Copyright © Anne L.

Green
Hungarian edition © Álomgyár Kiadó
Minden jog fenntartva!

Borítóterv: Faniszló Ádám

Szerkesztette: Kalocsai Judit
Korrektor: Hoppe Adrienn
Tördelés: NovaBook

Felelős kiadó: Nagypál Viktor

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2017

Elérhetőségeink:
+36 30 487 3552
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar

ISBN: 978-615-5692-41-3
 Olvasóimnak:
Ezt a történetet az Eltitkolt múlt után ti ihlettétek.
Fogadjátok hát szeretettel!
Aiden Cross csak rátok vár!
 Aiden

Prológus

„Ki vagyok én, honnan jöttem? Mi a múltam? Mi lesz

a jövőm? Hová születtem, és miért pont itt élek?
Magam sem értem, miért jutnak eszembe ezek a
kérdések.”

Péntek késő este volt. Frankkel, a haverommal és a

barátnőjével, Naomival megbeszéltük előző nap, hogy este
elmegyünk egy szórakozóhelyre kitombolni magunkat. Én
jól ismertem New York minden éjszakai klubját, így a
legjobbat választottam, az Exchange-et. Erről a helyről
köztudott volt, hogy az alvilág üzemelteti. A raktárnak
álcázott, erődítményként védett épületet és a hozzá
tartozó területet 24 órás járőrszolgálat és biztonsági
kamerahálózat felügyelte. Nem akárki tehette be ide a
lábát, alapos vizsgálat után lehetett bejutni az épületbe. A
maffiának komplexusa volt, féltek a hatalom
elvesztésétől, a lebukástól, de még egy pitiáner bűnöző
felbukkanásától is, aki az ő eltakarításukkal akarta volna
megmutatni, hogy milyen bátor.
Létrehoztak egy olyan buliszisztémát, ahol a
tinédzsertől a vetítős gengszterig mindenki
kikapcsolhatott. Minden réteg megkapta a pénzének
megfelelő szolgáltatást: a kokainosoknak nem kellett
lealacsonyodni az olcsó ecstasysokhoz. Az általuk
megalkotott hangulatot sokan csak filmekből ismerték,
ezért vendégeik boldogan túlköltekeztek a diszkóban. Ám
nem volt ide olyan egyszerű bejutni. Szerencsénk volt,
mert ma kezdődött a legnépszerűbbnek számító
háromnapos after party, ami péntek estétől hétfő reggelig
tartott. Olykor havonta kettőt is meghirdettek, ami azt
jelentette, hogy ilyenkor több mint ötven órán keresztül
nyomhattuk. Ezt a tempót csak az bírta, aki rendesen
anyagozott. 4-5 ecstasyval, 4-5 gramm speeddel vagy
Rushsal simán el lehet pörögni 18 órát egyhuzamban, a
VIP-vendég pedig – mint én is – megkaphatta a maga
kokaincsíkját a hozzátartozó whiskyvel és természetesen
a lányokkal.
Az Exchange minden rétegnek talált megoldást,
érzékelhető minőségi különbséggel. A sztárok vonzották a
közönséget, mert utána arcoskodhattak, hogy kivel
buliztak tegnap éjjel. Időről időre felbukkantak a
válogatott klubcsapatok focistái, a valóságshow-k
szereplői, a szappanoperák és beszélgetős műsorok
sztárjai, playmate-ek, és olykor még politikusok is.
Éjfélre értem oda, mert az igazi buli csak ekkor
kezdődött. A feltűnő Jaguárommal közvetlenül a főbejárat
előtt parkoltam le. Imádtam feltűnősködni, villogni. A
természet által megáldott külsőm pedig garancia volt a
sikeremre a csajoknál.
 A bejáratnál ekkor már hatalmas sor kígyózott, a zene
pedig hangosan dübörgött odabentről. Király! A hangulat
már az utcán is adott volt, bele sem mertem gondolni,
milyen lehet odabent. A kint álló csajok többsége az
illendőnél rövidebb és mélyebb dekoltázsú koktélruhát
viselt. Elégedetten pásztáztam végig a választékot. Nem is
rossz! – állapítottam meg.
– Te ott – intettem az egyik feltűnően dögös kis bigének.
– Van kedved előbb bekerülni?
Kiváltságként élhette meg, mert ismeretlenül ide ugyan
be nem jutott.
Kihívóan magára bökött, majd megrezegtette a pilláit.
Bólintottam, majd maga után vonva a barátnőjét
közelített felém.
– A meghívás neked szólt, cica – emeltem le a
napszemüvegem, és górcső alá vettem az utánfutót is.
Elmegy – állapítottam meg.
– Velem van! – simított végig áldozatkészen a
galléromon. – Ne becsüld őt le! – igyekezett meggyőzni,
miután leolvasta arcomról a kételkedést.
– Az majd elválik – sandítottam a csajra, majd a két lány
gyűrűjében léptem a nagydarab biztonsági őrhöz.
– Helló, Colton! – nyomtam egy kis jattot a tenyerébe.
– Isten hozta, Mr. Cross – tárta fel előttem a bevezető
utat. A pincérek ordibáltak a biztonságiaknak, hogy már
ne engedjenek be több vendéget. Persze ez ránk nem
vonatkozott.
Betereltem a csajokat, akik ujjongva ugrándoztak
örömükben. Lézerfények villogtak, és csomóan a
tánctéren lötyögtek. A DJ-pultban többen is szorgoskodtak
a hangulat érdekében, felpillantottam az emelet
irányába, a VIP-bokszom felé. Frank és Naomi már
elkezdték a bulit nélkülem. Gátlástalanul falták egymást.
Széles mosollyal nyugtáztam, hogy ez is egy élményekkel
teli este lesz.
– Pokoli jót fogunk bulizni – csaptam a két maca
fenekére, és felkísértem őket Frankékhez.
– Késtél – pillantott rám a haverom.
– Ugyan már, még csak most kezdtétek – dobtam le
magam.
– Ezek itt? – intett a fejével a lányokra.
– Tiffany vagyok, ő pedig Blaire – mutatkoztak be
önállósítva magukat.
Nekem személy szerint nem igazán volt szükségem erre
az információra. Öt perccel később úgysem emlékeztem
egyetlen csaj nevére sem, az övékére sem fogok.
– Csinos kis darabok – mérte őket végig Frank. Persze
neki a kis szőke jött be, velem ellentétben, mert én mindig
a sötétebb tónusú csajokra buktam.
– Akkor csapjunk bele – intett az asztal felé, ahol
maréknyi aprópénz, cigisdobozok, hamutartók és
adagokra osztott fehér csíkok sorakoztak. Vigyorogva a
fejem ráztam. Néha bekapkodtam ezt-azt, de a
családomra tekintettel nem éltem ezekkel a szerekkel,
habár időnként igen nagy volt a kísértés. Tudtam, ha az
ősök csak sejtenék, hogy milyen helyekre járok,
kinyuvasztanának. Főleg az anyám. Már huzamosabb
ideje tartózkodtam New Yorkban, mert az apám
megbízásából az itteni irodánkat koordináltam. Unalmas
meló volt, de még mindig jobb, mint otthon, ahol minden
mozdulatomat árgus szemekkel figyelték.
Lovagiasan odaengedtem a lányokat, és kikértem az
első piámat. A poharak egymás után jöttek és ürültek ki,
egyre nagyobb volt a bódulat. Frank és Naomi átvonultak
a szomszédos bokszba, és nem volt kétségem afelől, mit
művelnek ott. Ezen a helyen nem létezett olyan, hogy
szégyenlősség, azonban hálás voltam, hogy ma nem
kellett végignéznem őket.
Megszólalnom sem kellett, a lányok értették a dolgukat,
nem vártak sokáig. Mintha összebeszéltek volna,
egyszerre kezdtek két oldalról simogatni, kényeztetni.
Lenge öltözetüknek hála hamar lekerült rólunk minden
ruha, elégedettségemre egyáltalán nem voltak
szemérmesek. Fiatalok voltak, finom bőrűek, feszes
mellűek, és tudták, hogy mit akarnak. Hármas partira
vágytak, és én erre maximálisan nyitott voltam. Amikor
megszabadítottak a nadrágomtól, a két lány két oldalról
felém fordult, és egymást váltva vették kezelésbe a
férfiasságom. Nem siettek, lassan és finoman csinálták, és
időnként egymással is finom csókot váltottak. Őrület volt.
Valami hasonlóról minden egészséges férfi álmodozott
már. Amikor egy férfinak abban a látványban van része,
hogy két feltűnően csinos, pajzán lány dolgozik egyszerre
a merev szerszámán, minden más probléma megszűnik
létezni…
Aztán egyikük betérdelt a lábaim közé, a másik pedig
elindult felfelé a testemen a szájával. A mellbimbóit
nyomta az arcomba, amelyek akkor már teljesen merevek
voltak az izgalomtól, és éreztem, ahogy megvonaglik,
amikor finoman a számba vettem. Eközben benyúltam a
lába közé, úgy kényeztettem nedves, forró, duzzadt
punciját. Egyre szaporább lett a lélegzete, és megfeszült a
teste; miközben a barátnője tovább dolgozott a farkamon,
de nem volt benne semmi mohóság, pont annyira vette a
szájába és szopta, hogy ne élvezzek még el. Értették a
dolgukat, ez nem kétséges. Nem telt el sok idő, és a két
lány helyet cserélt, nekem szinte semmit sem kellett
tennem. Az előző kis kerek és barna mellek helyett most
nagy és világos, fehér mellek kerültek a kezembe, majd a
számba; és a hatás ugyanaz volt. Ami a legjobb volt az
egészben, hogy egyikünk sem sietett. Néztük, éreztük,
simogattuk, kóstoltuk egymást, és a két lány olyannyira
összeszokott páros volt, hogy szinte biztos voltam abban,
nem először csináltak ilyet. Előkaptam az óvszert, majd a
rajtam munkálkodó kis barna kezeibe nyomtam.
Végignéztem, ahogy lassan, szakértő mozdulatokkal
felgörgette.
– Te – intettem felé, mire engedelmesen az ölembe
mászott, a barátnője pedig úgy igazította alá a
férfiasságom, hogy pont belecsusszanjak. Érzékkel húzta
rám magát, szűk volt, és istenien forgatta a fenekét
rajtam, a barátnője meg a lába közé nyúlt, és láttam,
ahogy simogatni kezdi. Nagyon izgató volt, ahogy a két
lány csókolózott, miközben egyikük éppen rajtam
lovagolt. Nem akartam még elélvezni, ezért finoman
letoltam a barnát magamról. A lányok tudták, hogy mit
akarok, mindketten négykézlábra ereszkedtek, a
feneküket felém fordították, és simogatták egymást,
miközben egyre hevesebb csókokat váltottak. Egyik forró
és iszonyúan nedves punciból a másikba tettem magam,
hihetetlenül gyönyörű látvány volt. Ekkor már annyira
közel voltunk mindhárman a végső kielégüléshez, hogy
úgy döntöttem, megpróbálok mindkettőnek egyszerre
örömöt adni. A hátukra fektettem a lányokat, és amíg ők
egymást csókolták, addig szépen kezelésbe vettem őket.
Vannak alkalmak, amikor az ember sajnálja, hogy
nincs két farka, hogy egyszerre keféljen két nőt, és
szerezzen dupla örömet mindkettőnek; ez egy ilyen eset
volt. Nem azon gondolkoztam, hogy melyik fog hamarabb
elmenni: azt akartam, hogy mindketten elélvezzenek.
Amikor kézzel kezdtem ingerelni őket, a szőke nem bírta
sokáig, szinte görcsbe rándulva élvezett el. A barna még
bírta egy ideig, de aztán, ahogy gyorsítottam a ritmuson, ő
is egyre szaporábban vette a levegőt, hangosabbak lettek
a nyögései, majd a kezemre zárultak a combjai, és a
csuklómon éreztem a nedvét. Csak térdeltem az elalélt
lányok fölött, néztem a meztelen testüket, és arra
gondoltam, hogy milyen szerencsés pasi vagyok, hogy ez
most így összejött. Nem maradtak adósok ők sem.
Nemsokára visszatértünk a kezdeti pozícióba, ők a
férfiasságom fölött térdeltek, egymást váltva. Nagyon
begerjedtem, míg a soromra vártam, mert hamar
elélveztem.
– Ügyesek vagytok – döftem még párat a barna szájába.
Ez volt itt a legjobb. Fantasztikus orgiák mentek. Ilyen
dolgokat az ember egy barátnő mellett aligha élvezhetett.
Még magamhoz sem tértem, mikor Naomi jelent meg
pucéran, minden ízében remegett. Meglepetten
pillantottam fel.
– Aiden! Gyere gyorsan! Frank! – kiáltotta túl a
hangzavart. Gyorsan akartam felkapni a nadrágom, de a
rám nehezedő lányok miatt csak lassan sikerült, a lábam
elzsibbadt, mintha ezer tűvel szurkálták volna. Amint fel
tudtam állni, átfutottam a szomszédos bokszba, ahol
megpillantottam, ahogy Frank öntudatlanul a földön
rángatózott, fuldoklott a padlón, majd nem mozdult többé.
– Frank – fordítottam a hátára. – Frank! – ráztam. –
Hívjatok mentőt! – üvöltöttem Naomira, aki görcsös
sírásban téblábolt körülöttem. Egy rémálom volt,
egyenesen a pokolból. A pulzusát kerestem. Semmi. Nem
estem pánikba. Keresgélni a pulzusát nincs értelme, mert
azt vagy megtalálom, vagy nem, az biztos, hogy ha nincs
légzése, akkor a szíve sem dobog. Az egyik tenyeremet
Frank mellkasára tettem, az arca elé hajoltam, és
figyeltem a légzése hangját, hogy a levegő fúvását érzem-e
a fülemnél és látom-e emelkedni a mellkasát. Semmi. Ha
nem lélegzik, akkor keringése sincs. A nyálkahártyák
szürkéslilák, szinte élettelenek. Fent kell tartanom a
vérkeringését. Haladéktalanul megkezdtem a
szívmasszázst és a lélegeztetést. A hatékony
beavatkozásra csak nagyon rövid időm volt, 3-5 perc állt
rendelkezésemre, ha hosszabb idő telik el,
visszafordíthatatlan agy- és szívkárosodásokhoz vezethet.
Hamar kijózanodtam. Megnyugtatott a tudat, hogy még
nem felejtettem el, mit hogyan kell. Ellenőriztem, hogy a
szívkompressziókkal együtt a nyaki verőéren pulzáció
látszott, és árulkodó volt, hogy a nyálkahártyák
visszaszíneződtek rózsaszínűre. Egészen addig csináltam,
míg a mentők meg nem érkeztek Holtfáradtan húzódtam
félre, és engedtem utat a megérkező orvosnak.
Most hálás voltam az anyámnak, amiért mindenáron
dr. Crosst akart belőlem csinálni. Ám a nagy igyekezete
dacára ott is csúfosan leszerepeltem, így végül felhagytam
a praktizálással.
– Hypoxiás – tájékoztattam őket.
– Meddig nem volt pulzusa? – fordultak felém. Ezek
szerint már van.
– Nem tudom – ráztam a fejem, és Naomi felé
pillantottam segítségért, aki használhatatlannak
bizonyult. – Amikor átjöttem, még fuldoklott – erőltettem
meg az agyam. – Ahogy összeesett, rögtön közbeléptem.
– Az úrnak szerencséje volt – meredt felém. – A gyors és
szakszerű beavatkozásának hála, most van keringése.
– Hála az égnek – a földön ülve a falnak dőltem, és a két
tenyerem az arcomra szorítottam.
– Mit vett be? – jött a következő kérdés.
 – Kokaint – nyögte ki Naomi.
Habár tudtam, hogy a kokain használatának milyen
következményei lehetnek, többek közt abnormális
szívritmust is okozhat, mégsem állítottam le ezt a barmot.
Önvádaskodásba kezdtem, hiszen mint orvos felelősnek
éreztem magam. Nagyon is tisztában voltam vele, milyen
romboló hatású, és hogy már az első és egyszeri
használata során is bekövetkezhet stroke, szívinfarktus
vagy extrém esetben azonnali halál.
– És ivott is, nem keveset – tettem hozzá mély
bűntudattal a hangomban. Látnom kellett volna előre.
Beszállították a kórházba, én pedig a mentőautó
nyomába szegődve száguldottam utánuk. Ha Frank
meghal, azért én is felelős vagyok! Miért nem állítottam le?
Már éppen beparkoltam, amikor Naomit pillantottam
meg az üvegen keresztül, ahogy dühöng a kórház
folyosóján. Ne, ne, ne! Mintha mellkason vágtak volna.
Futva tettem meg a távolságot.
– Meg fog halni. Istenem! Meg fog halni – óbégatott.
Odaléptem, és kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen.
A szeme vörös volt, a tekintete zavaros. Ráadásul erősen
remegett is.
– Nővérke! Kerítsen egy orvost! – kiáltottam a pult felé. –
Ő is rosszul van – adtam ki az utasítást. – Valószínűleg
túllőhette magát ő is.
Perceken belül intézkedtek, de addigra Naomi egyre
jobban rángatózott.
– Átveszem – lépett mellém egy orvos, és a vizsgálóba
kísérte. Ott álltam a folyosón, és hirtelen nagyon
magányosnak éreztem magam. A fal mentén a földre
csúsztam, és igyekeztem mélyeket lélegezni. A telefonom
vadul rezgett a zsebemben. Kivettem, és vetettem rá egy
pillantást. Az anyám. Ezt most nem. Erre most nem állok
készen – ejtettem le a kezem. A falba ütögettem a fejem.
Oh, de elcsesztem. Iszonyat elbaltáztam. A francba! A jó
büdös francba! Órák teltek el, mire híreket kaptam. Frank
életveszélyben volt, agyvérzést kapott a mentőautóban, az
állapota válságos volt. Naomi jobban lett, de megfigyelés
alatt tartották.
– Mondja csak, hol szerezték az anyagot? – kérdezte az
orvos órákkal később.
– Nem tudom – vontam meg a vállam.
– Akárhonnan is szerezték, nem tiszta anyagot kaptak –
tájékoztatott. Hosszan meredtem rá. Eszembe jutott a
pillanat, amikor meginogtam. Kis híján én is…
Később hazamentem, és a tusolóban igyekeztem észhez
térni. Teljesen sokkoltak a történtek. A kórházból való
távozásomkor az orvos azt a tájékoztatást adta, hogy
Franknek nem sok esélye van a túlélésre, de Naomi a
gyors segítségnek hála, fel fog épülni. Beégett a kép az
agyamba, ahogy ott feküdt mozdulatlanul a kórházi
ágyon, mindenütt csövek lógtak ki belőle, és az orvosok
maradandó agykárosodásról beszéltek. Képtelen voltam
feldolgozni.
A telefonom folyamatos villogásba kezdett, ami
magamhoz térített. Nem akarok most senkit! Nem szeretnék
beszélni senkivel. Felemeltem, és megnéztem, ki keresett, a
húgom volt az. Na, talán ő az egyetlen. Felvettem, de még
meg sem szólalhattam, mert azonnal leüvöltötte a hajam.
– Aiden! Neked teljesen elment az eszed? – zendített rá.
Hosszan hunytam le a szemem.
– Maya, az isten szerelmére, nem vagyok süket –
zuhantam a fotelbe.
– Anya meg apa totál ki vannak rád akadva. Miért nem
veszed fel a telefonod? És mi a francnak kell neked az
orgiáidat feltölteni a közösségi oldalakra?
A hangja fülsüketítő volt, így kissé eltartottam a
készüléket a fülemtől.
– Te meg mi a francról beszélsz? Én feltölteni?
Megvesztél? – fújtam magam elé.
– Aki itt nem normális, az te vagy. Pia, csajok és drogok?
Jó, ha tudod, anyáék az első géppel repülnek New Yorkba
– ordított tovább.
– Mi? Ne! Miért? – dőltem rémülten előre.
– Az okokat neked jobban kellene tudnod, mint nekem.
Apa ma beszélt a New York-i iroda igazgatóhelyettesével.
Feltételezem, gőzöd sincs, miről számolhatott be neki,
igaz? – vont kérdőre.
– A kis köcsög! Képes volt felnyomni engem? –
bosszankodtam.
– Volt miért? – kérdezte megrovóan a húgom.
Mély hallgatásba burkolóztam. Volt. Bizony akadt pár
dolog a tarsolyában.
– Melyik géppel jönnek? – adtam fel.
 – Magángéppel. Nem gondolod, hogy anyánk egy percet
is várt azok után, amit látott?
– Gőzöm sincs, hogy mit látott. Én semmit sem –
nyitottam meg időközben a laptopom és léptem be a
facebook-oldalamra – …töl-töt-tem fel – dadogtam, mikor
megláttam magam a két bige társaságában elég
kompromittáló pozitúrában. Bassza meg! – szorítottam a
fejemre a kezem. Naomi. Az ő oldalára került fel a cseppet
sem visszafogott felvétel, és az az ostoba tyúk képes volt
betagelni. Kurva életbe!
– Aiden! Aiden, itt vagy? – aggodalmaskodott a húgom. A
döbbenettől meg sem tudtam szólalni.
– Most le kell tennem – nyomtam ki, majd a szemközti
fotelbe hajítottam a mobilom. Hogy az a… Ezzel nekem
befellegzett. Végem.
Egy szemhunyásnyit sem aludtam, vártam a halálos
kimenetelű atomcsapást. Az anyámat. Nem is kellett
sokáig várnom, a szüleim hamarosan egy tornádó
sebességével csaptak le rám. Idegesen járkáltam fel s alá.
Kétségtelen, hogy leszerepeltem. Elbuktam. Az életemben
mindent iszonyatosan elszúrtam. Semmit sem tudok
felmutatni. Itt állok, elmúltam harminc, és nemcsak a
szüleimnek, de saját magamnak is folyamatosan csalódást
okozok. Nem értettem én magam sem. Nem találom a
helyem. Mindig megbántom azokat, akik segíteni akarnak.
Hangosan eresztettem ki a levegőt.
Másnap meg is szólalt a csengő, ahogy arra
számíthattam. Nem kerülhetem el az apokalipszist. Itt ma
kő kövön nem marad. Az ajtóhoz léptem, és abban a
pillanatban, ahogy kitártam az ajtót, berobbant az
anyám, nyomában az apámmal:
– Kisfiam! Hát itt vagy! Annyira aggódtam! – ölelt át
azonnal az anyám. Értesültek hát az ominózus buli
végkimeneteléről is. – Hogy jutott eszetekbe drogozni? –
esett nekem. Ha nem vagyok annyi idős, amennyi, talán
meg is pofozott volna. Láttam a dühöt a szemében.
– Én nem. Eszembe se jutott – mentegetőztem. – Nem
vagyok teljesen hülye!
– Tudod te, mit éreztem, mikor nyilvánosságra kerültek
a történtek? Nem vetted fel a telefont, én pedig azt
hittem… – csuklott el a hangja.
– Jaj, mama! Mindig túlreagálsz mindent –
mozdulatlanul tűrtem, hogy megölelgessen. A szemeimet
forgatva pillantottam apára, aki somolyogva,
kárörvendően nézett. Úgy kell nekem!
Pár perc elteltével anyám is magához tért, és nem
maradt el az alapos fejmosás.
– Hogy kerülhettél te ilyen társaságba? – zendített rá
újra.
– Ne kezdd el! Már felnőtt ember vagyok, mama! –
akartam elejét venni a kioktatásnak.
– Hát nagyon nem úgy viselkedsz. Egy felelősségteljes
embernek viselnie kell a tettei következményét – esett
nekem. – Mi az ördög van veled, Aiden? – a szemei
szikrákat szórtak. – Te nem vagy ilyen!
– Ezzel most mit akarsz mondani?
 – Beszéltünk Mr. Andersonnal. Már tudjuk, mi folyik itt
– szólalt meg az apám is, a New York-i irodájának
spiclijére célozva.
– Miért, mi folyik? – kapkodtam köztük a tekintetem.
– Ne nézz engem madárnak, mert azt nem bírom –
lépett elő az apám. – De ha elfelejtetted volna,
emlékeztetlek. A hanyag munkamorálodról, az elbaltázott
tenderekről és a hetente váltakozó, különleges
tehetséggel megáldott titkárnőidről – csóválta a fejét.
– Én mondtam, hogy ez az állás nem nekem való, nem
értek az üzlethez. Ti ragaszkodtatok hozzá, hogy ezt
csináljam – hárítottam a felelősséget rájuk.
– Ez nem mentség arra, amit tettél. Összekaphattad
volna magad, édes fiam. Én bíztam benned! – fúrta a
tekintetét az enyémbe az apám.
Ha az anyám vont felelősségre, többnyire elintéztem
egy vállrándítással, de ha az apám, akkor feltámadt a
lelkiismeretem.
– Sajnálom, ha azt érzitek, hogy csalódást okoztam –
sütöttem le a tekintetem.
– Ha úgy érezzük? – emelkedett az anyám hangja
idegesítő magaslatokba. – Aiden… van egy remek
szakmád, eredményes is voltál benne, de azzal, hogy
képtelen voltál felhagyni a nővérkék kergetésével,
sikeresen elérted, hogy elbocsássanak. Nincs olyan kórház
San Franciscóban, amelyik szívesen alkalmazna téged.
Azért találtuk ki az apáddal New Yorkot, mert gondoltuk,
idővel észbe kapsz és megkomolyodsz. Tiszta lappal
kezdhetsz. Annyit tanultál, küszködtél az orvosin, nem
értem, hogy dobhattál ennyi év tanulást sutba – szinte
már üvöltött. – Mi mindent megtettünk, támogattunk…
– És elterveztetek – csúszott ki a számon. – Kérdezted te
valaha is, hogy én mit akarok? Orvost akartál csinálni
belőlem. Gratulálok! Sikerült. Dr. Aiden Cross vagyok. –
Hosszan hunytam le a szemem, mert remegtem legbelül.
Képtelen voltam higgadt lenni, mikor sarokba szorítottak.
– Hihetetlen, hogy ezt mondod. Hálátlan vagy! Oh,
mennyivel egyszerűbb lenne az életem, ha Amanda nem
hal meg. – Ez szíven talált. Lehervadt a mosoly a
képemről.
Amanda az édesanyám volt. Még csecsemő voltam,
amikor meghalt. Az édesapámról nem sokat tudtam, de
azt igen, hogy rossz ember volt, aki szintén az életét
vesztette, így a nénikém vett magához és nevelt fel. Sokat
nem tudtam a körülményekről, de azt igen, hogy nagyon
fiatal volt akkor, és nehezen boldogult velem.
– Ne mondj ilyet, hiszen akkor mi se találkoztunk volna
– rázta a fejét hitetlenkedve az apám is. Nekem, mióta az
eszemet tudom, ők voltak a szüleim. Nem létezett más.
Éppen ezért esett rosszul anyám kirohanása.
– Én pedig nem szakadok a nyakadba – préseltem ki a
fogaim közt. Akkor ott minden felkavarodott. Nekem ez
olyan volt, mintha azt vágta volna a fejemhez: „Bár meg
se születtél volna!” Sosem éreztem még ennyi keserűséget
a hangjában, persze mindig arról papolt, hogy ő mennyi
mindent megtett értem, én pedig hálátlan vagyok, de
ilyen éles megjegyzése még sosem volt. Legtöbbször harag
gerjedt a lelkemben, de hogy azt kívánja, bár ne lennék
az ő fia… ez fájt. Nagyon fájt. Égetett. Hogy gyűlölhet
engem, mert elvettem a szabadságát, az életét.
– Holnap hazajössz velünk – jelentette ki zárszóként,
ellentmondást nem tűrő hangon.
Egyre jobban remegett a kezem, kezdtem elveszíteni az
önuralmam. Nekem senki ne parancsolgasson! Nem vagyok
már gyerek! Mielőtt én is olyat mondtam volna, amit
megbánok, kiviharzottam a szobából, sőt a házból is.
Felnőtt ember vagyok, a rohadt életbe! Ahogy kiértem,
megrugdostam az utamba kerülő kukákat. Miért akar
mindig helyettem döntéseket hozni?
– Rettenetesen aggódik érted – hallottam meg apám
hangját magam mögött. – Az előbbi dolgot sem úgy értette.
Nagyon szeret téged.
– Vettem észre – pördültem felé. Nem akartam
megnyugodni. Tombolni akartam. Kiadni magamból a
keserűséget. – Mindig minden döntést meghoz helyettem.
Eligazgatja az utam, mintha valami gyengeelméjű lennék
– ordítottam. – Aiden a focicsapat tagja lesz. Aiden
olasztagozatos lesz. Aiden matekszakkörre fog járni.
Tudod te, hogy utáltam? Aiden orvos lesz. Aiden New
Yorkba megy. Kérdezte ő valaha is, én mit szeretnék?
Nem. Soha – ziháltam.
– Gyere! Igyunk meg valahol valamit. Azt hiszem, eljött
az ideje, hogy elmeséljek neked a családunkról egyet s
mást.
 Elindult, én pedig a nyomába szegődtem. Szerettem
Alexet. Mindig ő volt nekem az igazi férfi példakép. Remek
apa-fia kapcsolatunk volt. Tiszteltem és felnéztem rá.
Talán éppen ezért volt lelkiismeret-furdalásom, mert neki
nem akartam csalódást okozni.
Beültünk az egyik közeli bárba, és rendelt
mindkettőnknek egy erős italt, felhajtotta, majd egyszer
csak rám nézett.
– Sajnálom, hogy így alakult. Én mindig mondtam neki,
hogy óriási hiba, ha nem mondjuk el neked a teljes
igazságot. Lexie meg akart kímélni téged a múltad
démonaitól. Túl kicsi voltál… csak azt nem vette észre,
hogy időközben felnőttél. Annyit tudsz, amennyit ő
szükségesnek tartott elmondani. Vagyis, hogy nem mi
vagyunk a vér szerinti szüleid, hogy az anyád korán
meghalt, az apád pedig egy bűnöző volt, ezért kerültél
hozzánk. Hogy Lexie a nagynénéd, én pedig az ő férje. Ám
ez a történet korántsem ilyen egyszerű. Mondd csak,
Aiden, mire emlékszel ezekből a dolgokból?
Váratlanul lehiggadtam. Örültem, hogy végre választ
kapok a lelkemben kavargó milliónyi kérdésre.
– Nem túl sok mindenre – méláztam el. – Az
édesanyámra, Amandára egyáltalán nem, az apám
arcára viszont kristálytisztán. Nem értem, miért, de sokáig
kísértett a rémálmaimban. Folyamatosan azt álmodtam,
hogy elrabolnak a házunk kertjéből, és ahogy anya
kétségbeesetten szalad és kiabál utánam. A következő
kép, ami bevillan, hogy az apám fegyvert fog a fejedhez,
és el is süti azt – ráztam meg a fejem. Még a hideg is
kirázott. Szinte émelyegni kezdtem a gondolattól. Az apám
mély levegőt vett, majd fújt egyet maga elé.
– Az nem csak egy rémálom volt. Ez a valóságban
megtörtént – sandított rám.
– Hogy? – húztam ki magam. – De mikor erről meséltem,
mindig azt szajkóztátok, hogy ez csak egy rossz álom volt.
Értetlenül pislogtam rá. Szomjaztam az igazságra.
– Kezdem a legelején, ha megengeded. Ez a történet
huszonöt évvel ezelőtt kezdődött Olaszországban – tartott
egy kis szünetet, hogy eljusson a tudatomig, hogy olasz
gyökereim vannak. – Az édesanyád teljes neve Amanda
Conti volt, az édesapádé pedig Enrico Rossi. A nőnek, akit
anyának szólítasz, sem Alexandra O’Brien a leánykori
neve. Ő valójában Miranda Conti… A te eredeti neved sem
Aiden Cross, hanem Emilio Rossi.
Az információtömeg, amit a nyakamba zúdított, több
volt, mint amit egyszerre fel tudtam dolgozni.
– Hogy mi? – leheltem magam elé. Borzongani kezdtem,
és nagyot nyeltem. – Emilio… a nagyi szájából hallottam
ezt a nevet gyerekkoromban, de mindig azt hittem, valaki
másról beszél.
Zavarossá vált minden.
– Ugye most már elmondasz nekem mindent? Tudni
szeretném az igazságot. Jogom van hozzá. Tudnom kell, ki
is vagyok valójában – könyörögtem Alexnek. Féltem, hogy
meggondolja magát, és nem mond el mindent, de ő
bólintott, majd folytatta.
 – Lexie, azaz Miranda Olaszország ünnepelt sztárja volt,
híres zongoraművészként egy ígéretes karrier előtt állt. A
nővérével, az édesanyáddal nagyon szerették egymást.
Amanda szerelmes volt az apádba, és minden csodálatos
volt, amíg az apádról ki nem derült, hogy az olasz maffia
egyik hírhedt tagja és gyilkos – újabb szünetet hagyott az
emésztésre. Belekortyolt az italába. – Mikor erre az anyád
rájött, a hatóságokhoz fordult segítségért, de minden
balul sült el. Lebukott az apád előtt, és ő szemrebbenés
nélkül kivégezte.
Ennél a mondatnál megállt, és az arcom fürkészte.
Mindig tudtam, hogy valamit elhallgatnak, de nem is
sejtettem, hogy ilyen súlyos titkokat rejt a múltam. Az
apám ölte meg az anyámat. Én pedig nem amerikai, hanem
olasz vagyok. Ez több volt, mint amennyit a józan ész elbír.
Képtelen voltam megszólalni. Némán tátogtam, de Alex
tovább mesélt.
– Az anyád utolsó kívánsága az volt, hogy Lexie, vagyis
Miranda vigyen téged minél messzebbre Enricótól.
Mentsen meg téged attól, hogy egy ilyen közegben, egy
ilyen ember befolyása alatt kelljen felnőnöd. Szeretett
volna neked tiszta lapokat, boldog életet biztosítani. Így
Miranda és te egy tanúvédelmi program keretében
menekültetek Amerikába. Új személyazonosságot és új
életet kaptatok.
– Én erre miért nem emlékszem? – kutakodtam az
emlékeimben. Összezavarodtam. Még a nevem is hazugság.
– Mert csak pár hónapos voltál. Túl kicsi ahhoz, hogy
felfogd, mi történik körülötted.
– És utána? Mi történt utána? – sürgettem. Tudnom
kellett!
– A történet öt évvel később folytatódik. Akkor ismertem
meg őt és téged – lágyult el a hangja. – Szörnyű
körülmények közé kényszerültetek; Lexie már az ereje
végét járta. Nem egyszerű egyedülálló anyaként egy kicsi
gyerekről gondoskodni, főleg segítség nélkül. Teljesen
magára maradt, és állandóan rettegett, mikor toppan be
érted Enrico. Én pedig mit sem sejtve beleszerettem,
elértem, hogy megbízzon bennem, és hogy hasonló
érzelmeket tápláljon irántam. Szépen lassan minden a
helyére került, boldogok voltunk, ám a múlt elől nem
futhattunk el. Enrico ránk talált – húzta le a maradék
italát. Nem szólaltam meg. A szívem olyan hevesen vert,
hogy majd kiugrott a helyéről. Sejtettem, hogy most
érkeztünk el a fordulóponthoz. A rémálmaimhoz.
– Valóban elrabolt téged – folytatta. Megköszörülte a
torkát. Ő sem szívesen emlékezett vissza. – És valóban
pisztolyt fogott a fejemhez, mikor ki akartalak
szabadítani, de a pisztolylövés, amit álmaidban hallottál,
nem engem, hanem őt találta el. Meghalt, és vele együtt a
múltat is eltemettük. Belátom, ez nagy hiba volt.
Forgott velem a helyiség. Reszkettem.
– És még elvárjátok, hogy jövőt építsek úgy, hogy a
múltam is egy hazugság? – néztem rá vádlón.
– Eszedbe se jusson minket hibáztatni az elbaltázott
lépéseidért! A tetteid a te felelősséged, nem háríthatod át
– emelte fel a hangját. Alex és köztem szoros kapcsolat
volt. Mióta az eszemet tudom, ő volt az apám.
– Nekem szükségem lesz még egy italra – intettem a
pincérnek, hogy hozzon egy újabb kört. Vadul cikáztak a
fejemben a gondolatok, de sehogy nem állt össze a kép.
– Ki a fene vagyok? – néztem az apám szemébe
tanácstalanul.
– Erre neked kell rájönnöd. De egyvalami biztos, nem a
múltad határoz meg téged, nem a szüleid elkövetett hibái,
hanem a saját tetteid. Hidd el, nagyon is jól tudom, miken
mész keresztül.
– Honnan is tudhatnád? – ziháltam legurítva a közben
megérkező vodkát.
– Onnan, hogy emlékeztetsz a hajdani önmagamra. Én
is pont ilyen voltam, mint te. Ugyanígy vergődtem, nem
találtam a helyem. Az én kapcsolatom sem volt mindig
ilyen jó az apámmal.
– Ezt kötve hiszem.
– Pedig így van. Pont ugyanazt a léha életet éltem, amit
most te. Ezért is fogom sokszor a pártodat, ha nem vetted
volna észre. Volt idő, mikor egy nő nem fordult meg
kétszer az ágyamban. Egy napon azonban arra ébredtem,
hogy végtelen nagy üresség tátong bennem. Hiányzott
valami… valaki…
Felvont szemöldökkel vigyorogtam rá.
– Ez bizarr… és kínos – ingattam a fejem. Nem igazán
volt jellemző, hogy lelkiztünk volna. – Te most azt akarod
sugallni, hogy anyának igaza van? – mélyen a szemébe
néztem.
– Azt! Nézd, eddig mindig én voltam az, aki kiállt
melletted, aki megvédett, megértett, de ideje lenne
elgondolkodnod azon, mit is akarsz az élettől.
Ez az őszinte beszélgetés nem könnyítette meg a
helyzetem. Visszafelé sétálva mélyen a gondolataimba
merültem, és csak egyre több kérdésem lett, amire az
apám igyekezett is kielégítő válaszokat adni. Majd az
ajtóban megragadtam a karját, mielőtt beléptünk volna.
– Köszönöm!
– Tudom, fura lehet, hogy csak most mondtam el
mindezt, de hittünk benne, hogy sosem kell megtudnod a
teljes igazságot. Ám ez most már elkerülhetetlenné vált.
Egyre inkább elmérgesednek a vitáink, nem szeretnénk
elveszíteni téged. Mi csak szeretnénk, ha felelősségteljes
férfiként gondolkoznál, és ehhez az is kell, hogy
megismerd a múltad, hogy könnyebben rájöjj, miért nem
találod a helyed a világban.
Hálás voltam neki, mert ha el is keserített, de végre
megtudhattam mindent. Biccentett, majd egy laza
mozdulattal hátba veregetett. Az anyám a lakásban várt
ránk. Idegesen toporgott az ablak előtt. Mikor beléptem,
felém pillantott, és a szeme tele volt könnyekkel. Nem
szólalt meg egyikünk sem, csak a nyakamba vetette
magát.
– Sajnálom – nyekeregte. – Én annyira igyekszem, és
csak a legjobbat akartam neked.
– Tudom – nyögtem ki én is. Magamhoz szorítottam.
 Pár nappal később útra keltünk haza San Franciscóba.
A repülőn elfogott az a kellemetlen érzés, hogy nem
tudom, mi vár majd rám. Gőzöm sincs, mit fogok kezdeni
magammal. A múltam ismeretében új alapokra kellett
építeni a jövőm. Az anyám észrevehette a gondterhelt
arckifejezésem, mert mellém telepedett.
– Minden rendben lesz – nyomta az anyai szöveget, de
ez esetben ez nem igazán nyugtatott meg.
– Ez nekem túl sok – böktem ki a napok óta emésztő
gondolatokat.
– Ezért nem akartam elmondani neked. Szerettem
volna, ha nem azzal a tudattal kell leélned az életed, hogy
az apád végzett az anyáddal. A feldolgozás nehéz. Nekem
sem ment. Folyton eszembe jut…
– Milyen volt? – kíváncsiskodtam.
– Az anyád? – Az arcán halvány mosoly suhant át. –
Szép, élettel teli, sugárzó, és nagyon szeretett téged.
Mindennél jobban…
– Még a saját életénél is – hunytam le hosszan a
szemem. Nehéz volt azzal a tudattal létezni, hogy valaki
azért halt meg, hogy én élhessek, hogy esélyt kaphassak
és boldog lehessek.
– Egy igazi anya meghalna a gyermekeiért. Én is
gondolkodás nélkül… – de nem fejezte be, csak nyelte a
könnyeit.
– Hiszen már megtetted – ragadtam meg a kezét. – Jaj,
mama – hajtottam az ölébe a fejem. Évek óta nem bújtam
így hozzá. Mindig idegesített, ha tutujgatni akart, vagy
akár csak igazgatta a ruházatom. De abban a pillanatban
olyan elveszettnek éreztem magam. Ha az életemre
gondoltam, nem láttam mást, csak halált, áldozatot,
lemondást és szenvedést.
 Aiden

Feltépett sebek

„Sokan hordozunk olyan sebeket magunkban,

melyeket nem gyógyít az idő.”
(MÜLLER PÉTER)

Azt hittem, a biztonságot nyújtó otthon ad majd egy kis

nyugalmat, de tévedtem. Ahogy telt az idő, a fejemben
egyre zavarosabb lett minden. Az interneten kutakodtam
az olasz családfám után. Ezernyi cikk ugrott a szemem elé
például az apámról, akinek a bűnlajstroma hosszabb volt,
mint a kínai nagy fal. Rengeteg kép is volt róla. Megakadt
a szemem az egyiken, ahogy a bíróság épületéből lépett ki,
a győzelme az arcára írva. Bizonyítékok hiányában
ejtették a vádat. A vád koronatanúja eddig tisztázatlan
körülmények között elhunyt – olvastam a vezércikket.
Ezernyi tanút sorakoztatott fel, akik igazolták, hogy ő
egészen máshol tartózkodott. A nyilvánvalót is
megmásította. Farkasszemet néztem azzal az emberrel,
akinek az életem köszönhettem, és aki elvett tőlem
mindent. Nem tudtam nem észrevenni a feltűnő
hasonlóságot. Uramatyám! Az nem lehet, hogy az ő vére
csörgedezik az ereimben! Azonban hiába csuktam be a
kereső ablakát, a kellemetlen érzés nem tűnt el. Tovább
kutakodva felugrott egy kép Miranda Conti sikeres
koncertjéről. Lefagytam. A felvételen ott állt boldogan az
édesanyám, karjában egy csecsemővel, és az a nő, aki
minderről a fényűzésről, sikerről lemondva felnevelt
engem. Hányinger kerülgetett. Soha nem sírtam igazán,
de most iszonyú közel álltam hozzá.
A helyzet csak rosszabbodott, mikor Naomi hívott New
Yorkból. Franknek újabb szívinfarktusa volt, amibe
belehalt. Alex mindig azt tanította: ha valaki vét a másik
ellen, azt jóvá kell tennie. Nekem erre Frankkel már
esélyem sem volt. Hagytam, hogy drogozzon, mikor
nagyon is tisztában voltam a következményekkel.
Elviselhetetlenül gyötört a bűntudat.
Nem tudtam, mit kellene tennem. Elbizonytalanodtam,
így átmentem a haveromhoz, Jacobhoz. Az ő családja és a
mienk közeli barátságban volt egymással. Vele és a
testvéreivel mintha egy nagy családot alkottunk volna,
éppen ezért volt ő a legjobb barátom. Sülve-főve együtt
voltunk, és együtt követtük el az ökörködéseket. Talán
pont ezért gondolták a szüleim, hogy jobb lesz nekem
innen távol. Külön-külön csak-csak elbírtak velünk, de
együtt?
– Szia, Aiden! – üdvözölt az édesanyja, Amy. – Minden
rendben? – aggodalmasan méregetett. Az anyámmal
bizonyára kitárgyaltak már mindent.
– Persze – biccentettem. – Jacobot keresem. Itthon van?
– Hátul, a kertben – tájékoztatott.
 – Remek. Köszönöm – bólintottam, és elindultam
megkeresni, de végig magamon éreztem a szánakozó
tekintetét. A pokolba is! Mióta tudtam a nagy igazságot,
mindenki betegként kezelt. Elviselhetetlen. A kerten át
sétáltam a csendes kis lugas felé, ahol mindig szívesen
töltöttük az időnket, de mielőtt kiléptem volna egy bokor
fedezékéből, a húgom hangját hallottam meg. Maya?
Nocsak! Feltételeztem, hogy Pamelát, Jacob testvérét
látogatta meg, de ledermedtem és kíváncsivá váltam,
mikor a síró hangjára lettem figyelmes.
– De hiszen én szeretlek téged, Jacob. Nem tudom
elhinni, hogy te csak szórakoztál velem – jutottak el
hozzám a szavai.
– Ez nem igaz. Én is szerettelek téged, de lássuk be, hogy
ez elmúlt. Ami nem működik, azt ne erőltessük. – Jacob
hangja közönyösen szólt. Gyökeret vert a lábam. A húgom
valamiért nagyon titkolta, hogy ki az udvarlója, és abban
a pillanatban le is esett, miért. Tovább hallgatóztam.
– Dehogy szerettél! – emelte fel a hangját a húgom. –
Gőzöd sincs róla, mi a szerelem. Használtál engem. Ennyi
– vádaskodott.
– Ez nem igaz! – Jacob nem vitte túlzásba a védekezést.
Felismertem ezt a hangsúlyt. Én is ezt a hanghordozást
használtam, ha le akartam rázni egy tapadósabb csajt.
Csak ez a csaj az én húgom volt. Elöntött az indulat. Jacob
kihasználta Mayát!
– Oh, dehogynem! Ha szeretnél, nem okoztál volna
ekkora fájdalmat, csalódást. De hogy pont egy ilyen
lotyóval csalj meg, mint Timmy.
– És mit szándékozol tenni? Kitálalsz? – kérdezte
aggodalmasan Jacob.
És még ez a legnagyobb problémája.
– Nem. Sosem vallanám be a családjaink előtt, milyen
ostoba liba vagyok – vágta oda dühösen a húgom.
– Ez okos döntés – enyhült meg kissé Jacob hangja.
– Nem, nem az. Inkább gyáva. Szerelmes és naiv voltam,
de már tisztán látlak. Nem vagy más te sem, csak egy aljas
féreg.
Addigra már tombolt bennem a düh. Kiléptem a
fedezékemből, és szembe találtam magam Jacobbal. Maya
követte a tekintetét, és mikor meglátott, a szája elé kapta
a kezét.
– Te nyomorult szarházi – ugrottam a haveromra
dühösen. Nem gondolkodtam, behúztam neki egyet. A
váratlan ütéstől megtántorodott, én pedig nekiestem. –
Hogy tehetted ezt? – ráztam meg a grabancát. –
Megállapodtunk, hogy egymás testvérei tabuk –
elvesztettem a fejem.
– Ne! Aiden! – visított felettünk Maya. – Hagyd abba!
Jacob védekezésre kényszerült, így visszaütött. A
verekedés elfajult. A kerti asztalnak estünk, és mindent
felborogattunk. A húgom folyamatosan a nevemet
ismételgette, és kérlelt, hogy fejezzük be, de nem bírtam
leállni. Ott, abban a pillanatban minden haragom és
dühöm elszabadult, amit Jacobra zúdítottam. A heves
dulakodásban elesett, és lendületében az egyik padkába
verte a fejét. Azonnal elvesztette az eszméletét. Vadul
zihálva tértem magamhoz.
– Mit csináltál, Aiden? – szaladt oda hozzá Maya. –
Megőrültél? Megölted! Jacob, Jacob, hallasz engem? –
szólongatta. Hiába voltam orvos, egy másodpercre nagyon
megijedtem! De szerencsére egyik pillanatról a másikra
átváltottam. Ellenőriztem a pulzusát. Gyorsan felmértem
a helyzetet, és utasítottam Mayát, hogy hozzon ki pár
dolgot. Persze pillanatokon belül körülöttünk ácsorgott az
egész ház. Miután magához térítettem, folyamatosan
figyeltem, nehezen vesz-e levegőt, panaszkodik-e
homályos látásra, illetve rendszertelen-e a szívverése. Az
égnek hála, minden rendben volt. Pár perccel később
megitattam, bekísértem a házba, majd az anyjához,
Amyhez fordultam:
– Szerencsére semmi komoly. De ki kell zárni az
agyrázkódást. Figyeljetek rá! Ha hányingere lenne,
szédülésre vagy erős fejfájásra panaszkodna, akkor
hívjatok fel… Vagy vigyétek be a sürgősségire – sejtettem,
hogy engem egy jó ideig nem látnak itt szívesen.
– Semmi komoly? – esett nekem az anyja. – Mi az
ördögöt műveltél a fiammal? – ordította a képembe. A
válla felett a húgom összekulcsolt kezekkel rázta a fejét,
hogy ne áruljam be őket.
– Sajnálom, de ez csak Jacobra és rám tartozik. Ha
akarja, majd elmondja neked – hárítottam, és
sokatmondóan döftem a tekintetem Jacobéba, de az anyja
nem elégedett meg ennyivel.
 – Nem hinném, hogy ha péppé vered a fiam, akkor az
csak rátok tartozik. Mégis mi a fenét kerestetek ti
mindannyian a kertben? – pillantott Mayára, majd
Jacobra. Elsősorban Mayától várt volna magyarázatot, aki
aggodalmas tekintettel engem méregetett. Mindenki
mélyen hallgatott.
– Rendben van. Így is jó – fordult felém. – Amíg ilyen
labilis vagy, nem szeretném, ha a fiam közelébe mennél –
közölte indulatosan. Rákaptam a szemem. Én labilis?
Egyszeriben olyan érzésem támadt, hogy azért, mert az
apám bűnöző volt, engem is annak tartanak. Ha ő gyilkos,
akkor én is hajlamos vagyok mások életét minden
különösebb indok nélkül kioltani. Még hogy nem
befolyásolják az életemet az elődeim hibái. Oh, dehogynem!
Egy életre viselem ennek a bélyegét. Soha nem moshatom le
magamról az apám által elkövetett bűnöket.
Válasz nélkül rontottam ki a házból. Maya a bejárattól
kiabálta a nevem, de én bevágódtam az autómba, és a
gázra tapostam. Kihajtottam az egyik nyílt
pályaszakaszra, és tövig nyomtam a gázpedált. Egy percre
megfordult a fejemben, ha most berántanám a kormányt,
akkor minden a helyére kerülne. Mindenki feloldozást
nyerne. Talán én is. Felpörgettem a motort, hátrahagytam
mindent, csak a múltam nem törölhettem el. Nem
ismertem a féket. Nincs határ.
Alex tanított vezetni, ő szerettette meg velem ezt a
mámorító érzést. A sebesség hív. Száguldás. Szabadság. Ne
élj úgy, hogy félsz – mondogatta, mikor lassítottam. Most
mégis tele voltam rettegéssel. A saját utam járom, jó helyen
járok, vagy már rég más életét élem? Nem tudom. És akkor
váratlanul az egyik kanyar előtt betalált a defekt.
Hihetetlen erővel kapta ki a sors az életem kormányát a
kezemből. Az autó irányíthatatlanul forgott, igyekeztem
megőrizni a hidegvérem, és korrigálni, ahogy azt
tanultam. Egyéb esetben nem tört volna rám a félelem,
nagy valószínűséggel röhögtem és élveztem volna a
pörgést, de abban a pillanatban nem tudtam, mi a terve
velem a végzetnek. Egy hibás mozdulatnál megemelkedett
az autó, és a levegőbe vetődött. A kocsi átfordult, majd a
szalagkorlátnak ütközve csúszott még egy darabig, mire
mozdulatlanul megállt. Őrülten ziháltam, gyorsan
kimásztam az autóból, és végigmértem magamat Egy
karcolás nélkül úsztam meg a kis kalandom. Nem úgy az
autóm. Hosszan néztem a roncsot. Van még esélyem.
Érzem. A sorsnak tervei vannak velem. Többé nem
ronthatom el.
Mikor magamhoz tértem az ijedelemből, jobb híján
Alexet hívtam. Alig fél órával később megérkezett,
rémülten nézte a feje tetejére fordult kocsit.
– Te jól vagy? – sietett felém.
– Persze – bólintottam.
– Gyere, hazaviszlek! Erről már gondoskodtam.
Hamarosan betrélerezik – mutatott a járgányom felé.
Fejmosásra, dorgálásra számítottam, de nem ragozta
túl. A lakásomig meg sem szólalt. Leparkolt, majd
hátradőlt.
 – Akarsz róla beszélni? – pillantott felém.
Válaszként csak megráztam a fejem.
– Én hiszem, hogy jó okod volt rá, ha ilyet tettél Jacobbal.
Összepréselt ajkakkal szinte ráharaptam a számra,
hogy ki ne csússzon valami epés megjegyzés. Kipattantam,
majd megindultam a lakásom felé. Pechemre, mert a
bejáratnál izgatottan várt rám az anyám.
– Aiden! Kisfiam, jól vagy? – mért végig ő is.
– Igen, mama! Remekül. Kutyabajom! – engedtem
beljebb, de be sem állt a szája.
– Jesszusom, Aiden! Mikor szellőztettél itt utoljára? –
pillantott körbe, majd elkezdte összeszedegetni a
széthajigált dolgaimat. A szememet forgattam
idegességemben.
– Ez is az apád hibája! Az az átkozott száguldozás.
Tudtam, hogy egyszer még baj lesz belőle – lovagolt a
témán.
– Máskor is történt már ilyen. Ne drámázz már! –
ripakodtam rá kissé erélyesebben, mint szerettem volna.
Meglepetten egyenesedett ki. Sápítozó tekintetéből
tudtam, nem áll messze a sírástól.
– Hová lett az az ártatlan szőke, kék szemű kisfiú, aki
voltál? – rázta a fejét hitetlenkedve.
Tény, hogy a hajam és a szemem idővel teljesen
bebarnult, mintha a testem is azt akarta volna sugallni: a
sorsom elől nem menekülhetek. A külsőm idővel tiszta
apám lett.
– Szólalj már meg, Alex, a te fiad is! – fordult az apám
felé segítségért.
– Most bezzeg az én fiam – rázta a fejét. – Meg kell
hagyni, tényleg tiszta apja. Igazi maffiózóként viselkedik –
kuncogott a saját viccén. Sejtettem, hogy oldani akarja a
feszültséget, így együtt röhögtem vele. Gyűlölte a vitákat,
mindig poénkodással simított el mindent. Egyfajta
villámhárító szerepet töltött be az anyám és köztem.
– Elvégre a véremben van – társultam be én is, hátha az
anyám is enyhülni kezd, de fordítva sült el.
– Mégis mi a fenét képzeltek ti magatokról? – hüledezett
az anyám. – El se hiszem, hogy ti ebből képesek vagytok
viccet csinálni.
– Lexie, kicsim. Tudod, hogy nem úgy gondoltuk – lépett
hozzá közelebb az apám.
– Nem. Nem tudom. Mi nem egy hátborzongató filmet
néztünk végig, átéltük minden pillanatát. Nálam ez nem
számít humorosnak. Ahogy az sem, ahogy Aiden
viselkedik. Mit műveltél Jacobbal? Elment a józan eszed? –
tért rá a másik témára.
– Megérdemelte – dörmögtem magam elé.
– Ezt nem hiszem el – rázta a fejét. – Mi az ördög ütött
beléd? Hajszál híján betörted a fejét!
Na, ezt speciel bánom. Be is kellett volna. Habár
hangosan nem szólaltam meg, leolvashatta az arcomról a
gondolataim, mert a fejét rázta, és feldúltan kiviharzott.
– Megvárlak az autónál – lökte még oda az apámnak
menet közben. Alex mély levegőt vett, majd kifújta.
– Az élet nem mindig igazságos. Nem mindig azt kapjuk,
amit megérdemlünk – suttogta.
– Ezzel most mit akarsz mondani? – billentettem oldalra
a fejem.
– Nemcsak egy fiú, egy lány apja is vagyok! Észreveszem
a jeleket. Maya zokogott a szobájában, miután hazaért.
Ha Jacob bántotta a lányom, örülök, hogy beverted a
képét – bólintott elismerően.
Nem válaszoltam, de ő közelebb lépett és a vállamba
bokszolt.
– Büszke vagyok rád! Ami pedig a többit illeti, ne
foglalkozz senkivel. Én mindig is olyannak fogadtalak el,
amilyen vagy. Gondold át higgadtan a dolgokat. Ne
kapkodj! A sorsod csak a te kezedben van. Ne hagyd, hogy
mások irányítsanak! Én tudom, hogy ott belül ki vagy, de
te még keresed önmagad, de bármi lesz is, bárhogyan
cselekszel is, egyet ne felejts el soha: te – bökött a
mellkasomra – az én fiam vagy! Az enyém! Nem Enrico
Rossié.
Dermedten álltam egy pillanatig, és bár nem voltam
érzelgős, megöleltem. Nekem ez az egy mondat többet
jelentett mindennél.
– Kösz, apa! – nyögtem ki meghatottan. Jólesett, hogy
mindig így kiállt mellettem.
Másnap reggel a lakásom csengőjének hangjára
ébredtem. Este alaposan felöntöttem a garatra, így
nehezen jutottam el az ajtóig.
– Mi van már? Ég a ház? – kiáltottam ki. – Nyitom már!
Nyugi – fordítottam el a kulcsot a zárban. A húgom meg
sem várta, hogy kitárjam az ajtót, már lökte is be, és
ugrott a karjaimba.
– Aiden! – szorított magához. – Ne haragudj rám! –
zokogott. – Minden az én hibám. Miattam haragszanak
most rád! – árasztott el a könnyeivel. A hátát simogattam,
úgy vigasztaltam.
– Nem, Maya. Ez nem a te hibád. Már előtte sem voltam
a szívük csücske. De ha már itt tartunk, úgy érzem,
magyarázatot érdemelnék – toltam el magamtól, de mint
gyerekkorunkban, most sem eresztett. Úgy tapadt rám,
mint egy kis pióca. – Jaj, Mayácska! – ringattam.
– Olyan rossz előérzetem van. Nem akarlak elveszíteni –
furakodott közelebb.
Mayával mindig különleges volt a kapcsolatunk. Ha
megkérdezték tőlem, melyik nő bitorolja a szívem, mindig
az ő nevét mondtam. Persze ezt poénnak szántam, hiszen
valójában sosem voltam szerelmes. Nem is értettem ezt az
érzést. A szexhez, amire szükségem volt, nem kellett
szerelmesnek lennem. Volt arra jelentkező anélkül is.
Anyám azonban mindig azt hangoztatta: nincs a világon
még egy olyan érzelem, ami miatt annyi bűnt követnek el
és bocsátanak meg, mint a szerelem. De hogy én egy nő
miatt felrúgjak bármit is… max. a húgomért. Érte bármit.
Leültünk, a kezébe nyomtam egy pohár vizet, majd
mellé telepedtem.
– Elmeséled, mi történt? – noszogattam. – Mióta tart?
– Három hónapja – vágta rá.
– Három hónap? – túrtam a hajamba. – Maya! Teljesen
elment az eszed! Pont Jacob? Úgy nőttünk fel, mintha
testvérek lennénk! – bosszankodtam. – Azt is tudtad, hogy
milyen. Mire számítottál? – feldúltan estem neki.
– Hogy mi ütött belém? Gőzöm sincs. Belehabarodtam.
Tök jól elszórakoztunk egészen addig, amíg ki nem
csúszott a számon, hogy szeretem. Ettől pánikba esett –
sírta el magát. – Elszúrtam.
Hát igen. A bűvös szó, amitől a férfiember menekülőre
fogja. A mi elménkben ennek a szónak más értelme van. A
szerelem a férfiakat sérülékennyé teszi,
veszélyeztetettnek érzik magukat, és emiatt sokszor
gyerekesen viselkedünk, mint most Jacob. Csak azt nem
értettem soha, egy nőnek miért van szüksége mindig
igazolásra a szeretett férfi részéről, hogy őt igenis szereti.
– Annyira sajnálom – húztam magamhoz. A
mellkasomra hajtotta a fejét, és így ültünk percekig.
– Elmegyek – törtem meg a csendet.
– Hová? – emelte rám hatalmas kék szemeit.
– Olaszországba – sóhajtottam.
– Lehet, hogy te is beverted a fejed, nem csak Jacob. Ezt
nem gondolhatod komolyan – fúrta a tekintetét az
enyémbe.
– Soha semmiben nem voltam még ilyen biztos – lettem
egyre elszántabb.
– De hát miért? Ne tedd ezt! Nem hagyhatsz itt – esett
kétségbe.
– Nagylány vagy már. Tudsz magadra vigyázni, ezt te
hangoztatod mindig.
 – De szükségem van rád. Nélküled olyan elveszett
vagyok – szemei tele voltak könnyekkel.
– Mikor annak idején elköltöztél otthonról, alig tudtam
túltenni magam rajta, de ha a világ másik felére mész, azt
nem bírom ki – pityergett.
– Jaj, dehogynem! Erős csaj vagy te, Maya! – biztattam.
Csendes sírdogálásba kezdett. Gyűlöltem, ha a nők
bőgni kezdtek. Felesleges hisztizésnek tartottam, de ha
Maya fakadt sírva, az mindig mélyen érintett.
– Anya szíve meg fog szakadni – kapta rám a tekintetét.
– Túléli. Unom már, hogy mindig csalódást okozok. Meg
kell találnom végre a helyemet, önmagamat, de az itt már
nem megy.
– El foglak veszíteni.
Szembefordultam vele.
– Te engem sosem fogsz elveszíteni. Soha! – közöltem
határozottan.
– Mikor akarsz indulni? – szipogott.
– Minél hamarabb. Tegnap este szétküldtem pár
önéletrajzot. Orvosnak jelentkeztem az ottani
kórházakba. A sorsra bíztam magam.
– Akkor hosszú távra tervezel? – ámult el.
– Nem tudom. Tudod, hogy sosem tervezek hosszú távon.
Lesz, ami lesz – vontam meg a vállam.
– Irigyellek időnként. Én mindig mindenre rágörcsölök.
Iszonyat fárasztó.
– Én meg téged irigyellek. Lehet, hogy amit én csinálok,
az szabadabbá tesz, de nem tesz boldoggá. Szeretném
megtalálni a középutat.
– Akkor adok egy jó tanácsot – fordult felém. – Köss
csomót a farkadra. Az isten szerelmére, ne dugj meg
minden nőt, aki veled szembe jön.
Hangosan elröhögtem magam.
– Ezt tenném? – vontam fel a szemöldököm játékosan.
– Ezt bizony! Ha ott is minden nővérkét sorra veszel,
nem változik semmi. Ott sem lesz más, mint itt. A munkád
hanyagolva máson jár majd az eszed. Régen annyira
szeretted a munkád. Mi történt?
– Nem tudom – ráztam a fejem. Egy sóhaj szakadt fel a
lelkemből.
– Igyekezz a hivatásodhoz méltón viselkedni, sikereket
elérni – folytatta. – Ha a munkád szeretni fogod, és lesz
egy biztos pont az életedben, akkor meglátod, magaddal is
nagyobb összhangba kerülsz majd.
Végiggondolva tudtam, hogy Mayának igaza van.
– Figyelj oda, hogy ne kapcsolj „becserkésző
üzemmódba”, mint a tüzelő elefánt szaganyagai után
vadul meginduló, lehetetlent nem ismerő elefántbika –
folytatta kíméletlenül. A hasonlattól hangos kacagásban
törtem ki.
– Ez kissé primitíven hangzik, nem gondolod?
Habár nem volt tőle szokatlan ez a nyerseség, Maya
sokat örökölt anyánk finomságából, miközben ott volt
benne apánk vadsága is.
– Semmi különbség nincs. Egy modern férfi éppúgy
szeret versengeni, mint a vadállatok.
 – Csak a sértettség beszél most belőled – kuncogtam.
– Egyáltalán nem. Csak nézz magadba. Állandóan csak
a szexen jár az eszed. Te akarsz lenni a bagázsból az első,
aki megdönti a kiszemelt csajt. Ez egy kódolt
mechanizmus. A flörtölést követő udvarlás végső célja
továbbörökíteni a génállományod.
– Nem tudom, miről beszélsz. Én se flörtölni, se
udvarolni nem szoktam. Összekeversz valakivel. Akar a
fene szaporodni. Én az élvezetért csinálom – nevettem el
magam rosszalló tekintetét látva. – De rendben.
Megígérem, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, hogy
megváltozzam, de akkor én is hadd adjak neked egy
tanácsot – néztem a szemébe. – Ha annyira kell neked
Jacob, ne vedd őt férfiszámba. Viselkedj úgy vele, mint ő
veled. Nézz rajta keresztül. Ha azt érzi, hogy nem érdekel,
akkor ő fogja rágni a küszöböd, majd meglátod.
– Bárcsak igazad lenne – sóhajtozott.
– Kössünk egy alkut. Ha te megfogadod, amit én
javasoltam, akkor én is, amit te tanácsoltál. Egymásnak
csak nem akarhatunk rosszat – cinkos módjára
kacsintottam rá.
– Ha-ha-ha. És honnan tudjam, hogy betartod-e? Nem
leszek ott, hogy ellenőrizzelek.
– Onnan, hogy neked sosem hazudnék, Maya.
– Én se neked – vackolta vissza magát a mellkasomra. –
Nem baj? – nézett rám őzikeszemekkel.
– Nem – öleltem át. Az igazat megvallva nekem is jólesett
a közelsége. Biztonságérzetet adott, és megnyugtatott a
tudat, hogy van egy olyan ember a földön, aki tényleg
önmagamért szeret.
– Mikor mondod el anyáéknak? – gyűrögette a pólóm.
– Nem halogatom. Még ma. De ha lehet, még kiélvezném
az utolsó nyugodt pillanatokat.
Persze anyám pont úgy reagált, mint arra számítani
lehetett. Kiborult, sírt, kiabált, úgy viselkedett, mintha azt
közöltem volna, hogy a kivégzőosztag elé indulok.
Apámmal türelmesen vártuk, amíg lehiggad.
– Miért pont Olaszország? Bárhová mehetnél. Bárhová.
Miért pont oda? – hüppögött a mellkasomba. Úgy szorított,
én pedig tényleg megsajnáltam őt.
– Mert válaszokat keresek, és érzem, hogy ott
megkapom őket – feleltem őszintén.
– Mit akarsz tudni? Már mindent elmondtunk neked –
zihált zaklatottan.
Olaszország említésétől rátört a pánik.
– Tudod te is, hogy nem így gondolta – sietett a
segítségemre az apám.
– Te ne biztasd! – mordult rá.
– Nem biztatom, de nem is állok az útjába. Ha ő úgy érzi,
ott válaszokat kaphat, és ettől egyenesbe jön, akkor
elfogadom, és elengedem – biccentett. Valahogy éreztem,
hogy ő megért majd engem.
– Hogy kérhetsz tőlem ilyet? – fürkészte az arcom az
anyám. – Tudod, milyen érzés ez nekem? Te a fiam vagy,
Aiden, és most vissza akarsz térni abba a szörnyűségbe.
Nemhiába költöztettek át a nagyiék is Amerikába. Nem
akarták, hogy kockáztassunk. Veszélyes. Te is tudod.
Veled megyek – jött a hirtelen ötlete.
– Na, azt már nem! – ráztam a fejem. – Apa, segíts már! –
rémülten pislogtam felé.
– Aidennek igaza van. Szívem, nyugodj meg! – húzta
magához apám anyámat.
– De szüksége van rám – győzködte.
– Csakhogy már felnőtt. Én értelek. Hidd el, én sem
vagyok ettől boldog, de el kell őt engednünk – nézett vele
farkasszemet az apám.
– De pont oda? Te is tudod, hogy mi történt. Mi lesz, ha
van még ott valaki, aki emlékszik, aki bosszúra szomjazik
– esett kétségbe. – Minden, amitől óvtalak, amiért
küzdöttem, minden hiábavaló volt? – próbált rám hatást
gyakorolni.
– Nem Emilio Rossiként megyek oda, hanem Aiden
Crossként. Senki nem fogja tudni, ki vagyok valójában.
Ígérem, hogy óvatos leszek. Nem kell aggódnod –
igyekeztem megnyugtatni.
– Aiden, te nem tudod, milyen emberek azok. Ha bárki is
csak megsejti… – de nem fejezte be. – Ha bajod esik, azt én
sosem bocsátom meg magamnak. Belepusztulok.
– Mama, vigyázni fogok. Óvatos leszek, ígérem. Sosem
fedem fel a valódi kilétem – léptem hozzá közelebb. A
nyakamba vetette magát, és úgy ringatóztunk még egy
ideig.
Eltántoríthatatlanul eldöntöttem: repülök
Olaszországba. A családom kikísért a reptérre, és bár
láttam az anyámon, mennyire igyekszik erősnek tűnni, a
szemében ott volt a fájdalom és a félelem. Ám én
rendíthetetlen voltam.
A gépem Milánóban landolt. Azért itt indítottam, mert a
családom gyökerei innen származtak. Szerettem volna
megismerni a szülővárosomat.
A legmodernebb város az országban: ha Róma a „régi”,
Milánó mindenképpen az „új”. Valódi nyüzsgő világváros,
elegáns, fényes üzletekkel, forgataggal. Milánó sok
szempontból mintha nem is Olaszország része lett volna,
más volt az atmoszférája: sietős, elfoglalt, üzletorientált
metropolisz.
Az egyik kávéház tulajdonosa azt tanácsolta: „Ha
Olaszországot szeretné megismerni, akkor ne Milánóval
kezdje. Rómába menjen.” Ezt a várost nem tartják olyan
szépnek, mint más ismert olasz városokat, turistaként
sokak szerint inkább a „milánói életstílust” lehet élvezni:
az operát, a vásárolgatást, a focit és az éjszakai életet.
Milánó komoly vonzereje, hogy innen számos olasz város
és tó vagy akár a svájci Alpok is könnyen és gyorsan
elérhető, de én valóban nem erre vágytam.
Elmentem a régi házunkhoz, a környékre, ahol éltünk,
de semmi sem derengett. Rémítő volt a gondolat, hogy
semmit sem tudok a múltamról, a származásomról. Habár
semmi sem volt ismerős, a világ, ami fogadott, tetszett.
Szerettem órák hosszat nézelődni. Elcsábított ez a világ,
ami a mentalitása miatt még csak nem is hasonlított
Amerikára.
 Még csak néhány napja voltam a városban, amikor
válaszoltak az egyik római kórházból a jelentkezésemre.
Állásinterjúra hívtak. Hát ez gyorsabban ment, mint
gondoltam. Ám mielőtt elindultam volna Rómába, még
volt egy fontos feladatom. Megkerestem az anyám sírját.
Egy elhanyagolt, hideg, szürke sírkő fogadott Amanda
Conti márványba faragott arcképével. Elszorult a
mellkasom.
– Itt vagyok, mama. Visszajöttem – simogattam a képet.
Annyira szerettem volna emlékezni rá. Erőltettem az
agyam, de nem ugrott be semmi. Ettől lelkiismert-
furdalásom támadt. Már tudtam, hogy az életét áldozta,
hogy megmentsen, én mégsem emlékszem még az arcára
sem. Ezzel a bűntudattal élni még szörnyűbb volt.
Megbíztam a temető gondnokát, hogy legyen gondja a
sírra. Szerettem volna tenni én is valamit érte. Másnap
viszont nekiindultam, hogy felépítsem az új életem
Rómában.
 Aria

Cross doktor, ha nem tévedek

„A munkamánia olyan szenvedélybetegség, melyben

a munka szinte drogként funkcionál, háttérbe
szorítva az egyén többi életterét és motivációit.”

Jesszusom! Mindjárt összeesek. Már 24 órája ügyeletben, és

ez a nyomorult kávéautomata sem működik – püföltem a
gépet az öklömmel. Ezt nem hiszem el! Diliház volt az egész
kórház. Nem volt megállás. Özönlöttek a sérültek. Már rég
lejárt a műszakom, de az emberhiányra tekintettel
önként maradtam. Utolsó éves rezidensként nem
tehettem kockára a szakmai karrieremet, vagy hogy
kedvezőtlen megítélés alá esem, csak mert panasszal élek
a túlóra miatt. Aki itt valóban előre akart jutni, az nem
nézhet az órájára.
Mély sóhaj szakadt fel a lelkemből. Nem tudom, meddig
bírom még ezt. Csak öt percet… csak ötöt – pihentettem a
fejem a kávéautomatán, hátha megszán, és mégis
megihatom az éltető üzemanyagom.
– Bianchi doktornő, sürgős eset a kettesben – dugta be a
fejét a főnővér. – Tud jönni, kérem?
Na, ennyit a pihenésről.
 – Persze – leheltem, és már szaladtam is utána.
– Hölgyem, maga orvos? – támadt le egy fazon, ahogy
kiléptem a folyosóra. – Segítségre lenne szükségem. Jojózik
a szemem a migréntől, úgy fáj, hogy…
Végignéztem rajta és a kórházi folyosón uralkodó
káoszon. A saját hangját nem hallotta az ember.
– Amint lehet, ellátjuk magát – feleltem, és siettem volna
tovább a dolgomra.
– Már kaptam fájdalomcsillapítót, de egy kanyit se
használt – követett.
– Foglaljon helyet, ha végeztem, visszajövök. Ígérem! –
loholtam tovább.
– Már húsz perce is ezt mondták – ragadta meg
erőszakosan a karom.
– Engedjen el! – utasítottam határozottan.
– Addig nem, amíg nem ad valami fájdalomcsillapítót –
fröcsögte a képembe.
– Sajnálom, uram, de ma tele vagyunk kritikus
esetekkel. Várnia kell – megpróbáltam kiszabadulni a
kezeiből.
– Ez a légkalapács a fejemben is elég kritikus – üvöltött,
miközben durván megrángatott. Nagy nehezen kitéptem
magam a karmaiból.
– Várjon a sorára, ha végeztem, akkor foglalkozom
magával is – ordítottam a képébe. Holtfáradtan már
nekem is egyre fogyott a türelmem. – Várjon meg az
információs pultnál! Azonnal visszajövök! – erőltettem
magamra higgadtságot, majd rohantam a sürgős esethez.
 A kettesben egy autóbalesetes várt, akinek az állapota
valóban kritikus volt. Azonnali ellátásra szorult. Percekig
az életéért küzdöttem, mikor megszólalt a tűzriadó.
Menten megüt a guta! Más sem hiányzott.
– Nézz utána – utasítottam a nővért. – Remélem, csak
vaklárma – és a riasztásról tudomást sem véve tettem
tovább a dolgom. Ez egy olyan munkahely volt, ahol az
ember nem dobhatott csak úgy el csipeszt, szikét. A sebészi
munkában fokozott volt a kockázat. Emberi életek múltak
rajta.
– Mi legyen a tűzriadóval? – kérdezte az egyik medikus.
– Először mentsük meg az életét – ziháltam. – El kell
állítanunk a vérzést – kizárva a körülöttem lévő
felfordulást, koncentráltam kizárólag a feladatra. Mikor
sikerült stabilizálni a beteget, kirohantam a folyosóra.
– Készítsétek elő szállításra – adtam ki az utasítást, mert
még mindig őrült módon vinnyogott a sziréna. Ahogy
szaladtam a recepciós pult felé, megpillantottam az előbbi
türelmetlen fazont, ahogy a falnak dőlve a kezének
támasztotta a fejét, közvetlen a tűzjelző mellett. Lekaptam
a karját a falról a feje alól. Megtántorodott, és zavartan
pislogott rám.
– Csak azt ne mondja, hogy maga volt – préseltem ki
dühösen a fogaim közt.
– Talán így odafigyelnek rám – hajolt a képembe.
– Mégis mi a fenét képzel? Nézze, mit művelt – mutattam
a sebesült, bepánikolt emberekre.
– Teszek rá, ahogy maguk is szartak rám – lökött rajtam
egyet. Elszállt az agyam. Elvesztettem a fejem, és tiszta
erőből bemostam neki egyet. Az egész napi feszültség
kiszabadult belőlem. A pasas a szemközti falnak esett,
mellettem pedig ott termett az osztályunk főorvosa.
– Ő nyomta meg a tűzjelzőt – tájékoztattam
felpaprikázott hangulatban. A mellkasom az indulattól
vadul emelkedett és süllyedt. A kezem dörzsöltem, mert
iszonyatosan fájt. Ezt mégsem kellett volna.
– Közöljék mindenkivel, hogy téves riasztás volt –
kiáltotta körbe. – Hívja a biztonságiakat! Intézkedjen! –
intett a recepción ülő lánynak. – Maga pedig meg ne
moccanjon! – pillantott dühösen a türelmetlen páciensre.
– Ha csak megmozdul, magára szabadítom Bianchi
doktornőt – fenyegette a pasast. – Ha ennek itt vége,
feljelentjük magát garázdaságért – fűzte hozzá. A napi
nehézségek mellé sűrűn társult egy-két türelmetlen,
elégedetlen, szeszélyes beteg is.
Miután minden elcsendesedett, a főorvos megállított a
folyosón.
– Aria! Bejönne az irodámba egy percre? – intett a
fejével. Lemondóan követtem, mert tisztában voltam vele,
hogy amit tettem, hiába volt jogos, nem volt helyes, és nem
is találtam mentséget a történtekre. Sejtettem, hogy nem
úszom meg a fejmosást. Ahogy becsuktam az ajtót magam
mögött, dr. Gatti azonnal rázendített.
– Mondja csak, magának teljesen elment az esze? Leütni
egy pácienst annyi ember szeme láttára?
Széttártam a kezem, de nem szólaltam meg. Lesütött
szemekkel a cipőm orrát bámultam.
– Legalább mondjon valamit – állt felettem várakozóan.
– Nem sok értelme lenne. Nem bántam meg – fúrtam
dacosan a tekintetem az övébe. – Most is ugyanígy
cselekednék – fűztem hozzá.
– Remek! – méltatlankodott. – Nézze, Aria, adok
magának egy jó tanácsot. Ha komolyan gondolja ezt az
állást, tanuljon meg bocsánatot kérni és olykor hazudni.
Miért nem képes csak annyit mondani: sajnálom, nem
fordul elő többet – emelte fel a hangját.
Mert ez nem lenne igaz.
– Olyan sokat tanult, küzdött, és sok kellemetlenséget
viselt már el, hogy pont a célegyenesben törjön derékba a
karrierje. Én értem, hogy még fiatal, ambiciózus és nagy
az igazságérzete, de nem árt időnként simulékonynak és
alkalmazkodóbbnak lennie – oktatott ki.
– Valamiért úgy érzem, hogy már nem csak erről a
mostani esetről beszélünk – fontam karba a kezem.
– Dr. Batista panaszt tett magára nálam. Azt állította,
hogy maga egy valóságos amazon, és hogy lázítja az
osztálya dolgozóit.
Hangosan nyögtem egyet.
– Az egy aljas csúszómászó – préseltem ki a fogaim közt.
– Nem tudom, mi lehetett a vitás kérdés, mert
részletekbe menően nem számolt be róla, de a felrepedt
száját nem tudtam nem észrevenni. Maga volt? – szűkült
össze a szeme.
Annak a pasasnak már csak az említésétől is
megemelkedett a vérnyomásom.
– Dr. Gatti, az az ember, mindketten tudjuk, hogy nem
méltó arra, hogy orvos legyen. Nem tiszteli sem a
hivatását, sem a pácienseit, és lábtörlőnek használja a
részlege dolgozóit – háborodtam fel. A szemem szikrákat
szórt.
– Féltem, hogy ezt fogja mondani, de nem a mi tisztünk
eldönteni, hogy alkalmas-e a munkájára, hanem a kórház
vezetésének. Amennyiben mégis konfrontálódik dr.
Batistával, sejtheti, milyen eredménnyel zárulna a dolog,
ha a vezetés tudomást szerezne róla. Egy rezidens nem
bírálhat felül egy osztályvezetőt – emelte fel a hangját
figyelmeztetően. Látványosan elhúztam a szám szélét.
Batista olyan volt ezen a klinikán, mint valami védett
állatfaj. Senki nem mert vele szembeszállni. Ám én
cseppet sem féltem tőle. – Jó, ha tisztában van vele, dr.
Batista felajánlotta, hogy szívesen leveszi magát mint
terhet a vállamról – fűzte hozzá csak úgy mellékesen.
– Ezt meg hogy érti? – hőköltem hátra.
– Pontosan úgy, ahogy gondolja. Szeretné, ha ő lehetne
a maga szakmai felelőse. Szerinte maga az ő kezei alatt a
szakmai fejlődése mellett megtanulná a tiszteletet és az
alázatot.
Váratlanul levegőt is elfelejtettem venni. Egyértelmű,
hogy a nyílt bosszú volt ezzel a célja. Meg akart
leckéztetni.
– Ne aggódjon, közöltem vele, hogy tudom kezelni
magát, de az előbbihez hasonló atrocitások nem igazán
segítenek a helyzetén. Súlyos emberhiánnyal
küszködünk, ezt maga is jól tudja. Nincs időm ilyen
esetekkel foglalkozni. Nem tudom tartani a hátam még
magáért is. Ideiglenesen vállalom a felügyeletét, de amint
megtaláljuk az új traumatológust, közvetlenül alá fog
tartozni.
Utolsó éves rezidensként már csaknem önállóan
gyógyíthattam mint szakorvosjelölt. Nem kellett volna,
hogy ekkora problémát jelentsen a dolog. Na persze, a
rezidensekkel járó papírmunka, az már más kérdés…
– Dr. Gatti – vágtam volna bele azonnal, de egy
kézmozdulattal leállított.
– Vagy az új orvos, vagy Batista. Maga dönt. Ha nem lesz
képes kijönni az új szakorvossal, kénytelen leszek magát
odavetni annak a… hogy is mondta az előbb, áh, megvan:
aljas csúszómászónak – közölte rezzenéstelen arccal.
Tátott szájjal meredtem rá.
– Én kedvelem magát, Aria, és csodálom a kitartását,
teherbírását, de a vehemenciájából visszavehetne
időnként. Befejeztem. Elmehet – lépett az asztala mögé, és
leült.
Gyökeret vert a lábam. Ezt nem hiszem el.
– Akar még valamit? – pillantott rám kérdőn. A tekintete
arról árulkodott, hogy nem érdemes vele vitába szállni.
– Nem – ráztam a fejem, és megindultam az ajtó felé.
– Menjen haza aludni. Túl régen itt van már. Talán
ezért is olyan zaklatott – mélyedt a papírjaiba.
Mikor kiléptem, sem hagyott nyugodni a dolog. A
hangulatomra rendesen rányomta a bélyegét, hogy én
szívok, mert az a görény gusztustalanul rám nyomult, én
meg kicsit helyre tettem. Gyűlölöm a méltánytalanságot!
Egyébként remélem, nő lesz az új doki, mert a férfiakban
nem bízom. Már nem. Egyben sem! Soha. Dr. Moretti, az
előző mentorom, hiába férfi, ő volt a megtestesült
szaktudás. Úgy nem volt nehéz tisztelni. Elég
nyilvánvalóvá vált, hogy ha nem történik csoda, akkor új
állás után nézhetek. A francba! Pedig olyan jól alakult
minden. Miért kellett Morettinek meghalni?
Nem szerettem haza sem menni. Csak az üres, rideg
lakásom fogadott. Még egy macskám se volt, mert szinte a
kórházban éltem az életemet. Dühösen kikaptam a
hűtőből egy készételt, vadul beledöfködtem a villával a
fóliába, majd belöktem a mikróba. Az üzenetrögzítőhöz
léptem, ami szaporán villogott. Kétség sem fért hozzá,
hogy az anyám hagyott üzenetet. Soha nem keresett senki
más. Tekintettel arra, hogy nem volt kedvem
végighallgatni a kioktatását, siránkozását, hogy mennyit
dolgozom, és hogy még mindig nincs senkim, inkább le
sem hallgattam az üzenetet. Isten ments, hogy kiderüljön,
megint talált nekem valami karót nyelt informatikust. Nem
bírnék jó képet vágni egy újabb vakrandihoz. Még a hideg
is kirázott a gondolatától. Ledobtam magam a fotelbe, és
kapcsolgatni kezdtem a tévét, amíg megmelegszik a
kajám. Aztán, ahogy az lenni szokott, el is nyomott az
álom.
Órákkal később arra ébredtem, hogy zsibbad a nyakam
a kényelmetlen pozíciótól. A mikróban még ott volt a
vacsorám, de már ehetetlenné keményedett álltában.
Ment is a kukába az egész. Összeütöttem magamnak egy
rántottát, majd unottan a reggelimet bökdöstem a
tányéromon. Iszonyúan pocsék hangulatom volt. Tényleg
végtelenül magányos voltam. Már éppen elhatároztam,
szabadnap ide vagy oda, bemegyek a kórházba, mikor
megszólalt a csengő. A fejem az asztallapra ejtettem. Az
anyám! Kelletlenül kitártam az ajtót.
– Miért nem hívsz vissza? – esett nekem köszönés
helyett, majd a rögzítőhöz lépett, és ellenőrizte,
lehallgattam-e.
Lebuktam.
– Szia, anya – mordultam rá, jelezve, hogy még köszönni
is elfelejtett.
– Kerestelek – folytatta. – Óriási hírem van – lelkesedett.
– Képzeld csak, találkoztam egy nagyon kedves
úriemberrel, meséltem neki rólad, és nagyon szívesen
megismerne téged.
– Ügyvéd, ha jól sejtem – szaladt ki a tüdőmből a levegő,
ahogy levágtam magam a kanapéra.
– Nem, mérnök – közölte sugárzó arccal.
– Remek – ejtettem hátra a fejem. Még rosszabb.
Nem igazságos az élet. Gyakran nehéz helyzetbe hoz, és
egyedül kell megbirkóznom olyan dolgokkal, amelyekkel
nem kéne engem sújtania. Például az anyámmal.
Egyszerűen képtelen volt felfogni, hogy az a pasi, akibe ő
első látásra beleszeret, belőlem miért nem váltja ki
ugyanezt az érzést. Baromira fárasztott, hogy görcsösen
igyekezett nekem megtalálni az igazit.
– Majd meglátod, kedden nálam vacsorázik – vonta meg
a vállát. Azonnal feljebb húzódtam.
– Te meghívtad vacsorára? – ámultam el.
– Persze. Felhívtam a kórházat, és utánajártam a
beosztásodnak. Biztos voltam benne, hogy fáradtságra
vagy munkára hivatkozva úgysem akarsz majd menni
sehová.
Gyűlöltem, hogy mindig meg akarta hozni helyettem a
döntést. Tudom én, mi a jó nekem! És az biztos, hogy nem
egy újabb merev, beképzelt, karrierista pasi.
– Szó sem lehet róla! – közöltem elszántan. – Eddig
tűrtem, hogy mutogass, mint valami bazári majmot, de…
Persze nem hagyta, hogy befejezzem.
– Ő lesz az igazi, ebben egész biztos vagyok – nem is
figyelt rám.
– Az előző ötnél is ezt mondtad – sziszegtem ingerülten. –
Nem fogok elmenni – jelentettem ki.
– De most ott leszek én is, hogy segítsek – ült le mellém és
paskolta meg a combom.
Totál elment az esze. Más sem hiányzik nekem. Isten
ments! Elöntött a pánik, milyen vad dolgokat talál ki, hogy
bepasizzak végre.
– Nem! Eszedbe se jusson nekem randit szervezni –
emeltem fel a hangom. – Nem akarsz lefeküdni is vele
helyettem? – vágtam oda cinikusan. Betelt a pohár.
Segíteni? Nekem? Nem vagyok magatehetetlen! –
morgolódtam. – Most pedig, ha nem haragszol,
készülődnék, mert mennem kell dolgozni – tápászkodtam
fel.
– Hiszen szabadnapos vagy – nézett rám ártatlan
szemekkel. – Elmehetnénk vásárolni.
– Meglehet, de orvoshiány van a klinikán. Szükségük
van rám – menekültem előle. Inkább a munka.
– Na, pont ezért vagy egyedül. Más sem létezik, csak a
munka, a munka és a munka. Vénlány leszel. Így nem
lesznek unokáim – mérgelődött.
– Ráérek még erre – indultam a gardrób irányába.
Nem azért tanultam és küszködtem eddig, hogy most
azonnal gyereket szüljek, és majd kezdjek mindent elölről.
– A karrieredet félted, igaz? – lépett mellém csípőre tett
kézzel.
– Nem kívánok erről veled vitatkozni – kapkodtam
magamra a cuccaim. Szabadulni akartam ebből a
helyzetből minél előbb. – Szóval, ha megbocsátasz –
tessékeltem kifelé a lakásból.
– Te most kidobsz? Kerülöd, hogy beszélned kelljen az
igazságról! Komolyan így akarod leélni az egész életed? –
pördült felém.
Tudtam, bármit mondanék, csak olaj lenne a tűzre.
Nagy szerencsémre megszólalt a telefonom. Úgy vetődtem
utána, mintha valami mentőöv lenne.
– Bianchi – szóltam bele.
Gatti volt, hogy be tudnék-e menni, mert az egyik orvos
lebetegedett, a másik pedig szabadságon van.
 – Már éppen indultam – adtam meg a választ, majd
letettem. – Sietnem kell – néztem ellentmondást nem
tűrően az anyámra, aki majd felrobbant mérgében. A
lehető leggyorsabban megszabadultam tőle, és már
rohantam is vissza a klinikára.
Az autómban elmerültem a gondolataimban.
Egyvalamiben azért mégiscsak igaza volt. Tényleg nagyon
magányos voltam, de az istenért, éveket öltem a
tanulásba. Szerettem ezt a munkát, és szerencsére nem
nagyon hagyott időt magamon rágódni. Orvosnak lenni
nagy felelősség, és én itt és most nem akartam kudarcot
vallani. Meg akartam mutatni, hogy mire vagyok képes. Jó
orvossá akartam válni.
Ám nem volt ez mindig könnyű. Azért, hogy a megfelelő
diagnózist kapjam, folyamatosan változtatnom kellett a
látószögemet. Megállás nélkül járt az agyam. Először a
beteg szempontjából néztem végig a dolgokat, habár
gyakran csak találgathattam, mi történt velük. Kizártam
dolgokat. Új információkat fedtem fel, próbáltam rájönni,
mi nem stimmel. Reméltem, hogy rátalálok valamire, amit
mások nem vettek észre. A beteg számára egy új nézőpont
jelenthette a különbséget élet és halál közt. Egy biztos. Ez
a munka soha nem lesz unalmas. És már megint csak a
munkán jár az eszem. Remélem, hogy hamarosan meglesz
Moretti utódja. Szeretnék végre valakit, aki új
perspektívából közelíti meg a dolgokat, aki adhat valamit a
tudásomhoz, akire felnézhetek. Nem vágytam én ennél
többre.
 Megnyugtató volt, amikor végre begördültem a
parkolóba. Mostanában csak a kórházban leltem meg a
lelki békém. Azonnal bele is vetettem magam a sűrűjébe.
Megkezdtem a vizitet a lebetegedett orvos helyett. Mikor
befejeztem, elindultam Gatti irodája felé referálni.
Embertelenné vált nálunk a helyzet. Borzasztó. Minden
ambiciózusabb orvos a magánklinikákra ment dolgozni.
Az orvosoknak – különösen azoknak, akik egy-egy osztály,
részleg vagy intézmény irányításáért voltak felelősek –
nap mint nap dönteniük kellett, hogy az orvosi esküjük
szerint cselekednek-e, vagy eleget tesznek az elsősorban a
finanszírozási rendszerben testet öltő aktuális
egészségpolitikai elvárásoknak. Kiábrándító volt, hogy
egyre többen fordítottak hátat a betegeknek. Mi pedig a
Roma Ospedaléban küzdöttünk, ahogy csak bírtunk.
Dupla műszakot nyomtunk, hogy zavartalanul
működhessünk, és ne legyenek fennakadások. Egy csomó
orvosi állás üresedett meg, és csak elenyésző alkalmas
jelentkező volt. Az orvosaink jelentős részének energiáját
nem a gyógyítás szívta el, hanem az igyekezet, hogy amíg
lehet, fenntartsák az osztályuk működőképességét. A
nehézségek pedig fokozódtak, hiszen az újabb
ágyszámcsökkentésektől nem lett kevesebb beteg,
legfeljebb az eddigieknél is kevesebb idő és energia jutott
rájuk, így az orvosok a korlátozások miatt egyre kevésbé
tudták teljesíteni azt, amit az esküjükben vállaltak. Ami
ennek az egésznek talán az előnye volt, az az, hogy sokkal
hosszabb pórázon voltam tartva rezidensként. Nagyobb
volt a szabadságom és a döntési jogköröm. Nem loholt
folyton valaki a nyakamban. Több feladatot, műtétet
láthattam el, mint az átlag rezidensek, és csak a tényleg
kritikus esetekkel kerestem meg dr. Gattit.
Most is éppen az irodája felé tartottam, mikor az utam
állta a lépcsőfordulóba tömörült nővérek gyűrűje.
Nocsak! Ajándékosztás? Csak akkor ilyen lelkesek.
– Megérkezett az egyik jelentkező – vihorászva
sutyorogtak. – Vajon melyik részlegre kerül? Nem tudja
valaki, melyik állásra pályázik? Dögös, az egyszer már
biztos! – mustrálták a csajok.
A kíváncsiságomnak teret engedtem, és
kikukkantottam mellettük. Megpillantottam egy fiatal
férfit. Na, ne! – hangolódtam le azonnal. Bakancs és
farmer? Ez lenne annyira menő? De meg kellett hagyni,
valóban dögös volt a szerelésében. A nadrágján haladtam
felfelé. Lezser öltözékét egy kockás inggel egészítette ki.
Hát ízlése az nincs – állapítottam meg. Az összkép: szörnyű!
– Lehet, hogy az ápolói állásra pályázik – szólaltam meg
kissé erélyesen. Mikor észrevettek a henyélő, nyálcsorgató
lányok, kihúzták magukat. Gyűlöltem, mikor a folyosón
lebzseltek. – Nincs jobb dolguk? – pirítottam rájuk, mire
zavarukban szétszéledtek. A kórlapokkal a kezemben
haladtam az ismeretlen férfi felé. Még egyszer végigsiklott
rajta a tekintetem.
Ha rajtam múlna, nem fecsérelném még az interjúra sem a
drága időm. Lerítt róla, hogy nem veszi komolyan az
életet. Olyan laza volt, majd szétesett. Ide nem kellenek az
ilyenek orvosok. Erről a fazonról messziről ordít, hogy
hanyag, felelőtlen, megbízhatatlan, és egy valódi
szoknyavadász – állapítottam meg, ahogy forgolódott a
lányok után. Nem kerülte el a figyelmem az sem, hogyan
kacsingatott az érte ácsingózó nővérkék felé. Kár, hogy a
klinikánk nem finnyáskodhatott. Előre féltem, ki kerül
majd a mentorom, dr. Moretti helyére. Őt legalább
szerettem és tiszteltem. Ő volt az, aki a kezdetektől
maximális teljesítményre és lelkiismeretes munkára
sarkallt. Felnéztem rá. Bárki is jön utána, nem lesz
ugyanaz. Remélem, nem ehhez a pasihoz hasonló fickó lesz.
– Áh, Aria. De örülök, hogy jön – bukkant fel dr. Gatti a
semmiből. – Szeretném magának bemutatni dr. Crosst –
vezetett vissza a férfi irányába.
Ráemeltem a tekintetem az újdonsült doktor úrra, aki a
lefegyverző mosolyát villogtatta felém. Ekkor pillantottam
először a szemébe. A pillantása maga volt a tűz. Te jó ég! –
kaptam el róla a szemem. Megperzselt.
Dr. Cross… Ha kiderül, hogy szívsebész, menten elájulok…
a szívbeteg hölgyeink szívműködése pedig minden kétséget
kizáróan leáll, ha megpillantják. Minden nő egy ilyen pasi
karjai közt akar meghalni.
– Dr. Cross az új traumatológusunk – folytatta dr. Gatti a
bemutatást.
– Hogy mink? – kaptam a főorvosra a fejem. Ez csak
valami rossz vicc lehet.
– Az új baleseti sebészünk és az ön új szakmai felettese –
közölte lelkesen.
 Biztos vagyok benne, hogy tátva maradt a szám. Kis
híján én magam is azonnal ellátásra szorultam. Hiszen ez
a pasi a cipőjét sem képes rendesen befűzni – pillantottam a
bakancsára. Kizárt, hogy felérjen dr. Moretti szakmai
tudásához! Fiatal volt, és biztosra vettem, hogy jobban
érdekli majd a lányok szoknyája, mint a betegek.
Jesszusom, ne! Még biztos, hogy alszom. Ez egy rémálom!
– Dr. Gatti, beszélhetnénk négyszemközt? – fúrtam a
tekintetem a főorvoséba.
– Nem, Aria! – jelentette ki elszántan. – Nem érek rá!
Már egy műtéten lenne a helyem – fenyegetően villogott a
szeme, majd az újoncnak szentelte a figyelmét.
– A doktornő Aria Bianchi. Beszéltünk már róla, a maga
rezidense lesz – tálalta dr. Crossnak a kész tényeket.
Elfogott a pánik. Nekem ebbe tényleg nem lesz
beleszólásom? Egy darab húsnak éreztem magam, amit
épp most adtak el.
– Minden tiszteletem a magáé, dr. Gatti, de nem hiszem,
hogy… – hadartam, a főorvost azonban nem nagyon
izgatta a mondandóm.
– Remek! Feltételezem, maga is boldog – préselte ki a
fogai közt. – Végre újra van szakmai felettese.
Boldog? Én? Egyáltalán nem – ordított a belsőm. Ez a férfi
itt mellettem maga a rémálmom.
– Mutasson is meg mindent dr. Crossnak – folytatta –,
mert úgy döntött, azonnal munkába is áll. Sok a
tennivalónk. Nem érünk rá egész nap itt téblábolni. Sok
szerencsét, Aiden… – veregette vállba, majd felém fordult.
– Aria! Viselkedjen! – súgta, majd eleresztett egy széles
mosolyt. Viselkedni? Én? Hosszan hunytam le a szemem, és
mélyeket lélegeztem.
Magamra maradtam az ismeretlen orvosunkkal. Csak
lassan tértem magamhoz. Aiden? Milyen név az egy
pasinak, hogy Aiden? Majdnem hangos kacagásban
törtem ki. Ez az egész helyzet csak annyira lehet komoly,
mint a neve. Ez a férfi az én szakmai felettesem? Röhej!
Vizsgálódón futtattam rajta végig a tekintetem. A
szeméhez érve széles vigyorral a képén küldött felém egy
csibészes kacsintást.
– Talán kezdhetnénk arra – böktem a szemészet
irányába –, rángatózik a szeme – közöltem cinikusan.
Vette a lapot, mert zsebre dugott kézzel a szemembe fúrta
a tekintetét. Hosszan álltam a pillantását. Ha azt hiszi,
engem levesz a lábamról, nagyon téved.
– Maga most flörtöl velem, Aria? – hosszú szempillái alól
sandított rám. A levegő megakadt félúton, és a szívem is
kihagyott egy ütemet. Az orgánuma valami észveszejtő
volt. Nyeltem egy nagyot. Időbe telt, amíg megtaláltam a
hangom.
– Dr. Bianchi, ha kérhetem – öleltem át magam előtt a
kórlaptömeget. És megint ott az a bizonyos bugyiszaggató
vigyora. Sikoltani, toporzékolni tudtam volna a mélységes
csalódottságtól. Egy szó nélkül kísértem őt el a leendő
irodája ajtajáig.
– Ha készen áll, keressen – akartam neki hátat
fordítani.
 – Én bármikor készen állok – a hangsúlya erősen
kétértelmű volt. Szúrós tekintetemmel szinte ledöftem.
Kinyitottam a szobája ajtaját, beléptem, majd mikor ő is,
akkor erőteljesen bevágtam mögötte. Nagyot ugrott
ijedtében. Rám kapta a döbbent tekintetét.
– Rendben, dr. Cross – csaptam a kórlapokat az
asztalára. Felvont szemöldökkel méregetett. Ettől kicsit
zavarba jöttem. – Kezdhetné azzal, hogy átöltözik –
pásztáztam rajta végig.
– Nem értem, mi baja van az öltözékemmel. Nem
mindegy magának, miben mentem meg az emberek
életét? Vagy ezzel más célja van? Másképpen is
feltérképezne?
Pofátlan vigyor suhant át az arcán. Kihívóan a
tekintetembe fúrta az övét, majd elkezdte laza
mozdulatokkal kigombolni az ingét. Zavarba jöttem tőle.
Jesszus! Ez kicsit sem szívbajos!
– Megvárom odakinn – indultam az ajtó felé. – Szóljon,
ha elkészült – nyeltem egy nagyot.
– Nem kell elrohannia – kapta fel a ruhájára a fehér
orvosi köpenyt. Láttam az arcán, hogy kifejezetten jól
mulat rajtam. Elvörösödtem, de már nemcsak attól, hogy
zavarba hozott, hanem a méregtől is. Gyűlöltem, ha
hülyét csináltak vagy gúnyt űztek belőlem. Nem tudtam
leplezni, hogy mennyire ellenszenves.
Elkezdtem körbevezetni az osztályunkon, és robot
üzemmódban tájékoztattam mindenről, amikor is az
egyik vizsgálóban heves szóváltásra lettem figyelmes. Két
medikus próbált megnyugtatni egy karján erősen vérző
beteget. Azonnal közbeléptem.
– Mi történt? – mértem fel a helyzetet.
– Megkéselték az alkarján – tájékoztattak.
– Mutassa! – adtam ki az utasítást. Ahogy azonban
elengedték a nyomószorítást, a férfi karjából
sugárszerűen kispriccelt a vér egyenesen a mi dr.
Crossunk ruházatára. Oh, de sajnálom a kockás ingét –
somolyogtam magamban. Ha ez nem egy éles helyzetben
történik, ráértem volna tovább kárörvendeni. Egészen
megdöbbentő módon azonban dr. Crosst nem
zökkentették ki a történtek. Gyorsan reagált. Felkapta az
asztalról a vérnyomásmérőt.
– Jobb híján ez is megteszi – közölte, majd a pasi karjára
erősítette. – Pumpálja 180-ra – irányította a megszeppent
medikust. Ezzel elszorította a férfi vérző karját.
– Lélegezzen jó mélyeket – utasította higgadtan a férfit.
– Próbáljon megnyugodni – beszélt vele együttérzően. –
Eressze el, vegye el a kezét onnan – pillantott rám. Mikor
elengedtem a nyomást, már nem szivárgott a vér.
– Hmm, kreativitás – vigyorgott rám büszkén. „Hát ezzel
még nem nyűgöztél le”-pillantással néztem vissza rá.
Valójában de. Lenyűgözött, hogy milyen gyorsan
felmérte a helyzetet, és uralta is azt. Lehet, hogy nem is
annyira szörnyű.
– Hozzanak nekem egy tűt és három nullás fonalat.
Összeöltöm – állt munkába azonnal. Ezek szerint nem
büdös neki a munka.
 Hosszan néztem, ahogy dolgozik. Sötétbarna haja úgy
állt szanaszét, mintha most kelt volna az ágyból. Nem
igazán szeretem a körszakállat egy férfin, de ennek
veszettül jól állt. Szexi, állapítottam meg, mikor váratlanul
rám emelte sötétbarna szemeit. Zavarba jöttem, így
elkaptam a tekintetem.
– Megtenné? – emelte meg a befejezett művét, én pedig
elvágtam a fonalat. – Kész is van. Rendben lesz – veregette
vállba a halálsápadt beteget.
Szótlanul folytattam az idegenvezetést. Kellemetlen
érzések kavarogtak bennem. Az esetet követően ahhoz a
falhoz vezettem, ahol az orvosok beosztása szerepelt.
Zsebre dugott kézzel, hosszan tanulmányozta.
– Tudom, sűrű. A forgalmunk elég nagy – igyekeztem
enyhíteni a meglepetést, amit a tábla okozott.
– Sebaj! A munka fitten tart. Nézzük meg azt a férfit a
hármasban – bökött a falra, és már indult is.
Meglepett, milyen hamar kiismerte magát, és milyen
higgadtsággal, türelemmel kezelte a betegeket. Nap nap
után meg tudott lepni. Nem telt bele egy hét, máris
otthonosan mozgott köztünk. Lehengerlő volt és
dinamikus, ugyanakkor a válságos helyzetekben olyan
nyugalom áradt belőle, ami jó hatással volt a
környezetére. Rám is. Azt hiszem, erre mondják, van
érzéke hozzá. Sikerült kivívnia, hogy hamar elismertem a
szakmai tudását, csak az az idétlen humora ne lett volna.
Sokszor úgy éreztem, hogy egy ötévessel vagyok
összezárva. Ráadásul gyakran rajtakaptam, ha éppen a
szabadideje engedte, hogy a nővéreket szórakoztatja a
pihenőben. Ettől mindig eldurrant az agyam. Túl szép lett
volna, ha tökéletes.
Egyik nap is beugrottam egy kávéért az automatához,
és láttam, ahogy a dolgozók körüldongják. A meglepő az
volt, hogy nemcsak a nők, a férfiak is bírták a társaságát.
– Miért füstöl a kórház kéménye? – kérdezte, de nem
érkezett rá válasz.
– Senki? Akkor elárulom. Mert fő az egészség! – és kitört
a nevetés. A szemeimet forgattam az ócska poénon. Ha-ha-
ha. A fejem ráztam hitetlenkedve, hogy ezen tényleg
nevetnek.
– Marco, ezt talán te ismered – intett a szülészorvos felé.
– Miért szaporodtak el az ikerszülések? – szegezte neki a
kérdést.
– Nem tudom – rázta a fejét az érintett.
– Mert ilyen közbiztonság mellett már az újszülöttek
sem mernek egyedül a világra jönni – újabb kacagás tört
ki.
– Na jó, elmesélem nektek az egyik legviccesebb
helyzetet, ami Amerikában történt velünk. Egy nő
beperelte a kórházat, mert a férje egy műtét után teljesen
elvesztette az érdeklődését a szex iránt.
Csodálkoztam volna, ha nem jön elő előbb-utóbb a
szextémával. Csalódottan sóhajtottam.
– Miért? – érdeklődtek a többiek. – Mi történt?
– A kórház azzal védekezett, hogy a műtét csak egy
látásjavító beavatkozás volt – fejezte be. Hangos
hahotázás töltötte be a helyiséget.
Kicsit az agyamra ment ez a fajta erőltetett humor, így
el is hagytam a pihenőt, de mialatt távoztam, végig
magamon éreztem a tekintetét. Baromira idegesített, hogy
sosem tudott leállni. A legváratlanabb pillanatokban
jutott eszébe valami abszurd hülyeség.
– Elnézést, dr. Cross, ráérne egy kicsit – ugrottam be
hozzá nem sokkal később az egyik vizsgálóba, ahol egy
medikus segítségével éppen egy beteget látott el.
– Megnéztem az allergiás sokkos betegét a négyesben, a
légzésszáma és a pulzusa normalizálódott. Rendben lesz.
A dermatitiszest pedig elengedném – akartam besegíteni.
– Kitűnő – bólintott, miközben összefoldozta a
szerencsétlenül járt biciklibalesetest.
– A konstruktív tüdőbeteg már jobban van. Csökkenteni
fogom az oxigént – tájékoztattam mereven.
– Rendben. Zárja el a csapot, és ha kékülni kezd,
engedje rá újra – közölte halál komoly ábrázattal. A
medikussal jelentőségteljesen összenéztünk.
– Most csak ugrat, remélem – torpantam meg.
Összezavarodtam.
– Nem. Ha lilulni kezd, az ciki – kacarászott magában.
Ez már több volt kettőnél. Nem bírtam, ha valaki a
betegek kárára szórakozott.
– Ez egyáltalán nem vicces. Igazán magára erőltethetne
némi komolyságot – róttam meg. Abbahagyta, amit csinált,
majd felém pillantva közölte:
– Komolyságot? Maga szerint mi történik itt nap mint
nap? Tiszta téboly. Inkább magának kellene felvennie egy
kis lazaságot – oktatott ki.
– Taníthatná Morci doktornőt – szólalt meg vihorászva a
betege. – Nekem tetszett a poén, doki – adott egy ötöst dr.
Crossnak. Jót röhögtek rajtam, és ez bosszússá, így
megfontolatlanná tett.
– Magát nem kérdezte senki – pirítottam rá erélyesen a
srácra. – Egészen addig tartja ezt jó viccnek, amíg nem a
maga irhájáról van szó – vetettem oda, mire elkomorult a
fiatal biciklis arca. Farkasszemet néztem dr. Cross-szal,
majd feldúltan otthagytam őket, de meglepetésemre
utánam szaladt.
– Sajnálom, ha megbántottam – kapta el a karom és
fordított magával szembe a folyosón. Olyan volt a
tekintete, mint egy gyereknek.
– Nos, dr. Cross – húztam ki magam –, maga egy beteg és
egy medikus előtt oktatott ki – vágtam sértődött arcot.
– Akkor engedje meg, hogy jóvátegyem. Hajlandó lenne
velem ebédelni? – kérdezte a legnagyobb
természetességgel. Lefagytam. Most komolyan, ezek után
bepróbálkozik nálam?
– Nem – vágtam rá, majd a felvont, kérdő szemöldöke
elbizonytalanított. Félreértettem volna? Most én viselkedek
gyerekesen – ismertem be önmagamnak. – Talán –
észbontóan csábító mosolya magával ragadott. – Igen –
csúszott ki a számon.
– Remek – bólintott. – Akkor egy óra múlva megkeresem
– és már indult is vissza. Észhez térve ácsorogtam még ott
a felemelt mutatóujjammal, ahogy éppen tiltakozni
akartam.
– Én nem… én nem… – ismételgettem, de ezt már nem
hallhatta, messze járt.
– Jól van, Aria? – lépett mellém a főnővér. – Olyan
sápadt – vizsgálgatott.
– Igen – hebegtem.
Nem. Nem vagyok jól. Most egyeztem bele, hogy együtt
ebédelek az osztályunk sármőrjével. Hogy mászom én ki
ebből?
– Semmi baj – vontam meg a vállam végül. Közben
gondolatban a falba csapkodtam a fejem. Később is
idegesen töltögettem ki a kórlapokat, és dühösen tettem
őket vissza a helyükre.
– Valami gond van, doktornő? – kérdezte Carina, az
osztályunk medikusa. Kivette az utolsót a kezemből, és
finoman visszaillesztette a helyére. Mély sóhaj szakadt fel
belőlem.
– Tulajdonképpen olyan dolgon eszem magam, amin
nem is kellene. Kész röhej – vontam meg a vállam.
– Ha szeretne beszélni róla, én itt vagyok.
– Inkább nem – ráztam a fejem. Sikerült egy halk
kuncogást is eleresztenem.
Nem csoda, hogy senki sem ért engem, hiszen legtöbbször
még magam sem tudom pontosan, mit is akarok. A szívem
mélyén valószínűleg szeretnék elmenni ebédelni vele.
Megismerni, hiszen elég sok időt fogunk még együtt
eltölteni. Áh, teljesen elment az eszem!
 – Mi, nők gyakran túlkomplikálunk dolgokat – szólalt
meg mégis rám sandítva Carina.
Mintha olvasott volna bennem. Akkor esett le, hogy ő
volt az egyik, aki végighallgatta a dr. Cross-szal folytatott
kínos beszélgetésemet.
– Felbosszant – vallottam be.
– Megtanulhatna kompromisszumokat kötni, és lejjebb
adni a teljesíthetetlen elvárásaiból – köszörülte meg a
torkát. Hitetlenkedve pillantottam rá, de megszólalni nem
tudtam. – Most mennem kell – sietett el és hagyott
magamra.
Valóban ilyen lennék? Ezt mintha az anyám tanácsolta
volna. Ő is folyton azt szajkózta, hogy túlságosan igényes
vagyok a férfiakkal szemben. Kíméletlenül rostálok,
miközben irreális kívánságlistákat gyártok. Ha
abbahagynám, lehet, hogy még az is kiderülhetne, hogy a
tökéletes férfi régóta jelen van az életemben, csak túl
rövidlátó vagyok ahhoz, hogy észrevegyem.
De a fenébe is, miért is kellene okolnom magam, hiszen
természetes, hogy egy vonzó, férfias társra vágyom, aki
spontán, humoros, mégis megbízható, szenvedélyes szerető
és egyszer majd lelkiismeretes apa lesz. Be kellett azonban
látnom, hogy van, akit egyszerűen nem lehet
megváltoztatni, de már az sem biztos, hogy szeretném.
Úgy vonzott, ahogy volt. Oh, apám! – tértem magamhoz.
Carina nem is erre célzott. A munkáról beszélt. Ez a férfi
felforgatja a nyugodt világom.
Az elkövetkező egy óra feszülten telt. Folyamatosan az
órám néztem, és azon agyaltam, hogyan hátrálhatnék ki
a közös ebéd elől. A gyógyszereket helyezgettem, mikor
furcsa érzésem támadt. Az egész testem forróság járta át.
Itt van. Érzem. Lassan magam mögé kukkantottam, és
tényleg ott állt lazán az ajtófélfának támaszkodva dr.
Cross. Átható tekintettel méregetett.
– Remélem, megéhezett már, mert én farkaséhes
vagyok – túrt a szívdöglesztően kócos hajába.
– Hát nem is tudom – kezdtem a mentegetőzést. – Annyi
teendőm van még. Lehet, hogy legközelebb alkalmasabb
lenne – nem fordultam felé.
– Ugyan már! – lépett felém, megragadta a karom, és
húzott kifelé. – Nem hagyom, hogy ilyen könnyen
lerázzon!
Hevesen kerestem a kibúvót, bár magam sem értettem,
miért. Teljesen normális, ha együtt ebédelek vele –
győzködtem magam. Ezt teszik a kollégák, hiszen közben
meg lehet beszélni ezt-azt. Jobban megismerkedni. Nincs
ebben semmi.
Ahogy leültünk, mégis elszántan kerültem a tekintetét.
– Mondja csak, Aria, miért ilyen zárkózott? – szegezte
nekem a kérdést.
– Ki, én? Zárkózott? Én nem – dadogtam, majd
magamhoz tértem. – Semmi köze hozzá – húztam ki
magam. Rajtam felejtette a tekintetét, így zavartan
fészkelődni kezdtem a széken. Röntgenlátás. Ez jutott
eszembe a pillantásától. Analizál.
– Tudja, minden létező eszközt bevetettem már, hogy
mosolyt csaljak az arcára, de nemigen sikerült – őszinte
érdeklődés ült az arcára.
– Ha miattam süti el a sok idétlen viccet, nyugodtan
befejezheti. Egyébként is, ugyan miért akarna az én
arcomra mosolyt csalni? Nem ezért van itt. Ne törődjön
velem! – feleltem ridegen.
– Maga az én felelősségem, és szeretném, ha kicsit
élvezné is, amit csinál – továbbra is engem mustrált.
Vágtam egy grimaszt. Élvezem. Nem tudom, honnan veszi
ez az alak, hogy nem.
– Én szeretem a munkám, és nem kell engem
szórakoztatnia. De ha már itt tartunk, a beteg a
négyesben… – szerettem volna elterelni a beszélgetést
magamról, de annál okosabb volt, hogy ez ne tűnjön fel
neki.
– Nem, nem. Most nem fogunk munkáról beszélni –
rázta a fejét.
– Akkor nem értem, miért hívott ide. Miről akar
beszélgetni? – pillantottam most először a szemébe.
– Magáról. Rólam. Megismerhetnénk egymást egy kicsit
jobban is.
– Nem szokásom barátkozni – nem kívántam
csacsorászni vele.
– Elég baj az. Ahogy én azt felmértem, nagyon egyedül is
van – közölte a zord valóságot.
– Nézze, dr. Cross… – csaptam le az evőeszközt, de a
szavamba vágott.
– Aiden. Csak Aiden. Ha már ennyit egymásra vagyunk
utalva, talán ennyi engedményt tehetünk.
Elkövettem azt a hibát, hogy egyenesen a szemébe
néztem. Belevesztem a pillantásába.
– Szóval, ott tartottam, hogy nézze, Aiden… – vágtam
bele, de életemben először elakadt a szavam.
Elfelejtettem. Jézus! Elfelejtettem, mit akartam mondani.
Biztos vagyok benne, hogy elpirultam, mert a fülem is
égett.
– Nem fontos – nyögtem ki zavaromban. Nagyon cikinek
éreztem. Átnyúlt az asztalon, és megfogta a kezem.
Megugrottam, mert enyhe áramütés szaladt végig a
testemben. Még életemben nem volt rám ilyen hatással
egy férfi sem.
– Nekem elmondhatja, ha bántja valami. – A
gyengédségtől, ami a hangjában volt, meglódult a
szívverésem. Pánikközeli állapotba kerültem. Gyorsan el
is húztam a kezem.
– Utánanéztem ám magának – igyekeztem magamra
találni. – Tudom, hogy miért rúgták ki annyiszor San
Franciscóban. Nálam felesleges próbálkoznia – dölyfösen
dőltem hátra.
Érdeklődve vonta fel a szemöldökét. Gyűlöltem, mikor
ezt csinálta, mert pofátlanul jól állt neki.
– Maga nem vette komolyan a hivatását, amit tovább
gyalázott azzal, hogy a kórház összes dolgozóját… khm… –
köszörültem meg a torkom, de nem fejeztem be a
mondatot.
– Nem az összeset, csak a nőket – vágta rá huncut
mosollyal a szája sarkában. Nem értettem magam, de
halk kuncogást hallattam, ami jóleső nevetéssé
fokozódott. Tényleg nevetségesen viselkedem. Hosszan
egymáson felejtettük a pillantásunkat.
– Ne haragudjon, csak… szóval… vizuális típus vagyok…
Elkomolyodott arcáról leolvastam, hogy ezt most ő nem
találta viccesnek.
– Miért izgatja a múltam ennyire? Én már nem az az
ember vagyok, aki voltam – fonta karba a kezét.
– Na persze. A vér nem válik vízzé! – kortyoltam bele az
italomba. A tekintetünk újra összeakadt.
– Mondja, adtam én okot arra, hogy ezt feltételezze
rólam? Nem is ismer. Nem tud rólam az égvilágon semmit
– vágott sértődött képet. – Az emberek folyton csak
ítélkeznek, a körülmények ismerete nélkül. Azt hittem,
maga különb – tolta el magától az ételt.
Kellemetlen érzéseket keltett bennem a tekintete.
Eszembe jutott a hajdani önmagam. Felettem is ítélkeztek,
mert a hogyanra és a miértekre senki nem volt kíváncsi.
Most én kaptam el a kézfejét.
– Ne haragudjon! Talán igaza van! Ehhez nem volt és
nincs is jogom. Bocsásson meg! Nem tudom, mi ütött belém
– vágtam bűnbánó arcot.
– Bocsánatkérés elfogadva, de csak abban az esetben,
ha Aidennek szólítasz – tegezett le. – Életekért küzdünk
minden egyes nap. Nagyban megkönnyítené a helyzetet,
ha tegeződnénk, nem gondolod?
– De – nehezen préseltem ki ezt a szót az ajkaim közt.
Olyan volt ez nekem, mintha egy lépéssel közelebb
engedtem volna. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy igaza
van. Szinte a nap 24 óráját vele töltöttem, fura lett volna
magázódni. Ő volt az az ember, akivel a legtöbbet
kommunikáltam a nap folyamán.
A későbbiekben valóban gördülékenyebbé vált vele a
munka. Olyan volt, aki vészhelyzetben képes átkapcsolni.
A legnagyobb körültekintéssel és türelemmel kísérte végig
munkámat. Éles helyzetekben pedig képes volt döntést
hozni, iránymutatást adni. Ugyanakkor voltak dolgai,
amik mellett nem tudtam szó nélkül elmenni.
– Aiden, ez mi? – böktem a betege kórlapjára, miután
hiába igyekeztem kiigazodni rajta.
– Áh, olyan az írásom, mint a macskakaparás –
védekezett, és elvette tőlem, majd áttanulmányozta.
– Nem azzal van a baj – álltam közvetlenül mellé, és az
egyik, általam nem értelmezhető szóra böktem. A közelség
miatt megcsapott a finom, férfias illata. Távolabb léptem
tőle. Értetlenül nézett rám.
– Ez szakzsargon – somolygott.
– Diszkó? – lázasan kutakodtam az agyamban értelmet
keresve a szónak.
– Discus hernia, azaz porckorongsérv – világosított fel.
– Akkor miért nem ezt írtad? – bosszankodtam,
kikaptam a kezéből a beteg kórlapját, és már javítottam is
a szót.
– Akkor azt sem értetted a reggeli vizitnél, hogy mi az a
tüdőöcsi? – gúnyolódott rajtam.
 – Ami azt illeti, nem, de kikövetkeztettem: tüdőödéma.
De nagyban megkönnyítené a dolgom, ha nem
hadoválnál, hanem érthetően beszélnél. Ne legyél lusta
kiírni, fogalmazz pontosan – pirítottam rá. Mélyen,
szigorúan a szemembe nézett, amitől megdermedtem.
– Azt tanácsolom neked, hogy sürgősen zárkózz fel, ami
a rövidítéseket illeti, mert a rövidülés nem csupán
mellékes haszon, hanem elsődleges cél is – utasított
rendre. – Az orvosi szaknyelv tele van rendkívül hosszú,
bonyolult, jobbára latin és görög eredetű
szakkifejezésekkel, így természetesnek kell tekintened a
rövidítések burjánzását. Ez a rövidítési mánia ráadásul
nem az én találmányom. Egyáltalán nemcsak szlengként
jelenik meg, hanem a hivatalos szaknyelvet, a
szakirodalmat is teljesen átitatja. Egy orvos körülbelül 2-
300 rövidítést használ aktív szókincsként, és még
ugyanennyit ért meg adott helyzetben. Jobb lesz, ha
igyekszel felzárkózni. Szólj a nővérnek, hogy a süferben a
beteget fundálni kell – fogalmazott szándékosan úgy,
hogy még hülyébben érezzem magam. Magamban
háromig számoltam, mielőtt csípős megjegyzést tettem
volna.
Nem kérdeztem, dühösen hátat fordítottam neki, és
utánakerestem a kifejezéseinek. Mint kiderült, a süfer
sürgősségi felvételi részleget jelent, a fundálni pedig az
infúzió bekötését. A nővér persze mindent értett.
Idegesített, hogy csak engem zavartak dr. Cross hanyag
feljegyzései. Észre sem vettem, de idővel a nagy
rohanásban én is átvettem őket, bár ezt sosem ismertem
volna be nyilvánosan.
Mindezek ellenére vonzónak találtam, és szerettem is
vele együtt dolgozni, mert bár nem akartam, mégis
gyakran csalt mosolyt az arcomra.
Az egyik ilyen eset volt, mikor egy beteg leletei kapcsán
konzultálni akartam vele. A vizsgálóba mentem, ahol egy
férfi ült a vizsgálóasztalon, ő pedig mellette, és éppen a
kórlapot töltötte ki.
– Zavarhatnálak egy percre? Nagyon fontos – vágtam a
közepébe. Fel sem nézett, csak tovább körmölte a
papírlapot.
– Aiden. Hallasz engem? – erre már unottan felpillantott
rám.
– Szerinted? – bökött a beteg felé, aki folyamatosan
mantrázva ismételgette: ah, ah, ah, ah, mialatt előre-
hátra dülöngélt, és semmi reakciót nem mutatott a
külvilágra.
– Mi van ezzel a beteggel? – közelebb hajoltam, úgy
vizsgálgattam.
– Drogfüggő, és elvonási tünetei vannak – fújt egyet a
levegőbe.
– Mint egy autóriasztó, amit nem lehet kikapcsolni –
hitetlenkedtem.
– Ah, ah, ah – kezdett rá Aiden is. Szinkronban nyomta
a beteggel, majd a mellettünk nem messze ácsorgó nővér
is csatlakozott hozzá. Vigyorogva szálltam be én is, mialatt
átnyújtottam a leleteket, hogy vessen rá egy pillantást.
Észrevétlenül férkőzött a bőröm alá. Lassan a cinkosává
váltam, és a munkámat is jobban élveztem.
 Aiden

Mellékhatás

„Az emberek többsége az újjászületés fogalmát csak

a tényleges halállal tudja összekapcsolni, holott egy
emberi élet során többször is újjá kell születni a
fejlődés érdekében.”
(B OLDIZSÁR ILDIKÓ)

Hetek óta melóztam a Roma Ospedaléban, és minél több

időt töltöttem el itt, annál jobban élveztem. A munka
segített felejteni, és nem utolsósorban az is, hogy
mindentől és mindenkitől távol voltam. Tudom, nagy
kegyetlenség volt tőlem, de miután megérkeztem,
kiposztoltam, hogy épségben landoltam, ám az otthon
használt telefonom hetekig nem kapcsoltam be. Nem
akartam beszélni senkivel. Magányra vágytam.
Tisztáznom kellett magamban a dolgokat. Tudni akartam,
ki is vagyok én. Teljesen új életet akartam felépíteni.
Olaszországban minden olyan más és furcsa volt. Hogy
olaszul kellett beszélnem, nem pedig az anyanyelvemnek
hitt nyelvemen, csak hab volt a tortán. Egy újabb olyan
dolgot tapasztalhattam meg, ami a múltam része volt,
mégsem ismertem. Hálás voltam az anyámnak, hogy bár
minden köteléket igyekezett elszakítani a múltamtól, az
olasz nyelvet anyanyelvi szinten megtanultatta velem, így
nem okozott különösebb gondot a beilleszkedés. Tudom is,
miért tette: minden ellenérzése dacára meg akart tartani
számunkra valamit, ami csak a miénk.
Mikor idejöttem, azt gondoltam, egyetlen kézzelfogható
értékem sincs, de ez pár hét leforgása alatt jelentősen
megváltozott. Nagyban hozzájárult ehhez az én kis
rezidensem, Aria. Sokszor azon kaptam magam, hogy az ő
szemén keresztül látom magam. Mikor megismert,
pontosan annak látott, ami voltam: egy veszélyes, léha
szívtipró. Éppen ezért nem esett hasra előttem, így
bizonyítanom kellett neki. Mindennap keményen
dolgoztam, hogy elrejtsem a belső, pusztító kételyeimet,
hogy megfeleljek, hogy ne érezzem úgy, olyan vagyok,
mint az apám. A Mayának tett ígéretem is komolyan
gondoltam. Szilárd elhatározásom volt, hogy innen nem
rúgatom ki magam, összeszedem minden akaraterőmet,
visszafogom a testi vágyaimat, és a munkára
koncentrálok. Ám elhatározni valamit sokkal könnyebb,
mint teljesíteni azt. A kísértés ott volt mindenhol, de
legfőképpen a felügyeletem alá kijelölt dögös kis
rezidensemben.
Abban a pillanatban, ahogy megláttam, tudtam, hogy
nekem kell ez a nő. Mindig is odavoltam a sötét hajú
csajokért, ennek a lánynak pedig pechemre ébenfekete
haja volt, amihez gyönyörű égszínkék szem társult.
Csábítóan hatott rám, ahányszor csak rám emelte a
tekintetét, úgy vonzott, mint még soha semmi azelőtt.
Segített megfékezni a démonaimat, hogy a húgomra,
Mayára emlékeztetett, neki is pont ilyen szikrázóan kék
szemei voltak. Folyamatosan elidőztem a bájain. Formás
nőnek tűnt, de sosem volt esélyem rendesen megnézni,
mert a fehér orvosi köpeny és a műtősruha túl sokat
takart. Mégis egészen biztosra vettem, hogy tökéletes.
Azért voltak olyan pillanatok, mikor legszívesebben
megfojtottam volna. A kioktató, merev stílusától a falnak
mentem időnként. Nálunk, orvosoknál gyakran
előfordult, hogy a műszak és a túlóra végén haza sem
mentünk, hiszen hamarosan kezdhettünk is.
Elkényelmesedett emberként eleinte nehezen viseltem ezt
a kemény munkatempót. Ha volt egy kis időm, ledőltem a
szobámban, és aludtam egy keveset. Nem akartam idő
előtt kibukni. Be akartam bizonyítani – legfőképpen
magamnak –, hogy menni fog. Aria azonban könyörtelen
volt velem.
– Hahó, dr. Cross – ébresztgetett. – Sok a munka.
– Hagyjon, két műszakos vagyok – nyögtem erőtlenül.
– Én is! – vetette oda. Egy csepp együttérzést sem
tanúsított. – Maga akarta így. Már többször is megszólalt a
hívója. Nem hallotta? – bökdösött. Nyöszörgéssel
reagáltam a hangjára. Hullafáradt voltam. Úgy éreztem,
belehalok, ha fel kell kelnem. – Máskor tegye a füle mellé
a hívóját, akkor meghallja, ha csipog – nyomta morcosan
a mellkasomba. – Jöjjön, mindjárt itt a mentőautó –
rángatott.
 Hümmögve pislogtam rá, majd újra lecsukódott a
szemem.
– Dr. Cross, ne aludjon vissza! – ripakodott rám.
– Iiigen – ültem fel ijedtemben. Egy szó nélkül nyújtotta
az orvosi köpenyem, de a rosszallást leolvastam az
arcáról. Támolyogva indultam kifelé a folyosóra.
– Nem arra, erre – igazított a jó irányba. – Atyaég! –
méltatlankodott. – Térjen már magához!
Tudomást sem véve rólam, masírozott előttem a
folyosón. A kábultságtól még nem láttam tisztán, úgy
követtem a fehér pacát magam előtt.
– Mondja, mindig ezt csinálja?
– Mégis mit? – loholt előttem.
– Hogy csak három órákat alszik.
Abban a pillanatban irigyeltem érte.
– Ha ennél többet alszom, egész nap hülye vagyok. Ott is
vannak – terelt közelebb. Elképesztő munkairamot diktált
ez a lány. Ha nem akartam lebőgni előtte, hamar fel
kellett vennem a ritmust.
Ráadásul rendkívüli módon szórakoztatott a
határozottsága. A legtöbb rezidens általában itta a
felettese szavait, mozdulatait, bármit megtett volna az
elismerésért, és talán a legfontosabb, hogy sosem szállt
volna szembe. De ő legtöbbször nyíltan vitába szállt velem,
sőt kioktatott, mindig kiállt az igazáért. Lenyűgözött. Már
a legelején a tudomásomra adta, hogy nem fog beállni a
dr. Crosst istenítők táborába.
Már órák óta vizsgáltunk egy beteget minden lehetséges
szempontból. Bár a páciens elájult, a vizsgálatok
igazolták, hogy nem súlyos az állapota. Miután Aria
felállította a diagnózist, ráfirkantottam a gyógyszeres
kezelést a delikvens kórlapjára, majd átnyújtottam neki.
Gondosan ellenőrizte, majd megszólalt.
– Lefelejtette a lázcsillapítót – korholt.
– Nem felejtettem le – álltam a pillantását. Zavarba
akartam hozni, ám ez közel sem tűnt olyan könnyű
feladatnak. – Nincs rá szüksége – jelentettem ki pajkos
mosollyal az arcomon. Általában ezzel hatást gyakoroltam
a gyengébbik nem képviselőire, de a tekintete arról
árulkodott, hogy ez nála nem jött be. – A láz a gyógyulás
szempontjából hasznos reakció – oktattam ki. – Az
immunválaszok felgyorsulnak, a fehérvérsejtek a
magasabb hőmérsékleten gyorsabban szaporodnak, ami
szintén segíthet a betegség leküzdésében – igazoltam a
döntésem.
– Mi inkább a lázcsillapításra törekszünk – tartott ki az
álláspontja mellett, és várta, hogy beadom a derekam.
Még egyszer vetettem egy pillantást a lázlapra.
– Nem kiemelkedő. Hamarosan magától is elmúlik –
intéztem el egy vállrándítással. – Nem értem, miért cél a
beteg agyában lévő termosztát alacsonyabb
hőmérsékletre állítása – szálltam elszántan vitába. – A
gyógyszeres lázcsillapításnak ráadásul lehetnek
mellékhatásai. Elmagyarázná nekem, dr. Bianchi, hogy
miért is kellene lázcsillapítót felírnom? – fúrtam a
tekintetem mélyen az övébe. Jeleztem, hogy elég volt, de ő
csak folytatta.
– A szervezet erőtartalékainak kímélése érdekében, és a
jobb közérzetért – ártatlan arccal kifogástalanul érvelt.
Hosszan néztük egymást. Megőrjített. Feszengeni
kezdtem a szeme kékjétől. Ahogy felnézett rám és a
mellkasomnak nyomta a kórlapot, átfutott rajtam a
borzongás. Csillapíthatatlan vágyat keltett bennem a
kihívó testtartása. Nem vettem el azonnal, ezért kérdőn
vonta fel a szemöldökét. Abban a pillanatban, ha a régi
Aiden Cross lettem volna, biztos becitálom egy eldugott
helyiségbe és…
De ez most nem volt választható megoldás, így inkább
megadtam magam. Véget akartam vetni ennek.
– Meggyőzött – grimaszolva firkantottam rá a
lázcsillapítót a kórlapra. – Remélem, most elégedett –
néztem újra a gyönyörű szempárba.
– Oh, de még mennyire, dr. Cross – le sem tagadhatta,
milyen boldoggá tette a győzelme. – Hát még a beteg
milyen elégedett lesz – vigyorgott diadalittasan. Ez a
dacos, makrancos, időnként engedetlen magatartás
igencsak felkeltette az érdeklődésem, és a
legkellemetlenebb az volt, hogy fent is tudta tartani azt.
Hacsak a közelembe jött, álltam a nadrágomban, mint a
cövek. Ez időnként elég kellemetlenül érintett, de szívósan
álltam a sarat, igyekeztem elnyomni a vágyaim, hogy ez
ne zavarjon a koncentrálásban.
Minden szabad percemben rajta töprengtem, róla
fantáziáltam. Felüdítően hatott rám, hogy ő nem az a
fajta lány volt, aki értékelte a bókokat vagy a humort,
legtöbbször leolvastam az arcáról, milyen szánalmasnak
is tart. Ez először lelombozott, majd később rádöbbentem,
milyen szerencsém is van vele. Ezt a nőt meg kell hódítani.
El fogom érni, hogy a belső értékeimért szeressen belém –
határoztam el. Be kellett bizonyítanom – elsősorban
magamnak –, hogy igenis vannak olyan tulajdonságaim,
amikért méltó lehetek egy ilyen nő szerelmére. A
kiszemelt áldozatom lett, így a többi nő érdektelenné vált
számomra. Olyan volt nekem, mint bikának a vörös
posztó. Ha csak megpillantottam, nem létezett más.
Viszont nem siethettem el a dolgot. Ez a lány valamiért
mélyen bezárkózott. El kellett érnem, hogy önként nyissa
meg előttem a kapukat. Nem ronthattam ajtóstul a házba,
így egyelőre saját magamra koncentráltam. Igyekeztem
olyan emberré válni, akinek vannak szerethető
jellemvonásai, Ariával pedig első körben csak egy baráti
kapcsolat kialakításán dolgoztam. Felismertem, hogy a
hivatásunk az, ami közelebb hozhat egymáshoz, hiszen
számára más sem létezett, csak a munka, és ha be tudom
bizonyítani neki, hogy tanulhat tőlem, akkor nyert ügyem
van. Tudásszomjától folyamatosan ott égett bennem a
vágy, hogy ne csak jó, de a legjobb legyek. Ha fel tudna
rám nézni, nyert ügyem lenne. Ha ez bekövetkezik, ő lesz
a nyomomban, ő jön majd hozzám, és nem nekem kell
utána koslatni. Minden csak idő kérdése volt.
És valóban szélsebesen repült az idő a kórház falai közt.
Magabiztosnak éreztem magam, pontosan tudtam, mikor
mit kell tennem. Remek érzés volt, hogy el is ismerték a
szakmai tudásom. Végre valahol otthon éreztem magam.
Éppen befejeztem a vizitet, és már temetkeztem volna a
papírmunkába, mikor a beosztásos fal előtt megállított a
társosztály vezetője.
– Helló – üdvözölt kedvesen. – Hogy tetszik náluk? Mióta
is… három hete? – érdeklődött szívélyesen.
– Négy – javítottam ki. – Remekül, köszönöm –
bólogattam.
– Hogy boldogul a kis vadmacskával? – állt mellettem
karba font kezekkel, a táblának szegezve a tekintetét.
Értetlenül fordultam felé.
– Hogy kivel?
– Dr. Bianchival – helyesbített.
Gyanakvóan méregettem.
– Nagyon ügyes, időnként el is felejtkezem róla, hogy
még csak rezidens – dicsértem.
– Én nem erre gondolok, hanem a kezelhetetlen
természetére – nézett végre a szemembe. – Fel is vetettem
dr. Gattinak, hogy szívesen leveszem ezt a terhet a maga
válláról. Éppen elég magának a baleseti sebészetet
felügyelni.
A felfogóképességemmel sosem volt gond, így azonnal
levágtam, mi a helyzet. Ez a pasas teljesen odavolt Ariáért.
Látszott a tekintetén, hogy bármit megadna, ha hatalma
lehetne felette. Nem kellett volna, hogy meglepjen, hogy
más is felfigyelt a rezidensem nem mindennapi bájaira,
mégis letaglózott a tény, hogy ez a pasi utazik rá.
 – Figyeljen rám, Aiden – lépett közelebb. – Van ezzel a
kis boszorkával egy-két rendezetlen számlám. Ha jelezné
dr. Gattinak, hogy mégsem kívánja ellátni Aria szakmai
felügyeletét, nem maradnék adósa. Jelentős szerepem és
döntési jogköröm van a kórházvezetésnél. Hamar feljebb
kerülhet a ranglétrán – próbálkozott. Legszívesebben egy
jobb egyenessel válaszoltam volna, de türtőztettem
magam.
– Tudja, dr. Batista, maga ritka nagy szemétláda –
ráztam vigyorogva a fejem. – Ha azt hiszi, Aria betörik a
keze alatt, hát téved. Hamarabb mondana fel és távozna,
mint hogy magának hajbókoljon, ebben egészen biztos
lehet. Egyébként pedig nincs szükségem könnyítésre,
Ariával remekül kijövünk – tornyosultam fölé. Egyértelmű
volt: alacsony termetét a hatalmával akarta kompenzálni,
de nálam ez a módszer nem jött be. Ki nem állhattam az
ilyen szánalmas alakokat.
– Ez a végleges válasza? – szűrte ki a fogai közt.
– Ez! – húztam ki magam.
– Magának is bejön, mi? – bólogatott, mint aki mindent
ért. – De jó, ha tőlem tudja, annál a kezelhetetlen
nőszemélynél semmi esélye. Az ujja köré csavarta magát –
hajolt közelebb fenyegetően.
– Azt gondol, amit akar – vontam meg a vállam. –
Akármit is mond, akkor sem fogom őt egy hatalmaskodó,
önkényeskedő orvos kezére játszani.
Felpillantottam a válla felett, és az üvegfalon keresztül
Ariát láttam meg, ahogy rémülten engem néz, és a
szemében bizonytalanság és félelem csillog.
– Ez esetben szerzett magának egy ellenséget – követte a
tekintetem Batista. – Mindent elkövetek majd, hogy
eltávolítsam magát innen. Én mindig megszerzem, amit
akarok – harsogta. Nem véletlenül. Biztosra vette, hogy a
folyosón is kristálytisztán hallották őt.
– Akkor kemény harcra kell számítania, mert tőlem
nem könnyű elvenni, ami az enyém – közöltem vele
nagyképűen, de olyan halkan, hogy csak ő és én
érthettük. Oda akartam neki szúrni. Azt akartam, hogy
tudatosuljon ebben a pöffeszkedő majomban, Ariát, ha
rajtam múlik, sosem kapja meg.
– Készüljön fel! Ezzel még nincs vége – bökött a
mellkasomra. – Magának annyi.
Feldúltan távozott. Ahogy követtem a szememmel, Aria
hálás pillantásába futottam bele. Nem szóltam egy szót
sem, csak elsétáltam mellette. Sokáig éreztem még a
hátamon a tekintetét, és nagy akaraterőre volt
szükségem, hogy ne nézzek vissza rá.
Pár órával később egy eset újra összehozott bennünket.
Egy nőt hozott be a mentő, aki állítólag legurult a lépcsőn.
Aria rám nézett, és várta, hogy engedélyezzem, hogy ő
vegye fel a beteget. Bólintottam, mire rá is ugrott a
mentősökre. A nyomukban ballagtam, és hallgattam a
mentősök részletes beszámolóját.
– A hölgy neve Laura Poggi – tájékoztatott Aria.
Bólintottam, majd a nőhöz léptem.
– Üdvözlöm. Én dr. Cross vagyok. Signora Poggi, meg
tudná mondani, mi történt pontosan? – kérdeztem,
mialatt azt néztem, Aria hogyan vizsgálja meg a nő karját.
– Úgy tűnik, hogy eltört a karja, Laura, de még meg kell
röntgenezni – közölte vele Aria a kórlapja kitöltése
közben.
– Egyéb traumás sebek? – érdeklődtem, mert valami
kellemetlen érzés kerített hatalmába, ahogy a nő rémült
szemébe néztem.
– Zúzódások az arcon és a jobb csípőjén, a csuklója
pedig enyhén duzzadt – számolt be Aria.
– Mekkorát esett, Laura? – léptem közelebb, és az állam
dörzsöltem.
– Én nem is tudom – kapkodta zavartan a tekintetét.
– Megmondaná, hogy esett el? Az alkarjára esett, vagy
inkább a csuklójára? – faggatóztam. Aria összeráncolt
homlokkal fürkészett. Nem értette, miért zaklatom a
pácienst.
– Nem emlékszem rá, sajnálom – sütötte le a nő a
szemét.
– Semmi baj – nyugtattam meg. – Majd a röntgenből
kiderül.
– Egy alkar-, csukló- és könyökröntgen – jegyezte fel
Aria, és velem együtt hagyta el a vizsgálót.
– Ez meg mire volt jó? – érdeklődött inkább kíváncsian,
mint vádlón.
– Neked nem tűnt fel? A fejemet tenném rá, hogy ez a nő
nemcsak simán elesett, hanem bántalmazták.
Döbbenten meredt rám.
 – Megtennél nekem valamit? – léptem hozzá közelebb,
és a fülébe suttogtam. – Keresd ki a hölgy kórtörténetét az
archívumban, szeretném tudni, hányszor járt már
nálunk.
Ámultan emelte rám a csodás szemeit, de nem kért
további magyarázatot.
– Azonnal – rohant is el a dolgára. Mély levegőt vettem,
és csak reméltem, hogy tévedek.
Órákkal később éppen befejeztem egy műtétet, mikor a
kedvenc doktornőm, mint egy hurrikán ragadta meg a
karom, és rángatott a legközelebbi üres vizsgálóba. Az
érintésétől szaporábban vert a szívem.
– Ezt nézd! – lépett az egyik falhoz, és világította meg az
első röntgenképet a kezében. – Ez a hölgy jelenlegi
felvétele – tájékoztatott. – Tisztán látszik rajta az
alkartörés, de a könyöke nem sérült – hadarta el, amit én
is jól láttam.
– Szerencséje volt – bólintottam.
– És mégsem. A törés szögéből egyértelmű, hogy nem
ráesett, hanem lesújtottak rá – vonta össze a szemöldökét.
– Sajnálom, hogy igazam volt – bólogattam.
– Nézd, mit találtam még – helyezte fel a következő
felvételt.
– Ez mi? – tanulmányoztam.
– Egy korábbi vizsgálat eredménye. Ebben is jó volt a
megérzésed. Kiszedtem az archívumból. Látod ezt?
Gyógyult bordatörések, és ez itt – bökött a képre –
valamilyen tompa trauma.
 – Talán egy baseballütő? – kaptam rá a tekintetem.
– És ez nem minden – emelte a magasba a további
leleteket.
– Hol van most?
– Begipszeltük a törött karját, és itt van érte a férje, a
papírokat intézi. Próbáltam beszélni vele, kifaggatni a
történtekről, de mindent tagad. A nő haza akar menni a
férjével. Semmiképpen sem engedhetjük el. De ha nem
jelenti fel, akkor nem tehetünk semmit – esett kétségbe. –
Mit csináljak?
Lázasan kutakodtam a gondolataimban.
– Együtt kitaláljuk. Nem fogjuk tétlenül nézni.
Intézkedünk. Húzd egy kicsit az időt – pillantottam felé.
– Meglesz – vigyorgott cinkosan. – Köszönöm – nézett
rám hálásan az ajtóból.
Mikor pár perccel később beértem a nőhöz, már ott volt
vele a férje is. Ebben a pillanatban Aria is elindult, hogy
teljesítse az általam rátestált feladatát.
A pasas mézesmázosan fogadott, és igyekezett valami
hihető mesét előadni a felesége eséséről, amit persze nem
vettem be.
– Beszélhetnék? – tereltem át egy másik üres, üvegfallal
ellátott helyiségbe.
– Valami baj van? – kérdezte menet közben.
– Igen – bólintottam, és ahogy beértünk,
szembefordultam vele – Közölnöm kell önnel, Signor
Poggi, hogy véleményem szerint ön egy elmebeteg – nem
kerteltem. Dúlt a lelkemben a düh. Mindig gyűlöltem
azokat a férfiakat, akik nők bántalmazásával akarták
kompenzálni a saját gyengeségüket.
– Tessék? – hajolt a képembe.
– Ezen állapota pedig arra enged következtetni, hogy
komoly fizikai veszélyt jelent a feleségére – folytattam, de
a szavamba vágott.
– Te vagy az elmebeteg, öreg – taszított rajtam egy
erőteljeset. – Mi a fenét képzelsz magadról? – Meg akart
kerülni és kimenni, de az útját álltam. Addigra
megérkezett Aria is a biztonságiakkal.
– Meddig bírja ki, hogy nem veri meg újra? Talán
hazáig? – ingereltem. – Vagy majd csak egy pocsék
munkanap után? Hű, micsoda férfi. Csak egyvalamit nem
értek: egy korábbi röntgenfelvételen látszott a felesége
három törött bordája. Az hogy történt? Kitalálom. Szintén
egy szerencsétlen baleset. Minden bizonnyal leesett egy
létráról – idéztem az akkori jelentést. – De lehet, hogy már
nem is emlékszik, mit hazudott akkor.
– Hallgass el! – borult el az agya. – A tetves anyád! –
üvöltötte. Indulatos lett, és bemosott nekem egyet.
Számoltam ezzel, hiszen pont az volt a célom, hogy
szemtanúk előtt érjem el, hogy elveszítse a fejét. Hagynom
kellett, hogy megüssön. Bizonyíték kellett, hogy veszélyes.
Alexnek hála, szinte egy bokszteremben nőttem fel, így jó
volt a reflexem, és csak éppen annyira hajoltam el az ütés
elől, hogy ne okozzon komolyabb sérülést. Ám így is
eltalált. Felrepedt a szám széle. A vér sós íze hamar
szétáradt a számban. A kórház biztonsági személyzete
azonnal rávetette magát az ürgére.
– Mondtam, hogy várj meg – förmedt rám Aria
aggodalmas arckifejezéssel.
– Maguk el sem tudják képzelni, mit fognak kapni az
ügyvédemtől – ordította a fickó, ahogy elkísérték. – Neked
véged, öregem – köpött felém. Tovább tombolt, képtelen
volt féken tartani az indulatait. Hosszan néztem utána,
ahogy húzták ki a helyiségből.
– Kockáztatva a saját testi épséged, bebizonyítottad,
hogy a férfi veszélyes másokra – értette meg a tervem,
majd bólintott elismerően Aria. – Ehhez már nem is kell a
felesége együttműködése. Ezzel most hőssé váltál – emelte
rám szikrázó kék szemeit. – Aki orvosra, ápolóra támad,
annak komoly büntetéssel kell szembenéznie. Egy időre
egész biztos, hogy parkolópályára tettük.
– A te szemedben, vagy az övékben? – intettem a
fejemmel az üvegfalon keresztül bámészkodó személyzet
felé.
– Az övékben – somolygott, és lesütötte a tekintetét.
Reméltem, hogy azért az ő szemében is nagyot nőttem.
– Akkor még van hová fejlődnöm – kuncogtam, és a
sajgó állam dörzsöltem.
– Gyere, ellátom a sebed – közvetlenül elém lépett, és a
két keze közé vette az arcom, úgy vizsgálgatta a
sérülésemet.
– Kár rá időt pazarolni. Semmiség – motyogtam
megbabonázva, de bíztam benne, hogy nem fog
elengedni.
 – De ezt a kis törődést most kiérdemelted – suttogta egy
leheletre az ajkaimtól. Egy hosszú pillanatra egybeforrt a
pillantásunk. Eltolt a vizsgálóasztalig, és leültetett, így egy
magasságba kerültünk. Mozdulatlanná dermedtem.
Gondosan ellátta a sebem, a csípős fertőtlenítő ellenére
kiélveztem minden pillanatát, hogy ilyen közel
kerülhettem hozzá.
Szerencsénkre a bántalmazott nőt is sikerült
meggyőzni, hogy jelentse fel a férjét, de az esetnek nem
csak ez volt a pozitív kimenetele. Aria ezt követően sokkal
közvetlenebb és barátságosabb lett velem. Már nem volt
olyan távolságtartó.
Még aznap este, az éjszakai műszak alatt két gőzölgő
forró itallal jelent meg a szobámban. Már éppen meg
akartam jegyezni, hogy én nem kávézom, mikor
megszólalt:
– A tiéd forró csoki. Észrevettem, hogy nem kávézol.
Hoztam mellé kockacukrot is – tette le az asztalomra. –
Bár sosem értettem, hogy miért jó, ha ezt rágcsálod,
hiszen a cukor édes méreg – dobta le magát a velem
szemben lévő székre. Ez a kis figyelmesség egyértelmű jele
volt, hogy ő is rajtam tartja a szemét.
– Felpörget – dobtam az egyiket a számba. – Te erre a
kávét, én a cukrot használom – le sem vettem róla a
szemem.
– A cukor azért is különösen veszélyes, mert függőséget
okoz, és ugyanolyan mérgező hatású, mint a kábítószerek.
Ezt az elméletet alátámasztja egy 2008-as amerikai
kutatás is, melynek eredményei szerint a magas
cukortartalmú diétán tartott patkányok reakciója egy idő
után a kábítószeresekéhez hasonló – okoskodott, majd
megemelte a szemöldökét. Vonzó volt és kihívó… és
felkavaró. Ebben a pár mondatban több mellbevágó szó is
elhangzott, mint azt ő valaha gondolta volna. Édes
méreg… függőség… Amerika.
– Patkányok? Te tényleg a patkányokhoz hasonlítottál?
– élcelődtem vele.
Hangos kacagásban tört ki.
– Isten ments! Az a szerep már foglalt. Dr. Batista
tetszeleg benne – fintorodott el. – Még meg sem
köszöntem, hogy nem játszottál a kezére.
– Nem kell megköszönnöd – vontam meg hanyagul a
vállam.
– Miért nem?
– Mert nem egy tárgy vagy, hogy csak úgy adjunk,
vegyünk. Szabad akarattal eldöntheted, kivel akarsz
együtt dolgozni.
– Aha. Ez nem teljesen így van, de azért köszönöm.
A mosolyából tudtam, hogy átlátott rajtam.
– Egyébként is, ha itthagynál, akkor ki söpörne végig
hajnalban tornádóként a folyosómon? Ki szekírozna
engem lépten-nyomon az öltözködésemmel,
rövidítéseimmel? Ki okoskodna nekem, és ki
figyelmeztetne ötpercenként a teendőimre?
– Hűha! Tényleg ezt csinálom? – kuncogott. – Fel sem
tűnt. Nem hangzik valami felemelően. De! Fejlődőképes
vagy. Mostanában egészen jól festesz – pásztázott végig a
ruházatomon, majd leszegte a tekintetét. – Bár a
műtősszerelés neked sem áll valami jól – tréfálkozott.
– Hiányozna, ha nem lennél – vallottam be őszintén. –
Erről jut eszembe, láttam, hogy pályázni lehet a
vezetőrezidensi pozícióra, de a te nevedet nem láttam az
indulók listáján. Miért? Ez minden rezidens álma.
Hogyhogy meg sem próbálod? Én támogatnálak,
javasolnálak. Ettől függhet a karriered – érdeklődtem.
– Nemes egyszerűséggel, mert ez, valljuk be, nem nekem
való. Nem vállalok olyat, amit nem végeznék szívvel-
lélekkel. A vezetőrezidensi cím nemcsak egy jól hangzó
elnevezés. Egy csomó feladatot rejt magában. A
gyakornokok beosztása, felügyelete, csomó papírmunka, a
rendszer követése… ez nem én vagyok. Belehalnék.
Utálnám és megbánnám. Én sebész vagyok. Abban akarok
a legjobb lenni, amit élvezek – elismerően sandítottam rá.
Tetszett, hogy tudja, mit akar, és nem pályázik egy
pozícióra, csak mert hangzatos.
– Szeretnélek megkérni valamire – fúrta a tekintetét az
enyémbe.
– Mondd csak – hajoltam közelebb.
– Ha meggondolnád magad a felügyeletemet illetően,
először nekem szólj, hogy lépni tudjak, mielőtt kellemetlen
helyzetbe keveredem. Oké?
Szomorúság suhant át az arcán.
– Mit akar tőled az az alak? – Az ő szájából akartam
hallani, és reméltem, ezzel plusz információkhoz is jutok.
 – Olyan dolgot, amit sosem kaphat meg – nézett rám
eltökélt tekintetével.
Én is ugyanerre vágyom, de vajon ez most részemről is
patkányság?
– Ha gondod adódna vele, és segítségre szorulnál, rám
számíthatsz – játszottam a megmentőt.
– Megoldom – és valamiért kétségem sem volt afelől,
hogy ez így lesz.
– Milyen csendes most minden – kerestem a lehetőséget
a társalgásra, de valóban gyanús volt a nagy csend. Ilyen
még nem volt, mióta itt dolgoztam.
– Minden poszt betöltve és minden orvos a helyén. Ez
lenne a normális – kortyolt bele a kávéjába. – A múltkor
beszélgetni akartál – szólalt meg újra. – Ennél
alkalmasabb idő nem is lehetne. Kérdezhetek? – nem
kertelt.
– Hát persze – szenteltem neki minden figyelmem.
– Miért menekültél Amerikából ilyen messzire?
Na bumm! Bele a közepébe. Mély levegőt vettem, majd
kifújtam.
– Bonyolult és hosszú történet – merengtem el.
– Időnk az van. Előttünk az egész éjszaka – kíváncsi
tekintettel fürkészett. Legutóbb, mikor arra biztattam,
hogy beszélgessünk, nem feltétlenül arra gondoltam, hogy
én kezdem, de az is igaz, egyikünknek nyitnia kellett.
– Minden összezavarodott – vágtam bele bizonytalanul.
– Kiderült, hogy nem az vagyok, akinek hittem magam. A
múltam rejtett olyan titkokat, amelyek a felszínre törtek.
Az apám rossz ember volt, és nekem ezzel a kereszttel
kellett élnem az életem, folyamatosan attól rettegve, hogy
én sem vagyok jobb nála. A családom egy burokba zárt,
hogy megóvjon, de attól, hogy nem hagytak élni, én
magam sem tudtam, ki is vagyok valójában.
– Ezért elmenekültél. Messze a családtól, a hazádtól –
bólintott megértően.
– Nem egészen. Inkább menekültem a hazámba.
– Ezt most nem értem – hajolt közelebb.
– Nem hibáztatlak – kacagtam keserűen –, én se
magamat. Mikor közölték velem, honnan származom
valójában, kirántották a talajt a talpam alól. Ide jöttem,
hátha itt megtalálom azt az énem, amit mindig eltitkoltak
előlem.
– Ezek szerint félig olasz vagy – állapította meg. –
Sejtettem. A temperamentumod és a külsőd árulkodott
erről.
– Valójában nemcsak félig, hanem egészen.
Amerikában nőttem fel, de Olaszországban születtem. Egy
családi tragédiát követően települt át a családom.
– Nem lehetett könnyű.
– Nem emlékszem. Még kicsi voltam. Most viszont
visszatértem. Mikor landolt a gépem és bolyongani
kezdtem, elkeserített, hogy nem is ismerem a saját
hazámat.
– Ha szükséged lenne idegenvezetőre, én szívesen
segítek, miket érdemes tudnod, megnézned, ízlelned –
ajánlkozott. Ízlelni? Itt az én nagy lehetőségem. – Ha reggel
letelik a műszakunk, hazamehetünk rendbe szedni
magunkat, és persze pihenni kicsit, de délután
elmehetnénk várost nézni. Huh, és ismerek egy isteni
éttermet is. Muszáj megkóstolnod a valódi itteni ízeket –
lelkesedett.
– Rendben, benne vagyok – bólintottam, és igyekeztem
elnyomni az idétlen vigyort, ami feltörni készült. Belül,
mint egy kisgyerek, örvendeztem. Egy délután, amit
kettesben fogunk eltölteni, zavartalanul, munka nélkül.
A műszak különösebb izgalmak nélkül telt el. Pihenni
azonban képtelen voltam. Egyfolytában Arián járt az
eszem. Alig vártam a délutánt, hogy újra láthassam. Fura
izgatottság lett rajtam úrrá.
De Aria nem volt ott a megbeszélt helyen és időben.
Lehangolttá tett, hogy felültetett, nyilvánvalóan
lekoptatott. Röhejesnek éreztem magam, hogy fél óránál
is többet vártam rá, de ő mégsem jelent meg. Lehet, hogy
elaludt… vagy meggondolta magát. Legalább annyival
megtisztelhetett volna, hogy felhív. Irtó kínosan éreztem
magam. Már éppen indultam volna a kávézóból, mikor a
hangját hallottam:
– Aiden! Aiden, itt vagyok! – kiáltozott az út túloldaláról,
miközben hevesen integetett. – Ne haragudj – futott felém.
– Rám tört az anyám, és képtelen voltam megszabadulni
tőle – zihálta. Bűnbánó szemeit látva minden haragom és
kételyem elpárolgott. Végigpásztáztam rajta a
szememmel, és meg kellett állapítanom, a megérzéseim
helyesek voltak. Az én Bianchi doktornőm valóban egy
bombázó. A hollófekete haját most kivételesen szabadon
hagyta. Dögös, de diszkrét kivágású égszínkék blúza
kiemelte a szeme színét és a formás melleit. Nagyot
nyeltem, és igyekeztem minden jólneveltségemet bevetni,
hogy ne bámuljam. A kegyelemdöfés mégis a feszes
farmerja volt. Minden kétséget kizáróan
meggyőződhettem róla, hogy övé a legszebb hátsó, amit
valaha láttam.
– Azt hittem, felültettél – emeltem le a napszemüvegem.
– Egyenes ember vagyok. Ha én azt mondom, ott leszek,
akkor várhatsz rám, mert érkezem is – üde mosolya
elvarázsolt. – Hol szeretnéd kezdeni? – toporgott
izgalmában.
Azt inkább hagyjuk!
– Rád bízom magam. Te vagy hazai terepen – tártam
szét a karom.
– Oké. Reméltem, hogy ezt mondod. Gyere! – fogta meg a
kezem, és húzott maga után. – Annyi minden van. Egy
csomó időt elvesztegettünk.
Tényleg, mint egy idegenvezető, mutatta meg nekem a
várost. Egy-egy helyen elidőztünk, ahol egy kis olasz
történelemmel egészítette ki az ismereteimet. Felemelő
érzés volt megismerni az őseim kultúráját.
– Az Örök Város egyik jelképe a Colosseum – tárta szét a
karját. – Az előre megváltott jegy nagy találmány, mert
soron kívüli bejutást biztosít, és ezzel rengeteg időt
spórolhatunk – lobogtatta a jegyeket.
Ezek szerint tényleg nem akart átverni.
 Sétálgattunk a romok között, időnként leültünk, és
próbáltuk elképzelni, hogy élhettek itt annak idején a
római előkelőségek. Érdekes időutazás volt!
– „Amíg a Colosseum áll, Róma is állni fog, amikor ledől,
Róma is elpusztul. S ha Róma pusztul, a világ is
elenyészik” – szavalta.
– Drasztikus – csodáltam az építményt.
– Nem én találtam ki. Beda, angolszász szerzetes híres
mondása. Gyere! – húzott kézen fogva maga után. A
tenyere a tenyerembe simult. Ismeretlen borzongás járta
át a testem. A belső lépcsők és folyosók rendszere
keresztül-kasul áthatotta az épület tömegét. A hatalmas
rom belsejében járva furcsa érzések kavarogtak bennem,
mialatt hallgattam Aria beszámolóit. Valamiért az az
érzésem támadt, imádja ezt a várost, ahogy a történelmét
is. Kétségtelen: engem is beszippantott. Sajnos gyorsabban
röpült az idő, mint szerettem volna.
– Sajnálom, hogy csak egy délutánunk volt – sóhajtotta
később, háttal egy oszlopnak dőlve. – Nézd, megy le a nap
– fordult a naplemente felé. – Káprázatos – nyíltak meg az
ajkai.
– Valóban az – felejtettem Arián a tekintetem. – Te miért
vagy ilyen magányos? – léptem közvetlenül mellé. Én is az
oszlopnak támaszkodtam az oldalammal.
– Nem voltam mindig ilyen – nézett rám, ahogy a fejét is
az oszlopnak döntötte. – Valaki, akiben megbíztam,
csúnyán elárult. Tönkretette az önbecsülésem, és kis
híján az egész életem, a karrierem. Akkor megfogadtam,
hogy soha senkinek nem adok még egyszer ekkora
hatalmat a kezébe.
– Balfácán lehetett. Nem tudta, mit veszít –
tanulmányoztam az arcvonásait.
Keserű kacagás hagyta el az ajkát.
– Nagyon is tudta, mit csinál, én voltam túl naiv –
csillogó szemeiben gyönyörködtem.
– De nem büntethetsz mindenkit valaki más hibájáért
egy életen át. A magányod falát csakis te törheted át
belülről. Neked kell kitárnod a kapukat, mert kívülről
senki nem tud bemenni hozzád, ha te nem engeded –
suttogtam.
– Erre nem vennék mérget – mosolyodott el a
tekintetembe mélyedve. Közelebb hajoltam, hogy lágyan
megcsókoljam, de ő elrugaszkodott az oszloptól, és felém
pördült.
– Ideje megvacsorázni. Mutatok neked valami istenit! –
húzta fel az orrát. Teljesen megőrjített.
Nem sokkal később egy romantikus kis étteremben
álltam, a lábaim előtt a város panorámájával.
– Ejha – csúszott ki a számon. – Ez nem semmi –
ismertem el.
– Sikerült lenyűgöznöm, dr. Cross?
– Már az első pillanatban, ahogy megláttalak –
vallottam be. Zavarában a füle mögé sepert egy tincset, és
nem nézett a szemembe.
– Szóval miért is lettél orvos? – könyökölt az asztalra, az
állát a kézfejére támasztotta, ahogy vizslatott.
 – Mert az anyám így akarta – ismertem be az igazságot.
Kérdőn nézett, majd elkacagta magát.
– Tetszik, hogy mindig önmagad vagy. Sosem kertelsz
csak azért, hogy jobb fényben tüntesd fel magad.
– Biztos vagy te ebben? – gonosz mosolyra húzódott a
szám. Kínos csend telepedett ránk. Szerencsénkre
megérkezett a pincér, és Aria rögtön magához tért.
Rendelt, majd felém pillantott.
– Muszáj megkóstolnod az olasz borokat – csillant fel a
szeme.
– Le akarsz itatni? – incselkedtem vele, de nem úgy
reagált, mint gondoltam.
– Majd meglátjuk, hogy bírod a tempót – kacsintott
felém, és ettől kizuhantam a szerepemből, és majdnem a
székemből is. Átváltozott. Nem voltam kezdő, ismertem a
jeleket: kacérkodott velem. Azon volt, hogy elcsavarja a
fejem. Csak a céljával nem voltam tisztában. Játék?
Egyéjszakás kaland? De az is lehet, hogy egy teszt. Egy
biztos, ha az eszem hadakozott is, a nadrágomban meredő
férfiasságom nagyon is tudta, mit akar. Őrült kínok közé
kényszerített. – Nos, dr. Cross – ízlelje meg az olasz
zamatot – nyalta meg az ajkát, miközben felém nyújtotta
a poharát koccintásra. Ettől megrándult a már így is
merevedő férfiasságom. Szerencsém volt, hogy az asztal
takart mindent. Semmi okos nem jutott eszembe, ami
hatékonyan lelohasztott volna. A szemeit néztem, és olyan
érzésem volt, mintha nem is Ariával ülnék szemben.
Kezdett nagyon melegem lenni.
 – Áh, megjött a vacsoránk. Ettél már bolognai lasagnét?
– vonta fel szépen ívelt szemöldökét.
– Nem, még soha! – köszörültem meg a torkom, és
felhajtottam a maradék boromat.
– Akkor ezt nem hagyhatod ki! Az olasz receptek és az
olasz konyha népszerűsége talán abban rejlik, ahogy a
helyiek az ételhez viszonyulnak. Határtalan tisztelet,
szeretet és egyszerűség, ami az itáliai konyhát jellemzi.
Egy igazi olaszt mindig csak lelkesen hallhatunk ételekről
beszélni, és sokat adnak az ételek minőségére. Ez igaz
mind az alapanyagokra, mind a belőlük készített
fogásokra – magyarázta, én pedig azon voltam, hogy arra
koncentráljak, amit mond. Hátha sikerül elterelni a
figyelmemet… a dekoltázsáról – pillantottam oda már
megint.
– Ez isteni – kóstoltam meg, és valóban az volt.
– Az isteni? – fintorgott. – Mit ettél te Amerikában? Ezt
kóstold meg – nyújtotta át a villát az asztal felett. A
szemébe néztem, és engedelmeskedtem. Ahogy
nyújtózkodott, még mélyebb betekintést nyerhettem a
gyönyörű, gömbölyű mellei közé. Rágni is elfelejtettem.
Megbabonázott. Ahogy véletlenül hozzám ért az asztal
alatt, az már több volt, mint amennyit el tudtam viselni.
Ordítani szerettem volna. Erre a másik kezével az arcom
felé nyúlt, és az ujjával végigsiklott a számon, finoman
letörölve az ételmaradékot.
– Nekem most ki kell mennem – ugrottam fel, és már
rohantam is a mosdó irányába. Ahogy beértem, a
kagylóba kapaszkodva ziháltam. Csak a lüktető
férfiasságom pulzálását éreztem. Ha még egyszer hozzám
ért volna… Ez a nő ki akar készíteni. Kicsinál. Nekem
végem! Istenem, segíts! – meredtem a mennyezet felé, majd
le a makacsul ágaskodó szerszámomra. – Tudom, haver,
hogy régen volt már, de esküszöm, ha addig élek is, ez a
nő lesz a következő – csaptam feszülten a mosdóra. Hideg
vízzel hűsítettem magam. A tesztoszterontól majd
felrobbantam. Számos betegséget meg tudtam fejteni, de
ezt a nőt nem. Nem értettem, mire ment ki ez a kis játék.
Kizárt, hogy ez csak egy ártatlan vacsora akart lenni.
Húzott engem. Szórakozott velem. Ennyire nem naiv, csak
naivan adja elő. Ettől vált számomra olyan
ellenállhatatlanná.
Ekkor megszólalt a szolgálati mobilom. Rápillantottam,
és felkaptam.
– Cross – vettem erőt magamon.
– Vészhívás. Súlyos tömegbaleset történt a sztrádán. Be
tudna jönni? Dr. Bianchit sajnos nem sikerült elérnem –
hallottam Manuel, az ügyeletes kétségbeesett hangját.
Megmenekültem.
– Őt majd intézem. Készítsenek elő mindent. Azonnal
indulunk – fújtattam, mint aki kilométereket futott.
Mielőtt kiléptem volna a helyiségből, vetettem még egy
utolsó pillantást a tükörképemre. Egy zavarodott
tekintetű, felajzott fickót láttam. Lehunytam a szemem,
mélyeket lélegeztem, majd mikor újra kinyitottam,
elszántan néztem magammal farkasszemet. Csúfos
vereséget szenvedtem, ezt nem tagadhattam. Ezt a harcot
elveszítettem ugyan, de a háborút én fogom megnyerni.
Ha addig élek is.
 Aria

Mozgalmas ügyelet

„Van valami, ami több, mint szerelem! És több, mint

szeretet! Az igazán nagy kapcsolatokra, amit
mindannyian keresünk, már nincs emberi szó.
Nagyon-nagyon belülről, a »szívem szemével« kell
látni a másik szívét, hogy felismerjem: sorsom van
veled!”
(MÜLLER PÉTER)

Mióta felajánlottam az idegenvezetést, izgatott és ideges

voltam egyszerre. Miért mentem én ebbe bele? Talán, mert
olyan őszintén megnyílt, és ahogy a felszín alá láttam,
ugyanolyan magányosnak tűnt, mint amilyennek én
éreztem magam. Ez a pasi magányos? – ráztam a fejem.
Szerintem gőze sincs róla, mi az a magány. Őrült vagyok,
hiszen egyértelmű, hogy mire megy ki a játék. Engem
akar. Vagyis csak egy újabb trófeát. Egy éjszaka, és másnap
át is nézne rajtam. Láttam már ilyet eleget a többéves
klinikai, kórházi gyakorlatom alatt. A kórházban a
munkahelyi viszony forró téma, és a kollégák
kíváncsiságát, fantáziáját igencsak felkelti, így egy nővér
vagy doktornő botlása sosem marad titokban. Az
ostobácska nőcskék mind azt hitték, amikor sikerült
meghódítaniuk a megközelíthetetlennek tűnő doktort és
beteljesült a szerelmük – legalább pár éjszakára –, hogy
övék az egész világ. Majd utána jött a feketeleves: épp
akkor vesztették el mindenüket. Nemcsak a józan eszüket,
de a tekintélyüket, az önbizalmukat és éppen ezáltal
legtöbbször az állásukat is. Hát én nem fogok ebbe a cipőbe
beleugrani. Szexi Cross doki ide vagy oda, nem fogom az
ágyában végezni. De a francba is! Az a sötét pillantása,
amivel nap mint nap végigmér. Kiver tőle a hideg veríték.
Merész, magabiztos, pimasz és kihívó. Tartottam tőle, mert
egyértelműen veszélyeket rejtett, mégis minden
alkalommal vártam, hogy újra elmerülhessek a
tekintetében. Ilyen hatást még nem gyakorolt rám férfi.
Azt hittem, hogy én más vagyok, de a rosszfiúk mindig is
kísértést jelentettek a női nem számára. A csibészes
mosoly, a zűrös múlt vagy a kötődésre képtelenség,
ahelyett, hogy elrettentően hatna ránk, csak még
vonzóbbá teszi számunkra a férfiakat. Esetemben Aiden
Crosst.
A barátságom, ezt nyújthatom – határoztam el magam. A
szoros munkakapcsolat miatt nem ártana, ha lenne olyan
ember a közelemben, aki kiáll mellettem. Egy városnéző
túra még nem a világvége. Ahogy lehiggadtam,
kinyomtattam az előre megváltott jegyeket, és felkaptam
a táskám, de pechemre belefutottam az ajtóban az
anyámba.
– Hová szaladsz? – mért végig. – Nagyon csinos vagy!
Randid van? – tolt vissza a lakásomba.
Azok a bizonyos anyai megérzések.
– Nem, dehogy! Vásárolni indultam.
– Az várhat! Beszédem van veled! – söpört végig a
lakásomon.
– Mama, én most rohanok! – tébláboltam az ajtóban, és
az órámra pillantottam.
– Képzeld, összefutottam azzal a mérnökkel, akivel
neked lett volna randid, de felültetted – dobta le magát a
kanapémra, mint aki meg sem hallotta, mit mondtam.
A mérnök? Na és. Mi közöm hozzá? – jutott el a
tudatomig. Hosszan meredtem rá, ahogy leültem mellé.
– Azt hiszem, belebolondultam – vetette hátra magát. –
Tisztára, mint egy szerelmes kamasz, a föld felett járok –
áhítozott.
Hát ez a magyarázata annak, hogy az utóbbi időben nem
zaklatott, hagyta, hogy éljem az életem.
– Nem mondtad le a randit, ahogy kértem? – ámultam
el.
– De igen, csak később összefutottam vele egy
étteremben. Igazi úriember.
– Most tisztázzuk – emeltem fel a kezem. – Most
ugyanarról a pasiról van szó, vagy ez már egy másik?
– Ugyanaz. Valójában eredetileg neked szántam –
sóhajtozott.
– Miért, mennyi idős is? – rökönyödtem meg. Az
anyámnak nemigen voltak fiatalabb pasikkal kalandjai,
éppen ezért lepett meg a dolog.
 – Harmincöt, egy igazi macsó, az ágyban pedig huu…
– Na, most fejezd be! – szaporábban lélegeztem. Biztosra
vettem, hogy az anyámnak elment az esze. A
boldogságban fürdőző arca, és ahogy gyanúsan igazgatta
egy óriási kendővel a nyakát, padlóra küldött. Először is,
mert az anyámnak volt szexuális élete, ami nekem nem.
Ez gáz! Ultra gáz! Ő képes bepasizni, nekem meg nem megy.
Ezt nem hiszem el! Másodszor pedig azért, hogy egy nála
ennyivel fiatalabb pasival kavar. Az anyja lehetett volna.
Pfuj!
– Mi a baj, szívem? Csak nem féltékeny vagy? –
kacarászott.
– Szó sincs róla, de ez undorító. Ne akarj nekem
részletesen beszámolni az afférjaidról. Én sem teszem –
háborogtam.
– Persze, mert nincs is miről – közölte a kegyetlen
valóságot. – Tudod te jól, milyen az, amikor már egy jó
ideje nem szexelsz senkivel. Mikor már nem is hiányzik a
testi kontaktus. Aztán jött ez a félisten, és…
– Anya, kérlek! Biztos, hogy velem kell ezt megosztanod?
– estem pánikba attól, amit esetleg hallani fogok.
– Benned is ott van ez a szunnyadó szörnyeteg –
szegezte rám a tekintetét. – Te sem törődsz vele, pedig
éhezik. Ha egyszer majd felébred, képtelen leszel féken
tartani az étvágyát. Amit nekem ez a férfi nyújtott, több
mint jó volt.
– Anya! Kérlek, kímélj meg a részletektől. Te és egy
nálad majd húsz évvel fiatalabb pasas… A gyereked
lehetne!
– De nem az! Még szerencse. És ne nézz engem le! Jól
tartom magam. Meg sem látszik rajtam a korom – húzta ki
magát.
Ebben, mondjuk, igaza volt. Simán letagadhatott pár
évet, de nem húszat. Szóhoz sem jutottam. Hirtelen Aiden
jutott az eszembe. Az én szörnyetegem ő lakathatná jól.
Magam előtt kár lett volna tagadnom, hogy ha a
közelemben volt, komoly hatást gyakorolt rám. Feltámadt
bennem a szexuális vágy. Jesszusom, Aiden! – pillantottam
az órámra.
– Uramisten! – ordítottam fel. – Mennem kell! El fogok
késni! – kaptam fel a cuccaim.
– De azt mondtad, vásárolni mész – értetlenül pislogott.
– Igen, de egy barát… nőmmel – lódítottam. – Már el is
késtem – terelgettem a kijárat felé. – Kérlek, mama!
– Aria, szívem, gyanús vagy te nekem. Eldoblak. Hová
mész?
– Kösz, de nem! Metróval megyek – nyomtam egy puszit
az arcára, és már futottam is.
A metróban lázasan kerestem a telefonom, hogy írjak
Aidennek, hogy késésben vagyok, de hamarosan érkezem,
mikor eszembe jutott, hogy a töltőn maradt a készülék. A
francba! Ilyen sem fordult még velem elő soha. Remélem,
vár rám, és nem hiszi, hogy palira vettem. Ahogy kiléptem a
találkozási pontnál, rohantam, mikor megpillantottam.
Megvárt! Hála az égnek!
Miután gyalogosan elindultunk felfedezni a várost,
jobban szemügyre vettem őt. Ha az utcán látom, igazi,
dögös pasit látok benne. Egyszerűen képtelen voltam
levenni róla a szemem: bronzszínű bőréről, dús,
sötétbarna hajáról, érzéki ajkáról, néhány napos
borostájáról. Őrülten jóképű volt. Olyasfajta, akiről
minden nő álmodik. Ahogy sétálgattunk, a nők nagy
többsége utánunk is fordult. Aiden ezt vagy nem vette
észre, vagy ehhez volt szokva, mert nem zavartatta
magát. Jelzés gyanánt megfogtam a kezét és átkulcsoltam
az ujjait, így barangoltuk be a nevezetességeket. Nem
hiányzott, hogy valami könnyűvérű kis csaj lecsapja a
kezemről.
A túra végén, ahogy az étterembe értünk, átfutott az
agyamon, mit mondott az anyám a bennem szunnyadó
szörnyetegről. Hát, Aiden jelenlétében határozottan nem
szunnyadt már, sőt szinte követelte, hogy szabadon
engedjem. A gondolatra hagytam is kicsit elszabadulni.
Tőlem szokatlan módon flörtöltem, és kétértelmű
jelzéseket sugároztam, mint egy meghibásodott
világítótorony. Téves jelzéseket bocsátottam ki magamból.
Bár, ha jobban meggondolom, ennél őszintébb nem is
lehettem volna. Ahogy néztem őt, elfogott a vágy. Úgy
vonzott az illata, mint a mágnes, és bárhogy is tagadtam
volna, beindított. Az elmémben buja gondolatok cikáztak.
Kihívó viselkedésemmel őt is bűnre csábítgattam. Aiden
nagyokat nyelt, és felajzottan fészkelődött a székén,
miközben a dekoltázsomat bámulta. Lassan azon kaptam
magam, hogy élvezem is ezt a kis játékot.
 Imádnálak egy forró szex közben megízlelni – sugalltam a
tekintetemmel, és kéjesen lenyaltam az ujjam, miután
letöröltem az ajkairól az ételmaradékot. Vette a lapot,
hiszen nem volt már kezdő. Ki tudja, meddig mentem
volna el, ha Aiden nem töri meg a varázst. Felugrott, mint
akit villámcsapás ért. Így nem teljesen úgy sült el a dolog,
mint reméltem.
Előlem minden férfi menekül – bosszankodtam. Valahogy
frusztrált a gondolat, hogy még az anyám is hamarabb
talál magának pasit. Talán tényleg csak én vagyok ekkora
mafla? Bizonyítani akartam magamnak, hogy képes
vagyok levenni akár Aident is a lábáról. Nem tudtam
eldönteni, hogy a történteket kudarcnak vagy sikernek
könyveljem-e el. Lelkem mélyén éreztem a reakciójából,
hogy ő is sóvárgott utánam. De még mennyire.
Már percek óta bent van. Nagyon is sejtettem, mi
gyötörheti. Állja a sarat, az már biztos. Vajon mi ütött belé,
hogy nem ugrott rám azonnal? Hiszen hagytam volna…
Addig szórakoztam vele, hogy a perzselő tekintetétől
nekem is fészkelődnöm kellett a székemen. Bezsongtam
tőle. Felerősödtek az érzékeim. A finom férfias illata,
vetkőztető tekintete a huncut játékom folytatására
sarkallt. Lehet, hogy túlzásba estem? – pillantottam
rémülten abba az irányba, amerre eltűnt. Lehet, hogy
itthagyott. Jesszus! Addigra már mélyen szégyelltem
magam. Utánamegyek – toltam ki a székem. Nem! Mégsem.
Az nagyon átlátszó lenne – telepedtem vissza. Erről is
anyám tehet! – mérgelődtem.
 – A francba! – csaptam a szalvétám az asztalra.
– Aria, gyere! Mennünk kell! – termett mellettem Aiden
a semmiből. – Hívtak a kórházból. Gáz van – segítette fel a
dzsekim. Örültem a közelségének, de egész úton egy szót
sem szólt hozzám. A kórházat hívta, hogy tájékozódjon a
helyzetről.
– Már itt is vagyunk – tette le. – Tömegbaleset –
tájékoztatott. – Felköthetjük a gatyánkat – kanyarodott be
csikorgó kerekekkel a parkolóba. Ennek hála, nem került
szóba az éttermi helyzet. Kiugrottunk, és már rohantunk
is befelé.
– Baleset történt az autópályán, és bár nem mi vagyunk
az ügyeletesek, hozzánk irányítottak pár sebesültet. Az
ügyeletes kórház már nem bírta. Hamarosan érkeznek a
– tájékoztatott bennünket Manuel.
– Hány sérültre számíthatunk? – érdeklődött Aiden.
– Két súlyos és három könnyebb esetet irányítottak ide.
– Rendben. Készüljünk fel! – és a bejáratnál vártuk
tettre készen, hogy megérkezzenek a mentők.
Éppen ahogy felálltunk, be is futott az első kocsi.
Betolták a beteget, és a mentős rendületlenül rákezdett:
– 32 éves férfi, eszméletvesztés, légzési nehézség, pulzus
120.
– Tüdőödémája van – vizsgálta meg Aiden. – Luca, a tiéd
– kezdte el szelektálni a sérülteket. És már érkezett is a
következő.
– 17 éves fiú, koponyatrauma, eszméletkihagyás,
intubáltuk, vérnyomás 125/85, pulzus 74 – hadarta a
mentős.
– Koponya-CT-t – adta ki Giuseppének –, és hívjatok
hozzá idegsebészt – kiáltott utána. – Szóljatok, ha kellek –
de már érkezett is a soron következő hordágy.
– Súlyos sérülés a kezén.
– Első fokozatú nyílt törés. Federico – intett –, a csont
átszúrta a bőrt. Vihetitek.
– Fel kell tárni, hogy helyre tegyék? – kérdezett vissza.
– Csak ha a törés szöge nagyobb, mint 20% – és így ment
ez perceken keresztül. Lenyűgözött, milyen higgadtsággal
és gyorsasággal informálta a kollégákat. Ez a pasi vérprofi
volt. Ámulattal, földbe gyökerezett lábakkal figyeltem őt.
– Mikor érkezik a legsúlyosabb eset? – kérdezte a
mentőst.
– Pillanatokon belül befutnak vele – és abban a
pillanatban tolták is be a hordágyon ordítozó fiatal
sérültet.
– Átveszem – jelentette ki. – Gyere velem! – szólt felém,
és már száguldottunk is a vizsgáló felé.
– Mély mellkasi sebek, bal oldalon tompa légzéshang –
közölte, miután megvizsgálta.
A sérült őrült módon szitkozódott kínjában.
– Nem kapok levegőt – zihált.
– Egy ampulla lidokaint – adta ki az utasítást Aiden.
– Vérnyomás 100/60, pulzus 100 – kaptuk az információt.
– Véroxigén 92.
– Szed valamilyen gyógyszert, allergiás valamire? –
faggatta a zaklatott beteget, aki fájdalomcsillapítóért
üvöltözött.
– Négy milligramm morfíumot – jelentette ki Aiden.
– Vérnyomás 60, tachycardiás – közöltem vele.
– Becsövezzük a mellkasát – és már neki is látott, én
pedig azonnal adtam mindent a keze alá.
– Mellkasszívó kész – szólaltam meg.
– Kösd rá! – adott szabad utat. Tetszett, hogy hagyta,
hadd tegyem a dolgom. – Rendben, ügyes munka – dicsért
meg. A beteg értékei normalizálódni kezdtek.
– Irány a műtő – lelkesedtem fel.
– Arra nem lesz szükség – jelentette ki magabiztosan.
– De hiszen 1000 köbcenti vért szívtunk le – ellenőriztem
az értéket.
– Vérnyomása? – érdeklődött.
– 95/70 – jött a válasz.
– Akkor marad – kötötte az ebet a karóhoz.
– De hát fel kell nyitni a mellkasát – rökönyödtem meg. –
Egyliternyi vérveszteség ezt indokolttá teszi – keltem
vitába vele.
– Határeset – préselte össze az ajkait. – Mennyi vért
kapott? – fordult a többiek felé.
– Két palackot és 1000 köbcentit – érkezett az újabb
információ.
Hitetlenkedve a fejem ráztam.
– Újabb vérzés? – a nővér válaszul felemelte a tasakot,
ami majdnem üres volt.
– Oké, vegyük végig – kezdte a kioktatást. – A
vérnyomása a normál határon belül. A szívadék a
tüdejéből jelentősen csökkent – emelte fel ő is a
bizonyítékot. – Ebből az következik, hogy elállt a vérzés –
tudálékoskodott. – Vagy vitába szállsz velem? – vonta fel a
szemöldökét.
– Lehet – bólintottam bizonytalanul.
– Szóval lehet – bólogatott. – Nos, mielőtt feltépnéd egy
fiatal kölyök mellkasát, kitéve őt az altatás kockázatainak
és egy féléves, fájdalmas rehabilitációnak, a „lehet”-et
küszöböld ki a döntésnél, ha lehet – hagyott faképnél.
Puff neki! Máris letaszította magát a piedesztálról, amire
az imént emeltem. Megfagyott a levegő a vizsgálóban.
Haragszik rám. Dühös. Mégiscsak elvetettem a sulykot.
Istenem! Most mit csináljak?
Egész nap nem kerültem a szeme elé. Megalázottnak
éreztem magam, és haragudtam rá a vizsgálóban
történtek miatt, ráadásul még szégyelltem is magam az
éttermi viselkedésemért. A sérült srácot folyamatosan
felügyelet alatt tartottam, az önbecsülésem rendesen
megszenvedte a nézeteltérést. De a fiú szerencséjére
különösebb komplikáció nélkül lábadozhatott. Nekem
viszont kellemetlenné vált, mert bebizonyosodott, hogy dr.
Tökéletesnek volt igaza.
Fejcsóválva analizáltam őt. Nőcsábász. Nem kétség, csak
bele kellett nézni a szemébe. Én pedig elég nyilvánvalóan
kikezdtem vele. Elég gyorsan szakadt félbe a mi kis
flörtünk, de Aiden törekvése felől kétségem sem volt. Egy
férfi hódító hadjáratának egyetlen célja van. Azzal a
feltett szándékkal közeledik a nő felé, hogy elcsábítsa.
Mindig is szerettem volna egy olyan készüléket, amely úgy
világítja át a férfi agyát, mint a vizsgálóban a röntgengép
a testünket. De mi értelme lenne? Akkor Aiden Crosst sem
lengné körül a rejtélyesség. Úgy dőlne össze a róla alkotott
eszmei képem, mint gyerekkoromban az oly nagy
türelemmel és odaadással felépített kártyavár. Egy
szerelmes ember, ahogy én is, ritkán tudja pontosan
megfogalmazni, mi fogta meg a másikban, mintha egy
belső kerítőnő suttogna a fejemben, elárulva, hogy ő az
igazi.
Mikor végre erőt vettem magamon, hogy bemenjek
hozzá és bocsánatot kérjek a viselkedésemért, csak az
üres szobát találtam.
– Hazament – tájékoztatott az éppen mögöttem
elszáguldó főnővér. – Azt üzente magának, hogy átöltözik
és siet vissza.
– Értem és köszönöm – sóhajtottam fel.
Üzente. Nem nekem mondta szemtől szemben, hanem
üzente. Ez számomra azt sugallta, hogy tényleg neheztel
rám a történtek miatt. Egyben volt a gyomrom.
Szembesültem a ténnyel, hogy mióta ez a pasas a
felettesem, hibát hibára halmozok. Képtelen vagyok
normálisan viselkedni.
Órákkal később újra arra kerültem, de nem ért még
vissza. Ez nem volt rá jellemző. Aggódni kezdtem.
Gondoltam, abból még nem lehet baj, ha felhívom, de nem
volt kapcsolható. Idegesen doboltam az asztala lapján.
Vajon hová tűnhetett?
 – Dr. Bianchi, jöjjön gyorsan – tárta ki az ajtót Luca.
– Mi történt? – rohantam utána. – Egy teherautó okozott
balesetet innen nem messze.
– Nem tudom elérni dr. Crosst – estem pánikba. Luca
megtorpant, majd felém fordult.
– Ha az információim helyesek, akkor ő is a sérültek
között van – pillantott felém megszeppenten.
– Hogy? – dermedtem le. Mozdulni sem tudtam. Ez nem
történhet meg! Aiden…
Bevállaltam a szelektálást, látni akartam, mikor
behozzák, tudnom kellett, hogy mi van vele. Képtelen
lettem volna elhagyni a bejáratot. Sorban érkeztek a
mentők, és én tettem a dolgom. Voltak súlyos sérültek,
akiknél bizony be kellett segítenem, így néha elhagytam a
helyem, de Aident még nem hozták be. Egy nőt kellett
ellátnom, aki súlyos hasi és fejsérülést szenvedett.
Hiányzott Aiden megnyugtató jelenléte és
magabiztossága. Mikor visszaértem, faggatni kezdtem a
recepciósokat a betegekről és Aidenről.
– Dr. Crossról tud valaki valamit? – érdeklődtem. Egyre
idegesebb lettem.
– Mi vagyok én, utazási iroda? – felelte a betegfelvételes
ingerülten. Az ő idegeit is megtépázta ez a káosz.
Felpillantott rám, majd mikor látta a tanácstalanságom,
szelídebben hozzátette: – Nem. Semmit.
– Hiszen azt mondták, ő is megsérült – bukott ki belőlem.
– A helyszínen volt, de a továbbiakról nincs
információm. Sajnálom – rázta a fejét a fiatal srác a pult
mögött.
A káoszt néztem, ami az előtérben uralkodott.
Mindenhol óbégató, jajgató és vérző betegek, de Aiden
sehol. A kezem a szám elé szorítottam.
– Aiden, hol vagy? – nyeltem a feltörő könnyeim. A
bejáratot szuggeráltam, de nem érkezett több mentő.
Kezdtem feladni, mikor feltűnt egy árny. A fény miatt
rosszul láttam, de magamban imádkoztam, hogy ő legyen.
Le sem vettem róla a szemem. Lassan kirajzolódott az
alak, ahogy egy gyerekkel a karjában közeledik.
– Aiden – kissé lelkesebben sikerült felüvöltenem, és
rohantam felé. A legnagyobb káoszba sétált bele.
Döbbenten nézte az előtérben zajló felfordulást. Egy
maszatos kislányt tartott a karjában.
– Voltál te már cirkuszban? – kérdezte az ártatlanul
pislogó gyereket.
– Nem – rázta a fejét a kislány.
– Na, ez most pont olyan – mosolygott elbűvölően. A
kislány is szélesen vigyorgott vissza rá.
– Hoztak be nemrég egy nőt súlyos fej- és hasi
sérüléssel? – pillantott rám.
– Ami azt illeti, igen. Én láttam el – tájékoztattam.
– Hallod, Giulia? Itt a mama – simította meg a kislány
arcát. – Az édesanyját szeretné látni – fordult felém.
– Nem tartom túl jó ötletnek – próbáltam óvatosan
utalni rá, hogy a hölgy nincs túl jó állapotban.
– Merre van? – fúrta a tekintetét az enyémbe.
– A kettesben – nyögtem ki. A vizsgáló felé mutattam,
mire megindult a gyerekkel a karjában. Szólni akartam,
de már ismertem annyira, hogy tudjam, teljesen
felesleges. Elkísértem őket. Belépve féltem, hogy a gyerek
megrémül, de Aiden azonnal beszélni kezdett hozzá.
– A mamád olyan gyógyszert kapott, amitől most egy jó
nagyot alszik. Látod ezt a csövet, ez itt arra szolgál, hogy a
mamád gyógyszert kapjon rajta, amitől majd jobban lesz –
mesélte hihetetlen higgadtsággal. Olyan megnyugtató volt
a hangja, hogy ha nem én láttam volna el a nőt, én
magam is elhittem volna, hogy csak alszik.
– És ez mi? – jött a következő kérdés.
– Ez a gép segít neki jó mélyeket lélegezni. Tudod, mint
mikor valaki a víz alatt készül úszni.
– Meddig alszik? – érdeklődött.
– Hamarosan felébred, és boldog lesz, hogy láthat –
vágtam közbe én is.
– Addig viszont megkeressük azt az orvost, aki ellátja a
bibijeidet – kacsintott rá Aiden. Annyira megkapó volt,
hogy szinte elolvadtam tőle. Átadta a kislányt egy
gyerekorvosnak.
– A gyerekek nem hülyék, csak gyerekek – követte őket
a szemével. – Azért vittem be az anyjához, mert látnia
kellett a saját szemével, hogy az anyja él. Még ha riasztó
is, amit látott, még mindig jobb, mint a kétség… mert az a
sötét félelem forrása – köszörülte meg a torkát.
– Olyan, mintha tapasztalatból tudnád – fürkésztem az
arcát, de erre nem válaszolt. Eszembe jutott, miért is
kerestem egész nap. – Oké. Nézd, Aiden. Én… én tartozom
egy bocsánatkéréssel. Sajnálom – fújtam ki a levegőt.
Felvont szemöldökkel figyelte az arcomat. A kezeit karba
fonva nézett. – Azt, hogy megkérdőjeleztelek, és
kellemetlen helyzetbe hoztalak a többiek előtt –
folytattam. – Bocsánatot kérek – izegtem-mozogtam
közben. Irtó nehezemre esett.
– Azért mondod, mert így is gondolod, vagy mert
mellettem akarsz maradni?
Látszólag élvezte a helyzetet. Nem könnyítette meg a
dolgom.
– Ez olyan fontos? – tértem ki a válaszadás elől.
– Elég fontos. Bíznod kell bennem, ha velem akarsz
együtt dolgozni. Enélkül ez nem fog menni. Én nem
versengeni vagy vitázni akarok. A betegek érdekeit
tartom szem előtt. Azonban – lépett egy lépést felém –
becsülöm a bátorságod és az elszántságod.
Hosszan rajtam felejtette a tekintetét.
– Tudod, Aiden, akárki akármit is gondoljon rólad, te
eszméletlenül jó orvos vagy – bukott ki belőlem.
– Ne viccelj! Te most bókoltál nekem? – somolygott.
– Csak ne bízd el magad – pillantottam lejjebb, és láttam,
hogy vérzik az oldalán. – Hiszen te megsérültél – szorult
bent a levegő.
– Csak egy karcolás – legyintett. Éppen válaszolni
szerettem volna, mikor a szomszédos vizsgálóból
sürgetően a nevem kiabálták.
– Mennem kell! – haraptam az ajkamba, mert nem
akartam őt otthagyni.
 – Menj csak! Hív a kötelesség – intett.
Két lépés után megfordultam, és visszapillantottam rá.
– Elmondhatatlanul örülök, hogy itt vagy! – eresztettem
el a megkönnyebbüléstől egy mély sóhajt.
Tényleg így gondoltam, és az sem érdekelt, ha ezzel több
érzelmet mutattam ki, mint szabad lett volna.
 Aiden

Különleges mentőakció

„Van egy titka. Nincs is ezzel semmi baj, hiszen

mindenkinek vannak titkai, csupán egy bizalmas
barátra lenne szüksége, akivel megoszthatja azokat!
Ez leszek én. Óvom és oltalmazom őt, és meglátjuk,
hová visz ez az út.”

Ez sem az én napom! Mennyi volt ennek az esélye? Kiteszem

a lábam, és máris egy katasztrófa helyszínén találom
magam. A szobámba igyekeztem, hogy megszabaduljak a
ronggyá szakadt ruházatomtól és rendbe szedjem magam
kicsit. Közben újra Aria járt az eszemben. Kissé bunkón
viselkedtem vele az éttermi afférunk után. A francba is! Nem
kellett volna olyan lekezelőnek lennem a vizsgálóban, de
kikészített, amit az étteremben csinált velem. Nem
értettem, mi volt vele a célja. Kicsit nehezteltem rá, amiért
ilyen könyörtelenül megkínzott. Nőtől ilyen kemény leckét
még nem kaptam. Nem sűrűn fordult velem elő, hogy ha
egy nő tetszett nekem, akkor nem lett az enyém azonnal.
Rágerjedtem. Hajtottak a hormonok. A férfiasságom állt,
mint a cövek, mégsem volt kielégülés. Ha nem ugrottam
volna fel és menekülök ki, rávetettem volna magam.
Kiábrándító volt. A feszítő vágy azonban azóta sem szűnt
meg.
Gondolataimba mélyedve az orvosi táska tartalmát
kutattam. Hmm. Aggódott értem. Láttam a tekintetében.
Akkor lehet, hogy mégiscsak biztatásnak szánta a
flörtölést? Áh, nem! Ő nem ilyen. Vagy mégis?
Végigpillantottam magamon. Karcolások, zúzódás és
nyílt seb. Az ingem jobb oldalán hatalmas vérfolt
éktelenkedett. Ennyire azért nem súlyos a helyzet.
Széttéptem magamon az anyagot, hogy eltávolítsam az
útból. A baleseti mentés közben sérültem meg. A szemem
láttára történt, és csak a vakszerencsén múlt, hogy nem
lettem én is áldozat. Elkezdtem kifertőtleníteni a nyílt
sebem. Pont befűztem a fonalat, hogy összeöltöm magam,
mikor Aria kopogás nélkül törte rám az ajtót.
Nagyot ugrottam ijedtemben.
– Aiden – termett ott két lépéssel mellettem. A
nyakamba vetette magát, és az ingem a hátamon
markolva átölelt. Mozdulatlanná dermedtem
döbbenetemben. Ejha! Csak nem érzelgősködik? – Annyira
aggódtam – húzódott el, de csak annyira, hogy a
szemembe nézhessen. – Ne csinálj többé ilyet!
Mégis milyet? Én nem csináltam semmit.
– Csalánba nem üt a mennykő – suttogtam.
– Segíthetek? – pillantott a bordáimnál éktelenkedő
vágásra. Válaszra sem várt, letolta a vállamon az ingem
maradványait, átvette a kezemből a tűt és a fonalat.
Hátrébb dőltem, és hagytam, hogy összevarrja a sebet,
miközben a fájdalommal mit sem törődve végig őt
csodáltam.
– Hogy történt? – kérdezte a szemembe pillantva.
– Így jár az, aki nem mentős, de azt játszik. A kislány
édesanyját igyekeztem stabilizálni a helyszínen, mikor a
káoszban ránk zuhant a felborult autója. Akkor szerezte
a hasi sérülést. Túléli?
– Rendbe jön – nyugtatott meg.
Mikor végzett az összefoldozásommal, még egyszer
lefertőtlenítette, majd leragasztotta, én pedig feljebb
húzódtam. Alaposabban is megvizsgálta a varrat
környékét, mire felszisszentem.
– Csúnya. Meg kellene röntgenezni – állapította meg.
– Nem tört el – jelentettem ki. Le akartam szállni a
vizsgálóasztalról, de ott állt a lábaim közt. Lágyan
végigsiklott a tenyere a combomon. Az őrületbe kergetett.
– Nem tudhatod – szállt vitába velem.
– Hidd el, tudom – igyekeztem erős lenni. – Volt már
eltörve a bordám. Az ennél sokkal fájdalmasabb – odébb
akartam tolni, de áramütésként hatott, mikor lágy
érzékiséggel beletúrt a hajamba. Gyengéden megragadta,
és kényszerített, hogy ránézzek. Ettől a mozdulattól
megállt az idő. A kezem, ami addig görcsösen az asztal
szélét markolta, a derekára siklott. Elakadt a levegőm. A
másik kezét használva a fertőtlenítős vattával törölgette
át a karcolásokat az arcomon. Végig fészkelődtem az
érintésétől.
– Maradj nyugton. Mindjárt kész – motyogta. Mikor
végzett, nagyot sóhajtott, majd a mutatóujjával
megcirógatta az arcélem.
Szándékosan csinálja. Az ajkamba haraptam, hogy
csökkentsem a feszültséget. Lehunytam a szemem, hogy
ellen tudjak állni a bennem támadt vágynak, de Aria
továbbra sem volt velem kegyes. Beletaszított a
szakadékba. A következő pillanatban már a puha, édes
ajkait éreztem a számon. Ahogy megnyíltak az ajkaim, a
nyelve azonnal utat tört magának. Bennem pedig
elszabadult a szenvedély. Nem gondolkodtam, elvette az
eszem. A tarkójánál fogva közelebb vontam, és mohón
mélyítettem el a gyengéd kóstolgatást. Tiltakozásnak
nyoma sem volt, a karjaimba simulva csókolt egyre
követelőzőbben. Bezsongtam tőle.
– Aria – suttogtam. – Kérlek! Ne csináld ezt velem –
könyörögtem, bár nagyon is reméltem, hogy folytatja. De
ebben a pillanatban határozott kopogás riasztott szét
bennünket. Aria rémülten elugrott tőlem.
– Szabad – lélegeztem mélyeket.
– Ne haragudjon! – lépett be a főorvos, majd
elhallgatott, és többször is végigpásztázott mindkettőnkön.
– Csak kíváncsi voltam, hogy van – folytatta Arián felejtve
a pillantását, akinek az arca ki volt pirulva. – Hallottam,
hogy megsérült – fejezte be.
– Kutyabajom. Hála Bianchi doktornőnek – intettem az
ellátott sebem felé.
– Én megyek is – akarta leplezni a zavarát Aria. –
Megnézem, boldogulnak-e a többi sérülttel – hagyott
magamra Gattival.
– Remek. Maga meg menjen fel a röntgenbe, nézesse
meg! Utána eldöntjük, tud-e dolgozni – biccentett.
– Számomra ez nem kérdés – jelentettem ki. – Ebcsont
beforr – ugrottam le a vizsgálóról, léptem a szekrényhez,
és már öltöztem is.
– Engem ez nem nyugtat meg. Nem kockáztathatok. Én
vagyok a felettese, én felelek magáért. Menjen, és nézesse
meg! És Cross, ez nem kérés volt, hanem utasítás – közölte
szigorúan.
A röntgenből kiderült, hogy nincs törésem, így mindenki
megnyugodott, csak Ariát nem leltem sehol. Szinte
biztosra vettem, hogy szándékosan rejtőzködik előlem,
mert hiába kerestem. Aggasztott, biztosra vettem, hogy
összezavarodott. Miket gondolhat rólam? És még esélyem
sincs magyarázkodni. Mikor már meguntam a kergetőzést,
a beosztásos táblához mentem, hátha ott kideríthetek
valamit a hollétéről, de a táblán a neve mellett a
„szabadság” felirat fogadott. Mi? Ezt meg kellett volna
beszélnie velem is.
– Dr. Cross – lépett mellém az egyik nővér. – Van itt egy
úr, és magát keresi. Azt állítja, hogy sürgős.
Morcosan fogadtam, hiszen akadt egy-két rendezésre
váró ügyem.
– Azonnal jövök – feleltem. – Linda – szóltam a nővér
után –, nem tudja, mikor vett ki szabadságot Bianchi
doktornő? – puhatolóztam.
– Nem tudom, de utánanézhetek – felelte.
 – Nem szükséges. Köszönöm – és követtem a titokzatos
látogató irányába. Egy bájvigyorú férfi fogadott.
– Dr. Aiden Cross? Antonio Ansaldi vagyok. Tudunk
négyszemközt beszélni? – indított a számomra nem túl
bizalomgerjesztő figura.
– Miről szeretne velem beszélni? – fürkésztem. Felettébb
gyanúsnak tűnt, és az én megérzéseim csak ritkán
tévedtek.
– Nem miről, hanem kiről. A rezidenséről, Aria
Bianchiról lenne szó – húzta el a mézesmadzagot, én
pedig a kellemetlen megérzésem ellenére ráharaptam. A
mondandója mindenképpen felkeltette a figyelmem, így a
belsőm figyelmeztetése ellenére az irodámba vezettem.
– Miről lenne tehát szó? – dobtam le magam a székembe,
miközben hellyel kínáltam a fickót is. Átható pillantással
fürkésztem, miközben azon morfondíroztam, Ariának
vajon mi köze lehet egy ilyen alakhoz.
– Gondoltam, szeretné tudni, kivel is dolgozik együtt –
vágódott le ő is velem szemben. A hangja ellenségesen
csengett. Az asztalomra könyököltem, és közelebb
hajoltam.
– Hónapok óta össze vagyok vele zárva, úgy gondolom,
tudom, amit tudnom kell. A munkáját remekül ellátja. A
magánélete pedig csak rá tartozik, nem rám – közöltem
magabiztosságot színlelve, mert nem tudtam, hová is akar
ez az alak kilyukadni.
– Nos, úgy gondolom, ezeket azért érdemes lenne
megnéznie – dobott elém egy nagy barna borítékot.
Hosszú, fürkésző tekintettel méregettem őt és a borítékot
is. Nagyon nem tűnt megbízhatónak ez az alak, sőt! A
kíváncsiságom féken tartani, ha Ariáról volt szó, mégsem
tudtam. Határozottan a boríték után nyúltam, és
kinyitottam. Mikor megpillantottam a tartalmát, azt
hittem, leesek a székemről. Telis-tele volt Aria fehérneműs
képeivel. A pasasra kaptam a tekintetem.
– Mi a célja ezekkel? – igyekeztem higgadtnak
mutatkozni, de belül fortyogott bennem a düh.
– Azért magát kerestem meg ezekkel, mert maga a
közvetlen felettese, és úgy gondoltam, tudnia kell Aria
piszkos kis dolgairól.
Nem voltam naiv, sejtettem, hogy zsarolhatta Ariát a
képekkel, és ha itt ül velem szemben, akkor nagy
valószínűséggel nem is kaphatta meg, amit akart értük
cserébe.
– Aria tud róla, hogy maga most itt van? – eszembe jutott
a szabadság kiírása. Lehet, hogy mégsem előlem menekült?
– Nem. Pár napja a telefont sem veszi fel nekem.
Levegőnek néz. Küldtem neki üzenetet, de arra sem
reagált – vágott sértődött képet.
– Akkor feltételezem, hogy a képekkel tönkre akarja őt
tenni – siklott a tekintetem az egyébként ízléses, szexi
képekre. Mindegyiken meglehetősen dögösen festett, és
kicsit sem tűnt szégyellősnek.
– Nem kell megjátszania magát, dokikám, magát is
éppúgy lekezeli, mint annak idején engem. Hallottam a
minap, milyen arcátlanul beszélt magával a folyosón.
 Hmm. Ezek szerint a pasi beteges. Aberrált! Figyeli és
követi is Ariát.
– Valóban – álltam kötélnek. Nem akartam kihajítani,
meg kellett tudnom, mi motiválja. – Van ezekből több is? –
érdeklődtem együttműködést színlelve.
– Nincs. Ez talán nem elég? – vonta fel a szemöldökét.
– De. Természetesen elég, csak tudja – húzódtam
közelebb cinkos módjára –, kellenének a negatívok is.
– Az meg minek magának? – dőlt hátra gyanakodva.
– A kis Aria kissé elveti a sulykot újabban – próbáltam a
bizalmába férkőzni –, engedetlen, nyilvánosan felesel, és
kedvére szórakozik is velem. Szeretném kicsit
megleckéztetni – kacsintottam felé.
– Áh – derült fel, mint aki mindent ért. – Nem fog
belemenni, nekem sem sikerült célt érni nála – rázta a
fejét.
– De maga nem volt a közvetlen felettese. Kap tőlem egy
kis leckét – bólintottam pajkosan. – A munkája fontos
neki. Meglátjuk, mire képes, hogy megtartsa. Nos, mennyit
akar a negatívokért?
– Nem is tudom. Kétszázötvenezer euró – rántotta meg a
vállát.
– Magának teljesen elment az esze – ugrottam talpra. –
Ez irreálisan sok pénz pár fényképért.
– Dehogyis. Épp ellenkezőleg. Nem vagyok hülye,
dokikám. Ha odaadom magának a negatívokat, egy életre
elveszítem a biztosítékot, amivel eddig sarokba
szorítottam a kis kurvát – kelt ki magából. – Magának ez
meg fogja érni, hiszen szétteszi majd a lábát. Ne sajnálja
tőlem, hogy nekem is megérje.
– Nem elég elégtétel az magának, ha én tanítom
móresre?
– Nem feltétlenül. Feleljen egyértelműen: megérnek
magának ennyit a negatívok, vagy sem? – szorított
sarokba. – Ha nem, akad itt még olyan, aki szóba áll
velem.
Látszott, hogy komolyan gondolja. Mondhattam volna
nemet is, de tisztában voltam vele, hogy akkor
továbbmegy, és nem örültem volna, ha Batista kezébe
kerülnek a képek. Sőt egyetlen más férfi kezében sem
akartam látni őket.
Hosszan néztem a szemébe, de a válaszom nem is volt
kérdéses.
– Meg. Mikorra tudja idehozni a negatívokat? – adtam
meg magam.
– Mikorra szerzi meg a pénzt? – nem szívbajoskodott.
– Pár óra.
Minél előbb rövidre akartam ezt zárni.
– Találkozzunk este nyolckor egy semleges helyen.
Mondjuk, a kórházzal szemben lévő bárban – ajánlotta a
nyilvános helyszínt.
– Rendben. Még egy kérdésem lehet, Signor Ansaldi?
Hogyan jutott hozzájuk? – böktem a képek felé. Hangos
kacagásban tört ki.
– Fényképész vagyok. Én készítettem őket pár évvel
ezelőtt. Aria legjobb barátnője a csajom volt. Rávettem őt
és néhány barátnőjét, hogy örökítsék meg a csodás
testüket. Zokszó nélkül belementek – kacagott.
– Örök élmény maradt – csóváltam a fejem.
– Akkor este nyolc – kacsintott, és távozott.
Aljas, hitvány kis féreg – szorongattam görcsösen a
képeket. Alaposabban megnéztem őket. A fotós
tehetségéhez kétség sem fért, kár, hogy nem megfelelően
kamatoztatta. Aria gyönyörű volt mindegyiken. Elképedve
néztem az ízléses erotikus felvételeket. Az egyik képen
épp csak a karjával takarta a melleit, és úgy nézett a
kamerába. Megbűvölt. Hogy én mi mindenre képes lennék
ezért a nőért… azért, hogy pont így, anyaszült meztelenül,
provokatívan nézzen rám. A hajamba túrtam, mert
eszembe jutott, ahogy csókolt. Túl nagy volt a kísértés,
hogy a karjaimba kapjam. Hiszen meg is tettem. Finom,
puha az ajka. Puhább volt, mint bárkié, akit eddig
csókoltam. Édes, mámorító az íze… Egyszerűen
leírhatatlan volt számomra, hogy képes egy nő ennyi
érzelmet kiváltani belőlem. Gyönyörű, csodálatos és
egyszerűen hibátlan… és nem utolsósorban nem olvadozott
értem úgy, ahogy a többi nő. Azt akarom, hogy az enyém
legyen! Csak az enyém! Alex mindig azt mondta: az első nő,
akit megcsókolsz, korántsem lesz olyan fontos, mint az,
akit utolsónak csókolsz meg. És én már tudtam, hogy én
Ariát akarom, amíg csak lélegzem.
Kimentem, és levettem a csekélynek nem nevezhető
összeget a számlámról. Közben megkíséreltem Ariát újra
elérni, de nem vette fel a telefont. Csökönyös nőszemély! –
mérgelődtem. Ezzel fog az őrületbe kergetni.
A kórházat az ügyelet miatt nem hagyhattam el, de a
betegek közt gyorsan repült az idő, és hamar eljött az este
nyolc. A megbeszélt időpontban pontosan megjelentem a
találkahelyen. A műszakom lejárt, így rendeltem is
magamnak egy erős italt. Egy ilyen nap után igazán rám
fért.
– Nem gondoltam volna, hogy itt lesz – ismertem fel a
fotós hangját magam mögött.
– Általában megtartom az ígéreteimet – fordultam felé
elszántan.
– Elhozta a pénzt? – tért a tárgyra.
– Előbb mutassa, hogy itt vannak a negatívok –
pingpongoztunk. „Nem most jöttem le a falvédőről”
tekintettel vágtam vissza.
– Oké – dobta le magát a mellettem lévő bárszékre, majd
kitett a pultra egy borítékot.
– További másolatok? – érdeklődtem rezzenéstelen
arccal, a tudtára adva, nem vagyok hülye.
– Miért olyan fontos ez magának? – fintorgott.
– Ne nézzen hülyének. Ma kicsal belőlem
kétszázötvenezer eurót, majd holnap újra besétál a
klinikára, és egy másik kollégámból is kicsikarja ugyanezt
az összeget. Kifizetődő biznisz ez a zsarolás. Nem ejtettek a
fejemre.
– Itt a pénz? – kérdezte újra, ezúttal sokkal
ingerültebben. Én is a pultra csúsztattam a saját
borítékom.
 – Mondja csak, hány gyanútlan lány életét keserítette
meg azzal, hogy visszaélt a bizalmával?
– Mit érdekli ez magát? – számolgatta a pénzt.
– Csak úgy! Kíváncsiságból – kortyoltam az italomba, de
le sem vettem a tekintetem a mohó mozdulatairól.
– Rendben van. Ez annyi – csúsztatta elém a másik
borítékot. Éppen csak ellenőriztem, amikor felpattant, és
távozni készült.
– Ne siessen már úgy! Igyon meg velem egy italt!
Meséljen kicsit. Szóval hány lány volt? – nyaggattam.
Felvont szemöldökkel méregetett. – Mind ilyen hamvas és
gyönyörű? Mindnek ilyen tüzes a tekintete? – simogattam
Aria egyik képét.
– Csak ostoba kis libák, akik gőgösek, hiúak és
beképzeltek. Megérdemlik a leckét, amit tőlem kapnak –
préselte ki dühösen a fogai közt.
– Mióta keresi ezzel a mellékest?
– Miért kérdezi? – méregetett.
– Csak irigykedem. Megcsodálja őket, és ha szerencséje
van, egy kis zsarolással élvezi is, ha jól sejtem – gurítottam
le a következő italt.
– Hát nem fizet rosszul – legyezgette magát a
pénzemmel –, és naná, ha valaki nem tud kápéban fizetni,
elfogadom természetben is. Ő is tüzes kis darab – bökött
Aria képeire.
– Maga egy aberrált kéjenc – bukott ki belőlem.
– Ne hízelegjen, doktor úr – fröcsögte a képembe. –
Maga sem különb nálam. Ha jól sejtem, maga sem
tüzelőnek szánta a felvételeket. Nemsokára maga is
kipróbálhatja őt.
Elborult az agyam.
– Téved – préseltem ki a fogaim közt. A bárpulton lévő
hamutartó mellől elvettem egy doboz gyufát, és
meggyújtottam a borítékot, amit tőle kaptam.
– Mi a fenét csinál? – rémült meg. A lángoló negatívokat
a hamutálba dobtam.
– Megvédem magától Ariát, és minden olyan nőt, akit
gyanútlanul tőrbe csal.
– És hogyan kívánja ezt megakadályozni? – emelkedett
fel a bárszékről fenyegetően.
– Így – nyitottam szét az ingem, megvillantva a
lehallgatófelszerelést. – Mindent hallottak, Santi
kapitány? – szólaltam meg, miközben a pasas képébe
vigyorogtam.
– Tökéletesen. Félreérthetetlen volt – lépett mellénk a
rendőr, és megragadta a grabancát a zsarolónak.
– Te nyomorult kis patkány – szitkozódott a pasi. –
Feldobtál!
Patkány. Igen, ezt már hallottam valahol.
– Köszönöm, kapitány, hogy segített nekem – veregettem
vállba, mint egy régi ismerőst.
– Ugyan már, doki. Maga és Bianchi doktornő mentette
meg az életem. Ez részemről a legkevesebb, amit tehetek
magukért.
– Megtenne nekem még egy apró szívességet? –
hajoltam közelebb.
 – Persze. Mondja csak!
– Elfordítaná a fejét egy pillanatra? – intettem a
szememmel. Értette a célzást, mert széles mosoly húzódott
a szájára. Abban a pillanatban egyetlen kegyetlen ütéssel
gyomorszájon vágtam a fazont, aki összegörnyedve
kuporodott a földre. Uralkodnom kellett magamon, hogy
ne húzzak be neki még egyet.
– Nézzétek már, fiúk – szólalt meg Santi –, egy pillanatra
nem figyeltünk, és megbotlott. – Mi az, öreg, talán
gyomorrontása van? Nem nézné meg, doki, lehet, hogy
elcsapta a hasát – röhögtek a többiek is. Az én arcom azért
összerándult a saját fájdalmamtól, ahogy az ütésem
erejétől megsajdult a bordám.
– Sajnos már nem vagyok ügyeletben – ráztam kezet a
kapitánnyal.
– Ha szüksége lenne máskor is erősítésre, ne habozzon
hívni. Na jól van, fiúk, ideje bevinnünk a barátunkat –
vezette el Ansaldit.
– Oh, egy pillanat – léptem vissza a pasashoz. – Majd
elfelejtettem, ez még az enyém – emeltem ki a zsebéből a
pénzem. – Oda, ahová most megy, nem lesz erre szüksége
– vágtam zsebre.
Ahogy sétáltam az autómig, megkönnyebbülten
sóhajtottam. A fejem rázva mulattam ennek a szánalmas
fazonnak a naivságán. Tényleg azt hitte, hogy
büntetlenül megzsarolhat engem. Engem? Látszik, hogy
semmit sem tud rólam. Hirtelen legyűrhetetlen vágyat
éreztem, hogy elújságoljam Ariának, nem kell már
tartania ettől a szemétládától. Ismét tárcsáztam a számát,
de továbbra sem vette fel. Felbőszített. Az alkohol hatása
alatt gondolatban újra ott találtam magam a szobámban,
az ajka az ajkamon, a sóhaja a belsőmben visszhangzott.
Kikészültem. Oké, Aria! Eddig a te szabályaid szerint
haladtunk, de most én jövök! Beugrottam az autómba, és a
lakásáig hajtottam. Ott dörömbölni kezdtem az ajtón, de ő
tartotta magát, nem nyitotta ki, pedig a parkolóban
ellenőriztem, az ablakából kiszűrődő fényekből
egyértelmű volt, hogy otthon van.
– Aria, tudom, hogy bent vagy. Az autód az enyém
mellett parkol. Nyisd ki! Hallod? Beszélnünk kell.
Síri csend volt a válasz.
– Aria, ne szórakozz velem, légy szíves! – csaptam a
tenyeremmel az ajtó lapjára, felment bennem a pumpa.
Továbbra sem méltatott válaszra.
– Aria! – üvöltöttem torkom szakadtából. Nem tudom,
honnan jött ez az elszántság, talán az ital hatása volt.
– Menj már el! – érkezett a dühös válasz. – Nem akarok
senkit sem látni. Téged sem.
Hosszan fújtam ki a levegőt. Hát mégis itthon van. Már
kezdtem feladni.
– Beszélnünk kell! – váltottam nyugodtabb hangnemre.
– Sajnálom, ami az irodámban történt – mentegetőztem. –
Sajnálom – döntöttem a fejem az ajtónak, majd nem
tudom, mi ütött belém, elszabadult bennem az indulat. – A
francokat sajnálom! – keltem ki magamból. – Élveztem.
Mindennél jobban élveztem! – ordítoztam. – És mióta
megízleltelek, vágyom is rád! Megőrjítesz! Hallod, Aria?!
Nyisd már ki ezt a tetves ajtót!
Éreztem, hogy ott áll a túloldalon, de majd
felrobbantam a dühtől, hogy nem válaszolt, esélyt sem
adott.
– Ne gyűlölj engem ezért! – könyörögtem.
– Menj el! Szépen kérlek, menj el – suttogta.
– Ne tedd ezt velem! – rimánkodtam. Vártam, de az ajtó
meg sem mozdult.
– Rendben – léptem hátrébb. – Azért jöttem, hogy ezeket
odaadjam neked – csúsztattam be az ajtaja alatt a
borítékot, amit még napközben kaptam Ansalditól. Az ajtó
pár pillanattal később kitárult. Kezében a képekkel,
rémült tekintettel nézett rám. És én életemben nem
láttam még szebbet, mint őt akkor. Olyan sebezhető és
védtelen volt, azon kaptam magam, hogy én akarok lenni
a támasza, az, aki megóvja őt.
– Soha többé nem fog zaklatni. Tettem róla! A
negatívokat pedig elégettem – zúdítottam rá az
információáradatot.
– Miért tetted ezt? – hebegte.
– Hogy miért? Mert mióta megláttalak, megőrülök érted
– ahogy ezt kimondtam, leesett egy nagy kő a szívemről.
– Aiden – ugrott a nyakamba, és hevesen az ajkaimra
tapadt. A teste hozzám simult, éreztem forró leheletét az
arcomon, és ahogy hozzám ért, elvette minden maradék
eszem. Aztán megéreztem a fenséges illatát. Azt a
szívmelengető illatot, mely már az első alkalommal
belélegezve megrészegített. Azt az illatot, mely számomra
oly ismerős volt és édes.
– Nem akarom még egyszer átélni azt a szörnyű
élményt, mint mikor azt hittem, bajod esett, nem akarom
– harapdálta a számat. Én pedig behunyt szemmel
vártam, hogy a tiltott gyümölcsnek számító ajkai újra az
enyémekhez érjenek. Mikor ez bekövetkezett, egy mélyet
lélegeztem a mámorból. Testem megborzongott, és
hirtelen összerándult. Elvarázsolt a szépsége, a sugárzó
lénye. Gyengéden toltam be az ajtón, és egymást
kóstolgatva haladtunk egyre beljebb.
Lágyan simogatva puszilgatott, ahogy vetkőztettük
egymást. Aria irányított. A hálóba érve lefektettem, és a
fülébe súgtam, hogy mennyire kívánom őt. Megcsókoltam,
majd a szemébe néztem. Kezeivel szüntelen barangolt a
testemen.
Aztán csukott szemmel hanyatt dőlt. Éreztem, hogy most
már minden csak rajtam múlik. Lassan csókoltam, lefelé
haladtam a gyönyörű testén, minden porcikáján.
Élvezettel simogattam, ízlelgettem, kóstolgattam. A
legérzékenyebb pontján puszilgattam, és finoman
belenyalva éreztem azt a csodálatos ízt! Az ő ízét! Teljesen
kikapcsoltam, és csak arra koncentráltam, hogy neki
nagyon jó legyen. Ekkor történt valami furcsa, ami kissé
meglepett.
– Tőled akarok elmenni – zihálta. Miután kivettem az
óvszert a zsebemből, a gyönyörű kék szemeiből áradó
csodálatnak képtelen voltam ellenállni.
 Minden próbálkozásom ellenére, hogy lassítsak,
egyetlen mozdulattal elmerültem benne. Tövig. Hangosan
fújtattam, mert erővel kellett gátat szabnom az
orgazmusnak. Fantasztikus látvány volt a tökéletes,
karcsú teste, ahogy teljesen befogadott. Lenéztem rá
közben, és ő is engem figyelt. Őrülten forró volt, és
eszméletlenül lüktetett. Hihetetlen önuralommal,
határozottan, ütemesen mozogtam benne. A hajamat
markolta, és kitárulkozva adta át magát nekem.
– Olyan jó benned. Olyan, de olyan jó… – remegett a
hangom. Hosszú, erőteljes lökésekkel elképesztő
mélységekbe jutottam benne. A csípőjét folyamatosan
emelte, a lábait szorosan rám kulcsolta. A sóvár
pillantásától megrészegültem. Nem akartam soha
abbahagyni, mert ami akkor történt, fantasztikus volt.
Mindenem reszketett. A mellkasunk összeért, és úgy
csókolóztunk. Éreztem, hogy nagyon közel járok, így az
izmos feneke alá markolva gyorsítottam a tempón. A halk
nyögdécseléséből hangos élvezés lett. Megadta magát a
kéjnek. Remegett a karjaimban, ami engem is átlendített.
Gyönyörű volt, és őrülten szűk. Hihetetlen erővel
robbantam bele. Akkor éltem át életem legintenzívebb
orgazmusát. Aria a csípőjét tovább mozgatta, és a hüvelye
újra rángatózni kezdett. Az ismét rátörő orgazmusa
közben váratlanul felordított:
– Szűzanyám!
Pihegve a nyakába kuncogtam, majd rendesen
elnevettem magam. Egyrészről, mert nagy kő esett le a
szívemről, hogy ennyire élvezte, másrészről pedig még
sohasem fordult elő velem, hogy mialatt benne voltam egy
nőben, a szűz szót használta volna, főleg nem ilyen
áhítattal. Aria is felszabadult kacagásban tört ki.
– Jóságos isten! – csókolt a nyakamba.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy ilyen jó volt? –
mélyedtem bele a tekintetébe.
– Bár nem tartott sokáig, bebizonyította, dr. Cross, hogy
fantasztikus az ágyban is – csókolt a számba.
– Nem az a lényeg, meddig tart… – mordultam fel és
vágtam bele a magyarázkodásba. Egy férfi sem szereti, ha
szex után a teljesítményét firtatják.
– Elképesztő volt, akkor is, ha óriási hibát követtünk el –
cirógatta az arcom.
– Ebben nem értünk egyet.
– Legyen ez a holnap gondja. Kívánlak, Aiden – csókolt
meg újra.
– Ebben legalább egy hullámhosszon vagyunk –
ziháltam.
Forró éjszakát töltöttünk el egymás karjaiban,
kétségtelen, hogy ez volt életem addigi legszebb éjszakája.
És ez a mámor kitartott másnap reggel is. Ahogy
felébredtem, Aria szuszogott alattam, kitárulkozva, enyhe
terpeszben a lábai között feküdtem. Fekete haja elterült a
párnán. Gyönyörű volt, és csábítóan puha a bőre. A
nyakába csókoltam, az érzékeimet elöntötte az illata. Aria
édes illata. A kezem besiklott a lábai közé. A leheletem
pedig a nyakát cirógatta.
 – Aria – suttogtam a bőrébe, miközben lágyan
becézgettem. Észveszejtő vágy járta át minden
porcikámat. Ő az enyém! Csak az enyém!
– Aiden – fordította felém a fejét, és nem teketóriázott,
az ajkaimra tapadt. A kezeivel vadul a hajamba túrt.
Mohón faltam az ajkait. Imádtam, amilyen tüzes volt. A
csípőjét emelgette az ujjaimon. A lábait követelőzőn rám
tekerte. Engedelmesen hagytam, hogy magába irányítson.
Hangosan nyögtem fel, mikor a fenekembe markolt és
magába rántott. Felszisszentem, mert megőrjített. Fokozta
az élményt, hogy a csípőjével irányítva a hátamra
fordított, majd felült, miközben a kéjes mozgást nem
függesztette fel. Irtó szűk volt, így, hogy a feszültséget
enyhítsem, én is felültem. Aria a nyakamba fonta a
karjait, a hajamba túrt, belemarkolt, majd nyögdécselve
finom harapásokkal ízlelgette a nyakam. Megfeszült
minden izmom.
– Felrobbanok – ziháltam.
– Robbants fel engem is – gyorsított.
– Aria – kántáltam a nevét. A homlokát a homlokomnak
nyomta, és édesen harapdálta, szívogatta a számat.
Hihetetlen eksztázisba estem, Aria egészen beszippantott.
Most fordult velem elő először, hogy átadtam egy nőnek a
lelkem is. Kaptam az ajka után, és ahogy közelebb vont,
belemordult a számba, a hüvelye pedig pulzált. Nem
bírtam tovább, mélyen lüktettem benne, ahogy rázott az
orgazmus. Aria nyüszítve vetette hátra magát és
támaszkodott meg a combomon. Hollófekete haja
cirógatta a bőröm, ami fokozta a beteljesülés eufóriáját.
Viszonozni akartam, így az ujjaimmal a csiklóját
ingereltem. A háta ívben feszült; mialatt újra elélvezett,
kéjesen a nevem sikoltotta. Beleborzongtam, és nekem
sem kellett több. Robbantam. Akkorát még nem
ordítottam orgazmus közben, mint akkor. Mentségemre
legyen mondva, legkevésbé sem voltam felkészülve arra,
hogy ezzel a gyönyörű, zabolátlan démonnal a lábaim
közt ébredek.
– Aiden, te még mindig kőkemény vagy – hasalt fölém
kacarászva, és széles, elégedett mosollyal díjazta a
teljesítményem. Gyönyörű haja kócosan omlott le, és
tökéletes keretet adott szikrázó kék szemének.
– Csodálkozol? Nem tudok betelni veled – közöltem
olyan áhítattal, hogy én magam is meglepődtem. – Pedig
ez az utolsó, nincs nálam több óvszer – bosszankodtam az
éjjeliszekrény felé pillantva. Lágyan csókolgatott, én pedig
magam alá gyűrtem. Ő felnevetett, én viszont
felszisszentem a hirtelen mozdulat miatt, mert
belehasított a fájdalom a bordámba.
– Jól vagy? – pillantott a sebemre.
– Ápolásra szorulok – vetődtem a hátamra.
– Akkor hadd segítsek! – Rám mászott, és a nyakamtól
haladt lefelé finom csókjaival. Kezeivel édesen
kényeztetett.
Amikor a hasamhoz ért, hosszan fújtam ki a levegőt
izgalmamban. Muszáj volt odanéznem, amikor…
– Aria, ezt nem kell – akartam leállítani.
 – Te kétszer repítettél a csúcsra, neked is dukál a kettő –
búgta. – Most rajtam a sor. – siklott kéjesen végig a keze a
lábaim között.
– A romjaimba dőlök, Aria – ragadtam meg, és nem
éppen kíméletes módon gyűrtem magam alá. Hevesen az
ajkait faltam, miközben az egyik lábát a csípőjéig
felhúztam, és a vad ösztöneimnek engedelmeskedve
elmerültem benne. Forróság öntött el, de nagyon jólesett.
Aria kicsit felszisszent, majd elkezdett körözni a csípőjével,
és folyamatosan a nevem sóhajtozta. Hosszan elnyújtott
nyögdécselése és a szüntelen hullámzó teste árulkodott
róla, mennyire élvezi. Köröztem én is, majd egyre gyorsuló
ütemben zakatoltam benne. Tudtam, nem sokáig bírom.
Ariáé volt a legszebb női test, ami most pont ott vonaglott
alattam. Néhány percig tudtam visszafogni magam,
mintha összebeszéltünk volna, minden feszültségünket
kiadva egyszerre élveztünk el.
Egymás karjaiban pihegtünk.
– Hát ez… ez eszméletlen volt – zihálta.
– Ezzel a diagnózissal most nem vitatkoznék, doktornő –
nyögtem kifulladva. A homlokát a homlokomnak
támasztotta, úgy kuncogott. Elérzékenyülve az arcomat
fürkészte. – Miért kértél szabadságot? Miattam, vagy
Ansaldi zsarolása miatt? – engedtem utat a
kíváncsiságomnak.
– Nem tudom. Kicsit mindkettő. Féltem – nyalta meg
zavarában az ajkait. Erős késztetést éreztem, hogy
belekóstoljak. Belekóstoltam. Apró csókot leheltem rá.
 – Mitől? – noszogattam.
– Attól, mit hozol még ki belőlem. És volt egy olyan
érzésem, hogy az a mocsok előbb-utóbb fel fog tűnni a
kórházban. Nem bírtam volna a szemedbe nézni azok
után, hogy látod a képeket.
– De te nem tettél semmi rosszat. Ansaldi mindent
elmesélt. Visszaélt a bizalmatokkal.
– Az lehet, de szerinted hányan lennének kíváncsiak az
igazságra, ha ez nyilvánosságra került volna? –
szomorodott el.
– Miért keresett meg engem pont most? – éreztem, hogy
oka kell hogy legyen.
– Mert elegem lett a zsarolásból, és nem voltam
hajlandó többet fizetni. De hogy kerültek hozzád a képek?
Ugye nem fizettél értük annak a szemétládának?
– Ingyen kaptam őket. Azokat és a negatívokat is –
hencegtem.
– Mit ígértél neki? – ámult el.
– Pár év börtönt – nevettem fel. – Emlékszel még arra a
rendőrre a lőtt sebbel? Az első közös húzós operációnk
volt.
– Hogyne emlékeznék. Santi rendőrfőnök. Nem voltam
biztos benne, hogy sikerül megmenteni az életét.
– Na, ő segített csapdát állítani – világosítottam fel.
Eltátott szájjal bámult.
– Bedrótoztak, és az a féleszű mindent bevallott a tudta
nélkül. Nem te voltál az egyedüli áldozata.
– Miért csináltad ezt? – rökönyödött meg.
 – Azt hittem, ez egyértelmű. Érted, Aria. Mert fontos
vagy nekem.
A szemében kihunyt a fény, és valami furcsa
szomorúság vette át a helyét. Nem válaszolt, csak
feltápászkodott, és eltűnt a fürdőszobában.
Most meg mi van? Mit mondtam vagy tettem már megint?
Felültem, és tanácstalanul pillantottam körbe. Hallottam,
hogy megengedi a zuhanyt. Felvettem a nadrágom, és a
konyhába mentem. Gyorsan felmértem a terepet. Nincs
forró csoki. Nincs forró csoki? Basszus! Az nekem olyan
volt, mint másnak a kávé. Körülkémleltem. Jobb híján
akadt kakaó. Elkészítettem neki a kávéját, sokszor láttam
már, hogyan issza, és magamnak egy forró kakaót. Mikor
kilépett a fürdőszobából, a gőzölgő kávéjával a kezemben
felé léptem, hogy meglepem és csókot nyomok az ajkára,
de elhúzódott tőlem. Az ujját gyengéden a szám elé tette,
és a fejét rázta. A kávét elvette, de ellépett. Kerestem a
jeleket az arcán, mire számíthatok.
– Nézd, Aria, én… – kezdtem bele, de félbeszakított.
– Nem kell magyarázkodnod. Mindketten
elgyengültünk – nézett a szemembe.
Mi? Elgyengültüüünk? Ezt akarja nekem beadni?
– Te is jól tudod, hogy ami köztünk van, nem egyszerűen
fizikai vonzalom.
– Eszméletlen éjszaka volt, de… – túrt a hajába.
– De mi? – néztem rá döbbenten.
– Célegyenesben vagyok, Aiden. Most nem hibázhatok –
fúrta a tekintetét az enyémbe.
 – Szóval én csak egy hiba lennék? – pillantottam
egyenesen a szemébe. Eluralkodott bennem a düh.
– Ne csinálj úgy, mintha nem értenéd, mit akarok
mondani. Egy életen át küzdöttem, nem dobhatom el a
karrieremet egy fellángolás miatt.
– Fellángolás… – ismételgettem. – Te most komolyan
képes vagy ezzel hárítani?
– Már megkaptál engem. Mi kell még? – emelte fel a
hangját.
– Legalább tudom, én mit jelentettem neked –
lélegeztem mélyeket. – Fellángolást – préseltem ki a
fogaim közt gúnyosan.
– Ha kiderülne, nem lehetnél a szakmai felettesem.
Fontos vagy nekem. Nem kockáztathatok. Sajnálom –
eresztette le a kezét.
– És te inkább választod az orvost, mint engem? –
iszonyú csalódottságot éreztem. Nem kellett, hogy
válaszoljon, az arcára volt írva a felelet.
– Neked nincs mit veszítened. Visszamész Amerikába, és
ott folytatod, ahol abbahagytad, de én…
– Eszem ágában sincs ott folytatni – fortyantam fel a
szavába vágva. – Uramisten, Aria! Hallod te, miket
mondasz? – emeltem fel a hangom. – Most önző vagy! Csak
magadra gondolsz – csúszott ki a számon.
– Kire alapozhatnék, egy olyan férfira, akit azért rúgtak
ki minden eddigi munkahelyéről, mert felelőtlenül sorra
kefélte a körülötte lévő összes nőt? – sértésre sértéssel
válaszolt.
 – Rendben. Értem – csaptam le a bögrét a pultra, és
elkezdtem összeszedelődzködni. – Ezt én nem hallgatom
tovább!
– Te most egy kicsit ideges vagy – igyekezett
megnyugtatni.
– Idegeees? – pördültem felé. – Én? Dehogy, hiszen nincs
miért – tártam szét a kezeimet. – Nem, Aria! Én dühös
vagyok! – ordítottam. – Végtelenül dühös! – kapkodtam
levegőért. – És csalódott is – tettem hozzá keserűen,
miközben az ajtó felé indultam.
– Aiden! Aiden, várj – lépett elém könnyes szemekkel. –
Ne csináld ezt! Kérlek…
– Ezt nem én, te akartad így – kerültem meg, de az
ajtóból még visszaszóltam. – Feltételezem, most, hogy
minden félreértést tisztáztunk – mutattam idézőjelet a
kezemmel –, bejössz dolgozni. Bent várom, doktornő – ezt
az utolsó mondatot igen csípősen sikerült hozzátennem,
de már nem érdekelt. Úgy bevágtam az ajtót magam
mögött, hogy azt hittem, kiszakad a tokból. Rettenetesen
éreztem magam. A kocsimhoz érve feltört belőlem az
indulat. Veszettül megrugdostam az autóm kerekeit. Miért
gondoltam, hogy egy ilyen nő, mint ő, komolyan vesz
engem? Felzaklatott, hogy csak szórakozott velem. De Aria
nem ilyen. Nem lehet ilyen.
Hazaérve ledobtam magam a fotelbe, és hirtelen
iszonyú honvágyam támadt. A plafont bámultam, és
elöntöttek az emlékek. Hiányzott a családom, az anyám…
az apám és a kotnyeles húgom is. Hálátlan vagyok! A
telefonom után nyúltam, és vigaszra vágyva hívtam
Mayát. Hosszan kicsengett a készülék, mire felvette.
– Aiden? Tényleg te vagy az? – szólt bele álmos hangon.
A homlokomra csaptam, mert akkor jutott eszembe a
nyolcórás eltolódás. Hiszen ő még alszik.
– Sajnálom. Elfeledkeztem róla, hogy ott még éjszaka
van. Ne haragudj! – fújtam ki hosszan a levegőt.
– Ugyan már – vált rögtön éberré. – Ne hülyéskedj!
Örülök, hogy végre jelentkeztél. Borzasztóan aggódtunk.
Nem fair, amit velünk csinálsz. Főleg anyával. Szerintem
szívinfarktust fog kapni.
– Most itt vagyok – forgattam a szemem.
– Nagyon eltűntél! Már több hónapja ott vagy. Mesélj,
milyen Olaszország! – izgatottá vált a hangja. – Olyan,
mint amilyennek képzelted?
– Még annál is jobb – feleltem kurtán, és már ott
tartottam, nem is tudom, miért is hívtam fel. – Hiányzott a
hangod – nyögtem ki.
– Valami gáz van. Érzem. Mesélj!
– Szerelmes vagyok! – sóhajtoztam. A vonal végén mély
csönd volt. – Maya? Maya, itt vagy még? – érdeklődtem.
– I-igen. Csak azt hiszem, rosszul hallottam. Aiden Cross
számára nem létező szavakat továbbít az éter. Mintha azt
mondtad volna, szerelmes?
– Reménytelenül – vallottam színt. Hangos nevetésben
tört ki.
– És mi lett a nagy poénoddal, hogy „mi a közös a
télapóban és az igaz szerelemben? Hogy egyik sem
létezik.” – hahotázott. – Sosem hittem volna, hogy ezen a
viccen egyszer majd nem nevetek.
– Ez cseppet sem vicces – mordultam rá.
– Csak azért érzel így, mert nem kaptad még meg –
kuncogott. – Megdöntöd, és hamarosan elmúlik. Ismerlek
már.
– Tévedsz, Maya. Már megkaptam, és ez nem szűnik.
Egyre erősebbé válik. Félek, hogy nem uralom az
érzelmeimet.
Újabb hallgatás következett.
– Maya?
– Igen, itt Maya, de te ki vagy és mit csináltál a
bátyámmal?
– Nagyon humoros – húztam el a szám. – Én azért
hívtalak, mert azt hittem, adsz nekem néhány jó tanácsot.
Te mindig szerelmes vagy. Ez a te szakterületed.
– Úgy tűnik, mégsem. Jacobbal eléggé mellétrafáltam.
Miután elmentél, nem hagyott a lelkiismeret-furdalás, és
elmondtam apáéknak mindent.
Feljebb húzódtam a fotelben.
– És hogy fogadták?
– Vegyesen, de nem volt akkora balhé, mint
amekkorára számítottam.
– Jacobbal azóta sem rendeződött a helyzet?
– Inkább úgy fogalmaznék, alakul. Megfogadtam a
tanácsod, és most hagyom, hadd rágja egy kicsit a
küszöböt. Megérdemli, hogy szenvedjen.
– Még most sem értelek benneteket. Jacob olyan, mintha
a testvérünk lenne.
– Neked, de nem nekem. Számomra ő sosem volt olyan,
mint egy báty. Olyanom már van – gúnyolódott.
– Nem is akármilyen – nagyzoltam. – Egyébként én is
megfogadtam a tiéd, és hová jutottam. Belezúgtam egy
démoni szépségű doktornőbe, aki ráadásul nem más, mint
a rezidensem.
– Aiden, ne süllyedj odáig, mint itt! Azért mentél a világ
túlfelére, hogy tiszta lappal indulhass. A beosztottjaid
kergetése úgy elvette az eszed, hogy elhanyagoltad a
munkád, és nem sok hiányzott, hogy ebből nagy gáz
legyen. Én hiszem, hogy te ennél sokkal többre vagy
hivatott.
– Ez más. Odafigyelek. Esküszöm! Tudod, mire jöttem
rá? Anya nem is tévedett olyan nagyot. Imádom a
hivatásom, és lassan ugyan, de rájöttem, hogy jó is vagyok
benne. Sokat segített, hogy itt elismerik a munkámat, és
szükség is van rám. Mintha kicseréltek volna.
– Én mindig felnéztem rád. Az orvosok valóságos hősök.
– Az túlzás, de valóban jó érzés segíteni az embereken.
– Higgyem el, hogy nem akarod megváltani a világot? –
kuncogott. Túl jól ismert. Én mindig az első helyre
törekedtem, nem elégedtem meg a dobogó alsó fokával.
– Ne! – vallottam be. – Annyi nemtörődöm orvos van a
világban, én leszek az ellentétük – húztam ki magam.
– Nemes cél – a hangsúlyából éreztem a mosolyát.
– Csak képtelen vagyok Aria elutasítását elfogadni –
keserűen fújtam magam elé.
 – Akkor ő nem az a fajta, akikkel eddig kezdtél.
– Hát, nem igazán vagyok hozzászokva a
visszautasításhoz.
– Tudom, hogy te nem nagyon szoktál ilyet, de
ajánlanám figyelmedbe az udvarlást.
– Udvarlást? – fintorogtam. – Elég ódivatúan hangzik.
– Az is, de a nők elolvadnak tőle. Egyébként is, az
udvarlás formája, megítélése korról korra változik.
– Versek? Szerenád? Ki fog röhögni – ráztam a fejem, de
szórakoztatott is az ötlet. Egy újabb olyan dolog, amiben
kipróbálhatom magam.
– Nem kell ennyire túlgondolni. Az udvarlás is egy játék.
Egy kijelölt ösvény, amiről tudod, hogy jó irányba vezet,
mivel biztos vonzalom izzik a levegőben. A lényeg, hogy a
kicsit adok, kicsit visszaveszek forgatókönyve
érvényesüljön – oktatott ki. Egy új oldalát ismerhettem
meg az én kis húgocskámnak. Soha nem hittem volna,
hogy egyszer ő ad majd nekem szerelmi tanácsokat, azt
meg főleg nem, hogy én ezeket meg is fogadom.
– Én nem vagyok jó a visszafogásban, tudod, hogy nem
ismerem a féket.
– Hát majd most megtanulod. Fogd fel úgy, mint egy
befektetést. Időt és energiát invesztálsz, hogy aztán
értékként visszakaphasd egy jól működő szerelmes
párkapcsolatban.
– Ez elég tudományosan hangzott – vágtam
grimaszokat. – Tisztára, mint egy gazdasági projekt. És
van erre valami forgatókönyv? – dörzsöltem a
halántékom.
– Ami azt illeti… például adj apró ajándékokat, bókolj –
éreztem, hogy ez hirtelen jött ötlet volt. – Ügyelj arra, hogy
ezt ne természetes rutinként, hanem jutalomként élje
meg. Ne agyald túl, és ne légy mesterkélt, de légy
határozott és összeszedett. Egy tökéletes randi, amit
mintha csak egy rendezvényszervező cég állított volna
össze, mit sem ér, ha mögötte nincs ott az ember, akinek a
vágya, hogy meghódíthassa a kiszemelt lányt. Érd el, hogy
szinte a függőddé váljon, hogy szeressen veled lenni. De
Aiden! Ne a szokásost, könyörgöm! A „jacht” és a
„luxusjárgány” szavak nem hatnak közvetlenül a
szexuális ösztönökre. Felejtsd el őket! Légy természetes.
– Mondd csak! Te ezt oktatod is valahol? – húztam. Majd
megpukkadtam a röhögéstől, úgy beleélte magát.
– Komolytalan vagy! Így nem segíthetek – bántódott
meg.
– Trükközni szabad? A csalás is olyan bűn, melynek
vannak ösztönös, evolúciós gyökerei – okoskodtam.
– De ez még nem ment fel senkit, és nem is fog
vigasztalni, ha becsapja előtted az ajtaját. Aiden,
tisztáznod kell az érzelmeidet. Nehogy csak egy
fellángolás legyen. Ha tényleg szerelmes vagy, folyvást
arra gondolsz, aki az érzelmi hullámvasutat elindította
benned. Ha minden simán menne, és nem volna kockázat,
színjáték, ha minden úgy történne, ahogyan azt
szeretnéd, talán nem is lennél belé szerelmes.
Hullámvasút kell ahhoz, hogy az érzelmi központod
aktiválódjon. Ezért van az, hogy megbocsátunk még akkor
is, ha a szerelmünk mérhetetlen fájdalmat okozott; hogy
hiszünk a változásban, ami ritkán létezik; hogy
szerelmünk cinkosává válunk a bűnben; hogy azt is
megtesszük, amiről soha nem gondoltuk volna, hogy
valaha is meg tudnánk tenni; hogy megváltozunk,
miközben azt reméljük, hogy ő változik meg… Amikor
nincs, akkor kell igazán, akkor kínoz az érzelmi
megvonás, az a szörnyű sóvárgás a hullámvasút
„kezelője” iránt. Csak ő kell, mert csak ő tudja elindítani
benned ezt az érzést.
– Te most rólam beszélsz, vagy önmagadról? – kissé
zavarossá vált az egész.
– Általánosságban beszéltem – nyögött fel.
Úgy tűnt, hogy ebbe a szerelmesdibe rendesen bele
fogok bonyolódni. Nehezebb lesz, mint azt gondoltam.
Bianchi doktornő igencsak kemény diónak tűnik.
– Nyugtasd meg anyáékat. Szeretlek, Mayácska –
váltottam témát.
– Én is szeretlek, Aiden. Üzenem a te kis rezidensednek,
hogy nem normális, ha nem csap le rád.
Hangosan kacagtam.
– Oké. Ez minden bizonnyal meggyőzi majd. Kezdhetted
volna ezzel is. Elkerülhettük volna a kimerítő leckét.
– Ígérd meg nekem, hogy felhívsz majd! – szontyolodott
el.
– Megígérem – suttogtam.
– De nem három hónap múlva! – szemrehányás
csengett a hangjában.
– Nem – somolyogtam.
– Telepítsd fel a Skype-ot. Csetelhetnénk esténként.
– Neked este, vagy nekem? – kuncogtam.
– Az éjszaka közepe is jó, csak halljam a hangod –
szipogott.
Miután érzékeny búcsút vettünk, elmerengtem, és
rádöbbentem: igaza van. Eddig mindig megkaptam, amit
csak akartam, különösebb erőfeszítés nélkül, de itt most
oda kell tennem magam. Jó kezdetnek éreztem, ha
elfojtom az indulataimat, felülkerekedek a gyerekes
sértettségen. Felhívtam egy virágüzletet, és egy nagy
csokor rózsát küldettem Ariának, egy butácska kis levéllel
együtt:

Sajnálom, akármit is tettem.

A vágy utánad elvette az eszem.
Olyat mondtam, amit nem kellett volna,
De ha leállnál velem csak még egy szóra,
Elmondanám, mennyire sajnálom,
Kérlek, csökkents a köztünk lévő távolságon.
Adj még egy esélyt!

Több nem telt tőlem. Így is vakargattam a fejem, mikor

letettem a telefont. Hülyének fog nézni. De legalább
megpróbáltam.
 Aria

Cross-függőség

„A férfi ízét, akit neked teremtettek, nem tudod

megunni. Függővé tesz. Ha egyszer belekóstoltál,
habzsolni akarod újra meg újra. Érezni sokadjára
is.”

Alaposan összekuszálódtak a dolgok körülöttem. Nem

elég, hogy totál hülyét csinálva magamból lerohantam
Aident, de még a múltam démonai is kísértettek.
És még mindig nem unja – pillantottam a telefonom
kijelzőjére. Már vagy húsz nem fogadott hívásom volt
Antoniótól. Kezdett nagyon idegesíteni a dolog. Nem
tudtam, hogyan tegyek pontot az ügy végére. Reméltem,
hogy az utolsó beszélgetésünk alatt elég érthetően
fogalmaztam: belőlem többé egy huncut vasat sem szed ki.
Elhatároztam, de most mégis féltem.
Az Aidennel való csókváltásunk után, amit persze hogy
én kezdeményeztem, totálisan összezavarodtam.
Szerettem volna elsüllyedni a föld alá. Túl sok volt ez
nekem egyszerre. Úgy döntöttem, megpróbálok időt
nyerni. Elrejtőzöm egy kicsit. Szabadságot kértem Gattitól.
– Valami baj van, Aria? Mióta itt dolgozik, soha nem
hiányzott még – mustrált.
– Nem. Semmi komoly, dr. Gatti, csak egy kis magánéleti
probléma – köszörültem meg a torkom.
– Ha dr. Cross tett valamit, nyugodtan elmondhatja –
lépett közelebb. – Nem kell elviselnie, ha zaklatja magát. –
Megnyílt a szám a csodálkozástól.
– Ilyenről szó sincs – ráztam a fejem.
– Nézze, Aria, tudom, hogy maga szereti saját maga
megvívni a csatáit, de nem kell, hogy kockáztasson, ha
nem muszáj. Láttam, hogyan nézett magára dr. Cross. Ha
inzultálta magát, elmondhatja nekem, és megteszem a
szükséges lépéseket.
– Uramisten, dehogy! – rémültem meg. – Sosem tenne
ilyet. Én… szóval… nem érzem valami jól magam.
Szükségem lenne egy kis pihenésre.
– És ezt miért nem dr. Cross-szal egyezteti?
– Ő most nagyon elfoglalt… – vágtam rá. – De
természetesen szólok neki is.
Mélyet sóhajtott, és a fejét csóválta.
– Ahogy gondolja, de elég kínos lenne, ha dr. Crosst is
begyűjtené a haragosai táborába.
– Ez nem történhet meg – húztam ki magam.
Miután elhagytam a helyiséget, ránéztem a
telefonomra, és akkor vettem csak észre, hogy a zaklatóm
üzenetet is küldött.
„Ha te nem lépsz, én fogok!”
Olyan elegem volt már belőle.
„Tégy, amit jónak látsz!” – gépeltem be, de az utolsó
pillanatban meggondoltam magam. Nem válaszoltam a
provokálásra.
Otthon magamba roskadtam, és visszaemlékeztem arra
a napra, ami örökre megváltoztatta az életem. Fiatal
voltam, bevállalós és hiszékeny. Az egyetem utolsó
éveiben jártam, és biztosra vettem, hogy enyém a világ.
Nem voltam soha kihívó, túlzottan szexi vagy különösen
vonzó, legalábbis nem törekedtem rá. Antonio mégis
felfigyelt rám és a barátnőimre. Állandóan körülöttünk
lebzselt, fotózott, hízelgő volt, hogy – ahogy ő mondta –
nagyon fotogének vagyunk. Aztán ráhajtott a
barátnőmre, és járni kezdtek. Nem volt okunk
gyanakodni rá, hiszen neves fényképész hírében állt. Jó
kiállású, kedves férfit ismerhettünk meg benne. Aztán
hamar kiderült róla, hogy egy számító, alattomos kis tetű.
Kihasznált bennünket az aljas terveihez. Rávett minket,
hogy álljunk neki modellt pár aktfelvételhez. Persze csak
brahiból. Sajnos voltunk olyan naivak és hiúak, hogy
megtettük, amire kért. Soha nem hittem volna, hogy az az
éjszaka teszi majd pokollá az életünket. Gyomorforgató,
ha csak belegondolok, hogy valaha megbíztam ebben a
pasasban. Felszínre tört bennem ugyanaz az émelygés,
mint annak idején, mikor rájöttem a valódi szándékaira.
Ha csak eszembe jut, iszonyodom magamtól is, hogy
lehettem ennyire ostoba. Megalázott a női mivoltomban,
és én… én meg évekig hagytam, hogy zsaroljon engem! És
félek, most már késő. Évek óta zsarol azokkal a tetves
negatívokkal, de eljött az idő, hogy szembenézzek végre a
ténnyel, lehull rólam is a lepel: nem vagyok tökéletes.
Most, hogy ez az egész újra itt lebegett a fejem felett,
nem bírtam volna Aiden szemébe nézni. Undorító ez az
egész! De én még Antoniónál is undorítóbb vagyok. Ő
legalább vállalja önmagát, de én bujkálok és mentségeket
keresek. A szobám magányában olyan nagy csend lett
hirtelen, úgy éreztem, agyonnyom a feszültségtől és
titkoktól terhes súlya. Habár úgy tűnhetett Antoniónak,
mintha nem érdekelne, mit tesz a negatívokkal, igenis
féltem, hogy rossz kezekbe kerülnek majd. Lehet, hogy
mégiscsak engednem kellett volna a további zsarolásnak?
De akkor sosem lenne vége.
És akkor derült égből villámcsapásként Aiden, mint
valami szuperhős, megoldotta minden problémámat. Ott
állt előttem zaklatottan, és feldúltsága bennem is
rezgéseket indított el. Végem volt. Nem tudtam másra
gondolni, csak hogy mennyire akarom őt. Eljátszottam a
megmentésre váró hercegnőt, és a karjaiba hullottam.
Megadtam és átadtam magam neki. Teljesen. Gátlások
nélkül. Aztán a reggeli meghitt ölelkezés alatt azon
kaptam magam, hogy ugyanazt a hibát készülök
elkövetni, mint annak idején. Egyszer már hallgattam az
érzelmeimre, és mi lett a vége. Ez nem ismétlődhet meg.
Antonio esete óta nem tudtam megbízni senkiben. Mégis
azt éreztem, ha Aiden a közelemben volt, hatalmába
kerített a Cross-függőség. Le akartam szokni róla, de
mindenhol ott volt. Ha megéreztem az illatát, összefutott a
nyál a számban, mert már tudtam, milyen az íze. A
nyomás egyre nőtt. Szabályos, tökéletes arca, címlapra illő,
szépfiús mosolya, vakmerőséggel párosuló, szexin pimasz
stílusa… Megremegett a lábam, ha csak szembe jött velem
a klinika folyosóján. Csak úgy vibrált a levegő közöttünk,
ha csak egymásra néztünk. Ahogy hozzám simult és
finoman megkarcolta bőröm a szexin borostás arcával,
beszívtam mámoros, férfias illatát, na az vadító volt! Ki ne
lett volna szerelmes belé. Meggyőződésem, hogy a kórház
minden női dolgozója az volt.
Nehezítette a helyzetet, hogy nem adta fel. Elszántan
igyekezett meghódítani. Sikerült is meglepnie párszor.
Jesszusom, azok a versek… ajándékok… bókok…
Legtöbbjük szánalmasan félresikerült, a szívemnek mégis
mindegyik kedves volt. Éreztem, hogy nem bírom nélküle
sokáig. Szükségem volt rá. Tartottam tőle, hogy ez a
függőség visszafordíthatatlan folyamat. Sokszor
analizáltam magam. A heroinfüggőkkel vontam
párhuzamot. Eufória. A koordinációs és koncentrációs
képességeim eltompultak. Ha a közelembe került, a
beszédem lelassult és elmosódottá vált. Az
ítélőképességem még percekkel a távozása után is
homályos volt. Gyenge volt a légzésfunkcióm, alacsony a
vérnyomásom és lelassult a szívverésem is. A tünetekhez
társult a szájszárazság, émelygés, ingerlékenység,
izgatottság, amiből kifolyólag figyelmetlen és felületes
lettem. Eljutottam arra a pontra, hogy be kellett vallanom
magamnak: menthetetlen vagyok. Belezúgtam Aiden
Crossba.
 Aiden

Orvos csatát vív, de gyakran a sors nyeri

meg azt

„A múlt sosem mögöttünk van.”

És nem adtam fel! Vadul ostromoltam az én

hullámvasutam kezelőjét. Apró üzeneteket csempésztem
a cuccai közé. Arra azonban nem derült fény, hogy célba
értek-e a bocsánatkéréseim, mert nem hozta szóba őket.
Egyedüli árulkodó jel talán a rajtam felejtett pillantása
volt. Majd belepusztultam az elkövetkező napokba. A
klinikán úgy tett, mintha mi sem történt volna.
Frusztrálttá és időnként ingerültté váltam tőle. Aria
bezzeg szemrebbenés nélkül látta el a feladatait.
Keresztülnézett rajtam, és csak a nagyon nehéz esetekkel
keresett meg. Akkor is feltűnően kimért volt, és szinte
soha nem nézett a szemembe.
Pontosan azt tette velem, amit általában én a nőkkel,
miután megkaptam, amit akartam. Minél jobban
belemelegedtek a nők az érzelmekbe, annál nagyobb
fájdalmat okoztam nekik, mégsem zavart. Ha már nem
volt miért megküzdeni, vágyakozni, az érdeklődésem is
szertefoszlott. Bármennyire is erősnek mutatkozott egy-
egy nő, akárhogy próbált is ellenállni nekem, mindig
megfűztem őket szép szavakkal. Pontosan tudtam, mit kell
mondanom vagy tennem ahhoz, hogy elérjem a célom.
Most mégis tanácstalanul tűnődtem, mit kellene tennem.
Aria más volt. Nagyon más, és pechemre nekem pont ő
kellett.
Kínomban egyik nap, mialatt nagylelkűen hagytam,
hogy ő fejezze be a rutinnak tűnő műtétet,
megpróbálkoztam Maya másik tippjével is: a bókolással.
Fel akartam kelteni a figyelmét. El akartam érni, hogy
rám nézzen. Miközben figyeltem, ahogy az utolsó
öltéseket végzi, igyekeztem valami frappánsat kitalálni. A
megérzésem azt súgta, hiába dicsérném a külsejét, nem
hatná meg, így a munkájára koncentráltam. „Ne
természetes rutinként, hanem jutalomként élje meg” –
visszhangzottak a fülemben Maya szavai.
– Remek munka volt, Aria. Egyszer még hálás lesz a
beteg, hogy te stoppolod be. Senki nem foldozta volna be
ilyen gondosan.
A műtőben minden szempár rám szegeződött, Aria
kezében pedig megállt a tű. Rám emelte haragos
pillantását. Most meg mi van? – kérdeztem a
tekintetemmel. A szemforgatása elárulta, hogy
szánalmasnak tartotta a próbálkozásom. Tuti, hogy
megfojtom a húgom. Kell nekem másra hallgatnom. De
legalább rám nézett. Önmagam kellene adnom ahelyett,
hogy bohócot csinálok magamból.
 A legbosszantóbb azonban az volt, hogy Aria
lelkiállapotáról semmi nem árulkodott, hacsak az nem,
hogy rá nem jellemző módon figyelmetlen lett.
Az egyik nap éppen a kórlapokat írtam alá, amikor
feltűnt, hogy összekeverte két beteg gyógyszeradagját.
Hosszan néztem a papírt, majd kértem a nővért, hogy
hagyja az asztalomon, később elintézem. Mikor magamra
maradtam, kijavítottam, de nem szóltam róla senkinek,
még neki sem, azonban még aznap Aria állított be a
szobámba.
– Köszönöm, hogy korrigáltad a gyógyszeradagokat –
látszott rajta, hogy mennyire kikészítette a tévedése. –
Nem tudom, hogyan történhetett – mentegetőzött.
– Te is emberből vagy, Aria. Hiába is nyomod el az
érzelmeid… – vontam meg a vállam.
– Ezt ne! Nincsen semmiféle érzelem. Szórakozott
voltam. Ennyi.
Hosszan rajta felejtettem a szemem.
– Mocskosan nézel – kapta el rólam a tekintetét.
– Ha így érzed, a te gondolataid mocskosak – hárítottam.
– Csak egyszeri botlás volt. Nem léphetnénk túl ezen?
– Nekem négyszerinek tűnt, sőt részedről hatszorinak –
utaltam az orgazmusok számára.
– Persze, gondolhattam volna, hogy hencegni fogsz vele,
de akármilyen jó is volt, ez akkor sem fordulhat elő soha
többé! Nem működne utána a munkakapcsolatunk.
– Miért, talán most működik? – fújtattam feldúltan,
majd erőt vettem magamon. – Ne haragudj, elvetettem a
sulykot. Nem megsérteni akartalak, csak rendezni
szeretném a kettőnk kapcsolatát, mert ez így
egyikünknek sem jó.
– Nekünk nincs semmiféle kapcsolatunk – hajolt
közelebb. Felbosszantott, hogy ezt igyekszik elhitetni
magával.
– Rendben – húztam fel magam. – Akkor is felelősséggel
tartozom érted – utaltam erélyesen a bakijára. Na és
persze arra, hogy tőlem nem szabadul olyan könnyen.
– Csak elvben! Valóban a szakmai felettesé lenne a
felelősség, de gyakorlatilag ez nem így van, te is jól tudod.
Ha egy ilyen eset történik – ahogyan az már sokszor
megtörtént –, akkor is a rezidensnek kell felelnie az
elkövetett hibáért.
– De én nem szeretném, ha elmarasztalnának, csak
mert… – de nem fejeztem be a mondatom.
– Csak mert lefeküdtem veled? – vált indulatossá.
– Mi van veled, Aria? Ellenséges vagy velem ahelyett,
hogy közösen keresnénk valami megoldást. Biztos vagyok
benne, hogy kitalálunk valamit.
– Ez nem egy betegség, amit orvosolni lehet – fújtatott. –
Visszamegyek, mert várnak a betegeim. Ja – fordult vissza
–, sokat segítene, ha nem bombáznál az üzeneteiddel és
csecsebecsékkel, csak megnehezíted ezt az egészet.
Szakadt nálam is az a bizonyos cérna. Elegem lett.
– Oké – biccentettem, és dúlva-fúlva kirontottam
mellette.
A munkán kívül másról napokig nem beszéltünk, és azt
is csak akkor, ha nagyon muszáj volt. Nem könnyítette
egyikünk helyzetét sem, hogy nem kerülhettük el
egymást.
Aztán történt valami, ami elvonta a figyelmem Ariáról
és a hozzá fűződő érzelmeimről. Egy sürgős esetet
szállítottak be a mentők.
– Felnőtt férfi hasi és mellkasi lőtt sebekkel. A
helyszínen még volt pulzusa, de útközben elszállt –
hadarta a mentős.
– Az intubálás rendben – állapítottam meg.
– Mi történt? – jelent meg a semmiből Aria is tettre
készen.
– Leszámolásnak tűnik – tájékoztatott az őket kísérő
rendőr, mialatt rohantunk a vizsgáló felé.
– Traumás szívmegállás – közöltem. – Kapjon két egység
nulla negatív vért.
– Pupillák tágak és fényre merevek – számolt be Aria.
– Készítsék elő a mellkasát – adtam ki az utasítást.
Iszonyú gyorsan pörögtek az események, ám meglepő
módon vészhelyzetben tökéletesen tudtunk együtt
dolgozni.
– Honnan dől a vér? – pillantott Aria a hordágyra.
– Feljebb is eltalálták – vizsgáltam meg.
– Mellkas kész – hangzott.
– Fogd a tappancsokat – nyomta a kezembe Aria.
– Töltést kérek 200 voltra. Hátra – ütöttem ki
határozottan, de nem reagált. – Töltés 300-ra. – Nem
adtam fel.
 – Elég. Van pulzusa – szólalt meg Aria.
– Jó. Mellkastálcát. Szikét – hihetetlen gyorsasággal és
precizitással tudtunk egymás keze alá dolgozni. Szavak
nélkül is értettük egymást.
– Uraljuk a vérzést – pillantott rám, és végül sikerült
megmentenünk a férfi életét. Mikor végeztünk, Aria
felvette az adatait.
– Mauro Rossi, 35 éves – kezdte félhangosan
felvezettetni a szakasszisztenssel az adatokat.
– Micsoda? – léptem oda, és ellenőriztem a
személyazonosságát igazoló iratot. – A rohadt életbe –
csúszott ki a számon.
– Ismered talán? – emelte rám Aria a tekintetét.
– Talán – zavarodtam össze. – Vagyis nem – ráztam a
fejem.
– Valami baj van, doktor úr? – fürkésző tekintettel
méregetett az asszisztens is.
– Semmi – rohantam el a felismeréstől szinte sokkos
állapotban.
Rossi. Mauro Rossi… „a te neved pedig Emilio Rossi” –
hallottam az apám hangját. Vajon mennyire lehet gyakori
ez a név Olaszországban? Mikor később rákerestem,
kiderült, hogy ez az egyik leggyakoribb vezetéknév itt.
Mégis felkavarta a lelki békém. Rossz érzés gyötört,
ugyanakkor erősebb volt bennem a kíváncsiság.
– Dr. Cross, tudna jönni, kérem? Behoztak egy lányt,
nagyon rosszul van – zavart meg az egyik medikus.
– Persze – indultam a vizsgálók felé, ahol Ariában már
buzgott a munkakedv. Szorgalmasan tevékenykedett a
szenvedő lány körül. Tudomást sem véve róla igyekeztem
felmérni a beteg állapotát.
– Az édesanyja tájékoztatása szerint végstádiumú rákja
van, tele áttétekkel a tüdőben, a májban és az agyban.
Hat kemoterápián van túl. Véroxigénszintje alacsony.
Megvizsgáltam. Folyadék van a tüdejében. Változó a
mentális státusza.
– A zavartsága az agyi károsodás miatt lehet –
bólintottam.
– Mellkasröntgent, vérképet, CT-t – soroltam.
– Doktor úr, egy dolgot tudnia kell – ragadta meg a
vállam az apja. – Nem újraéleszthető. Aláírta a papírt.
Nem akar visszakerülni az intenzívre. Csak azért hoztuk
be, mert felerősödtek a fájdalmai, és gondoltuk, talán
enyhíthetnek rajta.
Hosszan meredtem rá egy pillanatig. Habár
Olaszországban az eutanázia nem engedélyezett, az
alkotmányban rögzített joga a betegnek visszautasítani az
orvosi kezelést.
– Ezt megtehetjük – lépett mellém Aria együttérző
mosollyal az arcán. Mikor magunkra maradtunk,
megszólalt.
– A mellkasa tele lehet folyadékkal. Mellkascsapolás? –
bólintottam.
– Várjuk meg a mellkasröntgent – pillantottam a lányra.
Melléültem, és beszélni kezdtem hozzá.
– Utánanézek a leleteknek – indult kifelé Aria.
 – És szólj Batistának. Nem ártana, ha megnézné egy
onkológus.
– Nincs bent. Azért került hozzánk. – Aria is a sápadt
tizenévest nézte. – Mindjárt visszajövök.
Nem sokkal később, miután magamra maradtam a
lánnyal, zaklatottá vált. Letépte még a lélegeztetőmaszkot
is.
– Nem szabad levenned – helyeztem vissza, de minden
erejét összeszedve cibálta le újra. Hadakozni kezdtünk.
– Nem kapok levegőt – zihálta. – Segítsen! – könyörgött.
A hörgéstől és a gyengeségétől alig hallottam, mit mond.
Közelebb hajoltam hozzá, hogy jobban értsem őt.
– Adok egy kis morfiumot.
– Nem – lökte el a kezem. – Kérem, segítsen rajtam! Nem
akarok pont ma meghalni. Kérem – rimánkodott.
Lefagytam, hiszen a szülők egyértelműen jelezték, hogy
nem segíthetünk, csak a fájdalmát csillapíthatjuk.
– Azt szeretnéd, hogy tegyelek lélegeztetőgépre, ami
segít majd neked lélegezni? – rökönyödtem meg. Hevesen
bólogatott. – Nagy a valószínűsége, hogy már nem tudlak
majd levenni róla – közöltem vele a tényeket.
– Akkor sem akarok ma meghalni – nyekeregte.
– Elena – kiáltottam ki a nővérnek. – Segítsen! Intubálni
fogjuk.
– Hiszen nem újraéleszthető – hitetlenkedett.
– Változott a helyzet – jelentettem ki, mire visszatért a
család, és Aria segítségével már el is végeztük a műveletet.
Az apa őrjöngeni, az anya pedig zokogni kezdett. Hiába
tájékoztattam őket a lányuk akaratáról, az apa
folyamatosan a mentális zavarra hivatkozott. Pechemre
felfigyelt a hangos üvöltésre a közben megérkező Batista.
– A lányom nem akar élni – ordítozva ismételgette az
apa. Közben mellém lépett a tenyérbemászó Batista.
Készségesen bemutatkozott, majd végighallgatta a szülők
zaklatott mondandóját. Kértem, hogy ne avatkozzon bele,
de ő csak azért is kiállt az apa mellett, hogy bosszantson.
Heves vita alakult ki köztünk. Gatti lépett közbe, akiért,
sejtésem szerint, Aria ment el.
– A lány szó szerint azt mondta: „Nem akarok pont ma
meghalni.” Nem tudják, mire gondolhatott? – sandítottam
a szülők felé. Nem válaszoltak, de az anya megdermedt.
– Magánál vannak a lánya aláírt papírjai? – kérdezte az
apát Gatti.
– Nem. Nincsenek. Ha kellenek, most azonnal behozom
őket – szinte meggyilkolt a tekintetével. – Nem tudom
elhinni, hogy ezt tette – mért végig undorodva, majd
elviharzott a feleségével a nyomában.
Batista azonnal nekem is esett.
– Átveszem a beteget – jelentette ki ellentmondást nem
tűrően, de addigra bennem is felszaladt a pumpa.
– Én csak a dolgomat teszem. Ne szóljon bele! A lány
pedig az én betegem – böktem indulatosan a mellkasára.
Törpe!
– Nem hagyhatom, hogy figyelmen kívül hagyja a
rendelkezést – emelte fel a hangját Gatti is.
Amikor egy húszas évei elején járó orvostanhallgató a
bioetika kollokviumra, majd az orvosi esküjére készül,
még könnyebben megvalósíthatónak gondolja az azokban
fogadott kitételeket. Később, a mindennapokban
szembesül azzal, hogy bizony az eskü egy-egy
félmondatának való megfelelés is kihívást okozhat, ha az
ember komolyan gondolja, amire feltette az életét és amit
megfogadott. Életek mentésére esküdtem fel! Ma ennek a
lánynak a sorsa függött tőlem.
– De azóta meggondolta magát – erősködtem. – Tudom,
hogy mit csinálok.
– Meggondolta? Mentális zavarokkal? – lovagolt a
vesszőparipán Batista. Végre fogást talált rajtam, és ezt
nem ereszthette.
– Éber és teljesen tiszta volt a tudata – jelentettem ki a
tényeket, de látszólag senki nem hitt nekem. Olyan
érzésem volt, mintha engem tartanának mentális
zavarokkal küzdőnek. Mégsem hagytam magam
egykönnyen.
– De ezt senki nem látta vagy hallotta – Batista
szemében diadalmas fény villant. A fejem csóválva a
padlót bámultam.
– És az orvosi eskünk? Egyik alaptétele az, hogy minden
esetben a beteg javulását kell előtérbe helyeznünk és
szolgálnunk – préseltem ki a fogaim közt.
– Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy vannak
külső korlátok, amelyek túllépnek a gyakorló orvos
kompetenciáján – tette hozzá Gatti, ezzel is nyilvánvalóan
állást foglalt Batista mellett.
 – Én hallottam – erősített meg váratlanul Aria. – Én ott
voltam. Valóban tiszta volt a tudata – közölte
rezzenéstelen arccal. Abban a pillanatban sípolni kezdtek
a lány életfunkcióit figyelő berendezések. A révületből
eszmélve rohantam be a vizsgálóba.
– Összeomlott – tájékoztatott a mellette ácsorgó nővér. –
Cross doktor? – segítségért nézett rám, mit tegyen, hogyan
tovább.
– Kiütjük – szaladtam a lány segítségére.
– Nem, Elena. Nem élesztjük újra – jelent meg Batista. –
A beteg ugyanis úgy rendelkezett, hogy ne élesszük újra.
– Pulzusa? – kérdeztem.
– Nagyon gyenge – vágta rá Aria.
– Vérnyomása?
– Hatvan. Feltöltsem a gépet? – állt ki mellettem.
– Gyógyszert sem kaphat? – nézett reménykedve Elena
nővér a delegációra.
– De igen – válaszoltam.
– Nem – rázta a fejét Gatti. – A világon semmi esélye,
hogy magához térjen – közölte lemondóan. – Ő akarta így,
a családjával együtt. Ne nyúljanak hozzá! – utasított
erélyesen. Hihetetlen csalódottságot éreztem. Én orvos
vagyok. Meg akarom menteni. Meg tudom menteni.
Kavarogtak bennem az érzelmek. Cserben hagyom…
Megígértem…
– Nincs semmi baj, dr Cross. Elhiszem, hogy nem
szeretné elveszíteni a beteget – játszotta meg az
együttérzőt Batista.
 – És nézzük végig, ahogy haldoklik? – vehemensen kelt
a lány védelmére Aria is.
– Csak egy ampulla lidokain – próbálkoztam én is, de
semmi érzelem nem mutatkozott egyiken sem. Én pedig
döntöttem.
– Márpedig én kiütöm. Töltést kérek – adtam ki az
utasítást Elenának, de ő nem mozdult.
– Gyerünk! – ordítottam rá, de ő végig Batistát figyelte,
majd lesütötte a szemét. Magamra maradtam.
Tanácstalanul kapkodtam a szemem köztük. Aria
gondolkodás nélkül a haldokló lányhoz lépett, és
szívmasszázst alkalmazott, amíg én a többiekkel
viaskodtam.
– Ha nem engedik, hogy végezzem a dolgom, én most
azonnal felmondok – kapkodtam levegőért. Aria rám
emelte gyönyörű kék szemeit. – Döntenie kell – állítottam
választás elé Gattit, aki rövid mérlegelés után elhagyta a
vizsgálót. Én pedig saját kezűleg állítottam be a gépet.
– Bízol bennem, Aria? – néztem a szemébe elszántan.
Nem teketóriáztam tovább, feltöltöttem a gépet. Aria
pedig bízott. Hosszú ideje először: bízott.
– Hátra – figyelmeztettem.
– Ezzel magának befellegzett – kárörvendett Batista. – A
szülők olyan pert akasztanak a nyakunkba, maga pedig
úgy repül, hogy a lába sem éri a földet.
Mint akik meg sem hallották, küzdöttünk tovább a lány
életéért. Hosszas harc után azonban be kellett látnom,
minden hiába. Leálltam, de Aria még folytatta a
szívmasszázst.
– Vége – léptem távolabb, majd kimondtam a halál
időpontját, és feldúltan kiviharzottam én is. Iszonyú
harag dúlt a lelkemben. Nem elég, hogy belementem az
erőfitogtatásba, még el is buktam benne. A szobámba érve
lesöpörtem mindent az asztalomról, és belevertem a
szekrénybe is. Képtelen voltam lehiggadni. Jó döntések,
nehéz pillanatok, ilyen orvosnak lenni. Én embereket
akarok gyógyítani, életeket menteni. Egy nehéz választás
általában gyötrődéssel, kéztördeléssel, fogcsikorgatással
jár, de nekem ott, abban a pillanatban nem volt időm
mérlegelni. Egy pillanat töredéke alatt kellett meghoznom
ezt a kegyetlen döntést. És én döntöttem. Úgy határoztam,
hogy annak következményeivel együtt tudjak élni. Az
alapján cselekedtem, ami mögé igazán oda tudtam tenni
magam, ami mellett kiállhattam, hogy a nehéz választás
után azzá az emberré váljak, akivel együtt tudok élni. Ha
meg sem próbáltam volna… akkor olyan lennék, mint az a
szívtelen, érzéketlen, lélektelen Batista – fújtattam. A
székemben ültem, a térdemre támaszkodtam a
könyökömmel, és a kezem a tarkómon volt. A földet
bámultam.
– Jól vagy? – nyitotta rám az ajtót Aria.
Nem válaszoltam. Nem volt mit mondanom.
– Aggódtam – lépett beljebb. Nem reagáltam, csak
meredten bámultam magam elé.
– Te mindent megtettél. Helyesen cselekedtél –
vigasztalt.
 – Kevésnek bizonyult – nyögtem ki.
– Elképesztő vagy – suttogta áhítattal, amire már én is
ráemeltem a tekintetem.
– Vesztettem. Meghalt – mondtam ki, ami a szívemet
nyomta.
– Most, de reggel… Amit a műtőben véghez vittél…
frenetikus volt – áradt belőle a rajongás. – Remélem,
egyszer én is ilyen jó traumatológus leszek, mint te –
lelkesedett.
Én akartam bókolni neki, de lebőgtem. Ő bezzeg… ebben
is jobb nálam.
– Csak tettem a dolgom – biccentettem.
– Ne szerénykedj! Piszok szerencsés vagyok, hogy a te
kezeid közé kerültem – közelebb jött, megérintette a
vállam, amivel felkorbácsolta a vágyaimat.
Kezei közé? Tudnék mit kezdeni a helyzettel, ha alkalmam
nyílna rá.
Felálltam, és csak egy karnyújtásnyira állt tőlem.
– Valóban? – áthidaltam a köztünk lévő távolságot. Az
arcunk szinte összeért. Istennek éreztem magam a
tekintetétől. Zavarban volt, az arca vörösen lángolt,
kiolvastam a pillantásából, hogy legszívesebben rám
vetné magát. Odavolt értem, és ettől az én szívem is
hevesebb ütemre váltott. Buja képek özönlötték el az
agyamat: Ahogy a feneke meseszép ívet rajzolt le, háta és
karcsú derekának vonala? Arián is látszott, habár fél,
vágyakozik utánam. Lassan felemeltem a kezem, és
végigsimítottam az arcán. Lehunyta a szemét, átadta
magát a pillanatnak. Az én kezem viszont nem állt meg,
óvatosan folytatta az útját lefelé. Mellbimbóinak
kőkemény feszülését éreztem az ujjaim alatt. Ne siess,
Aiden! Ne rohand le! Az udvarlás olyan színjáték,
amelynek főszereplői a hormonok, de az agyunk diktálja
a darab végkimenetelét. Udvarlás. Bókok. Ajándékok. Az
én hormonjaim rejtett kommunikációt folytattak. Az
idegsejtjeim tüzeltek. A pokolba az ostoba női fifikákkal.
Én férfi vagyok! Megragadtam a tarkóját, magamhoz
rántottam, és az ajkaira tapadtam. Azokra az érzékien
telt ajkakra. Éreztem a hatalmam felette. Szinte hallottam
Aria testének könyörgését: „még”, de nem folytattam.
Aria csukott szeméből kicsordult egy könnycsepp, amit
lágyan lecsókoltam. Majd az ízétől, gyengeségétől
elvesztettem a fejem. A nyelvem erőszakosan dugtam a
szájába, de nem úgy tűnt, mintha nagyon zavarná a
dolog. Kezét a farzsebembe csúsztatta, közelebb húzott
magához. A szemem résnyire nyitottam, és a fal felé
toltam, ágyékomat az övének feszítettem, ő pedig kéjesen
az ajkamba nyögött. Kezemmel végigsimítottam a mellén,
közben a nyakát, kulcscsontját leptem be csókokkal.
Hangosan zihált. Majd a legváratlanabb pillanatban
hirtelen mozdulattal eltolt magától.
– Nem szabad – nyekeregte, de én kapaszkodtam az
alkalomba, és mint aki meg sem hallotta, feljebb tűrtem a
ruhája alját, a combjába markoltam, simogatva haladtam
egyre feljebb. A bugyija szélébe akasztottam az ujjam, és
elkezdtem lehúzni róla. Finoman becsúsztattam a kezem
a lába közé, mire erősen a vállamba markolt. El akartam
érni, hogy ne gondolkodjon. Egyre többször sóhajtott fel,
szeme csukva volt, de mielőtt még elélvezhetett volna,
kihúztam az ujjam.
– Miért hagytad abba? – szemében csalódottságot
véltem felfedezni.
Kicsit hátrább léptem, remegő kezekkel kutakodtam
egy óvszerért, kapkodó mozdulatokkal lehúztam a
nadrágom és a bokszerem, megragadtam az egyik
combját, a lábamhoz szorítottam, és finoman
beléhatoltam; hangos nyögés töltötte be a szobát. A másik
combját is a derekam köré tekerte, és egyre erősebben
szorított magához. A falnak nyomtam a hátát, és egyre
erőteljesebb lökésekkel próbáltam magunkat a csúcsra
juttatni.
– Kívánlak, Aria – kapkodtam levegőért.
– A tiéd vagyok, Aiden – falta az ajkam. Megborzongott.
Reszketett, magával ragadta az érzés. Én pedig úgy
kapaszkodtam belé, mintha az életemért küzdenék. Meg
kellett állnom és elmélyedni a szeme kékjében. Olyan
lassan mozdultam benne, hogy az már fizikai
fájdalommal égetett, de látni akartam az elhomályosult
pillantását, mikor a csúcsra jut. Csókolgattam a nyakát,
majd mikor az ajkához értem, csókolózni kezdtünk. Nem
tudtam ellenállni a vágynak, erőteljesebb lökésekkel
nyomultam belé. Sóhajai nyögésekké, majd a
mellkasomba fojtott sikollyá fokozódtak. Ahogy
megéreztem azt a bizonyos lüktetést, az én testemet is
átjárta a gyönyör. Bődületesen jó volt. Másodpercekig
egymásba kapaszkodtunk, mozdulatlanok maradtunk a
falnak tapadva. Újra az ajkait kerestem, de elfordította a
fejét. Éreztem, hogy megváltozott a hangulata. A teste
merev lett. Egy mély sóhaj kíséretében elengedtem. Nem
nézett a szemembe, csak egy gyors ruhaigazítást
követően, szó nélkül faképnél hagyott.
A kezeimet a fejemre szorítottam. Reményvesztetté
váltam. Felhúztam a nadrágom, és visszaroskadtam a
székembe. Miért? Miért jött ide reményt adni, ha utána
elveszi tőlem? Nincs szükségem pillanatnyi vigaszra. Nekem
ez a nő kell! Nemcsak most, mindig. Örökké. Hosszan
bámultam az ottfelejtett bugyiját a földön. Lehet, hogy fel
kellene mondanom. El kell tűnnöm Aria közeléből. A végén
még olyat teszek, amit magam is megbánok… miket
beszélek, hiszen már meg is bántam.
Határozott kopogás zavarta meg a gondolataim.
Gyorsan felkaptam Aria alsóneműjét, és begyűrtem a
zsebembe.
– Dr. Cross, szeretnék szólni, hogy érkezik egy
mentőhelikopter. Gyárrobbanás sérültjét szállítják
hozzánk súlyos, életveszélyes állapotban.
– Jövök – ugrottam fel, és vetettem magam bele a
munkába. Ez volt számomra az egyetlen, amibe
kapaszkodhattam. Felejtettem, és nem gondolkodtam.
 Aria

Mentsük, ami menthető

„Fel merem vállalni. Kiállok mellette akkor is,

amikor azt mondják mások, hogy ez butaság.
Felnézek rá, mert ő kitart a döntései mellett, nem
vesztegeti az életét, nem szórja az álmait a szélbe. A
mártír szerepét mindig könnyebb eljátszani, mint a
harcosét. Aiden viszont valódi harcos.”

Remegett a lábam. Alig bírtam lépni, pedig futnom kellett

volna. Menekülnöm. A kezem feltűnően reszketett, így,
hogy leplezzem, a köpenyem zsebébe dugtam. Még az
együttlétünk hatása alatt voltam. A gyönyör még tartott, a
hüvelyem még pulzált. Még halkan ziháltam a kéjtől.
Megőrülök a közelében. Szapora léptekkel bemenekültem
a kórház mosdójába. Szégyenkezve észleltem, hogy a
botlásom ékes bizonyítéka végigcsorog a belső combomon.
A bugyim! Édes jó istenem! Egy orvos a falnak taszítva
dugott meg a kórház egy rejtett zugában. Pedig hányszor
megfogadtam a felkészülésem évei alatt, hogy velem ez
nem fog megtörténni. Most mégis megtörtént. Ami a
legrosszabb, hogy odavagyok ezért a pasiért. Egy olyan
koktél volt nekem, amit ha megízlelsz, képtelen leszel
létezni nélküle. Olyan volt ő, mint a láz vagy a fájdalom,
ami jelzi a szervezetemnek a veszélyt, és védekezésre
késztet, de mivel nem tudom, honnan ered és hová tart,
egyre feljebb szökik, és még feljebb, és mire észbe kapok,
már menthetetlenül szerelmes is vagyok.
Hogy történhetett ez meg? Pedig olyan éber voltam…
legalábbis azt hittem, hogy az vagyok. Nézzünk szembe a
tényekkel. Elbuktam. Együtt lenni azzal a férfival, aki
ennyire vonzódik hozzánk, a csúcs. Ha egy nőre egy férfi
úgy néz, mint ahogy Aiden nézett rám, eléri, hogy teljesen
a kezébe adjuk magunkat anélkül, hogy érdekelne
bennünket a dolgok valósága. És Aiden bizony olyan férfi
volt, aki számító, aki hozzászokott már, hogy minden az ő
igénye szerint történik. Most engem is úgy rángatott
kedvére, ahogy csak akart. Szedd össze magad, Aria!
Nincsenek jófiúk! Csak rosszfiúk vannak. Mindössze annyi a
különbség köztük, hogy egyesek jobban játsszák a
szerepüket, mint mások. Aidennél jobb színészt pedig
elképzelni is nehéz lett volna. De én nem hódolhattam be
neki, mert nem hittem az önfeláldozásban, ahogy abban
sem, hogy egy nőnek mindenét oda kéne dobnia egy
férfiért. A nők, akiket ismertem, és megtették, mind
megszenvedték. Elveszettek mindent, mert a férfiak csak
egyet tesznek az önfeláldozó nőkkel: megalázzák őket, és
igazán sosem veszik őket komolyan. Egy nő csak az idejét
pocsékolja, ha azon erőlködik, hogy kedvére tegyen egy
férfinak. Ha egyedül élem is le az életem, akkor sem szerez
egyetlen férfi sem akkora hatalmat fölöttem, amivel képes
lehetne bántani engem.
Összeszedtem magam, majd kimerészkedtem a
folyosóra. Vissza kell szereznem a tangám – de bátorságom,
az nem volt, hogy visszakérjem tőle.
– Áh, itt van, doktornő! Már mindenhol kerestem. Dr.
Gatti várja magát az irodájában – tört rám a főnővér.
Ijedtemben nagyot ugrottam. Olyan érzésem volt, mintha
rajtakaptak volna.
– Azonnal megyek – bólogattam, és lesütött szemmel
megszaporáztam a lépteim a főorvos szobája felé.
Lelkiismeret-furdalásom támadt, amiért kereshettek már
egy ideje, miközben én… Bele sem mertem gondolni.
Mikor beléptem dr. Gatti irodájába, egyenesen szembe
találtam magam Aidennel. Azonnal elkaptam róla a
tekintetem. Biztos vagyok benne, hogy elvörösödtem.
– Hívatott, uram? – fordultam Gatti felé.
– Igen, Aria. Jöjjön csak be, kérem – intett az Aiden
melletti székre. Bizonytalanul, de leereszkedtem. Nem
néztem Aiden felé, de a perzselő tekintetét magamon
éreztem.
– Feltételezem, tudják, miért vagyunk most itt –
kérdezte szigorúan a főorvos.
Mindketten mély hallgatásba burkolóztunk. Nem
mertem megszólalni. Annyi minden volt, amiért
felelősségre vonhatott bennünket.
– Oké. Akkor segítek. A fiatal lány miatt, akinek az
esetében nyíltan szembeszegültek minden írott és íratlan
szabállyal. Főleg maga – pillantott szigorúan Aidenre.
 Most először néztem Aidenre. Az arcát fürkésztem, de
rezzenéstelenül nézett farkasszemet Gattival.
– Nem kíván mondani semmit? – kérdezte erélyesen a
főorvos.
– Nem – húzta ki magát. – Most is ugyanígy cselekednék.
– Sajnálatosan hallom. Egy bocsánatkérést
mindenesetre kipréselhetne magából – a szemrehányás
nem kerülte el a figyelmem. – Elég kellemetlen helyzetbe
hozott.
– Ez egy ilyen szakma. Időnként mérlegelnünk kell, és
nem mindig arra dől a mérleg nyelve, amerre nekünk
tetszik – felelte flegmán. Az ajkamba haraptam, hogy
elnyomjam a mosolyom.
– Ne szónokoljon itt nekem – csattant fel Gatti. – Nagy
szerencséje, hogy a szülők mégsem kívánják feljelenteni a
kórházat. Mi az ördög ütött magába? – emelte fel a
hangját.
– A lány határozottan kérte, hogy mentsem meg az
életét. Nem akart meghalni. Ma nem – kötötte az ebet a
karóhoz. Tetszett, hogy kiáll a döntése mellett. Mások már
a főorvos talpát nyalva esdekeltek volna a bocsánatáért.
Sőt! Ha jól meggondolom, nagyon kevesek mertek volna
ellentmondani neki. Itt mindenki féltette az állását, a
pozícióját.
– Kár, hogy erre nincs tanúja, igaz, dr. Bianchi – fordult
felém.
Pellengérre állított. Itt volt az ideje színt vallani. De én
abban a pillanatban tojtam a következményekre.
Süllyesztő – suhant át az agyamon. De ha már ott végzem,
legalább nem leszek egyedül. Eddig is kiálltam az elveim
mellett. Lázadás. Hát lázadjunk.
– Nem értem, miről beszél – pislogtam ártatlanul.
– Elment az esze? Maga képtelen hazudni. Nem
kockáztatna ekkorát. Elmondaná, mi történt valójában? –
hajolt közelebb.
Farkasszemet néztem Gattival. A tudás hatalom. És
nekem most hatalmam volt Aiden sorsáról dönteni. A
végzet a kezembe adta a fegyvert az eltávolítására.
Mégsem éltem vele.
– Minden pontosan úgy történt, ahogy azt dr. Cross
elmondta. A lány élni akart – jelentettem ki elszántan.
Nem akartam elveszíteni őt. Főleg, mert igazságtalan lett
volna. Én nem kételkedtem egy pillanatig sem Aiden
állításában.
– Értem – bólintott Gatti. – Rendben. Ez esetben az ügyet
lezártnak tekintem. Elmehetnek – húzta ki magát. A
tekintete árulkodott róla, nagyon is tisztában van vele,
hogy fedezem Aident.
– Miért gondolták meg magukat a szülők? –
kíváncsiskodott Aiden.
– Mert tudják, hogy az igazat állítja. Az anyának ma van
a születésnapja. A kislány valószínűleg ezért nem akart
ma meghalni – dörzsölte a halántékát. – Viszont Batista
nem kívánja ennyiben hagyni a dolgot. Követeli, hogy
állítsam magát fegyelmi eljárás elé. Elvégre szabályt
szegett.
 – Mi? Az az alattomos kis mitugrász. Őt kellene fegyelmi
eljárás elé állítani – hőzöngtem.
– Maga meg se szólaljon! Nyilvánvaló, hogy
szemrebbenés nélkül hazudik nekem. Amikor ez az egész
történt, maga a laborban volt – szúrós tekintettel
pillantott felém.
– Ezt ki mondja? – háborodtam fel, hogy kétségbe
vonják a szavam.
– Én, de nem kívánok ebbe belemenni. Maga egy
egyenes ember volt – kezdte a monológját, de leállítottam.
– Maga tanácsolta nem is olyan régen, hogy tanuljak
meg hazudni – vetettem oda, mire felsóhajtott.
– Én hülye meg még összekötöttem magukat. Pedig volt
egy olyan érzésem, hogy nagyon meg fogom ezt még
bánni. Mindketten öntörvényűek, erős igazságérzettel
megáldva. Mégis úgy láttam, hogy a maga lazasága,
vidámsága – fúrta a tekintetét Aidenébe – jó hatással lesz
majd a mi konok, időnként túl komoly rezidensünkre.
Nem tévedtem – nevette el magát.
– Elvesztettem a fonalat – ráncolta értetlenül a
homlokát Aiden, és én sem tudtam hirtelen, mit is
gondoljak.
– Maguk remek páros. Az egyik legjobb a kórházban.
– És a fegyelmi eljárás? – érdeklődtem. Aggódtam
Aidenért, és kiálltam volna mellette a végsőkig.
– Látniuk kellett volna Batista arcát, mikor a szülők
közölték, hogy nem kívánnak még csak panaszt sem
tenni. Megkönnyebbültek, hogy véget ért ez a kálvária. Az
apából is csak a fájdalom beszélt. Egy szülőnek a
legnagyobb fájdalom látni a gyereke szenvedését. Utólag
lehiggadva megértették magát. Az anya külön köszönetet
szeretett volna mondani, amiért igyekezett csökkenteni a
lánya kínjain, és hogy a végsőkig kitartott, hogy a
születésnapja ne essen egybe a lánya halálának
dátumával.
Elszorult a szívem. Ráharaptam a szám szélére, mert
könnyek gyűltek a szemembe. Újra ott találtam magam a
vizsgálóban az életéért küzdve. Aiden tekintete is tele volt
gyötrelemmel. Milyen nehéz is orvosnak lenni! Állandóan
résen kell lennünk. Nekünk nem lehetnek rossz napjaink, a
mi figyelmünk nem lankadhat egy percre sem. És ami a
legnehezebb, nem kapaszkodhatunk hamis reményekbe.
Az orvosnak mindig nehéz elveszíteni a betegét. Akár az
első, akár a sokadik. Mikor ezt a hivatást választottam,
nem szóltak előre, hogy ez lesz. Nem figyelmeztetett senki,
hogy hány beteget veszíthetek majd el. Gyűlölöm a halált.
Mégis egy jó orvosnak erőt kell adnia, meg kell tudnia
meggyőzni és bátorítani a beteget, hogy az elhiggye, meg
tud gyógyulni, emellett felelősséget kell vállalnunk mások
életéért. Akkor, abban a pillanatban döbbentem rá, mitől
is különb nekem Aiden Cross.
És mégis… Tudtam, hogy amire Aiden emlékszik majd a
nap végén, az nem az elszánt küzdelem lesz, hanem a
veszteség. Álmatlanul fogja visszapörgetni éjjelenként a
fájdalmat, amit okozott, a bajt, amit nem orvosolt, az
életet, amit nem menthetett meg. Hiába tett meg
mindent…
Elérzékenyülten Aidenre pillantottam. Számomra ő volt
a tökéletes orvos megtestesítője. Kellően bolond, hogy
elviselje a nehézségeket, kezelje az őrülteket, ugyanakkor
rendelkezett minden szakmai tudással, alázattal a
hivatása iránt, tisztelettel a betegek felé. Amikor az élet
valami kínos helyzet elé állította, akkor sem bújt el előle,
állta a sarat, akármilyen kegyetlen is volt az.
– És maga kezdeményezi a fegyelmi eljárást? –
kanyarodtam vissza.
– Hol is volt maga, amikor az a lány az életéért
könyörgött? – vonta fel a szemöldökét.
– Én? Dr. Cross mellett. Szegény lány nem kapott
levegőt… – kezdtem bele.
– Jó, jó, elég lesz – állított le. – Ez esetben nem lenne sok
értelme. De vigyázzanak, mert Batista botrányra éhesen
jár a nyomukban. Figyeli magukat. Elég egy apró hiba,
és… Nem tudja túltenni magát rajta, hogy maga
folyamatosan visszautasítja, és hogy betörte az orrát –
somolygott a főorvos. Aiden egy meglepett, de elismerő
mosolyt küldött felém.
– Én? Hiszen a lift romlott el, és odacsukta –
méltatlankodtam.
– Na igen – rázta a fejét. – Dr. Batistának is megvannak
a maga kis titkai. Egy jó tanács – járatta a mutatóujját
köztünk, jelezve, hogy ez mindkettőnknek szól –, kerüljék
vele a konfliktust. Ha gond van, nekem jelezzék. Világos?
Egyszerre bólintottunk, majd egy szó nélkül elhagytuk a
szobát. Én értem ki előbb, és mivel nem volt kedvem
társalogni, már éppen olajra is léptem volna, mikor Aiden
körülkémlelve a folyosón becsúsztatott a zsebembe
valamit.
– Ezt elhagytad – köszörülte meg a torkát, majd indult is
a dolgára. A bugyim. Hosszan néztem utána. A fene enné
meg, hogy ilyen külsővel is megáldotta a sors. Remegett tőle
a gyomrom. Miután kidobtam az után a fantasztikus
éjszaka után, kicsit féltem is, hogyan fogom egyáltalán
elviselni a közelségét. Az egyik barátnőm az ilyen pasikra
frappánsan csak annyit mondott: állandó nedves
bugyival. Igaza lett. Kész orgazmus volt megpillantanom
mindennap. Hihetetlenül jóképű volt, másrészt olyan
merészen, elegánsan tudott öltözni, hogy rajta ragadt a
tekintetem. A gyönyörű arca mellett a másik szexepilje a
bőrszíne volt. Olyan volt, mint a szépen megérett
gyümölcsök, napsütötte zöldségek. Nagyobbak, szebbek,
édesebbek… természetesebbek. Nyálcsorgatva néztem
utána, ahogy az egyik nővér a kezébe nyomott egy
kórlapot.
– Jól vagy, Aria? – szólított meg az egyik medika
mögülem.
– Ja, igen – ráztam meg a fejem.
– Tudnál segíteni? Bajban vagyok – könyörgő
pillantásának nem lehetett ellenállni.
– Hogyne – siettem utána. Közben tájékoztatott egy
újszülött állapotáról.
– Az anya HIV-pozitív. Nincs jól, a szülés után
komplikáció lépett fel. Nincs magánál.
– És a kisbaba? – érdeklődtem az inkubátorra pillantva.
– Ő jól van, de nem derült ki, hogy HIV-fertőzött-e. Az
anya pedig eszméletlen. Az engedélye kellene a teszt
elvégzéséhez. Nem tudom, mitévő legyek.
Tudtam, hogyha az anya beteg, akkor nagy
valószínűséggel a baba is az. A babának pedig értékes
napjai telnek el kezelés nélkül, ha nem tudjuk az
igazságot.
– Akkor végezzünk egy tesztet – kértem el a kórlapot.
– Az anya engedélye nélkül nem lehet, és erre most
nincs esély – sóhajtott lemondóan Carina. Nagyon
kedveltem őt. Néha láttam benne a hajdani önmagam, és
éppen ezért szívesen dolgoztam is vele.
– Valószínűleg pozitív – sóhajtottam az újszülöttet
vizsgálgatva. Az életfunkciói rendben voltak, de ez csak
idő kérdése.
– Igen, de vagy megvárjuk az anyát, vagy bírósági
engedély kell. Mit csináljak? – tehetetlenségét látván
elfogott a kétségbeesés.
– Carina, tudnál segíteni? – lépett be Manuel.
– Menj csak, megvizsgálom, és kiírom a labort –
biccentettem felé.
– Kösz – mosolyodott el, és már indult is. A baba
kartonját néztem, majd egy mély levegővételt követően
hozzáírtam egy HIV-próbát. Tudtam, hogy az érzelmeim
vezérelnek, de ennek a gyereknek segítségre volt
szüksége. Az anyja is ezt akarná. Tudom. Érzem.
 Megindultam a kijárat felé, de egyszer csak kellemetlen
fájdalom hasított belém. A rengeteg stressz nem tett túl jót
nekem. Rossz volt a közérzetem, és étvágyam sem volt.
Tekintettel arra, hogy milyen keveset ettem, kikészült a
gyomrom is. Mindig hülyének néztem azokat, akik majd
belehaltak a szerelmi bánatba. Koplaltak, szenvedtek,
nyalogatták a sebeiket. Most pedig a saját bőrömön
tapasztaltam, hogy a fájdalomnak sok fajtája van, de a
szerelmi kín talán az egyik legkegyetlenebb. Az ember
hajlamos alacsonyabb értékűnek és céltalannak érezni
magát, ráadásul teljesen lehetetlennek gondolja a
boldogság érzését. Orvos lévén azt tanultam, hogy a
fájdalom, legyen az fizikai vagy lelki eredetű, egy jelzés,
hogy valami nem oké. Ha véletlenül tűzbe nyúlsz,
elrántod a kezedet, mert fáj. Ha bánatos vagy, fáj a szíved,
akkor a hozzáállásodat, gondolkodásmódodat kell
megváltoztatnod, hogy jobban legyél. Na, ez nekem még
nem ment. A morfium pedig totál hatástalan az ilyen
jellegű fájdalom ellen. Azzal vigasztaltam magam, hogy a
szenvedés nem fog örökké tartani, és nem kell életem
végéig ilyen érzésekkel élnem. Túl leszek rajta egyszer.
Pár órával később azonban nemhogy javultam volna,
már hányingerrel is küzdöttem. Igyekeztem erőt venni
magamon, és belefeledkezve a munkámba fordultam be a
kórház egyik folyosóján, ahol megpillantottam Aident,
ahogy egy elegáns nővel pusmog. A csinos szőkeség az
avatott szemnek félreérthetetlen módon flörtölt az én
dokimmal. Először hátra arcot vágtam, de győzött a
kíváncsiságom és persze a zöld szemű szörny. Feléjük
sétáltam, és hallgatózni kezdtem.
– És Mauro felépül? – búgta mézédes hangján a nő,
miközben ártatlanul rebegtette a pilláit Aiden felé.
Kikezdett vele.
– Minden esélye megvan rá – biccentett Aiden.
Szerencsére az ő arcáról nem olvastam le különösebb
érzelmet.
– Nagyon köszönöm – karolt bele a nő az én
szuperdokimba, és majd felfalta a szemével. – Mauro is
nagyon hálás lesz magának – vonta magához közelebb,
ahogy cirógatta az alkarját. Ekkor értem melléjük.
– Elnézést a zavarásért! – pillantottam a nő kezére
feltűnően, hogy vegye észre magát. – Beszélhetnénk? –
fúrtam a tekintetem Aidenébe jelentőségteljesen.
– Nem várhat? – le sem vette a nőről a szemét. Ez
felháborított. Én is végigpásztáztam a macán. Csinos,
fiatal, mindene a helyén. Szőke haja és világító kék szeme
pedig minden olasz férfi álma. Vajon felizgatja Aident is?
Elfogott a féltékenység.
– Ami azt illeti, nem – fújtattam.
– Pedig muszáj lesz. Én most éppen Signora Rossival
beszélgetek. Később keress meg – olyan határozott volt,
hogy magam is meglepődtem.
Bosszúsan sarkon fordultam, de még hallottam, ahogy a
nő megszólal:
– Igazán fura volt a doktornő, csak nincs maguk között
valami? – hízelgően kacarászott hozzá.
 – Semmi. Az égvilágon semmi – felelte a legnagyobb
közönnyel dr. Cross.
Feltámadt bennem a harag a féltékenység miatt. Olyan
fenevad ez, amilyet egyetlen ember sem kerülhet el élete
során. Engem most talált telibe. Sok gyötrelem és
kellemetlenség vissza-visszatérő forrása, amely nem elég,
hogy szenvedést okoz, sokszor tapasztaljuk, hogy
kiszolgáltatottá is válunk tőle, és kérlelhetetlenül átveszi
az irányítást felettünk. Ez történt velem is. Nehezen
tudtam koncentrálni és lenyugtatni az idegeimet. Nem
értettem, miért, de megőrjített a gondolat, hogy ez a nő rá
van kattanva az én sármos Aidenemre. Ingerülten és
kissé gorombán láttam el a feladataimat, mikor Carina
lépett mellém.
– Jöjjön velem! – rángatott maga után. Minden ízemben
remegtem, de hagytam, hogy vezessen. Kihúzott egy üres
helyiségbe, ott kinyitotta az erkélyajtót, majd a kezével
mutatta, hogy lépjek ki. Kiléptem a friss levegőre, és
mélyeket lélegeztem.
– Én ide jövök, ha úgy érzem, nem bírom tovább –
tájékoztatott.
Felé hunyorítottam a napfényben, majd elfordultam, és
a korlátba kapaszkodva hosszan lehunytam a szemem.
– Mi történt magával? – érdeklődött kedvesen. – Teljesen
kikészült.
Megszeppentem, hogy ennyire hagytam, hogy
kiütközzenek rajtam az érzelmeim.
– Inkább mi nem történt – nyögtem ki, de a részleteket
nem kívántam kifejteni.
– Maga a példaképem. Hihetetlen, milyen önuralommal
végzi a munkáját. Nem tudom, mi történhetett, de sejtem,
hogy inkább magánéleti dolog lehet. Dr. Cross? – kérdezett
rá nyíltan. Ámultan kaptam felé a tekintetem. – Nem kell
aggódnia, nem szólok róla senkinek. Nálam biztonságban
van a titkuk.
– De honnan…? – futottak könnyek a szemembe.
– Éjjel-nappal figyelem magukat, mert igyekszem
minden tudást magamba szippantani. Nem kerülhette el
a figyelmem, milyen összhangban végzik a munkájukat.
Tudja, hogy időnként elég félelmetes, mikor befejezik
egymás mondatait?
– Valóban ezt csináljuk? – tátva maradt a szám. Carina
szélesen mosolygott, és bólintott. – És… láttam magát,
amikor kissé ziláltan távozott dr. Cross szobájából –
harapott az ajkába.
– Oh – ennyi telt tőlem. Mégsem voltam elég óvatos.
Cikáztak a gondolataim, hány emberrel futhattam még
össze zaklatott állapotomban.
– El kell hogy mondjam, nincs köztünk semmi –
tájékoztattam lemondóan.
– De nem dr. Crosson múlik, feltételezem – kacarászott.
– Ezt honnan veszed? – tegeztem le.
– Abból, ahogy rád néz – váltott ő is bizalmasabb
stílusra.
– Miért, hogy néz? – faggattam.
– Szerelmesen – sóhajtotta. – Mikor elmerülten dolgozol,
vagy éppen elhagyod a helyiséget, révetegen követi
minden mozdulatodat. Maga a szerelem érzése perzselő,
felemésztő, egekbe emelő, és akkor nincs is baj, ha
mindkét fél ezt érezi, és meg is éli a szerelem csodáival
járó élményeket, de ő szenved. Ebből következtettem arra,
hogy ez plátói szerelem. Te nem viszonzod az érzéseit? –
érdeklődött.
– Ez ennél jóval komplikáltabb. Ez köztünk egyelőre
nem teljesülhet be. Habár a plátói szerelem általában
csak egyoldalú, ez azon ritka esetek közé tartozik, amikor
sajnos kölcsönös a vonzalom.
– Akkor nem értem.
– Carina. Én rezidens vagyok, aki dr. Cross felügyelete
alatt áll. Ne mondd, hogy nem látod a probléma forrását –
bosszankodtam.
– Kérj másik szakfelügyelőt – intézte el egy
vállrándítással.
– Gatti nem vállalja, Batista karmai közé pedig nem
kívánok menni.
– Inkább évekig kínzod magad és őt is? Ellenállsz az
időtlen és korlátlan égető és fájdalmas vágynak? –
győzködött.
– Rosszkor vagyunk rossz helyen. Tiszteletben tartjuk a
másik céljait, és semmilyen esetben sem rúgjuk fel a
kiszabott határokat – érveltem.
– Vagyis te. És ő? – szegezte nekem a kérdést.
– A gond az, hogy bár én hoztam a szabályokat, én sem
tudom betartani őket – keltem ki magamból. – Megőrülök
a féltékenységtől, ha csak visszaemlékszem, hogyan
fogdosta az a nő – fintorogtam undorodva. – Felfordult
tőlük a gyomrom. Mondd, Carina, hogyan lehet egy
szerelmet keretek közé zárni a tudatunkban?
– Nagyon nagy önuralommal, de nem biztos, hogy
megéri – felelte őszintén. – Egyébként is, hogy a fenébe
vagy képes ellenállni neki? – esett nekem.
Elnevettem magam az őszinteségén.
– Nem tudok – pillantottam rá bűnbánóan.
– Áh, akkor nem is annyira beteljesületlen ez a szerelem
– bökött oldalba. – Én is imádom a munkám, de nem
láttam még olyan orvost, aki boldog lett volna élete
alkonyán, ha csupán a hivatásával házasodott. Ez a meló
sokat kivesz az emberből. Kell valaki, aki segít a nap
végén feldolgozni, felejteni.
– Kockáztassak egy jó munkakapcsolatot, csak mert
érzelmeket táplálok iránta? Mi van, ha ez csak egy
fellángolás? Vagy ha én beleszeretek, de részéről ez közel
sem lesz ilyen komoly – mondtam ki a legnagyobb
félelmem.
– Ha nem vágsz bele, sosem tudod meg a válaszokat,
nem igaz? Egyébként pedig egyetlen kapcsolatnál sem ad
senki garancialevelet. Én szurkolok nektek – fogta meg a
karom biztatóan. – Szerintem ne add fel! Ne mondj le róla
ilyen könnyen! Ne engedd őt át másnak, ha a tiéd is lehet!
Keresd a megoldást, mert van. Mindig van.
– Köszönöm, Carina. Hálás vagyok neked, hogy
meghallgattál – mosolyogtam.
 – Ugyan, nincs mit – tárta szét a karjait. – De ideje
visszamenni, mert lassan észreveszik, hogy eltűntünk.
Visszatértem hát a helyemre, de valami nem volt a régi.
A vizsgálóban egy gördeszkás fiú sebeit láttam el, amikor
észleltem, hogy nem látok rendesen. Elhomályosult
körülöttem a világ. Rettenetesen gyengének éreztem
magam. Rázott a hideg is, így besiettem a nővérszobába,
és megmértem a lázam. 38,8. A francba! Mi az ördög? Most
ne! Kerestem egy lázcsillapítót, bevettem, és visszamentem
dolgozni. A rossz közérzetem azonban nem enyhült, sőt
egyre fokozódott. A gyomortájéki fájdalmam is csak
erősödött. Folyamatosan hányingerem volt. Mélyeket
lélegeztem, mikor szinte szó szerint belefutottam Aidenbe.
Azonnal sarkon fordultam, de utánam kiáltott.
– Aria! Állj csak meg! – ragadta meg a karom.
– Nem érek rá – váltam bizonytalanná.
– Ezt a kórlapot te szignóztad? – nyomta a szemem alá.
– Igen – bólintottam, amikor felismertem az újszülött
kislány laborlapját.
– Te kértél HIV-tesztet? – préselte ki a fogai közt.
– Igen, én voltam – húztam ki magam.
– Ki engedélyezte? – szigorú tekintete árulkodott róla,
hogy sejti a választ. Egy vállrándítással elintéztem.
– Te nem értél rá, hogy megbeszéljük. Éppen nagyon
benne voltál valamiben – szúrtam oda, bár tisztában
voltam vele, hogy az összetalálkozásom a rajongójával
egészen máskor történt. Ezt akkor sem hagyhattam ki.
– És te ezért szabályt szegtél – meg sem próbálta
megjátszani, hogy megért.
– Annak a kisbabának segítség kellett, orvosi kezelés –
pillantottam végig az eredményeken.
– Ezt akkor sem tudom kimagyarázni – kapta ki a
kezemből, és meglebegtette.
– Kezdjük el neki adni a szokásos koktélt. Gyorsan –
koncentráltam a gyerekre.
– Aria! Te meg sem hallasz engem? – hajolt közelebb.
– Nem, Aiden, aki itt süketet játszik, az te vagy –
szorítottam a kezem a hasamra, mert hirtelen erős
fájdalom nyilallt belém.
– Mondd csak, jól vagy? – nézett fürkészőn.
– Igen, csak azt hiszem, benyeltem valami vírust –
görnyedtem össze.
– Pihenned kellene. Nem vagy te lázas? – nyúlt a
homlokom felé, de kitértem előle.
– Ne játszd meg, hogy érdekel, mi van velem! – fújtattam
feldúltan.
– Menj haza, így nem dolgozhatsz, te is tudod! – közölte
közönyösen, amitől elszállt az agyam.
– Oké. Hazamegyek, hogy ne terjesszem a kórt. Más
úgysem érdekel téged – morogtam.
– Nem értelek. Miért mondod ezt? Ha jól emlékszem,
nem én voltam kettőnk közül, aki eltaszította a másikat. –
Elértem, amit akartam. Már ő is ideges volt.
– Hmm – nyögtem fel –, és akkor már rohanni is kell az
első bögyös maca karjaiba, aki szembejön veled. Legalább
tudom, mennyire számíthattam volna a hűségedre –
fröcsögtem.
– Na, álljon meg a menet – kapta fel a vizet. – Minden
igyekezetem ellenére te teszel lapátra engem, majd
számonkéred tőlem, ha más nőkkel flörtölök.
Flörtölök… Elkerekedett szemekkel bámultam rá.
– Ezek szerint még csak nem is tagadod – ziháltam. A
fájdalom egyre erősödött az alhasamban.
– Speciel nem tartozik rád. Lecsúsztál arról, hogy
elszámoltathass. Elég nyilvánvalóvá tetted számomra,
hogy attól, hogy elszórakoztunk egymással, nem jelentek
neked semmi többet – tárta szét a kezét.
Elszórakoztunk? Felszaladt a pulzusom.
– Te – szűrtem ki a fogaim közt, de nem fejeztem be,
mert iszonyú hányingerem lett.
– Gyere! Bemegyünk oda, és megvizsgállak – szelídült
meg a hangja, és karolt belém, ahogy észrevette,
mennyire elzöldültem.
– Nincs rá szükségem – téptem ki magam a kezeiből. –
Remekül vagyok – húztam ki magam. – Én már
elszórakoztattalak, ápolgasd az új barátnődet – hagytam
faképnél, de éppen csak elindultam, mikor Gatti rohant
végig a folyosón.
– Súlyos sérültek érkeznek. Az ügyeletes kórház
irányította őket hozzánk. Készüljenek fel!
– Mennyien vannak? – érdeklődött Aiden, és a főorvos
nyomába szegődtünk.
– Ketten. Az egyik az enyém, a másik a maguké –
pillantott felénk. Remek! Újra össze leszünk zárva.
Kommentár nélkül megindultam Aiden után. Gyorsan
befutottak a mentők, és felpörögtek az események.
Koncentrálnom kellett, így átkapcsoltam orvosba. A
szokásos ütemben ment minden. Aiden és én profin
kezeltük a helyzetet, meg sem látszott rajtunk az előbbi
súrlódás, sőt! Lovagiasan engedte, hogy én végezzem a
műtét oroszlánrészét. Örültem volna ennek, ha nem
érzem magam olyan rosszul. Kezdtem elhinni, hogy
nagyobb a baj, mint azt gondoltam. A fájdalom a
hasamban egyre erősödött, görcsös jellegűvé vált, amit
főleg az alhasam jobb oldalában éreztem. Egyszerűen
már koncentrálni is alig tudtam a végére. Összefolyt a
szemem előtt minden. Perforált appendicitis – ugrott be
azonnal. A diffúz hasi érzékenységem és a kőkemény
hasfalam állapota hívta fel rá a figyelmem. Ha itt
végeztünk, irány egy hasi ultrahang.
– Végeztünk. Gratulálok mindenkinek – köszönte meg a
munkát Aiden, majd rám nézett.
– Ügyes munka volt, dr. Bianchi – villantott felém egy
ellenállhatatlan mosolyt. Már megint kezdi az udvarlást.
Hirtelen erős görcsben rándultam össze. Fel is ordítottam
fájdalmamban.
– Aria – lépett mellém. – Mi a baj? – hajolt közelebb.
Éreztem, hogy gyöngyözik a homlokom a verítéktől.
– Én… én… – de képtelen voltam válaszolni, mert
minden sötétségbe borult.
Mikor magamhoz tértem, minden kétséget kizáróan egy
kórházi ágyon feküdtem. Rémülten akartam felugrani, de
az erős fájdalomtól nem sikerült.
– Ne ugrálj! – ismertem fel a szuperdokim hangját. –
Hogy érzed magad? Nagyon megijesztettél – a
tekintetében ott volt az őszinte aggodalom, ami meghatott.
– Vakbélgyulladás? – szegeztem neki a kérdést.
Határozottan bólintott. – Sejtettem már a műtőben, de
reméltem, hogy kibírom – dőltem vissza.
– Nagy butaság volt. Szólnod kellett volna. Meg is
halhattál volna – lépett közelebb.
– Ne túlozz! Ilyen csúcsdokival magam mellett nem
eshetett bajom – somolyogtam. – Hamarosan kutyabajom
– mocorogtam, de nem volt kellemes.
– Azt nem mondanám. A felépülésed tovább nehezíti,
hogy a műtét során kiderült, hogy a betokozódás
eredményeként rendkívül magas fertőzésveszély alakult
ki a szervezetedben. Emiatt folyamatosan antibiotikumot
kapsz, és napi 2 liter sóoldatot.
– Csak hülyéskedsz – bődültem fel, és gyorsan
ellenőriztem a helyzetet. – Ez nem volt vicces –
háborodtam fel, mikor rádöbbentem, hogy csak
szórakozott velem.
– Ahogy az sem, hogy játszottad a mártírt – emelte fel a
hangját. – Neked gőzöd sincs, mit éltem át, mikor
összeestél a karjaimban.
– Te elkaptál? – sandítottam a lovagom felé.
– Nem – élcelődött –, még hagytam, hogy a fejed is
beverd.
Hosszan néztem a zaklatott pillantását.
 – Hagyományos vagy laparoszkópos műtétet csináltál? –
kérdeztem. Felháborodottan fújt egyet.
– Laparoszkópost.
Hogy is feltételezhettem, hogy a hagyományost
választaná.
– Honnan tudtad, mi bajom? – kíváncsiskodtam.
– Orvos vagyok, Aria – sértődötten húzta ki magát. –
Figyeltem a jeleket.
– A vakbélgyulladás esetében nincs olyan tünet,
amelynek fennállása esetén a diagnózis teljes
pontossággal kimondható lenne – keltem vitába vele.
– Te az őrületbe akarsz kergetni, igaz? Tudod, mit, nem
is a vakbeleddel kezdtem. Csak meg ne nézd, hány
vágásnyom borítja a tested – vonta fel a szemöldökét.
Kétkedve méregettem, majd óvatosan végigsiklott a kezem
a hasamon.
– A hasi ultrahang mond neked valamit? – telepedett az
ágyam szélére. – Sokat segít a kórisme felállításában.
Tulajdonképpen egész pontos információkat nyújt –
gúnyolódott. – Tudhatnád már, hogy nem kaszabolok
embereket, mielőtt meggyőződnék a pontos diagnózisról.
– Mikor kezdhetek dolgozni? – tértem a lényegre.
– Azt egyelőre felejtsd el! – fújt maga elé.
Valójában meghatott, amilyen odaadással figyelt rám,
gondoskodott rólam az elkövetkező napokban. Nem
kifejezetten orvosként, mint inkább emberként, hiszen
később minden szabad percében körülöttem téblábolt.
Kezdtem megenyhülni, és vágyakozni utána.
Ábrándoztam és álmodtam is vele. Be kellett látnom,
minden hiába: kell nekem ez a pasi. Szabadidőmben azzal
gyötörtem magam, hogy újra és újra lepörgettem a
jelenetet, amikor az a szőke nő épp elcsavarja az én
dokim fejét.
A gyógyulásom, ahogy azt Aiden megjósolta, valóban
nem ment olyan egyszerűen. Kevés a vita arról, hogy egy
hasi műtét után az első lépések borzasztóak… Hát ezt
most a saját bőrömön tapasztaltam meg. Meglehetősen
bosszantó érzés, amikor az ember nem tudja egyik lábát a
másik elé tenni. Igen, a mindennapokban ez nem tűnik
olyan nagy feladatnak, de amikor többszöri elszánt
próbálkozás után végre sikerül megtenni pár métert
önállóan, na az egy fantasztikus érzés! Mondanom sem
kell, hogy Aiden védőszárnyai alatt teljes biztonságban
éreztem magam, de nehezen viseltem a tétlenséget.
– Muszáj mindennap rendszeresen megmozgatni
magad, hogy elkerüld az esetleges összenövéseket –
oktatott ki.
– Igenis, doktor úr! – bólogattam, mint az az idétlen
kutya az autóm hátuljában. Aztán átestem a ló
túloldalára. Mikor jobban voltam, sem akartam
hazamenni lábadozni, inkább jártam a kórtermeket, hol
tudok besegíteni. A baj akkor volt, ha Aiden rajtakapott.
– Nem tudsz nyugton maradni? Megmondtam, hogy
kíséret nélkül nem állhatsz fel – emelte fel a hangját. –
Nem hiszem el! Mintha nem is orvos lennél. Te is tudod,
hogy a legveszélyesebb dolog, ha műtét után elesel. Erre
mindenképp extra figyelmet kell fordítanod! – karolt
belém, és kísért vissza a szobám felé. – A műtét utáni 2-3
hónapban rendkívül oda kell figyelnünk, hogy ne érje
komolyabb terhelés a hasizmod. Az könnyen vezethet sérv
kialakulásához, és akkor mehetünk vissza a műtőbe –
tudálékoskodott.
– Jól vagyok! – csitítgattam.
– Éppen ezért holnap haza is mész. Már belátom, hiba
volt téged pusztán a saját önös érdekeimet előtérbe
helyezve bent tartani. Tudhattam volna, hogy nem bírsz
majd magaddal.
– Mi van az újszülöttel? – el akartam terelni a
beszélgetést magamról. Éppen beértünk a szobámba,
megtorpant, majd rám nézett.
– Az anya meghalt – szontyolodott el.
– És a baba? – aggodalmaskodtam.
– Neked hála, jól van. A gyámhivatalnak azt mondtam,
hogy az újszülött nem volt jól, ezért végeztettük el a
tesztet az anya halála után – hangsúlyozta ki a mondat
végét.
– Te meghamisítottad a kórlapot? – ámultam el,
megdöbbentett az információ.
– Inkább úgy fogalmaznék, hogy korrigáltam – forgatta
a szemét. Elmosolyodtam. – Kezem-lábam töröm érted –
elkomolyodott, ahogy szembefordult velem.
– Igen, azt látom – kuncogtam.
– Nem adom fel! – húzta pajkos mosolyra a száját.
Becsuktam a szobám ajtaját, majd nekidőltem.
 – Szerettem volna négyszemközt beszélni veled –
színleltem komolyságot.
– Baj van? – szűkült össze sötét szemének írisze. Egyre
nehezebben bírtam magammal. Az ujjammal hívogattam.
Gyanakodva közeledett felém. Mikor egészen közel került,
kinyújtottam a kezem, belemarkoltam a fehér köpenyébe,
és magamhoz húztam. Döbbenten lépett közelebb.
– Igen. Elfelejtettél felírni nekem valamit szerelem ellen
– haraptam az ajkamba. – Most pedig viselheti a
következményeket, dr. Nagyokos. Elkezdhet azon agyalni,
hogyan húzza ki a csávából a minden józan ész ellenére
bonyolult szerelmi viszonyba keveredett rezidensét.
– Ez azt jelenti, hogy… – derült fel.
– Azt – fontam a nyaka köré a karom.
– Aria – tapadt az ajkaimra azonnal. Csak óvatosan
ízlelgettem én is.
– Valaki bejöhet – suttogtam az ajkai közé.
– Tojok rá – nyomott az ajtónak, és elmélyülten
csókolózni kezdtünk. Pillanatok alatt beszippantott.
Belélegeztem az illatát, és végem lett. A csókjának
hatalma volt felettem. Éppen ezért tartottam magam távol
tőle az elmúlt időszakban. Nem engedhettem neki, hogy
elgyengítsen vagy hatást gyakoroljon rám. A hajába
túrtam, és közelebb vontam magamhoz. Kezem, lábam
remegett, ha éreztem őt. A csókjával úgy tett függővé,
mint a kokain. Szívtuk, ízleltük, haraptuk egymás ajkát
telhetetlenül, újabb és újabb adagért könyörögve.
Megszűnt a világ. Megindult az igazi hormonális lavina,
valóságos zuhatagot indított el a szervezetben, őrjöngve
tomboltam. Lehunytam a szemem, és égő arccal, feltüzelt
testtel suhantam egy repülőszőnyegen az érzékek
birodalmába.
Mikor elváltak az ajkaink, a homlokát a homlokomnak
támasztotta.
– Hiányoztál. Azt hittem, beledöglök.
– Beledögleni én fogok Batista szakértő kezei alatt, de
már ezt is vállalom – túrtam a hajába, és újra
szenvedélyesen egymásba fonódtunk.
– Azt én sosem hagynám. Van is egy remek ötletem.
Mondd, Aria, bízol bennem? – és az arcán ott volt az a
szívdöglesztő vigyor, amivel a kútba ugrásra is rá bírt
volna venni.
– Arra nincs szó, mennyire. A tiéd vagyok – cirógattam
az arcélét, mielőtt újabb csókban forrtunk volna össze.
Bízni? Hinni? Hát nem erről szól a szerelem? Addig a
pillanatig nem igazán tudtam, mit is jelent ez a fogalom.
Hajlamos voltam analizálni a szerelem jelenségét is:
meggyőződésem volt, hogy amerre feltűnik, kényszeres
zavarok, stressz, féltékenység, evés- és alvászavar jár a
nyomában. Gyakran úgy gondoltam rá, mint valami
mentális betegségre, ami teljesen elveszi az eszünket.
Ha belenéztem Aiden szemébe, tudtam, hogy a szerelem
megélése nem velem született készség. Mióta csak ezt
éreztem, viaskodtam önmagammal. Szívdobogás,
pillangók a gyomorban? Ez tanult dolog, és ő mutatta meg
nekem, mi mindenre képes az ember, hogy megélje az
érzést. A szerelmes ember nem vak, épphogy ő látja jól a
másikat, mivel kinyílik a harmadik szeme, így olyan
értékeket pillant meg szerelmében, amit más nem vesz
észre. Én abban a pillanatban az égig emelkedtem volna,
vagy ha éppen azt kellett, a poklot is megjártam volna
érte. Elrugaszkodtam a szakadék széléről, és nem volt
kétségem afelől, hogy Aiden úgyis elkap majd.
 Aiden

Menthetetlenek

„Felsoroltad a négy fő erényt: bölcsesség,

igazságosság, állhatatosság, mértékletesség. Egyből
tudtam, hogy bennem ezek közül egyik sincs meg. De
vannak más erényeim: becsvágy, ez erény lehet, ha
kitűnni látszik, leleményesség, bátorság, nem a
harctéren, de sokféle bátorság létezik, odaadás a
család iránt, de ezek az erények nem voltak a listán.”
(G LADIÁTOR C. FILM)

Boldog voltam, mert Aria végre belátta, hiába minden, mi

nem bírjuk ki, hogy ne érjünk egymáshoz. Ahogy
viszonozta a csókot, szétáradt a testemben a gyönyör. Az
észveszejtő csókja azonban nem csupán felkorbácsolt,
hanem varázslatos módon a feszültségem is oldotta. Végre!
Csodásan lenyugtatott, ugyanakkor a zabolátlan
szenvedélyem iránta az idő múlásával sem csendesült,
nem szelídült. Megvesztem érte.
Attól, hogy zöld utat adott, eszement ötlet fogalmazódott
meg az agyamban. Lázasan dolgoztam egy fifikás terv
kidolgozásán. Meg kellett oldanom az egyetlen gondot,
ami közénk állhatott, mert eszem ágában sem volt
elveszíteni Ariát. Mindennél jobban akartam őt.
Mire Aria felépült és munkába állt, a tervem is
elkészült. A győzelem már szinte a zsebemben volt.
– Nem fog működni – kárált mellettem perceken át. – Te
totál őrült vagy!
– Ha ilyen feltűnően rettegsz, nem is válik majd be –
dorgáltam meg. – Ezt magabiztosan kell előadni – az
arckifejezése félelmet tükrözött.
A két kezembe vettem az arcát.
– Nézz a szemembe – parancsoltam rá. Vonakodott, de
engedelmeskedett. – Nincs mit veszítenünk. Azt mondtad,
bízol bennem. Itt az ideje, hogy ezt bebizonyítsd! – kértem.
Mélyet sóhajtott, majd felkapta a két borítékot az
asztalomról.
– Akkor vágjunk bele – indult a kijárat felé, majd
visszafordult. – Nem unod még ezeket a feltűnő színű
kockás ingeket? – siklott végig a ruházatomon. – Nem
értem, hogy egy férfi hogy öltözhet így.
– Ne próbálj engem ledumálni ezekről. Tudom, hogy
titkon ezekkel hódítottalak meg – élcelődtem vele.
– Ne ringasd magad hiú ábrándokba. A haditervünk
meg elég ingatag lábakon áll. Nem vagyok jó a
cselszövésekben – morfondírozott.
– Te nem, de én igen – lelkesedtem fel. – Ezenkívül pedig
szerelemben és háborúban mindent szabad.
– A szerelmet még csak-csak értem, de kivel állunk mi
háborúban? – billentette oldalra a fejét.
– Hát Batistával. Ha kiszagolja, hogy a magánéletben is
közünk van egymáshoz, vége. Esélyünk sem lesz. Jobb, ha
mi lépünk előbb.
Nekem sem volt ínyemre ez a helyzet, de nem volt más
választásunk. Szükségem volt Ariára, de azt nem tudtam
volna elviselni, hogy minden egyes nap rettegjen amiatt,
hogy lebukunk.
– Félek, Aiden. Mi lesz, ha Gatti nem úgy reagál majd,
ahogy hiszed?
– Nem számít. Megbeszéltük. Nem engedem, hogy bajod
essen. Megoldjuk. Bármivel együtt tudok élni, de a
hiányoddal nem. Gyere, essünk túl rajta! – ragadtam meg
a kezét, és vonszoltam magam után.
Mielőtt beléptünk volna Gatti irodájába, egymás
szemébe néztünk, majd Aria vett egy nagy levegőt, mint
aki éppen alámerülni készül. A fejem ingattam, majd
lovagiasan betereltem magam előtt.
– Mi történt? Nagyon titokzatosak voltak, amikor
időpontot kértek erre a konzultációra – fogadott
szívélyesen a főorvos, és hellyel kínált bennünket.
Összenéztünk, majd Aria jóváhagyóan bólintott, hogy
kezdhetem.
– Nézze, dr. Gatti, felmerült egy hatalmas probléma –
vágtam bele, majd kiszakadt belőlem egy sóhaj.
– Jesszus! Hány milliós perre számíthatunk? Ki
hibázott? – sápadt le.
– Nem. Szó sincs ilyesmiről. Nem orvosi műhibáról van
szó – nyugtattam meg.
– Akkor? Ki vele – kapkodta köztünk a tekintetét. – Rám
hozzák a frászt!
Mély levegőt vettem, majd Aria felé nyújtottam a kezem,
ő pedig hezitálás nélkül megfogta azt.
Dr. Gatti hátradőlt a székében, és az arckifejezése
elárulta, mindent ért, meg sem kell szólalnom. Fél perccel
később a kezét a szája elé helyezte, hogy takarja a
mosolyát, de hiába. Hangos nevetésben tört ki.
– Annyira sejtettem – kuncogott. Igyekezett komolyságot
erőltetni magára.
– Meg sincs lepve? – hüledezett Aria.
– Nem. Nem vagyok. Feltűnt, milyen jól kijönnek
egymással, ahogy az sem kerülte el a figyelmem,
mennyire aggódott, és milyen gonddal látta el dr. Crosst a
balesete után. És hogy ő milyen szinten kikészült, amikor
maga összeesett a műtőben. Nem látják saját magukat
kívülről. Díjazom az őszinteségüket, de nem most
kezdtem. Láttam már ezt-azt. Gyanakszom már egy ideje.
– Úgy gondoltuk, etikailag az a legtisztább, ha szólunk –
cirógattam Aria kezét.
– Értem. És hogyan kívánják kiköszörülni ezt az etikai
csorbát? – biccentette oldalra a fejét.
– Nincs más választásunk – tettem az asztalra két
dokumentumot. – Itt a felmondólevelünk – csúsztattam
elé.
– Mindkettőjüké? De hát miért? Ez ennyire komoly
lenne, hogy képesek minden hidat felégetni? Ezzel most
alaposan megleptek – dörzsölte a halántékát.
– Ha csak az egyikünk menne, az a másikkal
tisztességtelen lenne, így nem hibáztathatjuk a másikat –
magyarázta Aria. – Egyszerre lépünk.
– Ez óriási érvágás a klinikának – fújta ki a levegőt. –
Nincs rá mód, hogy meggondolják magukat? – kapkodta a
tekintetét köztünk. – Kitalálhatnánk valamit.
Most jövök én!
– Nekem lenne egy felvetésem – hajoltam előre.
– Izgatottan várom, hogy kifejtse – dőlt hátra a
székében.
– Tisztában vagyok vele, hogy lennének, akik kapva
kapnának az alkalmon, és ízekre szednének bennünket,
ha ez kiderülne, de ez elkerülhető.
– Hallgatom – mosolya biztatóan hatott.
– Tudom, hogy milyen sok dolga van, mióta
osztályvezető lett. Biztos akad köztük olyan teendő, amit
örömmel átadna valakinek. Én önként jelentkezem a
feladatokra, így felszabadul egy kis szabadideje, cserébe
maga elvállalja Aria szakfelügyeletét. Persze csak papíron
– tettem hozzá. – Én továbbra is felügyelem, és segítem a
munkáját, csak a vitás kérdésekkel fordulnánk magához.
– Miért, voltak már vitás kérdések? – rökönyödött meg.
– Nem. Nem voltak – feleltük egyszerre.
– Aria remekül végzi a munkáját – egészítettem ki.
Hosszan kapkodta köztünk a tekintetét, és egy
pillanatra elbizonytalanodtam, hogy talán inkább
elfogadja a felmondásunkat.
– Nem hagytak nekem sok választási lehetőséget. Ezt
remekül kifundálta, dr. Cross – somolygott elégedetten. –
Dr. Batista miatt van ez a nagy felhajtás, ha nem tévedek.
Azért ilyen óvatosak, ha jól sejtem.
– Nem szeretném Ariát a kezére játszani.
– Bevallom, örülök maguknak. Egymáshoz illenek.
Mindkettőjükben ott a dinamika, a megfontoltság és a tűz.
Mindamellett van magukban alázat a hivatásuk iránt.
Tudja, mit mondott dr. Cross az állásinterjún, mikor
megkértem, hogy sorolja fel néhány erényét? – fordult
Ariához.
– Nem. Mit? – kapta felém a tekintetét.
– Teljes nyugalommal, feltűrt ingujjal közölte:
momentán egy sem jut az eszébe. Neki nincs olyan, majd
kis gondolkodás után hozzátette: de mégis van egy.
Mindig megkapja, amit akar. És amit éppen akar, az ez az
állás.
– És maga felvette? – ámult el Aria.
– Fel én. Gondoltam, maga majd alaposan helyre teszi
az egóját – kacarászott a főorvos. – Szinte láttam magam
előtt, ahogy összecsapnak. Emellett a mi hivatásunkban a
legfontosabb, hogy tudjuk, mit akarunk. És dr. Cross
tisztában volt ezzel. A bizonytalanság a mi esetünkben
végzetes lehet. Na és persze az is elengedhetetlen, hogy
lehetőleg ne kapjunk idegösszeomlást a nap végére. Ezt a
veszélyt sem láttam dr. Cross esetében. A szaktudása pedig
igazolt volt; mit veszíthettem?
Aria döbbenten kapta rám a tekintetét.
– Bíztam benne, hogy dr. Cross lazasága kicsit átragad
magára is. Túlontúl merev időnként. Mindent összevetve
bejöttek a számításaim. Lett egy jó orvos az osztályon, és
maga is rugalmasabb lett.
– Nagy hazardőr maga – csúszott ki Aria száján. Biztosra
vettem, hogy ez a mondat megfontolatlanul hagyta el az
ajkait.
– Nem annyira, mint dr. Cross. Na de visszakanyarodva,
elég érettnek gondolom magukat ahhoz, hogy
megfelelően kezeljék a helyzetet.
– Ez most azt jelenti… – villanyozódott fel Aria.
– Azt.
– Komolyan? – örültem meg én is, Aria felé fordultam,
majd meggondolatlanul nyomtam egy puszit az arcára.
– Az ilyen és ehhez hasonló megnyilvánulásoktól
tartózkodjanak a kórház területén – dorgált meg
bennünket azonnal. – Ne kelljen megbánnom a
döntésemet.
– Természetesen – bólogattunk.
– Maximális diszkréciót várok el maguktól.
– Ez természetes – helyeselt Aria is.
– Remek, akkor mehetnek is dolgozni. Aria, maga
maradjon. Beszéljük meg, hogyan dolgozott eddig együtt
dr. Cross-szal. Én sem kívánom magát rövidebb pórázra
kötni.
Mikor kiléptem, nagyon elégedett voltam magammal.
Briliáns elme vagyok! – veregettem magam vállon.
Elindultam a szokásos körutamra, de megtorpantam
Mauro Rossi szobája előtt. Mióta meghallottam a nevét,
nem hagyott nyugodni. Vajon köze van az apámhoz,
Enrico Rossihoz? Ha igen, akkor tulajdonképpen a
rokonom. A sérülése azonban óvatosságra intett.
Mégiscsak egy lövöldözés áldozata. És megígértem az
anyámnak, hogy elővigyázatos leszek. Mama… Tudtam
jól, hogy a kiakadásának nem az a valódi oka, hogy nem
képes engem elengedni. Félt. Féltett. Én elképzelni sem
tudtam, miken kellett keresztülmennie, de ha nem túlzott,
mikor a múltjáról mesélt, akkor sejthettem, jobban
teszem, ha távol tartom magam ezektől az emberektől.
Már éppen haladtam is volna tovább, mikor kilépett a
felesége.
– Áh, dr. Cross. De jó, hogy itt van. A férjem szeretné
látni és megköszönni, amit érte tett – dörgölőzött hozzám.
Ez a túlzott közvetlenség intett engem megfontoltságra.
– Nem kell megköszönnie, csak a munkámat végeztem –
vontam meg a vállam.
– Azért megtenné, hogy szán ránk egy percet? –
hízelkedett.
– Nem igazán érek rá – akartam lerázni. – Talán majd
később benézek – de nem hagyta magát.
– Kérem, csak egy perc – rebegtette a pilláit. Megadtam
magam. Ezek az emberek nem tudják, hogy én ki vagyok –
nyugtatgattam magam. Nem kell magamra vonni a heves
ellenkezéssel a figyelmüket, így beléptem a szobába.
– Ő a te csodadokid – szemérmetlenül kacsintott felém a
nő. Rendesen zavarba hozott a férje előtt.
– Nem tettem én csodát, csak a dolgom – mentegetőztem.
– Ne szerénykedjen! Két golyót szedett ki belőlem, és ha
jók az értesüléseim, igencsak pengeélen táncoltam.
Köszönöm – biccentett felém.
– Hármat, de ki számolja – ráztam a fejem. Hosszan
vizsgálgattam a vonásait. Beugrott az apám arca. Hirtelen
émelygés jött rám. Ugyanaz a sötét szem, ugyanazok a
kemény vonások. A hasonlóság arra késztetett, hogy
elkapjam róla a tekintetem. Izzadni kezdett tőle a
tenyerem.
– Nekem most mennem kell – jelentettem ki, és sarkon
fordulni készültem, mikor a nő megragadta a vállam, és
újra belém karolt.
– Elkísérem magát egy darabon. Éppen a büfébe
indultam meginni valamit.
A gyomrom görcsben volt. Szabadulnom kellett innen,
így sietősre vettem a lépteim.
– Tudja – kezdte a nő –, Mauro nagyon hálás magának.
Megbeszéltük, ha kiengedik, szívesen vendégül látnánk
magát. – Hirtelen megtorpantam. Az oroszlán
barlangjába? Én? Önként? Megbolondultam? Dehogyis.
– Ne bántódjon meg, de nekem… barátnőm van, és nem
biztos, hogy örülne, ha…
– A kis fekete? Sejtettem. Majd felnyársal a tekintetével,
ahányszor csak meglát. Hozza el őt is – ajánlotta fel.
– Majd meglátjuk. Most, ha nem haragszik, dolgoznom
kell – hagytam magára.
Alig tettem pár lépést, mikor Ariát pillantottam meg a
folyosón kórlapokkal a kezében, ahogy engem méregetett.
Átsuhant egy mosoly az arcán, majd a pihenő felé indult.
Én is követtem őt. Mikor beléptem, a kávégép mellett
ácsorgott. Odamentem, és én is készítettem magamnak
egy italt. Aria a kávéját, én a forró csokimat kevergettem.
– Csak arra lennék kíváncsi, mit csináltunk volna, ha
elfogadja a kamu felmondásunkat – morfondírozott, és
hitetlenkedve rázta a fejét. – Mit tettél volna, ha felbontja,
és kiderül, hogy üres, hogy csak blöfföltél.
– Halálbiztos voltam benne, hogy nem teszi – feleltem
magabiztosan. – Az olyan lett volna, mintha harakirit
hajtana végre. A baleseti ambulancia így is orvoshiánnyal
küzd. Ha elenged bennünket, azt a klinika sínyli meg. Ő
sem kockáztatja a pozícióját. Nem hülye. Arról nem is
beszélve, hogy sokra becsüli a munkánkat.
– Irigylem az önbizalmad, de egy rezidens könnyebben
pótolható.
– De nem az olyan, mint te. Gatti tisztában van az
értékeiddel, ideje lenne neked is meglátnod őket.
– Szeretlek – sandított felém kihívóan.
– Ezt nehéz elhinnem. Elég ügyesen titkoltad az elmúlt
időszakban.
Színlelt duzzogással fordítottam el a fejem.
– Akkor bebizonyítom – félreérthetetlen kacérsággal
simult hozzám. – Most nagyon rossz dolgokat tudnék veled
csinálni. Mit szólnál, ha azt mondanám, nem vettem fel
bugyit.
– Hogy kegyetlen vagy! Ne itt – suttogtam. – Ha Gatti
megtudja, könnyen változtathat a hozzáállásán – toltam
odébb. A pokolba is! El sem hiszem, hogy ezt éppen én
teszem.
– Akkor a műszak végén – harapdálta az ajkait. A
mutatóujjával végigszántott a mellkasomon, egészen le az
alhasamig. Mélyeket lélegeztem, amikor a nadrágom
kényelmetlen lett. Megrándultam.
– Ne kínozz már, Aria! Ez nem fair! – fogtam
menekülőre. A teste mellett lefogtam a két kezét. Vidáman
kuncogott.
– Én, veled ellentétben, hamarosan végzek.
Hazamegyek, és várni foglak. Főzök valami ínycsiklandót,
és ízlésesen tálalom, de ha nem igyekszel, elfogyasztom
magam – villogtatta a szemeit. Félreérthetetlen, lángoló
tekintetétől és hívogató hangjától a helyzetem még
reménytelenebb lett.
– Ajánlom is, hogy kellőképpen legyen előkészítve, mert
farkaséhesen érkezem majd. Elég sokáig várattál.
Csalódott lennék, ha hidegen lenne tálalva, vagy akkor
kellene kibontogatnom a csomagolásból – mentem bele a
játékba. Nagy hiba volt.
– Hogy gondolod? Készételt nem szokás
visszacsomagolni. Fogyasztásra kész állapotban fogom
szervírozni. Mindent megkapsz majd, amire csak vágysz –
búgta, én pedig nagyokat nyeltem. – Megismertetem
magát az olasz ízekkel, és garantálom, hogy nem fog
csalódni, dr. Cross – folytatta.
Erre az utolsó mondatra lépett be az egyik nővér, aki
szintén a kávéautomatához lépett.
– Mióta itt él már, dr. Cross, és nem kóstolta még az olasz
konyhát? Ez óriási vétek! – csatlakozott a beszélgetéshez a
nővér is. – Nem tudja, mit hagy ki.
Ezalatt Aria a nővér mögül kihívóan vonta fel a
szemöldökét, és helyeslően bólogatott.
– Laktató és pikáns, érdemes kipróbálni – győzködött. –
Ínycsiklandó húsgombócok különleges mártásban. Maga
a mámor – lelkesedett. – Ki ne hagyja! Ha egyszer
belekóstol, függővé válik. Drága doktornő – fordult Aria
felé, akinek azonnal eltűnt a pajzán vigyor a képéről. –
Orvosolnia kell ezt a dolgot. Ez a szegény doktor úr nem
tudja, hogy mi a jó. Ismertesse már meg egy-két szaftos,
zamatos olasz fogással.
Épp beleittam a forró csokimba, és ahogy félrenyeltem,
köhécselni kezdtem.
– Rajta vagyok, Antonia. Más vágyam sincs, csak hogy
dr. Cross mind a tíz ujját megnyalja utána.
Hosszan fújtam ki a levegőt. Nem segített a szorult
helyzetemen, hogy frusztrált a dudorodó nadrágom.
Sosem örültem még így a köpeny takarásának. Aria
gonosz kis bestia módjára mellém somfordált, és alig
észrevehetően hozzám is nyomta a csípőjét, ahogy átnyúlt
mellettem a cukorért. Lefagytam. Ez nekem már túl sok
volt. Csak azért engedte meg magának ezt a gesztust, mert
nagyon is jól tudta, hogy a nővér jelenlétében türtőztetni
fogom magam.
– Elnézést, csak nem elég édes a kávém – kacsintott rám,
de ezt a kotnyeles nővérke nem vehette észre.
– Én inkább visszamegyek dolgozni – dobtam ki a forró
csokit, és fogtam menekülőre. Képtelen lettem volna
tovább elviselni Aria közelségét. Kész kínzás volt, főleg
mert tudtam, hogy az enyém… és mégis várnom kell. A
türelem pedig sosem volt az erősségem.
Órákkal később idegesen toporogtam a lakása
ajtajában. „Gyere be! Nyitva az ajtó”, érkezett az üzenet a
telefonomra. Óvatosan benyitottam, bent félhomály
fogadott. Kerestem a tekintetemmel, de nem leltem.
Éreztem, hogy ez a játék része. Becsuktam az ajtót magam
mögött, és rá is fordítottam a kulcsot. Mint egy ragadozó,
indultam az áldozatom keresésére. Az étkezőben az asztal
megterítve, a pezsgő behűtve, de Aria továbbra sem került
elő. Egyenesen a hálószoba felé vettem az irányt. Ami ott
fogadott, az leírhatatlan volt. Aria tökéletes
meztelenségének látványa tárult elém. Enyhe terpeszben,
a lába között hívogatóan mutogatott az ujjával. Egy szót
sem szóltam, csak ledobtam a zakóm az első fotelba, és
türelmetlenül rángattam le magamról a ruháim. Halk
kuncogással díjazta a hevességem.
– Az étel tálalva – ült feljebb –, de tudom, milyen
édesszájú vagy. Feltételeztem, hogy a desszerttel indítanál
– harapott az ajkaiba.
– Azt hiszed, kiismertél? – léptem közelebb. Alaposan
végigpásztáztam a testén. Leomló fekete haja, szikrázó
kék szeme elvette az eszem. Betérdeltem a lába közé,
majd elkaptam a bokáját, és közelebb rántottam
magamhoz. Felsikoltott meglepetésében. A hasára
fordítottam, és az ágyra nyomtam. Nem engedtem
négykézlábra helyezkedni. A jobb lábát feltoltam a
csípőjéig. Mozdulatlanul tűrte, hogy tegyek vele, amit csak
akarok. Ilyen kitárulkozott pozícióban csodáltam,
becézgettem csodás hátsóját.
– Tetszik? – incselkedett, miközben kihívóan
kidomborította tökéletes fenekét.
– Nem is tudom – markoltam bele, mire felszisszent –,
közelebbről is meg kell vizsgálnom.
A kezeim közben becsúsztak a lába közé, és
folyamatosan ingereltem. Ő pedig a mozdulataival
irányította az ujjaim útját. Jólesően hümmögött, majd
hátranyúlt, hogy a kezébe vegyen, de nem engedtem neki.
– Nem is sejted, mióta várok már erre – fújtam ki a
levegőt.
– Vannak elképzeléseim – zihálta. Folyamatosan
fokoztam a csiklóján a nyomást, és bámultam az előttem
kéjben hullámzó testét. Mosolyogtam magamban, de nem
akartam elsietni a dolgot. Olyan hevesen lüktettem, hogy
tudtam, nekem ez nem lesz hosszú menet. Aria
gondoskodott róla, hogy totál bepörögtem tőle. Az ujjam
mélyen belényomtam, mire felnyögött. Akkor már én is
csak a hullámzó testére tudtam koncentrálni, szinte
könyörgött érte, hogy csusszanjak végre belé. Nem is
bírtam sokáig ellenállni. Közelebb helyezkedtem, majd
centiről centire mélyedtem el benne. Hangos zihálásban
törtem ki a pulzáló hüvelye szorításától. A hátára ejtettem
a fejem, és levegőért kapkodtam.
– Aria… totál kikészítesz.
 A lepedőbe markolt, majd teljesen rátolta magát a
férfiasságomra.
– Bassza meg! – szorítottam őt magamhoz, nehogy
megmozduljon, mert akkor végem, de hiába. Rövid,
körkörös mozdulatokkal követelt magának.
Kétségbeesésemben benyúltam a lába közé, és a csiklóját
simogattam. Szorosan lehunyt szemekkel, eszméletlenül
intenzíven éltem meg a leírhatatlan élményt, ahogy szűk
hüvelye szinte összepréselte a lüktető férfiasságom.
Összeszedtem magam, és hosszú, elnyújtott
mozdulatokkal csúsztam ki teljesen, majd vissza mélyen.
Újra és újra felnyársaltam, de nemhogy tágult volna,
egyre görcsösebben szorult rám. A kezem egyre jobban
dolgozott a lába között. Aria élvezetére koncentráltam. A
párnába fojtotta erotikus sikolyát, éreztem, hogy
visszatartja az orgazmust.
– Gyerünk, Aria! Nem bírom tovább – leheltem a hátára.
A szavaim teljesen beindították. Akaratom ellenére
teljesen rám tolta magát, hosszan elnyújtott hörgéssel
rángatózni kezdett. Újra és újra előrelendült a csípőm,
miközben Aria hosszú, elnyújtott nyögésekkel sóhajtozott.
– Annyira jó – skandálta, és a döféseim elé tolta magát.
– Eszméletlen, ahogy szorítasz – mormoltam a bőrébe
elismerően. Minden második lökés után pihennem kellett,
mert féltem, hogy idő előtt belerobbanok. Lassú, erőteljes
mozdulatokra váltottam. Aria a kezével az ujjaim
munkáját ösztönözte a csiklóján. Kéjesen sikoltott minden
lökésnél. Pont megálltam volna pihenni, mert megindult a
gerincem mentén a jóleső érzés, amikor Aria követelőzően
gyorsabb tempóra váltott. Egy végső vad morgással,
összeszorított fogakkal hiába fékeztem, az intenzív érzés
végigszántott rajtam.
– Iiigen – üvöltött fel, és elnyújtotta a gyönyöröm a
pulzálása a férfiasságom körül.
Rárogytam, és a lepedőt markoló kezére siklott az
enyém, egybekulcsolódtak az ujjaink.
– Fantasztikus vagy – csókolgattam a nyakát és a hátát.
– Nos, dr. Cross, elégedett volt a desszerttel? – kuncogott
alattam.
– Egy biztos: Antoniának igaza volt. Függő lettem. Nem
tudok betelni veled – ízlelgettem tovább.
– Csak vigyázz, nehogy elcsapd a hasad – zihált
levegőért kapkodva.
– Még csak most kezdtem – mordultam fel. – Nem fogok
egy kis kóstolónál leállni. Mi lesz a következő fogás? –
telhetetlenkedtem, és magam felé fordítottam, hogy az
ajkait ízlelgessem.
– Csak ne olyan hevesen. Az olaszok számára az étkezés
társasági esemény, és egy fontos program. A
legegyszerűbb ételeket is nagy élvezettel készítjük és
fogyasztjuk. Nem fogunk elkapkodni semmit. Kezdjük ott,
hogy sorra vesszük az érzékszerveit, dr. Cross. Hamarosan
alkalma nyílik belekóstolni a specialitásaimba. A
családban senki nem készíti olyan különlegesre a
paradicsomszószt, mint én – ugrott ki az ágyból, és vette
célba a konyhát.
 A pokolba a paradicsommártással! Leplezetlen
csalódottsággal néztem, ahogy elhagyja a szobát. Hanyatt
vetettem magam az ágyon. Egy nagy tálcával tért vissza,
és csak egy szexi fekete, átlátszó kis köntöst viselt.
– Most ez komoly? Te tényleg enni akarsz? –
méltatlankodtam.
– Az evés fontos – tette le mellém az ágyra a tálcát a
legnagyobb természetességgel. – Mi, olaszok pedig
megadjuk a módját.
A csalódottságom hamar elmúlt, mikor megéreztem az
isteni illatokat. Akkor jöttem rá, milyen keveset is ettem
aznap. Az egész napi rohangálás közben el is feledkeztem
róla, most viszont összefolyt a nyál a számban. Ismertem
már pár olasz ételt. Az anyám is gyakran főzött nekünk
otthon.
– Ez fenomenális – dicsértem meg, mikor bekaptam az
első falatot a számba.
– Tényleg ízlik? – csillant fel a szeme.
– Az nem kifejezés – hajoltam közelebb, és loptam egy
csókot. – Az anyám esküdött rá, hogy amit Amerikában
készített, meg sem közelíti az eredeti olasz konyhát, mert
itt mások az alapanyagok, másként érik a zöldség, és
sokkal ízesebb az étel. Igaza volt.
– Felkészült a folytatásra, dr. Cross? Ha már
Olaszországban jár, feltétlenül meg kell kóstolnia az igazi
olasz fagylaltot is. Tiramisus. A világ legegyszerűbb, de
legfinomabb desszertje, édes, krémes, aminek lehetetlen
ellenállni, főleg a nagy melegben. Most minden érzékét
igénybe veszem, dr. Cross – dobta le magáról a köntöst, és
az ölembe telepedett. Felfokozott izgalommal térképeztem
fel a testét. Buja idomainak látványára a férfiasságom is
egyre inkább kezdett magára találni. – A látványt… – A
hideg fagylaltot a kőkeményen meredő bimbóira kente.
Megbabonázva várakoztam, és kiéhezve bámultam. Vad
izgalom fogott el. – A szaglást… – Haját hátravetve
szabaddá tette a nyakát, én pedig mélyeket lélegeztem a
finom illatából. – Az ízlelést… – Emelkedett feljebb, hogy a
szám egy vonalba kerülhessen formás melleivel.
Belemarkoltam a fenekébe, és közelebb vontam. Nem
teketóriáztam, mielőtt lecsöppent volna az olvadó darab,
a számba vettem a bimbóját, és lenyaltam róla az
édességet. Beindultam, így megemeltem a kezem, és
végigsiklottam a hideg bimbóin.
– A tapintást… – sóhajtozott, mialatt én lázasan
szoptam, harapdáltam az érzékeny bimbóit. – És az
érzékelést – tolt el magától. Újra belemerítette a kanalat a
jeges desszertbe, majd beleborzongtam, ahogy a hideg
fagylaltoskanállal a felhevült testemhez ért. A nyakamnál
indult útjára, majd finom mozdulatokkal haladt dél felé.
Nyelvével kéjesen követte az ínyencség útját, időnként
belecsókolt a bőrömbe. Reszkettem a vágytól, amilyen
szemekkel feltérképezett a lábaim között térdelve a fekete
hajú démon. Türtőztettem magam, bár mikor az alhasam
kóstolgatta, ficánkolni kezdtem az érintései nyomán.
Felsandított, majd gonosz mosoly suhant az arcán.
Hívogatóan ágaskodtam felé. Az arca csupán centikre volt
attól, hogy az érintésével gyönyört nyújtson, mégsem
tette. Felszisszentem, mikor a forrón lüktető
férfiasságomhoz ért a jéghideg fagylalttal, majd mohón
elkezdte lenyalogatni azt. Hangosan nyögtem és döftem a
szája felé. Sok feledhető szexuális élményem volt, de ez az,
amit soha nem fogok elfelejteni. Őrjítő látvány volt, ahogy
a férfiasságom teljes harckészültségben állt Aria
gyönyörű ajkai közt.
– Hadd lássalak… lassabban… lassabban csináld! –
sziszegtem, miközben ő egyre jobban beindult. Az
izgalmamat fokozta a látványa, a vágyamat növelte forró
bőrének érintése, ahogy a nyelvének játéka is egyre
éhesebbé tett. Az orális szex szép, az orális szex jó, az
orális szex kell. Ha azt ügyesen csinálja egy nő, akkor az
már megalapozza a jó szexet. Aria első osztályú volt. Nem
kapcsolt egyből maximum fokozatra. Először csak szép
lassan indított, aztán fokozatosan keményített be.
Odaadóan csinálta, beleéléssel, kétségem sem volt, hogy
élvezi ő is. Nem könyörült rajtam.
– Ha tudnád, hányszor képzeltem el, hogy így
munkálkodsz rajtam – válaszul erősen megszívott, mire
megmarkoltam a tarkóját. Ilyen technikája egy nőnek
sem volt, mint neki, és végre beteljesülni látszottak az
álmaim… Úgy helyezkedett, hogy kerek, formás mellei
közé toljam be a férfiasságom, és közben a dekoltázsából
elővillanó makkom kényeztette a nyelvével. Ez több volt,
mint amire számíthattam.
– Aria – fogtam le a fejét, de hiába, mert szívni kezdett. –
Benned akarok elmenni – kérleltem. Éreztem, hogy
közeledik a vég. – Áh – ordítottam fel a gyönyör hatására,
amit az erős szívásával előidézett, és hiába markoltam a
hajába, hogy megfékezzem, ő a nyelvével tovább ingerelt.
Óriási hévvel robbantam, olyan feszültség szabadult fel
belőlem, hogy hangosan üvöltöttem a nevét az
orgazmusom alatt. Olyan volt ez nekem, mint egy
feszültséglevezető szelep, amely segített oldani a
napközben felhalmozódott stresszt.
Képtelen voltam kinyitni a szemem. Őrülten kapkodtam
levegőért, és még éreztem a gyönyör visszatartása okozta
fizikai fájdalmat. Aria az ölembe mászott, és csókolgatni
kezdett.
– Ha tudnád, most is mennyire kívánlak. Szeretkezz
velem, Aiden – harapdálta a fülem.
– Nem játszol tisztességesen – ziháltam kimerülten.
– Ha időre van szükséged, csak szólj – húzódott
távolabb. Ezt kihívásnak tekintettem, így elkaptam a
derekát, és magam alá temettem. Kezdődött elölről a
játék, csak most nálam volt a fagyiskanál, és én térdeltem
az ő lábai közt.
Másnap reggel rémülten ébredtem, mert hiába
kerestem Ariát magam mellett. A francba! Szorítottam a
karom a szemem elé. Az éles fény bántotta a szemem. Egy
kissé megnyugodtam, mikor eszembe jutott, én vagyok
nála, így nem valószínű, hogy meglógott. Amennyire
megítélhettem, magasan járt már a nap, dél is elmúlt. A
telefonom kerestem, hogy ellenőrizzem az időt, de nem
találtam. Kikászálódtam az ágyból, és magamra kaptam
az alsónadrágom. Kicsörtettem a szobából.
– Aria, kicsim, nem tudod, hol van a… – elakadt a
szavam, mert nem Ariával, hanem egy idegen nővel
találtam szemben magam a nappaliban. Döbbent arca
arról árulkodott, hogy legalább annyira nem számított
rám, mint én rá. Meglepetten pislogtunk egymásra,
kínosabb aligha lehetett volna.
– Itt vagyok – jött ki Aria a fürdőből. – Mit kérdeztél? –
majd ő is megtorpant, és mikor meglátott, az alsó ajkába
harapott.
Én nyertem vissza leghamarabb a lélekjelenlétem.
– A telefonomat kerestem – pillantottam körbe.
Széles mosoly terült el az arcán, lépett kettőt, felemelte
a készüléket, majd elém sétált, és a kezembe adta.
– Nem akartam, hogy zavarjanak. Olyan későn végeztél
az este. – Annyi érzelem volt a hangjában, lehajoltam, és
nyomtam egy puszit a szájára.
– Az úr itt lakik? – szegezte a nő Ariának a kérdést.
– Nem – ráztuk egyszerre a fejünket.
– Akkor ez egy egyéjszakás kaland? – faggatózott.
– Nem – ismételtük meg az előbbi mozdulatsort.
– Az anyám – sutyorogta felém Aria.
– Anya, hadd mutassam be neked Aiden Crosst – simult
hozzám Aria.
– Nagyon örvendek, asszonyom – nyújtottam a kezem,
de a nő nem fogadta el. Vártam, de kezdett megalázóvá
válni a helyzet.
 – Dr. Aiden Crosst – helyesbített a lánya, és a nőt mintha
hirtelen kicserélték volna. Széles vigyorral az arcán
megragadta a kezem, és megrázta. Alaposan felmértem
őt. Csinos és szemrevaló nő volt, akárcsak a lánya. Fiatalos
öltözéke pedig csak rásegített, hogy letagadhasson pár
évet a korából.
– Miért rejtegeted előlem ezt a fiút, Aria? – vidult fel.
– Nem rejtegetem, csak nem volt még rá alkalom, hogy
bemutassam.
– Azt hiszem, legjobb lesz, ha én most hazamegyek –
túrtam a hajamba.
– Ne – vágott a szavamba Aria, és végigsiklott a
mellkasomon. – Úgy volt, hogy együtt töltjük az egész
napot – nézett a szemembe könyörgően.
– Igen, de gondoltam…
– Anya már éppen menni készült. Igaz, anya? – dobta ki
a nőt egy csepp tapintat nélkül.
– Iiigen – nyekeregte a nő, még mindig engem
mustrálva, Aria pedig rendíthetetlenül terelte az ajtó felé.
– Miért dugdosod előlem, talán sorozatgyilkos? –
sutyorogta, de tisztán hallottam. Diszkréten a
konyhapulthoz léptem készíteni magamnak egy reggeli
italt.
– Anyaaa! – rikoltott rá Aria.
– Hagyod, hogy itt strapáljam magam, szervezzem
neked a vakrandikat, te meg már rég bepasiztál? – tett
neki szemrehányást.
– Anya, légy szíves, elég kínos volt ez enélkül is. Köszi –
mordult rá.
– Megérdemled. Folyton felültettél, de már legalább
értem, miért – folytatták a civakodást.
– Hagyj most bennünket magunkra. Később felhívlak –
és már csukta is az ajtót az anyja mögött.
– Viszlát! – kiáltott vissza a nő. – Remélem, látjuk még
egymást.
– Viszlát – köszöntem el tőle. Miután megszabadult Aria
az anyától, hozzám sietett.
– Ne haragudj az anyám miatt – mentegetőzött. –
Reméltem, hogy elmegy, mire felébredsz. Mindig a
leglehetetlenebb időben tör rám. Annyira sajnálom –
temette az arcát a mellkasomba.
– Szóval vakrandi – bólogattam játékosan.
– Gyűlöltem, és az utóbbi időben nem mentem el egyre
sem. Botrányos pasikat nézett ki nekem. Sokszor az volt az
érzésem, nem is nekem keres pasast, hanem saját
magának.
Letettem a bögrém, és átkaroltam. Körém fonta a
karját, az állát a mellkasomra támasztotta, és úgy kereste
a tekintetem. Sosem láttam még ennyire sebezhetőnek.
– Aria – hajoltam le és csókoltam meg.
– Irtó szexi vagy reggel – túrt a hajamba.
– Akkor te előnyben vagy, mert te mindig szexi vagy –
szántottam mindkét kezemmel a fekete, kócos fürtjeibe,
majd lehajoltam, és finom csókolózásba kezdtünk.
Felugrott, elkaptam, a derekam köré tekerte a lábait, és
bevittem a hálószobába.
 Csodás napunk volt. Az eredeti elképzelésünkkel
ellentétben ki sem mozdultunk a lakásból.
– Szerintem az anyám sokkot kapott, milyen helyes
pasim van. Nem számított rá, hogy valaki a hálóban lapul
– kacarászott két szeretkezés közt.
– Hát én sem számítottam rá, mikor kiléptem a szobából
– ismertem be.
– Rákerestem a neved jelentésére. Tudod, mit jelent?
– Nem. Mit? – fújtam ki a levegőt, és a szememet
forgattam. Majd szétvetett a kíváncsiság, hogy
megtudjam.
– Kis tűz – mosolygott rám.
– Látod, hogy mégsem vagyok én olyan veszélyes. Épp
csak parázslok – vontam fel a szemöldököm.
– Hmm, én ezt nem így látom. Kicsi tűz is tud nagyot
lobbanni. Én már lángolok – cirógatta a számat. Mielőtt
folytatta volna, betapasztottam egy csókkal a száját.
Békésen feküdtünk egymás karjaiban. Számomra ez egy
olyan élmény volt, amit eddig nem tapasztaltam
életemben. Egy nő, aki nem csak a szexuális igényeimet
elégítette ki. Érdekes módon vágytam is a közelségére.
Nem volt bennem az a késztetés, hogy kereket oldjak.
Lágyan játszadoztam a hajával, és ez a meghittség olyan
oldalamat hozta felszínre, amit én magam sem ismertem.
– Sajnálom a reggel történteket. Rosszul reagáltam, de
az anyám mindig a legrosszabbat hozza ki belőlem –
engedte ki a levegőt.
– Semmi baj. Ismerős érzés.
 – Nem szeretném, ha téves következtetéseket vonnál le –
aggodalmas tekintetével kereste az enyémet.
– Mire gondolsz? Nem feltételeztem semmi rosszat.
A mellkasomra fektette a fejét, és beszélni kezdett.
– Az anyám, mióta az eszemet tudom, egyedül élt. Soha
nem volt egyetlen férfi sem, aki biztos pont lehetett volna
az életében. Azért avatkozik folyton a dolgaimba, mert fél,
hogy én is vénlányként végzem.
– Az apád? Vele mi a helyzet? – érdeklődtem.
– Akárhányszor faggattam, erről sosem volt hajlandó
beszélni. Tabutéma.
– Akárcsak nálunk a múlt. Én is hiába kerestem a
válaszokat, csak nemrég kaptam magyarázatot a
miértekre.
– Elmeséled, mi a teljes történeted? – becézgette a
karomat.
– Tényleg tudni akarod? – sóhajtoztam. – Nem egy
happy endes sztori.
– Nekem te az vagy, aki. Nem változtat a tényeken –
emelte rám a gyönyörű kék szemeit.
– Örülök, hogy nem Amerikában ismertél meg. Nem
kedveltél volna, sőt! Léha és botrányos életet éltem. Nem
találtam a helyem.
– Mi változott? Valamiért csak ki akartál törni…
– Én változtam. Az egyik este balul sült el, és egy jó
barátom meghalt. Hiába voltam orvos, nem tudtam
segíteni rajta. Megbuktam a családi vállalkozás
irányításában is. Felszínre tört bennem elég sok negatív
érzelem: harag, düh és kétségbeesés. Alex akkor döntött
úgy, hogy elmeséli a családunkat övező titkokat.
Feljebb helyezkedett, és érdeklődve nézett.
– Azt, hogy nem az vagy, aki. Akkor tudtad meg az olasz
gyökereidet – rakta össze a képet.
– Igen, de ez nem csak ennyi. Azt mindig tudtam, hogy
akik neveltek, azok nem a vér szerinti szüleim, sosem
titkolták. Az apámról annyit tudtam, hogy egy bűnöző
volt, az anyámról pedig, hogy pár hónapos koromban
meghalt. Ezért nevelt fel a nagynéném, akit valójában az
anyámnak tekintek. Mindig sejtettem, hogy valami nem
stimmel velem. Rémálmaim voltak egy férfiról, akitől
rettenetesen féltem. Aztán az apám, mármint a
nevelőapám felvilágosított, hogy a képek, amiket látok,
nem a képzeletem műve, hanem mind megtörtént.
Felfedte a sötét foltokat. Elmondta, hogy valójában
olasznak születtem, de egy napon a családunk meghitt kis
élete véget ért, mikor az anyám rádöbbent, hogy az apám
milyen ember valójában. El akarta hagyni, de a szökési
terve balul sült el. A hatóságokhoz fordult, de azok sem
tudták megvédeni.
– Így halt meg az édesanyád? Az apád volt az, aki… –
kerekedtek ki a szemei. Bólintottam, majd folytattam.
– Az árulást az apám nem tolerálta, de anyám addigra
elrejtett engem és a nénikémet. Kivívott nekünk egy
tanúvédelmi programot, így Amerikában kezdhettünk új
életet.
– Ez az egész olyan hihetetlen – rázta a fejét.
 – Az. Öt évvel később, mikor már minden sínen volt, és
talán sosem kellett volna, hogy kiderüljön számomra az
igazság, az apám minden igyekezetük ellenére ránk
talált. Elrabolt engem, és vissza akart hozni
Olaszországba, de Alex, a nagynéném pasija, akit azóta az
apámnak tekintek, kimentett.
– Jesszusom! És te ebből az egészből mire emlékszel?
– Nem túl sokra. Képekre, hangokra, bevillanó
élményfoszlányokra. Leginkább érzésekre… a félelemre.
– Borzalmas lehetett ezt feldolgozni.
Az ölembe telepedett, úgy mustrált.
– Sokáig azt hittem, ez csak egy visszatérő rémálom.
Mint mikor egy korhatáros horrort nézel, és aztán azzal
álmodsz… csak ez nálam valóság volt. Sok minden a
helyére került.
– Egyvalamit mégsem értek. Miért jöttél Olaszországba?
– Kíváncsi voltam. Még mielőtt kiderült volna ez az
egész, anyám sok mindennel megismertetett, ami olasz. A
nyelvvel, a kultúrával. Mindig éreztem, hogy ez nem csak
egyfajta hóbort a részéről. Utána pedig… Te nem
szeretted volna tudni a helyemben, honnan származol? –
kérdeztem vissza.
– De ezért eldobni az egész addigi életed?
– Nem volt mit eldobni. Minden kisiklott. Elszúrtam.
Nem vettem komolyan az életem, a munkám, a hivatásom.
Az anyám terelt abba az irányba, hogy orvos legyek, és
sokszor bizony dacoltam vele. Emellett nem mindig a
legjobb társaságokba keveredtem – ráncoltam a
homlokom. – Hogy miért jöttem ide? Mert féltem. Féltem,
hogy nem vagyok jobb ember, mint az apám. Rá kellett
jönnöm, ki is vagyok valójában.
– Ez ostobaság. Én nem szeretnék bele egy gonosz
emberbe – simított végig az arcomon.
– De magabiztos vagy – nevettem el magam.
– Az. Semmi másban nem vagyok olyan biztos, mint
benned.
– Ez hízelgő. De te nem annak az embernek látsz, mint
én magamat.
– Miért? Ki vagy te, Aiden Cross? – csókolgatta az ajkaim.
– Nem tudom, de egyvalamiben biztos vagyok. Egy férfi,
aki odavan érted – vontam közelebb magamhoz.
– Tényleg, mi lettél volna, ha nem az anyádra hallgatsz,
és a magad útját járod? – elmélkedett.
Kihívóan vontam fel a szemöldököm egy gonosz kis
mosoly kíséretében.
– Megmutatom neked – akadt egy remek kis
programötletem az estére.
– Akarom én azt látni? – bizonytalanodott el.
– Le leszel nyűgözve – nevettem el magam.
 Aria

Műszakváltás

„Most jöttem rá, mennyire szeretem. Most jöttem rá,

ez nem puszta szerelem, ez több annál. De vajon ő is
így érez irántam? Vajon ő is így szeret? Vagy
egyszerűen jól érzi magát velem? Miért kell ilyen
bonyolultnak lennie mindennek? Miért nem lehet
tudni, mit éreznek egymás iránt az emberek? Olyan
sok kérdés, és olyan sok válasz.”
(MÉSZÁROS R ITA )

Izgatottan készültem az estére. Alig vártam, hogy jobban

betekinthessek Aiden titkos kis életébe. Így este
meglepetésemre egy utcai gyorsulási verseny kellős
közepén találtam magam.
– Ez legális? – reménykedtem, bár a választ sejtettem.
Féltem, hogy bármelyik pillanatban felbukkanhatnak a
zsaruk.
– Nem. Nem az – válaszolta széles vigyorral a képén. Úgy
kaptam felé a tekintetem, mintha azt közölte volna velem,
hogy haldoklik. – Gyere, nem lesz semmi baj! Sok ilyen
versenyen vettem már részt Amerikában is. Egy ilyen
éjszaka megszervezése titokban zajlik, csak a
bennfentesek értesülhetnek a részletekről – mesélte
lelkesen.
– És te bennfentesnek számítasz? – döbbenten fogtam az
információt.
– Ezekhez a versenyekhez késő este kezdenek el
gyülekezni az autók az előre megbeszélt helyen. Vannak
gyári modellek is, de azért a legtöbb járgányon látszik a
gazdája győzni akarása – bökött az egyik feltuningolt
autóra. – Sokan csak nézőként látogatnak ki egy-egy ilyen
versenyre – folytatta a beszámolóját, mialatt kézen fogva
körbevezetett. – Ők az út szélén, az autóktól csupán pár
lépésre szívják magukba a benzingőzt, de vannak, akik
kempingágyat is hoznak magukkal, és abból figyelik a
száguldást. Itt nincsenek helyezések, nincsenek díjak,
csak győztesek és vesztesek. A szabály szerint általában
egyszerre két autó áll be egymás mellé. A visszaszámlálást
követően pedig veszélyes útra indulnak.
Pár versenykört végignéztünk, mikor az egyik rajtot
követően a két autónak közel 150 km/óra sebesség mellett
hatalmasat kellett fékeznie. Egy rendőrautó jött velük
szembe, ami vélhetően nem gyorsulni érkezett. Többen
fejvesztve kezdtek el futni az autójuk felé, beültek, és
néhány másodperc alatt szinte kiürült az útszakasz. A
rendőrök azonban különösebb intézkedés nélkül
továbbhajtottak.
– Menjünk haza – szörnyülködtem. Sosem volt dolgom a
hatóságokkal, és szerettem volna, ha ez így is marad.
– Dehogyis. Még csak most jön a java – vált izgatottá.
 És igaza lett, alig fél óra múlva a legtöbb autó visszajött,
és a verseny folytatódott tovább, mintha mi sem történt
volna. Tomboló lóerők, egekbe szökő adrenalin és égett
gumiszag.
– Amerikában én voltam az éjszakák császára –
kérkedett.
– Te ilyen versenyeken vettél részt? – ámultam el.
– Ez egy olyan dolog, ami ugyanolyan itt, mint
Amerikában. Pont, mint a hivatásom. Életet menteni és a
gázpedált taposni is ugyanolyan a föld bármely pontján. A
sebesség pedig olyan, hogy ha egyszer kipróbálod, függővé
válsz tőle, vagy éppen nem – rántotta meg a vállát.
– Én inkább a nem mellett szavaznék – ráztam a fejem
hitetlenkedve.
– Nyugi. Tetszeni fog – kacsintott rám.
Kétlem. Nem tűnt bizalomgerjesztőnek a dolog, amit
csak fokozott, amikor mellénk lépett egy elég lengén
öltözött kis bige, és Aidenbe kapaszkodva csókra nyújtotta
a száját. A döbbenettől elkerekedett a szemem. Aiden, bár
nem viszonozta ezt a közvetlenséget, hanem feszengve
eltolta magától a csajt, tudtam, hogy ez csak miattam van
így. Szíven ütött a felismerés.
– Te ezeket a nőket döngetted az elmúlt hónapokban? –
fintorogtam sértetten.
– Miért vagy ezen úgy meglepve? Nem vagyok fából,
Aria. Nem működöm sokáig szex nélkül.
Elképedt ábrázatom láttán folytatta.
– De mióta esélyt láttam nálad, nem volt más nő az
életemben. Esküszöm – ragadta meg a karom.
– Komolyan azt hittem, hogy megváltoztál – ingattam a
fejem.
A gyomromban kellemetlen görcs keletkezett.
– Úgy is van – erősködött.
– Mert nem nővéreket vagy doktornőket hajkurászol,
még nem lettél más – igyekeztem mélyeket lélegezni és
nem körülkémlelni. Minden nőben csak a versenytársat
láttam.
– Most miért haragszol? Nem tettem semmi rosszat.
– Hagyjuk ezt! Te ezt nem érted.
Mögém lépett, átölelt, és a vállgödrömbe csókolt.
– Segít, ha elárulom, hogy minden alkalommal rád
gondoltam, a te nevedet suttogtam, téged képzeltelek
magam alá?
Megdermedtem. Hazudnék, ha azt mondanám, nem
élveztem a kitüntetett figyelmét.
– Te tényleg egy igazi szemét vagy! – duruzsoltam.
– Voltam. Mentségemre szóljon, hogy ezeket a lányokat
hidegen hagyta, milyen néven szólítottam őket. Nem
vágytak hosszú távú kapcsolatra vagy romantikára. Pont
annyit nyújtottak, amennyire vágytam. Egy orgazmust.
Nem többet. Számukra pedig csak az volt a fontos, hogy a
győztes a következő kört velük döngesse.
– Önelégült seggfej vagy. Remélem, tisztában vagy ezzel.
– Ezt nem tagadom, de azt, hogy ne változtam volna
meg, azt igen. Kifejezetten egy helyen akarok már csak
első helyezett lenni. Nálad.
 – Nálam? – fordultam vele szembe. Átkulcsoltam a
nyakát, jelezve a körülötte dongó libának, hogy ő az
enyém. Csak az enyém. – Nálam nincs szükséged
versengésre. Rajtad kívül nem létezik más.
– Lehet, de én mégis úgy érzem, folyamatosan
bizonyítanom kell neked, hogy méltó vagyok hozzád –
gondterheltté vált az arca.
– Én sosem vártam el, hogy a legjobb legyél – ingattam
hitetlenkedve a fejem.
– Ez nem igaz. Te rá sem néznél egy olyan pasira, aki
nem nyertesnek született. Neked a legjobb dukál, mert
egy olyan díjat, mint a szerelmed, ki kell érdemelni.
– Oh, Aiden! Győztesek? Érdekes, hogy ezt mondod, mert
én azokban a pillanatokban szerettem beléd, amikor a
legsebezhetőbb voltál – leheltem csókot a szájára.
– Legfeljebb annak tűnhettem, de én sosem adom fel!
Én sosem veszítek – pimasz vigyorral kacsintott.
– Örülhettél, mikor Antonio előállt a fotóimmal.
Bebizonyosodott, hogy közel sem vagyok makulátlan.
– Örültem, de nem ezért, hanem mert egyértelművé
vált: nem vagy csalhatatlan. Így esélyt láttam, hogy talán
én is a tévedéseid egyike lehetek.
Hangos nevetésben törtem ki.
– Helló, Aiden – lépett ekkor hozzánk az egyik srác, és
csapott a tenyerébe üdvözlésképpen. – Már hiányoltunk,
haver. Van itt egy-két tag, aki szívesen kihívna téged egy
körre – bökött az egyik, magát sztároló fiatal suhanc felé.
– Te elég gyakran jársz ide – rökönyödtem meg. Ez nem
kérdés volt, inkább a mély döbbenetemnek adtam hangot.
– Oh, elhoztad a csajod is. Szia, cica, Fabio vagyok! –
hajolt felém, hogy megpusziljon, de elhajoltam. A testi
kontaktust idegenekkel sosem kedveltem.
– Aria vagyok, nem cica – nyújtottam a kezem.
– Csini darab – csapta hátba elismerően Aident, majd
végigpásztázott rajtam.
– És csak az enyém – jelentette ki félreérthetetlen
figyelmeztetéssel a hangjában az én Aidenem. – Nem alku
tárgya – fűzte hozzá.
Hogy mi van? Jól értem, hogy… Meredten bámultam
magyarázatért, de Aiden csak megrázta a fejét.
– Nos, akkor mit mondhatok a srácnak? Vállalod, vagy
passzolod a kihívást? – nyomult tovább a fontoskodó alak.
– Szerinted? Persze hogy benne vagyok. Ideje
megmutatni ennek az öntelt fazonnak, hogy mindenkinél
létezik jobb – dugta zsebre a kezét. Nem kerülte el a
figyelmem, hogy a dögös kis szerelésükben a
magamutogató kiscsajok hogyan csorgatták a nyálukat
utána. Nagyon nem tetszett ez az egész. A verseny
gondolatára pedig egybeugrott a gyomrom. Rémülten
szorítottam meg a dzsekijét.
– Aiden. Ne csináld! – nyeltem egy nagyot.
– Fabio – fordult a sráchoz. – Ariát addig rád bízom –
bökött a mellkasára. – Nagyon fontos nekem. Világos?
Döbbenten néztem egyikről a másikra. Ez meg mi a
francot jelent?
– Ha megjelennek a zsaruk, te Fabióval mész. Csináld,
amit mond – utasított határozottan. – Érted, Aria? –
szorította meg a vállam.
Bólintottam, de a szívem a torkomban dobogott. Hogy
jutottam idáig? Hallgatnom kellett volna a belső hangra.
Elindult az autójához, de utánafutottam.
– Vigyázz magadra! – fogtam meg a kezét. Féltettem őt.
Sok ilyen filmet láttam már, és sok olyan alakot foldoztam
össze, aki istennek képzelte magát. Akadt köztük olyan is,
akit nem menthettem meg.
– Nem kell aggódnod – kacsintott rám, majd magához
rántott, megragadott a tarkómnál, és az ajkaimra tapadt.
Görcsösen kapaszkodtam belé. Azonnal hatással volt rám
az íze. Olyan volt, mint egy koktél, amit pont az ízlésem
szerint kevertek. Nem tudtam ellenállni neki. Elengedett,
és mélyen a szemembe nézett. – Ha velem vagy, nem eshet
bajom – olyan magabiztossággal vigyorgott, hogy lazulni
kezdett a szorításom. Beszállt az autójába.
– Biztos elnyom egy driftelést – pillantott felém
örömködve Fabio. Mikor látta, hogy lövésem sincs, miről
beszél, hozzátette: – Az autója hátulját túlkormányzással
folyamatos sodrásban tartja majd – világosított fel. És
valóban felhívta magára a figyelmet, ahogy kipörgette az
autója kerekét, majd elhajtott a startvonalig. Szinte
bántotta a dobhártyámat, ahogy túráztatták a motort.
Meg kell hagyni, bizsergető érzés volt. Az egekbe szökött
az adrenalinszintem.
– A rendőrség már több éve próbálja megfékezni a
versenyeinket az esetenként előforduló halálos balesetek
miatt, de minden hiába, jók vagyunk – dicsekedett Fabio.
Bennem pedig megállt az ütő. Halálos balesetek? Úgy
néztem rá, mintha ufót látnék. – Gyakran megtörténik,
hogy az óvatlan nézelődők túl közel állnak a száguldó
autókhoz, amik könnyen elsodorhatják őket. De olyan is
előfordult már, hogy a nem szakszerűen átépített autó
hibásodott meg, és az okozott balesetet – tájékoztatott
teljes higgadtsággal. Én pedig próbáltam levegőt venni, de
bennrekedt. Biztos voltam benne, hogy minden vér
kifutott belőlem. Aiden pedig a hiányos öltözetű lány
zászlólengetését követően csikorgó kerekekkel elstartolt.
Felturbózott utcai autóverseny-akció dübörgött végig
Róma utcáin. Soha nem hittem, hogy valaha részt veszek
majd egy ilyen rendezvényen. Az autócsodák
teljesítőképességük határait feszegették, és az egyikben
ott ült az én pasim is. Gyönyörű csajok és egy elképesztő
életstílus… ilyet én eddig csak a filmvásznon láttam. Volt
ennek a világnak valami varázsa, ami gyermeteg
hülyeségével együtt megragadta a figyelmem, és
odaszegezett. Az autók félelmetesen dübörgő hangja, a
látványos formák, az izgalom…
A szám elé tartottam a kezem, és minden mozzanatot
rettegéssel követtem végig. Iszonyatos sebességgel
száguldva vették az egyik kanyart a másik után. Hirtelen
mintha a filmvásznon találtam volna magam, lenyűgözve
néztem, milyen lazasággal nyeri meg Aiden a versenyt.
Tőlem nem megszokott lelkesedéssel ugrándoztam, mikor
elsőként hajtott át a célvonalon. A szívem a torkomban
dobogott. Mikor kiszállt az autóból, gondolkodás nélkül
elé futottam, és a nyakába vetettem magam. Hatalmas
éljenzés és gratuláció fogadta. Akkor ott, a kör közepén
állva már pontosan tudtam, miért csinálja ezt.
– Huh – fújta ki a levegőt. – Csak hajszálon múlt –
nevetett önfeledten. – Meglátszik, hogy ritkábban
koptatom a gumikat.
– Biztos vagyok benne, hogy minden létező közlekedési
szabályt áthágtál – dorgáltam meg. – De ez valami
fantasztikus volt – vadul az ajkaira tapadtam. Irtó büszke
voltam rá. Akkor döbbentem rá, hogy tényleg szeretem.
Féltettem. Aggódtam. Beleőrültem, hogy milyen
kockázatos dologba vetette bele magát. Nem számított
többé, mit tesz vagy mond, és nem számított, hogy
hányszor okoz majd nekem fájdalmat, képtelen leszek
elengedni, hiszen annyira sokat jelentett nekem. Hosszan
öleltem magamhoz. Minden perc számít, amit együtt
tölthetek vele. Lehet, hogy egy nap arra ébredek, hogy nem
tudom már elmondani neki, hogy mennyire szeretem, hogy
mennyire akarom őt. Oda kell figyelnem a fontos
pillanatokra, mert ezek azok, amelyek
megismételhetetlenek.
– Aiden – suttogtam az ajkai közzé, mialatt a tarkóját
cirógattam.
– Gyere – ragadta meg a kezem. – Ezt érezned kell –
vonszolt az autója felé. Besegített, majd ő is bepattant. –
Kösd be magad! – utasított.
– Mire készülsz? – kapaszkodtam meg.
 – Egy kis bemutatóra. Az átlagos hétköznapokra elég a
10-12 másodperces gyorsulás. Főleg, ha azt nézzük, hogy
egyesek még egy lightosabb 8-10 másodperces BMW-t vagy
Hondát se tudnak uralni – oktatott. – Az emberek
többsége egy igazán gyors autóval elég hamar matricává
válna egy másik autón vagy egy fán, még az elektronika
se biztos, hogy megmentené – csatolta be ő is magát.
– Most fel akarsz vágni? – mosolyogtam felé.
– Azt majd utólag megmondod, sikerült-e. Ez a csoda itt
alattunk 4 másodperc alatt gyorsul 100-ra, ami egész
jónak mondható – dicsekedett.
– Ez az autó amúgy is maga a csoda. Egy igazi játékszer.
A szőnyeg olyan puha, hogy legszívesebben mezítláb
lennék rajta, a belső tér ezzel a krómszínnel nagyon
szépen kidolgozott, az üléseken pedig extrém finom a
bőrkárpit. Isteni az illata! – csodáltam.
– Te a kényelmet nézed és a látványt – hümmögött –, de
én az érzésről beszélek. Itt az ideje egy kis
erődemonstrációnak.
Mikor beindította az autót, csodásan duruzsolt a motor.
– Jobban teszed, ha már most nekihajtod a fejed a
támlának, és nem bízod ezt a fizikára – emelte meg
kihívóan a szemöldökét.
Egy fiú közben kihelyezett néhány bóját, majd odébb
hátrált. Aiden a startvonalhoz hajtott, majd erősen
koncentrált a lengő zászlóra. A szívem hevesen vert, majd
kiugrott a helyéről. Görcsösen kapaszkodtam, és vártam,
mi következik. Mikor elrajtolt, bumm, az autó orra
megemelkedett, és lehetetlen erővel szorultam bele az
ülésbe. Olyan érzés volt, mintha folyamatosan szédülnék.
Elképesztő, de félelmetes élmény volt. A bóják szinte
eldőltek ijedtükben, amikor meglódultunk, de aztán
meglepő dolog történt: az autó kifejezetten ügyesen és
fürgén szlalomozott, még a kettős sávváltásoknál sem
rémített halálra a bukdácsolással. Mikor visszahajtott és
lefékezett, tudtam csak újra rendesen lélegezni.
– Remek időt futottunk – ellenőrizte a kijelzőt. – Az
autóversenyzés fizikailag is a legstrapásabb sportok közé
tartozik – közölte. – Ez a sport is legalább olyan kemény,
mint a többi profi sport. Legtöbben csak annyit látnak
belőle, hogy a pilóta nyomkodja a pedálokat és tekergeti a
kormányt. El sem tudják képzelni, milyen megterhelő ez a
valóságban. A tested erős fizikai behatások érik, beszorul
a tüdődbe a levegő, kíméletlen az oldalerő, és a hirtelen
fékhatástól a könnyed is kicsordul. Sokak számára szinte
felfoghatatlan, min megy keresztül egy sofőr pár
másodperc alatt – tisztára fel volt villanyozva. – És persze
nem feledkezhetünk meg a mentális stresszről, amit a
nagy koncentráció okoz.
A lelkesedése határtalan volt. Látszott, hogy mennyire
odavan ezért a világért. Szárnyalt, és most engem is
magával repített.
– Őrült vagy, tudod? – somolyogtam rajta. – Hát az az
egy biztos, hogy te gyorsabban vezetsz, mint ahogyan az
őrangyalod repül.
– Néha megállok, és bevárom, hogy utolérjen –
kacsintott felém. – Te is tudod, hogy a munkánk sok
stresszel jár. Az én testem is, mint az autóm versenyzés
közben, nagy fordulatszámon működik. A vérem
iszonyatos sebességgel áramlik az ereimben. Néha úgy
érzem, felrobbanok. Én az autóversenyzéssel nyitom meg
magamban a szelepet, ezzel szabályozom a nyomást.
Mindenkinek van valami, amivel kiüríti az agyát. Én ezzel
vezetem le a feszültséget, mielőtt túl sok lenne.
Elmerengtem rajta, hogy Gattinak milyen igaza volt.
Nekem Aidenre volt szükségem, hogy képes legyek élni a
kórházon kívül is. Az a fajta ember voltam, aki minden
áldott nap csak egy ajtót nyitogatott. Ki-be jártam, de
sosem néztem meg, mi rejlik a többi zárt ajtó mögött.
Aiden viszont pont az ellentétem, ő minden ajtó mögé
belesett, ki-be szaladgált, mindent látni, érzékelni akart. A
nyitva felejtett ajtóktól keletkezett erős huzat azonban
összezavart nála mindent. Lehet, hogy az én dolgom a
káoszt okozó ajtók bezárása, neki pedig, hogy a
lehetőségeket rejtőket kinyissa előttem? Egymás által
teremtődik meg az egyensúly mindkettőnk számára.
Feloldódtam. Aznap este csodás perceket éltünk meg
mindketten. Vele értelmet nyertek a dolgok. Olyan fokú
odaadással olvadtam a karjaiba, mint még soha senkiébe.
Annyira szerelmes voltam, mint még soha! Elaléltam tőle,
ahogy érzékien harapdálta a fülem, nyalogatta a
mellbimbómat, aztán egyre lejjebb merészkedett. A
bugyim zavart, letoltam magamról, majd szétvetettem a
lábamat előtte. Szinte beleremegtem a vágyakozásba. Fölé
hajoltam, és vadul csókoltam. Mikor elváltak az ajkaink,
halkan megszólalt:
– Gyere, kicsim, enyhíts végre a kínjainkon – megfogta a
fenekem, és feljebb húzott. Gyorsan ráültem, és
meglovagoltam. Óriási kéj öntötte el a testemet. Éreztem,
ahogy mélyen belém süllyed. Nagyon jó volt újra
magamban érezni. Vonaglottam, kezeivel a fenekem
markolta, és gyorsabb, ütemes tempót diktálva mozgatott.
Egyik forróság jött a másik után, nem is emlékszem, mikor
élveztem ilyen intenzitással és egymás utáni gyorsasággal.
Ágyékomtól kiindulva folyamatos forróság öntötte el a
testemet. Az ösztöneimtől vezérelve, feslett nő módjára
nyögtem. Testem remegett és rángatózott a gyönyörtől.
Nagyon sokáig szeretkeztünk így. Aiden is egyre
hangosabban nyögött, vonaglott, csodálatos volt nézni
hosszan tartó orgazmusát, ahogy levegő után kapkodva
morog, miközben a mellbimbómat szopja. Jobb keze
nagyujját a csiklómhoz nyomta, és mozgásom közben
izgatott. Pillanatokon belül az orgazmus újabb hulláma
söpört végig a testemen. Egész lényem görcsösen
megrándult. A mélyből feltörő gyönyöröm kontrollálatlan
vonaglásba és sikongásba torkollt. A végén zihálva
rogytam Aidenre. Magához húzott, miközben a
kimerültségtől aléltan feküdt alattam. Szorosabban ölelt,
levegőt is alig kaptam. Aztán még cirógatta a hátamat,
ami nagyon jólesett, mert megnyugtató gyöngédséget
kaptam tőle.
– Annyira felizgattál, hogy nem tudtam parancsolni
magamnak. Aiden, te kihozod belőlem a legrosszabbat –
ziháltam.
– Inkább a legjobbat. Nézőpont kérdése – az ő mellkasa
is vadul emelkedett és süllyedt. Meztelenül egymásba
fonódva pihentünk.
A következő napok is hasonló meghitt együttlétekkel,
közös programokkal és vidám percekkel teltek. El sem
tudtunk szakadni egymástól. Vagy én aludtam nála, vagy
ő nálam, de egyetlen percet sem hagytunk veszendőbe.
– Gyere csak ide! – kiáltott ki a fürdőszobámból, ahol
igencsak kiismerte már magát.
– Mondd! – fordultam be. – Sietned kell! El fogsz késni –
emlékeztettem.
Meglepetten láttam, hogy még a zuhany alatt áll.
– Aideeen! – dobtam hozzá a törölközőt. – Ne
gyerekeskedj! Szedd össze magad! – duzzogtam.
– Segítesz? – vágott fancsali képet.
– Nem! – közöltem határozottan.
– De most miért? – pislogott olyan szemekkel, mint egy
szeretetéhes kisgyerek.
– Mert ha odamegyek, tudom jól, mi lesz.
– Mi? – kerekedtek el a szemei.
– El-fogsz-kés-ni – szótagoltam. Közben csuromvizes lett
a rázúduló vízsugár alatt a száraz törölköző. Vittem neki
másikat. Ahogy nyújtottam, elkapta a karom, és berántott
a zuhany alá. Hangosan sikoltottam fel, majd velőtrázó
kacagásban törtem ki.
– Te olyan bolond vagy – karoltam át és csókoltam meg.
Az elmúlt időszakban tökélyre fejlesztjük a csókolózást.
Pillanatok alatt a hatása alá kerültem. Ahhoz, hogy egy
csók igazán jó legyen, jelentenie kell valamit. Azzal kell
megtörténnie, akit nem tudsz kiverni a fejedből, hogy
mikor az ajkaitok összeérnek, egész testeddel érezd. Olyan
heves és mély kell hogy legyen, hogy ne akarj többé
levegőt venni. Az ajkakkal való játék az egyik kedvenc
időtöltésünkké vált.
– Irtó szexi rajtad az ingem. Legközelebb ne illegesd
magad benne előttem, ha sürgős dolgom van – morogta a
számba. Halk kuncogásba kezdtem, mikor megszólalt a
telefonja. Felkapta a fejét. Felismerte a csengőhangot.
– Ez a kórház. Nem hiszem el – nyögött fel fájdalmasan.
– Azt hiszem, megyek veled én is – hallottam meg a saját
mobilom vészriasztását is. Ahelyett, hogy sietősre vette
volna, mélyen a szemembe nézett. Szinte megrémített.
– Szeretlek, Aria – vallott szerelmet a leglehetetlenebb
pillanatban. Olyan érzelmek árasztották el a testem,
amelyek soha azelőtt. A nyakába vetettem magam, a
falnak nyomtam, és őrült módon csókoltam.
– Én is szeretlek, Aiden – mondtam ki olyan átéléssel,
hogy kibuggyantak a könnyeim. Meghatározó pillanatot
éltünk át. Nem hittem volna, hogy bármi is közénk állhat.
– Csak tudnám, mit eszel rajtam – simult hozzám.
– A dögös rózsaszín ingeidet – kuncogtam el magam. –
Azon kevesek közé tartozol, akiknek jól áll – mosolyogtam,
de az ő arca komoly maradt.
– Félek, mikor jössz rá, hogy nem is vagyok olyan
tökéletes.
– A szépség nem a tökéletesben, hanem mindig a
tökéletlenben rejlik – filozofáltam, de az arca
megrémített. – Miért jutott ez most eszedbe? – fürkésztem
az arcát.
– Mert átsuhant rajtam az érzés, hogy elveszítelek. Azt
álmodtam, hogy zokogsz, sírsz, és könyörögtél, hogy
menjek el. Én pedig csak álltam, és nem tehettem semmit.
Nem akarom átélni ezt – rázta a fejét.
– Soha nem engednélek el, és képtelen lennék elküldeni
téged – gombóc lett a torkomban. – Menjünk! – néztem
meleg barna szemeibe, és éreztem, hogy nekem végem.
Éhesen tapadtam az ajkaira, mikor újra megszólaltak a
mobilok.
– Ezt nem ússzuk meg – rázta lemondóan a fejét.
Nem sokkal később egymás mellett szaladtunk a klinika
vizsgálójának irányába.
– Mi történt? – igyekeztünk képbe kerülni.
– 40-es férfi, többszörös lőtt sebei vannak. Elég súlyos.
Nem sikerült elállítani a vérzést – tájékoztatott Manuel.
– Nincs pulzus – vágtam közbe a monitor sípolására
reagálva.
– Honnan dől a vér? – lépett közbe Aiden.
Hosszan tanulmányoztam a hordágyat.
– Atyaég! Hány találatot kapott? – fordította a hátára.
Majd lázasan igyekeztünk újraéleszteni a férfit. Aiden
elszántan küzdött a pasas életéért, de nem sikerült
visszahozni. Pillanatok alatt, a szemünk láttára vérzett el.
 – A halál ideje 10:35 – húzta le a kesztyűjét és hagyta el
a helyiséget. Nem tudtam nem észrevenni, hogy mennyire
megviseli, mikor elveszít egy beteget. Ő győztes típus volt,
és ezeket az alkalmakat vereségként könyvelte el.
Alig ért ki a folyosóra, máris elkapta az a nő, aki a
múltkor olyan arcátlanul fogdosta. Közelebb lopakodtam.
– Hogy van? – faggatózott aggodalmasan.
– Ismerte talán? – lepődött meg Aiden.
– Ami azt illeti, igen. A férjem jobbkeze – húzta ki magát
a nő.
– Sajnos meghalt – tájékoztatta.
– Ennek Mauro nagyon nem fog örülni – csattant fel. –
Csalódni fog magában – fenyegetően csengett a hangja.
– Többszöri súlyos találatot kapott. Konkrétan a
hordágyon végezte az agyveleje. Nem lehetett mit tenni –
siettem Aiden segítségére, aki a nyerseségem miatt
megrovóan nézett rám. De ha ez az igazság – sugalltam a
tekintetemmel.
– Menjen be és mentse meg! – parancsolt Aidenre a nő
ingerülten.
– Már nincs mit tenni. Meghalt – közölte lemondóan.
– Ezt nem fogadom el! Maga az orvos. Csináljon valamit!
– követelte dühösen.
– De nem mindenható! – vágtam közbe.
– Signora Rossi, én minden tőlem telhetőt megtettem.
Higgye el! Sajnálom a veszteségüket.
– Azt, hogy ezt maga mennyire fogja sajnálni, nem is
sejti – fröcsögte Aiden arcába hajolva. Hátat fordított,
majd elviharzott. Aiden letörten fújta ki a levegőt.
Biztatóan siklott a vállára a kezem, ő pedig rám emelte a
tekintetét. Hosszan lehunyta a szemét, nekem pedig
minden vágyam az volt, hogy vigasztalón átöleljem.
– Nem tehettél többet érte. Te is tudod.
– Igen, tudom, de ettől még nem könnyebb – emelte a
mennyezetre a tekintetét.
Este ő végzett hamarabb, de feltűnt, hogy még mindig a
szobájában ücsörög órák óta. Bemenetem hozzá, mert
nem hagyott nyugodni egy gondolat. Épphogy résnyire
nyitottam be, mikor meghallottam a hangját.
– Te is hiányzol nekem – elég lehangoltnak tűnt. – Nem
tudom, mikor megyek haza. Egyelőre remekül érzem itt
magam… Hogyne szeretnélek, ne komplikáld ezt túl…
Maya, ne csináld ezt, rosszabb vagy, mint anya… Tudom.
És mi van velük?… Ezt örömmel hallom. Apa mindig is jó
hatással volt rá. Te is vigyázz magadra – tette le, majd
pördült vissza az asztal felé a székével. Összeakadt a
tekintetünk.
– Minden rendben? – érdeklődtem.
– Fogjuk rá! Rossi kivizsgálást kért a reggeli pasi halála
kapcsán. Sarokba akar szorítani.
– Te nem hibáztál – léptem közelebb.
– Tudom, de ez akkor is pocsék érzés. Elvégre
késlekedtem, de egy biztos: akármennyit tanultam, hiába
igyekszem, vannak emberek, akiket nem menthetek meg.
Közelebb léptem, és a hajába túrtam.
– Ha beszélni akarsz róla, én itt vagyok – ajánlkoztam.
 – Nincs miről. Én megtettem, amit lehetett. A
lelkiismeretem tiszta… De akkor miért nyomaszt mégis? –
kapta rám a tekintetét.
– Mert az a nő bűnöst akar csinálni belőled. Ne engedd!
– Olyan jó, hogy itt vagy nekem – simult az arcával a
hasamnak.
Halk, bizonytalan kopogás hallatszott.
– Igen – szólt ki, én pedig hátráltam pár lépést.
– Ne haragudj! – dugta be bűnbánóan a fejét Carina. –
Tudnál jönni? – nézett rám esdeklően.
– Igen. Egy perc – bólintottam, majd újra kettesben
maradtunk. Ledobtam magam az ölébe.
– Nos, van egy ajánlatom, dr. Cross – cirógattam az inge
gombjainál.
– Hallgatom – emelte rám a tekintetét.
– Hazamész, lepihensz, és hamarosan én is követlek
téged – pillantottam az órámra.
– Hogy fogom én addig kibírni? – kérdezte búskomoran.
– Nem féltelek – hajoltam le, és ízlelgettem az ajkait. –
Most mennem kell. Este – kacsintottam felé, és rohantam
is Carina után.
A műszak végén alig vártam, hogy követhessem Aident.
Örültem az üzenetének, hogy úgy döntött, az én
lakásomban vár majd rám. Útközben bevásároltam, mert
szerettem volna összeütni neki valami finom vacsorát.
Hittem benne, hogy egy ízletes étel feledtetni tud minden
gondot. Majd én teszek róla – határoztam el magam.
Leparkoltam a ház előtt, és épp kiszálltam a kocsiból,
amikor csipogott a mobilom: „Hiányzol. Mindig rád
gondolok. Nem tudok nélküled élni.”
Megmosolyogtatott és melegséggel járt át a kedvessége,
ezért azonnal tárcsáztam is. Hallani akartam a hangját.
– Szeretlek – suttogtam teljes átéléssel. – Most parkoltam
le a ház előtt. Jövök, csak beugrottam… – de nem tudtam
befejezni, mert a semmiből valaki teljes erőből fejbe
csapott. A telefon kirepült a kezemből, én pedig a földre
zuhantam. Rémülten pillantottam fel a két árnyra
felettem. Képtelen voltam kivenni az arcukat, símaszkot
viseltek.
– Mit akarnak? – dadogtam. Az egyik felemelte a
telefonom, a másik pedig közelebb lépett, és erőteljesen
belém rúgott. Az arcomat védve gömbölyödtem össze,
mielőtt újra lesújtott volna.
Felsikoltottam a kíntól az újabb ütések, rúgások
nyomán.
– Neee! Kérem, neee! – ordítottam, mikor a hajamba
markolt, és kényszerített, hogy a szemébe nézzek. A másik
pasas felé fordította a fejem, aki a telefonommal a
kezében kamerázott. Erőszakkal túrt a ruhám alá és
ragadta meg a mellem. Visítani kezdtem. Tiltakoztam, de
újabb pofonnal jutalmazta.
– Hibázott, de most még ennyivel megússza.
Legközelebb nem leszünk ilyen elnézőek magával –
rántotta hátra a fejem. Patakokban folytak a könnyeim.
Zokogtam a félelemtől.
A támadóm váratlanul elengedett, a másik még néhány
másodpercig babrált valamit a telefonommal, majd
hozzám vágta, és elszaladtak.
– Aiden – nyekeregtem, de a fájdalomtól és a rémülettől
moccanni sem tudtam.
– Aria – rohant mellém. – Istenem, kicsim – vizsgálgatott,
majd a karjaiba kapott. Folyamatosan beszélt hozzám,
mialatt bevitt a lakásba. Éreztem a tenyerem alatt a heves
szívdobogását. Minden erőmmel igyekeztem magamnál
maradni, de Aiden megnyugtató közelségétől elhagyott a
maradék erőm is. Az utolsó emlékem, mielőtt minden
sötétségbe borult, hogy erőtlenül kicsúszik a mobilom a
kezemből, és hangos koppanással ér a padlóra.
 Aiden

Diagnózis: káosz

„Mindannyian lángra lobbant házakban élünk, és

nincs tűzoltó, aki segíthetne. Nincs kiút, csak a
földszinti ablak, amin kibámulhatunk, amíg a ház
leég, a fejünk fölött körbecsalt önmagunkkal együtt,
bezárva, egyedül.”
(TENNESSEE WILLIAMS)

Lejárt a műszakom. Ideje volt végre hazamennem. A

kocsikulcsot szorongattam a kezemben, ahogy a lift felé
lépdeltem ráérősen. Titkon reméltem, hogy befut valami
segélyhívás, és mégsem kell kilépnem innen. Gyűlöltem a
magányt és az egyedüllétet. Aria nélkül már nem találtam
a helyem. A lift hívógombját nyomtam meg éppen, amikor
két nagydarab fickó állta az utamat.
– Dr. Cross? – robothangon kérdezte az egyik.
Leemeltem a napszemüvegem, és felnéztem rájuk.
– Attól függ, ki kérdezi – feleltem lazán.
– Signor Rossi látni akarja – közölte ellentmondást nem
tűrően. – Most! – tette hozzá fenyegetően. Ki nem
állhatom, ha sarokba szorítanak, így azonnal ellenállást
váltott ki belőlem ez a hangnem.
 – Mondja meg neki, hogy lejárt a műszakom. Holnap
benézek hozzá – át akartam slisszanni köztük, az éppen
megérkező liftbe szerettem volna lépni, amikor a
mellkasomra tette a tenyerét, és nem engedett.
– Most! – erélyes kijelentésére felvontam a
szemöldököm. Tudtam, hogy hiába nyakaskodom, ez a
helyzet bizony hamar elfajulhat. Éreztem, ha ezen
túlesünk, hamarabb szabadulok.
– Oké – megfordultam, és elindultam Rossi szobája felé.
Ő éppen a feleségével folytatott elmélyült eszmecserét,
amikor megérkeztem.
– Áh, a megmentőm. Már nagyon vártuk magát.
Kerüljön beljebb. Üljön csak le! – invitált mézesmázosan.
– Kösz, de nem. Sietek. Lejárt a műszakom. Maga akart
beszélni velem – nem mutatkoztam túl együttműködőnek.
– Elnézem magának ezt a hangsúlyt, mert még nem
tudja, kivel is beszél. Azért hívattam ide, mert van
magának egy üzleti ajánlatom.
Olyan tekintettel nézett rám, mintha térdre kéne
borulnom előtte. Arra várhat.
– Már meg ne sértődjön, de nem kívánok a magafajtával
üzletelni – húztam ki magam.
– Nem fog rosszul járni, nekem elhiheti – erősködött.
– Nem vagyok rászorulva a pénzére – indultam a kijárat
felé, de a gorillák nem engedtek. Hanyagul fordultam
vissza.
– Dacos és büszke. Bírom magát. Tetszik a stílusa – mért
végig tetőtől talpig. – Van magában valami, ami annyira
ismerős nekem. Csak az nem tetszik, hogy reggel csúfos
kudarcot vallott. De lássa, kivel van dolga, kap tőlem még
egy esélyt. Azonban már most leszögezem, ilyen hibát
többet nem követhet el. Világos voltam? – fenyegetett az
ujjával.
– Én nem hibáztam. A barátját nagyon súlyos
állapotban hozták be. Semmi esélye sem volt.
– Nem fogadok el üres kifogásokat. A mi világunkban
nem létezik olyan, hogy lehetetlen. Ez az első, amit nem
árt, ha az eszébe vés, ha nekem fog dolgozni.
– Erre semmi szükség, mert nem fogok! – jelentettem ki
eltökélten. Szúrós tekintetemet fúrtam az övébe.
– Nézd, szívem, azt hiszi, van választása – röhögött fel, és
pillantott össze a feleségével.
– Édesen naiv maga, drágám – dobott felém egy csókot a
nő. – Jó, ha tőlem tudja, ezt nem maga dönti el!
– Amit elvárok magától: teljes odaadás, pontosság,
feltétlen engedelmesség – vázolta fel a feltételeket a férfi,
akiről egyre biztosabban tudtam, hogy köze van az
apámhoz. – A hibákért nálunk kemény árat fizetnek. Az
ajánlatommal, majd idővel belátja, mindketten jól járunk.
Maga teszi, amit eddig: életet ment, összefoldoz, és cserébe
borsos jutalma lesz.
– Csak hogy tisztán lássunk – léptem előre
jelentőségteljesen. – Maga azt akarja, hogy a maffia
orvosa legyek? – böktem a saját mellkasomra.
– Nézd, cica, vág az esze – csúfolódott rajtam.
– Kösz, de nem – fintorogtam. – Keressen más balekot –
vettem célba újra a kijáratot.
– A kórház sem járna rosszul – alkudozott.
– Azt mondtam: NEM – kezdett felmenni bennem a
pumpa. Gyűlölöm, ha irányítani akarnak. Ez a pasi pedig
dróton rángatható bábot akart csinálni belőlem.
– Engedjétek ki! Holnap úgyis magától visszajön. Ma
szépen hazamegy, higgadtan végiggondolja, hogy mit
veszíthet, és érzem a zsigereimben, hogy holnap igent fog
mondani – közölte teljes meggyőződéssel.
– Ebből is látszik, hogy nem ismer engem – fújtattam. –
Én soha nem leszek a rabszolgája.
– Oh, dehogynem, dr. Cross! Majd meglátja! Szép estét –
gonosz mosoly suhant át az arcán. Beugrott egy kép az
apámról, ahogy ugyanezzel az alattomossággal
méregetett. – Üdvözlöm a kis feketét – kacsintott. – Csini
darab.
– Eszébe se jusson a közelébe menni! – préseltem ki a
fogaim közt összevont szemöldökkel.
– Hiszen felkelni sem bírok – hahotázott jó kedélyűen.
– Ajánlom is – mordultam fel, mielőtt kiviharzottam a
szobájából. Nem szerettem volna ebbe belemenni.
Jobbnak láttam nem kötözködni, inkább gyorsan kereket
oldottam.
Ennek elment az esze! Hogy én a maffiának dolgozzak? Ki
van csukva! Zaklatottan, sietős léptekkel mentem az
autómhoz, de rádöbbentem, hogy rohadtul nem akarok
egyedül lenni. Aria. Máris úgy hiányzik! Szükségem van rá!
Megnyugtató közelségre vágytam, így írtam neki egy
üzenetet, hogy az ő lakásában várom. Nem volt kedvem a
saját lakásomba hazamenni. Szerencsére nálam maradt a
kulcsa, amikor a múltkor elszaladtam bevásárolni.
Bevallom, nem is nagyon igyekeztem visszaadni.
Mikor beléptem az otthonába, tudtam, hogy jól
döntöttem. Aria finom illata lengte be a helyiséget, és ettől
lenyugodtak a megtépázott idegeim. Elhatároztam,
lekötöm a figyelmem, míg hazaér. Kinyitottam a hűtőt, és
nekiláttam elkészíteni egy letöltött recept alapján életem
első olasz specialitását. Hmm, csak nem lehet olyan nehéz,
hiszen a véremben van! Pár ügyetlen mozdulatsor után
kezdtem is belejönni. Nem sokkal később a
remekművemet ízlelgettem, de pánikkal a tekintetemben
mértem fel a konyhát. Atyaég! Úgy nézett ki minden, mint
egy katasztrófa sújtotta terület. Aria meg fog ölni! Az
órára pillantva gyorsan nekikezdtem a romok
eltakarításának is. Már csak az én Ariám hiányzott. Írtam
is neki egy csöpögős, szívhez szóló üzenetet.
Meglepetésemre azonnal vissza is hívott. Érzéki hangon
suttogott szinte a kapualjból, amikor hirtelen megszakadt
a vonal. Már épp azon voltam, hogy kinyitom neki az ajtót,
mikor egy üzenet jött tőle. Egy fénykép, amelyen ő volt és
egy símaszkos fazon, ahogy éppen lesújt rá. Aria! –
üvöltötte a belsőm. Rohantam ki a lakásból, végig a
folyosón, le a lépcsőn, keresztül a parkolón.
– Aria – szólongattam, mikor felfigyeltem erőtlen, síró
hangjára, ahogy a nevem ismételgette. – Aria – termettem
mellette. – Istenem, kicsim – telepedtem mellé. A szívem
olyan vadul dübörgött, azt hittem, meghalok. Rémülten
térképeztem fel a helyzetet, megvizsgáltam a tagjait és az
állapotát. Felnyaláboltam, és berohantam vele a házba. –
Tarts ki, kicsim! Itt vagyok. Hallod, Aria? Kérlek, mondj
valamit! – csuklott el a hangom. Megrettentem, amikor
hangos koppanással kiesett a kezéből a telefonja és a feje
is hátrahanyatlott. – Aria – emeltem meg a fejét, miután
lefektettem az ágyra.
A tüdőmbe szorult a levegő, a szememet pedig könnyek
égették.
– Kicsim – szorítottam magamhoz. Igyekeztem a
körülményekhez képest a legjobb tudásom szerint ellátni
őt. Szépséges arcát néztem. A szemem sarkából
érzékeltem, hogy a telefonom kijelzője felvillan. Csak ne a
kórház legyen! Most ne! Felkaptam, és ellenőriztem.
Szöveges üzenet. Megnyitottam. „Remélem, hogy már
tisztában van vele, hogy mi nem ismerjük azt a választ,
hogy NEM. Ha mégsem érez elég elköteleződést az
irányomban, javaslom, pillantson bele a kis fekete
telefonjának videofelvételeibe. Holnap várom magát. M. R.”
Fújtatni kezdtem, majd felemeltem Aria telefonját a
földről, és meg is találtam az utolsó rögzített felvételt.
Habár nem voltam felkészülve, elindítottam. Döbbenten
néztem végig a videót, majd iszonyú dühroham fogott el.
Ijesztően tombolt bennem a feszültség. A vér elöntötte az
agyam, és ordítva lökdöstem, rugdostam meg mindent,
ami az utamba került. Öklözve püföltem a falat. Az
hittem, szétrobbanok a tehetetlenségtől. Mikor lecsúsztam
a fal mentén levegőért kapkodva, a még mindig ájult
Ariát néztem, akit a dölyfösségemmel veszélybe kevertem.
A szemem elhomályosodott.
– Aiden – nyekergett erőtlenül. Felpattantam, mellé
másztam, és fölé hajoltam.
– Itt vagyok! Hogy érzed magad? – simogattam az arcát.
– Most már sokkal jobban – sóhajtott fel. A sérülései
mintha tükröt mutattak volna. Hibáztam. Nagyképűen
lebecsültem Rossit. A baklövésemért pedig Aria fizetett
meg. A szívem ezer sebből vérzett.
– Aiden. Semmi bajom – törölte le a könnycseppet, ami
az összeszorított szemhéjam alól buggyant ki. Az arcom a
kezébe simítottam.
– Annyira aggódtam – csókoltam a tenyerébe.
– Úgy féltem – hebegte.
– Már vége. Soha többé nem érnek hozzád – remegett a
hangom. – Nem engedem! Nem hagyom!
– Aiden, ez nem a te hibád. Ne edd ezen magad! Ez
bárkivel előfordulhat. Elvittek valamit?
– Nem tudom – a fejem a mellkasára tettem, a hajam
cirógatta.
– Miért babráltak a telefonommal? – megállt bennem az
ütő, de nem számolhattam be neki arról, hogy ez az egész
tulajdonképpen arról szólt, hogy elérjék:
„mellékállásban” a maffia orvosa legyek. Örültem, hogy
most nem kellett a szemébe néznem. Némán nyeltem egy
nagyot. – Biztos ki akartak rabolni, csak nem volt elég
értékes a telefonom. Egy pillanatig elhittem, hogy meg
fogok halni – csuklott el a hangja.
Az utolsó mondata fizikai fájdalmat okozott. Rázott a
hideg.
– Aiden, mi a baj? Te reszketsz.
– Ez még a történtek utóhatása. Rám hoztad a frászt –
nyögtem ki.
– Gyere! – emelte meg a takaróját. – Itt jó meleg van.
Hosszan néztem őt. Hogyan védjem meg? Mit tegyek?
Hiszen meg sem érdemlem őt. A legjobb megoldás az lenne,
ha szakítanék vele. Leléphetnék. Ehelyett, mint egy gyerek,
bekucorogtam mellé, és hagytam, hogy elvesszen az
ölelésemben. Szüksége van rám – nyugtattam magam.
Kellek neki. Mélyen magamba nézve undort éreztem.
Nekem van szükségem rá. Én nem tudok élni nélküle. A
szerelem iránta magával ragad, ellenállhatatlan a sodrás,
nincs választásom. Nem áltathatom, valószínűleg jobbat
érdemel nálam, de önző vagyok, és nem akarom elengedni.
Beleestem, és arra vágyom, hogy ő is belém essen, hátha
akkor elfelejti, hogy nem vagyok hozzá való.
Egy órával később a konyhában melegítettem a kihűlt
ételt. Az ágyba készültem szervírozni a vacsoráját.
Mélyeket sóhajtoztam a konyhapultba kapaszkodva. A
gondolataim messze szálltak, Mauro Rossihoz. Bántam a
pillanatot, mikor megmentettem annak az alaknak az
életét. Világéletemben gyűlöltem, ha sarokba szorítottak,
mert a legrosszabbat hozta ki belőlem: megvadultam tőle.
Tudtam, ha sokat szórakozik velem, elszabadul a pokol.
Aria finom érintését éreztem a vállamon, majd a
hátamhoz simult.
– Épphogy elszenderedtem, és te már le is lépsz.
Hiányzol – csókolt a bőrömbe.
– Gondoltam, megéhezel, ha felébredsz.
– Te főztél? – kukkantott ki a hátam mögül.
– Nem vetekszik a te főztöddel, csak kezdő vagyok. Nézd
el nekem, ha valami nem tökéletes.
– Az illata mennyei – furakodott a hónom alá, de nem
engedett el. Kivette a fakanalat a kezemből, és belekóstolt,
majd olyan gyorsan kapta rám a tekintetét, hogy
lemerevedtem.
– Ennyire borzalmas? – fintorogtam.
– Ennyire fenomenális. Hogy csináltad? Ez isteni.
Együnk – nyúlt oda a tányérokért. Rezzenéstelen arccal
ténykedtem tovább. Aria mellém lépett, és maga felé
fordított.
– Nem bírom ezt a szótlanságot. Bökd ki végre, hogy mi a
baj! Essünk túl rajta.
– Nincs baj – túrtam a hajamba, majd mélyen
belenéztem a mélykék szemeibe. – Egyszerűen csak úgy
érzem, leszerepeltem. Nem voltam ott, hogy megóvjalak.
Közel sem vagyok tökéletes.
– Oh, Aiden – karolt át. – Senki sem tökéletes, de
vannak, akik tökéletesek egymás számára. Mi ilyenek
vagyunk. Te nekem, én neked.
– Mielőtt megismertelek, a világom csak egy dolog körül
forgott: saját magam körül. De aztán jöttél te, és hiába
minden álca, te átláttál rajtam. Megláttál engem,
megtanítottál a bizalomra, arra, hogyan engedjek közel
valakit, és azt, hogy mit jelent igazán szerelembe esni.
Szeretem azt az embert, aki melletted vagyok – bukott ki
belőlem.
– Ne mondj nekem ilyeneket, mert akkor nem fogunk
enni – harapott csábosan az ajkába.
– Egyetlen hely van, ahol az evés megelőzi a szexet, és az
a szótár. Személy szerint nem ragaszkodom a sorrendhez
– ugrattam.
– Akkor először téged fogyasztalak el – tolt a háló felé.
– Ne rohanj úgy! – lelkiismeret-furdalásom támadt. –
Inkább együnk – bújtam ki az öleléséből.
– Ne szórakozz velem! – csattant fel. – Aiden! Érzem,
hogy valami nincs rendben.
– Képzelődsz – kacsintottam rá, odahajoltam, és
nyomtam egy csókot a szájára. – Megsérültél. Pihenned
kell! Mars az ágyba! Hozom a vacsorát.
– Te is tudod, hogy ezeknek a többsége csak felszíni
horzsolás – méltatlankodott.
– És lelkiek – sütöttem le a szemem. Képtelen voltam a
szemébe nézni. Határozott léptekkel mellettem termett,
kivette a fakanalat a kezemből. Olyan hévvel tapadt az
ajkamra, hogy levegőt is elfelejtettem venni. Volt ebben a
lányban tűz, csak remekül elrejtette azt a világ elől.
Pillanatokon belül a melegítőnadrágomban volt a keze.
Hideg volt… vagy csak az én bőröm volt túl forró.
Belenyögtem a szájába, igyekeztem egy kis teret nyerni,
de fordult velem egyet, és a konyhapultnak szorított.
Mozdulni sem bírtam. Csapdába estem.
– Aria, ne! Ne… csináld! – leheltem két kéjes sóhajtás
között. Nem tudom elfelejteni a szemeit, ahogy akkor
nézett rám. Beleégett a tudatomba. Eladtam volna a
lelkem is érte. A szívem olyan ütemben vert, hogy biztosra
vettem, Aria is hallja.
– Kikészítesz – kiáltottam fel kétségbeesetten. Őrülten jó
érzés volt, tudtam, ha ilyen ütemben masszírozza a
merevedésem, a gatyámba fogok élvezni. Szerintem ő is
tudta, mert ellökött magától, majd szépen lassan leejtett
minden ruhát magáról.
– Szükségem van rád – csúsztatta le a bugyiját is. A lelki
szemeimmel láttam, mi következik, de nem akartam…
illetve dehogyisnem, csak úgy véltem, nem lenne helyes.
Vesztemre belenéztem a szikrázó kék szemeibe, amik
általában olyanok voltak, mint két kristály. Szikrázóan
fényesek, de most lángoltak a vágytól. Megfogta a kezem,
és húzott maga után. Meg akartam szólalni, de nem jött ki
hang a torkomon, megkukulva követtem. Széles
terpeszben helyezkedett el az ágyon.
– Vedd azokat le – utasított. Olyan voltam, mint a
kamasz az első éjszakája előtt. Gyorsan lekaptam a pólóm,
és megszabadultam a nadrágomtól is. A szemembe nézett,
de csak egy pillanatra, mert a tekintete azonnal lejjebb
siklott, és kitágultak a pupillái. Mintha egy mágnes
vonzott volna, megindultam felé. Ő feltérdelt az ágyon, és
mikor odaértem, megmarkolta lüktető férfiasságom, és
mohó ajkaival azonnal kényeztetni kezdett. A keze
simogatott, ahol csak ért, majd hogy fokozza a gyönyört,
teljesen hozzám simulva a mellei közzé szorított. Egy
ügyesen kivitelezett orális kényeztetésre minden
bizonnyal egyik pasi sem mondana nemet. Sokszor elég
egy leheletnyi érintés, hogy felébredjen a férfi
legérzékenyebb testrésze, én most mégis tiltakoztam, de
nem törődött velem, a szájába vett, és érzéki nyögések
kíséretében kényeztetett. Árulónak éreztem magam.
Mégsem tudtam megállítani, a kezem a hajába markolt. A
nyelvével szabálytalan köröket írt le, majd úgy folytatta,
hogy közben a kezét is bevetette. A szokásos fel-le
simogatás és a pörgő-lassuló nyelvmunka találkozása
intenzív kéjérzést adott a finálé előtt. Életem során a
legtöbb nő csalódást okozott, de ő mindig képes volt olyan
szinten felpörgetni, hogy rettegtem, nem jutok el a
lényegig. Pánikba estem. Szabadulni akartam.
– Lazíts! – csókolgatott.
– Akkor hagyd abba! – léptem hátrébb. Kétségbeesett
szemekkel kutatta a gondolataim. – Én szeretkezni
akarok veled – nyögtem ki. Még sosem vágyott a testem-
lelkem ennyire az egybeolvadásra.
Elérzékenyülve hanyatt feküdt az ágyon, én pedig fölé
másztam. Hosszú, forró csókolózásban forrtunk össze.
Remegő kézzel simítottam a derekát, a kezem a lába közé
kalandozott. Az ő ujjai is a férfiasságomra kulcsolódtak.
Elhúztam onnan, és a kezét a feje fölé szorítottam.
– Akarlak – cirógattam a leheletemmel a nyakát.
– Akkor mire vársz? – reszketett a vágytól.
 – Rád. Én csak rád vártam – helyezkedtem el, majd
kínzó lassúsággal merültem el benne, a szemkontaktust
fenntartva. Amikor teljes hosszamban elnyelt, a lepedőt
markolva feszült meg az egész teste, és emelte felém
éhesen a csípőjét. Felszisszent, de ettől még jobban
beindultam. Minden porcikámban remegtem én is.
Élveztem. Nem mozdultam. Egyszer csak megszorított és
lüktetni kezdett odalenn, pulzálva, ütemesen préselt
össze. A tekintetét kerestem. Már bennem is nagyobb volt
a kielégülés vágya, mint a bűntudatom. A formás, feszes,
kemény mellei fel-le ringatóztak, ahogy lomhán
mozogtam benne. Bal kezével megfogta az egyiket,
belemarkolt, simogatta, masszírozta. Megnyaltam a
bimbóját, és a szemébe néztem. Csillogott, égett a vágytól,
hogy úgy szeretkezzünk, mint még soha.
– Kívánlak – mélyedtek el a bőrömbe az ujjai, gyorsabb
mozgásra biztatva. Halk nyögések, sóhajtások hagyták el
ajkait. Mélyen, de érzékien mozogtam benne. Az arcát
néztem, ő pedig engem nézett. Figyeltük egymás kéjben
fürdőző tekintetét, a lökéseim egyre erősebbé váltak, így
jutottunk egyre közelebb a gyönyörhöz. Aria hangosan
kapkodta a levegőt, elalélva adta át magát az érzésnek.
Én sem bírtam már uralkodni magamon. Éreztem, hogy
már csak pár mozdulat, és elszabadul… csak egyszerre
történjen… egyszerre vele. A fenekébe markoltam, és
minden döfésnél mélyen magamra húztam, ő pedig leírt
rajtam egy tökéletes kört. Szemei elhomályosultak.
– Most – suttogta alig hallhatóan, majd a testünk
egyszerre vonaglott egyszer, kétszer, újra és újra. Hosszan
elnyújtott nyögést hallattunk. Ahogy az ő teste lüktetett,
úgy rángatóztam én is a gyönyörtől. Átéreztem az
élvezetét, és megéltem a sajátom. Egybefolytak az
élmények. Nehéz megfogalmazni szavakkal: fantasztikus
élmény volt.
Másnap reggel, még mielőtt felkelt volna, felöltöztem, és
kilopóztam a lakásból. A kórházba hajtottam. Beszélnem
kellett Mauro Rossival. Nem törődve senkivel és semmivel,
egyenesen a szobája felé vettem az irányt. Kopogás nélkül
rátörtem az ajtót.
– Maga aljas szemétláda. Magának ez a hála?
Megmentettem az életét, csessze meg! – ordítottam, de
hozzáférni nem tudtam, mert az utam állta az egyik
tegnapi nagydarab figura. – Bár jobban tettem volna, ha
hagyom megdögleni – tomboltam. – Ha még egyszer maga
vagy valamelyik gorillája a barátnőmnek csak a közelébe
megy, esküszöm, hogy… – szorult ökölbe a kezem, és
éreztem, hogy olyan indulat uralkodik el a testemen, mint
még soha azelőtt.
– Tudtam, hogy visszajön – kezdte higgadtan. – Már
nagyon vártam magát. Feltételezem, azért van itt, mert
elfogadja a tegnap tett visszautasíthatatlan ajánlatom –
önelégült vigyor terült el a képén.
– Aljas féreg! – szűrtem ki a fogaim közt. – Nagyon meg
fogja még bánni, hogy velem kezdett – ráztam a fejem.
– Jó, jó, elég lesz. Értem. Nem önszántából csatlakozik.
Sebaj! Idővel még hálás lesz érte.
 – Azt kötve hiszem!
– Ma reggel egy igen tekintélyes összeget utaltam a
maga és a kórháza számlájára, kifejezve a hálám a
nekem tett szolgálataiért. Az igazgató egészen biztos, hogy
odalesz. Félistenként néznek majd magára – bólogatott.
– Azt hiszi, érdekel? Én szeretem a hivatásom, de maga
arra kényszerít, hogy meggyalázzam.
– Túloz. Semmi egyebet nem kérek, csak azt, hogy tegye
a dolgát… csak a mi esetünkben körültekintőbben.
Mondja csak, Aiden, nem ezt tenné egyébként is? Mentené
az embereket, akár jók, akár rosszak. A maga
műtőasztalán mindenki egyforma.
– Meglehet, de én nem magának dolgozom – böktem felé
az ujjammal.
– Rendben. Igyekeztem én szép szóval… de akkor most
vázolom a helyzetet – keményedett meg a hangja. – NINCS
VÁLASZTÁSA! – ordította a képembe. – Ha szereti a kis
barátnőjét, márpedig feltételezem, hogy így van, akkor
visszavesz a nagy arcából, és meghunyászkodva teszi,
amit mondok. Világos? – remegtek a falak, úgy üvöltött.
Minden bizonnyal azt gondolta, hogy ettől majd a
gatyámba csinálok, de a szemem sem rebbent.
– Most még lehet, hogy nincs, de lesz! És melegen
ajánlom magának, hogy soha többé ne kerüljön a
műtőasztalomra – préseltem ki a fogaim közt.
– Akkor számítok magára – vigyorgott elégedetten.
– Csak a jövő héttől. Vettem ki pár nap szabadságot. A
barátnőmet ugyanis érte egy kisebb baleset – fújtattam.
 – Akkor vigyázzon rá, nehogy ez rendszeressé váljon –
közölte a legnagyobb természetességgel. – Ja és, Aiden!
Amennyire rettegnie kell tőlünk az ellenségeinknek,
annyira védjük a mieinket. Ha szüksége lenne bármire…
– tárta szét a karját.
Ez csak valami rossz vicc. Válaszra sem méltattam.
Köszönés nélkül rohantam ki a kórteremből. Lennie kell
más megoldásnak. Mindig van másik alternatíva. Meg kell
találnom. Ki kell ebből másznom. Én nem fogok vesztesként
meghalni! A munkám az egyik legjobb dolog az életemben.
Nem fogok attól rettegni, hogy ebben is elbukom. Hiszen aki
be van tojva, mindig vesztes marad. Mauro Rossi még nem
tudja, kivel kezdett.
 Aria

Lábadozás

„Minden kapcsolat, történés valahonnan valahová

tart. Erre kell figyelni. Úton vagyunk-e még? Vagy
már csak ismételjük magunkat? Mit »hoz ki«
belőlünk az együttélés? Jót? Előrelépést, derűt,
szabadságot, munkaképességet? Rosszat?
Idegességet, beszűkülést, rosszkedvet? A kapcsolat
változik, és benne változunk mi is.”
(POPPER PÉTER)

Aiden meglehetősen furcsán viselkedett az engem ért

támadás után. Teljesen meglepett, mikor másnap reggel
az üres ágyban ébredtem, majd órákkal később
bőröndökkel tért vissza.
– Ide költözöm – jelentette be. Nagyon örültem neki,
mert így lényegesen könnyebbé és nyilvánvalóbbá vált
sok minden, de nem voltam naiv, hogy ne tudjam, ez nem
az előző esti elképesztő szeretkezésünk eredménye. Volt
valami, ami nyomasztotta. Fokozta a gyanúm, amikor
rászántam magam, hogy megnézzem a videót, amit a
támadásról készítettek, de nem találtam a telefonomban.
Eltűnt. Hosszan merengtem rajta, hogy vajon Aiden vagy
a símaszkos alak törölte ki, miután esetleg továbbította
valakinek. Faggatózni és az agyára menni nem akartam,
úgy döntöttem, megvárom, amíg megnyílik nekem. Ha
magától nem beszél, annak jó oka lehet, jól tudtam.
Különös módon nem magamat, őt féltettem.
Mindennek ellenére az elkövetkező napok olyanok
voltak, mint a mézeshetek. Tetszett az ötlete a
szabadságot illetően, mert így volt időnk egymással
foglalkozni. Illetve lett volna, ha az anyám nem tör ránk
már rögtön az első napon. Nem tudtam nem észrevenni,
milyen simulékony lett az én dr. Crossommal. Aiden
csomagjaiba belefutva mondanunk sem kellett semmit,
azonnal értette, mi a helyzet, és ettől felpörgött. Mikor
kettesben maradtunk a konyhában, rákezdte:
– Ide költözött? – csapta össze a két kezét. – Annyira
örülök nektek, Aria. Feltűnően helyes ez a fiú –
lelkendezett.
– Ebben nem tudok vitatkozni veled – kukucskáltam ki
az előszobába a szexi pasim irányába.
– Örülök, hogy végre sínre kerül az életed –
elégedettnek látszott.
– Hát én is – somolyogtam.
– És mondd csak, az ágyban is olyan jó, mint a külseje –
stírölte.
– Hé, ezt hagyd abba! – figyelmeztettem, és beljebb
toltam, ahol nem legeltethette a szemét Aidenen.
Felettébb idegesített a dolog.
– Ne légy már ilyen – forgatta a szemét.
 – Te ne viselkedj úgy, mint valami kiéhezett tini.
Foglalkozz a saját pasiddal.
– Futó kaland volt, már el is utazott – rántotta meg a
vállát. – Az esetedben viszont már hallom is az esküvői
harangokat, gyereksírást – sóhajtozott.
– Mama – hüledeztem. – Még csak most költöztünk össze.
Ne akarj rám hatást gyakorolni. Nem sietünk el semmit –
kissé ingerültebbre sikerült, mint szerettem volna.
– Ha rajtad múlik, sosem lesz unokám. Neked mindig a
karriered lesz az első – vált zaklatottá.
– Hagyd ezt abba! Ez az én életem – csaptam a
kezemben lévő edényt a mosogatóba. – Ne akarj engem
befolyásolni! Majd én eldöntöm, mikor szülök gyereket,
ha szülök egyáltalán – mérgesen néztem a szemébe.
– Feltételezem, Aidennek sem lesz sok beleszólása a
dologba – fröcsögött.
– Mibe nem lesz beleszólásom? – jelent meg az érintett
széles vigyorral az arcán.
– Valójában semmibe – fordított nekem hátat az anyám.
– Aria mindig tudja majd, mi a helyes. Hallgass csak rá! –
közölte szarkasztikusan, majd eltűnt a fürdőben. Én pedig
zaklatottan a hajamba túrtam.
– Néha annyira az agyamra megy – préseltem ki a
számon.
– Hamarosan ezt mondod majd rám is – somfordált
közelebb, és magához húzott. – Nem félsz? – húzta
féloldalas mosolyra a száját.
– Mitől? Tőled? Nem. Úgy gondolom, remekül
kiismertelek már. Nem tudsz meglepni.
Hátravetett fejjel nevetett. Irtó szexi volt a kócos hajával
és mosolygó barna szemével. Megmarkoltam a pólóját, és
magamhoz rántottam.
– Ne vegyél rá mérget! – vonta fel a szemöldökét.
Lábujjhegyre álltam, és a nyakába csimpaszkodva faltam
az ajkait. Odaadóan simultam a karjaiba, felkínálkozva
préseltem hozzá a csípőm. Megérezte, hogy ez nem egy
egyszerű csók, igyekezett kibontakozni az ölelésemből.
– Aria! Itt az anyukád. Mit fog szólni, ha meglátja? –
morogta.
– Mit szólna? – jelent meg az anyám, mielőtt
válaszolhattam volna. – Azt, hogy fiatalok vagytok, és
élvezitek, amit az élet nyújt. Jól teszitek. Én viszont most
megyek – jelentette ki, de láttam a szemében, hogy
haragszik rám.
– Rendben, anya, de ha fel akarsz jönni hozzám, ne
feledd: már nem egyedül lakom – figyelmeztettem.
Túlságosan otthonosan mozgott már a lakásomban.
Eltátott szájából tudtam, érti, mire gondolok, de ezzel
most újabb fekete pontot szereztem nála. Elindultam,
hogy kikísérjem, de aggodalmasan szembefordult velem,
és a kezébe vette az itt-ott lila arcomat.
– Javaslom, hogy szereltessetek be egy riasztót. Ki tudja,
milyen alakok járnak erre – célzott az engem ért
támadásra. – Legközelebb a saját lakásodban törnek majd
rád.
– Ha rajtam múlik, nem érnek hozzá többet – lépett
közelebb Aiden. – Vigyázok rá! – az elszántság, ami a
szeméből tükröződött, kissé megrémített.
– Helyes – bólogatott az anyám.
– Biztos, hogy nem szeretnél megosztani velem valamit?
– kérdeztem Aident, miután kitessékeltem az anyámat.
– De igen – közelített, mint egy ragadozó. – Csúnya és
rossz kislány vagy – kapott fel, és indult meg velem a
hálószoba irányába.
– Várj! Tegyél le! Nem úgy megy az. A pesszáriumom.
Lemondóan letett.
– Választhatnánk már valami kötetlenebb
fogamzásgátlást is. Én akkor és ott akarok benned lenni,
amikor és ahol csak akarok – pufogott.
– Ezt majd még megvitatjuk – rohantam intézkedni.
Elképesztő napok voltak. A városban bolyongtunk
céltalanul, és bejártuk a környező hegyeket is. Nem
hittem volna, mikor először megpillantottam őt, hogy
ennyire belehabarodom. Habár igencsak feltűnően vonzó
külsővel rendelkezett, nemcsak ez volt, amitől a szívem a
torkomban dobogott. A mozgása, a tekintete, a lazasága, a
nevetése… nem akartam felébredni. Soha nem volt még
férfi, aki így ki tudott volna törölni minden józan
gondolatot. Élni akartam, és éltem végre. Az egyik este a
tévé előtt ücsörgött, mikor megálltam előtte az új rövid és
merész bőrszerelésemben, és megpörgettem a
kocsikulcsot az ujjamon.
– Elvihetnél egy körre, bébi – vontam fel kihívóan a
szemöldököm. Pont úgy viselkedtem, mint azok a lányok a
versenypályán. Tetőtől talpig végigmért kétszer is. Megállt
a falat a szájában. Egy szemérmetlenül rövid bőrnadrágot
és egy feltűnően mély dekoltázsú felsőt viseltem,
amelynek a fűzőrésze még inkább kiemelte az idomaimat.
Mindig büszke voltam az átlagnál kicsit méretesebb
melleimre, de most még nagyobb hangsúlyt kaptak. Hogy
még inkább megbolondítsam, egy szexi, combig érő
tűsarkú csizma emelte ki az alakomat.
Köpni, nyelni nem tudott. Tetszett a reakciója.
– Ebben biztos, hogy nem viszlek ki az utcára – rázta a
fejét.
– Miért, akkor hová vinnél? – léptem elé lazán, és a
legnagyobb természetességgel másztam lovagló ülésben
az ölébe. A melleimre tapadt minden figyelme. Finom
mozdulattal cirógatta őket. Minden egyes simításra egyre
jobban kiemelkedtek. Be voltam indulva, amit csak
fokozott, hogy a kőkemény férfiassága a combomhoz
nyomódott.
– Várj! Hadd segítsek – csatoltam ki a nadrágját.
Kitágult pupillákkal nézett rám.
– Mit csinálsz? – mocorgott alattam türelmetlenül.
– Azt hittem, elég egyértelmű – bontottam ki a meredő
férfiasságát. – Elcsábítalak. Mindenben benne vagyok.
– Nincs rajtad melltartó? Első osztályú melleid vannak –
szisszent fel, mialatt a kezemmel a meredő férfiasságán
dolgoztam. Türelmetlenül hámozta ki a mellemet, majd
gyönyörködött a látványban.
– Vedd le ezt – akasztotta az ujját a bőrnacimba –
felálltam, de rám szólt. – Ne! Inkább én – húzódott
közelebb, hogy kihámozzon a nadrágomból a bugyimmal
együtt. Feltárulkoztam előtte. Nyelt egyet, és hűvös
tenyerét izzó bőrömre fektette. Az ajkai lágyan
csiklandozták a hasamat. Ujjait gyengéden a csípőmbe
mélyesztette, és maga felé húzott. Enyhe terpeszben
álltam előtte, és ahogy akkor felnézett rám, teljesen
beindított. A tekintetébe kapaszkodtam akkor is, amikor
megéreztem az ujjait a lábam között. Azonnal a csiklómat
izgatta. Hátravetett fejjel élveztem, majd felmordult, és
széjjelebb tárta a combjaim, letérdelve izgatott már nem
csak az ujjaival. A lábaim remegtek a gyönyörtől.
– Aiden – suttogtam a nevét, a hajába kapaszkodtam,
ahogy irányítottam őt. Pillanatok alatt vad remegés rázta
a testem. Végeláthatatlan orgazmusban rángatóztam,
mert Aiden nem állt le. Összefolyt az élvezetem. Mikor
abbahagyta, visszaült az ágyra, önelégült vigyorral a
képén tolta le és dobta arrébb a nadrágját. Újra az ölébe
másztam, és azonnal magamba irányítottam. Mikor
egészen bennem volt, mély hörgés szakadt fel belőle, és a
melleim közé ejtette a fejét. Felegyenesedtem, és hátrébb
helyeztem a súlypontomat, így még beljebb csúszott
bennem.
– Megölsz. Lassíts! Ki akarlak élvezni. – Fátyolos
csodálattal a szemében emelte ki, majd simította végig a
melleimet. A nyelve forrón perzselte végig a nyakamat, a
mellkasomat, és ugyanolyan forrón körözött a bimbóim
körül. Végül száját a mellbimbómra tapasztva szívta
azokat, amíg egészen meg nem keményedtek és biztatóan
meg nem emeltem a lapockámat, hogy így ösztönözzem a
folytatásra.
A hajába markoltam, lassú, de mély ütemet vettem fel.
Őrülten kívántam. Forró voltam, a mellbimbóim merészen
ágaskodtak, vágyakozva sóhajtoztam. Türelmetlenül
húztam magamhoz a fejét, érzéki csókban forrtunk össze.
A keze a csípőmről a fenekemre, majd onnan lágyan a
lapockámig kúszott. A tarkómra téve a kezét a nyelvét
szenvedélyesen a számba tolta, és várta, hogy válaszoljak
a mozdulatára. Lenyúltam a pólója aljáig, és megfogva a
szélét, felfele kezdtem húzni. Levettem róla, rögtön le is
ejtettem, hogy mindkét kezemmel végigsimíthassam a
felsőtestét. Nem láttam, de imádtam. Kemény volt, az
ölelése biztonságot adó és hívogató. Az ujjai követelőzve
siklottak a bőrömön. A hüvelyem fájón rándult össze,
megvonaglottam a férfiasságán, ami egy mély morgást
csalt ki belőle.
– Finom vagy, érzéki, csodálatos… – hangzott a dicséret.
Lágyan cirógatta a csiklómat, kéjesen doromboltam neki,
mire a csókot megszakítva újra felnyögött, és lázasan
mormolta a fülembe: – Életemben nem szeretkeztem még
így senkivel… akarlak… még akarok belőled… – emelte
telhetetlenül a csípőjét. Az addig felgyülemlett,
visszatartott kéj egyszerre robbant ki a torkunkból,
éreztem, hogy kitölti a belsőmet, hogy tökéletesen passzol
hozzám. Mélyen mozgott bennem, majd visszafogva
minden állatias ösztönét, csókolt, és hagyta, hogy én
mozogjak. Az adrenalin a vérünkben egyre feljebb és
feljebb emelkedett, elviselhetetlenül feszített belül. A
gyönyör hullámai hirtelen csaptak át a fejünk fölött, és
lehúztak bennünket a mélybe. A testünk ívbe feszült,
éreztem, hogy Aiden erősen markolja a fenekem. Vad,
szenvedélyes nyögés tört ki belőle, ami az orgazmussal
együtt lassan csitult el. A szorítása engedett, a mozdulatai
lelassultak, elpilledt testem az övére roskadt, csak a
zihálását hallottam a fülemben. Szótlanul, erőtlenül
hanyatlottunk egymás karjaiba.
– Olyan vagy, mint egy igazi amazon. Veled mindig úgy
érzem, ha ez volna életem utolsó szeretkezése, azt se
bánnám.
A szánk újra egymásra talált, két csók között Aiden
rekedt zihálással könyörgött nekem:
– Soha ne hagyj el engem!
Olyan kétségbeesett volt, hogy összeszorult tőle a
belsőm.
– Soha – csókolgattam.
Aztán gyorsan vissza is kellett rázódnunk a normális
kerékvágásba. Életemben először fordult velem elő, hogy
nem akartam dolgozni menni. Elnéztem Aident, ahogy a
fürdőszobában készülődik, és rájöttem, mennyire csak
magamnak akarom őt. Az inge gallérját igazgatta, a
tükörben észrevette, hogy bámulom, és rám kacsintott.
– Olyan fancsali képet vágsz – nevetett rajtam.
– Mert haragszom rád! – csattantam fel.
– Miért? – döbbent arccal pillantott felém.
 – Mert függővé tettél – léptem közelebb. – Nem tudom,
hogy bírnám ki a mai napot, ha nem vigasztalna a tudat,
ide térsz haza.
– Azt én sem tudom – simított végig az arcomon. – Aria…
– Igen?
– Tudom, furcsán fog hangzani tőlem, de szeretnék
kérni tőled valamit.
– Mit? – simultam a tenyerébe, mint egy doromboló
kiscica.
– Semmi esetre se menj Mauro Rossi közelébe.
– Miért? – emeltem rá a tekintetem. Meglepett a kérése.
– Bízz bennem! Csak ne menj a közelébe. Oké? – fúrta a
tekintetét az enyémbe.
– Oké – bólogattam.
– Köszönöm – hajolt le és csókolt meg. – Menjünk –
karolt át és terelt az ajtó felé. – Már csak egy perc, és kész
vagyok.
Éreztem, hogy valami nem stimmel, ahogy azt is, hogy
ennek az egésznek köze lehet a megtámadásomhoz.
Aggódtam, mert láttam Aiden szemében a féltést, a dühöt
és haragot. Nem értettem, mi állhat a háttérben, de bele
sem mertem gondolni, hogy Mauro Rossi bosszút akar
állni az életét vesztett barátjáért.
Kifelé menet a fürdőszobaajtónak támaszkodva
csodáltam az én hiú alfa-hímemet. Minden pillanatban
meglódult tőle a szívem. A hajába túrva kócolta, igazgatta
a frizuráját. Addig nem tágított a tükör elől, amíg minden
hajszála tökéletesen nem állt. A kezem mögé rejtettem a
mosolyom. Jól mulattam, mennyit bajlódik a frizurájával.
Irtó háklis volt a külsejére. Észrevett, és rám vigyorgott.
Összerándult tőle a belsőm. Mögé lopakodtam, átöleltem
hátulról, hozzásimulva vártam meg, hogy befejezze a
kényes műveletet. Mikor végzett, felém fordult, és
átkarolt. Nyomott egy puszit a fejem búbjára. Közelebbről
is megvizsgáltam a remekművet, de belém bújt a kisördög,
nem tudtam ellenállni a vágynak, és beleborzoltam a
hajába.
– Hé, ne csináld! – bosszankodott, de én minden
ellenkezése ellenére folytattam. – Na megállj! – az ölébe
kapott, felnyomott a falra, és éhesen falta az ajkaimat.
– Aiden – nyöszörögtem. – Kívánlak – harapdáltam az
ajkait. Foglyul ejtettem, a derekára kulcsoltam a lábaim.
Őrülten odavoltam érte, de ő is hasonlóképpen be volt
indulva, mint én. Vad zihálásunk hangja verődött vissza a
falakról.
– Igazi kis démon vagy te, Aria. Megvadítod a gyanútlan
férfiakat – pihegett.
– Csak rád vagyok ilyen hatással – cirógattam az arcát.
– Ez nem igaz. Te nem látod, hogy néznek rád a pasik.
Elvesztem a szemeiben.
– Akkor másképp fogalmazok – duruzsoltam. – Csak te
tudod kihozni ezt belőlem – suttogtam.
– Szeretlek – tett le, a hajamba szántott, szabaddá tette
a nyakam, és kóstolgatott. – Becsavarodom a gondolattól,
hogy rajtam kívül más férfi is így érintsen, érezzen.
Elhúzódtam, és a szemeibe mélyedtem.
 – Soha nem érintett rajtad kívül ilyen mélyen férfi, és
nem is fog! Soha! – hangsúlyoztam ki.
A következő hetekben látszólag felszabadultan tettük a
dolgunkat. Minden ment, mint addig, mégis volt egy
furcsa rossz érzésem. Nem tudtam megmagyarázni, de
mintha az egész klinika légkörét megszállta volna a
gonosz. A folyosók hidegebbek, a falak szürkébbek és az
emberek élettelenebbek lettek. Futkosott a hátamon a
hideg, és biztos voltam az okában: Mauro Rossi.
Mindenhol az ő embereibe ütköztem bele. Titkon alig
vártam már, hogy kiengedjék, eltűnjön, és visszabillenjen
a mérleg nyelve.
Éppen az orvosi szobában néztem körül és
rendezkedtem, mikor belépett egy rosszarcú figura.
– Hol van dr. Cross? – esett nekem. A hangja vészriadót
fújt a testemben.
– A műtőben – igyekeztem a legtermészetesebb
maradni.
– Szóljon neki, hogy Signor Rossi azonnal látni akarja.
Szigorú, rideg, parancsoló.
– Ha végzett, szólok – fordultam el tőle.
– Úgy értettem, most! – félelmet keltően lépett felém.
Elbizonytalanodtam.
– Megnézem, hogy állnak – kerültem ki, és indultam a
műtő irányába, ahol arról tájékozódtam, hogy fellépett
némi komplikáció, ami nehezíti Aiden helyzetét. Nem
szerettem volna megzavarni a koncentrációban, így Rossi
kórterme felé vettem az irányt.
 – Dr. Cross? – érdeklődött indulatosan, mikor beléptem.
– Még a műtőben. Szólni akartam, hogy jelenleg nem
tud jönni – a tekintetemmel sugalltam a nemtetszésem.
– Ezt üzente nekem? – dőlt előre agresszív testtartást
felvéve.
– Nem. A műtőben kialakult nehéz helyzetre tekintettel
nem zavartam meg őt. Nem tudja, hogy maga látni óhajtja
– világosítottam fel.
– Na idefigyeljen, kislány! Nem érdekel, mit csinál, most
azonnal látni akarom – üvöltötte.
– Ha szüksége van valamire, közölje velem. Dr. Cross
jelenleg nem elérhető – emeltem fel én is a hangom. Ekkor
lépett be Gatti.
– Valami baj van? – fordult Rossihoz.
– Igen. Rohadt nagy gáz van. Dr. Crosst akarom azonnal,
de ez, a magát doktornőnek nevező kis rezidens arról
tájékoztatott, hogy nem fogja idehívni, mert éppen
elfoglalt – fröcsögte.
– A műtőben van – préseltem ki a fogaim közt. – Éppen
valaki életéért küzd – nyomtam meg minden egyes szót.
– Szarok rá! Hívja ide, most! – emelte fel a hangját.
– Értem. Bemegyek helyette. Hívjuk ki – vágott közbe
teljes nyugalommal Gatti, és indult meg a műtő irányába.
Mi a franc folyik itt? Ez nem lehet igaz. Megszaporáztam
a nyomában a lépteim.
– Dr. Gatti – loholtam utána –, maga tényleg képes
megzavarni egy műtétet, csak mert Rossi ezt kívánja?
Nem válaszolt, csak határozott léptekkel haladt, és
elkezdett bemosakodni.
– Hallotta egyáltalán, mit kérdeztem? – feldúltan
érintettem meg a karját. Rám emelte a tekintetét.
– Nem tehetek mást – sütötte le a szemét, és bement a
műtőbe. Az üvegfalon keresztül láttam, ahogy váltanak
pár szót Aidennel. Gatti átvette Aiden helyét, ő pedig
elindult kifelé. Értetlenül ingattam a fejem. Letépte
magáról a műtősruhát, de egy szót sem szólt. Késlekedés
nélkül indult Rossi szobája felé.
– Mi a jó fene folyik itt? – ordítottam utána, mialatt
igyekeztem lépést tartani vele. Nem felelt, rezzenéstelen
arccal lépett be Rossi kórtermébe. Hallgatózni szerettem
volna, de az egyik izompacsirta kilépett a folyosóra, és
beállt közvetlenül az ajtó elé. Nagyot nyeltem, mert
valami azt súgta, Aiden nagy bajban van.
Megálltam a szemben lévő falnál, és nem tágítottam.
Lehunyt szemmel próbáltam lehiggadni. Reszketett az
egész testem. Kitárult az ajtó, én pedig elrugaszkodtam.
– Gyere velem! – adta ki a szigorú utasítást, és rohant a
szobája felé. Beérve fogott egy táskát, és néhány orvosi
eszközt dobált bele.
– Te mit csinálsz? – fontam karba a kezem.
– Ne kérdezz, inkább segíts! – utasított, és az asztalhoz
lépett, egy fecnire felírt valamit. – Menj, és hozz nekem
ezekből – nyomta a kezembe.
Végigfutottam a listát, és nagyon nem tetszett a dolog.
– Ezek nagyon drága holmik. Mire készülsz? – rémültem
meg.
 – Megtennéd, hogy most az egyszer nem kérdezel
semmit, csak teszed, amire kérlek? – Nem nézett a
szemembe.
– Nem! Nem tenném meg – feldúltan hadartam. –
Vadabbnál vadabb filmek pörögnek a fejemben, mit
követhettél el. Hogy mivel érte el nálad, hogy úgy ugrálsz
neki, mint egy pincsikutya. Kérlek! Megőrülök a
tudatlanságtól. Segíteni akarok!
A szívem a torkomban dobogott.
– Nem keveredhetsz ebbe bele – hajolt közelebb. –
Kérlek! Ha segíteni akarsz, szedd össze ezeket. Siess!
– Van egy olyan érzésem, hogy már nyakig benne
vagyok – csattantam fel. – Jó, ha te nem felelsz a
kérdéseimre, Mauro Rossi minden bizonnyal készségesen
fog – indultam a kijárat felé.
Elém futott, és az utamat állta. A tenyere az ajtó lapján
feküdt. Elszántan néztem a szemébe.
– Képes volnál…
– Érted? Bármire. Te nem ezt tennéd az én helyemben?
– eltántoríthatatlan voltam.
– Oké, de várnod kell a válaszokra. Később mindent
elmondok – hunyta le a szemét megadóan, majd
fájdalmasan megrándult az arcizma.
– Legyen bármi is, együtt sikerül kimásznunk ebből, de
nem lehetnek egymás előtt titkaink – siklott a tenyerem
az arcára. – Ez az ember veszélyes, csak akkor lehetünk
erősebbek, ha egymásba kapaszkodunk, ha őszinték
leszünk egymással. Bíznod kell bennem!
 – Tudom, de borzasztóan féltelek – nyögte ki.
– Ahogy én is téged – nyomtam egy csókot a szájára.
– Rendben van. Szükségem lehet rád. Velem jöhetsz, de
először hozd ide nekem ezeket – nyomta a cetlit a
kezembe. – És Aria, ha lehet, ne kommentáld, amit látni
fogsz. Később minden kérdésedre válaszolok. – Hangosan
fújta ki a levegőt. Amit látni fogok? Jézus Máriám, mi a fene
folyik itt?
Az orvosi szobában kapkodva szedtem össze a holmikat,
amikor a folyosón összefutottam Carinával.
– Ha keresnek, el kellett mennem. Sietek vissza. Hívj, ha
nagy gáz van. Gattinak szólj, kérlek, hogy dr. Cross-szal
mentem. Érteni fogja. – A történtek után legalábbis erre a
következtetésre jutottam.
– Baj van? – pillantott végig rajtam.
– Nincs. Remélem, hogy nincs – lélegeztem mélyeket.
Aidennel az autójánál találkoztunk, majd füstölő
gumikkal indultunk útnak. Az arcát néztem, de ő
különösen figyelt arra, hogy ne pillantson rám. Már
éppen meg akartam szólalni, mikor belevágott.
– A támadásod estéjén, mielőtt elindultam hazafelé, két
benga az utamat állta a liftnél, és terelt ellentmondást
nem tűrően Rossi szobája felé, aki azt akarta, hogy
dolgozzam neki… legyek a maffia orvosa.
– Hogy mije? – rökönyödtem meg.
– Az orvosuk, de elutasítottam – túrt fájdalmasan a
hajába. – Ostoba voltam, mert tudnom kellett volna, hogy
nem fogad el nemleges választ.
 Hosszan hunyta le a szemét, és a kíntól megfeszült az
állkapcsa. Hirtelen tisztulni kezdett a kép.
– Az a szemétláda küldte rám a verőlegényeit, hogy
téged sarokba szorítson – állt össze a kép. Hevesen
kapkodtam levegőért. A múltbéli események hatása alá
kerültem. A telefonjáért nyúltam a műszerfalon, és
minden értelmet nyert. Ott volt az a bizonyos videóüzenet.
– A videófelvétel. Neked csinálta – kaptam a szám elé a
kezem. – Velem zsarol téged – fújtattam. A mellkasom
mardosta a fájdalom.
– Vigyáznom kellett volna rád! – ostorozta magát. – Nem
vettem komolyan a fenyegetését, és te fizettél meg érte.
– Nem a te hibád! – ráztam a fejemet. – Jól tetted, hogy
nem engedtél. Egyébként is, már jól vagyok.
– De én nem – fordította el a fejét. – Olyan érzés a mai
napig, mintha a saját kezemmel ütöttelek volna meg –
suttogta alig hallhatóan.
– Aiden – öntötték el a könnyek a szemem. – Te most
miattam… – csuklott el a hangom.
– Megértem, ha undorodsz tőlem – sóhajtott. –
Behódoltam nekik, olyan vagyok, mint egy bábu, akit úgy
rángatnak, ahogy csak akarnak. A rohadt életbe! –
csapkodta a kormányt.
Te atyaúristen! Próbáltam feldolgozni a hallottakat.
– Mit mondott, mi lesz, ha nem teszed? – Nem tudtam,
valóban akarom-e hallani a választ. Rám nézett, de nem
felelt, a tekintetében ott volt minden. – Aiden… én ezt nem
akarom. Nem akarom, hogy miattam ezt csináld! Hallod?
 Pánikba estem. Édes jó istenem!
– Nem tehetem. Mindennél fontosabb vagy nekem. Azt
hiszed, nem rágódom ezen minden egyes nap, megoldás
után kutatva? Azt hiszed, nem tudom, hogy az lenne
neked a legjobb, ha felülnék az első Amerikába tartó
gépre, azt sugallva, hogy nem jelentesz nekem semmit? De
rettegek! Félek, hogy ez sem lenne elég. Már csak
kedvtelésből is bosszút állna rajtad, és nem is tudok élni
nélküled. Önző vagyok. Szeretlek. Inkább lemondok a
lelkemről, de rólad nem.
Az útra kaptam a tekintetem, majd vissza rá. Ez felért
egy szerelmi vallomással.
– Veled megyek – vágtam rá gondolkodás nélkül.
– Hová? – nézett rám csodálkozva.
– Amerikába – jelentettem ki elszántan. Gúnyos
kacagásban tört ki.
– Egy idő után meggyűlölnél. Soha nem kockáztatnék
ekkorát.
– Ha te önostorozásba kezdtél amiatt, hogy megvertek,
akkor szerinted én most mit érzek, hogy téged engem
felhasználva kényszerítenek ebbe bele? – potyogtak a
könnyeim.
– Szeretlek, Aria – fogta meg a kezem, de nem tudott
olyat mondani, ami enyhíthetett volna a keserűségemen.
Végigpörögtek bennem az események.
– És Gatti? Ő is tudja? Ő is benne van? – raktam a
helyére a puzzle darabjait.
– Rossi jelentős havi honoráriummal támogatja a
kórházat, ha szemet hunynak az esetleges eltűnéseim
felett. Ezzel nem tudok versenyre kelni, de nem is tudom
okolni érte. A munka piszkos részét végül is nekem kell
elvégeznem.
– És hol a határ? – rettentem meg. Hosszan nézett
engem. Elérzékenyülve nyögte ki:
– Ha rólad van szó, akkor nincs határ.
Nem kaptam levegőt. Úgy éreztem, megfulladok.
Összeugrott a gyomrom, hányingerem lett. Ez több volt,
mint amennyit el tudtam viselni. A szerelemben tényleg
nincs határ. Vagy mégis? A határvonalat mindig lehet
látni? Volt egy olyan borzalmas érzésem, hogy ő már rég
átlépte azt, én pedig éppen készülök megtenni.
Meg se kérdeztem, hová tartunk. Nagyokat nyeltem,
mert bele sem gondoltam, hányszor tehette már meg ezt
az utat. Leparkolt, kikapta a felszerelést, és elindult a
kissé romos épület felé. Egy szó nélkül követtem.
Elámultam, mikor beléptünk, mert amilyen ócska volt
kívülről, belül olyan modern.
– Velem van – jelentette ki, ahogy két jól megtermett
fegyveres elénk állt.
Otthonosan mozogva haladt előre, én pedig
bizonytalanul körülkémlelve lépkedtem a nyomában. Egy
hátsó helyiségbe vezetett, ahol a szám is tátva maradt. Egy
kisebb, még a kórházinál is felszereltebb műtő fogadott.
Kikerekedett szemmel bámészkodtam. Amennyire
megijesztett, amit ott láttam, annyira le is nyűgözött.
Aiden hangja térített magamhoz.
 – Segítened kell! Két sérültünk van. Az egyik
könnyebben, a másik súlyosabban. Lásd el őt – bökött az
egyikre –, én foglalkozom ezzel. Ha végeztél, segíts!
Tétovázás nélkül láttam el a megkéselt férfit. Ha ez a
könnyebben sérült, milyen lehet a másik? – kaptam a fejem
az elmerülten tevékenykedő Aiden irányába. Kis híján
elsírtam magam, mert sokszor elképzelni sem tudtam,
hová szívódott fel a kórházból, és most minden napvilágra
jutott. Mikor befejeztem, mellé léptem.
– Elég súlyos – ráncolta a homlokát. – Két szúrást kapott.
Mire ideértünk, majdnem elvérzett – tájékoztatott.
– Vérre lenne szüksége – ellenőriztem a beteg értékeit.
– Már hozzák – felelte.
– Micsoda? Ezeknek vérkészletük is van? – visítottam fel.
Jelentőségteljesen pillantott rám. Ez rosszabb, mint
gondoltam. Ezek előtt tényleg nincsenek lehetetlenek.
Bármit megszereznek, amit csak akarnak. Még Aident is.
Mikor elvégeztük, amiért jöttünk, fáradtan dőlt hátra
az autóban, mielőtt beindította.
– Hát, kicsim, ez a „mellékállásom” – de éreztem, hogy
nem dicsekvésnek szánja.
– Hogy bírod ezt egyedül? – könnyek mardosták a
szemem.
– A látszat ellenére nem túl sűrűn riasztanak, de mikor
igen, a helyzet sosem egyszerű.
Visszafelé úton egyikünk sem szólalt meg, de kiszállás
előtt megfogtam a sebességváltón nyugvó kezét. Az
arcáról leolvastam, hogy a hallgatásom neki maga a
pokol. A legrosszabbra gondol.
– Szeretlek – suttogtam az arcát fürkészve.
– Még úgy is, hogy tudod, a maffiának dolgozom?
– Nem önként teszed.
Összekulcsoltam az ujjainkat.
– A pokolba is követnélek – nyeltem egy nagyot. Gombóc
volt a torkomban.
– Már megtetted – sóhajtott reményvesztetten. Közelebb
hajoltam, és finoman, érzékien ízlelgettem az ajkát.
Vigaszt kerestem és vigaszt akartam nyújtani. Erősnek
kellett lennem, mert itt a puszta vigasztalás már kevés
volt, Aidennek segítségre volt szüksége. Tettekre. Jelen
pillanatban azonban nem tehettem érte többet. Ismertem
őt, tudtam, milyen sokat jelent számára a testi érintés;
akkor egy ölelés minden vigasztaló szónál többet mondott
számára. Egymáshoz simulva becézgettük egymást.
Bíztam Aiden erős túlélőképességében,
leleményességében és abban, hogy együtt
felülemelkedhetünk minden szenvedésen.
 Aiden

Maffiadoktor

„Általában oka van annak, ha vonalat húzunk.

Védekezés, biztonságkeresés, tisztán látás. Ha úgy
döntesz, hogy átléped a vonalat, azt a saját
felelősségedre teszed. De akkor miért van az, hogy
minél láthatóbb a vonal, annál nagyobb a kísértés,
hogy átlépjük? Nem tehetünk róla. Ha egy vonalat
látunk, át akarjuk lépni.”
(G RACE KLINIKA C. FILM)

Az élet térdre kényszerített. Nem hagyott nyugodni a

gondolat, csapdában vergődtem. Útvesztővé változott az
addig biztonsággal járt terep, de hinni akartam, hogy a
kezdeti félelmeim nyomában új útszakaszok és kijáratok
kezdik majd el kínálni magukat. Olyanok, amelyek addig
teljesen érdektelenek voltak. Nyitott szemmel kellett
járnom. Mindig áldásnak tartottam a gyors
felfogóképességem, találékonyságom, itt volt az ideje, hogy
kamatoztassam is ezen erényeimet. Első lépésként, hogy
szembeszálljak az ellenséggel, ismernem kell azt. Nem
tudtam biztosan, de a jelek és a megérzéseim arra
utaltak, hogy Mauro Rossihoz egyéb szálak is fűznek, mint
pusztán az, hogy megmentettem az életét. Nem mertem
nyíltan utánanyomozni, veszélyes lett volna. Nem voltak
illúzióim. Tisztában voltam vele, hogy a távolból is
figyelnek.
Kétségbe ejtett, hogy Aria is ismeri a sötét titkaimat.
Képtelen voltam leolvasni az arcáról, hogy csak
lelkiismeret-furdalása, bűntudata van, vagy valóban
ennyire szeret. Esetleg mindkettő. A lényegen nem
változtatott. Görcsösen kapaszkodtam belé. A lehetőségét
is elvetettem, hogy el kelljen őt engednem.
Mauro viszont igyekezett megnyerni magának. Szerette
volna megtörni a belső ellenállásom. Be akart állítani a
katonái sorába. Két hét sem telt el, és egy gyönyörű
sportautó parkolt le a házunk előtt. Mauro egyik embere
száll ki belőle, és felcsengetett, hogy menjek le. Irigykedve
pillantottam a járgányra. Pont ilyen volt álmaim autója.
Gondoltam, Mauro fel akar vágni előttem, mivel tudta,
mennyire odavagyok a sebességért. Meglepődtem, mikor a
kétajtós szekrény átadta a slusszkulcsot és a forgalmit,
ami a nevemre szólt. Mauro taktikázott. Nem erőszakhoz
folyamodott, más módszert választott, hogy meggyőzzön.
Be akarta bizonyítani nekem, hogy ebben a világban
nincsenek elérhetetlen dolgok. Bármit megkaphatok,
amit csak akarok.
Az autó felé sandítva meglódult a szívverésem. A vér
száguldott az ereimben. Az enyém! – visszhangzott a
fejemben. Majd kiugrottam a bőrömből. Abban a
pillanatban, bár éreztem, hogy csapda, elfogadtam a
kulcsokat, és egy percre eljátszottam a gondolattal, mi
lenne, ha… De az utolsó percben megszólalt bennem egy
kis vészcsengő. Megacéloztam az erőmet. Figyelmeztettem
magam, hogy ebbe a kelepcébe nem sétálhatok be.
– Mondja meg Maurónak, hogy a lelkem nem eladó! –
visszaadtam az autó kulcsait és a forgalmit. –
Kényszeríthet, zsarolhat, de sosem fogok önként
behódolni – majd hátat fordítottam, és otthagytam. Igazán
pocsék, ugyanakkor felemelő érzés volt. Életemben talán
először voltam büszke magamra.
Mauro azonban nem adta fel. Próbált fogást találni
rajtam. Kitalálni, mire is vágyom a legjobban. Fontos volt
számára, hogy motiválva érezzem magam.
Így az egyik sürgős riasztás alkalmával, mikor kiértem a
bázisukra, nem az előre beharangozott sérült férfi
fogadott, hanem ízléses, csábos fehérneműbe bújtatott
fiatal lányok. A lábam gyökeret vert a látványtól. A csajok
gyűrűjébe szorultam, akik nem teketóriáztak, rám
vetették magukat, és vetkőztetni kezdtek. A lábam elé
térdelő szőke látványa térített magamhoz. A
nadrágommal babrált, és nekem beugrott a kép, ahogy
előző nap Aria nézett rám ugyanebből a pozícióból. A
szeme tele volt szerelemmel, odaadással. Nem szúrhattam
el! Elléptem a csajtól, és fejvesztve menekültem az
autómig.
Hónapokkal ezelőtt mit nem adtam volna egy ilyen
lehetőségért… csajok, orgiák, luxus. Mára azonban minden
megváltozott. Az egyetlen és igazi értékem Aria. Őt nem
veszíthettem el. Nem okozhattam csalódást. Nem
válhattam azzá az emberré, aki elől oly elszántan
menekültem.
Rossi aránylag higgadtan reagált a visszautasításokra,
nem csinált botrányt, de két napra rá, mikor vonakodtam
engedelmeskedni egy utasításnak, egy nagy fekete autó
várt a munkahelyem előtt, mint azokban a régi maffiózós
filmekben. Mauro és emberei ültek a kocsiban. Intettek,
hogy szálljak be. Nem volt sok választásom.
Egy élő videófelvételen néztem végig, ahogy az egyik
gorillájuk éppen a szabadnapos Ariát követte a
bevásárlóközpontban. Fenyegetőztem, szitkozódtam, de
tehetetlen voltam. Nem lehettem mellette a nap
huszonnégy órájában, hogy megvédjem. Azt hittem,
belebolondulok abba a pár percbe. Féltem, hogy mit
tesznek vele. Tudtam, hogy ez nyílt fenyegetés, ezért jobb
ötletem nem lévén, igyekeztem lecsillapodni.
Ekkor Mauro a vállamra tette a kezét, és
vérfagyasztóan mézesmázos hangon, barátságot színlelve
azt mondta:
– Drága barátom, én majd segítek neked, és teszek róla,
hogy megszeresd ezt a munkát is. Szükségünk van rád!
Ha nem akarod, hogy az életed olyanná váljon, mint egy
horrorfilm, azt teszed majd, amit tenned kell. Hős leszel.
Te leszel a mi megmentőnk – hízelgett.
Hánynom kellett. Felfordult a gyomrom. Még sem
tudtam, hogy szabadulhatnék meg a maffiától. Elég volt
rájuk gondolnom, és máris pezsgő adrenalin száguldott
bennem. Mindenhová elért a kezük. Rohadjanak meg!
Hogy éljem az életem, hogy szeressem a nőt, aki a végzetem,
hogy is élhetném le vele az életem, ha kényszerítve vagyok?
Mi van, ha nem tréfáltak, ha bántani akarják? Feljelenteni
sem lehetett őket, hiszen egyelőre nem csináltak semmi
bizonyíthatót. Kiröhögnének a rendőrségen, ha
meghallanák, hogy még egy kocsit is ajándékoztak nekem.
Látszólag kinyalják a fenekem, én meg attól reszketek, hogy
kinyírnak. Nem tudtam kivel beszélni erről, mert annyira
képtelenségnek tűnt ez az egész történet. Nem is hitte
volna el nekem senki. Nem lázadhattam. Elkeserített a
tudat, hogy Aria is belekeveredett miattam. Méltatlannak
éreztem magam hozzá, amiért ilyen könnyen
megalázkodtam.
De ettől még nem adtam fel. Lázasan agyaltam tovább.
Hittem, hogy van kiút. Az egyik éjszaka, mialatt
álmatlanul forgolódtam, eszembe jutott annak az
ügynöknek a neve, aki annak idején kimenekített engem
és az anyámat Amerikába. Collins. Ő minden bizonnyal
hisz majd nekem. Nagyon reméltem, hogy sok kérdésemre
magyarázatot is adhat. Kutatni kezdtem utána, de
minden hiábavalónak bizonyult. Felszívódott. Mintha
elnyelte volna a föld. Később kiderült, hogy nyugdíjba
vonult, és elköltözött, ám a célegyenesben már nem volt,
aki megállítson. Tovább kutakodtam, hiszen lenniük
kellett olyan embereknek, akik tudták, hol találom. Így,
bár időbe telt, de személyesen kereshettem fel őt az
otthonában. Nem mertem telefonálni, féltem, hogy esetleg
lehallgatnak. Izgatottan vártam, hogy találkozhassak
azzal az emberrel, akinek az életem köszönhetem, és aki
nagy valószínűséggel utoljára látta az anyámat élve.
Idegesen toporogtam az ajtajában, hiszen ez az ember
annak ellenére, hogy nem emlékeztem rá, megmentette a
családomat, és én végre most megismerhetem.
Az első kopogást követően feltárult az ajtó, és egy
sportos, fiatalos kinézetű, de idősödő férfi állt előttem.
Nem ilyennek képzeltem.
– Jó napot! Nem tudom, hogy jó helyen járok-e, de én
Robert Collinst keresem – emeltem le a napszemüvegem. –
Az én nevem Aiden Cross.
Ahogy meghallotta a nevem, sóbálvánnyá változott. Az
arca megmerevedett.
– Hogy kicsoda? – emelkedett meg a szemöldöke.
– Aiden Cross – ismételtem el újra, és nyújtottam a
kezem, hogy rendesen bemutatkozzam.
– Ez a név nekem nem mond semmit – vonta meg a
vállát, de egyértelmű volt számomra, hogy hazudik. – Nem
veszek semmit – és már csukta volna rám az ajtót.
– Maga Robert Collins? – támasztottam a tenyerem az
ajtaja lapjára. Pánikba estem. Ő volt az egyetlen
reményem. Az egyetlen, akihez fordulhattam.
– Nézze, fiatalember, nekem se időm, se energiám az
ilyen játékokhoz. Dolgom van. Viszontlátásra – csapta be
az orrom előtt az ajtót. Döbbenten pislogtam magam elé.
Lehet, hogy eltévesztettem a házszámot? Tévedtem? Nem
értem – ellenőriztem az adatokat. Nem. Jó helyen járok.
Újra kopogtam.
– Collins ügynök, tudom, hogy emlékszik rám. Én vagyok
az a kisfiú, akit évekkel ezelőtt átmenekített egy
tanúvédelmi program keretében Amerikába. Emilio Rossi
vagyok – dörömböltem, és a hangom is megemeltem.
Feltépte az ajtót, majd dühösen nézett rám.
– És ezt ennél hangosabban nem tudná kikiabálni? Fél
Róma még nem hallotta. Teljesen megőrült? – szidott meg.
– Itt nem beszélhetünk. Még ennyi év után sem
biztonságos. Várjon meg a közeli parkban. Egy negyedóra,
és maga után megyek – majd újra bevágódott az ajtó. Nem
értettem semmit. Hiszen az apám halott. Mitől kellene
tartanom? Elvarrták a szálakat. Vagy mégsem?
Elbizonytalanodtam, és a parkba igyekeztem. Leültem egy
padra, és tovább merengtem. Vissza az eltitkolt múltba.
Vajon mire derül még fény? Mit titkoltak még el előlem?
Mitől tarthat Collins? Hogy értette azt, hogy nem
biztonságos? Az anyám tuti megölne, ha tudná, mibe
keveredtem, és még mibe fogok… Kusza gondolatok
kavarogtak a fejemben.
Hamarosan megérkezett Collins is, akitől a válaszokat
reméltem. Baseballsapkát viselt, felhúzott kapucnival,
ruganyos léptekkel sétált el előttem. Nem ült le mellém,
hanem óvatos jelzést adott, hogy kövessem. Nem nézett ez
egy kicsit sok kémfilmet? Értetlenül pillantottam körbe.
Felálltam, és már én is állandóan magam mögé sandítva
követtem. Tiszta röhej! Az egyik közeli kápolnába sietett,
én pedig tisztes távolból a nyomába eredtem. Már csak az
üldözés és egy akciódús hajsza hiányzik. A kápolnába
léptem, és körbepásztáztam a tekintetemmel. A sorok
üresek voltak, csak egy ember ült ott összekulcsolt
kezekkel: Collins. Odamentem hozzá, és leültem mellé.
– Mi a jó büdös francot keres maga Olaszországban? –
szitkozódott. És mindezt egy templomban.
– Csss. Ez egy szent hely. Maga talán nem hívő, hogy itt
káromkodik? – ripakodtam rá. Szúrós tekintetével szinte
ledöfött.
– Teljesen elment az esze? Mi az ördögöt keres maga itt?
Hangosan fújtam ki a levegőt.
– Ez a hazám. Itt születtem. Itt a helyem –
méltatlankodtam.
– Azt tanácsolom magának, üljön fel az első gépre, és
húzzon vissza mielőbb San Franciscóba.
– Addig nem, amíg nem kapok válaszokat – kötöttem az
ebet a karóhoz.
Újra rám nézett, de szinte megrémültem a tekintetétől.
– Válaszokat? Miféle válaszokat? – mordult rám.
– Ki vagyok én? – tettem fel a legfőbb kérdést.
– Maga Aiden Cross amerikai állampolgár. Megkapta a
választ. Most már hazamehet.
– Miért viselkedik velem ilyen ellenségesen? Mit nem
mond el? – hajoltam közelebb.
– Egyet tudnia kell: magának a legbiztonságosabb hely
innen minél messzebb. Ha élni szeretne, akkor szedi a
sátorfáját, és hazamegy.
Na, azt már nem!
 – Csak egy dolgot mondjon meg nekem. Van valami
közöm Mauro Rossihoz? Van köztünk családi kötelék?
Erre a kérdésre választ kellett kapnom. Nem hagyott
nyugodni a gondolat. Olyan arcot vágott, hogy azt hittem,
le fog esni a padról.
– Maga találkozott Mauro Rossival? Magasságos
teremtőm! Az isten szerelmére kérem magát, hogy tűnjön
el, amilyen gyorsan csak tud – rémülten kapkodta a fejét,
mintha keresne valakit.
– Nem. Addig nem, amíg nem mondja el nekem a
miérteket – emeltem fel a hangom. Visszhangként
csapódtak a falakról a szavaim. – Nézze – fordultam felé
suttogva. – Egy római kórházban dolgoztam, amikor
súlyos sérülésekkel beszállították. Megmentettem az
életét, ő pedig hálából megverette a barátnőmet, és
kényszerített, hogy neki dolgozzam. Most a maffia doktora
vagyok. Ki kell szállnom valahogy. Segítsen!
– Menjen haza! – ismételgette.
– És mi lesz a barátnőmmel, Ariával, vagy azokkal,
akiket hátrahagyok? – szűrtem ki a fogaim közt.
– Gondolt volna erre, mielőtt átlépte az országhatárt.
Mióta tartózkodik itt? – szegezte nekem a kérdést.
– Közel egy éve. És nehogy megint azt mondja, hogy
menjek haza. Árulja el, ki ez az ember!
– Ez az ember a maga unokatestvére. Enrico Rossi
nővérének a fia. Sok ellenséggel küzd. Újabban a
legkedveltebb hobbija, hogy elszántan keresi az
elveszettnek hitt unokafivérét, a kis Emiliót.
 – Miért? Mit akar tőlem? – hőköltem hátra.
– Eltakarítani az útból az utolsó embert, aki
megdöntheti az uralmát. Hibát hibára halmoz, éppen
ezért nem mindenki ismeri el őt a maffia vezéreként. Jobb
híján megtűrik, de túl sokan keresik magát. Vannak, akik
azért, mert az elveszettnek hitt örökösben látják a nagy
lehetőséget, hogy megdöntsék Rossi önkényuralmát, de
vannak, akik szívesen felmarkolnák a vérdíjat, amit az
unokatestvére a fejére tűzött ki. Senkiben sem bízhat.
– Vérdíjat? Az én fejemre?
– Ostobaság volt Olaszországba jönnie. Itt maga soha
nem élhet békében. Még Aiden Crossként sem. Hogy van
az édesanyja? – lágyult el a hangja. – Nagyon erős nő.
– Remekül. Kikészült, mikor megtudta, hogy
Olaszországba jövök.
– Megértem. Hallgatnia kellett volna rá.
– Hogy győzhetem le? – tettem fel a legfontosabb
kérdést, ami foglalkoztatott.
– Mauro Rossit? Sehogy. Kevés maga ahhoz – mért végig
lekicsinylően.
– Ne becsüljön engem alá. Enrico Rossi vére folyik az
ereimben – húztam ki magam.
– Erre én a maga helyében nem lennék olyan büszke –
közölte megvetéssel a hangjában.
– Nem is azért mondtam. Ne játszadozzunk egymással.
Mondja meg nekem, maga mit tenne a helyemben!
– Kimennék a reptérre, és kámforrá válnék – csapott
hátba.
 – Ne szórakozzon velem! – mordultam fel. – Nem
hinném, hogy maga ilyen gyáva ember lenne.
– Hős akar lenni? Mert maximum a hősi halott címre
pályázhat jó eséllyel. Én egy életen át azon küzdöttem,
hogy felszámoljam Rossi szervezetét, de minden
igyekezetem teljes kudarcba fulladt.
– Az nem olyan biztos. Hiszen engem kimentett, és az
anyámat is – felejtettem rajta a szemem.
– De hiába volt, ha maga most önként sétál be a
barlangjukba céltáblával a nyakában.
– Nem kívánok meghalni. Túl kell járnom Rossi eszén –
elmélkedtem. – Segítsen nekem, és ha minden jól megy,
akkor lezárhatja élete fő művét.
– Ha nem, akkor pedig végignézhetem, ahogy magát
leeresztik az anyja mellé egy koporsóban. Persze, ha
meglesz a holtteste. Nem látja a helyzet súlyát.
– Higgye el, az anyám igyekezett elrémíteni, a
legvadabb verziókat hallottam – forgattam a szemem.
– Ezek nem verziók, édes fiam, amit a nénikéje átélt, az
a véres valóság. Az édesanyja pedig halott – dorgált meg.
– Nem így értettem, maga is tudja. Nézze, Collins, csak
magára számíthatok. Tudnom kell, ha eljön az idő,
mellettem áll-e. Segít-e nekem beteljesíteni a sorsomat?
– Az anyja tud az ambícióiról, hogy pályázik a mártír
címre, hogy megkísérli legyőzni a gonoszt?
– Nem, és ennek így is kell maradnia. Senki nem tudhat
róla.
– És a barátnője? Ő tudja, ki maga valójában?
 – Nem. Ismeri a történetem teljes egészében, tud
Rossiról és a zsarolásról, de a valódi nevemet nem is sejti.
– Hát akkor, Aiden, maradjon is így. Minél kevesebben
tudják, magának annál biztonságosabb. Ezek szerint
ketten maradtunk a világ ellen.
– Ez azt jelenti, hogy számíthatok magára? – fényt
láttam az alagút végén. Egy halvány reménysugarat.
– Fél életem ennek az ügynek áldoztam. Ideje, hogy
pontot tegyek a végére – bólogatott beleegyezően.
Megnyugtatott a tudat, hogy már nem egyedül vívom ezt a
csatát.
Az élet azonban nem állt meg. A dolgok minden fronton
felforrósodtak. Időközben el is felejtkeztem, mennyi
rosszakaró vesz körül bennünket. A legközelebbi orvosi
értekezleten előkerült az egyik legfőbb ellenségem:
Batista.
– Azt hiszem, mindent megbeszéltünk; van még
valakinek bármi hozzáfűznivalója? – kérdezte a klinika
igazgatója.
– Nekem lenne – állt fel szót kérve Batista. – Nem
tartanám fel magukat sokáig. Rövid leszek és lényegre
törő. Szeretném jelezni, hogy a jelen lévő dr. Cross súlyos
vétséget követett el – bökött felém –, ugyanis – igazította
meg magabiztosan a ruházatát – bizonyítani tudom, hogy
viszonyt folytat a rezidensével, Aria Bianchival – dobott
pár kompromittáló, nem a klinika területén készült
fényképet az asztal közepére.
– Most megfogtam magát, Adam – pillantott rám
önelégülten.
– Aiden – vágtam sértődött arcot. – Megtanulhatta volna
a keresztnevem, ha már ilyen mélyrehatóan nyomoz
utánam – fúrtam a tekintetem az övébe. Bravó! Ügyes, el
kell ismernem.
Az elszántsága, hogy keresztbe tegyen nekem,
elismerésre méltó volt. Felvont szemöldökkel pillantottam
végig a felvételeken. A legtöbb Aria lakásán készült,
félreérthetetlen helyzetben. Sértődötten téptem ki a
mellettem ülő kezéből a fotókat. Nem akartam, hogy
mások legeltessék Arián a szemüket.
– Így követelem dr. Gattitól mint az érintett osztály
vezetőjétől, hogy azonnal hozza meg a szükséges
intézkedéseket ez ügyben – zárta le a vádbeszédet.
Mély csönd telepedett a helyiségre, majd Gatti anélkül,
hogy rám nézett volna, megszólalt.
– Magának aztán rengeteg szabadideje lehet, dr.
Batista! Irigylem – dörzsölte a halántékát. – Azonban
tájékoztatnom kell, hogy aki most alaposan mellényúlt, és
aki itt súlyos vétséget követett el, az maga. Megsértette két
dolgozónk magánszféráját, magánéleti jogait. Továbbá
felvilágosítom magát – bár semmi köze hozzá –, hogy dr.
Bianchi szakfelügyeletét már jó ideje nem dr. Cross végzi,
hanem jómagam.
Elégedetten dőltem hátra a székemben, egyenesen a
pofájába vigyorogtam. De megérte ma felkelni. Ezt a pofára
esést nem hagytam volna ki semmi pénzért.
– Csak blöfföl – vádolta meg a kis mitugrász.
 – Ha nem hiszi el, nézze csak meg dr. Bianchi orvosi
kórlapjait, mindegyiken az én jóváhagyó aláírásom
szerepel, nem dr. Crossé. Ezenkívül nem tudok olyan
esetről, hogy az érintettek megszegték volna a kórház
házirendjét. A kapcsolatukat diszkréten kezelik.
Mindazonáltal nem tudom mire vélni, hogy vájkál az
osztályomon dolgozó orvosok magánéletében. Remélem,
ezt szankcionálják majd – pillantott az igazgató felé.
– Nem tűröm, hogy zaklassák az alkalmazottakat.
Éppen elég nehéz a helyzetünk enélkül is – fúrta az
igazgató a tekintetét a vádlóméba. – Dr. Cross sokat tesz a
kórházunkért – sejtettem, hogy Rossi nagylelkű
adományaira is célzott, nem csak a véres verejtékkel
végzett munkámra. – A munkájára eddig még panasz sem
érkezett, szemben a magáéval – igencsak dühösnek
látszott. – Mások magánéletéhez semmi köze. Törődjön a
saját részlegével! A saját maga portáján bizony volna mit
sepregetni – kelt ki magából.
– Ezt nem veszem be. Magának erre nincs ideje – fordult
Gattihoz. – Bebizonyítom, hogy hazudik – szikrákat szórt a
tekintete, és szinte ugrált az indulattól. Éppen azon
voltam, hogy kirúgom a lábát, amikor Gatti felcsattant.
– Az, hogy ÉN hogyan osztom be az időmet, csak rám
tartozik – ő is igencsak a plafonon volt tőle. – Semmi köze
hozzá! De ha már itt tartunk, követelem, hogy ez ne
maradjon büntetlen. A rezidensemet intim helyzetben
fotózta le. Ez számára minden bizonnyal megalázó.
– Aki itt bűnöket követ el, azok maguk ketten – járatta
köztünk az ujját Batista. – Furcsa dolgok történnek a
házuk táján újabban. Titkolóznak vagy rejtegetnek
valamit, de én rá fogok jönni, mi az.
A lélegzetem is elállt, mert lelki szemeim előtt láttam,
ahogy egyszer kihasználva az óvatlanságom, rájön: a
maffia kezére játszottam a klinikát. Na, az hír lenne.
– Elég ebből – csapott az asztallapra az igazgató. – Nem
szégyelli magát? – fordult a fölényeskedő alakhoz. –
Leselkedik, és még kérkedik is vele? Aztán meg
fenyegetőzik? Kezdek hitelt adni az osztályán terjedő
pletykáknak. Ha megtudom, hogy az érintett doktornő
vagy dr. Cross magánéletébe még egyszer belemászik,
akkor el kell hogy bocsássam magát. Persze, ha dr.
Bianchi panaszt emel maga ellen zaklatásért, ez a
folyamat felgyorsulhat. Örülhet, ha dr. Cross nem tesz
most azonnal panaszt.
És még csak meg sem kellett szólalnom. Batista tekintete
mindent elárult, ahogy rám nézett. Szereztem egy újabb
veszélyes ellenséget. Ordított róla, hogy revansot fog
venni. Nem fog leállni. Ezért a vereségért megtorlásra
számíthatok. Oh, hogy miért nem őt pécézte ki Rossi,
lelkiismeret-furdalás nélkül látná el a feladatát. Ezek után
még nehezebb lesz a kettős élet. A nyakamban lohol majd
egy bosszúszomjas fenevad.
Viszont élveztem a pillanatot, mikor mindezt
megosztottam Ariával. A konyhaasztalon felejtettem a
rólunk készült pikáns felvételeket. Térült, fordult, majd
mikor rápillantott, megtorpant.
 – Hát ezek? – emelte fel és nézte végig őket. Azon az
estén készültek, mikor abban a kis bőrszerelésben
illegette magát.
– Ajándék – közöltem teljes nyugalommal. – Emlékek;
majd kitesszük valamelyik falra – kezdtem el
körülkémlelni. Kerestem a képek helyét.
– Neked teljesen elment az eszed? Mikor és hogyan
készítetted ezeket? – lebegtette mérgesen a képembe.
– Nem én voltam. Hiszen láthatod, én is rajta vagyok a
képeken. Batistától kaptuk ajándékba. Kedves tőle. Nem
gondolod?
A kikerekedett szemei láttán nevetésben törtem ki.
– Az értekezleten adta ma körbe – kezdtem bele a
magyarázatba. – Eldicsekedett vele, hogy nemcsak jó
orvos, de remek magánnyomozó is, nem utolsósorban
profi fényképész. Ez itt a kedvencem – emeltem ki a többi
közül, ahol éppen állva elélvez.
– Ez rohadtul nem vicces! Nyomorult kisebbrendűségi
komplexusokkal küzdő kis pöcs! – remegett a keze az
idegességtől. – És hányan látták ezeket? – rémült meg.
Hosszan fújtam ki a levegőt.
– Közelről nem sokan, gyorsan begyűjtöttem a
hódításom bizonyítékait – kuncogtam.
– Hódításod, mi? Nem vagy te egy kicsit öntelt? – vonta
fel a szemöldökét. Szélesen vigyorogtam. Felkaptam a
konyhapultról egy almát, és dobálgattam a levegőben.
– Mi ebből a tanulság? – lazán a falnak dőltem, és
beleharaptam.
 – Az, hogy holnap bemegyek, és beverem a képét annak
a kukkolónak. Ez zaklatás. Panaszt fogok tenni ellene.
Nem fogom engedni neki, hogy belemásszon a
magánszférámba.
– Nem erre gondoltam, de pártolom az ötleted. Nézd! –
léptem a hatalmas ablakhoz. – Felszereltem egy sötétítő
fóliát – húztam ki magam büszkén.
Ámultan vizsgálgatta az alig látszódó különbséget.
Elkaptam a derekát, és magamhoz rántottam.
– Az én barátnőm orgazmusában csak én
gyönyörködhetek. Senkivel nem vagyok hajlandó
osztozkodni az élményben – simítottam el a nyakából a
fekete fürtjeit, és csókolgatni kezdtem. Éreztem, hogy
kirázza a hideg.
– Miért van az, hogy ha veled vagyok, még arról is el
tudok feledkezni, hogy a klinika összes vezető orvosa az
én gyönyörben fürdőző testemet bámulta?
– Hazudós – harapdáltam a bőrét. – Most is erről
beszélsz – emeltem az ölembe, majd a hatalmas
üvegfelülethez vittem, és nekinyomtam. – De ígérem, nem
sokáig. Hamarosan egyetlen tiszta gondolatod sem lesz –
tapadtam az ajkaira.
Ami kettőnket illeti, minden olyan tökéletes volt. Jól
kiegészítettük egymást. Ő imádott gondoskodni rólam, én
pedig imádtam, ha rólam gondoskodik. Gátlások nélkül
oldódtunk fel egymás társaságában. A kötöttségeket eddig
nem kedvelő ember lévén nem hittem, hogy bejön majd
nekem ez az együttélésesdi. Kizárólag Aria biztonsága
érdekében döntöttem úgy, hogy ideköltözöm. Minden
percben óvni akartam őt. Nem engedhettem meg, hogy
lankadjon a figyelmem, de arra álmomban sem
gondoltam, hogy ezt élvezni is fogom.
Az első hetek mámorosak voltak. Rengeteg volt benne a
szex és az izgatottság. Minden kapcsolat történés,
valahonnan valahová tart; de hogy mit hoz ki belőlünk az
együttélés? Jót vagy rosszat? Ezt nem láthattuk előre. Egy
biztos, minden kapcsolat változik, és benne változunk mi
is. Minden az összecsiszolódásról szólt, fel kellett
ismernünk az együttélés csapdáit.
Kellemesen meglepődtem, mikor egyik nap arra értem
haza, hogy a lakás egyik sarka be van rendezve külön
nekem.
– Ahogy nekem is kell egy hely, ahol kedvemre
olvasgathatom a női magazinokat, könyveket,
lakkozhatom a körmöm, úgy neked is jár egy pindurka
birodalom – rendezte el a holmijaim. Tetszett a
hozzáállása. Azt az érzést sugallta, hogy nem telepedik
rám. És valóban nem változtatta gyóntatószékké az
otthonunkat. Hagyta, hogy kifújjam magam, és
rendezzem a gondolataimat. Nem várta el, hogy
mindenről beszámolót tartsak neki, amivel elérte, hogy
magamtól akarjak beszélni a dolgaimról.
Nem is annyira tőle féltem, mint inkább saját magamtól.
A mámor időszakában tartottam tőle, Aria nem olyannak
lát, mint amilyen valójában vagyok. Az együttélés azért
gerjesztett bennem gyomorremegést, mert féltem, hogy
kiderül, mégsem olyan vagyok, mint amilyennek a
fantáziájában lát, és mikor erre rádöbben, kiábrándul és
meggyűlöl. Az együttéléssel nagyon sok minden
megváltozik egy kapcsolatban. A hétköznapok szürkesége,
a napi gondok is felszínre kerülnek, és állandó
lakótársakká változhatunk, de ugyanakkor hittem, ha
nem veszítem el a humorérzékem, és nem hagyom, hogy a
problémák uralják a napjainkat, minden rendben lesz.
Bevált. Bár lehet, a szerelemtől nekem is hályog volt a
szememen. Ha így is volt, akkor sem akartam tisztán látni.
Időnként túlságosan is beleéltem magam ebbe a
meghitt, nyugodt életbe, szinte el is feledkeztem Rossiról,
csak tettem a dolgom. Mentettem az embereket hol a
klinika falain belül, hol kívül. A kettős élet folyamatosan
lefoglalt és megosztott, de még tudtam tartani az
egyensúlyt. Csak egyre nehezebb lett egy pallón
egyensúlyozva mozdulatlannak maradni. Éreztem, hogy
ezt nem művelhetem a végtelenségig. Történni fog majd
egyszer valami…
Az egyik nap a kórházban éppen a pihenőidőmet
töltöttem, amikor jött a telefon. Újabb hívás Rossi
emberétől. Már a hócipőm tele volt tőle. Az agyvérzés
kerülgetett, mert egy cseppnyi nyugtom sem volt már.
Fáradt voltam és kimerült. Mégis gondolkodás nélkül
ugrottam az autómba, és hajtottam a helyszínre, ahol egy
pasi hevert a vizsgálóasztalon őrült kínok között. Köszönés
nélkül léptem mellé.
– Ne ficánkoljon! – utasítottam.
 – Ki maga, hogy magyaráz? – mérgelődött.
– Ne hisztizzen már, az isten áldja meg! Nem is mély a
seb – fintorogtam.
– Ki maga? Remélem, nem valami sarlatán. Köröznek,
de Rossi azt mondta, maga segíteni fog – be sem állt a
szája.
– Nincsenek kérdések. Maradjon nyugton! – nyomtam
vissza, és ellenőriztem rajta egy-két dolgot.
– Ne pattogjon, mert ha végzett, megjárhatja –
fenyegetőzött hála helyett, de már ehhez is hozzászoktam.
– Elárulom magának, ha rajtam múlna, beljebb
nyomnám magába a kést – préseltem ki a fogaim közt. –
Rossi miatt vagyok itt, nem maga miatt. Jobb, ha felkészül,
mert ez most piszkosul fog fájni – de mielőtt
felkészülhetett volna rá, már ki is rántottam a kést az
egyik kezemmel, és szorítottam el a vérzést a másikkal.
Hangosan üvöltve szitkozódott. – Most összevarrom, kap
egy tetanuszt, és kész – sebesen járt a kezem. Fogyott az
időm. A telefonom közben folyamatosan csörgött. Gond
lehetett a kórházban is, mert amit lehetett, azt Aria
ilyenkor mindig elsimította. Képtelen voltam
kettészakadni. Csak remélni tudtam, megoldódik
nélkülem is.
– Most mennem kell! – végeztem el az utolsó simításokat.
Loholtam az autómig, majd a gázra taposva hajtottam a
klinika felé. Nagy baj lehet! A francba! Őrült sebességgel
száguldottam a célom felé. A parkolóba füstölgő gumikkal
csúsztam be, és már rohantam is az épület felé.
 Carina az ajtóban toporgott.
– Aria azt mondta, itt várjam magát. Hatéves gyerek,
lőtt sebbel – kísért a műtőbe. – Aria nekivágott egyedül,
nem várhattak tovább, sok vért vesztett – tájékoztatott
közben.
Segített bemosakodni, majd berontottam.
– Hol a pokolban voltál? – nézett rám Aria.
– Ne is kérdezd! – fújtam magam elé. – Hogy állunk? –
térképeztem fel a helyzetet.
– Rosszul – rázta a fejét.
– Több helyre lesz szükségem – toltam odébb az
asszisztenst. – Szikét – vágtam bele habozás nélkül,
mialatt Aria elhadarta a fiú állapotát.
– Ki lő le egy hatéves gyereket? – ráztam a fejem.
– Ne is akard tudni – pillantott a szemembe. Hosszan
néztük egymást, és az a kellemetlen érzésem támadt, hogy
Rossiéknak közük van hozzá.
– Megvan a golyó – emeltem ki és pottyantottam a
tálcára, de abban a pillanatban minden sípolni kezdett.
– Tachycardiás – vizsgálta a kijelzőt Aria. –
Folyamatosan romlanak az értékei – tájékoztatott.
– Adjatok neki lidokaint! – utasítottam. – A rohadt
életbe! Nem látom, honnan vérzik.
– Összeomlott a keringése – kapta rám a tekintetét.
– A francba! – igyekeztem elállítani a vérzést, de az
egyik artériája súlyosan sérült. – Menjen a szívás! Engedd
fel a szorítást – utasítottam Ariát. – Már látom – próbáltam
higgadt maradni. – Nem sikerül izolálnom a szivárgást.
 – Zuhan a vérnyomása. Fibrillál – jött az újabb
információ.
– Defibrillátort – ordítottam.
– Kezdem a szívmasszázst – cselekedett Aria is.
– Töltés 100-ra. Hátra – ütöttem ki.
– Még mindig fibrillál – közölte Aria.
– Töltés 200-ra. Hátra – ütöttem ki újra, de semmi nem
történt. – Újra – ordítottam, de hiába, mert a fiú nem
reagált. Nem adtam fel. – Újra – közöltem elszántan, de
Aria már rázta a fejét.
– Nem – nyekeregte. – Aiden, hagyd abba! Meghalt.
– Nem! – üvöltöttem. – Újra – de továbbra sem volt
változás.
Mikor már mindenki ellépett a gyerektől, én még
mindig ott álltam a kezemben a defibrillátorral,
kétségbeesetten. A fiú arcát néztem, és képtelen voltam
felfogni. Beállt nála a biológiai halál, a szervezet
működése leállt. De valóban csak ennyi lenne? Mi,
orvosok hiába élünk mindennap a halál árnyékában, az
értelmetlen halál ránk is mindig sokkolóan hat. Az
orvosin azt tanította az egyik professzorom: a halált idővel
könnyebb lesz elviselni. Megszokom majd, de ez a pillanat
számomra még nem érkezett el. Még mindig számoltam,
akiket nem menthettem meg, és mindegyik arc bevésődött
az elmém legmélyére. Az orvosok egyik legnehezebb
leckéje: sorrendet felállítani. Megtenni mindent, életet és
végtagot menteni, de hogy hogyan kategorizáljunk, arról
nem szól a fáma. Minden eset más és más. Nem könnyű
lecke, és mindig marad egy kérdés: mi a tét? Mit
nyerhetünk, vagy mit veszíthetünk? A nap végére
próbálunk nem a ház ellen fogadni. Én ma veszítettem. És
a rossz döntésemért egy gyerek fizetett az életével.
Ez az én hibám! Itt kellett volna lennem. Ez a gyerek
miattam halt meg! Gyilkos vagyok! Nem lett volna szabad
távol maradnom. Levegőt sem kaptam az
önmarcangolástól.
 Aria

Balsorsjárvány

„Tudod, az, mikor kitartasz valaki mellett tűzön-

vízen át, és megadnál neki mindent, mindegy, hogy
az milyen áldozatokkal jár, az a szerelem! És ha
szeretsz valakit, akkor nem állsz le soha. Akkor se,
ha hülyének néznek vagy neveznek, akkor se, akkor
pláne nem!”

Felfoghatatlan volt, ami történt. Mindenki sóbálvánnyá

dermedt hosszú percekre a műtőben. Én Aiden reakcióit
figyeltem, mert tartottam tőle, hogy kiborul.
A letaglózottságból az elszabadult indulataira ocsúdtam
fel. Láttam Aiden sápadt arcán, hogy nagy gáz lesz.
Feldúltan ejtette a földre az eszközöket a kezéből. Hosszan
hunytam le a szemem, átéreztem a fájdalmát és a
veszteségét. Tudtam, hogy magát okolja a történtekért.
Pedig mi a legjobb tudásunk szerint mindent megtettünk.
A fiú, ha itt lett volna is, meghal.
Aiden levegőért kapkodott, mielőtt őrjöngve borogatta
és rúgta fel a közelében lévő tárgyakat. Kirohant a
műtőből, majd zihálva tépte le a maszkját, mint aki
fuldoklik. Utána siettem, de eltűnt a szemem elől a
férfivécében. A szívem a torkomban dobogott. Hosszan
bámultam az ajtót, ami elválasztott tőle.
Istenem, hogy segíthetnék most neki? Sebészként tudjuk,
hogy a műtéteknek mindig magas kockázatuk van, de
nem számít, milyen magas a tét, előbb vagy utóbb csak az
ösztöneinkre hallgatunk. A hozzátartozóktól is túl sokat
kérünk – pillantottam a kijárat irányába, ahol, tudtam,
ott ácsorog a kisfiú édesanyja. A műtétek alatt
történhetnek előre nem látható komplikációk, mégis arra
kérjük a betegeinket, hogy vakon bízzanak meg bennünk.
De az ironikus az, hogy a sebészek nehezen bíznak meg
bárkiben is, mert az első naptól arra sarkallnak
bennünket, hogy senkiben ne bízzunk, csak
önmagunkban. Mert a műtőben csak a saját ösztöneinkre
hagyatkozhatunk. Ha meghoztunk egy döntést, onnan
már nincs visszaút. Bármilyen következménye lesz is,
együtt kell élnünk vele. Egyetlen ember volt, aki nálam
ezek felett állt: Aiden Cross. Benne ugyanis jobban bíztam,
mint bárkiben ezen a világon, akár a műtőről, akár a
magánéletről volt szó. Remek ösztönei voltak, és hatalmas
szíve. Ez esetben sem hibázott. Csak ő nem tudja.
Megsemmisült.
Nem tudtam, mitévő legyek. Idegesen toporogtam az
ajtóban. Menjek, vagy ne menjek? Megyek! – löktem be az
ajtót. A képtől, ami fogadott, gyökeret vert a lábam. Az
egyik kagylóba kapaszkodva támaszkodott, és
öklendezett. Teljesen kikészült. Mély levegőt vettem,
mielőtt közelebb merészkedtem volna. Mögé léptem.
Lágyan megérintettem. Megrándult, de nem nézett rám.
Csendben a hátát simogattam. Megfeszültek az izmai a
tenyerem alatt.
– Menj ki! – parancsolt rám.
Ha akartam volna, se tudtam volna megmozdulni.
Elképzelhetetlennek tartottam, hogy ilyen állapotban
egyedül hagyjam.
– Hagyj magamra, kérlek! – szipogta. – Nem akarom,
hogy így láss engem!
Éreztem, hogy minden ízében remeg.
– Szeretlek – suttogtam, és finoman cirógattam.
– Én öltem meg! Én tehetek róla! – emelte rám
kétségbeesett tekintetét. A szeméből kihunyt az a fény,
ami nekem erőt adott.
– Ez nem igaz! Te csak a munkádat végzed –
vigasztaltam.
– Ez a fiú csak hatéves volt. Nincs mentségem arra, hogy
nem voltam itt, hogy megmentsem az életét. Azokkal az
emberekkel voltam elfoglalva, akik megölték, akiknek az
irháját én mentem meg nap mint nap Rossi parancsára –
döntötte reményvesztetten a falnak a fejét.
Szívfacsaró látvány volt. Orvosként sem forgathatjuk
vissza az időt, nem tehetjük jóvá a hibáinkat, és ritkán
bocsátunk meg magunknak értük. Ez a mesterséggel jár.
De emberként mindig jobban akarjuk csinálni, jobbak
akarunk lenni. Jóvátenni a rosszat akkor is, ha
lehetetlennek tűnik.
– Nem menthettük volna meg, te is tudod. Ha itt vagy,
sem sikerült volna. Szétrepedt az artériája. Ezt nem
láthattuk előre.
– De ha itt vagyok, és nem csak beesek a műtőbe, talán
észrevettem volna.
– Talán? Ugyan már. Nálad jobb sebészt nem ismerek.
Nem vetted volna észre, mert nem volt ráutaló jel –
nyomatékosítottam a szavaim. – Nem te tehetsz róla –
hangsúlyoztam ki.
Összeszorított szemmel a fejét rázta.
– Össze kell szedned magad! Nem láthatnak így téged –
markoltam a vállába.
– Nem győzhetem le őket. Nem is tudom, mit képzeltem –
temette az arcát a tenyerébe.
– Nézz rám! Nézz a szemembe, Aiden! – ráztam meg. –
Nálad erősebb embert nem ismerek. Gyere! – húztam föl
és kísértem a mosdóhoz. Amíg megmosakodott, elöntött az
indulat.
– Véget vetünk ennek egyszer s mindenkorra. De most
az első és legfontosabb a hidegvér. Ki kell tisztulnia a
fejednek és a lelkednek.
– Lehetetlent kérsz tőlem – pillantott a saját
tükörképére.
– Gyere velem! – ragadtam meg a kezét, és húztam
magam után a legközelebbi szertárba, ahol magunkra
zártam az ajtót.
– Mire készülsz? – rökönyödött meg, mikor észrevette,
ahogy elkezdem magam megfosztani a ruháimtól.
– Emlékszel még az első napra, mikor itt kezdtél? Volt a
kettesben az az idős néni – toltam le a nadrágom.
– Mi köze van ennek ehhez? – kerekedtek ki a szemei.
– Összekaptunk a kezelésén. Akkor láttam a szemedben
először – támaszkodtam meg a falnál.
– Mit?
– Hogy megdugnál. Hogy kíméletlenül megdugnál –
haraptam az ajkamba. Láttam a szemében, hogy az
emlékre elsötétül a tekintete. – Hiányzik az a pillantás –
bontottam ki a blúzomon pár gombot. Félreérthetetlenül
kínáltam fel magam.
– Eddig folyamatosan elutasítottál. Azt hangoztattad: itt
tilos – rázta összezavarodottan a fejét.
– Akkor élj a nagy lehetőséggel. Vissza nem térő alkalom
– hergeltem tovább. – Vagy már nem akarsz a falhoz
csapni? – kihívóan néztem rá. Két lépéssel előttem
termett, megragadott, és felnyomott a falra. Tudta, hogy
mit akarok, és én is tudtam, hogy ő mit akar, így kezdtem
kigyűrni az ingét, majd heves csókolózásunk közepette
levenni róla. Ő sem tétlenkedett, azonnal letépte a
blúzom, majd kikapcsolta a melltartómat. A melleimet
kezelésbe vette, bőröm minden centiméterét puszikkal
árasztotta el. Kezeivel masszírozott, ajkamat pedig fojtott
nyögések hagyták el.
– Ez most nem rólam, hanem rólad szól. Mutasd meg
nekem, mennyire kívántál, kívánsz. – Kicsatoltam az övét,
és letoltam a nadrágját a bokszerével együtt. Szinte
minden egyes cselekedetemet morgások és nyögések
követték, így teljesen biztos voltam magamban, hogy jól
csinálom a dolgom. Felemelt, és azonnal mélyen belém
döfött. Durván nyomta a hüvelyembe magát újra és újra.
Fájt a behatolása. Nem álltam még teljesen készen.
Minden egyes mozdulatára felszisszentem. Ujjai durván
markolták a combomat, és csak kegyetlenül ostromolt.
Próbáltam minél kevesebbet moccanni, hátha úgy
csökkenthetem a fájdalmat. Iszonyatosan megrémített,
soha ilyen torz arcot még nem láttam, kíméletlen volt,
eszeveszetten szorította a csípőmet és lökte az ágyékomat.
Összeszorított szemmel és szájjal tűrtem és próbáltam
átadni magam neki. Az ötödik lökése után végre enyhült a
fájdalom, és beindított a durvasága. Lüktetve vágytam
még több és több gyönyörre. Szenvedélyes, érzéki
mozdulatokkal lökött, én pedig csak élveztem, hogy úgy
lelte kedvét bennem, ahogy csak akarta. Minden
mozdulata elé emeltem a csípőm. A vállamba harapva
nyomta el a hangos üvöltését.
– Ez elképesztő volt! – támasztotta meg a könyökét a
fejem mellett a falon.
Fölém hajolt, és olyan gyengéden csókolt meg, hogy
teljesen elaléltam, összerándultam. Hanyagul járt
bennem, én pedig a fenekébe martam, és mélyen
magamba húztam, rászorultam, tekergettem magam
rajta, amitől én is elélveztem.
– Ne haragudj! – csókolgatta a fülem tövét. Az ilyen
gyengéd megnyilvánulásaitól teljesen kész lettem. A
hajába túrtam, hátrarántottam a fejét, és faltam az
ajkait. Őrült módon estünk újra egymásnak. Az íze a
számban, lehelete a bőrömön mindig függővé tett. Az
eksztázist követően a nyakamba zihálta:
– A pulzusom az egekben. Azt hiszem, most már én is
kezelésre szorulok.
– Ez volt a kezelés – kuncogtam. – Jobban vagy? –
fürkésztem az arcát.
– Sokkal. Jobb gyógymódot nem is alkalmazhattál volna.
A szeme homályos volt még a kéjtől.
– De van egy kis gond – fúrta az arcát a hajamba.
Lágyan puszilgatott.
– Mi? – sóhajtoztam.
– Nem védekeztünk – suttogta. – Mondtam már, hogy
keressünk egy másik módszert. Utálom, hogy várnom kell
rád.
– Amiatt ne aggódj! Megoldom – kacsintottam rá. –
Szeretlek, Aiden, és gyűlölöm Rossit, hogy ilyen állapotba
kerültél miatta.
– Sajnálom, ahogy azt is, hogy fájdalmat okoztam neked
– tekintett kettőnk közé.
– Azzal sokkal nagyobbat, ahogy a mosdónál rám néztél.
Ez komoly dolog, Aiden! Nem hagyhatod el magad! Érted?
Szükségem van rád! Én melletted állok. Belém mindig
kapaszkodhatsz! A dühöt nemcsak úgy lehet kezelni, hogy
lenyeled vagy kiüvöltöd magadból. Van még egy módja:
egyszerűen elengeded. Igazán csak akkor fog végleg
elmúlni, és így tudsz továbblépni.
Habár úgy tűnt, Aiden rendben lesz, rettenetesen
aggódtam érte. A nap további részében rajta járt az
eszem. Az igazság az, hogy szerettem őt.
Csillapíthatatlanul szerettem… Az első pillanattól fogva,
ahogy megláttam. A helyzetünk ellen nem lehet mit tenni,
így csupán ölelni akartam őt, a vigasza akartam lenni
örökké. A támasza ma, holnap és egész életemben. Amikor
egy szerelem ilyen erős, ott nincs helyes vagy helytelen. A
szerelem egész életedre szól.
A folyosón céltalanul lődörögtem, és nem voltam képes
másra gondolni, csak rá. Rá és arra az időszakra, amikor
még nem volt része az életemnek. Teljesen kifordított
önmagamból. Megváltozott tőle az életem.
– Mondd csak, Carina, boldogulsz egyedül? –
pillantottam körbe. Minden egészen elcsendesedett.
– Persze. Valami baj van? – aggodalmaskodott.
– Nem, nincs, csak lenne egy kis dolgom a harmadikon.
Ha történne valami, csipogj. Nálam lesz – emeltem ki a
zsebemből a készüléket, majd sebesen indultam meg a lift
irányába. Orvosolnom kellett a szertárban védekezés
nélkül történteket. Kihasználtam a szabad perceket, és
felmentem a nőgyógyászatra Agneséhez, a
nőgyógyászomhoz.
A szobája ajtaja nyitva volt, ott ült.
– Bejöhetek? – mértem fel a terepet.
– Persze, gyere csak! – invitált beljebb, mialatt kitöltött
néhány kórlapot. – Gond van? – fürkésző tekintettel
nézett rám.
– Kellene egy esemény utáni tabletta – nyögtem ki.
– Neked? – csodálkozott el, nőgyógyászomként tudta,
hogy hogyan védekezem.
Hazudhattam volna, de csak bólintottam.
– Gyere, megvizsgállak – állt fel, és intett a vizsgáló felé.
– Nem szükséges. Nincs erre időm, vissza kell mennem
dolgozni. Én csak tablettáért jöttem – ráztam a fejem. –
Történt egy kis baleset – kicsit szégyelltem magam még
előtte is.
– Nem adom ki, amíg nem ellenőriztem, minden
rendben veled. Rég jártál nálam. Gyere! – erősködött.
– Kérlek, tényleg muszáj ezt pont most? – rimánkodó
tekintettel néztem rá.
– Igen! Feltétlenül – fonta karba a kezeit.
– Oké – adtam meg magam, és siettem, hogy essünk túl a
vizsgálaton.
– Megcsinálom a rákszűrést is, ha már méltóztattál
megjelenni nálam – megrovó pillantására a szememet
forgattam.
– Akartam jönni, csak mindig volt valami – védekeztem.
– Egyébként is kellene valami kevésbé macerás
fogamzásgátlási módszer. Ez elég körülményes. Én a
spirálra gondoltam – vetettem fel, ha már itt voltam.
– Rendben. Megvizsgállak, és ha a citológia eredménye
is rendben, megbeszéljük.
Széttárt lábakkal vártam, hogy végezzen. Gyűlöltem ezt
az egészet. Nagyon nem volt most ehhez kedvem.
– Friss szexuális együttlét nyomait látom, Aria –
pillantott rám dorgálóan. – Elég heves aktus lehetett. Nem
érzékeny?
 – Nem, és nem is szoktunk ilyet csinálni –
mentegetőztem. – Soha. Ez csak véletlen volt.
– Pont az ilyen szenvedélyességet nézem ki a te Cross
dokidból – kuncogott. – Mondd, Aria, ugye te még a tőlem
kapott pesszáriumot használod?
– Igen – sóhajtottam.
– Aha, testre szabott, ha jól emlékszem – és elkezdett
megultrahangozni. Nem értettem, miért van erre szükség,
mi ez a nagy körülményeskedés egy nyamvadt tabletta
miatt. Kezdtem bánni, hogy hozzá fordultam.
– Igen, miért? – nyögtem fel.
– Nem volt jelentős testsúlycsökkenés vagy -gyarapodás
az utóbbi időben? – faggatózott tovább.
– Nem – bámultam meredten a plafont.
– Sajnálom, Aria, de nem adhatom ki neked a
tablettákat – jelentette ki, az arckifejezése is megváltozott.
Tudtam, hogy valami gubanc van.
– Micsoda? Miért? – a hangomban több volt a pánik,
mint szerettem volna.
– Mert te már terhes vagy – tolta az arcomba a monitort.
Ha nem a saját szememmel látom, el sem hiszem.
– Az nem lehet – ugrottam meg. – Ne hülyéskedj velem,
kérlek!
– Ez nem vicc, Aria. Ez az elsődleges vizsgálataim
alapján egy négyhetes magzat.
– Hogy történhetett ez? – estem kétségbe.
– Mindig védekeztetek? Sosem voltak kivételek? –
emelkedett meg gyanakodva a szemöldöke.
 – Nem vagyok ostoba. Persze hogy nem. Látod, hogy
most is azonnal idejöttem. Én nem lehetek terhes – ráztam
a fejem. – Ez valami tévedés. Ellenőrizd még egyszer! –
egyre szaporábban kapkodtam levegő után.
– Sajnálom, de ebben nincs tévedés. Ha a pesszáriumod
tökéletesen fekszik, csak az lehet, hogy sérült – merengett.
– Ez nem lehet – hajtogattam. Teljesen sokkot kaptam. –
Kizárt dolog.
– Te is tudtad, hogy ez nem hormonális jellegű
védekezési forma, csak mechanikus gátat szab, az pedig
bármikor elmozdulhat, elvékonyodhat, kilyukadhat.
Tanácstalan arcomat látván hozzátette:
– Ha hazaértél, ellenőrizd az esetleges sérülést, tartsd
fény felé, vagy töltsd meg vízzel.
– Az a tényen már nem változtat – könnybe lábadt a
szemem. – Mennyi időm van még? – kaptam felé a
tekintetem.
– Mire?
– Az abortuszra.
Olyan lett, mint aki karót nyelt. Döbbenten nézett rám.
– Te is jól tudod, hogy a 12. hétig a terhesség
megszakítható. Az első magzati szívhang már a hatodik
héttől érzékelhető. Ha meg szeretnéd szakítani, minél
előbb csináljuk, annál jobb – sóhajtott. – A helyedben
megbeszélném ezt Aidennel.
– Van neki nélkülem is elég baja – bámultam a padlót.
– Ez egy nagyon nehéz döntés, elvégre egy emberi
életről beszélünk – siklott a tekintete a hasamra.
 – Ne kezdd ezt a pszichológiai maszlagot – váltam
ingerültté, és elhatározásra is jutottam. Nem
teketóriázhattam. Nem engedhettem, hogy meginogjak. –
Szeretném, ha minél előbb előjegyeznél abortuszra.
Sürgős! Nem akarok ezen rágódni, túl akarok lenni rajta,
amilyen gyorsan csak lehet.
Hatalmas gombóc lett a torkomban. Nyelni is képtelen
voltam. Agnese egy pohár vizet nyújtott felém.
– Ne kapkodd ezt el! – nézte, ahogy kiiszom a folyadékot.
– Elkapkodni? Terhes vagyok, és ezen nincs mit
szépíteni – borultam ki. A legközelebbi székre rogytam, és
sírva fakadtam.
– Gyere vissza egy hét múlva, és ha akkor is így
gondolod, akkor belevágunk – szorította meg együttérzőn
a vállam. – Meg kell várni az időt, amíg a dolgok maguktól
rendeződnek – vigasztalt, de tudtam, a mi gondjaink nem
fognak csak úgy elpárologni. Mauro Rossi nem az a fajta,
akinek megesik majd rajtunk a szíve. Erről Aiden nem
tudhat, sejtenie sem szabad. Ha eddig kilátástalannak
hittem a helyzetünket, akkor most végleg elvesztettem
minden reményem.
Visszamentem dolgozni, de a nap további részében
olyan voltam, mint egy zombi. Képtelen voltam észszerűen
gondolkodni. A sírás és a hisztéria határára sodródtam. A
műszakom végén azonnal olajra léptem. Eddig mindig
elköszöntem Aidentől, de most nem éreztem elég erősnek
magam ahhoz, hogy a szemébe nézzek. Hazahajtottam, és
szabadjára engedtem a fojtogató érzéseket. A haragot, az
elkeseredettséget és a sajnálatot, amit önmagam iránt
éreztem. Miután alaposan kibőgtem magam, dühösen
caplattam a fürdőbe. Magyarázatot akartam kapni.
Előkerestem a pesszáriumomat. Reszkető kezekkel
engedtem tele vízzel, és nyomogattam. Több helyen is
spriccelt belőle a víz. Gyanakodva ellenőriztem újra és
újra. Összeroppanva csúsztam le a padlóra. Ez nem létezik.
Ez nem lehet. Ez a pesszárium a legjobb minőségű anyagból
készült. Lehet, hogy a lukak nem véletlenül keletkeztek?
Aiden szántszándékkal ejtett volna teherbe? Tönkretette a
pesszáriumomat, csak hogy megvétózza a védekezést? De
miért? Mi oka lenne erre? A döbbenettől a könnyeim is
elapadtak. Válaszokat kerestem.
Még órákkal később is a fürdőszoba padlóját bámultam,
és nem voltam képes feldolgozni ezt az árulást. Ekkora
pofont még nem kaptam az élettől. Az összeroppanásom
következő fázisa az Aidennel való kapcsolatom elsiratása
volt. Ha a feltételezésem igaz, akármennyire is kerestem
számára a mentségeket, nem találtam egyet sem, amit el
tudtam volna fogadni. Ezek után már semmi nem lesz
ugyanaz. Nincs rosszabb, mint mikor hosszú belső harcot
követően sérülékennyé válva teljesen megnyílsz valaki
előtt, de ő viszonzás helyett esküszegőként elárul.
Hallgatnom kellett volna az első megérzésemre vele
kapcsolatban. Észre kellett volna vennem, hogy Aidennel
futóhomokra építkezem.
Az ajtó csapódására eszméltem.
– Hahó, kicsim! Itthon vagy? – a hangjától újra
patakokban folyt a könnyem. Elképzeltem, hogy ha nincs
ez az egész, akkor most repülnék a karjaiba. – Aria? –
hallottam, ahogy végigjárja a lakást. Az ajtóhoz léptem, és
belülről bezártam, leroskadtam a földre. Erre még nem
állok készen. Képtelen vagyok ezt végigcsinálni.
Megmozdult a kilincs. – Aria? Itt vagy? Aria? Ne hozd rám
a frászt, légy szíves! – hallottam a hangján, hogy tényleg
megrémült.
– Mindjárt jövök – szedtem össze magam. Mélyeket
lélegeztem. Megmosakodtam, rendbe szedtem magam,
majd kiléptem a fürdőszoba biztonságából. Mikor
megpillantott, elém sietett.
– Jól vagy? Olyan sápadt vagy – a hajam hátrasimítva
fogta közre az arcom. Az ujjai a tarkómon nyugodtak.
Elgyengültem. Minden harag elhagyta a testem, amilyen
szemekkel nézett rám.
– Te sírtál? – hőkölt hátra. – Bántottak? – nyelt egy
nagyot, a szeme elsötétült. Megráztam a fejem, de
megszólalni képtelen voltam. Hosszan lehunytam a
szemem, kapaszkodtam az árulása okozta haragba, így
hátráltam tőle.
– Mi történt, Aria? – értetlenül méregetett.
– Terhes vagyok – préseltem ki az ajkaim közt. Lázasan
figyeltem az arcát, de a szemében csak őszinte
meglepődést láttam. Ugyanazt a döbbenetet, ami az
enyémben is megjelenhetett a rendelőben.
Összezavarodtam. Vagy remek színész, vagy… vagy még
sincs hozzá semmi köze. Ez lenne az élet legrosszabb tréfája.
 – Nem mondasz semmit? – sürgettem.
Tátogva kereste a szavakat, majd hangosan fújta ki a
levegőt.
– Ezzel most alaposan megleptél – vakarta meg a
tarkóját.
– Feltételezem, elképzelésed sincs, ez hogyan
történhetett – fontam karba a kezeim, a hangom kissé
cinikusra sikeredett.
– Elképzelésem éppen van – somolygott. – De ugye nem
ma estél teherbe? – csinált viccet az egészből.
– Ne bagatellizáld el! Ez most véresen komoly! –
förmedtem rá.
– Én mondtam neked, hogy ez nem a legmegfelelőbb
fogamzásgátlási mód – hárított.
– Nem lenne azzal semmi gond – feszült meg az
állkapcsom.
– Akkor elfelejtettük? – találgatott.
– Nem. Ennek egészen más oka van – fújtattam. – Lukas
volt – világosítottam fel. Árulkodó jeleket kerestem, de az
arcizma sem rándult. Jól játssza a szerepét – állapítottam
meg, és ez csak tovább fokozta a kétségbeesésem.
– Oh. Akkor így már érthető – sziszegett. – Nem vetted
észre?
– Nem! – csattantam fel. – Ugyanis arra gyanakszom,
valaki szándékosan szúrta ki – néztem rá
jelentőségteljesen.
– Rám ne nézz! – bökött a saját mellkasára. – Azt sem
tudtam, hol tárolod. Különben is, miért tettem volna ilyet?
– tárta szét a kezét. Logikusan végiggondolva, igaza volt.
Fel s alá járkáltam a lakásban, és zaklatottan kerestem a
válaszokat.
– Nem lehet, hogy egyszerűen csak kilyukadt magától? –
agyalt ő is.
Nem válaszoltam, gyökeret vert a lábam. Szerettem
volna hinni neki. Minden porcikám erre vágyott.
Elmerengtem rajta, hogy valóban időnként ellenőriznem
kellett volna, sőt ha jól belegondolok, vissza is kellett volna
már mennem ellenőrzésre. Régóta nem volt senkim, ezért
nem is használtam. Nem feltételeztem, hogy baj lehet vele.
Ez is, mint a legtöbb fizikai védekezési forma, rejt
magában kockázatot. A nőgyógyászom figyelmeztetett is,
kevésbé hatásosan védenek a teherbe eséstől, mint a
férfióvszerek. Tulajdonképpen én tehettem mindenről.
– Ne azon edd magad, miként történt, hanem inkább
azon gondolkodjunk, hogyan tovább – fordult el tőlem, és
a homlokát dörzsölte.
– Hogyan tovább? Hiszen terhes vagyok – borultam ki.
– Ez azért nem a világvége – lépett mellém.
– Tényleg? És mégis, most mihez kezdjek? – Annyira
kilátástalannak láttam az egészet.
– Együtt felneveljük – egy vállrándítással és széles
vigyorral az arcán jelentette ki. Nem hittem a fülemnek és
a szememnek. Ennek elment az esze.
– Te tényleg nem akadtál ki ezen? – fagytam le.
– Miért, ha kiakadok, őrjöngök és hibáztatlak, hogy
hallgathattál volna rám, akkor most jobb lenne? Ez már
megtörtént. Tény – pillantott a hasam irányába. – Ott
növekszik. Ha belegondolok, milyeneket szeretkeztünk,
nem is csodálkozom.
– Te azt hiszed, megtartom? – ámultam el. Érzékelhető
volt, hogy ezzel most jobban sokkoltam, mint a terhesség
tényével.
– Ugye nem lennél képes… – de nem fejezte be a
mondatot.
– Ez most nem a legmegfelelőbb időpont az életünkben
egy gyerek vállalására – védekeztem.
– Sosem lesz olyan, hogy megfelelő időpont. A sors
valamiért így akarta. Nem tudom elhinni, hogy neked
egyáltalán eszedbe jutott, hogy… – de csak a fejét rázta. –
Ő az én gyerekem is. Jogom van beleszólni – háborodott
fel.
– Nem hiszem el, hogy ezt mondod nekem. Én azt hittem,
pártolni fogod a döntésem.
Még csak rezidens vagyok. Ott vannak a vizsgák, a
munka… és ne feledkezzünk meg a maffiáról se – kattogtak
a gondolataim.
– Pártolni? Mit? Azt, hogy meg akarod ölni? – hördült fel.
– Ne fogalmazz ilyen drasztikusan – kaptam fel a vizet.
Tényleg jobb ötlet lett volna, ha nem avatom be. Elvetetem,
és kész.
– Ez mindkettőnknek egy óriási lehetőség – lobbizott a
gyerek mellett.
– Lehetőség? Nem! – ordítottam pánikba esve. – Kizárt,
hogy megtartsuk!
 – Nekem is van szavam. Ketten vagyunk.
Gondolkodhatnánk együtt? – igyekezett puhítani.
Elhallgattam, és csak a fejem ráztam.
– A dolog működhetne anélkül is, hogy tönkretenné a
karriered. Én is itt vagyok. Számíthatsz rám!
– Nem akarok gyereket – üvöltöttem hisztérikusan.
– Már benned van – tárta szét a kezét. Csapdában
éreztem magam.
– Nem hiszem el, hogy te az életéért kampányolsz. Azt
hittem, egyet fogsz velem érteni.
– Hány hetes? – fonta magabiztosan karba a kezét.
– Az nem számít – vágtam rá idegesen.
– De nagyon is számít – folytatta a vitát.
– Oké, jól van. Alig várom, hogy elkezdd, mikor kezdődik
az élet…
– Van már keze?
– Nem hiszem el, hogy képes vagy erre – sírtam el
magam. – Fejezd be! Én még nem készültem fel. A
gyerekek megérdemlik, hogy a szüleik akarják őket –
szónokoltam.
– Én akarom őt – bólogatott hevesen.
– De én nem! És egyébként sincs még szívhangja, csak
négyhetes – avattam be.
– Akkor se kezeld úgy, mintha nem egy életről volna szó.
Lehet, hogy még nincs szívhangja, de lesz. Nem fér a
fejembe, hogy te tényleg komolyan gondoltad, hogy
elveteted. Aria, én itt vagyok, és nem is indulok sehová. A
földön nincs olyan, akit jobban szeretnék nálad. Hát te
nem látod? Ahogy halad az idő, egyre inkább egymásba
fonódik az életünk. Én nem akarok ez ellen tiltakozni. Én
veled akarom leélni az életem.
– Neked elment az eszed – csóváltam a fejem. – Ez úgy
hangzott, mint egy házassági ajánlat – rökönyödtem meg.
– Mert az is volt. El akarlak venni. Ha már így alakult,
akarom ezt a gyereket. Egy szép házat akarok, és veled
együtt akarok megöregedni.
Sokkot kaptam. Kifutott minden vér a végtagjaimból.
Házasság?
– Látod, mi történik, ha ilyeneket mondok, te máris
futnál a másik irányba. Semmi baj! Megértem. Félsz. Én is
félek. De egyvalami biztos: mióta megismertelek,
szerelmes vagyok, nem eszem, nem alszom, elvarázsolt
állapotban élek. Őrült vagyok, benned akarok élni, fáj, ha
nem látlak. Félek tőled, mert egyszerre vagyok
kétségbeesett, alázatos, legyőzhetetlen, sebezhető, rémült,
boldog és nyomorult. A sejtjeim szomjaznak rád. Az egyik
pillanatban meg akarok halni, a következőben örökké
akarok élni veled! Ha így érzek, akkor mi értelme várni?
Letérdelt elém, és felnézett rám. Mozdulatlanná
dermedtem. Magamban hajtogattam, hogy ne, ne, csak
ezt ne!
– Rabul ejtetted a szívemet, ami időnként elsöprő, de
olykor megalázó, néha pedig fájdalmas, de szükségem van
rád, mint a levegőre. Reménytelenül,
visszafordíthatatlanul beléd szerettem. Jobban, mint
hinnéd. Ha akarnék, se menekülhetnék. Hát te se
menekülj! Aria Bianchi, amennyiben a következő
kérdésemre a válaszod igen lesz, ígérem neked, hogy
életem hátralévő részében harcolni fogok kettőnkért,
azaz hármunkért – pontosított. – Leszel a feleségem? –
fejezte be a monológját.
Az életben akad számos nagy, romantikus pillanat,
amikért érdemes élni. Ez egy olyan volt.
– Félek – haraptam az ajkamba, és kicsordult egy
könnycsepp a szememből.
– Ha félünk, az nem azt jelenti, hogy valami fontos
nekünk? – várt térden állva a válaszra.
– De. És ha félünk, nem is teszünk semmit – hezitáltam.
– És ha nem teszünk semmit, akkor mi a franc lesz
velünk? És vele – tette a tenyerét a hasamra. – Egy férfi
számára két fontos nap van a szerelemben: az egyik az,
amikor találkozik álmai nőjével, a másik pedig, amikor
elveszi őt. Ne fossz meg engem a másodiktól – nézett rám
könyörgő tekintettel. Jól csinálta. Levett a lábamról.
– Melletted már tudom, ki is vagyok. Olyan ember
lettem, amilyenné nem gondoltam volna, hogy válhatok.
Ebben a helyzetben is próbálok jó döntést hozni, de
folyamatosan dühös vagyok. Szánalmas vagyok, és nem
tudom, hogy mit tegyek – vallottam be.
– Tudom, mit érzel – fogta meg a kezem. – Ismerem az
érzést. Mélypontnak hívják, de nem vagy egyedül.
Annyira vágytam rá. Egy ölelésre, a teste melegére, egy
csókra, az ízére, arra, hogy a karjaiban elfeledkezzem
mindenről, ami bánt vagy fáj.
 Kell valami… jó. Kell valami, amit helyesnek érzek. Nem
vagyok letörve, nincs összetörve a szívem, nem gyászolok.
Senki nem halt meg, akkor miért érzek így mégis? Itt ez az
űr, ez az érzés… Lehet, hogy az én álmaimnak vége –
pillantottam bele Aiden szemeibe. – Vagy épp most
teljesedik be minden. Én hülye, hogy nem veszem észre: a
világ a lábaim előtt hever. Dönthetek a félelem mellett, hogy
csak állok itt, remegve, mozdulatlanul, a legrosszabbat
feltételezve, ami történhet, vagy előreléphetek az
ismeretlenbe, vele, azt feltételezve, hogy csodálatos lesz.
– Igen – sírtam el magam. – Mindennél jobban szeretlek.
Szükségem van rád – felállt, és átölelt. Vakmerő húzás volt
ez tőlem, éppen ezért félelmetes, de ugyanakkor izgalmas.
Pont, mint az életem, mióta Aiden a része lett. Mélyen
szívtam be az illatát, és minden kételyem elszállt. – Te
vagy az, aki mellett ébredni akarok, és akivel el akarok
aludni – hunytam le a szemem.
– És az, akivel felváltva, álmatlanul kelsz és fekszel majd
egy bömbölő csecsemő igényeinek kielégítése érdekében.
Ez elég izgalmasan hangzik, nem gondolod? – kuncogott a
fülembe.
– Inkább rémítően – ráncoltam össze a homlokom.
Megfogta az arcomat, és nyomott egy csókot a számra. –
Én erre még nem állok készen – vallottam be.
– Lehet, hogy nem ez volt az eredeti elképzelésünk, de
ebből is látszik, az univerzumnak terve van velünk.
Folyamatosan dolgoznak a gépezet fogaskerekei, de
egyben biztosak lehetünk: megállni nem fog.
 – Pontosan ettől félek én is. Nem tudnálak elveszíteni –
kapaszkodtam belé.
– Ki kell szállnom. Valahogy ki fogok szállni – sóhajtott
gondterhelten. A hajába túrtam.
Nem sokkal később szenvedélyesen szeretkeztünk a
forró vízsugár alatt. Ki akartam kapcsolni, nem akartam
gondolkodni. Vele ez kétségtelenül mindig sikerült. Vele
azt éreztem, hogy nem kell törekednem az orgazmusra,
egyszerűen csak élveznem kell, amit nyújt nekem. És ő
olyan ügyesen rátapintott arra, mi a legjobb nekem, hogy
szinte meg sem kellett mozdulnom, és egymás után
többször is eljuttatott a csúcsra. Vele teljesen átértékeltem
a szexről alkotott nézeteimet. A mámorban úszva
ízlelgettem a vizes bőrét.
– Tudod, Aria, akárhányszor leszel is az enyém, sosem
élhetem át azt az érzést, hogy kizárólagosan csak az
enyém vagy – lélegezte be a hajam nedves illatát. Az
ölelése gyógyír volt nekem, a karjaiba simultam.
– Nem értelek. Én csak a tiéd vagyok – pillantottam rá
szerelmesen.
– Tudom, nem is így értettem. Irigyellek a
racionalitásodért, mert képes vagy megtartani
önmagadnak egy részed, ezért tudsz éles helyzetekben is
higgadt és józan maradni, amíg én képtelen vagyok
egyetlen sejtemet is leállítani, ha szomjazik rád. Éppen
ezért nem értem, hogy feltételezhetted rólam, hogy képes
lennék téged akaratod ellenére teherbe ejteni – fájdalom
suhant át az arcán. – Soha nem okoznék neked fájdalmat.
Soha. Szerinted én képes lennék ilyet tenni, mikor a
sarkamban lohol a maffia? Kockáztatnék akkorát, hogy
ne csak téged veszítselek el?
Az alsó ajkamba haraptam, és mélyről fújtam ki a
levegőt.
– Pánikba estem – ismertem el. – Mikor megláttam az
apró lukakat, nem tudtam mire gondolni.
– Te is tudod, akár az óvszernél, itt is előfordulhatnak
balesetek. De én még sosem örültem így balesetnek.
Elhallgattam, és elgondolkodtam.
– Mi jutott eszedbe? – rám terítette a köpenyem, és
közelebb vont magához.
– Az anyám.
– Mi van vele?
– Iszonyú boldog lesz. Már látom is, hogyan kerget majd
az őrületbe.
Láttam, hogyan forgatja a szemeit. Tudtam, azt
gondolja: üldözési mániám van és megbolondultam.
– Te nem tudod, mennyire ki volt bukva azon, hogy
ennyire fontos nekem a munkám. Állandóan arról papol,
hogyan kellene megfognom téged, mielőtt gondolsz egyet
és felszívódsz. A végén még azt fogja hinni, megfogadtam
a tanácsát. A szemében te vagy a tökéletes parti. Fiatal,
jóképű, sikeres orvos. A főnyeremény. Ja és a véleménye
szerint nem mindig az érdemeid szerint bánok veled –
ingattam a fejem.
– Azért mondja ezt, mert nem ismeri a másodállásom –
húzta el a száját –, sem a múltam – eluralkodott rajta a
keserűség.
– Én mindezek ismeretében tudom, hogy igaza van –
pipiskedtem fel és tapadtam az ajkaira.
– Rám tört a félelem, Aria. Mi lesz, ha nem leszek képes
kiszállni? Egyre nagyobb a tét – célzott a babára.
– Egyelőre titokban tartjuk – elmélkedtem. – Nem
szólunk róla senkinek. Még az anyámnak sem.
– Előbb-utóbb látszani fog – rázta a fejét, célozva rá,
hogy ez nem a legjobb megoldás.
– Csak addig, amíg lehet.
– Annyira sajnálom, Aria, ez az egész miattam van.
Tönkretettem az életed.
– Ne mondj ilyen ostobaságot! – ugrott egybe a
gyomrom. – A mi életünk fonala már egymásba sodródott.
Te mondtad. Nem tudok nélküled élni. És nem is akarok –
markoltam görcsösen a köntösét.
– Szeretlek, Aria! Tudom, milyen önző dolog ez tőlem, de
szükségem van rád!
 Aiden

Nincs rá gyógymód

„A családban a legcsodálatosabb dolog az, hogy

habár hibázik az ember, a család mindig mögötte
áll, hisz a vér kötelez, de a legfontosabb mégis az: a
szeretet összeköt.”

A szememet kinyitva erős fény fogadott. Mozdulni

szerettem volna, de nem tudtam. Aria keresztbevetette
magát rajtam, úgy aludt. Nem akartam felébreszteni, így
egy ideig csendben a mennyezetet bámultam. Csak aludni
akarok. Lehunytam a szemem. Hátha akkor eltűnnek a
borzalmak… Hiú ábránd, nem fognak. Azokat csak egy
agysebész tudná kivágni belőlem. Végiggondoltam az
elmúlt napok eseményeit. Minden balul sült el. Olyan
lettem, mint egy mérgezett egér. Okkal akartam
megtanulni forgatni a szikét. Szerettem volna azt
mutatni, hogy kemény, hidegfejű vagyok, eljátszani, hogy
semmitől sem rettenek meg, de az igazság az, hogy azért
lettem sebész, mert azt reméltem, legyőzhetem, ami a
lelkem mélyén kísértett: a gyengeséget és a halált. Be
kellett látnom, nem vagyok más, csak egy esendő ember.
Hibázok. Rossz döntéseket hozok. Folyamatosan rosszul
mérem fel a dolgokat. De újabban a sebész hozott rossz
döntéseket, és ez alól már nem nyerhetek feloldozást.
Hiába küzdöttem minden öltéssel, szenvedtem minden
varratnál. Annak a fiúnak a halála egy életen át elkísér
majd. Belefáradtam a hajszába. Rájöttem, hogy a
félelmeimtől csak úgy menekülhetek, ha szembenézek
velük. Álmatlanul nehezemre esett a mozdulatlanság, így
óvatosan másztam ki Aria alól.
– Aiden – suttogta, majd elmosolyodott. Rajta felejtettem
a pillantásom. Kétségtelenül ő volt a legszebb nő, akit
valaha láttam. Megbabonázott, ahogy a fekete haja
szétterült a fehér párnán. Lehajoltam, és finoman
megcsókoltam, majd beugrott a tegnap esti kiborulása.
Terhes. Apa leszek. Jesszusom! Még hogy nem vagyok
berezelve? De még mennyire, hogy be vagyok gyulladva! Én
mint apa? Ez viccnek is rossz. Nem csoda, ha úgy
megrémült. Én sem tudom, hogyan tovább.
Mélyeket lélegeztem, kibotorkáltam a konyhába, és
készítettem magamnak egy forró csokit, Ariának pedig
egy kávét. Hosszan kortyoltam a reggeli italt, de alig
bírtam lenyelni. Gombóc volt a torkomban. Apa leszek.
Bassza meg, pedig hogy törekedtem mindig, hogy ez ne
történjen meg! Ennél erősebb köteléket két ember között el
sem tudtam képzelni. Tudtam, hogy nehéz lesz. Persze
mindig is szerettem volna egyszer gyermeket. Nem a
társadalmi elvárások vagy a család unszolására, és nem is
azért, hogy maradjon utánam valaki, egyszerűen csak
tudtam, ha megtalálom a nőt, akivel le akarom élni az
életem, akkor családot szeretnék. Most, hogy megvan a nő
és örülhetnék ennek az egésznek, hiszen a sors szépen
elboronált mindent, idegesebb vagyok, mint valaha.
Hiszen ott van Rossi. Ez nekem, akármennyire is szeretném,
nem fog menni. Képtelen vagyok ennyifelé szakadni. Ki fog
készíteni, és ez hatással lesz a kapcsolatomra Ariával. De őt
nem veszíthetem el. Azt már nem! Mekkora egy egoista állat
vagyok! Hiszen gőzöm sincs, hogyan tovább, mégis
magamhoz láncolom. Ha elengedném, neki legalább volna
esélye a normális, boldog életre. Nem kellett volna
ledumálnom az abortuszról. Belerángattam ebbe az
egészbe. Lehet, hogy mégsem vagyok különb ember az
apámnál. Én is csak a saját érdekeimet tartom szem előtt. És
hiába, mert a gondolatba, hogy lemondok Ariáról,
belepusztultam. Elválasztva lenni tőle jobban fájt, mint
bármi a világon. El kellett volna őt engednem, amíg
lehetett, hagynom kellett volna szabadon repülni,
szárnyalni a maga útján. Eszembe jutott az anyám. De jó
is lenne beszélgetni vele. Tanácsot kérni tőle, vagy csak
kapni egy biztató ölelést. Arián kívül csak ő szeret engem
ilyen önzetlenül… és ő is drága árat fizetett, hogy engem
választott. Átok ül rajtam. Minden nő, aki közel került
hozzám, csak szenved. Nem akartam, hogy Ariának is le
kelljen mondania az álmairól, az életéről.
Hirtelen felindulásból tárcsáztam az anyámat. Elfogott
az érzés, hogy hallanom kell a hangját. Nem kapcsolható.
Hosszan hunytam le a szemem. Itt-tartózkodásom óta
először honvágyam lett. Nem Amerika hiányzott, hanem
az anyám, a húgom és Alex. Ők, mindegy, milyen nehéz
helyzetbe is kerültem, mindig mellettem álltak. De talán
jobb is így. Nem keverhetem ebbe bele őket is. Más
megoldás kell.
Újra tárcsáztam.
– Itt Aiden – szólaltam meg, mikor felvették a vonal
másik végén. – Találkoznunk kell! Egy óra múlva a
Fontana di Trevinél – és lecsaptam. Elmerengtem.
Lázasan kutattam valami megoldás után. Hol van most a
híres leleményességem? Mindig ügyesen bújtam ki a
felelősség alól, remekül kihasználtam a kiskapukat. Biztos
van most is menekülőút. De merre? Hol? Mi a megoldás?
– Szia – bújt hozzám Aria hátulról. Lefagytam.
Meglepett. Nem számítottam rá. – Régóta fent vagy? –
csimpaszkodott a nyakamba.
– Nem. Épphogy megfőztem a kávédat – böktem a
tekintetemmel a bögréje felé. Felemelte, majd belekóstolt.
– Isteni lett. Mindig finomabb, ha te csinálod – kislányos
mosolyát villantotta felém. Erről lemondani? Soha!
Szorosan átöleltem, magamhoz kötöztem, miközben
tisztában voltam vele, hogy nem tud védekezni ellenem,
mert szeret. Én viszont nem szerettem őt eléggé, mert
hagytam, sőt élveztem, hogy ki van szolgáltatva nekem. És
ez olyan bűn volt, amiért egyszer fizetnem kellett.
– Ha már szabadnapunk van, használjuk ki. Ne
engedjük be ma a gondokat – a zenelejátszóhoz lépett,
majd bekapcsolta. Mély lélegzetet vettem, mert
mindenhez volt kedvem, csak a háttérzajhoz nem.
Csendre és nyugalomra vágytam. A rádiónál kötött ki,
ahol éppen a slágerlistás számok futottak. Mondjuk,
ennek örültem. Végre hallottam az anyanyelvemen futó
dalokat is. Amikor elindult a következő szám, Aria szeme
felcsillant.
– Imádom ezt a számot – lelkesedett, és tekerte feljebb a
hangerőt. – Ez vagy te – bökött felém. A Rag’n’Bone Mantől
a Human szólalt meg. Elkezdtem figyelni a zene szövegére,
amit Aria énekelt felém közelítve.
– Talán bolond vagyok, talán nem látok rendesen… –
dalolta.
– Na – vágtam közbe, de leintett, a mutatóujjával jelzett,
hogy figyeljek.
– Azt gondolom, átlátok mindezen, és látom, mi rejtőzik
mögötte, de nincs mód arra, hogy ezt bizonyítsam, így
talán hazudok – a szememet forgattam. – De elvégre én
csak egy ember vagyok, én csak egy ember vagyok. Ne
okolj a hibákért. Ne okolj a hibákért.
Magamhoz rántottam, és ringatózni kezdtünk a zene
ütemére. Majdnem rám öntötte a kávéját, így kikaptam a
kezéből, és a pultra tettem. Hangosan kacagott, de a dal
szövegét továbbra is a fülembe suttogta:
– Néhány embernek valódi problémái vannak,
néhánynak egyszerűen nincs szerencséje, néhányan
pedig úgy gondolják, hogy én meg tudok mindent oldani
helyettük. Uram a mennyekben! Elvégre én csak egy
ember vagyok. Én csak egy ember vagyok. Ne okolj a
hibákért. – A kiejtése hagyott némi kívánnivalót maga
után, de ez számomra az élvezeti értéken mit sem
csökkentett. A nyakába fúrtam az orromat. – Csak egy
ember vagyok, követek el hibákat. Csak egy ember
vagyok, ennyi az egész, hogy bűnbak legyek. Ne okolj a
hibákért – kereste a tekintetem. – Tudnod kell, hogy én
nem hibáztatlak olyanért, amiről nem tehetsz – tért el a
zene szövegétől. – Nem te vagy a hibás. Te csak egy ember
vagy. Egy áldozat.
– Szeretlek, Aria! – engedtem ki a levegőt a tüdőmből. –
Bocsáss meg nekem! Hiába tudom, mi lenne a helyes,
képtelen vagyok elengedni téged. Orvostanhallgatóként
rengeteget tanultunk a kémiáról. Szerves kémia,
biokémia… Mindent megtanultunk, amit csak lehetett. De
a két ember közötti kémiáról nem beszélt senki.
Összezavar, hogy köztünk szünet nélkül izzik a levegő,
folyamatos a vibrálás.
– Az nem a helyes döntés lenne, hanem az ostoba –
fújtatott.
– Hát nem így kezdődött a dal? Talán bolond vagyok…
– Majd jól kupán váglak – fenyegetett játékosan. – Adok
én neked elengedést azok után, hogy teherbe ejtettél.
– Csak egy ember vagyok, követek el hibákat. Ne okolj a
hibákért! – énekeltem kuncogva.
– Borzasztóan humoros vagy! De ha nem vigyázol a
nagy ártatlanságommal, mindjárt felfallak – kóstolgatott.
– Imádom azt a szexi kócos hajadat – vont közelebb
magához, mikor beugrott, hogy találkozóm lesz.
– Várj! Van egy kis dolgom – toltam el magamtól.
 – De hiszen szabadnapunk van – vágott duzzogó arcot.
– Ígérem, hogy sietek, és ha visszajöttem, én fallak fel
téged – tapadtam az ajkaira.
– Rossi? – motyogta alig hallhatóan.
– Most nem, de köze van hozzá. Valaki, aki talán
segíthet kimászni a csávából.
Rémülten hajolt hátra.
– Légy nagyon óvatos, kérlek! Ha ez az alak megneszeli,
hogy készülsz valamire…
– Ne aggódj! Nem kockáztatnám a testi épségem és a
tiéteket sem – lágyan ringatóztunk.
– Aiden?
– Hm?
– Van egy ötletem – lépett el tőlem. – Tudom, hogy mit
fogsz mondani, de csak annyit kérek, hogy hallgass végig –
a szemeivel könyörgött. Balsejtelmem támadt.
– Min töröd az agyad?
– Segíteni akarok neked.
Már éppen megszólaltam volna, mikor folytatta:
– Azokon a napokon, amikor sürgősségi ügyeletbe vagy
beosztva, én megyek Rossi eseteihez.
Elpárolgott minden jókedvem.
– Nem – jelentettem ki határozottan. – Soha!
– Gondold végig. Nem lehetsz egyszerre két helyen, és
ha kapkodsz, annak súlyos következményei lehetnek. Én
nem azt mondom, hogy minden esetben, de ha szükséges,
osztódunk.
– Nem engedem, hogy annak az alaknak vagy a
csatlósainak a közelébe menj! – szűrtem ki a fogaim közt.
Éppen meg akart szólalni, amikor elszakadt nálam a
cérna. – Azt mondtam: NEM! – zaklatottan fújtattam. –
Beleőrülök a gondolatba, hogy a közeledbe megy, és én
küldjelek oda? Nem ment el a maradék eszem is –
háborogtam.
– Jó, akkor most én vázolom a helyzetet – támadt nekem
és bökött a mellkasomra. – Ha nem vetted volna észre,
már nyakig benne vagyok. Akaratom ellenére terhes
vagyok – mutatott a hasára. – Ez már tény – hangsúlyozta
ki. – Ahogy az is, hogy szeretlek, és te vagy ennek a
gyereknek az apja. Szükségünk van rád! Egymáshoz
tartozunk. Nem fogom tétlenül nézni, hogy a vesztedbe
rohansz. Figyelmeztetlek, Aiden Cross, ha belőlem
özvegyet, a gyerekünkből pedig félárvát csinálsz, nem lesz
nyugtod tőlem odaát sem – kelt ki magából. A könnyek
csorogtak végig az arcán. Megfordult körülöttem a világ.
– Aria, kicsim – léptem felé, de megállított.
– Ha nem engeded, hogy segítsek, titokban fogom
megtenni – láttam a szemében az elszántságot. – Ezt
akarod? Hazudjak neked? Nem lenne az ennél is
veszélyesebb?
– Ne hozz engem ilyen helyzetbe – ráztam hitetlenkedve
a fejem.
– Te ne kényszeríts engem ebbe bele. Értelek téged, és a
helyedben én is így cselekednék, de gondold ezt át. Egyre
sűrűbbek a riasztások. Batista rád szállt, így is folyik a
vizsgálat a kisfiú halála ügyében. El fogsz bukni –
nyomatékosított minden egyes szót. – Nem fogom ezt a
kispadról nézni – duzzogó arccal fonta össze a kezeit
maga előtt.
– Ha már így bele akarsz keveredni, akkor most is gyere
velem – nyújtottam a kezem.
– Hová megyünk? – kaptuk össze magunkat.
– Azzal az emberrel találkozunk, aki egyszer már
kihúzott a pácból. Ő menekített ki engem és az anyámat,
azaz a nénikémet Olaszországból.
Ledermedt.
– Te arra készülsz, hogy…?
– Jaj, dehogyis! – forgattam a szemem. – Soha! Így sem
tudom, ki is vagyok valójában, még egy
személyazonosságot nem viselnék el.
A szökőkútnál ácsorogtunk, és amíg várakoztunk,
fröcskölni kezdtem Ariát a kút hideg vízével.
– Hagyd abba! – sikongatott.
– Eszem ágában sincs – folytattam egyre hevesebben.
– Olyan vagy, mint egy gyerek – locsolt le ő is.
– Hé, ez nem sportszerű – üvöltöttem fel, mikor
összefogta a két tenyerét, és kihasználva a pillanatot,
hogy leültem a szökőkút peremére, a kezében lévő vizet a
fejemre öntötte. Elkaptam a derekát, és úgy tettem,
mintha bele akarnám hajítani a hűs habokba. Hangos
sikoltozásba kezdett.
– Ennél feltűnőbbek nem is lehetnének – szólalt meg
mellettünk egy baseballsapkás alak, aki addig újságot
olvasott.
 – Collins? – kaptam felé a tekintetem.
– Miért hívott ide? – bosszankodott. – Bemutatni a
barátnőjét? – lapozgatott tovább.
– Mert maga nem folytat velem telefonbeszélgetéseket –
vádaskodtam.
– Lehallgathatják. Halljam, mi ilyen sürgős!? – de rám
sem nézett.
– Felgyorsultak az események. Rossi egyre
telhetetlenebb. Nem tudom már a munkámat sem végezni
tőle. Azt ígérte, kitalál valamit. Hogy áll a tervével? –
kértem számon.
– Azt hiszi, olyan könnyű ez? Fél életemben ezeket
üldöztem, most meg oldjam meg az ügyet egy perc alatt?
Mibe keveredett már megint?
– Meg akarok nősülni. Új életet akarok kezdeni –
préseltem ki az ajkaim közt.
– Mondja csak, nem volt még elég? Nincs ember a
földön, aki annyiszor kezdene új életet, mint maga.
Lassan kurzust indíthatna – lapozott egyet az újságban.
– Nagyon vicces, de ez most komoly. Aria babát vár. Ki
kell másznom ebből.
– Gondolt volna erre az előtt, mielőtt felcsinálta a
barátnőjét – rázta rosszallóan a fejét. Aria viszont mérges
lett.
– Azt hiszi, direkt csináltuk? Mi sem így terveztük –
háborgott.
– Azt hittem, több esze van ennél – emelte rám a
pillantását. Már éppen válaszolni akartam, amikor
folytatta. – Oké. Lehet, hogy van egy tervem, de veszélyes.
Piszok veszélyes.
Aria kezei megszorították a vállamat.
– Magának egyetlenegy lehetősége van csupán. Ha soha
senki nem jön rá a valódi kilétére. Soha senki! Érti? Sem
barát, sem ellenség. De ha minden kötél szakad,
elkerülhetetlenné válik, hogy felkeresse Paolo Riccit.
– Ő kicsoda? – sandítottam ki a napszemüvegem alól.
– Az ellenséges maffia tagja. Ő is majd megvész, hogy
megtalálja magát. Mármint Emilio Rossit.
Hallottam, ahogy Aria tüdejében bennreked a levegő.
Ez egy olyan információ volt, amelynek még nem volt
birtokában. A puzzle utolsó darabja.
– Látom, nem volt mindenbe beavatva, drága –
fürkészte Collins is a reakcióit, mintha nem tudta volna. –
Ajánlja fel, hogy belülről segít neki. Kijátszhatják Rossit.
– Ezt hogy gondolja? Ölessem meg? – raktam össze a
képet.
– Olyasmi. Vagy ő, vagy maguk. Nincs választása. Amíg
az az alak él, maguknak sosem lesz boldog, békés életük.
– Más alternatíva?
– Nincs. Egyelőre nincs – rándított a vállán.
– Akkor elmélkedjen még! Ennél jobban ebbe nem
akarok belekeveredni.
– Félek, nem lesz túl sok választása. Most mennem kell.
Ne hívjon, én majd keresem magát. Addig is gondolkodjon
a dolgon! – állt fel és indult meg, mint aki jól végezte
dolgát. Még el voltam merülve a gondolataimban, mikor
Aria lecsapott rám.
– Te nem mondtad el nekem, ki vagy valójában. Mi köze
Emilio Rossinak Mauro Rossihoz? – vont kérdőre azonnal.
Vág az esze, és éles a nyelve! Kellett ez nekem?!
– Az égvilágon semmi – túrtam a hajamba. – Nyugodj
meg és ülj le mellém – paskoltam meg a szökőkút
padkáját.
– Nem. Nem tudok lenyugodni, amíg nem tudom, mi
folyik itt.
– Oké, akkor belevágok. Tudnod kell rólam még valamit.
De esküdj meg, hogy nem húzod fel magad.
– Már a plafonon vagyok! Magyarázatra várok –
fújtatott, mint egy felbőszült bika.
– Gyere! – húztam közelebb. – Ülj le!
Vonakodott, de mellém telepedett.
– Az egész történetemet töviről hegyire ismered, de egy
fontos részletet nem közöltem, mert nem volt jelentősége.
A születéskori nevemet. Emilio Rossi vagyok, azaz csak
voltam. Az apám Enrico Rossi volt, Olaszország egyik
legbefolyásosabb maffiózója, aki hozzáférhetetlenné vált.
Mindenki a kezében volt, így nem felelt az anyám
meggyilkolásáért sem. Nekem pedig a világ túlfelére
kellett menekülnöm, hogy békében nőhessek fel. Mikor
visszatértem, eszem ágában sem volt bolygatni a múltat,
de a múlt megtalált, mikor beszállították hozzánk Mauro
Rossit. Csak jóval később tudtam meg, hogy ő az
unokatestvérem.
– Unokatestvéred? Akkor miért nem világosítod fel?
Lehet, hogy minden rendeződne – kapaszkodott a
lehetőségbe.
– Nem lehet – haraptam az ajkamba, mert reméltem, ezt
az információt sohasem kell megosztanom vele.
– Miért?
– Mert vérdíjat tűzött ki a fejemre.
– Hogy micsodát? – szinte bántotta a fülem, amilyen
magaslatokba emelkedett a hangja.
– Jól hallottad. Vérdíjat.
Lehunytam a szemem, mert biztosra vettem, hogy ezek
után az ajtón kívül találom magam. Ez túl sok lesz, és még
csak nem is okolhattam érte. Nekem is az volt. Sokkoltan
bámult, mozdulatlanul.
– Mikor rájöttem, ki ő és hogy én ki vagyok, már késő
volt. Beléd szerettem. Képtelen voltam felülni arra az
átkozott, Amerikába tartó gépre. Az én nevem Aiden
Cross. Az én apám neve: Alexander Cross, és ő egy jó
ember. Semmi közöm ezekhez az emberekhez.
Teljesen összetörtem.
– Ha ez igaz, akkor miért tűzött ki vérdíjat a fejedre? –
szólalt meg alig hallhatóan.
– Mert riválist lát a hajdani unokatestvérében. Fél, hogy
vissza akarom szerezni, ami engem megillet. Mielőtt
jönnél az ötlettel, hogy világosítsam fel, hogy ez nem igaz,
tájékoztatlak, hamarabb végezném egy golyóval a
fejemben, mint hogy kinyithatnám a számat.
– Oké – csapott a térdére és rugaszkodott fel. – Menjünk
haza, csomagoljunk, és irány Amerika! – nézett rám
határozottan.
– Mi? Te képes volnál… – ugrottam talpra én is. Nem
akartam hinni a fülemnek.
– Ennek már a fele sem tréfa. Te egy szakadék szélén
egyensúlyozol. Nem fogom a kezem tördelve várni, mi lesz.
Ha neked Amerika a biztonság, akkor megyünk.
Letaglózott. Ő is legalább olyan függő volt, mint én.
– És szerinted ez ilyen egyszerű? Mi lesz az anyukáddal,
a barátainkkal? Rossi mindent elkövet majd, hogy
hazacsaljon bennünket. Egyébként is ez a hazám, ahol
igazán orvos lettem, ahol megtanultam felelősséget
vállalni mások életéért. És ez az a hely, ahol találkoztam
veled. Szóval rájöttem, hogy amennyit elvett tőlem ez a
hely, annyit adott is nekem. Többet éltem itt, mint
amennyit túléltem.
– Akkor mi lesz? – kerekedtek ki gyönyörű szemei.
– Adj nekem egy kis időt, hogy kitaláljam – olyan nehéz
lett a mellkasom, hogy alig kaptam levegőt. Mintha csak
megérezte volna, rátette a kezét, és lágyan babrált a
gombjaimmal.
– Addig is, amíg kiötlöd, mi legyen, lehetne, hogy valami
sokkal kellemesebbel ütjük el az időt? – indultunk el
hazafelé.
– Nem haragszol? – engedtem ki a levegőt.
– Nem. Nem a te hibád.
– Azért sem vagy mérges, mert nem beszéltem a családi
kapcsolatról Rossi és köztem?
– Egy kicsit, de értem, miért nem kérkedtél vele. Én se
dicsekednék, ha a maffiacsalád örököse lennék. Nem
játszottál még el a gondolattal, mi történt volna, ha te
lennél Mauro Rossi helyében? Szabadság, pénz, hatalom?
– Szabadság? Miféle szabadság az, ahol rettegned kell,
ha kilépsz az utcára? Testőrök és éberség nélkül golyóval
a fejedben végzed. Pénz? Abból elég annyi, amennyi
éppen kell. Nincsenek nagy álmaim. Hatalom? –
sóhajtottam. – A legnagyobb hatalom az, amikor az ember
saját magát uralja.
– Nem hiába szerettem beléd – csüngött a nyakamba,
ahogy befordultunk a lakásunkhoz vezető folyosón.
Éppen nyomni akartam egy csókot a szájára, mikor
megpillantottam a szüleimet, ahogy az ajtónk előtt
toporognak.
– Mama? – szólaltam meg, mire Aria is arra kapta a
tekintetét. – Mama, Alex – siettem hozzájuk, magam után
húzva Ariát.
Az anyám a nyakamba ugrott.
– Aiden, kisfiam – ölelt magához. – Úgy hiányoztál!
Mutasd magad! Jól nézel ki – mért végig tetőtől talpig.
– Hogy kerültök ti ide? – örültem meg nekik.
– Miután Maya kiderítette a címed, Alex lepett meg ezzel
az úttal a házassági évfordulónkra. Egy hónapig
Olaszországban leszünk. Bejárjuk az országot – sugárzott
az arca a boldogságtól. Miután beljebb tereltük őket, és
megtörtént a nagy bemutatkozás is, ragaszkodtunk hozzá,
hogy az alatt a kevés idő alatt, amíg Rómában vannak,
nálunk töltsék el legalább az éjszakákat, de nem kívántak
maradni. Mindennek ellenére az érkezésük nagy
boldogság volt nekem. Reggel azt kívántam, bár
magamhoz ölelhetném őket, és most itt vannak. Pár
órával később Aria a konyhában serénykedett, mikor
mögé léptem.
– Ne említsd Rossi nevét az anyámnak. Kérlek! –
könyörögtem. – Nem akarom kiborítani.
– Ez természetes – nyomott egy puszit az arcomra. Mikor
visszatértem az anyámhoz, somolyogva fogadott.
– Látom, remekül kijöttök egymással. – Le sem
tagadhatta volna, mennyire megnyugodott.
– Igen. Valóban. Szeretem – közöltem a tényeket. Ekkor
jelent meg Aria, kezében a tálcával.
– Atyaég! Micsoda illatok! – lelkendezett az anyám. –
Végre azok a valódi olasz aromák!
Tartalmas időt töltöttünk együtt, meghitt beszélgetéses
estét, és még egy egész napot, mielőtt folytatták volna az
útjukat. A végére baromi nehezen álltam meg, hogy ne
osszam meg velük a tényt, hogy unokájuk lesz. Nem
kockáztathattam, hogy valami úton-módon kipattanjon a
hír. Ám ez a látogatás erőt adott, de ugyanakkor erősödött
is a vágy a családom után.
– Nagyon hiányzol, kisfiam! – szorított magához az
anyám búcsúzáskor. – Ne haragudj, hogy annyit
hisztériáztam, hogy idejössz, de rettenetesen féltettelek.
Ugyanakkor irigyellek is. Ha valaki, akkor én megértem,
miért ragaszkodsz ehhez a helyhez. Bármi történt is,
nekünk itt vannak a gyökereink. Megértem, hogy nem
akarsz visszajönni Amerikába, de még most sem vagyok
teljesen nyugodt. Ugye nem tudja senki, ki vagy
valójában?
– Nem, mama. Hogy tudhatnák, hiszen én magam sem
tudom, ki vagyok.
– Ne mondj ilyet! Olyan boldognak tűntök.
– Azok is vagyunk – húztam ki magam.
– Én tiszta szívből kívánom, ha neked ez a lány kell,
legyetek nagyon boldogok. Soha ne add fel! Kívánom,
hogy találd meg a helyed – eresztett el. Ez sokat jelentett.
Azonban nem volt időm sokat agyalni, mert a következő
nap kemény próbatétel elé néztem. A délelőtt aránylag
eseménytelenül telt, de délután a mentő beszállított egy
eszméletlen beteget.
– 37 éves férfi, szívinfarktusa volt. Jelenleg stabil –
tájékoztatott a mentős, majd előlépett egy öltönyös figura
is a nyomában.
– Matteo Niccolini vagyok, az Interpoltól. Az úr egy
fontos perben a koronatanúnk. A bíróság épülete előtt
hirtelen esett össze – hadarva foglalta össze a történteket.
– A mentőben újraélesztettük – közölték a kollégák.
– Védelmi őrizetben, a legnagyobb titokban kell
ellátniuk – figyelmeztettek. Úgy körülállták a hordágyat,
hogy alig fértem hozzá.
– Megengedik – toltam félre az Interpol embereit. –
Engedjék, hogy megvizsgáljam – láttam neki.
– Biztonságba kell helyeznünk – kapkodták a fejüket. –
Veszélyben lehet az élete – állt fölötte Niccolini, mint egy
bástya.
– Értem – tereltem őket arrébb. – Biztonsági okokból
álnéven vesszük fel – fordultam Ariához és Carinához. –
Senki nem tudhatja, ki az úr valójában – adtam ki az
utasítást. Egy-két rutinvizsgálatot követően kiderült, közel
sincs olyan jó állapotban a különleges betegünk. Az őt
őrző ügynök felé igyekeztem, hogy közöljem vele a
tényeket.
– A szívrohamot okozó koszorúér-elzáródás
bekövetkezése után minden percben nő az oxigénhiányos
területek nagysága és a rendellenesen működő, illetve
elhaló szívizomsejtek száma. Életbevágó tehát a beteg
gyors és szakszerű ellátása – tájékoztattam Niccolini
ügynököt.
– Engem csak az érdekel, mikor tanúskodhat – rémült
meg.
– Ezt előre nehéz megmondani. Jelenleg a másodlagos
megelőzésé a főszerep. Elvégeztük a koszorúér ballonos
tágítását, az angioplasztikát. Ezzel megszűnt a
vérkeringés akadálya, és az eddig elzárt szövetek is
elégséges tápanyaghoz jutnak.
– Ez mit jelent? – idegeskedett.
– Hogy életben marad – közöltem szarkasztikusan.
– Az nem elég. Csináljon vele valamit! Gyorsan!
– Signor Niccolini, ez egy nagyon komoly dolog. A
tanújuknak súlyos szívinfarktusa volt. Szerencséje, hogy
időben bekerült hozzánk. A szívizominfarktus lezajlása
után a roham több eret is érintő szűkületet hozott létre
nála, így a későbbiekben bypass-, vagyis nyitott
szívműtétre lehet szüksége.
– Ne szórakozzon itt velem! Állítsa talpra! Tanúskodnia
kell Mauro Rossi ellen! – hisztériázott. Ez a mondat
agyoncsapott. Mauro Rossi ellen – visszahangzott a
fejemben. A beteget bámultam. Kétségkívül nekem is
szívügyem lett a beteg testi épsége.
– Jelenleg nincs olyan állapotban – köszörültem meg a
torkom –, de minden tőlünk telhetőt megteszünk érte.
Ahogy többet tudok, feltétlen értesítem.
Ariát kerestem, hogy megosszam vele a friss híreket, de
nem találtam. Az információs pultnál érdeklődtem utána.
– El kellett mennie. Nagyon sürgős lehetett, úgy rohant.
Azt üzente magának, hogy amennyiben a rosszullétes
betegnél további vizsgálatokra lesz szükség, hívja magát.
Értetlenül ráncoltam a homlokom. Rosszullétes? Hív? –
tapogattam a zsebeim a telefonom után.
– Ja, és dr. Cross, az úr, aki elkísérte Bianchi doktornőt,
ezt nyomta a kezembe, hogy adjam át magának – nyújtott
át egy lezárt borítékot.
– Ez mikor volt? – rekedt meg a levegő félúton. Mit
csináltál, Aria?
– Körülbelül egy órája – hebegte.
Sebesen kibontottam a nekem címzett borítékot. „Öld
meg!” Csak ennyi állt a papíron. Nem is igazán szorult
magyarázatra a dolog. Tudtam, kire gondol. A
koronatanú. Elöntött a pánik. Minden elhomályosult
előttem. Szédülni kezdtem. Elvitték! Túszul ejtették!
Azonnal hívtam Ariát, de nem vette fel. Féltem, hogy Rossi
csapdába csalta, és vele akar majd sakkban tartani.
Szitkozódva fordultam a bejárat irányába, ahol éppen
Aria lépdelt befelé. Megkönnyebbülten siettem elé.
– Hol a pokolban voltál? – estem neki, és kicsit
erősebben ragadtam meg a karját, mint szerettem volna.
– Rossinál. Rosszul lett. Nem is mondtad, hogy
cukorbeteg.
– Lett a fenét! Rám akarta hozni a frászt. És sikerült is
neki – morgolódtam. – Azt hittem, megegyeztünk, hogy
kimaradsz ebből.
A kezébe nyomtam a cetlit. Elolvasta, majd rám emelte a
tekintetét.
– Ezt kaptam Rossitól. A koronatanúnk – avattam be.
Tátott szájjal meredt rám.
– Jesszusom! Megtetted? – kapta a szája elé a kezét.
– Hogy? Dehogyis! Te azt hitted, hogy én képes lennék…
Na jó, én most pontot teszek ennek a végére. Tíz percem
van hátra a műszakból. Fedezz! – vettem le a köpenyem és
nyomtam Aria kezébe.
– Hová mész? – állta az utam aggodalmas
arckifejezéssel.
– Rossihoz. Elegem van. Ami sok, az sok – kerültem meg.
– Ne csinálj őrültséget, kérlek! – rémült tekintettel
kiáltott utánam. Megfordultam, és ott állt mögöttem.
– Aria, most neked kell vigyáznod magadra. Én kellek
nekik, és ahhoz, hogy célt érjenek, téged akarnak majd
felhasználni.
 Nem törődve a körülményekkel, most először nyomtam
egy hosszú csókot a szájára nyilvánosan, majd zaklatottan
hajtottam el Rossihoz. Tisztában voltam vele, hogy szorul
a hurok a nyakam körül. Ügyesen kellett taktikáznom,
hogy ne fulladjak meg.
– Nem kellene itt lennie! – nézett rám meglehetősen
dühösen Mauro. A megállapodásunk szerint kerülnünk
kellett egymás társaságát, kivéve, ha neki volt rám
szüksége.
– Beszélnünk kell! – vetettem meg a lábam.
– Megkapta az üzenetem, ha jól sejtem – vonta fel a
szemöldökét.
– Meg, de felvilágosítom magát: nem fogok megölni
senkit sem! – jelentettem ki eltökélten.
– Megegyeztünk – fenyegetett az ujjával.
– Igen! – emeltem fel a hangom én is. – Hogy
összevarrok egy sebet, kiszedek néhány golyót – váltam
ingerültté. – Gyilkosságról szó sem volt.
– Megesküdött nekem – pattant fel. – Hűséggel tartozik.
Teszi, amit kérek!
– Egy francokat! – szűrtem ki a fogaim közt. – Felejtse el!
– Hogy maga milyen naiv – hahotázott. – Még mindig azt
képzeli, hogy van beleszólása. Tudja, miért épp magára
esett a választásom? – billentette oldalra a fejét.
– Nem, de átkozni fogom azt a napot, amikor
megmentettem az életét. Hagynom kellett volna
megdögleni – fröcsögtem a képébe.
– Mert – lépett közvetlenül elém – felismertem, hogy
maga pont olyan, mint én. Hasonlítunk. Pont olyan gőgös
és büszke, mint egy Rossi. Élvezi a hatalmat. Pont azért
lett orvos, mert dönthet élet és halál felett. Hát döntsön!
Hátborzongató volt az okfejtése. A hozzáállása több
szempontból is felháborított.
– Én nem hasonlítok magára egy fikarcnyit sem! És
ebbe nem is egyeztem bele – ordítottam kikelve
magamból. – Nem hiszek a hatalomban, én a
tudományban hiszek – javítottam ki.
– Na ne mondja! Akkor mi legyen? Az embereim várják
meg a barátnőjét, tartani egy kis erődemonstrációt? Úgyis
viszket a tenyerem, hogy megfojtsam – kapott a vállához.
– Mit tett Ariával? Miért hozták őt ide? – préseltem ki a
számon vadul zihálva. – Ha egy ujjal is hozzáért – léptem
közelebb ökölbe szorított kezekkel.
– Én mit tettem? Ő mit tett? Csak magára tekintettel
távozhatott innen élve. Ha nem lenne magára szükségem,
a két kezemmel tekertem volna ki a nyakát – fúrta a
tekintetét az enyémbe.
– Mi csinált? – fagyott meg az ereimben a vér. Ismertem
Aria lobbanékonyságát, ahogy azt is, mennyire gyűlöli,
hogy vele zsarol engem Rossi.
– Az mindegy. Maga csak egyvalamire koncentráljon. Az
a férfi ott, a kórházban útban van nekem, a maga dolga
eltakarítani. És készségesen meg is teszi nekem ezt a
szívességet, ha fontos magának a barátnője testi épsége.
Tegye a dolgát! Most mennem kell! Üdvözlöm a fekete
démont – hagyott magamra.
 Totál elszállt az agyam, és ha én mérges voltam, akkor
nem nyugodtam, amíg elégtételt nem vettem. Aljas szemét
disznó! Ha beledöglök is, megkapod, amit megérdemelsz!
Meg is született az ötletem, hogyan fogom kijátszani
Mauro Rossit.
 Aria

Lázas igyekezet

„Évekig harcoltam a saját szívem ellen, mert féltem a

bánattól, a csalódástól és a szenvedéstől. Mindig
tudtam, hogy az igazi szerelem mindezek fölött áll,
és hogy még meghalni is jobb, mint szerelem nélkül
élni.”
(PAULO COELHO)

Mauro Rossi Aiden vér szerinti unokatestvére –

ismételgettem magamban. Aiden karjaiban fekve
hallgattam az egyenletes légzését. Hiába volt már késő
éjszaka, csak nem jött álom a szememre. Ez egy olyan
információ volt, amit csak nehezen tudtam megemészteni.
Emilio Rossi… A neve Emilio Rossi. Vajon mit nem mondott
még el nekem? A kétkedés fájdalma az egyik legerősebb
fájdalom. Mindig is féltem a titkoktól, mert erősebb méreg
nem létezik, mint amikor már nem tudsz feltétlenül
megbízni abban, akit szeretsz. Az az érzésem támadt, hogy
nem is ismerem a férfit, akit az életemnél is jobban
szeretek. Bántott, hogy nem volt velem teljesen őszinte. Én
nyitott könyvvé váltam a számára, de ő még mindig rejteget
sötét titkokat. Mélyet lélegeztem, és szorosabban bújtam
hozzá.
– Vannak dolgok, amiket az ember nem mondhat ki –
sóhajtott fel ő is. Megmerevedtem. Gondolatolvasó?
– Azt hittem, hogy alszol – suttogtam.
– Nem tudok. Egyfolytában az arckifejezésed látom
magam előtt, amikor megtudtad, ki vagyok valójában –
babrált a hajammal.
– Nem ez bánt a legjobban – cirógattam a mellkasát –,
hanem az, hogy nem mondtad el. Titkolóztál előttem. Nem
értem, miért nem bíztál bennem.
– Mindnyájan titkolunk elfojtott érzéseket. A
legveszélyesebbek mégis azok a titkok, amelyeket
magunkban temetünk el.
– De megmérgezik a kapcsolatot. Gyűlölöm a titkokat –
ismertem be.
– Nem akartam fájdalmat okozni. De nem hibáztatlak a
kételyeidért, elhiszem, hogy sokkoltak a származásom
körülményei. Én is azt hajtogattam magamban, mikor
megtudtam: ez nem lehet! Annyi sötétség van bennem,
ami felfoghatatlan – engedte ki a levegőt.
– Te azért nem mondtad el nekem, mert szégyellted
magad? – húzódtam feljebb. Látni akartam az arcát.
– Féltem, hogy belegondolsz, és már nem azt az embert
látod bennem, akivé igyekszem válni.
– Ez butaság – ráztam a fejem.
– Nem, nem az. Ezeknek a vére itt folyik az én ereimben
is. Mérgez, éget, fojtogat. Nem tudom, milyen kórságot
hordozok még magamban, ami ellen hiába küzdök. Nem
győzhetem le. A család olyan, mint egy nagy fa, aminek én
vagyok az egyik ága, és ha a gyökere rothad, persze hogy
én is elszáradok. Ha tudnád, hányszor eszembe jutott,
milyen lenne, ha lecserélhetném a vérem. Félek, hogy
téged is magammal rántalak.
– Te attól félsz, hogy gonosszá válsz? – somolyogtam. Ezt
elképzelni sem tudtam róla. Jelentőségteljesen nézett a
szemeimbe. Kiolvastam a választ: igen, attól fél. A szégyen
kialakulásához nem szükséges az, hogy bármi rosszat
cselekedjünk, elég hozzá egy ilyen mély titok.
– Oh, Aiden – hajoltam hozzá közelebb. – Ez lehetetlen.
Nem szabad hagynod, hogy ilyen gondolatok gyötörjenek.
Megkeseríthetik a boldog perceinket. Ki kell ezt verned a
fejedből. A titkot, szégyent, elfojtást hordozó traumák
egészen addig dolgoznak a tudattalanodban, amíg szembe
nem nézel velük és fel nem oldod őket.
– A szégyen abból meríti erejét, hogy kimondhatatlan.
Azért nem beszéltem erről, mert saját magamat is
igyekszem róla meggyőzni: ez csak egy rémálom. Én nem
Emilio Rossi vagyok! Én Aiden Cross vagyok! Sajnálom, ha
csalódtál bennem. El akartam én mondani, csak féltem…
Féltem, hogy hátat fordítasz nekem, és elveszítelek.
Ugyanakkor féltettelek, mert vannak titkok, amelyek
jobb, ha rejtve maradnak, amelyeket túl veszélyes
megosztani másokkal, főleg azokkal, akiket szeretsz,
akikben bízol.
– Ennél azért jobban bízhatnál bennem. Szeretlek.
Sosem fordítanék neked hátat. Együtt túl leszünk ezen.
Tudom. Érzem. Érte – csúsztattam a kezét a hasamra. – Új
gyökeret verünk.
Még másnap is ezen gondolkodtam, mikor Aiden a
műtőben éppen a súlyos szívinfarktusos beteget operálta.
Az események felgyorsultak körülöttünk. Ez nem egy
olyan terep, ahol sokat töprenghet az ember a saját
gondjain.
A műtét végére vártam, amikor befutott Rossi egyik
csatlósa, és az információs pultnál utána érdeklődött.
Iszonyat düh kerített a hatalmába.
– Miért keresi dr. Crosst? – léptem elé. Ismertem. Elég
sűrűn itt lófrált. Ő volt Aidenre állítva.
– Semmi köze hozzá! – lökött odébb. – A doki kell nekem.
Sürgősen.
– Ha segítség kell, most én megyek magával, dr. Cross
éppen életmentő műtétet hajt végre – közöltem
ellentmondást nem tűrően.
– Ha segítség kell? – vonta fel a szemöldökét.
– Rossinak – forgattam a szemem, mintha ez lenne a
világ legtermészetesebb dolga. Elgondolkodva mért végig.
– Várjon! – intett, és arrébb vonulva beszélt valakinek
telefonon, majd mikor visszatért, közölte:
– Akkor jöjjön velem – intett a kezével.
– Milyen esetről van szó? – tudakolóztam.
– Hirtelen rosszullét. Ájulás. Rossi. Állítása szerint nem
kapott levegőt.
– Akkor menjünk – indultam a kijárat felé.
Ennél jobb alkalom nem is nyílhatott volna, hogy
beszéljek azzal az alakkal.
– Várjon! – lépett vissza a pulthoz. – Ezt odaadná,
kérem, dr. Crossnak? Nagyon fontos! – nyomott egy
borítékot a recepciós lány kezébe.
– Daniela, ha dr. Cross előkerülne, közölje vele: ha a
rosszullétes betegnél további vizsgálatokra lesz szükség,
hívni fogom őt – jelezni akartam valahogy, hogy nem
súlyos esetről van szó. Ne aggódjon miattam. Tudtam jól,
azért nem akarta, hogy én menjek helyette, mert ha
valami balul üt ki, például elszúrok valamit, ott helyben
kivégeznek. A maffia nem ismerte azt a szót, hogy hiba, de
még csak azt sem, hogy komplikáció.
– A saját autómmal megyek – jelentettem ki, de az
izomkolosszus megmarkolta a karomat.
– Az enyémmel megyünk – vonszolt maga után.
– Legalább az orvosi táskám hadd vegyem ki az
autómból – erősködtem. Biztonságosabbnak véltem, ha
nem ülök be az autójába. Kicsit kezdtem azt hinni,
Aidennek igaza van. Nem jó ötlet ebbe belekeveredni. –
Vissza is kell jutnom valahogy – igyekeztem meggyőzni.
– Gondoskodni fogok magáról, visszaszállítom magát –
fúrta a tekintetét az enyémbe. Mi vagyok én? Valami
csomag? Visszaszállít. De elfogytak az ötleteim, így miután
megszereztem a táskám, engedelmesen követtem.
Az autóban a csend frusztrálttá tett. Igyekeztem
beszélgetésbe elegyedni a pasassal. Ismerd meg az
ellenséged! – jutott az eszembe.
– Claudio. Így hívják, igaz? – vágtam bele. Hallottam,
amikor telefonált és bemutatkozott. – Válasz helyett csak
biccentett. – Mióta áll a Rossi család szolgálatában? –
puhatolóztam.
– Maga még meg sem született, mikor én már nekik
dolgoztam – pusmogott az orra alatt. Legalább válaszol.
– Sosem érzi úgy, hogy rossz az, amit csinál? – mértem őt
végig.
Nem válaszolt, csak meredten bámulta az utat.
– Sosem akart kiszállni, normális életet élni, családot
alapítani? – nyaggattam. Dühös pillantást vetett felém.
Mikor már azt hittem, nem is válaszol, megszólalt:
– Aki egyszer felül erre a vonatra, tisztában van vele,
hogy nincs leszállás.
– Mondja csak, van magának szíve? Érzett valaha is
szánalmat bárki iránt? – szegeztem neki a kérdést.
– Nincs és nem – jelentette ki gondolkodás nélkül.
Hosszan felejtettem rajta a szemem, a tekintetét az útra
szegezte.
– Van családja? – faggatóztam, de makacsul hallgatott. –
Nem lehet kellemes magányosan élni – gondolkodtam el.
– Nem vagyok magányos. Mi itt vagyunk egymásnak.
Egy nagy család vagyunk – közölte a panelszöveget.
Gúnyosan felkacagtam.
– Ezt maga sem gondolja komolyan. Maga Rossi személyi
testőre. Bármit megtenne a gazdájáért, de vajon Rossi
mozdítaná magáért akár a kisujját is? Kétlem – fújtam
egyet magam elé.
– Maga ezt nem értheti – préselte ki az összeszorított
ajkain.
– Igaza van, nem értem. Fel nem foghatom, hogy képes
valaki lemondani a saját boldogságáról gyilkosok
kedvéért.
Lazán felém billentette a fejét.
– Lehet, hogy különbnek hiszi magát nálam, de nem az.
A szíve választottja is ennek a világnak a részese, és mint
már említettem, ebből nincs kiszállás. Magának pedig két
választása van. Vagy beáll a sorba, vagy szakít a dokival.
És az, hogy itt van, szerintem azt jelenti, hogy az első
mellett döntött. Éppen ezért be is fejezhetjük ezt a
felemelő eszmecserét. Felesleges osztani nekem az észt.
Befoghatja.
Bent rekedt a levegő. Valóban csak ez a választás
létezik? Feladni és menekülni? Nekem ez egyáltalán nem
tetszett, én küzdeni akartam.
Miután leparkolt a villa előtt, besiettünk a házba.
– Á, drága, ez aztán az ellátás. Ha a doki nem ér rá,
küldi a jobbkezét. Látom, dr. Cross felfogta végre, hogy
velem nem szórakozhat – fogadott Mauro.
– Aki itt szórakozik, az maga. Nem fogja fel, hogy mások
életével játszik?
– Rosszul mért fel engem, drága! Én teszek másokra.
Nem tartanék ott, ahol, ha ez nem így lenne.
– Maga a beteg? – érdeklődtem érzelemmentes arccal.
– Mégis mit gondolt? Lát itt rajtam kívül mást is?
– Milyen panaszai vannak? – léptem közelebb.
– Elszorult a mellkasom, nem kaptam levegőt.
 Elég sápadtnak tűnt.
– Megvizsgálom – léptem közelebb, és meghallgattam.
Semmi rendelleneset nem találtam. – Be kellene jönnie
egy teljes kivizsgálásra. Mondja csak, sűrűn előfordul?
– Ha maga végzi, megfontolom – kacsintott rám. – Csak
mostanában.
– Biztos a sok jó dolog, amit tesz – pakoltam össze a
holmimat.
– Ha már itt van, beadhatná nekem az inzulinomat. Az
ápolónő szokta, de momentán nem alkalmas neki.
– Ezért lett rosszul? Cukorbeteg? Mikor kellett volna
megkapnia? – készítettem elő mindent. A karját nyújtotta.
Mikor megpillantottam, megráztam a fejem.
– Adja ide a másikat!
– Miért, mi baja van ezzel? – méltatlankodott.
– A beadás helyén a bőrszövet elvékonyodott, célszerű
lenne ezt a helyet átmenetileg pihentetni, a jobb
regeneráció érdekében.
– Törődik velem, ez tetszik – vigyorgott. – Lehet, hogy
lecseréljük a dokit – szólt oda Claudiónak. Gyűlöletteljes
pillantásom fúrtam az övébe.
– Most már mennem kell – léptem volna tovább, amikor
végeztem.
– Én a maga helyében felhívnám a barátja figyelmét,
hogy ne packázzon velem. Túl bátor, és nagyon nagy árat
fizethet – tekerte egy hajtincsemet az ujjára. – Dr. Cross
kap tőlem egy kis plusz feladatot, maga pedig itt marad
addig biztosítéknak, amíg elvégzi – közölte. Akkor esett
csak le, hogy tulajdonképpen gyanútlanul besétáltam a
csapdába.
– Én nem hinném – sziszegtem, majd az injekciós tűt,
ami még a kezemben volt, beledöftem a karjába.
– Mi a franc? – lökött el magától. Fájdalmasan kapott a
karjához. – Claudio! – üvöltötte. – Kapd el a csajt!
– Csak rajta, de akkor maga meghal légembóliában –
ordítottam vele. – Levegőt nyomtam a vénájába – az
embere eközben kitekerte a karom. – A vérrendszer egy
lezárt rendszer, amiben vákuum van, és amint a
befecskendezett levegő a szívéhez ér, ez a vákuum
megszűnik, és a szíve leáll! Bumm! – szegtem fel a fejem.
Felettébb élveztem a helyzetet, ahogy rémülten
kapkodja a fejét.
– Te aljas kis kurva! – ordított fel.
– Ezzel tartoztam magának. Remélem, tudja, miért.
Emlékszik még, ugye, mikor a gorilláit rám uszította? Most
kvittek vagyunk. Nemcsak a filmekben létezik ám ilyen.
Öltek is már így, mivel alig lehet rájönni, hogy mi
okozhatta a halált – fröcsögtem a képébe, jelezve, hogy
simán megúszom a dolgot.
– Neked befellegzett! – fenyegetőzött. – Csináld vissza! –
parancsolgatott.
– Látja, milyen az, amikor valaki Mindenhatót játszik az
élete felett? Ha más irányítja a helyzetet? Most én
mondom meg, hogy meghal-e vagy élni fog. Látja, milyen
könnyen fordulhat a kocka? Végezhet velem, de akkor
maga is megdöglik – riogattam.
 – Engedd el! – utasította a vérebét. – Csináld vissza! –
ordította.
– Nézze, most kihasználom ezt a kis időt, mielőtt
elkezdene itt nekem fájdalmasan haldokolni, hogy
megkérjem magát, ne használjon fel engem arra, hogy
sarokba szorítsa Aident, mert megtalálom a módját, hogy
megkeserítsem az életét. A legváratlanabb pillanatban
csapok le magára.
– Azt hiszed, megijedtem tőled? – ragadta meg
agresszívan az arcom.
– Nem hiszem. Tudom. Nem akar meghalni – nyögtem ki
eltökélten.
– Claudio! Hívja fel Crosst! Most! – esett pánikba.
– Ne szarjon be! Nem a vénájába adtam. Az izomba,
bőrbe, bőr alá adott injekciózáskor semmi probléma nincs
– vigyorogtam önelégülten. – Csak nem képzelte, hogy
orvos létemre képes lennék szándékosan megölni magát?
– Megemelkedett a keze a levegőben, hogy lecsap rám.
– Üssön csak meg! Hajrá! De ha nyoma marad, és Aiden
meglátja, egészen biztos lehet benne, hogy akármilyen
feladatot is osztott rá, megtagadja majd. Ismeri, hogy
milyen: önérzetes és makacs.
Leengedte a kezét, majd megszorította a karom, és
megrázott.
– Nyomorult kis cafka! Mi volt ezzel az egésszel a célod?
– Hát nem világos? Egyértelműsíteni, hogy sem én, sem
Aiden nem fogunk meghajolni maga előtt. Nem vagyunk a
csicskái – villogtattam a szemem.
 – Azt majd meglátjuk! Zárd be, Claudio! – taszított a
testőre kezeibe.
– Ez is nagy hiba lenne – fordultam felé. A szemeim
parázslottak a dühtől.
– Ugyan miért? – feszült meg az állkapcsa.
– Mert mielőtt kiszálltam volna az autóból, elküldtem a
GPS-koordinátáimat egy befolyásos barátomnak azzal az
üzenettel, hogy ha fél órán belül nem jelentkezem, hívja a
rendőrséget.
Láttam, hogy a mellkasa zaklatottan emelkedett és
süllyedt. Patthelyzet.
– Hiszen nincs is rám szüksége. Aident a markában
tartja, mióta csak úgy elbántak velem. Engedelmesen
teszi, amire kéri. Ne kínozza őt jobban, mint ahogy az
szükséges, mert könnyen elérheti nála, hogy maga ellen
fordul. Nem ismeri még őt. Nem retten meg semmitől, ha
rólam van szó. Most pedig vigyen vissza a kórházba.
Hamarosan fel fog tűnni neki, hogy eltűntem – fordultam
a pasashoz, aki elhozott. Nem vártam jóváhagyásra,
magabiztosan indultam a kijárat felé. Belül remegtem,
mert éreztem, hogy túllőttem a célon, de meg kellett
mutatnom ennek az alaknak, hogy ő is sebezhető. Mikor
meghallottam Claudio lépteit magam mögött a kövezeten,
hangosan fújtam ki a levegőt. Megkönnyebbültem.
– Elismerésem – bólintott, mikor beszállt mellém az
autóba. – Ez a Cross szerencsés pasi – biccentett.
Hitetlenkedve rázta a fejét.
– Menjünk! – mondtam rezzenéstelen arccal. Azt a
látszatot akartam kelteni, hogy kiszámíthatatlan vagyok,
hidegvérrel én is bármit megtennék, de valójában halál
ideges voltam. Egész úton mereven bámultam ki az
ablaküvegen, és töprengtem a történteken. Belevágtam
egy emberbe egy tűt. Indulatból. Egy maffiavezérbe. Nekem
tényleg elment az eszem. Erről Aiden nem szerezhet
tudomást. De a fenébe is! Ez az ember képes lett volna
bezárni, csak hogy fájdalmat okozzon Aidennek. Ezt nem
tűrhettem. Pánikba ejtett a helyzet, mert nem tudhattam,
mi lesz ezek után.
Begördültünk a kórház elé, kiugrottam az autóból, és
szinte menekültem a munka fedezékébe. Alighogy
beértem a bejáraton, a zaklatott Aidenbe futottam.
Igyekeztem előadni, hogy semmi különös nem történt, de
amivel ő fogadott, attól leesett az állam. Az, hogy eddig
életeket kellett menteni parancsra, teljesen más volt, mint
utasításra ölni. Olyan érzésem volt, mintha nem lenne
választásunk. Megrémített, amilyen arckifejezéssel
rohant el Rossihoz. Tényleg én lettem a gyenge pontja, és
ez félelemmel töltött el. Feszülten vártam, hogy mi lesz a
végkifejlet, de mikor visszatért, csak ennyit mondott:
– Van egy tervem, de szükségem lesz a segítségedre –
vont odébb.
– Tudod, hogy számíthatsz rám – bólintottam –, bármiről
legyen is szó.
– De ez most nagyon kockázatos lesz – figyelmeztetett.
– Miért, eddig nem volt az? – vontam meg a vállam. –
Csináljuk – pillantottam a szemeibe tettre készen. Hosszan
rajtam felejtette a tekintetét, majd megszólalt.
– Tudnom kell, mit tettél Rossival.
Zavaromban megrándult a szám széle.
– Nem – ráztam a fejem, de a szemem egészen biztosan
árulkodott róla, nem lehetett túl bölcs dolog. Hirtelen
magához rántott, mélyen a szemembe nézett,
beleszántottak az ujjai a hajamba, belemarkolt, majd
hátrahúzta a fejem, és a nyakamba csókolt.
– Ha bajod esne, abba belepusztulnék. Megőrjítesz
engem. Szépen kérlek, hogy ne bőszítsd fel őt. Veszélyes –
lehelte a bőrömre. Kábultan kerestem a tekintetét.
– Rendben. Visszafogom magam – ígértem. – Mi a nagy
terv? – váltam izgatottá, mert Aident ismerve valami
fifikás megoldásról lehetett szó.
– Gyere, van még itt valaki, akit be kell avatnunk –
húzott maga után az elzárt szárny felé, ahol a különleges
őrizetben lévő betegünk lábadozott. Közben éreztem a
zsebemben, hogy a telefonom folyamatosan csörög.
– Anyukád az? – torpant meg Aiden.
– Egyfolytában. Már az őrületbe kerget – ismertem be. –
Telefonszámot fogok cserélni.
Pár nappal a történtek előtt komoly beszélgetésem volt
az anyámmal. Egyszerűen képtelen volt felfogni, hogy
Aiden és én élni akarjuk a magunk kis életét. Minden
egyes nap zaklatott bennünket valamivel, és már új házat
is keresett nekünk. Szépen kitalált helyettem mindent.
Mióta beavattuk az esküvő gondolatába, olyan szinten
beindult, hogy le sem tudtam állítani egészen addig, amíg
ki nem keltem magamból. Azóta nem álltam vele szóba. „Ő
csak segíteni akart, nehogy elszúrjam” – ismételgette.
Segíteni. Na persze!
Megtiltottam, hogy előzetes bejelentkezés nélkül
felbukkanjon.
– Nem gondolod, hogy eleget szenvedett már? – sajnálta
meg Aiden. – Szigorú vagy vele.
– Nem! – szikrákat szórtak a szemeim. – Ne kezdd el őt
védeni! Ha most ráhagyjuk, ez később csak rosszabb lesz.
Borzalmas! Nem fogom neki engedni, hogy ilyen
erőszakosan belenyúljon az életünkbe.
– Ezt nem vitatom, de akkor is az édesanyád – olyan
tekintettel nézett, hogy neki minden bűnét
megbocsátottam volna. – Nem haragudhatsz rá örökké –
fogta közre az arcom. – Egyébként pedig szép volt az a ház
– vigyorgott. – Tulajdonképpen meg is vehetnénk.
– Persze, még add is alá a lovat – pufogtam.
– Gyönyörű vagy, amikor mérgelődsz – hízelgett. – Bár
annak örülök, hogy nem rám – húzta féloldalas mosolyra
az ajkait. Ellágyultam tőle. – Azért gondold ezt át –
komolyodott el.
– Nincs min gondolkodnom. Hibázott, és ezt neki kell
átgondolnia, nem nekem. Hagyjuk is ezt a témát, inkább
menjünk! Oldjuk meg Signor Niccolini ügyét!
Mikor beléptünk, az ügynök elmerengve álldogált az
ablaknál.
– Signor Niccolini, beszélnünk kell! – vágott bele.
– Változás állt be az állapotában? – érdeklődött.
 – Nem, másról lenne szó. A tanú itt nincs biztonságban,
de nekem lenne egy ötletem, hogyan menthetnénk meg
az életét.
– Hallgatom – nézett Aiden szemébe. – Hogyan?
– Ezért elvehetik az engedélyem – vakargatta a tarkóját
Aiden. – A lehető legkevesebb ember tudhat a dologról.
– Ne aggódjon emiatt, majd azt mondjuk, hogy a törvény
kötelezte rá – sürgette. – Szóval hogyan fogjuk
megmenteni?
– Megöljük – nyögte ki rezdületlen arccal.
– Tessék? Biztos rosszul hallottam, amit mondott –
kerekedtek ki az ügynök szemei a meglepetéstől, majd
rám pillantva tőlem várta a segítséget, de Aiden folytatta:
– Aldo Lombardo kap egy második infarktust, amit nem
él majd túl. Halottnak nyilvánítom, így amíg fel nem épül,
biztonságban lesz.
Az én Aidenem ez esetben sem okozott nekem csalódást.
Furfangos találékonysága most sem hagyta cserben.
– Érdekes felvetés – támasztotta meg az állát az ügynök.
– Mondja, történt valami, amiért ezt az intézkedést
szükségesnek érzi? – gyanakodott.
– Úgy is mondhatjuk – nyújtottam át neki a papírt, amit
Aiden kapott.
– Tudják, hogy Lombardo itt van. Ha beleegyezik, akkor
a koronatanúját halottnak nyilvánítom, ezzel megmentve
őt, na és persze a saját irhámat is – mutogatott a cetlire.
– Nem kockázatos ez? – morfondírozott az ügynök.
– Oh, dehogynem. Ha kiderül, nemcsak Lombardónak,
de nekem is annyi. Mégis úgy gondolom, nincs más
választás.
– Rossi bizonyítékot akar majd – szűkült össze a
tekintete.
– Úgy csináljuk, hogy ne maradjanak kételyei –
vigyorgott elégedetten.
– Ahogy elnézlek, már meg is van a kész terved –
ámultam el a merész lépésen.
– De meg ám – kacsintott rám.
Órákkal később sietősen betoltuk a beteget a műtőbe. A
bemosakodás alatt irigyeltem Aiden lelki nyugalmát.
Fürkészően vizslattam, hogyan csinálja.
– Te nem is félsz, hogy lebukunk? – suttogtam.
– Nem. Én tudom, mit csinálok, de aki kintről szemléli
majd, azt látja, amit én akarok, hogy lásson – egy sötét
tekintetű maffiózó nézett vissza rám. A szeme sem
rebbent. Egybeugrott tőle a gyomrom.
– Aldo Lombardo meg fog halni – folytatta. – Mi pedig
úgy teszünk, mintha valóban az életéért küzdenénk –
indult meg a műtőbe, én pedig a tekintetemmel követtem.
Mikor mellé értem, alig hallhatóan suttogta felém:
– Kezdődjön a műsor!
A műtő ajtaja felé pillantottam, ahol egy műtősruhába
öltözött fazon figyelte az üvegfalon keresztül az
eseményeket. Claudio. Hát ő is itt van. Megdermedtem.
Aiden észrevétlenül gonosz vigyorra húzta a száját. A
magabiztossága elképesztett. Az az érzésem támadt, hogy
még élvezi is a helyzetet.
 Mindent remekül, aprólékosan kitervelt. Töviről
hegyire kidolgozta az egészet. Távolról minden valódinak
tűnhetett. Egy ideig látszólag minden rendben ment, majd
az összes gép sípolni kezdett. Az én pulzusom is az egekbe
szökött. Nem voltam jó a színészkedésben. Rettegtem, hogy
elárulom magam, és ezzel lebuktatok mindenkit. Úgy
tettünk, mintha küzdenénk Aldo Lombardo életéért, majd
hosszas próbálkozás után Aiden feladta a harcot, és
kimondta a végszót:
– A halál beállta 14:32 – húzta le a kesztyűjét, majd
kilépett a folyosóra, ahol ott idegeskedett Niccolini.
– Sajnálom, Signor Niccolini, a beteg nem élte túl a
második infarktusát – jelentette ki mindenki számára jól
hallhatóan. Az álruhába öltözött Claudio besomfordált a
műtőbe, körülkémlelt, ellenőrizte Lombardo
személyazonosságát, majd mielőtt bárki megszólíthatta
volna, lelépett.
– Olyan hitelesen adták elő, hogy tényleg megrémültem
– suttogta az ügynök.
– Remélem, ő is bevette – súgtam én is alig hallhatóan. –
Szándékosan engedtünk neki utat a műtőig. Nem volt túl
nehéz bejutnia, de túl könnyű sem. Nem foghatott gyanút.
– Reménykedjünk – bólintott Aiden.
– Biztos, hogy él? – bizonytalanodott el Niccolini a tanút
méregetve.
– Hát persze – vágott sértődött arcot Aiden.
A nap további része Lombardo eltüntetésével telt. Ki
kellett őt csempészni a klinikáról, de ebben én és Aiden
már nem vehettünk részt. Tartottunk tőle, hogy figyelnek
minket. Aiden, tekintettel arra, hogy órák óta lejárt a
műszakja, a gyanú ébredése előtt hazament. Én pedig
reméltem, hogy mielőbb követhetem majd őt.
Hazaérkezve lerúgtam a cipőm és egyenesen a
zuhanyzót vettem célba. A forró vízsugár kellemesen
masszírozta a sajgó tagjaimat. Semmit nem vettem
magamra, csak Aiden egyik pólójába bújtam bele.
Imádtam az illatát. Megnyugtatóan hatott rám.
Besétáltam a hálószobába, ahol Aiden egy szál
alsónadrágban kiterülve szuszogott. Mosolyt csalt az
arcomra a látványa. Felmásztam az ágyra, és nem bírtam
megállni, beletúrtam sűrű, barna hajába. Hosszú, sötét
szempillái ragadták meg a tekintetem. Az ujjam lejjebb
siklott az arcélén. Tökéletes! Csodáltam a látványt.
– Hát végre megjöttél – mosolyodott el álmatagon.
Válasz helyett lehajoltam hozzá, és megcsókoltam.
Belekapaszkodtam a hajába, majd becsúsztattam a másik
kezem az alsója korca alá. Kéjesen nyögött a számba.
– Hűha – duruzsoltam elismerően, miközben finoman
kényeztettem –, téged álmodban sem tudlak meglepni.
Teljesen készen állsz.
– Totál bezsongat, ahogy rám nézel.
– Miért, hogy nézek? – incselkedtem vele. Gyengéden
csókolgattam a mellkasát, majd a hasát. Nem engedett
lejjebb, váratlan mozdulatától hason találtam magam.
– Mint egy szexre éhes perszóna.
Vidám kuncogással hagytam, tegyen velem, amit csak
akar. A jobb lábamat felhúzta a csípőmig. Mögém térdelt,
majd lágyan masszírozta a fenekemet.
– Tetszik, mi? – ingereltem, és meg is emeltem felé.
– Gyönyörű – markolta meg a két farpofámat. Közelebb
húzódott, éreztem a lábaim közt a meredő férfiasságát.
Jólesően sóhajtoztam. Megszabadult a felesleges anyagtól,
megemelte a lábam, alám helyezkedett, majd mélyen
elmerült bennem. Váratlan volt, de ennél nagyobb
gyönyört aligha nyújthatott volna. Az ujjával a bennem
való mozgásával összehangoltan cirógatta a csiklómat.
Pillanatok alatt elérte, hogy remegjek.
Mélyen járt bennem, és ebben a szögben minden egyes
lökés telitalálat volt.
– Ennél mélyebben nem is lehetnél bennem –
sziszegtem.
– Fáj? – a csiklómat kényeztető ujja nyomása erősebbé
vált.
Mély torokhangot hallattam. Emeltem és ringattam a
csípőm a döfései elé. Megmarkolta a csípőm, és hevesebb
ütemre váltott. Most éreztem először, hogy túl szűk vagyok
neki, vagy inkább azt, ő milyen méretes.
Az egyik keze hátulról a nyakamra tévedt, és
megszorított.
– Imádom a hajad – körözött bennem. – Megőrjítesz,
amikor ilyen készséges vagy – kapkodta egyre hevesebben
a levegőt.
– Ne hagyd abba, kérlek! – skandáltam. Keze a
csiklómon, a férfiassága bennem hamar elrepítettek a
csúcsra. Vad remegésben markoltam az eksztázistól a
takarót, Aiden pedig egyre gyorsabb ütemre váltott,
zakatolt bennem. Újra és újra a megfelelő pontomat
ingerelte. Soha nem hittem, hogy képes lehetek egy aktus
alatt ennyiszer eljutni a csúcsra. Hangos zihálását
erőteljes morgás követte, ahogy elélvezett.
– Istenem, Aria! Annyira szeretlek – hanyatlott rám. Az
ujjainkat összekulcsolva pihegtünk.
– Csak te ne hagyj el engem soha! – cirógatta a borostája
a hátam.
– Tudod, hogy képtelen lennék – kacagtam.
– Figyelmeztetlek, Aria, függő vagyok. Nem vállalok
felelősséget a tetteimért, ha mégis megteszed – harapdált.
– Szexfüggő – fordultam felé jó kedélyűen.
– Nem! Aria-függő. Szex nélkül tudok élni, de nélküled
nem – simogatta a hajam.
– Oh, Aiden – csókoltam meg. Teljesen odavoltam érte.
Ha a két szemébe néztem, biztosra vettem, hogy a poklot is
megjárnám érte.
Pár nyugodt nap következett, és határozottan élveztem,
hogy elcsendesedett körülöttünk a légkör. Hihetetlennek
tűnt, hogy nem untunk egymásra. Minél több időt
töltöttünk együtt, annál inkább erősebbé vált a
kötödésünk egymás iránt.
Lelkesen néztünk az új kihívás elé. Nekiláttunk az
esküvőnk szervezésének. Aiden rendíthetetlenül kereste
a tökéletes helyszínt. Különlegeset akart. Végre tényleg
minden adott volt, hogy felhőtlenül boldogok legyünk. Ha
Rossi és a maffia nem lett volna, eseménytelen lett volna
minden.
Igyekeztem megfeledkezni a fejünk felett gyülekező
vészjósló felhőkről, és kapaszkodni abba, amit az élet
nyújtott. Elérkezett az idő, hogy megjelenjünk a következő
ultrahangvizsgálaton, ahol együtt hallgathattuk meg a
kisbabánk szívének dobogását. Orvos lévén sok ilyet
hallottunk mindketten, de ez a pillanat különlegesebbnek
hatott bármelyiknél. A mi gyermekünk szívhangja zengte
be a teret. Aiden arcáról meghatottságot olvastam le. A
kezdeti ellenérzésem teljesen elmúlt, és már csak arra
koncentráltam: boldog akarok lenni Aidennel és a
kisbabánkkal.
– Ez fantasztikus – ámulattal vizsgálgatta az
ultrahangképet még percekkel később is.
– Add ide! – nyúltam utána, mert én is kíváncsi voltam.
Képtelen voltam betelni a látvánnyal.
– De visszaadod – nem eresztette el a felvétel csücskét.
– Minek ez neked, Aiden? – a szemében pánikot láttam.
– Csak megnézem. Engedd már el! – mélyedtem a
tekintetébe. Duzzogó arccal állt mellettem. Szinte
megsajnáltam, és miután kigyönyörködtem magam a
gyerekünkben, visszanyújtottam neki. Elvette, majd a
tárcájába tette az én fényképem mellé.
– Te ezt ott fogod tárolni? – hüledeztem. Megható volt,
de szépnek éppen nem volt nevezhető a kis paca, ami a
felvételen látszott. Nem éppen volt még kisbabaformája.
– Csak amíg meg nem születik, akkor majd kicseréljük
felismerhetőbbre – vágta zsebre a tárcáját. Kérdőn
pillantottam rá. – Nézz bolondnak, ha akarsz, de neked ott
van a hasadban, érzed őt, kommunikál veled, amíg én
csak külső szemlélődő lehetek. Ne vedd el ezeket az apró
dolgokat tőlem.
Megmarkoltam a zakóját, és közelebb vontam
magamhoz. A nyakába fontam a karjaim.
– Szeretlek – babráltam a hajával. – Szerencsés vagyok,
hogy te vagy nekem. Szükségem van rád!
– Én is szeretlek. Ahogy őt is. Hamarosan egy család
leszünk – kacsintott. Helyes arcától és boldogságtól
sugárzó tekintetétől melegség járta át a lényem. Család.
Ez az, ami nekem soha nem adatott meg. Nem ismertem az
apám. Csonka családban nőttem fel. Aiden családi élete
sem volt mintaszerű, így izgatottan vártuk, hogy
megteremtsük a közös, boldog életünket.
Egy héttel később, mikor beigazolódott, hogy Rossi
bevette Lombardo halálhírét, lenyugodtak a kedélyek.
Már nem kellett olyan óvatosnak lennünk, és az egyik
hétvége végre úgy alakult, hogy egyszerre lettünk
szabadnaposak. Ritka pillanatok egyike volt ez. A
konyhában bohóckodtunk, mikor csengettek.
– Ki lehet az ilyenkor? Nem vártunk senkit – igyekeztem
szabadulni a játékos szorításából.
– Megnézem, addig te csináld meg a forró csokimat –
szaladt inkább ő ajtót nyitni helyettem. Mikor felismertem
az anyám hangját, mérgesen rohantam ki.
– Te mi az ördögöt keresel itt? – estem neki. – Arról volt
szó, hogy ideszólsz, mielőtt átjössz – förmedtem rá.
– Én hívtam ide – ismerte be bűnbánóan Aiden.
– Mégis miért? Azt hittem, ezt a napot kettesben töltjük –
fontam karba a kezem.
– Aria, annyira sajnálom. Szívem – pityeredett el anyám.
– Valóban túlzásokba estem.
– Kicsim. Már mindegy. Borítsunk rá fátylat, elvégre egy
család leszünk – lépett Aiden is közelebb békülékenyen.
– Nem! Amíg meg nem ígéri, hogy leáll ezzel a mániával.
Én szeretnék élni, de ha ő a nyakunkban liheg, nem fog
menni – indultam vissza a konyhába, de meghallottam
Aiden hangját.
– Szükségünk lesz a nagymamára, ha megszületik a
pici.
– Aiden – pördültem felé. – Abban állapodtunk meg,
hogy ezt még nem osztjuk meg senkivel – rémültem meg.
Biztosra vettem, hogy anyám olyan lesz majd, mint egy
hangosbemondó. Még fel sem ocsúdtam, de Aiden már
büszkén mutogatta neki a tárcájában lévő
ultrahangfelvételt. Elöntött az indulat. Ami sok, az sok!
– Hagyd abba! – rontottam melléjük, és kitéptem Aiden
kezéből a képet. – Miért csinálod ezt? – szűkült össze a
tekintetem.
– Mert nem haragudhatsz a végtelenségig. Ő az
édesanyád. Nem szeretnék csatateret. Békére vágyom.
Amit az anyád tett, igazad van: nagyon nincs rendjén.
Egyetértek veled, de azzal változik bármi is, ha állandóan
becsukod előtte az ajtót? – billentette oldalra a fejét.
Morgolódtam, de lerántott maga mellé a kanapéra.
– Ettől még nem haragszom kevésbé – sandítottam
feléjük.
– Meséljen, Aiden! A maga családjáról nem tudok
semmit. Maga amerikai, ugye? – faggatózott az anyám,
mintha mi sem történt volna.
– Igazából olasz. A vak is láthatja – közöltem cinikusan,
Aiden külsejére utalva.
– Ez hosszú történet, de röviden annyi, hogy a családom
rajtunk kívül álló okok miatt kényszerült elköltözni
Olaszországból. Én még nagyon kicsi voltam akkor –
mesélt.
– Van fénykép a szüleiről? – tolakodott az anyám.
Szúrós tekintettel sújtottam, de nem izgatta magát. Nem
állt le.
– Mi ez? Vizsga? Fejezd be! – figyelmeztettem.
– Persze – ugrott fel Aiden lelkesen, mellettem futott el,
és a fülembe suttogta: – Ne légy már ilyen undok! – puszilt
a hajamba.
Nem válaszoltam, csak ellenségesen felmordultam, mire
gyerekes kuncogást hallatott. Mikor visszatért, egy
fényképet tartott a kezében.
– Ők a családom – nyomta az anyám kezébe. Nagyon
meghatott az igyekezete, hogy megbékítsen az anyámmal.
– Az édesanyám, Alexandra, az apám, Alexander, ő pedig
a húgom, Maya – vette sorra a képen lévő személyeket.
Az anyám hosszas tanulmányozás után egyszer csak
ledermedt, majd Aidenre kapta rémült tekintetét.
 – Ezt a nőt itt én ismerem. Tudom, ki ő. A neve Miranda
Conti – ejtette el a felvételt, mintha megégette volna a
kezét, majd felugrott a kanapéról, és úgy hátrált Aidentől,
mintha maga az ördög lenne. Meglepetten fürkésztem az
anyám arcát. Honnan is tudhatná ő, mi volt Aiden
nénikéjének igazi neve még a tanúvédelmi program előtt?
Mindenki arcáról lehervadt a mosoly. Aiden megrázta a
fejét.
– Miranda Conti híres zongoraművész volt – folytatta az
anyám. – Volt alkalmam személyesen is ismerni a
családját és persze a tragédiát, amibe az egész fulladt.
Egyikünk sem szólalt meg. Nem tudtuk, mit
mondhatnánk. Az anyám könnyes szemekkel kapta a
szája elé mindkét kezét.
– Ha ez mind igaz, akkor maga… maga Enrico Rossi fia –
bökte ki. Aiden nem cáfolta a gyanút, de nem is erősítette
meg. Tanácstalanul sütötte le a szemét.
– Atyaúristen! – járt fel s alá az anyám. – Ez nem lehet.
Ez nem történhet meg! – dobbantott a lábával.
– Na jó – ugrottam fel –, most, hogy túl vagyunk a
sokkterápián, egy nyugtató teát valaki? – élcelődtem.
Gondoltam, oldódik a feszült hangulat, de az anyám
vérben forgó szemekkel hisztériázni kezdett.
– Azonnal el kell költöznie innen – jelentette ki
ellentmondást nem tűrően.
– Hohohó, nem úgy van az! Ez egyelőre még az én
lakásom – léptem közbe.
– Te ebbe ne szólj bele! – esett nekem. – Ezt nem
értheted. Te nem tudod, ki ez az ember – fröcsögte
félelemmel teli arckifejezéssel.
– De tudom. Az az ember, akibe szerelmes vagyok, akivel
egy hónapon belül összekötöm az életem, és akinek a
gyermekét hordom a szívem alatt. Csak ez számít! És ha
neked ezzel problémád van, akkor inkább távozz! –
remegett a belsőm. Féltem, hogy tönkretesz mindent.
– Aria, te nem mehetsz hozzá ehhez az emberhez, és
főleg nem szülhetsz neki gyereket – bökött határozottan
Aidenre.
– Még jó, hogy nem te mondod meg! Menj el! –
ordítottam. – Most!
– Ez nem lehet igaz – sírta el magát.
– Ugyan miért? – kérdeztük egyszerre Aidennel.
– Mert ő a te féltestvéred – ordította a képembe.
Mindannyian sóbálvánnyá dermedtünk a szobában.
Hirtelen nem kaptam levegőt. Azt hittem, rosszul hallok.
– Ezt csak most találtad ki – préseltem ki a fogaim közt.
Állandóan manipulált. Remegtem az idegességtől.
– Sajnos nem – zuhant a fotelbe, majd Aident bámulta. –
Édes jó istenem!
– Enricónak dolgoztam – vágott bele. – Miután a felesége
meghalt, a sógornője, Miranda és a fia, Emilio felszívódott,
Enrico pedig minden idejét és energiáját a gyereke
felkutatásának szentelte. A maga anyja csúnyán elbánt
vele – fúrta a tekintetét Aidenébe. – A maga kedves
álpapája – mutatott a földön heverő fényképre – ölette
meg Enricót és csinált ezáltal félárvát az én Ariámból –
vádaskodott.
A teljes történet ismeretében nem akartam hinni a
fülemnek. Hogy az anyám a gyilkos oldalán álljon?
– Az az ember, akit maga az apámnak hív, elrabolt
engem, és meg akarta ölni az anyámat és Alexet is –
védekezett Aiden.
– Valljuk be, rászolgáltak. Maga mit tenne, ha elvennék
magától a gyerekét? – kiabált az anyám.
– De ugye az nem igaz, hogy Enrico Rossi az apám? –
borultam ki. – Kérlek, mondd, hogy nem igaz! Mondd,
hogy ezt csak most találtad ki! – esdekeltem. Engem az itt
elhangzottakból csak ez érdekelt.
– De igen, kicsim. Sajnos ez az igazság – peregtek a
könnyei.
– Nem! Nem! – hátráltam az anyámtól. – Nem! Ez
hazugság – kapkodtam levegő után. – Uramatyám! –
szörnyülködtem. Aiden pedig földbe gyökerezett lábakkal
meredt az anyámra.
– Ez egy elég ízetlen tréfa, asszonyom – vágott közbe
Aiden is. – Én eddig a pártját fogtam, de ez már tényleg
túlmegy minden határon. – Talpra ugrott, és mellém
lépett. Kezdett elhagyni az erőm. Aiden észlelte a
gyengeségem, ezért átkarolt.
– Ez itt – bökött a hasamra az anyám – elég komoly
dolog. Konkrétan vérfertőzés! – mondta ki az anyám a
könyörtelen ítéletet.
– Fogd már be! Menj el! – ziháltam. – Elég volt.
Kezdett hányingerem lenni. Forgott velem a szoba.
 – Oké. DNS-tesztet csináltatunk – jelentette ki Aiden
acélos keménységgel. – Biztosra kell mennünk. –
Igyekezett megőrizni a lélekjelenlétét.
– Hiába végeztet akármilyen tesztet, az a tényen nem
változtat, hogy maga beleszeretett a saját húgába.
Nem bírtam tovább. Elsírtam magam.
– Dobd ki! – markoltam Aiden pólójába. – Könyörgöm.
Kérlek! – csúsztam rajta lefelé. Védelmezőn átkarolt.
– Menjen most el! – jelentette ki kemény hangján Aiden,
mialatt magához szorított.
– Nem tehetem. Nem hunyhatok szemet. Ennek véget
kell vetni. A tények ismeretében ez nem folytatódhat
köztetek tovább – sietett felém az anyám. – Ez bűn –
ordított Aidenre. – Engedje el a lányom!
– Nem! – pördültem vele szembe. – Az a bűn, amit te
tettél. Te intézted így, ne feledd! – hisztériás rohamot
kaptam. Aident nem veheti el tőlem. Fájdalmasan
üvöltöttem fel: – Gyűlöllek! Szívemből gyűlöllek.
Megrogytak a lábaim, de Aiden elkapott.
– Kicsim! Sajnálom. Nem okoznék neked szándékosan
fájdalmat, hiszen úgy örültem nektek, de ezt tudnod
kellett – nyúlt felém, de a fejem elfordítottam, Aiden
mellkasába fúrtam. Alig kaptam levegőt. Olyan volt,
mintha valaki fojtogatott volna.
– Most menjen el! – zihált Aiden is. Ő sem bírta tovább
tartani magát. Remegett és elcsuklott a hangja.
– A legfontosabb, hogy mielőbb cselekedjetek – kapta a
tekintetét a hasamra.
 – Ezt meg hogy érted? – hűlt meg bennem a vér.
– Ugye nem akarsz beteg gyereket szülni? Az a gyerek a
hasadban egy bűnös kapcsolat gyümölcse. Meg kell
szabadulnod tőle.
Képtelen voltam válaszolni, de Aiden megtette
helyettem is:
– A gyerekek ilyen esetekben nem feltétlenül lesznek
betegek, csak LEHETNEK – hangsúlyozta ki a lényeget. –
Az egész igencsak fel van fújva. Sokkal kisebb a veszély,
mint amit sokan gondolnak – vette a babát a védelmébe.
– Felfújt dolognak tartja, hogy felcsinálta a saját húgát?
– őrjöngött az anyám is. – Legalább neked legyen eszed,
Aria – fordult felém.
– Én nem erre gondoltam – borult ki Aiden.
– Ez igenis súlyos következményekkel jár. Évszázados
tapasztalat – oktatta ki az anyám. – Régen az uralkodók is
családon belül házasodtak. Nagyon sok gyerek volt
degenerált az azonos génállomány miatt. Nem tudom
elhinni, hogy te nem akarsz tőle megszabadulni. Aria!
Gondolkodj józanul!
– Józanul? – visítottam. – Mindent tönkretettél –
zokogtam. – Hiszen én boldog voltam. Miért nem vagy
képes legalább egyszer az életben hallgatni?
– Vetesd el! – ismételgette.
– Nem maga fogja helyettünk eldönteni, mit tegyünk –
csattant fel Aiden. – Nem fogom hagyni, hogy csak úgy
megölje a gyerekem – olyan szorosan ölelt, hogy most már
ettől nem kaptam levegőt. – Még ha igaz is, amit állít,
akkor is, a maga által felhozott példákban nem egyszer
fordult elő vérfertőzés, hanem évszázadokon keresztül
mindig közeli rokonok házasodtak és lettek gyerekeik. Ott
persze hogy halmozottan fordultak elő degenerált
gyerekek, de születtek ennek ellenére ugyanúgy
egészségesek is – mutatott rá a lényegre.
– Maga életet adna neki? – szeppent meg. –
Kockáztatna? Felelőtlennek és önzőnek tartom, hogy ezt a
gyereket vállaljátok. Arra nem gondolsz, hogy a gyerek
egyszer meg fogja tudni az igazságot, és teljesen össze fog
zavarodni, sőt testileg és lelkileg is romba dőlhet az élete –
figyelmeztetett. – A vérfertőzés miatt mocskosnak érzi
majd magát. És azt se felejtsük el, hogy ezt a mai államjog
bűncselekménynek minősíti.
– Ne okoskodjon itt nekem! Egy emberi lényről beszél!
Az unokájáról – vágott közbe Aiden. – Egyébként meg én
amerikai állampolgár vagyok: Aiden Cross. Semmi közöm
a Rossi családhoz.
– Mama, menj most el, kérlek! – hagyott el az erőm.
– Aria, szívem. Én tényleg sajnálom – mentegetőzött.
– Tűnj már el! – fojtogatott a sírás. Aiden mellkasába
temettem az arcom. Az anyám pedig a fejét rázta, ahogy a
kijárat felé lépdelt.
– Imádkozom majd, hogy a helyes döntést hozzátok.
Tudom, hogy sosem bocsátod meg nekem, de akkor sem
hallgathattam erről. Őszintén sajnálom – sírta el magát ő
is, amikor behúzta maga mögött az ajtót.
Ezzel az estével a mi sorsunk is megpecsételődött.
 Aiden

Túlélni bármi áron

„Szerelmi bánatom van. Nemcsak őt veszítettem el,

akiről azt hittem, az enyém, hanem elveszítettem
önmagamat is. Éppen ezért nem enyhül a veszteség.
Mióta eltűnt az életemből, azóta nem igazán vannak
érzéseim… Ez a kábultság végleges.”

A kezdeti döbbenet lassacskán haraggá és keserűséggé

változott. Nem tudtuk, mit kezdhetnénk a ránk zúdított
információtömeggel. Semminek nem volt értelme. Én
mindennek ellenére csak arra koncentráltam, hogy Aria
ne boruljon ki. Aggódtam érte. Órák óta fel s alá járkált a
lakásban tanácstalanul.
Kavarogtak az érzelmeim. Ha eddig utáltam az apám,
akkor most egyenesen gyűlöltem őt. Nemcsak a hazámat,
a gyerekkoromat, az anyámat vette el tőlem, hanem a
nehezen újra felépített életemet is. A menyasszonyom és a
gyerekem. Még a sírból is tönkre tudta tenni az életemet.
Átok ül rajtam. Sohasem lehetek boldog.
– Gyere, menjünk aludni – léptem Ariához. Mikor át
akartam ölelni, lehunyt szemekkel ellépett tőlem. Nagyon
kellemetlen érzés kerített a hatalmába. Visszautasít.
Eltaszít. Elhagy. Pánik uralta a lelkem. – Aria – nyúltam
felé, de kitért előlem. Könnyes arccal nagyot nyelt, majd a
plafon felé fordította a tekintetét. – Kicsim – próbálkoztam
újra, és végre nem állt ellen. Hátulról, szorosan átöleltem,
ő pedig szívszorító zokogásban tört ki.
– Mit csináljunk most? – kapaszkodott belém.
Ugyanolyan tanácstalan voltam, mint ő.
– Megszökünk – vontam meg a vállam. – Olyan helyre
megyünk, ahol nem ismerik a titkunkat.
– De ez a tényen nem változtat. Te attól még… attól
még… – hebegett.
– Ne! Légy szíves, ne mondd ki! Kérlek! Nem akarom
hallani! – tört rám a félelem. Hangosan mordultam fel.
– Azt hiszed, ha nem mondjuk ki hangosan, akkor nem
kell tudomást vennünk róla? – a tekintete inkább kérdő
volt, mint megrovó.
– Én azt mondom, hogy szeretlek. Az életemnél is
jobban. Semmi és senki nem érdekel. Nem választhatnak
el! Te hozzám tartozol. Szeretnék boldog lenni veled!
– És mi van a következményekkel? – rázta a fejét.
Magam elé fújtam egyet.
– Ha belekezdenél a családfakutatásba, azt látnád, hogy
régebben a falvak, kisebb városok mindenhol
beltenyészetek voltak. Kábé 200 éve még mindenki
mindenkivel rokonságban volt. A régi anyakönyvekben
majdnem minden oldalon van olyan, hogy a két
házasulandó közeli rokonságban állt egymással, és ezért a
házasságkötéshez engedély kellett, amit minden esetben
meg is adtak. Ennek ellenére nem volt több beteg gyerek,
mint a nagyvárosokban.
– De mi most a civilizált huszonegyedik században
élünk – úgy nézett rám, mintha én nem fognám fel ennek
az egésznek a súlyát.
– Nem tehetünk róla – csökkenteni akartam az őt
nyomasztó bűntudatot. – Nem tudtuk. Nem követtünk el
szentségtörést.
– Ez nem lehet mentség arra, ami ezután történik –
fújta ki hangosan a levegőt.
– Te most a szexre célzol? – szegeztem neki a kérdést.
– Azt hiszem, a legjobb lenne, ha addig távolságot
tartanánk, amíg nem tudjuk az igazságot.
– Aria – ráztam a fejem. Összetörtem, mert tudtam jól,
hogy mi következik, így megnyíltam neki. – Egész
életemben csak színleltem a szerelmet. Azt hittem, csak az
idióták hiszik, hogy így éreznek. Nem tudtam, mi az, de te
rabul ejtetted a szívem. Ne törd össze, kérlek! –
fohászkodtam neki.
– Reménytelen ábránd volt csak – nyelte a könnyeit.
– Nem! Nem volt az. Szálljunk szembe mindennel,
vállaljuk a lehetetlent is, rúgjuk fel a szabályokat! Ne
mondjunk le mindenről, csak mert a törvény tiltja.
Merjünk cselekedni. Érte – böktem a hasára. – Kettőnkért.
– Te teljesen megőrültél. Ez nem a maffia, hogy
elbújhatsz előle vagy kijátszhatod.
– Halvány esély a legreménytelenebb helyzetben is
kínálkozik. Tegyünk úgy, mintha mi sem történt volna –
vontam meg a vállam. – Végül is, ha ez az egész nem bukik
ki, akkor hozzám jössz, és sosem derül ki a dolog.
Boldogan élünk, amíg meg nem halunk.
– Ezt nem veheted ilyen félvállról – förmedt rám. – Te
belegondoltál, abba, hogy mi…
– Ki ne mondd! – üvöltöttem rá. – Nem akarom hallani –
szorítottam a fülemre a kezem. Kikerekedett szemei
meglepetésről árulkodtak. Még sosem látott ilyennek. –
Aria, mindegy, milyen irányba indulunk, ami megtörtént,
azon már nem változtathatunk. Vannak helyzetek, mikor
a rossz döntés lehet a legjobb megoldás. Lépjünk le –
fogtam meg a kezét. – Kezdjünk új életet. Máshol. Messze
innen.
– Tegyünk úgy, mintha nem tudnánk?
– Hiszen még nem is biztos – csattantam fel. – Mi van, ha
az anyád hazudik?
– Nem tenne ilyet.
– Ahogy az életedbe sem avatkozna bele erőszakosan –
szúrtam oda cinikusan.
– Ne légy szarkasztikus! – förmedt rám.
– Gyere! Tegyük el magunkat holnapra. Kitaláljuk
majd, hogyan tovább – akartam egy kis időt nyerni. Úgy
nézett rám, mintha még egy fejem nőtt volna.
– Együtt? Aiden, ezt nem szabad.
Összeszorult a mellkasom, és felszínre tört a haragom.
– Miért? Mert undorodsz tőlem? – indulatosan fúrtam a
tekintetem az övébe. Amit benne láttam, az csak még
jobban fájt. – Nem kell válaszolnod. Viszolyogsz, ha csak
rám nézel. Nem tudom ezt elviselni. Igazad van. Elmegyek
– fordítottam hátat.
– Én nem akarom, hogy elmenj! Itt is alhatsz – pillantott
a kanapé irányába. Tátott szájjal meredtem rá. A kanapé
felé böktem, és a mellkasom vadul emelkedett, süllyedt.
Mindenre választ kaptam. Zaklatottan kaptam fel az
autóm kulcsait, és elviharzottam otthonról. Aria gyökeret
vert lábakkal a nevem ismételgette, de ha valóban meg
akart volna állítani, megtette volna. Beugrott a visszatérő
rémálmom, amelyben könyörög, hogy tűnjek el az
életéből. A legnagyobb félelmem vált valóra.
Elkeseredetten tombolt a belsőm. Harag és páni félelem
uralta a józan eszem. Hirtelen felindulásból többször is
belevertem a falba. A kezem vérzett, és már-már erősebbé
vált a fizikai fájdalom, mint a lelki. Kikészültem.
Hihetetlen, hogy ilyen könnyen lemond rólam. Rólunk. A
gyerekünkről. Én annyira szeretem, hogy bármilyen
áldozatot, szélhámosságot, őrültséget gondolkodás nélkül
megtennék kettőnkért. Kétségem sincs afelől, hogy ölni is
képes lennék érte. Erre ő mit tesz? Feladja. Elküld. Aludjak a
kanapén. Megáll az eszem! És ott van a baba is. Még a
gondolat is felháborított, hogy ártani akarnak neki.
Agyrém! Nem fogom hagyni, hogy elvetesse! Ha a fene fenét
eszik is, megakadályozom! Az apja vagyok. Nem engedem,
hogy bántsák.
A legközelebbi bárba mentem, és az egyik piát
döntöttem magamba a másik után. Érzéketlenség, ez az,
ami most nekem kellett. Blokkolni szerettem volna az
ingereket, hogy az idegrendszerem ne dolgozza fel őket.
Szükségem volt valami fájdalomcsillapítóra, de rá kellett
jönnöm, ez nem több, mint helyi érzéstelenítő. A
fájdalommentesség kizárólag egy helyre korlátozódik, de
végig éber állapotban maradok. Én viszont nem akartam
magamnál lenni, nem akartam gondolkodni. Narkózisra
volt szükségem. Ki akartam ütni magam. Nem kellett sok,
hamarosan el is értem a lebegés állapotát, ám a fájdalom
még mindig ott volt. Erős szédülés kerített a hatalmába,
fehér foltokat láttam, de feltápászkodtam, ki akartam
támolyogni, de összeestem volna, ha nem kap el valaki.
– Mi a francot műveltél magaddal, öcsi? Alaposan
eláztál – hiába volt ismerős a hangja, nem láttam túl a
homályon. Artikulálatlanul tiltakoztam, de csak
céltalanul csapkodtam.
– Gyere! – karolt át, majd minden sötétségbe borult.
Mikor kinyitottam a szemem, már magasan járt a nap.
Az erős fény égette a retinámat. A karommal tompítottam
a kellemetlen áradaton. Hirtelen magamhoz tértem,
mikor észrevettem, hogy a saját autóm hátsó ülésén
fekszem. Hogy a pokolba kerültem ide? Mi történt velem?
Fájdalmasan szisszentem fel. A jobb öklöm bedagadt és
igencsak sajgott. Az ujjaimat mozgattam, de csak
fokozódott a kellemetlen érzés. Ennél azért több eszem
lehetett volna. Sebészként a kezem volt a
munkaeszközöm. Majd hirtelen lemerevedtem.
Aria! És akkor rám tört minden. Újra a pokolban
találtam magam. Hát ez nem tartott sokáig. Mélyet
sóhajtottam. A tegnapi dühöt mostanra az elkeseredettség
vette át. Gondoljuk végig a lehetőségeinket. A: nem vagyok
Aria testvére és akkor minden a régi lesz. B: a sors kegyetlen
tréfát űz velünk, és valóban ő a húgom. A homlokom a
fejtámlára ejtettem. Maya jutott az eszembe. Pfuj!
Gusztustalan és undorító volt számomra még a gondolat
is, hogy nőként érjek hozzá. Emlékszem, még Jacobon is
kiakadtam, pedig nincsenek is vérrokonságban, csak
közeli barátok voltunk. Ariára azonban az első pillanattól
más szemmel néztem. Nekem ő megtestesített mindent,
amit csak egy nő jelenthet egy férfinak. A nő! Ez nem
történhet meg! Nem veszíthetem el őt! Nem!
Kipattantam az autómból, és mindenre elszántan
egyenesen a lakásba rohantam.
– Aiden! Na végre! Halálra aggódtam magam miattad!
Hol voltál? – pillantott végig a zilált külsőmön.
– Gyere! – ragadtam meg a kezét, és húztam az ajtó felé.
– Hová cipelsz? – tiltakozott.
– Elmegyünk abba a kurva laborba, és elvégeztetjük azt
az átkozott DNS-tesztet – szitkozódtam. – Nem fogok
találgatni. Nem fogok kétségek közt tipródni. Egy percet
sem várok tovább! Nem várom meg, amíg teljesen
eltaszítasz.
– Várj! Ne! – bontakozott ki. – Mi van, ha pozitív lesz? –
csorogtak a könnyei. – Nem bírnám elviselni.
– És a bizonytalanságot el tudod? – nyeltem én is a
könnyeimet. – Közénk állt. Felfordul a gyomrod, ha rám
nézel.
 – Ez nem igaz – lépett elém.
– Ne hazudj nekem! Látom – suttogtam megtörten. –
Félek, hogy a teszt eredményétől függetlenül minden
megváltozott – fújtam ki a levegőt, mert igyekeztem erős
maradni. Aria elérzékenyülve ugrott a nyakamba és
tapadt az ajkaimra. Minden porcikám remegett az
érintése, íze után. A hajába markoltam, és magamhoz
rántottam, faltam az ajkait. Zihálva tolt el magától.
– Ezért nem szabad a közelemben lenned. Gének ide
vagy oda, megőrülök érted! – úgy siklott rajtam a tenyere,
hogy azonnal készen álltam. – Kívánlak! Képtelen vagyok
uralkodni magamon – hebegte a vágytól elfúló hangon.
– Nekem tegnap este úgy tűnt, nem esik nehezedre –
tettem szemrehányást.
– Ha csak egyetlen szót szóltam volna, a következő
pillanatban egymásba gabalyodunk.
– Minden bizonnyal kellemesebb lett volna, mint az
autó hátsó ülése.
– Kérlek szépen, érts meg engem. Nekem számít.
Hívőként nevelkedtem. Ez számomra több, mint
vérfertőzés, ez…
– Én meg pont leszarom! – vágtam a szavába.
– Ez nem igaz! Tudom, hogy nem igaz – fogta a két keze
közé az arcom.
– De számomra te vagy a minden. Nélküled semmit sem
ér az életem – támasztottam a homlokom a homlokának. –
Szerelmes vagyok beléd, Aria.
– Én is szerelmes vagyok beléd, Aiden. Meghalnék érted!
 – De a hited nem dobnád félre – gúnyolódtam. Nem
válaszolt, csak lehunyta a szemét és kapaszkodott belém. –
Essünk túl rajta. Akármennyire félek is az eredménytől,
tudnunk kell az igazságot – sóhajtottam.
Egy DNS-vizsgálat esetén a teszt eredménye normál
esetben 4-6 hét alatt készül el. Nekünk ezt sikerült
protekcióval 2-3 hétre redukálni. 2-3 hét. Ennyi időt kell
kibírnom Aria nélkül. Megállapodtunk ugyanis, hogy amíg
nincs eredmény, nem fokozzuk a bűntudatunkat.
Mármint az övét, mert én biztos nyugodtan aludtam
volna. Mindenesetre nyugodtabban, mint így, ugyanis
külön költöztünk erre az időre. Együtt hajtogattuk be a
sporttáskámba egy-két ruhadarabomat. Minden egyes
darab behelyezése egy újabb sebet tépett a lelkemen.
Teljesen reménytelennek éreztem a helyzetem.
– Ez nem örökre szól – vigasztalt, de abból, ahogy rám
nézett, tudtam, hogy ezt ő maga sem hiszi el.
– Na persze!
– Most miért csinálod ezt? Hiszen ketten döntöttünk így.
– Inkább te döntöttél így – sóhajtottam, de nem volt
kedvem veszekedni.
– Ez nem igaz. Megbeszéltük – emelte meg a hangját.
– Akkor megbeszéltük – zártam le.
– Aiden, nem akarom, hogy így menj el – fogta meg a
karom. Vörösek voltak a kisírt szemei. – Így könnyebb lesz
mindkettőnknek – nyugtatta a lelkiismeretét.
– Én ezt nem hiszem, de legyen, ahogy te akarod –
kaptam fel a táskám, és indultam az ajtó felé.
 – Aiden – szaladt utánam, és a nyakamba ugrott.
Keserves zokogásban tört ki.
– Tudod, hogy csak egy szavadba kerül, és… – öleltem át.
– Csss – helyezte az ujját a szám elé. – Szeretlek –
suttogta.
– Döfködd csak belém még párszor a tőrödet –
sziszegtem remegve. Álltam, tűrtem, hogy magához
szorítson, de nem viszonoztam. Féltem, hogy mi történne,
ha megtenném.
Kiléptem a lakásból, és vissza sem néztem, amíg nem
hallottam meg az ajtó csukódását. A lépcsőfordulóban
aztán levágtam a táskám, és leroskadtam a földre.
Tudtam, hogy nehéz lesz, de azt nem, hogy ennyire.
Attól a perctől kezdve nem volt nyugalmam. Az addigi
viszonylag nyugodt életem totálisan szétzilálódott.
Borzasztóan rosszul viseltem a magányt. A munkába
temetkeztem, és még a „mellékállásom” is jobban
élveztem, mert legalább lekötötte minden figyelmem és
energiám. Szinte ki sem léptem a kórház falai közül. Mi,
orvosok büszkék vagyunk arra, hogy gyakorlatilag állva is
tudunk aludni. Bárhol, bármikor. De ez hamis büszkeség,
mert az az igazság, hogy 20 órányi ébrenlét után nem
meglepő, hogy a legnagyobb orvosi hibákat éjjel követjük
el. Ennek a veszélye lassan már nálam is fennállt.
Tisztában voltam vele, hogy amikor a nap felkel,
felelősséget kell majd vállalnom a sötétben esetlegesen
elkövetett bakijaimért, és szembe kell néznem a hideg és
kegyetlen világossággal.
 Amikor egy-egy álmatlan éjszaka után azt hittem, ennél
rosszabb már nem lehet, akkor szembetalálkoztam
Ariával a folyosón, és sóbálvánnyá dermedtem.
Beleőrültem, hogy nem érhetek hozzá. Akármi is lesz,
sosem fogok úgy gondolni rá, mint a húgomra. Sokszor
eljátszottam a gondolattal, hogy rátöröm otthon az ajtót,
és nem törődve az észérvekkel, teszem, amit a vágyaim
diktálnak, de féltem attól, ami utána jönne. Meggyűlölne.
Így nem maradt más hátra, kerültem őt, de ez nem tartott
vissza attól, hogy minden este rámondjak egy rövid
üzenetet a közös hangrögzítőnkre. Minden áldott nap
kettőnk nevetős, boldog hangja üdvözölt: „Helló, itt Aria és
Aiden hangpostafiókja. Te most egy géphez beszélsz. A
tulajdonosaimnak nincs szüksége se új háztetőre, se
fürdőkádra, és a szőnyegek is tiszták. Adakozni a
munkahelyükön szoktak, és nem akarják, hogy
lefényképezzék őket. Ha ezek után még mindig a vonalban
vagy, hagyj egy üzenetet most.” Újabb és újabb sebet ejtett
minden perc, amikor ezt végighallgattam. Eszembe jutott,
milyen nehezen vettem rá Ariát a bolondos üzenet
rögzítésére. Sokadjára sikerült, mert állandóan
elröhögtük magunkat. A kín ellenére, amit ez az emlék
okozott, fontosnak éreztem, hogy Aria egy pillanatig se
vonhassa kétségbe, hogy mennyire hiányzik nekem, és
hogy milyen nagyon szeretem őt. Válasz azonban sosem
érkezett.
Nap nap után egyre csüggedtebb, egyre zavarodottabb
lettem. A szerelem irracionális érzés. Az érzelmeket nem
lehet racionális módon befolyásolni. Az, hogy
beleszerettem Ariába, egészen végzetszerű és
megállíthatatlan folyamat volt. Ezen a ponton meg már
nem dönthettem úgy, hogy gátat szabok neki, nem voltam
rá képes. Ha elöntött a szerelem, a testem úgy reagált,
mint mikor hirtelen veszélyhelyzetbe kerül az ember, és
vagy menekül, vagy harcol. A kortizol minden
mozgósítható energiaforrást aktivált bennem, közvetett
módon növelte a vérnyomásom és a pulzusom, hatására
fokozódott az egész testem vérellátása. Van, aki drogos
állapothoz hasonlítja a szerelmet, mert a kokain vagy a
heroin képes olyan eufóriát okozni, mint a szerelmi
szenvedély. Mindezt csakis Aria váltotta ki belőlem, ahogy
én is kiváltottam belőle. Hogy fogok én enélkül élni? A testi
betegségekre ott vannak a gyógyszerek, de a magányt,
kétségbeesést és reménytelenséget egyedül ő lenne képes
meggyógyítani.
Az egyik nap egy pasival ácsorgott a folyosón, én pedig
éppen az irodámba tartottam, amikor belenéztem a férfi
szemébe. Gyökeret vert a lábam, ahogy szinte
levetkőztette a pillantásával az én Ariámat. Iszonyú dühöt
és keserűséget éreztem. Megszaporáztam a lépteim, és
kerültem, hogy rájuk pillantsak. Olyan féltékenység
mardosta a lelkem, amihez hasonlót még nem éltem át.
Elképzelni sem tudtam, hogy valaha is boldog lehetek
nélküle, vagy hogy mással az leszek… De mi van, ha ő
igen? A szerelme nélkül nem tudok élni. Rettenetesen
hiányzik. Félek. Fuldoklom. Ha csak egyetlen mód van rá,
én inkább a menekülést választom. Mégis az az érzésem,
olyan után vágyódom, aki messze, elérhetetlenül messze
van. Éppen ezért az egyik alkalommal, mikor Rossinál
jártam, már képtelen voltam uralkodni magamon.
– Claudio azt mondta, már nincs meg a fekete démon.
Igencsak harapós volt a kicsike – tekerte le az ingujját,
miután megmértem a vérnyomását. – Nem is bánom.
Nehezen tudtam lenyelni, hogy rám hozta a frászt, mikor
belém vágta a tűt, és azt hazudta, hogy levegőt
fecskendezett a véráramomba – fintorgott. Tátott szájjal
bámultam. – Nem is dicsekedett el vele? Hmm,
csodálkozom. Rendesen betojtam. Elgondolkodtam az
esetet követően, hogy kitekerem a nyakát – préselte ki a
fogai közt. Ez pontosan Ariára vallott. Büszke voltam rá a
bátorsága miatt, ugyanakkor dühös is lettem, hiszen
megállapodtunk abban, hogy nem megy Mauro Rossi
közelébe. A vakmerősége azonban engem is tettekre
sarkallt. Épp itt volt az ideje, hogy én is megtegyem azt,
amit meg kellett tennem. A merengésemből magamhoz
térve elszántan a szemébe néztem.
– Nem jövök többet. Ez volt az utolsó alkalom – pakoltam
a táskámba.
– Ezt meg sem hallottam – rázta a fejét fenyegetően.
– Pedig jobban tenné, ha kinyitná a fülét. Elegem van.
Befejeztem.
– Akkor maga halott ember – félelmet keltően nézett
rám, de engem már nem tudott megijeszteni. Én már
mindenemet elveszítettem.
 – Szívességet tenne vele – bólogattam. – Megköszönném,
ha ezt itt és most kivitelezné – tártam szét a kezem,
jelezve, hogy nem fogok védekezni.
– Mi a franc ütött magába? – fúrta a tekintetét mélyen
az enyémbe. – Szerelmes? – kacagott fel gúnyosan. – Majd
elmúlik, addig is tegye a dolgát – legyintett.
– Nem! Én most vettem fel utoljára magának a telefont.
Keressen más balekot – közöltem hanyagul.
– Ezt nem teheti! – ordította.
– Mit csinál velem? Golyót ereszt belém? Tegye! Most! –
üvöltöttem rá. – Menjen a pokolba! – kaptam fel a táskám,
és indultam a kijárat irányába.
Vártam, hogy majd megpróbálnak jobb belátásra bírni,
vagy a hátamban egy golyóval végzem, de simán hagytak
kisétálni. Nem voltam naiv, biztosra vettem, hogy ezzel
még nem zárult le.
Borzasztóan nehezen emésztettem meg, hogy nem
állhattam Aria mellett a nehéz perceiben. Hiába
igyekeztem elterelni róla a figyelmem, a fél szemem
folyamatosan rajta tartottam. Az egyik nap arra lettem
figyelmes, hogy levegőért kapkodva a kezét a hasára
szorította, és a falat támasztotta. Egyenletesen mélyeket
lélegzett. Nem kellett orvosnak lennem, hogy tudjam,
rosszul van. Azonnal ott termettem mellette.
– Gyere! Bekísérlek – támogattam el a legközelebbi
vizsgálóig. Szégyenlősen lesütötte a szemét. – Ülj le kicsit –
segítettem. Lehunyt szemekkel koncentrált. – Hányinger?
– érdeklődtem, de csak erőtlenül bólogatott. Remegő
kezébe adtam egy pohár vizet.
– Segítek – léptem mögé. A fejét a mellkasomnak
döntöttem, majd bizonyos pontokat nyomva masszíroztam
a halántékát és a nyakát. Pár perccel később érezhetően
kiengedett, nyugodtabban lélegzett.
– Jobban vagy? – aggódtam érte.
– Hmm. Annyira jólesik az érintésed – nyöszörgött.
Nem reagáltam, csak folytattam, amit elkezdtem.
– Múlik? – érdeklődtem.
– Igen – szaladt ki egy mély levegő a tüdejéből. –
Annyira fáradt vagyok – sóhajtott. – Aludni sem tudok,
mióta elmentél.
– Pedig pihenned kellene. Ez kritikus időszak.
Nyugalomra lenne szükségetek.
Elkeserített, hogy ilyen állapotban látom. Egyre
soványabb lett ahelyett, hogy gömbölyödött volna.
Belepusztultam, hogy szenvedni látom. És ezek a
rosszullétek is. Fogni akartam a kezét.
– Nekünk rád lenne szükségünk – motyogta alig
hallhatóan. Király! Ettől csak jobb lett.
– Itt vagyok, Aria, csak szólnod kell, és azonnal jövök –
fogtam meg határozottabban a vállát. Hátrapillantott, és
egyenesen a szemembe nézett. Az ajkába harapott, majd
végigszaladt egy könnycsepp az arcán. Meghasadt a
szívem a látványától. Sír. Miattam. Odanyúltam, hogy
letöröljem a szökevényt, de abban a pillanatban Carina
rontott be.
– Súlyos eset a hatosban. Sürgős – kapkodta köztünk a
tekintetét. Szertefoszlott a varázs.
– Jövünk! – indultunk meg mindketten.
 Aria

Rossz vér

„A megpróbáltatás olyan, mint az erős szél. Mindent

letép rólunk, ami letéphető, tehát olyannak látjuk
magunkat, amilyenek valójában vagyunk.”
(ARTHUR G OLDEN)

Az ajtóban toporogtam, és ordított a belsőm, hogy állítsam

meg. Lépni akartam, de gyökeret vert a lábam. Az ajtó
pedig becsukódott mögötte. Már késő. Elment. Vissza se
nézett, úgy hagyott itt. A mellkasomat erősen préselte
össze a kétségbeesés. A fájdalmasan szúró érzés a földre
kényszerített. Lecsúsztam az ajtó mentén a földre, az
arcom a kezembe temettem, és keserves sírásban törtem
ki.
A lakás kiüresedett, ahogy az életem is. Megtépázottan
magamba roskadtam. Nem akartam ezt az életet. Nem
akartam a régi Aria Bianchi lenni. Imádtam azt az
önfeledt vidámságot, amit Aiden hozott az életembe.
Leültem a kanapéra, és a térdem átkulcsolva itattam az
egereket. Miért velem történik ez? Miért? Magyarázatokra
vágytam. Meg kellett értenem, miért történik ez.
Felkaptam a sportcipőm, és elmentem az anyámhoz.
Amikor ajtót nyitott, észrevette a megtépázott állapotom.
– Aria, jól vagy? – rökönyödött meg. A kisírt szemeimmel,
zilált külsőmmel nem festhettem valami jól. Nem tudnám
megmondani, látott-e valaha ilyen állapotban.
– Nem. Nem vagyok jól! Mindent tönkretettél – tombolt a
lelkemben a vihar.
– Nem tehettem meg, hogy hallgatok. A vérfertőzés
súlyos dolog.
– Ne használd ezt a szót! – emeltem fel védekezően a
kezem. – Tudni szeretném, mi közöd volt neked Enrico
Rossihoz – szegeztem neki a kérdést.
– Volt egy üzleti ügy, amin együtt dolgoztam vele – dobta
le magát a kanapéra. – Elbűvölő ember volt. Azonnal
magába szippantott, elnyelt – szinte elalélt még az
emlékétől is.
– Akárcsak Aiden engem – ereszkedtem le én is a dívány
másik végén, elég messze tőle.
– Hát, így jobban belegondolva, nagyon hasonlít az
apjára. Ugyanaz a sötét szem, a jellegzetes ívelt
szemöldök, húsos száj.
Felállt, felnyitott egy dobozt, kivett belőle valamit, majd
elém lépett. Kezembe nyomott egy fényképet. Ő volt a
képen egy számomra idegen, mégis ismerős külsejű férfi
társaságában. A hasonlóság tényleg szembetűnő volt a
férfi és Aiden között.
– Nem jelentettem neki semmi komolyat, csak kellemes
időtöltést – sóhajtott. – Pedig olyan szerelmes voltam belé.
Talán éppen ezért nem is akartam látni, milyen ember is
ő valójában.
– Soha nem beszéltél nekem róla, most miért kellett ezt
a nyakamba zúdítani? Ha már eddig hallgattál, miért
nem vitted ezt a sírba? – bőgtem el magam. A pulcsim
ujjával törölgettem a könnyeimet.
– Aria, kis szívem – telepedett mellém. Felém nyúlt, de
elhajoltam. – Kiderült volna. Ha a babának baja lesz,
úgyis utánajártál volna. Jobb, ha tudod, mivel állsz
szemben.
– És ha nem lenne baja? Boldogan élhetnénk az
életünket együtt.
– De én undort éreznék, ha csak ránézek – fintorgott. –
Ő a testvéred.
– Igen, ez megint csak rólad szól. Az, hogy közben
tönkreteszed az életem, nem érdekel téged. Jó, ha
tisztában vagy vele, ha ez igaz, akkor sem biztos, hogy
elvetetem a babát. Sőt továbbmegyek, nem biztos, hogy
elengedem Aident – lázadtam.
– Mit akarsz csinálni? Bűnben élni?
– Inkább bűnben, mint boldogtalanul. Szeretem őt,
ahogy ő is engem. Ha tudjuk az eredményt, elmegyünk
egy géndiagnosztikai központba, és feltérképezzük a
lehetőségeinket.
– Te képes volnál vele maradni? – pattant talpra.
– Szeretem őt, mama. Úgy, mint még soha senkit. Nem
tehetek mást. Nem élhetek nélküle.
Már éppen megszólalt volna, mikor megállítottam:
– Ne mondj semmit! Nem kell a beleegyezésed. Nem
kérem ki a véleményed – álltam fel, és indultam az ajtó
felé.
– Tudnod kellett – suttogta. – Nem hallgathattam el.
Sosem bocsátottad volna meg nekem, ha a gyerekednek
baja esik. – Megtorpantam, de nem fordultam vissza. –
Aria! Az isten szerelmére! Hallgass a józan eszedre! Te
mindig megfontoltan cselekedtél. Gondolkodj el az
abortuszon! Sok fájdalomtól kímélheted meg magad, a
gyereket és Aident is. A te kezedben van a kulcs. Te
döntesz – győzködött.
– Ez a baba Aiden gyereke is – keltem ki magamból. –
Nem vehetem őt semmibe.
– Nagy hibát követsz el – rázta a fejét dühösen.
– Lehet. De ez az én életem és az én gyerekem – vágtam
rá az ajtót.
Iszonyú kemény napok következtek. Hiányzott Aiden.
Rettenetesen és kibírhatatlanul hiányzott. Reggelente az
üres, érintetlen ágy mindig könnyeket csalt a szemembe.
Kilépve a szobából minden kihalt volt. A kávéfőzőhöz
léptem, ahol ott állt a bögréje, amiből a forró csokiját itta.
Felemeltem, és magamhoz öleltem. A telefonom után
nyúltam, és bepötyögtem: „Hiányzol!”, de mielőtt a küldés
gombra nyomtam volna, visszakoztam. Nem kelthetek
benne hiú reményeket. Kész vagyok a végsőkig elmenni
kettőnkért. Megszökni is, de ha a végén kiderül, hogy valami
irtó nagy gáz van, képtelen leszek elválni tőle. Nem tudom
távol tartani magam tőle.
A munkában sem voltam a régi. Lestrapált és szétszórt
lettem. Legtöbbször elmerengve bambultam magam elé.
Időnként, ha belefutottam a folyosón, szükségem volt egy
kis friss levegőre, ilyenkor mindig Carina titkos
menedékét használtam.
– Nagy gáz van, igaz? – jelent meg Carina is váratlanul.
– Nem értem, miből gondolod – kaptam rá a tekintetem.
– Abból, ahogy egymásra néztek. Akárcsak az elején.
Csupa vágyakozás, sóvárgás, de beteljesülésnek nyoma
sincs.
– Ez borzasztóan bonyolult.
– Azt rögtön gondoltam. Akarsz róla beszélni? – lépett
mellém. A tekintete tele volt szánakozással.
– Változtat az valamin? – préseltem össze az ajkaim.
– Könnyít a lelkeden.
– Kiderült valami, ami lehetetlenné teszi, hogy mi ketten
együtt boldogok legyünk.
– Tudod, Aria – sóhajtott egy mélyet, majd a szőke
hajába túrt –, mikor az orvosi pályát választottam,
megtanultam, soha nincsen olyan, hogy lehetetlen.
– Akadnak kivételek – fújtam magam elé. – Te sem nézel
ki túl jól. Baj van? – eszméltem rá, hogy ha itt van, annak
oka lehet.
– Áh, nem. Üvöltöztek velem, lehánytak, majdnem
kinyírtam egy nőt… – Láttam, hogy nem sokon múlik,
hogy elsírja magát.
– Még szerencse, hogy a majdnem az itt nem bűn –
mosolyogtam együttérzőn.
– Szerencse? Elcsesztem.
 – Mindannyian hibázunk, ebből tanulunk.
– De vajon dr. Cross is így gondolja majd? – sandított
rám.
– Aiden? – kaptam felé a tekintetem. – Egészen biztos.
Ismerem őt. Nincs mitől félned. Mondd, te mit tennél,
Carina, ha végzetesen szerelmes lennél egy férfiba, de
kiderülne, hogy jó eséllyel közeli vérrokonságban vagy
vele?
– Hú, ez tényleg nem egyszerű – ámult el.
– Ráadásul, hogy ez az egész még bonyolultabb legyen,
terhes vagyok tőle.
– Csináltatnék egy DNS-vizsgálatot.
– Már megvolt. Az eredményre várunk.
– Akkor próbálj meg higgadt maradni. Az idegesség nem
tesz jót se neked, se a babának.
– Végül is nincs okom zaklatottnak lenni. 2-3 hét, mire
az eredmény meglesz. Kicsúszom az időből – céloztam a
hasamban lévő magzatra.
– Hány hetes vagy?
– Hét.
– Akkor még bőven van időd.
– Időm? Mire? Hogy meghozzam a halálos ítéletet a
gyerekem felett? Ha az eredmény pozitív, akkor sem
biztos, hogy elvetetem – vallottam be. – Csak ilyenkor az
jut eszembe, mit mondok majd a gyerekemnek: „Ja,
mellesleg az apád a nagybátyád.”
Totál összezavarodtam.
– Akkor reménykedjünk abban, hogy negatív –
bólogatott bizakodva.
Ez az optimizmus engem nem tudott beszippantani.
Rettenetesen féltem. Nem segített az sem, hogy Aiden, bár
tartotta magát az ígéretéhez, hogy nem jön a közelembe,
azért csak megtalálta a kiskapukat. Az üzenetrögzítőn
mindennap hagyott egy-egy szívhez szóló üzenetet.
– Hiányzol. Csak hallani akartam a hangod – sóhajtott
egy mélyet. – Szeretlek – majd le is tette.
A napom fény- és mélypontja volt, mikor ezekkel az
üzenetekkel kínoztam magam.
– Szilánkosra tört a szívem, és most hiába kirakósozom a
darabkákkal, sehogy sem tudom összeilleszteni. Hiányzik
a legfontosabb elem: te. Az emberi szív azonban ilyen:
sérülten is tovább dobog. De minek?
Kiborítottak a szavai, és zokogásban törtem ki,
miközben a lelkem egy kicsit megkönnyebbült, hogy ő is
legalább annyira vágyakozik utánam, mint én utána.
Mikor felfedeztem, hogy villog a készülék, nem volt
kétségem afelől: újabb kitárulkozás tőle.
– Ma az elkeseredés uralta a napomat. Szerelmes
vagyok. Reménytelenül és visszavonhatatlanul szerelmes.
Nem tudok annyit inni, hogy ne emlékezzek, hogy ne
érezzelek. Hiányzol!
Mikor nem bírtam nélküle, újra és újra lehallgattam az
üzeneteit.
– Egész nap a düh rabja voltam. Az éjjel veled
álmodtam. Csillapíthatatlan vágyat érzek az illatod, az
ízed és az ölelésed után. Ez sosem fog elmúlni!
 Sosem válaszoltam neki, és ez volt a legnehezebb.
Szerettem volna, ha tudja, ugyanúgy érzek, de féltem,
hogy csak még több fájdalmat okoznék neki.
– Ma ügyes voltál a műtőben. Nem rajtad múlt.
Bevérzett a mája. Tudod, Aria, azon merengtem, a
szerelmed elvesztése pont olyan, mint egy szervkárosodás.
Mintha haldokolnék. Az egyetlen különbség, hogy a
haldoklás egyszer véget ér. De ez, amit én érzek, örökké
tart majd.
Teljesen összetörtem. Én is így éreztem. Örökké? Az túl
sok idő a szenvedéshez. Miért nem halok inkább bele?
Tudtam, hogy nem lesz férfi a földön, aki átvehetné a
helyét. Soha! Ez a szerelmi csalódás nem olyan volt, mint a
többi. Nem viszonzatlan szerelem vagy kiábrándulás
miatt ért véget. Ez a sors iróniája, kegyetlensége. Eszembe
jutott, mit mondott egyszer Aiden a kórházban egy
reménytelen eset kapcsán. „Azt hisszük, a sors gonosz,
megkeserít, rabbá tesz, ezért határtalan
türelmetlenséggel szidjuk, átkozzuk, pedig a mester tudja,
mit csinál. Nem tűrést, szenvedést, megalázkodást kíván,
hanem hogy megmaradjunk embernek, acélosan,
hajthatatlanul.” Hát ez nekem most nem ment. Az utolsó
üzenetét a konyhában ténykedve hallgattam végig. Mikor
megszólalt az otthoni készülék, még a fakanál is megállt a
kezemben.
– A féltékenység fojtogat. Végignéztem, ahogy ellátod azt
a focistát, és nem tudtam nem észrevenni, hogyan nézett
rád. Beleőrültem a gondolatba, hogy az övé lehet mindaz,
ami egykor az enyém volt. Belepusztulok, annyira
hiányzol.
Teljesen kiborított. A hangja annyi kínt és szenvedést
sugallt, hogy nem bírtam tovább. Felkaptam a mobilom, és
begépeltem:
– Soha senkié nem lehet az, ami a tiéd volt, mert még
mindig a tiéd. Nem lesz férfi, aki elfoglalhatná a helyedet.
Szó szót követett.
– Látnom kell téged.
Tétováztam, de a hangja, amikor a rögzítőre beszélt,
nem hagyott nyugodni.
– Hol vagy most? – bizonytalanodtam el.
– Az ajtód előtt – érkezett a válasz.
A bejárathoz léptem, majd feltéptem az ajtót, és valóban
ott állt előttem teljes életnagyságban. Keserű volt és
megtört. A tekintete szenvedéssel teli.
– Aiden – a szívem máris hevesebben kalapált a
mellkasomban.
– Tudom, hogy megígértem, de nem megy. Szükségem
van rád! – esedezett, és tett egy lépést felém. Euforikus
érzés kerített a hatalmába. A nyakába vetettem magam.
Szorosan átöleltem, és keserves zokogásban törtem ki.
Végtelen megkönnyebbülés uralta a lelkem. Betolt a
lakásba, becsukta az ajtót, majd szenvedélyesen
felnyomott a falra. Remegett az egész teste. Féltem, mi lesz
a következő lépése, de tudtam, bármi is lesz az, képtelen
leszek ellenállni neki. A homlokát a homlokomnak
támasztotta, és lehunyt szemmel mélyeket lélegzett.
 – Aria, segíts rajtam, kérlek! Engedd, hogy
belélegezzelek! Haldoklom. Úgy érzem, megfulladok –
annyi fájdalom, vágyakozás és elkeseredés volt benne,
hogy megállíthatatlanul hullottak a könnyeim. –
Akármennyire is igyekszem, nekem ez nem megy –
rázkódott ő is a sírástól. – Ne taszíts el, kérlek – a lehelete
az ajkam cirógatta. – Kérlek – könyörgött, majd a remegő
ajka az ajkamhoz ért. Mámorosan sóhajtottam fel, a
hajába túrtam, ahogy elmélyítettem a csókot. Pár percen
belül eluralkodott rajtunk a szenvedély, aztán egyszer
csak vad zihálása közepette mégis leállt.
– Nem akarom elrontani. Tudom, hogy meggyűlölnél
utána, de nem akarok elmenni sem. Éreznem kell téged,
különben megbolondulok.
– Akkor ne menj – suttogtam a bőrét csókolgatva. – Én
sem bírom tovább – reszkettem a karjai közt. Úgy
omlottam össze, mint egy rongybaba. Elgyengültem.
Erősebb lett a sóvárgásom, mint bármilyen észszerű
gondolat. Kapaszkodtam belé, és nem akartam többé
elengedni. Szükségem volt rá, jobban, mint hittem.
Mélyen lélegeztem be az illatát. Kábultan nyöszörögtem, a
nyakába fúrtam az arcomat. Felnyalábolt, és elindult
velem a hálószobába. Leültetett az ágyra, letérdelt velem
szemben, majd hosszan néztük egymást.
Összezavarodtam. Hihetetlenül vágytam rá, az ölelésére,
arra, hogy mindent kitöröljön, de féltem, a
következményekkel nem tudnék megbirkózni. A fejét az
ölembe hajtotta.
 – Nem vágyom többre, csak hogy a közelemben
érezhesselek. Csak egy kicsit – súgta.
Puha hajába szántottak az ujjaim. Annyira hiányzott
ez. Hirtelen félelem járta át a testem, ahogy újra
hozzáértem. Másnak ez csak egy érintés lett volna, de
nekem most a világot és a reményt jelentette. Nem tudom,
hogy mikor férkőzött be a szívembe, de egy biztos: jó
mélyre ásta magát.
– Sötétség és némaság. Fájdalom és félelem. Néha
annyira kilátástalannak érzem a helyzetet – bánatos
hangja újabb tőrdöfés volt a szívembe.
– Amíg megvan a remény, addig van kiút – váltam
optimistává. Az, hogy itt volt mellettem, erőt adott. – Mióta
elmentél, félek. Minden olyan mozdulatlan.
Megdermedtem. Biztonságban csak a te karjaid közt
érzem magam, és ezért mindenre képes lennék –
vallottam be.
– Mikor lesz már ennek vége? A másodpercek úgy
vánszorognak, mintha sosem akarnának eltelni –
fáradtan nyitotta ki szemeit, és újra csak a sötétséget
láttam benne.
– Itt maradsz ma este velem? – kérdeztem reménykedve.
Felemelte a fejét, és egyenesen a szemembe nézett.
– Emlékszem, hogy dobogott a szívem, amikor először
láttalak mosolyogni. Milyen nehéz volt a szemedbe
néznem anélkül, hogy rögtön fülig beléd ne szeressek –
lágyan érintette meg az arcom. A tenyerébe simultam. –
Nem tudom, mi történne, ha csak átölelnélek vagy
megcsókolnálak halkan… titokban – olyan mélyet
sóhajtott, hogy elfogott a vágy.
– Próbáljuk ki – hajoltam közelebb.
– Nem szabad – mosolyodott el. – Ha hozzád érek,
elszabadul a pokol.
– Inkább a gyönyör – térdeltem le hozzá, hogy közelebb
érezhessem magamhoz.
– Nem kockáztatok – vált komorrá az arca. – Tudom,
hogy nem bocsátanád meg se nekem, se magadnak.
– De nem hagysz magamra? – szinte könyörögtem.
– Nem. Azt soha! – ölelt át. A karjaiba burkolóztam, és
percekig így öleltük egymást.
Később együtt vacsoráztunk, de nem igazán szólalt meg
egyikünk sem. Hiába volt itt a közelemben, a lelkem és a
testem sóvárgása egyre erősödött. Biztosra vettem, hogy ő
sincs ezzel másként. Mikor befejeztük az evést, a
tányérokat a mosogatóba tette, majd úgy kapaszkodott
meg a szélébe, hogy azt hittem, le is tör belőle egy darabot.
Odaléptem, és hátulról hozzásimultam.
– Köszönöm, hogy itt vagy – suttogtam az ingébe, ahogy
apró csókokat leheltem a hátára.
– Le kellene már feküdnöd. Késő van. Holnap is kemény
napunk lesz odabent. Ki kell pihenned magad – feszültek
meg az izmai a kezem alatt.
Nehezen szakadtam el tőle, de erőt vettem magamon, és
a fürdőbe mentem letusolni. Lehunytam a szemem, és
lepergett előttem néhány forró szeretkezésünk
emlékképe a zuhany alatt. Folyton az ajtót bámultam.
Vártam, hogy belép. Szinte szuggeráltam. Nagy
csalódottsággal töltött el, hogy nem történt semmi.
A fürdőből kilépve hatalmas csend fogadott.
Kellemetlen érzés kerített a hatalmába.
– Aiden? – szólongattam, de nem érkezett válasz.
Megrémültem. – Aiden? – szaladtam körbe a lakásban, de
nyomát sem találtam. – Aiden? – utolsó reménysugárként
beszaladtam a hálószobába, de ott sem volt. Hihetetlen
csalódottság és üresség hatalmasodott el rajtam. Az ágyon
egy papírlap hevert. Letelepedtem mellé, és letöröltem az
elkeseredés könnyeit. Felemeltem, majd olvasni kezdtem.

Nem maradhattam. Nem tehettem. Kikészít.

Megőrjít. Nem bírom, hogy nem érhetek hozzád.
Gyenge vagyok. Minden pillanatban az villan be,
ahogy élvezed az érintésem, ahogy mámorosan
suttogod a nevem. Úgyis megtörtént volna. Azt
hittem, elég erős vagyok ehhez, de tévedtem. Ne
haragudj, hogy csalódást okoztam. Szeretlek.
Aiden

Egy mély sóhaj szakad fel a torkomból, majd bepötyögtem

neki egy üzenetet.
„Nem okoztál csalódást! Én is szeretlek téged! Aiden,
bármi is lesz, mi örökké…” – de meggondoltam magam, és
egy nagyot nyelve az utolsó mondatot visszatöröltem, úgy
küldtem el. Nem ígérhettem neki olyat, amiben magam
sem voltam biztos.
Életem legnehezebb pillanata volt, amikor másnap
szembetalálkoztam vele a kórház folyosóján. Éppen egy
orvostanhallgató kórlapját futotta át, majd elmerülten
magyarázott, a medika pedig lelkesen itta a szavait.
Mélyet sóhajtottam, mert annyira hiányzott ez is. Én is
felnéztem rá a bátorsága, talpraesettsége, leleményessége
miatt. Időnként őrültnek gondoltam, de mindig rá kellett
jönnöm: tudja, mit csinál. Tíz orvosból kilenc biztosan úgy
érzi, hogy nagyon nehéz orvosnak lenni, de kétségem sem
volt afelől, hogy Aiden az az egy kivétel, aki nem érzi
tehernek a hivatását. Ő életeket akart menteni, miközben
tett a szabályokra. Megérezhette, hogy már percek óta
bámulom őt, mert egyenesen rám nézett. A tekintete pont
úgy perzselt, mint tegnap este. Fáztam legbelül,
szükségem volt erre. Mégis éreztem, hogy igaza van.
Képtelenek lennénk megállni, hogy ne érjünk egymáshoz.
Kivettem a mobilt a zsebemből, és gyorsan elküldtem neki
egy üzenetet:
„Ha ennek az egésznek vége lesz, lesz csak igazán erős a
kapcsolatunk. Sebezhetetlenek leszünk. Most vékony a
jég, de pont ez a mozdulatlanság segít, hogy ne szakadjon
be alattunk. Kitartóbbá válunk a közösen átélt krízisektől.
A kötelékünk ettől válik eltéphetetlenné.
Legyőzhetetlenek leszünk.”
Abban a pillanatban tényleg hittem ebben. Megérezte,
hogy rezgett a készülék a zsebében, elolvasta az
üzenetem, és mosollyal a szája szélén pillantott fel rám.
Akkor ott rádöbbentem, bár testileg kerülnünk kell
egymást, lelkileg pont az ellenkezője segít átvészelni ezt a
nehéz időszakot.
Így este a csendes ügyeletben letelepedtem, és írtam
neki.
– Itt minden szokatlanul csendes. Te alszol már?
Nem gondoltam volna, hogy azonnal válaszol.
– Aludni? Mióta elköltöztem, nem aludtam egy jót.
Éppen rád gondoltam.
– Én is.
– Azt gondoltam.
Hangosan felkacagtam. Imádtam az ilyen önelégült
megnyilvánulásait.
– Ha-ha-ha. Az ellenállhatatlan dr. Cross – élcelődtem
vele. – Hamarosan meglesznek az eredmények.
– Én már nem tudom, hogy ez jó vagy rossz. Tartok tőle,
hogy nem azt fogjuk hallani, amit szeretnénk.
– Nekem már arra is van forgatókönyvem. Elmegyünk
egy génspecialistához.
Hosszú ideig nem érkezett válasz.
– Ne kelts bennem reményt, ha aztán a parazsat
eltaposod.
– Én szítani szeretném – incselkedtem.
– Azt vettem észre. Gonosz kis boszorkány vagy.
Beszéltem Gattival. Azt mondta, briliáns voltál a minap a
műtőben. Nagyon büszke vagyok rád.
– Lehetsz is. Tőled tanultam.
– Aria, ha nem lehetsz az enyém, nem fogom végignézni,
ahogy más férfi karjaiban lelsz boldogságra. Inkább
meghalok.
 Hosszan meredtem a kijelzőre. Abban a pillanatban
megszólalt a csipogóm.
– Most mennem kell. Úgy tűnik, mégsem olyan nyugodt
az este – válaszoltam, nem reagálva az utolsó üzenetre.
Beleőrültem ebbe az egészbe.
Már eltelt két hét. Minden egyes nap izgatottan
érdeklődtem a teszt eredményei után, ahogy Aiden is. A
hölgy a laborban már igencsak agresszívan fogadta a
hívásainkat.
„Hamarosan. Igyekszünk” – hangzott a válasza minden
alkalommal. Kiábrándító volt.
Viszont kissé higgadtabb lettem, hogy Aidennel
reggelente és esténként üzenetet váltottunk.
Elviselhetőbbé vált a várakozás.
Az éjszakai műszakom végén épp az autóm felé
tartottam, miközben éppen nekikezdtem egy rövid
üzenetet írni, amikor a sötétből felbukkant egy alak.
Megtorpantam, majd ahogy közeledett, felismertem.
Claudio volt az, Rossi jobbkeze. Rossz előérzet kerített a
hatalmába.
– Helló, Aria – lépett elém. Szó nélkül megkerültem, és
nyitottam volna az autómat, amikor elkapta a karom, és
maga felé fordított.
– Mit akar tőlem? – rántottam ki magam a kezéből.
– Sajnálom, kislány! Bilincseld meg! – utasított valakit,
majd a semmiből előlépett egy másik figura.
– Mit akarnak tőlem? – hátráltam, majd minden
küzdelmem ellenére lefogtak, és összekötözték hátul a
kezem.
– Ne! – ordítottam, de Claudio felemelt, a saját autójához
vitt, nem törődve a folyamatos üvöltözésemmel bevágott a
csomagtartójába, és mielőtt eszmélhettem volna, rám
csapta a fedelét. Pánikba esve ziháltam. Rettenetesen
megijedtem. A nagy zűrzavarban meg is feledkeztem
Rossiról és a fenyegetésről, amit jelentettek. Óvatlanná
váltam. Hatalmas sebességgel hajtottak el velem. Aztán
egyszer csak megállt az autó. Lélegzet-visszafojtva
vártam, hogy mi történik majd. Hirtelen felnyílt a
csomagtartó, és Claudiót láttam magam előtt. Benyúlt
értem, de én elszántan védekeztem, rugdalóztam.
– Higgadj már le! – kiabálta mérgesen. – Nyugi!
Levegőért kapkodtam. Féltem. Nem tudtam, mit
akarnak tőlem, de az, hogy így hoztak el, egyáltalán nem
nyugtatott meg. Mikor újra behajolt értem, kirángatott az
autóból. Kihasználva az alkalmat, beleharaptam a
kezébe. Fájdalmasan felüvöltött, majd a földre lökött.
Gyorsan körülpillantottam. A semmi közepén voltunk, és
Mauro Rossi állt közvetlenül előttem.
– Mi újság, Aria? Hát újra látjuk egymást – nézett rám
önelégülten.
– Meg fog ölni? – kerekedtek ki a szemeim. Személyes
jelenléte még inkább megriasztott.
– Elgondolkodtató. Ne kísértsen! Most nem ezért van itt.
A kis barátja felültetett engem. Beintett nekem. Azt
mondja, hogy nem dolgozik nekem többé. Azt hiszi, ebből
csak úgy ki lehet szállni. Nincs más dolga, csak az, hogy
hívja fel, és mondja meg neki, hogy folytatnia kell.
– Felejtse el!– préseltem ki elszántan a fogaim közt. –
Már nem vagyok rá hatással – lódítottam.
– Ne etessen engem ezzel. Nem veszem be! Hívja fel! –
parancsolta. – Most!
– Velem nem fogja őt zsarolni – jelentettem ki. – Lőjön le,
ha akar! – tártam szét a karom, szabad utat engedve a
golyónak. – Hajrá! – lehunytam a szemem, és mély
lélegzetet vettem. – Nekem már úgyis mindegy – vontam
meg a vállam.
Lehet, hogy most oldódik meg minden. Ha megöl, vége
lesz. Ha a DNS-teszt eredménye pozitív, azt amúgy sem élem
túl. Nem tudok Aiden nélkül élni. Nem bírnám meghozni a
döntést, amit kell. Soha nem vetetném el a babát. Az élet
most tesz helyre mindent.
Vártam, de nem történt semmi, majd Rossi iszonyú
haragra gerjedt.
– Értem én. Szerelmi bánatuk van. Mindketten meg
akarnak halni, de majd adok én maguknak. Megmutatom
én, kivel dacoljanak. Móresre tanítom én ezt a fennhéjázó
dr. Crosst – ragadott és rázott meg. – Magyarázat nélkül
repítek golyót a fejébe, maga pedig premier plánban
szépen végignézi majd – húzott maga után.
– Ne! Hagyja őt békén! – estem pánikba. – Ne csinálja!
Kérem! – próbáltam kicibálni magam a szorításából.
– Nos, akkor felhívod? – rántott magához. Mélyen a sötét
szemeibe néztem, és bólogatni kezdtem.
– Igen – dadogtam, és reszkető kezekkel vettem át a
felém nyújtott telefont.
– Megmondtam, hogy ne keressen többé – dörrent Aiden
ingerült hangja a készülékbe, mikor felvette. – Szálljon le
rólam!
Hangja keménységéből tudtam, hogy elszánta magát.
Nem akartam mindent tönkretenni. Leeresztettem a
mobilt, és a combomra szorítottam.
– Meggondoltam magam – makacsoltam meg magam.
– Akkor dr. Cross halott. Claudio. Intézkedj! – adta ki a
parancsot.
– Miért csinálja ezt? Mi a jó ebben magának? Találhat
más orvost, aki örömmel segít a piszkos üzelmeiben –
váratlanul a hajamba markolt és térdre rántott, mire
felsikoltottam. A telefont közben elvette tőlem, és
kihangosította.
– Remélem, nem kell magyaráznom, kinek a sikolya volt
ez – szólt bele a telefonba.
– Aria!? Engedje őt el! Aria, jól vagy? – remegett Aiden
hangja az aggodalomtól.
– Kutyabajom. Ne engedd, hogy sarokba szorítson,
különben sosem lesz vége – de ekkor kaptam egy
hatalmas pofont.
– Aria! – ordította Aiden. – Ezért megfizet. Hogy
merészelt kezet emelni rá? – zihálta. – Nagyon drágán
megfizet. Kinyírom magát – fenyegetőzött.
– Aki itt meg fog halni, az maga. Nem elég, hogy
megtagadja a parancsot, ellen is szegül, és ha ez nem
lenne elég, át is vert engem – ordította felháborodva. –
Tudni akarom, hol bújtatják Aldo Lombardót!
Ledöbbentem, és levegőt venni is elfelejtettem.
– Akit maga rajtam keres, az meghalt – olyan
hangsúllyal állította ezt, hogy ha nem vagyok beavatva, el
is hiszem neki.
– Tényleg ennyire nem jelent magának semmit ez a kis
vadmacska? Akkor ezzel a lendülettel akár ki is
végezhetjük – tekerte meg a karom, és hiába minden
ellenállásom, fájdalmamban feljajdultam.
– Őt hagyja ki ebből. Ez a mi ügyünk – nyomatékosított
minden szót.
– Sajnálom, dr. Cross. Ez árulás. Az árulás pedig egyenlő
a halállal. Kell a barátnője? Akkor jöjjön el érte, de
ajánlom, hogy mikor idejön, akkor tudja Lombardo
pillanatnyi helyzetét is. Abban az esetben talán
megkímélem a kis amazon életét – majd lenyomta a
telefont. Rémült tekintettel ráztam a fejem.
– Vidd és zárd be! – lökött oda az emberének.
– Kérem, ne! Ne bántsa őt! Biztos vagyok benne, hogy ez
csak valami tévedés – kötöttem az ebet a karóhoz. Nem
tudtam, miből következtetett arra, hogy a koronatanú
még mindig él.
– Én a helyedben a saját testi épségem miatt aggódnék –
préselte ki a száján. – Tüntesd el a szemem elől! – intett
lazán, és Claudio húzni kezdett a kihalt épület felé.
– Ne! Kérem, ne! – fakadtam sírva, de nem hatotta meg.
Mikor beértünk az épületbe, az embere erősen
megragadta a karom, a falnak nyomott, majd befogta a
számat.
– Nehogy sikítson! Segíteni akarok.
Hosszan néztem vele farkasszemet. A tekintetében nem
láttam semmi félelmeteset, így bólintottam, hogy
elereszthet. Óvatosan leemelte a kezét a számról.
– Bátor ember a maga Cross dokija, de most alaposan
melléfogott – ingatta a fejét Claudio. – Segítek kijutni, de
együtt kell működnie velem.
– Ugyan, miért segítene? – suttogtam.
– Ennek a kérdésnek a megválaszolására sem az idő,
sem a hely nem megfelelő.
– Honnan tudjam, hogy bízhatok magában? –
gyanakodtam.
– Egyszerűen magára is csaphattam volna a zárka
ajtaját.
– Miért…
– Ne kérdezzen semmit, csak tegye, amit mondok, és
lehetőleg mindig maradjon a közelemben.
Felvont szemöldökkel méregettem.
– Árulja el, jól sejtem, hogy a maga dokijának sejtelme
sincs, hol rejtegetik Lombardót?
Átlátok a szitán pillantásommal sújtottam, majd hátat
fordítottam neki. Ha ez a taktikája, hogy megnyíljak, elég
gyenge próbálkozás. Belőlem ugyan nem szed ki semmit!
Aldo Lombardo halott.
– Értem. Nem kíván társalogni. Akkor reméljük, Cross
doki a tőle megszokott leleményes módon előáll majd
valamivel – sóhajtott. – Mindkettőjüket nem menthetem
meg – csóválta a fejét. Rémülten kaptam rá a tekintetem,
de nem fejtette ki bővebben a mondandóját, magamra
hagyott.
 Aiden

Végzetes mulasztás

„Egy bölcs ember egyszer azt mondta, bármit

megkaphatsz az életben, ha minden mást feláldozol
érte. Ezt úgy értette, hogy mindennek megvan a
maga ára, így mielőtt csatába szállsz, jó, ha
átgondolod, mit vagy hajlandó veszíteni. (…) A
legnagyobb áldozatok azok, amiket nem látunk
előre. Van, hogy nincs időnk terveket gyártani,
döntést hozni vagy felmérni az esetleges veszteséget.
Mikor ez történik, mikor a csata választ minket és
nem fordítva, akkor kiderülhet, hogy az áldozat
nagyobb, mint amit el tudunk viselni.”
(G RACE KLINIKA C. FILM)

Nehéz időszak állt előttem. Az életem totál

összekutyulódott. Itt volt ez a dolog Ariával, és mintha ez
nem lett volna elég, Rossi is rám szállt. Nem volt hajlandó
megérteni, hogy nem kezelem tovább a sérültjeit.
Előfordult, hogy kényes helyzetbe hozott, és egyenesen a
kórházba küldte hozzám a kezelendő pácienseket. Ha
nem akartam nyilvánosan bevallani a „másodállásom”, el
kellett látnom az embereit, persze a lőtt sebekről, furcsa
sérülésekről mélyen hallgatnom kellett a jelentésekben.
Átléptem azt a bizonyos határvonalat, amit sosem
akartam. Éreztem, hogy szorul a hurok. Nem láttam
kiutat. A kórházban Batista szállt rám, a klinika falain túl
pedig Rossi, és most még Aria sem volt a közelemben, hogy
fedezhetett volna. Igyekeztem is őt minél inkább távol
tartani ettől az egésztől.
Az egyik nap lövöldözés áldozatát szállították be a
mentők, éppen a műtő felé igyekeztem, hogy megmentsük
a sérült életét, amikor az őt kísérő ismerős alakok láttán
nem is volt kétségem afelől, hogy hová is tartozik. Ám
ekkor az egyik mellém lépett, és a legnagyobb
természetességgel közölte:
– Nem barát. Ellenség – felvont szemöldökkel mélyedtem
el a tekintetében, jól értem-e, mire céloz. – Nem élheti túl –
fejtette ki, és fenyegető testtartása egyértelművé tette, mit
várnak el tőlem. Akkor szembesültem a ténnyel, hogy egy
mély, sötét üreg alján csücsülök, és ha nem akarok
elenyészni, akkor lépnem kell végre. Mauro Rossi egy
aljas alak volt, aki az abszolút jó szándékú embereket
elgáncsolta. Nem reagáltam a megfélemlítésre, csak
beléptem a műtőbe, és tettem, amit tennem kellett.
Meggyőződésem volt, hogy engem még a befolyásoló
körülmények sem vehetnek rá a rossz dolgokra. Egyetlen
erkölcstelen cselekedet valószínűbbé tette volna a
következőt. Meg kellett valahol húznom a határt. Hát
meghúztam. Mindannyiunknak szembesülni kell egy
napon a vétkeinkkel, amelyeknek inkább a súlya számít,
mintsem a mennyisége. Nem kívántam mérlegre helyezni
a lelkem. Azt vallottam, hogy ha bűnben, jogtalanságban,
békétlenségben élek, abba belefulladok. Volt előttem
példa bőven. Bármi, ami a lelki békémbe került, az nekem
túl drága volt. Nem tehettem rosszat, és csinálhattam úgy,
mintha a jó ügyért tenném. Sikerült is megmentenem a
sebesült férfi életét. Mikor kiléptem a folyosóra, Rossi
emberének kérdő tekintete fogadott, de felelet helyett egy
szó nélkül elsétáltam mellette. Sejtettem, hogy ennek a
büszke, önfejű magatartásnak meglesz a büntetése, de
már fárasztóvá vált ez a kettős élet.
Collins sem siette el a terve kidolgozását, ahogy a labor
sem a DNS-vizsgálat eredményét. Egyre
reménytelenebbnek láttam a helyzetem. Borzasztóan
hiányzott Aria, éppen ezért egyik nap elkeseredésemben
a lakásánál kötöttem ki, és majdnem az ágyában is.
Szerencsére még időben felülkerekedett bennem a
józanabbik énem, és olajra léptem, mielőtt olyat tettem
volna, amit Aria megbán, mert hogy én nem éreztem
volna megbánást, abban egészen biztos voltam. Bármelyik
pillanatban eldobtam volna mindent, ha ezt kéri tőlem.
Nekem nem jelentett volna különösebb gondot együtt élni
ezzel, megszökni és elbújni a világ elől, ha ez az ára, hogy
boldogok legyünk. Ő viszont a saját személyiségének
foglya volt egy önmaga által teremtett börtönben.
Képtelen volt átlendülni a megpróbáltatásokon, éppen
ezért reméltem, hogy a teszt eredménye negatív lesz. Csak
így volt esélyünk… csak így volt esélyem.
 Másnap este a kórház folyosóján Ariát kerestem a
tekintetemmel, de nem láttam sehol, amikor eszembe
jutott, hogy már rég lejárt a műszakja. Furcsálltam is,
hogy nem jelentkezett, mert újabban minden műszak
lejártakor küldött egy rövid üzenetet. Hagytam neki egy
aggódó hangfelvételt a rögzítőn, és már éppen léptem
volna tovább, mikor rezgett a zsebemben a telefon. Rossi.
Hihetetlen haragra gerjedtem, hogy nem tudja már
elfelejteni a telefonszámomat, felkaptam, és határozottan
el akartam küldeni a pokolba, ám arra nem számítottam,
hogy nála van az adu ász, amivel könnyen a
tárgyalóasztalhoz kényszeríthet. Amit azonban Ariáért
kért cserébe tőlem, teljességgel elfogadhatatlan volt.
Életet életért. Lombardót a szerelmemért. Iszonyú düh
uralta a lelkem, mert bármennyire is a jó oldalon
kívántam maradni, folyamatosan kísértett a sötét oldal.
Én viszont nem azt akartam tenni, ami könnyű, hanem
ami helyes, még akkor is, ha ez rejtett némi veszélyt
magában. Taktikáznom kellett. Ravaszabb terveket
kellett kieszelnem, mint valaha. Nem ejtettek a fejemre,
tudtam, ha elérik, amit akarnak, megtorolják az
engedetlenséget, és senki nem távozhat majd élve. Aria
sem. Szükségem volt az erősítésre. Azonnal hívtam
Collinst, aki álcázva magát meg is jelent az orvosi
szobámban.
– Hát maga hogy néz ki? – szakadt ki belőlem egy
feszültséggel teli nevetés, ahogy megláttam az
aggastyánnak öltözött exügynököt.
 – Nevessen csak, de az épület előtt hemzsegnek Rossi
emberei. Figyelik magát. Én mondtam magának, hogy
legyen óvatosabb. Most aztán benne van a
slamasztikában rendesen – dorgált meg. – Haza kellett
volna mennie, mikor még lehetett.
– Ne jöjjön itt nekem az „ugye megmondtam”
szövegekkel, hanem találja ki, hogyan hozzuk ki Ariát –
komorodtam el.
– Ez nem ilyen egyszerű. Idő kell – dobta le magát velem
szemben.
– Az az, ami nincs. Ha kell, én magam megyek el érte –
fújtattam.
– Maga totál idióta. Forrófejű. Akkor mindketten
meghalnak – intett higgadtságra.
– Nem érdekel – emeltem fel a hangom. – Aria és a
gyerekem élete a tét. Ki kell őket hoznom. Miattam
keveredtek ebbe bele. Akkor most segít, vagy sem?
– Lehet ellenállni egy ilyen szívélyes felkérésnek? –
szurkálódott.
– Hogy haladt a tárgyalásokkal Paolo Riccivel? – nem
vettem tudomást a csípős megjegyzéséről.
– Többnyire sehogy. Sokat gondolkodtam ezen.
Ráeszméltem, hogy nem fedhetem fel az inkognitóját. Túl
kockázatos.
– Magasról teszek az inkognitómra. Ez háború, és kivel
szövetkezhetnék, ha nem Mauro ellenségével. Riccinek is
érdeke lesz beszállni a buliba.
– Addig, amíg Rossit ki nem iktatja. Utána maga jön –
bökött felém. – Ha itt bárki megszimatolja, ki maga
valójában, soha többé nem lesz egy perc nyugta sem. A
nyomában loholnak majd a bérencek.
Sarokba szorítottak. Márpedig én nem adom fel. És akkor
akadt egy briliáns ötletem.
– Megvan – kiáltottam fel. – Hintse el, hogy Enrico Rossi
fia visszatért. Keltsünk egy kis pánikot. Mauro figyelme
megoszlik majd.
– Megőrült? Könnyen beletörhet a bicskája, ha szimatot
kapnak.
– Valamit tennem kell. Aria élete fontosabb nekem, mint
az enyém. Megérthetné. – Beleegyezően bólintott.
– És most mit óhajt tenni? Rossi elég rövid határidőt
szabott, hogy előkerítse Lombardót.
– Nem tudom, hol rejtegetik, és ez jól is van így. Amit
nem tudok, arról nyomás alatt sem járhat el a szám.
– Ez kész öngyilkosság. Mi lesz, ha valami balul sül el?
– Abban az esetben a maga dolga az lesz, hogy Ariát és a
gyerekemet mentse. Érti?
– Maga őrültebb, mint az apja volt – csóválta a fejét.
– Remélem, ezt bóknak szánta – fúrtam a tekintetem az
övébe.
Nem volt sok időnk agyalni, az események felgyorsultak.
Egy kis szervezkedést követően Collinsnál készültünk fel a
találkozásra Rossival. A hátvédem egy golyóálló mellényt
nyújtott felém.
– Nem veszem fel. Nem lesz rá szükség. Különben sem
megy a stílusomhoz – fintorogtam.
 – Ne szórakozzon velem! Vegye fel! – nyomta erőszakkal
a mellkasomba. – Nem fogok önmarcangolásba kezdeni,
ha mégis lepuffantják nekem.
Grimaszokat vágtam, ahogy méregettem a
védőfelszerelést.
– Igazán adhatnának valami dizájnt ezeknek.
– Nem divatbemutatóra készül. Vegye fel! – parancsolt
rám.
– Ha Rossi meg akar ölni, akkor a fejemre céloz, nem a
mellkasomra. Paff, és vége – tartottam a fejemhez az
ujjam. – Nincs kedvem úgy meghalni, hogy még
kényelmetlenül is érzem magam közben.
– Maga nem normális – kerekedtek ki a szemei. – Azt
mondtam, vegye fel! – emelte meg a hangját. – Én biztos
nem fogok az anyja elé állni és beszámolni arról, hogy a
mellény megvédhette volna a kisfia életét, ha az nem
finnyáskodik és felveszi. Nézze – emelte fel a mellényt –, ez
egy különleges darab. Könnyű, és egy ing alatt is
észrevétlen marad. Amikor a töltény eltalálja a mellényt,
deformálódik, és képtelen átütni azt. Ez itt együttesen véd
szúró-, vágó- és marokfegyverek ellen.
Hallgatva a józan észre, felvettem. Collins higgadt,
körültekintő és minden helyzetben józanul mérlegelő
profi volt, akinek a könnyelműséget semmiképpen sem
lehetett a szemére vetni. Vakon bíztam benne.
– Kész – tártam szét a kezem, miután az utolsó gombot is
begomboltam az ingemen a mellény fölött. –
Kényelmetlen. Beleizzad ebbe az ember – igazgattam
magam.
– Ne legyen már ilyen piperkőc! Az életéért cserébe csak
elvisel egy kis izzadságot.
A szememet forgattam.
– Menjünk! Hozzuk ki Ariát! – intettem magam elé.
– A tervünk elég ingatag lábakon áll – nyugtalankodott.
– Elég kidolgozatlan.
– Nem bonyolult ez: tőrbe csalt, és én is ezt teszem –
vontam meg hanyagul a vállam.
– Ez nagyon kockázatos. Ha észreveszi a lehallgatót
magán, vége. Bumm – emelte a saját fejéhez az ujját,
utánozva az én korábbi mozdulatomat.
– Na látja, mondtam, hogy felesleges a mellény –
somolyogtam rajta.
– Sokszor elmerengek rajta, hogy maga tényleg ilyen
óvatlan és léha, vagy csak ennyire hülye.
– Az nem érdekel, velem mi lesz – szedelődzködtem –, de
azt ígérje meg nekem, hogy Ariát sértetlenül kihozza.
Csak rá koncentráljon majd!
– Arra ott lesz a barátja, Niccolini csapata. Hiszen ez volt
az alku tárgya, ha jól emlékszem. Maga adja Rossit, ő
pedig megvédi Ariát. Magára is figyelni kell valakinek.
– Őket nem ismerem úgy, mint magát. Szkeptikus
vagyok velük szemben, de maga már megmentette az
életem. Éppen ezért kérem magát: mentse meg Ariát és
vele együtt a gyerekem – sóhajtottam mélyeket.
– Nem tartozik rám, de ha ennyire szereti a barátnőjét,
miért szakított vele? – sandított felém.
 Ez a kérdés eszembe juttatta a poklot, amiben éltem. A
nagy aggodalomban már el is feledkeztem róla.
Reményvesztetten pislogtam felé. Senkinek még csak
említést sem tettem az esetről, mert elhatároztam, ha a
teszt mégis pozitív lenne, akkor is meggyőzöm Ariát,
tegyünk úgy, mintha mi sem történt volna. Nem voltam
hajlandó lemondani a boldogságomról, csak mert az élet
úgy határozott, keresztbe tesz nekem. Most mégis
kikívánkozott.
– Mert kiderült, hogy talán ő is Enrico Rossi lánya –
vallottam be neki. Hangosan kimondva mellbe vágott a
felismerés. Pont ezért odáztam el ezt a pillanatot.
– Hát ezért itta le magát csontrészegre?
– Ezt meg honnan tudja? – lepődtem meg. Bevillant,
hogy valaki eltámogatott az autómig, de képtelen voltam
visszaemlékezni, ki volt az.
– Maga ott volt – ámultam el. – Maga segített – ébredtem
rá.
– Nem bírtam nézni. Alaposan felöntött a garatra.
Egyfolytában csak azt hajtogatta, hogy nem mehet haza.
Ezért fektettem az autójába.
Lassan raktam össze magamban a képet.
– És ki a fene mondta magának, hogy a menyasszonya a
testvére? – röhögött fel hangosan. Most én nem ismertem
rá. Gyökeret vert a lábam. Ennél azért több együttérzés is
szorulhatott volna belé.
– Aria édesanyja – néztem rá rosszallóan. Abbahagyta a
hahotázást, majd mereven engem nézett, aztán a soron
következő fegyvert kapta fel az asztalról. Ellenőrizte azt is.
– Nincs jóban a kedves mamával? – összeszűkült a
tekintete.
– Miért kérdezi?
– Hát, mert el akarja magát távolítani a lánya mellől.
– Tudomásom szerint nincs egymással semmi bajunk.
Ezt a dolgot kivéve persze. Most nem tartozik a
kedvenceim közé. Tönkrevágta az egész életem.
– Hazudott – nyomta magyarázat nélkül a kezembe a
fegyvert.
– Ezt maga honnan tudhatná? – léptem felé. Felcsillant
bennem a remény.
– Onnan, hogy én mindent, de mindent tudtam Enrico
Rossiról. Azt is, hogy mikor ment vécére. Az a nő valóban a
szeretője volt, de a maga kedvese egészen biztosan nem
Rossi lánya – jelentette ki magabiztosan. Magyarázatra
vártam, így folytatta.
– Enricónak nem lehetett többé gyereke. Pont ezért
üldözte olyan elszántan azt az egyet, aki volt. Magát –
bökött a mellkasomra.
– Nem lehetett gyereke? – hitetlenkedtem.
– Volt egy elég komoly betegsége, amelynek
következtében meddővé vált. Elég nehezen dolgozta fel.
Totálisan belezavarodott, hogy így büntette meg a sors
azért, amit a maga anyjával tett. Hiába volt minden
próbálkozása, hogy visszafordítsa a folyamatot. Láttam az
orvosi leleteit. Megnyugodhat. Aria Bianchi nem a húga –
veregetett vállon.
 – Én marha meg már azt hittem, mindennek vége. És
most felbőszítettem a szunnyadó oroszlánt – nyeltem egy
nagyot. Már kezdtem bánni az egészet.
Magam elé meredtem, és csak lassan dolgoztam fel az
információt, majd hangosan nevettem fel a
megkönnyebbüléstől.
– Egészen biztos ebben? – markoltam meg boldogan a
vállát. Meghökkenten bólogatott. Hátravetett fejjel
kiáltottam fel, majd váratlanul magamhoz öleltem.
– Hé, azért ezt nem kellene – akart lesöpörni. – Mit
bizalmaskodik itt nekem?
– Maga ezt nem értheti – ziháltam az euforikus
boldogságtól. – Már két hete se éjjelem, se nappalom. De
akkor ki Aria apja? – tértem magamhoz.
– Azt csak a hölgy anyja tudhatja. Nem az ő árnyéka
voltam.
– Köszönöm – néztem rá hálásan.
– Legalább már boldogabban viseli a mellényt –
vigyorgott.
– Meghiszem azt – húztam ki magam. – Csak Ariát is a
karjaimba zárhatnám már – váltam újra gondterheltté.
Pár órával később a puszta közepén találtam magam
egyes-egyedül. Rossi a megbeszélt találkozónk
időpontjához képest jócskán késett. Idegesen bámultam
az órám, miközben a Porschém csomagtartóján
ücsörögtem. Egyre feszültebb lettem. Féltem, hogy Mauro
mégsem olyan elővigyázatlan, mint hittem. Lehet, hogy
megsejtett valamit? Elég gyenge lábakon állt az egész terv.
Túl sok volt a rizikós pont.
Mikor már kezdtem feladni a várakozást, porfelhőt
véltem felfedezni a távolban. Jönnek! Az izzadt tenyerem a
nadrágomba töröltem. Habár dörzsölt fickónak tartottam
magam, azért ez még nekem is nagy falat volt. Hogy a
fenébe keveredtem ekkora szarba? Leugrottam az autóról,
és igyekeztem minél lazábbnak mutatkozni.
– Nem hittem volna, hogy tényleg eljössz – váltott
bizalmaskodva tegezésre Mauro. Elsétált mellettem, majd
benézett az autómba. Ellenőrizte, hogy nincs-e megbúvó
erősítésem.
– Nincs miért bujkálnom – tártam szét a kezem. – Hol
van Aria? – pillantottam a hátam mögé, ahonnan
érkezett, kerestem a tekintetemmel, de a sötétített
furgonba nem láttam be.
– Elismerésem. A maffiával packázol, és még csak a
szemed sem rebben. Már mikor megismertelek, láttam
benned valamit. Hiába is tagadod, te erre a világra
születtél – bólogatott elismerően.
– Erre bizony. A Föld nevű bolygóra, ahogy bárki más.
Aria? – ismételtem meg határozottan a kérdést.
– A bűnözés világa mindenkié és senkié – intett az
autója felé, ahonnan kiszállt Aria Claudio társaságában. –
Nincsenek etnikai, földrajzi, történelmi határok –
folytatta a mondandóját. Az én szemem Arián nyugodott.
– Te közénk tartozol. Egy család vagyunk.
Még a gyomrom is felfordult, hogy ennyire kiszagolja a
közülük valót. A vér szaga lehet. A vér cinkossága ősi,
bizalmas kötelék. A vér nem válik vízzé. A vér kötelez! Oh,
ha lehetett volna, már rég lecseréltem volna a
vérkészletem. A család ugyanis nem ott van, ahová a vér
köt, hanem ott, ahol szeretnek.
– Én nem tartozom, és nem is fogok soha ide tartozni.
Zsarolással tart maga mellett – kezdtem a vallatást. Minél
több bűnét kellett hangosan kimondatnom vele. Ez volt
Niccolini feltétele az együttműködésben.
– Hát nem minden orvos mondhatja el magáról, hogy
másodállásban a maffiának dolgozik. Erről jut eszembe –
lépett közelebb, és minden teketória nélkül combon lőtt. A
fájdalomtól felüvöltöttem, térdre estem, majd levegőért
kapkodva igyekeztem nem pánikba esni –, ha a műtőben
vagy, nem te döntesz életről és halálról, hanem én –
ordította. – Világos?
– Aiden – kiáltott fel rémülten Aria. Már éppen szólni
akartam, hogy jól vagyok, mikor Rossi elém lépett, és
belemart a hajamba. Váratlanul lefagytam, mert képek
özönlötték el az agyamat. Újra ötéves voltam:
– Apa, segíts! – kiáltottam és kapálóztam elszántan. A
rémálmaim. Alex, az apám. Ez egyszer már megtörtént,
csak akkor Alex térdelt ugyanígy az apám előtt. Hirtelen
mindent tisztán láttam. A kertet, amiben játszottam, a két
férfit, akik erőszakkal elvittek. Az anyámat, ahogy
kétségbeesetten kiáltozik és fut utánam, hogy
megmentsen. És Enrico Rossit, aki azt állítja, hogy az
apám. Mézesmázosan csalogat magához, majd
velőtrázóan ordibál velem:
 – Ő nem az apád, és akit az anyádnak hiszel, az sem az
anyád! Felfogtad?
A félelem, a rettegés újra a hatalmába kerített. Hosszan
lehunytam a szemem. Vissza kellett jönnöm a jelenbe.
– Azt teszed, amit mondok. Megértetted? – Mauro a
fegyverrel a kezében lesújtott a fejemre. A földre estem,
mire Aria hisztérikusan a nevem sikoltozta. Az ütés okozta
fájdalom szétterült, és az egész arcomat égő érzés járta át.
A vér fémes ízét éreztem a számban. A múlt pedig a
jelennel keveredett az elmémben.
– Aiden! – zokogott Aria. – Kérem, ne! Hagyja őt békén!
Kérem! – könyörgött.
– Figyelj rám, mert csak egyszer fogom megkérdezni: hol
az emberünk? – ordította Rossi. A félelem érzését szépen
lassan átvette a düh és a harag.
Négykézláb támaszkodtam a porban, és elszántan
igyekeztem megtalálni magamban az erőt. Össze kellett
szednem magam. Mélyeket lélegeztem, majd a kínzó
fájdalomról tudomást sem véve, imbolyogva, de talpra
álltam. A haragomba kapaszkodtam. Mélyen Rossi
szemébe néztem.
– Szívós vagy, az egyszer biztos – biccentett elismerően. –
Éppen ezért veszélyes is. Nem tisztelsz engem, és nem félsz
a hatalmamtól – mintha elismerés csillant volna gonosz
szemében.
– Nincs miért tiszteljem, maga csak egy bűnöző –
fröcsögtem a képébe. Újra az égbe emelte a kezét, hogy
megüssön, de Aria közbevágott:
 – Ne merészelje! – olyan volt a hangsúlya, hogy én is
arra kaptam a fejem. Mint egy bosszúálló démon.
Tehetetlenül kapálózott Claudio karjai közt. – Eresszen el!
– vadult be.
– Tüzes a kicsike, ha magáról van szó – hahotázott
rajtunk.
– Maga a koronatanút akarja, én Ariát. Kössünk üzletet
– javasoltam.
– Ez vicces, mert jelen pillanatban nagyon nem vagy
alkuképes pozícióban – nyomta a fegyverét a képembe.
– Azt hittem, magának Aldo Lombardo kell – húztam el
a mézesmadzagot, és végre el is hangzott az ügyben
érintett neve. Már csak Rossi reagálása hiányzott, és a
markunkban volt.
– Én azt hittem, hogy meghalt – gúnyolódott. – Hol van?
– váltott komolyabb hangnemre.
– Miért? Mit fog csinálni? Őrök vigyáznak rá. Esélye
sincs. Nem férkőzhet a közelébe.
– Ne aggódj! Megoldom. Szerinted honnan tudom, hogy
él? Megvannak a kapcsolataim. Az embereim majd
megoldják. Ki vele! Hol van? – rángatott.
– Először engedje el Ariát! – követeltem. – Ha
biztonságban lesz, beszélek.
– Nem! Azt már nem – rázta a fejét rémülten Aria.
– Ha hülye lennék – nézett velem farkasszemet Mauro.
– Mit veszíthet? Én itt maradok biztosítéknak. Azt csinál
velem, amit akar, de őt engedje el, különben nincs alku –
szívtam fel magam.
 – Azt majd meglátjuk. Nincs rád szükségem. Itt lesz
biztosítéknak a kicsike – vérben forogtak a szemei.
A halántékomra szegezte a fegyvert, mire Aria sikoltani,
a különleges egységek autói pedig szirénázni kezdtek. A
meglepetés erejét kihasználva taszítottam Rossin egyet.
Mindenki vad rohangálásba kezdett. Menekült, ki merre
látott. Mauro hátrált, de nem esett el.
– Ezt nem úszod meg ennyivel! – rázta a fejét, és Ariára
emelte a pisztolyát. Meghúzta a ravaszt, a fegyver a
markában megugrott, én pedig egyetlen mozdulattal a
golyó elé vetettem magam, ami letaglózó erővel csapódott
a testembe. Abban a pillanatban hiába akartam levegőt
venni, az bent szorult. Képtelen voltam lélegezni. A golyó
lyukat ütött a mellényen, majd a mellkasomon. Ennyit a
golyóállásról. Szaros mellény! Döbbenten pillantottam le,
és megláttam az ingemet átáztató, egyre terebélyesebb
sötétvörös foltot. A felismeréssel egy időben elöntötte a
testemet a fájdalom. Olyan érzés volt, mintha valaki
villámgyorsan áttolt volna valamit a mellkasomon. Rossi a
mellénk hajtó autóba pattant, és menekülőre fogta.
Úgy látszik, az ember a sorsát tényleg nem kerülheti el. A
végzet nem kérdez, egyszerűen megvalósul. Nem érdemes
harcolni az ellen, ami elkerülhetetlenül bekövetkezik. A
sorsomat még a szerelem sem másíthatja meg. Hiába volt
minden. A szülőanyám hiába áldozta az életét, aki felnevelt,
hiába hozott áldozatot értem, nekem ez volt elrendelve. A
sorsot kijátszani nem lehet.
– Neee! – ismertem fel Aria döbbenettől eltorzult
hangját.
– Aiden! Istenem, Aiden! – szaladt mellém. – Maradj
velem! – könyörgött. Minden erőmet összeszedve meg
akartam szólalni, de egyetlen hang sem jött ki a
torkomon. Újra a vér ízét éreztem a számban.
– Aiden – tépte szét az ingem Aria. Értetlenül bámulta a
védőmellényt. Hangtalanul kapkodtam levegőért, de az
csak nem akart eljutni a tüdőmig. Mintha egy filmet
néztem volna, minden lassított felvételként játszódott a
szemem előtt. Collins arca tűnt fel a semmiből.
– A rohadt életbe! – szabadított meg a mellénytől, majd
éreztem, hogy valami közelít, és beszippant.
– Aiden! Tarts ki! Itt vagyok – szólongatott Aria
folyamatosan.
– Szeretlek – suttogtam, majd minden homályba, végül
sötétségbe borult. Hiába tiltakoztam, elragadott.
 Aria

Ne hagyj itt!

„– Már minden nekünk jutó boldogságot

elhasználtunk? Nem félsz attól, hogy ennyi jutott
csak nekünk, ami most van? Mintha egy bizonyos
mennyiségű boldogságot kellene beosztanom az
egész életemre, én meg már elhasználtam mindet.
Szerinted lehet ez?
– Istenem, remélem, hogy nem.”
(G RACE KLINIKA C. FILM)

– Aiden, ne csináld ezt, kérlek! Aiden, ha hallasz engem,

kérlek, nyisd ki a szemed! Nem teheted ezt velem! Nem
hagyhatsz csak úgy magamra! Aideeen! Bármi történt is,
én szeretlek! – ordítoztam, mialatt sietve igyekeztem
feltérképezni, mekkora a baj. Mikor végre
megpillantottam, lefagytam. Egy golyó ütötte seb tátongott
a mellkasán.
– A nyomorult különleges bevonatú golyót használt.
Átütötte a pajzsot – szitkozódott velem szemben Collins. –
Pillanatokon belül itt vannak a mentők. Aiden
gondoskodott mindenről. Készenlétben álltak vész esetére
– pillantott rám. Nem tudtam rosszabbat elképzelni, mint
mikor az anyám benyögte, hogy Aiden a féltestvérem, de
az, hogy meghaljon, és végleg elveszítsem, még ennél is
elviselhetetlenebb volt.
Újra hallottam magamban a korábban figyelmen kívül
hagyott üzenetét: „Ha nem lehetsz az enyém, nem fogom
végignézni, ahogy más férfi karjaiban lelsz boldogságra.
Inkább meghalok!” Az én szívem pedig megszakadt, mert
ugyanígy éreztem, de most mégis harcolnom kell. Érte.
Kettőnkért. Nem hagyhattam, hogy feladja. Felszívtam
magam, és átváltottam. Ellenőriztem a pulzusát.
– Segítsen! – parancsoltam Collinsra. – Gyenge a pulzusa
– tájékoztattam, majd megmerevedtem, mert el is tűnt. –
Elveszítjük – kiáltottam fel. Elkezdtem az újraélesztést.
Újra ellenőriztem az életfunkcióit, de nem reagált.
Sietnem kellett. A klinikai halál beállta után maximum öt
perc áll rendelkezésre a szívműködés újraindítására,
mielőtt a vérkeringés és ezáltal az oxigén hiánya végzetes
sérüléseket okoz az agynak.
– Ne csináld ezt, Aiden! – kiabáltam. – Te egy harcos
vagy! Gyerünk! – folytattam a szívmasszázst, mikor végre
befutottak a mentők.
– Dr. Bianchi vagyok, baleseti sebész – azonosítottam
magam. – Hozzák ide a defibrillátort. Fibrillál – ordítottam
a segítség felé. Minden iszonyúan felgyorsult. Felhelyezték
a tappancsokat, és már neki is estem. A szívem a
gyomromig süllyedt. Mióta az eszemet tudom, orvos
akartam lenni. Voltak nehéz próbatételek, de ez
keményebb volt bármelyiknél. Egy olyan ember élete volt
a kezemben, aki magát az életet jelentette nekem. Most
nem vallhattam kudarcot. Nagy nyomás nehezedett rám.
– Töltés 200-ra. Mindenki hátra – kiütöttem egyszer, de
nem reagált. – Gyerünk, Aiden, szedd össze magad! –
hajtogattam.
– Nincs pulzus – közölte a mentőorvos a fejét rázva.
– Töltés 250-re. Hátra – ütöttem ki újra, de még mindig
nem történt semmi.
Minden defibrillációval egyre csökkentek az esélyek. A
kétségbeesés minden másodperccel nőtt. Nagyon komoly
volt a helyzet. Nagyon féltem.
– Folytassuk – ordítottam. – Gyerünk, Aiden! Nem
teheted ezt velem! Újra – elszántan ismételtem meg a
műveletet újra és újra. Elhatároztam, hogy nem adom fel.
– Visszajött. Van pulzusa – nézett rám döbbenten a
mentős. Aiden szíve életre kelt.
– Ez az – kapkodtam levegőért. Remegő kezekkel
képtelen voltam elengedni a készüléket. Az egyik
asszisztens fejtette le róla a görcsösen rászorult ujjaim.
– Intubálom – vette át a mentőorvos. – A pulzusa gyenge.
Sietnünk kell – sürgetett.
A mentőautóban végig Aiden arcát néztem. Szerencsére
a mi klinikánk volt az ügyeletes és a legközelebbi. Többet
nem is bírt volna.
– Mellkasi lőtt seb, a bal oldalon a szívéhez közel. Belső
vérzés. Az állapota kritikus. Sok vért vesztett. Nem volt
pulzusa. Újra kellett élesztenünk – tájékoztatták Gattit a
mentősök, aki döbbenten nézte Aident.
 – Meddig nem volt pulzus? – kapta rám a tekintetét.
– 2-3 perc, utána sikeresen reanimáltuk – vacogtam,
ahogy szaladtam mellettük. Túl sok volt ez nekem.
– Készítsék elő a műtőt, felmegyünk – kiáltott az
irányítópult felé, de mikor a műtőhöz értünk, rám
parancsolt: – Maga kint marad! – szólt ellentmondást nem
tűrő hangon. Döbbenten ráztam a fejem. Hogy én egy
percre is szem elől tévesszem: ki van zárva.
– Túlságosan is érintett érzelmileg. Nem jöhet be! –
szaladt be a műtőbe. Mellettem pedig a semmiből ott
termett Collins. A szám elé kaptam a kezem, és zokogva
rogytam össze.
– Hé, nem lesz baja – húzott fel a földről. – Erős fiú.
Kibírja – vigasztalt.
– Félek – dadogtam. – Be kell mennem – pattantam fel
mégis. Nem bíztam senkiben. Tudtam, ha meghal, sosem
bocsátom meg magamnak, hogy az ajtóban elengedtem a
kezét. Lehunytam a szemem, és láttam a golyó ütötte
sebet.
– Mennem kell – kaptam Collinsra a tekintetem. –
Mellette a helyem. – Rohantam, majd bemosakodva
léptem a műtőbe.
– Vártam, mikor érkezik meg – pillantott felém Gatti. –
Szükségem van magára – intett a fejével. Nem hagyott
időt a pánikra. Összeszedtem magam, és felmértem a
helyzetet. A műtőben a legfontosabb, hogy négy ügyes kéz
dolgozzon egy elmeként. A szánk nem mozgott olyan
gyorsan, mint a kezünk. Ha volt valaki, aki megtette, amit
kellett, amíg a vezető orvos valami mást csinált, az nagy
segítség volt. Aidennel ez remekül működött köztünk, de
most az ő élete volt a tét. Úgy kellett Gattival együtt
dolgoznunk, ahogy még sosem tettük.
– Kapjon még kétegységnyi nulla negatív vért. Az
életjelei kitartanak – biztatott. – Kész vagyok megejteni a
bemetszést.
Szépen haladtunk, és már a golyót is eltávolítottuk,
mikor váratlan vészhelyzet állt elő.
– Összeomlik – sikoltottam a monitorra meredve. A
vérnyomás hirtelen leesett. – El fogjuk veszíteni –
rémültem meg.
– Meg kell nyitni a mellkast – vágott bele Gatti.
Hallottam, hogy a pulzusa egyre gyengébb. A szó szoros
értelmében a szemünk előtt haldoklott, de esélyünk volt
rá, hogy fordítsunk azon, amit Rossi szánt Aidennek.
– Rengeteg vér van itt. Szívják le. Látnunk kell, honnan
jön – gondolkodott hangosan Gatti.
– Látom, hol a baj – léptem közbe. A golyó, ami Aidenbe
csapódott, elég nagy roncsolást okozott. Azon küzdöttünk,
hogy elállítsuk a vérzést. Gyorsan kellett cselekednünk. –
Megvan – fogtam meg a sérült artériát és szorítottam el,
dr. Gatti pedig a varrásra készült. A sikeres
együttműködés örömére dr. Gatti felajánlotta az utolsó
öltéseket.
– Értékek?
– Vérnyomás 80/60. Szívverése 120 – mondta
megkönnyebbülve. Nem akartam hinni a fülemnek. –
Szerencséje volt – bólogatott. – Reméljük, a kritikus 24
órára is ilyen jól reagál majd – vált optimistává Gatti. –
Vigyék az intenzívre. Vár még rá a hypothermia.
Felvitték, de én egy pillanatra sem hagytam magára.
Lerogytam mellé egy székre, és csak néztem. Mikor
hozzáértem, jéghideg volt a keze. Ijesztő. Hosszan
hunytam le a szemem. Kontrollált hypothermiát
végeztünk rajta. Ez volt a protokoll az újraélesztett, de
eszméletét vissza nem nyert betegeken. Elsősorban a
koponyát kell ilyenkor 32-34 fokon tartani 24 órán
keresztül. Ebben a helyzetben a legtöbb hozzátartozó
nagyon megijed. Félelmetes nem érezni a teste melegét
annak, akit szeretsz. Mintha meghalt volna. Összetörtem.
A kezembe vettem a kezét, és csendben hullattam a
könnyeim. Reményre vágytam, és erőt akartam adni.
– Megszökünk – jött a hirtelen ötlet. – Elmegyünk egy
olyan helyre, ahol senki nem fogja tudni, kik vagyunk. Új
életet kezdünk! Te, én és a kisfiunk. Kisfiunk lesz –
ismételtem el, mert akkor jutott eszembe, hogy ő ezt még
nem is tudja. – Kérlek, térj magadhoz, a fiadért. Tedd meg
érte! Kérlek téged, hogy ne hagyj minket magunkra.
Szükségünk van rád! Tudnod kell, hogy a genetikai teszt
eredményétől függetlenül mi együtt fogjuk leélni az
életünket. Hallasz? – de nem reagált. A kezébe simítottam
az arcom, ahogy zokogtam. – Nem halhatsz meg! Ilyen
könnyen nem adhatod fel! Én mindent megtettem. Most te
jössz. Kérlek…
Ott feküdt mozdulatlanul, én meg igyekeztem nem
zokogni. Hiába vagyok orvos, tehetetlen vagyok. Csak
nézem, ahogy lassan kiszáll belőle az élet. A halál ellen
nincs orvosságom. Ráadásul ez az egész miattam történt –
ostoroztam magam. Mélyebb volt ez minden fájdalomnál,
amit valaha éreztem. Az érzés megmarkolta és facsarta a
mellkasom. És ott volt még a félelem is, amivel nem
tudtam mit kezdeni. Félelem, hogy mi lesz velem nélküle.
Nem tudok és nem is akarok nélküle élni!
– Istenem, segíts! Csak adj nekünk még egy esélyt! –
emeltem fel a fejem. Ebben a pillanatban lépett be az
anyám. Vigasztalhatatlan voltam, és ha valakit nem
akartam most látni, akkor az ő volt.
– Aria – sietett mellém. – Hallottam, hogy mi történt.
Hogy vagy?
– Menj el, kérlek! – kapkodtam levegő után, és
elfordítottam a tekintetem.
– De Aria… – nyúlt felém.
– Mama, kérlek, ne kínozz! Nem akarom hallgatni, hogy
talán jobb is így – csattantam fel.
– Minek nézel te engem? – sápadt le. – Sosem mondanék
ilyet. Soha!
– Jaj, mama – tört fel belőlem a zokogás –, ha meghal,
abba én belepusztulok.
– Makacs fiú. Nem fog meghalni – ölelt magához. –
Minden rendben lesz – ringatott, amikor betoppant Aiden
anyja is. Még mindig Olaszországban tartózkodtak, így
megkértem Collinst, hívja fel. Nekem nem volt hozzá
erőm.
 – Ilyen sokan nem lehetnek bent nála egyszerre –
figyelmeztetett Gatti, aki idáig kísérte Mrs. Crosst. –
Maximum ketten.
– Rendben, én kint várok – engedett el az anyám.
– Dr. Gatti tájékoztatott. Hogy van? – sietett Aidenhez az
anyja. – Kisfiam, hallasz engem? – simogatta meg az arcát.
– Mi történt? – nézett rám értetlenül.
Meg akartam szólalni, de nem jött ki hang a torkomon,
az arcom a két tenyerembe temettem, és sírva fakadtam.
– Meg akarta menteni az életem – vallottam be. Nem
kaptam levegőt. Hihetetlen bűntudat telepedett rám.
Felpattantam, és kirohantam a szobából. Nem tudtam az
anyja szemébe nézni. Egyenesen a titkos kis erkélyemre
futottam. Nem tudom, meddig lehettem ott a földre
kuporodva, mikor megjelent Carina.
– Már felkutattam érted az egész klinikát. Nézd, mi van
nálam – lebegtetett egy lezárt borítékot a kezében. –
Megvannak a DNS-teszteredmények. Megkértek, hogy
adjam neked oda.
Hosszan, szótlanul néztem rá. Erre most nem vagyok
felkészülve. Még egy rossz hír, és mindennek vége.
– Nyisd ki, és olvasd fel, légy szíves. Nekem nincs erőm
hozzá – suttogtam.
– Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? Biztos, hogy most
kell ezt? Készen állsz rá? – forgatta a kezében az
eredményt Carina.
– Egészen biztos. Tudnom kell. Nem magamért. Érte –
siklott a kezem a hasamra. – Akármi lesz is az eredménye,
nem szakítom meg a terhességet. Ez a gyerek köt minket
össze. Sosem lennék képes eltépni ezt a köteléket. De ettől
még tudnom kell! Muszáj!
– Ahogy akarod. Biztos nem szeretnéd te csinálni? –
nyújtotta felém.
– Add ide – kaptam ki izgatottan a kezéből. Essünk túl
rajta. Tépjük le az a tapaszt. Feszülten szaggattam fel a
borítékot, de mielőtt elolvastam volna, mi áll benne,
elmormoltam magamban egy imát, majd remegő kezekkel
széthajtottam a papírt.
– Nincs genetikai egyezés – állt a hófehér papírlapon.
Örömömben felsikoltottam. – Mennyire biztos ez? –
kerekedtek ki a szemeim.
– Azt mondták, kétszer futtatták le a teszteket – meredt
rám.
– Köszönöm! – ugrottam fel a földről, és öleltem át, majd
eszeveszetten futottam Aiden kórtermébe. Szerencsém
volt, hogy éppen nem volt bent nála senki.
– Aiden, drágám – túrtam a hajába. – Hallasz engem,
Aiden? – zokogtam. A kezem a kezébe simult. Az ujjaink
egymásba kulcsolódtak. Végre melegnek éreztem.
Folyamatosan emelték a normális tartományba a
hőmérsékletét. – Megjött a genetikai vizsgálat eredménye.
Nem vagyunk testvérek. Nincs egyezőség. Igazad volt. Az
anyám tévedett. Aiden, nem hagyhatsz itt minket.
Szeretlek! Gyere vissza hozzám, kérlek! Bocsáss meg
nekem! Hallasz engem, Aiden? – de továbbra sem reagált.
Teljesen elkeseredtem. – Aiden, ha te meghalsz, én sem
akarok nélküled élni. Mi összetartozunk. Így vagy úgy, de
együtt leszünk. Vége lesz, de mi újrakezdjük – potyogtak a
könnyeim. – Ha te nem tudsz jönni, én megyek –
haraptam az ajkamba. Hosszan hunytam le a szemem, és
a lelkemből felszakadt egy sóhaj, de ebben a pillanatban
Aiden is vett egy mély levegőt, majd görcsösen rászorultak
az ujjai az enyémekre.
– Aria – suttogta a nevem. A kezem a számra
szorítottam, hogy ne sikoltsak fel.
– Itt vagyok! – hajoltam közelebb és siklottam az
ujjaimmal a hajába, hogy érezhessen.
– Ne beszélj zagyvaságokat. Még pihenni sem hagyjátok
az embert – nyekeregte, majd nagy erőfeszítések árán a
szemét is kinyitotta, egyenesen a szemembe nézett.
– Aiden. Istenem! – hajoltam közelebb. Euforikus
boldogság árasztotta el a testem, ahogy belenéztem meleg
barna szemeibe. – Aiden, drágám, hogy érzed magad?
– Hülye kérdés – nyöszörgött. – Mint akit mellkason
lőttek. Nehezen kapok levegőt – motyogott.
– Hallottad, amit az előbb mondtam? – cirógattam az
arcát.
– Bár ne hallottam volna – nézett rám morcosan.
– Akkor már tudod, hogy semmi nem állhat közénk –
mosolyogtam.
Nem válaszolt, csak szélesen elvigyorodott ő is.
– Én tudtam. Éreztem – fájdalmasan rándult az
arcizma. – Collins ügynök pedig megerősített benne –
kapkodott levegőért.
 – Ne beszélj! Pihenj! – nyomtam meg a hívót. – Most már
minden rendben lesz – adtam egy puszit a szájára.
– Rossi? – hörögte.
– Elmenekült.
Egyszerre rontott be mindenki a szobába.
– Felébredt – rebegtem meghatottan.
Mindannyian fellélegeztünk. Amikor összeakadt a
tekintetem az anyáméval, lehervadt a mosolyom.
Kérdések százai lepték el az agyamat. Vajon ő tudja az
igazságot? Ha igen, akkor miért tette ezt? És akkor
megrémültem. Lehet, az anyám azt sem tudja, ki az apám?
Akárhányszor feltettem neki ezt a kérdést, megkerülte a
válaszadást.
– Jaj, ne sopánkodj már, anya! Aria, magyarázd már el
neki, hogy semmi bajom – tértem magamhoz. Aiden
rettenetesen kimerült volt, ami nem is csoda egy ilyen
műtét után.
– Egy mellkaslövést nem neveznék semminek. Majdnem
meghaltál – dorgálta meg Aident az anyja.
– Nem szabad kimerítenünk – mentettem meg a
helyzetet. – Hagynunk kellene most pihenni. Biztos fáradt
vagy – cirógattam a karját.
– Hiszen még csak most ébredtem fel, máris altatni
akarsz? – kerekedtek ki a szemei.
– Te nem sokkal ezelőtt még a klinikai halál
állapotában voltál – néztem rá szúrós szemmel.
– Meghaltam? Ez most komoly? – rökönyödött meg. – Te
élesztettél újra? – a beszéde darabos volt, és fáradtan
pislogott.
– Nem hagyhattam, hogy csak úgy elmenj.
– Oh, és én nem is emlékszem semmire. Nem volt se fény,
se alagút, és nem is várt odaát senki – méltatlankodott.
– De én visszavártalak – kulcsoltam össze az ujjainkat.
– De mi történt? Hiszen volt rajtam mellény – merengett.
– Különleges bevonatú volt a golyó. Collins azt mondta,
valami új termék a piacon. Széthasította a mellényed. Ha
nincs rajtad, egész biztosan nem segíthettünk volna.
Egymás tekintetébe kapaszkodtunk. Nem tágítottam
mellőle, míg el nem nyomta az álom. Miután elaludt, a
folyosóra lépve megpillantottam az anyám, ahogy Aiden
szüleivel társalog.
– Mama, beszélhetnénk? – álltam meg előtte. Rám
pillantott, majd bólintott. Aiden szobájába tereltem, majd
szó nélkül a kezébe nyomtam a DNS-vizsgálat
eredményeit. Tátott szája elárulta, hogy őszintén
meglepődött.
– Eszerint – intettem az irat felé – én és Aiden nem
vagyunk rokonságban. Ebből az következik, hogy vagy
hazudtál nekünk, vagy te sem tudod, ki az apám
valójában. Az elsőre gondolni sem merek, de a második
lehetőség sem sokkal jobb. Szóval azt hiszem, itt volna az
ideje, hogy őszinte legyél velem.
Mélyet sóhajtott, majd lerogyott egy székre.
– Én mindig azt reméltem, hogy ő az apád. A másik
lehetőség… – rázta a fejét – lehetetlen. Csak egyszer
történt meg – mentegetőzött.
 – A te bizonytalanságod majdnem tönkretette az életem
– borultam ki.
– Sajnálom – nyekeregte.
– Ki az apám? Ismerem? – szegeztem neki a kérdést.
Most már tudni akartam.
– Őszintén remélem, hogy sosem ismered meg – kapta
rám a tekintetét. – A neve Claudio Misso. Enrico embere
volt. Miután kiderült, hogy Enrico nincs többé, én
leléptem. Soha többé nem kerültem velük kapcsolatba.
Azt sem tudja, hogy a világon vagy.
– Hát ez elég zavaros. Szóval azt akarod mondani, hogy
tulajdonképpen valahol csak egybeforr Aiden és az én
sorsom. Nekünk mindenképpen találkoznunk kellett –
bólogattam.
Ekkor bevillant, hogy Mauro Rossi jobbkezét is
Claudiónak hívják, és hogy az elrablásomkor segíteni
akart kijutni. Meg akart menteni. Akkor azt hittem, azért,
mert valami beépített ügynökféle, de most… lehet, hogy
nagyon is tud a létezésemről.
Szörnyű előérzet kerített hatalmába. Az anyámat nem
avattam be a teóriámba. Nekem kellett megkeresnem a
válaszokat. Tekintettel arra, hogy szinte mindig Claudio
hívta Aident, nem volt nehéz megtalálnom a számát a
mobiljában. Gondolkodás nélkül felhívtam. Mikor felvette,
döbbentem csak rá, nem is tudom, mit kellene vagy
akarok neki mondani. Összezavarodtam. Megkukultan
hallgattam.
– Aria, te vagy az? – kérdezett a harmadik hallózás
után. Honnan tudja?
– I-igen – dadogtam. – Mi a teljes neve? – ziháltam.
Hosszú hallgatás következett.
– Ezek szerint jól éreztem és már te is tudod – sóhajtott. –
Claudio Misso – felelte határozottan. Bár nem kellett
volna az információnak váratlanul érnie, mégis sokkolt.
– Jézus Máriám! – haraptam az ajkamba, és rácsaptam
a telefont. Képtelen lettem volna cseverészni vele. Ő az én
szememben rossz ember volt, egy gyilkos. A maffia
csatlósa. Az az ember, aki sakkban tartotta Aident, az az
ember, aki elrabolt. Az az alak, aki megkeserítette az
életem. Emésztenem kellett.
 Aiden

Jöttem, láttam, túléltem

„Milyen hangot ad ki a szív, amikor szétrobban a

gyönyörűségtől, amikor valakinek a látványa úgy
tölt el, ahogyan az étel, a vér és a levegő sosem lenne
képes, amikor azt érzed, hogy ha van egy pillanat,
amiért meg kell születned, akkor ez az?”
(DENNIS LEHANE)

Miután magamhoz tértem, minden olyan zavaros volt. El

sem hittem, hogy valóban élve megúsztam ezt a kis
kalandot. Annyi kérdésre kellett volna választ adnom, de
teljesen kimerültem. Nem érdekelt más, csak az, hogy
soha többé nem állhat semmi közém és Aria közé. Elhárult
az akadály. Mégis, mikor legközelebb belépett hozzám,
gondterheltnek tűnt.
– Nem kell aggódnod, jól vagyok – somolyogtam. –
Csalánba nem üt a mennykő – nyugtattam meg.
Ő is megeresztett felém egy mosolyt, majd nyomott egy
csókot a számra.
– Annyi mindenen mentünk keresztül – rázta a fejét.
– Ugye most nem arra készülsz, hogy kidobj? – rémültem
meg.
 – Eszem ágában sincs – kacagott fel.
– Helyes – nyugodtam meg. – Ha kidobsz az ajtón, úgyis
visszamásztam volna az ablakon – ugrattam. – Az
esküvőnk alig egy hónap múlva lesz, már mindent
kifizettem.
A szemei kikerekedtek, az ajkai megnyíltak a
csodálkozástól.
– Te nem mondtad le?
– Én nem mondtam le rólad – helyesbítettem. – Bármi
áron elvettelek volna. Ha kell, letagadtam volna a
származásom. Tudod, mit álmodtam, amíg nem voltam itt?
– el akartam hessegetni a szomorúságot az arcáról.
– Nem. Mit? – telepedett mellém.
– Azt, hogy kisfiunk született.
Döbbenten pislogott.
– Én… én beszéltem hozzád, amíg eszméletlen voltál, és
el is mondtam, hogy kisfiút várunk.
Most én lepődtem meg.
– Aiden, én félek. Rossi biztos meg fogja tudni, hogy
életben maradtál.
– Ezen aggódjunk később, most szeretnék egy kis békét
veled.
– Niccolini és Collins attól tartanak, hogy Mauro bevégzi,
amit elkezdett. Az árulásért halál jár.
Egymásba fonódott a tekintetünk.
– Őrök állnak az ajtód előtt. Az anyukád pedig kibukott.
– Mennyit tud? – szisszentem fel, mert rádöbbentem,
azzal, hogy magamhoz tértem, szembe is kell néznem egy-
két kellemetlen dologgal. Ezek közé tartozott a beszélgetés
az anyámmal.
– Amennyit okvetlen tudnia kellett.
– Rossi?
– Collins elmondta neki.
– Basszus! Akkor totál kiborulhatott.
Lelkiismeret-furdalásom támadt.
– Azt is elmondtuk neki, hogy Rossinak gőze sincs róla,
te ki vagy valójában, csak véletlenül pécézett ki magának
pont téged.
– Nem hinném, hogy ettől fellélegzett. A Rossi név
hallatától világéletében kirázta a hideg. Rettegett. Most
már értem, miért. Félvállról vettem ezt az egészet, és
majdnem te fizettél meg a könnyelműségemért.
– Épülj fel mihamarabb, hogy kitalálhassuk, hogyan
tovább.
– Mire gondolsz? – fürkésztem a tekintetét.
– Az édesanyád felvetette, hogy átmehetnénk
Amerikába. Ott biztonságban élhetnénk. Távol ettől a
rémálomtól. Na, ezt már nem!
– Aria, én nem akarok elmenni. Itt jól érzem magam. És
nem is várnám el tőled, hogy miattam ilyen áldozatot
hozz… te is – tettem hozzá.
– Van itt még valami – szólalt meg. – Én sem vagyok itt
biztonságban. Megtudtam, ki a valódi apám. Claudio az –
fújta ki a levegőt.
Kiült a döbbenet az arcomra, majd hangos röhögésben
törtem ki, de hamar jajgatásba fulladt, mert irtózatos
fájdalom áradt szét a mellkasomban.
– Mi olyan mulatságos ezen? – méltatlankodott.
– Én kis madrinám{1}.
– Ez nem vicces, de már értem, mit érezhettél, amikor
megtudtad a családodról az igazságot.
– Igazi maffiózó családot alkotunk majd – kacsintottam
rá pajkosan. – Biztosan arról álmodoztál egész
gyerekkorodban, hogy te is egyike leszel a hűséges,
odaadó és családcentrikus maffiafeleségeknek.
– Te tényleg nem érzed ennek a súlyát? – bosszankodott.
– De igen – komorodtam el. – Azonban nincs kedvem
most ezen enni magam. Most jöttem vissza a túlvilágról.
Persze valahol megnyugtató a tudat, hogy már nem kell
attól tartanom, hogy a szememre veted a származásom –
kuncogtam.
– Veled nem lehet komolyan beszélni – pattant fel és
túrt a hajába. – Én aggódom. Félek. Féltelek.
– Nem kell. Vigyáznak rám! – céloztam az őrségemre.
– Igen, de emlékezz csak vissza, hányszor környékezett
meg téged Rossi azzal, hogy végezz ki valakit, vagy csak
éppen hagyd meghalni. Nem vagyunk biztonságban. Elég
egy áldozatkész ember a kórházban, és a szemem láttára
ölnek meg téged. Azt ajánlom, hamar kapd össze magad,
mert én már elhatároztam: amint lehet, Amerikába
költözünk.
– Remélem, ebbe azért nekem is lesz némi beleszólásom
– mérgelődtem.
Nem válaszolt, és megvolt az a sanda gyanúm, hogy ő és
az anyám már szépen megszerveztek mindent a hátam
mögött. Segítséget kellett szereznem. Éppen ezért az
apámhoz fordultam. Mikor minden sápítozó nőszemély
eltűnt, mert azt hitték, alszom, kettesben maradtam
Alexszel, az apámmal.
– Segítened kell leszerelni őket – vágtam bele.
– Nem lehet. Igazuk van. Ez a legjobb megoldás –
bólogatott ő is.
– Egy frászt. A legkönnyebb, de nem a legjobb. Nem
magam miatt aggódom, Ariáért. Neki itt az otthona. Ezt a
nyelvet, kultúrát, identitást nevelték bele. Csak itt lehet
boldog. Én nem akarom nap mint nap látni a sóvárgást, a
honvágyat a szemében. Azt hittem, te majd megértesz
engem – céloztam az anyámra, akivel ő végigcsinálta ezt.
– Miért hozol engem megint kellemetlen helyzetbe? –
rázta a fejét.
– Nem mondanád ezt, ha nem adnál nekem igazat –
érveltem.
– Nekem te vagy a fiam. A te érdekeidet kell előtérbe
helyeznem.
– Akkor helyezd. Az én boldogságom Aria. Ha ő nem
boldog, én sem lehetek az. Fontos nekem! – csökönyösen
ragaszkodtam az elhatározásomhoz.
– Mégis hogyan képzeled? Egész életedben céltábla
leszel? Nem kell sokáig várnod, az az érzésem –
mérgelődött. – Azt hittem, okosabb vagy ennél – kelt ki
magából.
– Hidd el, én mindent megtettem, hogy kimaradjak
ebből a zűrből. Nem tettem semmi rosszat.
Szerettem volna, ha tudja, sosem árulnám el a
nevelését.
– Tudom. Collins mindenről tájékoztatott.
– Apa… Láttam mindent – szólaltam meg. – Már tisztán
emlékszem, mi történt akkor. Az elrablásomra, a
repülőtéren történtekre, az apámra, rád… Amikor ott
térdeltem Mauro lábai előtt a halántékomhoz szegezett
fegyverrel, minden lepergett a szemem előtt. Emlékszem,
mit tettél akkor értem – csuklott el a hangom. „Búcsúzz el
apucitól” – hallottam a fejemben Enrico gúnyos hangját,
majd felemelte a fegyverét, és Alex halántékára szorította,
ő pedig lehunyt szemekkel várta a közelgő véget. A
következő pillanatban egy hatalmas dörrenés hasított a
levegőbe. Lehunyt szemeit lassan kinyitva kereste magán
a golyó ütötte sebet, de Enrico kapott a vállához
fájdalmasan, majd ügynökök lepték el a hangárt és
környékét. Már nemcsak tisztán emlékeztem a
történtekre, hanem át is éltem azt, így még inkább
hihetetlen volt számomra az áldozata.
– Te is bátor kis kölyök voltál – vigyorgott. –
Beleharaptál Enricóba. Megmentetted az életem.
– Köszönöm neked, hogy nem mondtál le akkor rólam,
hogy nem adtál át neki.
– A fiam vagy. Egy apa mindent megtenne a gyerekéért.
Ahogy arról már értesültünk, lassan te is megtudod –
vigyorgott.
– Én nem akarok Amerikába menni. Nekem itt van az
otthonom – erősködtem.
– És hogy kívánod ezt kivitelezni anélkül, hogy
veszélyeztetnéd a nőt, akit szeretsz és a születendő
gyereked?
– Le kell vágni a kígyó fejét – préseltem ki a fogaim közt.
– Ez aztán a fantasztikus terv – dörrent a hangja. –
Mintha ez ilyen könnyű lenne. Aiden, amióta
találkoztunk, te vagy az életem középpontja, mert Lexie-
nek te voltál a világon a legfontosabb. Ha történik veled
valami, azt nem éli túl. Ahogy neked Aria, úgy nekem az
anyád boldogsága a legfontosabb. Ne is várd tőlem, hogy
melléd álljak ebben az őrültségben.
Magamra maradtam. Frusztrált, hogy hetekig
tehetetlenül fekszem a kórházi ágyon. A fejem felett
hoztak döntéseket, de én nem arról voltam híres, hogy ezt
hagytam volna. Napról napra egyre jobban éreztem
magam, és orvos lévén tudtam, már rég hazamehetnék
házi őrizet helyett. Biztonságban. Aria lelkesen vizsgált
meg minden egyes nap.
– Mondja csak, dr. Bianchi, mikor mehetek végre haza?
Hetek óta bent tartotok. Kezd olyan börtönszagú lenni a
dolog. Szeretnék végre otthon lenni – méltatlankodtam.
– Pár nap, és hazajöhetsz – jelentette ki.
– Nem tarthattok örökké felügyelet alatt – váltam
ingerültté.
– Csillapodj le, mert kihasználom az alkalmat, és még
kiütlek – mordult rám.
– Ha belém döfsz egy tűt, attól még nem fog Rossi
felszívódni – morgolódtam.
– Nem, de téged elhallgattatlak egy kis időre.
– Azt másképpen is megtehetnéd – rántottam az ölembe.
Felkuncogott, majd lehajolva szájon csókolt. A hajába
túrtam, és a tarkójánál fogva tartottam. Mohó voltam és
követelőző. Magához húzott, mintha soha nem lehetnék
elég közel hozzá. Elvette, ami után sóvárgott, ugyanakkor
megadta, amire vágytam. – Hiányzol – suttogta a számba.
Egy kínzó percig azt hittem, hogy újra megcsókol, de nem
tette. Édes, forró leheletét éreztem az ajkaimon. Csókra,
érintésre, beteljesülésre éheztem. Most én tapadtam az
ajkaira. A köpenye alá, a mellére csúsztattam a kezem.
– Mit csinálsz? – kerekedtek ki a szemei.
– Akarlak, Aria, és beleőrülök ebbe a várakozásba.
Olyan régen nem lehettél az enyém. Ha még egy napot
várnom kell, abba beledöglök.
– Ez akkor sem jó ötlet. Bárki bejöhet.
– Az legyen az ő baja – fújtattam. – Majd kimegy.
– Szeretlek. Én mindig is a tiéd leszek testestül-lelkestül.
Felpattant az ölemből.
– Te most tényleg itt hagysz?
– Muszáj, mielőtt elsodorna a szenvedély. Rossz hatással
vagy rám.
– Így gondolod? – vontam fel bazsalyogva a
szemöldököm. – Vigyél haza – néztem rá ártatlan
szemekkel.
– Meglátom, mit tehetek – mosolyodott el ő is.
Közben Collinsszal és Niccolinivel tervet ötlöttünk ki.
Mindenkinek más volt a motivációja, de a célunk egy volt:
kiiktatni Rossit. Nem könnyítette meg a helyzetem, hogy
nem sokkal az után, hogy magamhoz tértem, kaptam egy
ajándékcsomagot egy üzenettel:
„Remélem, tetszik az ajándék, Emilio. Nagyon örülök,
hogy végre megismerhettelek. Még nincs vége. A vér
kötelez!”
Nem volt többé hová bújnom. Ismerte a titkomat. Nem
szerettem volna ezzel idegesíteni senkit, így nem szóltam
róla, csak az engem támogató Collinsnak. Vészesen szorult
a nyakam körül a hurok, ám mégis úgy éreztem, nem
futhatok el. Le kellett zárnom, de tanácstalan voltam,
hogyan.
Aztán pár nappal később kiengedtek a kórházból.
Álcázott kíséret követett egészen a rejtekhelyünkig. Nagy
elővigyázatossággal csempésztek ki bennünket a
klinikáról. Haza egyelőre nem mehettünk. Rettegtem,
hogy sosem kopik le rólunk a delegáció, mialatt én csak
arra vágytam, hogy Ariával kettesben lehessek.
– Mondjátok, egészen a hálószobáig kalauzoltok? –
tettem szemrehányást a közben csatlakozó szüleimnek és
Collinsnak.
– Bocsásd meg nekünk, hogy aggódunk érted – csattant
fel Collins. – Nyugi, időben magatokra hagyunk. Nem
fogom tartani a gyertyát.
– Köszönöm, Robert, hogy nem fordított nekünk hátat –
hálálkodott az anyám.
– Ez a legkevesebb – udvariaskodtak. Ariára meredtem.
A szememet forgattam.
– Ne türelmetlenkedj! – bökdösött Aria. – Egyébként is,
nagyon fárasztó volt az út, pihenned kell!
– Ne is idegesíts! – mordultam fel. – Ki ne találd!
Láttam az átsuhanó mosolyát, ahogy próbált komoly
maradni. Szerencsére a nekünk szánt szállodai lakosztály
előtt valóban magunkra maradhattunk. Szinte
reszkettem, hogy tűnjön már el mindenki. Annyira
idegesített, hogy nem ölelhettem magamhoz a nőt, akit
szeretek. Mióta véget ért ez a rémálom, másra sem tudtam
gondolni, csak a szexre. Mérhetetlenül kívántam őt. Alig
csuktuk be a szobaajtót magunk mögött, azonnal
egymásnak estünk. Olyanok voltunk, mint két
kiéheztetett fenevad. Elöntötte a testem a gyönyör, ahogy
rám vetette magát. Felnyomtam őt a falra.
– Aiden, várj! – lihegte a számba.
– Eszem ágában sincs – ziháltam. – Tovább egy percet
sem – kaptam az ajkai után.
Mióta közölték, hogy hazamehetek, izgatott lettem, és
mereven ágaskodtam a nadrágomban. Ki kellett végre
elégülnöm. Hevesen csókoltuk egymást, ahol csak értük.
Vadul téptük le a másik ruháit. Érzéki nyögéseit hallva
teljesen eszemet vesztettem. Nem bírtam várni. Ő is
türelmetlenül fonta körém a karjait. Toltam magam előtt,
besiettem vele a hálóba, tüzesen az ágyra vetődtünk.
Mielőbb érezni akartam őt, benne akartam lenni. Olyan
hevesen vert a szívem, hogy fájt a mellkasom. Őrülten
ziháltam. Azt hittem, meghalok.
 – Jól vagy? – pillantott fel rám aggodalmasan. Reszketett
érte az egész testem.
– Belehalok – nyögtem. Nagyokat nyeltem. –
Megzavarodok, ha nem leszel az enyém.
– Aiden – markolta a vállam.
A bugyiját félrehúztam, és egyetlen határozott
mozdulattal mélyen elmerültem benne. Hangos, elégedett
nyögést hallattam. Elöntött a mámor.
– Jesszusom! Ah! – majd eldurrantam odalent. Aria is
kéjesen felsikoltott. Meg kellett állnom. Nem akartam még
elmenni, és meg kellett bizonyosodnom róla, hogy nem
okoztam neki fájdalmat. Belenéztem a szemeibe.
Gyönyörű kék szeme íriszében izzott a vágy.
Mozdulatlanná váltam, de óriási erőfeszítésembe került.
Nagyon lassan mozdultam meg, aggódva fürkésztem az
arcát. Nem őt féltettem, hanem magamat, hogy nem
bírom majd tovább. Rám villantotta gonosz mosolyát, és a
hüvelyének szorításával masszírozni kezdett. Levegőt
akartam venni, de félúton elakadt. Egyenletes ritmust
felvéve mozgatott magában. A hüvelyének izmai
megfeszültek a férfiasságom körül. Vonaglott, a fejét
kapkodta, és a nevemet kántálta. Megindult a gyönyör a
gerincem mentén. Ki kellett szállnom belőle,
visszatartottam az orgazmust. Mentségemre legyen
mondva, már régen voltam együtt vele, és nem is voltam a
legjobb fizikai állapotban. A belőle áradó finom illat
tovább tüzelte vágyaimat. A számmal felfedezőútra
indultam a testén, lassan lefelé haladva ízlelgettem őt.
Elég kitartó voltam, de úgy éreztem, már nem sokáig
bírom.
– Oké! – ült fel Aria, majd óvatosan a hátamra fektetett.
Fölém helyezkedett, lovagolni akart.
– Ezt ne! – rémültem meg. Tudtam, hogy nekem ezzel
annyi. Finom mozdulatokkal marokra fogott, és
kényeztetni kezdett. Lehunyt szemekkel mordultam, és
elengedtem magam. Először csak dörzsölgette velem a
csiklóját, közben lassan masszírozott. Később
megemelkedett, megnyitotta szeméremajkait, és lassan
rám ült. Ő halkan felsóhajtott, én pedig hangosan
nyögtem, ahogy a vastag, kőkemény szerszámom
kitöltötte őt. Nem kímélt, óvatos, ráérős mozgásba lendült.
Nem tetszett ez a lassú tempó, de tudtam, mivel lehet
ösztönözni őt anélkül, hogy megszólaltam volna. Az
ujjaimmal a csiklóját ingereltem. A kezdeti lassúság idővel
vad vágtában teljesedett ki, ettől a rásegítéstől Aria
beindult.
– Lassíts! Kérlek – markoltam a combjába, de őt már
csak a saját, egyre közelgő gyönyöre érdekelte; perceken
át előrehajolt, a férfiasságom a mélyen lüktető
vaginájába szorította. Orgazmustól reszketett a teste.
– Aria – suttogtam, majd a gyönyör hullámai
végigsöpörtek rajtam is.
Lihegve csókolgattam a nyakát.
– Istenem, Aria! Szeretlek. Annyira nagyon szeretlek.
Lágyan kóstolgatott, becézgetett. Remegett.
– Érezni akarlak. Olyan sokáig voltál tőlem távol –
elemeltem a fejét a nyakamtól, és láttam, hogy sír.
– Hé! Már itt vagyok – suttogtam a könnyeit törölgetve.
– Azt hittem, elveszítelek. Ha te meghaltál volna, én sem
akartam volna élni – szakadt fel belőle a zokogás.
Szorosan ölelt magához. Kiengedett az elmúlt hetek
nyomása után. Nagyokat nyeltem én is.
– De itt vagyok – ringattam. – Most már minden rendben
lesz. – Hosszú, gyengéd és érzéki szeretkezésben forrtunk
össze. Tele érzelmekkel és odaadással. Felgyorsult a
lélegzetem, emelkedett-süllyedt a mellkasom, és csak arra
vágytam, hogy simogasson, az egész testemet simogassa.
Az arcát néztem, ő pedig az enyémet. Figyeltük egymás
mámorban fürdőző tekintetét. Nagyon erősen, egyre
hangosabban ziháltunk. Nem számított semmi más. A
szemei elhomályosultak, és a nevemet skandálta. Óriási
élvezetben volt része mindkettőnknek.
Mikor magunkhoz tértünk, egymás karjaiban leltünk
megnyugvásra.
– Hogyan tovább? – rombolta le a tökéletesség illúzióját.
– A veszély nem múlt el – feküdt velem szemben.
– Ilyen az élet. Csupa veszély – sóhajtottam. – Gondolj
csak bele. Bacik, kórok, mérgek. A testünk folyton
veszélyekbe ütközik, csak a felszín alatt. Akár
észreveszed, akár nem, a tested folyamatosan védi magát.
– Ez ennél bonyolultabb és halálosabb – tért vissza a
realista.
– Nem egészen. A test észleli a betolakodót, majd a
védelmi rendszerünk támadásba lendül. Ezt fogjuk tenni
mi is.
– Te fel akarod venni a kesztyűt? – ült fel váratlanul.
– Mi mást tehetnék? A maffia szemében áruló vagyok,
ráadásul olyan családtag, akinek a fejére vérdíjat tűztek
ki – szóltam el magam.
– Rossi tudja, hogy ki vagy? – kapta rám a tekintetét.
– Még a kórházban kaptam tőle egy félreérthetetlen
üzenetet.
– Van más választás is. Olyan, ami kevesebb kockázattal
jár – célzott a szökésre.
– Tudom, mire gondolsz, de én nem fogok lelépni. Többé
nem. Világéletemben menekültem a múltam, a hibáim
következményei elől. Elég volt. Folyamatosan csak újra- és
újrakezdem az életem. Végre megvannak az alapok,
amire építhetnék. Nem hagyom ezt veszni. Elértem
valamit.
Kipattant az ágyból, felkapta az ingem, és szó nélkül
elhagyta a szobát. Éreztem, hogy hagynom kell neki egy
kis időt. Sok volt neki ez egyszerre. Elaludtam, de mikor
magamhoz tértem, még mindig túl nagy volt a csend.
Összeszedtem magam, és kiléptem a szobából.
A szőnyegen mindenütt lehajigált ruhák hevertek.
Széles vigyorral emlékeztem vissza az elmúlt órák
eseményeire. Tény, hogy gyors menet lett a dologból, de ez
nem is csoda, miután olyan hosszú ideig nélkülöznünk
kellett az ilyesféle élvezeteket. Na de ember legyen a
talpán, aki ilyenkor vissza tudja fogni magát, és nekiáll
romantikázni. Bódítóan hatott az érzékeimre, az
orromban az illata, a számban az íze… A jó szexhez
mindenekelőtt kell egy jó partner. Aria számomra a
tökéletes volt. A férfiaknak valóban nem kifejezetten
fontosak az érzelmek a szexben, mégis nekünk is más az,
ha egy olyan nővel vagyunk, akit szeretünk.
A lakásban terjedő illatok arról árulkodtak, hogy nem
menekült messze, a konyhában serénykedett. Mindig ezt
csinálta, ha feszült volt. Megtámaszkodtam az ajtónál, de
nem vett észre. Percekig néztem. Szeretem őt. Mindennél és
mindenkinél jobban, és kívánom is. És az sem hátrány, hogy
mindig ráérez, mi kell nekem. El tudta venni az eszemet.
Olyan kisugárzása volt, ami előhozta belőlem a
férfiállatot. Minden pillanatban úgy éreztem a közelében,
hogy még egy perc, és tökön szúrom magam, ha nem
esünk egymásnak!
Váratlanul nagyot ugrott, amitől én is magamhoz
tértem.
– Jesszusom! Halálra akarsz ijeszteni? – kapott a
mellkasához.
– Ne haragudj! – léptem közelebb és vontam magamhoz.
Nyomtam egy puszit a homlokára. – Na, most lehet
vadászni a szétdobált ruháinkat – kuncogtam a
rendetlenség felé biccentve.
– Szerintem megérte ezt a kis kuplerájt – nevetett fel.
– Én is azt hiszem – kuncogtam.
Ekkor csengettek.
– Ki az ördög lehet ilyenkor? – léptem az ajtó felé.
– Ne nyisd ki! – szaladt elém Aria, és megállított. Minden
ízében remegett. Kiült az arcára a pánik.
– Ne csináld! – megrémített, ahogy kifutott az arcából a
vér. – Semmi baj! Senki nem tudja, hogy itt vagyunk –
nyugtatgattam. – Biztos csak a szüleim – léptem az bejárat
felé.
– Ne! Inkább majd én – kapkodott levegőért. Gyökeret
vert a lábam a rémülettől, amikor rádöbbentem, rosszul
lett a félelemtől.
– Ki az? – kiáltottam ki, Ariát pedig a kanapéhoz
kísértem és leültettem.
– Collins – érkezett a válasz.
– Rögtön jövök.
– Jól vagy? – guggoltam Aria elé. Bólintott, de nem
győzött meg. – Maradj itt! Beengedem. Mindjárt
visszajövök – léptem el tőle. Mikor kinyitottam, láttam
csak meg, hogy nincs egyedül, Niccolini is vele tartott.
– Beszélnünk kell – a hangsúlyából éreztem, hogy
komoly dologról lehet szó. Kitártam az ajtót, és beljebb
engedtem őket. Leültek Ariával szemben, én pedig mellé.
Aggodalmasan kulcsoltam át a kezét.
– Csupa fül vagyok. Mi szél fújta erre magukat? Ha
idejöttek, annak jó oka lehet – tértem a lényegre. – Baj
van?
– Akármennyire is szerettem volna kihagyni magát
ebből az egészből, a nyomozónak mégis elmeséltem, ki is
maga valójában.
– Szükségünk van a segítségére. Maga a kulcs – vágott
közbe Niccolini.
 Elénk dobtak pár dossziét.
– Ez az anyja anyaga – bökött rá Collins. Azonnal
nyúltam érte, de Aria mérgesen elkapta a kezemet.
– Jó taktika. Érzelmi befolyásolás. Miért csinálják ezt? –
nyelte a könnyeit. – Kérlek téged, maradj ki ebből – szinte
rimánkodott. – Én nem bírnám ezt még egyszer
végigcsinálni.
– Amit te csinálsz most, az is az – kissé szigorúbbra
sikerült, mint szerettem volna, de mindennél jobban
tudni akartam a teljes igazságot. Hajtott a kíváncsiság. A
paksaméta után nyúltam, Aria pedig felugrott, és
beszaladt a hálóba.
Háromig számoltam magamban, majd kinyitottam. Ami
fogadott, arra nem voltam felkészülve. Képekben
elevenedett meg előttem a múlt. Rengeteg felvétel volt
benne a szülőanyámról és rólam is. Majd a hullaházi fotó,
aminek hatására nem kaptam levegőt.
– Ezeket sosem mutattam meg Lexie-nek. Nem akartam
összetörni a szívét, mit tettek a nővérével – sütötte le a
szemét Collins.
– Akkor engem miért nem kímélt meg? – görcsösen
szorongattam a képet. Iszonyú indulat tombolt a
mellkasomban.
– Mert engem sem kíméltek annak idején. Akinek a
meggyilkolását végignézte az édesanyja, az az én társam
volt. Nem tudja, milyen érzés tükörbe néznem minden
áldott nap, tudván, hogy aki a vesztét okozta, máig
büntetlenül sétálgat az utcákon. Már rég fel kellett volna
számolnom ezt az egész mocskos bagázst. A segítségére
van szükségem, hogy elkapjam azokat, akik ezt tették –
intett a képre a fejével.
– Az az ember, aki ezeknek az embereknek a haláláért
felelős, már halott. Enrico Rossi volt – dobtam vissza elé a
dossziét. Képtelen voltam az apámnak hívni azt az alakot.
– Fizikailag igen, de valaki feldobta neki annak idején a
maga édesanyját. Ez okozta a vesztét.
– Belső ember? – érdeklődtem.
– Őt is jó lenne nyakon csípni, de én most Mauróra
gondoltam. Az az ember rosszabb, mint Enrico volt. Irigy
kis féreg. A maga apja legalább megfontoltan cselekedett,
de Mauro önző, csak a saját érdekeit nézi.
– Ez olyan, mint a hétfejű sárkány. Ha levágja egy fejét,
három nő a helyébe. Semmi esélyünk – ingattam a fejem.
– Csapdát állítunk. Kihasználjuk, hogy neki maga kell –
közölte Niccolini.
– Legyek csali? – dőltem hátra, és a fejem ráztam. Nem
válaszolt, csak a kezeit nézte.
– Soha nem lesz még egy ilyen alkalom. Mauro Rossi
nyeregben érzi magát, és éppen ezért előbb-utóbb hibázni
is fog – folytatta Collins.
– A koronatanú? Ő még egy megoldás lehet –
kapaszkodtam volna bármibe.
– Sajnos nem. Meghalt. Öngyilkos lett – szólalt meg újra
az ügynök.
– Öngyilkos? Én nem hiszem – rázta a fejét Collins.
– Értem. Nos, köszönöm, hogy elfáradtak idáig, de sajnos
nem vehetek részt ebben. Nekem hamarosan családom
lesz. Az elsődleges feladatom az ő védelmük – tértem
észhez. Az anyám hullaházi fotója épp fordítottan sült el.
Nem a düh hatalmasodott el, hanem a félelem.
Kijózanodtam. Remegett a belsőm, ha arra gondoltam,
Aria lesz a következő.
– Ez nem lehet igaz. Maga jött el hozzám, maga kért
segítséget tőlem – háborgott Collins. – Reményt adott, hogy
végre pontot tehetek ennek a végére. Most pedig, hogy a
célegyenesben vagyunk, felteszi a kezét, és kihátrál? Nem
hiszem el! – pattant fel a helyéről. A szemem sarkából
láttam Ariát, ahogy közelebb somfordál. – Menjünk! –
szólt oda Niccolininek, és indult feldúltan az ajtó felé.
– Eddig maga hangoztatta, hogy húzzak el. Most
megfogadom – emeltem fel a hangom. – Holnap reggel
felülök az első gépre, és elhagyom az országot – közöltem
vele elszántan. – Nincs más választásom. Nem győzhetek,
és nem kockáztatok.
– Akkor szívódjon fel, de most már, hogy tudják, ki is
maga valójában, sosem lesz nyugta – fordult felém
feldúltan. – Mindig a háta mögé kell majd néznie –
préselte ki a fogai közt. – Tegyen, amit jónak lát – hagyta
el a lakosztályt köszönés nélkül. Niccolini a fejét
kapkodta, majd rám nézett.
– Sajnálom, de megértem magát – pillantott mögém
Ariára. – Kívánom, hogy ne legyen még késő – követte
Collinst. Aria pedig odafutott hozzám, és átölelt.
Igazából nem maradt sok választásunk. A történtek
után a kórházban is vizsgálat indult. Egy orvos, akit a
puszta közepén lepuffant egy maffiavezér, aki nem
mellesleg megvonta az óriási összegű támogatást a
klinikától. Batista örömmel rágódott volna a csonton, ha
hagyom. A pletykákat és a kellemetlen titkok felszínre
bukását megelőzvén felmondtam, és elhagytam a
kórházat. Aria pedig minden ellenkezésem dacára
követte a példámat. Így nem volt többé, ami itt tartson
bennünket. Másnap, ahogy azt Collinsnak mondtam, a
családommal és Ariával együtt felültünk egy Amerikába
tartó gépre. Aria az utolsó pillanatig görcsölt, hogy
történik majd valami. Csak akkor engedett ki, mikor végre
felszálltunk. Hozzám bújva sóhajtozott, és lassan
elnyomta az álom, de engem nem hagytak nyugodni a
történtek. Korántsem volt semmi lezárva.
 Aria

Nem találom a helyem

„Álmaimban hallom néha a tengert. Ilyenkor

leküzdhetetlen vágyódás fog el, oly mély és
fájdalmas honvágy, hogy álmomban kicsordul
könnyem és lecsurog arcomon. E hajnalokon arra
ébredek, hogy szájam szélén valamilyen sós íz tapad
meg, mintha – az álom különös valóságában –
csakugyan a tengerben mártottam volna meg
arcomat.”
(MÁRAI SÁNDOR)

Soha életemben nem hittem volna, hogy valaha is

elhagyom a hazám országhatárát, és most itt ülök egy
Amerikába tartó gépen, tele félelemmel. Egy számomra
teljesen új világ vár rám. Mégsem retteghettem,
lepleztem, hogy mennyire megvisel ez az egész. Aidennek
nem volt szabad észrevennie, mert még lefújta volna az
egészet. Magamban elmormoltam megannyi imát, és
segítségért fohászkodtam. Lehet, hogy túl sok akciófilmet
néztem, de a reptéren egyetlen nyugodt percem sem volt.
Folyton azt láttam, hogy követnek, hogy valaki pisztolyt
ránt, és vége lesz az életemnek. Görcsösen kapaszkodtam
Aidenbe, aki a tőle már megszokott lazasággal kezelte a
helyzetet. Egyben már akkor biztos voltam, mikor
megismertem, ez a férfi nem szívinfarktusban vagy
agyvérzésben fog meghalni. Teljes nyugodtsággal kezelte
még a leghajmeresztőbb történéseket is. Én viszont csak
akkor engedtem ki, amikor a gép felemelkedett a
magasba. Hosszú út várt ránk.
Mikor végre megérkeztünk San Franciscóba, Aiden egy
keserű sóhajt hallatott. Kérdőn pillantottam rá.
Csalódottan csóválta a fejét, mikor egy fiatal lány a nevét
kiáltozva vetette magát a nyakába. Kétségem sem volt
afelől, hogy csakis a húga lehet.
– Szia! – fordult felém, miután alaposan megszorongatta
a bátyját. – Maya vagyok!
– Aria – nyújtottam a kezem, de engem is átölelt. Furcsa
volt nekem ez a közvetlenség, de mosolyt csalt az arcomra.
A hatalmas luxusterepjárót elnézve, ami várt ránk,
szinte biztos voltam benne, hogy Aiden elit rétegből
származik, amit Olaszországban sosem említett.
Megrémített a gondolat, mi minden láthat még
napvilágot. Suhant a szemem előtt a táj, az épületek.
Kerestem valami ismerőst, de annyira idegen volt minden.
Aiden anyja folyamatosan engem nézett, majd megfogta a
kezem, és alig hallhatóan suttogta:
– Tudom, mit érzel – hosszan néztük egymást. Aiden
viszont elszántan kerülte a tekintetem, mióta csak
leszálltunk. Az volt az érzésem, hogy gyötri a bűntudat. A
vállára hajtottam a fejem, és összekulcsoltam az
ujjainkat. Felém fordult, én pedig igyekeztem a tőlem
telhető legszélesebb vigyort kipréselni magamból.
– Egyelőre nálunk laktok majd – szólalt meg az apja,
Alex. – Aiden kiadta a lakását, mikor úgy döntött, új életet
kezd. Még nem volt alkalmunk jelezni a lakónak, hogy
keressen magának új albérletet.
– Nem baj – szólalt meg Aiden. – Nem is kell. Arra
gondoltam, hogy amúgy sem az a legénylakás lenne a
legalkalmasabb a közös életünk kialakításához. Egy
nagyobb, otthonosabb helyet keresünk… és hozzátok
közelebbit – fűzte hozzá.
– Tényleg? – kapta fel a fejét az anyukája.
– Mindenképpen. Közösen kell segítenünk Ariának a
beilleszkedésben. Éppen ezért arra gondoltam,
maradnánk is nálatok egyelőre. Nem szeretném magára
hagyni.
Maya hangos sikoltozásba kezdett.
– De jó! – örvendezett. – Végre!
Így beköltöztünk a hatalmas, számomra palotának ható
Cross rezidenciára. Gyönyörű volt, és a lakói egytől egyig
szívélyesen fogadtak. Én mégis feszélyezetten éreztem
magam. Hiányzott az otthon szó nyújtotta biztonságérzet.
Itt minden olyan új volt és más. Szinte féltem kilépni a
házból, mert akkor szembesülnöm kellett azzal, hogy ez
már nem Olaszország.
Napokkal később ezt valószínűleg észre is vehették,
mert mindenki azon munkálkodott, hogy elrángasson
otthonról. Maya vásárolni, Lexie szépítkezni, Aiden várost
nézni vitt. Kicsit fárasztott ez a nagy igyekezet, ezért az
egyik este, mialatt valami vacsorát ütöttünk össze
magunknak, szóvá is tettem ezt Aidennek.
– Aiden, megtennéd, hogy beszélsz a többiekkel, hogy
nem kell ilyen látványosan erőlködniük? Ettől csak
rosszabb – de nem néztem rá. Becsukta a hűtőt, és
közelebb lépett. Éreztem, hogy szuggerál, azt várja, hogy
ráemeljem a tekintetem, de nem tettem. – És itt lenne az
ideje, hogy keressünk valami munkát is. Valamiből meg
kell élnünk – mosogattam tovább a zöldségeket.
Felhorkant, és háttal nekidőlt a pultnak.
– Nem tudom, feltűnt-e, de nincsenek anyagi gondjaink
– szólalt meg.
– Nem fogom elvárni, hogy bárki eltartson – kevertem
meg a tésztát.
– Mi a baj, Aria? – mögém lépett, átkarolt, az arcát pedig
a nyakamba fúrta, ahogy ringatott. Kiszaladt a tüdőmből
egy mély sóhaj.
– Semmi, csak szeretném magam hasznosnak érezni.
Nem bírom ezt a tétlenséget. Feleslegesnek érzem magam.
– Sajnálom, ha így gondolod, mert számomra korántsem
vagy mihaszna. Szükségem van rád – csókolgatta a
nyakam, a kezei bebarangolták a testemet. Felhúzta a
szoknyám, és megmarkolta a fenekem.
– Aiden, ne itt! Még meglátja az anyukád! –
méltatlankodtam, és el akartam lépni, de a pultnak
nyomott.
– Ne aggódj! Nála jobban senki nem ismer engem –
masszírozta a melleim.
– Így igaz – ismertem fel Lexie hangját. Azonnal
megmerevedtem. – Ismerlek. Időnként rendkívüli módon
meggondolatlan vagy! Ne zavartassátok magatokat! – tett
be valamit a hűtőbe anélkül, hogy megbotránkozott
volna. Aiden kezei még mindig a meztelen fenekem
markolták, majd elsüllyedtem a szégyentől.
– Aiden – suttogtam figyelmeztetően, de látszólag élvezte
a helyzetet. Lexie pedig elhagyta a helyiséget. – Miért
csinálod ezt? – bosszankodtam.
– Mit? – simogatott tovább.
– Hagyd abba! Bárki más is bejöhet. Nem szeretném, ha
hozzá kellene szokniuk az ilyesmihez – toltam el
magamtól. Megigazítottam a ruhám, és feldúltan tettem
arrébb egy edényt. Aiden arca megváltozott. A szemeiből
fájdalmat olvastam ki, a mellkasa emelkedése és
süllyedése zaklatottságáról árulkodott.
– Közénk fog állni. Tudtam, hogy így lesz – fordított
hátat, és megindult a kijárat felé. Kellemetlen érzés
hasított belém.
– Aiden, Aiden, várj! – rohantam utána, de ő kicsörtetett
a házból, bepattant az autójába, és elhajtott. Leroskadtam
a lépcsőre, és elsírtam magam.
– Visszajön – jelent meg mögöttem Lexie. – Szeret téged.
Erős akartam lenni, de nem ment.
– Nem tudom, hogyan tovább – temettem a kezembe az
arcomat. Ő is mellém telepedett.
– Nem tudom, mit is mondhatnék. Még emlékszem,
nekem milyen nehéz volt, de idővel elmúlik majd –
vigasztalt.
– Szeretem őt – néztem a kék szemeibe.
– Ebben biztos vagyok – ölelt magához, és simogatta a
hátam.
Aiden csak órákkal később, este tért haza. Idegesen
tébláboltam, Maya munkálkodott a felvidításomon, nem
sok sikerrel. Ha csak neszt hallottam, felpattantam,
reméltem, hogy Aiden az. Mikor végre megérkezett, szó
nélkül a nyakába vetettem magam.
– Ne haragudj! – suttogtam.
– Nekem kell bocsánatot kérnem tőled. Túl sok áldozatot
vállaltál értem. Nem lett volna szabad beleegyeznem.
– Csak túl érzékeny vagyok, azt hiszem. Talán a
hormonok – szipogtam. – Annyira féltem, hogy nem jössz
vissza – markoltam a hátán a pólóját.
– Hogy feltételezhetsz rólam ilyet?
– Sajnálom – bújtam hozzá.
– Tudod, hol voltam?
Felemelte a fejem, és letörölte a könnyeim.
– Elmentem abba a templomba, ahol az anyámék
megesküdtek. Kértem időpontot, és megkerestem egy
esküvőszervező céget is. Habár az olaszországi esküvőnk
meghiúsult, én nem tettem le róla, hogy feleségül
vegyelek. Nem engedem, hogy kétségeid legyenek. Te
hozzám tartozol. Örökre.
Kikerekedett szemekkel bámultam rá. Elléptem tőle, és
felemeltem az ágyon heverő katalógust, amivel Maya
akarta elterelni a figyelmem.
– Ez tetszene – böktem rá az egyik ruhára. Széles vigyor
jelent meg az arcán, felkapott, és megpörgetett a
levegőben.
Ezzel egy időre oldódott a feszültség. Mindenki lelkesen
vágott bele az előkészületekbe. Sürgetett az idő, mert
Aiden igen rövidre szabta a határidőt. Nem volt alkalmam
többé töprengeni. Mayával karöltve szervezkedtünk,
tervezgettünk.
Tekintettel a szűk családi körben folyó esküvőre, nem
volt habos-babos álomruha, csak egy egyszerű, ízléses,
lágy esésű fehér szövet, ami sejteni engedte a
domborulataimat, adottságaimat. Nem volt más célom a
választásnál, csakis Aiden felcsigázása. A szertartást
követően egy különleges szórakozóhelyre ültünk be, ahol
a vacsora mellett élő zene biztosította a remek
hangulatot.
Ámulattal néztem az éppen parketten pörgő párt.
Tangóztak. Lenyűgöző volt az az egyszerűség és
meghittség, az erő, amivel a férfi vezette a nőt. A
szenvedély magával ragadta mind a táncospárt, mind
pedig a nézőt. Uralták nemcsak a táncteret, de a zenét is.
Gyönyörű tartásukkal, mozdulataikkal egyetlen
pillanatra sem zökkentek ki a zene ritmusából. Követték
azt. Hol gyors, pörgős, hol lágy, érzéki tempóban simultak
egymáshoz.
– Olyan, mint egy erotikus játék, egy izzó szerelmi
versengés – hajolt közelebb Aiden. – Izgató, nem igaz?
 A hangjától libabőrös lettem. Szerettem a
figyelmességét, hogy mindig olaszul társalgott velem.
Imádtam hallani a saját nyelvem, és persze ő minden
bizonnyal tudta, érezte ezt. Nem feleltem. Egyenesen a
szemébe néztem. Vágytól izzó tekintetével elemi erővel
szippantott magába. Mocorogni kezdtem a székemen.
– Gyere, próbáljuk ki, köztünk milyen az összhang –
kacsintott, és már ki is tolta a székét, hogy feláll.
– De én nem tudok tangózni – ráztam a fejem, és
nyúltam a keze után, hogy megállítsam.
– Nem is kell. Ebben a táncban teljes mértékben a
férfitól függ a nő minden mozdulata – húzta féloldalas
mosolyra a száját. – A zene vezeti a férfit, a férfi vezeti a
nőt. Hárompercnyi szenvedély – suttogta a fülembe, majd
felhúzott, és a táncparkett felé vezetett. Berezeltem. Nem
akartam lebőgni, mert azt biztosra vettem, hogy ő ebben
is, mint minden másban jeleskedik. Elakadt a lélegzetem,
amikor a közvetlen közelembe lépett.
– Ennek a táncnak a lényege a vezetés-követés,
ugyanakkor ebben rejlik a szabadsága is – oktatott. A
kezem a vállára vezette.
– A férfi számára, akárcsak a jó szexben, nem az a
fontos, hogy mi az ő következő lépése, hanem az, hogy
elérje, a nő azt csinálja, amit ő akar. – Barna szemének
írisze különösen vészjósló volt. Hevesen dobogott tőle a
szívem. – Persze a nők ezt is, mint mindent, szépen,
finoman terelnek a maguk cseles módján. Ez a tánc a
testek párbeszéde… nagyon izgalmas. Veled különösen az
– lehelete a bőrömet cirógatta. Végigfutott a hátamon a
hideg borzongás, ami csak fokozódott, amikor a csupasz
hátamhoz ért. Hangosan, kéjesen sóhajtottam.
– A tangó a mi táncunk, Aria. Pontosan arra tanít, amire
én is téged, mióta megismertelek. Bíznod kell az
ösztöneidben, az áramlásban, időnként igenis spontán
kell cselekedned. A jelenben kell élni. Akárcsak egy
párkapcsolatban, csak akkor működik a dolog, ha
mindkét fél képes felvenni a másik ritmusát, és
kommunikálni egymással, csak itt a táncon keresztül.
Engedd el magad! Add át magad nekem!
Beleszédültem a hangjába, az illatába, a teste
melegébe… és persze a lépésekbe, amit önkéntelenül
követett a testem.
– Egyáltalán nem fontos, hogy te jó vagy rossz táncos
vagy. Kettőnkön múlik minden. Olyan, mint amikor
odaköltöztem hozzád. Együtt alakultunk, formálódtunk.
Nem féltünk, hanem megéltünk minden pillanatot.
Mégsem veszítettük el önmagunkat. Ezt is, ha jól
csináljuk, egyértelművé válnak a vágyaink és az
érzelmeink. Nemcsak a másik félnek, neked is
egyértelművé válik, mi az, amit megengedhetünk
magunknak, és mi az, amit megtagadunk magunktól.
Ezért válik a tangó egy tükörré az életünkben. Ha ez nem
megy együtt, akkor együtt élni sem fogunk tudni.
– Hogy tudsz ilyen józan maradni? – feszültek meg az
ujjaim a vállán. Válaszul közelebb rántott magához, a
csípőmnek feszült a kemény férfiassága. Mélyen néztünk
egymás szemébe. Észre sem vettem, de már úgy vezetett,
mintha egyek lettünk volna.
– Csukd be a szemed, és én az érintésemmel,
ölelésemmel sugallom, merre lépj! Nem akarlak vezetni,
hiszen csak akkor jössz utánam „vakon”, ha megérzed,
mit üzen a testem, az érintésem, és bízol bennem – búgta
a fülembe.
Tökéletes és teljes odaadás, két test, két lélek
összehangolódása. Lép felém, én hátrálok, megyek felé, ő
hátrál… Akarok, engedek, ölelek. Hatalmas élmény volt.
Tűz, szenvedély, erő, erotika. Csupa érintés, ölelés,
másikra figyelés.
Hátradöntött, és a szemembe nézett.
– Tökéletes vagy – súgta szerelmesen. – Hihetetlen
érzéked van ehhez. Nem akarsz engem irányítani, érzed,
hogy elég, ha finom jelzéseket adsz a testeddel, mert azt
könnyebben elfogadom, mint a határozott vezetést. Itt
rontja el a legtöbb nő. Pont, ahogy a kapcsolatunkban is
teszed, ebben a táncban is az első lépés a férfié: a tisztelet
– fordult velem egyet. Szinte beleszédültem. – Sosem lehet
valakit enélkül átölelni és táncolni vele. A nő részéről a
válasz a bizalom – rántott határozottan magához, a
mellkasához préselődtem –, ami nélkül nem tudja követni
a férfit. Bízni valakiben nem könnyű feladat – a
szemeiben égett a szenvedély. – A férfi második lépése a
felelősség – döntött mélyen hátra. Felnyögtem a
meglepetéstől. – Amelynek az a szerepe, hogy a partnere
gondtalan és boldog legyen. A nő válasza erre az odaadás
– emelte a jobb lábam a combjára. – Hagyja, hogy a
partnere vigyázzon rá – hajolt a nyakamba.
Szexinek és nőnek éreztem magam. Aiden tüzes,
fullasztó ködökbe vezérelt, vad szenvedéllyel hívott
magához, aminek képtelen voltam ellenállni. Számomra a
tangó nem jelentett egyebet, mint felforrt érzékiséget.
Egy játékhoz tudtam hasonlítani két különböző
energiájú ember között, akik találkoznak, és a zene
elindít bennük egy kiszámíthatatlan, mégis meglepően
harmonikus áramlást.
– A tangó olyan, mint a jó szex – szólalt meg újra. Mielőtt
megismertem volna, nem történt még velem soha, hogy
ennyire felizgatott volna egy tánc. Elhatároztam, ha ő
ilyen gonosz játékot űz velem, én sem maradok adósa. A
csípőm az ágyékához billentettem egy ártatlan
mozdulattal. Felvont szemöldökkel sandított rám.
Érzékien végigsiklott a tenyerem a vállán. Gonosz,
féloldalas mosolyra húzódott az ajka. Hozzápréseltem a
mellkasom. Válaszul kifordított, magához rántott, és
végigsiklott rajtam a tenyere.
– Te vagy az egyetlen nő, aki képes volt előcsalogatni
egy olyan énem, amiről én magam sem tudtam, hogy
létezik – csókolt a nyakamba.
– Ha most azonnal nem teszel a magadévá, sosem
bocsátom meg neked – ziháltam, mélyen a szemébe nézve.
Visszapördített, magához húzott, és hosszú léptekkel a
kijárat felé irányított. Kerestünk egy eldugott zugot, ahol
finoman a falnak támasztotta a két tenyerét a fejem
mellett.
– Igazad volt. Ez a ruha mesés – lehelte a fülembe.
Legszívesebben örökre így maradtam volna, ebben a
helyzetben. Egyre szaporábban kapkodtam levegőért.
– Megőrjítesz, amilyen ártatlanul nézel rám, miközben
harapdálod az érzékien telt ajkaid – hajolt le, és
kóstolgatta a számat. Tisztára bezsongtam ettől az
óvatoskodástól. Azt vártam, hogy a falnak csap, és a
gombok repülnek, a bugyi szakad, mivel tisztában voltam
vele, hogy Aiden férfiként biológiailag is úgy terveződött,
hogy a látványra induljon be a fantáziája. Finom
mozdulatokkal hámoztam ki magam a ruhámból,
hagytam, hogy a földre hulljon.
– Én nem így terveztem a nászéjszakánkat – mért végig,
és kétségem sem volt afelől, hogy tetszik neki, amit lát.
– Utána kipróbáljuk azt is, amire te gondoltál –
csúsztattam a kezem a mellkasáról a nadrágja korcára. A
szemkontaktust végig fenntartva bontottam ki az övét,
majd kapcsoltam ki a nadrágját. Az álla megfeszült, ami
árulkodott róla, hogy neki is ínyére van ez a kis játék.
– Most csak téged akarlak. Ne várass tovább –
markoltam az ingébe, és rántottam magamhoz.
Vad volt és szenvedélyes, a szája felfalt, a kezei
telhetetlenül simogattak, az ujjai a fenekembe martak.
Nem volt nyoma gyengédségnek, ahogy a falnak lökött, de
nekem pont erre volt szükségem. Hogy érezzem őt.
Teljesen és egészen.
Lassan haladt a szája lefelé a testemen. Nedves csókok
borították be a bőröm, a nyelve izgatóan simogatott, a
fogai fájdalmasan haraptak. A melltartómat nem
kapcsolta ki, egyszerűen csak legyűrte a melleimről, és
azonnal csókolni kezdte a mellbimbóimat. Hangosan
nyögtem fel a kényeztetésétől, az ujjaimmal a hajába
markoltam, a másik kezemmel támaszkodtam, hogy képes
legyek megtartani magam. Ajkai a hasamat becézték,
aztán elérték a bugyim vonalát. Behunytam a szemem,
ahogy a szája forróságát megéreztem a combjaim között.
A bugyi vékony csipkéjén át éreznie kellett, hogy
mennyire felizgatott. Megragadta az egyik bokámat, és a
vállára emelte. Félrehúzta a csipkés fehérneműt, és egy
halk, elégedett morgással belém temetkezett. A nyelve
forrón simogatott. Az ujjai a fenekemet markolták, én
pedig a szájához nyomtam magam, mert még többet
akartam belőle. Két ujja merült el bennem, amitől
hangosan nyöszörögtem. Apró remegések futottak az
izmaimon, de nem akartam még elélvezni.
– Aiden… – nyögtem. – Kérlek… te kellesz.
De ő nem akarta meghallani, és tovább kényeztetett, a
nyelve és az ujjai tökéletes ütemben mozogtak, ettől az
apró remegések felerősödtek, és a gyönyör
végigszáguldott rajtam. A nevét suttogtam, de a szája a
következő pillanatban egy csókkal belém fojtotta a
hangokat, a combjaimnál fogva megemelt, és
határozottan elmerült bennem, áthatolva az orgazmusom
utóremegésein, amitől szinte azonnal újra elélveztem.
Hevesen nyomult belém újra és újra, a nyakamat,
vállamat harapdálta, és valami érthetetlen szöveget
mormolva ő is hamar elélvezett.
A homlokát a homlokomnak támasztotta, ahogy
lenézett rám.
– Akárhányszor leszel is az enyém, mindig olyan, mint
az első alkalommal. Belebolondulok, mire beléd kerülök.
– Senki nem tartott vissza – cukkoltam, és lágy
ringatózással tovább izgattam. Az orromat a nyaka puha
bőréhez nyomtam, és azt kívántam, hogy sose felejtsem el
Aiden különleges illatát.
– Vigyél haza! – szuszogtam.
– Nekem jobb ötletem van – kuncogta a bőrömbe. Nem
kérdeztem semmit. Mindegy is volt, hová megyünk, hiszen
bárhová követtem volna. Miután összeszedelődzködtünk,
pár napra egy luxushotel nászlakosztályába vackoltuk be
magunkat. Csodás, fantasztikus együttlétekben, önfeledt
pillanatokban volt részünk. Ám ez is, mint minden
kellemes dolog, hamar véget ért, és bekopogtatott a
valóság.
Ösztönösen be akartam illeszkedni. Még akkor is, ha ez
hatalmas áldozatokkal jár. Aztán persze hazaérve
elbőgtem magam, és levontam a következtetést: mennyire
hülye vagyok! Mindent elkövettem, hogy beilleszkedjek,
de időt nem adtam magamnak hozzá. Zavart, hogy
életemben először nem találtam fel magam, nem leltem a
helyem. Olaszországban, ha magam maradtam is, tudtam
mit kezdeni magammal, de itt csak tébláboltam
naphosszat.
 Egyetlen ember volt, aki elől nem titkolhattam el az
érzéseimet: Aiden édesanyja, Lexie elől.
– Tudom, hogy mit érzel – telepedett mellém Lexie egyik
este, amikor a nappaliban Aidenre vártam. Mélyet
sóhajtottam, mert bár tudtam, hogy nem a levegőbe
beszél, attól nekem még nem lett könnyebb.
– Nem az a megoldás, ha megpróbálsz a környezeteddel
olyan nagyon azonosulni, mint a kaméleon.
– Akkor mit kellene tennem? – könyörgő tekintettel
pillantottam rá. Vágytam arra, hogy megadja a biztos
receptet, még akkor is, ha tudtam, olyan nem létezik.
– Ennek az egésznek csak akkor van értelme, ha te
magad maradsz. Ha, amivel körülveszed magad, hozzád
hasonló. Ne veszítsd el önmagad!
– Én egyvalamiben vagyok biztos: Aiden nélkül nem
tudok és nem is akarok élni – nyeltem a könnyeim.
– Minden rendbe jön majd – ölelt magához, és ringatott.
– Aiden erről nem tudhat – húzódtam el tőle.
– Azt hiszed, nem látja? Igaz, kicsit ütődött, de nem vak –
igyekezett jobb kedvre deríteni.
– Nem szeretném, ha miattam lenne lelkiismeret-
furdalása. Ha meglesz a baba, minden könnyebb lesz –
hitegettem magam. Mély sóhajt eresztettem ki a
tüdőmből, majd visszahajtottam a fejem a vállára.
– Egyszerre csak egy lépést. A jövő lépésenként épül. A
sors meg fogja oldani, csak légy türelmes – cirógatott.
Türelem? Remélem, Fortuna is jutalmazza a várakozást.
 Aiden

Érzéstelenítés nélkül

„Az ember szomorú kiváltsága, hogy nem képes

megszabni életének útját. Annyit tehet, hogy megáll,
amikor a végzet szólítja, remélve, hogy lesz elég
bátorsága válaszolni.”
(HŐSÖK C. FILM)

San Franciscóba érkezésünket követően lelassultak az

események. Ariával hosszú idő után először élvezhettük
felhőtlenül egymás társaságát. Mégsem volt az igazi.
Valami megváltozott. Elszomorított a bizonytalanság a
szemében. Mintha elvesztette volna önmagát. Igyekeztem
nem tudomást venni róla, mert azt hittem, ez majd idővel
elmúlik, de nem így lett. Amíg én remekül éreztem
magam, felkerestem a régi haverokat, önfeledten
zökkentem vissza a régi életembe, addig ő boldogtalanul
hánykolódott. Mindennap küzdött. Hiába igyekeztem nem
észrevenni az idegenkedését, ott motoszkált bennem a
gondolat: boldogtalan. Olyan volt, mint a letépett virág.
Elvesztette a fényét, illatát, és lassan megfakulva,
elnémulva elhervadt. Gyötört a bűntudat, hogy erről
csakis én tehetek. Tudtam, elérkezik a pillanat, mikor
ezzel szembesülnöm kell majd.
Nem is kellett erre sokat várnom. Egyik nap éppen
hazaértem, mikor meghallottam a hangját, ahogy az
anyámmal beszélget. Már éppen megszólaltam volna,
hogy megjöttem, mikor eljutottak a tudatomig a szavai. A
beszélgetésüket végighallgattam, és tudtam: mi itt együtt,
akármennyire is ráfeszülünk, soha nem lehetünk
boldogok. Ha maradunk, előbb vagy utóbb közénk áll
majd a honvágya, és elveszítem. Vissza kell térnem, és
rendbe kell hoznom, amit elcsesztem. A falnak dőltem, és
iszonyú fájdalom marcangolta a lelkem. Áruló vagyok!
Mindenkivel szemben. Mindenkit becsaptam, hogy az
életünket mentsem. Lassan kirajzolódott a tervem, de
senkit nem avathattam be. Az őszinteség most fájdalmat
és kétségbeesést szült volna.
Emlékszem, mikor először kellett közölnöm egy
betegemmel, hogy nem tudok rajta segíteni. Életem egyik
legnehezebb pillanata volt. Orvosként sok mindent adtam
az embereknek: gyógyszert, tanácsot és legtöbbször
osztatlan figyelmet. De a legnehezebb, amit egy
páciensnek nyújthattam, az az igazság volt. Az emberek
mindig azt mondják, az igazat akarják hallani, de ez nem
igaz. Azt szeretnék hallani, hogy meggyógyulnak, hogy
minden rendbe jön. Az igazság nagyon gyakran
kegyetlen. De orvosként nem hazudhatok senkinek az
állapotáról, azt is el kell mondanom, ha valakit nem
menthetek meg. Hasonló érzések öntöttek el Ariával
kapcsolatban is, amikor felszálltunk az Amerikába tartó
gépre.
Tanácstalan voltam. Szerettem volna vele őszinte lenni,
de tisztában voltam azzal is, ha megkérném rá, akkor sem
ülne fel nélkülem a gépre. Én viszont nem indíthattam
támadást, amíg őt és a családomat biztonságban nem
tudom. Nem vállalhattam több kockázatot, mint amennyit
muszáj volt. Emellett rehabilitálódnom kellett. Abban a
fizikai állapotban nem kezdhettem háborút. Túl akartam
élni, és ehhez minden erőmre, koncentrációmra szükség
volt. Elhitettem magammal, hogy minden csak ideiglenes,
mert csak így voltam képes megbékülni a vereséggel.
Ugyanakkor titkon reménykedtem a lehetetlenben:
Ariának megtetszik majd ez a világ, és nem is lesz szükség
arra, hogy visszatérjünk. Fájt, mikor szembesülnöm
kellett, nem így történt. Mégsem akartam észrevenni. A
lelkem mélyén éreztem, hogy ehhez kevés az ajándék, a
virág, de még a szerelem is. Hiszen én egyetlen
mozdulattal kitéptem a gyökerét. Ha nem akartam
elveszíteni, cselekednem kellett, hogy még időben
visszaültessem.
Aznap éjjel, mikor hallottam Aria kifakadását az
anyámnak, elmélyülten néztem, ahogy mellettem szuszog.
Felkeltem, és az ablakhoz léptem. Töprengtem a
történteken.
Ideje volt felvennem a kesztyűt, hiszen teljesen rendbe
jöttem mind fizikailag, mind lelkileg. Túl sok minden
történt velünk az elmúlt időszakban, amit emésztenünk,
feldolgoznunk kellett, de itt volt az ideje cselekedni.
Döntöttem.
Kimentem a szobából, és felhívtam Collinst.
– Én vagyok – suttogtam, mikor felvette. Hosszú
hallgatás fogadott, majd megszólalt.
– Mit akar még? – nem volt túl szívélyes.
– Beszélni magával. Fontos – igyekeztem meggyőzni,
hogy ne vágja rám a telefont.
– Mi mondanivalója van még a történtek után? – elég
ellenségesen csengett a hangja.
– Van egy tervem – vágtam a közepébe. Na, ez túlzás, de
valamit csak kell mondanom. Újabb csend következett.
Összeszedtem a gondolataimat. – Annyi a veszítenivalóm –
folytattam –, de Aria eleget szenvedett már. Nem akarok
neki még több fájdalmat okozni. És azt sem, hogy a
hátralévő életünkben magunk mögé kelljen néznünk.
Azért mondom ezt magának, mert Niccolini mégiscsak egy
zsaru, amire én készülök, viszont nem minden ponton lesz
törvényes. Előfordulhat, hogy át kell majd lépnem néhány
határt, ahonnan nincs visszaút, de jó, ha tudja, én, ha
kell, elmegyek a végsőkig. Senki nem tudhat erről a
beszélgetésről, viszont szükségem lesz rá, hogy fedezzen.
Nem biztos, hogy helyesen döntöttem: mindent titokban,
egymagam akartam befejezni, de nem bíztam senkiben.
– Maga elhitette velem, hogy egy nyuszi és berezelt.
Átvert engem. Elég ügyesen csinálta – hümmögött
békülékenyen.
– Meg kellett győznöm mindenkit, hogy eltűnök a színről
– feleltem. Zajt hallottam a hálószoba felől. – Most
mennem kell. Holnap még hívom – tettem le és dugtam el
a készüléket.
– Mit csinálsz itt? – dörzsölte a szemeit Aria.
– Nem tudtam aludni. Nem akartalak felébreszteni –
siettem elé.
– Szükségem van rád – fúrta magát az ölelésembe.
– Itt vagyok – ringattam, miközben kieresztettem egy
mély sóhajt. Nagyon nehezemre esett a háta mögött
belekezdeni bármibe is, de nem volt más választásom.
Hosszan szeretkeztünk, és életemben először éreztem
bűntudatot a titkolózás miatt. Odaadóan tárulkozott ki
nekem, én pedig a hallgatásommal az árulás hálóját
szövögettem.
Reggel kihasználva az egyedüllétet, felhívtam Rossi
jobbkezét, Claudiót is.
– Aiden Cross vagyok – mutatkoztam be. Határozott
voltam és céltudatos.
– Maga aztán nem semmi. Ahelyett, hogy felszívódna,
még engem hívogat – pufogott. Nem kifejezetten örült
nekem.
– Segítenie kell – nem jártam tiszteletköröket.
– Ugyan, miért tenném? – kacagott fel gúnyosan. –
Magának, ha visszatér, annyi – jelentette ki.
– Segíteni fog nekem – közöltem magabiztosan.
– Nem értem, miből gondolja ezt – morogta.
– Nézzük csak – jártam fel s alá. – Ha én céltábla vagyok,
akkor a feleségem is. A maga lánya, Aria sincs
biztonságban. Választania kell, Claudio! Hűség, vagy a
lánya élete? – állítottam választás elé.
– Aria gyűlöl engem. Miért érdekeljen, mi van vele? –
sóhajtott.
– És arról, hogy így van, mégis ki tehet? Tett maga
valaha is olyat, amiért szerethetné? Ezért hagyná is
meghalni? Jó, ha tudja, hogy kisbabát vár. A fiamat. A
maga unokáját – kezdtem manipulálni.
– Tudom, mit csinál, de nem fog bejönni – emelte fel a
hangját.
– Rendben. Értem. Meg sem próbál változtatni a
helyzetén, vagy megmenteni a lányát. Akkor meg is
érdemli a sorsát – csaptam rá a készüléket, majd vártam.
Biztosra vettem, hogy pillanatokon belül visszahív, fontos
volt neki Aria. Egy, kettő, há…
Nem is kellett sokáig számolnom, mert csörgött a
mobilom.
– Mit kellene tennem? – szólt bele morcosan.
– Egyelőre nem túl sokat. Figyelmeztessen, ha készül
valami. Óvatosan kell előrehaladnunk, ha életben
szeretnénk maradni. Egyelőre elég, ha informál Rossi
dolgairól. Mikor, hol és milyen akcióra vagy üzletre
készül.
– Kémkedjek? – csattant fel. – Mit kezd majd az
információval, amit megtud? – rémült meg.
– Bízza csak rám! Kicsit befűtök neki a távolból.
– Hamar rájön majd, hogy valaki belülről köpött –
bizonytalanodott el.
– Akkor csinálja úgy, hogy magára ne gyanakodjon –
adtam tanácsot.
– De bölcs, dr. Cross. Nem maga viszi vásárra a bőrét.
– Ezzel nem értek egyet. Ja, és még valami. Köszönöm! –
tettem hozzá.
– Nem magáért teszem – felelte, majd letette a telefont.
Az elkövetkező napokban beindult a gépezet. Claudio
rendszeresen jelentette, ha valahol valami piszkos ügylet
volt folyamatban, én pedig Collinsnak, aki gondoskodott
róla, hogy eljusson az információ oda, ahová kellett.
Folyamatos rajtaütésekkel, lefülelésekkel gyengítettem a
távolból Mauro erejét. Persze neki halványlila gőze sem
volt róla, honnan jön a támadás.
Pár héttel később Claudio pánikba esve számolt be róla,
hogy Mauro kétségbeesésében őrjöngve lövet fejbe
mindenkit, aki csak egy kicsit is gyanús. Éppen ezért ő is
ritkította a jelentéseket. Nem szeretett volna lebukni. Én
pedig a zűrzavart kihasználva elérkezettnek láttam az
időt a visszatérésre.
A tervembe Amerikában senkit nem avattam be. Nem
értettek volna egyet. Így az egyik éjszaka szépen csendben
kilopóztam Aria mellől, a lehető leggyorsabban
összeszedelődzködtem, és elindultam a reptérre. A
búcsúlevelem már előre megírtam. A távozásomkor az
éjjeliszekrényre helyeztem, hosszan néztem őt, ahogy
békésen, gyanútlanul alszik. Nyomtam egy puszit a
homlokára, és útnak eredtem a végzetem felé.
A gépem felszállását követően mélyet sóhajtottam,
elmerengtem a napfelkeltét csodálva. Gőzöm sem volt,
hogyan tovább. Egy évvel ezelőtt, mikor Olaszországba
jöttem, csak válaszokat kerestem, de ennél jóval többet
találtam. Egy bőrönddel a hátam mögött hiába
menekültem, a végzet csak megtalált. Tévedtem, amikor
azt hittem, hogy irányíthatom az életem. De vajon
megváltoztathatom a sorsom? Hiszen minden el van
rendelve. Másrészről viszont létezik a szabad akarat. A
döntéseim meghatározták a sorsom. Lehetetlennek tűnt,
hogy ez a kettő – a végzet és a szabad akarat – együtt
létezhessen, de én kihasználtam, hogy valahol mégis
összeértek. Felülírni készültem a sorsom, hogy ne
teljesedjen be a végzetem.
A gép landolását követően Collinsszal találkoztam.
– Maga egy őrült – rázta a fejét. Hitetlenkedve fogadta,
hogy visszatértem.
– Nem volt más választásom – tártam szét a kezeim.
– Maga is tudja, hogy ez nem igaz. Nem lenne muszáj
ekkorát kockáztatnia.
– Meséljen, mi újság? – tereltem el a figyelmem a
tényről, hogy Aria azóta már minden bizonnyal
szembesült az árulásommal. Collins azonban átlátott a
szitán.
– Vágjunk bele! Jöjjön! Hiszen ezért jött ide – csapott
hátba, majd elvitt magához. Mikor megérkeztünk, fel
kellett ismernem, hogy milyen üres és csendes minden.
– A felesége? – kérdeztem. Meglepetten kapta rám a
tekintetét. – Az anyám mesélte, hogy mikor az apám
üldözött bennünket, maga és a felesége rejtegettek előle. –
Stephanie – nyögtem ki széles vigyorral az arcomon.
Büszke voltam magamra, hogy eszembe jutott a neve.
Zavarba ejtően hosszan bámult engem.
– Meghalt – de nem nézett a szemembe. – Ebben a
világban elég gyakran fizetünk a szeretteink életével, ha
az igazság oldalán állunk.
– Sajnálom. Hogy halt meg? – léptem mellé, és kerestem
a tekintetét. Mellbe vágott a saját érdektelenségem.
Hányszor beszéltem vele az elmúlt hónapok alatt,
találkoztunk, és nekem egyszer sem jutott eszembe
rákérdezni.
– Az én hibám volt. Könyörgött, kérlelt, hogy szálljak le
Rossiékról, de nekem ez mindennél fontosabb volt. Mint
egy szagot fogott kopó mentem a saját fejem után. Nem
hallgattam se rá, se a fenyegetésekre. Ő fizetett meg érte.
Le kellett ülnöm. Megkapaszkodtam a kanapé
oldalában, majd leroskadtam. A tenyerembe temettem az
arcom. Felkavarodott a gyomrom.
– Miért nem beszélt nekem erről? Miért nem mondta el?
– emeltem rá a tekintetem.
– Önzésből – ült le ő is velem szemben. – A halála után
egyetlen életcélom volt csupán, hogy Rossi megfizessen
mindenért.
– Melyik Rossi felelős a haláláért? – kaptam fel a fejem.
– Mauro. – Nem mintha ez változtatott volna bármin is,
de valamelyest megnyugtatott, hogy legalább az ő vére
nem az apám kezéhez tapad. Észrevehette, mert
hozzátette: – Ha Enrico tette volna, sem tehetnél róla –
tegezett le.
– Nehéz teher úgy élni az életem, hogy tudom: egy
kegyetlen és rossz ember volt az apám. Egy ilyen
embernek a vére folyik az ereimben.
– Tény, hogy ez nem kívánságműsor, de azt is vedd
figyelembe: a gyerekek nagyon különbözők lehetnek attól
függően, melyik szülőtől mit kaptak. Az édesanyád egy
földre szállt angyal volt – mosolyodott el.
– Hazudnék, ha azt állítanám, hogy egy szent vagyok –
dőltem hátra. – Azt várnánk, hogy a neveléssel képesek
vagyunk megváltoztatni az örökletes sajátosságokat. A
valóságban azonban a belénk kódolt gének erősebben
jelennek meg. Bárcsak Alex volna a vér szerinti apám.
Minden annyival könnyebb lehetne. Neked van
gyereked? – szegeztem neki a kérdést.
– Mindig azt hittem, ráérek még – vonta meg a vállát
hanyagul.
– Sajnálom – csak ennyit tudtam kinyögni.
– Ne foglalkozz vele! Ezen már nem változtathatok,
beletörődtem. Inkább beszéljünk arról, mi a következő
lépés.
– Egyszer és mindenkorra megszabadítani ettől az
alaktól a világot. Tulajdonképpen miért nem eresztettél
egyszerűen golyót a fejébe? Én biztos ezt tettem volna.
– Nem olyan egyszerű ez. Hagyjuk is. Inkább mesélj, ki a
belső embered? Ki szolgáltatja az információt?
– Nem adhatom ki az informátor nevét. Nem azért, mert
nem bízom meg benned, de amit ketten tudnak, az már
nem titok többé, és mégiscsak az élete a tét.
– Nem szeretnéd felhívni Ariát? – bökött a telefonom
felé. – Mióta leszálltál, nem hívtad.
– Már többször is hívott. Nagy valószínűséggel még
őrjöngene. Várok kicsit – sziszegtem. – Félek. Elárultam
azt, akit szeretek, felfedtem előtte a legrosszabb énem, ez
lehet, hogy mindent megváltoztat.
– Rossz taktika. Ha nem ér el, csak még idegesebb lesz.
Amondó vagyok, ess túl rajta mielőbb.
Habár nem fűlt hozzá a fogam, hallgattam rá, de a
beszélgetésünk alatt legalább háromszor megbántam a
döntésem. Gyűlöltem csalódást okozni neki, és mégis
megtettem. Mikor végeztem, csak egy cél lebegett a
szemem előtt: mielőbb véget vetni ennek az őrületnek.
– Csináljuk! Túl akarok lenni rajta – sóhajtottam.
– Hogyan tervezed? – fürkészett Collins.
– Felidegesítem. Az jól megy nekem. Mindenki hamar a
plafonon van tőlem – vigyorogtam.
– Ezt nem kétlem, csakhogy ha ezek idegesek valakire,
az bebetonozva végzi.
– A végzetet nem mindig lehet megtörni, de néha
meghajlítható – közöltem lazán zsebre dugott kézzel. –
Meglehet, hogy a sorsom jó előre meg van írva, de a
végzetem átírható.
– Irigylem az optimizmusod, de felvilágosítalak:
legtöbbször a végzet az erősebb. Inkább szemlélők
vagyunk, mint résztvevők. Azt hisszük, hogy szerepünk
van benne, de ez rendszerint tévedés. Ide kevés lesz a
leleményességed. Én évek óta elszántan küzdök, de a
célegyenesben mindig kiderült, hogy egy lépéssel előttem
jártak.
– Éppen ezért cselekszünk spontán. Ha mi magunk sem
tudjuk, mi lesz, akkor ők honnan tudhatnák – vontam
meg a vállam.
– Ez a nagy terv? – pördült meglepetten felém. – Amire
készülsz, azt úgy hívják, öngyilkosság. De tetszik a
bátorságod. Az ember első ránézésre ki sem nézné belőled
– mért végig somolyogva.
Az elkövetkező napokban, mint valami bűnöző,
rejtőzködve éltem. Majd az egyik nap megleptem Claudiót.
A tőlem nem megszokott laza szerelésben, kapucnival a
fejemen támaszkodtam az autójának.
– Hé, haver, húzzál onnan, de szélsebesen! – ragadta
meg a grabancom, majd mikor felismert, mintha szellemet
látna, el is eresztett. – Megőrült? Mi az ördögöt keres maga
itt? Le akar buktatni? Ha meglátnak bennünket együtt,
mindkettőnknek annyi – kapkodta a fejét jobbra-balra. –
Forró a talaj a talpam alatt.
– Beszélnünk kell! – pillantottam fel a kapucnim alól
szigorúan.
– Mit akar tőlem?
– A lehető legtöbbet megtudni erről a féregről.
Kiismerni, felfedni a gyenge pontját – fúrtam a tekintetem
az övébe.
– Üljön be! A nyílt utcán nem biztonságos – igazán
idegesnek tűnt.
 Az autóban sem hagytam békén.
– Ha sejtette, hogy maga Aria apja, miért nem kereste
meg ennyi év alatt? – szegeztem neki a kíméletlen kérdést.
– Mert Leonora meggyőzően állította az ellenkezőjét.
Sejtettem az igazat, de a vehemens ellenkezésével nem
szállhattam szembe. Én is csak akkor bizonyosodtam meg
róla, mikor Aria felhívott.
– Értem. Most, hogy tudja, mihez akar kezdeni az
információval?
– Semmit. Mihez kezdhetnék?
– Valami célja csak van, ha egyszer segít nekem –
lovagoltam a témán.
– Tudja, maga olyan idegesítő, mint a nyári légy. Minél
inkább azon vagyok, hogy elhessegessem, maga annál
inkább tapad. Mit eszik magán az a lány, fel nem
foghatom – bosszankodott.
– Én talán segíthetek. Ha Aria megtudja, maga mennyit
tesz érte, értünk… – de nem fejeztem be, mert
közbevágott.
– Gyűlölöm a legyeket! A legjobb fegyver ellenük, ha
röptében elkapod a kellemetlenkedőt – birizgálta az egyik
kezével a fegyvertokját. – Ha meglátok egyet, csak lefújom
– emelte felém a pisztolyát. – Azonnal a padlón landol,
ahonnan könnyedén összesöpörhetem őket.
– Nem akar erről beszélni. Megértem – sóhajtottam.
Nem rezeltem be tőle. – Napoljuk el a témát – könyököltem
az ajtón. A fejem támasztottam rajta.
– Biztos a lányomra is így tapadt rá, már nem tudta,
hogy szabaduljon meg magától. Feladta – szúrós
tekintetem fúrtam az övébe.
– Ki tudja még a valódi kilétem? – váltottam témát.
– Miért, ugyan ki lenne maga, dr. Cross? – nevetett
jóízűen, amiből úgy tűnt, nem tudja, miről beszélek.
Kutakodva méregettem, hogy csak blöfföl, vagy tényleg
sejtelme sincs a múltam titkairól. Nem volt. További
kérdések sorakoztak, Mauro vajon miért nem avatta be
még a jobbkezét sem. Jobbnak is találtam, ha ez így
marad, nem firtattam tovább a dolgot.
– Beszéljünk Mauróról. Hogy van újabban? Ki adja be
neki az inzulininjekciókat? – gondolkodtam, hogyan
férkőzhetnék a közelébe.
– Többnyire saját maga. Nem bízik senkiben. Miért?
– Csak úgy – kaptam el a tekintetem.
– Ki vele! – noszogatott.
– Kinek a bögyében vagyok még Maurón kívül? –
tudakolóztam, hogy felmérjem az esélyeim.
– Most tényleg soroljam? – háborodott fel. – Például az
enyémben.
– Ki tud még rólam? Ki vadászik még rám? –
pontosítottam a kérdést.
– Miért vadásznának egy ügyetlen, ostoba dokira? Ne
képzelje magát olyan fontosnak!
Később is értetlenül, tanácstalanul álltam a helyzet
felett.
– Miért nem tudnak rólam az emberei? – vitattam meg a
dolgot Collinsszal.
 – Mert sok van köztük olyan, aki Enrico Rossi hű
követője, és ők kapva kapnának az alkalmon, ha
kiderülne, hogy te életben vagy. Nem kockáztathatja,
hogy meginogjon a hatalma – adta meg az észszerű
magyarázatot.
– Akkor hozzuk nyilvánosságra, hogy előkerültem –
lelkesedtem. – Ezzel elég nagy zűrt kelthetünk. Megbomlik
az egység.
– Zűrzavart. Azt. És soha nem élhetnéd az életed. Nem
lenne belőle menekvés – lépett mellém és kopogtatta meg
a fejem. – Gondolkodj!
– Ha jól értem a helyzetet, a boldogságom útjában
egyetlen ember áll csupán: Mauro Rossi. Ha őt kiiktatjuk,
akkor vége lesz. Élhetem az életem.
– Te tényleg ekkorát kockáztatnál? Itt telepednél le a
puskaporos hordó mellett, ami bármikor felrobbanhat? –
hüledezett. – Ha nem most, egyszer kiderül, ki vagy
valójában.
– Az én nevem Aiden Cross, amerikai állampolgár
vagyok – vágtam ártatlan arcot.
– Nagyot kockáztatsz, és mindezt egy nőért?
– A nőért – javítottam ki. – Na de elég volt a beszédből,
elérkezett az idő, hogy kicsit befűtsek az én drága
kuzinomnak. Van egy merész ötletem – húztam sejtelmes
vigyorra a szám.
– Jaj, ne! És mi lenne az a nagy terv?
– Felpezsdítem kicsit Mauro vérét – kacsintottam rá.
 Aria

Végstádium

„A férfiak árulásra vannak programozva.

A kérdés csak az, hogy mikor árulnak el.”
(B OSSZÚ C. FILM)

Csodálatosan aludtam. Már rég voltam ilyen nyugodt.

Magamhoz térve nem nyitottam még ki a szemem.
Elképesztő éjszakánk volt Aidennel, és éppen ezért el is
határoztam, erőt veszek magamon a kedvéért, vagy
inkább erőt merítek Aidenből és abból, ami mindig a
legfontosabb volt nekem: a munkámból. Nem foglalkozom
többé vele, mit gondol erről, nekem szükségem van rá, hogy
dolgozzam. Munkát keresek! Szükségem van rá. Engem a
munka éltet. Az majd segít, hogy újra megtaláljam
önmagam.
Aiden arca lebegett a szemem előtt, ahogy az éjszaka
nézett rám. Ennyi érzelmet még sosem láttam vagy
éreztem. Nem engedhettem, hogy bármi is újra közénk
álljon. Még egyszer nem veszíthettem el. A lelkem
mardosta a fájdalom, ha eszembe jutott az emlék, ahogy
eszméletlenül fekszik előttem és elönti a vér.
Kinyújtottam a kezem, és kerestem. Az ágy azonban
üres volt. Kipattant szemekkel ültem fel. Körülpásztáztam
a szobán, de minden csendbe burkolózott. Már éppen
kiszálltam volna, amikor az éjjeliszekrényre siklott a
pillantásom. Egy boríték vonzotta a tekintetem, amelyen
ott állt a nevem. Felemeltem, és kibontottam.

Drága Ariám,
tudom, hogy most irtó mérges leszel rám, de akkor
sem tehetek mást. Visszamegyek. Rendbe hozom,
amit elrontottam. Engem a mosolyod éltet, és a fény
a szemedben. Mióta Amerikában vagyunk,
mindkettő egyre haloványabb. Bolond voltam,
hogy elhitettem magammal, hogy ez működni fog.
Bocsáss meg nekem!
Mire felébredsz, nagy valószínűséggel már a
gépen leszek. Ne aggódj és ne dühöngj! Ígérem,
óvatos leszek, és nem csinálok őrültségeket, viszont
elhárítom az akadályt, ami a boldogságunk
útjában áll.
Egyvalamit kérnék tőled csupán: ne gyere
utánam! Veszélyes. Nem bírnám elviselni, ha bajod
esne. Biztonságban kell hogy tudjalak. Szeretlek!
Hamarosan újra együtt leszünk
a te Aidened

Döbbenten olvastam újra és újra a sorokat. Kivetődtem az

ágyból, és a mobilomhoz futottam. Tárcsáztam a számát.
Nem kapcsolható. Ennek elment az esze. Azt hiszi, egyedül
megoldhatja. Felgyorsult a pulzusom, magamra
kapkodtam a ruháim, a levelét a kezemben szorongatva
szaladtam ki a szobából. Az étkezőben mindenki a
reggelijét fogyasztotta, mikor berobbantam.
– Elment. Visszament. Megőrült – ziháltam zaklatottan.
– Mi történt? Rosszat álmodtál, kicsim? – lépett mellém
Lexie. Átkarolta a vállam, és az egyik székhez kísért.
Nagyokat nyeltem, kapkodtam levegőért. Szavak helyett a
kezébe nyomtam a levelet. A pánikot lassan a harag
váltotta fel. Fortyogtam a dühtől.
– Elárult. Átvert. Becsapott – csattantam fel. Lexie
meredten olvasta a sorokat. Hosszan fújta ki a levegőt, de
nem tűnt meglepettnek. Alex kezébe nyomta a papírt.
– Csodálkoztam volna, ha csak úgy kihátrál ebből –
szólalt meg, miután átfutotta ő is. – Aiden tud magára
vigyázni – fogta meg a vállam biztatóan.
– Lehet, hogy a fiukat jól ismerik, de engem nem –
szökkentem talpra, és sietős léptekkel visszatértem a
szobámba.
– Most hová mész? – szaladt utánam Lexie.
– Utána. Megállítom. Nem hagyom, hogy vásárra vigye a
bőrét értem. Nekem már nem kell bizonyítania. Szeretem
őt. Ha elveszítem, abba belehalok – őrjöngtem. Előkaptam
a táskám.
– Ő nem ezt akarná – sürgött-forgott körülöttem.
– Ő sem kérdezte meg, hogy én mit akarok – dobáltam ki
a ruháim. Végigfutottak az arcomon az első
könnycseppek. A komód fiókjához futottam az
útlevelemért, de nyomát sem találtam. Csak egy papírlap
feküdt a helyén: „Ne haragudj!” Hitetlenkedve emeltem
ki. – Bassza meg! – söpörtem le a földre a félig megpakolt
sporttáskát. Teljesen kikeltem magamból.
Percekkel később higgadtabban gondoltam át mindent.
Már tisztán láttam. Csapdát állított, belecsalt, majd rám
zárta a ketrec ajtaját. Szinte felrobbantam a felgyülemlett
feszültségtől.
– Ezt nem teheti velem – sírtam el magam tehetetlenül.
– Nyugodj meg! – futott be Maya is. Mellém guggolt, és
átkarolt. Velőtrázó zokogásban törtem ki.
– Gyűlölöm, gyűlölöm – hajtogattam, és csapkodtam. –
Megfojtom.
Kifogytam a lehetőségekből. Órákkal később, mikor
kissé lehiggadtam, próbáltam elérni. Bár kicsengett, nem
vette fel. Ezzel csak azt érte el, hogy újra tombolt bennem
a düh. Maya igyekezett nyugtatni.
– Aiden mindig a saját feje után ment. Makacs –
szónokolt.
– Segíts nekem kitalálni, hogyan juthatok vissza a
leggyorsabban. Nem hagyhatom, hogy ezt tegye –
idegeskedtem.
– Ha leüvöltöd a fejét, azzal nem érsz nála célt –
tanácsolta. – Én a helyedben inkább a sírást választanám.
Ha szenvedni hall, jobban kiborul, mintha dühöngenél.
Ám minden hiába volt, mert Aiden nem hagyta magát
befolyásolni, kitartóan nem vette fel a telefont.
Leroskadtam egy fotelbe, és felhúzott térdekkel vártam,
hogy visszahívjon.
 Végigpörgött előttem minden pillanat, amit vele
töltöttem. Az első nap, mikor belépett a kórház ajtaján.
Már akkor különös hatást gyakorolt rám. Helyes képével,
ellenállhatatlan tekintetével, lazaságával, humorával
azonnal áthatolt a pajzsomon. Emlékek özönlötték el az
agyam.
Az első napján elláttunk egy fiatal fiút. A srácnak eltört
a lába, és halálosan lesápadt a vér látványától.
– Tudod, mi a neve a traumatológiai járóbeteg-
rendelésnek? – kérdezte tőle szigorúan. A srác értetlenül
rázta a fejét.
– Ficambulancia – somolygott Aiden. Amikor felfogta a
tini, hogy viccelnek vele, oldódni kezdett, és képes volt
már nem csak a hányingerére koncentrálni. Észre sem
vette, hogy Aiden közben már el is látta a sérülést.
Hihetetlenül értett az emberek nyelvén. Remek
manipulátor volt. Egyszer mérgemben a fejéhez is
vágtam:
– Őszintén mondom, nagyot hibázott a
pályaválasztásnál, politikusnak vagy papnak kellett volna
mennie, nagy karriert futott volna be. Lenyűgöző
tehetsége van hozzá, hogy szavakkal befolyásolja az
embereket – gúnyolódtam.
– Ezt nem gondolhatja komolyan. Én papnak? Ez
viccnek is rossz. Akkor most egy szexfüggő pappal több
lenne, aki álszenten prédikál. A politikusi pálya? Hmm…
Ott meglehet, lett volna esélyem. A sármommal taroltam
volna. Miért csak most tudom én ezt meg? Miért nem
találkoztunk mi előbb? – élcelődött velem.
Láttam a szemében, hogy jót mulat magában.
– Sárm? El van tévedve. Nézett már tükörbe? –
közömbösen pillantottam rajta végig.
– Magának viszont szerencséje, hogy nem ezeket a
pályákat választotta, mert rettenetesen rosszul hazudik –
hajolt közelebb. Még most is kirázott tőle a hideg.
Hogy hihettem egyetlen pillanatig is, hogy ellenállhatok
neki…
Ekkor megcsörrent a telefonom. Ő volt az. A haragomba
akartam kapaszkodni, de nem éreztem mást, csak
aggodalmat.
– Aiden – kaptam fel szélsebesen.
– Kicsim – szólt bele. Mindketten hallgattunk. –
Sajnálom, tudom, hogy haragszol – kezdett bele.
– Gyere vissza! Kérlek – rimánkodtam.
– Hamarosan érted megyek – sóhajtott fel.
– Szükségem van rád! Nem teheted ezt velem – bőgtem
el magam. Már nem volt kedvem kiabálni vele.
– Értünk teszem. A boldogságunkért – suttogta.
– Én csak veled lehetek boldog. Nélküled nem. Nem
kockáztathatsz! Kérlek! Nem akarok többé szenvedni.
Gyere vissza hozzám – könyörögtem neki.
– Nem lehet – halkult el a hangja.
– Akkor engedd meg, hogy én menjek oda. Segítségre
lehet szükséged – próbálkoztam.
– Amíg Rossi itt garázdálkodik, szó sem lehet róla! – nem
bírtam meggyőzni.
 – Hová rejtetted az útlevelem? – vettem egy mély
lélegzetet.
– Nálam van – jelentette ki.
– Miért csinálod ezt? – szipogtam. – Szeretlek.
– Mert én is szeretlek, és mindennél többet jelentesz
nekem.
– Hogyan akarod elintézni Rossit? – ez volt a legnagyobb
félelmem.
– Még nem tudom, de az apád és Collins a segítségemre
lesz.
– Az apám? Te megvesztél; hogy bízhatsz abban az
alakban? – estem pánikba.
– Nincs más választásom.
– De van. Gyere vissza, és keressünk más megoldást.
Mondd csak, belegondoltál te abba, mi a francot kezdek,
ha történik veled valami? – háborodtam fel. – Most
nagyon mérges vagyok rád, hogy ilyen helyzetbe
kényszerítettél – fakadtam ki. – Elhitetted velem, hogy
nem minden pasi szemét, hogy nem mind hazudik vagy
töri össze a szívem. Erre most pont ezt teszed te is.
– Számomra a szerelem, amit irántad érzek, tettekről
szól, nem érzésekről és elméletekről. De megnyugtatlak,
nem kívánok áldozat lenni. Annál azért jobban szeretem
magam – humorizált.
– Hülye vagy! Azonnal gyere haza! Hiányzol! –
fakadtam ki.
– Te is tudod, hogy nem fogok. Figyelj most rám! Én nem
halok meg addig, amíg nem láttam a fiamat. Csökönyös
vagyok, hiszen ismersz! Nem árthatnak nekem.
– Engem az bánt, hogy ellöksz magadtól. Gőzöd sincs,
milyen érzés tehetetlenül várni. Legutóbb ott voltam,
megmenthettem az életed, de most ki fogja, ha veszélybe
kerülsz? Beleőrülök ebbe.
– Nem lesz legközelebb. Nem fog rajtam a golyó. Most én
vagyok lépéselőnyben, és ezt ki is használom.
– Ez nem holmi bárányhímlő, hogy ha egyszer már volt
benne részed, nem kaphatod el újra – őrjöngtem. – Nem
vagy golyóálló, az istenért.
– Szeretném, ha nem aggódnál. Árt a babának.
– Akkor gyere haza! – préseltem ki a fogaim közt, de
minden hiába volt. Ő már döntött.
Miután befejeztük a beszélgetést, olyan hiányérzetem
lett. Mérhetetlen ürességet éreztem. Miért teszi ezt velem a
sors? Annyi minden állt már közénk, most meg ez az
átkozott távolság.
– Gyere! Vásárolni megyünk – jelent meg az ajtóban
Maya. – Te. Igen, te – bólogatott felém. – Mozdulj! – intett.
Akaratlanul is felrugaszkodtam. – Induljunk! Ugye nem
ebben fogod várni a férjed. Veszünk valami dögöset, szexit
– be sem állt a szája. – Van egy ötletem – torpant meg
előttem a lépcsőn, és olyan váratlanul ért, hogy meg
kellett kapaszkodnom benne, hogy ne essünk orra. –
Küldünk neki egy képet – vált izgatottá. – Kozmetikusnál
kezdünk – mért végig fintorogva –, aztán fodrász –
kacsintott rám. – Olyan kívánatossá varázsolunk, hogy
felüljön az első gépre. Nem bírja majd ki.
 Hiába tudtam, hogy reménytelen, hiszen ismertem már
Aident, mégis felvillanyozott az ötlet, hogy kínozzam egy
kicsit.
Este Maya unszolására nem felvételeket, hanem pikáns
videóanyagot állítottam össze Aidennek. Gondosan
becsuktam magam mögött az ajtót, és felvettem a frissen
beszerzett kihívó fehérneműt. Aidenre mindig is különös
hatást gyakorolt a csábító, izgató, fekete színű melltartó és
a hozzá passzoló csipkés alsónemű. Most visszaéltem
azzal, hogy tudtam, mennyire kíván, ha ilyet veszek fel. A
tükör előtt vizsgálgattam a végeredményt. A csipkés bugyi
kihangsúlyozta a formás fenekem. Kibontottam a hajam,
majd belekócoltam. Izgató akartam lenni, azt akartam,
hogy megvesszen értem. Mielőtt nekiláttam volna,
kihelyeztem róla egy képet. Sosem csináltam még ilyet, és
már kezdtem ostobának képzelni magam.
Bekapcsoltam a kamerát, majd kényelmesen
elhelyezkedtem az ágyon. Lassan siklottam a testemen.
Lehunytam a szemem, és tisztán láttam magam előtt az
alakját, ez segített a folytatásban. Simogattam magam,
lágyan masszíroztam a melleim. Először halkan, majd
egyre hangosabban ziháltam. A pulzusom emelkedett, és
a levegőt is egyre szaporábban szedtem. Aiden nevét
suttogtam, mialatt buján letoltam a bugyimat. Mikor a
kezem a csiklómhoz ért, hangosan felsóhajtottam. Nem
csináltam még ilyet, de érte még a gátlásosságomon is
túlléptem.
– Ah, Aiden! Kérlek, folytasd – mantráztam.
 Nyöszörögtem, kényeztettem magam, mialatt le sem
vettem a szemem a kameráról. Azt akartam, hogy mikor
végignézi, lássa a szememben a vágyakozást. Egyre
türelmetlenebbül köröztem a csiklómon.
– Oh, igen – emeltem a csípőm. Hogy fokozzam az
élvezetem, két ujjam magamba merítettem, és ki-be
mozgattam. Megnyaltam a mellem, és körkörösen
masszíroztam. Elképzeltem, ahogy Aiden kényeztet
odalent, és máris minden ízemben remegtem. A testem
rázkódott, és hatalmasat sikoltottam, amikor a csúcsra
értem. Hosszan, levegőért kapkodva feküdtem az ágyon.
– Őrülten hiányzol – lihegtem a kamera felé. – Siess
haza! – állítottam le a felvételt, majd mielőtt átgondoltam
volna, el is küldtem neki. Az ajkamba haraptam, és
vártam a reakcióra.
 Aiden

Vészhelyzet

„Mindent másképp látok az élet szemüvegén át.

Mintha folyamatosan borotvaélen táncolnék. A
próbatételek néha nehezebbek, mint ahogy
képzeltük, de mindig kiderül, hogy nevelnek, és
erősebbé tesznek. Jóval erősebb vagyok, mint
gondoltam.”

Collins kanapéján ültem, és a tévé kapcsolóját

nyomkodtam, miközben Collins vacsorát ütött össze
kettőnknek. Egész jól kijöttem az öreggel. Megkedveltem
őt.
– Kérsz rá sajtot? – üvöltött ki a konyhából.
– Igen. Sokat – válaszoltam, mikor e-mailt jelzett a
telefonom. Ariától érkezett, így megnyitottam. Videó?
Felvont szemöldökkel kattintottam rá. Ami ezután jött,
hatalmas lavinát indított el bennem, ami magával sodort.
A meglepetés erejével sújtott le rám az erotikus játék.
Közelebb hajoltam a telefonhoz, mert nem hittem a
szememnek. Aria? Elmerülten belefeledkeztem az
élménybe. Ilyenre tőle nem számítottam. Az elképesztően
merész, szexi és izgató látványtól megugrott az
adrenalinszintem, és merevedésem lett tőle.
– Remélem, ízlik majd, nem vagyok egy nagy szakács –
lépett mögém Collins két tányérral. – Mi a fene? –
pillantott a kijelzőmre, amit gyorsan eltakartam.
Nagyokat nyeltem. – Ennyire nem hiányozhat a csaj, hogy
máris a pornóoldalakat bújod – csóválta rosszallóan a
fejét. – Nem szeretnék kekeckedősnek tűnni, de ha
ilyesmire vágysz, igazán félrevonulhatnál – dobta le
magát velem szemben.
– Ez nem az, amire gondolsz – mentegetőztem. – Vagyis
az, de nem úgy, ahogy gondolod. Ezt Aria küldte – böktem
ki.
– Áh, okos a nő. Össze akar zavarni. Jó taktika. Ne nyisd
meg azt a videót többet – utasított erélyesen.
– Ugyan, miért ne? – csavargattam ügyetlenül a
spagettit a villámra.
– Mert manipulál – szörnyülködve nézte, ahogy
megbirkózom a „spagettievés villával” kurzussal. – Mondd,
hol éltél te eddig? – hagyta abba az evést. – Az anyád nem
tanított meg rendesen olasz tésztát enni? Botrány, amit
művelsz. Na jó! Figyelj! – pattant fel és ült közelebb. – A
villád segítségével húzz ki pár szál spagettit a
tésztakupacból – szemléltette. – De a villát lehetőleg ne a
kajád közepébe bökd bele – fintorgott –, így nem csavarod
fel az összes tésztát a villádra. Most pedig emeld fel! Látod,
így sokkal könnyebben ki tudod emelni a tésztát. Aztán
megdöntve egyszerű csavaró mozdulattal tekerd fel –
fejezte be a műveletet. – Na látod, nem fogsz éhen halni –
bólintott, mikor nekem is sikerült.
– Azért nem olyan nagy művészet ez, hogy ekkora
feneket keríts neki – döftem szándékosan a közepébe,
feltekertem, majd befaltam egy akkora adagot, amekkora
csak ráfért az evőeszközre, majd a számból kilógó részt
egyszerűen beszívtam.
– Ha úgy gondolod, hogy nem fér a szádba, akkor
nyugodtan tekerd le a tésztát, és kezdd elölről a
műveletet, de ne disznólkodj az asztalnál.
A falat is megállt a számban, az étel egy része pedig az
ingemen landolt.
– Hagyjuk! Reménytelen – pattant vissza a foteljébe. –
Egy piperkőc gyerek, aki az evőeszközzel ügyetlenkedve
leeszi magát. Istenem! – sóhajtott mélyet.
– Nem történt volna meg, ha nem baszakodsz velem
ennyit – bosszankodtam a paradicsomos paca miatt az
ingemen.
– Tanulj meg rendesen enni! – oktatott ki.
Előrehajoltam az asztalhoz a szalvétáért, mikor
váratlanul a semmiből golyózápor zúdult ránk.
– Feküdj! – ordította Collins, és már vetődött is a földre.
A fegyverek ropogtak, a tárgyak pedig szálltak
körülöttünk a levegőben. Ilyesmit eddig csak
akciófilmekben láttam. A padlóhoz préselődve igyekeztem
a földdel egyenlővé válni. Csak ezt éljük túl. A fejemre
szorítottam a kezem, amíg tartott a golyózápor. Minden
egy pillanat műve volt. Egyetlen röpke perc alatt ripityára
lőtték az egész házat.
 Hirtelen mély csönd lett, de mi a döbbenet hatása alatt
továbbra sem moccantunk. Mikor már pont vettem volna
a bátorságot, hogy felemelkedjek, egy újabb sorozatot
adtak le a házra. A testemben az adrenalin az egekbe
szökött. Csak Ariára tudtam gondolni. Valósággal
süvítettek a fejünk felett a lőszerek. Már nemcsak attól
féltem, hogy célirányosan eltalál egy lövedék, attól is
tartottam, hogy egy lepattanó kósza darab fúródik a
testembe. Végeláthatatlannak tűnt az egész. Hazudnék,
ha azt állítanám, nem voltam betojva. Biztosra vettem,
hogy nekünk annyi.
Amikor minden elcsendesült, Collins szólalt meg először:
– Jól vagy?
– Igen – feleltem, de a sokk hatása alatt nem
mozdultam. – Szereztünk egy pár ellenséget – lélegeztem
mélyeket.
– Halálosat. Mielőbb véget kell ennek vetni – pillantott
körbe a szitára hasonlító lakásán.
– Akkor most én jövök – kaptam elő a mobilom.
– Remélem, nem Maurót hívod, hogy: hahó még élünk –
gúnyolódott.
– Nem, ennél jobb ötletem támadt. Visszavágunk neki –
tárcsáztam. – Helló, találkoznunk kell! – szóltam
erélyesen a készülékbe. – Nem, nem várhat – játszottam a
kemény fiút. – Holnap reggel kilenckor a nyugati
városhatárnál – nem vártam választ, kinyomtam. Akkor
vettem alaposabban szemügyre a romokat: – Kanalad
azért még van?
 – Mit akarsz most ezzel? – dühöngött.
– Csak az jutott eszembe, csoda, hogy nem kiskanállal
kapargatnak össze bennünket.
– Hihetetlen, hogy most sem tudsz komoly lenni. El kell
tűnnünk innen – szedelődzködött. – Pillanatokon belül itt
lesznek a zsaruk.
– És az miért baj? – ráztam a fejem.
– Egy nyugdíjas zsaru vagyok. Emlékszel? Ki akarna
engem szitává lőni? Kurvára nincs kedvem
magyarázkodni. Na, pucoljunk! – sürgetett.
Másnap reggelig egy motelban húztuk meg magunkat.
– Remélem, kétséged sincs afelől, kinek szánták a
meglepetést – pillantott rám megrovóan a reggelinél
Collins.
– Te szekáltál, hogy gyáva vagyok, mert megszököm
előlük. Most itt vagyok – vontam meg a vállam.
– Jó kis járgány – dicsérte meg a Porschém. – Nekem
bezzeg már házam sincs, hála neked.
– Ne siránkozz már, hamarosan learathatod a
babérokat – vigyorogtam. Feltettem a napszemüvegem, és
indítottam.
– Mit válaszoltál a barátnődnek? – folytatta a
kommunikációt, hogy oldja a feszültséget.
– Mire? – kaptam felé a tekintetem.
– A tegnapi kis videójára – röhögött fel.
– Nem hiszem, hogy erre komolyan kíváncsi lennél –
pillantottam felé kihívóan. A szemeit forgatta, és inkább
nem kérdezett többet.
 – Nem vagy olyan, mint az apád – váltott témát. –
Cseppet sem – sóhajtott.
– Ezt csak azért mondod, mert ezt akarom hallani –
koncentráltam az útra.
– Nem! Azért mondom, mert ez az igazság. Te olyan
értékeket birtokolsz, amikről az apád azt sem tudta, hogy
léteznek. Nem kell félned, hogy csalódást okozol azoknak,
akiket szeretsz. Tulajdonképpen senkinek sem kell
bizonyítanod semmit, és nem is tartozol senkinek
semmivel. Csakis önmagadnak.
A vesémbe látott.
– Ha ez igaz, miért nyomaszt mégis? Mindig azt
vallottam, bűntudatom csak akkor lehet, ha valóban olyat
tettem, ami a saját erkölcsi határaimat átlépte. Lehet az
csalás, árulás, cserbenhagyás… de ez esetben nem tudom,
mit rontottam el. A lelkiismeret-furdalás mégsem szűnik –
keserűen nyeltem egyet. – Bárkinek köze volt hozzám,
boldogtalan vagy halott. A szülőanyám, a nő, aki felnevelt,
és Aria is… – suttogtam magam elé.
– Akkor nincs minden veszve, csak nőket sújtó átok ez.
Gondolkodtál már azon, hogy átpártolj a másik csapatba?
– röhögött.
– Köcsög vagy! – ráztam a fejem.
– Nekem is közöm van hozzád, de még élek – somolygott.
– Csak éppen boldog nem vagy. A te feleséged is Rossi
ölte meg – mordultam fel.
– De ez nem a te hibád! Te is csak egy áldozat vagy,
akárcsak a többiek. Ha ez megnyugtat… – hallgatott el,
majd folytatta – ha lenne fiam, örülnék, ha olyan lenne,
mint te. Sose szégyelld a származásodat, mert nem az
határoz meg téged. Nem az számít, hogyan kezded az
életet, hanem az, milyen befejezést választasz. Kitörésre
mindig van lehetőség, és te remekül csinálod, bár elég
sajátosan adod mások tudtára időnként a szuverén
véleményed.
Kissé elérzékenyült pillantást vetettem felé.
– Nehogy megszólalj, mert akkor kiszálltam – jött
zavarba. – Én nem vagyok meleg, rossz helyen kopogtatsz
– űzött belőlem tréfát.
– Amúgy is – húzódtam félre az autóval – itt az ideje,
hogy szétváljunk. Később találkozunk – intettem neki.
– Igen – bólintott. – Rajtad van a mellény? – kérdezte.
– A múltkor sem számított sokat, de igen – forgattam a
szemem.
– Ha nem lett volna rajtad, te most halott lennél. A golyó
áthatolt volna rajtad, mint a kés a vajon; nem úsztad
volna meg ennyivel – okoskodott.
– Ideje lenne ezt lezárni. Kezd elegem lenni. Ez nem az
én világom – sóhajtoztam.
– Légy óvatos! – intett, és már szaladt is a dolgára.
Elindultam a találkozóra Claudióval, és pont, ahogy
arra számítottam, a járgánya magányosan parkolt a
megbeszélt helyen, az út mentén.
– Teljesen megőrült? Az életével játszik – fogadott
indulatosan.
– Azt hiszi, nem tudom? – határozottan, a bőrdzsekim
zsebébe dugott kézzel álltam meg előtte. – Itt lesz az ideje,
hogy bizonyítson! – mordultam rá.
– Hogy mit csináljak? – húzta fel a szemöldökét.
– El kell döntenie végre, melyik oldalon áll.
Nem voltam hülye, tudtam, hogy kettős játékot űz. Nem
lehet ennyi év hűséget csak úgy eltörölni.
– Nem egyértelmű? A bőrömet viszem a vásárra azzal,
hogy magának segítek – pillantott zavartan körbe. Szinte
leolvastam róla, hogy most sem tudja eldönteni, mi is
legyen.
– Segíteni? Van humorérzéke – kacagtam, miközben a
földre szegeztem a tekintetem, és a fejem ráztam. Vettem
egy mély lélegzetet, majd elkaptam a grabancát, és
felnyomtam az autójára. – Nem vagyok hülye – szűrtem ki
a fogaim közt. – Csak maga tudta, hogy visszatértem az
országba. Ennyire gyorsan még Mauro sem talált volna
rám, ha nem kap egy fülest.
Felháborodottan taszított el magától.
– Na idefigyelj, te beképzelt kis pöcs! Egy Rossinak ez
nem jelenthet gondot. Ha valakit figyelnek, az nem
szivároghat csak úgy át az országhatáron. Figyelik a
reptereket, az utaslistát. Ezeknek mindenhol megvannak
a kapcsolataik – érvelt észszerűen.
– Vegyem be, hogy véletlenül nemcsak azt tudták, hogy
visszajöttem, de azt is, hogy hol tartózkodom? – továbbra
is gyanakodtam. Hangos kacagásban tört ki, a térdét
csapkodta, majd előrántotta a fegyverét, és rám szegezte.
– Most legyen nagy a pofád! Add ide az autód kulcsait,
és ülj be az enyémbe! – utasított.
– Tehát eldöntötte, melyik oldalra áll – mértem végig. –
Ezek szerint igazam volt magát illetően. Elárulta Maurót,
ahogy most engem is – habár sejtettem, mégis meglepett.
Reméltem, hogy jelent neki annyit a lánya, hogy segíteni
fog. De a tervemnek ő az elejétől kezdve ingatag pillére
volt. Tudhattam volna, hogy kutyából nem lesz szalonna.
– Elárulni? Hiszen sosem állítottam, hogy a maga
oldalán állok – gonosz mosollyal az arcán rázta a fejét.
– De hát jelentett nekem. A rajtaütések…
– Milyen naiv is maga. A cél az volt, hogy visszacsaljam
ide. Ez volt a feladatom – világosított fel. – Úgy kellett
tűnnie, mintha…
– És Aria? Ennyire nem számít magának? – elképedve
vettem tudomásul, mennyire melléfogtam ezzel az
alakkal.
– Ő biztonságban van, nekem csak ez a lényeg.
– Ennyi? Leszállít engem Maurónak, de arra nem
gondol, mi lesz Ariával utána? – próbálkoztam.
– Én egész életemben ennek a világnak a része voltam,
megtanultam, hogy együtt kell élnünk a veszteségekkel.
Aria sosem fog engem elismerni az apjaként, de hála
nekem, életben marad. Mauro megígérte, ha segítek tőrbe
csalni magát, megkíméli az életét.
Erre a csavarra nem számítottam. A gyomrom felugrott
a torkomba.
– Beszélt neki arról is, hogy Aria gyereket vár? – estem
pánikba.
 – Fontos ez? – fúrta a tekintetét az enyémbe.
– Nagyon is fontos. Ha a válasza igen, akkor Mauro
csúnyán átejtette magát. Céltáblát akasztott a saját lánya
nyakába – váltam indulatossá.
Claudio nem tudhatta, de Mauro mindent el akart
pusztítani, amihez Enrico Rossinak valaha is köze volt.
Engem… és a gyerekem is.
– Nem értem. Csak össze akarsz zavarni – emelte rám
határozottabban a fegyverét.
– Persze hogy nem érti. Mert amíg maga hűséges és
alázatos, addig Rossi kihasználja magát. Fogadni mernék,
hogy nem beszélt magának arról, miért akar engem
annyira elkapni. Nem mondta el magának, ki vagyok
valójában.
Tétovázott, de megrázta a fejét, megfeszült az állkapcsa.
– Elég volt – üvöltött. – Ügyes manipulátor vagy, de
ennek nem dőlök be. – Nem hallgatom ezt tovább! Velem
jössz! – jelentette ki, de én nem mozdultam. A lábam elé
lőtt a földre, hogy megfélemlítsen.
– Gyerünk! – vált indulatossá.
– A nevem Emilio Rossi – vallottam be a valódi
személyazonosságom. – Az én apám Enrico Rossi volt.
Ezért akar engem annyira Mauro.
Kikerekedett szemekkel hátrált két lépést.
– Ez hazugság. Jó trükk – nevetett fel keserűen.
– Nem, nem az. Te is tudod – léptem közelebb. – Miért
érdekelné Maurót ennyire egy sebészorvos? Bármikor
talál magának másikat. Miért fektetne ekkora energiát
abba, hogy tőrbe csaljon? Kettőnk közül te vagy a
naivabb. Ha engem megöl is, nem fog leállni. A fiamat is
akarja majd – céloztam Aria biztonságára.
– Akkor most véget vetek ennek az egésznek – a
hangjából nyilvánvaló volt, hogy nagy bajban vagyok.
Nem volt más választásom, nekitámadtam, a dulakodás
közben kiütöttem a pisztolyt a kezéből, és elfutottam az
autóm irányába.
Bepattantam, és már indítottam is. Claudio azonban
észhez térve a nyomomba eredt. Az előnyömhöz nagyon
sokban hozzájárult a rutinom, hogy a kormány mögött
képes voltam hibátlan starttal indulni. A gumik nem
pörögtek ki, kilőttem, mint a puskagolyó. A
visszapillantóban figyeltem, ahogy igyekezett beérni.
Hirtelen egy gyorsulási versenyen találtam magam. A
különbség csak az volt, hogy itt és most nem a győzelem és
a dicsőség volt a tét, hanem az életem. Folyamatos
szlalomozással próbáltam elérni, hogy ne jöhessen túl
közel, vagy hogy ne taszítson le az útról. Elszántan
üldözőbe vett, és nemcsak figyelmeztető lövéseket adott le
rám. Berobbant a hátsó szélvédőm. A fele sem volt tréfa.
Kezdett elfajulni a hajsza. Behúztam a nyakam, ahogy
igyekeztem a nagy sebességnél is az úton tartani a
figyelmem és az autóm. Hidegvér, Aiden! Az illegális
versenyekben sem a gyors, hanem a rutinos sofőr nyer.
A következő domb után, tudtam, hogy jön a
halálkanyar. Szükség esetén az éles kanyarokat is be
tudtam venni nagy sebességgel, ám ehhez felkészültnek
kellett lennem, ami a mögöttem lévő sofőrről nem volt
elmondható. Csak remélni tudtam, hogy nem töröm össze
a méregdrága autóm. Ha azt hiszed, fékezni annyit jelent,
mint egyszerűen csak rálépni a fékpedálra, akkor ideje
visszatérni a valósághoz. Az igazi versenyzésben a fékezés
legalább olyan fontos, ha nem fontosabb, mint a gyorsítás.
Ezt alaposan a fejembe verte Alex. Nem szerette volna, ha
a helytelen fékezés miatt kisodródom, emellett a
versenyzéshez is fontos volt, hiszen nem volt mindegy,
milyen időeredménnyel gyorsítok ki egy kanyar után. Az
ésszel előre kigondolt fékezés jelentősen kihatott az
eredményemre is. Ugyanakkor azt is megtanultam, hogy
kanyarban nem szabad fékezni, mert végzetes lehet. A
gumik elvesztik a tapadásukat, és elszállsz, mint a szél.
Jóval a kanyar előtt kezdtem fékezni, miközben a helyes
irányba korrigáltam a járgányom. A jól időzített
fékezéssel éppen annyira le tudtam lassítani, hogy a
kanyarodás közben már nem kellett a féket használnom.
Claudio viszont elcseszte. A kanyargós útszakaszon
elvesztette az uralmát az autó felett. Óriási csattanásra
lettem figyelmes. Egy szempillantás alatt kisodródott az
autója, többször is átfordult a saját tengelye körül, végül
fejre állva csúszott az aszfalton, és egy fának csapódva
azonnal lángokba borult. Esélye sem volt menekülni.
Satuféket nyomtam, és kiugrottam az autómból. A fejemre
szorítottam a kezem.
– A francba! – szitkozódtam. Tudtam, hogy ezek után
durván elfajul majd a helyzet.
 – Gáz van! – hívtam Collinst. – Az informátorom halott.
– Ki ölte meg? – jött a kérdés.
– Azt hiszem, én – dadogtam. – Baleset volt.
– Tűnj el onnan, amilyen gyorsan csak lehet –
figyelmeztetett.
– Oké – makogtam, majd visszapattantam az autóba.
Visszahajtottam a motelbe, ahol Collins zaklatottan sietett
elém.
– Mi a fene történt?
– Meg akart ölni. Én menekültem, ő üldözött, de
kisodródott, és bent égett az autójában. Nem tudtam
segíteni rajta. Villámgyorsan történt az egész –
mentegetőztem. Borzalmasan éreztem magam. Életeket
mentettem, nem elvettem. Talán ezért is lettem orvos.
Mások életének megmentésével igyekeztem jóvátenni azt
az áldozatot, amit az anyám hozott értem.
– Közben kitaláltam, mit teszünk – mondta, mialatt
kapkodtam mellette a lépteim. – De az tiszta, hogy be kell
mocskolnod a kezed – torpant meg.
– Már így is elég mocskosnak érzem magam. Szeretnék
már túl lenni ezen.
– Oké, akkor elmondom, mi lesz…
 Aria

Szívzörejek

„Valami baj van. Érzem. Nincsenek konkrét jelek,

csak a sejtéseim és a félelmek. Vannak pillanatok,
amikor az ember kénytelen vakon bízni a
megérzéseiben.”

Hallgatás. Ennyi a reakciója. Hallgatás. Én itt igyekszem, ő

pedig a füle botját sem mozdítja. Pedig látom, hogy
megnyitotta. Aiden! Ne csináld ezt velem! – jártam-keltem a
helyiségben. Vajon mi történik ott? A fene esne belé, hogy
elvitte az útlevelem.
Újra ellenőriztem az e-maileket, de semmi. Biztos, hogy
történt valami. Hívogattam, de nem volt kapcsolható. Az
idegtépő fordulatok és a folytonos agyalás borzasztóan
kimerített. Csüggedten, üres fejjel rogytam a matracra. A
plafont bámulva próbáltam gondolkodásra kényszeríteni
magam.
– Ennek a pasinak totál elment az esze – csaptam
magam mellé az ágyra.
– Pontosítanék, sosem volt neki – dőlt az ajtófélfának a
húga. – Bejöhetek?
– Persze. Éppen megbolondulok. Semmi hír nincs róla –
ültem fel törökülésbe.
Ledobta magát a fotelba.
– Mi már megszoktuk itthon, és ez jó jel – lóbálta a lábát.
– Ti, amerikaiak mindent humorral lepleztek?
– Nem. Inkább csak mi, Crossok, családon belül. Apánk
mindig azt tanította, hogy amin nem változtathatunk,
azon ne együk magunkat. Néha muszáj nevetni a
dolgokon. A nevetés tisztít és gyógyít. Az orvosok helyében
rendszeres adagokban írnám fel receptre mindenkinek.
Az igazi erő akkor születik, amikor sírnod és
panaszkodnod kellene, de te mégis mosolyogsz, és az
életed értékes oldalát nézed. Minden küzdelem tele van
rejtett áldásokkal, de a meglátásukhoz ki kell nyitni a
szívet és az elmét.
Elmerengtem a hallottakon. De vajon ebből nekem most
mi jó származik? Akármennyire is füleltem, nem jött
válasz, de láttam rajta, hogy ő elszántan hisz ebben.
– Csodálatos emberek a szüleid – sejtettem, hogy ilyen
nevelésben részesült.
– Anyám nagyon kedvel téged.
– Inkább sajnál – húztam el a számat.
– Átérzi, milyen lehet neked. Tetszik neki, hogy Aiden
végül is egy olasz csaj hálóján akadt fent – kuncogott.
– Érdekes meglátás. De ha már engem így kivesézünk, te
is mesélhetnél magadról.
– Unalmas vagyok. Én vagyok a „jó” gyerek a családban
– mutatott idézőjelet a kezeivel. – Habár most jól
bekavartam magamnak. Olyan pasival kezdtem,
amilyennel nem kellett volna.
– Jacob? Mesélt róla Aiden – végre nem én voltam górcső
alatt.
– Nem. Az már régen volt. Iannak hívják – súgta felém. –
Állati jó pasi. Izgalmas, érzéki és férfias…
– Mi a baj vele? – gyanakodtam. Mély sóhaj szaladt ki a
tüdejéből, zaklatottan túrt bele a hajába.
– Az első fiú, akit szerettem, totál idióta volt. A második
még kattantabb. Sosem a megfelelőbe szeretek bele.
Jacobbal pedig elszúrtam mindent. Kétségbeesésemben
Ian karjaiba menekültem. Igaza van az anyámnak:
vonzom a hülyéket. Ian pedig csak pont az i-re. Azt állítja,
nem ő a nekem való fickó, aztán meg rám veti magát. Ki
érti a pasikat?
– Ha nem veszi észre, milyen értékes is vagy, fel tudok
ajánlani neki egy szolgáltatáscsomagot: bekaphatja.
Hangos kacagásban tört ki, majd én is.
– És ki állította, hogy neked nincs humorérzéked?
– Senki. Többnyire remekül leplezem, de a bátyád képes
felszínre hozni. Nagyon aggódom érte – pillantottam a
még mindig makacsul hallgató mobilomra.
– Nem lesz semmi baj. Aiden okos fiú. Már a suliban is
remekül taktikázott. Ügyesen úgy rendezte a dolgokat,
hogy az ellenfelei kigolyózzák egymást, így nyílt meg
előtte az út. Mindig elegánsan aratta le a babérokat,
miközben sosem mocskolta be a kezét.
– Nem akarom, hogy félreérts, de itt nélküle olyan
meztelennek és védtelennek érzem magam, hogy szinte
folyamatosan fázom – öleltem át magam, és
beleborzongtam. – Szükségem van rá – lábadt könnybe a
szemem.
– Lehet, hogy pillanatnyilag nem pont oda jutottál vele,
ahova pontosan akartál menni, de előbb-utóbb
megérkeztek oda, ahol lennetek kell. Együtt – olyan
tekintettel nézett rám, hogy felálltam, odasiettem hozzá,
és megöleltem.
– Köszönöm – suttogtam a fülébe.
Órákkal később lehangoltan császkáltam fel-alá a
szobámban, mikor felvillant a telefonom kijelzője.
Izgatottan vetődtem az ágyra a készülékért. Aiden. Édes jó
istenem! Köszönöm – szorítottam a mellkasomhoz egy
pillanatra. Élő videóhívás volt, gyorsan megnyitottam.
Teljes nyugodtsággal ült, és a kamerába beszélt. Ez Aiden.
Őt nem hozza zavarba semmi. Szerelmesen ittam a szavait,
a szemeimmel faltam a látványát. A ruházata hanyagul,
mégis szexin állt rajta. Elolvadtam tőle, ahogy felgyűrte az
inge ujját, mialatt be sem állt a szája. Meredten bámult a
kamerába. Akkor ébredtem rá, hogy kérdezhetett
valamit, de én még a szemem gyönyörködtető képpel és a
kellemes borzongást kiváltó hangjával voltam elfoglalva.
– Aria? Jól vagy? – hajolt közelebb a monitorjához.
– I-igen – megbabonázva mekegtem.
– Csak mert nem válaszoltál a kérdésemre. Minden
rendben, kicsim?
– Igen, csak őrülten hiányzol. Annyira aggódtam. Hol a
pokolban voltál? Megkaptad az üzenetem?
 Sejtelmesen pillantott a kamera irányába.
– Ha azt a felvételt rajtam kívül más is látta, akkor
halott – beleremegtem a tűzbe, ami a szemében égett.
– Nem bírom tovább nélküled. Gyere vissza!
– Nemsokára. Éppen kirajzolódóban van a tervünk.
Hamarosan találkozom az apáddal.
– Ne szólítsd így! – csattantam fel. – Nekem semmi közöm
ahhoz az alakhoz. Légy vele óvatos!
Rossz előérzet gyötört vele kapcsolatban. Legkevésbé
sem bíztam benne.
– Nem vennéd fel azt a dögös kis göncöt? – nyalta meg a
szája szélét. Elakadt tőle a lélegzetem, ahogy a
képernyőről nézett rám.
– Te most ugye nem… – hüledeztem, de a tekintetében
ott volt a válasz. Jaj, istenem, de! – ébredtem rá, hogy mire
készül. – Aiden, én erre teljesen alkalmatlan vagyok.
– Hát nekem nem úgy tűnt. Kevés az időnk. Hol az a
szexi kis szerelés?
A monitor előtt kezdett szemérmetlenül vetkőzni. Elállt
a szavam. Megbabonázva bámultam a tökéletességét.
Fontos és érdekes az ismeretlentől való félelem, mert
izgató is. Felugrottam, bekapcsoltam én is a laptopom, és
hamarosan egy szál alsóneműben álltam újra a kamera
középpontjában.
– Mintha csak egy fehérnemű-katalógusból vágtak
volna ki – hunyta le hosszan a szemeit Aiden. – Rohadtul
hiányzol!
Leültem az ágy szélére, bátorságot gyűjtöttem, és
beszélni kezdtem hozzá:
– A kezem végigsiklik a testemen – és csináltam is, amit
szavakkal érzékeltettem –, elképzelem, ahogy a te kezed
simogatja a mellem – lassan letoltam a csipkés melltartóm.
– Fölém hajolva a nyakamat kóstolgatod, majd egyre
lejjebb vándorolsz, nyalogatni kezdesz, az egyik
mellbimbóm finoman beszívod.
– Aria – köszörülte meg a torkát. – Ez lehet, hogy
mégsem olyan jó ötlet.
– Míg a mellbimbómmal játszol, a másik kezeddel már a
kényes hajlataimhoz érsz, de kerülsz egyet,
végigcirógatod a combom belső részét – kínozni akartam.
Ez volt az egyetlen fegyverem, hogy magamhoz láncoljam.
Halk sóhaj hagyta el magányos ajkamat. – Az ujjad
behatol a szeméremajkaim közé, bár nem akarom, de
már be is csusszansz a hüvelyembe – kapkodtam levegő
után. Aiden meredten tapadt a kijelzőjére, miközben ő is
magát izgatta.
– Meglazítod a nyakkendődet, leveszed, és a lábaim közé
térdelsz. Az ujjaid helyett már a nyelved táncol a
csiklómon. Hihetetlen, milyen mesteri vagy, jobban tudod,
hogy mit akarok, mint én magam. Alig kapok levegőt, úgy
feszülök a vágytól, a beteljesedés közelségétől. Könyörgöm
neked, hogy állj meg, és pozíciót váltunk. Előttem ülsz,
megérintem a nyelvemmel a merev, igencsak vonzó
férfiasságod. Felpillantok, és egyenesen a szemedbe
nézek. Érzem, hogy nemcsak érzed, figyeled is, mi
történik. Összekapcsolódik a tekintetünk. Az ajkaim közé
nyomulsz, csak kicsit, finoman. Jelzed, mit szeretnél.
– Aria, az isten szerelmére, én benned akarok elmenni –
vágott közbe.
Meglepett a kirohanása, de ekkor tudatosult bennem,
milyen elszántan tartja vissza az orgazmust. Oké, akkor
legyen.
– Hanyatt löksz az ágyon, és türelmetlenül már bennem
is vagy – megbabonázott a megkönnyebbülés az arcán. – A
körmöm a hátadon, a combjaim a csípőd körül. Egész
testem központja te lettél, uralod a belsőm. A ritmust te
diktálod – a zihálása egyre hangosabb lett. Hirtelen jött
egy hullám, és elborított, mint a tenger. Megfeszültem,
elernyedtem többször is, felváltva, minden tagomon
cikázott az érzés. Egy pillanattal később ugyanezt láttam
rajta is.
– Aria – üvöltötte a nevem, majd hátradőlt a székben.
Vonyított, ahogy gondolatban belém élvezett. Szinte
éreztem a leheletét a nyakamban. Együtt dobbant a
szívünk őrült ütemben, majd egyre lassabban. Mikor
kinyitottam a szemem, csak még elviselhetetlenebb lett a
köztünk lévő távolság. Nem bírtam tovább, elsírtam
magam.
– Aria, kicsim. Ne csináld ezt! – a szeme végtelen
szomorúságot tükrözött.
– Szeretlek! Mindennél jobban szeretlek! Ha bajod esik,
abba én belepusztulok! – fakadtam ki.
– Eszem ágában sincs meghalni – csattant fel. – Nem a
kivégzőosztag előtt állok.
 – Csak te nem látod, de igenis rád szegeződnek a
fegyverek.
– Hamarosan vége lesz, és mi boldogan élhetünk
Olaszországban. Ígérem!
– Nekem rád van szükségem – nyekeregtem.
– Ne idegeskedj! Gondolj a babára.
– Gondolok! Mi lesz vele, ha apa nélkül kell felnőnie?
– Ez nem fordulhat elő. Ki kell bírnod, kicsim.
Hamarosan – vigyorgott, és kacsintott biztatóan.
Én mégsem voltam nyugodt. Aggódtam. Éreztem.
Féltem…
 Aiden

Varázsöltés

„Minden egyes apró részlet számít, mindennek lehet

jelentősége, néha egészen kis mozzanatok és
gesztusok jelentik a kulcsot ahhoz, hogy mi lesz a
folytatás. Órákon át ültem és dolgoztam azon, hogy
kimatekozzam, melyik lépésnek milyen hatása lehet.
Egyetlen dolog vezérelt: Egyszer és mindenkorra
elvarrjam a szálakat.”

Hozzáláttunk a terv megvalósításához. Felhívtam a rivális

klán emberét, Paolo Riccit, és pletykákat hintettem el
Mauróról. A maffia világában sokszor a gyanú is elég
ahhoz, hogy valaki az életével fizessen. Ezekkel pedig nem
lehetett viccelni. A hitelességemhez belső információkra
volt szükségem, amelyeknek egyik fele Claudio által már a
tudomásomra jutott, a másik felét pedig Collins
szolgáltatta, neki is megvoltak a maga kapcsolatai.
Egyvalami számított, amit tudtunk, elég volt, hogy
összeugrasszuk őket. Elhintettem, ami mellesleg igaz is
volt, hogy Mauro le akarja nyúlni a bizniszük egy részét.
Egyeduralomra tör. Ugyanakkor azt is elmondtam, hogy
Rossi tudja, hol van az elveszettnek vélt unokatestvére, és
leszámolásra készül. Meg akarja akadályozni, hogy esélye
legyen előállni a származásával, ezáltal átvenni a helyét.
Claudio halálát is a nyakába varrtam. És még a
hazugságvizsgáló sem lengett volna ki, hiszen
tulajdonképpen – attól függ, honnan nézzük – minden
szavam igaz volt. Készen állt a csapda, nekünk csak ölbe
tett kézzel várnunk kellett, hogy kirobbanjon a háború.
Nem is telt sok időbe, Maurónak kisebb gondja is
nagyobb lett nálam. Fontosabbá vált számára, hogy az
irháját mentse. Miután az ellenséges család rájött, hogy
Mauro betört a területükre és a hátuk mögött rabolja a
potenciális kábítószer-felvásárlókat, nem kérdeztek,
hanem bérgyilkosokat küldtek a betolakodókra.
Folyamatosan fogyatkozott Rossi csapata és ereje. Az egyik
nap Collins rontott be a szobámba.
– Rossit lelőtték a nyílt utcán. Tüzet nyitottak rá és az
embereire. Leszámolás volt. A Roma Ospedaléba
szállították.
– Túlélte? – ugrottam fel a székről.
– Válságos az állapota, de még élt, mikor bevitték.
Felkaptam a bőrdzsekim, és már rohantam is kifelé.
– Most hová mész? – tárta szét a kezét.
– A kórházba. Tudnom kell, mi lesz vele.
– Nem jó ötlet – kiáltott utánam.
– Nem érdekel – vágtam be magam mögött az ajtót.
Mire beértem a klinikára, Rossit megműtötték, és az
intenzíven feküdt. Ismerve a terepet, könnyen
belopóztam hozzá. Elnéztem őt, és már tudtam: nem
lehetek elég hálás az édesanyámnak, hogy az életét
áldozva mentett meg attól, hogy egy ilyen ember váljék
belőlem. Hálás voltam az anyámért is, aki felnevelt, és
Alexért, akinél jobb apát aligha kívánhattam volna. Bele
sem mertem gondolni, mi lett volna, ha Enrico Rossi nevel
fel. Ugyanolyan gátlástalan bűnöző vált volna belőlem,
mint ebből az alakból itt… és valószínűleg hasonlóan is
végezném.
Felvettem a kórlapját, és éppen tanulmányozni
kezdtem, mikor magához tért.
– Hát te mit keresel itt? – nyekeregte.
– Végig akartam nézni, ahogy kileheled a lelked végre –
mereven bámultam őt.
Gúnyosan felkacagott, majd fájdalmas köhögésbe
kezdett.
– Arról ne is álmodj!
– Hogyan jöttél rá, hogy ki vagyok?
Szöget ütött a fejembe, hol hibázhattam.
– Én is látni akartam annak idején, hogyan leheli ki a
lelkét az áruló. Na nem személyesen álltam a kórházi
ágyad mellett, de az embereim jelentéseiben feltűnt egy
ismerős arc. Azé a nőé, akit anyádnak hívsz.
A nénikém. Hát persze!
– A nőé, aki elárulta annak idején Enricót, ezzel is
lehetőséget biztosítva nekem a hatalomátvételre. Nem
volt nehéz kitalálnom, ki vagy valójában – gonosz fény
csillant a szemében –, és hogy miért jöttél.
– Nem akarok én semmit. Legfeljebb azt, hogy többé ne
legyen közöm a családom ezen feléhez. Nyugalmat
akarok. Békét kötni jöttem.
Hangosan maga elé fújt.
– Fehér zászló? Nem hiszek neked. Sosem volt
választásod – fröcsögte.
– Nem kérek semmit, csak azt, hogy hagyj végre békén.
Felejtsd el, hogy létezem. Élni szeretném az életem.
– Nem lehet. Amíg én élek, te sosem lehetsz sem
nyugodt, sem boldog. Erről én fogok gondoskodni. Ezen a
világon mi ketten nem férünk meg. Vagy te, vagy én –
gyűlölködően szuszogott.
– Akkor imádkozom, hogy beledögölj ebbe – fújtattam.
– Ne reménykedj! Túlélő típus vagyok – vicsorgott
elszántan.
– De én nem harcolok – tártam szét a kezem. – Nem
jelentek rád veszélyt. Beszéljük meg – próbálkoztam.
– Nincs alku. Sosem volt és sosem lesz.
– De én nem veszek részt a háborúdban! – dühöngtem.
Felhúztam magam.
– Nincs választásod, hát nem érted? Az a vér folyik
benned, ami bennem is. Nem nyugszom, amíg az utolsó
cseppet el nem tüntetem a földről. Most pedig
megköszönném, ha magamra hagynál. Erőt kell
gyűjtenem a közelgő háborúra – égetett a tekintete.
Láttam benne, hogy sosem menekülhetek.
Kiléptem a szobából, és ahogy jöttem, úgy akartam
távozni is, de gyökeret vert a lábam. Az utolsó mondata
döntésre és cselekvésre sarkallt. Már nemcsak rólam volt
szó, hanem a családomról is. Senki nem volt biztonságban,
amíg Rossi életben van. Elővettem a zsebemből az
inzulinos üveget. Készültem erre. Titkon éreztem, nincs
más megoldás. Félrevonultan már éppen felszívtam az
üveg tartalmát egy injekciós tűbe, amikor rohangálásra
lettem figyelmes a folyosón. Rossi szobája előtt hatalmas
lett a nyüzsgés. Óvatosan sétáltam el a kórterem előtt.
– Vége. A halál időpontja: 16:22 – mondta ki az ítéletet
Gatti. Egy pillanatra összetalálkozott a tekintetünk, de
mire újra rám nézett volna, én már elillantam.
A motelben sem tértem magamhoz. A padlót bámultam
mereven, amikor váratlanul megjelent Collins. Anélkül,
hogy ránéztem volna, kezdtem bele.
– Kerültél már olyan helyzetbe, amikor pontosan
tudtad, mi fog történni? De attól függetlenül mégis
belementél. És amikor megtörtént az, amitől tartottál,
mérges voltál magadra, hiszen előre tudtad. De ilyen
vagy, és kész…
– Nem – felelt lazán. – Sosem azt teszem, ami elvárható.
Ezért neveztek őrültnek.
– Aki a jó úton jár, bárhogy igyekszik is, a való életben
mindig veszít – sóhajtottam, és a fotel támlájának dőltem.
Bámultam a plafont.
– Mert ő tisztességesen játszik. A gonosz viszont nem –
ült le velem szemben. – Mit tettél? – szegezte nekem a
kérdést.
– Semmit, de megtettem volna, ha szükséges. Már éppen
azon voltam – pillantottam az asztalon heverő injekciós
tűre.
Csalódtam magamban. Minden teketória nélkül
megszegtem volna a fogadalmam, hogy az orvosi
hivatásomhoz mindenkor méltó magatartást tanúsítok.
Megesküdtem, hogy a tudásommal a betegek testi-lelki
gyógyítását tartom majd szem előtt. A betegeim
bizalmával, kiszolgáltatott helyzetével visszaélni nem
fogok. Történjék bármi, egyenlő figyelemmel és
gondossággal gyógyítok minden embert. Én mégsem ezt
tettem. Meg akartam ölni azt az embert.
– Én már nem lehetek hős – fejeztem be a mondatom.
– Nem tudtam, hogy vannak ilyen ambícióid – kuncogott
Collins. – Habár… ezért lettél orvos – ébredt rá ő is. –
Játszhattad a megmentőt. Tudod, mit tanácsolok neked:
nőj fel végre! A szuperhősök csak a képernyőn
rohangálnak. Egyszer mindannyian csalódunk a
hőseinkben, és azt se felejtsd el, mi emberek vagyunk,
nem pedig mesehősök. A valóságban a jók sem győznek
mindig. Néha veszítenek is, de harcolnak tovább, és
mindig talpra állnak. Nem adják fel. Ettől lesznek hősök.
Az én szememben te hős vagy! – csapott hátba. –
Választása mindenkinek van. Csak tudni kell, hogy melyik
a jó – biztatott.
– Félek, hogy nekem annyi jutott, hogy a két rossz közül
kellett választanom, és nem biztos, hogy a jobbat
választottam.
Hihetetlen keserűséget éreztem.
– Ez hülyeség. Örülj, hogy az élet megoldotta helyetted.
Sírba vitte a titkodat. Én a helyedben örülnék, és
elkezdeném élni az életem. Szabad lettél – felelte lazán.
– Számomra a legfőbb tanulság: soha ne törj be oda,
ahonnan nem ismered a kiutat.
Nem tudtam napirendre térni a történtek felett. Csak
úgy meghalt. Vége lett.
– Az életben minden csak átmeneti. Minden
alkalommal, amikor esik az eső, el is áll. Minden
alkalommal, amikor fájdalmat érzel, az a gyógyulást is
előre jelzi. Ez is elmúlik egyszer – vigasztalt. – Ha ez
megnyugtat: én is megöltem volna.
Összepréselt ajkakkal bólogattam, de nem nyugtatott
meg.
„Tehetségemhez és tudásomhoz mérten fogom megszabni
a betegek életmódját az ő javukra, és mindent elhárítok,
ami ártana nekik. Senkinek sem adok halálos mérget, akkor
sem, ha kérik, és erre vonatkozólag még tanácsot sem adok.
(…) Tisztán és szentül megőrzöm életemet és
tudományomat.” – szavaltam magamban a hippokratészi
eskü szövegét. Az orvosi eskü számomra nemcsak
kötelező, adminisztratív része volt az orvossá válásnak,
hanem olyan erkölcsi vállalás is, amihez az ember egész
életén át tartja magát. A szüleim annak idején azzal
indítottak el a pályámon: „Jó, hogy orvos lettél, fiam, mert
amíg segítségre szoruló beteg ember mindig lesz, úgy rád
is szükség lesz.” Ha most tudnák, mit akartam tenni, nagyot
csalódnának bennem.
– Ettől még nem vagy gyilkos, és olyan sem, mint az apád
– tért rá az örök dilemmámra Collins. – Az emlékek
fájdalmasak. A fájdalom pedig erőt ad az önvédelemhez
vagy a bosszúhoz. Az élni akarás ösztönös emberi reakció.
Soha ne szégyelld azokat a sebeket, amiket az élet hagyott
rajtad. Jelzik, hogy legyőzted a fájdalmat, megtanultad a
leckét, egyre erősebb vagy. A heg győzelmi tetoválás,
amire büszke lehetsz. Búslakodás helyett inkább hívd
haza a te Ariádat – eresztett el egy széles vigyort. – Kezdd
el élni végre az életed!
 Aria

Ebcsont beforr

„A sebészek okkal tanulják meg forgatni a szikét.

Szeretjük azt mutatni, hogy kemény, hidegfejű
tudósok vagyunk, eljátszani, hogy semmitől sem
rettenünk meg, de az igazság az, hogy azért leszünk
sebészek, mert azt reméljük, hogy legyőzzük, ami a
lelkünk mélyén kísért minket: a gyengeség, a halál.
(…) Csak úgy tűnnek el a ronda foltok, ha új lapot
nyitunk, vagy eltemetünk egy régi történetet, hogy
végre, végre megnyugodjon.”
(G RACE KLINIKA C. FILM)

Hogy miért nem vagyok én jobb színésznő, vagy legalább

könnyebben venném a változásokat. Próbáltam szokni a
várost, az embereket, a nyelvet és a merőben más
kultúrát. Igyekeztem meglátni benne a szépet, a jót.
Sétálgattam, autózgattam, analizáltam magam. Ám amire
jutottam, cseppet sem volt megnyugtató. Ha Aiden itt
lenne, minden sokkal egyszerűbb volna. Hogy a pokolba
jutottam idáig? Leginkább a munkám hiányzott.
Uramisten, de mennyire! Ha hagynának dolgozni, ez az
egész sokkal elviselhetőbb lenne. Én a kórházban vagyok
otthon – ténferegtem az egyik közeli klinikán. Külső
szemlélőként szívtam magamba a különleges
atmoszférából az éltető erőt. Bárhol képes lennék élni, ahol
gyógyítani lehet. Orvos vagyok, ez a munkám, az életem.
Elnéztem a folyosón rohangáló dolgozókat. Irigység lett
rajtam úrrá. Én is dolgozni akarok, életeket menteni.
Mielőtt Aiden az életem része lett, nem volt másom, csak
a hivatásom. Az elfuserált életemben ez volt az egyetlen,
ami fontos volt nekem. Pont, mint az alkoholizmus. Mindig
innom kellett, mert akkor legalább nem éreztem, milyen
elcseszett az életem. Nem tudtam normális kapcsolatot
kialakítani, nem voltak igazi barátaim, se pasim, és az
anyámmal sem volt felhőtlen a viszonyom. Álmaim
munkájába menekültem. Azt hittem – sőt biztos voltam
benne –, hogy ez az egyetlen jó dolog az életemben. Ennek
következtében rengeteget túlóráztam, hisz ez volt az
egyetlen terület, ahol boldog és sikeres voltam. Többen
megjegyezték – többnyire persze csak a hátam mögött –,
hogy mérsékelni kéne a munkamániámat, de azt nem
bírtam volna ki.
Aztán megjött Aiden, és kikezelt ebből a betegségből,
mert elérte, hogy hatalmába kerítsen egy sokkal mélyebb
függőség: a szerelem. Földbe gyökerezett lábakkal
bámultam a nyüzsgő kórtermeket. Elfogott egy különös
érzés: megcsaltam a munkám iránti szerelmem.
– Hölgyem, jól érzi magát? – lépett mellém egy ápolónő.
– I-igen – dadogtam. – Remekül, köszönöm – bólintottam.
– Segíthetek valamiben? Keres valakit? – kedvesen
mosolygott.
– Már megtaláltam, de köszönöm – biccentettem felé.
Egyensúly. Ez kell nekem a belső harmóniámhoz. Ez a
megállapítás elvezetett oda, hogy megtaláljam a
boldogságomhoz a két fontos összetevőt: Aident és az
orvosi hivatásom.
A villába érve minden csendes volt. Senki nem volt
otthon. A szobánkba mentem, ledobtam magam az ágyra,
és már majdnem elnyomott az álom, amikor a kezemben
lévő telefonom rezegni kezdett.
– Aiden? – emeltem a fülemhez. Meg sem néztem a
kijelzőt. Rajta kívül más nem ismerte ezt a számot. Amikor
megszöktünk, mindent, ami elárulhatta volna a hollétem,
otthon hagytam.
– Szia, kicsim – búgta a készülékbe. Furcsa volt a
hangja. Rémülten ültem fel az ágyon.
– Valami baj van? – szaporábban kezdett verni a szívem.
– Az van. Kibaszottul hiányzol – nyögött fel.
– Te is nekem – suttogtam.
– Megtennél nekem egy szívességet? – sóhajtott.
– Tudod, hogy bármit.
Izgatottan vártam, mit szeretne.
– Légy szíves, menj a szekrényhez!
Lemásztam az ágyról, és már ott is voltam.
– Itt vagyok.
– Oké, akkor nyisd ki a második ajtót, guggolj le, és
emeld ki a szekrény alját.
Tettem, amit kért, és döbbenten láttam, hogy rejtőzik ott
egy titkos rekesz.
– Vedd ki a ládikát, és nyisd ki! – utasított. Remegő
kezekkel teljesítettem a kérést. Tátott szájjal bámultam a
tartalmát. Az útlevelem és némi készpénz volt benne.
– Most pedig irány a reptér, ülj fel az első gépre, és meg
se állj Rómáig.
Örömömben belesikoltottam a készülékbe.
– Komolyan? Jézusom! – és már hánytam is ki a
szekrényből a ruháim. – Meg kell néznem, mikor megy
gép – eszméltem, és léptem a laptophoz.
– Három óra múlva – érkezett a válasz. – Csipkedd
magad! A jegyedet már meg is vettem. Egy átszállással
röpke 15 óra repülés után újra a karjaimba zárhatlak.
Elküldtem e-mailen mindent.
– Ezt nem hiszem el, tuti, hogy az előbb elaludtam, és ezt
most csak álmodom – ziháltam.
– Nem. Ez nem álom. Kapd össze magad, le ne maradj
róla. Hívtam Mayát, ő majd kivisz a reptérre.
– Istenem, Aiden, ezt most el sem hiszem – szaladtak ki a
könnyeim.
– Nincs sok időd, jobb lesz, ha sietsz, mert már nagyon
nem bírom ki nélküled – sürgetett.
Ilyen gyorsan nem szaladt még az idő, mint akkor.
Csapzottan, kapkodva értem a beszállókapuhoz.
– Vigyázz nagyon magadra – ölelt át Maya és Lexie.
– Üzenem a fiamnak, hogy nagyon várom haza.
– Mindenképpen átadom – vontam őket magamhoz.
A gépen viszont sehogy sem telt az idő. Eszméletlenül
stresszes és indulatos voltam. Azt hittem, sosem érkezem
meg Rómába. A folyamatos légnyomás sem volt rám jó
hatással. Megfájdult a fejem.
Mikor végre landoltunk, majd kiugrott a szívem a
helyéről. A kilépésnél azonnal Aident kerestem a
tekintetemmel. Én pillantottam meg őt először. A
lélegzetem is elállt, ahogy a lezser, mégis elegáns
megjelenésével a kiözönlő tömeget pásztázta. Istenem, ez a
pasi! Meglátott, és széles vigyorral a képén lépett felém. A
meghatottság felszínre tört. Kibuggyantak a könnyeim,
megszaporáztam a lépteim, és gondolkodás nélkül
vetettem magam a karjaiba.
– Istenem, hát végre itt vagy – sutyorogta
megkönnyebbülten a hajamba. Olyan erősen szorított
magához, hogy azt hittem, kinyomja belőlem a szuszt.
– Ne hagyj el soha többé! – markoltam a hátán a
dzsekijét.
– Soha! Soha! – hajtogatta, mialatt csókolgatta az
arcomat, a számat. Türelmetlenül ragadtam meg a
tarkóját, és mélyítettem el a pillanatot egy csókkal. Olyan
hévvel viszonozta, hogy darabjaimra hullottam. A
szenvedélytől fel tudtam volna robbanni, minden
porcikámat elárasztotta az egész lénye. Láttam a tökéletes
arcélét, az érzékeimet eltöltötte a fűszeres, férfias illata,
és beleremegtem az ízébe, ami enyhén édeskés volt. Forró
csoki – somolyogtam. Nem mertem kinyitni a szemem,
mert féltem, hogy ez az egész csak illúzió. Nem létezik.
– Aria, nézz rám! Szeretném látni a gyönyörű szemed.
Szükségem van rá! – az egyik kezével a tenyerébe vette az
arcom, amíg a másikkal erősen tartott. Ha nem tette
volna, összecsuklom, mint egy rongybaba.
Teljesítettem a kívánságát, de szédülni kezdtem a szeme
mélységétől. Annyi érzelem volt benne, hogy zuhanni
kezdtem. Gyengeség lett rajtam úrrá. Újra le kellett
hunynom a szemem. A hangok távolodtak, a fények
homályba vesztek, majd minden sötétségbe borult.
Aiden hangfoszlányaira tértem magamhoz. A távolból
egyre erősödött a hangja, így eljutottak a tudatomig, ahol
értelmet nyertek a szavai.
– Igen. Szerencsésen megérkezett, de a leszállás után
elájult… Neeem… Az orvos szerint semmi komoly, csak
kicsit kimerült, alacsony a vérnyomása és vérszegény. Sok
volt ez neki. Ne okold magad, Maya! Én tehetek az
egészről. Érte kellett volna mennem. Nem lett volna
szabad hagynom egyedül repülni.
– Nem vagyok már gyerek – nyekeregtem. – Nincs
szükségem pesztrára – nyögdécseltem. Nehezen akart
kitisztulni a kép.
– Aria! – kiáltott fel. – Most le kell tennem, magához tért
– nyomta ki a telefont válaszra sem várva. – Kicsim –
telepedett mellém. – Hogy érzed magad?
– Kutyabajom, csak elbódított az illatod és az ízed –
ittam a látványát. Vigyorogva közelebb hajolt. Hosszan
tapadt az ajkaimra, hangosan felnyögtem, ahogy egyre
többet követeltem magamnak belőle. – Menjünk haza! –
akartam kiugrani az ágyból, de megszédültem.
 – Hová sietsz? – kacarászva kapott utánam, mielőtt a
földre puffantam volna.
– Viccelsz? Nem fogok itt heverészni, mikor végre itt
vagy.
– Jobban kellene vigyáznod magadra. Nagyon
megijesztettél.
– Sajnálom. Akkor kvittek vagyunk – szegtem fel az
állam morcosan.
– Alig vártam, hogy a karjaimban tartsalak, de valahogy
mégsem így képzeltem – telepedett mellém. A kezével a
hajamba szántott. – Olyan gyönyörű vagy. Annyira
hiányoztál. – Amilyen áhítattal suttogta, teljesen libabőrös
lettem.
Órákkal később, mikor a leleteim is bizonyították, hogy
semmi bajom, visszatérhettünk az otthonunkba. Beléptem
az ajtón, és elárasztottak az emlékek. Aiden felé
fordultam, átkaroltam a nyakát, és forrón csókoltam.
Mohón viszonozta a csókot, és tolt maga előtt. A hátamon
éreztem a kemény, hideg falat. Az egyik kezével az
államat tartotta fogva, ahogy egyre többet követelt. Biztos
voltam benne, hogy pillanatokon belül atomrobbanás
lesz. A belsőm felforrósodott, a szívem elviselhetetlenül
vert a mellkasomban. Elhúzódott, a homlokát a
homlokomnak támasztotta. Lehunyt szemmel lopott
időnként egy-egy csókot. Remegő, türelmetlen kezekkel
estem neki a gombjainak, majd feladtam, és végigtéptem
rajta. Halk kuncogást hallatott. Megint megcsókolt, majd
lágyan a ruhámon keresztül simogatott, becézgetett.
Mozdulatlanul hagytam, hogy tegyen velem, amit csak
akar. Gyengéden vetkőztetni kezdett. Egyik ruhadarab a
másik után hullott a padlóra. Összeszorított szemhéjjal
koncentráltam minden érintésére. Kiszaladtak a könnyek
a szememből. Elviselhetetlenné vált ez a szerelem.
Átkulcsoltam a nyaka körül a kezem, hogy közelebb
vonhassam magamhoz. A torkom kiszáradt, a tenyerem
izzadt, szinte fájt a köztünk lévő távolság. Egy hirtelen
mozdulattal ölbe kapott, az ajkaimat kóstolgatva jutott el
velem a hálószobáig.
Finoman az ágyra fektetett. Apró puszikat adott az alsó
ajkamra, a keze pedig a tarkómat markolta, mintha
menekülni akarnék. A csókja egyre tüzesebb lett és
követelőzőbb, totálisan bepörögtem tőle. Imádtam az ízét.
Elvette az eszemet. Az egyik kezével kipattintotta a
nadrágom, és a keze már be is siklott, a legérzékenyebb
pontomat ingerelve. Kéjes nyöszörgéssel jeleztem,
mennyire élvezem, a csípőm emeltem a keze irányába.
Finom ujjai lágyan cirógattak a lábam között, a nyelve
pedig a mellemet izgatta. Hangosan mordult, egyetlen
mozdulattal már a lábam közt térdelt, megfosztott a
felesleges ruhadarabtól, majd félredobta.
Visszakuporodott a lábaim közé, és gyengéden kóstolgatni
kezdte a combom belső falát. Annyira érzékien
kényeztetett, hogy teljesen elvarázsolt, de megőrültem
ettől a tempótól. Kívántam őt, nagyon!
– Aiden, én téged akarlak! Most!
Magam is meglepődtem, milyen hangsúllyal
parancsoltam rá, de úgy éreztem, ha nem kapom meg,
abba belehalok. Felvont szemöldökkel sandított rám, majd
figyelmen kívül hagyva az óhajom, lehajolt, és
megéreztem a forró leheletét, majd a nyelvét, ahogy kínzó
óvatossággal hosszan kényeztet odalent. Dobálni kezdtem
magam, de lefogott.
– Kérlek, Aiden! Én nem ezt akarom – nyekeregtem.
– Oh, dehogynem! Engedd el magad! – A szája helyett
most az ujjaival merült el bennem. Ráharaptam a szám
szélére, hogy hang nélkül élvezzem a gyönyört, amit
okozott. Az ujjai belülről izgattak, a nyelve a csiklómon.
Minden egyes mozdulatával egyre közelebb kerültem a
csúcshoz. Elengedtem magam teljesen, hagytam, hogy az
érzés magával ragadjon. Rászorultam az ujjaira, a
vérnyomásom az egekbe szökött, nem voltam már
semminek tudatában, csak azt éreztem, hogy
visszatarthatatlanul jön… Megérezhette, mert
abbahagyta, így nem teljesedett ki az érzés. Csalódottan
pattantak ki a szemeim, de addigra már felettem feküdt,
az ujjai helyét méretes férfiassága váltotta. Felsikoltottam
a váratlan élménytől. Hangosan fújtatva lassan mozgott
bennem. Éreztem, hogy nem merül el teljesen. Ez már sok
volt. Belemartam a fenekébe, és mélyebben rántottam
magamba újra és újra. Ahogy megkaptam, amit akartam,
azonnal elélveztem. Megfeszültek az izmai, és egy állatias
morgás kíséretében harapott a vállamba, ahogy próbálta
féken tartani a saját orgazmusát, de neki sem sikerült.
– Imádom, amilyen hévvel megszerzed, ami kell neked –
suttogta a nyakamba.
– Nem. Neked az imponál, hogy te kellesz nekem –
markolásztam a fenekét.
– Részletkérdés – éreztem a mosolyát a bőrömön.
– Azt hiszed magadról, hogy ellenállhatatlan vagy –
túrtam a másik kezemmel a hajába.
– Mert az is vagyok. A reptéren elájultál a puszta
látványomtól. Ezt nem mosod le magadról – röhögcsélt.
– Az a rosszullét miatt volt – csaptam a vállára. –
Bárcsak te is kimutatnád, mennyire hiányoztam –
sóhajtottam fel. Hosszú csend következett, felemelte a
fejét, és egyenesen a szemembe nézett.
– Te most arra vágytál, hogy falhoz csapjalak?
– Azt gondoltam, ennyi idő után… – de nem fejeztem be.
– Jaj, kicsim – gördült le rólam. – Ehhez fogható érzéki
szeretkezésben még soha nem volt részem. Veled nemcsak
a testi örömökre éhezem. Érezni akartalak, eggyé válni
veled, hosszan eltemetkezni benned. Oh, Aria, ha csak
sejtenéd, milyen hatással vagy rám, hogy mit meg nem
tennék érted – olyan szerelmesen suttogta, hogy örültem
a fekvő helyzetemnek, mert félő volt az újabb
eszméletvesztés.
– Aiden – emelkedtem feljebb, és az ajkaira tapadtam. –
Szeretlek.
– Én is szeretlek téged – becézgetett.
– Mi történt Mauróval? – kíváncsiskodtam.
– Lelőtték. A műtét után komplikáció lépett fel, és
belehalt – mondta.
 – A sors iróniája. Nem sajnálom. Megérdemelte –
szűrtem ki a fogaim közt.
– Collins kihasználta a halála körüli zűrzavart, és
hadjáratot indított a bűnszervezete ellen. Szüntelenül
razziáznak. Remélem, sikerrel jár. Sorban számolják fel a
kisebb sejteket. Habár ő is tudja, hogy olyanok ezek, mint
a rák, pillanatnyilag kiirthatja ugyan, és lehet, hogy
tünetmentes is lesz egy darabig, de a rizikó mindig
fennáll, hogy újabbak lépnek a helyükbe.
– Legalább megpróbálja – másztam rá újra. – Ez a
lényeg, nem? – hajoltam le, és hosszan csókoltam. – Most
én jövök. Remélem, felkészültél – bazsalyogtam.
– Rád nem lehet felkészülni – túrt a hajamba, majd a
nyakam csókolgatta.
– Ahogy rád sem – feleltem. – De nem is akarok. Gyere,
és ejts rabul! – ingereltem.
Tökéletes idilli percek voltak, ami nagyon kijárt már
nekünk. Szépen haladtunk előre lépésről lépésre. Az
elkövetkező hetekben a jövőnk alapköveinek letételével
foglalatoskodtunk. A legnagyobb boldogság az volt, hogy
Aiden visszaszerezte az állásunkat is a kórházban.
Visszatérhettem dolgozni, ezáltal számomra minden a
régi lett. Minden tökéletes volt. Még az anyám és köztem
lévő súrlódásokat is sikerült megoldanom. Életemben
először felszabadultan csak előre néztem. Éppen ezért
hallgattam Aidenre, és az egyik nap elmentem az
anyámmal vásárolgatni.
– Anya, nem kellene ennyi gyerekholmit vásárolnod.
Rossz ómen – pakoltam ki a szatyrokat a lakásban.
– Nem tudtam, hogy babonás is vagy – szedegette elő a
csöpp kis ruhadarabokat, és kiterítette őket előttem a
kanapén. A fejem csóváltam.
– Fura dolog, hogy az az ember lett a férjed, aki életem
szerelmének egyetlen gyermeke. Hihetetlen dolgokat
produkál a sors – egy rugdalózót szorongatott a kezében.
– Mesélsz nekem róla? – méláztam el.
– Kiről? Enricóról vagy az apádról? – meglepetten
felejtette rajtam a pillantását.
– Az apámról. Semmit sem tudok róla, és már esélyem
sem lesz megismerni – vallottam be.
– Nem nagyon van mit mondanom. Jókor volt jó helyen.
Csak egyszer történt meg – húzta el a száját. – Hiba volt –
vont vállat. – Na nem az, hogy a világon vagy… – hebegte.
– Értem, hogy mire gondolsz – sóhajtottam. – De akkor is
elszomorít a tudat, hogy végül elárult.
– Mindig is egy kétszínű alak volt, de egy biztos: valahol
szeretett téged. Fura módon, de szeretett. Mikor a
tudomására jutott, hogy terhes vagyok, felajánlotta, hogy
elvesz. Hiába erősködtem, hogy nem ő az apád, nem
érdekelte. Én viszont képtelen voltam összekötni az
életem egy olyan emberrel, akit nem szeretek. Enricónak
pedig már nem volt esélyem elmesélni a nagy hírt. Elment
a fiáért Amerikába, és sosem tért vissza. Meghalt.
Mániákusan akarta a fiát, és ez lett a veszte. Nem
értettem, hogy miért. Mindig mondtam neki, hogy építse
újra az életét, hiszen lehet még örököse.
 – Nem. Nem lehetett. Egy betegséget követően képtelen
lett gyereket nemzeni – világosítottam fel. Leolvastam az
arcáról a mély döbbenetet.
– Ezt meg honnan veszed? – sokkolták a hallottak.
– Aiden mondta, neki pedig Collins. Figyelték Enricót, így
az orvosi leleteihez is hozzájutottak.
– Sosem említette – az arcán átsuhant a fájdalom.
Bizonyosságot nyert, hogy Enrico csak kihasználta, nem
jelentett neki semmit, hiszen nem osztotta meg vele a
titkait. – Egy nőt sem engedett többé érzelmileg közel
magához. Aiden anyja elérte, hogy végleg becsukja
minden nő előtt a kapukat – szomorodott el.
– Uramisten, mama! Az az ember egy gyilkos volt. Egy
hidegvérű gyilkos – emeltem meg a hangom zaklatottan.
Nem akartam elhinni, hogy még most is piedesztálra
emeli azt az alakot.
– És életem szerelme.
A szememet forgattam.
– Enrico sosem árult zsákbamacskát – folytatta. – Elég
nyilvánvalóvá tette már az elején, hogy ki ő, és hogy
nincsenek komoly érzelmei az irányomban. Ő mindig is a
fia anyját szerette.
– És ez fel is menti őt a tettei alól – bólogattam
ironikusan. – Ezért ölte meg őt.
– Te most gúnyolódsz rajtam?
Láttam, hogy tényleg megbántódott.
– Ne haragudj, de nem értelek. Megölte a nőt, akit
állítólag szeretett – mondtam ki könyörtelenül az
igazságot.
– Mert önmagát jobban szerette bárkinél.
– Hogy voltál képes egy ilyen embert szeretni?
– Ez bonyolult. Egyszerűen ellenállhatatlan volt. A
kisugárzása, a megjelenése, az egész lénye… Ha a
közelembe jött, végem lett. Levett a lábamról.
– Ez ismerős – somolyogtam a reptéri incidensre
emlékezve. – Én is hiába igyekeztem elfojtani a vágyaim
Aiden iránt. Beszippantott.
– Mert Aiden kísértetiesen hasonlít az apjára… külsőre
– fűzte hozzá. – Bárcsak Enrico is képes lett volna a
változásra.
– Sajnálom, mama, de akkor is örülök, hogy nem ő az
apám – simogattam a hasam.
– Hát ez esetben én is – hajtogatta tovább a kis
ruhácskákat.
 Aiden

Elkendőzött valóság

„Happy end nem létezik, az csak egy befejezetlen

történet.”
(MR. ÉS MRS. SMITH C. FILM)

A római klinika műtőjéből léptem ki, és sétáltam végig a

folyosón. A hosszú műtét után sem éreztem magam
fáradtnak. Be kellett ismernem, rettenetesen hiányzott a
munkám. Megpillantottam a hozzátartozókat, és eléjük
siettem, hogy felvilágosítsam őket a balesetet szenvedett
kisfiú állapotáról.
– Dr. Cross, biztos ebben? – pillantott rám
felvillanyozódva a sérült gyerek édesanyja.
– Teljesen – vigyorogtam lelkesen. – Tökéletesen sikerült
a műtét. Hamarosan haza is viheti.
– Köszönöm! – ugrott váratlanul a nyakamba. Hosszan
ölelgetett, majd az intenzív osztály felé indult, ahová
azóta betolták a fiát. Megkönnyebbülten, hosszan
engedtem ki a levegőt a tüdőmből.
– Dr. Cross – búgta egy ismerős hang mögöttem.
Megfordultam, és megpillantottam az én fekete hajú
démonomat, ahogy egy kórterem ajtajának dőlt lazán, és
igencsak kihívó tekintettel méregetett. – Én is szívesen
hálálkodnék egy kicsit – somfordált felém. Gyorsan
körbepillantottam a folyosón, mert a viselkedése, a
tekintete és a hangja túlságosan is izgató volt.
Felébresztette bennem a férfit.
– Ne csináld ezt velem! – parancsoltam rá.
– Mégis mit? – nyalta meg kéjesen a száját, és rá is
harapott az alsó ajkára, mialatt a fehér köpenyem alatt
éledező férfiasságom felé sandított. – Én csak szeretnék
neked nagyon, nagyon, nagyon hálás lenni – villogtatta a
szemét. Gyökeret vert a lábam. Soha át nem élt sóvárgást
gerjesztett bennem.
– Hagyd abba! Ez egy közintézmény.
Hangos kacagásban tört ki.
– És mióta zavar ez téged? – incselkedett, és széjjelebb
húzta a köpenyét, ezzel is bepillantást engedve a feszes,
kerek melleire. Oh, hogy kértem reggel, hogy ne ezt vegye
fel. Bár csak egy egyszerű, passzos, ártalmatlannak tűnő
felső volt, megvadított vele, mikor nem vett alá melltartót.
Kínozni akart. A tekintetünk hosszan egymásba
kulcsolódott. Csapdába estem.
– Istenem, látnod kellene magadat. Na, most majdnem
olyan sápadt vagy, mint én az ájulásomkor – kacérkodott.
– Te álnok kis boszorkány! Ezt nem fogod ennyivel
megúszni – léptem hozzá közelebb.
– Na de dr. Cross – hátrált csipkelődően –, ez egy
közintézmény – cukkolt. Ellenem fordította a saját
szavaim.
 Imádtam ezt a nőt. Sosem unatkoztam mellette.
Épp a kanapénkon ültem, a boromat kóstolgattam, Aria
pedig a vacsorát ütötte össze. Ki hitte volna, hogy ez
engem egyszer boldoggá tesz majd. Lehunyt szemekkel
élveztem a pillanatot, amikor pittyent a mobilom. „Sikerült
már belenéznie az anyagba, amit küldtem? Niccolini”
Meglehetősen hangosan engedtem ki a tüdőmből a
levegőt.
– Niccolini az? – kiáltott ki Aria.
– Ja. Nem száll le a témáról. Nem akarja megérteni, hogy
nekem ebből az egészből elegem van.
– Akkor hazudd azt, hogy átolvastad, és nem találtál
semmi gyanúsat – tanácsolta.
Niccolini Mauro halálát követően küldött egy doboznyi
régi anyagot, hogy nézzem át, hátha valakinek a neve
feltűnik vagy gyanús lesz az ügy kapcsán. Kereste az
állítólagos besúgót.
– Nem akarom átverni. Elszántan keresi a spiclijét, de
én ebből már ki akarok maradni. Beszélek Collinsszal. Ő
majd segít ezt rövidre zárni.
– Helyes. Ideje lenne már, hogy békességben éljünk, a
múlt árnyéka nélkül. Gyere, kész a vacsi.
– Isteni az illata – léptem mögé, és átkaroltam. –
Kettőnknek ennyi? – döbbentem meg a mennyiségen.
– Én most kettő helyett eszem – mentegetőzött.
– Az rendben, de ez egy hadseregnek is elég –
szurkálódtam.
– Aljas vagy – csapott hátba. – Csak éhes voltam. Nem
akartam kiszámolni az adagot.
– Hát nem porcióztad ki, az már biztos – kacagtam. –
Jövő héten is ezt esszük.
Durcás arccal éppen elhelyezkedtünk a széken, amikor
csengettek.
– Én ezt nem bírom – csapott az asztalra indulatosan.
– Te csak egyél! – vigyorogtam. – A kiskatonák zabosak
lesznek, ha nem kapnak enni, de azért nekem is hagyjál –
piszkálódtam.
– Ha-ha-ha – nyújtotta rám a nyelvét, de a keze már a
szedőkanálon volt.
Kitártam az ajtót, Collins állt ott.
– Helló – üdvözöltem. – Bújj be! Éppen vacsorázunk –
örültem meg neki. Az utóbbi hetekben már szinte
családtag lett.
– Nem akartalak zavarni benneteket, csak éppen erre
jártam.
– Ugyan már! Te sosem zavarsz. Aria annyit főzött, hogy
egy hét alatt sem fogy el – sutyorogtam. – Legalább
megmentesz.
– Hallom ám! – szólt ki az étkezőből.
– Vendégeket vártok? – vetette oda Collins az asztal
feltérképezése közben. Oldalba bökött, majd hangosan
összeröhögtünk.
– Ti most szándékosan szekáltok? – húzta össze a
szemöldökét az újabb teríték felrakása közben. A
tekintete szikrákat szórt. Tudtam, jobb lesz leszállni a
témáról végre.
 Bírtam Collinst. Miután a családom olyan távol került
tőlem, biztonságot nyújtott a közelsége. Szerencsésnek
éreztem magam, mert bár hangosan sosem mondtuk ki,
családtagként tekintettünk egymásra.
– Szerettem volna elmesélni nektek, hogy minden a
lehető legjobban alakul. Úgy néz ki, sikerül felszámolni
Rossiék bűnszövetkezetét. Lassabban, mint gondoltam, de
jó úton járunk. Sorban buknak le a hatóságokhoz
beépített emberek, a besúgók – újságolta büszkén.
Örültem, hogy minden véget ér, hogy nem lesz több
meglepetés, félelem vagy megfélemlítés.
A jó hangulatban telt vacsora után az órájára nézett,
majd megszólalt:
– Lassan mennem kell.
– Maradj még! Igyunk meg egy üveg bort –
marasztaltam.
– Rendben, de előtte kiugrom a mellékhelyiségbe.
– Ismered a járást – biccentettem, közben segítettem
Ariának leszedni az asztalt.
– Menj inkább, és hozd ide a dobozt, amit Niccolini adott
– siklott végig Aria tenyere a hátamon. – Nézzétek át
Collinsszal. Hátha rejt még egy-két felgöngyölítésre váró
ügyet.
– Ha ennyire szeretnéd – nyomtam az arcára egy puszit,
és már mentem is a szobánkba érte. Beérkezve nagy
meglepetésben volt részem. Megpillantottam Collinst,
ahogy éppen a Niccolini által átadott iratok közt matat.
– Mit csinálsz te itt? – tértem magamhoz elsőként. Nem
válaszolt, csak hitetlenkedve rázta a fejét.
– Miért bukkansz fel mindig, amikor nem kéne? –
préselte ki a fogai közt.
Közelebb léptem, és kitéptem a kezéből a papírokat.
Olvasni kezdtem őket. Látszólag ártalmatlan
dokumentumoknak tűntek, ám valójában árulkodó jelek
voltak. Mindegyiken az ő aláírásával. Zaklatottan szaladt
a szemem a sorokon.
Hiszen az anyámat is bevették a tanúvédelmi programba.
A családom úgy tudta, őt nem vették be. Neki maradnia
kellett, ez volt a feltétele annak, hogy mi lehetőséget
kapjunk az új életre távol mindentől. És ha ez igaz, akkor
az anyám haláláért nemcsak az apám felelős, hanem
Collins is, aki hallgatott erről.
– Te átverted őket – ámultam el, amikor felpillantottam
az iratokból. – Ez… ez valami tévedés. Az nem lehet… –
hebegtem. Szótlanul meredt rám, de a tekintetében nem
láttam se tagadást, se megbánást. Levegőt venni is
elfelejtettem. Ekkora csalódásra nem voltam felkészülve.
Feldúltan vártam a magyarázatát, de makacsul
hallgatott.
– Mondj már valamit! – ordítottam kétségbeesetten, a
szótlansága minden pillanatával erősödött bennem az
érzés: elárultak.
– Mit mondhatnék? – vonta meg a vállát, majd
elolvastam a következő anyagot is.
– Ez nem lehet igaz – zúgolódtam. – Mondd, hogy ez az
egész csak egy tévedés – könyörögtem neki. A kézjegyével
ellátott anyagok mind arról árulkodtak, hogy végig az
orrunknál fogva vezetett bennünket, és volt, hogy el is
árult. Ő megmenthette volna az anyámat, de nem tette.
– Legalább próbáld meg kimagyarázni. Valaki be akar
feketíteni, vagy végleg félresöpörni? – kerestem a
lehetőségeket. Lehetetlennek tűnt, hogy ő ebben benne
legyen. – Bármit, csak mondj már valamit – túrtam
zaklatottan a hajamba. Továbbra is makacsul hallgatott.
Becsapottnak éreztem magam. Elöntött a kétségbeesés, de
nem mozdultam. Az árulása azért fájt olyan
gyötrelmesen, mert pont ő követte el, akiben a legjobban
megbíztam.
– Egész pályafutásom alatt küzdöttem az olyan férgek
ellen, mint ezek, és miért? – emelte fel a hangját. – Hogy a
végén mindig megússzák. Mindig ők nyertek.
Elhatároztam, hogy nem hagyom, hogy így legyen. Miután
a társam lebukott és az apád hidegvérrel megölte,
elhatalmasodott bennem a bosszúvágy. Én is el akartam
venni Enricótól mindent. Mindent, ami fontos neki.
Bizonyítékok hiányában simán megúszott volna mindent.
Szerencsémre az anyád szemtanúja volt az egésznek, így
rávettem a tanúskodásra, de tudtam, hogy ha ő is részt
vesz a tanúvédelmi programban, akkor ez évekig is
eltarthat. Enrico időt nyer, és nem állíthatom majd meg.
– Megmenthetted volna az anyámat! – ébredtem rá. –
Felhasználtad őt a saját alantas bosszúdhoz.
Elszorult a mellkasom.
– Mindig voltak és mindig is lesznek áldozatok – vonta
meg a vállát. – Ez egy ilyen szakma.
– Nincs is belső ember, igaz? Csak azért hazudtad ezt
nekik, hogy megfélemlítsd őket! – mondtam ki hangosan a
szavakat, nyomatékosítva, hogy én magam is elhiggyem
végre, ami ott volt az orrom előtt.
– Ne túlozz! Az apád mindig a hatóságok előtt járt egy
lépéssel. Egyébként pedig nem én löktem ki az anyádat a
száguldó autóból, hanem az apád.
– De az, hogy akkor mellette ült az autóban, arról
nagyon is te tehetsz – sújtott le rám az igazság. – Te sem
vagy jobb ember azoknál, akik ellen hadjáratot folytattál
– ordítottam.
– Nem is állítottam soha, hogy az lennék. Te olyannak
láttál, amilyennek látni akartál.
– Hősnek – fröcsögtem kiábrándultan.
– Én megmondtam neked, hogy hősök nem léteznek –
ingatta a fejét.
– Beszélj a magad nevében! – háborogtam.
– Miért, te talán annak tartod magad? Simán kinyírtad
volna Maurót! – vágta a fejemhez a kórházi incidenst.
– Ezt már sosem tudjuk meg, nem igaz? – fújtattam.
– Mi az ördög folyik itt? – lépett be Aria.
– Menj most ki! – parancsoltam rá. Már nem tudtam, ki
is az az ember valójában, aki velem szemben áll, de
nyilvánvaló volt, hogy veszélyes.
– Nem! – sietett oda hozzám, és kivette a kezemből az
iratokat.
Kezdtek a fejemben összeállni a mozaik darabkái, de
valahogy sehogy sem stimmelt az összkép.
– Hiszen te segítettél megszökni, új életet kezdeni.
Engem és a nénikémet akkor miért mentettél meg? –
kapaszkodtam volna bármibe.
– Megmenteni? Én inkább úgy fogalmaznék, elvettem
Enricótól az egyetlen dolgot, ami igazán fontos volt neki:
téged. Az már csak a véletlen műve volt, hogy az anyád is
pontosan ezért könyörgött.
– Ne takarózz nekem az anyámmal! – üvöltöttem. – Ha
tisztában lett volna ezzel, még ma is élne.
– Aiden, szívem, engedjük most el! Hagyjon bennünket
magunkra – remegett Aria hangja, ahogy Collins
fegyvertokjával szemezett.
– Szerinted itt hagy minket azok után, hogy ismerjük a
titkait? – fúrtam a tekintetem a bűnösébe.
– Lófaszt se tudsz te az egészről – kelt ki magából. –
Ebben a világban nincs fekete vagy fehér. Itt bizony néha
be kell piszkolnod a kezed, ha győzni akarsz. Én nem
álltam át a sötét oldalra, csak felhasználtam néhány
árnyat, hogy ellenük fordíthassam.
– Vajon ezzel egyetértene Niccolini, a halott koronatanú
vagy az anyám?
– Tisztában voltak a veszélyekkel. Az anyádnak senki
nem mondta, hogy egy maffiózóhoz menjen hozzá. Aldo
Lombardo pedig egy bűnöző volt, ő maga döntött úgy,
hogy a maffia pénzét mossa. Nem én húztam meg a
ravaszt, ami véget vetett az életének. Csapdát állítottam,
el akartam kapni azt a férget. Nem sejthettem, hogy
Niccolini elbassza a védelmét.
– Ezért hagytad Lombardónak, hogy védetlen vonalon
beszéljen a lányával. Tudtad, hogy rálelnek majd –
lebegtettem az egyik iratot. – Tőrbe csaltad. Elárultad őt,
pedig rád bízta az életét.
Nem bírtam tovább türtőztetni magam, nekirontottam.
Elkaptam a grabancát, és behúztam neki egyet.
– Aiden, ne! – hallottam Ariát. – Aiden, ne csináld! – de
képtelen voltam leállni. Aria a telefonjáért sietett, és még
a dulakodás közben is hallottam, hogy beszél valakivel.
Újra megjelent, mikor meghallotta, hogy elsül a fegyver.
– Neee – szaladt mellénk, de megtorpant, amikor
meglátta Collinst, ahogy egyenesen rám szegezi a
pisztolyát. Zaklatottan ziháltam, Aria pedig átkarolt.
– Jól vagy? – bólintottam, majd keserűséggel a
lelkemben özönlötték el az agyamat az emlékek. Tényleg
egy hősnek gondoltam őt. Kérdések tömege árasztott el,
amire magyarázatot kellett kapnom.
– Évekkel később is te figyelmeztettél bennünket, hogy
ránk lelt Enrico. Miért tetted? – fújtattam.
– Mert ha hiszed, ha nem, nem vagyok szörnyeteg. Te is
és Miranda is csak áldozatok voltatok. Tudtam, hogy a
nénikéd élete veszélyben van. Nem vagyok olyan rossz
ember, mint amilyennek gondolsz.
– És a szétlőtt házad? Színlelés volt, megfélemlítés? Mit
akartál elérni vele? Húzzak vissza Amerikába?
– Az speciel tényleg Mauro műve volt. Semmi közöm
nem volt hozzá. Neked szánta a golyókat, nem nekem.
 – És a feleséged halála? Az legalább igaz volt? Mauro
tette? – vetettem oda epésen. Nagyot sóhajtott.
– Nem. Stephanie betegségben halt meg, de az ördögbe
is, azt akartam, hogy hazamenj, hogy ne keveredj ebbe
bele. Hogy ne fertőződj meg!
– Hogy ne jöjjek rá, hogy a kezdetektől elárultál –
mutattam rá a valóságra.
– Az aljasság néha ugyanolyan önmegtagadást kíván,
mint a hőstettek. Mit is mondhatnék? Elnyelt a sötétség.
Két ember lakozott bennem, és a végén sehogy sem fértek
össze. Döntenem kellett. Az eszem nem súgta meg, mi a jó,
vagy mi a rossz.
– Mert az nem is az ő dolga lett volna. Van neked szíved
vagy lelkiismereted, mondd?! Hogy tudtál ezek után
nyugodtan aludni vagy a szemembe nézni?
– Mindenkinek megvan a maga igazsága. Könnyű
mások felett pálcát törni, de mindannyian követünk el
hibákat. Nehéz ám mindent elérni, és közben tisztának
maradni.
– És te inkább önmagadból engedtél, mintsem veszíts.
Nyerni bármi áron. Csak arra lennék kíváncsi, hogy most
mit fogsz tenni. Lelősz, mint egy kutyát, hogy mentsd az
irhád? Átlépnéd ezt a határt is? – hőzöngtem.
– Tudod, hogy nem, ahogy te sem lennél erre képes.
Olyan vagy nekem, mintha a fiam lennél – vallotta be. –
Egyszer talán majd belátod, hogy nem rossz szándék
vezérelt.
Feltárult hát a keserű igazság. Senki sem az, aminek
látszik. A pillanatnyi csendet az előszobából beszűrődő zaj
törte meg. Collinsszal mélyen egymás szemébe néztünk.
Elszántan rám emelte a fegyverét, és abban a pillanatban
rontott be Niccolini, pisztollyal a kezében.
– Ne lőjön! – kiáltottam, mert tudtam, Collins nem fogja
elsütni a fegyverét.
– Sajnálom, Aiden – és úgy tett, mintha meg akarná
tenni. Hangos puffanás hallatszott.
– Nee! – ordítottam, de Collins térdre zuhant. Minden
olyan gyorsan történt.
– Ne, ne, ne! Csak ezt ne! – ugrottam mellé. – Nem lőtt
volna le – korholtam Niccolinit, aki éppen felemelte a
földre hullott pisztolyt.
– Segíts! – szóltam Ariának, és feltéptem Collins ingét. –
Hívjon segítséget – utasítottam Niccolinit. – Nem hagyom,
hogy meghalj! – mondtam Collinsnak. Elszántan
küzdöttem az életéért. Collins megragadta a kezem, és
erőtlenül suttogott.
– Sajnálom. Tudom, hogy csalódást okoztam, de sosem
akartam, hogy neked bajod essen, éppen ezért tettem meg
helyetted azt, amit megtenni készültél.
– Te most mi a fenéről beszélsz? – döbbenten meredtem
a tekintetébe.
– Mauróról – lehelte felém. – Túlélte volna. Te is tudod.
Nem akartam, hogy ugyanazt a bűntudatot cipeld egy
életen át, amit nekem kellett.
Összezavarodtam. A gyűlöletet és hála váltotta egymást.
– Pillanatokon belül itt lesznek a mentők – tért vissza a
helyiségbe Niccolini.
– Tarts ki! Megbeszéljük utána! Kérlek! – de addigra
elvesztette az eszméletét.
– Esik a pulzusa. Hol a pokolban vannak már?
Aria rontott be néhány orvosi felszereléssel.
– Nincs akkora mázlid, hogy csak úgy megúszd a
felelősségre vonást – pumpáltam a mellkasát, mert
közben leállt a szívverése. – Felelni fogsz a tetteidért –
küzdöttem érte szüntelen.
 Aiden

Epilógus

„A szeretet tökéletes plasztikai sebész.”

(VAVYAN FABLE)

Csend. Nyomasztó, mély hallgatás. Aria békés

nyugalomban szuszogott mellettem, de én képtelen
voltam lehunyni a szemem. Alaposan összekuszálódtak a
dolgok körülöttem. Töprengtem a tudomásomra jutott
információkon. Nem tudtam belenyugodni. Istenem!
Collins… Miért? Kevés olyan ember volt az életemben,
akire felnéztem. Ő az egyike volt ezeknek. Az árulása
óriási pofon volt. Kiábrándult és csalódott lettem.
Összezavarodtam. Úgy éreztem, összeomlott minden. Azt
képzeltem, hogy a mi legerősebb fegyverünk az egymásba
vetett bizalmunk. Szükségem volt valakire, aki hitt
bennem, aki támogatott, amíg rá nem leltem önmagamra.
Olyan sokat köszönhettem neki… Milyen világ az olyan,
ahol a jó gonosszá válik? – bosszankodtam.
– Nem minden fekete vagy fehér – ismételtem el
félhangosan Collins szavait. Keserű sóhaj szakadt ki a
tüdőmből.
– Mit akart azzal mondani, hogy megölted volna
Maurót? – lepett meg a kérdésével Aria. Lepillantottam rá.
Hatalmas kék szemeivel a lelkem mélyére hatolt. Tudtam,
éreztem, hogy látja azt, amit nem mondtam ki hangosan.
Ismert engem, és én sosem akartam, hogy mást lásson,
csakis az igazságot, de ez most mégis megijesztett.
Reméltem, hogy erre a kérdésre nem kerül sor
egyhamar. Ariának eddig nem meséltem a kórházban
történtekről. Féltem, hogy nem értené meg. Szégyelltem
magam előtte. Nem éreztem méltónak magam a
szerelmére. Nem akartam, hogy emiatt más embernek
lásson, de rádöbbentem: Collinsnak igaza van. Nem
vagyok hős. Hősök nem léteznek. Én is csak egy áldozat
vagyok. Most már tisztán láttam, milyen vékony vonal is
választja el a jót a rossztól. Van, hogy nem is látni a
határvonalat, csak akkor eszmél az ember, ha már késő,
már rég átlépte azt.
– Volt egy pillanat… fogtam az inzulint, és felszívtam az
injekciós tűbe… a szobája felé tartottam, mikor… – nem
fejeztem be.
– Emberek vagyunk, egyszerű esendő emberek. Tele
kétségekkel és kísértéssel. Ne legyen emiatt bűntudatod –
cirógatott.
– Nem bántad meg a döntésed? – rettegtem, hogy
elveszítem.
– Mire gondolsz? – vizslatott.
– Arra, hogy összekötötted velem az életed.
Kikerekedett szemekkel nézett egyenesen az enyémbe.
Kibújt a takarója alól, és az ölembe fészkelte magát.
 – Hogy kérdezhetsz ilyet? – a hangja lágyságától
kiengedtem.
– Megtettem volna – jelentettem ki. – Nem teketóriáztam
volna.
Az arcomat a kezei közé fogta, majd adott egy finom
csókot.
– Emberek vagyunk. Én sem vagyok jobb nálad. Tudod,
hányszor kívántam, bárcsak ne mentettük volna meg az
életét? Bárcsak meghalt volna.
– Az más. Én meg akartam ölni – erősködtem. Látnia
kellett a sötét oldalamat is.
– Örülök neki, hogy nem te tetted, de nem azért, mert
akkor kevésbé szeretnélek, hanem mert nem lennél
felhőtlenül boldog. Ott lenne a bűntudat. Te nem vagy
gyilkos.
Mély sóhaj szakadt fel belőlem, szorosan Aria ölelésébe
temetkeztem.
– Upsz – kacagott fel.
– Mi az? – kerestem a tekintetét.
Megfogta a kezem, és a hasára csúsztatta.
– Érzed?
Koncentrálnom kellett, de igen, éreztem.
– Megmozdult – emeltem fel a fejem.
– Bizony. Huncutkodik – ölelt át. Hosszan elmélyülő
csókolózásba kezdtünk.
– Ezzel remélhetőleg vége lesz – leheltem. Az ajkait
ízlelgettem.
– Nem szóltál Niccolininek Mauro halálának
körülményeiről, arról, hogy Collins okozta a halálát.
– Hogy tehettem volna? – jöttek az újabb kétségek. – Ha
nem ő, akkor én teszem meg. Képmutatás lett volna.
Mauro Rossi aktáját lezárták. Meghalt. Pont.
– Nem inkább azért nem szóltál, mert érted tette?
Elöntött a düh és az indulat.
– Gyűlölöm őt! Utálom! – zakatolt a szívem. – Akármit is
tesz ezután, az anyámat nem adhatja vissza. Megvetem
őt!
– Dehogy gyűlölöd, pont ezért van bűntudatod. Ezért
vagy dühös. Nem tudsz rá szívből haragudni. Szereted őt.
Annyit merengtem ezen. Tulajdonképpen jó cél vezérelte,
csak az eszközöket választotta meg rosszul. Azt szerette
volna, ha Enrico megkapja a méltó büntetését, hogy több
embernek ne árthasson, csak a harag, a bosszúvágy
elvette a józan ítélőképességét. Ezért képes volt
kockáztatni egy ártatlan ember életét: az anyádét.
Szerintem titkon bízott abban, hogy az apád szereti az
anyádat, és nem ártana neki.
– Ez már csak fikció – sandítottam rá. Az volt az érzésem,
hogy mentegeti Collinst. – Tisztában volt vele, hogy az
apám egy hidegvérű gyilkos. Miért tette ezt velem? Ő volt
az egyetlen ember, akire számíthattam, aki megértett
engem. Aki…
– Akire felnéztél – fejezte be a mondatom. – Akit
istenítettél, csodáltál. Apakép.
– Az apámat fel se hozd! – bosszankodtam. – Nekem egy
apám van, és az ő neve: Alexander Cross.
 – Szerinted túléli? – váltott témát.
– Minden bizonnyal, de ami utána következik…
Elfordulni tőle és hagyni magányosan meghalni, talán a
legnagyobb büntetés lesz a számára.
Magány és börtön. Ez várt Collinsra. Az egyedüllét
tönkretesz és felemészt. Szépen lassan felőröl és megöl. A
munkám során gyakran találkoztam olyan betegekkel,
akik magányosan éltek, és ez kimutathatóan gátolta a
gyógyulásukat. A magány rosszabb volt a halálnál.
Egy évvel később a kisfiam ágyánál álltam, és a
vállamon ringattam. Halk, egyenletes szuszogása arról
árulkodott, hogy elaludt.
Már a kórházban tudatosult bennem: apa lettem. Az
apaság újfajta feladatokkal, kihívásokkal, nagyobb
felelősséggel járt; olyan elvárásokkal, amiknek minden
kezdő édesapa szeretne megfelelni. Én is. A legjobb férj és
apa akartam lenni a világon. A családom iránt érzett,
mindent felülmúló szeretet semmi mással nem volt
összehasonlítható. Férfiból és férjből apává kellett
változnom. Az apaság első hónapjai teli voltak félelemmel.
Először is meg kellett fejtenem, milyen apának lenni.
Aztán meg kellett oldanom az apai feladatokat, újfajta
felelősséget kellett vállalnom. A félelem, hogy majd nem
leszek képes megfelelően gondoskodni a gyermekemről és
a családomról, megvédeni, támogatni őket,
beárnyékolhatta volna az első hónapjaimat, de nekem itt
volt támasznak Aria. Vagy én voltam az ő támasza, már
nem is tudom. Egyszerűen csak azon kaptam magam,
hogy minden megoldódik magától. Sokszor mintha
megállt volna az idő. A gyermekvárás időszakában
elképzelni sem tudtam azt a helyzetet, hogy egyszer a
beszélgetéseink 80 százalékát a szopizás utáni büfizés, a
pelenkában visszamaradt melléktermék színe és állaga, a
szaporátlan lélegzetvétel teszi majd ki. Pedig így lett. És
bármilyen furcsa is ebbe belegondolni, azért magamhoz
képest jól és szívesen vettem ezt az akadályt is. Mielőtt
apává váltam, a házon kívüli tevékenységekre való
felkészülés nagyjából abból állt, hogy felkapjam a
pénztárcámat és a slusszkulcsot, majd lekapcsoltam az
összes villanyt a lakásban. Babával együtt viszont egy
nagybevásárlás megtervezése legalább olyan gondos
előkészületet igényelt, mint a Mount Everest megmászása.
A meglepetések – például a pelusban – még így is a
legváratlanabb pillanatban jelentkeztek. Amíg azon
igyekeztem, hogy megértsem gyermekünk
kommunikációját, kielégítsük minden igényét, addig a
kisgyermek szinte észrevétlenül jutott el abba a korba,
mikor a szeretetét a legcsodálatosabb módon képes már
kifejezni. Az első gügyögés, az első mosoly és ölelés, az első
apai mellkason való álomba szenderülés pedig új
dimenziókat nyitott, olyanokat, mint mikor az ember
megtalálja az élet igazi értelmét. És ez minden félelmet
felülírt, és sok minden mást is.
Hónapokig tartott, amíg feldolgoztam a történteket. A
sorsom egy lutri volt. Csak a véletlenek műve, és persze
Collinsé. Ha ő nincs, ma nem ezt az életet élem, ezt be
kellett ismernem. Ki tudja, hová fajult volna ez az egész,
ha ő nincs. Lassan enyhültem az irányába, amiért
lelkiismeret-furdalást éreztem. Az anyámnak nem
beszéltem a történtekről, Collinsról, nem szerettem volna
feltépni a sebeit, szenvedett már éppen eleget.
Hat hónapos volt a kis Alessandro, amikor
elhatároztam, lezárom magamban a kételyeket.
Bementem Collinshoz a börtönbe. Meglepetten nézett rám
az üvegfalon túlról.
– Te itt? Azt hittem, nem vagy rám kíváncsi –
félelmekkel teli tekintettel ült le velem szemben.
– Én is azt hittem – meredtem rá. Hosszan néztük
egymást, majd egy családi fényképet tapasztottam az
üvegfalra. – Ő a fiam – jelentettem ki. – Alessandro.
– A nagyapja után, ha jól sejtem – somolygott. – Jól áll
neked – jegyezte meg.
– Igen – mosolyogtam boldogan.
– Hogy vagytok? Ezek szerint itt maradtatok
Olaszországban.
– Nekem több hazám is van. Itt és Amerikában.
Mindenhol egyformán otthon érzem magam – ismertem
be.
– Mert az otthon nem más, mint az a hely, ahonnan, ha
elmész, hiányozni fogsz – szomorúan sütötte le a
tekintetét. Ez volt hát a titok. Igaza volt. Ha most
körülnéztem az engem körülvevő emberek közt, tudtam:
hiányoznék.
– Azért jöttem, hogy megmondjam: egyvalamiben
igazad volt. Tényleg nem attól válunk hőssé, hogy sosem
hibázunk, hanem hogy sosem adjuk fel! Én, amíg Ariának
és a fiamnak szüksége van rám, nem adhatom fel! –
jelentettem ki eltökélten. – Már tudom, hol a helyem.
– Én annak idején egész nap pörögtem, sok ember közt
forogtam a munkám miatt, de miután hazamentem,
szinte megfulladtam, annyira szerencsétlennek,
magányosnak éreztem magam – csengett keserűen a
hangja. – Napközben sem volt jobb, mert arra ment el
minden erőm, hogy kifelé azt mutassam, ez egy önként
választott függetlenség, nem pedig szánni való magány.
Nem szólaltam meg. Az arcán keletkezett új ráncokat
térképeztem fel. Biztosra vettem, hogy sok mindent
megbánt.
– Csak azért mentem bevásárlóközpontokba, hogy ne
érezzem magam olyan egyedül. De ez sem volt jó
megoldás, mert az ilyen helyeken még inkább úgy érzi az
ember, rajta kívül mindenkinek van párja, családja,
barátai, ezért menekül vissza haza. Aztán egyszer csak
jöttél te, és minden olyan más lett.
Nekem is. Nagyon más. Hittem, bíztam, felnéztem rá…
majd csalódtam, de tanultam.
– Egy senkinek érzem magam, csak mert nincs legalább
egyvalakim. És a valakit értsd nyugodtan szó szerint, már
nem is érdekelne, ki az, csak ne legyek ennyire magányos.
Elszúrtam az életem. Én tényleg hittem benne, hogy
helyesen cselekszem.
Erre a monológjára nem reagáltam. Mit is mondhattam
volna? Azt, hogy nekem hiányzik? Hogy nincs olyan nap,
hogy ne gondolnék rá, mennyi mindent köszönhetek neki,
ugyanakkor mi mindent elvett tőlem? Ez a megbocsátás
dolog bizony jobban fáj egy pisztolylövésnél is. Azt hiszed,
már túl vagy a történteken, de néha felszakadnak a
varratok.
– Maradéktalanul felszámolták Rossi bűnszövetkezetét
– közöltem vele a jó hírt. – Sikerült, amiért egy életen át
küzdöttél.
Felvont szemöldökkel a halántékát dörzsölte. Nem tűnt
boldogabbnak az információ tudatában. Hogy enyhítsem
a feszültséget és a fájdalmas emlékezést, más irányba
tereltem a beszélgetést. Beszámoltam a szakmai
sikereimről, a fiamról, Ariáról és a mindennapi gondokról.
Jólesett vele beszélgetni. Mikor távozni készültem, utánam
szólt:
– Ugye visszajössz még? – a szemében ott csillogott a
remény. A tekintetünk egymásba kulcsolódott.
Minél mélyebb két ember kapcsolata, annál jobban
vágynak a megbocsátásra. Minden tragédiában elérkezik
az a pont, mikor elhalványul a kezdeti ok, és csak arra
koncentrálunk, merre tovább. Mindannyian követünk el
szörnyű hibákat az életünk során. Teszünk olyasmiket,
amiket semmiféle bocsánatkérés nem tehet jóvá. De élni
kell tovább. A múltat nem törölhetjük el, de
megpróbálhatunk változtatni a jövőnkön. Megbocsátani
azt jelenti, hogy megérteni. És megérteni valakit nem
feltétlen azt jelenti, hogy megbocsátok neki. Én a lelkem
mélyén megadtam neki a feloldozást, mert ez lebontotta a
gátakat, melyeket a sérelem épített, és talán idővel
megnyitja a bizalom felépülésének útját. Túl rövid az idő
a gyűlöletre, a haragtartásra.
Halványan elmosolyodtam, bólintottam, majd távoztam.
Azzal, hogy megadtam neki a feloldozást, magam is
megtisztultam. Belső békére leltem. Felszabadultam.
Pár nappal később a tengerparti kis házunkban
pihentünk. Hajnalban a kis Alex felsírt, így kisétáltam
vele a partra. Hagyni akartam még Ariát aludni. A fiunk
tett róla az utóbbi időben, hogy ne sok ideje jusson a
pihenésre. Ő mégis mindig mosolygósan, boldogan emelte
a karjaiba. Szerencsésnek éreztem magam.
A parton a homok selymességét éreztem a talpam alatt,
ilyen gyönyörűen kék tengert még nem láttam azelőtt. A
fodrozódó hullámokban partra érkező víz kellemes sós
illata lengett körül.
– Nézd, kicsim, milyen gyönyörű, pont, mint az
édesanyád tekintete – kalandoztam el.
A legtöbb embernek, ha Olaszországra gondol, a
spagetti, a pizza és a lagúnák városa, Velence jut eszébe.
Nekem ez a hely teljesen mást jelentett. Az otthonomat.
Teljesen más életet éltem itt, mint Amerikában. Az olasz
emberek hagyták egymást élni, mindenkinek a
legelemibb vágya az volt, hogy boldog legyen. Megismerni
őket egy élet is kevés lesz, de figyelem őket, a
gesztikulálásukat, a hanghordozásukat, és érzem, egyre
közelebb vagyok ahhoz, hogy eggyé váljak velük.
 – Hát ti? – lépett mellém az anyám. Időnként eltöltöttek
ők is itt egy kis időt. A parton vettek ők is házat. Az ujja
máris a fiamat cirógatta. – Meg szeretnéd fogni? –
hunyorogtam a felkelő nap fényében.
– Hát persze – vette át, és máris gügyögve ringatta.
Elnéztem őket, és hirtelen rám tört egy erős, fájdalmas
érzés.
– Iszonyatosan nehéz lehetett. Hogy bírtad ki? Nem
gyűlöltél azért, hogy le kellett erről mondanod? – intettem
körbe. Eltűnt a mosoly az arcáról, és meghatottan
pillantott rám.
– Csak nézz rá – a tekintete a fiamon nyugodott. – Pont
ennyi idős voltál, mikor ketten maradtunk. Te is
ugyanolyan ártatlan és védtelen voltál. Szükséged volt
rám! Ahogy később nekem is rád! Úgy szeretlek, mintha a
saját fiam lennél, hiszen az vagy! A fiam vagy! És most
már te is tudod, hogy az ember bármit megadna a
gyermekéért.
Könnyek szöktek a szemembe, és átöleltem.
– Én is szeretlek téged, mama!
Visszaértem a házba, ahol Aria kócosan, mezítláb, a
hanyagul egy-két helyen összegombolt ingemben, kávéval
a kezében téblábolt.
– Hát itt vagy! Alex? – érdeklődött.
– Anyám magával vitte, hogy legyen egy kis időnk
egymásra – karoltam magamhoz.
– Veled meg mi történt? Hogy áll a hajad? – igazgatta a
frizurám. – Nem találtad a fésűd? – nem kerülte el a
figyelmem a gúnyos megjegyzése, a szememet forgattam.
Mindig szekált, amiért ragaszkodtam az ápolt külsőhöz
minden körülmények között. A frizurám pedig ezúttal
valóban komoly törődést igényelt.
– Nem volt rá időm reggel – túrtam bele lazán.
– Akkor majd én rendbe szedem – kezdte incselkedés
gyanánt még jobban összetúrni az egészet.
– Hé – állítottam le, és belepillantottam a szemben lévő
tükörbe. – Ez tényleg gáz! – állapítottam meg. – Le kell
vágatnom. Nem lesz időm ezzel bajlódni – vontam meg a
vállam.
– Nekem irtó szexi vagy így is, ki másnak akarsz még
tetszeni? Ne merészeld lenyíratni!
– Aha, értem én – toltam a háló felé. – Csak magadnak
akarsz – bazsalyogtam. – Ki akarsz sajátítani.
– Ki kell hogy ábrándítsalak, már csak az enyém vagy –
tapadt az ajkaimra.
Más együtt élni, együtt lélegezni, gondolkodni azzal,
akit az ember szeret. Csak a szerelem biztosíthatja, hogy
egy házasság működni fog. És én szerelmes voltam.
Mérhetetlenül és visszavonhatatlanul. Volt egy
megfoghatatlan ajándékom, ami értékesebb volt nekem,
mint bármi, amit kézbe vehettem. Aria. Ő volt, aki
reményt adott nekem az életben. Az apám, Alex az
esküvőm napján azt mondta: „Aiden, egyet ne felejts el! Én
tanítottalak vezetni, és most elmondom a legfontosabb
leckét. A házasság nem olyan, mint az autóversenyzés. Ezen
a pályán nem egyedül kell fognod a kormányt, hanem kéz a
kézben. A házasságotok sorsa azon múlik, miként fejezitek
ki egymás felé a vágyaitokat.” Ebben mi jók voltunk.
Megvoltak ugyan a saját eszközeink, de ez volt a kulcs a
másik szívéhez. Részemről gyakran a humorra
alapoztam. Fontos volt, hogy az intimitás egy pillanatra
sem tűnt el köztünk. Állandóan ott volt az a bizonyos
szikra. A csókváltásaink feledtetni tudták a gondokat, a
fájdalmat vidámsággá varázsolták.
Hogy mi a jó házasság alapja? Nem firtattuk. Egy dolgot
helyeztünk előtérbe: én jó férj, ő pedig jó feleség akart
lenni. Megbecsülésre és tiszteletre építettünk, így többé
már nem hibázhattunk.
 Kedves Olvasóm!

Örömmel tölt el, hogy a könyvem a kezedben tartod.

Üdvözöllek Anne L. Green világában!
Hogy ki vagyok én? Nappal egy hétköznapi, átlagos
ember: nő, feleség, anya. De éjszakánként, amikor
magával ragad a betűk birodalma, íróvá válok, akinek a
célja, hogy téged, kedves Olvasóm, egy különleges
utazásra repítselek.
Folyamatosan kérdezitek tőlem: Honnan jönnek a
gondolatok, érzések, amelyek megelevenednek egy-egy
történetben? Röviden elmesélem most nektek.
Volt egy nő, aki egy ideig normális életet élt, és nem
sejtette, hogy a bőrében valaki más is lakozik rajta kívül.
Aztán egy nap kibújt belőle a másik énje, aki Anne L.
Greennek hívta magát. Órák hosszat ült a számítógép
előtt, és a szövegszerkesztőben kelepelt. Amikor a nő újra
az öntudatára ébredt, novellákat és regényeket talált a
számítógépében. Azóta Anne L. Green egyre gyakrabban
előbújik, hogy a nő szabadjára engedhesse a fantáziáját.
ALG pedig ezeken a történeteken keresztül próbál
mesélni az érzéseiről és gondolatairól. Hátha valaki
elolvassa…
Hogy kinek ajánlom a könyveim? Akik szeretnek
elrugaszkodni a hétköznapok realitásától. Számomra egy
könyv nemcsak arról szól, mi történik benne, hanem arról
is, hogyan történik, hogy van megírva, hogyan vannak
átadva az érzések, hangulatok. Ahogy azt már a rám
talált olvasóim tapasztalhatták, szeretem az egyedi
fűszerezést. A pikáns, fülledt vagy izgalmas jeleneteket.
Hiszem, hogy minden könyvemnek megvan a maga
mondanivalója is. Ha szereted a modern romantikus
történeteket, a szenvedélyt, a váratlan fordulatokkal
spékelt akciókat, akkor jó könyvet vettél a kezedbe. A
célom nem több, mint hogy szórakozást, örömöt és egy kis
kikapcsolódást nyújtsak – akár csak egy rövid időre is – a
hétköznapok monotonitásában.
2015 tavaszán jelent meg az első könyvem az Álomgyár
Kiadó gondozásában A remény hajnala címmel, amelyet
ősszel követett A sötétség fogságában. Ám az úton nem volt
megállás, mert 2016 tavaszán napvilágot látott az Eltitkolt
múlt, 2016 októberében a Viharos érzelmek, majd 2017
tavaszán a Törékeny vonzerő. Ezt követően 2017
májusában újra kiadhattam új külsővel, bővített
tartalommal A remény hajnalát. Rendkívül szerencsésnek
érzem magam, hiszen nem minden írónak adatik meg,
hogy az első, szárnybontogató könyvét további tartalmas
részekkel gazdagíthassa.
Ezt a könyvet is az olvasók szeretete ihlette, hiszen az
Eltitkolt múlt sikerét követően ti inspiráltatok arra, hogy
folytassam Lexie és Alex történetét. Bár nem egészen
abban a formában, de ez is megvalósult, és remélem,
korábbi regényeim után az Elvarratlan szálak is elnyeri
majd sokak tetszését, és sikerül önfeledt, felhőtlen
perceket nyújtanom.
Ezúton szeretném megköszönni mindazoknak, akik
segítettek engem ezen a nehéz, de élményekkel teli úton;
köszönöm mindazoknak az olvasóknak, barátoknak, akik
írás közben szellemben és lélekben tápláltak. Nektek is,
kedves családom, hogy elnéztétek, ha néha üres volt a
hűtő. Nem lehetek nektek elég hálás. A támogatásotok
nélkül nem élhetném az álmaim.
Nem feledkezhetem meg a kiadóm, a szerkesztőm, a
borítótervezőm és a sok más, arctalan ember odaadó
munkájáról sem, hiszen nekik köszönhetem, hogy a
könyveim mind tartalmukban, mind pedig külsejükben
ilyen különlegesek lettek. Köszönöm, Viktor, Péter, Judit és
Ádám! Öröm veletek a munka.
Mindennél fontosabb azonban a Te visszajelzésed,
kedves Olvasóm. Ha a történeteim csak egy percre is
magukkal ragadnak, kikapcsolnak, akkor tudom,
érdemes volt írnom. Szeretném megismerni a
véleményedet, éppen ezért várom, hogy megoszd velem a
Facebook-oldalamon, ahol akár további ALG-
történetekkel is találkozhatsz.
{1}
madrina: olasz, jelentése keresztanya