Professional Documents
Culture Documents
Lanyom Nelkul Soha PDF
Lanyom Nelkul Soha PDF
Lanyom Nelkul Soha PDF
LÁNYOM NÉLKÜL
SOHA
3
Itt mondok köszönetet Marilyn Hoffernek,
aki nagyon sokat tett érte, hogy ez a könyv létrejöjjön.
Nemcsak ki vál ó írói képességeit adta hozzá,
hanem az együttérzését is – a nőét, a feleségét, a barátnőét,
az anyáét. Az ő átérző ihletése nélkül borzasztó nehéz – talán
lehetetlen lett volna megírni ezt a könyvet. Kezdettől fogva
a legutolsó pillanatig oly lüktetően eleven tagja volt
kis csapatunknak, hogy csak mélységes csodálatunkat,
és szeretetünket nyilváníthatjuk neki itt köszönetül.
4
1
A lányom ott szundikált a British Airways járatának ablak melletti
ülésén, vörösbarna fürtjei kedvesen keretezték alvó arcát, s kicsit
lejjebb rendetlenül terültek szét a vállán. Hajvágás nála soha még
csak szóba se került.
1984. augusztus harmadika volt.
Elpillesztette kis drágámat a hosszú utazás. Szerda reggel
indultunk Detroitból, és ahogy most utunk utolsó szakaszának
vége közeledett, már péntek hajnala virradt.
Férjem, Mudi felpillantott a pocakján megtámasztott könyvből.
Szemüvegét feltolta kopaszodó homlokára.
– Talán akkor készülődhetsz is – mondta.
Kicsatoltam biztonsági övemet, fogtam a táskámat, aztán
nekivágtam az ülések közti keskeny folyosónak: irány hátul a
mosdó. A személyzet már szedegette össze a tálcákat, meg úgy
egyáltalán, mindenki készülődött a közelgő leszállásra.
Micsoda tévedés ez az egész, gondoltam. Ha én most kiszállhatnék.
De azonnal. Bezárkóztam a mosdóhelyiségbe, aztán a tükörbe néztem.
Valaki visszanézett rám. Egy pánikhatáron járó nő, egy megtépázott
szerencsétlen. Harminckilenc éves vagyok, ilyenkor azért már a
maga sorsának ura – lenne! – az emberlánya. Hogyan veszthettem el
így a dolgok irányítását?
De mielőtt teljesen kikészülök, azért egy kicsit kikészítem magam,
úgy is, ahogy illik. Nézzek ki azért valahogy és próbáltam lekötni
egyúttal a gondolataimat is. Nem akartam volna idejönni, közöltem
tükörképemmel, mégis itt vagyok, hát akkor alakuljon minden a
legjobban. Már amennyire lehet. Talán gyorsan múlik ez a két hét .
Odahaza Detroitban Mahtab óvodába jár majd, abba, amelyik a
5
Montessori rendszerű iskola mellett van. Mudi a munkájába merül.
És végre hozzálátunk az álomházunk felépítéséhez. Csak ezen a két
héten essünk túl valahogy!
Beletúrtam a szütyőbe, a sűrű szövésű, sötét harisnyanadrágot
kerestem. Mudi a lelkemre kötötte, vegyek egyet. Hát akkor most kell
fölvennem. Aztán eligazgattam konzervatív, mélyzöld
kosztümszoknyámat fölötte.
Még egyszer végignéztem a tükörképemen, és valahogy azt, hogy
meg is fésülködjem, teljesen fölöslegesnek éreztem. Mit strapáljam
magam? Ide ez is túl jó. Fejemre kanyarítottam a súlyos, sötétzöld
kendőt, amit – Mudi a lelkemre kötötte! – mindig viselnem kell
majd, ha kilépek a házból. Csak még az állam alatt kellett valahogy
megkötni ezt a nyomorult fejrevalót. Úgy néztem ki, mint valami
vénséges parasztasszony. Nem mondhatom, hogy a lelkem
túlságosan rendben lett volna.
A szemüvegemen azért eltöprengtem. Talán vonzóbb vagyok
szemüveg nélkül. Az a kérdés, milyen akarok lenni Mudi
családjának szemében, vagy mennyit akarok látni ebből a
megtépázott országból. Szóval, marad a szemüveg, döntöttem el,
felmérve, hogy a sálkendő révén a „vonzó”-nak már úgyis minden
lehetséges fokozata jóvátehetetlenül odavan.
Így tértem vissza a helyemre.
– Gondolkodtam – mondta Mudi. – Az amerikai útlevelünket
jobb lesz eldugni. Ha megtalálnak nálunk bármi ilyet, elveszik, és
nézhetjük.
– Akkor viszont mi legyen? – kérdeztem én.
Mudi habozni látszott.
– Hát, a te táskádat nyilván átkutatják, mivel amerikai vagy –
szögezte le. – Legyenek az útlevelek inkább nálam. Engem csak nem
szednek szét.
Ebben igaza lehetett. Mivel a férjem itt, a hazájában igen illusztris
ivadéknak számított, s rögtön a nevéből kitetszett a büszke családfa. A
perzsa neveket ugyanis mindenféle tartalmi mélyréteg ékesíti jól
láthatóan. Mudi teljes nevéből, mely ugyanis: „Szejjed Bozorg
Mahmudi”, számos következtetésre juthat az iráni ész. Mert a
„Szejjed” az egy vallási megnevezés, arr a utal, hogy az illető mindkét
6
ágról Mohamed egyenes leszármazottja, és Mudinak ehhez meg is
volt a teljes családfája, amelyről perzsa nyelven íródott bizonyítékok
vannak. A szülei ezt a „Bozorg”-ot sem hagyhatták el, hőn remélve,
hogy fiuk méltó lesz hozzá, ugyanis nevezett szó azt jelenti: nagy,
becses, tiszteletre méltó. A család neve eredetileg Hákim volt, de
Mudi akkor született, mikor a sah rendelete megtiltotta az efféle
mohamedán nevek használatát, így hát Mudi apja nevet változtatott,
s lett Hákimból Mahmudi, ami sokkal inkább perzsa, mint
mohamedán. Ez a név pedig abból eredeztethető, hogy Mahmud,
ami azt jelenti, hogy „magasztalt”.
A név státusához hozzájön még az iskoláztatás rangja is. Bár
Mudi honfitársai hivatalos felfogás szerint utálják, ami amerikai,
azért az amerikai iskolarendszert csak nagy becsben tartják. Mint
Amerikában végzett orvos, ráadásul ottani gyakorlattal, Mudi
nyilvánvalóan a szülőhon kiváltságos elitjéhez tartozó „Bozorg” volt.
Jött az újabb retikültúrás, az útlevél előkerült, és Mudihoz
vándorolt. Ő meg becsusszantotta szépen a zakója belső zsebébe.
A gép már a repülőtér fölött járt. A motorok észrevehetően
lassultak, a gép furcsán mélyre lógott. Mintha nagyon meredeken
akarnánk leszállni.
– Gyorsan kell földet érnünk – magyarázta Mudi –, mégpedig a
várost, körülvevő hegyek miatt.
Az óriásgép egész teste rázkódott, mintha egy prüszkölő cet volna.
Mahtab felébredt, hirtelen riadalommal kapaszkodott a kezembe.
Nézett rám, mintha valami támaszt várna.
– Minden rendben – mondtam neki. – Hamar földet érünk.
De ugyan hol és miért? Ez volt a kérdés, hogy tudniillik minek
repül egy amerikai nő egy olyan országba, amelyik a világ minden
állama közül a legjobban gyűlöli az ő hazáját. Mit hozom a lányomat
arra a földre, amely az Irak elleni keserves és szörnyű háborútól
reng?
Az erőfeszítésektől remegő gépen hiába is próbáltam elfojtani
sötét félelmeimet, melyek azóta gyötörtek, hogy Mammal Ghodszi,
Mudi unokaöccse előállt ennek az útnak az ötletével. Két hét vakáció a
világ legképtelenebb zugában is elviselhető, ha az ember biztosra
veheti, hogy utána rögtön visszatér a megszokott körülmények közé.
7
Engem viszont nem hagyott nyugodni valami riasztó sejtelem –
melyet a jó barátaim irracionális őrültségnek neveztek, de hiába! –,
hogy Mudi, ha egyszer idekanyarít minket Iránba, nem akar
visszaengedni majd. Se engem, se Mahtabot.
Ugyan már, miért tenne ilyet, győzködtek a barátaim, elment az
eszem? Hiszen Mudi ízig-vérig amerikai már. Két évtizede él az
Egyesült Államokban. Amije csak van – vagyona, praxisa,
családja –, mind Amerikához köti. Eszébe se juthat, hogy
visszatérjen korábbi életéhez.
Ezek józan észérvek voltak, és az eszemmel nem is találtam
kifogást, csak ezek az emberek nem ismerték úgy Mudi
ellentmondásos, paradox személyiségét, ahogy én. Mudi valóban
szerető férj és apa volt, ugyanakkor a legérzéketlenebbül
közömbös tudott lenni saját legközvetlenebb családjának vágyai-
igényei iránt. Elméjét egyszerre világította be a tündöklő értelem, és
sötétítette el valami én-nem-tudom-mi. Kulturálisan Keletnek és
Nyugatnak klasszikus keveréke volt, olyannyira, hogy maga se
tudta, melyik égtáj a meghatározója.
Minden oka megvolt tehát, hogy kéthetes iráni vakációnk után
hazavigyen minket Amerikába. És ugyanígy miden oka megvolt,
hogy akarhasson kényszeríteni minket, maradjunk Iránban.
Ha viszont hátborzongató második esély is adva volt, mi a
fenének álltam rá erre az utazásra?
Egyszerű a válasz, egy szó.
Mahtab.
Életének első négy évében boldog, nyílt kisgyerek volt ő, csupa
lendület, rajongás és jókedv, és imádott engem és imádta az apját, és
imádta a játékbálványát és pajtását, az olcsó, laposra tömött állatot,
méternél magasabb óriás bábuját, zöld alapon a fehér babos pöttyeit.
A Tapsit. Akinek olyan meghosszabbított tappancsai voltak, hogy
Mahtab rájuk állhatott, mint az orgona-fújtatókra, és táncolhatott a
Tapsival, kedvére.
Mahtab. Ez volt a válasz.
Perzsául – az Iráni Iszlám Köztársaságnak ez a hivatalos nyelve
– ez a szó „holdfény”-t jelent.
De Mahtab nekem a napfény volt.
8
Ahogy a gép futóművét leeresztették, s – a kerekek már a
betonon rohantak, először Mahtabra néztem, aztán Mudira, és
akkor már nem is kellett keresni az okokat. Tudtam, miért is
jöttem Iránba.
22
2
Másnap hajnali négykor Baba Hadzsi dörömbölésére ébredtünk.
Hálószobánk ajtaján zörgött és valamit ordítozott is hozzá perzsául.
Odakint egy ázan hangja zengett a megafonfélén át. A szomorú
elnyújtott, panaszos hang szent kötelességük teljesítésére szólította az
igazhitűeket.
– Imaidő van – motyogta Mudi. Ásítva nyújtózott, aztán kimászott az
ágyból, indult a fürdőszobába, hogy a szertartásos mosakodást elvégezze.
Könyéktől lefelé vizet fröcskölt mindkét karjára, a homlokára és az orrára,
valamint két lába fejének tetejére.
Fájt minden porcikám a gödrös alvás élményétől, a kíméletlen rugóktól.
Mahtab kettőnk között aludt, de középen nem lehetett kényelmes helye, az
összetolt ágyak fakerete jócskán nyomhatta szegényt. Lecsusszant hát végül
mellém, s most olyan mélyen aludt, hogy nem volt szívem felverni. Csak
feküdtünk ott összebújva a hőség ellenére, Mudi pedig kiment a hallba
imádkozni.
Pár perc múlva meghallottam a hangját, méghozzá Baba Hadzsi, Ámme
Bozorg, két lányuk – Zohre és Fereste –, valamint legkisebb fiuk, a
harmincéves Madzsid hangjával összevegyülve. Öt másik fiuk és Fárah
leányuk már a maga otthonában élt.
Nem tudom, meddig tartott az ima, ugyanis hol elszunnyadtam, hol
fölriadtam közben, észre se vettem, hogy Mudi visszabújt az ágyba. De a
háznép vallási gyarapítása még ekkor sem ért véget. Baba Hadzsi
fennmaradt, és a Koránból olvasott fel, pontosabban kántált vékonyka
hangján. A ház túlsó végében, a maga hálószobájában Ámme Bozorg
szintén Koránt olvasott. Ezt órákig csinálták, hangjuk már-már hipnotikus
hatású volt.
Aztán Baba Hadzsi végzett az áhítattal, és elment a hivatalába. Export-
23
import cég tulajdonosa volt, a cég neve H. S. Szálám Ghodszi és Fiai.
Felkeltem, s első gondolatom az volt: lemosni magaról az előző napi
hőség ragacsát. A fürdőszobában nem volt törölköző. Mudi úgy vélekedett,
hogy Ámme Bozorgnak talán nincs is ilyesmije a háznál. Lerántottam hát
egy lepedőt az ágyunkról, abba mindhárman törölközhettünk. Függönye
sem volt a zuhanyzónak, a víz meg egyszerűen csak lefolyt a lejtős
márványpadló egyik végében egy lyukból. De a kisebb kényelmetlenségek
ellenére: a víz víz volt, frissített.
Mahtab zuhanyozott utánam, aztán következett Mudi. A legszerényebb
szoknyámat-blúzomat öltöttem fel. Jöhetett valami kevéske smink, a
hajamat is rendbe hoztam. Mudi közölte, hogy a házon belül maradva nem
kell bugyolásznom magamat.
Ámme Bozorg már a konyhában tevékenykedett, és mintás konyhai
csador volt rajta. Mivel mindkét kezére szüksége volt, a bugyolakendő két
végét egy csavarintással összefogta a hónalja alatt, de hogy onnét le ne
csússzon a csador, ahhoz a két karját leszorítva kellett tartania.
Így béklyóba verve szorgoskodott a tágas térben, mely egykor szépséges
lehetett, akár az egész ház, csak már kezdett mindenütt úrrá lenni a
pusztulás. A falakat évtizedek ragacsa mocskolta. Nagy bádogszekrények
álltak itt-ott, hasonlóan a régi amerikai konyhaszekrényekhez, s ezeket
bizony jócskán ette már a rozsda. Volt ott egy rozsdamentes acél mosogató
is, tele szennyes edénnyel. Fazekak és serpenyők leírhatatlan választéka és
sokasága sorakozott a pulton meg a kis négyszögletes asztalon. Asztalfelület
sehol nem maradt szabad, ezért Ámme Bozorg a konyha padlóját használta
munkaterepéül. Rőtbarna márvány volt a konyha kőpadlója, részben ezt is
eltakarta valami vörös-fekete szőnyeg. És mindenütt ételhulladék, csillogó
olajmaradványok, ragacsos cukornyomok tarkázták a főzés szentélyét.
Meglepett, hogy ott állt egy modern hűtőszekrény is, egy dupla fagyasztó
jégszekrény, még jégkészítő is tartozott hozzá. Ahogy belekukkantottam,
benne is mindenféle zagyvaságot láttam, oda nem illő dolgokat, letakaratlan
tányérokat, szakszerűtlenül tárolva minden, s az is nyilvánvaló volt, hogy a
hűtő számos belső kellékét nem használta még senki. A konyhában volt
egyébként még egy olasz mosogatógép, és itt leledzett a háztartás egyetlen
telefonja is.
A legnagyobb meglepetés akkor ért, mikor Mudi elbüszkélkedett vele,
hogy Ámme Bozorg a tiszteletünkre hatalmas takarítást végzett az egész
24
házban. Elcsodálkoztam: vajon miféle kosz lehetett itt a nagy tisztogatási
hadművelet előtt?
Idős, csontkollekció cselédasszony – rothadozó fogai jól illettek mocskos
tengerészkék csadorjához – némán ügyködve hajtotta végre Ámme Bozorg
utasításait. A konyha márvány padlóján összekészített egy tálcán valami
reggelit: teát, sajtot, kenyeret – és felszolgálta nekünk a hall egyik
szőnyegén.
A teát úgynevezett esztekanokba öntötték, melyek parányi poharak, egy
normális csésze tartalmának negyede fér beléjük. Először Mudinak töltöttek,
lévén, hogy más férfiú nem volt jelen, aztán kapott Ámme Bozorg, a
rangidős nő, majd jöttem én, és Mahtab zárta a sort.
Ámme Bozorg jó alaposan megcukrozta a teáját, ráadásul nagy
ívben szórta a tartóból a csészéjébe a szétpergő fehérséget. A
szőnyegen szép vastag cukornyom keletkezett, egyenest invitálva a
lakomázni vágyó svábbogarakat.
A teát erősnek és forrónak találtam, végre valami meglepően jó is
volt itt. Ahogy megízleltem, Ámme Bozorg mondott valamit
Mudinak.
– Nem cukroztad meg – tolmácsolta férjem.
Mudi beszédmodorában valami furcsaságot észleltem. Odahaza
normálisan folyamatosan beszélt. Itt meg, mintha gyenge képességű
tanulókat oktató nyelvtanár lenne, minden szót kínos és otromba
gonddal külön ejtett, mintha nem tudna igazán jól angolul. Most
velem is így beszélt. Mi ez a változás? Csendben csodálkoztam.
Közrejátszana, hogy most megint perzsául gondolkozik, és mielőtt
kimondaná, amit közölni akar, lefordítja? Végül csak a kérdésére
feleltem:
– Nem kérek bele cukrot – mondtam. – Pont így jó, ahogy van.
– Fel van háborodva miatta – mondta Mudi, megint olyan furcsán.
– De én erre azt mondtam neki, hogy te cukor nélkül is nagyon édes
vagy.
Ámme Bozorg mélyen ülő szeme egyértelműen tanúsította, hogy
nem díjazza a lagymatag viccet. Teát cukor nélkül inni! Ez
nyilvánvalóan óriási illetlenség volt, de hát bántam is én.
Visszameredtem a sógornőmre, belekortyoltam teámba, és mosolyt
erőltettem magamra.
25
A kenyér keletlen, ízetlen, laposka volt, ráadásul száraz, mintha
préselt fűrészporba kellett volna harapnom. A sajt erős dán feta volt.
Mahtabbal szerettük a dán fetát, csak a jelek szerint Ámme Bozorg
nem tudta, hogy az ilyen sajtfélét folyadékban kell tárolni, el ne
veszítse a zamatát. Ez a sajt így lábszagot árasztott. Mahtabbal
legyűrtünk belőle egy keveset.
Később, a délelőtt folyamán Majid, a legfiatalabb fiú tett nálam
hosszasabb látogatást. Kedves volt, angolul is tűrhetően beszélt. Annyi
hely van, ahová szeretnének elkalauzolni minket. Látnunk kell a sah
palotáját, mondta, meg a Mellát-parkot, mely Teherán ritka látványa –
füves ugyanis. Aztán hogy vásárolni is jönne velünk.
De tudtuk, mindez ráér. Az első pár nap azzal telik majd, hogy
látogatókat fogadunk. Rokonok és ismerősök, közeliek és távoliak, jönnek
megint, jönnek egyre, látni akarják Mudit és az ő amerikai családját.
Ezen a reggelen Mudi ragaszkodott hozzá, hogy felhívjuk a szüleimet
Michiganben, s ez a dolog bizonyos bonyodalmat jelentett nekem. A
fiaim, Joe és John, akik Michiganben voltak az elvált férjemnél, jól
tudták, hol vagyok, de megeskettem őket, hogy titokban tartják. Nem
akartam, hogy anya és apa tudjon erről az iráni családlátogatásról.
Aggódtak volna csak. Holott épp most akadt egyéb bajuk is elég. Apa
súlyos betegséggel küzdött: végbélrákja az utolsó szakaszba jutott. Igazán
nem akarhattam, hogy akkor még ez is aggassza őket, hát azt hazudtam
nekik, hogy Európában utazgatunk.
– Nem akarom megmondani nekik, hogy Iránban vagyunk –
közöltem hát a férjemmel.
– De hiszen tudják, hogy idejövünk – hangzott az ellenvetése.
– Dehogy tudják. Azt mondtam nekik, hogy Londonba repülünk.
– Mikor utoljára találkoztunk velük – világosított fel Mudi –,
megmondtam nekik az iráni programunkat, már kint az ajtóban.
Hát telefonáltunk. Csaknem a fél világot kerülte meg anyám hangja,
úgy ért el hozzám. Az üdvözletek után mindjárt apám hogyléte felöl
érdeklődtem.
– Jól bírja – mondta anyám. – Csak a sok gyógyszerrel nem tud
megbékülni.
Aztán közöltem vele: Teheránból beszélek.
– Te jó Isten! – kiáltott fel. – Ettől féltem mindig.
26
– Ne aggódj. Kellemesen fog telni az időnk – hantáztam. – Minden
nagyszerű, tényleg. Tizenhetedikén már otthon is leszünk.
Adtam Mahtabot is, és láttam, lányom arca felderül, ahogy a
nagymami ismerős hangját meghallja. A beszélgetés után Mudihoz
fordultam.
– Hazudtál nekem! – vádoltam nyomban. – Azt mondtad az előbb,
tudják, hol vagyunk, holott nem tudták.
– Pedig én közöltem velük – vonta meg a vállát.
Most estem csak pánikba. A szüleim nem jól hallották, nem fogták
fel? Vagy tényleg hazugságon kaptam Mudit?
42
Aztán elérkezett látogatásunk utolsó napja. Madzsid ragaszkodott
hozzá, hogy a reggelt a Mellát-parkban töltsük.
Remek. Madzsid Ámme Bozorg közvetlen körének egyik valóban
elviselhető tagja volt, a szemében a normálisnak nevezhető emberi
élet fényei csillogtak. Madzsid és Zia – ő az, aki a reptéren olyan jó
benyomást hagyott hátra bennem –, egy kozmetikai szereket gyártó
cég társtulajdonosai voltak. Alaptermékük valami dezodor volt, de
Ámme Bozorg nem tartozhatott legjelentősebb vásárlóik közé.
Madzsid számára az üzleti élet azért biztosította a kellő és kívánt
szabadságot, ráért odahaza hancúrozni a srácokkal, meg velünk
járkálni. Egyébként mintha ő lett volna a családban az egyetlen
felnőtt, aki a gyerekekkel egyáltalán törődött. Mahtabbal így is
neveztük: „a tréfacsináló”.
A Mellát-parkba azonban csak négyen mentünk: Madzsid, Mudi,
Mahtab és jómagam. Elképzelni se tudtam volna szebb és stílszerűbb
búcsúzást a két végtelen hétnek a végén. Mahtabbal már cirkalmas
aprólékossággal számoltuk a távozhatásunkig hátralévő órákat,
perceket.
A park igazi oázis volt. Zöld gyep Iránban! És virágágyak!
Mahtab rettentően élvezte, hancúrozott Isten szabad ege alatt.
Boldogan fogócskázott Madzsiddal. Hol egyikük, hol másikuk rohant
előre. Mi amúgy öregesen követtük őket Mudival.
Mennyivel élvezetesebb lenne az egész, ha ettől a nyomorult
kabáttól és sáltól szabadulhatnék, ha a fejem szabadon lehetne!
Gyűlöltem a hőséget, a bűzt – a magamét is! –, ezt a mosdatlan
világot, minden tartozékával. Kisajátítanak az őrületüknek egy
földdarabot, amely különben maga lehetne az Éden. Undorodtam
Irántól, ebben a mostani állapotában.
Hirtelen valami furcsát éreztem. Mudi a kezem veregeti, paskolja,
enyhén szólva is vét a síita puritanizmus szabályai ellen. Mi van? És
miért ilyen letört, ilyen szomorú?
– Valami történt – nyögte ki végre. – Mielőtt eljöttünk volna
hazulról. Nem tudtál róla.
– Miről?
– Kirúgtak a kórházból.
Elhúztam a kezem. Ez valami trükk, gondoltam. Veszélyt
43
éreztem. Nem tagadhattam: egyszerre rám tört minden korábbi
félelmem.
– De miért? – kérdeztem.
– A klinika valaki mást akar fölvenni a helyemre. Jóval kevesebb
pénzért.
– Hazudsz – mondtam dühösen. – Egy szavad se igaz.
– De, Most igen.
Most igen…!
Leültünk a fűbe, hogy ezt megvitassuk. Láttam Mudi arcán a
mélységes meghasonlást. Hogy ez őt már vagy két éve gyötri.
Fiatalon hagyta ott szülőföldjét, hogy a mesés Nyugaton keresse a
boldogulást. Keményen dolgozott, legyűrte az iskolákat, a végén
eljutott oda, hogy csontsebészként dolgozhatott, aztán még ezt
megfejelte az altatóorvosi diplomával. Ketten alakítottuk ki a
praxisát, először a texasi Corpus Christiben, aztán Alpenában, amely
egy kisváros Michigan északi részén. Jól éltünk, míg nehézségei nem
támadtak. Ennek a „bajnak” a java része belső gerjesztésű lehetett,
bár Mudi ezt igyekezett saját maga előtt is tagadni. A nehézségek
egy része faji előítéletekből fakadt, egyebeket a balsors hozott össze.
Tény, ami tény, Mudi jövedelme megcsappant, presztízse csökkenni
látszott, de az önbizalmát, a szakmai büszkeségét is kikezdte a
gonosz féreg. Kénytelenek voltunk otthagyni Alpenát, az olyannyira
szeretett, meghitt fészket.
A detroiti klinikán (a Tizennegyedik Utcai Kórházközpontban)
alig egy évet húzott le, ennyit is csak azért, mert én annyira akartam.
Most aztán gyakorlatilag ennek az állásnak is lőttek.
A jövő most csakugyan komornak látszott, a teheráni parkban
ülve, könnyekkel a szememben, minden fenntartásom ellenére
bátorítani próbáltam őt: lesz ez még másképp, talál másik állást.
– Csak vissza kell menned – mondtam. – Visszatérünk, aztán
meglátod, megy minden, mint a karikacsapás. Mi a gond?
De Mudi vigasztalhatatlannak látszott. Tekintetéből az a
tompultság áradt, az a konok-távoli fény, ami oly sok iránit jellemez.
Te jó Isten…
50
3
Mahtabbal még órákig sírdogáltunk, mielőtt ő végül álomba
merült volna a kimerültségtől. Magam egész éjjel ébren voltam. A
fejem lüktetett. Megvetéssel és rettegéssel néztem az ágy túlsó felén
szuszogó férfit.
Kettőnk közt Mahtab hányta-vetette magát álmában, ez is szívet
tépő volt most. Hogy alhat Mudi ilyen lelki nyugalommal? A lánya
mellett, akit így meggyötör? Hát van szíve? Ezt tenni egy
kisgyerekkel…
Hiszen mi volt az egész? Én – végül is – döntöttem valahogy, jól
vagy rosszul. De szegény Mahtab bele se szólhatott az egészbe. Jött,
mert hoztuk. Egy ártatlan négyéves kislány hirtelen ott találja magát
egy hajótörést szenvedett házasság rémségei közepette. Még mindig
nem értettem, hogyan is jutottak idáig a dolgok. A mi
melodrámánkat a világpolitika állóvizének mocsokszaga lengte
körül, végeredményben vihar volt ez.,.
…egy svábbogaras márványpadlóra állított biliben.
Az éj csendjén afféle haditanácsot tartottam önmagammal.
Elsősorban ez volt a kérdés: miért hoztam ide Mahtabot? Persze
tudtam erre a kérdésre a választ. Az igazi kérdés, hogyan kerülhettem
volna el azt, hogy idehozzam.
Akármilyen furcsa is, ha egyszer s mindenkorra meg akartam
menteni Mahtabot Irántól, akkor egyszer mindenképpen ide kellett
hoznom őt. Kétségbeesett megoldás, de – ha úgy vesszük – bejött.
Soha életemben nem érdekelt a politika, semmi nemzetközi
cselszövés. Én mindig csak boldogságra és harmóniára vágytam:
családi életre. Ám ezen az éjszakán, ahogy sorra bukkantak elő a
múltból az emlékek, valahogy az a meggyőződésem támadt, hogy
51
kevéske örömünket is, amit mi Mudival megélhettünk, mindig
megrontotta valami gyötrelem és fájdalom.
62
4
Mudi kijelentése után, hogy Iránban maradunk, rémálomnapok
következtek.
Valahogy mégis volt hozzá lelkierőm, hogy mindjárt az első
éjszakán fölmérjem anyagi helyzetemet. Mudi elkövetelte ugyan a
csekkfüzetem, de azt már elfeledte megkérdezni, mennyi készpénz
van nálam. Ahogy átkotortam a kézitáskámat, kiderült, egész kis
vagyon van velem, amelyből vásárlási lázunkban megfeledkeztünk.
Csaknem kétszázezer riál volt, mellette száz amerikai dollár. A riálok
kétezer dollárt érhettek, és a dollárösszeget meghatszorozhattam, ha
ügyesen járok el a feketepiacon. Vagyonomat a matrac alá rejtettem.
Aztán reggelenként, míg Mudi és családja imádkozott, előkotortam,
és ruházatomnak számos rétege közé dugtam be, nehogy napközben
valami baj érje. Ez a pénz volt a mindenem, a reményem, az egyetlen
esélyem. Fogalmam se volt, mihez kezdjek vele konkrétan, de talán
segít, hogy szabadulhassak. Egy nap valahogy, ezzel biztattam
magam kétségbeesetten, Mahtabbal végre kiszabadulunk
börtönünkből.
Mert börtön volt, ahol voltunk. Mudi elszedte az amerikai és az
iráni útlevelünket is, csakígy a születési bizonyítványunkat. Ha
kiszökünk valahogy a házból, hát akkor se juthattunk volna ki
Teheránból e létfontosságú okmányok nélkül.
Jött pár olyan nap, hogy Mahtabbal a hálószobából is alig léptünk
ki. Fizikai rosszullét gyötört, enni csak falatokat bírtam, s legföljebb
csak fehér rizst akkor is. Jószerivel minden erőm elhagyott, aludni
csak kurta negyedórákat tudtam. Mudi gyógyszerezni kezdett.
Általában magunkra hagyott minket, nyilván azt akarta, legyen
időnk belenyugodni a sorsunkba, hogy Iránban fogjuk leélni az
63
életünket. Inkább foglárom volt, mint férjem, s ennek megfelelő
megvetéssel is kezelt. Ugyanakkor valami eszelős hittel úgy vélte,
Mahtab, aki még ötéves sem volt, szép lassan természetesnek veszi
majd a megváltozott körülményeket. Megpróbált hízelegni neki, de a
lányom elzárkózó maradt, bizalmatlanul nézte. Valahányszor Mudi
megfogta volna a kezét, elhúzódott, belém kapaszkodott inkább.
Barna szemében zavar tükröződött: a papa hirtelen az ellenségünk
lett.
Mahtab minden éjszaka sírt álmában. Félt egyedül kimenni a
vécére. Mindketten gyomorfájástól és hasmenéstői szenvedtünk, hát
jó sokszor látogattuk a bogárjárta mellékhelyiséget, az lett a
menedékünk. Ott magunk lehettünk, s így imádkoztunk: „Édes
Istenem, kérlek, segíts megoldani a bajunkat. Kérlek, legyen valami
útja-módja, hogy mi ketten épségben hazajussunk Amerikába,
családunk és szeretteink körébe.” Mindegyre azt magyarázgattam
Mahtabnak, hogy nekünk kettőnknek együtt kell maradnunk.
Rettegtem a gondolatától is, hogy Mudi valahogy eltávolítja őt tőlem
a végén.
Egyedüli időtöltésem a Korán olvasgatása volt. Angol példány
volt a birtokomban, a filozófiai tudományok doktorának, Rásad
Khálifénak a fordításában, aki az arizonai Tucson mecsetének
imámja volt – nekem már az ígéret Földjén. A szent könyv az én
lelkemnek épülésére volt odakészítve. Mivel kétségbeesetten
vágytam valami tevékenységre, akármire, alig vártam, hogy
megvirradjon, máris húzódtam lámpátlan szobánk ablakához. Baba
Hadzsi kántálása szolgáltatta a hátteret a szent stúdiumokhoz.
Kerestem a Korán megfelelő helyeit: ahol férj és feleség
kapcsolatáról beszél örökbecsű szavakkal. Valahányszor olyasmit
leltem a Szent Könyvben, ami az ügyem igaza mellett szólhatott, nők
és gyermekek jogairól, megmutattam Mudinak és a család tagjainak.
A 4. szúra (fejezet) 34. verse Mohamednek az alábbi kegyes
biztatásával szólt hozzám:
A férfiak pedig gondoskodjanak a nőkről, lévén hogy Isten Őket
megáldotta a szükséges tehetségekkel ehhez, s tette Őket
kenyérkeresővé. A jóban járó nő ezért engedelmesen fogadja ezt a
rendelést, és tisztelje férjét annak távollétében is, az Isten
64
parancsának megfelelően. Ami a lázadozó nőket illeti, elébb
világosítsd fel őket, később hagyd el őket az ágyban, majd verd meg.
De mihelyt néked engedelmesek, nincs jogod, hogy ellenükre tégy.
Isten magasztos és mindenható.
A következő passzus viszont már némi reményt is ébresztett
bennem:
Ha netán házasfelek közt viszály támad, legyen bírájuk valaki a
férfi családjából s véle valaki csakígy a nőéből. Ha a pár ismét
közelebb kerül, dolguk elrendeződhet Isten jó szándékából. Allah a
szívekbe lát, ő a bölcsesség.
– Mindkettőnk családjának részt kell vennie ügyünk
megoldásában – javasoltam hát Mudinak e vers alapján.
– A te családod nem mohamedán – vágott vissza a férjem, – Tehát
ők nem számítanak. – Hozzátette: – Ráadásul itt csak a te ügyedről
van szó, nem a miénkről.
80
5
Egy este, valamivel a sötétség leszállta előtt, éppen ott ücsörögtem
Ámme Bozorg nagy nappalijában, amikor meghallottam a zajt.
Alacsonyan szálló lökhajtásos vadászgépek közeledtek felénk.
Légvédelmi tüzérség villámlása volt a válasz, aztán jöttek a kurta,
gyors, erős légrobbanások, detonációk.
Jó ég! A háború elért Teheránig.
Már rohantam volna, vinni Mahtabot valami védett, biztos helyre,
ám akkor Madzsid meglátta riadt tekintetemet, és nyugtatni próbál.
– Semmi gond – mondta –, ez csak bemutató. A Háború Hetére,
Mudi elmagyarázta, hogy a Háború Hete az iszlám szent
háborújának szokásos évi ünnepe, jelenleg meg az Irak elleni harcé.
De az ország Amerikával is hadban állt, lévén hogy a propaganda
mindegyre arról akarta meggyőzni az ország lakosságát: Irak csak az
Egyesült Államok hitvány, dróton rángatott bábja.
– Háborúzni fogunk Amerika ellen – közölte velem Mudi
leplezetlen büszkeséggel. – Ez így igazság. A te apád ölte meg az én
apámat.
– Ezt meg hogy érted?!
Elmagyarázta. A II. világháborúban apám Irán déli részén
szolgált, Abadanban, és Mudi apja ott volt katonaorvos, számos
amerikai katonát kezelt maláriával, és a végén ezektől kapta el a kórt.
– Most ezért te megfizetsz – mondta férjein. – És Joe fiad is meg
fog halni a Közép-Kelet háborúiban. Biztosra veheted.
Sejtettem, hogy Mudi csak ingerelni akar, de hát mégse volt
könnyű megkülönböztetni a valóságot a szadista fantazmagóriáktól.
De hát én nem ennek az embernek lettem a felesége! Honnan tudjam
most már, mi a képzelődés, mi a valóság?
81
– Gyere te is – parancsolt rám. – Indulás a háztetőre.
– Minek?
– Tüntetni.
Ez csakis Amerika-ellenes tüntetést jelenthetett.
– Nem – mondtam. – Én ugyan nem megyek.
Mudi szó nélkül fölkapta Mahtabot, avval már vitte is. A lányom
holtra rémülten sikoltozott, küzdeni próbált, hiába. Így követték a
családot a tetőre, tüntetni. Hamarosan hallhattam, ahogy valami
rémes kórus zendül. A ház beleremegett.
– Márg bár Amrika! – kántálták mindenünnét a tetőkről. Jól
ismertem már ezt a kifejezést. Hallhattam eleget az iráni hírekben:
„Halál Amerikára”
– Márg bár Amrika! – A hang egyre erőteljesebben zengett,
harsogott. Befogtam a fülem, de hiába. A fanatizmus hangja volt a
hathatósabb.
– Márg bár Amrika!
Sírtam. Mahtab is ott van a tetőn, a család többi rémes tagjával,
egy iszonyúvá torzult apa szorításában. Egy mániákus őrült azt
parancsolja a gyerekének, hogy forduljon szembe saját hazájával.
– Márg bár Amrika! – A teheráni éjben talán tizennégy millió
ember üvöltötte ezt most. Tetőről tetőre hullámzott a kiáltás, az
emberek egymást hipnotizálták vele, önmagukat hódították és
serkentették, idegtépő, gyalázatos kórus szólt, és minden hang
késként hasogatta a szívemet,
– Márg bár Amrika! Márg bár Amrika!
– Holnap Qumba megyünk – jelentette be Mudi.
– Az meg mi?
– Qum Irán vallási központja. Szent város. Holnap van mohárrám
első pénteke. A mohárrám a gyász hónapja. Van ott egy sír. És fekete
csadort kell öltened.
Visszagondoltam Rejre. Arra a szörnyű útra, mely úgy végződött,
hogy Mahtabot megverte az apja. Miért kell ennek a családnak
minket elcibálnia ilyen eszelős zarándoklatokra?
– Nem megyek – jelentettem ki.
– Megyünk.
Ismertem annyira az iszlám törvényeit, hogy meglegyen a jó
82
kifogásom.
– Nem mehetek sírhoz – közöltem. – A vérzésem miatt.
Mudi felvonta a szemöldökét. Ez a dolog őt egyre csak arra
emlékeztette, hogy Mahtab születése óta öt év telt el, s én őt nem
tudtam fiúgyermekkel megajándékozni…
– Megyünk – ismételte.
Mahtabbal másnap reggel igencsak leverten ébredtünk. Mi vár
ránk megint? A lányomnak hasmenése volt, ez a feszültség jele volt
nála, lassanként megszokhattam.
– Mahtab beteg – mondtam Mudinak. – Itthon kell maradnia.
– Megyünk – hangzott megfellebbezhetetlenül.
Mélységesen lehangolva húztam magamra az egyenruhát: fekete
nadrág és harisnya, sötét, hosszú ujjú manto, fekete ruszári a fejem
körül. És ennek a tömérdek göncnek a tetejébe a szörnyű csador.
Mortezának, Mudi unokaöccsének kocsijába préselődtünk be.
Velünk jött Ámme Bozorg, a lánya, Fereste, valamint Morteza
Násztáránnal, és a derűs kis Nilufárral. Órákba telt, mire a műútra
kiértünk, és akkor újabb órák következtek: lökhárítók közé ékelődve.
Igazhitűek tömkelege tartott kivétel nélkül ugyanabba az irányba, és
köröttünk a táj ugyanolyan sivár volt, mint a lelkem.
Qum városára a vörösesbarna por volt a jellemző. Az utcákat
sehol sem borította kövezet, az odatóduló járgánytömkeleg iszonyú
szennyet kavart fel. Ahogy a kocsiból kikászálódtunk, agyonizzadt
öltözékünkön szinte sárpáncél volt.
Egy tér közepén ott volt egy olimpiai úszóstadion méretű
medence, körötte üvöltöző zarándokok, akik mind a vízhez akartak
volna jutni, hogy szertartásos, ima előtt „mosakodásukat”
elvégezhessék. A csőcselékre minden volt jellemző, csak a felebaráti
szeretet nem. Könyöklés, egy-egy jól irányzott rúgás segített előre
sokakat a medence széléhez. Itt-ott káromkodásféle harsant, egy-egy
nagy csobbanás után, mikor akaratlan fürdőt vett egy-egy túl mohó
zarándok.
Mivel mi Mahtabbal nem óhajtottunk részt venni az imában, a
szennyes vizet is nyugodtan kihagyhattuk. Vártunk hát a többiekre,
végezzenek, ahogy tudnak, Aztán nemek szerint szétváltak a
jelenlévők, Mahtabbal követtük Ámme Bozorgot, Ferestét,
83
Násztáránt és Nilufárt a szentély női részébe. Annyi hely se volt,
hogy cipőlevételhez lehajolhasson az ember, hát csak lerúgtuk
lábbelinket, bele a mind hatalmasabb halmok valamelyikébe.
A kislányom riadtan kapaszkodott kezembe, szinte fojtogatta a
tömeg. Egy nagy teremfélébe, jutottunk, melyet tükrök ékesítettek. A
hangszórókból iszlám zene áradt, de ezt túlharsogta az az ezernyi nő,
akik mind fekete csadorban ültek a földön, a mellüket verték és
kántáltak hozzá. Az arcokon a gyász könnyei patakzottak.
A gigászi méretű tükröket arany és ezüst keretek fogták körbe,
ezeknek a nemes fénye kísértetiessé tette a vakító világosság és az
éjsötét csadoros tömeg kontrasztját. Az áhítatos, révült tömeg
bódulata szinte kétségbeejtő volt.
– Besin – rendelkezett Ámme Bozorg. – Leülni.
Mahtabbal leültünk, s mellénk kuporgott Násztárán és Nilufár is.
– Besin – ismételte Ámme Bozorg. Gesztikulálva, pár perzsa
kifejezés segítségével utasított, hogy nézzek a tükörbe. Közben ő és
Fereste átment egy nagy, díszes koporsóhoz egy másik terembe.
A tükrökbe pillantottam. Pár pillanat elegendő volt, hogy
valamiféle transz legyen úrrá rajtam is. A tükrökben tükröződő
tükrök a végtelenség illúzióját keltették. Ha ehhez hozzávesszük az
iszlám zenét, a mellüket verő nők ütemes zaját meg a siratóének
dallamát, könnyű megérteni, hogy itt igazi révület szállja meg az
embert. Aki még hisz is benne, azt nyilván elsöprő erővel.
Nem tudtam volna megmondani, mennyi idő telt el így. Arra
eszméltem föl, hogy Ámme Bozorg és Fereste visszatér hozzánk,
négyünkhöz. A csoroszlya – „a sógornőm” – valamit az arcomba
üvöltött. Perzsául, de úgy, hogy a tüdeje csaknem kiszakadt. Csontos
ujjával mutogatva kis híján a szemem bökte ki.
Most mi van? Vagy mi legyen? Nem értettem.
Csak egyetlen szót, ám ezt aztán bőséggel ismételgette Ámme
Bozorg: Amrika.
És arcán a harag könnyei folytak. Egyik kezével a csadorja alá
nyúlt, s láttam, haját tépi. Másik kezével előbb a mellét, majd a fejét
verte.
Aztán dühösen intett nekünk: mozgás kifelé. Követtük hát, ki az
udvarra, a cipőhalmokhoz.
84
Mudi és Morteza végzett már a maga áhítatával, már vártak
minket. Ámme Bozorg üvöltve, a mellét verve rohant oda Mudihoz.
– Mi van? – kérdeztem férjemet.
– Miért utasítottad vissza, hogy bemenj a hárám-hoz? – kérdezte
dühösen.
– Én ugyan nem utasítottam vissza semmit – közöltem vele, –
Egyáltalán, mi az a hárám?
– A sír. A koporsó. Nem mentél be.
– De hát ő maga mondta, üljek le, nézzek a tükörbe.
Ez az egész teljesen olyan volt, mint az a másik jelenet, ott
Rejben. Mudi szinte őrjöngött. Attól tartottam, megüti Mahtabot, a
biztonság kedvéért, magam mögé ráncigáltam. Ez a piszkos
vénasszony – csak így hívtam már – megint elbánt velem. Azt akarta,
hogy Mudival mindenképpen összekülönbözzünk.
Vártam, hogy a férjem befejezze vad szónoklatát. Aztán a tőlem
telhető végső udvariassággal elismételtem a dolog érdemi részét:
– Ő azt mondta nekem, üljek le, és nézzem a tükröket.
Mudi most a nővéréhez fordult, aki továbbra is olyan volt, mint
egy fúria. Szóváltás következett kettejük közt, ennek végeztével
Mudi közölte velem:
– Csak arra szólított fel, hogy ülj le és tekints a tükrökbe. Azt ő
nem mondta neked, hogy a hárámhoz ne menj be.
De gyűlöltem ezt a gonosz némbert!
– Násztárán se ment be. – Akkor Násztáránra miért nem dühös?
Mudi ezt is megkérdezte Ámme Bozorgtól. Annyira elragadta az
indulat, hogy gondolkodás nélkül kezdte fordítani nővére szavait.
Nem jutott eszébe valami.
– Násztárán nem mehetett be. Most van a havi… – Itt leállt.
Kapcsolt, végre. Hogy nekem is most van az enyém.
Győzött a logikája. Sőt, hirtelen megenyhült irányomban. Haragja
teljes erővel fordult a nővére felé. Jó pár percig veszekedtek, miután
már visszazsúfolódtunk az autóba, hogy fivérük házához hajtsunk.
– Megmondtam neki, hogy nem volt rendes veled – közölte velem
Mudi, és a hangjába visszaköltözött a régi kedvesség. – Nem érted a
nyelvet se. Megmondtam neki, hogy nem elég türelmes.
Hát megint sikerült összezavarnia. Ma megértő. Vajon holnap
85
milyen lesz, kérdeztem magamban.
91
6
Mudi másnap korán kelt, s rögtön nekiállt zuhanyozni, hogy – az
iszlám parancsa szerint – a szexualitás minden nyomát lemossa
magáról ima előtt. A zajos fürdőzés egyértelmű jel volt Reza és
Aszije – illetve az emeleten Mammal és Nászrin – számára, hogy mi
ketten megint jól vagyunk egymással.
Milyen messze jártak az igazságtól! A szex, jól tudhattam, csak
egy sok-sok undorító tűrnivaló közül, amelyek mindazonáltal
elkerülhetetlenek, ha még bízni akarok a szabadulásomban.
Ezen az első délelőttön, mely Rezáéknál virradt ránk, Mahtab
végig a hároméves Márjámmal játszott, no meg az ő tömérdek
játékával, amit angliai nagybácsiktól kapott. Márjámnak a ház
mögötti udvaron még hintája is volt.
Apró, békés sziget volt egyébként ez az udvar a zsúfolt és zajos
városban. Jó három méter magas téglafal övezte, mely nemcsak a
hintát vette körül óvón, de a cédrusfát, a gránátalmafát is, valamint
számos rózsabokrot. A téglákba vadszőlőindák kapaszkodtak.
Maga a ház hasonló volt a többi vigasztalan küllemű épülethez,
melyek közös oldalfalak révén érintkeztek egymással, és
mindegyiknek ugyanilyen méretű udvara volt. Az udvarok túlján
ugyanilyen sorházak egyhangúsága következett.
Aszije számos tekintetben különb háztartást vitt, mint Ámme
Bozorg, persze az ilyen összehasonlítás itt csak viszonylagos lehetett.
Bár az előző estét nagytakarításra szánta, amerikai mércével mérve a
házban kosz volt. Csótányok, svábbogarak parádéja örökké. S bárhol
hagytuk is a cipőnket, használat előtt mindig az efféle hívatlan
vendégeket kellett kiráznunk belőle. Az általános mocskot a pisiszag
tette még kínosabbá, mivel Aszije a kis Mehdit pelenkázatlanul
92
hagyta a szőnyegeken összevissza heverészni, s a bébi hempergés
közben, mindenhova odapisilt. Sőt, Aszije kénytelen volt bizonyos
halmocskákat is el-eltakarítgatni. De a vizeletbűz bevette magát a
perzsaszőnyegekbe.
Talán mert ő is megsokallta ezt a szagot – bár be nem vallotta
volna –, Mudi már az első reggelen sétára indult velem, Mahtabbal és
Márjámmal egy kis parkba, pár tömbnyire új lakhelyünktől. Ideges
volt, nagyon feszült és éber, így indultunk el a keskeny járdán, mely
a házak és az utcácska közt vezetett. Aggályosan pillantgatott körül,
nem figyel-e minket valaki.
Próbáltam nem is ügyelni rá, és inkább az új környezetet
nézegettem. A tömb alapszerkezete – lapos tetejű házak két sorban,
közéjük préselve udvarok – egyhangúan ismétlődött, míg csak
elláthatott a szem. Emberek százai, sőt ezrei voltak bepréselve így e
néhány háztömbbe, s a szűk utcákon már-már kellemetlenül pezsgett
az élet.
Napfényes szeptemberünk volt, de már az ősz lehelete is érződött.
Ahogy a parkot elértük, nyomban kellemesebb érzéseink támadtak:
megkönnyebbülés volt ez a hely a bérkaszárnyácskák után. Jókora
füves térség három városi tömb közt, szépséges virágágyakkal,
ápoltnak látszó fákkal. Szökőkút is ékeskedett jó pár, de nem
csobogtak, mert alig volt annyi villanyárama Teheránnak, hogy a
háztartásokat ellássa. A kormányzat nem áldozhatott drága energiát
ilyen mulatságokra, mint a szökőkutak,
Mahtab és Márjám vígan játszott a hintákon és csúszdákon. Mudi
akkor váratlanul bejelentette, hogy haza kell mennünk. A hangja
türelmetlen volt.
– De miért? – kérdeztem. – Nem kellemesebb itt kint?
– Haza kell mennünk – ismételte ellentmondást nem tűrve.
Tervemhez híven, szó nélkül engedelmeskedtem. Legyen minél
kevesebb feszültség!
Teltek a napok, hozzászoktam lassan a lakás enyhén bűzös
levegőjéhez, a környék zajos életéhez. A nyitott ablakokon át egész
nap behallatszott az árusok közeledő-távolodó lármázása.
– Asghale! Atghale! Asghale! – rikácsolta a szemetes, ahogy
nyikorgó targoncájával közeledett a maga szakadt, lifegő talpú
93
cipőjében, s jóformán bokáig gázolva a koszban. Kiáltozására
lelkiismeretesen előjöttek a háziasszonyok, hozták a szemetet, s az út
szélére öntötték. A szemetes a nagyját fölpakolta targoncájára. Néha
körútjának végeztével visszatért, s egy alkalmi seprűvel – hosszabb
szárú gyomok egy nyélre kötözve – nekilátott, Összekotorta jól-
rosszul, amit patkányok és macskák meghagytak a hátramaradt
szemétállományból. Csakhogy ezeket a kis kupacokat már nem vitte
el, egyszerűen a járda mellé söpört mindent a lefolyókba, melyeket
senki sem tisztogatott.
– Námáki! – üvöltötte a sóárus, tolván maga előtt a taligát, melyen
hegynyi halomban tornyosult a nedves, tömbökké ragadt só.
Jelzésére szaladtak az asszonyok, hozták a száraz kenyérdarabokat.
Sót kaptak érte, a kenyeret a sóárus viszont állattenyésztőknek adta
el.
– Szábzi! – víjjogta az az alak, aki lassan hajtott végig az utcákon
a szekerével, és az évszaknak megfelelő zöldféléket – spenótot,
petrezselymet, bazsalikomot, mikor épp mit – árult. Olykor
megafonnal hirdette meg az érkezését. Ha váratlanul jött, Aszije
sietve kapkodta magára a csadort, és rohant leméretni ezt-azt, ami
kellett aznapra.
A birkakereskedő jövetelét bégetés előzte meg, tíz-tizenkét állat
bóklászott „bevezetőül” az úton, s mindnek tehéntőgy méretű, nagy
dombéja harangozott hátul. A birkákon gyakran voltak nagy
festékfoltok, mutatván, ki a tulajdonos. A birkás ember csak
közvetítette a vásárt.
Olykor feltűnt egy rongyokba bugyolált férfi is, biciklin. Ő volt a
köszörűs.
Aszije azt is elmondta nekem, hogy ezek az emberek mind
nyomorúságosan szegények, és alighanem alkalmilag összetákolt
kalyibákban élnek.
Női megfelelőik azok a szerencsétlen koldusasszonyok voltak,
akik mindenüvé becsöngettek egy falatot, egy riált könyörögve.
Rongyos csadorjukat arcuk elé szorították, hogy csak fél szemük
látszott ki, és sírtak-rikácsoltak segítségért. Aszije mindig
megkönyörült rajtuk, talált is nekik valamit. De Mammal felesége,
Nászrin elzárkózott, őt nem hatotta meg a kétségbeesett esdeklés.
94
Az összhatás pedig az volt, mintha kárhozottak kórusa szólva,
ahogy az egyaránt elátkozott férfiak és nők viaskodtak a túlélésért.
Mi ketten Aszijével kedveltük egymást, már ahogy ilyesmi két
ember közt lehetséges, ha ennyire különleges körülmények sodorják
össze őket. Ebben a házban legalább beszélgethettünk egymással.
Megkönnyebbülés volt számomra, hogy olyan helyen lehetek, ahol
mindenki beszél angolul. Ámme Bozorggal ellentétben, Aszije
köszönettel elfogadta, ha részt kértem a házimunkákból.
Ő maga eléggé rendetlen háziasszony volt, ám lelkiismeretes
szakácsnő. Valahányszor segítettem neki a vacsorafőzésnél,
megcsodáltam a jégszekrénybeli rendet, a legjelesebbet talán, amit
valaha is láttam. Húsfélék és zöldségfélék, gondosan elkülönítve,
előkészítve, műanyag tartókban és rekeszekben – minden, ahogy a
nagykönyvben áll. Egy hónapra előre eltervezte Aszije, mit fog
főzni, és a lista ki is volt akasztva a konyhában. A táplálkozás nem
volt egyoldalú „barátném” alapvetően betartotta a higiénia
szabályait. Olykor a rizsből órák hosszat szedegettük a bogarakat,
úgy ketteskalákában, mielőtt főzésre került volna sor.
Ha nekem valaki pár hónappal azelőtt azt mondja: élvezettel
fogok férgeket kutatni az ennivalóban, amely nemsokára az asztalra
kerül…!? Nyolc hét alatt drámai változáson mentem keresztül.
Rádöbbenhettem, az amerikai életforma végső soron kicsinyessé is
tett, olyan dolgokon akadtam fenn, amelyek a nagyobb ügyek
szempontjából tényleg jelentéktelenek. Akár így, akár úgy van egy
részlet – az élet megy tovább. Például: a bogarak a rizsből
kiszedhetők, aztán kész. Ha a bébi a perzsaszőnyegre rondít, föl kell
takarítani utána, még ha jut is, meg marad is. Ha a kedves férjurad
hamarább akar távozni a parkból, mint te, hát távozz vele hamarabb,
nem dől össze a világ.
105
Mudi mintha végképp elfeledkezett volna róla, hogy Iránon kívül
is létezik világ, de a felelőtlenségének következményei most lassan,
de biztosan egy félvilágnyi távolból is kezdték utolérni őt. Mielőtt az
Államokból távoztunk volna, Mudi őrült költekezésbe kezdett.
Tudtomon kívül hitelkártyával vásárolt a rokonainak, vagy négyezer
dollárért mindenféle gazdag ajándékot. Ezen kívül ott volt még a
detroiti házbérletünk, csak épp senki sem maradt, aki odahaza a havi
hatszáz dollárt a bérbeadónak fizetgette volna. Senki nem segített be.
A pénzügyi hatóságoknál eddigre „mínuszba kerültünk”.
Még mindig volt megtakarított pénzünk, akkor szedtük össze,
mikor Mudinak megvolt a nagyon jól fizető állása. Titkon ő azért
jókora summákat leszedett a számláinkról, mielőtt Iránba jöttünk
volna, de az egész vagyonunkat mégse merte készpénzzé tenni,
hiszen akkor nyilvánvalóan fölkeltette volna a gyanakvásomat. Volt
egy házunk, teli drága bútorral, volt két autónk. Aztán a miénk volt
még egy bérház Corpus Christiben.
Pár tízezer dollárt igen jól fektettünk be, és most Mudi
mindenáron el akarta érni, hogy a teljes tőkét Iránba sikerítse át.
Sejtelme sem volt, hogy én már egészen más irányú
megkereséssel fordultam a Külügyminisztériumhoz. Eszébe se jutott,
hogy amerikai fizetési kötelezettségeinek eleget tegyen. Elsősorban
azt nem akarta, hogy az ő pénzének egyetlen centje is az amerikai
államkasszába folyjék.
– Soha többé egyetlen fitying adót nem fizetek az amerikaiaknak
– fogadkozott. – Erről letehetnek. Velük én végeztem. Dollár nuku.
Azt azért, persze Mudi is tudhatta, hogy ha az esedékes fizetési
kötelezettségeinknek nem teszünk eleget, a hitelezőink beperelhetnek
minket, a pénzüket, a kamatot és a késedelmi díjat is meg fogják
kapni. Ahogy teltek a napok, vagyonunk úgy fogyatkozott.
– Adjanak el a szüleid mindent, a pénzt meg küldjék ide nekünk,
ami jár! – dohogott Mudi, mintha pénzügyi bajaink okozója én
lennék. És a szüleim dolga volna, hogy rendbe hozzák, amit ő
összekavart.
Mudira tökéletesen jellemző volt ez a cselekvésképtelenség. S
valóban napról napra csökkent az esély, hogy az Egyesült Államokba
visszatérjünk valaha is. Életét – az életünket – olyannyira
106
megkuszálta, hogy itt már bajos lett volna rendbe hozni bármit is.
Mert odaát Amerikában először ís rárontanának a hitelezők, aztán
nem lehetett kétsége afelől sem, hogy én azonnal megindítom a
válókeresetet.
S itt Iránban eddig az orvosi képzettsége semmi hasznára nem
volt. Elviselhetetlenné válhatott a ránehezedő nyomás, és ez
fejeződött ki fokozott ingerlékenységében, jószerivel mindenre
ingerülten reagált. Mahtabbal mi egyre inkább elhúzódtunk tőle, és –
amennyire tehettük – kerültünk vele bármi kapcsolatot, érintkezést.
Mudi nyugtalan tekintete, komoly veszélyeket jelzett.
110
7
Napokig csak bicegve jártam, imbolyogtam inkább, és annyi erőt
sem éreztem, hogy a legközelebbi piacra elmenjek. Meg azt se
akartam, hogy így lássanak. Mert még a ruszári mögül is kínos kék
foltok bukkantak elő.
Mahtab még távolabb került az apjától. Elalvás előtt minden este
sírdogált.
Teltek a napok, nem csökkent köztünk a feszültség. Mudi
mogorva maradt és parancsoló, mi ketten meg örökös rettegésben
éltünk – helyzetünk reménytelen tehetetlensége nehezen volt
elviselhető. A férjem brutális ütései rádöbbentettek, mi várhat még
ránk. Sebesüléseim bizonyították, Mudi tényleg elég őrült ahhoz,
hogy megöljön – netán mindkettőnket. Elég annyi, hogy valami
elszabadítsa benne azt a féktelen dühöt. Ha merész szabadulási
tervemet meg akarom valósítani, szüntelenül veszélyeztetem
legelemibb biztonságunkat. Életünk Mudi szeszélyétől függhetett.
Valahányszor kénytelen voltam kapcsolatba kerülni vele, beszélni
vele, csak ránézni, rágondolni, bizonyos eltökéltséggel tettem.
Nagyon is jól ismertem ezt az embert. Éveken át nézhettem, hogyan
ereszkedik fölébe az őrület árnya. Most nem akartam eljátszani azt a
luxusjátékot, hogy „bezzeg én megmondtam”. Minek ide önsajnálat?
De akaratlanul is visszapergettem a múltat. Bár hallgattam volna
félelmeim titkos szavára, mielőtt a teheráni gépre felszálltam!
Valahányszor ez jutott az eszembe – és jutott! –, még inkább
csapdában éreztem magam.
Fel tudtam sorolni az okokat, amiért is eljöttem – anyagiak,
jogiak, érzelmiek, sőt még orvosiak is akadtak. De mind egyet
eredményezett: Iránba hoztam Mahtabot, hogy a szabadságát
111
biztosítsam – kétségbeesett kísérlet volt –, s a dolog iróniája, hogy az
egész visszafelé sült el.
Beleilleszkedhetem-e Irán életébe úgy, hogy Mahtabot távol
tartsam minden veszélytől? Aligha. Mindegy volt már nekem, hogy
Mudi milyen előzékeny és békülékeny tudott lenni időnként.
Tudhattam, hogy őrülete föltarthatatlanul előtör majd. Hogy Mahtab
életét mentsem, kockára is kell tennem – jóllehet igen friss volt a
bizonyság, mennyire komoly kockázatokról van szó.
Mudi őrjöngése egyáltalán nem törte meg az akaratomat.
Ellenkezőleg, megacélozta. Bár napi teendőim teljesen ártalmatlanok
voltak, a felszín mögött minden gondolatom és cselekedetem
egyetlen célra irányult,
Mahtab csak megerősített ebben az elhatározásban.
Amikor kettesben voltunk a fürdőszobában, halkan zokogott, s
kérlelt, vigyem őt messze apától, vissza Amerikába.
– Tudom én már – mondta egy nap –, hogyan juthatunk el oda,
haza. Amikor apa alszik, kiszökünk innen, fogunk egy taxit, irány a
reptér, és fellopakszunk egy gépre. Jó?
Az élet olyan egyszerűnek látszik egy ötéves gyerek szemében.
Pedig olyan bonyolult.
Imáink egyre hőbb imák voltak. Bár jómagam sok éven át nem
voltam rendszeres templomjáró, megőriztem Istenbe vetett erős
hitemet. Föl nem foghattam persze, miért rótta ránk ezt a rettentő
terhet.
Azt azonban tudtam, hogy segítsége nélkül sosem kerül le a
vállunkról.
Némi segítség valóban jött, Hamidnak, a férfiruházatibolt
tulajdonosának képében. Mikor a verés után először látogathattam be
hozzá, megkérdezte, mi volt velem. Elmeséltem.
– Ez az ember nyilvánvalóan őrült. – Lassan, megfontoltan
beszélt. – Mondja csak, hol lakik? Odaküldhetnék valakit, aki egy
kicsit gondjaiba veszi.
Megfontolandó lehetőség volt, semmi kétség, de ha jobban
belegondoltam, attól kellett tartanom, Mudi rájön belőle, hogy titkos
segítőim vannak.
Mikor kicsit jobban lettem, és gyakrabban tudtam kijárni, éltem
112
minden alkalommal, hogy Hamidhoz benézhessek, felhívhassam tőle
a követségen Helent, és újdonsült barátommal beszélhessek szorult
helyzetemről.
Hamid egykor a sah hadseregének tisztje volt, és most igencsak
meg kellett húznia magát.
– Iránban az emberek forradalmat akartak – magyarázta
nyugodtan. – De hát ez … – mutatott az ajatollah Iszlám
Köztársaságának utcáin áradó komor embertömegre – … ugye, ez
nem az, amire vágyakoztak.
Hamid is azon volt, hogy családjával menekülni tudjon valahogy
Iránból. Előtte is rengeteg elintézendő volt még. Eladni a családi
üzletet, készpénzzé tenni minden vagyonát, és – persze – megtenni
minden biztonsági óvintézkedést a siker érdekében. De hogy
menekülni fog, azt szilárdan eltökélte, mielőtt utolérhetné múltja
miatt a végzet.
– Sok befolyásos barátom van az Egyesült Államokban – mondta.
– Megtesznek értem mindent, amit tudnak.
Az én családom és amerikai barátaim is megtennének értem
mindent. Csak hát a jelek szerint, hivatalos csatornákon nem lehet
sokra jutni.
Nagy segítség volt, hogy használhattam Hamid telefonját. Bár a
követségről kapott információk – vagy a hiányukban telő idő –
demoralizálók voltak, mégis ez jelentett valami kapcsolatot a
hazámmal. Hamid barátsága további célt is szolgált. Ő volt az első,
akitől megtudhattam: sok iráni van, aki a nyugati életmódot becsüli,
kívánja, s égnek áll a haja, látván a jelenlegi rendszer hivatalos
Amerika-gyűlöletét.
126
8
Szokatlanul meleg és napfényes őszi nap volt, amelyen Mudi, ha
kelletlenül is, engedett Mahtab kérésének, és elvitt minket a parkba.
Pár háztömbnyit kellett csak mennünk, de Mudi már ekkora séta
miatt is morgott.
– Persze, csak néhány percünk lesz – közölte jó előre.
„Persze”. Tudtam, mennyire elfoglalt ő, hiszen újságot kell
olvasnia, rádióhírekkel tömnie a világnézetét, szunyókára hajtani
elnehezült fejét.
Odaértünk a park végéhez, ahol a hinták és csúszdák voltak, és
Mahtab sikoltozott örömében, mikor megpillantott egy kis szőke
lányt, talán úgy négyéveset, aki sortban és dzsekiben volt, és
pontosan ugyanolyan Strawberry Shortcake teniszcipőt viselt,
amilyet Mahtab még az otthonról hozott készletünkből.
És ott állt egy emberpár is, és figyelte a gyereket. Csinos, fiatal
nő… a ruszári alól is kibukott sűrű, szőke haja. Trencskókabát volt
rajta, méghozzá – az iráni szokásoknak fittyet hányva – övvel a
derekán.
– Biztos amerikai nő – mondtam Mudinak.
– Fenét – morogta. – Németül beszél.
Hogy Mahtab a csúszdához szaladt, mert játszani akart a
kislánnyal, Mudi tiltakozása ellenére gyorsan odamentem a nőhöz.
Egy iráni férfival társalgott, de hát persze, hogy angolul.
Bemutatkoztam. Mudi már ott is állt mellettünk gyanakvón.
A nőt Judynak hívták. Iráni születésű férje New Yorkban volt
építési vállalkozó, s jelenleg otthon tartózkodott – Amerikában! –,
csak az asszony jött át a két gyerekkel Iránba, a nagyszülőket
meglátogatni. Már túl voltak ennek a két hétnek a felén. De
127
irigyeltem a repülőjegyüket, az útlevelet, a kiutazó vízumot! Csak hát
hallgatnom kellett mélyen, Mudi miatt.
Judy bemutatott minket az iráninak: a férfi a sógora volt, és
Alinak hívták. Mihelyt Ali megtudta, hogy Mudi orvos, elmesélte
rögtön, hogy épp most próbál vízumot szerezni az Egyesült
Államokba, mert ott kéne valami szívpanaszát kezeltetni, Judy
hozzáfűzte, hogy a jövő héten repülnek Frankfrutba, és majd az
ottani amerikai nagykövetségen megpróbálják beszerezni ezt a
vízumot. Szívesen hallanák azonban egy iráni-amerikai orvos
véleményét. Mudi egyszeriben rettentő fontosnak érezte magát, és
ettől kivételesen rólam is megfeledkezett.
A gyerekek közben otthagyták a csúszdát, szaladtak hintázni.
Judyval követtük őket. Mihelyt Mudi hallótávolon kívül került,
nyomban a tárgyra tértem.
– Engem itt fogva tartanak – suttogtam. – Segítenie kell. Kérem,
menjen el Németországban az amerikai követségre, és mesélje el
nekik, hogy itt vagyok. Tenniük kell valamit, hogy segítsenek rajtam.
Mudi és Ali lassan ballagtak felénk. Még mindig nagyban
beszélgettek. Judy észrevette a pillantásomat, kicsit megint arrébb
mentünk hát.
– Még azt sem engedi meg, hogy másokkal beszéljek – közöltem.
– Be vagyok zárva, a családommal semmiféle kapcsolatom nem
lehet.
– Én miben segíthetek? – kérdezte Judy.
Töprengtem egy pillanatig.
– Intézzék úgy, hogy ez az orvosi tanácsadás még ne fejeződjék
be ma – javasoltam. – A hiúságának hízeleg, ha efféle dolgokról van
szó.
– Remek – örvendezett Judy. – Ali számára mindenképpen meg
kell szereznünk a vízumot. Meglátjuk, hogyan vonhatjuk ebbe bele a
férjét is.
Visszamentünk a férfiakhoz.
– Tudsz nekik segíteni? – kérdeztem Mudit,
– Persze. Méghozzá szívesen. – Láttam, Mudi most, oly sok
hónap múltán, megint orvosnak érzi magát. – Írok majd levelet –
javasolta. – Tudom, kihez kell fordulni. Még amerikai fejlécű
128
levélpapírom is van itt. – Egy pillanatig eltűnődött. – Mindössze egy
írógép kellene.
– Szerzek én – buzgólkodott Judy.
Telefonszámot cseréltünk, és azt is megbeszéltük, hogy
hamarosan találkozunk megint itt a parkban. Micsoda kellemes
hazatérés volt ez végre! Mudi remek hangulatban volt, Ő megint
tekintélyes és fontos! Olyannyira ez töltötte be minden gondolatát,
hogy el is feledkezett róla: én egy amerikai nővel beszélgettem… ki
tudja, mit!
Judy nem vesztegette az idejét. Két nap múlva már telefonált is, és
a parkba hívott kettőnket, Mahtabot s engem. Reméltem titkon, hogy
Mudi elenged minket, de már föltámadt a szokásos gyanakvás.
Összeesküvésre nem gyanakodott, ügyelt viszont, hogy ne veszítsen
szem elől.
Ezúttal egy kis szakállas, körülbelül harmincéves iráni kísérte el
Judyt. Újdonsült ismerősnőm bemutatott minket egymásnak. Az iráni
férfi neve Rásid volt, foglalkozására nézve egy nagy klinika
ügyvezetője. Mudi repesett az örömtől: hogy ő megint orvosi
szaktársalgást folytathat! Kérdésekkel ostromolta a férfit,
megtudakolta, hogyan helyezkedhetnek el mostanában a külföldi
diplomás orvosok Iránban. Eközben mi Judyval ismét el tudtunk
szakadni tőlük egy kicsit, hogy négyszemközt beszélgethessünk.
– Fel a fejjel – mondta Judy akkor –, Rásid tud már a helyzetéről.
Vigyáz rá, mit mond a férjének, mit nem. Reméltük, csak maga jön,
de sebaj, Rásid feltartja addig a férjét, míg mi nyugton megbeszélünk
mindent. – Pár bélyeget nyomott a markomba. – Hogy bármikor fel
tudjon adni legalább egy-két levelet. Postaláda majd csak akad.
Aztán elmesélte, mit tervez. Az egyik közeli estén az anyósa
búcsúestet rendez nekik, és Judy úgy intézte, hogy oda minket is
meghívjanak. Kölcsönzött már egy írógépet is, hogy Mudi levelét
legépelhessem Alinak. Judy remélte, hogy a zűrzavarban majd lesz
alkalmam beszélni Rásiddal is.
– Ismer valakit, aki Törökországon keresztül embereket tud
kicsempészni innen.
A következő két nap ólomlábakon ment – hiszen egész idő alatt
csak a vacsora estéjét vártam, vagyis hogy végre megtudok valami
129
közelebbit arról, hogyan menekülhetünk Iránból, Repülőgéppel?
Gépkocsival? Mi motiválja ezeket az emberszöktetöket? Nem félnek
az ajatollah rettenetes büntetésétől? Mennyibe fog kerülni?
Szükségünk lesz-e az útlevelünkre, Mahtabnak és nekem?
Édes Istenem, fohászkodtam, rendezz úgy mindent, hogy a
vacsorán alkalmam legyen Rásiddal mindent alaposan megbeszélni!
Időközben úgy döntöttem, Judy a postásom is lehet. Levelet írtam
anyámnak, apámnak, Joe-nak és Johnnak, hadd tudják, mennyire
szeretem őket, hogy hiányoznak, és tudattam velük jelenlegi
helyzetünk némely részletét is. Amikor átolvastam irományaimat,
elborzadtam: micsoda lehangolóan komor elmeszülemények.
Csaknem összetéptem őket. De hát én vagyok ilyen komor és
lehangolt, gondoltam akkor, igenis el kell küldenem a leveleket, hadd
lássák, mi van itt velünk.
Írtam még egy levelet fivéremnek, Jimnek és feleségének,
Robinnak. Megpróbálkozván egy tervvel. Közöltem velük, hogy
Mudi anyagi gondokal küzd. Hogy itt már elég sok pénzt adtunk ki,
és neki még mindig nincs munkája. Egész vagyonunk odahaza van az
Államokban. Talán Mudinak csak valami ürügy kéne, és akkor
hajlandó lenne hazatérni. Kértem, hogy Jim hívjon fel, közölje, apám
egészségi állapota annyira megromlott, hogy okvetlen haza kellene
mennünk, „látogatóba”. Jim azt is mondhatná, hogy ő ad a repülőútra
pénzt. Ez Mudi számára megoldást ígérhetne – ingyen és bérmentve
repülhetne Amerikába.
Maga a buli – Judy anyósáéknál – egyébként nagyon érdekes volt.
Ahogy beléptünk a házba, már hallottuk is az amerikai zenét. Elég
különös látvány volt, ahogy a síita muzulmánok rock-and-rolloznak!
A nők mind nyugatiasan voltak öltözve, fütyültek a csadorra vagy
ruszárira. A vendégeknek fogalma se volt róla, miféle
összeesküvéshez segédkeznek. Nagy megtiszteltetésnek vették, hogy
amerikai orvossal lehetnek együtt, Mudit nyomban körülvették a
figyelmes hallgatók, lesték minden szavát. Ő meg fürdött a siker
fényében, ezalatt Judy bevihetett engem az egyik hálószobába, hogy
megírjam a levelet. Rásid már ott várakozott.
– Van egy barátom, aki embereket csempész ki Törökországba –
mondta. – Harmincezer dollárba kerül.
130
– A pénz nem számít – biztosítottam. – A lényeg csak az, hogy a
lányommal együtt kell mennem. – Tudtam, hogy a családom és a jó
barátok bármennyi pénzt összeszednek ezért. – Mikor indulhatunk? –
kérdeztem mohón.
– A barátom pillanatnyilag Törökországban van, az időjárás meg
hamarosan kedvezőtlenre fordul. Nem hiszem, hogy még a télen
megcsinálhatjuk. Várnunk kell hóolvadásig. Hívjon föl engem úgy
két hét múlva, rendben? Addig utánaérdeklődöm.
Noteszomba kódoltam Rásid telefonszámát.
Ő avval távozott is, mi azonban Judyval ott maradtunk, bár Mudi
orvosi levelével már rég kész voltam. Állandóan hátrasandítottam,
rettegtem, hátha Mudi ránk tör. De nem.
Átadtam Judynak a magam leveleit is, ő megígérte, hogy
Frankfurtból mindent továbbít. Nagyon sokat beszélgettünk
Amerikáról, miközben segítettem neki a – számomra keserédes –
pakolásban, hiszen ők másnap már utaztak! El Iránból. Istenem! És
nem tudhattuk, se Judy, se én, tudnak-e segíteni rajtam Európában,
Amerikában, vagy éppenséggel Rásid kapcsolata ér-e majd valamit.
Judy mindenesetre nagyon elszánt volt. Mindent meg fog tenni értem
és Mahtabért.
– Vannak még más barátaim is, akikkel e tárgyban kapcsolatba
léphetek – biztosított.
Az estély végeztével Mudi szinte bódult volt az örömtől.
– Rásid tud nekem egy állást a klinikáján – közölte velem sugárzó
arccal. – Most tényleg van értelme utánajárnom, hogyan áll a
diplomám érvényesítésének ügye.
Késő éjszaka váltunk szét. Judyval sírtunk is. Nem tudhattuk,
viszontlátjuk-e egymást még valaha.
144
9
A megfázás is hosszasan gyötörte, lustább is lett napról napra:
Mudi mind lazábbra fogta a gyeplőt. Láthatólag tökéletesen biztosra
vette, hogy az iráni tanítónők tisztelik annyira az ő kívánságait, hogy
nekem „semmi kilengést” nem engedélyeznek.
Egy nap jócskán elkéstem az iskolából, csak azért, hogy a
tanítónők reagálását lássam. Semmi se történt, Khanom Sahin állta a
szavát. A kis lopott időt arra használtam fel, hogy telefonáljak
Helennek. Követségi védelmezőm ismét emlékeztetett a két
titokzatos nőre, akik állítólag segíteni akarnak rajtam. Azt mondta,
személyesen kellene találkoznunk. Tétováztam. Hosszú út,
kockázatos vállalkozás. Egy előre nem látott forgalmi dugó a
legvégzetesebb következményekkel járhat.
Csak hát az is egyre nyilvánvalóbb lett, hogy már cselekedni
kellene. Mert például az is nyugtalanított, ahogy Mahtab a kis
Márjámmal játszott. A két kislány élvezettel rakta ki a babáit,
edényeit, és jött a „háziasszonyosdi”. Csudára élvezték, ahogy a
háziasszonyok rikácsolását, handabandázását utánozhatták. Néha
Márjám hirtelen elkiáltotta magát: – Ott jön egy férfi! – És mindkét
kislány sebtén magára csavarta a csadort.
Hát egy reggel elhatároztam magam: jöjjön a nagy ugrás a
semmibe. Mahtabbal elindultunk az iskolába, oda is értünk a Sariati
útra, ahol általában leintettük a naracstaxinkat. Többször is
hátrasandítottam, nem lát-e valaki, nem lesnek-e.
– Mahtab – mondtam akkor –, most elmegyünk a követségre. De
apának nehogy szólj róla!
– Csás – mondta Mahtab, ösztönösen is a perzsa szót használva,
hogy „igen”. Ahogy Márjámmal is beszéltek játszás közben. Mahtab
145
minden eddiginél jobban azon volt, hogy csak el Iránból –
ugyanakkor napra nap mind többet szívott magába az itteni
szokásokból, nyelvből, kultúrából.
Még egy kis idő, és Mahtab akarva-akaratlan asszimilálódik.
Leltünk telefontaxi-irodát, és a sofőrnek megadtam a címet. Svájci
követség, az Egyesült Államok érdekképviselete. Mahtab segített
fordítani. Gyötrelmes hosszú utazás kezdődött, keresztül-kasul a
városon át, aztán jött a kínos személyi motozás, egyéb ellenőrzés –
végre Helen irodájában voltunk.
Gyorsan befaltam Joe, John, mama és papa leveleit. Főleg Johné
hatott meg. „Kérlek, vigyázz nagyon Mahtabra, és ne engedd el őt
magad mellől”, ez állt benne.
– Kezd mozgásba jönni az ügy – közölte Helen. – Persze, csak
lépésről lépésre, A Külügyminisztérium tudja, hol van maga, és
megteszi, amit csak tehet.
Az viszont nem sok, gondoltam magamban.
– Egy amerikai nő ráadásul a frankfurti nagykövetséget is
tájékoztatta a maga sorsa felől.
Judy!
– Megteszik, ami csak telik tőlük.
Miért kell akkor még mindig itt ülnünk a pácban Mahtabbal?! Ezt
kiáltottam volna a legszívesebben.
– Kezdjük rögtön azzal, hogy gondoskodunk a maguk új amerikai
útleveléről – mondta Helen. – A svájci amerikai nagykövetség
elkészíti ezeket az okmányokat. Persze, nem lesz bennük a kellő
vízum, ám egy szép napon még hasznukra lehetnek így is. Majd mi
őrizzük őket itt a maguk számára.
Fél órát töltöttünk az útlevélkérő űrlapok aprólékos
kitöltögetésével.
– Most pedig hadd szóljak arról a két nőről, aki itt járt, s maguk
felől érdeklődött – mondta Helen. – Beszéltek Amerikában a
családjával. Legyen azért óvatos. Fogalmuk sincs, miről beszélnek.
Ne tegye meg, amit javasolnak magának, különben rengeteg
kellemetlensége támadhat.
Szóval, két amerikai nő, mindkettőnek a férje iráni. Trishé egy
pilóta, Suzanne-é egy magas kormányhivatalnok. Mindketten
146
korlátlan szabadsággal utazgathattak Iránban, s akkor hagyhatták el
az országot, amikor kedvük tartotta. Az én helyzetembe ennek
ellenére beleélték magukat, s abba is, hogy segítenek rajtunk.
– Hogyan léphetek velük kapcsolatba? – kérdeztem.
Helen eléggé boldogtalan homlokráncolással reagált arra, hogy
mégis megpróbálnám ezt az utat-módot, de hát nyilvánvaló volt a
hivatalos helyek csődje, és Helen leolvashatta arcomról a szorongást
és a kétségbeesést.
– Kérem, jöjjön velem – mondta. – A kislány is.
Mahtabbal együtt a felettese irodájába vezetett minket. Egy
bizonyos Mr. Vincop a követség alkonzulja fogadott minket itt.
– Kérem, ne lépjen kapcsolatba ezekkel a nőkkel – tanácsolta Mr.
Vincop, – Tisztára meg vannak őrülve. Nem tudják, mit
cselekszenek. Azt mesélték nekünk, hogy a nyílt utcán akarják
magukat elrabolni, aztán kijuttatni „valahogy” az országból. Csak
fogalmuk sincs, hogyan. Na, ugye, mint egy kalandfilmben. Az
ilyesmiből nem sülhet ki semmi jó.
De életem olyan bonyolult volt, mint a legszövevényesebb
kalandfilm cselekménye. Minden megtörténhet. Miért ne
beszélhetnék legalább ezekkel a nőkkel! Támadt egy ötletem:
– Mi van ezzel a Törökország felé vezető úttal? – kérdeztem, és
Rásid barátjára gondoltam, aki a hegyeken át csempészett ki állítólag
embereket.
– Nem – mondta erre élesen Mr. Vincop. – Az nagyon veszélyes
história. Vannak, akik azt állítják, hogy majd átviszik magát. Aztán
elveszik a pénzét, de csak a határig viszik, ott megerőszakolják,
netán meg is ölik, esetleg átadják az iráni hatóságoknak. És vége.
Maga ilyen kalandba nem bocsátkozhat. A kislánya életét is kockára
tenné vele. Egyszerűen megengedhetetlenül veszedelmes.
Mahtab szeme tágra meredt riadalmában, az én szívem is hevesen
vert. Eddig Mahtab nem tudta, hogy az Államokba való visszatérés
útja életveszélyes. Rögtön odabújt az ölembe.
Helen pedig elmesélt rögtön egy konkrét rémtörténetet.
Nemrégiben esett meg, hogy egy iráni nő a menekülésnek ezt az útját
választotta volna a kislányával. Meg is fizette jól az embercsempészt,
aki átvitte volna őket a határon. Az ám, de a határ közelében az a
147
gazember egyszerűen faképnél hagyta őket. A kislány belehalt a
nagy hidegbe, a nő meg összevissza bolyongott, és az éhhalál szélén
volt már, amikor egy faluba elért. De minden foga kihullt addigra.
– Az összes út közül – foglalta össze tehát Helen –, a
Törökországon át vezető a legveszélyesebb. – Rögtön javasolt is
valamit: – Váljon el inkább. Közvetíthetek az ENSZ-nél,
elintézhetjük, hogy meglegyen a válás, és akkor humanitárius
okokból kiengedik innen. Engedélyt kap, hogy Amerikába
visszatérjen.
– Csak a lányommal együtt – kiáltottam –, nélküle nem megyek!
– Megőrült – mondta Helen. És képes volt Mahtab jelenlétében
hozzáfűzni: – Miért ragaszkodik hozzá ennyire? Hagyja itt… és
meneküljön. Csak ezt javasolhatom.
Nem akartam hinni a fülemnek – Helen ilyen érzéketlen volna?
Ennyire szívtelen? Mahtab előtt ezt…?! Világos, hogy fogalma sem
volt róla, milyen erős szálak kötik össze – itt legalábbis – anyát és
gyermekét.
– Mami, nem mehetsz haza nélkülem Amerikába! – sikoltotta
Mahtab. – Nem hagyhatsz itt engem.
Még szorosabban magamhoz vontam, simogattam, bizonygattam
neki, hogy ebben a kérdésben nem engedek. S ez a pillanat egyben
arról is meggyőzött, hogy nekem magamnak kell cselekednem –
méghozzá késedelem nélkül.
– Szeretnék kapcsolatba lépni azzal a két nővel – jelentettem ki
tehát.
Helen kétségbeesetten forgatta a szemét, Mr. Vincop meg
idegesen köhécselt. Hirtelen saját szavaimnak se hittem már,
valahogy abszurd volt az egész helyzet – ennyire lehetetlen
szituációba keveredtem? De most már nem engedek.
Pár pillanatig teljes csönd honolt. Amikor végre láthatta, hogy
makacsul kitartok, Mr. Vincop sóhajtva mondta:
– Kötelességünk, hogy tájékoztassuk önt, de változatlanul óva
intem, méghozzá a legkomolyabban: ne bonyolódjék ilyen kétes
vállalkozásba.
– Meg kell ragadnom minden alkalmat – szögeztem le. – Ki fogok
deríteni minden részletet, lehetőséget.
148
Akkor megkaptam Trish telefonszámát, akit azonnal fel is hívtam.
– A követségi alkonzul irodájából telefonálok -mondtam neki.
Trish rettentő boldog lett, hogy végre hallhat engem.
– Tegnap este beszéltem az édesanyjával! – lelkendezett. –
Minden nap beszélünk vele. Örökké csak sír, tényleg kétségbe van
esve. Azt szeretné, ha csinálnánk valamit, és meg is ígértük neki,
hogy ami csak erőnkből telik… Már rég várunk rá, hogy magával
kapcsolatba kerülhessünk. Hogyan találkozhatnánk?
Megfontoltuk a részleteket. Holnap azt fogom mondani Mudinak,
hogy tanítás után vásárolni megyek, hát a szokottnál kicsivel később
érünk haza. Ha Mudin nem látszik gyanakvás, felhívom Trisht, hogy
randevúnkat visszaigazoljam. Mahtabbal negyed egykor ott leszünk a
Kuros-park hátsó kapujánál. Trish és Suzanne egy fehér Pakonnal
érkezik majd.
– Jó – mondta Trish. – Ott leszünk.
Lelkesedését hallva egyszerre lettem magam is bizakodóan
izgatott és – gyanakvó. Mi van nekik ebben a „buliban”? Pénzt
akarnak, vagy csak a kalandvágy fűti őket? Az volt az érzésem, hogy
Trishben emberileg megbízhatom, de a becsület kevés ott, ahol
szakértelem is szükségeltetik. Ugyanakkor a nagy optimizmusa rám
is átragadt, s erre, igazán szükségem volt. Örültem hát előre is a
találkozásnak, és azon tűnődtem, végső soron mi fog kijönni ebből.
Letettem a kagylót, s néztem közben Helent; a kezét tördelte.
152
10
Rendszeresen összejöttünk Agha és Khanom Hákimmal. Nagyon
megkedveltem a turbánembert, mert egészségesen tekintett a
vallásra. Mudi is szerette őt. Jó kapcsolatai voltak – még diákkorából
magafajtájú „öregfiúkkal” –, próbált is segíteni Mudinak, hogy állást
találjon. Gyakorló orvosit, de ha nem, legalább tanárit. Agha Hákim
arra is biztatta a férjemet, dolgozzon idehaza, s akadt alkalmas
feladat is: fordítsa angolra közös nagyapjuk műveit. Arabból perzsára
Agha Hákim már lefordította e munkákat.
Mudi írógépet vásárolt, aztán közölte velem, hogy ezentúl a
titkárnője leszek. És nekilátott. Az Apa és Gyermek című alkotással
kezdte, ez lényegében Taghatie Hákim e tárgyban vallott nézeteit
foglalta össze.
Mammal és Nászrin ritkán használt ebédlőasztalát csakhamar
Mudi kézirathalmai borították el. Életem párja ott trónolt az
asztalfőn, fordítását papírra firkantgatta, aztán a teleírt lapokat elém
tolta: tessék legépelni.
E munka révén még jobban megismerhettem nézeteiket. Taghatie
Hákim szemében minden felelősség az apáé: gyermekét neki kell úgy
nevelnie, hogy illendően és kellő tisztelettel viselkedjen a
felnőttekkel szemben, aztán „helyesen” gondolkozzon, végül életét
az iszlám szabályai szerint rendezze be. Az anyának ebben a
tekintetben semmiféle szerepe nem volt.
Hetekig dolgoztunk a felelősségteljes feladaton. Mudi nagyapja
rendkívüli szóbőséggel fogalmazott, stílusa zsúfolt volt és didaktikus.
Minden délután, mikor Mahtabbal hazaértem az iskolából, várt már
rám az újabb papírhalom, és Mudi ragaszkodott hozzá, hogy azonnal
géphez üljek, ő ugyanis ezt a vállalkozást roppant fontosnak ítélte.
153
Egy alkalommal különösen szíven ütöttek Taghatie Hákim
gondolatai. Részletesen taglalta a gyermeknek az atyjával szembeni
kötelességeit, és ebben az összefüggésben elmesélt egy történetet egy
haldokló apáról, aki még egyszer az életben látni szerette volna a fiát.
Könnyek szöktek a szemembe. Nem is láttam tisztán a betűket.
Elhomályosult előttem a világ, az én apám is haldokló, aki látni
vágyna engem, akinek oldalán ott kellene most ülnöm.
Mudi látta, hogy sírok.
– Mi baj? – kérdezte.
– Ez a história a haldokló apáról… – mondtam, és arcomon
csorgott a könny. – Hogyan tarthatsz távol az apámtól, mikor ő is
haldoklik? Még azoknak a parancsoknak sem engedelmeskedsz,
melyeket a saját nagyapád vetett papírra.
– Apád muzulmán? – kérdezte erre gúnyosan.
– Nem, te is jól tudod.
– Akkor nem számít – szögezte le Mudi. – Apád egyáltalán nem
számít.
A hálószobába rohantam, mert most tényleg magam akartam
maradni, jól kibőgni magam. Az elhagyatottság teljessége volt ez
immár. Lehunytam a szemem, képzeletemben apámat láttam, és
mintha még a hangját is hallottam volna, végső biztatásul,
bátorítólag: „Minden megy, csak akarni kell.”
Mennie kell. Valami útnak-módnak lennie kell. Mert akartam,
nagyon, akarásban tényleg nem volt hiány.
Az egyik látogatás alkalmával Agha és Khanom Hákim azt
javasolta, vegyek részt Mahtabbal azon a csütörtök délutánonkénti
Korán-oktatáson, melyet angol anyanyelvű nőknek tartanak a
Hosszeini Ersad mecsetben. Ez az elgondolás irántam érzett
jóakaratuk jele volt. Biztosan úgy vélték, sikerül majd engem is
megtéríteni, de ők ezt tényleg azért szerették volna, hogy sikeres és
boldog legyek, lévén hogy szentül hitték, az ilyesmi csakis az ő
vallásukban érhető el. Javaslatukban az is benne foglaltatott, hogy
Mudi valamivel gyakrabban engedhetne ki a házból, lehetővé
tehetné, hogy anyanyelvemen érintkezhessem másokkal, esetleg
hozzám hasonlókkal. A Hákimok lelkesen fogadták volna, ha
kötelességtudó iszlám feleség válna belőlem, de ennek, úgy
154
gondolták, minden erőszaktól mentesen kell bekövetkeznie.
Elgondolásuk rögtön jobb kedvre hangolt. Persze hogy eszem
ágában sem volt a Korán tanulmányozása, ám az a kilátás, hogy
esetleg angol anyanyelvű nőkkel lehetek együtt, máris nagyon
feldobott.
Mudi mérsékelten lelkesedett, látta ugyanis, hogy e fordulat
megint kijjebb vonna engem az ő őrző felügyelete alól. Tudtam,
mégis engednie kell majd. Agha Hákim „javaslatait” Mudi minden
esetben egyértelmű parancsnak tekintette.
A következő csütörtökön tehát iskola után, ha kényszeredetten is,
taxiba pakolt minket Mahtabbal, aztán irány a mecset. Megpróbálta
fitogtatni hatalmát, hogy ő előbb megnézi a tantermet, csak azután
enged be minket. De egy igen eltökélt angol nő máris útját állta.
– Csak azért akarok bemenni – közölte vele Mudi –, hogy lássam,
mi folyik itt bent.
– Szó sem lehet róla – hangzott a válasz. – Ez kizárólag nőknek
engedélyezett hely. Férfi a lábát ide be nem teheti.
Féltem is rögtön, hogy Mudi dührohamot kap, s ezen egy
alkalommal ellene szegül Agha Hákim óhajának.
Összevonta a szemöldökét, fontoskodva nézte a tanfolyamra
érkező nőket, de hát mind illően fel voltak öltözve, többnyire csadort
viseltek, jó muzulmán nőknek látszottak, egyikükről se kellett azt
gyanítania férjuramnak, hogy a CIA ügynöke.
Pár pillanatnyi tanácstalanság után Mudi úgy döntött magában,
hogy Agha Hákimnak mégis igaza van: ez a dolog itten majd segít
nekem, hogy megszokjam Teherán életét. Vállat vont, aztán már
ment is, és engem Mahtabbal az angol nő őrizetére hagyott.
Aki pedig nagy vonalakban máris így vázolta az alapszabályzatot:
– Fecsegés nincs. Azért gyűlünk össze, hogy a Koránt
tanulmányozzuk.
Megkezdődött a tanulmányozás. Kórusban szajkóztuk, harsogtuk
a Korán igéit, vagyis kérdés-felelet formában kántáltunk, lényege
nagyjából az iszlám magasztalása és a kereszténység gyalázása volt.
Majd elmondtuk együtt a délutáni imákat. Önmagában véve igazán
nem volt kellemes foglalatosság, ám a kíváncsiságomat
felébresztették ezek az arcok. Mit csinálhatnak Teheránban ezek a
155
nők? Saját akaratukból vannak itt? Vagy némelyikük ugyanúgy
rabszolga, mint jómagam?
Azt vártam, hogy Mudi kint vár minket a mecset előtt, de
tévedtem, arca sehol se bukkant fel a járdán tolongó, tovasiető,
komoran maguk elé meredő irániak tömegében. Mivel ezen az első
oktatási napon nem mertem volna fölkelteni gyanakvását, hamar
fogtam egy narancstaxit, s nem is hiába: mert ahogy a kapuhoz
értünk, Mudi már ott volt, rápillantott az órájára: elégedetten
nyugtázta: a nők nem éltek a nekik felkínált lazítási lehetőséggel.
– Jaj, ez a tanfolyam tényleg nagy hatást tett rám! – meséltem
neki. – Dolgozni kell az eredményért. Tanulni kell, mert
készületlenül oda se engedik az embert. Rengeteg dolgot
elsajátíthatok majd így.
– Helyes – mondta Mudi, s látszott rajta az elégedettség. A
felesége, íme, megtette az első lépéseket, hogy elfoglalja majd a neki
kijelölt helyet az Iráni Iszlám Köztársaságban.
Én is elégedett voltam, ám épp ellenkező okból. Tettem megint
egy kis lépést a szabadulás felé. Hogy örökre távozhassam innen. A
Korán tanulmányozása nem sokkal Mahtab iskolájának végezte után
kezdődött. Ha Mudi most még elkísérget is minket a mecsetig,
sejtettem, hogy előbb-utóbb beleun ebbe, és akkor szabad lesz
jószerivel az egész csütörtöki napunk, estig.
Bár alapszabály volt, hogy nincs fecsegés, azért persze a
tanfolyam előtt és után mindig akadt lehetőség egy kis beszélgetésre.
A második találkozás után egy nő megkérdezte tőlem, hova való
vagyok. Mikor azt mondtam, „Michigan”, már felelte is lelkesen:
– Ó, akkor meg kell ismerkednie Ellennel. Ő is michigani.
Bemutattak minket egymásnak. Ellen Rafei nagydarab, vastag
kezű-lábú nő volt, körülbelül harminc lehetett, de a bőre máris ráncos
volt, pergamenszerű. Ruszáriját úgy a feje köré tekerte, hogy arca
alig látszott ki, sőt, még a haja színét se tudtam megállapítani.
– Michiganben merre lakott? – érdeklődtem.
– Lansing környékén.
– Na, igen, de közelebbről… – biztattam.
– Á, azt a helyet úgyse ismeri senki.
– Mondja csak, mondja, én magam is Lansing környékén laktam.
156
– Owosso – nyögte ki végre a helység nevét.
– Tréfál?! – kiáltottam elképedve. – A szüleim Bannisterben
élnek. Elsie-ben dolgoztam, és Owossóban jártam iskolába.
Olyan izgalomba jöttünk, mint két iskoláslány. Hát vannak ekkora
véletlenek? Rögtön tudtuk, tömérdek mesélnivalónk lesz egymásnak.
– Nem volna kedve a családjával ellátogatni hozzánk pénteken? –
kérdezte akkor Ellen.
– Hát nem is tudom. A férjem általában nem engedi meg nekem,
hogy másokkal beszélgessek, pláne, hogy bárhová menjek. Nem
hinném, hogy ezúttal igent mondana. De azért megpróbálom.
Ezúttal Mudi ott várt ránk a mecset előtt. Hát meglepem őt,
gondoltam, és mosolyogva siettem felé.
– Képzeld el – mondtam –, nem fogod elhinni, mi történt!
Találkoztam itt egy Owossóba való nővel.
Mudi együtt örült velem. Ejha! Ez volt hónapok óta az első
mosoly, amit az arcán láttam. Bemutattam őt Ellennek, s nyomban
váltottak pár szót egymással, hagytam, ismerkedjenek, s csak akkor
jöttem elő a javaslattal:
– Ellen péntek délutánra meghívott minket.
Lefogadtam volna, hogy Mudi kereken elutasítja a gondolatot.
Nagy meglepetésemre a férjem azonban jóváhagyta a látogatást.
174
11
Évente egyszer fürdik meg minden iráni.
Ez az alkalom pediglen a No-ruz, a perzsa újév. Két hétig tart az
ünnep, s a nők is ilyenkor takarítják ki házuk-háztartásuk. A No-ruz a
cipőboltoknak is várva várt ünnepe. Ilyenkor ugyanis mindenki vesz
magának új lábbelit. E két hétben igen keveset dolgoznak, a
családoknak ugyanis jobb dolga is van annál: ünnepi ebédek sora jön,
társas teázás, fogadások nyakra-főre a rokonoknál. Szigorú családi
hierarchia szabályozza, ki mikor fogadja a többi rokont.
A No-ruz nap maga március 21-ére, tavasz kezdetére esik.
Rezával, Mammallal és családjukkal naponta összegyűltünk a háft
szin („hétszer az SZ”) körül, ez egy szafré, melyet jelképes ételek
borítanak dúsan, s mindegyik étek neve sz-szel kezdődik. A figyelem
középpontjában néhány tojás áll – ezek meg, szó szerint, egy tükrön
díszelegnek. A perzsa monda szerint a Föld egy bika szarván
nyugszik. Mármost a bika minden évben áthelyezi terhét az egyik
szarváról a másikra. Hogy mikor kezdődik a perzsa újév, ezeket a
tükrös tojásokat figyelve lehet megtudni. Mert amikor a bika a
világot az egyik szarváról a másikra átteszi, imbolyogni kezdenek
kicsit a tojások.
Az előttünk álló év várása lényegileg ugyanúgy zajlott, mint
nálunk december 31-én. Vártuk a pillanatot, hogy a Nap a Kos égi
jegyébe lépjen, és minden szem a tojásokra szegeződött.
Egyszerre szuroksötétség borult ránk, és légvédelmi sziréna
üvöltése kezdte jelezni a harci repülők közeledtét. Siettünk azonnal a
bejárati előtér védelmébe, és megint átéltük mind az összes
borzalmat. Ezen a No-ruz napon jócskán remegtek a tojások.
Bármilyen rémségesek voltak is a légitámadások, az élet azért
175
ment tovább, és az iraki légierő fenyegetései nem rettentették el Iránt
az ünnepléstől. A jeles összejövetelek sora másnap vette kezdetét,
vele a mi társasági Odüsszeiánk, amelynek első állomása
természetesen a nagy család pátriárkájának és mátriárkájának háza
volt. Reza, Aszije, Márjám, Mehdi, Mammal, Nászrin, Ámir, Mudi,
Mahtab és jómagam: bepréselődtünk mind Mammal gépkocsijába,
aztán irány Ámme Bozorg háza. Nem volt éppen ünneplő
hangulatom.
Abban a pillanatban, hogy a házba beléptünk, már futott is a
horgas orrú nőszemély, vetette magát Mudi nyakába, halmozta el őt
csókokkal. Majd Mahtabnak szentelte figyelmét, és szeretettel
megölelte-megcsókolta. Már számítottam rá, hogy az én orcámra is
jön a megszokott, futó kis csók, hát ösztönösen is följebb húztam a
ruszárimat, csökkentsük az érintkezési felületet a végsőkig.
S persze ajándékokat is készített elő az ünnepre Ámme Bozorg.
Meglepte Mudit például egy új íróasztallal, s kapott a férjem egy
könyvszekrényt is, tolós üvegajtajút. Mahtab ajándéka mérték után
készült ruha volt, Mekkából importált tiszta selyemből. Ámme
Bozorg pár percig így sürgött-forgott, drága ajándékokat osztogatva
mindenkinek. Kivéve engem. Mudi észre sem vette, hogy engem
kihagyott, én pedig fütyültem rá.
Bánatos, magányos délután várt rám megint fogságom egykori
helyén. Senki nem szólt hozzám angolul, még csak efféle kísérlet se
történt. Mahtabot végig magam mellett tartottam, őriztem őt, nehogy
kettesben maradjon Ámme Bozorggal.
Napról napra folytatódott a fárasztó ünneplősdi. Egy reggel, hogy
megint látogatóba készültünk, világosbarna gyapjúkosztümöt vettem
föl meg egy háromnegyedes kabátkát, mely csaknem felsőkabátnak
hatott. Fejemet a ruszáriba burkoltam, s megkérdeztem Mudit:
mindenképpen kell ehhez az öltözékhez még manto is?
– Nem, hát persze, hogy nem – hangzott a válasz. – Nagyon oda
kell figyelnie valakinek, hogy lássa, ez nem is manto.
Madzsid vitt minket kocsival a különféle rokonokhoz az aznapi
kötelező együttlétekre. Késő délután azonban valami dolga akadt, így
mi Mudival és Mahtabbal hármasban taxiba szálltunk, hogy Agha és
Khanom Hákimhoz menjünk.
176
Már csaknem sötét volt, mikor házukat elhagytuk, s ha-
zaindultunk. Pár tömb volt csak a főút, s ott kaphattunk taxit. Zúgott
el jobbra-balra a forgalom taxinak híre se.
Hirtelen megállt viszont mellettünk, méghozzá csikorgó
kerekekkel, egy Nissan, mögötte fehér Pakon. Négy szakállas ember
ugrott ki a járdára, mind a paszdar olívzöld egyenruhájában voltak.
Egyikük megragadta Mudit, a többi máris lövésre emelte fegyverét.
Jó Isten! Ugyanakkor négy női paszdar-pribék is körénk sereglett
csadoregyenruhájában, s ők meg engem vettek kezelésbe. Bömböltek
valamit a képembe ugyanis.
Persze a botrány oka az én világosbarna kosztümöm volt. Tudtam.
Mégis kellett volna manto.
A paszdar-legények a Nissanhoz vonszolták Mudit, de ő
tiltakozott-védekezett, és perzsául rikácsolt nekik valamit.
Csak vigyétek fogdába, ujjongtam magamban. Vessétek tömlöcbe
ezt a gazembert.
Mudi és a paszdar-gárda hosszasan elvitatkozott, s közben engem
a korántsem gyengédebb nőnemű fogdmegek szorongattak. A
dobhártyám szinte belerepedt a rikácsolásukba. Hanem aztán
ugyanolyan hirtelen, ahogy jöttek, visszaugráltak a két kocsiba, és
tovatűntek.
– Mi a fenét mondtál nekik? – kérdeztem Mudit.
– Csak azt a „fenét” mondtam – felelte dühösen –, hogy
látogatóban jársz itt, és nem ismered még kellőképpen a szabályokat.
– De hát te mondtad, hogy kijöhetek így az utcára – tiltakoztam.
– Optimista voltam – ismerte be tévedését Mudi. – Ezentúl vagy
manto, vagy csador, megértetted? Ha az utcára kilépsz. –
Megpróbálta helyreállítani tekintélyét. – Ismered már a szabályokat –
mondta iskolamesteresen –, tudod, mihez tartsd magad, és nehogy
megint ilyen kellemetlen helyzetbe hozz itt engem. Jaj neked, ha
elkapnak.
Végül aztán a hét végén, ránk került a sor. Mármint hogy
Mammal és Nászrin adja a vendégséget. Mudi és Mammal ment a
piacra, halomszám hordták haza a friss gyümölcsöt, édességet, diót.
Mi Nászrinnal takarítottunk. Literszám főztük a teát. Pár száz
vendéggel kellett számolnunk ezen a napon.
177
Véletlenül Ellen és Hormoz is ott volt, mikor odakint megharsant
megafonokon az ázan, az imára szóló felhívás. Naponta háromszor
hasított ez a teheráni emberek életébe. Mindegy, hol vagy, mindegy,
mit művelsz éppen, nem szabad mellőznöd a kötelező imát.
Elméletileg az imákat a következő pár óra bármelyikében el lehetett
mondám, de Allah, ugye, mindenkit még inkább érdeme szerint
jutalmaz, ha a felhívásnak nyomban eleget tesz az illető.
– Hamar egy csadort! – ugrott föl Ellen. Más hívők, köztük Ámme
Bozorg s egyéb nőszemélyek is csatlakoztak hozzá. Hamarosan
szólni kezdett az egyhangú malomimaszó, áthallatszott a szomszéd
szobából.
Aztán Ámme Bozorg Mudihoz lépett.
– Másállah! – sóhajtott fel, kifejezni akarván, mennyire elégedett
Ellennel. – Allah legyen áldva. Milyen derék dolog tőle – és itt Ellen
felé bökött – hogy így imádkozik, Allah majd megjutalmazza idők
idején.
Valahogy a nap folyamán – még nem „idők idején” – Mudi a
hosszú ünneplés során beszélgetésbe bonyolódott Nászrin egyik
unokafivérével, aki szintén orvos volt.
– Miért nem dolgozol? – kérdezte dr. Márási.
– A papírháború már megy, de hát itt tartunk – felelte erre Mudi.
– Akkor majd, ha megengeded, én beszélek a kórházzal. Feltétlen
szükségünk van aneszteziológusra.
– Tényleg tudnál tenni valamit értem? – kérdezte Mudi, és a
hangjában reménykedés volt.
– Barátom a kórház igazgató-főorvosa – felelte dr. Márási. –
Beszélek vele, akkor kiderül, miben bízhatunk.
Mudival egyszerűen nem lehetett bírni, úgy örült. Tudta jól, a
hatóságokkal szemben milyen létfontosságú, hogy valakinek
befolyásos állása, fontos pozíciója legyen. Ez az állás ilyesmit ígért.
Mudi lusta ember volt ugyan, de tanult orvos. Azonkívül a pénzre
ugyanúgy áhítozott, mint a státusra. Egy praktizáló orvos Iránban
igen nagy rang volt.
Hogy hallottam a fejleményről, nyomban láttam, nekem is
hasznomra lehet. Pillanatnyilag is volt már bizonyos szabadságom.
Csekélyke, de nem lebecsülendő. Mudi fokról fokra belátta, hogy
178
lehetetlen és céltalan igyekezet, ha életem minden pillanatát
szigorúan ellenőrizni akarja. Akarva-akaratlan engedményeket tett
nekem, hogy a saját gondterhes életét valamelyest elviselhetővé
tegye önmagának.
Ha most Mudi még munkába is állna, feltétlenül könnyebben
mozognék. És talán életem párjának vészesen fogyó önbecsülését is
megadná.
A No-ruz második hete meghozta az úgynevezett üdülést.
Méghozzá pénz nélkül és a Kaszpi-tenger partján. A tenger északon
van, része az iráni-orosz határnak. Aszije fivére az úgynevezett
Iszlám Életvitel Minisztériumában dolgozott, vagyis azzal
foglalatoskodott, hogy a sah javait minél alaposabban elkobozzák.
Rajongott e földi paradicsom szépségeiért, és éppen egy valamikori
sah-villát bocsátott a rendelkezésünkre, „iszlám életvitelünkhöz”.
Ha csak most csöppentem volna Iránba, még egzotikusnak is
találtam volna az egészet. A sah villája! De már messze voltam attól,
hogy ostobán bedőljek az ajatollah-rezsim meséinek.
Vágyálmaim netovábbjai közt soha nem szerepelt, hogy egy sah-
villában töltendő egy hetem azzal kezdődjék: huszonhat személy
közül vagyok az egyik, akiket három autóba préselnek be. Aminek
örültem, ennyi: látok valamit a tájból, pontosabban Iránból, melyről
tudtam, hogy jókora ország. Vajon mekkora darabokat kell nekünk
Mahtabbal legyűrnünk e földből, hogy kijussunk a szabadba? Hát jól
kinyitottam és nyitva is tartottam a szemem, egész utunk során, nem
tudhatva, mi lesz még fontos egykor netán.
De minél tovább tartott az út, annál lejjebb lombozódott a
kedvem. A táj, persze, csodaszép volt, nem vitás, de a szépséget
nagyon is az égbe nyúló hegyláncok adták, melyek a Rocky
Mountains világát juttatták eszembe. Ezek övezték Teheránt minden
oldalról, az egész város olyan volt, mintha csapdába esett volna. Nem
láttam valami jól a zsúfolt autóból, de amit utunk hosszú órái során
láthattam: hogy a hegyek mind magasabbak, szakadékosabbak.
Szomorú elmélkedésbe süllyedtem lassan.
Talán adódik, gondoltam, pár napon belül olyan lehetőség, hogy
Mahtabbal nekilódulhassunk. Mondjuk, potyautasként egy hajón…
akár Oroszország felé, bántam is én, csak kijussak.
179
Fontolgatásaim végén valami riasztó következtetésre is jutottam.
Látnom kellett: napról napra pesszimistább vagyok, keserűbb, és
pánikom csak növekszik. Mudi is ingerült volt, s azon töprengtem,
nem az én fogyatkozó harci kedvemre reagál-e így öntudatlanul is.
Hideg borzongás futott át minden ízemen. Nyomasztó érzés!
Mudinál átbillennek a dolgok – akkor mi lesz? Csökken az esélye,
hogy sikerül elaltatnom a gyanakvását?!
Ha nem történik váratlanul valami jó dolog, gondoltam, hát
valami szörnyű dolog történik. Igen.
A sah-villában a kifosztottság fogadott minket. Mindent
elhurcoltak, ami csak emlékeztethetett volna a régi kultúrára,
komfortra. Elsősorban a bútorokat. A ház hajdanán lenyűgöző
lehetett, de most? Üres csigaház! Vacsora után mit tehettünk mind a
huszonhatan? Lefeküdtünk a padlóra egymás mellé, mint a heringek,
és így próbáltunk elaludni. Mert férfiak-nők vegyesen voltak jelen,
nem vethettem le „egyenruhámat”, a mantót és a tisztességgel
fejemre csavart ruszárit, így kellett megpróbálnom a kényelmes éji
nyugalmat. Mellettem, egyébként, épp Agha Hákim hevert, a
szegény.
A kora tavaszi éj a nyitott ablakokon át a Kaszpi-tenger friss
levegőjét hozta, szinte sós ízeket. Mahtabbal reszketve feküdtünk,
fáztunk. Nem jött ránk túl gyakran álom az iszlám életvitelnek ezen
az éjszakáján. Helybéli hálótársaink az igazak álmát aludtak.
Reggelre kelve rájöttünk arra, hogy a táj maga az aszály.
Óvatossági rendszabályul bevezettük a víztakarékosságot, s így
történt, hogy „üdülésem” első szent napján ott kucorogtam többi
nőtársammal az udvaron, és mostam a szábzit, a salátát, méghozzá az
egyetlen vödörben, ráadásul ott is – jeges vízben. Közben a férfiak a
ház körül heverésztek, szunyókáltak, mások a kertben kószáltak, és
elismeréssel nyugtázták, hogy mi dolgozunk.
Később a férfiak lovagolni mentek, ilyesmiben a nőknek nem
lehetett része. Mi csak sétáltunk egyet, jártunk egy jót a valaha
nyilván szépséges partokon, hanem most csak szemetet és mocskot
láthattunk mindenütt.
Lassan, kínosan múlt a hét. A kényelmetlenségek és sértések
halmozódtak. Mahtabbal azért tartottunk ki csupán, mert muszáj volt.
180
Persze, ehhez is hozzászoktunk ezért.
A tavasz kezdete egyszerre hozott optimizmust és depressziót.
Hamarosan elkövetkezik ezekben a hegyekben az olvadás.
Elképzelhető, hogy Rásid barátja átcsempészhet minket
Törökországba? Az enyhébb idő kedvezhet ilyen vállalkozásoknak.
És ennek ellenére borús tavasz volt ez. Az évszakváltás arra
ébresztett rá, hogy fogságom ideje egyre tart. Mahtabbal már hetedik
hónapja voltunk Iránban.
Teheránba visszatérve, Mudit jó hír várta. Sikerült az állás!
Repesett az örömtől az én életem párja, egész nap szökdelt, mint a
bakkecske, és orcáiról sugárzott a mosoly és derű, azt érezhettük
Mahtabbal, hogy egy tiszta szándékú jóisten vigyáz ránk az álláshoz
jutott doktor úr képében. Nevetett, élcelődött, egyáltalán –
felszabadult. Olyan volt, érezhettem sajgó fájdalommal, amilyennek
egykor… hát igen, megkedveltem, megszerettem. A régi Mudi,
– A papírjaimmal még mindig nincs rendben minden – mondta
nekem bizalmasan. – De hát a kórház szemet huny fölötte, hagynak
dolgozni. Kell nekik egy aneszteziológus, nagyon. És ha a papírjaim
rendben lesznek, minden ledolgozott óráért megkapom a pénzem.
Aztán, ahogy teltek a napok, kicsit lekonyult a lelkesedése.
Láttam rajta. Szinte olvastam a gondolataiban is. Mert hogyan tud
egyszerre dolgozni is, ránk is vigyázni? Hagytam, nem akartam
ürügyet szolgáltatni semmi civakodáshoz. Majd kitalál valamit.
Kórházi munkaideje nem volt fix órához-perchez kötve. El kell
mennie itthonról minden nap, semmi kétség, de tehet róla hogy
engem éber szemek vigyázzanak, Nászrin mindenről beszámol neki,
hogy s mint jövök s megyek. Mahtabbal iskola után rögtön haza kell
jönnöm, hogy a kis Ámirra vigyázzak, míg Nászrin egyetemezik.
Csak a csütörtöki Korán-tanulás volt kivételes program. Nászrin nem
tűrt lazítást Ámir dolgában, de a Korán dolgában sem, ezért elintézte,
hogy csütörtökön otthon maradhasson,
A szent Korán!
Szinte hallottam, hogyan forognak, nyikorognak és csikorognak
Mudi agyának kerekei. Bízhat bennem valamicskét? Kénytelen rá,
vagy lőttek az állásának.
– Csütörtökönként a Korán-iskola után azonnal hazajössz –
181
közölte velem, – Ellenőrizni foglak.
– Persze hogy hazajövök – ígértem.
– Na, ez az – mondta Mudi. És arca ismét földerült. Dolgozhat,
nem vagyok az akadálya.
Szabadságommal csak a legritkább esetben éltem. Csak ha a
kockázat a lehető legcsekélyebbnek ígérkezett. Mudi volt olyan
ravasz és elszánt, hogy minden lehető rokonával ellenőriztessen.
Talán még azzal is megbízta őket, hogy hébe-hóba jöjjenek utánam,
lessék, mit teszek, hová megyek. Sőt, effélékre olykor maga is
vállalkozott. Amikor épp szabadnapja volt, vagy hamarabb végzett a
munkájával, megjelent néha az iskolában, hogy hazakísérjen minket.
Egyszóval vigyáznom kellett, de másodpercről másodpercre.
Ezért kellett hajszálpontosan betartanom az órarendemet, s
eltérnem tőle csak igazolható céllal lehetett.
Egy nap az iskolában, mikor a gyerekeknek épp szünetje volt,
beóvakodott az irodába egy tanítónő, akit csak látásból ismertem.
Leült mellém csöndesen. Mindig barátságosan mosolygott rám eddig
is, hát nem volt a dologban semmi meglepő. Fejbólintással
üdvözöltük egymást.
A tanítónő körülnézett a kis helyiségben, mintha meg akarna
bizonyosodni felőle, hogy senki sem les ki minket, s odasúgta nekem
a lehető leghalkabban:
– Nágu (szót se mondani), nágu, Mrs. Ázhárnak.
Biccentettem megint.
– Beszélek én férj – mondta tört angolsággal, – Segít ő ön.
A perzsában a névmások eléggé furán vannak, már a mi
szemszögünkből, vagyis e kis szócskából nem derül ki, férfi-e, nő-e
az illető, akiről szó van, az irániak az angolban is összekavarják e
szavakat. A tanítónő csak nézett mereven maga elé. Egyik keze
azonban megmoccant. Mintha bő ujjasából kiszabadulva az én
kezemet keresné, hogy megszorítsa. Ez meg is történt. A kéz sebtén
visszavonult, de az én tenyeremben már ott volt egy kis cetli. Rajta
telefonszám.
– Felhívni őt – suttogta a tanítónő. – Hölgy, ő.
Ahogy Mahtabbal hazafelé igyekeztünk, megkockáztattam egy kis
kilengést. Hamid üzlete! Lássuk, mi ez a titokzatos ügy. A telefon
182
túlvégén angolul beszélő nő jelentkezett. Ejha! Miss Álávi, így
mutatkozott be, és Örvendett, hogy hall engem. Elmagyarázta, hogy
ő a tanítónő férjénél dolgozik. Ez a férj neki és az ő édesanyjának
beszélt az én nehéz helyzetemről.
– Ő engem, mert tudok angolul és mert Angliában tanultam –
folytatta –, megkérdezett, nem tudnék-e tenni valamit önért. Önökért,
ugyebár – egészítette ki. – Mondtam, meg fogom próbálni a lehetőt.
Megint egy példa rá, hogy nem lehet minden iránit egy kalap alá
venni, mégse mind olyan fanatikus Amerika-gyűlölő. Miss Álávi
segítőkészségében, úgy éreztem, semmi hamisság nincs, hiszen
amikor tenni akar értem valamit, saját életét, de legalábbis a
szabadságát kockáztatja…!
– Hogyan találkozhatnánk? – kérdezte.
– Meg kell várnom a kedvező alkalmat.
– Ha ez eljön, majd a déli szünetemet úgy intézem. Odamegyek
kocsival, ahol maga épp van, és találkozunk.
– Rendben – mondtam.
Hát nehéz volt ez a dolog, az biztos. Az irodájuk messze esett
Mammalék lakásától, Mahtab iskolájától is. De a mecsethez, a
Korán-iskolához sem volt közel. Nehéz lesz olyan alkalmat találni,
hogy elég szabadságunk és időnk legyen az ismerkedésre, a dolgok
tisztázásához…
Nekem semmi kétségem nem volt Miss Álávi diszkréciója felől,
csak a motívumait nem nagyon értettem. Szavainak komolysága
mindenesetre feltétlen bizalmat ébresztett.
Ólomlábakon vánszorogtak a napok, hetek lettek belőlük, és
mindegyre a találkozás kellő pillanatát kerestem. Most, hogy Mudi
dolgozott, azt tapasztalhattam, hogy a megfigyelő-szolgálat hálója
köröttem még feszesebb. Nászrin értette a dolgát. Valahányszor
beléptem az ajtón, Ő máris az órájára pillantott.
De hát az ilyen rendszereknek előbb-utóbb össze kell ornlania.
Egy tizennégymilliós városban Mudi mégse figyeltethette a nap
minden percében minden lépésemet. Egy nap arra értem haza, hogy
Nászrin már türelmetlenül vár. Közölte: az egyetemen valami
rendkívüli összeröffenés van, és hogy Ámirt kénytelen rám hagyni.
Avval már rohant is. Mudi a kórházban volt. Reza és Aszije
183
rokonokat látogatott. Nyomban hívtam Miss Álávit.
– Ma délután találkozhatnék magával, de most, rögtön.
– Máris indulok – felelte.
Elmagyaráztam neki, hol az a park, alig néhány utcányira a
lakóhelyemtől, ahol találkoznánk.
– De hogyan ismerem meg? – kérdeztem.
– Fekete kabát lesz rajtam, fekete nadrág és fekete sál. Anyám
most nemrég halt meg.
– Ó, részvétem – mondtam sietve.
– Persze, persze – felelte még sietősebben ő.
Firkantottam Mudinak egy kis üzenetet. Kórházi időrendje maga
volt a rendetlenség. Kora reggel beráncigálhatták valami műtéthez,
aztán fogalma se volt, mikor szabadul. Néha késő este, tizenegykor
állított be. Viszont akármelyik pillanatban hazaérhetett, sokkal
korábban is.
„A gyerekek nagyon nyűgösek, leviszem őket a parkba”, írtam a
cetlire.
Mahtab és Ámir mindig boldogan jött a parkba. Mahtabban vakon
bízhattam, Ámir meg olyan csöppség volt, hogy miatta nem kellett
aggódnom. Annál inkább amiatt, mit szól Mudi, hogy csak így
engedély nélkül „kilengek”. A parkba menni, se szó, se beszéd!
Bíztam benne, hogy a találkozó simán lebonyolódik, aztán még
életem párja előtt érek haza. A gyerekek boldogan hintáztak más kis
társakkal együtt, s akkor megjelent a fekete ruhás nő. Odajött
hozzám. Az iráni nők életkorát eléggé homályba rejti az ismeretes
öltözék, de ahogy felmérhettem, olyan ötven körüli asszony volt,
talán kicsit fiatalabb. Leült mellém a padra.
– Hagytam a férjemnek egy üzenetet – mondtam sietve. –
Bármelyik pillanatban megjelenhet.
– Rendben – mondta Miss Álávi. – Ha a férje felbukkanna, majd
úgy teszek, mintha azokkal a gyerekekkel volnék. – Akkor már el is
kapta egy odább ücsörgő nő pillantását, s gyorsan beszélni kezdett
valamit perzsául. – Elmondtam ennek az asszonynak, hogy ha a
maga férje jönne, tegyen úgy, mintha vele és a gyerekeivel lennék itt
a parkban. Egyetértett.
Az idegen ráadásul a legnagyobb természetességgel értett egyet!
184
Kezdtem kapiskálni, hogy az irániak kedvelik a cselszövést
Megszokták, hogy végső soron rejtekezve kell élniök, és a sah idején
semmivel se volt jobb ez vagy rosszabb, mint most az ajatollah
világában. Összeesküvés… csel… mindennapi kenyerük volt ez,
méghozzá nemcsak az állammal szemben, de családi viszonyaikban
is. Miss Álávi kérésére az idegen nőnek egy arcizma se rándult.
Rendben! Sőt még örült is neki, izgalmasnak találhatta.
– Nos hát – kérdezte akkor Miss Álávi –, hogy keveredett maga
ide Iránba?
A lehető legrövidebben vázoltam a históriát. Csak a lényeget.
– Értem én a maga baját – sóhajtott. – Amikor Angliában
tanultam, idegen maradtam mindvégig. Külföldiként kezeltek. Pedig
én nem akartam az lenni, én Angliában szerettem volna maradni.
Kellett volna ehhez pár ember segítsége. De ők nem segítettek. Hát
vissza kellett térnem Iránba. Anyámat nagyon elszomorította akkor a
dolog. Akkor fogadtuk meg, hogy a magunk részéről viszont minden
idegennek segíteni fogunk. Segítek, amiben csak tudok. És szent
meggyőződésem, hogy van rá lehetőség.
Kicsit felzaklatták saját szavai. Aztán nyugodtabban folytatta.
– Anyám most két hete halt meg – közölte. – De ezt már
mondtam. Halála előtt beszélgettünk magáról. Ígéretemet vette, hogy
megpróbálok mindent megtenni egy idegenért itt, amit csak tudok.
Most állnom kell a szavam. De hát, mi tagadás, szívesen is teszem. –
Miss Álávi könnyeket törölt ki szeméből a ruhája szegélyével.
– Jó, csak hát hogyan? – kérdeztem. – Mit tud maga tenni értem?
– Van egy fivérem, ő Zahedanban lakik, az ott van a pakisztáni
határon. Mármost neki akkor…
– Mamim, mami, mami! – rohant lélekszakadva Mahtab. – Itt a
papa!
Mudi csakugyan ott állt a park kerítése mögött. Arcát gyanakvás
és kétely szabdalta. Intett nekem, menjek oda hozzá.
– Csak nyugalom – suttogtam oda Miss Álávinak és Mahtabnak. –
Nehogy gyanút fogjon. Mahtab, menj vissza hintázni szépen.
Fölkeltem, nagy nyugalommal Mudihoz ballagtam. Hálás voltam
a sorsnak mindazonáltal, hogy ott van köztünk az a kovácsoltvas
kerítés.
185
– Mit keresel te itt? – dörögte.
– Gyönyörű napunk van – mondtam. – Jön a tavasz. Gondoltam,
miért ne ugranék le a gyerekekkel a parkba.
– Ki az, aki ott ül melletted?
– Mit tudom én. A gyerekeivel van itt.
– De hát beszélgettetek is. Tud angolul?
Tudtam, hogy Mudi végig hallótávolon kívül volt. Hát azt
hazudtam:
– Nem, csak a perzsa tudományomat próbáltam vele gyakorolni.
Mudi gyanakvón nézett szét a parkban, de hát mit láthatott?
Gyerekek játszottak, felnőtt nők felügyeltek rájuk. Miss Álávi és a
másik iráni nő ott volt már a hintánál, beszélgettek, ártatlanul
foglalkoztak a kicsikkel. Semmi, de semmi jel nem utalt
összeesküvésre. Mudi ellenőrzött engem, s kiderült a számára, hogy
nem tévedtem semmi tilosba, mi a csudát csinálhatott? Sarkon
fordult, és méltósággal hazacaplatott.
Én meg szépen lassan visszamentem intrikánk színpadára. Közben
egy pillanatra megálltam, hogy Mahtabot és Ámirt meglökjem a
hintán, s nem utolsósorban azért, hogy hátrasandítsak még: tiszta-e a
levegő, elpályázott-e tényleg az én életem párja. Pár perc elteltével
ismét visszatelepedtem a padra. Miss Álávi is várt egy kicsit, s csak
akkor ült vissza mellém.
– Na, elment – mondtam.
Miss Álávi még egyszer elkapta az idegen iráni nő tekintetet, és
oda villantott neki egy köszönömöt. A nő visszabiccentett. Fogalma
se volt, mire megy ki a játék, de boldogan belement. Mennyi
kínszenvedést élhetnek át ezek a szerencsétlen nők – is! –, villant át
az agyamon. Naponta és örökké. Persze, nem sokat filozofálhattam.
– Nézzük – mondtam tehát. – Szóval a fivére?
– Igen. Hogy Zahedanban lakik, ott tartottunk. A pakisztáni
határon. Beszélek vele, megkérdezem, segíthet-e magának, ha
Zahedanba viszem… hogy átjusson a határon. Pakisztán felé.
– Egyáltalán elképzelhető ilyesmi?
Miss Álávi szinte suttogásnál halkabbra fogta.
– Ugyan, hát ő ezt rendszeresen csinálja, maga viszi át az
embereket a határon.
186
Felélénkültem. Ahogy végiggondoltam az egészet, világossá vált:
a tanítónő az iskolában nagyon is jól tudta, hogy Miss Álávi nem
egyszerűen csak „valaki, aki angolul beszél”, és a férjénél dolgozik.
Persze! Tudtak erről a fivérről. Nem én lehetek az egyetlen, aki
akarata ellenére csücsül Iránban. Ha számomra elviselhetetlen volt ez
az élet, hát bizonyára még milliók akadnak, akik osztoznak
érzéseimben. Ez az ország az elnyomás gazdag múltjára tekinthet
vissza – csupa ilyen rendszerre, mint a sahé, az ajatollahé. Világos,
hogy kialakult egy hálózat, egy ellenrendszer, olyanoké, akik
főfoglalkozásban juttatnak ki embereket e rémséges országból. Hát
végre profikkal kerültem kapcsolatba. Hála Istennek!
De csak lassan!
– Mennyibe kerül? – kérdeztem, magam is profi módon.
– Pénzügyekben ne legyenek gondjai. Én magam fizetek mindent.
Anyámnak tett ígéretem szerint. Ha egy szép napon úgy gondolja
majd, hogy visszafizeti nekem ezt a pénzt, hát jó. Ez a maga dolga.
Az enyém az, hogy maga innen kijusson. Szóval, ne törődjön vele.
Ezt olyan bájosán mondta!
– És mikor indulunk? – kérdeztem. – Mikor mehetünk el innen,
egyáltalán? Zahedanba vagy akárhova?
– Hamar – válaszolta. – Majd szerzek iratokat, hogy maga és a
lánya Zahedanba repülhessen.
További részleteket mesélt tervéből, és főleg egy tényezőt
hangsúlyozott. Hogy: gyorsan! Mert pár óra egérutat kell nyernünk,
mielőtt Mudi egyáltalán észreveszi, hogy eltűntem. Mielőtt
riadóztathatja a rendőrséget. Ki kell jutnom a reptérre, föl kell
szállnom a gépre, meg kell érkeznem Zahedanba. Mielőtt kergetni
kezdhetnének. Ez volt a lényeg.
Nyilvánvalóan egy csütörtöki nap lenne a legalkalmasabb. Mudi
dolgozik, Mahtabbal iskolába megyünk, utána jön a Korán-
tanfolyam. Egy ilyen csütörtökön még jóval azelőtt, hogy Mudi
rájönne, árkon-bokron túl lehetnénk. Zahedanban vagy hol.
Hát ez sokkal profibb, konkrétabb szökési tervnek látszott, mint
Trish és Suzanne lelkes vállalkozása. Helen és követségi kollégája
joggal félt attól, hogy Mudi és a rendőrség elkapna minket még
Teheránban. Miss Álávi is ezt erősítette meg: ha eltűnünk, először a
187
reptéri rendőrség értesül a dologról – azzal kész. A lényeg az, hogy
Teherán és Zahedan repülőterét is magunk mögött tudjuk, mire Mudi
bárkit riaszthat.
– De mikor – kérdeztem –, mikor lesz ez az egész?
– Két hét múlva – hangzott a válasz. – Beszélek a fivéremmel.
Kérem, hívjon fel vasárnap, ha tud. Próbáljuk meg akkor, hogy
megint itt találkozunk, és részletezzük, hogyan és mint.
Rettentő nehéz volt lepleznem örömemet. Végre remény!
Nemcsak Mudi előtt kellett megjátszanom magam, nem csupán
Nászrin, Mammal és társaik nem sejthettek semmit, de a saját
lányom se. Mahtab rettentő jó konspirátor volt, de egy ekkora titkot
mégse bízhattam egy kicsi gyerekre. Majd ha ott tartunk, ha eljön a
szökés pillanata, mindent megtudhat. De addig – a saját érdekében se
– semmit!
Hazaérve azért láttam, hogy Mudi rettentő gondokba merülve
üldögél. Forrt az én agyam is, jobban, mint a bab, amit vacsorára
főztem.
Azért egy pillanatra le is hűltem. Jeges borzadállyal gondoltam el
arra, miket mesélt Helen és Mr. Vincop némely
embercsempészekről.
Jó, de hát akkorra Törökország felé vezető útról volt szó,
nyugtattam magam. Ez meg itt Pakisztán, ezek az emberek épp az
ellenkező irányba vinnének. Akkor meg…?!
Avval együtt: embercsempészek. Élet-halál nekik gyerekjáték.
Megerőszakolnak. Elrabolják a pénzemet. Ott fognak hagyni, hogy
megdögöljek a fagyban… vagy gondjuk lesz rá, hogy a paszdar
kezére kerüljek.
Lehet, hogy ezeket a rémtörténeteket maga a kormányzat
terjeszti? Csak hogy elijessze az embereket? Vagy szó szerint
igazak?!
Miss Álávi megnyerőnek bizonyult, hamar hittem neki. De hát a
fivére – mit tudom én, miféle fazon. Meg az ilyen emberek, akik
effélékkel teszik kockára az életüket. Páni félelem tört rám. És elemi
erővel éreztem: fel kell keresni a követségen Helent! Megbeszélni
vele ezt az új tervemet. A tanácsát kérni. Mondjon véleményt,
mennyit érhet valóban a Miss Álávi féle kapcsolat.
188
Másnap reggel iskolába menet megálltunk Hamid boltjánál.
Hívtam Helent. Elmagyaráztam neki ezt az én új kapcsolatomat, de
telefonon még így is óvatosnak kellett lennem.
– Jöjjön ide – kért Helen. – Nem lenne rossz, ha találkozhatnánk
magával, még ma. Ráadásul levelei is vannak a családjától.
Megérkeztek az útleveleik. Kérem, jöjjön el, mondom, még ma.
– Megpróbálom – feleltem. Mit mondhattam? Bizony, de hogyan?
Veszélyes nap volt ez. Mudi nem dolgozott, és fogalmam sem
lehetett róla, nem tűnik-e fel az iskolában hirtelen, és akkor…?
Még egyet telefonáltam. Ellent hívtam fel a hivatalában, kértem:
itt a nagy pillanat, most aztán tényleg segíthet. El kell jutnom a svájci
követségre.
190
12
Nílufár Martezának – Baba Hadzsi és Ámme Bozorg
másodszülött fiának – és Násztáránnak a tizenkilenc hónapos
kislánya volt. Bájos apróság, egyébként ő tette tönkre Mahtab egyik
születésnapi tortáját – de hát tisztára véletlenül. A lányom nagyon
szerette őt, mert örökké gügyögött és nevetgélt.
Persze hogy első reakcióm a riadalom volt. Mi lesz szegénykével?
De azonnal szólni kezdett elmémben a vészjelző is: hátha valami
csapda van az egészben? Ki tudja azt Mudinál. Netán így akar
minket valahova elhurcolni?
De hát mennünk kellett. Le a Saríati útra, aztán taxit fogni.
Félelmem nem csitult. Hátha Ellen begyulladt és mindent kipakolt
Mudinak? Vagy a követség kezdett akcióba? És Mudi most valami
rettenetes rejtekhelyre visz minket, mielőtt bárkinek életjelt
adhatnánk?
Taxit kellett váltanunk, s ahogy robogtunk tovább, azon
imádkoztam: Mahtab jelét ne adja, hogy mi ezt a városrészt nagyon
is jól ismerjük. Mert körülbelül a svájciak felé haladtunk! Az
érdekképviseletre se igyekezhettünk volna célravezetőbben!
Szerencsétlen véletlenek! A kórház pontosan a követséggel volt
szemközt.
Mudi gyorsan bevitt minket az eligazítóba, ahol Nilufár
szobaszáma felől tudakozódott. Satnya perzsatudásommal is
megértettem, hogy valami nehézség támadt, de Mudi kellő
nagyképűséggel bevetette orvos mivoltát, hogy így győzzön a
bürokrácián. Pár percnyi vad vita zajlott a portással, s ez így
végződött:
– Titeket nem vihettek fel. Te sem vagy csadorban, és Mahtab
191
sincs.
Titkon vigyorogtam, mert átéltem Mudi dilemmáját. Vagy nem
megy fel, vagy kénytelen őrizetlenül hagyni minket itt, épp a
követséggel szemközt! Szegény kicsike! Meg a szülei. Mudiban
győzött a családi érzés.
– Itt maradtok! – adta ki a parancsot. – Tapodtat se…! – Avval
már vágtatott is, hogy Nilufár állapota felől érdeklődjék.
De furcsa érzés volt ez, Istenem! Ilyen közel a követséghez – és
mégis bénán. De hát a pár perc Helennél nem érte volna meg Mudi
iszonyú haragját.
Mudi pillanatok múlva ott volt megint.
– Hiába jöttünk – közölte. – Morteza átvitette őt egy másik
kórházba. Násztárán hazament, hát menjünk utána.
Siettünk. A ház nem volt messze. Közben egyenest a követség
előtt kellett elhaladnunk. Erőt vettem magamon, hogy föl se
pillantsak. Szorongattam Mahtab kezét, el ne árulja magát valahogy.
Mudi még csak nem is sejtheti, hogy ez a tábla itt mond nekünk
valamit!
Egy tömbnyire volt a követségtől Morteza és Násztárán háza. Már
több nő volt ott, részvétlátogatásra, köztük Mudi unokahúga, Fereste.
Épp teát főzött. Násztárán békíthetetlenül járt fel s alá, és időnként
kiment az erkélyre is, nem jön-e a férje valami hírrel.
Erről a balkonról zuhant le a kicsi lány háromemeletnyi
mélységbe, a kövezetre. Rozoga, alig félméteres vasrácson bukott át.
Mindennapi balkon – és mindennapi tragédia volt ez Teheránban.
Két óra telt el ideges, gyér beszédekkel. Mahtab riadt arccal
kapaszkodott belém, szinte hozzám tapadt.
Arra a drága kicsi pofára kellett gondolnunk, aki Nilufár – talán
már csak volt. Imádkozhattunk érte.
Próbáltam Násztáránt vigasztalni is, és láttam, hisz érzéseim
őszinteségében. Társak vagyunk az anyaságban, ezt tudtuk kifejezni
egymásnak.
A véletlen aztán úgy hozta, hogy Násztáránnal együtt voltunk kint
a balkonon, mikor Morteza feltűnt. Két testvére támogatta. Ráadásul
kezükben kis kartondobozok voltak, bennük – a nehezen
beszerezhető – papírzsebkendők.
192
Násztárán velőtrázó sikolyra fakadt, mert megértette. A
papírzsebkendők a kétségbeesett könnyek letörlésére szolgálnak.
Az ajtóhoz rohant. A lépcsőházban várta a férfiakat.
– Morde! Meghalt – Mortezából úgy szakadt ki ez a szó, mintha
vasfogóval tépnék a torkából. Könnyei szinte zuhogtak. Násztárán
ájultan vágódott el.
Hirtelen megtelt a ház gyászoló rokonokkal. A jelenlévők
rituálisan verték a mellüket, minden csak úgy dongott, zakatolt.
És Mahtab, Mudi és én együtt zokogtunk velük.
198
13
Mudi karon ragadta Mahtabot, közben jót taszított rajta. Aztán
megpördítette, hogy szemközt legyen vele, és akkor erőteljesen
pofonverte.
– Ne! – sikoltottam. – Ne merészeld ütni!
Meglepetésében és fájdalmában Mahtab is felkiáltott, de sikerült
kiszabadulnia Mudi szorításából, s igyekezett megint az én kabátom
szegélyébe kapaszkodni. Próbáltam közéjük állni, de hát Mudi
kettőnknél együtt is jóval erősebb volt. Vaktában sújtott kis mozgó
célpontja felé, s Mahtab karját-hátát találta el. Kislányom
jajveszékelése minden ütés nyomán hevesebb lett.
Most már én cibáltam kétségbeesetten Mahtab karját, szerettem
volna kiszabadítani őt. El Muditól! Erre ő, baljának egyetlen vad
mozdulatával még egyet pördített Mahtabon, szabályosan a falnak
vágta. Khanom Sahin és pár további tanítónő élő kordont vont a
gyerek köré. Mahtab innen is menekült volna, de nem hagyták,
Mudi azonnal talált magának új célt. Jobb ökle a halántékomon
csattant, s én hátratántorodtam.
– Megöllek! – bömbölte Mudi angolul, és szeme őrülten villogott.
Majd a tanítónők felé fordult gúnyosan, s miközben csuklómat
mintha satuba szorította volna, szavait epésen megismételte Khanom
Sahinnak: – Meg fogom ölni.
Közben a karom rángatta. Kicsit még ellenálltam, de az ütés
erejétől szinte bódult voltam, nem bírtam szabadulni. Zavaromban és
riadalmamban mégis volt valami furcsa boldogság: legalább ellenem
fordul dühével ez a rémalak, nem Mahtabot bántja tovább. Csak
essen nekem, csak foglalkozzon velem, csak kerüljön Mahtabtól
minél távolabb. Mahtab addig van biztonságban, míg Mudi áldozata
199
én maradok.
– Ne félj, Mahtab – zokogtam fel. – Csak ne félj. Visszajövök.
Gyerünk. Na, gyerünk már.
Khanom Sahin tett egy lépést előre, védelmezőn ölelve magához
Mahtabot. A többi tanítónő félrehúzódott, sorfaluk közt mehettünk el
kettesben Mudival. Látszott, a nők összességükben is tehetetlenek
egyetlen férfi elszabadult haragjával szemben. Mahtab sikoltozása
még szívettépőbb lett, ahogy Mudi végigvonszolt a folyosón, majd
kiért velem az utcára. Félelem és fájdalom kavargott bennem, és
most már halálos rettegés is: mit tesz velem végül? Mire képes?
Tényleg megöl? De ha nem, akkor is, mi lesz Mahtab-bal? Engedi-e,
például, hogy viszontláthassam a lányomat valaha is?
Kint az utcán egy közeledő narancstaxinak azt kiáltotta:
– Mostaghim! (Vagyis: Egyenest!)
A kocsi megállt, és Mudi kitépte az ajtaját. Belökött hátulra. Ott
szorongott már négy-öt iráni. Mudi maga előre telepedett.
Ahogy a taxi a lehetőségek szerint a leggyorsabban besorolt a
közlekedés folyamába, Mudi hátrafordult felém, s a többi utassal mit
sem törődve üvölteni kezdte:
– Rossz ember vagy! Elegem van belőled! Még ma meg foglak
ölni. Vedd tudomásul, hogy még ma!
És ez így ment vagy egy percen át. Bennem, hogy a taxi hátsó
ülésén viszonylag védve voltam végre, feltámadt a düh. Könnyeimet
visszafojtva azt kérdeztem:
– És megmondanád, hogyan óhajtasz végezni velem? –
Hangomban nem volt félelem. – Csak azért, hogy én is tudjam.
– Egy nagy késsel – jött késlekedés nélkül a riasztó válasz. –
Darabokra foglak szabdalni. Az orrodat és a fél füledet elküldöm
majd a családodnak. Sose fognak viszontlátni téged. És a
koporsóddal egy amerikai zászló hamvait is megkapják.
Félelmem elemi erővel tért vissza, most rettegtem igazán. Miért is
ingereltem föl? Magánkívül volt, tényleg nem lehetett megmondani,
mire képes. Fenyegetései – valami borzadályos módon – hihetőnek
hangzottak. Tudtam, képes rá, hogy így megőrüljön, megtegye, amit
részletezett az imént.
És csak beszélt, csak ordítozott tovább, kiabált és átkozódott,
200
rikácsolt. Nem mertem válaszolni. Abban bízhattam csak, hogy
legalább így, szavakban tombolja ki magát.
A taxi meg csak haladt velünk, de nem hazafelé, hanem a kórházat
közelítve, ahol Mudi dolgozott. Elcsöndesült, nyilván a következő
lépését tervezte. A kocsi végre megállt valami dugóban, s akkor
Mudi rám ordított:
– Kiszállás!
– Nem szállok ki – feleltem.
– Ha azt mondtam, kiszállás, akkor kiszállsz! – Szinte magánkívül
volt. Hátranyúlt az üléstámlán át, s maga lökte ki a taxi ajtaját. Másik
kezével megtaszított. Szinte kizuhantam. Meglepetésemre Mudi a
kocsiban maradt. Mielőtt egyáltalán észbe kaptam volna, a taxi már
továbbrobogott. Benne Mudi.
Hömpölygött körülöttem a sietős embertömeg, ennek ellenére
olyan magány vett körül, mint még soha. Első gondolatom Mahtabé
volt. Most mi lesz? Visszamegy netán az iskolához, bántalmazza,
esetleg el is viszi valahova Mahtabot – csak hogy nekem fájdalmat
okozzon? De nem, minden arra vallott, hogy a kórházba megy.
Tudtam, hogy Mudi délben mindenképpen ott lesz az iskolában,
viszi Mahtabot. Viszont előbb aligha. Volt hát néhány órám.
Telefont, hamar! Felhívni Helent. A rendőrséget. Bárkit-bármit,
csak ennek a rémálomnak vége legyen.
Telefont sehol se találtam, rohantam és sírtam, a ruszárim teljesen
összeázott a könnyeimtől. Lassan jöttem csak rá, merre is
száguldozom ilyen eszelősen. Ez Ellen környéke! Pár háztömbnyire
lakik. Átkoztam a hosszú köpenyt, mely haladásomat gátolta.
Imádkoztam, legalább Ellen legyen otthon, és Hormoz. Ha már a
követséget nem tudom elérni, legalább őket. Kellett valaki, akihez
szólhatok, támaszra volt szükségem!
Ellen lakása felé közeledve, eszembe jutott az a bolt, ahonnét ő
telefonált. Tatán mégis elérem a követséget! Hagytam hát Ellenéket,
irány a bolt. Próbáltam valahogy összeszedni magam, gyanút ne
keltsek a külsőmmel. Bementem az üzletbe, és a lehető
legnyugodtabb hangon közöltem a tulajdonossal, hogy Ellen
barátnője vagyok, és hogy telefonálnom kellene. Minden további
nélkül igent mondott.
201
Hamarosan ott volt a túlvégen Helen, s akkor az én önuralmam
azonnal odaveszett.
– Kérem, segítsen rajtam. Segítenie kell rajtam valahogy –
zokogtam a telefonba.
– Csillapodjon le – csitított Helen. – És mondja el, mi történt.
Hát elmondtam.
– Nem fogja megölni, ne féljen – bátorított Helen. – Ilyesmivel ő
már többször fenyegetőzött.
– Nem, érzem, hogy ezúttal komolyan gondolja. Még ma
megteszi. Kérem, találkozzunk. Segítenie kell rajtam. Jöjjön,
találkoznunk kell.
– Nem tudna bejönni a követségre? – kérdezte Helen,
Számolni kezdtem. Túl hosszú az út odáig, hogy délre még az
iskolához is visszaérjek. Márpedig vissza kellett érnem, a gyerekem
megmentésére.
– Nem – válaszoltam tehát –, a követségre képtelen vagyok
bemenni. – Persze, tudtam azt is, Helent naponta számtalan Iránban
tartózkodó idegen keresi, ostromolja kétségbeesett és szomorú
históriákkal. Kevés az ideje, jószerivel ő is alig szabadulhat a
helyéről. De ha nekem most volt szükségem rá. – Jöjjön! Muszáj! –
kiáltottam pánikban.
– Rendben. Hová menjek?
– Mahtab iskolájába.
– Oké.
Siettem vissza a főútra, fogni egy narancstaxit. Patakzott a
könnyem, valakit félrelöktem a járdán, mert akadályozta az utam.
Ilyen állapotban vágtattam el épp Ellenék lakása előtt, mikor a
második emeleti nyitott ablakból Hormoz meglátott.
– Betty! Hova siet annyira?
– Sehova. Semmi baj. Hagyjon engem békén.
Hormoz kihallotta hangomból a pánikot. Rohant le, és a főút felé
úgy félúton utolért.
– Mi a baj? – kérdezte.
– Jaj, egyszerűen hagyjon békén, kérem – zokogtam válaszul.
– Nem, hát nem hagyhatjuk ilyen állapotban. Mi történt?
– Semmi. És rohannom kell.
202
– Egy pillanatra azért jöjjön be.
– Lehetetlen. Mahtab iskolájában várnak.
– Azért jöjjön be – kérlelt szelíden Hormoz. – Beszéljük meg.
Utána elvisszük az iskolába.
– Képtelenség, épp most hívtam föl a követséget, és onnét jönnek
el az iskolába.
Hormoz iráni büszkesége már ágaskodott:
– Miért hívta fel a követséget? A követséggel magának semmi
dolga. Hagyja ki őket a játékból. Semmivel az ég világán nem
segíthetik.
Válaszul csak zokogtam.
– Nagy hibát követ el – vélekedett Hormoz. – Ezzel a
telefonosdival végképp magára vonja Mudi haragját,
– Megyek – mondtam, – Oda kell érnem Mahtab iskolájába.
Belátván, hogy nem tud eltántorítani, és hogy tényleg a lányomnál
kell lennem mihamarabb, Hormoz azt mondta:
– Jó, akkor Ellennel odavisszük kocsin.
– Jó – hagytam rá. – De nagyon gyorsan.
210
14
Hány álmatlan éjszakát töltöttem már e sivár környezetben?
Sokat, és ez a mostani egy volt a sok közül, de messze a
legrémesebb.
Mudi mintha tudomásul se vette volna a jelenlétemet, egész este
valami összeesküvő sutyorgást folytatott Mammallal és Nászrinnal.
Jóval éjfél után kerülhettem ágyba. Nagyon is ébren tartott a félelem,
de alvást színleltem.
A jelek szerint Mudi hamar elaludt, de én azért gyanakvó voltam.
S ahogy telt, de igazából nem múlt a sötét éjszaka, félelmem egyre
fokozódott. Se Mammaltól, se Rezától, se mástól nem várhattam
oltalmat, és Mudi részéről csakis arra számíthattam: őrjöngései
fokozódni fognak. A rettegés ébren tartott – rettegésem, hogy
nyugtalan szendergésemből majd arra riadok, késsel hajol fölém,
vagy egy darab kötéllel, esetleg puszta kézzel akar megölni. Vagy
megkísérel egy gyorsan ható, halálos injekciót beadni nekem.
Minden pillanat végtelenségnek tűnt. Feszülten füleltem minden
zajra. Gyanús volt bármi apró zörej. A karom sajgott már, úgy
szorítottam magamhoz a lányom. Fejemben imák kavarogtak, mintha
végórámra kellett volna várnom, olyan volt az egész, tehetetlenül
kiszolgáltatva feküdtem.
Egy örökkévalóság telt el, mire az ázan felharsant a városi
hangszórókból. És pár perc múlva már hallottam, ahogy az előtérben
Mammal és Nászrin társaságában a hajnali imát mormolja. A
borzalmas éjszaka sötétje is tünedezni kezdett a hideg reggel első
derengésében.
Mahtabnak kelnie kellett. Iskola… Reszketett a félelemtől, két
kezét összekulcsolta a hasán, fájdalmakra panaszkodott. Reggeli
211
készülődését így számtalan fürdőszobalátogatás szakította meg.
Ekkor már tudtam, igen, a szívem mélyén biztosan értettem, mi
lesz Mudi következő húzása. Láttam a szemén, és kihallottam a
hangjából, abból, ahogy sietett, ahogy siettette Mahtabot, világos
volt:
– Ma én viszem az iskolába. – Ki is mondta végül:
– Te itt maradsz.
Mahtabbal az utóbbi nyolc hónap során elválaszthatatlan
szövetségesek lettünk, így harcoltunk Mudi nagy „álma” ellen, hogy
tudniillik igazi jó iráni családot gyúrjon belölünk. Együtt, ketten még
csak ellenállhattunk valahogy, szétszakítva reménytelenné vált a
helyzetünk.
– Ha ő akar vinni téged, vele kell menned – mondtam Mahtabnak,
és a szemem könnyben úszott. Álltunk a fürdőszobában,
kétségbeesetten kapaszkodtunk egymásba. – És légy kedves a
papához, akkor is, ha nem hozna vissza ide hozzám. Senkinek egy
szót se szólj róla, hogy a követségen jártunk. Ha vernek, akkor is
hallgass. Mert ha azt elárulod, biztos, hogy sosem szabadulhatunk.
Akkor itt kell maradnunk. Ezért őrizd nagyon a titkunkat.
– Nem akarom, hogy engem tőled elvigyen – mondta Mahtab
sírva.
– Tudom, kicsim. Én se akarom. De most muszáj elviselni. És
sose félj igazán. Tudd, hogy sosem vagy egyedül. Gondolj csak arra,
Isten mindig veled van, ezért ne érezd magad magányosnak.
Imádkozz mindig, ha mégis félnél. Tudod, hogy ezt az országot én
nélküled soha el nem hagyom. Egy nap valahogy csak kiszabadulunk
innen.
Mire Mahtab végre felöltözött, jókora késésben voltunk már.
Mudi türelmetlenül várt a sötétkék halszálkás öltönyében. Ő is el fog
késni ma a kórházból. Viselkedése elárulta, újabb kitörésre kész.
Végül Mahtab gyújtotta meg a puskaporos hordó kanócát. Mert
amikor már az ajtóban volt Mudival, hirtelen sarkon fordult, aztán
menedéket keresve a fürdőszobába rohant. Mudi utána. Vonszolta őt
megint az ajtóhoz.
– De hát annyira nincs jól! – sikoltottam. – Nem teheted ezt vele.
– Még hogy nem-e…?! – mordult ránk.
212
– Kérlek, hadd tartsak én is veletek!
– Nem! – Avval lekevert egy pofont Mahtabnak, mire a kicsi lány
jajveszékelni kezdett.
Megint megfeledkeztem a biztonságomról. De teljesen. Mudinak
estem. Elkeseredetten védtem volna Mahtabot. Minden borzadálytól,
ami csak várhat rá. Rángatni kezdtem a férjem karját, és körmeimmel
lyukat vájtam a kabátja ujjában.
Mudi ekkor félrelökte Mahtabot, elkapott, a földre döntött, rám
zuhant. Két kézre fogta a fejemet, és többször is a padlónak verte.
Mahtab sikoltozva rohant a konyhába, kereste Nászrint. Mudi egy
pillanatra utána nézett, s így nem figyelt rám. Kihasználtam a
pillanatot. Körmeimmel belevájtam az arcába, ujjaimmal a haját
cibáltam. Birkóztunk egy darabig a földön, míg aztán egy aljas
ökölcsapással – bele az arcom kellős közepébe! – ismét
egyértelműen ő kerekedett fölül.
Mivel a konyhában senkit se lelt, Mahtab az előtéren át Mammal
és Nászrin hálószobája felé rohant.
– Segítség, kérlek, segítsetek! – így kiáltoztam. Mahtab rázta a
hálószoba kilincsét, de hiába.
Hang sem jött odabentről. Senki nem sietett a segítségemre.
Nyolc hónap kétségbeesése gyülemlett föl bennem, s kitört.
Sikerült meglepnem Mudit ellenállásom erejével. Rúgtam, haraptam,
a szemét akartam volna kikaparni, igyekeztem térdemmel eltalálni az
ágyékát… így hát nagyon is rám kellett összpontosítania. – Rohanj le
Aszijéhez – kiáltottam Mahtabnak. A lányom csak sírt és sikoltozott.
Ugyanúgy féltette a maga életét, mint az enyémet, és nem akart
magamra hagyni ezzel az őrülttel, akinek ugyanakkor „papa” volt a
neve. Hátulról rontott neki tehát, és apró ökleivel tehetetlenül és
reménytelenül püfölni kezdte. A derekába csimpaszkodott, próbálta
őt leráncigálni rólam. Mudi dühödten sújtott felé, és egyetlen
mozdulattal félresöpörte.
– Menj, Mahtab! – ismételtem. – Rohanj Aszijéhez.
Gyerekem végül kétségbeesetten eltűnt az ajtóban. Vágtatott
lefelé, mialatt Mudival mi küzdöttünk tovább. Biztos voltam benne,
hogy ez lesz utolsó ilyen harcunk.
Mudi úgy a karomba harapott, hogy kiserkedt a vérem.
213
Üvöltöttem, szabadulni próbáltam szorításából. Sikerült az oldalába
rúgnom. De ez nem annyira fájdalmat okozott neki, inkább a dühét
szította még tovább. Megragadott két hatalmas karjával, így vágott
oda a kemény padlóhoz. A hátamra zuhantam, és éreztem, hogy
egész testemben szétnyilallik a fájdalom.
Most már moccanni is alig bírtam. Percekig tornyosult így
fölébem, vadul átkozódott, elszidott mindennek, felém rúgott
többször, el is talált, aztán közelebb hajolt, hogy újra üssön. A
hajamnál fogva ráncigált a földön. Egész csomók maradtak a
kezében. Akkor egy kis szünetet tartott. Ő is azért, hogy levegőhöz
jusson. Én csak nyöszörgésig jutottam, mozdulatig már alig.
Aztán váratlanul sarkon fordult, kirohant a lakás elé, a
lépcsőházba. Döndülve csukódott be a súlyos fa ajtó, s hallottam,
ahogy a biztonság kedvéért kétszer is ráfordítja a kulcsot. Aztán
máris Mahtab ordítása hasogatta a fülemet. A rémes zajt tompította
ugyan az ajtó és az Aszije lakásába vezető lépcsőház, ennek ellenére
úgy éreztem, a szívem szakad meg. De akkor elhallgatott a kiáltozás.
Percekbe telt, hogy végre felültem valahogy, és még hosszabb
időbe, hogy fel is tápászkodjam. Botladozva értem el a fürdőszobát,
saját fájdalmaimat is feledtette velem a Mahtabért érzett iszonyú
aggodalom. Úgy éreztem, mintha a hátamat pillanatonként érné egy-
egy tüzes vas. Kínjaim ellenére sikerült felmásznom a vécé tetejére, s
így, lábujjhegyről a szellőzőakna ablakához tapasztottam a fülem – a
lenti fürdőszobával volt ez a lyuk összeköttetés. Ezen keresztül
hallhattam, hogyan áztat el engem Mudi odalent Aszijénél, miképp
átkoz és szid minden módon, ocsmány szavakkal. Aszije
barátságosan, udvariasan felelgetett. Mahtabnak nyikkanását se
hallottam.
A dolog egy darabig ilyen egyhangúan folytatódott. Üvölteni
tudtam volna, úgy fájt a lábujjhegyen állás következtében még
jobban a hátam, de mégse ez volt a legfontosabb. A beszélgetés
odalent egyre halkult, már csak foszlányait hallhattam, nem tudtam
megkülönböztetni a perzsa szavakat. Majd újra meghallottam
Mahtabot, ismét kiáltozott szegény.
A sikoltozás Aszije lakásából a hallba veztett, majd a ház kapuja
felé. A vaskapu becsapódott, döndülése olyan volt, mint mikor
214
valakire egy börtön zárul rá.
Lekászálódtam a vécé tetejéről, és rohantam, ahogy bírtam,
Mammal és Nászrin szobájához. A kulcs benne volt az ajtóban,
kinyitottam, A hálószoba üres volt. Gyorsan az ablakhoz! Az utcára
nézett, s ahogy orrom az üveghez nyomtam, homlokom a vasrácshoz,
megpillantottam a lenti jelenetet. Ott állt Mudi. Megszaggatott
kabátujját rendbe hozták közben, persze, Aszije varrta össze. A
férjem erősen szorította fél karja alatt Mahtabot, aki azért derekasan
rúgkapált, szabadulni akart. Mudi szabad kezével Ámir babakocsiját
bontotta szét, aztán belegyömöszölte a kislányt és hozzálátott, hogy
kezét-lábát alaposan leszíjazza.
Leverten néztem. Rettegésem jogos volt: talán soha életemben
nem látom viszont Mahtabot. Igen, ezt nagyon is elképzelhetőnek
kellett tartanom. Megpördültem, rohantam a hálószobánkba, a
faliszekrényből előkaptam Mudi 35 milliméteres gépét, s még jókor
értem vissza az ablakhoz, hogy egy felvételt készítsek kettejükről,
ahogy a Sariatí út felé távolodnak. Mahtab még mindig bőgött,
sikoltozott, de Mudi rá se hederített.
Könnyeimen át még ott remegett a kép, mikor fizikai valójukban
már rég nem voltak láthatóak, akkor is. Sose fogom viszontlátni
Mahtabot, soha, ezt hajtogattam magamban kétségbeesetten.
222
15
Még sokáig feküdtem az ágyban, miután Mudi elvágtatott, és
sírtam. Mahtab, Mahtab! Mahtab! – ezt tudtam zokogni csupán,
Testem mintha egyetlen nagy kék folt lett volna. Főleg a gerincem
alsó fele sajgott: ez volt az eredménye, hogy Mudi úgy földhöz
vágott. Fájdalmamban ide-oda henteregtem, összekuporodtam.
Mintha órákba telt volna, hogy végre lentről az udvarból valami
ismerős zajt hallhattam. Egy rozsdás lánc… valami vason… hát
persze, Márjám hintája. De szerette Mahtab is! Lassan
feltápászkodtam, az erkélyre bicegtem, hadd lássam, ki hintázik.
Persze, hogy Márjám volt az, Aszije lánya. Élvezte az áprilisi
napfényt. Látta, hogy figyelem, és ártatlan kis gyermeki hangján
megkérdezte:
– Mahtab hol van?
Könnyeim a torkomat fojtogatták, nem tudtam felelni.
241
16
És Alpena olyan iszonyú messze volt ettől a komor lakástól, ahol
én most fogoly voltam. Mama és papa olyan messze volt! És messze
Joe és John, és olyan messze Mahtab!
Hol lehet? Mammalnál és Nászrinnál? Azt reméltem, hogy nem.
Hogy olyasvalakinél van, aki szereti. De hátha Ámme Bozorgnál
van? Ennek még a gondolatára is a hideg futkosott a hátamon, csak
sírtam keservesen.
Egyedül a lakásban… egész nap magánzárkában…
kétségbeesetten várva bármi hírre Mahtabról… már-már elmém
épségéért is aggódni kezdtem. A csalódás és a fájdalom könnyeit
hullattam, de végül azt tettem, amit Mahtabtól is kértem. Ha azt
hisszük, végképp magunk vagyunk, épp akkor van velünk az, aki
sosem hagy igazán magunkra.
Lehunytam a szemem. Megpróbáltam, Én Istenem, jó Istenem,
most segíts. Fohászkodni kezedtem… De szellemileg túlságosan
kimerült lettem már ekkorra, gondolataim nem tudtak egyetlen
tárgynál megállapodni. Ráadásul mélységes önvád kezdett gyötörni.
Évek óta elhanyagoltam a vallás gyakorlását, és akkor egy idegen
országban, végveszedelemnek vélt helyzetben mégis az Isten
segítségét kérném? Miért hallgatna meg épp most, miért?
Azért csak nekikezdtem újra. Nem is azért imádkoztam már, hogy
mi ketten Mahtabbal együtt valami módját találjuk a menekülésnek,
hogy visszajussunk Amerikába. Nem, most már csak azért
fohászkodtam, hogy újra együtt lehessek a lányommal. Istenem,
óvjad őt, védd meg őt! Hadd tudja, hogy nem feleded, hogy szereted,
hogy vagy neki… és hogy itt vagyok neki én. Segíts, hogy bármi
módon is, de visszakapjam őt.
242
Valami – valaki? – azt parancsolta ekkor, nyissam ki a szemem.
Mintha egy hangot hallottam volna… vagy mégsem? Riadtan
felpillantottam, és tekintetem megállt Mudi kis bőröndjén, egy
diplomatatáskán. A szoba sarkában állt. Mindig magával szokta
vinni, de ma vagy itthon felejtette, vagy szándékosan hagyta itt.
Kíváncsian mentem oda, vizsgálgatni kezdtem. Persze, fogalmam
sem volt, mi lehet benne, de hátha olyasmi, ami a segítségemre lehet.
Kulcs talán?
A diplomatatáskán számzár volt. Mudi számkombinációjáról
fogalmam sem volt. Nem is sejtettem, mi lehet az.
– Kezdtem nulla, nulla, nullával – mormoltam magamban. Mert
mi mást tehettem volna? Nullán álltam!
Bevittem a táskát Mammal és Nászrin hálószobájába, ahol az
utcai ablakon át jól hallhattam, ha valaki közeledik a házhoz.
Letelepedtem a földre, aztán 0-0-0-ra állítottam a zár kerekecskéit.
Megnyomtam a gombokat. Semmi se történt. 0-0-1 jött. Újra semmi.
Fél füllel az utcára figyelve – mert hátha maga Mudi jön meg! –
dolgoztam szorgalmasan. 0-0-3, 0-0-4, 0-0-5. Semmi. Csak tovább!
Ez a monoton művelet is segített, hogy a még monotonabban telő
időt elviseljem. Ugyanakkor komorságomat a teljes pesszimizmus
felé sodorták a sorozatos kudarcok.
Elértem az 1-0-0-át, sehol semmi. De azért folytattam. Olykor az
is felrémlett, hogy az egész igyekezet hiábavaló. Mert hátha nem is
ebben az aktatáskában van az, amit én keresnék. Akkor meg? Még
ezernyi kombináció volt előttem, és semmi más eszközöm az idő
kitöltésére.
Elérkeztem 1-1-4-hez. Semmi.
1-1-5. Semmi. Hát mit töröm itt magam? 1-1-6. Semmi. Ugyan,
mi lesz, ha egyszerre csak belép Mudi, és itt talál, azon kap, hogy a
holmijában turkálok. Mi lesz?
1-1-7-re csavartam a kerekeket, és reménytelen, gépies
mozdulattal nyomtam meg a két gombot.
A zárak felpattantak!
Kinyitottam a táskát, és örömömben szinte a lélegzetem állt el.
Telefon volt a táskában, egy nyomogatós készülék. Mammal egy
németországi útján vette. A zsinór végén rendes telefondugó volt.
243
Szóval, a készüléket bárhol be lehet kapcsolni a hálózatba.
Rohantam a fali csatlakozóhoz, de nyomban megtorpantam.
Aszije itthon van, ráadásul épp alattam! Hallottam jól, hogy jár-kel
buzgón, a bébi sírása is felhallatszott. És tudhattam, hogy ezek az én
telefonreményeim eleve kudarcra vannak ítélve. Mert ha itt fent
valaki telefonál, odalent egészen halkan megpöndül a készülék.
Kockáztathatom, hogy Aszije rögtön rájöhessen, mit csinálok? Nem,
Aszije már gyalázatosan bebizonyította, milyen szolgalelkű. Nem ért
egyet azzal, amit Mudi művel, de engedelmeskedik. Kémkedik
utánam, pontosan úgy tesz, ahogy azt neki a daidzsan parancsolja.
Telt-múlt az idő, húsz perc, egy óra? Nem tudom. Álltam a
telefonnal a kezemben azt előtérben, bármelyik pillanatban
bedughattam a kábelvégződést az aljba, de egyelőre csak a
kockázatot mérlegeltem, nem tettem semmit. S akkor meghallottam:
Aszije lakásának ajtaja nyílik, majd újra becsukódik. Nyílik a ház
kapuja, aztán bezárul. Az ablakhoz rohantam, nyomtam arcom a
védőüveghez, s még jókor. Épp láttam, ahogy Aszije a gyerekekkel
eltűnik odakint az utcán. Ha elmentek hazulról, ritkán voltak csak pár
percig távol. Volt alapja a reményeimnek!
Hajrá!
Azonnal bedugtam a telefont, aztán hívtam Helent a követségen,
elmeséltem neki – persze, zokogva – a történteket, magyaráztam
micsoda pokoli kényszerhelyzetben vagyok.
– Azt hittem, Ellenéknél fog majd lakni – mondta Helen –, és
megpróbál rendezni pár dolgot.
– Nem. Ez engem bezárt ide. Elvette tőlem Mahtabot. Nem
tudom, hol a lányom, és jól van-e.
– Mit tehetek önért? – kérdezte Helen.
– Nem tudom, tehet-e bármit egyáltalán, mielőtt Mahtabot
visszakapom – mondtam gyorsan. – Nem akarok semmi olyat lépni,
hogy ezt a viszontlátást lehetetlenné tegyem vele.
– Miért nem beszél Mr. Vincoppal? – javasolta Helen. Avval már
kapcsolt is. Megint elmagyaráztam, miféle csapdába kerültem, és
hogy a követség beavatkozását jelenleg nem tartanám célszerűnek.
Míg Mahtab nincs újra velem, semmiképp sem.
– Ez nem ésszerű elgondolás – tiltakozott a diplomata. –
244
Odamehetnénk, kihívhatnánk a rendőrséget… maga ott mégiscsak be
van zárva, asszonyom!
– Jaj, ne! – sikoltottam a telefonba. – Vegye a szavamat
parancsnak. Azt kívánom, hogy e pillanatban semmi se tegyenek. Ne
akarjanak kapcsolatba lépni senkivel. Hamarosan újra keresem
önöket… de hogy mikor, nem tudom. Talán holnap, talán fél év
múlva, ki tudja. Csak azt kérem, meg ne próbáljanak idetelefonálni,
ahol vagyok.
Letettem a kagylót, s máris azon gondolkoztam, kockáztathatom-
e, hogy Ellent felhívom a munkahelyén. Hanem akkor kulcs
csikordulását hallottam a zárban, és tudtam, Aszije hazajött a
gyerekekkel. Gyorsan kirántottam a telefont, bevágtam a táskába és
visszaállítottam ugyanoda, ahol Mudi hagyta.
Hirtelen riadalom fogott el. A fotó! Melyet akkor készítettem,
mikor Mudi elragadta Mahtabot. A gépben biztosan van még más is,
és előhíváskor kiderül, mit műveltem, és Mudi pokoli dühös lesz, az
biztos. Kerestem a fotótáskájában egy másik tekercset, hogy
kicseréljem, de nem volt.
Az a fénykép most már olyan jelentéktelen! Hiszen Mahtabnak
jószerivel csak a háta látszott rajta. Ezért kockáztassak egy Mudi-féle
rohamot? Kinyitottam hát a gépet, „műalkotásomat” a fény felé
tartottam, és abban reménykedtem, hogy elrontottam Mudi műveit is,
melyek nyilván fontosak neki valamiért.
249
Isten olyasmit parancsolhatott a földnek, hogy itt lassabban
forogjon. Mert minden napomnak legalább negyvennyolc órája lett,
ha nem hetvenkettő. Ezek voltak életem legmagányosabb napjai.
Fárasztó-emésztő munka volt, hogy találjak valamit, amivel az időt
múlathatom.
Gondolataim azonban kivétel nélkül egyetlen bonyolult terv körül
pörögtek: miképpen léphetnék kapcsolatba Mahtabbal. Minden
lehető ételmaradékből, meg abból, amit Mudi hazahordogatott,
csakis egyet próbáltam – olyan ételt sikeríteni, amelyikről tudtam,
hogy Mahtab szereti. És akkor az apjával elküldeni neki. A bolgár
módra készített piláf volt az egyik ilyen csemegéje.
Kevéske fehér cérnából cipőcskét horgoltam a babájának. Aztán
eszembe jutott, hogy hiszen van itt neki pár ingblúza, melyet nem
hordott, mert már nyakban szűkek, hát ezeknek levágtam e gonosz
gallérját, és új babaruhákat kedveskedtem belőlük. Leltem egy
hosszú ujjú fehér blúzt, melyet Mahtab már kinőtt. Levágtam az
ujjakat, anyagukból megtoldottam alul a ruhadarabot, így újra
hordható lett.
Az ajándékokat Mudi legalább elvitte, nem volt hajlandó azonban
egy árva szót se közölni Mahtabról. Kivéve, mikor a horgolt
babacipőcskét visszahozta.
– Azt mondja, ott ez neki nem kell, mert a többi gyerek csak
összemocskolná – közölte a magyarázatot.
Sugárzó arccal fogadtam ezt a hírt. De nem akartam, hogy Mudi
megértse, miféle üzenetváltást közvetített. Az én okos kicsi lányom
így közölte a mamijával: „Élek… más gyerekekkel is
összeengednek…” Hála Istennek, akkor mégsem lehet Ámme
Bozorg házában, gondoltam.
De ha nem ott, hát hol?!
Merő unalmamban és kétségbeesésemben elkezdtem olvasgatni
Mudi angol nyelvű könyveit. A legtöbb az iszlámról szólt. Bántam is
én! Kiolvastam mindet az elsőtől az utolsó oldalig. Volt egy Webster
szótár is. Azt is faltam. Csak azt sajnáltam, hogy Bibliám nincs.
Isten volt e sivár napjaimnak és éjszakáimnak egyetlen társa.
Ahogy a napok teltek, én nem is tudom hány nap, hány hét,
meggyötört agyamban kidolgoztam valamiféle stratégiát.
250
Reménytelenül csapdába ejtettek, képtelen voltam tenni ez ellen
bármit is, hát legalább azt megpróbálom elérni, hogy Mahtabbal újra
együtt lehessek. Ezért fordítottam figyelmemet Mudi vallására.
Nagy gonddal tanulmányoztam egy bizonyos könyvet, melyben
mohamedán imák szokásvilága, megannyi rituáléja volt részletesen
leírva. Kezdtem követni ezeket az utasításokat. Ima előtt megmostam
kezem, karom, arcom és lábfejem felső felét. Aztán felkanyarítottam
magamra a fehér imacsadort. Amikor iszlám imához letérdel az
ember, jeléül, hogy aláveti magát Allah akaratának, előrehajol, de
úgy, hogy feje semmiféle emberkészítette tárgyhoz nem érhet. Kint a
szabadban ez egyszerű, de házi körülmények közt bajosabb. Itt
nekem is imakövet kellett használnom a művelethez, efféléből persze
több is akadt a háznál, kis szárított agyagdarabkák, körülbelül két és
fél centi átmérőjűek. Ezek bármiféle földből készülhettek, ám ezeket
egyenest Mekkából hozták, ottani agyagból voltak.
Csadoromba burkolózva előrehajoltam, úgy, hogy fejem az
imakövet érintse. Előttem a kinyitott imakönyv – és gyakoroltam az
imákat, egyre csak gyakoroltam.
Aztán Mudi egy reggel arra ébredt, hogy én is rítus szerint
készülődöm az imához, jócskán megrökönyödött. Főként, hogy fehér
csadoromat is fejemre kanyarítottam, és az előtérben szabályos
imapózt vettem fel. A helyemet is tudtam – nem a férj mellett, hanem
mögötte!
Célom kettős volt. Örömet akartam szerezni Mudinak – még ha
átlát együgyü igyekezetemen, akkor is. Az egészet azért csináltam,
hogy férjem kegyeit elnyerjem, így visszakaphassam Mahtabot.
Mudi, úgy érezheti, ez az ő sikere. Amikor Mahtabot elvette tőlem,
utolsó kártyáját játszotta ki: így talán rákényszeríthet, hogy az ő
életmódját fogadjam el magaméul. Lám, gondolja majd, elképzelései
beváltak.
Igen, de ez csak a második célom volt. Az első, és ezt Mudi
távolról sem sejthette, sokkal komolyabb ügy volt. Az mohamedán
imákkal tényleg kétségbeesetten kerestem a segítséget, jöjjön az
bárhonnét. Ha Allah ugyanolyan hatalmasság, mint Isten, hát legyen,
óhajainak engedelmeskedni fogok. Ugyanúgy el akartam nyerni
Allah kegyét, mint Mudiét.
251
Mikor imáinkkal végeztünk, Mudi lakonikusan megjegyezte:
– Nem angolul kéne gajdolnod.
Kit-mit sértettem ezzel? Mindegy, feladatom egyértelmű lett:
egész nap az arab szöveget gyakoroltam, és közben arra kellett
ügyelnem, nehogy a végén tényleg derék iráni feleség és háziasszony
váljék belőlem.
Ellen jött el végre, és csengetett. Természetesen csak az ablakon
át folytathattunk párbeszédet.
– Tudom, tudom, Mudi mondta, hogy tartsam távol magam tőled,
de hát egyszerűen nem volt maradásom, jönnöm kellett, tudni
szeretném, hogy vagy… – mondta Ellen egy szuszra. – Valami
újság?
– Semmi – feleltem erre.
– Mahtab hol van? Még mindig nem tudod?
– Nem. Hát te?
– Honnan tudnám – így Ellen. – De talán Agha Hákim segíthet –
javasolta. – Őt Mudi tiszteli. Beszélhetnék Agha Hákimmal.
– Ne – vágtam rá hirtelen. – Ha Mudi rájön, hogy én bárkivel is
szót váltottam, minden csak még rosszabb lesz. Én csak Mahtabot
szeretném viszontlátni.
Ellen megértette aggályaimat, és csalódottan csóválta csadorba
burkolt fejét.
– Valamit azért tehetsz értem – mondtam neki. – Elhozhatnád
nekem az Újszövetséget.
– Oké – egyezett bele Ellen. – De hogyan juttassam fel a
magasba?
– Majd leeresztek egy kosarat vagy valamit. Jó?
– Persze.
Ellen távozott, de nem tért vissza aztán a könyvvel. Talán
feltámadt benne a bűntudat, mert titkos találkát bonyolított le velem.
És elmesélte az egészet Hormoznak.
259
17
287
18
Egy nap a The Khayan érdekes hirdetésére bukkantam. Lakásokat
kínáltak külföldieknek.
– Nyilván beszélnek angolul – vetettem fel Mudinak. – Ne hívjam
fel őket?
– De, hívd – hangzott a válasz.
Egy nő jelentkezett. Tökéletesen beszélt angolul, és
elragadtatással hallotta, hogy egy amerikai házaspár keres lakást.
Meg is beszéltük a találkozót másnapra, késő délutánra. Mudi
addigra már szabadult a kórházból.
A rákövetkező délutánokon aztán az ingatlanügynöknő sorra
mutogatta nekünk a lakásokat, nem volt rossz egyik se, mind világos,
mind nyugati berendezésű – de egyik se az igazi. Ez túl szűk, az
nagyon messze volt a kórháztól és így tovább. De azt már tudtuk,
hogy jó nyomon járunk. Külföldi befektetők tulajdonai voltak ezek
az ingatlanok vagy művelt irániakéi, akik szerették volna, ha a házuk,
lakásuk jó állapotban marad. Ennek egyetlen módja volt: véletlenül
se irániaknak adni ki…!
Tudtuk, hogy előbb-utóbb rálelünk arra, amit keresünk. De Mudi
munkabeosztása kevés időt engedett efféle „portyázásokra”, s így az
ügynöknő tett egy logikus javaslatot. Személyes problémáinkról mit
sem sejtve kérdezte:
– Mi lenne, ha Betty egyszer egy egész napot velem töltene?
Akkor rengeteg lakást megnézhetnénk, és ha akad, amelyik
megfelelőnek ígérkezik, ön is csatlakozna hozzánk, és csak arra
kellene az idejét pazarolnia, uram.
Feszülten vártam „uram” reagálására.
Beleegyezett.
288
Később aztán, hogy magunk maradtunk, szűkítette az
engedmények körét.
– Ő jön érted. Mindig vele maradsz. És ő is hoz haza – tette hozzá
záradékul. Punktum.
– Remek – mondtam mindazonáltal. Lassan, de szép fokozatosan
lazult a béklyó.
Már másnap megtaláltam a körülményekhez képest eszményi
lakást. Tágas volt, kétszintes. Abban a házban három lakás volt,
közülük ez a legnagyobb. Észak-Teheránban állt a ház, ahol az
építmények általában modernebbek, jobb állapotúak voltak. Ráadásul
kedvező körülménynek számított az is, hogy taxival negyedóra volt
csak az út Mudi kórházához.
A házat még a sah idején építették, és a lakásban, melyért én úgy
föllelkesedtem, csodaszép olasz bútorok voltak. Kényelmes díványok
és fotelek, az elegáns ebédlő és a beépített, modern konyha se volt
kutya. Ráadásul volt a házban telefon is, nem kellett a végtelen
várólistára föliratkoznunk. A ház előtt dúsan zöldellt a gyep, és nem
hiányzott a jókora úszómedence sem hátulról.
A lakás, két emelet túlnyomó részét elfoglalta, s azt lehetett
mondani, eszményien a mi céljainkra építették. Mudi az egyik
szárnyban – az ügynöknő úgy nevezte a szárnyakat, hogy „a két
villa” – berendezhette rendelőjét. A jobb felőli villa, mely egészen a
ház végéig nyúlt be, lehetett volna a magánlakosztályunk, Mudi
pedig praktizálhat a ház elülső részében. Nagy faajtók választották el
egy részét a lakástól, ahol a várószoba és a kezelőhelyiség találhatna
helyet.
Azt terveztem, hogy a szülői hálószoba és Mahtab gyerekszobája
a második szinten lesz, ahol tökéletesen berendezett fürdőszoba járult
az együtteshez, káddal, zuhanyozóval és amerikai vécével. A szülői
hálószoba egy kisebb lakással volt határos, mely hátra, az udvarra
nézett.
Még aznap este Mudi is eljött velem lakászemlére, ő is első látásra
beleszeretett. Nem kellett súgnom neki, magától mondta, milyen
eszményi a beosztása, minden tágas, bőséggel lesz hely a rendelő
számára is.
S magam úgy gondoltam, terveim szempontjából is ideális ez a
289
hely. Itt nekem igazi birodalmam lesz, s mint orvosfeleség, kellő
szabadságot is fogok élvezni, Mudinak nem lesz módja minden
lépésemet ellenőrizni, sem a telefontól nem tarthat majd távol. És
nem lesz házi spicli, nem lesz lehetőség arra sem, hogy „lakat alá”
kerítsen.
Kicsit zavart, persze, hogy most itt állandóra megtelepszünk. S
hogy Mahtabnak nem mondhatom meg: azt ne higgye, hogy ez örök
időkre lesz az otthonunk. Nem beszélt ő többé hazatérésről,
Amerikáról. A szemén láttam, jár ez az eszében ma is, de nem mer
egy szót se szólni róla, még akkor se, ha kettesben maradunk éppen.
293
lehetett annyira kevés semmiből, hogy nekünk félre ne tettek volna
belőle.
Szinte naponta vittem ezeknek a boltosoknak csomagolóanyagot,
olyasmit, mint újság vagy spárga. Agha Reza, a „szuper” tulajdonosa
azt mondta nekem:
– Maga iráni földön a legderekabb asszony. Iránban a nők
csaknem mind tékozlóak.
Mindhárman úgy szólítottak, hogy „Khanom doktor”, és mindig
akadt kifutófiú, aki a holmimat hazasegítette.
Mudi meg akarta valósítani nagy álmát: igazi amerikai orvos
mintájára, kulturált körülmények között, rangjának tudatában – és
ehhez méltó módon – akart élni. Fölébe emelkedni környezetének,
mind a sok szennynek és zűrzavarnak, csak sose volt elég ideje, hogy
a dolgok részleteivel is törődjön. Hát rám bízott mindent, s ezért
pénzzel is elhalmozott.
– Vásárolj össze mindent, amire csak szükségünk van – mondta. –
Legyen szép a házunk, ragyogjon a rendelő is, minden. Szereld fel az
otthonunkat.
Számomra ez komoly kihívás volt. Azt jelentette, hogy egy
tizennégymilliós városban, ráadásul idegenként, ellenséges és örökké
kiszámíthatatlan emberek közt kellett lavíroznom, méghozzá
kézzelfogható eredményekre törekedve. Nem ismertem a mindennapi
életet, nem ismertem egyébként olyan nőt se, iránit se, amerikait se,
aki egy szál maga, férfikíséret nélkül lófrált volna Teheránban, vagy
legalább egy másik nő ne lett volna útjain a társa.
Egy nap megkértem Mudit, vigyen be a városközpontba, egy
üzlethez, mely Moluk apjáé volt. Moluk volt az a nő, aki Mahtabról
gondoskodott, mikor Mudi elragadta őt tőlem. Mudi azt akarta, hogy
törölközőket vásároljak, meg ágyneművásznat, olyan luxuscikkeket,
melyek hirdetik, hogy a felsőbb valahányezerbe tartozunk.
– Menj busszal – hangzott Mudi javaslata. – Hosszú út, és úgy
nem kerül semmibe.
Adott nekem egy egész füzetre való menetjegyet, amilyeneket
ingyen osztogattak a kormánytisztviselőknek. Nekem aztán mindegy
volt, megtakarít-e rajtam Mudi pár riált vagy sem, viszont annak
örültem, hogy megint egy újabb közlekedési eszköz használatát
294
ismerhetem meg – hát engedelmesen követtük Mahtabbal az
utasításait. Nekilódultunk, elébb a Paszdaran úton, ez a fő
közlekedési útvonalak egyike, akkor taxit fogtunk, és eljutottunk egy
buszmegállóhoz, valahol Mammal házának közelében. Felszálltunk
egy buszra, mely inkább hasonlított turistaautóbuszhoz, mintsem
iráni helyi járathoz. Az ülőhelyeket mind elfoglalták már mások, de
rajtunk kívül is sokan álltak.
Több mint egy óra volt így a városközpontig az út. A busz
gyakran megállt, megannyiszor több tucat ember szállt fel és le.
Senki se várt türelemmel a sorára, dehogy: mindenki egyszerre
tolakodott, tülekedett, könyökölt, és repkedtek a káromkodások.
Végre megleltük azt a bizonyos üzletet, és hozzáláttunk a
beszerzéshez. Hogy ezzel meglettünk, holtfáradtnak éreztük
magunkat, Mahtab is, én is. Csomagok súlya alatt roskadozva
vánszorogtunk a buszmegálló felé a sűrű tömegben. Sok jármű
vesztegelt a végállomásfélén, de egyetlennek se volt pont az a száma,
amit Mudi mondott. Kezdtem pánikba esni. Mert én ezt a feladatott
igenis jól akartam elvégezni. Ha kudarcot vallok, Mudi arra a
belátásra jut, hogy ilyesmit nem lehet rám bízni. Mi több: ha kellő
magyarázat nélkül túlságosan elmaradunk, engedetlenségnek veszi,
és megint mindennek vége.
Felindulásom rá lehetett írva az arcomra, egy iráni ugyanis
megkérdezte:
– Khanom esi mikhai? – Vagyis hogy: – Hölgyem, mit keres?
– Szejjed Khándan? – mondtam kérdő hangon. Ez volt tudniillik
az a negyed, ahol Mammal lakott, s ott már könnyűszerrel
átszállhattunk egy narancstaxiba, közel volt a lakásunk. – Szejjed
Khándan,,.?
– Ná – felelte, és a fejét rázta. Ez igent jelent. S mutatta is
mindjárt, kövessük. Egy üres buszhoz vezetett minket. – Szejjed
Khándan – mondta.
Hálásan biccentettem. Bekászálódtunk Mahtabbal, s mert
csomagjaink súlya nem csappant azóta se, lezöttyentünk velük az
első lehető üléspárra, mindjárt a sofőr mögé.
A busz igen hamar megtelt Szejjed Khándan felé igyekvő
utasokkal. Meglepetésemre az a férfi is beszállt, aki az imént
295
eligazított minket. Ráadásul ő volt a sofőr! Ezt már csak így
akarhatta a sors.
Nyújtottam neki a jegyünket, de ő csak legyintett rá. Azt viszont
gyorsan megbántam, hogy pont ide telepedtünk Mahtabbal, a sofőr
ugyanis egy különösen büdös – mosdatlan – iráni volt. Igaz, hogy
termetre kicsi, és jól borotvált, de a tisztaság és takarosság ezzel
véget is ért nála. Ruhája bűzölgött, meg aztán mintha a kutyák
szájából került volna ki mindegyik darab, nadrág, zakó hónapok óta
nem látott vasalót.
Mikor az indulás ideje eljött, sofőrünk kikászálódott az ülésről,
aztán végigment a keskeny folyosón, elkezdte a jegyek begyűjtését.
Ügyet se vetettem rá. Mahtab is fáradt volt már, nyűgösködött.
Csomagjainkat ölünkben kellett tartanunk – kegyetlenül nehezedtek
ránk. Hiába próbáltunk kényelmesebben elhelyezkedni, nem ment.
A buszvezető előrejött, s nyújtotta a kezét. Én meg a jegyeket, Ám
erre őkelme nem is a cetli papirosokat, hanem mintha a kezem
ragadta volna el. S bizony eltelt pár pillanat, mire azért
kiszabadultam. Véletlennek tekintettem az egészet. Iráni férfiak
nőket így nem szoktak „elmarni”. Felejtsük el, gondoltam, egyetlen
vágyam volt csak, Mahtabbal mihamarább hazaérni.
Kislányom az út során elbóbiskolt, újra meg újra, és nem is
kevéssé. Ahogy végre ott voltunk Szejjed Khándan végállomáson,
Mahtab aludt, mint a bunda. Mi legyen? Ennyi csomag, és még egy
magatehetetlen gyerek is hozzá…! Persze, ébresztgetni próbáltam.
– Hé, kicsikém – buzgólkodtam szelíden, – Mahtab… hallod-e…!
Kiszállás!
Meg se moccant, úgy aludt.
Közben a többi utas mind kipréselődött az ajtón. Felpillantottam, s
azt láttam, hogy a sofőr ránk vár. Mosolygott, kezét előrenyújtotta,
jelezvén, hogy ő majd kiemeli Mahtabot a buszból. Milyen rendes,
gondoltam.
Föl is emelte a lányomat, s akkor, borzadályomra, megcsókolta
mocskos ajkával az alvó gyermek arcát.
Körülnéztem, s tényleg rettegni kezdtem. Az üres busz sötét volt,
folyosója szűk. Összekapkodtam a csomagokat, s felálltam, hogy
most aztán már tényleg igyekezzünk.
296
De a sofőr, aki fél kézzel Mahtabot szorította, elállta utam. Se szó,
se beszéd, teljes testtel nekem préselődött,
– Bebákhsid – mondtam. – Pardon, bocsánat.
Kinyúltam Mahtabért, el is ragadtam szegényt a buszvezetőtől.
Megpróbáltam elfurakodni mellette, de hiába, fél karral eltorlaszolta
a folyosót. Szólni viszont még most se szólt egy mukkot se. Egyre
csak nyomakodott hozzám azzal az undorító, bűzölgö testével.
Tényleg elfogott a félelem. Tűnődtem, mit használhatnék
védőfegyverül, s hogy vajon megkockáztassam-e, hogy térddel jól
ágyékon rúgom? A kimerültségtől és az undortól közel jártam az
ájuláshoz,
– Hol lakik? – kérdezte akkor a sofőr perzsául. – Segítek
hazamenni.
Akkor az egyik tenyere már a mellemen volt.
– Bebákhsid! – kiáltottam, de most már olyan hangerővel, ahogy
csak bírtam. Még ennél is fontosabb volt egy jól célzott
könyökcsapás, amivel sikerült folyosót préselnem végre, és a még
mindig alvó Mahtabbal a következő pillanatban már kint voltunk a
buszból.
304
19
Csak bámultam a címet, melyet „valaki” odafirkantott nekem egy
cetlire.
– Tessék elmenni, és keresni a főnököt – hangzott ezen „illető”
utasítása. S az utat is elmagyarázta. Ha bármily módon utalnék a
személyazonosságra, az azt jelentené, hogy valakit az Iráni Iszlám
Köztársaság hatóságainak kezére juttatnék, ahol bizonyosan halálra
ítélnék.
A cím, ez a bizonyos iroda a város másik végében volt. Odajutni:
keserves utazgatás a zsúfolt utcák tömérdekén, engem mégsem
rettentettek el a nehézségek. Mahtabot is vittem. Jócskán délután volt
már, s nem tudhattam, hogyan is érünk haza mielőtt Mudi megjön a
kórházból. De újabban elnyert kis szabadságom felbátorított. Ha
muszáj, vásárolok majd valamit – bármit –, hogy Mudi elhihesse,
háztartásunk javára ügyködtem, s ezért értünk – haza valamivel
később. Egy alkalommal Mudi még talán lenyeli ezt a magyarázatot,
mondjuk, jóindulatból.
Az volt bennem, hogy én pedig nem várhatok tovább. Mennem
kell, most, azonnal.
Időspórolásból nem narancstaxit vadásztunk Mahtabbal, hanem
hívtam egy drágább telefonosat. Ennek ellenére is hosszadalmas,
fáradalmas volt ez az út. Mahtab nem kérdezte, hová igyekszünk,
talán ráérzett, hogy biztoságunk érdekében jobb, ha nem tud
bizonyos dolgokról.
Végre odaértünk a cetlire fírkantott címhez. Irodaépület,
csakugyan, melyben – a város színvonalához képest – meglepő
szorgalommal sürögtek-forogtak, dolgoztak az alkalmazottak.
Találtam egy angolul beszélő portásnőt, és a főnök felől
305
tudakozódtam.
– Menjenek balra – mondta a nő. – Aztán a lépcsőn le, egészen a
folyosó végéig,
Mahtabbal követtük a megadott irányt, és csakhamar ott találtuk
magunkat valami alagsori irodában. Az egyik sarokban kellemes
váróhelyiség fogadott minket, igazán nyugatias kényelmű
bútorokkal. Még könyvek, folyóiratok is voltak ott, unaloműzésre.
– Miért nem maradsz inkább itt, Mahtab? – mondtam lányomnak,
aki indult voina velem máris tovább.
Egyetértett, maradt.
– A főnök, merre…? – kérdeztem egy mellettem elhaladó
alkalmazottat.
– A folyosó végén. – A többi irodahelyiségtől elkülönített szoba
ajtaja felé mutatott. Határozott léptekkel indultam arra. Kopogtam, s
hogy bentről egy férfihang felelt, előírásosan bemutatkoztam, még
odakintről:
– Betty Mahmudi vagyok.
– Jöjjön be, kérem – mondta egyszerre tökéletes angolsággal a
férfihang. Aztán máris kezet rázott velem az illető, s közölte: –
Vártam már magát.
Becsuktam az ajtót. Ő lefegyverző mosollyal mutatta, foglaljak
helyet. Apró, cingár emberke volt ez a bizonyos főnök, öltönye, inge,
nyakkendője tiszta, rendes. Leült íróasztala mögé, s elkezdődött a
társalgás. Igen nyugodtnak látszott, s ez nem volt színlelés, a
környezete is sugározta ezt a magabiztosságot. Beszéd közben
golyóstollával az asztalt kocogtatta.
Meg nem nevezendő segítőm mesélt már egy-két dolgot erről a
főnökről. Ez az ember azt remélte, hogy családjával együtt sikerül
majd egyszer elhagynia Iránt, de most – éppen ezért? – rendkívül
bonyolult körülmények között élt. Napvilágnál, minden látszat
szerint buzgó és sikeres üzletember volt, Khomeini ajatollah lelkes
híve. Éjszakai élete viszont csupa konspirációból, cselszövések
megannyi hálójából állt. Sokféle néven ismerték őt sokfelé, én hadd
nevezzem Őt így: Amal.
– Igazán sajnálom magát, hogy ilyen helyzetbe került – mondta
minden bevezető nélkül Amal. – Mindent megteszek majd, hogy
306
valamiképpen kimentsem innen.
Nyíltsága örvendetes volt, ugyanakkor szorongató is. Hiszen
ismerte történetemet. Úgy vélte, segíthet. Na, igen, csak ezt a
kezdetet én már végigjártam néhányszor. Vegyük csak Trish és
Suzanne akciókezdeményét, aztán Rásiddal és a titokzatos Miss
Álávival.
– Nézze – mondtam is nyomban –, én ezt párszor már
végigcsináltam. És nagy gondom van. A lányom nélkül nem megyek.
Ha a lányom nem jöhet, én se megyek. Máskülönben semmi értelme
a fáradozásnak… Csak vele megyek.
– Értem, el is fogadom – mondta Amal. – Ha akarja, kettejüket
juttatom ki az országból, egy feltétellel: hogy ehhez a változathoz
nagyon sok türelem kell. Nem tudom, hogyan és mikorra tudom
megszervezni ezt így. Legyen türelemmel, ez a lényeg.
Szavai szívmelengetőek voltak, s így magam is beláttam, semmi
értelme élesen fogalmaznom. Reményeket ébresztett bennem,
ugyanakkor szorongást is megint. Persze, értékes nyíltság volt ez:
hogy nem áltat, beismeri, fogalma sincs róla, hogyan és mikor,
– Tessék, a telefonszámaim – mondta, s egy újabb cetli boldog
birtokosa lettem. – Figyeljen csak, kérem, mi is az olvasatuk. Ezek
privát számok… az egyik az itteni, a hivatali, a másik az otthoni.
Éjjel-nappal felhívhat. Kérem, ne legyenek aggályai. Hallanom kell
magáról minél gyakrabban. Kérem, ne féljen attól, hogy netán zavar.
Mert szó sincs róla. Magának kell mindannyiszor hívnia engem. A
férje csak félreértené, ha én jelentkeznék. Féltékennyé válhatna és a
többi. Ezeknél a szavaknál már nevetett. Jókedve átragadt rám. Kár,
hogy nős, gondoltam egyből, de ugyanilyen gyorsan föltámadt
bennem a bűntudat is.
– Rendben – mondtam, és ámulva bólintottam. Amal egész lénye
valami tündérmesebeli hitet sugárzott.
– Telefonon, persze, nem társalgunk érdemi dolgokról – oktatott
tovább. – Maga csak olyasmiket mondjon, mint „Hogy van?”, ugye,
érti? Ha nekem bármi hírem van a maga számára, majd közlöm, hogy
jó lenne találkozni, jöjjön el, telefonon túl bonyolult. Rendben?
Rendben, ez eddig igen, de nyilván van valami bökkenő is,
gondoltam. Mi lehet az? Talán a pénz.
307
– Küldjenek a szüleim pénzt a követségre? – kérdeztem.
– Ugyan. Szó sincs róla. Maga most pénzügyekkel ne törődjék.
Mindent én fizetek. Aztán később visszafizetheti, ha már
Amerikában lesz.
308
20
Elmúlt a nyár, és kezdődött az iskola. Úgy kellett tennem, mintha
semmi ellenvetésem nem volna: tessék, írassuk be Mahtabot az első
osztályba, hadd legyen derék iráni kislány! Nem tiltakoztam, mikor
Mudi szóba hozta a dolgot.
Bámulatos módon Mahtab sem tiltakozott. Kezdett hozzászokni a
gondolathoz, hogy most itt él Iránban, és kész.
Egy reggel Mudi és Mahtab társaságában tettem egy kis sétát.
Célunk egy iskola szemrevételezése volt. Tízpercnyire tőlünk, tehát
tényleg a közelben. Ez az épület kevésbé volt börtönszerű, mind a
Zejnáb iskola, sok ablaka volt ugyanis, melyeken át áradt be a
napfény. Sajnos, ez a kellemes légkör sem hatott nagyon az
igazgatónőre, a csadoros öregasszony kedvetlennek látszott, s minket
gyanakvóan méregetett.
– Szeretnénk beíratni ide a kislányunkat – mondta neki Mudi
perzsául.
– Nem – horkantotta ővénsége. – Ebben az iskolában nincs már
szabad hely. – Kelletlenül adta meg a következő tanintézet címét,
mutatta meg az utat, ebben sok köszönet már csak azért se volt, mert
az az iskola tényleg messze volt a lakhelyünktől.
– De hát azért jöttünk épp ide, hogy a gyereknek ne legyen az a
nagy távolság… – próbálta volna Mudi.
– Nincs több hely!
Mahtabbal mi már sarkon is fordultunk, a éreztem, mennyire hálás
a sorsnak a lányom, hogy nem kerül egy ilyen szipirtyó felügyelete
alá.
– Na jó – mormolta Mudi. – Csak nekem ma már nincs időm ilyen
vacakolásra. Sietnem kell, műtétem van.
309
– Ó! – kiáltott fojtott hangon az igazgatónő. – Csak nem orvos?
– De igen.
– Jaj, kérem, akkor ha lennének szívesek még egy pillanatra…
Foglaljanak helyet.
Mert hát egy orvos gyereke számára mindig van hely. Mudí
sugárzott. Beigazolódott megint, milyen fontos is az ő pozíciója,
ugye.
Az igazgatónő megbeszélte velünk a legfontosabbakat.
Mahtabnak szürke egyenruhát kell beszereznünk, köpenykét és
nadrágot, s egy mághnáet (sálat), melyet nem kötnek meg, hanem
amelyik elöl össze van varrva, kicsivel kényelmetlenebb, mint a
ruszári, de mégsem annyira rémséges, mint a csador. Engem a
szigorú asszonyság utasított, egy adott napon jelenjek meg
Mahtabbal valami anya-lánya találkozón.
Mikor az épületet elhagytuk, megkérdeztem Mudit:
– Te mit gondolsz, hogy a csudába jön ki egyetlen egyenruhával?
Napról napra ugyanazt veszi majd föl?
– Hát, a többiek így csinálják – mondta Mudi, majd engedékenyen
hozzátette: – Belátom, igazad van. Legyen neki inkább több.
Ment munkába, sietve, s nekünk otthagyta az egyenruha-
vásárláshoz szükséges pénzt. Ahogy nekilódultunk, hogy ügyeinket
elintézzük, éreztem, szinte még fel is vidámít a szeptember délutáni
napsütés. Annyi jó van azért az egészben, hogy – bár itt kell lennem
– legalább a leányommal együtt lehetek. S kaptam még egy
lehetőséget: ezentúl, ha Mudi munkában lesz, Mahtab meg az
iskolában, legalább oda mehetek majd Teheránban, ahová a kedvem
tartja, szabadon.
Pár nap múlva részt vettünk Mahtabbal a szülői értekezletfélén, s
tolmácsnak szomszédnőnket, Málihét vittük magunkkal. Igaz, nem
valami sokat tudott angolul, de Mahtabbal ketten legalább nagyjából
tájékoztattak róla, mi is a megbeszélés tárgya.
Tárgy, ami az illeti, ötórányi volt. Mert eddig tartott a találkozó.
Igaz, főleg imádkozással és a Korán olvasásával telt az idő. Aztán az
igazgatónő szenvedélyes kis szónoklatot tartott, adakozásra szólítván
föl a szülőket. Közölte, nincs vécéje az iskolának, a pénz azért
szükséges, hogy ezt a dolgot rendezzék, még a tanév kezdete előtt.
310
– Szó sincs róla – közöltem Mudival. Nem adunk nekik pénzt
vécécsináltatásra, ha különben úgy szórják azt a tömérdek riált az
utcákon cirkáló paszdar-egységekre, mint a farsangi konfettit. Hát ne
arra költsenek, hogy szerencsétlen nőket kapdossanak el, ha nem
viselik a legelőírásosabban a ruszárit, vagy ha lecsúszik a
harisnyájuk véletlenül, a higiéniával törődjenek, arra fordítsák az
állam pénzét.
Mudi más véleményen volt. Adakozott is rendesen, és mire
elkezdődött a tanév, az iskolának volt „vécéje”: vagyis ott tátongtak a
közismert, hamar gusztustalanná mocskolódó betonlyukak.
Egy este Ákrám Hákim házából tértünk haza, ő volt Jamal anyja,
Jamal meg Mudi egyik „unokaöccse”, akivel egyszer – jaj, de régen
volt! – egy austini hotelben találkoztunk a reggeli mellett, s ott
közölte velünk a hírt, hogy a teheráni amerikai követséget
elfoglalták. Most Ákrám Hákim unokahúga is ott volt, láthatóan
izgatottan. Kérdeztem, mi dúlta föl ennyire, s ő elmesélte a históriát
nekem angolul.
Még ugyaneznap reggel porszívózgatott épp a lakásában, mikor
hirtelen kedve támadt volna elszívni egy cigarettát. Magára
kanyarította a ruszáriját és a mantóját, aztán már ment is, épp csak az
utca túloldalára; leányai, tíz- és hétéves gyerekek, közben odahaza
maradtak. Őt viszont, alighogy a cigarettát megvette, föltartóztatta az
utcán a paszdar. Több paszdar-nő ragadta meg, ráncigálta be az
autóba, ahol aztán acetonnal lemosták a körömlakkját meg az
ajkairól a rúzst. Üvöltöztek vele egy darabig, majd közölték, hogy
ráadásul most még be is viszik.
Ő csak azért könyörgött, hogy legalább a gyerekeinek
hazaszólhasson előbb, vagy elhozhassa őket.
A paszdar némberei fütyültek a gyerekeire. Körülbelül két óra
hosszat tartották fogva a kocsiban, s mindvégig oktatták.
Kifaggatták, imádkozik-e rendesen, beismerte, hogy nem. Aztán,
mielőtt elengedték volna, megígértették vele, hogy ezentúl se
316
körömlakk nincs, se semmilyen szépítőszer, smink. Azonkívül szent
fogadalmat kellett tennie, hogy ezentúl rendesen, jó hívőhöz
méltóképpen imádkozni fog, amikor kell. Mert ha nem így tesz,
fenyegették meg a paszdarnők, a többi rossz emberrel egyetemben a
poklok tüzein fog égni.
– Gyűlölöm a paszdart – mondtam nagy együttérzéssel.
– Rettegek tőlük – mondta az asszony. – Veszedelmesek.
Elmesélte, hogy Teherán utcáin a paszdar, az örökös
ruhaellenőrzésével, „illemkontrolljával” iszonyú nyűg az
embereknek. De ez a szervezet ugyanakkor afféle titkosrendőrség is,
állandóan nyomoz a köztársaság ellenségei után. Vagy hát, úgy is
mondhatni, szerencsétlen kiszolgáltatott embereket keresnek ezek a
pribékek, akikre aztán jól ráijeszthetnek. Ha pedig olyan nőt fogott el
a paszdar, akire halál várt a kezük között, kivégzése előtt még
alaposan meg is erőszakolták, mert az állam eme „támaszainak” az
volt a felfogása, hogy szüzen pedig nő ne haljon meg.
Mindennap az volt az első és az utolsó gondolatom, hogy a
szökéssel mi lesz már végre… Nem történt semmi, de én csak tettem,
ami tőlem telt, tartottam a kapcsolatokat Helennel és Amallal a
telefonhívások révén. Csaknem mindennap.
Hétköznapjaim valamennyi apró részlete összefüggött a
menekülés gondolatával. Eltökélten alakítottam a jó feleséget és
anyát. Három okból is. Először, hogy a normalitás és a boldogság
látszatát fenntartsam, elhárítva Mudi minden lehetséges gyanúját.
Másodszor, Mahtab kedvéért, hogy ő vidám legyen, feledhesse, hogy
foglyok vagyunk itt.
– Vissszamehetünk még Amerikába, mami? – tudakolta időnként.
– Nem, kicsikém, most még nem – feleltem erre mindig. – Talán a
papa egy szép napon mégis mást gondol, és akkor valamennyien
hazatérünk, de arra még türelemmel kell várnod szépen, tudod?
Ez a remény egy kicsit eloszlatta a bánatát – de nem az enyémet.
Harmadik okom, hogy „derűs” otthont varázsoljak magunk köré,
egyszerűen ez volt: védekezni akartam a megőrülés ellen. Fogalmam
sem volt róla ugyanis, mi vár ránk, ha Mabtabbal nekivágunk a nagy
ismeretlennek, ha magunk mögött hagyjuk egyszer s mindenkorra ezt
a védettséget. Nem is akartam gondolni a veszélyekre, melyek
317
leselkedhetnek majd két nőre. „Két nő”: erről óhatatlanul Suzanne és
Trish jutott az eszembe, meg ahogy visszarettentem azonnali
menekülési ajánlatuktól. Hibáztam volna akkor ezzel? Nem tudtam
eldönteni. S hogy lesz-e valaha is elegendő bátorságom az
elrugaszkodáshoz? Aztán ha már benne leszünk, elég erősnek
bizonyulunk-e Mahtabbal a megpróbáltatások elviselésére. Nem
tudtam megjósolni. Addig viszont könnyebben telik az idő,
gondoltam, ha rendesen elfoglalom magam.
Mudi igyekezett a kedvemben járni, ezért javasolta, látogassak el
egy közelünkben lévő szépségszalonba. Képtelen ötletnek tűnt ez
számomra. Egy ilyen országban, ahol a nők az arcukat se mutathatják
meg a világnak! De hát igent mondtam. S mikor ott egy nő
megkérdezte, kitépje-e egy kicsit a szemöldökömet, beleegyeztem, s
így sor került néhány szőrszál eltávolítására is az arcomról.
Gyanta vagy csipesz helyett a kozmetikusnő egy hosszú, vékony
pamutszálat vett elő, ezt kifeszítette, majd húzogatni kezdte arcomon,
és így távolította el a fölösleges dolgokat. Ordítani tudtam volna
kínomban. De hát tűrtem, és azon tűnődtem egyre, miért tűrjük mi
nők, hogy az úgynevezett szépség jegyében így megkínozzanak
minket. Hogy készen lettünk, arcom bőre nyers húsként égett.
Este észrevettem: kiütés keletkezett az arcomon. Gyorsan terjedt a
vörösség, le a nyakamra, a mellem fölé.
– Az a fonal – dörmögte Mudi –, az lehetett piszkos, a mindenit.
327
21
– Nem szól – mondta Amal –, most egy szót sem szól. Csak
leül, némán. Itt foglaljon helyet.
Tettem, amit elég rejtelmesen megparancsolt. Ültem Amal
irodájában, moccanatlanul, a vendégszékben. Akkor odament az
ajtóhoz, vagyis mögém került, kinyitotta az ajtót, mondott pár szót
nagyon halkan perzsául.
Sötét bőrű férfi lépett be, megkerült, úgy, hogy szemből lásson. Jó
alaposan megnézett. Mint aki lehetőleg minél több részletet akar
emlékezetébe bevésni. Töprengtem, nem kéne-e levetnem a ruszárit,
de aztán úgy döntöttem, hogy Amal rendelkezése nélkül semmit nem
teszek. Fogalmam se volt róla, ki ez az idegen férfi, nem akartam
esetleg megsérteni.
Egy-két percig maradt Összesen, aztán szó nélkül elhagyta a
helyiséget. Amal megint visszaült íróasztala mögé, és a látogatóról a
továbbiakban egy szót se szólt.
– Küldtem valakit Bandar Abbászba – mondta –, hogy a motoros
hajó felől érdeklődjek. Várom, hogy Teheránba visszatérjen. Most
azon dolgozom, hogy a Bandar Abbászba irányuló repülőúttal
kapcsolatban mindent elintézzek. Lesznek közülünk néhányan a
gépen, de maga nem fogja tudni, kik azok. Egyikük sem fog maga
mellett ülni.
Amal szavai bizalommal töltöttek el, mégsem tudtam
megnyugodni. Lassú haladás volt ez nekem. Az idő, persze, az
irániak szemében nem sokat tesz, nehéz itt a dolgok ütemét, a
„menetrendet” számon kérni bárkin is. Észre se veszi az ember,
328
eltelik pár nap. És közben semmi se történt. Vagyis csak ennyi: már
Hálaadás Napja előtti hétfőt írtunk, és én holtbiztosra vettem, hogy
az ígért napon Mahtabbal én bizony, nem leszek otthon Amerikában,
– Talán a hét végén sikerülni fog – biztatott Amal. Láttam,
vigasztalni akar. – Jó, hát esetleg a következő hét végén. A helyzet
mindössze az, hogy még nem tudtunk elrendezni mindent. Nem
indíthatom útnak magát, amíg tényleg nincs minden rendben.
– És mi van akkor, ha soha nem is lesz?
– Jaj, ezen most ne törje magát. Dolgozom én más szökési
módokon is. Egyik emberem tárgyal majd egy zahedani törzsi
vezetővel, lehet, hogy épp Pakisztán felé sikerítjük ki magát Iránból.
Van egy emberem, akinek felesége, kislánya van, körülbelül olyan
idősek, mint maguk. Hát megpróbálom rávenni esetleg, vigye el
magukat, mit tudom én, repülőútra Tokióba, Törökországba. Bizony,
maga lenne a „felesége”, Mahtab a „kislánya”. És van egy illető, aki
a repülőtéren pecséttel igazolná, hogy az egész család, szépen
hármasban haza is érkezett.
Vadul vakmerőnek hangzó tervek voltak ezek. Fogalmam sem
volt róla, el tudnék-e játszani egy igazi iráni feleséget. Az
útlevélképen ez a nő csadorban volt, az arca alig látszott. Ez eddig
rendben, de ha egy vámos megszólít perzsául, a legnagyobb bajban
lennék,
– Siessen, siessen, ha lehet – kérleltem Amalt. – Az idő ellenem
dolgozik. Úgy szeretném viszontlátni még az apámat. Nem akarom,
hogy meghaljon, mielőtt hazaérünk. Békésebb lélekkel távozik e
földről, ha minket biztonságban tudhat. Kérem, találjon valami
lehetőséget.
– Meglesz.
Hogy Hálaadás Napját Iránban kell töltenünk, lehangoló volt
számomra, főleg azok után, hogy családomnak is beharangoztam:
velük ülünk már odahaza az ünnepi asztal mellett. Hála Isten, hogy
legalább Mahtabnak nem mondtam semmit!
Ezen a csütörtöki napon mélységes depresszióval ébredtem.
Miféle „termésért”, mondhatnék én most hálát bárkinek is?
Hogy kibírjam az egészet, hangulatom ne süllyedjen még
pocsékabb mélypontra, belevetettem magam a vacsorakészítésbe. A
329
sovány madárból a lehetőségekhez képest „dús” étket szerettem
volna varázsolni. Igazi mesterművet.
Ehhez persze, tényleg varázslónak kellett volna lennem!
Valamivel elviselhetőbb lett a nap, ahogy beköszöntött a délután,
és érkezni kezdtek a barátaink. Nekik valóban hálás voltam, itt van
ez a szeretetre méltó kis csapat, nemrég vadidegenek még nekem, és
most bízhattam mindöjükben, hogy mellettem állnak, hiszen az
iszlám Iránnal szemben a civilizált életre szavaztak ők is. Inkább
amerikaiak voltak ők már, nem idevalósiak. S az is jellemző volt,
hogy otthonunkban egy tősgyökeres amerikai ünnep alkalmából
gyűltünk össze. Sámszi és Zári, Alice, Fereste – mennyire szerettem
őket, mennyire! De a szívem ezzel együtt is csak haza kívánkozott.
Melankóliám hamar visszatért, ugyanis miután a mű tökpudingot,
egy itteni tökfajtából készített utánzatot elfogyasztottuk, Mudi
hátradőlt karszékében, két kezét összefonta a pocakján, és mint aki –
az elmúlt másfél évben is! – jól végezte dolgát, elbóbiskolt. Mintha
szerinte ez idő alatt nem történt volna semmi, mintha nem fordult
volna ki a sarkából az életünk! De gyűlöltem ezt az alvó
szörnyeteget! De fájón vágyakoztam szeretteim után: anyához,
apához, Joe-hoz és Johnhoz, haza, haza.
Egy nap – kedden, mert tudta, hogy ilyenkor Mudi a kórházban
van – felhívott Amerikából Jim bátyám. Elmesélte, hogy apa állapota
szenzációs javulást mutatott… mikor megtudta, hogy Hálaadás
Napjára hazaérek.
– Három nap is fölkelt, sétált szépen – mesélte Jim. – Erre nála
már rég nem volt példa. Még a kertbe is kiment.
– És most hogy van? – kérdeztem elszoruló szívvel.
– Ezért hívtalak. Hogy Hálaadásra nem futottál be mégsem,
nagyon elszomorodott. És azóta napról napra romlik az állapota.
Neki reményre volna szüksége. Csak az lehet a gyógyszere. Nem
tudnád felhívni őt… megint valamivel?
– Nem olyan egyszerű – feleltem. – Hazulról nem megy, azt Mudi
a számlából rögtön látná. El kell mennem a városnak arra a helyére,
az út elég hosszú és bonyolult… de megpróbálom.
– Hamarosan megérkezhettek? – kérdezte Jim.
– Nézd, mindent megteszek, hogy karácsony előtt otthon
330
lehessünk. De apának inkább nem ígérnék semmit.
– Hát ne is, ha nem lehetsz száz százalékig biztos a dologban –
helyeselt Jim.
Kétségbeesetten raktam le a kagylót. Mintha én lettem volna
minden kudarc és tehetetlenség eleven szobra, mert ezt a Hálaadás-
ígéretemet nem tudtam betartani. Karácsony! Jaj, édes Istenem, add,
hogy az már tényleg Michiganben legyen, és ne Iránban!
Január közepe volt, s úgy délután négy felé, mikor jött a hívás.
Mudi várójában ültem, körülöttem páciensek. Fölvettem a kagylót, s
rádöbbentem, hogy hiszen ez Carolyn nővérem, Amerikából.
– Az orvosok összehívták a családot – közölte –, mert papának
bélelzáródása van. Elhatározták, hogy megműtik. Operáció nélkül
semmi esély a túlélésre. S egyáltalán nem hiszik, hogy elég erős
lenne a szervezete a műtét elviseléséhez. Vagyis úgy gondolják, hogy
még ma meghal.
Ködben úszott körülöttem a szoba, könnyeim patakzottak,
szédültem. Ruszárim lucskos volt már. A szívem szakadt meg, úgy
éreztem. Apám ott haldoklik most, sok ezer mérföldnyire tőlem, és
345
nem lehetek mellette, nem foghatom a kezét, nem közölhetem vele,
mennyire szeretem, mennyire szerettem őt egész életemben, nem
osztozhatom a családi gyászban. Kérdeztem még részleteket apám
hogyléte felől, de a saját zokogásomtól nem értettem jól Carolyn
válaszait.
Hirtelen fölpillantottam, Mudi állt mellettem, arcára volt írva a
gond. Épp eleget hallhatott, hogy a többit kitalálja magától.
– Menj csak. Utazz – mondta halkan. – Utazz haza, lásd még
apádat.
346
22
Mudi szavai teljesen fölkészületlenül értek. Micsoda? Jól hallok
egyáltalán?! Kezem a kagylón, ráborítottam, s azt feleltem:
– Apa tényleg rosszul van. Halálos beteg, aligha éli túl a mai
napot. Ez az orvosok véleménye.
– Mondd a nővérednek, hogy mész.
Egy másodperc tört részéig egyszerűen elárasztott a boldogság.
De akkor nyomban gyanakvó lettem. Mi ez a hirtelen pálfordulás?
Mudi most egyszerre, másfél év után, megengedi nekem és
Mahtabnak, hogy Amerikába menjünk? Hogy hazatérjünk?
Próbáltam időt nyerni.
– Ezt még meg kell beszélnünk majd – mondtam. Aztán ismét a
telefonba, de ordítva:
– Carolyn, beszélnem kell apával! – Mintha egyszerre többféle
távolságot is át akartam volna hidalni, üvöltve folytattam: – A
műtétről, mindenről…
Mudi nem tiltakozott. Hallgatta, hogy tárgyalunk Carolynnal a
részletekről: Bejelentek egy beszélgetést a Carson City Hospitallel,
pontosan három óra múlvára. Carolyn addigra megszervezi, hogy apa
beszélhessen velem. Még mielőtt a műtőbe vinnék.
– Mondd meg a nővérednek, hogy hazamész – unszolt Mudi.
Zavartan haboztam. Nem engedelmeskedtem „parancsának”.
– Most rögtön mondd meg neki – sürgetett.
Valami történik itt. Valami rémség, gondoltam. Nem és nem,
tiltakozott bennem minden.
– Most rögtön! – ismételte meg Mudi, de most már fenyegető
arccal.
– Carolyn – mondtam tehát –, Mudi sürget, hogy mondjam meg
347
neked, hazautazhatom.
Nővérem felkiáltott örömében.
A telefonbeszélgetés után Mudi rögtön visszatért a napi
rutinvilágába. Figyelme azonnal a várakozó betegeké lett, velük
foglalkozott, bármiféle részletesebb megbeszélés lehetetlenné vált.
Visszamenekültem hálószobám nyugalmába, és sírtam. Gyászoltam
máris szegény papát. Valahogy minden összekavarodott. Ez a
tragédia meg a váratlan örömhír, hogy Mudi megengedi,
visszamenjünk az Egyesült Allamokba.
Nem is tudom, meddig sírhattam így. Hirtelen arra riadtam, hogy
szobámban ott van Sámszi.
– Véletlenül idecsörögtem, és Muditól hallottam, milyen rossz
híreket kaptál a papádról – mondta. – Eljöttünk, Zárival, hogy
melletted legyünk,
– Borzasztó rendes tőletek – mondtam, könnyeimet törölgetve.
Feltápászkodtam az ágyról, a karjaiba vetettem magam, és máris
bőgtem újra.
Sámszi letámogatott a lépcsőn a nappaliba. Ott ült Zári, s attól
kezdve ketten próbáltak vigasztalni. Vagyis mindent hallani akartak
apámról, s közben felidézték az ő apjuk furcsa történetét, évekkel
ezelőtti hirtelen, rejtélyes halálát.
– Ma reggel hosszan beszéltem Mudival, még mielőtt a hívás
befutott volna Amerikából – mondta Zári, – Nagyon aggódtam
miattad, a papád dolgában, és unszoltam Mudit, engedje meg, hogy
meglátogasd a szüleidet, ez a legkevesebb.
Ejha! Ezért változott meg olyan gyorsan Mudi véleménye?
Zári összefoglalta a beszélgetést. Mudi azt mondta, nem enged el
Amerikába, tudja ugyanis, hogy én sose térek ide vissza.
– Hogy tehetsz ilyet? – kérdezte akkor Mudit Zári. – Bettyt mégse
zárhatod be ide egész életére! Csak mert azt hiszed, nem térne vissza,
ha kijuthatna egyszer.
És Zári azt is mondta Mudinak, hogy ő egy bád alak, ha nem
enged haza a nagybeteg papámhoz. Ez, persze, nagy sértés volt,
komoly megbélyegzés, főleg mert Zári idősebb volt Mudinál, s mert
a család régi barátnéjaként igen nagy tisztelet övezte.
S hogy Mudi ennek ellenére sem hajlott a józan ész szavára, Zári
348
– így ő! – meglelte a probléma megoldását. Javasolta nagy
gyanútlanul, merő jóindulatból, hogy Mahtab addig maradjon
Sámszinál, hiszen akkor biztosra veheti Mudi, hogy úgyis
visszajövök.
Szent ég! A tizennyolc hónapi pokolnak ez volt a legtüzesebb
nyársa, melyet lelkemben bárki is megforgathatott. Zári nem is
álmodta, mit tesz velem, tényleg jót akart. És csapdát készített elő.
Hiszen én, valahányszor Amerikáról beszéltem, mindig úgy értettem
a dolgot: csak Mahtabbal utazom. Vagy sehogy. De hát Zárival nem
vitathattam meg ezt az újabb rémséget.
Csak egyet tudtam most már: nem fogok én Amerikába menni.
Így semmiképp sem. Ehhez az egyhez tartottam magam, ehhez
ragaszkodnom kellett tűzön-vízen: „A lányom nélkül soha!” De mi
lesz, ha Mudi kényszerít arra, hogy egyedül utazzam?!
367
23
Ő ezt itt megteheti. És meg is teszi, ha úgy adódik.
Ezen az éjszakán nem bírtam aludni. Csak gyötrelmesen
hánykolódtam, és visszagondoltam arra, miért is hoztam ide
Mahtabot. És átkoztam magam érte egyre jobban.
Már csaknem négy éve annak, hogy a zűrzavarok jelei mutatkozni
kezdtek. Felidéztem 1982. április 6-ának estéjét: Mudi annak rendje
szerint hazajött munkájából, az alpenai kórházból. Láttam,
gondolataiba mélyed, éreztem, hogy lélekben távol van. Eleinte nem
is nagyon törődtem az üggyel, legfőbb gondom az volt, hogy minél
finomabb vacsorát kanyarítsak. John tizenkettedik születésnapját
ünnepeltük.
Az utolsó két évet boldogan töltöttük. 1980-ban Mudi visszatért
Michiganbe, otthagyta Corpus Christit, és szentül megfogadta, hogy
kiiktatja életéből Irán politikai fejleményeit.
– Mindenki tudja, hogy külföldi vagyok – mondta. – De azt minek
tudniuk, hogy iráni. Nem akarom.
A mogorva Khomeini ajatollah képét a padlásra száműztük. Mudi
megesküdött, hogy a munkahelyén egy árva kukkot se szó ezentúl a
„forradalomról”, megtapasztalta Corpus Christiben, hogy hazája iránt
fellobbant lelkesedése csakis bajt hozott a fejére, semmi mást.
Alpenában hamar hozzászokott az új munkakörülményekhez, kezdte
építgetni megint a karrierjét, visszatalált az amerikai életformába és
gondolkodásmódba.
Ezért aztán az én kedélyállapotom is egy szemvillanás alatt
megváltozott. Főleg, hogy a Thunder Bay River mellett azt a házat
fölfedeztük. Kicsi volt, kívülről csöppet se feltűnő, ám ahogy
beléptem, nyomban megszerettem. Az egész ház a folyóra nézett,
368
szinte a folyóhoz lett tervezve. Óriási ablakok, lélegzetelállító kilátás.
Lépcső vezetett az alsó szintre, melynek nemes faburkolata volt
körben, a terek tágasak voltak és világosak. Aztán kiléphetett az
ember a teraszra, mely a folyóparttól ötméternyire ért véget. A vízbe
fastég vezetett, igazán alkalmas hely, hogy valaki horgásszon róla,
vagy kikösse a csónakját. Ráadásul épp a folyó kanyarulatánál állt a
ház. Ameddig még jól elláttunk, igen szép, fedett híd kötötte össze a
két partot. Festői látvány!
A ház belvilága meglepően bőséges volt: két nagy hálószoba, két
fürdőszoba, két kandalló, meghökkentően nagy nappali. S a kilátás a
folyóra – igen, az adta meg az ember lelke nyugalmát ott.
Mudira ugyanolyan nagy hatást tett az egész, mint rám. Jószerivel
kapásból megvettük.
Alpena csak háromórányira van Bannistertől, s így gyakran
láthattam a családomat. Papával együtt áldoztunk közös
szenvedélyünknek, a horgászásnak, és a nyugalmas folyó vizéből
sorra fogtuk a mindenféle halakat: akadt naphal, sügér, farkashal, sőt
csuka…, mert néhanap egy-egy ilyen ragadozó halat is horogra
kaptunk. Mamával meg órákat töltöttünk konyhai munkálatok
közepette a horgászbravúrok után: pucoltuk a zsákmányt, szálkáztuk,
főztük – és közben se vége, se hossza beszélgettünk. Mama annyi
mindenről tudott mesélni, régi dolgokról, hálás voltam a sorsnak,
hogy több időt tölthetek velük. Nekik is jól jött ez, öregedésük
napjaiban. Anya bőrfarkassal bajlódott, de legalább vigaszt
jelentettek neki a vidám unokák. A házban mindenfelé mászkáló,
totyogó kis Mahtab főleg nagy öröme volt szívüknek. Papa akkor
nevezte el őt „Tobby”-nak.
Alpena értelmiségi társasága hamar befogadott minket, gyakran
jártak nálunk vendégek, minket is számtalanszor meghívtak. Mudi
boldog volt a munkájával, s én boldog feleség voltam, meg elégedett
anya. Azon estéig, mikor Mudi azzal a fájdalmas arckifejezéssel,
szemében azzal a különös meggyötört fénnyel nem tért haza a
munkából.
Elbukott egy műtéten. Rutinműtét lett volna pedig. De egy
hároméves kisfiúról volt szó, aki meghalt. Az ügy kivizsgálásának
lezártáig Mudit felfüggesztették.
369
Másnap reggel Carolyn nővérem telefonált. Szorongva vettem föl
a kagylót. Egy átalvatlan éjszaka után, könnyektől égő szemmel.
Nagy messzeségből, ködön át ért el hozzám Carolyn hangja:
– Apának rákja van. Vastagbélrákja.
Irány Carson City, a kórház. Ahol Mudival először találkoztunk, S
ahol most a váróban idegesen járkáltunk fel s alá, míg a sebészek a
hasi műtétet végezték. A műtét közben kiderült, hogy igazából nem
tudnak segíteni, nem tudják teljesen eltávolítani a daganatot. A
betegség már nem kezdeti stádiumban volt. Tanácskoztak az
orvosok, de csak azt tudták kisütni, hogy egy gyógyszeres kezelés
valamicskét meghosszabbíthatja apa életét, de hogy meddig – hát
fogalmuk sincs. A végén csak az jön, hogy el kell veszítenünk őt
idejekorán.
Megfogadtam, annyit leszek mellette, amennyi csak az időmből
telik, fogom a kezét, gyengéd leszek hozzá, és elmondok neki
mindenfélét, csupa olyat, amit nagyon is addig kell elmondani, amíg
nem késő. A világ egyszeriben a feje tetejére állt. Pár hónapja még
boldogabb voltam, mint életemben valaha. Hát ennek most vége.
Mudi karrierje veszélyben, apám halálos beteg… A stressz mind
láthatóbban követelte „jogait”, komoly benső veszteségeket
szenvedtünk egyénenként is, párkapcsolatunkban nemkülönben.
A következő néhány hét ingázással telt. Alpena-Carson City.
Mudi átsegítette valahogy apát a műtét utáni traumán. De szó szerint:
valahányszor csak megpillantotta életem párját, apám mintha még a
fájdalmait is feledte volna! Mert Mudi komolyan vette őt, mint
nagybeteget, laikusok számára is érthető szinten megmagyarázta,
értelmezte neki a kórházi dolgokat, s megmondta, milyen az állapota,
miben bízhat.
S ez áldásos volt. Amikor apa egészségi állapota annyit javult,
hogy hazaengedték, Mudi meghívta őt hozzák Alpenába, és órákat
töltött az istápolásával, vigasztalásával. Felkészítette, hogyan kell
együttélnie ezzel az iszonyú kellemetlenséggel, a kivezetett
végbélnyílással.
Apa gyakorlatilag Mudi egyetlen páciense volt akkoriban. S
valahányszor együtt töltöttek egy kis időt, Mudi újra orvosnak érezte
magát. De ha egymagában ücsörgött az alpenai házban, és nem volt
370
mit tennie, mind búsabb, kedvetlenebb lett, depressziós rohamok
törtek rá. Múltak a hetek, és ez a semmittevés lassan aláásta
közérzetét, igen áldatlanul hatott egész lényére.
– Politikai okok vannak a háttérben – hajtogatta. Ezt a kórházban
„ellene” folyó vizsgálatra értette.
Próbált ugyan a felszínen maradni, még különféle
továbbképzéseken is részt vett, hanem ezek is torz kísérletek
maradtak, lévén, hogy amit tanult, nem használhatta a gyakorlatban.
Komolyan aggódtunk anyagi helyzetünk miatt is. Az volt a
véleményem, hogy Mudi hangulata felpendülne, ha dolgozhatna.
Csak épp itt volt a bökkenő: egyetlen kórház sem alkalmazta volna őt
aneszteziológusként, míg az a bizonyos vizsgálat le nem zárul.
Viszont most is megvolt a lehetősége hogy általános orvosként
tevékenykedjen. Egyébként is az volt a véleményem, hogy ezen a
területen még nagyon sok van benne.
– Detroitba kéne menned – javasoltam. – Tessék felkeresni megint
azt a klinikát a Tizennegyedik utcában. Ott mindig elkel a segítség, s
ez rajtad is segítene. Hm? – Ott dolgozott ugyanis a gyakorlóévei
során „másodállásban”, és ma is akadtak barátai.
– Nem – hangzott a válasz. – Itt fogok maradni, és megvívom a
harcot.
A harcot? Pár nap múlva újra sündisznóállásba húzódott vissza,
szavát se lehetett venni, és olyan ingerlékeny volt, hogy a gyerekekre
is, rám is szinte hörögve szórta szitkait a legapróbb dologért is.
Orvosi szemináriumokra többé nem járt, nem akart ugyanis más
orvosokkal együtt lenni. Napjai így teltek: ült egy karosszékben, üres
tekintettel bámult maga elé, nézte a folyót, nem szólt egy mukkot se.
Tétlenül múltak az órák. Olykor kinyitotta a rádiót, felütött egy-egy
könyvet, de jószerivel képtelen volt koncentrálni. A házat nem akarta
elhagyni, senkit sem óhajtott látni.
Orvos lévén, jól tudhatta, hogy magatartása a depressziós esetek
klasszikus tüneteit vonultatja fel. Csak hát orvosfeleség voltam, s
mindezt én is ugyanígy tudtam. Segíteni próbáltam volna, ám ő
mereven elzárkózott.
Egy darabig nem tágítottam: beszélni próbáltam a fejével, okosan,
gyengéden, körültekintően, mert egy feleségnek, véleményem
371
szerint, ilyenkor ez a dolga.
A sok izgalom engem is nyilvánvalóan megviselt. Hetente
többször átmentem a gyerekekkel Bannisterbe, látni akartam apámat,
ezekre az útjainkra Mudi nem kísért el minket. Otthon maradt.
Gubbasztott begubózva.
Hetekig tűrtem ezt a helyzetet, kerültem az összecsapást. Azt
reméltem, valahogy kikeveredik majd a letargiából. Biztosra vettem,
hogy ez így nem mehet tovább. A mélypontról csak fölfelé vezethet
az út.
Tévedtem. A hetekből hónapok lettek. Napjaimat mindinkább
odaát a szüleimnél töltöttem Bannisterben, apámat ápolgattam, alig
voltam Alpenában, mert a szinte érzéketlenségig közönyös Mudi
kezdett az idegeimre menni. Bevételünk nem volt, megtakarított
pénzünk jócskán apadozott.
Halogattam az összeütközést, nagyon sokáig halogattam. De aztán
egy nap már nem bírtam tovább, kitörtem:
– Fogod magad és szépen elmész Detroitba! És keresel valami
neked való munkát!
Mudi dühösen nézett rám. Gyűlölte, ha fölemelem a hangom, de
hát bántam is én ezt. Láttam rajta, azon tűnődik, mi lenne itt a
legcélszerűbb válasz, hogyan kell kezelni egy követelő feleséget.
Aztán megtalálta:
– Nem! – válaszolta csak, S fogta magát, kisétált a szobából. Mint
aki erről a kérdésről többé soha nem akar velem tárgyalni.
Dühkitörésem depressziójának „beszédes” fázisát hozta el. Ettől
fogva ugyanis egyetlen témán lovagolt, de azon bőségesen, ezt az
egy okot tette „felelőssé” mindenért, ami baj csak rászakadt:
– Azért függesztettek fel, mert iráni vagyok. Ha nem volnék iráni,
ilyesmi nem történt volna meg.
A kórház néhány orvosa továbbra is Mudi pártján állt. Olykor
benéztek hozzánk, aztán aggodalmukat fejezték ki nekem Mudi
mélakóros állapota miatt. Egyiküknek komoly gyakorlata volt
érzelmi zavarokkal küzdő páciensek kezelésében, s felajánlotta:
ellátogatna hozzánk gyakrabban is, hogy Mudi és ő egy kicsit –
mintegy terápiásán – elbeszélgethessenek.
– Nem – mondta Mudi. – Nem akarok beszélgetni erről.
372
Kértem, menjen el pszichiáterhez.
– Többet tudok, mint ők – hangzott a válasz. – Egyáltalán nem
tudnának segíteni rajtam.
Egyetlen barátunk, rokonunk sem volt tisztában vele, milyen
mértékben változott el Mudi személyisége. Vendégeket rég nem
hívtunk otthonunkba, de hát ezt anyagi gondjaink is magyarázhatták.
S a jó barátok, a családtagok mind élték a maguk életét, megvoltak a
saját gondjaik-bajaik. S mivel nem meséltünk nekik Mudi
depressziójáról, halvány sejtelmük se lehetett róla, hogy ez most már
mennyire súlyos ügy. De Mudi erről nem volt hajlandó beszélni,
nekem meg nem volt kedvem hozzá.
Kerestem magamnak valami félnapos állást. Egy ügyvédi
irodában találtam is ilyet. Mudi őrjöngött. Az ő felfogása szerint a
feleség legyen mindig otthon, lássa el a férjét, törődjön a házzal.
Hangulata napról napra rosszabbodott. Személyiségét már a
munkahelyi megpróbáltatás összetörte, és az, hogy most én
dolgozom s nem ő, végső megaláztatás volt férfiúi önbecsülése –
vagy hiúsága számára. Védekezett, próbált ismét „az uram” lenni,
ezért megkövetelte, hogy nap, mint nap hazajöjjek délben, főzzek
neki. Engedtem a nevetséges kívánalomnak, s tettem ezt részben
azért, hogy ne ingereljem, másfelől meg mivel az elmúlt hónapok
eseményei engem is megzavartak. Fogalmam sem volt már, mi is a
szerepek rendje egy ilyen házasságban, mint a miénk. Talán én
szerettem volna az „erősebb” lenni? De ha ez így volt, minek
rohantam haza főzni? Erre igazából nem tudtam volna felelni.
Delente Mudit gyakran találtam még fürdőköpenyben. Egész
délelőttjét semmittevéssel töltötte – vagyis művészi fokra fejlesztett
különféle módszereket, hogyan kell a gyerekeket tessék-lássék
„gondozni”, de közben minél jobban elhanyagolni. Ebéd után siettem
vissza munkába. Este a mocskos edényt megannyiszor ott leltem az
asztalon, mi több, Mudi legtöbbször épp csak belepiszkált a kosztba.
Jó, hogy bele nem piszkított, gondoltam dühösen. Életem párja teljes
életnagyságban ott hevert a pamlagon, és tette tovább a semmit.
Viszont ha dührohamot kapott, amiért én dolgozom,
visszakérdeztem: ő miért nem csinál valamit?
Ez a fura állapot egy évnél is tovább tartott. A munkám egyre
373
jobban betöltötte az életemet, a párkapcsolat pedig ugyanilyen
arányban elcsökevényesedett. S ha kezdetben úgy terveztem is, hogy
csak félállást vállalok, a végén egész napos munkakör lett belőle.
Miért ne? Igaz, a fizetésem aránytalanul csekély volt életünk addigi
költségszínvonalához képest, s mivel megtakarításaink minden
igyekezetem ellenére tovább csappantak, elővettem újra a kedves
férjemet. S mert nem kaptam érdemi választ, még egyszer
keresztülvittem az akaratomat. Nevezetesen áruba bocsátottam
csodaszép házunkat.
Kitettem egy táblát az előkertbe.
EZ A HÁZ ELADÓ.
ÉRDEKLŐDNI A TULAJDONOSNÁL.
388
24
1986. január 29. szerda. Hideg és komor hajnallal köszöntött ránk
ez a nap, nem volt sok köszönet benne. Olyan komor volt, mint az én
hangulatom, s olyan hideg, mint tagjaim a félelemtől.
Belenéztem a tükörbe, duzzadt, agyonsírt arc nézett vissza rám.
Egy átbőgött éjszaka nyomai. Mudi kivitte Mahtabot az
iskolabuszhoz, aztán közölte velem, elvisz a Swissair irodájába, ott
letétbe helyezzük az útlevelemet, és csak akkor kapom meg, amikor
pénteken felszállok a gépre.
– De hát nekem Sámszival és Khanom Hákimmal a táavoniba kell
mennem – tiltakoztam. Ezt nem hagyhatja figyelmen kívül,
találkozómat a turbánember feleségével.
– Előbb a Swissair – mondta kurtán. – Odamegyünk. Ehhez
jócskán szükségünk volt időre, mert az iroda a város másik végén
volt. Huppogott velünk a taxi a város vacak útjain. Gondolataim a
bevásárlóút körül jártak: vajon Mudi magunkra hagy-e minket majd
hármasban?
Nagy bánatomra életem rabtartó párja elkísért Sámszi lakására is.
– Mi a baj? – kérdezte riadtan Sámszi, ahogy az arcomat meglátta.
Nem feleltem.
– Na, ki vele, mi van? – kérdezte.
Mudi fenyegetően állt mellettem.
– Csak annyi, hogy nem akarok Amerikába menni – bőgtem el
magam. – Mudi azt mondja, mennem kell, elintézni neki az üzleti
dolgainkat. El kell adnom mindent, ezt követeli. De én nem akarok
utazni, én nem!
Sámszi Mudinak támadt:
– Nem kényszerítheted őt ilyenre… ilyenkor! Hogy most
389
üzleteljen neked. Hagyd, hogy pár napra meglátogassa az édesapját,
aztán hazajöjjön.
– Nem – hördült fel Mudi. – Az apja egyáltalán nem is beteg.
Trükk volt az egész. Kitervelték.
– De hát hogy lenne trükk! – kiáltottam. – Szó szerint úgy igaz,
elég baj. Apa beteg, nagyon beteg, és ezt te is jól tudod!
És ott, Sámszi és Zári füle hallatára elkezdtünk rikácsolva
veszekedni. Kitört mindkettőnkből az egymás iránt érzett végtelen
gyűlölet.
– A saját csapdádba estél! – tombolt Mudi. – Trükk volt, így
akartak kijuttatni Amerikába. De most muszáj menned, most már én
követelem. Átmész, és az egész pénzt ideküldöd nekem.
– Nem! – sikoltottam.
Mudi megragadta a karomat, így rángatott az ajtó felé.
– Megyünk – förmedt rám.
– Várjál! – kiáltott Sámszi. – Nyugodjál meg… Ezt meg kell
tárgyalni.
– De mi megyünk – ismételte Mudi. Ahogy gorombán kiráncigált,
még megfordultam, odakiáltván Sámszinak és Zárinak.
– Kérlek, segítsetek! Ne hagyjatok magamra. Ez még valami
borzasztóságot fog művelni velünk.
Mudi bevágta az ajtót.
Karomat markolva vonszolt kint a hidegben, végig a járdán,
Hákimék háza felé. Tizenöt perc volt az út, és végig engem szidott,
pocskondiázott. A legocsmányabb káromkodásokkal halmozott el.
De nem is ezek az átkok és mocskok tépáztak meg igazából, hanem
amit még hozzátett megannyiszor:
– Sose fogod viszontlátni Mahtabot! Ahogy Hákimék házához
értünk, azt mondta:
– Összeszedd nekem magad, most nagyon. Nem fogsz sírni
Khanom Hákimnak. Gondod legyen rá, hogy az arcod ne áruljon el
semmit.
Mudi nem fogadta el a teát, amivel Khanom Hákim kínálta.
– Gyerünk rögtön a táavoniba – jelentette ki. Mentünk hát,
hármasban, a mecset boltjába. Mudi egyetlen pillanatra sem engedte
el a karomat. Vásároltunk jókora adag lencsét, aztán már mentünk is
390
vissza.
Délután Mudi a rendelőjében ügyködött. Velem egy szót sem
váltott, csak némán figyelt, ellenőrzött, ahogy megígérte. Hogy ez
így fog menni, míg fel nem raknak a gépre.
Miután hazajött az iskolából, és meggyőződött róla, hogy a papa
nem ér rá, Mahtab kibóklászott hozzám, a konyhába. Hirtelen
megszólalt:
– Mami, vigyél engem haza még ma Amerikába.
Hónapok óta ez volt az első ilyenféle kijelentése. Nyilván ő is
érezte, hogy sürget minket az idő. Karomba öleltem, ringattam.
Mindkettőnk arcát könny áztatta.
– Mahtab – mondtam, ahogy könnyeink összefolytak –, most nem
mehetünk, e pillanatban nem. De azért csöppet se félj. Nélküled én
nem megyek Amerikába.
Szép ígéret, gondoltam rögtön, csak hogyan tartom majd be?
Nézzük, mit tehet Mudi? Üvöltözve, tombolva felvonszolhat a
gépre? Valószínűleg igen, és senkinek eszébe se jut majd, hogy
megakadályozza ebben. De el is kábíthat, aztán öntudatlanságomban
azt tehet velem, amit akar. Az ő kezében van minden adu.
Fereste nézett be késő délután, hogy elköszönjön. Tudta, milyen
levert vagyok, s amennyire tőle telt, vigasztalni próbált. Nem tudtam
megjátszani többé magam, tettetni a derék, boldog mohamedán
feleséget. Mi értelme lett volna?
Mudi tolakodott be, teát kért. Ferestét a férje felöl kérdezte, s
ebből újabb sírás lett. Mindannyiunknak megvolt a maga gondja,
bánata. Imádkoztam.
Kérlek, édes Istenem, nagyon kérlek, hadd szabadulhassak én
Muditól, de Mahtabbal együtt! Kérlek, nagyon kérlek!
Meghallottam volna a balesetes mentőkocsi távoli szirénaszavát,
vagy csak éreztem? Ott villogott az a fény az ablakunk előtt, vagy
csak képzelődtem? Álom lenne az egész? Nem, de hát szirénaszó
nem is volt, a kocsi csak úgy odasuhant, mint Isten angyala. Mint egy
földöntúli jelenés.
Sürgős eset! Baleset!
Mudinak azonnal be kell mennie a kórházba.
Tekintete szinte harapófogóba szorított. Kétségbeesés, gyűlölet,
391
csodálkozás és iszonyú feszültség – vagy ez már a kettőnk nézésének
elegye volt végül? Hát hogyan is mehetne be ő a kórházba,
hagyhatna itt engem őrizetlen? Mit teszek én akkor? De hát hová is
fordulhatnék? Ezek a kérdések villoghattak az agyában. A
bizalmatlan magánember küzdött a kötelességtudó orvossal. Nem
mondhatott nemet a hívásra, nem hagyhatott engem se őrizetlen.
Fereste oldotta meg a helyzetet:
– Majd én vele maradok, míg vissza nem jössz – mondta
Mudinak.
Ő meg akkor egy árva szó nélkül fölragadta orvosi táskáját, és
ment a mentőkocsihoz.
Nem tudhattam, mikor jön vissza. Öt óra múlva, félóra múlva? Ez
a baleset jellegétől, súlyosságától függött.
A józan logika kétségbeesett erőfeszítése szakított ki letargiámból.
Ez a nagy alkalom. Most vagy soha! Ezért imádkoztam, ez az a
pillanat, amikor cselekedni kell.
Fereste jó barátnő volt, kedves ember, teljességgel megbízható.
Életemet rábíztam volna. De hát fogalma se volt Amalról, nem is
sejtette életem rejtelmeit. Az ő érdekében sem szabad belekevernem
őt. A férje börtönben ül, mert a rendszer ellen „gondolkodott”. Már
csak ezért is elégé kényes a helyzete. Szóval, több terhet nem róhatok
rá.
Vártam pár percet, játszottam az ajándék idővel, melyről azt se
tudhattam, mennyi. S akkor, igencsak küzdve a hangommal, mert
féltem, hogy elárul, azt mondtam:
– Kell vennem ma estére pár szál virágot.
Meg voltunk híva szomszédnőnkhöz, Málihéhez,
búcsúvacsorafélére. Hiteles volt hát az ürügy, ide virág kell. A
jólneveltség kívánalma ez.
– Jó, veled tartok – mondta Fereste, – Vagyis elviszlek a
kocsimon.
– Remek.
És tényleg jó volt. Legalább hamarabb távol leszünk az utcánktól,
a szomszédoktól. Sebesen bebugyoláltam Mahtabot, csak arra
vigyáztam, feltűnő ne legyen a lázas készülődés. Aztán beugrottunk
Fereste kocsijába. Pár utcával arrébb megállt velünk egy virágbolt
392
előtt, s ahogy kinyitotta nekünk az ajtót, hogy kiszálljunk, azt
mondtam neki:
– Most már megleszünk. Nem kell visszafuvaroznod minket.
Gyalog is jól hazaérünk. Nem árt meg egy kis friss levegő.
Ez a magyarázat még az én fülemben is nevetségesen csengett.
Már ki áhítozna jeges szélben, hófúvásban „egy kis sétára a friss
levegőn!”
– Kérlek, hadd vigyelek vissza titeket – erősködött Fereste.
– Nem, tényleg jó lesz levegőt szívni, ennyi izgalom után… meg
kicsit megmozgatni a tagjaimat. – Odacsusszantam mellé, a
vezetőüléshez, átöleltem, megcsókoltam. – Indíts. És légy jó.
Köszönök mindent.
Könnybe lábadt a szeme, így mondta:
– Rendben.
Mahtabbal kiszálltunk, aztán néztük Fereste után.
A hideg szél borotvapengékkel hasogatta az arcunkat. De hát
olyan mindegy volt nekem. Majd ha ráérek, fázni fogok. És Mahtab
nem kérdezett semmit.
Két különböző narancstaxit fogtunk, hogy a környékről minél
nyomtalanabbul tűnjünk el. Végre kiszálltunk egy havas utcán,
találtunk egy telefonfülkét. Reszkető kézzel hívtam Amal irodai
számát. Azonnal fölvette.
– Ez a legeslegutolsó esélyem – mondtam. – E pillanatban el kell
indulnom.
– De hát még kéne egy kis idő – mondta Amal. -Nincs előkészítve
minden.
– Képtelenség. Vállalnunk kell bármi kockázatot. Ha most nem
megyek, ezer százalék, hogy örökre elveszítem Mahtabot.
– Rendben van. Jöjjön. – Megadott egy címet. A lakás ott volt
valahol az irodája közelében. Lelkemre kötötte, rettentően vigyázzak,
nehogy bárki is kövessen.
Letettem a kagylót, s akkor Mahtabhoz fordultam, s közöltem vele
a hihetetlen hírt.
– Kislányom, már úton is vagyunk Amerika felé.
Döbbenetemre sírni kezdett.
– De, hát mi a baj? – kérdeztem. – Hiszen ma délután mondtad,
393
hogy vigyelek el Amerikába.
– Igen – szipogta –, de nem most rögtön, Amerika előtt még
szeretnék hazamenni, és elhozni a nyulamat…
Elállt a lélegzetem.
– Mahtab, jól figyelj rám. Hol vettük mi azt a nyuszit?
Amerikában, igaz? – Bólintott. – Vehetünk neked ott egy újat,
veszünk is. Most mit akarsz, azt mondd meg, hazamenni itt az
apádhoz, vagy velem jönni, tényleg haza, Amerikába?
Mahtab a könnyeit törötgette. Néztem a lányomat, és hatéves
szemében eltökéltséget véltem fölfedezni. Mudinak nem sikerült
áthangolnia, a maga oldalára állítania őt. A lelkét meggyötörhette
Mudi, de meg nem törhette. Mahtabból nem lett engedelmes iráni
gyermek, megmaradt az én makacs amerikai lányomnak.
– Amerikába akarok menni – döntött hangosan is.
– Ha ez így van, akkor viszont gyere gyorsan – mondtam. – El
kell kapnunk egy taxit, de mielőbb.
394
25
453
Utóhang
1986. február 7-én érkeztünk vissza Michiganbe, és tapasztalnunk
kellett, hogy a szabadság keserédes. Leírhatatlan volt az örömünk,
hogy viszontláthatjuk Joe-t és Johnt, mamát és papát. Visszatérésünk
segített apának, még egyszer összeszedte magát, és jó ideig
derekasan küzdött a halálos kórral. De aztán augusztus 3-án, napra
pontosan két évvel azután, hogy Teheránba érkeztünk, nem volt
tovább: győzött a rák. Borzalmasan hiányzik ő azóta is
mindannyiunknak.
Mama próbál kialakítani valami életformát, amelyben apa nélkül
is tud élni. Gyakran sírdogál, de azért hálás a sorsnak, hogy a lánya
és a kisunokája kiszabadult abból a pokolból. A jövőtől ennek
ellenére fél.
Joe és John lelkesen segített nekünk életünk rendbehozatalában.
Jó gyerekeim mindketten, nem is gyerekek, kész férfiak szegről-
végről. Az ő fiatalos lendületük sok erőt ad nekem, jókedvük komoly
támaszom.
Barátnőimről – hadd soroljam fel a nevüket: Sámszi, Zári, Alice,
Fereste – semmi hírem. Egyikük sem tudott szökésem tervéről, és
nagyon remélem, nem támadt miattam semmi kellemetlenségük.
Nem tehetem kockára a biztonságukat azzal, hogy elkezdek leveleket
írogatni nekik.
Helen Balassanian ma is a teheráni svájci követség amerikai
érdekképviseletén dolgozik. Teszi, amit tehet, hogy másoknak, akik
netán hozzám hasonló helyzetbejutnak, segítsen.
Küldtem rövid üzenetet Hamidnak, a kis divatüzlet
tulajdonosának, akinek a telefonjáról hívhattam Helent, Amalt meg
másokat. Válaszul érkezett is, közvetítő révén egy levél. 1986. július
454
2-án ezt írta nekem Hamid:
Kedves, bátor nővérem, Betty!
Hogyan is érzékeltessem magával, mit éreztem, mikor
megkaptam levelét? Csak ültem az íróasztalom mögött, aztán
hosszú-hosszú dermedt némaság után szinte felujjongtam,
olyan boldogság tört rám. Hívtam a feleségemet is,
elmeséltem neki, miféle kutyaszorítóban élt itt maga. Hát
képzelheti, ő is milyen boldog lett a hír hallatán. Csodálatos
ezt hallanunk, igen, hogy végre otthon van, méghozzá
épségben, egészségben, Mahtabbal együtt. Tudja, mennyire
kedveltem magukat, a kicsi lányt is! Míg élek, el nem felejtem
kettejüket, kedves Betty.
Üzletemet kb. ötven napja bezárták, mert olyan trikókat
árultam, amelyek angol betűkkel voltak jelölve. Nem
dolgozhatunk most, ez a helyzet. Igen, a viszonyok napról
napra rosszabbodnak. Azt hiszem, maga tényleg szerencsés
ember. Kérem, mondja M-nek, hogy üdvözlöm, és a kedves
szüleinek is szívből kívánok minden jót.
Kérem az Istentől, áldja meg magát
Hamid
Akadt egy jószívű, együttérző bankember, aki segített kölcsönhöz
jutnom. Kaptam annyit, hogy visszafizethettem tartozásomat
Amalnak. 1986 végére Amal a saját számára is kidolgozott egy
szökési tervet, de a dolog meghiúsult: az amerikai fegyverszállítások
után kitört botrányok és összecsapások miatt az Iszlám
Köztársaságban rendkívüli módon megszigorították a biztonsági
intézkedéseket. Mikor ez a könyv megjelenik, szegény jótevőm
valószínűleg még mindig csak tervezgeti a szökést.
Az Egyesült Államok iráni fegyverszállítása miatti
felháborodáson őszintén szólva elcsodálkoztam. Hiszen mindenki,
aki csak Iránban élt az utóbbi időkben, tudta ezt: hazánk az egyik
hadviselő félnek ugyanúgy szállít, mint a másiknak, Iránnak és
Iraknak egyformán.
Mahtab egy kicsit nehezen illeszkedett bele megint az amerikai
életbe. Igaz, aztán gyermeki lendületével és az ifjúság
rugalmasságával hamar túllendült a nehézségeken. Iskolába jár,
455
bizonyítványa színjeles, boldog amerikai lányka lett belőle megint.
Olykor azért hiányzik neki a papa, persze nem az az őrült alak,
akivé-amivé Mudi ott Iránban fajzott, hanem a kedves, szerető
apuka, akit Mahtab itt Amerikában ismerhetett meg. Aztán a Tapsi is
kéne, a nyulam-bulam. Végigjártunk minden elképzelhető
játékboltot, de a hű barátnak nem akadtunk hasonmására.
Mikor Amerikába hazaérkeztünk, megismertem Teresa
Hobgoodot, aki a Külügyminisztériumban dolgozik. A gyötrelmes
tizennyolc hónap során ő volt az, aki családom mellett állt,
közvetített, tette, amit lehetett. Egyetértett velem, hogy meg kell írni
a históriámat, figyelmeztetőül másoknak is, akik az enyémhez
hasonló útra lépnek. A Teresa által vezetett ügyosztály kíséri
figyelemmel azoknak az amerikai nőknek és gyermekeknek a sorsát,
akik akaratuk ellenére Iránban rekedtek, vagy éppenséggel más
iszlám országok nem engedik haza őket. Van, hogy ezernél is több
esettel kénytelenek foglalkozni egyidejűleg!
Mahtab is, én is, mindketten kénytelenek vagyunk azzal a tudattal
érni, hogy százszázalékos biztonságban soha nem élhetünk, Mudi
árnyéka mindenhova elkísér minket. Úgy értem ezt, hogy ide
félvilágnyi távolságra is elérhet a keze, ha nagyon akarja. Bosszúja
lecsaphat ránk – van hozzá épp elég unokaöccse. Vagy akár ő maga.
Pontosan tudja, hogy ha Mahtabot valami módon visszasikerítené
Iránba, az ottani törvények maradéktalanul őt támogatnák, nekem
nem lenne semmi keresnivalóm.
De azt talán Mudi nem tudja, hogy az én bosszúm csöppet sem
gyengébb érzület, mint az övé. És ezt igyekeztem gyakorlati
dolgokkal is megtámogatni. Időközben befolyásos jó barátokra
tettem szert itthon, magas állásokban is támogatnak és védenek. Sőt,
Iránban is állnak mellettem jó emberek, nem hagynák, hogy Mudi
ténylegesen bosszút álljon. Elővigyázatosságból azért vigyázok a
részletekre. Álnéven élünk az Egyesült Államokban, s tartózkodási
helyünk is, ahogy mondani szokás: „ismeretlen”. Valahol
Amerikában, s így is van ez jól.
Mudiról semmi hírem. Egyetlen említés történt róla, Ellen
levelében, melyet 1986. július 14-én írt, s anyámnak címzett meg
Ellen, hogy eljusson hozzám.
456
Kedves Betty!
Tényleg nagyon remélem, hogy levelem jó egészségben talál,
és hogy végre nyugodt és boldog vagy. Tulajdonképpen
reméltem, hogy egyszer azért csak írsz majd, beszámolsz róla,
mi történt. Azt gondolom, végső soron jó barátnők voltunk.
Elutazásod után párszor fölkerestem a férjedet. Még
segítettem is neki ide-oda telefonálgatni; én is borzasztóan
aggódtam. Rémképeket láttam, a legrosszabbakat,
képzelheted… De azért kíváncsi lennék, hogyan is ment az
egész.
Dr. Mahmudit az utóbbi hónapokban nem láttuk. Egyszer
benéztünk volna hozzá, de nem volt otthon. A tél folyamán
többször is megpróbáltuk fölvenni vele a kapcsolatot, nem sok
sikerrel. A hóember, melyet Mahtabbal gyúrtál, egyre kisebb
és kisebb lett, míg a végén csak az ibolyaszínű sál maradt a
földön. A hóember egyszerűen köddé vált, ahogyan Te is…
457