Hamvas Bála: Hexakümion

Könyvismertetés

Hamvas Béla 1897-ben született Eperjesen, magyarosodott német családban. Az egyik

legműveltebb és legtágabb szellemi horizontot magának tudható magyar író. Író és ezt fontos
kiemelni, mert nem köthető a legszorosabban vett tradicionális gondolkodók köréhez mint:
Mircea Eliade, René Guénon, Julius Evola, Frithjof Schuon, Titus Burckhardt, hogy a
legkiemelkedőbbeket említsük. Már fiatal korában írónak készült és a személyes attitűd az
egész életműben megmarad. Így elválasztható a szűk értelemben vett tradicionális
gondolkodóktól, mert például Guénon életművéből a személyes hang abszolút hiányzik, akit
emellett mesterének tekintett. A másik szempont a tradicók bensőséges ismerete, ahogy
később maga is kimondja: tudásban Guénon felülmúlta őt. Azért sem tartják e körhöz
tartozónak, mert élete utolsó harmadában túl nagy jelentőséget tulajdonított a
kereszténységnek, a hagyományok szintézisének deklarálva azt. Ezt a magyar tradicionális
iskola és köre, hanyatlásnak tartja, mégis elismerik Hamvas óriási jelentőségét a metafizikai
tradicionalitással kapcsolatban, bár egy magas, de logikai szinten. Hamvas életművében ők az

1
1933-1943 közötti időszakot jelölik meg legkiválóbb alkotói periódusának. Ebben az
intervallumban íródott jelen munkája is. Hamvast előtradicionalistának tartják, szemben Dúl
Antallal és másokkal, akik kissé elvakultan, túlértékelik munkásságát.
1937–ben írta a Hexakümiont, ami sajnos nem jelenhetett meg írásban csak a rendszerváltás
után, de akkortájt sem erőltette Hamvas a megjelenését. Egy szellemi fordulóponthoz érkezett
a szerző és e korszak lezárását kísérelte meg könyvében. Nem kultúrkorszakról van szó,
hanem az ő személyes Útjának fordulópontjáról. Kerényi Károlyhoz fűződő régi barátsága
került válságba és közös célkitűzésük a pogány – görög heroikus életeszmény. Kerényi eltért a
’tervtől’ és Hamvas előtt is kezdett már derengeni, hogy túlértékelte barátságukat. Az 1936-
ben írt és ugyancsak később kiadott Magyar Hüperionban fogalmazza meg szubjektív
bírálatát, amit a fennmaradt levelek és visszaemlékezések igazolnak. Kerényi nem tűrt el
kritikát még a hozzá közel állóktól sem és bizony felhasználta Hamvas géniuszát saját céljai

2
eléréséhez. Hamvas ekkor szakított a Stemmával és a Sziget körrel is, mivel látta, hogy az a
fajta szellemi együttes, ami az eredeti célkitűzés volt a George-kör mintájára, nem valósulhat
meg. Jelen mű is tartalmaz egy Kerényi bírálatot, de már inkább objektív szempontok alapján.
 A Hexakümion hat nagyfejezetből áll, mindegyiket tovább bontva négy alfejezetre. Az első
nagyfejezet címe: SZELLEM ÉS ÓKORTUDOMÁNY Itt sorra veszi és egymástól
minőségben megkülönbözteti a klasszika filológiával foglalkozó szerzőket.
A sort Nietzschével kezdi és végig az ő és saját szűrőjén keresztül értékeli őket. A klasszikus
filológia egy lényeges, de egészen elszigetelt ágacskája volt a tudománynak a XIV. századtól
kezdve. Központi szerepet azonban nem töltött be a tudomány területén, Nietzsche
eljöveteléig. Nietzschének köszönthető, hogy diktáló tudományággá válhatott. Sajnos amit ő
megkezdett, érdemben csak nagyon kevesen folytatták, részben a korszellem, részben a
tudomány alapvető korlátoltsága miatt. Más a profán filológia és szakfogalmiság és megint
más Nietzsche szakrális görögsége.
Más ha valakinek sikere, és más ha dicsősége van. Ezt a fajta megkülönböztetést később kezdi
használni, de érvényes erre a kérdésre is. Nietzsche nevével páváskodni szeretnek, sőt
becsmérelni is, mindezt azért mert „Amerigók, akik arra pályáznak, hogy a helyet róluk

nevezzék el, miután a földrészt Kolombusz fölfedezte.” 3 Nietzsche előtt a klasszikus filológia
az életformáló erőkre nem hatott, hiszen ’Porlepte részlettudomány’ erre nem képes.
Az első tárgyalt szerző: Wilamowitz, aki hiába ismerte Nietzsche életművét, úgy
cselekedett, mintha soha nem létezett volna. Nem sikerült megszabaduljon a tudományos
konvenciótól, így beállt a sorba, hogy ő is halmozza az amúgy is hatalmasra duzzadt és
fölösleges adatállományt. Csak arról feledkezett meg, hogy így aláássa, amit más kiküzdött.
Akadályozza, hogy a görög értékek kilépjenek a tudomány köréből és hathassanak
életformáló erőkként, ami a rendeltetésük.
A következő szerző a sorban Erwin Rohd, aki Nietzsche barátja volt. Amikor Zarathusztra
megjelent, Nietzsche ezt írja: „Új szentkönyvet írtam. És teljes komolysággal mondom, oly
komolyan, ahogyan egyáltalán csak lehet. Ez az a mű, ami a vallásba először veszi fel a
nevetést” (ugyanezt mondja Hamvas Karneváljáról, bár más szavakkal). Rohde válasza: „A
perzsa bölcs nyilván te vagy, de jól vigyázz, egészen más, ha az ember személyes
véleményeket egyszerűen kimond, és más, ha ideális lényt teremt, hogy azzal mondassa el

véleményeit”.4 Hamvas nem győzi szapulni ezt a reflexiót, gyávának és idiótának bélyegezve
Rohdét, de egy fontos aspektust figyelmen kívül hagy, amit később nem győzött hangoztatni.
Szentkönyvet nem lehet individuálisan alkotni, mert az az Isteni szellem kisugárzásának
megnyilatkozása az emberi világban. Főként pedig nem helyes úgy beállítani, mintha valóban
az volna.
 A sorban következő tudós: Walter F. Otto Őt már többre értékeli, de kifogásolja, hogy
valójában keresztény szentek jelennek meg nála, görög öltözékben. Nietzsche krisztus
víziójához képest ez visszaesés és hazugság.
Utolsó előtti a sorban a George-kör. A legtöbbre őket tartja, mint a láng hordozóit, akik
Nietzschéhez hasonlóan pozitívan tudtak hatni az ókortudományra, magát az ókortudományt
és a tudományos megismerő módszert teljesen mellőzve.
Utolsóként Kerényi Károlyt veszi lencséje fókuszpontjába. Vázolja Kerényi fejlődését, de
hozzáteszi, Wilamowitzon és Ottón túljutva és már a Kreishez is közeledve képtelen magán
túllépni. Megmarad tudósnak, de mentségére legyen mondva: ’egzisztenciális tudósnak’.
A második nagyfejezet A SZCIENTIFIZMUS. Nietzsche tudománybírálata felelevenítésével
kezdi, mivel eleddig ő volt ebben a legradikálisabb. A tudomány szabad gondolatot elnyomó
oldala mellett felhozza a középkori vallás ugyanezen oldalát. Hamvasnál fontos kiemelni,
hogy a középkori klérusra és egyházra gondol, vallás címszó alatt. Itt nem tér rá erre a
megkülönböztetésre, de később az életművében (pl.: Patmosz) megteszi. Ugyancsak a
Patmosz gondolatvilágához tartozik, hogy míg a klérussal szemben a tudomány a
gondolatszabadságot hirdeti, ugyanolyan börtönt épít az igazság és szabadság nevében. A
következő fejezetben két rokon szerző segítségül hívásával felfedi a tudomány rejtett céljait.
”Egy: Az emberek fölött lévő hatalom, csupán magáért a hatalmi helyzetért. Kettő: Minden
szellemi-kontemplatív megnyilatkozás elnyomása. Három: Új értékelés megteremtése alapján

a természet teljes leigázása.”5 Hamvas szerint a tudomány a polgárságot szolgálja, az igazság

helyett. Érdekes elgondolkodni azon, hogy milyen elv alapján próbálja
megkérdőjelezhetetlennek beállítani magát a tudomány. Olyan mennyiségű adatot halmoz fel,
hogy lehetetlen valakinek ezt mind átlátni és megvétózni. A statisztika ugyanilyen mennyiségi
módszerrel osztályoz. Napokig lehet sorolni, de kiolvasható a végkifejlet: a mennyiség uralma
a minőség felett.
A világtörténetben eljött egy pont, mikor a szellem túltelítődött és ezzel egy időben felfedte
saját gyökereit. Ezt a jelenséget Hans Urs von Balthasar a szellem entrópiájának nevezte.
Mivel telítődött, de önmagán ezt nem vette észre, szükségszerűen ki kellett üresednie.
El kellett jönnie annak a gondolatrendszernek, amelyik nem csak felfedi a probléma okát, de
kísérletet is tesz a megoldására. Ez az egzisztencializmus, amely észrevette, hogy a magas
szellem elszakadt az életerőtől. Valamiképpen vissza kellett állítania az egységet ember és mű,
gyakorlat és elmélet, tett és gondolat egységét. A veszély mindenképp megvan, hiába leplez
le, ha leleplezésével önmagát takarja be. Azt érezte Hamvas, hogy várnia kell, míg az
egzisztencializmus valódi hatásai megmutatkoznak. Később azt mondja, ugyancsak a
Patmoszban: „Ma az egzisztencializmus is fedőteknikává alakult, amellyel a
pszeudoegzisztenciát nem világítják többé át, hanem amelybe az ember elrejtőzik és abban

élethamisításait megvédi.”6 Még egy hasonló célzatú és párhuzamos történés is végbement.

Egyfajta vallásos felbuzdulás, ami a vallások összességét érintette, de sajnos a tudomány
megtartotta monopolizált helyzetét és vallástudománnyá vált: valláspótszerré. Szimpla
szinkretizmusról van csupán szó, ami inkább aggasztó, mintsem megnyugtató mert a
hypertrophia tüneteit produkálja.
A következő nagyfejezetben, LA BÉTE RELIGIEUSE, a vallásbírálat a tudománybírálattal
karöltve jelenik meg. Azt mondja: jogot csak az formálhat a legitim kritikára, aki maga
vallástalan, tehát a valláson kívül áll. Ilyen ember nincs; később ezt úgy fejezi ki, hogy a
kereszténység kellős közepéből a kereszténységet bírálni nem lehet. A vallásban megjelenik a
bűn kérdésköre, amit végzetesnek tart, mert az embert egy önemésztő önvádba kergeti. Ezt a
bűnt a tudomány értelmi bűnbeeséssé modulálja. Míg az eszkatológiai és morális bűnből van
kiút, az értelmi bűnbeesésből nincs, mert ott az eszközt, az értelmet döfték át. „A szaktudás
mögött az a rejtett tan húzódik meg, hogy az intellektuális bűnbeeséstől az embert egyedül a

tudományos ismeret válthatja meg.”7 A megoldást abban látja, ha az ember visszaállítja

istenteremtő ösztönét, amit Bergyajev theurgiának hív, a görögök genius-nak. Kétféle típusa
van: ariszteia és hübrisz. Az ariszteia az az előkelő nemesség, aki a theurgikus létet hordozza,
míg a hübrisz magatartásából a bosszú és irigység (ressentiment) nem tűnhet el.
A vallás az embert megtöri, aritmológiai kifejezéssel az egyből a kettőbe taszítja. Ormuzd –
Ahriman, Philia – Neikosz, mé on – ontosz on. A két oldal folyton öli egymást és a végső
egység, mint restauráció, megváltás sem más, mint a destrukció bevégzése.
A következő fejezetben megjelöli a vallásos ember pszichológiai stádiumait. Az utolsó
stádium a nihilizmus Nietzsche nyomán. Bevallja ettől függetlenül, hogy a pszichológia végső
választ nem adhat, az egzisztencializmushoz hasonló önkorlátok miatt. A Patmoszban ezt a
kérdést is végképp megoldja, de érdemes egy pillantást vetni mestere, Guénon véleményére
is. Ő azt mondja, hogy a tradícióról leszakadt ember a végső felbomláshoz vezető úton, a
legfontosabb szakaszon már túl van. Míg a materializmus az embert végletesen elzárta
mindennemű spirituális befogadásától, addig a pszichológia és társai újra megnyitják, de már
a felforgató, emberalatti befolyások felé. Guénon műve a Hexakümionnal is fedésben van, bár

részletesebben tárja fel az okokat és következményeket.8

 Az embert a bűn vallásos fikciója leszakítja az életről és a közösségből is kiveti. A bűntől
való megváltás szolgálatában az öngyötrést még intenzívebbé teszi, kivéve a görög héroszt,
akinél ez az erő pozitívumként jelenik meg, így kizárólagossá teszi a görögséget. Ugyanakkor
Hamvas elfelejti, hogy ez csak a vallás exoterikus oldala. A buddhizmus, hinduizmus,
taoizmus ennek a dualisztikus helyzetnek meghaladását célozza, amiket a szerző vallás
címszó alatt egy kalap alá vesz a kereszténység és más vallások deviációival.
Hamvas különböző szerzők segítségül hívásával bizonyítja, hogy a vallás csak ürügy az
istentelenségre és istentagadásra. Karl Barth: „Az az ember, aki lakóhelyét a vallásban
választotta meg, Isten elől elzárkózik azáltal, hogy a vallásban isten pótlékát találta és
teremtette, de még inkább az által, hogy előre ráteszi kezét arra, amit csak Isten kezéből
nyerhet.” A személyes megváltást is hübrisznek veszi, Bergyajevet idézve, aki szerint az önző
és türelmetlen ember, képtelen arra, hogy megvárja míg a többivel együtt megváltják. Ez a
hibás gondolat később is előfordul Hamvasnál. Azt hiszi, mivel Jézus Krisztus ’már
megváltott’ minket, csak keresztbe kell tenni a kezünket és várni. Valójában Jézus saját magán
kívül mást nem váltott meg, anélkül, hogy abban a megváltandó ember is részt ne vett volna
aktívan. Különben miért jött volna el Krisztus? Szép csöndben is megválthatott volna
minket... Ez az üdvözülés és a vallásos szimbolika félreértéséből fakad. A taoista sem
semmittevő: csak akkor érvényes a nemcselekvése, ha megvalósította a wei wu wei
(nemcselekvés általi cselekvés) állapotát.
A negyedik nagyfejezet címe a Hiteles Görögség Itt is túlértékeli a görögséget, miszerint
csak ők maradtak kultúraformáló erőként a jelenkorban. Hasonlóan Evola Pogány
Imperializmusához, amelyben a szerző a rómaiakat emeli ki, de nem kizárólagosan. Az
említett és jelen műben sok kapcsolat fedezhető fel. Például a kereszténység erős bírálata, és
mint később látni fogjuk, a birodalmi idea felsőbbsége mindenek felett. Hamvasnál ebben az
időben még csak érlelődik a ’Hagyomány’ gondolata, ami csírájában folytja el az ilyen
diszkriminációt.
A görögök, nézőpontjuk fókusz jellege miatt, képesek feloldani az ellentéteket. Nem váltak
még náluk külön a racionalista – logikus és az irracionalista - intuitív fogalmak. A műben itt
található egy felosztás, ahol azonosítja az analogikus látást és logikát az azonosság – ellentét
logikával. Ezek nála később oppozícióba kerülnek (Tabula Smaragdina), de itt is tesz
különbséget: a másik oldalt az intuitív – mágikus látás képviseli. Persze nem említi, hogy a
Bergsoni intuícióra gondol-e vagy a későbbi misztikus intuícióra. (Scientia Sacra) A lényeg,
hogy a logikai oldal (profán tudomány) uralkodni akar a természet fölött, tehát ott lappang a
hatalmi ösztön. A mágia segítségével az ember megértheti, hogy milyen a kozmikus tudat.
Centrális tudat, mikor az ember még a hen panta einai (minden egy) szerint élt. Minden
mindennel összefügg és harmóniában van. Az egyetemes törvény: Dharma, Tao. Ehhez
szorosan kapcsolódik a beavatás, amivel el lehet sajátítani ezt a létállapotot. Hamvas szerint a
görögségben ez a kettő együtt élt.
A következőkben a görög és modern időértelmezés különbségét taglalja. A mi időnk
rákfenéje: az öröktől elzárva lenni, mert a mi időnk múlik. A görög idő nem múlik, hanem
örökké van. Mindig függ az idő attól, hogy milyen sorsot él az ember, mert ha felismeri a
sorsát és éli, akkor halhatatlanná válhat.
A szerző meghúzza a határvonalat hérosz és isten között. Míg a hérosz léte a legmagasabb
erők fenséges múlandósága, addig az isteni lét az aranykor, az idillikus halhatatlanság. A
görög játékok korát úgy határozza meg, mint a hérosz létét az aranykorban: játék és
küzdelem, idill és tragikum. Az aranykort Zeusszal kapcsolja össze, mint az egység
megvalósítójával. Hésziodosz Kronoszt jelöli meg az aranykor királyának, de kétségtelen,
hogy van út az istenekhez: Heraklész tizenkét próbája, Prométheusz akciója.
Következő nagyfejezet a THEIOSZ ANTHRÓPOSZ, ahol Hamvas kísérletet tesz az isteni
ember fogalmának kifejtésére. Az eredeti görög szavak jelentéstorzulásának rehabilitációjával
kezdi, de hozzáfűzi, hogy a szavakat még megérthetjük, helyreállíthatjuk, de a közös
forrásból, amiből ember és nyelv táplálkozik, nem ihatunk. Nincs lehetőség visszatérésre, a
görögség visszavonhatatlanul elmúlt.
A következő fejezetben Homérosz Iliászát tárgyalja, főként hogy milyen kontextusban
alkalmazza az isteni jelzőt a hősökre. Akkor használja, ha sorsa szerint nem, de lénye szerint
isteni. Akhilleusz például diosz, a legmagasabb minőség, mert ’helyében egyetlen isten sem
élhetne másképpen’, Tehát teljesen megvalósította lényén keresztül a sorsát és theiosz válik
belőle.
A teljességhez még két fogalom megértésére van szükség, az első az alétheia. Igazat és
Valót jelent együtt, ami megfelel a görög istenlátásnak és istentudatnak. Később, amikor az
ember szétszakadt (erről már volt szó), az alétheia is kettévált igazra és valóra.
A harmadik a klasszika. Először is visszaállítja a szó eredeti értelmét, bemutatja e kifejezés
sorsát. Antik értelmében a szó a normatívval egyenértékű, a görögségre vonatkoztatott
értelmében pedig formaelvet jelent, mint befejezett és egész. Konklúzióként az mondja, hogy
ez Zeusz három minősége: theiosz, alátheia és klasszika.
Az utolsó kisfejezet Zeusz három arcát mutatja be, melyek megegyeznek az imént taglalt
három minőséggel is. A tudósok tévednek vele kapcsolatban, mert az mondják Zeusz
megegyezik a zsidók Jehovájával. Jehova teremtette a világot, ő birtokolja és korlátlan
hatalommal uralkodik felette. Ezzel szemben Zeusz ideszületett és ide is kell illeszkednie.

„Zeusz a világ fejedelme, király – mert lénye szerint az.” 9 Zeusz az istenek és emberek apja,
de nem azért, mert ő nemzette őket, hanem mert határtalan nemzőereje által nem tud másként
viseltetni irántuk. Ő az egyetlen, aki nem lázad, felesége Héra viszont örökké ezt teszi, de
bosszúja soha nem Zeuszt éri, hanem Zeusz szeretőit. Zeusz a befejezett (klasszikus), ezért ő a
rend, és rend őre is. Mindig kész a bosszúra, de igazságos, ezért nevezi Hamvas
farkasistennek. Zeusz az, aki elfogadja a világot úgy ahogy van, ezért is az egység egyedüli
képviselője az istenek között – fölött.
A befejező nagyfejezet A GÖRÖGSÉG BÍRÁLATA. Eljött a pont, amikor már a Nagy
Embernek semmi keresnivalója nem volt az emberek között. Önként vonult ki a
társadalomból, mert méltatlannak találta, hogy vezesse. ”Az veszett el bennetek, ami a

legnemesebb volt: a vér.”10 Így született a Tao te king is, mert Lao-ce nem viselte el tovább a
méltatlanokat, de a határon az őr rögtön megismerte és megkérte, hogy írja le a tudása
kvintesszenciáját. Hamvas szerint a kivonultak a Birodalomban találkoznak, ami egyfajta
ellen-világ. Platón is ennek megalapításán fáradozott, az Akadémián. A Theiosz Antróposzra
akarta alapítani a Theia Politheiát, a szellem és hatalom egységét.
Ezek után áttér az ókortudat elemzésére. A görög világot kétféleképpen szokták
megközelíteni: intuícióval és enciklopédizmussal. Mindkettő elégtelen az ókortudat
szempontjából. A Hölderlin féle intuíció absztrakt, mert a jelenben éli a múltat, ami
abszurdum, hiszen elmúlt. A Wilamovitz féle enciklopédizmus is hiányos, mert megpróbálja
átemelni a múltat a jelenbe, amely ezáltal torzulásokat szenved. Nehéz ügy Ahilleuszt a
villamoson elképzelni… Maga az ókortudat is csökevény, ahogy Hamvas mondja: „Aki nem
fogadja el a jelent, annak tudata visszasüllyed, annyira amennyire nem fogadja el. A

legszélsőségesebb az ókortudat, mert az az ókorba süllyed vissza.”11

A görögséget bírálni csak mint kultúrát, nem pedig létet lehet. Az ókortudat két részre
szakadt: testre (phüszisz) és szellemre (nousz). A kérdés csak az, hogy az ókortudat követi el
ezt a hibát egyedül, vagy tényleg hiányzik a lélek a görög világból. A mai értelemben vett
lélek biztosan hiányzik. A hérosz pontosan a lelket jeleníti meg, a vándorló lelket, aki
próbatételeken megy át: Odüsszeusz, Prométeusz, Iason. Ezt a metafizikai értelmezést
kétségtelen, hogy ma elsikkasztották. A pszichológia maga is sikkasztás, mivel azt állítja,
hogy az ember lelke megegyezik az énjével (ego). Ezoterikus értelemben nincs vallás lélek
nélkül, hiszen a beavatás a lélek emelkedését szolgálja.
 Az hiányos életforma Hamvas szerint az agón. Agón azt jelenti nyilvános élet, élet a
látszatért. Nem tudjuk, mondja, hogy a görögök is agonális életet éltek, vagy sem. Azt se
tudjuk, hogy tudjuk-e vagy sem. Nincs meg a képesség, amivel észrevegyük, mert a
tudatsüllyedés kioltotta belőlünk. Van erre mai kifejezés, Sorokin sensate-nek mondja és Jung
extrovertált emberenek. Az ilyen embernek van ’sorsa’, ami akkor jó, ha kifelé szép, kerek
egésznek látszik. A tragédia is sorsműfaj, hiszen hiába a tetszetős élet-mű, végül össze kell
törjön.
A végső konklúzió Dionüszosz isten képében csúcsosodik ki. Nietzsche teremtette, de az
ókortudomány, hogy megvédje őt, valódi görög istent csinált belőle. Nietzsche azért találta ki,
mert az űrt valamivel be kellett töltse. Hiányzott a lélek-isten, ezért alkotott egyet. Amikor
kitalálta, neki is ókortudata volt, de már volt cél és eszköz, hogy miként számolja föl. ”Mondj

ki mindent és törj össze.”11 Egész életében azért küzdött, hogy szintézisbe hozza Krisztust
Dionüszosszal: Christ – Antichrist – Überchrist. „Nietzsche amikor Turinban összeroskadt,
barátainak leveleket küldött, s nevét így írta alá: Dionüszosz a Megfeszített. Kimondta amit

tudott. Kimondta és összetört.”12

1:HorváthRóbert: René Guénon és Magyarország www.tradicio.org/guenon/hrguenonmo.htm

2: Darabos Pál: Egy életmű fiziognómiája II. (Farkas Lőrincz Imre könykiadó 1997)

3: Hamvas Béla: Babérligetkönyv Hexakümion (Medio kiadói Kft. 2005)

4: Hamvas Béla: Babérligetkönyv Hexakümion (Medio kiadói Kft. 2005)

5: Hamvas Béla: Babérligetkönyv Hexakümion (Medio kiadói Kft. 2005)

6: Hamvas Béla: Patmosz I. (ÉLETÜNK KÖNYVEK 1992)

7: Hamvas Béla: Babérligetkönyv Hexakümion (Medio kiadói Kft. 2005)

8: René Guénon: A mennyiség uralma és az idők jelei (Kvintesszecia kiadó 2006)

9: Hamvas Béla: Babérligetkönyv Hexakümion (Medio kiadói Kft. 2005)

10: Hamvas Béla: Babérligetkönyv Hexakümion (Medio kiadói Kft. 2005)

11: Hamvas Béla: Babérligetkönyv Hexakümion (Medio kiadói Kft. 2005)

12: Hamvas Béla: Babérligetkönyv Hexakümion (Medio kiadói Kft. 2005)

Bibliográfiák

Darabos Pál: Egy életmű fiziognómiája II. ,Farkas Lőrincz Imre , 1997

Hamvas Béla: Babérligetkönyv Hexakümion, Medio Kft.,2005

Hamvas Béla: Patmosz I. ,ÉLETÜNK KÖNYVEK ,1992

HorváthRóbert: René Guénon és Magyarország www.tradicio.org/guenon/hrguenonmo.htm

(2008.12.12.)

René Guénon: A mennyiség uralma és az idők jelei ,Kvintesszecia , 2006