Ady Endre a XX. század eleji magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb
alakja, a mai modern magyar líra megteremtője. Az ekkoriban induló „Nyugat”című folyóirat egyik vezéregyénisége lett, és korának meghatározó reformerévé vált. A Nyugat szellemében több író és költőtársával együtt új látásmódot képviseltek. Ez az új stílus és új szellemiség jelenik meg verseiben is. Műveit szimbolista stílusban írta, amelynek célja, a mű témájától függetlenül, és pont azok által a szépség, a magasrendű értékek világának bemutatása és kifejezése. Új motívumként tűnik fel Ady költészetében az elidegenedés érzése, az Én központba állítása, és az ország erős bírálata. De különösen újszerűen és modern módon jelenik meg verseiben a szerelem is, ami már korántsem olyan idillikus, csodálatos és elérhetetlen, mint korábban volt más költőknél. Adynak élete során sok futó szerelmi kalandban volt része bohém életmódjának köszönhetően. Egyszer még fiatal korában beleszeretett egy táncosnőbe. Az embereket megbotránkoztatta a viszonyuk, de ez nem érdekelte. Csak a nő szerelme volt fontos a számára, még a társadalmi hovatartozása sem számított. Erről a szerelemről írta „Az én mennyasszonyom” című művét, amelyben így fogalmaz: „Mit bánom én, ha utcasarkok rongya, / De elkísérjen egész a síromba”. Ez a hangnem eddig szokatlan volt a magyar költészetben, bár a „perdita” témával, azaz az erkölcstelen kéjnő iránti vágyak versbe foglalásával már Vajda János is megpróbálkozott. Ady egész szerelmi életét beárnyékolta egy veszélyes kór, a vérbaj, más néven a szifilisz. A fertőzést még ifjú korában, Nagyváradon kapta el egy bártáncosnőtől, akibe szintén belehabarodott, és a betegségéből soha életében nem sikerült meggyógyulnia. A fontos változás akkor következett be Ady életében, amikor 1903-ban megismerkedett a nála öt évvel idősebb férjezett asszonnyal, Diósy Ödönné Brüll Adéllal. Korábbi felszínes kalandjai után végre rátalált az igazi szerelemre. Ez a kapcsolat a költői pályafutásában is fordulatot jelentett, hiszen a Párizsban élő asszonyt érdekelte a költészet és az irodalom, és felfigyelt Ady cikkeire és verseire. Szellemileg is kiegészítették egymást. A nő magával szerette volna vinni Adyt a francia fővárosba, így az addig-addig gyűjtögette a pénzt, míg össze nem gyűlt az útra. Léda ugyan férjes asszony volt, de bátran vállalta a botránkozást kiváltó kapcsolatot. Szerelmük elválások és egymásra találások sorozata, izgalom és feszültség, keserűség és gyönyör. Párizsban aztán felszabadult a költő gátlásai alól, és a Lédával itt eltöltött idő hatására születtek meg a Léda-versek. Ezen alkotások jellegzetessége a szenvedélyes hangnem, amely szinte ima formájában szól a szeretett hölgyről, ugyanakkor megjelenik e vonzalom másik oldala is. Néhány versében a szerelmet már harchoz hasonlítja, mint például a Héja-nász az avaron című versében is. Ebben kettejük kapcsolatát a magasban viaskodó héjapárhoz hasonlítja. A vers tartalma szöges ellentétben áll a jól megszokott tipikus szerelmes versek hangulatával. Borongós hangulatú ez a mű, tele negatív jelzőkkel: „lankadt, sírva, vijjogva, fölborzolt” stb. Ez a különös érzés már a címben jól megfigyelhető: a szerelmespárt itt nem galamb, hanem héjapár jelképezi. Aztán ez a melankolikus hangulat a versben tovább folytatódik, hiszen a romantikus tavaszi képek helyett a versben ősz van, ami az elmúlás évszaka. A vers ritmusa is egyre gyorsul, ahogy a szerelem a végzete felé rohan, majd végül megáll, és a művet halálhangulat zárja le, az elkerülhetetlen pusztulás. „ …útra kelünk, szállunk, űzve szállunk, és lehullunk az őszi avaron.” A Lédával a bálban című versben is baljós, szomorú hangulat uralkodik, a szerelem elmúlásának tragikuma. Két különböző szerelem áll egymással szemben: a vidám, fiatal báli forgatag, akik még csak most kezdik élni a szerelmet, és boldogok, és velük szemben a fekete pár, Ady és Léda, akiknek tánca a boldogtalanságot, a szerelem végét mutatja meg. Beléptükkor még a zene is „elhal”, és bús csönd kíséri táncukat. A fiatal párok sírva szétrebbennek, örömüket a téli szél űzi el. A költő szerint nincs megváltást jelentő szerelem, a boldogság mögött mindig ott húzódik a boldogtalanság is. A nagy szerelem Lédával egy utolsó nagy verssel zárul. A végén már csak gyötrődés az egész, elmúltak az érzelmek. Erről szól az 1912-ben íródott Elbocsátó, szép üzenet című vers. Ady ebben kíméletlenül leírja, hogy szerelme már rég nem igaz, sőt az egész szerelmet és az asszonyt is letagadja. Több régebbi versében is említi, hogy minden nőben önmagát szerette, ám ebben a költeményben nyíltan ki is mondja ezt. Ady és Léda szerelmének igazi epilógusa voltaképpen nem az indulatok óráiban fogalmazódott Elbocsátó, szép üzenet, hanem az éppen egy hónappal korábbi keletű Valaki útravált belőlünk. E vers képei a magányt, az elhagyottságot, az egyedül maradást sugallják. Így zárult le végül a hol boldog, hol boldogtalan, hol kedves, hol szerelmes, hol egymás húsába tépő, de mindenképpen nagy szenvedélyekkel teli Léda-korszak. A kapcsolat vége után a költő örömmel vetette bele magát a szabad életbe. Nagy számmal kapott rajongói leveleket, felajánlkozó szerelmi vallomásokat. A levélírók közül feltűnt neki egy 16 éves lány, aki más hangon közeledett hozzá, mint a többi levélíró. Megírta a költőnek, hogy ők távoli rokonok, ezért Ady néha-néha még válaszolt is neki. A lányt Boncza Bertának hívták. Éveken át kitartóan leveleztek, és írásaik egyre bensőségesebbek lettek. 1914-ben aztán személyesen is találkoztak Csucsán, a lány családjának birtokán, ahol egymásba is szerettek. Egy évvel később a fiatal lány szülei tiltakozása ellenére már az esküvőt is megtartották. Szerelmük nem volt felhőtlenül boldog, de a háborúban a költőnek menedéket jelentett ez a kései szerelem. Erről vallanak a Csinszka- versek, ugyanis így becézte Ady a kislányt. E versekben a szépség és az idill őrzése jelenik meg, itt már nem Léda féle parázs szenvedély van jelen. Az Őrizem a szemed című alkotás az idősödő költő szerelmi vallomása, amelyben nem a szenvedély kap helyt, hanem az egymásra találás vigasza. Az egymást fogó kéz és az egymásba néző szemek biztonságérzetet jelentenek az odakinn dübörgő háború és a vad világ elől. Az idill mögött ott lapul azonban halál közelsége, amely mindenkinek sorsa. Olyan hatalmas érzelmekről, indulatokról szól nagyon egyszerű hétköznapi szavakkal ez a vers, mely minden embert magával ragad és meghat. Annyira emberi és szívbe markoló minden sora, hogy bárki bármelyik korban képes teljes mértékben átélni és megérteni: „ Már vénülő kezemmel/ Fogom meg a kezedet, /Már vénülő szememmel /Őrizem a szemedet.” Ady nagyon félt attól, hogy Csinszka elhagyja őt, és magában kell meghalnia, ezért szinte minden hozzá írt versében kéri, könyörög neki, hogy maradjon vele. Célját el is éri, hiszen Csinszka egészen a haláláig 1919. január 27-ig kitart mellette, amikor tüdőgyulladásban elhunyt. Adyt egész élete során ellenséges figyelem vette körül, hiszen nyelv, ízlés és észjárás terén egészen más volt, mint amit az emberek megszoktak. Így volt ez a két korszakból álló szerelmi lírájában is. A szerelmi költészetét mások is ihlették, de az igazán meghatározó Léda és Csinszka volt. A szimbolikus képek, a mással össze nem téveszthető szókészlet hűen tükrözi Ady lelkivilágát a Léda- szerelem édes gyötrelmétől a Csinszkánál megtalált békéig. Költőink szerelmi élete szinte sorsszerűen kegyetlen tapasztalatok sorozata. Adyról is ezt állapíthatjuk meg, de ezek a felkavaró érzelmek szülték a költő legnagyszerűbb alkotásait.