mészáros: miként a halálgyár rendszeré-
Irma Grese szeretője volt ben betöltött szerepére is
rámutatnak. A deportálást túlélő D. Szafran a bíró kérdésére („Míg
Auschwitzban volt, látta, a vádlott önön kivid másokat is megvert?") eskü
alatt vallotta a következőket: „Az alatt az idő alatt, még a Komin and o 103-
nál dolgoztam, amelyben földet és szenet szállítottunk, nagyon gyakran
láttam. Láttam, hogy Kramer oly gyakran ver rabokat, hogy meg sem tudom
mondani, hány alkalommal tett így. Auschwitzban láttam Grese-t is, aki
ugyanígy cselekedett, és a megelőző éjszakán, hogy a brit csapatok
felszabadították Bekent, láttam, hogy egy lányt ver. Volt pisztolya is, de egy
 Női őrszemélyzet

lovaglópálcát használt. A verések szigorúak voltak. De ha nem halt bele a

rab, akkor a táborban nem nevezték szigorúnak a verést.".
Egy másik tanú a következő állításokat tette: „Még Birkenauban voltam, egy
SS nő, Irma Grese sok verésért, egy gyilkosságért és az emberek
gázkamrába küldéséért volt felelős. (...) 1944 júliusában történt, mikor
Birkenau konyháján dolgoztam, láttam egy nőt, kinek lánya a m eltéttünk
lévő a l. táborban volt, odament az elválasztó kerítéshez és beszélni akart a
lányával.
Grese, aki kerékpárral haladt arra, azonnal leszállt, fogta a bőr derékszíját
és azzal kezdte verni a nőt. Ököllel is ütötte az arcát, és amikor a nő a földre
esett, akkor rátaposott. A nő arca feldagadt és elkékült. A rab lányát a lány
egyik barátja vitte el, az áldozat pedig három hétig feküdt a kórházban a
bántalmazás következményei miatt. Saját szememmel láttam, hogy Grese ezt
tette az áldozattal. (...) Még Birkenauban voltam, láttam, hogy Grese Dr.
Mengele oldalán válogatta a gázba küldendő embereket. A szemléken Grese
személyesen szelektálta azokat, akiket ilyen módon gyilkoltak meg. 1944
augusztusában, egy
szemlén körülbelül 2000-3000 embert válogattak ki. A válogatás során
Grese és Mengele voltak felelősek a szelekcióért. Voltak a kiválasztottak
közt, kik megpróbáltak elosonni, és az ágyak alatt bújtak meg. Grese kereste
meg őket, addig verte őket, még el nem ájultak, majd visszavonszolta őket a
sorba. (...) 1944 augusztusában vagy szeptemberében történt, hogy az egyik
 szemlén egy
magyar nő, akit
kiválasztottak,
megpróbált elfutni
a helyéről, és a
lányához szaladni,
akit nem választot-
tak ki, és aki egy
másik sorban állt.
Grese észrevette
ezt, és parancsot
adott az egyik SS
őrnek, hogy lője le
a nőt, amit meg is
tett. A parancsot
A Bergen-belsenben szolgált táborőrség pere magát nem hallot-
tam, de láttam, hogy Grese az őrhöz beszél, aki rögvest lőtt is."
Az Irma Grese által elkövetett gyilkosságokról nemkülönben megrázó erejű
tanúvallomások szólnak: „Az A táborban, a 9-es blokkban, Blockalteste Ria
és Hössler és Dr. Enna, a tábori orvos válogatták a gázkamrába küldendő
személyeket, de két lány, akiket kiválasztottak, kiugrott az ablakon és Grese
utánuk ment, és a földön fekvő lányokat lelőtte"
Irma Grese, miként a náci háborús bűnösök java, tagadta az ellene felhozott
vádak többségét. Beismerte, hogy esetenként verte a foglyokat – ám
elutasította, hogy bárkit is halálra vert, rugdosott, vagy korbáccsal
bántalmazott volna. Vallomása szerint soha nem ütlegelt földön fekvő
rabokat és soha nem használta lőfegyverét a védtelen deportáltak ellen,
miként a kutyákkal való kínzatások megtörténtét sem ismerte be, a
haláltáborokban elkövetett bűncselekmények legfőbb felelőseként pedig SS-
Reichsführer Heinrich Himmler személyét nevezte meg. Meglehet, az ifjú és
szőke Irma Grese ártatlan megjelenésénél fogva eleinte képes volt
együttérzést kelteni a bíróságban, ám a tanúbeszámolók után az ártalmatlan
fiatal lány álcája szertefoszlott, és megmutatkozott a vádlott valódi
természete: az SS felügyelője immáron egy szadista ösztönök által hajtott,
véreskezű, pokoli szuka képét mutatta.
 Irma Grese konokul tagadott,
a részletes és egybehangzó
tanúvallomások azonban
elégségesek voltak a bírák
számára, kik a vádlottat
háborús bűncselekmények
elkövetéséért kötél általi
halálra ítélték.
Auschwitz legkegyetlenebb
női felügyelőjét, a halál
szőke angyalát 1945.
december 13-án kivégezték:
a halálos ítélet
végrehajtásakor Irma Grese
mindössze 23 éves volt.

Irma Grese, a vádlott: halálra ítélték

A PROPAGANDA PÁRATLAN BOSZORKÁNYMESTERE:

JOSEF GÖBBELS

Josef Göbbels soha nem ragadott puskát, nem vett részt a harcmezőkön
vívott véres ütközetekben, még csupán farkasszemet sem nézett az
ellenséges katonákkal; csenevész termete és testi defektusa alkalmatlanná
tette a fegyveres küzdelemre, mégis ő volt a náci mozgalom egyik
legértékesebb élharcosa. Az alacsony, vézna alkatú, sánta férfi pengeéles
elméje által nyújtott páratlan szolgálatot Adolf Hitler számára: a német sajtó
élén nap-nap után azon fáradozott, hogy a Harmadik Birodalom
állampolgárait megfossza az önálló gondolkodás és a kritikai szellem
képességétől, és odaadó, Hitler és a náci rezsim valamennyi parancsát
tudatlan birkaként követő tömeget faragjon belőlük.
Josef Göbbels nélkül Adolf Hitler sohasem nyerhetett volna választásokat,
sohasem épülhetett volna fel a náci Németország, és sohasem történhetett
volna meg a Holocaust.
A propaganda ihletett mestere 1897. október 29-én született a Rajna
vidékén. Szülei szegénysorban élő, a bigottságig szigorú katolikusok voltak,
így fiukat a Római Katolikus Egyház helyi iskolájába járatták, remélvén,
hogy a dongalábú, testileg gyenge gyermek, ki korábban oly sokat
szenvedett a kortárs fiúk gúnyolódásától, spirituális és intellektuális
szempontból egyaránt menedékre lel. Az ifjú Göbbels azonban kevéssé volt
fogékony a békét hirdető vallási tanok iránt, sokkalta inkább a német nemzet
felsőbbrendűségét és a szent harc kötelességét hirdető ideológiák nyűgözték
le, így a világháború kitörésekor jelentkezett a hadseregbe – a sorozást
vezető tiszt azonban fizikai alkalmatlanságra hivatkozva elutasította a
forrófejű ifjat. A visszautasítás olyan traumát jelentett Göbbels számára,
melyet életében soha nem tudott feldolgozni: haláláig rettegett önnön
fizikumától, és nyomoréknak, haszontalannak érezte magát. A fiatalember
kénytelen-kelletlen belátta, hogy teste nem bírja a harcot, így
meggyőződését és hitét egyetlen módon, elméjének trenírozása által
szolgálhatta: röviddel később elvégezte a Heidelberg egyetemet, ahol
filozófiából és irodalomból szerzett doktorátust. Josef Göbbels saját fizikai
defektusát szakadatlan
önképzéssel és fáradhatatlan
agitálással igyekezett
kompenzálni, s rögeszméjévé
vált, hogy szavak által kell
szolgálnia a nemzeti radikális
eszmét. Öngyűlölete és
kisebbrendűségi komplexusa
mindig magasabb szintű
teljesítményre sarkallta, így
mániákus aprólékossággal
építette karrierét. Saját
félelme által tüzelt,
nyughatatlan alkotóvágyát
leginkább irodalmi téren
kívánta
termőre fordítani, ám
kétséges értékű
próbálkozásai nem nyerték el
a szerkesztők tetszését. A
fiatal Göbbels mohón
A propaganda mestere szomjazta a sikert, ám diadal
helyett újabb keserű kudarcot gyűjthetett be, és ismét búcsúzni kényszerült
egy álomtól: előbb a hadsereg nem tartott rá igényt, majd a német irodalmi
körök sem fogadták be őt.
A kudarcok által sújtott, mélységesen csalódott fiatalember az 1920'-as évek
elején találkozott első ízben Adolf Hitlerrel. Josef Göbbels-t rögvest
magával ragadta a népszónok féktelen természete és heves tettvágya, így
azon nyomban ismeretséget kötött a pártvezérrel. A találkozások során
Adolf Hitler meggyőződött a komikus küllemű, sokak által csúfolt férfi
kiemelkedő intelligenciájáról és áldozatkészségéről, miként Göbbels lázas
szelleme és mániákus tettvágya is imponált neki. Az ideológiai egyezéseken
túl – a katolikus iskolát végzett
Göbbels gyűlölte a zsidókat és rajongott a radikális népi eszmékért – roppant
fontos kapcsolódási pontot jelentett, hogy mindketten hevesen érdeklődtek a
propagandatechnikák iránt, nagy jelentőséget tulajdonítottak
az írott tömeg
tájékoztatásnak és
szónoklatoknak, ezért
sokat dolgoztak ebbéli
szakértelmük csiszolásán –
nem csoda hát, hogy a két
férfi között barátság
szövődött. Josef Göbbels
1922-ben hivatalosan is a
mozgalom tagjává vált, s
feltűzte a náci párt
horogkeresztes jelvényét; s
bár meglehetősen furán állt
rajta az egyenruha – gyatra
fizikuma okán katonásnak
senki sem nevezhette őt –
heves lelkesedése és hűsége,
kitartása és eltúlzott
aktivitása bármely tag
számára követendő példa-
Göbbels: katonának nem kellett, ként szolgált.
íróként megbukott Jösef Göbbels a rákövetkező
években irodalmi téren újabb
kudarcokat szenvedett el, a csalódások hatására pedig eltökélte, hogy
immáron életét csakis és kizárólag a náci mozgalom sikerre vitelének
szenteli, így megszállott módjára, sem időt, sem munkát nem kímélve
dolgozott. A férfi, ki katonaként hasznavehetetlen volt, propagandistaként
tőrőlmetszett zseninek bizonyult; tollal és pőre szóval ezerszer
hatékonyabban szolgálta a náci pártot, mint azt a megtermett
rohamosztagosok tették. Josef Göbbels új kommunikációs stratégiákat
alkalmazott és hatékonyabbá tette a pártpropagandát, amely által az NSDAP
ismertsége egyre nőtt, a tagság létszáma pedig emelkedett.
Dr. Göbbels nem pusztán bajtársakra és barátokra lelt a náci pártba való
belépése után, de tisztségviselőként szépen ívelő karriert kezdhetett meg.
1925-ben kinevezték a Rajna-vidéki körzet gazdasági vezetőjévé, majd
megalapította párt hivatalos kiadványát, a Nationalsozialistischen Briefe-t,
melyet főszerkesztőként adott közre. Göbbels, bár irodalmi ambíciói
embrionális szakaszban elhaltak, páratlan hozzáértéssel állította össze a
kiadványt: éles intelligenciája, remek rétori képessége és kimagasló drámai
érzéke által meghökkentő és erőteljes írások kerültek le íróasztaláról, melyek
delejes hatást gyakoroltak az olvasókra. A Nationalsozialistischen Briefe a
józan gondolkodású, fejlett erkölcsi érzékkel bíró polgárok számára
nem volt több, mint különös
ügyességgel és hozzáértéssel
szerkesztett aljas
propaganda, ám a kritika
érzék és az éleslátás híján
lévő személyek számára
felettébb meggyőzőnek
bizonyult. Göbbels az
NSDAP agitátoraként a
germán faj felsőbbrendűségét
dicsőítette, zsidógyűlöletre
uszított, hevesen támadta a
fennálló államformát és
szidalmazta a kormányt,
gyalázta a kommunistákat és
a baloldali politikai elveket,
fülsértően ordítva szállt síkra
a német munkásosztály
védelme érdekében, minde-
nek előtt pedig holmi szent
A drámai gesztusok mestere harcként tüntette fel a náci
mozgalmat, melyet az ország
felemelkedésének egyetlen lehetőségeként hirdetett. 1927-re Göbbels – egy
belső hatalmi harc után, mely során megkaparintotta a Strasser testvérek
sajtómonopóliumát – a náci párt hivatalos propagandistájává lépett elő: a
Der Angriff hetilap főszerkesztőjeként sokat és sokfelé nyilatkozott , írásban
és szóban egyaránt he-vesén agitált, látványos felvonulásokat Szervezett
és plakátokat készített, találkozókat és gyűléseket rendezett. A csenevész
termete ellenére is dörgő hangú, fáradhatatlan agitátor így alkotta meg a
náci német polgár sokak számára ellenállhatatlannak tetsző, azonosulásra
csábító archetípusát, s nyert száz meg százezer hívet vezére, Adolf Hitler
számára.
 A
gazdasági
világválság
beköszönté
vel
Göbbels
még
intenzívebb
en, még
erőteljeseb
ben agitált.
A
propagandi
sta jó
érzékkel
Még az egyenruha sem állt jól rajta: használta ki
Göbbels beszédet mond egy tömegdemonstráción a
körülmények által kezére játszott lehetőséget, és képes volt rá, hogy
megszólítsa a reményvesztett, keserű nyomorba dőlt választópolgárok hadát.
A náci funkcionárius reputációja nagyban megszilárdult, miután komoly
tömegbázist hozott létre Berlinben, még maga Adolf Hitler is elismerő
szavakkal emlékezett meg harcostársáról: „Dr. Göbbels két dologgal volt
megáldva, melyek hiányában nem uralhattuk volna a Berlinben kialakult
helyzetet: verbális képességekkel és intelligenciával... Dr. Göbbels által (...)
Berlint a szó legnemesebb értelmében nyertük meg."
Valószínű, hogy a náci párt átalakulásában, a törvényesség álcájának
felöltésében nemkülönben komoly szerepet játszott Göbbels. A férfi a
legitim hatalom megszerzése érdekében sürgette a párt konszolidálását, az
illegális akciók felfüggesztését és a jogkövető magatartás megkövetelését:
„Be fogunk jutni a Reichstagba, és a demokrácia által felkínált eszközökkel
fegyverezzük fel magunkat. A Reichstag képviselői leszünk, és maga a
Weimar-i ideológia fog segíteni minket eme ideológia elpusztításában.".
Az immáron hivatalosan is az NSDAP propagandafőnökévé emelt Göbbels
jelentős szerepet vállalt az 1932-es választások kampánya során, s
fáradhatatlan szervezőmunkájával sikerült a nagypolitika színpadára juttatnia
vezérét, Adolf Hitlert. A párt első embere, miután letette a kancellári esküt,
hálája jeléül minisztériumot adott hű harcostársának, amely cselekedet által
csillapította a férfi hatalom iránti sóvárgását, egyszersmind biztosította a
további együttműködés zökkenőmentességét – Hitler ugyanis a legkevésbé
sem kívánt lemondani pengeelmé-jű szakember értékes szolgálatairól. A
nemzetiszocialista mozgalom atyja olyannyira ügyelt propagandafőnökére,
hogy érdekében akár személyesen is fellépett: mikor Göbbels felesége 1938-
ban el akart válni férjétől a családfő kicsapongásai miatt, a Führer nyomást
gyakorolt a nőre, aki a zsarolás hatására ura mellett maradt.
A Köztájékoztatási és Propaganda Minisztérium élére állított Josef Göbbels
teljes kontrollal bírt a német sajtó felett, és a teljes kulturális életet
beleerőszakolta a náci ideológiai által szabott szűk kényszerzubbonyba. Még
a miniszteri bársonyszék sem melegedhetett meg a pártfunkcionárius alfele
alatt, mikor a férfi már munkához látott: megkezdte az írott sajtó és a rádió
teljes átalakítását, majd befolyását kiterjesztette a színházi életre, a
könyvkiadásra és a filmművészetre. Göbbels előbb a zsidó származású
főszerkesztőket távolította el, majd sorra bocsátatta el a zsidó direktorokat,
színészeket, újságírókat, írókat és bemondókat. A felszabadult helyekre
hithű párttagokat és szimpatizánsokat ültetett, kik csakis és kizárólag a náci
vezetés számára kívánatos híreket tették közre, illetve a náci ideológiának
megfelelő írásokat publikálták. Göbbels felismerte azt, mit korábban
egyetlen politikus sem tudott felismerni: a férfi helyesen ítélte meg a modern
sajtó szerepét, illetve a tömegtájékoztatás elképesztő hatalmát, így törekedett
rá, hogy a média által közzétett anyagok minden esetben a párt érdekeit
szolgálják. Mindemellett látványos akciókat szervezett, melyek főképpen a
zsidó származású gondolkodókat és írókat, illetve azok munkáit sújtották: a
könyvégetések, a tömegdemonstrációk, a filmhíradók mind-mind az
antiszemitizmus aljas ügyét szolgálták, és gyűlöletre uszították az
embereket. Göbbels nem csupán a sajtó vezetőit és a rádiószerkesztőket
környékezte meg, de intenzív kommunikációt folytatott a német kulturális
élet híres, avagy feltörekvő alkotóival. Színészeket, írókat, filmrendezőket
vett rá a nácizmus szolgálatára: akadtak, kik önként, magasra ívelő karrier
reményében vállalták a kollaborációt, mások fenyegetés hatására álltak a
rezsim mellé – a merészebbek
azonban inkább megszöktek az országból, és az Egyesült Államokban
próbáltak szerencsét. Göbbels mindössze két lehetőséget kínált az alkotók
számára, a függetlenség megőrzésére tett kísérletet pedig árulásnak
tekintette; nem csoda hát, hogy nevét rettegve emlegették a német kulturális
színtér szereplői.
A náci rezsim hatalma tömegbázisra épült, a tömegbázist pedig kiterjedt,
hatékony propaganda által sikerült létrehozni – Dr. Josef Göbbels pedig
boszorkányos ügyességgel forgatta a propaganda erőteljes fegyverét.
Miniszterként aprólékos következetességgel törekedett a náci eszmék
terjesztésére és népszerűsítésére, melyeken kívül más ideológiát nem tűrt
meg; vaskézzel irányította a kultúrát, így a mozifilmek, a színdarabok, az
irodalmi munkák, az operaelőadások, a nyomtatott sajtó és a rádió mind-
mind a hitleri rezsimet szolgálták. Göbbels páratlan szigorral irtotta ki a
kritikus hangokat, nap nap után személyesen állította össze a legfontosabb
hírek listáját, az NSDAP érdekei szerint torzítva el a valóságot – munkája
felbecsülhetetlen értékű szolgálatot jelentett a Führer számára.
 Bár a megelőző
években sem
tétlenkedett, a háború
kirobbantása után
Josef Göbbels még
inkább aktívvá vált.
A minisztérium
vezetője jó érzékkel
mérte fel a pszicholó-
giai hadviselés jelen-
tőségét, mikor felis-
merte: a háborút
Erőteljes beszédeivel gyűlöletet szított csakis akkor lehet
hatékonyan folytatni, ha a teljes német lakosságot a fegyveres harc ügye
mellé állítja. A filmhíradók, a nyomtatott sajtó, a rádió mind-mind arra
ösztönözték a polgárokat, hogy erejük teljéből támogassák a harcot, és
fegyverrel, a hadiipari termelés fokozásával, megtakarításokkal és egyéb
módon gyarapítsák az idegen országok földjét nehéz csizmákkal taposó
német haderő félelmetes erejét. Mikor pedig a hadszíntéri helyzet
megfordulni látszott, Göbbels totális háborút hirdetett, és az „ázsiai hordák
elleni szent harcra" tüzelte a hallgatóságot – a propaganda mestere sohasem
adta fel a tömegek megnyerésért vívott küzdelmet.
Josef Göbbels nemkülönben hatékony támogatást nyújtott a zsidóság elleni
intézkedések elfogadtatásához és kivitelezéséhez. A férfi náci fajpolitikához
való viszonya ugyancsak ellentmondásos volt: a sötét hajú, erőtlen
testalkatú, sánta Göbbels mániákusan rajongott a hitleri eugenika
törekvéseiért és ereje teljéből dicsőítette az északi alkat felsőbbrendűségét, s
nem kisebb hévvel gyalázta a zsidóságot. Vad antiszemitizmusa áthatotta a
teljes német sajtót, és felbecsülhetetlen befolyást gyakorolt a lakosságra –
kik nem pusztán szó nélkül tűrték a zsidók jogfosztását és koncentrációs
táborokba történő deportálását, de akár aktívan segédkeztek a bujkálok
felkutatásában és a náciellenes mozgalmak felderítésében.
Josef Göbbels sírig hű náciként az utolsó napokig vezére mellett maradt. A
férfi, aki nem pusztán tanúja, de tevékeny segítője volt Adolf Hitler
felemelkedésének, az összeomlás vészterhes, kijózanító hónapjaiban sem
tagadta meg fanatikus rajongással övezett Führerét. Göbbels nem hagyta el a
feltartóztathatatlan Vörös Hadsereg által körülzárt Berlint, hanem
családjával együtt a titkos bunkerben maradt, hogy a végső óráig szolgálja
Hitler akaratát. A propaganda-miniszter akkor is jelen volt, mikor a Führer
megírta és átadta politikai végrendeletét, ám elutasította a kancellári
kinevezést. Josef Göbbels tudta jól, hogy a náci mozgalom elbukott, és sem
menedékre, sem megbocsátásra nem lelhet, így kevéssel Adolf Hitler
öngyilkossága után maga is meghozta a végzetes döntést: felesége, Magda
Göbbels oldalán előbb hat gyermekének adott be halálos mérget (a
legfiatalabb alig 4 éves volt, de a legidősebb sem töltötte be 14. életévét!),
majd asszonyával együtt maga is öngyilkosságot követett el.
A náci sajtó elké-
pesztő hatalmának
ismeretében szinte
lehetetlenség túlbe-
csülni Göbbels
Harmadik
Birodalomban
betöltött szerepét,
hisz a propaganda-
miniszter odaadó
támogatása
elengedhetetlen
volt a náci rezsim
Göbbels 1938-ban; félelmetes hatalommal rendelkezett, olajozott
mégsem nyugodhatott soha működtetése, a
lakosság tudatos félrevezetése szempontjából. Göbbels, a sikertelen íróból
lett kulturális diktátor művészi szintre fejlesztette a propaganda tudományát,
kidolgozta annak eszköztárát, az ily módon megalkotott fegyvert pedig oly
hatékonyan forgatta, amely korábban példa nélküli volt a
világtörténelemben, megteremtve ezzel a modern politikai propaganda
alapjait. Adolf Hider személyi bizalmasa és harcostársa nem pusztán
legitimmé varázsolta a náci ideológiát, de széles tömegek számára is
szalonképessé, sőt, kívánatossá tette a radikális antiszemitizmust, az izzó
gyűlöletet, a teljes önfeladásban gyökerező feltétlen engedelmességet, és a
fizikális önfeláldozást – ily módon teremtette meg és vezényelte a nácizmus
tömegbázisát, amely nélkül Adolf Hitler sohasem emelkedhetett volna oly
magasra a nemzetközi politika színterén, soha nem perzselhette volna fel
Európa földjét, és soha nem dönthette volna romba Németországot.

AKI A HALÁLBRIGÁDOT PARANCSNOKOLTA:

DR. OTTO OHLENDORF
Az időpont 1946. január 3., a helyszín Nürnberg, a Nemzetközi Katonai
Bíróság tárgyalóterme. A vádlottak padján harmincas évei végén járó,
elegáns férfi ül. Tekintete sem riadalmat, sem aggályt nem tükröz, inkább
megingathatatlan nyugalommal és csipetnyi büszkeséggel szemléli a bíróság
tagjait. Az elhangzó kérdésekre mindig egyértelmű és pontos, tényszerűen
intelligens válaszokat ad, sem tagadáson, sem hárításon nem lehet
rajtakapni. Kiegyensúlyozott viselkedése, választékos modora és makulátlan
öltönye alapján inkább tűnik megfontolt úriembernek, mint háborús
bűnösnek, úgy viselkedik, mintha nem is vádeljáráson, hanem egy fontos
üzleti tárgyaláson venne részt. Sokan voltak a tárgyalóteremben, kikre
meggyőző erővel hatott a férfi természetes eleganciája; az urak
együttérzésükről biztosították a vádlottat, a hölgyek pedig virágcsokrokat
küldtek cellájába. Dr. Otto Ohlendorf SS-Obersturmführer, az
igazmondásáról elhíresült tömegmészáros, 1941 júniusa és 1942 júniusa közt
az Einsatzgruppe D parancsnokaként teljesített szolgálatot: a kivégzőosztag
vezetőjeként 90 000 polgári személy haláláért terhelte elvitathatatlan
felelősség.
Otto Ohlendorf Hannover mellett született 1908-ban. Már ifjúkorában kitűnt
kortársai közül: feltűnően értelmes, gyorsan tanuló, egyszersmind fejlett
kötelességtudattal rendelkező gyermek volt. Alsóbb szintű iskoláiban végig
kimagaslóan teljesített, így
az egyetemek kapui tárva-
nyitva álltak előtte. Ottó
Ohlendorf a rákövetkező
években jogi és
közgazdaságtani
tanulmányokat folytatott,
majd doktorátust szerzett –
kétség sem férhetett hozzá,
hogy értékes diplomája és
kiemelkedő értelmi
képessége magasra ívelő,
prosperáló polgári karrierhez
segítheti a tehetséges
fiatalembert.
Ottó Ohlendorf azonban nem
a civil társadalomban kívánt
érvényesülni. A fiatalember
zsenge serdülőkorától
Otto Ohlendorf: megszállott nacionalista volt:
vonuló mészárszéket parancsnokolt tagadta a szégyenteljes
versailles-i békediktátumot, megvetette a nyugati hatalmak bábjának tartott
kormányt, undorodott a Weimari Köztársaság liberális szellemiségétől,
ellenben ereje teljéből pártolta a nemzeti népi mozgalmakat és hevesen
propagálta az antiszemitizmust. A szélsőséges politikai és faji nézeteket
valló Ohlendorf korán felfigyelt a náci mozgalomra, majd 1925-ben
csatlakozott az Adolf Hitler által vezetett párthoz, egy évre rá pedig az SA
tagok barna ingjét is magára öltötte. Általános műveltségénél és magas
iskolai végzettségénél fogva kiemelkedett a jobbára alsó társadalmi rétegek
által támogatott náci párt tagságából, így a vezetés gyorsan felfigyelt a
kivételes férfira, ki megkérdőjelezhetetlen ideológiai elkötelezettségén túl
intellektuális szempontból is komoly hasznot hozhatott a formálódó
mozgalom számára. Ohlendorf így az NSDAP funkcionáriusává vált, a
rákövetkező években főként szervezeti ügyekkel és
propagandatevékenységgel foglalkozott, a
civil életben pedig
közgazdaságtant taní-
tott. Röviddel később
az SA jócskán
megkopott presztízsű
egyenruháját az SS
sokkalta vonzóbb feke-
te uniformisára cserél-
te, 1936-ban pedig az
SD tisztjévé vált.
Karriere ekkor új erőre
kapott: közvetlen elöl-
Csoportos kivégzés: katonák a civilek ellen járója, a rettegett
Reinhard Heydrich
nagy megelégedettséggel szemlélte a fanatikus férfi munkáját, így az RSHA
felállítása után a belső ügyosztály főnökévé nevezte ki őt, majd
kezdeményezte Standartenführerré való előléptetését. Otto Ohlendorf méltó-
nak bizonyult a megelőlegezett bizalomra: kimagasló intelligenciával páro-
sult lázas elhivatottsága, izzó antiszemitizmusa és fékezhetetlen nacionaliz-
musa tökéletesen kifejezte az elit védosztag által képviselt legfőbb értékeket.
A férfi a Biztonsági Szolgálatnál végzett munkája során alaposan
megismerte a náci állam gépezetét, értékes kapcsolatokat épített ki és
komoly pártfogókat állított maga mellé, kik segítették karrierének építését;
maga Reinhard Heydrich is elismerően nyilatkozott beosztottjáról, ki a
különlegesen kényes ügyeket is páratlan diszkrécióval intézte, és egyetlen
feladat teljesítése során sem vallott kudarcot.
Otto Ohlendorf bizonyította, hogy kiválóan ért a kritikus missziók
végrehajtásához, Reinhard Heydrich pedig rövidesen igazán különleges
ügyben kérette magához tisztet: rá kívánta ruházni az Einsatzgruppe D
parancsnoki posztját.
Az Einsatzgruppe-k az RSHA, az OKW, az OKH és a Sipo közös és titkos
megegyezése nyomán jöttek létre; a különleges alakulatok közvetlen
parancsnoka Reinhard Heydrich volt, a személyi állományt pedig az SD, a
bűnügyi rendőrség, a Waffen-SS, illetve a Gestapo soraiból válogatták
össze. A halálbrigádok a lengyel hadjárat befejezése után kerültek felállí-
tásra, feladatuk a Harmadik Birodalom ideológiája által veszélyessé, illetve
nemkívánatossá minősített személyek felkutatása és likvidálása, legfőképpen
pedig a zsidóság ellen intézett fegyveres fellépés volt. Az idevágó, 1939.
szeptember 21-én kiadott parancs, melynek tárgyaként a „zsidókérdés végső
megoldása" volt megnevezve, az alábbiakat tartalmazta:
„A Berlinben tartott megbeszélésre hivatkozva, újfent rámutatok, hogy az
átfogó intézkedés (a végső megoldás) a legszigorúbb titoktartás közepette
történik.
Meg kell különböztetni az
1. végső megoldást (amelynek végrehajtása több időt igényel)
2. azokat a szakaszokat, amelyek a végső megoldás kiterjesztéséhez vezetnek
(amelyeket rövid idő alatt kell kivitelezni)
Nyilvánvaló, hogy az előttünk álló feladatokat a jelen állásnak megfelelően
nem, lehetséges a maguk teljes részleteiben meghatározni. A lentebb sorolt
utasítások és a vezérelvek betartása az Einsatzgruppe parancsnokok
gyakorlati, szempontjait is szolgálja.
Jelen időben a végső megoldás legfontosabb előfeltétele a vidéken élő
zsidóság nagyvárosokban történő koncentrálása."
Ottó Ohlendorf elfogadta a felkérést, és 1941. júniusában átvette az
Einsatzgruppe D parancsnokságát. Az SD tisztje kritikus időpontban érkezett
az alakulathoz: a keleti front megnyitásával a halálbrigádok szerepe
jelentősen átalakult, tevékenységük kiszélesedett, feladataik pedig
meggyarapodtak.
Az Einsatzgruppe D a
keleti hadjárat kezdetén
a 11. hadsereghez volt
csatolva, műveleti
területe Ukrajna déli
részein, illetve a Kauká-
zus északi régiójában
húzódott. A különleges
alakulat feladata a
kijelölt területen élő
zsidó populáció felkuta-
tása, elkülönítése és
Akcióban az Einsatzgruppe
likvidálása volt, emellett
a szigorúan titkos hadműveleti utasítás szerint a kommunista párt helyben
elfogott vezetőivel, a Vörös Hadsereg politikai tisztjeivel, a cigánysággal és
az elmebetegekkel szemben is hasonló módon kellett eljárniuk. Az EG D
kötelékéhez tartozó alakulatok a fronttal együtt haladva behatoltak az
elfoglalt településekre, majd lajstromba vették a helyi zsidókat. A polgári
személyeket áttelepítésre hivatkozva összeterelték, vagyonukat lajstromba
vették, majd menetoszlopba rendezték őket, a menetoszlopot pedig egy
néptelen területre vezették. Itt tömegsírt ásattak az áldozatokkal, majd
végeztek velük. Az eljárás könyörtelen volt, gyors és hatékony – Otto
Ohlendorf azonban korántsem volt elégedett a tömeggyilkosságok ilyetén
módon történő végrehajtásával. A tiszt véleménye szerint a kivégzések
egyrészt túlzott pszichológiai terhelést jelentettek a katonákra, másrészt
költségesek voltak, így Ohlendorf javasolta a tömeggyilkosság technikai
hátterének felülvizsgálatát és új módszerek bevezetését.
Ezután került sor a
mobil gázkamrák alkal-
mazására, melyeket
korábban a náci eutaná-
zia-program során
próbáltak ki, s melyek
első frontra küldött
példányait az Ottó
Ohlendorf által
parancsnokolt EGD
üzemelte be. A különít-
mény egyik tagja a
Mozgó gőzkamra: Ohlendorf pártolta az következőképpen
alkalmazásukat emlékezett vissza a
teherautók által kivitelezett tömeggyilkosságokra: „A gázosító teherautók
alkalmazása 1941-ben kezdődött az Einsatzgnippe D szektorában. A
teherautók azért kerültek bevezetésre, hogy csökkentsék a kisebb
kivégzéseket végrehajtó katonákra nehezedő pszichológiai terhelést. Eme
műveletek során az áldozatokat a gázosító teherautókra tereltük, melyek
raktere hermetikusan zárt volt, és kipufogógáz által öltük meg őket." Az Otto
Ohlendorf felügyelete alá rendelt Einsatzgruppe D számos gázosító teher-
autóval rendelkezett; a küllemre hagyományos teherautóknak tetsző
motorizált mészárszékek számos alegységnél teljesítettek szolgálatot.
Használták őket többek között a szimferopoli börtön „kiürítése" során,
amely fogházat az 1941 decemberében lezajlott tömeggyilkosság túlélőivel
töltöttek fel. Miután a börtön megtelt, és nem volt lehetőség további foglyok
elhelyezésére, a teherautók begördültek az udvarra, és kezdetét vette a pokoli
ceremónia. A zsidó foglyokat szigorú felügyelet mellett kivezették a
cellákból, majd az udvarra terelték őket. A raboknak le kellett venniük a
rajtuk lévő alsóruházatot, majd fel kellett lépniük a teherautók rakterébe. A
foglyok sejtették, hogy tömeges kivégzés készülődik, így akadtak köztük,
kik ellenálltak – őket az Einsatzgruppe katonái puskatussal, ökölcsapásokkal
és rúgásokkal bírták együttműködésre, az ájult testeket pedig feldobálták a
hermetikusan zárt raktérbe. Miután a teherautók megteltek (típustól függően
15-25 fogoly fért el a mobil gázkamrákban), a fegyveresek lezárták az
ajtókat, majd elhelyezték a gumicsöveket, melyek a raktérbe vezették a
motor által termelt égésterméket. A sofőrök beindították a motorokat, és 10-
15 percig járatták
 üresben az autókat.
Ahogy a mérgező
füst összegyűlt a
raktérben, az
áldozatok pánikba
estek: kiabálás és
sikoltozás hallat-
szott, a halálra ítélt
szerencsétlenek
ököllel verték,
lábbal rugdosták a
raktér falait –
egyenruhás hóhér-
SS-katonák keleten: nem pusztán a hadsereg, de a jaik azonban nem
polgári lakosság ellenében is háborút viseltek
gyakoroltak
könyörületet. Azok a rabok, kik rossz egészségi állapotban voltak, gyorsan
elvesztették eszméletüket, míg az erős, ellenálló férfiak haláltusája további,
végtelennek tetsző percekig tartott.
A gázálarcot viselő fegyveresek csak azután nyitották ki a rakteret, hogy a
rabok elhallgattak. Pokoli látvány tárult elébük, amely a legrendíthetetlenebb
SS-katonát is megviselte: eltorzult arcú tetemek feküdtek egymáson, a
padlót hányadék, vizelet és ürülék borította. A rakteret zsidó foglyok
ürítették ki, kiket szigorú felügyelet alatt tartottak a fegyveresek. A rabok
lepakolták a holttesteket, lemosták a raktér padlólemezét és falait, majd a
tetemeket tömegsírokba hordták. Mikor végeztek a borzalmas munkával, az
Einsatzgruppe D katonái térdre parancsolták őket, majd tarkólövéssel
végeztek velük.
A német hadsereg precizitása mindenre kiterjedt, még a lemészárolt zsidó
lakosság vagyontárgyait is aprólékos rendszer szerint gyűjtötték be és
továbbították. Az ékszereket és a nagyobb értékű tárgyakat katalogizálták,
majd Berlinbe szállították – ezekkel a gazdasági minisztérium rendelkezett -,
míg az apróbb vagyontárgyak (pl. órák) a fronton harcoló katonák
tulajdonába kerültek.
SS-Obersturmführer Otto Ohlendorf roppant serényen, fáradhatatlan
hivatástudattal végezte ördögi feladatát. A Waffen-SS tisztje oly kirívó
buzgalommal cselekedett, mintha személyes ügynek tekintette volt a krími
zsidóság lemészárlását célzó missziót: 1941. november 16. és december 15.
között az általa parancsnokolt EG D átlagosan napi hétszáz kivégzést hajtott
végre, tehát egyetlen hónap leforgása alatt 21000 polgári személyt gyilkolt
meg elborzasztó könyörtelenséggel. Otto Ohlendorf irányítása mellett az
Einsatzgruppe D halálgépezete teljes gőzzel zakatolt, minden ellenállást
eltaposott, és könyörület nélkül lesújtott a területen élő zsidóságra. 1941
februárjában a parancsnok a következő jelentést tette Berlint felé: „Február
végére befejeződik a megszállt krími, térség átfésülése. A legfontosabb
városrészeket rendszeresen, újraellenőrizzük. Folytatjuk az elszigetelt zsidók
keresését, akik ez idáig elkerülték a kivégzést, mert elrejtőztek vagy hamis
személyi adatokat szolgáltattak. Január 9. és február 16. között, több mint
300 zsidót tartóztattunk le és végeztünk ki Szimferopolban. Ezzel együtt azon
személyek száma, kiket Szimferopolban likvidáltunk, közel. 10 000-re
emelkedett, ez körülbelül 300 fővel több, mint ahány zsidót regisztráltunk.",
Amint az a fenti jelentésből
is kiderül, Otto Ohlendorf a
felügyelete alá tartozó terület
teljes „megtisztítására"
törekedett, amelynek
érdekében embereit számos
alkalommal visszavezényelte
a városokba, hogy rejtőzködő
zsidók után kutassanak –
esélyt sem adott a túlélőknek.
A módszeres embervadászat
eredményességét 1942
áprilisában írt jelentésében a
következőképpen méltatta a
Waffen-SS tisztje: „A krími
térség zsidómentessé vált.
Csak néhány, is méretű,
elszórtan elhelyezkedő
Hadifogságban
csoportra bukkanunk, ezek
leginkább az északi területeken találhatók. Tapasztalataink szerint az
egyedülálló zsidók, akik hamis papírokkal álcázzák magukat, előbb vagy
utóbb elfogásra kerülnek.".
A tömegmészárlások menetéről a férfi így nyilatkozott: „Az én kívánságom
volt, hogy a kivégzéseket minden körülmények között katonai módszerekkel
és katonai rend szerint hajtsák végre. Eme okból, több kivégzést is
személyesen felügyeltem, példának okáért, a Dr. Werner Brauné által
vezetett Kommandó 11.b által végrehajtott és a Sturmbannführer Zapp által
vezetett Kommandó 11.a által Nyikolajevben végrehajtott kivégzéseket,
valamint az Alois Persterer által parancsnokolt Kommandó 10b állal
Ananyevben végrehajtott kisebb kivégzéseket. Technikai okokból kifolyólag
(például az útviszonyok) nem volt tehetséges az összes tömegkivégzés
felügyelete. Ha személyes okokból nem tudtam megtekinteni a kivégzéseket,
úgy az alakulat tisztjei képviseltek az eljárások során.".
 Megdöbbentő
iratanyag került
közszemlére és meg-
rendítő tanúval-
lomások hangzottak el
a per során, ám Otto
Ohlendorf nem
tagadta meg a náci
eszmét és a náci
fajpolitikát, melyet oly
elhivatottan szolgált a
háború éveiben. A
Otto Ohlendorf az Einsatzgruppe-per vádlottjai közt
Birodalmi Biztonsági
Főhivatal egykori tisztje sem megbánást, sem együttérzést nem tanúsított, és
az eljárás alá vont náci bűnösök többségével szemben saját feladatát illetően
sem ködösített. „A parancs szerint likvidálnunk kellett az Einsatzgruppe
számára kijelölt operatív területen, illetve az orosz területeken élő zsidókat
és politikai tiszteket"– sorolta szenvtelen hangon a
tényeket. „A likvidálás kifejezés
alatt gyilkosságot ért?" – kérdezett
vissza
John Harlan Amen ezredes, az
eljárást vezető bíró. „Igen,
gyilkosságot." – válaszolta a
vádlott, miközben szeme sem
rebbent.
Az eljárás során Otto Ohlendorf
végig vérfagyasztó őszinteséggel
vallott, tárgyilagosan és
félreérthetetlenül fogalmazott,
nyíltan vállalva hátborzongató
rémtetteit; a zsidók elleni
fegyveres fellépést „katonai
szükségszerűségnek" nevezte, arra
hivatkozva, hogy a polgári
Otto Ohlendorf a Nemzetközi Katonai személyek „növekvő veszélyt
Bíróság jelentettek a német megszálló
csapatokkal szemben, és egy napon megtámadták volna Németországot". A
gyermekek tömeges lemészárlását nemkülönben indokolt cselekedetnek
tartotta, mondván, „azok a gyerekek, kiknek a szüleit megöltük, felnővén
semmivel sem jelentettek volna kisebb veszélyt, mint szüleik.". Túlzás nélkül
kijelenthető, hogy Ohlendorf vallomása drámai erővel bírt: sem a bírák,
ügyészek, sem a védők, sem a közvélemény nem vonhatta ki magát a náci
fő-hóhér érzelem-mentes és részletekben gazdag beszámolójának hatása alól.
Dr. Ottó Ohlendorf a náci
fajpolitika legfontosabb
végrehajtói közé tartozott. Az
RSHA tisztjeként egy teljes
éven át parancsnokolta az
Einsatzgruppe D alakulatot,
mely idő során a halálbrigád
90 000 ezer emberi lényt lőtt
tömegsírokba, illetve
gázosított el. Sem
Tudta, hogy sorsa bevégeztetett: Ohlendorf
bűnösségének ténye, sem
minden titkot feltárt büntetése nem lehetett
kérdéses: az Einsatzgruppe-
per néven ismertté vált eljárás során a Nürnbergben ülésező Nemzetközi
Katonai Bíróság a férfit kötél általi halálra ítélte.
Az ítéletet 1951. június 8-án hajtották végre; kereken tíz évvel azután, hogy
az SD tisztje átvette az Einsatzgruppe D parancsnoki posztját.

ÉLET ÉS HALÁL TELJHATALMÚ URA

DR. EDUARD WIRTHS
Dr. Eduard Wirths magánemberként udvarias és előzékeny férfi, orvosként
kivételesen felkészült és mélyen elhivatott szakember volt. Rokonai és
barátai, munkatársai és páciensei mind tisztelettel és szeretettel beszéltek
róla, külön kiemelve figyelmet követelő intelligenciáját, humánus
magatartását és úriemberhez méltó modorát. Személyisége kiegyensúlyozott
volt, mentes a szélsőségektől: sohasem mutatkozott agresszívnek vagy éppen
kedélybetegnek, sem depresszió, sem hisztéria, sem egyéb mentális kór nem
kínozta. Jellemes emberként ifjúkorától kezdve következetesen mellőzte a
káros szenvedélyek gyakorlását és az illetlen magatartást; rajongásig szerette
feleségét és kerülte a szexuális kicsapongást. Polgári értékrendet valló
orvosként sosem vágyott gyors meggazdagodásra, megvetette a kétes üzleti
ügyeket és őszintén elítélte a korrupciót. Nem pusztán a medicina avatott
kezű művelője volt ő, de egyszersmind elkötelezett katolikus, ki félte Istent
és vallotta a keresztényi tanokat.
Dr. Eduard Wirths SS.Sturmbannführer 1942 szeptemberétől az auschwitzi
megsemmisítő tábor főorvosaként szolgálta a náci hatalmat. Ő volt a
legnagyobb halálgyár orvosi ügyeiért felelős szakember, az alsóbbrendűnek
titulált fajok ellen viselt gyilkos genetikai háború egyik fő végrehajtója. Dr.
Eduard Wirths válogatta gázkamrába a rabokat: két és fél millió ember
haláláért volt felelős.
Eduard Wirths 1909-ben született egy kicsiny faluban, Würzburg mellett,
jómódú szülők első gyermekeként. A család ügyesen gazdálkodott a
kőfaragó vállalkozásból befolyó jövedelemmel, a cég prosperált, anyagi
gondok nem kínozták őket. A szülők törődő szeretettel nevelték mindhárom
fiúgyermeküket, így a Wirths-família békében és boldogságban élt. A
családi fészek idillikus viszonyait csak a világháború kitörése kavarhatta fel.
A hadsereg elszólította a családfőt, ki egészségügyi katonaként szolgálta
végig az első világháborút. Eduard Wirths édesapja szanitéci beosztásának
köszönhetően nem szenvedett sebesülést a harctéren, ám lélekben megtörve
tért vissza szeretteihez Németország kapitulációja után. A férfi, ki
feldolgozhatatlan borzalmak sokaságát látta a csatatéren, komoly ideológiai
változáson ment át: elutasította a hazafias harcnak titulált öldöklést, és
békeszerető, a fegyveres konfrontációt minden körülmények közepette
elutasító emberré vált. Gyermekeit immáron ilyen szellemben nevelte; az
Istenben való szilárd hiten, a felelősségvállaláson és a becsületen túl
demokratikus gondolkodást és egészséges kritikai szemléletet plántált
beléjük. Eduard Wirths rajongásig szerette édesapját, ki derűs és
kiegyensúlyozott légkört teremtett a dél-németországi családi fészekben.
Élete első megrendítő erejű csapása testvére elvesztése volt: fiatalabb öccse
rosszindulatú daganatos megbetegedés következtében hunyt el, amely
hónapok alatt felemésztette ifjú és erős szervezetét. A családi tragédia után
az édesapa eltökélte, hogy gyermekeit orvosi pályára adja, amely döntés
ugyan jelentős anyagi áldozatokat követelt, ellenben megelőlegezte, hogy a
fiúk később embertársaik javára munkálhatnak, segíthetnek a szenvedőkön,
és jobbá tehetik a világot.
Eduárd Wirths már az elemi iskolában is kitűnt éles elméje, csillapíthatatlan
tudásszomja és lankadatlan szorgalma által, ily erényekkel pedig könnyedén
bejutott az orvosi egyetemre. A képzés szigorú volt és nehéz, ám az ifjú
remek képességeinek köszönhetően kiemelkedett társai közül, és kiváló
eredményeket ért el. A rákövetkező években Eduárd Wirths remek orvossá
vált, olyan szakemberré, ki büszkeséggel viselhette a neve elé biggyesztett
betűpárost – ám a fiatalember jellemétől idegen volt a büszkeség, így soha
nem ragadtatta magát túlzásokra, és nem értékelte magát többre, mint
tulajdon embertársait, kiknek megsegítésére felesküdött. Eduárd Wirths a
medicina számos területén mutatkozott ígéretes tehetségnek, ám végül –
elfordulván az ígéretes sebészi karrier lehetőségétől – a nőgyógyászat
területére specializálódott. Remek mentora, Hans Hinselmann professzor
segítségével gyorsan elsajátította a szükséges tudásanyagot. A korabeli
német orvostársadalom közismert és köztiszteletben álló tagja elismeréssel
adózott fiatal tanítványa tehetségének, és tekintélyét latba vetve próbálta
rábeszélni a nőgyógyászati praxis megalapítására, illetve a nőgyógyászati
tárgyú tudományos kutatásokban való részvételre – Dr. Eduárd Wirths
azonban ellenállt a csábításnak és a hazatérés mellett döntött. Kétségtelen,
hogy szakmai szempontból vonzotta az orvosi kutatás és a nőgyógyászati
praxis, ám ekkora már egyéb, jóval fontosabb kötelessége is akadt: egyetemi
évei alatt ugyanis feleségül vette ifjúkori szerelmét, és gondoskodnia kellett
családjáról. A fiatalember így visszatért Dél-Németországba, és egy kis
településen vállalt munkát általános orvosként. A helybéliek szerették és
tisztelték ifjú doktorukat, ki mindig tisztelettel és törődéssel bánt
pácienseivel, és társadalmi helyzettől, faji származástól vagy vallási
kötődéstől függetlenül mindenki számára magas színvonalú, emberséges
ellátást nyújtott.
Az 1920'-as évek végén, az 1930'-as évek elején Németország társadalmi,
gazdasági és politikai téren egyaránt válságba került. A Weimari
Köztársaság vezetői képtelenek voltak úrrá lenni az elmélyülő krízisen, a
versailles-i békediktátum súlyos béklyói pedig egyre viselhetetlenebbé
váltak. A nemzeti érzületükben sértettek és a gazdaságilag kiszolgáltatottak
száma nőttön-nőtt, a munkanélküliek száma hatmillió fölé emelkedett, a
kaotikus viszonyok pedig – amint az lenni szokott – korántsem a józan
döntéseknek, inkább a szélsőséges eszméket hirdető agitátoroknak kínáltak
kedvező terepet. Ilyesféle válsághelyzetben még a művelt és felelősségteljes
polgárok között is szép számban akadtak, kik elkeseredettségükben olyan
szélsőséges csoportokhoz csapódtak, melyek etikailag elfogadhatatlan
válaszokat kínáltak a német nemzetet kínzó problémákra – ez alól az
orvostársadalom tagjai sem képeztek kivételt.
Dr. Eduárd Wirths gyermekként tanulta meg tiszta szívvel szeretni hazáját és
nemzetét, amely egészséges kötődés diákévei során egyre hevesebb
nacionalizmusa váltott. A szülői házban tanult liberális eszmék lassanként
megkoptak, majd végleg elenyésztek, a demokratikus rendszerbe vetett hit
pedig a Weimari Köztársaság egyre mélyülő válságával tűnt tova. Dr.
Eduárd Wirths egyetemista korában már a népi eszméket és a német nép faji
kiválóságát hirdette, és 1933-ban belépett az Adolf Hitler által vezetett
nemzetiszocialista párt kötelékébe – döntését ideológiai okokból hozta. A
fiatal orvos előbb az SA-hoz csatlakozott, ám idővel terhes lett számára a
barnaingesek nyers viselkedése és nyílt erőszakra való hajlama, így elhagyta
az Ernst Röhm által vezetett félkatonai szervezetet, és az SS soraiban lelt új
bajtársakra. A Védosztag tagjaként Dr. Eduárd Wirths a náci elit tagjává
vált, és mélyen elkötelezett nemzetiszocialistaként tevőlegesen is részt
vállalt a politikai mozgalom kiterjesztése és uralomra juttatása érdekében.
Orvosi érdeklődése ekkor új, korábban kevéssé járt útra terelődött: a
nőgyógyászatot maga mögött hagyva immáron a humángenetika és a
fajhigiénia szakterületén kívánta kamatoztatni tudását, és teljes képességével
a hitleri eszmék megvalósítását kívánta szolgálni. Dr. Wirths számára az SS
ellenállhatatlan csáberővel bírt, hisz genetikailag válogatott elit testület volt
– másrészt, mert a Védosztag jelentette a náci eszmék totális kifejeződését -,
ráadásul józan és puritán életmódjuk, megrendíthetetlen hűségük és
áldozatkészségük olyan értékeket tükrözött, melyeket az orvos maga is
vallott.
Dr. Eduárd Wirths praxisa az 1930'-as években megszilárdult és egyre
jövedelmezőbbé vált. Valamennyi betege elismeréssel adózott szaktudása,
humánuma és előzékenysége iránt, így a férfi társadalmi reputációja
folyamatosan erősödött. Feloldhatatlan paradoxon, hogy bár Dr. Eduárd
Wirths elkötelezett náci, tehát szélsőségesen rasszista és antiszemita volt,
mégsem tagadta meg a zsidó származású páciensek kezelését, és szakmai
tevékenysége során soha nem mutatott velük szemben ellenséges
magatartást – sőt, miután rendelet által tiltották meg az árja orvosok számára
a nem árja betegek kezelését, az előírásokkal szembemenve, titkon nyújtott
segítséget zsidók számára. Az általános orvosként praktizáló férfi, bár a náci
párt és az SS tagjaként híven vallotta a hitleri tanokat, munkájában nem
juttatta érvényre zsidók iránti gyűlöletét – így az antiszemita Harmadik
Birodalom gyilkos törekvéseit ekkor még pusztán elméleti síkon, nem pedig
tevőlegesen támogatta.
Dr. Eduárd Wirths ekkorra már elhatározta, hogy szükség esetén fegyverrel
is harcol a náci eszmék diadalra vitele érdekében, ezért 1939-ben belépett a
Waffen-SS kötelékébe. Az orvos nem vett részt a lengyel hadjáratban, ám az
északi hadművelet végrehajtásának idején már a harcoló csapatoknál
teljesített önként vállalt szolgálatot. Dr. Eduárd Wirths az SS tisztjeként
Norvégiában állomásozott, majd a keleti hadszíntér megnyitásakor
Oroszországba került. Kevés feljegyzés maradt hátra az orvos életének
frontkatonaként töltött időszakáról, amely gyorsan véget ért: 1942
áprilisában ugyanis szívrohamot kapott, így betegsége okán harctéri
szolgálatra alkalmatlannak minősítették, és hazarendelték.
Dr. Eduárd Wirths náci orvosként befutott rettenetes karrierje ekkor nyert
lendületet. A Waffen-SS vezetése úgy vélte, leginkább a koncentrációs
táborokban veheti hasznát a férfi szakértelmének, így 1942 nyarán Dachauba
helyezték a tisztet. Dr. Wirths alig néhány hetet töltött itt, majd a
Neuengamméban létesített lágerben teljesített szolgálatot. Bár az orvos rövid
időt töltött a Németország területén létesített koncentrációs táborokban,
jelentős tapasztalatot szerzett a láger közegészségügyi viszonyait illetően, és
számos javaslattal járult hozzá a táborok általános egészségügyi
viszonyainak javításához. Bajos lenne azt hinni, hogy Dr. Eduárd Wirths
holmi humanitárius megfontolások okán cselekedett így; a férfit leginkább a
rabok munkaképességének megőrzése, a járványos betegségek elleni
küzdelem, illetve az őrszemélyzet egészségügyi oltalmazása vezérelte. Az
SS tisztjeként szolgáló orvos elöljárói szerint kiváló munkát végzett, és
minden szempontból felülmúlta az egészségügyi személyzet általános
teljesítményét – így Dr. Eduard Wirths egyre inkább megbecsült
szakemberré vált a náci vezetők előtt, és komoly hírnevet szerzett a
Harmadik Birodalom döntéshozói köreiben.
Ugyanezen időben, 1942 nyarán a lengyelországi Oswiecim település
külvárosa mellett telepített lágerben aggasztóra fordultak az általános
egészségügyi állapotok. Az 1940-ben létesített koncentrációs tábor, amely
kiemelt szerepet kapott az Endlösung-program végrehajtásában, képtelen
volt ellátni a reá testált pokoli feladatot, melynek legfőbb oka a folyamatos
tífuszjárvány volt. A járványos betegség nem pusztán a rabokat tizedelte, de
a láger felügyeletét ellátó SS-katonák közt is sokan fertőződtek meg a
halálos kórral. SS-Reichsführer Heinrich Himmler, ki a Waffen-SS első
embereként a Végső megoldást szolgáló halálgyárak legfőbb parancsnoka
volt, kellemetlen híreket kapott Galíciából, ezért elhatározta, hogy megfelelő
embert kerít, aki a tábor orvosi felügyeletének ellátásán túl a járványt is
képes lesz megfékezni – választása végül Dr. Eduárd Wirths-re esett.
A orvos 1942 szeptemberében elhagyta Németországot, és Auschwitzba
utazott, hogy átvegye a tábor főorvosi posztját. Dr. Eduard Wirths cseppet
sem bánta áthelyezését, miként a koncentrációs táborban végzendő szolgálat
ellen sem volt érdemi kifogása. Ideológiai szempontból támogatta a zsidók
ellen viselt véres hadjáratot, így a német fajpolitika kiteljesítése
szempontjából üdvözítendő lépésként értékelte az alsóbbrendűnek tartott
rassz szegregációját és megsemmisítését. Mivel korábban eltöltött néhány
hetet Dachauban és Neuengamméban, a népirtás technikai kivitelezése, a
koncentrációs tábor elképesztően borzalmas viszonyai sem aggasztották
túlzottan: SS-Hauptsturmführer Dr. Eduard Wirths megszokta a
magasfeszültségű áram alá helyezett szögesdrót és a széljárta barakkok
látványát, a folyamatos éhezés által élő csontvázakká fogyott rabokat és a
mindennapos brutalitást, az SS fanatikus tisztjeként pedig szemernyi
szánalmat sem érzett a náci rezsim szerencsétlen áldozatai iránt. A férfi
megérkezése napján munkához látott: felmérte a tábor egészségügyi
állapotát, majd átfogó rendelkezéseket vezetett be. Dr. Eduard Wirths új
fertőtlenítő eljárásokat alkalmazott, majd fokozatosan kiterjesztette a
táborban működő egészségügyi ellátórendszert azáltal, hogy a fogoly
orvosokat is bevonta a fertőzött betegek kezelésének folyamatába. Az orvosi
képesítésű fogva tartottak kötelesek voltak jelenteni a gyanús eseteket, a
fertőzésgyanús személyeket pedig rögvest kiemelték és elkülönítették.
Engedélyezte a megfelelő végzettséggel bíró zsidók számára az orvosi
tevékenységet, ezáltal enyhítette a német doktorok terhelését, és
kiterjesztette a rabokból felállított egészségügyi személyzet létszámát, illetve
bővítette a személyzet jogkörét. Intézkedései által sikerült nagymértékben
javítania a koncentrációs tábor általános egészségügyi viszonyait, ezáltal
értékes szolgálatot tett az árja fajpolitika számára: munkaerőt mentett meg,
és felszámolta a Totenkopf-személyzet tagjait fenyegető tífuszveszélyt. Az
újonnan kinevezett Standortarz munkáját elismeréssel fogadta a
táborvezetés, maga a parancsnok, Rödolf Höss is kiváló minősítést adott az
újonnan érkezett szakemberről – így Dr. Eduárd Wirths a Waffen-SS
tisztjeként és a koncentrációs tábor orvosaként egyaránt feltétlen tiszteletet
vívott ki magának.
Dr. Eduárd Wirths SS-Hauptsturmführer az auschwitzi koncentrációs tábor
főorvosaként teljes felelősséggel tartozott a rabok szelektálásáért: közvetve
vagy közvetlenül, szabályok alkotása vagy tevőleges válogatás által, de ő
döntötte el, hogy ki kerül gázkamrába, és ki alkalmas a munkavégzésre.
Rudolf Höss táborparancsnok vallomása szerint a Waffen-SS tisztje eleinte
ellenezte a tömeges gyilkosságokat, ám később komoly hatalmi
csatározásokat vívott annak érdekében, hogy saját felügyelete alá helyezze a
rabok szelektálását. A hivatalos rendszabályok szerint a munkaképes és a
munkaképtelen rabok elkülönítése eredetileg is az egészségügyi személyzet
feladata volt, ám a koncentrációs táborokban sokáig nem tartották be ezt az
előírást, és a Waffen-SS tisztjei, illetve az őrszemélyzet tagjai hajtották
végre a válogatást. Dr. Eduárd Wirths számos konfrontációt vállalt fel annak
érdekében, hogy önnön hatáskörébe helyezze a rabok szelektálását, a
táborvezetéssel vívott szópárbajok pedig meghozták a kívánt eredményt:
1943 tavaszától az orvosi személyzet volt felelős a munkaképes és
munkaképtelen rabok elkülönítéséért, így a szelektálás felelőssége a tábor
főorvosára hárult. Dr. Eduárd Wirths megtehette volna, hogy a beosztott
orvosokra bízza a végrehajtást, mégsem cselekedett így, hanem személyesen
irányította a folyamatot: élet és halál teljhatalmú uraként válogatta ki a
foglyokat. A tábor főorvosaként nem pusztán az érkező transzportok
szelekcióját végezte, de stratégiai döntéseket is hozott: ő határozta meg,
hogy az adott tábori viszonyoknak megfelelően a rabok mekkora hányadát
kell gázkamrába küldeni. Technikai jellegű kérdésekben nemkülönben Dr.
Wirths szava számított döntőnek: ő határozta meg, hogy milyen módon kell
elkülöníteni a férfiakat és nőket, az anyákat és a gyermekeket, s hogyan kell
végrehajtani az általa megfogalmazott irányelveket. Alárendeltjeitől
megkövetelte a parancsnok maradéktalan betartását, sem a vonakodást, sem
az ellentmondást nem tűrte, az egészségügyi személyzet azon tagjait pedig,
akik erkölcsi okokra hivatkozva nem kívántak részt vállalni a válogatás
folyamatából, a tényleges tömeggyilkosságok kivitelezéséből, az orvosi
kísérletek lefolytatásából, avagy a holttestek boncolásából, hadbírósággal
való fenyegetéssel bírta rá az együttműködésre. Kétség sem férhet hozzá,
hogy Dr. Eduárd Wirths SS-Hauptsturmführer az auschwitzi fogolytábor
főorvosaként hátborzongató alapossággal törekedett az optimális lágervi-
szonyok megteremtésére és az ott végzett orvosi kutatások zökkenőmentes
megvalósítására – tudása és képessége teljességével szolgálta a náci
halálgyár minél hatékonyabb működését.
Dr. Wirths, miként az a koncentrációs táborokban szolgálatot teljesítő
orvosokra általában jellemző volt, kísérleti kutatásokat végzett. A főorvos
szakterülete a nőgyógyászat volt, legfőképpen a méhnyak rák kialakulását és
korai szakaszát tanulmányozta. A nőgyógyászati kutatóprogramhoz
szükséges alanyokat Dr. Wirths a kiszolgáltatott foglyok közül válogatta ki:
Auschwitz első orvosaként hatalmában állt bárkit vizsgálat és sebészeti
eljárás alá vonni, s pozíciójából adódóan dúskált a kísérleti mintákban. A
Standortarz saját belátása szerint bárkit műtőasztalra kényszeríthetett, s ha
úgy látta jónak, komoly beavatkozásokat eszközölhetett. Dr. Wirths
kolposzkóp segítségével tekintette meg a méhnyakat, és abban az esetben, ha
betegségre utaló jelet vélt felfedezni, sebészi úton eltávolította a szervet, a
vizsgálati mintát pedig a testvére által igazgatott laboratóriumba küldte. Ez a
beavatkozás roppant veszéllyel járt a vizsgálatra kényszerített alany számára:
az éhezéstől és a szakadatlan kényszermunkától elgyengült, a brutális őrök
által megkínzott foglyok egészségügyi állapota elrettentő volt, így a
vérveszteség, az esetleges fertőzések, a beavatkozás okozta sokk vagy az
általános szövődmények gyakorta okozták a nők halálát. Azok sem
reménykedhettek túlélésben, akik átvészelték a beavatkozásokat, hisz a
radikális sebészeti műtét tovább gyengítette a szervezetet, a
munkaképtelenné vált rabokat pedig a gázkamrába küldték. Dr. Eduárd
Wirths SS-Hauptsturmführer nemigen mutatott részvétet, avagy szánalmat a
megcsonkított alanyok iránt; feloldhatatlan paradoxon, de a férfi, ki oly féltő
szeretettel övezte feleségét, úgy tekintett a zsidó nők megkínozatására, mint
a német orvostudomány előremozdítása érdekében végzett, komoly
nőgyógyászati kísérletsorozatra. A mintegy 40 altábort számláló hatalmas
láger főorvosa önkényesen válogatta ki áldozatait, és azok a nők, kik
valamely szempontból „ígéretes" alanyoknak tűntek szemében, nem
menekülhettek borzalmas végzetük elől – vagy a műtőasztalon, vagy a
gázkamrában ragadta el őket a kínokban teljes halál. A nőgyógyászati
kísérletek mellett Dr. Eduárd Wirths fertőző betegségek kutatásával is
foglalatoskodott, mely program elsődleges céljaként a tábor
közegészségügyi viszonyainak javítását nevezte meg. A rabok közt dúló
tífuszjárványok ugyanis nem pusztán a náci ipar számára kritikus szereppel
bíró ingyenmunkaerőt veszélyeztették, de a Totenkopf SS-hadosztály
állományából kikerült őrszemélyzetet is. Annak ellenére, hogy a halálfejes
katonák külön részlegekben laktak, és az egészségügyi személyzet mindent
megtett a maximális biztonság megteremtése érdekében, nem minden
esetben sikerült garantálni az őrszemélyzet megfelelő védelmét – így a
járvány-tani kutatások során nyerhető eredmények komoly előrelépést
eredményezhettek a koncentrációs táborok hatékony működtetését illetően.
Ennek érdekében Dr.
Eduárd Wirths tífusszal oltotta be az önkényesen kiválogatott foglyokat,
majd vizsgálatsorozat alá vonta őket, és precíz feljegyzéseket készített
állapotuk folyamatos romlásáról. A halálos kórral fertőzött rabokat ezután
megfelelő kúra alá vetette – amely esetenként eredményesnek bizonyult,
másszor pedig eredménytelennek. Számos kísérleti alany hunyt el a
szándékos fertőzés következtében, haláluk pedig tovább szaporította a náci
orvos által elkövetett bűnök terebélyes lajstromát.
Dr. Eduárd Wirths jellemének kettősségét jól mutatja, hogy a
nőgyógyászati– és a tífuszkutatások során a tevőleges munkát többnyire
beosztottjaival végeztette el. Bár ő maga hozott döntést a beavatkozásokról
és felügyelte azokat, ritkán ragadott szikét. Auschwitz főorvosa a náci
ideológia követőjeként sem etikailag, sem technikai szempontból nem emelt
kifogást a borzalmas eljárások ellen, ám maga a végrehajtás nem töltötte el
olyasféle szadista örömmel, mint amely Dr. Jozef Mengele esetében volt
tapasztalható. A döntéshozatali mechanizmusban elfoglalt vezető posztja
alapján azonban Dr. Wirths teljes körű felelősséggel tartozott minden olyan
orvosi kutatásért, amely a lágerben zajlott – még akkor is, ha a férfi
következetesen törekedett rá, hogy a tényleges kivitelezés felelősségét másra
hárítsa.
Dr. Eduárd Wirths, miközben a legnagyobb náci halálgyár főorvosaként napi
rendszerességgel döntött élet és halál kérdésében, küldött rabokat
gázkamrába vagy munkatáborba, hajtott végre végzetes kimenetelű orvosi
kísérleteket, szenvedélyes és odaadó levelek sokaságát írta feleségének. A
dokumentumokban fel sem merül, hogy az orvosnak bármely kételye lett
volna az auschwitzi megsemmisítő tábor működését és végső célját illetően:
a rabok lemészárlását a német faj túlélése és jövőbeni dominanciája
érdekében szükséges cselekedetnek tartotta. Feleségével folytatott
levelezéséből egy szerető és gondoskodó férj képe bontakozik ki: gyakorta
utalt rá, mily fájdalmat okoz számára szerettei hiánya, amely terhet
kötelessége okán kénytelen viselni. Feloldhatatlan ellentmondás, észveszejtő
paradoxon: Dr. Eduárd Wirths hithű nemzetiszocialista volt, az NSDAP és a
Waffen-SS tagja, a hitleri tanok követője, a nem germán fajok ellen viselt
gyilkos genetikai háború egyik fő szervezője és végrehajtója, s egyszersmind
szerető családfő, ki féltő gondoskodással övezte feleségét és gyermekeit.
A tábori főorvos, bár ténykedése során gyakorta konfrontálódott elöljáróival
– kiváltképpen az Auschwitzban szolgáló Gestapo-állomány tagjaival vívott
komoly szócsatákat -, hatékony és precíz munkája által elnyerte a felsőbb
vezetés elismerését. A náci döntéshozók a koncentrációs táborok
legkiválóbb orvosaként, az Endlösung-program kulcsfigurájaként emlegették
Dr. Eduárd Wirths-t, külön kiemelve, hogy a Harmadik Birodalom sátáni
fajpolitikáját szolgáló intézményrendszer hatékony működése sohasem
valósulhatott volna meg áldozatos munkája hiányában – a Waffen-SS
vezetése így 1944 szeptemberében Sturmbannführerré léptette elő az orvost.
A rettenetes bűnök lajstromba vétele mellett égbekiáltó igazságtalanság
lenne megfeledkezni Dr. Eduárd Wirths különös jócselekedeteiről, melyek
által az orvos elnyerte a rabok szimpátiáját – az erkölcsi kötelesség
teljesítésén túl, eme esetek azt is jól példázzák, mily feloldhatatlan kettősség
jellemezte Auschwitz főorvosát. Az egészségügyi személyzet vezetője nem
egy alkalommal keveredett összetűzésbe az SS-őrökkel vagy a Gestapo
embereivel, mikor azok szadista brutalitással mészárolták le az önkényesen
kiválogatott foglyokat: miként a hírhedt őrnőt, Irma Grese-t is több ízben
rendre utasította, s miután erélyes intelmei foganat nélkül maradtak, a pokoli
nőszemélyt kitiltotta az egészségügyi barakkok területéről. Dr. Wirths
törekedett rá, hogy minél több zsidó orvost bevonjon a tábori munkába, így
– azon túl, hogy ez a lépés a halálgyár hatékony működését is szolgálta –
számos embert mentett meg az elgázosítástól. Tény, hogy a férfi
magánemberként valamely különös erkölcsi megfontolások alapján
differenciált a rabok közt: a kommunistákat, a náciellenes tevékenység miatt
deportáltakat, és általában az ideológiai okokból büntetett személyek iránt –
már amennyire ezt a Waffen-SS tagjaként megtehette – egyfajta tiszteletet
mutatott, még a közbűntényesekkel szemben jóval megvetőbb magatartást
tanúsított. A tábor közegészségügyi viszonyainak stabilizálásával rengeteg
fogoly életét mentette meg: a főorvosi poszt felvétele utáni évben közel
százezerrel kevesebb rab vált halálos betegségek áldozatává, mint 1942-ben.
Dr. Eduárd Wirths igyekezett minél több fogoly számára munkát adni az
egészségügyi barakkon belül, amely által jelentősen megnövekedtek a
kiválogatott személyek túlélési esélyei. Megesett, hogy személyesen
gondoskodott néhány rabról, kiváltképpen személyes cselédsége tagjaival
szemben mutatott törődést. Mindezek tükrében érthető, hogy azok a rabok,
kik személyesen is kapcsolatba kerültek a főorvossal, ellentmondásos
nyilatkozatokat tettek személyéről – a halálgyár zökkenőmentes
működtetésében betöltött központi szerepét azonban senki sem vitatta. Dr.
Eduárd Wirths nem holmi önzetlen humánumtól vezetve hozott olyan
intézkedéseket, melyek a tábor általános viszonyait javították, avagy a rabok
túlélési esélyeit növelték. A főorvos célja az volt, hogy garantálja a
halálgyár „tiszta" működését és a totális orvosi kontrollt: azért emelt szót a
Gestapo, vagy az SS-személyzet túlkapásai ellen, és azért vállalta a
konfrontációt az önkényes, szadista kivégzések terjedésének megállítása
érdekében, hogy érvényre juttathassa saját kontrollját és megőrizze irányító
szerepét. Nem nemes morális megfontolások, de pőre technikai okok
vezették hát: lelkiismeretes végrehajtóként próbált rendet tartani saját háza
tájékán, annak érdekében, hogy minél hatékonyabban működtethesse az
auschwitzi lágert.
Dr. Eduárd Wirths SS-Sturmbannführer 1942. szeptemberétől az auschwitzi
halálgyár felszámolásáig töltötte be a tábori főorvos posztját. A Harmadik
birodalom kapitulációját követő hónapokban a Védosztag sok más tisztjéhez
és tagjához hasonlóan rejtőzködött, csak aggódó hangvételű levelei tudatták
szeretteivel, hogy a családfő átvészelte a náci rezsim végnapjait, és nem vált
ellenséges katonák áldozatává. Dr. Wirths személyazonossága és szerepe
csak szeptemberben tisztázódott, mikor a brit hadsereg egyik egysége
letartóztatta a férfit. A hivatalos eljárási rend szerint a katonai hírszerzés
embere kihallgatta a magas rangú SS-tisztet, Auschwitz egykori főorvosa
pedig nem tagadott: részletesen beszámolt a lágerben történt, orvosok által
felügyelt és igazgatott módszeres mészárlásról, és nyíltan ismertette önnön
szerepét. A brit hírszerzés embere pedig döbbenettel hallgatta a csiszolt
modorú férfit, kinek higgadtan előadott beszámolója magát a földi poklot
tárta elébe: az orvos által felfedett részletek újabb és újabb, korábban
elképzelhetetlennek tartott rettenettel szembesítette a kihallgatást vezető
tisztet, és bestiális vonásokkal gazdagította a náci rezsim elborzasztó
portréját. A beszámoló során nyilvánvalóvá vált, hogy Dr. Wirths
cselekedetei nem maradhatnak megtorlatlanul, s a férfi, ki felelős több millió
emberi lény haláláért, a náci háborús bűnösök ellen folytatott perfolyam
egyik kulcsszereplőjévé fog válni, s kiemelt helyet kap majdan a vádlottak
padján.
Dr. Eduard Wirths azonban nem a nemzetközi katonai bíróság, de
legfőképpen önmaga és Isten előtt kívánt elszámolni iszonyatos bűneivel. Az
auschwitzi lágerkomplexum egykori főorvosa jól tudta, hogy cselekedeteire
nincs mentség, világi megbocsátásban pedig nem reménykedhet: a
koncentrációs táborban folytatott tevékenysége során ugyan sok rabot
megmentett, ám aktív szerepet vállalt a mészárlásban és emberek millióit
küldte gázkamrába. Előbbire orvosi esküje és keresztényi hite egyaránt
kötelezte, így eltagadhatatlan jótéteményei eltörpültek az általa elkövetett
bűnök óriási halma mellett – morális felelőssége pusztán technikai oldalról
is nyilvánvaló volt.
Dr. Eduárd Wirths nem tudta, nem tudhatta elhordani önnön vétkei
borzalmas terhét: a bűn szégyenteljes útjára lépett orvos, miután megtette
részletes feltáró vallomását, cellájában felakasztotta magát. „Megpróbáltam
keresztényi hitem szerint segíteni a beteg rabokat." – vetette papírra néhány
órával korábban szignált vallomásában.
 A PUSZTÍTÓ GYŰLÖLET APOSTOLA:
JULIUS STREICHER
Július Streichert emberiség ellen elkövetett bűncselekmény miatt ítélték
halálra a nürnbergi per során, noha nem rendelkezett poszttal a náci
kormányzatban, nem volt tagja a Waffen-SS-nek, nem végzett hírszerzői
tevékenységet, nem vett részt a Holocaust kitervelésében és végrehajtásában.
Július Streicher nem fegyverrel s nem tettel, hanem írott szavak által
bűnözött: ő volt a szélsőségesen antiszemita Der Stürmer újság
főszerkesztője és kiadója, agresszív propagandatevékenységével milliókat
uszított a zsidóság ellen. Az újság, amely Adolf Hitler hatalma alatt milliós
példányszámban kelt el, a náci rezsim legfontosabb szócsövei közé tartozott,
s német polgárok tömegeit részesítette könyörtelen agymosásban – ily
módon alakította ki azt a közeget, amelyben elfogadottá, sőt, kívánatossá
vált a zsidók jogfosztása és deportálása. Július Streicher nem viselt
egyenruhát, mégis ő volt a zsidóság elleni könyörtelen háború egyik
kulcsfigurája.
Július Streicher 1885. február 12-én született Bajorországban. Szülei
pedagógusok voltak, a helyi iskolában oktatták a nebulókat, így Streicher is
tanári pályára lépett. A férfi, bár sem természetes tehetsége, sem szorgalma
nem volt kiugrónak mondható, sikerrel bevégezte középfokú tanulmányait,
majd – szülei nyomdokába lépve – a fleinhausen-i elemi iskolában vállalt
tanítói állást. Streicher, mióta csak az eszét tudta, a szélsőjobboldali
mozgalmak bűvöletében élt:
fanatizmusig fokozott rajongással övezte
hazáját és a német népet, s még
mélyebben gyűlölte a zsidóságot és a
bolsevizmust. Heves vérmérsékletéből
adódóan szüntelen politizált: minden
lehetőséget megragadott, hogy
nyilvánosság előtt terjessze ideológiai
nézeteit és nyakatekert összeesküvés-
elméleteit, melyekben a zsidóságot tette
felelőssé Németország valamennyi
társadalmi és gazdasági problémájáért.
A világháború kirobbanása után Július
Streicher belépett a hadseregbe, és
egészen Németország kapitulációjáig
Julius Streicher, a Der Stürmer harcolt. Streicher kiváló katonának
alapítója, a náci párt tagja bizonyult: soha nem kérdőjelezte meg
elöljáróit és soha nem ingott meg, de fanatikus lelkesedéssel, hallatlan
merészséggel küzdött. Harctéri bátorságával kiérdemelte a Vaskeresztet, és
kicsiny léptekkel bár, de egyre feljebb és feljebb jutott a ranglétrán, így
Július Streicher hadnagyi rangban szerelt le a kapituláció kihirdetése után.
Németország háborús veresége mély depresszióba taszította a lázas
hazafiként ismert férfit. Streicher a kapitulációt nem szükségszerű katonai
döntéskén, hanem a kormány aljas árulásaként élte meg, és a német nép
büszkeségére mért súlyos
csapásként fogadta – hogy hitét
tettek által is kifejezze, a háború
után csatlakozott a
szélsőjobboldali politikai mozgal-
makhoz. Streicher, mint vala-
mennyi más sorscsapást, a
kapituláció felelősségét is a
zsidóságra hárította, az „árulók"
ellen pedig szervezett formában
kívánt fellépni. 1919-ben
segédkezett a Wistrich-szervezet
felállításában, ám az antiszemita
nézetekre épített, alig perifériális
jelentőséggel bíró csoport
függetlensége csak rövid ideig
tartott – a Wistrich 1920-ban
beolvadt a nálánál nagyobb,
Több ízben is betiltották: a Der Stürmer szélesebb tömegbázissal rendel-
egyik számának címlapja kező Nemzetiszocialista Pártba.
Julius Streicher a kezdetektől támogatta a náci mozgalmat, a náci vezetők
pedig örömmel üdvözölték a Weimari Köztársaságot mélyen megvető, a
zsidósággal szembeni tevőleges fellépés szükségszerűségét úton-útfélen
hirdető férfit. A háború utáni politikai káoszban Streicher megszállottsága
komoly fegyvernek bizonyult a népszerűségért vívott kíméletlen harc során,
s bár a férfi nem vált az NSDAP tagjává, lázas propagandatevékenysége
vitathatatlan segítséget nyújtott a náci nézetek terjesztése során.
Az egykori tanárember pedig szerény intellektuális képességei ellenére is
kiváló agitátornak bizonyult – a sziporkázó elme által kínált előny hiányát
fáradhatatlan tettvággyal és töretlen serénységgel pótolta. Hogy szélesebb
tömegekhez szólhasson, 1923-ban politikai újság alapítása mellett döntött,
melyet minimális anyagi erőforrásokból teremtett meg. A Der Stürmer
ideológiai alapját a főszerkesztő zsidóság iránt érzett féktelen gyűlölete adta:
a lap valamennyi száma az antiszemita nézetek terjesztését szolgálta.
Streicher nézetei tökéletes egyezést mutattak Adolf Hitler ideológiájával, a
főszerkesztő írásaiban rabszolgatartóknak, a német nép aljas
kizsákmányolóinak nevezte a zsidóságot, és a gazdasági krízist, a
prostitúciót, a munkanélküliséget, az inflációt, az ipar válságos helyzetét
mind-mind a németországi zsidóság anyagi haszonszerzés által motivált
praktikáira vezette vissza. Elég néhány részletet kiragadni Streicher korabeli
beszédeiből, s rögvest
megmutatkozik, mily
hevesen lobogott a gyűlölet
sötét lángja a férfi szívében:
„Könyörgök önöknek,
kiváltképpen azoknak, kik
hordozzák a keresztet, hogy
komolysággal fogadják,
mikor a német nép ellensé-
géről, nevén nevezve, a
zsidóról beszélek. Nem
Július Streicher Adolf Hitler társaságában:
a náci fajpolitika szócsöve volt
felelőtlenségből, vagy tréfá-
ból harcolok a zsidó ellen-
séggel, hanem mert magam is szenvedek a tudástól, miszerint ezt az egész
szerencsétlenséget egyedül a zsidók hozták a német népre."
„Még egyszer kérdezem önöktől, mi. a tét ma? A zsidók nem pusztán, a
német nép felett, de minden, nép felett uralkodnak. A kommunisták
lebetonozták az utat számukra. Tudják, hogy az Ótestamentum Istene azt
parancsolta, a zsidók számára, hogy a. fold valamennyi népét taszítsák
rabszolgasorsba ? "
„A kormányzat megengedi a zsidó számára, hogy kedve szerint cselekedjen.
A nép elvárja, hogy tegyünk ez ellen."
„Tudatára kell ébredniük, hogy a zsidó el akarja pusztítani a népünket.
Ezért kell csatlakozniuk hozzánk, és el kell hagyni azokat, kik háborún,
infláción és viszálykodáson kívül semmi mást nem adtak számunkra. A zsidó
évezredek óta pusztítja a nemzeteket. Hadd nyissunk hát új kezdetet, hogy
hozzákezdhessünk a zsidóság kipusztításához!"
Július Streicher, ha ez egyáltalán lehetséges, még nyíltabban és még
erőszakosabb szavakkal buzdította az embereket a zsidóság elleni nyílt harc
megkezdésére, mint maga Adolf Hitler. A féktelen rasszista gyűlölködés
kártékony és gonosz prófétái voltak ők, így kettejük találkozása
elkerülhetetlen volt. A Der Stürrner főszerkesztő-tulajdonosa a müncheni
Sörpuccs előtt kötött ismeretséget a náci párt vezetőjével: a férfi örömmel
üdvözölte a hivatalban lévő kormány fegyver általi megdöntésére tett
kísérletet, és mélyen elkeserítette a Sörpuccs sikertelensége. Adolf Hitlerbe
vetett bizalma azonban a kudarc ellenére sem ingott meg, s bár a náci párt
egyes tagjait korántsem tartotta méltónak a német ügy képviseletére, az
NSDAP fejében a német nemzet leendő vezetőjét látta. Streicher tehát
nyilvánosan kiállt Hitler mellett, mi kor őt bűnvádi eljárás alá vonták, s
börtönbüntetése idején is támogatta a férfit.
Miután az NSDAP vezetője börtönbe vonult, a párt kénytelen-kelletlen
visszahúzódott a közéletből. Július Streicher azonban tovább folytatta
megkezdett propagandatevékenységét, lankadatlan gyűlölettel szerkesztette a
Der Stürmer-t és fáradhatatlanul agitált. A férfi elhivatottságát csak fokozta,
hogy számos alkalommal került összeütközésbe állami, illetve civil
szervezetekkel: lapját nem kevesebb, mint 30 alkalommal tiltották be, és
több tucat polgári peres
eljárást kezdeményeztek
ellene. A rákövetkező
években Július Streicher
összesen 8 hónapot töltött
börtönben, ám a törvényi
büntetések korántsem hatot-
tak rá intő jelleggel. A
fanatikus antiszemita saját
lapját az egyetlen és
cáfolhatatlan igazság szócsö-
vének, önnön magát pedig a
német nemzet ellen össze-
Streicher, a fáradhatatlan agitátor: szövetkezett zsidóság
csak beszélt és beszélt és beszélt áldozatának, az árja faj
mártírjának tartotta – ostoba
konokságát pedig semmi sem ingathatta meg.
Annak ellenére, hogy Streicher korántsem számított kiemelkedő képességű
szónoknak, előszeretettel tartott nyilvános beszédeket, amelyekkel újságját
reklámozta és antiszemita nézeteit terjesztette. A stílus hiányát sodró
lendülettel igyekezett pótolni, értelmének nyilvánvaló korlátjait pedig
agresszivitással leplezte; üzenete primitív volt, ennélfogva mindenki
számára érthető. Egyes megfigyelők szerint Streicher szereplései alkalmával
hisztériás hajlamokat mutató, kifejezetten buta, sőt, enyhén szellemi
fogyatékos férfinak tűnt, aki konkrét politikai és társadalmi kérdésekben
meglehetősen járatlannak mutatkozott, és egyéb mondanivaló híján
kizárólag a zsidóság elleni gyűlöletre és a zsidóság elleni harcra buzdította a
hallgatókat. Igaz vagy sem, Streicher, ha csekély mértékben is, de képes volt
rá, hogy növelje a Der Stürmer olvasótáborát, így egyre szélesebb réteghez
tudta eljuttatni rasszista üzeneteit. Az újság 1927-ben alig 1400 példányban,
1933-ban pedig 25000 példányban jelent meg és került terjesztésre, amely a
teljes német populációt tekintve meglehetősen csekély példányszámnak
számított.
A náci párt hatalomra kerülésével Streicher karriere elképesztő sebességgel
kezdett el emelkedni. Az általa alapított lap – melynek főszerkesztői posztját
sohasem adta fel – hatalmas példányszámban fogyott: a nyílt
antiszemitizmus széleskörű terjedése hatalmasra duzzasztotta a lap iránti
keresletet, így a Der Stürmer 1934-ben már 114000, 1940-ben pedig kerek
kétmillió példányban került nyomásra. A nyomorúságos körülmények közt
alapított vállalkozás hatalmas sajtóbirodalommá duzzadt, Streicher pedig a
német újságírás vezéralakjai közé került. A Harmadik Birodalom elmebeteg
politikai-ideológiai
viszonyai között a
szélsőséges
zsidógyűlölet
propagálása
jövedelmező
tevékenységnek
bizonyult, így
Streicher a korabeli
viszonyok szerint
milliomossá vált a
pénz hatalmat, a
hatalom pedig még
Július Streicher Adolf Hitler oldalán,
több pénzt fiadzott.
egy 1927-es náci felvonuláson
Miután a Göbbels
által vezetett propagandaminisztérium kitartó erőfeszítések árán felszámolta
a szabad német sajtót, a renegát szerkesztőket és újságírókat pedig
börtönökbe zárták vagy koncentrációs táborokba deportálták, csakis azok
maradtak talpon, kik kritika nélkül kiszolgálták a náci rezsimet – Július
Streicher lapja pedig a kezdetek kezdetétől komoly támogatást nyújtott a
náci pártnak. A Der Stürmer lehengerlő lendülettel kommunikálta a hitleri
tanokkal egyező, szélsőségesen rasszista és antiszemita ideológiákat, így
emberek százezrei, később pedig milliói számára tette elfogadhatóvá, sőt,
kívánatossá a zsidósággal szembeni kormányzati fellépéseket.
1933-ban Streicher új napilapot indított, a Fraenkische Tageszeitung pedig
nemkülönben nagypéldányszámban kelt el, és a náci propaganda egyik
legélesebb fegyverévé vált. A főszerkesztő eme sajtóorgánum hasábjain sem
tagadta meg korábbi nézeteit, és apadhatatlan tenni akarással, nyers,
faragatlan és kirívóan erőszakos hangnemben képviselte az antiszemitizmus
ügyét. Érdemes kiragadni a napilap első újévi számában közzétett vezércikk
egyes részleteit, mely megmutatja, mily gyomorforgató mocskot okádott a
világra az immáron genetikai ügyekben is nekibátorodottan nyilatkozó Július
Streicher:
„Egyetlenegy egyesülés, amely egy zsidó és egy árja nő között történik,
örökre megmérgezi a nő vérét. Az idegen fehérjével együtt az idegen lelket is
magába fogadja. Soha többé nem lesz rá képes, hogy tisztavérű árja
gyermekei szüljön, még akkor sem, ha árjához megy feleségül. Valahány
gyermeke születik, mind fattyú lesz, kettős lélekkel és keveredett vérrel. Az ő
gyermekeik is keverékek lesznek, vagyis rút emberek, megbízhatatlan
karakterrel és betegségre való hajlammal. Tudjuk már, miért használnak fel
a zsidók minden fortélyt, hogy minél fiatalabb korú német lányokat
csábítsanak el, és miért erőszakolják meg a zsidó orvosok a pácienseiket,
míg azok altatásban vannak. Azt akarják, hogy a német lányok és német nők
fogadják be a zsidó idegen spermáját. Soha többé nem, lesznek rá képesek,
hogy német gyermekeket hordjanak ki."
A Streicher által hirdetett kártékony és aljas ostobaságok mennyisége csakis
folyóméterekben mérhető, a színtiszta gyűlöletet propagáló írások valódi
hatását azonban lehetetlenség felbecsülni: sohasem tudjuk meg, hány tíz-
ezer, százezer, vagy éppen millió polgár gondolkodását torzította el a
hatalmas propagandagépezet, amely soktonnás úthengerként gyűrte maga alá
a józan gondolkodást és a kritikai szellemet, és idővel önálló döntéshozatalra
képtelen bábokká változtatta a náci sajtó olvasóit. Streicher
a propagandaháború
élenjáró alakjává vált,
így minden lehető-
séget megragadott rá,
hogy feltűnő köntösbe
öltöztesse velejéig
gonosz ostobaságait: a
Der Stürmer és a
Fraenkische Tageszei-
tung nem pusztán
genetikai, gazdasági,
avagy kulturális szem-
Streicher, a híres náci lapkiadó: pontból tárgyalta a
kifizetődő üzlet volt számára a gyűlölet zsidóság alsóbbrendű
mivoltát, de a zsidó vallás hagyományait is sajátos szempontból vizsgálta.
Streicher -többek között – rendszeresen cikkezett a zsidók által elkövetett
rituális gyilkosságokról, mely szerint a zsidók húsvét eljövetelekor
keresztény gyermekeket ölnek meg, hogy vérüket pászkába keverjék – eme
kijelentés hátborzongató ostobaság, ám kétségtelen, hogy a hiszékeny,
gyermekeiket féltő szeretettel övező olvasókra mély hatást gyakoroltak az
ilyesféle „vallási tradíciókról" szóló beszámolók.
Julius Streicher azonban nem elégedett meg a felnőtt olvasótábor
manipulálásával: úgy vélte, a nagykorú populáció „felvilágosítása" csak a
kezdet, és a német tantervben kiemelt helyet kell biztosítani a „nemzeti
oktatás", vagyis az intézményesített antiszemitizmus számára. A gyűlölet
szeszétől megrészegült lap tulajdonos fülsértő ordibálással követelte a „faji
doktrínák" minél nagyobb óraszámban történő előadását, s hogy maga is
elősegítse a német gyermekek „oktatását", Mérges gomba címmel
képeskönyvet írt és adott ki, amely a hat-nyolc éves nebulókat buzdította a
zsidók gyűlöletére – az ugyancsak vitatható irodalmi értékű „alkotásban"
többek közt a zsidó orvosok teljes társadalmát pedofil, szadista
vadállatokként ábrázolta, kik faji okokból erőszakos cselekedeteket hajtanak
végre a német kislányok ellenében.

Gyűlöletkeltő karikatúra a Der Stürmerben:

„A zsidónak a Pénz az isten”

Az antiszemitizmusra épített sajtóbirodalom az évek múlásával egyre

hatalmasabbá dagadt: 1941-ben a Der Stürmer már nem pusztán Berlinben
rendelkezett saját szerkesztőséggel, de Bécsben, Prágában és Dániában is
önálló irodákat nyitott. Streicher cége immáron több százújságírót,
szerkesztőt, nyomdászt és egyéb alkalmazottat foglalkoztatott, és időként a
náci párt prominens személyiségei is megnyilatkoztak a példátlan erkölcsi
 romlottság által
igazgatott sajtótermék
hasábjain – még maga
Heinrich Himmler SS-
Reichsführer is
tiszteletét fejezte ki
Streicher „áldozatos
munkája" iránt,
amelyet a német nép
állítólagos
felvilágosítása
érdekében egészen a
Egy gonosz karrier végállomása: Harmadik Birodalom
a Nemzetközi Katonai Bíróság tárgyalóterme dicstelen, kínokban
teljes végnapjaiig végzett.
Aligha akadt olyan ember a Harmadik Birodalomban, ki Július Streicher-nél
mélyebben gyűlölte volna a zsidókat, s aligha akadt, ki nálánál jobban
vágyott volna az európai zsidóság totális kiirtására. A Der Stürmer alapítója
volt a náci fajpolitika leghevesebb agitátora, a hitleri ideológia legfőbb
terjesztője. Elvetette a pusztító gyűlölet magjait, melynek rettenetes termését
a náci vezetés aratta le: két évtizeden átívelő propagandatevékenységével
teremtette meg azt a társadalmi közeget, amely lehetővé tette a Holocaust
végrehajtását.
Július Streicher nem volt tagja az. Adolf Hitler által vezetett kormánynak,
nem öltötte fel a Waffen-SS egyenruháját, nem szolgált koncentrációs
táborokban és soha nem lőtt le, vagy gázosított el polgári személyeket; bűne
mégsem volt csekélyebb, mint amelyeket a legfelsőbb náci vezetők
elkövettek.
„Mindannyian meglátják majd, a zsidók hibát követnek elázzál, hogy mártírt
faragnak belőlem. Nem én teremtettem ezt a problémát, ez a probléma már
ezer évek óla létezik." – nyilatkozta a per során Streicher, aki egyetlen
pillanatra sem bírálta felül korábban hirdetett nézeteit.

Julius Streicher a vádlottak
padján – halálra ítélték
Julius Streicher vádlottat a nürnbergi
bíróság bűnösnek találta emberiség
ellen elkövetett bűncselekmény
vádjában, s kötél általi halálra ítélte a
férfit. Szemtanúk beszámolói szerint
Streicher összetört az ítélet hallatán, a
végrehajtás reggelén pedig félőrült volt
a halálfélelemtől: léptei rogyadoztak,
így az őrszemélyzetnek kellett
támogatni az utolsó útjára induló
foglyot. A Der Stürmer egykori
főszerkesztője hisztérikus hangon
gyalázta a zsidókat, szidalmazta a
kommunistákat, káromolta a bíróságot
és a szövetséges hatalmakat, a bitófa
alatt állva pedig magasba lendítette
karját, és hangos „Heil Hitler!"-rel vett
búcsút a földi világtól.

ADOLF HITLER RETTENTHETETLEN GLADIÁTORA:

SEPP DIETRICH
SS-Oberstgruppenführer Joseph „Sepp" Dietrich nem pusztán Adolf Hitler
személyes barátja, a Führer bizalmasa és tanácsadója volt, ám egyszersmind
követésre csábító mintaként szolgált az SS-katonák számára: a végletekig
fanatikus, a legsiralmasabb körülmények közt is hűséges, a legnagyobb
veszedelmek közepette is bátran helytálló, acélkemény tiszt akár a pokolba
is lemerészkedett volna, ha vezérétől parancsot kap rá – emberei pedig
gondolkodás nélkül követték volna őt. Sepp Dietrich volt a Führer
legkiválóbb és leginkább rettenthetetlen harcosa, az elit Waffen-SS
ikonszerű alakja, ki nyugaton, délen és keleten egyaránt oroszlánként harcolt
a náci ügy diadalra vitele érdekében.
Joseph Dietrich 1892. május 28-án született a bajorországi Hawangenben.
Szülei nem voltak különösebben tehetősek: édesapja földművesként tartotta
el a családot, így Dietrich egyszerű körülmények közepette nevelkedett.
Kiskamasz volt még csupán, ám különös alaptermészete már
megmutatkozott: Dietrich jobb szeretett cselekedni, mintsem elméleti
kérdésekkel vesződni. Sem tanárai, sem barátai nem tartották őt
intelligensnek, sőt, szép számban akadtak, kik egyenesen butának titulálták
őt – ám bátorsága, határozott viselkedése és egyenes modora okán tiszteletet
szerzett magának. A fiatal fiú gépszerelőnek tanult, ám kerülte az iskolát, s
inkább dolgozott, hogy eltarthassa magát. Tanulmányait csak nagy üggyel-
bajjal tudta bevégezni, így a továbbtanulás szóba sem kerülhetett. Az ifjú
Joseph Dietrich inkább édesapja oldalán vállalt munkát – az egyszerű civilek
élete azonban korántsem nyerte el a forrófejű ifjú tetszését. A fiatalember
1911-ben lépett be a bajor hadseregbe, s rögvest a lovassághoz kérette
magát. Dietrich roppantmód szeretett volna az elit alakulat teljes értékű
tagjává válni, ám mint a gyakorlatban kiderült, roppant ügyetlenséget
mutatott a lovakkal való bánásmódban: folyton-folyvást leesett a hátasokról.
Az ifjú alig másfél hónapot töltött a
seregben, majd felettesei
megelégelték komédiába hajló
ügyetlenségét, és alkalmatlanságra
hivatkozva eltanácsolták. Dietrich
ismételten visszakerült a civil
életbe, majd számos munkahelyet
megjárt, ám sehol sem érezte magát
otthonosan. A fiatal férfi ki nem
állhatta a polgári élet langymeleg",
eseménymentes légkörét, mely nem
kínált lehetőséget kivételes
képességei kiaknázására: Sepp
Dietrich hőstettekre, kockázatos
kalandokra és jellempróbáló
kihívásokra szomjazott.
A Führer oroszlánszívű katonája: Joseph Dietrich élete a világháború
Joseph „Sepp" Dietrich kitörésével vett éles fordulatot,
mikor 1914-ben besorozták, és a 7. Bajor Tüzérezred kötelékébe került. A
fiatal férfi tüzérként szolgálta végig a háborút, amely meglehetősen
közönséges beosztásnak számított, s kevés lehetőséget adott a
kiemelkedésre, így esett, hogy Dietrich semmiféle kitüntetést nem szerzett a
harcokban, és elöljárói figyelmét sem keltette fel. Az ifjú, dicsőségre
szomjazó férfi mindezek ellenére egy fanatikus lelkesedésével küzdte végig
a háborút, amelynek végkimenetele sokkszerűen hatott rá: a fegyverletételt
maró szégyenként, feldolgozhatatlan traumaként élte meg.
Sepp Dietrich a háború után sem kívánt visszatérni a fegyveres szolgálatból,
s bár a hadseregből kénytelen volt távozni, a Bavarian Landespolizei
kötelékében új állást talált. 1920-ban oly sok háborús veteránhoz hasonlóan
maga is csatlakozott a szabadcsapatokhoz, s harcolt Sziléziában.
Joseph Dietrich 1921-ben találkozott első ízben Adolf Hitlerrel. Annak
ellenére, hogy az NSDAP vezetője ekkor még ugyancsak jelentéktelen
szereplő volt a német politika kaotikus viszonyrendszert mutató színterén,
Dietrich ismeretségük kezdetektől csodálattal viseltetett iránta: Hitler acélos
akarata, páratlan lendülete és fanatikus nacionalizmusa okán vívhatta ki
tiszteletét. A merész terveket dédelgető férfi beszélt és beszélt, Németország
és Ausztria egyesítéséről, a versailles-i békediktátum szigorú
korlátozásainak lerázásáról, a német népi eszme diadalra viteléről, a
munkások helyzetének javításáról, a háborús vereség felelőseinek
számonkéréséről, az ország felvirágoztatásáról nyilatkozott, Sepp Dietrich
pedig csodálattal hallgatta őt. A veterán maga is a radikális nemzeti
mozgalmak híve volt, gyűlölte a nyugati hatalmakat és a kommunista
eszmét, heves ellenszenvvel viseltetett a zsidóság iránt, maga is harcolt a
baloldali csoportok ellenében,
nem utolsó sorban maga ÍS egy
jobboldali kormányt kívánt
Németország élén látni: a Hitler
által vezetett mozgalom legfőbb
céljaival tehát maradéktalanul
egyetértett. Adolf Hitler -bár
felismerte újdonsült ismerőse
szellemi képességeinek
korlátozott mivoltát – számára
imponált Dietrich lelkesedése,
tettvágya és határozottsága. S
nem utolsó sorban, a leendő
Führer ekkoriban korántsem
élvezett oly kivételes helyzetet,
hogy bárki támogatását
visszautasíthatta volna.
A két férfi közt barátság
Hitler személyes testőrsége, majd
szövődött, amely barátság a
harcoló alakulat: a Leibstandarte SS
hónapok múlásával fokozatosan Adolf Hitler
elmélyült. Hitler és Dietrich
meglehetősen eltérő jellemű személyek voltak, így remekül kiegészítették
egymást: az NSDAP vezetője nagyra törő célokról álmodott és széles
összefüggésekben, ideológiákban gondolkodott, Sepp Dietrich pedig minden
esetben jól körülírható problémákat látott, következetessége és kitartása
okán pedig rendre végrehajtotta a reá bízott részfeladatokat – Hitler
stratégiai gondolkodását tehát remekül ellenpontozta a veterán
feladatközpontú gondolkodása. Dietrich 1923-ban lépett be a pártba, s bár
fontos funkciót nem vállalt, gyakorta teljesített kényes feladatokat. A férfi
részt vett a Sörpuccsban, s értékes bizalmát a legitim kormány erőszakos
megdöntését célzó kísérlet csúfos kudarca után sem vonta meg Hitlertől, így
a párt és az SA újjáépítésében is közreműködött. (A Sörpuccsban való
részvételért 1933-ban Sepp Dietrich megkapta a Blutorden kitüntetést, amely
a Harmadik Birodalom egyik legnagyobb presztízsű kitüntetése volt. A
Leibstandarte SS Adolf Hitler parancsnoka volt a tizedik személy, ki
részesült eme ritka megtiszteltetésben.)
Sepp Dietrich 1928-ban csatlakozott az SS szervezetéhez. Szédítő tempóban
felívelő karrierjének ettől kezdve csakis a náci rezsim bukása vethetett véget.
Felemelkedésének egyik kulcsfaktora, hogy Dietrich maradéktalanul
megfelelt az SS-katonákkal szembeni elvárásoknak: lojalitása
megkérdőjelezhetetlen volt, áldozatkészsége nem ismert határokat, a
félelmet pedig hírből sem ismerte. A férfi a náci elit legbelsőbb köreihez
tartozott, Adolf Hitler személyes tanácsadójává és testőrévé vált, ily
minőségében pedig folyamatos kontaktusban volt az NSDAP vezetőjével.
Dietrich gyakorta étkezett együtt a leendő Führerrel, sokat beszélgettek és
minden fontosabb kérdést megvitattak, így Hitler egyik legfontosabb tanács
adójává lépett elő, gyakorlati érzéke pedig remekül ellenpontozta a náci
vezető csapongását. Mindemellett a testőrség parancsnokaként oroszlánrészt
vállalt a Leibstandarte SS Adolf Hitler elit alakulat felállításában, ezáltal
személyesen felelt a vezető biztonságáért: Sepp Dietrich beosztásából
adódóan mindenhová elkísérte Hitlert, töviről-hegyi-re ismerte a nagyra törő
politikus vágyait és céljait, maradéktalanul tisztában volt a náci mozgalom
végső céljaival – melyeket ő maga is kívánatosnak és ésszerűnek
tartott. Dietrich élete legfontosabb
kihívásának tekintette a Leibstandarte
felépítését és kiképzését, így roppant
körültekintéssel és lendülettel Végezte el a
reá testált megtisztelő feladatot.
Az SS tisztje mindenki másnál komolyab-
ban vette az SS jelmondatát („Éhre heisst
Treue"), és a katonák kiképzése során a
feltétlen engedelmességre, az agresszív
harci szellemre és a gátlástalanságra
helyezte a hangsúlyt, így parancsnoksága
alatt a LSSAH valódi elit alakulattá, az SS
legmagasabb katonai értékkel bíró
csoportjává érett.
Korántsem véletlen hát, hogy Adolf Hitler,
mikor megtervezte az SA elleni akció
menetét és kiválogatta a mészárlássorozat
Blutorden, azaz Vérrend: végrehajtóit, legfőképpen Sepp Dietrich
keveseknek adományozták személyére és az általa vezetett
Leibstandarte szolgálataira számított. A személyi testőrség vezetője pedig
nem cáfolta meg hírnevét, és maradéktalanul betartotta évekkel korábban tett
esküjét: rendíthetetlen hűséggel hajtotta végre a Führer akaratát, és
könyörtelenül, szemrebbenés nélkül számolt le a Hitler által kijelölt
célszemélyekkel. A Hosszú kések éjszakáján Sepp Dietrich és a
parancsnoksága alatt álló Leibstandarte katonái biztos kezű mészárosokként
végezték ki az SA vezetőit, a náci rezsim ellenfeleit és kritikusait, így
felbecsülhetetlen értékű szolgálatot tettek a Führer számára.
Sepp Dietrich reputációja egyre erősödött: mind a náci elit, mind a
közkatonák körében kikezdhetetlen tiszteletnek és nagy népszerűségnek
örvendett. A Leibstandarte parancsnoka azonban nem szédült meg az elért
sikerektől, személyiségét nem torzították el a diadalok. Sepp Dietrich
megmaradt annak, ami volt: acélos keménységű, egyenes modorú,
semmiféle hízelgést nem tűrő, örökkön kihívásokra szomjazó tisztként soha
nem kopó elhivatottsággal és hűséggel szolgálta választott vezetőjét. Katonái
leginkább közvetlenségéért és következetességéért kedvelték, Dietrich pedig
mindent megtett annak érdekében, hogy bajtársias harcosok közösségévé
kovácsolja a reá bízott alakulatot. A parancsnok nevükön szólította az
alárendelt férfiakat, példás szigorát őszinteséggel és nyíltsággal enyhítette. A
Leibstandarte katonái extrém kiképzésen estek át, így a parancsnok olyan
alakulatot hozott létre, amely egyedülálló volt a modernkori hadiviselés
történetében.
A háború kitörése után Joseph Dietrich, mint a harcoló Leibstandarte
parancsnoka, nem csupán tovább gyarapította érdemeinek listáját, de az elit
Waffen-SS leghíresebb és legjobb tisztjei közé lépett, egyszersmind a
fegyveres erők ikonszerű alakjává, a német propagandasajtó egyik
kedvencévé vált. Alakulatát első ízben a lengyel hadjárat során vezette
harcba, mikor is alkalmat kapott rá, hogy megcsillogtathassa frontkatonai
képességeit – Sepp Dietrich pedig élt a lehetőséggel. A Leibstandarte
számára nem létezett sem áttörhetetlen védelem, sem feltartóztathatatlan
ellentámadás: a hadosztály valósággal földbe tiporta az ellenséges
alakulatokat, és saját veszteségeivel mit sem törődve tört előre. Sepp
Dietrich katonái agresszivitásuk és önfeláldozásuk okán félelmetes hírnévre
tettek szert, ám eme hírnévnek számos árnyoldala is akadt. A Leibstandarte
SS Adolf Hitler fanatikus harcosai ugyanis nem egy ízben követtek el
brutális atrocitásokat a civil lakosok ellenében, ráadásul az ellenség iránt
sem éreztek semmiféle tiszteletet: soha nem elégedtek meg a velük szemben
álló csapatok legyőzésével, de meg akarták semmisíteni azokat. A francia
hadjárat során történt wormhoudti incidens ékesen példázza az elit Waffen-
SS katonák ádáz gyűlöletét és vérfagyasztó könyörtelenséget, egyszersmind
azt is megmutatja, mily ragaszkodással viseltettek parancsnokuk iránt. 1941.
május 28-án a Leibstandarte menetoszlopa már a Dunkerque-nél gyülekező
brit csapatok ellen vonult, ám a parancsnok sofőrje elővigyázatlanul
viselkedett, és túlságosan közel merészkedett egy brit álláshoz. Sepp
Dietrich gépkocsija találatot kapott, ám a tiszt és sofőrje még idejében
kiugrottak az autóból, és elrejtőztek az út menti árokban. Mikor a
menetoszlop első járműve beérte a parancsnoki gépkocsit, a katonák már
csupán a lángokban álló, darabokra szakadt roncsot látták, így azt hitték,
hogy parancsnokuk elesett. A Leibstandarte feldühödött bikaként rohanta le
a brit állásokat, a védekezésre berendezkedett katonák egy részét tűzharcban
megölték, mintegy 80 főt pedig foglyul ejtettek. A Waffen-SS harcosai
azonban a túlélőket sem kímélték: a hadifoglyokat a rangidős tiszt
parancsára egy közeli csűrbe terelték, majd kézigránátokat dobáltak rájuk, a
menekülőket pedig legéppisztolyozták. Sepp Dietrich túlélte a találatot: az
árokban nedves sárral borította be a testét, hogy megóvja magát a lángoktól,
majd a tűz elcsitulta után előmerészkedett, és beérte alakulatát – katonái
kitörő örömmel köszöntötték a holtnak hitt parancsnokot.
A Leibstandarte nyugati hadjárat során nyújtott teljesítménye őszinte
tiszteletet keltett Adolf Hitlerben, Heinrich Himmler pedig hasonló
elragadtatással beszélt a Sepp Dietrich által vezetett hadosztály érdemeiről.
Franciaország megszállása után a Führer személyesen tüntette ki régi
harcostársát a Vaskereszt Lovagkeresztjével, miként az LSSAH számos
tagja is magas kitüntetésekben részesült – a wormhoudti incidenst pedig
mélyen elhallgatták. (A német hadvezetés titkolta a szörnyű bűncselekmény
megtörténtét, ám a mészárlás túlélői később beszámoltak az
esetről, így a háború után a
parancsot kiadó Wilhelm
Mohnke SS-Haupt-
sturmführert bíróság előtt
vonták felelősségre háborús
bűncselekmény vádjában. A
Waffen-SS tisztjét halálra
ítélték.)
Sepp Dietrich katonai
karrierje egyre magasabbra
ívelt, Adolf Hitlerrel való
Sepp Dietrich kitüntetéseket oszt a francia
hadjárat után viszonya pedig egyre szoro-
sabbra szövődött. A Führer
roppant büszke volt kivételes tisztjére, ki saját épségével nem törődve ezer
meg egy halálos veszedelmen tört át egyetlen parancsszóra, és az elit
Leibstandarte hadosztályt vezetve valósággal földbe tiporta az ellenséget.
Hitler roppant nagyra tartotta önfeláldozásáról és rettenthetetlen bátorságáról
ismert gladiátorát, ám akadtak, kik éles kritikákat fogalmaztak meg az
LSSAH parancsnokával szemben. Tény, hogy Sepp Dietrich a
legreménytelenebb helyzetben is oroszlánként küzdött: nem ismert sem
elvesztett ütközetet, sem legyőzhetetlen ellenfelet, emberei pedig akár a
pokolba is követték volna szeretett parancsnokukat, ám hadászati érzéke
ugyancsak gyengének mutatkozott, miként észjárása sem volt szélsebesnek
mondható. A Leibstandarte vezetője remek katona volt, aki a legzordabb
körülmények közepette is megőrizte lélekjelenlétét és bátorságát, stratégia
terén azonban drámai kihívásokkal küszködött: Dietrich a kész helyzeteket
szerette, melyekben ösztönszerűen találta meg az optimális taktikai
megoldást, a térképasztal mellett azonban szamárként viselkedett.
Gerd von Rundstedt vezérezredes szerint
a híres tiszt „derék volt, de hülye"; Willi
Bittrich SS-Obergruppen-führer pedig
beszámolt egy esetről, mikor másfél órát
szánt a kialakult hadműveleti helyzet
ismertetésére, ám
Sepp Dietrich szemlátomást képtelen
volt megérteni a fronton uralkodó
viszonyokat. A Leibstandarte parancsno-
ka harcos volt, nem hadvezér: vajmi
keveset értett a hadtudományokhoz és
képtelen volt felismerni a szélesebb
összefüggéseket, ám rettenthetetlen
bátorsággal vezette embereit, kik
hűségesen követték őt. Katonái számára
A Leibstandarte katonái
apaszerű figura volt: alárendeltjeit név
Harkovnál: soha nem futamodtak szerint ismerte, mindig közvetlenül
meg viselkedett velük, s miután magával
szemben sem volt kevéssé szigorú, mint a Leibstandarte harcosaival
szemben, feltétlen tisztelettel övezték. Adolf Hitler nemkülönben
legkiválóbb harcosai közt emlegette a tisztet, kinek hűségét illetően soha
nem táplált kételyt, és a háború során számtalan alkalommal kérte
véleményét, vagy tanácsát különféle hadászati kérdésekben.
Sepp Dietrich lojalitása és elhivatottsága
valóban félelmetesnek bizonyult. A férfi
felnőtt életének teljességét Adolf Hitler
szolgálatának szentelte: semmiféle
áldozattól nem riadt vissza, ha azzal a
Führer kedvére tehetett, és segíthette a
náci mozgalom ügyét, mely iránt
évtizedekkel korábban kötelezte el
magát. A Leibstandarte, az I. SS-
páncéloshadtest, majd pedig a 6. SS-
páncéloshadsereg élén végigharcolta a
második világháborút, megjárta a
lengyel hadszínteret és Franciaországot,
a déli frontot és a Szovjetuniót, harcolt Dietrich oz ardenneki offenzíva
Normandiában, az Ardennekben és idején
Magyarországon – hűsége pedig jutalmat érdemelt. A háború során Sepp
Dietrich a Harmadik Birodalom valamennyi jelentős katonai kitüntetését
begyűjtötte, melyeket a Führer sajt kezűleg adott át régi harcostársának:
1940. július 5-én a Vaskereszt Lovagkeresztjét, 1941. december 31-én a
Tölgyfalombokat, 1943. március 16-án a Kardokat, 1944. október 24-én
pedig a Gyémántokat is átvehette.
Sepp Dietrich egészen a háború végéig élvezte Adolf Hitler kitüntető
barátságát, ám a valóságtól egyre inkább elszakadó, egyszersmind különös
álomvilágba menekülő Führer hisztérikus viselkedése legvégül tönkretette a
régi harcostársak viszonyát. A viszály az 1945 márciusában végrehajtott
Tavaszi Ébredés hadművelet kudarca okán robbant ki: a Dunántúlon
végrehajtott akció célja a Vörös Hadsereg visszaszorítása volt, ám a
töredékére fogyatkozott 6. SS-páncéloshadsereg sem élőerő, sem műszaki
állomány terén nem képviselt jelentős csapásmérő erőt az orosz hadakkal
szemben, s miután az időjárás is a németek ellen fordult, a drámai
áldozatokkal járó hadművelet kudarcba fulladt. Adolf Hitler, miután átvette
a visszavonulásról szóló
jelentést, önön magából
kikelve kiabált
környezetével, és
hisztérikusan követelte,
hogy a Waffen-SS
egységei azonnal
távolítsák el az egység
nevét jelző
mandzsettajelzéseket
egyenruháikról. Az
önnön tehetetlenségétől
A leibstandarte katonái által lemészárolt amerikai frusztrált Führer
hadifoglyok tetemei Malmedynél
méltatlan parancsa pró-
bára tette Sepp Dietrich mindeddig megtörhetetlen lojalitását: a tiszt
felháborodva fogadta az utasítást, és közölte, hogy a jelzéseket nem hajlandó
eltávolíttatni, ha pedig Hitler olyannyira ragaszkodik az önfeláldozásáról és
parázs harci szelleméről közismert hadosztály becsületének sárba tiprásához,
úgy jelenjen meg személyesen, és nyugat-magyarországi csatákban elhullott
bajtársak zubbonyairól is tépkedje le a jelzéseket. Az utolsó pillanatban tehát
Dietrich elfordult a Führertől, és hőn szeretett katonái mellé állt – így
fejezve ki a harcoló Leibstandarte iránti végtelen hűségét és tiszteletét.
Vakmerő döntésével példádan tiszteletre tett szert katonái között, Hitlerrel
való kapcsolata azonban menthetetlenül megromlott, és a Harmadik
Birodalom bukásáig hátralévő rövid időben már nem is javulhatott meg.
A hajdanán oly hatalmas és diadalmas 6. SS-páncélos-hadsereg a háború
utolsó heteiben már pusztán siralmas roncsa volt egykori önmagának, ám az
alakulatot parancsnokoló Sepp Dietrich SS-Oberstgruppenführer a helyzet
reménytelensége ellenére sem adta fel a küzdelmet. Megmaradt embereivel
és páncélosaival az utolsó töltényig harcolt, hogy megvédje Bécs városát a
Vörös Hadsereg feltartóztathatatlan csapataitól, majd a páncéloshadosztály
maroknyi túlélőjét nyugat felé vezette. Sepp Dietrich a legsötétebb órában is
tisztában volt parancsnoki felelősségével, így semmiképpen nem kívánta
hűséges katonáit az oroszok elé vetni, hisz tudta jól, hogy a Leibstandarte
harcosai sem tisztességes eljárásra, sem könyörületre nem számíthattak
volna: az alakulat a háború során oly súlyos veszteségeket mért az orosz
csapatokra, hogy az ellenfél legelső cselekedete az elszenvedett áldozatok
véres megtorlása lett volna. A tiszt ezért nyugatnak vezette embereit, majd
George C. Patton ezredes csapatai előtt tette le a fegyvert.
Dietrich a háború után – sok más náci tiszthez hasonlóan – a Nemzetközi
Katonai Bíróság előtt felelt háborús
cselekedeteiért. A vád legfőbb pontja a
Malmedy mellett történt mészárlás
felelősségét firtatta. 1944
decemberében, a híres ardenneki
offenzíva során a Dietrich által
parancsnokolt 1. SS-páncéloshadtest
katonái lemészároltak egy amerikai
hadifoglyokból álló csoportot, a
hadbíróság pedig azt kívánta
bizonyítani, hogy a katonák Sepp
Dietrich parancsának
engedelmeskedve követték el az
ocsmány bűncselekményt, miután az
SS-Oberstgruppenführer arra utasította
őket, hogy ne ejtsenek hadifoglyokat.
A hosszadalmas eljárás során
Sepp Dietrich Dachauban, a tanúvallomások által sikerült igazolni
Malmedy-per idején
a vádat, Sepp Dietrich pedig számos
bajtársával együtt halálbüntetést kapott. Rövidre rá hatalmas botrány
kerekedett az ügyből: kiderült, hogy a fiatal SS-katonákat az amerikai
katonai hírszerzés emberei fizikai és pszichikai erőszakkal, sorozatos
verésekkel és kínzatásokkal, élelmiszer– és ivóvízmegvonással, halálos
fenyegetésekkel bírták rá a vallomások ellenjegyzésére. Az ügy által keltett
szennyhullámok napok alatt feldagadtak, így az amerikai hadbíróság
kénytelen volt visszavonni az ügyben hozott ítéleteket, és új tárgyalást írtak
ki. Az új tárgyalás az amerikai haderő presztízsét veszélyeztette, ezáltal
számos érdekcsoport heves összecsapását eredményezte, a tárgyalás pedig
rétestésztaként nyúlt és nyúlt. Sepp Dietrich végül 25 év börtönbüntetésre
ítéltetett, ám jókora engedménnyel, 1955 októberében szabadon engedték.
Sepp Dietrich azonban nem lelhetett békességre, múltbéli bűnei, melyeket a
náci mozgalom szolgálatában követett el, nem merülhettek feledésbe.
Szabadulása után a német bíróság vonta felelősségre a Hosszú kések
éjszakáján elkövetett gaztettekért, ám a korosodó férfi, kinek hajdani
vasegészségét jócskán kikezdték az amerikai börtönben töltött évek,
mindössze 18 hónapos szabadságvesztést kapott. Joseph Dietrich 1958
februárjában szabadult, ám a sors ekkor már mindössze 8 évet tartogatott
számára: a sokak által harctéri szentként tisztelt, legendákkal övezett német
tiszt 1966-ban, 72 éves korában hunyt el szívroham következtében.
Joseph „Sepp" Dietrich, a Leibstandarte SS Adolf Hitler egykori
parancsnoka felnőtt élete javát a Führer hűséges szolgálatára áldozta, élete
alkonyát pedig a náci diktátor parancsára elkövetett gaztettekért történő
bűnhődéssel töltötte, ily módon áldozva fel önnön magát a nácizmus
szentségtelen, vértől csatakos oltárán.

FELESKÜDÖTT ORVOSBÓL GÁTLÁSTALAN MÉSZÁROS:

DR WERNER HEYDE
Werner Heyde az emberi élet oltalmazására és meghosszabbítására, betegek
kezelésére és gyógyítására esküdött fel, majd ideológiai pálfordulása után a
német „eutanázia-program" vezetőjeként felügyelte az intézményesített
tömeggyilkosságokat és alakította ki a program módszereit. Akkurátus és
hatékony hóhér volt ő, kinek lelkét legalább százezer emberi élet kioltásáért
terhelte felelősség: bűnei elől azonban az öngyilkosságba menekült.
Werner Heyde 1902-ben született Lausitz településen, egy jómódú
textilgyáros gyermekeként. Nagypolgári viszonyok közt nevelkedett,
nélkülözés soha nem gyötörte, komoly gondok soha nem érintették, így
környezete lehetővé tette, hogy csakis tanulmányi előmenetelével
foglalkozzon. Heyde mind az elemi iskolát, mind a gimnáziumot kiváló
eredménnyel fejezte be, ám tanulmányait kénytelen volt megszakítani, mivel
16 éves kora elérésekor besorozták. így harcolnia kellett a világháború
utolsó hónapjaiban, ám a fegyverletétel után bölcsen visszaült az
iskolapadba, és folytatta megkezdett tanulmányait. A fiatalember azonban
nem csupán a tudományokkal jegyezte el magát örök életére, de
egyszersmind a radikális nemzeti eszmékkel is szoros viszonyba került.
Heyde, hogy politikai állásfoglalását tettek által is kifejezésre juttassa, alig
18 évesen a szabadcsapatok tagjává vált, majd részt vett a sikertelen Kapp-
puccsban – a forrófejű ifjú bizonyította, hogy ideológiai meggyőződéséért
képes önként fegyvert ragadni, és saját személyes biztonságánál is
fontosabbnak tartja a nemzeti mozgalmak ügyét, melyek folyását nagy
figyelemmel övezte. Ezen cselekedete remekül bizonyítja jellemének egy
fontos aspektusát: a normális körülmények közt józan és megfontolt férfi, ha
megfelelő háttér állt mögötte és nem egyénként, hanem egy nagy és erős
csoport tagjaként kellett felelősséget vállalnia, kifejezetten hajlott a nyers
erőszakra és rombolásra.
A fiatal Werner Heyde az orvosi egyetemen pszichiátriára szakosodott.
Osztályelsőként végzett, majd diplomája átvétele után osztályos orvosként,
később pedig főorvosként dolgozott egy pszichiátriai klinikán. Munkatársai
szorgalmas és precíz, kellő szakértelemmel bíró és alapos orvosként írták le
őt, kiemelkedő tudással vagy csillogó tehetséggel azonban nem rendelkezett.
Magánemberként sem kereste a feltűnést: átlagos, nyugalmas polgári életet
élt. Heyde tehát lelkiismeretes, ám átlagos pszichiáterként praktizált a
rákövetkező években – karrierje csak azután iramodott meg, hogy belépett
az Adolf Hitler vezette Nemzetiszocialista Pártba.
Werner Heyde a kezdetektől szimpatizált a náci mozgalommal. Az Adolf
Hitler által hirdetett eszmék korántsem álltak távol a fiatalembertől, aki
hajdanán fegyvert is ragadott, hogy megbuktassa a Weimari Köztársaságot.
A pszichiáter fokozatosan került a náci eszmék hatása alá, gyakorló
orvosként pedig különösen nagy figyelemmel övezte a hitleri fajpolitikát.
Heyde, ki maga is hitt a tiszta német vérvonal felsőbbrendűségében, jócskán
megszédült az antiszemitizmus és a rasszizmus legitimálása végett
hangoztatott kártékony fajelméleti ostobaságoktól. A férfi azonban sokáig
hezitált, így csak Adolf Hitler kancellárrá történő kinevezése után, 1933.
május 1-én vált hivatalosan az NSDAP tagjává, s meglehet, Heyde sohasem
emelkedhetett volna oly magasra a náci elit és az SS állományán belül, ha
nincs a klientúrájában valaki, ki befolyásából adódóan hatékonyan
képviselhette a fiatal férfi érdekeit – ez az ember volt Theodor Eicke, a
Totenkopf hadosztály parancsnoka, a koncentrációs táborok rendszerének
létrehozója és felügyelője. Eicke egészségügyi panaszai okán kereste fel a
szakorvost, ám kapcsolatuk rövidesen átlépte a kezelés kereteit, és baráti
viszonnyá érett. Az orvos számára imponált az SS genetikai tisztasága és elit
jellege, így örömmel viszonozta Theodor Eicke szimpátiáját, és a
kezeléseken kívül hosszas beszélgetéseket folytatott a férfival, akit
ekkoriban neveztek ki a Dachauban létesített koncentrációs tábor élére.
Különös egybeesés, de a Totenkopf tisztje, bár soha nem tanult pszichológiát
vagy pszichiátriát, meglepően hatékony rendszert vezetett be a lágerben,
amely tökéletes pszichológiai terrort eredményezett – meglehet, a
társalgások során Eicke Werner Heyde-től kapott tanácsokat a foglyok
totális megalázását és megtörését szolgáló technikákat illetően.
Theodor Eicke nem pusztán szakmai tanácsokért folyamodhatott az
orvoshoz, de valóban értékelte Heyde képességeit és ideológiai
meggyőződését, így arra buzdította, hogy lépjen be a náci pártba, majd az SS
orvosaként bontakoztassa ki karrierét. Miután Heyde az NSDAP tagjává
vált, pályafutása komoly fordulatot vett: 1935-ben kinevezték a Würzburgi
Radikális Politikai Hivatal élére, majd négy évre rá megkapta a professzori
fokozatot.
A náci „eutanázia-program", melynek Heyde később vezetőjévé vált, a náci
genetikai személetben, az Adolf Hitler által papírra vetett és oly sokat
hangoztatott náci fajelméletben gyökeredzett. A Führert már hatalomra
lépése előtt is komolyan foglalkoztatta a német nép genetikai
megtisztításának problémája, amely kérdésről számos alkalommal folytatott
tapogatózó beszélgetéseket közvetlen tanácsadói körével. Hitler a kiterjedt
náci eugenikai program megkerülhetetlen lépésének tartotta a fogyatékkal
élő személyek kiirtását, ám roppantmód tartott a közvéleménytől és az
egyháztól, ezért úgy döntött, hogy az „eutanázia-programot" csakis és
kizárólag háborús időkben lehet végrehajtani, mikor az emberélet értéke
egyébként is lecsökken, és a közvélemény kevéssé foglalkozik a „kevésbé
értékes" állampolgárokkal. Az „életre méltatlan élet" teóriája időközben
elteijedt a náci orvosok köreiben, és szép számban akadtak, kik mind
ideológiai, mind faji higiénés, mind orvosi megfontolásokból támogatták az
elképzelést – így immáron végrehajtókban sem volt hiány.
Az „eutanázia-program" előkészítése már 1933-ban megkezdődött, mikor is
megkezdték a születési rendellenességgel bírók és a gyengeelméjűek
lajstromba vételét. A kartotékrendszer felett a Birodalmi Kancellária
rendelkezett, amely számos álcázott szervezetet alapított a
tömeggyilkosságok kivitelezése és elleplezése céljából. Az államilag
kontrollált mészárlás első áldozatai az újszülöttek és a gyermekek voltak, az
első intézmény pedig, melyben gyilkosságok történtek, a gördeni állami
intézet Különleges Gyermekosztály névre keresztelt részlege volt. A
kisdedeket – kik közt nem csupán fogyatékosok, hanem egészséges zsidó
származású, vagy kevert származású gyermekek is voltak – színleg speciális
orvosi kezelés nyújtása végett emelték ki a családokból, ám ez esetben az
orvosi kezelés barbár hóhérmunkát jelentett. Abban az esetben, ha a szülők
vonakodtak átadni a gyermekeket, nyomást gyakoroltak rájuk, végső soron
pedig az „eutanázia-programot" igazgató bizottság utasítására megvonták
tőlük a gyámság jogát – a náci faji egészségügy gyilkos terrorja alól egyetlen
család sem vonhatta ki fiait, lányait. A gyermekeket ezután rövid ideig az
intézetekben tartották, majd altatóval, illetve morfinnal, vagy
szkopolaminnal végeztek velük. Akadtak olyan náci orvosok, kik még
gyógyszerekkel sem vesződtek, és egyszerűen kórtermekbe zárták és halálra
éheztették a gyerekeket: ilyen volt az olcsó, hatékony és biztonságos
módszereiről elhíresült Hermann Pfannmüller, ki az Eglfing-Haar-i
eutanáziaközpontot vezette.
A csecsemők és a gyermekek intézményesített lemészárlása nem elégítette ki
a náci vezetés által megfogalmazott genetikai törekvéseket, így Dr. Heyde és
a hozzá hasonló mészárosok megkezdték a T4 program kidolgozását és
végrehajtását. Az első évben hat eutanázia-központ került kialakításra
Németországban. Ötöt szanatóriumokból, egyet pedig börtönből építettek át
erre a célra. Az intézményeket izolálták, az épületeket pedig magas fallal
vették körül, hogy meggátolják a nem kívánt szemtanúk felbukkanását. A
tömeggyilkosságokhoz szénmonoxid gázt használtak, amelyet Dr. Heyde
javasolt egy, a Führerrel való megbeszélés során. Az eutanázia-
központokban eleinte történtek kísérletek az intézményesített gyilkolás
leghatékonyabb módszerének felderítésére, ám az injekciók általi próbák
idegesítően felemás eredményeket hoztak, és végül sem a ciánszármazék,
sem a szkopolamin nem váltotta be a náci orvosok reményeit. Mindemellett
az injekció általi kivégzés több munkával járt és a közvetlen kontaktus okán
nagyobb pszichikai terhelést jelentett az orvosra, így Dr. Heyde a T4
program részleteinek lefektetése során a szénmonoxidgáz általi kivégzéseket
tartotta kívánatos módszernek. Mivel az eljárás orvosi igazgatásáért felelős
SS-tiszt ragaszkodott a kivégzések teljes medikalizálásához, előírta, hogy a
gázcsapokat csakis orvosi képesítéssel bíró szakemberek kezelhetik – ily
módon tette mészárossá saját pályatársait. A csoportos kivégzésekhez
padokkal és zuhanyrózsákkal felszerelt álzuhanyzókat használtak, a
szénmonoxidgázt pedig a vízvezetéken át vezették be a hermetikusan zárt
helységbe. Az első, szakértők által megtekintett próbák igazolták a Heyde
által kitalált módszer hatékonyságát: 18-20 főt tereltek be a helységbe, majd
megnyitották a gázcsapot, és a T4 programban résztvevő SS-orvosok
kémlelőnyíláson át figyelték az eseményeket. Az áldozatok alig néhány perc
alatt meghaltak, majd nagyteljesítményű ventillátorok segítségével
kiszellőztették a kamrát, a személyzet pedig elhordta a hullákat – a
gyilkosság egyszerű volt, biztos, tiszta és személytelen.
A fenti eljárást akár kevéssé képzett technikusok is elvégezhették volna, ám
a hamis halotti bizonyítványok megfelelő kitöltéséhez már orvosi
közreműködés szükségeltetett – így a programot Heyde orvosi felügyelet alá
helyezte. A halotti bizonyítványokat oly módon hamisították meg, hogy a
páciens korára, egészségügyi állapotára és fogyatékosságára utaló betegséget
vagy sérülést neveztek a halál okaként, amely által az exitus közvetlen oka
reálisnak tetszett. Hogy ne keltsen feltűnést, mily sokan vesztették életüket
az egyes központokban alig néhány hónap leforgása alatt, a halotti
jelentéseket antedatálták – eme tevékenységért külön részleg volt felelős. A
T4 program sok tízezer ember lemészárlását irányozta elő, a
tömeggyilkosság leplezése pedig hatalmas mennyiségű hamis iratanyagot
feltételezett, melynek érdekében jelentős, orvosok által vezetett bürokrácia
épült ki, ám az „eutanázia-programot" teljességgel eltitkolni mégsem
lehetett. A központokban foglalkoztatott civil személyzet sok mindent látott,
a központok környékén élő civilek felfigyeltek a betegekkel telve beérkező,
majd rendre üresen távozó buszokra, a résztvevők esetenként fecsegtek, a
krematóriumok füstje pedig leplezhetetlen volt. A program ennek ellenére is
zajlott, hisz a résztvevő SS orvosok a fogyatékosok lemészárlását a német
faj érdekében végzett orvosi tevékenységként, a hitleri fajelmélet
kivitelezéseként, a náci eugenika elhagyhatatlan részeként tekintették,
melyet a Führer felé tett esküjükhöz híven végre kellett hajtaniuk.
Mindemellett a program egyéb értékkel is bírt a náci döntéshozók számára:
bizonyítást nyert a szénmonoxidgáz általi tömeges kivégzés hatékonysága,
így ugyanezen módszert később átemelhették az Einsatzgruppe alakulatok
eszköztárába.
A T4 program legfőbb orvosi felügyeletét Werner Heyde látta el, miként az
alkalmazandó módszereket is ő dolgozta ki, illetve vezettette be. A náci
orvos 1939 és 1941 között vezette az „eutanázia-programot", majd megvált
posztjától, és más beosztásban tevékenykedett tovább. Dr. Heyde 1942 és
1945 között végzett orvosi tevékenységéről vajmi kevés adat maradt hátra:
tudni, hogy az SS megbízásából létrehozott egy különleges pszichiátriai-
neurológiai osztályt, amelyben emberkísérletek folytak. Annak ellenére,
hogy a Dr. Heyde által végzett, illetve felügyelt kísérletekről azok titkos
mivolta miatt nem maradtak fenn dokumentumok, a koncentrációs
táborokból átszállított foglyok tömeges elpusztítására utal az a tény, hogy az
SS orvosai a Gestapo számára dolgoztak, és minden valószínűség szerint új,
a korábbiaknál hatékonyabb vallatási és kínzási technológiákat hoztak létre,
illetve próbáltak ki. A náci pszichiáter soha nem beszélt ezekről a titkos
megbízatásokról, s feljegyzések sem maradtak hátra – ám valószínű, hogy
elborzasztó kegyetlenségek zajlottak a különleges pszichiátriai-neurológiai
osztály néma falai közt.
A háború után Werner Heyde köddé vált: a férfi vezető szerepet játszott a T4
program során végrehajtott tömeggyilkosságok technikai kidolgozásában és
a program felügyeletében, szakértőként támogatta a Gestapo által
üzemeltetett emberi mészárszékek hatékony működését, miként az
„eutanázia-programban" vállalt központi szerepe, avagy a koncentrációs
táborok orvosi felügyeletével kapcsolatos tevékenysége is eltagadhatatlan
volt – terebélyes bűnlajstromáról több folyóméternyi írott dokumentáció
maradt hátra. A férfi el akarta kerülni a bíróság előtti számonkérést, ám nem
volt elég óvatos: különböző álneveken orvosként vállalt munkát. Dr. Swade
álnéven egy iskolában praktizált, illetve pszichiátriai szakértőként dolgozott,
mely tevékenységgel komoly jövedelmet szerzett, s miután a kényelmes
körülményeket biztosította önmaga számára, túlzottan feltűnő életet kezdett
el élni. Többen voltak, kik sejtették, hogy Dr. Swade álca csupán, amely az
egykori náci pszichiátert rejti, ám végül egy szakmabéli társ bizonyította
hitelt érdemlően a férfi személyazonosságát. Az idős Creutzfeldt professzor
megvetette az egykori nácikat, ám ennek ellenére is hosszasan teketóriázott,
mielőtt megtette a végső lépést. Az idős úriember korántsem volt biztos
benne, hogy szerencsés cselekedet ismét előásni a múlt minden mocskát, így
végül családja vette rá a feljelentés benyújtására.
Werner Heyde-t letartóztatták, majd megkezdődtek a hatalmas
közérdeklődés által övezett per előkészületei. A bíróság terhelő bizonyítékok
tekintélyes halmazát hordta össze, így a per még meg sem kezdődött, a
tárgyalás végkimenetele azonban senki számára nem lehetett kétséges.
Werner Heyde azonban nem kívánt szembenézni az általa elkövetett
bűnökkel: az SS fekete egyenruhájának felvétele után véreskezű mészárossá
változott orvos tisztában volt vele, hogy a tevékeny közreműködése
segítségével kioltott életek tízezreivel szemben érvelése, miszerint a
Harmadik Birodalom hivatalnokaként nem tett mást, mint érvényre juttatta a
hivatalos náci fajpolitika törekvéseit, vajmi keveset érhet. Werner Heyde,
bíráival szembenézni nem tudván, megfutamodott sorsa elől: cellájában
öngyilkosságot követett el.
A férfi, ki szíve mélyén sötét titkok sokaságát őrizte, sohasem tárhatta
nyilvánosság elé az általa vezetett tömeggyilkos-programok részleteit. Nem
csoda hát, hogy ma is akadnak, kik az egykori SS tagokból létrejött titkos
szervezeteket sejtik Dr. Heyde különös öngyilkossága mögött.

A SZŐKE SZÖRNYETEG:
REINHARD HEYDRICH
Reinhard Tristan Eugen Heydrich SS-Obergruppenführer a Harmadik
Birodalom és a náci hatalom ikonszerű, egyszersmind legmélyebben gyűlölt
alakja: a titkosszolgálatok vezetőjeként kulcsszerepet vállalt az intézményes
terror kiépítésében és az Endlösung-program tervezésében. Hatalma haláláig
megingathatatlannak bizonyult: nem pusztán a Waffen-SS második embere
volt, Heinrich Himmler SS-Reichsführer és Adolf Hitler személyes barátja,
de minden titkok legfőbb mestere is. Belátása szerint dönthetett és
cselekedhetett – sem emberélettel, sem anyagi erőforrásokkal nem kellett
elszámolnia -, nyomozók, ügynökök,
vallatótisztek, besúgók és informátorok hada dolgozott alatta – nem csoda
hát, hogy még a felső vezetésben is sokan akadtak, kik riadtan ejtették ki
nevét. Nemigen akadt olyan döntéshozó a náci hatalomgépezetben, kit
áldozatai oly változatos, egyszersmind oly riasztó nevekkel ruháztak volna
fel: a Prágai Mészáros, a Szőke Szörnyeteg, a Hóhér -a rettegett nevek
sokasága mind egyetlen embert, a kiismerhetetlen mosolyú Reinhard Tristan
Eugen Heydrich-et takarta. Reinhard Heydrich 1904. március 7-én született
a Lipcse melletti Halieben. Heydrich szülei művészek voltak, kik elegáns
polgári körülmények közt, anyagiakban nem nélkülözve nevelték
gyermeküket. Édesapja egy zenei konzervatóriumot igazgatott és Wagner
darabokban énekelt, édesanyja zongoristaként dolgozott. Reinhard maga is
komoly talentumnak bizonyult zenei téren, de a sors egyébként is bő kézzel
 mérte számára az adományokat: a
hegedű mellett több sportágban is
jól teljesített, kiváltképpen vívásban
és úszásban mutatkozott kirívóan
tehetségesnek. Reinhard Heydrich
jóképű, remek fizikumú, széleskörű
tehetséggel bíró, magával ragadó
módon intelligens ifjúvá
cseperedett, s miután a család
anyagi körülményei is kedvezően
alakultak, a férfikor küszöbére lépő
fiú valósággal dúskált a kedvező
lehetőségekben: zenészként vagy
sportolóként egyaránt remekül
helytállt volna, kiemelkedő értelmi
képességei okán pedig a megfelelő
tanulmányok elvégzése esetén
bármely polgári pálya nyitva állott
„Acélból volt a szíve": volna számára.
Reinhard Heydrich
SS-Obergruppenführer
Reinhard Heydrich azonban más
utat választott, és az alkotás helyett
a módszeres pusztítás gyakorlására tette fel fiatal életét. Heydrich már
egészen fiatal korában szimpatizált a szélsőséges politikai eszmékkel, és már
tinédzserként elkötelezte magát a vad nacionalizmus és az antiszemitizmus
mellett, ám zsidóellenessége korántsem holmi vak elvrendszer hatására,
hanem személyes érintettség okán alakult ki. Szülővárosában katolikus
többségű lakosság élt, az idősebb fiúk pedig rendszeresen inzultálták őt, az
otromba hergelések pedig gyakorta eldurvultak és fizikai erőszakba
torkollottak. A kortárs közösség aljas és go
nosz tréfálkozásai megviselték a fiatalembert, aki zárkózottá és félénkké
vált, ám még nagyobb csapásként fogadta a felismerést: meglehet, apai ágon
tényleg voltak zsidó felmenői. (Bár a származás kérdésének történelmi
szempontból nem tulajdonítható nagy komoly jelentőség, Reinhard Heyd-
rich személyiségére minden bizonnyal óriási hatást gyakorolt. A zsidóság
kiirtására szövetkezett Szőke Fenevad tényleges származása később
számtalan vitát kavart. Egy 1916-ban kiadott német zenei lexikonban
édesapja neve mellett a következő bejegyzés állott: „Heydrich, Bruno,
eredeti nevén Süss" – korántsem kizárt hát, hogy apja zsidó családból
származott.)
Reinhard Heydrich alig lépett be a serdülőkorba, de már meggyőződéses
antiszemitának vallotta magát, önnön származását illető kétségeit pedig lázas
nacionalizmussal leplezte. Az Első Világháború alkalmat kínált számára,
hogy tevőlegesen is kifejezze érzéseit: fegyverrel kívánta szolgálni
 hazáját, de kora miatt elutasították,
hisz alig volt 16 éves. Heydrich nem
léphetett be a hadseregbe, így a
fegyverletétel után felállt félkatonai
szervezetek tagjává vált: a fiatal fiú
nyughatatlanságát remekül példázza,
hogy a hivatalos katonai szolgálat
lehetőségének elvesztése után a helyi
szabadcsapatba kérte felvételét, hogy a
baloldali aktivisták ellen küzdjön, kik
meggyőződése szerint a német népi
eszme felszámolására és a népet nép
elkorcsosítására törekedetek.
Az elvesztett háború után zűrzavaros
idők köszöntöttek Németországra. A
politikai és gazdasági káosz rettenetes
szegénységet fiadzott, az általános
Heydrich egy fogadáson:
nélkülözés pedig Heydrich családját is
származását kétségek és titkok
övezték elérte. A fiatalember, hogy megfelelő
oktatáshoz juthasson, 18. életévének
betöltése után jelentkezett a haditengerészethez, ám a haditengerészet
kötelékében nem tudta igazán kibontakoztatni képességeit. Bár elvégezte a
tiszti iskolát és alhadnagyi rendfokozatig kapaszkodott, miként
szülővárosában, a haditengerészek közt is beilleszkedési nehézségekkel
küszködött: társai gyakorta csúfolták vélelmezett származása okán, miként a
klasszikus zene iránti erős vonzalma is sokszor vált otromba tréfák tárgyává
– Reinhard Heydrich pedig, ki intellektuális szempontból egyáltalán nem
tartotta magához méltónak társait, sértett arroganciával reagált a
gúnyolódásokra.
Heydrich 1931-ig szolgált a német fegyveres erők kötelékében. A férfi nem
önként távozott: az atletikus alkatú és jóképű, kiművelt modorú, hölgyek
társaságában gyakorta mutatkozó tengerésztiszt egy alkalmi szeretői
kapcsolat okán kényszerült leszerelni, melyet elöljárói diplomáciai
szempontból elfogadhatatlannak tartottak.
Reinhard Heydrich haditengerészeti karrierje összeomlott, valódi karriere
azonban csak ekkor kezdődött.
A férfi, míg tagja volt a haditengerészet állományának, nem vállalhatott
tagságot politikai szervezetekben, ám kiebrudalása után már belátása szerint
csatlakozhatott bármely mozgalomhoz. Az Adolf Hitler által vezetett náci
pártra menyasszonya – aki nemkülönben fanatikus nacionalista és
antiszemita volt – hívta fel Heydrich figyelmét. Lina von Osten úgy vélte, az
NSDAP elitalakulata nem pusztán ideológiai szempontból biztosíthat
tökéletes környezetet Heydrich számára, ám egyszersmind komoly karriert is
kínálhat a férfinak, ki mindeddig képtelen volt termőre fordítani szerteágazó
tehetségét.
Reinhard Heydrich 1931-ben lépett be az NSDAP soraiba, s vált a
Schutzstaffel tagjává. Az SS ekkor még csupán kezdetleges állapotban
létezett, s bár a szervezet elit jellege elvitathatatlan volt, tízezres
taglétszámával nem képviselt oly rettenetes erőt és befolyást, mint amellyel
a későbbiek során Heinrich Himmler szakadatlan erőfeszítései felruházták.
Reinhard Heydrich számára az SS maga volt a mennyország: beléphetett a
genetikai elit soraiba, a náci ideológia legfőbb támogatói és végrehajtói közé
– ettől kezdve senki sem gúnyolódhatott vélelmezett származásán. A 27 éves
férfi szőke hajával és kék szemével, atletikus alkatával, elvitathatatlan
intelligenciájával és fanatikus hűségével megtestesítette az SS által idealizált
álja archetípusát, így a szervezet soraiban nagy tiszteletnek örvendett.
Röviddel később az SS új vezetője, Heinrich Himmler elhatározta, hogy a
felállítja a Védosztag saját titkosszolgálatát. Himmler megfelelő embert
keresett a vezető posztra, így számos SS-tagot invitált négyszemközti
beszélgetésekre, melyek során a jelöltek alkalmasságát vizsgálta. A
haditengerészeti múlttal rendelkező Heydrich személye rögvest felkeltette az
SS-Reichsführer érdeklődését: az idealizált német férfi jegyeit tisztán
hordozó, pengeéles elméjű, az arroganciáig magabiztos, ambiciózus és
fanatikus tiszt számára röpke húsz perc is elegendő volt hozzá, hogy
bizonyítsa rátermettségét. Himmler arra kérte a férfit, hogy vesse papírra az
ideális titkosszolgálatra, annak szervezeti felépítésére és működésére
vonatkozó elképzeléseit, Heydrich pedig oly alapos tervet kanyarított, amely
végképp meggyőzte az SS parancsnokát.
Reinhard Heydrich csupán 28 éves volt, mikor felvállalta a Sicherheitsdienst
vezetését. Az SD eleinte kicsiny, alig perifériális szereppel bíró
titkosszolgálati szervezet volt, ám Heydrich gyorsan gyarapította az SS
Biztonsági Részleg hatalmát és bővítette jogkörét – kiemelkedő intellektusa
és kimeríthetetlen munkabírása éppoly komoly segítséget jelentett számára,
mint a Heinrich Himmlerrel való barátsága. Heydrich hírszerzői
szempontból őstehetségnek bizonyult: képes volt rá, hogy a semmiből
felépítsen egy jól működő hálózatot, amely a náci vezetőkről és a náci párt
ellenlábasairól egyaránt nagy mennyiségű információt gyűjtött össze. Az SD
szervezetét legfőképpen Adolf Hitler félelmei hívták életre, az NSDAP
vezetője ugyanis egyaránt tartott a párton belüli ellenzéktől és a politikai
színtér egyéb szereplőitől, miként az SA-ba és annak vezetőibe vetett
bizalma sem volt már a régi. Reinhard Heydrich legfőképpen a náci párt, az
SA és az SS p rominen s tagjairó l g yűjtött kompromittáló adatokat, így
rövidesen hétpecsétes titkok tudójává vált. Az SD vezetője nem pusztán
„kemény" adatokat gyűjtött, de gondosan rögzítette az egyes vezetők
magánéletére, szexuális szokásaira, politikai meggyőződésére, személyes
kapcsolataira vonatkozó pletykákat, így hatalmas kartotékrendszert épített
 fel, melyet bárki ellenében fel
lehetett használni. Alapossága,
részletekre kiterjedő figyelme,
fanatizmusa és munkabírása nagy
hatást gyakorolt elöljáróira, így
Reinhard Heydrich röviddel
később bebocsáttatott a náci
vezetés legfelsőbb körébe. Adolf
Hitler és Heinrich Himmler
személyes barátsága legalább oly
haszonnal bírt karrierje
szempontjából, mint áldozatos
munkája, így az SD vezetője
szédítő tempóban hagyta maga
Heydrich Kori Hermann Frank mögött a rendfokozatokat. Gyors
társaságában: hatékonyan előmenetele nyomán, miként az
együttműködtek lenni szokott, nem pusztán
tisztelők és talpnyalók hada vette körül a férfit, de ellenségeinek száma is
felszaporodott. Azok, kik irigykedve tekintettek Heydrich pozíciójára, újfent
elővették a régi pletykát, és jártukban-keltükben suttogó hangon firtatták a
férfi származásának kérdését. A hetek múlásával egyre gyarapodtak a
rosszakarók, azok, kik szemtől-szembeni harcban képtelenek lettek volna az
intelligenciájáról, jégcsaphoz hasonlatos modoráról és szigorú
következetességéről ismert Heydrich fölébe kerekedni, immáron faji alapon
támadták őt. A rosszindulatú pletykálkodás olyannyira elharapózott, hogy
maga Heinrich Himmler is hajlott a férfi Védosztagból való kizárására, ám
Adolf Hitler személyesen védte meg az SD vezetőjét. Hitler hosszas
beszélgetést folytatott pártfogoltjával; soha nem derült ki, miféle beszélgetés
zajlott közöttük, ám a találkozó után az NSDAP első embere így szólt
Himmlerhez:
„ (Heydrich) egy kiemelkedően lehetséges, egyszersmind felettébb
veszedelmes ember, a mozgalomnak fel kell használni a képességeit...
kiemelkedően hasznos ember: ha nem távolítjuk el, hanem megtartjuk, úgy
örökké hálás lesz és vakon fogja követni akaratunkat.".
Adolf Hitler döntése nem tűrte a felülvizsgálatot, így Reinhard Heydrich a
pletykálkodás ellenére ÍS posztján maradt. Az SD főnöke, hogy megcáfolja a
származására vonatkozó pletykákat, számtalan fórumon hangoztatta
antiszemitizmusát, minden lehetőséget megragadott rá, hogy tevőlegesen is
bizonyítsa a zsidóság iránti izzó gyűlöletét. Reinhard Heydrich ettől kezdve
élete végéig folytonos stresszben élt, feje fölött hajszálon függött Damoklész
kardja: tisztában volt vele, hogy a náci vezetők közt akadnak
 ellenlábasai, kik rendelkeznek olyan
bizonyítékokkal, melyek megkérdőjele-
zik árja mivoltát. Heydrich soha nem
lehetett biztos benne, hogy Adolf Hitler
személyes pártfogása megvédené őt az
ellentábor összehangolt támadásával
szemben, így minden alkalmat
megragadott, hogy bizonyítsa fanatikus
hűségét és hasznosságát – eme
törekvésében pedig nem tisztelt sem
embert, sem morált, és a legcsekélyebb
elbizonytalanodás nélkül hágta át mind
az írott, mind az íratlan szabályokat.
Heydrich másra sem vágyott, minthogy
szolgálhassa a náci elitet, a sors pedig
Tömeges kivégzés keleten: röviddel később kiváló alkalmat játszott
Heydrich felügyeli a kezére. 1933 januárjában Adolf Hitler
halálbrigádok tevékenységét magához ragadta a hatalmat, ám a frissen
szerzett hatalom felettébb ingatagnak mutatkozott, így az NSDAP vezetője
átfogó hadjáratot hirdetett a náci párt külső és belső ellenségeivel szemben.
A politikai tisztogatás megtervezése és kivitelezése során felbecsülhetetlen
értékű támogatást nyújtott számára Reinhard Heydrich és az általa vezetett
SD. A titkosszolgálat ekkora bőséges kartotékrendszert épített ki a
kommunista nézeteket valló aktivistákról, a katolikus ellenzék vezetőiről és
a politikai ellenzék egyéb fontosabb szereplőiről, miként a belső ellenzékről,
az SA vezetőiről is kompromittáló adatok tömegét halmozta fel. Heydrich
példátlan hatékonysággal vezette az SS saját titkosszolgálatát, így a
rákövetkező hónapokban letartóztatások ezreit hajtották végre: katolikus
papok és kommunista aktivisták, szociáldemokrata politikusok és egyéb
ellenzéki személyek kerültek koholt vádakkal eljárás alá, avagy tűntek el
nyomtalanul. Azon személyeket, kik veszélyt jelenthettek Adolf Hitlerre és a
náci pártra, elnyelték a börtönök, legtöbbjük pedig a München mellett lévő
Dachauba telepített koncentrációs táborba került, hol kegyetlen sors várt
rájuk.
A tisztogatás során Reinhard Heydrich és az általa vezetett SD
felbecsülhetetlen értékű szolgálatot tett Adolf Hitler, Heinrich Himmler és a
teljes pártvezetés számára, így a férfi reputációja megerősödött, származását
pedig immáron firtatni sem merte senki. Az SS titkosszolgálatának főnöke
belépett a minden gyanú felett álló nácik táborába, saját démonaival
szemben azonban továbbra is tehetetlen maradt – ezek a démonok pedig egy
telhetetlen részeg mohóságával szomjazták a hatalmat, a pusztítást és a
terrort. Rákövetkező év tavaszán SS-Reichsführer Heinrich Himmler
ismételten komoly feladattal bízta meg az SD főnökét: az újonnan felállított
Gestapo központi hivatalának vezetői posztját ajánlotta fel számára.
Heydrich örömmel fogadta a felkérést, melyet hűségével és kiemelkedő
hasznosságával érdemelt ki, s kiváltképpen elégedettséggel töltötte el, hogy
a Sicherheitsdienst vezetése is a kezében maradt. Heydrich hatalma
kiteljesedni látszott: immáron nem csak az SS titkosszolgálatát, de a titkos
államrendőrséget is kezében tartotta, így a Harmadik Birodalom
legfontosabb hatalmi pozíciói közül kettőt is birtokolt. A Gestapo
vezetőjeként folytatta a megkezdett munkát, és a kiterjedt hálózat
segítségével tovább gyarapította a náci hatalom által kritikusnak tartott
személyekre vonatkozó adatbázisokat, kiváltképpen az SA vezetőiről
gyűjtött információt. A kinevezésnek azonban ára volt, melyet Adolf Hitler
és Heinrich Himmler két hónappal később hajtott be. Reinhard Heydrich
pedig készségesen kiegyenlítette a számlát: a titkosszolgálati vezető nem
pusztán tevékeny részt vállalt a Hosszú kések éjszakájának előkészítésében,
de a Führerrel konzultálva saját kezűleg állította össze a félreállítandó SA
vezetők névsorát. Eme cselekedete rámutat jellemének legfontosabb
vonására, miszerint a férfi még a náci mozgalom legrégebbi harcosaival
szemben sem mutatott könyörületet, s jéghideg érvek alapján válogatta össze
azon személyeket, kiket valamely okból veszedelmesnek tartott az
államhatalomra nézve – tudva tudván, hogy halálos ítéleteket fogalmaz meg.
Adolf Hitler jóslata immáron beigazolódott: a titkosszolgálatokat vezető
Waffen-SS tiszt vakon, ereje teljéből, tehetsége legjavát nyújtva szolgálta a
Führer akaratát. Reinhard Heydrich jelentős részt vállalt az SA
félreállításában, a belső ellenzékétől megszabadult náci hatalom pedig egyre
magasabbra emelte a férfit. Midőn 1936-ben Heinrich Himmler döntést
hozott egy, a titkosszolgálati és a rendőri szervek általános felügyeletét és
kontrollját ellátó intézmény felállításáról, rögvest tudta, kit helyezzen annak
vezetői posztjára. Döntése nyomán Reinhard Heydrich karriere soha nem
látott magasságba emelkedett: a korlátlan jogkörrel felruházott és hatalmas

Az SD tisztjei keleten: Heydrich a semmiből

hozta létre a hírszerző szervezetet
költségvetéssel gazdálkodó Biztonsági Rendőrség főnökeként immáron a
Gestapo, az SD és a Kripo is a férfi közvetlen felügyelete alá került.
Heydrich tehát az SS titkosszolgálatán és a titkos államrendőrségen felül a
bűnügyi rendőrség legfőbb vezetői posztját is birtokolta, majd 1939-ben
egyedüli jelöltként kapta meg az újonnan létrehozott Birodalmi Biztonsági
Főhivatal vezetői státuszát.
Az RSHA főnökeként Reinhard Heydrich szinte korlátlan hatalommal
gazdálkodhatott. Kontrollt gyakorolt a besúgókból és hivatásos ügynökökből
álló szövevényes hálózat felett, a titkosszolgálatok és a bűnügyi rendőrség
által összegyűjtött információ teljességével rendelkezett, bárkivel szemben
felléphetett és bárkit bebörtönöztethetett, elszámolással pedig csakis SS-
Reichsführer Heinrich Himmler és maga Adolf Hitler felé tartozott.
Heydrich egyre sűrűbbre és sűrűbbre szőtte a náci titkosszolgálatok ragadós
hálóját, és mániákus dühvel vadászott a rezsim valós vagy vélelmezett
ellenségeire. Az RSHA vezetője mindenhol pártütőket, ellenállókat,
kommunistákat és bomlasztó elemeket látott. Számára elég volt egy
rosszindulatú pletyka, egy bizonytalan híresztelés, vagy akár a feltétlen
hűség hiányának a gyanúja, és pribékek sokaságát uszította a szerencsétlen
áldozatra, ki kényszervallatáson esett át, börtönbe került, avagy a
koncentrációs táborok poklába száműzetett.
Reinhard Heydrich személyét ekkor már nem csak a hitleri rezsim ellenségei
rettegték, de a náci elit tagjai közt is szép számban akadtak, kik roppant
körültekintéssel kerülték a titkosszolgálatok főnökét. A fegyveres erők
tisztjei és az államapparátus vezetői tartózkodtak tőle, nem szívesen
keveredtek vele egy társaságba, s igyekezték elejét venni a személyes
kapcsolat kialakulásának; jól tudták, hogy egyetlen félreérthető szó, egyetlen
bizonytalan gesztus elég hozzá, hogy magukra vonják a férfi figyelmét.
Reinhard Heydrich oly félelmetes hírnévre tett szert, hogy még a leginkább
elvakult nácik is tartózkodtak tőle. Adolf Hitler és Heinrich Himmler
ellenben egyre nagyobb szerepet tulajdonítottak pártfogoltjuknak, ki ifjú
kora ellenére is a náci eszmék leghasznosabb szolgálójává lépett elő. A
Heydrich körül szövődött dermesztő misztérium kialakulásában komoly
szerepe volt a férfi személyiségének: az RSHA főnöke híres volt metsző
intellektusáról és könyörtelenségéről, kérlelhetetlen fanatizmusáról és
páratlan munkabírásáról, rejtőzködő életmódja pedig riasztó fantazmagóriák
számára kínált gazdag táptalajt (Heydrich a náci elit tagjainak javával
szemben kerülte a nyilvánosságot, ritkán szerepelt fotókon és
filmfelvételeken).
A politikai ellenzék felszámolása érdekében tett állhatatos törekvések mellett
Reinhard Heydrich felesküdött a zsidóság kiirtására: a Gestapo főnökeként
oroszlánrészt vállalt a Kristály éj szaka előkészítésében és végrehajtásában,
majd az összehangolt támadássorozat után parancsára 25000 zsidót
szállítottak a Németország területén működő koncentrációs táborokba.
Mindemellett Heydrich összetett külpolitikai akciókat is kitervelt, illetve
kiviteleztetett, így köze volt a Csehszlovákia destabilizálását célzó
műveletekhez és az osztrák náci mozgalmak megerősödéséhez.
Miután a Harmadik Birodalom feltartóztathatatlan hadigépezete
könyörtelenül maga alá gyűrte Lengyelországot, Reinhard Heydrich új
feladatokat kapott. Adolf Hitler fel akarta számolni a helyi ellenállást, el
kívánta pusztítani a lengyel értelmiséget és a lengyel zsidóságot, végső
célként pedig a teljes lengyel nemzet megsemmisítését tűzte ki. A
terrorgépezet felállítását és működtetését pedig hűséges szolgálójára,
Reinhard Heydrichre bízta. A Birodalmi Biztonsági Főhivatal vezetője pedig
ezúttal sem kívánt csalódást okozni, így rövidesen megkezdődtek a
deportálások. A titkosszolgálati előkészítés után a náci hatalom vérfagyasztó
precizitással csapott le a katolikus klérusra és az értelmiségre, a lengyel
zsidóságra és a baloldali politikai pártok aktivistáira, az arisztokráciára és a
hivatalnoki réteg tagjaira, a civil ellenállás vezetőire és a fegyveres erők
tagjaiból szerveződő mozgalmak szereplőire. Azokat, kiket nem lőttek le,
vagy nem gyötörtek halálra a kínvallatások során, deportálták, rövidre rá
pedig kezdetét vette a lengyel zsidóság teljes kiirtását célzó program.
Reinhard Heydrich oroszlánrészt vállalt a gettók rendszerének kialakítása és
működtetése során, pokoli körülmények közé kényszerítve a jogai
teljességétől megfosztott lengyel zsidóságot. Reinhard Heydrich számára
azonban a gettórendszer felállítása nem végső cél volt, csak a lengyel nép és
a lengyel zsidóság ellen viselt háború nyitólépése, így további eszközöket
alakított ki és vett alkalmazásba.
A nácik által kiirtásra ítélt társadalmi rétegek és csoportok félreállítása
kidolgozott módszereket és speciális végrehajtó csoportokat kívánt, így
Reinhard Heydrich felállította az Einsatzgruppe névvel illetett különleges
alakulatokat. A Waffen-SS tagokból létrehozott csoportok halálbrigádok
voltak, feladatuk az elöljárók által kijelölt személyek felkutatása és
lemészárlása, illetve a tetemek és az egyéb bűnjelek eltüntetése volt. A
rettegett Einsatzgruppe-k könyörület nélkül, módszeres precizitással csaptak
le a Heydrich által kijelölt csoportokra, legfőképpen a lengyel értelmiség és
a lengyel zsidóság ellenében léptek fel. Az orosz front megnyitása után a
különleges különítményeket átszervezték: a korábbi öt darab, csekély
létszámmal bíró csoport helyett négy darab, megnövelt létszámú
különítményt állítottak fel. Az Einsatzgruppe-k a politikai tisztek, a helyi
kommunista vezetők és a zsidók ellen kerültek bevetésre. A nyomkereső
vérebekkel rendelkező SS-katonák végigdúlták Ukrajnát, majd a front
előrenyomulásával Oroszország különböző területein bukkantak fel. A
Waffen-SS véreskezű végrehajtói behatoltak a településekre, a
pártfunkcionáriusokat és a politikai tiszteket a helyszínen lelőtték, a zsidó
lakosságot pedig összeterelték, névlegesen abból a célból, hogy előkészítsék
őket a kitelepítésre. Miután lefoglalták a zsidók ingóságait, a férfiakat, nőket
és gyermekeket sorokba parancsolták, majd egy közeli, félreeső helyre
terelték a csoportot, ahol tömegsírt ásattak a foglyokkal, majd tarkólövéssel
végeztek a védtelen polgári személyekkel. A halálbrigádok később
fokozatosan fejlesztették a tömeggyilkosság módszereit, és a lőfegyverek
alkalmazásáról áttértek a különleges kiépítésű, csoportos elgázosítást
szolgáló teherautók használatára – így növelték hatékonyságukat. A
Reinhard Heydrich által felállított vonuló mészárszékek elől nemigen volt
menekvés: az Einsatzgruppe A, B, C, illetve D alakulatok a háború éveiben
hozzávetőlegesen 1,3 millió polgári személyt végeztek ki.
Az Einsatzgruppe alakulatok felállítása és vezetése azonban csak a „végső
megoldás" első lépcsőfokát jelentette. A náci vezetés ugyan perverz
elégedettséggel szemlélte a kezdeti eredményeket taglaló titkos jelentéseket,
mindemellett nyilvánvaló volt, hogy a tömeges kivégzések nem garantálják
az Endlösung belátható időn belüli végrehajtását, így a keleten vívott harcok
megkezdése után Hermann Göring birodalmi marsall a következő utasítást
címezte az RSHA főnöke felé.
„A Biztonsági Szolgálat vezetőjének, SS-Gruppenführer Heydrich-nek.
Az 1939. január 24-én önre bízott feladat kiegészítéseképpen – a kitelepítés
és emigráció elősegítése végett -, amely feladat a zsidó probléma lehető
leghatékonyabb megoldását célozta meg, ezennel megbízom önt a szükséges
előkészületek végrehajtásával, amelyek a zsidókérdés teljes megoldását
szolgálják Európa német fennhatóság alatt álló területein.
Ha szükséges más kormányzati szernek bevonása, azok együtt fognak
működni önnel.
Megbízom, hogy minél hamarabb juttasson el hozzám egy átfogó tervet,
amely kitér a szervezeti, a tárgyi és anyagi szükségletekre, és amely terv
meghatározza a zsidókérdés teljes megoldásának módját."
A Szőke Szörnyeteg korábban is teljes tehetségével szolgálta az európai
zsidóság ellen viselt borzalmas háborút – rettenetes munkája által
reputációja tovább erősödött -, ám ezúttal még komolyabb feladatot kapott:
rá bízták a teljes európai zsidóság kiirtását szolgáló program kidolgozását és
kivitelezését.
1942. januárjában a náci legfelsőbb vezetése szigorúan bizalmas ülést tartott,
melyen az „európai zsidókérdés" végső megoldását, tehát az európai
zsidóság totális kiirtásának lehetőségeit vitatták meg. A Wannsee-i
Konferencián többek közt jelent volt SS-Reichsführer Heinrich Himmler,
Hermann Göring, Adolf Eichmann, s magától értetődő módon a kérdés
legfőbb szakértője, Reinhard Heydrich is meghívást kapott. Keveset tudni
róla, mi zajlott a tárgyalóterem falai közt, ám kétségtelen, hogy Reinhard
Heydrich kulcsszerepet vállalt a „zsidókérdés végső megoldásának
kivitelezését meghatározó terv adminisztratív, anyagi és financiális
eszközeinek" meghatározásában, melynek célja 11 millió európai zsidó
kiirtása volt. Heydrich döntéshozatali, technikai és operatív szinten egyaránt
jelentős felelősséggel tartozott az Endlösung-programért: bár a Birodalmi
Biztonsági Fő-hivatal vezetője nem élte meg a gázkamrák beüzemelését, a
Holocaustban betöltött rettenetes szerepe eltagadhatatlan.
Reinhard Heydrich Lengyelországban végzett munkája nagy hatást
gyakorolt elöljáróira: az RSHA főnöke makulátlan aprólékossággal és
kiemelkedő hatékonysággal készítette elő, majd vezényelte le a lengyel
értelmiség és a lengyel zsidóság elleni hadjáratot, kialakította a gettók
rendszerét és előkészítette a foglyok tömeges deportálását, felállította és
kontrollálta az Einsatzgruppe alakulatokat. Heydrich ezáltal a náci
fajpolitika leghasznosabb végrehajtójává lépett elő, így 1941
szeptemberében új posztra helyezték át: Cseh-Morvaország
kényszerszabadságra küldött protektorát váltotta fel. Adolf Hitler nagy
reményekkel nevezte ki a férfit; a Führer bízott benne, hogy Heydrich
Csehországban is kiépíti a totális terror rendszerét, és előkészíti a
deportálásokat.
Az RSHA főnöke ezúttal sem cáfolt rá vérfagyasztó hírnevére. Reinhard
Heydrich oly bestiális könyörtelenséggel lépett fel a megszállt terület polgári
lakosságával szemben, hogy rövidesen már Prágai Mészáros néven ismerték.
Következetesen, aprólékosan kidolgozott módszerekkel vette fel a harcot a
helyi ellenállással szemben, az általa vezetett titkosrendőrség pedig rövid
időn belül letartóztatások százait hajtotta végre. Irányítása alatt az SD és a
Gestapo szerteágazó besúgóhálózatot épített ki és működtetett, a kívánt
információkat pedig fenyegetéssel, tortúrával, gyilkossággal csikarták ki.
Sorra buktak el a civil ellenállás gócai, az elfogott ellenállók és támogatóik
pedig nyomtalanul eltűntek a Gestapo börtöneiben, ahol kényszervallatás és
kínokban teljes halál várt rájuk.
Prágai megbízatásával Reinhard Heydrich SS-Obergruppenführer
szégyenteljes karriere csúcsára érkezett. A férfi, kit annak idején társai
vitatható származása okán nap mint nap otromba tréfákkal illettek, kit a
haditengerészettől szerelmi afférjára hivatkozva, tiszthez méltatlan
magatartás vádjával elmozdítottak, kit saját bajtársai kívántak kiebrudalni a
Waffen-SS szervezetéből, immáron a náci Németország harmadik
legfontosabb emberévé vált. Felbecsülhetetlen értékű szolgálataiért méltó
jutalomban részesült: bebocsáttatott a náci elit legfelsőbb körébe, és a
legfőbb titkok tudójaként részt vállalt az általuk elkövetett legaljasabb
bűncselekményekben. Heydrich felügyelte a titkosszolgálatokat és
kulcsszerepet játszott az európai zsidóság kiirtását célzó Endlösung-program
kidolgozásában, ezáltal hatalma szinte korlátlanná duzzadt, személye pedig
megkerülhetetlenné vált: tökéletesen átlátta a Harmadik Birodalom kusza,
rejtett kapcsolatokkal, lázas rivalizálásokkal és különös ellentmondásokkal
teljes gépezetét.
Azt azonban még ő sem tudhatta, hogy a kifürkészhetetlen sors gaztetteihez
méltó, hirtelen és kínokban teljes végzetet tartogat számára.
Reinhard Heydrich kevélysége nőttön-nőtt, a férfi immáron érinthetetlennek
hitte magát: nem gondolta, hogy belső, avagy külső ellenség törhet vesztére.
Prágai tartózkodása során maradék veszélyérzete is elpárolgott: noha
megszállt területen élt, a csehek pedig gyűlölték őt, úgy vélte, neve és
posztja önmagában is garancia a védettségre. Heydrich a minimális
biztonsági intézkedéseket sem tartotta be: minden reggel ugyanazon az
útvonalon ment be irodájába, és sem felvezető autót, sem testőröket nem
alkalmazott – csakis sofőrje utazott vele. A brit Special Operations
Executive által kiképzett cseh ellenállók ezt a biztonsági hézagot használták
ki, mikor 1942. május 27-én merényletet követtek el a rettegett protektor
ellen. Az RSHA főnöke túlélte a támadást, ám a gránátszilánkok által
okozott sérülések elfertőződtek, és bár a német orvosok erejük teljéből
harcoltak életéért, Reinhard Tristan Eugen Heydrich június 4-én távozott a
földi világból.
Adolf Hitler, Heinrich Himmler, Hermann Göring és a náci elit megrendült a
merénylet hírétől, Reinhard Heydrich halála pedig pótolhatatlan veszteséget
jelentett számukra. A titkosszolgálatok főnöke hősnek kijáró temetést kapott,
búcsúbeszédében a Führer így jellemezte holt harcostársát: „a férfi, kinek
acélból volt a szíve".
Miután a náci vezetés
felocsúdott a merénylet okozta
sokkból, véres bosszúhadjárat
kezdődött. A Gestapo minden
követ megmozgatott a
merénylők kézre kerítése
érdekében: a náci titkosrend-
őrség ügynökei ezernél is több
prágai civilt tartóztattak le,
sokakat megkínoztak, sokakat
pedig megöltek. A soha nem
látott méretű nyomozás végül
célt ért: sikerült azonosítani a
merénylőket, majd búvóhelyükre
is rátaláltak. A SOE által
Heydrich koporsója – orvgyilkosok kiképzett ellenállók nem
végeztek a rettegett mészárossal
menekülhettek sorsuk elől:
akadtak köztük, kik a német katonasággal vívott tűzharcban estek el, mások
pedig önkezük által haltak.
 Adolf Hitler azonban
nem érte be a tettesek
halálával: véres
demonstrációra
szomjazott, amely
kétségtelenül igazolta a
náci megszállók
mindenhatóságát.
Június 10-én, hat
nappal Heydrich halála
után német katonák
lerohanták a Lidice
Halálát könyörtelen bosszú követte: nevű kicsiny
Lidice lemészárolt lakosai bányászfalut. A
hóhérok a 16 évnél idősebb fiúkat és férfiakat a helyszínen lelőtték, a nőket a
ravensbrücki, a kisgyermekeket pedig a gneisenau-i koncentrációs táborba
deportálták. A település lakóinak meggyilkolása után Lidice nevét törölték a
német térképekről.
Reinhard Heydrich SS-
Obergruppenführer a
Harmadik Birodalom
ikonszerű figurája volt:
metszően intelligens és
minden sejtjében
gonosz, szadista és
könyörtelen fenevad.
Sem az emberi élet,
sem a morál nem volt
szent számára: élete
egyetlen célja a hitleri
rezsim minél Reinhard Heydrich emlékmüve –
hősként temették el
hatékonyabb
kiszolgálása, a náci terror kiterjesztése és az európai zsidóság kiirtása volt.

A HOLOCAUST FŐÉPÍTÉSZE:
HEINRICH HIMMLER SS-REICHSFÜHRER
A Harmadik Birodalom második legfontosabb embere, a titkosrendőrség
vezetője, a Waffen-SS főparancsnoka, a haláltáborok hálózatának legfőbb
felügyelője, az Endlösung-program irányítója, titkos náci társaságok tagja,
Adolf Hitler legfőbb bizalmasa – a fenti titulusok mind-mind egyetlen férfi,
Heinrich Himmler SS-Reichsführer alakját rajzolják ki. A Führer „der treue
Heinrich"-nek (hűséges Heinrich) nevezte régi bajtársát, Himmler pedig
méltó volt a véreskezű zsarnok kegyeire: a náci mozgalom kezdetétől
egészen a kaotikus végnapokig Adolf Hitler mellett állt és képességei
teljességével támogatta a rettegett diktátort, boldogan osztozva annak
minden bűnében. Heinrich Himmler nem pusztán vakon szolgálta Hitler
akaratát, de megingathatatlanul hitt a Führer által hirdetett gonosz
ideológiában, a nácizmus bukása után pedig önként követte vezérét a
halálba.
Heinrich Himmler 1900. október 7-
én született Münchenben, római
katolikus vallású, polgári
körülmények közt élő családban.
Édesapja iskolaigazgatóként
dolgozott, így kiemelten törődött fia
oktatásával, ám a fiú nemigen tudott
beilleszkedni kortársai közé, kik
gyakorta gúnyolták őt szemüveges
mivolta és kiugróan gyenge
fizikuma miatt. Gyermekként
Himmler sem zenei téren, sem sport
dolgában nem bizonyult
tehetségesnek, így idejét leginkább
olvasással töltötte, amely
következtében jelentős tudásanyagra
tett szert – leginkább az európai
hadtörténelmet, a germán
Heinrich Himmler SS-Reichsführer legendáriumokat, a német folklórt és
a teuton lovagrend históriáját tanulmányozta. Jó érdemjegyeiért nem annyira
természetes intellektusa, mintsem édesapja következetes szigora volt
okolható, az idős iskolaigazgató ugyanis egyetlen pillanatra sem vette le
tekintetét gyermekéről. Az ifjú Heinrich Himmler, bár a jó tanulók táborába
tartozott, sohasem volt népszerű az iskolában, így elkülönült kortársaitól és
olvasmányaiba temetkezve keresett vigaszt.
Csendes, visszahúzódó életét szélviharként forgatta fel a világháború: bár a
hősiesség romantikus eszményétől feltüzelt fiú ekkor még mindössze 14
éves volt, mindent megtett annak érdekében, hogy felvételt nyerjen a
hadseregbe, és fegyveres szolgálatot vállalhasson. Himmler elvi okokból
kívánt részt venni a rettenetes öldöklésben: úgy vélelmezte, ezen módon
kifejezheti hazája iránti rajongását és ideológiai kötődését, egyszersmind
kivívhatja kortársai feltétlen tiszteletét. A zsenge serdülőkorú Himmler
számtalan alkalommal kérlelte édesapját, hogy kapcsolatai révén juttassa be
őt a seregbe, ám erre csak 17. életévének betöltése után kerülhetett sor – így
a világháború első éveit Himmler a hátország biztonságában töltötte, az
olyannyira vágyott fegyveres harc helyett ideológiai és történelmi
felkészültségét csiszolgatta. A frusztrált fiatalember alaposan elmélyítette
ismereteit, ám elméje
kissé megzavarodott a
német lovagrend
históriájában végzett
mániákus kutakodás
során: az okkult
tudományok valóságos
mivoltában mélyen hívő
Himmler I. Henrik császár
reinkarnációjának képzelte
magát. A német
történelmet valamiféle
romantikus szűrőn át
vizsgáló fiatalember egyre
Heinrich Himmler a szigorúan titkos mélyebbre ásta magát a
Peenemünde-i kísérleti telepen miszticizmusban és a
legendáriumokban,
valóság és mítosz szétszálazhatatlan, bizarr egységbe forrt fejében.
Heinrich Himmler mániákus lelkesedéssel kutatta a német történelmet, ám
egyetlen percre sem tett le arról a gondolatról, hogy fegyvert fogjon hazája
szolgálatában. Vágya csak 17. életévének betöltése után válhatott valóra,
mikor három év türelmetlen várakozás után végre beléphetett 11. bajor
gyalogsági ezredbe. Am a háború ekkorra végső szakaszba lépett, így
Himmler soha nem juthatott ki a lövészárkokkal és szögesdróttal szabdalt
csatatérre – hatalmas csalódás volt számára, hogy nem bizonyíthatta
hőstettek által hazafias érzelmeit.
A kapituláció után keserű, csalódásokban és csapásokban gazdag időszak
köszöntött a fiatalemberre. Hogy tiltakozzon a nyugati hatalmak
beavatkozása és az erősödő kommunista mozgalom ellen, oly sok katonához
hasonlóan Himmler is csatlakozott egy jobboldali fegyveres csoporthoz, ám
az ellenállás ekkor már értelmetlen volt. A versailles-i békeszerződés életbe
lépése szigorú korlátok közé szorította a német haderőt, így Himmlernek
esélye sem volt rá, hogy visszakerüljön a seregbe – így kénytelen volt a civil
pálya felé mozdulni, és folytatni megkezdett tanulmányait.
A sors, melyet édesapja szánt számára, korántsem töltötte el elégedettséggel:
szigorú felmenője a családi birtok élére szánta az alig felnőttkorba lépett fiút.
Heinrich Himmler így került a müncheni egyetem mezőgazdasági karára,
ahol diplomát szerzett. Figyelme ebben az időszakban fordult a genetika
felé: a gyermekcipőben járó tudományág eredményeit főképpen az
állattenyésztésben és az állatnemesítésben alkalmazták, ám Heinrich
Himmler az egyetemen szerzett sekélyes ismereteit az emberi rasszok
viszonyrendszerén belül kívánta leképezni. A genetika tudományának
felületes ismerete megerősítette a fiatalember antiszemitizmusát és
megszilárdította a német faj felsőbbrendűségébe vetett hitét. Heinrich ettől
kezdve tudományosan megalapozott tényként kezelte a misztikummal
átitatott árja eredetelméletet, és lázas szorgalommal terjesztette szélsőséges
nézeteit.
Az egyetem elvégzése után Heinrich Himmler visszatért a családi
gazdaságba, és csirketenyésztéssel foglalkozott. A vakmerő ideák által űzött,
nyughatatlan férfi a legkevésbé sem volt elégedett sorsával: Himmler élénk
aggodalommal szemlélte Németország sorsának alakulását, s úgy vélte, hogy
a hozzá hasonlóan elkötelezett hazafinak nem holmi szárnyasokkal, hanem a
teljes német nemzet sorsát érintő közügyekkel kell
foglalkoznia. A fiatal férfi tiszta
szívéből megvetette a köztársaság
eszméjét és gyűlölte a győzedelmes
hatalmakat, így folyamatosan
sodródott a szélsőjobboldali mozgal-
mak felé, majd elhatározta, hogy
politikai pályára lép.
A találkozás, amely mindörökre
megfordította sorsát, 1923. elején
esett meg: Himmler ekkor került
kapcsolatba Ernst Röhm-mel, a
Sturmabteilung vezetőjével. Nem
sokkal később személyesen is
találkozott Adolf Hitlerrel, kinek
politikai programját meggyőzőnek,
vasakaratát és elszántságát
mintaértékűnek, szónoki képességeit
Az ember, aki naggyá tette az SS-t pedig páratlannak tartotta – így
Heinrich Himmler csatlakozott a
nemzetiszocialista párthoz, és fogyhatatlan lendülettel munkált a mozgalom
sikerre vitele érdekében. A férfi tagokat toborzott és agitált, fáradhatatlanul
hirdette a szélsőjobb ideológiáját, hevesen tiltakozott a nyugati beavatkozás
és a köztársasági államforma ellen, s követelte a kormány lemondását.
Himmler tanúbizonyságát adta, hogy nem pusztán szavakkal, de tettek által
is hajlamos támogatni az NSDAP céljait, midőn részt vett a Sörpuccs néven
elhíresült államcsínyben. A kormány erőszakos leváltására tett kísérlet
azonban csúfos kudarcba fulladt, az NSDAP betiltásra került, a náci
mozgalom vezetőit pedig vagy bebörtönözték, vagy külföldre menekültek –
így rövid időre Heinrich Himmler is visszavonult a politika színteréről.
Miután Adolf Hitler kiszabadult a börtönből, nekilátott a párt
újraszervezésének. Heinrich Himmler ereje és tehetsége teljességével
támogatta a pártépítő munkát, így egyre feljebb és feljebb lépett az NSDAP
ranglétráján. Sorozatos kinevezései által hatalma meggyarapodott, kitartó
erőfeszítésével és hűségével pedig elnyerte Adolf Hitler személyes
barátságát. A náci mozgalom vezetője oly erősen hitt az agilis és
fáradhatatlan férfi képességeiben, hogy rövidre rá kiemelten fontos feladattal
ruházta fel: reá bízta a Schutzstaffel vezetését és átszervezését.
1929-ig az SS csupán perifériális szerepet játszott az NSDAP szervezetén
belül. A csoport, amely Adolf Hitler személyes testőrségeként került
felállításra, a náci mozgalom elit szárnyának számított, ám sem erejét, sem
hatalmát tekintve nem volt összemérhető az Ernst Röhm által vezetett SA-
val. Taglétszáma ekkortájt alig érte el a kétszáz főt, jelentősnek nevezhető
anyagi eszközökkel nem rendelkezett, ráadásul nap-nap után meg kellett
küzdenie a barnaingesek támadásaival. Adolf Hitler azonban egyre inkább
kiábrándult az SA vezetéséből és tagságából, és immáron a Védosztagot
kívánta a náci mozgalom élcsapatává tenni – ám az SS ekkor még korántsem
felelt meg a szerep kívánalmainak.
Heinrich Himmler,
midőn nekilátott a
Védosztag teljes
átszervezésének,
ambiciózus célokat
tűzött ki maga elé.
Adolf Hitler szabad
kezet adott számára,
döntéseit soha nem
bírálta felül, és nem
követelt magának jogot
sem a stratégiai, sem az
Régi, bizalmas bajtársak operatív döntések
meghozására nézve – az NSDAP vezetője mindössze az elvi célokat illetően
fogalmazta meg követeléseit. A leendő Führer egy megingathatatlanul
hűséges, kiváló kiképzésben részesített, vakon engedelmes, bármikor és
bármely cél érdekében mozgósítható, minden ízében elit fegyveres testületet
kívánt felállíttatni, az érdemi munkát pedig sokat bizonyított bajtársára,
Heinrich Himmlerre testálta. A férfi nem okozott csalódást: páratlan
lelkesedéssel látott munkához, és nem csupán a taglétszámot tekintve, de
számos egyéb szempontból is felvirágoztatta a korábban csekély
jelentőséggel övezett Védosztagot.
Heinrich Himmler élete legfontosabb feladatának tekintette a megbízatást,
így mindenre kiterjedő figyelemmel járt el. Átfogó toborzást
kezdeményezett, ám roppant szigorú kritériumrendszert alakított ki és
léptetett érvénybe: az SS-be csakis olyanok léphettek be, kik genetikai
szempontból igazolni tudták árja származásukat, tökéletes fizikai állapotnak
örvendtek, és feltétel nélkül elkötelezték magukat a náci mozgalom holtig
tartó szolgálatára. Annak dacára, hogy Himmler számtalan alkalommal
került összetűzésbe az SA vezetésével, körmönfont taktikai döntésekkel
minden esetben győztesen került ki a belső csatározásokból, az SS pedig
nem pusztán létszámában duzzadt fel, de tekintélyében is megizmosodott a
rákövetkező időszakban. Heinrich Himmler kiváló szervezőnek és ragyogó
tehetségű vezetőnek
bizonyult, figyelmét egyetlen
apró részlet sem kerülhette
el: nem csupán a toborzásra
és a kiképzésre helyezett
kellő hangsúlyt, de a mások
által kevés gonddal övezett
formai kérdéseket sem
hanyagolta el. A férfi az
ősgermán mitológiákból és a
Himmler a fronton, SS katonák körében:
német lovagrend történel-
fáradhatatlanul agitált méből nyert inspirációt, de az
okkultizmus és a miszticiz-
mus iránti elkötelezettsége is megmutatkozott munkája során, amely során
Heinrich Himmler gazdag szimbólumrendszert dolgozott ki az SS számára.
A múltból merített formai megoldások, a rúnaírás átemelése, a vörös, fekete
és fehér színek tudatos alkalmazása, a halálfej szimbólumként való
bevezetése, az egyenruhák és a zászlók kialakítása sajátságos, semmi
máshoz nem hasonlítható küllemmel ruházta fel a szervezetet, amely nem
pusztán tagságának minőségét tekintve, de megjelenését illetően is élesen
elkülönült az SA szedett-vedett csapataitól. Himmler törekvése, miszerint
felállítja a náci párt elit fegyveres testületet, genetikai téren is kinyilvánult:
az SS tagságába csak azok nyerhettek felvételt, kik legalább három
generációra visszavezetve igazolták német származásukat, tökéletes
fizikummal rendelkeznek (egyetlen tömött fog elég volt a jelentkező
elutasításához), és vakon szolgálták Adolf Hitler akaratát. A genetika
tudományával kontárkodó Heinrich Himmler élő DNS-bankká tette a
Védosztagot, célja a tökéletes árja kinemesítése volt – ennélfogva a tagok
csakis olyan nőkkel házasodhattak, kik szintén igazolták német
származásukat. Noha az SS új vezetője páratlanul szigorú, többlépcsős
szelekciós mechanizmust alakított ki és vezetett be, a testület szédítő
tempóban gyarapodott: 1929 végére az SS taglétszáma elérte az ezer főt,
1933 végére pedig már közel ötvenezer férfi viselte nyílt büszkeséggel a
fekete uniformist. Röpke négy év leforgása alatt a Védosztag a náci
Harmadik Birodalom legfőbb fegyveres szervezetévé, az árja genetikai
értékek megtestesítőjévé, a német lovagrend kéretlen örökösévé vált – ilyen
minőségében pedig Adolf Hitler legfőbb támaszát jelentette. A germán
rúnákat viselő férfiak csakis felé, a Führer felé tartoztak hűséggel, miként azt
esküjük is bizonyítja: „Hűséget és bátorságot fogadok Neked, Adolf Hitler, a
német birodalom vezérének és kancellárjának. Neked és az általad kijelölt
elöljáróknak engedelmességet fogadok mindhalálig. Isten engem úgy
segéljen!". SS-Reichsführer Heinrich Himmler remek szervezőkészsége által
hatalmas szolgálatot teljesített az SS átszervezésével és kibővítésével: oly
erőt állított a Führer oldalára, melynek a világ egyetlen hadseregében nem
akadt párja – az elit alakulatok tagjai saját veszteségeikkel mit sem törődve,
törhetetlen küzdeni akarással és elképesztő fanatizmussal szolgálták
vezérüket.
Heinrich Himmler az SS, később a Waffen-SS vezetőjeként nem pusztán a
Védosztagot igazgatta, de a testület saját hírszerző szervezetét, majd a náci
titkosrendőrség kiterjedt hálózatát is felügyelte. Az SD és a Gestapo
főnökeként folyamatosan kutatta a külső és belső ellenséget, akciók
sorozatát készítette elő és hajtatta végre: többek közt tevékeny részt vállalt
az SA vezetés félreállítását szolgáló Hosszú kések éjszakájának, illetve
számos egyéb művelet kiötlésében és végrehajtásában. Az RSHA felállítása
után a teljes német rendőrség, a hírszerzés és a titkosrendőrség a felügyelete
alá tartozott, így hatalma korlátlanná duzzadt. 1933-tól a koncentrációs
táborok rendszerének felügyelete is hozzá tartozott. Himmler nem pusztán
végrehajtója volt a zsidóság, a politikai ellenzék, illetve a katolikus klérus
elleni gyilkos hadjáratnak, de egyszersmind kiötlője is: a titkosszolgálatok
főnökeként ő maga nevezte meg a félreállítandó csoportokat és személyeket,
és ő tartozott felelőséggel az operatív munkáért. Emberek tízezrei kerültek
lágerekbe az SS-Reichsführer parancsára, s emberek tízezrei vesztek el
örökre a Gestapo titkos börtöneiben – a férfi könyörület nélkül sújtott le
azokra, kik ítélete szerint fenyegetést jelentettek a Harmadik Birodalom
zsarnoki rendjére és annak teljhatalmú diktátorára, Adolf Hitlerre. Heinrich
Himmler nem holmi botor és tudatlan végrehajtója, de rendíthetetlen
élharcosa volt a náci ügynek: a lágerek felállítását diadalként, a felsőbbrendű
árja faj győzelmeként élte meg az amatőr genetikus. Elhivatottságát remekül
példázzák saját szavai: „Az öröklődésnek és a faji törvényeknek élő
bizonyítéka a koncentrációs tábor. Vízfejűeket, kancsalokat, deformált
személyeket, félzsidókat találnak ott: alsóbbrendű emberek nagy tömegét. A
német nép küldetése, hogy szerte a világon kipusztítsa az alsóbbrendű
embereket, akik Németország, az északi faj magja, Németország, a német
nemzet magja, Németország, az emberi kultúra őrzője ellen szövetkeznek: ők
a fehér ember létezését vagy nemlétezését jelentik, és mi uralni fogjuk
sorsunkat.''.
SS-Reichsführer Heinrich Himmler bűneinek lajstroma roppant terebélyes,
ám aligha lehet kétséges, melyik volt a náci ideológiai által elvakított férfi
legrettenetesebb cselekedete: a Holocaust. Adolf Hitler számára az európai
 zsidóság teljes kiirtása elsődleges cél
volt, az élettér-elmélet beteljesítésének
egy lépcsője, a náci faji ideológia valóra
váltásának kritikus lépcsőfoka – ám a
program gyakorlati kivitelezését
tekintve a Führer nem rendelkezett
megfelelő ismeretekkel, legfőképpen
pedig, végrehajtását nem felügyelhette
személyesen. A Führernek találnia
kellett valakit, kire rábízhatta az End-
lösung megtervezését, kivitelezését és
tényleges felügyeletét, s miután a
feladat felettébb kényes jellegűnek
mutatkozott, csakis olyan személy
jöhetett számításba, ki már számtalan
alkalommal bizonyította sziklaszilárd
lojalitását, kiemelkedő
szervezőkészségét és teljes körű
megbízhatóságát. Adolf Hitler
választása Heinrich Himmlerre esett, az
SS birodalomi vezetője pedig vállalta a
sátáni feladatot: emberek millióit
veszejtette el a náci ideológia
Heinrich Himmler SS-Reichsführer: szolgálatában.
büszke volt művére
Az Endlösung-program végrehajtása
fokozatosan, lépésről-lépésre történt. Heinrich Himmler a lengyelországi
hadjárat során állíttatta fel az Einsatzgruppe néven ismertté vált különleges
halálbrigádokat, s személyesen felügyelte azok működését. Az
Einsatzgruppe-k a lengyel hadjárat során kezdték meg működésüket, erejük
teljességében azonban csak az orosz front megnyitása után léptek fel:
zsidókat, politikai tiszteket, kommunistákat, ellenállókat, illetve egyéb, a
megszálló náci hatalom számára nemkívánatos elemeket kutattak fel és
semmisítettek meg. A halálbrigádok felállítása azonban nem végcél volt,
csupán az európai zsidóság ellenében folytatott hadjárat első állomása, hisz
egymagukban nem garantálhatták az Endlösung-program véghezvitelét – a
tömeggyilkosságok végrehajtása nagyságrendileg komolyabb hátteret kívánt
az alig néhány ezer főt számláló különleges alakulatoknál, milliók
szisztematikus lemészárlásához pedig nem volt elégséges a lőfegyver.
 Himmler folyamatosan kutatta a
tömeggyilkosság hatékony
módszereit, így került
kapcsolatba a híres „zsidóügyi
szakértővel", Adolf Eichmannal,
kinek tevékeny segítségével
kialakította a halálgyárak pokoli
intézményét.
Hatalma növekedésével Heinrich
Himmler, a bomlott elméjű
amatőr genetikus isteni szerepre
tört: nem csupán megszállottként
rombolt, ám egyszersmind
teremteni is kívánt. A Waffen-
SS első embere számos titkos
A Leibstandarte katonája keleten: programot kezdeményezett és
Himmler kiváló harcosokat adott a működtetett, melyek célja a
Führernek német vérvonal nemesítése, az
árja faj világdominanciájának megalapozása volt: Himmler
minél több hűséges katonát kívánt
Adolf Hitler oldalára állítani, a
Védosztagot pedig nem pusztán elit
fegyveres testületként, de titkos
genetikai bankként is kezelte. Az
önnön hatalmától megrészegült
birodalmi vezető eltökélte, hogy az
SS-katonákat használja a tökéletes
árja faj kitenyésztésére, így a nőket
és a lányokat arra biztatta, hogy
lépjenek szexuális kapcsolatra a
feketeruhásokkal. „A tisztavérű
német nők és lányok magasztos
feladata, hogy ne léha módon,
hanem alapos erkölcsi komolysággal
váljanak anyákká, és harcolni kész
katonáknak adjanak életet." — A rettegett Waffen-SS első embere
Szónokolt az SS-Reichsführer. Mindemellett Heinrich Himmler eltökélte,
hogy szerte Európából összegyűjti az árja faj képviselőit, ezért titkos
műveletet kezdeményezett: a Lebensborn-program minden idők egyik
legszörnyűbb, a józan ésszel és az erkölccsel egyaránt élesen szembemenő
törekvése volt. Az „Élet tavasza" eugenikai program volt, a költői
szimbolika pedig intézményesített gyermekrablást takart: a megszállt
területeken összegyűjtötték a fajilag kívánatos jegyeket mutató csecsemőket,
az SS felügyelete alatt működő rejtett árvaházakban neveltek fel. „Tényleg
el akarom, venni a német vért, akárhol is van a világon,
elrabolni, ellopni, ahonnan csak
tudom." – hangoztatta Heinrich
Himmler. Ezek az árvaházak
egyszersmind ember-tenyészetek-
ként is működtek: az SS-
Reichsführer arra ösztönözte az itt
dolgozó, gondosan válogatott,
fajilag megfelelőnek tartott női
személyzetet, hogy vállaljanak
gyermekáldást a Waffen-SS
tisztjeitől. A Lebensborn-progra-
mot övező teljes titoktartás okán
nemigen állapítható meg, hány
gyermeket ragadtak el szüleiktől a
náci hóhérok, s hány gyermek
Titkos tenyésztelep: egy Lebensborn-ház,
került német családokhoz, avagy
valahol Bajorországban különleges árvaházakba: becslések
szerint körülbelül negyedmillió
kisded jutott erre a sorsa, kiknek többségét Lengyelországból szállították át
Németországba.
Heinrich Himmler jelentéktelennek
tűnő, banki tisztviselőhöz hasonlatos
külleme mögött egy fékezhetetlen náci
fenevad rejtőzött, ki sem emberre, sem
morálra, sem írott törvényre nem volt
tekintettel. Egyetlen célja a náci eszme
diadalra vitele és a náci fajpolitika
megvalósítása volt – ocsmány üzelmeit
azonban sohasem teljesíthette be.
Himmler a kapituláció után szökni
próbált, ám oly sok más háborús
bűnössel szemben nem sikerült kereket
oldania, és 1945 májusában brit
hadifogságba került. Tudta jól, hogy
törvény előtti számonkérés vár reá, ám
a férfi, ki emberek millióit küldte
Adolf Hitler sirig hű támogatója gázkamrákba, nem mert szembenézni
bűneivel: Himmler, hogy elkerülje szövetséges hadbíróság általi
számonkérést, ciánkapszula által vetett véget bűnös életének.
SS-Reichsführer Heinrich Himmler oroszlánrészt vállalt az NSDAP sikerre
vitelében és a Harmadik Birodalom felépítésében, az állami elit tagjaként
alaposan kiélvezte a diadalok ízét, majd végigkövette a rezsim agóniáját és
Adolf Hitler halálát. Senki nem tudott oly sokat a náci vezetés mélyen őrzött
titkairól és szégyenteljes bűneiről, mint ő: tudását azonban inkább sírba
vitte, mintsem az utókor okulása végett megosztotta volna a második
világháborúban győzedelmeskedő, általa oly mélyen megvetett
nagyhatalmakkal.

AKI ÉLETÉT ÁLDOZTA A VEZÉRÉRT:

ERNST RÖHM
Ernst Röhm a náci mozgalom kezdetétől hűséges vérebként szolgálta Adolf
Hitlert, végtelen engedelmességgel és határtalan lojalitással viseltetve iránta.
Már akkor a Führer mellett állt, mikor a későbbi diktátor még nagyravágyó
tervein kívül semmivel, sem hatalommal, sem anyagi erőforrásokkal, sem
társadalmi bázissal nem rendelkezett, és ereje teljéből munkált a mozgalom
kiterjesztésén. Ernst Röhm nem pusztán az NSDAP elődszervezeteként
létrehozott Deutsche Arbeiter Partei alapító tagjai közé tartozott, de ő
állította fel a párt fegyveres testületeként működő SA-t, majd emberei élén
kulcsszerepet játszott a kudarcba fulladt Sörpuccsban, illetve a puccs utáni
újrakezdésben. Nem pusztán tanúja volt Adolf Hitler felemelkedésének, de
pótolhatatlan segítséget nyújtott számára a hatalomért
vívott harcban, a barnaingesek
parancsnokaként pedig bármikor vállalta
a fegyveres erőszak kockázatát, ha azzal
a mozgalom érdekeit szolgálta. Ernst
Röhm szélsőséges militarista és fanatikus
náci volt, vakon hitt Hitlerben és
semmiféle áldozattól nem riadt vissza.
Önnön vesztét is végtelen lojalitása
okozta: rajongva tisztelt példaképe ölette
meg.
Ernst Röhm 1887. november 28-án
született Münchenben. A Sturmabteilung
vezetője már fiatal korában is katonai
karrierről álmodozott, így tanulmányai
bevégzése után belépett a hadseregbe.
Adolf Hitler barátja és
Elhivatott hazafiként harcolt a
harcostársa, Ernst Röhm világháborúban: furmányos észjárásával,
stratégiai vagy taktikai érzékével ugyan
nem tűnt ki bajtársai közül, ám küzdőszelleme megingathatatlannak,
bátorsága pedig példamutatónak bizonyult. Frontszolgálata során Ernst
Röhm nem kevesebb, mint három ízben sebesült meg, s mivel szervezete
maradandó károsodásokat szenvedett, 1917-ben szolgálatra való
alkalmatlansága miatt leszerelték. A kitüntetett világháborús veterán heves
felháborodással és mély keserűséggel fogadta a kapitulációt hírét: Röhm, a
tapasztalt frontharcos fanatikusan hitt a hadsereg törhetetlen
küzdőszellemében és a német katona önfeláldozó bátorságában, így a
kudarcot nem a fegyveres erők bukásaként élte meg, hanem külső okokra
vezette vissza – a kormányt, legfőképpen pedig a kormány mögött sejtett
zsidókat és kommunistákat tartotta felelősnek, kik rögeszmévé kövült
véleménye szerint elárulták a német népet és sárba döntötték a hadsereget.
A depressziót az idő múlásával gyűlölet, a gyűlöletet pedig heves tettvágy
váltotta fel, Ernst Röhm a politikai szerepvállalás mellett döntött: eltökélte,
hogy ereje teljéből törekszik a Németországon esett rút szégyenfolt
lemosására, és mindent megtesz a bűnösök felelősségre vonása érdekében.
Röviddel később összetalálkozott egy világháborús veteránnal, ki amatőr
politikusként agitált, próbálván mozgósítani a nemzeti oldal szimpatizánsait:
ő volt Adolf Hitler. A későbbi Führer ekkortájt még alig ismert, sem
hatalommal, sem támogatókkal nem bíró figura volt, ki mindössze nagyra
törő tervekkel és tüzes fanatizmussal rendelkezett. Sokan voltak, kik
kinevették őt, mások pedig egyetlen legyintéssel elintézték a harsányan
agitáló, a zsidóság és a kommunisták ellen uszító népszónokot, Ernst Röhm
azonban felfedezte a férfiban a leendő vezetőt. Röhm és Hitler életútja, a két
férfi személyisége és hitvallása sorszerű egyezéseket mutatott: mindketten
harcoltak és mindketten megsebesültek a világháborúban, mindketten
kitüntetéssel szereltek le, mindketten lelkes hazafiak voltak, mindketten
gyűlölték a zsidóságot és a kommunizmust, mindketten tagadták a
szociáldemokrata kormány legitim mivoltát, és mindketten radikális nemzeti
vezetést kívántak Németország élére. Adolf Hitler örömmel fogadta Röhm
barátságát, miként a férfi önként ajánlott szolgálatára is igényt tartott. A
későbbi Führer korántsem tartotta intelligensnek a harmincas évei közepén
járó férfit, ám Röhm elhivatottsága, lelkesedése és tettvágya vitathatatlanul
imponált neki: bizonyos volt abban, hogy újdonsült harcostársa nagy
szolgálatot tehet az általa vezetett mozgalom számára – így került Ernst
Röhm a Deutsche Arbeiter Partei alapítói közé.
Adolf Hitler bizalommal ajándékozta meg a világháborús veteránt, Röhm
pedig mindent megtett annak érdekében, hogy bizonyítsa, méltó a leendő
Führer bizalmára. A rákövetkező években Röhm eltökélten munkált a
szervezet kiterjesztésén, a társadalmi bázis kialakításán, s felelősséget vállalt
a vezetés személyes biztonságáért. A háborús veterán a semmiből hozta létre
a párt fegyveres szárnyát: az 1920-ban alapított Rollkommando eredeti
szerepe a pártgyűlések vigyázása volt, ám a taglétszám felduzzadásával
elkerülhetetlenné vált a szabadcsapatok mintájára szervezett milícia
átalakítása, ezáltal kezdetét vette az SA évtizeden átívelő evolúciója. A
rendezvények fegyverrel történő biztosítása elhagyhatatlan szükségszerűség
volt, mivel a szélsőjobboldali mozgalom ellenfelei rendre megjelentek a náci
találkozókon, és demonstrációkkal, torzsalkodásokkal zavarták a gyűléseket.
A politikai ellentétek nyers erőszak formájában is megmutatkoztak: a
Rollkommando tagjai és a baloldali aktivisták gyakorta verekedtek össze, és
az is megesett, hogy az opponensek behatoltak a gyűlésekre, és csakis a
Röhm által parancsnokolt milícia áldozatkészségének és agresszivitásának
volt köszönhető, hogy a pártvezetés tagjai nem sérültek meg. A
Rollkommando csak néhány hónapig létezett, majd Ernst Röhm
Zeitfreiwilligen néven átszervezte a testületet. A tagok a Reichswehr szürke
uniformisát viselték és a hadseregben megszokott rendfokozatokat
használták, majd a Kapp-puccs után az egység immáron Ordentruppe néven
szolgálta Adolf Hitler akaratát. A Sturmabteilung hivatalosan 1921.
november 4-én alakult. A Rohamosztagot Ernst Röhm a reguláris hadsereg
mintájára kívánta kiképeztetni és alkalmazni, ám Adolf Hitler elutasította a
javaslatot, és azonnali hatállyal berekesztette a tréningeket. A pártvezér
továbbra is propagandacélokra kívánta alkalmazni, illetve az ellenzék
hasonló fegyveres csoportjai ellen óhajtotta bevetni a testületet – ekkor esett
meg első ízben, hogy az NSDAP feje megnyirbálta Ernst Röhm ambiciózus
elképzeléseit, és ellentmondást nem tűrve vetett gátat a férfi lázas militariz-

Vonul a Sturmabteilung
musának. A Sturmabteilung vezetője a kisebb-nagyobb összezördülések
ellenére is hű maradt Hitlerhez, lojalitása sohasem kérdőjeleződött meg, az
SA pedig pótolhatatlan segítséget nyújtott a politikai célok megvalósítása
érdekében. A barnainges milícia tagjai nem csupán hatásos
propagandaakciókat hajtottak végre, élesen agitáltak és hevesen
demonstráltak, miként az erőszak is a mindennapos eszköztáruk részét
képezte: számos rajtaütést intéztek baloldali politikai csoportosulások és
vezetők ellen, a felvonulások pedig nem egyszer torkollottak visszataszító
atrocitásokba. A háborús veteránokból és fanatikus nacionalistákból álló
csoport az erőszak bűvöletében élt, a tagok gyakorta agresszív csürheként
randalíroztak az utcákon. Az SA korántsem volt elit jellegű alakulat, mint a
 később felállított SS: a milícia
fegyveresei jóval megengedőbb
szabályrendszer szerint tevékeny-
kedtek, s gyakorta megesett, hogy a
részeg barnaingesek verekedéseket
és botrányokat robbantottak ki
különböző nyilvános helyeken.
Ebből kifolyólag az NSDAP
fegyveres szárnyának megítélése a
pártvezetésben sem volt ellentmon-
dásoktól mentes, ám tény, hogy Ernst
Röhm emberei hatalmas támogatást
jelentettek a mozgalom számára –
többek közt a botrányba fulladt
müncheni Sörpuccs sem kerülhetett
volna végrehajtásra a rohamoszta-
gosok támogatása nélkül.
SA toborzóplakát
1923. november 8-án a bajor
kormány gyűlést tartott München-
ben, mely rendezvényen körülbelül háromezer kormányhivatalnok vett részt.
A rendezvényen jelen voltak a kormány vezető tisztségviselői, a hadsereg
tisztjei, a prominens személyek védelme azonban nem volt megfelelően
biztosítva – ezt a biztonsági rést használták ki az NSDAP vezetői. Miután
Gustav von Kahr, Bajorország miniszterelnöke fellépett a pódiumra és
belekezdett beszédébe, Adolf Hitler, Ernst Röhm, Hermann Göring, illetve a
náci párt vezetésének egyéb tagjai felfegyverzett SA-rohamosztagosok
kíséretében betörtek a csarnokba. Hitler felszaladt a pódiumra, előhúzta
fegyverét, két lövést adott le a levegőbe, majd félrelökte a miniszterelnököt,
és bejelentette, hogy kezdetét vette a müncheni puccs, melynek célja a
nemzeti forradalom kirobbantása. Az SA-tagok sorokba rendeződve
vigyázták a tömeget, míg Adolf Hitler Gustav von Kahr-t, Ottó von Lossow-
t és Hans von Lossow-t egy különterembe vezettette. Az NSDAP vezetője
rövid szózatot intézett a miniszterelnökhöz, a rendőrparancsnokhoz és a
hadsereg parancsnokához, majd ellentmondást nem tűrvén közölte, hogy
magához ragadja Németország elnöki posztját. Hitler együttműködést
ajánlott a vezetőknek, és megígérte, hogy kollaboráció esetén megfelelő
tisztségeket biztosít számukra az általa vezetett új kormányban. A
kormányhivatalnokok hevesen tiltakoztak az ajánlatként elővezetett
ultimátum hallatán, és kijelentették, hogy semmi szín alatt nem hajlamosak
teljesíteni Adolf Hitler akaratát. Az NSDAP vezetője fenyegetőzni kezdett:
„Van még három golyóm az Önök számára, Uraim, és egy magamnak!". A
csőre töltött lőfegyver döntő érvnek bizonyult, és a foglyok – mi mást is
tehettek volna az adott helyzetben? – elfogadták Hitler akaratát. Rövidre rá
megérkezett Eric Ludendorff, és megalakult az Adolf
Hitler által vezetett
árnyékkormány. A
katonatiszt, ki
korábban a német
hadsereg főparancsno-
kaként szolgált, a náci
párt szimpatizánsa volt:
véleménye szerint a
háborút nem a
katonaság vesztette el,
hanem a zsidók és a
A Stosstrup Hitler katona kommunisták ármány-
kodása, illetve a vezetők árulása miatt tette le a fegyvert Németország. Adolf
Hitler a német hadsereg főparancsnoki tisztjét ajánlotta fel Ludendorff
számára, aki elfogadta a vezetőit is különféle posztokra emelte (egyértelmű
utalás a későbbi Endlösung-programra, hogy Rudolf Hess feladatául a
zsidók és a felkérést, és hűséget fogadott. Hitler ezután szólította magához
Ernst Röhmöt, az SA vezérét, akit hadügyminiszterré nevezett ki, majd a
mozgalom további kommunisták felkutatását, összeírását és deportálását
tette meg). Az új kormány „felállítása" után Adolf Hitler eltökélte, hogy az
SA-csapatok élén Berlinbe vonul. Ernst Röhm ekkor javaslatot tett,
miszerint a rohamosztagosoknak el kell foglalniuk a rádióállomásokat és a
postahivatalokat, hogy Berlin ne értesülhessen a puccsról. Vezére azonban,
fatális hibát vétve, visszautasította a tervet – így esett meg, hogy mikor
Adolf Hitler útra kelt a Röhm által vezetett, mintegy 3000 fegyverest
számláló csapat élén, a kormány már tudomást szerzett az erőszakos
akcióról.
Másnap Adolf Hitler, Ernst
Röhm, Hermann Göring és a
náci vezetők az SA-csapatok
által kísérve átvonultak
Münchenen, ám váratlanu1
rendőrségi úttorlaszba
ütköztek. A karhatalmisták
megá1lásra szólították fel a
csoportot, ám az SA roham-
osztagosai tovább nyomul-
tak – erre a rendőrség tüzet
Propaganda és agitáció nyitott.
 Rövid tűzpárbaj
kezdődött, melyben 21
fő meghalt, körülbelül
száz pedig megsebe-
sült. A horogkeresztes
zászló alatt masírozó
fegyveresek, bár jelen-
tős számbéli fölényt
élveztek, megrémültek
és szétszóródtak – a
legitim kormány
erőszakos megdönté-
Az SA kulcsszerepet játszott a kampányok során sére tett kísérlet így
elhalt. Maga Adolf Hitler is elmenekült, majd egy baráti házban keresett
menedéket, ám rövidre rá őt és az NSDAP egyéb vezetőit letartóztatták,
majd bírósági tárgyaláson elítélték. A puccs kiötléséért és végrehajtásáért
felelős párt funkcionáriusai akár halálbüntetést is kaphattak volna, ám
mérhetetlen szerencséjükre a bajor kormány telve volt szimpatizánsokkal,
kik közbenjártak az elfogott náci vezetők érdekében, így legvégül csekély
büntetések születtek (maga Adolf Hitler hazaárulásért öt év börtönbüntetést
kapott, de a reá mért szabadságvesztésből csak néhány hónapot kellett
ténylegesen leülnie).
Az NSDAP és az SA feloszlatásra került, ám Ernst Röhm megúszta a
börtönt, és Adolf Hitler raboskodása idején is életben tartotta a mozgalmat
(az SA Frontbann néven vészelte át a csend hónapjait). A náci vezető 1924
decemberében került ki a börtönből, majd 1925 februárjában újfent
megalapításra került az NSDAP, illetve a Sturmabteilung. A rákövetkező
években a szervezet egyre növekedett, a taglétszám megemelkedett, Ernst
Röhm egy időre mégis kivált a barnaingesek közül: egy heves vita után
feladta posztját és Bolíviába távozott, ahonnan csak 1931-ben, Adolf Hitler
kérésére tért vissza. Röhm feladata egy bármikor bevethető milícia felállítása
volt, így a veterán megkezdte a Sturmabteilung átszervezését és a tagok
katonai kiképzését.
Am az évek múlásával az SA megítélése nagymértékben megváltozott.
Adolf Hitler, miután megszerezte a kancellári posztot, sokkalta inkább kínos
problémák kiapadhatatlan forrásaként tekintett az Ernst Röhm által vezetett
szervezetre, miként régi bajtársa szerepe is kérdőjelessé vált. A világháborús
veterán, ki mérhetetlen segítséget nyújtott a mozgalom kezdetén, majd a
választást megelőző propaganda-hadjárat során, nem kívánatos személlyé
vált. A leendő diktátor ekkor már kevéssé bízott az SA-ban: a vezetők –
többek közt Röhm – csapodár életmódja veszélyeztette a Nemzetiszocialista
Pártról propagált képet, Adolf Hitler pedig felháborodva fogadta a
homoszexuális orgiákról, a heves italozásokról, a kábítószer-fogyasztásról
szóló pletykákat, melyek nem nélkülözték a valóságos alapokat. Ernst Röhm
nemkülönben elégedetlen volt a dolgok folyásával: a férfi szolgálataiért
cserébe igényt tartott a hadsereg főparancsnoki posztjára, ám ezt nem kapta
meg.
A világháborús veterán vágya az
volt, hogy milliós taglétszámmal
bíró fegyveres szervezetté alakítsa
át, majd a hadseregbe olvassza az
SA-t, ám Adolf Hitler eme
törekvését is áthúzta. Röhm,
miután javaslatai sorra elutasí-
tottak, türelmetlenné vált és
ellenpropagandát folytatott, lázas
beszédekben kérve számon a
nemzeti forradalom beteljesítésére
tett ígéreteket: „Az SA és az SS
nem fogja hagyni, hogy a félig
végrehajtott német forradalom
elaludjon, vagy elárultasson!" –
hangzott éles bírálata. Ernst Röhm
azonban az elmérgesedő viták
ellenére is lojális maradt a
Propagandaplakát: a barnaingesek
Führerhez: az SA vezetője álmában
magasra emelték a nácizmus zászlaját sem gondolta volna, hogy régi
harcostársa ellene fordul. Röhm
ítélőképessége ezúttal csődöt mondott: míg a barna-ingesek vezére
fenyegetőzése által is a konszenzust kereste, Adolf Hitler ekkorra már
eltökélte, hogy hatalma megóvása érdekében félreállítja a követelőző
veteránt és lefejezi az SA-t.
Az összehangolt műveletet, amely a Hosszú
kések éjszakája néven vonult be a
történelembe, gondos tervezés előzte meg.
Adolf Hitler az elit SS testületet használta fel
az SA-vezetők ellenében, Himmler fanatikus
katonái pedig vállalták a véres feladatot. A
Leibstandarte SS Adolf Hitler tagjai 1934.
június 30-án, éjszaka ütöttek rajta a
Hanselbauer hotelben tartózkodó Ernst
Röhmön. Az SA vezetőjét az ágyból
rángatták ki, majd államellenes szervezkedés
gyanújára hivatkozva fegyveres őrizetbe
Az SA vezetője: büszke volt
vették és a Stadelheim börtönbe szállították.
pártjára és vezérére Röhm magából kikelve követelte, hadd
beszélhessen Hitlerrel, ám a Führer immáron nem kívánt találkozni régi
harcostársával, ki oly sok alkalommal tolta meg a náci mozgalom kátyúba
ragadt szekerét a totális hatalomhoz vezető rögös úton. Az NSDAP vezetője
sem egyezkedni, sem tárgyalni nem kívánt, hanem töltött fegyvert küldött
Röhm számára, arra szólítva fel a férfit, hogy önkezével vessen véget az
életének. A hisztérikus állapotba sodródott Ernst Röhm azonban nem kívánt
engedelmeskedni: azt kiabálta, hogy ha Adolf Hitler el akarja őt veszejteni,
akkor járuljon elébe és végezzen vele személyesen. A Führer azonban nem
kívánta a végtelenségig folytatni a számára oly kellemetlen komédiát, így
utasította az Leibstandarte SS Adolf
Hitler tisztjeit, hogy végezzék ki a rabot:
rövidre rá két SS-tiszt lépett be Röhm
cellájába, kik több lövést adtak le a
védtelen férfira. (A kivégzést végrehajtó
páros egyik tagja Michael Lippert volt, a
másik személyazonossága sohasem
került megnyugtató módon tisztázásra.
Valószínű, hogy Theodor Eicke volt az,
ám meglehet, hogy a teljes tisztogatási
akció irányításával megbízott Joseph
„Sepp" Dietrich volt a második
mészáros.)
Kétséges, hogy Ernst Röhm hűséges és
áldozatkész szolgálatai hiányában Adolf
Hitler képes lett-e volna diadalra vinni a
Ernst Röhm: vesztét önnön hűsége náci mozgalmat. A Sturmabteliung az
okozta NSDAP fegyveres szárnyaként kulcs-
szerepet játszott a zűrzavaros időszakok
átvészelésében, a sikeres propagandatevékenységben és az ellenzékkel
szemben vívott harc során. Ernst Röhm és az általa parancsnokolt
barnaingesek felbecsülhetetlen értékű támogatást nyújtottak Adolf Hitler
számára a hatalomért vívott küzdelemben, ám az összeurópai dominanciára
törő Führer feláldozta régi harcostársát a konszolidáció oltárán.

HALÁLFEJESEK VEZÉRE:
THEODOR EICKE
A fekete egyenruhába bújtatott Waffen-SS volt a Harmadik Birodalom
legrettegettebb katonai szervezete, ám a Védosztagon belül is akadtak olyan
alakulatok, melyek kulcsfontosságú szerepet játszottak a náci ideológia
megvalósítása során. Az 1933-ban felállított Totenkopf hadosztály az első
SS hadosztályok közé tartozott: tagjait mindenre kiterjedő figyelemmel
válogatták össze, kiképzésük irgalmatlanul szigorú volt, a rájut testált feladat
pedig megingathatatlan fanatizmust és példátlan könyörtelenséget
feltételezett. A Halálfejesek közül került ki a náci koncentrációs táborok
őrszemélyzete, ők voltak azok a katonák, kik gyűlölet, brutalitás és hűség
szempontjából mindenki mást felülmúltak. Parancsnokuk, Theodor Eicke
SS-Obergruppenführer volt a koncentrációs táborok legfőbb felügyelője:
lelkét több százezer ember halálért és megkínoztatásáért terheli soha nem
múló felelősség.
Theodor Eicke 1892. október 17-én született
Solingenben. Édesapja állomásmesteri
munkájával szerzett jövedelméből tett
kenyeret a családi asztalra, így érthető
módon szerette volna, ha fia továbbtanul, és
magasabb presztízsű, jobban jövedelmező
álláshoz jut. Az ifjú Theodor Eicke azonban
sem különösebben elmésnek, sem
különösebben szorgalmasnak nem
mutatkozott, így már elemi tanulmányai
során is gyenge teljesítményt nyújtott. A fiút
sem a reál-, sem a humántárgyak nem
érdekelték, iskolai magatartása pedig
legalábbis kifogásolható volt. Ellenben
Theodor Eicke SS- szenvedélyes vonzalmat érzett a fegyveres
Obergruppenführer
erők iránt: felnőttként rendőrként, vagy
katonaként szeretett volna érvényesülni. Theodor Eicke alig 17 éves korában
kibukott az iskolából, ám tanulmányainak bevégzetlensége cseppet sem
zavarta az ifjút, ki rögvest jelentkezett a hadseregbe. A fiatalember a 23.
bajor gyalogsági ezred katonája lett, majd a 3., később pedig a 22. ezredhez
kelült, ahol altisztként szolgált. Theodor Eicke a 22. bajor gyalogsági ezred
katonájaként szolgálta végig az első világháborút, a felperzselt csatamezőn
vívott gyilkos küzdelmek során tanúsított rendíthetetlen bátorságával
kiérdemelve a Vaskeresztet. A háború után azonban semmiféle
karrierlehetőséget nem látott a töredékére fogyasztott, ezeregy megkötés
által lebénított hadseregben, így leszerelt. Eltökélte, hogy a civil életben
helyezkedik el, ezért be kívánta fejezni félbehagyott tanulmányait, ám újfent
kibukott az iskolából. Theodor Eicke nem rendelkezett mással, mint azzal a
tapasztalattal, melyet a hadseregben szerzett, s miután visszatérni nem
kívánt, a rendőrségnél keresett munkát. Eleinte informátorként, majd a
hivatásos állomány tagjaként dolgozott, ám rövidre rá távozni kényszerült a
karhatal-misták köréből.
Theodor Eicke-t nem pusztán elégtelen iskolai végzettsége okán
menesztették, de politikai okok is nagy súllyal estek latba a döntés
meghozatalában: a férfi ugyanis radikális nacionalista volt, és természetéből
adódóan vonzódott a diktatórikus kormányzat ideáljához. Eicke gyűlölte a
Weimari Köztársaság demokratikus berendezkedését, illegális politikai
demonstrációkon tűnt fel, olyan csoportokban vállalva aktív szerepet,
melyek a nyugati hatalmak bábjának, gyenge és hatalomra méltatlan
kormánynak tartották a fennálló adminisztrációt, s követelték az államfő
lemondását. Nyilvánvaló, hogy a szélsőséges ideológiai nézeteket valló, a
fennálló kormányzati rend megdöntésére felesküdött Theodor Eicke idegen
volt a rendőri hivatás gyakorlói számára, így mennie kellett.
Theodor Eicke már 31 éves volt, mikor
életében először polgári állást vállalt az
IG Farben ludwigshafeni üzemében. Itt a
cég belső hírszerzésénél dolgozott, tehát
operatív feladatokat látott el, amely jóval
inkább kedvére való volt, mintha a
gazdasági területen helyezkedett volna
el, vagy a tényleges gyártási folyamatok-
ban vállalt volna részt. Új munkaköre
immáron lehetőséget adott rá, hogy
Az NSDAP jelvénye: Eicke I928- szabadon politizálhasson, így Eicke
ban tűzte fel továbbra is látogatta a nacionalista
gyűléseket és demonstrációkat.
A szélsőséges politikai nézeteket hirdető Theodor Eicke természetszerűen
felfigyelt Adolf Hitlerre, s rövidesen a heves szónoklatairól ismeretté váló
politikus követőjévé vált. A férfi 1928. december 1.-én lépett be a
nemzetiszocialisták közé, röviddel később pedig az Ernst Röhm által
vezetett SA tagja lett. A férfi itt végre megtalálta azt a közeget, melyben
szabadon kifejthette politikai nézeteit, s mely értékként ismerte el ideológiai
meggyőződésének alapjait: a lángoló nacionalizmust, a gyűlöletben teljes
rasszizmust, és a nyers erő kultuszát. Az SA tagok csapodár életmódja, a
szervezet felső köreiben tapasztalt homoszexualitás, az indulatos
cselekedetekre való hajlam azonban már kevéssé nyerte el Theodor Eicke
tetszését, így 1930 augusztusában átlépett az SS kötelékébe. A faji alapon
toborzott, szigorú szabályok bonyodalmas rendszere által igazgatott,
politikai küldetéssel bíró, elit jellegét nyíltan vállaló, s arra büszke
Védosztag ideális környezetet biztosított a férfi számára, aki fáradhatatlanul
agitált, így számos tagot szerzett az SS számára. Agilitásával és
megkérdőjelezhetetlen elhivatottságával komoly tiszteletet vívott ki, így
Heinrich Himmler 1931-ben SS-Standartenführeri rangra emelte Theodor
Eicke-t, aki boldogan fogadta az előléptetést, és újfent örök hűséget fogadott
Adolf Hitler felé.
Theodor Eicke heves politikai aktivitása munkáltatója, az IG Farben
figyelmét is felkeltette. A cég 1932 elején elbocsátotta az alkalmazottat, ki
munkahelyén is agitált és a fennálló államhatalom ellenében szervezkedett –
így a férfi minden idejét a náci párt ügyének szentelhette. Theodor Eicke
fanatikus elkötelezettségét nem pusztán szavakkal, de tettekkel is bizonyítani
kívánta, amely törekvés komoly következményekkel járt: a férfi az NSDAP
legveszedelmesebb politikai ellenfeleit pokolgép által kívánta meggyilkolni,
ám a rendőrség még időben lefülelte, s bíróság elé állította a merényletre
készülődő SS-tagot. Theodor Eicke két év börtönre ítéltetett, ám büntetését
soha nem töltötte le: befolyásos náci bajtársai körmönfont módon egérutat
szereztek számára, és a férfi Heinrich Himmler tanácsára Olaszországba
szökött.
Theodor Eicke 1933 márciusában,
Adolf Hitler kancellárrá választása
után tért vissza Németországba. Náci
bajtársai örömmel fogadták a
mozgalom élharcosai közt számon
tartott férfit, maga Heinrich Himmler
pedig kitüntető megbízatást bízott rá:
Dachau, a frissen felállított
koncentrációs tábor parancsnokává
nevezte ki. Kétségtelen, hogy Theodor
Eicke minden szempontból tökéletes
„Eicke apu" katonái körében ember volt a gonosz feladatra: a
harcmezőt megjárt veterán sem a
szenvedés, sem a nyers erőszak látványától nem riadt vissza, mélységesen
gyűlölte a náci ideológia ellenségeit, hűségéhez, áldozatkészségéhez és
tettrekészségéhez pedig semmiféle kétség nem férhetett.
A koncentrációs tábor parancsnoksága kényes poszt volt, hisz Dachau a náci
államigazgatás egyik legbizalmasabb ügyének számított; Theodor Eicke
tevékenysége azonban nem pusztán kielégítette az elöljárói által
megfogalmazott igényeket, de valósággal lenyűgözte az SS vezetését. A férfi
minden téren átfogó reformokat vezetett be: átalakította a tábori
szabályzatot, megváltoztatta az őrszemélyzetre vonatkozó előírásokat,
kidolgozta a megfelelő kiképzés módszereit és általános ideológiai
ajánlásokat tett. Theodor Eicke parancsnoksága alatt a Totenkopf divízió
tagjai feltétlen engedelmességet tanúsító, minden parancsot vakon követő, a
láger szerencsétlen foglyai iránt semmiféle együttérzést nem tanúsító,
végsőkig fanatizált katonákká értek, kik sem a kegyetlenkedésben, sem az
áldozatkészség terén nem ismertek semmiféle határt. Dachau parancsnoka
szélsőséges antiszemita és kommunistaellenes volt, a rabok élete számára
semmiféle értékkel nem bírt, az őrszemélyzet felkészültségét azonban
mindenki másnál szigorúbban vette – vezetése alatt a Dachau koncentrációs
tábor a kibontakozóban lévő náci terror leghatékonyabb megtorlóeszközévé
vált. Dachau parancsnoka már korábban is bírta Heinrich Himmler
személyes barátságát, ám a koncentrációs tábor működtetése során
felmutatott eredményei oly imponálónak bizonyultak a náci elit tagjai
számára, hogy maga Adolf Hitler is felfigyelt a férfira. A Führert lenyűgözte
a rettenetes célokat szolgáló intézmény hatékonysága és a tábori
őrszemélyzet fanatizmusa, így személyesen konzultált a Waffen-SS
parancsnokával, arra kérve őt, hogy juttassa magasabb pozícióba Dachau
parancsnokát. Himmler SS-Reichsführer 1934. január 30-án SS-
Brigadeführerré léptette elő Theodor Eicke-t, májusban pedig a
koncentrációs táborok fő inspektorává nevezte ki a férfit.
1934. július 4.-től kezdve egészen haláláig Theodor Eicke volt a náci
koncentrációs táborok rendszerének legfőbb parancsnoka: ő rendelkezett a
tábori szabályzatot, a foglyokkal való bánásmódot, a munkaprogramokat, a
büntetéseket, nemkülönben a változatos módon elkövetett tömeggyil-
kosságokat illetően. Semmi sem történhetett a lágerekben az ő tudta és
jóváhagyása nélkül, közvetlenül Heinrich Himmler felé tartozott jelentési
kötelezettséggel, így a felsőbb körök felől érkező utasításokról is közvetlen
módon értesült – Theodor Eicke SS-Brigadeführer, az egykori köztörvényes
bűnöző, immáron a náci végrehajtó hatalom legfontosabb figurái közé lépett.
Adolf Hitler nem pusztán elismerte Theodor Eicke képességeit, de számolt is
a Waffen-SS tisztjével és fanatikus embereivel. A Führer 1934 tavaszán
elhatározta, hogy véres leszámolás által állítja félre az SA egyre több
problémát okozó vezetőit, ám a terv kivitelezése korántsem mutatkozott
egyszerűnek: mindenek előtt jól képzett, megbízható és soha meg nem ingó
fegyveresekre volt szüksége, kik legfőbb vezérük parancsszavára saját
bajtársaik ellen is képesek megingás nélkül fegyvert emelni. Adolf Hitler az
akcióban különösen fontos szerepet szánt Theodor Eicke-nek, ezért arra
kérte, hogy legfanatikusabb embereiből válogasson ki egy bármikor
mobilizálható különítményt. 1934 június 30-ának véres éjjelén Eicke újfent
bizonyítékát adta vak hűségének:
Joseph Dietrich oldalán számos SA vezetőt fogott el és börtönzött be, és
valószínű, hogy személyesen végezte ki az SA parancsnokát, Ernst Röhm-öt.
A Hosszú kések éjszakája során Theodor Eicke példátlan szolgálatot tett
Adolf Hitler és Heinrich Himmler felé, kik hálájuk jeléül SS-
Gruppenführerré léptették elő a tisztet, és kiterjesztették egyébként is
komoly hatalmát.
Az SA elleni megtorlóhadjárat végeztével a Halálfejesek vezére ismételten a
koncentrációs táborok rendszerének kiterjesztésével és igazgatásával kezdett
el foglalkozni. A rákövetkező években Eicke egyre aktívabbá vált: a náci
hatalom kiteljesítésével, az igazságszolgáltatás feletti kontroll
megszerzésével, a totális állam megvalósításával egyre több és több
személyt ítéltek el és deportáltak, a politikai ellenállókból,
homoszexuálisokból, prostituáltakból, zsidókból, keresztény egyházak és
szekták tagjaiból, vallási vezetőkből álló fogolytömeget pedig már nem tudta
befogadni Dachau. Az új koncentrációs táborok – Sachsenhausen,
Büchenwald, Ravensbrück, Mauthausen – felállításának, az őrszemélyzet
kiképzésének, a lágerek általános felügyeletének dolgaiban Theodor Eicke
járt el. Tevékenysége során a Dachauban kialakított mintát vette alapul,
amely ekkora már bizonyította hatékonyságát és precíz működtethetőségét.
Theodor Eicke oly szoros szálakkal
kötődött a náci hatalom legfelsőbb
köreihez, az általa parancsnokolt
Totenkopf-divízió pedig oly megingat-
hatatlan hírnévvel bírt, hogy az SS-tiszt a
Harmadik Birodalom legfontosabb
emberei közé lépett. Eicke még a
Waffen-SS szervezetén belül is
különleges státusszal rendelkezett.
Ellenségei rettegték nevét, de még közeli
bajtársai is félték a koncentrációs
táborok rendszerének parancsnokát.
Theodor Eicke végtelenül szigorú,
könyörületességet sohasem mutató tiszt
volt, hatalomra éhes és fékezhetetlenül
A Totenkopf-hadosztály katonái ambiciózus, következetes és precíz,
keleten: félelmetes harcosokká brutális és ördögien gonosz. A legkisebb
váltak kihágást is főbenjáró vétségként kezelte,
azon személyeket pedig, kik bármely kritikával merészelték illetni Adolf
Hitlert, a nemzetiszocialista hatalmat, avagy a náci ideológiát, irgalmatlanul
megleckéztette. Hatalmából, reputációjából és beosztásából adódóan szinte
bárki felett rendelkezhetett, a koncentrációs táborokban pedig élet és halál
ura volt. O alakította ki a náci lágerek hatalmas rendszerét, ő volt felelős a
tömeggyilkosságokért és a mindennapos szadista rémtettekért, melyekre
egyenesen bátorította katonáit: fő céljai közt szerepelt, hogy felszámolja a
foglyok és az őrök közti emberi kapcsolatokat, és elérje, hogy a személyzet
semmiféle értéket ne tulajdonítson a rabok életének. A katonái által csak
„Eicke apunak" nevezett tiszt tökéletesen kontrollált terrort teremtett.
A Theodor Eicke parancsnoksága alatt álló Totenkopf hadosztály a háború
éveiben meglehetősen ellentmondásos hírnevet szerzett. „Eicke apu" katonái
remekül képzett, vakmerően bátor, saját veszteségeikkel mit sem törődő,
senkitől és semmitől soha vissza nem riadó, nagy harcértékű alakulatot
képeztek, amely a legszélsőségesebb körülmények közepette is kivételes
helytállást tanúsított, és soha nem adta fel a küzdelmet – a halálfejesek,
hűségüket bizonyítandó, inkább vállalták a halált, mint a szégyenteljes
megadást. A Totenkopf hadosztály tagjainak könyörtelensége és szadizmusa
azonban rettenetes rémhíreket fiadzott, melyek egyáltalán nem nélkülözték a
valóságalapot. Theodor Eicke vezénylete alatt a katonák végsőkig fanatizált,
az ellenség iránt sem tiszteletet, sem könyörületet nem mutató harcosokká
váltak: a Halálfejesek nem az ellenfél legyőzésére, hanem totális
megsemmisítésére törekedetek. így a Totenkopf-divízió legendás harci
teljesítménye ellenére is kétes hírű alakulattá vált, a kétes
hírnevet pedig csak tovább rontották
az olyan atrocitások és bűnök,
melyeket a hadosztály tagjai
elkövettek. A lengyel hadjárat során is
történtek ilyen esetek, ám a leginkább
rettenetes cselekedet a francia hadjárat
során történt, mikor a brit királyi
Norfolk Ezred Le Paradis mellett
fogságba esett katonáit a Totenkopf-
hadosztály második gyalogezredének
Fritz Knoechlein SS-Obersturmführer
által parancsnokolt tagjai minden
létező katonai egyezményt durván
megszegve, holmi lőfegyverekkel
felszerelt mészárosok módjára
legéppuskázták. A 99 fős, fegyverrel
nem rendelkező, a genfi konvenció
Docfiau kapuja
védelme alá eső fogolycsoportból csak
ketten élték túl a golyózáport, bajtársaik mind meghaltak – a háborús
bűncselekményért pedig nem csupán Fritz Knoechlein-t, de közvetve
parancsnokát, Theodor Eicke-t is felelősség terhelte. (A túlélők beszámolói
alapján a háború után a szövetséges katonai
törvényszék kivizsgálta a Le Paradis-i
mészárlást, Fritz Knoechlein-t pedig háborús
bűncselekmény elkövetésének vádjával
bíróság elé állították. A tárgyalás során
bizonyítást nyert a tiszt bűnössége, így a
Totenkopf-hadosztály Lovagkereszttel
kitüntetett mészárosát kötél általi halálra
ítélték, amely ítéletet 1949. január 28-án
hajtottak végre.)
Theodor Eicke SS-Obergruppenführer soha
nem szembesülhetett vele, mily
elképzelhetetlen földi poklot sikerült Fogoly egy koncentrációs
részletekbe menő, aprólékos munkája által táborban: Theodor Eicke
felépíteni. A Waffen-SS tisztjét sohasem földi poklot épített
állíthatták bíróság elé, s nem kérhették számon rajta emberiség ellen
elkövetett bűneit. A Totenkopf hadosztály parancsnoka nem élte meg a
Harmadik Birodalom bukását, s nem lehetett tanúja az Auschwitzban
elkövetett rémségek kiteljesedésének: 1943. február 23-án, a keleti fronton
vesztette életét, mikor futárgépét lelőtte egy orosz légvédelmi üteg.
A náci propagandasajtó hősi halottként emlékezett meg róla.

A „ZSIDÓÜGYI SZAKÉRTŐ":
ADOLF EICHMANN
Kari Adolf Eichmann vezette a Gestapo IV B4 Zsidóügyi Részlegét,
hivatalos titulusa szerint „zsidóügyi szakértőként" kapta meg a különösen
kényes és jelentőségteljes megbízatást. Eichmann építette fel a Holocaust
gépezetét és alakította ki a logisztikai hétterét, az ő akarata szerint működtek
a náci halálgyárak olajozott masinaként dolgozó, akadozástól mentes
gépezetei, melyek feladata a deportált zsidóság tervszerű elpusztítása volt. A
Waffen-SS tisztje emberi életek millióiért volt felelős: oly rettenetes bűnt
követett el, mellyel szemben semmiféle megtorlás nem nevezhető
elégségesnek.
Adolf Eichmann 1906. március 19-én
született Cologne mellett, egy
középosztálybéli protestáns család ötödik
gyermekeként. Édesanyja, Maria
Schefferling fiatalon elhunyt, a tragikus
esemény által megcsonkult család pedig
Ausztriába, Linz városába költözött.
Eichmann gyermekkorában sokat
szenvedett kortársai gonosz gúnyoló-
dásától, kik haja színe és bőrének árnyalata
miatt „kis zsidónak" csúfolták őt.
Meglehet, a sorozatos inzultusok által
kiváltott stressz is szerepet játszott benne,
hogy a gyermek sohasem vált jó tanulóvá:
Eichmann mérnöknek készült, ám kibukott
Adolf Eichmann a náci az iskolából, és egyéb munkákat kellett
„adóügyi szakértő" vállalnia. A csalódott férfi előbb édesapja,
Kari Eichmann kicsiny bányászati társaságánál dolgozott, majd egy
elektromos termékeket gyártó cég képviselőjeként biztosította megélhetését,
később pedig egy amerikai olajtársaság számára dolgozott Utazó
Ügynökként. Adolf Eichmann, a funkcionáriusok többségéhez mérten
viszonylag későn, huszonéves korában kezdett el komolyan foglalkozni a
politikával. Osztrák állampolgár lévén kimaradt a Németországban zajló
viharos eseményekből, s kevéssé ismerte a növekvő népszerűségű
Nemzetiszocialista Pártot, ám ideológiai álláspontja meglehetősen közel
esett az Adolf Hitler által megfogalmazott náci programhoz. Eichmann
roppantmód gyűlölte a zsidóságot, ám annál inkább rajongott a német népi
eszmékért; támogatta a versailles-i békediktátum semmissé tételét és a
Nagy-Németország létrehozására irányuló törekvéseket; így elképzelései
egybevágtak a nemzetiszocialisták által megfogalmazott program legfőbb
pontjaival. A család közeli barátja, az ausztriai SS-t vezető Ernst
Kaltenbrunner gyakorta nógatta, hogy társadalmi pártfogóból váljon a
mozgalom valódi tagjává, s miután Eichmann szimpátiája megerősödött,
1932-ben belépett az osztrák náci pártba.
A pártjelvény feltűzése után Adolf
Eichmann karrierje alaposan
nekiiramodott. A férfi elhagyta korábbi,
kevéssé kedvelt polgári állását, majd
kérelmezte felvételét az SS-be, amely
kérelem pozitív elbírálása után
Németországba költözött. Ernst
Kaltenbrunner közbenjárásának
köszönhetően 1934-ben már a Dachauban
felállított koncentrációs táborban szolgálta
a náci hatalmat, ám nehezen tűrte az
adminisztratív jellegű munka
monotonitását, így rövidre rá új beosztásba
Eichmann 1932 körül, civilben
kérette magát. Az SS tisztje
szeptemberben belépett a Reinhard
Heydrich által vezetett SD kötelékébe, a titkosrendőrség munkatársaként
főként hírszerzéssel és hírelemzéssel foglalkozott. Eleinte a németországi
szabadkőműves-mozgalmak felderítésével és leírásával bízták meg – a náci
rezsim élénk figyelemmel övezte az ilyesféle szervezeteket -, majd új
megbízatást kapott, amely véglegesen megfordította élete menetét, és szürke
eminenciásból a Harmadik Birodalom egyik kulcsfigurájává tette: felettese,
miután felfedezte Eichmann heves antiszemitizmusát, a zsidóügyi részleghez
helyezte át a tisztet, ahol Németország legnagyobb hatalommal és vagyonnal
bíró, prominens zsidóiról gyűjtött anyagokat. Munkája során az SD
hírszerzője egyre jobban megismerte a német zsidóság elitjét, eme
társadalmi csoport viszonyrendszerét, illetve egyre mélyebbre ásta magát a
zsidó történelembe és kultúrába. Reinhard Heydrich figyelemmel kísérte
Eichmann tevékenységét, s biztatta, hogy gyarapítsa ilyetén ismereteit, s
váljon valódi szakértővé – a férfi pedig örömmel teljesítette a felkérést.
Eichmann elméleti és gyakorlati téren is kiterjedt tanulmányokat folytatott:
megismerte a cionizmus elveit és történetét, jiddisül tanult, gyakorta
látogatta a város zsidónegyedét, és számos gyűlésen vett részt, melyekről
részletes jelentéseket készített.
Az SD vezetője elégedettséggel fogadta Eichmann alaposságát és részletek
iránti élénk figyelmét, és bevezette a tisztet a náci elit köreibe. A „zsidóügyi
szakértő" felkészültsége, nemkülönben lojalitása delejes hatást gyakorolt
Heinrich Himmler SS-Reichsführerre, aki felkérte, hogy vállalja el az SD
újonnan alapított Zsidóügyi Tudományos Múzeumának igazgatását. A
fanatikus antiszemitaként ismeretes Eichmann ez alkalommal is kifogástalan
munkát végzett, a reá testált feladatot maradéktalanul teljesítette, így
Himmler, illetve Heydrich beléje vetett bizalma egyre erősödött. Miután
tanúsította lojalitását és szakértelmét, 1937-ben megkapta első jelentős
feladatát: az SS feje a „zsidóügy" legfőbb szakértőjévé tette, s arra kérte fel,
hogy idejét és tehetségét a „zsidókérdés megoldásának" szentelje. A hosszú
távú program célja Németország „zsidómentesítése" volt, Eichmann pedig
számos lehetőséget megvizsgált, miként lehetne kivitelezni Adolf Hitler
fajpolitikai célkitűzéseit. Az SD tisztje Palesztinába utazott, és titkos
tárgyalásokat folytatott Közép-Kelet és az arab világ vezetőivel egy
nagyarányú kivándoroltatási programot illetően, ám a brit hatóságok
felfigyeltek rá, és rövid úton kitoloncolták az országból.
Ausztria annektálása után a náci vezetés
Bécsbe küldte Eichmann-t, ahol az SD
tisztje létrehozta a Zsidó Emigrációs
Központi Hivatalt. Az államigazgatási
szerv egyedüli intézményként felügyelte
az osztrák zsidóság kitelepítését, és
kizárólagos joggal bírt az emigrációs
kérelmek elbírálása terén. A hivatal
voltaképpen a náci állam által terrorizált
osztrák zsidók módszeres kifosztásával
foglalkozott: az Anschluss után Ausztria
területén is életbe léptek a német
zsidótörvények, és az állampolgári
jogaikban radikálisan korlátozott zsidók
közt sokan voltak, kik elkeseredett-
Eichmann 1932-ben lépett be az ségükben és félelmükben akár teljes
osztrák SS tagságába vagyonukat hátrahagyva próbáltak
elmenekülni az országból. A Zsidó Emigrációs Központi Hivatal kitelepülési
kérelmeket bírált el és engedélyeket bocsátott ki, ám az emigrálásra készülő
személyek biztonságát csak bizonyos anyagi ellentételezés esetén garantálta
– Eichmann tehát egy intézményesített rablással foglalkozó szervezetet
vezetett, melynek célja a menekülni vágyó osztrák zsidóság kifosztása volt.
Az emigrációs központ a rákövetkező időszakban körülbelül százezer
engedélyt bocsátott ki és jelentős hozzájárulást nyújtott a német állami
kincstár számára; érthető hát, hogy elöljárói elégedetten szemlélték a
kimagasló szervezőkészséggel és kivételes vezetői kvalitásokkal bíró SS-
tiszt tevékenységét. (Később az ausztriai részleg mintájára Berlinben és
Prágában is hasonló hivatalok alakulatok, melyek átvették az Eichmann által
kialakított irányelveket és gyakorlati eljárásokat.)
 Birkenau, a holáltóbor: Eichmann felügyelte a hatékony működését
1939-ben Heydrich – immáron a teljes náci rendőri és titkosszolgálatokat
tömörítő RSHA vezetője – visszarendelte Eichmann-t Berlinbe. A Birodalmi
Biztonsági Fő-hivatal első embere új, a korábbiaknál sokkalta jelentőség-
teljesebb, szélesebb jogkört biztosító feladattal bízta meg hűséges
beosztottját, mikor reá testálta a Gestapo ÍV B4 részlegének vezetését: Adolf
Eichmann immáron a német fennhatóság alá tartozó teljes területek legfőbb
zsidóügyi felelősévé vált, ily minőségében pedig nem csupán Ausztria és
Németország, de a „zsidókérdés" megszállt területeken való rendezéséért is
felelősséget vállalt. Eichmann a IV B4 részleg vezetőjeként a
legbefolyásosabb nácik közé emelkedett, s tagjává vált a legfelsőbb
köröknek, így stratégiai döntések terén is jogosultsággal bírt. A tiszt
rettenetes hatalmat kapott, ám ennek ellenére sem vált holmi kirakatbábúvá,
a náci propagandagépezet ikonszerű alakjává – Eichmann kulcspozíciója
mellett is szürke figura maradt, a hitleri fajpolitika megvalósítását célzó,
bűnben fogant és világraszóló gaztettek elkövetésére hivatott intézmény-
rendszer fanatikus és hűséges, ám arctalan szolgálója. Részlegvezetőként az
Adolf Hitler által megfogalmazott probléma megoldásán fáradozott: az
európai „zsidókérdés" totális megoldását kutatta. Adolf Eichmann egy
átfogó deponálási program kidolgozásán munkált, a tervvé kovácsolt
javaslatot pedig 1940 júliusában terjesztett elő. A Madagaszkár-program
lényege az európai zsidó populáció teljes kitelepítése volt a kelet-afrikai
partoknál lévő Madagaszkár szigetére; Eichmann ily módon kívánta
megoldani a német érdekzónába tartozó területek „megtisztítását" – nem
tudni, a náci vezetés miként fogadta a javaslatot, ám a Madagaszkár-program
mindörökre terv maradt, és sohasem került előkészítésre, miként
végrehajtását sem tűzték soha napirendre.
 A hitleri fajpolitika
szempontjából kiemelt
szereppel bírt a 3,5 milliós
zsidó populációjú Lengyel-
ország. A Führer már a Fali
Weiss kihirdetésekor utasí-
tást adott rá, hogy az elit
fegyveres erő, az SS katonái
kezdjék meg a lengyel
értelmiség, az államappa-
Krematórium: a IV B4 részleg vezetője jelen
volt a haláltáborok beüzemelése során rátus, a kommunista vezetők
és a pártfunkcionáriusok
kiirtását, ám a zsidó lakossággal szembeni eljárást illetően nem rendelkezett
határozott elképzelésekkel. A cselekvési terv kidolgozása így az SD-re
hárult, Reinhard Heydrich pedig Eichmann felé továbbította a feladatot. A
IV B4 zsidóügyi részleg vezetője ismételten bizonyította sátáni szakértelmét,
mikor felállította a gettók és a koncentrációs táborok rendszerét: a férfi tiszta
technokrata szemlélettel, a morális megfontolásokat teljességgel figyelmen
kívül hagyva törekedett a reá testált munka kifogástalan elvégzésére,
kizárólag a náci vezetés igényeit tartva szem előtt. Eichmann elképesztő
precizitással és hátborzongató céltudatossággal építette fel a gettók és a
lágerek rendszerét: számára a zsidóság képviselői nem emberek, hanem
tételek voltak, a tételek összessége pedig nem egy népcsoportot, hanem egy
megoldásra váró problémát képviselt. A férfi számára teljességgel
kézenfekvő, mi több, kívánatos volt a lengyel zsidóság deportálása és
kényszermunkára való alkalmazása, a célt sohasem kérdőjelezte meg, és
teljes tehetségével, sem energiát, sem időt nem kímélve munkált a népirtás
programjának megalapozásán. Adolf Eichmann mindenféle emberi, erkölcsi
és jogi aspektust figyelmen kívül hagyott, s vakon teljesítette a Führer
parancsát – amely a „lengyel zsidókérdés" mihamarabbi és maradéktalan
megoldását követelte.
A gettók és a lágerek felállítása csupán a kezdet volt; nem sokkal később
Eichmann parancsot kapott, hogy tervezze meg a lengyelországi zsidóság
fizikai megsemmisítésének módozatait, az 1942 januárjában tartott wannsee-
i konferencia során pedig a „zsidókérdés végső megoldásának"
kidolgozására kapott megbízást.
A Gestapo IV B4 részlegét vezető SS-Obersturm-bannführer ettől kezdve
egyetlen egy feladatra, az európai zsidóság totális kiirtását célzó Endlösung-
program kidolgozására, technikai és személyi feltételeinek meghatározására
összpontosított. Eichmann elképesztő erkölcsi közönnyel, egyszersmind
döbbenetes alapossággal végezte munkáját: úgy alakította ki a népirtás
menetét és módozatait, miként egy lelkiismeretes hivatalnok tervezi vállalata
költségvetését. A „zsidóügyi szakértő" logisztikai szakemberként
koordinálta a deportálásokat és a koncentrációs táborok rendszerének
működését, mindig törekedve a leghatékonyabb megoldásra, s a költségeket,
illetve a technikai igényeket is figyelembe vette – olcsón és biztonságosan
működő halálgyár-hálózatot alakítva ki. Adolf Eichmann SS-
Obersturmbannführer igazi tömeggyilkossá vált és a Holocaust legfőbb
felelőseinek körébe lépett; példátlan, véres megtorlásért üvöltő gaztetteit
azonban nem nyers erőszak és lőfegyver, hanem hideg számítás és toll által
vitte véghez. A férfi azonban nem pusztán az elméleti alapokat fektette le, de
a végrehajtás iránt is élénk érdeklődést mutatott, így rendszeresen látogatta a
megsemmisítő táborokat. A „zsidóügyi szakértő" oly fanatizmussal
törekedett a Végső megoldás minél hatékonyabb kivitelezésére, hogy
széltében-hosz-szában átutazta a német megszállás alá tartozó területeket,
felügyelte a deportálásokat és a vagonírozásokat, a halálgyárak építését és a
gázkamrák beüzemeltetését, és nem egy alkalommal tekintette meg a
tényleges kivégzéseket, hogy megbizonyosodjon az általa javasolt módszer
működéséről. Az Endlösung tévedhetetlen kezű mérnöke aprólékos
figyelemmel és lankadatlan szigorral ellenőrizte az általa megfogalmazott
terv végrehajtását, folyamatosan informálta feletteseit, a náci fajpolitika
számára tett szolgálataival pedig kivívta a legfelsőbb vezetés teljes körű
bizalmát.
Miután a német hadsereg
végrehajtotta a Margaréta-
hadműveletet, melynek során
megszállta Magyarországot,
régi barátja, Ernst Kalten-
brunner Budapestre küldte a
IV B4 részlegvezetőjét, hogy
készítse elő a helyi zsidóság
deportálását. Eichmann
ugyancsak serénynek
Auschwitz új transzportot fogad: Eichmann 380 bizonyult: az első transz-
ezer magyarországi zsidót küldött a portok alig egy hónapon
haláltáborba
belül megindultak Auschwitz
felé, majd megközelítőleg további 380 000 magyarországi zsidó került
deportálásra.
Adolf Eichmann felettébb büszke volt a Végső Megoldás programjára,
melyet elborzasztó gőggel élete legfontosabb művének tekintett: 1944 végén
büszkén jelentette Hitlernek, hogy feljegyzései szerint immáron négymillió
zsidót öltek meg a haláltáborokban, és hozzávetőlegesen további
kétmillióval végeztek az Einsatzgruppe-alakulatok.
Kérdés sem férhet hozzá, hogy Adolf Eichmann élete küldetésének tekintette
az európai zsidóság kiirtását, s miután a náci rezsim óriási hatalmat és
komoly eszközöket adott kezébe, fáradhatatlan lendülettel, mániákus
elszántsággal üldözte és üldöztette balsorsú áldozatait.
Gyűlölete olthatatlannak bizonyult: közvetlenül azelőtt, hogy a Vörös
Hadsereg körülzárta Budapestet, Heinrich Himmler SS-Reichsführer
parancsot adott a katonai segítséget igénylő deportálások azonnali
berekesztésére, ám Eichmann még a parancs megtagadása árán is elindított
egy 50 ezer főt számláló transzportot Ausztria felé.
A náci rezsim tagjai közt nemigen akadtak, kik nyíltan szembe mertek
szegülni a rettegett birodalmi vezető utasításával, ám a Gestapo IV B4
részlegének vezetőjének zsidók iránt érzett gyűlölete még lojalitásánál is
erősebbnek bizonyult.
Adolf Eichmann a Holocaust kulcsfigurája, a népirtás legfontosabb szürke
hivatalnoka volt: a Gestapo IV B4 részlegének vezetője tervezte meg a
gettók és a halálgyárak rendszerét, alakította ki a deportálások menetét és
határozta meg a halálgyárak működését, nemkülönben ő formálta ki az
Endlösung-programot és felügyelte annak pontos végrehajtását. Neve és arca
mégsem vált ismertté, így a Harmadik Birodalom összeomlása után képes
volt egérutat nyerni: noha az amerikai csapatok elfogták és internálótáborba
zárták, nem biztosítottak számára szigorú őrizetet, így a férfi 1946. január 5-
én megszökött. Miután a szövetségesek feltérképezték a náci államhatalom
szövevényes rendszerét, megismerték Adolf Eichmann valódi szerepét,
miként a nürnbergi per során elhangzott tanúvallomások is a IV B4 részleg
vezetőjét nevezték meg a Holocaust technikai részleteiért és lebonyolításáért
felelős személyként – nyilvánvaló volt, hogy felelősségre kell vonni a férfit
az általa elkövetett bűnökért. Csupán ekkor derült ki, hogy a „zsidóügyi
szakértő" rövid ideig már vendégeskedett egy amerikai hadifogolytáborban,
ám oly sok más nácihoz hasonlóan kereket oldott. A szövetségesek keresni
kezdték a férfit, ám nyomát sem lelték.
Adolf Eichmann, a náci tömeggyilkos köddé vált.
Eichmann oly sok nácihoz hasonlóan kalandos utat járt be menekülése
során: az ODESSA által biztosított hamis papírokkal előbb Ausztria, majd
Olaszország területén bukkant fel, ahonnan egy Ricardo Klement névre
kiállított útlevéllel Argentínába menekült. A háborús bűnös Buenos
Airesben telepedett le, és egy volt nácik által alapított építőipari társaságnál
helyezkedett el, majd két évre rá felesége és gyermekei is megérkeztek
Buenos Aires-be. Ricardo Klement csendes, feltűnésmentes életet élt
Argentínában, sem közügyekbe nem bonyolódott, sem a fegyveres erők
kötelékébe nem lépett be. A volt háborús bűnös jól tudta, hogy nem csupán a
szövetségesek keresik, de az izraeli titkosszolgálat is vérdíjat tűzött ki fejére,
így igyekezett minél csendesebben lapulni.
Adolf Eichmann holléte éveken át feloldhatatlannak tűnő titok maradt:
akadtak, kik kutakodtak a náci hóhér után, de a szökevény nem hagyott
nyomokat maga után, így felettébb kétséges volt, valaha is előkerül-e a férfi.
 A hajsza 1957 őszén indult meg, mikor
az izraeli külügyminisztérium egyik
tisztviselője telefonhívást kapott
Németországból: a bejelentő tudatta
vele, hogy Adolf Eichmann
Argentínában tartózkodik. Walter
Eytan rögvest felkereste a Mossad
vezetőjét, az izraeli titkosszolgálat feje
pedig ismét megnyitotta az évekkel
korábban befagyasztott ügyet. Isser
Harel átolvasta az Eichmann-ról szóló
aktákat és jelentéseket, ám a
dokumentumok vajmi kevés
információval szolgálhattak. Maga
Eichmann szürke eminenciásként Isser Harel a következőképpen
szolgálta a náci fajpolitikát fogalmazta meg azon kétségeket,
melyekkel a vadászat kezdetén kellett szembenéznie: „Nem tudtam, miféle
ember lehet Eichmann. (...) De tudtam, hogy a nürnbergi per során a náci
háborús bűnösök valamennyien őt nevezték meg a legfőbb mészárosként.
Tudtam, hogy egykoron mesterien értett a rendőrségi eljárásokhoz, és
professzionális képességeinek, illetve teljes gátlástalanságának fényében
nyilvánvaló volt, hogy különösen veszélyes zsákmány. Tudtam, hogy a
háború után kimagasló szakértelemmel tüntette el önnön nyomait.". A
Mossad vezetője eltökélte, hogy bármi áron előkeríti Eichmann-t; a férfi
által elkövetett rettenetes bűnök megtorlásért üvöltöttek, miként az emberhez
mélyen méltatlan módon elveszejtett, balsorsú áldozatok emléke is
megkövetelte a felelősségre vonást.
A feladat azonban roppant nehéznek ígérkezett. A Mossad mindössze
egyetlen, meglehetősen sovány nyommal bírt: a bejelentés alapján
valószínűnek tűnt, hogy Eichmann álnéven bujkál Argentínában. Isser Harel
mindenek előtt elhatározta, hogy élve fogja el a célszemélyt, és kicsempészi
a dél-amerikai országból, hogy Izrael állam bírósága ítélkezhessen a háborús
bűnös felett. Nyilvánvaló volt, hogy ebbéli törekvésében nemigen számíthat
az argentin kormány segítségére – a helyi adminisztráció telve volt olyan
tisztségviselőkkel, kik oltalmazták az áttelepült nácikat -, így Eichmann
felkutatására és előállítására csakis titkosszolgálati módszerek által, az
argentin törvények durva megszegésével nyílott lehetőség – ám a morális
megfontolások ezúttal sokkalta nagyobb súllyal estek latba, mint a
nemzetközi jog kodifikált szabályai.
Az izraeli titkosszolgálat számos ügynököt küldött a dél-amerikai országba,
kik megszállottan kutattak Eichmann után. Az első nyomokat a háborús
bűnös egyik fia, Nicholas játszotta az ügynökök kezére: a fiatal férfi óvatlan
módon nem egy esetben használta eredeti családnevét, és ideológiai vitákba
keveredett, melyek során nyíltan vállalta náci nézeteit. A Mossad emberei
felderítették Nicholas lakhelyét – ám a rajtaütés előtt kiderült, hogy a család
már elköltözött az adott házból. Isser Harel, bár éj-sötét kétségek kínozták, a
kudarc ellenére sem kívánta feladni a hajszát, amelyet szigorú titoktartás
mellett, a lehető legnagyobb csendben kellett folytatni: „A nyomozók nem
kockáztathatták meg, hogy a préda rájöjjön, hogy követik. Ennél is nehezebb
volt a célszemély minden kétséget kizáró azonosítása. Az egyetlen dolog, ami
rosszabb lett volna az igazi Eichmann elvesztésénél, ha egy ártatlan személyt
fogunk el.".
A Mossad ügynökei roppant kényes helyzetbe kényszerültek. Az azonosítást
nagyban megnehezítette, hogy nem rendelkeztek Eichmann ujjlenyomatával,
s mindössze régi, megfakult fényképeket birtokoltak a célszemélyről – holott
nyilvánvaló volt, hogy az egykori SS-tag külleme az elmúlt másfél
évtizedben jelentősen megváltozott. Az első jelentős eredményt 1959 végén
könyvelhették el, mikor kiderült, hogy Eichmann a háború után Ricardo
Klement névre kiállított útlevéllel menekült el Európából; valószínűnek tűnt,
hogy a keresett személy továbbra is ezt a nevet használja. Az ügynökök
csoportja végül Nicholas Eichmann nyomát követve derítette fel a háborús
bűnös lakhelyét: a keresett ház Buenos Aires San Fernando városrészében
állott. A nyomozók folyamatos megfigyelés alatt tartották az épületet és
fényképeket készítettek a család tagjairól, amelyeket Izraelbe továbbítottak.
Különös fintora a sorsnak, hogy a végső bizonyítékot maga a célszemély
játszotta a kezükre: Ricardo Klement 1960. március 21-én hatalmas
virágcsokorral kedveskedett feleségének, ki szembeszökően elegáns
öltözetben köszöntötte férjét házuk kapujában, öltönyt és nyakkendőt viselő
gyermekei oldalán. A Mossad ügynökei mind ismerték Adolf Eichmann
személyes kartotékját, így tudták, hogy a férfi 1936. március 21-én vette
feleségül Vera Liebelt – a pár ezen a napon ünnepelte az ezüstlakodalmat.
Ricardo Klement személyazonossága immáron minden kétséget kizáróan
tisztázásra került: a náci háborús bűnös, a Gestapo IV B4 részlegének
vezetője horogra akadt.
A jelentések átvétele után maga Isser Harel is Argentínába utazott, hogy
személyesen vezesse a harminc ügynököt számláló csoport által
végrehajtandó titkos akciót. A Mossad vezetője maradéktalanul tisztában
volt vele, hogy Eichmann elrablásával súlyosan megsérti a helyi
törvényeket, miként a nemzetközi jogszabályokat is semmibe veszi, ezért
mindenre kiterjedő figyelemmel, különös óvatossággal tervezte meg a
műveletet.
A híres akcióra május 11-én került sor. Az izraeli titkosszolgálat emberei
Eichmann háza előtt várták a munkából hazatérő férfit, majd miután a
célszemély leszállt a buszról, odaléptek hozzá, megragadták, autóba
taszították és elhajtottak. Az emberrablás alig néhány perc alatt lezajlott,
maga Eichmann nem tanúsított számottevő ellenállást. A férfit ezután egy
üres házba szállították, ahol egy héten át tartották fogva. Eichmann gyorsan
felfedte kilétét, és szemlátomást mindenre hajlandó volt, hogy elnyerje fogva
tartói jóindulatát. „Köddé vált az SS-tiszt, aki egykoron emberek százait
parancsnokolta. Egy ideges és rémült, betegesen segítőkész emberrel álltunk
szemben.".
Adolf Eichmann családja a várt módon reagált a férfi eltűnésére: Vera Liebel
végigtelefonálta a kórházakat, ám a rendőrséget nem merte értesíteni; miután
sehol sem lelte férjét, kapcsolatba lépett a városban élő ex-nácikkal, ám azok
megtagadták a segítségnyújtást. Az álnéven bujkáló volt SS-tagok rettegtek
a lehetőségtől, miszerint rájuk is lecsap az izraeli titkosszolgálat, így sokan
összecsomagoltak, és pánikszerű tempóban hagyták maguk mögött
Argentínát – sokan inkább visszatértek Európába, annak reményében, hogy
egykori gaztetteik színhelyén csendben meglapulhatnak.
A Gestapo hajdani tisztjét hamis papírokkal, mint agykárosodást szenvedett
baleseti sérültet csempészték ki Argentínából; az Isser Harel által kiötlött
fedőtörténet szerint orvosi kezelés végett szállították át Izraelbe május 20-án.
Rövidre rá kezdetét vette a világtörténelem egyik leghíresebb büntetőpere.
Adolf Eichmann-t Jeruzsálemben állították bíróság elé zsidó nép ellen
elkövetett, emberiség ellen elkövetett, illetve háborús bűncselekmények
vádjában. Az eljárást soha nem tapasztalt élénkséggel figyelmezte a
nemzetközi sajtó, cikkek ezrei jelentek meg világszerte, melyek Eichmann
múltját és szerepét vizsgálták, vagy éppen ismertették. A monstre per során a
bíróság száznál is több tanút hallgatott meg és több folyóméternyi
iratanyagot mutatott be, szakértők tucatjait idézte be és számos szembesítést
hajtott végre. A közvélemény, legfőképpen pedig az izraeli társadalom oly
heves gyűlölettel viseltetett a vádlott iránt, hogy félő volt, Eichmann még az
eljárás befejezése előtt merénylet áldozatává válik; ezt megelőzendő, a
tárgyalóterembe golyóálló üvegből készített kabint helyeztek, illetve a létező
legszigorúbb védőőrizetet biztosították a vádlott számára.
A négy hónapon át húzódó bűnvádi eljárás során bemutatott dokumentumok
és elhangzott tanúvallomások során elképesztő gaztettek kerültek napvilágra,
a náci rezsim és Adolf Eichmann sötét bűnei hegyként tornyosultak a
bíróság fölébe. Több száz hivatalos irat került elő a szövetségesek által
lefoglalt archívumokból, melyek a Végső megoldás programjával, az
Einsatzgruppe-alakulatok tevékenységével foglalkoztak, avagy a
koncentrációs táborokkal kapcsolatos adatokat és utasításokat tartalmaztak, s
melyek Adolf Eichmann SS-Obersturmbannführer aláírását hordozták. A
vád igyekezett bizonyítani, hogy a népirtásban kulcsszerepet vállalt tiszt
maradéktalanul azonosult bestiális szerepével, és megszállottként üldözte a
zsidóságot; míg a védelem – az ügyvéd meg sem kísérelte cáfolni a
bemutatott iratok hitelességét – inkább arra építette fel stratégiáját, hogy
Eichmann pusztán parancsokat teljesített, és sohasem rendelkezett elégséges
jogkörrel az operatív döntések meghozatalához. Az ügyész és a védőügyvéd
elkeseredett harcát, illetve az elébe tárt bizonyítékokat maga a vádlott egyre
fogyó türelemmel és növekvő rosszul leplezett idegességgel fogadta. „Miért
én? Miért nem a helyi rendőrök ezrei? Lelőtték volna őket, ha megtagadják
a zsidók elkülönítését a haláltáborba küldés előtt. Miért nem akasztják fel
őket azért, mert nem akarták, hogy lelőjék őket? Miért pont én? Mindenki
ölte a zsidókat." – hangzott Eichmann hisztérikus tiltakozása, mikor az
ügyész a vádlott felelősségét tárgyalta.
A tárgyalás végeztével Eichmann
az utolsó szó jogán – többek közt
– a következőket mondta:
„Hallottam a Bíróság szigorú
ítéletét, amely megállapította
bűnösségemet. Csalódtam az
igazságszolgáltatásban. Nem
tudom elfogadni a bűnösség
megállapítását. Megértem, hogy
követelik: bűnhődjünk meg
A tárgyalás során golyóálló üveg védte a tetteinkért, melyeket a zsidóság
vádlottat
ellenében követtünk el. A tanú-
vallomások, melyek a bíróság előtt elhangzottak, lebénítottak, éppúgy, mikor
egy ízben, parancsra cselekedve, meg kellett tekintenem az atrocitásokat.
Balszerencsés vagyok, hogy belekeveredtem ezekbe az atrocitásokba. De
ezek a gaztettek nem az én kívánságomra, kerültek végrehajtásra. A
tömeggyilkosság bűne egyedül a politikai döntéshozókat terheli:
Megkíséreltem elhagyni a pozíciómat, hogy a fronton harcoljak, hogy
becsületes küzdelemben vehessek részt. De visszaerőszakoltak azokba a
gonosz kötelességekbe. Bűnösnek érezhetem magam, mert engedelmes
voltam, mert alárendeltem magam a hivatali kötelességeimnek és háborús
kötelezettségeimnek... (...).
Nem volt könnyű engedelmeskedni. Bárki, akinek parancsolnia kell, s kinek
parancsokat kell. teljesítenie, tudja, hogy mit lehet megkövetelni az
emberektől. Nem öltem meg zsidókat mohóságból és szenvedélyből. Ezt a
kormányzat tette. A kivégzéseket sem hajthatta végre más, csakis a kormány.
Én azonban sohasem. .. sohasem vádoltam a vezetőinket, hogy kihasználják
engedelmességemet. Azokban az időkben az engedelmességet megkövetelték,
miként a jövőben is meg fogják követelni az alárendeltektől. Az
engedelmesség erénynek számított. (...)
Amint már mondtam, a legfelsőbb körök, melyeknek én magam soha nem
voltam a tagja, véleményem szerint megérdemelték a büntetést az általuk
elkövetett mészárlásokért. De az alárendeltjeik nemkülönben áldozatok. Én
is az áldozatok közé tartozom. Ezt nem lehet tagadni. Azt mondják,
megtagadhattam volna, és meg kellett volna tagadnom az engedelmességet.
Ez nem több, mint utólagos megfontolás. Az adott körülmények között ez a
magatartás nem volt kivitelezhető. Senki sem viselkedett így. Tapasztalataim
szerint ez a lehetőség, mely csak a háború után merült fel, miszerint
önvédelemből, meg kell tagadni a. parancsot, mindössze dajkamese. Egy
személy titokban talán kicsúszhat. De én nem tartoztam azok közé, akik úgy
gondolták, hogy ez megengedhető.
Hatalmas hiba azt gondolni, hogy azok
közé a fanatikusok közé tartoztam, akik
kivégezték a zsidókat. A háború utáni
időben azzal gyötörtek, hogy a
feletteseim valamennyi, bűnét az én
fejemre olvasták. Tény, hogy semmiféle
kijelentést nem tettem, amely
bizonyítaná a fanatizmusomat, kiontott
vér nem tapad a kezemhez. A tanúk
hatalmas tévedéseket sorakoztattak fel.
A Bíróság úgy állította össze a
vallomásokat és a dokumentumokat,
hogy roppant meggyőzően fessenek, de
ez megtévesztés. Tisztáznom kell.
ezeket a hibákat a következő hivatalos
kérelemben. (...)
Adolf Eichmann az ítélet Sohasem állt hatalmamban, és nem
kihirdetésekor: bűnösségét volt rá jogköröm, hogy parancsokat
tagadta, magát a nácizmus
adjak. Sohasem hajtottam végre
áldozatnak nevezte
gyilkosságokat, miként azt Höss tette.
(...)
Szörnynek állítottak be, de én nem vagyok szörnyeteg. Az
igazságszolgáltatás hibájának az áldozata vagyok. Buenos Airesből
elraboltak, egy héten át feküdtem egy ágyhoz kötözve, kábító injekciókat
kaptam, majd Buenos Aires repülőterére szállítottak, és kivittek
Argentínából. Nyilvánvaló, hogy csak oly módon magyarázhatják meg
mindezt, ha azt állítják, hogy én vagyok az a személy, aki mindenért felelős
volt. Ezek a hazugságok azért keletkeztek, mert a nemzetiszocialisták és
mások valótlanságokat terjesztettek rólam. Magukat akarták menteni, úgy,
hogy engem besároztak. A sajtó egyes képviselői a lehető legszuggesztívebb
módon terjesztették ezeket a valótlanságokat az elmúlt 15 évben. Ez hamis
következtetésekhez vezetett. Ez az oka annak, hogy most itt vagyok.
Köszönöm az ügyvédemnek, hogy védelmezte jogaimat. Mélyen meg vagyok
győződve afelől, hogy azért vagyok itt, hogy mások bűneiért szenvedjek.
Tűrnöm, kell mindazt, amit a végzet rám mért."
A jeruzsálemi bíróság azonban nem adott lehetőséget a vádlott számára,
hogy újabb eljárás során „tisztázza" az állítólagos „hibákat", s tekervényes
hazugságokból építsen biztos menedéket önnön maga számára, melyben
elbújhat saját múltja elől: a bíró vádlottat valamennyi vádpontban bűnösnek
találta, és kötél általi halálra ítélte, amelyet 1962. május 31-én hajtottak
végre az izraeli Ramleh börtönben.
A náci párt hajdani tagja, ki személyesen ismerte Adolf Eichmann-t, így
nyilatkozott az ítélet kihirdetése után: „Kacagni fog a sírjában, mert az az
érzés, hogy ötmillió ember élete szárad a lelkén, roppant elégedettséggel,
töltheti el."