Szűcs Jenő

N E M Z E T ÉS TÖ RTÉN ELEM
Tanulmányok
TÁ R SA D A LO M TU D O M Á N Y I
KÖNYVTÁR

A sorozat szerkesztő bizottsága:

B ER EN D T. IVÁN
H U SZ Á R TIBOR
K U LC SÁ R KÁLMÁN
PA TA K I F E R E N C
TÖKEI FERENC
 Szűcs Jenő

Nemzet és történelem
T an u lm án y o k

2. KIADÁS

Gondolat ■Budapest, 1984

 A válogatást lektorálta

HECKENAST GUSZTÁV

ISBN 963 281 337 5

ISSN 0324-2463
© SZŰCS JENŐ 1974
 ELŐSZÓ

E kötet címe nem pontos; de kifejezheti-e egy-két szó

„pontosan” bármilyen téma tartalmát, különösképpen
pedig különféle fogantatáséi és rendeltetésű írások közös
lényegét? Nemzet és történelem kapcsolatának termé­
szetesen csak bizonyos nézőpontból és meghatározott
tematikai összefüggések szerint együvé tartozó szeleteit
hasítják ki az itt egybegyűjtött cikkek és tanulmányok.
Nagy merészség lenne e pillanatban, s éppen e szerte­
ágazó témakörben valami többre törekedni. Annyiban
viszont talán mégsem jogosulatlan a cím, hogy vala­
mennyi itt következő írás csakugyan nemzet és törté­
nelem viszonyát feszegeti hol innen, hol onnan kiindulva,
s még ha a szerző figyelmét főként a genezis, a régi
századok kérdései kötik is le (ez lévén sajátos kutatási
területe), igyekszik ott is megkeresni azokat a szálakat,
amelyek akár szemléleti és történetelméleti, akár mód­
szertani vonatkozásban az újabb századokhoz, sőt a
jelenhez nyúlnak át. Egy „pontosabb” - tehát körül­
ményesebb - cím helyett azonban célravezetőbb röviden
felvázolni az itt felsorakozó írások keletkezésének körül­
ményeit és indítékait, nem utolsósorban pedig azt:
egyáltalán mi indokolja együttes megjelentetésüket.
Futó pillantás is elegendő annak megállapításához,
hogy e cikkek és tanulmányok közvetlen indíttatása, nem
különben műfaja igen különböző. Megtalálható itt tör-
5
 íéneti esszé és tudományos igényű apparátussal ellátott
szaktanulmány, vitacikk és tudományos ülésszakon el­
hangzott előadás, alkalmi ünnepi megemlékezés szülte
eszmefuttatás és nagyobb monográfia tézisekbe foglalt
vázlata. A kötet darabjainak többsége egy-egy ülésszak­
nak, vitaülésnek vagy a folyóiratok hasábjain zajló viták­
nak köszönheti fogantatását. Két körülmény mégis a
legközelebbről rokonítja ezt a sokszínű (vagy kevésbé
szépen kifejezve: heterogén) anyagot. Az egyik a kér­
désfeltevés közössége, a másik, hogy valamennyi egy egy­
séges és összefüggő „műhelymunkának” - így vagy úgy
megmunkált - darabja, olykor csak forgácsa.
Maga a válaszra váró kérdés immár csaknem másfél
évtizede nemcsak a „levegőben van”, hanem tudományos
és publicisztikai viták tárgya: mi a viszony a modern
nemzet (s nemzeti Öntudat) és történeti előzményei közt?
Hogy e kérdés oly élesen, oly aktuális töltettel fogalma­
zódott meg és vált vita tárgyává, az maga is a „nemzet és
történelem” viszonyához tartozik, nemzeti történelmünk
és történeti látásmódunk alakulásának sajátságos eszmei
következménye. Mint általánosan ismert, ezt a „levegő­
ben levő” kérdést annak idején, másfél évtizede Molnár
Erik próbálta meg szilárdabb halmazállapotba lepárolni.
Ha netán itt-ott túl sűrűre sikerült is ez a párlat (vagy
legalábbis sokan úgy érezték), ez keveset változtat azon
a - ma már bátran elmondható - korszakos érdemen,
hogy akadt valaki, aki a kérdést világosan megfogal­
mazta, történeti kategóriák közé állította, és ezekhez
viszonyítva kereste rá a választ. P ro b lé m á v á tett egy
fontos kérdéskört, amelynek tudományos probléma­
voltát még a korábbi marxista történetírás sem érzé­
kelte, még korábban pedig különféle történetírói irány­
zatok hol frázisokkal, hol mesterkélt álmegoldásokkal
kerülték meg. Kritikai elem zés tárgyául jelölt ki vala­
mit, ami korábban vagy a hit és emóciók szférájában
6
lebegett bizonytalanul, vagy merő deklarációk tárgya
volt. A tudományos v iz sg á ló d á s fókuszába állított
egy lényeges történelmi viszonylatot, amelyhez korábban
ötletszerű vélekedésekkel és megérzésekkel volt szokás
közeledni. Ma már, nem kis részben éppen a kibontakozó
viták eredményeként is, túl vagyunk (vagy legalábbis
túl kellene legyünk) azon, hogy a vitaindító egyik vagy
másik tételét egészében elfogadjuk vagy elvessük; ott
azonban a részletvizsgálatok terén még nem tartunk,
hogy valami pontos mérleget készíthetnénk, vagy akár
ez lenne a legfontosabb teendőnk. A teendő az, hogy
nemzet és történelem viszonya különböző történeti kor­
szakokban és különféle megközelítésekből további tudo­
mányos elemzés és vizsgálódás tárgyává váljék. Ez a
kutatás immanens követelménye, ez a korszerűség igé­
nye, s ez a társadalmi közgondolkodás érdeke is, ha
érdeke az eszmeileg megalapozott korszerűség. Ilyen
értelemben rokonítja - legalábbis a szerző szándéka
szerint - maga a kérdésfeltevés az itt következő írásokat.
De rokonítja azokat - mint jeleztük - a történész
műhelymunka is, még ha történetesen az itt mutatkozó
eredmény egyelőre fölöttébb töredékes is. Amikor e
sorok írója több évvel ezelőtt hozzákezdett vizsgálódásai­
hoz, eleve a középkor határai közt jelölte ki a maga
számára a címben megadott két fogalom kapcsolatának
kutatását, más szóval: a probléma „prehistorikumának”
tisztázását. Ám hamarosan rá kellett jönnie, hogy a
probléma szinte önsúlyánál fogva többféle irányban
ágazik szét. „Nemzet” és „Európa” már a kezdetektől
fogva feltételezi egymást; ami a középkorban - sajátos
tartalommal - „nemzeti”, az csak a korabeli Európával
való összefüggésben, s egyszersmind kontrasztban fogal­
mazható meg. Másrészt már a nemzeti kérdés vagy a
„nemzeti tudat” középkori előzményei sem szemlélhetők
valamiképpen önmagukba zártan, mert azok szervesen
7
 következnek meghatározóit objektív - politikai és tár­
sadalomtörténeti - integrációs és dezintegrációs folya­
matokból és függnek össze szubjektív vetületűkkel: a
társadalmi és politikai gondolkodás mozgásával. Végül
nem takarítható meg a hátra- és előrepillantás sem,
mert a kérdéskört egyfelől az őstörténet etnogenetikai
és etnoszociológiai vonatkozásai, másfelől a modern
nemzettéválás folyamata fogja közre. Csakis ezekkel
való összefüggésben (s ugyanakkor kontrasztban) szem­
lélhető az a jelenség, ami a középkorban „nemzetinek”
minősül. Mindez összehasonlító vizsgálatokat igényelt,
amelyeknek kerete tágabban elsősorban a középkor
politikai eszmetörténete, kiágazásokkal egyik irányban
az etnoszociológia, a másikban a modern nemzetelmélet
felé. A történész kutatómunka azonban, bármennyire is
a könyvtárak és a levéltárak csendjében folyik, nem
lombikokban végzett kísérletsorozat, amelynek meg kell
(vagy meg lehet) várni a végét: a végeredményt, a ki­
érlelt szintézist. Már a részeredmények beleütköztek itt
is, ott is meglevő álláspontokba, időközben napvilágot
látott nézetekbe. Ugyanakkor egy-egy - elöljáróban
említett - alkalom nemcsak lehetővé tette, de határozot­
tan meg is kívánta némely részeredmények és követ­
keztetések kimondását; a munka közben kitágult téma­
körből tehát hol itt, hol ott hasadtak ki bizonyos szele­
tek, mielőtt még a szintézis megszülethetett volna. Mint-
hogy pedig az alkalmak különböztek, szükségképpen
különbözött a közlés módja, szintje, hangneme is. Innen
a kötet írásainak „alkalomszerűsége”.
Ha mégis, minden ad hoc jellegük ellenére is, valami
egybetartja ezeket az írásokat, az éppen az a szá n d é k ,
hogy a Rész ki hasítása is megőrizzen valamit az Egész
egységéből. Ily módon tehát - csak a legszélsőségesebb
eseteket említve ha a kiindulópontot napjaink aktuális
vitája kínálta is (mint az első értekezésben), a fejtegetések
8
igyekeznek végigpásztázni a „nemzet historikumának”
meghatározott sávjait, a középkorig visszanyúlva; ha
viszont másfelől a kiindulópont egy krónikaprobléma
megoldási kísérlete volt (mint a Kézai Gestáját elemző
tanulmányban), a szándék arra irányult, hogy a filológia
és eszmetörténet metodikai összekapcsolása révén vilá­
gossá váljék a középkor nemzeti szemléletmódja gene­
zisének beágyazottsága az európai eszmeáramlatokba,
az európai történelem kialakuló „szinkronikus” jelle­
gébe, a mikroanalízis szintjén egészítve ki egy másik
tanulmány gondolatmenetét, amely (a „nemzetiség” és
„nemzeti tudat” középkori dimenzióit a modern kate­
góriarendszerrel szembesítve) elsődlegesen a fogalmi
elemzés szintjén kereste az egységes fogalmi nyelv ki­
alakításának lehetőségét. Más írások (a „gentilizmus”
kérdéséről, István király Intelmeiről vagy a Dózsa-
parasztháború ideológiájáról) sajátos eszmei struktúrák
bemutatásával igyekeznek bizonyos kontrasztokra rá­
mutatni, vagy pedig egy-egy elméleti vagy konkrét tör­
téneti vonatkozásban hivatottak kiegészíteni máshol
csak futólag és vázlatosan érintett részleteket.
Magában a szerkezetben az az elv érvényesül, hogy a
kötet darabjai közül - keletkezésük és megjelenésük
időrendjétől függetlenül - az első három inkább elméleti
kérdéseket taglal (s onnan közelít a történeti valóság
konkrét részletei felé), a többi nagyjából korszakok
szerint emel ki egy-egy részletet a problémakör egészé­
ből a korai történelemtől a kései középkorig (s onnan
kiindulva törekszik bizonyos általánosításokra). Hogy
a különböző pontokból kiinduló, s az alkalomszerűség
miatt más-más módon font szálak csakugyan talál­
koznak-e, ahogy a szerző szándékában állt - annak
ellenére, hogy eredetileg nem gondolt az együttes
megjelentetésre -, azt természetesen csak az olvasó dönt­
heti el.
9
 A cikkek és tanulmányok csupán jelentéktelen módo­
sításokat - rövidítéseket, korrekciókat - tartalmaznak
az eredeti megjelenéshez képest.

1973 december

Szűcs Jenő
 A nemzet historikuma
és a történetszemlélet nemzeti
látószöge.
Hozzászólás egy vitához
 1
AZ ÚJABB VITA KÉT SAJÁTOSSÁGA

NÉHÁNY ÁLTALÁNOS MEGJEGYZÉS, ELÖLJÁRÓBAN

Nemzet és szocializmus viszonya nem egy szemszögből

aktuális manapság, mind gyakorlati, mind elméleti téren.
Nálunk az utóbbi időben - a sajtóban és a közvélemény­
ben egyaránt - elsősorban a nemzeti érzés (vagy: ön­
tudat, önérzet) és a szocialista tudattartalom viszonya
került előtérbe. Merőben esetleges, hogy a tárgykört
ezúttal Faragó Vilmosnak a „kicsi ország”-komplexum-
ról írt cikke bolygatta meg, hiszen a nyomban mozgásba
jött vitahullám, a reagálások sokasága és sokfélesége
mutatja, hogy a probléma a „levegőben van”, aktuálisan
égető. E sorok megírásáig (1968 márciusáig) a napi-,
hetilapokban és folyóiratokban csaknem félszáz többé-
kevésbé polemikus hangú cikk, tanulmány, hozzászólás,
glossza látott napvilágot a vita keretében.
Ez már a második polémia nálunk a nemzeti kérdés
körül ebben az évtizedben. 1963 táján tetőzött egy ko­
rábbi vitahullám Molnár Erik szak- és nem szakfolyó­
iratokban megjelent tanulmányai nyomán. A viták jel­
lege és témája peisze nem azonos. Akkor főleg - ha nem
is kizárólag - történészek vitatkoztak, újabban elsősor­
ban - ha nem is kizárólag - írók, kritikusok, publicisták.
Akkor a vita középpontjában a feudalizmus kori „nem­
zeti” és „patrióta” színezetű tudattartalom állt, most a
mai nemzeti érzés és öntudat aktuális gondjai, problémái.
A két vita mégis összefügg, sőt itt-ott egybe is folyik.
13
Akkor a régi századok taglalása kapcsán is újra meg
újra egy korszem nemzet- és történetszemlélet igénye és
értelmezése került szóba, újabban az aktuális kérdések
kapcsán is minduntalan történetszemléleti összefüggések
merülnek fel. Újabban is vissza-visszatérnek a korábbi
vita érvei, sőt annak jellegzetes polarizációja is. Ez is
rokonítja a két vitát: az álláspontok valahol hasonló
dimenziókban fogalmazódnak meg. Nehéz lenne ezek
helyét, kiterjedését pontosan meghatározni, maguk a
vitafeiek azonban könnyen megtalálják a szerintük a
másikat jellemző, olykor nem kismértékben lapidáris
minősítéseket, melyek a közvéleményben még tovább
hajlamosak egyszerűsödni, valahogy így: „nemzeti nihi­
listák” egyfelől, „nacionalisták” másfelől -, noha ter­
mészetesen nem hiányzik a közvetítők, a mérséklő szán-
dékúak csoportja sem.
A különös az, hogy a szemben álló álláspontok kép­
viselői, még a szélsőségeseké is, egyaránt jót akarnak,
sőt láthatóan ugyanazt akarják, amennyiben közös kér­
désfeltevésből kiindulva azonos cél felé törnek: egy új
típusú, szocialista nemzeti tudat és patriotizmus modell­
jét keresik. Hogy ezt mégsem olyan könnyű körvona­
lazni, ha az általánosságokon túl már részletkérdések
tömege is szóba kerül, azt végső fokon ugyanazok a
körülmények magyarázzák, melyek a kérdést nemcsak
egy-egy nemzeti kereten belül, hanem nemzetközi mére­
tekben oly aktuálissá teszik. Vagyis egyfelől az, hogy a
nemzeti keretekről (s mindarról, ami egy társadalom
gazdasági-társadalmi szerkezetében és szellemi arculatá­
ban a nemzeti integráció történeti folyamatából és tra­
dícióiból fakad) igazában és kézzelfoghatóan az utóbbi
negyedszázad során bizonyosodott be, hogy a szocializ­
mus számára sokkal számottevőbb realitások, mint azt
a munkásmozgalom a kezdetek idején gondolta. Sokkal
inkább számolni kell tehát velük, éspedig mind pozitív,
14
 mind negatív értelemben. (Nem szükséges ismert dolgo­
kat részletezni; a nemzeti kérdés manapság világméretek­
ben a nemzetközi munkásmozgalom egyik legégetőbb
problémája.) Másfelől azonban továbbra is - sőt, éppen e
történeti szituáció következtében, fokozott mértékben -
ott van a probléma: maga a nemzeti keret, s mindaz, ami
hozzá tartozik, nem a munkásmozgalom és a szocializ­
mus terméke, hanem előző korok történeti öröksége és
történetileg determinált aktualitása. Ezen az örökségen
belül pedig nem valami könnyű szelektálni kívánatos és
nem kívánatos közt. Pontosabban: csak igen-igen teore­
tikusan látszik egy effajta szelekció egyszerűnek. Minél
több részlet merül fel, annál több a nehézség. Ez mutat­
kozik meg - egyebek közt - ebben a szóban forgó
vitában is.
Annyi máris világos: annál érzékelhetőbb e probléma­
kör valóságos súlya, mennél inkább jelentkezik az igény,
hogy lehetőleg ne formulákkal intézzük el. Volt idő,
1950 táján, amikor úgy látszott, ezt a problémát is
át lehet hidalni formulákkal. Ha ma reális problémaként
jelentkezik a „mit igen?” és a „mit nem?” kérdése, az
már önmagában is igen jó jel. Jó jelenség éppen ezért
ez a vita is, még ha valami homogén álláspont kikris­
tályosodásáról aligha lehet is beszélni egyelőre.
A vitát összefoglalni nehéz lenne, mert sokfelé ágazik
(valójában nem is lehet egy vitáról beszélni, hanem
inkább több, helyenként ölelkező, egymást metsző vita­
körről), az értékelésre pedig nem tartom magam hivatott­
nak. Csupán egyetlen megjegyzést. A problémák ötlet­
szerű felvetése és elejtése, az „eszembe jut valami” nem
gyümölcsöző módszer egy vitában. Az ide-oda kanyargó
vitamenet csak helyenként hatol mélyebb rétegekig.
Vajon nem ez magyarázza-e - legalábbis részben - e
disputának egyébként más közéleti és sajtóvitáinkban
is megfigyelhető mozgástörvényét: valaki állít valamit,
15
 valaki felháborodik, ezzel adva van egy tematikai és
indulati polarizáció, melyen a további vita időnként
mintha túlhaladna, de aztán mégsem képes szabadulni
az eredeti vonzásköröktől ? Ezúttal Faragó állított vala­
mit, Darvas József háborodott föl, s a vita, bármilyen
messzire kanyarodott is el, végig megtartotta mintegy
mágneses pólusait. Nem képzelhető-e el azonban, hogy
e kérdéskör valahogy dimenzionálisan kiemelkedjék az
eredeti polarizáció vonzási köreiből ?
Ennek mindenekelőtt módszerbeli előfeltételei van­
nak. Az egyik az, hogy ajánlatos lenne az eddigieknél
körülhatárolhatóbb kérdésköröket kiválasztani, azokat
viszont módszeresebben és mélyrehatóbban elemezni.
A másik ebből következik. Éppen a magyar nacionaliz­
mus történetében és előtörténetében módfelett sok a
kardcsörtetés és a pamflet; a rákosi vagy pozsonyi
diétákon kardjukra csapdosó és hangoskodó, később
újságcikk-fegyvereiket rázó elődök „nemzeti” beideg­
ződéseit azonban kár lenne példa gyanánt tekinteni :
kardomra csapok és - glosszát írok. A vitának csak
javára szolgálna valamivel több módszeresség és töpren­
gés. Szerencsére a nemzeti tudat történetében erre is van
elég példa.
Éppen ezért magam nem is kívánok sem az egész vitá­
hoz hozzászólni, sem a „nemzeti kérdés” mint olyan
szövevényes problémáját felvetni. Az előbbit a vita sok
ága-boga nehezítené meg, az utóbbi - monográfiát
igénylő feladat. Az említett vitához csupán annyiban
kapcsolódom, hogy annak két sajátosságát emelem ki,
hogy aztán ezekből kiindulva, közelebbi és távolabbi
összefüggéseiket keresve és elemezve, a nemzeti prob­
lematika bizonyos történeti sávjain haladjak végig, végül
pedig néhány aktuális következtetésre és általánosításra
jussak. Mindkét, e vitában észlelhető sajátosság, s azok
a bizonyos történeti sávok is a nemzeti tudat és történet­
ió
szemlélet nálunk jellegzetes korrelációjával függnek össze.
E sajátosságok kiemelésével természetesen nem azt állí­
tom, hogy ezek - s csakis ezek - jellemzik e vitát; még
csak azt sem, hogy akár ezek lennének legfőbb sajátos­
ságai, s ne lehetne éppilyen joggal másokat - „pozitívab­
bakat” vagy „negatívabbakat” - említeni. Mint mondot­
tam, nem a vita egészének értékelése a célom. Ha pedig
a továbbiak során számos kérdéskör szóba is kerül az
újkori nacionalizmus típusaitól és fejlődési tendenciáitól
vissza a középkor „nemzeti” problematikájáig és onnan
előre, napjaink aktuális gondjaiig, mindez nem azt
jelenti, hogy a szerző úgy képzeli: mindezeket a téma­
köröket ezennel „feldolgozta”, kimerítette, és sokoldalú
összefüggéseiben helyükre állította. Mi sem állt távolabb
tőle. Mindezek a témakörök csak bizonyos aspektusból,
meghatározott vetületben, egy bizonyos gondolatmenet
szálán bírnak itt jelentőséggel, s csakis ebbeli funkció­
jukban kaptak helyet az előadásban. Mint mondottam,
nem a nemzeti kérdés történetének a megírása volt a cél.

AZ EGYIK SAJÁTOSSÁG

A vita egyik sajátossága abban áll, hogy tulajdon­

képpen a jelenről és a jövőről van ugyan szó, mégis,
úgy tűnik olykor, mintha a jelen és a jövő elsőrendűen
a múlt interpretálásától függne. Más szóval: noha a
„hogyan?” és „miként?” kérdésének fókuszában nyil­
vánvalóan a szocialista nemzeti öntudat és patriotizmus
áll, mégis a véleménykülönbségek és az aggályok oly
gyakran történetszemléleti kérdésekbe ágyazva fogalma­
zódnak meg. Mennyiben „sajátosság” ez? Hadd érzékel­
tessem egyetlen példán.
17
 A francia történeti tudatban fontos hely illeti meg
Jeanne d’Arc alakját. Aligha akad olyan francia, aki az
orléans-j szűzre gondolva, ne érezne gyengéd meghatott­
ságot vagy büszkeséget. A seregek élén lovagló és a
dauphint buzdító, majd az inkvizíció előtt egyenes derék­
kal álló törékeny lány figurája, a francia egység egyik
szimbóluma és mártírja, ott él a franciák szívében.
A franciák érzelmi viszonya Jeanne-hoz tehát egységes.
Értékelése a történeti irodalomban azonban nem egy­
séges. Vannak, akik a francia nemzeti eszme és patrio­
tizmus előfutárának tekintik; mások sajátos középkori
jelenséget látnak benne, aki a vallásos küldetéstudatot a
dinasztikus érzéssel párosítva vált hőssé, „patriotizmu­
sáról” azonban anakronizmus beszélni; végül vannak,
akik fantaszta rajongónak tekintik. A francia közvéle­
ményt azonban nem hozza lázba a vélemények effajta
különbsége, s aligha képzelhető el a francia sajtóban
olyan vita, mely e körül forogna: veszélyes, aggályos
lehet-e a francia nemzeti érzés szempontjából Jeanne
ilyen vagy olyan értékelése. S ennek magyarázata bizony­
nyal nem ott keresendő, hogy a franciáknál a „nemzeti
nihilizmus” veszélye fenyeget, sem abban, hogy a francia
publicisztika gondolatszegény lenne, hanem valahol ott,
hogy a francia nemzeti öntudat más jellegű, semhogy
ilyen típusú történeti problémákon emberek ölre men­
nének.
Ezzel szemben nálunk - mondjuk - Bocskai vagy Esze
Tamás értékelését illetően, képletesen szólván, akkor is
megvan a hajlam az „ölre menésre”, ha senki sem vitatja
el e személyiségek történeti jelentőségét, mindössze cse­
lekvésük interpretációját illetően oszlanak meg a véle­
mények.
A „nemzeti függetlenségért” küzdött Bocskai? Vagy
pedig a magyar rendiség harcát vezette - a sajátos poli­
tikai helyzet adta lehetőségek közt a rendiségen kívül álló
18
erőkre is támaszkodva - a királyi hatalom ellen, miköz­
ben a rendek és a központi hatalom Európa-szerte folyó
birkózásában a küzdelem - történeti okok következté­
ben - egyfajta sajátságos, s az egész 17. századra jellemző
„nemzeti” színezetet öltött, mely azonban a modern
nemzeti függetlenség kategóriájával sem történetileg,
sem fogalmilag közvetlenül nem vethető egybe? így
polarizálódnak a vélemények az egyik metszetben.
Egyfajta suigeneris népi patriotizmus volt-e az indíték,
midőn Esze Tamás kurucai (vagy korábban Bocskai
hajdúi, Hunyadi Belgrádot védő keresztesei), e jórészt
parasztokból összeverődött hadak színre léptek? Vagy
pedig a számos történeti ok miatt s a szükséghelyzet
következtében mozgósított paraszti tömeg a rendi­
nemesi politikai fogalomkörből alászállt motívumokat
értelmezte át a 17. században egy sajátos és kivételes népi
színezetű patriotizmussá? így polarizálódnak a véle­
mények a második metszetben.
Ez a magva - hogy ne feledjük - annak a szakmai vitá­
nak, mely 1962-63 táján zajlott le, és alighanem „Molnár
Erik-vita” néven fog bekerülni a historiográfiába. A vita
nem „zárult le” szakmai körökben sem, a közvélemény­
ben is tovább gyűrűzik, ahogy közvetlenül vagy közvetve
éppen az elmúlt év publicisztikai vitája is mutatja.
E vita maga is tükröz valamit a „köztudatból”, melyre
az jellemző - kissé kitágítva a problémát hogy bár­
milyen aspektusból merül is fel a nemzeti kérdés, akár
az érzések, akár a szociológia, az ideológia vagy a poli­
tika szférájában, a kérdésfeltevésben szükségképpen
mindig ott bujkál a történelem, minden aktuális állás­
ponthoz valahol egy közvetlenül odailleni látszó tör­
ténelmi érv vagy érvcsoport tartozik. Ez a vita - s
nemcsak e vita - egyik sajátossága.

19
 A MÁSIK SAJÁTOSSÁG

A vita másik sajátosságát abban jelölném meg, hogy

ha egy új típusú, a korábbitól különböző nemzeti ön­
tudat és érzés kiformálódásának történeti parancsát
senki nem is vonja kétségbe, annál inkább eltérnek az
álláspontok e tudattartalomnak - hogy úgy mondjam -
elképzelt és kívánt struktúráját illetően.
Nem kevés az aggály e téren. Mi az egészséges arány
intellektus és emóciók közt? Hol jelöljük ki ezek forrás­
vidékét a jelen viszonyai közt és a történelem közegében?
Nem hord-e veszedelmeket magában a kérdéskör hís-
torikumának kritikus megbolygatása? Az érzelmek
trónfosztása lenne napirenden? Ne kerülgessük: e vitá­
ban félreismerhetetlen egy bizonyos fokú ellenhatás
arra a korábbira, melyre mostanában „a történészek
vitái” címszó alatt szokás - olykor nem éppen nagy lel­
kesedéssel - hivatkozni. A „történészek vitái” egyébként
nem ritkán mint lezárt, befejezett akció kerülnek szóba,
nyilván amiatt, mert szaktörténész újabban ritkán hal­
latja szavát. Ezért aztán a „lezárt vita” téves képzete
mellé még egy másik is járulhat: a történészek cserben­
hagyták az ügyet, melyért ők a felelősek. Zavart támasz­
tottak, s íme - „elefántcsonttornyukba” vonulnak.
Az újabb vitacikkekben és a közvéleményben egyaránt
fel-fel merülő aggályok és kételyek végeredményben ebbe
az egy kérdésbe torkollnak bele: hogyan képzelhető el
egy újszerű nemzeti öntudat, ha nincs meg az érzelmi fe­
dezete a történelemben, ha az öntudat nem kap elég ér­
vet, az érzelem pedig elég példát a történelemből? Gyö­
keresen más a forrása és akusztikájáé komolyanátér-
zett - s nem indokolatlan - aggodalomnak, mint ama
másiknak, mely máris hajlamos egészen lapidárisan

20
ekként összegezni a fejleményeket: „Kiforgatnak törté­
nelmünkből . . . ” A szemléleti alapokban azonban va­
lahol tagadhatatlanul van valami közös.

A „PÉLDA” ÉS AZ ELLENPONT MOTÍVUMA

Eszerint a történelem nem egyéb, mint példák és

analógiák összefüggő halmaza, példatár. Éspedig olyan
példatár, melynek legfőbb - vág}' legalábbis egyik leg­
főbb - rendeltetése a nemzeti tudat táplálása és erősítése,
könnyen érthető illusztrációkkal és közvetlenül alkal­
mazható argumentumokkal. E vita során is nemegyszer
úgy tűnt, mintha a szocialista hazafiság punctum saliensc
az lenne: hogyan értékeljük történelmünk egy-egy kriti­
kus korát vagy személyiségét? Mintha a szocialista
nemzeti tudat végeredményben attól függne, milyen
mértékben sikerül a történelmi hagyományokat pozitív
és negatív előjellel ellátva, két világosan elkülönülő cso­
portba osztályozni, hogy az utóbbihoz ne is nyúljunk
többé, az előbbiből viszont szüntelenül erőt merítsünk.
Akár úgy, hogy a kontinuitást hangsúlyozzuk, akár bizo­
nyos ellenpontozással éppenséggel valamilyen kontrasz­
tot emeljünk ki.
Hosszadalmas felsorolások helyett legyen elég ez
utóbbit is mindössze egyetlen képpel érzékeltetni.
Darvas József új Zrínyi-drámájának bemutatását a
színház kissé szokatlan eljárása előzte meg - maga is
tulajdonképpen e vitához való, estéről estére meg­
ismételt hozzászólás. Mielőtt a függöny felmegy, külön­
böző hang- és vizuális effektusok idézik fel a jelen - újab­
ban közkeletű kifejezéssel - „nemzeti nihilizmusának”
fantomját, hogy aztán következzék, mintegy ellenpont­
2!
ként, maga a darab, mely immár - belső tartalmától
függetlenül - egyetlen szuggesztió szolgálatában áll:
mennyire mások voltak az ősök! Mennyire komolyan
vették mindazt, ami „nemzeti”, ők bezzeg önfeláldo­
zásra is képesek voltak a hazáért! (A félreértést el­
kerülendő: nem a dráma immanens tartalmáról és
esztétikumáról beszélek itt.) Egy bizonyos jelrendszer­
ről, meghatározott gondolati mechanizmusról van szó,
melynek Összefüggései azonban igazában csak akkor
bomlanak ki, ha kissé visszapillantunk és a horizontot
is némileg kitágítjuk.
 2
EGY KIS VISSZAPILLANTÁS:
A MODERN NACIONALIZMUS
TÖRTÉNETI TÍPUSAI
EGY RÉGI GONDOLATI MODELL A ROMANTIKA IDEJÉBŐL

Maga a szemlélet, melyet a rövid kis előjáték csak

mintegy képbe sűrítve jelez, valójában egy régi gondolati
modell felújításából fakad. Egykor, hogy a színpadnál
maradjunk, a születőfélben levő nemzeti színjátszás - s
vele együtt az irodalom, a költészet, a képzőművészet -
mozdulata volt ez: tükröt tartani a jelen nemzedéke elé,
hogy önvizsgálatra késztesse, avagy éppenséggel a „régi
dicsőség” és az egykori erények felidézése révén rádöb­
bentse a kortársakat a kontrasztokra, felrázza és egy­
szersmind buzdítsa őket, zsenge nemzeti érzületüket
erősítse. Ki vitatná el e mozdulat jogosultságát és ak­
kori korszerűségét? Nem bizonyos azonban, hogy ami
1840, 1848 körül helyén van, az akár már - mondjuk -
1868-ban is helyén van, nem szólván 1968-ról. Ugyanaz
a dolog más-más korban kimondva - nem ugyanaz a
dolog.
Természetesen nem a színházról akarunk itt beszélni,
hanem arról, aminek maga a színház is csupán része e
vonatkozásban: történetszemlélet és „nemzet” újkori
viszonyának geneziséről. A nemzetet a humanizmus
kori kezdetek után a 18. századi európai felvilágosodás
tette meg a történelem immanens keretévé, miután a
történetszemlélet végképp szakított azzal, hogy az em­
beriség történetét egy isteni Világterv beteljesüléseként
fogja fel, s ezzel együtt romba dőltek a középkori
23
„világtörténet” szemléleti pillérei (a „négy világbiro­
dalom” és a „hat világkorszak” sémája; az Antikrisztus
eljövetele és az Utolsó ítélet mint a történelem befeje­
zése, majd a megváltás mint a történelem ideologikus
„célja”), és ezzel egyidejűleg kinyíltak a történelem ré­
gi zárt keretei is: a város, a territórium, az „állam”
(a feudális regnimi) vagy a középkori gens, a birodalom,
vagy a kolostor stb. Az újkori nemzet születésének haj­
nalán, midőn Voltaire, Rousseau, Montesquieu a nem­
zetnek helyet keres, ezt a helyet egy tágabb, „kozmo­
polita” egységen belül jelöli ki; a nemzet mint az em­
berek szükebb csoportjának racionálisan felfogott közös­
sége illeszkedett az emberiség általános érdekei közé.
Ebben a felfogásban fogant a francia forradalom kon­
cepciója, mely szerint a nation a politikai cselekvéshez és
szuverenitáshoz jutott peuple. A hangsúly 1789 táján a
nation régi értelmezéseinek tagadásán van: a nemzet nem
valamely renddel azonos, és nem valami ősi képlet, ha­
nem valami egészen új, meghatározott elvek szerinti tár­
sulás és politikai akaratnyilvánítás eredménye; tagjai
közt elsőrendűen nem a történelem, hanem történelmi
keretek közt a volonté générale létesített szövetséget.
Ez a koncepció azonban a maga „tiszta” formájában
tiszavirág-életű. Rövidesen kiderült, hogy teória és
praxis nem fedhetik egymást. „A szegényeknek nincs
hazájuk” - mondta már Marat. Alig később pedig a
történetíró Thierry panaszolta fel: „Azt hisszük, hogy
egy nemzet vagyunk, holott egyazon országban két
nemzet vagyunk. . . ” A gyakorlat a fiatal francia nacio­
nalizmus agresszivitása és expanziója lett; az ellenhatás
pedig nemcsak Napóleon katonáinak szuronyai hatására
Európa-szerte, hanem a polgári fejlődés belső antagoniz-
musainak hatására magában Franciaországban is be­
következett a restauráció alatt, éspedig nemcsak a
gyakorlatban, hanem a teóriában is.
24
 A francia forradalom kettős értelemben vált forrásává
az európai nacionalizmusnak: koncepciója és az erre
való reakció révén. A 19. század elején egész Európában
egy ősi, „organikus” nemzet modelljére volt szükség,
mely nem valamilyen forradalmi politikai aktusból
vezethető le, hanem a természet és a történelem a priori
vagy legalábbis igen ősi jelensége, melyet lényegében
változatlan tényezők alkotnak, és sajátos, csakis önma­
gára érvényes törvények határoznak meg; e tényezők
és törvények egyszersmind determinálják - s kell hogy
determinálják - az így felfogott nemzeti közösség vala­
mennyi tagját. Az „emberiség egysége” antik-sztoikus
és felvilágosodott-racionalista koncepciója helyébe a
nemzeti öntörvényűség felfogása lépett. A determinánsok
sokfélék: a nyelv, a kultúra, a tradíciók, egy sajátos
„népszellem” vagy „népiélek”, Volksgeist, génié du
peuple, spirit o f rntion, s mindenekelőtt és mindenek
kereteként az organikus ősi múlt, a történelem. E szem­
lélet értelmében bizonyos számú változatlan, időhöz és
korhoz nem kötött tényező együttesének folytonosságá­
ban rejlik a „nemzet” lényege. E gondolati modell jel­
legzetesen a romantika hozzájárulása a „nemzet” miben­
létének megragadásához, noha természetesen a roman­
tika nemzetkoncepcióját nem egyedül ez a modell hatá­
rozta meg.
A 19. század első évtizedeiben alakul ki ez a modell,
elsősorban természetesen a történetírás révén. Számos
új és számos régi elem ötvöződik itt egybe. A motívumok
közül három származik jellegzetesen a középkor gon­
dolatvilágából: az „ősiség” legitimizáló erejébe vetett
hit, az „organikus” szemlélet és a „történeti jog” fogalma,
noha ezek annak idején nem - vagy csak részben s nem
mai értelemben - a natio kereteire vonatkoztak. A francia
nemesség a 13-14. század óta egy „testnek”, co/pttsnak
tekintette önmagát, mely a gall szolgáktól származó
25
parasztsággal szemben trójai eredetű, s egy ősfoglalás
révén örököse az antik Galliának. A magyar nemesség
egy communitas volt a 13. század vége óta, mely a teória
szerint az ősidőkben különvált a hadi szolgálatot meg­
tagadó „gyáváktól”, akikből a szolgák, a későbbi job­
bágyok lettek; a magyar natio egy „ősi néppel”, a hunok­
kal azonos, és Attila jogán bírja Pannóniát - és így
tovább. Természetesen már a romantika leszámolt e
naiv mítoszok egyikével-másikával, helyükbe azonban
új motívumokat állított, melyeknek rendeltetése sok
tekintetben hasonló volt. A nemzeti kontinuitást iga­
zolni hivatott érvek aszerint különböztek, hogy az állam­
keretek a 11-13. század óta többé-kevésbé stabilak
voltak-e (vagy ha nem is voltak azok, egykor létezett
egy erős és egységes középkori állam), vagy pedig - ezzel
szemben - egységes állam csak névleg, vagy névleg sem
létezett a középkorban, melyet a fiatal nacionalizmus
ősi „nemzeti államnak” deklarálhatott volna. Az első
esetben az ősi intézményekben, alkotmányban és állami
létben, utóbbi esetben a nyelvi-kulturális tradíciókban
és a „népszellemben” voltak adva a 19. század számára
a „nemzeti” kontinuitás elemei.
Valóságelemek, mítoszok és mitizált valóságelemek
olvadtak egybe szerves egységgé e történetszemléletben.
Mert igaz, hogy például Angliában vagy Franciaország­
ban többé-kevésbé megvolt az államkeret kontinuitása,
Magyarországon vagy Csehországban pedig a középkori
állam egysége, ezek egyike sem volt azonban „nemzeti
állam” a középkorban, hanem több nemzetiségű király­
ság. „Államról” beszélünk ugyan, de a középkori király­
ság még kései formájában sem vethető egybe a modern
állammal, minthogy az előbbi a királyi hatalom és a
rendek (az „ország”) sajátos dualizmusán épül fel; az
angol Magna Chartának és a magyar Aranybullának
pedig még a tulajdonképpeni kifejlett - 14-18. századi -
26
 rendiséghez sincs köze, nemhogy a 19. századi „alkot­
mányhoz”. S igaz végül az is, hogy egy nemzet előtörté­
netében régi századok óta nyomon követhető egy
objektív nyelvi és kulturális integráció, ennek szerepe
azonban az egykorú ak szubjektív tudatában nem volt
olyan jelentős és általános, a folyamat nem volt olyan
nyilvánvaló, mint a 19. századi tudattartalmak tükrében
mutatkozott; a „népszellem” pedig teljességgel megfog­
hatatlan kategória. A nemzet non fit, séd nascitur.
E „születés” pedig igen hosszan elnyúló, sok évszázados
történeti folyamat; az embrió már kétségtelenül „élet”
vagy az élet lehetősége, de az „ember” igazában ott
kezdődik, amikor majd fogalmai révén viszonyítja ön­
magát a világhoz, s személyiségét elsőrendűen nem a
biológia, hanem a társadalommal való kölcsönhatás
alakítja ki. E hasonlat, mint minden hasonlat, természe­
tesen sántít, amennyiben a történelemben egy eleve
adott, latens „nemzeti princípium” még kevésbé műkö­
dik, és még kevésbé határozható meg, mint az ember
génjeiben hordott lehetőségek, a „nemzetnek” pedig
még végső fokon sincs köze a biológia szférájához.
A romantika itt érintett történetszemléleti modelljének
lényegéhez tartozik viszont, hogy a 19. századi nemzetet
(vagy az óhajtott nemzeti létet) nem csupán a történelem
„végcéljaként” szemléli, hanem a „nemzeti” e modell
értelmében a történelemben mind objektív értelemben
(állam vagy nyelv, alkotmány vagy kultúra stb.),
mind szubjektív értelemben (szellem, lélek, tudat)
többé-kevésbé állandóan ható, immanens történelmi
tényező. Más szóval, a gondolati modell, melyről itt
beszélünk, nem egyéb, mint a történelem szubjektív,
retrospektív „nemzeti látószögének” kialakulása és a
nemzeti elv historizálása.

27
 A KÉT TÍPUS

Ha tovább akarunk lépni, le kell ezúttal mondanunk

a kép árnyalásáról. Egyrészt tehát arról, hogy a történet-
írást nem csak ez jellemezte a múlt század első felében
és dereka táján sem, hiszen sem Michelet, sem Carlyle,
Ranke, Palacky vagy Horváth Mihály nem gyömöszöl­
hető be e sémába. A romantika a liberalizmussal, a
liberalizmus a pozitivizmussal ölelkezik, s maga a tör­
ténetírás már a század derekán meghaladja e modell
legtöbb alkatelemét. Végül annak részletezése sem tar­
tozik ide, hogy a kutatást mennyiben lendítette fei, a
nemzeti történelem megismerését mennyiben mélyítette
el, a nemzeti öntudat formálásában pedig milyen ter­
mékeny és „pozitív” szerepet játszott e korszak. A jó
történetírás mindig kilóg a sémákból, még ha sémák
után igazodik is; a közvetlen aktualizálásra törekvő
vulgarizálás viszont többnyire konzerválja a sémákat,
még ha elvileg meg is tagadja azokat.
A fenti modell azonban - mutatis mutandis - túlélte a
történetírás belső reformjait és forradalmait, s a naciona­
lizmus történetszemléleti kerete gyanánt máig érvényesül.
De nem egyformán Európa valamennyi nacionalizmusá­
ban. Egyesekben hangsúlyosabb, másokban kevésbé.
Egyesekben a nemzeti tudat és éizés szerves eleme,
másokban járulékos jelentőségű. Mitől függ ez?
Végső fokon a modern nemzeti fejlődés és nacionaliz­
mus két, többé-kevésbé egymástól elkülönülő európai
típusától. Téves az az elterjedt nézet, hogy Európát a
Rajna abban az értelemben osztaná meg: ettől nyugatra
és északra a középkor óta létezik a „nemzeti állam”,
ettől keletre pedig egykor lettek volna „nemzeti álla­
mok”, melyek fejlődése azonban a 16. században meg­
tört. A középkorban sehol sincs „nemzeti állam” .
28
 A francia királyságban, az európai középkor „legnem-
zetibb” fejlődésű monarchiájában burgundok, norman­
nok, bretonok, aquitánok, pikárdiaiak stb. stb. éltek a
„franciák” mellett (ez utóbbiak a Párizs környéki
ducatus Franciáé, a későbbi Ile-de-France lakói voltak,
nevük csak lassan megy át az észak-francia tartományok
lakóira), akik közt még Roger Bacon szerint „nyelvük­
ben és szokásaikban megdöbbentő különbségek” mutat­
koztak, s még 1484-ben is a rendi gyűlést - az egykorú
forrás szavaival - les nations de Lanquedoc, de Languedoil,
d ’Aquiianie, de Paris, de Normandie, de Picardie kép­
viselői alkották. A középkor e territoriális csoportokat
külön-külön „nemzetiségeknek” tekintette, gens vagy
naíio néven nevezte, éppúgy, mint Angliában az angol­
szászokat, normannokat, walesieket, német földön a
bajorokat, szászokat, türingiaiakat vagy a magyar ki­
rályságban a magyarokon kívül a különféle szláv (hor-
vát, szerb, és „tót”, azaz szlovák és bizonyos déli
szláv) és német (Alemanni, Teutonici, Saxones) csopor­
tokat, a kunokat és jászokat, románokat stb., Oláh
Miklós felsorolásában összesen tizenkét natiót. A közép­
kor csak „soknemzetiségű” államokat ismer. Nyugat-
és Észak-Európa, másrészt Közép- és Kelet-Európa közt
a különbség abban áll, hogy az előbbi régióban a 13.
századtól egyre erősödő állam e „tartományi nemzeti­
ségeket” (nationalités provinciales) századok során
„államnemzetiséggé” (nationálité d ’É tat) kovácsolja
össze (a 18. századi francia abszolutizmus terminológiá­
jában: les peuples qui forment la nation frangaise), hogy
belőle a polgári politikai nemzet bontakozzék ki a
század végére, bizonyos helyeken pedig a korán önálló­
sult polgári fejlődés vezetett e több nyelvű államnemze­
tekhez (Svájc, Hollandia, később Belgium), addig a
Rajnától keletre az állam „nemzetiségformáló” szerepe
kimaradt. Itt ugyanis az államok vagy sokkal kisebbek
29
voltak, mint a reneszánsz és reformáció korától nyelvi-
kulturális egységüket egyre határozottabban felismerő
leendő nemzetek (olaszok, németek), vagy éppenséggel
sokkal monstruózusabbak voltak a középkor óta rész­
ben rendileg szerveződő nemzeti kereteknél (Habsburg-
monarchia, orosz birodalom, oszmán birodalom). Az
utóbbi keretek közt a 19-20. századi nemzeti mozgalmak
általában a nyelv kritériumában jelölték meg a „nemzet”
lényegét, melyhez szervesen hozzá tartozik az e nyelven
átörökített történeti és kulturális tradíció, míg Nyugaton
a nyelv másodlagos, sőt olykor nem is kritériuma az
államnemzethez tartozásnak. Rendszerint ezt szokás
hangsúlyozni az „államnemzet” és a „kultúrnemzet”
európai kettőssége kapcsán, melyek teoretikus „ősatyjai”
Rousseau és Herder. E kétféle típusú nacionalizmus
egyébként távolról sem fedi a „haladó” és a „retrográd”
kategóriáit. Az államnemzet ideológiája lehet velejéig
konzervatív, mint például az angol spirit o f nation
teóriája Ed mund Bürke óta, a nyelv- és kultúrnemzeté
viszont lehet egyértelműen haladó; elég itt az olasz
risorgimento radikálisaira vagy a mi Petőfinkre utalni.

HOVÁ TARTOZIK A TÖRTÉNETI MAGYAR

NACIONALIZMUS?

E felosztás persze - mint minden tipizálás - absztrak­

ció. Hová tartozik a magyar fejlődés? „Tisztán” egyik­
hez sem, s bizonyos értelemben mindkettőhöz.
A magyar nacionalizmus a közép-kelet-európai fej­
lődés ama sajátos altípusához tartozik, melynek előz­
ményei közt és érvrendszerében nagy szerepet játszik
az egykori középkori - nem „nemzeti”, de utólag nem­
30
zetinek minősített - állam és az annak hagyományait
az „idegen” központi hatalommal szemben a továbbiak­
ban is őrző rendiség. Ide tartozik még a cseh és a lengyel
fejlődés is, azzal a különbséggel, hogy Csehországban
a 17. században a rendi ellenállás megtört, hogy később
egy polgáriasabb színezetű fejlődés bontakozzék ki,
Lengyelországban pedig a magyarhoz hasonló nemesi
jellegű „nacionalizmus” nem került szembe erős központi
hatalommal, viszont a nemesi respublika pyrrhusi győ­
zelmét követően, a 19. században Lengyelország több
mint egy évszázadra eltűnik Európa politikai térképéről.
A három közül a magyarországi rendiség volt a leg­
erősebb. Átmeneti győzelmekkel és átmeneti vereségek­
kel átvészelte a 16-18. századot, hogy a 18-19. század
fordulója után, szinte törés mentesen, a magyar naciona­
lizmus kettős ága bontakozzék ki belőle: egy „állam­
nemzeti” és egy „kultúrnemzeti” jellegű nemzeti tudat.
Az ügy érdekében némileg leegyszerűsítve, azt lehetne
mondani, hogy e kettősség a magyar nemesség kettős
arculatát tükrözte. E nemesség egyrészt birtokos volt,
s mint ilyen a rendi szellem örököse; másrészt intellek-
tuel, s mint ilyen az európai kultúra áramlatainak részese
és hazai tolmácsa. Ugyanakkor az ország sajátos hely­
zetéből is kettős érvrendszer következett: a Habsburgok­
kal szemben a magyar nyelv és kultúra, a nemzetiségek­
kel szemben a történeti magyar államkeret látszott
perdöntő argumentumnak a „nemzet” kereteinek meg­
vonásához. Ebben az ellenpontozott összhangzatban a
polgárságnak a 19. században önálló szólam nem jutott.
A rendi-nemesi szólam a reformkoron, 1848-on át az
1867 után erőre kapó „közjogi nacionalizmusban” foly­
tatódott. A hajdani középkori államkeret, regnum
Hungáriáé afféle „államnemzetként” élt a fikciók szférá­
jában, mint amivé például Anglia sok évszázad során
valóban lett, miközben a szemlélet figyelmen kívül
31
 hagyta azt a tényt, hogy az angol fejlődés az írek kivéte­
lével beolvasztotta az egykori „nemzetiségeket”, amire
a magyar állam - számos történeti ok miatt - még akkor
sem lett volna képes, ha létezett volna egyáltalán
„magyar állam” 1526 után. Ilyen azonban nem volt,
s tulajdonképpen 1867 után sem lett, hanem ehelyett
megszületett egy perszonálunió, melyen belül a magyar
nacionalizmus kettős axiómával segített magán. Egy­
részt azzal, hogy van egy magyar „állaninemzet” a
Kárpátok közt, amit azonban sem a románok, sem a
szlovákok, sem a többi nemzetiség nem fogadott el
(Horvátország eleve nem volt egyértelműen e koncepció
része). Másrészt azzal, hogy van egy magyar „állam­
nemzet” az osztrák-magyar komplexumon belül, amit
azonban a bécsi udvar csak fenntartásokkal fogadott el
(éppúgy például a csehek is), s ilyen igazában még
alkotmányjogilag sem volt, mert a Monarchián belül
Magyarország nem rendelkezett a modern nemzeti
szuverenitás valamennyi kritériumával. Minthogy az
önálló nemzeti fejlődés útján elinduló nemzetiségek
feszítő erői közepette egy magyar „államnemzet” kon­
cepciója a politikai realitásban nem ereszthetett gyöke­
ret, a politikai elméletben pedig többé-kevésbé fikció volt
(mert modem kategóriákban ilyen „nemzet”-et meg sem
lehetett fogalmazni), önmaga indoklását főként a tör­
ténelemből meríthette. A területi-politikai integritást
elméletileg mással nem lehetett indokolni a nemzeti­
ségek önállósulási törekvéseivel szemben, mint tör­
ténetieden „történeti” érvekkel: az „ősi alkotmány” és
alkotmányos szellem, 1222-i Aranybulla, a középkori
organikus államszemlélet „modernizált” kiadása, a kö­
zépkori Szent Korona-szimbolika szervetlen kombiná­
ciója modern államjogi elvekkel, és így tovább. E kon­
cepció kevésbé teoretikus, inkább érzelmileg színezett
vetülete a még teljesen ki nem irtott hun-tudattól Beöthy
32
 Zsolt volgai lovasán át Thaly Kálmán nemesi-kuruc
romantikájáig húzódott, mélyen átitatva az egész magyar
köztudatot a dualizmus közjogi csetepatéinak historizált
előképeként szemlélt 16-17. századi rendi küzdelmek
idealizált történetével, a „nemzeti függetlenségért” küzdő
ősök példáival. Az életszemléletben és nemzeti önkarak-
terológiában mindennek a dzsentri életeszmény felelt
meg adekvát módon.
Az értékesebb szólam közege főként a magyar iroda­
lom volt a 18. század végétől a reformkoron és Petőfin
át Adyig, hogy ott Bartók és Kodály, immár szó szerint,
a zenében is megszólaltassa. Itt rejlik a magyar „kultúr­
nemzet” koncepciójának magva, noha teoretikusan
jóval kevésbé kidolgozott formában, mint az előző
(a magyar kultúrnemzet politikai ideológusa hiányzik,
de még jelentékeny politikusa vagy történetírója is), és
sajnos - szükségszerűen - , jóval kisebb társadalmi
fedezet birtokában, mint az előző. Ebben a koncepció­
ban a „nemzet” : a magyar nyelvűek közössége. Érv­
rendszerében ugyancsak nagy szerepet játszik a törté­
nelem, ami egyrészt a dolog természetéből következik,
másrészt a politikai fejlődés sajátosságaiból érthető;
politikai irányzatként, a parlamentben képviselt párt
programja részeként e koncepció szomorúan későn,
1945-ben jutott szóhoz, a Nemzeti Parasztpárt keretei
közt.

HOVÁ FEJLŐDÖTT A TÖRTÉNETI MAGYAR

NACIONALIZMUS?

Miután felbomlott a tarthatatlan dinasztikus konglo­

merátum: a Habsburg-birodalom, és szétesett a tart­
hatatlan illúzió: a történeti Magyarország - a történeti
33
magyar nacionalizmus vákuumba került. Eredeti for­
májában nem volt tartható a régi „államnemzet” kon­
cepciója, de nem valósulhatott meg a „nyelv- és kultúr­
nemzet” sem, mert magyarul beszélők tömege rekedt a
politikai határokon kívül. Ezen túl az egész közép-kelet-
európai térség alakulása további zavarok forrásává vált,
hiszen a nemzeti elv robbantotta fel a monarchiát
(ahogy «a török birodalmat is), de igazában sehol sem
„nemzeti államok” jöttek létre, hanem vagy újabb - csak
éppen kisebb - több nemzetiségű államok, vagy hiányos
nemzeti államok. Valójában a történelem keverte össze
e térségben már régen a nemzetiségeket oly mértékben,
hogy - függetlenül Trianon megítélésétől - itt „nyelv­
nemzeti államok” alakulására nem is volt lehetőség.
A következmény ismert: a nacionalizmus robbantotta
az áliamkomplexumokat, a megoldások viszont a nacio­
nalizmus felfokozását szolgálták. Az egyedüli elképzel­
hető egészséges megoldás elvei csak a harmadik komp­
lexumban fogalmazódtak meg, magának a hatalmi
komplexumnak forradalmi széttörése révén: a fiatal
szovjethatalom föderált megoldása és a Lenin által
lefektetett nemzetiségi politika.
Ami a magyar fejlődést illeti, a vákuum azt eredmé­
nyezte, hogy a történeti nacionalizmus mindkét előbb
vázolt vonulata hamarosan feltámadt, de az előzőkhöz
képest is torzabb, illuziónisztikusabb formák közt.
Emellett a faji gondolatba torkolló zavaros és ködös
mítoszok most kaptak polgárjogot és nyertek társadalmi
fedezetet. Mindhármat a maga „nemzeti elvének”
továbbmélyített historizálása kísérte, mindegyikhez a
múlt - éspedig előszeretettel a régmúlt - valamelyik
jelenségcsoportja tartozott, mint szervesen odailleni
látszó elem, az öntudat forrása és legitimáló érv.
A konzervatív magyar nacionalizmus a „Szent István-i
nemzeteszmében” fogalmazódott meg legpregnánsabban,
34
mely nem volt egyéb, mint a régi államnemzet koncep­
ciójának mintegy virtuális szférában és a szellemtörténet
kategóriáiban való újrafogalmazása. A kultúrnemzet
koncepciója legjellegzetesebben a „mélymagyarság” teó­
riájában torzult el, hogy alig válassza el papírvékony fal
a faji gondolattól. (A támpont az első esetben a - teóriá­
hoz idomított - 11. század, a másodikban a - teóriához
idomított - 16-17. század volt.) A turanizmus és társai
pedig természetesen a teóriához idomított őstörténetből
eredeztették magukat.
Mindezekkel szemben a két világháború közti bal­
oldal a maga nemzet-felfogása kialakításában Bartókon
át Adyhoz és Petőfihez, a magyar progresszió örökségé­
hez nyúlt vissza. A politikai-ideológiai következtetések
megfogalmazásában természetesen már jelentős különb­
ségek mutatkoznak a baloldali népi írók, tőlük független,
szűk polgári-értelmiségi csoportok és a kommunisták
közt; ezek részletezése nem tartozik ide. Érthető, hogy
ők is meghosszabbították a maguk vonulatát, Petőfin,
Táncsicson, Kölcseyn túl, vissza egészen Dózsáig, négy­
száz év perspektívájában. A politikai-ideológiai küzde­
lem a történelemért is folyt; a történelemért folytatott
harcban az eljövendő társadalmi-politikai átalakulásért
vívott küzdelem is tükröződött.

A KELET-EURÓPAI BŰVÖS KÖR

ÉS A BEIDEGZETT REFLEXEK

Időközben azonban egész Közép-Kelet-Európában

folyt a nemzeti koncepció historizálása, a romantika mo­
delljének némiképpen átalakított formában való fel-
támasztása. Legyen elég itt csak két jelenségre utalni.
35
 A Masaryk-BeneS-féle „csehszlovák nemzet”-kon-
cepció volt az egyedüli „hivatalos” - hogy úgy mond­
juk - állami ideológia e térségben, mely számos haladó
és demokratikus vonással rendelkezett, mégis áthidal­
hatatlan belső ellentmondásokat tartalmazott. A „cseh­
szlovák” nemzet nem volt történeti képződmény, hanem
merőben új keletű politikai képlet, mégis - bizonyos
etnikai, nyelvi és kulturális ismérvek alapján - a szem­
lélet egyre inkább historizálta e képletet, a 15. századi
huszita mozgalmakig visszanyúlva. A régi történeti kép­
ződmény Bohemia volt, ez viszont nem volt „nemzeti”
állam; a szemlélet mégis előszeretettel eredeztette a cseh
nemzetet a középkorból. Itt legalább annyi történeti
alap kínálkozott, hogy a huszitizmus - a középkorban
egyedülálló módon - az 1410-30-as években csakugyan
számos olyan jelenséget mutatott fel, melyek több vonás­
ban előlegezték a későbbi polgári „nyelvnemzetet”.
Az az erkölcsi alap is megvolt, hogy a régi Habsburg
és Oszmán hatalmi komplexum Örökségén belül Ausztria
mellett polgári demokrácia egyedül itt valósult meg.
Ezzel szemben a román nacionalizmus ideológiai szer­
kezetét kifejezetten középkorias vonások színezték.
Az „ősiség” legitimáló erejébe vetett mágikus hit és az
„ősfoglalás” mint a „történeti jog” forrása: e gondolati
mechanizmus avatta az őstörténeti és etnogenetikai
elképzeléseket a „modern” nemzeti tudat egyik legfőbb
pillérévé, amihez újabb keletű érvként járult a három
történeti fejedelemség „természetes”, azaz „geopolitikai”
egysége. Nem arról van szó, hogy a dáko-román elmélet
igazolható-e vagy sem, mert ez tudományos vita tárgya
lehet, hanem arról, hogy a dáko-románság a 20. század­
ban olyan típusú „jogforrás” szerepét játszotta, mint
a 12-13. századi franciák vagy britek számára a Trójából
megmenekült ősfoglalók; a 12-13. századi normannok
számára a görög danaidák; a csehek számára a bábeli
36
torony építésében részt vett Boemus ősatya; a magyarok
számára Attila és a hunok.
Ahogy magukból a nacionalizmusokból hiányzott a
belső következetesség (nem formálódtak ki „tisztán”
nyelvnemzetek, de államnemzetek sem), természetesen
hiányzott a következetesség a nacionalizmusok egymás
közti vitáiból is. Ha éppen úgy látszott célravezetőnek,
akkor valamilyen nyelvi-etnikai érv került elő a tarsoly­
ból, amivel a másik valamilyen történeti argumentumot
szegezett szembe, máskor meg történeti érv látszott per­
döntőnek, mellyel szemben a másik megsemmisítőnek
szánt nyelvi-etnikai argumentumhoz nyúlt. Ez az állapot
inár tisztán ideológiai síkon is egy sajátos circulus vitiosus
megrögződéséhez vezetett, a gondolkodás mechanizmu­
sában pedig bizonyos reflexek beidegződéséhez. Bármi­
lyen aktuális nemzeti igény közvetlenül levezethetőnek
látszott a történelem valamelyik régi századából. Úgy
tűnt, a történelemből mintegy „kiolvasható” a modern
nemzet.
E historizált nacionalizmus - pótlék. A történetírás a
nacionalizmus szolgálatában bizonyos értelemben pótol­
ni hivatott a nemzet pár excellence modern elméletét,
emocionálisan pedig kárpótlást hivatott nyújtani a nem­
zeti fejlődés hiányaiért és torzulásaiért, a jelen nyomo­
rúságaiért vagy rossz lelkiismeretéért. Természetes dolog,
hogy ahol a nemzeti fejlődés befutotta a pályáját, azaz a
szerves történeti folyamatok eredményeként már a 19.
században „elkészült” a nemzet valamilyen többé-kevésbé
tiszta képlete, ott ilyen pótszerre kevésbé volt szükség,
mert ott az öntudat forrásául inkább kínálkozik a jelen
(melybe erőszaktétel nélkül simul be a múlt képe), mint­
sem az ilyen vagy olyan mértékben mitizált múlt. A nacio­
nalizmusok struktúrájában mutatkozó különbség Nyu­
gat-, Közép- és Kelet-Európa közt tehát szükségszerű
- s számunkra szomorú - történeti fejlemény.
37
 A szabályszerűség tehát ebben foglalható össze: minél
inkább politikai realitás a modern nemzet, annál inkább
pár excellence politikai elmélet tárgya: minél kevésbé
vagy minél több belső ellentmondással valósult meg a
nemzet, annál aránytalanabbik uralkodnak el a nemzeti
ideológiában a történeti elemek. Nagy tévedés lenne azon­
ban a „nemzetet” pusztán csak horizontális képletnek fel­
fogni, s ezt a problémát a nemzeti csoport és a politikai
keretek térképen ábrázolható viszonyára leszűkíteni.
A „nemzet” legalább ilyen mértékben vertikális képlet.
Megvalósulása ebben a metszetben azon mérhető le, hogy
a francia forradalommal kezdődő polgári nemzeti kon­
cepció (a nemzet a szuverén nép, a hatalom forrása és
letéteményese) mennyiben valósul meg a gyakorlatban.
Sehol sem valósul meg. De ahol az államnemzet törté­
neti produktuma valóság, ott a 19. század óta a polgári
demokrácia politikai mechanizmusa mégis áthidalt sok
mindent a nemzeti teória és a politikai praxis közt a ka­
pitalista struktúrában szükségképpen fennálló szakadék­
ból, a nemzeti ideológiában tehát jóval kevesebb szükség
van folytonos önbizonygatásra. Ahol viszont a nemzeti
fejlődés mindkét dimenzióban hiányos, ott a történelmi
érveknek, analógiáknak, „példáknak” a súlya annál na­
gyobb, mennél mélyebb a szakadék - mind horizontális,
mind vertikális értelemben - a „nemzet” polgári teóriája
és tényleges megvalósulása közt. Ha a történelem funk­
ciója ez utóbbi típusnál a horizontális metszetben abban
rejlik, hogy területi igényeket igazoljon, vagy egy fenn­
álló helyzetet legitimizáljon, a vertikális metszetben e
funkció abban áll, hogy a nemzeti közösség jelentékeny
hányadának kimaradását a hatalom gyakorlásából tör­
téneti érvekkel is alátámassza, s e kirekesztettség ellené­
ben a tömegeket a mítoszok pótszerével táplálja. Mennél
szűkebb volt például a választójog Horthy Magyarorszá­
gán, annál több plakátra volt szükség a történeti Magyar­
38
ország vérző sebeiről, e „politikai test” csonkulásának
vizuális szuggesztiójából. A politikum mint „test” szim­
bóluma (corpus politicum) ugyancsak a középkorból
származik: a történeti Magyarország a „Szent Korona
teste” volt. A body politic azonban egyszersmind a közép­
kori „parlamentarizmus” fogalma is, a hatalomban ré­
szesülők „szimbolikus testét” jelenti. A 20. századi ma­
gyar „politikai test” csonkasága volt az igazi „csonka
Magyarország”. S a „Szent ístván-i állameszme” lényege
nemcsak abban állt, hogy a „Szent Korona teste” terri­
toriális kereteinek örökérvényűségét sugallta, hanem
egyidejűleg az ezzel összefüggő konzervatív-arisztokra­
tikus uralmi forma örök érvényét igazolta „történeti”
érvekkel egy olyan korban, amikor modern alkotmány-
jogi érvekkel egy ilyen uralmi formát már nem lehetett
alátámasztani. Ezt az összefüggést egyébként a fordított­
járól egy összehasonlítás is nyilvánvalóvá teszi. Amekko­
ra különbség volt a társadalmi-politikai struktúra terén
1918-45 közt például Magyarország és Csehszlovákia
közt, olyan különbség mutatkozott a kétféle naciona­
lizmus belső struktúrájában is. A Masaryk-féle koncep­
ció is tartalmazott tönéneti érveket, de nem volt olyan
mértékben szivacsosan átitatva régi századokból merí­
tett analógiák tömegével, mint a történeti magyar nacio­
nalizmus tovább élő változatai; benne inkább egy jelen­
ből táplálkozó demokratikus „kiválasztottság tudat”
mítosza dominált.

39
 MÉG EGY SZÓ A BEIDEGZŐDÉSEKRŐL

Beidegzett reflexekről beszéltünk. Ha valaki új lakásba

költözik, még sokáig a régi helyen keresi a villanykap­
csolót. Valami efféle történt a „nemzeti” és „történeti”
viszonyában a felszabadulás után is. Ennek is történeti
okai vannak.
A kommunisták, amikor az 1930-40-es években Dó­
zsa, a népi kurucság, Táncsics példáira hivatkoztak, azt
juttatták kifejezésre, hogy a magyar történelmet nem
lehet kisajátítani, a történelem az elnyomott népé is,
mely századok óta küzd társadalmi felszabadulásáért.
Amikor pedig Hunyadi, Rákóczi, Kossuth példájára hi­
vatkoztak, azt akarták elérni, hogy a fasizmus politikai­
ideológiai szorításából törjön ki a magyar nép, ahogy a
régi századokban is küzdött az idegen hódítás, elnyomás
ellen. Politikai értelemben mindkét érvelés tiszta és egy­
értelmű volt, tudományos értelemben mindkét vonulat
előtérbe állítása indokol t volt, mert a konzervatív törté­
netírás az előbbit méltatlanul háttérbe szorította, az utób­
bit kisajátította. Szükségszerű is volt ez az érvelés, mert
egyrészt az ellenféllel folytatott ideológiai harc megköve­
telte a hasonló minőségű és jellegű fegyverek kiváloga­
tását, másrészt e szimbólumokkal sok mindent el lehetett
mondani, amit közvetlen politikai kategóriákban az adott
viszonyok közt nehéz volt a tömegek számára megfogal­
mazni. Jelbeszédről volt szó bizonyos értelemben. A jel­
beszéd fontos elemét képezte annak a vádnak a vissza­
utasítása, mely szerint a kommunisták „nemzetietlenek”,
a kommunista mozgalom nem egyéb, mint a nemzet elleni
összeesküvés.
A „Szent István-i” koncepciónak semmi köze nem volt
az államalapító nagy uralkodó valóságos alakjához és a
történeti forrásokból rekonstruálható valóságos nagy-
40
szabású koncepciójához; ez a 20. századi teória hamis
analógián nyugodott, és anakronisztikus szemléletmód­
ból táplálkozott. Ám az ezzel szembeszögezett vonulatok
sem nyugodtak szigorúan véve intakt analógián. Sem
Dózsa, sem Esze Tamás kurucai nem szolgáltatnak sem
közvetlen példákat, sem elméletileg megfontolandó tanul­
ságokat a 19-20. században még egy polgári demokrácia
számára sem, nem szólva a szocializmusról. Sem Hunya­
di, sem Rákóczi nem ismerte a „nemzet” modern fogal­
mát, küzdelmeik nem lehetnek közvetlenül alkalmazható
modellek a modern nemzeti függetlenség számára. Kos­
suth már ismert ilyen fogalmat, de azt sem lehetett 1930
táján a magyar valóságra vonatkoztatni, mert - legalább­
is 1848-49-ben - Ő is a történeti magyar „államnemzet”
politikusa, még ha legnagyobb formátumú politikusa is
volt. Az agg Kossuth már közelebb állt ahhoz, hogy
közvetlen tanulságokkal szolgáljon (róla viszont nem volt
szó), s Petőfi vagy Ady már vitathatatlanul ugyancsak
igen-igen közel állt. Sokan tartozhattak volna még a kör­
be, ha a kör szélére is, mondjuk Jászy Oszkár és a polgári
radikálisok, de róluk sem volt szó. Dózsáról és Rákóczi­
ról beszélni azonban (legalábbis a politikai nyelvben)
kényszerű pótlék volt; jelbeszéd az egyenes beszéd he­
lyett. Mint ilyen, szükségszerű volt az adott szituációban.
Végeredményben azonban nem sikerült kitörni egy
atmoszferikus körből, melyen belül minden irányzat va­
lamilyen historizált nemzeti elvvel fémjelezte önmagát,
ezzel is hozzájárulva az egész ideológiai közélet belső és
külső „hibás köréhez”. Nem segített hozzá a nemzeti
ideológia bizonyos beidegzett reflexeitől való szabadu­
láshoz, „nemzet” és történelem gyökeresen új szemléle­
téhez. De akkor nem is ez volt a probléma, akkor ez nem
is volt időszerű.
 3
NÉHÁNY SZÓ A KÖZELMÚLTRÓL
ÉS A JELENRŐL

MIÉRT ÉS MENNYIBEN PROLONGÁLÓDTAK

A RÉGI MODELLEK?

A kommunista mozgalom, a történelmi materializmus,

a nemzet és a történelem kölcsönös viszonyának elméleti
és gyakorlati tisztázása 1945 után vált igazán időszerűvé,
nem csupán egy-egy nemzet keretein belül, hanem a
tágabb közép-kelet-európai körben is. Ehhez számos ked­
vező feltétel adva volt. A fasizmus elbukott, magával
rántva a mélybe a nacionalizmus sajátosan 20. századi
mítoszait és élénk tanulságokat hagyva maga mögött a
tömegsírokban és a romokban kívül, s a romokban be­
lül. Lenin számos művében megírta, a Szovjetunió pedig
megvalósította az alapelveket, Sztálin is megírt számos
lényeges alapelvet, később azonban gyakran megfeled­
kezett arról, hogy a „nemzet” vagy „nemzetiség” poli­
tikai-territoriális értelemben történeti valóság, máskor
viszont e valóságelemeket ő maga mitizálta. Kelet-Euró-
pában megbuktak azok az osztályok, melyek a történeti
nacionalizmusokat hordozták.
Sok minden alapvetően új indult e téren. Révai József
könyve, a Marxizmus és magyarság végre eljuthatott az
olvasókhoz, számos más könyvvel és tanulmánnyal
együtt; elméleti kiindulópontként jobb nem is kellett.
A gyakorlatban is megkezdődött itt-ott a lenini nemzeti­
ségi politika elveinek alkalmazása, bár embercsoportok­
nak a határokon való átdobálása nem kevéssé zavarta a
képet. Az indulás egészében mégis friss és reménykeltő
42
volt. A folytatáshoz az kellett volna, hogy a nemzeti prob­
lematika terén e térségben a népek megpróbáljanak „új
lapot” nyitni, s erre a lapra legfelül Lenin nevét írják egy
kettősponttal; ezen túl pedig a nemzet történeti kerete és
a politikai gyakorlat közt nem csupán jelmondatokban
megfogalmazott összefüggéseket keressenek.
Hogy mégsem sikerült új lapot nyitni igazában, sőt
úgy tűnt, mintha maga a könyv 1949-50 táján bezáró­
dott volna, ahogy a határok is lezárultak - magukba
zárva bizonyos felújított régi modelleket és a régi nacio­
nalizmusok számos elméleti és gyakorlati következmé­
nyét is az eléggé ismeretes. Maradjunk azonban a
történetszemlélet kérdésénél.
A felszabadulás után kibontakozó marxista történet-
írás mindenütt a polgári historiográfiával és annak „tör­
ténetpolitikai” mítoszaival való küzdelemben született
meg. A küzdőtér egyik kiemelkedő magaslata éppen a
„nemzet” historikuma volt, azon belül is a ‘nemzet törté­
neti helyének kijelölése, s e keretek közt munkásosztály
és nemzet viszonyának tisztázása, miután a munkásosz­
tály magát a magaslatot elfoglalta. A kiindulópont adva
volt; Marx és Engels a nemzetet egyértelműen a polgári
fejlődés produktumaként szemlélték. Másrészt már a
Kommunista Kiáltvány leszögezte: a proletariátusnak a
politikai hatalom meghódítása után „nemzeti osztállyá
(az 1888-i angol kiadásban: „a nemzet vezető osztályá­
vá”) kell emelkednie, önmagát nemzetté kell szerveznie,
ezért maga is még nemzeti, bár semmi esetre sem burzsoá
értelemben”. „A nemzeti kötelékek megteremtése nem
volt egyéb, mint a polgári kötelékek megteremtése” - írta
Lenin 1894-ben. Minthogy a történelmi materializmustól
a „nemzet” kategóriájának történetieden és apologetikus
célzatú kitágítása a történelem korai századai irányában
eleve idegen volt, a megszülető marxista történetírás a
feudalizmus korában „nemzeti” érveléssel jelentkező
43
 tudattartalmat is fogalmilag élesen elválasztotta a mo­
dern nemzeti érzéstől és öntudattól.
Ha mégsem sikerült minden vonatkozásban függet­
lenedni a polgári történetírás kérdésfeltevéseitől, s a régi
gondolati modellek 1949-50 után, ha mégoly áttételesen
és közvetetten is, egyre erősebben érvényesültek, annak
számos oka van. Mindenekelőtt az, hogy a marxista
történetírás adott nemzeti keretek közt és a történelem
meghatározott hamis nemzeti aspektusaival való küzde­
lemben, de egyszersmind meghatározott historiográfiai
örökség és jellegzetes típusú szemléleti keretek által
determináltan bontakozott ki, mely keretek közt az érvek
és kategóriák részben hagyományosan adva voltak, ma­
ga az időszak pedig - jól ismert okokból - a gondolko­
dás bizonyos fokú elszürkülését és elméleti konzervati­
vizmusát eredményezte. A történetszemléletben - a nem­
zeti aspektusban - mindez kettős ellentmondás forrásává
vált. Noha - egyfelől - a „nemzet” kategóriája szilárd
történeti helyet kapott, a „nemzeti függetlenség” fogalma
mégis eloldódott attól, és századokkal korábban előle­
gezhető és viszonyító fogalommá vált. S bár - más­
felől - a „nacionalizmus” konkrét történeti feltételekhez
és tartalmakhoz rögzíthető jelenségként kapott helyet a
szemléletben, a „patriotizmus” (és maga a „haza” modern
fogalma) mégis történeti és fogalmi kötöttségektől füg­
getlen, általános értékmérővé vált. A történelem viszony­
lag korai századai a nemzeti függetlenség aspektusában
kerültek egységes fogalmi keretbe, ami keretül látszott
szolgálni annak az elvnek az értelmezéséhez is, hogy a
történelem osztályharcok története: végig a történelmen
át a nép a hordozója az igazi hazafiságnak és letétemé­
nyese a nemzeti függetlenségnek, ezzel szemben az ural­
kodó osztályok szüntelenül elárulták a hazát. Ha a
magyar történelemben ily módon a 17. századi Habsburg-
ellenes felkelések és a 15. századdal kezdődő törökellenes
44
 harcok kerültek négyszáz év perspektívájában központ­
ba, az orosz és a lengyel történelemben a német lovag­
rend elleni küzdelmek, a cseh történelemben az újkori
cseh nemzeti mozgalom közvetlen előzményeként szem­
lélt huszitizmuson át a korai német-cseh viszályok, a ro­
mán és szlovák történelemben pedig a magyar rendiség
ellen vívott antifeudális parasztmozgalmak mint a ro­
mán, illetve szlovák nemzetté válás úttörői váltak a tör­
ténetszemlélet „vörös fonalává”.
A modell mindegyik esetben a „nemzeti függetlenség”
és a „haza” egységének és emocionális-etikai értékének
afféle princípiuma volt, mely a 19. században alakult ki,
és nyert megfogalmazást. Egy sehol ki nem mondott
hipotézis értelmében azónban e kategóriák már száza­
dokkal korábban valamiképpen immanensen, rejtetten a
történelemben adott vagy a történelem felett lebegő prin­
cípiumok formáját öltötték, melyeknek felismeréséhez
az elnyomott osztályok eleve adott érzékkel, hajlammal
rendelkeznek, míg az uralkodó osztályok osztálykorlátai
azt elfedik, de „felülemelkedve osztálykorlátaikon”, egyes
tagjai mégis hozzájutnak e felismeréshez. E mechaniz­
mus ismeretelméleti vonátkozásainak közelebbi elem­
zésére sohasem került sor, mert e hipotézis alapja egy
másik - ugyancsak sehol ki nem mondott - feltételezés,
sőt axióma volt: a feudalizmus kori parasztság, a tör­
ténelem akkori kizsákmányolt osztálya a maga osztály­
küzdelmeit olyanféle módon köti össze a történelem e
latens nemzeti princípiumával, ahogy a modern polgári
társadalom kizsákmányolt osztálya, a munkásosztály
kezdte összekötni a 20. század eleje óta a korábban ki­
alakult nemzeti kereteket és hagyományokat a maga
osztályharcával. Az összefüggéseket a szociáldemokrata
mozgalomban főként Ottó Bauer, a kommunista moz­
galomban Lenin elméletileg is kidolgozta. Ahogy pedig
a 19-20. században a burzsoázia és az értelmiség egyes
45
tagjai a munkásság mellé állnak, sőt mozgalmának teore­
tikusaivá válnak, valahogy hasonlóképpen képzelhető el
egyes feudális nagybirtokosok vagy nemesek viselkedése
a 17., 15. vagy akár a l l . században.
Az ismeretelméleti probléma ott rejlik tehát, hogy
vannak-e a történelemben rejtett princípiumok, melyeket
csak „fel kell ismerni”. Az eszmetörténeti probléma pedig
ott rejlik, hogy a feudalizmus kori parasztság politikai­
ideológiai tudatvilága és horizontja, másrészt a kialakult
nemzeti keretek közt szervezett munkásmozgalom ideo­
lógiája közt lehet-e bárminemű belső rokonságról vagy
közvetlen kontinuitásról beszélni. A marxizmus mind­
kettőre nemmel felel. Eszerint azonban filozófiai és tör­
ténetírói gyakorlat közt jelentős ellentmondás van.
A történelem hagyományos szubjektív-retrospektív nem­
zeti aspektusa legfeljebb csak más látószöget kapott,
mint korábban. Valójában egyfajta behelyettesítésről
volt szó: az uralkodó osztályok helyett a néptömegek
kerültek egy teleologikusan értelmezett nemzeti folyamat
fókuszába.

„KETTŐS IGAZSÁG” A TÖRTÉNELEMBEN?

Mindez egyelőre csak belső logikai ellentmondás,

melyet legfeljebb valami duplex veriías elméleti közbe­
iktatásával lehetne áthidalni, ha ez a marxizmus, nem
pedig a skolasztika kategóriája lenne. A „kettős igazság”
azonban nagyon is konkrét formában jelentkezett az
elmúlt két évtized történetírásában Kelet-Európábán.
Nézzünk csak egy példát. Történetírásunk az erdélyi
fejedelmek Habsburg-ellenes háborúit a Bocskai által
megfogalmazott alapokon, Bethlen Gábortól kezdve
46
 [I. Rákóczi Györgyön át, a magyar nemzeti függetlensé­
gért vívott küzdelmekként fogta fel, melyet Apafi Mi­
hály elárult, majd magasabb fokon II. Rákóczi Ferenc
teljesített ki. Ez volt a hagyományos felfogás, melyhez új
mozzanatként járult, hogy már Bocskait a hajdúk ösz­
tönözték a bécsi udvarral való szembefordulásra, majd
végig a 17. századon át népi erők segítették hozzá nagy-
jainkat, hogy felülemelkedjenek osztálykorlátaikon.
A román történetírás viszont már az erdélyi magyar
és román parasztság közös 1437-i felkelését is hajlamos
volt „román paraszt mozgalomnak” beállítani, Mihály
vajda későbbi sikereit az erdélyi fejedelemség ellen pedig
a „három román fejedelemség” első egyesítéseként mint
a román nemzet korai megvalósulását szemlélte. Ez volt
a hagyományos felfogás, melyhez új mozzanatként járult
az osztályharc elemének hangsúlyozása, s az a szemlélet,
mely szerint a román antifeudális parasztfelkelések, vé­
gig a feudalizmus századain át, a román nemzeti függet­
lenségért vívott küzdelmek láncolatát alkotják. A két
felfogásnak már a nézőpontja is alapvetően más-más
szögben irányul a történelemre, a konklúziók nem hoz­
hatók közös nevezőre. Pusztán logikailag három meg­
oldás kínálkozik: (I) a történelem nem tudomány (hi­
szen a tudomány előfeltételei éppen a „közös nevezők”,
az egységes fogalmi rendszer); (2) valamelyik álláspont
hibás; (3) mindkét álláspont hibás. Ebben az esetben
nyilvánvalóan a „nemzeti függetlenség” kategóriájával
van baj vagy egyik, vagy másik, vagy mindkét felfogás
esetében.
De menjünk tovább, és nézzünk egy másik példát.
1848-49-ben van egy magyar és egy román nemzeti moz­
galom. Hogy itt már közvetlenül a modern nemzet elő­
készítéséről van szó, senki sem vonhatja kétségbe. E két
mozgalom, mint ismeretes, nem egymást támogatja,
hanem élesen és tragikusan szembekerül. A magyar tör-
47
téuetírásban, ha nem is az egyedüli, de domináns állás­
pont ez volt: a magyar forradalom és szabadságharc a
bécsi udvar feudális-abszolutisztikus nemzeti elnyomása
elleni küzdelmében egyértelműen haladó szerepet já t­
szott, míg ezzel szemben az osztrák udvarral szövetkező
nemzetiségek mozgalmai a magyar szabadságharc - úgy­
is, mint az európai forradalom utóvédje - ellen szegülve,
egyértelműen retrográd szerepet játszottak. A román
történetírás viszont azt mondja: a román parasztság,
a román nemzeti mozgalom értelmiségével az élén, a
magyar nemesség kettős, osztály- és nemzetiségi elnyo­
mása elleni küzdelmében egyértelműen haladó volt, míg
ezzel szemben a magyar nemesség a fejlettebb és polgá­
rosultabb Ausztria ellen szegülve, lényegileg rendi ki­
váltságait igyekezett új formák közt kierőszakolni. Ismét
két nézőpont, melyeket lehetetlen közös nevezőre hozni.
Ebben az esetben nyilvánvalóan a „haladás” és a „nemzeti
függetlenség” kategóriáinak egymáshoz való viszonyát
illetően van baj vagy az egyik, vagy a másik, vagy mind­
két felfogás esetében.
Nézzünk végül egy harmadik példát. 1919-ben, mint
ismeretes, a Magyar Tanácsköztársaság csapatai elindul­
tak főként az északkeleti nemzetiségi vidékek felszabadí­
tására, míg délkeleten eleve defenzívába szorultak; a
magyar Vörös Hadsereg ellen cseh és román seregek har­
coltak, hogy a kialakítandó csehszlovák és román állam
integritásának biztosítására hivatkozva megdöntsék a
kommunista hatalom közép-kelet-európai pillérét. A
szituáció bizonyos értelemben éppen fordított, mint
1848-49-ben: most a magyar oldalon emelkedik ki az
osztály harc, a többi utódállam oldalán a b urzsoá-nemzeti
szempont. A magyar történetírás azt hangsúlyozza, hogy
a magyar seregek a proletárhatalmat akarták kiterjesz­
teni, harcuk tehát egyértelműen haladó. Ezzel szemben
például a román történetírás itt elejti az osztályharc érvét,
48
•és legfőbb értékmérővé a „nemzeti” kategóriáját teszi
meg; a román nemzeti igények biztosítását pedig egyér­
telműen haladónak minősíti. A két nézőpontot itt sem
lehet egyeztetni.
E három példa csak illusztráció valamihez, aminek a
gyökerei sokkal mélyebben rejlenek, összefüggései pedig
sokkal messzebb mutatnak. A polgári történetszemlélet­
ben uralkodó szerephez jutott felfogás értelmében a
történelem elsőrendűen olyan folyamat, melynek imma­
nens végcélja a 19-20. századi nemzet; a történelem leg­
főbb értékmérője tehát az, hogy mi segítette elő e nem­
zeti keret alakulását, vagy mi gátolta azt. Ennek meg­
felelően a „nemzeti” kategóriája abszolutizálódott, dog­
mává vált, és szubjektív interpretáció eszközévé süllyedt.
Ez azt jelenti, hogy egyenlőségjel került a „nemzeti
függetlenség” és a „progresszió” közé (minden, ami nem­
zeti, az eo ipso haladó), másrészt minden jelenség, mely
valahol végsőfokon, többszörös áttétellel be volt sorolha­
tó a nemzetté válás előzményei közé, az a modern nem­
zeti mozgalmak attribútumait kapta meg (minden, ami
a későbbi nemzet előzménye, vagy „hasonlít” ahhoz, az
eo ipso „nemzeti”). Ilyen körülmények közt a történet-
írás kategóriái természetesen nemzetenként különböztek.
Ami itt fehér volt, az ott fekete és fordítva. „Nemzeti
történetírások” voltak, de „történettudomány” a szó
szoros értelmében nem volt. Képzeljünk el olyan fizikát,
melynek fogalmai Budapesten, Bukarestben, Prágában,
továbbá Moszkvában, Párizsban, Londonban stb. má­
sok és mások! Beszéd csak ott lehetséges, ahol azonos és
általánosan elfogadott jelrendszer van. Tudomány csak
ott lehetséges, ahol azonos és elfogadott fogalomrend­
szer van. Marxista történetírásról csak akkor lehet be­
szélni, ha olyan kategóriákkal dolgozik, melyeknek jelen­
tése Budapesten, Bukarestben, Prágában, továbbá Mosz-
vában és a párizsi, londoni stb. marxisták közt is azonos.
49
Olyan marxista történetírást nem lehet elképzelni, mely
kétféle vagy sokféle mértékkel mér.
Egyféle mértékkel mért például akár a magyar marxis­
ta történetírás ? Pillantsunk vissza csak az előbbi példák­
ra. Ki tagadhatná, hogy a 17. századi Habsburg-ellenes
felkelések valahol „végső fokon”, igen távolról kap­
csolódnak a későbbi modern nemzethez? Hiszen a küz­
dők ugyanazt a magyar nyelvet beszélték - ha archaiku-
sabb formájában is mint mi manapság, sőt az „idegen
nemzetség” ellenében sűrűn hivatkoztak a „nemzet
szabadulására”, a „haza üdvére”. „Nemzeti független­
ségért” küzdöttek tehát? Mi ezt mondtuk, de szögezzük
le tényként, hogy az osztrák történetírás - s ezen túl
egész Európa - ezen csak elnézően mosolyog. Ugyan
kérem - mondják -, a magyar rendiség vívta itt a királyi
központi hatalom ellen Európa-szerte aktuális harcát,
mely mindössze abban különbözött például az osztrák
tartományok protestáns rendjeinek 16. századi küzdel­
meitől, hogy az argumentáció bizonyos „nemzetiségi”
jelszavakkal színeződött. Pillantsunk azonban a másik
irányba is. Ki tagadhatja, hogy már bizonyos román,
később szlovák parasztmozgalmak valahol „végső fo­
kon”, igen távolról kapcsolódnak a későbbi nemzeti
keretekhez? A román és szlovák történetírás „nemzeti
függetlenségről” beszél. Ezen a ponton meg mi kezdünk
elnézően mosolyogni: ugyan kérem - mondjuk a nem­
zetiségi jobbágyság vívta itt osztályharcát a jórészt
magyar nyelvű földesurak ellen; ez az osztály harc abban
különbözik a magyar nyelvű parasztok felkeléseitől,
hogy itt-ott „a magyarokat” szidják.

50
 A FELOLDÁSOK LEHETŐSÉGE

Valljuk be, helyzetünk fölöttébb groteszk ebben a

közbülső helyzetben. Hogyan oldható fel ez a groteszk-
ség? Csakis a kategóriák bővítésével, a történelem szub-
jektivista „nemzeti aspektusának” feloldásával, az anak­
ronizmusok kiküszöbölésével.
Vegyük elő még egyszer az első példát. Tudomásul kell
vennünk végre egyszer, hogy Erdély a 16-17. században
éppoly kevéssé egyértelműen „magyar fejedelemség”,
ahogy nem „román fejedelemség”. Erdély a magyar
királyságnak a középkor századai óta egyre nyilván­
valóbb módon külön territoriális-rendi fejlődés útján
meginduló része. Különállása ott kezdődik, amikor még
egészen korán a királyi igazgatás fonalán az erdélyi vajda
lett itt a királyi hatalom exponense; ott folytatódik,
amikor a 14. századi előzmények után a 15. században
a rendi fejlődés keretében a három rendi natio (a magyar
nemesség, a szász patriciátus és a székely vezetőréteg)
kezdi kézbe venni a hatalommegoszlás rendi ágát; végül
ott kerekedik ki, amikor a fejedelmi hatalom is elszakad a
magyar királyi koronától. Az erdélyi „állam” a 16-17.
században természetesen „nem román”, de nem is valami
szuverén „magyar nemzeti” fejedelemség, hanem egy
magyar nyelvű és kultúrájú - ám erősen helyi színekkel
rendelkező államjogilag bizonytalan helyzetű fejedel­
mi hatalom, és egy két nyelvű, három rétegre tagozódó
rendiség hol ide, hol oda billenő bizonytalan egyensú­
lya, melyben az alattvalók többségét egy harmadik nem­
zetiség, arom án parasztság teszi ki. Az erdélyi fejedelmek
küzdelmei Bécs ellen nem a „magyar nemzeti független­
ségért” folytak, hanem egyrészt részei egy tágas küzde­
lemnek, mely Európa-szerte a protestantizmus és az
ellenreformáció színe alatt folyik, másrészt támogatói a
51
királyi Magyarország rendisége és a Habsburg-udvar
közti harcnak, olykor magukra vállalva az egész magyar
rendiség érdekeit. Ennek magyarázata természetesen túl­
mutat a rendi kategóriákon, amennyiben közrejátszik
benne az erdélyi és a „kinti”, azaz magyarországi lakosság
nyelvi és kulturális egységtudata (de a „bent” : az Erdély),
éppúgy, mint az egykori egységes királyságból fakadó
történelmi tradíciók közösségének tudata. A 16-17. szá­
zadban adva voltak egy három nyelvű erdélyi „államnem­
zet” lehetőségei, mely a polgári korban a román lakos­
ság teljes jogú befogadásával egy „erdélyi nemzetet” pro­
dukálhatott volna, ahogy például a 15. században
Nyugat-Európában adva voltak egy „burgund nemzet”
lehetőségei. Mindkettőt meghiúsította a történelem.
Ahogy az utóbbit a burgund hercegi hatalom lehanyat­
lása, a francia királyságba ékelt Burgund, s a flandriai,
brabanti, németalföldi részek divergenciája, a francia
király és a Habsburg császár küzdelme hiúsította meg, az
előbbit az erdélyi fejedelmi hatalom lehanyatlása után
előbb a magyar államnacionalizmus hiúsította meg azál­
tal, hogy Erdély több évszázados tényleges külön fejlő­
dését figyelmen kívül hagyva, azt a magyar „államtest”
szerves tagjává igyekezett deklarálni (ami be is követke­
zett 1848-ban); később a román államnacionalizmus hiú­
sította meg egy historizált román nemzeti eszme jegyében.
Mint látható, a valóságos dimenziók a 16-17. század­
ban gyökeresen mások, mint a 19. vagy a 20. században.
A 17. századi Erdély nem lehet történeti és fogalmi bá­
zis sem a magyar, sem a román nacionalizmus számára a
20. században, ha a történelmet komolyan vesszük.
(Minthogy e „kényes” kérdésben a félreértések és tudatos
félremagyarázások lehetősége végtelen, nem árt nyoma­
tékosan leszögezni, hogy egy potenciális erdélyi „állam­
nemzet” sem lehet modell modern törekvések számára,
mert a meghiúsult lehetőségek végérvényesen a történe­
52
lem temetőjébe vannak zárva. Nagyon sok egyéb körül­
mény járult még ahhoz, hogy Erdély nem lehetett Svájc,
egyebek közt az az óriási szakadék, mely a 15-16. századi
„Eidgenossenschaften” és a 16-17. századi Transylvania
gazdasági-társadalmi struktúrájában fennállott.) A lé­
nyeg az, hogy sem az erdélyi fejedelmek törekvései, sem
a „királyi Magyarország” 17. századi Bécs-ellenes küz­
delmei, sem a román paraszttömegek harcai nem a
modern nemzet előkészítői. Egyik sem a „nemzeti füg­
getlenségért” folyt. Az előbbiek alapjában véve rendi
küzdelmek, még akkor is, ha a történeti körülmények
átmenetileg a rendiségen kívül álló csoportokat is meg­
mozgatnak, s ez utóbbiak a nemesi „nacionalizmus”
(e modern nemzeti tudattól oly gyökeresen különböző
tudattartalom) érvrendszerét „népi” átértelmezésben
magukévá teszik, addig - s csak addig -r, amíg a küz­
delemben részt vesznek. Az utóbbiak alapjában véve
antifeudális osztályharcok, még akkor is, ha az osztály­
elnyomás nyelvi-etnikai rétegződéssel egybeesvén, oly­
kor - sokkal kevésbé ideologikus formában egyébként,
mint az előbbi esetben - „nemzetiségi” színezést kapnak.
Sem genetikailag, sem fogalmilag nem kapcsolhatók
egybe a modern nemzeti mozgalmakkal.
Más a helyzet második példánk esetében, mert a kap­
csolat ott már megvan. A magyar 48 valóban az európai
társadalmi haladás vonulatának szerves része. Nagyfokú
illuzionizmus lenne azonban ezt olyasformán vallani,
hogy Achilles-sarkát, a jobbágykérdés és a nemzetiségi
probléma tökéletlen és késedelmeskedő megoldási kísér­
letét utólag próbáljuk valami eszmei páncéllal burkolni.
Történetírásunktól az utóbbi időkben egyre inkább ide­
gen is az efféle próbálkozás. A magyar 48-nak csak
hiányosan sikerült a „magyar nemzetet” vertikális érte­
lemben létrehoznia, mert még a magyar jobbágyság töme­
gét sem avatta a modern nemzet szerves és egyenrangú
53
 részévé. Nem sikerült horizontális értelemben sem létre­
hozni azt, mert nem szakított a történeti „államnemzet”
illúziójával. Ez megbosszulta magát már 1848-49-ben is,
még inkább később. A bosszú ott volt a román, szlovák,
horvát nemzeti mozgalmak szükségszerű bécsi orien­
tációjában, ami retrográd volt, de mint ilyen okozat volt,
s nem ok; a nemzetiségi jobbágyság osztályharcának
és a születőfélben levő nemzetiségi értelmiség és kispol­
gárság nemzeti mozgalmának jogosultságát még akkor
sem lehet tagadni, ha ezek az adott történeti szituációban
tragikus módon szembekerültek az európai haladás
érdekeivel, melynek közép-kelet-európai bázisa akkor
éppen a magyar forradalom és szabadságharc volt.
Éppen ezért az „egyértelműség” egyoldalú hangoztatá­
sával ajánlatos felhagyni itt is, ott is. Miután a nemesi­
rendi fogantatását teljességgel meg nem tagadó magyar
államnacionalizmus sem a politikai-kulturális egyen­
jogúságon nyugvó föderált megoldásra, sem a nyelv-
és kultúrnemzet koncepciójára (a polgári nemzeti kon­
cepció itt lehetséges tiszta alternatíváira) nem volt haj­
landó egyértelműen helyezkedni, maga indította el a
nemzetiségekét a szeparatizmus útján. Más kérdés,
hogy e választás mennyiben volt maga is történetileg
determinált. S más kérdés, hogy az így kialakult tragikus
történeti helyzetben kényszerű szükségszerűséggel szepa-
ratív útra lépett román vagy szlovák nemzeti mozgalmat
nem lehet „haladónak" fémjelezni; a szükségből nem
lehet erényt csinálni.
Ami pedig harmadik példánkat illeti, ott az lenne meg­
fontolandó, hogy a történeti folyamat értékelését nem
lehet afféle csalafinta játékként felfogni, melyben hol az
osztályharc elsőbbségét, hol a nemzeti érdek elsőbbségét
húzzuk elő a talonból: hol melyik látszik alkalmasnak
annak alátámasztására, hogy amit saját nemzeti közös­
ségünk elődei csináltak, az mindig „jó” volt.
54
 Mindhárom példánk „kényes” természetű, ám a közös
fogalomrendszer kiáltó hiányát éppen az efféle csomó­
pontok alkalmasak a legélesebben exponálni. Nem vélet­
lenül, hiszen e kérdéskörök éppen ama hibás módszer
révén váltak kényessé, mely valamely történetileg kiala­
kult politikai helyzet igenlését vagy tagadását nem rele­
váns „történeti érvekkel” és anakronisztikus „történeti
jogokkal”, példálózással igyekszik alátámasztani. Ha pél­
dául, egyfelől, a hagyományos magyar nacionalizmus
a 17. századi Erdély körüli küzdelmeket is érvül hasz­
nálta annak igazolása érdekében, hogy Erdély a magyar
politikai nemzet területileg integráns része, ugyanakkor,
másfelől, a hagyományos román nacionalizmus a post
hoc, ergo propter hoc hamis logikája segítségével meg­
alkotott egy imaginárius történeti folyamatot, mely a
dáko-román idők óta szakadatlanul arra irányul, hogy
a „három román fejedelemség” román nemzetté egyesül­
jön, tagadva vagy egyszerűen elhallgatva azokat a tör­
téneti összefüggéseket, melyek az „erdőn túli” részeket,
Transylvaniái a régebbi magyar történelemhez, s többé-
kevésbé tagadva azokat a nyelvi-kulturális összefüggé­
seket, melyek a román államhoz tartozó magyarságot a
magyar nemzethez fűzik. Ha a jelen helyzetet tekintjük,
az utóbbi évtized során a magyar történetírás határozot­
tan a hagyományos ellentmondások feloldására, azaz a
„kettős igazság” kiküszöbölésére törekszik. A feloldás
és a közös nevezők megkeresése a történetírás terén
talán hozzásegíthetne az aktuális megoldáshoz is, ami­
nek két oldala van. Egyrészt annak határozott felisme­
rése, hogy a nemzeti szuverenitás „klasszikus”-burzsoá
elve, azaz a területi-állami integritást magába foglaló
politikai megoldás Európának e részein történeti okok­
ból egyszerűen lehetetlen; másrészt azonban annak
határozott felismerése, hogy a kialakult államkeretek
közt az egyedüli szocialista megoldás a nemzetiségi
55
politika kölcsönös komolyan vételében és az államhatá­
rokat kölcsönösen nem fedő, nyelvi-kulturális értelem­
ben vett nemzeti összefüggések és kommunikáció elis­
merésében rejlik. Egyszersmind ez az egyedüli józan
- kétoldalú - következtetés, ami a történelemből a mára
nézve levonható.
Vagy ne beszéljünk „kényes kérdésekről?” A noli
íangere elve e téren is struccpolitika, mert ezekről szó
van, ha akarjuk, ha nem; ezen túl pedig a tudomány
elvileg nem ismerhet kényes kérdéseket. Az pedig bizo­
nyos, hogy ahol a fenti példákkal illusztrált különböző
mércék, efféle „kettős igazságok” lehetőségével kell
számolni lépten-nyomon, az nem jó történetírás.

EGYMÁSSAL ÖSSZE NEM FÜGGŐ KATEGÓRIÁK

ÉS HIBÁS SZILLOGIZMUSOK A TÖRTÉNELEMBEN

Hogy a hibák, az elvetések forrása a történelem hibás

retrospektív „nemzeti aspektusának” és a nemzeti elv
historizálásának - a romantika modelljének - prolon­
gálásában és további eltorzításában rejlik, az nyilvánvaló.
Hogy a hibás körök itt-ott a marxizmus fogalomrend­
szerébe is belenyúlnak, az is nyilvánvaló. Hol nyúlnak
bele?
A történelmi materializmus ismeri a „történelmi hala­
dás” kategóriáját (szemben a polgári történetírás nem
egy irányzatával, mely elveti azt), és a történelmet osz­
tályharcok történeteként fogja fel (szemben a polgári
történetírással, mely általában elveti azt). Emellett
ismeri a „nemzeti fejlődés” kategóriáját is, amit a pol­
gári történetírás is ismer, noha a kritériumok itt és ott
nem mindig azonosak. A „történeti jog” mint legitimi-
56
 záló elv primitív, középkorias kategóriáját viszont nem
ismeri a marxista történetfelfogás, ahogy a modern pol­
gári történetszemlélet sem, legfeljebb annak primitív­
vulgáris nacionalista irányzatai.
Négy kategóriáról van szó, melyek egymáshoz viszo­
nyításán sok minden múlik. A polgári nacionalizmus
a kategóriákat olyanformán kapcsolta egybe, hogy ami
a történelemben „nemzetinek” minősül, az eleve „jó”
(amennyiben elfogadja a haladás fogalmát: eleve „ha­
ladó”), s mint ilyen, „történeti jogokat” igazol. Amikor
a nacionalizmus behatolt a marxista történetfelfogásba,
e kategóriákat így kapcsolta egybe: (1) a népi tömegek
osztályharcos megmozdulásai eleve és mindig haladók;
(2) a nemzeti fejlődés hordozója rejtett módon mindig
a nép; a nép a nemzeti függetlenség és az igazi hazafiság
letéteményese; (3) a néptömegek nemzetivé deklarált
megmozdulásai tehát mindig haladók. A „nemzeti” és
„haladó” kategóriái közé ily módon, egy sajátos szillo­
gizmus révén, itt is egyenlőségjel került. Ehhez járult a
negyedik, a „történeti jog” motívuma, hol kifejezetten a
polgári nacionalizmus egyenes folytatásaként, hol csak
abban az értelemben, hogy a munkásosztály társadalmi
és nemzeti céljait a történetírás „végső fokon” a feuda­
lizmus kori függő parasztság mozgalmaival „legitimi-
zálta”.
Hibás szillogizmus a hibák forrása.
Először is: a néptömegek harcai nem mindig haladók,
ha minden esetben jogosultak is. A parasztfelkelések a
termelőerők fejlődését nem mozdították elő, szubjektív
társadalmi céljaikban és ideológiájukban sem tartalmaz­
nak új, forradalmi elemeket, bukásuk pedig - hacsak
nem a polgári vagy a kései polgári és a szocialista for­
radalom kísérői - szükségszerű. A feudalizmus paraszt­
sága munkájával szüntelenül fejleszti, de nem forradal­
masítja a termelési technikát, ennélfogva a termelési
57
viszonyok minőségi átalakulása sohasem fűződött - és
elvileg sem fűződhet - a parasztsághoz. A feudalizmus
kori parasztság társadalmi-ideológiai elképzelései a kö­
zépkori vallásos világkép és társadalmi-politikai szer­
kezet önmagán belül való reformjaira szorítkoznak. Ezek
bármilyen radikálisak, sohasem lehetnek forradalmiak,
mert a forradalom éppen a biblikus-keresztény világkép
(melybe az emberek eredeti egyenlősége, az Antikrisztus
eljövetele és a gonosz hatalmasok bűnhődése, valamint
a szegények evilági üdvösségének hite is belefér) és a
feudális-monarchikus struktúra (melybe a hatalmasok
leoldöklése után megmaradt „egyetlen király” és a sze­
gények szövetsége is belefér) kereteiből való kitörést
jelenti. Ez nem változtat azon, hogy az elnyomott és ki­
semmizett parasztság heroikus küzdelmei ne lennének
mindig jogosultak, és a történetíró legmelegebb rokon-
szenvére méltóak. A „haladás” és a „rokonszenv” vagy
érzelmi azonosulás ugyanis olykor egymástól független
kategóriák a történelemben. A parasztság elkeseredett
harcai idején pénzsóvár és utálatos pénzemberek, keres­
kedők és manufaktúra tulajdonosok, pökhendi hivatal­
nok nemesek és öntelt abszolutista uralkodók a haladás
tényezői. Amikor a marxista szemlélet egyfelől világosan
azt vallja, hogy még a kapitalizmus idején, amikor
pedig már a szervezett munkásmozgalom eszméi be­
hatolnak a parasztmozgalmakba, tehát még a 19-20.
században sem lehet a parasztság önálló forradalmi erő,
másfelől viszont sokkal primitívebb viszonyok közt
már-már a munkásosztály forradalmi szerepét és ön­
tudatát kölcsönzi a lokalizmusba, babonákba, nyomo­
rult anyagi és szellemi viszonyokba taszított jobbágyság­
nak, akkor nemcsak logikai ellentmondást követ el,
hanem egy sajátos „népi” mítoszt is teremt.
A hibás szillogizmus második tagja a „népi” és a
„nemzeti” összekapcsolása történeti vetületben: amikor
58
még a nemességnek és a polgárságnak sincs fogalmi
eszköze a „nemzet” modern kategóriájának megraga­
dásához, és idegen tőle a modern patriotizmus etikai­
politikai és érzelmi diszpozíciója, akkor a politikai
cselekvőképességtől megfosztott, a politikum szférájából
kitaszított parasztság ösztönösen megérez olyasmit, amit
a történelem majd csak hosszú évszázadok rendkívül
bonyolult munkájával fog létrehozni? Ahová egy magas
szintű intellektuális összegezésként - és egyben valami
új kezdeteként - még a 18. század nagy gondolkodói
sem jutottak el teljesen, legfeljebb csak a küszöbére
(mondjuk egy Rousseau vagy Voltaire, nálunk a követ­
kező században egy Kölcsey vagy Széchenyi), az benne
él az elnyomott nép ösztöneiben századok óta? Ez csak
egyetlen logikailag ép „racionális” magyarázatból vezet­
hető le: ha a történelem lényeges faktoraként tételezünk
fel a priori megmagyarázhatatlan, irracionális ösztönö­
ket.
Harmadszor: a történelemben „nemzeti” és „haladó”
nem feltétlenül releváns kategóriák. A történelem számos
olyan folyamatot vagy haladó mozgalmat ismer, mely
még végső fokon sem - vagy csak végső fokon - segíti
elő a nemzeti integrációt; másfelől pedig a nemzeti
mozgalmak számos esetben keresztezik az általános
történeti haladás útját. Ami egy későbbi nemzet számára
„jó”, azaz a nemzetté válást elősegítő folyamat, az
egyrészt gyakran más népek nemzetté válását gátolja,
másrészt nem fűzhető fel minden esetben és minden
további nélkül egy tágabb történeti régió - például
Európa - fejlődésének haladó vonulatára. A modern
nemzeti fejlődés, főként a kezdeti fázisában, általában
kétségtelenül haladó mozzanat. Miért? Mert az emberek
egy tágabb, történetileg kialakult csoportjának olyan
szorosabb territoriális-politikai integrációjával jár, mely
a termelőerők fejlődését általában kedvezően befolyá­
59
 solja, és olyan gazdasági, politikai, kulturális, érzelmi
és pszichikai integrációt eredményez, mely a társadalom­
nak korábban lokális, rendi és vallási széttagoltságban
élő tömegeit bizonyos értelemben nivellálja mind életfel­
tételeiben, mind politikai aktivitásukban, mind kultu­
rális életnívójukban, mind érzelmileg színezett csoport­
lojalitásukban és pszichikai kötöttségeikben. Amennyi­
ben mindez nem jár más csoportok nemzeti integrációjá­
nak sérelmével, a nemzeti fejlődés az újkori történelem
egyértelműen haladó vonulatába tartozik. Amennyiben
azzal jár, az „egyértelműség” megszűnik. Amennyiben
pedig a „nemzeti” erővonalban a nemzeti csoport és
más nemzeti csoportok közt az egy irányú vagy köl­
csönös romboló tendenciák jutnak túlsúlyba, továbbá
a nemzeti csoporton belül a fenti értelemben vett nivel­
láló hatás nem érvényesül, a „nemzeti” rendszerint többé
vagy kevésbé retrográddá válik. Hogy mennyire, azt
mindig csak az egyedi történeti elemzés döntheti el.
A nemzeti fejlődés a történelemnek nem dogmája, hanem
produktuma, s elsősorban nem mérőeszköze, hanem
számos egyéb kategóriával mérhető anyaga.
Különösen nagyon óvatosnak kell lennünk a „haladás”
és a „nemzeti függetlenség” kategóriáinak régmúlt szá­
zadokban való összekapcsolásánál, amikor a modern
nemzetnek még csak formátlan, többféle lehetőséget
hordozó előzményeiről van szó. Valamely mai nemzet
számára minden mozzanat fontos, mely végső fokon mai
létéhez járult hozzá, s ez így is van rendjén; ne keverje
bele azonban e nézőpontba minduntalan a „történeti
haladás” kritériumát, ne kívánja „fémjelezni” lépten-
nyomon a maga historikumát a haladás ötvösjegyével
- mert ugyanolyan érveléssel rosszul is járhat. Szándéko­
san kíméletlen és ad absurdum vitt példán érzékeltetem,
miről van szó.
A magyar történelem gigantikus küzdelmei a török
60
hódítással szemben történelmünk legszebb és legtisztább
lapjaira tartoznak, és ott is maradnak, mert általak a
magyar nép etnikai-kulturális tradícióit, viszonylag ma­
gasabb szintű anyagi-szellemi műveltségét, differenciál­
tabb társadalmi és politikai intézményeit sikerült a
14. század végétől a 17. század végéig, három évszázadon
át, másfél százados hódoltság közepette hatalmas vesz­
teségek és véráldozatok árán megőrizni. Haladó volt ez a
küzdelem? Azt szoktuk mondani, hogy a „barbár feuda­
lizmus” pusztításaival szemben igen. En mégsem vonnám
be ide a „haladás” fémjelző kategóriáját, mert a fémjelzés
más jegyekkel is kielégítően megtörténhet. Hol járhatunk
rosszul? A magyarság, mely egyébként „barbárabb”
volt a 9-10. században a 15-17. századi oszmán törökök­
nél, hódítással foglalt el egy földet (igaz, a besenyők
kényszerítették rá, azokat meg az uzok űzték nyugat felé,
és így tovább), ahol meglevő szláv államalakulatokat
vagy azok maradványait rombolta szét, az itt élő szlávok
állami fejlődésének lehetőségét vágta el, e szlávság
uralkodó rétegét kiirtotta, tömegeit két-három évszázad
alatt asszimilálta, a fennmaradtak kiemelkedő rétegeit
pedig később nem erőszakkal, hanem az állam jellege
és a kialakult társadalmi értékrend normáinak érvénye­
sülése által, szüntelenül magához szívta. Mégis rendkívül
fel lennénk háborodva, ha a „nomád-barbár” magyar­
ság „retrográd” történelmi szerepét vetné ma valaki
szemünkre! S az csakugyan oktalanság lenne, noha tud­
valevő, hogy a 16. századi délszláv humanistáknál e
motívum valóban fel is tűnik, nemkülönben a későbbi
pánszláv propagandában. A mai törökök sokkal több
érvet tudnának felhozni mentségükre. Egyrészt az osz­
mán birodalom távolról sem volt olyan primitív és bar­
bár uralmi képlet, ahogy történeti köztudatunk ma is
hajlamos elképzelni, másrészt - noha a hódoltság a
magyarságnak jelentékeny etnikai veszteséget okozott
61
és a termelőerők pusztulását vagy stagnálását, a hódolt­
sági területen a korábbinál primitívebb struktúrákat
eredményezett a magyarság etnikai létét sem szubjek-
tíve, sem objektíve nem fenyegette. A magyarság török-
ellenes küzdelmeinek nincs szüksége a „haladás” fém­
jelzésére, amikor arról van szó, hogy egy történeti
integrációs formát védelmezett, ahogy a 9-10. század
vonatkozásában meg nincs szüksége mentegetőzésre,
hiszen a frankokat, a gótokat vagy a longobárdokat sem
mentegeti senki (de nem is vádolja), hogy lerombolták a
római civilizációt az 5-6. században, az arabokat sem,
hogy elfoglalták a Mediterraneum déli felét, sőt Hispániát
és Szicíliát is a 7-8. században, s a spanyolok sem arról
beszélnek, hogy később a reconquista „haladó” volt,
hanem arról, hogy Hispánia visszafoglalásával meg­
teremtették a feltételeit a spanyol egységnek. Mondom,
szándékosan abszurd ez a kis kitérő, de jelez három
dolgot kevésbé abszurdnak tűnő esetekre nézve is: a
„nemzeti” nem historizálható parttalanul; a „haladó” -
„retrográd” ellentétpár a történelemben nem minden
jelenségcsoportra alkalmazható; a nemzeti fejlődés his-
torikuma és a haladás közé nem tehető egyenlőségjel.
Végezetül pedig a szóban forgó szillogizmust kiegészítő
motívummal kapcsolatban csak annyit: „történeti jog”
nincs, csak történeti tradíció. Legkevésbé pedig a
munkásosztálynak van arra szüksége, hogy a maga
történeti tradíciókon - nemzeti hagyományokon is -
nyugvó és aktuális politikai nyelven megfogalmazható
harcait valamilyen erőltetett analógián alapuló és
„népi-nemzeti” mítoszból táplálkozó történeti érvrend­
szerrel „legitímizálja.”

62
 VOLUNTARIZMUS A POLITIKÁBAN — VOLUNTARIZMUS
A TÖRTÉNETSZEMLÉLETBEN

Hogy a néptömegek történelmi küzdelmeinek hagyo­

mányai az 1930-40-es években tiszta, egyértelmű és
valóban éltető szerepet töltöttek be, arról már szóltunk.
Akkor egy szükséges jelrendszer részei voltak. Tömören
és plasztikusan foglalta össze ennek lényegét Pach
Zsigmond Pál nemrég: „a hazafiság körül folyó harc
(a történetírásban) mintegy része volt a hazáért folyó
harcnak.”
Része volt annak még 1950 táján is. A történészek
jelentékeny része őszintén hitte és vallotta, hogy ez az az
archimedesi pont, ahol a polgári történetfelfogást ki
lehet forgatni tengelyéből. Nagy hiba és indokolatlan
fölényeskedés lenne ma e törekvéseket egyszerűen akár
a jó szándékú tévedések sorába iktatni. A parasztfelkelé­
sek és eretnekmozgalmak történetének elmélyült vizs­
gálata, a különböző politikai mozgalmakban szerepet
játszó paraszti és városi plebejus elemek történeti szere­
pének konkrét kutatása, visszanyúlva a korai századokig,
fontos történelmi jóvátétel volt, és maradandó tudo­
mányos eredményeket hozott. A konzervatív polgári
történetírás tudatos koncepcionális torzításai és elfo­
gultságai által elzárt összefüggések és tények kerültek
ily módon napvilágra. Ezt a munkát nemhogy megta­
gadni, de szervesen folytatni és kiteljesíteni kell a jövő­
ben is.
Éppoly hiba lenne azonban elhallgatni, hogy sok
esetben a történetíró tevékenysége abban merült ki,
hogy bizonyos mondásokat, szólamokat, „bölcs út­
mutatásokat” igazolt. A történetíró tulajdonképpeni
tárgya olykor már nem is a történelem volt, hanem maga
egy-egy ilyen kijelentés. Már-már nem is az kötötte le az
63
érdeklődést, hogy mi „történt” igazában, hanem az,
hogy valamely régi vagy újabb politikai beszéd egy-egy
félmondata mennyire igaz. A maguk helyén rendjén levő,
de nem különösebben mélyenszántó - mert nem is ilyen­
nek szánt - történelmi utalások, felsorolások zseniális
történetfilozófiai megállapításokká, sőt axiómákká hatal­
masodtak.
Ezek a félmondatnyi, mondatnyi utalások azonban
nem „éltették” a tudományt (holott a sztereotip hivat­
kozási formulákban oly gyakran szerepelt az „éltető
hagyományok” kitétel), hanem mindenekelőtt elsorvasz­
tották annak lényegét, a kritikai elemzés igényét és
szenvedélyét, a történelmi materializmusban és a dialek­
tika módszerében rejlő hatalmas lehetőségeket pedig
beszűkítették. Minden egyszerűvé, igen egyszerűvé vált.
A történelem jórészt pozitív és negatív előjelű jelenség-
csoportok halmaza lett. „Pozitív” volt minden, ami a
nemzeti függetlenséget szolgálta, a „nemzeti független­
ség” fogalma pedig nem szorult további elemzésre. Épp­
így történt ez a szomszédban is, csakhogy ott a „pozitív”
egészen más minőségű jelenségcsoport előjele lett. A tör­
ténetfelfogás e téren nem fordult ki régi tengelyéből,
sőt az új szögbe állított tengelyek továbbra is keresztbe
álltak Közép-Kelet-Európában.
De az „éltető hagyományok” egyéb tekintetben is
egyre kevésbé éltettek, mégpedig annál kevésbé, ameny-
nyire a propagált történetszemlélet és a politikai gyakor­
lat egyre inkább irrelevánssá vált. Az 193(MO-es évek
kommunistáit valóban joggal éltethette Dózsa, Rákóczi,
Petőfi példája, mert a szimbólumok - mint szimbólu­
mok - helyükön voltak; amikor azonban, mondjuk, a
katonaságnál 1950 táján a századparancsnok melléjük
Farkas Mihály alakját iktatta, e szimbólumok deval­
válódtak. Mindez már természetesen kiszakadt a tör­
ténetírás hatásköréből, egyszerűen logikus vulgarizált
64
végkifejlete volt egy szemléletmódnak, melyben törté­
nelem és jelen sajátos módon mosódott egybe. Élt egy
elképzelés, hogy a történelem új szögbe beállított nem­
zeti aspektusa megneveli az embereket az „igazi hazafi-
ságra”, éspedig annál inkább, mennél több példával
szolgál. A puszta propaganda, a szó erejébe vetett
különös hit évei voltak ezek. Ehhez kapcsolódott a
„forradalmi romantika” propagálása mind az irodalom-,
mind a történetszemléletben. Egy olyan időszakban, ami­
kor a tömegérzelmekben a romantikának elszürkült a
fedezete, az efféle propaganda egyéb eredményt nem is
érhetett el, mint hogy az ellenőrizhetetlen érzelmek
körébe utalt olyasmit, ami a tudomány és a politika
kategóriáiban aligha fogalmazható meg egzakt módon.
Az ilyesmi visszafelé sülhet el, ami be is következett, mind
az „éltető hagyományok”, mind a „forradalmi roman­
tika” vonatkozásában. Amennyiben pedig az 1950-es
években a közép-kelet-európai nacionalizmusok számos
hagyományos motívuma helyébe (vagy melléjük) újabb
fogalmazású motívumok kerültek, a „hibás kör” bizo­
nyos értelemben újra kikerekedett.
így következett be az a látszólag paradox helyzet,
hogy a történelem újrafogalmazott voluntarista „nemzeti
látószöge” a marxista gondolkodás dogmatikus meg­
merevedésének nemcsak rokonjelenségévé, hanem annak
a történetszemlélet terén adekvát megjelenési formájává
vált. Mitizált történetszemlélet és a „nemzeti hivatás”
mítosza egy tőről fakad. Ezt tudjuk a múltból. Volunta­
rista történetszemlélet és voluntarista politikai gya­
korlat egymást kölcsönösen feltételező fogalmak. Ezt
tapasztaltuk a közelmúltban.

65
 „DENACIONALIZÁLÁS” VAGY A TÖRTÉNELMI
MATERIALIZMUS ÉRVÉNYESÍTÉSE A NEMZETI
KÉRDÉSBEN?

Molnár Eriknek azt szokás szemére vetni, hogy amikor

1960 táján - nem kisfokú értetlenséggel, sőt hellyel-
közzel a megbotránkozás indulataival szembeszegül­
ve - több tanulmányában hadat üzent ennek a szemlé­
letmódnak, „denacionalizálni” kívánta a történelmet.
Ezt természetesen csak olyan valaki mondhatja, aki
magukat a cikkeket figyelmesen nem olvasta el, s a
nemzet historikumának bármifajta kritikus analízisét
blaszfémiának tartja. Az amerikai nacionalizmus-kuta­
tás egyik doyenje, Carlton Hayes legutóbbi összefog­
laló művének címe: Nationalism: a Religion (New York
1960). A nacionalizmus a 19-20, században magába
szívta a vallásos hit számos jegyét és reflexét. A vakbuzgó
vallásos ember számára pedig Krisztus történeti szemé­
lyiségének taglalása is istenkáromlás.
Valami kétségtelenül zavarja Molnár Erik megítélé­
sét. Nagyobb közönségnek szánt cikkében (Új írás, 1962)
a népszerűség kedvéért nem egy kisarkított, nem bizo­
nyított - és nem bizonyítható - tétel, kevéssé differen­
ciált, s épp ezért könnyen félremagyarázható eszmefut­
tatás kapott helyet (s lett „népszerűtlen”). A szakfolyó­
iratokban megjelent tanulmányainak is nem egy meg­
állapítását módosítani fogja a kutatás. Ezt egyébként
ő maga várta el elsősorban; „számolni kell azzal - írta
1961-ben -, hogy az így nyert képet a későbbi történeti
kutatás egyes részleteiben helyesbíteni fogja”. Csak az
vitatkozhat Molnár Erikkel a megsértett önérzet páto­
szával, aki túlságosan hozzászokott a kinyilatkoztatá­
sokhoz, s most már szabadulni próbál ugyan igézetük­
től, de képtelen leszokni arról, hogy minden álláspont
66
kifejtését kerek, lezárt és kötelező érvényű megnyilat­
kozásként fogja fel, melyben a Rész minden legkisebb
porcikája is az Egész tökéletességét vagy tökéletes elhi-
bázottságát hordozza.
Molnár Erik elsősorban a marxista történetfelfogás és
történetírói gyakorlat bizonyos meggyökeresedett dog­
máit vette célba, különösképpen egynémely sajátosan
„nemzeti” aspektusban jelentkező mítoszt, mindenek­
előtt a feudalizmus kori „népi patriotizmus” kategóriá­
ját. Amit e téren tett, annak historiográfiai jelentősége
aligha becsülhető túl. Úttörő jelentősége abban áll,
hogy nagy intellektuális bátorsággal és marxista kriti­
kával boncolt szét kényelmesen megszokott sémákat,
s érvényesítette a történelmi materializmus alapkövetel­
ményét, a történeti fejlődés gondolatát, mely metafiziku­
sán merev és „örök” kategóriákat nem ismer a történe­
lemben. Nem „denacionalizálni” kívánta a történelmet,
hanem a szemléletet a jelszavak és illúziók nyűge alól
felszabadítva, a tudomány követelményéhez igazította.
Hogy nem mindenben volt igaza? Hogy a „nemzet” és
történeti előzményei mint valóságos történeti produk­
tumok kevéssé nyertek szilárd karaktert az ő ábrázolá­
sában, s a dogmák ellen olykor „dogmatikusan” har­
colt? A mítoszrombolóknak mindig annyi erőfeszítésre
van szükségük a megkövesedett bálványok ledöntésében,
hogy az újjáépítést már nem képesek ugyanakkora ener­
giával és türelemmel végbevinni. A magyar történeti
tudat megért már jó néhány ilyen döntögetést, anélkül
hogy kára származott volna belőle. Ki emlékezne manap­
ság már arra, micsoda felháborodás lármája kísérte a
nemesi nacionalizmus legsajátosabb „nemzeti” mítoszá­
nak, a hun-tudatnak szétfoszlatását, mióta itthon Hun-
falvy Pál az 1870-es években hozzákezdett? A sajtó az
„idegen” Hunfalvy cselszövéséről, a nemzeti érzés meg­
csúfolásáról, legszentebb hagyományaink sárba tiprásáról
67
 siránkozott, s ez így folyt sokáig, hellyel-közzel még a
szakirodalomban is. A polgári-radikális Király György
későbbi hiperkritikus felfogását Hó mán Bálint „a hagyo­
mányok és tekintélyek cinikus lerombolásának” bélye­
gezte, ami természetesen „annak a materialista interna-
cionális szellemnek a szülöttje, mely sohasem tudott
belenyugodni abba, hogy a magyar nemzetnek. . .
történeti hagyományai vannak” (1922). Csakhogy az a
natio, melynek a 13. században konstruált hun-teória leg­
sajátosabb hagyománya volt, a magyar nemesség volt;
ezt az illúziót a tudomány már a polgári korban éppúgy
szétfoszlatta, mint ahogy korrigálta Hunfalvy, Király
és mások tévedéseit is, lényegében tisztázta a valóságos
magyar eredethagyomány sorsát, s mindennek folyamá-
nyaként ma a nemzet történeti tudata egy illúzióval
kevesebb, de egy tapasztalattal gazdagabb: a nemzeti
önbecsülés nem mesterséges mitológia függvénye.
A mai mitológia az imént vázolt hibás szillogizmus
következményeiben állt. Ezen túl pedig a történelemnek,
mint egyszerű és tetszés szerint kezelhető „példatárnak”
a szemléletében.
Hadd térjek itt vissza egy pillanatra ahhoz a kis elő­
játékhoz, melyet Darvas József Zrínyi-drámája bemu­
tatása előtt - felteszem, nem a szerző ötletéből - estén­
ként lejátszottak. Ha alkalmas volt egy gondolati mo­
dell képbe sűrített illusztrációjául, alkalmas lesz arra is,
hogy további hosszadalmas fejtegetések helyett érzé­
keltesse, miről van szó. Van-e valami lényegi azonosság
vagy a jelenségek belső összefüggésére utaló analógia
a szigetvári hős helytállása és a szocialista patriotizmus
közt? Nincs. Az a főúr, aki Szigetvárt védte, a század
jellegzetes birtokszerző, bővérű reneszánsz főurainak
sorába tartozik, aki egy döntő pillanatban erkölcsileg
helytállt és hőssé vált. Nem sokban hasonlított a másik,
a későbbi Zrínyi Miklósra, a gondolkodóra, a töprengő-
68
 re, a régi magyar irodalom nagy alakjára. Ő maga
- ahogy e korban mondták - „horvát nemzet” (azaz
„nemzésű, születésű”) volt, de beszélt magyarul is, anél­
kül hogy modern értelemben akár horvátnak, akár ma­
gyarnak lehetne minősíteni. A natio Hungarica, a több
nyelvű rendi „államnemzet” tagja volt; a patria az ő
számára - mint minden kortársa számára, aki előjogai
révén e politikai natióba beleszületett - e rendiség terü­
leti szimbóluma volt, egyébként pedig az az országrész,
ahol birtokai feküdtek, ahol „honn” volt. Biztonsággal
állítható, hogy jobbágyait nem sorolta be „nemzetébe”,
s ha a „hazáért” vállalt önfeláldozás humanista toposzát
ismerte is, ennek tartalma messze esett a modern patrio­
tizmus etikájától. Ezen túl pedig, ha valamilyen eszmei
argumentumhoz folyamodott, az a „kereszténység vé­
delme” volt. Ezen a ponton pedig veszélyesen labilissá
válik a szigetvári Zrínyi is mint „példa” és „analógia”,
hiszen jól ismert, hová alakult a 15-17. századi „ke­
reszténység védőbástyája”-képzet a későbbiekben...
Ha egyszer a belső összefüggéseiből kiragadunk egy tör­
téneti alakot, eseményt vagy eseménysort, akkor az már
Önkényesen hajlítható ide vagy oda, bármi és bárminek
az ellenkezője szolgálatában. Zrínyi példája nem tanús­
kodik a „hazafiság” mellett és a „nemzeti nihilizmus”
ellen, ahogy nem tanúskodhat az említett szállóige újabb
keletű interpretációi mellett sem. Egyetlen dolog mellett
tanúskodik, ami már nem korhoz kötött: a vállalt
ügyért való erkölcsi helytállás mellett. Van amikor a
történelem tanulságai konkrétabbak, van amikor csak
ilyen általánosak. Ezt a tanulságot azonban a szóban
forgó beállítás eszmeileg is, esztétikailag is zavarja.
 4
A VITA MÁSIK SAJÁTOSSÁGÁRÓL,
AZ AGGODALMAKRÓL,
A NEMZETI ÖNTUDAT RÉGI PSZICHIKAI
ÉS FOGALMI ZAVARAIRÓL

AGGODALMAK ÉS AGGÁLYOK

Tegyük fel, hogy az olvasó nem unta még el gondolat-

menetemet követni - ami nem bizonyos. Tegyük fel azt
is - ami ugyancsak nem bizonyos -, hogy meggyőztem
arról: nemzeti öntudatunk „struktúrájában” bizonyos
öröklött, beidegzett sajátosságok rejlenek, melyek új és
új formát ölthetnek ugyan, mégis újra meg újra hibás
köröket termelnek újjá, szűkebb és tágabb értelemben
egyaránt. Nem önmagában az a baj, hogy nemzeti
öntudatunk erőteljesen történetileg orientált, mert ez
maga is történetileg determinált adottság. „Történel­
mében él a nemzet.” (Persze, nem valami egészséges tü­
net, ha csak ott vagy elsősorban ott él, ha tehát ez a
szállóige valami szembeállítást fejez ki!) A baj valahol
ott keresendő, hogy nemzeti öntudatunk a történelem
felé tekintő és onnan erőt merítő vetületében, hogy úgy
mondjam, történetietlenül orientált. Nem önmagában az
a hiba, hogy a nemzet és a nemzet historikuma gondol­
kodásunkban túlzottan szorosan függ össze, hanem az,
hogy gondolkodásunk máshol és máshogy keresi a köl­
csönös összefüggéseket, mint ahol a valóságban rej­
lenek, s talán mindig sokkal közvetlenebbnek tételezi fel
ezeket, mint ahogy indokolt lenne. Benyomásom szerint
ez mutatkozott meg az elmúlt év vitáiban is. Ez lenne a
vita egyik, elöljáróban említett sajátossága.
Részben ebből fakad a második sajátosság is.
70
 Már látom, hogy fejtegetéseim előző részének végki­
csengése nyomán feldereng az „elefántcsonttorony”
képzete. Eszerint a történelemnek önmagába zárt, töb-
bé-kevésbé öncélú intellektuális tornává kellene válnia,
melyből csak nagyon általános tanulságok vonhatók le
a mára nézve? A történelem összefüggései csak önma­
gára nézve lennének érvényesek? Itt a rossz izü „objek-
tivizmus” veszélye!
Ezen túl jellegzetes aggodalmak kísérik a történetírás
új törekvéseit. Ezek nyíltabban vagy burkoltabban több
ízben megfogalmazódtak a szóban forgó vita során is,
s végső fokon abba az aggályba torkollnak: jó, jó, el-
liisszük, hogy a történetírás hosszú időn át mint a mí­
toszok szállítója szolgálta a nacionalizmust; ám ha
egyszerre beszünteti még a lelkesítő példák szállítását
is - m it fog szolgálni? Milyen érzelmeket fog kelteni, ha
lemond az érzelmek keltésének régi eszközeiről? Egyál­
talán: beszünteti ezt a funkcióját egy lemeztelenített,
érzelmileg sivár, ridegen racionális szemlélet kedvéért?
Avagy éppenséggel ezen a ponton is holmi „kettős igaz­
ság” fog érvényesülni: máshol fognak húzódni a törté­
nelem értelmi megértésének kategóriái, mint az érzel­
mi átélés terrénumai ? Az újabb vita egyik lényeges cso­
mópontja ez. Ebből következnének a nemzeti Önérzet
zavarai.
Végezetül pedig itt van egy újabb aggodalom: új
típusú nemzeti tudatra és patriotizmusra törekszünk,
s most e törekvéseket cserben fogja hagyni a történet-
írás?
Az aggodalmak jogosak, ha olykor már aggályok, sőt
aggályoskodások formájában is jelentkeznek. Valami
megszokottról az újra való áttérés mindig zökkenőkkel
jár. Nézzük csak egy pillanatra mindjárt a legutóbbi
kérdést. Sokáig úgy képzeltük, hogy patriotizmus és
történelem viszonyában mindössze egyszerű helycseré­
71
ről, őrségváltásról van szó: kidobáljuk a „negatív” ha­
gyományokat és a „pozitív” hagyományokból okulunk.
Mihelyt azonban a történelem nem plusz-mínusz elő­
jelű jelenségcsoportok együttese, az eljárás már koránt­
sem ilyen egyszerű. Ezen túl azonban tudomásul kell
vennünk egy tényt. A szocialista patriotizmus elsőren­
dűen nem attól függ, hogy mennyire sikerül történelmi
példákkal és analógiákkal megtámogatni. Hogy meny­
nyire nem, azt az 1950-es években már tapasztaltuk,
pedig a példák felsorakoztatásában akkor éppenséggel
nem volt hiány.
A patriotizmus sokféle történeti formáját és típusát
ismerjük az ókori görög polis, később az itáliai, majd
birodalmi rés publica polgárának patrióta étoszától
kezdve, a középkori itáliai commune, a 16. századi né­
metalföldi „patrióták” emócióin át a francia forrada­
lomig és onnan a fasizmus elleni ellenállási mozgalmakig,
vagy a fiatal szovjet köztársaság polgárháborújától a
Hitler-ellenes honvédő háborúig. Ezek egyike sem va­
lami historizált tudattartálom volt elsőrendűen, mert a
patriotizmus nem egyéb, mint valamely erőteljes po­
litikai közösségtudat kivetülése a politikai közösség
territóriumára .oly módon, hogy a „haza” a politikai­
etikai lojalitás és elkötelezettség emocionálisan színe­
zett szimbólumává válik, így jelenik meg „a haza
(patris) szeretett földje”, a „harcolj a hazáért” parancsa
már az Iliászban (II. 140, XII. 243); így differenciál
Ciceró szűkebb szülőföldje, Arpinum (patria naturae)
és a „jog szerinti”, a „nagyobb”, a „közös” haza (patria
iuris, maior, contmunis) közt, mely utóbbi „az egész
állam rés publicd]éió\ nyerte nevét, melyért meghalni,
egész önmagunkat odaadni, mindenünket feláldozni
tartozunk” (De legibus, II. 2). A patrióta emóciók for­
rása a közös jog és szabadság birtoklása. „A szabadság
a törvényekben áll” - írta már Ciceró éppúgy, mint
72
Voltaire sokkal később, egy egészen más struktúrában:
„amennyiben az egész részét, a közösség részét, a szu­
verenitás részét képezem: íme, ez az én hazám” (Dic-
tionnaire Philosophique) . A lényeget mondta ki Rousseau
is egyik levelében (1764), Miben is áll tulajdonképpen
a „haza” ? A hazát nem valamilyen terület, nem is az
azon élő emberek alkotják; a haza: a törvények, a szo­
kások, a kormányzat, az alkotmány és az életmód ösz-
szessége - írta, majd így összegezte: „A haza az állam
és tagjai közti viszonyban létezik.” A történelemben a
patriotizmus mindig valamilyen többé-kevésbé szűk
társadalmi kör, jogközösség, societas iuris és a „közügy”
korrelációjának emocionális vetülete. A szocialista pat­
riotizmus csak kis részben a történetírásra tartozó ügy;
alapvetően a szocialista demokrácia, a „közügy” fo­
galmának gyakorlati-elméleti függvénye. A patriotiz­
must nem elég akarni; előbb a feltételeket kell megte­
remteni hozzá. Ezen a téren az utóbbi évek politikai
gyakorlata igen sokat tett.
Ezzel nem azt mondtam, hogy a történetírásnak sem­
miféle szerepe ne lenne e téren. Kérdés azonban, hogy
e szerep abban álljon-e, hogy bizonyos régi mechanizmu­
sokat egyszerűen „átértékelve” transzponálunk a mára?
Ha új típusú nemzeti öntudatot akarunk, akkor törté­
netírás és nemzeti ideológia közt is új típusú viszonyra
kell törekednünk.

A NEMZETI ÖNTUDAT HAGYOMÁNYOS ZAVARAI

ÉS AZ ANALÍZIS SZÜKSÉGESSÉGE

Ma úgy tűnik, a történetírás újabb törekvései zavart

okoznak a nemzeti érzés és öntudat terén. Ami a diag­
nózist illeti, a nemzeti önérzet zavarai megítélésében,
73
 számos vonatkozásban egyetértek Perjés Gézának a
Látóhatárban megjelent fejtegetéseivel, ha a levezetést
illetőleg nem is mindenben (s a Kortársban megjelent
kiegészítéssel alig valamiben). Ez tehát a diagnózis.
De mi a prognózis ?
A diagnózishoz még valami hozzátartozik, ha figye­
lembe vesszük a nemzeti problematika nálunk eléggé
figyelmen kívül hagyott pszichológiai vonatkozásait is.
Tudniillik az a nem mellékes körülmény, hogy a pszichi­
kai zavarok nem most keletkeztek, hanem régen, A na­
cionalista történetírás mint mítoszok közvetítője már
eleve ingataggá tette a pszichikai egyensúlyt. A valóság­
nál dicsőbb, nagyszerűbb múlt sugallata nem csupán
kárpótlás volt a közép-kelet-európai népeknél a jelen
szürkeségéért és a nemzeti fejlődés hiányaiért, hanem
azáltal, hogy növelte a szakadékot a realitás és a vágyak
közt, a lehetséges és az elképzelt közt, egyrészt szüntelen
tápot adott a képzelgésekhez és álmodozásokhoz (amire
e térségben amúgy is nagy volt a hajlam), másrészt fo­
kozta a sikertelenség, az elhibázottság érzését. A fruszt­
ráció érzete pedig pszichikailag szélsőséges reakciókat
szül: hol indokolatlan Önkisebbítést és letörtséget, hol
indokolatlan agressziót. A nemzetnek a történelemből
kifolyólag „kijár” itt valami, „képtelenség”, hogy nem
ju t h o zzá... Egy mitizált történetszemléletből egyaránt
logikusan következik a nemzethalál víziójával való
küzdelem és szüntelen szorongás, másrészt az indoko­
latlan és irreális igények. A magyar nacionalizmus (de
nemcsak a magyar), mint ismeretes, százötven éve e kettő
közt ingadozik. S minthogy Közép-Kelet-Európa „társ­
bérletében” a nacionalizmusok bonyolult módon szö­
vődtek egybe és hatottak egymásra, a helyzet végered­
ményben a nacionalizmusok egyfajta sajátos neurotikus
állapotának és atmoszférájának megrögződéséhez veze­
tett, akárcsak egy rossz társbérletben manapság: az
74
egyik az „ősbérlőségre” hivatkozva követel előjogokat,
a másik a kiutaló végzés alapján igényli a spájz használa­
tát is. A nemzeti érzelmek kontrolltalan ápolását szol­
gáló történetírás nem gyógyított, hanem a betegséget -
olykor csak a betegség tudatát - fokozta. Ez az évszá­
zados tapasztalat ebben a térségben.
A pszichikai zavarok legfőbb hatékony gyógymódja a
környezetváltozáson kívül az analízis, az elfojtások, a
komplexumok felszínre hozása. A nacionalizmus pszi­
chikai zavarainak legfőbb hatékony gyógymódja (mint­
hogy környezetváltozásra a népvándorlások lezáródása
óta nincs lehetőség), a környezeti viszonyok megjaví­
tása. Ez a politikai gyakorlat dolga. Kiegészítő gyógymód
az analitikus és kritikai történetszemlélet és nemzeti
öntudat. Ez elsősorban á történetírás dolga. Hol kell
kezdeni az analízist?

„PÉLDATÁRÁÉ A TÖRTÉNELEM?

Mindenekelőtt a nemzeti történetszemlélet régi mo­

delljeivel való szakítással kellene kezdeni az analízist
nemzet és historikuma viszonylatában. Térjünk vissza
az első számú aggályhoz. Valóban így állna az alterna­
tíva: a történelem vagy közvetlenül alkalmazható pél­
dák és analógiák tárháza, vagy öncélú játék, „burzsoá
objektivizmus” ? 1950 táján vajmi kevés történeti ér­
zékkel és műveltséggel rendelkező emberek így tették fel
a kérdést. Hamis alternatíva ez.
A történetírás rendeltetését, „célját” illetően igen régi
az a primitív elképzelés, hogy a történelemből közvet­
lenül „kiolvasható” a jelen és a jövő. Az ókor azt tar­
totta, hogy a történelem magistra vitae. A középkor
75
történetfelfogása szerint finis históriáé, a „történelem
célja” abban áll, hogy megmondja: mely dolgok köve­
tendők, melyek kerülendők. A történetszemléleti alapot
mindkettőhöz a történeti fejlődés kategóriájának hiá­
nya, a statikus történeti világkép szolgáltatta, mely nem
ismerte a mozgást és a struktúrákat, csak az idő múlását.
Ez a magyarázata, hogy a középkor festészetében Szűz
Mária és a római katonák az 1300 vagy 1400 körüli
ruhákban jelennek meg, mögöttük gótikus városszi­
luettek láthatók. Ez a magyarázata, hogy a történeti
figurák egyformán cselekednek és szónokolnak a kró­
nikák őstörténeti elképzeléseiben és a jelenről való tudó­
sításaiban egyaránt.
A modern történetfelfogás a 18. században (Firenzé­
ben részben már a 15-16. században) meghaladta ezt a
szemléletmódot, de a modern nacionalizmus - éppen a
„nemzet” historikuma kapcsán - bizonyos értelemben
újrateremtette azt. Így válhatott a nacionalista történet-
írás példatárrá a nacionalizmus számára, a nemzet his­
torikuma pedig közvetlen jogforrássá bizonyos politikai
teóriák számára. Kétségtelenül van egy olyan felfogás is
a polgári történetírásban, mely a történelem és a jelen
közt semmiféle kapcsolatot nem ismer el, tehát nem is
keres. Eszerint a történelem vagy pusztán kuriózumok
halmaza, vagy csak szűkebb körökön belül érvényesülő
oksági viszonyok korlátozott érvényesülése. Az utilita-
risztikus történetfelfogás szemléleti alapja a történelmi
erővonalak és szituációk megismétlődésébe vagy rejtett
eszmei-szellemi princípiumok örökkévalóságába vetett
hit, az utóbbi szemléleti alapja a történelmi törvényszerű­
ségek tagadása.
A történelem azonban sem nem példatár, sem nem
öncélú szellemi tevékenység.

76
 A TÖRTÉNELEM VALÓSÁGOS NEMZETI ASPEKTUSA

A marxista történetfelfogás dimenziói mások, mint­

hogy alapja a történelmi materializmus, és módszere a
dialektika. Legalábbis az kellene, hogy legyen. Eszerint
a történelem bonyolult időbeli és térbeli determinált-
ságok Összessége, melyek elsősorban és közvetlenül
adott történeti struktúrákon és korszakokon belül hat­
nak, másodsorban és közvetetten lineárisan is érvénye­
sülnek, azaz konkrét struktúrákon és korszakokon át­
nyúlva is. E determináltságok tágabb fejlődési régiókon
belül érvényesülnek, a történelemnek nem szuverén ke­
rete a „nemzeti társadalom”. A középkori történetírás
szemléleti kerete a „világtörténet”, história mundi volt,
de ennek a „világnak”, az unitas generis humani egységé­
nek (s benne az Orbis Christianus egységének) egyedüli
biztosítéka az isteni gondviselés és a megváltás „terve”
volt. Az újkori polgári történetírás felbontotta a „vilá­
got” nemzeti történetekre, s e szuverén keretekből ösz-
szegezte újra a világtörténetet. Manapság már a modern
polgári történetírás is újra a világtörténetből indul ki,
de nem az isteni, hanem az objektív összefüggések alap­
ján rekonstruálható világtörténetből, mely nem egysze­
rűen a „nemzeti történetek” mennyiségi összege, hanem
azokon felül és kívül érvényesülő (de azokat magukat
determináló) erők összessége.
A determinánsok természetesen bizonyos történetileg
kialakult keretek közt hatnak, és hoznak létre sajátos
fejlődési képleteket, melyek nagyjából - és durván - a
modern nemzetek előzményei, E keretek közt egyes
korszakokon és struktúrákon átnyúlóan is érvényesül­
nek bizonyos lineáris összefüggések. Ezek képezik egy-
egy nemzeti történelem sajátos alkatát és képletét.
A magyar történelem a 9. század vége óta csak az
77
európai történelem egészén belül érthető meg, melybe
már eleve beletartoznak a nyugat-európai Karoling-
komplexum és „utódállamai” éppúgy, mint a dél-orosz­
országi Kazár-komplexum Bizáncig, a szasszanida-iráni
kultúráig, Kievig, sőt a belső-ázsiai türk kultúráig
nyúló szálakkal. A magyar történelemnek specifikus
közép-kelet-európai jellege és képlete van nemcsak a
15-17. századig visszanyúlóan - ahogy történetírásunk
egyre több ágon és szálon mutatja ki hanem a 10. szá­
zadig visszanyornozhatóan. Nem pusztán gazdasági­
társadalmi determináltság a „kelet-európai út”, hanem
sajátos politikai-ideológiai képlet is. Egy nemzet sajá­
tos kulturális-történeti tradícióinak, magának a cso­
porttudatnak is megvan a maga specifikus képlete, régi
századokra visszamenően. A történelem szubjektív-
voluntarista „nemzeti látószögével” szemben (mely nem
egyéb, mint a jelen igényei szerint csiszolt torzító priz­
mának az elmúlt századok felé való fordítása) ebben áll
a történelem objektív valóságos nemzeti aspektusa.
Mit köti össze a mai nemzetet múltjával? Két ob­
jektív és egy szubjektív tényező.
Az egyik objektív tényező az államkeret, amennyiben
az állam a középkor óta kerete és bizonyos értelemben
biztosítéka a magyar nyelv és etnikum fennmaradásá­
nak. (Enélkül a magyar nép már 1000 után rövidesen az
avarok kétszáz évvel korábbi sorsára jutott volna a
961-ben „renovált” Imperium szomszédságában. Ennek
a veszélynek az elkerülésében áll a valóságos I. István-
féle koncepció, a keresztény-feudális monarchia létre­
hozásának történelmi jelentősége.) A középkori állam
természetesen nem modern állam, hanem előbb a kirá­
lyi hatalom és a társadalom egyházi és világi „nagy­
jainak” hol ide, hol oda billenő bizonytalan egyensúly­
helyzete, később a királyi hatalom és a rendi „ország”
többé-kevésbé világosan szabályozott hatalmi viszonya
78
(ez a feudális „alkotmány”). Másrészt ez az állam nem
„nemzeti állam”, hanem mind a hatalommegoszlás
rendi pólusán, még inkább az alattvalók összetételében
soknemzetiségű politikai keret, mely 1526-ban elbukott,
hogy 1848-ig a magyar rendiség pólusán éljen tovább,
a reformkorban fokról fokra átadva helyét a polgári
nemzetről való politikai-alkotmányos elképzeléseknek.
Addig az uralkodóval szemben álló „nemzet” (teoretikus
elemeiben a 13. század vége óta) a nemességgel fogalmi­
lag azonosuló „ország”. A feudalizmus kori állam a
modern nemzet politikai előzménye, de nem azonos vele.
A másik objektív tényező a magyar „nemzetiség”,
A magyar szóhasználatban e fogalom leszűkített je­
lentésben él, mintegy „nemzeti kisebbség” értelemben.
Az angol-amerikai tudományos irodalomban a nationa-
lity, a szovjet irodalomban a núrodnoszty általánosabb
és szilárdabb fogalmi bázis alapján az azonos nyelvű
és történeti-kulturális tradíciókkal rendelkező tágabb
etnikai közösségnek azt a történeti formáját jelöli,
mely a modern nemzet, a nation, nácija történeti előz­
ménye és kerete már a feudalizmus századaiban. Ná­
lunk is ajánlatos egy fogalmi revízió, mert a „nép”
bizonytalan és többféle jelentésszférája, a „népiség”
meg rosszízű hangzása és hangulata, az „etnikum” pedig
egyéb aspektusai miatt alkalmatlan; nincs tehát tudo­
mányos szakkifejezésünk egy fontos fogalomra.
Európa ebben a vonatkozásban két régióra oszlik.
A nagyobb múltú, tagoltabb fej lődésű nyugati részeken,
ahol a kontinuitás megvolt a római antikvitással, az
eredeti „organikus” etnikai közösségek felbomlottak,
hogy a korai középkor századaiban tisztán hűbéri­
territoriális, kisebb „nemzetiségekre” oszlás mellett a
9-11. században bontakozzanak ki azoknak a tágabb
„nemzetiségeknek” nyelvi és politikai keretei, melyeket
az államok integráltak századok során „nemzetté”
79
(franciák, angolok, olaszok, németek stb.). A fiatalabb,
tagolatlanabb fejlődésű keleti és északi régióban, mely
900-1000 táján kapcsolódik a szó kulturális értelmében
Európához, a korábbi „organikus” etnikai keretek nem
bomlottak fel, csak bővültek, módosultak (csehek, len­
gyelek, magyarok, svédek, dánok, norvégok stb.). A „nem­
zetiség” a modern nemzet történeti-etnikai előzménye, de
nem azonos vele.
A szubjektív tényező egy bizonyos tudattartalom, cso­
porttudat a hozzá kapcsolódó érzelmi és pszichikai ele­
mekkel, átörökített történeti és kulturális tradíciókkal,
magatartás-normákkal, szokásokkal, melyek részben az
előbb említett első, részben az utóbbi kerethez kapcsolód­
nak. Éppen ezért nem egyneműek. Ezek képezik a mai
nemzeti érzés és öntudat historikumát, de nem azonosak
azzal.
Amennyiben e szubjektív tudattartalom történeti fak­
tor - aminthogy az - , ez is a történelem objektív és való­
ságos nemzeti látószögének része.

FOGALMI ZAVAROK

A nemzeti érzés és öntudat mai és régi zavarainak alap­

ja - a történetszemlélet vonatkozásában - mindenekelőtt
többrendbeli fogalmi zavar. A zavarok egyik forrása az
említett első és második objektív keret egymásra kopíro-
zása és azoknak a modern nemzet attribútumaival való
szubjektív indíttatású átsatírozása. A zavarok másik for­
rása a harmadikként említett szubjektív tudattartalom
egyneművé nyilvánítása, s az így erőszakosan homogénné
nyilvánított tudattartalom minőségének és történeti funk­
ciójának a modern nemzeti öntudattal való egybemosása.
80
 Az előbbi típusú „kopírozásra” a korábbiakban már
láttunk számos példát. Ez a forrása a historizált naciona­
lizmus különféle teóriáinak.
Ami az utóbbi típusú egybemosást illeti, a polgári
történetírás nálunk két szélsőséget produkált. Az egyik
szélsőség volt az általános. Eszerint ezt a szót kimondva,
hogy „magyar”, az emberek régen, igen régen is, nagy­
jából ugyanazt érezték - ha kissé kezdetlegesebben is
mint manapság. Pauler Gyula írta például (1893) az
Árpád-korról szólván: „de volt egy hatalmasabb kapocs
(ti. a hűbériségnél): a nemzeti összetartás érzése; az a tu­
dat, hogy ez ország Magyarország, mindenik magyar an­
nak tagja, és azt mindenáron össze kell tartani. . . Mélyen
érezte már a magyar, mit jelent e szó: haza. . . Ez az
érzés megvolt a bárókban is, hisz ők is magyarok voltak”.
Eszerint a „nemzeti” csoporttudat a történelemben minő­
ségileg ugyanaz. Ahogy Deér József állapította meg kri­
tikusan (1934): „nálunk az egymást felváltó romantiko-
liberális, pozitivista, szellemtörténeti iskolák és irányok
minden különösebb aggály nélkül alkalmazták a »nem-
zet« és »haza« terminusait a magyar történet legtávolabb
és legközelebb eső epocháira egyaránt, nem érezve szük­
ségét sem annak, hogy e kifejezések jelentéseit fogalmilag
tisztázzák, sem pedig annak, hogy a »nemzet« és »haza«
koronként változó értelmébe behatoljanak”. A másik
szélsőséget viszont maga Deér képviselte, aki egyébként
egyedül nyúlt e kérdéskörhöz kritikai analízissel. Szerinte
a magyarságnak a 9-13. században semmiféle immanens
csoporttudata nem volt: a magyarság heterogén etnikai
konglomerátum volt a honfoglalás idején és sokáig ké­
sőbb is, melyet csak az Árpád-ház dinasztikus hatalma
tett „néppé”, összetartozását csak a dinasztiához fűzött
mágikus hit biztosította. Csak majd a 13. század vége óta
alakult volna ki egyfajta „immanens” csoporttudat a
„nemzet” és a „haza” fogalmai mögött, ettől fogva
81
viszont minőségileg ugyanaz, mint a mai nemzeti öntudat.
A marxista történetírás viszont legalábbis az ötvenes
években - mint a korábbiakból láttuk - egy lényegileg
modern (noha kezdetlegesebb és „ösztönösebb”) tudat-
tartalom hipotézisével élt a feudalizmus kori néptöme­
gek, valamint az „osztálykorlátaik fölibe emelkedő”
nemesek és főurak esetében. Ebben a legutóbbi vitában
is nemegyszer elhangzott: a török- és Habsburg-ellenes
harcokban kellett lenni valami olyasminek, mint a mai
érzelmi hazaszeretet és a magyarul beszélők összességét
átfogó csoporttudat.
 5
ÚJABB VISSZAPILLANTÁS,
EZÚTTAL A RÉGMÚLTBA:
A NEMZETI IDEOLÓGIA HISTORIKUMA

„NEMZETISÉG”, POLITIKAI LOJALITÁS ÉS

„POLITIKAI KÖZÖSSÉG” A TÖRTÉNELEMBEN

E sorok írója a politikai gondolkodás és közösségtudat

középkori történetével, ennek keretében egyebek közt a
„nacionalizmus” és „patriotizmus” sajátos középkori
megjelenési formáival foglalkozik, két okból. Egyrészt
azért, mert ezek a jelenségek voltak, és magyarázatra vár­
nak, másrészt azért, mert e jelenségek kialakulása, fejlő­
dése és jellege, valamint a magyar történeti fejlődés sajá­
tos szerkezete és az európai történelemben elfoglalt helye
közt bizonyos kölcsönös összefüggéseket vél felfedezni,
melyek - hite szerint - közelebb visznek a történeti fo­
lyamat megértéséhez. Ennek az írásnak éppoly kevéssé
feladata, hogy e kutatásokat „népszerűsítse”, ahogy nem
is e szűkebb történeti összefüggésekre kívánja a figyelmet
ráirányítani. A középkorról eddig is alig esett szó, ezután
is csak abban a szükséges mértékben lesz szó, amennyi­
ben - végső fokon - része egy tágabb problémakörnek.
Nézze el tehát az olvasó, ha tekintetét pusztán egy-két
összefüggés erejéig a régibb századok felé irányítom.
A magyar „nemzetiség” a történelem- igen régi pro­
duktuma. Forrásszerűen bizonyítható, hogy 1100 táján
élt egy szemlélet, mely a genus Hungarorum fogalmán a
magyar nyelvet beszélők és közös eredet hitével rendel­
kezők (natio) tág csoportját értette. Ugyancsak forrás­
szerűen igazolható, hogy 1200 táján, naiv mondái elemek
segítségével, a magyar nép önmagát eredet- és származás-
83
közösségnek vallotta. E naiv eredethagyomány a 13.
század utolsó évtizedei után kipusztult, elsüllyedt. A ge­
nus fogalmát legrégibb nyelvemlékeink tanúsága szerint
a régi magyar nyelv nemzet szava fedte. E szó honfoglalás
előtti jövevényszó nyelvünkben, a nemzés képzetéből
ered, sőt pontosan azt is jelenti, minthogy a régi magyar­
ban az -at, -et képző a mai -ás, -és képző funkcióját töl­
tötte be. Embercsoportra alkalmazva tehát: „azonos
nemzésből születettek összessége”. A szó az ómagyar
nyelvben egyaránt jelentette a „nemzetséget” és a „népet”.
Ez egy régibb gondolati mechanizmus és társadalmi
struktúra maradványa, melyben az emberek a tágabb
„nép” fogalmát a vérközösségként felfogott (valójában
fiktív) eredetközösség, a nemzetség modelljére alkották
meg gondolatilag. Ez tükröződik - egyebek között -
abban is, hogy a magyar (megyer) nevű törzs eredetha­
gyománya magával a névvel együtt átszállt az egész nép­
alakulatra. A 9. században ez már bizonyosan bekövet­
kezett, de talán már korábban, mindenesetre az 5-9.
század közt, A nyelvészet, az etnológia és az összehason­
lító etnoszociológia, valamint az írott forrásokból való
visszakövetkeztetés alapján bizonyos, hogy a magyarság
már a honfoglalás idején önmagát egységes tradíció­
közösségként fogta fel, amit az archaikus gondolkodás a
„szokások és erkölcsök” azonosságával fejez ki. Lénye­
gében ezt a fogalmi egységet Ölelte át a régi magyar nyelv
törvény szava. A magyar nemzet (a szó régi, nem később
felvett jelentésében) már az állam előtt egy törvényű kö­
zösség volt a nemzetségi-törzsi alcsoportok erős kötő­
erői ellenére, melyet más „nemzetekkel” (például a csat­
lakozott kabarokkal, székelyekkel) együtt a kettős feje­
delemség politikai kerete tartott egybe.
Ez a fajta „nemzetiségi” (etnikai) csoporttudat talál­
ható meg a nagy népvándorlás korábbi, nyugat-európai
népeinél, például a száli frankoknál, a keleti és nyugati
84
gotoknál, a longobárdoknál stb., majd Európának a
magyarokkal nagyjából együtt fellépő „új barbárainál”,
korábban a szászoknál, később a skandinávoknál, a
cseheknél, lengyeleknél stb. Az etnikai csoporttudat e
típusát az etnoszociológia „gentilizmus” néven nevezi,
egyszerre fejezve ki azt, hogy e népek „pogánysága” és
etnikai közösségtudata bizonyos értelemben sajátos poli­
tikai tudatforma. Csak bizonyos értelemben, mert a poli­
tikai lojalitás és az etnikai közösségérzés motívumai és
kategóriái egészen mások. Az előbbi centrális fogalma
a „hűség” (az uralkodó, a nemzetségfő, a törzsfő szemé­
lyéhez), az utóbbié a „szokások”. Minthogy azonban a
politikai keret és az etnikai közösség nagyjából egybeesik,
másrészt a társadalom az erőteljes vagyoni differenciáló­
dás ellenére sem szakadt még szét mereven, „befejezett
módon” osztályokra és rendekre, maga az etnikai közös­
ségérzés is politikai funkciót tölt be, „politikai emóció­
kat” testesít meg.
Egyébként, mint mondottuk, a „politikai lojalitás”
szálai függetlenek az etnikai közösségtől, ami legnyilván­
valóbb e struktúra legfontosabb hatalmi-szerkezeti elemei­
ben, a katonai kíséretekben, melyek etnikailag mindig
vegyesek, hiszen épp azáltal lehet őket a „néppel” szem­
ben is felhasználni, hogy függetlenek a nép etnikai tra­
dícióitól. A politikai lojalitás személyt személyhez fűz.
Ez ismeretes a germán népeknél éppúgy, mint a türk
szervezetű társadalmakban (ahová a magyarság is tar­
tozik), vagy a szlávoknál.
A „nemzetiség” és a politikai hovatartozásnak a sze­
mélyes „hűség” szálán nyilvántartott köteléke mellett a
harmadik fontos kategória számunkra a szuverén „po­
litikai közösség” fogalma. Ezt a „barbár” társadalmak
nem ismerik, mert csak ott jön létre, ahol a hatalom ter­
mészete és eredete felőli racionális spekuláció is megjele­
nik. Ennek bölcsője - mint oly sok mindennek - a görög­
85
római antikvitás. A középkori Európában ez az antik
örökség csak akkor támad fel (a 13. században), amikor
a feudális struktúrán belül létrejönnek a politikai szer­
vezkedés világi korporatív formái. Ilyen szuverén politi­
kai közösség volt a görög városállam polgárainak
koinoniá.ja, a szabad polgárság egyesülése, később a po­
pulus Romanus itáliai, majd birodalmi kerete. E közössé­
gek immanens „politikai társadalmat” alkotnak, ameny-
nyiben egységüket elsőrendűen nem valamilyen függő­
viszony, hanem a jog és szabadság közösségének öntudata
fejezi ki. A görög—római antikvitásban alakul ki a gondo­
lat, hogy a politikai közösség az állam birtokosa, a jog
és hatalom forrása és letéteményese; ez a genezise a
„politikai étosznak”, mely a politikai koinoniát, a „sza­
bad emberek közösségéhez'”, a polishoz és annak alkot­
mányához (politeia) fűzi. A populus - írta Cicero - „nem
az emberek akármilyen módon történt társulása, hanem
a jog és a közhaszon alapján társult sokaság szövetsége”.
E politikai societas és az állam, a réspubiica viszonya az
antikvitásban sokkalta szorosabb és bonyolultabb, mint
a „barbár” népeknél; e viszony érzelmi-etikai vetülete a
görög és római patriotizmus. Ez azonban „állampatrio­
tizmus” volt. E politikai közösségtudatnak semmi köze
a „nemzetiséghez”, amit a gondolkodás egyébként ugyan­
csak érzékelt. A görögség egységét már Hérodotosz „a
vér és a nyelv, az istenek és a szent helyek, az áldozati
ünnepek és az életmód közösségében” ismerte fel (VIII.
144). A pánhellén gondolatnak azonban nem sok politi­
kai következménye volt, a politikai lojalitás fókuszát a
polis képezte, ahogy a Róma hét dombjához fűződő
mítoszok sem motiválták lényegesen a „kozmopolita”
római populus politikai közösségtudatát. Az európai
politikai gondolkodás azzal kezdődik, hogy élesen el­
választja egymástól azt a két fogalmat, melyet a görögség
Európának e téren adott: a politika és az ethnos fogalmát.
86
A középkor nem tett egyebet a 13. században, mint hogy
:i hűbéri lokalizmusból, a keresztény univerzalizmusból
s a személyes hűség sokszálú hálójából kibontakozó
„politikai társadalom”, societas civilis alakulófélben levő
rendi formáit és közösségtudatát előbb a keresztény­
római tradíció nyelvén, majd közvetlenül a római jog,
végül Arisztotelész Politikája. felfedezése után antik kate­
góriák segítségül hívásával fejezte ki. Neve universitas,
communitas regni lett. Ezáltal a középkori gondolkodás
is megalkotta a „politikai közösség” modelljét.
E könyv műfaja megengedi, hogy most századokat és
évezredeket átugorva, a modern nacionalizmus modelljét
villantsuk föl. A „nemzetiség” ugyanis különféle társadal­
mi struktúrákban igen régi képződmény, a „politikai
lojalitás” is igen régi kategória a hozzá kapcsolódó
emóciókkal együtt, a „politikai közösség” nemkülönben
igen régi fogalom, e három azonban az európai történet­
ben, mind a mögöttük meghúzódó társadalmi csoportok
személyi összetételét, mind a belőlük fakadó csoporttu­
dati emóciókat illetően, egymástól többé-kevésbé függet­
len, mígnem a modern nacionalizmus megteremti fúzió­
jukat, Erősen leegyszerűsítve és sematizálva (s a politikai
elmélet síkján maradva), a modern nacionalizmus nem
egyéb, mint a „politikai közösség” fogalmához az antik­
vitás óta társuló teoretikus elemeknek (autoritás, a ha­
talom és a jog eredete és gyakorlása, szuverenitás, jogi
személyiség, társadalmi szerződés stb.) és a politikai
lojalitás ősi fogalmának, a „hűségnek” összekapcsolása
az ugyancsak igen régi „nemzetiség” keretével, mely ez­
által modern nemzetté válik. A „nemzet” a modern nacio­
nalizmus gondolatrendszerében kollektív személyiség,
önmagában megálló politikai kategória, konkrét össze­
tevőitől elvonatkoztatott eszme, s mint ilyen - s csakis
mint ilyen - a csoportlojalitás legfőbb tárgya. A lojalitá­
sok politikai-erkölcsi konfliktusai esetén az „állam”
87
(a király vagy a köztársaság) iránt esküvel fogadott hűség
ignorálható a „nemzethez” való hűség jegyében. Ez a
fajta argumentáció a történelem korábbi századaiból és
évezredeiből hiányzik, mert maga az ideológia hiányzik,
mely a nemzeti eszmét létrehozta, s ezáltal a „hűség” és a
„politikai közösség” kategóriáját a „nemzet” újkori
koncepciójával társította. Amit itt elmondottam, az
természetesen maga is részben következmény, részben ok.
A nemzeti ideológia hosszú gazdasági, társadalmi és
politikai fejlődés szüleménye, másrészt azonban a modem
nemzeti érzés, a nemzethez való pár excellence hűség a
nemzeti eszme nélkül nem képzelhető el. Nem a nemzeti
érzésből következik a nemzeti ideológia, hanem fordítva,
az ideológiából az érzés. A „nemzeti érzés” ugyanis
minőségileg más képlet, mint a „nemzetiséghez” fűződő
csoporttudati elemek Összessége.
Nemzeti eszme van - de „etnikai eszme” nincs. A tör­
ténelem korábbi századaiban csak etnikai csoporttudat
van. Ez igen jelentős konzerváló erő, olykor századokon
át ellenáll a politikai lojalitások és a politikai közösségek
sokirányú alakulásának. De nem „eticizált” csoporttu­
dat, és nem „politikai” összetartó erő a régi századokba^.
A hűség etikai fogalma durván és tagolatlanul megvan
már a barbár struktúrában, igazán etikus értékké, való­
ságos „hűségideológia” tárgyává azonban csak a 9-10.
század óta válik Európában. Ettől fogva hosszú időn
át a politikai függés és a politikai viszonylatok bármiféle
formája csakis e fogalom segítségével fejezhető ki. Az em­
bereket a hűség a király személyéhez, majd elvontabban,
a „királyság mint olyan” szimbólumához, a koronához,
illetőleg a hűbérúrhoz (vagy annak vazallusához, vagy
annak alvazallusához), vagy a földesúrhoz fűzte, más­
részt az univerzális egyházhoz. A fides-fidelitas, a keresz­
tény „hit” és a világi „hűség” a fogalmi mechanizmusban
éppúgy összeolvadnak, mint etimológiailag. Az embert
88
 a királysághoz fűző hűség más minőségű volt, mint az
embert az etnikai közösséghez fűző „szokások és erköl­
csök” ; a hűbéri függés sokkal szűkebb köröket, a ke­
resztény hit sokkal tágabb kört ölelt át, mint a „nemzeti­
ség” keretei. Ha a 19. században kérdőívet osztanak ki az
emberek társadalmi csoportlojalitásait illetően, akkor a
tipikus feleletek effélék: valaki elsősorban francia vagy
magyar, másodsorban katolikus vagy protestáns, radi­
kális vagy konzervatív, harmadsorban bretagne-i vagy
zalai, negyedsorban X egyesület tagja, Y futballcsapat
szurkolója és így tovább. Ha 1300-1500 táján ugyanilyen
kérdőíveket osztottak volna szét (s a történész nem egye­
bet tesz, mint kérdőívet tart a források elé), akkor a
tipikus feleletek így hangzottak volna: valaki elsősorban
a római Szentegyház tagja (vagy görög rítusú vagy moha­
medán stb.), másodsorban X dominus vazallusa vagy
familiárisa, bretagne-i vagy zalai, harmadsorban lovag,
polgár vagy paraszt, negyedsorban a francia vagy a
magyar korona alattvalója, „híve”, ötödsorban pedig
„francia” (a szó tágabb „nemzetiségi” értelmében, mely
még mindig csak a francia Északot jelenti), vagy magyar.
Utóbbi esetben is tudnunk kell, hogy lehetett valaki gente
Hmgarus, miközben natione Latinus, azaz román nyelvű
cs származású (vallon, francia vagy itáliai) volt! Ebben
áll a csoporttudatok történetileg determinált és koronként
tipizálható fokozatossága.
A képletet már 1300 táján az motiválja, hogy a „lovag”,
a „nemes”, a „polgár” motívuma a csoportlojalitások
közt egyre hangsúlyosabb szerephez jut, mert ezek az
egyháztól, a királytól és minden felsőbb politikai autori­
tástól független jogi-politikai közösségeknek, conmnmi-
/osoknak vallják magukat. A formálódó, eleinte még
meglehetősen amorf közösségtudat a római jogból cs a
skolasztikából egyaránt megkapja az ideológiai érveket.
E kommunitások is többnyire függetlenek a nyelvi-
89
„nemzetiségi” hovatartozástól, vagy legalábbis csak
részben esnek azzal egybe. Amennyiben azonban vala­
melyik communitas egy egységes királyság keretei közt
politikai szerephez jut, megkezdődik a középkor „nem­
zeti ideológiájának” felépülése. Ez a communitas eleinte
egész Európában (Kelet-Európábán mindvégig) a ne­
messég.

„NEMZETI ÖNTUDAT” A KÖZÉPKORBAN

A „nemzetiséghez” való tartozás sem nélkülöz már

eleve bizonyos emocionális tartalmat, hiszen a „nemzeti­
ség” valóságos etnoszociológiai csoport. Ennek motívu­
mai azonban a 10-13. századi Európában nem különböz­
nek lényegesen a hottentották vagy az újkori vogulok és
osztjákok primitív „etnocentrízmusától”, az etnikum­
képződést minden struktúrában kísérő jellegzetes tudati
jelenségtől, melynek tükrében a saját etnikai csoport a
„világ közepe”. M i értelmesen és érthetően beszélünk,
ők meg dadognak, hebegnek (innen a szanszkrittal kö­
zös gyökerű barbaros), vagy éppenséggel képtelenek az
emberi beszédre (innen a nyemci, „némák” a szlávban),
avagy „vadállat módjára bömbölnek”, vagy mint a bűzös
nyálka, úgy folyik szájukból az értelmetlen szózavar.
M i bátrak, egyszerűek, erkölcsösek vagyunk, ők gyávák,
cifrálkodók, henyék, Nekünk arányos, kecses termetünk
van, nekik emberhez nem hasonlító szörnyfigurájuk.
A „nacionalizmus” ősrégi és a priori voltát igazolni kí­
vánó kisebb könyvtárnyi irodalom nem képes egyébre,
mint hogy az ilyen típusú - s e fogalmi kört szét nem
feszítő - nyilatkozatokat gyűjti egybe a forrásokból.
Ez a kezdetleges attitűd minden etnikai-szociológiai
90
 „Mi-csoport” képződésének kísérőjelensége, már a pri­
mitív törzsi fokon is; a „nacionalizmussal” sem fogalmi­
lag sem genetikailag nem vethető egybe, legfeljebb igen­
igen távolról és annyiban, hogy mindmáig motiválja a
nacionalizmus primitív megnyilvánulásait. A feudalizmus
kori „nemzetiség” bázisán is létrejön idővel ez a fajta „et-
nocentrikus” szemlélet. A keresztes hadjáratok lovagjai
még csupa ilyen jellegű minősítést vágtak egymás fejéhez.
A középkori „nemzeti” tudat genezise azonban más­
hol keresendő, s jellege is minőségileg más, még ha az
efféle motívumok mindvégig színezik is. Az a lovagság és
a nemesség köreiben alakul ki, s azzal kezdődik, hogy
elszakad a nép naiv és Ősi etnikai tradícióitól. Az uralko­
dó osztály azzal kezdi - a frankoknál például a 7-9. szá­
zadban, a magyaroknál a 11-13. században - , hogy el­
utasítja és elfelejti az adott „nemzetiség” ősi, naiv eredet-
hagyományát és folklórjának jó részét. (Egy-két évszá­
zaddal később a parasztság is elfelejti. Csak annyi maradt
meg belőle, amennyit a krónikások kuriózum vagy vala­
milyen teória kedvéért feljegyeztek, vagy pedig a nép
hiedelem- és szokásvilágában szinte felismerhetetlenül
átalakulva konzerválódott.) Elfelejti, lerázza magáról az
ősi etnikai tradíció jó részével együtt az ősi etnikai tudat,
„gentilizmus” maradványait is, ahogy a parasztság
folklórjában is az új környezet és a kereszténység elemei
uralkodnak el, ősi, „gentilis” társadalmi öntudatának
elemei pedig társadalmi szabadságával együtt süllyednek
cl. A társadalmi szabadság és fegyverképesség öntudata
az a közeg, mely a nemesség köreiben konzervál valamit
a primitív etnikai büszkeség politikai tartalmából, hiszen
immár.csak a nemes a „vitéz”, a harcos, a bátor, a „föld­
túró paraszttá” váló szabad ember a kialakuló nemesi
gőg szemléletében „gyáva”, sunyi, alattomos. Ez a gőg
párosul a király iránti hűség élharcosának, az athleta
coronae merőben új indoklású társadalmi öntudatával és
91
egy önerején létező, önmagában is megálló „politikai
közösség” universitas vagy communitas együvétartozásá-
nak emocionálisan színezett politikai közösségtudatával.
A középkori „nemzeti” öntudat annyiban előzi meg a
modern nacionalizmust, amennyiben az imént taglalt
három elem, a natio, a politikai fidelitas és a communitas
fogalma, vagyis a „nemzetiség”, a politikai lojalitás és
a „politikai közösség” kategóriája bizonyos értelemben
már a 13-15. században Európa-szerte fuzionál egy tár­
sadalmi csoport társadalmi-politikai öntudatában és
emócióiban.
A részletekről most már csak röviden. Mi mindenből
alakult ki a magyar nemesi „nacionalizmus” ? Az ősi
forrásból kevés jött. Vitézség, harcosság, a régi „erény­
katalógus”, bővülve az európai lovagi-keresztény virtutes
politicae általános motívumaival. A magyar nyelv, de ez
a 16. század előtt nem hangsúlyos elein. Az eredetmonda
foszlányai, de az is csak azért, mert a Hunor név össze­
csengett a hun népnévvel, s a 13. században egyik „érv­
ként” fel lehetett használni a hun-teória alátámasztására;
a krónikában fennmaradt, de a feudalizmus idején a
társadalmi tudatnak nem vált részévé. Efféle „paraszti
csacska mesék” helyett Európa-szerte divatos „tudós”
elméletre, egy régi és híres történeti népre volt szükség.
A teória magva már a 10. század óta adva volt, mióta
Nyugat-Európa az újonnan feltűnt félelmetes népet
- egyebek közt - a hunok ivadékainak képzelte. Eleinte
ez a minősítés a lehető legélesebb elmarasztalást fejezte
ki. Anonymus jött rá, hogy Attila a honfoglalás „jog­
forrása” lehet, noha 1200 táján odáig még ő sem me­
részkedett, hogy a magyarok őseiül a hun népet tegye
meg. Nem kellett hozzá egy évszázad sem, hogy a keresz­
tény borzongást elnyomja az igény egy közismert „régi
dicső népre”, melyet „logikusan” a magyarsághoz lehe­
tett kapcsolni, sőt keresztény interpretációval ellátni:
92
 a hunok voltaképpen már pogányokként „keresztény
missziót” teljesítettek, amennyiben „isten ostoraiként”
a keresztény világ bűneit torolták meg. Ezáltal a magyar
nép, melynek - mint a legtöbb európai népnek - emlé­
kezetéből valóságos múltját a feudalizmus és a keresztény­
ség kitörülte, azonossá vált egy régi, harcos, erős néppel,
melytől történeti jogot is eredeztethetett. A „hunok,
azaz magyarok”, egyszer már Attila idején birtokolták
ezt a földet, s ha a széthúzás miatt ki is vonultak, Árpád­
dal másodszor is bejöttek. A honfoglalás eszerint egy
ősi „birtokjog” érvényesítése lett, amit azonban fegyver­
rel kellett érvényesíteni. Ám a fegyver és a vitézség a
nemesség előjoga, nemkülönben a „birtoklás” ! Szükség
volt tehát egy olyan teóriára, mely az egész natio közös
eredete és a nemesség 13. század végi politikai igényei
közti ellentmondást áthidalja, hiszen nem a magyar
„nemzetiség” történeti jogairól és öntudatáról volt szó,
hanem egy szűk politikai közösség igényeiről.
Ezt a munkát IV. László udvari papja, Kézai Simon
mester végezte el, a maga nemében zseniális módon,
hiszen a történeti „nemzeti” tudat alapjait fektette le
1280 táján a 19. századig szóló érvénnyel. Ifjúkorá­
ban Észak-Itáliában tanult római és kánonjogot, járt
Franciaországban és német földön is, s hazahozott
sok mindent a politikai gondolkodásnak abból a „rene­
szánszából”, mely Nyugat-Euró pában a l l . század vége
után az invesztitúra-harc nyomán fellendülő politikai
elméleti vitairodalom, főként pedig a római jog és állam­
elmélet 12. századi felfedezése és annak az itáliai város­
államok, a megerősödő francia és angol monarchia vi­
szonyaira való alkalmazása kapcsán a 13. században
bekövetkezett. Lényegileg három dolgot kellett össze­
egyeztetnie: (1) eredetileg minden ember szabad volt
(ez az antik-sztoikus maxi ma részben a patrisztikán, rész­
ben a római jogon át a középkor közhelye), tehát vala­
93
mennyi magyar, közös ősszülőktol származván, eredeti­
leg szabad kellett legyen; (2) a hatalom és a jog forrása a
„nép”, mely a hatalmat „átruházta” a monarchikus hata­
lomra, oly módon, hogy valamit meg is tartott belőle
(ez az antik római államelmélet 13. században megújuló
rendi változatának maximája); (3) a hatalomban elvileg
részesedő „nép” azonban nem az egész magyar natio,
csak a nemesség historizált előképe.
A megoldás ez lett: az egész „hun-magyar” natio erede­
tileg csupa szabad emberből álló politikai közösség,
communitas volt, melyet választott tisztviselők kormá­
nyoztak. Egyesek azonban megtagadták a hadba hívó
parancsot, vagy elmulasztottak eleget tenni annak. E lá­
zadók és „gyávák” büntetése a szolgaság lett, az ő utó­
daik a jobbágyok; a hadakozó és vitézlő communitas
utódaiból lettek a nemesek, akik a hatalmat átruházták
Attilára, de megmaradtak a hatalom forrásának és
letéteményeseinek, mert az később időnként vissza-
visszaszállt rájuk. E teória a római büntetőjog bizonyos
elemeiből és a 13. századi francia lovagi epika és jog­
elméletjellegzetes motívumaiból állt össze kerek egésszé,
benne ősi magyar hagyomány egyedül annyi veit, hogy
egykor több vezér állt a magyarság élén. Ez az „alkot­
mányjogi” fikció szervesen beépült a „hun-magyar” tör­
ténelem számos forrásból összeszedett regényes epikus
konstrukciójába, a hősi harcok példatárába: a natio
„ősisége”, régi dicsősége és Pannóniára való „történeti
joga” szerves gondolati egységet alkotott a nemesség
társadalmi különállásának „történeti jogával” és „alkot­
mányjogi” igényeivel s az önmagáról alkotott erkölcsi
ideálkép historizálásával. Ezt a formálódó „nacionaliz­
must” vajmi vékony szál fűzte a magyar „nemzetiség”,
a nép valóságos ősi tradícióihoz, ahogy például a francia
nemességet is vajmi vékony szálak fűzték az 5-6. század
valóságos római és frank hagyományaihoz. Vajmi kevés
94
szál fűzte magához a magyar „nemzetiséghez” is, hiszen
e teóriában éppenséggel a magyar nemzet túlnyomó
többségének a közösségi tudatból való elméleti kirekesz­
tése volt a lényeg. Egyszersmind azonban érzelmi kire­
kesztése is, hiszen a historizált „nemzeti” erényekre, a
vitézségre, bátorságra, a harcos életeszményre, a „becsü­
letre”,-a „hűségre”, melyekre századokon át mint a ne­
messég morális indoklására volt szokás hivatkozni, csak
a nemeseknek volt „joguk” ; a parasztságnak a középkori
ordo által engedélyezett kötelező erényei az alázat, a
szorgalom, az engedelmesség voltak. Minthogy a szem­
léletben a natio „igazi” része a nemesség, a 13-16. század
folyamán lassanként bekövetkezett - ha nem is kizáró­
lagos jelleggel - a nemesség és a „szabad magyar nemzet”
fogalmi azonosulása.
Ez a genezise a magyar történelem első historizált
nacionalizmusának. Kifejlődését ezen a helyen éppoly
kevéssé szándékunk részleteiben nyomon követni, ahogy
geneziséhez is számos, itt még csak nem is érintett törté­
neti körülmény tartozik. 1280 táján inkább csak a teore­
tikus fundamentum készült el, maga az építmény a 15.
század második felében, a 15-16. század fordulója körül
került végleg tető alá. Ekkor már azonban főként az
ornamentikán dolgozott két ítélőmester, Thúróczy János,
majd Werbőczi István; az épület jellegét a 13. századi
alapozás statikai viszonyai határozták meg. „Tömeg­
emóciók” forrásává e gondolati anyag igazában a 15.
század dereka után vált, amennyiben Magyarország
lakosságának a középkor végén mintegy öt százalékát
kitevő nemesség „tömegeinek” politikai csoporttudata e
féltékenyen óvott történeti tudatból és érvrendszerből
táplálkozott.
Tévedés lenne azt képzelni, hogy a nemesség „nemzeti”
öntudata a törökellenes harcok során kovácsolódott ki.
Annál kevésbé, mert a valóságban a nemességnek a
95
 15-16. században már csak elenyésző kis hányada har­
colt a török vagy bármilyen külső ellenség ellen, mint­
hogy hadászatilag még akkor is hasznavehetetlen lett
volna, ha nem abban állt volna legfőbb törekvése, hogy
„ősi joga és szabadsága” alapján kivonja magát a had­
viselés terhe alól. Amennyiben sok nemes mégis hullatta
vérét az ország védelmében, azt nem mint az országos
nemesi község tagjai tették (ez volt a communitas régi
magyar neve), hanem mint a király vagy valamelyik fő­
méltóság, vajda, bán, egyházi, vagy világi főúr familiáris
vitézei. A nemesség mint testület „erkölcsi” létalapjává
ekkor már az Ősök „szüntelen vérhullatása” lett, amire a
középkor végi nemesség annál többet hivatkozott, men­
nél inkább csak tumultuózus országgyűlési jelenetek
során került ki kardja a hüvelyéből. Ezen túl pedig a
török elleni küzdelmek már azért sem válhattak a „nem­
zeti” érzés és érvelés forrásává, mert történetesen a török-
ellenes propaganda csaknem kizárólag a keresztény ar­
gumentáció szólamaival folyt még a 16-17. században
is. A török nem a „nemzet”, hanem a kereszténység, a
„keresztény szabadság” ellensége volt. Ez ekkor még
súlyosabb argumentum volt, mint a „nemzet ellensége”.
A „nemzeti” öntudat nem a déli bánságokban, a török
harcmezőn csírázott ki, hanem Rákos mezején, Pest
város falaitól keletre, előbb az 1270-90-es években, majd
az 1440-es évek után. Az igazi aratás ideje a 15-16. szá­
zad fordulója körül tartott tömeges „rákosok”, ország­
gyűlések alkalmából jött el, az aratóünnepet már Wer-
bőczi rendezte 1505-ben, miután megfogalmazta és teát-
rális jelenet keretében felolvasta, lefordította és megma­
gyarázta a latinul nem értő sokadalomnak a nemesi
nacionalizmus Magna Chartáját, az ún. rákosi végzést.
A nemesi nacionalizmus 13. századi teoretikus motívu­
mai a magyar nemesség rendi politikai gyakorlata során
szökkentek szárba; a ius, mos, libertás regni, a rendi
96
szabadságjogok és „alkotmányos” elképzelések lettek a
„szabad magyar nemzet” történeti tudatának, a nemzeti
erényekről és „hivatásról” való elképzeléseknek emocio­
nális fedezetévé a 18. század végéig. A nemzeti hivatás
a 14. század végi kezdetek után a következő század dere­
ka óta a „kereszténység pajzsa (védőbástyája)” szimbó­
lumban fogalmazódott meg.
Szögezzünk le három dolgot a magyar történet e korai
historizált „nemzeti” tudata kapcsán. Először: e tudat-
tartalom nem oly módon kerekedett ki, hogy a magyar
„nemzetiség” ősi csoporttudata valamiképpen „termé­
szetes” módon fokról fokra megerősödöttfvolna, hanem
egy önmagát a jog és a szabadság immanens birtokosá­
nak tekintő közösség, „politikai társadalom” csoport-
tudata és társadalmi emóciói ötvöződtek egybe általános
európai teoretikus elemekkel, és nyertek jellegzetes
„nemzetiségi” színt. Bolognából, a francia legisták írásai­
ból, a nyugati krónikákból és a Rákos mezei atmoszférá­
ból jóval több motívum származott, mint a dél-oroszor­
szági Etelközből. A kancelláriai klerikusoktól és jogá­
szoktól, a krónikásoktól sokkal több jött, mint a „pa­
rasztok csacska meséiből”. A teória megelőzte az emóciót
mígnem a humanizmus is hozzáadta a magáét, a rendi
praxis is megtette a magáét, hogy Vitéz János orációiban
és az általa diktált oklevelekben az 1450-es években el­
készüljön a tota natio et respublica regni Hungáriáé
formula, mely a rendi „nemzetet” egyetlen „politikai
testként”, a királlyal szemben álló félként, a hatalom ősi
birtokosaként és átruházó közegeként tüntette fel. Ez
volt az az „egész nemzet”, melynek minden nemes
- Szilágyi Mihály szavaival (1458) „a vér ereje által
tagja”. Ezen a körön belül, akárcsak egy tágas nemzet­
ségben, a 15-18. század szóhasználatában valamennyi
nemes egymásnak „atyafija” volt. Ennek az ősi magyar
szóval „vérint való atyafiságnak” és fiktív vérközösségnek
97
még a városi polgárság sem volt részese. A nemesi szem­
lélet olykor bebocsátja őket az ország, de nem a nemzet
fogalmába, ebbe a tágas eszmei nemesi udvarházba.
A parasztság, az 1514-ben elvileg kimondott „örök pa­
raszti állapot” részese, mindkettőből ki volt tiltva.
Másodszor: a perpetua rusticitas magyar nyelven be­
szélő tömegei is tudták természetesen, hogy ők egy tá-
gabb „magyar nemzetség" részesei, melynek - más nem­
zetiségekkel szemben - közösek a „szokásai és erkölcsei”.
Ez a fajta csoporttudat azonban más minőségű volt, mint
az előbbi, ahogy maga e toposz is más tartalmat fejezett
ki ebben a vonatkozásban, mint a dekrétumokban, jogi
és irodalmi szövegekben fenntartott nemesi értelmezésű
mores et consuetudines nationis (gentis) Hungaricae
fordulat. Ez volt a magyar folklór, mely annyiban hason­
lított az előbbihez, hogy számos elemében ez is „inter-
nacionális” eredetű és rendi tagoltságú volt, hiszen szün­
telenül bővült és gazdagodott a környező szláv és egyéb
etnikumok paraszti tradícióival, azokkal szoros köl­
csönhatásban fejlődött, és annyiban állt az előbbivel
összefüggésben, hogy szüntelenül magába szívott nemesi
eredetű elemeket is, hogy a századok során, a helyi
színeken túl, egy sajátosan magyar népi műveltség ötvö­
zetét konzerválja az újkorig. Etelközhöz, a Don vidéké­
hez ennek is kevés köze volt már a középkorban, sokkal
több a Duna völgyéhez. Éppoly kevés köze volt az Ősi
magyar „gentilizmushoz”, mint az újabb keletű „nemzeti”
öntudat gondolati kincséhez, éspedig azonos okból: a pa­
rasztság kiszorult az ősi községből, és nem válhatott
tagjává egy újabb képleíű politikai communitasnak.
Szüntelenül új elemekkel bővülő, mégis erősen konzer­
vatív és konzerváló erejű etnikai csoporttudata - ameny-
nyiben a szűkebb, táji jellegű etnikai csoportokon túl a
„magyar” is kétségtelenül „csoport” volt horizont­
ján - megőrizte a magyar etnikumot, de a „politikum”
98
szférája alá süllyedve, közösségi tudatában ez nem jelen­
tett valami ideologikusán színezett, politikai lojalitást
követelő, prominens társadalmi csoportot. A falu, az
uradalom, esetleg a megye volt számára az érzékletesen
hozzáférhető konkrét közösség, a kereszténység pedig az
ideológiailag hozzáférhető közösség, miután a „nemzetet”
a nemesség ideológiailag kisajátította, és társadalmi-
politikai értelemben önmaga érdekeihez idomította.
Innen érthető, hogy a parasztmozgalmak idején, amikor
szűkebb-tágabb vidékek parasztsága átmenetileg ön­
magát politikai universilasnak tekinthette, a „nacionaliz­
mus” eszmei érvkészletének nyomát sem találni az ar­
gumentációban. A parasztság nem a „nemzeti” princí­
pium letéteményese a történelemben, hanem - egyebek
közt - a „nemzetiség” többé-kevésbé passzív, de annál
konzerválóbb hatású társadalmi közege. Ez pedig, ha az
eddigiekben vázolt fogalmi és történeti disztinkciót is­
merjük, nagy különbség.
Harmadszor: nohá a „nemzeti” jelzőt a nemesség
történeti-politikai öntudatáról szólván ajánlatos idéző­
jelben használni (minthogy fogalmilag más jelenségről
van szó, mint az újkorban), bizonyos értelemben idéző­
jel nélkül is megáll ez a fogalom. Amennyire romantikus
elképzelés lenne egyedül a parasztságot a magyarság
letéteményeseként tekinteni és - mint Babits Mihály írta
ilyen összefüggésben (1939) - „összetéveszteni a parasztit
a magyarral”, éppoly történetieden lenne ezt a nemesi
tudattartalmat mint szőröstül-bőröstül „rosszat” és ká­
rosat kidobni az ablakon. Már csak azért is lehetetlen
lenne kidobni, mert számos vonásában ott van a magyar
történelem újabb kori századaiban, sőt nem egy emléké­
ben, immár félig-meddig öntudatlan reflexében és be-
idegzettségében itt van manapság is. Közvetetten még ma
is számolni kell vele. A nemesi nacionalizmus önmagában
nem „jó”, és nem „rossz”, mert nem jobb, és nem rosz-
99
 szabb, mint a francia, a német vagy a lengyel nemes ha­
sonlójellegű „nemzeti” tudattartalma a 13-16. században.
A nagy különbség abban rejlik Európa nyugati és keleti
fele közt, hogy míg Nyugaton már a 14-15. század óta
emellett egy polgári színezetű nemzeti érzés is erősödő-
félben van, addig Kelet-Európábán még a 18-19. szá­
zadban megszülető „polgári” nacionalizmus is át meg
át van itatva e nemesi-dzsentri mentalitással és attitűdök­
kel. Ennek természetrajzához -tartozik - máig kiható
érvénnyel - az önámításra, illuzionizmusra, üres han-
dabandázásra és oktalan szenvedélyességre való hajlam,
mely a nemesség politikai szereplését az 1290-es évektől
fogva a 19. századig jellemezte. A középkor ezt az
attitűdöt tömören, egyetlen szóval képes volt kifejezni:
furor. Első kritikusa, aki a fw o r gént is nostrae jelenségét
némi malíciával és iróniával írta le (1450), a humanista
Vitéz János volt. A maga korában azonban ez a tudat-
tartalom számos „pozitív” vonást és funkciót hordozott.
Egyik eszköze volt annak, hogy a politikai gondolkodás
és közösségtudat fokozatosan megszabaduljon a keresz­
tény univerzalizmus sémáitól és a hűbéri lokalizmus nyű­
gétől. Egyik útja volt a gondolkodás szekularizációjának
és laicizálódásának. Ezen túl a nemesi nacionalizmus
sem volt valami egynemű és tagolatlan jelenség, ahogy a
polgári nacionalizmus sem az. Súlyos tévedés lenne csak
a „hun-szittya” parlagiasságot, a büszkén és öntelten
vállalt antiintellektualizmust és a jogi-erkölcsi fikciók
imádatát számon tartani e tudattartalomban, s észre nem
venni, hogy ugyanennek egy másik vonulata ott kezdődik
Vitéz Jánosban és szellemi atyja fölé magasló utódjában,
Janus Pannoniusban, hogy a 16. század humanistáin,
Balassi Bálinton, majd az író Zrínyi Miklóson, a 17-18.
század művelt főurain és köznemesein át egy Kölcsey és
egy Széchenyi gondolatvilágában váltson át a polgári
formák felé, de még Ady Endrében is ott bujkáljon tovább.
100
Avagy a kisnemesi származás által determinált öntudati
elemek és a kor magas műveltsége közti fájó antagoniz-
mus tudata, a haza műveltté és korszerűvé tételének
vágya és a „magyar ugar” kínzó képzete nem Janus
Pannonius költészetében jelentkezik először? Aki egy­
felől panegyricust írt Mátyáshoz, és büszke volt „hun”-
voltára, másfelől úgy érezte, hogy itt, „a barbárok közt”
„berozsdásodik a nyelve”, és megrendítően szép versében
a Mandulafához (1466) a műveltség szomorú magányát
mondja el, melynek e „szittya” földön hasonló a sorsa a
Mecsek déli lejtőjén télnek idején virágba borult mandu­
lafához: ...... Ám csodaszép rügyeit zúzmara fogja be
majd! Mandulafám, kicsi Phyllis, nincs még fecske e
tájon; Vagy hát oly nehezen vártad az ifjú Tavaszt ?” Ez is
hozzátartozik a képhez. A Rákos mezején, majd Pozsony­
ban hangoskodó, többségében gyepes fejű, írástudatlan
gyülekezet sem tölti ki egészen a képet, noha az előteret
benépesíti. Míg a nemesség többsége számára az egész
„nemzeti” ideológia elsősorban ürügy és történeti -érv
volt ahhoz, hogy munka nélkül, „morális” érveléssel is
élősködhessék saját jobbágyain és valóságos fegyveres
vitézkedés nélkül is élvezhesse nemesi előjogait, miköz­
ben pökhendi, basáskodó hajlamait és csökönyös ko-
nokságát önáltató módon a „vitézség” és „nyerseség”
nemzeti erényeivel tévesztette össze, másfelől sok nemes
küzdött valóban önfeláldozóan és valóban vitézül a
15-17. században törökök és császári zsoldosok ellen,
abban a meggyőződésben, hogy „nemzete” és „hazája
szabadulásáért” harcol.

101
 „NEMZETI FÜGGETLENSÉG” A 17. SZÁZADBAN

A török ellenében valóban egyértelműen azért harcolt

- noha e fordulatok a török végeken alig-alig váltak jel­
szavakká. Bécs ellenében már kevésbé egyértelműen
- noha e jelszavak ott voltak igazán forgalomban. Az a
„szabad magyar nemzet”, melynek függetlenségéért és
szabadságáért a 17. századi Habsburg-ellenes küzdel­
mek folytak - a nemesség volt. Vagy legalábbis jórészt és
lényegileg a nemesség.
1526 után a rendi állam egyik pólusa Bécsbe helyező­
dött át, a másik, a rendi pólus székhelye Buda eleste után
Pozsony (részben Kassa) lett. „Idegen nemzetség” fejére
került Szent István koronája. Valójában természetesen
az Árpád-ház kihalása óta a „nemzeti” királyok is rész­
ben vagy egészben „idegen nemzetségek” voltak a
francia-olasz Anjouktól, a Luxemburgi Zsigmondon, a
lengyel I. Ulászlón, majd az apai nagyszülők révén ro­
mán származású Mátyáson át a Jagellókig. Az állam
királyi pólusa nem az „idegen vér” miatt lett idegen 1526
után, hanem amiatt, mert egy nagyobb államkomplexum
keretében a hatalmi súlypont a történeti Magyarországon
kívülre esett, ami kevésbé volt zavaró még az 1430-as,
1450-es és az 1480-as években. (Ne feledjük, hogy1437-39,
1452-57 közt, majd 1485-90 közt a hatalmi súlypont
már három ízben Bécs volt!) Mátyás még úgy tervezte,
hogy az új súlypont, Bécs, a többi új támasztékkal,
Boroszlóval és Brünnel - a távolabbi tervekben Prágá­
val is - Budát fogja szolgálni, s nem utolsósorban Belgrá-
dot is; az új hatalmi komplexumban Bécs és Prága
immár nem eszköz volt, hanem cél. Ez az új hatalmi
alakulat 1526 után valóban rossz és előnytelen volt, nem
csupán az egész régi regnum, hanem azon belül az egész
- nem rendi értelemben vett - magyar natio számára is,
102
 amennyiben bosszú időn át sem a létrejöttének történeti
indoklásához fűzött reményeket nem váltotta be (azaz
nem űzte ki a törököt a történeti államkeret egyharmad
részéről), sem olyan előnyöket nem nyújtott a magyar-
országi népesség számára, amilyeneket a 15-18. század
folyamán Európa központi hatalmai és abszolutista
kormányzatai - a nemességgel szemben - hellyel-közzel
mégiscsak nyújtani voltak képesek a polgárságnak és a
parasztságnak. Ennek a felemás, szervetlen dinasztikus
konglomerátumnak egyrészt pénze nem volt elég, hogy
Európa-szerte akkor korszerű módon zsoldosok töme­
gével szorítsa vissza az oszmán birodalmat, másrészt az
I670-es évekig koncepciója sem volt arról, hogyan lehet
a nemesség feje fölött átnyúlva, az „alattvalókat” meg­
nyerni, végül az 1670-es évek óta halovány koncepciója
kezdett érlelődni arról, hogyan lehet egész Magyarország
feje fölött átnyúlva hozzáférkőzni az örökös tartomá­
nyok alattvalóihoz.
Mi lett a következmény? Elegendő zsoldos hiányában
Magyarországon a 16-17. század folyamán egy félig
dcklasszált nemesi elemekből, félig paraszti környezet­
ből verbuválódott „vitézlő rend” védte a végvárak egy
részét, mely a nemesség és parasztság közti közbenső
helyzetében sajátos funkciót látott el. Egyrészt mint
katonai rend gőggel lenézte, mint rosszul fizetett katonai
rend pedig kegyetlenül sarcolta a parasztokat (miköz­
ben kétségtelenül a török portyákkal szemben védelmet
is nyújtott nekik), másrészt azonban rokonsági szálakon
a parasztsághoz is kapcsolódván, a nemesi-katonai tár­
sadalmi öntudat ideológiai elemeit szüntelenül közvetítet­
te is a parasztság felé. Hasonló szerepet játszottak a
hajdúk Bocskai óta, főleg Erdély és a királyi Magyaror­
szág közti részeken, a Partiamban. A Habsburg-udvar
előbb tehetetlenségében létrehozta saját potenciális ellen­
ségeit e nem nemesi katonarétegben, majd saját potenciá­
103
lis szövetségeseit, a polgárságot és a parasztságot cser­
ben hagyván, sőt az ellenreformáció, a kegyetlen porció­
zás és zsoldos-kilengések révén ugyancsak ellenségévé
téve azokat, létrehozott egy európai viszonylatban külö­
nös szituációt: a parasztság saját valóságos és potenciális
ellenségeinek, a nemességnek politikai szövetségesévé és
katonai erőtartalékává vált a 17. századra. Amikor a
magyar rendiség megmozdult, több-kevesebb sikerrel
mindig számíthatott parasztok csatlakozására. A jelszó
az „idegen nemzet” elleni küzdelem, az „édes haza” meg­
szabadítása volt, és vált általánossá a küzdelemben részt
vevő parasztoknál is.
Nem szeretem a „dezilluzionizálást” mint szót sem; a
magyar történelem egyik legmakacsabb illúziójától azon­
ban végre egyszer meg kell szabadulni. Nevezetesen attól,
hogy az a fajta nemesi respublika vagy át sem gondolt
(és realitással sem a belső, sem a külső európai viszonyok­
ban nem rendelkező) „nemzeti királyság”, mely az e
mozgalmakat vezető nemesség lelki szemei előtt lebegett,
a magyarság kilenctizedét kitevő jobbágyság számára
valóságos szabadságot és függetlenséget hozott - hoz­
hatott - volna. (A történelemben értelmetlen és lehetetlen
feltenni a kérdést: „mi lett volna, h a . . . ” ; de több-keve­
sebb biztonsággal megválaszolható: mi nem történhetett.)
A paraszttömegek röghözkötésében nem a Habsburg-
udvar volt ludas, hanem a magyarországi nemesség; az
udvar annyiban felelős a magyarországi feudalizmus pro­
longálásáért és eltorzulásáért, hogy a 18. század utolsó
évtizedei előtt nem tett semmit e röghözkötés és elnyo­
morítás ellenében! Ha a Bécs elleni küzdelmek a „nem­
zeti függetlenségért” vívott harcok mezét ölthették, azt
tulajdonképpen maga Bécs „csinálta meg” magának.
A magyar nemességnek egy korszerű államról még ke­
vesebb, még ködösebb és zavarosabb elképzelése volt,
mint a bécsi udvar hivatali arisztokráciájának. A magyar
104
 nemesség koncepciója abban állt, hogy az adott szi­
tuációban, a parasztság elkeseredését is felhasználva,
a királytól kikényszerítse „ősi jogait és szabadságait”,
mely fogalom lényegét a hatalommegoszlás rendi biz­
tosítékai a királyi hatalommal szemben és a földesúri
jogok korlátlan érvényesülése a parasztsággal szemben
egymással összefüggésben képezték. Személy szerint
egy Bocskai vagy II. Rákóczi Ferenc ennél többet, mást
képzeltek, minthogy azonban sem elegendő jövedel­
mük, sem kellő társadalmi fedezetük nem volt egy erős
és gazdag polgárságban, sem kellő számú hűséges és
képzett hivatalnoki réteg nem állt rendelkezésükre, el­
képzeléseik irreálisnak bizonyultak.
Hova helyezzük a 17. századi „függetlenségi harco­
kat” tehát? - kérdezi ma mindenki, aki a „haladó”,
tehát „nemzeti” (és nemzeti, tehát haladó) történetszem­
léleti bűvköréből nem hajlandó kilépni. Történeti
helyükre. A rendiség küzdelme a központi hatalommal
szemben egyértelműen retrográd ott - s csakis ott -, ahol
az abszolutizmus a történeti haladást és a jövendő nem­
zeti egységet készíti elő. Minthogy a Habsburg-udvar
egyiket sem tette (valójában még egy „osztrák nemzetet”
sem kovácsolt egybe az Österreichische Lander konglo­
merátumából), az ellene való rendi felkelések pedig az
adott történeti helyzetben számos jogos társadalmi
felháborodást gyűjtöttek azonos mederbe, e küzdelmek
a történelemnek ama gyakori jelenségcsoportjába tar­
toznak, melyek sem „haladó”, sem „retrográd” fém­
jelzéssel nem láthatók el: sokoldalú elemzésre várnak
anélkül, hogy „nemzeti” fémjelzéssel ellátva, maguk is
minősítő jegyek szerepét láthatnák el.
S még egyet e kényes kérdéskörhöz. Történeti köz­
tudatunk ma is úgy tartja számon, hogy Mátyás király
nemzeti centralizációjának bukása jelentette azt a ka­
tasztrófát, melynek nyomán megnyílt a föld, hogy az
105
 1526 utáni történelmi szakadékban valami tökéletesen
új jelenségként lángoljon fel az idegen centralizáció
elleni nemzeti felháborodás. A 17. századi nemesi tör­
ténetszemlélet „polgáriasuk” hagyománya él itt tovább
két vonatkozásban is. Egyrészt abban az elképzelésben,
hogy Mátyás egyfajta „nemzeti” állam megteremtésén
fáradozott, másrészt abban, hogy Mátyás és a „nemzet”
békés harmóniában élt 1458-90 közt. Mindkét képzet
a 16. század során keletkezett és a 17. században kere­
kedett ki, amikor egyrészt egy, a királyi hatalommal
szemben kiegyensúlyozott rendi „államnemzet” volt a
kortársak vágyainak netovábbja, másrészt a valóságos
Mátyás király alakja a jelen nyomorúságai közt re­
miniszcenciák forrásává és mitikus figurává finomodott.
A valóságos Mátyás egy afféle soknemzetiségű, több
királyságból álló államkomplexum megteremtésére tö­
rekedett, amilyen a török hódítás árnyékában Anjou
Lajos, Zsigmond, Albert, I. Ulászló majd V. László
jogara alatt e térségben ténylegesen készülőfélben volt,
minthogy történeti szükségszerűség volt, s ami végül is
1526 után a Habsburgoknak sikerült; e komplexumon
belül törekedett az egyes királyságok és tartományok
centralizációjára, ami a magyar korona fennhatósága
alatt és Sziléziában valóban jelentős eredményekre is
vezetett. E nagy király nemcsak nagy koncepciójú ural­
kodó, ügyes diplomata és tehetséges hadvezér volt, ha­
nem humanista műveltségű ember is, aki személyesen
diktált diplomáciai levelezésében és diplomatákkal, hu­
manistákkal való társalgásai során nemegyszer hangoz­
tatta, hogy a „haza üdvéért” cselekszik, „nemzete dicső­
ségéért” küzd. Igazi hangja azonban ott csendül ki, ahol
egyszerűen „alattvalóiról” beszél. Nemigen szerette a
rendi „nemzetet”. „Széltében-hosszában korholta a ma­
gyar szokásokat - írja róla Bonfini -, nyíltan elítélte az
ősi magyar parasztiságot és műveletlenséget.” Legfőbb
106
 vágya az volt, írja ugyancsak Bonfini, hogy „Magyar-
országot megtisztítsa műveletlen jellegétől, megszelídítse
a szittya erkölcsöket, elnyomja a féktelen gőgöt, és
engedelmességre szorítsa a nyakas magyart!” A nemesek
viszont azt hányták szemére (a valóságos királynak,
nem a későbbi mítosznak), hogy „elhagyja a szigorú
erkölcsöket, eltörli a régi szokásokat, és az olasz rom­
lott erkölcsöket teszi helyébe”. Az „olasz” minősítés itt
természetesen a korszerű reneszánsz normákra vonat­
kozik. A dubnici krónika magyar „nacionalista” szó­
lamokat hangoztató írója meg éppenséggel István
moldvai vajda alakját szögezi vele szembe, aki - nem
úgy, mint Mátyás - „hazája és nemzete jó protektora”,
továbbá a gőgös nagyúr, Báthori István alakját, aki
- nem úgy, mint Mátyás - „a rábízott nép jó védelmező­
je”. Nemcsak a nemesi közvélemény háborgott, hanem,
mint közismert, a parasztok is tömegesen futkostak
rejtekhelyekre a király adószedői elől. Mátyás itthoni
centralizációs kísérlete abban állt, hogy szakított azzal
az államfelfogással, melynek értelmében az önmagát a
„nemzettel” azonosító nemesség „régi jó joga”, „sza­
badságai és törvényei” az államélet alapja, a király pe­
dig a „törvény szolgája”. Az ő törekvéseiben a király a
„törvény” (a rendi szokásjog) felett áll, legibus solutus,
hatalma pedig, legalábbis bizonyos vonatkozásokban,
absoluta potestas. Mátyás és a rendi „nemzet” rosszul
fért össze. E natio „függetlenségének” élharcosai a lá­
zadó bárók, az erdélyi zendülők voltak, nem utolsósor­
ban a királlyal tragikusan meghasonlott Vitéz János cs
a kegyvesztetté vált Janus Pannonius. A hagyomány­
képződés persze e konfliktusokat a 16-17. század nyo­
morúságai közepette elsimította. S a hagyománynak
valamiben igaza is volt, amikor a „néhai való jó Mátyás
király” emlékét a Becsben vagy Prágában székelő csá­
szár és magyar király alakjával állította szembe. Végső
107
fokon az a 15, századi kísérlet, éppen mert a rendi „nem­
zet” ellen irányult, a modern nemzeti fejlődés kedvezőbb
előzménye lett volna, mint akár az a politika, amit a
bécsi udvarban űztek később, akár az a „nemzeti” fel­
háborodás, ami szubjektíve mozgatta a 17. századi ne­
messég tömegeit. Többet használt volna a magyar „nem­
zetiségnek”, ha a mátyási koncepciónak lett volna örö­
köse és folytatója. A szubjektív indíték és az objektív
cél azonban nem sokban különbözött a királyi hatalom
ellen lázongó nemesség nagy többségénél a 15. század
második felében és a 17. században. Az a típusú „nem­
zeti függetlenségi mozgalom”, mely a 17. században a
királyok ellen folyt, lényegét tekintve a magyar Mátyás
ellen kezdődött először.
Egy nagy különbség kétségtelenül van. 1460-80 táján
senkinek sem jutott eszébe, hogy parasztokat mozgó­
sítson a király ellen, az 1670-es évektől fogva azonban
ez a program nemcsak minduntalan felmerül, hanem
maguk a parasztok mozdulnak meg olykor. Másrészt
már jóval korábban, 1456-ban jórészt parasztokból
toborzott keresztesek mentették fel Belgrádot, ahogy
1514-ben is a török ellen hirdetett keresztes hadból
bontakozott ki a parasztháború. E régi keresztesek, a
crux jelét hordozók, cruciferi nevéből alakult a 17, szá­
zadi kuruc neve.
 6
A PATRIOTIZMUS HISTORIKUMA

PATRIOTIZMUS A KÖZÉPKORBAN

Hogy parasztok gyülekeztek nagy számban a török

elleni küzdelemre máskor is, kisebb csoportokban 1526
tragikus nyarán, majd nagyobb csoportokban a Dél­
vidéken, később Debrecen mellett Karácsonyi György
táborában - ténykérdés. Más kérdés, hogy „patrióta”
érzelmek mozgósították és töltötték-e el őket? Egy
eredeti, ösztönös népi patriotizmus feltételezésének két
további hipotézis az alapja. Egyrészt az, hogy a hazaíiság
független a „nemzeti” érzéstől, pontosabban attól a
tudattartalomtól, mely a feudalizmus idején „nemzeti”
érveléssel jelentkezik. Másrészt az, hogy annak a tágas
politikai territóriumnak a képzete az Északi-Kárpá­
toktól az Al-Dunáig, Dévénytől a Brassói-havasokig,
melynek neve regnum Hungáriáé volt egykor, olyasféle
helyet foglalt el az egykorúak - éspedig valamennyi
társadalmi réteg - pszichikumában, ahogy manapság
természetes számunkra, hogy „szülőföldünknek” ne­
vezzük a nemzeti közösség politikai territóriumát.
Valakinek mai „megérzéseivel” és feltételezésekkel
nehéz vitába szállni, ha ezek makacsul és mindenképpen
érvényre akarnak jutni történetszemléletében, részletes
filológiai bizonyításra pedig itt nincs tér. Az olvasónak
be kell tehát érnie ezúttal annyival, hogy az idevágó
teljes forrásanyagból levont következtetéseknek hitelt
ad. A patria szó jelentéseiből nem lehet kiindulni, mert e
109
szó a középkori latinságban már a 6-9. század folyamán
elvesztette antik értékét, devalválódott, hogy csak las­
san és fokozatosan vegye fel azt újra a 13-15. század­
ban. E szó a középkor jó részében nem a „haza” ér­
zelmi színezetű képzetét fejezte ki, hanem egyszerűen
és szürkén mindössze körülbelül ennyit jelentett: „vi­
dék”. Sőt „hivatalosabban”, jogi szakkifejezésként:
.Jogi-politikai territórium”. Ennek megfelelően Nyu-
gat-Európa forrásaiban a késő középkorig általában a
joghatósági terület, comitatus, terra, provincia, a 10-11.
század óta a hűbéri vagy a városi territórium megjelö­
lésére használatos. Minthogy a korai magyar királyság
egységes politikai territórium volt, ez az import szó
már legkorábbi, 11. századi szövegeink, a legendák,
dekrétumok egy részében is a regnum területére vonat­
kozik. Ugyanakkor valamely országrész (például Er­
dély) megjelölésére is használják, máskor a királyi
megye, a 13. század óta a nemesi megye területére, egy
12. századi oklevélben meg éppenséggel az „öröklött
jószág”, a birtok, az „atyai föld” területére vonatkoz­
tatják, amit egyébként a szó eredetileg jelent (patria
terra). Közelebb áll a „haza” jelentésszférájához és
hangulati értékéhez a natale solum, natalis terra, „szülő­
föld” kifejezés, mely a régi magyar nyelvben születte
fold formában hangzott („a föld, mely valakit szült”).
A „születés” képzete, a származás, a gyermekkor em­
lékei és a hozzájuk fűződő elemi emóciók ezt a fogalmat
már eleve megmelengették. Már Anonymusnál, 1200
táján feltűnik a szülőföldhöz fűző szeretet motívuma:
valaki azért cserélt birtokot, „mert szeretett azokon a
részeken élni, minthogy szülőföldjéhez közel estek”.
A lokalizmusban élő középkori embernek azonban
eszébe sem jutott, hogy az a „föld”, melyen született,
ama bizonyos tágas, részleteiben sohasem látott ter­
ritórium lenne, mely a királyi hatalom révén képezett
110
egységet. A „szülőföld” a középkor forrásaiban mindig
valamely szűk környék, rendszerint a falu vagy város,
ahogy a Váradi Regestrum egyik bejegyzésétől (1217)
fogva hosszú sorban adatolható. Ezt fejezte ki a régi
magyar nyelv haza fogalma is, mely a ház szó hová? kér­
désre felelő határozószói alakjának önállósult főnévi
formája. Eredetileg: „hová? Jíazoffelé)”. Nemcsak a szó,
de a képzet is a magyar nyelv ősi finnugor rétegébe tar­
tozik, amit az osztják „a házba be” jelentésű chota szó
is igazol. A finnugor nyelvekben a ház nemcsak konkrét
lakóépületet jelentett, hanem elvontabban „otthont,
lakóhelyet”. Több körülmény szól amellett, hogy a
nomád viszonyok közt a haza a nagycsaládi téli szállást,
a falul (/n/lal, azaz sövénykerítéssel, vesszőfonadékkal
elkerített szállást) jelentette. Ennek örököse a letele­
pedett viszonyok közt az agrikultúrát folytató falu.
Valamennyi régi nyelvemlékünkben a falu, a családi
hirtok, a 14. század óta a város a haza. A Margit le­
gendának ez a fordulata: „meg térnek vala ő hazdjok-
han” e szöveg fordítása: „ad propría remeabant” . Ha
valaki „natale solum diligeret” Bonfini szerint, ezt Heltai
így fordítja: „igen szereti vala hazáját, Esztergomot”.
Az archaikus népnyelv máig is így ismeri e fogalmat.
Ha valaki az Ormánságban a szomszéd faluba készül,
azt mondja: a szomszéd hazába megyek. Ez a haza az
embernek kedves, tehát „édes”. A pozsonyi polgárok
már 1441-ben úgy képzelték: a suezz lufft von Press-
purch oly „édes”, hogy a királyné szívét feléjük hajlítja.
A nagymarosi jobbágyok még a szörnyű török sarcol-
tatás idején (1588) sem akartak „ez nyomorodott hely­
től”, a Duna menti falutól, „édes hazánktól” búcsút
venni. Magyar nyelven - tudomásommal - itt jelent­
kezik először a paraszti „haza” : a falu.
A szülőföld, a falu, a város, a tartomány szeretete igen
ősi pszichikai kötöttség. Motívumai ma sem mások,
111
 mint századokkal előbb. Első közismert irodalmi ki­
fejezését az európai középkorban az ófrancia Roland-
ének tartotta fenn (1100 körül). A douce Francé, ez az
„édes”, „szép” föld, „az ősök földje” persze még nem a
tágas francia királyság, mindössze a Páiizs-környéki
királyi territórium, melyet később Ile-de-France néven
fognak nevezni. Kevésbé közismert, hogy nem csupán
„irodalmi” érzésről van szó. Egy észak-francia klerikus,
Pierre de Blois magánlevelezésében érzelmeinek motí­
vumait is elősorolja (1170): „Ott akarok élni és meghal­
ni, ahol születtem és nevelkedtem, az édes Francia föld­
jén, az enyhe éghajlat és a jóízű borok kellemes tájé­
kán.” Egy másik levelében (1175) is számba veszi, mi
minden köti az embert „a szülőföld édes levegőjéhez” :
„az élet biztonsága, a szülőhaza szeretete, a természet
törvénye, az ételek í z e. . Manapság sem mondanánk
mást.
Ez azonban nem „patriotizmus”. Az egyik nagy kü­
lönbség eme ősi érzés és a patriotizmus közt, hogy a
kettő tárgya többnyire nem esik egybe. A politikai
„haza” - hacsak nem városállamról van szó - általában
sokszorosa annak a szűkebb tájéknak, melyhez a gyer­
mekkor konkrét emlékei, vizuális élményei fűznek;
ahol ismerem a szokásokat, az embereket, s még az
ételek és italok íze is jobb, mint bárhol máshol. Ehhez
a szinte ízlelhető-szagolható - „édes” - területi való­
sághoz személyes kontaktus fűz, míg „széles a hazának”
minden zugában még manapság sem fordulhat meg az
ember; mennyivel kevesebbet ismert abból a régi szá­
zadok helyhez kötött embere! Százezrekhez, milliók­
hoz nem lehet fizikailag és pszichikailag közöm. A köz­
vetlen kontaktus hiányát a politikai „haza” esetében
szükségképpen valamilyen ideologikus kontaktus hi­
dalja át, melynek inkább szimbóluma, mintsem köz­

112
vetlen tárgya a haza. A szülőföld szeretete: konkrét ér­
zés; a patriotizmus: absztrakt érzés.
Következésképpen: más minőségű érzés. A szülőföld
szeretetével, e szelíd és passzív, „természetes” érzéssel
szemben a patriotizmus politikai-erkölcsi elkötelezett­
séget tartalmaz, melyhez az ókor óta emocionálisan
színezett pátosz tartozik, egészen az önfeláldozás gon­
dolatáig. A haza nagyobb érték, mint a természetes
vérrokonság: ez a kontraszt szolgál az ókor óta példa­
ként a patrióta étosz számára. Coluccio Salutati a római
Brutus példáját mutalja oda korának, aki a haza ér­
dekében saját fiait is képes volt megölni: „Nem tudod,
mily édes a haza szeretete? - írja. - Ha a haza védel­
méről vagy gyarapításáról van szó, nem okozhat ne­
hézséget, sem terhesnek vagy bűnnek nem tűnik, ha az
atyának fejét veszed, testvért elpusztítasz, a feleség mé-
héből karddal metszed ki a koraszülöttet...” Ez a
hatás kedvéért túlexponált és szélsőségesen kegyetlen­
nek tűnő heroizmus az olasz trecentóban az egész ér­
zéskomplexumot az intellektus, a politikum és az etika
szférájába emeli fel. A politikai lojalitást pedig nem va­
lamilyen terület, táj szuggerálja, hanem a „haza” szim­
bólumával kifejezett politikai közösség. A patriotizmus:
közvélemény, azaz meghatározott politikai közösség
tudatosan kialakított és vállalt állásfoglalása az egyes
és az egész normatív viszonyáról. Ezen a szálon tehát
ismét a „politikai közösség” és a „hűség” fogalmához
jutottunk el, melyekről a „nemzetiséggel” való viszo­
nyukban korábban már szóltunk. A történelemben a
patriotizmus nem egyéb, mint egy erőteljes politikai
közösségtudat kivetülése e közösség lakóhelyére, po­
litikai territóriumára. A görög és a római patriotizmus
- a francia forradalom előtt minden patriotizmus mo­
dellje - „állampatriotizmus” volt, fókuszában a város­
állam vagy a birodalmi rés publica fogalmával; a „nem­
113
zetiség”, az egyazon nyelvet beszélők közössége a „ha­
zánál” vagy sokkal tágabb, vagy sokkal szűkebb terü­
leten lakott, s vertikálisan sem volt azonos azzal a „po­
litikai társadalommal”, mely a patrióta étoszt magáénak
vallotta.
Lehet-e, érdemes-e a „patriotizmus” fogalmát olyany-
nyira kitágítani, hogy immár semmit se jelentsen?
Erre megvan a hajlam a köznyelvben és a történetírás­
ban egyaránt. Végül is a történelem éppen elég háborút
produkált, s a felek közül az egyik rendszerint védeke­
zett. A politikai lojalitás számos nemének beváltása
- az eredményt tekintve - „hasonlít” a patriotizmushoz,
hiszen a dinasztikus hűségnek, a király személye vagy
a korona iránti lojalitásnak, a keresztény, hűbéri vagy
rendi obligációk sokféleségének, de még a fenyegetett
szülőfalu elkeseredett védelmének is megvan a maga
étosza, s az eredmény hasonló: valakik hősiesen küz­
denek egy személy, egy eszme vagy egy terület védel­
mében eladdig, hogy vállalják a hősi halált is. Eszerint
a patriotizmus nem lenne egyéb, mint heterogén je­
lenségekre alkalmazható interpretációs formula ? Az efféle
fogalomhasználat fölöttébb labilis. Egy eseményt inter­
pretálni végeredményben sokféleképpen lehet. Ha betö­
rők ütnek rajta a házon, és a lakók védekeznek, azt
úgy is lehet interpretálni, hogy „a jogrendet védik” . . .
Csak éppen kétséges, van-e ennek így értelme (noha
„objektíve” csakugyan a jogrendet védik). Van-e patrio­
tizmus - „objektíve” ? Van-e sok értelme azt mondani,
hogy ha valaki a régi századokban tettekkel is bizo­
nyítja a király iránti hűségét vagy falujához és életfor­
májához való ragaszkodását, s ezáltal objektíve hozzá­
járul egy mások által vagy később „hazának” mondott
politikai keret védelméhez, akkor - objektíve - patrióta?
Ez valami olyasmi, mintha - megfordítva - valakire, aki

114
nemzetileg közömbös, ám a „világ” dolgai sem érdeklik,
azokról alig is van fogalma, egyszerűen csak külföldre
távozik jobb kereset reményében, ma azt mondanék:
„objektíve kozmopolita” . . . A patriotizmus meghatá­
rozott szubjektív tudati és pszichikai tartaLmak összes­
sége, s mint ilyen objektiválódik a történelemben vagy
a jelenben. Ennélfogva „ösztönös” patriotizmus sincs,
vagy legalábbis ez contradictio in adiecto lenne, mert
a patriotizmus előfeltétele a tudatosság. Vagyis aligha
van sok értelme a „patriotizmus” fogalmi használatának
a történelemben, ha adott mozgalmakban, egyének vagy
csoportok tetteinek hátterében nem az a szubjektív
meggyőződés és meg is fogalmazott érvelés húzódik
meg, hogy a „hazáért” cselekedtek. Ennek a feltétele pe­
dig az, hogy valamely politikai territórium felöltse a
„haza” képzetét és politikai-etikai értékét a tudatban.
A modern „haza” fogalma nem úgy jö tt létre, hogy
az emberek tömegei a 18-19. század fordulója után
egyszerre csak „széles e hazában” olyan otthonosan
kezdték magukat érezni, mint szülőfalujukban, szülő­
városukban, a jól ismert tájon. A politikai haza fogal­
ma a szülőföld képe mellé iktatódott, anélkül hogy ez
utóbbi megsínylette volna. Különnemű jelenségekről van
ugyanis szó. A szülőföld: tapasztalat, élmény, emlék.
A politikai haza eredendően: eszme. Ezen az eszmén
kezdetben viszonylag szűk intellektuális réteg: poli­
tikusok, írók, jogászok, történetírók, filozófusok, a
nemzeti öntudat „propagandistái” dolgoztak, formál­
ták ki azt szónoklatokban és közjogi elméletekben, a
nemzet múltjáról, helyéről és hivatásáról alkotott teó­
riákban és költeményekben, politikai pamfletekben és
nemzeti himnuszokban, mígnem az egész gondolatkör
az iskolákon, a tömegkommunikáció egyre bővülő
eszközein, újságokon, könyveken át valóban tömegek
közkincsévé vált. Nemes és jogos törekvések jelszavai­
115
 ként olykor, hazug és demagóg tendenciák szolgálaté'
bán máskor. Nem primer érzelmeké az indíttatás itt,
hanem a szekunder ideológiai mozzanaté: az elsajátított,
a vállalt nemzeti eszméé. A „haza” az eszmékben és a
propagandában - főként Közép-Kelet-Európában -
olykor már akkor elkészült, amikor a politikai viszo­
nyokban területi realitásként még meg sem volt. Más
kérdés, hogy mióta a nemzeti eszme az élet minden
területét a gyermekkortól fogva áthatja, a patriotizmus
látszólag függetlenül mesterséges genezisétől, és eredeti
pszichikai sajátosságnak tűnik. S valóban, a hazafias
érzés a 19. század óta „természetes érzés” jegyeit ölti
fel, akárcsak az anyanyelv szeretete. Érthetően, hiszen
elsajátítása szinte az anyanyelv édességére eszméléssel
kezdődik. Ennek megfelelően magába szív irracionális
elemeket is (ezen a ponton már a pszichológia tárgya),
noha eleve „mesterséges” eredete sohasem homályosul el,
hiszen a hazafiság jellege és objektív funkciója annyiféle,
ahány politikai tudatformával, ideológiával lép szim­
biózisba. Az újkori (polgári) patriotizmus a 18. század
második felében abból az eszmekörből született, mely
a „társadalom” fogalmát a „nemzet”, a „szuverén nép”
kategóriájával azonosította, és azt - az eszmék szférá­
jában - a jog, a szabadság és a hatalom forrásává, le­
téteményesévé és birtokosává tette; következésképpen
mindennek a „haza” szimbólumával kifejezett értéknek
fenntartását, megóvását és védelmét kötelességévé tette.
Amennyiben mindennek a „nép” - a realitás szférájá­
ban - mégsem lett birtokosa, annyiban vált illuzórikussá,
demagóggá és hazuggá a polgári „hazafiság”.
A történelemben a „haza” fogalma nem lebeg vala­
miféle örök princípiumként a történések fölött. A patria
fogalma a középkorban akkor állapodik meg az állam-
terület, a regnum határainál, akkor nyeri el (pontosab­
ban: nyeri vissza) antik „haza” jelentését, és válik po­
116
 litikai-erkölcsi értelemben normatív kategóriává, ami­
kor egy önmagát sui generis politikai közösségként te­
kintő communitas önmaga és az állam mint „közügy”,
rés publica közt mind a jogok, mind a kötelességek vo­
natkozásában, szoros és közvetlen korrelációt teremt.
A „hűség” a királyi hatalomhoz, a koronához kapcsoló­
dó személyes obligációról lassan és fokozatosan egy
személytelenebb szimbólumhoz kötődik; ez a „haza”.
A politikai közösség pedig már a 12. században az
észak-itáliai városi commune, majd a 13. században az
egységesülő monarchiák - főleg a francia és az angol
királyság - lovagsága. Ez utóbbi réteg közösségi emó­
ciói természetesen sokkal tagolatlanabbak, bárdolat-
lanabbak, az „állam” mibenlétéről való elképzelései
sokkal bizonytalanabbak ahhoz, hogy önerejéből, sa­
ját nyelvi-fogalmi eszközei segítségével eljusson a pat­
rióta emóciók kifejezéséig. Az antikvitás első nagy kö­
zépkori „reneszánsz”-hulláma, a római jog nyelvén ki­
fejezni próbált „állam”, a „közjog” alkalmazásának
első kísérletei, s mindenekelőtt az antikvitásnak a
Digesta könyveiben fenntartott patrióta toposzai és a
bolognai glosszátorok, főként a népszerű Accursius
értelmező glosszái jönnek segítségre, hogy előbb nem
is a lovagok és a nemesek, még csak nem is a króniká­
sok, hanem a királyi udvarok római jogi képzettségű
legistái, egész Európa-szerte szinte egyidejűleg, a 13. szá­
zad derekán hozzákezdjenek egy széles körű „patrióta
propagandához”. , A francia udvarban Jean de Blanot
(1255/56) és Jacques de Révigny (1270 körül) traktá­
tusaiban jelenik meg a koronahűség mellé társítva a
„hazához” való hűség teóriája: a „közös haza” (com-
munis patria), a francia királyság fölötte áll minden
vazallusi köteléknek, hűbéri hűségnek és a hűbéri tarto­
mánynak (patria minor, localis). A hazának való en­
gedelmesség jegyében jogosult még a hűbérúrnak is
117
szembeszegülni, mert a haza érdeke a közhaszonnal
(publica utilitas) azonos. E propagandisztikus tevékeny­
ség a híres római jogász, Pierre de Belleperche tevékeny­
ségén át aztán főként Szép Füiöp legistáinak elméleti
működésében kulminál a 13-14. század fordulóján,
akik a kortárs szavaival „Párizst tették Rómájukká”,
hogy Pierre Dubois és mások műveiben összeszövőd­
jék a francia lovagi „nacionalizmus” szólamaival.
A nation szót „lovagság” jelentésben először a neves
költő, Rutebeuf írta le (1261), majd a saint-denisi apát­
ságban szerkesztett Les Grandes Chroniques de Francé
1270-es évekbeli folytatásában tűnik fel ismét és nyer
polgárjogot. A 13. század végén kezdődik el egy di­
nasztikus és rendi „állampatriotizmus” fúziója a rendi
„államnemzet” koncepciójával. Egyiknek sincs köze a
francia „nemzetiséghez”, mely egyébként is igen bi­
zonytalan, alaktalan keret még ekkor, ahogy ennek
tömegei sem részesülnek a patrióta érvrendszerből.
A köznyelvben a patrie az újkor századaiig a pays, a
tartomány szinonimája. Jeanne d’Arc nem ismerte még
a patrie szót sem (ezt még a 16. században is neologiz-
musnak érezték); eredeti vallomásai tanúsága szerint
szókincsében csak a pays szerepelt.
Magyar földön a Bolognában tanult udvari kleriku­
sok, a magyar királyság „legistáí” az 1270-es években
kezdik el ugyanezt a patrióta propagandát. A korona
védelméhez kapcsolt „haza védelme” egy 1270-i okle­
vélben tűnik fel először. Ettől fogva egyre sűrűbb a
„hazáért való harc”-emlegetése. A „harcolj a hazáért!”
(pugna pro patria) erkölcsi parancsa ott volt már egy
Catónak tulajdonított (valójában késő antik) morális
szentencia-gyűjteményben, mely szerte Európában, ná­
lunk is, a grammatikai oktatás egyik legnépszerűbb
tankönyve volt a korai századok óta; e parancsra azon­
ban csak a 13. század óta hivatkoznak sűrűn (ut dixit
118
Cato. . J A „haza édessége” okleveles gyakorlatunkban
egy Marcus Aurelius-kori jurista maximájára megy
vissza, melyet a Digesíából ismertek meg klerikusaink
(32, 1, 101) és Accursius glosszájából tanulták meg:
„Ahogy a vallás parancsa az isten iránti engedelmesség,
éppúgy parancs, hogy a szülőknek és a hazának enge­
delmeskedjünk, s az erőszaknak ellenálljunk” (Dig, 1,
l, 2). Szó szerint az Instüutiones könyvéből származik
(1, 25, pr. és Dig. 9, 2, 7, 4) az a gondolat, mely már
1271-ben, majd később többször okleveleink maximája:
„Akik a harcmezőn a hazáért elesnek, örökké élnek di­
csőségben.” Ez a gondolat egyébként végső fokon
Ciceróra megy vissza. Az antikvitás Bolognán keresztül
ezekkel és ezekhez hasonló számos más maximával jött
a 13. századi intellektuelek segítségére, hogy IV. László
anarchikus korában az országos testületté szervezkedő
nemesi commmiias számára ne csak a „hun-szittya”
történeti tudaton át, hanem egy római veretű patrio­
tizmus lírája segítségével teremtsen „eticizált” politikai
közösségtudatot. A nemesség immár nem egyszerűen
a király személyes híveként, hanem mint a „haza vé­
delmére” hivatott testület érezhette át saját elhivatott­
ságának fontosságát.
Ez a „patrióta étosz” egyébként minden rezdülésében
a nemesi nacionalizmus fejlődésgörbéjét követte. A 14.
századi apály után a nemesi politikai praxis és a hu­
manizmus, az antik auktorok olvasása a 15. század
dereka után -töltik fel újra a politikai frazeológiát, az
okleveleket, a diplomáciai levelezést, az orációkat az
antik fordulatokkal, hogy a Jagello-korban a „haza
üdve” valóságos inflációba csapjon át, annak arányá­
ban, ahogy a nemesség tömegei a valóságban már - a
13. századdal ellentétben - egyáltalán nem „védték a
hazát”. Itt sem árt egyébként megjegyezni, hogy leg­
kevésbé a török elleni harc belső propagandájában hasz­
119
nálatos a „patrióta” frazeológia. A humanisták kül­
földön, követségjárások alkalmával, a birodalmi gyűlé­
seken gyakran beszéltek a magyar patria veszedelméről,
de az oklevelek és levelek frazeológiájában, 1400-1600
táján a török rendszerint „a keresztény hit és az ország
(regnum) ellensége”. A patria sokkal inkább egyfajta
„közjogi” argumentáció eleme már a Zsigmond elleni
lázadás (1401) ideje óta, amikor az ország kelt fel a
király ellen, s mozgalmát „az országlakosok közjava,
a rés publica és a haza haszna” érdekében indított ügy­
nek deklarálta. A nemesi rés publica kategóriája kötözte
magához a „haza” fogalmát, hogy az 1440-50-es évek
óta a ius, mos, libertás pátriáé a magyar nemesség sza­
badságjogainak jellegzetes összefoglaló szólamává vál­
jék. „Hazája” a nemesnek volt, mert a „haza joga, szo­
kása és szabadsága” a nemesség privilégiumainak ösz-
szességével azonosult. A rendi gondolkodás sajátos
boszorkánykonyha, mely minden fogalmat rendi-ne­
mesi vegyületté kotyvaszt össze. Ennek ismeretében
nincs mit csodálkozni azon, hogy az 1514-i paraszthá­
ború vérbe fojtói nemcsak az oklevelek formuláiban
voltak a „haza védelmezői”, hanem a kortárs huma­
nisták szemléletében is. Csak egyetlen megnyilatkozás
a sok közül: Hagymássy Bálint írja (1515), hogy ha az
agg Bornemissza János, „midőn a keresztesek alvilági
fúriái orgiát ültek” nem segítette volna tanáccsal a
paraszthad leverőit, akkor „nemcsak a nemesség pusz­
tult volna el, hanem minden bizonnyal a haza is”.
A patria fogalmát a nemesi öntudat éppúgy kisajátí­
totta és saját szemléleti kereteihez idomította, mint a
natio fogalmát. Féltve és féltékenyen őrzött gondolati
kincsének ezt az elemét éppoly kevéssé osztotta meg
parasztjaival, mint történeti tudatát és egyéb rendi
jellegű politikai emócióit. Egyetlen országos politikai
communitas létezik a magyar korona fennhatósága alatt:
120
 mindenekelőtt ezt fejezte ki számára a „haza” fogalma.
Azért érezte magát ebben az országban „honn”, mert sa­
játos fogalmi nyelvén ő maga „képviselte”, sőt testesítette
meg az országot, ő maga volt az ország. Hogyan mondta
Rousseau? „A haza az állam és polgárainak viszonyá­
ban létezik.” A középkorban nem voltak „állampol­
gárok”, de a kései középkorban is volt egy eorpus
politicum, mely a hatalomból elvileg részesedett. Ma­
gyarországon ezt a nemesség alkotta.

NÉPI PATRIOTIZMUS A KÖZÉPKORBAN?

A fogalmak, s a hozzájuk kapcsolódó intellektuális

és emocionális tudattartalmak nem a történelem felett
lebegnek platóni ideák gyanánt, hanem meghatározott
struktúrák és gondolati mechanizmusok szükségleteit
fejezik ki. Vannak fogalmak, melyek történetisége ke­
vesebb problémát jelent. H a azt mondjuk: szék vagy
asztal, kevesebb óvatosságra van szükség, mert igaz
ugyan, hogy ezeknek az alkalmatosságoknak is egészen
más volt a formájuk a régi századokban, mégis lénye­
gileg ugyanazokat a szükségleteket elégítették ki, mint
manapság; ülni és enni lehetett rajtuk. Nem ilyen egy­
szerű a dolog afféle fogalmak esetében, mint „társada­
lom”, „nemzet” vagy „haza”. Ezek olykor lényegi tar­
talmukat, domináns képzeteiket tekintve mást jelentet­
tek, mint ma, mert a társadalom és a gondolkodás egé­
szen más struktúráját tükrözvén, más szükségletek szol­
gálatában álltak.
A patriotizmus középkori genezisének ismerete három
tanulsággal szolgál. E jelenség nem valami ősi és „ter­
mészetes” pszichikai attitűd, hanem fölöttébb „mester­
121
 séges”, ideologikus eredetű. Továbbá: nem független
attól a tudattartalomtól, mely a középkor folyamán
- ugyancsak „mesterséges”, ideologikus jelleggel - mint
„nemzeti” tudat születik meg. Végül: a patrióta fo­
galomkincs, a maga kötött toposzaival és antikizáló
ékítményeivel csakis olyan társadalmi kör számára hoz­
záférhető, mely jogai és szabadsága alapján önmagát
országos testületként az „állam” részesének tekinti,
jogaiból bizonyos politikai-erkölcsi obligációk követ­
keznek. Más kérdés, hogy a nemesi patriotizmus épp­
úgy kétarcú, mint a nemesi „nacionalizmus”, amiről
előbb már volt szó. A „patrióta” frazeológiában éppúgy
benne rejlik a nehézkedési erő, hogy puszta „közjogi”
érvvé alakuljon, politikai-etikai értékből a nemesség
valóságos indolenciáját szólamokkal és szónokiassággal
elfedő demagógiává silányuljon; másfelől viszont a
„haza védelmében” valóban foglalatoskodó nemesek
számára a patrióta pátosz valóságos eszmei-erkölcsi
forrást jelentett a 15-17. század harcterein.
„A patriotizmus nevelés és propaganda kérdése” - ír­
ta nemrég (1964) - némileg kisarkítva a problémát - az
amerikai medievista, Gaines Post, aki Ernst Kanto-
rowicz mellett a legtöbb forrásszerű összefüggést fej­
tette fel a politikai gondolkodás és a patriotizmus egy­
mással összefüggő, 13. századi európai „reneszánsza”
vonatkozásában. Csakhogy e téren nagy különbség
van a 13-15. század és a 18-20. század közt! Manapság
„nemzeti társadalmakban” gondolkodunk, minthogy
abból az axiómából indulunk ki, hogy „az emberiség
nemzetekből áll”. E szemléleti keretet két további
axióma határozza meg. Egyrészt: a „nemzet” az emberi
együttélés alapvető kerete; másrészt: a „nemzet” az
azonos politikai keretek közt élő, azonos nyelvű és
kulturális-történeti hagyományokkal rendelkező em­
berek összessége. A patrióta propaganda éppen ezért
122
az újkorban a „nemzeti társadalom” egészével számol,
minthogy az újkorban ez a „politikai társadalom”.
E szemléleti keret azonban viszonylag új keletű. A „po­
litikai társadalom” régen nemcsak egy bizonyos „nem­
zetiséggel” nem esett egybe, de az adott territóriumon
lakó népességnek is csak szűk rétegét, a status potiticus
részeseinek összességét jelentette, mely személyi kör
egyszersmind a 13-14. század óta összeolvadt az „állam”
fogalmával (societas civilis seu rés publica). A patrióta
propaganda funkciója itt abban állt, hogy az állam
területi egységét propagálta azáltal, hogy az állam „ré­
szeseinek” jogi-politikai öntudati egységét erősítette.
Nem véletlen, hogy a patrióta propaganda rendszerint
kéz a kézben halad az „organikus államszemlélet” ki­
alakulásával, mely szerint az állam „politikai test”,
corpus politicum, melynek „tagjai” a rendek. Ahogy
a római patriotizmus eszméit a rabszolgák, de sokáig még
a plebejusok körében sem „propagálták”, éppoly ke­
véssé folyt ilyen propaganda a középkori jobbágyság
körében. A patrióta propaganda „tömegpropagandá­
vá” csak a 18-19. század fordulója után válhatott, s
nem képzelhető el a „nemzeti társadalom” koncepciója
nélkül, ami nélkül - egyebek közt - az általános had­
kötelezettség elve sem képzelhető el. A középkorban
a hadakozás - elvben - kiváltság és kötelezettség egy­
szersmind, sőt éppen ez képezi a „politikai társadalom”
különállásának egyik lényeges kritériumát. A patrióta
propaganda a középkorban éppen ezért nélkülözi az
„áthárításnak” azt a jellegzetes gyakorlatát, melyre a
19-20. század háborúi annyi példát szolgáltatnak, ami­
kor a burzsoázia tömegeket küld a harcmezőre „a haza
nevében”, imperialista háborúkban is. A középkorban
a patrióta érzelmek propagálására vagy azért nem ke­
rült sor, mert érvényesült' az az elv, hogy a kiváltságol-
tak „védik a hazát” (s akkor ilyen propagandára semmi
123
 szükség), vagy pedig, paradox módon, éppen azért,
mert nem érvényesült. Miután a lovagság és a nemesség
a hadviselésben korszerűtlenné vált, Európa-szerte egyre
inkább zsoldosok vívták a háborúkat, akiket fizetni kel­
lett, nem pedig emocionális pátosszal lelkesíteni. A kései
középkor óta a patrióta propaganda kettős funkciót lá­
tott el. A nemességnek azt a részét, mely még mozgósít­
ható volt, régi keresztény vagy hűbéri jellegű argumen­
táció helyett korszerűbb eszmei érvekkel lelkesítette helyt­
állásra; másrészt viszont annak szüntelen deklarálása,
hogy a nemesség most is és mindig „a haza védelmezője”
volt, éppenséggel egy retorikai fikció erejével is a nemes­
ség létének erkölcsi indoklását volt hivatva propagálni.
Mennél inkább hanyatlik egy társadalmi osztály, annál
inkább a fikciók, az illúziók, az önáltatás pszichikai kö­
dében él. Bármilyen különös, a Jagello-kori nemesség va­
lóban hitte, hogy ő a „haza védője”, a „haza bajnoka”,
holott legtöbbje törököt sem látott életében. A propa­
ganda rádiuszát mindkét esetben a nemesség köre szab­
ta meg.
A középkori „funkcionalizmus”, melynek értelmében
az isteni Világrend három hivatási réteget hozott létre:
az imádkozó klérust (oratores), a harcoló nemességet
(bellatores) és a munkát végzők tömegét (laboratores),
természetesen igazában véve mindig fikció volt. A pol­
gárság mindig is teljesített hadi szolgálatot, de még a
parasztság sem volt teljesen lefegyverezve sehol Euró­
pában. Védelmi háborúkban, alkalmanként és kiegé­
szítő erőkként mindig mozgósítottak parasztokat is,
bizonyos helyeken (Anglia, Németalföld, Svájc stb.)
pedig paraszti rétegek rendszeres hadi szolgálatot tel­
jesítettek. Az isteni Ordo és a valóság közti ellentmon­
dás áthidalására a középkornak megvolt a maga ká­
nonjogi eredetű fogalma, a necessitas, ami sok minden
„normális körülmények közt” megengedhetetlen dolgot
124
lehetővé tett és legalizált. „Szükséghelyzetben” parasz­
tok is mozgósíthatók voltak. Ahol a szükséghelyzet
tartósult, ez többé-kevésbé rendszerré is vált. Nálunk
ilyen hely volt Erdély, ahol az 1420-as évek óta hadi
szabályzat határozta meg a török beütés idején a vajda
és a székelyispán számára kiállítandó paraszti (nemcsak
székely!) kontingens arányát, amit részben a királyság
központjától való távolság, részben az erdélyi egyházi
és világi bandériumok viszonylag csekély létszáma tett
szükségletté, necessitasszá. Ezt vette igénybe Hunyadi
mint erdélyi vajda, 1442 márciusában, az erdélyi Vas­
kapu mellett Mezid bég ellen. E vállalkozás tehát nem
valami egyedi és spontán „népfelkelés” volt - ahogy
történetírásunk értékeli. Viszont a parasztságnak itteni
felfegyverzettsége és fegyverforgató gyakorlata magya­
rázza mind az 1437. évi parasztfelkelés átütő katonai
sikereit, mind a szoros kisnemesi-paraszti szövetséget,
mind az itt egyedülállóan pregnáns módon megfogal­
mazott „paraszt-rendi” elképzeléseket. A felkelők ön­
magukat politikai tmiversitasnék tekintették, melynek
részesednie kell Erdély közügyeinek intézéséből. Erdély
már a 15. század forrásaiban különálló patria volt;
a tartományi védelmi háború kánonjogi szakkifejezése
- a 8-9. századi előzmények óta - bellum pátriáé volt.
Ez összefüggések alapján nem indokolatlan egy erdélyi
paraszti jellegű patriotizmus feltételezése.
A szűkebben vett Magyarországon ilyen úzus nem
volt, noha a déli megyékben az 1420-40-es években fel­
feltűnnek paraszti fegyveresek hadi vállalkozásokban.
A középkor folyamán mindössze két ízben állt elő
olyan „végső szükséghelyzet”, ultima necessitas, hogy
országos parasztmegmozdulást hirdettek meg, éspedig
- minthogy parasztok mozgósítására más bevett forma
nem volt - keresztes háború formájában: 1456-ban és
1514-ben. Mindkét esetben nagy tömeg gyűlt össze.
125
Mindkét esetben kezdettől fogva potenciális paraszt-
felkelést jelentett a nagy tömegű parasztsereg gyüleke­
zése. Az első esetben a keresztes sereg megmentette az
országot a töröktől, a felkelésnek pedig sikerült elejét
venni (ez egyáltalán nem ismeretes történetírásunkban).
A második esetben kitört a parasztháború, és el is
bukott anélkül, hogy a törökig jutott volna (ez viszont
közismert). Történetírásunk egy elemi erejű „népi pat­
riotizmus” megnyilvánulásaként tartja számon a pa­
raszttömegek mindkét megmozdulását, legalábbis azok
kezdeti fázisában.
Ennek a szóhasználatnak akkor lenne tartalma, ha
bizonyítható vagy valószínűsíthető lenne, hogy a pa­
rasztok valóban mint „hazájukra” tekintettek arra az
országra, melynek politikai fogalmából ki voltak zár­
va, hiszen a késő középkorban az ország a nemesség
universitaséá. jelentette. Ha viszont valami más ideológiai
mechanizmus húzódik meg a parasztság megmozdulása
mögött, akkor a „népi patriotizmus” közbeiktatása
azért nem szerencsés, mert valóságos összefüggéseket
szorít háttérbe.
E paraszti megmozdulások ideológiai motívumaira
nézve kevés a közvetlen forrásunk. Ami kevés rendelke­
zésünkre áll, abból viszont - szögezzük le - a „patrióta”
frazeológia teljességgel hiányzik, az érvelés egészen
más dimenzióban mozog. Ez természetesen csak argu­
mentum ex silentio. Arra nézve viszont, hogy a paraszt­
ság „hazája” mi volt, éspedig éppen azon a vidéken és
abban az időben, amikor Nándorfehérvárra gyülekezett
a parasztnép, vannak közvetlen támpontjaink. A ke­
resztes toborzás során, 1456 kora nyarán, a Duna menti
Kölyüd községben (elpusztult falu Baja és Zombor közt)
azt bizonygatták a helybeliek az egyik toborzó szerze­
tesnek, hogy ez a patria igen tágas és népes, sok embert
lehet felesketni a keresztre „e részeken”, „a környező
126
népek közül”. A másik tanúvallomás még közvetlenebb,
mert Újlak mezőváros saját oklevelében maradt fenn
(1460). Innen is mentek parasztok Belgrádhoz négy év­
vel korábban. Éppen egy újabb török beütés kapcsán
mondja el, hogy az egész patria szenvedett a fosztogatá­
soktól; alább megismétli ennek fogalmi szinonimáját:
„egész városunk a környező részekkel együtt”, majd
fogalmi ellentétét is adja: „a távolabbi vidékek”. Ez tel­
jesen egyértelmű, s hogy is lehetne másként, ha a nép­
nyelvben a haza még manapság is a falut, a környező
vidéket jelenti? Amikor Dózsa egyetlen fennmaradt
hiteles körlevelében később (1514 május-június a
parasztok számára elképzelhető legsúlyosabb fenye­
getéseket gyűjti egybe, melyek ellenséges támadás ese­
tén is veszélyben forognak, ezeket így foglalja össze:
„javaitok elpusztítása, házaitok lerombolása, felesé­
geitek és gyermekeitek leöldöklése”. Ez a parasztság
számára a „haza”.
Mindez egyébként kézenfekvő, aminthogy az sem
szorul sok bizonygatásra, hogy az elemien fenyegetett
vidékeken, ahol az 1420-30-as évek óta napirenden
voltak a török portyák, vagy legalábbis Damoklész
kardjaként lebegett a nép fölött a török beütés réme, és
tökéletes létbizonytalanság uralkodott, a parasztokat
nem volt nehéz megnyerni az ügynek. Erről több való­
ságos „hangulatjelentés” számol be 1456 tavaszán-
nyarán a toborzó obszerváns ferencesek tollából: a nép
„remeg, de vad oroszlánként hajlandó a török ellen
menni e részeken”. Tény, hogy amikor a forró július
eleji napokban Zalánkeménről szétküldik az üzenetet,
hogy a kereszt jelével megjelöltek sürgősen gyülekezze­
nek, két-három napi járóföld körzetéből, Baranya, Bács,
Bodrog, Csanád, Szerem megyei községekből, néhány
nap alatt 20-30 000 paraszt gyűlik össze. (Ezzel szem­
ben a másik toborzó központban, Budán valami 5000
127
 embert sikerült összeszedni, de ezek már nem is jutot­
tak oda fielgrádhoz.) Mintegy 7000 főnyi Hunyadi-féle
familiáris nemes és zsoldos mellett, e parasztsereg men­
tette fel Magyarországot 1456. július 14-22. között.
Magát ezt az önvédelmet azonban fellengzős dolog len­
ne a „patriotizmus” fógalmába vonni, aminthogy biz­
tonsággal állítható: ha valaki szülőfaluját védelmezi a
pusztulástól, eszébe sem jut ezt ideológiailag argumen­
tálni. Az ideológiára általában ott van szükség, ahol a
közvetlen érdekek már kevésbé mozgósítanak, ahol
igazi vagy vélt érdekeket kell szőkébb vagy tágabb cso­
portok számára tudatosítani, olykor szuggerálni. A pa­
rasztság önvédelmi harcaiban jórészt olyan elemi ér­
dekről van szó, amihez nincs szükség külön ideológiai
érvre.
Azt jelentené-e ez, hogy e paraszti megmozdulásnak
nem volt semminémű ideológiája? Korántsem.
Ha ennek az írásnak a műfajába voltaképpen kevéssé
illő részleteknél időzöm még egy darabig, azt részben
az indokolja, hogy történeti köztudatunk nem jelenték­
telen csomópontjáról van szó, részben meg tán az eny­
híti, hogy közismert történeti epizódok kevéssé vagy
egyáltalán nem ismert vonatkozásairól van szó, nem kell
tehát tartanom attól, hogy unalmat keltek. Kellett
lennie valaminek, ami a parasztokat eszmeileg is meg­
mozgatta: ebben a szóban forgó vitában is nemegyszer
hangzott el ilyesmi. S joggal, hiszen nagyobb tömegek
a történelemben soha nem mozdulnak vagy mozdíthatók
meg valami eszmei indoklás és érvelés nélkül. Ám ho­
gyan pillanthatunk be ötszáz évvel ezelőtt élt írástudat­
lan parasztok fejébe, ha még egyébként viszonylag igen
jó forrásadottságok mellett sem maradt meg jóformán
semmi, ami maguktól e parasztoktól származna? Ez a
kétely is jogos, bár még ez sem jogosíthat fel arra, hogy

128
az ignoramus eí ignorabimus kételyét modern tudattar­
talmak feltételezésével enyhítsük.
A történelemben egyazon struktúrán belül, hasonló
szituációk hasonló mechanizmusokat szülnek. Ilyen ér­
telemben jogosult a közvetlen analógiák használata.
Három olyan parasztmegmozdulás ismeretes alig több
mint fél évszázadon belül Európának ebben a részében,
ahol a nyugati kereszténységhez tartozó paraszttömeg
mobilizálódott, többé-kevésbé önkéntesen, a török ellen.
Először Belgrádnál 1456-ban, majd Beíső-Ausztríában
(Karintiában, Krajnában és Stájerországban) az 1470-es
években, végül Pest mellett, 1514-ben. A középsőt a
magyar olvasó nyilván kevéssé ismeri, számunkra azon­
ban annál lényegesebb, mert forrásaiban - ami a pa­
rasztság érveit illeti - a legbeszédesebb. Belső-Ausztriába
1469 után szinte évenként ütött be a török, éppúgy,
ahogy a magyarországi déli részekre az 1430-as évek
után. A szituáció azonossága főként három vonatko­
zásban áll fenn. Mindhárom esetben tartósuk létbi­
zonytalanság, permanens ellenséges pusztítások érzék­
letes élménye késztette a parasztokat többé-kevésbé
önálló kezdeményezésre, olyan körülmények közt, ami­
kor a főurak és nemesek következetesen távol marad­
tak; a fegyveres ellenállás, a defensío pátriáé szervezete
felmondta a szolgálatot. Amikor tehát minden portyázó
sereg elvonulása után, az üszkös romok felett ez az első
kérdés: és hol maradtak az urak? Miféle Világrend az,
melyben a nemesek „funkciója” a hadakozás, de meg
sem mozdulnak ? Miféle Világrend az, melyben nemcsak
a parasztok végeznek el minden munkát, de még ők
kényszerülnek a „nemesi hivatást” is ellátni, az eke és
üllő mellett még kardot is ragadni? E gondolatok „leg­
tételesebben” a belső-ausztriai kiáltványokban, török-
ellenes felhívásokban (Ermahnungen), paraszti szövet­
ségek (Bund) artikulusaiban és politikai pamfletekben
129
találhatók meg. Effélék a mi forrásaink közül hiányoz­
nak. A másik azonosság abban áll, hogy mindhárom
esetben a nyugati egyházhoz tartozó parasztságról van
szó, melynek eszmei világát azonos fogalmak és szim­
bólumok népesítik be. A harmadik hasonlóság abban áll
(s ebből következik), hogy a nyugati egyházban ez idő
tájt terjedő eretnekség, a huszita tanok mindhárom
esetben ott vannak a háttérben. Közismert, hogy az
1430-as évek végén éppen a magyar Délvidék, ahonnan
alig két évtized múlva a keresztesek mentek Belgrádhoz,
volt a táboritizmus tűzfészke, melyet csak az inkvizíció
nyomott el. A belső-ausztriai parasztok követelései
közt számos jellegzetes huszita jellegű motívum szerepel,
a török ellen emelt sáncaik neve pedig éppenséggel
Taber volt, a cseh Tábor mintájára. Hogy a l ó . század
elején Magyarországon újabb huszita hatás vonul át,
a parasztháború ideológiájában huszita elemek vannak,
azt kutatásunk nemrég tisztázta.
Ez tehát a szituáció. S mi az események mozgásában
a közös? Legrészletesebben a belső-ausztriai fejleménye­
ket és a magyar 1514 történetét ismerjük. A Száva és a
Mura felső folyásánál, a krajnai, karintiai, és felső­
stájer hegyek közt 1469-1478 közt egyre több vidék
mozdul meg, a parasztok itt is, ott is gyűléseznek, és
huszita jellegű önvédelmi közösségeket hoznak létre
a törökkel szemben. Egyre élesebb a hang: a lovagok és a
nemesek elárultak bennünket, III. Frigyes alkalmatlan
a császárságra, lám, csak mi, nyomorult parasztok küz­
dünk a keresztény hit védelmében, mi vagyunk isten
„választott népe”. Jellegzetes motívumként mindenütt
elterjed, hogy a nemesek és főurak „titkos szövetséget
kötöttek a törökkel”, sőt egyesek kalauzukul kínálkoz­
tak. Ünnepélyes esküt kötnek a török elleni védelemre.
Majd számos szociális követelés hangzik el, s a paraszti
közösségek itt is, ott is rátörnek az udvarházakra, ki­
130
bontakozik egy három tartományt átfogó parasztfel­
kelés. Magyarországon 1514-ben, időben összevontab-
ban, de lényegében hasonló mozgást követve, bontako­
zik ki a parasztháború. A „hitetlen (hűtlen) nemesek­
kel” szemben itt is a „választott nép”-motívum, bibliai
reminiszcenciák jegyében indul el, Dózsa szavaival
„a keresztesek áldott népe”, „a szent gyülekezet hada”,
hogy a török felé haladtában sorra öldökölje az útjába
került nemeseket.
Mi történt 1456-ban? Régi történetírásunk főként a
későbbi udvari és nemesi történetírók elbeszélése, olyan
források alapján próbálta rekonstruálni az eseményeket,
melyekből hovatovább még annak az emléke is ki­
pusztult, hogy egyáltalán parasztok harcoltak Belgrád
falainál. Marxista történetírásunk visszanyúlt az egy­
korú forrásokhoz, és visszaállította történeti helyére a
paraszt keresztes hadat, viszont Hunyadit afféle „osz-
tálykorlátain felülemelkedő” hadvezérnek szerette látni,
aki egyfajta néphadsereggel akart mindenképpen együtt­
működni, konfliktusnak tehát közte és a parasztok közt
nincs helye, minthogy hasonló patriotizmus töltötte el
őket.
A valóság az, hogy az agg Hunyadi, akinek zseniális
hadvezéri képességeit egyébként Belgrád felmentése
valóban méltóan koronázta meg, csak végső szükség­
ben (ultima necessitasl) fanyalodott a paraszti keresztes
seregre, mely összejött, s melyet a rendelkezésre álló
egy hét alatt a legszükségesebb dolgokra kiképzett,
miután az utolsó percekig sürgetett, várt, remélt külföldi
és belföldi szakképzett katonaság nem érkezett meg.
A valósághoz az is hozzá tartozik, hogy1kezdettől, az
első ütközettől (július 14.) fogva nyílt és rejtett feszült­
ségektől volt terhes - ahogy akkor mondták - „a ke­
resztények serege”. Nemesek, Hunyadi emberei és pa­
rasztok kerültek egybe nagy tömegben, szokatlan mó­
131
 dón, fegyverrel a kézben. Különösen nagy volt a fel­
háborodás a meg nem jelent bandériumok miatt. A szem­
tanú írja le, hogy az első győztes dunai hajócsata után
a keresztesek a hadizsákmányt elégették, „nehogy a
jelen nem levő hatalmasok elvegyék tőlük”. A forró
napokban együtt küzdöttek nemesek és parasztok, de
már a győzelem estéjét követő hajnalban, július 23-án,
a keresztes táborban kijelentették: ők győztek, őket
illeti meg a hadizsákmány. Majd önhatalmúlag a török
üldözésére akartak indulni. Hunyadi - teljes joggal - le­
parancsolta őket erről, hiszen a megvert, de visszavonuló­
ban is Európa legnagyobb és legfélelmesebb hadsere­
gével, 70000 emberével szemben mit ért volna a nyílt
mezőn 20000 hiányosan felfegyverzett paraszt? Erre
zendülés ütött ki a keresztesek táborában a Száva part­
ján. A szemtanú írja: ,,a keresztesek fennen kihirdettet-
ték, hogy a győzelem nem valamely magyarországi báró
m üve.. . " / Ezt a hangot - olvassuk - egyes jelenlevő
nemesek „rossz néven vették, s felindulván a lázadók
ellen akartak menni”. Lázadás érlelődött. Erre Hunyadi,
Kapisztránnaí egyetértésben, gyorsan lecsendesítette a
zavargást (turbatio), és feloszlatta a keresztes hadat még
aznap. - Ha nem tette volna, „sok keresztest megöltek
volna” - hangzik az egykorú kommentár. Ez a magya­
rázata a keresztes sereg sebtiben való feloszlatásának,
holott, mint ismeretes, ekkor még az volt a terv, hogy
a királyi sereg és a külföldi keresztesek késedelmes meg­
érkezése után az egyesült haderő támadó hadjáratba
megy át a Balkánra.
A források, melyek e mozzanatokat fenntartották,
1827, 1906, illetve 1911 óta ki vannak nyomtatva, noha
nem könnyen hozzáférhető külföldi publikációkban.
Miért nem ismeretesek e részletek történetírásunkban?
A történeti valósághoz e fejlemények mindenesetre
inkább simulnak, mint egy konfliktusmentes történe­
132
lem. Elemeiben Belgrád falai alatt ugyanaz kezdődött,
mint ami Belső-Ausztriában két évtized, Dózsa alatt
hat évtized múlva. Itt is feltűnik a „választott nép”-mo-
tívum. A délvidéki husziták tételei közt ott szerepelt:
ők „isten népe”. Egyébként pedig a jelenlevő ferencesek­
ről forrásszerűen tudjuk, hogy többnyire Izrael népé­
nek hősi küzdelmeivel példálóztak, a Makkabeusok
„maroknyi serege” volt a példa a Szeleukidák „megmér­
hetetlen sokaságával” szemben. A július 22-i roham
előtt, a résztvevő szerint Judas Makkabeus népéhez
intézett szónoklata volt a buzdító beszéd (Mach. 1,
3, 17-22) „ .. .Azok nagy sokasággal és gőggel jönnek
ellenünk, hogy szétszórjanak bennünket és nőinket és
fiainkat, s hogy kifosszanak bennünket. Mi pedig lel­
kűnkért és törvényeinkért harcolunk. És az Ú r meg
fogja törni őket szemünk láttára; ne féljetek tehát!”
Ráadásul még az ótestamentumi számok is majdnem
egyeztek olykor. Judas Makkabeus 6000-e$ sereggel
győzött 120000 főnyi ellenség ellen. Július 22-én mint­
egy 8000 keresztes harcolt a Száva jobb partján, a török
haderőt pedig - túlzással - 100-120 000 főre becsülték a
belgrádi várban! Mindehhez tudni kell, hogy az utolsó
pillanatokig mindenki az „urakat”, Újlaki vajdát, a
kalocsai érseket, a többi bandériumot várta, melyek
csak nem és nem jöttek. Felborult a Világrend! Itt is ez
volt a hangulat. A józan kortársak ezt világosan lát­
ták, és éles iróniával nyugtázták; például egy bécsi pap
a Zalánkeménről érkező első hírek megérkezésének ha­
tása alatt (jűí. 30.): „Megnyílhat az ég, s nincs a hatalma­
sok közt egy sem, aki megindulna, csak az egyszerűek
és a szegények... íme, a nemesi rend átalakul! Az va­
gyon írva a klerikusoknak: te alázatosan imádkozz!
A lovagoknak és nemeseknek: te harcolj! Ma pedig a
szerzeteseknek és a munkás népnek (laboratores) mond­
ják: te védekezz és Jézus nevében harcolj! íme, minő
133
 felfordulás...!” Ennél nem kell világosabb beszéd.
Maguk a parasztok ott helyben még inkább átérezték,
hogy rossz orda az, amely így felfordulhat, főként
miután a huszita tanok ezt jól beléjük vésték. Mind­
három esemény a maga azonos belső logikájával vilá­
gosan mutatja, hogy a parasztság törökellenes harcá­
nak eszmei forrásait egészen máshol kell keresni, mint.
az e korban jellegzetesen nemesi veretű „patriotiz­
mus” vagy a történelem „népi-nemzeti” szögbe beállí­
tott látószöge. Már az eddigiekből is világos, anélkül,
hogy számos egyéb részlettel terhelnénk itt mondandón­
kat, hogy a forrás azonos a parasztfelkelésekével, amint­
hogy a kétféle harc szükségképpen egybe is folyik: a
Biblia, főként az Ótestamentum könyvei, az Apokalipszis,
a keresztény misztika plebejus, eretnek jellegű interpre­
tációja, a parasztmozgalmak jellegzetes kiliasztikus at­
moszférája.
A feudalizmus idején a társadalom nemcsak világo­
sabban és élesebben tagolódik osztályokra és rendekre,
mint az újkorban, hanem maga a társadalmi tudat
is élesebben rendileg tagoltabb. A „nacionalizmus” és a
„patriotizmus” is rendi tulajdon. S ehhez még tudnunk
kell, hogy ebben a korban a keresztény érzés még min­
dig emocionálisan hatékonyabb volt, mint a „nemzeti”.
Ez a magyarázata, hogy a török ellen elégséges volt a
keresztény propaganda és argumentáció, ott nem volt
szükség „nemzeti” szólamokra. Sőt, e korban általános
jellegzetesség, hogy ha a politikai propaganda valamely
keresztény ellenség ellenében tömegemóciókat akart
kelteni, úgy állította be őket, mintha pogányok lennének.
Anglia ellenségei 1300 táján csak keresztények voltak
(skótok, franciák), a kancelláriai propaganda azonban
a pogányoknak és szkizmatikusoknak kijáró jelzőkkel
bélyegzi meg őket, mint akik „lerombolják az igaz
egyházat”, „keresztény vért isznak”, „népünk és az
134
egyház vesztére törnek”. Ez jellemzi a százéves háború
idejét - francia részről. Jeanne d'Arc gyakran úgy be­
szélt az angolokról, mint a „keresztény hit ellenségei­
ről”, s levelet küldött a cseh huszitákhoz (1430), hogy
hagyjanak fel a keresztények Öldöklésével és a törökre
emlékeztető szörnyű tetteikkel, egyébként az angolok
ellen kezdett szent ügy befejezése után ellenük indul.
Az orléans-i ütközet előtt levelet diktált, melyben az
angolokat felszólította, hogy egyesüljenek a franciák­
kal a kereszténység ellenségei ellen. Feljegyezték, hogy
gyakran beszélt egy egyesült, törökellenes keresztes
hadjáratról. A francia történetírás az újabb időben nem
is itt keresi a francia „nemzeti tudat” kezdeteit, hanem a
párizsi parlament jogászainak elméleti és gyakorlati
működésében, anélkül hogy az orléans-i szűz alakja
ezáltal kisebbedne.

NÉPI PATRIOTIZMUS A 17. SZÁZADBAN

A feudalizmus idején az országvédelem, defensio regni

vagy pátriáé és a parasztság viszonyában - némileg le­
egyszerűsítve - három variáns létezik. Az első az ál­
talános és a tipikus: a hadakozás a kiváltságosak és a
fizetett zsoldosok, a „hadimesterség”, Kriegshandwerk
mesterembereinek dolga. Ebben az esetben az esemé­
nyek a parasztság feje felett, de szüntelen nyomorgatta-
tása közepette zajlanak, a „haza védelméből” számára
a rekvirálások, fosztogatások, felesége és lányai meg-
becstelenítése jutnak ki. A másik eset a néha-néha, ki­
vételes alkalmanként, ultima necessitas idején való
igénybevétel. Ilyenkor - mint az imént láthattuk - óha­
tatlanul megbosszulja magát, hogy a nemesség fegyvert
135
 ad nagy tömegű paraszt kezébe, hiszen ezáltal maga a
nemesség teremti meg azt az egyik fontos feltételt, mely­
nek hiánya jellemzi egyébként a szervezetlen, lokalizmus-
ba süllyedt, egymástól elszigetelt parasztság osztály­
harcát a feudalizmus idején: a szervezettséget. Egészen
más fejlődik ilyenkor ki, nem patriotizmus. A harmadik,
a ritka, a kivételes eset, amikor valamilyen sajátságos
történeti helyzet hatására viszonylag tartósan, hosszabb
időn át néptömegek jutnak politikai vagy katonai ak­
tivitáshoz. Ez a feltétele a patriotizmus popularizációjá-
nak.
Ennek feltételei viszont vagy valamilyen kivételesen
tartósult forradalmi helyzetben, vagy éppenséggel el­
lenkezőleg: olyan történeti szituációban vannak adva,
amikor átmenetileg a nemesség és a parasztság közti
társadalmi feszültség valamilyen - vélt vagy igazi - kö­
zös ügynek, érdeknek rendelődik alá. Mindkettő igen
ritka a feudalizmus idején, mindkettő átmeneti helyzet.
Az elsőre jellegzetes példa a cseh huszitizmus az 1410-
30-as években, a másodikra a magyarországi 17. szá­
zad, azon belül is főként az 1670-1711 közti időszak.
Más-más okból ugyan, de mindkettő esetében megre­
pedeztek, sőt részben leomlottak a társadalom rendi
válaszfalai mind a hadakozó közösségek vonatkozásá­
ban, mind az ideológia rendi tagozottsága terén. Ilyen
esetekben fejlődik ki a patriotizmus sajátos, plebejus
jellegű és értelmezésű válfaja. De nem egy meglevő,
eleve adott „népi patriotizmus” hozza létre a szituációt,
hanem megforditva: a szituáció szüli a patrióta érzést
és érvrendszert oly módon, hogy a mozgalmakban részt
vevő falusi és városi szegények átveszik és a maguk igé­
nyei szerint formálják át a nemesi és városi patrícius
rétegekben már korábban megfogalmazódott „nemzeti”
és „patrióta” tudattartalmat, miként a parasztfelkelések
teszik általában a keresztény gondolatkinccsel.
136
 A cseh huszitizmusnak nem tartozik eredeti lényegé­
hez a „nemzeti” jelleg. Maga Jan Hús az egés2 keresz­
ténységet akarta megreformálni, a csehek az ő számára
csak a kezdet „választott népe” voltak. Kezdetben a
szociális és vallási motívumok szorosan egybefonódott
képletét inkább egy tudatosan propagált univerzális
mus színezte, mely Csehország németéivel is, azontúl
pedig Európa valamennyi nációjával számolt. Csak
miután a német patriciátus és földbirtokos réteg elkü­
lönült, a birodalmi keresztes hadak pedig megkezdték
vandál pusztításaikat, került előtérbe a „cseh nyelv
veszedelmével” együtt a szenvedélyes - a középkorban
páratlan hőfokú - cseh öntudat és patrióta pátosz.
Alapjában véve a rendi-„nemzeti” öntudatnak már a
14. században erőteljes nemesi és polgári motívumai
ötvöződtek egybe a politikai cselekvéshez jutott plebe­
jus jellegű táborita közösségek veszélyeztetettség! érzé­
sével. Tábor szociális-vallási-politikai közössége és
2izka hadseregének kommunitása volt e népi patriotiz­
mus fedezete. Tudnunk kell azonban, hogy a „cseh
öntudat”, a „nacionalista” frazeológia mindenekelőtt
nem Tábor közösségét jellemezte (itt a szociális és vallá­
si radikalizmus elemei domináltak mindvégig), hanem
a kelyhes irányzat kisnemesi és Prága városi patrícius
szárnyát. Tudnunk kell továbbá azt is, hogy a lipani ka­
tasztrófa (1434) után a radikális irányzat bukásával,
maga a népi színezetű patriotizmus is felőrlődik, elhal,
hogy a század második felében a kelyhes-huszita cseh
nemesség „nacionalizmusa” jellegében és tartalmában
hasonlóvá váljék a lengyel vagy a magyar katolikus ne­
mességéhez. A 17. századi parasztfelkelések (Koufim,
Caslav), a „hős ócsehekre” emlékezve, nem a „nemzeti”,
hanem egyedül az antifeudális elemeket szűrik ki a hu­
szita hagyományból.
A magyar parasztság viszont éppen ekkor jut hozzá a
137
 „nemzeti” és a patrióta gondolati elemekhez. A történeti
feltételekről korábban már volt szó. H a a magyar nemes­
ség és a több nyelvű magyarországi parasztság közt a
közös érdek hite és hiedelme alakulhatott ki, azt a bécsi
udvar magának köszönheti. Nem azért, mintha-legalább-
is a lipóti kormányzat, az 1670-es évek előtt - Bécs mo­
dern értelemben „elnyomta” volna „a magyar nemzetet”,
mert az elnyomás minőségében ekkor még az osztrák és
cseh örökös tartományok és Magyarország viszonylatá­
ban valami alapvető különbség nem volt. Sokkal inkább
arról van szó, hogy míg a nyugat-európai abszolutista
kormányzatoktól a számos teher és rossz mellett „az
alattvalók” általában számos nyilvánvaló és érzékelhető
előnyt is kaptak, effélét a magyarországi parasztság már
a 16—17- század folyamán sem érzékelhetett, a század utol­
só harmadában pedig még annyiban meg is változott a
helyzet, hogy egyértelművé vált: ami Bécsbőljön, az csak
rossz lehet. Ezt a szituációt a katolikus-protestáns ellen­
tét a század eleje óta még tovább élezte. így alakult ki az
a helyzet, hogy hovatovább már kevésbé fenyegetett
1456 és 1514 mechanizmusa, hogy a necessitas esetén
fegyverbe hívott parasztok fegyvereiket az urak ellen
fordítják, hiszen a súlyosabb rosszat immár a parasztok
is Bécsben kezdték látni. A helyzet egyébként is sok te­
kintetben más volt. A török hódoltság bizonyos értelem­
ben fellazította a feudális viszonyokat, kialakult egy
szabad, költöző paraszti réteg, a Jaborator és a bettator
közti merev késő középkori válaszfal sok ponton omla­
dozott, a török végeken létrejött egy jórészt nem nemesi
eredetű „vitézlő rend”, melynek szerepéről, mint a kato­
nai-nemesi öntudati elemek és ideológiai motívumok
közvetítőjéről, korábban már volt szó. A katonáskodás
a parasztság vállalkozó kedvű fiai számára a társadalmi
szabadságot csillantotta meg, a libertás pedig remény­
keltő útnak látszott a „szabad magyar nemzet” fogalma
138
felé. A feltétel az „idegen nemzetség” elleni küzdelem
volt. Pro patria et libertate; a két fogalom jellegzetes
összekapcsolása immár újfajta értelmezést engedett meg.
Hogy a 17. században létezett egy népi jellegű patriotiz­
mus, az nem vita-, hanem ténykérdés, hiszen számos
forrás igazolja. Minden azon fordult meg, megcsillan-e
a remény a „nemzet szabadságában” való részesülést
illetően, s a nemesi nemzeti-patrióta eszmekor populari-
zációjának megvan-e a feltétele a magukat egy hadakozó
kommunitás tagjainak, ennélfogva tehát a „haza védel­
mezőjének” valló paraszti és félparaszti elemek társadal­
mi öntudatában. A Szegénylegény éneke (1706 körül)
ismert sorai világosan fejezik ki az Összefüggést: „Igen
kedveltük a kurucságot... Nyerünk, gondoltuk, oly
szabadságot: Oltalmazzuk s szabadé tjük Szegény hazán-
k o t (A várt és remélt hajdúszabadságról van szó.) A szi­
tuáció a szatmári békével lezárult, 1711 után megszűnt a
remény, hogy a magyar nemesség az előző század eszkö­
zeivel kényszeríti ki rendi szabadságjogait az udvartól,
a parasztság számára pedig megszűnt a remény, hogy
társadalmi szabadságot kap saját uraitól. S minthogy
Mária Terézia, majd II. József azt az általános európai
mozdulatot is megtanulta, hogyan nyúlhat az uralkodó
a nemesek feje fölött az alattvalókhoz, a parasztság töme­
geiben a 18. század folyamán egyre halványult a vezérlő
fejedelem, Rákóczi emléke, s egyre inkább Bécstől re­
mélte „nyerni a szabadságot”, mely fogalom ismét el­
vált - ahogy korábban is különváltan élt - „szegény ha­
zánk” fogalmától. A polgárosuló nemességnek a „haza”
immár alapvetően új fogalmával és a „polgári szabadság”
újfajta koncepciójával kellett megnyernie a parasztságot
a következő században. Ez már azonban más lapra
tartozó téma, ebben már benne van a francia forradalom
is. Ezzel lezárul a „nemzet” historikumának előtörténete,
és megkezdődik a - nem kevésbé bonyolult és ellentmon­
139
dásos - modern nemzeti problematika, a „nép beemelése
a nemzetbe”, a magyar reformkor programja.
A feudalizmus kori „népi patriotizmus” problémája
kapcsán nem az a vitakérdés, hogy volt-e ilyen jelenség
vagy sem, hanem egyrészt az, hogy valami „organikus”,
a priori jelenség volt-e ez; másrészt az, hogy a parasztság
bármilyen korban, bármilyen körülmények közt meg­
figyelt önvédelmi harca idegen hódítók ellen e jelenséggel
interpretálható-e. Ki kell szabadulnunk abból az ön­
magunk gyártotta módszertani csapdából, hogy a „pat­
riotizmus” történeti fogalmához eleve értékítéletet kö­
tözünk, illetőleg annak hiányát valami „negatívumnak”
érezzük. A patriotizmus meghatározott fogalmi jegyek­
kel körülírható eszmei jelenség, és eszmeileg indokolt
társadalmi attitűd. Mint ilyen, az eszmetörténet tárgya,
és nem a történelmi értékelést helyettesítő minősítő
kategória. E fogalom használata kapcsán a leíró és az
értékelő mozzanat összekeverése és egybekapcsolása
módszertani képtelenségekhez, végső fokon a történelem
erőltetett és anakronisztikus interpretációjához vezet.
Ha a mi történetírásunkban a „népi” , „haladó” és „nem­
zeti függetlenségi” kategóriák korábban tárgyalt hibás
történetszemléleti és logikai összekapcsolásának a régi
századokra nézve egyik eszköze az ösztönös „népi pat­
riotizmus” volt, a szomszédban ez úgy jelentkezett, hogy
a népi osztály harc volt a régi századok óta a nemzeti lét
ösztönös előkészítője. Egyik sem szolgálja a történelem
valóságos nemzeti aspektusának tisztázását.
 7
ÖSSZEFOGLALÓ MEGJEGYZÉSEK
A TÖRTÉNELEM VALÓSÁGOS
NEMZETI ASPEKTUSÁRÓL
MÉG NÉHÁNY SZÓ A TÖRTÉNELEM VALÓSÁGOS
NEMZETI ASPEKTUSÁRÓL

Miben áll hát a történelem valóságos nemzeti aspek­

tusa a régibb századokban? Sok mindenben, amiről itt
még csak szó sem esett. Hiszen korábban jeleztük, hogy
ezt az aspektust két objektív tényező és történelmi keret,
a régi magyar állam (regnum Hungáriáé) és a magyar
„nemzetiség”, (a régi magyar nemzetség vagy nemzet)
fogja közre és képezi meghatározott szubjektív faktorral,
a hozzájuk kapcsolódó tudattartalmakkal együtt. A fen­
tiek során azonban kizárólag ez utóbbiakról esett szó,
éspedig inkább csak az elmúlt évtizedek historiográfiájá­
ban és a történelmi köztudatban előtérben álló néhány
problematikus csomópont vonatkozásában, semmint
szigorúan vett módszeres és részletes elemzés formájában.
Nem annyira a „nemzet” historikumáról beszéltünk
tehát, mint inkább a nemzeti ideológia régibb historiku­
máról. Ha a korábbi fejezetekben az újabb kori nemzeti
ideológia régi századok felé tekintő látószögéről volt szó,
most e régi századok „nemzeti” ideológiájáról, mely vég­
ső fokon az újkori nemzeti tudat legtávolabbi előzménye.
Miért éppen a történelem nemzeti aspektusának ezt
a szubjektív, tudati alkatelemét emeltük ki? Mert a leg­
több tisztázatlan körülmény, fogalmi zavar napjainkban,
e körül tapasztalható. Az utóbbi két évtized marxista
történetírása igen komoly és maradandó eredményeket
141
 mutat fel annak tisztázása terén, hogy a történeti magyar
állam mennyiben volt előzménye a modern nemzeti keret­
nek, ugyanakkor azonban mennyiben nem azonos vele.
(Ide tartoznak természetesen a gazdaság-társadalomfej­
lődés sajátos képletének megrajzolása terén elért ered­
mények ; a keret természetesen e téren is a történeti állam.)
Az utóbbi két évtized néprajza, nyelvtudománya, iroda­
lomtörténete pedig igen komoly és maradandó eredmé­
nyeket ért el annak tisztázása terén, hogy a magyar nép,
a magyar „nemzetiség” mennyiben volt előzménye a mai
nyelvi-etnikai keretnek, egyszersmind pedig mennyiben
nem azonos vele. Ezek a tudományos eredmények a meg­
változott társadalmi-politikai viszonyokkal együtt jelen­
tős mértékben biztosítják, hogy azok a fajta fogalmi za­
varok, korok és struktúrák tendenciózus vagy önkén­
telen egymásra „kopírozásai”, a historizált nacionaliz­
mus teóriái, melyekről korábban szóltunk, ma már jó­
részt kipusztultak, s a nemzeti öntudatnak nem, vagy
legalábbis nem aktív elemei.
Ezzel szemben a marxista kutatás keveset tett azon a
téren, hogy a régmúlt „nemzeti” tudattartalmát közelebb­
ről és konkrétan elemezze, azaz e téren is megmutassa,
mennyiben volt ez előzménye a modern nemzeti tudatnak
és érzésnek, de mennyiben nem azonos vele. Ennek kö­
szönhető - legalábbis részben -, hogy manapság a tör­
ténelem ahistorikus, retrospektív „nemzeti” látószöge
főként az e téren való feltételezésekben, „érzésekben”
érvényesült. Tudniillik abban, hogy a történelem régi
századaiban ott lappang valami, ami lényegileg - noha
sokkal „ösztönösebb” formában - azonos a modern
tudattartalommal, s mint ilyen, a mához közvetlenül
viszonyítható analógiákat és példákat tartalmaz.
A mai nemzeti érzésnek és öntudatnak valóban meg­
van a maga historikuma a feudalizmus századaiban is.
Ám ez mindenekelőtt két, egymástól meglehetősen vilá­
142
gosan elváló - noha itt-ott érintkező - jelenségcsoportra
választandó szét. Bizonyos csoporttudati elemek igen
régóta (sejthetően már a honfoglalást megelőző egy-két
évszázad óta) kapcsolódnak az egyazon nyelvet beszélő,
hasonló és összefüggő kulturális hagyományokkal rendel­
kező magyar „nemzetiséghez”, ezek azonban minőségük­
ben-és funkcionálisan különböznek a mai nemzeti cso­
porttudattól; nem a politikum szférájába tartoznak.
Bizonyos más csoporttudati elemek ugyancsak igen rég­
óta (kezdeteiben a 13. század óta) kapcsolódnak az
„állam” rendi pólusához, az ott képződött rendi-„nem-
zeti” közösséghez (ennek neve ugyancsak nemzet, „hiva­
talosabban” ország volt a régi magyar nyelvben), ezek
azonban ugyancsak minőségükben és funkcionálisan
különböznek a mai nemzeti politikai öntudattól, mert
ugyan a politikum szférájába tartoznak, de politikai­
erkölcsi jellegükben és funkcióikat tekintve nem vethetők
egybe a modern nemzeti Öntudattal, s igen laza és vékony
szálakon függnek össze az egész magyar „nemzetiség”
keretével. A „haza” politikai fogalma ugyancsak igen
régóta (kezdeteiben a 13. század óta) létezik, éspedig ez
utóbbi csoporttudathoz kapcsoltan, sőt annak jellegze­
tes és tipikus vetületeként, a hozzá kapcsolódó „patrio­
tizmusnak” azonban sem a modern hazafias érzéshez,
sem a történeti „nemzetiség” keretéhez nincs köze. Ahogy
maga a közösségi politikai tudat lényegileg rendi „állam­
nacionalizmus”, ez utóbbi rendi „állampatriotizmus”.
„Nemzeti patriotizmus” a történelem korábbi századai­
ban és évezredeiben, a 18-19. század fordulója előtt is­
meretlen, minthogy a „nemzet” modern fogalma isme­
retlen. A kérdés egyik kutatójának (CarltonHayes) preg­
náns megfogalmazásában: a „nemzetiség” (nationality)
a történelem igen régi produktuma, a patriotizmus is az,
de „a patriotizmus fúziója a nemzetiséggel és a nemzeti
patriotizmus predominanciája minden egyéb emberi
143
lojalitás fölött - ami maga a nacionalizmus - modern,
igen modern”. Ezentúl létezik egy ősi „lokálpatriotiz­
mus”, helyesebben szólván szülőföldszeretet, mely mind­
két szóban forgó csoporttudattól független, minthogy
sem az államterülethez, sem a nyelvi-etnikai csoporthoz,
területhez nem kapcsolódik, néni kötődik rendi jellegű ob-
ligációkhoz sem, politikai-etikai tartalma pedig nincs, ősi
pszichikai attitűd, de nem történelemformáló faktor; pon­
tosabban mondva: csak közvetetten és áttételesen az.
A modern nemzeti öntudatnak és érzésnek, a modern
„nyelv- és kultúrnemzet” koncepciójának a 18. század
előtti történelemben, a politikum szférájában nincs fo­
galmilag közvetlenül azonosítható előzménye vagy elő­
képe. Bizonyos sporadikus elemei, „csírái” megosztottan
élnek részben a „nemzetiségi” csoporttudatban, részben
a rendi jellegű „nemzeti” öntudatban, a modern nemzeti
öntudat azonban nem ezek valaminő mechanikus Össze­
gezése és „magasabb szintre emelése” révén jött létre,
hanem mindkettő folytatásaként és egyszersmind taga­
dásaként, oly módon, hogy a modern nemzeti eszme és a
nemzet modem koncepciója mindkettőt meghaladta.
A modern (polgári) nacionalizmus minőségében és
funkcionálisan más képlet, mint e történeti tudattartal­
mak, noha egy-egy elemében „hasonlít” azokra. (Éspe­
dig annál inkább, mennél kevésbé volt radikális a
feudalizmus polgári tagadása és meghaladása valamely
nemzeti társadalomban.) Közvetlenül a modern nemzeti
tudat nem vezethető le e történeti tudattartalmakból,
ahogy például a modern nemzeti állam sem a feudális
államból, le kell tehát mondani a modern nemzeti tudat
és patriotizmus „ösztönös” megjelenési formáinak „fel­
fedezéséről” a történelem tetszés szerinti századaiban,
minthogy ez nem egyéb, mint egy fordított eljárás: saját
kategóriáink transzponálása régi századokba, modern
kívánságlista benyújtása a történelemnek.
144
 A szóban forgó történeti tudattartalmak mégis a tör­
ténelem valóságos, objektív nemzeti aspektusának ténye­
zői. Mennyiben? Olyan áttételesen, ahogy a feudális ál­
lam a modern nemzet előzménye és feltétele, noha a
modern nemzeti állam fogalmi ellentéte. Egyetlen feudá­
lis uralkodó sem akart modern nemzeti államot csinálni
(ha akart volna, sem tudott volna), s amilyen mértékben
közeledett a feudális monarchia egy valóságos intéz­
ményi állam kritériumaihoz, annál inkább szembe került
a társadalomban kialakult „nemzeti” tudattartalommal.
(Az abszolutista uralkodók tevékenysége váltja ki a
történelemben a leghevesebb „nemzeti” ellenállást.)
A „nemzetiség” tömegei konzerválják az etnikumot, a
nyelvet és a folklórt oly módon, hogy szüntelenül be­
fogadnak és asszimilálnak •idegen etnikai elemeket és
idegen nyelvi-kulturális hatásokat, hogy azokat egy
sajátos és egyedi jellegű népi kultúrává egybeötvözve,
az etnikum kontinuitását biztosítsák. A rendi „nemzeti
tudat” funkciója is bizonyos kontinuitás megőrzésében
áll, noha ennek genezise és fejlődése is - mint láttuk -
fölöttébb „kozmopolita” forrásokból táplálkozik; ez a
biztosítéka a politikai kontinuitás megőrzésének (noha
ez nem mérhető a modern nemzeti politika kategóriái­
val), számos történeti tradíció fenntartásának (noha ezek
nem azonosak a nép hagyományaival), a nemzeti kultúra
fejlesztésének (ide tartozik az egész régi magyar művelt­
ség és a kialakuló irodalmi nyelv) és számos pszichikai
sajátosság konzerválásának (még ha ezek jó része szá­
munkra ma már nem is kívánatos). A modern „nemzet”
mindezeknek folytatása és egyszersmind meghaladása
révén létezik. Amilyen romantikus dolog lenne mitizálni
és konzerválni próbálni a parasztkultúrát, éppoly oktalan
dolog lenne világosan nem látni, hogy a két forrás közül
a sajátosan „nemzetit” a történelem századain át az új­
korig elsősorban e rendi „nemzeti” faktor képezi, mely
145
nálunk meglehetősen egyoldalúan nemesi veretű volt,
mert még a nem nemesi rétegek is, amennyiben egy
„nemzeti” jellegű politikai, történeti, kulturális öntudat­
tal és a „nemzeti erényekről” való elképzelésekkel rendel­
keztek, a nemességhez hasonultak.
A történelem valóságos, objektív nemzeti aspektusá­
nak része minden, ami közvetlenül vagy közvetve beépült
a jelenbe, azaz valamennyi olyan determináltság, mely a
különböző struktúrákon átnyúlva, az adott történelmi
keretek közt a determináltságok bizonyos jellegzetes
lineáris képletévé állt össze. Ez a „nemzeti történelem”,
a szó szűkebb értelmében. Vegyes örökség ez, mely sem
egyoldalú apológiára, sem egyoldalú elutasításra nem
alkalmas. Végső fokon összefüggő egész ez, melyben a
„csak jó ”, és a „csak rossz” dolgok nehezen válogathatók
szét. Elemzésre váró örökség ez, melyből a jelenre nézve
kevés közvetlen tanulság adódik, annál több közvetett
tanulság, ha azok a tudományos analízis retortáján men­
tek keresztül.

MÉG NÉHÁNY SZÓ HISTORIOGRÁFIAI KÉRDÉSEKRŐL

A polgári történetírást - ebben az összefüggésben -

egy nagy ellentmondás jellemezte. A történetírás a his­
tóriáé humanae szervetlen halmazából a 18. században
lett tudománnyá, nemcsak „technikai” értelemben (meg­
született a forráskritika, kialakultak a segédtudományok)
hanem a történelmi fejlődés felfedezése révén. Másrészt
azonban a történetírás nyomban a polgári nacionalizmus
ű«ci//d[ja, szolgálója lett, s ebben a minőségében sok
minden megakadályozta a tekintetben, hogy a fejlődés

146
gondolatát valójában érvényesítse a történetszemléletben
és főként a történetírói gyakorlatban.
Amikor a modern nemzet létrejött vagy születőfélben
volt, a kortársak úgy érezték, a nemzet a történelem nagy
vívmánya. S ebben igazuk is volt. Egyszersmind azon­
ban úgy vélték, a nemzet a történelem „célja” és legfőbb
produktuma. S ebben nem volt igazuk. A kezdetek idején,
a 18-19. században szükségképpen azok az objektív
folyamatok és szubjektív tudati elemek kerültek a törté­
nelmi érdeklődés homlokterébe, melyek a nemzeti integ­
rációt készítették elő. Ezek közé azonban már eleve be­
lekeveredett számos olyan objektív és szubjektív elem,
melyek nem voltak a valóságos összefüggések szerves
részei. Hovatovább pedig megfordult a dolog: a törté­
nelem érvtár és példatár lett, melyből tetszés szerint lehet
érveket és példákat kiválogatni a jelen nemzeti igényeihez.
A történelem teleologikus értelmezése apologetikus szem­
lélethez vezetett, ez pedig óhatatlanul statikus szemlélet­
módot eredményezett. A jelenből elvont modellek jöttek
létre, melyeket a történetírás aztán „feltalált” a múltban.
Ezeknek a modelleknek egyikéről-másikáról volt szó e
tanulmány elején. Ezt neveztük a történelem retrospek-
tív-szubjektivista „nemzeti aspektusának”. Minthogy pe­
dig a történetírás szolgálójává lett az adott nemzet nacio­
nalizmusának, maga is követte urát abban a szabályszerű­
ségben, hogy mennél inkább a régi, rendi „nemzeti”
koncepció tagadásaként és meghaladásaként fogalmazó­
dott meg a modern nemzeti koncepció, a történetírás
annál „polgáribb” jellegű volt (ennek összes történet­
filozófiai következményeivel, mindenekelőtt a fejlődés
kategóriájának érvényesítése terén); mennél inkább a
régi, nemesi „nemzeti” koncepció folytatásaként fogal­
mazódott meg a „nemzet” mibenléte, a történetírás
annál kevésbé érvényesítette a korszerű történetfilozófiai
követelményeket. Annál inkább megmaradtak tehát a
147
rendi történetszemlélet keretei és kategóriái a 19-20.
században, elvegyülve a polgári romantika modelljeinek
megmerevedett és eltorzult újabb kiadásaival. Ez jelle­
mezte sok tekintetben a magyar történetírást, pontosab­
ban annak fő sodrát a „pozitivizmus”, a liberalizmus és
a szellemtörténet hegemóniája idején egyaránt. Fokozot­
tan ez volt a helyzet a népszerűsítő célzatú összegezések­
ben és történetpolitikai vulgarizálásokban, melyek a
nemzeti öntudat történetszemléleti pilléreivé tettek nem­
csak jellegzetes polgári teóriákat, hanem a régi nemesi
történetszemlélet számos örökségét is. Magának a „nem­
zetinek” az a fajta historizálása is, amiről e tanulmány
elején volt szó, e jelenségkörbe tartozik.
A felszabadulás után megszülető marxista történetírás­
nak legtöbb vonatkozásban sikerült megtagadnia és
meghaladnia e régi mechanizmusokat. Ha mégis bizo­
nyos kiegyensúlyozatlanság jellemezte e téren az 1950-es
évek történetírói gyakorlatát, az részben a növekedés
gyorsasága szülte átmeneti fejlődési rendellenességekből,
részben - ezzel összefüggésben - a látszólagos radikaliz­
mus mögött meghúzódó leegyszerűsítő hajlamból követ­
kezett. A szemlélet egyfelől a konzervatív magyar tör­
ténetírással egyetemben en bloc az egyetemes polgári
történettudomány modern törekvéseit, a történelmi meg­
ismerés technikai és fogalmi bázisának finomítását célzó
módszertani kísérleteit is elutasította magától, anélkül
hogy azokat akárcsak közelebbről megismerni próbálta
volna, sommásan kijelentvén, hogy a polgári történetírás
nem tudomány. Másfelől azonban e történetszemlélet,
nemzeti aspektusában, beérte bizonyos helycserék foga­
natosításával : a nemzeti kontinuitás konzervatív és szel­
lemtörténeti modelljeivel szemben egy új keletű modellt
„historizált”, amikor az osztályharc és a nemzeti fejlődés
legújabb kori szimbiózisát tette meg a történelem régi
századainak történeti faktorává is. A reakciós és ásatag
148
magyar történetírás felfogását afféle kesztyűnek tekin­
tette, mellyel nincs egyéb teendő, mint kifordítva vissza­
dobni.
A „nemzeti” historikuma vonatkozásában ennek sajá­
tos historiográfiai okai is voltak. A két világháború közti
magyar történetírás uralkodó áramlata a szellemtörténet
volt, mely a történelem felett lebegő, illetőleg a történe­
lemben „megtestesülő” eszmék kategóriáiban kísérelte
megragadni a történeti folyamatokat. Minthogy pedig
a történetszemléleti keret ehhez a labilis és szubjektivista
módszerhez a konzervatív magyar nacionalizmus irány­
zatai voltak, a „historizált” eszmék ennek megfelelően
nyertek jellegzetes formát és tartalmat. (A szellemtörténet
egyébként „an und für sich” nem szükségképpen nacio­
nalista; a német és a magyar szellemtörténet azonban
szükségképpen azzá lett.) A magyar szellemtörténet
magát az eszmetörténetet diszkreditálta. Az ideológia­
történet ezért nem tartozott az elmúlt két évtized kedvelt
kutatási terrénumai közé, sőt kissé amolyan „szellem-
történeti ízű”, gyanús területet jelentett. Míg például a
gazdaság- és társadalomtörténeti kutatások terén az
elmúlt két évtized folyamán valóban forradalmi jellegű
historiográfiai fordulat következett be, addig a marxista
eszmetörténet lényegében még meg sem született. Nem
kétséges, hogy ahogy a marxista gazdaság- és társada­
lomtörténet önerejéből haladta meg a kezdeti sémákat
és formulákat, s feszítette szét a szemlélet szűk „nemzeti”
provincializmusát, éppúgy fogja - egy fázissal később -
a kutatás hatályon kívül helyezni az eszmetörténeti
vonatkozások analízisét helyettesítő formulákat, és meg­
haladni a történelem szubjektivista - provinciális szem­
léletét e téren elsősorban prolongáló sémákat. Az eszme-
történet - nem szellemtörténet. S a szubjektivista szem­
léletmódot nem valami kozmopolita, „nemzeti nihilista”
szemlélet és „burzsoá objektivizmus” fogja felváltani,
149
hanem a történelem nemzeti aspektusa valóságos törté­
neti kereteinek és látószögének rekonstrukciója.
A szemléletet e téren is jellegzetes kiegyensúlyozatlan­
ság jellemezte 1950 táján. Egyfelől sok mindent, ami a
„nemzeti” historikumához tartozik és az uralkodó
osztály, a régi századokban a főnemesség és a nemesség
köreihez kapcsolódik (noha nem modern értelemben
nemzeti), e szemlélet tudomásul sem vett. Ily módon le­
szűkítette a történelem valóságos nemzeti aspektusát.
Másfelől sok mindent, ami haladó és osztályharcos jellegű
a történelemben, s az elnyomott osztályokhoz kapcsoló­
dik (noha nem tartozik a „nemzeti” historikumához),
e szemlélet „nemzetinek” vagy „patriótának” deklarált.
Ily módon újjáteremtett egy történetieden retrospektív
„nemzeti aspektust”. Végül pedig lemondott arról, hogy
ezt a kérdéskört egyetemes történeti összefüggéseiben és
kapcsolataiban szemlélje, ami nemcsak fontos analógiák
révén tágítja a látószöget, de közvetlen magyarázatokat
is nyújt a jelenségek megértéséhez. Ily módon megrög­
zítette a magyar történelem hagyományos provinciális
szemléleti kereteit.
Ahogy az előzőkben adott vázlat a nemzeti ideológia
régibb historikuma kapcsán talán egy-egy ponton érzé­
kelteti, az eszmetörténet a „nemzeti történelem” marxista
koncepciójához két vonatkozásban járulhat hozzá. Egy­
részt a maga eszközeivel mutatja ki, hogy a történelem­
ben fejlődés érvényesül, és egymástól különböző struk­
túrák vannak, nem pedig immanens fogalmak, kategóriák
és eszmék. Ami tudattartalom a „nemzet” és a „haza” tör­
téneti fogalmaihoz kapcsolódik, az elsősorban az adott
struktúrákhoz tartozik, és azokon belül alap és felépít­
mény kölcsönhatásainak közelebbi megismerése révén
segít hozzá konkrét történeti folyamatok megértéséhez.
Másrészt e tudattartalomnak is vannak olyan elemei,
melyek az adott struktúrákon túl, lineárisan is érvénye­
150
sülnek, amennyiben magának a nemzeti ideológiának is
megvan a maga korlátozott, viszonylagos immanens
mozgása a feudalizmus századain át az újkorba átnyú-
lóan. Ezek azonban elsőrendűen és mindenekelőtt nem
közvetlenül „példaként” szolgáló, érzelmileg lelkesítő
analógiákat, hanem közvetett tanulságokat szolgáltatnak
a mának. Ezt értjük azon, hogy a történelem nem példa­
tár, hanem tudomány.
 8
KONKLÚZIÓK

JOGOSULT-E A SZOCIALISTA PATRIOTIZMUS

PROPAGÁLÁSA?

Indokolt-e a célkitűzés, mely egy új típusú nemzeti

öntudat és érzés, szocialista patriotizmus kialakítását
propaganda útján is elősegíteni kívánja? „Propagandán”
természetesen itt a szó legtágabb értelmében értendő
nemcsak a napi politikai meggyőzés, hanem a politikai
elmélet, a történetírás, az irodalom stb. összességének
aktuálisan érvényesíthető hatása.
A történelem a patriotizmus számos megjelenési for­
máját, típusát ismerte eddig; valamennyit ideologikus
propaganda készítette elő. A görög városállami patrio­
tizmus nem képzelhető el már az Iliász nélkül sem, a
római állampatriotizmus sem képzelhető el anélkül a
két évszázad nélkül, ami Catótól, a „censoriustól” és a
Graccbusok korától Augustus idejéig a politikai retorika
és a költészet nyelvén kiformálta a patrióta frazeológiát,
a római republikánus hazafiság „formanyelvét”, a popu-
lus Romanus politikai etikájának alapkategóriáit, az
„állampolgári lojalitás” (ma így mondanék) prózáját
oldva fel lírában, a jog fogalmait hangolva át az érzel­
mek nyelvére. Mindezt olyan eredménnyel, hogy e gon­
dolati anyagtól, e „példatár” igézetétől az európai tör­
ténelem a 18. század végéig nem is tudott szabadulni.
Láttuk, hogy a középkorban a fejlődés legdinamikusabb
faktorai, az itáliai városállamok és az erősödő monarchiák
a maguk „patrióta propagandájában” már a 13. század
152
óta az antikvitás újra csörgedező forrásaiból merítettek,
melyek majd a reneszánsz és humanizmus idején folynak
bővebben, hogy majd a 16. századi Németalföldön a
patrióta szó az addig neutrális „lakos, honos”, valami­
lyen „illetőségű” jelentését is ledobva, a forradalmár, a
spanyolellenes, a köztársaságért küzdő fogalmi szino­
nimájává váljék, és ilyen minőségében csiszolódjék to­
vább a 17, századi angol forradalmon át az 1789-i francia
forradalomig. Itt aztán fokozatosan elszakad maga az
érzés és attitűd az antik Róma igézetétől, rátalál a maga
specifikus újkori nyelvére, új fogalomkincsére és nemzeti
szimbolikájára. Addig a patriotizmusban sok az imitáció,
az antik utánérzés. A jelenségnek neve nincs. Maga a
patriotisme szó is a 18. század terméke, noha már a 13.
század óta politikai és államelméleti traktátusok, oklevél
arengák és narrációk, történeti művek, a 16. század óta
rophatok, alkotmányjogi tervezetek, költemények, a
politikai publicisztika és a kommunikáció egyre bővülő
eszközei e propagandisztikus tevékenység műfaji hordo­
zói. Ne feledjük, 1789 előestéjén a „patrióta” azt jelen­
tette: „népbarát”, „a szabadságért küzdő”, „forradal­
már”. E koncepcióban a „patriotizmus” az emberiség
általános egyenlőségétől, a világszabadság eszméjétől
elválaszthatatlan, mert része a forradalomban kiteljesedő
felvilágosodott racionalista nemzeti koncepciónak. E kon­
cepció leszűkülésének, devalválódásának, a polgári na­
cionalizmus egyre inkább agresszívvé és retrográddá
válásának kísérőjelensége a „hazafias propaganda” el-
silányulása, hazug és demagóg célok szolgálatába állítása
a 19. század dereka óta Európa-szerte.
Amikor a szocialista patriotizmus egy új struktúrában,
napjainkban újra propaganda tárgyává válik, azt az
újfajta viszonyt kell kifejeznie, mely a szocialista fejlődés,
az állam és a nemzet kölcsönös viszonyában megfogalma­
zódik. A történelem régi századai csak „állampatriotiz­
153
musokat” ismertek, melyek feltételei mindig valamely
szűk „politikai társadalom” és az állam viszonyában
rejlettek. A polgári patriotizmus „nemzeti patriotizmus­
sá”, a „nemzet” elméleti-gyakorlati megvalósulásának,
a nacionalizmus értelmezéseinek függvényévé vált, s mint
ilyen hordozta magában a.polgári nacionalizmus összes
ellentmondását, melyet már a francia forradalom idején
Marat, később a Kommunista Kiáltvány Összegezett:
„a munkásoknak (Marat szavaival: a szegényeknek)
nincs hazájuk”. A szocialista hazafiság „állampatriotiz­
mus”, amennyiben az egész társadalom és a szocialista
állam viszonyát kell kifejeznie, és egyszersmind „nemzeti
patriotizmus”, amennyiben az újabb kori nemzeti ha­
gyományokból is merít, és a „nemzet” új koncepcióját
fogalmazza meg. Nem lehet imitáló patriotizmus, mint
a középkori, melynek számára az ókori Róma közvetlen
példái és szó szerint ismételgetett frazeológiája azért
volt nélkülözhetetlen, mert a társadalmi és állami szer­
kezetben az igazi, sui generis patrióta étosznak kevés
fedezete volt. De nem imitálhatja saját nemzeti történe­
tének hol innen, hol onnan kiragadott történeti példáit
sem, ha valóban új típusú jelenséggé akar válni. A patrió­
ta propaganda korunkban nem tekinthet úgy a polgári
hazafiság fráziskincsére, ahogy a történelem patrióta
propagandái merítettek a köztársaság- és korai császár­
kori római irodalom forrásából, s nem tekintheti a tör­
ténelmet abban az értelemben pusztán az érzelmek kelté­
sének, a büszkeség táplálásának példatáraként, ahogy a
késő középkori, de még a 19. századi nacionalista tör­
ténetírás is tekintette.

154
 SZÜKSÉGE VAN-E A NEMZETI ÖNTUDATNAK
A TÖRTÉNELEMRE?

A másik kérdés: fontos-e az új típusú nemzeti öntudat

és érzés számára a történelemmel való viszony? Feltét­
lenül fontos.
A történeti tudat nem csupán az újabb korban lénye­
ges, sőt döntő eleme a nemzeti csoporttudatnak, hanem
sokkal primitívebb struktúrákban is a mindenkori társa­
dalmi csoporttudat egyik legfőbb ideologikus eleme.
Egyáltalán etnikai csoporttudatról is csak ott lehet szó,
ahol él valamilyen elképzelés a csoport eredetéről, ősei­
ről, azok viselt dolgairól, „szerencsés és szerencsétlen
kimenetelű hadakozásairól”, a régi ősök és hősök „dicső
tetteiről”. Ez már a primitív nemzetségi-törzsi struktúrá­
ban megvan, a mondákban és a hősköltészetben élő
kezdetleges „történeti tudat” formájában, melyre a
mitikus jelleg a jellemző, de nem jellemző a teoretikus,
„legalizáló "célzat. Minden etnoszociológiai „Mi-csoport”
csoporttudatában megtalálható ez, a mai afrikai törzsek­
nél éppúgy, mint a 4-5. századi germán népeknél vagy
a 9-10. századi magyarságnál és az európai középkort
előkészítő egyéb etnikumoknál. Funkciója nem egyéb,
mint a csoport csoport-voltának az emlékezet révén
való szuggesztiója.
A korai osztály társadalmak történeti tudata abban
különbözik ettől, hogy a viszonylag homogén etnikai
tradíció megoszlik. Más lesz az uralkodó rétegek, más
a nép történeti emlékezete. Az utóbbi naiv folklórban
ölt testet, az előbbi tudatos és „tudós” történetírásban.
Ez megőrzi a korábbi történeti tudat mitikus jellegét, de
a mítosz immár mesterséges módon, az egész kultúrkör
„historiográfusainak” közös kincséből formálódik ki,
ennek megfelelően teoretikus és jogokat igazoló, Iegiti-
155
inizáló jelleget is ölt. így alakul ki az európai középkor
történetírása a 6. század után, a magyar középkoré a
11. századi Gesta után. Majd később ezeken az alapokon
születik meg az európai középkor „nemzeti” historio­
gráfiája a 11-12. század óta, a magyar középkoré a
13. század óta.
A polgári történetírás szakított a középkor történet-
felfogásával, de nacionalista irányzatai megőrizték, sőt
újraformálták a történetírás „nemzeti” mítoszokat és
„nemzeti” jogokat alátámasztani hivatott kettős közép­
kori örökségét. Ebből fakadt egyrészt a „történelem
mint példatár” régi, primitív szemléletének megrögző-
dése, másrészt a „történelem mint érvtár” újabb keletű,
de nem kevésbé kezdetleges fogalma. E kettős képzet
ellátott hasznos és fontos funkciókat is, míg a nemzeti
fejlődés kezdetén a zsenge nemzeti tudatot erősítette
(ahogy a középkori krónika is toronymagasan áll a naiv
népi emlékezet fölött), de egyre retrográdabbá vált,
ahogy magában a nacionalizmusban előtérbe kerültek a
retrográd elemek a 19. század dereka után egész Európá­
ban. Ahogy a középkori történetírás egyre inkább annak
a szuggesztiónak a szolgálatában állt, hogy valamely
adott territórium uralkodó rétegének „ősi” és „organikus”
mivoltát igazolja, az újabb kori történetírás is, midőn
példák és teóriák tárházaként tekintette a történelmet,
meghatározott szuggesztiót szolgált a nemzet, az indi­
viduum és a történelem kölcsönös viszonyát illetően.
Mi volt ez a szuggesztió ?
Magának a nacionalizmusnak a polgári gondolati
modellje. Eszerint a „nemzet” a történelem és a természet
ősi, organikus képlete, mely lényegileg változatlan ténye­
zőkön épülvén, igen régóta volt, van, és lényegileg azo­
nos feltételek közt lesz, ennélfogva tagjait mindig lénye­
gileg azonos módon determinálta csoport-hovatartozá­
sukban, és kell, hogy determinálja őket a jelenben és a
156
jövőben is. Az így felfogott „nemzet” a nacionalizmus
szuggesztiójában az ember társadalmi csoportlojaütásai
közt a legfőbb csoportot képezi, melynek emocionálisan,
etikailag és politikai értelemben minden egyéb lojalitás
alárendelendő. A nacionalista történetírás a maga teóriái­
val és példáival e szuggesztió szolgálatában áll.
A szocializmus és a nemzet viszonya nem e gondolati
modellen nyugszik. A történelmi materializmus szemlé­
letében a „nemzet” hosszú történeti előzményekre visz-
szatekintő történeti produktum, az előzmény azonban
nem téveszthető össze magával a jelenséggel; a feudaliz­
mus viszonylag korai századai óta formálódó „nemzeti­
ségek” sem fogalmilag, sem genetikusán nem azonosít­
hatók a 18. század vége óta létrejött modern nemzetek
képletével. Ez utóbbi specifikusan annak a gazdasági, po­
litikai, kulturális és pszichikai integrációnak a terméke,
melynek sine qua nonja a polgári fejlődés. Az így felfogott
nemzetet a munkásmozgalom kezdettől fogva nem tagad­
ta meg, hanem egyre inkább az osztályharc fontos törté­
neti, politikai és kulturális keretének tekintette, sohasem
tekintette azonban az ember társadalmi csoportlojalitásai
közt a legfőbb csoportnak, hanem egyik legfőbb csoport­
nak, mely azonban az osztályszolidaritásnak és az inter­
nacionalizmus elveinek emocionálisan, etikailag és poli­
tikai értelemben alárendelendő. Amennyiben a gyakor­
latban ez nem mindig érvényesült, vagy nem mindenütt
érvényesül manapság sem a nemzetközi munkásmozga­
lomban, az nem a marxista elméleti álláspont módosí­
tását, legfeljebb a polgári modellhez igazodó politikai
gyakorlat kritikáját kell hogy maga után vonja. A marxis­
ta történetírás funkciója sem állhat tehát abban, hogy régi
típusú teóriák átszínezésével, esetleg mechanikus meg­
fordításával vagy példák egyoldalúan lelkesítő felsora­
koztatásával a nemzeti lojalitás szuggesztiójának szol­
gálatába áll, minthogy a történelmi materializmus szá­
157
mára a nemzet nem apológia tárgya, hanem kritikai
analízisre szoruló történeti valóság, a marxista történet-
írás pedig nem példákkal és eltérő történeti struktúrákat
áthidaló analógiákkal dolgozó diszciplína, hanem tör­
vényszerűségeket kutató tudomány.
Miután a szocializmus adott nemzeti keretek közt
került napirendre, szükségképpen egyre inkább előtérbe
került a nemzet és a történelem kapcsolata pozitív meg­
fogalmazásának igénye. Kezdetben a szovjet történet-
írásban, és a felszabadulás után a népi demokráciákban
is, az adott nemzet előtörténetének politikai és etnikai
keretein belül az elnyomott és kizsákmányolt tömegek
történetének kutatása került előtérbe, minden történeti
korszakban, e tömegek aktív és passzív osztályharcainak
feldolgozásával együtt. Ebben nem holmi régi teoretikus
szándék támadt fel új formák közt, mintha a proletariá­
tus igényét a politikai hatalomra a parasztfelkelésekkel
kellene „legitimizálni”, s nem a régi példakereső igény
mozdult meg, mintha a munkásmozgalomnak vagy a
szocializmusnak bárminő közvetlen elméleti és gyakor­
lati tanulsággal szolgálna a parasztmozgalmak khiliasz-
tikus-keresztény ideológiája és nyomorultan anarchikus
szervezetlensége. Ebben az a jogos tudományos igény
szólalt meg, hogy a népesség túlnyomó többségét kitevő
falusi és városi elnyomott tömegeknek is van „történel­
mük”, ami iránt a polgári történetírás sehol sem tanúsí­
tott nagy érdeklődést, vagy ha igen, akkor is gyakran
tendenciózus volt az érdeklődés. Nemcsak annyiban van
„történetük”, hogy az anyagi javakat mindig ők termel­
ték, és passzíve végigszenvedték az állam és az uralkodó
osztály históriáját, hanem annyiban is, hogy a termelő­
erők fejlesztése jelentős részben az ő mindennapos
munkájuk gyümölcse; sajátos kultúrát fejlesztettek ki,
és olykor - sokkal inkább, mint a burzsoá történetírás
hajlandó volt koncedálni - aktív értelemben is beleszól­
158
 tak a történelem menetébe. Politikai értelemben az az
ugyancsak jogos Igény szólalt meg ebben az érdeklődés­
ben, hogy a városi és falusi elnyomott tömegek végső
fokon a modern munkásság és parasztság elődei és ősei,
kijár tehát nekik az az elemi érdeklődés és tisztelet, mely
az embert egészséges emócióinál fogva őseihez fűzi.
(Tudniillik a modem embert, aki nem azért érdeklődik
sem paraszti, sem polgári, sem netán nemesi ősei iránt,
hogy velük valami „jogot” igazoljon, belőlük valami
kiváltságot vezessen le, hanem a merőben öncélú és
„természetes” érdeklődésen túl azért, hogy Önmagát
jobban megismerje.) A történelem „célja” nem a jelen
igazolásában, hanem az ide vezető út ismerete révén a
jelen jobb megértésében áll. Ezt segítette elő a marxista
történetírásnak imént említett érdeklődése a gazdaság- és
társadalomtörténeti kutatás fokozott hangsúlyával egye­
temben. Hogy a Szovjetunióban az 1930-as évek dereka
után, a népi demokráciákban pedig az előbbivel párhu­
zamosan, a nemzet és történelem kapcsolatának pozitív
megfogalmazási igénye hogyan és mennyiben szívott
magába „legitimizáló” célzatú teoretikus elemeket,
hogyan elevenítette fel a „lelkesítő példák” régi modell­
jeit, arról e tanulmány első részében bőven szóltunk,
anélkül természetesen, hogy kimerítettük volna az okok
elemzését. Túlzottan egyszerű lenne a „nacionalizmus
beszüremléséről” beszélni, hiszen nem egyértelműen
erről volt szó. Valójában nagyfokú kiegyensúlyozatlan­
ságról volt szó politikai elmélet és politikai gyakorlat
közt, történetszemlélet és történetírói gyakorlat közt,
végül politikai igények és tudományos népszerűsítés közt.
Mindez végső fokon nemzet és nemzetköziség elméleti és
gyakorlati kiegyensúlyozatlanságából következett.

159
 MIÉRT NEM EGYSZERŰ A TEENDŐ ?

Ma sokan úgy vélik, hogy viszonylag egyszerű a teendő.

Pontosan meg kell vonni a határt haladó és retrográd
nemzeti hagyományok közt: Dózsát vállaljuk, Werbő-
czit nem. Előbbiekkel erősítjük a nemzeti érzést, utóbbiak­
kal elrettentünk. Előbbiekkel a helyes értelemben vett
nemzeti büszkeséget erősítjük, miközben a nemzeti
gőgnek hadat üzenünk. A szocialista patriotizmust fej­
lesztjük, a nacionalizmus ellen harcolunk.
A helyzet azonban korántsem ilyen egyszerű. A ma­
gyar történelemnek van számos egyértelműen tiszta
hagyománya és számos egyértelműen ellenszenves jelen­
sége. Legtöbb hagyománya azonban - mint minden
nemzeté - valahol, valamilyen vonatkozásban a ma
szemszögéből nem egyértelmű. Mi legyen ezekkel? A lel­
kesítő vagy a tőlünk idegen vonásokat hangsúlyozzuk?
A dolog addig látszik egyszerűnek, amíg a korábban
elemzett szillogizmus („népi, tehát haladó” - „népi, te­
hát nemzeti vagy patrióta” - „haladó, tehát nemzeti”)
körében élünk. Már Dózsa és Werbőczi ellentéte sem
fűzhető fel azonban egyedül e kategóriákra, holott érzel­
mi alapállásunk velük szemben egyértelműen pozitív,
illetve negatív. Az 1514-i parasztháború ugyanis sem
„haladó” nem volt abban az értelemben, hogy akár
szubjektív célkitűzéseinek realitását illetően, akár objek­
tív hatását illetően, a történeti haladás akkor aktuális
vonulatát lett volna képes szolgálni, sem „nemzeti” nem
volt, éspedig sem e fogalom akkori, sem modern értel­
mében. Haladó akkor a polgári fejlődés és a centralizált
állam, a torz és nyomorúságos „kelet-európai út” elke­
rülése lett volna, a haladó ideológia pedig a gondolkodás
szekularizációja, a humanizmus, a korai abszolutisztikus
államelmélet volt. A parasztháborúk egyedül ott képesek
160
 belekapcsolódni a történelem haladó tendenciáiba, ahol
c tendenciák a társadalmi mozgás mélyén egyébként is
jelen vannak, a magyar parasztháború tragikus sorsa
viszont abban állt, hogy ürügyet szolgáltatott éppen
Werbőcziéknek az egyébként is a történelmi mozgás
mélyén rejlő „örök paraszti állapot” tételes kimondására.
Ideológiájában viszont semmi újat és előremutatót nem
tudott hozni, mert ilyet a parasztmozgalmak sohasem
hoznak, ezzel szemben az a paradox helyzet forog fenn,
hogy a kor haladó ideológiájának éppen Werbőczi volt
birtokában, akinek, ha nem is mély, de elég felületes
humanista műveltsége volt ahhoz, hogy azt a rendi
„nemzeti” ideológia és „patrióta” szónokiasság, a nemesi
államteória akkor egyértelműen retrográd szolgálatába
állítsa. Ne hunyjuk be a szemünket az előtt, hogy ez a
karrierista figura a humanista retorika és a korabeli
politikai teória legfőbb elemeinek teljes birtokában volt,
és a maga nemében tehetséges teoretikusa volt egy ret­
rográd rendi szemléletnek, a 19. századig kiható érvény­
nyel. Ugyanazt a gondolatkincset, amit két-három év­
tizeddel korábban még Mátyás igyekezett a hatalom
királyi pólusán kamatoztatni, ő a hatalom rendi pólusán
kamatoztatta - és sajnos, nagyobb hatással. S ne huny­
juk be a szemünket az előtt sem, hogy - horribile dictu -
a 17. századi Habsburg-ellenes mozgalmak Werbőczi
nélkül, az ő népszerű Hármaskönyvében kodifikált neme­
si érvrendszer és „nemzeti függetlenségi”, „hazafias”
kánonai nélkül is aligha képzelhetők el. A kép tehát
máris sokkal bonyolultabb a maga valóságos történeti
összefüggéseiben, mint általában szemlélni szokás, holott
érzelmeinkben e két szereplőt egyértelműen balra és
jobbra tudjuk állítani. S hány olyan van, akit, ha már
„ítélőszéket” tartunk, sem egyértelműen a fehérek, sem
egyértelműen a feketék közé nem tudunk sorolni!
A másik probléma a „nemzeti büszkeség” kérdése.
161
Valóban olyan egyszerűen és könnyen definiálható e
fogalom? Csakugyan oly világosan elválasztható a nem­
zeti gőgtől? Van olyan felfogás, miszerint a nemzeti
érzés, mint kerek egész, különválasztható a „naciona­
lizmustól”, a szónak az aktuális politikai nyelvben meg­
honosodott pejoratív tartalmától. Ennek annyi alapja
van, hogy bizonyos jelenségcsoportok vitathatatlanul
szétválasztható^ mondjuk az anyanyelv szeretete, a
hazaszeretet, a nemzeti önérzet egyfelől, a más nemzet-
beliek lenézése, a szüntelen tendenciózus méricskélés a
„nemzeti teljesítmények” terén, az agresszivitás másfelől.
Csakhogy valahol közbül számos olyan jelenségcsoport
helyezkedik el, mint éppen a „nemzeti büszkeség”,
„nemzeti sajátosságok”, „nemzeti karakter” és hasonlók,
melyekben mégoly éles ideológiai sebészkéssel is nehéz
szétvagdosni az „egészséges” és „beteg” szöveteket, a „jót”
és a „rosszat”, holott a nacionalizmus nem altatott álla­
potban az operációs asztalon fekvő tehetetlen beteg,
hanem még meglehetősen virulens pszichológiai való­
ság is - egyebek közt. A nacionalizmus nem steril ope­
rációval leküzdhető „betegség”, hanem nap mint nap
a vonaton, az utcán tapasztalható beidegzett pszicholó­
giai reakciók szövevénye. Még azt is nehéz ellenőrizni,
hogy hol végződik „édes anyanyelvűnk” egyértelműen
szép képzete, és hol kezdődik az, hogy: bezzeg X nép
milyen „rondán karattyol”, a mi hazánk milyen szép,
bezzeg Y ország milyen ellenszenves... H át még milyen
nehéz ellenőrizni, hol végződik az, hogy m i barátságo­
sak, vendégszeretők, nyíltak vagyunk, s hol kezdődik az,
hogy bezzeg ők ridegek, utálatosak, zárkózottak. Tör­
ténelmi vetületben: mi mindig szabadságszeretők és
hősiesek voltunk, bezzeg ők megalkuvók és gyávák...
Mire a szomszéd esetleg így felel: mi mértéktartóak,
szerények, fegyelmezettek vagyunk, bezzeg ezek a ma­
gyarok könnyelműek, szószátyárok, rendetlenek. Tör­
162
ténelmi vetűletben: mi mindig racionálisan gondolkod­
tunk és józanok voltunk, bezzeg ezek a magyarok mindig
hebehurgyáskodtak; oktalanul nekimentek a falnak.
Anélkül, hogy a nacionalizmus pszichológiájának ná­
lunk eléggé figyelemre nem méltatott kapcsolt reak­
cióira és szüntelenül párhuzamokra, kontrasztokra tö­
rekvő expressziójára, a „kontrasztélménynek” szün­
telenül az „erkölcs” szférájába való utalására itt bőveb­
ben kitérnénk, eléggé nyilvánvaló, hogy a „nemzeti
büszkeség” sikamlós és labilis kategória a gyakorlatban,
mert a büszkeség ősi pszichikai paralelje valaki vagy
valakik lenézése. Valamihez képest vagyunk büszkék
valamire. Helyesebb lenne kontrollált és kiegyensúlyo­
zott nemzeti önérzetről beszélni.
Végezetül pedig a patriotizmus léte vagy nem léte,
mint már korábban több vonatkozásban kifejtettük,
elsősorban és alapvetően nem a történelem ilyen vagy
olyan interpretációjának függvénye.
Ha új típusú nemzeti Öntudatot és érzést akarunk
és új típusú történetírást gyakorlunk, akkor nemzet és
történelem viszonyát is dimenzionálisan másként kell
újrafogalmaznunk, mint elődeink tették. A történelem­
re a nemzeti öntudatnak és a kontrollált, kiegyensúlyo­
zott nemzeti önérzetnek szüksége van. Történeti tudat
nélkül nemzet nincs. A történetírás funkciója azonban a
nemzeti öntudattal való viszonylatában nem lehet a régi.
Ha azt mondjuk, a történelem nem magistra vitae, mi­
ként az ókor képzelte (abban az értelemben, hogy köz­
vetlenül kiolvasható lenne belőle a teendő), s a történet-
írás „célja”, finis históriáé, nem abban áll, miként a
középkor és nyomában az újkori nacionalizmus kép­
zelte (abban az értelemben, hogy lelkesítő példák, ana­
lógiák és eszmények felmutatásával a nemzeti tudatot
lenne hivatva egyoldalúan táplálni), ezzel nem egy „ob-
jektivista” történetfelfogást szögezünk szembe. A törté­
163
netírás, ha tudomány, a történelem valóságos (nem
hamis, szubjektív) nemzeti aspektusában is - a múlt
szociológiája.

A TÖRTÉNELEM — A MÚLT SZOCIOLÓGIÁJA

A modern szociológia arra szolgál, hogy a jelen való­

ságának struktúráját tudományos eszközökkel feltárva
és elemezve, mindenekelőtt a politikai gyakorlat dolgát
könnyítse meg. Nem jó politikai gyakorlat az, mely a
szociológia létjogosultságát tagadja. Nem lenne jó
szociológia az, melynek információi csak „lelkesíteni”,
biztatni, a magabiztosságot erősíteni lennének hiva­
tottak. Ezek nem lennének „információk”, maga a
diszciplína nem lenne „szociológia”.
* Mennyiben tekinthető a történetírás „alkalmazott
(egyelőre helyesebb lenne így mondani: alkalmazható)
tudománynak” ? Természetesen csak részben. Az el­
múlt ötven-száz év történelmében ugyan közvetlen
tanulságok rejlenek, de még ezek sem mutatják meg
„automatikusan”, mi a teendő, hanem további elem­
zésre szorulnak az aktuális következtetés előtt. A régibb
századok történelmében nagyon közvetett tanulságok
rejlenek, melyeket azonban ajánlatos elemezni a ma
szemszögéből is. Egyes legújabb kori történészek és
főként kívülállók hajlamosak úgy tekinteni mindarra,
ami 1900 előtt történt, mint önmagában érdekes vagy
érdektelen, de mindenesetre tőlünk éppoly idegen vi­
lágra, mint amilyen érdekesek (vagy érdektelenek) a
Mars lakói, ha ugyan vannak. Ennek megfelelően a
feudalizmus kori történetírást is hajlandók megtűrni
mint részben a hagyományok erején létező, részben
164
már a nemzetközi konkurrencia miatt is fenntartandó
szükséges rosszat, melynek azonban aktuális vonatko­
zásai nincsenek. Hacsak nem a lelkesítés. Ennek a
szemléletnek a megrögzítéséhez természetesen olykor
maguk a feudalizmus kori kutatók is hozzájárulnak.
Téves álláspont ez. Mennél inkább komolyan vesszük,
hogy a történelemben ható okozati viszonyok és de-
termináltságok lineárisan is érvényesülő törvényszerű­
ségek képletei formájában rekonstruálhatók, melyek
összessége a korábban vázolt értelemben alkotja a
„nemzeti történelem” fogalmát, annál nyilvánvalóbb,
hogy 19-20. századi fejlemények a 17., sőt 15., sőt netán
a 13. századig nyomozható determinánsokra nyúlnak
vissza. Természetesen csak akkor, ha a történelmet nem
események laza láncolataként (históriáé) szemléljük,
hanem érdeklődésünk fókuszában a struktúrák állnak.
S természetesen csakis akkor, ha fogalmilag világosan
szétválasztjuk azokat az összefüggéseket, melyek ki­
zárólag az adott korra érvényesek, és csak az adott
struktúra kategóriáiban érthetők meg, azoktól, melyek
közvetetten és áttételesen századokon átnyúlnak. Ma­
ga a konkrét részletkutatás, a történeti kutatómunka
mennyiségileg túlnyomóan nagy többsége természetesen
az adott kor belső összefüggéseire, immanensen az adott
korra kell hogy irányuljon. Sőt, mennél inkább ezt
teszi, annál inkább válik alkalmassá egy másik fázisban
általánosabb következtetések levonására. A dogmatikus
és vulgarizáló szemléletet ezen a ponton is neuraszté-
niás kiegyensúlyozatlanság jellemezte. Minden egyes,
mégoly apró részletkérdésben is formális és külsődleges
„aktualizálásokat” hajszolt, másrészt azonban nem
volt türelme ahhoz, hogy a történeti részletkutatások
tömegében benne rejlő, de nem „automatikusan” ki­
bukó, hanem további elemzés révén nyerhető valóságos
aktuális következtetéseket levonja. E következtetések
165
 levonása egyébként nem is feltétlenül a történész dolga.
Erre szolgál egy további komplex tudományág, melynek
e vonatkozásban csak egyik „segédtudománya” a tör­
ténettudomány, s melynek mint meghatározott meto­
dikával rendelkező „szaktudománynak” az elismerése és
jogaiba iktatása a modern fejlődés követelménye:
a politikai tudomány. A szociológiának sem az a fel­
adata, hogy előírja a teendőt, hanem hogy elemezze a
jelen valóságát. A történetírásnak - a múlt szociológiá­
jának - sem az a feladata, hogy politikai irányelveket
dolgozzon ki, hanem hogy elemezze a múltat.
A szocializmus Közép-Kelet-Európában nagyszabású
kísérlet arra, hogy e történeti régió fölibe kerekedjék
történeti determináltságainak és meghaladja azokat.
A történetírás elsőrendű funkciója nem abban áll, hogy
egy sok tekintetben szerencsétlenül és előnytelenül
determinált történeti fejlődés apológiáját adja, még
kevésbé abban, hogy „kárpótlást nyújtson” a történeti
múlt olykor kisszerű, olykor tragikus alakulásáért, ha­
nem mindenekelőtt abban, hogy a „hibás körök",
a determináltságok kimutatása révén hozzásegítsen bi­
zonyos hibás körökön és determináltságokon való felül­
emelkedéshez. Ebben az esetben válik tudománnyá.
Ez az elsőrendű feladata a nemzeti problematika kap­
csán is.

SZABÁLYTALAN VÉLEMÉNY A NEMZETI

HAGYOMÁNYOKRÓL

A marxista gazdaság- és társadalomtörténeti kutatás

hosszú évek óta ezt teszi, amikor a magyar történeti
fejlődés „kelet-európai útjának” központba állításával
166
 a középkor századai óta a legújabb korig kísérli meg
kijelölni a gazdasági-társadalmi fejlődés valóságos he­
lyét Európában, és ragadja meg fokról fokra e fejlődési
képlet szerkezeti elemeit. A régi századokból nagyon
közvetett, de például már a dualizmus korából számos
közvetlen tanulság vonható le e téren a mára nézve.
E téren nem jelentkezik az a mechanizmus, ami a po­
litikai történet iránt támasztott igényekben a közvéle­
ményben szüntelenül megfogalmazódik: nem vezet-e
„nemzeti nihilizmusra”, hogy nem „emeljük ki” jobban
azt a néhány manufaktúrát, ami a kedvezőtlen fejlődés
ellenére, mégiscsak létesült. Vagy legalábbis kevésbé
jelentkezik, noha éppen szakmai berkekben is jelen van
akkor, amikor a 18-19. század fordulója körüli kis­
szerű paraszti háziipar létét Angliához mérhető „ipari
forradalommá” festi át valaki, vagy újra feleleveníti a
polgári történetírás jellegzetes „katasztrófa-teóriáját” :
minden baj forrása egyedül a politikai események ala­
kulásában, a török hódításban keresendő 1526, illetőleg
1541 után. Vagy a politikai történet iránt támasztott
követelményeink mások lennének? Talán arról van
szó, hogy a jogar, a kard, az alkotmányjogi artikulus
itt „kárpótolt” valamiért, amit a szövők, a hámor, a gép
nem volt képes végbevinni?
Térjünk vissza egy pillanatra oda, ahol kezdtük, a
nemzeti problematika körül mostanában folyó vita
két - általunk kiemelt - sajátosságához. Vajon a nem­
zeti öntudat és a történelem viszonyában valóban az a
kardinális kérdés, hogyan sikerül minél közvetlenebb
és minél közvetlenebbül értékesíthető szálakkal össze­
kötözni a történelem régi századainak egyik-másik
eseményét vagy szereplőjét a mai törekvésekkel? S to-
vábbmenően: vajon az a kardinális probléma, hogyan
sikerül a bennük rejlő tanulságokat minél közvetlenebb
aktuális nyelven megfogalmazva, példa és eszmény
167
gyanánt a ma embere számára közvetlenül hozzáfér­
hetővé tenni, nehogy bomlás, bizonytalanság, erkölcsi
vákuum érzete és pszichikai zavar keletkezzék a nem­
zeti önérzet terén?
Oktalan dolog lenne tagadni, hogy a történetírásnak,
még inkább a történelmi népszerűsítésnek megvan az a
szerepe is, hogy a jót, a szépet, az emocionálisan lel­
kesítőt válogassa és emelje ki a történelem igen vegyes,
heterogén örökségéből. Az Egri csillagokat minden
bizonnyal soha senki nem fogja törülni a tízévesek aján­
lott olvasmányainak listájáról. Senki sem fogja tagadni
soha, hogy az általános iskolában az életkori sajátossá­
gok másféle „történetszemléletet” és pedagógiai-didak­
tikai eljárást igényelnek, mint már - mondjuk - tizenhat­
tizennyolc éves fiuk és lányok megizmosodó intellek­
tusa és rugalmas kritikai gondolkodásra való igénye,
nem is szólván a felnőttekről. Szűk látókörre vallana
azonban a nemzeti problematikát egyedül vagy akár
elsősorban pedagógiai és didaktikai kérdésként tekin­
teni, amire a viták során a közvéleményben, az újságok­
ban fel-feltűnő olvasólevelek tanúsága szerint, megvan a
hajlam. De ha már didaktikáról van szó, egy megjegy­
zés ide kívánkozik. Vajon a történelem mint tantárgy
kisfokú népszerűsége nem azzal függ-e össze, hogy egy­
felől a szürke sémáknak és jelszószerű formuláknak,
másfelől a fekete-fehér papírmasé történelmi szereplők,
a „lelkesítő” és az „elrettentő” lapos ellentétében mozgó
szemléletnek sikerült azt az intellektuális izgalmat,
elemző készséget és kritikai igényt e területen már az
iskolapadokban is megdermesztenie, mely már a ka­
maszkorban „életkori sajátosság” kezd lenni, és kí­
vánatos lenne, hogy érettebb fokon is az maradjon?
A matematikai pedagógia nem fél attól, hogy az alsóbb
fokú „számtan” helyett a felsőbb osztályokban a ma­
gasabb matematika elemeit oktassa. Jól tudom, hogy
168
 az elmúlt években a történelmi pedagógia számos vo­
natkozásban meghaladta az oktatásnak mind azt a ní­
vóját, amire itt utaltam, mind azt a módszerét, mely az
adatok, évszámok és események puszta bemagoltatásá-
val annak idején e sorok írójának csaknem kedvét szeg­
te, hogy történésznek menjen - sokak igénye a törté­
nelem mint „számtan” (s nem matematika) iránt azon­
ban ma is megformulázódik.
A nemzeti öntudat és a történelem viszonya azonban
elsőrendűen nem didaktikai részletkérdés. Ilyen kérdés
is van, jelentőségét indokolatlan lenne kisebbíteni, de
megvitatása külön lapra tartozik. A vitának rossz ki­
indulópontja lenne azonban, ha ezt tekintenénk elsőd­
legesnek és nem megfordítva, az általános történetszem­
léleti problémák sajátos vetületű függvényének. Rossz
kiindulópont lenne továbbá az is, ha nem ismernénk el,
hogy történetírásunk újabb törekvései visszhangjaként
a nemzeti öntudat és önérzet bizonyos zavaraival csak­
ugyan kell számolni. (Régi rossz reflex ez is: azt szerei-
nénk, hogy ne legyenek zavarok, tehát tagadjuk a za­
varok létét.) Még rosszabb kiindulópont lenne, ha azt
állítanánk, hogy a zavarok most kezdődnek. A nemzeti
öntudatot már igen régen sokkal súlyosabb fogalmi és
pszichikai zavarok terhelik meg, éspedig mind ebben a
szőkébb térségben, mind a tágabb közép-kelet-európai
régióban, olyannyira, hogy - mint e tanulmány első
részében vázlatos diagnózisát igyekeztem adni - e tér­
ségben a nacionalizmusok egymásba szövődő, tartósult
neurotikus állapotáról és atmoszférájáról lehet beszélni.
Ehhez képest a jelenbeli zavarok akár a gyógyulással
járó átmeneti izgalomnak foghatók fel.
Valamiképpen át kel! alakulnia a nemzeti öntudat
szerkezetének, ki kell zárni a régi funkcionális zavaro­
kat és hibás mechanizmusokat, ha e zavarból ki szeret­
nénk lábolni. Ennek egyik eszköze a nemzet historiku-
169
mának újfajta szemlélete. Erre nézve nem egy javaslatot
már tettem. Hadd egészítsem ki ezeket most a „nemzeti
hagyományok” mostanában oly sűrűn emlegetett fo­
galmi készletéhez fűzött egy-két vázlatos megjegyzéssel.
Ezeknek a „szerkezete” sem a legjobb. Mit ötlik fel
manapság is elsősorban a köztudatban, ha a régi szá­
zadok kapcsán e fogalom elhangzik: „nemzeti hagyo­
mányok” ? A harcok. Elsősorban és mindenekelőtt a har­
cok. A szüntelen küzdelmek a török ellen, a Habsburgok
éllen, főként a 16-17. század permanens háborúja, a
szatmári békéig és az annak szerves folytatásaként
felfogott 1848-49. Mintha ma is állig fegyverben áll­
nánk, s ezért lenne szükség e példák emlékezetbe vé­
sésére, hogy ne feledjük, ki ellen kell a fegyvert hasz­
nálni I Ez a fajta szemlélet teljesen jogosult volt 1848
előestéjén (noha 48 elsősorban nem folytatás volt,
hanem valami újnak a kezdete). Egyre inkább groteszkké
vált 1867 után, amikor egy egyre inkább „közjogi”
formalizmusba süllyedő szemlélet keresett benne hősi
előképet. Bizonyos értelemben ismét indokolttá tette
az 1933 után kialakult szituáció, noha a „két pogány közt
egy hazáért” 17. századi jelmondata 1930-40 táján
szükségképpen jól ismert hamis analógia szerepét látta
el, s a zavart nem tisztázni, hanem megrögzíteni volt
hivatott. Az „aktualizálásokon” túlmenően azonban,
legyünk már végre józanok! Mátyás király hadjáratai
óta a magyar történelem számos győztes csatát ismer,
de nem ismer egyetlen győztes háborút sem. 1485 óta
csak vesztett háborúink vannak, az egyetlen török el­
leni felszabadító hadjárat kivételével a 17. század vé­
gén, amit azonban túlnyomórészt nem magyar had­
sereg hajtott végre. Bocskai, Bethlen, I. Rákóczi György
stb. sikerei végső fokon úgy foghatók fel, mint egy per­
manens és 1711-ben elbukott hosszú háború győztes
csatái. A magyar történelem utolsó igazán nagy had­
170
vezére, aki joggal állítható a kor legnagyobb stratégái
mellé, és tartós sikereket is aratott, hiszen erre épült
fiának állama, Hunyadi János volt. De sikereit jórészt ő
is a korabeli „állammal” és „politikai társadalommal”
szemben nagy üggyel-bajjal aratta, ezért legalább annyi
a vesztes csatája, mint amennyi a győztes. Ezen túl
sok-sok tehetséges hadvezér és vitéz katona tölti be a
magyar történelem századait, akik azonban részben
nemzetközi, de legalább annyira - ha ugyan nem in­
kább - belső okok miatt vesztették el a háborúkat.
Bizonyos értelemben szimbolikus Zrínyi Miklós alakja,
„a költőé és hadvezéré”, ahogy az iskolában tanítják.
Mint hadvezér másodrangú szerepre ítéltetett, mert
hiányzott mögüle az a korszerű hadsereg (e mögött pe­
dig az a korszerű társadalmi-állami háttér), mely e kor­
ban átütő sikereket érhetett volna el. Mint politikus és
politikai gondolkodó sem állt az élvonalban, mert
hiányzott mögüle az a társadalmi környezet, mely igazán
korszerű politikai gyakorlat és elmélet közege lehetett
volna. Miben magaslott kora fölé? írói mivoltában és
erkölcsi nagyságában, amennyiben a magyar műveltség,
a nyelvi és irodalmi tudat és a kritikus nemzeti önisme­
ret nagy történelmi alakja.
Amikor a régibb nemzeti hagyományokat szokás
csokorba gyűjteni, a harcok, háborúk mellett igen sok
politikus neve szerepel. A magyar történelemnek nem
egy igazi nagy politikusa volt. A legnagyobb mindjárt
az élen áll, I. István király. (A történelem és a kultúra
gyakran a legnagyobba! kezdi. Az európai kultúra élén
Homérosz áll.) Hozzá fogható kevés akadt a későbbiek­
ben, és a magyar történelem sajátossága abban áll
- egyebek közt -, hogy ahogy közeledünk a legújabb
kor felé, a nagy formátumú haladó politikusok száma
egyre fogy. A középkorban még aránylag sokan vannak,
a 16-18. században már jóval kevesebben, a 19. század
171
 első fele átmenetileg megint kiemelkedik, hogy aztán a
szerves folytatás, a feudális elemekkel át- meg átszőtt
polgári fejlődés már legfeljebb csak egy-két alakot le­
gyen képes felmutatni. A történelmi fejlődés szerkezete
és a nagy személyiségek cselekvőképességének kifej­
lődése, mint ismeretes, szorosan összefügg. A nagy
személyiségek az újabb kori magyar történelemben fő­
ként írók lettek, nem egészen esetlegesen.
Aki az elmondottakat félre akarja magyarázni, az itt
fejéhez kap, hogy íme, kidobáljuk még történelmi küz­
delmeinket, nagy hadvezéreinket, katonáinkat, poli­
tikusainkat is az ablakon? Minő szörnyűséges „de-
heroizálás” ! Természetesen nem ez a cél, de nem is ezt
mondtam. A hősök a helyükön maradnak - még ha
közülük nem egyet ajánlatos is emberközelbe hozni,
gyarlóságaikkal és elkövetett hibáikkal együtt, hogy
szoborszerű héroszok ünnepélyes tisztelete helyett végre
szerethessük őket. A nemzeti öntudat szerkezetéről
szólván részben arányokról, részben az elemek funkció­
járól van szó. A nemzeti történelem szemléletének afféle
módja, mely egyfajta kálvária-dombot tervez meg, rajta
a stációk sorrendszerűen előírt, állóképekben és csata­
jelenetekben ábrázolható fokozataival, aligha visz kö­
zelebb a célhoz. Gondoljuk csak meg azonban, a „nem­
zeti hagyományok” szót kimondva, milyen mértékben
indulnak meg ma a „köztudatban” eme állóképek és
csatajelenetek mellett gondolatsorok a fejekben, effélék:
a magyar irodalmi nyelv kialakulása, magyar humaniz­
mus, a „Régi Magyar Költők Tára”, felvilágosodás,
folklór, népzene és így tovább, azaz a magyar „nyelv-
és kultúrnemzet” pár excellence régi előzményei. Ott
van-e feltétlenül a Tihanyi alapítólevél, az Őmagyar
Mária-sirálom, -Balassi, Tótfalusi Kiss Miklós, Apáczai
Csere János és a többiek? Megcsendül-e feltétlenül
valami abból az akkordból, melyet először Janus
172
Pannonius ütött le a kritikus és művelt nemzeti önisme­
ret terén, majd Zrínyin, az emlékirat-író Rákóczin,
Széchenyin, Kölcseyn, Adyn át a legújabb időkig kü­
lönböző hangszerelésben végigcseng a történelemben,
ha nem is harsog szüntelen? Erre gondolok, amikor
arányokról beszélek a nemzeti hagyományok terén.

EGY SZÓT A NEMZETI JELLEMRŐL

Amikor pedig a hagyományok funkciójáról beszélek,

sokkal kevésbé egysíkú, egyirányú hatásokra gondolok,
mint általában szokás. A specifikusan „nemzeti” elő­
története kapcsán éppen elég illusztráció szerepel ebben
az írásban ahhoz, hogy felfogásomat itt újra ne kelljen
részleteiben taglalni. A történelem valóságos nemzeti
historikuma nem egyértelműen lelkesít és melenget,
hanem gondolkodásra és kritikára késztet. Egyetlen
vonatkozást, talán a legkényesebbet, illusztráció gya­
nánt.
A „nemzeti alkat”, psziché, jellem motívuma minden
nemzeti öntudat fontos alkateleme. Annyiban is, hogy
valami ilyesmi tagadhatatlanul van, ha mégoly nehéz
is fogalmilag megragadni, annyiban is, hogy az „ön-
karakterológia”, mint autoszuggesztiós mechanizmus,
ősi idők óta alkateleme minden társadalmi csoportnak,
mely összetartozását tudatosan vallja, így bizonyos ér­
telemben maga a csoport teremti a kollektív pszichikai
sajátosságokat az íratlan viselkedési és erkölcsi normák
révén. Az újabb korban ezek nem is „íratlanok”, hiszen
valóságos teóriák tárgyai. A „magyar jellemről” a két
világháború közt túl sokat írtak, az utóbbi két évtized­
ben túl keveset. Jóformán semmit. A két világháború
173
közt a „hungarológiát” a nemzet „egzisztenciális tudo­
mányának” tartották, újabban nem tartjuk vizsgálatra
sem méltónak.
Holott, ha van efféle, akkor az társadalmi-eszmei fak­
tor, mellyel számolnunk kell. Ha van ilyesmi a törté­
nelemben, akkor azt számításba kell venni, még ha
nyilvánvalóan nem is elhatározó, döntő történelmi
faktor. Mindenesetre el kell dönteni, van-e ilyesmi vagy
nincs. Eldönteni nem lehet puszta kijelentéssel, csakis
elemzéssel. Az elemzésnek ki kell dolgozni a módszer­
tanát, kapcsolódva azokhoz a vizsgálódásokhoz, me­
lyek e téren Európa-szerte folytak.
JÉn ezt a kérdést nem akarom és nem tudom „eldön­
teni”, mert szisztematikusan nem foglalkoztam vele.
Amennyire kutatásaim perifériáján szüntelenül ott kí­
sért ez a probléma, valamelyes benyomásom van arról,
hogy minden csoporttudatot történetileg determinál­
tan - és szüntelenül változó módon - kísérnek bizonyos
jellegzetes pszichikai attitűdök, melyek hajlamosak
bizonyos társadalmi „népszerűsödésre” egy-egy kor és
struktúra viszonyai közt, sőt túlélnek olyan korokat,
melyeknek adekvát jelenségei. „Ősi magyar jellem” alig­
ha van, van ezzel szemben a pszichikai reakcióknak és
magatartásnormáknak egy olyan sajátos képlete, me­
lyet elsősorban az elmúlt száz-kétszáz év történelmi
fejleményei, nem utolsósorban maga az újabbkori
nemzeti öntudat autoszuggesztiós módon alakított ki,
de itt-ott korábbi beidegzettségeket is hordoz. Ez maga
is „nemzeti hagyomány”.
A magyar jellemről, főként apologetikus célzattal,
meghatározott teóriák szolgálatában és kevéssé mód­
szeres vizsgálattal, sok hasznavehetetlen és kevés meg­
bízható dolgot írtak össze. Amennyire én ismerem, a
legokosabb dolgokat nem a „hungarológia” tudósai,
hanem egy tudós költő, Babits Mihály mondta e tárgy­
174
bán a M i a magyar? c. kötetben közölt tanulmányában
(1939). Nem a jellegzetes illúziókat „támasztotta alá”,
azt se mondta, hogy „mintegy metafizikailag megra­
gadja a magyar jellemet”, mert ez valószínűleg lehetet­
len, minthogy „magyar jellem” mint olyan - ahogyan
írta - valószínűleg nincs, legfeljebb bizonyos történeti­
leg meghatározott tipikus pszichikai reakciók. Ezek nem
a „vitézségben", „szabadságszeretetben” és ehhez ha­
sonló lapidáris történelmi önjellemzésekben állnak,
hanem olyasmiben, mint a ni! admirari bölcsessége és
szkepszise (a fonákjáról; a kitartó cselekvés hiánya,
flegma), a fejlett jogérzet (a fonákjáról: a jogi fikciókba
való belenyugvás), a „senki ne háborgasson” büszkesége
(a fonákjáról: a formális megoldásokba való belenyug­
vás hajlama) és így tovább. Nem „polgári” erények ezek,
hanem egy dinamikájában megtört történelmi fejlődés,
egy vidéki bölcsességbe szorított cselekvésképtelenség
reakciói, melyben korábbi századok más-más indítékú,
de közös eredményt hozó nemesi és paraszti attitűdjei
is tovább élnek. A magyar paraszt flegmája, a magyar
dzsentri patópálsága és a magyar kispolgár közönye az
utóbbi száz évben közös történelmi tőről fakad. De fel­
felbuzdulásai, hamar letörő tervei és jellegzetes üres szó-
nokiassága is, mint a Fóti dal felejthetetlen soraiban:

Nagyot iszik a hazáért

S fSlsivlt;
Hej, csak egyszer tenne is már
Valamit!

Ez is hozzá tartozik a magyar történelem szerves

nemzeti aspektusához, mélyen visszanyúlva a századok­
ba, a 15. századi nemes furorig. A nemesi „nemzeti
öntudat” és pszichikai kísérőjelenségei azért lettek
olyanok, amilyenek lettek, mert egyrészt egy fokozatosan
175
 korszerűtlenné váló osztály öntudati elemeinek átková-
csolására nem állt rendelkezésre egy erős polgári réteg,
másrészt maga a „nemzeti” már a középkor óta jórészt
pótlék, pótszer és illúzió szerepét játszotta, hiszen a
valóságban az érdemleges döntések többnyire az udvar
és a főnemesség szférájában születtek meg. A paraszt
ügyében pedig a döntések mindig a nagybirtokos kas­
télyában vagy a nemes udvarházában születtek meg.
Élt egy nép ebben a hazában - nemesek, polgárok,
parasztok akikbe különböző társadalmi lépcsőkön
belerögződött, hogy társadalmi cselekvése amúgy sem
sokat oszt vagy szoroz a haza ügyeiben, ezért jogi,
alkotmányos fikciókkal, erkölcsi szkepszissel és eszmei
illúziókkal védekezett. Végül is „nemzeti jellem” lett
belőle. El lehetett vele hitetni, hogy a történelmi Magyar-
ország megcsonkulása minden baj forrása, mert törté­
nelmi-társadalmi kritika és cselekvés helyett nemzeti
mítoszokon való táplálkozáson is megélt. S amikor
emberi méltóságát megint csak semmibe vették, sokáig
nem volt képes kollektíve tiltakozni, hogy a szocializmus
nevében nem lehet ilyesmit csinálni. A szálak idáig
nyúlnak, anélkül hogy „egyenlőségjelet tennénk” e
kétféle jelenség közé. Az a tény, hogy az úgynevezett
„személyi kultusz” a társadalmi mikrostruktúrákat az
ismert mélységekig hatotta át, nem egészen független
e kérdéskörtől. Hogy régi illegális kommunisták miért
és hogyan kerülhettek be ebbe a politikai-pszichikai
hibás körbe, az nagyon bonyolult és részben érthető
jelenség; a „mikrostruktúrák” jelenségeit azonban nem
ők határozták meg, jórészt nem is ők gyakorolták, ha­
nem egy társadalom, mely a basáskodást és annak el­
tűrését századok óta szentesítette, és mindkettőt gya­
korolta, szinte automatikusan. A szellemi nyárspolgár
ma azon kesereg, hogy elveszik történelmét, holott csak
a mítoszokat próbálják elvenni tőle, „nemzeti önérze­
176
tének” azokat az elemeit, melyek emberi önérzetének
százados megcsonkítása idején pótszerként mindig ren­
delkezésre álltak.
Azokat a nagyon is ambivalens „nemzeti jellemvonáso­
kat”, melyekhez itt csupán egy-két széljegyzetet fűztem,
nem én emeltem ki vagy gyűjtöttem csokorba, hanem - a
Vörösmarty-féle keserű sorokra való célzással együtt -
Babits Mihály, bőséges és okos elemzés kíséretében.
Lehetne másokat is említeni, kedvezőbbeket és kedve­
zőtlenebbeket egyaránt. Bizonyos, hogy olykor nagy erő
is rejlik egy-egy átörökített pszichikai reflexben. Bizo­
nyos, hogy ezek nem pusztán holmi kénytelen-kelletlen
tudomásul veendő következményei a magyar történe­
lem sajátos alakulásának, hanem közülük nem egy fon­
tos és hasznos szerepet töltött be történelmi, kulturális
és magatartásbeli értékek megőrzésében - tudniillik
nemzeti és általános emberi értékek konzerválásában.
Mert ahol e kettő nem ellentétet és disszonanciát fejez
ki, hanem egyeztetés és harmónia lehetőségeit tarto­
gatja, valahol ott van a mérce elrejtve: mennyiben ér­
demes - lehet vagy kell - ragaszkodnunk nemzeti sa­
játosságainkhoz. Ezúttal azonban nem valami kata­
logizálás a célunk (a szokványos „katalógusok” egyéb­
ként előszeretettel azokat a jegyeket gyűjtögetik, melyek
e két kategória ellentétét fejezik ki!), mindössze annak
érzékeltetése, hogy a mérce meglehetősen rejtett, nincs
közhasználatban; megtalálását és alkalmazási módját
sem az egyoldalú nemzeti büszkeség és önelégültség,
sem a „nemzetinek” egyoldalú lekicsinylése vagy ta­
gadása nem segíti elő. Kritikai szemlélet és „denaciona-
lizálás” ugyanis két egészen különböző dolog. (Lehet,
hogy ez is „nemzeti sajátosság” : a kettőt hajlamosak
vagyunk minduntalan egybe venni?) Nem árt ugyanis
emlékezetbe vésni, hogy nemzeti jellemünk legnagyobb

177
kritikusai ezek voltak: Janus Pannonius, a 17, századi
Zrínyi, a nagy Rákóczi, Kölcsey, Széchenyi, Kemény
Zsigmond, Ady.

A „DBZILLUZIONIZMUSRÓL”
ÉS A TÖBBI FOSZTÓ KÉPZŐS JELENSÉGRŐL

Egyre több a tiltakozó óvás: a „dezilluzionizmus”, a

„deheroizálás”, a „denacionalizálás” káros, és „nemzeti
nihilizmushoz” vezet.
Lássuk azonban világosan, hogy e furcsa és kimond­
hatatlan szóficamok kétes „népszerűsége”, használatuk
gyakorisága és a mögöttük lappangó aggodalom, fé­
lelem, sőt olykor pánik egyrészt nincs arányban azok­
kal a jelenségekkel, melyek az utóbbi években a törté­
netírásban és a publicisztikában valóban helyet kaptak,
másrészt - ami fő - e minősítések egyazon skatulyába
gyömöszölnek egészen különböző jelenségeket. Magában
a történetírásban egyelőre inkább módszertani-szem­
léleti vitákról, útkereső kezdeményezésekről, kezdeti
kísérletezésekről van szó, semmint kiérlelt eredmények
összefüggő rendszeréről, noha a történészek, irodalom-
történészek jelentékeny hányada abban máris kétség­
telenül egyetért, mit nem kell csinálnia. Kár lenne tehát
idő előtt kongatni a vészharangot. Főként ha e kongatás
olykor félig-dilettáns, olykor hatásvadászó túlzások,
de mindenképpen periferikus jelenségek veszélyét na­
gyítja fel. Minthogy ezúttal - szerencsére - nincs „ve­
zényszó”, e kísérletezéseket természetesen nem jellemzi
holmi katonás egyöntetűség, sőt, horribile dictu, a kí­
sérletezők közt is vannak nézetkülönbségek. Szűkebb
tudományos értelemben e törekvések részei annak a
178
szélesebb folyamatnak, mely a történelmi vizsgálódás
számos területén a marxista tudományosságot a koráb­
biaknál differenciáltabb módon próbálja érvényesíteni;
tágabb értelemben sem ezekre a „de-” kezdetű össze­
tételekkel jelölt célokra törnek, és bizonnyal nem is oda
fognak jutni, hanem egy kritikusabb nemzeti öntudat­
hoz és önismerethez, a nemzet és történetszemlélet
egészségesebb viszonyához. Valóban káros lenne egy
olyan program, mely efféle negatívumokat tűzne zász­
lajára. Szerencsére „zászlaja” sincs, mert a szimbolika,
a jelbeszéd, a „nemzeti biológia, botanika és zoológia”
művelése helyett (ahogy e kérdés egyik neves kutatója
jellemezte szellemesen a „nemzeti személyiség” szün­
telen heraldikai alakokba kívánkozó hajlamát) inkább
elemezni próbál, s eközben persze, nemigen sajnálja
sem az illúziókat, sem a héroszokat, sem a nacionaliz­
must. Vagy sajnálni kell azokat? Vannak például
„hasznos illúziók” a történelemben és a politikában?
E nehéz és kényes kérdést nem óhajtom itt eldönteni;
az azonban világos, hogy aki a „káros illúziók” szót
használja, az ezeket fogalmilag máris feltételezte.
Vannak, akik „nihilisták” módjára és cinikusan gya­
korolják e fosztóképzős műveleteket? Vannak. Ezek­
től azonban sem túlzottan nem kell félni, sem hatásu­
kat eltúlozni, három okból. Egyrészt azért, mert társa­
dalmi közegük igen szűk. Ha valami„rossz” irányú nehéz­
kedése van a társadalmi köztudatnak Közép-Kelet-Euró-
pában, az nem a nemzeti nihilizmus, hanem még manap­
ság is inkább a nacionalizmus felé gravitál. E szűk közeg
az első csoport. A társadalom nagy többsége esetében
elméletileg további két csoport van. Azok, akik józan,
kritikus és önkritikus, de tudatos nemzeti önérzettel ren­
delkeznek, és azok, akikben ma is sokféle nacionalista
előítélet, elfogultság, mítosz él. Az előbbieken a cinizmus
amúgy sem fog, mert tudják, mit akarnak, az utóbbiak-
179
bán legfeljebb a felháborodást erősítik. A „nemzeti nihi­
lizmus” manapság egyetlen érdemleges hatást képes kivál­
tani : a nacionalizmust erősíti. Akik tehát a nacionalizmus
álláspontjáról növesztik fantommá e veszélyt, voltakép­
pen szövetségeseket üdvözölhetnek. Ezen túl e fosztókép­
zősök igen gyakran nem cinikusak, pusztán hiperkritikus
álláspontot foglalnak el a nemzeti kérdésben. Nem értek
velük egyet. Ténykedésüket azonban nem látom vala­
mi nagy veszedelemnek. A magyar történelem eddigi
tapasztalatai azt mutatják, hogy mindig kevesebb baj
származott a „rideg racionalizmusból” és az önkritiká­
ból, mint az ellenkezőjéből.

AZ EGYENSÚLYOZÁS ÉS EGYÉB KÉNYES KÉRDÉSEK

Ami a legkevésbé lehet cél: az aurea mediocritas lapos

bölcsessége. „Az igazság valahol középütt van?” Az igaz­
ság soha sincs középütt. Olyan viták esetében, ahol
túlzottan szélsőségesek az álláspontok, a tapasztalat az,
hogy az igazságot nem a kettő közt meghúzott vonal
felezőpontján kell keresni, hanem a feszültség zónáján
kívül. Ez esetben tehát valahol a nemzet és a történelem
viszonyának más dimenziójában, mint akár a régebbi,
akár a közelebbi múltban. Hogy azok a megoldási
javaslatok helyesek-e, melyeket az eddigiekben egy-egy
vonatkozásban vázoltam? Ha nem hinnék benne, nem
írtam volna le, hiszen sem azoknak nem fog tetszeni,
akik a „nemzeti” iránt sokkal bőkeblűbb, sem azok­
nak, akik sokkal szűkkeblűbb módon viseltetnek. Ennek
ellenére az elmondottakat nem tartom egyébnek, mint
egyik variánst a több lehetséges közül. Aki pedig a tör­

180
ténelemben „végső igazságra” törekszik, az leteheti a
tollat.
Az azonban bizonyos, hogy ha a nemzet és a nacio­
nalizmus historikumával foglalkozunk, két dolgot nem
szabad tennünk. Az egyik, hogy szüntelenül valami
ideális egyensúly, balanszírozás kösse le energiáinkat.
Aki szüntelenül úgy érzi, hogy nincs más feladata, mint
hogy a „nacionalizmus” Scyllája és a „nemzeti nihiliz­
mus” Charybdise közt vezesse óvatosan a hajót, az
szüntelenül egy képzelt iránytűre függeszti tekintetét, s
hovatovább már csak az iránytűt látja. Azt sem veszi
észre, hol hajóz.
A másik még ennél is „kényesebb” kérdés. A naciona­
lizmus nem a magyar történelem, hanem az újkori
egyetemes történet jelensége, a távoli múltba nyúló
előzményekkel. Nem a magyar valóság, hanem Európán
túl ma már a „harmadik világ” jelensége is. Igaz és
bölcs álláspont az, mely jól látja, hogy az aktuális po­
litika szférájában sehova sem vezetne - legfeljebb fe­
szültségekhez és károkhoz - mások álláspontjának
szüntelen kritikája. A „seperjen mindenki a saját por­
tája előtt” elve talán jogos a politikában, de semmi
esetre sem a történettudományban. A marxista tör­
ténetírás egyre inkább arra törekszik, hogy minél szé­
lesebb régióban, európai méretekben „seperjen”. Csak
a nacionalizmus sarkait és zugait kerüljük ki óvatosan?
Ez éppoly különös lenne, mint ama másik végletes
igényt jogosnak elismerni, hogy szüntelenül a szomszéd
portára pislogunk: elkezdték*e már ott a seprést, mert
ha nem, hagyunk mindent a régiben. Saját nacionaliz­
musunk elvi kritikája csak akkor kerül történeti össze­
függéseibe, ha a tudományos kritika szabad kezet kap
a nacionalizmus jelensége mint olyan vonatkozásában
és más nemzetek történetírásában jelentkező nacionalis­

181
ta jelenségek terén is. Csak így lesz e törekvésnek er­
kölcsi hitele is.
Nem hinném végül, hogy a történelem értelmi és
érzelmi megközelítése valami tragikus „kettős igazság­
hoz” fog vezetni. Egyrészt azért nem, mert a történel­
mi megismerés és értékelés fogalmi kategóriáinak bő­
vítése mellett tulajdonképpen több tér jut a történések
érzelmi megítélése számára is, mint a fekete-fehér,
igen-nem kategóriái mellett. Másrészt azért sem, mert
az igazság keresésének szenvedélye maga is érzelmi
motívum, míg a tételek bizonygatásának édestestvérei
a műérzelmek és a mesterkélt pátosz. Végül azért sem,
mert az érzelmek parttalan áradásának és ellenőrizhe­
tetlen csapongásának az intellektuális kontroll csak jót
tehet. Az sem mindennapi emocionális mozzanat,
ha legalább hiszünk abban, hogy a nacionalizmusoknak
Közép- és Kelet-Európa-szerte máig kiható emocio­
nális, intellektuális, pszichikai zavaraiból és hibás kö­
reiből egyszer talán sikerül kijutni.

A HAJSZÁLGYÖKEREKRŐL

A nemzeti önérzet érzelmi, pszichikai tényező is,

de korántsem csak az. Történeti genezisében és egész
sorsában elsőrendűen a nemzeti ideológia, a nemzeti
öntudat függvénye, abban az értelemben, hogy az ön­
tudat minősége szerint alkot jellegzetes képleteket.
Valóban „hajszálgyökerek” fűznek a nyelv által de­
terminált nemzeti közösséghez? Én lennék az utolsó,
aki hivatottnak érezném magam arra, hogy éppen
Illyés Gyulának tartsak előadást a nemzeti tudatról.
Van azonban valami zavaró a „hajszálgyökerekben”,
182
ebben a képben, melyet címül adott a szóban forgó vi­
tához való indixekt és ki nem mondott hozzászólásában,
vallomásában. Azt értsük ezen, hogy erős, igen erős,
eltéphetetlen szálak fűznek a nyelvi közösséghez? Ez igaz.
De akkor a kép már nem tiszta, zavart, kettős értelem­
ben is. Egyrészt kevesebbet érzékeltet, mint e viszony
lényege, másrészt pedig valami mást fejez ki, mint ami a
modern nemzeti közösség kötőanyagául szolgál. Egy­
felől ugyanis az anyanyelvi hovatartozás még erősebb,
mint az eltéphető, szétvagdosható hajszálgyökerek (hi­
szen a „talajból”, a nemzet politikai közösségéből való
erőszakos kiszakadás sem tépi szét, legalábbis az első
generációban törvényszerűen nem.) Másfelől - s ez a
fő - a nemzeti közösséghez való tartozás lényegét tekintve
másféle, más természetű kapcsolat, mint az„organikus”,
„természetes” viszonyra utaló „gyökér” képzete. Akkor
már sokkal inkább Ernest Renan híres meghatározása
(1882): ,Mgy nemzet léte - nap mint nap megismétlődő
népszavazás." A nemzeti hovatartozás: a nemzeti közös­
ség tudatos vállalása minőségében más képlet, mint valami
mitikus - „organikus” kapcsolat. Az „érzést” és az „öszr
tönt” ez esetben az intellektus tartja nem „kordában”,
hanem keretben. Amikor Illyés képével vitatkozom, mon­
danom sem kell, nem vele magával vitázom, aki egy életen
át ezt a Renan-féle magatartást valósította meg; még ke­
vésbé a „mucsai kozmopolitákról” való véleményével.
A „gyökér” és a plébiscite azonban más-más típusú
nemzeti tudat igen régi szimbóluma. Az előbbi szervesebb­
nek tűnik és erősebbnek, mégis bizonytalanabb; az utóbbi
bizonytalanabbnak tűnik, mégis erősebb. Az előbbiből
következő történetszemlélettel vitázik ez az írás, és az
utóbbiból nemzet és historikuma viszonyában levonha­
tó néhány történeti és aktuális konklúzióra tesz javas­
latot.
 JEGYZET ÉS UTÓSZÓ HELYETT

E z az írás, műfaját tekintve, talán történeti esszének lenne nevezhető

(ha egyáltalán van ilyen műfaj). Nem az a célja tehát, hogy egy kérdés­
kört - mint mondani szokás - „a teljesség igényével” dolgozzon fel és
adatszerűén bizonyítson, hanem hogy adatszerűén máshol bizonyítandó
következtetések egy-egy csoportját tágabb gondolati összefüggések fona­
lára fűzze fel, éspedig kizárólag abból az indítékból, hogy a nemzeti
problematika körül mostanában folyó vitákhoz néhány szemponttal és
fogalmi javaslattal járuljon hozzá. Ez az írás ugyanis, műfaját tekintve,
egyszersmind vitairat is, sőt eredendően és genezisét tekintve elsősorban
az. Mint iiyen, természetesen visszanyúlik ahhoz a korábbi, történész­
szakmai jellegű vitához is, mely 1963 táján tetőzött, közvetlenül mégis
a vita újabb (mondjuk így: publicisztikai) fázisához kapcsolódik, mely
1967 elején kezdődött, és máig sem zárult le. Ez utóbbi adta az apropót
létrejöttéhez is. Eredeti, egészen rövid formájában előadásként hangzott
el a Magyar Történelmi Társulat 1968. Február 27-én e tárgykörben
rendezett ankétjén. Itt olvasható, bővített formájában 1968 márciusában
készült el.
E műfaji jelleg magyarázza a hivatkozások és jegyzetek hiányát is.
Ez az írás nem tekintendő egyébnek, többnek, mint ami: hozzászólás­
nak egy vitához, mely egy nálunk kevés hagyománnyal rendelkező
műfaj, „történeti esszé” formáját ölti, vagy legalábbis kísérli azt meg.
Szándékosan tágabb tematikai körök felé tekint ki ugyan, mint amilye­
nek közt általában a szóban forgó vita mozgott, e tágabb köröket
azonban szándékosan csak annyiban részesíti figyelemben, amennyiben
a vitakérdések összefüggései megkívánják vagy megengedik. Részletes
hivatkozásoknak sok értelme és funkciója nem lenne. Ami például a
nemzeti kérdés új- és legújabb kori vonatkozásait s ezek historiográfiai

184
vettileteit illeti, ez az írás tényszerűen semmi olyat nem tartalmaz, ami a
szakember számára ismeretlen lenne; a nem szakembert pedig amúgy
sem a könyvészeti adatok érdeklik, hanem az összefüggések, melyeknek
a felvázolására e téren a szerző kísérletet tesz. Más a helyzet a középkor,
a kérdés „prehistorikuma” vonatkozásában, ahol viszont jórészt kevésbé
ismert vagy éppenséggel ismeretlen adatok és összefüggések egy-egy
csoportja, illetőleg rövid summázata kapott helyet. Ezek nem egyebek,
mint saját kutatásaim némely eredményének az adott tematikai kon­
textusba és adott műfaji követelményekhez illesztett kivonatai; doku­
mentálásuk az adott keretek közt szinte lehetetlen, hiszen nem egy
következtetés kielégítő és meggyőző alátámasztása olyan hosszadalmas
filológiai és szövegkritikai analízist, vagy a vonatkozó nemzetközi
irodalom olyan részletezését kívánná meg, ami terjedelmileg jóval meg­
haladná magát a szöveget, s még így is hiányos lenne, hiszen a középkor
„nemzeti** komponensének csak néhány kiragadott részlete kerülhetett
itt szóba. E téren tehát a szisztématikusabb kifejtés és a meggyőzés
szándékát kénytelen vagyok készülőiéiben levő monográfiám (Nemzeti
tudat és patriotizmus a középkorban, Tanulmány a politikai gondolkodás
és közösségtudat történetéhez) és egy tervezett hosszabb tanulmányom
(Tőrök kérdés és parasztság a középkorban. Forráskritikai és eszme-
történeti problémák a nándorfehérvári győzelem hátterében) elkészültéig
halasztani. Végezetül pedig, ami a tulajdonképpeni vitát illeti, ez az
írás mindenekelőtt nem egy vagy más konkrét állítással vitázik, hanem
egy bizonyos - sőt, nem is egyféle mi ad a tudományos irodalomban,
mind a publicisztikában érvényesülő felfogással és szemléletmóddal;
ezért néhány kivételtől eltekintve szükségtelennek véltem, hogy érveimet
lépten-nyomon ad hominem címezzem, vagy címeket soroljak fel.
Egyébként sem a korábbi viták felmelegítése, különösképpen pedig
nem azok jellegzetes polarizáltságának tartósítása a cél. Előrehaladás
csakis akkor várható, ha már nem elsődlegesen a „vitatkozás**, hanem
maga a tárgykör áll az érdeklődés centrumában.
Helyénvaló azonban legalább nagy vonásokban emlékezetbe idézni
magának a vitának a lelőhelyeit. Az első vitahullámot, hogy pontosak
legyünk, nem annyira általában Molnár Erik tanulmányai, hanem egy
bizonyos, népszerűsítő céllal írt cikke indította cl: Történetszemléletünk
nacionalista maradványairól. Űj írás 2 (1962) 1236-1243. E rövid, már
kiindulópontja miatt is, még inkább nem egy leegyszerűsítése, egyoldalú
vagy félreérthető megállapítása miatt bizonyos értelemben érthetően

185
 „népszerűtlenné” vált cikk mellett lényegileg a vitán kívül rekedtek
fontosabb tanulmányai: A nemzeti kérdés. Magyar Tudomány 67 (1960)
571-87; Ideológiai kérdések a feudalizmusban. Történelmi Szemle 4
(1961) 261-78; A hazafias-nemzeti ideológiáróL MTA II. OK 13 (1963)
303-13. Az 1962 végén megindult szélesebb körű vita horizontján kívül
rekedt azoknak a szakmai vitáknak, ankétoknak a publikált anyaga is,
melyek a probléma érlelődését jelezték, s a kérdésfeltevést világosan
exponálták: A nacionalizmus történelmi gyökereiről (ankét az MTA
Történettudományi Intézetében, 1960 március). Történelmi Szemle 3
(1960) 310-60; Nacionalizmus a magyar irodalom tükrében (ankét az
MTA Irodalomtörténeti Intézetében, 1960 április). MTA I. OK 16
(1960) 7-48; Nemzet, haza, honvédelem a parasztság és a nem nemesi
katonáskodó réteg gondolkodásában (ankét a MTA Történettudományi
Intézetében, 1962 június). Történelmi Szemle 6 (1963) 1-101. Maga az
1962 végén különböző folyóiratok hasábjain kibontakozott vita jórészt
egybegyűjtve megtalálható e kötetben: Vita a magyarországi osztály-
küzdelmekről és függetlenségi harcokról (Pach Zsigmond P. elő- és
utószavával) Bp. 1965. L. még: A magyar nacionalizmus kialakulása
és története. (Szerit, és bev. Andics E.) Bp. 1964. Az első vitahullámot
a történetírás fejlődésének kereteibe állítva értékelte Pach Zsigmond
Pál, Marxista történettudományunk fejlődésének problémái. Századok
98 (1964) 1022-1038; és uő., Történelmi Szemle 7 (1964) 303-329.
Az újabb vitahullámot Faragó Vilmos cikke („Kicsi ország". Élet és
Irodalom 1967. jan. 7.) és Darvas József reflexiója („Kicsi ország ?"
Népszabadság 1967. jan. 29.) indította el. Az e kézirat lezárásáig
(1968 március) megjelent csaknem félszáz vitacikk felsorolása már csak
azért sem szükséges, mert nagy részük a tervek szerint kötetbe gyűjtve
a közeljövőben megjelenik. A kiemelkedő, ill. állásfoglalásuknál fogva
jellegzetes vitacikkek a következők: Faragó Vilmos, Válasz Darvas
Józsefnek. Élet és Irodalom 1967. febr. 4.; JDobozy Imre, Ember, nemzet,
világ. Népszabadság 1967. febr. 5.; Mód Aladár, Nemzeti érzés vagy
nacionalizmus? Népszabadság 1967. márc. 12.; Pach Zsigmond Pál,
Nemzeti önismeret - nemzeti öntudat. Uo. márc. 26.; Márkus Mária,
Büszkeség és előítélet. Valóság 1967/4.; Wirth Ádám, Szocialista nem­
zed tudat illúziók nélkül. Uo.; Perjés Géza, A nemzeti önérzet zavarai.
Látóhatár 1967/6— S.; Farkas Sándor, Hazafiságot - de milyet? Üj frás
1967/9.; Faragó Vilmos, Ki zavarja a nemzeti önérzetet ? Élet és Irodalom
1967. szept. 23.; Erdei Ferenc, A nemzeti problematika. Magyar Nemzet

186
 1967. okt. 1.; Kiss Lajos,,,Nemzeti üggyé” nőtt nemzeti kérdés. Kortárs
1967/10.; K. E., Tanácskozás Egerben a korszerű hazafiságróL Magyar
Nemzet 1967. okt. 26.; Dobo^y Imre, A korszerű kazafiságróL Kortárs
1967/12.; Perjés Géza, A hazafiság és történelemszemlélet érzelmi és
értelmi összetevői. Kortárs 1967/12.; Eörsi István, A Kortárs-ban olvas­
tam. Érzelmes hazafiság. Élet és Irodalom 1967. dec. 9.; Illyés Gyula,
Hajszálgyökerek. Népszabadság 1967. dec. 24., 30., 1968. jan. 6., 7.
(noha Illyés közvetlenül nem „vitatkozik" senkivel). A vita addigi
fázisát értékelte a szélsőségek letompításának módozatait keresve
Csatári Dániel, Nemzeti érzés, nemzeti büszkeség, szocialista hazafiság.
Társadalmi Szemle 1967/12.; I. még Benczédi László és uó., Szocialista
hazafiság - szocialista történetszemlélet. Bp. 1967. - Maga a vita egyéb­
ként e könyv megírása óta, ha nem is csitult el, de alábbhagyott. Hogy
azonban az említett jellegzetes tematikai-indulati polarizáció és feszült­
ség rögvest létrejön, mihelyt egy ártatlan szikra módot ad rá, arra jel­
legzetes példa újabban: Gulyás Mihály, Tétova gondolatok a hazáró!.
Kortárs 1969/5., s a reflexió: Rényi Péter, Megjelent egy hibás írás.
Népszabadság 1969. május 11. Az indulatok továbbgyűrűzésére 1. a
Kortárs következő számait. A mechanizmus most annyiban fordított,
mint az 1967. januári kezdetkor, hogy akkor „nihilistának” minősített
gondolatok s ezek visszautasítása, most valóban „tétova” gondolatok, $
ezek megleckéztetése révén jöttek létre ugyanazok a pólusok.
Lehetséges, hogy a vitát még sokáig lehet folytatni ezekben a dimen­
ziókban és ebben a hangnemben, csak kétséges, hogy van-e sok értelme?
Valami értelme bizonyára van, azon túlmenően is, hogy az ugyanazon
hangnemeken reprodukált változatok a közvéleményben ugyanazon
emocionális rezonanciákat váltják ki újra és újra; igazi előrelépés azon­
ban ma már csak módszeresebb történeti, szociológiai, esztétikai stb.
elemzésektől várhatók, ahogy az ún. „Molnár Erik-vitát” sem lehet
- legalábbis nem érdemes - ugyanazon a szinten folytatni, mint 1962-64-
ben, hiszen az érvek és ellenérvek az ismeretek adott szintjén kimerültek.
Ami nem azt jelenti, hogy a vita meddő volt, sőt éppen ellenkezőleg:
igen termékeny volt; nemcsak azáltal, hogy megindított egy folyamatot,
melynek jelentőségét még ma pontosan nem is lehet lemérni, hanem
azáltal is, hogy pontosabban megfogalmazta magukat a kérdéseket.
E téren az előrehaladás a történeti kutatás műhelymunkájától várható,
ahol már senkinek nem az a célja, hogy Molnár Erik téziseit „igazolja”
vagy „cáfolja”. De akárhány vonatkozásban módosítani - korrigálni

187
vagy továbbfejleszteni - fogja a részletkutatás az ő felfogását, az áttörés
nagy érdeme az övé. Az 5 nagy szellemi öröksége a marxista történet-
írás megújhodása szempontjából abban áll, hogy mindig lényeges
kérdésekről beszélt, mindig kezdeményezett, kérdésfeltevései még akkoi
is termékenyítők voltak, ha merész hipotéziseit nem támasztotta alá
a konkrét kutatás, és mindig elismerte a vita jogosultságát, mely nélkül
sem tudomány, sem közélet nincs.

Első megjelenés: Értekezések a történeti tudományok köréből. Új sor.,

51. sz. Budapest 1970., 128 l.
„Nemzetiség” és „nemzeti öntudat”
a középkorban.
Szempontok egy egységes
fogalmi nyelv kialakításához
 A címben megjelölt kérdéskör feldolgozása természe-
tesen nem egy korlátozott terjedelmű tanulmány, hanem
monográfia feladata. E tanulmány célja tehát eleve
nem lehet az, hogy a problémát a maga sokrétű tema­
tikai összefüggéseiben és történeti dinamikájában mu­
tassa be, legfeljebb annyi, hogy egy hiányzó - de kí­
vánatos - fogalmi „koordináta-rendszer” kialakításá­
hoz nyújtson szempontokat, vagy ha úgy tetszik: ja ­
vaslatot. Történeti és fogalmi elemzés e téren is - mint
általában - metodikáikig kölcsönösen feltételezi egy­
mást. Ha e tanulmány első része mégis kizárólag a
fogalmi elemzés szintjén mozog (s a történeti vizsgálat
egy elkülönített második részben következik), annak az a
magyarázata, hogy a középkor jelenségvilágának re­
konstrukciója önmagában nem nyújt elegendő támpontot
ahhoz, hogy a jelenségeket megbízható módon rendez­
zük el modern kategóriarendszerünkben.
 1. A FOGALMI MODELL

A modern nemzetek előzményei, a középkor mélyé­

be visszanyúló történeti előfeltételei azóta állnak az
érdeklődés előterében, mióta a modern nemzet és a tu­
dományos történetírás - egymással nemcsak párhuza­
mosan, hanem egyszersmind genetikus kapcsolatban -
a 18-19. sz. fordulója körül megszületett, következés­
képpen kialakult a „nemzeti történelem” sajátosan új,
de sokféleképpen értelmezhető szemléleti kerete.1 Ke­
vés olyan kérdés van azonban, amelyre nézve az egyete­
mes történetírás válaszai oly végletesen megoszlanának,
mint éppen ez: milyen értelemben - milyen tágan vagy
milyen szűkén - jogosult a „nemzet” terminust és a
„nemzeti” minősítést (pl. „nemzeti tudat” és hasonló
fogalmakat) alkalmazni a történelemben? E vonatko­
zásban ma nem kevésbé hiányoznak általánosan el­
fogadott fogalmi „koordináták”, mint akár száz vagy
százötven évvel ezelőtt, noha a problémakörnek éppen
a legrégibb történeti rétege - a „nemzeti tudat” kérdése
a középkorban - a századforduló óta forrásszerű kuta­
tások összefüggő sorának tárgya.
Nincs itt tere egy mégoly vázlatos irodalmi áttekin­
tésnek sem,2 be kell érnünk tehát azzal, hogy néhány
példa felemlítésével utalunk az eltérő válaszok főbb pro­
totípusaira.
Az egyik típusú válasz a „nemzetek” kialakulását és
192
kontinuus létét attól a mozzanattól datálja, hogy egyál­
talán a mai nemzeti nevek átfogó ethnonym-funkció-
ban a forrásokban megjelennek, s minden további
nélkül a „nemzeti tudat” jelének minősíti az idegenek­
től való elhatárolódás és - modern szociológiai kifeje­
zéssel - a „Wir (in-grou/jj-BewuBtsein” bármiféle mi­
nőségű forrásszerű megnyilatkozását. Ha Ranke vagy
Thierry felfogásában a „nemzeti érzés felébredése”
bomlasztotta fel a 9-10. sz. folyamán az univerzális
Karoling-egységet, a századforduló óta számos rész-
tanulmány és monográfia igyekezett e történetszemléleti
és fogalmi keretet minél több forráshellyel kitölteni.
Noha e historiográfiai vonulat egyik ága a múlt század
végi Fr. G. SchultheiB összefoglaló kísérletétől pl.
K. G. Hugelmann nemrég megjelent vaskos művéig
nem tagadhatja meg indíttatásának eszmei célzatát,
a nacionalizmus történeti apológiáját, sajátos módon
ezzel ellentétes eszmei bázisról is számos történész ju ­
tott hasonló következtetésre. Még Jan Huizinga sze­
rint is a Lex Salica ún. hosszabb prológusából (való­
színűleg a 8. sz. közepe) „csendül ki egy egészen új
nemzeti tudat harsonahangi a”, am* pedig a „naciona­
lizmus” és „patriotizmus” minőségét illeti, véleménye
szerint „mindkét érzés az idők folyamán tulajdonkép­
pen csak valamivel élesebb körvonalat nyert, nem töb­
bet. Mindkettő maradt, ami mindig volt: az emberi
együttélés kezdetleges ösztönei”. Ami a fogalomhasz­
nálatot illeti, jellegzetes Erich Zöllner kiindulópontja,
aki szerint a középkor és az újkor népfogalma közti
kétségtelen különbség „nem jogosít fel bennünket arra,
hogy a 18. és 19. század önmagában is problematikus
nemzeti öntudatát mint »tulajdonképpenit«, korábbi
idők analóg jelenségformáit viszont mint »előzménye-
ket« fogjuk fel”.
Nemkülönben elterjedt G. G. Coulton eljárása:
193
 „megkísérlem a nacionalizmus terminust a magam
szabta tág keretek közt használni, anélkül hogy tudo­
mányos definíciókra törekednék.”3 Ha e különféle­
képpen megformulázott válaszok közös szemléleti alap­
ja értelmében a nemzet egyfajta, a középkor századai óta
lényegét tekintve azonos minőségű történeti identitás,
egy másik típusú válasz már e történeti kapcsolathoz
sem ragaszkodik, mert történetfilozófiai kiindulópontja
értelmében a „nemzet” történetfeletti kategória, a tör­
téneti folyamat „nacionális” és „szupranacionális” ko­
rok váltakozásában áll; létezett tehát egy zsidó, hellén,
római nacionalizmus (s persze e kultúráknak kozmo­
polita korszakai is), míg a „Wiedereintritt des nationalen
Prinzips in die Weltgeschichte” - ahogy e jellegzetes
tétel a múlt század végétöl az újabb irodalomig végig­
húzódik - a római birodalmat megdöntő germánok népi
csoporttudatának győzelmét jelenti a későantik kozr
mopolitizmus felett.4
Mindezekkel szemben egy harmadik típusú válasz
viszont éppen a lényegi különbséget hangsúlyozza a
18. század vége után kialakuló európai nemzet és tá­
voli korok, struktúrák igen távoli („pszeudonacionális”)
analógiái közt, sőt a modern nemzet és korábbi („pre-
nacionális”) jelenségek közt is, még ha ezek valamilyen
értelemben az újkori nemzeti integráció történeti előz­
ményeinek tekinthetők is. A történeti és fogalmi elem­
zésnek ez a kritikai igénye megjelent már ugyancsak a
múlt században, pl. Füstéi de Coulanges, Fr. J. Neumann
fejtegetéseiben, s nyomon követhető mind a nyugati,
főként a nacionalizmus-kutatásban újabban domináns
amerikai irodalom standard álláspontjáig, mind a
szovjet történetírás legújabb eredményeiig, noha a
metodikai alapokban és számos részletet illetően ter­
mészetesen jelentősek az eltérések, sőt ellentétek.
Annyiban beszélhetünk mégis egyazon típusú válasz-
194
ról, amennyiben e kutatások a modern nemzetben va­
lami alapvetően új minőségű történeti képletet látnak,
amit terminológiailag is szükségesnek tartanak kife­
jezésre juttatni. Minthogy a „nemzet” (nation, nacija)
modern kategóriarendszerünkben - függetlenül a szó
etimológiájától és történeti jelentéseitől - olyan fogalmi
jegyek, képzetek és feltételezések összességét öleli fel,
amelyek együttesen csak a 18. sz. vége óta léteznek, az
újabb irodalomban több-kevesebb következetességgel
érvényesül a törekvés, hogy a korábbi integrációs for­
mát a „nemzetiség” (nationality, narodnoszty) kategó­
riája alá vonja. Mint az amerikai kutatás egyik doyen-
ja, Carlton Hayes írta, a nationality („a cultural group
of people who speak a common language [or closely
related dialects] and who possess a community of his-
torical traditions [religious, territorial, political, mili-
tary, economic, artistic and intellectual]”) igen régi, s
különböző történeti feltételek közt szerepet játszó
képződmény, nemkülönben régiek a patriotizmus
különféle történeti megjelenési formái - „bút the fusion
of patriotism with nationality and the predominance
of national patriotism over all other humán loyalties
- which is nationahsm- is modern, very modern”. A szov­
jet kutatás álláspontja szerint, ahogy azt L. V. Cserep-
nyin összefoglalta, a burzsoá viszonyok kialakulása
nyomán létrejött nemzettel szemben a narodnoszty az
etnikai közösségeknek a kapitalizmust megelőző for­
mációkhoz kötött formája, szociáltipológiailag a törzs
és a nemzet közé eső típusa, történeti aspektusban a
nemzet etnikai bázisa, amelyben a nemzetre jellemző
ismérvek (nyelv, terület, gazdasági élet, a kultúra kö­
zösségében megnyilvánuló lelki alkat) kezdetleges, elemi
fokon vannak adva.5
E háromféle válasz ilyen szélsőségesen, mintegy „vegy­
tiszta” formában természetesen ritkán különül el egy­
195
 mástól. Sokkal inkább tendenciákról van szó, hiszen az
elsőként említett felfogás képviselői is általában több­
kevesebb mértékben elismerik, hogy a modern nemzet
valami „más”, mint a középkori natio; a másik állás­
pont sem tagadja a különbségeket az újabb kori euró­
pai fejlődés és pl. az ókor jelenségei közt; a harmadik
viszont általában több-kevesebb figyelemben részesíti
a történeti előzményeket is. Mindez azonban nem vál­
toztat az egységes fogalmi nyelv hiányán, ami zavaró
körülmény még akkor is, ha a kérdés historiográfiájában
a „nemzeti tudat formáinak fejlődése” - mint már Kari
Lamprecht tipológiai kísérletének címében olvasha­
tó -, a „nacionalizmus” középkori története vagy ha­
sonló megjelölések alatt a korai századokig visszanyúló
adatoknak nem csupán összegyűjtésére, hanem olykor
bizonyos egyetemes társadalom- és eszmetörténeti szem­
pontok szerinti rendszerezésére, korszakolására, a „meg­
jelenési formák” tipizálására is történtek figyelemre méltó
kezdeményezések.®
Nyilvánvaló, hogy a válaszok eltérései történetel­
méleti, történetszemléleti és metodológiai ellentétekben
gyökereznek. Miben rejlik a „nemzet” lényege: sajá­
tosan újszerű társadalmi, politikai, kulturális, intel­
lektuális stb. kapcsolatokban vagy ősi, tradicionális
történeti tartalmakban? Mint ismeretes, ez az elméleti
dilemma egyidős magával a modern nemzettel. A két­
féle válasz - két ellentétes gondolati modell - ott van
már a 18. század végén egyrészt a felvilágosodás vol-
taire-i racionalizmusa nyomdokain a francia forradalom
koncepciójában, másrészt a felvilágosodás német ro­
mantikus áramlatában, Herder és Fichte válaszában.
Az előbbi szerint a nemzet a szuverenitás birtokosává
vált népnek a volonté générale~bó\ levezetett merőben
újszerű politikai társulása, az utóbbi értelmében vi­
szont a Volksgeistben gyökerező ősi történeti organiz­
196
mus. Bármennyire változtak - bővültek, differenciálód­
tak, kicserélődtek - a nemzeti teória érvei és eszmei
motívumai a 19-20. sz. folyamán, végső fokon ez a di-
menzionális ellentét határozza meg napjainkig a kér­
désnek mind teoretikus, mind történeti aspektusát.
Messzire vezetne, ha a modern nemzetelmélet és tör­
ténetírás kölcsönhatásainak részletezésébe bocsátkoz­
nánk. Minden további nélkül nyilvánvaló, hogy az
egyes nemzeti ideológiákat a modern nemzeti fejlődés
régiói és korszakai szerint típusosán színező jellegzetes
- „metafizikai”, "fizikai” és kulturális-történeti jellegű -
mítoszok mennyire ártottak a kérdésfeltevés történeti­
ségének.7 De nem segítette elő a történeti látásmódot
az a két domináns irányzat, az ún. „objektivista” és
„szubjektivista” megközelítési mód sem, amelyek közt
a múlt század dereka óta a kérdés általános elméleti
irodalma megoszlik.
Az előbbi, mint ismeretes, arra törekszik, hogy bi­
zonyos számú objektív kritérium felsorolása révén
találja meg azt a formulát, azt a kerek és lezárt definí­
ciót, amely általános érvénnyel fejezi ki „a nemzet”
mint olyan mibenlétét. Ez azonban alighanem lehetet­
len. Ha el is tekintünk attól, hogy a definíciós kísér­
letek java része számos olyan elemet tartalmaz, amelyek
valójában nem „objektív kritériumok”, hanem szubjek­
tív mítoszok („faj”, „népszellem” és hasonlók), vagy
esetleges és járulékos jegyek (pl. vallás), itl. megfogha­
tatlan motívumok és tudományosan igazolhatatlan
feltételezések („sorsközösség”, „lelki alkat”, „nemzeti
karakter” stb.)8 a nemzet fogalmi megragadásának ez a
módja még akkor is szükségképpen tökéletlen és hiányos,
ha bizonyos valóságos tényezők (terület, nyelv, kultúra,
gazdaság stb.) felsorolásából áll is, s a nemzet miben­
létét e tényezők „közösségében” jelöli meg. Tökéletlen
egyrészt azért, mert nincs olyan tényezőegyüttes, amely
197
a nemzeti integráció valamennyi egyedi formájára vagy
történeti és regionális típusára egyaránt érvényes len­
ne® (egy olyan definíció pedig, amelynek elemei tetszés
szerint variálhatók, logikailag aligha állja meg a helyét),
másrészt azért, mert a szokványos felsorolásokban
szereplő tényezők nem sajátosan a nemzeti csoport kri­
tériumai, hanem jórészt sokkal primitívebb közösségeké
is, a tényezők tehát sem külön-külön, sem valamilyen
tetszőleges csoportosításban nem fejezik ki a nemzeti
integráció történeti és fogalmi specifikumát. De hiá­
nyosak is az ilyen típusú definíciók azért, mert adósak
maradnak annak a precizírozásával, hogy a megadott
tényezőknek, ismérveknek milyen mértékű „közössége”
a nemzeti csoport fogalmi sine qua nonja, következés­
képpen önmagukban alkalmatlanok arra, hogy világos
és egyértelmű fogalmi kiindulópontot nyújtsanak a
nemzeti probléma történeti vonatkozásaihoz. Bizonyos
mértékű területi, nyelvi, kulturális, sőt gazdasági, ill.
állami stb. integráció ugyanis már a régi századokban
megfigyelhető, másfelől viszont az ilyen tényezőkkel
kifejezhető integráció vertikális mélysége - csakugyan
az egész szociálisan rétegzett képletet, a népesség egé­
szét több-kevesebb mértékben jellemző „közössége” -
gyakran sokkal kevésbé feltétele, mint inkább követ­
kezménye a modern nemzeti integrációnak. Maga pél­
dául a dialektusokat áthidaló „nemzeti nyelv”, vagy a
népi és magaskultúra izolált dualizmusát áttörő „nem­
zeti kultúra”, más esetben a szőkébb és tágabb regionális
gazdasági vonzásokkal szemben kialakuló (kialakított)
nemzeti piac, „nemzetgazdaság” csakúgy, mint maga a
„nemzeti állam”, sok esetben inkább eredménye, mint
oka (vagy éppenséggel „faktora”) a nemzetté válás fo­
lyamatának, magának a modern nemzeti mozgalomnak.
Mindezek a nemzeti fejlődés „történeti faktoraivá” csak
a post hoc, ergo propter hoc logikája alapján válhatnak.
198
A nemzet nem csupán egyéb csoportoktól mintegy két
dimenzióban elhatárolódó horizontális képlet, hanem
egyszersmind a társadalmi struktúra, a vertikális integ­
ráció felől meghatározandó történeti képződmény, amely
éppen ezáltal határolódik el egy további dimenzióban, az
időben (a történeti folyamatban) is, mint e kétféle integ­
ráció sajátos történeti eredménye.
A pusztán horizontális „ismérvek” felsorolásában ki­
merülő megközelítés nemcsak azért labilis kiindulópont
a történetírás számára, mert az efféle képlet soha sem
lehet minden fejlődési típusra egyaránt érvényes módon
„tökéletes”, hanem azért is, mert éppen e mélységi di­
menzióban semmiféle megbízható fogalmi támpontot
nem tartalmaz. A történész szubjektív értékítéletére és
kritikai érzékére van tehát bízva, hogy ilyen vagy olyan
tényezők együttesének „közösségét” hogyan értelmezi,
milyen további determinánsoktól teszi azt függővé, kö­
vetkezésképpen milyen korban vagy struktúrában (a 19.
században, a 17. században, vagy éppenséggel a 9. szá­
zadban) jelöli ki nemzet terminus post querri]ét. E definí­
ciók önmagukban olyanok, hogy szigorú értelmezésük­
kel egy sor létező európai nemzet a 19. század jó részé­
ben, sőt a 20. században kirekeszthető a nemzetek sorá­
ból, másfelől kissé önkényes tágításukkal már jóval ko­
rábbi időkben igazolható, hogy egyik vagy másik nemzet
inár „lényegében” kialakult. S ha ad absurdum visszük ez
utóbbi módszert - ami a kérdés irodalmában sűrűn elő
is fordult - , a fogalmi labilitásnak úgyszólván nincs hatá­
ra, elvégre az olyan típusú forráshelyek igen korai idők
óta tetszés szerint halmozhatok, mint pl. Notker Bal-
bulus fordulata (883): apud nos, qui theutonica sive teu-
tisca lingua loquimur, ahol is a „nyelv közösségének”
felismerése a fuldai apátságban párosul egyfajta „Mi”
(nos)-tudattal, s mindez a „némef’-fogalom kezdeteivel
együtt akár a német „nemzet” kezdeteként is interpre­
199
tálható, minthogy a genus Teutonicorum fogalma 909 óta
adatolható,10 H a nem csupán a polgári történetírásban
- annak is nacionalista-apologetikus vonulatában - el­
terjedt jelenség a „nemzet” fogalmi határainak ahistori-
kus elmosódása, hanem bizonyos mértékig a marxista
történetírásban is megfigyelhető, abban közrejátszik,
hogy az „ismérvek” mechanisztikus méricskélése gyakran
helyettesítette az elemzést, az ismérvek pedig egy minden
további elemzést feleslegessé tevő axióma gyanánt kezelt
definícióban, Sztálin közismert egyetlen mondatában
adva voltak, amely egyébként a maga helyén - s össze­
függéseiben értelmezve - a célnak meg is felelt, noha
nem volt egyéb, mint a jellegzetes 19. századi típusú
definícióknak a gazdasági tényező kiemelésével javított
(s a „lelki alkat” kiemelésével oda visszakanyarodó) ki­
adása, amely azonban nem helyettesítheti a nemzet
fogalmának marxista-teoretikus elemzését.11
De nem vezet közelebb a szilárdabb fogalmi bázis
kialakításához a „szubjektivista” megközelítés sem,
amely - részben éppen a mechanisztikus és statikus meg­
határozási kísérletek reakciójaként - a múlt század má­
sodik fele óta a polgári elméleti irodalom uralkodó irány­
zatának számít. Az objektív jegyek már Pasquale Man­
cim megfogalmazásában (1851) csak „holt matériát”
képeznek, amelyet egyedül a coscienza deila nazionalitá
„kelt életre”, Ernest Renan (1882) viszont már egészében
elvetette az objektív tényezők felőli megközelítést,
minthogy szerinte a nemzet a közös emlékek, az érzés,
öntudat és akarat közösségében létező „szellemi prin­
cípium”. Ha a metodikai alapelv nem is mindig olyan
abszurd, mint pl. Fr. Oppenheimer szélsőséges megfogal­
mazásában („Wir müssen nicht aus dér Nation das Na-
tionalbewuBtsein, sondern umgekehrt, aus dem Natio-
nalbewuBtsein die Nation ableiten”), sőt az utóbbi év­
tizedek kutatásai igyekeznek a történeti, szociológiai,
200
közgazdasági, pszichológiai stb. megközelítést sokolda­
lúan alkalmazni a modern nemzetet létrehozó tényezők
számbavételében, ma is általános a nézet, hogy ezek
nemcsak egységes formulába nem foglalhatók, hanem
egészükben esetlegesek a tudati tényezővel, magával a
nacionalizmussal szemben. Ez a magyarázata, hogy a
modern polgári kutatás fókuszában nem annyira a nem­
zeti fejlődés, mint inkább a nacionalizmus jelensége áll
(e fogalomnak az angol szóhasználatban elnyert széles,
nem értékelő, hanem leíró értelmében).12Ha e kutatások a
részletekre nézve sok fontosat tártak is fel egy olyan
„kritériumról”, magáról a nemzeti öntudatról, amely az
előbbi típusú „objektivista” definíciókból általában hiány­
zott (doha nélküle nemzetről csakugyan nem lehet be­
szélni), nyilvánvaló az ebben a megközelítésben rejlő
circulus vitiosus, hiszen olyan valamit tesz meg alapvető
feltételnek, amely maga is egyéb tényezők, folyamatok
által feltételezett. Ezen túl, e felfogás nem kevésbé labilis
kiindulópont a történeti vizsgálódás számára, mint az
előbbi, hiszen valamely nemzetiséghez való tartozás
valamilyen minőségű tudata éppúgy viszonylag korai
időkben - akár már a 9-10. században - igazolható, mint
egyfajta objektív integráció jegyei, ily módon tehát innen
kiindulva is a történész szemléletétől függ, hogy e tudat
puszta meglétét „nemzeti tudatnak” minősítve bizonyí­
ték gyanánt hozza fel egy immanens „nemzeti elv” igazo­
lására. Ismét csak ad absurdum vitt - de az irodalomban
ilyen összefüggésben gyakran felhasznált - példát em­
lítve: az a tény például, hogy a gentes ultra Rhenum, a
bajor, alemann, (keleti) frank, thüringiai és szász törzsek
előkelősége 887-ben közös uralkodót választott, Arnul-
fot, akár mint a nemzetté válás akarata interpretálható,
ahogy a felébredő „nemzeti” tudat jeleként értelmezhető
számos olyan típusú forráshely, mint pl. Richer de Reims
leírása I. Henrik és Együgyű Károly találkozójáról (920),
201
ahol a fiatal keleti és nyugati frank lovagok egymás közt
elvegyülve kölcsönösen gúnyolták egymás nyelvét, majd
súlyosabb szidalmakra, sőt verekedésre is sor került,
ut eorum mos esi - teszi hozzá a krónikás.13

E vázlatos áttekintéssel szándékunk inkább csak a

problémák jelzése volt, semmint sokoldalú kifejtésük.
Még kevésbé szándékunk, hogy a továbbiakban e bo­
nyolult kérdést „megoldjuk”, vagy éppenséggel mint a
gordiuszi csomót, egy újabb, minden eddiginél jobb
definícióval elvágjuk. Efféle definíció egyébként valószí­
nűleg elvileg nem létezik; alighanem le kell mondanunk
kerek és lezárt, egymondatos formulákról. Bennünket
egyébként sem a kérdés egésze foglalkoztat, hanem a
„nemzet” kategóriájában a történeti és modern tartalmak
konfrontációja, éspedig egyelőre még mindig a fogalmi
elemzés szintjén. Az persze eleve valószínűtlen, hogy egy
mégoly differenciált fogalmi elemzés is önmagában ered­
ményes lehet, hiszen e problémakörben szemantikai,
metodikai és történetszemléleti (sőt történetfilozófiai)
vonatkozások bonyolultan szövődnek egybe.
A szemantikai nehézség abban áll, hogy - mint már
utaltunk rá - modem kategóriarendszerünkben a „nem­
zet” olyan fogalmi jegyek, képzetek és feltételezések
összességét tartalmazza, amelyek együttesen csak a
18-19. sz. óta léteznek (még ha a „szótartomány” hatá­
rait nehéz is szabatosan körülírni), tehát a szavakban
rejlő zsarnokság, tyranny o f words14 miatt modern kép­
zeteink tudatos vagy öntudatlan átvitelének veszélye
nélkül nehezen alkalmazható a régi századok jelenségei­
re, annak ellenére, hogy maga a szó, eredetileg a latin
natio, majd a 12-14. sz. óta legtöbb európai nyelvben
ennek származékai (nation, nazione stb.) vagy pontos
archaikus megfelelői (pl. éppen a magyar nemzet, cseh,
202
szlovák národ) egykor éppen azokat az integrációs for­
mákat jelölték (ha nem is eleve, nem is következetesen,
s nem is kizárólag csak azokat), amelyek a modern
nemzet történeti előzményeiül tekinthetők.15 Ez az eset
azok közé tartozik tehát, amelyekről találóan írt Ottó
Brunner.16 A. „forrásszerű fogalmi nyelv” követelménye
és a „szavak zsarnokságából” fakadó veszélyek közt
feszülő ellentmondáshoz járul még az a gyakorlati kény-
szerűség, hogy ha már régi századokról szólva is, meg­
határozott kontrasztokat akarunk kifejezésre juttatni,
egyszerűen jobb kifejezés híján - mondhatni: jobb meg­
győződésünk ellenére - nem vagyunk képesek megke­
rülni a „nemzeti” jelző használatát. E nehézségek felol­
dásához vagy legalábbis áthidalásához közelebb vihet,
ha a modern nemzet és történeti előzményei közti ellent­
mondásos viszony - történeti kapcsolat és egyszersmind
fenomenológiai ellentét - sajátos kettősségét sikerül
fogalmilag világosan megragadni, és terminológiailag
- legalábbis egy ésszerű kompromisszum formájában -
kifejezésre juttatni. Ennek persze a történeti elemzés
lenne a feltétele, a történeti elemzés viszont fogalmi
koordináták hiányában könnyen félresiklik: ez az a mé­
lyebb szintű metodikai nehézség, sőt már-már „bűvös
kör”, amely a kérdés historiográfiájában, a válaszok
végleges divergenciájában megmutatkozik. Végezetül
pedig a legfőbb, a történetszemléleti nehézség abban áll,
hogy hiába minden történeti vagy fogalmi analízis: ha a
„nemzeti történelem” kategóriájának filozófiai értelme­
zése terén hiányoznak a közös nevezők, semmi remény
egy közös fogalmi nyelv kialakítására. Van egy olyan
szemléletmód, amely szerint a történeti folyamat imma­
nens princípiuma és „végcélja” a modern nemzet létre­
hozása. E szemléletmódon, amely különböző - akár egy­
mással ellentétes - történetírói irányzatoknak mintegy
„infrastruktúráját” képezheti, nem segít semmiféle analí­
203
 zis, mert minden adat amúgy is automatikusan ilyen
összefüggésben nyeri el „értelmét”. Más a helyzet, ha a
történelmet szuverén folyamatnak fogjuk fel, amelynek
egyik lehetséges aspektusa és retrospektív rendező elve
a „nemzeti történelem”. E kétféle szemléletmód „koordi­
nálása” lehetetlen.
Ezt a lehetőséget tehát eleve kikapcsolva, az itt követ­
kezőkben megkíséreljük a lehető legösszevontabban
vázolni, hogy hol látjuk a szemantikai és metodikai
nehézségek fogalmi-terminológiai megoldásának lehető­
ségét. Abból a vitathatatlan tényből indulhatunk ki,
hogy a modern nemzetek nem a vákuumból keletkeztek,
hanem megvannak a maguk történeti előfeltételei és
előzményei, éspedig sok évszázados (noha nem egyen­
letes) folyamatok és a középkor óta formálódó (noha a
modernnel gyakran nem azonos) integrációs képletek
formájában. Ez utóbbiak forrásszerű neve egyébként
(noha - mint jeleztük - nem eleve és nem következetesen)
gyakran „nemzet” volt, vagyis a nyelvi forma kontinui­
tása maga is tükröz valamit a jelenség bizonyos mértékű
kontinuitásából. A modern nemzetek azonban nem egy­
szerűen a feltételek és előzmények folytatása - mintegy
összegzése és magasabb szintre emelése hanem egyide­
jűleg azok meghaladása révén jöttek létre mint a történe­
lem egészen újszerű képletei. Korunk axiómája, miszerint
az „emberiség nemzetekből áll”, hogy ti. három és fél
milliárd ember magától értetődően, „természetesen”, de
egyszersmind társadalmi-politikai értelemben olyan em­
bercsoportokra oszlik, amelyeknek identitása elsődlege­
sen nemzetiségük kategóriájában fejezhető ki: egyike
azon tételeknek, amelyek - a hozzájuk tartozó impliká­
ciókat is ide értve - a 18. sz. előtt ismeretlenek voltak.
A 18. sz. előtt a genus humánum elsődlegesen vallásokra,
államokra, társadalmi rendekre és lokális csoportokra
oszlott, amelyekkel a nemzetiségi hovatartozás vagy
204
irreleváns volt, vagy csak lazán, áttételesen és másod­
lagosan függött össze.17 Ha a nemzetiség a 19. századi
Európában domináns szerephez jutott, annak nem az
az oka, hogy sok évszázados folyamatok és integrációs
formák immanens módon „kiteljesedtek”, hanem hogy
egy merőben újszerű folyamat sok évszázados múltú
történeti képletekben találta meg a maga aktuális kere­
teit. A harmadik rend, a polgárság (vagy az annak
funkcióját betöltő réteg) csakis úgy volt képes a maga
társadalmi, politikai, gazdasági és intellektuális eman­
cipációját ki küzdeni a társadalmi struktúra rendi, a
politikai szféra feudális-abszolutisztikus, a gazdasági
élet kedvezőtlen regionális-hatalmi tagolódásával, s a
mindezt tükröző eszmei kötőerőkkel szemben, hogy
egy bizonyos jegyeiben, szociális szinteken és hagyo­
mányos kapcsolatokban már történetileg adott integ­
rációs formán belül (amelynek neve már századok óta
„nemzet” volt) minden embert - a „népet” - jogi és poli­
tikai értelemben minden felsőbb autoritástól független
és belső rendi tagolódástól mentes szuverén emberi
közösséggé - egységes „társadalommá” - deklarált,
s ezt a történetileg merőben új képletet - a „nemzeti
társadalmat” - tette meg mind retrospektíve a törté­
nelem, mind a jelenés jövő politikai, gazdasági, kultu­
rális stb. viszonylatainak (tényleges vagy óhajtott) elren­
dezési keretévé, ill. elvi forrásává.
Ami mármost e metamorfózis összetevőit illeti, két­
ségtelenül lényeges körülmény, hogy az integráció vala­
milyen történeti formája eleve adva volt. De nem kevésbé
lényeges, hogy ennek jegyei ugyancsak eleve különböztek
aszerint, hogy elsődlegesen az állam, a monarchiák terri­
toriális-intézményi fejlődése kovácsolta-e ki a késő kö­
zépkor óta natio, nation néven emlegetett „államnemzeti-
séget” (mint általában Nyugat-Európában), vagy a meg­
levő államkeretekkel szemben elsődlegesen a nyelvi és
205
kulturális Összefüggések köré kristályosodtak ki a törté­
neti integratív erők (mint általában Közép- és Kelet-
Európában), illetőleg a nyelvi kritérium egy egykori,
középkori államkeretből levezetett történeti és jogi érv­
rendszerrel együtt képezte a nemzetté válás kiinduló­
pontját (mint Közép-Kelet-Európának a Habsburg- és
oszmán birodalmi konglomerátumhoz tartozó régióiban).
E kikristályosodási pontok vagy erővonalak éppenséggel
nem újak, sőt már századokkal a modern nemzet kiala­
kulása előtt kirajzolódtak. Legyen elég itt csak egy fej­
tegetésre utalni, amely a konstanzi zsinaton hangzott el
(1417): „A natio vagy úgy fogható fel, mint az eredet
közösségeként valamely másiktól elkülönült néptömeg
(gens), vagy a nyelvek különfélesége szerint, ami kivált­
képpen és leginkább ismérve a naftának, és annak lé­
nyegét képezi isteni és emberi jog szerint egyaránt, vagy
pedig felfogható , . . területi értelemben is, ahogy ille­
nék i s . . . ”18 Legalább oly mértékben sok évszázados
fejlődés összegzéseként, mint a „Staatsnation”-„Kul-
turnation” modern kettősségének előképeként fogható
fel, hogy a modern nemzeti mozgalom előestéjén a nation
(mai fogalomhasználattal: a történeti nemzetiség) fogal-
mi jegyeit Diderot és d’Alembert Encyklopédiája (1778)
a politikai territórium és kormányzat közösségében,
Johann Christoph Adelung felnémet szótára (1798) vi­
szont az eredet és nyelv közösségében adja meg. A har­
madik típus illusztrációjaként említhetjük a 19. sz. első
felében kialakult magyar koncepciót, amely a nyelv
mellett egy egykori önálló államkerethez kapcsolódó
történeti elemeket és abból levezetett jogi-teoretikus
igényeket nevezett meg a nemzetiség („Nationalitát”)
konstitutív jegyeiként.18
Azok a további ismérvek, amelyeket az egyes nemzeti
teóriák a 19. század óta e fogalmi jegyek köré csoporto­
sítottak, lehetnek valóságosak, vagy maguk is nemzeti
206
mítoszok produktumai, de tulajdonképpen csak bővít­
mények, s nemcsak azért nem alkalmasak „a nemzet”
meghatározására, mert eleve nem lehetnek általános
érvényűek, hanem azért sem, mert nem specifikusan a
modem nemzetre érvényesek, hanem valamilyen mérték­
ben általában az azt megelőző történeti integrációs for­
mára is. A modern nemzet, mint objektív valóság - mint
az integráció történetileg specifikus formája - lényegét
csak részben, mintegy „horizontális metszetben” fejezik
ki az említett (s egyébként is nagyon variábilis) ismérvek.
A lényeghez azonban legalább annyira hozzátartozik az
adott társadalom belső kohéziója, azaz a „horizontális”
ismérvek által határolt képletnek meghatározott poli­
tikai, kulturális, gazdasági, pszichikai, eszmei stb. jegye­
ken lemérhető vertikális integrációja. E vonatkozásban
pedig nem elegendő a „közösség” megállapítására szo­
rítkozni, mert a modern nemzet elválaszthatatlan ugyan
a polgári jogegyenlőség elvétől és általában a „társada­
lom”, a „gazdaság”, „kultúra”, „állam” modern - a
18—19. században kialakuló - koncepcióitól, de magában
hordja mindezeknek belső ellentmondásait is. A modern
nemzet történelmileg konstituált érdekközösség és belső
társadalmi érdekellentétek komplikált képlete. Éppen
ezért a nemzet marxista elméleti meghatározása nem szo­
rítkozhat egy bizonyos definíció ismételgetésére és értel­
mezésére, hanem ehelyett kívánatos lenne a nemzeti
fejlődés tipológiájának kidolgozása, amely nem éri be a
szokványos struktúrmodellekkel (pl. éppen „Staats-
nation”~„Kulturnation”), hanem figyelemmel van az
integráció belső társadalmi minőségére és történeti dina­
mikájára is, különös tekintettel a polgári nemzeti átala­
kulás forradalmi vagy evolúciós jellegére, gazdasági fel­
tételeire, vezető osztályára stb. Kiindulópontként a lénye­
get Lenin már 1894-ben kimondta: „A nemzeti köte­

207
 lékek megteremtése nem volt egyéb, mint a polgári kö­
telékek megteremtése.”20
Ha a modern nemzet valami több, mint ami statikus
ismérvek bármilyen képletével kielégítően meghatároz­
ható, az éppen a „polgári kötelékek” komplexitásából és
a „nemzeti társadalom” ezzel összefüggő, alapvetően új
modelljéből következik. A 18-19. század fordulója nem­
csak annyiban jelenti valami újnak a kezdetét, hogy
korábbi integrációs folyamatok az újkori polgári átala­
kulás bázisán felgyorsultak, s a korábbiaknál magasabb
szintű és zártabb formákat hoztak létre, hanem annyiban
is, hogy az ezután „nemzetinek” nevezett - a teóriában
sokféleképpen, gyakran inadekvát tényezőkkel, ismér­
vekkel és érvekkel meghatározott, ill. alátámasztott -
objektív valóság (csoport) egyidejűleg konkrét összetevői­
től elvonatkoztatott eszmei entitás formáját öltötte.
Ebből következik, hogy a „nemzet” a 18. sz. vége óta
- s csakis azóta - az adott csoport tagjai számára megha­
tározott standardizált értékek hordozója, ill. összegzője
lett, következésképpen tehát a gazdasági, társadalmi,
politikai és kulturális szféra alapvető (tényleges vagy
óhajtott) elrendezési keretévé, s mint ilyen a csoport­
lojalitás lényeges (domináns vagy legalábbis egyik domi­
náns) tárgyává vált. Ebben áll a „nemzeti társadalom”
gondolati modellje. A modern nemzet valójában a pol­
gári kötelékek megteremtésével összefüggésben a jel­
zett - objektív és szubjektív - elemeknek a funkcionális
viszonyában létezik.
Éppen ezek az elemek és tételek alkalmasak arra, hogy
a legvilágosabban és leginkább félreérthetetlenül meg­
ragadjuk azt, ami a „nemzet” modern fogalmában az
ismérvek sokféleségén túl közös, s határozottan elválik
a történeti tartalmaktól. Csak a legfontosabb háromra
korlátozódva, az egyik ilyen tétel (ill. követelmény),
hogy minden ember egy bizonyos nemzethez tartozik
208
 (vagy kell, hogy tartozzék), s viszont: minden nemzetnek
az azt alkotó individuumok elvileg egyenlő tagjai. (A 18.
sz. előtt a natio különféle koncepciói szerint valaki nyel­
vi, regionális vagy rendi értelemben egyidejűleg többféle
„nemzet” tagja lehetett, a formális jogegyenlőség fogalma
pedig ismeretlen volt.) A másik maga a nemzeti szuvere­
nitás merőben új koncepciója, melynek értelmében a
politikai hatalom és szervezet, maga az állam a „nemzet”
fogalmának függvénye: csakis a nemzeti szuverenitást
kifejező állam legitim; ha ilyen nem létezik, létre kell
hozni. (A 18. század előtt a regnum és natio kategóriái
vagy teljesen függetlenek voltak egymástól, vagy ha
valamiképpen össze is függtek, a modern korral ellen­
tétben a viszony éppen fordított volt: az utóbbi volt az
előbbinek a függvénye, amennyiben a szemlélet - leg­
tágabb értelemben - egyazon politikai territórium alatt­
valóit tekintette azonos „nemzet” tagjainak. Az absztrak­
ció, amely a nemzeti szuverenitás modern koncepciójá­
nak feltétele, a 18. sz. előtti gondolati struktúra számára
érthetetlen, sőt értelmetlen lett volna.) Végül a skóban
forgó modell értelmében a nemzet pár excellence politikai
lojalitás tárgya, sőt e viszonylatok közt domináns helyet
foglal el; a lojalitások konfliktusa esetén, ha pl. az állam
nem fejezi ki a nemzeti koncepciót, az állampolgári
hűség eszmeileg legitim módon megszeghető a nemzethez
való hűség jegyében. (A 18. sz. előtt valamely nemzetiség­
hez való tartozás önmagában általában nem politikai
kötelék, s mint a csoportlojalitások egyik neme, típusos
módon alárendelődik az individuumot kötő politikai
fidelitas sokféle formájának.)
A vázolt szempontok együttese természetesen maga
sem egyéb, mint egyfajta gondolati modell; nem terjed
ki minden részletre, és nem a történeti magyarázat vagy
értékelés igényével lép fel. De nem is ez volt a célunk,
ahogy nem szándékunk e vázlat további differenciálása
209
sem. Egy történeti jelenség gyakran leginkább kontraszt­
jaiban érthető meg. Ügy véljük, témánk vonatkozásában
a keresett kontrasztok e modell segítségével sokkal
plasztikusabban emelhetők ki, mint a megszokott módo­
kon.81 Miről van tehát tulajdonképpen szó ?
A történelem különböző korszakaiban és különféle
társadalmi struktúrákban szerepet játszanak nagyjából
körvonalazható közös területen élő nagyobb embercso­
portok, amelyek - függetlenül belső társadalmi tagozó­
dásuktól és aktuális politikai szervezeti kereteiktől -
közös történelmi múltjukból következően általában
legtágabb értelemben vett nyelvi és kulturális összefüggé­
sek alapján alkotnak egységet, és összetartozásukat, ill.
más csoportoktól való elkülönülésüket („Mi-csoport”-
mivoltukat) specifikusan ez összefüggések szerint tartják
számon. Ha a nemzetiségi csoportnak ezeket a manapság
legáltalánosabban elismert jegyeit** történeti kontextusba
vetítjük, s azokat külön-külön megfelelően értelmezve
egymással kölcsönös összefüggésben szemléljük, nyil­
vánvalóvá válik, hogy a „nemzetiség” a történelemben
igen általános és igen régi jelenség; nem korlátozható
például csak az európai történelemre vagy csak az újabb
századokra. Sőt, a történelembe belépő számos népcso­
port, mondjuk már maga az ókori görögség, ilyen érte­
lemben nemzetiségnek fogható fel, jóllehet természetesen
nem minden „nép” egyszersmind nemzetiség.2* A görög
ethnos egységét Hérodotosz „a vér és nyelv, az istenek
és a szent helyek, az áldozati ünnepek és az életmód
közösségében” jelölte meg (VIII, 144.). Mindazonáltal,
e „nemzetiségi” összetartozás valósága és tudata semmi
belső összefüggésben nem állt a társadalmi és politikai
struktúra primer csoportjaival, ill. kereteivel s a hozzájuk
fűződő lojalitásokkal. A „társadalmat” a szabad polgá­
rok közössége, koinortiájd. jelentette, amelyet a város­
államok keretei közt fűzött egyfajta pregnáns „politikai
210
étosz” a polis szervezetéhez, eszméjéhez, alkotmányához
(politeia). Az európai történelem Hellászban azzal kez­
dődött, hogy a realitások és az absztrakciók szintjén
egyaránt élesen elkülönült egymástól a „társadalom”
mint szuverén politikai közösség és maga a politika fo­
galma az ethnos kategóriájától. E szétválasztáshoz a ma­
guk módján más történeti korok és struktúrák is ragasz­
kodtak,24 hogy e három kategória számunkra oly „ter­
mészetes” fúzióját csak a modern kor teremtse meg.
A középkor és újkor közti különbség témánk vonat­
kozásában sokkal plasztikusabban emelkedik ki, ha e
három kategória funkcionális viszonyát vesszük alapul,
mint ha csak annyit mondunk, hogy a középkorban még
csak formálódó nemzetiségek a 18-19. századra „ki­
fejlődtek”. Valójában a nationes et gentes - amennyiben
ti. e megjelölések már csakugyan a modern nemzetek
előzményeire vonatkoznak - a középkor második felében
és a korai újkorban számottevő történeti realitások,
amelyeket maga a kor többnyire a nyelv és a „szokások,
erkölcsök”, lingua et mores (consuetudines) közösségében
fogalmilag kielégítően számon tartott, ez utóbbi fogalmi
jegyekkel egyszersmind olyan vonatkozásokra is utalva,
amelyeket ma a jog vagy kultúra, történeti és kulturális
tradíciók stb. gyűjtőfogalma alá vonnánk.25 Ennek meg­
felelően a középkor emberét e keretekhez meghatározott
csoportemóciók is fűzték, noha természetesen mind a
nemzetiség objektív realitása, mind az emóciók minősége
koronként változott, s egészében elütött a moderntől.
A döntő strukturális különbség azonban mégsem itt
rejlik, hanem abban, hogy a középkor embere így vagy
úgy számon tartotta ugyan „nemzetiségi” hovatartozá­
sát, de nem ez jelentette számára a „társadalmat”, leg­
alábbis nem a Tönnies-féle „Gesellschaft” értelmében
(de a „Gemeinschaft” értelmében is csak ritkán), s nem
ez állt politikai lőj alitásának fókuszában.
211
 Egyáltalán, az egyedüli tökéletes „Gesellschaft” gya­
nánt felfogott, Szent Ágoston-i alapozású univerzális
sodetas fidetium és az egészen szűk, lokális jellegű
„Gemeinschaft”-ok közt a középkor nagyobbik felében
nem alakulhatott ki világos koncepció a „társadalom”
mint felsőbb autoritástól független, immanens és szuve­
rén emberi közösség kategóriájáról. Ami ugyanis a korai
feudális és a hűbéri korszakban e kettő közé esett, az
részben puszta alattvalói kötelék (popuhts subditus) volt,
részben a személyes hűség (fidelitas) szálán nyilvántar­
tott különböző irányú függőviszonyok bonyolult szöve­
vénye. Mindezek diametrális ellentétét képezték a társa-
dalmasodás bármiféle kohéziójának. Az egyén mint hivő
(fidelis Christimus) az augustinusi értelemben „polgára”
volt ugyan egy tág értelmű „társadalomnak” (popu-
lus Christianus), de csakis hivői minőségében és spiri­
tuális értelemben; már e virtuális rés publica világi szer­
vezete, az egyház sem ismerte a cívis fogalmát, már
abba is minden hivő mint alattvaló (fidelis subditus)
tagozódott be. A világi szférában viszont teoretikus ér­
telemben is ismeretlen volt a szuverén emberi társulás,
popuhts antik struktúrája és koncepciója. A „politikailag
szervezett nép”, popuhts a középkor első hét-nyolc év­
százada számára az istentől - az egyház közvetítésével -
valamely legitim autoritásnak alávetett alattvalói köte­
léket jelentett (popuhts a deo imperatori [regi, duci,
comiti etc.J subiectus), amelynek kohézióját nem belső
társadalmi, jogi, politikai vagy kulturális konstitutív
tényezők biztosították - mint az antik popuhts Romanus
esetében hanem egyedül az alattvalói viszony; ezt
viszont jórészt illuzórikussá tették a társadalmi képletet
keresztül-kasul szabdaló hűbérviszony erővonalai. A „po­
litikai lojalitás” kategóriája ebben a struktúrában azono­
sult a barbár kíséretviszony és a keresztény hit elemeiből
összefonódott s a hűbérviszonyban eticizálódott és
212
ideologikus jelleget öltött hűségfogalommal (fides-fide-
litas), amely az individuum „politikai viszonylatait” a
fidelis subditus minősége köré kristályosította ki. Maga a
király személye, ill. a regnum iránti alattvalói hűség alap­
jában véve nem egyéb, mint e modell transzponálása az
„állam” fogalmát helyettesítő magánjogi viszonylatok­
ra.36 A nagy változás kezdetei e vonatkozásokban az
európai történelemben a „második feudális korszak”
(Maré Bloch) beköszöntével, közvetlenül főként a váro­
sok kialakulása és a korporatív (rendi) organizmusok
megjelenése nyomán mutatkoznak a 12-13. században,
amikor egyidejűleg a gondolkodás az újra megismert
antik politikai és társadalomszemléiet rendszerében
- főként a római jog és Arisztotelész Politikája felfede­
zése révén - hozzájut a változások elméleti kifejezésére
alkalmas kategóriákhoz, s mintegy „újra felfedezi” a
fidelis subditus mellett a cívis fogalmát, ezzel együtt a
szuverén politikai társadalom, civilis societas kategóriá­
ját - természetesen jellegzetes középkori tartalommal.
A ius gentium elvéből levezetett, felsőbb autoritástól
függetlenül (absque autoritate principis, sine licentia
superioris) legitim módon létező szabad emberi közösség
és szuverén társadalom (populus liber, societas publica)
megjelenési formái természetesen nem egyebek, mint a
rendi-korporatív szervezkedés létező vagy alakulófélben
levő különféle formái (universitates, communitates) ,
A középkor „társadalomelmélete” a glosszátoroktól a
skolasztikán és Dantén át a korai újkorig az emberi
együttélésnek általában ötféle alapkeretét tartotta szá­
mon, amelyek közül az alsó négy: a falu, a város, a tar­
tomány és a királyság „társadalmai” (imiversitas vici,
civitatis, provinciáé, regni) szervesen illeszkednek a leg­
magasabb társadalmi organizmus és legfelsőbb societas
publica; az egyházban megtestesült universitas populi
Christiani alá. A „társadalom” mibenlétére nézve a szem­
213
lélet visszatért az antikvitás formuláihoz, hogy ezáltal
kibontakozzék a korábbi századok árnyékából, amennyi­
ben a konstitutív tényezőket a „jog és közhaszon” imma­
nens jegyeiben fedezi fel: unitas iuris et communis utili-
taíis (Aquinói Szt. Tamás, De Reg. Princ. II, 2, 42, 4).
E társadalmak azonban - a modern társadalomszemlélet­
tel ellentétben - sohasem minden ember, az adott kere­
tek közt élő egész multitudo hominum közösségét jelen­
tették, hanem a rendileg szervezett organizmust. Közülük
a legtágabb világi „politikai társadalom”, az universitas
(commmitas) regni az állam rendi pólusával azonosult,
éspedig úgy is, mint személyi kör, úgy is, mint persona
ficta ; a tomista formulában jellegzetes módon olvad
össze a „társadalom” - mint személyi kör - fogalma az
„állam” quasi-absztrakt fogalmával: societas chilis sive
rés publica sive populus. Ha most már a középkor utolsó
harmadában kibontakozó fejlődést egészen nagy voná­
sokban - s e kategóriák viszonylatában - akaijuk vázolni,
akkor egy tendenciáról beszélhetünk, amelynek lényege,
hogy az állam, a monarchia mind intézményi valóságában,
mind az emberek tudatvilágában fokozatosan előtérbe ke­
rült részben a korábbi lokális és szőkébb regionális (hűbéri
vagy korporatív jellegű), részben az univerzális keresz­
tény keretekkel, ill. kötelékekkel szemben; a tendencia
azonban a késő középkori „állam” alapvető dualizmusa
(status regis - status regni) jegyében alakította át mind
a „politikai lojalitás”, mind a „társadalmi” kohézió for­
máit: egyrészt nemcsak megerősítette, de fokozatosan
absztraktabb szimbólumokhoz és fogalmakhoz kötötte
az alattvalói hűséget (corona regni, communis utilitas,
patria stb.), másrészt azonban - s egyidejűleg - a meg­
erősödő államkeretek közt megszilárdította és elmélyí­
tette a „társadalom”, chilis societas - mint commmitas
regni - belső rendi-kohézív folyamatát, s szilárdan ki­
kristályosította ennek koncepcióját és Öntudatát.27
214
 £ gondolati sémák persze igen összevontan tükröznek
valamit a középkori világ sokszínűségéből, de éppen ezál­
tal alkalmasak arra, hogy koncentráltan mutassanak rá
valami lényegesre. Arra nevezetesen, hogy e kategória-
rendszerben nincs hely a natio számára. Nem azért,
mert - mint már hangsúlyoztuk, s a későbbiekben rész­
leteiben is bemutatjuk - a „nemzetiség” mint objektív
valóság vagy bizonyos csoportemóciók tárgya a közép­
kor embere számára nem létezett volna, hanem azért,
mert a társadalmi és politikai szféra részben tágabb
(keresztény-univerzális vagy monarchikus-territoriális),
részben szűkebb (hűbéri-tartományi, lokális és rendi-
korporatív) elsődleges képleteivel szemben mind az
objektív, mind a tudati struktúrában háttérbe szorult,
azokkal jórészt irreleváns volt, de még ha többé-kevésbé
egybe is esett, a hozzá társított csoportemóciók más
minőséget képviseltek, mint a társadalmi-politikai loja­
litás domináns formái. Akár az határozta meg elsődlege­
sen az individuum társadalmi és politikai státusát, hogy
valamilyen felsőbb autoritás - az egyház vagy birodalom,
a király vagy a hűbérúr - fidelis subditusa volt, akár
valamely korporatív, rendi societas publica tagjának
vallhatta magát (rnembmm universitatis), mind eme
minőségeiben lojalitásai általában dimenzionálisan más
csoportokhoz fűzték, mint nemzetiségének keretei, s
maguk e lojalitások erősebbek, „eticizáltabb” és „ideo-
logikusabb” jellegűek voltak, mint a natio kötőerőiként
általában felismert „nyelv és szokások”, lingua et mores.
A középkor eszmerendszerének szerves strukturális
eleme, hogy valaki hűséges (fidelis), különféle szolgála­
tokkal (sérvükön) tartozik, sőt adott esetben „vére hőha­
tásával” szerez érdemet (meritum), vagy éppenséggel
életét áldozza pro domino.pro rege vagy regno,pro corona
sőt patria, - de hogy mindezzel pro natione vagy gente

215
tartozna, ettől az eszmerendszertől merőben idegen, ilyen
formulát a forrásokban hiába keresünk.28
De éppily idegen a középkor kategóriarendszerétől,
hogy valaki számára a „társadalmat” natUja jelentené.
Mint láttuk, mióta egyáltalán e fogalmat a középkor a
Tönnies-féle „Gesellschaft” értelmében ismerte, az az
antik örökségü civilis kategóriája alatt találta meg a
helyét. Ez a végső fokon neosztoikus eredetű kategória,
amely az antikvitásban mintegy a „polgári viszonylatok”
összefoglalására szolgált, a skolasztikában és általában
a középkor társadalom- és jogelméletében a pár excel-
fence „társadalmi és politikai szférát” jelölte (Politica,
id est civilis scientia: Aquinói Szt. Tamás, Com. Pol., 5).
A civilis fogalmi ellentétpárja e kategóriarendszerben a
naturális volt; a civilis societas a status naturális fogalmi
ellentéte. A natio a középkori szemléletben ez utóbbi
szférába tartozott. Maga a fogalom a korai újkorig őrizte
eredeti etimológiai és jelentéstani összefüggését a nascor
(natus, natura stb.) szóval, a „születés”, az eredet, a
„természetes” állapot képzeteivel. Elsődlegesen nem
valami társadalmi vagy politikai - civilis - viszonylatot
fejezett ki, hanem mintegy „természetes” adottságot:
egyazon natio tagjai voltak mindazok, akik születésük,
természetes eredetük révén azonos népkeret, gens köte­
lékébe tartoztak; nem annyira a natio, mint a gens fogal­
mi tartalmának és kereteinek változása okozta,
hogy a „nemzetiség” mibenlétéről való koncepció a
középkor folyamán oly mértékben ingadozott a szűkebb
tartományi, regionális, „törzsi” és tágabb nyelvi vagy
állami keretek, „népek” (genles) szerint. Ilyen értelem­
ben, ami a fogalom tartalmát meghatározó domináns
képzetet illeti, a korai újkorig érvényben volt Isodorus
de Sevilla 8. századi definíciója: natio a nascendo (est
appellata), azaz multitudo ab unó principio orta, vagy
másként: nationes, quaepropriiscognationibusterminatae,
216
 gentes appellantur. (Etym. IX, 2, ill. IX, 6). A nagy válto­
zás a korai középkor óta a szemlélet „territorializációja” ;
ha a középkor második felében a natio nem egyéb, mint
naturales összessége, ez utóbbi fogalom az „indigenae”
szinonimája. Ezzel szemben a civilis viszonylatokon
nyugvó „politikai társadalom” fogalmi definíciójának
alapja a 12. sz. után felelevenedett cicerói formula volt:
populus autem non onmis hominum coetus quoquo moáo
congregatus, séd coetus multitudinis iuris consensu et
utilitatis communione sociatus (De Re Publ. I, 25). A két
fogalom dimenzionális ellentéte nyilvánvaló. Mindehhez
csak azt az eléggé közismert körülményt kell még hozzá­
tennünk, hogy a nyelv és az életmód, kulturális és törté­
neti tradíció, viselkedési és erkölcsi normák, az öltözkö­
dés, ételek és italok, mindennapi megszokás, s mindaz,
ami a lingua et mores toposza mögött meghúzódik, s az
origo (genus) közösségének képzetével együtt általában
egy natio közösségét jelentette a középkor fogalomrend­
szerében, a 18. században gyökeresen átalakult kategó­
ria- és értékrendszerrel ellentétben nem mint „kulturális
érték” jelentkezett, hanem mintegy „természetes”, sőt
„természeti” - naturális - adottság.2’
Hogy a „társadalom” és „nemzetiség” fogalma a
középkor tudati struktúrájában mennyire különböző,
egymással irreleváns minőséget alkottak, arra e struk­
túra egyik legkonzekvensebb gondolati szintetizálójának,
Aquinói Szt. Tamásnak egy fejtegetése világít rá minden­
nél pregnánsabb módon (De Régimmé Principum. 1 ,10).
Eszerint minden emberi sokaság alapelve az amictíia
(amit egyszerűen „barátságnak”, „barátsági viszonynak”
vagy effélének fordítani kevés lenne, mert jóval többet
jelent, valami olyasmit, amit ma „társadalmi kohézió­
nak” mondunk), s minden amicitia valamilyen közösség
(communio) alapján szilárdul meg; mármost Aquinói
Tamás szerint az amicitia embercsoportokat vagy a
217
természetes eredet, vagy a „szokások” (erkölcsök, ha­
gyományok stb.) hasonlósága által (vei per naturae
originem, vei per morum similitudinem), vagy pedig
valamilyen társulás közössége által (percuiuscunque socie-
tatis communionem) egyesít.30 Ez utóbbit, mint látható,
modern fogalmainkkal nehéz is „lefordítani”, mert e
gondolati szisztémában a „társadalom” eleve nem vala­
milyen naturális adottság, hanem eleve civilis „társulás”,
societas, s amely Aquinói Tamás szerint is - Cicero nyo­
mán - „nem bármiféle módon társult emberi közösség”,
hanem coetus multitudinis iuris consensu et utilitatis
communione sociatus (De Regimine Princípium 1,2, 105),
amelyet tehát meghatározott jogelvekben való megegye­
zés és érdekközösség hoz létre az amicitia általános
tényezőjén túl. Sőt még egy negyedik feltétele is van:
a virtus, ennek belső tartalma pedig nem egyéb, mint a
prudentia politica, „amely a város vagy királyság köz­
javára irányul” (quae ordinatur ad bonum commune
civitatis vei regni, uo. II, 2, 47, 11). Ez a középkori
„társadalom”, societas civilis sive populus - a társadalom
középkori rendi kohéziója - világos gondolati modellje,
amely nem különben világos és éles kontúrokkal elválik
az emberi közösség egy másikfajta formájától, amely a
szemlélet szerint ugyancsak egyfajta „közösség”, commu-
nio, s ugyancsak egyfajta - mondhatnánk: emocionális -
kohézió, amicitia egyesíti, ám a társulásnak nem civilis
formája, következésképpen nem societas („Gesellschaft”),
hanem „természetes” eredet- és hagyományközösség,
azaz a középkor definícióiban általában még a nyelv
elemével kiegészített közösségi forma, amelybe a natio
kategóriája, a „nemzetiség” tartozik.
E kép további árnyalása a történeti elemzés dolga.
A vázolt struktúra természetesen változott, oldódott, új
elemeket szívott magába, de alapjában véve nem bomlott
fel a 18. századig. A méltán „klasszikusnak” tekinthető
218
francia fejlődésben, ahol századok folyamán a tartományi
nemzetiségek, „nationalités provinciales” (a források
nyelvén: nations de Burgund, Champagne, Normandie
stb.) középkori öröksége felett maga a monarchia ko­
vácsolta össze a francia államnemzetiség, „nationalité
d’Etat” képletét, e nation franfaise még a 18. században
sem volt egyéb, mint a „monarchia alattvalóinak összes­
sége” (pl. les Bourguignons, les Champenois, les Picards,
les Normands, les Bretons sont autant des peuples qui
forment la nation franfaise), az abszolutizmus termino­
lógiájában egyszerűen: mes peuples.*1 Qu’ est-ce qu’une
nation? E kérdést új módon a forradalom tette fel, s
adta meg rá a választ már előestéjén Sieyés abbé híres
röpirata: Un corps d'associés vivant sous une lói commme
et représenté pár la mérne législature. Az 1789-es év
annyiban tekinthető a modern nemzet születési időpont­
jának, hogy a francia forradalom első ízben deklarálta
azt a felvilágosodás eszmevilágában, Voltaire és Rous­
seau írásaiban érlelődő koncepciót, hogy részben a
nyelv, részben a közös intézmények, történeti hagyomá­
nyok, „szokások és erkölcsök” közösségében felismert
történeti képlet, a nation egyfajta corps politique, azaz
történeti keretek közt összefüggő állampolgároknak a
„nemzetgyűlésben” (e fogalmilag is e történeti pillanat­
ban megszülető új intézményben) képviselt újszerű poli­
tikai társulása, a szuverenitás birtokosa, a „nemzeti
állam” elvi forrása. Ezáltal egy horizontális kapcsolatai­
ban már létező történeti képlet - „nemzetiség” - verti­
kális képletté: modern nemzetté vált.32 Ez a körülmény
legitimizálta azt a merőben újfajta érvelést, amellyel már
a forradalom első évében a katonák megtagadták fel­
jebbvalóik bizonyos parancsait: Nous sommes les soldats
de la Nation.1** Csakis a „nemzeti társadalom” koncepció­
ja állíthatta a nemzetet a politikai lojalitás fókuszába.

219
 Más kérdés, hogy magában a „nemzeti társadalom”
képzetében mi a valóság és fikció aránya; ez a kérdés
azonban a modern nemzet Janus-arcának nem a múlttal
szembeforduló, hanem a jövőbe tekintő vonásait érinti,
kérdésfeltevésük dimenzióin tehát túlmutat.31 Más kérdés
továbbá, hogy a forradalomban megszületett nemzet
teoretikus „modellje” rövid időn belül eltorzult, a praxis
a fiatal francia nacionalizmus agresszív expanziója lett,
ily módon a francia forradalom kettős értelemben vált
az európai nacionalizmus forrásává: koncepciója és az
erre való reakció révén. Ezért, valamint a történeti előz­
mények és a kialakult társadalmi struktúrák különbségei
miatt a modern nemzetté válás folyamata többféle típust,
maga a nemzeti eszme és koncepció sokféle változatot
mutat fel a forradalmi racionalizmustól a konzervatív
miszticizmusig. Ilyen értelemben éppúgy nem lehet valami
egységes „nemzetfogalomról” beszélni, ahogy - mint az
előzőkben láttuk - a statikus „ismérvek” felsorakozta­
tásában kimerülő definíciós kísérletek is szükségképpen
meddők maradnak, minthogy ezen a módon lehetetlen
hozzáférni olyan fogalmi jegyekhez, amelyek „a nemzet
mint olyan” fogalmában valami vitán felül álló közöst
fejeznek ki.
Ami egyedül közös: a „nemzeti társadalom” fenti
értelemben vett modellje mint általános, amely termé­
szetesen a valóságban csak a maga különös megjelenési
formáiban létezik. Valahol itt, e modell alkotóelemeinek
viszonyában rejlik a történeti és fogalmi cenzúra a mo­
dern nemzet és történeti előzményei - a „nemzetiség” és
„nemzet” - közt, holott maga az eredeti nyelvi forma
csak a történeti kapcsolatra és kontinuitásra utal. Rövi­
den összegezve az elmondottakat: a „nemzetiség” a
történelem igen régi képződménye, nemkülönben igen
régi a „társadalom” mint szuverén politikai közösség
koncepciója és a „politikai lojalitás” kategóriája is,
220
 anélkül azonban, hogy e három közt régi korokban és
struktúrákban belső összefüggés létezett volna; ami új,
s csakis a 18. sz. vége óta létezik, az e három kategória
történeti fúziója és funkcionális viszonya: a „nemzet”,
ahogy ma értjük.35
A modellalkotásnak megvannak a maga közismert
előnyei és hátrányai, fő kritériuma azonban, hogy meg­
határozott aspektusban - egyéb lehetséges aspektusokat
figyelmen kívül hagyva - bizonyos lényeges jegyek ki­
emelése révén, mint absztrakció, céljának megfeleljen.
Egy modell nem hivatott arra, hogy oksági viszonyt
fejezzen ki, folyamatok sokrétűségét tükrözze, vagy ma­
gyarázatot adjon a jelenségek létrejöttére. Mindez nem
is volt szándékunk, minthogy célunk nem a nemzeti
fejlődés történeti összefüggéseinek vizsgálata, hanem
egyfajta fogalmi disztinkció kijelölése. Ez természetesen
nem öncél, hanem metodikai kiindulópont magához a
történeti vizsgálathoz, a kérdéskör történeti rétegeinek
elválasztásához, aminek - mint a historiográfia mutat­
ja - nagy tehertétele, hogy nélkülözi a fogalomhasználat
elméletileg alátámasztott egységét, s ez visszahat ma­
gukra az eredményekre is. A kérdéskör irodalma végső
elemzésben azt mutatja, hogy a „közös nevezők” nem
találhatók meg egyedül teoretikus megközelítés útján
történeti elemzés nélkül, de történeti megközelítés útján
sem elméleti elemzés nélkül, végül a történeti és elméleti
elemzés egyesítésének az elmúlt két-három évtizedben
megfigyelhető szándéka sem kielégítő közös metodikai és
szemléleti alapok nélkül. A legfőbb tehertétel persze
máig ez utóbbi körülményben kereshető. A modern
nemzet létrejötte ugyanis nemcsak a fentebb tárgyalt
kategóriák viszonyának újfajta elrendezését érintette,
hanem retrospektíve a múltat, a „történelem” fogalmát
is. Ám ugyanaz a társadalmi-intellektuális átalakulás,
amely a 18. sz. után a történelmet kivonta az isteni
221
Világterv árnyékából, s a Megváltás „célja” felé mozgó
históriáé humanae helyett felfedezte az emberek szuverén
történelmét,38 minthogy egyidejűleg létrehozta a modern
nacionalizmust is, a történelmet szinte ugyanazzal a
mozdulattal egy újabb, de ugyancsak teleologikusan
értelmezett szemléleti keretbe helyezte, amelyben a
történelemnek többé-kevésbé latens, de immanens prin­
cípiuma a nemzeti tényező, s a történeti folyamat „célja”
a modern nemzet létrejötte. Távolról sem mondható el,
hogy e felfogás a romantika korával együtt a múlté.
Részlettanulmányok, összefoglalások, kézikönyvek meg­
lepő nagy számban és meglepően modern időkben ké­
szülnek e felfogás jegyében. Magát a nemzet és nemzeti
tudat korai előzményeinek forrásszerű vizsgálatát gyak­
ran éppen ez a szándék vezérli.37 Persze az a másik
attitűd sem segít közelebb a történeti valóság megérté­
séhez, amely magát a nacionalizmus jelenségét hajlamos
valami furcsa anomáliaként kezelni.38 Fogalmi-termino­
lógiai vonatkozásoknak egyik véglet számára sincs külö­
nösebb jelentősége; az előbbi számára azért nem, mert
célja éppen abban áll, hogy a „nemzet” kategóriájában
valami lényegi történeti és fogalmi identitást mutasson
ki; az utóbbi számára azért nem, mert amúgy is mindegy,
hogy a primitív xenophobiát és egy társadalmi integratív
tényezőt egy kalap alá vegyen. Fenti vázlatunkkal ter­
mészetesen nem az volt a célunk, hogy e végletek közt
eligazodjunk, vagy egyelőre egyáltalán magukról a tör­
téneti összefüggésekről valami érdemlegeset mondjunk,
hanem mindössze annyi, hogy két lényeges kategória
- „nemzetiség” és „nemzet” - disztinkciójához, követke­
zésképpen történeti kontextusban való használhatóságá­
hoz olyan belső fogalmi jegyeket jelöljünk ki, amelyek
legalábbis csökkentik a szubjektív interpretáció lehetősé­
gét, s ezáltal a szokásosnál kevesebb ballaszttal nézzünk a
nemzet korai előzményeinek történeti vizsgálata elé.
 2. A TÖRTÉNETI MODELL

Arisztotelész óta a tudomány - egyebek közt - a je­

lenségek disztinkciójának mestersége. A történetírás
közkeletű fogalmainak az ad tudományos értéket, ha
segítségükkel a történeti valóság lényeges jegyek
szerint összetartozó része elkülöníthető a kevésbé lé­
nyeges jegyek alapján összetartozóktól. Ha egy ter­
minus túl sokféle értelemben forog közkézen, deval­
válódik, elveszti tudományos használhatóságát. Nem
állítjuk természetesen, hogy az előzőkben javasolt modell
az egyedül üdvözítő; bizonyára elképzelhető a disz­
tinkció más megközelítésben is. Mindenesetre a leg­
fontosabb annak felismerése, hogy a nemzeti integráció
történeti előzményei (vagy távolról analógnak tűnő
jelenségek) lényeges jegyek alapján a történeti valóság
más részét képezik, mint a modern nemzet jelensége, s
ezt a körülményt célszerű a terminológiában is kife­
jezésre juttatni. Ez a felismerés és terminológiai igény
korántsem általános.39 De nem mellékes az sem, hogy
a terminológiai disztinkció milyen lényegesnek fel­
ismert jegyeken alapul, mert ez visszahat az elméleti
szférára. S emellett felmerül a kérdés: akár csak ter­
minológiai szinten megoldottunk-e egy csapásra min­
dent azáltal, hogy a 18. sz. előtt „nemzetiségekről” be­
szélünk? Általában véve eljárásunk alkalmas lesz téves
és ahistorikus asszociációk kiküszöbölésére, s számos
223
 összefüggésben biztonsággal alkalmazható terminust
nyertünk ezáltal. De vajon minden elképzelhető össze­
függésben boldogultunk-e általa? Vajon teljességgel
nélkülözni tudjuk-e a „nemzet” terminust és a „nemzeti”
jelzőt a régibb századokban?
Itt ütközünk bele a történész egy sajátos terminoló­
giai és metodikai dilemmájába, amely a nemzeti prob­
lematikával foglalkozó filozófust vagy szociológust
kevéssé érinti. Bármennyire is tudatában van - és tu­
datában a k a r lenni - a történész annak az alapvető
strukturális különbségnek, amely a „nemzet” fogalom­
története mögött magukban a jelenségekben rejlik,
bizonyos folyamatok vagy jelenségcsoportok megneve­
zésénél, olykor meghatározott kontrasztok kifejezésre
juttatásában már viszonylag korai századokról szólván
sem képes boldogulni a „nemzeti” jelző nélkül, holott
jól tudja, hogy egyáltalán maga a national szóképzés az
európai nyelvekben (a magyarban a nemzeti mellék­
név) a 18. sz. fejleménye, jellemző nyelvi burkaként
annak a mélyebb eszmei és fogalmi átalakulásnak,
amely a nation (nemzet) kategóriáját a 18. sz. óta - s
csakis azóta - a jelenségek „rendező elvévé” avatta.4®
Amennyiben például a régi századok folyamatait meg­
határozott aspektusban fogalmi egységbe foglaló „nem­
zeti történelem” kategóriája nem valami a priori „prin­
cípiumot” hivatott igazolni, hanem kutatástechnikai
rendező elvként szolgál, mint szóhasználat és szemléleti
keret tudományosan jogosult. A „nemzeti” mint a szó
szoros értelmében terminus technicus, azaz „technikai
segédfogalom”41 nem nélkülözhető egyszerűen ama
adottságánál fogva, amelyet mint adottságot vagyunk
kénytelenek tudomásul venni, hogy fogalomrendszerünk
a 18. sz. óta gyökeresen átalakult ugyan, de ennek
terminológiai vetülete gyakran nem volt sem elég ra­
dikális, sem elég következetes, tárgyunk vonatkozásában
224
 tehát nem alakított ki terminológiailag is adekvát meg­
oldást ama - fentebb vázolt - történeti kapcsolat és
fenomenológiai ellentét sajátos kettősségére, ami a tör­
téneti nemzet és a modern „nemzet” fogalmi viszonyát
jellemzi.
„Nemzeti állam” például, ahogy ma értjük, nem lé­
tezett a 19. sz. előtt, éspedig nemcsak azért, mert a
nemzetiségek még nem „fejlődtek ki”, vagy nemzetiség
és államkeret általában nem esett egybe, hanem mert
e fogalom belső logikai feltétele a „nemzet” modern
koncepciója és a nemzeti szuverenitás belőle fakadó
doktrínája (azaz hogy az állam a nemzet szubsztrátu-
ma, s nem a natio a regnum vagy más politikai keret
fogalmi függvénye), továbbá feltétele az „állam” mo­
dern absztrakciója, amely viszont egy sor, csakis a korai
újkorban kiformálódó intézményt és további modem
fogalmat feltételez; ennek ellenére bizonyos összefüg­
gésekben a „nemzeti állam (monarchia)” megjelölést
- mint technikai segédfogalmat - aligha lehet megke­
rülni akár már a kései középkorban is, ha valamikép­
pen kifejezésre akarjuk juttatni azt a komplex valóság-
tartalmat, amely egyfelől az Impérium és Sacerdotium
dualisztikus univerzalizmusával, másfelől a hűbéri pro­
vinciáé heterogén partikularizmusával szemben tért
nyerő regnum kategóriája mögött jelentkezik. Hasonló
a helyzet a „nemzeti” nyelv, kultúra, piac stb. megje­
lölésekkel, nem utolsósorban a „nemzeti tudat” ter­
minusával. Nem egyébről van szó, mint hogy ez össze­
tételek alkalmazása kényszerű, de kategóriarendsze­
rünk elégtelensége miatt szükségszerű fogalmi kompro­
misszum. De milyen mértékű lehet a kompromisszum?
Ha nem helyezkedünk valami elvi agnoszticizmus állás­
pontjára, e téren is valami közelebbit kell tudnunk
mondani. Minden „nemzetinek” minősül, ami valami­
képpen történeti összefüggésbe hozható valamely mai
225
 nemzettel? Valamelyes kritikai érzékkel rendelkező
történészek régóta viszolyognak attól az ugyancsak régi
képzettől, hogy Nyugat-Európa „nemzeti államai” a
Karoling-birodalom felosztásaiból születtek meg a 9. szá­
zadban, ezzel szemben azt a folyamatot, amely a 13. szá­
zadban kibontakozik, elég általánosan a „nemzeti
monarchiák” születésének szokás nevezni, minthogy itt
már valami közelebbi és közvetlenebb kapcsolat van e
fogalom modern tartalmával.42 De általában hol je­
lölhető ki viszonylag megbízható módon egy fogalmi
terminus post quem ? Kézenfekvőnek látszik, hogy
olyan fogalmi bázis kialakítására kell törekedni, amely­
nek alapján a kérdéses jelenség modern és történelmi
tartalmában ha messzemenően nem is azonosság, de
legalábbis lényeges fogalmi jegyek alapján közelebbi
rokonság mutatkozik. Más szóval, a kényszerű és
szükségszerű fogalmi kompromisszum akkor jogosult,
ha egyértelműen tudatos, hogy bizonyos értelemben
„kutatástechnikai” kompromisszumról van szó, s any-
nyiban jogosult, minél kisebb a kompromisszum mér­
téke.
A mércét természetesen nem könnyű megtalálni.
H a a fenti példánál maradunk, a politikai történet, az
intézmények és a jog vagy a politikai elmélet valamennyi
kutatója nagyjából ugyanazokat az ismérveket fogja
felsorolni, hogy az első Capetingek francia királyságát
miért nem tekinti „nemzeti monarchiának” a 900-as
években, Szép Fülöpét viszont 1300 körül már miért
nevezi bizonyos értelemben annak. Nem ilyen egyszerű
a helyzet például a „nemzeti tudat” esetében. Milyen
jegyeket tekintünk meghatározónak egy „érzés”, egy
tudati jelenség mérésénél? Látszólag itt minden ingo­
ványos. Annyi bizonyos, hogy megbízható jegyekhez
aligha jutunk, ha figyelmünket egyedül csak a „nemze­
tiség” történetére összpontosítjuk. Ily módon forrás-
226
helyeket gyűjthetünk össze, amelyek bármilyen színe­
sek, végső fokon nem mondanak többet, mint hogy vala­
mely népnév mögött a valóságtartalom és a tudati
tartalom - mondjuk - a 15. században „több”, mint a
13. vagy 11. században, a 18. Században pedig „sokkal
több”. Szilárdabb fogalmi fogódzópont ilyen módszer­
rel nem remélhető, legfeljebb a részletek narratív gaz­
dagítása. Más a helyzet, ha a nemzetiség és a hozzá fű­
ződő tudati elemek kérdését a társadalmi és politikai
viszonylatok összmozgásával összefüggésben s az egész
eszmei struktúrának alárendelten, azaz egyéb kategó­
riákkal való funkcionális viszonyban szemléljük. Vajon
nem éppen a disztinkció fentebb vázolt modellje segít
hozzá, hogy egy relatív fogalmi disztinkciót magában
a középkorban is megvonhassunk?
Mint láttuk, a modern nemzet lényege abban áll,
hogy az újkori polgári átalakulás hatására és igényei­
nek megfelelően a nemzetiség a társadalmi és politikai
szféra alapvető strukturális elemévé vált, a „nemzeti­
ség”, a „társadalom” és a „politikum” kategóriái sa­
játos fúzióra léptek, ami idegen korábbi koroktól.
Ebben a formában idegen a modern európai nemzetek
középkori előzményeitől is. De vajon a „nemzetiség”
funkcionális helye az európai középkorban minden
tekintetben azonos-e azzal, amit például az ókori elő-
ázsiai és mediterrán civilizációkban vagy az egyidejű
Európán kívüli társadalmakban, pl. az ázsiai magas­
kultúrákban, Kínában vagy Indiában betöltött? Vajon
nem abban rejlik-e az európai történelem egyik spe­
cifikuma, hogy a „nemzetiség” bizonyos értelemben - jól­
lehet a moderntől elütő formában és tartalommal - egy­
fajta szerves, belső fúzióra lép pár excellence a „társa­
dalom” és a „politikum” szférájával, következésképpen
bizonyos értelemben „ideológiai” faktorrá is válik?
Vajon nem „előlegez”-e valamit maga a középkori
227
 európai fejlődés mégis az újkori nemzetből, egyfajta
modellt, meghatározott elemeknek sajátos képletét,
amit majd a modern fejlődés oly módon halad meg,
hogy a modellt kiteljesíti, és új tartalommal tölti ki?
Ha így lenne, meg is tudnánk ragadni azt a történeti és
fogalmi terminus post quemtt, amely terminológiai ér­
telemben is feljogosít a „nemzeti” minősítés - mint
„technikai fogalom” - alkalmazásához. Ennek termé­
szetesen metodikai feltétele, hogy a „nemzetiség”,
„nemzeti tudat” középkori megjelenési formáinak vizs­
gálata a pragmatikus adatgyűjtögetés vagy apologetikus
eszmefuttatások helyett az európai fejlődés szinkronikus
összefüggéseit szemmel tartó politikai eszmetörténet
tárgya legyen, amelynek célja nem az, hogy a nemzeti
lét „ősisége” mellett érveket sorakoztasson fel, hanem
hogy az európai történeti fejlődés sajátos belső szer­
kezetének megértéséhez nyújtson adalékokat.
Jelenlegi kereteink nem engednek meg többet, mint
hogy egy „reprezentatív” példán, a középkori történe­
lemben is méltán „klasszikusnak” tekinthető francia
fejlődés rövidre fogott vázlatán mutassuk be - e helyütt
inkább csak jelzésszerűen, mint a szisztematikus ki­
fejtés igényével hogy hol húzódnak nézetünk szerint a
„koordináták” lehetőségei.
Elöljáróban csak egy megjegyzést: a „nemzetiség”
fogalma, ahogy ma többnyire használjuk, maga is
egyfajta retrospektív kategória. Azaz nemzetiségekről
szólva történeti kontextusban rendszerint azokra a
képletekre gondolunk, amelyekből a történelem végül
is modern nemzeteket formált. A történelem azonban
nagyon sokfajta népcsoportot ismert, amelyek teljes
joggal „nemzetiségnek” tekinthetők, de a századok
során - részben éppen más nemzetiségek kialakulási
folyamata következtében - eltűntek, beolvadtak, vagy
csak halvány nyomaikban maradtak fenn. A „nemzeti­
228
ség” nem valami a priori, nem is valami „organikus”
képlet, hanem általában fölöttébb „mesterséges” tör­
téneti képződmény, amelynek létrehozásában közvet­
lenül általában a politikai faktornak döntő szerepe van.
„Nemzetiség” és „etnikum” sem azonos kategóriák.
A. nemzetiség meghatározó jegyei közt szerepet játsz­
hatnak etnikai sajátosságok, de a nemzetiség nem ab
ovo etnikai csoport.
Egy „francia etnikumról” például bajos lenne be­
szélni. A francia nemzetiség „történeti nyersanyagát”
áttekinthetetlen kelta, román és germán etnikai elemek
képezték. Maguk a galliai római társadalomelemek
(ligurok, kelták, ibérek stb. romanizált leszármazottai),
a korai középkori forrásokban Romani néven össze­
foglalt csoportok sem foglalhatók „etnikai” kategóriák
alá, noha a korai középkori szemlélet egyazon „nem­
zetiségként” tartotta őket számon (natione Romani).
Bizonyos népi egységüket fenntartó csoportok (pl.
bretonok) mellett az 5-7. századi Galliában a hóditó
germán népek, gentes egymástól többé-kevésbé élesen
elhatárolódó, ex natione külön jogszokás (lex gentis),
sajátos eredettudat, társadalmi hagyomány és szokás­
világ (origo, mos, consuetudo) szerint tagolódó, más-más
nyelvet (lingua) beszélő társadalmai éltek, A száli és
ripuári frankok, burgundok, alemann és gót csoportok
stb. barbár „nemzetiségek” gyanánt foghatók fel,
amelyeknek összetartozását a szemlélet (oklevelek,
krónikák, „népjogok”, kapitulárék, patrisztika) a fenti
jegyekben tartotta nyilván, maguknak a csoportoknak a
belső kohézióját pedig az etnoszociológiai „Mi”-tudat
egyfajta erőteljes és pregnáns formája biztosította,
amint azt részleteiben újabban Reinhard Wenskus
nagy monográfiája bemutatta („gentilizmus”). A „ro­
manizált” barbár királyság és a korai feudális viszonyok
azonban a 6-8. sz. folyamán fokozatosan fellazították,
229
majd felbomlasztották e „gentilis” struktúrákat, hogy a
római és barbár társadalomelemek különböző szociális
szinteken előrehaladó asszimilációja új territoriális
keretek közt rendezze el a társadalmat. Egy-egy lan­
tosabbnak bizonyuló territoriális képződmény lakosait
a szemlélet hovatovább egyazon „nemzetiségnek” fog­
ta fel (1. már a 7. században: natio Aquitana); ezzel pár­
huzamosan maga a Francus fogalom is „territoriali-
zálódott”, éspedig két, egymással ellentétes irányban.
A 7-9. században Franci hol az egész regnum Francorum
szabad elemének „állami” kötelékét jelentette (ezzel
egyidejűleg születik meg a francus „liber” népetimológia,
amely a román nyelvek franc szavában él tovább), hol
viszont egy tartomány, a Karolingok domíniuma,
ducatus Franciáé alattvalóinak összességét. Az első
Karolingok integráló törekvései nyomán, a 8. sz.
közepe után kétségtelenül adva voltak egy „nationalité
franque” (F. Lót), egy frank nemzetiség történeti le­
hetőségei. Ennek irodalmi apoteózisa - s nem az európai
nacionalizmusé - cseng ki a Lex Salica Pippin idején
(763/64 körül) keletkezett ún. hosszabb prológusá­
ból.43
Egy „frank nemzetiség” lehetőségét azonban - egye­
bek közt - éppen a Karoling-egység meghiúsulása vetette
el. A történelemben egy francia nemzetiség lehetőségei
formálódtak, amelynek feltételeit egyrészt már a 8-9.
században bizonyos jegyeiben mutatkozó nyelvi és
kulturális asszimiláció, másrészt a Karoling-birodalora
megismétlődő felosztásai (843, 870, 887 stb.) nyújtották.
Mindez azonban még mindig csak távoli feltétel.
„Franciák” a 9. században még nem léteztek, ahogy a
verduni szerződéshez (843) sem lehet kötni a „francia
állam” megszületését.44 Jóllehet a birodalmi évkönyvek­
ben - igaz, a 11. századból visszatekintve - ott áll a
nevezetes mondat: Hec divisio facta est inter teutones
230
Francos et latinos Francos (887), s jóllehet a lingua
rontana rustica és a lingua theotisca elkülönülését forrás-
szerűén már korán igazolni lehet (786, 823, 845 stb.),
mindez csak azt jelenti, hogy nagyjából a verduni
szerződés és a rajnai szerződés (921) közt, az utolsó
Karolingok és az első Capetingek koronája alatt létre­
jött egy politikai keret, amely majd századok folyamán
összefüggő egységgé fogja kovácsolni a „barbarizált”
latin nyelven beszélők tömegét, ahogy a Rajna túlsó
oldalán is kiformálódik egy politikai keret (regnum
Teutonicorum, először: 919), amelyből éppenséggel
soha nem formálódik igazi állam, mégis laza keretévé
válik egy folyamatnak, amelynek során a gentes ultra
Rhenum dialektusainak összefüggése, a theudisc egység
(majdani deutsch, végső fokon az ógermán *theudo
„nép” szóból) tudatossá válik.45 Ám hogy itt születő
népekről vagy nemzetiségekről van szó, maguk a szü­
lető népek még sokáig nem vették észre. Először a
külső szemlélő tekintette egy „népnek” a franciákat
vagy németeket; első Ízben egy itáliai oklevélben ada-
tolható a genus Francomat (már „francia” értelemben)
és Teutonicorum fogalma (909). Két évszázad telik el,
míg - nagyjából 1100 táján - maguk a francia króniká­
sok a franciák összefüggésére, a németek a németekére
a gens, genus vagy natio összefoglaló terminust alkal­
mazzák. Egyébként a „németek” számára a gens, natio
s egyáltalán a nos fogalma (lingua nostra, gens nostra,
princeps noster) ilyen kereteket ölel fel: Saxones,
Baioarii, Thüringi stb., ahogy a „franciák” számára:
Franci (nagyjából a későbbi Ile-de-France, Francia
lakói), Aquitani, Burgundiones stb.** Az egység tudata
természetesen már jelen van, de elsősorban a csúcson,
a dinaszták bán, a Karoling-tradíciót ápoló Lajosok és a
translatio Imperii bűvkörében élő Ottók tudatában, az
őket szolgáló klérusban - a Saint-Denis-i apátságban
231
 és Fuldában, Admontban stb. - 47 és azokban a lovagok­
ban, akik az első kereszteshadjáratokon, e felvonulá­
sok bábeli nyelvzavarában, a „kontrasztélmény” (Kont-
rasterlebnis) hatására felfedezik „nemzetiségük” jegyei­
ben kifejezhető „más”-voltukat. A súrlódások itt napi­
renden voltak, mint Odo de Deuil íija a második hadjá­
ratról (1147): „a németek elviselhetetlenek (importabiles)
voltak a mieink számára.” A francia lovagság - mint
Guibert de Nogent tudósít - elképedve hallgatta a
német és egyéb lovagok „érthetetlen barbár nyelvét” ;
ekkor kelnek szárnyra évszázados toposzok, superbia
Francorum, furor Teutonicorum, perfidia Anglorum stb.
A nyelv azonban nem mint belső, konstitutív „érték”
játszik itt szerepet, hanem mint az elkülönülés és gúny
motívuma, a „nemzetiség” motívumai pedig primitív
külsőségek: a szokatlan, idegenszerű öltözet, haj- és
szakállviselet, „csúnya” fegyverek, - csupa olyan kez­
detleges elem, amely már primitív fokon a barbár törzsi
„etnocentrizmus” jegye.48 E „megnyilvánulások” össze­
gyűjtésében a „nemzeti öntudat” kezdeteit felfedezni
- ahogy gyakran történik - olyasmi, mint ha valaki a
pénz mint fizetőeszköz megjelenését a „kapitalizmus”
kezdeteként interpretálná.
A mindennapi életben pl. a formálódó francia nem­
zetiség egyelőre semmi szerepet nem játszott. Maga a
regnum Francorum nem volt egyéb, mint a koronát
viselő uralkodók uralmi igénye; a valóság a terra, patria,
pays volt, a seigneurs souzerains lényegileg szuverén
hatalmi körzete, szám szerint a francia királyság terü­
letén már a 10. sz. közepén több mint 170. A hűbérurak
nemcsak az igazságszolgáltatástól az adóügyig az élet
mindennapos problémáiban álltak alattvalóik felett,
hanem „ideológiai” tekintetben is bennük összpontosult
„népük” képzeletvilága. Az ófrancia lovagi epikában
a királyoknak nem sok jó szó jut, többnyire gyenge,
232
 szeszélyes, jelentéktelen figurák; a „nagy nevek” a
chansons de geste világában egy Godefroy de Bouillon,
Raimond de Toulouse, Róbert de Norraandie, a „ke­
reszténység bajnokai”, akiknek kijárt az antikizáló
kitüntető cím: páter pátriáé. Bárki megtehette volna
azt a gunyoros nyilatkozatot, mint az az apát, aki a
11. században a tours-i grófságon átutazva így össze­
gezte benyomásait: „Most éppen annyi hatalmam van,
mint a francia királynak, minthogy itt senki sem törő­
dik komolyabban az ő parancsaival, mint az enyéim­
mel.” Az Anjou-grófságban a 11. században a királyt
pseudorex, regulus névvel gúnyolták, aki solo nőmmé
uralkodik. Francia egy tartomány neve volt, a dinasztia
magándomíniumáé (későbbi Ile-de-France), Franci a
13. századig e tartomány lakosainak gyűjtőneve.4®
A „franciák” ekkor még elenyészően törpe kisebbséget
alkottak a francia királyság sok „nemzetisége” közt.
A forrásokban egy-egy natio vagy gens alkotóelemei e
„franciákon” kívül ilyenek: bretagne-iak, normandiaiak,
gascogne-iak, aquitánok, toulouse-beliek és így tovább.
Mindezek a naiiones csakugyan „nemzetiségek” voltak,
mert több évszázados tradícióképződés folyományaként
nagyjából azonos nyelvet beszéltek (amely a szomszédos
pays lakói számára „más nyelv” volt), azonos jogszoká­
sok (coutumes), általában „kulturális hagyományok”
kötötték őket össze, tehát a kor fogalmi nyelvén lingua
et moribus egységet alkottak. Radulf a Gesta Tancredi-
ben úja, hogy a provenqalok a „franciáktól” „erköl­
cseikben, lelkületűkben, szokásaikban és életmódjuk­
ban” különböznek. (Franci itt már kissé tágabban ér­
tendő, a Loire-tól északra fekvő területek lakóira.)
Kialakul egy sajátos „karakterológia”, miszerint az
északiak hadakozók, vitézek, merészek, a déliek vi­
szont henyék, hiúk, falánkok, ami egy korabeli szólás­
ban koncentrálódik (Radulf idézi); Franci ad bella-
233
Provinciales ad victualia. Roger Bacon Opus maiusában a
Galtíci (az Ile-de-France lakosai), pikárdiaiak, norman­
diaiak, burgundok stb. közt „szokásaikban és nyelvűk­
ben” (in moribus et linguis) tapasztalható „megdöbbentő
különségeket” számlálja elő. Bacon a 13. sz. közepe
táján tartózkodott huzamosabban Franciaországban
(1257-67 közt Párizsban); a 13. században a francia
nemzetiség még szinte alig-alig látszott a natiomlités
provinciales sokfélesége mögött.*0
Lényegileg az egész középkoron át - sőt, mint ko­
rábban láttuk, a korai újkorig - e tartományi nemzeti­
ségeké az elsőbbség. Az ófranciában a náción (nascion,
nassion) tágabb „nép" értelemben a 13. században je­
lenik meg, de még a késő középkorban is elsődlegesen
a tartományi kereteket jelöli. A legjelentősebb francia
krónikások egyike, Jean Froissart (megh. 1410 k.)
lépten-nyomon ilyen kitételeket használ: nations de
Calais, Gascon, Francé, vagy pl. toutes nations et pár
espécial Angloys, Bretons, Navarroys et Gascons, vagyis
a régi jellegzetesség: az idegeneket - angolokat - a szem­
lélet egységben látja, a saját „nemzetiséget” azonban
nem. Még amikor 1484-ben összegyűlt a rendi gyűlés,
azt akkor is m tions de Languedoc, de Languedotl, d'Aqui-
tanie, de Paris, de Normandie, de Picardie képviselői al­
kották. S a francia nyelv? A cahors-i születésű, Párizs­
ban és Orléans-ban tanult XXII. János pápa még 1323-
ban latinra fordíttatta a francia királynak hozzá in­
tézett francia levelét, sőt még XI. Lajos is tolmács útján
tárgyalt brive-i alattvalóival (1463). Mit több, a francia
forradalom idején (1793) a nation frangaise egynegyede
nem beszélt és nem értett franciául.51
Ám ezzel párhuzamosan, az 1200-as években valami
újnak a kezdetei tapinthatók ki. A folyamatnak van
egy rejtett - a politikai és ideológiai szférában egyelőre
alig mutatkozó - tényezője: a szűk, regionális képleteket
234
szétfeszítő és egyben integráló városi fejlődés, s van egy
másik tényezője, amely viszont éppen a politikai való­
ságban és az ideológiai szférában egyre inkább láthatóvá
válik: a monarchia. Az a körülmény, hogy Fülöp Ágost
(1180-1223) megszerezte Normandiát, Bretagne-t, Poi-
tout, lefoglalt minden angol bűbérbirtokot, s ezáltal
megkétszerezte a francia korona területét, majd véres
hadjáratokkal, a kereszt jegyében megkezdődött, és
évtizedek alatt befejeződött a Dél meghódítása (1226-
1271), a király nyugaton és délen kijutott a tengerig, az
átalakulásnak csak egyik - horizontális - aspektusa.
Vertikális értelemben a király tisztviselőinek (bailli)
megjelenése a hercegségekben és grófságokban, az adó­
ügy, vámok, pénzügyigazgatás kialakulása, a regnum
gyors ütemű „intézményesedése” jelzi a folyamat előre­
haladását. Fogalmi síkon pedig e folyamat vetülete,
hogy a Francia megjelölés előbb - már a 12. sz. második
felében - a Loixe-tól északra Flandriáig, majd nagyjá­
ból IX. Lajos (1226-1270) alatt délre Toulouse-ig ki­
teljed, a királyi cím pedig a régi rex Francorum helyett
1204 óta rex Franciáé. Ezáltal értelmet nyer egy foga­
lom, tota Francia, amelyet persze egyre több és több
valóságtartalommal nem egy évszázad, hanem az
abszolutizmusig ívelő századok töltenek ki; magát
a folyamatot találó módon „francisation de la Francé”
névvel is szokták illetni. A monarchia szempontjából
természetesen nem egyébről volt szó, mint hogy a sok
seigneur hűbéri vazallusát és alattvalóját fokról fokra
egységes populus subditus&zá kovácsolja egybe - mes
peuples, ahogy majd XIV. Lajos fogja nevezni - , kö­
vetkezménye azonban valami más minőségű képződ­
mény lett: a „nationalité d’État” felülkerekedése a tar­
tományi nemzetiségeken. A 13. században ebből még
nem sok látszik, de a csírák figyelemre méltóak. Messze
még az idő, hogy a francia királyság alattvalói megértsék
235
 egymás nyelvét, mert „a francia” nyelv az Ile-de-France
dialektusa kisugárzása nyomán fog megszületni. Fi­
gyelemre méltó mindazonáltal, hogy pl. Szent Lajos
kanonizációjának előkészítője a csodás jótétemények
közé sorolja azt az állítólagos esetet, hogy egy Burgund-
ból való zarándok a király sírjánál a maga dialektusa
(lingua materna) helyett egyszer csak recte Gallicana
kezdett el beszélni, „mintha csak Saint-Denis-ben szü­
letett volna” - teszi hozzá az összeíró. Amiben nem a
„csoda” hitele fontos, hanem a szemlélet, amely majd
századok folyamán megteremti az egységes francia
nyelvet. Ezzel egyidejűleg jelenik meg a gondolat,
hogy vannak „szokások”, amelyek közösek az egész
Francia territóriumán. S ezzel párhuzamosan kezdődik
meg egy döntő jelentőségű metamorfózis magában a
„nemzetiség” fogalmában. A szemlélet korábban - mint
már utaltunk rá - egyazon nótáiként tartotta nyilván
azt az embercsoportot, a naturales összességét (fogalmi
ellentéte: advenae, peregrini, extranei), amely de natione
sua, de sa naissance meghatározott territoriális keretek
közt élt. A keret a hűbéri korban a provincia, pays,
patria volt, a grófság, hercegség; naturales, indigenae és
compatriotae szinonimák. A 13. sz. előtt senkinek nem
jutott eszébe, hogy natione vagy de náción (ófr.) a király­
ság területéhez tartozik. Egy 13-14. sz. fordulóján ke­
letkezett traktátusban jelentkezik első ízben e képzet:
gens qui sont néz hors du royaume. Ezzel egyidejűleg
jelenik meg a forrásokban a natione Gallicus megjelö­
lés, immár egészen tág értelemben, s az 1300 körüli
publicisztikában formálódik ki a nation de Francé fo­
galma. A valóság formálódó elemei alapján az absztrak­
ció is eljut a francia „államnemzetiség” kategóriájához.52
Előbb-utóbb bizonyos csoportemóciók is eljutnak
hozzá. A „nemzetiség” tudata természetesen „felülről
lefelé” hatotta át a társadalmat. Ha a politikai eszme­
236
 történet jeles angol kutatója, Walter Ullmann a közép­
kori jog és politikum problematikájára az ascending
conception és a descending conception modelljét állí­
totta fel,53 a középkori nemzetiség problémakörében
jellegzetesen egy társadalmi értelemben vett „deszcen-
dens” folyamatról van szó. A klérus és a lovagság, min­
den - rendi helyzetéből és eszmevilágából következő -
univerzalisztikus kötöttsége ellenére, hamarabb ébred
rá „nemzetiségi” hovatartozására, mint egyéb rétegek.
Ennek következtében e szociopszichikai „Mi”-tudat
- amelyben a „Mi” : a secondary in-group, a formálódó
tágabb nemzetiség; az „Ők” : az idegenek a szomszédos
hasonló csoportok (out-groups) - tudatossági foka
szükségképpen szociálisan differenciált. Ám ennek el­
lenére önmagában ez a - nevezzük így - „nemzetiségi
csoporttudat” nem intenzitását, hanem belső szerkezeiét
tekintve meglehetősen differenciálatlan, s a középkor­
ban három meghatározó eleme emelkedik ki. Először is:
e tudat megnyilvánulásaiban sohasem elsődlegesen a
belső kohézió, hanem az idegenektől való elhatárolódás
motívumai játszanak szerepet. A középkorban igen sok
„definíció” gyűjthető egybe a „nép” mibenlétéről, de
ritka az olyan, amely onnan közelít, hogy mi minden
egyesíti az egyes népeket; a fogalmi megközelítés lé­
nyege: mi választja el a gentes et nationes sokféleségét.
Maga a nemzetiségi tudat általában határvidékeken,
nyelv határok mentén erős; az országok belsejében,
ahol a közvetlen pszichológiai kontrasztélményt min­
dennapi súrlódások, viszályok, érdekellentétek nem táp­
lálják, gyenge; viszont megint csak erősebb olyan moz­
gékonyabb rétegekben, külföldi egyetemeket látogató
klerikusokban, hadjáratokban részt vevő lovagokban,
távolsági kereskedőkben, akik önnön mobilitásuk ré­
vén jutnak hozzá a kontrasztélményhez. Jelentős sze­
repet játszanak természetesen a politikai konfliktusok,
237
 hódítások, hódító törekvések. A francia-német ellentét
kezdete például egészen világosan körvonalazható kö­
rülményekhez köthető: az Imperium és a francia király­
ság 12. sz. elején kibontakozó viszályaihoz, amelyek
nyomán hamarosan Ekkehard von Aura a két nép közti
„természetes gyűlöletről” beszél (invidia quae inter
utrosque naturaliter quodammodo versatur). De maga az
érvelés ilyen esetben is gyakran nem specifikusan
„nemzeti”, hanem az „igaz kereszténység” szembeállí­
tása a „barbársággal” és „pogánysággal”.54 A másik
jellegzetesség ama elemeknek a minőségében áll, ame­
lyekkel a kor az Összetartozás vagy elkülönülés körül­
ményét érzékelte és kifejezte. Egy itáliai megfigyelő úja
IV. Henrik idejéről, hogy a németek szerfelett büszkék
dús hajzatukra és testi nagyságukra, s mélységesen meg­
vetik a kis termetű normannokat. Másfelől viszont:
már 1107-ben jót derültek Chalons-ban, amikor a csá­
szár, az Imperium dominanciáját kifejezésre juttatandó,
válogatott hórihorgas követeket küldött a pápához,
néhány évtized múlva pedig Suger de Saínt-Denis gyil­
kos iróniával írja le a bajor herceg, „egy egész megje­
lenésében, széltében-hosszában elképesztő ember” lá­
togatását, aki „handabandázásával” és azzal a ténnyel,
hogy folyton egy hatalmas kardot hordoztatott maga
előtt, köznevetség tárgyává vált. A közkeletű motívu­
mok már a 13. sz. óta jellegzetes sztereotípiákba sűrű­
södtek, amelyek a középkori költészet egy külön mű­
faji kiágazása, az altércatio, conflictus, disputatio ter­
mékeiben („Streitgedicht”) kísérhetők nyomon, rész­
ben pedig a többnyire gentium mores és hasonló címet
viselő népszerű „népkarakterológiákban” csapódtak le;
Hans Walther érdeme, hogy ezeknek mintegy „kataló­
gusát” ismerjük.55 A Disputatio inter Anglicum et
Francum például felsorolja a kor közszájon forgó „ér­
veit” az angolokkal szemben: nyelvük „oly mocskos,
238
hogy beszennyezi az értelmet, s mint a méreg folyik aj­
kaik közül”, ezen túl istenük a hasuk, sok marhahúst
esznek, „ronda sört” isznak (nem „nemes bort”, mint
a franciák) és így tovább. Leggyakoribb a nyelv motí­
vuma, amit azonban valami „nyelvi tudat” jeleként
értelmezni a legnagyobb tévedés lenne. Nem a saját
nyelv értékének felismerése ez, hanem az „idegenség”
kezdetleges elmarasztalása, az ősi barbaros-képzet (ere­
detileg a szanszkrittal közös „hebegő, dadogó”), azaz
„Mi” értelmesen beszélünk, „ ö k ” viszont képtelenek
az „értelmes” beszédre. William of Newburg szerint
(12. sz.) a németek nyelve olyan, mint a „kutyaugatás
és békabrekegés”, a franciák viszont „kígyók módjára
sziszegnek”. Dante nagyon egyedül áll De Vulgari
eloquentia c. müvével (1304) az anyanyelv értékének
felfedezésében; amit majd a renaissance és humaniz­
mus hoz el. Ezen túl a motívumok rendszerét a követ­
kező fogalomkörök alkotják: „rossz szokások” (köze­
lebbi meghatározás nélkül), ruházat, hajviselet, testi
nagyság, ételek és italok, továbbá sztereotip virtusok,
„erkölcsi” sajátságok: vitézség, becsület, szorgalom
(illetőleg gyávaság, hűtlenség, henyeség). Vagyis csupa
olyan elem, amelyek primitív struktúrákban is az „et-
nocentrikus” mentalitás jegyei, s már a Rómát megdöntő
barbárok csoporttudatában éppúgy megtalálhatók, mint
afrikai és ázsiai törzseknél. Nem a „nemzetiségi tudat”,
hanem a kezdetleges csoportelhatárolás „pszichikai
infrastruktúrájáról” van szó (W. Mühlmann), amelyet a
„feltűnőségek numerikus túlbecsülésének pszichológiai
törvénye” határoz meg.5®Végül harmadszor: az újabb
századokkal szemben, amikor is típusos módon min­
denki egy bizonyos nemzetiséghez tartozónak vallja
magát, a középkorban a natio fogalma ingadozó, több
értelmű; az emberek egyidejűleg - territoriális, tágabb
nyelvi vagy állami, ill. rendi koncepciók szerint - több
239
 „nációhoz” tartoznak. Lehetett valaki natiorn norman­
diai és „francia” (tágabb értelemben) egyszerre, sőt
- mint alább látni fogjuk - egyszersmind egy rendi
nation tagja. Semmivel sem enyhébbek, minőségüket
tekintve sem más jellegűek azok az elmarasztaló szte­
reotípiák, amelyeket egy leendő nemzet „tartományi
nemzetiségei” egymás fejéhez vágtak, mint amilyenekkel
az idegen népeket minősítették. Jacobus de Vitry (megh.
1240) katalógusba szedte azokat az elmarasztaló jelző­
ket, amelyek e korban a különböző „népekre” alkal­
mazva a párizsi egyetemen divatban voltak; e „népek” :
angolok, németek, lombardok stb., de ugyanakkor:
normandiaiak, poitou-beJiek, burgundiaiak, bretonok,
flamandok és így tovább, azaz a formálódó francia
„nemzetiség” alkotóelemei. E téren a korai újkorig
nincs minőségi változás, csak mennyiségi. A „nemzeti­
ség” tudata a lokális kötöttségekkel szemben inkább
előtérbe kerül, s mélyebben hatol le a társadalmi
hierarchiába, bár például a „köznép”, a pauvres eí
iaboureurs tudatvilágát tükröző irodalmi emlékekben
még a 15. században is alig van nyoma.57 önmagában e
tudat nem befolyásolta az embereknek sem primer
társadalmi-közösségi csoportlojaütásait, sem politikai
lojalitását.
Ezzel párhuzamosan azonban, e tudattól nem füg­
getlenül, de mégis megkülönböztethető módon megfigyel­
hető egy sok tekintetben más minőségű - ideologikus
jellegű - tudatképződés, amelynek kettős pólusa na­
gyon halványan már a 12. században kirajzolódik.
Az egyik a monarchikus hatalom ideologikus szférába
emelése, a másik egy ezt támogató társadalmi - lovagi
színezetű - öntudat kiformálódása. Az első szimbolikus
születési dátuma 1124, araikor a fenyegető német tá­
madás hírére eladdig szokatlanul nagy számban Össze-
sereglett a francia királyság számos tartományából a
240
lovagság, s VI. Lajos a Saint-Denis-i apátságban a vál­
lalkozás szimbólumaként magasra emeli a Nagy Ká-
rolynak tulajdonított hadizászlót (oriflam ne), e jel­
ben buzdítva pro regni defensione. A Karoiing-hagyo-
mány mindeddig lényegileg a dinasztia magánügye volt,
Saint-Denis pedig egyike a sok apátságnak, amely
történetesen a francia király kegyurasága alatt állt.
A 12. században, főként Suger de Saint-Denis kezdemé­
nyezésére, nemcsak a dinasztikus történetírás bontako­
zik ki, hanem egy egyre erősödő „dinasztikus propa­
ganda”, sőt mítosz, mythe royale, ahogy Marc Bloch
nevezte, amely Charlemagne mitikus alakjából vezette
le a dinasztia „elhivatottságát”, miután 1200 táján kü­
lönféle genealógiai mesterkedésekkel összekapcsolták a
Capeting-házat a Karolingokkal. E reditus ad stirpem
Caroli egyben igényt jelentett mind a császársággal és
pápasággal, mind a tartományurakkal szemben, mint­
egy „történeti jogot” képezett a Nagy Károly-i örökségre.
A rex Christianissimus cím kialakulása, a dinasztia
vallásos propagandája együtt haladt a királyság egy­
ségét a hűbérjoggal szemben alátámasztó jogászi te­
vékenységgel, az udvar legistáinak elméleti munkássá­
gával. Ez az évszázad folyamán kialakuló királymítosz
valamennyi érvével, kifejlett formájában együtt talál­
ható egy 1300 táján a pápa előtt elhangzott beszédben:
a francia királyok elhivatottságát a „királyi vér tisz­
tasága”, a dinasztia ősisége, az uralkodók virtusai és az
a körülmény, hogy mindenkor „a kereszténység védel­
mezői” voltak, együttesen támasztja alá. Találóan
mondta Hans Kohn, hogy a „nemzeti királyság” - a
szónak vázolt „technikai” értelmében -, legalábbis az
első fázisban, ideológiai tekintetben a keresztény uni-
verzalizmus felbontása és kisajátítása jegyében haladt
előre.68
E folyamat társadalmi oldalát a királysághoz hű
241
észak-francia lovagság kialakuló öntudata képezte, a
„királyi franciáké”, ahogy a kor nevezte. A virtus regis
kisugárzott egész „népé”-re, amely Francia egyre tá­
guló fogalmát követte. Ennek az öntudatnak egyik első,
de már a pátosz magas hangját megütő kifejezője Guibert
de Nogent (1053-1124), aki a Franciáé nőmén regiae
dicsőségét állítja felfogása központjába, s akinél elő­
ször jelenik meg a Francorum beata gens „kiválasztott­
ságának” gondolata: cuius est Dominus Deus, populus
quem elegit in hereditatem sibi. Gilles de Corbeil (1140—
1224) pedig már azt fejtegeti, hogy Franciaország „eré­
nyei fényével” (lumine morum) emelkedik minden más
ország fölibe. Ebbe a sorba tartozik az ófrancia Roland-
ének (1100 körül), az antikvitás óta ismeretlen „édes”
szülőföld fogalmának megjelenése. E föld, tere Francé
persze egyelőre még az a bizonyos szűk Francia, Pá­
rizzsal és Saint-Denis-vel a szívében, amely azonban
nemcsak „igen édes” (molt douce país), nemcsak „szép”
(béllé), hanem az „ősök földje” ( tere majur) is, a lo­
vagság történeti tudatába is bekerülő Karolingok böl­
csője, amelyet meg kell védeni a „gyalázattól”. Hogy a
douce Francé nem antikizáló irodalmi utánérzés csu­
pán, azt egyebek közt jól mutatja egy klerikus, Pierre
de Blois levelezése. „Ott akarok élni és meghalni, ahol szü­
lettem és nevelkedtem - írja ~, in dúld Francia, jó ne­
künk o t t . . . ”, majd folytatja, hogy vágyik haza „az
enyhe éghajlat és jó ízű borok kellemes tájára”, ahol
„édes” az élet (1170). Egy másik levelében egy anglo-
normann ismerőséhez írja, aki Syracusában telepedett
meg: „kívánom neked, hogy térj vissza ama hegyekkel
borított barátságtalan vidékről szülőfölded édes le­
vegőjéhez. .. mert oda köt az élet biztonsága, a szülő­
haza (natalis patria) szeretete, a természet törvénye,
az ételek íze és mindenek fölött Anglia királya iránti
szeretet” (1175). A motívumok egy része, mint látható,
242
azonos azokkal, amelyekben általában a „népek” kü­
lönbségeit adta meg a kor, csakhogy nagy különbség,
hogy itt már integrativ funkcióban lépnek fel, s egy
újabb elemmel bővülnek: a királyhűséggel.5®
A dinasztikus hűség önmagában nem „nemzeti tu­
dat”, ezért afféle fogalmak értelmetlenek, mint pl. „ki­
rály iránti nacionalizmus”.90 A politikai lojalitás kon­
centrálódása egy, a király konkrét személyén túli mo­
narchikus eszméhez és egy sajátos, immanens történeti
tudaton és társadalmi öntudaton alapuló politikai
csoporttudat együttese viszont már valami más képlet.
Az utóbbi kialakulásának számos feltétele érlelődött
már a 12. században. Legyen elég itt csak kettőre utal­
ni. Az egyik magának a iovagságnak mint társadalmi
képletnek a megszilárdulása, a másik egy sajátosan új,
keresztény, de mégis szekularizált esprit laique kiala­
kulása. A nemesi erénykatalógus, virtutes cardimles
lényege, hogy merőben világi tulajdonságok, erények
keresztény érveléssel „legitim” erényekké váltak, s
ezáltal az evilági élet viszonylatai pozitív értékelést nyer­
tek. Ez a szemlélet megkönnyítette - egyebek közt - az
univerzalisztikus sémáktól való elfordulást, egy újfajta
értékrendszer befogadását, a linguae vulgares térhódí­
tását a lovagi epikában a 12-13. században. De fel­
szabadította bizonyos értelemben a történetszemléletet
is a szerzetesség által művelt annalisztika szempontta-
lan adatgyűjtögetése és egyszersmind a világvége árnyé­
kában sínylődő pesszimista történetfilozófia alól. Lé­
nyeges körülmény, hogy a skolasztika - minthogy
zárt világképét zavarta - , önként lemondott a história
műveléséről, és átengedte azt a világi szférának. Az új
szellem egyik nagy tehetségű képviselője írta le: Nos non
tragédiám, séd ioamdam scribere proposuimus hystoriam
(Ottó von Freising).91
Az 1100-as években még csak érlelődő politikai, tár­
243
sadalmi és eszmei feltételek mintegy 1200 és 1300 közt
hozták meg a gyümölcsüket mindkét - politikai és tár­
sadalmi - póluson, hogy a kettő ötvözetéből kialakul­
jon egy olyan ideologikus tudatforma, amelyet már
joggal - természetesen sajátos középkori tartalom­
mal - „nemzeti tudatnak” mondhatunk.
E helyütt természetesen be kell érnünk mintegy jel­
zésekkel. A monarchia megerősödése ideológiai síkon
azt jelentette, hogy immár felülemelkedve a király sze­
mélyén és dinasztiáján, kialakult egy olyan eszmerend­
szer, amely megkísérelte az „állam” fogalmát abszt­
raktabb módon megragadni, s azt olyan jogi és morális
értékekkel felruházni, amely az alattvalók tudatvilágát
és lojalitását minden eddiginél erőteljesebben befolyá­
solta. Ez az „állampropaganda” természetesen továbbra
sem nélkülözte a dinasztiát övező vallási mítoszt, sőt a
rex Christianissimus fogalma éppen 1300 körül nyeri
el végleges érvrendszerét. Nem nélkülözte a propaganda
a dinasztikus eredet „ősiségének” motívumát sem, amely
azonban a 13. században jóval előbbre nyúlt Nagy
Károlynál: a Trója-monda applikációja révén a fran­
cia királyok őse Priamosz lett. A fentebb hivatkozott
beszédben a francia királyok elhivatottságát - egyebek
közt - „a királyi vér tisztasága a Priamo primo rege”
támasztja alá. Emellett azonban a királyság ideológu­
sai, az udvar legistái részben a hűbérjog átalakítása, a
közbeeső hűbérviszonylatokat áthidaló Ügesse fogalmá­
nak kialakítása,*2 részben a keresztény „organikus”
teória államelméletté alakítása (a corpus pottticum
regni fogalmának megteremtése),*3 főként pedig a ró­
mai jog elemeinek felhasználása (utilitas publica rei
publicae) és az „államrezon” gondolatának első meg-
formulázása (ratio publicae utiliiatis_)** révén építették
fel a monarchia valósága felé annak eszmei boltozatát.
Mindennek emocionális színezetű és célzatú mellék­
244
hajtása volt a század folyamán kibontakozó „patrióta
propaganda”. A tota Francia fentebb említett kialaku­
lásával párhuzamos a patria fogalmának fokozatos
kiterjedése e területre - legalábbis eszmeileg. A legis-
ták és publicisták ugyanis felfedezték a római jog szö­
vegeiben a patria antik etikai értékét, s az abban rejlő
ideológiai lehetőségeket. Az antikvitásban Róma min­
denkinek communis pátriája, volt (Dig. 50, 1, 33); az
ellene való cselekedet árulás (Dig. II, 7, 35), a hozzá
való lojalitás viszont sokkal inkább, mint a szülőknek
való engedelmesség (magis pátriáé quam parenti),
mindenek fölött álló érték (Dig. 11, 7, 35; 49, 15, 19), s
aki érte harcolt, és életét áldozta, az örök dicsőséget
nyert (Inst. I, 25, p r.; Dig. 9, 2, 7, 4). Ezek a gondolatok
mély gyökeret eresztettek a 13. sz. második fele pub­
licisztikájában. „Mivel Róma volt a közös haza, épp­
úgy az ország koronája jelzi a communis pátriát” - ol­
vassuk Jacques de Révigny egy fejtegetésében (1270
körül). Mit tegyünk, ha a „közös haza” hív? „Ez eset­
ben - folytatja - szűkebb hazádat (pátriám propriam)
(saját) alá kell rendelned a communis pátriának. Mint
egy kortárs írta 1300 táján a király legistáiról: „Pá­
rizst tették Rómájukká.” Hadd érzékeltessük ezt a ki­
alakuló eszmerendszert Jean de Blanot Tractatus super
feudis et homagiis c. értekezésének (1255/56) egy ok­
fejtésével. „Kinek köteles inkább szolgálni a vazallus,
hűbérurának vagy hazájának ( domino vei patrie) ? - te­
szi fel a kérdést. Általában hűbérurának - szól a fele­
let két okból: mert esküje köti, és mert joghatósága
alá tartozik (iureiurando et iurisdictione), míg a király­
hoz csak egy jogon, a iurisdictio alapján tartozik. De mi
történjék, ha egyfelől a báró parancsot ad valamely
szomszédos tartomány elleni hadba vonulásra, s egy­
idejűleg a király is hívja Anglia királya elleni harcra,
„aki Franciaország koronáját akaija leigázni” ? - hang­
245
zik az újabb kérdés. Ez esetben, mivel „az egész haza
java, azaz Franciaország közjava érdekében” (propter
bona totius patrie sive propter bontan publicum regni
Gallie) a király hívta hadba, a ius gentium alapján kö­
teles pugnando pro patria a király parancsát teljesíteni.
Éspedig azért - fejeződik be a gondolatmenet mert
hűbér ura csak magánhaszna (privata utilitas) végett
hívta, ezzel szemben a király a „közhaszon” (publica
utilitas) jegyében veszi igénybe szolgálatát!85 Mint lát­
ható, a „patrióta” propaganda és eszmerendszer nem
egyszerűen valami költői frazeológia kérdése, hanem
szilárdan beleágyazódik az újjáéledő római jog alapján
formálódó „közjog”, elemeiben jelentkező államjog
kialakulásának folyamatába, ha ez egyelőre csak szük­
ségállapotban (necessitas) érvényesül is teoretikus ér­
telemben, hiszen a vazallust (homo) normális körül­
mények közt még a teória értelmében is elsődlegesen
a hűbérviszony köti. A patria viszont a publica utilitas
fogalmával együtt valami más, valami több, mint a
királyi hatalom: az elemeiben alakuló elvontabb állam­
fogalom egyik eleme, annak emocionális szimbóluma.
Maga a patrióta propaganda, a jelzett egyéb eszmei
elemekkel együtt, a 13. századi átalakulás monarchikus
pólusához tartozik. A másik, a társadalmi pólus lé­
nyege abban áll, hogy a formálódó nation de Francé
összefüggő történet- és társadalomszemléleti teoretikus
elemek tárgyává válik. Már a 7. században felmerült
(ún. Fredegar-krónika) a frankok trójai származásának
homályos kombinációja, s az ötlet lappangott a l l . szá­
zadi kolostori tudatban is (fleuryi monostor), anélkül
hogy a szélesebb köztudat ismerte volna, vagy össze­
függésbe hozta volna a „franciákkal”. Most, a Saint-
Denis-i apátság nagy, generációkon át vezetett króni­
kájában (Les grandes chroniques de Francé), annak is
a 13. sz. elején szerkesztett részében (Gesta Philippi
246
Augusti) nyer kidolgozást az elmélet: nemcsak a di­
nasztia, hanem az egész francia gens a mitikus Priamosz
leszármazottja. A trójai menekültek a legendás antik
időkben Francion és Marcomir vezérletével Galliában
telepedtek meg, tőlük származnak a Merowingek, a
Karolingok és a Capetingek is, népük leszármazottja
pedig a francia m íion. Az ófr. náción szót ilyen össze­
függésben a franciák egészére a Grandes chroniques
1270-es évekbeli szerkesztésében írták le.*6 E történeti
kombináció egy csapásra három dolgot oldott meg.
Igazolódott a franciák „ősisége”, éspedig az antikvitás
legelőkelőbbnek számító legendás néptörzséből. (Ez az
igény a korabeli Európa történeti teoretikusait egyfor­
mán mozgatta, de nem mindenkinek jutott ilyen „elő­
kelő” múlt.) Másrészt igazolódott Gallia birtoklásának
„történeti joga”. Végül pedig a nation immár történelmi
tartalommal fejezte ki a benne mindig is rejlő domi­
náns képzetet, a „születés”, az eredet közösségét.
A 13. század folyamán meggyökeresedett az a kép­
zet, hogy nem csupán királyaik dinasztiája „szent” és
kiválasztott, hanem az egész natio. A gondolat csirája,
mint láttuk, megvolt már Guibert de Nogent-nál, de a
náció Galtícana, náció notorie Christianissima (Guillaume
de Plasian, 1303) fogalma, a franciák „kiválasztottsá­
gának” koncepciója az 1300 körüli politikai publicisz­
tikában kristályosodik ki. Ezáltal létrejött a „nemzeti
hivatás” eleme, egy ugyancsak sajátosan európai je­
lenség; a „kiválasztottság” gondolata ugyanis felté­
telezi egy nagyobb univerzalisztikus egészen belül be­
töltött „funkció” gondolatát. Egy natio csakis a populus
Christianus egészén belül lehet „kiválasztott” (a Domino
electa). Ahogy a dinasztia „felbontotta” és kisajátította
bizonyos értelemben a kereszténység univerzalizmusát,
ugyanezt tette a maga szekularizált céljai érdekében a
kialakuló „nemzeti” öntudat.67
247
 E formálódó öntudat része volt azonban, hogy a fran­
ciák: „szabad” nép. Utaltunk rá, hogy a Francus „sza­
bad” népetimológiája már a 7-8. században kialakult.
Ezt a francia nyelv átörökölte. Francé qui de franchise
est dite, fogalmazta meg Rutebeuf. Az etimológia azon­
ban sajátos „társadalomelmélet” kiindulópontjává vált.
Amint az részben a neves jogász, Philippe de Beau-
manoir művében (1283 körül), részben a korabeli lovagi
epikában (pl. Renart le Contrefait) tükröződik, már a 13.
században kialakult az epikus keretbe ágyazott elmélet,
hogy egykor Nagy Károly összehívta szabadjait a mó­
rok elleni hadjáratra, de sokan gyávák voltak, nem tel­
jesítették a hadba hívást, ezért az uralkodó szolgaságra
vette őket. Ezeknek utódai a jobbágyok, serfék, míg a
„bátraké” a szabadok, francs, franchises, azaz - etimo­
lógiai magyarázattal - a „franciák”. Ez az elmélet 1300
körül Párizsban széltében-hosszában ismert volt, az egyik
lovagregény szerint magában Párizsban ezer serf élt, ama
legendás couards d ’Apremont, az „apremonti gyávák” köz­
vetlen leszármazottai. Egy 1307. évi definíció szerint
Franci sequentibus temporibus (ti. az ókori Gallia felbom­
lása után) nominati propter iugum a se servitutis amoturn.
Itt a gyökere annak az elméletnek, amely fokról fokra
a francia nemesség társadalmi öntudatának egyik törté­
neti elemévé válik, s amely a 18. századig tartotta ma­
gát. A rendi oppozíció egyik vezére még a forradalom
százada elején fejtegette, hogy a francia nation a frank
hódítók leszármazottja, míg a peuple a galliai szolgák
utódaiból áll. E „társadalomelmélet” ugyancsak nél­
külözhetetlen eleme a formálódó sajátos „nemzeti” tu­
datnak.08
Ennek függvénye az 1300 táján mintegy kanonizált
formában kikristályosodó önkarakterológia. Pierre Du-
bois főművében (1305/7) tételes kifejtést nyernek a 12.
század lovagi eszményének örökségeként immár mint e
248
„szabad” nation karakterisztikumai a hagyományos
virtusok: merészség, bátorság, kitartás és a megjelenés
„szépsége”. De mellettük feltűnik két új elem: a régi
franciák - fejtegeti - nem inordinate cselekedtek soha­
sem, hanem a iudicium rationis, a recla ratio irányította
tetteiket. íme, a logika, a célszerűség, az ésszerű rend,
a raison és ordre, az újabb kori francia önkarakterológia
két konstitutív eleme, születése pillanatában.89
De végül is kikből, milyen személyi körből áll ez a
nation, amely köré ezek az ideologikus elemek csopor­
tosulnak? Az egész francia „nemzetiség” ? Aligha, hi­
szen maga az elmélet, amely a „nemzeti” tudatot létre­
hozta, zárta ki e körből teoretikusan a serféket, azaz e
néptömeg túlnyomó nagy többségét. A fogalmak fej­
lődése e téren is szeizmográfként követi, mutatja a fo­
lyamatot. Francia földön első ízben a neves költő,
Rutebeuf írta le egyik költeményében (1261 körül) a
sa náción (ti, nation du roi) kitételt „francia lovagság”
értelemben. A gondolat lényege, hogy bizonyos konstel­
lációban a király nem hallgatott „nemzetére”, a harcos
lovagságra, amely ezen kívül még a jog, becsület, mér­
téktartás és igazság (droit, loiauté, mesure, justice)
őrzője! Nem sokkal utóbb, a Saint-Denis-i Grandes
Chroniques egy részében (1277 előtt) bukkan elő ismét
immár a náción de Francé, a szövegben világosan clergie
et chevalerie szinonimájaként. E nation, szinte szimbo­
likus módon, már első forrásszerű megjelenésekor magá­
val a királlyal szembehelyezkedő „társadalomként”
lép fel, amely sajátos, immanens összetartozását - mint
láttuk - a közös történeti eredet, társadalmi origo,
meghatározott virtusok, bizonyos „hivatás” birtoklásá­
ban, továbbá a jog, becsület, igazság őrzőjeként ismeri
fel. Másfelől viszont, mint necessitas esetén defensor
pátriáé, az egész királyság védelmezőjének szerepköre
táplálja öntudatát. Ez az öntudat - historizált formá-
249
 bán - már 1250 körül tükröződik Matthaeus Parisiensis
krónikájában; eszerint a francia nemesek önmagukat
tartják a királyság fő tagjainak (membra), mert „a regnum
megszerzése nem az írott törvényeknek, nem a klerikusok
fennhéjázásának, hanem a harc édességének (dulcedo)
köszönhető.70
Amit itt in statu nascendi, s csak a főbb vonásokra
korlátozódva vázoltunk, annak történeti kifejlete a
14-16. századra esik, s számos tényező - de mindenek­
előtt kettő: a rendi eszmerendszer kialakulása és a hu­
manizmus - formálja ki végleges képletté. Mindez ter­
mészetesen igen messze esik a modern nemzettől. A szü­
lető patrióta étosz nem „nemzeti” patriotizmus, hanem
a történelem régebbi századaiban is megfigyelhető „ál­
lampatriotizmus” sajátos középkori megjelenési for­
mája; a születő „nemzeti” ideológia pedig egy „rendi
államnemzet” társadalmi öntudata, amely a nation
fogalmát - mintegy pars pro íoto - kisajátítja. Más tu­
datforma, mint a „nemzetiség” tudata, noha összefügg
vele. Ám éppen ez a laza összefüggés, hogy ti. a nem­
zetiséggel összefüggő tudati elemek egy bizonyos mér­
tékű fúzióra lépnek a pár excellence „társadalmi” kohézió
képletével, amely lényegileg megfelel a középkorra app­
likált cicerói modellnek, a societas chilis fogalmának
(„egységes jogelvek és közös érdek szerinti társulás”),
s mindez határozott funkciót nyer a „politikai” szférá­
ban: ez az összefüggés sajátosan az európai történelem
terméke.

Mint e tanulmány első részében jeleztük, célunk első­

sorban bizonyos szempontok felvázolása volt a fogalmak
kívánatos „koordinálásához”. A francia fejlődés vázát
inkább csak illusztrációs céllal csatoltuk ide, azzal a nem
titkolt szándékkal, hogy a problematikát a mi sajátos
250
 kelet-európai kérdéseinktől némileg „elidegenítve”, ál­
talános európai keretbe helyezzük.' Csakis innen ki­
indulva lehet és érdemes ugyanis magukat a kelet-euró­
pai sajátosságokat is vizsgálni. Önálló kutatásaim elsőd­
legesen természetesen a 10-15. századi magyar történe­
lemre irányultak. Hamarosan észrevettem azonban,
hogy sokkal több a szinkronikus összefüggés e vonat­
kozásban is, mint általában feltételezni szokás. A ma­
gyar, cseh vagy lengyel - sőt továbbmenően: dán, svéd,
norvég stb. - gens, a Róma bukása óta formálódó euró­
pai történelemnek ezek a 9-10. században szerephez
jutó „új barbárai” az ezredforduló még kiáltó struktu­
rális „aszinkronjából” viszonylag gyorsan idomultak a
„régi barbárok” által az előző fél évezredben kialakított
gazdasági, társadalmi és eszmei struktúrához - éppen
mert már létezett egy egységes „európai történelem ”
s ha fejlődésük számos sajátosságot mutat is fel, ezek
ugyanannak az egységes történeti fejlődésnek variánsai.
Ez vonatkozik témánkra is. A barbár magyarságnak
megvolt a maga sajátos etnikai „Mi”-tudata („genti-
lizmus”), amint azt a nyelvészet, etnológia, régészet és
egykorú források alapján rekonstruálni lehet már 900
táján, ahogy Európa „régi barbárainak” megvolt 500
táján.71 Mindazonáltal nem e tudati állag képezte a
jövő tudatképződésének alapját, mert ez jórészt el­
süllyedt, felbomlott, már 1200 táján csak a „parasztok
csacska meséiben” élt (Anonymus). Az új képlet, a
gens Ungarorum nem „magyar” képződmény volt, a
szó etnikai értelmében, hanem hosszú időn át - mint­
egy a 13. sz. derekáig - számos népelemet, „nemzeti­
séget” magába foglaló alattvalói kötelék, populus regi
súbditus. Ezen belül persze már akár 1100 táján forrás-
szerűen igazolható egy genus Ungarorum képlete is,
amelyet a lingua és natio (elsődleges „születés, szár­
mazás” értelemben) határozott meg, ahogy már a 13. sz.
251
első felében igazolható, hogy a szemlélet számos más
genust („nép, nemzetiség” értelemben) tartott számon.
Emellett, mintegy 1200 és 1300 közt, nemcsak párhuza­
mosan, de szoros genetikus kapcsolatban a nyugat­
európai fejlődéssel, kibontakozik előbb egy lovagi,
majd egy nemesi jellegű „rendi államnemzet” és „állam­
patriotizmus”. A részletkutatás az Anonymustól Ké-
zaiig és az 1290-es évek „koraszülött” rendi formáiig
ívelő fejlődésben nemcsak meglepő eszmetörténeti ana­
lógiákat, hanem közvetlen - filológiailag kielemezhető -
kapcsolatokat tárt fel. A szálak egyenesen Párizsba vagy
Orléans-ba, másrészt Bolognába mutatnak. Anonymus
a maga nagyon is „teoretikus” igényű lovagregényét a
korabeli publicisztika ismerete nélkül nem tudta volna
megírni, s akkor sem, ha az itt csak jelzett 12. századi
lovagi esprit laique nem érintette volna meg. Kézai a
római jog nélkül és pl. az itt említett francia „társada­
lomelmélet” ismerete nélkül nem tudta volna kikovácsol­
ni a „huntörténet” társadalmi teóriáját, s az 1280 tá­
ján megszülető natio Hungarorum egyéb eszmei konsti­
tutív elemeit. Mindez az eddigi irodalomban lényegileg
ismeretlen, ami a részleteket illeti.72 Az sem általánosan
közismert, hogy a 13-16. században a natio háromféle,
egymással összefüggő, de mégis nagyon különböző
koncepciója húzódik végig, s fejlődik egymás mellett:
egy, az alattvalói kötelékeken és intézményeken stb.
nyugvó „államnemzetiség”, egy, az etnikai köteléke­
ken, hagyományokon, nyelvi egységen nyugvó - rész­
ben „territorializált” - „nyelvnemzetiség”, s végül egy
rendi natio koncepciója. Ezeknek viszonya, belső fejlő­
dése a kései középkor bonyolultan izgalmas problémája,
mert számos vonatkozásban a 19. századig veti előre
árnyékát. E képlet azonban így, nagy vonásokban,
éppen nem specifikusan kelet-európai, mert - mutatis
mutandis - közös nevezőre hozható például a francia,
252
angol vagy spanyol viszonyokkal. Ami specifikusan
kelet-európai, az említett háromféle koncepció vagy
erővonal egymással való viszonyának kora újkori ala­
kulása és újkori megoldása, ti. e „történeti nyersanya­
gok” modern nemzetté formálódása.
 JEGYZETEK

1 A történetszemlélet nemzeti aspektusának, a „nemzeti történelem”

koncepciójának kialakulására nézve ma is nélkülözhetetlen ösz-
szefoglalás: E. Fueter: Geschichte dér neueren Historiographie.
Miinchen/Berlin 19368. passim, küL 415-421,, 429-430., 535-549.,
557-575,
2 A rendelkezésre álló két tematikai bibliográfia bizonyos fokig kiinduló­
pontot nyújt, noha éppen a kérdéskör középkori előzményeit tárgyaló
kutatások számbavétele terén mindkettő igen hiányos: K. S. Pinsonr
A Bibliographical íntroducthn to Natfonalism. New York 1935,;
K. W, Deutsch, An Interdisciplinary Bibliography on N atiom lism ,
1935-1953. Cambridge 1956.
3 L. Ranke és A. Thierry álláspontjára: Deutsche Geschichte im Zeitalter
dér Reformation. I. (Sámtliche Werke, I.) Leipzig 1867*. 9, ill. L e t trés
sut Vhistoire de Francé . Paris 1820.10. - Olyan kijelentések, mint hogy
már a 10. században „die europáischen Nationen standén einander in
bewuOter Abgeschlossenheit gegenüber” (A. Hauck: Kirchengeschichte
Deutschlands . III. Berlin 19589. 388.), igen elterjedtek a történeti iroda­
lomban. - Fr. G. Schultheíű: Dos deutsche Nationalbewufitsein in dér
Geschichte (Sammlung wissenschaftlicher Vortrdge, 129) Hamburg
1891., uő,; Geschichte des deutschen Nationaigefühls. Eine historisck-
psychologische Darstellung, München 1893. E félbemaradt vállalkozást
a szerző arra szánta, hogy az „unserer heranwachsenden Jugend . . .
ein nationales Erbauungsbuch werden könnte” (Einl, VIII.). Arai itt
szemléleti és metodikai téren kezdeteiben mutatkozik, a következő
fél évszázadban művek összefüggő sorozatában jelent meg, innenső
végpontján Kari Gottfried Hugelmann félezer oldalas monográfiájával
( Stám m e , Nation und Nationalstaat im deutschen Mitteialier.

254
Würzburg 1955), mely mü terjedelme, a felhasznált irodalom és
források tömege, eljárásának formai pedantériája révén nemcsak
csúcsteljesítménye egy fél évszázados historiográfiai vonulatnak (erre
részleteiben lásd e mű bibliográfiai függelékét), hanem zsúfolt,
illogikus előadásmódja és kirívóan ahistorikus interpretációi révén
egyszersmind már karikatúrája is annak. Következtetései közé nem­
csak az tartozik, hogy már a 9. sz. közepén „das deutsche Volk sich
als elne gegliederte Einheit formte und abgrenzte und ein deutsches
Nationalbewuűtsein entstand” (i, m. 294.), hanem az a különös állítás
is, hogy egyidejűleg „das deutsche Volk einen Nationalstaat gestaltete,
in dem e$ sich als groöe geschichtliche Einheit fühlte und das Recht
dér Persönlichkeit, dér Selbstbestimmung in Anspruch nahm . . . Ja
mán wird dann in gesteigertem Sinn von einem Nationalstaat sprechen
können, von einem Staate, dessen Nationalcharakter auch - min-
destens indirektfl] - juristische Formulierung gefunden hat . . . ”
(í. m. 430.). E mű iskolapéldája annak, hogy a nacionalista szemlélet
retrospektív torzító prizmáján bármilyen impozáns adattömeg mikép­
pen szolgálhatja a történeti valóság feje tetejére állítását, hiszen a
történeti valóság - a „német nyomorúság’* - egyik összetevője éppen
abban áll, hogy a középkori Imperium ábrándja mögött nem egy
„nemzeti” állam, hanem egyáltalán az állam lehetősége foszlott szét.
Egy, a 9. sz. óta „kontiouierlich auf dem deutschen Volksboden”[!J
létező „Nationalstaat” és „NationalbewuDtsein” víziója (i. m, 377.)
nem egyéb, mint a nacionalista történelfelfogás torz vigasza. - Az
igazsághoz hozzátartozik azonban, hogy magában a német történet-
írásban már az 1920-as években jelentkezett egy józanabb kritikai
vonulat is (lásd alább), s Hugelmann műve éppen német oldalról
részesült a legélesebb bírálatban, pl. O. Brunner recenziója: Historische
Zeitschríft 186 (1958), 103-111., valamint H. Sproemberg: La naissance
d ’un É tat Allé mond au M oyen-Age . Le Moyen-Age 64 (1958). 213-248.
Vö. még W. Conze: Die deutsche Nation, Ergebnis dér Geschichte.
Göttingen 19652. kül. 9-36. - A szövegben idézett helyek: J. Huizinga:
Wachstum und Formen des nationalen Bewufftseins in Európa bis zum
Ende des X IX . Jahrkunderts. lm Bonn dér Geschichte. Basel 1943.
(először: Haarlem 1940.), 134., 138.; E. Zollner: Die politiscke
Stellung dér Völker im Frankenreich (Veröffentl. des IÖG, 13). Wien
1950. 31.; G. G. Coulton: Natlonalism in the M iddle Ages . Cambridge
Historical Journal 5 (1935). 15.

255
4 Paul Barth és mások ide vágó nézeteire vö, Verhandlungen dér deut-
scken Soziologentage , II. (Deutsche GeseUschaft für Soziologie.
Schriften, Ser* I) Tübingen 1913* E felfogás ebben az extrém formájá­
ban azonban inkább csak történetfilozófiai tételnek maradt meg;
összefoglalóan a nézetekre W. Mitscherlich: Volk und N at ion, Hand-
wörterbuch dér Soziologie. Stuttgart 1959* 647. Annál több hatást
gyakorolt a fogalmi kiindulópontra egy önmagában szerény értekezés:
A. Dove: Dér Wiedereintritt des nationalen Prinzips in die Weltge-
schichte *(Ausgewáhlte Schriftchen . *.) Leipzig 1898.1-19., amelynek
címe bizonyos értelemben „szállóige” lett, még olyan elemzéseknek
is kiindulópontja, amelyek valójában egyáltalán nem Róma bukásánál
keresik az európai „nacionalizmus” genezisét, mint pl- H. Finke vagy
H, Koht esetében (1* alább, 6. jz.), viszont visszatér e nézet újabb
művekben, pl. S. W* Báron: Modern Nationalism and Religion.
New York/London 1947. 13*
5 Füstéi de Coulanges (183<M889) határozottan megopponálta a fen­
tebb Ranke és Thierry nevével fémjelzett felfogást; „ez az állítás . . .
azt jelenti, hogy a 9. sz. embereiben olyan érzelmeket keresünk, ame­
lyek csak századokkal utóbb tűntek fel az emberi lélekben.” Histoire
des institutionspolitiques de Vancienne Francé*Paris 18923. 617,-„M án
kano das Entstehen von Nationen in gewissem Sínné ein Werk dér
Neuzeit nenenn” ; Fr. J, Neumann: Volk undN ation . Leipzig 1888* 95*
(E műben találhatjuk az első komoly kísérletet a natio történeti jelen­
téstartalmainak elkülönítésére: 115-143.) - A polgári történetírásban
ma domináns amerikai nacionalizmus-kutatásnak a középkori előz­
ményeket is több-kevesebb mértékben érdemben figyelemben részesítő
fontosabb összefoglaló művei: C. J. H* Hayes: Essays on Nationalism.
New York 1926* Uő. The Historical Evolution o f Modern Nationalism.
New York 1931.; H. Kohn: The Idea o f Nationalism. A Study in Its
Origins and Background * New York 1944.; K. W. Deutsch: Natio-
nalism and Sociaí Communication. New York/London 1953*;
L* L. Snyder: The Meaning o f Nationalism. New Brunswick 1954*;
B. C* Shafer: Nationalism * M yth and Reality. New York 1955*;
E. Kedourie: Nationalism * New York 1961. A történeti előzmények
szisztematikus elemzése és tipizálása terén figyelemre méltó össze­
foglaló kísérlet Fr* Hertz: Wesen und Werden dér Nation. Jahrbuch
fü r Soziologiet I. Erg. Bd. (1927), 1-88., majd uő* Nationality in
H istory and Politics. A Study of the Psychology and Sociology of

256
 National Sentiment and Character. London 1944. - Az djabb német
kutatásban a fentieknél kevésbé sikerült történeti és teoretikus szin­
tézis: E. Lemberg: Geschichte des N ationalwnus in Európa. Stuttgart
1950. és uő. Nationalismus. I— II- (Rowohlt). Reinbek bei Hamburg
1964. - A szövegben az idézet Hayestől: i. m. (Essays . . . ) 28. -
A mtionalité és nation fogalmi elhatárolásának francia koncepció­
jára F. Lót: Qu'est-ce qu'une nation? Recueil des travaux historiques
de E L ó t . /. Genéve/Paris 1968. 253-270. - Meg kell jegyeznünk,
hogy számos más terminológiai javaslat található az irodalomban a
modern és a történeti jelenségkörök terminológiai disztinkciójára
nézve, amelyek azonban kevés visshangra találtak; ilyen pl. E. Sestan
javaslata ( Stato e nazione nelVaho medioevo . Ricerche sulié origini
nazionali in Francia , Italia, Germania. Napoli 1952. 43.), aki a francia
forradalom után nazione történeti-etnikai-kulturális előzményeként
a nazione premoderna terminus bevezetését vetette fel. - A szovjet
történetírás álláspontjának összefoglalását nyújtja a N. M. Druzsinyin
és L. V. Cserepnyín szerkesztésében megjelent gyűjteményes kötet:
Voprosz] formirovanytja russzkoj narodnosztyi i nacii. Leningrad
1958. A kérdés elméleti és történeti megközelítése szempontjából igen
jelentős az a vita, amely a Voproszi Isztorii 1966-67. évfolyamában
zajlott le. P. M. Rogacsev - M, A. Szverdlin, O ponyjatyii „nacija”
(uo. 1966/1., 33-48.) c. vitaindító tanulmánya nyomán.
6 Egyáltalán K. Lamprecht német történelmének bevezetéseként írt
tanulmánya (első megjelenés: 1906) tekinthető bizonyos társadalom-
történeti szempontokat érvényesítő első modern rendszerező kísérlet­
nek (Entwickíung dér Fórmén des Nationalbewufitseins. Deutsche
Geschichte, Berlin 19208, 1-55.); kategóriái: „StammesbewuBtsein”,
„Gemeinschaftsgefühl auf Grund dér Reichsentwicklung (kein
eigentlich politisches Nationalgefühl)”, „soziales Nationalgefühl
ritterlichen Charakters”. ill. „bürgerlichen Charakters” (als „integ-
rierende Best and teile des konventionellen Seelenlebens dér Zeit”)
stb., amelyek azonban felfogása értelmében nem vethetők egybe a
„NationalbewuBtsein des subjektiven Zeitalters” [—19. sz.] jelen­
ségével. - Vele szemben O. Bauer könyvének (Die Nationalit&tenfrage
und die Soziáldemokratie . Wien 1907.) történeti fejtegetései visszaesést
jelentenék. A részletkutatás az 1910-es években lendült fel, amit egy
sor általában adatgazdag és több-kevesebb kritikai szempontot
érvényesítő mű egyidejű megjelenése mutat, mint pl. H. Finke:

257
 Weltimperialismus und nationale Regungen im spateren Mittelalter
(Freiburger Wissensch. Gesellschaft, 4)* Freiburg i. Br. 1916.; P.
Joachimsen: Vöm deutschen Volk zum deutschen Staat (Aus Natúr
und Geisteswelt, 511). Leipzig/Berlia 1916.; H. Hauser: Le Principe
des natfonalftés: Ses orlglnes historiques. Paris 1916.; O. Halecki;
Das Nationalitátenproblem im altén Polen. Krakau 1916. stb. - E mun­
kák általiban egy-egy nemzet előtörténetére koncentráltak, de a
részletkutatások feliendőlése egyidejűleg felvetette az Összehasonlító
vizsgálódás igényét is. Ez tükröződik abban a tényben, hogy a VI.
nemzetközi történészkongresszus (Oslo 1928) napirendre tűzte a
témakört: „La nationalité et l’histoire.” A referátumok és a vita
anyaga kiadva: Bulletin o f the International Committe o f Historical
Sciences, Vök II. Paris 1929. - A továbbiakban is azok a vizsgálódások
emelkednek ki, amelyek a témakört egyetemes történeti problémaként
szemlélték, mint pl. R. Wallach; Das abendldndische Gemeinschaftsbe-
wufitsein im M ittelalter . Leipzig/Berlin 1928.; R. Míchels: Dér
Patriotismus. Prolegomena zu seiner soziologlschen Analyse . München
1929.; G. G. Coulton (1935) már fentebb (3. jz.) idézett tanulmánya,
E. Lemberg: Wege und Wandlungen des Nationalbewufitselns. Münster
1934.; J. Huizinga fentebb (3. jz.) i. m.; H. Koht: The D a w n o f Nati-
onalism in Europe . American Historical Review 52 (1947), 267-280.
Gazdag adatanyaga révén alapvető és nélkülözhetetlen, szemlélete
és „völkisch” interpretációi révén egészen elhibázott mő: P. Kirn:
A us dér Frühzeit des Nationalgefühls. Leipzíg 1943. Mindenesetre,
számos itt nem részletezett - alább idézendő - részlet feldolgozás
mutatja, hogy a 30-as évek óta a kérdéskör a középkorkutatás fontos
témájává vált, s egyidejűleg részévé vált a fellendülő nacionalizmus-
kutatásnak (lásd 5. jz.). Ez fokozott mértékben áll a második világ­
háború óta eltelt negyed évszázadra, amelynek legfőbb eredménye
- mint a továbbiakban látni fogjuk hogy a szemponttalan adat­
gyűjtögetéssel vagy különösen az apologetikus eszmefuttatásokkal -
legalábbis ami a kutatás fő sodrát illeti - leszámolva, a kérdéskört
egyre határozottabban a politikai eszmetörténet összefüggései közé
ágyazta. Az eredmények rövid - teljességre igényt nem tartó - Összeg-
foglalását 1. J, Touchard: Histoire des idées politiques* I. Paris 1959.
219-227.
7 A modern nemzeti teória jellegzetes mítoszait e csoportosításban szel­
lemesen foglalta össze Shafer; i. m. (5. jz.)f 16-56. A „metafizikai11

258
mítoszok közé tartozik az a Herdernél (1744-1803) és Fichténél
(1762-1814) megfogalmazódó gondolat, hogy a nemzet az istenség
inanifesztációja, a Teremtés „végcélja". Az első mondat, amit a
fiatal Jákob Burckhardt a berlini egyetemen Leopold Ranke előadá­
saiból lejegyzett, ez volt: „Merne Herren, Völker sind Gedanken
Gottes!” (W. Kaegi: Chronica mundi. Grundformen dér Geschichts-
schreibung seit dent Mittelalter. Einstedeln 1954. 74.). E vallásos
miszticizmusnál azonban mélyebben hatotta át a nemzeti teóriákat
egyfajta „természetjogi" és történeti miszticizmus. Már a felvilágoso­
dás „romantikusainál" (Rousseau) felbukkan, majd a romantikában
teljesedik ki a képzet, hogy a nemzet a lói naturelle. Natúrtrieb ter­
méke, valamely „természetes14 közösség, societá natúrette (Mancini).
Ehhez járult a romantika érve, miszerint a nemzet ősi történeti
„organizmus", a Volksgeist közössége. Ez nem pusztán Herder örök­
sége, s nem egyedül a közép- és kelet-európai „nyelv- és kultúmemzet”
koncepciójának sajátja; a svájci Bluntschli (1808-1881) teóriájában a
Volkswille, az angol konzervatív Edmund Bürke (1729-1797) teóriájá­
ban a spirit o f nation a közös államkeret, kormányzat és intézmények
derivátuma, s általában több-kevesebb összefüggésben áll olyan „fizi­
kai" mítoszokkal, miszerint a nemzet a természeti kötöttségek, táj,
szülőföld, éghajlat, sőt „faj", „közös eredet” stb. produktuma. Ám
hogy a történeti miszticizmus kiformálódhat a „fizikai” mítoszok
elutasításának talaján is, azt jól példázza Ernest Renan (1823-1892)
nemzeti teóriája. Híres értekezésében (Qu*est-ce qu'une nation?
Paris 1882) leszögezi ugyan, hogy az ember nem rabszolgája sem a
fajnak, sem nyelvének, vallásának stb. („Phomme n’est esclave ni de
sa race, ni de sa langue, ni de sa religion . . . ”), ám az egykori for­
radalmi volonté générale nála már „szellemi princípiummá" finomodik,
amely a közös ősök, áldozatok, dicsőségek emlékével együtt immár
egy történeti miszticizmus szerves alkotóelemeként jelenik meg
(i. m. 27.). - A nemzeti mítoszok állaga részben a 19-20. sz. általános
eszmeáramlatai szerint, részben az egyes nemzeti ideológiák sajátos
hagyományai szerint mutat fel különböző variánsokat; de akár a
már jelzett eleinek, akár historizált közjogi mítoszok (ősi állameszme,
intézmények, alkotmányosság), akár etnopszichológiai teóriák (ősi
népkarakter, sorsközösség) vagy ideológiai szférába emelt őstörténeti
kombinációk (etnikai autochtonitás és hasonlók), vagy bármi egyéb
köré kristályosodik ki az adott nemzeti ideológia, a nemzeti mítosz

259
 minden esetben történeti kategóriákat negligáló szemléletmódot fel­
tételez. Eszerint a nemzet valami a priori, vagy legalábbis igen Ősi
organizmus, amely csakis önmagára érvényes törvények és sajátossá­
gok alapján volt, van és lesz, s amelynek korhoz nem kötött, időtlen
létezése determinálja - s kell, hogy determinálja - az organizmus
minden tagját. A modem nacionalizmus „metafizikai" szférába való
emelkedése magyarázza egyébként, hogy sok tekintetben a vallási
devóció jegyeit vette át. E kérdéskörre lásd C. J. Hayes: Natiomlism:
a Religion, New York 1960.
8 A 19. századi definíciós kísérletek egyik tipikus darabja Pasquaie
Mancini formulája ( Della mzionalitá come fondamento di diritto délié
gentu Torino 1851.), mely szerint a nemzet „una societá natúrelle di
uomini da unitá territoria, di origini, di customi, di lingua conformata
a communanza di vita, e di coscienza sociale". Megjegyzendő, hogy az
„eredet közössége" többnyire nem valami „faji" gondolatot fejez ki,
hanem - akárcsak a középkori eredetű „szokások és erkölcsök"
motívuma - végeredményben a középkori orfco-koncepció újkori
maradványa; mint ilyen viszont ritkán hiányzó eleme e definícióknak.
(Már Kant szerint a nemzet „eme Menge, díe sich durch gememsame
Abstammung als zu einem bürgerlichen Ganzén vereinigt bekennt”, s
még Meinecke is felvette legalábbis a „gemeinsame Blutmischung"
elemét.) A terület, nyelv, kultúra, történeti hagyományok („szokások”)
mellett leggyakoribb elemek a vallás, sorsközösség, népjelJem (még
Ottó Bauernél is: „Die Nation ist die Gesamtheit dér durch Schick-
saisgemeinschaft zu einer Charaktergemeinschaft verknüpften Men-
schen", i. m. 118.). A jobbak közé tartozik Fr. J. Neumann meg­
határozása, amely hosszas kritikai mérlegelés nyomán született, mégis
jellegzetesen reprezentálja a század felfogását: „Die Nation ist eme
gröfíere Bevölkerung, die infolge hóhér eigenartigen Kulturlcistungen
. . . oder in politischer Beziehung ein eigenartiges gemeinsames
Wesen gewonnen hat, das sich von Generation übertrágt und vor-
zugsweise in gemeinsamen KuJtursprache, Charakterzügen, An-
schauungen und gemeinsamen Sitten und Gebráuche sowie in lebhaft
entwickeltem Gefühle dér Zusammengehörigkeit zu áussern pflcgt”
(i. m. 74,). E megközelítési mód kritikájára lásd a fentebb (5. jz.)
idézett müvek közül főként C. J. Hayes, Fr. Hertz, B. C. Shafer
munkáit. Az irányzatok hasznos útbaigazító ismertetései (bibliog­
ráfiával): Ettcyclopaedia o f the Social Sciences. Ed. E. R. Seligman.

260
 XI. New York 1933. 231-249.; tíandwörterbuch dér Sozialwissen-
schaften. VII, Göttingen 1961. 540-546.; Staatslexikon. Recht,
Wirtschaft, Gesellschqft. V. Freiburg 1960. 885-902. - Egyébként,
ha a fajelmélettól és a 20. sz. egyéb szélsőséges nacionalista teóriáitól
eltekintünk, az eredet, „faj”, „Volksgeist” és hasonló motívumokat
jórészt már a 19. sz. kiszűrte a nemzetet jellemző „objektív kritériu­
mok” közül. „Nationality is an attribute of humán culture and
civilisation, and the factors of biology are nőt applicable to it.”
Hayes: Essays . . . 12. A vallás csak sajátos történeti feltételek közt
játszik szerepet (pl. az írek vagy lengyelek katolicizmusa) mint a
nemzeti ideológiát járulékosan színező elem. A „nemzeti karakter”
vagy „lelki alkat” egyike a nemzeti teória legproblematikusabb elemei­
nek. Bizonyos pszichikai, mentalitásbeli sajátosságok vagy attitűdök
megléte nem tagadható el a modem nemzeti közösségektől, ezek
azonban tudományosan nehezen ragadhatok meg, távolról sem
konstans jellegűek (közismert, hogy még Voltaire az angolok karak-
terisztikumaiként sorolta fel a változékonyságot, forradalmid ágot, a
bele nem nyugvást, míg a franciákat szerinte a konzervativizmus és
tradicionalízmus jellemzi; egy évszázad múlva a közkeletű jellem­
zésekben csak a két népnevet kell felcserélni), ezen túl szociális
értelemben távolról sem homogének, s sokkal inkább a modem
nemzeti fejlődés, maga a modem nemzeti teória és eszmei propaganda
(önkarakterológia) produktumai, mint a nemzeti integráció, „objektív
ismérvei” vagy különösen „faktorai”. A kérdés kiterjedt irodalmából:
Fr. Hertz: Die allgemeínen Theorien von Naíionalcharakter. Archiv
filr Sozialwissenschaft 54 (1925). 1, 657 s. köv. és uő. Nationality . . .
(5. jz.), 290 s köv.; E. Barker; National Chorakter and the Factors in
Its Formátion. London 1948.
9 A tényezők együttese eleve aszerint különbözik és alkotja - különféle
kombinációkban - valamely nemzet kritériumát, hogy az újkori nem­
zeti integráció az államfejlődés függvénye, vagy ellenkezőleg, a meg­
levő államkeretekkel szemben a nyelvi-kulturális összefüggések men­
tén halad előre. Ami áll Nyugat-Európa történeti régiójára vagy más­
felől az orosz fejlődésre, ahol a monarchiák (ül. előbbi esetben a korai
polgári fejlődés) készítették elő a gazdasági és politikai-territoriális
egységet, s teremtették meg már a korai újkorban az „államnemzeti­
ségeket”., az nem áll Közép- és Kelet-Európa nagy részére s viszont.
Előbbi esetben például a nyelv motívuma vagy nem hangsúlyos (még

261
 1793-ban is a francia nádon egynegyede nem beszélt és nem értett
franciául), vagy egyáltalán nem kritériuma a nemzetnek (Belgium,
Svájc), ill. a nyelvek nem specifikusan „nemzeti nyelvek” (angol,
spanyol, portugál stb.). Másfelől, ahol a nyelvi kritérium az elsőd­
leges, a gazdasági és politikai-territoriális egység hosszú időn át csak
követelménye (s történetileg nem oka, hanem következménye) a
nemzetté válásnak. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a gazda­
sági faktor kiemelése a modem nemzeti fejlődés magyarázatában
egyike lenne a „mítoszoknak” (lásd pl. Shafer: i. m. 42-44.), mert
a kapitalista viszonyok kialakulásának bizonyos szintje akkor is
lényeges feltétele a modem nemzeti mozgalomnak - pl. KÖzép-
Kelet-Európában ha maga a gazdasági egység, a „nemzeti piac” a
19. sz. jó részében (sőt itt-ott még a 20. sz.-ban is) nem kritériuma fel­
tétlenül a nemzeti létnek. Mindenesetre más-más tényező együttessel,
az ismérvek más-más kombinációjával és értéksorrendjével kell
számolnunk a „Staatsnation” és a „Kulturnation” két alapvető
strukturális modellje esetében (vö. Fr. Meinecke: Weltbürgertum
und Nationalstaat. Studien zűr Genesis des deutschen Nationalstaates .
München/Berlin 1922*. 3 s köv.), számolva azzal, hogy e kettősség
alapjában véve „ideáltípusokat” fejez ki, amelyek mögött a konkrét
megjelenési formák sokfélesége rejlik. Sőt, határozottan egy har­
madik típusként emelkedik ki Közép-Kelet-Európának az a régiója,
ahol a nyelvi-kulturális mozzanat egy historizált „államnemzeti”
koncepció vai összefonódva jelentkezik a 19. században. Vö. újabban
Th. Scbieder: Typologie und Erscheinungsformen des Naiíonalstaats
in Európa . Historische Zeitscbrift 202 (1966), 58-81.
10 Hugelmann: i. m. (3. jz.), 269-273.
11 J. V. Sztálin közismert meghatározása („a nemzet az emberek törté­
nelmileg kialakult közössége, amely a nyelv, a terület, a gazdasági
élet és a kultúra közösségében megnyilvánuló lelki alkat alapján
keletkezett”) részben egyes elemeit illetően, részben mint megköze­
lítési mód több oldalról kritika tárgyát képezte a Voproszi Isztorii
fentebb már említett vitájában, ha többnyire csak kisebb korrekciók
igénye merült is fel. Különösen figyelemre méltó módszertani szem­
pontokat vetett fel M. Sz. Dzsunuszov (1966/4. 16-30.) és V. N.
Kozlov (1967/1. 88-99.) hozzászólása. - Az egész problémakör
marxista kritikai átértékelésének szükségessége az utóbbi évtizedben
gyakran felmerült; különösen termékeny szempontok: Molnár E.:

262
 A nemzeti kérdés. Magyar Tudomány 67(1960), 571-587.; M. Hroch:
Az európai újkori nemzet kialakulásának kérdéséhez . Századok 96
(1962), 627-644. (fordítás; eredetileg: Ceskoslovensky íasopis His-
toricky 1961.). - Hogy a négy „ismérv” mechanisztikus és forma-
Hsztikus értelmezése milyen antedatálásokhoz” vezethet, arra példa­
ként említhető S2. Sz. Dmitrijev okfejtése, aki szerint a „burzsoá
típusú nemzet” Oroszországban a 17. sz. folyamán lényegileg
kialakult. Obra2ovanyie russzkoj nádi. Voproszi Isztorii 1955/7. 59.
- Még gyakoribb jelenség magában a marxista historiográfiában,
hogy a „nemzeti11 kategóriája („nemzeti függetlenség11, „nemzeti
tudat11 stb.) lényegileg fiiggetlenült magától a modem nemzet fogal­
mától, s bármilyen korai korszakra kivetíthető - közelebbi precizí-
roíást nem igénylő - terminus technicus-szá, sőt szemléleti kate­
góriává vált. Látszólag „marxista” érveléssel reprodukálódott egy
nacionalista történetszemléleti modell, miszerint az „igazi hazafi-
ság”, „nemzeti függetlenség” hordozói és letéteményesei a történelem
minden korszakában az elnyomott osztályok, ily módon pl. korai
osztályharcokban, parasztmozgalmakban valami latens nemzeti
princípium jut kifejezésre. E nemzetközileg érvényesülő modell bírá­
latára lásd Molnár E. fentebb idézett tanulmányán kívül főként:
ideológiai kérdések a feudalizmusban . Történelmi Szemle 4 (1961)
261-268.; A hazafias nemzeti ideológiáról. MTA II. OK 13 (1963)
303-313., újabban Szűcs J.: A nemzet historikuma és a történet-
szemlélet nemzeti látószöge. (Értekezések a történeti tudományok
köréből, 51) Bp. 1970. - De általában labilis a „conscience nationale”,
„NationalbewuBtsem” fogalmának belső tartalma, e fogalom alkal­
mazhatósága a középkor viszonyai közt. Vö. pl. E. Stánescu: M ittel -
alterliche Voraussetzungen des rumünischen Nationalbewufitseins,
Studii 1964.967-1000. ;Fr. Graus: Die Entstehung dér mittelalterlichen
Stoaten in Mitteleuropa. Historica 10 (1965). 60-63.; uő.: CISH XDe
Congrés International. Rapports IV. Wien 1965. 108-109.
12 P, Mancim: i. m. (8. jz.); É. Renan (7. jz. i. m. 27.): „Unenation est
une áme, un principe spirituel . . . Deux choses . . . constituent ceíte
áme, ce principe spirituel. . . L’une est la possession en commun d'un
riche Iegs de souvenirs, Tautre est le consentiment actuel, le désir de
vivre ensemble, la volonté de continuer á fairé yaloir Théritage qu'on
a regu indivis . . . ” - Fr. Oppenheimer: System dér Soziologte /.
Jena 1923. 644. - Jellegzetes G. Jelűnek megfogalmazása: „Ist es

263
 demnach unmöglich, ein einzíges sicheres objcktives Kritérium dér
Nation anzugebea, $o kann ein solches auch nicht durch ebe
feststeheade Kombination mehrerer Elemente gefunden werden. Da-
raus ergibt sich,daB die Nation nichts Objektives im Sínné des áuŰer-
lich Existierenden is t. . . Nation ist vielmehr etwas wesentlich Suhjek-
tives, d. h. das Merkmal eines bestimmten BewuÖtseinsinhaltes . . . ”
AJlgemeine Staatslehre 19293 119. - A „szubjektivizmus” áttekinté­
sére lásd a fentebb (8. jz.) említett müveket. - A modem kutatás
kettős megközelítési módjaira - „psychological (or functional)” és
„institutional (or formalistic) approach” - összefoglalóan, kritikai
szempontokkal: D. M. Potter: The H istóriánk Use o f Nationalísm
and Vice Versa. American Historical Review 67 (1962). 924-950.
13 Az ilyen forráshelyek sora pl. P. Kim művében (6. jz.) a „völkisches
Bewuötsein", „nationale Regungen” kezdeteinek bizonyítéka (i* m.
43., 74., 110.). „Eben dies scheint uns im gegensatz zu Lamprechts
Betrachtungsweise unbestreitbar zu sein: daö mán e b geistiges
Anderssein des mittelalterlichen Menschen, verglichen mit dem
neuzeitlichen, aus seinem Verhalten zu Volk und Vaterland nicht
wird erweisen können” (í. m, 79.).
14 E kitételt ilyen összefüggésben találóan használta (a corruption o f
rnrds tényének konstatálásával együtt) Snyder: i. m. (5. jz.), 3-13.
- „An often committed ertor of students of ideas is to tear generic
words like nation and nationalísm from their historical context, to
read their contemporary substance back intő the pást, and thus to $ee
in the pást the generalities and universals evident actually and only
in contemporary life.” Shafer: i. m. (uo.), 5. - Akárhányszor merült
fel a téma valamilyen összefüggésben nemzetközi történészfórumo­
kon az utóbbi időkben, a fogalomhasználat divergenciája szinte
mindig megmutatkozott, $ újra meg újra figyelmeztetések hangzottak
el a túl általános és tág szóhasználat veszélyeivel kapcsolatban.
A római nemzetközi kongresszuson több referátum minden további
nélkül „nemzetekről” szólt a 10-11. század problémái kapcsán
(Atti dél X Congresso Intemazionale di scicnze storiche, Roma 4-11
Settembre 1955. Róma 1957, 330 s köv., 415 s köv.), viszont több
hozzászólás, főleg W. Holtzmann óvott e terminológiától, „wenn
es sich um Stámme oder allenfalls Völker mit einem noch gar nicht,
oder erst sehr schwach ausgeprágten und quellenmáBig gar nicht
fassbaren SelbstbewuBtsein handelt”. (Uo. 337.) Lásd továbbá

264
 R. Buchner: „Mán sollte überhaupt Ausdrücke Naiionalbewufitsein,
sentiment natlonál und dergleichen für jene Zeit [d. h. für das frühere
Mittelalterl vermeiden, weil sie unwillkürlich Assoziationen hervor-
rufen, die völlig unhistorish sind.” Settimane di Spoleto V/2 (Spoleto
1958). 689. - Vö, CISH XII* Congrés International des Sciences
Historiques, V. Actes. Wien 1965, 625 s köv. (Pl. G. Rhode: „Auf
diesem Gebiet dér Bewuötseinsbildung, auf detn frühere Fór-
schergenerationen allzu leicht die BegrtfTe und Vorstcliungea dér
eigenen Zeit ins hohe Miítelalter übertragen habén, bedarf es wohl
ganz bcsonders neuer eingehender Untersuchungen.” I. m. 632.)
15 E kérdésre részleteiben lásd e tanulmány második részét. A fogalom-
történetnek kielégítő átfogó feldolgozása nincs, G- Zernatto: Nation.
The History o f a Word. Review of Politics 6 (1944). 351-366. nem több,
mint elnagyolt vázlat, noha éppen a 18. századi átalakulásra plasz­
tikus szövegrészieteket hoz. A középkor vonatkozásában hasznos
áttekintéseket tartalmaznak' az idézett összefoglaló művek közül
főként Neumann: 111-119,; Hertz: 3-14.; Hugelmann: 286-291.
és passim ; egy-egy korszakra nézve alapvetőek K. Heissenbüttel
(1920), K. Bierbach (1938), E. Ewig (1958) adatgazdag fogalom­
történeti vizsgálódásai, valamint Fr. W. Miiller (1947) mintaszerű
filológiai feldolgozása az ó- és középfrancia m tlo n történetéről (lásd
alább, a második részben). A natio vulgáris nyelvi származékaira
nézve alapvető forráshelyek: Fr. Godefroy: Dictionrtaire de Vanciemte
languefrangaise du IX * au X V * siécle. V. Paris 1888. 462.; W. Wart­
burg: Französisches Etymologisches Wörterbuck . VII. Basel 1955.
41-43.; Tobler-Lommatsch: Altfranzősisches Wörterbuck. VI. Wies-
baden 1965. 471.; N. Tommaseo-B. Bellini: Dizfonario delia Lingua
hallana. III/13 451.; The O xford English Dictionary. VH. Oxford
1933. 30-31.; O. Basler: Deutsches Fremdwörterbuch . II. Berlin
1942. 177-184.; Fr. KJuge: Etymologisches Wörterbuck dér deutschen
Sprache . Berlin 1957*7. 812. - Az ófrancia nascion ( nassion , náción)
a 12. sz. óta adatolható, de tágabb „nép15jelentésben - egyéb jelen­
tésekkel párhuzamosan akárcsak az angol náción, nacioun, csak a
13. sz. vége óta fordul elő; a német nation a 14. sz. végén tűnik fel.
A magyar nemzet a 14. sz. eleje óta adatolható a nyelvemlékekben.
A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. Szerk. Benkő L. stb.
II. Bp. 1970. 1012.
16 „Hier trítt uns eine eigentümliche methodische Schwierigkeit entge-

265
 gén. Die historische Forderung nach emer quellenmáBigen Beg-
riffssprache stoűt auf die Tatsache, daB die Kategorien, unter dérén
die Zeiten sich selbst ver standén habén , unseren wissenschaftlichen
Forderungen nicht genügen, daű aber auch die Begriffe dér modemen
Wissenschaften an einer Wirklichkeit entwickelt wurden, die erst
seit dem 18. Jh, entstanden sind.” Adeliges Landleben und eura -
pőhcher Geist, Salzburg 1949. 62.
17 Vö. Potter: i. m. (12, jz.), 924-925, - Természetesen korábbi korok
is ismerték a „nép” (gens, natio) valamilyen - koronként változó -
fogalmát, számon tartották a diversitas gentium tényét, s nem volt
ismeretlen az a képzet sem, hogy az emberi nem különféle nyelvek és
„szokások” szerint tagolódó egységekre - „népekre” - oszlik.
Ez nemcsak tapasztalati tény volt, ahogy már pl, az antik etnográfiá­
ban valamely nép sajátosságai - „ismérvei” - a lingua et mores
fogalmi jegyei köré kristályosodtak ki (G, WaJser: Rom , das Reich
und die frem den Völker in dér Gesch ichtsschreibung dér früheren
Kaiserzeit, Basel 1951, 72-85,), hanem bizonyos értelemben „teore­
tikus” álláspont is, amennyiben az emberiség eredetére vonatkozó
nézetekben az ókori Kelet magaskultúrói óta a nyelv- és népgenezis
szerves egységet képezett, E teóriák egyik változata az ótestamentumi
bábeli linguarum confusio összekapcsolása a 72 ősnyelv és ősnép
elméletével, (A nyelv- és népgenezis-teóriák kialakulására és fejlő­
désére monumentális adattárral A. Borst: D ér Tvrmbau von Bábel,
Geschichte dér Meinungen über Ursprung und Vielfalt dér Sprachen
und Völker, I-IV. Stuttgart 1957-1963.) E teoretikus keretbe illesz­
kedtek be a középkor második felében a kialakuló nagyobb nemzeti­
ségek - gentes et nationes - is. „Aber erst in dér Neuzeit wird das
Nationale in dnem vielschichtigen historischeu Vorgang die bestim-
mende Ordnungsvorstellung, die Kation zu einer vorherrschenden,
allé anderen Bedeutung übertrefFenden Gruppenform, In diesem
Sinn kann mán von einem Zeitalter des Nationalismns sprechen , , , ”
R, Wittram; Das Nationale als europdisches Problem. GÖttingen
1954. 9. és passim. - Jóllehet afféle kitételeket, mint pl. Isidorus de
Sevilla snmmázata; „Huius populi [Christiani] congregatio ex
gentibus: ipsa est eeclesia" {De fid'e Cath. 2 , 1, 4), amelyek hangzásra
megtévesztésig emlékeztetnek az „emberiség nemzetekből áll”
tételére, szinte tetszés szerint lehet válogatni a korai középkortól
fogva a forrásokból, a hasonlóság merőben felületi, mert a modem

266
 képzet a „nemzet” fogalmához tartozó számos olyan implikációt
tartalmaz, amelyeket csak a „nacionalizmus korszaka” teremtett
meg. E fogalomra, további irodalommal: H. Kohn: The Age o f
Nationalism. New York 1962.
18 „Sive sumatur natio ut gens secundum cognationem et collectionem
ab alia distincta, sive secundum diveTSitatem linguarum, que maxi-
mam et verissimam próbaút nationem et ipsius essenliam iure divino
pariter et humano . . . sive etiam sumatur natio pro provincia equali
nationi Gallicane, sicut sumi deberet.” H. Fiuké: Die Nátron in den
spatmittelalterlichen allgemeinen Konzüien. Hístorisches Jahrbuch 57
(1937). 338. Természetesen mi sem állt távolabb a zsinati angol natio
1417. március 31-én beterjesztett vitairatától, mint valami öncélú
fogalmi definíció vagy „modern” nemzeti elvek fejtegetése. A háttér­
ben az angol és francia monarchia egyházpolitikai és tágabban
politikai érdekellentéteinek (Azincourt, 1415!) egyeztetési kísérlete
húzódott meg, Vö. Fiuké: i. m. 333-338, továbbá L. R. Loomis:
Nationality at the Council o f Comtanze. American Historical Rcview
44 (1939). 508-527. Mégis, noha itt specifikusan a zsinati reprezen­
táció szervezeti kereteiről - natió írói - volt szó, a megfogalmazás és
érvelés mögött a tág értelemben vett natio késő középkorban érlelődő
koncepciói - „államncmzetiség” és „nyelvnemzetiség” - húzódnak
meg. Az előterjesztés így érvel: a skótok például a natio Britarmica
részei, minthogy Skócia területileg Britannia része, nyelve pedig az
angolokéhoz hasonló; ha viszont az lenne az elv, hogy a több­
nyelvűség emeli egy natio fényét, akkor, minthogy a zsinat angol
natiója ötféle nyelvet beszél, öt „nemzetet” alkothatna. Az ultima
ratio azután már tipikusan kö2épkorias: maradjon meg a zsinat
négyes tagolása, de a jelenlegi neveket töröljék el, „mert a naftáknak
királyságok szerinti megnevezése sérelmes más királyságokra nézve” ,
de ne is nyelvek szerint nevezzék el azokat, mert nyelv sok van,
hanem a négy égtáj szerint ejtsék meg a felosztást.
19 Hertz: i, m. (5. jz,), 23. - A magyar reformkorban a Pesti Hírlap
egyik meghatározása: (1842) „A nemzetiség egy históriai factum,
melynek a nyelv nem egyetlen tényezője; mert arra, hogy valamely
népnek nemzetisége legyen, szükséges még az is, hogy közös alkot­
mány, közös érzelmek, közös érdekek, a haladásnak és kifejlődésnek
közös szüksége, egy együtt átélt nagy kor közös emlékezései kapcsol­
janak össze bennünket.” Kosáry D.: A Pesti Hírlap nacionalizmusa

267
 1841-1844* Századok 76 (1943). 384. E nemzetfogalom ellentmon­
dásos jellegét újabban Péter L. elemezte: A magyar nacionalizmus.
(kny.) [1965]. 199 s köv.
20 K ik azok a >,népbarátok” . . , ? (1894) Lenin Müvei I* Bp. 195L 153.
- Lenin egyébként - miként Marx és Engels sem - soha nem töre­
kedett valami lezárt definícióra, viszont a nemzet keletkezését mindig
a borzsoá viszonyok kialakulásának termékeként mutatta be. Vö. pl.
Kritikai megjegyzések a nemzeti kérdéssel kapcsolatban. (1913,)
Művei XX. Bp. 1955. 12-13., 19.; A nem zetek önrendelkezési jogáról.
(1914.) Uo. 406-407.
21 E modell alkotóelemei sem külön-külön, sem együttvéve nem külö­
nösen eredetiek, hiszen a kérdéskör modem irodalmában több­
kevesebb hangsúllyal általában felmerültek, és kifejtést nyertek.
Ugyanakkor nem lehet elég nyomatékkai hangsúlyozni, hogy e szem­
pontok általában idegenek maradtak a történetírói gyakorlat és
szemlélet - vagy akárcsak fogalomhasználat - nagy egészétől. Itt
ugyanis sokkal inkább a történeti és fogalmi határvonalak elmosása,
semmint a kontrasztok keresése volt a cél.
22 A nemzetiségnek nem kritériuma - s nem is szükségképpen követel­
ménye - az önálló politikai territórium vagy szervezet (államiság),
ill. a gazdasági egység, de kritériuma és fő konstitutív eleme a közös
nyelven átörökített történeti-kulturális tradíció és az összetartozás­
nak ezen alapuló tudata.
23 Problematikus lenne lenne pl. törzsi csoportokat akárcsak „primitív
nemzetiségekként” felfogni, noha ezek nyelvi és kulturális tekintetben
általában összefüggő egységet képeznek, sőt ilyen értelemben homo­
génebbek, mint a szociálisan differenciáltabb társadalmak. Másfelől
nem lehet pl. egyiptomi vagy babilóniai „nemzetiségről" beszélni,
holott ez esetben közös territóriumon élő, valamelyest kulturálisan
összefüggő nagyobb embercsoportokról, „népekről" van szó.
Ahhoz, hogy nemzetiségről beszéljünk, mindenesetre feltétel, hogy
az adott közösség ne valami kezdetleges vérségi vagy lokális képződ­
mény, face-to-face groupf hanem szociológiai értelemben nagy­
csoport (secondary in^group) legyen, amely azonban sajátos imma­
nens jegyekben tartja nyilván Összetartozását. Az ilyen csoport eleve
hosszabb - „mesterséges” - történeti integráció, jelentős mértékben
politikai tényezők produktuma (noha éppen nem szükségképpen
alkot önálló politikai keretet), viszont összetartozásának legfőbb

268
 szubjektív eleme általában a csoport „organikus” létrejöttének, az
eredet közösségének hite (noha maga a csoport éppen nem alkot
valóságos „vérközösséget”). Ahogy a fiktív eredetközösség nem
egyéb, mint a történeti összefüggés kifejezésének jellegzetes tudati
motívuma, a nyelvi közösség sem valami a priori, hanem mint a
kommunikáció eszköze és a történeti-kulturális tradíció közvetítője,
maga is történeti fejlemény, s általában nem egyéb, mint lazán össze­
függő dialektusok összessége. A „kultúra” közössége természetesen
a legtágabb értelemben értendő, amelybe beletartozhat az anyagi
műveltség (termelő- é$ életmód stb.) összefüggéseitől a hagyományok,
szokásvilág, erkölcsi és viselkedésnormák közösségén át a vallási
képzetekig és a „magas kultúráig” (művészet, irodalom stb.), s
mindezek intézményi kereteiig sok minden; az adott struktúrától
függ, hogy ezek közül milyen elemek milyen csoportosításban állnak
előtérben. Valami statikus definíció e vonatkozásban sem lehetséges,
minthogy különböző korokban és társadalmi feltételek mellett más­
más jegyek emelkednek ki, sőt egyazon nemzetiség jellemzői is
változhatnak, miközben a csoport identitása fennmarad.
24 Nem lehet itt célunk, hogy e szerteágazó problémakör részleteibe
belebocsátkozzunk; maguk e viszonylatok sokféle képletet mutatnak
a történelemben, abban azonban megegyeznek, hogy a nemzetiség
- noha létrejöttében társadalmi, politikai és kulturális tényezők döntő
szerepet játszottak - általában közvetlenül belső kapcsolatban vagy
összefüggésben nem állt sem a társadalmi hovatartozás primer
csoportjaival (osztályok, rendek, kosztok, lokális közösségek), sem a
politikai organizáció alapképletcivel (városállamok, birodalmak),
sem a vallási-kulturális devóció elsődleges kereteivel (lokális vagy
birodalmi-politikai kultuszok, ill. „világvallások”). Vö. Hayes:
Essays . . . 9-22. - Az antik struktúrákra ilyen vonatkozásban
T. Walek-Czemecki: Le rőle de (a naiionalité darus Vhistoire de
Vantiquité. Bulletin of International Committe of Historical Sciences
2 (1929-30). 303-320.; a görög politikai gondolkodás kategóriáira
Ch. H. Mc Ilwain: The Growth o f Poliíical Thought in the West
(from the Greeks to the* Middle A ges). New York 1932. 3-80 (kül.
8-10,, 63-68.). Vö. L, Krattinger: Dér Begriff des Vaterlandes im
republikanischen Rom . Immensee 1944. passim(kül. 27., 40., 59., 69.).
25 Az antik eredetű toposzok (vö, fentebb 17. jz., valamint E. Mayer:
Das antiké Idealbild yon dert Naturvölkern und die Nachrichten des

269
 Caesar und Tacitus. Zeitschrift fúr deutsches Altertum 62, 1925.
226-232.) középkori továbbélésére és tartalmára lásd alább, e tanul­
mány második részét. A mos , mores tágas fogalmi tartalmára vö.
Nóvum glossarium médiáé latinitatis. Red. Fr. Blatt (Fasc. Miles-
Mozytia) Hafniae 1963. 862-866.
26 E problémakör legújabb átfogó elemzése (a fidelis subditus, populus
subditus fogalmának történeti kialakulása): W. U Ilmáim: The
Individual and Society in the Middle Ages . Balti more 1966. kül, 7-23.
Vö. E. Lcwis: Medieval Political Ideas. I. New York 1954, 194-206.
- A barbár-germán „hűség” ( trewe) fogalmának kritikai elemzése,
a középkori „hüségideológia” Karoling-kori kezdetei: Fr. Graus;
Über die sogenannte germanische Treue. Historica 1 (1959). 71-121,
- A hűségfogalom és korai államszemlélet összefüggéseire F. Lót:
Le serment de fidélité d Tépoqae. Revue belge de philologie et d’histoire
12 (1933). 569-582.; Ch. E. Odegaard: Caroíingian Oath o f Fidelity.
Specalum 16 (1941). 284-296.; H. Helbig: Fideles Dei et regis .
Zűr Bedeutungsentwicklung von Gtaube und Treue im hohen M iitelaitcr .
Archív für Kulturgeschichte 33 (1951). 275-306.
27 A „második feudális korszak” mibenlétére M. Bloch: L a société
féodale. La fó r matton des Uens de dépendance. Paris 1939. 95-115. -
A cívis „felfedezése", a politikai kategóriák átrendeződése egyén és
társadalom viszonylatában a 13. sz. után: UJImann: i. m, 104-132.
A középkor társadalomelméletére máig alapvető: O. Gierke: Die
<S taats- und Korporationsíehre des Altertums und des M ittelalters .
(Das deutsche Genossenschaftsrecht, III.) Berlin 1881. 188 s köv.
Pl. Baldus: „populí [liberi) . . . sunt de iure gentium et possunt fieri
absque autoritate principis” - szemben a populus subditus kategóriá­
jával. Bartolus: „civitates quae de iure vei de facto hódié non
recognoscunt superiorem; et sic est populus liber.” Gierke i. m.
438. - A politikai értelemben létező „társadalmak” (universitas,
populus, societas publíca stb. ebben az értelemben szinonimák)
hármas felosztása is szokásban volt: universitas minima (ide tar­
tozik: vicus, villa, castrumt oppidum), m im s larga (civitas) és larga
(provincia, regnum). Uo, 356, 545. - Aquinói Szt. Tamás és általá­
ban a skolasztika társadalomelméletére: Th. Eschmann: Studies on
the Notion o f Society in S t , Thomas Aquinas. Médiáévá! Studies 8
(1946). 1-42.: Fr.- M. Schmölz: Societas civilis síve Respublica sívé
Populus. österreichische Zeitschrift für Öffentliches Recht 14 (1964).

270
 28-50* - A kései középkor fejlődéstendenciáira részleteiben később
térünk vissza.
28 A hűségfogalom etikai értékére Graus i. m. (26. jz.), 91 s köv* A lovagi
etikában a hűbérúr iránti hűség minden más köteléknél, még a szülő­
gyermek viszonynál is erősebb; a hűbéri kötelék vallási-etikai
szférába emelését jól mutatják az 1031-i limoges-i zsinaton Gascogne
hercege egy vazallusának szavai; „Debueras pro seniore tuo mortem
suscipere . . , et martyr dd pro tali fide fieres*” Kantorowicz alább
i. m. 482. - A membrum universitatls kérdésére Gierke: i. m. 433-434.
- A corona, regnum stb. iránti lojalitás problémájára: Corona regni.
Studien über die Krone als Sym bol des Staates im spáteren M it telelter,
Ausgewáhlt und* hrsg* von M* Hellmann. Weimar 1961. passim*
Hogy a lojalitás fókuszába miképpen kerülnek a jogtudomány és a
„politikai teológia” nyelvén megfogalmazott elvontabb eszmék,
mesteri elemzéssel mutatta be E. Kantorowicz: The King's Two
Bodles. A Study in Médiáéval Political Theology* Princeton 1957.
29 A „társadalom” egy másik meghatározása Aquinói Szt. Tamásnál
(Contra Impugnantes, 3) „Societas nihil aliud esse [videtur], quara
adunatio hominum ad unum aliquid communiter agendunT.
Eschmann: i* m. 26. - A civilis és naturális ellentétére Schmölz:
i. m* 37. - E társadalomfelfogás antik eredetére Mc Ilwain: 1* m.
(24. jz.) 107 s köv. - Tulajdonképpen ez a modellje a populus Chris*
tianus Szt. Ágoston-i koncepciójának, amely ugyancsak nem „ter­
mészetes” képződmény, hanem „coetus raultitudinis rationalis
rerum, quas diligit, conoordi communione scciatus” (De Civ. Dei
XIX, 24)* Corpus Scriptorum Eccl. Lat. 40/2. l’ragae /Vindobonae/
Lipsiae 1900, 419, - A natio fogalmára az antikvitásban (pl. S* P.
Festus: „Natio est genus hominum, qui non aliunde venerunt, séd
ibi nati sunt”) Thesaurus linguae Latinae. VÍ/2. Lipsiae 1925-34*
1842-1848. (G. Meyer). Isidorus definíciói: Migne: Patr, Lat. Tóm.
82, Paris 1878. 328, 349. - A középkori fogaloratörténetre lásd
alább. - Az anyanyelv kulturális értékének felfedezése: K. O. Apel:
Die Tdee dér Sprache in dér Traditíon des Humanlsmus von Dante bis
Vlco. Archív für Begriffsgeschichíe 8 (1963). kül* 104-129.
30 Ezekre az összefüggésekre Schmölz i. m. (27* jz*), 42-44. - A prob­
lémakört tágabban, a kategóriák újkori átalakulásának vázlatába
ágyazva exponálta W. Conze; Nation und Gesellschqft, Zw el

271
 Grundbegriffe dér revoludonitren Epoche. Historische Zeitschriflt 198
(1964) kül. 4-11.
31 Előfordul a peuple des nations fran^aises forma is. Ezzel párhuzamo­
san megvolt a fogalomnak - mint látni fogjuk, a 13. századig vissza­
nyúló előzményekkel - a rendi-korporatív aspektusa is. A rendi
oppozíció egyik képviselője még a 18. sz. elején is fejtegette azt az
elméletet; miszerint a francia nádon a frank hódítóktól leszármazott
nemességgel azonos, míg az alávetett galliai szolgák leszármazottai-
nak tömege, a peuple sohasem tartozott a „nemzetbe”. Egy anonim
röpirat viszont (1758) már méltatlan eljárásnak bélyegzi meg, hogy
a jogászokat, írókat és művészeket, kereskedőket és pénzembereket
a peuple fogalma alá vonják, mikor ezek valójában a nádon magasabb
rétegébe kell hogy tartozzanak. Mindezekkel szemben az abszolu­
tista szemlélet viszont elutasított minden „korporatív” koncepciót;
XIV. Lajos szavaival: L a nádon ne fa it pás corps en Francé, elle
réside tóul entiére dans lapersonne du roi. Vö. Zernatto: i. m. (15. jz.);
Hertz: i. m. (5. jz.), 314-325.; R. R. Palmer: The National Idea in
Francé before the Revoludon. Journal of the History of Ideas 1
(1940). 95 s köv.
32 Bizonyos értelemben szimbolikus jelentőségű, hogy 1789 júniusában
a harmadik rend gyűlése terminológiai vitával kezdődik. Mirabeau
azt javasolta, hogy nevezzék magukat représentants de peuple
fraitfais néven, a többség azonban tiltakozott, hogy a több értelmű,
sőt rosszízű peuple szót társítsák a magasztos célokhoz; így fogad­
tatott el végül a „nemzetgyűlés”, assemblée m tio m le terminus.
Zernatto: i. m. 364-366. - Hasonló okokból és érveléssel javasolta
Angliában Disraeli a hagyományos people o f England felváltását az
english nation megjelöléssel, minthogy az előbbi pusztán egyfajta
„természetes egységre” utal, ezzel szemben „a civilizált közösséget
nemzetnek nevezik”. (Nem nehéz itt felismerni a középkori eredetű
disztinkciót a naturális és civilis közt, de egyszersmind a chilis
societas és natio sajátosan modern fogalmi fúzióját.) G. Ritter:
Nation und Gesellschaft in England. Historische Zeitschrift 198
(1964). 25-28. - Az 1791. évi francia alkotmány vonatkozó szakasza
(ül, 1): „La souveraineté est une, indivisible. Elle appartient á
la Nation. Aucune section du peuple ni aucun individu ne peut s’en
attribuer rexercice.” Az egész kérdéskörre R. Johannet. Le principe
desnadonalités. Paris 1918.85 s köv.; O. Vossler: DérNationalgedanke

272
 von Rousseau bis Ranke. Berlin 1937.; A, Aulard: Le patriotlsme
frangais de la renaissance á la revőiútion. Paris 1921.; H, Kohn:
i. m. 263-328.
33 F. Lót: i. m. (5. jz.), 433.
34 Ez az az ellentmondás, amely már szinte a modern nemzet születése
„pillanatában” exponálódott. Maga az 1791. évi francia alkotmány
viszonylag magas cenzust szabott meg az állampolgári jogok gyakor­
lása feltételéül; a radikálisok nemzetkoncepciója (La nation,, c'est la
Francé leítrée ou riche) illúziónak bizonyult. A modern „nemzet”
és az „állampolgár” születése csak eszmeileg esett egybe, gyakorlati­
lag a szegények - a „negyeik rend” - kimaradtak a corps politique
realitásaiból. Már Marat megfogalmazta: „a szegényeknek nincs
hazájuk”, alig később pedig a történetíró Thíerry panaszolta fel:
„Azt hisszük, hogy egy nemzet vagyunk, holott egyazon országban
két nemzet vagyunk . . . ” Vö. Hertz: Nationality .. . 324-325.
35 Ha e modellt tovább akarnánk differenciálni, e képletet természetesen
ki kellene egészíteni a „nemzetiség” és olyan kategóriák, mint
„gazdaság”, „állam”, „kultúra” stb. fúziójára és kölcsönös viszo­
nyára is, amely ugyancsak a 18-19. sz. óta létezik.
36 Vö. ilyen összefüggésben W. Conze fejtegetéseit, i. m. (30. jz.).
37 A romantika történetszemlélet i modelljének prolongáló dúsáról, a
történelem mesterkélt, torzító „nemzeti aspektusa” érvényesüléséről,
amely még a marxista igényű historiográfiában is jelentkezik, 1.
Szűcs: i. m. (11. jz.).
38 Ez az attitűd főként a modern amerikai nacionalizmus-kutatás
egyik-másik művében jelentkezik.
39 Lásd fentebb, 14. jz. Mint extrém példa említhető, hogy még a
szovjet történészek újabb vitájában is felmerült olyan nézet, éspedig
Marx és Engels némely kiragadott megfogalmazására hivatkozva,
hogy a „nemzet” mint általános terminus helyénvaló a rabszolgatartó
vagy feudális formáció jelenségeinek megnevezésére is. Sz. T.
Kaltahcsjan hozzászólása, Voproszi Isztorii 1966/6., 24.
40 Vö. a fentebb (15. jz.) idézett szótárak nyelvtörténeti adataival,
kül. Godefroy: V. 463.; Basler, II. 184.; Oxford Dict. VIL 33.,
továbbá Huizinga: i. m. 133.; Kohn: i. m. 209, 647. - Magyar
vonatkozásban Nyiry A.: A „nemzeti** melléknév keletkezése .
(Nyelvészeti dolgozatok, 73.) Szeged 1967.
41 A „technische Begriffe” nélkülözhetetlenségéről ilyen összefüggésben,

273
 de egyszersmind tartalmuk közelebbi körülhatárolásának szempont*
jairól O. Brunner: Historiscke Zeitschrift 186 (1958). 109-110.
42 összefoglalóan lásd pl. J. R. Strayer: The Historical Experience o f
Nation-Building in Europe. Nation-Buílding. Ed. by K. W. Deutsch
and W. J. Foltz. New York 1963. 23 s köv. - Egyébként természetesen
maga az „állam” terminus is efféle „technikai fogalom” a középkor
viszonyai közt, hiszen a kor ezt az elvonatkoztatást nem ismerte, a
lat. status és származékai (stato , estado , estat, State stb.) pedig a korai
újkor előtt egészen mást jelöltek. A. O. Meyer: Z ű r Geschichte des
Wortes Staat. Die Welt als Geschichte 10 (1950). 229-239.
43 A „gentilis” szemléletmód kérdésére a középkor első századaiban
(eszerint a rómaiak is egy gens vagy natio, azaz barbár etnikai kate­
góriákban szemlélt néptömeg): H. Löwe: Von Theoderick dem
Grófién zu Kari dem Grófién. Dos Werden des Abendlandes im Ge-
schichtsbild des frühen M itteiaíters . Deutsches Archív für Erfor-
schung des Mitteiaíters 9 (1951). 370 s köv.; H. Beumann: Z ű r
Entwlcklung transpersonaler Staatsvorstellungen. Das Köriigtűm.
(Vortráge und Forschungen, III.) Lindau Konstanz 1956. 219-224.;
F. Vercautcren: Le „Romamis” des sources franques . Revue belge de
philologie et d’histoire 11 (1932) 77-78. - A „gentilizmus” proble­
matikájának összefoglalása: R. Wenskus: Stammesbildung und
Verfassuttg. Das Werden dér frühmittelalterlichen gentes . Graz
1961. kül 15-105. - A 7-9. századi átmeneti „nemzetiségekre”
E. Ewig: Volkstum und Volksbewufitsein im Frankenreich des 7.
Jahrhunderts . Settimane di stúdió dél Centro Italian o di studi
sulFAlto Medioevo V/2, Spoleto 1958. 587-648. - A „nationalité
franque” kérdésére: F. Lót: Formádon de la nation fran$aise. Revue
des deux mondes 195015 mai, 261-263. - A Lex Salíca ún. hosszabb
prológusa („Gens Francorum inclita, auctore Deo condita . . . ”)
keletkezési idejére és eszmetörténeti összefüggéseire: E. Ewig:
Zum chrístlichen Kőnigsgedanken im Frűhmittelalter . Vortráge und
Forschungen, III. Lindau-Konstanz 1956. 41-57.
44 A verduni szerződésben nyelvi, etnikai elvek nem játszottak szere­
pet; a felosztás elvei: affinitás , congruentia és aequa portlo. Zöílner:
i. ro. (3, jz.), 261.; E. Ewig; Kari dér Grófié und die Karolingische
Teílung* Die Européer und ihre Geschichte. Epochen und Gest altén im
Urteil dér Nationen. München 1961. 6-18.
45 E kérdéskör kiterjedt irodalmából alapvető: A. Dove: Studien zűr

274
 Vorgesckichte des deutschen Vornamens. (Sb. dér Heidelberger
Akademie, Phil.-Hist. KJ. 1916/8.); L. Weisgerber: Deutsch als
Volksname . Ursprung und Bedeutung. Stuttgart 1956. ;W. Schlesinger:
Die Grundlegung dér deutschen Einheit im frühen M ittelalter, Beitráge
zűr deutschen Verfassungsgeschichte des Mittelalters. I. Göttingen
1963. 245-285.
46 A fogalomhasználat széles forrásbázison nyugvó feldolgozása
K. Heissenbüttel: Die Bedeutung dér Bezeichnungen fü r „ Volk ” und
„Nation” bei den Geschichtsschreibern des 10 . bis 13 , Jahrhunderts.
Göttingen 1920 (e vonatkozásban kül. 65 s köv., 88-90.); vö. még
K. Bierbach: Kűrié und Nationalstaaten im frühen M ittelalter (bis
1245). Dresden 1938. - A terminológiai kérdésekre és a „Mi’Mudat
problematikájára a l l . sz.-ban újabban gondos analízis R. BucEmer:
Die politische Vorstellungswelt Adams von Eremen . Archiv für
Kulturgeschichte 45 (1963). 15-59.
47 K. F. Werner: Das hochmittelalterliche Imperium im politischen
Bewufitsein Frankreichs (10-12. Jh,) Hístorische Zeitschrift 200
(1965). 14-18.; Schlesingeríi. m. (45. jz.), 280-284.; Buchner: i. m.
(előző jz.), 55-56.; általában a kolostorok szerepére e vonatkozásban
Coulton: i. m. (3. jz.), 24-28.
48 A keresztes hadjáratok konfliktusaira Coulton: i. m., 18-19.; Kirn:
i. m. (6. jz.) 47 s köv.; a lovagi-,,nemzeti” ellentétekre 1. még Fr.
Kern: Dér mittelalterliche Deutsche in französischer Ansicht. His-
torische Zeitschrift 108 (1911). 237-254. - Egy toposz eredetére
E. Dümmler: Über den furor Teutonicus. (Sb. dér Königl. PreuÖischen
Akademie, 1897), 112-126. - Hogy itt valójában nem „nemzeti
érzéséről van szó, hanem a lovagi öntudat „quasi-nacionális” színe­
zetű megnyilvánulásairól, lásd már Lamprecht: i. m. (6. jz.), 25 s
köv. és Hertz: Nationality . . . (5. jz.), 32-33.
49 A 10-12. sz. plasztikus áttekintése e vonatkozásban F. Lót: Nais-
sance de la Francé. Paris 1948. 828 s köv. Vö. G. Dupont-Ferrier:
L e sens des mots „patria” et „ patrie" en Francé au moyen-áge et
jusquau début du XVII* siécle. Revue historique 188 (1940). 89-92.
- Francia, Franci fogalma a 10-12. században: M. Lugge: „Gallia”
und „Francia” im Mittelalter (Bonner Hístorische Forschungen, 15).
Bonn 1960. 30 s köv.; Lót: u m. (43. jz.), 264,, 270. Az idézetek:
Kim i. m. (6. jz.), 65.; Werner: i. m. (47. jz.), 7.
50 A „nationalités provinciales” kérdésére M. Handelsmann: Le rőle

275
 de la nationalité dans Vhistoire du M oyen Age. Bulletin of the Inter­
national Commíttee of Historical Sciences, II. Paris 1929, 235-239,
242.; Lót: i. m. (49. jz.), 830. Az észak-dél ellentétre Boehcn alább
(jz.) i. m. 685.
51 A fogalomtörténet alapvető feldolgozása Fr. W. Müller: Zűr
Gesckichte des Wortes und Begriffcs nation im französischen Schrifttum
des M ittelalters bis zűr M it te des 15. Jahr hundér ts. Román ísebe
Forschungen 58/59 (1947). 247-321. (Froissart stb. 301-310.). -
A nyelvi adatok Kirn: i. m. 67.; Guenée alább (52. jz.) í. m. 20.;
Hertz: i. m. 212.
52 A kérdéskör irodalmi áttekintése B. Guenée: Uhistoire de l'État en
Francé á la fin du M oyen Age yuepár les historiens fran$ais depuis cent
ans. Revue historique 232 (1964). 347 s köv, Jó áttekintést nyújtanak
Ferdinand Lót idézett művei; vö. még A. G. Ljublinszkaja: K voproszi
o razvityii francuzszkoj narodnosztyi ( I X -X V vv.) Voproszi Isztorii
1953/9., 78-96. A fejlődés fogalmi vetületeire, a nation de Francé
forma kezdeteire B. Guenée: É tat et nation en Francé au Moyen-Age.
Revue historique 237 (1967). kül. 24-26.
53 Principles o f Government and Politics in the M iddle Ages . London
1961. 20 s köv.
54 A középkori források „definíciói” a diversitas gentium tényét szinte
mindig a különbségekben, az elválasztó jegyekben adják meg;
viszonylag korai példa erre Regino 10. sz. eleji formulája (Praefatio
operis de synodalibus causis compositi), miszerint „diversae nationes
populorum in tér se diserepant genere, moribus, lingua, legibus . . . ”
SSRG (in usum sehol.) Recogn. Fr. Kurze. Hannoverae 1890. 20. -
A francia-német ellentét kezdeteinek politikai motívumait újabban
K. F. Werner impozáns adatszerüscggel és világosan tárta fel, i. m.
(47. jz.), 34-43. (1. ott a korábbi irodalmat). - Számos részletkutatás
áll rendelkezésre a német-szláv nyelvhatár korai konfliktusaira
nézve, pl. E. Maschke: Das Erwachen des Nationalbewufitseins im
deutsch-slawischen Grenzraum . Leipzig 1933.; C. Redlich: Nationale
Frage und Ostkolonisation im M ittelalter . Berlin 1941. stb.; e művek
tendenciozitásával szemben azonban pl. P. Görlich újabban egy
zárt forráscsoport elemzése útján mutatta ki, hogy a mindennapi
konfliktusokat kísérő társadalmi és vallási jellegű érveken túl a 14. sz.
előtt „von einem kontinuicrlich sich entwickelnden National-
bewnfltsein in den Quellén keine Rede sein kann”. Zűr Frage des

276
 Nationalbe wufitseins in ostdeutscken Quellén des 12 . bis 14, Jh,
(Wissensch. Beitráge zűr Geschichte Ost-Mittel-europas, 66), Lahn
1964. passim; (i. h.: 223.).
55 Az említett első esetet mint „Stolz auf die eigene völkische Art”,
sőt „Erkenntnis des eígenen Volkstums”, sőt mint „Zeichen des
Nationalbewuötseins” interpretálta K. G. Hugeimann: Die deutsche
Nation und dér deutsche Nationalstaat int M ittelalter. Historisches
Jahrbuch 51 (1931), 15. - A chalons-i jelenetre Kern: i. m. (48. jz.),
247. - A középkorban általánosan elterjedt sztereotípiák rendszerére
H. Walther: Das Streitgedicht in dér lateinischen Liter atur des
Mittelalters. (Quellén und Untersuchungen zűr lateinischen Phi-
lologie des Mittelalters, 5/2.) München 1920.; nő.: Scherz und
Ernst in dér Vő Iker- und Stámmecharak teristik mittelalterlicher Verse.
Archív für Kulturgeschichte 41 (1959). 263-301.
56 Az „etnocentrizmus” kérdése D. J. Levinson: The Study o f Ethno-
centric ideology. The Authoritarian Personality. Red. Th. W. Adorno
etc. New York 1950. 102-150.; W. E. Mühlmann: Chiliasmus und
Nativismus. Studien zűr Psychologie, Soziologie und historischenen
Kasuistik dér Umsturzbewegungen . Berlin 1961.; Wenskus: i. m.
(43. jz.), 89-93. Vö. Lemberg: i. m. (Nationalismus, I.), 27-32. -
Azid. adatok Walther: i. m., 180 s köv.; Kobt: i. m. (6. jz.), 278.
57 D. Kirkland: The Growth o f National Sentiment in Francé before the
Fifteenth Century. History NS 23 (1938). kül. 16-18. - De Vitry
„katalógusára” Kim: i. m. (6. jz.), 29.
58 A „király mit ősz” kérdésére G. Zeller: L es rois de Francé candidats
á Vempire. Essai sur Vidéologie impériale en Francé. Revue historique
173 (1934) 247-311. 497 s köv.; P, E. Schramm: Dér Kánig von
Frankreich. Das Wesen dér Monarchie vöm 9. bis 16. Jh. I. Darmstadt
19602. 178 s köv.; W. Berges: Die Fürstenspiegel des hohen und
spdten Mittelalters . Leipzig 1938. 73 s köv. - Vö. B. Guenée áttekin­
tését (52. jz.), kül. 349. - Az 1124-es jelenetre lásd Strayer alább
(65. jz.) i. m. 289. - A hivatkozott beszéd körülményeire Kantorowicz
i. m. (28. jz.), 252-255. - H. Kohn: i, m. (5. jz.), 95-96.
59 Az észak-francia lovagi öntudat kérdésére L. Boehm: Gedanken zum
Frankreich -Be wufitsein lm früheren 12 . Jahrhundert. Historisches
Jahrbuch 74(1955) 681-687.; J. Chaurand: La conception de Thistoire
de Guibert de Nogent, Cahiers de civilisation médiévale 8 (1965).
385 s köv, - A Roland-ének összefüggéseire F. Lót: i. m. (43, jz.),

277
 270-272.; L. Olschki: Dér ideate M ittelpunkt Frankreichs im M it -
telalter in Wirklichkeit und Dichtung. Heidelberg 1913. 17 s köv. -
Pierre de Blois levelezésére Koht: i. m. (6. jz.), 268-269.
60 B. C. Keeney: M ilitary Service and the Developement o f Nationalism
in England, 1272-1327. Speculum 22 (1947). 535,; G. et C. WilJard:
Formádon de la nation fran^aise (du X c siécle au début du X IX *
siécle) . Paris 1955. 40.
61 Ezekre az összefüggésekre alapvető O. Brunner: i. m. (16. jz.),
62-90. - Vö. W. Ullmann: i, m. (26. jz.), 104-116.; L. Genicot: La
nobiesse dans la société médiévaíe . Le Moyen Age 71 (1965). 539-560,
kül. 548 s köv.
62 H. Mitteis: Dér Siaat des hohen M it telalters . Grundlinien einer ver-
gleichenden Verfassungsgeschichte des Lehnzeifaltérs. Weimar 19534.
172-174, 292, 375-376.
63 A. H. Chroust: The Corporaié Idea and the Body Politic in the Middle
Ages. Review of Politics 9 (1947). 423-452.; Kantorowicz: i, m.
(28. jz.), kül. 196-231, 267 s köv.
64 G. Post: Ratio publicae utilitatis, ratio status und „Staatsrdson”
(1100-1300). Die Wclt als Geschicbte 21 (1961). 8-28, 71-99.;
UŐ. Studies in Medieval Legal Thought. Public Law and S ta te ,
1100-1322. Prmceton 1964.
65 A „patrióta propaganda” európai kezdeteinek forrásszerű és eszme-
történeti összefüggései lényegileg tisztázottnak tekinthetők: E. Kan-
torowicz: ,,Pro patria m óri” in Medieval Political Thought. American
Historical Review 56 (1951). 472-492.; uő. i. m. (28. jz.), 232-270.;
G. Post: Two Notes on Nationalism in the M iddle Ages. I. Pugna pro
patria. Traditio 9 (1953). 281-320. cs uő. fentebb (64. jz.) i. m.; vö.
még J. Strayer: Defense o f the Realm and R oyal Power in Francé.
Studi in onore di Gino Luzzatto . /. Milano 1949, 289-296. - Jean de
Blanot idézett traktátusa kiadva: J. Acher: N otes sur le droit savant
au moyen ágé . Nouvelie revue historique de droit frangais et élranger
30 (1906). 125-143. Vö. Post: i, m, 289.
66 ATrója-mondakérdéséreM. Klippel: DieDarstellungdérfrdnlc lseken
Trojanersage in Geschich tsschreibung und Dichtung vöm M it telalter
bis zűr Renaissancc in Frankreich. Marburg 1936. Vö. Guenée:
i. m. (52. jz.), 22, 26.; Müller: i. m. (51. jz.), 272.
67 A középkori francia „nacionalizmus” teoretikus alapjaira H. Kámpf:
Pierre Dubois und die geistigen Grundlagen des französischen National-

278
 bewitftseins um 1300, (Beitráge zűr Kulturgeschichte des Mittelalters
und dér Renaissance, 54.) Lcipzig/Berlin 1935. A „nemzeti hivatás*1
kérdésére Hertz: t. m. (5. jz.), 290.; Sestan j. m. (uo.) 33.; D. Kurze:
Nationale Regungen in dér Sp.atmittelalterlichen Prophetie , His-
torische Zeitschrift 202 (1966). 3, 10, 23.
68 H. Lemaltre: Le refus de service d ’ost et Torig iné du servage* Biblio-
théque de l’École des Chartres 75 (1914). 231-238.; M. Bloch: Rois et
serfs. Un chapitre d’histőire Capétienne. Paris 1920. 142-158.; Fr.
Ölivier-Martin: H istoiredu droii fran$ais: desoriginesá la Révolution .
Paris 1951. 117, 246-256.; S. J. T. Miller: The Position o fth e King
in Bracton and Beaumanoir. Speculum 31 (1956). 288-290.
69 Kámpf: i. m. (67. jz.), 78 s köv.; Coulton: i. m. (3. jz.), 34-36.
70 E lényeges összefüggéseket kimutatta Müller: i. m. (51. jz.), 262-270.
71 E kérdéskörre részleteiben 1. „Gentilizmus”. A barbár etnikai tudat
kérdése c. - egyelőre kéziratos - munkámat. (Tézís-jellegü vázlatát
lásd e kötetben.)
72 Ez összefüggéseket részleteiben bemutattam az MTA Középkori
Munkabizottsága 1971. nov. 4-5-i tudományos ülésszakán. A tanul­
mány (Társadalomelmélet, politikai teória és történetszemlélet Kézai
Gesta Hungarorumában) kibővített formában a Századok 1973. évf-
bán jelenik meg. (Lényeges részleteit lásd e kötetben.)

E tanulmány magva eredetileg előadásként hangzott el a M agyar-

Csehszlovák Történész Vegyesbizottság Pozsonyban (Bratislava)
tartott ülésszakán 1971. május 4-én.
Jelen formájában megjelent a „Nemzetiség a feudalizmus korábanu
c. kötetben (Értekezések a történeti tudományok köréből Űj sor >
64. sz.) Budapest 1972, 4-55 t.
 A magyar szellemtörténet
nemzet-koncepciój ának tipológiájához
 I.

Szellemtörténet és nacionalizmus viszonyát számos

nézőpontból lehet szemlélni és vizsgálni. A sok közül
csak az egyik - ha talán nem is a legérdektelenebb - az,
ahonnan kiindulva ezúttal a tárgyat megközelíteni
igyekszem: milyen ideológiai szálakkal fűzte a magyar
szellemtörténet a magyar múlt korai századait a maga
nemzet-koncepciójához? Miféle történeti és logikai ma­
tériából képződött az az eszmei gyökérzet, mely e kon­
cepció fenntartásához szükséges legitimáló érveket volt
hivatva közvetíteni a régmúlt századok talajából? Más
szavakkal így is formulázható a kérdés: hogyan histori-
zálta a magyar szellemtörténet a maga felfogását a
„nemzet” mibenlétéről?
A modern európai nacionalizmus viszonylag fiatal
képződmény, kezdetei a 18. század utolsó évtizedeiig
nyúlnak vissza. (Egyfajta ideologikus színezetű „naciona­
lizmus” persze már századokkal korábban feltűnik az
európai történelemben bizonyos rétegek, mindenekelőtt
a nemesség politikai gondolkodásában. Ez az alapvetően
rendi öntudat azonban, mint eszmetörténeti jelenség,
fogalmilag éppúgy különválasztandó a polgári nemzet­
eszméből sarjadó modern nacionalizmustól, akárcsak a
középkorban szintén jelen levő, rendileg nem korláto­
zott, viszont általában minden ideológiai-politikai tar­
talmat nélkülöző etnikai csoporttudat.) Valójában a 18.
283
 század vége óta is helyénvalóbb „a” nacionalizmus helyett
nacionalizmusokról beszélni, melyek - típusonként és
egyedenként - mind karakterükben, mind funkciójuk­
ban az elmúlt több mint másfél évszázad során lényeges
átalakulásokon mentek keresztül. E nacionalizmusok
minősége, azaz tartalmuk és funkcióik, valamint átala­
kulásuk dinamikája jórészt közvetlenül az azokat létre­
hozó társadalmi-politikai struktúrákból fejthető meg;
formájuk, argumentum-tárházuk és - hogy úgy mond­
jam - „stílusuk” azonban az ideológiai szférából vezet­
hető le. Ezen belül is jelentős mértékben a történetírásból,
mely az egész korszakon át (újabban szokás e periódust
a „nacionalizmus korszakának” nevezni) a nemzeti múlt
kontinuitásának interpretációjával, valódi vagy vélt
összefüggések kimutatásával, objektíve igazolható vonu­
latok feltárásával vagy szubjektív fogantatásé míto­
szokkal és anticipációkkal nemcsak az adott nacionaliz­
mus ornamentikáját formálta ki, hanem annál jóval
többel járult hozzá az épülethez: múlt és jelen, s az elkép­
zelt jövő meghatározott „stílusú” összefűzése révén
mintegy a nemzeti ideológia számos elemének kötőanya­
gát szolgáltatta. Azaz, közvetlenül a tárgyra vonatkoz­
tatva: egyfelől igaz, hogy nem a szellemtörténetből
magyarázható meg az 1920-40-es évek nacionalizmusa,
sőt fordítva, a magyar szellemtörténet egy meghatáro­
zott alkatú, esszenciájú, adott fejlődési tendenciákat
hordozó magyar nacionalizmus igényeire adta meg a
saját módszeréből következő feleleteit. Másfelől azonban
a szellemtörténeti módszer és szemlélet predominanciája
nélkül a magyar nacionalizmus elemei, nyersanyaga
aligha olvadhattak volna azzá a sajátos képletté, ami
kétségkívül külön helyet biztosít számára a még oly
rokonjellegű közép- és kelet-európai nacionalizmusok
társaságában is.
Mindebből az következik, hogy szellemtörténet és
284
 nacionalizmus kapcsolatát keresve elsődlegesen nem a
szellemtörténetből, hanem a nacionalizmus természet­
rajzából kell kiindulni, nem tévesztve szem elől a tágabb
- ideológiatörténeti és historiográfiai - kereteket sem.
Tökéletesen meddő dolog lenne azt vizsgálni, hogy a
szellemtörténetből „mint olyanból” következik-e a nacio­
nalizmus, vagy sem. A szellemtörténet „an und für sich”
sem nem nacionalista, sem nem kozmopolita (vagy inter­
nacionalista, avagy „anacionális” - ahogy az adott ösz-
szefüggésben jobban tetszik), hanem történetfilozófiailag
és a konkrét részproblémák megválaszolásában éppúgy
gravitálhat az egyik, mint a másik oldal irányában. A gra­
vitáció irányát - egyebek közt - a „nemzet” mibenlété­
ről az adott társadalomban domináló koncepció hatá­
rozta meg. Ennek kialakulása pedig messze a szellem­
történet megszületése előttre esik.
A modern nacionalizmus genetikusán és tipológiailag
két ágra oszlik. Egyrészt aszerint, hogy a 18. század vé­
gén és a 19. század első felében a nemzet koncepciója
már korábban kialakult - többé vagy kevésbé etnikai­
nyelvi, de mindenesetre már a kései feudalizmus idején
állami-politikai egységgé formálódó - territoriális kere­
tekből nő-e ki, vagy pedig ilyen egység hiányában a
nyelvi, kulturális-tradicionális faktorokban fedezi fel az
egység, a nemzeti csoport-összetartozás posztulátumait.
Másrészt aszerint (s ez nem kevésbé lényeges), hogy a
„nemzet” fogalma és koncepciója a polgári korban
mennyiben tartalmazza az e fogalomhoz fűződő régi,
azaz a rendi korszakban fogant képzetek tagadását, s
tekinti a nemzetet az azt alkotó egyedek merőben új­
szerű korrelációjának, a politikai társulás új képletének,
avagy éppen ellenkezően, az időtlent, a messzi múltba
visszautaló momentumot hangsúlyozza. Az első típust
a legtisztábban a felvilágosodás nyomdokain a francia
forradalomban megfogalmazott koncepció képviseli,
285
ahogy az 1789-ben, a harmadik rendnek a forradalom
győzelme utáni legelső, önmagát - jellemző módon
hosszú terminológiai vita után - „nemzetgyűléssé” dek­
laráló gyűlésén mindjárt leszögeztetik, s ez évek publi­
cisztikájában és az alkotmány harmadik szakaszában
(1791) kifejezésre jut: a cselekvéshez, politikai hatalom­
hoz jutott és a szuverenitás hordozójává vált peuple a
francia nation, melyet a volonté générale hozott létre.
Ezt a nemzet-fogalmat horizontálisan az államkeretek,
vertikálisan - jóllehet hiányosan és formálisan - a polgári
egyenlőség, az idő dimenziójában pedig a forradalom
aktusa határolja körül. A másik koncepció Közép-
Európában születik, nem kis mértékben éppen a francia
forradalom ellenhatásaként, ahol egyrészt a „nemzeti”
államkeretek hiányoztak, másrészt a polgári átalakulás
nélkülözte a radikális fordulatot, s ahol a politikai
keretekkel szemben a nyelv, a kultúra, a közös eredet, a
tradíciók közösségére, a politikai akarattal szemben a
romantika jellegzetes Volksgeist fogalmára, az újjal
szemben az ősire helyeződik a hangsúly. Az előbbi ki­
alakulásának fő közege a francia felvilágosodás és racio­
nalizmus, „ősatyja” Rousseau, az utóbbié legjellegzete­
sebben talán a német romantika, Herder. Mutatis mu-
tandis azonban tipológiailag az elsőhöz tartozik - végső
fokon az angol, a németalföldi forradalomig, az amerikai
függetlenségi háborúig visszanyúló előzményekkel -
az angol, a holland, az amerikai nacionalizmus, bizonyos
értelemben a skandináv népeké s a belga, a svájci nem­
zet-koncepció; az utóbbi koncepció dominál a legtöbb
közép- és kelet-európai nacionalizmusban. Hogy aztán e
két típust minek nevezzük, azon lehet vitatkozni.
A Staatsnation-Kulturnation címkéjével jelöljük-e, ahogy
a múlt század német teoretikusai nyomán1, de főleg
Friedrich Meinecke után2 a német szellemtörténetben
meggyökeresedett; avagy racionális és romantikus „struk-
286
turmodellt” mondunk-e3 vagy a kérdés mai legtekinté­
lyesebb kutatói egyikének szavaival territorial-state
nationalism és ethnic-linguistic nationalism közt diszting-
válunk?* A terminológiai kérdéseknél már csak azért
sem érdemes sokáig elidőzni, mert e típusok a maguk
mintegy desztilláltan tiszta formájukban, képletszerűen
szinte sehol sem jelentkeznek, hanem lényegében „ideál­
típusok”, melyek általában vegyületek alakjában fordul­
nak elő az egyes konkrét nacionalizmusokban, s azokon
belül is koronként más-más arányban. Az angol „állam-
nacionalizmus” egyik irányzata pl. a velejéig konzervatív
spirit o f nation teóriája körül kristályosodott ki, melyet
éppen a francia racionalizmus reakciójaképpen Edmund
Bürke fogalmazott meg, míg másfelől a romantikus
nyelvi-kulturális koncepció az azt hordozó politikai
törekvések minősége szerint racionális és forradalmi
elemeket szívott magába, hogy csak az olasz risorgimento
balszárnyára gondoljunk. De hogy messzebb ne menjünk,
elég csak a 19. század magyar nacionalizmusára gondol­
ni, ahol a sok nemzetiséget negligáló, sok tekintetben
rendi örökséggel terhelt „államnacionalizmus” bonyo­
lultan elegyedett a nyelvi-kulturális argumentációval.
Végeredményben azonban az átmeneti változatokban
is rendszerint az elemek egyik vagy másik csoportja
dominál.
Közép- és Kelet-Európábán általában a romantika
modellje képezte azt a vázat, amely tartós keretül szol­
gált azután - a romantika leátdozása után is - az egyes
nacionalizmusok számára. Ennek lényege, amit itt a
továbbiak szempontjából újra hangsúlyozni kell, hogy
nem valamely politikai aktusból, egyedek politikai aka­
raton nyugvó, meghatározott elvek szerinti társulásából,
nem valamely viszonylag újkeletű terminustól vezeti le a
nemzetet, hanem abban a természet és történelem a
priori, s saját belső törvényeit követő jelenségét látja, azt
287
 rendszerint egy többé-kevésbé mitizált nemzeti múlt
tradícióiból eredezteti, mint igen ősi organikus közössé­
get, melynek tagjait egyedeiben determinálja - s kell,
hogy determinálja az organikus ősi múlt, a nyelv, a
kultúra, a tradíciók (sőt gyakran a „faj”, a „vér”)
közössége: e közösség, mely csak önmagára érvényes
immanens törvények alapján volt, van és lesz, s melyet
végeredményben a Volksgeist tart össze, legyen annak
nemzeti „alkat”, „jelleg”, „karakter” vagy bármi más a
neve. Bizonyos számú, alapjában változatlan, időtlen,
korhoz nem kötött tényező együttesének kontinuitásában
rejlik e szemlélet szerint a nemzet lényege. S minthogy a
felvilágosodás és a francia forradalom európai kisugár­
zása ellenhatásaként a figyelem a politikai szférán túli,
„öntudatlan”, „organikus” mozzanatok feltárására irá­
nyult, a kontinuitást történetileg legitimizáló régmúlt
vonzotta az érdeklődést, a romantika figyelme szükség­
képpen nagy súllyal a középkorra irányult, ahol a nem­
zeti fejlődés alfáját, „a nemzetet” a maga „természetes”,
tiszta állapotában és hermetikus különállásában vélték
megtalálni, A történetírás a 19. század első felében, sőt
még azután is - ebben az értelemben - a romantika
bűvköréből teljesen kilépni nem volt képes, még akkor
sem, ha egyébként a nemzeti romantika doktrínájától
eltávolodott, ahogy azt akár Thierry és Michelet, akár
Carlyle vagy Ranke történetírása mutatja. Amikor a
fiatal Burckhardt beült a berlini egyetemre Ranke kollé­
giumát meghallgatni a német történelemről, az első
mondat, amit füzetébe jegyezhetett: „Meine Herren,
Völker sind Gedanken Gottes!” S nem foglal-e jelentős
szerepet a „népszellem” kategóriája pl. Hegel történet­
filozófiájában?
Mindazonáltal a múlt század dereka táján és második
felében a tudományban, s közelebbről a történetírásban
a romantika Fo/kígeirt-koncepciója, a „nép” vagy
288
„nemzet” kategóriájának (a szóhasználat bizonytalan és
ingadozó) elidőtlenítése és mitizálása erős bírálatban
részesült és a maga egészében elavultnak minősült.
A „nemzet” mibenlétét a történészek, filozófusok, köz­
gazdászok nagy része mint korhoz kötött, a történeti
fejlődés során kialakuló, objektív kritériumokkal meg­
ragadható képződményt tekintették, s ha az általában
túlzottan merev és spekulatív, egymásnak is ellentmondó
rendszerezések a lényeget kevéssé is tudták megragadni
(az eredmény rendszerint egy-egy, általános érvényűnek
szánt definíció lett, ezek azonban az egyes konkrét nem­
zetek kifejlődésének sokszínűségét nem voltak alkalma­
sak közös nevezőre hozni, s rövidesen kételyt is támasz­
tottak: vajon a „definíció”, mely mindig statikus, alkal-
mas-e a valóság dinamikájának megragadására), abban
elég általános volt az egyetértés, hogy a „nemzet” törté­
netileg és formailag az újkori fejlődéshez köthető kate­
gória.
Egyetlen kérdéskör historiográfiáját sem lehet egy
sietős mozdulattal marokra fogni a szimplifikálás biztos
veszélye nélkül. Vállalva azonban a kockázatot, amire
egyébként is ennek az írásnak a megszabott terjedelme
kényszerít, számos ide tartozó részletet átugorva és
mellőzve - s most már kifejezetten csak a történetírás
keretein belül maradva -, egy tendenciának a kezdeteire
szeretném a figyelmet ráirányítani, mely a múlt század
vége táján, s elsősorban a német történetírásban jelent­
kezik. A „nemzet” kategóriája, fogalma kezd ismét elol­
dódni azoktól a kötelékektől, amelyek az objektív
történeti folyamatban is, a teóriában is a 18-19. századi
fejlődéshez kötötték és kitágulva, a történelem korai
századai irányában meghosszabbítva, mintegy híddá
alakul, melyen kritikai fenntartások, disztinkciók nélkül
lehet fel s alá közlekedni, elütő korok, struktúrák szaka-
déka felett. Ha nem is lehet egyszerűen a romantika
289
„struktúrmodelljéhez” való visszatérésről beszélni, s
a tendencia kevésbé teoretikus színben jelentkezik is, az
attitűdben sok minden „emlékeztet” arra. A „nemzet”
létének terminus post quem-\t visszacsúszik a közép­
korba, s vele együtt a „nemzeti érzés”, „nemzeti tudat”
gyakran minden jelző, megszorítás, tartalmi kritikai
analízis nélküli fogalma tűnik fel a régi századokra
(a 10., 11., 12. századra) vonatkoztatva. Vele együtt
pedig többé vagy kevésbé határozottan valahol mindig
ott kísért újra a „népszellem”, „nemzeti jellem” kategó­
riája.5 Sőt, a „nemzeti elv” a Róma örökébe lépő ger­
mán népekkel, a frankokkal, a keleti és nyugati gótokkal,
a longobárdokkal „lép be újra” a világtörténetbe!® Ké­
sőbb ez a fogalom, a germán gentes primitív összetarto­
zástudata ugyan korrekcióképpen a „gentiles Prinzip”
elnevezést kapja, viszont a század végétől kezdve nap­
jainkig nem jelentéktelen mennyiségű irodalom kelet­
kezik, mely a német „nemzet” kialakulását és ezzel a
„Nationalbewusstsein” létrejöttét (s mellékesen a francia,
szláv stb. „nemzeti megnyilvánulásokat”) a 9-12. század­
ra datálja. Vajon véletlen jelenség-e, hogy ez a histori-
zált nacionalizmus legpregnánsabban és legsűrűbben ép­
pen a német történetírásból bukkan elő, a német törté­
nelem interpretációjából, ahol egyfelől az egység politi­
kai kereteinek íegkiáltóbb hiánya, a vákuum tárulkozik
elő a középkorból, s ahol másfelől majd a 20. század
legagresszívebb nacionalizmusa lép fel, nemcsak tettek­
ben, hanem ideológiájában is a legtorzabb intenzitással,
történeti vetületében éppen a vákuum betöltésének szán­
dékával, a nacionalizmus „minél régibb” vonulatai fel­
fedezésének legitimizáló irányzatával? S továbbá: ahol
a romantika etnikai-nyelvi nemzetkoncepciójának a
legmélyebb gyökerei vannak a társadalomtudományok­
ban, s ahol ez majd könnyen fordul át a „völkisch"
eszmekörbe (amihez képest az egykori Volksgeist gyér-
290
mekien naiv és üde teóriának tűnik), s ahol - végezetül -
a szellemtörténet hegemóniája a legkétségtelenebb! Míg
ezzel szemben pl. a francia és az angol történetírás e
téren sokkal józanabb, kritikusabb, s inkább tiszteletben
tartja történeti fogalmak korhozkötöttségét. Míg az
első világháború után a középkori „nemzet” és „nemzeti
tudat” tárgykörében számos figyelemre méltó analízis
születik, ahol e jelenségnek éppen a modern kategóriák­
kal szembeni történeti specifikuma domborodik ki,7
addig a 30-as éveknek a szellemtörténet és nácizmus
befolyása alatt álló német történetírás sorra-rendre veszi
elő a témakör különböző vonatkozásait azzal a félig
burkolt, vagy nem is tagadott tendenciával, hogy a tör­
téneti kontinuitást támassza alá,8 s bizonyítani igyekez­
zék - egyébként szorgalmas anyaggyűjtés alapján, a
forráshelyek megtévesztő és hamis interpretációjával - ,
hogy „a középkori ember szellemi másfélesége az újkori­
hoz képest a néphez és hazához való viszonylatában nem
bizonyítható”, s a „népi erők” (völkische Kráfte!) a
12-13. századi Európában „a történelem egyik mozgató
tényezőjét” képezik.®
Mindez persze már csak logikus végkifejlete, „aktua­
lizáló” túlhajszolása a nácizmus jegyében és frazeológiája
köntösében egy koncepciónak, mely jóval a nácizmus
előtt született meg, és nem enyészett el a fasizmussal
sem. A „nemzet” fogalmának és attribútumainak tör­
ténelmi koroktól, struktúráktól való függetlenítése,
elidőtlenítése a lényege annak az álláspontnak, mely a
múlt század végétől, majd erősödő tendenciaképpen az
első világháború után, az 1920-as évektől ismét jelen
van a polgári történetírásban - mindenekelőtt a német­
ben -, s amely ugyan finnyásan visszautasítja a romantika
száz év előtti ügyetlenkedését, bizonyos értelemben
mégis annak modelljéhez tér vissza. A „nemzet” itt
újra a történelmi folyamat lényegében változatlan kerete
291
 a középkor óta, amely részben a nemzeti karaktervoná­
sok, részben egy „volkhaft-kulturelles Nationalbewusst-
sein” kontinuitásában manifesztálódik. Csak mellékesen:
hogy ez az attitűd mennyire nem szűnt meg a második
világháborúval, arra jellemző dokumentum Kari Gott-
fried Hugelmann alig egy évtizede megjelent vaskos
könyve, mely lenyűgöző jegyzetapparátussal és az ada­
toknak már-már a karikatúra határát súroló történetiet-
len interpretációjával igyekszik bizonyítani, hogy a 9.
század közepén „a német nép mint tagolt egység kiala­
kult és elhatárolódott, s egy német nemzeti öntudat ki­
alakult”, s a „német néptalaj” (!) alapján a 10. század
óta nyomon követhető a német „nemzeti állam” (!) ki­
alakulása, melynek kereteiben a német nép önmagát
„mint nagy történelmi egységet érzékelte és a személyi­
ségre, az önrendelkezésre való jogot igényelte” . . . 10
- Az igazság kedvéért mindjárt meg kell jegyezni, hogy
e tekintetben a „polgári történetírás” nem vonható egy
kalap alá. A specifikusan középkori nemzetfogalom
feltárása és éppen a modern koncepcióval szembeni
analízise terén sok figyelemreméltó történt már a két
világháború között, amiben németek (jórészt emigrált
németek) is szerepet játszottak, s Hugelmann képtelen­
ségeit is újabban német tudós szedte ízekre.11
Az elmondottakhoz kiegészítésképpen csak annyit,
hogy túlzott leegyszerűsítés lenne pusztán a modern
nacionalizmus elődkereső, legitimitást keresgélő indí­
tékát magyarázatul felhozni, s két sui generis tudomány-
történeti mozzanatról megfeledkezni. Az egyik a szellem­
történettel együtt jelentkező, minden közvetlen politikai
célzatot nélkülöző idealista történetfilozófiai szemlélet,
mely a „nacionalizmus” és „internacionalizmus” kate­
góriáit mintegy plató ni ideákként fogta fel; ezek a törté­
nelem sodrában váltakozva hol ebben, hol abban a kor­
szakban öltenek testet. A „nemzeti eszme” testesül meg
292
 pl. az ókori zsidóság kiválasztottság tudatában vagy a
pánhellén gondolatban; „nemzeti” volt a köztársasági
Róma, „nemzetközi” a császárkori Róma; „nemzeti”
Chlodwig frank királysága, „nemzetközi” a Karolingok
birodalma, és így tovább.12 - A másik - de ezzel rokon -
mozzanat a 20. századi eszmetörténet reakciója a 19.
század objektív kritériumokat kereső, ám valóban merev
és statikus képleteket alkotó nemzet-elméleteire. Ez a
polgári tudományban ma is uralkodó, de gyökereiben
még a múlt század végéig nyomon követhető álláspont13
a „nemzet” lényegét - megengedve vagy nem engedve
bizonyos objektív történeti faktorok létét - egyedül a
szubjektív, tudati faktorban véli felismerni. „Une nation
est une áme, un principe spirituel. . . Une grande agré-
gation d’hommes, saine d’esprit et chaude de coeur, une
conscience morálé qui s’appelle une nation”. A legszél­
sőségesebb megfogalmazásban: „die Nation nichts Ob-
jektives im Sínné des áusserlich Existierenden is t... Die
Nation ist vielmehr etwas wesentlich Subjektives, d. h.
das Merkmal eines bestimmten Bewusstseinsinhaites”.14
E szubjektivizmus vagy „pszichologizmus” egyébként a
gyakorlatban alkalmas a legellentétesebb eredmények és
konklúziók levonására, a történész anyagismeretétől,
vénájától, kritikai érzékétől függően. E teóriából ki­
indulva olyan neves kutatók, mint Ham Kohn15 éppen a
modern nacionalizmus és a középkori társadalmi-ideoló­
giai struktúra döntő cezúráját hangsúlyozzák, míg ezzel
szemben - hogy egy másik ismert antifasisztára is utal­
jak, aki e kérdéssel végső fokon a nácizmus ellenében
foglalkozott - Jan Huizinga a fogalmak elidőtlenítésében
odáig megy, hogy a nemzeti érzés első tudatos megfogal­
mazását, „egy tökéletesen új nemzeti tudat harsonahang­
já t” a Lex Salica kései Merowing-kori hosszabb prológu­
sából véli kicsengeni.18 Ezen persze annál kevésbé ildo­
mos háborogni vagy megütközni, mert nem 1940 körül,
293
 hanem éppen a minap, a bécsi történészkongresszuson
Frantisek Graus a marxizmus jegyében vélte felfedezni a
11. század végén a cseh „nemzeti öntudatot” (conscience
nationale - National bewusstsein!)17, hogy egyéb rokon­
jelenségekről ne is szóljunk...
E historiográfiai háttér felvillantása után távolról sem
azt akarom bizonyítani, hogy a magyar szellemtörténet
valamiképpen mechanikusan lemásolta volna azt, amit
a németektől tanulhatott. Ez nem is lenne így igaz.
Mégsem érthető meg a magyar szellemtörténet koncep­
ciója az 1920-30-as évek uralkodó tendenciája nélkül,
mely a modern nemzetfogalmat, az ahhoz társított kép­
zeteket széles ívben összekötötte a középkor századaival,
a nemzeti princípium meglétét - mindenekelőtt a tudat
és az „alkat” fonalán - anticipálta. E korszak a magyar
szellemtörténet kibontakozásának ideje. Továbbá tény,
hogy a magyar nacionalizmus, eredetében és jellegében,
„típusában” a romantikáéhoz, s nem a racionalizmusé­
hoz áll közel, ahol a 18-19. század fordulója óta, akár­
csak számos más közép-kelet-európai országban, mind
az „államnacionalizmus”, mind a „kultúrnacionalizmus”
önmaga historizált előképét a régmúlt, azaz a középkor
egykori független államiságához (egészen pontosan: egy
bizonyos, utólag „nemzetivé” deklarált koronaszimboli­
kához) fűzött reminiszcenciákban találta meg.
Ha ezek után annak a közegnek a körvonalait igyek­
szünk kitapintani, melyben a magyar szellemtörténet
historizált nemzet-koncepciója fogant, a magyar nacio­
nalizmus fejlődésgörbéjének a 20. század eleji rajzolatát
is figyelembe kell vermi.
Minden nacionalizmus sajátos alkata bizonyos jelleg­
zetes feleletek összességében áll a „nemzet” lényegére
vonatkozóan. E válaszokat részben már magának a
kérdésfeltevéseknek a hogyanja determinálja. Sokkal
közismertebb jelenség, hogysem ne lenne elég utalni itt
294
 a múlt századvég táján kulmináló, rendi genezisétől tel­
jesen meg nem szabadult úri-dzsentri nacionalizmus kép­
letére, mint a feudális ballasztokkal terhes társadalmi­
politikai fejlődés adekvát ideológiai kísérőjelenségére.
Nemcsak a politikai ideológiában uralkodó „közjogi”
nacionalizmusról, annak ismert, jellegzetes kérdésfel­
tevéseiről és válaszairól van szó, hanem az egész kultú­
rát, az irodalmat, a művészeteket körülfonó önelégült
és hamis nemzeti konzervativizmusról. Ebbe, mint sűrű
hálóba, minden törekvés beleütközött, mely a 19. század
derekán megrekedt, illetve felemásan torz irányban to­
vábbhaladt polgári fejlődést a századforduló után társa­
dalmilag és politikailag szerette volna kiteljesíteni. Szük­
ségszerűen előtérbe nyomult tehát a kérdés a legj óbbaknál:
mi az „igazi” magyar kultúra e hamis kosztümös-parádés
millenniumi díszlet mögött, mi az „igazabban magyar”,
„nemzetibb” irodalomban, zenében, jellegben? Bartók,
Kodály, Ady és követőik szükségszerűen állították tehát
központba a magyarság-problematikát, s égetően, sürge­
tően, minden korábbinál hangosabb szóval tették fel a
kérdést: „mi a magyar?” Mindezt egy olyan korban,
amikor például a „franciaság” vagy „angolság” problé­
mája már értelmetlen és érthetetlen kérdésnek tűnhetett
(mert egy évszázada megoldódott, pontosabban: ebben
a formában a kérdés a romantikával együtt lekerült a
napirendről); egy olyan korban, amikor a „magyarság­
problematika”, ha kicsúszik az avatottak kezéből, szük­
ségszerűen hajlamos elválni attól az elemétől, amellyel
együtt, s csak azzal szoros szimbiózisban őrizhette meg
késeiségében is korszerű voltát: tudniillik az ország tár­
sadalmi-politikai szerkezete átalakításának radikális
követelésétől. Ez a szituáció a 20. század első évtizedei­
ben nagyon bonyolult, több arcú, több lehetőségű ki­
fejleteket tartogatott. Ahogy ezt az egész problémakört
mesterien elemző tanulmányában Klaniczay Tibor nem­
295
rég tömören megfogalmazta: „az egész magyarság-prob­
lematika a magyar elmaradottság talaján, a magyar uga­
ron fejlődött ki, kényszerű szükségszerűség volt”,18
A kérdésfeltevés prolongálódását s ugyanakkor az
abban rejlő ambivalenciát elmélyítették az első világhá­
ború következményei. Egyrészt az új forrásokból táp­
lálkozó és új érvekkel fellépő „hivatalos” konzervatív-úri
nacionalizmus ellenében mindenképpen indokoltnak
tűnt egy „igazibb” magyarság keresése (jóllehet valami
éles és határozott határvonalat nehéz lenne itt húzni).
Másrészt az idővel fellépő német fasizmus óhatatlanul
mint „a magyarság” létét elemeiben fenyegető veszede­
lem tűnt fel. S mi akadályozhatta volna meg az adott
politikai viszonyok közt, hogy a „bolsevizmus” is ne
annak tűnjék? A kérdésfeltevés indokoltsága egyre
akutabbnak, a kérdés egyre szorongatóbbnak tűnt. A va­
lóságban persze a „magyarság-problematika” itt került
igazán borotvaélre. Hiszen annak kettős aranyfedezetét
annak idején, a század elején a kérdésnek a hazai társa­
dalmi-politikai átalakulás sürgetésével való egybehang-
zása, másrészt a nemzeti törekvést harmonikusan kiegé­
szítő európai távlatok, s különösen a környező népekkel
való internacionális történeti és érdekközösség hang-
súlyozása képezte. Ez az aranyfedezet pedig egyre inkább
elsikkadt, a „mi a magyar?” kérdés ijesztően devalváló­
dott. A szó szoros értelmében inflációs jelenséget vont
maga után. Mert minek, ha nem inflációnak lehet minő­
síteni a „magyarságtudomány”, „hungarológia”, „nem-
zetkarakterológia” jóformán kisebb könyvtárnyi iro­
dalmának jó részét; e fogalmilag nehezen körvonalazható
diszciplínát, melyre sokan úgy tekintettek, mint - egyik
művelőjének szavaival - „a magyarság egzisztenciális
tudományára” ? Nem ennek a rövid tanulmánynak a
feladata, hogy sorra vegye és elemezze e diszciplína
kialakulását Prohászka Lajos „Vándor és Bújdosó”-jától
296
- e jellegzetesen németes-metafizikus kezdőakkordtól -
kezdve Kornis Gyulán, Ravasz Lászlón, M akkal Sándoron,
Karácsony Sándoron át Szekju Gyuláig, a belőlük kiindu­
ló szakágazatokig, nem is szólva az olyan típusú termé­
keny népszerűsítőkről, valóságos tízparancsolatokat és
kiskátékat összeállító karakterológus szakemberekről,
mint pl. Trócsányi Györgyről. Inflációs jelenség ez az
irodalom nemcsak mai szemünkkel tekintve, amikor
fogalmainak és kategóriáinak tömegét mint megannyi
megsárgult, értékét vesztett bankjegycsomagot vesszük
kissé csodálkozva kezünkbe; de inflációt idéz, ha a két
világháború közt a magyar nép szociális-gazdasági-poJi-
tikai sorsproblémáit taglaló irodalomhoz mérjük annak
volumenét. Ha a „magyarság-problematika” itt-ott
bizonyos elemeiben kötődött is a századelő aranyfedeze­
téhez (a népi íróknál legalább a parasztság és agrár-
proletáriátus egyidejűleg felvetett problémájához és né­
hol a dunavölgyi egymásrautaltság koncepciójához),
ott az ideológiai bizonytalanság miatt sok esetben nehéz
volt pontos és éles határvonalat húzni a nem ritkán „faji”
argumentáció irányába kibicsakló eszmekör és aközt,
amivel szemben állt: azaz a zavaros képletté vált „mi a
magyar?” kérdés és a fasizmus közt. Ez a helyzet pedig
csak arra volt alkalmas, hogy az egész kérdésfeltevést
diszkriminálja polgári radikális és szocialista erők előtt
cs ellentétek forrásává váljék. A nagy tömeg pedig jó ­
formán védtelenül állt a hivatalos, állami propaganda
nacionalizmusának kispolgári fejek számára tetszetős
érveivel szemben.
Bennünket azonban ezen a helyen szűkebben a kérdés-
feltevéshez való pár excellence történész hozzájárulás,
inég közelebbről a szellemtörténet voksa foglalkoztat,
s annak is - az egyszerűség kedvéért - a legpregnánsabb
megfogalmazása. „Mi a magyar?” Mi a magyarság
„lényege” ? Fel lehet-e egyáltalán tenni ezt a kérdést,
297
történetileg megalapozottan? H a igen, milyen egyéb
kérdésekkel együtt és milyen korlátok között? Ha nem, a
megismerés korlátái vagy a történelmi fogalomalkotás
miféle disztinkciói parancsolnak óvatosságot? - a tör­
ténésznek efféle kérdésekkel kellett szembenéznie. A tör­
ténettudományra (könnyű persze utólag látni!) ebben a
helyzetben lényeges szerep várt. Tisztázó, elemző, anali­
tikus, a zűrzavarból kifelé vezető szerep, hogy a magyar­
ság-problematika e „kényszerűen szükségszerű” előtérbe
nyomulása kapcsán ne a zsákutcát rögzítse, hanem a
tisztázást segítse elő. A történettudomány uralkodó irány­
zata a szellemtörténeti módszer lett. A szellemtörténetnek
pedig - kapcsolódva az európai szellemtörténet korok,
fogalmak határait egybemosó módszeréhez, az „örök”
kategóriákhoz, a struktúrákat figyelembe nem vevő
nagyvonalú gondolati konstrukciókhoz - sikerült az
egész magyarság-problematikát olyannyira zsákutcába
juttatnia, sikerült az utcanyitás lehetőségének elretesze-
léséhez a maga eszközeivel, történeti argumentumaival
olyan eredményesen hozzájárulnia, hogy hatása alól
alig szabadult a két világháború közti magyar szellemi
élet.
Mert vitathatatlan, hogy a szellemtörténetnek orosz­
lánrésze van a „mi a magyar?” kérdésfeltevés prolongálá­
sában, újra és újra felvetésében (következésképpen a
válaszadás egyre nyilvánvalóbb megnehezítésében), úgy­
hogy amikor az ezt a címet viselő gyűjteményes kötet a
magyar szellemi élet kiemelkedő munkásai közreműködé­
sével 1939-ben megjelent, a tanulmányírók közül talán
a legjózanabb és legszkeptikusabb Babits Mihály joggal
így töprenghetett a kötet címében foglalt feladványon:
„Őszintén szólva még megérteni is nehéz, nemhogy
felelni r á . .. Ügy tör föl belőlünk, mint egy létprobléma,
korszerűnek látszik és sürgősnek. Soha izgatottabban
nem kérdeztük, mint ma. De ha egy kicsit sarokba szorí­
298
tanak, kiderül, hogy voltaképp magunk se nagyon tudjuk,
mit kérdeztünk.” Megdöbbentő szavak 1939-ből! Mert
miből is állt a kérdés? Megkeresni valahol a történelem
mélyében a koroktól, strukturális metamorfózisoktól
független esszenciális magyarságot, melyben a nemzeti
lét gerincét, folytonosságát, sőt - feltételét igyekeztek
megragadni. „Hol kapjuk hát magát a magyarságot -
kérdezi tovább Babits, aki egyébként, szinte egyedül a
kötetben, nemcsak óv a történelem távoli századaiban
való bizonytalan tévelygéstől, hanem azt kritikailag
vissza is utasítja - tiszta és sajátos állapotban, vagy
hogyan tudjuk azt elkülöníteni, mint egy elemet, amely
csak vegyületekben fordul elő ?”19
Hogyan, de hát valóban hogyan? Valójában annyi­
féleképpen keresték és annyiféle eredményre jutottak,
ahányan nekifogtak. Volt, aki egyszerűen csak a kor­
divat sajkáján evezett, volt, akit őszintén átérzett szo­
rongás hevített; volt, aki egyszerűen imitálta egy Zrínyi,
Széchenyi vagy Kölcsey látnoki pózát, volt, aki szeré­
nyen a maga szakszerű véleményét és a részleteket illető
figyelemre méltó észrevételeit közölte. Egészében azon­
ban, magából a kérdésfeltevésből következően a kérdés­
komplexum mögött mindig ott kísértett az újabb német
szellemtörténet volkisch-volkhaft kategóriája és az ősi
Volksgeist kísértete, s az egész attitűd, melyről e tanul­
mány első részében némi vázlatot próbáltam adni.
Mégis azzal a különbséggel, hogy a nemzeti lét esszenciá­
ját itt kevésbé egy évezredes, immanens nemzeti „öntu­
dat” fonala köré igyekeztek kikristályosítani, mint in­
kább egy „organikus” tényező, „alkat”, „karakter” köré.
S itt megint csak Babits okos és szkeptikus szavait érde­
mes emlékezetbe idézni. Ami az ősi nemzeti „lényeg”,
magyar jellem vizsgálatát illeti, a kutatónak rendszerint
„az események hatása alatt, politikai reményei vagy
félelmei szerint mór meg is van a maga elmélete. A magyar
299
karakter fogalmi megragadására azért van szüksége,
hogy ezt a sors-elméletet tudományosan alátámaszthassa.
Sors és jellem közt titkos összefüggést lát, s önkénytele­
nül is oly módszert keres, melynek segítségével a jellemet
sors-elméletének megfelelően rajzolhatja meg.” Röviden:
a forrásokból „azt lehet kiválogatni, ami az előre meg­
tervezett gondolat-építménybe készen illeszkedik”.20
A módszert tekintve legtanulságosabb, ha Szekfüt kö­
vetjük nyomon, aki az egész vállalkozáshoz nemcsak
nevét, tekintélyét és programadó szerkesztői előszavát
adta, hanem a történetíró hozzájárulását az irodalom,
művészetek, nyelv stb. szemszögéből vizsgált problémá­
hoz.21 Szekfűnek ez a tanulmánya egész oeuvrejéböl sok
mindent sűrít - majdnem azt lehet mondani, karikíroz
is de sűrítményét adja a magyar szellemtörténet tipikus
és lehetséges válaszainak is. Szekfű történetírói jelentősé­
gét, paradox módon, leginkább az bizonyítja, hogy a
magyar történelem nagy kérdéseiben felállított hamis
tételei és premisszái ellenére is nagy történetíró maradt,
még tévedései is szuggesztívek. Csakhogy történetesen
e tanulmánya mintha túlfeszítené a húrt. Kiindulása és
eleganciája megejtő, mint mindig. Fölényes kritikával
utasítja vissza az Európa-szerte divatos nemzet-karakte-
rológia „primitív általánosságait”, az a priori szemléletet,
a nemzeti jelleget egyetlen tulajdonságra redukáló mód­
szert (az angol a cselekvés, a francia a gondolat, a spa­
nyol a szenvedély népe, és így tovább). Nem! A nemzeti
jellem nem a priori, hanem természeti és történeti ténye­
zők műve; nem konstans, hanem változó, a történelmi
körülményektől függően. Beöthy Zsolt volgai lovasa,
mint a magyar irodalom évezredének magyarázata,
éppoly fölényes elutasításban részesül itt, mint Salvador
de Madariaga karakterológiája.
S mégis! Szegfű kiindulópontja ugyan nem egy, hanem
három jellemvonás - e triászból azonban, mintegy geo­
300
 metriailag levezethető az egész magyar történelem, mert
(ahogy alap-premisszája szól) bizonyos felvett vonások
más feltételek közt is megmaradhatnak, a magyarság
lovas nomád tulajdonságai tovább élnek, fel-felbukkan-
nak, cselekedetei rugói közt számbavehetők, s még ha
látszólag el is tűnnek, „elveszettnek hitt nemzeti erők
újra feltörhetnek”. E három alapvonást Bölcs Leó jellem­
zéséből veszi: a magyarok szabadságszeretők, vitézek és
körmönfont politizálók. E kiindulópontnak - enyhén
szólva - gyengéje ugyan, hogy közismert módon Leó e
szavai a „türkökről” szó szerinti átvételek Maurikios
császárnak a 6-7. század fordulóján írt Taktikáiéiból, s
egyáltalán nem specifikusan a magyarokra vonatkoznak,
hanem - végső fokon az ókorig visszanyúló irodalmi to­
poszok formájában -egy sztereotip „pusztai lovas-nomád
barbár” fogalom állandósult jelzői. Ezt persze Szekfű is
jól tudja. Megdöbbentőbb már a logikai lánc második
szeme, mely a „türk-magyarok” jellemzését nagy ívben
összekapcsolja Freisingi Ottó ismert leírásával a 12. szá­
zad közepén székeiket a királyi tanácsba magukkal vivő
előkelőkről, akik ott rendszeresen megbeszélik az ország
ügyeit. íme „Bölcs Leó politizáló magyarjai!” - olvassuk
Szekfűnél, Ami már bizony durva dolog: az Ottó élmé­
nyeként számbajövő maroknyi előkelőt, a „nagyokat”,
akik nála primores, más forrásainkbanprincipes, primates,
nobiles stb, néven fordulnak elő a negotium regni fogal­
mához (Ottónál klasszicizálóan: rei publicae status) ekkor
egyedül hozzászólók csoportját „a magyarsággal” össze­
keverni, másrészt a királyi tanács Európa valamennyi
királyságában hasonlóan - legfeljebb székeiket nem
cipelő - tanácskozó testületét etnikai specifikumként
feltüntetni! A harmadik láncszem persze az aranybul­
lák ideje, ahol egy „új, szélesebb politizáló osztály”
lép színre - írja ami újabb tanúság amellett, hogy
„népünk (!) kezdettől fogva politizált, azaz maga intéz­
te dolgait”.
 A másik két jellemvonás, a „vitézség” és „szabadság-
szeretet” hasonló bizonyítása után (e lovas nomád tulaj­
donságok ugyanis töretlenül továbbélnek „a magyar­
ságban”, persze harmonikusan hozzáilleszkedve a keresz­
ténységhez) az ősi karakterből minden levezethető.
Az „ősi szabadságszeretet” átalakul a magyar állam
függetlenségének féltésévé; az „ősi bölcs politizáló baj­
iamból” következik a „természetes határokig” való ter­
jeszkedés éppúgy, mint az idegenek bölcs befogadása,
a nemzetiségi súrlódások, véres atrocitások hiánya a
magyar államban, s ez nem más, mint Szekfű több
tanulmányában kifejtett kedvenc gondolata az „ember­
séges magyar kisebbségi politikáról”, ami már állítólag
István Intelmeiben manifesztálódik, a nevezetes mondat­
ban az „egynyelvű és egyszokású regnum” törékenységé­
ről. (E szentenciáról mellesleg többen kimutatták, hogy
semminémű köze nincs bármiféle historizált „nemzeti­
ségpolitikai elvhez”, hanem a kor szükségleteinek meg­
felelően az idegen lovagok és papok fontosságát emeli ki
a királyi kíséreten belül.) S az ősi vitézség? Hát persze
ennek helyébe sem lépett gyávaság. A középkor századai
e triászon nyugszanak, „a változások nem érintették a
történetalkotó erőket, melyek a felszín alatt munkálva,
a nomád és keresztény világ szintéziseként állandósítot­
ták a magyar nemzet életét”.
Konstans karaktervonások - ha éppenséggel nem is
Volksgeist- mint történetalkotó erők, mint a nemzeti lét
kontinuitásának biztosítékai: mindezek világosan utalnak
a nemzet-koncepció adott „struktúrmodelljére”, amiről e
korreferátum első felében szólottám. „Természetes hatá­
rok” . „emberséges magyar kisebbségi politika” és hason­
lók: a magyar „államnacionalizmus” ismert frazeológiá­
jára.
A középkor, mint a „nemzet” létének még romlatlan,
megosztatlan, „organikusan” egészséges periódusa: ez a
302
szemlélet is félreérthetetlenül visszautal egy korábban
már érintett historiográfiai jelenségre; persze modernebb
formában, mert a nemzetkarakter itt társadalomtörténeti
argumentációval bővül. Szekfű koncepciójában lényeges
további elem ugyanis, egybehangzóan a 30-as évek törté­
netírása ismert axiómájával, hogy e századokban „az
uralkodó osztálynak még megvolt a szellemi egysége a
nemzet tömegével”. A parasztság még hordozója az ősi
lovas-nomád jellemvonásoknak, a Bölcs Leó-féle képlet­
nek. Nem vesztette el ősi vitézségét. (Érdekes, mellesleg,
hogy ha már erről van szó, Szekfűnek nem az erdélyi
parasztfelkelés harcos parasztjai, Nándorfehérvár védői
vagy Dózsa keresztesei jutnak eszébe, hanem a földes­
urak magáncsetepatéiban kivezényelt paraszti elemek.)
Szabadságszerető. Csakhogy ezen túl a triász mégsem
kerek, mert hogy a parasztság akár „körmönfontan”,
akár nem, de „politizált” volna a magyar középkorban,
az már vajmi nehezen lenne kimutatható, ezért ezen a
ponton az „ősi nemes emberiesség” iktatódik be harma­
dikul, mert hiszen - úgymond - a jobbágy még a 17.
században is ingyen megvendégelte földesurát... Ezt az
idillt hirtelen, katasztrófaszerűen szakítja szét 1514,
Werbőczi. Ez távolítja el egymástól urat és parasztot, a
nemesség ekkor - csak ekkor! - „zárja ki a nemzet tevé­
keny közösségéből annak túlnyomó részét”. (A két évvel
később megjelent „Űr és paraszt a magyar élet egységé­
ben” c. kötet vezérgondolata!) A 16-18. század az egysé­
ges magyar jellem megoszlásának, dekadenciájának
ideje. Széchenyi generációja megkísérelte ugyan, hogy a
„vezető réteg lelki szakadása” alatt a magyar parasztság­
ba lesüllyedt s ott konzervált „ősi magyar jellemet” ki­
emelje és hasznos energiává tegye, ám ez a „heroikus
szer” nem vált be, mert a következőkben minden eddigit
felülmúló „felhígulás” következett be. S ezután már csak
a Három nemzedék koncepciójának sommázata követ­
303
 kezik. Idegen politikai eszmék gyökértelen átvétele,
liberalizmus, tömeges asszimiláció, beteg középosztály
stb. stb. a második világháború előszeléig; Vörösmarty
nemzethalál-víziója, komor váteszikép, melyből „Ember
küzdj és bízva bízzál !”-ként emelkedik ki az egyetlen
megoldás: a népből kell kiemelni a latensen ott szunnyadó
ősi magyar karaktervonásokat.
Nem kell talán kötelességszerűen kiemelni az ebből a
koncepcióból kétségtelenül kicsengő, annak idején köz­
vetlen politikai értelemben talán már a két-három évvel
ezutáni Szekfűxe utaló „pozitívumokat”. Az sem kétsé­
ges, hogy az a „szorongó érzés”, melyről ő maga ír az
előszóban, éppúgy őszinte volt, mint a hit, hogy „a kí­
méletlenül ránk rohanó szellemi áramlatok, propagandák
káoszában” meg kell védeni az országot „a tévelygések­
től, az illúzióktól, az ingoványba süllyedéstől”. Értsd:
fasizmustól és szocializmustól egyaránt. De megóvott-e -
legalább az egyiktől? Nemcsak arról van szó, hogy a
történész, akinek még sokáig sok minden tanulnivalója
van Szekfűtől, meg kell hogy hökkenjen a történetíró
effajta módszerbeli, logikai szalto mortaléin. A történet­
író felelőssége és legfőbb - minimális - kötelessége abban
áll, hogy a történeti kritika segítségével bármit, ami a
múlt bármely szegletében homályos, megvilágítson; ami
mitikus, zavaros, azt eltávolítsa. A szellemtörténet s annak
legjelentősebb egyénisége, Szekfű Gyula nem hogy nem
járult hozzá a magyar társadalom valóságos létproblémáit
1930-40 körül misztikus ködfátyolként elborító „magyar­
ság-problematika” öncélú képződményének eloszlatásá­
hoz a történeti kritika eszközeivel, hanem azt a tudomány
p/öcetjével látta el. Mennyivel volt tudományosabb, a
történeti kritikát inkább kiálló eljárás Bölcs Leó türkjei
három jellemvonásának végigvezetése a magyar törté­
nelem évezredén, mint a 16-17. századi „magyar allu-
vium” képzete, a „mélymagyarság” teóriája már koráb-
304
bán, a 30-as évek első felében? S ami még lényegesebb:
meghúzható-e valamilyen szilárd kerítés, eszmei tilalom­
fal e koncepció és egy másik felfogás közt, mint amikor
például a Gömbös-féle „Űj szellemi front” meghirdetése
kapcsán valaki lelkesen felkiáltott (1934): „Föltámadt a
faji eszme, s mélybenézést, a gyökérig való visszaérzést
követel.. . ”
Bizonyos „nemzeti jellemvonások” létét teljességgel
tagadni természetesen indokolatlan és értelmetlen lenne.
Csakhogy ezekkel, mint történelmi „tényezőkkel” igen
csínján kell bánni! Molnár Erik magában a terminológiá­
ban is óvatosságra int, az „etnikai sajátosságok” fogal­
mát ajánlja.22 Óvatosan kell kezelni mindenekelőtt magu­
kat a forrásokat, melyek - mint pl. a középkorban sűrűn
feltűnő „népkarakterológiák” - tele vannak végső fokon
ókori eredetű, esetleg Hérodotoszig visszanyúló, majd
egészen különféle etnikumokra tudákosan átvitt, irodal­
mi sablonként átörökített „jellemvonásokkal”, amelyek
aztán - ha hízelgőek -, egy-egy nép uralkodó rétege
dédelgetett önjellemzésének részévé válnak, míg a kevésbé
hízelgőek a szomszédok közvéleményében rögződnek.
Ha a jellemzés közvetlen megfigyelésen alapul, akkor
egy-egy gens, natio jellemének, szokásainak (mores)
tulajdonított vonások nem egyebek, mint a megfigyelő
benyomásai arról a rétegről - rendszerint persze a ne­
mességről -, amellyel érintkezett, s ezt is a politikai
rokonszenv vagy ellenszenv, kulturális fennsőbbségtu-
dat vagy primitív „etnoccntrizmus” motiválja. Másrészt
viszont minden nép uralkodó rétege igen korán kialakítja
a maga „jelleméről” azt a kedvenc ideálképet, mely
aztán generációról generációra öröklődik. A „vitézség”
és „szabadságszeretet” például, mint specifikusan a
magyar lelki alkat pillérei. . . ! Melyik nép nem tartotta
magát vitéznek, harciasnak, bátornak, melyik uralkodó
réteg, akár primitív törzsi, fejedelmi fegyveres kíséretről,
305
akár középkori lovagságról vagy városi polgárságról
van szó, nem volt „szabadságszerető” ? Számos nép eseté­
ben éppenséggel népnevének eredeti vagy népetimológiá­
jában fejeződnek ki ezek az öntudati elemek, hogy csak
a legismertebbre, a korai középkor legaktívabb elemére,
a száli frankokra utaljunk. A Francus népnév jelentése az
5-6. század közismert értelmezései szerint „vad, merész,
harcias, vitéz” volt, hogy aztán amikor eredeti etnikai
tartalmát levetve a germán és gallo-román elemekből
összeolvadt szabad harcos megjelölésére ment át, fel­
vegye a másodlagos „szabad” jelentést. Ez aztán a
román nyelvekben közszóként élt tovább, hogy hosszú
fejlődés után a 12-13. században az ókori Galliával való
kontinuitást hangsúlyozó francia lovagi „nacionalizmus”
egyik öntudati pillérévé váljék („Francé qui de franchise
est dite” pl. a neves 13. századi lovagköltőnél, Rute-
boeufnél). - A népjellem egymáshoz kapcsolódó tudákos-
„tudományos” elméletei az ókori Hippokratésztől az új­
korig követhetők nyomon.23 Minél homogénebb, difié-
renciálatlanabb egy-egy etnikai csoportként felfogható
társadalom, annál homogénebb magatartásformák, atti­
tűdök jellemzik annak egyedeit; minél differenciáltabb,
azaz minél elütőbb rétegek, osztályok, rendek alakul­
nak ki a termelésben és az elosztásban való helyük, a
politikai közhatalomhoz való viszonyuk szerint, annál
inkább a társadalmi helyzet alakit ki sztereotip karakter-
vonásokat, s szorulnak háttérbe, motiváló tényezőkként
az etnikai sajátosságok. Magasabb fokon, a polgári
fejlődés idején azután ismét erőteljesebben kidomborod­
nak bizonyos „nemzeti” karaktervonások, melyek azon­
ban jórészt éppenséggel nem „organikus” és „népi”
eredetűek, hanem hosszú történelmi folyamat, a nemzet-
téválás szekunder kísérőjelenségei. Abban az értelemben
is, hogy a nemzeti egység gondolatát hordozó vezető
réteg pszichikus tulajdonságai lesüllyednek az alsóbb
306
rétegekbe; ahogy az utóbbiak az életformában, élet­
eszményekben, ízlésben utánozzák az előbbieket; abban
a nagyon is mesterséges értelemben is, hogy a nemzeti
öntudat lényeges elemét képező önkarakterológia (azaz
ezt az öntudatot kialakító vezető osztály ideálképe ön­
magáról) a növekvő kommunikáció, propaganda, iro­
dalom stb. révén mintegy társadalmilag kötelező maga­
tartásnormákat szuggerál az egész nemzet számára.
Innen érthető, hogy pl. a nemesi hegemónia alatt nem­
zetté alakuló népek „nemzeti karaktere” - az objektíve
észlelhető viselkedésformák és a társadalmi közízlésben
és illúziókban domináló eszmények - miért mutat fel
oly sok rokonvonást és különbözik azoktól, ahol erős
polgárság állt a folyamat élén! Hogy csak a legprimi­
tívebb és leggyakoribb lapidáris jellemzésekre gondol­
junk, az előbbiek rendszerint - attól függően, hogy hon­
nan nézzük - „lovagiasak”, „nyíltak”, „szabadság­
szeretők” (a fordítottjáról: könnyelműek, szószátyárok,
rendetlenek). Az utóbbiak rendszerint „szorgalmasak”,
„racionálisok”, fegyelmezettek” (a fordítottjáról: kap­
zsik, agyafúrtak, tűrhetetlenül pedánsok). A couleur
localok pedig rendszerint az illető társadalom elmúlt
száz-kétszáz évének történelmi sorsából fejthetők meg.
Legkevésbé azonban a feudalizmus-kori „nép”, azaz a
parasztság karakteréből. Mert igaz, hogy a folklór
őrzője mindenütt a parasztság, ám az etnológiából
egyre világosabban tudjuk, hogy a középkori paraszt­
kultúra mennyire „nemzetközi”. Másrészt, ami a gondol­
kodásmódot, a jellemet illeti, például a dél-francia, a
magyar és az orosz paraszt közt aligha találunk lényeg­
bevágó különbséget a történelem századaiban. Az igazi
különbség e nagyon is „kozmopolita” paraszti jellem és
a provenfal lovag, a magyar nemes és az orosz bojár
- egymás közt is különböző - karaktere közt van! Már
Babits rámutatott említett tanulmányában, hogy Mau-
307
passant parasztjai nem is esnek oly messze Móricz
Zsigmond parasztjaitól, a magyar jeÚemsajátosságokat
éppúgy nem kereshetjük a felfedezni vélt ősmagyar ka­
rakterben („amit ősmagyar jellemről fecsegünk, nagy­
részt spekulációkon épül” - írja), mint az „ősi paraszti­
ban”, s főként óvott attól a veszélytől, hogy „összeté­
vesztjük a parasztit a magyarral”.*4
S végül, ha van nemzeti jelleg (s ha ezen bizonyos
tipikus attitűdök képletét értjük, akkor kétségtelenül
van), az nemhogy nem a priori, nem ősi, hanem a korok,
történelmi fordulatok retortájában nagyon is változé­
konynak bizonyul. Voltaire a 18. század első felében az
angolok karakterét így jellemzi: változékonyak, forra­
dalmiak, királyokat lefejeznek, elűznek, a fennálló
viszonyokkal soha nem békülnek meg, míg a franciák
konzervatívok, túlzottan tapadnak a múlthoz, minden­
ben a tradíciók kötik őket. Nos, nem kellett hozzá száz
év sem, s a közkézen forgó jellemzésekben csak a két
népnevet kellett felcserélni... Avagy: volt-e lázadóbb,
forrongóbb, harciasabb náció a 15. századi Európában
a 18. század óta dolgos, szorgalmas, csendes népként
nyilvántartott cseheknél? Az efféle metamorfózisokra
hosszan lehetne a példákat sorolni, melyek azonban
együttvéve sem mondanának többet, mint hogy a „nem­
zeti karaktert” illetően mindenekelőtt le kell hántani a
népszerű karakterológiákról mindazt a kritikátlan álta­
lánosítást, látszatot, berögzött előítéletet és - más oldal­
ról - illúziót, ami ezekben mindig túlburjánzik. Ami
mag ezután marad, az valóságos történeti képződmény,
pszichológiai függvénye egy-egy társadalom sajátos fejlő­
désvonalának, s konkrét elemzést igényel. Nem „örök”,
nem változatlan, nem a nemzeti lét feltétele, hanem az
adott nemzeti fejlődés produktuma. Nem történelem­
formáló faktor, hanem a valóságos történelemformáló
faktorok folyton alakuló függvénye. Nem a nemzeti lét
308
 kontinuitásának hordozója, hanem a történelmi mozgás
derivátuma. Alapjában véve nem „magyaráz meg” sem­
mit egy nép történelméből, hanem maga szorul magyará­
zatra. Nem valamely nép nemzeti öntudatának titokza­
tos forrása, hanem ellenkezőleg: mint a nemzeti tudat,
maga a nacionalizmus által mesterségesen táplált, pro­
pagált, interpretált (s épp ezért sokféleképpen interpretál­
ható) jelenség részben maga is a nacionalizmus forrásából
ered.
A magyar szellemtörténet azáltal, hogy felcserélte az
okot az okozattal, alapjában véve nem csinált mást, mint
a magyar nacionalizmus egy bizonyos magatartásfor­
májához tendenciájához, aktuális törekvéséhez törté­
nelmi érveket keresett. Azon pedig nincs mit csodál­
kozni, hogy természetesen olyanokat talált, amelyek
mind a szellemtörténeti módszernek, mind a tradicio­
nális magyar nacionalizmus romantikus „struktúrmodell-
jének”, legitimáló érveit a középkorban kereső, nemzet­
koncepcióját az „Ősi” kontinuitásra alapító típusának
megfelelt. A magyar történelem, a nemzeti lét magyaráza­
ta, kulcskérdése eszerint a nemzeti szellem, a magyar
jellem önmozgása; következésképpen az aktuális sors-
.kérdések megoldása a 16. század óta degenerálódott,
a vezető rétegekben felhígult, de virtuálisan a nemzet alá
süllyedt „népben” feltételezett „ősi magyar jellem” ki­
emelése, mely ma is (azaz az 1930-as években) ott rejlik,
mint kibányászásra váró rejtett kincs, Szekfű szavaival a
„vitézségtől szolgált szabadságszeretet és az egyedülálló,
senkire sem számítható magányos ember körültekintő,
hideg józan érzéke”.25Nem kell különösebben éles logika
ahhoz, hogy e históriai bevezetés mögött az aktuális
mondanivalót megértsük, s tudjuk, hogy a két világ­
háború közti magyar nacionalizmus melyik árnyalatához
‘•irtózik. A „keresztény-germán kultúrközösség” koráb­
ban oly kedves koncepciójáról szó sem esik itt már,
309
Szekfű jól tudja már, hogy ez az eszme 1939-ben hogyan
fordítható le a politika nyelvére. A magyar lélek - autoch-
ton. Immár félteni kell a szabadságot! S „bölcsen” kell
politizálni! Vállalni kell a magányt, „körültekintő, hideg
józanságra” van szükség. Persze - mint már idéztük -
minderre, azaz Bölcs Leó türkjeinek erényeire a „kímé­
letlenül ránk rohanó szellemi áramlatok, propagandák
káoszában” van szükség. Fasizmus és szocializmus ellen.
A „keresztény-germán kultúrközösségtől” az „ősi
magyar jellemig” : Szekfű, a szellemtörténet vezető egyé­
nisége itt politikai értelemben a hajó kormányát a német
szellemi orientáció irányából egy „harmadikutas” nacio­
nalizmus irányába fordította. S végtére is, tekintetbe véve,
hogy a következő években még tovább mozdított a kor-
mányáliáson, a nacionalizmusnak ennél az árnyalatánál
voltak százszor rosszabbak is. (De jobbak is ^Tudományos
értelemben azonban a hajó ugyanazokon a vizeken veszr
tegelt, vagy - kissé túlerőltetve a képet - a kormány el-
fordítása egy leeresztett horgonyé hajón történt. A hajó
egyhelyben fordult; súlyos horgonya és lánca fogva tar­
totta az öncélúvá vált, sehová nem vezető, semmit meg
nem oldó, sőt a reális és szükséges társadalmi-politikai
cselekvést megbénító „magyarság-problematikánál”. Fog­
va tartotta egy avítt nemzet-koncepciónál. Nem hogy nem
intett a történeti kategóriák szigorú tiszteletbentartására,
a források kritikai interpretációjára, hanem impresszio­
nista ötletszerűséggel maga kapcsolt egymásba és fűzött
önkényes logikai láncra a forrásokban fenntartott,
együvé nem tartozó, egymásra „hasonlító”, de merőben
különnemű jelenségeket. A magyar szellemtörténet
legnagyobb tudású és legszuggesztívebb alakja nemhogy
„megállj”-t parancsolt volna, hanem módszertanilag
veszélyes precedenst teremtett - egy olyan korban,
amikor a magyar történelem újabb és régibb századaiból,
mint valami gazdátlan, szabad prédaterületről, a legkü­
310
 lönbözőbb kalandor politikai irányzatok hurcolták
össze a maguk célját alátámasztandó a hamis analógiákat
kiragadott idézeteket, látszatra odaillő adatokat...
Szellemtörténet és nacionalizmus összekapcsolódásá­
ról szólva egy historizált nemzet-koncepció révén lénye­
gében Szekfűről szóltunk, sőt Szekfű egy tanulmányáról,
igyekezve kibogozni annak hátteréből és összefüggéseiből
egyet-mást. Ez természetesen a kérdés leegyszerűsítése.
A valóság bonyolultabb, sokszínűbb, s minthogy a
„magyar szellemtörténet” nem valamilyen kompakt,
kereken lezárt egység, egy terjedelmesebb tanulmány
keretében sok minden egyébről is szólni kellene. Számos
vonatkozásban - tárgyi kérdésekben - egyébként is
marxista történeti irodalmunk gyakran bírálatban része­
sítette a szellemtörténet egyes képviselőinek jellegzetes
nacionalista teóriáit a középkorral kapcsolatban; ezek
közismertek. S koncepcióról szólva: vajon sok értelme
lenne-e Szekju mellett - mondjuk - Hóman Bálint döcö­
gős történetpolitikai fejtegetéseit végigkövetni ? A magyar
szellemtörténet nem valami homogén képlet. Hogy csak
szűkebb tárgyunknál maradjunk, éppen egy vérbeli
szellemtörténész, Deér József kísérelte meg történetírá­
sunkban először a specifikusan középkorit leválasztani
a „nemzet” fogalmáról, rámutatva, hogy a romantikus,
liberális, pozitivista iskolák, irányok nálunk „minden
különösebb aggály nélkül alkalmazták a nemzet és haza
terminusait a magyar történet legtávolabb és legközelebb
eső epocháira egyaránt, nem érezve szükségét sem annak,
hogy e kifejezések jelentését fogalmilag tisztázzák, sem
pedig annak, hogy a nemzet és haza koronként változó
értelmébe behatoljanak”. Az ő érdeme annak kimutatása,
hogy a középkori „nacionalizmus” meghatározott társa­
dalomtörténeti gyökerű jelenség, s jellegében és funk­
ciójában üt el a modern nemzeti tudattól, „rendiség és
nacionalizmus korrelatív történeti életformáknak bizo-
311
nyúlnak”.*8 Hogy aztán ezt a tételt egy ízig-vérig német
szellemtörténeti gyökerű, de általa a törökös nomád
lélekre alkalmazott „Führertum”-teória társaságában
fejti ki, ami az egész 11—13. századot „mágikusan” va­
rázslatában tartotta volna (s varázslatosan irányítja
szövegfilológiáját és forráskritikáját is), annak taglalása
és megvitatása más helyre kívánkozik; a kérdés kritikai
boncolása terén kétségtelenül övé az elsőség érdeme, -
Általában véve, ami a részeredményeket illeti, a szellem-
történet nem egyszer történetibb módszerrel élt, mint
más irányzatok képviselői. Legyen elég csak pl. az István
király-féle Intelmek körül lezajlott nevezetes vitára utalni
(1942-43), ahol a „neopozitivista” Guoth Kálmán forrás­
kritikai kételyeinek mélyén alapvetően az húzódott meg,
hogy „nemzeti” és „nemzetközi” elvek ellentmondását
vélte felfedezni az 1010 körül keletkezett műben, s min­
denáron valamilyen „nemzeti” szemléletet keresett a
korai magyar királyság „államkoncepciójában”, míg vele
szemben a szellemtörténész Balogh József és Deér is
hangsúlyozta, hogy e kategóriákkal ebben a korban nincs
mit kezdeni, a korszaktól és eszméitől idegenek.
S mégis, változatlanul úgy véljük, hogy a szellemtörté­
net jellegzetes, tipikus és logikus gravitációja az az irány,
melyet Szekfunél láthattunk. Sőt! Egy történetírói irány­
zat végső tendenciái gyakran nem is a legjobbak művein
mérhetők le. Az ő tehetségük mindig átüt valahol a sé­
mákon, a valóságos összefüggések, a történeti igazság
kutatásának őszinte szenvedélye és tudásanyaguk min­
dig át- meg áttöri az esetleges hamis, erőszakolt teóriá­
kat. így van ez Szekfű életművében is. Sokkal egyszerűbb
képlet azoké, akik a sablonokat és frázisokat hordják
össze, összekotyvasztják és szorgalmasan tanulmányok
és könyvek fejezeteibe, mint tégelyekbe öntözgetik.
Ilyen könyv Joő Tibornak „A magyar nemzeteszme” c.
műve (Bp. 1939), aki Szekfű, Deér, Eckhart, Mályusz
312
és mások kutatásaiból és teóriáiból, hogy úgy mondjam,
tökéletesen kilúgozta az esszenciális szellemtörténetit
(maradandó tudományos eredményeiket helyükön hagy­
va), hozzáadagolta a maga zavaros politikai tendenciáit
és még zavarosabb terminológiáját, s az egészet beleön-
tözgette a maga tégelyeibe. Egy „ősi, keleti nemzetfoga­
lom”, időtlen eszme dicsőül meg nála, mely közelebb
áll a „tiszta nemzeteszméhez” (!), mint a nyugati racio­
nalizmus által a 18. században átplántált eszmék. Ez
utóbbiak minden baj forrásai! Ez az időtlen nemzetfoga­
lom nincs kötve földhöz, vérhez, nyelvhez, csak a szel­
lemhez, életformához, belső magatartáshoz és a „nemzeti
hivatás vállalásához”. Ősi, keleti-nomád eredetű ez, de
mégiscsak rendi (itt Deér eredményei szólnak közbe).
Hogy egyeztethető ez össze? Ügy, hogy a 13. század
második felében a rendi öntudat ezt az ősi, sztyeppi
bölcsességet zárta új formába. Rendi? De hiszen nem is
rendi, mert ősi. Visszazötyög tehát a premisszáihoz: e
nemzetfogalom tulajdonképpen „szellemi közösség”, a
nemzethez tartozás „kiválasztottság és kegyelem” dol­
g a . .. E szellemi nemzet nem asszimilálni akart, mert hű
utóda az euráziai birodalmak bölcs kisebbség-kormányzó
örökségének. E nem asszimiláló (máshol: „bölcsen
asszimiláló”) szelleminemzetegyedülálló jelenség Európá­
ban! - szögezi le, majd fájdalommal kiált föl: „Felmér­
hetetlen veszteség az egész civilizált világra, hogy a
kormányt kiütötték ennek a bölcs szellemnek a kezéből,
nem is egyszer a századok folyamán.. . S még egy
mondat: „A nyugati formák alatt egy nomád birodalom
élt itt és erősödött... Ez volt az egyetlen forma - s ez ma
is! melyben itt szilárd, tetterős... államalakulás
létrejöhetett.” Kár tovább követni ezeket a kocsonyás
gondolatokat. 1939-et írtak akkor - sapienti sat.
Végül legyen szabad egy látszólag - első pillanatra -

313
egyáltalán nem ide tartozó észrevételt ide illesztenem,
függelék gyanánt.
A felszabadulás után megszülető marxista történetírás
természetesen elvetette ezt a középkori előképét kereső,
historizált nacionalizmust, annak mítoszaival együtt.
A történelmi materializmus nem ismer a priori kategóriá­
kat a történelemben. Hogy a „nemzet” a feudalizmus
századaiban mennyire más fogalmi tartalmakat rejt,
mint a modern korban, az (ha távolról sem minden
árnyalatát illetően) ma már közismert. Éppen ezért a
„nemzeti öntudat” modern asszociációkat keltő terminus
technicusát a marxista történetírás a távoli korokra nézve
lehetőleg kerüli. A „nemzetre” appelláló egykorú politi­
kai frazeológiát és a mögötte rejtőző tudattartalmat mint
specifikus középkori jelenséget „feudális nacionalizmus”-
nak nevezi. Az már ugyan erősen vitatható, hogy a
libertatém gentis suae kereső előkelők csoportjának tudati
elemeit (már ahogy az a 11. századi Gestában tükröző­
dik) jogosult-e azonos fogalmi keretbe foglalni a 13.
század második felében, majd „ideologikusabban” a 15.
század derekától fogva, s végül popularizáltabb formá­
ban a 17. században megfogalmazott „nacionalista”
színezetű eszmekörével? Abban a tekintetben azonban
marxisták között, sőt marxisták és a kérdést kritikailag
vizsgáló polgári kutatók között sincs vita, hogy ha a
középkor a szó territoriális, korporatív stb. jelentései
mellett ismerte is az azonos nyelvűek egységét kifejező
natio fogalmát (a régi magyar nyelvben nemzet), a poli­
tikai ideológiában a 13. század második felétől a 18.
századig a natio Francorum, a nation frangaise éppúgy
egyfelől a harmadik (és „negyedik”) rendtől elhatárolt,
másrészt a királyi hatalommal szembeállított nemesi,
rendi „államnemzet” kategóriáját fedte, mint a natio vagy
gens Hungarorum (Hungarica). A marxista történetírás
tehát radikálisan elvetette a történetfólötti „nemzet­
314
eszme” feltételezését, ahogy a materialista történetfel­
fogással eo ipso kihullott a Volksgeist, vagy annak bár­
minemű újabb, módosult változata a történelemformáló
tényezők tárházából.
De kihullott-e valóban, maradéktalanul? Ha most azt
állítanám, hogy az 1950-es években nálunk és más or­
szágok marxista történeti koncepciójában meghonoso­
dott „népi patriotizmus” gondolata egy olyan attitűdben
fogant, mely végeredményben tökéletesen nem volt ké­
pes áttörni az előzőkben vázolt gondolati „struktúrmo-
dell” bűvös körének határait, akkor ez bizonyára meg­
hökkentő és megütközést keltő állításnak tűnnék. Hiszen
az a gondolat, hogy a feudalizmus századaiban az igazi
hazafiság letéteményese a parasztság volt, melyet kritikus
pillanatokban spontán patriotizmusa késztetett a haza
védelmére a külellenség (török, Habsburg) elleni küzde­
lem ügyét cserbenhagyó nemességgel szemben, élével
éppen a szellemtörténet ellen fordult! Éspedig a magyar
szellemtörténetben kontúrjaiban egymástól elkülönülő
mindkét felfogás ellen: az ellen is, amely az országvéde­
lemben, a „kereszténység védőbástyája” szerep ellátásá­
ban a 15-17. század folyamán a nagybirtokos arisztok­
rácia nemzetmegmentő szerepét hangsúlyozta, az ellen is,
amely a köznemesség társadalmi-politikai funkcióját
emelte ki e téren. A parasztság helyi és országos meg­
mozdulásai a Belgrád felmentésére összegyűlt paraszt-
kereszteshadtól Rákóczi jobbágy kurucaiig a polgári
történetírásban - nyilvánvaló szemléleti okok miatt -
az érdeklődés perifériájára csúsztak, sőt gyakran hamis,
torz megvilágításba kerültek. Mi sem volt érthetőbb és
indokoltabb, mint hogy a marxista kutatás, mindjárt
indulásakor, az igazságot, a helyes arányokat kereste eb­
ben a vonatkozásban. A maradandó eredményeket senki
sem fogj a elvitatni.
Nem tagadta meg azokat senki abban a jól ismert
315
vitában sem, amely néhány éve Molnár Erik kritikai
kérdésfeltevéséhez kapcsolódva a parasztság e küzdel­
meinek interpretálását kérdőjelezte meg, a társadalom- és
ideológiatörténet szemszögéből. Senki nem a feltárt
(s a jövőben még tovább kutatandó) tényeket kérdőjelezte
meg, senki nem azt vitatta, hogy a parasztság önvédelme
és osztályküzdelme bizonyos rendkívüli szituációkban az
államkeretek megóvásával valóban egybeesett. A kérdő­
jel e tények kommentálása mögé került. Immár tehát az
örök és történetfölötti „nemzeteszme” a múlté, de a
helyén keletkezett vákuumot ez töltse be: a kizsákmá­
nyolt, elnyomott „népben” - a parasztságban - minden
időben ott rejlő történetfölötti patriotizmus? A feuda­
lizmus parasztsága tehát eszerint többé nem a Bölcs
Leótól levezetett „ősi magyar erények” rezervátuma
- mint Szekfűnél -, hanem egy I. István német háborújától
fogva századokon át végigkövethető patriotizmus leté­
teményese?
Nem ez a rövid eszmefuttatás az alkalmas keret arra,
hogy a középkori patriotizmus társadalmi-ideológiai
gyökérzetét fel kíséreljem fejteni, s még kevésbé, hogy
itt kíséreljek meg pozitív feleletet adni az ellenséges
idegen inváziókkal szemben szerveződött parasztmoz­
galmak eszmei hátterére vonatkozóan. Mindkét kérdés­
kör általános európai probléma, s csak ebben a keretben,
a kölcsönhatások és analógiák fényében érthető meg.
Ami a lényeget illeti, azt már a 18. században, a rendiség
mibenlétét még pontosan érzékelő francia felvilágosodás
látta és ki is fejezte. „Kinek van valójában hazája?”
- kérdezi Voltaire a Dictionnaire Philosophique-ba. írt
cikkében. Van-e hazája pl. „a fiatal munkásnak, aki
semmit sem mondhat magáénak a szülőföldjéből, s nincs
is esélye, hogy bármit szerezzen?” Csak annak van ha­
zája - feleli aki valóban részesül szülőföldje javaiból,
élvezi a törvények védelmét és részesül a politikai jogok-
316
bál. - Majd később (1790) Volfius abbé megfogalmazása
szerint: a haza „nem egyszerűen a föld, melyen élünk,
melyet születésünk óta látunk. Az igazi haza az a politikai
közösség, ahol valamennyi polgár, kiket azonos törvények
védenek, kiket azonos érdekek egyesítenek, az ember
természetes jogainak Örvend és a közügy részese.” Azt,
hogy „a szegényeknek nincs hazájuk”, már a Kommunis­
ta Kiáltvány sokszor magyarázott - és félremagyará­
zott - tétele előtt fél évszázaddal Marat mondta.27 De a
mi reformkorunkban sem látták kevésbé világosan a
kérdést. Horváth Mihály történetesen éppen a közép­
korvégi parasztság és a honvédelem viszonyáról szólva
természetesnek tartotta, hogy „azon elnyomott s éppen
a kor végén (ti. 1514 után) újra majdnem a rabszolgasá­
gig alázott néposztálynak” mely a „polgári jogokból” és
„a statustól kiáradó jótéteményekből” nem részesült,
„szívét birtok, jog és szabadság a hozzájok mostoha hon
iránt szerelemre nem gyújthatta..., kiknek a magokéhoz
hasonló nyomorra növő gyermekeiken kívül alig volt
mit véderdők.28
Ekkor még életközeli, tapasztalati tény, hogy a pat­
riotizmus „birtok, jog és szabadság” kérdése, s nem ősi
és organikus tartozéka az emberi pszichének. Ami ősi és
„természetes” tartozéka: a ragaszkodás a jól ismert és
megszokott életkeretekhez, a szülőföldhöz, a faluhoz, a
városhoz, a vidékhez, melyhez az otthon konkrét kép­
zetei társulnak. Ennek irodalmi megfogalmazásai az
Iliásztól a középkoron át napjainkig vég nélkül sorolha­
tók. Primer értelemben ez a „haza”. A magyar nyelv
haza szava a ház származéka, s eredetileg éppúgy „ház­
táj, otthon, lakóhely” jelentésű, mint az egyéb finnugor
nyelvek „ház” jelentésű szavai (koto, köti, kodu stb.j, s
éppúgy, mint a német Heimat, mely a „lakóhely, ház,
falu” jelentésű középfelnémet heim származéka stb.
A haza szó az archaikus népnyelvben (nyelvtörténeti és
317
valamennyi tájszótárunk szerint) a „falut, vidéket” jelöli.
Történeti forrásban a mezővárosi parasztpolgárság
pátriája, először Újlak tanácsa kiadványában (1460)
értelmezhető: universa civitas nostra cum adiacentibus
partibus29 Magyar nyelven pedig jobbágylevélben (1588),
ahol a törököktől és a tiszttartók zaklatásaitól tönkre­
nyomorított negyvenkét jobbágy az adó elengedéséhez
köti, hogy „megh maradunk ez niomorodott helien es az
eo felsege varassatt puztan nem hadjuk”, vagyis pusztán
hagyják a „várast” és „edes hazánktól most utolso
leuelwnkbe bwczott vezwnk”. ,,Édes hazánktól”, „ez
nyomorodott helytől” - azaz Nagymarostól.30
A megszokotthoz, az ismerthez való ilyen ősi ragaszi-
kodást azonban senki sem fogja patriotizmusnak nevez­
ni. A patriotizmus mindenekelőtt rendszerint egy olyan
területi fogalomhoz való viszony, melyet érzékletesen
nem ismerünk, melynek lakóihoz - százezrekhez, milliók­
hoz - nem fűz „fizikai kontaktus” és konkréten megélt
érzelmek.31 Nem konkrét, hanem absztrakt érzelmekről
van szó. Az absztrakcióhoz viszont nem az ember és a
táj viszonya révén, hanem áttételesen, valamely politikai
közösséghez való tartozás tudatán keresztül lehet eljutni.
Nem a „haza” földje, hanem az azonos jogok és szabad­
ság birtoklásán nyugvó politikai közösségtudat a forrása
azoknak a kollektív emócióknak és etikai magatartás­
normáknak, melyet a történelemben patriotizmusnak
nevezhetünk, s mely lojalitása tárgyául - alapjában véve:
szimbólumaként - egy területet nevez meg „hazának”.
Ha a Roland-ének szerzője a 12. század elején a douce
Francé-ról szól is, melynek jelzője még : béllé, akkor is
óvakodnunk kell ezt az érzést patriotizmusnak nevezni.
La Francé fogalma (mint általában a 11-12. századi
francia lovagi epikában) az énekben ingadozik: hol Nagy
Károly hajdani, régen eltűnt frank birodalmát jelöli,
hol azt a szűk tartományt, a dinasztia magánbirtokát,
318
 melyet a 14. századtól Ile-de-France-aak fognak nevezni.
Ez utóbbi az „édes” és „szép” tere nostre. Másrészt a
chansons de geste hőseit soha nem valamely „haza” esz­
méje lelkesíti, hanem a keresztény univerzalizmus és a
vazaliitás etikus fennköltsége.32 A patriotizmus nem
„természetes” és nem is kontinuus módon kimutatható
jelenség a történelemben, hanem számos feltétel koinci­
denciája esetén létrejövő, mindig egyszersmind valami­
lyen propaganda által táplált mesterséges képződmény.
Majd amikor e francia lovagok utódai több generációval
később, a 13. század második felében kezdik úgy érezni,
s a feléledő római jog korporációs elmélete segítségével
ki is tudják fejezni, hogy ők egy testület, miversitas
tagjai, mely a ius és libertás teljessége révén a réspublica
részese; s miután a Bolognában tanult legisták a Cor-
pus Iuris Civilisben és a glosszátorok tanításai nyomán
felfedezett communis patria fogalmát alkalmazzák a
regnum Francorum-xa, az ott talált összes egyéb gondo­
lattal együtt (e „közös” haza a patria localis felett álló
érték, meghalni érte örök dicsőséget jelent stb.), s Szép
Fülöp idején valóságos patrióta propaganda kezdődik:
akkor tapintható ki először egyfajta „állampatriotiz-
mus” a középkori Európában.33 Ennek az áramlatnak
a magyarországi vetülete pontosan az 1270-90-es évek­
ben mutatható ki, ahol a közös forrásból, Bolognából
a „haza” antik reminiszcenciájú koncepciója és a római
jogi eredetű communitas együttesen jelenik meg egy
„államjogi” teóriákat fejtegető udvari klerikus csoport
tollán, hogy azonos célt szolgáljon: a királyi “hatalom
erősítését támassza alá érvekkel és frazeológiát adjon
egy egyelőre formáját és argumentumait kereső országos
nemesi közösségtudatnak.
A köztársaság korában Rómában kiformálódó erő­
teljes patriotizmus (később másfélezer év modellje)
hordozója a „társadalom” szűk rétege, a polgárjoggal
319
bíró populus Romanus volt. E réteg közösségtudatának
egyik alkotóeleme volt a római patriotizmus, itt alakult
ki a patria communis (más szóval patria iuris ill. civita-
tis) fogalma, mely élesen elválik - mint Cicero tételesen
kifejti (De legibus, II, 3) - a szülőföld (patria naturae
ill. loci) fogalmától. Mindkettő „édes”, a teljes odaadást
azonban az előző követeli meg, mely maga a rés publica
Romana, „melyért meghalni, teljes önmagunkat odaadni,
mindenünket feláldozni tartozunk”. A Birodalom bukása
után csaknem ezer évig a társadalmi-politikai struktúrá­
ban nem volt helye a patrióta érzelmeknek, ezért maga a
patria szó és egynémely irodalmi toposzok a legkülön­
bözőbb jelentések közt hányódnak. A középkorban az
első pregnáns patriotizmus az észak-itáliai városokban
alakul ki, Barbarossa Frigyes támadásaival szemben a
12. század közepén, ahol a városi communák libertas-
fogalma a kollektív érzület foglalata.34 Maga a fentebb
említett nemesi patriotizmus is éretlen, korai jelenség a
13. század végén, Angliában és Franciaországban épp­
úgy, mint Magyarországon. Hosszú csend után a 15.
század második fele és a 16. század eleje érleli meg a je­
lenséget, melynek feltételei - durván - három tényezőben
összegezhetők. Társadalomtörténetileg szükséges volt
hozzá egy nemesség, mely rendi jogai és szabadságai
érvényesítését az egész regnum kereteit átfogó (sőt ön­
magát azzal azonosító) politikai közösségtudatban és
rendszeresen gyakorolt képviseleti rendszerben találja
meg. Politikailag szükséges volt hozzá a királyság egy­
sége. Intellektuálisan szükséges volt hozzá a humaniz­
mus, mely a politikai lojalitás tárgyául az univerzális
egyház, a lokális hűbéri kötelék és a dinasztikus korona­
hűség helyett (pontosabban: mellett) a pátriái nemcsak
megnevezni tudta, hanem annak emocionális és etikai
színezetet adott. Hogy ez a „haza” mellesleg azonosult
a nemesi jogok és szabadságok összességével, az csak
320
annak számára meglepő, akit meglepnek a középkori
politikai gondolkodás kategóriái, s így pl. „társadalom”-
fogalma: a societas civilis seu rés pubttca, mely egyszerre
jelenti a közrendet (halványan „államot”) és annak
hordozóját, a kormányzatban képviselt rendeket, „a tár­
sadalmat”. A magyar köznyelvben a 15. században egy­
szerűen ez az „ország”, a nemesség. A ius, mos, libertás
pátriáé tehát (lásd már 1450-ben) nem más, mint az
„ország”, a nemesség joga, szokása és szabadsága, s így
érthető, hogy aki 1514 parasztjai ellen küzdött, az pro
defensione pátriáé harcolt, nemcsak az ismert oklevelek
formulája szerint, hanem a Jagello-kor humanistái
(Hagymássy, Taurinus, Nagyszombati stb.) szerint is.
Hogy azután ez a kétszáz éven át bonyolultan, meg­
megszakadva, nagyon is „mesterséges” módon kiformá­
lódó gondolati anyag, a „hazához” fűződő képzetek a
17. században, amikor a szükség a bellator nobilis 13.
századtól gyakorolt azonosítását felborítja és tartósan
nem nemesi elemeket von be a „vitézlő rendbe”, hogyan
popularizáló dnak és „demokratizálódnak”, az már más
kérdés, másodlagos fejlemény.
Visszatérve a kiindulóponthoz. A népi patriotizmus
feltételezése esetén - források híján - rá kellene mutatni
azokra a momentumokra, amelyek a lokalizmusba, a
partikuláris izoláltságba süllyedt parasztság anyagi, tár­
sadalmi létében rejtőztek, s egy széles közösségtudatot
szuggeráltak: az egész regnumot átfogóan, melynek
kiváltságaiból egyébként ki voltak zárva. Rá kellene
mutatni azokra a tényezőkre, amelyek a falu határát
legfeljebb a szomszédos vásárig, városig átlépő, s a
rendi szervezkedésből kimaradt, a „patrióta propagan­
da” szólamait nem ismerő jobbágyság tudatszféráját
kibővítik a széles „haza” határaiig (miközben magának a
nemességnek szélesebb rétegei is csak a 15-16. század
fordulóján ismerkednek meg a „hazára” apelláló frazeo­
321
lógiával). Ilyenekre rámutatni nem lehet. Akkor hát
honnan ez az érzés, honnan ez az öntudat?
Ha a társadalomban elfoglalt helyből, az érdekekből,
a műveltségből nem - akkor ez nem valami a priori?
A kizsákmányoltság, az elnyomottság állapota teremte­
ne-e meg egyfajta telki diszpozíciót, mely a patriotizmust
szüli? Ezt persze senki sem állította. (Igaz, e patriotizmus
genezisét sem próbálta senki komolyan analizálni.) Sajnos
azonban ez az egyetlen logikailag ép premissza, amellyel
- ha valamivel - a feltételezést alá lehet támasztani.
S pusztán figyelmeztetésül: ez a következtetés ki is
mondatott, tanulságául annak, hogy aki a népi patriotiz­
mus feltételezését teória szintjéig erőlteti, oly módon,
hogy a marxizmus fogalmi rendszerének tiltásait nem
veszi figyelembe, az csak egyetlen magyarázathoz juthat.
Egy nem különösebben igényes, rövidke cikk a kérdés­
ről33 dióhéjban a következőket mondja. A hazaszeretet
régebbi, mint a nemzeti öntudat, az „a dolgozó nép kör­
nyezetével kapcsolatban kialakult érzelmi állásfoglalá­
sa”. (Itt láthatóan a szülőföld szeretetéről van szó.)
A továbbiakban elismeri Molnár Erik megállapítását,
hogy az érzelmi ragaszkodás a megszokott életkeretek­
hez „önmagában nem lehet politikai tényező”, azaz kollek­
tív cselekedetek forrása, hanem - teszi hozzá - „csak
más tényezőkkel együtt". Nos, mik ezek a „más ténye­
zők” ? A múltban, a hagyományban gyökerező nemzeti
sajátosságok, a pszichikumból, a lelki alkatból fakadó
„nemzeti jelleg” - („esetleg jellem" - teszi hozzá a termi­
nológián töprengve még a cikk elején). S a nemzeti jelleg
(jellem) miből adódik? Erre magyarázatul a költő
Jankovich Ferenciül hoz megfejtésül egy idézetet: az
bizony a „nép leikéből" fak ad ...! Summa summarum,
itt megvan a kerek matematikai képlet: a népi patriotiz­
mus =szülőfoldszeretet + népiélek. Kibukkant tehát a
titokzatos ultima ratio, a Volksseele, a Volksgeist, s ezzel
322
sikerült is a „nemzeti jellem” szellemtörténetből kölcsön­
zött fokozatán át a 19. század elejéig visszalépni ma­
gyarázatért.
A félreértések elkerülése végett, nem állítom, hogy a
népi patriotizmus gondolata a szellemtörténetből vagy a
romantikából eredt. E téma valamennyire mégis ide
tartozik. Lehet úgy vitatkozni valamivel, hogy a kesztyűt
kifordítva dobom vissza; a kesztyű azért kesztyű marad.
A történelemben az osztályharcot is lehet mitizálni, ha
osztályharcról egy, a nacionalizmus jellegzetes attitűd­
jeitől meg nem szabadult országban - s persze tovább-
menve: régióban, Közép-Kelet-Európában - van szó.
Ami nálunk a „nemzeti öntudattól” még fogalmilag
elválasztott (történelem-feletti, történelem-alatti) „pat­
riotizmus”, az a szomszédban - a marxizmus jegyében -
középkori, feudalizmus-kori parasztmozgalmakban tuda­
tosan előkészített nemzeti egység. ..
A történetírás akkor tölti be hivatását, akkor marxista
(sőt, hogy ezzel az elmúlt másfél száz év alatt oly sokféle
értelemben kimondott, sokfelé meghempergetett for­
dulattal éljek: nemzeti érdekeket is akkor szolgál), ha a
fogalmak, régi ideológiai mechanizmusok kritikai analí­
zise révén mindenfajta mítosztól megszabadítja a törté­
nelmet. Nacionalizmus és szellemtörténet lappangó
árnyaitól is akkor szabadul meg.

Az M TA Történettudományi Intézete 1966. április 15-i

vitaülésén (,,Szellemtörténet és nacionalizmus”) elhang­
zott előadás némileg bővített szövege. Megjelent: Törté­
nelmi Szemle 9 (1966), 245-2661.
 JEGYZETEK

1 PL Fr. J. Neumann: Volk undN ation. Leipzig 1888. 54-74, 111.

2 Weltbürgertum und Nationalstaat. München 1908.
3 E. Lemberg: Nationalismus. I. Psychotogie und Geschichte. Reinbek
bei Hamburg 1964. 165-194.
4 H. Kohn: Nationalism and Internationalism in the 19. and 20. Cen-
turies. Comité International des Sciences Historiques. XII® Congrés
International . , , Rapports. I. Grands théroes. Wien 1965. 191—
240.1.
5 W. von Giesebrecht: Die EnVwicklung áss deutschen Volksbewufit-
seins. Leipzig 1871.; D. Scháfer: Deutsches Natiomlbewufitsem im
Lichte dér Geschichte. Jena 1884.; Fr. G. Schultheiü: Geschichte
des deutschen Nationalgefuhls. /. Von dér Urzeit bis zum Interregnum .
München-Leipzig 1893.
6 A. Dove: Dér Wiedereintritt des nationalen Prinzips in die Weltge­
schichte. Leipzig 1898.
7 A kérdést az 1928. évi oslói nemzetközi történészkongresszus egyik
témakörének tűzte ki; lásd: La nationalité et Vhistoire. Bulletin of
thc International Commitee of Historical Sciences. Vol. II. Paris
1929.
8 E. Maschke: Das Erwachen des Nationalbewufitseins im deutsch -
slawischen Grenzraum , Leipzig 1933.; C. Redlich: Nationale Frage
und Ostkolonisation im M ittelalter . Berlin 1931.; H. Zatschek:
Das Volksbewufitsein. Sein Werden im Spiegel dér Geschichtsschreib-
ung . Brünn-Wien-Leipzig 1936. stb.
9 P. Kim: Aus dér Frühzeit des Nationalgefuhls. Leipzig 1943. 78>
110,

324
10 Stőmmé, Nation und Nationalstaat im deutschen M lttelalter. Wiirz-
burg 1955.; az idézett helyek: 294, 430.
11 H. Sproemberg: La naissance d fun É tat Allemand au Moyen-Age,
Le Moyen Age 64 (1958). 213-248.
12 Összefoglalóan I. W. Mitscherlich: Volk und Nation. Handwörter-
buch dér Soziologie. Stuttgart 1959*. 647.
13 E. Renan: Qu'est-ce qu'une nation? Paris 1882.
14 G. Jelűnek; Allgemeine Staatslehre . Berlin 19293. 119.
15 The Idea o f Naiionalism. New York 1944.; C. Hayes: Essays on
Naiionalism. New York 1926.; uö. Naiionalism: a Religion. New
York 1960.
16 Wachstum und Formen des nationalen Bewufitseins . . . lm Bann
dér Geschichte. Basel 1943. 138.
17 Rapports IV. 10&-109. és: Historica 10. (1965). 60-63.
18 A népies konzervativizmus nemzet-felfogásáról. A „Marxizmus
és irodalomtudomány” c. kötetben. Bp. 1964. 140-159. (Az i. h.:
150.)
19 A magyar jellemről. Szekfű Gy. szerk. „Mi a magyar?” Bp. 1939.
39., 47.
20 Uo. 43.
21 A magyar jellem történetünkben. Az id. kötetben: 489-556.
22 Ideológiai kérdések a feudalizmusban. Történelmi Szemle 4 (1961).
213.
23 Fr. Hertz: Die allgemeinen Theorien von Nationalcharakter . Archív
für Sozialwissenschaft und Sozialpoütik 54 (1925). 1-35, 657-715.
241. h. 49.
25 I. h. 555.
26 Közösségérzés és nemzettudat a X I-X IIL századi Magyarországon .
Klebelsberg K. MTI Évk. 4 (1934). 110.; Uő. A magyar nem zeti
öntudat kialakulása. Bp. 1936. valamint: Nouvelle Revue de Hongrie
29 (1936). 411-419.
27 L. e kérdéskörre bővebben Fr. Hertz: Nationality in History and
Politics. A Study o f the Psychology and Sociology o f National
Sentimént and Character. London 1944. 314-325.
28 A magyar honvédelem vázlata . Magyar Tudós Társaság Évkönyvei
6 (1840-42). Értekezések, 336.
29 Kaprinai, Hung. dipL II, 416.
30 Magyar Nyelv 46 (1950). 273.

325
31 R. Míchels: Dér Patriotizmus. Prolegomena zu seiner soziologischen
Analyse. München 1929. 88.
32 F. Lót: Formation de la nation fran^aise, Revue des deux moades
1950. 270-273.
33 E folyamatra újabban E. Kantorowicz: „Pro patria m óri” in
Medieval Political Thougkt, The American Historical Review 56
(1951). 472-492.; G. Fost: Two Notes on Nationalism in the Middie
Ages. /. Pugna pro patria. Traditio 9 (1953). 281-295.
34 H. Grundmann: Freiheit als religiöses, politisches und persöniiches
Postulat im M ittelalter . Historische Zeitschrift 183 (1957). 38-42.
35 Dömötör S.: N em zeti jelleg , etnikai csoport. Magyar Tudomány 68
(1961). 241-244.
„Gentilizmus.” A barbár etnikai tudat
kérdése
(Vázlat)
 Az itt következő vázlat nem egyéb, mint tézisjellegű
kivonata, rezüméje egy ilyen címen elkészült terjedel­
mesebb monográfiának, s feladata nem több, mint hogy
a kérdésfeltevést, egy módszer körvonalait, a vizsgálódás
irányát érzékeltesse a legösszevontabb formában. A rész­
letesebb bizonyítás természetesen a monográfia feladata.
Maga a téma egy jóval tágabb kérdéskör sajátos kiága­
zása. E tágabb kérdéskör a „nemzeti tudat” középkori
megjelenési formájának vizsgálata. A tematikai kiágazást
meghatározott historiográfiai előzmények, fogalmi és
módszertani meggondolások, valamint általános törté­
neti szempontok együttesen indokolták.
Hogy milyen értelemben jogosult „nemzeti tudatról”
beszélni a középkorban (egyáltalán valamely jelenségkört
„nemzetinek” minősíteni), erre nézve az egyetemes törté­
netírás válaszai megoszlanak. A közös nevezők hiánya
szemléleti és fogalmi ellentétekben gyökerezik, követke­
zésképpen feltűnő terminológiai eltérésekben mutatko­
zik; hiányzik az egységes fogalmi nyelv.
A probléma historiográfiai előzményeit, elméleti és
fogalmi hátterét ,Nemzetiség" és „nemzeti öntudat“ a
középkorban. Szempontok egy egységes fogalmi nyelv
kialakításához c. tanulmányomban vázoltam. (Lásd e
kötetben is.) Az egységes fogalmi nyelv hiánya történet-
elméleti és metodológiai ellentétekből fakad ugyan, de
329
 nem tagadható a kérdéskörben rejlő immanensen termi­
nológiai természetű nehézség sem. Ha azt tekintjük,
hogy modern fogalmi rendszerünkben a „nemzet” el­
sődlegesen olyan tartalmi jegyek és képzetek összességét
öleli fel, amelyek együttesen csak a 18-19. század for­
dulója óta léteznek az európai történelemben, e fogalom
átvitele távoli korok és struktúrák jelenségeire kétség­
kívül félrevezető. A modern nemzetek sok évszázados
előzményekből nőttek ugyan ki, de nem a történeti
előzmények és előfeltételek egyszerű folytatása, mintegy
összegezése és kiteljesítése, hanem egyszersmind azok
meghaladása révén, mint a történelem sajátosan újszerű
képletei. A 18-19. század fordulója nemcsak annyiban
jelenti valami újnak a kezdetét, hogy korábbi integrá­
ciós folyamatok a polgári átalakulás hatására felgyor­
sultak, magasabb szintű és zártabb formákat hoztak
létre, hanem annyiban is, hogy az ezután „nemzetnek”
nevezett jelenség meghatározott standardizált értékek
hordozója (egyidejűleg, mint eszme: összegezője) lett,
s mint ilyen a társadalmi, politikai, kulturális szféra
alapvető (tényleges vagy óhajtott) elrendezési keretévé,
következésképpen a csoportlojalitás lényeges (legfőbb,
vagy legalábbis egyik domináns) tárgyává vált. A „nemze­
ti társadalom” koncepciója csakúgy, mint a nemzeti
szuverenitás teóriája, a nemzeti kultúra fogalma vagy a
nemzethez való hűség követelménye elválaszthatatlan
az újkori polgári átalakulástól, és sok egyéb mellett
nélkülözhetetlen alkatelemei egy tudattartalomnak, ame­
lyet ma nemzeti tudatnak nevezünk, s amely a 18. szá­
zad előtt - ebben az értelemben - nem létezett. Mind­
azonáltal a modern nemzeteknek megvannak a maguk
történeti előzményei: sok évszázados (noha nem egyen­
letes) folyamatok és a középkor óta formálódó (noha a
modernnel nem azonos) integrációs képletek, mely
utóbbiak forrásszerű neve már a középkor óta gyakran
330
„nemzet” volt, legtöbb európai nyelvben a latin natio
származéka vagy archaikus megfelelője, mint éppen a
magyar nemzet esetében. Viszonylag korai idők óta je­
lentkezik egy tudattartalom is, amely e folyamatokat
tükrözi és e formálódó képletekhez kötődik, noha minő­
ségét tekintve határozottan különbözik a modemtől,
s még a régibb századokban is többféle változatot mutat.
Hogyan minősítsük, nevezzük meg egyáltalán e jelenség-
csoportokat? Mint adottságot kell tudomásul vennünk
azt a tényt, hogy fogalomrendszerünk újkori átalakulása
e téren nem volt sem elég radikális, sem következetes,
nem alakított ki tehát terminológiailag is adekvát megol­
dást ama sajátos kettősség kifejezésére, amely a modern
nemzet és történeti előzményei viszonylatában a törté­
neti kapcsolat és fenomenológiai ellentét formájában
mutatkozik: minden előzmény, maga a történeti folya­
mat („nemzeti- történelem”) a „nemzeti” kategóriája
alatt került szoros fogalmi egységbe. Figyelemre méltó
a legújabb szovjet és amerikai kutatásnak az a törekvése,
amely a „nemzet” (nation, nacija) kategóriáját lehetőleg
az újkorra korlátozva, a középkor óta formálódó tör­
téneti képletet „nemzetiségnek” (nationaliiy, narod-
noszty) nevezi. E megkülönböztetés azonban nem minden
összefüggésben érvényesíthető. Ha például valamikép­
pen közös fogalmi keretbe akarjuk foglalni azokat a
jelenségeket és irányzatokat, amelyek a regnum Franco-
rum fogalma mögött a keresztény univerzalizmussal és a
hűbéri partikularizmussal (általában e fogalom korábbi
valóságtartalmával) szemben mintegy 1300 körül ér­
vényre jutnak, a „nemzetiség” kategóriája elhanyagol­
ható, viszont a „nemzeti” (állam, monarchia)- megjelölés
elkerülhetetlen, noha nyilvánvaló, hogy egészen másról
van szó, mint amit e fogalom a 19. sz. óta tartalmaz,
bizonyos értelemben tehát kutatástechnikai segédfoga­
lommal éltünk. Azt is mondhatnék: a „nemzeti” kate­
331
 góriájának alkalmazása a középkor viszonyai közt
kényszerű, de kategóriarendszerünk elégtelensége miatt
kikerülhetetlen fogalmi kompromisszum, amennyiben
adott összefüggésekben, vagy éppen különbségek ki­
fejezésre juttatásában egy bizonyos, határozottan el­
különülő jelenségcsoportot akarunk megnevezni, amely
távol esik ugyan e kategória modern tartalmától, de
lényeges fogalmi jegyek alapján már mégis rokonítható
azzal. A kompromisszum akkor jogosult, ha világos, hogy
bizonyos értelemben technikai segédfogalomról van szó,
s annyiban jogosult, minél kisebb a kompromisszum
mértéke. Ez áll a „nemzeti tudat” kérdésére is. Ha e
fogalmat, végképp elvonatkoztatva történeti kontextusá­
tól, oly mértékben kitágítjuk, hogy bármilyen korszak
valamilyen értelemben azonosnak tűnő jelenségei bele­
férnek, elveszti minden tudományos értékét és tartalmát.
A „nemzetiség” tudata, mint a szocio-pszichikai „Mi”-
tudat egy fajtája, kezdetleges elemeiben és bizonyos
szociális szinteken csakugyan viszonylag ;igen régi (az
európai történelemben a 9-11. század óta kimutatható)
jelenség, anélkül azonban, hogy ennek a politikai, tár­
sadalmi, kulturális, intellektuális szférában, a csoport-
lojalitást számottevően meghatározó szerepe lett volna
- ami éppen a „nemzeti tudat” fogalmi tartalmának
alapvető belső szerkezeti jellegzetessége. Ilyen összefüg­
gésben az európai középkor történetében mintegy 1300
körül mutatkoznak egyfajta sajátos fordulat jelei, ameny-
nyiben a „nemzet” meghatározott koncepció, politikai
és társadalmi elmélet, s egyidejűleg bizonyos politikai
és társadalmi törekvések, öntudat, lojalitás tárgyává vá­
lik. Ez a későközépkorban kifejlődő tudattartalom nem
független a „nemzetiségi” csoporttudat már korábban is
meglevő formájától, egészében azonban van valami több
és más: benne közvetlenül a politikai gondolkodás, a
társadalom- és történetszemlélet 1200-1300 közt eí-
332
kezdődő változása tükröződik, mélyebben pedig olyan
társadalmi, politikai, kulturális és intellektuális átala­
kulások, amelyek nyomán az eszmei struktúrában a
„politikai társadalom” újszerű elmélete és a politikai
lojalitás kategóriája egyfajta sajátos fúzióra lép a nemze­
tiség mibenlétére, történeti eredetére, presztízsére, eré­
nyeire, sőt kiválasztottságára, „funkciójára” vonatkozó
képzetegyüttessel. Minthogy e fúzió eszmei szerkezete,
minden jellegzetesen középkori, rendi tartalma ellenére,
sok tekintetben belsőleg azonos azzal, amely századok
múlva a polgári átalakulás nyomán fog létrejönni (egy­
idejűleg megtagadva és egy magasabb fokon kiteljesítve
a nemzetiség e korábbi fúzióját a társadalmi és politikai
szférával), jogosult e jelenségkört a jelzett értelemben a
„nemzeti tudat” kategóriája alá vonni.
Ha ilyen módon a középkori „nemzeti tudat” kérdése
egyértelműen a kései középkor problémája és a politikai
eszmetörténet tárgya is, melyben társadalom- és eszme-
történeti vonatkozásban elsődlegesen az európai törté­
nelem kölcsönhatásai és „szinkronikus” jellege jut kife­
jezésre, e kérdéskörnek is megvan a maga előtörténete:
ama „nemzetiségek” kialakulása, amelyek mintegy tör­
téneti nyersanyagát képezték magának a jelenségnek,
s e folyamat tudati vetülete. E vonatkozásban azonban
sajátos „aszinkronikus” viszony mutatkozik a kialakuló
európai történelem idősebb és a fiatalabb régiója közt.
Európa mediterrán és nyugati felén, amely genezisében
még közvetlenül vagy közvetve az antikvitással érintke­
zett, az eredeti népkeretek, prefeudális-barbár jellegű
(germán) etnoszociológiai képletek a korai középkor
folyamán (6-9. sz.) jórészt éppúgy felbomlottak, ahogy
eltűntek a rómaiak is, s a kölcsönös elvegyülés és egyide­
jűleg szűkebb territoriális keretek közti dezintegráció
bonyolult folyamatai után (részben ezzel párhuzamosan)
a középkor derekán, a 9-10. században vette kezdetét
333
ama nagyobb politikai vagy nyelvi-kulturális integrációs
képletek - ,.nemzetiségek" - kialakulása, amelyeket
hovatovább maga a kor gens vagy natio néven nevezett.
Nyugat-Európa nemzetiségi szerkezete a korai középkori
barbár etnikai képletek, gentes et nationes (nyugati és
keleti gótok, száli és ripuári frank.ok, longobárdok stb.
stb.) felbomlása nyomán és a java-középkor ugyanígy
nevezett territoriális képletei, ,,nationalités provincia-
les" (aquitánok, burgun<liaiak, champagne-iak, fland-
ríaiak, svábok, bajorok, szászok stb. stb.) sok évszázados
integrációja révén épült fel, hogy a folyamat valójában
csak az újkor századaiban teljesedjék ki. E nemzetiségek
(franciák, spanyolok, olaszok, németek, angolok) sui
generis a kialakult feudalizmus produktumai. Ezzel
szemben abban a keleti és északi régióban, amely csak
a 9-10. század után kapcsolódott be a feudális-keresztény
Európa szerkezetébe, a középkorban gens vagy natio
néven nevezett integrációs kereteki nemzetiségek ( cse-
hek, lengyelek, magyarok stb., valamint dánok, svédek,
norvégek) archaikusabb (,,organikusabb") képletekbő),
egy korábbi, prefeudális-barbar struktúra etnikai kép-
ződményeiből nőttek ki, s még ha összetételük jelentősen
át is alakult, itt nem mutatkozik az a teljes diszkontinui-
tás, mint a hosszabb és mélyebben tagolt fejlődésű
idősebb régióban. Amennyiben e népek esetében az
archaikus etnikai összefüggést tükröző egyfajta szocio-
lógiai „Mi"-tudat megléte az ezredfordulót megelőzően
igazolható, szükségképpen felmerül a kérdés: 1n.i a
történeti és fogalrrú viszony e tudattartalom és ama
jelenség közt, amely a középkor folyamán mint „nemze-
ti" tudat jelenik meg?
A „régi barbárok", azaz a Rómát megdöntő és örökébe
lépő germán népek csoporttudata és eszmevilága vonat-
kozásában az újabb kutatás számottevő eredményeket
hozott, határozottan elvetve a „nemzeti" kategóriájának
334
 anakronisztikus ide-vonását. E korai középkorban jelent­
kező. tudattartalom meghatározott és régibb keletű et-
noszociológiai struktúra eszmei vetűlete, amelyben a
germán népvándorlások folyamán létrejött, számos tör­
zsi elemet integráló nagyobb népalakulatok („GroB-
stámme”, „Völkerschaften”, gentes) barbár-prefeudális
jellegű politikai és szociális szervezete, eszmevilága
sajátos összefüggésben jelentkezik e népképletek etnikai
jellegének kialakulásával. Éppen e sokrétű összefüggések
alapján jogosult az etnoszociológiai „Mi”-tudat sajátos
történeti-tipológiai formájáról („gentilizmus”) beszélni,
amely bizonyos értelemben mint politikai tudatforma
(„társadalmi és politikai kategóriák önmagában zárt,
következetes rendszere”) játszott szerepet a kialakuló
Európa 5-8. századi történetében. E problémakör több
részletfeldolgozás után (E. Zöllner, 1950; E. Sestan, 1952;
H. Löwe, 1951; H. Beumann, 1956; E. Ewig, 1956 stb.)
legutóbb R. Wenskus monográfiájában nyert szintézist
(Stammesbildung und Verfassung. Dos Werden dér
fröhmittelalterUchen gentes. Graz 1961.), s bizonyos
vonatkozásban, az etnikai csoportok történeti tipológiá­
ja kapcsán, a szovjet történetírás figyelmét is felkeltette.
(Lásd főként L. P. Lassúk, O forrnak donacionaljnüh
etnicseszkih szvjazej. Voproszi Isztorii 42/4, 1967,
77-92 1.) Mint jeleztük, e „gentilis” struktúrák és a
középkor „nemzetiségei” közé a nyugat-európai történeti
fejlődés éles és félreérthetetlen cezúrát vont. Nem így az
„újabb” barbárok esetében, ahol egy gyorsabb és össze­
vontabb, jellegében tagolatlanabb fejlődés bizonyos
folyamatosságot mutat archaikus etnikus keretek és
feudalizmus kori nemzetiségek közt. Kérdés, hogy ez
előbbiek nem állíthatók-e párhuzamba a korai középkori
európai történelem „gentilis” struktúráival, annál is
inkább, amennyire egyre nyilvánvalóbb, hogy a nyugati
történetírásban hagyományosan „germán” jelzővel mi­
335
nősített társadalomtörténeti, politikai vagy akár etno-
genetikai jellegzetességek egy sokkal tágabb értelmű
(szláv, sőt törökös társadalmakra is érvényes) barbár
társadalomszerkezet sajátjai.
E kérdéseket kelet- és észak-európai vonatkozásban
ebben az. összefüggésben a történetírás eddig nem tette
fel. Hogy a középkori „nemzetiségi” csoporttudatnak
bizonyos archaikus elemeivel számolni lehet, mind skan­
dináv, mind pl. cseh vonatkozásban szóba került ugyan,
minthogy azonban a kérdésfeltevés nem párosult az
eszmei jelenségek belső szerkezetének elemzésével, a
társadalomtörténeti összefüggések és fogalmi problémák
megfejtési kísérletével, a jelenségek az „előzmények” tág
és bizonytalan kategóriájába vonódtak össze. A magyar
etnogenezis csoporttudati vetületének problémája sem
merült fel, mint önálló témakör, sem a történeti iroda­
lomban, sem a történeti néprajzban, noha némely vonat­
kozásokban - a szintetizálás igénye nélkül - lényeges ide­
vágó részeredmények születtek. A kérdésre bizonyos
nézőpontból és átfogó igénnyel egyedül Deér József kí­
sérelt meg forrásszerű és kritikai választ adni (Közösség-
érzés és nemzettudat a XI-XIII. századi Magyarországon.
A Klebelsberg Kuno MTI Évkönyve 4, 1934. 93-111 1.;
uő. Pogány magyarság ~ keresztény magyarság, Bp.
1938). Eszerint a honfoglaló magyarság esetében „imma­
nens közösségérzéssel” és csoporttudattal nem lehet
számolni, mert az etnikailag heterogén társadalmat
csak Árpád fejedelem szervezte „néppé”, ez pedig össze­
tartozását csakis a dinasztia révén érzékelte. E válasz
meghatározott teóriát, egy sajátos keleti nomád nép­
szemlélet létezését volt hivatva alátámasztani, amely a
társadalmi és politikai szervezet „felülrétegzett”, autokra­
tikus és despotikus jellegével együtt még a 13. századig a
magyar történelem „keleti-nomád” („pogány”) össze­
tevőjét képezte volna az alattvalók „társadalmasodásá-
336
bán” megnyilvánuló „nyugati-keresztény” elemmel szem­
ben. Noha Deér vitathatatlan érdeme, hogy magát a
kérdést nemcsak érdemben felvetette, hanem arra bizo­
nyos szinten forrásszerű választ is igyekezett adni, cél­
zatossága eleve bírálatra késztet, s arra, hogy a kérdéskört
szélesebb forrásbázison, összetettebb módszerekkel és
egyetemes történeti keretbe állítva vegyük vizsgálat alá.

A vizsgálódás előfeltétele, hogy bármennyire is a vá­

zolt tágabb összefüggésben merül fel maga a probléma,
egyelőre nyitva kell hagynunk a „gentilis” etnikai tudat
és a középkori „nemzeti” öntudat összefüggésének
- történeti és morfológiai értelemben kapcsolatának vagy
ellentétének - kérdését. Le kell mondanunk továbbá
előmunkálatok és részletkutatások hiányában arról, hogy
akár magát a „gentilizmus” kérdését Európa egész
fiatalabb régiójában (a szláv és skandináv korai történe­
lem vonatkozásában) vizsgáljuk. Ebben az összefüggés­
ben kérdésfelvetésünk munkahipotézis marad, ahogy a
válasz az ezredforduló előtti magyar történetre nézve is
szükségképpen sok tekintetben hipotetikus értékű lesz.
Egyáltalán milyen metodikai alapokon közelíthető meg
az eszmetörténetnek ez az „archeológiái” rétege?
Ha csak a magyar történelem aspektusából tekintjük a
kérdést, kiindulópontként az a sajátos ellentét szolgál,
amely magában a korai magyarországi latin írásbeli­
ségben (11-13. sz.) többé-kevésbé burkoltan jelen van.
E szövegek (legendák, krónikák ill. gesták, dekrétumok,
oklevelek) az egyetemes keresztény kultúra, feudális
eszmevilág oldalhajtásai, bennük elsődlegesen természe­
tesen a kor kategóriáiban elrendezett és eszmei igényeihez
közelített egykorú valóság tükröződik, összefüggéseik a
közel egykorú nyugat-európai szövegekkel nyilvánvalóak.
Másfelől viszont, hellyel-közzel és alárendelten (olykor
337
csak közvetve rekonstruálható módon) feltűnnek bennük
olyan elemek, motívumok, fogalmak, amelyek e gondo­
lati struktúrától idegenek: kétségtelenül egy archaikusabb
eszmevilág és fogalomrendszer maradványai, olykor
szinte felismerhetetlenül eltorzult töredékei. Ez vonat­
kozik egyebek közt a „nép” fogalmára és az azzal össze­
függő képzeletvilág elemeire is. Az elemek szétválasztása
és értelmezése csak az írott forrásokból lehetetlen.
A forráskritika és filológia e téren elsősorban a nyelv-
történet, régészet és történeti néprajz támpontjaitól ill.
analógiáitól kaphat segítséget, s az általános őstörténet
nyújt koordinációs lehetőségeket. Amennyiben a re­
konstrukció által kiegészített töredékek belső kényszerítő
logikája meghatározott szerves összefüggésekre, egy
archaikus fogalomkincs és eszmei-gondolati modell­
rendszer egykori meglétére utal, amely társadalomtörté­
neti kapcsolatok és egyetemes történeti párhuzamok
alapján egy egyebütt is megfigyelt „gentilis” struktúra
alkateleme, feltártuk azt, ami a megismerés határai közt
egyáltalán lehetséges. Mindez persze eleve azt jelenti,
hogy a dolog természetéből következően a kérdés nem
szemlélhető csak a magyar történelem nézőpontjából.
Vagy más szóval: akár innen tekintve is, mind módszer­
tani, mind történeti szempontok megkövetelik, hogy
vizsgálatunk kereteit aránylag szélesre szabjuk, egyfelől
tehát kitágítsuk az európai történelem kezdeteiig (a Ró­
ma örökébe lépő germán gentes problémaköréig), más­
felől az euráziai stepperégió viszonyaiig (a magyar
etnogenezis történeti hátteréig). Kérdésfeltevésünk értel­
mében ez a témakör kettős - nyugati és keleti - háttere,
amely időben nagyjából ugyanazt a fél évezredet (5-9.
század) fedi.
A nyugati háttér, a germán népképződés tudati vetü-
lete és a korai középkori nyugat-európai fejlődés kritikai
áttekintését két szempont indokolja. Egyrészt ez az a
338
történeti közeg, amelyből magát a „gentilizmus” fogal­
mát és tipológiai modelljét a kutatás elvonta, anélkül
azonban, hogy akár általánosításra törekedett volna,
akár elhelyezte volna azt a korai középkor tudatvilágá­
nak átalakulásában. A kutatási eredményekből kiindulva
főként e kérdések várnak válaszra: valóban azonos-e a
„gentilis” tudat magával a barbár politikai gondolkodás­
sal? Csakugyan olyan zárt kategóriarendszerről van-e
szó, amely áthatotta, mintegy „strukturális elvévé” vált
volna a korai középkor képzetvilágának? Vagy fordítva:
az etnoszociológiai struktúra bomlásával egyidejűleg a
6-8, század a „gentilizmus” bomlásának, a specifikusan
középkori formák kialakulásának korszaka? Mindez
abból a másik szempontból is fontos, amely már közvet­
lenül a téma magyar történeti aspektusából merül fel.
A korai magyarországi latin írásbeliség szövegei gyakran
korábbi (7-9. századi) nyugat-európai forrásokra mennek
vissza, értelmezésük tehát a fogalmak és eszmei struktúra
európai átalakulásának ismerete nélkül lehetetlen.
Hogy mennyiben alkalmazható e nyugati történeti
háttérből elvont modell a keleti háttér viszonyaira (pl. a
kelet-európai stepperégió bán lezajló magyar etnogenezis­
re), az jórészt attól függ, hogy a megkülönböztető, járu­
lékos és specifikus jegyeken túl felismerhetők-e bizonyos
lényeges társadalomszerkezeti, politikai szervezeti és
etnogenetikai jellegzetességek, amelyek e távoli - sem
közvetlen történeti, sem etnológiai kapcsolatban nem
álló - barbár-prefeudális etnoszociológiai struktúrák
„közös nevezőit” képezik. E felismerést megkönnyíti, ha
megszabadulunk bizonyos előítéletektől és téves kon­
zekvenciáktól, amelyek a magyar őstörténeti képet a
„keleti nomád” jelleg abszolutizálása, sőt mitizálása
irányában eltorzították. Mindez azt kívánja meg, hogy
tágabban véve a magyar őstörténet utolsó fázisának
(5-9. sz.) az irodalomban kialakult egész „koordináta­
339
rendszerét” is figyelemben részesítsük, mivel közelebbi
témánk vonatkozásában a kikövetkeztethető adatok,
támpontok összefüggését is e rendszer határozza meg.
Ami a megismerés lehetőségeit és módszerét illeti, a
feltételek a korai magyar történet esetében legfeljebb
mennyiségi, de nem minőségi értelemben különböznek
azoktól, amelyek a „gentilizmus” rekonstrukciója terén
a germán viszonyokra nézve adva vannak. Noha egykorú
írott források, megfigyelések a szomszédos magaskul­
túrákból (ez esetben Bizánc és az Iszlám világából)
lényegesen gyérebbek, mint Róma és a barbárok viszony­
latában volt, egyéb források megegyeznek: archaikus
gondolati mechanizmusok, fogalmi keretek és etnológiai
anyag töredékes nyomai a korai feudális-keresztény
írásbeliségben és magában a nyelvben, a régészet ide
vonható támpontjai, valamint etnológiai párhuzamok
mind információs értékkel bírnak, amennyiben az elemek
külön-külön megbízható kritikai vizsgálaton estek át és
összességükben egymással belső összefüggést mutatnak,
amely egyébként szervesen illeszkedik a tágabb történeti
keretek közé. Olyan rekonstrukciós kísérletről van tehát
szó, amelynek kellékei nem az egykori valóság töredékes
tényei, hanem e valóság eszmei tükrözésének töredékes
részelemei; a helyreállítás tárgya pedig elsősorban nem
az objektív valóság, hanem az azt tükröző egykori ideo­
lógiai szerkezet bizonyos szempontú összefüggései: kép­
zetek, fogalmak és eszmei motívumok egyfajta modell­
rendszere, amelyben a társadalmi tudat a „nép” miben­
létét felfogta. E rekonstrukció természetesen hipotetikus
értékű, de nem nagyobb mértékben, mint amennyire
bármilyen az „őstörténetbe” (pontosabban: az írásbeli­
ség előtti korszakba) visszanyúló vizsgálódás; az ered­
ménytől pedig nem várható több, mint a jelzett modell­
rendszer egykori meglétének igazolása, anélkül hogy
számos további részletkérdésre akár hipotetikus értékű
340
választ tudnánk adni. Az eszmetörténeti szempontú,
jelentős mértékben a fogalomtörténet keretei közt mozgó,
módszerében komplex jellegű (a történeti vizsgálatot a
filológia, nyelvészet, néprajz és régészet eredményeivel
Ül. metódusaival kiegészített) elemzés végeredményben
kiindulópontot, sok tekintetben munkahipotézist hiva­
tott adni ahhoz, hogy a közösségi tudatformák ezredfor­
duló utáni alakulását nyomon kövessük. A magyarság
nem a vákuumból lépett be Európába. Ez áll a társadal­
mi tudat kategóriáira is. Részben e kategóriák felbom-
lasztása és megsemmisítése, részben transzformációja
révén, de semmiképpen nem tőlük függetlenül épült ki az
ezredforduló után az a feudális-keresztény eszmei struk­
túra, amelynek egyik sajátos kiágazásaként bontakozik
ki századok múltán a középkor „nemzeti” faktora.

A vázolt kérdésfeltevésnek és módszernek megfelelően

az elöljáróban említett monográfia három részre tagoló­
dik. Az első az itt fentebb jelzett értelemben magát a
kérdésfeltevést és a probléma történeti kereteit vázolja.
A második rész a germán „gentilizmus” mibenlétét,
kialakulását és bomlását (a kérdés nyugati hátterét) te­
kinti át, a harmadik a honfoglaló magyarság „gentilis”
etnikai tudatának (a kérdés keleti hátterének) összetevőit
elemzi. A nyugati háttér vonatkozásában a főbb követ­
keztetések rövid foglalata:
A hanyatló Róma és a barbár világ feszültsége egyebek
közt kétféle, egymástól idegen politikai kategóriarend­
szer és közösségi csoporttudat ellentétében is kifejezésre
jutott, ahogy ez a későantik forrásokban, s magának a
„nép” fogalmi mibenlétének megragadásában plasztiku­
san tükröződik. A populus Romanus a római felfogásban
nem valami „organikus” természeti vagy történeti
képződmény (nem olyasmi, amit ma akár etnikumnak,
341
 akár nemzetiségnek minősíthetnénk), hanem maga a
„politikai társadalom”, amelynek konstitutív tényezői
egyedül jogi, társadalmi, politikai és kulturális ismérvek
voltak. Maga e kategória a tartalmát kitöltő képzetekkel
(és fikciókkal) együtt az antik államfelfogás és társada­
lomszemlélet kifejezője, a császárkorban egy jellegzetes
„kozmopolita” politikai szemlélet fogalmi koncentrátuma.
A korai kereszténységnek a nyelvi, tradicionális, népi
kötelékeket ignoráló univerzalizmusa, maga a populus
Christianus fogalma lényegileg e szemléletnek spirituális
változata. A római felfogásban a „természetes” hova­
tartozás nem politikai kötelék és nem tágabb népi keret,
amit éppen a natio, gens fogalmi tartalma mutat. Ha a
római szemlélet a barbárok csoportkötelékeit, törzsi
vagy nagyobb népképződményeit mégis e fogalmak alá
foglalta (nationes et gentes), ezáltal éppen a kontrasztot
juttatta kifejezésre. E felfogás értelmében a barbár
társadalmak egysége nem a társadalmi, jogi, állami,
kulturális értékekben, a rés publica meghatározóiban,
hanem az eredet (origo) közösségében és egyéb, mintegy
„természetinek” vélt sajátságokban, a nyelvi és tradíció-
egységben (lingua et mores) állt - ami már önmagában
is a „barbárság” fogalmát fejezte ki, noha a gens fogal­
mában (a pusztán „etnográfiai” létezést kifejező natióval
szemben) benne rejlett egyfajta politikai-jogi szervezett­
ség képzete is. E gondolati modell nem idegen magától a
barbár népfogalomtól, noha az értékelés megfordított.
A gót thiuda, frank theod stb. (ógerm. *theudó) egyszerre
fejezi ki az „egyazon eredetű sokaság (vérközösség)” és a
„politikailag szervezett nép” képzeteit. Az „etnikai” és
„politikai” szférának e jellegzetes, az antik szemlélettől
idegen egysége egy sajátos barbár etnoszociológiai
struktúrát tükröz.
A Rómát megdöntő és örökébe lépő germán népala­
kulatok (gentes) a valóságban éppen nem voltak
342
vérközös$égek vagy organikus képződmények, hanem
eredendően a vándorlások (3-6. sz.) során különféle
törzs- és néprészekből mesterségesen integrált politikai
kötelékek. Az új uralomképződés („Heerkönigtum”)
tartósulása azonban általában az eltérő etnikai tradíciók
integrációját és a nép „organikus” létrejötte - eredet­
közössége ~ hitének kialakulását eredményezte, ahogy
valamennyi jelentős történeti szerephez jutó nép (keleti
és nyugati gótok, frankok, alemannok, burgundok,
longobárdok stb.) esetében megfigyelhető. Amennyiben
a többé-kevésbé egymást fedő politikai és etnikai keretek
egy sajátos prefeudális-barbár szociális struktúrát öleltek
át (amelyben a többnyire erős monarchikus hatalom és
szociális tagoltság ellenére a fegyveres szabad elemnek
még jelentős súlya volt), a társadalom számottevő zö­
mének tehát a nép (*theudo-gens) eredetére és hagyo­
mányközösségére alapuló etnikai tudata lényegileg egy­
beesett a politikai uralom iránti lojalitásával és a szaba­
dok jogközösségéhez (a „népjoghoz”) való tartozás
társadalmi öntudatával, jogosult „gentilis” struktúráról
és öntudatról beszélni. E tudati kincs domináns „ideologi­
kus” elemei elsődlegesen ugyan nem a nyelv vagy kultúra
egészét tükrözték, de tágabb nyelvi és kulturális Össze­
függések szerint tagolódtak: az egységesült eredethagyo­
mány (amely a „társadalom” absztrakcióját helyettesítő
barbár vérségi mítoszba olvasztott bele kezdetleges
történeti tudati elemeket és emelte azokat a szakrális
szférába), a közös jog (amely egyszersmind „etnikai”
kötőerőt jelentett), általában a „szokások” (etikailag
normatív hagyomány), a hitvilág (tekintet nélkül arra,
hogy elemei eredendően etnikus specifikumok voltak-e)
egy jellegzetes „etnocentrikus” szemlélet keretében illesz­
kedtek össze szerves egésszé. Noha e tudattartalom jelle­
gét, intenzitását, funkcióját illetően egyazon népcsopor­
ton belül is különböző szociális szinteken számos
343
variánssal lehet számolni, ezek kétségtelenül egyazon
eszmei modellrendszer variánsai, amely annyiban tekint­
hető „politikai” tudatformának, amennyiben az etnikai
tudatból fakadó elképzelések a csoporthoz tartozók
politikai és társadalmi öntudatát, lojalitását több-keve­
sebb mértékben meghatározták.
A „gentilizmus” konzerválását a középkor korai
századaiban elősegítette, hogy a római és germán társa-
dalomelemek elkülönülését hosszabb-rövidebb ideig az
új barbár államalakulások is biztosították (jogi perszo-
nalitás, települési, kulturális, vallási, „államjogi” stb.
dualizmus). A „gentilis” szemlélet kategóriái magában a
még erősen „római” veretű keresztény írásbeliségben is
előtérbe jutnak a 6-8. században (népszemlélet, jogfel­
fogás, politikai étosz, történetszemlélet), sőt befolyást
gyakorolnak a keresztény történeti világkép alakulására
is. Az egyház nemcsak gyakorlati tevékenységében állt
a barbár uralkodók mellé, hanem a patrisztika teoretikus
értelemben is beépítette a barbár világot a spiritualizált
„római” koncepcióba, sőt megjelentik a barbár gentes
„kiválasztottságának” gondolata is (Isidorus de Sevilla,
Beda, Paulus Diaconus). A 7-8. században a „gentilis”
népfogalom, történetszemlélet, erényfelfogás jellegzetes
motívumai keresztény átfogalmazásban irodalmi szintre
emelkednek (História Gothorum, ún. Fredegar-krónika,
a Lex Salica hosszabb prológusa). Kérdés azonban,
hogy e jelenségek valami újnak a manifesztációi-e, vagy
ellenkezőleg, valami réginek a halódó maradványai.
Valójában római „kozmopolitizmus” és „germán”
„gentilizmus” ugyanannak a kései ókori világnak egy­
mást feltételező ellentétes jelenségei, amelyeken a közép­
kori fejlődés két-három évszázados átmeneti állapot
után túllépett. Miközben a korai középkori átalakulás
magába olvasztott némely elemeket, egyidejűleg foko­
zatosan felbomlasztotta magukat a „gentilis” struktú­
344
rákat. E téren a korai „romanizált” barbár királyságok
jártak elöl, sokféle módon felöltői lebontani igyekezve a
római és barbár társadalomelemek dualizmusát, míg
alulról a korai feudális viszonyok ásták alá a hagyomá­
nyos etnoszociális kötelékeket és szervezeteket. A folya­
mat leggyorsabban a mediterrán térségben bontakozott
ki, ahol az etnikai összeolvadás és territoriális felaprózó-
dás a szociális differenciálódás gyors előrehaladása
mellett már a 6-7. sz. folyamán lényegileg felbontotta a
„gentilis” kötelékeket és ezek tudati tartozékait. De a pár
excellence politikai szférában egyébként sem érvényesült
valami „gentilis elv”, ahogy ez pl. a frank fejlődésben
megmutatkozik. A regnum Francormi eleve (Chlodwig
óta) nem gentilis képződmény volt; az államszemlélet
figyelmen kívül hagyta az etnikai kategóriákat, a „nép”
(populus-leudes) fogalma és a politikai lojalitás (fidelitas)
koncepciója egyedül az „államjogi” szférába emelt kíséret­
viszony modellje után igazodott. A 6-8. századi források­
ban szereplő populus Francorum általában a tág értelem­
ben vett királyi kíséret etnikailag heterogén alattvalói
kötelékével azonos, távolról sem esik egybe az etnikai
eredete szerint, ex natione frank népcsoporttal (gém).
Maga a Lex Salica hosszabb prológusa (8. sz. közepe)
már valójában nem a „gentilis” frank tudat manifesz-
tációjának tekinthető, hanem eszmeileg sokkal szorosab­
ban kapcsolódik a kialakuló Karoling-állammisztikához,
amely mintegy epilógus gyanánt magába olvasztotta a
régi frank etnikai tudat bizonyos elhalványuló és funk­
ciójában átalakult elemeit.
A fogalomtörténet tükrében a 6-8. sz. folyamán há­
rom tendencia küzd egymással: a régi „gentilis” marad­
ványok, a korai barbár királyságok integráló törekvései
és az elemeiben jelentkező területi széttagolódás dezin-
tegráló hatásai. E küzdelemből a harmadik került ki
győztesen, maga alá temetve mind a „gentilis” struktúra,
345
 mind a korai feudális állam- és társadalomszerkezet
romjait. Az eredetileg etnikai tartalmú „frank”, Francus
megjelölés már a 7. században többnyire pusztán poli­
tikai („állami”) fogalom, hogy egy másik (társadalmi)
metszetben viszont leszűküljön (Franci: olykor az össz-
birodalom előkelőinek, olykor exercitus Franeorum
értelemben a szabad kíséretelemnek összefoglaló neve), s
ezzel egyidejűleg bontakozzék ki egyre erősödő mérték­
ben a harmadik tendencia - „a népszemlélet territoria-
lizációja” (E. Ewig) amely e megjelölést egy szőkébb
tartomány (ducatus Franciáé) alattvalóira szűkíti le.
Ezzel párhuzamos a gens és natio fogalmi tartalmának
gyökeres átalakulása: a széthulló „gentilis” és korai­
feudális állami keretek helyett egy-egy kialakuló hűbéri
territórium alattvalóinak összességét kezdik egyazon
népnek vagy „nemzetiségnek” tekinteni (pl. natio Aqui-
tana). Ez áll a kevésbé differenciált fejlődésű területekre
is (gentes ultra Rhenum), ahol az eredeti törzsi személyi
kötelékek (svábok, bajorok, szászok stb.) a 9-10. sz.-ban
lényegileg territoriális képletekké, egy-egy hercegség
(„Stammesherzogtum”) alattvalóinak összességévé ala­
kulnak át. Az új keretek közt új hagyományképződés
játszódik le, amelynek tényezői magukhoz idomítják a
„nép” fogalmát kifejező régi toposzokat. A genus, natio
tehát a tartományi eredet, „illetőség” megjelölésévé, a
lingua a vidék nyelvjárása, a mores, consuetudines, leges
stb. a territórium jogszokásainak és általában szokás­
világának (coutumes de pays, landessitten) összefoglaló
fogalmává alakul - miközben Európa majdani nagy
„nemzetiségeinek” még csak itt-ott tűnnek fel a kontúrjai,
anélkül hogy az emberek tudatvilágában, csoporthova­
tartozásuk vonatkozásában tényezők lennének. Nyugat-
Európa történetében van egy hosszú, átmeneti időszak,
mintegy a 8-13. sz. közt, amikor a „gentilis” csoporttu­
dattal már nem, a „nemzeti” tudattal még nem lehet
346
számolni; Európa sok száz kis „tartományi nemzeti­
ségre” (naíionalités provinciaks) tagolódik, amelyek
egyébként gyakran irrelevánsak a társadalmi és politikai
lojalitás személyt személyhez kapcsoló viszonylataival.

A struktúrák és fogalmak e mélyreható átrendeződése

idején, a 9-10. században válnak tényezővé Európa keleti
felén és északi peremén olyan új „barbár” népek, ame­
lyeknek társadalmi és politikai szervezete, etnoszocioló-
giai jellege sokkal inkább az 5-6. századi nyugat-európai
viszonyokkal állítható párhuzamba, mint az egykorú
Európa Occidens állapotaival. Az írott forrásokban elő­
tűnő gens Ungarorum esetében is valami egészen másfajta
tartalmat jelöl a gens, mint az egykorú „régi” Európában;
attribútumai a populus Chrisiianus szemszögéből, forrá­
saiban (évkönyvek, krónikák) hasonlóak, a „barbár”
társadalmi, politikai és etnikai jelleg hasonló szerves
egységére utalnak, mint annak idején a populus Romanus
szemszögéből tekintve, a későantik irodalomban a régi
barbároknál. Megvolt-e ennek az egységnek a tudata
magában a társadalomban?
Az etnikai tudat kikristályosító magva (mint láttuk:
barbár viszonyok közt a „társadalom” organikus össze­
függése fogalmi megragadásának legfőbb eszköze) az
eredetközösség hite. A forráskritika és etnológia igazolta,
hogy a krónikákban fennmaradt un. Hunor-M agyar
monda szerkezetében és legtöbb motívumában eredeti
népmonda, éspedig a steppei népek eredetmondái ama
jellegzetes típusához tartozik, amelyben rokon ill. törté­
netileg összefüggő népek mondái perszonilikációjából
alakult testvérpár-ősök eleme (ez esetben valószínűleg
eredetileg onogur és magyar) köré csoportosul a többi,
részben elhomályosult történeti emléket fenntartó mo­
tívum (Belar, Dulaprinceps Alanorum stb.). Ez utóbbiak
347
arról vallanak, hogy a monda végső kialakulása a ma­
gyar (magyeri) nevet viselő közösség mítoszaként a
6-9, sz. közt történhetett, sejthetőleg azzal összefüggés­
ben, hogy a név maga átszállt az egész népalakulatra.
A monda szerkezete és motívumrendszere gyökeresen
ellentmond az origo gentis keresztény-feudális koncep­
ciójának, ahogy az a 11-13. században kiformálódik;
feljegyzésre is csak akkor kerülhetett, amikor általános
európai áramlat hatására az eredetteóriák naiv népi
elemeket is felhasználtak (13. sz.). Nem áll tehát az az
állítás (Deér J.), amely szerint a magyar népnek saját,
a dinasztiától független eredettudata ne lett volna, sőt e
monda és az uralkodó nemzetség eredetmítoszának
(Turul-monda) viszonya arra mutat, hogy a népi eredet­
hagyomány nemcsak független az utóbbitól, de kialaku­
lása jóval meg is előzte az Árpád-nemzetség hatalomra
jutását. Hogy egy immanens közösségtudattal jóval a
9. sz. végi „népszervezés” előtt számolnunk kell, azt
igazolja a Volga-vidéken maradt baskír népcsoport 13.
századig élő hagyománya. Eszerint a leendő magyarság
elődeinek elszakadása idején (valószínűleg századokkal
a 9. sz. előtt) nemcsak a formálódó etnikum legfőbb
objektív ismérve, a nyelv alakult ki, hanem az etnikai
közösség legfőbb szubjektív kritériuma, a leszármazás
fonalán számontartott csoporttudat is megvolt. Más
oldalról a magyarságnál még 950 körül eleven szavárd
hagyomány ugyancsak azt igazolja, hogy már az elszaka­
dás idején (750 előtt) kialakult egyfajta közösségtudat,
amely túlélte a geográfiai és politikai összefüggés meg­
szakadását. Mindez arra mutat, hogy az eredethagyo­
mány integrációjával már jóval a 9. sz. előtt számolnunk
kell. Hogy ez hogyan történhetett, arra nézve steppei
nomád népek (pl. a kazah-kirgizek, kara-kirgjzek, öz-
bégek) újabb kori etnogenezise kínálhat analógiát. A po­
litikai szervezet egységesülése és tartósulása az állandó
348
etnikai fluktuáció állapotában levő steppei népeknél is a
hagyomány előrehaladó integrációját segíti elő, aminek
legfőbb mutatója, hogy a társadalom zöme azonos
credetmítoszt fogad el. A gondolati mechanizmus felől
tekintve ez nem egyéb, mint a szűkebb (face-to-face)
csoportok, elsősorban nemzetségek (klánok) organikus
összetartozása tudatosításában érvényesülő szimbolikus
(hipotetikus) vérközösség modelljének transzponálása a
tágabb (szekunder) csoportra, a népre. Maga e modell
- e „népszemlélet” - idegen a feudális gondolati mecha­
nizmustól, eredete csakis a megelőző struktúrában kere­
sendő. Kérdés, vannak-e a modell egykori meglétét
támogató egyéb nyomok a magyar régiségben.
Ahogy az eredetfelfogásban, éppúgy a „nép” fogalmi
mibenlétét illetően is jelentkezik a korai írásbeliségben,
ha mégoly alárendelten is, egy olyan szemlélet, amely gyö­
keresen különbözik a keresztény és feudális koncepciók­
tól. Az 1100 táján kikövetkeztethető genus Hungarorum
fogalmát a territoriális tényezőtől, alattvalói viszonytól,
társadalmi-jogi kondíciótól függetlenül a nyelv és eredet,
származás (lingua et natio) képzetei határozták meg.
E fogalom keretei minden metszetben különböznek a
kor uralkodó népszemléletének kategóriáitól (populus,
gens), egy archaikus fogalomképzés maradványai. Genus
megfelelője az ómagyar nyelvben fajzat ill. nemzet volt.
Ez utóbbi (a nem tő valószínűleg iráni eredetű) már az
ősmagyarban képződött (nemz-et), eredeti jelentése
„nemzés” ill. „nemzés eredménye”, s mint ilyen még az
ómagyarban is elsődlegesen a rokonsági terminológia
része: „szülött, ivadék, sarj” ill. csoportra vonatkoztat­
va „rokonsági csoport, nemzetség” (genus, stirps, proge-
nies stb.j értelemben. Ezzel párhuzamosan és egyidejű­
leg azonban e szó jelölte tágabban a „nép” (natio, gens)
fogalmát is, éspedig a nemzetség szóval váltakozva (de
megkülönböztethető jelentésárnyalati különbséggel a
349
bizonytalanabb, elmosódottabb nép szóval szemben).
Ezek a legkorábbi nyelvemlékekben megfigyelhető ösz-
szefüggések csakis egy olyan archaikusabb fogalomalko­
tással magyarázhatók, amelyben - a feudális struktúrá­
val szemben - „nemzetség” és „nép” valamiképpen bel­
sőleg összefüggtek, a gondolkodás mintegy a nemzetség
analógiájára, annak kategóriáiban alkotta meg a tágabb
népkötelék fogalmát. Általános etnogenetikai tövénysze-
rűségekből persze tudjuk, hogy a valóságos történeti fo­
lyamat fordított: a „mesterséges” (politikai) integráció
megelőzie naiv „organikus” szemlélet kialakulását. Kér­
dés, vannak-e ennek támpontjai a magyar őstörténet
e szempontból perdöntő utolsó korszakában (6-9. sz.)?
Azt az elképzelést, hogy a magyar népet különféle
elemek etnikai konglomerátumából csak egy 9. sz. végén
bekövetkezett törökös jellegű „népszervezés” hozta volna
létre, elsődlegesen Konstantinos Porphyrogennetos 38.
fejezetének egyfajta értelmezése, az itt elbeszéltcknek
együttesen a 9. sz. utolsó évtizedeire való kivetítése tá­
masztotta alá, ami azonban ellentétben állt mind a
mohamedán kútfők legkorábbi csoportjában tükröződő
állapotokkal (870 k.), mind a régészet és nyelvtörténet
ide vonható eredményeivel. A honfoglaló magyarság
régészeti hagyatéka mind a horizontális (törzsi, nemzet­
ségi), mind a vertikális (szociális) tagolódáson átütő
viszonylagos homogeneitást mutat, ami az etnikai hagyo­
mányközösség kialakulásának hosszabb és szervesebb
múltjára utal. Az a tény továbbá, hogy a magyarság a
Kárpát-medence belsejének népességét viszonylag gyor­
san, két-három évszázad folyamán nyelvileg asszimilál­
ta, csakis úgy magyarázható, hogy egy szociálisan tagolt,
de egyszersmind nyelvileg és hagyományaiban viszony­
lag homogén társadalom telepedett meg e térségben.
Minthogy Konstantinos értelmezésének kulcsát az újabb

350
 kutatás (Czeglédy K.) megtalálta, az ellentmondások
feloldódnak. Amennyiben az itt szereplő motívumok,
(kangar támadás, szavárdok elszakadása) nem újabb
fejleményekre vonatkoznak, hanem régi (6-8. sz.?)
történeti emlékekre nyúlnak vissza, az egész elbeszélést
pedig részben a naiv történeti emlékezet sűrítő, mondái
jellegének (Deér J.), részben a 10. századi dinasztikus
célzatú torzításoknak (Györffy Gy.) figyelembevételével
szemléljük, e motívumokban egy hosszabb időszak - a
magyarság kazár korszakának - heterogén emlékanyagát
fedezhetjük fel, s elesik az egyszeri „népszervezps” fel-
tételezésének kényszere. A magyarság türk-kazár eredetű
kettős fejedelemsége hátterének és jellegének jobb meg­
ismerése (Györffy Gy.) pedig egyidejűleg azt a valószínű­
séget erősíti meg, hogy a magyeri nevű egységes népala­
kulat - ahogy 870 körül az írott forrásokban megjele­
nik (Dzsajháni) - mind geográfiai, mind politikai tekin­
tetben már a kazár függőség idején (7-8. sz.) viszonylag
elkülönült és határozott körvonalú képletet alkotott,
maga a kazár kaganátustól való önállósodás nem valami
egyszeri mozzanat (830 k.) lehetett, hanem hosszabb
folyamat, amelynek csak utolsó állomását ismerjük meg­
bízhatóan. A magyarság kialakulásának „törökös” poli­
tikai keretei éppen nem cáfolják, sőt alátámasztják az
uralmi szervezet olyan relatív elkülönülésének és önálló­
sodásának feltételezését már a kazár-korszakban, amely
politikai feltétele lehetett egy több évszázados etnikai
hagyományintegrációnak.
Nélkülözi az alapot az a tétel (Deér J.), hogy létezett
volna egy sajátos „keleti-nomád népszemlélet”, amely az
„alaktalan embertömeget” alattvalói egységgé kovácsoló
nomád despotia mágikus bűvöletében nélkülözte volna
az etnikai csoporttudat immanens ismérveit. A cáfolatot
éppen azoknak az orkhoni feliratoknak (720 k., 732, 734)
az elemzése szolgáltatja, melyek e teóriát voltak hivatva
351
alátámasztani. A feliratok fogalomrendszerében világo­
san elkülönül a „birodalom” ill. ennek félig-absztrakt
fogalma („a kagán hatalma”), il és a „nép” , budun
kategóriája. Ez utóbbi is a bizonytalan „sokaság, tömeg,
emberek” és a tág értelmű „a türk birodalom alattvalói­
nak összessége” jelentés között többféle jelenség, csoport
összefoglaló neve: a mitikus türk ősöké és a jelenbeli
törköké (ez esetben a tartalom bizonytalan), ezen túl
általában minden konkrét névvel jelölt népcsoporté a
türk hatalmi szférán kívül és azon belül, tehát a meghódí­
tott törzscsoportoké, olykor kifejezetten csak törzseké,
végül különféle metszetekben az előkelőséggel szemben a
„köznépé” is. Szó sincs tehát valami egydimenziós nép­
szemléletről. Ugyanakkor e tág jelentésszférán belül
bizonyos következetesség figyelhető meg. A feliratok
politikai értelemben sajátos fogalomsűrítéssel kétféle
népet különböztetnek meg: olyat, amelynek saját ka-
gánja és uralmi szervezete ( il) van, másrészt olyat, amely
ezeket nélkülözi. A hódítás tartalma a türk fogalom-
rendszerben a kagán megölésével és az „il elvételével”
azonos. E gyakori fordulat közelebbi tartalma is világo­
san kimutatható a szövegekben: a nép uralkodó rétegé­
nek, kíséretelemének (buyruq) kiirtása, helyébe új, türk
kormányzó és harcos elem helyezése. Maga az alávetett
népcsoport (pl. törzsszövetség) azonban e szemlélet ér­
telmében „nép” (budun) maradt a birodalom hatalmi
szervezetében is, éspedig a maga hagyományos kötelékei­
ben, amit máskor a „bégek és nép” (bdgldr budun) kitétel
fejez ki. A türk „népszervezés” mindig egy vékony ural­
kodó rétegen át kapcsolta a kagán hatalmához a népeket,
meghagyva - de facto és szemléletileg egyaránt - „orga­
nikus” (nemzetségi-törzsi) szervezetüket. Más oldalról,
vagyis nem a kagáni hatalom, hanem az individuum szem­
szögéből ugyanezt igazolják a Jenyiszej-vidéki feliratok,
amelyekben a „népem” (budunim) kitétel mindig a
352
rokonsággal, harcostársakkal, a béggel együtt, tehát a
primer „Mi-csoportok” sorában fordul elő (szociológiai­
lag lehet törzs, törzscsoport stb.), világosan elválik a ma­
gasabb politikai szervezet, birodalom (ál, il)é s az ural­
kodó (qan) iránti lojalitástól. Más kérdés, hogy maga a
torökös szervezetű steppei népcsoport, budim feltétlenül
etnikai egység-e vagy sem, ez jelentős mértékben a nép­
keret stabilitásának függvénye. Minden okunk megvan,
hogy a magyarság elődeinek türk-kazár függés alá kerülé­
sét az orkhoni feliratok „népszervezéseinek” analógiájára
képzeljük el. Eredetileg a kündü és egy türk-kazár kísé­
retelem biztosította a megyer-megyeri törzzsel összefüggő
népcsoport „elrendezését” a kazár kagán birodalma (il)
keretei közt; e függőség a nemzetségi és törzsi kötelékek­
ben élő társadalom („bégek és nép”) belső kohézióját
nem érintette. A törzsnevek, maga a magyar törzsrend­
szer nem mutat kapcsolatot a kazár hatalommal; éppen
az a két méltóságnév nem vezethető le a kazár befolyást
tükröző köztörökből, amelyek a népalakulat belső jogi
és hadi szervezetével ill. a nemzetségi szervezettel függ­
nek össze (gyula, bő „nemzetségfő”). Amikor a 9. sz.
elején a magyar kettős fejedelemség fúggetlenült, nem
„alaktalan néptömeg” (Deér J.) kapott merőben új poli­
tikai szervezeti keretet, hanem egy hosszabb ideje rela­
tíve önálló életet élő nép vált - az orkhoni kategória-
rendszerben kifejezve - „hatalommal és uralkodóval ren­
delkező néppé” (illiy qayanliy budim).
Mindazok a támpontok, amelyeket a magyarság kiala­
kulásának részleteiben kevéssé ismert, de döntő jelen­
tőségű korszakának (6-9. sz.), a korai magyar történet
t: rejtélyes black fiolának kronológiai, geográfiai és poli­
tikai feltételeire nézve az újabb kutatások nyújtanak
(vagy megengednek), együttesen új magyarázati lehető­
séget kínálnak az etnikai tradícióközösség kialakulásá­
hoz. Az etnikai folyamatoknak azonban csak kerete és
353
feltétele, de nem közvetlen faktora a politikai szervezet
és az uralmi szféra. Hol keresendő tehát az a pár excel-
lence társadalmi szféra, amely az éppen e korban igen
számottevő csatlakozó idegen elemet etnikailag asszimi­
lálta? A közép-ázsiai nomád népek újabb kori etnoge­
nezise azt mutatja, hogy a nemzetség (klán) volt az a
társadalmi egység, amely a csatlakozó jövevényeket,
egyéneket vagy csoportokat a hagyományközösség
(egyebek közt a fiktív vérközösség) részesévé fogadva
tágabb értelemben is a népkötelékhez asszimilálta.
A „nemzetség” és „nép” fogalmainak szerves összefüggé­
se a magyar régiségben ugyancsak ez irányba mutat.
Az e korabeli magyar nemzetség természetesen már maga
sem kezdetleges vérrokonsági csoport volt, hanem a
hasonló fokon álló nomád szervezetekhez hasonlóan
nagyobb létszámú, keletkezését tekintve „anorganikus”
társadalmi egység, amelyben a szimbolikus (hipotetikus)
vérközösség képzete a kultikus tradícióközösség tágabb
egészébe ágyazva voltaképpen a csoport „korporatív”
jellegét volt hivatva kifejezni. Minden más feltevéssel
szemben legvalószínűbb, hogy e korban a nemzetség
neve az volt, ami az ómagyar nyelvben igazolható és a
legarchaikusabb hagyományokat őrző vidékeken fenn
is maradt: nemzet. E szó alighanem éppen a nemzetségi
szervezet alapvető átalakulása miatt szorította ki a ré­
gibb ugor-kori neveket (vö. had, szer). Ebben az orga­
nizmusban kell látnunk - mint más nomád népeknél is -
az etnikai integráció legfőbb eszközét; az ilyen típusú
csoport éppen nagyfokú hajlékonysága és mobilitása
miatt (elszegényedett tagok kirekesztése, vagyonos jöve­
vények befogadása) válhat az asszimiláció tényezőjévé is:
a jövevény szimbolikusan részesévé válik a vérközösség­
nek (ld. az atyafiúvá fogadás, vérint való testvériség
hátterét) és a nemzetség hagyományközösségének, mely­
nek közvetítője a nyelv. Annak arányában, ahogy a nem­
354
zetségeket összefűző politikai kötelék tartós és maga is
hagyományképző elem, válik a nemzetség egy tágabb
cinikus tradíció közvetítőjévé. Itt a valószínű magyaráza­
ta a régi magyarság nemzet(ség) fogalma kialakulásának:
a gondolkodás a szűkebb (primer) „Mi”-csoport analó­
giájára, ennek attribútumai kiterjesztése révén alkotta
meg az azonos minőségű kötelékként felfogott tágabb
(szekunder) „Mi”-csoport fogalmát. Hogy ez egyszer­
smind a csoportlojalitás bizonyos mértékű transzponálá­
sával is járt, nem szorul külön igazolásra.
A honfoglalás előtti magyarság hétmagyar neve és a
népkeret nemzet(ség) megjelölése a magyarság etnikai
kialakulásának kettős pólusát jelzi: a politikai integrációt,
amely a törzsek szilárdabb uralmi szervezetbe fűzése
révén a folyamat feltétele volt, másfelől az etnikai ha­
gyományintegrációt, amelynek belső katalizátorai a
nemzetségek voltak. A kettő egysége nyilvánul meg ab­
ban a valószínű tényben, hogy a nép összetartozásának
tudatát a politikailag domináns törzs magyar-hagyomá­
nyának (eredettudatának) általános elfogadása szente­
sítette. Egy meghatározott, vérségi mítoszban gyökerező
„társadalomszemléleti” modell került ezáltal - a politi­
kai faktor révén - „történeti” (s egyúttal történelmen
kívüli) kontextusba. E modellnek egyéb szerves kiegészí­
tő elemei is sejthetők, csakúgy, mint hasonló „gentilis”
struktúrákban. Mint a Konstantinos Porphyrogennetos-
nál fenntartott hagyomány és harmadfélszázad múlva
Anonymus egybehangzóan tanúsítja, a naiv történeti tu­
dat (a nép „történeti egzisztenciájának” számontartása)
az eredethagyományon kívül az ősök hősi tettei, háborúi
(foriia facta et bella) köré kr istályosodott ki. A hősi
énekek {cantilenkk) és mondák (fabulák) nemcsak a
nemzetségi és törzsi alcsoportok hagyományanyagának
részei voltak, hanem az egész nép közös történeti sorsát
tudatosították. Az olykor csak nyomaiban, olykor már
355
 jelentősen átalakult formában megőrzött epikai anyag
még töredékes mivoltában is sejteti, hogy e naiv történeti
tudat hogyan gyökerezett egyrészt az egész népálakulat
élet- és termelőmódját tükröző steppei nomád szim­
bolikában (fehér ló monda), a pogány hitvilágban (Lél
monda), a nép egységének képzetében és az azzal
összefüggő politikai étoszban (Botond monda), azaz a
„gentilizmus” eszmei minőségét meghatározó össze­
függésekben. A fehér ló monda kikövetkeztethető eredeti
formája különös plaszticitással mutatja, hogy egy meg­
határozott társadalmi értékrendszer szimbólumai meny­
nyire részei a szakrális és politikai szférának, s együttesen
mennyiben képeznek etnikus kötőerőt. Ezek az össze­
függések természetesen a 11-13. századi mondaalakulás
folyamán már jórészt megbomlottak, jelentésük elho­
mályosult, idegen elemekkel bővültek és társadalmilag
lesüllyedt állapotban a köznép, rustici tudatvilágának
részévé váltak. A tudati szerkezet maga azonban még
többé-kevésbé épen elemezhető ki az ún. pogányfelkelé-
sek (1046, 1060-61) eszmevilágából. E felkelések annyi­
ban tekinthetők a „gentilizmus” utolsó nyílt, noha már
eltorzult manifesztációinak, hogy bennük a célok és
törekvések megfogalmazásául szolgáló gondolati modell
még teljes egészében az ezredforduló előtti struktúrából
származik: a pogány hitvilág és barbár jogrendszer
„ideologikus” elemeiben összpontosuló és sajátos de­
monstratív külsőségekkel hangsúlyozott tradícióegység­
ben gyökerező archaikus etnosiociológiai „Mi”-tudat,
amely a forrásokból kikövetkeztethetően a törvény
(„etikai szankciót nyert, társadalmilag normatív hagyo­
mány”) tág és differenciálatlan kategóriájában találta
meg ennek az összefüggő egységnek fogalmi burkát.
Míg a felkelések '"„ideológiájában” központi szerepet
játszó, mintegy politikai jelszó funkciójában jelentkező
(a regős ének refrénjével azonos) régi törvény fogalma
356
 a 11. sz. derekán már egy eltorzult és széthulló gondo-
latkincs retrográd kifejezője, eredetileg - az ezredfor­
duló előtt - egy integránsabb tudati struktúra lényeges
„társadalomszemléleti” eleme volt, amely szerint a
magyar (magyeri) nevű szimbolikus eredetközösség,
nemzeí(ség) egyazon törvényű közösség, azaz Önmaga
összefüggését a hagyomány és szokásvilág immanens
képzetei révén számontartó egységes „társadalom” (az
individuum szemszögéből a „Mi” kategóriájának legtá­
gabb köre). Ez a „gentilis” szemléletmód és tudati
struktúra az ezredforduló utáni átalakulás nyomán
előbb összefüggéseit vesztő, elhomályosuló részelemeire
bomlik és társadalmilag lesüllyed, majd - a 13. sz. utolsó
harmada után - nyomai is elsüllyednek. Hogy a vele
szemben a 11-13. században felépülő merőben ellentétes
eszmei minőségű és kategóriarendszerű keresztény-feu­
dális tudatvilág elemeiből (de egyszersmind a „gentilis”
etnikai tudat társadalmi és eszmei funkciójában gyökere­
sen átalakult maradványaiból, hogyan épül ki a 13. század
társadalmi és intellektuális átalakulásának bázisán a
középkor sajátságos „nemzeti” tudatvilága - külön
vizsgálat tárgya. (Erre nézve lásd a Társadalomelmélet,
politikai teória és történetszemlélet Kézai Gesta Hungaro-
rumában c. tanulmányt e kötetben.)

Azonos című monográfia (kiadás előtt az Akadémiai

Kiadónál) főbb következtetéseinek tézisjellegű vázlata.
Megjelent - a munka vitájának jegyzőkönyvével együtt
Történelmi Szemle 14 (1971), 188-2111.
István király In telm ei -
István király állama
 István király arcvonásait megbízhatóan nem ismerjük;
egyedüli egykorú ábrázolása sablonos, mint portré
sikerületlen. A hagyományban személyéhez kapcsolt
tárgyak jó részéről a történeti kritika kimutatta, hogy a
kegyelet vagy politikai célzat utólag kapcsolta azokat az
első nagy királyhoz. Személyiségének jellemzései az írott
forrásokban részben ellentmondóak, minthogy magukon
viselik a későbbi hagyományalakulás torzításait. Ha nagy
művéről, a magyar államról mégis sok megbízhatót
tudunk, az több tudományág együttes erőfeszítésének
köszönhető; az eredmények azonban mindenekelőtt a
művet világítják meg, magára az alkotóra csak áttételes,
mintegy szűrt fény vetül. Egyetlen olyan forrás, írásmű
maradt korunkra, mely által maga a személyiség mintha
mégis kilépne a háttérből, és megszólalna, hiszen ebben
István király fiához, Imre herceghez fordulva, gyakorta
megismételt „kedves (szeretett) fiam!” megszólítással,
csakugyan mindvégig első személyben beszél. Ez a De
institutione morutn, magyarul Intelmek címen számon
tartott, egy élőbeszédre és tíz fejezetre tagolódó, való­
színűleg az 1010-es években írt mű: a magyarországi
irodalom első terméke.
Hangvétele oly közvetlen, hogy István király legszemé­
lyesebb hagyatékának tűnik. Természetesen naivitás
lenne azt képzelni, hogy e műnek a szó szoros értelmében
361
első királyunk a szerzője, ahogy egyébként még a múlt
században a tudósok sora is vallotta. De a stíluskritika
bebizonyította annak a másik, újabb keletű hiperkritikus
nézetnek az alaptalanságát is, amely e művet, legalábbis
bizonyos részeiben, később átdolgozott, interpolált
szövegnek kísérelte beállítani. Az Intelmek önmagában
zárt, egységes írásmű stiláris, gondolati értelemben egy­
aránt, melyet egy név szerint ismeretlen jövevény pap
írt ugyan, de oly módon, hogy István király nem csupán
megrendelője és sugalmazója volt, hanem a benne kifej­
tett elveket maga is vallotta. Tudjuk, hogy István már
gyermekkorában ura volt az ars grammaticánák, meg­
annyi kortárs uralkodóval szemben legalábbis tudott
olvasni. Bizonyos, hogy ezt a fia oktatására szánt mű-
vecskét ő maga ellenőrizte. A bensőséges személyes hang,
az emelkedett élőbeszéd sem vezethető le a hangvételük­
ben sokkal személytelenebb irodalmi előképekből. Mé­
lyebb értelemben tehát valóban István király egyedüli
közvetlen és személyes megnyilatkozásáról van szó.
Értékét és fontosságát nemcsak az emeli, hogy e művel
kezdődik el magyar földön az irodalom, hanem az is,
hogy teljes egészében István nagy alkotására, a magyar
államra vonatkozik. Az Intelmek az első magyar állam­
elméleti értekezés.
Ez természetesen a kor fogalmai szerint értendő. Ha
most, bármilyen sikerült fordításban, akárcsak részlete­
ket közölhetnénk belőle, vajmi keveset értenénk monda­
nivalójából. Úgy tűnne, elvont teológiai gondolatok és
erkölcsi szentenciák valami keresztény pedagógiai cél­
zatú gyűjteményéből olvasunk szemelvényeket. Az utó­
kor csakugyan ilyennek is tekintette, mélyebb jelrend­
szerét nem értette, minthogy azonban István nevében
szól, kegyeletes értetlenséggel a Corpus luris elé iktatta
mint „első dekrétumot”. Végső fokon ennek az értetlen­
ségnek és az újabb keletű hiperkritikus felfogásnak közös
362
a gyökere: a megfelelő kulcs hiánya a fogalmak egykorú
tartalmának, a kor gondolati szerkezetének megnyitásá­
ra. Régi korok jelrendszerének megértéséhez kulcsra van
szükségünk: minél régibb a kor, annál bonyolultabb a
zár.
Nem ez a hely és alkalom ahhoz, hogy e műveletet
minden részletében elvégezzük. De alkalom lehet, hogy
legalább futó pillantást vessünk annak az eszmei
pillérrendszernek és boltozatnak a szerkezetére, amellyel
István király legfőbb művét, a magyar államot egy
szellemi építőmester - az ismeretlen író - közreműködé­
sével egész architektúrájában teljessé tette, éspedig min­
den tekintetben a korabeli léptékekhez igazodva.
Az a szellemi építmény, amit e korban államelméletnek
nevezhetünk, minden építőkövében a keresztény vallás
fogalomkészletéből származik, és egész felépítésében a
keresztény egyház gondolatrendszeréhez idomul. Az eu­
rópai gondolkodásnak olyan korszakáról van szó -
nagyjából a 8. és 12. század között amikor már kiala­
kult valami olyasmi, amit politikai teóriának és állam­
elméletnek nevezhetünk, de még e gondolati anyag
mintha teljesen elrejtőzne a teológia és keresztény etika
kategóriáinak burkában. Ezt a korszakot, a Karolingok-
tól a római jog újrafelfedezéséig, találóan a politikai
gondolkodás klerikalizálódásának is szokás nevezni.
Lehetséges persze, hogy ez sokakat meghökkent. Tudo­
másul kell vennünk azonban, hogy két megoldás között
választhatunk. Vagy egészében hallgatással mellőzzük
István királynak ezt a legszemélyesebb megnyilatkozá­
sát, legfeljebb egy-egy jól hangzó és ötletszerűen értel­
mezhető idézetet ragadunk ki belőle, vagy pedig tudo­
másul vesszük, hogy minden kor csak olyan fogalmakkal
képes elvonatkoztatásokra, aminőket a kor intellektuális
rétege munkált ki adott intellektuális feltételek között, s
igyekszünk megérteni és megfejteni a gondolatok mélyebb
363
értelmét és funkcióját. Nem utolsósorban azért, hogy
ezáltal magához István királyhoz közelebb férkőzzünk.
Ha pedig az utóbbi megoldást választottuk, nem sza­
bad visszariadnunk attól sem, hogy legalább egészen
nagy vonásokban megértsük a politikai elmélet kle-
rikalizálódásának mélyebb történeti okait és szükség-
szerűségét, annál is inkább, mert az Intelmek az ezred­
forduló után, az egykori Pannónia földjén keletkezett
ugyan, de gondolati gyökerei a 8-9. század fordulójáig
s az egykori Gallia földjéig nyúlnak vissza. Itt rejlik
ugyanis a legfontosabb kulcs az Intelmek bonyolult,
archaikus záijának megnyitásához.

A legfeltűnőbb mindenesetre az, hogy István király

állama nagyon is megfogható politikai, intézményi és
territoriális valóság volt; minderről azonban az Intel­
mekben jóformán még utalás is alig található. Tudnunk
kell azonban, hogy e századokban ez egész Európában
így volt.
A középkori Európa születése idején, az 5-6. század
fordulója táján a megdöntött római birodalom romjain
berendezkedő barbár germán királyságok elvileg három
forrásból meríthettek de facto hatalmuk elméleti alá­
támasztására és körülírására: a barbár, az antik és a
keresztény gondolatvilág örökségéből. Valamit mind­
háromból merítettek is, az első kettőből azonban tu­
lajdonképpeni elmélet nem kerekedhetett ki, ellentétes
okokból. A barbár uralmi szemlélet túlzottan kezdet­
leges volt ahhoz, hogy elmélet szintjére emelkedjék, s
egyébként is háttérbe szorult az antik és keresztény gon­
dolatvilággal szemben. Az antik államfilozófia, a rés
publica differenciált szellemi építménye, a római közjog
impozáns rendszere viszont semmilyen vonatkozásban
nem illett rá a sokkal primitívebb szerkezetű, személyi
364
 függő viszonyokra épülő új regnumokia. Rövid és
doktriner kísérletezés után a jelenségeket nevén nevező,
analitikus és racionális állambölcselet hosszú évszáza­
dokra kiszorult az európai gondolkodásból, hogy csak
majd a 12-13. század folyamán, részben éppen a római
jog, majd Arisztotelész Politikája, újrafelfedezése segít­
ségével és a gondolkodás kezdődő világiasodása nyo­
mán kezdjen kibontakozni az egyházias burokból.
A középkor kezdetén ugyanis, miután a világi politi­
kai elméleti tevékenység csődje nyilvánvalóvá vált,
maga a római világi intellektuális réteg is kihalt, egye­
düli elméleti tényezőként az egyház maradt a színen.
Tulajdonképpeni keresztény államteória azonban nem
létezett, noha az egyház már a 4. században, Nagy
Konstantin császár idején feladta korábbi álláspont­
ját, minden világi hatalom elutasítását, s Róma állam­
egyházává alakulva sok mindent magába szívott az
antik gondolkodás elemeiből. Az egyházat azonban a
részletek nem érdekelték, mert a világi hatalommal való
kompromisszumot úgy oldotta meg, hogy egyidejűleg
eszmeileg fenntarthassa a látszatát az őskeresztény el­
veknek is, a spirituális és világi szféra határozott el­
választásával. E kompromisszum nagy teoretikusa, még
a Birodalom bukása előtt, az 5. század elején Szent
Ágoston volt, aki mélyen a középkorig ható érvénnyel
meghatározta a kereszténység államszemléletét. Szerin­
te minden világi hatalom rossz, az eredendő bűn ter­
méke, az egyedüli tökéletes közösség a keresztények
spirituális rés publicája’, ám (mint a való állapotoknak
eleget téve megfogalmazta) a Civitas Dei és az evilági
állam „e földön kölcsönösen elvegyülve létezik”, s a
világi hatalom mégis jogosult, amennyiben - noha tö­
kéletlenül - megvalósít valamit a jog, igazság és béke
elveiből. Ez a keresztény alapja a világi hatalom, az
állam elvi elismerésének, de egyszersmind az egyház
365
különállása, sőt felsőbbsége tanának is: a középkor
kettős eszmei erőforrásának. E szemléletből két to­
vábbi fontos következtetés adódott. Az egyik, hogy az
egyház norma- és értékrendszere szabja meg az uralom
helyes formáját, a másik viszont, hogy e szemléletben
az állam intézményi-politikai szerkezete érdektelenné
vált, minthogy az uralkodónak mint felsőbb funkciókat
betöltő személynek az erénykövetelményei kerültek
előtérbe. Az első fontos eszmei fegyverré vált a pogány-
barbár uralmi felfogás leküzdésében, a másik körül­
mény azonban megakadályozta, hogy az egyház az
antik örökségből tulajdonképpen lényeges elemeket
átmentsen a középkor századai számára.
A 6-8. század e Szent Ágoston-i alapokhoz semmi
igazán újat nem tett hozzá, mindössze alkalmazta azo­
kat az új királyságokba-, egyetlen-lényeges ponton mó­
dosítva a kiindulóponton: a királyi hatalom isteni ere­
detének, isten kegyelméből, dei grntia való természeté­
nek hangsúlyozásával. Ez azonban éppúgy, mint az
alattvalói engedelmesség biblikus érvekkel való sok­
oldalú igazolása, inkább keresztény „állampropagan­
dának”, semmint elméletnek minősül. Ugyanakkor a
patrisztika továbbra is gondosan ügyelt az egyházi és
világi hatáskör világos szétválasztására, ami az 5. szá­
zad végi Gelasius pápa maximájában emelkedett te-
kíntélyelvvé e századokban: a világot két, elkülönülő
autoritás kormányozza, a pápaságé és a királyi méltó­
ságé. A valóságban persze a kormányzat helyét egyre
inkább a káosz foglalta el a nyugati keresztény világban.
A nagy változás a 8. század vége felé következett be,
miután a Karoling-dinasztiából származó első frank
uralkodók olyan birodalmat kovácsoltak egybe, amely
csaknem egybeesett az akkori nyugati kereszténységgel,
s a pápaságot is kiszabadították szorongatott politikai
helyzetéből. Ennek eredménye 800 karácsonyán Rómá-
366
bán Nagy Károly császárrá koronázása, magában a
birodalomban egyházi és állami intézmények összefonó­
dása, s az a propaganda, mely a császár címeiben is
kifejezésre jut: „az egész kereszténység kormányzója”,
„Krisztus helytartója”, vagyis az uralomnak bizonyos
értelemben egyházi szférába emelése. Sajátos módon
azonban az egyházias állammisztika akkor bontakozott
ki igazán, amikor Nagy Károly halála után, már a 9.
század első felében a Karoling-birodalom felbomlásnak
indult. A kezdődő hűbéri zűrzavarban az egyház úgy
igyekezett a gyengülő államok segítségére sietni, hogy
az egyes uralkodókat ruházta fel mindazokkal a tulaj­
donságokkal, amelyeket a kor Nagy Károlyhoz kap­
csolt, sőt történetileg összekapcsolt a mitikus alakká
nőtt első keresztény római császárral, Nagy Konstan­
tinnal.
Az új elmélet központjában az a misztikus gondolat
áll, hogy egyetlen szerves, organikus emberi közösség lé­
tezik, az univerzális egyház, mely „Krisztus teste”,
Corpus Christi, feje pedig maga Krisztus - ahogy e té­
tel először egy párizsi zsinaton megfogalmazást nyer
(829); minden lehetséges kormányzat, világi és egyházi
egyaránt, csak ezen belül, ennek részeként működik.
A világi uralkodói hatalom nemcsak relatíve jogosult
szükségszerűség (mint még Szent Ágostonnál), nem is
egyszerűen csak isten kegyelméből létezik (mint a ko­
rábbi három évszázad patrisztikájában), hanem a ki­
rály isten közvetlen szolgája és hivatalnoka, minister
Dei, s mint ilyen, Krisztus helytartója, vicarius Christi
a földön, következésképpen az uralkodó király és papi
személy, rex et sacerdos egyszerre. A királyság, a regnum
e koncepcióban immár ne.n az egyház mellett létező,
tisztán világi autoritás (mint a gelasiusi tan értelmében),
nem is az egyház feletti hatalom (mint Bizáncban),
hanem az egyházon belül szemlélt kormányzati funkció;
367
 a királyt e szent funkciójában, sacrum ministeriumibaxi
- ahogy már 823-25 körül megfogalmazódik - a püs­
pökök és világi nagyok segítik, ezáltal bizonyos fokig
„részesülvén” az isteni feladatban. Eszmei értelemben
tehát az állam az egyház szervévé vált, másfelől viszont
az egyház az államba mosódott bele, a királyi hatal­
mat pedig e keresztény államtan, túlszárnyalva minden
eddigi propagandisztikus tevékenységét, különös esz­
mei magasságba emelte. Egyidejűleg azonban meg kel­
lett találni az uralkodói hatalom túlzott megerősödésé­
nek, korlátlanságának is elméleti ellenszerét, hiszen a
túlzottan hatalmas uralkodó árthatott magának az
egyháznak is. Erre szolgált az uralomra való „alkal­
masság”, idoneitas 8-9. században kialakított új fogal­
ma és mércéje: a király isten hivatalnoka ugyan orszá­
gában, de csak annyiban, amennyiben erényeivel és
tetteivel megfelel a keresztény világrend egyház által
értelmezett követelményeinek. Az előírt erények Szent
Ágostontól származnak, de beépülve ebbe az új kon­
cepcióba, tartalmuk sok tekintetben módosult. Ezzel
most nem törődve, hangsúlyoznunk kell azt a fontos
körülményt, hogy tehát nem származási adottságok,
vérségi jog, öröklés, hanem bizonyos elbírálható, meg­
ítélhető, sőt kritizálható tulajdonságok váltak ezáltal
a király alkalmasságának feltételévé.
Bármilyen homályos és misztikus ma számunkra ez a
gondolatkör, tudomásul kell vennünk azt a tényt, hogy
Európában a 12. századig elméleti szinten az „állam”
mibenlétét más fogalmi eszközökkel nem tudták meg­
ragadni ; a maga nemében e teoretikusan kiegyensúlyo­
zott gondolati építmény számít e korban államelmélet­
nek, melyet némely kutatók találóan „funkcionális”
államfelfogásnak neveznek. Formailag természetesen a
politikai teória teljesen feloldódott a keresztény teoló­
giában és etikában. Ez a magyarázata, hogy az állam­
368
elmélet műfajilag nem értekezésekben, hanem ún. ki­
rálytükrökben, speculum régisekben, oktató hangú
kompendiumokban jelentkezik, amelyekben az ideális
uralkodó kötelező erényeinek taglalása áll előtérben, s
melyekbe mintegy tükörbe pillantva, az uralkodó fel­
ismeri a kor királyeszményének vonásait.

Nyilvánvaló, hogy az elmondottak során sokakban

nőttön nőtt a kétely: mi köze e geográfiailag és időben
látszólag oly távoli problémakörnek István királyhoz?
Mi köze lehet egyáltalán István kora magyar realitásai­
nak ezekhez az elvont okoskodásokhoz?
Holott tulajdonképpen máris az Intelmek problémá­
járól beszéltünk. Ez a mű ugyanis nemcsak műfajilag
illeszkedik be a királytükrök sorába, hanem egész gon­
dolati anyagát tekintve mélyen abban az eszmekörben
gyökerezik, amely jórészt nyugati frank területen és
jórészt a 820-40-es évek között keletkezett Karoling-
királytükrökben és a velük összefüggő zsinati határo­
zatokban formálódott ki. Szerzők és címek hosszadal­
mas felsorolása helyett legyen elég itt e művek és zsi­
nati végzések keletkezési helyeit megnevezni: Orléans,
Reims, Verdiin, Párizs, Aachen, Worms. Az az isme­
retlen klerikus, aki az új évezred elején Esztergomba vagy
Fehérvárra jött, e műveket ismerte, ebben a gondolat­
körben élt és a bennük kifejtett elveket ismertette meg
Tstván királlyal, hogy kettejükben szülessék meg az
ötlet az elvek átültetésére. Az Intelmek a Karoling tí­
pusú és fogantatású politikai publicisztika utolsó haj­
tása Európában. írója csakis onnan jöhetett, ahol az
ezredforduló idején a Karoling-hagyomány még ele­
venen élt; ily módon hazájául sem Németország, sem
Itália nem jöhet szóba, hanem az a terület, ahová István
korának művészetét és egyéb intellektuális tevékeny­
369
ségét is a legszorosabb szálak fűzik: az észak-francia
vidék és Lotaringia.
Énnek megállapítása azonban a problémának csak
egyik fele. Sokkal érdekesebb számunkra a kérdés má­
sik, eszmetörténeti fele. Tudnunk kell ugyanis, hogy a
vázolt sajátos állammisztika érvényben maradt ugyan
Európa-szerte a l l . század végéig, de hogy úgy mondjuk,
alkotó korszaka a 9. század dereka táján lezárult.
Ez úgy értendő, hogy önálló művek ezután Nyugat-
Európában nem keletkeztek, hanem csupán részint
egyszerű kompendiumok, hosszabb-rövidebb szó sze­
rinti kivonatok készültek korábbi népszerű művekből,
részint pedig a gondolatok összevontan, sztereotip
formulákban és liturgikus szövegekbe ágyazva me­
revedtek meg a királykoronázási szertartások rendjét
előíró, nagyrészt a 10. században szerkesztett ún. ko­
ronázási ordókban. Magát István királyt az 1000. év
karácsonyán a 961 körül keletkezett és 980 táján át­
dolgozott mainzi ordo szertartása szerint koronázták
meg. Ennek pontosan ismert szövegében, a szertartás
meghatározott fázisaiban, különböző püspöki orációk-
ban elosztva, benne van az egész gondolati anyag lé­
nyege, ha különösen merev formulaszerűséggel is. Ha te­
hát István király csupán kötelességszerűen, mintegy a
kor divatját követve akarta volna bizonyítani a keresz­
tény Nyugat vagy saját környezete előtt igyekezetét,
hogy az egykorú normákhoz igazodik, és fiát is azok­
hoz hajlítja, elegendő lett volna e szövegek közül bár­
melyiket lemásoltatnia vagy belőlük kivonatot készít­
tetnie. Az eljárás nem számított volna plágiumnak, mert
ezt a fogalmat a kor nem ismerte, sőt egy írás tekinté­
lyét csak növelte, ha minél több szó szerinti átvételt
tartalmazott tekintélyes művekből. Az Intelmek azon­
ban akkori fogalmak szerint szokatlanul önálló írás­
mű. Gondolatilag persze mélyen a vázolt eszmekörben
370
gyökerezik, hiába keressük azonban benne az e korban
oly megszokott szövegszerű kölcsönzéseket. Szerkezete
tagoltabb és könnyedebb, előadásmódja közvetlenebb
és frissebb, mondanivalója konkrétabb, egészében ará­
nyosabb és kecsesebb, mint többnyire terjengős, elvont
és nehézkes irodalmi előképei. Ha ez az írót dicséri, ma­
ga az a körülmény, hogy egy műfaj kései, de egyedül­
állóan önálló mellékhajtása éppen az akkor még nagyon
barbár tájnak számító magyar földből sarjadt ki, már
István királyra vet fényt. Az uralkodó legbelsőbb igénye
kellett legyen, hogy államát ne csupán gyakorlati alkotás­
nak tekintse, hanem eszmei eszközökkel is megragadja
- olyanokkal persze, aminők a kor íntellektualizmusá-
ban kéznél voltak. Ami azonban Európa nyugati ré­
szein már merev sablonná kövesedett, az itt friss és
eleven volt, jelezvén, hogy a gondolatkörnek az új év­
ezred elején itt, a magyar valóságban sajátos jelentése
és különös funkciója kellett hogy legyen.
Mi az igazi értelme és eszmei jelentősége tehát annak
a koncepciónak, ami az Intelmek szemléleti keretét is
meghatározza, hogy ti. a re'gnum fogalma lényegileg be­
leolvad a „királyi méltóság” (hatalom) fogalmába, ez
viszont ama „rendeknek” egyike (regalis dignitatis
ordo), amelyek egy nagyobb univerzális- egységen, az
egyházban megtestesült kereszténységen belül és egye­
temes normáknak alávetve találják meg funkciójukat?
Az Intelmek szemléletében és nyelvezetében a „nép”
nem valami immanens politikai vagy etnikai egység,
hanem a „szentegyház újdonsült népe” - novella sancte
ecclesie plebs amelyet isten rendelt az uralkodó kor­
mányzata alá; az állam, a „mi monarchiánk”, nostra
monarchia pedig a már említett jellegzetes és korjelölő
misztika jegyében a Krisztus teste, Corpus Christi gya­
nánt felfogott egyháznak (melynek feje Krisztus) új
saija és tagja; az igazi uralkodó rex et regis filius, ahol
371
 is az utóbbi azt jelenti: „Krisztus király fia”, irodalmibb
és szabadabb formában visszaadva a szokásos vicarius
Christi formulát. Az így felfogott ecclesia történeti ke­
ret is, amelybe besorolódnak az egykori keresztény római
császárok is; a többször példa gyanánt említett „elő­
dök”, „régi királyok” nem dinasztikus ősökre értendők,
hanem ebben az univerzális történeti képletben, a ke­
reszténység korábbi uralkodóira. Mi az értelme és je­
lentősége továbbá annak, hogy az uralomra való al­
kalmasság mércéje egyedül e tágabb organikus egészen
belül betöltött funkció; nem a vérségi jog, hanem a cse­
lekedet, nem az öröklés, hanem meghatározott és
részletesen körülírt erényeknek (jobban mondva az
etika kategóriáiban megfogalmazott politikai követel­
ményeknek) való megfelelés?
Próbáljuk meg e gondolati anyagot a kor dimenzióiba
vetíteni. István királynak nem csupán masszív, olykor
fegyveres ellenállással kellett megküzdenie, hanem a
társadalmi konzervativizmust eszmei hálózattal bur­
koló pogány etnikai tradíciókkal is, melyek egyebek
közt uralkodó és társadalom viszonyát is megszabták.
Igaz, hogy a pogány fejedelmi hatalmat is bizonyos, az
uralkodó nemzetség vérségi mítoszában gyökerező
szakrális képzetek övezték körül, egyszersmind azon­
ban ősi tradíciók kötötték és korlátozták, egészen addig,
hogy ha a társadalom előkelősége ügy látta, hogy az
uralkodót a mitikus erő cserbenhagyta, megölték. Való­
színűleg ez a sors érte Álmost is a honfoglalás idején.
A prefeudális-barbár uralmi szervezet ingatag és szellős
volt, mint a pogány fejedelem sátra; nemcsak terri­
toriális-intézményi fundamentuma volt gyenge, hanem
hiányzott statikailag biztos eszmei boltozata is, ami­
nek következményeit a 10. század története számos
vonatkozásban mutatja. A szilárdabb építkezéshez
mindkét vonatkozásban a keresztény Nyugat adta a
372
terveket; eszmei vonatkozásban éppen azokat, amelye­
ket az Intelmek foglalt össze.
Ónban kapta az uralkodó a hatékony eszmei érve­
ket ahhoz, hogy fölibe kerekedjék a pogány fejedelem­
séget még kötő tradícióknak, hiszen a hatalom nem
csupán felülről, istentől származott, hanem kívülről,
egy nagyobb organikus egység felől nyerte el indoklását.
A pogány-barbár képzeletvilág az adott uralmi és et­
nikai kereteken kívül nem ismert tekintélyt; a keresz­
tény regnum e funkcionális felfogása viszont éppen az
ősi hagyományok mezében jelentkező minden maradi-
ság eszmei autoritását vetette el, még ha az adott po­
litikai vagy etnikai közösségen belül jelentkezett is.
A keresztény uralkodó elsőrendű funkciója ugyanis
az egyház védelme, a pogányság leküzdése volt. Ezt
szimbolizálta a koronázási jelvények közül az új ki­
rálynak elsőként átnyújtott kard is. Ahogy pedig az
Intelmekben olvassuk: „Ha a hit pajzsát megtartod, az
üdvösség sisakját is felveszed. E fegyverekkel legitim
módon küzdheted le a láthatatlan és látható ellensége­
ket.” Ez utóbbi formula a biblikus nyelvben a pogány­
ságot jelenti, a maga materiális és eszmei mivoltában,
azaz az egész társadalmi tradicionalizmust az ezredfor­
duló idején. A hatalom legitim voltát pedig (maga a mű
használja e szót) az ellene való harc adja meg, egyszer­
smind ez „legitimizálja” az erőszak alkalmazását is.
Itt az elméleti feloldása, hogy István király, a kor ki­
rályeszményéhez igazodva, miképpen lehetett mélyen
keresztény és vaskezű uralkodó egy személyben. Itt az
eszmei alátámasztása az államszervező harcoknak. De
menjünk tovább. A királyság alárendelődése egy spi­
rituálisán értelmezett, Krisztus misztikus „teste” gya­
nánt értelmezett egyháznak, merőben eszmei jelentősé­
gű; messze még VII. Gergely, az önálló politikai erő­
ként fellépő pápaság kora. De annál több gyakorlati
373
következmény származik a jelzett „állammisztikából” :
István nem „apostoli legátusként” alapította a püspök­
ségeket (ez éppen későbbi, VII. Gergely utáni pápai
teória), hanem mint félig papi személy, quasi sacerdos
lehetett szuverén szervezője a magyar egyháznak.
Koronája a kor felfogása szerint azt jelképezte, hogy
részesévé vált a püspöki hivatásnak. Végezetül pedig:
amennyiben a regnum egy spirituális jellegű, hangsú­
lyozottan az egyházban megtestesült egész része, ez
elvileg zárja ki, hogy a magyar királyság a kereszténység
világi szervezeteként propagált Birodalomtól függjön.
Az Intelmekben az Imperium csak mint történeti nagy­
ság és példa szerepel; a jelen: az Ecclesia. Itt az elméleti
alapja annak a döntő jelentőségű politikai ténynek,
hogy István állama nem került hűbérviszonyba a né­
met-római császársággal.
Ha tehát a teológiai burkot óvatos kézzel lefejtjük,
világos értelmet nyer a több mint másfél évszázados
elmélet alkalmazása: az ezredforduló viszonyai között
olyasmit szolgált, amit modern fogalommal szuvereni­
tásnak mondunk. A keresztény univerzalizmusba való
belehelyezkedés volt az út a szuverén politikai cselek­
véshez; az egyházba való belehelyezkedés volt a módja
annak, hogy saját hatalmi szférájában István király az
egyház fölé emelkedjék.

De egy-két mozdulattal az etikai burok mögül is

kifejthetünk valamit a politikumból. Tudnunk kell,
hogy magát a politica szót a 13. század előtt elvétve
használták: a virtus politica, „politikai erény” e korban
a kormányzati tehetség és a keresztény morál határán
lebegő tulajdonságokra vonatkozott, de még egy 13.
századi értekezés is a politica fogalmát mint ethica
publicát (a közügyekre vonatkozó etikát) határozta
374
meg, az ethica solitariával, az individuális erkölccsel
szemben.
Az Intelmekben is, mint általában a királytükrökben,
bizonyos kardinális erények gyakorlása a feltétele, hogy
az uralkodó kiérdemelje a király, rex nevet; egyébként -
tyrannus. Maga a kötelező erénykatalógus, a rex pius,
iustus, pacificus stb. még Szent Ágostontól származik,
e tulajdonságok - „kegyes”, „igazságos”, „békés” - ér­
telmezése, jelentése azonban már átalakult. De mielőtt
még erre vetnénk egy pillantást, látnunk kell, mi a je­
lentősége annak a felfogásnak, hogy az uralkodó al­
kalmasságát elsőrendűen az szabja meg (mint az Intel­
mekben is olvashatjuk),, ha a király meghatározott
„virtusokkal teljes és ékes”. Nyugaton a korai középkor
nagy problémája ez, amikor az uralom öröklésének és
gyakorlásának vérségi mítoszával, legitimitásával szem­
ben az alkalmasság, idoneitas keresztény normákkal
körülírt elve kerekedett felül a 7-8. században, miután
megszületett Szevillai Isidorusnál a téves, de annál na­
gyobb hatású és eszmei célzatú etimológia, hogy a rex
név a recte faciendo, a „helyes cselekvésből” ered. Hogy
István korában, 1000 táján e probléma milyen véresen
aktuális volt, a történeti tényekből nyilvánvaló. Hiszen
alighanem már a pogány Koppány is kinyújtotta kezét
Géza halála után vérségi jogon a fejedelemség felé.
Az állam megteremtése és megmentése érdekében nem­
csak őt kellett legyőzni és felnégyeltetni, hanem a po­
gány legitimitás jogán a trónra igényt formáló Vazul
szemét is kitolatni, fiait száműzni. Végül is, mint is­
meretes, saját nemzetsége mellőzésével egy idegent, a
velencei Pétert jelölte utódjául, akit - mint a későbbi
uralomra került Vazul-ág dinasztikus történetírójának
torzításaival szemben az egykorú források tanúsít­
ják - István mint kiváló erényekkel ékeskedő, uralomra
termett ifjút Imre herceg halála után fiaként szeretett.
375
 De István király szeme előtt elsősorban az alkalmassági
elv lebegett még vér szerinti fia életében is. A krónikák
egy archaikus részében az áll, hogy Imre herceg catholicis
atque politicis virtutibus adornatus volt, keresztény és
politikai erényekkel ékes, ami pontosan megfelel az
etika és politikum imént jelzett sajátos korabeli össze­
függésének, magának az Intelmek vezérfonalának.
Ám éppen az a sajátos, hogy látszólag merőben ál­
talános keresztény erények, mint „kegyes”, „türelmes”,
„békés”, nem valami elvont viselkedésnormát jelente­
nek, hanem kifejezetten „politikai erények”, sőt mi
több, a . politikai viszonylatok kifejezésére szolgáló
jelrendszer részei. Egy helyen ezt olvassuk: „a virtusok
mértékével igazgasd az ispánok (kíséreted) életét, hogy
szereteteddel övezve mindenkor sértetlenül ragaszkod­
janak a királyi méltósághoz, hogy uralmad minden te­
kintetben békés legyen (regnum pacijicum) .” Máshol
a társadalom nagyjaival való jó viszony „kegyes”, is­
mét máshol „türelmes” regnumnak minősül. Azaz e
kardinális erényeknek az általános keresztény tartalom
mellett volt egy szűkebb, minősített - „politikai” - ér­
telme: az uralkodónak az egyházi és világi nagyokkal
való harmonikus viszonya és kormányzata. Miről van
itt szó? E korban természetesen a politikum nem il­
letett még meg szélesebb rétegeket, sem a korai feudális,
de a megelőző, nomád-barbár viszonyok között sem.
A szemlélet szerint - mint egy neves kutató tömören
megfogalmazta - a társadalom előkelői „mintegy rep­
rezentálják a népet, sőt megtestesítik azt, amennyire
hatalmuk terjed, ők maguk a nép, a »társadalom«”.
Ez fejeződött ki már a 9. században, abban a türk-kazár
eredetű rítusban is, hogy a törzsfők pajzsra emelték a
fejedelmet, szimbolikusan, mintegy a nép nevében el­
ismerve uralmát. Hasonlóképpen az a populus, amely
a keresztény királykoronázás előtt kötött, előírt for­
376
mulával beleegyezését adta az uralkodáshoz, az oltár
lépcsői előtt álló világi előkelőkkel volt azonos. A tár­
sadalomnak ez a „politikai” szektora csakugyan segít­
ségére volt az uralkodónak a törvényhozásban és kor­
mányzatban, bizonyos értelemben belefolyt a hatalom
gyakorlásába, mint István dekrétumaiból is tudjuk.
Általában a keresztény uralkodó nem volt korlátlan
despota, s hogy maga István király sem erre törekedett,
azt egyebek között éppen az Intelmek mutatják. Nem
csupán az etikai kategóriákban kifejezett politikai tar­
talom révén, hanem - a Prológusban - a jogfilozófiai
kiindulópont révén is: a világmindenség rendjét bizto­
sító méltóságokat, egyebek között a királyságokat is
(mint itt olvasható) az isteni törvényen túl világi tör-,
vények és az előkelők tanácsai tartják fenn. Máshol pe­
dig így szól István utódjához: „Ha haragos, gőgös,
gyűlölködő, békétlen lennél kíséreteddel és a főembe­
rekkel, a vitézek ereje kétség nélkül királyi méltóságod
romlásává válik, és másoknak adatik uralmad!” Itt a
csírája annak, amit alkotmánytörténeti műszóval ellen­
állásijognak mondunk.
Mindez természetesen csak keresztényekre, az új
keresztény uralkodó osztály magvára, a főpapságra és a
világi előkelőségre vonatkozik. Más szóval, míg az
Intelmek államelmélete egyfelől eszmeileg függetleníti
az uralkodó hatalmát a társadalom régi, pogány-barbár
szektorától, másfelől - és egyidejűleg - bizonyos ér­
telemben a társadalom új, keresztény-feudális szekto­
rának ellenőrzése alá helyezi. Ha a teológia nyelvén
István király a magyar állam és az akkori Európa vi­
szonyát rendezte és uralkodói szuverenitását támasz­
totta alá, az etika kategóriáiban a királyi hatalom és a
társadalom viszonyát szabályozta - a kor adottságai
között. Elméleti szinten a korai feudális, keresztény
állam kettős funkcionális viszony: egyrészt a királyi
377
méltóság és az univerzális kereszténység, másrészt a ki­
rály és a társadalom politikailag aktív része között.
Elemeiben itt rejlik a csírája a középkori államfejlődés
sajátos dinamikájának, amit a barbár és keleties despo­
tikus rendszerek nem ismertek.

Célunk nem lehetett több, mint hogy István király

Intelmeinek gondolati vázát, mintegy gondolati szer­
kezetének koordináta tengelyeit vázoljuk fel; megannyi,
e koordináta szerint elrendezett gondolati elemről szót
sem ejthettünk.
A történelem nagyjai nem azáltal válnak naggyá, ha
századokra, évezredekre érvényes közvetlen, könnyen
érthető és áttételek nélküli tanulságokat olvasunk ki
művükből. Ha úgy véljük, hogy ilyeneket olvastunk ki,
máris meghamisítottuk és eltorzítottuk alakjukat, mert
a történelem szüntelenül újrafogalmazza a társadalmi,
politikai és eszmei viszonylatokat. Örök modellek a tör­
ténelemben nincsenek. Azok az elméletek, amelyeket
„Szent István-i állameszme” címen különböző korok
kovácsoltak, hamis játékok voltak István király szel­
lemi hagyatékával. Első királyunk valóságos államfel­
fogása csakis a kor viszonyai, társadalmi és eszmei fel­
tételei között érthető és érvényes. Maga az a gondolati
építmény, amelyről szó volt, már 1100 táján elavult,
mert a társadalmi-politikai szerkezet átalakult és új
intellektuális igényeket támasztott; s ez így van rendjén.
Történelmünkkel csakis úgy kerülhetünk egészséges és
értélmes viszonyba, ha megfelelő történelmi műveltség
birtokában a gondolkodás történetiségét is megtanul­
juk, még ha ez több szellemi erőfeszítést kíván is, mint
ha szüntelenül modern igényeinket véljük mintegy
„kiolvasni” a történelemből. István király nagyságát is
csak akkor mérhetjük fel igazán, ha nem csupán frázis­
378
szerűén, hanem részleteiben és, hogy úgy mondjam, a
közeibe hajolva vagyunk képesek megérteni, hogy olyan
jelenségek és fogalmak között, mint magyarság, állam,
Európa, társadalmi haladás - az ezredforduló táján
érvényes legkorszerűbb eszközökkel teremtett mégha*
tározott kölcsönös viszonyt, sőt ezt az akkor korszerű
intellektuális szintre is emelte. István legnagyobb szel­
lemi Öröksége, hogy ezt a kölcsönös viszonyt minden
korban az adott kor fogalmi eszközeivel kell újrafo­
galmaznunk.

Eredetileg előadásként hangzott el az 1970. augusztus

15-i székesfehérvári István király ünnepségek keretében.
Megjelent: Valóság 13/10 (1970), 1-8. /.
Lovagság, kereszténység, irodalom
(A magyar irodalom története
I. kötetéről)
 A történetírás és irodalomtörténetírás viszonyát te­
kintve a magyar historiográfiában nagyjából három
fázis különíthető el. A tudományos történetírás kezde­
tekor, a 18. században, de részben még a 19. században
is, a vizsgálódás két ága differenciálatlanul, egymástól
alig elkülöníthetően fonódott egymásba. Anélkül, hogy
az irodalomtörténeti kutatásnak már a 18. században
fellépő előfutárai érdemeit kétségbe vonnánk, nagyjá­
ból mégis elmondható: a történetírás ebben az időszak­
ban - mind az ediciós tevékenységet, mind az ábrázolást
illetően - részben abszorbeálta azt a kutatási területet,
amit ma „irodalomtörténeten” értünk, részben viszont
még nem is ismerte fel annak sajátos problematikáját és
külön tárgyát. A második fázisban - a múlt század de­
reka, főként vége óta - viszont az önállósult irodalom-
történet és a történetírás, mintegy a differenciálódás
lendületében, meglehetősen eltávolodott egymástól s
távolba szakadt rokonok módjára, a kötelező udvarias­
ság keretein belül ápolta a rokonságot.
Viszonylag kevés volt a közös nevező, az egymást
kölcsönösen támogató eredmények, vagy ha voltak is
ilyenek, nem illeszkedtek eléggé egymáshoz, gyakran
figyelmen kívül maradtak. Ezen a helyzeten bizonyos
meg-megújuló kísérletezések (mint pl. a „művelődés-
történet” megszületése) sem javítottak gyökeresen.
383
Mintha éppen napjainkban születnének meg egy új,
harmadik fázis - egy magasabb fokú integráció - elő­
feltételei. Ami természetesen nem azt jelenti, hogy va­
lami primitív és tagolatlan egység lenne a cél, hanem azt,
hogy az önállósult tudományágak a maguk „szuverén”
határai közt a közös kérdésfeltevések módját keresik, a
közös nyelvet munkálják ki.
Egyebek közt ebben az integrációs folyamatban szem­
lélve igen jelentős tett az Irodalomtörténet köteteinek
megjelentetése. Talán a legjelentősebb az összes ilyen
nemű kísérletek sorában. Történetírás és irodalomtör­
ténetírás problematikája összegződött ezekben a kö­
tetekben - természetesen az irodalom szükségleteihez
és igényeihez mérten - , éspedig érzésem szerint sike­
resebben, mint amennyire az eddigi történelmi szinté­
zisek általában megkísérelték a fordítottját, vagyis az
irodalomtörténeti eredmények szerves beillesztését az
általános történelmi fejlődés ábrázolásába. Sikereseb­
ben és eredményesebben - ha nem is mindig „tökéle­
tesen”. (Kérdés, elérhető-e egyáltalán bármifajta „tö­
kély” e téren.) Az általános bevezetések az egyes kor­
szakok élén helyénvalóak, mindenképpen indokoltak.
Szerepük különösen akkor indokolt, ha a bennük ki­
fejtett általános történeti, művelődéstörténeti vázlat
az irodalmi jelenségek, művek tárgyalása során azután
részletekben és egyedileg is kibomlik, a történelem
és irodalom kontaktusa a konkrét elemzésekben is meg­
marad. Ez számos esetben így is van, de nem mindig.
Előfordul, hogy a történelem csak amolyan prológus
marad; körülbelül úgy, ahogy bizonyos történelmi szin­
tézisekben az irodalom és képzőművészet köteles meg­
említése csak amolyan „appendix”, nem szerves része az
előadásnak. Ez persze csak annyit jelent, hogy a mód­
szer sokszor hangoztatott ún. komplex követelményeit
mind a történet-, mind az irodalomtörténetírásban az
384
 elvi kijelentések újra meg újra való elismétlése helyett még
tovább kell csiszolgatni a gyakorlatban. A praxis terén
az Irodalomtörténet mindenesetre nagyot lépett előre.
A történetírás és az irodalomtörténetírás soha sem
különült el azonban - s nem is fog - abban az értelem­
ben, hogy a „szuverén” területek közt ne húzódnának
többé-kevésbé széles határterületek, sávok (sőt, való­
jában: közös területek), ahol mindkettő illetékes. A tár­
sadalmi tudat története, az ideológiák, a politikai gon­
dolkodás és elméletek története, a történetírás, a pub­
licisztika stb. stb. mindkét tudományág osztatlan ér­
deklődési körébe tartozik, s mindkettő kutatja a tár­
sadalom és a szellemi felépítmény kapcsolatát, kölcsön­
hatásait. Ez a sáv - a műfajok korai differenciálatlansá­
ga, a tulajdonképpeni „szépirodalom” ki nem hasadása
következtében - a korai századokban viszonylag szé­
lesebb, az újabb korban fokozatosan szűkül, de végig­
húzódik a problémák mentén a modern korig. Azt gon­
dolom, ezúttal ezeken a sávokon kell végigpásztáznunk,
s megjegyzéseinkkel, észrevételeinkkel - ahol indokolt -
hozzájárulnunk a „dialógushoz”. A szorosan vett iro­
dalmi jelenségek ábrázolásának megítélése nem felada­
tunk.
A következőkben a mű első kötetét önkényesen ketté­
vágom ott, ahol egyébként - igen indokoltan - nem egy
irodalomtörténeti főkorszak, hanem csak alperiódus
zárul le (1530 körül) a korai humanizmussal, s meg­
jegyzéseimet e részre korlátozom.
Nem hiszem, hogy bárki - akár maguk a szerzők - azt
várná tőlünk, hogy hosszadalmas méltatással töltsük
ki a rendelkezésre álló időt. Pedig, sietek megjegyezni,
a kötet erre a legteljesebb mértékben rászolgál! Az em­
ber szükségképpen összehasonlítási mércét keres, s más
mérce nincs is ugyan, de magasabb nem is kell, mint
Horváth János ismert két könyve. Ha az ő szuggesztív
385
portréit és elemzéseit nem is szorítja mindig háttérbe az
új olvasmány, bőven kárpótlást, sőt többletet nyerünk
több lényeges vonatkozásban. Ebben természetesen sze­
repet játszik a marxista anyagkezelés és az elmúlt két
évtized irodalomtörténeti kutatásának kvantuma, de a
szerzők egyéni erudíciója nem kevésbé. Épp ezért
mégsem tudok lemondani arról, hogy rövidesen ne
summázzam, miben látom a munka legfőbb erényeit.
Mindenekelőtt tárgya körülvonalazásában, s mégin-
kább abban, hogy az első oldalakon adott ígéretét hí­
ven be is váltja. Aligha lehet egy programot világosab­
ban, tömörebben, s ugyanakkor plasztikusabban meg­
fogalmazni, mint ahogy Klaniczay Tibor teszi az első
lapokon, körülírva a régi magyar (pontosabban, „ma­
gyarországi”) irodalom fogalmát. Maga a koncepció már
eleve szélesebb kört ölel fel, mint a megszokott. Magába
foglalja a szóbeliséget, az ősköltészetet mindaddig, míg
az a társadalomban a későbbi „irodalom” funkcióját
tölti be, sőt a literatúrával párhuzamosan mindaddig,
míg azzal eleven kölcsönhatásban áll. Az „irodalom”
műfaji határait kitágítja. Tisztázza, hogy valójában a
több etnikumú, de századokon át dominánsan latin
nyelvű, jórészt az univerzális kultúra sémái után iga­
zodó, s azon belül nem „nemzeti”, hanem politikai
rétegek, egyházi és világi rendek szerint tagozódó „ma­
gyarországi” irodalom, a regrtum Hungáriáé literatúrája
a tárgya. A reneszánsz és humanizmus, reneszánsz és
reformáció új és merész, de kellően alátámasztott, meg­
győző viszonylatait vázolja fel. E keretek helyességéről
az előadás, a kifejtés csaknem mindenben meggyőz,
ahogy az idő dimenziójában, az irodalmi periodizációt
illetően is.
Ami itt alapvetően új: a kötet szakít a korábbi iro­
dalomtörténeti szemlélet direkt vagy indirekt naciona­
lizmusával, ti. azzal a törekvésével, hogy egy objektíve
386
igen kevéssé, s a modern értelemben egyáltalán nem
létező nemzeti lelkületet, szellemet transzponáljon a tör­
ténelem korai századaiba, illetőleg eleve ezzel a kíván­
ságlistával közeledjék a régmúlthoz, s feltételezésit ott
meg is találja. Középkori „magyar irodalom” tulaj­
donképpen - nincs; ha ezt ilyen kategorikusan a kötet
nem is szögezi le. Van ezzel szemben egy Magyarorszá­
gon művelt, teljesen univerzalisztikus szellemű, latin
vagy magyar nyelvű, egyházi vagy laikus irodalom
(legyen az szerzetesi vagy lovagi fogantatásai); van to­
vábbá egy rendi-nacionalista szellemű (motívumaiban
és eredetében nagyon is „kozmopolita” genezisű) latin
nyelvű irodalom; s végül van egy ősi magyar szóbeli­
ség, mely az irodalomba alig-alig szívódik fel, amennyi­
ben viszont felszívódik, s konzerválódik, majdan egyik
- de nem kizárólagos - elemévé válik a 16. század óta
kibontakozó, s a 18. század vége felé kiérlelődő „ma­
gyar irodalomnak”. „Magyar írók” a 16. század óta
vannak (sőt, „magyar író” már az Ómagyar Mária-si-
ralom költője), de a „magyar irodalom” a - modern
értelemben vett - nemzet kialakulásának függvénye.
Ha ezt így tisztáztuk - egy torzító prizmával kevesebb.
S akkor már nem is kell azon buzgólkodni, hogy nem­
zeti irodalmunk középkori előzményeit mindenáron
jelentősebbnek, nagyobbnak, magvasabbnak tüntessük
fel, mint amilyenek. Középkori irodalmunk meglehető­
sen igénytelen, sovány, szegényes; hiányoznak belőle
a nagy alkotók és a nagy alkotások, ami társadalmi okok­
kal, a magyar történet alkatával függ össze, s nem
valamiféle „nemzeti alacsonyabbrendűséggel”, silány­
sággal. Milyen kitűnő e kötet szerzőinek tudományos
mértéktartása e vonatkozásban, ahogy lenyesegetik az
elburjánzásokat, a bozótokat ezen a téren, s van in­
tellektuális bátorságuk hozzá, hogy a kritika bonckését
odaillesszék még a kétségtelenül a maga nemében je­
387
lentős humanizmusra is; ne kíméljék - ha indokolt - még
az első igazi nagy magyarországi latin írót, Janus Pan-
noniust sem, s bizonyos teóriákat ott is körülnyírnak,
ahol azok - legalábbis látszólag - nem a nacionalizmus
talajából, hanem egy erőszakolt, minden áron társa­
dalmi-ideológiai haladást kimutatni kívánó törekvés­
ből születtek (lásd a Jagello-kori humanizmus rajzát
például)!
S a szerzők mindezt a legteljesebb erkölcsi joggal te­
szik, mert már az előszóban leszögezik azt a tudományos
elvet, hogy a régi irodalom vizsgálatában a „fejlődési
folyamat” ábrázolására helyezik a súlyt, mely végered­
ményben a modern nemzeti irodalom kialakulásához
vezetett. S milyen szépen és milyen árnyaltan valósítják
ezt meg! Ezt legalább olyan mértékben szeretném hang­
súlyozni, mint az előzőt. Nem félnek a magyarság - pusz­
tán egy-egy töredékében fennmaradt - ősköltészetét az
irodalomtörténet első fejezetének tekinteni. Nem riad­
nak vissza - a szükséges fenntartások, óvatosság hang-
súlyozásával - egy 11. századi magyar nyelvű joculator-
eposz feltételezésétől. A középkor egyházi irodalmát
nem gyömöszölik bele egy „inutilia” feliratú ládába,
hanem érzékeltetik benne a felszínről tekintve gyakran
rejtett dinamikát. Rámutatnak, hogy a skolasztika, akár­
milyen ellentmondásokkal és korlátozottan is, a korai
középkor augustinusi voluntarizmusával szemben az
„intellektust”, a ratio jogait visszahelyezte a gondol­
kodásba, persze az önmaga által eleve szűkre szabott
keretek közt. Plasztikusan érzékeltetik, hogy a misztika
és a spiritualizmus hogyan egyengette az emberi ér­
zelemvilág gazdagodását és tisztultabb formák felé való
fejlődését. Ha az egyházi himnuszköltészetet úgy értjük
meg, mint az Ősi pogány költészet szomszédságában
fekvő mérföldkövet a magyar líra kialakulása vándor­
ú já n ; ha az érett misztikából kihalljuk azt a mellék­
388
szólamot, mely majdan főszólammá válva a laikus ér­
zelmek gazdagságát, a természet és az evilági szerelem
szépségét meri majd kifejezni; ha a kései középkor
túlcsigázott és szélsőséges vallási vízióiban a középkor
nyűgétől való szabadulás rejtett vágyát és a középkor
emberének önmaga felett kimondott bírálatát fel tud­
juk ismerni (s a kötet szerzői mindezt megteszik): ak­
kor a középkor az ábrázolásban is arra a helyre került,
melyet az objektív történelmi és kultúrtörténeti folya­
matban elfoglalt. A látszólag statikus és univerzalisztikus
keresztény középkor a rejtett és termékeny mozgások,
új élet méhe, melyben - paradox módon - az univer-
zalizmus burkában a nemzeti kultúra embriója, a ke­
reszténység burkában a laikus életszemlélet embriója
mozdul meg újra, meg újra, hogy aztán a reneszánsz
a kellő időben szétrepessze a burkot. A középkor e
feszültségek dialektikájának története; s hogy végre ezt
a dialektikát a maga társadalomtörténeti beágyazott­
ságában, rendkívül ökonomikusán, mindössze harmad-
félszáz nyomtatott oldalon, marxista felfogásban kézhez
kaphattuk, komoly nyereség. A koncepció újdonsága
nem abban áll, hogy az irodalmat a maga társadalmi
rétegezettségében szemléli. Az ún. szociologikus látás­
mód a polgári irodalomtörténetírásban már évtizedek
óta felfedezte e rétegeket, s különösen a középkor kul­
túrája szinte „önmagától” esik szét rendi keretekbe.
Az újdonság abban áll, hogy a szerzők konkrétan is
keresik a szálakat, melyek a társadalmi és az irodalmi
struktúrát egybetartják, s a fejlődés vonulatát, minden
történeti diszciplína legizgalmasabb feladványát (mely­
ben a lényeges mozgást, a kultúra laicizálódásának és
nemzetivé válásának korántsem egyenletes, de feltar­
tóztathatatlan tendenciáját soha sem tévesztik szem elől)
olyan fegyelemmel képesek végigtapogatni, hogy útköz­

389
ben sohasem esnek bele a vulgáris teleologizmus veszé­
lyébe.
Végezetül pedig még valamit. Koncepció, tárgyalás-
mód és stílus a szóban forgó részben a legszebb harmó­
niában egészíti ki egymást. Kissé talán elhasznált for­
dulattal élve (kifejezőbbet azonban nem találok),
mindhármat egyfajta latin világosság jellemzi. Talán
helyenként túl szerény, túl mértéktartó is a forma,
mintha egyik-másik szerző a szándékos önfegyelmet
túlzásba is vinné; ami mindenesetre sokkal tiszteletre­
méltóbb, mint az ellenkezője. Három szerző írta ezt a
részt, de sehol sem érzünk törést, szemet rontó varra­
tokat. Az egyéni különbségek mégis utat törnek, anél­
kül hogy az opus egységét szétfeszítenék. Klaniczaynál
például a mértéktartó és fegyelmezett „latinosság” emel­
kedik ki, míg Gerézdi fel tud melegedni, máskor meg nem
húzódozik az iróniától. Igaz, ez részben tárgyukból is
következik; a humanizmus első korszaka több alkal­
mat nyújt a felmelegedésre (de olykor az iróniára is),
mint középkori irodalmunk. A koncepció, tárgyalás és
forma nagy ívének statikáját mindenütt Kloniczay Tibor
biztosítja, ez mindvégig érzékelhető; a V. Kovács Sándor
által írt viszonylag rövid rész pontosan megformált
pillérként illeszkedik az ív alá.

Legyen szabad ezek után elindulnom azon a bizonyos

sávon, melyre fentebb utaltam. Hadd kezdjem a kor­
szak egészére és a mű koncepciójára vonatkozó néhány
általános észrevétellel, itt szükségképpen csak nagyon
vázlatosan kifejthető gondolattal.
A magyarországi irodalom „kelet-európai útjának”
problémája több helyen felbukkan a kötetben, anélkül
azonban, hogy a szerzők ezt a fogalmat s hátterét vala­
hol bővebben taglalnák. Felteszem, hogy ebben tuda­
390
 tosság rejlik. A kézikönyvnek szánt szövegben talán
nem akarták ezt a számos irányban még nyitott prob­
lematikát a maga teljességében, összes kérdőjeleivel
együtt kiteregetni. Egyébként természetesen számos
nyilvánvaló sajátosság - mint pl. a polgári kultúra gyen­
gesége, városi irodalom helyett nemesi deák literatúra,
polgári humanizmus helyett köznemesi és főnemesi
humanizmus, az anyanyelvűség elkésettsége stb. - a
megfelelő helyeken tárgyalásra kerül.
Általánosan elterjedt vélemény szerint a magyar-
országi történelmi fejlődés képlete - leegyszerűsítve és
durván fogalmazva - a következő: a magyar gazdasági-
társadalmi fejlődés kezdeti „tempóveszteségét” a 13-15.
században behozta, a 15. század közepéig vagy a 16. szá­
zad első feléig (ebben megoszlanak a vélemények)
„rendben ment minden” ; a magunk szerény módján
Nyugat-Európa nívóját értük el, a kelet-európai fejlő­
dés kezdete a kései középkor problematikája. Ezt a
képletet a gazdaság- és társadalomtörténet részéről szá­
mos ismert érv és adat támogatja. Az irodalomtörténet
szerzői a jelek szerint a kultúrában is többé-kevésbé
hasonló ütemet ismernek el.
Csakhogy az irodalomban, s általában az ideológiában
ez a Nyugat-Kelet probléma mintha lényegesen éleseb­
ben exponálod na, nagyobb kontrasztokat mutatna,
mint a gazdasági-társadalmi struktúrában. Talán nem
érdektelen elgondolkozni rajta: a gazdasági és társadal­
mi valóságban érvényesülő „mennyiségi” különbség
(mennyiségi a szó szoros értelmében, mert - már ahol -
demográfiai, technikatörténeti adatokon, kereskedelmi
és ipartörténeti volumeneken mérhető) a felépítményben
nem jelent-e egyfajta eleve mutatkozó kvalitatív és mor­
fológiai különbséget? Nem eleve determináló-e, éppen
a művelődés vonatkozásában, az a tény, hogy a magyar­
ság és vele együtt a középkor „új barbárai”, a szláv népek
391
 és a skandinávok éppen egy olyan időpontban kapcso­
lódtak be az európai, nyugati keresztény latin kultúrába,
amikor ez a kultúra - a l l . század második felétől - gaz­
dasági-társadalmi értelemben nagyarányú fellendülés
kezdeti fázisában volt, szellemi téren pedig a középkor
első igazi intellektuális felpezsdülése küszöbén állt,
telve dinamizmussal és expanziós erővel? Egyik olda­
lon ott van a „régi Európa”, félezer éves előtörténettel
a háta mögött, a majdani nemzetek etnikai-nyelvi kör­
vonalaival, politikailag territoriális feldaraboltságban,
de írástudóinak fejében a kulturális egység tudatával
és a politikai egység sokáig még ki nem múló illúzió­
jával. A másik oldalon ott állnak az új népek, a maguk
társadalmi-etnikai tradícióival.
Az i. sz. 1000 körüli évtizedekben sok tekintetben em­
lékeztet a történelmi szituáció az 500 körülire. Mindkét
esetben „barbár” népek ütköztek bele egy magasabb ci­
vilizációba, s a történelmi feladvány megoldása előtt
állnak: a „hogyan tovább” kérdésre azon múlik, mennyit
és hogyan tanulnak. Mindkét esetben az egyik oldalon
egy kultúrájában univerzalisztikus világ áll, a másik
oldalon etnikai-politikai egységek, melyeknek politi­
kai tudatát, kulturális arculatát, tradícióinak összegét
az újabb irodalom találó műszóval (mert egyszerre fe­
jezi ki e népek „pogányságát” és társadalmi tudatuk
etnikus jellegét) „gentilizmusnak” nevezi. I. sz. 500 körül
egyik oldalon a csak politikailag megszűnt római világ,
a másik oldalon a frankok, keleti és nyugati gótok, bur-
gundok stb.; 900-1000 táján az egyik fél neve Ecclesia
Romana, populus Christianus, Európa Occidentalis (erős
frank-Karoling hagyományokkal); a másik világ: csehek,
lengyelek, magyarok, horvátok, dánok, svédek stb.
(erős etnikai hagyományokkal).
Talán nem kell hosszasan fejtegetni, hogy az analó­
gia mellett milyen alapvető különbségek választják el e
392
 félezer évet. 500 előtt az immár kereszténnyé vált római
birodalom kultúrája sokkal impozánsabb, mint az 1000
körüli, de gazdasági és társadalmi szerkezetében alap­
jaiban megrokkant, politikailag szinte egy érintésre
hull darabokra. Az 1000 körüli Európa sokkal primi­
tívebb, de facto minden politikai egységet nélkülöz, s
mégis e szétforgácsolt, atomizált világ hordozza magá­
ban azokat a tendenciákat, melyek az újkori Európát
fogják majd kialakítani.
A hasonlóságok és különbségek összegéből végső
elemzésben mégis minőségileg más feltételek adódnak a
jelzett két korszakfordulóban, ami a szembenálló felek
viszonyát illeti. Az 5-10. sz. közt hosszú, félezer éves
„kísérletezés” folyik, főként a Rajnától nyugatra és délre,
melynek során az antik és a barbár elemek az élet min­
den vonatkozásában, a gazdaságban, a társadalmi struk­
túrában, a jogban, a művelődésben bonyolult módon
ötvöződnek össze. Legyen elég csak a római colonatusra
és a germán szolgáltatórétegekre utalni, melyekből a
középkori naturálgazdaságra épülő dominium, a közép­
korijobbágyság születik, vagy akár azún. „népjogokra”,
melyekben törzsi jogszokások keresztény és római
jogi elemekkel vegyülnek stb. stb. Az ezredforduló
környékén viszont ez a „kikísérletezett” új képlet, a
feudalizmus mind a gazdasági-politikai’ szerkezetben,
mind az ideológiában többé-kevésbé kész sémákat,
modelleket szolgáltat, melyeket az új népek uralkodói,
kíséretük és az egyháziak tudatosan és kíméletlenül app­
likálnak. Magának a hatalomnak az ideológiája is
pontos kidolgozást nyert a kései Karoling-korban: mi­
lyen legyen az Ecclesia és az egyes regna viszonya, mi­
féle elvek szerint uralkodjék az idoneus rex. Az egyház
minden uralkodó legfőbb támasza a törzsi-partikuláris
törekvésekkel szemben. Igaz, a „régi barbárok” is tu­
datosan applikáltak, amit lehetett. Chlodwig római
393
 egyházfők és képzett római hivatalnokok segítségével
rendezte be a frank királyságot, a püspökségek és a tarto­
mányok a római beosztásra épültek, az adórendszer a ró­
mai maradt. Mégis, miután a mediterrán gazdasági-keres­
kedelmi szisztéma a 7. század közepe táján széthullik,
egy egészen sajátságos és új középkori struktúra követke­
zik, a feudalizmus, mely már nem antik és frank, hanem
alapjában véve egy új harmadik.
Amikor a 10. században a magyarság a hajdani Pannó­
niában, Európa Occidentalis határán, a maga finnugor
nyelvével, törökös politikai szervezetével, Dél-Oroszosz-
országban kialakult etnikai tradícióival, „gentilizmusá-
val” elkezdi a beilleszkedést, a szituáció egészen más.
A „pogány magyarság - keresztény magyarság” problé­
ma nem eleve szellemtörténeti téma. Ha az antagoniz-
must nem holmi misztikus keleti törökös-nomád lélek
és nyugati keresztény-germán racionalizmus ellentétpár
ködében láljuk, hanem a gazdasági és kulturális struk­
túrák feszültségében, a téma fejéről a talpára fordítható.
E kissé talán hosszadalmas expozíció után, úgy vélem,
most már helyben vagyunk. Klaniczay Tibor felfogása
ezen a ponton zavaró, s nem segíti elő egyrészt annak a
problémának a megoldását, melyet az ősköltészet beik­
tatásával végre nagyszerű módon irodalomtörtcnetileg
ő maga vet fel, másrészt talán az irodalom ún. „kelet­
európai útja” megértését sem segíti elő. Felfogása szerint
ugyanis az egyetemes történetben „a középkori kultúra”
a 10. századdal kezdődik. Ez a felfogás logikusan vezet
azután ahhoz a megállapításához, hogy a magyar közép­
kori kultúra állandó tempóveszteségben, elkésettségben
volt. Európához képest, „pedig - folytatja - a magyarság
éppen a 10-11. században illeszkedett bele az európai
feudalizmus rendszerébe, s így középkori kultúrájának
kibontakozása a többi országokéval csaknem egyidejűleg
kezdődött” (43.1.). Ha ez így lenne, ha valóban „csaknem
394
egyidejűleg” indultunk volna, nehezen lenne érthető
(s ezt Klaniczay is elismeri a „pedig”-gél) az egész kelet­
európai út. Nem válik-e érthetőbbé, ha az előzőkben
vázolt strukturális feszültséget tartjuk szem előtt, és
számba vesszük annak fő következményeit ?
Az 5-10. század korántsem vákuum az európai műve­
lődéstörténetben, A 10. század után nem „a középkori
kultúra” születik meg, hanem egyrészt: egy félezer éves
korai középkori egyházi kultúra újul meg Cluny szelle­
mében, másrészt: egy már századok óta létező, primitív
és barbár, részben még az egyházon kívül élő világi
kultúra válik kereszténnyé, s a történelemben először
kialakul egy keresztény-laikus kultúra, a lovagságé.
S ez nagy különbség! Az utóbbi előzményeiről természe­
tesen sokkal kevesebbet tudunk, mint az egyházéról; a
„barbár századok” világáról külső leírások tájékoztatnak,
szellemét pedig legfeljebb az ír és germán hősmondák, az
izlandi sagák ködös világa közvetíti.
A 10-11. század valóban fordulópont: ez a részben
még pogány jellegű világ megszűnik Nyugat-Európában,
a századokat átélt töredékei megfelelően keresztényiesít-
ve beépülnek a lovagi irodalomba. A fordulat lényege:
befejeződött a laikus társadalom krisztianizálása, s
ugyanazzal a fordulattal elkezdődött a keresztény kultúra
laicizálódása. Ebben a vonulatban már polgárjogot
kapnak - az egyház jóváhagyásával - merőben világi
tendenciák, megfelelően spiritualizálva; a földi szerelem
például (némiképp persze a Szűz Mária iránti rajongás
pózában), a hősiesség, bátorság, vitézség (persze a
kereszténység védelmében), és így tovább. Ezt jelentősen
előmozditotta az egyetemes történetnek az az egyszeri,
soha vissza nem térő rövid kora, az első keresztes had­
járatok ideje, amikor a lovagi „erénykatalógusban” és az
irodalomban mindvégig meglevő mélységes szakadék
illúzió és valóság közt látszatra áthidalódott: az európai
395
lovagság (mint milites Christi) a kereszténység védelme
nevében ölhetett, gyilkolhatott, rabolhatott - a hősiesség,
bátorság, leleményesség s a többi finom erényhez való
ragaszkodás fikciója jegyében. Nem „a valóság és annak
égi mása” közti ellentmondás a lényege azonban a lovagi
kultúra rövid virágzásának ( a l l . század második felétől
a 13. század derekáig), hanem az, hogy megszületett egy,
jórészt vulgáris nyelven művelt laikus kultúra, mely
keresztény volt, de mégis világi, s univerzális volt, de
mégis a „nemzeti” csíráit hordozta. Megszületik egyfajta
primitív, darabos lovagi nacionalizmus is, melyet a kér­
dés egyik kutatója találóan „pseudo-nacionalizmusnak”
nevez. Ez a lovagi kultúra, nemzeti nyelve ellenére,
mélyen univerzalisztikus-; motívumai, az Európa-szerte
cirkuláló vándormotívumok, mindenütt ugyanazok.
A motívumokból azonban két csoport emelkedik ki,
mutatván, mennyire nem „vákuum” mégsem az 500-1000
közt eltelt'idő: ami a középkor forrásvidékére, az antik­
vitásra és a letűnt barbár világra megy vissza. Tehát
egyfelől a lovagivá varázsolt ókorból a 12. században
forgalomba hozott Nagy Sándor regény és a trójai törté­
net, másfelől a kelta mondakör és a germán hősmondák.
Ettől fogva az európai műveltség két ágra bomlik:
egy egyházi kultúrára (beleértve a misztikát, spiritualiz­
must, eretnekségeket, e kultúra dinamikus elemeit) és egy
világira, ahol az alkotóerejét elvesztő lovagi kultúra
helyébe a 14. században a még keresztény-középkorias
városi kultúra lép (ezen a vonulaton ez hozván a dina­
mikát), hogy ez utóbbiból szervesen bontakozzék ki
később a reneszánsz.
A kontrasztok Európa nyugati és keleti fele közt óriá­
siak. Miközben az antik örökség szálát soha el nem
vesztő Provence-ban, az egykori frank centrumokban,
a Szajna és Rajna tájékán, az anglo-normann lovagi
világban mindez érlelődik, nálunk még pogányfelkelés
396
robban ki; mikor a Roland-ének megszületik, nálunk
Albericus legfeljebb azt fejtegetheti, hogy ideje már
István király túlzott szigorát némileg mérsékelni. Míg a
nyugati lovagság a közös antik-germán múltból az egy­
ház jóváhagyása mellett válogatja ki mindazt, ami a
korábbi fél évezredet átvészelte, addig nálunk az első
legendák írói a túl közeli pogány múltnak még az emlé­
két is igyekeznek kitörölni a köztudatból. Az István
király előtti magyarság a „kárhozat és tudatlanság fiai”,
„nyers és kóbor népség” (István Nagyobb legendájá­
ban); egykori keleti hazájává a nyugati tudákos elmélet­
ből vett „Szkítiát” teszik meg, melynél kietlenebb és
undorítóbb vidék nem is képzelhető el (a Gesta „őshaza”-
leírásában). Az új népek irodalmi-történeti tudatát az
első két évszázadban főként az köti le (így pl. a csehekét,
a lengyelekét is), hogyan lehetne kitörölni a valóságos
múltat, a népi tradíciót az emlékezetből, s a bábeli torony
nyelv- és népgenezisének bibliai sémájába hogyan lehetne
beleilleszteni a populus Christianus új jövevényét.
A „kísérletezésre5’ itt kevesebb szükség van. Az állam
bizonyos feltételei megvannak már a 10. században;
tökéletesíteni és kiérlelni azokat kész, meglevő minták
alkalmazásával lehet. Ebből a szempontból tökéletesen
közömbös, hogy a minták nyugati vagy szláv eredetűek.
A középkori kultúra természetesen Magyarországon
is egyfajta szimbiózisból keletkezik. Első törvényeinkben
éppúgy, mint a Gestában vagy a legendákban ott vannak
az ősi jogszokások, az etnikai tudat, a szóbeli epika stb.
töredékei. Ám sokkal szerényebben, töredékesebben,
mint ahogy azok a Nyugaton fennmaradtak. A „pogány”
múlt sokkal inkább a szóbeliség rétegében tévelyeg, majd
lassan kikopik, mielőtt a „magas kultúra” fel tudná
szívni.
S e mögött - nézetem szerint - a mélyben a társadalmi
fejlődés üteme és struktúrája, annak a Nyugathoz
397
viszonyítva egyrészt nagyobb tempója, másrészt - épp
viszonylagos gyorsasága miatt - „tökéletlensége”, el­
nagyoltsága húzódik meg. A magyar társadalom feu-
dalizációja a 10. század végétől a 13. század utolsó ne­
gyedéig következett be, kevesebb, mint három évszázad
során. Ugyanez a folyamat pl. frank területen több mint
öt évszázadot vett igénybe. A társadalom belső mozgás-
törvényeit a kialakult nyugat-európai feudalizmus gyor­
san átvehető és alkalmazható intézményei és ideológiai
eszközei siettetik. Ez a viszonylagos gyorsaság viszont
tökéletlenséggel, elnagyoltsággal jár. A hűbéri, vazallusi
viszony rafinált kiépülése nem következhetett be egy
olyan tagolatlan struktúrában, mint a magyar 11-13.
század; amikor lazán kiépülőiéiben van (a magyar
farniliarítás), akkor a Nyugaton már a rendi formák
kerültek napirendre, s a magyar történet is egy átmeneti,
kezdetleges rendi epizódot mutat fel (1270-90-es évek).
Ezt folytatni lehetne, de gondolatmenetünkben a lovag-
ság szerepe a döntő. Mielőtt a nemesség ki nem alakult,
lovagság természetesen nem alakulhatott ki, a nemesség
pedig fő kontúrjaiban is csak a 13. sz. utolsó harmadában
lép színre. Egyes lovagok voltak természetesen a magyar
12-13. században is, nemcsak a külföldről jöttek, hanem
az őket utánzó előkelő családokban, ezek familiáris
kíséretében, s főként az udvar környékén. Lovagság
azonban Magyarországon nem volt soha a szó szoros és
egyedül jogos értelmében, azaz: jómódú páncélos lovas
középréteg, mely a nagy szeniorok és az egyszerű nemes­
ség között helyezkedik el, s amely vazallusi kötelékeitől
függetlenül rendnek tartja magát, közös életszemléletnek
hódol, egy különös, stilizált, ceremóniás életet él, ponto­
san megszabott erényekhez tartja magát, s melynek
műveltebb tagjai - Európa első laikus intellektuelljei.
Minthogy Magyarországon ebben az értelemben lovag­
ság nem volt, igazi lovagi irodalom sem született. Tévedés
398
ne essék, ezzel nem a kötet megfelelő fejezetét szeretném
törölni (legfeljebb egyes fogalmazásait enyhíteni). 1200-
1300 táján, minthogy egyes lovagok és a lovagi divatot
utánzó királyi udvar adva volt, létrejött egy nyomaiban
rekonstruálható szekundér, imitáló lovagkultusz, s leg­
több, amit nyújtani tudott: utánzás, divatos művek le­
fordítása, egy-egy elkapott szólam. Alkotó lovagi iroda­
lom számára, az elmondottakból következően, nem volt
atmoszféra. Pedig sok minden éppen ezen fordul meg!
Elsősorban: az anyanyelvűség. Másodsorban: az Ősi
etnikus tradíciók kiemelése a szóbeliség mélyéből, kellően
keresztényesített formában. Az első, aki az első két évszá­
zad egyházi szigorával szakítva ehhez az anyaghoz hozzá
mer nyúlni, óvatosan: Anonymus. De ő még latin író és
egyházi ember, tehát igen-igen óvatosan és szőrmentén
teszi. Ez a világias szellemű pap mégis nagyon merész:
végre hozzákezd a pogány őstörténet lovagi jelmezekbe
öltöztetéséhez, ki meri mondani, hogy a magyarok törté­
nete nem Szent Istvánnal kezdődik, elméleteket gyárt,
„racionálisan” magyarázza meg a hatalom eredetét,
lovagi tornákat játszat le Árpád előtt stb. stb. Ez az
egyházi ember, ez a latin író - egyetlen „alkotó” lovagi
írónk, aki funkcionálisan is valamit játszik abból a szerep­
ből, mint nyugati kollégái. Aztán már csak Kézai képes
valamit még felszínre hozni az államalapítás előtti
hagyományból, de ő már egészen más tendenciákkal,
ő már túl van a lovagi divaton, s neki sem jut eszébe ma­
gyarul írni.
A „klasszikus lovagkor” leáldozott, az ősi hagyomány
- igazi magyar lovagkor hiányában - elkallódott, a felej­
tés megszabott törvényei szerint a 13. század végére
(úgy látszik) kitörlődött, ill. felismerhetetlenül folklori-
zálódott. A lovagkor, igazi lovagság hiányában, nem
tölthette be funkcióját: nem teremtett anyanyelvű irodal­
mat és a magyar etnikus hagyományból vajmi keveset
399
ötvözött össze az univerzális-keresztény kultúra ele­
meivel.
Nem itt van-e a genezise a magyar irodalom „kelet­
európai útjának?” A többi már csak folytatás. Igazi,
magyar etnikumú, erős polgári rend sem keletkezhetett,
ismert okokból. Nem alakult ki tehát magyar városi
kultúra - s a folytatás ismert. A középkori egyházi
kultúra végig a középkoron át az univerzalizmus köve­
telményeihez igazodik, imitáló irodalom ez, s majd
amikor magyarnyelvűségbe fordul: fordításirodalom.
A laikus irodalomnak egyetlen viszonylag erős vonulata
van: a történetírás, erősen ideologikus, spekulatív jel­
leggel, melyben nemesi-rendi igények és - viszonylag
korán - egy ideologikus rendi nacionalizmus a vezér­
motívum; ez viszont végig latin irodalom. S harmadik­
ként csatlakozik hozzá egy jóformán egyáltalán nem
ismert szóbeliség.
Az elmondottak természetesen nem több, mint - váz­
lat. Csak foltokat és durva körvonalakat tartalmaz,
s lényegesen több illusztrációt, alátámasztást igényelne,
melyre itt nincs idő és lehetőség. A képet számos té­
nyező motiválja. Egyebek között az a tény, hogy Magyar-
ország érdemben képtelen részt venni abban a nagy
intellektuális fellendülésben, mely Nyugat-Európában a
pápaság és császárság közti nagy konfliktus idején, a
12-13. században lejátszódik. A két univerzális igény,
a Sacerdotium és lmperium közti küzdelem a keresztény­
ség ideális politikai egységéért (pápai ill. császári értel­
mezésben) mint ismeretes, végül is egy harmadik erő, a
francia monarchia győzelmét, s még szélesebben, az
eredeti célok szöges ellentétét, a politikai gondolkodás
gyors ütemű laicizálódását eredményezte. Az érvek pro
és contra keresgélésében, a fellendülő publicisztika nyo­
mán tűhegyre kerülnek olyan problémák: mi az „állam”,
a rés publica, mi a hatalom és a jog forrása stb; csupa
400
 olyan kérdés, amit a korábbi középkor isten kegyelmével
elintézettnek vélt, most azonban a Bolognában teljes
szövegében feltárt jog egészen más megvilágításba helye­
zett. A problémakör nem maradt a kanonisták és a római
jogászok, a glosszátorok és legisták ügye, hanem átha­
totta a klérus és a lovagság műveltebb rétegét, s beleivó­
dott az államjogi traktátusokon kívül szorosabban az
irodalom tematikájába is. Ez a korszak a renaissance
előtt a középkori kultúra igazi intellektualizálódásának
ideje. Bizonyos hullámaiban eljutott Magyarországra is
a 13. század második felében, de egy szűk udvari klerikus
csoporton túl másokat aligha érintett meg. Igaz, hogy
amennyiben megérintette, annak aztán mély nyoma
maradt. Igazi, a nyugatihoz mérhető intellektuális élet
azonban később sem alakulhatott ki, melynek fő oka
mindenekelőtt a sikeres egyetemalapítás hiányában,
képzett egyházi középréteg és az államigazgatásban
tevékenykedő polgári elem hiányában rejlik, aminek
mind mélyen rejlő morfológiai okai vannak. Ezeket itt
nem követem tovább; nagy kérdés, hogy a magyar-
országi kultúra a 14-15. században mennyiben „hozhatta
volna be” azt a késést, melyet történeti okokból a 11-13.
század során szenvedett el!
Számos felvethető ellenérv közt kézenfekvő mindjárt
ez: ezek szerint általában a társadalom és irodalom
viszonyát ilyen lapidárisan egyszerűen képzelem el:
fejletlen társadalomnak fejletlen irodalom, fejlett társa­
dalomnak gazdag irodalom felel meg? Ilyen primitív
összefüggést pillanatig sem képzelek el. Az újabb kori
irodalom ennek számos csattanós cáfolatát adná, a leg­
karakterisztikusabb talán a 19. századi Oroszország
hatalmas és lenyűgöző irodalma. S nem cáfolat maga az
újkori magyar irodalom is?
Csakhogy éppen a középkorban mintha valóban fenn­
állna egy ilyen közvetlenebb, egyirányú kapcsolat. S ez a
401
középkori kultúra konvencionális, sablonokhoz igazodó
világában érthető is: ahol a kötelező formáknak és
közhelyeknek olyan normatív ereje van, ahol az indivi­
duum olyan kötelezően süpped bele annak az egyházi
vagy világi rendnek a szolgálatába - ideológiailag és
műfajilag egyaránt mint e századokban, a determi-
náltság közvetlenebbül és merevebben jut kifejezésre,
mint az újabb korban. Az emberen kívül álló isteni
Világterv árnyékában a társadalmi és erkölcsi konflik­
tusok érzékelése és merész kimondása (a „nagy” iroda­
lom punctum saliense) csak kivételesen lehetséges. Meny-
nyiségileg is számottevő irodalmi, intellektuális élet kell
ahhoz, hogy egy-egy alkotó kiválasztódjék és a konven­
ciók fölé kerekedjék. Az itáliai háttér nélkül Dante nem
képzelhető el. Vagy egy szerényebb példán: a német
lovagköltészet mekkora unalmas, lapos, konvencionális
tömegéből emelkedik ki egy Walther von dér Vogelweide,
aki észre meri venni korának számos konfliktusát, rá
mer döbbenni a lovagi életformában rejlő szakadékra
illúziók és valóság közt, szatirikusán pellengérezi ki
korát, s két évszázaddal megelőzi a divatot, megénekli
a német föld (nem az Imperium!) szépségét von dér Élbe
unzanden Rin!
A magyar irodalom történetében az első igazi nagy
költő, nem véletlenül, akkor lép színre, amikor a renais-
sance az individuumot felszabadítja a középkori kötött­
ségeitől, s a szellemileg szűk magyarországi középkor
fölé emeli. Janus Pannoniusnál először szólal meg a
modern magyar irodalom legértékesebb vonulatára
mindvégig jellemző kettős szólam: a „barbár föld” való­
ságával való elégedetlenség, a kritika és a kétségbeesés,
- másrészt ennek a földnek a bensőséges szeretete, amire
a középkor még nem képes, legkevésbé a natio Hungarica
dicsőségét és nagyságát tömjénező nemesi nacionalizmus,
melyet valójában a rendi natio lényege lelkesít egyedül:
402
„ősi és kipróbált jogai és szabadságai”. Gerézdi plasztikus
Janus Pannonius-ábrázolásának egyik legkitűnőbb voná­
sa ez, ahogy Janus, az első nagy magyar író művészetét
mint „válság-költészetet” mutatja be. Nem ezzel a hang­
vétellel kezdődik-e igazában a magyar irodalom, ha
egyelőre latinul is? S nem szerves része ez a motívum is
a magyar irodalom „kelet-európai” jellegének? És ugyan­
akkor nem itt van-e a gyökere a magyar irodalom ama
jellegzetességének, hogy benne a líra dominál, s az epika
másodlagos ?
Ezen a ponton azonban hadd tegyek egy kritikai észre­
vételt. Ha a lovagi irodalomról szóló fejezet talán többet
sejtet, mint a valóság volt, itt a szerző mintha kissé
szűkmarkú lenne. Az irodalomban éppúgy, mint a
történelemben, van „egyenlőtlen fejlődés”. A magyar
korai humanizmus lendülete meglehetősen éles kont­
rasztként jelentkezik a középkori irodalom fejlődésében.
Ez végeredményben két aktív gócra vezethető vissza, a
korábbi, kancelláriai előzményeken kívül. Az egyik egy
„autodidakta” humanista, Vitéz János személye és köre,
aki Itáliát soha sem látta, mégis az első műhelyt rendezi
be Váradon. A másik: Mátyás renaissance udvara.
Mindkettő Közép-Kelet-Európában igen korai. Ami a
Vitéz-féle első váradi centrumot illeti, szinte egyedülálló.
Hasonló csak Krakkóban volt ez idő tájt, mert Bécsben
az 1442-ben Itáliából érkezett Aeneas Sylvius kezdemé­
nyez, s ez sugárzik ki Prágára is (noha előzmények már
a 14. sz.-ban ott is voltak). Erősen hiányolom ennek a
váradi körnek a bemutatását, jellemzését.
Hiányolom továbbá, hogy humanizmus-kutatásunk
nem veszi figyelembe annak a közép-kelet-európai első
„nemzetközi” humanista csoportnak a létezését, mely
1450 táján, Aeneas Sylviusszal az élén ezen a tájon for­
málódik, levelezés és személyes eszmecserék útján rend­
szeresen érintkezik. Ide tartozik jó néhány kancelláriai
403
 alkalmazott a bécsi birodalmi és osztrák kancelláriából
(Michael Pfullendorf, Wilhelm Furchtenauer, Johann
Nihil de Prag császári asztronómus, az ismertebb nevű
Georg von Peuerbach, Johann Rőt, a későbbi boroszlói
püspök és mások), az első osztrák humanista művecske
(egy Dialógus a szerelemről 1454) szerzője Johann Trös-
ter, akinek személye már csak azért is érdekes, mert a
jelek szerint 1454—57 közt Vitéz titkára volt. Ide tartozik
a cseh kancellár, Prokop Rabstein és köre, s állandó a
kapcsolat a krakkói püspök, Zbigniew Olesznicki köré­
vel. E társaság lelke Aeneas Sylvius, s az ő Bécsből való
távozása (1455) után szét is hullik rövidesen. Vitéz János
e nyilvántartott „elit” számottevő tagja már korábban is,
majd 1452-1457 közt Bécsben és Prágában személyesen
is alkalma van a korábban levelezés útján fenntartott
kapcsolatot realizálnia.
Mátyás személyét és szerepét illetően csatlakozom egy
korábbi vita során felmerült igényhez. Igaz, hogy Mátyást
mint levélírót nem lehet szigorú mércével humanista író­
nak tekinteni. Renaissance egyéniségét azonban tagadni
nem lehet, s azt sem, hogy dictamenjei sorai közt itt-ott
felvillan valami a humanista retorikából, az antikvitás
ismeretéből. S végül is, ha Itáliát nem számítjuk, hol
volt az Alpoktól északra ez idő tájt fejedelem, akitől
akár ennyi kitelt? III. Frigyes tökéletes süketsége és
tompasága, amit éppen Aeneas Sylvius maróan gúnyos
szavaiból ismerünk (nescit tóga barbara versus), de
akárhány más kontraszt még inkább kortársai fölébe
emeli őt. Mátyás politikai kísérlete gazdasági-társadalmi
okokból eleve kudarcra volt ítélve; a korai abszolutisz­
tikus kísérletnek, sajnos, sem politikai, sem társadalmi
téren nyomai nem maradtak a magyar történetben (a ké­
sőbb feltámadt nosztalgiákon kívül). Ami ebből a mara­
dandó és nagy: az a korabeli magyarországi gazdasági­
társadalmi feltételekhez mérten tulajdonképpen arány­
404
tálán renaissance udvari kultúra. Csak így érthető, hogy
bizonyos értelemben megelőzte a francia vagy a burgundi
udvart, nem is szólva a császári udvarról. H a máshol
nem-félünk, a valósághoz híven, az európai arányok is­
meretében a szükséges kritikától, akkor ezt a mércét
pozitív értelemben is alkalmazhatjuk, ha indokolt. Ilyen
értelemben tehát azt sem kellene elhallgatni - bármennyi­
re is fennáll Poggio Bracciolini esetében a szokásos
humanista hízelgés gyanúja hogy már az öreg Hunyadi
Jánosban, élete utolsó éveiben, Vitéz és fiai neveltetése
kapcsán, a humanista érdeklődés valamilyen (bármily
passzív) formában felébredt.
Ha talán úgy tűnt, hogy a kötet koncepciójával szem­
ben, ami a „kelet-európai jelleget” illeti, egyfajta túlzot­
tan „negativisztikus” hangot ütöttem meg, most hadd
utaljak egy azt némiképpen enyhítő pozitív sajátosságára
a korai magyar irodalomtörténetnek, ami véleményem
szerint nem kap méltó helyet a tárgyalás során. Modern
kifejezéssel élve a középkori magyarországi irodalom
„orientációjának” problémájáról van szó. Nem mintha
valami elsődleges kérdésnek tartanám (különösen egy
szintézisben), hogy a német nacionalista kultúrtörténet
ma sem hiányzó teóriáit cáfolgassuk, amely Európának
egy olyan soha sem volt kulturális szerkezetét építette
fel, melyben minden hatás, eszme Nyugat felől német
közvetítéssel érkezett volna „Südosteuropa” felé. Ellen­
ben mélyen fekvő strukturális probléma - tudományos
kérdés - rejlik itt, mely bizonyos értelemben ismét csak
kapcsolódik a Nyugat-Kelet problémához.
Ahogy a középkori Európának megvan a maga gazda­
sági szerkezete, fejlődési régiói, úgy bizonyos értelemben
szólhatunk kulturális struktúrájáról is. Ezen belül a mag,
a centrum tulajdonképpen nem „Nyugat”, hanem két,
egymással érintkező régió. Egy déli, mely Észak-Itálián
kívül a korai középkori Burgundiát és Aquitaniát (a dél­
405
francia vidéket) foglalja magába, és egy ettől északnyu­
gatra húzódó, mely Észak-Franciaországot, Flandriát és
a korai Lotaringiát öleli fel. Maga a német terület, a
regínon Teutonicorum túlnyomó részében már egy másod­
lagos zóna. Nem véletlenül az említett terület a l l . szá­
zadban fellendülő európai kereskedelem fő zónája,
Velencétől és Firenzétől a Champagne vásárain át
Brüggéig.
A magyar középkori irodalom (és képzőművészet is)
jelentős alkotásaival ide kapcsolódik. Sejtésem szerint
mindjárt maga az Intelmek is. A kézikönyvben is olvas­
ható megállapítás, hogy a mű szerzője német pap lett
volna, Hómama. megy vissza, s azt az Intelmeket leg­
inkább ismerő Balogh József is sajátos módon átvette.
Holott Hómannak tulajdonképpen nincs komoly érve
feltevése mellett, a Balogh által túlerőltetett „Róma-esz-
me” (III. Ottó a háttérben) pedig nehezen egyeztethető
össze azzal, hogy a mű koncepciójából teljességgel hiány­
zik az Imperium. Ezzel szemben valószínű forrásai, első­
sorban Jónás d’Orléans, Walafridus Strabo, Smaragdus
és más 9-10. századi királytükrök egyértelműen a nyugati
frank területre mutatnak, s egyéb meggondolások alap­
ján is a szerzőt a Rajnától nyugatra kell keresni, felfogása
egy imperiális szemlélettől nem befolyásolt, elsődlege­
seid Cluny-i szellemre utal, A mű mint irodalmi alkotás
pedig több méltatást érdemelne. Forrásainak egyrészt
mereven sablonos, a morális szférában elvesző jellegével
szemben lényegesen konkrétabb, világosabb, gyakorlatia­
sabb, másrészt azok dagályosságával szemben arányosan,
szinte kecsesen szerkesztett írás mű. Megjegyzem, hogy
Guoth Kálmán kételyei egyes részek későbbi interpolált-
ságát illetően (amire a kötet is céloz) nemcsak stilárisan
cáfolhatók meg, ahogy ezt ifj. Horváth János már meg­
tette, hanem tartalmilag is, amit Balogh J. és Deér J.
részben elvégzett, s a korai államszemlélet rekonstruálása
406
 még inkább aláhúz. - Ide kapcsolódik, hogy a korai egy­
házszervezés és kultúra lotaringiai-vallon kapcsolatai,
amit újabban Váczy Péter hangsúlyozott, s egyéb újabb
eredmények is aláhúznak, nem kapnak súlyt a szövegben.
Anonymus is inkább egyetemes történeti összefüggései­
be kerülne, ha Párizs és Orléans mellett egyéb sejthető,
vagy feltehető rokonsága is megemlítést nyerne. Nem
mintha Geoffrey of Monmouth Ges/dja hatása - ahogy
Fest Sándor feltette - szövegszerűen kimutatható lenne;
abban az értelemben azonban, ahogy Honfi János vetette
fel a kérdést és vetette össze pl. a dán Saxo művével, már
távlatai nyílnak az összefüggésnek, főleg, ha nem mara­
dunk meg az egykori frank birodalmat nyugatról és
északról határoló sávnál, hanem a lengyel Gallus Ano­
nymus!, de főként Vincentius Kadlubeket (Chronica
Polonorum, 1206 után) is figyelembe vesszük. E sávban
ugyanis - szemben pl. a frankok, majd a franciák trójai
eredet-teóriájával, mely a 7-8. sz.-ban keletkezik - 1150—
1200 táján kezdődik el egyrészt az Őstörténet-gyártás, a
Bibliától függetlenedő spekuláció, másrészt egy irodalmi
magatartás, mely a félig-meddig kárhoztatott népi ha­
gyományból már bizonyos lovagi „pseudo-nacionalista”
céllal anyagot illeszt be az irodalomba.
Kézainál, a későbbi parlagi szittya-magyar nemesi
nacionalizmus első találékony ideológusánál különösen
érdekes felfejteni elméletének nagyon is „kozmopolita”
gyökereit. Nem kérhetem számon természetesen a szer­
zőktől egyelőre csak készülő munka eredményeit, de
talán nem érdektelen a felvetett összefüggésben itt vala­
mit elmondani. Kézai olasz nyelvtudása, észak-itáliai
forrásai, római jogi képzettsége már eddig is többször
megtárgyalást nyert. Persze, ezen a ponton még tovább
lehet lépni. Szükségtelen, sőt szinte lehetetlen például
feltételezni, hogy a commmitas „alkotmányjogi” terminus
technicusa az 1270-es évek szerkesztése nyomán jutott
407
 volna a bővebb krónikákba. A római jog nyomán felélén­
külő korporációs tan ismerője vezethette csak be ezt a
fogalmat, s ilyen ismeretekről egyedül Kézai tanúskodik,
éppúgy, mint a hatalomátruházás esetében a glosszáto-
rok ismeretéről. De még ennél is érdekesebb egy másik
vonatkozás. Ismeretes, hogy a szolgaság és nemesség
eredetéről szóló teória milyen központi eleme a Werbő-
cziig és 1848-ig ívelő nemesi teóriának. A Kézai-féle
elmélet sem a patrisztikából, sem a római jogból nem
fejthető meg; nem az eredendő bűn, s nem a ius gentium
az alapja a szolgaság kialakulásának az eredetileg szabad
magyarok közt, hanem a hadbahívó edictum megtaga­
dása. A kutatók jórésze ebben valami Kézai-féle specia­
litást látott, ill. nem tudott vele mit kezdeni, mert annyira
kiüt a 13. században közkeletű nézetek közül. S valóban
egész Európában egyetlen hely van, ahol a 13. századi
nemesi közvéleményben a szolgaság egyik forrása a
hadbahívás megtagadása: Franciaország. Ez a motívum
a 13. sz. elején tűnik fel a francia lovagi epikában (ter­
mészetesen Nagy Károlyhoz kapcsolva), s végigkísérhető
az egész századon át, sőt a 14. sz. elején a párizsi köz­
beszéd szerint magában Párizsban mintegy ezer ilyen
eredetű serf él. E kétségtelenül lovagi eredetű elmélet
bekerül a jogkönyvekbe, így a legnevezetesebbe, Kézai
kortársának, Philippe de Beaumanoir szokásjoggyűjte­
ményébe, ahol az eredetileg csupa szabadból álló commu-
nitas, a hatalom (igazságszolgáltatás, parancsnokiás és
törvényhozás) átruházása, a nemesség keletkezése és a
hadbahívás megtagadása nyomán keletkezett szolgaság
lényegében ugyanabban a kölcsönös összefüggésben
kapcsolódik egymáshoz, mint Kézai nevezetes 7. fejeze­
tében. Eckhardt Sándor nyomán eddig is tudtuk, hogy
Kézai járhatott Franciaországban, ottani helyi hagyo­
mányt használt fel a hun-történetben, s az ő művében
található az első Magyarországon leírt francia szó. Ha
408
ezek után még azt is tudjuk, hogy a francia lovagi nacio­
nalizmus első irodalmi lecsapódásai az 1260-as évekre
esnek, a nation szót ekkor írják le először „nemesség”
jelentésben - aligha marad kétség a koncepció alapele­
meinek francia eredetét illetően. Már Mályusz Elemér
rámutatott (1942) a francia és magyar nemesség kialaku­
lásának bizonyos párhuzamaira. Ez most az ideológiában
is kitűnik. A 13. század második felében kialakuló korai
német ideologikus „nacionalizmusnak” (Jordanes von
Osnabrück, Alexander von Roes stb.) egyetlen motívuma
sincs, mely a magyarral közös lenne. A magyar nemesi
nacionalizmus (melynek minden lényeges ideológiai
eleme bemre van Kézai művében, s alig átalakítva popu-
larizálódik a 15. században) tehát eszmei gyökérzetével
Észak-Itáliából és Franciaországból táplálkozik. Mind­
ebből az adott összefüggésen túl még két lényeges kon­
zekvencia vonható le. Egyrészt az, hogy ha volt egy ősi
magyar „gentilizmus” - aminthogy volt az a 12-13.
században lényegében elhalt; a nemesi nacionalizmus
merőben új, mesterséges képlet, mely a 13. századi ne­
messég társadalmi-politikai igényeiből nő ki, ideológiájá­
ban „nemzetközi” eredetű motívumokból táplálkozik.
Másrészt: a római jog és a nyomán feltámadó publi­
cisztika, mint ideológiai forrásvidék, Európában sokféle
törekvést szolgált ki, de a fejlett országokban végül is
két erő húzott hasznot belőle, a városok és a központi
hatalom; Magyarországon természetesen a legeredmé­
nyesebben a nemesi öntudat aknázta ki.
Az Anjou-korban ugyancsak olasz-francia hatások
mutatkoznak. A magyar történetről több fontos német
lovagi forrásunk van (Stájer Ottokár, Mügelni Henrik,
Suchenwirt stb.), semmi jele azonban a német lovagi
epika hatásának, ezzel azemben - mint a kötet is rámu­
tat - a Toldi-monda a francia lovagi hősi énekkel tart
rokonságot. Zsigmond idején pedig megkezdődik az
409
olasz humanizmus kisugárzása. Ez már azért is fontos és
hangsúlyozandó, mert az ország olasz-dalmát kereske­
delmi orientációját a 15. sz. első felében felváltja egy
erős délnémet hegemónia, melynek azonban semminemű
lényeges művelődési következménye nincs. Nem ártana
talán, ha ez a vonulat kidomborodnék az előadásban.
Végül pedig hadd vessek fel még egy általános termé­
szetű problémát. A „magyarországi irodalom” fogalma
körülvonalazása kapcsán a szerzők világosan leszögezik,
hogy a több nemzetiségű regnttm Hungáriáé literatúrája
a tárgyuk, ez a jórészt latin irodalom. Milyen elvi alapon
rekeszthető ki ezek szerint a magyarországi német pol­
gárság (anyanyelvű) irodalma, mely egyébként, amennyi­
ben latin nyelvű, említésre kerül? Az a polgári krónika­
irodalom, mely a 15. sz. közepén az ún. Szepesszombati
Krónikával indul meg, német nyelven, nem „magyar-
országi irodalom?” A szepességi és az erdélyi szászság, a
tárnoki városok német polgársága természetesen mindig
fenntart egy bizonyos kapcsolatot a Birodalom, ill.
Szilézia stb. német kultúrájával, irodalma azonban lé­
nyegileg mégsem a „német irodalom” része, ahogy e
polgárság történeti tudata is különbözött a nagynémet­
ségétől. Eredetét a beköltözéstől számítja, a primi hos-
pites számítanak előkelőknek; a szepességi krónika is
azzal kezdi: „von wan sy bekomen sein, und durch
wilchen Konig und wenne sy in den Czips kommen seyn”
(ti. az ősök). A nagyobb egység, melyben gondolkodnak:
a land ill. reich zu Ungern. Ezen belül öntudatuk terri­
toriális-rendi, az 1440-es évek kiélezett pártviszályában
(Erzsébet-V, László-féle „német párt” és I. Ulászló-
Hunyadi-féle „magyar-lengyel-párt”) természetesen bi­
zonyos partikuláris német nacionalizmussal színezve.
Ennek azonban semmi köze a birodalmi translatióhoz,
vagy Tacitus Germaniája felfedezése után a német hu­
manisták ősgermán mítoszához, a középkori németség
410
„nacionalista” tudata fő forrásaihoz. A 15-16. sz.-i
magyarországi német irodalom tulajdonképpen a hiány­
zó polgári-rendi irodalom rétege, német nyelven. S így
kár kirekeszteni Windeckétől fogva (aki amellett, hogy
nemzetközi kalandor volt, pozsonyi polgár is volt egy
ideig) Dernschwamig ezt a polgári réteget a középkori
Magyarország irodalmának történetéből.

Az MTA Történettudományi és Irodalomtudományi In­

tézete 1967 februárjában megrendezett közös vitaülésén
elhangzott előadás szövege. Megjelent: Történelmi Szemle
10 (1967), 119-133.1.
Társadalomelmélet, politikai teória
és történetszemlélet
Kézai Gesta Hungarorumában
(A nacionalizmus középkori
genezisének elméleti alapjai)
 1. A KÉZAI-PROBLÉMA

A magyar krónikairodalom első századainak közis­

mert adottsága - s vizsgálatának bizonyos értelemben
tehertétele hogy alapvető szövegkritikai és filológiai
problémák megoldása nélkül a művek tartalmi vonat­
kozásaihoz sem lehet megnyugtató módon közelebb
férkőzni. Tehertételről annyiban beszélhetünk, amennyi­
ben a szövegek szétválasztásának, filiációs viszonyuk,
keletkezési idejük vagy szerzőjük megállapításának
komplex műveletében benne rejlik egyfajta nehézkedés,
hogy maga a művelet hovatovább valami bonyolult,
ám már-már öncélú rejtvényfejtéssé váljék, amelyben
immár csak szövegek állnak szemben szövegekkel, s nem
művek az őket létrehozó társadalmi közeggel; más szó­
val, a szöveg mintegy elfedi a m űvet. Korai lenne a
krónikaproblémák e nehézkedéséről múlt időben be­
szélni. Szerencsére a kutatásban évtizedek óta benne
rejlik egy más irányú nehézkedés is, amelyet követve a
kutatók egy része magát a mikrofüológiai vizsgálódást
is úgy fogja fel, mint amely nem végcél (s végképp nem
öncél), hanem eszköz a művek belső eszmei szerkeze­
tének és a társadalmi valósággal való funkcionális viszo­
nyuknak feltárásához. Ilyen értelemben az említett adott­
ság már nem tehertétel, sőt akár előnynek is felfogható,
hiszen szinte kikényszerít olyan elemzést, amely „tisz-
tább^szöveghagyomány esetén talán észrevétlen maradna.
415
 Aligha szorul bővebb taglalásra, hol húzódik Kézai
Simon mester 1282-1285 közt írt Gesta Hungarorurm.
mögött ama bizonyos mélyebb szint, amelyet a mű belső
tartalmára (s nem csupán a „szövegre”) koncentráló
kutatás már eddig is feltérképezett - hol a részleteket
illetően is, hol csak kontúrjaiban. A hun történet sajátos
konstrukciója (amiről itt elsődlegesen szó van) nemcsak
a „hun-magyar” történelem újszerű - s a 19. századig
mintegy kánoni érvényű - szemléleti keretének ama
jellegzetes formális szerkezeti kettős tagolását alapozta
meg, amely krónikairodalmunkban már a címekben is
kifejezésre jut,1 hanem a késő-középkori és kora újkori
történeti tudat és politikai gondolkodás egy belső szer­
kezeti sajátosságát is. Eszerint a történelem e két „alap-
korszakra” tagolódó szemléleti dualizmusát olyan értel­
mű eszmei kontinuitás hidalja át, hogy az elsőben - a
hun régmúltban - rejlő epikai mozzanatok és teoretikus
elemek összességükben mintegy „jogforrást” képeznek,
amelyből történeti jogok, következésképpen - az ősiség
jogi-morális legitimáló ereje folytán - közvetlen társadal­
mi és politikai tanulságok s követelmények eredeztet-
hetők a jelenre és a jövőre nézve; a hun őskorban benne
rejlik - egyebek közt - a „társadalom” politikai szektora
és a királyi hatalom viszonyának, az „állam” rendi mi­
benlétének (status regni - status regis) kívánatos modell­
je is. (Más kérdés, hogy magának a hun történetnek
többértelműsége e vonatkozásban különböző korokban
és művekben más-más interpretációt engedett meg.)
Ebben viszont egy még mélyebb strukturális sajátosság
fejeződik ki: a politikai gondolkodás sajátosan histori-
zált jellege, vagyis az a jelenség, hogy a politikai elmélet
a magyar történelemben a 19. századig (mint már a 13.
században, sőt előbb) elsősorban nem traktátusokban,
elméleti művekben és aktuális kategóriákban, hanem

416
jórészt epikus keretbe és történeti argumentumrendszerbe
ágyazcttanjelenik meg.
Mindezt megelőzőleg azonban a Kézai-kérdés köz­
vetlenebb szintjén a problémák szövegkritikai és filoló­
giai síkon jelentkeznek. Szinte a sors fintora, hogy kivéte­
lesen birtokunkban van egy mű, amelynek íróját végre
név szerint is ismerjük, keletkezési idejét is megközelítő
pontossággal rögzíteni tudjuk, ezzel szemben kérdéses,
hogy eredeti szellemi termékkel van-e dolgunk, vagy
csupán valami másodlagos kivonattal.2
Anélkül, hogy a kérdés historiográfiai fejlődését (és
zsákutcáit) e helyütt szükségesnek vélnénk részleteiben
ismertetni, elegendő az újabb kutatás két sarkalatos
- és kétségbevonhatatlan - eredményét kiemelni, amelyek
a krónikaproblémák modern kori nagymestere Doma-
novszky Sándor következtetéseinek részben megerősí­
tésében, részben azonban cáfolatában állnak. Egyrészt
tehát - Domanovszky eredményeinek nyomán - kétségte­
len, hogy V. István idején, 1272 körül egy író (minden
bizonnyal Ákos nembeli Ákos mester) átdolgozta és
kibővítette a korábbi, 11-12. századi magyar gestákat,
mely elveszett redakció szövegét viszonylag épen a 14.
század derekán keletkezett krónika-szerkesztmény ill. az
annak szövegét fenntartó ún. bővebb krónikák (a Budai
és a Képes Krónika „családjainak” kódexei) őrizték meg;
ezekkel szemben a Kézai neve alatt ismert Gesía - leg­
alábbis m ag y ar tö rté n e ti részében (Secundus liber)
-nem egyéb, mint ennek az 1272 körül keletkezett szer-
kesztménynek helyenkénthosszabb-rövidebbönálló bővít­
ményekkel, interpolációkkal, valamint a IV. László ko­
rát tárgyaló folytatással és önálló „függelékkel” ellátott
k iv o n a ta .3 Másrészt azonban - Domanovszky követ­
keztetéseivel szemben - megdőlt az a korábban mások
által is (noha más-más módon) vallott axióma, hogy a
13. század utolsó harmadának elején csak egy szer-
417
kesztménnyel kell számolnunk, sőt korábbi kezdemények
nyomán legújabban Horváth János sokoldalú elemzéssel
kétségbevonhatatlanul bebizonyította, hogy a m agyar
tö rté n e t á td o lg o z á s a (beleértve ebbe a bibliai
származtatás és a Szkítia-kép 13. századi módosítását is)
és a h u n tö r té n e t k e le tk e z é se két mozzanat, ame­
lyek időben is, szerzőik felfogását és törekvéseit illetően
is határozottan elkülönülnek; egyszersmind további ér­
vekkel meggyőzően igazolta azt a korábban módszeresen
főként Madzsar Imre által kifejtett nézetet, hogy a hun
történet eredeti változata nem a bővebb krónikák szöve­
gében keresendő, hanem azt - noha bizonyos szöveg-
romlásokkal - Kézai kódexe őrizte meg, sőt ezen túl­
menően, újabb nyomós bizonyítékokkal valószínűsítette,
hogy a hun történetnek maga Kézai volt a szerzője.4
Ez utóbbi ponton azonban a kételyek nem oszlottak el
teljesen.5 A szövegkritikai és filológiai probléma, amely
tehát a kutatás jelenlegi állása szerint abban összponto­
sul, hogy Kézai volt-e a szerzője a hun-teóriának, vagy
műve csak viszonylag jobb változatát tartotta fenn egy
k o rá b b a n k e le tk e z e tt, elveszett műnek, korántsem
formális, hiszen nemcsak a nagy hatású elmélet kelet­
kezésének korát, hanem bizonyos fokig eszmei hátterét
is érinti. Mert igaz ugyan, hogy a hun történetnek Kézaí-
nál és a bővebb krónikákban6 fennmaradt szövegei nagy­
jából egyazon elbeszélés kétféle variánsát képviselik,
az eltérések azonban - közelebbről tekintve - stiláris
fordulatokon és némely epikai mozzanatokon túl éppen
politikai-teoretikus vonatkozásban lényegesek.
Ha ily módon a krónikaproblémák elöljáróban emlí­
tett adottsága, a maga egyedi módján, a Kézai-kérdésben
is jelentkezik, abban eleve benne rejlik az a sajátos
módszertani követelmény, hogy az eszmetörténeti vizs­
gálódás nem kerülheti meg az elsődleges szövegproblé­
mákat (sőt a filológia fontos és nélkülözhetetlen eszköz
418
számára, hiszen a mű eszmei szerkezete nem egy ponton
csakis ezáltal „nyílik meg”), ahogy a filológia sem nél­
külözheti az eszmetörténet szempontjait (hiszen a „kul­
csot” gyakran éppen ez utóbbi adja kezébe), s végered­
ményben, magát a kutatást tekintve, valójában eg y azo n
művelet kettős megközelítési módjáról van szó. A Kézai-
kérdés eszmetörténeti aspektusát éppen az egymásra­
utaltság e lényeges módszertani felismerése jegyében
nyitotta meg négy évtizede Váczy Péter, a szövegössze­
hasonlítás módszerével vágva az első csapásokat a mű
rejtettebb eszmevilága felé (egyszersmind leszögezve azt
a krónikakutatásban azóta sem mindig érvényesülő
elvet, hogy „a filológia nemcsak arra való, hogy vele
újra eljussunk a filológiához”)7, majd éppen filológiai
megközelítésből jutottak a Váczy következtetéseit rész­
ben korrigáló, részben továbbfejlesztő pár excellence
eszmetörténeti eredményekhez újabban főként Horváth
János és Gerics József.8
Az alábbiakban e csapásokból kiindulva (azokat itt-
ott tovább egyengetve) kísérelünk meg némileg tovább
hatolni, természetesen csak meghatározott irányokban, s
csupán olyan mélységekig, amennyire az adott keretek
megengedik. Nem lehet itt célunk a címben megjelölt
témakör egészének kifejtése, mindössze annyi, hogy az
egymással szervesen összefüggő tárgykörökből három
részletet emeljünk ki, amelyek a mű társadalomelméleté­
ben (az emberi egyenlőtlenség, ignobilitas keletkezése),
politikai teóriájában (communitas-eImélet) és történet-
szemléletében (natio-koncepció) központi szerepet tölte­
nek be, s ezek bizonyos forrásösszcfüggéseinek kimuta­
tása révén, olyan eszmei összefüggéseket villantsunk fel,
amelyek a hun történet keletkezésének tágabb európai
hátteréül szolgálnak, egyidejűleg pedig a mű keletkezésé­
nek, szerzőségének vonatkozásában is újabb beszédes
adalékokat szolgáltatnak.®
419
 2. „PER HALIAM, FRANCIAM AC GERMANIAM.

Mindezt megelőzőleg azonban helyénvalónak látszik,

ha mintegy az alább következők elé bevezetésül, egy
korábban fel nem merült szemponttal járulunk hozzá a
hun történet keletkezésének szellemi-geográfiai fel-
térképezéséhez - ezúttal nemcsak átvitt, hanem közvet­
len értelemben is.
Az eddigi kutatás számos részlettel igazolta, hogy Ké-
zai Prológusának kitétele, miszerint művét per haliam,
Franciam ac Germaniam szétszórt forrásokból szerkesz­
tette egybe, komolyan veendő, sőt magának a hun törté­
netnek megannyi eleme csakis e háttérrel magyarázható.
E téren a prológust, valamint Kézai kétségtelenül saját
szövegrészeit szoros rokonság fűzi a hun történet egé­
széhez (éspedig közelebbről annak is a Kézai-féle válto­
zatához).10 Elég itt utalni arra, hogy Eckhardt Sándor
megtalálta a hun történet velencei forrásának, a Cronica
Venetorumnak nyomait (s a velencei hagyományban,
sőt nyelvjárásban Kézai otthonos, nem a bővebb
krónikák)11; olasz és olaszos latin szavaknak egész kis
szótára állítható össze Kézai művéből (s a hun történet­
nek sajátosan csakis a Kézai-féle variánsából);12 Bolo­
gnára vagy Padovára mutat a szerző műveltségének egyik
legfontosabb alaprétege, újabban számos részletében
feltárt római jogi képzettsége (s a római jog terminusai­
ban - mint bizonyos vonatkozásokban éppen az alábbiak
is alá fogják húzni - Kézai mozog otthonosan, nem a
bővebb szövegek írói).13
Másfelől a franciául leírt Chalon (egyáltalán ismereteink
szerint az első Magyarországon leírt francia szó),11
Burgundia geográfiai fogalmának a bővebb szövegekkel
szemben nemcsak helyes használata, hanem a m agyar
történetben egy helyütt kijavítása,15továbbá a catalaunu-
420
mi ütközet helyébe iktatott campus Belvider Kézainái
(s a romlott, értelmetlenné torzult névformák a bővebb
krónikák valamennyi kéziratában) nemcsak francia hely­
es nyelvismeretre, hanem minden jel szerint valamely
egykori francia helyi hagyomány felhasználására mutat,18
éspedig olymódon, hogy a francia vonatkozások minde­
nütt Kézai szövegében épek, a krónikákban pedig rom­
lottak.
Nem rejlik-e magában a műben további útmutatás e
vonatkozásban? A hím történet Attila három - nagy­
részt fiktív - hadjáratát beszéli el, amelyek ugyanannak
a sajátos szinkretikus szerkesztésmódnak köszönhetik
létrejöttüket, mint a pannóniai hun történet megannyi
motívuma, mozzanata és szereplője. E szerkesztésmód
mechanizmusát éppen Eckhardt Sándor elemezte ki.17
A nyugati hadjáratok esetében is a szerző számára az
útmutatást elsősorban Jordanes és Viterboi Gottfried
(ül. a Getica és a Pantkeon szövegéből készült kivonatok)
adták meg Gallia, Aquileia, Ravenna irányában. Mint­
hogy azonban a hadjáratok útvonalát illetően e források­
ban kevés, vagy számára nem azonosítható - részben
félre is értett - támpontot, helynevet talált, mindhárom
esetben kiegészítette azokat olyan útvonalakkal, amelye­
ket a magyar krónikákban a 10. századi m ag y ar
k a la n d o z á s o k ra vonatkozóan olvasott. Ilymódon a
műben Attila részben a magyar kalandozó seregrészek
útvonalain vezeti hadát.18 De csak részben, mert ezen
túl szerepelnek itt helynevek, egész útvonal-részletek,
amelyeknek eredete az említett kétféle forráscsoportból
- egyáltalán írott forrásokból - nem vezethető le. Ilyen
mindjárt az első hadjáratban (c. 11-13) a Luxoviumtól
(Luxeuil) Lyonig húzódó hat város sora (c. 11), de már
ezt megelőzőleg is, a Rajna-vidéki vonulás, majd a vissza­
térés (c. 13) útvonala (Kézai szövegével szemben a bő­

421
vebb krónikák romlottságát e helyütt a szövegkritika
már régen igazolta).19 Ilyen a második hadjáratban (c. 15)
a dalmát tengerparton délről észak felé, Salona ill.
Spalatótól Aquileiáig húzódó tizenkét városnév, szabá­
lyos itinerárium (ahol is a bővebb szövegek Kézaival
szemben két helyen is felcserélik a helyes földrajzi sor­
rendet).®0 Végül ilyen a harmadik hadjáratban (c. 17) tíz
lombardiai városnév, amelyek ugyan nem mutatnak az
előző kettőhöz hasonló szabályos „itinerárium-jelleget”,
viszont ugyancsak bizonytalanok forráskapcsolataik.21
Önkéntelenül felmerül a kérdés: vajon nem úgy segí­
tett-e magán az író a hun történet n y u g a t-e u ró p a i
színterén, mint a p a n n ó n ia i színtér esetében, ahol
- mint ismeretes - a terra Keza és a Duna vonala közt,
a Dunántúl északkeleti szegletében, a jól ismert helysé­
gekhez és romokhoz lokalizálta a fiktív csatákat, ese­
ményeket?22 Vajon nem ugyanaz a jellegzetes hármas
szinkretikus szerkesztés érvényesült-e itt is, mint egyéb
mozzanatok és szereplők esetében, s a harmadik elem
vajon nem az író saját élményeiből, utazásaiból kereke­
dett-e ki?
A válaszhoz az első, s nagyon szuggesztív támpontot
Kézai m agyar történetéből kapjuk meg, éspedig egy
olyan szövegrészletből, ahol Kézai kétségtelenül önálló
és független toldalékot hoz a bővebb krónikákkal
szemben. Kézai egy helyen (c. 41) leír egy magyar kalan­
dozást, ahol is a sereg francia földről Susa és Torino
érintésével és kifosztásával a lombard síkság felé vonul.
Ez a végső fokon Reginóra visszamenő útvonal megvolt
forrásában, a korábbi gesta-szerkesztményben, ahogy a
krónikákból és Anonymus szövegéből rekonstruálható.22
Ám Kézainál az útvonal részletesebb. Francia felprédá-
lása után szerinte „exinde autem egressi usque fluvium
Rodani Ragusium (sic!) venientes” haladtak tovább Susa

422
és Torino felé, „per Alpes. Itáliae sibi viara praepa-
rando.”24 A Rhőne-nak egy másik, Lyontól délre eső
szakasza már a hun történetben is szerepet játszott; de
mit keres e helyütt a Rhőne, s mi ez a rejtélyes Ragusium,
amellyel sem a kiadások, sem a kutatás nem tudott mit
kezdeni? Kétségtelenül szövegromlásról van szó, ha
csak nem tételezzük fel, hogy Kézai „kitalált” egy nem
létező helységet. De hiszen mi célja is lehetett volna
ezzel? Ezen túl a Rhőne és eme bizonyos Ragusium kap­
csolata, összefüggésben az Alpokkal, magyarázatra
szorul.
Nos, ilyen latin névforma valóban nem létezett, de
létezett egy Raconisium, olasz nevén Racconigi (Cuneo)
városka,25 amely Franciaországból jövet az első telepü­
lés az Alpok hágója után, épp ott, ahol az út Susa és
Torino felé vezet tovább. A névforma torzulása a má­
solatokban minden további nélkül érthető. De Racco­
nigi és a Rhőne kapcsolata is világos a középkori út­
viszonyokból. Lyont Milánóval a középkorban két
kereskedelmi főút kötötte össze. Az egyik, az északibb,
Genfen át, a Genfi-tó mellett vezetett, majd délnek ka­
nyarodva a Szt. Bernát hágón át lépett be Itáliába.
A másik, a délibb, a Rhőne völgyében vezetett egy da­
rabon felfelé (azaz keleti irányban), majd délnek ka­
nyarodva, Chambéryn át, az Alpokat Racconigi kö­
zelében áthágva vezetett tovább Susa-Torino-Milánó
irányában, a forrásainkban is megnevezett planum
Lombardiáé felé.2®Amikor tehát Kézai e jelentéktelen,
elrejtett városkán vezette át a magyar kalandozókat
Itáliába, éspedig a R hőne fe lő l, akkor mintegy ön­
kéntelenül nemcsak azt árulja el, hogy maga is járt
ezen az úton, éspedig szükségképpen L y o n b ó l (Lug-
dmum) kiindulva, hanem azt is, hogy ő volt az, aki a
hun tö rté n e tb e n Attilát odáig, azaz Luxeuil-tŐl

423
 Lyonig - a franciául leírt Chalon (Chalon-sur-Saone)
érintésével - ugyancsak egy maga által megtett útvona­
lon vezette a Catalaunumból félreértett Katalónia felé!
De ez az útszakasz - immár tehát Luxeuil-től Lyonon
át az Alpokat áthágva Lombardiába - nem „lóg a le­
vegőben” Kézai Gestájábán. Előzménye és folytatása
is ott rejlik a műben. Kézainál - s csakis nála - figyel­
hető meg az a jellegzetesség, hogy mind hun, mind ma­
gyar történetében, szinte mániákus precizitással meg­
jelöli - kimutatható forrásaival szemben hogy va­
lamely sereg valamely folyón h o l kelt át. Ahol tehát a
magyar krónikákban egyszerűen az állt, hogy a magyar
kalandozók átkeltek a Rajnán (vagy ezt meg sem nevez­
ték), ott ő feltétlenül „precizíroz” ilyenformán (Pl. c.
39): „Reno circa Maguntiam transpassato”, „cum Re-
num in Constaníia in reditu pertransissent” stb.27 E szo­
kása m ag y ar történetében általában megfigyelhető,28 de
hun történetében is, éspedig csakis az ő szövegválto­
zatában. így tehát Attila, első hadjáratára indulva,
(c. 11) Sicambria-Budáról kiindulva előbb az illireket
hódoltatta,28 „deinde Renum Constantiae pertransi-
vit” (a bővebb szövegekben itt található az egyik jelleg­
zetes Renum-* regnum szövegromlás30 Konstanz meg­
említése pedig hiányzik); „abinde verő Renum inferius
descendendo” (ez is hiányzik a bővebb szövegekből)
vonult tovább Bázel és Strasbourg felé. Nem kétséges,
hogy aki ilyen részletet, mintegy önkéntelenül leír,
hogy a Rajna Konstanzból Bázel felé - tehát nyugati
irányban, majd északnak kanyarodva - lefelé folyik,
az feltétlenül maga is utazott ott! Ez pedig Kézai volt,
mert a bővebb krónikák e motívumokról mit sem tud­
nak,31 Megjegyzendő, hogy a Rajna mentének e sza­
kaszán Konstanz, Bázel és Mainz32 neve Kézai Gestáján
kívül krónikairodalmunkban sehol másutt nem fordul
elő. Lehet-e kétségünk ezek után, hogy a közbeeső
424
Strozbtirc- etimológia (via libéria - kfn. straze, strassé)
is az efféle ötleteket kedvelő Kézai találmánya? Stras-
bourg tájékán aztán már csak el kell hagyni a Rajna fo­
lyását, hogy az utazó nyugat felé, francia nyelvterületre
érkezve, Luxeuil-ön át Burgundiában folytassa útját
Lyon felé.
Ám a - Magyarországról jövet - ezt megelőző út­
vonalszakaszról is vall Kézai művében. A reá oly jel­
lemző transitusok Duna menti helyei az Ő lényegileg
önálló Lél-Bulcsú elbeszélésében (c. 40-41), tehát ismét
m agyar történetében találhatók meg: „in transitu
Ratisponaé"’, „Danubii fluvium in Ulma transierunt”.33
Ha most már ezekhez hozzávesszük a hun történetben
jól ismert szerepet játszó, Duna menti (alsó-ausztriai)
Tulna civitast és CezunmaurX, e római romvárosokat,34
Kézai egész művéből - s csakis onnan - egy Budáról
kiinduló, s csakugyan, mint Prológusában, bejelenti,
per Germaniam, majd per Franciam (közelebbről Bur­
gundián)35 átvezető szabályos itin e rá riu m bontakozik
ki, amely félkörben ismét keletnek fordulva per Italiam
folytatódik tovább. Ha a hun történetben és Kézai
magyar történetében szerepet játszó helyneveket is
figyelembe vesszük, ez az itinerárium Budáról, ill. az
Attila székhelyéül képzelt Óbudáról (EchulbuerfgJ-
Sicambria-Oubuda) indul ki s a Duna mentén Szob
(Zub) és Pilismarót (M orot) közt Nyergesújfalu
(Nergedsceg) Szőny (Scewen), a pannóniai Brigeto ró­
mai limesváros romjai mellett vezet ki tovább Alsó-
Ausztriába Túlin és Zeiselmauer (Cezunmaur) római
lomjai mellett,38 hogy még mindig a Duna mentén
Regensburg és Ulm érintésével, a Svábföldön át37
Konstanznál érje el a Rajnát. Innen a Rajnán „inferius
descendendo” Konstanz-Bázel-Strasbourg (-Mainz?),
majd át nyugat és délnyugat felé, elérve a Saőne völgyét:
Luxeuil-Besanijon-Chalon-sur-Saone-Maijon-Langres-
425
Lyon. E vidékről immár vissza, kelet felé a kereskedelmi
úton, a Rhöne felső folyásának völgyében, majd az
Alpok hágóján át Racconigi-Susa-Torino útvonalán
Lombardiába mutat az útvonal. Egy utazás nyoma ma­
radt meg magában a műben; az út végső fokon Észak-
Itáliába irányult.38
Ugyanoda irányul az a másik itinerárium, amelyet
Kézai - az elmondottak értelmében - Attila m áso d ik
hadjáratába szőtt bele, a tengermelléki részeken Salona
és Spalato vidékéről kiindulva észak felé - circa maré -
Trau-Sebenico-Scardona-Zára-Nona-Zengg-Pola-Pa-
renzo-Capo d’Istria-Trieszt-Aquileia útvonalán,3®hogy
a később (c. 17) említett Concordián át arra tartson,
ahol Kézai - ugyancsak műve belső vallomása alapján
- bizonyosan megfordult: Velence vidékére.
A két itineráriumot az Attila h a rm a d ik hadjáratába
szőtt városnevek kötik össze földrajzilag. Magának e
helynek önmagában nem sok bizonyító ereje van, hi­
szen - szemben az előbbiekkel - e korban közismert
észak-itáliai városnevek következnek itt rendszertelen
összevisszaságban. Az a tény azonban talán mond va­
lamit, hogy olyan városnevek szerepelnek itt, amelyeken
át nyugatról kelet felé haladva, a kis Racconigitől
(Susa-Torino vidékétől), a francia-olasz Alpoktól el
lehetett jutni Velence környékére (Milánó, Bergamo,
Brescia, Cremona, Mantova, Verona, Padova), az
írott forráskapcsolatokkal nem rendelkező városok
pedig jórészt olyanok (Padova, Ferrara, Treviso, Con-
cordia), amelyek Velence vidékén sűrűsödnek.40 Köz­
tük van mindenesetre Padova. Már Eckhardt Sándor
feltette a kérdést: „talán Páduában tanult [Kézai] s
innen ismerte a velencei viszonyokat?”41
E kérdésre az újabb kutatások eredményei alapján
már határozottabban merhetünk felelni: a „jogász”
Kézai valahol e tájon k e lle tt, hogy tanuljon, Bolo-
426
imában vagy Padovában. S az elmondottak szerint
aligha lehet kétséges az is, hogy az imént Kézai Simon
mester utazásainak nyomában jártunk. A bővebb kró­
nikák - ismételjük - ezeket az útvonalakat vagy egyál­
talán nem ismerik, vagy tévelyegnek rajtuk. Ezek azok
az európai tájak, ahol a hun történetnek nemcsak epi­
kai „ihletét” és megannyi epikus mozzanatát (velencei,
longobárd vonatkozások, a catalaunumi ütközet he­
lyébe iktatott francia helyi hagyomány vagy kombináció
stb.), hanem műveltségi feltételeit és teoretikus elemeit
(a római jog ismeretét, a skolasztika „racionalizmusát”,
asztrológiai ismeretanyagot, a commwiitas-elméletét stb.)
is, nemkülönben legalábbis valamilyen mértékű olasz,
francia és német nyelvismeretét42 összegyűjtötte, s
saját szavaival - in volumen unum „egybeszerkesztette”
szerzője, aki e vázolt megfigyelés értelmében is csakis
Kézai lehetett.

3. A TÁRSADALMI EGYENLŐTLENSÉG EREDETE

Kövessük tehát őt ezen az úton, éspedig immár tár­

sadalomelmélete egyik leglényegesebb - s mindenesetre
legtalányosabb - motívuma nyomában. Ez pedig az ősi,
szabad hun társadalom, az önigazgató communitas
szociális-jogi felbomlásának, a nemesség és a nemtelen
állapot keletkezésének a tulajdonképpeni hun történet
elején-,43 valóságos kis traktátusba illesztett sajátos
teóriája.
A levezetés lényege, hogy a pogány időkben „isten
és a nép” nevében volt szokásban a fegyverforgatók
hadbahívása a communitas tanácsát és parancsát (con-
silium praeceptumque) meghallgatandó. Akadtak azou-
427
bán olyanok, akik a rendeletet megtagadták, „megve­
tették” (edictum contempsissent), anélkül, hogy a tá­
volmaradásukat indokolni tudták volna: az ilyeneket a
lex Scitica értelmében vagy karddal ketté kaszabolták,
vagy „reménytelen állapotnak” tették ki, vagy pedig
közönséges szolgaságba taszították. Az összegzés: „efféle
vétségek és kihágások ( vitia et excessus) választották
tehát el egyik magyart a másiktól; különben, minthogy
minden magyar egy apától és egy anyától származott,
hogyan mondhatnák egyiket nemesnek, másikat nem­
telennek, ha nem ilyen bűntettben ( casus criminis) való
elmarasztalás miatt?”44
Mint régóta ismeretes, e magyarázat határozottan
különbözik azoktól a nézetektől, amelyek az emberi
egyenlőtlenség genezisére vonatkozóan részben a pat-
risztika,45 részben a 12. században újra felfedezett római
jog46 forrásaiból - gyakran e kettő összeolvasztása for­
májában - e korban Európa-szerte közkézen forogtak,
s az oklevelek arengáiban is gyakoriak.47 A hun-magyar
Ősidőkben nem az eredendő bűn vagy bármilyen teoló­
giai magyarázattal alátámasztott peccatum,is de nem is a
római jogi ius gentium a forrása az eredeti szabadság
megszűnésének és a szolgaság, a nemtelen állapot ke­
letkezésének, hanem félreérthetetlenül meghatározott
„bűntény”, bűneset (casus criminis): a hadbahivó pa­
rancs megtagadása. Ez annál feltűnőbb, mert Kézai
jól ismerte a római jogi teóriát. Művének végén (c. 95)
az id eg en szolgáltatónépek eredetét more gentium, a
hadifogság körülményéből vezeti le.
Ha nem számítjuk a hármas büntetőmód problémáját
(amire még visszatérünk), magának a történeti-jogi le­
vezetésnek a lényegével, a hadbahivó parancs megtaga­
dása „vétségének”, sőt „bűntényének” motívumával a
kutatás alapjában véve nem tudott mit kezdeni; jobb
híján vagy a hun történet szerzője sajátos ötletének
428
 tartotta azt, vagy meglehetősen mesterkélt magyaráza­
tokkal kísérletezett.49
Holott e motívum, előbb mint epikai mozzanat, ké­
sőbb mint a teória szintjére emelt argumentum, nem
volt ismeretlen az egykorú Európában, sőt éppen ott
örvendett népszerűségnek, ahová az imént követhet­
tük Kézait: Franciaországban. Amidőn 1315. július
3-án X. Lajos biztosokat küldött ki, egyelőre két tar­
tományba, a jobbágyok (serfék) jogállapotainak ki­
vizsgálására (a munka, egyre kiszélesedve, 1318-ig
tartott), a vizsgálatot elrendelő oklevél arengája, hosz-
szabb fejtegetés keretében, ebből a gondolatból indult
ki: bár a természetjog értelmében eredetileg mindenki
szabad volt, ám igen régi idők óta és szokások által
szankcionálva „ebben a mi királyságunkban” (ci en
nostre reaume) a köznépből sokan különböző kondí­
ciókkal a szolgaság kötelékeibe vettettek „elődeik go­
nosztette (bűntette) következtében” (pár le mesfait
de leurs predecesseurs. . . ) E mesfait (méfait), „gonosz­
tett” kétségkívül nem az eredendő bűnre vonatkozik,
nem hozható összefüggésbe a ius gentiummsá sem - amely­
ből a 13. századi francia oklevelek, manumissiók
egyébként gyakran eredeztetik a se//-állapotot vi­
szont egyéb összefüggéseivel együtt („történeti” magya­
rázat, meghatározott államkeret hagyományaira való
hivatkozás) határozottan emlékeztet a hun történetbeli
vitia et excessus, casus criminis motívumaira. Mint már
Marc Bloch rámutatott, ez az általánosító érvényű
indoklás éppen a maga szűkszavú összevontságában azt
jelzi, hogy a „gonosztett” (e „történeti” bűn) mibenléte
köztudott kellett, hogy legyen, nem szorult bővebb ma­
gyarázatra.50
S csakugyan, előtörténete legalábbis egy évszázadra
nyúlik vissza. Először az 1211 után keletkezett Chanson
de Gui de Bourgogne szövegében bukkan fel a motívum,
429
hogy midőn Nagy Károly már csaknem három évti­
zede harcolt a mórok ellen, embereinek egy része (mel­
lesleg csupa Anjou- és Gascogne-beliek), szám szerint
4700 fegyveres otthagyta a hadat; büntetésük az lett,
hogy ők és összes utódaik szolgaságra vettettek. Ezek
voltak az első serfék. E motívum aztán, szerves részeként
a fokozatosan egységesülő francia lovagi tudat egyik
legfőbb ki kristályosító faktorának, a Charlemagne-ha­
gyomány alakulásának, kilép helyi keretei közül és
egyidejűleg olyan értelemben módosul tovább a 13. szá­
zad folyamán, hogy már nem a hadat cserbenhagyókról
van szó, hanem olyan „gyávákról”, akik megtagadták a
hadbavonulást. E „gyávák”, couards d ’Apremont tör­
ténete ebben a továbbfejlődő verzióban immár abban
áll, hogy Nagy Károly összes szabadjait Spanyolor­
szágba rendelte a mórok elleni hadjáratra (Apremont);
akadtak azonban szép számmal olyanok, akik megta­
gadták a hadbavonulást, a császárnak „ellentmondtak”
s nem szálltak hadba: ezeknek büntetése a szolgaság
lett. Ez újabb változatban már nem hosszú évek múlva,
hanem már a hadbavonulás megtagadásakor, a hadjárat
előtt határozza el a büntetést Nagy Károly. Ebben a
formában került be a történet a 14. század elején szer­
kesztett népies hangvételű, a lovagi chansons de geste
gondolati anyagát polgári környezetben, gyakran pamf-
let-jellegű éllel egybeszerkesztő Romon de Renart le
Contrefait c. költemény mindkét redakciójába, amely
még arról is értesít, hogy a történet közbeszéd tárgya.51
E történet nem maradt meg epikai motívumnak,
hanem bevonult a jogtudományba is, éspedig a 13. szá­
zadi francia jogszokásgyűjtemények egyik legnevezete­
sebbjébe, Philippe de Beaumanoir művébe (Couíumes
de Beauvaisis) olymódon, hogy elszakadt konkrét epikai
szövegösszefüggésétől és általános elmélet szintjére
emelkedett. E művet szerzője, egyébként neves udvari
430
költő, IX. Lajos testvérének, Clermont grófjának meg­
bízásából írta abban az időben, amikor maga Clermont
bailli\z volt (1279-1282). A kompendium nevezetessége,
hogy Beauvaisis tartományi jogszokásain túlemelkedve,
azokat a francia királyság más tartományaival (Francé,
Normandia, Artois, Vermandois, Champagne stb.)
egybevetette, kiegészítve a párizsi parlament joggyakor­
latának és jelentős mértékben a római jog jogelveinek
elemeivel, korának egyik legeredetibb jogelméleti mű­
vének számít.52 E mű részletes történeti-elméleti leve­
zetést ad a hatalom és a társadalmi egyenlőtlenség kelet­
kezéséről, s két helyen is foglalkozik a szolgaság ere­
detével. Eszerint kezdetben mindenki szabad volt;
ahogy azonban az emberek „megsokasodtak”, a gőg és
irigység háborúkat és viszályokat robbantott ki; ekkor
a nép komtnunitásai (la commmetés [var.: la commune]
du peuplé) királyt választottak, s reá bízták az igazság­
szolgáltatás (le pouoir d’aus justicier de leur mesfés),
a hadvezetés (commandemem) és rendeletek kiadásának
(establissemens) hatáskörét. S hogy legyen, aki megvédi
a népet az ellenség és a „rossz bírák” (les mauves jus-
ticiers) ellenében, a „legszebb”, legvitézebb és legböl-
csebb embereknek maguk közül seignourie-1 adomá­
nyoztak : ezek utódai a nemesek. A serfék. eredete pedig
többféle. Némelyek a hadifoglyokból lettek, mások ön­
ként hódoltak meg, vagy szegénységük, alázatuk, gyen­
geségük stb. miatt vetették magukat alá; s megint má­
sok - folytatódik - olyanoktól eredtek, akik midőn a
királyok hadbavonultak valamely idegen sereg ellen s
megparancsolták, hogy minden fegyverforgató segítsé­
gükre siessen, „vonakodtak” ezt megtenni. Mindazok,
akik így kivonták magukat, anélkül hogy okát tudták
volna adni, szolgaállapotra vettettek, valamint azok is,
akik megfutottak az ütközetből.52
Philippe de Beaumanoir általában, s közelebbről a
431
servitude keletkezése vonatkozásában is, „eklektikus”
módon többféle egykorú nézetet gyűjtött egybe (egye­
bek közt egyházi és római jogi tételeket is), a legbőveb­
ben azonban e sajátos francia gyökerű magyarázatot
fejtette ki. Teoretikus fejtegetéseinek célzata természe­
tesen, miként más helyen, itt is az, hogy „történeti” le­
vezetése saját kora és környezete állapotaiba torkoll­
jon, éspedig olymódon, hogy a király és a hűbéresek, a
nagy seigneurs viszonyát úgy szabályozza, hogy a ta­
nács (grant conseil) hatáskörét elismerve, egyszersmind
a királynak a „közhaszon” érdekében való kormányzata
hangsúlyozásával a rois de Francé teoretikus pozícióját
erősítse.54 E tágabb keretben tehát a francia udvar
jogásza és a magyar Kun László historizált communitas-
elméletet fabrikáló „fidelis clericus”-a közt kevés az
érintkező pont. Az ősi állapotból az előbbi szerint köz­
vetlenül a királyság, az utóbbi elképzelésében egy ön­
igazgató közösség születik meg. Mégis, ha elvonatkoz­
tatunk e szükségképpen eltérő „alkotmányos” célza­
toktól, a tágabb kereten belül nem csupán a szolgaság
keletkezéséről adott elmélet kétségtelen azonossága tű­
nik szemünkbe, hanem ezen túl az a lényeges körülmény
is, hogy Beaumanoir és Kézai történeti-jogi levezetését a
motívumok egész e g y m ással szerv es k a p c s o la t­
b a n á lló sz e rk e z e te rokonítja.
E motívumok: 1. az emberi közösség, communeté
(commune) du peuple ill. (Kézainál) communitas eredeti
szabadsága. 2. Az emberek „megsokasodása”55 és a
hatalomátruházás mozzanatának összefüggése: király
ill. elöljárók választása;5* 3. Ezen belül az igazságszol­
gáltatás, hadvezetés és rendeletek kiadása hatáskörének
körvonalazása,5’ 4. a „rossz bírák” letételének, hely­
telen ítéletek érvénytelenítésének kiemelése.58 5. S végül
a szolgaság keletkezésének, mint a had bahívó parancs
megtagadásának megegyező magyarázata, azzal a kü­
432
lönbséggel, hogy a francia parancsot a király adja ki
(// [le rois] commandoit), a „hun” rendeletet viszont ma­
ga a ko mm unitás (commmiíatis praeceptum, edictum),
de ugyanakkor több részletben feltűnő, már-már szö­
vegszerű megfelelésekkel.59 Csupa olyan elem, amelyek
Beaumanoirnál a királyi hatalom keletkezésének elmé­
letére, Kézainál a communitas-koncepcióra felfűzve,
szerves logikai egységet alkotnak.
Mindazonáltal, nem a szövegpárhuzamok perdön­
tőek. Kézai közismert módon szuverén módon kompi-
iáit, nem „másolt” ; még latin forrásai esetében is sza­
badon oldotta fel olvasmányainak fordulatait. A „szö­
vegegyezések” ama ritka esetekben, amikor egyáltalán
párhuzamba állítható részekről szó lehet, egy-két ki­
fejezésre szorítkoznak, s árulkodnak egyszersmind
afelől, hogy Kézai (s nem a bővebb krónikák szövege)
áll közelebb a hun történet forrásaihoz.60 Ezen túl a
legritkább esetben követett egy forrást. Akár epikai,
akár teoretikus mozzanatokról volt szó, rendszerint
többféle elemből ötvözte össze mondandóját. Azt sem
állíthatjuk határozottan, hogy közvetlenül Philippe
de Beaumanoir szövege lett volna az itt tárgyait vonat­
kozásban Kézai forrása. Azt azonban már feltétlenül
állíthatjuk, hogy ötletének forrása az a gondolati anyag
volt, amelynek 1280 táján maga a Coutumes de Beau-
vaisis is kompilációja. Hiszen az említett Renart le
Contrefait-ben olvashatjuk, hogy még manapság, „most”
is - a költemény keletkezésének idején - beszélik, hogy
magában Párizsban mintegy ezer ilyen eredetű serf
él.61 Hogy Észak-Franciaországban megfordult-e Ké­
zai, nem tudjuk, azt azonban fentebb bizonyítottuk,
hogy Burgundián - ahol egyébként a szolgaság kelet­
kezésének ez az elmélete irodalmilag először mutatható
ki, már a század elején - végig utazott. Tudva, hogy
Kézai egyéb vonatkozásokban is milyen hajlékonyság­
433
gal olvasztotta be művébe itt-ott felszedett ismeretanya­
gát, semmi különös nincs benne, hogy a Nagy Károly-
hagyományalakulás e lovagi, majd jogászi veretű eleme
egy historizált „hun”-communitas teóriába ágyazódott
bele. Az elmélet e lényeges pontjába tehát csakugyan
beépült Francia.
A kiegészítést Itália adta hozzá: a „bűntett” követ­
kezményeként a „szkíta törvény”, lex Scitica hármas
büntetésmódját. E konstrukció római jogi eredetére - te­
hát az elöljáróban vázolt szellemi-geográfiai háttér
másik vidékére, Bologna vagy Padova tájára - találóan
és meggyőzően mutatott rá már Gerics József.82
Ehhez csak némi kiegészítést, ami viszont a filológia esz­
közével az elsődleges szövegkritikai problémához (a
szövegvariánsok viszonyához) szolgáltathat fontos tám­
pontokat.
Mint már említettük, az „ítélet” a hun történetben
nem egyszerűen csak a szolgaság, hanem elsőként halál
(karddal kettébe hasítás), másodikként az első pillanat­
ra meglehetősen homályos „reménytelen helyzetnek”
való kitétel, s végül harmadikként a szolgaság. Ezek
így, együttesen az egykorú magyar joggyakorlat his-
torizálásából nem eredeztethetők, ellenben lényegileg
megfelelnek annak a három ítéletnemnek, amelyek a
római jog értelmében a publica iudicia tágabb fogalmán
belül a közbűntények súlyosabb eseteit sújtották (ca-
pitalia iudicia): halálbüntetés, a száműzetés különböző
válfajai és a rabszolgaként bányamunkára való ítélet,63
azaz a fizikai értelemben vett halál (mors naturális) és a
polgári értelemben vett „halál” (mors civilis) két esete!64
A római jogszemléletben e háromféle büntetést az tar­
totta egységes fogalmi keretben, hogy a polgári jog­
állapot és szabadság elvesztése gruan-halál, s e három
ítélet a polgári társadalmi-jogi státus, jogképesség
(caput) csökkentésének legsúlyosabb nemét vonta maga
434
után (maxima capitis deminutio).65 Kétségtelenül igaza
van Gerics Józsefnek, hogy Kézai ezeket az olvasói
számára ismeretlen büntetésmódokat (száműzetés, bá­
nyarabszolgaság) igyekezett, némi homály árán is, „kö­
zelebb hozni”, azok lényegét minél Összevontabban sum­
mázni. De mi célja volt ezzel? ő voltaképpen csak a szol­
gaság eredetét akarta tisztázni. Római jogi műveltségét
kívánta volna fitogtatni? Ezzel közvetlenül sokat nem
ért volna el, mert az udvari klerikusok maroknyi cso­
portján kívül mások amúgy sem értették meg a kérdéses
sorokban rejlő célzást. Vagy merőben öncélú játékot
folytatott? Mindenesetre nem árt, ha a lex Scitica íté­
leteit közelebbről szemügyre vesszük, különös tekintet­
tel eszmei és szövegkritikai érdekű vonatkozásaikra.
Közbevetőleg, már itt - ,s a későbbiek szempontjá­
ból is - szükséges megjegyezni, hogy aki ez idő tájt
Bolognában vagy Padovában római jogot hallgatott,
az természetesen nem csupán az Institutiones néven is­
mert rövid kézikönyv-jellegű kompendiumot tanulta
(amelyet a forráskapcsolatok terén a kutatás eddig figye­
lembe vett), hanem a Iustinianus-féle kodifikáció sokkal
fontosabb és eredetibb könyveit is, főként a Digesta
szövegeit, de a Codex&t is, magától értetődően a glosz-
szákkal (főként Accursius Gíossa ordinariá}&va\) és a
legfontosabb summákkal (pl. Azo) együtt, éspedig ma
már számunkra elképzelhetetlen memorizálás formájá­
ban. Nem kellett feltétlenül a doctor utriusque iuris
fokozatához elengedhetetlen 8-10 évet eltölteni vala­
melyik bolognai típusú egyetemen, hogy a legfontosabb
lexék fráziskészlete az ott tanultaknak automatikusan
mintegy a „tollában” legyen, arról nem is szólva, hogy
maguk a művek nem egy kancellári ember, udvari
klerikus könyvtárában megvoltak az 1270-80-as évek­
ben.6*
A hun történet „szkíta törvényének” értelmében tehát
435
 az első ítéletnem, hogy a communitas edictumii07 meg­
tagadókat karddal „kettébevágták”, lekaszabolták. Lát­
tuk, hogy a római jog szerint is a közbűntények súlyo­
sabb eseteiben az első főbenjáró büntetésmód a halál
volt.®8 A kivégzés neme többféle lehetett a bűntett mi­
nősége szerint (akasztófa, elevenen megégetés, vadállatok
elé vetés stb.), köztük a lefejezés (poena capitis, capitis
amputatio)69 számított a legkevésbé lealacsonyító bün­
tetésnek, amely egyebek közt politikai bűntettekre volt
fenntartva. Már most jegyezzük meg, hogy az „állam­
ellenes” bűntettekre alkalmazott speciális lex végrehaj­
tásának legsúlyosabb formája éppen a karddal való
kivégzés volt (gladio feriatur).70 Mindazonáltal nem
kizárt, hogy a hun történet szerzőjének szeme előtt
csakugyan az a székely, gyűléseken követett egykorú
büntető eljárás is lebegett egyidejűleg, amelynek még a
16. században is eleven lefolyását Verancsics tartotta
fenn: az ellenszegülőt karddal vették üldözőbe és a
gyűlés helyén nyilvánosan lekaszabolták.71 Közismert,
hogy az író számos vonatkozásban például az egykorú
kun viszonyokat vetítette vissza a hun történetbe. Ez a
tudatos „archaizálás” a „történeti hitel” megteremtésé­
nek az egész művön végighúzódó eszköze. Sőt, Horváth
János plasztikusan mutatta ki, hogy éppen a szolgaság
keletkezésének másik - az idegen népelemekre vonat­
kozó - levezetésében, a mű ún. függelékében, hogyan
tapintható ki Kézai teoretikus leleményének sajátos
mechanizmusa: a re n d s z e rt az elméletben a római
jog maxi mái szolgáltatják, míg a részletekben, a couleur
locale megteremtésében az 1279. évi törvényekben is
tükröződő kun problematika adja a matériát.72 Némi­
képpen hasonló szerepre kínálkoztak az egykorú szé­
kely viszonyok is. Minthogy az író egyebütt is felhasz­
nált székely motívumokat,73 kézenfekvő az a feltevés,
hogy az ősi hun politikai-jogi struktúrának e helyütt is
436
„római” veretű teoretikus alapelemét a székely (tehát:
„archaikus” ; tehát: „hun”) analógia hitelesítette. A szer­
ző történetírói módszerének fontos műhelytitka ez.
De egyidejűleg vall e szöveghely a maga módján a szer­
ző személyéről is. Az első büntetés ugyanis eltérő fogal­
mazásban maradt fenn Kézainál {per médium cuitro
huius [módi] detruncabat) és a bővebb krónikák egyik
kódexcsoportjában (S. P.: cuitro dividi per médium.. .
sanctiebat, ti. a „lex Scitica”), míg a Képes Krónika
családjában a már nyilvánvalóan értelmetlenné torzult
cultu divino (!) forma romlottsága bizonyításra sem szo­
rul.74 Bár szigorúan véve Kézai fogalmazása sem „tö­
kéletes”, s maga a culter (kard? bárd? valami más éles
kivégzőszerszám?) kissé homályos, az eredetiséget köz­
ismerten nem a stiláris helyesség dönti el. Mindenesetre
feltűnő a Sambucus stb. kódexben a szórend zavart-
sága, mintha az író (másoló) a per médium kifejezéssel
nem tudna mit kezdeni. Minthogy ez gallicizmus („pár
moitié”)75, már az eddig elmondottak értelmében Ké-
zaira vall. De az ő jellegzetes szava a detruncare is,
amelyet akkor is használ (caput fecit detruncarí), amikor
lényegileg másolt forrásában, a magyar történetben, más
szót helyettesít vele.7®E hely viszont azt erősíti meg,
hogy a „szkíta törvény” első büntetését - némi homálya
ellenére - csakugyan lefejezésnek kell értelmeznünk, s
megteremtője Kézai.
A „szkíta törvény” második büntetésneme - Kézai­
nál exponi (a krónikákban ire) irt causas desperatas - már
terminológiájában elárulja fogantatását és közvetlenül
utal forrására. A causa szó specifikus „jogállapot, jogi
helyzet (conditio, status)” értelme ugyanis jellegzetes
római jogi terminus technicus.77 Nem arról van tehát itt
szó - mint általában értelmezni szokás hogy általá­
nosságban valami homályos és rejtélyes reménytelen
helyzetnek, „állapotoknak” tették ki az elítélteket, hanem
437
 hogy reménytelen „ jo g á lla p o to k b a ”, kondíciókba
juttatták. Maga a többesszám (in causas) sem véletlen
ebben az összefüggésben. A római jog ugyanis a szám­
űzetésnek több fajtáját ismerte, az enyhébb, csupán
meghatározott időre (3, 5, 10 évre) szóló, s a polgárjo­
got nem érintő kiutasítástól, modern fogalommal „in­
ternálástól” (relegatio, relegatio in tempus)78 a polgár­
jog elvesztésével járó súlyosabb exiliumig (a régi jogban
a „víz és tűz tilalma”), amelynek magának is három al­
faja volt,79 s amelynek legsúlyosabb esete a császár­
korban általános, valamely szigetre való száműzetés,
deportálás, azaz relegatio in perpetuum volt.80 A lényeg,
hogy akit e büntetés sújtott, annak jogállapota (status,
causa) megváltozott,81 jogképessége (caput) csökkent
(capitis deminutio) amennyiben vagyona konfiskációja
mellett elvesztette polgárjogát és társadalmi szabadsá­
gát, ha nem is teljesen korlátozott személyi szabadsá­
gát.82 A büntetésnem és az alábbi harmadik közti diffe­
renciálásnál a legfőbb szempont az elítélt eredeti tár­
sadalmi rangja, állapota volt: az előkelőbbeket szám­
űzték, a plebejusokat inkább bányarabszolgaságra ítél­
ték.83 Természetesen e differenciált büntetésnemeket,
amelyeknek a 13. századi magyar büntetőjogban sem
megfelelői, sem távoli analógiái nem voltak, a hun tör­
ténetben részletezni semmi értelme nem lett volna.
Kérdéses, hogy egyáltalán az író pontosan ismerte-e a
differenciálás szempontjait, a többféleség puszta té­
nyén túl. De ezt a tényt ismerhette, vagy tanulmányaiból
halványan emlékezhetett rá, midőn az in causas többes
számú alakkal e többféleségre utalt, az exponi passzív
infinitivusával pedig az eltávolítás fizikai kényszerét
fejezte ki,84 s egészében az antik deportatio lényegét adta
vissza fogalmazásával.
Végezetül, a római jogban a kapitális ítéletek harmadik
fajtája az volt, hogy az elítéltet, rabszolgaságba taszítva,
438
életfogytiglani kényszermunkára, többnyire bányamun­
kára küldték. Ennek is két alfaja volt, egy súlyosabb és
egy enyhébb (in metallum vagy in opus m etallifáati),
az elítéltek összefoglaló neve: servi poenae,85 Kényszer­
munka, bányarabszolgaság a 13. századi magyar jog­
ban ugyancsak ismeretlen volt, de minthogy értelem­
szerűen a szolgaságot jelentette, jól beleillett a hun tör­
ténet szerzőjének elméletébe. Különben e vonatkozás­
ban sok „áttételre” nem is volt szükség, mert olykor
magukban a justinianusi könyvekben, de a glosszákban
is, a specifikus bányarabszolgaság megnevezése nélkül
egyszerűen servitus állt.88 Analógiaként az egykorú ma­
gyar joggyakorlatból talán segítségre sietett az a körül­
mény, hogy legalábbis az egyházi nemesség elődei ese­
tében, éppen hűtlenség vádjában elmarasztalva, a 13.
században valakit „megfosztván nemességétől” in ser-
vitutem (perpetuum) taszítottak le.87 Ám e harmadik
ítélet megszövegezésének kétféle variánsa is fontos
konzekvenciákat rejt magában, immár a szerző kiléte
vonatkozásában. Kézainál a fordulat: detrudi in com-
munium servitutem, míg a bővebb krónikákban: in
communium se rv itiu m in m ise ric o rd ite r trade-
batur. Míg a „könyörtelenségre” való utalás egyszerű
értelmező betoldás, egyrészt nyilvánvaló, hogy a közép-
korias, s amúgy is elmosódó értelmű servitium helyett
a jogállapotot jogi kifejezéssel megjelölő servitus annak
az írónak az eredeti formája, aki magát a konstrukciót
a római jogból vette, másrészt - ami méginkább per­
döntő - kétségkívül az az eredeti szöveg, amely e helyen
is a római jog terminus technicusát használja: detru-
dere,88 Ezzel szemben a tradere nyilvánvalóan olyan
másolók kezétől származik, akik számára a Kézainál
pontos jogi formula (detrudi in servitutem) szokatlan
volt.
A hadbahívó parancs megtagadásának „bűntényé-
439
bői” levezetett szolgaság (ili. az azzal fogalmilag azono­
suló ignobilitas), e francia eredetű motívum tehát a hun
történetben „büntetőjogilag” szabályos római jogi ke­
retet nyert. Hogy e konstrukciónak nem csupán ered e­
tib b formája található Kézainál, hanem Ő annak szer­
zője, azt máris több, egymást szervesen kiegészítő bi­
zonyíték támasztja alá. De vajon maga a „szkíta tör­
vény”, lex Scitica fogalmának ötlete, vagyis az a jogászi
kombináció, hogy az ítéletek egy meghatározott lex
„alkalmazásának” következményei, nem római jogi
ismeretek „hun-szittya” köntösbe való öltöztetésének
eredménye?
A római jogban a közbűntények különféle válfajaira
nézve meghatározott lexek. érvénye irányadó, amelyek
közkeletű megjelölésüket általában a törvényalkotó ne­
vétől nyerték.89 Ezek között a legelső helyen a hagyo­
mányban Iulius Caesarhoz kapcsolt, de valószínűleg
Augustus idején keletkezett ún. lex lulia maiestatis
(vagy röviden lex maiestatis) állt, amely lényegileg a po­
litikai, az „államellenes” bűntetteket ölelte fel, legtá­
gabb értelemben mindazt, amit a római polgárság vagy
biztonsága ellen (adversus populum Romamim vei ad-
versus seeuritatem eius) követtek el.90 E törvény érvénye
alá tartozott mindennemű összeesküvés, lázadás, áru­
lás stb., s büntetőjogi következményeiben természete­
sen azt a háromféle ítéletet vonta maga után, amelyek­
ről az imént volt szó, azzal a sajátossággal, hogy - mint
már ugyancsak utaltunk rá - a „közbűntények” többsé­
gével szemben a legsúlyosabb, a halálbüntetés végrehaj­
tása általában k a rd általi halál volt.91 Ez a megegyezés,
az eddig elmondottak összefüggéseibe állítva, talán
nem alaptalanul veti fel a gondolatot, hogy a hun tör­
ténet 7. fejezetében szerepet játszó lex Scitica modellje
alighanem a lex lulia maiestatis lehetett, különösképpen
annál a Kézainál, aki a hun „alkotmányt” e fejezetben
440
 részleteiben megalkotta, létrehozta a Vox Dei et populi
Hungarici nevében eszközölt hadba hívás elméletét, ame­
lyet kikiáltók (praecones) hajtanak végre92, s aki mint
jogász, méltán szemlélhette a bűneset pregnáns megje­
lenési formájaként a populus Hungaricus ellen elkövetett
vétséget, a hadbahívó edictum megtagadását, ahogy a
római jogban is minden politikai bűntett, legalábbis teo­
retikusan, adversus populum Románam elkövetett bűn­
ténynek számított! A motívumok, sőt kifejezések egybe-
esengése nyilvánvaló, Sőt, az asszociációt, a „hun”
viszonyok antikizálását (pontosabban: antik modellek
szerinti megalkotását) még egy közelebbi analógia is
támogathatta. A római lex maiestatis érvénye alá esett
ugyanis a h a d se re g e t c se rb e n h a g y ók, a dezertőrök
ügye is.98 A dezertőrökre vonatkozó római jogi lex és a
hadbahívó parancs megtagadásának középkori elmélete,
egymáshoz közel eső motívumok lévén, kerekíthették ki
teljes formájában a lex Scitica fogalmát, s alkalmazása­
ként a hármas ítéletet, amelynek lényege, a servitus és
ignobilitas „történeti-jogi” magyarázata ily módon a kor
igényeit követve „hiteles,” sőt „tudományos” jelleget
nyert...
E nagy hatású elméletet tehát, amelyre a magyar feu­
dalizmus történetében oly nagy jövő várt, miután a 14.
századi krónikaszerkesztmények, majd a 15. század
vége felé Thuróczy János (Chronica I, 10), végül Wer-
bőczi (Tripartiíum I, 3) alig módosítva, mindössze egy-
egy kifejezésre szorítkozva „korszerűsítve” átvették
(sőt utóbbi mintegy „kodifikálta”), kétségtelenül Kézai
Simon mester teremtette meg 1282-1285 közt, oly módon,
hogy - mint müve Prológusában bejelentette - abban
csakugyan benne van a korabeli Francia és ltalla, s az
utóbbi közvetítésével valami az antikvitásból is. Az el­
mélet határozott korigényt fejez ki. Magában Francia-
országban a couards d'Apremont motívuma aligha alapult
441
 valóságos történeti hagyományon, hiszen a Nagy Károly-
kori kapitulárék nem lesüllyeszteni, hanem éppen védeni
igyekeztek a társadalmi-jogi értelemben süllyedőfélben
levő szabadok (liberi homines) rétegét. Valójában éppen
fordítva, egy kialakult társadalomszemlélet keresett
„történeti” magyarázatot arra a határvonalra, amely az
emberek tömegét éppen a hadiszolgálat révén osztotta a
szabadok és serftk két elkülönülő tömbjére.94 A his­
tóriai keretet ehhez Franciaországban természetesen a
Nagy Károly-hagyomány, Magyarországon pedig a
hun történet szolgáltatta, annak megfelelően, hogy a
lovagi ül. az alakulófélben levő nemesi öntudat hol
találta meg a maga történeti mítoszát.
Kézai természetesen nem „doktrinér” módon ültetett
át elemeket a Franciaországban és Itáliában szerzett
ismeretanyagából, hanem mindez hozzásegítette, hogy
formába öntsön és teoretikus szinten megfogalmazzon
valamit, ami a társadalmi tudatban már egyébként is
formálódóban volt, noha egyelőre inkább igényt, mint
valóságot fejezett ki. 1280 táján Magyarországon a hadi-
szolgálat még nem osztotta két élesen elkülönülő tömbre
az egyelőre még sokféle elemet magába ölelő, alakuló
nemességet és a számos kondícióra bomló, formálódó
jobbágyságot. Köztük az átmeneti rétegek tarkasága
helyezkedett el. A formálódó nem esi ö n tu d a tn a k
azonban szüksége volt egy hármas fikcióra: egyrészt
arra, hogy a nemesség azonos a hadakozókkal; másrészt,
hogy a „szabadság” igazában a nemesi kiváltságokkal
azonosuló kategória; végül, hogy mindez történeti, jogi,
sőt „erkölcsi” alátámasztást nyerjen. Mindháromnak az
elemei ott lappanganak a 13. század második felének
írott forrásaiban.
Noha még a század második felében is hadakoztak a
legkülönfélébb társadalmi rétegek,95 az oklevelekben az
1250-es évek óta figyelhető meg a hadakozó (bellator)
442
cs a nemes (nobilis) fokozatos fogalmi azonosulása, a
nemesség összessége pedig mint a hadakozók „testületé”
(bellantium collegium) jelenik meg.98 Hogy azonban e
tendencia nem csupán az oklevelek „propagandisztikus”
arengáiban és nemesítő formuláiban van jelen, hanem
csakugyan a társadalmi szemléletben, azt világosan mu­
tatja Benedek esztergomi prépostnak egy magánlevele
(1285), amely az ország lakosságát - a „társadalmat” - e
fogalmi kettősségben fogja fel: nemesek és fegyverképe­
sek, másfelől védtelen személyek, úgymint parasztok,
bénák, gyengék,97 Ezzel egyidejűleg a társadalomban el­
osztó, sokféle társadalmi állapotnak megfelelő sokféle
„szabadság” (libertás) közül kiemelkedik egy „igazi”
(az „arany” szabadság, aurea libertás), amely a nemesség
fogalmától elválaszthatatlari.68 Mindez, támogatva a
középkori „funkcionalizmus” általánosan elterjedt el­
méletétől, amely az egyházi renden (oratores) kívül a
laikus társadalmat a bellatores és laboratores kettőssé­
gében szemlélte,99 továbbá a római jog egyfajta, a
glosszátoroknál is megfigyelhető értelmezésétől, mi­
szerint az embereknek két alapvető társadalmi-jogi cso­
portja létezik, szabadok (liberi) és szolgák (servi),100
s végül attól az ugyancsak Európa-szerte meghonosodó
nézettől, hogy az „igazi” liber, szabad ember a nobilis,101
- elegendő alap volt ahhoz, hogy egy találékony elme
kerek elmélet formájában szerkessze egybe az elemeket,
olymódon persze, hogy az ne nélkülözze az epikailag
szuggesztív erőt sem. Már csak egyetlen szemléleti aka­
dályt kellett áttörni, amely Magyarországon az okleve­
lek, aranybulla, legenda- és krónikairodalom tanúsága
szerint a 11-13. század tudatát még lenyűgözve tartotta,
hogy ti. a nemesség és a szabadság, egyáltalán minden
társadalmi kondíció forrása egyetlen mitikus törvény­
hozó, Szent István. Minthogy ezt az áttörést - mint még
a továbbiakban is látni fogjuk - Kézai Simon mind a
443
 politikai teória, mind a történetszemlélet terén radikáli­
san végrehajtotta, semmi akadálya nem volt, hogy végre­
hajtsa társadalomelméletében is. Ezáltal a nemesség és
jobbágyság dualizmusa immár nem a „szentkirály”
kreációjaként jelent meg, hanem - a merev keresztény
történetszemlélet ab űrbe conáita cezúráját áttörve - mint
ősi állapot, amely az itt tárgyalt sajátos levezetés kereté­
ben nemcsak „történeti” és „jogi” alátámasztást nyert,
hanem egyidejűleg „erkölcsi” szférába is emelkedett,
hiszen a communitas hadbahívó parancsának megtaga­
dása a hadi virtus és egyidejűleg a legfőbb „politikai”
virtus, a hűség megtagadását jelentette,102 miáltal a ne­
messég „morális” tekintetben is a jobbágyság fölibe
emelkedett.

4. A COMMUNITAS-TEÓRIA

A nemesség és nemtelen állapot keletkezésének el­

mélete természetesen nem áll önmagában, hanem szer­
ves eleme egy tágabb teoretikus szerkezetnek, amely
magát a hun történet epikai cselekményét is mintegy
eszmei egységben tartja. E társadalomelméleti elemnek
kettős funkciója volt, éspedig ama két alapvető koncep­
cionális vonatkozásban, amelyek magát e szerkezetet
meghatározták. Egyrészt tehát - a történetszemlélet
aspektusában - logikai magyarázatot igényelt az ős­
időktől fogva töretlenül zárt keretként és eredetközösség­
ként szemlélt („egy apától és egy anyától származó”)
hun-magyar natio társadalmi és jogi értelemben vett
„szeparációja” {separatio: maga a mű használja e vo­
natkozásban ezt a szót), másrészt - a politikai teória
aspektusában - az írónak egy „szeparált” communitasra
444
volt szüksége már a hun előidőkben is, hiszen a mű
centrális politikai-ideológiai gondolatából lényeges kö­
vetkeztetések háramlottak a jelenre. Sőt, a középkori
időszemlélet kategóriáiban maga a 7. fejezettel kezdődő
hun történet bizonyos értelemben már a „jelen.” A kö­
zépkor történetfelfogásában a „hatodik világkorszak”
valami olyasmi, amit modem fogalommal azonos
struktúrának mondhatnánk: azon belül azonos normák
és szabályszerűségek érvényesülnek, a „történetiség”, a
maga kauzalitásával már csak események láncolata.
Az író félreérthetetlenül elárulja, hogy ebben az idő-
szemléletben gondolkodik, számára az aetas sexta
saeculi a „most”, nunc: a jelen.103 Számára éppen ezért
fontos, hogy a bibliai népgenezistől Szkítiáig terjedő
ősidőkből a 7. fejezetben átlépve a tulajdonképpeni
hun-korszakba, Igitur in aetate sexta saeculi... kez­
dettel mindjárt a hun történet elején egy valóságos kis
értekezés formájában fejtse ki „alkotmányos” elgondolá­
sait és társadalomelméleti kiindulópontját. E fejezet
nem egyéb, mint elméleti tr a k tá tu s a hun communitas
mibenlétéről és ennek társadalmi felbomlásáról. Lé­
nyeges körülmény ugyanis, hogy már a hun korszakban
létezett a nemesség, Hunotum nobitítas (c. 22)!
A communitas-teória jelentőségét, funkcióját, össze­
függéseit a kutatás már eddig is kellő figyelemre méltatta
cs sokoldalúan elemezte. A lényeget illetően, hogy ti.
az 1270-80-as évek generális congregatióin104 bizonyos
politikai szerephez, s mindenesetre országos vélemény-
csere lehetőségeihez jutott nemesség igényeit és törek­
véseit fejezte ki teoretikus szinten a hun történet szer­
zője, minden kutató egyetért. A nézeteltérések főként
e gondolatkör forrása, valamint a teória célzata vonat­
kozásában merültek fel. Az itt következőkben e vonat­
kozásokhoz kívánunk szempontokkal hozzájárulni.
Elöljáróban csak annyit: ha nem is zárható ki kate­
445
gorikusan annak lehetősége, hogy magát a communitas
szót már Kézai előtt itt-ott alkalomszerűen leírta a ko­
rai magyar történelem átdolgozása során, 1272 táján,
krónikás elődje, Ákos mester,105 mindazonáltal e fel-
tételezésben semminemű kényszerítő erő nem rejlik.
Annyi tény, hogy a hun történetbe beleszőtt politikai
elméletnek ez a jellegzetes műszava a bővebb krónikák
m agyar történeti részében is előbukkan, ám mindössze
csupán h á ro m ízben (közülük is kétszer Kézai szövegé­
vel párhuzamos szövegkontextusban), s akkor is sajá­
tosan Kézaira jellemző terminológia ill. gondolati
elemek kíséretében. Amennyire bizonyos, hogy a bő­
vebb krónikák szövege á lta lá b a n Ákos mester el­
veszett red akcióján alapul, annyira nehéz bármi bizo­
nyosat mondani ilyen viszonylatban egyes kifejezések­
ről, hiszen a ma ismert szövegek a 14. századi átdolgozá­
sok - interpolációk, kontaminációk - eredményei, ame­
lyek néhol (főként a Képes Krónika bővítményeiben)
határozottan Kézaival, pontosabban egy Kézai szövegé­
hez közelálló változattal állnak rokonságban.
Ilyen jellegű az a passzus, ahol a Képes Krónika csa­
ládjában (és csakis ott) - Kézai szövegével megegyező
módon - a király és a communitas militiae közös dec-
retuma képezi a címerhasználat jogforrását (Chr. c. 52;
Kézai c. 91). A militia szót - szemben a krónikákkal -
Kézai használja előszeretettel, a decretum pedig éppen­
séggel az ő jellegzetes terminusa. Ezen túl azonban, az a
gondolat, hogy a hadsereg egyfajta „korporatív” egy­
ség, amely - mint alább látni fogjuk - az ősi időkben
önmaga, később a királlyal közösen ediktumot bocsát k i:
éppoly szervesen következik Kézai gondolatköréből,
amennyire idegen Ákos mesterétől.104 A másik párhuza­
mos hely éppen a maga általánosító jellege révén meg-
gondolkoztató: a kalandozások lezárásaként és summá-
zataként olvasható mind a krónikákban (c. 62), mind
446
 (Cézainál (c. 42) egy összegző mondat a commmitas
Hungarorum kalandozás kori viselt dolgairól. A szöveg-
filiáció itt különösen érdekes. Hogy egy efféle összegzést
már Ákos mester is leírt, éspedig valószínűleg a régi
Gesta nyomán, azt alátámasztják az Anonymus szöve­
gével rokon kifejezések (Ákos nem használta közvet­
lenül Anonymus művét), valamint az a fontos körül­
mény, hogy a „történeti cezúrát” Taksony idején - s
nem mint Kézai: Géza korában - húzza meg. Másfelől
azonban a krónikák e helyén a capitanei sive duces meg­
jelölés határozottan Kézai fogalomhasználatára utal;
az Ákos mesterhez kapcsolható szövegrészekben min­
denütt csak capitanei olvasható.107 A honfoglaló magyar
társadalom cselekvő, mintegy „reprezentáns” része
Anonymus fogalomkincsében általában, s e helyütt is,
milites Hungarorum volt, Ákos mester képzetében pedig
VII capitanei. . . et aliinobiles, qui de Scythia descenderunt
(pl. Chr. c. 36). Honnan tehát a commmitas Hungaro-
rum fogalma a 14. századi krónikaszövegekben, ame­
lyek e helyütt - mint láttuk -, részben Anonymus és
Ákos mester fordulatait és szemléletmódját, részben azon­
ban Kézai fogalomhasználatát tükrözik? Elképzel­
hető-e, hogy az az Ákos mester, aki korábban sehol
sem tartotta szükségesnek tisztázni, hogy a szeme előtt
lebegő aktív társadalom („a hét kapitány és a többi
nemes. . . ”, értsd: előkelő) egyazon commmitast alkot,
most egyszerre csak, egy summázó megállapításban elő­
rukkol azzal, hogy e társadalmi kör „korporatív egy­
séget” alkot? Nem inkább úgy képzelhető-e el a kérdéses
szöveg kialakulása, hogy a 14. század dereka táján egy
krónikaszerkesztő, aki már - részben Kézai, részben az
akkor már az oklevelekben is meggyökeresedett termi­
nológia hatására - magáévá tette a commmitas-gondo-
latot, az előtte fekvő szöveg társadalmi gyűjtőfogalmát,
mintegy természetes mozdulattal, erre az újra cserélte
447
 fei? S nem kézenfekvő-e ugyanez a harmadik - és egy­
ben utolsó - esetben is, a „gyászmagyarok” történeté­
ben (Chr. c. 36), ahol a krónikák szerint a conmunitas (!)
hozta meg az ítéletet?108 Hogy a communitas egyáltalán
íté lk e z ik : e gondolat szervesen következik a Kézai-
féle koncepcióból, ezzel szemben Ákos mester gondolat-
világában másutt nyoma sincs.
Hogy a 14. század dereka táján egy (vagy több) kró­
nikaszerkesztő már magáévá tette a communitas elvét,
magát a szót - akár Kézai nyomán, akár az akkor már az
oklevelekbe is benyomuló fogalomhasználat hatására -
önállóan is leírta, arra nézve van egy közvetlen bizonyí­
tékunk is, éspedig a hun történet 7. fejezetében. Itt
ugyanis, mint fentebb már láthattuk, a Kézai-féle szö­
vegvariánsban Vox Dei et poputí Hungarici nevében
gyakorolták a hadbahivást, a bővebb krónikákban vi­
szont e fordulatban communitatis universe olvasható.
Mégis, e b b en az e se tb e n bizonnyal Kézai formulája
az eredeti, minthogy az a homályos genezisö (minden­
esetre már Alkuinnál felbukkanó) szállóige, amely 1200
táján a hatalom teokratikus elmélete oppozíciójának
jelszava lett, s amely a hun történet rokon felfogású
írójának e helyütt alapul szolgált, igy hangzott: Vox
populi, vox Dei.109 Aki tehát itt, mintegy neofita buz­
galommal, mégis a communitas szót írta le, az aligha a
koncepció szülője volt, hanem inkább éppen a koncep­
ciót nem értő tudákos interpolátor.
Mindazonáltal, ez esetben pusztán filológiai eszközök­
kel sem pro, sem kontra nem hozhatók perdöntő és
kétségbevonhatatlan érvek. Végeredményben nem ki­
zárt, hogy Ákos mester (akinek kánonjogi műveltség-
elemeire legutóbb Mályusz E. mutatott rá) egy-egy eset­
ben, ötletszerűen csakugyan leírta a communitas szót.
A lényeg azonban nem is annyira a prioritás puszta
ténye, hanem éppen az a sokkal lényegesebb körülmény,
448
 hogy nála teljességgel hiányzik e fogalomnak az a
te o re tik u s gondolati beágyazottsága, amely Kézai
művén e tekintetben a hun történet kezdetétől az „ap­
pendixig” végighúzódik. S e ponton az eszmetörténeti
aspektus még tovább erősíti az Ákos mester ellen szóló
érveket. Mert igaz ugyan, hogy a communitas regni
mint az arisztokráciának (magnates, barones) a király-
lyal szemben álló „korporatív” egysége, testületé Angliá­
ban már a 13. század utolsó évtizedeiben megjelenik,
de Európában - ilyen értelemben - csakis ott! Igen való­
színűtlen, hogy Ákos mester, ez a nagyon is határozot­
tan „politizáló”, ám kiemelkedő jogi-politikai művelt­
ségszintről mégsem tanúskodó író kreált volna egyfajta
arisztokratikus tartalmú, historizált kommunitás-elvet,
éspedig több mint fél évszázaddal azelőtt, hogy egyálta­
lán maga a fogalom megjelent volna a magyarországi
jogi írásbeliségben. Valószínűtlen ez továbbá ama jól
ismert jelenség miatt is, hogy a magyar főnemesség sem
ekkor, sem később nem adta tanújelét, hogy de facto
különállását a nemesség tömegeitől jogi és politikai
kategóriák segítségével, „rendi”-testületi formák közt
kifejezésre juttassa.110
Az elmondottak együttesen legalábbis nagy mérték­
ben valószínűsítik, hogy a communitas fogalmát Kézai
hozta be a magyarországi történeti irodalomba és po­
litikai közgondolkodásba. E szó sporadikus feltűnése
a bővebb krónikák magyar történeti részében utólagos,
14. századi fejlemény. Ám végül is hol a forrása a com-
munitas teóriájának, amely elsődlegesen a h u n tö rté ­
n etb en jelenik meg? Maga a szó nem teljesen ismeret­
len a 13. századi okleveles gyakorlatban, de fölöttébb
valószínűtlen, hogy például a városi kommunitások
lettek volna modelljei a fiktív nemesi Önigazgató tes­
tület történeti előképének, a nemesség egyetemére nézve
pedig e fogalom Magyarországon első ízben egy 1330. évi
449
oklevélben tűnik elő.111 Váczy Péter a skolasztikában,
közelebbről Aquinói Tamás államtanában jelölte meg e
gondolat forrását.112 E hatás semmi esetre sem zárható
ki, hiszen Aquinói számos helyen elmélkedik a contmu-
nitas mibenlétéről, s a hatalom forrása az ő gondolat­
rendszerében is a „nép”, populus, másfelől pedig Kézai
skolasztikus műveltségelemeit a kutatás feltárta. De
közvetlenül és egyedül csak Aquinói Szent Tamásból
nehéz levezetni Kézai egész koncepcióját, hiszen a
nagy párizsi végül is a régimén commixtum egy olyan
formáját tartja „optimálisnak” (optima politia), amely
a királyi hatalomból (ex regno), az előkelők uralmából
(ex aristocratia) és a néphatalomból (ex democratia
id est potestate populi) valamiképpen együttesen, „ve­
gyesen” tevődik össze (De Regimine Principum I, 2, 105,
l). Kézainál azonban nem ez a képlet, sőt nála kifeje­
zetten csak a harmadik szerepel (már amennyiben a
„demokrácia” tartalma a 13. században természetesen
nem több, mint amit Aquinói Tamás ugyanott megha­
tároz: ad populum pertinet electio principum), vagy leg­
alábbis olyan „politia commixta”, amely a rex és a
communitas hatalmából tevődik össze.113 De a communi-
tor-gondolat már Aquinói Tamásnál is csak továbbfej­
lesztése a juristák és kánonisták elméletének. Az viszont
ez esetben nem mondható el, hogy a skolasztika helyett
e vonatkozásban a római jog lett volna a forrás, mert
a római jogban nem volt communitas-tan.
Kiindulópontként ez esetben is a filológia kínálkozik.
A hun történetben, mint ismeretes, a társadalmi szer­
vezet neve legtágabb értelemben általában communitas,
egy esetben (de csak Kézai szövegében, c. 10) olaszos
formában commune.111 Máshol (c. 8) e szó szinonimája
caetus.11* De közelebbről tekintve feltűnik, hogy a
szerző fikciója értelmében nemcsak a hunok egész egye­
teme képez egyetlen önigazgató testületet, hanem maga e
450
tágas kommunitás kisebb, ugyancsak „testületi” jel­
legű részegységekből tevődik össze. Feltűnhetett már a
fentebb taglalt témánál is a szolgaságra vetés sajátos
grammatikai formája: „detrudi in com m unium ser-
vitutem. A fordítások e kifejezést „közönséges szolga­
ságba” vagy a „köznép szolgaságába” való letaszítás­
ként szokták visszaadni,11® Egyik sem pontos, mert a
communium formát leginkább mint a commune plurális
genitivusát lehet értelmezni. Ilymódon tehát arról van
szó, hogy az elítéltek a „kö zö sség ek (commune-k)”
szolgaságába vettettek.117 Eszerint tehát a tág, átfogó
kommunitás t ö b b kisebb közösségből áll. Mik ezek a
kisebb egységek? A hun történet fikciója értelmében a
hunok hadi szervezetben éltek, „politikai” és „hadi”
struktúra egybeesett, elöljáróik capitanei scihcet duces
vei principes voltak (de csak Kézaináll), a rector, az
igazságszolgáltatás feje (ugyancsak egyedül Kézainál!)
egyszersmind a hadsereg bírája volt.118 Hogy Kézai
pontosan miként képzelte el a szervezetet, az világosan
kiderül abból a részletező leírásból, amelyet a „vissza­
térő” hun-magyarok szervezetéről ad (c. 26), s amely
hiányosan és értelmetlenné torzult módon található meg
a bővebb krónikákban. Eszerint a nép seregekre (exer-
citusokra.) oszlott, élükön - miként már a hun „alkot­
mány” lefektetésénél - egy-egy kapitánnyal, aki egy­
szersmind mint duxlu vagy princeps (princeps ntíli-
tiae)no volt elöljárójuk (de csak Kézai hím és magyar
történetében, a bővebb krónikákban nem), az alegysé­
gek élén pedig centuriók és decuriók álltak, vagy az
előbbiekkel azonos praefecti - amolyan igazi „római­
hun” módra, amely ötvözettel egyéb vonatkozásban
már megismerkedtünk. Milyen volt az író látomása
szerint e hadi-politikai alegységek, exercitusok belső
szervezete?
E vonatkozásban Kézai érdekes terminológiai tám-
451
 pontokat ad, hogy megértsük sajátos koncepcióját.
Már a Prológusban elhelyezi a eonsortium exercitus
terminust,121 máshol a communitas militiae (c. 91) lép
fel cselekvőleg művében.122 Ám ha most már figyel­
münket közelebbről a hun történetre irányítjuk, további
terminológiai sajátosságok segítik az értelmezést. A ca-
talaunumi - „belvideri” - ütközet előtt Attila Marokkó
szultánja ellen rendelte seregének harmadrészét, éspedig
„(ki)”választott kapitányokkal (cum elecíis capita-
neis)}TS‘így önmagában talán homályos lehet itt azelectio
értelme, de kevésbé az, ha tudjuk, hogy a hun történet­
ben a rex sohasem „választ” (de még csak nem is „ki­
választ”), hanem mindig elrendel, parancsol, határoz.
Az eligere, consíituere mindig „kommunális” aktust
jelöl. Ugyanezek a kapitányok alább (c. 13) mint ca-
pitanei constituti bukkannak újra elő. De menjünk to­
vább. Ugyanez a seregrész épp ez utóbbi helyen mint
tertia exercitus societas fordul ismét elő - de csak Ké-
zainál, a bővebb krónikákban ugyanis tertia pars ol­
vasható.124 Még alább (c. 13) újabb alegységekről esik
szó, az Attila birodalmát négy égtáj felől őrző határőrök­
ről. Ezeknek neve Kézainál (príma, altéra, tertia, quarta)
societas speculatorum. A bővebb szövegekben megma­
rad ugyan a príma societas, de a második és harmadik
már pars, a negyedik statio.125 Látnivaló tehát, hogy
Kézai számára a societas megjelölésnek valami jelentő­
sége van, ezzel szemben a többi krónikák nemigen ér­
tik, miféle „társaságról” van itt szó.
Holott a societas a 13. században egy bizonyos eszme­
kor ismerője számára csakugyan nem valami elmosódó
értelmű „társaságot” jelent, hanem minősített fogalom:
a Kézai fogalmi nyelvében egyebütt előforduló commu­
nitas, commune, coelus, eonsortium szinonimája, ame­
lyek egyéb, Kézai által nem használt szinonim fogalmak­
kal együtt (universitas, collegium, corpus stb.) éppúgy
452
 egy meghatározott elmélet műszavai, mint a hun törté­
ben előforduló pars sanior (c. 19),126 a középkori testületi
alkotmányosság „qualitatív” kormányzati elvének ter­
minus technicusa. S akkor már talán megértjük, hogy
miért kedveli Kézai - alighanem e szűkebben minősített,
„technikai” értelemben - a socius szót, ha valamely sereg
tagjairól van szó, s miért helyettesítik a hun történetben
a bővebb szövegek Kézai e megjelölését (c. 9.) cum caete-
ris sociis a semleges és általános cum aliis Hunis fordulat­
tal.127 Maga ez az elmélet a korporációs tan.
Ottó Gierke alapvető vizsgálódásai óta ismeretes, hogy
a jurisprudentia 12. századi itáliai felvirágzása nyomán
római jogi gyökerekből, de mégis attól idegen módon,
mint a jogelmélet jellegzetesen középkori hajtása alakult
ki az az eszmekor, amely a civílisták (glosszátorok
és kommentátorok) nézeteiből, a kanonisztika számotte­
vő hozzájárulásával, a 13. század derekára összefüggő
elméleti rendszerré állt össze, mint egységes korporációs
tan jelenik meg, s egyidejűleg domináns meghatározó
eleme a 13. században radikálisan átformálódó társada­
lomszemléletnek és politikai teóriának.128 Mi a korporá­
ció ? Eredetileg bármilyen jogalanyként elismert - magán­
vagy közjogi értelemben vett, egyházi vagy világi jelle­
gű - társadalmi egység, kötelék (societas privata vagy
publicá), amely valamely felsőbb tekintélytől nyert
kiváltsággal (privilégium universitatis) rendelkezett. Te­
hát privilegizált autonóm testület, amelynek lényegéhez
tartozott a belső autonómia, bíráskodás, elöljárók vá­
lasztása, képviseleti elv és számos egyéb önigazgatási
jog. Ilyen értelemben az egészen szűk lokális jellegű vagy
foglalkozás, mesterség szerint tagolódó szervezetektől
(societates professionis) a városi communéken, a hűbéri
tartományok és a monarchiák politikai szervezetén át
minden „testületileg” felfogott társadalmi egység egészen
a Birodalomig és a legtágabb szemléleti keretig, az uni­
453
verzális egyházig eszmeileg universitas vagy szinonim ki­
fejezésekkel jelölt korporáció volt.129 De e tan nem korlá­
tozódott arra, hogy a fennálló vagy alakulófélben levő
privilegizált testületek formális jogi mibenlétét mintegy
közös nevezőre hozta és forgalmilag megragadta, hanem
egyesítve sok mindent az antik társadalomelmélet elemei­
ből (főként a populus antik felfogásából)130és a középkori
korporációk ismérvéiből, létrehozott egy ideálsémát,
amely alkalmas volt arra, hogy a társadalmi kereteknek
korábban csaknem kizárólag vertikális fiiggŐviszonyok-
ban szemlélt képletét horizontálissá alakítsa.
Korábban, a korai középkori és hűbéri struktúrában
adva volt egyfelől az egyedül tökéletes „társadalom”
gyanánt szemlélt societas fidelium az augustinusi alapo­
kon, másfelől adva voltak az egészen szűk, lokális jel­
legű közösségek. E kettő közt nem alakulhatott ki világos
és szekularizált koncepció a „társadalom” mint felsőbb
autoritástól - relatív vagy abszolút értelemben - függet­
len, autonóm és szuverén emberi közösség mibenlétéről.
Ami ugyanis e kettő közé esett, az vagy egyedül vala­
mely egyházi vagy világi auctoritas, potestas derivátuma-
ként szemlélt alattvalói kötelék volt (populus subditus),
vagy a hűség (fidelitas) szálán nyilvántartott egyéb
- főként hűbéri jellegű - személyi függőviszonyok alig
áttekinthető bonyolult rendszere, amelyek az individuum
„társadalmi és politikai viszonylatait” alapvetően verti­
kális erővonalak mentén s „felülről lefelé” alakították ki,
státusát pedig elsődlegesen a fidelis ill. Jidelis subditus
minőségében határozták meg.131 Hogy egy másfajta
- horizontális - tagozódása is lehetséges a társadalmi és
politikai viszonylatoknak, azt természetesen nem a jog­
tudomány „fedezte fel”, hanem azok részben megvoltak
már az egyházi szférában (szerzetesrendek, egyházi tes­
tületek), részben a 12-13. század folyamán egyre inkább
előtérbe kerültek a világi szférában is (gildék, városi
454
kommunák, korai „rendi” formák az államszerkezetben).
Ahhoz azonban, hogy ez utóbbiak az átalakuló társada-
lomszemlélet alapmodelljeivé válhassanak, éppen a kor­
porációs tan adta meg az alapozást. Annak arányában,
ahogy a civilisták és kanonisták tanaikat már a 13.
század első felében római jogi vagy dogmatikai tételek
értelmezése helyett egyre inkább közelítették a valóságos
élet struktúráihoz, a korporáció fogalma belső tartalmá­
ban és külső jegyeiben egyre inkább kitágult, hogy álta­
lában a rendezett társadalmi együttélés - „a társadalom”
mint olyan - keretfogalmává és rendező elvévé váljék.
Ezáltal az universiías ill. communitas stb. terminusok
mögött létrejött - az antikvitás óta most újból - a közös­
ségi lét saját, önálló és immanens ismérveivel rendelkező
társadalmi organizmus fogalma, amely - mint már
Odofredus (megh. 1265) megfogalmazta - nem bármiféle
embertömeg (hominum multitudo), hanem a tulajdon­
képpeni társadalom (societasproprie): sem nem egyedül
valamely autoritás által meghatározott kötelék, sem nem
valamilyen „természetes” alakulat, hanem tudatos tár­
sulás (plurium ad communionem facta coitio).132 Maga a
tan egyébként, kifejlett formájában, szükségképpen elve­
zet a korporáció „szuverenitásának" kimondásához
(pl. Baldus, Bartolus), a populus subditus fogalmi ellen­
tétpárjának felállításához, amely bármiféle felsőbbség
engedélye nélkül (sine licentia superioris, absque tícentia
principis) legitim módon létezhet.m De a korporációs
tan már a 13. században megindult afelé, hogy az átala­
kuló (sőt bizonyos értelemben csak most kialakuló)
államelmélet gerincévé váljék, sőt a római jog mellett a
pár excellence jogi érveket éppen ez szolgáltatta ahhoz
az együtteshez, amelynek elemeit a teoretikusok sok
helyről, az antik államfilozófiából (főként Arisztotelész
Politikaja felfedezése után), a keresztény teológia laici-
zált motívumaiból, a skolasztikából stb. szedték össze.
455
Legtágabb értelemben a szemléleti kereteket a keresz­
tény gondolkodás ideálsémája, az egység princípiuma
szolgáltatta (Omnis multitudo derivatur ab unó et ad
unum reducitur), miszerint maga az emberi társadalom is
a legkisebb egységektől a legátfogóbbig, az univerzális
egyházig, belsőleg azonos elveken épül fel. Ez esetben a
princípium maga a korporatív jelleg. Ilymódon a jog­
tudomány hatására a 13. század társadalomelméletében
a legmagasabb társadalmi egység, societas publica, az
egyházban megtestesült universitas populi Christiani
sajátos „céllal” felruházott, de belsőleg hasonló felépítésű
universitasok ill. communitasok egymásba épülő hierarchi­
kus rendszerét öleli fel, amelyeknek legfőbb alaptípusait
a kor - a szűkebbektp! a tágabbak felé haladva - több­
nyire a falu, a város, a tartomány és a királyság korpora­
tív organizmusaiban (universiíates ill. commmitates
vici, civitaíis, provinciáé, regni) jelölte meg.134 Itt rejlik
a rendi államelmélet csírája, amennyiben az universitas
(communitas) regni nem egyéb, mint az államnak az
uralkodóval szembenálló rendi-korporatív pólusa, úgy is,
mint a hatalomban „képviseletileg” részesedők személyi
köre, úgy is, mint konkrét összetevőitől elvonatkozta­
tott jogi személyiség, persona ficta (repraesentata, poli-
tica), mely „sohasem hal meg” nmquatn moritur. A kez­
detek e téren is már a 13. században mutatkoznak, hiszen
már Hugolinus (megh. 1233 után) szerint az universitas
első válfaja a populus (Summa Dig. 3, 4, 2). így van ez a
kommentátoroknál (pl. Odofredus), s így épül be a
populus mint universitas regni a népszerű politikai pub­
licisztikába (pl. Aegidius Romanus) és a skolasztika
rendszerébe is (unitas iuris et communis utilitatis: Aquinói
Szt. Tamás, De Reg, Princ, II, 2,42,4.).13‘
Aligha kétséges, hogy Kézai communitas-dmélétének
forrásvidéke itt keresendő, éspedig nem a korai glosszá-
torokéban (mert ott maga e szó még nem fordul elő),
456
de nem is a kanonistáknál (ahol a communitas terminus
gyakran szerepel, de Kézai inkább a római jog terén
mutatkozik járatosnak), hanem a 13. század folyamán
egységesülő korporációs elméletben, amellyel jogi ta­
nulmányai során szükségképpen megismerkedett, s
amelyben a communitas szó immár egyike a „korporá­
ciót” jelölő szinonimáknak.11® Erre utalnak a fentebb
ismertetett terminológiai jellegzetességek, legfőképpen
pedig a Rész és Egész jellegzetes analóg szemlélete: a
hunok egész commmitasa iü. caetusa sok kisebb, belsőleg
analóg korporációra (communitates, communia, societa-
tes) tagolódik. Hogy e téren a közvetlen forrás nem
Aquinói Szt. Tamás volt, azt egy lényeges körülmény
valószínűsíti. Nála ugyanis, szemben a juristák többsé­
gével, a communitas - mint societas publica - felsőbb
autoritás nélkül nem létezhet,137 míg Kézai, midőn á
maga „historizált” rendszerében a communitast mint
valami eleve adott történeti elemet tünteti fel, amely
megelőzi a „monarchiát” - azaz Attila királlyá válasz­
tását majd ezután is, egészen a kereszténység felvéte­
léig, a hatalom egyedüli birtokosa, nyilvánvalóan azt a
nézetet képviseli, amely szerint a communitas létezhet
felsőbb autoritás nélkül is (sine licentia superioris) .
Vannak-e további támpontjaink arra nézve, hogy Ké­
zai elmélete ebben az eszmekörben gyökerezik? A kor­
porációs tan - mint említettük - annyiban fontos alkat­
eleme a 13. században átalakuló államelméletnek, hogy
összeolvad a hatalomátruházás antik eredetű - közvet­
lenül a római jogból megismert - teóriájával.138 A hun
történet koncepciójában sem az ún. „népszuverenitás”
tana az új, hanem az a körülmény, hogy a hatalom erede­
ti birtokosaként és gyakorlójaként, a jog eredeti forrása­
ként tekintett „nép”, populus egy önigazgató korporatív
organizmussal, communitasszú azonosul, amelynek je­
lentősége azután sem enyészik el teljesen, hogy a hatalmat
457
 átruházta az uralkodóra. Maga az a teória, hogy a mo­
narchikus hatalom egy eredeti „szerződésen” (pactum)
nyugszik, amely a nép eredeti királyválasztásán alapul,
ez idő tájt már két évszázada - az 1080-as évek óta - ré­
sze a középkori gondolkodásnak, még ha az istenke-
gyelmiség uralkodó felfogásával szemben alárendelt
szerepet játszott is, s ha lényegéhez tartozott is, hogy az
egykor kinyilvánított népakarat többnyire mint egyszeri
és visszavonhatatlan aktus szerepelt (yolmtas populi
postea in necessitatem convertitur: az 1080 körül hami­
sított ún. Privilégium Maius és az ún. Lex Regia szöve­
gében).13®Nem árt itt közbevetőleg megjegyezni, hogy
ezt a bolognai iskola és a glossza óta általánosan elter­
jedt teóriát „népszuverenitásnak” vagy „népfelség” elvé­
nek nevezni megtévesztő. E római jogi rnaxima recep­
cióját kezdetben kizárólag az a körülmény mozgatta,
hogy sajátos módon egyaránt alkalmas volt - különböző
értelmezések szerint - mind a pápai, mind a császári
hatalom teoretikus pozíciójának gyengítésére, ahol is
a „nép” egyedül doktrínát argumentumként jutott sze­
rephez. De később, a 13. század után sem fejlődhetett ki
a szuverenitás koncepciója akár antik, akár modern
értelemben. A teoretikus balance ugyanis ezután sem
engedte meg, hogy a szuverenitás akár a királyi hatalom­
hoz, akár a néphez kötődjék, hanem mintegy a kettő
közti bizonytalan, lebegő állapotban hagyta, mint ahogy
1300 után az istenkegyelmiség elvével is létrejött az elmé­
leti kompromisszum a formulában: a hatalom a Deo
mediante populo (populo faciente et Deo inspirante) szár­
mazik.140 Sokkal helyesebb, s mindenesetre távol tartja a
téves asszociációkat, ha a hatalomátruházás (translatio
potestatis) teóriájáról, s az abból következő különféle
irányzatokról beszélünk, mint ha a középkortól alap­
jában véve idegen szuverenitást emlegetjük.
Hogy Kézai műve sem fogható fel valami szittya-
458
 kisnemesi republikánus propagandairatként, amely a
nyugati jellegű keresztény monarchiával szemben po-
gánykodó nosztalgiával tekintene vissza a „hun-szkíta”
ősállapotokra, hanem az író legalább oly mértékben a
királyi hatalom propagandistája, igazi „hűséges királyi
klerikus”, mint a communitas ideológusa (valójában pe­
dig ő is a korra jellemző egyfajta teoretikus egyensúlyt
keres), azt a kutatás újabban számos vonatkozásban
kielégítően tisztázta.141Az ő felfogásában a hunoknak az
az alkotmánya, amely az ősidőktől - Attila uralmát le­
számítva - Gézáig, a kereszténység felvételéig (dum se
regerent pro communi, c. 10) volt érvényben, elsősorban
nem valami „történeti utópia”, hanem történeti érv és
jogforrás a későbbiekre nézve, amikor ugyanis a számára
is természetes és pozitívan szemlélt keresztény-monarchi­
kus államforma létrejött. A se regere pro communi, a
„közösségi kormányzat” képzete kétségtelenül sokirányú
és sokoldalúan megvilágított funkcióegyüttest jelent,
amelybe beletartozik nem csupán a választott - éspedig
meghatározott időre (pro tempore) megválasztott és
visszahívható - tisztviselők, kapitányok és rektor útján
való képviseleti jellegű önigazgatás, hanem a comunitas
„törvényalkotó” (lex Sciíica) és rendelet (edictum) ki­
bocsátó autoritása is, valamint a hadügyekben való
közvetlen intézkedés hatásköre is: hadbahívás és had­
járat elhatározásának jogköre, éspedig a hun ősidőkben
éppúgy, mint a magyar kalandozások korában,112 a
sereg összeállítása, fegyveresek kiválasztása, döntés a
letelepedés ügyében (omni caetui complacuit. . , ) stb.
Mindez a hatáskör Attila megválasztása után természe­
tesen az uralkodóra szállt át,denemúgy, hogy a „kommu­
nális” szervezet megsemmisülne, sőt maga az uralom
sem kizárólag az uralkodót illeti meg, hanem egyfajta
„politia commixta”, ahogy Kézainál (s csakis az ő szö­
vegében) olvasható: „a hunok és Attila uralma” (Huno-
459
rum domínium et Ethelae c. 14), hogy majd Attila halála
után a Szkítiába visszavonuló, majd „visszatérő” hun­
magyar communitas a kalandozások korában, egészen
„Géza fejedelem idejéig” (c. 7, 10, 42, 95) ismét vala­
mennyi jogához visszajusson. De arról sincs szó, hogy
„az ő politeiája az Idő sodrában bukkan fel, s abban
merül el a dicsőség és nagyság évei u tá n ...”143 Sőt,
Kézai teóriájában - történetietlenül, de elméletileg meg­
lehetősen következetesen - a communitas valamilyen
mértékben részesedik a hatalomban Géza és István ide­
jén is, s attól fogva töretlenül a saját koráig, az 1280-as
évekig.
Ez nemcsak az ún. második Appendixben jut kifeje­
zésre, ahol is Kézai víziója értelmében Géza és István
idején is a communitas tota hozzájárulása, assensusa
szükséges a pápa rendelkezésének elfogadásához (c. 95),
hogy majd Kálmán király is a communitas nobilium igé­
nyeit figyelembe véve módosítsa intézkedéseit (c. 96),
hanem, az író egész magyar történetében, az egyre szűk­
szavúbbá váló kivonatolás közben is gondosan ügyel ar­
ra, hogy jellegzetes interpolációkkal érvényesítse felfogá­
sát. Igaz, hogy István király trónra kerülése kapcsán
elmulasztja tisztázni hatalmának eredetét - mindössze
egyetlen helyen, a de genere Turul kitétellel (c. 76) utal
az Árpádokat homályosan Attilához kapcsoló dinasz­
tikus összefüggésre - , de már Aba Sámuelnél pótolja a
mulasztást. Itt ugyanis Kézai szerint (c. 46) az előkelők és
nem esek (principes et nobiles) voltak azok, akik a
püspökök tanácsára Péter ellen egybegyűltek (a krónikák
72. fejezetében principes et m ilites szerepeltek e mozza­
natnál),144 majd Abát „megtették maguk fölé király­
nak” (super se regem praefecermt). Ez ugyanaz az aktus,
ahogy annak idején a hunok Attilát Romano more super
se regem praeficiunt (c. 10). A „római módra” R om ano
more kifejezést téves a „szkíta nacionalizmus” jeleként
460
 értelmezni, mintha itt az író a királyság, a monarchikus
államforma „idegen, nyugati eredetét” kívánta volna
megbélyegezni.145 E lényeges kitétel értelme egészen
máshol keresendő. A kulcsot a hun történet 8. fejezete
adja kezünkbe, ahol egyáltalán első ízben van szó ki­
rályválasztásról: a historizált Romani (máshol Romani
principes, principes Germanorum) Veronai Detrét super
se regem praefeceraní voluntarie (c. 8) azaz ö n k é n t,
„(szabad) akaratból” tették meg maguk fölé királlyá.
Vagyis a „római módra” nem egyéb, mint a voluntarie
szinonimája, amelyben az önkéntes és szabad hatalom­
átruházás, a római jogi lex regia (Dig. 1, 4, 1.; Inst. 1,
2, 6) ismerete és ennek a szerződéses jelleggel bővített
középkori teóriája tükröződik, amelynek középkori
műszava: voluntaria subiectio et consensus.w Kézait az
Árpádok esetében a hatalomátruházásnak ugyanaz a
koncepciója vezette, mint Attila hatalmának eredezte-
tésében, s amelyet már István idejében a commmitasa.dk
tulajdonított assen su s esetében is (c. 95) kifejezésre
juttat.
Anélkül, hogy a m ag y ar történelem Kézai-féle átér­
telmezéseit itt számba akarnánk venni, legyen elég még
csak egyetlen párhuzamra rámutatni. A Péter körüli
zavarok elbeszélésében a bővebb krónikáknak végső
fokon feltehetően még a l l . századi gestára visszamenő
szövegében az áll, hogy a magyar előkelők, principes
Ungarie Péter király tyrannizmusát mint isten ellen való
(contra Deum) cselekedetet szemlélték (c. 71). Kézai
elbeszélésében természetesen az előkelők és a nem esek
(principes et n o biles regni) viselték szívükön népük
romlását, mint ami a tö rv é n y ellen való (quae fiebat
contra legem c. 46). Nem csupán a gondolat szekulari-
zálása figyelemre méltó itt, hanem mögötte sejthetően az
a felfogás, hogy a „törvény” hordozói a 13. század utolsó
harmadának törekvéseiből a keresztény királyság korai
461
korszakába visszavetített bárók és nemesek egyeteme
(az universitas ilyen értelemben először 1299-ből adatol-
ható),147 ami mögött viszont a rex sub lege maximája
húzódik meg, miszerint a király hatalma normális körül­
mények közt alá van vetve az isteni törvénynek és a
„regnicolák” által őrzött szokásjognak.145
A Kézai egész m űvén, tehát hun és magyar történe­
tén egyaránt végighúzódó felfogás nemcsak arra mutat,
hogy a szerző koncepciója a hatalomátruházás teóriáját
magába olvasztó korporációs tanban gyökerezik, hanem
arra is, hogy a juristákat e téren megosztó alapvető elmé­
leti nézetkülönbségben m elyik irá n y z a t híve volt.
A glosszátorok és postglosszátorok egyik csoportja
ugyanis lényegileg azon az állásponton volt, mint amit
a teória 11. század végi felbukkanása kapcsán már emlí­
tettünk: a populus egykori akaratnyilvánítása pusztán
egyszeri történeti aktus, amely a továbbiakban necessi-
tasszÁ változott, tehát visszavonhatatlan és politikai
következmények nélküli, mert szó szerint véve a római
jogi maximát, a nép valóban „m in d en hatalmát”
(omne suurn imperium et potestatem) átruházta az ural­
kodóra. Ezt vallotta pl. a bolognai iskola tulajdonkép­
peni megalapítója, az 1080-1110-es évek közt működő
Irnerius, valamint a francia iskola (Montpellier) kiemel­
kedő mestere a 12. század vége felé, Placentinus, és
többen mások. Utóbbi szerint azáltal, hogy a nép átru­
házta hatalmát az uralkodóra, „semmit sem tartott meg
magának”.149 Ezzel szemben a bolognai iskola 1200 tá­
ján kiemelkedő nagy mestere, Azo álláspontja szerint az
átruházás aktusa nem jelenti azt, hogy a nép teljességgel
lemondott volna a hatalomról, mert később valamit
visszaszerzett abból.
Egyesek tehát kizárhatók a törvényalkotásból, de
nem az egész universitas sive populus. E vélemény felé
hajlott Bolognában már a 12. században Bulgarus és
462
Johannes Bassianus is, majd a 13. században Odofredus.
Hugolinus a század elején éppen Placentinusszal vitat­
kozva fejtette ki, hogy a popuhis nem olymódon ruházta
át hatalmát, hogy abból valami ne maradt volna meg
nála (non transtulit sic, ut non remaneret apud eum),
hanem az uralkodót csak mintegy a hatalom gondvise­
lőjévé (quasiprocuratorem) tette.15®Ez a nézetkülönbség
Accursius népszerű, s minden bolognai tanuló által
ismert glossa ordinariájában is (1220-30 k.) megtalálható
volt. a reá jellemző kompromisszumos megoldással: a
populusnak a hatalomátruházás után, mind mostanáig
megmaradt a törvényalkotó joga, ha szerinte nem is álta­
lános értelemben, hanem részlegesen, a municipális tör­
vényalkotás terén, már amennyiben törvényes korporá­
ciót képez.151
Kézai nem tett egyebet, mint hogy a két elméleti állás­
pont közül az utóbbit egy következetesen érvényesített
történeti fikcióba építette bele. Szövegszerű egybevetésre
nincs mód, mert a szerző minden elméleti célzatát a
maga epikai textúrájába szőtte bele, úgyhogy a jogász és
politikai teoretikus csak fordulatai, terminológiája, leg­
főképpen pedig műve belső logaikai vonalvezetése révén
tűnik elő minduntalan. Mindaz, amit jogi felkészültségé­
ről tudunk, szükségtelenné teszi annak bizonyítását,
hogy az idézett szövegek egyikét-másikát szü k sé g k ép ­
pen ismernie kellett, Accursius glosszáit mindenesetre,
de láttuk például korábban, hogy éppen Azo Summája is
ott volt Kézai Simon udvari klerikus kollegája, László
mester 1277-i könyvtárhagyatékában. Nem kétséges
Kézai politikai elméletének végső célzata sem: a múltat
a jelennel összekötő kontinuitás erejénél fogva az ősi
hun-magyar communitas a keresztény monarchia kiala­
kulása után sem enyészett el, a hatalmat nem úgy ruházta
át a királyokra - Hugolinus tömör megfogalmazását is­
mételve -, „hogy valami ne maradt volna meg nála”.
463
Ezáltal művének teoretikus célzata szorosan kapcsolódik
a kor jurisprudenciája és differenciálódó politikai elmé­
letének egy határozott irányzatához, s egyszersmind
„olvasmányos” , színes epikai keretben mond ki egy
1280 körül Magyarországon jelentkező politikai igényt,
hogy tudniillik a király ré s z e sítse a hatalom gyakorlá­
sából, a törvényhozásból a generális kongregációkra se­
reglő nemesség egyetemét, ahogy azé műben először leírt
commmitas nobilium is késznek mutatkozik a „henye
életre” hajlamos hatalmasokkal (potiores regni) szem­
ben (lásd c. 96) a királyi hatalom erejét növelni.
Mindazonáltal nagy tévedés lenne az elmondottakból
azt a következtetést leszűrni, hogy Kézai Simon mester
fantasztikus hun történetében a kor európai színvonalán
mozgó teoretikusnak bizonyult. Tulajdonképpen ebben
a vonatkozásban is ugyanolyan találékony, ötletdús, de
kissé félművelt és fantaszta írónak mutatkozik, mint a
hun történet epikai képtelenségeinek összehordásában,
amitől egyfajta zsenialitás mégsem tagadható meg. Egyéb­
ként mondanivalója aligha találhatott volna utat azok­
hoz, akiknek intellektuális teherbírása többet nem is vi­
selt el: a magyar nemességhez.

5. A TÖRTÉNELEM ÜJ SZEMLÉLETI KERETEI;

A „NEMZET” ÚJFAJTA KONCEPCIÓJA

Kézai társadalmi és politikai elmélete egy tágabb tör­

ténetszemléleti keretben nyeri el értelmét és funkcióját:
a commmitas újszerű teóriája (amelybe beleolvad a tár­
sadalmi egyenlőtlenség keletkezésének történeti leveze­
tése) a natio szintén egészen újszerű koncepciójával ösz-
szefüggésben képez szerves egységet, éspedig olyan
464
jellemző eszmei szerkezetben, amely - minden couleur
locale ellenére - szintén tágabb európai áramlatokhoz
fűzi'e Gesta Hmgarorumot,
A történetírás az európai középkor hajnalán egy mű­
fajjal indult, amelynek virágkora a 6-8. század, s össze­
foglaló megjelöléssel mint „néptörténet”, origo (vagy
história) gentis helyezhető el a középkori historiográfia
kezdetén. A sort Cassiodorus elveszett műve nyomán
Iordanes gót története, De origine actibusque Getarum
nyitja meg (551), hogy a frankok alig később Toursi
Gergelytől, majd a 7-8. században egyéb művekben
(ún. Fredegar-krónika, Liber históriáé Francorum stb.),
a nyugati gótok Sevillai Isidorustól (624), a longobárdok
Paulus Diaconustól (670 k.), az angolszászok Bedától
(megh. 735) megkapják eredethagyományuk és szóbeli
történeti tradícióik írott megörökítését, természetesen
jelentős mértékben átdolgozva, keresztény és mesterkél­
ten „tudós” szempontokhoz idomítva, de mégis oly­
módon, hogy a történelem szemléleti kerete maga a nép
marad, tartalma pedig - mint pl. Fredegarnál olvas­
hatjuk - a nép eredete (origo gentis) mellett: „a királyok
tettei és a népek háborúi” (acta regum et bella gentium).
A műfaj termő korszaka azonban Nyugat-Európában a
8. században lényegében lezárul. Widukind szász törté­
nete (968) már csak elkésett utóhangnak számít. A tör­
ténelem szemléleti kerete egyrészt kitágul, s műfaját a
„világkrónikákban” találja meg, másrészt leszűkül az
évkönyvek, hagiografikus művek (viták, legendák) és
olyan krónikák, gesták műfajaira, amelyeknek szem­
léleti keretét egy-egy kolostor, tartomány szabja meg,
az érdeklődés fókuszában az apátok vagy tartomány­
urak „viselt dolgaival”. Újabb fordulat, s egyúttal a
história (gesta) gentis műfajának feltámadása a 12. szá­
zad dereka után következik be. Ami azonban a Saint-
Denis-i apátságban, főként Suger. apátr (megh. 1151)
465
után megindul, hogy a Grandes chroniques de Francé
folytatásaiban a 13. század dereka után már francia
nyelven szólaljon meg, s aminek párhuzama ott van Wil-
liam o f Malmesbury (1125 körül) vagy Henry of Hun-
tingdon (1130 után) műveiben Angliában, Geoffrey of
Monmouth (12. sz. második fele) brit-velszi történeté­
ben, vagy a dán Sven Aggeson és Saxo Grammaticus
(1200 körül), anorvég Snorri Sturluson (1230 körül) stb.
krónikáiban: az már valami egészen új tartalom, a
középkor lassan kibontakozó „nemzeti” történetírásának
kezdete.1*2
Forma szerint ugyan a 11. század második felében
meginduló magyarországi krónikairodalom is néptörté­
net, „Volksgeschichte”, mint már első, feltehetően 1060
körüli hajtásának címe, Gesta Ungarorum is mutatja,
valójában azonban eúnek éppúgy, mint joggal Gesta
Ladislai régiseimen emlegetett, majd a 12. század közepe
táján keletkezett folytatásainak tárgya jóformán kizá­
rólag a dinasztia történetére és a társadalomnak a di­
nasztikus bonyodalmakban aktív előkelőinek viselt
dolgaira korlátozódott. E korai történetírás szemléleté­
ben a „nép”, gens lényegében véve ugyanaz volt, mint az
oklevelek és törvények aktuális politikai-jogi kategóriái­
ban: gens regis, populus regni, azaz a keresztény monar­
chia aspektusából egységnek tekintett populus subiec-
ít/s.153 A magyarságnak a térítés előtti múltjáról hiteles
emlék, szájhagyomány alig kapott itt helyet. Az „Ős-
gesta” egyszerűen beleilleszkedett a nyugati kolostorok­
ban kialakult - először határozottan Regino prümi apát
által megfogalmazott - mesterséges irodalmi jellegű
„szkíta” eredeztetésbe, nem takarékoskodva az elma­
rasztaló jelzőkkel és jellemzésekkel, amelyek mind a
pogány múltat voltak hivatva megbélyegezni, sőt e mű
a magyarság elődeit minden jel szerint a Noé által meg­
átkozott Kám ivadékai közé sorolta be a kánoni jellegű
466
bibliai ősfán, a honfoglalás kori vezérekről jóformán
minden népi hagyományt elhallgatott, a pogány kori
kalaridozásokról pedig nagyjából annyit, s olyan elő­
jellel mondott el, ahogy e téren az altaichi évkönyvek és
Regino eligazították.134 E tekintetben alig van különbség
Kelet- és Észak-Európa kereszténnyé vált „új barbárai­
nak” korai történetírásában. A cél általában a beillesz­
kedés volt, beilleszkedés minden áron, a pogány múlt
megbélyegzése és elfeledése, hogy - mint Arno Borst
találóan írta - „minden ország kicsiben mint egy keresz­
tény kozmosz érezze magát”.155 A pogány múlt és rég­
múlt csak afféle mellékes genealógiai „előtörténetnek”
számított, mintegy a bibliai és patrisztikus felfogás ana­
lógiájára: a keresztség misztériuma által - ahogy
már Pál apostol tanította - az ember új teremtménnyé
(nova creatura) válik, újjászületik a keresztvízből (re-
nascitur homo ex aqua), aki igazi emberi mivoltát (hu­
manitásit) egyedül keresztény hívői minőségében nyeri el,
homo animalis (vagy naturális) minőségével szemben.
Ennek a gondolatkörnek laikus vetülete egyrészt az
ember mint politikai lény, homo politicus elméleti ki­
rekesztése a társadalmi viszonylatokból, hogy a politikai
struktúrába mint alattvaló (fidelis subdiius) tagozódjék
be, másrészt minden naturális és civilis kötelék (tehát
egyebek közt az eredet- és történeti közösségként fel­
fogott népkötelék, valamint az autonóm politikai társu­
lás, „társadalom”) elméleti negligálása az embertöme­
geknek valamilyen egyházi vagy világi autoritás szemszö­
géből felfogott egységével szemben.159 E felfogás törté-
netszemléleti vetülete általában, s közelebbről a magyar-
országi latin írásbeliség első két évszázadában a „nép”
mint immanens történeti kategória háttérbe szorulása,
inár-már elsüllyedése, s ugyanakkor a térítés mozzana­
tának, Szent István mitizált alakjának mintegy éles
cezúraként való beiktatása a jelentéktelen és érdemtelen
467
„előtörténetté” degradált pogány múlt és az „igazi”
história, a megtéréssel kezdődő „viselt dolgok” közé,
miután - mint István király Nagyobb legendája biblikus
reminiszcenciával tartalmazza „a kárhozat és tudat­
lanság fiai”, ez a „vad és kóbor nép, a magyarok tudni­
illik”, amely a pogány múltban „a sötétségben tévely-
gett, megpillantotta a nagy fényességet, vidít lucem mag­
nóm” (c. 1, 4). Természetes, hogy ebben a koncepcióban
a „nép”, gens elsődlegesen nem valami önmagában
megálló történeti keret, hanem a keresztény király ill.
királyság „népe” (alattvalóinak tömege). Maga a gens
Hungarica (Hungarorum) összetétel is ritka a források­
ban, s ha itt-ott elő is fordul, a Hmgarus nem valami
specifikusan „nemzeti” megjelölés, hanem a regnum Hun­
gáriáé fogalmának derivátuma, A 13. század előtt
„magyar” az, aki e királyság alattvalója, ebben az or­
szágban született.157 Hogy a magyar történeti irodalom­
ban 1200 táján Anonymus mennyiben kezdte szétfesze­
getni ezt a merev keresztény ab űrbe condita szemléletet,
mennyiben kezd már nála immanens értékké emelkedni
a pogány múlt, s miképpen keresi immár a fo ly to n o s ­
s á g o t a Scithica gens és utóda, a nobilissima gens
Hungáriáé, eme „igen vitéz nép” (gens fortissimo) közt,
arról más helyütt kívánunk részleteiben szólni. De Ano­
nymus még mindig csak átmenet, s nála a gens még
(és már) nem egyéb, mint egy fogalmi keret, a művében
főszerepet játszó cselekvő társadalmi kor, „a vezér és
vitézei” (dux et sui milites) historizálása, azaz egy 1200
körüli lovagi képzet visszavetítése a honfoglalás korába.
A merev korai feudális, keresztény történetszemlélet
radikális szétfeszítését Kézai Simon mester végezte el
művének első könyvében, a Hmnorum gestábán. Maga
a mű hangsúlyozottan egy korábban idegenkedve eluta­
sított eredetgondolat jegyében indul, hiszen már a
Prológus jóformán nem egyéb, mint az Orosiusnak
468
tulajdonított (valójában Iordanesnél olvasott) tétel cá­
folata, mintha a hun-magyarok az ókori mondabeli
aliofumnák és ördögök nászából eredtek volna, s a
Hunor-Magyar monda hozzákapcsolása a bábeli nép­
genezis immár „javított” - japhetita - elméletéhez nem
egyéb, mint a Prológus példás skolasztikus argumentáció­
jának szerves folytatásába szentírás tekintélyére (per
textum comprobatur.. .) és észokokra, a természet rend-
jára (natura rerum) való hivatkozás itt „racionálisan”
kiegészül egy újabb, éspedig „történeti” érvvel annak
bizonyítása érdekében, hogy „miként a világ más nem­
zetei (sicut mundi nationes alias), a magyarok is férfitől
és asszonytól vették eredetüket” Tehetséges, hogy az
eredetmondát nem Kézai jegyezte fel először, az azon­
ban bizonyos, hogy a mondának „racionális érvként”,
egy bizonyítási eljárás részeként való kommentált fel­
használása Kézai műve. E tekintetben a Prológust és a
4-5. fejezetet (a Dimissis ergo. .. kezdetű résztől fogva)
szoros logikai és stiláris kapcsolat fűzi össze.158 Kézait
természetesen nem a mondákhoz való vonzódása vezette,
hiszen általában, éppen ellenkezőleg, meglehetősen
szkeptikus és kritikus a „meseszerűen”, fabulose fenn­
tartott hagyományokkal szemben, hanem az a körül­
mény, hogy a szarvas monda testvérpárja egyikének
nevében, a valószínű eredeti Vnor - Hunor összecsengés
alapján megtalálta a hun-magyar rokonság (sőt azonos­
ság) bizonyítékát, sőt eg y ed ü li „történetinek” vélt
bizonyítékát, amit annál több joggal vélt felhasználha­
tónak, mert számára a Iordanes Geí/cójában megtalált
hun szarvasmonda mintegy irodalmi tekintéllyel támasz­
totta alá a szájhagyományban elekor még élő m ag y ar
eredetmonda hitelét.15®De nemcsak arról van szó, hogy
ezáltal Kézai megtalálta a hun-magyar azonosság
a x io m a tik u s tételének bizonyítását, ami egyszersmind
„racionális” cáfolat volt a nép félig ördögi eredetének
469
 feltételezésével szemben, hanem egyúttal megtalálta azt
az elméleti pontot, amelyből kiindulva jóformán sarkából
forgathatta ki a korábbi történetszemléletet. Kézai mű­
vével nyer polgárjogot egy újfajta felfogás, amely sze­
rint a natio ősidőktől fogva szerves egységben és töretlen
kontinuitásban szemlélt történeti keret! Ennek nyomán
pedig alapjában alakul át a történeti tudat belső szerke­
zete, mintegy súlyelosztása: a kereszténység korszak-
váltó cezúrája nem tűnik ugyan el, de ami korábban ér­
dektelen, jelentéktelen, sőt megtagadott „előtörténet”
volt, a „sötétségben való tévelygésnek” számított, ezután
terjedelmében is megnövekedett, értékében pedig külö­
nösen kimagasló részévé vált a történeti tudatnak, s ami
témánk szempontjából különösen fontos, oda sűrűsö­
dött minden teoretikus elem. (Más kérdés, hogy ez a
fordulat nem előzmények nélkül következett be; az első
elhatározó lépéseket ebben az irányban is Anonymus
tette meg. Erről azonban más alkalommal.)
Nem mutattak még rá, hogy Kézai műve már szerke­
zetileg is ilyen logikusan és racionális módon egy meg­
határozott k o n c ep c ió - eredetfikció - jegyében épül
fel, éspedig csakis Kézai Gestája, mert a bővebb króni­
kákból maga e szerkezet hiányzik. Kézai művét - főként
Domanovszky nyomán - úgy szokás szemlélni, hogy az
két könyvből áll, nevezetesen a hun történetből és egy
Kun László korával kiegészített magyar történeti kivo­
natból, amelyekhez két „függelék” (Appendix) kapcso­
lódik többé-kevésbé anorganikus módon: a jövevény
nemzetségekről szóló „Advena-jegyzék” és a szolgáltató­
népek eredetéről elmélkedő függelék; „második appen­
dix”. Csakhogy ez a szemlélet merőben önkényes, Kézai
művének meg nem értéséről árulkodik, s amellett maguk
a műfaji-szerkezeti megjelölések nélkülözik a forrás­
szerűséget!
Maga Kézai Simon mester egész művét vagy volu-
470
 mennek (Prol.) vagy opusculumn&k (c. 24, 95) nevezi,
szerkezeti részegységeit pedig liternek, „könyvnek”.
Ám nemcsak a hun történetet és a magyar történetet
nevezi - a bővebb szövegekkel szemben következetesen -
külön-külön „könyveknek”,1®0 hanem a nemes jövevé­
nyekről szóló részt (De nobilibus advenis) is az előbbiek­
kel egyenértékű liberiíek tartja,1®1 s e három könyvhöz
mintegy negyedikként csatlakozik egy tractatus (s nem
„függelék”),1®2 lezárván az egész opusculumot: egy olyan
jellegű teoretikus traktátus az idegen népelemek (ne­
mesek és jobbágyok) tárgyalásának le z á rá s a k é n t,
mint amilyen - mint látni fogjuk - a „ tis z ta ” hun-ma­
gyar naíio hatodik világkorszakbeli történetét bevezeti.
Az egész mű tehát egy prológusra és egy négyes szerkezeti
beosztású elbeszélésre tagolódik.
A szerkezet kulcsát a 6. fejezet végén találjuk meg,
pontosabban abban a kis exkurzusban, amelyet a kiadá­
sok - indokolatlanul - a Szkítia leírását tartalmazó 6.
fejezethez csatoltak. Indokolatlanul, mert e fejtegetés
ugyan még a „szkítiai” állapotokból indul ki, de valójá­
ban előrevetíti az egész további tárgyalásnak, a mű
s z e rk e z e ti felépítésének szempontjait, ilymódon külön
fejezetszámot érdemelne meg, mert nem egyéb, mint egy
„második prológus”. Az első két mondatban Kézai még
a krónikákkal nagyjából megegyező módon fejti ki,
hogy már Hunor és Magyar fiai az ősi 108 nemzetség
szerint 108 tartományra osztották fel Szkítiát; az ezt
követő magyarázat azonban már kizárólag Kézai szö­
vege: „ u g y a n is - folytatja immár önállóan - 108
nemzetségből áll a tiszta Magyarország (púra Hungária),
s nem többől. A többiek pedig, még ha tán csatlakoztak
is hozzájuk, jö v e v é n y e k (advenae) vagy pedig fo g ­
ly o k tó l e re d te k (ex captivis oríundi)”. Mivel hogy,
egészíti ki magyarázatát, minden félreértést elkerülen­
dő : „Hunortól és Magyartól a maeotiszi ingoványokban
471
 108 nemzetség származott volt, m in d en k e v erék
[n ép ségj n é lk ü l (absque omni missitalia)". „Mely
jövevényeknek az eredete - zárul le a program - e könyv
végén rendre ki lesz téve.”
Nos, itt áll előttünk az egész mű szerkezete, a szerke­
zetet meghatározó fogalmi keretek, az egész szemléleti
rendszer! Az ősidőktől fogva a jelenig egyazon - fiktív -
entitásként szemlélt „tiszta Magyarország”, púra Hungá­
ria történetét fogalja magába az első két könyv (a liber
primus és a secmdus liber de reditu), azaz a hun és a tulaj­
donképpeni magyar történet,1®3 az advenákról és a
foglyoktól eredő szolgáltató elemekről szóló másik két
rész - ugyancsak „könyv” - fogalmilag és szerkezetileg
valami m ást tartalmaz. Hogy ne is legyen kétségünk az
első két könyv fogalmi egységéről, később Kézai újra
egyértelműen biztosít róla. Alább látni fogjuk, hogy
Kézaira jellemző az a racionális elbeszélő- és szerkesz­
tésmód, hogy valahányszor új témába kezd, valamikép­
pen mindig v is s z a u ta l az előzőre, mintegy jelezvén,
hogy a korábbi témát lezárta. S csakugyan, a magyar
történet (a „második könyv”) lezárása után, midőn
hozzákezd a jövevény nemzetségek elbeszéléséhez, ily-
módon u ta l vissza az előbbi két könyv tartalmára:
„Minthogy a „tiszta Magyarország” (púra Hungária)
nem tartalmaz többet, mint 108 nemzetséget, lássuk
h á t . . . ” (s következik az idegenből jö tt nemzetségek
eredettörténete). E két helyről (c. 6, c. 76) közrefogott
púra Hungáriával állnak szemben fogalmilag a missitalia,
azaz a „keverék”, idegen népség, amely társadalmilag
természetesen nemesekre és szolgáltatóelemekre tagoló­
dik. Ennek megfelelően tehát a h a rm a d ik könyv a
nemes jövevényeknek szenteltetik (De nobilibus advenis),
a n e g y e d ik könyv, vagyis a művet lezáró traktátus pedig
az idegen hadifoglyoktól származtatott kondicionárius
csoportoknak (conditionarii... ex captivis orixmdi).
A ll
 A négyes szerkezet tehát logikusan egy sz e m lé le ti
k e ttő ssé g b e n fogant, s azt tükrözi: vannak „tiszta”
magyarok és „keverékek”, éspedig természetesen mind­
két csoportban nemesek és nemtelenek.16*
E szerkezet felismerését megkönnyíti Kézai elbeszélő
modorának egy sajátságos ritmusa is, amely egyébként
további tanulságokkal szolgál a tekintetben is: mely
részek Kézai saját alkotásai. Már a Prológusban meg­
mutatkozik egyfajta racionális tárgyalásmód, a „tárgy
expozíciójára” való törekvés. Az ajánlás után - mint
láttuk - következik egy tétel, egy állítás (assertio) is­
mertetése és ennek módszeres cáfolata, ezután pedig
volens iíaque, scripturus quoque kezdettel a kifejtendő
téma öt pontba foglalt rövid tartalmi összegzése. Ha
jól megfigyeljük ezt az'Öt pontot (nem csupán a szeren­
csétlen csaták elbeszélése, hanem a szerencséseké is; mi
e nemzet eredete?; hol laktak az elődök?; hány orszá­
got foglaltak el?; hányszor változtatták lakhelyüket?):
ezek tulajdonképpen c sa k a h u n tö r té n e t ta r ta lm i
fo g la la ta i. De menjünk tovább. A ritmus a továbbiak­
ban csak annyiban módosul, hogy nem valamilyen
„tétel” az előzmény, hanem a történeti elbeszélés vala­
mely előbbi szakasza. Mielőtt tehát Kézai új témába
kezd, valamiképpen mindig v is s z a u ta l a „lezárt” témá­
ra, majd egy „lássuk most már”, „téljünk vissza’Vféle
átvezető fordulattal, vagy egyéb indoklással megnevezi
kifejtendő tárgyát, lehetőleg két-három „pontba” szedve
annak tartalmát, s utalva egyszersmind arra, hogy a
témát „a jelen munkához csatolni méltónak tartottam”,
vagy pedig - éppen ellenkezőleg - bizonyos dolgokat
„a jelen könyvbe foglalni terhesnek véltem”.165
Egészen kifejlett formában található meg ez a képlet
a második könyv elején (c. 24), ahol az író Digestis igitur
kezdettel utal vissza az első könyv (a hun történet) tar­
talmára, ezúttal három pontba szedve u g y a n a z t,
473
 amit a Prológusban öt pontba szedve jelentett be, majd
nunc videndum est átmenettel megint csak három pontban
foglalja össze további mondandóját, annak megjegy­
zésével, hogy mindezt „méltónak tartotta” művéhez
csatolni. Itt az a figyelemre méltó, hogy jóllehet e viden-
dwn est elvileg az egész magyar történetre vonatkozna,
közelebbről tekintve a megnevezett három pontban (mi­
kor jöttek vissza a hun-magyarok Pannóniába?; kik
voltak kapitányaik?; mekkora volt a fegyveresek száma?)
lényegileg megintcsak egészen „őszinte” Kézai: csak
azokra a vonatkozásokra utal, amelyek a magyar törté­
net elején csakugyan az ő alkotásai. A honfoglalás saját­
ságos évszáma (872) ugyanis éppúgy, mint a hadszer­
vezet részletezése és a létszámkombinációk,16®továbbá a
honfoglalás bizonyos mozzanatai (a pesti és szobi át­
kelés, a Marót-motívum, az Ung-vidéki bejövetel megis­
mételt eleme)167 és a vezérnévsorhoz fűzött néhány bő­
vítmény, legalábbis közvetlen krónikás elődjével szem­
ben, c sa k u g y a n Kézai leleményei, aki tulajdonképpen
csak a 34. fejezettől fogva kezdi el a korábbi magyar
történet egyszerű „kivonatolását”.
Nos, a magyar történelem rövidre fogott - ám helyen­
ként önálló bővítményekkel megtoldott - elbeszélése
után a h a rm a d ik könyv Cum púra Hungária. . .
kezdetű mondatával ismét csak visszautal, ezúttal az
elő ző k é t könyv együttes tartalmára, hogy ismét
videndum est átvezetéssel jelölje meg következő témáját,
hogy később (c. 94), az elbeszélés végén itt is következzék
egy megjegyzés - ezúttal negatív formában - a „jelen
könyvhöz” való csatolásról.168
Végül a negyedik szerkezeti rész, amely egészében
megint csak Kézai műve, ismét egy indoklással kezdődik
(Sédquoniam quosdam m onet.. ami egyszersmind át­
vezetés is az ezúttal két pontban összefoglalt tárgyra
(mik az udvarnokok stb.?; honnan vették eredetüket?),
474
 hogy következzék a 24. fejezettel szó szerint megegyező
Magyarázkodás: „méltónak tartotta” a témát az opus-
culumhoz vonni.
De nincs-e még egy hely, ahol e ritmus töredéke
ugyancsak megtalálható, elárulva, hogy Kézai hol kezd
bele önálló elbeszélésébe? Különböző - máshol kifej­
tendő - meggondolások alapján a Vízözön és a bábeli
népgenezis körüli kombinációkat nem tartjuk Kézai
müvének; az eredetmonda m a is m e rt megfogalmazá­
sát viszont - vázolt okokból - Kézai sajátjának véljük.
Az eredetmonda elbeszélése átnyúlik a mesterséges
fejezetbeosztásokon: a 4. fejezet utolsó harmadában
kezdődik, majd az 5. fejezetet betöltve egy átvezető
mondattal kapcsolódik a 6. fejezet Szkítia-leírásához.169
Nos, éppen a 4. fejezet ez utolsó harmada a maga
Dimissis ergo incidentiis... kezdetével határozottan a
Digestis igitur. . . gondolatritmusára emlékeztet,170 utána
pedig a redetmdum est kétségtelenül a Kézai-féle videndum
est rokona, jelölvén, hogy itt Kézai kezd önállóan be­
szélni.
Ezek a műben négy helyütt világosan kiütköző varra­
tok mellékesen a szerzőség kérdéséhez is fontos támpon­
tokat nyújtanak, sőt közvetlenül rámutatnak: az opuscu-
lum m ely ré sz e i „bevallottan” Kézai saját szerzemé­
nyei, s hol válnak el a „kivonatoktól”, ugyanakkor
pregnánsan rámutatnak a korábban vázolt négyes szer­
kezet kezdőpontjaira.
Kézai tehát nem „függelékeket” írt, hanem a „tiszta
magyarok” két könyvéhez még kettőt „vélt méltónak
csatolni”, a missitatía nemes és nemtelen alkotóelemei­
ről. E szemléleti kettősségben a Gesta szerkesztési alap­
elve, mintegy „rendezőelve” ismerhető fel.
Maga e különös szó Kézai sajátja: a miscitare „kever,
vegyít” ige százmazéka, amelynek középkori olasz
mischiare, meschiare alakja ismeretes (a firenzei nyelv-
475
járásban mist taré). De vajon a missitalium ill. missitalius
forma nem árulkodik-e valamiről? Ugyanaz a jellegze­
tes sz-ező kiejtés jelentkezik itt, mint a velencei őstörté­
netre utaló Vecca Venesia (- sz, nem Venezia - c) szóban
(c. 15), azaz a Kézai által ismert és ugyanott meg is
nevezett Venetica lingua, a velencei nyelvjárás!171 E pon­
ton is közelebb léphetünk tehát Kézai velencei és Velen-
ce-környéki (Padova?) kapcsolatai felé. Ám míg ez a
kérdésnek fontos forrás- és műveltségi kapcsolatait
sejtető nyelvészeti oldala, számunkra még fontosabb
ezúttal e szó mögött a szemléleti tartalom. A szó három­
szor fordul elő Kézai művében, két ízben csakis nála,
egy esetben a bővebb szövegek hun történetében is.
Fogalmi tartalma fogalmi ellentétei révén válik világossá:
egyszer tehát - mint láttuk - púra Hungária - missitalia
(c. 6), később verus alumnus regni Scitiae - missitalius
exterae nationis (c. 22, ez esetben a KK családjának
szövegeiben is, de csakis ott), végül ele Scitia oriundi -
missitalia (c. 55).172 Amiből logikusan következik, hogy
a missitalius exterae nationis pontos fogalmi ellentét­
párja a *vera (vagy púra) natio Hunorum sive Hungarorum
azaz az idegenekkel, a „keverék”, „korcs” népséggel
szemben a hun-magyarok „igazi” vagy „tiszta” nemzete,
amely valamiképpen azóta, mióta az ősidőkben Hunor
és Magyar fiai 108 nemzetséggé gyarapodtak, egészen
a jelenig intakt (vagy legalábbis többé-kevésbé érintet­
len) eredetközösséget képvisel, s magának a „történe­
lemnek” legfőbb szemléleti keretét képezi.172 S valóban,
Kézai - szemben történetíró elődeivel - csakugyan be­
váltja prológusa elején tett ígéretét, hogy tárgya a Hun-
rorum gesta, célja, hogy e natio történetét „egy kötetbe
szerkessze”, - még ha maga a matéria jórészt nem is
egyéb, mint fantáziadús módon egybeszerkesztett
fikció. Itt megszületett egy mű, amelynek műfaja csak­
ugyan, ha mégoly sajátságos 13. századi tartalommal is,
476
megint csak a prológus szavaival: ortus nationis. Az origo
gentis műfaja támad fel itt újból, de immár nem a régi,
korai középkori tartalommal, hanem olyan új minőség­
ben, amely Kézai munkáját szervesen hozzákapcsolja
az európai középkor 1200 táján megszülető „nemzeti
történetírásához”, s - mint alább látni fogjuk - még a
terminológia is (nem a gens, hanem a natio eredete és
története) valami egészen új szemléletmódot fejez ki.
Mint láttuk, Kézai fikciója értelmében a Vízözön után
a bábeli torony építőjének, „Ménrót” (Menrot) óriás­
nak”174 felesége, a mondái Enéh (Kézainál Eneth való­
színű olvasati hiba az eredeti Enech helyett) két fiút
szült, Hunort és Magyart (Mogor); e testvérpár és Dula
alán fejedelem leányainak nászából eredtek a „hunok
azaz magyarok” (H m isive Htmgari), éspedig olymódon,
hogy miután mindössze öt évig laktak a Maeotisz ingo-
ványaiban, már a Szkítiába való kiköltözéskor Hunor
és Magyar fiai 108 nemzetségre osztották fel a megsoka­
sodott népet. E „tiszta” nép (púra Hungária) azóta, va­
gyis az ősidők óta, zárt vérközösséget alkotott, amit nem
bontott meg az a körülmény, hogy 700-ban (!) Szkítiá-
ból kiindulva első ízben elfoglalták Pannóniát, Attila
uralma alatt a Dontól a Rajnáig meghódították a fél
világot, majd visszavonultak ugyan Szkítiába, hogy
aztán 872-ben (!) újra, most már véglegesen birtokukba
vegyék Pannóniát. Az 1280 körüli 108 magyar nemzetség
minden keveredés nélkül (absque missiíalia) az ősidők
vérközösségének leszármazottja, A hun és magyar nem
két rokonnép, hanem eleve és axiomatikus módon egy­
azo n nép, amely - közelebbi magyarázat nélkül - a ré­
gebbi időben főleg hun, újabban főként magyar (Hun-
garus) nevét viseli.175 Nincs tehát semmiféle törés a Víz-
özöntől a 13. század utolsó negyedéig e nép sokféle
hányattatása ellenére. Ha a történelem ta r ta lm a
Kézai felfogásában - ahogy a prológusban és a 24. feje­
477
zetben egybehangzóan tételesen kifejti - az eredeten túl
a „szerencsés és szerencsétlen csaták” emlékezete, az
egykori lakóhelyek és hódítások váltakozása, a történe­
lem (ystoriae) k e re te és hordozó k ö zeg e a nép, natio,
amely a sors forgandósága - „szerencsés” és „szerencsét­
len” fordulatai - ellenére is fenntartja azonosságát.
E nép például mindig magyarul beszélt. A „hunok nyel­
vén” ispán (spani) néven nevezett kapitányokról nyeri
el Ispania a nevét (c. 12), hogy csak Kézai egyik Ieghaj-
meresztőbb etimológiai ötletére utaljunk, de ők nevezik
el, természetesen magyarul, Óbudát (Oubuda) Attila
testvéréről (c. 13), s a hunok magyar nyelvére vonatkozó
meggyőződés vezeti Kézait akkor is, amikor kapitá­
nyaik egy részének nevét a Dunántúl északkeleti szög­
letének helyneveiből faragja ki (Cuwe-Keve és Erd-Érd
bizonyosan így keletkezett, de talán Turda is egy Tordas
helynévvel függhet össze)176 De a „rokonnép” fogalma
is a „rokon nyelvjárás” képzete révén fogalmazódik meg.
Az ősi szavárd hagyomány töredéke Kézai fogalmazá­
sában úgy él tovább, hogy Hunor és Magyar mostoha­
testvéreinek maradékai Perzsiába költöztek, ezek „ter­
metre és színre” a hunokhoz hasonlítanak, csak éppen
b e sz é d ü k b e n (in loqueía) különböznek kissé, miként
a szászok és thüringek (c. 4). A népnek tehát - ma úgy
mondanék - „történeti egzisztenciáját” részben a nyelv
azonossága biztosítja. A fő kohéziós erő azonban Ké­
zai víziója szerint a „tiszta magyarság”, azaz az ere d et
tisztasága, a „kevertségtől” való mentessége: egy olyan
fikció, amelyet Kézai következetesen érvényesít mű­
vében.
A natio ugyanis nemcsak szemléleti és szerkezeti
„rendezőelv” Kézai történetfelfogásában, hanem ren­
dezőelv a hun történet epikai anyagában is. De csakis
a Kézai-féle variánsban! E téren a kétféle szerkesztmény
közt mutatkozó különbségek megint csak éles fényt
478
vetnek olyan koncepcionális különbségekre, amelyek a
szerzőség vonatkozásában sokatmondóak. A hun tör­
ténet szerint ugyanis, mint láttuk, egy „tiszta” hun
közösség (absque missiialia) indult el Szkítiából Pannó­
niába, „hogy egy szívvel-lélekkel foglalják el a nyugati
tájakat”. Ám e nép már Pannóniában beleütközött egy
különös római-langobárd-„német” egyvelegbe, amely­
nek kormányzója a „langobárd” Macrinus tetrarcha
volt korábban, majd a „német” (Alamamus natione)
Detre lett a királya, alattvalóik rómaiak, langobárdok,
németek (Alamanni, Germani, Teutonici) és egyéb ná­
ciók voltak, majd Attila uralma alatt a hunok uralmu­
kat a Dontól nyugatra Kölnig, északra Litvániáig, dél­
re Záráig terjesztették ki (c. 13) super diversas exteras
nationes. A „tiszta” hunokat tehát maga a hun történet
konstrukciója fenyegeti a „keveredés” veszélyével. Ám
Kézai észreveszi a veszélyt, s éppen ezért gondosan
ügyel arra, hogy mind politikai, mind katonai szerve­
zetükben és intézményeikben elkülönítse őket az extera
Muridtól, mely összefoglaló megjelölés többnyire éppen
nem holmi „külföldiekre”, hanem a hun birodalmon be­
lül élő idegen népelemre vonatkozik: nationes regnorum
díversorum, akik „a földkerekség végeiből tódultak
hozzá [Attilához], s akikkel teh^jsége szerint bőkezűen
bánt” (c. 10). De csakis Kézai ügyel erre; a bővebb szö­
vegekből éppen a jellemző passzusok hiányoznak.
Kézai szerint már Attila testvérét, Budát super diversas
exteras nationes nevezte ki fejedelemmé és rektorrá a
birodalom keleti felében, a Tiszától a Donig (c. 10);
a krónikákból e kiemelt kitétel hiányzik.177 A hun sereg
létszámadatait a hun történet mindig praeter exteras
nationes adja meg, akár Attila egész egymilliós hadse­
regéről van szó (gens eius, exercitus suus), akár annak
„Katalónia” felé rendelt harmadáról (c. 10, 12, 15), a
hun sereg tehát megtartotta „tiszta” jellegét, az idegenek
479
 hadszervezetileg is más - noha nem részletezett - keret­
be tartoztak. Ez az elv következetesen csak Kézai szö­
vegében található meg.178 De "életformájában” is el­
különül a kétfajta elem: Attila ugyanis hun seregével
(cum gente sua) sátrakkal és szekerekkel vonult, míg az
őt követő extera natio városokban és falvakban lakott
(c. 10); e rész nincs meg a bővebb szövegekben.179
Attila halála után a hunok kommunitása Csabát akarta
királlyá választani, ezzel szemben az extera natio
Attilának a német Krimhildtől származott fiát, Aladárt
(c. 19). Hogy a terminológiai és szemléleti eltérés e vo­
natkozásban a bővebb szövegekben milyen jellegzetes
értelemzavaró torzuláshoz vezetett, arra alább még
visszatérünk.180 Krimhild csatája után Csaba görögor­
szági kitérő után Kézai szerint visszatért saját nemzeté­
hez és nemzetségéhez Szkítiába, ad patris nationem ac
cognatos (c. 20); a bővebb szövegektől idegen ez a kép­
zet: Csaba „atyai szállására” tért meg (paternam
scilicet sedem adiendo.. . ) . 181 Már most jegyezzük meg,
hogy a jellegzetes extera natio terminus csa k Kézainál
szerepel „a hun birodalomba tartozó idegen népség,
nemzet” értelemben. A krónikákban e formula - de
extranea jelzővel - csak ott található meg, ahol vagy el­
mosódó „fajzat, sarj” értelemben, vagy „külföldiekre”
vonatkoztatva is felfogható ill. értelmezhető. Pedig hogy
kikből állt ez az extera natio, legalábbis Pannóniában,
arról Kézainak határozott elképzelése van, noha ez
annak arányában alakul át, ahogy a történet közeledik
a magyar honfoglaláshoz, a „második” bejövetelhez.
Eleinte - mint láttuk - rómaiak, longobárdok és néme­
tek élnek itt, a hun történet vége felé - alighanem Ano­
nymus közvetlen hatására - már szlávok, görögök, né­
metek, bolgárok és vlachok, akik Attila idején jobbágyi
szolgáltatással (populari servitio) tartoztak volna a hun
uralkodónak (c. 23).182 Az extera natióval, az „idegen
480
fajzattal” szemben áll Kézainál (s csakis Kézainál) a
hun natio.
Ha most már még mélyebbre hatolunk e megkezdett
ösvényen, a fogalomtörténet Ariadne-fonalán döntő
jelentőségű szemléleti átalakulás nyomaira bukkanha­
tunk, ahol a filológia és eszmetörténet szempontjai
megint csak találkoznak. Kézai ugyanis (s csakis ő)
nemcsak az idegenekre, hanem saját „hun-magyar”
népére is vonatkoztatja a natio szót, sőt ő az első a ma­
gyarországi latin irodalomban, aki számára ez a szó
pár excellence a népi egység jelölésére szolgáló termi­
nus, amely a saját népkeretre vonatkoztatva értékelést,
sőt egy meghatározott szemléletmódot fejez ki. A bő­
vebb krónikaszövegek másolói még a 14. század első
felében is bukdácsolva, következetlenül, sőt látható
ellenérzésekkel követik őt - már amennyiben egyálta­
lán követik - ezen az úton.
E ponton elkerülhetetlen a fogalomtörténeti háttér
legalább sematikus felvázolása. A natio a klasszikus
latinban, majd a középkor nagyobbik felében is, híven
őrizve eredeti etimológiai és jelentéstani összefüggését
a tiascor (natus, natura stb.) képzetével, egyszerűen a
„természetes” eredetet jelölte szűkebb vagy tágabb ér­
telemben, éspedig vérségi, szociális vagy territoriális
keretek közt: a törzset, regionális csoportot vagy na­
gyobb népképződményt, olykor szociális réteget, ren­
det, amelybe az individuum „beleszületett”, ahonnan
„származott”. A natione megjelölés különféle metsze­
tekben vonatkozhatott az egyén „eredetére”, sőt olykor
hivatalosabban, mintegy „illetőségére”. Minthogy a
korai középkor századaiban a politikailag szervezett
nagyobb közösség, „nép” pár excellence megjelölése
(miután a populus antik tartalma és értéke elbizonyta­
lanodott) a gens lett, a natio a „természetes értelemben”
vett - ma úgy mondanék: etnográfiai ismérvekben fel­
481
fogható - létezést jelölte, miként már az antikvitásban is
a barbárokra vonatkoztatva. Ezért a középkorban hosz-
szú időn át őrzött valami pejoratív árnyalatot is, mint­
egy „Naturvolk” értelemben. így érthető, hogy miként
az antikvitás a fejletlen, szervezetlen, primitív barbár
törzsekre, a középkor előszeretettel vonatkoztatta e
szót a pogányokra, mintegy pejoratíve minősített „nép­
ség, fajzat” értelemben, mely jelentésárnyalatot részben
őrzi mind máig a magyarba átjött náció szó. Egyébként
pedig e szó a későközépkorig megőrizte elsődleges
„születés, eredet” 211. - az egyénre vonatkoztatva - „saij,
ivadék, szülött” jelentését. A középfelnémet glosszák-
ban megfelelője bort, slehte (Geburt, Geschlecht), az
ófrancia szövegekben még a 13. század első felében is
oirs, maison, lignée stb., a magyar nemzet jelentése első
előfordulásakor (Gyulafehérvári glosszák, 14. sz.) „szü­
letés, származás” (nemzetui nép), majd alig később az
első szójegyzékek tanúsága szerint szinonimája: faj­
zat. Heinrich von Mügein 1358-60 közt éppen a hun
történet natione szavát von gepurd formában (c. 4),
máshol a nationes szót hol die geslechte, hol volg szó­
val adja vissza (pl. c. 11). A magyar nemzet is elsődle­
gesen az eredetet jelölte tehát, még Pápai Páriz szótárá­
ban is (Mitsoda nemzet vagy: Cuias es?), ill. az azonos
őstől eredeztetett „ivadékok, sajjak” (az archaikus nép­
nyelvben: nemzetek; VirgC: meg sokasytom athe nem-
zetydet...) összességét, a családot, nemzetséget, vagy
legtágabban a népet.183 Ennek megfelelően az európai
latinságban a 13. század előtt elvétve fordul elő, hogy az
írók a s a já t népükre alkalmaznák a natio szót; a
s a já t nép: gens. Ugyanez áll a magyarországi latin
irodalom kezdeteire a 11-13. században, s a jogi írás­
beliségre is. E szó vagy natione formában fordul elő
mint a genere szinonimája, vagy kötött fordulatokban
(pl. cuiuscunque mtionis homines) általában a „szár­
482
mazásra, eredetre” utal, vagy pedig, átfogóbb értelem­
ben, mind a legendák és korai krónikarészek, köztük
Anonymus Gestdja, mind az oklevelek a szo m széd o s
népekre (nationes circumiacentes), távoli „népségekre”,
előszeretettel barbárnak és pogánynak tartott „fajza-
tokra”, ill. történeti vetüíetben a Pannóniában talált
idegen népelemekre vonatkoztatják.184 A magyarság
mindig gens, de gentes az idegenek is, még pogány ellen­
ségek (besenyők, kunok, bolgárok, tatárok stb.) is,
amennyiben a szöveg azok népi egységére utal.
Európában a natio értékemelkedése a 13. század fo­
lyamán kezdődik meg, éspedig a latin formáé és a vul­
gáris nyelvi származékoké nagyjából egyidejűleg, fo­
galmi vetületeként az eredetgondolat reneszánszának, a
középkori „nacionalizmus” születésének. A natio regni
Angliáé első ízben 1250 körül, a náción (inglis mán pár
in commun) 1300 táján tűnik fel; a francia nascion
(náción) átfogó értelemben a „franciák” összességére
röviddel 1261 után, majd újból 1277 előtt vonul be az
irodalomba, Itáliában - egyelőre városi keretek kö­
zött - ugyancsak a 13. század második felében gyökere­
sedik meg a natio, nazione forma, ezzel szemben a né­
met szóhasználatban csak a 14. század vége felé kezd
tért hódítani.185 A szó értékemelkedése azzal a folyamat­
tal függ össze, ahogy az eredetteóriák „ideologikus” jel­
lege meggyökeresedik és egyidejűleg megszilárdul a
képzet, hogy egyazon tágabb politikai territóriumon,
királyságon belül a „nép” (gens) jelentős mértékben a
„születés, származás, eredet” közössége révén függ
össze, ahogy például a francia nation elterjedését az a
képzet mozgatj a, amely 1300körül már egy jogi értekezés­
ben megformulázódik: gens . . . qui sont néz hors du
royaume, azaz egyazon „nemzetet” alkot a francia ki­
rályságban „született” egész nép, tömeg.188
Magyarországon - szakítva a korábbi hagyománnyal -
483
 1282-1285 közt Kézai Simon mester robban be az iro­
dalomba azzal az újítással, hogy saját népét, s egyálta­
lán a „nép” (vagy inkább most már „nemzet”) fogalmát
következetesen a natio szóval jelöli. Már Horváth János
rámutatott e terminológiai • sajátosság visszájára, arra
nevezetesen, hogy Kézainál a maga magyar történetében
és önálló szövegrészeiben, de ugyanakkor általában a
hun történet elbeszélésében is, a gens szó rendszerint
nem tágan felfogott „nép”, hanem szűkebben „hadi­
nép, katonaság” értelemben fordul elő.187 Ezt az érté­
kes megfigyelést azzal egészíthetjük ki, bevonva a vizs­
gálatba a gens szónak Kézai művében jelentkező mind
a 37 előfordulását, hogy e szó Kézainál tágabb „nép”
értelemben általában csak akkor fordul elő, amikor ki­
mutathatóan más f o r r á s t (a korábbi Gesta-szerkeszt-
ményeket) másol vagy követ, ill. biblikus vagy kötött
fordulatokat használ - összesen 10 esetben - , s mind­
össze két esetben értelmezhető saját, önálló szövegében
„népnek” a gens.m Egyébként három ízben neutrális
„tömeg, sokaság”,18® s az összes tö b b i esetben -
vagyis 22 előfordulásban - e szó Kézai művében min­
dig a „hadinép, sereg, exercitus” megjelölésére szolgál.
Érdekes most már ebből a szempontból megfigyelni
Kézai és a bővebb krónikák viszonyát. Először is le kell
választanunk azokat a szövegrészeket Kézainak mind
hun, mind magyar történetében, amelyek egészükben
csak nála vannak meg (ez összesen 9 előfordulást
érint),180 s ahol a gens félreérthetetlenül mindig „sere­
get” jelent, ahogy Kézai gyakran előforduló kedvelt
kifejezéseinek szinonimái magában a szövegkontextus­
ban mutatják, pl. cunt mixtis gentibus occidentis alább
világosan exercitus occidentis (c. 8); arma gentis eius
kétségtelenül expeditio eius (c. 10); diviso suo exercitu -
tertiam partém suae gentis (c. 11), és így tovább. Már­
most megfigyelhető, hogy a krónikákkal párhuzamos
484
helyeken - összesen 13 esetben - a krónikákban ott ma­
rad meg a gens szó (6 esetben), ahol az, noha tévesen,
„népinek” is értelmezhető,1®1 viszont a többiben (tehát
7 esetben) látnivaló, hogy a későbbi másoló nem tudott
mit kezdeni a félreérthetetlenül „sereg, hadinép” je­
lentéssel, tehát magát a szót k ih a g y ta , vagy más szó­
val helyettesítette.1®2 Nyilvánvaló tehát, most már kö­
zelebbről a hun történet problémáját tekintve, az a mik-
rofilológia eszközeivel megállapítható tény, hogy ilyen
szempontból is kétféle szövegvariánsról van szó: egy­
részt Kézai hun történetéről, amelyben egy következe­
tes terminológia érvényesül, másrészt a bővebb krónikák
hun történetéről, ahol is a terminológia ingadozása két­
ségtelenül arról vall, hogy m ásoló (vagy másolók) keze
alakítgatja a szöveget. A viszony fordítva nem képzel­
hető el, vagyis úgy, hogy a bővebb szövegekben megőr­
zött k ö v e tk e z e tle n szóhasználatot Kézai utóbb „kö­
vetkezetessé” tette volna (annál kevésbé, mert ahol - a
magyar történetben - Kézai csakugyan másol vagy ki­
vonatol, nem teszi ezt!). A viszony csak egyirányú le­
het: Kézai hun története az eredeti variáns, amelyet a
későbbi - 14. századi - szerkesztők helyenként módosí­
tottak, „javítgattak”. Minthogy ez esetben nem holmi
neutrális, sterilen stilisztikai fordulatokról van szó,
amilyeneket már Madzsar Imre csokorba szedett
(praelium suscitatur, interceptus és hasonlók),1*3 hanem
olyan terminusról, amelynek mélyebb, fogalmi és szem­
léleti gyökerei vannak, maga ez a vonatkozás - az e ta­
nulmányban szóvá tett egyéb, hasonló jellegű terminu­
sokkal együtt - szövegkritikai szempontból feltétlenül
bizonyító erejű.
Nézzük ezután a natio problémáját. E szó Kézai mű­
vében összesen 20 esetben fordul elő. Már magában a
prológusban háromszor, ahol Kézai világosan kifeje­
zésre juttatja, hogy általában a „világ népei (nemzetei)”
485
 számára: mundi nationes, s ezen belül „ez a nemzet”,
vagyis a natio Hímgarorum is ugyanebben a kategóriá­
ban fogható fel. Ugyanez mutatkozik meg a krónikák­
tól független egyéb szövegrészeiben, ahol általában a
„nemzetek” megjelölése ugyancsak nationes, s felbuk­
kan a hun történetben is fontos szerepet játszó extera
natio kifejezés.184 Ha most már az egyetlen gentium na­
tiones biblikus összetételt („pogányok népei, fajzatai”)
leszámítjuk, marad összesen 13 eset, amelyek a hun
történetnek Kézai-féle ill. a bővebb krónikákban fenn­
maradt variánsai viszonylatában párhuzamba állítha­
tók. Ezek közül 7 esetben egyezik meg a kétféle szöveg
e terminológiai vonatkozásban, éspedig mindig olyan
helyeken, ahol a natio a fentebb vázolt „hagyományos”
értelemben mint „születés, eredet, origo, genus” vagy
mint „szülött, sarj, fajzat” (régi magyar nemzet: „nemzés
eredménye”) is felfogható vagy értelmezhető volt, noha
Kézainál az esetek többségében kétségkívül tágabb „nép,
népség, nemzet” értelemben szerepelt. Egyébként, mint
már utaltunk rá, ahol Heinrich von Mügein krónikájá­
ban e részletek szerepeltek, a natio fordítása von gepurd,
geslechte, sőt egy helyen e szövegrészt: ab extera natione
amabatur (c. 10) a német költő ilyenformán adta visz-
sza: ein itlich mensch hét in liep (c. 6).18S A többi 6 eset­
ben a bővebb krónikák vagy elhagyják magát a szót,
vagy más (pl. gens) szóval helyettesítik, vagy átfogal­
mazzák a mondatot, sőt előfordul, hogy nem értve a
natio eredeti funkcióját, értelméből kiforgatják a mon­
danivalót.184 Az eredmény tehát, pusztán filológiai as­
pektusból tekintve, szinte „statisztikailag” ugyanaz,
mint ahogy az imént a gens összefüggésében láttuk,
ami egyébként logikus is.
Hogy Kézai eredeti terminológiájának meg nem értése
(sőt félreértése) adott esetben milyen mértékben vezet­
hetett m a g án a k az e p ik a i a n y a g n a k az eltorzítá­
486
sához, arra szemléletes példát nyújt az Attila halálát
követő események kétféle elbeszélése. Mint fentebb már
vázoltuk, a hun birodalomban élő idegen népek jelleg­
zetes Kézai-féle extern natio összefoglaló megjelölésével
a krónikák végképp nem tudnak mit kezdeni; vagy „kül­
földiekre” vonatkoztatják, vagy elhagyják. Nos, az
Attila halála után bekövetkezett események (amelyek­
nek értelme részben e kifejezésen fordul meg) Kézai
elbeszélésében teljesen világosak (c. 19). Attila halála
után a hun communitas pártokra szakadt; némelyek
Csabát - mint később (c. 22) Kézai megjegyzi: Attila
legitim fiát - akarták királlyá tenni, mások Aladárt,
Attilának a német Krimhildától származott fiát. Mint­
hogy pedig - folytatódik az elbeszélés - a pars sanior
Csabához ragaszkodott, hozzá húzott (Chabae adhaere-
bat), az extera natio pedig Aladárhoz, mindketten el­
kezdtek uralkodni. A pártmegoszlás Kézainak az elkép­
zelésében világos és egyértelmű: minthogy érzelmileg ő is
a „törvényes” fiú mellett áll, természetes tehát, hogy a
„józanabb, értelmesebb rész” (amit azonban pontosan
lefordítani lehetetlen, minthogy - mint a maga helyén
láthattuk - a pars sanior a középkori korporatív tan
választási elve értelmében nem a quantitatlv, hanem a
qualitatív súlyánál fogva „nyomosabb” részt jelölte),197
értelemszerűen a hun natio, Csabát támogatta, míg a
birodalmon belüli idegenek, „idegen nép(ség)” a vér-
ségileg félig német Aladárt. Mi történt ezután? Detre
(a mondái eredetű Dietrich von Bern, a natione Alaman-
nus „római király”) ravaszsága folytán, amellyel ked­
vezett, pártját fogva (fovebat) Aladárnak, kitört a két
párt közt a belháború, amely aztán a tragikus Krimhild
csatájához vezetett. Világos helyzet: Kézainál maga
Detre nem vesz részt közvetlenül a bonyodalmakban,
hiszen nincs is Pannóniában (hogyan is kerülne oda?),
hanem valahonnan távolról szövi fortélyos cseleit, ő
487
 maga éppúgy nem vesz részt Krimhild csatájában, mint
más „német előkelőségek”. Krimhild csatájának epikai
tragikuma éppen abban áll, hogy testvérharcról van szó!
De nézzük most már, hogyan alakul a bővebb krónikák
elbeszélése. A későbbi másolók, akik az extera natio
Kézai-féle koncepcióját nem értik, hiszen ők magát a
kifejezést vagy k ü lfö ld ie k re , vagy pedig meghatá­
rozott szem élyre vonatkoztatva tudják csak felfogni
mintegy „külső (idegen) szülött, sarj, fajzat” értelem­
ben, Kézai világos elbeszélését „értelmetlennek” tart­
ják és „kijavítják” olymódon, hogy a kifejezést Detrére
vonatkoztatják, a hun történetnek erre a kezdetektől
fogva szereplő idegen eredetű cselszövőjére. Létrejön
tehát tollúkon a Detricus autem extera natio... forma,
tehát az elbeszélés folyamatában mintegy: „Detre pe­
dig, az idegen fajzat.. . ” s a félreértés félreértést szül.1®8
Mert a további okoskodás megköveteli, hogy akkor
már Detre itt legyen, Pannóniában! S csakugyan, Detre
„ravaszsága” (astutia) immár nem abból áll, hogy
pártját fogta, kedvezett (fovebat) Aladárnak - mint
Kézainál hanem belekerül a szövegbe az „abban az
időben Sicambriában” (illő tempore Sicambríe) inter­
poláció, következésképpen közvetlenül támogatta (adhe-
rebat) Aladárt. Detre tehát a nyelvi félreértés folytán
Sicambria-Óbudára terem, s akkor már természetesen
részt vesz Krimhild csatájában is, sőt ő lesz a győztes
hadvezér, mert - újabb interpolációval - végül is „árulás
folytán” ő győzi le Csabát!199
A csata egyéb logikai zavarait már Madzsar Imre bő­
vebben elemezte.200 Kézainál világosan Csaba és Aladár
pártjai közt folyik a küzdelem, éspedig két csata zaj­
lott le: az elsőben Aladárt győzik le, a másodikban pe­
dig, amely Sicambriánál 15 napon át tartott, Csaba se­
regét semmisítik meg; ez utóbbi, a hunok pannóniai
uralmát megdöntő csatát nevezik „núnd máig” Krimhild
488
csatájának. így Kézai. A krónikák képtelen zavaxossága
tulajdonképpen követhetetlen. Először lezajlik egy csa­
ta, ahol annyi német vér folyik el, hogy attól 15 napon át
megárad a Duna; ezt a - hun győzelemmel végződő -
csatát neveznék „mind máig” Krimhild csatájának!
Azután váratlanul kiderül, hogy tö b b csata folyt le,
„s e csatákban mindig Csaba és a hunok győztek”(!)
Majd egy Deus ex machina módján ide került mondat
közli, hogy „végül pedig” Detre (!) „árulás folytán” le­
győzte Csabát. Az egész epikai cselekmény összecsa­
varodik és orrára bukik. Ugyanebben a fejezetben mu­
tatott rá Horváth János egy másik, nyelvi félreértésből
származó grammatikai és értelmi zavarra, amely abból
eredt, hogy a későbbi másolók nem értették Kézai
olaszos partita szavát a hun kommunitás „pártjaira”
vonatkozóan, s ezért létrehoztak egy zavaros monda­
tot.201
A „történeti hitel” természetesen nem mérce sem pro,
sem kontra, mert az egész történet a fantázia és a lele­
ménydús szinkretikus szerkesztés szüleménye. Ami
mérvadó, az egyrészt az elbeszélések b első lo g ik á ja ,
amely egy-egy mozzanatot a hun történet egész kon­
cepciójához fűz, másrészt olyan filológiailag kielemez­
hető punctum sálién.sek, amelyek világosan mutatják:
a szövegromlás csak egy meghatározott i r á n y b a n (ti.
Kézai felől, a krónikák felé) történhetett. Mindkét vo­
natkozásban három lényeges csomópont jelölhető ki
ebben az egy, 19. fejezetben. Ahogy a 14. századi má­
solók nem értették az olaszos partita szót (miként Kézai
nyelvi és jogi műveltségével összefüggő, korábban szó­
ba került, számos más szót sem), nem értették meg az
epikai mondanivaló lényegét sem, ami viszont aligha­
nem jórészt azon fordul meg, hogy nem értették a natio
új tartalmát és értékét sem. Kézai ismerhette e szó új­
szerű európai értékét akár Itáliából, ahol a populus antik
489
értéke („a városállam lakosai, népe”, civilis societasa)
leginkább megmaradt, következésképpen a gens mint
minősítetten „emberek, sokaság, tömeg” és minősített
értelemben mint „hadinép, sereg” a korábbi századok­
ban is - szemben az Alpokon túli világgal - általános, a
városállam lakóinak „eredetközössége” kifejezésére pe­
dig épp ez idő tájt jön divatba a naíio, nazione,202 de is­
merhette akár Franciaországból is, ahol a neves költő,
Rutebeuf egy költeménye (röviddel 1261 után) vagy a
Grandes chroniques de Francé 1274-ig vezetett folytatása
tanúsága szerint a nation értéke éppen abban az évtized­
ben emelkedett meg, amikor Kézai ott járt.203 Termé­
szetesen nem úgy képzeljük a dolgot, hogy Kézai egy­
szerűen „eltanulta” a szóhasználatot. Itália és Francia
mégis annyiban - jóval- mélyebben - van jelen ebben a
jelenségben is, hogy ez az időszak az eredet-teóriák fel­
virágzásának korszaka Európában. Az or/go-gondolat,
valamely ősi - lehetőleg az antikvitásban szerepet ját­
szó - nép előkelőségének, dicsőségének, harciasságának
„tudós” hozzákapcsolása a saját néphez, s nem kevésbé
az ezáltal bizonyított „történeti jog” a földre, a pátriára.:
írástudók több generációjának ad dolgot mintegy 1200
óta. A Trója-monda kisajátításáért számos nép verseng
(angolok, walesi brit-kelták,franciák, németek, norvégok,
némely olasz városi „nációk” stb.), hogy végül is elég
egyértelműen a franciák kerüljenek ki győztesen. Má­
sok a görög danaidákhoz fordulnak (dánok), vagy csak
egyszerűen a görögökhöz etimológiai ötletért (Graccus
ősatya Crácns-Krakkó alapítója a lengyel Kadlubeknél,
1206 után), és igy tovább. A népmondák, sagák több­
kevesebb színező funkcióban és logikai „érvként”
ugyancsak szerepet játszanak e mítoszteremtő tevékeny­
ségben. Az atmoszféra tehát megvan Európában.204
A magyaroknak a hunok jutottak, mert ezt adta ne­
kik - tulajdonképpen már a 10. század óta - az európai
490
írástudók csoportja. Bizonyos értelemben ez is „antik”
nép volt, dicsőséges, hódító is, s a keresztény ellenérzést
e barbár és pogány ősiséggel szemben előbb-utóbb le­
gyűrte az a körülmény, hogy e népet lehetett a leginkább
„logikus” módon a magyarsághoz kapcsolni olymódon,
hogy a Pannóniára való „történeti jogot” erőteljes érv­
vel támassza alá. Az első kezdeményező lépéseket ebben
az irányban - anélkül, hogy egyelőre magát a h u n nevet
egyáltalán le merte volna írni - Anonymus tette meg 1200
táján. Athila rex felfedezéséből, abból az általa hangsú­
lyozott „jogból” , hogy ez a föld egykor terra Athile regis
volt, Ecilburg-Óbudz egykor „Attila városa” volt, a
székelyek pedig egykor „Attila király népei” voltak:
ezekből az anonymusi magokból, az általános európai
atmoszférából, s nem kis mértékben a hazai atmoszféra
(Kun László uralma!) bátorítására bontakoztatta ki
Kézai Simon mester, a „Kun” király „hűséges klerikusa”
a hun teóriát és a natio merőben újszerű koncepcióját.895
Anélkül, hogy a középkori „nacionalizmus” genezisé­
nek szerteágazó témáját ezúttal akárcsak a legfontosabb
irányokban is körüljárhatnánk, állapítsuk meg, hogy
Kézai Simon természetesen nem légüres térben alkotta
meg a maga „nemzeti” teóriáját. De még csak nem is
arról van szó, hogy pusztán valami irodalmi síkon je­
lentkező tradíciót folytatott, noha ilyenre építhetett
nemcsak az Anonymus-féle építőkövekből, hanem köz­
vetlen elődjének, Ákos nembeli Ákos mesternek 1272
körül megszerkesztett fundamentumát erősítgetve, hi­
szen ebben a Gesta-szerkesztményben mind a „szkíta
eredet” önmagában is megálló értéke, mind a Pannóniára
való „történeti jog” eszméje nagyon határozottan je­
lentkezik.208 Nem egy jel mutatja, hogy mintegy 1200
után a szemlélet lassanként kezd elfordulni attól a
valóságos eszmei interdiktumtól, amely feudalizmus és
kereszténység felső két évszázadában a pogány múltra, a
491
magyar ősiségre nehezedett. Maga Anonymus sem for­
dulhatott volna oly érdeklődéssel a „dentümogyerek”
felé, s nem írhatott volna valóságos hőskölteményt a
pogány magyarok viselt dolgairól (akik „lelke azidőben
semmi mást nem áhított, csak földek foglalását, népek
hódítását és a hadimesterséget; mert a magyarok azidő-
tájt úgy örültek az embervér ontásának, mint a nadály,
s bizony ha nem így tettek volna, nem hagytak volna
annyi jó földet utódaiknak... ” c. 44), ha nem számított
volna a közönségre. Bármennyire a keresztény térítés
buzgalma vezérelte a dominikánusok két expedícióját
az 1230-as évek elején a keleten maradt magyarok fel­
kutatására, maguk az expedíciók nem jöttek volna létre,
ha azokat az udvar, s személyesen az ifjú Béla herceg
nem szorgalmazza, sőt pénzeli, s nem élt volna az ér­
deklődés - némiképpen eltávolodva a sematikus „Szkí-
tia”-konstrukciótól - a magyar ősök, priores Ungares
iránt, „akiktől ők (ti. Ungari Christiani) leszármaztak”,
mint Ricardus jelentéséből tudjuk. Ezzel az érdeklődéssel
összecseng Béla herceg egy oklevelének (1231) emelke­
dett tónusa: . .felvirradt a magyarok megváltásának,
a királyi méltóság restitúciójának, a korona szabadsága
visszaszerzésének napja!” - noha e pátosz még a régi
szemléletben fogant: az első szent király váltotta meg
a magyarságot, az ő érdemei révén „jutott e föld a bá­
natból az örömbe, a szolgaságból a szabadságba...”,
s noha királyként később (1250) éppen ő volt az, aki
világosan kifejezte, hogy Attilát (Totila) ősként nem
vállalja.207 De ahogy már az 1204 után keletkezett,
László legenda hangneme sok tekintetben elüt a regi
legendák mereven univerzalisztikus hangvételétől, s
átvéve egy korábbi krónikaszerkesztmény gondolatát,
úgy értékeli István király korát, hogy ez idő tájt Magyar-
ország „csaknem minden vidéket felülmúlt gazdagság­
ban, tekintélyben és dicsőségben (dintiis, honore et
492
glória) ”, alig több mint fél évszázad múlva egy oklevél­
ben (1264) megcsendül a gentis honor motívuma, s az a
gondolat, hogy aki hősiesen küzd, az nemcsak a király
vagy a korona dicsőségét öregbíti, hanem „a mi és né­
pünk hírnevének (tekintélyének, becsületének: gentis
honor) bajnoka.”208 A szemlélet is kezd átalakulni a
„magyarság” mibenlétéről. Ha Ladomér érsek egy ok­
levélben (1285) a „magyar” még mindig az országlakos­
sal azonos (Ungarorum sive regnicolarum...) , az 1277.
évi országos gyűlés - ha ugyan még nem is „országgyű­
lés” - kapcsán az Ungari már a kunokkal szemben és a
bárók, nemesek egyetemén belül is valamivel szűkebb
körre, alighanem a magyarul beszélőkre vonatkozik,
éppúgy, ahogy egy magánlevélben (1285) az Ungari
határozottan elkülönülnek a regnum Ungarie területén
lakozó „másoktól”, akik közül a levél alább a románo­
kat és szászokat (Olachi, Saxones) meg is nevezi.20®
Több vonatkozásban érlelődik tehát a század folyamán
magában a társadalmi köztudatban egyfajta szemléleti
átalakulás, amely aztán határozott ideologikus jelleg­
gel történeti kifejtést és teoretikus keretet nyert Kézai
művében, másfelől viszont már alighanem Kézai hatása
mutatkozik egy évtizeden belül mind pozitív, mind
negatív értelemben azokban a szenvedélyekben, ame­
lyekkel a társadalmi köztudat egyik szektora lelkesen
igenli, a másik határozottan visszautasítja a szemléleti
metamorfózist. Az elsőre a stájer Ottokár von Horneck
lehetett a tanú az 1290. évben, aki személyesen tapasz­
talhatta, miként fordítottak hátat a magyar nemesek a
magyar államalapítás 1100 táján gregoriánus szellem­
ben átalakított teóriájának (amelyben István szerepe
„pápai íegátusi” minőségében domborodott ki), s mi­
ként hangoztatták, hogy „az ő ő seik voltak, akik
nagy erővel a pogányokat leküzdötték, miközben oly
sok vérveszteséget szenvedtek el. . . ” Másfelől viszont
493
bizonyos egyházi körök, mint a valószínűleg Ladomér
érsek sugallatára 1280-1290 közt keletkezett István
király-himnusz mutatja, élesen szembe helyezkedtek az
átalakulással, ragaszkodva a régi szemléleti cezúrához:
ami Attila idején történt, az nem egyéb, mint a „tyran-
nia” jegyében „hitetlen torabolás” ; a fordulat, az ősi
kegyetlenség megszelídítése a szent király műve. De ami
figyelemre méltó: hogy a Hungarorum popuius egykor
Athila rex alattvalója volt, ahhoz immár kétség sem fér­
het, megtámadhatatlan axióma!210 Kézai Simon mester
hatása akár így, akár úgy, mindenképpen hamar je­
lentkezik. Még a terminológiában is. Már egy 1297. évi
oklevélben felbukkan a regni incole fogalmi ellentéteként
az ő jellegzetes extern natio kifejezése (miközben a szö­
vegkontextus sugallja, hogy az előbbiek „Hungarice
nationis homines”), hogy a következő, 1298. évben ne
csak a natio Hungarica jelenjék meg első ízben az okle­
veles gyakorlatban, hanem az a gondolat is, hogy aki
akár messze idegenben, „szülőföldjétől és saját hazájá­
tól távol” (solo proprio et propria patria procul posita),
akár idegen célok érdekében - Albert osztrák herceg
seregében - vitézkedik, az „a magyar nemzet hírnevét és
dicsőségét” Öregbíti. Egyébként az Ungariea natio majd
a Zách Felicián ügyben tűnik elé újból (1330) éspedig
abban a jellegzetes gondolati Összefüggésben, hogy aki e
nemzetre jellemző hűséget „az undorító becstelenség
szégyenfoltjával meggyalázza”, annak egész rokonsága
a perpetua servitus büntetését érdemli - jeléül annak,
hogy Kézai gondolatai termékeny talajra hullottak.
Majd 1343-ban a Hungarice nationis regnum már ok­
levélformulaként jelentkezik.211
Mindez természetesen korántsem azt jelenti, hogy
Kézai szemléletmódja mintegy egy csapásra hódított
volna akár a nemesség köreiben, vagy akár csak az ok­
levelek és krónikák szerkesztésével foglalkozó írástudók
494
egészen szűk grémiumában. Sőt, igazában véve a hun
történetben rejlő sokféle tudati elem, maga az egész
gondolatrendszer csak két évszázad múltán vált a ne­
mesi' közgondolkodás közkincsévé, noha a hun szár­
mazás puszta tétele igen hamar elfogadást nyert. El­
fogadta azt az az ismeretlen író is, aki valamikor a 14.
század első felében lényegileg Ákos mester és Kézai
Simon műveiből kompilatorikus módon egybeszerkesz­
tette a „hun-magyar” históriát, ahogy az aztán alapul
szolgált az ún. bővebb krónikák ma ismert kódexei­
nek. Hogy ki volt ez az író (s egyáltalán egy író volt,
vagy több) és a szerkesztmény maga mikor keletkezett
pontosan - nem tudjuk, csupán annyi bizonyos, hogy
nem a Képes Krónika írója volt, s művét ta lá n az
1330-as évek második Fele és 1350 közt szerkeszthette
egybe.212 De akárki is volt, annyit mindenesetre az el­
mondottak alapján bizonyosan tudunk róla, hogy bár­
milyen neofita buzgalommal szegődött is hívévé a hun
teóriának,213 gyakran éppen olyan vonatkozásokban fog
mellé elírásaival és átfogalmazásaival - „javításaival” -,
amelyek pedig éppen a hun történet eredeti konstruk­
ciójának m ű v eltség i, sze m lé le ti és k o n c e p c io n á ­
lis e lő fe lté te le it képezték, s éppen ezáltal árulja el ő
maga, hogy nem lehetett a konstrukció szerző je.
Talán nem lesz érdektelen, ha befejezésül még egyszer
visszatérünk a hun történethez, közelebbről egy abban
is tükröződő fontos szemléleti aspektushoz, hogy ez­
által az itt tárgyalt kérdéskör, a „nép” ill. „nemzet”
koncepciója - a középkori „nacionalizmus” genezise -
vonatkozásában magukból a szövegekből h á ro m fé le
írói felfogás (következésképpen kortársak vagy közeli
kortársak eltérő szemléletmódja és mentalitása) kon­
túrjait bontsuk ki. Az egyik képviselője Kézai. A mási­
kat krónikafró elődje, idősebb kortársa, az 1273. év
második felében elhalálozott Ákos mester214 képviseli.
495
A harmadikat a „hun-magyar” krónika egy generációval
fiatalabb ismeretlen kompilátora, ifi. művének másolói
reprezentálják.
A kontúrok a hun történet befejező részének két, egy­
mással összefüggő epizódja, a Csaba Szkítiába való
visszatérése és házassága elbeszélésében (s a mögöttük
meghúzódó szemléleti tartalomban) bontakoznak ki
meglepő élességgel. Mi a történet magva Kézainál?
Csaba, mint már volt róla szó, a hun történet egyik
„pozitív” hőse. Mögötte sorakoznak fel Attila halála
után az igazi hunok; ő volt Rrimhild csatájában a hu­
nok vezére; ő mentette meg a hun sereg 15 000 főre apadt
maradékát, éspedig úgy, hogy bár menekültében a görög
császár felajánlotta neki a,letelepedést, mégis vert ha­
dával együtt visszatért Szkítiába, s mihelyt megérke­
zett, „azonnal sürgetni kezdte, hogy mindenestül tér­
jenek vissza P annóniába...” (c. 20). Miért nem élt
Csaba a görög császár ajánlatával, miért tért meg
Szkítiába? Már e fontos kérdésre - mint más vonatko­
zásban már említettük - Kézai és a bővebb szövegek
nem mellékes árnyalati különbséggel kétféle választ
adnak. Kézai szerint Csaba „atyja n e m zetéh ez (ad
patris nationem) és rokonaihoz” tért vissza, a krónikák
szerint viszont „atyai la k ó h e ly é re , szállására, szék­
helyére (patemam sedem)” tért meg. S miért kezdte
sürgetni „azonnal” (mox) a Pannóniába való újbóli
visszatérést? Kézai szerint azért, hogy „ b o sszú t áll­
ja n a k a n é m etek e n ” (ultionem de Germanicis accep-
túri); a krónikákban ez a motívum hiányzik, Csaba
egyszerűen és színtelenül suo amonitu, intelmeivel kész­
tette a „szkítákat” (s nem, mint Kézainál, a hunokat) a
visszameneteíre. Hogy itt ki az igazi „nacionalista”,
nem szorul magyarázatra.
De ez a történetnek csak egyik aspektusa. Ennél is
sokkal érdekesebb és nyomosabb egy másik, amely
496
 azonban szervesen összefügg az előbbivel. Érdekes
ugyanis, hogy Kézai, noha láthatóan kedveli e hősét,
egy ponton mégis elmarasztalja. Elmondja alább (c. 22),
hogy midőn Csaba hazatért Szkítiába, „ k é rk e d e tt
anyjának nemes (előkelő) mivoltával” (nobilitate gé­
nitricis . . . se iactaret). Tudvalévőén a fikció értelmé­
ben Csaba Attilának „Honorius görög császár lányá­
tól” nemzett fia volt. Ezért a hunok nemessége „meg­
vetette őt”, mondván, hogy „nem igazi sarja (verus
alumnus) Szkítaországnak”, hanem „idegen fajzat ke­
veréke (missitalius exterae nationis)”. Ezért aztán - foly­
tatódik a történet - nem is kapott feleséget Szkítiában,
hanem arra kényszerült, hogy a korozmin népből nő­
süljön. Eddig a történet, amelynek csattanója egyéb­
kén a bővebb szövegek közül csak a Képes Krónika
családjában van meg, a többiből hiányzik, illetőleg csak
csonkán, egészen más beállításban, s más oksági vi­
szonyban található meg!215 Kézainál az oksági lánc vi­
lágos: minthogy Csaba „kérkedett”, a Htmorum no-
bilitas „megvetette” (contemnebaí) „keverék” mivolta
miatt, e z é rt (propter quod) nem vehetett el „tiszta”
hun-szkíta nőt. A bővebb szövegek nem értik ezt a gon­
dolatmenetet, ezt az oksági viszonyt, minthogy általá­
ban nem képesek beleélni magukat Kézai konok módon
érvényesített vérségi teóriájába, viszont magát a tényt
valamiképpen mégis magyarázniuk kell, ezért közvet­
lenül a Szkítiába való hazatérés mozzanatához, a 20. fe­
jezethez illesztenek egy ilyen megokolást (szemben Ké-
zaival, aki külön kis értekezést, a 22, fejezetet szenteli az
ügynek): „nem kapott feleséget Szkítiából, hanem Ko-
rozmeniából hozott n a g y a ty ja , B en d ek u z ta n á ­
c s á ra ”. Bendekuzról Kézainál szó sincs; a bővebb szö­
vegek szerzője is crzi, hogy ez az interpoláció valami
további magyarázatra szorul, s hozzáfűzi, hogy Csaba
ezt a nagy atyját „egészségben, de módfelett törődötten
497
találta” Szkítiában. Ami nem is csoda - tehetjük hozzá -
mert a krónikák belső krónológiája szerint csaknem 600
éves kellett, hogy legyen, szegény...21® De ettől elte­
kintve is, nyilvánvaló, hogy elveszett az egész mozzanat
belső értelme: egyszerű nagyatyai tanáccsá finomult a
Kézai-féle változat csattanója, a hun nemesség pregnáns
eredettudata, s ebből fakadó elítélő „közvéleménye”.
Két író, kétféle mentalitás! A hun történet szerzője
természetesen nem is lehet más, mint aki „nacionalista”
szempontjait éppoly merészséggel érvényesíti itt, mint
az ugyanebben a mozzanatban rejlő tá rs a d a lm i és
p o litik a i merészségét - azaz Kézai. Tudvalevő, hogy
a hun történet konstrukciója értelmében Csaba idő­
sebb fia, Edémén már részt vett a Pannóniába való
„második bejövetelben”, a magyar honfoglalásban s
tőle eredt az Aba nemzetség (c. 22). Az egész korábbi
krónikairodalmat tekintve páratlan és példátlan jelen­
ség, hogy a dicsőséges hun történet összes szereplői
közül egyedül Csaba az, aki összefüggésben áll a kor
egy előkelő nemzetségével. Az összes többi hős, a hun
kapitányok, etimológiai ötleteknek köszönhették nevü­
ket, nemzetségneveik is (Zeniem vagy Zemein, Érd,
Törd a) fiktívek. Az író tudatosan óvakodott attól, hogy
bármelyik kortárs bárói család jogokat vezethessen le a
hun történetből. Ő a „történeti jogokat” részben a ki­
rályi hatalom, részben a communitas nobilium számára
vezeti le az eseményekből. A hun kapitányokat sorra-
rendre el is veszejti az első csatákban, csak Attila fiát,
Csabát vezérli vissza a 15 000 névtelen hun maradékkal
Szkítiába - ám ez az eg y ed ü li aktualizálható hős is
„keverék”, nem „igazi” hun! Következésképpen ilye­
nek az Abák is, a kortárs előkelőség egyik legkiemel­
kedőbb nemzetsége. E fontos körülmény eszmei és kor­
jelölő jelentőségére már Horváth János rámutatott:
effélét még V. István korában le sem lehetett volna írni,
498
hiszen eszerint maga a király - IV. Bélának éppen egy
g örö g c sá sz á rlá n y tó l, Laszkaris Máriától született
fia - „korcsnak, keveréknek” minősült volna.217 IV. Lász­
ló, a „Kun” király idején már más a helyzet, hiszen
ő anyai részről is bizonyos értelemben „szkíta” volt, kun,
a hatalmaskodó Abák pedig megkaphatták a fidelis
clericustól ezt a fricskát. De van e problémának egy
még mélyebb rétege. Az a szemléleti alapállás, hogy a
társadalmi származás előkelősége, nobilitasa ö n m a g á ­
ban még nem abszolút érték (el lehet-e képzelni e kor­
ban nagyobb előkelőséget, mint a császári vért?); ha
nem párosul a natio „tisztaságával”, az értékrendben
háttérbe szorul!
S ezen a ponton kerül élesen szembe Kézai Simon
mester egy másik íróval, az idősebb kortárs, Ákos nem­
beli Ákos mester szemléletével. Nem mintha az utóbbi
számára a „szkítiai származás” nem lett volna érték.
Fentebb már utaltunk rá, milyen nyomatékkai, szinte
patetikus büszkeséggel emelte ki - részben éppen a
jövevényekkel (hospites) szemben - saját és más nagy
nemzetségek „szkíta” eredetét (köztük éppen az Abákét,
akik Kézai mércéjén nem találtatnak tökéletesnek).
Nála azonban a kétféle szempont nem kerül konflik­
tusba. Sőt, mint legutóbb Mályusz Elemér plasztikusan
fejtegette, őt elsődlegesen éppen a jövevény előkelőség
asszimilálódása érdekelte, az egységes arisztokrácia
eszméje töltötte el.218 Ezért a jövevény nemzetségek az ő
felfogásában előkelőség tekintetében egyenlők a ma­
gyarokkal, nobilitate pares Hungaris (Chr. c. 37). Ezt az
előkelőséget219 pedig olymódon szerezték meg, hogy
„hosszabban időzvén az országban . . . különféle há­
zassági szerződések által a magyarokkal elvegyülve
(inmixti) egyaránt nemességet és birtokot nyertek”
(Chr. c. 53).220 A nemesség kritériuma tehát hármas:
hosszabb letelepedés az országban, összeházasodás
499
(„asszimiláció”) és birtokszerzés. Mennyire más Kézai
felfogása! A kontraszt különösen azáltal éles, hogy
Kézai e vonatkozásban már éppen elődjének, Ákos
mesternek a jövevény nemzetségek genealógiáit sorra
vevő szövegrészletét követve (azt helyenként javítgatva,
bővítgetve) egy párhuzamos szöveghelyen jut el egyfajta
összegezéshez, s anélkül hogy közvetlenül vitatkozna
elődje felfogásával, merőben más kritériumait veszi
számba a nemességnek. Az ő nézete szerint a „csaknem
minden idegen nemzetből (fere ex ormi extera natione)
származó jövevények „szolgálván (servientes) a kirá­
lyoknak vagy az ország más urainak, tőlük hűbérbirto-
kot (pheuda) szerezvén, idők múltán elnyerték a nemes­
séget” (c. 94).221 A nemesség kritériuma tehát nála is
hármas, első helyen azonban a s z o lg á la t, másodikon
a hűbérviszony áll, s csak ezek után (s ezeknek aláren­
delten) az Ákos mesterrel közös utalás a hosszabb itt-
tartózkodásra. Maga ez a képlet rendkívül jellemző
Kézai mentalitására. Egyfelől tehát a hagyományos
magyar servitium-gondolat, amely a 13. században fő­
ként az alakuló köznemességnél (a servientes regisb6\
alakuló nobilitasml) virulens,222 másfelől a külföldet
járt „jogász” teoretikus igyekezete, hogy a hazai vi­
szonylatokat a korszerű nyugat-európai kategóriákban
rendezze el. Tulajdonképpeni hűbérviszony nem alakult
ki Magyarországon, maga a pheudum szó igen ritka a
hazai latinságban, ennek ellenére Kézai művében két
ízben is „hű bérviszonyt” konstituál a magyar valóság­
ban, a királyi adományrendszert és a laza familiaritást
ilymódon éppúgy az európai hűbérjogba emelve, ahogy
a hun viszonyokat a római jog és a korporációs tan elvei
szerint rendezte el.22a Ami azonban e helyütt, mindezen
túl, bennünket elsődlegesen érdekel, az az a körülmény,
hogy ami Ákos mesternél p o z itív szempont, az ide­
geneknek a magyarokkal való elvegyülése, „keveredése”
500
(Vngaris in m ixti...), az Kézainá], éppen ellenkezőleg,
negatív (missitalius exterae nationis), történeti vetü-
letben pedig a natio „tisztasága” az értékrendben egyér­
telműen elébe kerül a nobilitas előkelőségének..
S ha ebben a vonatkozásban fejtegetéseinkben Kézai
műve szemléleti és formális szerkezeti egységéből in­
dultunk ki, befejezésül - immár éppen az imént vázolt
kontrasztról szólva - térjünk vissza ugyanoda. Ákos
mester is kifejezésre juttatja, a maga módján, szemlé­
leti kategóriáit művének szerkezeti felépítésében. A ma­
gyar honfoglalás elbeszélése és a honfoglaló hét vezér
bemutatása (Chr. c. 26-34) után ő is tulajdonképpen
egy kis „elméleti” exkurzust és polémiát iktat be mű­
vébe (c. 35-36), amelynek mondanivalója, hogy osztá­
lyostársainak, a régi nemzetségi hagyományokkal ren­
delkező 13. századi arisztokráciának az ősei (akik mind
„Szkítiából származtak el”) a származást tekintve
(genere) egyenlőek a vezérekkel. Majd ezután, foly­
tatólag, minden törés nélkül kisebb genealógiai érteke­
zések füzérét helyezi el művében az előkelőbb jövevé­
nyek (hospites) eredetéről, bevándorlásukról, olykor
saját koráig nyúló részletekkel (c. 37-53). Innen tér
vissza a honfoglalásnál megszakított időrendre, hogy el­
beszélje a kalandozások korát (c. 54-62), a 63. fejezet­
tel átlépve a keresztény korszakba. Nem így Kézai!
Az ő Gestdja, mint láttuk, más elvekhez igazodik,
ő előbb elbeszéli két „könyvben” a hun és magyar tör­
ténetet (c. 3-23 és c. 24-75), ami nem egyéb összességé­
ben, mint a púra Hungária históriája, a „tiszta” natio
viselt dolgai az eredettől, az ősidőktől „napjainkig”,
majd ezután külön „könyvben” (liber) veszi sorra a
nemes jövevények (nobiles advenae) genealógiáját (c. 76-
94), hogy végül a nemtelen jövevények, idegenek, a
conditionarii eredetéről értekezzen (c. 95-99). Melyik a
„jobb”, a „logikusabb” szerkezet? Domanovszky Sán-
501
dór, akinek elévülhetetlen érdemei vannak a Kézai ku­
tatás körül, de akinek meglepően kevés érzéke volt a
krónikaproblémák társadalom- és eszmetörténeti vo­
natkozásai iránt, több munkájában vetette fel ezt a kér­
dést, minden esetben elmarasztalva Kézait. Ám attól
eltekintve, hogy nehéz belátni, miért logikus egy tár­
gyalásmód, amelyben az időrendet megszakítva és át­
törve genealógiai értekezések sorozata helyezkedik el,
maga a kérdés így nem vethető fel. Egy genealogikus
szemléletű író szempontjából ugyanis, aki még szerke­
zeti értelemben is kifejezésre akarja juttatni alapelvét,
hogy az előkelő jövevények nobilitate pares Hungaris,
s még műve szerkezetében is arra törekszik, hogy azok a
magyarokkal „elvegyülve” (inmixti) kerüljenek be a
történeti tudatba: Ákos mester eljárása „logikus”.
Ezzel szemben egy középkori „nacionalista” szemléletű
író szempontjából, aki még szerkezeti értelemben is
kifejezésre akarja juttatni alapelvét, hogy a „kevert­
ség” káros dolog, a „tiszta” hun-magyarok valami más
képlet, mint a „keverékek” (missitalia), s szerkezetileg
is arra törekszik, hogy e kétféle képlet e lk ü lö n ü lte n
kerüljön be a történeti tudatba: Kézai Simon mester
eljárása a „logikus”. A „hun-magyar” krónika kompi-
látora a 14. század első felében mindenesetre nem ér­
tette meg Kézainak ezt az intencióját sem, s miután át-
átalakítgatva lemásolta Kézai hun történetét, teljesen
szemponttalanul hozzámásolta Ákos mester magyar
történetét. Tegyük hozzá: óriási szerencsénkre, mert ily-
módon lehetővé tette, hogy egy elveszett művet megis­
merhessünk, amely önállóbb és „koncepciózusabb” szer­
kesztés mellett örökre elsüllyedt volna.

502
 6. ÖSSZEFOGLALÁS. A „PARS PRO TOTO” SZEMLÉLET

Foglaljak össze most már fejtegetéseinket. Ami Ké-

zaival megszületik, az nem egyéb, mint egy sajátságos
tudatszerkezet, amely bármennyi hagyományos rész­
elemet tartalmaz, egészében új jelenség a középkor tu-
datfejlődésében. Kézai annyiban ideológusa ennek az
újnak, amennyiben a mindennapi gondolkodás szférá­
jában elszórt, sporadikus elemeket összefüggésbe hozta
és az összefüggéseket a teória szintjére emelte, még ha
magát a teóriát jórészt az epikába építette is bele. Tár­
sadalomelmélete, politikai teóriája és a történetszemlé­
letében jelentkező koncepciója a nép (vagy inkább már
„nemzet”) mibenlétéről olyan szerves egységet képez,
amely ugyan nem egyedülálló módon, hanem nagyon is
organikusan az európai tudatszerkezet átalakulásába
ágyazottan, mintegy modell szerepét játszotta a további
századokban.
Társadalomszemléletét két pólus határozza meg,
amelyeknek feszültségét ideologikus összhangba pró­
bálja hozni: az egyik egy következetesen végigvitt ere-
detőkció (a natio mintegy „organikus” történeti és
eszmei entitása), a másik a szociális valóság ugyancsak
teóriára szoruló ténye („ha minden magyar egy apától és
egy anyától származott, hogyan lehet egyik nemes, a
másik nemtelen?” c. 7), amelybe beleépül a commmitas
ősiségének aktuális célzatú politikai teóriája, s e poli­
tikai keret társadalmi „szeparációjának” történeti ma­
gyarázata. A legtágabb szemléleti keretet mind törté­
neti, mind aktuális vetületben, szerkezeti értelemben is
érvényesülő rendezőelvként - áttörve a hagyományos
kereteket - a natio képezi. Innen érthető a mű négyes
tagolása: két könyv a „tiszta” (púra) képletnek, az
„igazi” hun-magyaroknak, kettő a „keverék” jellegű
503
jövevényeknek (missitalia). Ezen belül azonban a ren­
dezőelv már a társadalmi szempont, az a körülmény ne­
vezetesen, hogy a társadalom mindkét csoportja ne­
mesekre és nemtelenekre oszlik. Ezért van szükség a
„tiszta” hun-magyarokról szóló két könyv elején egy
elméleti traktátusra a nemesség és nemtelenség „törté­
neti” geneziséről, s ezért zárja le a „keverékek” kettős
beosztású tárgyalását egy meg is nevezett elméleti
tractatus az idegen kondicionárius elem ugyancsak „tör­
téneti” geneziséről.
Nemcsak a szemléleti, hanem a legtágabb történeti
keret is a natio, hiszen az a világ kezdetétől, a bábeli
toronyépítéstől fogva „mind máig” valami töretlen fo­
lyamatosságot képez. A társadalmi egyenlőtlenség ké­
sőbb, a „hatodik világkorszakban”, tehát mintegy má­
sodlagosan következett be, ahogy akkor létesült az, amit
ma „politikai” szférának neveznénk. Ám ez utóbbi
mégis alapvető jelentőségű a középkori időszemlélet
kategóriái értelmében. Mert ugyan a natio egysége
ősibb - „örök” az „aktualitás” mégis a „hatodik vi­
lágkorszakban” rejlik, lévén hogy ez bizonyos értelem­
ben már a mmc, a „most”, a „ma”. A népgenezis a
bibliai és a mondái homályba vész, de - hogy úgy mond­
juk - a társadalmi Ordo és a politikai „alapelvek” ge­
nezise a hatodik világkorszakban ragadható meg. Ezért
szükséges, hogy a bibliai eredetet tisztázva, az inddentiá-
kát mellőzve (c. 4) a mondái eredet tisztázása, s a szkítiai
előtörténet vázolása után a „hatodik világkorszak” (c. 7)
küszöbét átlépve minden politikai és társadalmi alapelv
(a communitas mibenléte és ennek separatió] a egyaránt)
tisztázást nyerjen. Itt kezdődik az igazi história, a többi
csak afféle „előtörténet”. De Kézainál csúszik át ide az
„igazi” történelem és előtörténet cezúrája is a hagyo­
mányos pogányság-kereszténység határvonalról. Miután
az eredetmonda kapcsán néhány „racionális” logikai
504
kommentárt elmondott, itt kezd Kézai önállóan beszélni.
Ettől fogva keresi a hun történet fordulatai közt (de a
magyar történetben, s a másik két könyvben is) a rex és a
commtmitas viszonylatában az ideális egyensúlyt, a
normát. A natio legtágabb értelemben szemléleti és tör­
téneti keret, de a hatodik világkorszak óta, „most”,
nunc idején igazában azok a „társadalmi”, „jogi” és „er­
kölcsi” normák hatnak, amelyek a nemesség keletkezé­
séhez vezettek, ezek pedig összefüggnek a communitas
ősiségéből levezetett „történeti joggal”, minthogy már
egy „szeparált” communitas a történeti idők cselekvő
részese (a „bűntény” és a gyávaság a régi időkben ki­
zárta abból az ignobiles tömegét), ezért hát értelemsze­
rűen a natio „igazi” képviselői a nemesek, a Humorúm
nobilitas, akik Virtusukkal‘már az ősidőkben bebizonyí­
tották, hogy engedelmeskedvén a popuius Hungaricus
nevében, történt hadbahívásnak, rászolgálnak erre a
névre.
A gondolati mechanizmusnak ezen a pontján jutot­
tunk el e tudati szerkezet egy kardinális sajátosságához.
Ki a „magyar” ? A régi időkben, a prefeudális-barbár
etnoszociológiai struktúrában minden jel szerint gon­
dolatilag a régi magyar nemzet (elsődlegesen „nemzet­
ség”) analógiájára megalkotott tágabb népkötelék
(ugyancsak nemzet vagy nemzetség) jog- és tradíció­
közösségének, törvényének részese: a szabad harcos
számított magyarnak.224 Az ezredforduló után kiépülő
új tudatstruktúrában, noha természetesen e régi képzet
sem süllyed el teljesen még az írásbeliségben sem (genus,
generatio Ungarorum), mégis egy másfajta szemléleti
aspektus nyomul előtérbe: Ungarus, Hungarus az a
személy, aki a király alattvalójának számít, „népébe”
(gens sua) tartozik, a királyság területén él, mint egy
világos „definícióból” (1205) láthattuk: persona, que de
regno Vngarie originem duceret. Kézai már egészen
505
máshonnan vezeti le a natio eredetét. Következésképpen
értelemszerűen, de néhol szinte expressis verbis kimond­
va, az ő szemléletében az a „magyar”, aki a mondái
ősöktől („egy apától és egy a n y á tó l...”) levezetett
eredetközösség tagja és az ősidőktől fogva a hun idő­
kön át azonos nyelvet (loquela, Hunorum lingua) be­
széli. Mindezt láttuk részleteiben. De csakugyan olyan
egyértelmű ez? Másfelől viszont azt is láttuk, hogy a
hun-magyar „nemzet”, a púra Hmgaria tulajdonképpen
az ősi szkítiai 108 nemzetség maradékaiból áll. Ha már­
most elfogadjuk azt a nagyon valószínű feltevést, hogy
ez a 108-as szám nem egyéb, mint az 1280 táján nemzet­
ségi joggal birtoklók összességének historizálása, akkor
bizony azt kell mondanunk, hogy Kézaí mester e lé­
nyeges fogalmi ponton ellentmondásba keveredett, vagy
legalábbis a natio mibenlétét illetően valami kettőség
élt a fejében. De művének mind teoretikus, mind epikus
vonatkozásai azt sugallják, hogy bár egyfelől az omnes
Hímgari (c. 7) csakugyan „mindenki”, másfelől azon­
ban mégsem mindenki, aki magyar eredetű és magyarul
beszél, hanem aki „történeti”, „jogi” és „morális” alapon
a communitas tagja maradt, s „igazi” tagja a nattonak,
ő „képviseli”, mintegy megtestesíti a nemzetet!
E különös kettőséget modern fogalomrendszerünkbe
nehéz beleilleszteni, fogalmi eszközeinkkel nehéz meg­
érteni. Holott maga e kettősség is bizonyos értelemben
a középkor tudatszerkezetének sajátja, noha nem ide­
gen teljesen a modern gondolatrendszertől sem. Mint
Friedrich Meinecke írta, a nemzeten belül általában
különféle nemzetfogalmak élnek, különböző irányza­
tok állítják, hogy ők képviselik egyedül igazán és jog­
gal a nemzetet, „a nemzet tehát bizonyos értelemben
természettől fogva mindig valami pars pro toto”.aa5
De azért ez a manapság is megfigyelhető jelenség minő­
ségében mégsem azonos azzal, ahogy a „nemzet” a késő­
506
középkor folyamán - legalábbis egyik vetületében - fo­
galmilag pontosan a status politicus személyi körével és
egyszersmind eszmei kategóriájával azonosul. Mi sem
jellemzőbb, mint hogy a francia nation forma irodalmi
megjelenése tágabb „franciák (a francia királyság la­
kosai)” értelemben együtt jár azzal, hogy máris, azaz az
1260-70-es években pars pro toto leszűkül IX. Lajos
lovagságára (sa náción), vagy máshol pontosan a
clergie et chevalerie szinonimája gyanánt bukkan elő a
Grandes chroniques . . . szövegében. Mathaeus Pari-
siensisnél 1250 körül a tota natio meg éppenséggel nem­
csak a köznéppel, „a szolgák utódaival”, hanem a kle­
rikusokkal szemben is mint Anglia nemessége fordul
elő. Ahogy a rendi-korporatív szervezkedés Európa-
szerte előrehalad, úgy azonosul a „nemzet” a corpus
politicum fogalmával: általában a communitas (imiver-
situs) regni kategóriájával, amely a rendi mechanizmus
természete szerint felölelhet tágabb vagy szűkebb tár­
sadalmi kört. Angliában például viszonylag tágabb, de
a német viszonyok közt a Germanica natio (pl. 1438,
1439) a „Szent Római Birodalom” választóit, grófjait,
báróit és előkelőségét foglalja magába. Ami természe­
tesen nem azt jelenti, hogy a natio egyéb - állami,
nyelvi, szűkebb tartományi vagy „törzsi”, szűkebb kor-
poratív - jelentései ne élnének tovább, egymással tar­
ka egyvelegben s minden kizáró jelleg nélkül, a kései
középkoron át egészen a 18. századig.226 E sajátságos
átalakulás kezdetei nálunk is megfigyelhetők már 1300
táján. A natio az oklevelek nyelvében viszonylag hamar
a regnicolae szinonimájává válik, ez utóbbi pedig már az
1290-es években megindul afelé, hogy egyszerűen az
„országlakosok” tág értelmű megjelölése helyett a bá­
rók és nemesek összességét felölelő terminus szerepét
töltse be,227 azt a formálódó „korporatív” egységet
foglalja fogalmi egységbe, amelynek megnevezésére
507
 - mint a maga helyén láttuk - már ez idő tájt (1287,
1299) feltűnik az universitas, majd később (1330) a
communitas fogalma. Ilymódon tehát nehezen dönthető
el, hogy a Hungarica naftával értelemszerűen azonosuló
regni incole (1297) ebben az első - fentebb említett -
identifikációban pontosan melyik körre vonatkozik,
az azonban már bizonyos, hogy a gens Vngarica nem
sokkal később (1315), magában az oklevélben a vul-
gws-szal szembeállítva, ugyanazt a kört öleli fel, amelyet
azonos gondolati és szövegösszefüggésben néhány évvel
korábban (1309) a regni incole jelölt, félreérthetetlenül a
prelátusok, bárók és nemesek fogalmi összefoglalásá­
nak fukciójában, majd 1330-ban az Ungarica natio
fogalma bizonytalanul lebeg egyrészt az ország „vala­
mennyi” lakosa (omnes Hungarie regni cohabitatores),
másrészt a plebsXoi különválasztott rendi értelmű „or­
száglakosok nem[zet]e” (generatio regcolarum) között,
ugyanabban az oklevélben, amelyben a jogi írásbeliség­
be első ízben vonul be a regni universe nobilitatis com­
munitas is.22®
Mint látható, van ennek az identifikációs folyamat­
nak valami határozott jogi vonása és színezete, ami
számunkra, akik hajlamosak vagyunk arra, hogy a
nemzeti kérdést valami merőben érzelmi, pszichikai
aspektusból fogjuk fel, idegen (minthogy hajlamosak
vagyunk elfeledni, hogy a modern nemzeti tudat ge­
nezise is meghatározott jogi-politikai teóriákba ágyazott
folyamat volt, amelynek lényege, hogy a „társadalom”
mint rendileg tagolt civiíis sociefas helyébe a 18. szá­
zad folyamán a „minden embert” magába foglaló mo­
dern társadalomfogalmat állította, s ezt meghatározott
történeti keretek közt és merőben új politikai jogokkal
felruházva a „nemzettel” azonosította).229 Valami ha­
sonló jellegű, csakhogy egészen más társadalmi ta r ta l­
mú folyamat kezdődött el Európában a 13. század
508
folyamán, amelynek során a gondolkodás - az antik­
vitás óta most újból - mintegy „felfedezte” a „politikai
társadalom” (popidus, civilis societas), egyáltalán a
politia fogalmát, másfelől azonban ezt természetesen a
társadalmi hierarchia adott szerkezetéhez igazította,
megteremtvén a „képviseleti elv”, repraesentatio sajá­
tosan középkori elméleti modelljét, a társadalomszem­
lélet jellegzetes későközépkori meghatározó elemét,
S itt egy pillanatra vissza kell kanyarodnunk Kézai
Simon teoretikus képzettségének egy korábban tárgyait
fontos forrásvidékéhez, a korporációs tanhoz. Ebben a
gondolatkörben fogalmazódik meg ugyanis először az
az elv, az az elméleti modell, amely a fokról fokra ki­
fejlődő rendiség mechanizmusában nyer széles körű
alkalmazást, s válik a társadalomszemlélet fő princí­
piumává egyben. Láttuk, hogy maga a „korporáció”,
universitas, communitas nem egyéb, mint az autonóm
„társadalom” alapmodellje, amelynek megteremtése egy­
idejűleg felvetette az elméleti problémát, hogy mivel
maga az egész társadalom nem lehet mindenütt „jelen”,
valakiknek szükségképpen „képviselniük” kell az ösz-
szességet, úgy is mint személyek meghatározott cso­
portját, úgy is, mint eszmei entitást. Már a glosszáto-
roknál és a 13. századi civilistáknál - pl. az 1233 után
meghalt Hugolinusnál - határozottan megfogalmazódik
az elv, hogy akik valamely korporatív közösséget „kép­
viselnek” (választás útján, vagy egyszerűen mert ön­
magukat repraesentansmk tartják), olybá tekintendők,
m in th a az egész k ö z ö ssé g c se le k ed n e . Ahogy
később még kategorikusabban kifejtést nyer: ahol a
„képviselők” (repraesentantes, azaz akik a közösséget
irányítják, kormányozzák) jelen vannak, ott egy jogi
fikció erejénél fogva je le n van az egész universitas
vagy communitas. Ez az elv a 13. századi itáliai város-
köztársaságokban már a politikai gyakorlatban és
509
teoretikus szinten egyaránt elterjedt és közismert; a
monarchiák politikai struktúrájában majd csak a 14-15.
század folyamán terjed el (a rendi gyűlés résztvevői
totum regnum repraesentantes). A repraesentansok per­
sze soha sem modern értelemben vett „képviselők”,
hanem az a rnaior, valentior vagy sanior pars (gondol­
junk vissza a hun történet 22. fejezetére!), amely - mint
láttuk - nem a „pluralitás”, hanem a „qualitas” alap­
ján értendő. Ennek elméletileg egy újabb jogi fikció a
forrása, nevezetesen az, hogy „a fictio iuris értelmében
más az universitas és megint mások az universitast al­
kotó személyek”. Maga a korporáció ugyanis több, más,
mint egyszerűen az azt alkotó személyek összessége:
persona ficta (repraeseníata, politica). Innen egy lé­
pés, hogy a 14. században elméletileg is kimondják
(Baldus), hogy a tisztviselők a jogi fikció révén: maga
a nép (consules populi . . . quadarn fictione iuris sunt
populus), ami természetesen egyidejűleg alkalmaztatik
a rendi gyűlés résztvevői és a regnum viszonylatában
is.230
Ha e spekulációk teljes kifejlete, sőt logikailag már-
már ad absurdum vitele231 a 14. századba tartozik is, az
elmélet alapja szilárdan készen áll már a 13. század első
felében, ami annál könnyebben érthető, mert a politi­
kai szemlélet már jóval korábban, mintegy „spontán”
módon mozgott afelé, hogy a társadalom politikailag
aktív csoportját, az előkelőket úgy tekintse, mint akik
„képviselik”, sőt inkább mintegy „megtestesítik” a tár­
sadalmat, a „népet”. Nem feltétlenül szükséges a bőven
rendelkezésre álló nyugat-európai példákhoz nyúlnunk.
Elég csak utalni arra, hogy a magyarországi oklevelek­
ben a regnum azonosulása a király kíséretével, az elő­
kelőség körével már az 1100 körüli időktől fogva nyo­
mon követhető, a l l . századi Gesta hősei pedig a Péter
és Aba Sámuel körüli zavarok elbeszélésében azok az
510
előkelők (nobiles, principes), akik nem voltak képesek el­
viselni „népük romlását” (mala gentis sue) és a tyran-
niával szemben „népük szabadságát” (libertatém gentis
sue) keresték.232 Két évszázad múltán, Kézainál ter­
mészetesen már egészen más a „nép (nemzet)” fogalma, s
masok „képviselik” azt. Az ő tö r té n e ti fikciójában a
hun-magyar natio az a „társadalom”, amely egy p o li­
ti k a i fikció értelmében már az ősidőkben „korporatív”
egység, communitas, de amelyen belül egy t á r s a d a l o m -
elméleti („törtijjeti-jogi”) fikció szerint már a hun
időkben kialakulxgy pars sanior, a Htmorum nobilitas;
ha pedig ez cselekszik, akkor - hogy Hugolinus formu­
lájával szóljunk - olybá veendő, m i n t h a az egész
communitas cselekedne, sőt egy szabályszerű és kor­
szerű fictio iuris révén e nemesség maga a communitas.
Más aspektusban: e nemesség a natio „igazi” része, ő
„képviseli” a társadalmat - ő ma ga a natio. Hogy
Kézai milyen mértékben élt benne a kor tudati mecha­
nizmusában, közelebbről pedig éppen a korporációs
tan ismeretében alkotta meg a hun történet politikai ke­
reteit, több oldalról és több vonatkozásban láthattuk.
A fogalmak jellegzetes pars pro toto értelmezése szer­
ves alkateleme ennek a mechanizmusnak. A „nemzet” fo­
galmának ambivalenciája tehát nem „logikai ellentmon­
dás” az ő gondolatrendszerében, hanem annak szük­
ségképpeni velejárója, sőt teoretikus szinten első jelent­
kezése annak az ambivalenciának, amely a nemzetfoga­
lom terén a 15-16. században már források tömegében
jelentkezik, tanúsítván, hogy egy 1282-85 közt kialakult
gondolati modell a politikai gondolkodás közkincsévé, a
nemesi „köztudat” részévé vált.
 JEGYZETEK

1 Kézai Gestájkban : Hunnorum gesta (ill. e „könyv” explicitjében liber

prim us de introitu) - Secundus liber de reditu . A 14. századi krónika*
szerkesztményt fenntartó kéziratokban: Príma cronica (príma pars
cronice, de p rím a őriginé stb.) Hungarorum - Secunda cronica (j ecunda
pars cronice, de secimdo ingressu stb.). Scriptores rerum Hungari-
carum . . . Ed. E. Szentpétexy Bp. 1937. [a továbbiakban: SRH]
X. 142, 164,, 243, 283. - Hogy az első „könyv” vagy „krónika”,
a hun történet egészében k o n s tru k c ió , tehát még alapelemeiben sem
nyúlik vissza valóságos, ősi történeti hagyományokra, az irodalom­
ban évtizedek óta eldöntöttnek tekinthető. Erre nézve összefoglalóan
(a kérdés korábbi irodalmával) Györffy Gy.: Krónikáink és a magyar
őstörténet. Bp. 1948. 126-151. [a továbbiakban: Krónikáink]
2 A sors további fintora, hogy valójában Kézai szövege sincs „birto­
kunkban ”, mert rejtélyes 18. század végi eltűnése folytán kicsúszott
kezünkből, s szövege csak többé-kevésbé romlott 18. századi máso­
latokból és szövegkiadásokból (1782) rekonstruálható. A kézirat
sorsáról Domanovszky S.: Kézai kódexéről. Békefi-Emlékkönyv
Bp. 1912. 81-91. - Valószínű egyébként, hogy maga az elveszett
13. századi kódex is már „meglehetősen romlott másolatot” tartal­
mazott. Horváth J ,: Árpád-kori latinnyelvű irodalmunk stílusprob­
lémái. Bp. 1954. [a továbbiakban: Stilusproblémák ], 391.
3 Domanovszky S,: Kézai Simon mester krónikája . Bp, 1906. [a továb­
biakban: Kézai], 128. (a korábbi irodalom beható ismertetését 1. itt,
153-180. A kérdésre több, 1899-1907 közt a Századok hasábjain
megjelent krónikatanulmányán túl 1. még uő. Kézai és a hunkrónika.
Károlyi Árpád-Emlékkönyv. Bp. 1933. kül. 123.) - Az V, István-kori
szerkesztmény írójának kiléte és a mű karaktere azóta részleteiben is

512
 plasztikusan kibontakozott Györfiy Gy. (Krónikáink. 152-180.; a
szerkesztő Ákos mester személyének felfedezésével, de még egy
egységes hun-magyar krónikaszerkesztmény álláspontján) és
Horváth J. {Stllusproblémák. 341-349.) kutatásai után legújabban
Mályusz E. vizsgálódásainak eredményeként: A z K Istvánokon
Gesta (Értekezések a történeti tudományok köréből, Üj Sorozat, 58.)
Bp. 1971, -
4 Ilyen irányban vetett fel szempontokat már L. Heinemann: Zűr
K ritik ungarischer Geschichtsquellen im Zeitalter dér Árpádén. Neues
Archiv dér Gesellschaft für áltere deutsche Geschichtskunde 13
(1888). 73-112,; Madzsar I.: A hun krónika szerzője. Történeti
Szemle 11 (1922). 75-103,; Horváth J.: Stllusproblémák. 350-391.;
uő. A hun történet és szerzője. Irodalomtörténeti Közlemények 67
(1963). 446-476, - E felfogás természetesen kizárja azt az egyébként
már Domanovszky S. által megcáfolt abszurd nézetet, hogy az egész
14. századi krónikaszerkesztmény Kézai Gittája kibővítése révén
jött volna létre, ahogy F. R. Kanul! (több közleménye az Archiv für
österreichische Geschichte hasábjain, 1894-1900); Karácsonyi J.
(1905) és mások után szélsőséges formában Erdélyi L. fejtette ki
(Krónikáink atyja , Kézai, Szeged 1933), de azt a Hóman B. képviselte
felfogást is (A Szent László-kori Gesta Ungarorum és X II-X IU . századi
le származói. Bp. 1925. 64.), miszerint a bővebb szövegek - pontosan
a Sambucus és Acephalus kódexben megőrzött variánsok - tartották
fenn az eredeti művet, amelynek egészében (csakúgy, mint a belőle
később készített „kivonatnak”) Kézai lett volna a szerzője. (A kérdés
további irodalma egyébként az itt jelzett négyféle álláspont vala­
melyike iránt orientálódott.)
5 Legutóbb Mályusz E, fejezte ki aggályát: „Nincs megnyugtatóan
tisztázva, hogy milyen a viszony a Kézai nevén szereplő munka
(SRH I. 141-194.) és a bővebb gesta-átdolgozás között. Horváth J.
tüzetes fejtegetései ellenére sem tekinthető eldöntöttnek, hogy a
szűkszavú előadásból bővítéssel alakult a korunkra maradt gesta.
A két szerkesztmény közti eltérések, amelyeket a SRH-kiadás nyom-
datechnikailag is szembetűnővé tesz, további vizsgálatot és magya­
rázatot igényelnek”. A Thurőczy-krónika és forrásai (Tudomány­
történeti tanulmányok, 5). Bp. 1967. 53,, 138 jz.
6 A tulajdonképpeni hun tö rté n e t esetében (Kézai c. 7-23, Chr. c.
7-24) némileg félrevezető a hagyományos „bővebb krónikák”

513
 megjelölés (mintegy: Kézai „rövid, szűkszavú, kivonatos1* előadásá­
val való kontrasztban), minthogy e ré sz b e n éppenséggel Kézai
szövege gyakran a „bővebb**, máskor a krónikák tartalmaznak
bővítményeket, egészében véve pedig a teijedelmí különbség nem
számottevő: a SRH - kiadásban mintegy 30 sornyi (ti. a KK csa­
ládja esetében; a BK családja és Kézai közt még kevesebb).
7 Váczy P.: A népfelség elvének magyar hirdetője a X IIL században:
Kézai Simon mester. Károlyi Árpád-Emlékkönyv. Bp. 1933. 546-563.
(az i. h.: 547.)
8 Horváth J.: Stílusproblémák, kül. 374-383. és ItK i. h. (4. jz.),
450-455., 471-473. - Gerics J.: Adalékok a K ézai krónika prob­
lémáinak megoldásához. Annales Uni versitat is Scientiarum Buda-
pestinensis de Rolando Eötvös nominatae. Sectio Historica 1
(1957). 106-134.
9 Ezzel természetesen nem azt állítjuk, hogy a hun történet teoretikus
elemeinek nem lettek volna meg a maga specifikusan hazai eszmei
előzményei és társadalomtörténeti feltételei. A kérdéskör integrán-
sabb és összefüggő kifejtésére más keretek közt kívánunk kísérletet
tenni.
10 Domanovszky S. hiperkritikus kételyét, miszerint a Prológus nem
bizonyosan Kézai müve {Kézai 32.), a kutatás általában nem osz­
totta, Madzsar I.: (i. m. 77-79.) és Horváth J.: {Stílusproblémák
370 s köv.) pedig perdöntő stílus kritikai és tárgyi érvekkel elosz­
latta. Ami nem azt jelenti, hogy a Kézai-kéziratok bizonyos romlott
helyeivel szemben nem a 15. századi Sambucus kódex tartott volna
fenn eredetibb alakokat, pl. K: m stro, S: (helyes) vestro , továbbá
victorias-ysiorias, scartabris-scariabelis mindjárt az ajánlás után az
első mondatban (SRH I. 141.).
11 Eckhardt S.: A pannóniai hun történet keletkezése. Kny. a Századok
62 (1928) évf.-ból. Bp. 1928. 18-29. A velencei nyelvjárásra ( Venetica
lingua) való hivatkozás s az olasz Vecca Venesia névforma csak
Kézainál olvasható. Figyelemre méltó továbbá, hogy Rialto olaszul
leírt középkori névformájának paludes Reált összetételben való
használata - egyedül Kézainál (SRH I. 158.) - fogalmilag sokkal
közelebb áll a szerzővel közös ősforrást használó Martino da Canale
krónikájában (1267-75) e vonatkozásban szereplő „fóldhalmok”
(monciaus de tere) és egy másik, közel egykorú velencei Őstörténet
tumba fogalmához (Eckhardt S.: i. m. 23.), mint a bővebb krónikák-

514
 bán található insula que Reált dicitur alak; arról nem is szólva,
hogy a v elen cei eredethagyományról szólva nyílván az írta le a
paludes szót, akinek a „h un-m agyar” eredetteóriában a paludes
Meotidae képzete lebegett a szeme előtti Ha mindez Önmagában
még ógy is magyarázható lenne, hogy velencei ismeretei birtokában
Kézai utólag Javította” az eredeti szöveget, a tö b b i körülménnyel
e g y ü tt már egyértelműen a szerzőség mellett bizonyít. Az sem mel­
lékes körülmény, hogy Paulus Minorita 1310 körül írt Világkrónikája
minden részletében a Kézai-féle variánst követi (vö. Eckhardt S.:
i. m. 7-15.). Kézenfekvő, hogy annak a műve került ki már 1310 előtt
Velencébe, aki korábban - egyebek közt - Velencében megfordulván,
velencei és lombard (longobard) motívumokkal szőtte át a pannóniai
hun történetet (c. 8, 15,16 stb.).
12 Vö. főként Madzsar I.: i. m. (4. jz.), 81, (korábban már Doma-
novszky S.: Kézai 147. és mások is), legutóbb módszeresen Horváth
J.: Stilusproblémák 355-360., aki kimutatta, hogy míg Kézai m a­
gyar történetében szabályszerű az olasz (va gy olasz eredetű) szavak
gyakori használata, addig a krónikák m agyar történetében ilye­
nek teljesen hiányoznak. Mivel pedig a hun történetben a Kézainál
épen meglevő olasz szavak ill. ital izmusok egy része a bővebb
szövegekben hiányzik, vagy helyettük értelmetlenné torzult alakok
találhatók, e körülmény fontos nyelvi bizonyíték Kézai szövegének
prioritása mellett,
13 Horváth J.: Stilusproblémák 374-382.; Gerics J.: i. m. (8. jz.),
111-112., 115. sköv.
14 Eckhardt S.: i. m. 47.
15 Kézai c. 11 (SRH I. 153.) a burgundiai városok alább tárgyalandó
felsorolásában: „Luxovium . . . et Lugdulum Burgundiáé destruxit
civi£ates*\ Chr. c. 11 (SRH I. 264.): „Luxonium . . . Burgundiam
Lugdunum destrui fecit civitates”. (Hogy itt a bővebb szövegek
romlottak, 1. már Domanovszky S,: Kézai 55.) L. még
Chr. c. 59 (SRH I. 306.) K. c. 39 (Uo. 168)
. . . „Francosque orientales . . . »orientalem Franciam et
id est Burgundos ,.,« Burgundiam”
- ahol is Kézai az előtte író szerkesztő „helytelen” (legalábbis a
maga korában tévesnek számító) azonosítását megkülönböztetéssé
alakítva javította.
16 Belvider megfelel egy francia BeUovidere, Belveoir stb. egykorú

515
 névformát viselő Beauvoir helynévnek, amilyen több van Francia-
országban. Azonosítása bizonytalan. (Vö. Eckhardt S.: i. hí. 46.)
Az azonban bizonyos, hogy a krónikák Beuinde (S, D), B eu in d i B),
B em nde, Beusscite (KK), Wewinder (P), továbbá Reuinde, Sém ádé
stb. alakja a szövegromlás különböző fokozatait mutatják. (SRH I.
154, 155.; 226.; II. 22, 23.) - Kérdés, hogy a Kézai-féh campus
Belvidert az Aube völgyében fekvő Beauvoir környékén, a brienne-i
fennsíkon kereshetjük-e, mint Eckhardt S. tette? A szerző nagyon
határozottan Lyontól dél felé, „a Rhőne mentén lefelé haladva”,
adversus Cathalaunos (K. c. 11, SRH I. 153) vezeti Attila seregét,
híven jellegzetes Catalaunum (itl. Jordanes: in campis Catalaunicis)
— Cathalauni, Katalaunia „katalánok, Katalonia” félreértéshez.
Minthogy Kézai helyismerete az alábbiak értelmében Lyon és a
Rhone vidékén nagy valószínűséggel igazolható, felmerül a kérdés,
nem ezen a tájon kell-e keresnünk csakugyan a rejtélyes Belvidertl
Mindenesetre egy Beauvoir - nevű helység e részen is található,
Lyontól délre, Vienne közelében (Beauvoir-de-Marc, Dep. lsére).
A kérdés további vizsgálatot igényel.
17 Eckhardt S.: i. m. 29-45.
18 PL Attila első hadjáratához (a Rajnán át, Strasbourg érintésével
Gallia ill. Burgundia felé) Chr. c. 61 és Anonymus c. 56: Fulda
után Benő transpassato (transierunt Kenum fíuvium) Lotaringiába,
circa Strozburg győzelem, majd t,Galtiam atrociter affligentes
(universam Galliam)” stb. (SRH I. 309, 112.) Mindez magában a
krónikaszerkesztményben is Regino több helyéből (a. a. 915, 932,
954 ill. 917, 932, 954) összevontan szerepelt.
Attila második hadjárata Stájerországon és Kanadán át irányul
Dalmáciába, maid onnan - Iordanes és Viterboi Gottfríed nyomán -
Aquileiába (c. 15) részben a magyarok első kalandozása útvonalán.
Vö. Chr. c. 55 és Anonymus c. 53.
- Végül a harmadik hadjárat (c. 17) FriauJon (Fórum lulii) át vezet
in marchiam Lonbardiae , majd Ravenna ellen. Vö. Chr. c, 58 és
Anonymus c. 53 (Regino a. a. 901)
19 Már a Rajna vidéki vonulásnál K c. 11: „deinde Kenum Constantiae
pertansivít” (SRH I. 152-153.), Chr. c. II: „deinde Constancie
regnum (sic!) pertransivit” (Uo. 264). Ugyanez a jellegzetes romlás
alább, c. 13. Kézainál „Kenum . .. pertransivit”, Chr. „regno (sic!) ...
transpassato”. (SRH L 155, 268.) Vö. Domanovszky S.: Kézai 55.

516
 - A hat város sora, a strasbourgi közjáték után (zárójelben a bővebb
szövegek): „Amoto igitur de loco illő (de Argentína) suo exercitu
Luxovium (Luxonium), Bizantiam (Bizánciam), Chalon (ua.),
Masdconiam (Masticio, S, B, D : Mastícon), Lingonensem (Ligonem)
et Lugdulum Burgundiáé destruxit civitates (Burgundiam et Lúg-
dunum (síel) destrui fecit civitates)”. Utóbbi vonatkozásban a
bővebb szövegek romlottságára fentebb, 15. jz.
20 K c. 15 (zárójelben a Chr. c. 15 eltérései): . .apud urbem Salonam
mari Adriatico et Spaletum se coniunxit .. . Egressus tandem
circa maré Traguram, Sebenicum, Scardonam (Chr,: Sardonam,
Sibinicum [!], Iadram, Nonam, Senam (Sceniam), Polam, Parentiam
(Chr.: Parenciam, Polam [!}, Campistriam (Caputstriam), Triestinam
(Terrestrinam) civil atem ac cetera múlta oppida occupans in mon-
tanis (in montibus discurrens [!] pervenit tandem Aquilegiam ..
(SRH I, 157, 270.) Ahogy itt a valóban circa maré pontos sorrendet
a krónikák kétszer felcserélik, már az előzményeknél az ide vezető út
tartományneveinek „helyes” - azaz földrajzilag logikus - sorrendjét
is felcserélték: S1. . . egressus est de Pannónia per Styriam, Carin-
thiam (Chr.: per Carinthiam, Stiriam [!] et Dalmatiam petran-
siens , , . ” (Uo.)
21 Az esetleg ide vonható Martinus Oppaviensis esetében (Domanovszky
S.: Kézai, 61) a 10 városnév közül az egyezés mindössze négyre
szorítkozik. Egyébként figyelemre méltó, hogy a Martinus felsoro­
lásából hiányzó, s csak a hun történet e helyén (SRH I. 159, 273,)
szereplő városok közül Cremonán és Mantován kívül a többi
(Padova, Ferrara, Treviso, s a felsorolás előtt álló Concordia)
Velence környékén helyezkedik el.
22 Eckhardt S.: i, m. (11. jz.) 47-56.
23 SRH 1. 309-310.; 112.
24 SRH 1 .170.
25 J. G. Th. Graesse-Fr. Benedict; Orbis Latinus, oder Verzeichnis dér
wichtigsten lateinischen Orts- und Lündernamen. Berlin 19092. 250.
26 Ezek a kereskedelmi főutak fel vannak tüntetve minden részletesebb,
az útviszonyokat is ábrázoló történeti atlaszban.
27 SRH 1. 168.
28 Pl. c. 26: (a honfoglaló magyarok) „Danubium in Pest et in porta
Zub transierunt . . . ” (SRH I. 165.) Alább a már másolt s kivonatolt

517
 szövegbe beszólja (c. 27): „et transmeato Danubio . . . ” (Uo. 166.)
(L. még alább 32., 33. jz.)
29 Vö. Viterboi Gottfried, Pantkeon c. 17: Traciam et IHiriam
cepit vastare”.
30 Erről már szó sincs Jordanesnél és az őt követő szövegekben.
SRH I. 152-153., 264. (Vö. fentebb 19. jz.)
31 Kézai a Rhőne folyását is számon tart:a, mely folyó - mint láttuk
az imént - egy másik szakaszán is ismerős számára. K e . 11: „des-
cendens tandem [ti. Attila Lyonból. E két szó a párhuzamos helyen
a krónikákban hiányzik!] iuxta Rodanum . . . ” (SRH L 153.)
32 Egy magyar kalandozás elbeszélésébe (c. 39) Kézai beszúrja: „Reno
circa M agm tiam transpassato” törtek be Burgundiába (itt követ­
kezik a krónikák geográfiai „javítása”, vö, 15. jz.), majd szükséges­
nek tartja a vissz^jövételnél is megjegyezni: „cum Renum in Cons­
ta n ta in redilu pertransissent . . . ” (SRH I. 168.)
33 SRH I. 169, 170. (Utóbbi önálló betoldás az itt már lényegileg
„kivonatolt” szövegbe.)
34 Eckhardt S.:i. m. 51-52.
35 Tudnunk kell, hogy Kézai Francia fogalmát mindig egészen tág
értelemben („a rex Franciáé, a francia korona felségterülete”)
használja, ahogy egyébként Fülöp Ágost óta a francia királyi
kancellária is (noha az elbeszélő forrásokban még ez idő tájt, sőt
később is kísért még a régebbi, szűkebb territoriális értelem). Vö.
M. Lugge: „Gallia” und „Francia" im M ittelalter (Bonner his-
torische Forschnngen, 13). Bonn 1960. - Ilyen értelemben Bur­
gundia francia koronához tartozó része, Bourgogne hercegség - ahol
útja átvezetett - természetesen Francia része, ha nem is a tőle keletre
eső Freigrafschaft Burgund, mely ekkor birodalmi hűbérterülct.
36 E vonatkozásokban vö. Eckhardt S.: i. m. 47-56. p.
37 Svevia Kézai m ag y ar történetében ugyancsak több ízben mint
bővítmény szerepel (SRH I. 168, 170, 188.)
38 Hogy Kézai milyen alkalommal fordulhatott meg ezen az útvonalon,
arra nézve 1, e tanulmány függelékét Századok 107 (1973) 836—867.
39 Vö. fentebb, 20. jz. - Györffy Gy. feltevése (Krónikáink 165-166.),
miszerint itt a tatárok tengermelléki útjának reminiszcenciájáról
lenne szó, s e hely összefüggne Spalatói Tamás leírásával, nem meg­
győző, mert egyrészt a tatárok ezen az útvonalon nem haladtak

518
 végig, másrészt a Spalatói Tamással való megegyezés mindössze
két városnévre korlátozódik (Spalato és Trau).
40 Vö. fentebb, 21. jz,
41 Eckhardt S.: i. m. 18.
42 Hogy Itálián és Franciaországon kívül Germania hatása hol mutat­
kozik a műben (s csakugyan számos vonatkozásban mutatkozik),
mint gondolatmenetünkhöz ezúttal szorosan nem tartozó kérdést,
mellőzzük. A szerző német nyelvismeretének jele a türingiaiak és
szászok nyelvjárásbeli különbségére tett utalás (SRH X. 144, 250.)
és a Strozburc etimologikus névmagyarázat (Uo. 153, 264). - Nyelv­
ismeretén és római jogi képzettségén túl (vö. fentebb, 11-13. jz.)
skolasztikus műveltségére és argumentációs készségére 1. kül.
Váczy P .: i, m. (7. jz.) 558-560., Horváth J .: Stilusproblémák 373—
374.; asztrológiai ismereteire Madzsar I.: i. m. (4. jz.) 83., Horváth J.:
373., sőt, hogy asztrológiai álláspontja a skolasztika egy meg­
határozott irányzatát képviseli, Gerics J .: i. m. (8. jz.) 122.
43 Már utaltunk rá, alább pedig még visszatérünk a kérdésre, hogy
a népgenezistől Szkítia leírásáig terjedő rész (c. 4-6) Kézainak a
kiadásokban a 6. fejezet végére illesztett, mintegy „második proló­
gusnak” tekinthető fejtegetése kivételével - nem tartozik a hun
történet tulajdonképpeni állagához.
44 SRH I. 147-148.; 256-257.
45 Hogy a naturális ordo értelmében minden ember szabad, s a szolga­
ság másodlagosán keletkezett állapot, az antik társadalomfilozófiá­
ból merítő korai egyházatyáknál fogalmazódott meg (minthogy
a Biblia e vonatkozásban világos útmutatást nem adott), de a ius
gentium helyébe a bűnbeesés motívuma került, mely hol mint az
eredendő bűn, hol mint a paradicsomból való kiűzetés, hol mint a
Noé által megátkozott Kám ivadékainak büntetése stb. került
teológiai-„történeti” keretbe. Szent Ágostonnál {De Civitate Dei
XIX, 15) még több antik elem szerepel, de elsődlegesen: „Conditio
servitutis iure intellígitur inposita peccatori . . , Príma ergo servitutis
causa peccatum est, ut homo homini conditionis vinculo subdere-
tur . . . ” (Corpus SS EccL Lat. Tóm. XL./2. Pragae/Vindobonae/Líp-
siae 1900. 399.) A kérdés történeti áttekintésére vö. R. W.-A. J.
Carlyle, A H istory o f Medieval Political Theory in the W est Edin-
burgh-London 1928 V. 21-26.; H. von Voltelini: Dér Gedanke dér
allgemeinen Freiheit in den deutschen Rechtsbüchern . Zeitschríft

519
 für Rechtsgeschichte. Germ. Abt. 57 (1937). kül. 189-207.;
H. Grundmann: Freiheit aJs religiöses. politisches und persöníiches
Postulat im M ittelalter. Historische Zeitschrift 183 (1957) 49-51.
46 A római jog legfontosabb maximái e vonatkozásban: Dig I, 1, 4
(LJlpianus) „Qua rés (ti. manumissio] a iure gentium originem
sumpsit, utpote cum iure naturali omnes homines liberi nasce-
rentur, nec esset nóta manumissio, cum servitus esset incognita.
Séd postea quam iure gentium servitus invasit, secutum est bene-
ficium manumissionis; et cum unó naturali nomine omnes homines
appellarentur, iure gentium tria hominum genera esse coeperunt:
liberi, et his contraríum servi, et tertium genus libertini . . . ” Vö.
még Dig í, 1, 5 (Hermogentanus), s ezek nyomán Inst. X, 2, 2:
„Bella enim orta sunt et captivitates secutae et servitutes, quae
sunt iuri naturali contrariae. Iure enim naturali ab initio omnes
homines liberi nascebantur”, valamint Dig. I, 5, 4 (Florentinus),
és Dig I, 5, 5 (Martinus).
47 Vö. Carlyle: i. m. II. 34—40.; H. von Volteiini:i. m. 198-200 ;
H. Fichtenau: Arenga . Spőtantike und M ittelalter im Spiegel von
Urkundenformeln . MIÖG, Erg. Bd. 18 (1957). 150-151. - A 13. szá­
zadi magyarországi oklevelek: arengáinak e vonatkozásaira 1. már
Bartoniek E .: A királyi hatalom eredetéről Századok 70 (1936),
488.; Váczy P .: A szimbolikus államszemlélet kora Magyarországon
(Minerva Könyvtár 40). Bp. 1932. 23-24,; Horváth J.: Stílus-
problémák 380., Gerics 1.: i. m. (8. jz.), 113-114.
48 A keresztény társadalomfilozófia e téren nem alakított ki egységes
tant (1. fentebb, 45. jz.), a „bűn** különféle magyarázatai találhatók
meg a korai egyházatyáknál, majd a középkorra nagy hatást gya­
korló Isidorus de Sevilla, Smaragdus (9. sz.) és mások műveiben.
H. von Voltelinh i. m. 207-208,, Fr. Graus: Volkr Herrscher und
Heillger im Reich dér M eromttger . Praha 1965. 282-284. - A magyar-
országi oklevelekben pl. Humana fragilitas (1215), abutendo tradita
potestate (1217) a gaudiis paradisi expulsum (1250) stb., de leggyak­
rabban peccatum, s gyakran a római jogi argumentációval (ias
gentium) kevertem l. Váczy P.: i. m. 24.; Gcrics J .: i. m, 113.
49 Az egyházi gondolat laicizálását látta e levezetésben (minden további
érvelés nélkül) Eckhardt F.: A szentkorona-eszme története. Bp. 1941.
205. Fölöttébb erőltetett Bartoniek E. magyarázati kísérlete (47. jz.
i. m. 489-490.),aki szerint Kézai „a kereszténység és a hit megvetését

520
 tartotta olyan bűnnek”, amely a szolgaságot eredményezte. Ugyan­
csak erőltetett Hóman B. szövegpárhuzama, mert a krónikák fel­
hozott passzusából („Mittentesque . . . trés precones, qui deberent
proclamare edictum et verbum Dei, Endréé et Leuente”) a négy szó
egyezése ellenére lehetetlen „levezetni” a hun történet 7. fejezetének
komplex gondolati anyagát (fentebb, 4. jz. i. m. 51, 58.), Ezt fogadta
el Váczy P, is i. m, (7. jz.) 552, - Minden további nélkül sajátos
„közösség elleni vétek, bűncselekmény” gyanánt értelmezte korábban
Horváth J.: Stílusproblémák 380.; Gerics J.: L m. 111. és mások. -
Újabban Horváth J. a Vcrancsics által leírt székely gyűlésekkel és az
ott alkalmazott megtorló intézkedésekkel vetette egybe a kritikus
helyet (ítK. 1963 i. m. 473.). Noha nem kizárt, hogy a b ü n te té s ­
m ódok egyikének konstrukciójába ez az analógia csakugyan bele­
játszott (lásd alább), az „in castris ad exercitum Hungaros aduna-
bant’\ hogy ti. „unusquisque armatus in tali loco praecise debeat
comparere” stb. kitételeket (SRH I, 147, 256.) másként, mint való-
bán hadba h ív ásk én t értelmezni nem lehet, $ nem is kell. Hogy
itt az exercitus mintegy tükörszóként, a régi magyar had (egyebek
közt; „rokonsági csoport”) fogalmát fedné, nem támasztható alá,
főként egy olyan író szövegében, aki az egész hun társadalmat
következetesen k a to n a i szervezetben szemléli. Ezen túl igazolásra
várna az a feltevés is, hogy a székelyek gyűlését valaha is hadnak
nevezték,
50 M. Bloch: Rois et serfs. Un chapitre d ’his tőire Capétienne. Paris
1920. 132, 142-152.
51 Az irodalmi hagyomány alakulására részleteiben H. Lemaitre:
L e refus de service d’ost et Vorigine du ser vág e . Bibliothéque de
rÉcole des Chartes 75 (1914). 231-238. - Vö. M. Bloch: i. m. 151.
Fr. Olivier-Martin: Histoire du droit Frangais des origines á la
Revolution. Paris 1951, 248. - A Renart le Contrefait- ben a hadjárat
elrendelése után: „Li plussor d’iceulx le suirent, /Et plusseur qui
le c o n tre d ire n t /Q ue il n ’i v o stre n t pás a le r ,/ Iceulx
fist ilscers [serfs] appeler . . . ” H. Lemaitre: i. m. 233.
52 Jellemzésére Carlyie: i. m. III. 49-51, 87.; Fr, Olivier-Martin:
í. m. 116-117. („Són livre .. . traduit supérieurement, dans le
domaine du droit, l'idéal de Saint Louis et du XIIF siécíe frangais”).
53 Philippe de Beaumanoir, Coutumes de Beauvasis . Pubi. pár
A. Salmon: Paris 1900. II. 235-236, 218.

521
 54 T. Miller: The Pasit ion o f the King in Bracton and Beaumanoir.
Speculum 31 (1956). 288-290.; G. Post: Studies in Medieval Legal
Thought. Public Law and State, 1100-1322. Princeton 1964. 368 s köv.
55 Beaumanoir: „quant li peuples commence a croistre Kézai:
„multiplícati Huni in Scitia habitando ut aréna . . . ”
56 Beaumanoir: „sí eslurent roi et le firent seigneur d’aus . . . 11- Kézai:
„capi táncos ínter se, scilícet duces vei principes praefecerunt..
(Természetesen, egy következő fokozatban, a hun történetben is
bekövetkezik a királyválasztás, c. 10: „Romano more Huni super se
Ethelem regem praeficiunt”.)
57 Beaumanoir: „et li donnerent le pooeir d’aus justicier de Ieur mes-
fés . . . ” - Kézai: Constituerunt quoque inter se rectorem unum ...
qui coinmunem exercitum iudicaret, dissidentium lites sopiret,
castigaret malefactores, fures ac latrones.” (A dissidentium lites
sopiret szövegkapcsolatára Anonymusszal ill. végső fokon Isidorus-
szal vö. Horváth J.: i. m, ItK 1963. 454.) Beaumanoirnál „de fere
commandemens et establissemens”, Kézai nál a communitas ad ki
praeceptumot és edictumot.
58 Beaumanoir: „contre . . . les mauvés justiciers . . . ” - Kézai: „si
rector idem immoderatam sententiam definiret, communitas in
irritum revocaret . . . ”
59 Beaumanoir: „et il commandoit que tűit d l qui pourroient armes
por tér li alassent aidier . . . ” - Kézai: „unusquisque armatus . . .
praecise debeat comparere communitatis consílium praeceptumque
auditurus . . továbbá: „et qui demourroit . . . ” {Renart: „qui le
contredirent . . . ”) - „quicunque edictum contempsisset .
„sans resnable cause . , . 'J - „praetendere non valens rationem
„il et si oir seroient de serve condicion . . . ” - „detrudi in communium
servitutem . . . ” stb.
60 Ilyen közismert részlet pl. Attila külsejének leírásában a statura
brevis kitétel (Domanovszky S .: Kézai . 52.)
61 „Eux et leur anfans [ti. az első serfekét, vö. 51. jz.] ansugant/ Encor
l’ot l’an mai nt enant / A Paris en a un milier.” H. Lemaítre
i. m. 233.
62 Gerics J.: i. m. (8. jz.) 112.
63 A legösszevontabban és légvilágosabban Dig 48, 1, 2 (Paulus) és
Inst. 4, 18, 2: „Publicorum iudiciorura quaedam capitalia sünt,
quaedam non capitalia. Capitalia dicimus, quae ullimo supplicio

522
 afficiunt [homines] [Dig.: poena moxs], vei aquae et ignis inter-
dictíone vei depó r táti one, vei meíallo.” Vö. Accursius gl. ad ultimo
stíppíicio: „Quod interpretamur mortem” ; ad interdictione: „Quae
est mors civilis”. - L. még Dig 48,19, 2, pr. (Ulpianus) A non capi-
talia ( iudicia) büntetése pénzbüntetés vagy testi fenyítés volt (D. 48
1, 2)* - Itt és a továbbiakban a Corpus Iuris Civilis glosszákat is
tartalmazd 1591-93. évi lyoni (Lugduni) kiadását használtuk.
64 Accursius gl. Dig 48, 1, 2, ad pubíicorum mors: „naturális vei etiarn
civilis. Qui et servus poenae. Item exilium, quod et perdit civitatem.”
- L. még ad Dig 48, 19, 2, pr. (előző jz.) ad amissio: „Quae est mors
civilis . . . Sic et servitus diciíur mors civilis: üt subiicit, y. infra de
reg.iur.servitutem” [=Dig 50, 17, 210,1. a szövegben].
65 A caput— „jogállapot, jogképesség”. (PL Inst. 1, 16, 4: „servus
nullum caput habét”. A capitis deminutio; Dig 4, 5, 1 (Gaius)
„. . . est prioris status permutatio”. - Dig 4, 5,11 (Paulus): „Gapitís
deminutionis tria genera sunt: maxima, média, minima. Tria enim
sunt, quae habemus: libertatém, civitatem [itt: „polgárjog”] et
famíliám. Igitur cum omnia haec amittimus . . . maximam esse
capitis deminutionem.” - Innen: poena capitalis (Dig 48, 19, 28
stb.).
66 A bolognai tanulmányi rendben a rendes (délelőtti) előadások
tárgya a Dfgesium Vetus és a Codex volt, a rendkívülieké (délu­
tánonként) a Digesta másik két része (Infortiatum, Digestum Nóvum)
és az ún. Volumen Parvum (Istítutiones, Novelláé és a Liber Feudo-
rmn). Vö. Békefi R.: A bolognai jo g i egyetem X IV . és X V . századi
statútumai. (Értek, a tö rt tud. köréből, XIX., 7). Bp. 1901, - Ez c
korból ismert néhány „jogi könyvtár” közül legnevezetesebb László
mester esztergomi préposté (1262-1274 közt kimutathatóan udvari
klerikus, clericus regis, fidelis clericus, akárcsak Kézai), aki 1277. évi
végrendeletében (MES II. 71-72.) 8 római jogi és 3 kánonjogi
könyvet sorol fel, köztük van a teljes Corpus Iuris Civilis (5 kötetben),
Azo Summája. (1200 k.) stb. 1. Ivánka E.: László mester esztergomi
prépost könyvtára. Theologia 4 (1937). 216-226., Hajnal I.: Turul 32
(1914). 15. - A jogtanítás újabb irodalmából hasznos összefoglalás
újabban Bónis Gy.: A római jo g középkori történetének újabb
irodalma . Századok 96 (1962). 680 s köv. (e vonatkozásban küL 686.)
67 E római jogi terminus e helyütt ugyan mindkét szövegvariánsban
egyaránt szerepel (SRH I. 147, 257.), ám hogy ki az alkalmazója,

523
 azt a továbbiak egyértelműen eldöntik, A „monarchikus” korszak­
ban természetesen Attila ad ki edictumoka.t9 híven a római jog
maximájához (Dig 1, 3, 1, Inst. 1, 2, 6) - de csak Kézai szövegében!
Nála(c. 11); „edictum faciens”, a krónikákban (c. XI) torzult forma:
„et dicens” (S), „edicens” (P), „edicens”, ediciens” (KK családja)
(Uo. 153, 264.) - K e. 15: „edicto prodamato” - Chr. c. 15: „edíto”
(S). (Uo. 157, 271.)
68 Legtöbbször egyszerűen poena mors, pl. Dig. 37, X, 13.; 48, 1, 2,;
48,13, 6, pr.; 48, 19, 2, pr.; 50, X6, X03. stb.
59 Dig 48, 19, 8.; 48, X9, 28,; 48, X9, 38.
70 Cod 9, 8, 5.
71 Erre a lehetséges összefüggésre Horváth JT. mutatott rá: ItK 67
(1963). 473.
72 Horváth J .: Stilusproblémák 374-377.
73 Ilyen a székely szólásmondásra való hivatkozás ( unde vulgus adhuc
loquitur . . . ) és a campus Chigle (talán a mai Veszprém megyei
Csögle, ahol eredetileg talán székelyek lakhattak) Györffy Gy.:
Krónikáink 33, 145.
74 SRH L 148, 257.
75 Du Cange: Glossarium , V. 325,
76 Figyelemre méltó, hogy Kézai a Lél-Buicsú eset önálló elbeszélésé­
ben (c. 40, 41.) használja ismét a szót, ahol megint ugyancsak
„jogászi” fejtegetéssel szabja ki a magyarok h ad ifo g ly ain ak
kilátásba helyezett büntetés nemeit: „vei in perpetuam tradetur
servitutem aut nullo iudicio praeeedente occidetur.” E hely szoros
gondolati rokonsága egyfelől a hun történet 7. fejezetével, másfelől
az Appendix elméletével (c. 95) nyilvánvaló. Itt szerepel alább:
„Quos quidem ut ceperunt omnibus caput detruncarunt pro exequiis
sociorum” (SRH L 170.) Máshol viszont, Aba Sámuel kegyetlen­
kedéseit a krónikák nyomán elbeszélve, ennek szövegét (Chr. c. 75)
„fedt eos obtruncari” (SRH I. 330.) ily módon bővíti, jogi megoko-
lással és szövegmódosítással: „erimen non confessos, nec convictos
legibus, caput fe c it detruncari%r(Uo. 176.)
77 Pl. Dig. 2, 9, 5, pr......... in meliorem causam videtur pervenire”;
Dig. 4, 5, 3, 1: . in servilem causam deductus”, Dig. 8, 2, 28:
„omnes autem servitutes praediorum perpetuas causas habere
debent”; Dig. 3, 17, pr.: „servitutes divers árum causarum” stb*
Vö. Thesaurus Utiguae Latinae . Lipsiae 1906-1912 III. 686-688.

524
78 Az exilium , hoc est aquae et ignis interdictio (Dig. 48, 1, 2; 37, 1, 13;
48, 13, 3. stb.) és a relegatio („relegati sive in insulam deportati
in tempus” Dig. 48, 19, 4.) különbségére Heumanns Handlexikon
zu den Quellén des römischen Rechts. Neu bearb. von E. Seckel:
Jena 1907*. 191. - Vö. Dig. 48,1, 2(Paulus). Az ítéletek súlyosbítása
mutatja a fokozatokat, Dig. 48, 19, 4 (Marcellus): „Alioquin in
tempus quidem relegato: perpetuum exilium relegationis; in insulam
relegato: deportationis; in insulam deportato: poena capitís irro-
gatur.”
79 Dig. 48, 22, 5: „Exilium triplex est: aut certorum locorum inter­
dictio, aut tata fuga, ut omnium locorum interdícatur praeter
certum locum, aut insulae vinculum, id est relegatio in insulam.”
80 Dig 48, 19, 2 , 1 : ......postquam deportatio in locum aquae et ignis
interdictíonis successit. . L. még 48,1, 2; 48, 13, 3. stb. A depor­
tatio in insulam nem egyéb, mint exilium perpetuum („ubi dvitas
amittitur”): Dig. 48,19, 4.; 38, 2,14, 3.
81 Dig. 48,13, 3 (Ulpianus)
82 Dig. 48, 19,17 (Martianus)
83 Pí. liliomtiprók, abortust elősegítők, közokirat-hamisítók stb.
(Dig. 48, 19, 38, 3 és 5-9.) Az existimatio elveire Dig. 50,13, 5.
84 Ez utóbbi körülményt kiemelte már Gerics J. is (i. m. 112.)
85 Dig. 48, 19, 17: „Quídam sunt servi poenae, ut in metallum dati
ct in opus metalli11. Lásd még Dig. 48, 19, 36., Dig. 48,19, 8,4. és 6.
Az „ad opus publicum” ítélet valamivel enyhébbnek számított
(pl Dig. 47, 18, 2.; 48, 19, 8, 7. stb.)
86 így pl. már Dig. 48, 19, 2, pr. (Ulpianus) (1, fentebb. 63. jz.) minden
további nélkül csak servitus a harmadik [teletnem. Vö. Accursius
gl. ad Dig 48, 19, 28 (Callistratus) ad v. metalli coercitio: „Haec
inducit servitutem, ut sápra eo 1. aut damnatum {Dig. 48,19, 8.]”
87 1247: a garamszentbenedi apátság lovas jobbágyai meg akarták
tagadni az egyház szolgálatát; ha máskor is megtennék, „ipsi et
eorum filii in servitutem supranominati monasteríi , . . perpetuam
redigentur”. (MES I. 365.) - 1271: az egri egyház bizonyos con *
dicionariusB. „propter excessum infidelitatis, deiecta nobilitate ...
redactus in servitutem extitísset.” (Endlicher, 330.) Vö. Bónis Gy.:
Hűbériség és rendiség a középkori magyar jogban, Kolozsvár [1944].
189.
88 Pl. Dig. 4, 2, 22: „in carcerem detrudere , Cod. 5, 5, 3: „ín

525
 mctallum detrudi per sententiam” . . , ; Cod. 8, 51, 2: „Ab hostibus
redempti, quoad expluantur praecium, magis in causam pignoris
constituti, qoam jn servilem conditionem esse detrusi videntur.”
Vö. Heumann i. m. 143*
89 Dig. 48, 1, 1 (Ulpianus): „Non omnia iudicia, in quibus crimen
vertiiur, et publicae sunt, séd ea tantum, quae ex legibus iudiciorum
publicoram veniunt, ut lu lia m aiest a t is, lulia de adulteriis,
Cornelia de sicariis et veneficiis, Pompeia de parricidis *.. ” és így
tovább, L. még e lexQk felsorolását ln$t. 4, 18, 3-11.
90 Ebben a fogalmazásban Dig. 48, 4, 1, 1. Némileg másként Inst.
4, 18, 3: .. lex lulia maiestatis, quae in eos, qui contra ímpera-
torem vei rém publicam aliquid moliti sunt, suum vigorem extendit.”
91 L. fentebb, 70. jz. Egyébként ez esetben is a tett súlyossága és a
bűnös társadalmi helyzete szerint lehetett a büntetés száműzetés,
deportatio (esetleg csak egyszerű relegatió) vagy in metalium ítélet.
92 Az antik Romában is praecones hívták össze a sereget a censuráta.:
Paulys Reaiencyklopadie dér Classischen Altér tumswissenschaft.
Stuttgart 1953. Bd. 43., 1194-99. A forráskapcsolat azonban e
vonatkozásban nem világos.
93 Dig. 48, 4, 2 (Ulpianus): „Quive e provincia, cum ei successum
esset, non decesserit, aut qui exercitum d e se ru e rit, aut privatus
ad hostes profugerit . . . hoc capite primo legis maíestatis enumera-
tur.” Vö. Dig. 48, 4, 3 (Martianus): „Lex autem lulia maiestatis
praecipit . . . Eadem lege tenetur et qui . . . cum ei in provincia
successum esset, exercitum successori non tradiderit, quive imperíum
exercitum ve populi Romaní deseruerit . . . ”
94 L. e kérdés történeti hátterére részleteiben Lemaltre i. m. (51. jz.)
237-238, - Persze a „szabad” még nem azonosult teljes mértékben
a nemes fogalmával, Philippe de Beaumanoir a gentius hommes és
serfs között említi a franc sans gentillece kategóriáját is. A. Salmon:
235-236.
95 Erre számos adat Molnár J .: A királyi megye katonai szervezete a
tatárjárás korában. Hadtörténeti Közlemények 6 (1959). 222 s köv.
96 Váczy P .: i. m. (47. jz.), 22. A nemesítő formulákat összegyűjtötte
uő. A királyi serviensek és a patrimoniális királyság . Kny. a Századok
61 (1927) évf.-ból, 10-22.
97 „de nobilibus et armis úti valentibus” . . . „de humiiibus personis,
puta rusticis, debilibus et infirmis . . . ” MES IL 419.

526
 98 Váczy P .: i. m. (47. jz.) 26-36.
99 J. Batany: Des „Trols Fonctions” aux „Trois É tats”. Annales 18
(1963) 933-938.
100 Eredetileg, pl. Dig. 1, 1, 4 (Ulpianus) a maxima:......iure gentium
tria hominum genera esse co ep eru n t..."D el. ehhez pl. Accursius
glosszáját: Item quomodo sunt tria genera? Imo tan tűm
duó, scilicet liberi et servi, quia liberti liberi sunt . . . ” (Vö. Dig.
1. 5, 3.)
101 L. Genicot: L a noblesse dans la société médiévale. Le Moyen Age
71 (1965). 554-557. A 13. században gyökeresedik meg Nyugat-
Európában is a felfogás, hogy a militaris szolgálat a nobilis et
bellicosa életformával és egyidejűleg a libera conditio fogalmával
azonosul (uo. 557.).
102 A fidelitas mint legfőbb virtus politica 13. századi ideológiájára
A. Kurcz: Arenga und Narratio ungarischer Urkunden des 13 . Jh.
MIÖG 70 (1962). 337-34L
103 K c. és Chr. c. 2: „ . . . olim in veted testamento, et n unc sub
(Chr. in) aetate sexta saeculi . . . ” SRH I. 142, 239. - Az idő-
szemléletre 1. E. Bernheim: nagy művét {.Mittelalterliche Zeitan-
schauungen in ikrem Einflufi a u f Politik und Geschichtsschreibung.
1918). valamint H. Grundmann: Die Grundzüge dér mittelalter-
tichen Geschichtsanschauungen, Archiv für Kulturgeschichte 24
(1934). 326-336.
104 E kérdéskör legújabb adatgazdag áttekintése S. Kiss E.: A királyi
generális kongregáció kialakulásának történetéhez. (Acta Univ.
Szegediensis, Acta Historica, 39.) Szeged 1971.
105 Amíg egy egységes 13. századi átdolgozás feltételezése ural­
kodott, a probléma ebben a formában természetesen nem merült
fel. Hogy a communitas alkalmi használata először talán Ákos
mester művében tételezhető fel, Horváth J. vetette fel (Stílus­
problémák, 344, 348-349.), nyomában Gerics J. szerint Ákos mester
e kategóriát már az „oligarchia szervezeteként” teremtette meg a
maga történeti fikciójában (i. m. 107.), Mályusz E. nézete szerint
viszont ez magában foglalna bárót és nemest egyaránt (5. jz.
i. m. 50.).
106 A szöveg szó szerint - hibáival együtt - azonos a Képes Krónika
családjánál és Kézainál: „Unde regis et communitatis militia
{sic! helyesen a Csepreghi kódexben: militie] decreto est statútum,

527
 quod priori signo (sic) . . . in aquilam mutaretur.” SRH I. 303,
191. —A miit fia szót Kézai gyakran használja a hun történetben,
a bővebb szövegek viszont láthatóan kerülik. Pl. Kézai c. 9:
„de militia verő Ditrici . . Chr. c. 9: „ex Detrici verő . . . ejter­
eim . . . ” (SRH I. 150, 259). Lásd még K c. 13 és Chr. c. 13. (Uo.
155, 267); Kézai c. 17, és Chr. c. 17 (Uo. 160, 274,) stb. Szük­
ségesnek tartjuk megjegyezni, hogy az Ákos mester szövegében
előbukkanó olyan kifejezéseket, mint communi consilio (Chr. 27,
28), per commune consilium (c, 29), de communi vötuntaié (c. 62)
nem lehet a „communitas-elv” érvényesüléseként felfogni, ezek
gyakorta előfordulnak már Anonymus művében is.
107 Anonymus c. 56 Chron. c. 62 Kézai c. 42
, . . m ilites C om m unitas itaque C om m unitas itaque
Hungarorum hec Hungarorum cum suis Hungarorum cum suis
et alia huiusmodi c a p ita n e is sívé c a p ita n e is seu
bella usque ad duci bús hec et alia ducibus . .. usque
tempóra Tucsun huiusmodi usque ad tempóra ducis G eic h a e
ducis gesserunt tempóra Toxun ducis hinc inde huic
gessisse perhibetur mundo spolia et peri-
cula dinoscitur intulisse
(SRH I. 113, 311, 172.) - E szövegpárhuzamra, ezen belül a törté­
neti korszakhatár eltérésének jelentőségére már ismételten rámu­
tattak (Váczy P .: Népfelség . 548.; Györffy Gy.: Krónikáink, 141.;
Horváth J.: Stílusproblémák . 344, 378.) Meg kell jegyeznünk azon­
ban, hogy a Györffy Gy. által gondosan és meggyőzően összeállított
anonymusi hatások (i. m. 139-146.) mind kizárólag csak a hun
tö rté n e tb e n jelentkeznek. Ami viszont a m agyar tö rté n e te t
illeti, Anonymus közvetlen használata egyáltalán nem mutatkozik
a bővebb krónikákban (azaz Ákos mester müvében), annál inkább,
éspedig töretlen folytonossággal, Kézai magyar történetében!
Pl. c. 25: „Hunni sívé Hungari denuo ingressi in Pannoniam
transierunt per regna . . . et deinde in fluvio Hung vocato ...
A quo quidem fluvio Hungari a gentibus occidentis sunt voca(i,n
(SRH I. 165.) Továbbá c. 27: „Hic igitur Árpád cum gente sua
R uthem rum Alpes prior perforavit, et in fluvio Ungh primus fixit
sua castra . . . ” (uo. 165.) stb. Mindez, szemben a krónikák elbe­
szélésével, az anonymusi honfoglalás-történeten alapul (vö. Ano­
nymus c. 7, 8, 12, 13). Egyebek közt e lényeges körülmény is egy-

528
 részi azt igazolja, hogy nem Ákos mester, hanem Kézai használta
közvetlen forrásul Anonymus gestáját (ezért jelentkezik az átvett
ötletek sorozata K ézai m űvében, a hun történetben), másrészt
kizárja, hogy a bemutatott szövegpárhuzamok Anonymus és
a krónika viszonylatában közvetlen átvételen alapulnának, hanem a
kurzivált megegyező szövegrészek külön-külön a közös forrásra,
a régi gestára mennek vissza.
108 Chr. c. 34: „conmunitas talem sententiam dedisse perhibetur . . . "
(SRH I. 293). Kézai művében e rész nincs meg.
109 Proverbia sententiaeque Lat in itatis medii aevi (Carmina medii aevi
posterioris Latina, II/5). Hrsg. von H. Walther. V. Göttingen
1967. - E szállóige felbukkan már IV. Béla egy 1253. évi oklevelé­
ben a királyság érveként a szentszékkel szemben az esztergomi
érsekség betöltése kapcsán: „ . . . quia omnis derűs, pnncipes et
populus . . . petunt . , . et ut laicaliter seu vulgariter loquamur,
vox populi vox Dei, et fama vulgi speciem obtinet prophecie.”
Theiner, VM I. 232.
110 A communitas előfordulásai a fenti értelemben még Angliában is
sporadikusak a 13. század végén, a fogalom a M odus tenendi
Pariiamentumban (1321-22 k.) mór tágabb, magába foglalja az
alsóbb nemesség reprezentánsait is. A Birodalomban a választók
összessége mint universitas ill. communitas csak a 14. század derekán
jelenik meg. Vö. G. Post: i. m. (54. jz.), 324-325, 374-375.;
W. A. Morris: Magnates and Community o f the Realm inParliament,
1264-1327. Medievalia et Humanistica 1 (1943). 58-94. - A magyar
főnemesség rendi szervezkedésének elmaradására Bónis Gy.:
Hűbériség és rendiség a középkori magyar jogban . Kolozsvár
[1944]. 134-138.
111 A fogalom korábbi előfordulásaira vö. Gerics J.: i. m. (8. jz.),
110, 130, - Tágabb politikai értelemben első ízben 1330: „universe
nobilitatis communitas”. M. G. Kovachich: SuppL I. 268. - A kér­
dés áttekintése: J. Holub: L a Représentation politique en Hongrie
au M oyen Age . X° Congrés International des Sciences Hístoríques,
Romé, 1955. Études prásentées a la Commission Internationale
pour Phistoire des Assemblées d'États. Louvaín-Paris 1958. kül.
88-89.
112 Váczy P.: i. m. (7.jz.), 557-559.
113 A kérdés kiterjedt irodalmából újabban Th. Eschmann: Studies on

529
 the N őt ion o f Society in St. Thomas Aquinas. Mediáéval Stud les
8 (1946). 1-42.; Fr. M. Schmölz: Societas civilis sive Respublica
sívé Populus, österreichische Zeitschrift für Öffentliches Recht,
14 (1964), 28-50 (kül. 41.),
114 Hogy a „se regereat p ro c o m m u n i'1 forma az eredeti, amellyel
szemben a bővebb krónikákban olvasható „per communitatem”
az olaszul nem tudó későbbi, 14. századi szerkesztő Javítása"
(SRH I, 152, 263), 1. Horváth J,: Stilusproblémák . 357.; Gerics J.:
i. m. 108,130. - E szóforma egy más összetételben - „in com m u-
n i” - még két ízben előfordul a hun történetben (c. 21, 22), s hogy
a párhuzamos helyeken is megmaradt, az azzal magyarázható,
hogy adott szövegösszefüggésben egy „közönségesen”-féle értei'
mezést is megengedett.
115 A hunok bejövetelekor „omni caetui [Chr.: cetui] complacuit
ulterius non incedere” (SRH I. 148, 257.).
116 Előbbire pl. Geréb L. fordítása a Képes Krónika facsimile-kiadásá-
hoz csatolt kötetben (Bp. 1964* 73.), utóbbira Szabó K. (Pest
1862. 16.)
117 Egyetlen helyen a bővebb szövegekben (c. 10) is megmaradt a
többes szám elmosódott értelmű alakja: „Quod signum [ti. a
turult] Hungari . . . in exercitu semper com m unium gestavere"
(SRH I. 263.).
118 Ez utóbbi kitétel hiányzik a bővebb szövegekből. Már említettük,
hogy a kapitányok dux címe csak Kézai szövegében szerepel,
éspedig gyakran Kézai m agyar történetében is, míg a krónikák­
ban mindezeken a helyeken kizáróíag capitaneas. Ez áll a princeps
címre is. Kézainál ugyanis az elöljárók nemcsak hadvezetők,
hanem politikai autoritások is, affélék, mint a k o ra b e li termi­
nológiában a duces (ducs) és principes: territoriális fejedelmek.
(L. a hun történetben gyakran előforduló principes Germaniae
hÍ9torizált szerepét.)
119 K c. 2 6 :......cui tamquam duci deberent unanimiter intendere ac
parere" SRH I. 165. (Chr. - - ) A krónikákban (c. 27) a „decani”,
„centumviri" nyilvánvaló értelmetlenségek. (SRH X. 287.)
120 A princeps milltae (regis) csak Kézainál fordul elő (c, 17, 39, 74)
SRH X, 160, 169, 186.
121 Itt az Orosiusnak tulajdonított (valójában Jordanesnél olvasott)

530
 aliorumna-monda elbeszélésében . . . „de consortio exercitus . . .
expulisse”. SR H I. 141.
122 Hogy a „regis et communitatis militia [sic!] decreto est statútum”
fordulat (SRH I. 191, 303.) szövegromlás militie helyett, nyilván­
való (1. Horváth J .: Stllusproblémák. 348.). Arra nézve, hogy ez a
sz övég ré s z le t eredetileg Kézaié, lásd 106. jz.
123 SRH 1. 153, 265.
124 SRH I. 155, 267.
125 SRH L 156, 269.
126 SRH I. 161, 276. (de csak S; a KK családjának szövegeiből a pars
kimaradt!) E fogalom megvolt már a kánonjogban, majd beolvadva
a korporációs elméletbe, szinonimáival {mator vagy valentíor pars,.
együtt a 13-14. századi államtan fontos kategóriájává vált. A tes­
tületi választás és képviseleti elv vonatkozásában éppen nem
modern értelmű „majoritásról” van szó, hanem a qualitas szerint
érvényesülő repraesentatiö ról. L. összefoglalóan Ch. H. Mc Ilwain:
The Growtfi o f Political Thought itt the West. New York 1932.
303-304. Magyarországon tudomásunkkal első ízben - kánonjogi
hatásra - az 1230 után hamisított bakonybéli oklevélben (1037)
tűnik fel: „abbasque eius a monachis illius loci, p a rt is sa n io ris,
libere eligatur.” Karácsony J.: S z t . István oklevelei, 135. Később
Gentilis iratai közt gyakran találkozunk vele (1309).
127 SRH I. 150, 260. - Egyébként Kézai jellegzetes szava, pl. az augs-
burgi ütközet utóhangjainak elbeszélésében: az ellenséget elfogták
s „omnibus caput detruncarunt pro exequiis sodorom”. (SRH 1.
170.)
128 O. Gierke: Die Staats- und Korporatiortslehre des Altértum s und
des M ittelalters (Das deutsche Genossenschaftsrecht, Bd. HE.).
Berlin 1881. kül. 188^*78.
129 PL Joh. Andr. Mugellanus (1270-1348): „Universitas, communitas,
collegium, corpus, societas sünt quasi idem significantia”. O. Gierke:
1. m. 248. További szinonimák még „congregatio”, „collectio”,
„consociatio” stb.
130 A populus klasszikus meghatározása, amelyet a 13. század újból
felfedezett és gyakran idézett, Cicero {De Re Publica, I. 25,) nyo­
mán: „non omnis hominum coetus quoquo modo congregatus,
séd coetus multitudinis iuris consensu et utilitatis communione
sociatus”.

531
131 £ problémakör eszmetörténeti hátterének sokoldalú elemzése újab­
ban: W. Ullmann: The Individual and Socíety in the M iddie Ages.
Baltimore 1966. kül. 7-23. és passim.
132 Már a glosszátorok a korporáció lényegéből egy sor jogot vezettek
le, „durch welche dieselbe als ein gesellschaftlicher Organismus
mit eioer eigenen und selbststándigen Spháre des Gemeinlebens,
als eine Macht über seine Glieder ausgestattetes Gemeinwesen
charakterisiért wird.” O. Gierke: i. m. 215. Az egységes korporációs
tan kialakulására uo. 353 s köv. „Indcm sie [díe Juristenj die altén
Definitionen wiederholen, unterstellen sie die Summe aller mensch-
lichen Verbandseinheiten cinem gemeinsamen Gattungsbegriff
und einer gemeinsamen Theorie” (uo. 355.). Odofredusra uo. 362.
Később (pl* Albericus de Rosciate) a societas simplex és societas
quae unum corpus constitit közt differenciálnak.
133 O. Gierke: i, m. 438. Ide tartozik még egy sor később kialakult
fogalom, mint pl. a korporáció jogi egysége é$ oszthatatlansága
persona ficta {imaginata, repraesentata stb.)-jellege, annak azonos­
sága, identitása a tagok változása esetén is, következésképpen a
korporáció „halhatatlanságának” maximája (universitas m nquam
m oritur). Vö, uo. 425 s köv.
134 O. Gierke: i. m. 356, 545. Szokásban volt még a hármas felosztás,
ugyancsak antik örökség alapján: universitas minima (ide tartozik
a falu, vár, oppidum stb.), minus larga (város) és larga (tartomány,
királyság).
135 O. Gierke i. m. 243.; Th. Eschmann i. m. (113. jz.), 9. Lásd már
Imerius (1080-1110 évek közt): „Universitas id est populus . . . ”
Carlyle i. m. V. 83.
136 A terminológiai vonatkozásokra O. Gierke i. m. kül. 193, 248.
137 „ ... societas publica . . . non potest constitui, nisi ex superioris
auctoritate” ( Contra Imugnantes , c. 3). „Omnis communitas aliqua
lege ordinatur” (Sent. 27,1,1). Vö. Th. Eschmann i. m. (113. jz.), 8.
138 A római jog maximái e vonatkozásban Dig. 1, 3, 1 (Ulpianus) és
Inst. 1, 2, 6: „séd et quod princjpi piacúit, legis habét vigorem, cum
lege regia . , . populus ei et in eum omne suum imperium et po-
testatem concessit”. Vö. Accursius gl. ad v. concessit: „Id est
transtulit . . . ” A középkor fogalmi nyelvébe a translatio forma
ment át.
139 A teória feltámasztását (ami természetesen az Im titutiones ismeretét

532
 feltételezte) az invesztitúra harc ideológiai igényei kívánták meg:
VII* Gergely ellenfelei ezáltal a pápaság szerepét tagadták a csá­
szári hatalom eredeztetését illetően (az ún. Privilégium M aius
1080 k*: „Iám enim dudum populus Romanus ímperatori omne
sulim ius et potestatem concessit a papalisták, mint pl.
Manegoldus von Lautenbach (1083-85 k.) viszont a teóriából a
hatalom visszavonhatóságát, az „ellenállási tan” csiráját bontották
ki (ti. ha a „tyrannus” „pactum pro quo constitutus est” meg­
szegi, letehető). £ kérdésekre és a teória 12-13. századi tovább­
fejlődésére Fr, Kern: Gottesgnadentum and Widersiandsrecht im
frükeren M ittelalter. Leipzig 1914* 252-258., Fr. Bezold: Die
Lekre von dér Volkssuveranilát wáhrenddes Mittelalters. Aus Mit­
telalter und Renaissence, Miinchen-Berlin 1918* kül. 3-22*, Carlyle
i* m. III* 151-165*
140 E kérdéskörre összefoglalóan újabban M* Wilks: The Problem o f
Sovereignity in the Later M iddle Ages (Cambridge Studies in
Medieval Life and Thought,N. S. 9)* Cambridge 1963, kül, 184-226.
„The idea of the separation of powers whose invention is sometimes
attríbuted to Locke and Montesquieu, can therefore be said to be
quite clearly envisaged in the political thought of the later Middle
Ages. Sovereignity does nőt reside in any one part of the political
community, ruler or people, bút is shared between them* Strictly
speaking the term cannot be applied to either”.
141 így értelmezte a művet már Horváth J*: Stílusproblémák, 383-386
(„a feltörekvő kisnemesség és a dinasztia szoros kapcsolatát mint
politikai programot hirdető történeti mű . . . ”), majd Váczy P.
némely következtetéseit korrigálva Gerics J.: i. m. (8. jz*) kül.
107-110, 122-130,
142 Pl* a gyűlés határozza el „ut símül unó corde occidentales occu-
parent regiones.” (SRH I* 147, 256*) Kézai c. 40: „Lel et Bulchu
per communitatem Hungarorum in Teutoniam destinantur”.
(Uo. 169.)
143 Váczy P*: i. m. (7. jz*) 560. kritikájára vö. Gerics J*: i* m. 107-109.
144 Chr. c. 72 (SRH L 324) Kézai c. 46 (Uo. I, 174)
„principes Hungarorum et mili- „prindpes et n o b iles regni
tes consilio episcoporum conve- Hungáriáé epicoporum consilio
nerunt adversus Petrum in u n u m convenerunt **.”
regem . . . ”

533
 Vö. az első hun gyűlés leírásával (c. 7 ) ...... Huni in Scitia habi-
tando . . . in unum congregati . . (SRH I. 147, 255.)
145 Váczy P.: i. m. 561.
146 O. Gierke: i. m. (128. jz.) 571.
147 Az 1277. évi rákosi ill. budai congregatio generális óta az oklevelek
e korai „országgyűléseket” legtöbbször mint a barones et nobües
regni (röviden: totum regnum ) gyűléseit nevezik meg. (Pl. 1277:
ÁUO IX. 175.; HO VII. 165.; Z-W., UB I. 131. - 1279: ÁUO IV.
176, 181.; Kubinyi, Mon. I. 114. - 1286: Szentpétery-Borsa,
Krit, 3407. sz.; ÁUO IV. 283. - 1287: Z-W., UB I. 157. stb.)
1299: universitas nobilium Ongarorum, Saxonum et Cumanorum,
alább nostre universitatis coetus ( —m iversi barones et nobües regni
Ongarie). Fejér, CD VII./5. 502-504.
148 Mc Ilwain: i. m. (126. jz.) 193-196.; M. Wilks: i. m. (140. jz.)
206 s köv.
149 Irnerius (gl, ad Dig. 1, 3, 32 de legibus) „Loquitur hec lex secundum
sua tempóra, quibus populus habebat potestatem condendi leges . . .
Séd quia hódié potestas translata est in imperatorem, nihil facérét
desuetudo populi”. - Placentinus (Summa InsL 1, 2): .. Nam
popul us in principem transfcrendo communem potestatem, nullám
sibi reservavit, ergo potestatem leges scriptas condendi, interpretandi
et abrogandi.” Vö. Carlyle: i. m. II. 61.; Fr. Calasso: / Glossatori
e la teória delta sovranitd. Stúdió di diritto comune pubblico. Firenze
1945. 72.
150 Azo (Sum m a Codicis) : „Dicitur enim translata id est concessa
[se. potestas] non quod populus omnino a se abdicaverit eam . . .
Nam et olim transtulerat, séd tamen postea revocavit.” Uő. (Lectura
Codicis 1, 14,12): „ . . . Dic ergo, quod hic non excluditur popnlus,
$ed singuli de populo , . . quia plus fecit ipse, quam aliquis aliorum.
Ideo singuli excluduntur, non universitas sive popul us”. - Odofredus
(iCommentarii in Dig. 1, 3, 32): „Nam populus bene potest hódié
legem condere, sicut olim poterat . . . Item non obstat, quod alibi
dicitur, quod populus omne imperium legis condere transtulit in
principem . . . quia intelligo transtulit id est concessit, non tamen
a se abdicando.” - Hugolinus ( Distinctiones) „ . . . Séd certe non
transtulit sic, ut non remaneret apud eum, séd constituit eum
quasi procuratorem ad hoc”. L. az egész kérdéskörre O. Gierke:

534
 1. m. 566 $ köv.; Carlyle: i. m. II. 56-67.; Calasso: i. m. 72-78,;
Wilks i. m. 184-186.
151 Accursius gl. Inst. 1, 2, 6 (...... populus ei et in eum orane imperium
suum et potestatem concesserit”) ad vooem ccncesserit: „Id est
transtuJerit. Sic ut ipse populus amodo non habeat hoc ius. Sic
. .
C. de vete frij iurfe] emfcieando] 1 2 hoc auiem [=Cod. 1, 17,
2, 22 (Iustinianus)] et De legfibus] et cort$ti[tutionibus] L si [=Cod.
1, 14, 4]. Séd alii dicunt, quod et adhuc populus potest facéré
legem. Et quod dicitur solum principem hoc posse; verum est
solus, id est nullus alius solus, secundum Azonem, Quod autem
dicunt populum posse Jegem facéré, verum est, scilicet municipalem
seu particularem, dummodo habeat collegium approbatum, non
autem generalem.”
152 H. Grundmann: Geschichtsschreibung im M ittelalter. Gattungen -
Epochen - Eigenart. Göttingen 1965. ktil. 12-17,; H, Koht: The
Dawn o f Nationaíism in Europe. American HistorícaJ Review 52
(1947). 27-277.
153 Nincs itt tér a korai magyarországi Jatinságban jelentkező nép­
terminológia behatóbb elemzésére. Üttőró - de a forrásoknak csak
töredékét figyelemben részesítő - kezdeményezés e téren: Deér J.:
Kő 2össégérzés és nemzettudat a X l- X llL századi Magyarországon.
A KJebelsberg Kuno MTI Évkönyve 4 (1934). 79-100. - Az Intelmek,
a legendák, valamint a krónikák szóhasználata közt semmi lényeg­
bevágó különbség nincs e vonatkozásban. Ha pl. az Intelmek ben
(c. 1) a „nép” egyszerűen „novella sancte ecclesie plebs” ennek
világi vetiilete ugyanebben a fejezetben: „omnibus tibi [ti. regi]
a deo subiectis . . . ” (SRH II. 621.), tehát a regalis dlgnitas, a
novella monarchia (c, 2) „népe”, ugyanez tükröződik István dek­
rétumaiban is, pl. „gens huius monarchia" (I. 20) azaz „gens nostra”
(ProL), (Závodszky: 141,147.), vagy István Nagyobb legendájában;
(c. 1) „populum rudem et vagum . . . Ungaros videlicet, Pannonié
pátriám inhabitantcs” szinonimája (c. 2) „omnes ditioni sue subiec-
tos . . . ” (SRH II. 378, 379.). Ugyanez áll a krónikaszerkesztmóny
valószínűleg 11. századi eredetű részeire. Itt is a „gens Hungarica”
(c. 69) vagy „universa multitudo Hungarorum” (c. 82) azonos
kategória ezekkel: „omnis populus regnl tam nobiles, quam Igno-
blles, simul in unum dlves et pauper” (c, 70) ill. „universa gens
sua [ti, regis Andree]” (c. 86), SRH I. 320, 337, 322, 244. - Meg*

535
 jegyzendő, hogy elvétve korai szövegeinkben is találkozunk a
„nép” egy egészen másféle fogalmával (pl. Kálmán dekrétumában,
c. 77; „ín genere Hungarorum”, vagy a Gellért legendákban,
c. 4: „in Ungarorum generatione”), ezek azonban kivételek, s mint
másutt kifejtettük, egy archaikusabb eszmei struktúra - a „genti-
lizmus” - maradványai az írásbeliségben. Vö. Szűcs J .: „GentUiz-
mus*’. A barbár etnikai tudat kérdése. Bp. 1970. (kézirat), 181-198.;
rövid összefoglalása: Történelmi Szemle 14 (1971). 188-204.
154 A korai legendák és krónikák történetszemléletéről legutóbb
plasztikus képet nyújtott Mályusz E.: Krónika-problémák . Századok
100 (1966). 714-725.; Uő. i. m. (5. jz.) 26-35.
155 A. Borst: Dér Turmbau von Bábel. Geschichte dér Meinungen über
Ursprung und Vielfalt dér Sprachenund Völker. Stuttgart 1957-1963.
II. 701-703.
156 W. UUmann: í. m. (131. jz.), kül. 7-24.
157 A 13. század előtt elvétve fordul elő a „gens Hungarica” (talán
a 11. századi Gestából: Chr. c. 69), „barbaríca gens Hungarorum”
(István Kisebb lég. c. 2), „gens Hungarica” (Hartvik c. 5) fogalma.
Általában „gens nostra”, vagy - krónikákban, legendákban a
királyról szólva - „gens sua”, „gens monarchie” stb. szerepel, a
populus subiectus, populus regni értelemben. Ám az előbbiek és
utóbbiak is szinonimák, ahogy pl. II. Endre egy oklevele (1233)
világosan mutatja, ahol a „gens Ungarica” és „gens nostra” több
ízben, mindig szinonim értelemben fordul elő (Theiner: 1 .116-117.).
Az üngarus (kb, 1200 után általában Huttgarus) fogalmi tartalmára
egy 1205-i oklevél: „persona, qui de regno Ungarie orrginem
duceret” (ellentéte: „alienus”). MBS L 181.
158 Ez a kapcsolat a bővebb szövegekben lazább, arról nem is szólván,
hogy tulajdonképpeni kapcsolatról csak a Sambucus kódex esetéi
ben beszélhetünk, mert többi krónikáinkban a Kézai féle Prológus
nincs meg. Hogy a c. 4-5. „elvi megállapításai” a Prológusban
kimondott tételre adott válaszok, minden további nélkül nyilván­
való. De a szóhasználat közelebbről is elárulja, hogy ez esetben is
Kézai a szerző, ő az, aki egész művében az eredet í agaimat min­
dig az orlor ige s az origo származékaival íí!. összetételeivel fejezi ki;
origo esse habere, ortum haberef origtnem assumere, ex genere
oriundus stb. fordulatokkal (Kézai önálló szövegeiben pl. Prol.,
c. 55, 78, 83, 89, 93. stb.), éspedig gyakran a bővebb szövegekkel

536
szemben. Csak az advena-résznél maradva, pl. Kézai c. 80, 81:
„origo esse habét'* - Chr. c. 38, 42: „derivatur”; K. c. 86, 88: „de
Francia (ex Nurimberc) oritur " - Chr, c. 43, 48: „de Francia est”,
„sunt de Nurumburg.” - De éppen a kérdéses helyen is nyilvánvaló,
hogy Kézai Prológusa és az eredetmonda K ézai-féle elbeszélése
áll szoros rokonságban, míg a bővebb krónikák szövegezése eltá­
volodást jelent:
Kézai Prológus Kézai c. 4, 5 Cüron, c. 4-5
scripturus quoque ex quibus Huni Huni sive Hungari
ortum praefatao sive Hungari sunt sünt (S:) egressi
nationis... exorti (KK:) n o m in a ti
. . . de viro et fae^- Ex quibus raulieri- . , . originern sum p-
mina Hungaros ori- bus omnes Hunni se ru n t.
ginem assumpsisse originern assumpsere
(SRHI. 142, 144,145-251.)
Kézai szerzősége mellett vall a szászok és türingiaiak nyelvjárási
különbségére való utalás (c. 4) is. De hogy a mondát nem Kézai
jegyezte fel először, azt főként két mozzanat mutatja. Az egyik,
hogy elhagyta a leányrablás elbeszéléséből a kürtszó melletti
vigadalom motívumát, amely pedig a mondakutatás egyöntetű ál­
láspontja értelmében számos keleti etnológiai párhuzamot mutat
fel. A másik, hogy átalakította a mondái őshaza színterének jellem­
zését. Alig kétséges, hogy mind a fehér ló mondában, mind a szarvas
monda színterének leírásában „a magyarság emlékezetében a ván­
dorlása során ismételten előforduló jelenségről tipizálóan megálla­
podott népi hagyomány” tükröződik (MáJyusz E ,: Haza és nemzet a
magyarországi feudalizmus első századaiban . Történelmi Szemle 6
[1963], 5.), ebben pedig a jó legelő, erdő, halakban, szárnyasokban,
vadakban bővelkedő tájékhoz a jó vizű folyókban való gazdagság
társulhatott a mondában, ahogy a bővebb krónikákban ez is áll
a ftuviis currerts (sic! B: currentibus) kitételben. Ezzel szemben
a Kézainál olvasható flummibus penitus cár érts feltehetően Kézai
„racionális”, módosítása, minthogy - okkal - a maeotiszi mocsarak­
ban, „amelyet egy kis gázlón kívül mindenfelől a Pontús vesz körül”
nem tudott elképzelni folyókat! Másfelől viszont az a körül­
mény, hogy Belar neve egyedül a Kézai-féle változatban szerepel
helyesen, s a Kézaival több ponton rokonságot mutató Pozsonyi
Krónikában, ezzel szemben az összes bővebb szövegekben ettorzult

537
 alakok maradtak fenn (Bereka, Bereska, Berzeba stb.), továbbá
M enrot neve is Kézainál mentődölt át, arra mutat, hogy jelenlegi
formájában egyik szöveg sem volt forrása' a másiknak, hanem léte­
zett egy k o rá b b i irodalmi megörökítése a mondának. De vala­
mennyi kifejezés, amely a mondát „ideologikus” módon a hun­
koncepcióhoz fűzi és „történeti érvként” kezeli, Kézaitól ered.
159 Hogy a Hunor névben nem a hun, hanem valószínűleg eredetileg az
orngur név lappaog, amely a régi magyar nyelvben onour - unour
alakváltozatokon át szabályszerűen unor alakká fejlődhetett, szó­
kezdő á-ját pedig akár a neolatinban 1200 táján jelentkező anorga­
nikus h hatására (Ungari^HungarU Ung+Hung), akár a hun
teória kényszere folytán mesterségesen nyerte el, vö. Györffy Gy.:
K rónikáink , 30-31. E kérdéskörre összefoglalóan legújabban
Horváth J.: i. m. (4. jz.), kül. 455-465., Szűcs J.: i. m. (153, jz.)
141-157.
160 A hun történet címe ugyan H unm rum gesta , de végén {SRHI, 164)
az áll: „Explicit liber primus de introitu”, hogy következzék cím­
ként: „Incipit secundus liber de reditu”. (A „könyvekben” való
gondolkodásnak a bővebb szövegek egyik variánsában sincs
nyoma!) - Egyetlen helyen (c. 6) nevezi Kézai a két első könyvet
(a hun és magyar történetet) együttvéve egy könyvnek, ti. amikor
bejelenti, hogy az advenák eredetét „in fine huius libri" fogja el­
helyezni (SRH 1 .146.)
161 Az advenákról szóló rész végén (c. 94): „Quorum nomina compre-
hendere aestimavi in presenti libro onerosa". (SRH 1 .192.) A bővebb
szövegekben csak Budai Krónika családjában található egyáltalán
ilyen utalás, de a szöveggel: „ . . . tamen kuic operi non apponam”,
a Thuróczy kódexben pedig: „Sequitur aliud capitulum" (SRH I.
304.)
162 G 99: „Ex illis captivis hic scribitur et tractatur .. .MSRH I. 194,
163 Az SRH kiadásban: I. 142-187.
164 Más kérdés, hogy a művet lezáró traktátusban (a „második appen­
dixben”) tárgyalt kondlcionáriusok a tö rté n e ti v aló ságban
jelentős részben éppen nem voltak „idegenek”, hanem a honfoglaló
magyarság szolgarétegének és utóbb lesüllyedt elemeinek utódai;
e helyütt azonban nem az objektív valóságról, hanem Kézai tör­
téneti konstrukciójáról, szemléletmódját meghatározó v íz ió já ró l
van szó, Ez a magyarázata a szolgaság kétféle eredeztetésének,

538
 A korban általánosan elterjedt iure gentium, vagy Kézainál more
gentium (c. 95) elmélet csak a bonfoglalás utáni szituációban volt
logikusan alkalmazható, ezért Kézainak - a logika folytán -
m eggyőződése, hogy a tárgyalt szolgáltatórétegek: eo ipso
hadifoglyok leszármazottai, „idegenek”. Ugyanakkor azonban
tudja azt is, hogy az ignobiles tömegeiben sok a magyar, s egyéb
ideológiai okokból is szüksége van a hun „őstársadalom” separatió -
jának magyarázatára. Az akkori szituációra nemigen applikál­
ható a i us gentium elmélete, annál inkább kapórajön és „logikus” a
francia eredetű casus criminis teóriája. E kettős levezetés csak akkor
tűnik „illogikusnak”, ha nem értjük meg Kézai szemléletét meg­
határozó dualizmust: púra Hungária - missitalia .
165 E ritmus bizonyos elemeit már Madzsar I. észrevette és bemutatta,
ám kizárólag a stiláris egyezések szempontjából, s anélkül, hogy
maradéktalanul számba vette volna az ide vonható szövegrészeket,
levonva belőlük az összes konzekvenciát. Madzsar L: i. m. (4, jz.),
77.: vö. Horváth J .: Stílusproblémák. 385. - A Prológus, a 24. fejezet
összekapcsoló mondata és a „második függelék” bevezető mondata
(c. 95) közti kapcsolatot egyébként még Domanovszky S. is
„kétségtelenül minden eddig felhozott érvnél meggyőzőbbnek”
minősítette Kézai szerzősége mellett (Károlyi Ekv. 1933, 112.).
166 Vö. fentebb, 119., 120. jz. - A létszámkombinációkra Horváth J.:
Stilusprobié m ák, 362.
167 Itt tulajdonképpen Kézai művének 24-33. fejezetéről van szó, de
főként a legelsőkről (c. 24-27), ahol is Kézai az Ákos mester-féle
redakcióval szemben részben a régi gestára, részben mondaelemekre
(„ ... usque hódié fabulose Morot ipsum fuisse asseverant”),
részben az Anonymus-féle honfoglalástörténetre (vo. fentebb
107. jz.) támaszkodva érezhette előadását közvetlen krónikás előd­
jével szemben „önállónak”.
168 Igaz, az advena-névsor jórészt nem Kézai, hanem Ákos mester
műve, de minthogy sok egészen önálló részlet, epizód van benne,
másrészt szerkezeti elhelyezése tejesen önálló, Kézai
bizonyos értelemben joggal érezhette sajátjának.
169Szkítia leírásának legtöbb eleme - úgy, ahogy ma előttünk áll -
feltehetően Ákos mester műve. Vö. GyörfFy Gy.: Krónikáink. 88.
170 Megjegyzendő, hogy a folytatás: „ ... quae caeptae matériáé dánt
colőrém” viszont ugyancsak a Prológus egy fordulatával tartja

539
 a gondolatritmust tekintve rokonságot: .. quod odü manifesti
matériám pertendit evidenter” . SRH L 144,142.
171 Du Cange, Glossarium médiáé et infimae Latinitatís. V. 18852, 176.;
Ae. Forcellini, Totius Latinitatís lexicon. IV. Prati 1868. 139. -
Az olasz formákra G. Manuzzi, Vocaboíario deüa lingua h a lia m ,
ü l. Firenze 18632. 142.; C, Battisti-G. Alessio, Dizionario éti-
mologico ítaliano, Firenze 1954. IV. 86. (Származékok pl. mischiato
Daniénál „commixtus”, mischiamento, mischiatura „permíxtio”,
mistamente „proraiscuamente” stb.) - A velencei nyelvjárás hang­
tani sajátosságára a Venesia szó kapcsán Eckhardt S.: 1. m. (11. jz.)t
4. - A missitare („méter”) formára: Archívum Latinitatís M edii
Aevi 5 (1930). 141. (itt orvosi-gyógyszerészi műszóként).
172 SRH I. 146, 163 (280), 178.
173 A 108 nemzetség minden bizonnyal nem ősi hagyományon alapul,
hanem 13. századi képzet, amely esetleg a Kálmán dekrétuma alap­
ján nemzetségi joggal birtokló nemek számontartásán alapulhat;
így legutóbb Györffy Gy.: A nemzetségtől a vármegyéig , . . Száza­
dok 92 (1958). 26. E körülmény természetesen témánk szempontjából
közömbös.
174 Hogy maga e név raondati eredetű-e, vagy krónikás kombináció,
biztonsággal nem dönthető el, de témánk szempontjából nincs is
jelentősége. Az ellentétes nézetekre (korábbi irodalommal) Györffy
Gy.: Krónikáink. 17-27, Horváth J.: i. m. (4. jz.) 459-461.
175 Közelebbről tekintve a hun történet kétféle változata e téren is
tanulságos eltéréseket mutat. Kézaí az ep ik ai vonatkozásokban
követk ezetesen a Huni megnevezést alkalmazza, s csak akkor
vált át a Hungari ( Huni sive Hungari) névre, amikor valami te o re ­
tik u s vonatkozásban előre utal a jelenre: így az eredet tisztázásánál
(c. 4), az „alkotmány” lefektetésénél több Í2ben (c. 7), majd a hun
történet vége felé, amikor már a „visszajövetel” kerül szóba (c. 21,
22, 23), s az anonymusi etimológia érvényesítéséről van szó, mi­
szerint a Hungari - de fluvio Hung nyerték nevüket (már c. 23,
majd c. 25, vö. Anonymus c, 2, 13), Egyébként éppen ez az egyik
bizonyíték, hogy Kézai használta Anonymus Goráját (vő. Györffy
Gy.: Krónikáink. 14CM46.), mert különben e második néveredez-
tetésre aligha gondolt volna. A hun történet névhasználatában
Kézai tisztában van azzal, hogy „történelmet” ír, a hun megjelölés
nála bizonyos értelemben - mint egyéb vonatkozásokban is meg­

540
 figyelhető - az „archaizáJás” eszköze; ezzel szemben a bővebb
krónikákban a nevek szemponttalan cserélgetése a hun-magyar
rokonság elfogadásának ugyanazt a „neofita” buzgalmát mutatják,
mint más vonatkozásban, a popuius - communitas felcserélésénél
megfigyelhettük (vő. 110. jz.). Tehát pl. a hunok bejövetele
ingressus Hungarorum (Chr, c. 7), Attila címe rex Hungarorum
(c. 10), Óbudát Hungari nevezték el Attila idején (c. 13), és így
így tovább; ezzel szemben, amikor a Hungari lenne helyén, hiszen
a „történeti-jogi” levezetés a je le n re hat ki (pl. a nemtelenség
eredetének éppen e tanulmányban taglalt levezetésében), sőt maga
a mondat is már jelen időben áll (<diceretur . . . virtus habere túr},
teljesen értelmetlenül „hunokról” beszélnek a bővebb szövegek!
176 Horváth J.: i. m. (4. jz,), 467-471.
177 SRH I. 150, 261-
178 SRH I. 151, 155 (1 millió ilL annak harmada: 330032M), L még
az egymillió nyereg motívumát Aquilcia ostrománál, amelyeket
„ingenio [Chron.: »consilio«] Sciticorum usus” alkalmaztak
(Uo. 158,271.) A bővebb szövegekben itt „excepta extranea natíone”
áll, az „egyharmad” pedig 65 000 (uo. 263, 267), csupán a Pozsonyi
Krónikában a megközelítően helyes 330 000 (SRH II. 23.)
179 SRH 1.152. Hogy itt Kézai egy egykorú kun viszonyok segítségével
„archaizál”, s ebben az ellentétben az 1279- évi kun törvényekben
is jelentkező ellentétpár tükröződik, nyilvánvaló.
180 SRH I. 161, 277-
181 SRH I. 162, 278.
182 A „Sclavis tantummodo, Graecis, Teutonicis, Messianis [=Moesia
lakói, bolgárok, vö. Kézai C, 32] et Ulahis advenis remanentibus.”
felsorolásban (SRH I- 163, 281, de S : „exulibus” [!]) Vö. még
„Black is qui ipsorum fuere postores et colom remanentibus” (c. 14)
kétségtelenül Anonymus (c. 9) tükröződik: „ . . . quam terram
habitarent Se tavi, Bulgarii [Anonymusnál gyakran, pl. c. 12, 14,
38, 39, 41: Gre d et Bulgari, sőt c. 14: Gre d vet Bulgari] et Blaehii ac
pastores Romanorum" (SRH I. 45.) Kézainál, mint ismeretes,
Romani és Teutonici (AJamanni, Germanici) historizált módon
összeolvadnak. Vö, I. Tóth Z.: Tuhutum és Gelou- Századok 70/80
(1945/46). 52-53.; Györffy Gy.: Krónikáink . 105,
183 A fogalomtörténet összefüggő feldolgozása hiányzik, G. Zematto:
Nation. The fíisto ry o f a Word . Review of Politics 6 (1944). 351-366.

541
 nem egyéb, mint rövid vázlat. Mindazonáltal egy-egy korszakra
vonatkozóan fontos és adatgazdag feldolgozások állnak rendelke­
zésre. Csak a fontosabbakat említve, az antikvitásra nézve: The­
saurus linguae Latinae. VI/2. Lipsiae 1925-1934. 1842^1865.
(G. Meyer); a korai középkorra E. Ewig: Volkstum und Volks -
bewufitsein im Frankenreich des 7. Johrhunderts. Settimane di
stúdió dél Centro Italiano di studi sulfalto medioevo V/2. Spoleto
1958. 587-648.; a java-középkorra főként K. Heissenbüttel: Die
Bedeutung dér Bezeichnungen fü r „ Volk'* und „Nation” bei den
Geschichtsschreibern des 10. bis 13. Jahrhunderts. Göttingen 1920.;
K. Bierbach: Kűrié und natfonalé Staaíen im früheren M ittelalter
(bis 1245). Dresden 1938. kül 10-37. Újabban egy zártabb forrás-
csoportról P. Görlích: Zűr Frage des Nationalbewufitseins in
ostdeutschen Quellén des 12-14. Jh . Marburg/Lahn 1964. kül.
68-116. - Minderre bővebben, az ómagyar terminológiára is
tekintettel vö. Szűcs J.: i. m, (153. jz.), 53-56, 188-201, kül. 229-
251.jz.
184 Vö. már Deér J.: i. m. (153. jz.), 97-100.; Szűcs J .: i. m. kül. 215.,
225. jz. (E problémakör bővebben dokumentált kifejtését máshol
tervezzük.) Hogy az egyházi nyelvben az elmarasztaló „pogányok,
pogány f^jzatok” jelentés még a későközépkorban is élt, J. pl.
a 13. századi Margit legenda 16. sz. eleji (14. századi?) fordításában:
„ . . . per tirannides natiom m audiens et intelligens conculcari1^
Jcemeny feyedelmeknek poganoknak myatta el nyomottátny es
zagattatny” {Nyelvemléktár VIII. 28.). Kézai és a hun történet előtt
egyedül Rogerius az a kivétel, amely „erősíti a szabályt”, ameny-
nyiben nála olvasható e szövegrész: „ . . . non per viam publicam,
per quam Hungarica natio lubricabat” (SRHII. 571.), ahol azonban
nem a magyarságról, mint népi egységről van szó, s amellett is
kétséges, mennyiben tekintette Rogerius a magyarokat s a já t
népének?
185 The O xford English Dictionary bee ing a corrected Re-issue o f a
New English Dictionary on Historical Principles . VH. Oxford 1933.
30.; Fr. Godefroy: Dictionnaire de Tandenne langue fran$aise du
I X * au X V * siécle . V. Paris 1888. 462. A kérdéskör mintaszerű fel­
dolgozása: Fr. W. Müller: Z űr Geschichte des Wortes und Begriffs
nation im altfranzősischen Schrifttum des M ittélalters bis zűr M itte
des 15. Jahrhunderts . Romanische Forschungen 58/59 (1947).

542
 247-321. - Az itáliai szóhasználatra N. Tommaseo-B. Bemardo:
Dizionario dellaLingua hallana. Ill/l, 451.; K. Heissenbüttel: i. m.
(183. jz.), kük 78, 80, 90.; a németországi terminológiára Fr. W.
Müller: Deutsches Volk und deutsches Land im spdteren Mittelalter.
Historische Zeitschrift 132 (1925). 460 s köv.
186 B. Guenée: É tat et nation en Francé au M ayen Age . Revue his-
torique 237 (1967). 25.
187 Horváth J.: Stílusproblémák . 357-358.
188 Az alábbiakban az egyszerűség okáért csak a SRH-kiadás lapszá­
mának zárójelben való feltüntetésével jelöljük az előfordulásokat.
- Kézai Szkítia-leírásának forrása a korábbi Gesta-szerkesztmény
volt; tehát c. 6: ,,gentes . . . in eo regno procreatae” (145), „gens
Corosmina” (146) vő. a bővebb szövegek párhuzamos helyeivel
(252, 253). Innen magyarázható c. 22: „ . . . séd traduxit de gente
Corosmina” (163). A korábbi Gestára megy vissza a hun történetbe
áthelyezett c. 8: „invitis^e«//óí«' praefatis” (148) fordulat, amely szó
szerint megvan a bővebb szövegek magyar honfoglalástörténeté­
ben, Chr. c. 26 (286). Ugyanígy c. 26: „nullus esset, qui ipso [Ste-
phanoj mortuo gentem tam novellám in fide Catholica posset
conservare” (173), vö. Chr. c. 69: „ . . . ut eo mortuo regnum in
fide Christi conservaret. Pronior etenim erat gens Hungarica ritui
paganismo incünari” (319). - Továbbá: c. 76 [Géza] „circa con-
versationem suae gentls . . . ” stb. (188) és uo. „Nam gens ipsa sub
paganismo constituta crudelis persecutio fuerat Christianis (188)
vö. Chr. c, 37 [Géza] „convertere cepit Hungarorum gentem ad
fidem Christianam.. alább: „ . .. quibus fuerat Hungarorum
crudeiitas nociva” (295). - kötött fordulatok: c. 44: „gentium
nationes” (172), itt a biblikus „pogányok” (gentes) értelemben;
c. 99: yfex gente Christiana” - ellentéte: „de populo barbaro"
(194); c. 95: „more gentium" (192) a római jogi lus gentiumbóL
- Kétségtelenül „nép” értelemben Kézai szövegében két Ízben:
c. 25: „A quo quidem fluvio Hungari a gentibus occidentis sunt
vocati” (165); c. 34: [a Gutkeled nemzetség] „ex gente Svevorum
procreati” (189), míg Chr, c. 45: csak „exoríl de Sueuia" (298),
189 C. 5: „Hunni , . . in gentem valldissimam suocrescere Inceperunt
(145); c. 7 6 :...... nec erat idoneus ad fidem convertere tantam gén*
tem'* (188); c. 95: „regnum erat ampllsslmum et gentibus vacua-
tűm" (193).

543
 190 C. 10: [Attila] „Cum gente enim sua in campis . . . incedebat”
(152) - uo.: „indumentorum verő modus et forma sibi et gente (sic!)
módúm Medorum continebat" (152) - c. 20: „Hic igitur Árpád
cum gente sua Ruthenorum Alpes prior perforavit" (165) nem
„népével", hanem „seregével", lásd előbb: Árpád „rebus ditior
erat et potentiot gente ” (uo.) - c. 40: [Lél jelenete „Konrád császár
előtt”] . . . quod sí ipsos occidi fecerit, de gente sua de caetero
nullus captus vivere poterit" (169), ti. a császár seregéből. ~ c. 41:
ne gens occidentis eos invaderet adunata" (171) - c. 51:
„gens arm ata” (179) - c. 71 [II. Endre szentföldi seregéről] .. et
honore multiplid cum gente sua per Assirios et alias nationes
praevenitur” (184), ahol a szembeállítás is világos. - c. 73: [V. István
Ottokárt] „cum Boemis videJicet, Australíbus, Stiriensibus, Bran-
denburgensibus et caeteris m ixtis gentibus expulit virtouse" (184)
“ c. 74: „gens Rudolphi” (186), ti. a szövegben elébb és utóbb több
ízben emlegetett ellenséges exercitus, militia,
191 C. 8: „cum exercitu Italíco, Germanico ac caeteris m ixtis gentibus
occidentis (149) a bővebb szövegekben Chr. c. 8: „cum alíis mixtis
gentibus partis occidentis" (258), holott Kézal szőVegéből a fenti
összefüggésben, de alább is egyértelmű, hogy miről van szó:
et quasi toto exercitu occidentis interempto” (150) - c. 10:
„arma gént is eius ” (152, 263), noha nyilvánvalóan ugyanarra vonat­
kozik, mint alább „expeditio eius” (151) —c. 11: „diviso suo exercitu
tertiam partém suae gentis contra Miranniamonam soldanum . . .
destinavit” (153, 265), az előbbi seregrészre utalva. - c. 17: „absque
fatiga [Chr. sine fatigatione] suae gentis " (159, 273) ti. „seregének",
de „népének" is értelmezhető módon. - c. 23: „postquam autem
filii Ethelae in praelio Crumhelt sum gente Scitica fere quasi depe-
rissent . . . " (163; csak KK: 281), ahol is nem a „szkíta nép",
hanem a hadsereg semmisült meg csaknem.
192 K. c. 8 [Macrinus] „petiturus gentem et auxilium commodari" (149)
a bővebb szövegekben Chr. c. 8: „petens sibi auxilium commodari"
(258) ** K. c. 17: . ei et censum persolverent et gentem darent
quando vellet” (159), ti. adót és hadkiegészítést; ám a krónikákban:
...... ut acciperet census ac ser vi ti a” (274) - K. c. 11: [Attila]
„est conversus in castra gentis suae " (152), ti. seregének táborába,
a krónikákban a mondat átalakítva, s mindössze ennyi: „rediissent
Huni ad sua thabernacula" (263), - K. c. 27: [Árpád] „rebus

544
 ditior erat et potentior gente ” (165), a krónikákban mindössze:
„ditior et potentior” (287) - K. c* 41: M. . . persecutus est maiorem
aciem gentis suaet quae tendebat versus Kenum” (170), ahol ugyan
a viszony fordított, mert itt Kézai írja át a krónikák e fordulatát:
...... et dum maior pars caesaris exercitus tendentes írent versus
Remim” (308) - Jellegzetes félreértés K. c. 13: [Attila] „Hunis et
caeteris suis gentibus interdictum . , . posuisset, ut urbs Ethefae
vocaretur” (156), ahol is a megszokott fordulatról van szó Attila
hur: seregére (gerts sua ill. expeditio eius praeter exteras nationes)
és „egyéb seregeire” való utalással, amit azonban a krónikák „nép­
nek” értelmeznek és így alakítják át a fordulatot: „Hunnis et aliis
gentibus'’ (268) - K. c. 36: „Conradus verő imperator, ut audivit
lacerationem gentis suaen (168) a krónikákban (Chr. c. 56): „Audito
igitur Conrado imperatore, quod Hungari imperii sui confinia
intrassent ducesque memoratos occidissent . . . ” (305).
193 Madzsar I .: i. m. (4. jz.) 84, 91 s köv. Abban igaza volt Doma-
novszkynak (Károlyi Évk. 117.), hogy efféle szavak és fordulatok
ö n ma g u k b a n kevés bizonyító erővel bírnak, noha persze Összes­
ségükben mégiscsak meggondolkoztatók. E vonatkozásban a
lényegre mutatott rá Horváth J .: ( Stílusproblémák . 356), hogy ti.
feltétlen bizonyító ereje a speciális s zóki ncsnek van, ameny-
nyiben az meghatározott műveltségi és szemléleti specifikumokat
tükröz.
194ProI.: „sicut rmrndi nationes alias, de viro et faemina Hungaros
originem assumpsisse . . . ” (142);...... nationis eiusdem [ti. H un -
garorum] victorias [? S: ystorias] . . . in volumen unum redigere
procuravi” (141); „ . . . scripturus quoque ortum praefatae nationis”
142). - c. 71: „ . . . per Assirios et alias nationes . . . ” (184). - c. 20:
„a jövevények felsorolásának lezárásaként] „Iníraverunt . . .
Boemi, Poloni, Graeci, Bessi et Armeni et fere ex omni extern
natione quae sub caelo est” (192); a krónikák párhuzamos helyén
(Chr. c. 53) csak népnevek - egyébként részletezőbb - felsorolása
található, efféle összefoglaló megjegyzés nélkül (303), A Képes
Krónika fejezetcíme: Introitus diversarum nationum a 14. század
közepéről való. - c. 10: „extern natio, quae eum [Ethelam] sequeba-
tur . . . ” (152), ez az egész passzus csak Kézainál van meg.
195 K. c. 8: „tetrarcha Macritíus natione Longobardus, űrbe Sabaria
oriundus (148); Chr, c. 8 lényegében ugyanígy (Macrinus, de

545
 Sabaria) (258) - c . 8: [Romám] „Ditricum Veronensem, Alamanoum
natione . . . super se regem praefecerant” (149); a krónikákban
hasonlóan „Detrícum de Verona, natione Alamanum” (258),
minthogy mindkét esetben régen bevett megjelölésről van szó.
Mügein c. 4; von gepurd ein Lombard von Solaria (sic!)
portig” (II. 111). c. 10: [Attila] „ab extera natione amabatur . . . "
(151); a krónikákban „ab extram a natione ” (261), - c. 10: „Expeditio
autem dús praeter exteras nationes (1 millió) armatonun reple-
batur” (151); a Budai Krónika családjában ugyanígy, de a Képes
Krónikáéban „preter extraneas nationes" (263), - c. 12: „Erant
enim soli Huni praeter exteras nationes (330, 032) Hunni” (155);
a BK családjában „excepta extera natione”, de KK „excepta
extranea natione ” (267). ~c. 21: „Qui ti mentes occidentis nationes . . .
in campo Chigle usque Árpád permanserunt” (162); a krónikákban
némi szórendi változtatással ugyanez (279), ezzel a toldással:
„In vita quidem Atyle infesti fuerant ipsi Huni occidentali natione
(így K K t S : nationi)” ~ c. 22: .. asserentes eum non verum esse
alumnum regni Scitiae, séd quasi missitalium exterae natíonis"
(163); az egész passzus hi á ny zi k a BK családjában, csak a KK
családjában található „idegen (külföldi) fajtatként” is; az extranea
jelző, éppúgy mint az occidentalis (a Kézai-féle extera , occidens
alakokkal szemben) a bővebb szövegek sajátja. L. a 21. fejezet
részletének fordítását Mügelnnél; „wenn sic die geslechte und die
heren von Osterlanden furchten . . . ” (II. 125).
196 A szó elhagyása: c. 9: „ . . . cognita itaque armorum et animi
occidentis natíonis qualítate et quantitate” (150); a krónikákban:
„Experientes igitur . . . animositatem R o m a n o r u m et armorum
paraturam . . . ” (260), - c, 10: [Attila] „Budám ... de flumine
Tize usque Don super diversas exteras nationes principem consti-
tuit” (150); a krónikákban a kiemelt rész hiányzik (261). - Átfogal­
mazás: c. 10; „Nationes ideoque r.egnorum diversorum ad ipsum de
flnibusorblsterraeconfluebant(151); a krónikákban:„Linguarum
Ideoque diversarum nationes [K K : nationumf t ) ] (261), ahol is
a „különböző országok népei” helyett „különböző nyelvek fajtái”
volt értelmezhető! - Behelyettesítés más szóval: c. 16: „In qua
[Sabárlában] erat generális schola orbis terrae n a th n i (sic) poetarum
musls . . , elucenter lllustrata” (158); a krónikákban: „erat Ibi
scola generális tam ipiis LongobardJa, quam a lt is g é n t í b ú s

546
 orbis térre,. ( 2 7 2 ) , - c. 20: [Csaba] „rediens in Scitiam ad patria
nationem ac oognatos . . ( 1 6 2 ) : a krónikákban: „Hic autem in
Scytiam paternam scilicet sedem adiendo . , , " (278), - A teljes
félreértésre L alább 198, jz.
197 Mint korábban láttuk (126, jz,), magát ezt a műszót a krónikamá­
solók egy része nem értette, megcsonkította; de Heinrich von Mügein
sem értette, mert daz grost tail formában fordította (SRH II. 124.).
198 A legkritikusabb részlet a 19. fejezetben a két szövegezésben
(SRH 1, 161, 277) ahol is a legfontosabb kitételeket kurziváltam,
a krónikák eltéréseit ezen belül ritkítottam:
Kézai c. 19 (161) Chr. c, 19 (276-277)
. . . Ditrici astutia Veronensis Detrici verő ac a l ior um
ac principum Alamannie . . . in principum Alamanorum astutia
partitas diversas Hünorum , . , Hunorom i m p a r t i t a com-
communitas est divisa, ita qui­ munitas in partes d iv is a s (sic
dem, ut quidam Chabam . . . alii KK.! máshol d iv e r s a s ) est
verő Aladarium . . . praeficere d iv isa , ita quidem, ut quidam
in regem post Ethelam Chabam . . . alii verő Aladarium
nitebantur. . , , in regem post Atilam sibi
preficere nitebantur.
Sanior verő pars (KX-ban pars
Quia verő pars sanior Chabae hiányzik!) Hünorum dum
adhaerebat, extera autem Chabae adhesisset, D e tr ic u s
natio Aladario, eapropter autem exteranatio cum paucis
uterque incepenmt imperare. Hunis Aladario, ambo regnare
ceperunt.
, . . Detrici astutia qui illő tem-
Tunc Ditrici astutia, quae poré Sicambrie
fovebat Aladario, praelium Aladario a d h e r e b a t, inter
inter ambos suscitatur. ambos reges tam durum prelium
ac forte est commissum . . .
199 Sőt, valamiképpen még a „német fejedelmek** is belekerülnek az
ügybe. Kézainál eredetileg arról volt szó, hogy Detre és (ac)
a német fejedelmek ravaszsága bontotta meg a hun kommunitást, a
bővebb szövegekben viszont Detricus és m ás (a többi) (alii)
fejedelem tette ezt (1. előző jz.). Ami a hun történet pontos - s
Kézainál következetesen érvényesülő - „közjogi” konstrukciójából
alaposan kilóg, hiszen Detre rex volt, a principes Aiam am iae

547
 más kategória: alattvalói. A quamplures principes Germanorum
valójában, Kézai elbeszélése szerint is, nem Krimhild csatája körül,
hanem a hun történet elején, a „cezunmaur”-i (Zeisselmauer)
csatában játszottak szerepet (c. 9, SRH I. 150.), ahonnan viszont
a bővebb szövegek változatában maradtak ki!
200 Madzsar L; i. m. (4. jz.) 98-99.
201 Horváth J.: Stílusproblémák . 359. (A szövegeket J. 198. jz.)
202 K. Heissenbiittel: i. m. (183. jz.) 78, 81, 90.
203 Fr. W. Müller: i. m. (185. jz.) 262-270, 272.
204 E kérdéskörre összefoglalóan I. A. Gr au: Dér Gedanke dér H erkunft
in dér deutschen Geschichtsschreibung des Mittelalters, Leipzig 1938.;
M. Klippel: Die Darstellung dér fránkischen Trojanersoge in
Geschichtsschreibung und Dichtung vöm Mittelalter bis zűr Renaissan-
ce in Frankreich. Marburg 1936.; H. Heimpel: Alexander von Roes
und das deutsche Selbstbewufitsein des 13. Jahrhunderts. Archív für
Kulturgeshichte 26 (1930). 50-55.; H. Koht: The Dawn oftfationatism
in Europe. American Historlcal Review 52 (1947). kül. 270-277.
Hatalmas anyagot tartalmaz A. Borst: i. m. (155. jz.) főként IL kö­
tete 0* kül. 700 s kov., 767 s köv., 912 s köv.)
205 Számos fontos részletet szükségképpen mellőznünk kell e helyütt.
Hogy Anonymus kezdeményeit minden irányban hogyan fejlesztette
tovább Kézai (valósággal „kicédulázta az Anonymus Gestájában
található hun vonatkozásó adatokat49), azt plasztikusan kimutatta
Györflfy Gy.: Krónikáink. 137-146.
206 Mint az irodalomban már sokszor megtárgyalást nyert, ismeretes,
hogy Ákos mester milyen éllel teszi szóvá az Ákos, Bor, Aha nem­
zetség s a többi korabeli előkelő bárói család nevében, hogy őseik
semmivel sem alább valóak a krónikás hagyomány „hét vezéré­
nél”, egyszersmind pedig a szkíta eredetet állítja szembe az idegen
származásó, jövevény előkelőséggel, „cum isti non hospites, séd
de Scytia descendermV* (Chr. c. 35, SRH I. 293.) A fehér ló monda
elbeszélésébe is belefűzi ezt az öntudatát, a „történeti jog1* elemével
együtt (c. 28): a magyarok „non sicut hospites, séd sicut terram
iure hereditario possidentes” jöttek Pannóniába; „Retradidit autem
Dominus Hun^aris Pannoniam . . . ” (uo.).
207 Anonymus c, 44: SRH I. 91. - Ricardus: SRH II. 535. Hogy a
„keleten lakó magyar” képzete már 1200 táján hogyan alakult át
eo ipso az „ősmagyar” képzetévé: Györffy Gy.: Krónikáink. 55-57. -

548
 1231: Zimmermann-Wemer: UB L 54. - [1350]: Theiner: MHV I.
230 (a datálásra Krit. jz. 933. az.) -
208 Imre lég.: SRH IL 515. - 1264: Fejér: CD IV/3. 196 (Krit. jz.
1403. sz.)
209 1285: Ladomér: MES II. 200. - [1277]: .. de voluntate regia et
baronum ac omnium nobilium et etiam Cumanorum in eadem
congregatione maximé Vngarorum . . . ” Zimmermann-Werner:
UB I. 131. (A helyes datálásra Pauler Gy.: MNT II. 426, 708.)
- [1285] Benedek esztergomi prépost: „ . . . de Tartam verő . . . per
Vngaros et alias in regni (sic!) Vngarie lares foventibus (sic!) circiter
XXVI milia Tartarorum sünt interempti . . . ”, alább „séd Siculi,
Olachi et Saxones omnes vias ipsorum cum indaginibus stipa-
verunt . . . ” MES IL 419.
210 „Si | Ungarn arm und rich | jahen . . . ír vordern hetenz mit grozen
kraft | den heiden ab erst írtén | und heten ouch darumb erliten | vil
mán igen bloutes guz . . . ” Gombos, Catalogus, III. 1864. E kérdésre,
s arra, hogy Ottokár szemtanú volt: Bartoniek E.: Századok 57
(1923). 297. - Mezey L.: Szent István X III. századi verses históriája .
Magyar Századok. Bp. 1948. 46.
211 1297: ...... ut ab omnibus regni nostri incoíis et eciam extere
nacionis hominibus meruit et meretur mirabiliter commendari.”
AUO X. 261. - 1298: ÁUO XII, 619-620. (Ezt az oklevelet felhasz­
nálta már Deér J.: i. m. [153. jz.] 101.) - 1330: Kovachich M. G.:
Supplementum , I. 268-75. Megjegyzendő, hogy az oklevél előzetesen
Zách Feliciánt „perfida sordes generationis regnIco?arum”-nak
bélyegzi meg, majd: „non soium se, séd omnes Hungáriáé regni
cohabitatores decolorare . . . intendebat”, s lejjebb következik:
„ne praecellentis fidelitatís praerogativam Vngaricae natiorps
detestabilis ignominiositatis macula deformet . . . ” stb. stb. egész
nemzetségét kiirtják harmadíziglen, tágabb rokonsága „perpetuae
servituti iuxta regiae maiestatis dispositionem redígantur.” - A for­
mula I. Lajos koronázása (1342. jul. 21.) után Pál országbíró egy
sor oklevelében jelenik meg: in cuius solium, thronum et
coronam ipse (predictus) dominus Lodovicus^.. . ad guberoandum
dictum Hungáriáé nacionis regnum hereditaríum iure geniture sibi
successum de prelatorum, baronum, (procerum) et nobilium regni
sui unaoimi et concordi voto sublimatus . . . ” stb. AO IV. 252.:
Kovachich M. G«: Suppl. I. 280.; AO IV. 264, 282. A Hungarie

549
 fonna az 1342. szept. 23,-i oklevélben (AO IV. 264.; említi már
Deér J.: 153. jz. i. m.) hibás olvasat az eredeti Hungarice helyett
(DL 3517).
212 E kérdés részleteire más keretek közt kívánunk visszatérni.
213 E buzgalma a bővítményeknél is megmutatkozik (amelyek révén
egyáltalán a hun történet esetében is indokolt „bővebb szövegekről”
beszélni), amelyeknek jó része nem egyéb, mint id est, scilicet,
videlicet bevezetéssel ellátott tudákos magyarázgatás, főként hely*
nevekhez fűzött magyarázatok, amelyek azonban az elbeszéléshez
új elemeket nem fűznek; más részük viszont, főként az Attila halála
utáni részben, jórészt eltorzítja az elbeszélés belső logikáját, az
átfogalmazás pedig az egész hun történetben általában a koncep­
ciótól való eltávolodáshoz vezet. Minderre bővebben más helyen
kívánunk visszatérni; ami a t eor et i kus vonatkozásokat illeti,
e tanulmányban is számos példán mutattuk be az eltávolodás
módját, egy helyen pedig rámutattunk az ebből következő jelleg­
zetes epi kai torzulásra (vö. 115, jz.) Egyébként már az irodalom
is kimutatta e bővítmények egy részének kétségtelen 14. századi
eredetét, pl. az erőszakoltan végigvitt (s magával a hun történettel
szembekerülő) Álmos-Attila-Noé genealógia zagyvaságaiban
(Horváth J .: Stllusproblémák , 363-364.), vagy Attila „címbővítések-
nek” (c. 10) esetében (M adzsarl.: i. m. 91-92.).
214 Életrajzára Györfíy Gy.: Krónikáink. 167-175.; újabban számos
kiegészítő adattal (műveltsége, nápolyi követjárása, hazai és külföldi
kapcsolatai stb.) Mályusz E.: i. m. (3. jz.) passim, valószínű halá­
lára: 71.
215 S R H 1 .162-163.; 278,, 280. Figyelemre méltó, hogy a történet alább
tárgyalandó eltorzult töredéke a bővebb szövegekben nem a 22.,
hanem a 20. fejezetbe ágyazva található meg, viszont a Képes
Krónika a 22. fejezetben is - Kézaival lényegileg egybehangzóan -
elmondja újból, immár a „kérkedés” motívumával együtt. E k e t ­
tős magyarázat is mutatja, hogy a KK hun története nem egyéb,
mint kétféle forrás $2emponUalan egybemásolása. - A gens Coros•
m im a geográfiai látókör 13. századi kitágulása nyomán megismert
khorezmi (khvarezmi) iráni etnikumú nép az Arai-tó vidékén
(khivaí kánság), amely egyéb nép- és országnevekkel együtt (össze­
foglalóan I. Györffy Gy.: Krónikáink. 88.) a 13, század folyamán
kerülhetett be a krónika-szerkesztménybe (Chr. c. 6, SRH I. 253)

550
 mint a továbbfejlesztett „Szkítia’Vkép egyik eleme; innen vehette
Kézai is.
216 A BK családja kronológiája szerint a hunok gyűlése Szkitiában
328-ban volt (KK: 373), amit közvetlenül követett az „első” hun
honfoglalás, s ebben Bendekuznak már fia, Attila vett részt;
Csaba Szkítiába való visszatérése a Pannóniába való „második”
bejövetel, 888 előtt tíz évvel („postquam autem filii Athyle in
prelio Crumhelt . . . deperissent, Pannónia extitit decem annis
sine rege . . c. 23, SRH L 281), tehát 878 táján kellett volna,
hogy bekövetkezzék, ilymódon három generáció (Attila-Csaba-
Edemen) 550 évet hidalt át *.. Bármekkora történeti képtelenség,
de a maga módján „logikusabb” Kézai kronológiája, amely szerint
az „első” bejövetel 700 után következett volna be, a Szkitiába való
visszatérés pedig (az ő kronológiájában: 872 mínusz 10 év) 862 kö­
rül, ily módon a hunok pannóniai uralma mintegy 162 évig tartott,
ami ugyan még mindig azt jelenti, hogy jókora élettartamokkal
számolt, de 100 éves embereket mindenesetre inkább elképzelhet
egy középkori történetíró, mint 600 éveseket! Hogy a kronológiát
tekintve a „történeti hitel” nem mérce (a bővebb szövegek évszámai
éppoly kevéssé „hitelesek”, mint Kézai kombinációi), hanem
egyedül a konstrukció belső logikája, vö. Madzsar I.: i, m. 89.;
Horváth J.: Stilusproblémák. 368. - Hogy Bendekuz, aki egyébként
Kézainál egyetlen egyszer, Attila genealógiája megállapításánál
szerepel (c. 7, SRH 1 .147), nagyon megragadta a 14. századi szer­
kesztő fantáziáját, azt jól mutatja, hogy az itt tárgyak interpoláción
kívül még két Ízben szerepelteti a nevét, éspedig olyan két helyen
- Attila „címbővítésénél” és genealógiájának bővítésénél - (SRH
I. 261, 285.), amelyekről a forráskritika már régen kimutatta,
hogy 14. századi interpolációk (vö. 213. jz.).
217 Horváth J.: I m. (4. jz.) 447-^49.
218 Mályusz E s i. m. (3. jz.) 53 s köv., kttl. 61-64.
219 A nobilis, nobüítas archaikus tartalmára Ákos mester fogalom-
világában Mályusz E .: 1. m. 56.
220 Chr. c. 53;,,... qui diutus in regno commorando, quamvlsillorum
generatfo nesclatur, per roatrlmontorum diversorum contractus
Vngarls inmixtl nobllitatem paríter et dcscensum sünt adeptí ”
(SRH 1.303-304.) A d n m m itt „szállásbírtűk, birtok” értelemben,

551
 vö. c. 34: . acceperunt loca et descensum ad eorum benep-
lacitum1' (Uo. 2920-
221 Kézai c„ 94: . qui servientes regibus vei caeteris regni domi-
nis ex ipsis pheuda acquirendo nobilitatem processu temporis sunt
adepti” (SRH I. 192).
222 Váczy P.; A szimbolikus államszemlélet kora Magyarországon
(Minerva Könyvtár 40). Bp. 1932. 23-36.
223 Kézai szövegében Simon és Mihály nemzetségéről szólván: c. 91:
Imre király őket „latisque et amplis pheudis in diversis Hungáriáé
partibus noscitur investisse” (SRH I. 191.); a bővebb krónikák­
ban: .. latis et amplis hereditatibus . . (uo. 297.). - A kon-
dicionárius okról szóló traktátusban (c. 97.) „Iobagiones verő
castri sunt pauperes nobiles, qui ad regem venientes, terram eis
tribuit de castri terris, ut pheuda castri . . . ” (uo. 193.), egyébként
birodalmi vonatkozásban (c. 74.) Rudolfról: „tamquam pheudomm
imperialium reintegrator” (uo. 185.), - Hasonlóképpen a hűbérjog
ismeretéről tesz bizonyságot Kézai, amikor „hűbéreskü” értelemben
használja a homagium szót (SRH I. 152.), amit a bővebb szövegek
nem ismernek és „homagionem (omagionem, omaginem!) et
revereút i am” formában adják vissza (uo, 264.).
224 Szűcs J.: i. m. (153. jz.) kül. 180-201, 284-325,
225 Fr. Meinecke: Weltbűrgertum und Nationalstaat. Studien zűr
Genesis des deutschen Nationalstaates. München-Berlin 1922®. 12.
226 A kérdéskörnek ezt a vonatkozását e helyütt csupán felvillantjuk,
A szövegben említett adatokra és összefüggéseikre vö, Müller
i. m. (185. jz.) 280.; Fr. Hertz: Nationality in History and Politics,
A Study o f the Psychology and Sociology o f National Sentiment
and Ckaracter London 1944. 215.; Uő. Jahrbuch fúr Soziologie.
I. Erg.-Bd. (1927). 5, 8.; A. Werminghoff: Dér B egríff „Deutsche
N atiori’ in Urkunden des 15. Jahrhunderts. Historische Viertel-
jahrschrift 11 (1908). 189-190. - Az identifikációs mechanizmusra
vö. kül. E. H. Kantorowicz: The King’s Two Bodies . A Study in
Médiáéval Political Tkeology. Princeton 1957. 250-267, 361-382.;
a probléma általános kereteire W. Conze: Nation und Gesellschaft.
Zw ei Grundbegriffé dér revolutionaren Epoche. Historische Zeit-
schrift 198 (1964). kül. 4-12.
227 Már viszonylag korán, pl. V. István 1271: Mcum nos conventionem
et congregationem omnium nobilium existentium a parte Danubii

552
 versus orientem . . . fecissemus”, majd alább: „Lampertus . . .
episcopus Agriensis surgens et stans in nostrí presentia et omnium
regnicolarum . . . ” Fejér: CD V/l, 153. (A datálásra Pauler Gy.r
11. 385.) - 1279: . congregationem cum omnibus incolts regni
nostrí habuimus generaiem, tractantes ea cum baronibus, proceribus,
nobilibus nostris . . . ” Krit. jz. II. 2992. sz. -1281: „ . . . promittentes,
quod prefatam terram . . . nulli nobilium seu regni nostri incolarum
conferemus . . . ” ÁUO IX. 300. - 1290:...... habita congregatione
generáli . . . nobilium regni nostrí" ; az artikulusokban többször
incole regni nostri, mely fogalom ellentéte: „promittimus eciam,
quod dignitates seu comitates . . . seu castra advenis vei hospitibus
aut paganis vei ignobilibus hiis, qui in regno nostro nocumenta
frequenter intulerunt, nullatenus conferemus . . . ” Marczali S.:
Enchiridion 186-190. (A helyes datálásra: Szabd K.: Századok 18
[1884]. 473-482.) - Viszont az 1298. és 1299. dekrétumokban több
ízben előfordul a t>nobiles a li i a u te m regnicole” fogalom, ahol.
is világos, hogy az utóbbiakon a szászok és kunok értendők, pl
„cum omnibus nobilibus Hungarie, singulis Saxonibus, Comanis in
unum convenientibus . . . ” Kovachich: Supplementum, I. 89-138.,
ahogy pl. 1299: „universitas nobilium Ongarorum, Saxonum et
[Comanorum]**, tirtostra universitatis coetus” Fejér CD VII/5,
502-503. A szemlélet érthető, hiszen pl. 1279. un. „második kun
törvényben” : „üdém nobiles et Comani equaliprerogativa libertatis
gratulentur", továbbá 1290: „Saxones Transylvani predia tenentes
et more nobilium se gerentes”. - Természetesen ezzel párhuzamom
san a regnicola, regni incola még az 1400 körüli időkig megtartotta
általánosabb értelmét is.
228 A fogalmak tartalma pontosan kiviláglik azokból az oklevelekből,
amelyek Károly Róbertnek megismételt - immár a szentkoronával
való - megkoronázására (1309. jón. 11.) vonatkoznak. 1309:
„ . . . cemens, quod ob ipsius (ti. sanctae coronae) carentiam, cui
múltúm reverentie atque auctoritas ex dicti regni incolarum opinione
defertur . . . ” az előző koronát interdiktum alá helyezték (Acta
Gentiüs, MV 1/2. 352.) Ugyanerről a kérdésről 1315: „ . . . et
licet huiusmodi coronationis [ti. az 1308. évi] modus sufficiens
extitisset, tamen ut opiniorti gént is Vngarice satis fieret et ut scan-
dalum de medio wlgi tolleretur, recuperata et rehabita . . . ipsa
sancta corona . . . ” stb. (MES II. 710.) A g en s^reg n i incolae

553
 tartalma egészen világos, ha tudjuk, hogy a koronázás aktusában
a voluntas és assensus ugyan a prelátusokat és a bárókat illette
meg, de az „elismerés”, recognitio már a koronázás alkalmából
összegyűlt nemesi tömeget. Erre, valamint a nemesek szerepére az
1308. és 1309. évi koronázások alkalmából vö. Bartoniek E.: A ma­
gyar királyválasztási jog a középkorban. Századok 70 (1936). 374,398.
A királyválasztás körül szerepet játszó társadalmi kategóriák
három csoportra oszlanak: 1. prelati et barones ( = voluntas, assen-
sus) ; 2. nobiles, multitudo nobilium ( —recognitio) ; 3. cives et
advene copiosi, cives et populares civitatum ( = egyszerű jelenlét),
vagy egyszerűen vulgus. Vö. p l 1308; az érsekek, püspökök és
bárók felsorolása után: ., ibidem presentibus ac pressa nobilium
aliorum et vulgi . . . ” Ezekre az identifikációkra 1. kül. Acta Gen-
tilis. MV 1/2. 115-119, 304-307* Az opinlo gentis tehát félreért­
hetetlenül a prelátusok, bárók és nemesek szerepére (de kizárva a
vulgus kategóriáját) vonatkozik. - Az 1330-i oklevélre vö. 211. jz.,
amelyet a király „Pannoniéi regni universae nobilitatis communitas ,
baronum et procerum ac primatum idemptitatis conformitas”
gyűléséből adott ki.
229 E kérdéskör fogalom- és eszmetörténeti összefüggéseire Szűcs J .:
„Nemzetiség" és „nemzeti tudat" a középkorban . (Lásd e kötetben is).
230 Hugolinus ( Summa Digestorum): „ . . . quod universitas vei maior
pars vei illi, quí a maiore parte universitatis elecd sünt faciunt,
perinde est ac si tota universitas facérét” - Roffredus (Quaesttones
Sabbathinae): ...... quod feci de mandato consulum castri, videor
de mandato omnium civium fecisse, refertur enim ad universos,
quod pro voto prlmatibus indulgetur”, Vö. a glosszával: „vide-
buntur omnes facéré, quod condlium facit vei maior pars.” Gierke:
i. m. (128, jz.) 218, 222^-223. (A legisták tanaira, a fictlo iuris
elemére uo. 392-394, 426 s köv.) Baldus nézeteire uo. 478. A „kép­
viselők gyűlése”, „consilium clectum totum populum repraesentat
. . . quod ab his fit, perinde est ac si ab omni populo ficret,,, to­
vábbá: „illud, quod consilium fadt .,. omnes de populo facéré
videntur.” „Secundum fictíonem iuris aliud est universitas et aliud
personae de universitate,” (uo, 426.) - A malőr ( vaientior, sanlor)
pars fogalmára uo. 598 s köv. Vö. Wilks: i. m. (140. Jz. 194-199.).
231 O. Gierke: i. m. 43CM31.
232 Az európai háttéré vö, H. Mitteis: Dér Staat des hohen M ittelalters .

554
Weimar 1953*, 10 $ köv., 81, 90. szb. („Die Fürsten, principes sind
auch keine „Vertreter” des Volkes, sie „repráseníieren” cs vielmehr,
sie verkörpern es, stellen es vor; soweit ihre Macht reicht, sind sie
selbst das Volk”.) H. Beumann: Z ű r Entwicklung transpersonaler
Staatsvorstellungen . Vortráge und Forschungen (hrsg. von Th.
Mayer)IIL Lindau-Konstanz 1956.187,194, 222.; Fr. Graus: Volk,
Herrscher und Heiliger im Reich dér Merowinger . Praha 1965. kük
204-206. - A regnum korai jelentéseire Bartoniek E .: Corona és
regnum. Századok 68 (1934). 318-319. (anélkül azonban, hogy vilá­
gosan felismerné ezt a jelentésámyalatot). Vö. Eckhart F .: A szent­
korona-eszme történet. Bp. 1941. 68-71. (nem veszi azonban figye­
lembe a legkorábbi előfordulásokat). [1097]: „síné totius reg ni
consilio . . . ” „totius regni voluntate ÁUO XI, 32. (Krit. jz.
35, sz. A dátumra Pauler Gy.: Századok 1888. 214-215.) - Kálmán
decr. Prol.: „ regni consultum . . . " alább „totius senatus consultú . . . ”
Závodszky: 183. - 1121: „pr^nominatus rex illustris ín cons-
pectu totius regni siti . . . ” fogalmilag azonos: „auctoritate etcon-
cessu predictí regis magnifici omniumque magnatum regni . . . ”
Magyar Nyelv 23 (1927), 361, 364. - 1137: .. quod ego stabilivi
totius regni voluntate et consilio” PR T1.596. - 1151 k.: „ . . . colloquii
causa regis ac tocius regniMvö. alább „rex cum suis” PRT I. 600. -
Magában a 11. századi Gestában több helyen: tiplacuit regno . . . ”
Az idézett fordulatok: SR H 1. 324, 326, 336, 337. Már ebből az ősz-
szefüggésből is nyilvánvaló - anélkül, hogy ezúttal a kérdés rész­
leteibe mélyednénk hogy e fordulatok nem állíthatók be valami
„nemzeti” aspektusba; a Gesta szemléletében az előkelők a „német”
Péter és a magyar Aba tyrannizmusával szemben egyaránt a libertás
(Uberatio) követelményét hangoztatták, mely fogalom belső tar­
talmáról más helyen kívánónk szólni.

A tanulmány magva az M T A Középkori Munkabizottsága által rende­

zett tudományos ülésszakon ( },Középkori történetírásunk kritikus
pontjai”) tartott előadás 1971. november 5-én. A tanulmány az itteni­
nél bővebb formában - helyenként részletesebb jegyzetapparátussal
és egy, az író személyére, szellemi miliőjére és nápolyi követjárására
vonatkozó függelékkel ellátva - megjelent: Századok 107 (1973).
569— 643, 823— 8 7 8 .1

555
N ép és nemzet a középkor végén
 MÉG BGYSZER A VITA FUNKCIONÁLIS ZAVARAIRÓL

Évekkel ezelőtt Perjés Géza hozta be a nemzeti kérdés

vitájába a „nemzeti önérzet (vagy másként: közérzet)
zavarainak” fogalmát, nem egy vonatkozásban igen
figyelemre méltó ~ másokban ellentmondásra késztető -
diagnosztikai szempontokkal és terápiái javaslatokkal
együtt. (Látóhatár, 1967. 7-8. sz.) Oktalanság lenne ta­
gadni bizonyos zavarok meglétét általában, közelebb­
ről pedig a például történetszemléleti vetületben (ahol
is a nézeteltérések különös nyomatékkai fogalmazódtak
meg); erre megannyi példát nyújt maga az immár év­
tizedes vita is. Ezek a nem csupán ön- és közérzet!,
hanem szemléleti és fogalmi zavarok jórészt nem mos­
tanában keletkeztek, hanem - régen. Gyakran új for­
mák közt vagy új motívumrendszerbe ágyazottan való­
jában régi pszichikai beidegződések és gondolati mecha­
nizmusok hatnak tovább, örökölt szemléleti modellek
és logikai „hibás körök” terhelik a mai közgondolkodást
és történeti tudatot. E jelenség elemzésének nemrég
kisebb könyvet szenteltem (A nemzet historikuma és a
történetszemlélet nemzeti látószöge. Bp. 1970.), igyekezve
a vita bizonyos neuralgikus gócain és zónáiban - egye­
bek közt például a „prenacionális” tudatformák s a
népi patriotizmus vonatkozásaiban - szilárdabb fo­
galmi kiindulópontokat és történeti megoldásokat ke­
resni. Javaslataim talán vitathatóak is; mindazonáltal,
559
 nem sokat segít az ügyön, ha a polémia központjába
félreértések kerülnek, s így a vita neuralgikus pontjai
csak fölösen szaporodnak azáltal, hogy a meglevő „köz­
érzeti” és fogalmi zavarokhoz egy újabb csatlakozik:
a vita funkcionális zavara. Sajnos, Perjés Géza nem sok­
kal utóbb megjelent A z országút szélére vetett ország c.
hosszabb történeti esszéjének befejező része, ez az újabb
hozzászólás a vita történeti vonatkozásaihoz (Kortárs,
1972. 1. sz.) némely pontokon ugyancsak nem mentes
ilyen jellegű zavaroktól, éspedig éppen azokon a neural­
gikus pontokon, ahol idézett könyvemnek tulajdonított
állításokat kérdőjelez meg.
Semmi sem árt inkább egy vitakérdés hitelének, mint­
ha a nézetek pontatlan szembesítése révén maga az a
kérdés zavarodik össze: tulajdonképpen miről is vitat­
kozunk? Nem érdemes diszkreditálni magát a vitát, s
azt sem érdemes hagyni, hogy a vita funkcionális zavara
olybá tűnjék, mintha magának a tárgynak a belső za­
varáról lenne szó, s ezáltal a nemzeti közérzet - való­
ságos vagy vélt - zavara fokozódjék.
De ha csak ez a meggondolás indítana, hogy Perjés
esszéjéhez hozzászóljak, néhány rövid kiigazítással be­
érhetném. Szerencsére Perjés említett háromrészes köz­
leménye sokkal gazdagabb annál mind adataiban, mind
szempontjaiban és gondolataiban, hogysem kizárólag
vagy akár elsődlegesen a fenti értelmű zavar tisztázásá­
ra kellene koncentrálnom. A szerző egy válságos s iga­
zában még mindig nem teljesen megértett történeti kor­
szak, a Mohács után kialakult történeti szituáció meg­
értését keresi. Mint tőle megszokhattuk, ezúttal is lé­
nyeges kérdéseket s izgalmas módon vet fel; megköze­
lítési módját széles körű forrásismeret komoly erudí-
cióval való kamatoztatása és a történetíró morális fe­
lelősségtudata, sőt pátosza jellemzi; megoldási javas­
lataiban sok a szuggesztív erő. Mindez elmondható
560
 írásának arra a részére is, amely - mint jeleztem - tu­
lajdonképpen közelebbről a nemzeti tudat historikumá-
hoz (vagy pontosabban: prehistorikumához), tehát az
évtizedes vitakérdéshez való újabb hozzászólásnak te­
kinthető, éspedig olyan nagyon is érdemleges hozzájá­
rulásnak, amely magát a vitát - meghatározott vetü-
letben - a „vitatkozás” szintjéről termékeny szempon­
tok és elemzések révén, konstruktív módon emeli egy
magasabb szintre. Annál nagyobb kár, hogy ennek el­
lenére itt-ott mégiscsak visszacsúszik a vita „hibás kö­
reibe”. Ha most írásához mindkét vonatkozásban hoz­
zászólok - tehát részint igyekszem egyetértőén kiegé­
szíteni és teljesebbé tenni fejtegetéseit, részint korrigá­
lom téves értelmezéseit - , mindenekelőtt az vezérel,
hogy lehetőleg világosabban lássunk a „tulajdonképpen
miről is van szó” kérdésében. Maga a téma a középkor
végi, kora újkori nemzeti tudat sokat vitatott problémá­
ja, annak nálunk sajátos kiágazásával, a népi patriotiz­
mus „neuralgikus” kérdésével együtt.

HEVENYÉSZETT ELLENVETÉSEK, KUTATÁSI FELADATOK

Ami egészében az esszé jellegű tanulmányt illeti,

azt nemcsak odaadó figyelemmel, hanem megannyi
vonatkozásban egyetértéssel olvastam, még ha némely
következtetésével és feltételezésével nem is tudok egyet­
érteni. Legfőképpen azzal az implikációval nem, hogy
ha Magyarország Szapolyait követve, valami török
vazallus állammá válik, akkor ez a reálpolitikai sakk­
húzás valami „jobbat” tartogatott volna, mint ami
valójában bekövetkezett. Ezzel összefüggésben azt a
folyamatot is idegenkedve tekintem, ahogy a szerző
561
- mintegy feltételezésétől áthevülten - hajlamos hova­
tovább valami békefejedelemmé finomítani Szulejmán
szultánt, akinek mintha már-már egyéb vágya sem lett
volna, mint hogy az adott szót, szerződést betartsa és
fenntartsa a békét a világban... Feltétlen elismeréssel
fogadom Perjés Géza már korábban is kifejtett „actio
radius”-elméletét (eszerint az oszmán állami és hadi
struktúra terjeszkedésének hatóköre korlátozott volt,
Magyarországon túl valószínűleg elvileg nem volt tá­
gítható), csak éppen attól tartok, hogy maga Szulejmán
és utódai meg a nagyvezírek ezt a szabályszerűséget még
nem ismerték, s elismerni sem lettek volna hajlandók,
sőt kifejezetten azt hitték, hogy a hatósugár a német­
római birodalom felé - éppen a magyar királyságon át -
meghosszabbítható. Következésképpen, ha a balkáni
államok példáját követve Magyarország is beáll egy
hűbéres jellegű függésbe, kétségtelenül állandó hadfel­
vonulási területté válik, ami gazdasági, demográfiai,
etnikai és egyéb következményeiben kísértetiesen hason­
lított volna a török idők jól ismert következményeihez.
De az ország nem állhatott be ilyen függésbe ama egy­
szerű oknál fogva, mert a kritikus időben nem akadt
komoly ember vagy társadalmi erő, aki, illetve, amely a
vazallusi viszonyt mint az államiság tartós, „intézmé­
nyesített” formáját egyáltalán el tudta volna képzelni.
Következésképpen maga a kérdésfeltevés egy irreali­
tást rejt magában. (Hogy később, s a kis Erdélyben ez
mégis miért volt reálisan megvalósítható, más lapra
tartozik.) Ha viszont tanulmányának befejező részében
maga Perjés is jórészt visszavonja ezt az implikációt, s
maga is lényegileg irreálisnak minősíti a felvetett lehe­
tőséget, akkor meg logikailag nehezen érthető az első
részben adott hosszú s túl sokat sejtető expozíció.
De nem az a célom itt, hogy Perjés Géza koncepció­
jának egészéhez állást foglaljak. Ezt bizonyára megte­
562
szik majd nálam hivatottabbak, a korszak kutatói.
Figyelemre méltónak és lényegében véve meggyőzőnek
tartom mindazt, amit tanulmányának harmadik részé­
ben a szerző a reformáció szerepéről elmond a korai
újkori „nemzeti tudat” kiformálásában, a korábbi tu­
datszerkezet bizonyos mértékű átalakításában. A „lé­
nyegében véve” csak annyiban korlátozó jellegű kité­
tel, amennyiben meggyőződésem, hogyha valaki még
mélyebben beleássa magát e témába, bizonyára itt is
áramlatokat és árnyalatokat fog találni. Ha tehát a kor
entellektüeljeinél, főként a reformátoroknál, alkalma­
sint csakugyan a „védekező ideológia” nyomul is elő­
térbe a nemesi nacionalizmus agresszív önteltségével
szemben, valamint az anyanyelv irodalmi felfedezésé­
ben csakugyan közrejátszik valami, ami több, mint a
vallási propaganda leghatékonyabb eszközének fel­
fedezése: a „szellem csinosításának” immanens vágya -
mindezek mellett bizonnyal meg fogja találni a hagyo­
mányos rendi gondolatrendszer vezérmotívumát is.
Hiszen ez már e kritikus korszak nyitányában különös
kakofóniával csendül fel! Még egészen frissek a hantok
a mohácsi tömegsírokon, még azt „várnánk el” a tör­
téneti köztudatunkban Mohácshoz fűzött asszociációink
alapján, hogy az egész országot valami döbbent gyász
és önmarcangoló felelősségkeresés bénítja meg, amikor
az 1526 novemberében Székesfehérvárott lezajlott or­
szággyűlés forrásaiból valami egészen más atmoszféra
bontakozik ki. Az összegyűlt nemesek táguló kebellel
és magabiztos optimizmussal, harsány jókedvvel kont­
ráznak a pártvezér Werbőczi gyakori „Uraim, magya­
rok!” megszólítással tarkított szónoklataihoz, hogy
végre „nemzeti” királyt választhatnak a Perjés által tán
az indokoltnál több gyengéd tapintattal kezelt Szapolyai
János személyében. „Tudjátok, mennyi szolgálatot tett a
vajda űr nektek, magyarok - így Werbőczi hálátlanok
563
akartok-e lenni iránta ?” „Nem akarunk!” - zúg a nemesi
gyülekezet válasza (hiszen ha netán még emlékezik is
arra, milyen csélcsap módon vezérelte Mohács előtt a
vajda úr a nemesi pártot, legfőbb „szolgálatát”, az 1514.
évi parasztfelkelés vérbe fojtását bizonnyal nem feled­
te), majd a jelenlevők üdvrivalgásban törnek ki, amikor
Werbőczi az 1505. évi rákosi végzés egy sokpecsétes
példányát - a fikciókban és dikciókban kimerülő nemesi
nacionalizmus e „magna chartáját” - teátrális mozdu­
lattal, egy lándzsa hegyére tűzve, akárcsak egy zászlót,
meglengeti a fejek fölött, a jelen levő lengyel követ
pedig jelentésében így summázhatja összbenyomását:
„a magyarok úgy érzik magukat, mintha újjászülettek
v o ln a.. . ”
A felelősség súlyát még csak nem is érzékelve, a szo­
kásos demagógiától felpezsdülve s a formális közjogias
illúzióban „újjászületve”, e jelenet jegyében indul el a
mohácsi tömegsír széléről tántorogva egy generáció.
Mennyire és mennyiben találta meg egyensúlyát? E kér­
dés a tudati szférát illetően sok tekintetben még mindig
kutatási feladatként jelentkezik. Mennyire hatott a
reformátorok kulturális misszió-tudata és felébredő
szociális lelkiismerete, önostorozó és egyszersmind a
„kiválasztottság” érzését sugalló nemzeti hangvétele a kü­
lönböző rétegekben, főként a nemességnél ? S mi a közös
ebben és a parasztság tudatvilágában? Mert ha a refor­
mátorok írásaiban bizonyos gondolati pályák fel is fed-
hetők, ez önmagában még sok bizonyítékot nem nyújt
a „nép” gondolkodására nézve. Az is kérdéses, hogy ha a
16. század dereka táján egy prédikátor írásaiban óva­
tosan meg is pendül a török szövetség ötlete, ez minden
további nélkül általánosítható-e? Sokkal inkább úgy
látszik, hogy a reformátorok többsége számára a 17.
század eleji válság előtt a Habsburg-hűség egyáltalán
kérdésessé sem vált. A kérdőjeleket a részletek vonatko­
564
zásában még lehetne szaporítani; de hát Perjés bizonyá­
ra a legkevésbé sem lesz ellene, ha a kép árnyaltabbá
válik, ahogy én is őrömmel üdvözölném, ha kutatásaim
fonalát, amelyet 1526 táján - tehát még a reformáció
előtt - elkötöttem (egyszerűen ama technikai okból,
hogy valahol minden kutatást le kell zárni) valaki to­
vább fonná, A reformáció ugyanis Mohács előtt ebben
az összefüggésben még csak visszájáról jelentkezik: a
nemesség szólamaiban káros „új eretnekség”, kárhoza-
tos német termék, amelynek kiirtása végett az ország-
gyűlés a fej- és jószágvesztés büntetése (1523) helyett
egyelőre a máglyahalálra való súlyosbítást (1524, 1525)
látja jónak kilátásba helyezni... A 16-17. század prob­
lémakörét csak rövid és sematikus vázlat formájában,
s csupán egy bizonyos logikai szálon fűztem be A nemzet
historikurm. .. című munkámba. Minden jogos észre­
vétel helyénvaló tehát, mint például már Trócsányi
Zsolt kiegészítései a Valóság hasábjain (amelyekre éppen
ezért nem is reflektáltam), újabban pedig Perjés Géza
szempontjai.
De még akár az is helyénvaló lenne, ha valaki a kö­
zépkori fejlődésről adott vázlatomat sematikusnak tar­
taná, minthogy magam szögeztem le ugyanott, hogy amit
az adott keretek közt nyújtani tudok, nem egyéb, mint
vázlatos kontúrokban megadott séma, amely árnyala­
tokat a dolog természetéből következően nem tartal­
mazhat. Valójában ugyanis maga a késő középkori kép
jóval gazdagabb és árnyaltabb, mint ahogy ott módom­
ban vagy szándékomban volt érzékeltetni; ha úgy tet­
szik, ott csakugyan „nem akartam megkeresni” - mint
Perjés kissé különös nyomatékkai fogalmaz - bizonyos
„finom szálakat”. Ám ha már e probléma a nagyközön­
ség előtt szóba került, korántsem azzal a céllal, hogy
Perjésnek felrójak valami mulasztást, hanem mert most
már a tárgy gravitációja megkívánja, szeretném ugyan­
565
csak körvonalaiban felvázolni, hogy az általa a 16. szá­
zad dereka körül felfedezett árnyalatok már egy évszá­
zaddal korábban, de egészen határozottan 1500 körül
kirajzolódnak. Ha már egy irodalmi folyóiratban figyel­
met érdemeltek bizonyos történeti jelenségek, bizonyá­
ra figyelmet érdemel az is, ha legalább egészen össze­
vontan a jelenségek eredetéről is szó esik. Annál is
inkább, mert részben irodalomról is szó lesz, s egyúttal
talán egy újabb ponton tisztázódik egy félreértés a nem­
zeti tudat előtörténete körül.

A „FINOM SZÁLAKON” VISSZAFELÉ.

A HUMANISTA MELLÉKÁRAMLAT A KÖZÉPKORBAN

A középkori kép teljességéhez hozzátartozik, hogy a

rendi töltetű és bizonyos értelemben „közjogias” szí­
nezetű nemesi nacionalizmus fő áramlata mellett - amely
az 1280-as években egy „koraszülött” rendiség talajá­
ból a Kézai Simon mester által fakasztott forrásból
ered, hogy a 14-15. század nemesi közgondolkodásán és
Thuróczy krónikáján ár Werbőczi Hármaskonyvébe
folyjék bele, s egyidejűleg a Jagello-kori Rákosmezőn
áradjon szét szélesen hömpölygő folyammá - két sze­
rényebb és vékonyabb patakocska is ered a középkor­
ban. Az egyik (mint azt egyébként ugyancsak jeleztem
szóban forgó értekezésemben) Vitéz János váradi püs­
pöki rezidenciája tájékán fakad az I440-es években,
hogy Janus Pannonius költészetében gyors iramú és
tiszta vizű hegyi patakká duzzadva, „vízgazdálkodását”
- eszmei forrásvidékét - tekintve az előbbitől nem füg­
getlenül ugyan, de mégis már a maga önálló medrében
folyjék át töretlen folyamatossággal a 16. századba.
566
E humanista áramlatban kettős motívumgazdagodás
érdemel figyelmet - ezúttal minden részletezés nélkül.
Az egyik a nemesi nacionalizmus öntelt illuzionizmusa
és társadalmi-morális fikciókban bővelkedő alaptónusa
helyett bizonyos mértékű társadalomkritikus - „ön­
kritikus” - hangvétel, ahogy az az 1500-as évek elejétől
Mohács előestéjéig példának okáért egy Keserű Mihály,
Hagymássy Bálint vagy Nagyszombati Márton költé­
szetében, illetőleg publicisztikájában jelentkezik. Nagy-
szombati Márton 1800 sornyi költeménye például
(1522 körül) nem egyéb, mint egyetlen grandiózus fel­
kiáltás, buzdító beszéd, szózat a Hungara nobilitashoz,
a magyar nemességhez, hogy szálljon magába, lássa be
vétkeit, bűneit, garázdaságait, hazugságait, hagyjon fel a
széthúzással, hagyja abba a „nyomorult nép”, misera
plebs sanyargatását és szakítson a királyi méltóság sem­
mibe vételével, hogy végre a törökkel szemben „erős
fegyvereivel az édes hazát (dulcis patria) védelmezze”.
A másik motívum a műveltség ( civilitas vagy urbanitas)
igényének és a humanista erényideál (humanitás) kö­
vetelményének - de egyelőre még nem az anyanyelv
„édességére” való eszmélésnek - társítása a „nemzet”
(natio, gens) fogalmához és a „haza üdve” (salus pát­
riáé) tartalmához. Janus Pannonius 1510 táján azért
vált „lobogóvá” a jórészt köznemesi, de hellyel-közzel
már polgári származású magyarországi humanisták
számára, mert szellemével megnemesítette a „barbár”
népet. A közös cél, hogy a literatúra művelésével is
szellemében gazdagabbá, termékenyebbé tegyék a ha­
zát, amellyel kapcsolatban a „magyar parlag” képzete
már Janus óta kísért ebben az áramlatban. Mindez a
főáramlattól merőben idegen, vagy ha egyáltalán fel­
merül, akkor is csak e motívumok hiányának önérzetes
megmagyarázása formájában, a „szittya erények” ár­
nyékában, mert hiszen - mint az egyébként éppen nem
567
 műveletlen Werbőczi summázta - „közismert, hogy a
mi magyarjaink mindig szívesebben forgatták a fegyvert
és olyan szerszámokat, amelyek nélkül sem nem vethet­
tek, sem nem arathattak, mintsem Cicero, Livius, Sal-
lustius vagy Aulus Gellius kö teteit.. . " A végkicsengés
itt nagyjából ez: így van ez rendjén.
Ne tévesszünk azonban szem elől a Jagello-kor hu­
manizmusának „nemzeti” tudatszerkezetéről szólva,
a motívumok bizonyos mértékű átrendeződése ellenére
sem két mozzanatot, amelyek révén e generáció eltá­
volodott Vitéz vagy íanus magatartásától. Az egyik az,
hogy ama bizonyos társadalomkritika jellegzetesen kettős
irányú: a „haza romlását” eszerint egyfelől a nagyurak
bűne és a nemesek romlottsága okozta, másfelől azon­
ban a „haza üdvén” rést ütő parasztháború! 1514 után
e kettős érvelés általános közhely a humanistáknál.
A másik az, hogy a műveltség igénye és a meglevő ér­
tékek megbecsülése oly gyakran csap át minden törés
nélkül az üres kérkedésbe (mint például Magyi Sebes­
tyénnél: e föld „korunk legnagyobb, legkiválóbb poé­
táját” termette, aki „teljességgel felér Vergiliussal, sőt
felül is m úlja.. . ”), vagy a jellegzetes mentegető reflexbe
(mint például Bekényi Benedeknél: a haza dicsősége
csak azért nem ragyog eléggé, mert a szüntelen háborúk­
ban való forgolódás miatt kevés volt a magyar tollfor­
gató, az idegenek pedig „rosszakaratú irigységgel” el­
hallgatták a tetteket), hogy ezáltal olykor már alig
lehessen megkülönböztetni e szólamot a nemesi vezér­
szólamtól.
Mindez persze nem változtat azon, hogy egészében
mégiscsak új szólamról van szó, s ez az az áramlat,
amely az 1530-as évektől fogva egy új motívummal, az
anyanyelv értékének felfedezésével bővül, hogy már
Pesti Gábor megfogalmazhassa Aesopus fabuláihoz
írt előszavában (1536) az egyébként már Pcijés által
568
is idézett programot: a „serénykedés” követelményét,
„hogy hazájuk dicsőségét valamicskével öregbítsék az­
által, hogy övéiknek mind nyelvéi, mind szellemét fino­
mítják és mind szélesebb körben terjesztik el”. A kon­
tinuitás mindenképpen az 1440-50-es évektől követhető
nyomon, hogy közbül Janus Pannonius már a felszaba­
dult individuum hangján kiálthassa ki a középkorból:
„Szellememmel, hazám, nemessé tettelek. . . ! “

A MÁSIK MELLÉKÁRAMLAT KÖZÉPKORI FELTÉTELEI

A másik mellékáramlat azért érdemel figyelmet, mert

az nem egyéb, mint a Perjés Géza által egyedül a refor­
mációnak tulajdonított tudatszerkezeti átalakulás szer­
ves középkori előzménye, s azért érdemel különös figyel­
met, mert létezése eddig jóformán ismeretlen volt.
Igaza van Perjésnek abban, hogy számos egymással
összefüggő elem, amely a „hun-szittya” öntudattól ide­
gen, a 16. század folyamán, s főként a reformáció hatá­
sára, egy sok tekintetben újszerű szimbiózis formájá­
ban válik egy átformálódó - korai újkori - nemzeti
tudat részévé; téved azonban abban, amit mindezeknél
az elemeknél ismételten hangsúlyoz, hogy ezek „elő­
ször”, „első ízben” a reformátoroknál fogalmazódnak
meg. Legtöbbje in statu nascendi ott van már a közép­
kor alkonyán. Ilyen értelemben a válságba jutott és
bomlófélben levő középkori világ készíti elő mindazt,
aminek a 16. század közepe körül Magyarországon a
reformáció lesz adekvát kifejezője és összegzője.
Maga a „kiválasztottság” ótestamentumi reminisz­
cenciákból táplálkozó gondolata - noha egyelőre még
éppen nem „nemzeti” hangolásban - a középkori eret­
569
 nekmozgalmakba, hazánkban az 1430-as években a
Délvidéken kialakult huszita tanokba nyúlik vissza,
amelyeket az inkvizíció teljesen kiirtani nem volt képes,
sőt minden jel szerint 1514 táján újból hatóerővé váltak.
Közismert, hogy a huszita bibliafordítók magyarra ül­
tették át az Ótestamentum könyveit is, köztük a zsidó
nép sorsából levonható analógiákra különösen alkal­
mas Makkabeusok történetét is; részletek belőle az ún.
Bécsi kódexben maradtak fenn. A magyar husziták le­
jegyzett tételei közt éppúgy ott szerepelt az „isten népe”
motívum, ahogy (könyvemben röviden vázoltam) a
„kiválasztottság” gondolata mozgatta bizonyíthatóan
1456 keresztes parasztjait Nándorfehérvár védelmében,
majd a kirobbanni készülő - de még parazsában elfoj­
tott - lázongásban, s ahogy majd (mint még alább visz-
szatérünk rá) ugyanez az eszme mozgatja 1514 keresz­
tes parasztjait Buda alól Temesvár felé menetelésükben -
egyidejűleg a török és a nemesek ellen.
Hasonlóképpen kimutatható már 1470 körül - egye­
lőre még persze éppígy nem „nemzeti” színezettel - a
khiliasztikus fogantatásé „bűnbeesés-tan”, éspedig Ma­
gyarországon kívül is, a latin kereszténységnek éppen
azokon a tájain, ahol a török kérdés egyszersmind belső
társadalmi problémákat bolygat meg (például Stiriában,
Kaxintiában és Krajnában), s a hanyatló középkor ke­
reszténységének általános válsághangulata az Apoka­
lipszis misztikáját e konkrét kérdésekre vetíti ki. A ná­
lunk is elterjedt nézeteket e témáról éppen az a Laskai
Osvát foglalta össze első ízben 1498-ban kinyomtatott
Sermones Dominicales című művében (Sermo 123),
akinek szerepe az alább mondandók szempontjából
különösen érdekes. Eszerint az eljövendő Antikrisztus
már ekkor a törökkel azonosult; a törökök foglalásai a
világvége közeledtének, éspedig igen közeli eljövetelé­
nek jelei közé tartoznak! A moralizáló teológiai magya­
570
rázat: a „szentségtelen Mohamed népének.” csapásait az
Úr a keresztények bűnei miatt méri saját - keresztény -
népére. S melyek az Antikrisztus közeli eljövetelét mu­
tató kétségtelen jelek? Egyebek közt a hit meggyöngülé­
se, a gonoszság általános eluralkodása, a bölcsesség meg­
szűntess a „gazdagok könyörület és igazságérzet nélküli
élete. És bizonnyal úgy van - olvashatjuk hogy az elő­
kelők inkább törődnek kutyáik és állataik bajával, mint
embereikével; alattvalóikat gyötrik, különféle munkák­
kal nyomorítják és jogtalan terhekkel nyúzzák bőrüket
Éppen ezért, az Antikrisztus első hívei a főrendűek és
hatalmasok (magnates et potentes) lesznek... Egyszó­
val, mint látható, az általános középkor végi apokalip­
tikus hangulat s a közel egykorú traktátusokból össze­
szedegetett okoskodások a Jagello-kor sajátos problé­
máira konkretizálódnak; az egész gondolatmenetben
török kérdés és társadalmi feszültségek immár szerves
ideologikus összefüggésben olvadnak össze.
Itt érkeztünk el ahhoz a harmadik fontos alkatelem­
hez, amelyet Perjés találóan „szociális lelkiismeretnek”
nevez, de megint csak kizárólag a reformációhoz köt.
A késő középkori társadalom szociális feszültségei nem­
csak az eretnekségekben robbannak, hanem a probléma
közvetlenebb vagy közvetettebb formában ott lappang
a katolicizmus válságát jelző spirituális mozgalmakban,
az „új vallásosság”, devotio modema áramlataiban,
Magyarországon például a pálos misztikában, továbbá
olyan irányzatokban is, mint a kolduló rendek közt
nálunk legnépszerűbb obszerváns ferencesek, „cseri
barátok” gyakorlati tevékenységében is. A még jórészt
Mátyás király idején tevékeny - sőt magával Mátyással
szemben ellenzéki - Temesvári Pelbárt működése meg­
lehetősen ismeretes e téren; nála azonban a társadalom­
kritika még nélkülözött minden „nemzeti” összefüggést
és színezetet. Már egészen más a helyzet az alig fiatalabb
571
Laskai Osvát (megh. 1511) esetében, akinek gondolat-
világában az itt jelzett elemek már egészen sajátos kép­
letté álltak egybe.
Néhány szó elkerülhetetlen magáról az irányzatról
és a személyről. A ferencesek szigorúbb, megreformált
(ún. obszerváns) ága volt Magyarországon az az egye­
düli szerzetesrend, amely - szemben az összes többi
renddel - a középkor alkonyán is különös virulenciával
lendült fel és gyarapodott. Elegendő itt csak annyit
mondani, hogy míg 1450 körül 30, 1517-ben már 70
rendházuk volt szerte az országban; páratlan növekedés
a szerzetesség általános lezüllése és a többé-kevésbé
eredménytelen belső reformok korában! Ebben ter­
mészetesen nagy szerepe volt annak, hogy a rend az
uralkodói hatalom és a nagybirtokosok (élükön a Hu­
nyadiakkal) különös kedvezéseit élvezte, minthogy a
nép közt élő, mezítlábas, szürkecsuhás barátok szellemi
hadserege egyaránt felhasználható volt mind az eretnek­
ségekkel és a „szakadárokkal” szemben, mind a török-
ellenes propagandában és mozgósításban, tábori pap­
ságként - sőt csaknem kizárólag ez volt eredménnyel fel­
használható. Maga az obszerváncia létrehozása erede­
tileg a szétfoszló rendi regulák, tágabban a megrendült
hitélet, még tágabban az egyház egész megingó tekin­
télye helyreállítására hivatott konzervatív reform volt;
de ahogy az lenni szokott, a „krisztusi szegénységhez”,
az „igazi” kereszténységhez való visszatérés magán a
mozgalmon belül termelt ki szüntelenül eretnekségeket
és már-már eretnek magatartásformákat. Az obszerván-
sok ugyanakkor nem zárkóztak el a „világtól”, sőt hi­
vatásuk szerint állandóan a nép között forogtak és
anyanyelven prédikáltak. Ismeretes, hogy a dominiká­
nusok mellett éppen az obszerváns ferencesek bábáskod­
tak az 1500 táján fellendülő magyar nyelvű kolostori
irodalom körül. Hogy irat prédikáltak, azt jórészt azok
572
 a prédikáció minta-gyűjtemények mutatják, amelyeket
egy-egy művelt rendtag írt didaktikus céllal, latinul, de
anyanyelvi felhasználás végett. E viszonylag nagy pél­
dányszámban, ismételten kinyomtatott gyűjtemények
azt a célt szolgálták - mint éppen Laskai imént említett
kötetének prológusában is olvasható hogy vezérfo­
nalat adjanak a képzetlenebb barátok kezébe, hogyan
prédikáljanak „különösképpen a falusi, azaz paraszti
nép lelki épülésére”. De az obszervánsok nemcsak ál­
talában a világtól, hanem a világi áramlatoktól sem zár­
kóztak el. Maga Laskai Osvát például, aki a századfor­
duló idején, majd később is a rendtartomány vikáriusa
volt, közben (1497, 1506) a pesti rendház gvárdiánja,
szoros kapcsolatot tartott a köznemesi párt vezéreivel,
Szobi Mihállyal, Werbőczi Istvánnal, magukkal a Rá­
kos mezejére sereglő nemesekkel, akik előszeretettel
helyezték el pénzüket és értékeiket a mai ferences temp­
lom mellett állott egykori rendházban. Műveit itt írta
meg, éppen átellenben Werbőczi pesti házával, alig fél­
órái járásra Rákos mezejétől; a Rákos mezei gyűlések
atmoszférája is beszivárgott a rendházba, az egyháziak­
tól különben ez idő tájt még idegen „hun-szittya” tudat
lenyomata ott van már a rend 1499. évi konstitúcióiban,
Laskai egyik prédikáció minta-gyűjteményének (Gemma
fidei, 1507) prológusa pedig szinte már a nemesi nacio­
nalizmus tételeinek programatikus összefoglalása. En­
nek a nyilvánvalóan a nevezetes rákosi végzés (1505)
hangulatában született, s az irodalomban sem ismeretlen
„programnak” az árnyékában jóformán ismeretlenek
maradtak azok a beszédek, amelyek éppen valami más­
féle tartalomról vallanak, mint a Rákos mezei szólamok.
Főként a korábban keletkezett Sermones de sanctis
(első kiadása: 1497) magyar szentjeiről, mindenekelőtt
Istvánról és Lászlóról szóló prédikációkból csendül ki

573
a „nemzet” egy másféle, s főleg más összefüggésekbe
ágyazott koncepciója, mint ami a közeli Rákos me­
zején uralkodott.

EGY ÚJFAJTA „NEMZETKONCEPCIÓ’"

A KÖZÉPKOR ALKONYÁN

Míg a natio a rendi iratokban 1500 körül (sőt már jó­

val korábban) általában egyértelműen a nemességgel
azonosul, a második beszéd De sancto Ladislao (Sermo
49) már a kiindulópontul választott textusa révén is
más irányból közelít. „És emlékezzetek meg arról, hogy
én a ti csontotok és a ti testetek vagyok” - mondta
Abimelech a Sikemitáknak (Bírák Könyve 9,2); e sza­
vakat mondhatta volna Szent László is - írja Laskai -
„valamennyi magyarnak, akiknek nemzetségéből (pro-
genies) származott.” Ezután egy kis fejtegetés követke­
zik: mi módon is tartoznak össze a magyarok? Min­
denekelőtt a rokonság köteléke által - szól a felelet
mert az idegenek iránt csak a keresztény szeretet barát­
ságának (amicitia charitatis) érzületével viseltetünk,
saját nációnkhoz azonban több köt: „a természeti
rend, vagyis eredet (naturális ordo vei origo), amelytől
elszakadni nem tudunk”, jóllehet - tartja szükségesnek
hozzáfűzni - az „erény jósága” (bonitas virtutis) sze­
rint e kötelék lehet erősebb vagy gyengébb. Szent László
igazán magyar volt születésére, nemzetére nézve (na-
tione), „ezért hát szeretnünk kell őt, méltán inkább őt,
mint másokat”. De nemcsak ezért. A skolasztikus min­
tát követő hármas érvelési rendben a második argu­
mentum ez: azért, mert ezt kívánja az igazság, a méltá­
nyosság (aequitas) ama jótettek miatt, amelyekkel ben-
574
nünJcet elkötelezett, „ő ugyanis a mi nemzetünket ellen­
ségeinktől védelmezve kormányozta, a hitben megtart­
va”. Harmadszor pedig különleges erényei (virtutes)
miatt kell szeretnünk őt. Ezzel zárul a gondolatmenet
első szakasza. A másik így indul: mégis hányán, köztük
főrangúak, lovagok, sőt pápai legátusok vonták kétségbe
szentségét! S miért? Egyebek közt azért, mert önnön
kezeivel sok vért ontott, éspedig nemcsak pogány ta­
tárokét, hanem hithű keresztény németekét (!) is. Ezt
az ellenvetést - jelenti be Laskai - két érvvel lehet el­
oszlatni. Először is: ezt kellett tennie, mert „csont a
csontunkból, vét a vérünkből’', tehát a természeti rend
ezt kívánta. Másodszor is tekintélyérvekkel (auctoritate)
igazolható, hogy „megengedett módon (licité) ontott
vért a maga és övéi védelmében”. S következik itt
Szt. Ambrustól Aquinói Szt. Tamásig a tekintélyektől
vett idézetek sora, amiben az az érdekes, hogy akár pat-
risztikus, akár egyházjogi vagy skolasztikus közvetítés­
ben, végső fokon mind az antikvitásból átmentett elvek
kerülnek egymás mellé. így például Aquinói Tamás köz­
vetítésében a római jognak az a maximája, hogy az erő­
szakot jogos erőszakkal visszautasítani (a vim vi re-
pellere tétele, amely a római jog 6. századi kodifikáció-
jában több helyen előfordul, pl. Digesta 1,1,3; 9,2,44,4;
43,16,1,27), továbbá az igazságos háború (iustum hél­
ium) középkori elmélete, amely a kánonjogba is be­
vonult abban a formában, hogy adott esetben még
egyháziaknak is megvan a természetjogból eredeztetett
joguk, hogy - mint Laskai is idézi - „magukat megvéd­
hetik és a támadót megölhetik”. De a legnyomósabb érv
a közvetlenül Cicerótól idézett tétel: „Aki nem védekezik
és nem áll ellent az erőszaknak, noha tehetné, az olyan
bűnt követ el, mintha szüleit vagy barátait avagy h a zá já t
hagyná cserben!"
Mellőznünk kell itt sok érdekes részletet, s a kom-
575
 mentárokkal is takarékoskodva legyen elég három fontos
körülményt kiemelnünk. Az egyik a „nemzet” olyan
- teoretikus érvekkel is alátámasztott - felfogása,
amelybe kétségtelenül minden magyar beletartozik.
Nem szabad, hogy zavarjon ez esetben az eredet, a
vérségi kötelék fogalmi kötőereje, mert nemcsak a pri­
mitív, de még a középkori gondolkodás sem volt képes
másként kifejezni a szoros, az „organikus” társadalmi
kohézió képletét, mint az ősi, mintegy „természeti”
jellegű vér közösség gondolati modellje segítségével
(szemben a modern gondolkodással, amelynek csak pri­
mitív szintjén jelenik meg ez a fogalmi jegy). Figyelem­
re méltó mindazonáltal még e ponton is az „erény” - te­
hát egy nem „természeti”, hanem szerzett tulajdonság -
módosító szerepe. A másik körülmény, hogy hiányzik
itt a nemesi nacionalizmustól elválaszthatatlan elvakult
idegengyűlölet, hiszen az idegenekhez is szeretet fűz,
csak éppen a saját nemzethez több. Végül pedig ön­
magáért beszél a haza védelme morális kötelezettségé­
nek ugyancsak erős teoretikus szálakkal való idekötö-
zése, miáltal az egész gondolatkör kerek egésszé áll
össze. Mögötte nem nehéz felismerni a „pogányokra” és
- ahistorikus módon - a németekre való utalással, vala­
mint az „ideális” uralkodó (itt nem részletezett) voná­
sainak megrajzolásával együtt a tehetetlenségbe zuhanó
Jagello-kor vágyát a megváltásra.
Ezzel azonban még mindig nem teljes a kép. Szent
Lászlóról három beszéd szól, István királyról kettő.
Azok a motívumok, amelyek itt mellékszólamként
vannak jelen, a többiben felerősödnek. A hangsúly
természetesen a kontrasztokon van: ,,Ó minden ma élő
magyar példája, ó az előkelők tökéletesedésének normája,
ó minden keresztény világosságai”, László király - szól
a fohász - , mennyire más ez a mi korunk! Az első be­
széd (Sermo 48) vezérgondolata az igazságszolgáltatás
576
korruptsága . midőn az igazságot legkevésbé sem
védelmezik, a jogot elnyomják”). Az író Ézsaiás pró­
féta kemény szavait szegezi szembe „sok mostani ke­
gyetlen bíróval szemben”, míg ezzel szemben a szent
király annak idején „a bírói ítéletekben a szegények
igazságát védelmezte. Ó László király, bárcsak most is
elítélnéd a kapzsiakat és megmentenéd az igazakat,
mivel immár csaknem mindenütt az igazságtalanság
uralkodik, a csalárdság győzedelmeskedik/" - zárul a
beszéd.
A harmadik prédikáció (Sermo 50) még mélyebbre
hatol: a szociális állapotokba. Itt a vezérgondolat a
hatalommal való visszaélés, a bitorlás (usurpatio) el­
uralkodása. Bárhol tekintünk szét, birtokokat harácsol­
nak, ártatlanokat forgatnak ki örökségükből. „Aki ilyet
tesz, az tolvaj és gonosztevő, s őrök bűnben leledzik...
az ilyen úrnak nem köteles egyetlen alattvaló sem enge­
delmeskedni és adót fizetni"! A beszéd fokozatosan át-
hajlik a jobbágyságra, a hatalom „bitorlásának” ebbe a
szférájába. „Ó igaz isten, tekints le trónusodról, hogyan
herdálják örökségedet! A z igazságot az előkelők (prin-
cipes) lábbal tiporják, midőn nem fizetnek szolgáiknak,
mondván, hogy nem szerződtek velük. Továbbá nem en­
gedik, hogy alattvalóik végrendelkezzenek halálukon ja ­
vaikról, ahogy nekik tetszik, avagy a rokonok nélkül el­
haltak hagyatékát maguknak foglalják le, ami rab­
lás!. .. Továbbá gyakori vadászatokat rendeznek, kény­
szerítve embereiket a részvételre, azok sérelmére is, s
még össze is tiporják a szegények szóiéit és vetéseit.
Kényszerítik alattvalóikat, hogy akaratuk ellenére kös­
senek házasságot. Továbbá kifosztják, rabságra vetik és
esküre kényszerítik azokat, akik mások birtokára akar­
nak költözni, elvévén így szabadságukat, ami pedig sem­
miféle aranyon nem vehető m e g ... Ezen túl súlyos adók­
kal terhelik alattvalóikat és behajtják azt, ha kell, fog­
577
ságba vetéssel és kényszerítik őket aratásra, szénakaszá­
lásra, szőlőhegyek leszüretelésére, várárkok ásására,
falak építésére, mely terhek súlya alatt a fáradtságtól és
éhségtől nyomorított szegények az Úrhoz kiáltanak
bo ssz úé rt könyörögve és kiáltásuk el is ju t az Úr fü ­
leihez, aki Mikeás próféta által mondotta: Halljátok
Jákob fejedelmei és Izráel házának vezérei, vajon nem a
ti dolgotok-e tudni az ítéletet, kik gyűlölik a jó t és imád­
já k a gonoszt, kik erőszakkal lenyúzzák a nép bőrét, s
még csontjaikról is lerágják a húst... Ó tehát ti előkelő
urak (domini principes), k ik a szegények verejtékéből
virultok, a szegények böjtjén és éhségén híztok, ha az
elsorolt igazságtalanságokkal bűnbánóan nem hagytok
fe l és az elkövetetteket nem teszitek jóvá, az Úr dicsősé­
ges arcát nem láthatjátok m eg!"
A szabad költözés korlátozása, kilenced, a jobbágy-
terhek növekedése, paraszti jogok megnyirbálása, a
robot súlyosbodása: mindez félelmes pontossággal
együtt van itt (1497 előtt!), ami már a Jagello-kor első
évtizedében a bosszú éve, 1514 felé mutat. De még az is
ott van e beszédben, hogy „a természet minden embert
egyenlővé tett”, ami ugyan közhelye a középkori gon­
dolkodásnak, de az adott szövegösszefüggésben, ami­
kor a konkrétumok mellett még Nagy Szt. Gergely
tézise is erősíti a tételt („Nincs bestiálisabb annál az
embernél, akinek megadatott a ráció és nem él vele;
míg ugyanis az emberek a rációval élnek, addig azonos
a kondíciójuk”, azaz társadalmi állapotuk), valamint
teoretikusan is elhangzik az ellenállás tana: e közhely
szilárdabb halmazállapotot ölt. (Utóbbi ott van a 49.
beszédben is: ,Jis saját felsőbbségével szemben is vé­
dekezhet bárki, amennyiben felsőbbsége jogtalanul sér­
teni akarja. '*)
Természetesen tudnunk kell, hogy az efféle beszédek
egy része az uralkodó osztály lelkiismeretének fel­
578
ébresztését célozta; a morális ostorozó, felrázó szándé­
kú részletek nem feltétlenül hangoztak el a nép, a pa­
rasztok előtt. Egy másik beszédében, amely az egyházi
állapotokat ostorozza, maga Laskai int: „ mindez a köz­
nép előtt (in vulgari populo) nem mondandó el, nehogy
[a papok] gyűlöletessé váljanak a nép előtt”. Az is két­
ségtelen, hogy e hangvételben sok az „áthárítás” cél­
zata, vagyis az a szuggesztió, hogy a közállapotok züllé­
séért egyedül a nagyurak, a bárók a felelősek, egyedül
ők a „bűnösök”, s ennyiben a gondolatmenet részben
egybehangzik a köznemesi párt éppen ez idő tájt ki­
bontakozó propagandájával. De mindez így együtt,
egészében mégsem intézhető el a „szociális demagógia”
minősítésével; ahhoz túl világos, túl egyértelmű ez a
beszéd. Magam is helyénvalóbbnak tartom a Perjés
Géza által a reformációhoz társított „szociális lelki­
ismeret” felébredéséről beszélni. Ami pedig közelebbről
témánkat illeti, a lényeg abban áll, hogy e keresztény
hangvételű társadalomkritika, szociális lelkiismeret az
1490-es években együtt és összefüggésben jelentkezik a
„nemzetnek” nem rendi értelemben leszűkített, hanem
társadalmilag tág értelmű fogalmával és a „kiválasztott­
ságnak” erre kivetített gondolatával. Mert a Szent Ist­
vánról szóló második beszédben (Sermo 77), ahol egyéb­
ként az előbbiekkel rokon gondolatok mozognak, nagy
erővel zendül meg ez a motívum is: „Ezt az erős népet,
amelynek vére és csontjai különböző országok hegyeit
és völgyeit borítják, rendelte isten a kereszténység paj­
zsául a nagy török [a szultán] ellen, hogy derékassága és
bátorsága révén a szent kereszténység az óhajtott békét
élvezhesse. "A z elmondottak ismeretében ez az akkor már
évszázados múltú szólam némileg mást jelent, mint
a rendi iratokban, minthogy a „nép” (gens) Laskai
Osvát gondolatvilágában minden bizonnyal nem lehet
valami merőben más kategória, mint a Lászlóról
579
mondott beszédben a natio, Az egész együttes, az itt
formálódó tudatszerkezet pedig már nemcsak lényegét,
de részleteit tekintve is ugyanaz, mint amiről Perjés
Géza a reformáció kapcsán beszél.
De ne szaladjunk mégsem túlzottan előre! Elhamar­
kodott lenne felkiáltani: íme tehát a bizonyíték a régóta
keresett és feltételezett népi patriotizmusra! Metodikai-
lag aligha lenne szolid eljárás, hogy e gondolatokat a
„nép” tudatvilága tükröződéseként fogjuk fel; egy tu­
dattartalom megjelenése a tudatküszöbön és annak
popularizációja nem ugyanaz. Sőt, érvek szólnak egy
ilyen elsietett következtetés ellen. Mert igaz ugyan,
hogy az 1510-20-as években mintegy 1400-1500 ob-
szerváns szerzetes tevékenykedett szerte az országban
(1523-ban 1472 rendtag), ami az akkori viszonyok közt
hatalmas szám, másfelől azonban maguk a ferences
források ez idő tájt még éppen nem tanúskodnak amel-
let, hogy e koncepció akár a „cseri barátok” körében
meggyökeresedett, „popularizálódott” volna. Mikor
lett volna mai logikánk szerint időszerűbb a buzdító
beszédekben e gondolati anyaggal mozgósítani - már
amennyiben ez az anyag csakugyan a buzdítók sajátja,
vagy a buzdítottakban hatásra tarthat számot mint
éppen 1514 áprilisában és május elején, amikor a török
ellen a keresztes hadba kellett toborozni a népet (s még
senki sem tudta, hogy a vállalkozásból parasztháború fog
kirobbanni)? A véletlen szerencse folytán rábukkan­
hattam azokra a forrásokra, amelyek ha töredékesen is,
fenntartottak valamit abból a fráziskészletből, amely e
kritikus tavaszon elhangzott: rendi belső levelezésre,
török ügyben elhangzott buzdító beszéd (exhortatio)
másolatára, sőt a vikárius körlevelére és megbízó le­
velére, amely a keresztet kihirdető rendtagokat utasítja
„e hadi vállalkozásban harcoló hívők szívének buzdításá­
ra és lelkesítésére". (A bulla kihirdetése és a szervezés,
580
mint annak idején 1456-ban, szinte kizárólag a ferences
obszervancia hatáskörébe tartozott.) Valami, egyetlen
motívum csakugyan megvan itt a fentiekből, hogy ti.
„a magyarok immár száz éve tartják a keresztény hit
pajzsát és az egész katolikus egyházat férfiason oltal­
mazzák”, ám ebben semmi új nincs, mert maga ez a gon­
dolat ekkor már százéves. Egyébként azonban egyetlen
szó, gondolat, gondolattöredék nem utal Laskai Osvát
fenti gondolatkörére, annál több a rokonság e források
fogalomkészlete és a parasztfelkelés kapitányainak
május-júniusi hiteles iratai közt. (Erről röviden még
alább.) Egy tudati jelenség születése és érvényesülése
közt hosszabb idő szokott eltelni.
Ami viszont a genezist illeti, kétségtelenül igen lénye­
ges a struktúra átalakulása kezdetének képlete: a ke­
resztény gondolatkör, motívumkincs meghatáro­
zott - korábbi fogantatású - elemei kerülnek sajátos
ötvözetbe a politikai gondolkodás rendi és humanista
gyökerű motívumaival oly módon, hogy az egész képlet
keresztény szempontból „zártabbá”, társadalmi szem­
pontból viszont „nyitottabbá” válik, tehát plebejus
értelmezési lehetőséget enged meg. A lehetőség valósággá
válásának rejtett folyamatát feltárni azonban előttünk
álló kutatási feladat, már amennyiben a történetírás
eszközének az elemzést tekintjük, nyersanyagának pedig
a forrásokat, s mindezt nem apriorisztikus feltételezé­
sekkel és merő spekulációkkal helyettesítjük. Az előbbi
jegyében hadd zárjam le ezt a kis kitérőt annak meg­
ismétlésével, hogy amiről itt szó esett, az a középkor
alkonyán a korai nemzeti tudat kialakulásának bonyolult
folyamatában csupán csak az egyik, s egyelőre még a
forrásvidéknél időző mellékáramlat.

581
 ÚJABB FÉLREÉRTÉSEK TISZTÁZÁSA
A NEMZETISÉGI CSOPORTTUDAT KÖRÜL

Mindez természetesen nem egyéb, mint hevenyészett

széljegyzet Perjés Géza érdekes kérdésfeltevéséhez. Sze­
repe abban áll, hogy ama bizonyos „finom szálakon”
visszafelé haladva, amelyeket szóvá tett (s amelyeket
egyáltalán nem „akarok elhanyagolni”, mint véli),
csakugyan a jelenségek forrásáig hatoljunk vissza;
ilyen értelemben tehát nem cáfolja, hanem kiegészíti
fejtegetéseit.
Amit viszont - mint elöljáróban jeleztem - más ér­
telemben kívánok szóvá tenni, az az a jelenség, hogy
sajnos itt-ott még Perjés is félreértésekkel bajlódik.
Apróság, szinte szóra sem érdemes, hogy egy olyan ta­
nulmányom kivonatán (1963) kéri számon a reformáció
problematikáját, amely teljes szövegében is csak az
1470-es évekig tekintett ki, bajosan foglalkozhatott
volna tehát a reformáció hatásával... Sokkal feltű­
nőbb az a mód, ahogy az évtizedes vita egy „neuralgi­
kus” góca itt is előbukkan. Perjés szerint én azt állí­
tottam volna A nemzet historikum a... című munkám­
ban, hogy a feudális struktúra kiépülése „kiirtott... a
parasztság szívéből és fejéből mindennemű elképzelést
a magyar hazáról és nemzetről”. Ezzel szemben állna
az - miként Perjés fogalmaz -, hogy „a népnek igenis
volt valamilyen elképzelése, fogalma a nemzetről és a
hazáról”, (A kiemelések természetesen tőlem származ­
nak.)
A „hajszálgyökerek” elhanyagolásával - már ahogy
Illyés Gyula metaforáját Perjés itt értelmezi és alkal­
mazza - nem vagyok vádolható. Már rövid könyvecs­
kémben is érdemben jeleztem, amit azóta ötödfélszáz
oldalon részletesen és forrásszerűen alátámasztva meg­
582
 írtam, hogy a magyar népnek nem a 17. vagy a 15. szá­
zadban, hanem - ahogy a filológia, nyelvtörténet, ré­
gészet, történeti néprajz és az összehasonlító etno-
szociológia együttes eszközeivel kibogozható - már a
9-10. században (sőt alkalmasint korábban) volt vala­
milyen elképzelése a tágabb etnikai közösségről, amelyet
minden jel szerint már akkor a gyökerében feltehetően
iráni eredetű, de kétségtelenül már az ősmagyarban kép­
zett nemzet, illetve nemzetség szóval nevezett meg. En­
nek az elképzelésnek nemcsak homályos megléte iga­
zolható, hanem legalábbis főbb körvonalaiban tartalmi
és szerkezeti elemei is rekonstruálhatók. Sőt, minden köz­
vetlen és közvetett adat s etnoszodológiai meggondolás
azt valószínűsíti, hogy az elképzelés (több: szocio-
pszichikai ,,Mi”-tudat) legalábbis a társadalom szabad
fegyveres elemeiben erőteljesebb és „ideologikusabb”
jellegű lehetett, mint a 11-12. század után fokozatosan
helyi izoláltságba süllyedt népi tömegeknél, de még
1200 körül (Anonymus és még a 13. századot megért
mondakincsünk a közismert tanú rá, de vannak kevésbé
ismert fontos támpontjaink is) határozottan megvolt.
Hogy azután nyomtalanul elsüllyedt volna, miközben
kétségtelenül egy másfajta tudati struktúra épült fel
alakuló nemességnél és formálódó jobbágyságnál egy­
aránt, sehol és soha nem állítottam, s kérem ezt végre
„jegyzőkönyvbe venni”, hivatkozva kivételesen akárcsak
vitatott könyvecském 54., 59-61., 96. oldalaira, [jelen
gyűjtemény 79., 88-89., 141. oldalaira] ahol kiadás előtt
álló nagyobb kéziratom bizonyos ide vágó végeredmé­
nyei - természetesen bővebb dokumentálás nélkül, de
egyértelmű fogalmazásban - megtalálhatók. Ezt a tu­
dattartalmat én, ott megindokolt fogalmi disztinkció
kedvéért (s e téren követve egy nemzetközileg eltelj edt
fogalomhasználatot) „nemzetiségi” csoporttudatnak ne­
veztem és meghatározott funkciókat tulajdonítottam
583
 neki, noha éppen funkcionális értelemben elhatároltam
a középkor másodlagosan, fokról fokra kiépülő, ideolo­
gikus jellegű „nemzeti” tudatától. Sohasem képzeltem,
s nem is állítottam, hogy az erdélyi paraszt „nem tud­
ta”, hogy a felvidéki vagy dunántúli nemessel valami­
lyen módon - éspedig részint a nyelv, részint az állam­
keret egymással különben távolról sem azonos kötelé­
kei révén - együvé tartozik; ilyesmit munkámban nem
írtam. Egészen mást igyekeztem kifejteni. A szociológiá­
ban és a pszichológiában képzett Perjésnek kell-e ma­
gyaráznom, hogy az individuumot a szocio-pszichikai
csoporttudat sokféle irányban és sokféle lehetséges kép­
lethez köti, ámde különböző intenzitásokkal, amelyek
közt a lojalitástudat bizonyos fokozatossága, hierarchiá­
ja figyelhető meg, ez utóbbi pedig történeti korok és
szociális rétegek szerint differenciált, s alkot bizonyos
tipikus - adott összefüggésben „normális” - képleteket?
A kitűnő történeti érzékű Perjésnek magyarázzam,
hogy a középkori struktúra e vonatkozásban egészen
más, mint a modern? S a széles olvasottságú Perjést
kérjem meg, hogy olvassa el még egyszer munkámban
az ide vágó - szükségképpen összevont - passzusokat,
ahol minderről szó van? Mindebből kiderülne, hogy
nem azt a bizonyos „valamilyen”, „mindennemű” el­
képzelést tagadtam, amit ő számon kér, hanem arról
beszéltem, hogy ez a forrásszerűen alig-alig megragad­
ható „népi” (paraszti) tudattartalom, ez az archaikus
„nemzetiségi” csoporttudat, a társadalom erőteljes és
elsődleges rendi megoszlásába betagoltan, valami más
minőség, mint a 13. század második fele óta a paraszt­
ság tudatvilágától hosszú időn át kétségtelenül izoláltan
és idegenül kiépülő nemesi jellegű „nemzeti” öntudat:
csoportemóció, de nem eszme; érzés, de nem elsődleges
csoportlojalitást magában foglaló ideológia; tehát szük­
ségképpen nem politikai faktor. Funkciója éppen a
584
 „politikum alatti” szférában jelentős, amennyiben hosz-
szú századokon át ellenállni képes a politikai lojalitá­
sok és közösségformák, viszonylatok dinamikus és sok
irányú mozgásának; a nyelv és szokásvilág konzervá­
lása (s egyidejűleg rugalmas abszorbciós készsége) ré­
vén az etnikum legfőbb kötőereje.
Hadd emlékeztessem Perjés Gézát e tudattartalom
politikai dimenzióira vagy legalábbis töredékeire, hadd
ajánljam figyelmébe - irodalmával együtt - az újabb
századokban gyermekjátékká („hidasjáték”) vagy lako­
dalmi rigmusokká süllyedt ún. Lengyel László játék
- Kodály által is feldolgozott - szövegét. A szöveg,
amelynek igen sok (több mint száz) variánsa ismert,
egyike legarchaikusabb népi eredetű dratnatikus emlé­
keinknek, eredeti formájában az 1440-es években kelet­
kezett, s annak a pusztító erejű belső pártharcnak folk-
lorisztikus hagyatéka, amelynek szenvedélyes bírálatát
- az anarchia ,,vaskorszakának'‘ jellemzését - e dal él­
ményanyagának idejéből Vitéz János leveleskönyvéből
ismerjük: amikor a „német” párt (a későbbi V. László
anyja, Erzsébet és hívei) és a „magyar” párt (I. Ulászló
és hívei) egymással versengve pusztították az országot
és a népet. (A históriát talán valamelyik iskola tanítója
rögzíthette rekordáló diákjai számára a 15. század dereka
körül, majd eredeti értelme fokozatosan elhomályosul­
ván, gyermekjáték lett belőle.) A konfliktus történeti
és epikai magva „Jó Ulászló (vagy: Lengyel László)
király” egy folyón átkelni készülő seregének és a ré­
vészeknek a vitája. Az előbbiek kérlelik a túlsó par­
tiakat: „Jó Ulászló (Lengyel László) király seregiből
jöttünk Űtunkban elfáradtunk Jó révészek vigyetek át
a Dunán!"A konfliktus lényege, hogy a révészek (he­
lyettesítsük be most már: a „nép”) gyanakodnak,
semmiképpen sem akarják áthozni a sereget, s az újabb

585
és újabb ígéretekre, kérlelésekre újabb és újabb ellen­
érvekkel felelgetnek. Lássuk csak például:

- Ki népei vagytok?
- Lengyel László jó királyé.

- Hun van a királytok, Lengyel László ?

- Hozzuk a királyt gyémántkoronával.

- A z ir a mi e lle n sé g ü n k !
- Miről való ellenségtek?

- T i p o g á n y o k v atto k !
A minap is itt jártatok,
Hidunk lábát eltörtétek,
Meg sem csináltátok.

ígérget erre a sereg mindent: megcsinálja fenyőfából,

rézólomból, sáraranyból. De:

- Hun vennétek sáraranyat?

- Felmentünk Boldogasszony kiskertjébe,
Kérvén kértük, adván a d ta ...

- H a z u d t o k , m e r t lo p tá to k !

És így tovább. A szöveg bizonyos variánsaiban több

ízben elhangzik a magyar nép, német nép („sereg, exer-
citus”) terminus is, ahol is természetesen a „magyar”
és „német” etnikai, illetőleg nemzetiségi kategória - de
milyen szövegösszefüggésben? Van olyan változat, ahol
a „Ki népei vagytok?” kérdés után megkérdezik:
Erzsébeté vagy Lengyel Lászlóé? Mert ha Erzsébeté,
akkor áthozzák őket a folyón, ha viszont Lengyel
(azaz: „magyar”) Lászlóé, Ulászlóé, akkor nem! Itt
586
 bizony az egykorú „nemzeti” kategóriákban nehezen
rendezhető el az egykorú paraszti tudatvilág! A közép­
kori paraszti tudatnak ebből a véletlenül fennmaradt
valódi sáraranyából a kémiai elemzés mindenesetre
valami egészen másféle ötvözetet állapíthat meg, mint
némely történetírók szeretnék. Az ősi gyanakvás, ellen­
érzet, gyűlölet minden fegyvert viselővel szemben, min­
den fellengzős és üres handabandázással szemben
(„Hun vennétek sáraranyat... „Hazudtok, mert
loptátok!”), az „ellenséggel” szemben, aki nem feltét­
lenül idegen, viszont eo ipso „pogány” : ezek a kategó­
riák. S az uralkodó szólam: Az is a mi e ll e ns é günk!
- jóllehet magyar, miként a folyó túlsó partján a sereg.
Mindez azonban mégsem azt jelenti, hogy a révészek­
ben nem élt a magyarok összetartozásának valamilyen
tudata; csakhogy ez nem volt politikai tudat. S más kér­
dés, hogy amikor a folyó túlsó partján a törökök je­
lentek meg - e csakugyan „pogány” nép - , a révészek
már nemcsak felelgettek és vitatkoztak, hanem igyekez­
tek előszedni rejtegetett fegyvereiket, a bárdot, íjat,
kiegyenesített kaszát, sőt kardot (mert minden elvi
fegyvertilalom ellenére a földesurak belső csetepatéik,
magánháborúik céljából hallgatólag szemet hunytak e
téren), s úgy igyekeztek meggátolni az átkelést. Mert
- az is az ő ellenségük volt!
S megint más - és más természetű - kérdés, mint a
parasztság nemzetiségi csoporttudata, hogy az a „terri-
torializált” és „eticizált” emóció, amit meghatározott
- könyvemben körülírt - tartalommal patriotizmusnak
nevezhetünk, mennyiben lehetett része ennek az el­
süllyedt tudatvilágnak. Ebben az összefüggésben került
szóba könyvemben a Perjés által felemlített Erdély-Fel-
vidék kérdés. Egészen pontosan így: ahistorikus az a
feltételezés, hogy „annak a tágas politikai territórium­
nak a képzete az Északi-Kárpátoktól az Al-Dunáig,
587
 Dévénytől a Brassói havasokig, melynek neve regnum
Hungáriáé volt egykor, olyasféle helyet foglalt el az
egykorúak - éspedig valamennyi társadalmi réteg -
pszichikumában, ahogy manapság természetes szá­
munkra, hogy »szülőföldünknek« nevezzük a nemzeti
közösség politikai territóriumát”. A parasztság nagy­
jából „tudta”, hogy létezik egy ilyen földrajzi-politikai
egység; a kérdés nem ez, hanem az, hogy hazájának
tudta-e ezt abban az értelemben, hogy maga ez a kép­
zet és eszme, a hozzája társított konkrét (és mégis
„absztrakt”, hiszen ki ismeri akár manapság is hazájának
minden vidékét?) érzésekkel, élményekkel és etikai kö­
vetelményekkel együtt határozta meg döntését és adta
kezébe a fegyvert? E disztinkciónak a könyvemben meg­
rajzolt történetszemléleti és történetelméleti konzek­
venciákkal együtt van értelme. Mert nem az a helyzet,
mint Perjés írja, hogy egy ilyen „spontán, a nép által
kitermelt” ideológia és tág értelmű hazafogalom iga­
zolásához „a filológia csak gyéren tud adatokkal szol­
gálni”. Nem, a filológia ehhez egyáltalán nem tud ada­
tokat szolgáltatni! Gyéren ahhoz tud (s ezeket részben
könyvemben is említettem), hogy a haza a paraszti
eredetű vagy a parasztság tudatszférájával összefüggés­
be hozható forrásokban, legalábbis a 16. század végéig,
mindig a falu, a környék, a jól ismert életkeret, ahol az
ember „honn van”. Legalábbis addig érvényes ez a meg­
állapítás, amíg bárki valami ellenkező értelmű gyér ada­
tot fel nem hoz.

588
 „AZ IS A MI ELLENSÉGÜNK!”
NÉHÁNY SZÓ A DÓZSA-FELKELÉS IDEOLÓGIÁJÁRÓL

A folyó túlsó partján, a szó közvetlen, konkrét ér­

telmében - az Al-Dunánál, Belgrádnál - 1456 július
legelején jelent meg II. Mohammed („a hódító”) fé­
lelmes serege, s az innenső parton (sőt áttörve a túlsóra,
a török táborhoz) valami 30 000 paraszt keresztes állt
helyt. 1514. május közepén mintegy 50 000 paraszt ke­
resztes állt fegyverben, indulásra készen, hogy a török
ellen szánt fegyverét a nemesek ellen fordítsa. Hogyan
illeszkednek be ezek a tények az itt vázolt keretekbe?
Komolytalan kísérlet lenne, ha e cikk keretében most
arra vállalkoznék, hogy érdemben megpróbáljam össze­
foglalni akárcsak a legfontosabb támpontokat, ame­
lyekből e mozgalmak ideologikus indíttatására követ­
keztethetünk. Ugyanakkor azonban nemcsak Dózsa
György születésének szimbolikus - mert egyszerű köz-
megegyezéssel kijelölt - évfordulója, az ünnepi megem­
lékezés kötelessége, hanem immár főként a tárgy maga
megköveteli, hogy legalábbis az itt szóban forgó téma
összefüggésében erről is szót ejtsünk.
Szögezzük le mindenekelőtt, hogy Dózsa felkelésének
ideológiájáról, legalábbis a közel egykorú nagy paraszt­
mozgalmakhoz képest, aránylag kevés megbízható for­
rás áll rendelkezésünkre. Amit az egykorú humanista
elbeszélők, történetírók fenntartottak, annak sok hi­
teles magva s még több fiktív eleme van, de az eszme-
történet szempontjából (főként ami a parasztvezérek­
nek tulajdonított megnyilatkozásokat, azoknak fogalmi
szövetét illeti) jóformán semmi hitelük, mert ilyen ér­
telemben nem egyebek, mint antikizáló és humanista
orációk stílusgyakorlatai. Marad mindössze négy irat,
amely maguktól a keresztesektől származik; néhány
589
szemtanú megbízható (mert az események sodrában ke­
letkezett, s puszta információt célzó) tudósításán kívül
ezek s az események belső logikája az egyedüli forrásunk.
Ha most már ezt az anyagot arra nézve fogjuk valla­
tom : milyen fogalmak segítségével voltak képesek ma­
guk a keresztes parasztok kifejezni céljaikat, egészen
világosan kétféle kategóriarendszert ismerhetünk fel.
Az egyik tisztán és egyértelműen a kor keresztény mo-
tívumkincse. A vállalkozás tehát a „mindenható isten
akaratából” „az egész kereszténység ügyéért” folyó
„szent vállalkozás” a „legbitetlenebb-legálnokabb tö­
rökökkel” (perfidissimi) szemben, majd - május de­
rekától - egyidejűleg a „hitetlen-hűtlen nemesek”
(infideles) ellen, amelynek kerékkötői „exkommuni-
káltatnak mint az ördög cinkosai” és „örök kárhozat
büntetésével” sújtatnak (s mellesleg persze fej- és jó ­
szágvesztéssel lakóinak és karóba húzatnak). A másik
forrás a kor általános világi-politikai argumentációja,
ahogy az az oklevelek ezreiben közismert. Eszerint a
vállalkozás a pápán és Bakócz érseken kívül „az egész
ország (totum regnum) akaratából” „ez ország védel­
mére” (hunc regnum protegere stb.j indított vállalat „ez
ország lerombolását” megakadályozandó, amelyet „ez
ország megsegítése” céljából mindenkinek támogatnia
kell, mert ha nem teszi, „ez ország ellen lázad”, vagy
másként: „az egész ország, vagyis (seu!) a keresztény
hit ellen” cselekszik.
Ahogy a regnum védelmének etikai-politikai kötele­
zettségét központba állító „állampropaganda” az ok­
leveles gyakorlatban ekkor már harmadfélszáz éves,
maga e világi-politikai és keresztény érvelés jellegzetes
összeolvadása is több, mint egy évszázadra tekint vissza:
a török ellen a 14. század végétől fogva ez az általános,
így hirdették ki eredetileg is a keresztes hadat. A ferences
rendtartomány vikáriusának 1514 áprilisára datálható
590
körlevele, amely a fentebb említett leveleskönyvben ma­
radt fenn, s amely valamennyi magyarországi custodiát
a bulla kihirdetésével bíz meg, a „szent kereszteshad és
vállalkozás” céljaként „a keresztény vallás és kivált­
képpen e Magyarország védelmét” hirdeti meg (pro
religionis Christiane et preseríim huius regni Hungarie
defensione. . . ) , míg a tábori papságnak adott megbízó-
levél egyszerűen a „szent vállalkozás, hadjárat” (sancta
expeditio) megjelölést tartalmazza. Noha az összefüggé­
sek nyilvánvalóak, nem árt megegyezni, hogy magának
(Dózsa) Székely Györgynek Ceglédről szétküldött nyílt
parancsában, valamint Aszalói Kecskés Tamás és
Megyaszói Mészáros Lőrinc keresztes hadnagyok - még
május első felében kelt - pátensében kizárólag csak a
keresztény motívumkincs található meg, míg Bagoly
Ferenc keresztes seregvezető Göncről (május 31.) és
egy név szerint ismeretlen keresztes Sárospatakról
(június elején ?) írt levelében a keresztény és a - mondjuk
így - „állami” argumentáció egymást áthatva van jelen.
Jegyezzük meg azt is, hogy a keresztesek irataiban arról
a gondolatkörről és érvelési rendszerről, amelyet fen­
tebb Laskai Osvát eszmevilága kapcsán elemeztünk,
egyetlen szó, utalás, motívum nem árulkodik.
Felmerülhet a kérdés: hogyan tekinthető homogén-
nak a keresztesek írott hagyatéka, hiszen az eredeti
keresztes had május derekától már felkelők tábora,
„illegitim” vállalkozás (mert a bullát visszavonták),
amely nyíltan meghirdette a küzdelmet a nemesség el­
len? A jellemző azonban éppen az, hogy e fordulat az
eszmei töltésen mit sem változtatott, az ideológia ho­
mogén maradt, a célt ugyanazok a toposzok fedezhették
ki! A felkelők - legalábbis ami Dózsa főseregét illeti -
május végéig nem adták fel az eredeti célt, a törökelle­
nes hadjáratot; uraikkal és a törökkel egyszerre akar­
tak leszámolni. Egyebek közt éppen ebben is megmu­
591
tatkozik Dózsa erkölcsi nagysága, s egyszersmind a
mozgalom esendősége. A török ügy nem volt mellékes
motívum már a mozgalomnak nyílt felkeléssé való át-
lendítésében sem. Egy éles szemű olasz írta e napokban
(június 15.) Budáról, hogy a magyar bárók és nemesek,
akik már a megboldogult Mátyás idején „a szüntelen
harcokból már régóta hiányoztak”, mind máig henyél­
nek, ámde „a végvárak védelmének ürügyén” jobbágyai­
kat elviselhetetlen terhekkel sújtják. A két dolog kap­
csolata, a szociális és morális felháborodás összefonó­
dása egészen vUágos a felkelés kirobbanásának pilla­
nataiban, amidőn május 25-én reggel - mint egy szem­
tanú tudósít - a tömeg fenyegetően áramlik a budai
dominikánus és ferences kolostorhoz (a mai ún. Mik-
lós-torony és a Várszínház tájékára) és ilyeneket kiabál:
„Mióta készülődnek immár a török ellen az urak és
nemesek? Már vagy húsz éve! A z egész csak szemfény­
vesztés!” (Heltai meg így tudja: „Ők szopták ennyi
időtől fogva a mi verítékünket és vérünket, s immár
elbújnak és nem mernek országunkért vívni a törökök
ellen. Jertek, menjünk reájuk, a békavérekre!”) Hogy
a török hadjárat ügye nem veszett el Dózsa szeme elől,
miközben a fél országban már lángolt a parasztháború,
azt mindenekelőtt a főhad makacs és következetes dél­
nek vonulása igazolja.
E kettős cél összhangjának megőrzését eszmei ér­
telemben csak egy dolog biztosíthatta: az a khiliasztikus
„kiválasztottság”-tudat, a „választott nép” öntudata,
amely annak idején a huszitákat - s a legtöbb közép­
kori plebejus mozgalmat - vezérelte, s amely forrásaink
szerint is a magyarországi parasztháború ideológiai
vezérmotívuma volt. Dózsa a maga seregét „a keresz­
tesek áldott népének” (benedicta gens cruciferorum),
„szent csapatnak, áldott gyülekezetnek” (sanda turma
et benedidum conventiculum) nevezte, vállalatát „szent
592
 vállalkozásnak” - a „hitetlen-hűtlen” nemességgel szem­
ben; maguk a harcosok egymást „testvéreknek” nevez­
ték - mint a husziták - s a „szent kereszt hivő szolgái­
nak” (a gönci levélben), akiket a „magasságos isten és
a szent kereszt” segít, „amelynek győzelmes jelét mellün­
kön hordozzuk” (a pataki levélben). Az „erőszakkal és
jogtalanul” (vi et iniuste) kicsikart pénzszolgáltatások
megtagadásának (Kecskés és Mészáros levelében) és a
„sanyargatás miatti bosszú” jogosultságának (a pataki
levélben) motívuma pedig kísértetiesen ugyanaz, mint
ami Laskai Osvát fenyegető - és óva intő - víziójában,
mint láttuk, már több, mint egy évtizeddel korábban
megjelent.
Természetesen korántsem arról van szó, hogy a
parasztok a ferencesektől „tanulták el” mindezt, akik­
kel egyébként is - mint toborzó vezérkarral - már május
közepén szakítottak - noha egyes szerzetesek (köztük
obszervánsok is) és papok, deákok és kisnemesek to­
vábbra is együtt haladtak velük, sőt többen a vezérkar­
hoz tartoztak, s nyilván írták is a fennmaradt iratokat.
Sokkal inkább arról van szó, hogy a parasztok gondolat­
világában élő tudati elemek, adott szituáció hatására,
meghatározott gondolati mechanizmusokat indítottak el.
Maguk az elemek jórészt szükségképpen a keresztény
gondolatvilágból származnak (más motívumrendszer e
korban a szociális problémák megfogalmazására nem is
létezett!); a mechanizmus e gondolatvilág radikális
értelmezésében állt, s ehhez az indítékot a lappangó
eretnekségek, a hivatalos egyház bizonyos áramlatai­
ban élénk morális célzatú társadalomkritika, a közép­
kori világ „levegőben levő” belső krízise és a parasztok
ösztönös-antifeudális „bibliamagyarázata” együttesen,
egymás közt megállapíthatatlan arányban szolgáltatta.
Ez az eszmerendszer éppúgy nem volt „zárt” a világi
politikai kategóriákkal (például a regnum védelmének
593
gondolatával) szemben, ahogy messzemenően, s igen
rugalmas módon, nyitott volt az egyházi szféra felé,
de minden jel arra mutat, hogy egyelőre még zárt ma­
radt a kor „nemzeti” és „patrióta” eszmekörével szem­
ben. Miért mondhatjuk ki ezt biztonsággal? Az eszme-
történész számára az afféle töredékes darabok, mint a
parasztok véletlenül fennmaradt írásos hagyatéka, olyas­
mik, mint a régész számára egy-egy kiásott oszlopin­
dítás, zárókő vagy ablakkeret töredéke. A régész és
művészettörténész gyakran mégis e töredékek alapján
kénytelen (és képes) az egész oszlopot, az egész ablakot,
sőt az egész templom szerkezetét rekonstruálni, mert a
középkori mesterek meghatározott szisztémák szerint
dolgoztak; ha csupa 14. századi gótikus kőfaragványt
talál, annyit mindenesetre teljes biztonsággal állíthat,
hogy nem reneszánsz épület állt egykor azon a helyen.
Valahogy így vagyunk egy elsüllyedt eszmevilág „ar­
cheológiái” hagyatékával is.
Mindezzel természetesen még semmit sem mondtunk
a felkelés valóságos okairól. Ez azonban nem is volt
szándékunk. A szubjektív tudat kérdése abban áll,
hogy hogyan tudják az emberek különféle szándékaikat
és céljaikat a történetileg adott és számukra hozzáfér­
hető eszmék segítségével kifejezni. Ez lehet „hamis”
(e szó filozófiai értelmében), de a történelemben ritkán
tudják az emberek adekvát módon kifejezni céljaikat;
a róla alkotott kép lehet hiányos (s kétségtelenül az),
de még mindig ez alapul a valóságot viszonylag hűség­
gel tükröző forrásokon, s nem egy olyan elképzelés,
amely jóval későbbi századokból visszavetített kapcso­
latokat vél, puszta feltételezés alapján, „adekvátnak”.
Ez a probléma ideológia-történeti oldala.
Végeredményben pedig, ami az „ösztönös” szférát
illeti, a magyar parasztháború belső mechanizmusának
mélyén ugyanaz rejlik, csakhogy kifejlett formában,
594
mint amit a Lengyel László játék hátterében láthattunk.
Hogy egy több tízezer főnyi paraszthad a „választott-
ság” jegyében és évtizedek megaláztatásaival a zsigerei-
ben egyszerre vélje megsemmisíthetőnek kétféle „hitet­
len” ellenségét, a törököket (perfidissimi) és a nemeseket
(infideles), e kétféle „pogányt” - ahhoz már régóta a
zsigereiben kellett hogy legyen, hogy a nemesek hazugok
és „rablók” (emlékezzünk a versre: „ .. .Hazudtok, mert
loptátok!"), ahhoz már régóta kellett ismételni a „Ti
pogányok vagytok!" mottót, s azt a másikat, amely
nemesre és törökre egyaránt állt: „Az is a mi ellensé­
g ü n k ...!"

MIÉRT VÁLT NEURALGIKUS PONTTÁ

A NÉPI PATRIOTIZMUS KÉRDÉSE?

Mindazonáltal, ha valaki népi patriotizmusról akar

beszélni a Dózsa-felkelés vagy egyéb korai parasztmeg­
mozdulások kapcsán valami tág és elmosódó analo­
gikus értelemben - miért ne tehetné? Feltéve, hogy nem
csinál belőle történeti alapkategóriát és történetelméleti
vezérelvet. Végtére is retrospektív kategóriákkal több
vagy kevesebb mértékben mindig kénytelenek vagyunk
operálni.
Hadd vessem fel most már még egyszer és nyomaték­
kai a kérdést: miért és mennyiben vált neuralgikus pont­
tá s ilyen értelemben már-már „közüggyé” vitáinkban
a népi patriotizmus dolga? Nem önsúlyánál, hanem
historiográfiai kapcsolatainál fogva.
önsúlyánál fogva nem válhatott azzá, hiszen érthe­
tetlen lenne, hogy egy forrásszerűen jóformán megfog­
hatatlan, feltételezett jelenség ilyen vihart kavar. Az ide
595
vágó nemzetközi irodalom ismeretében tanúsíthatom:
sehol Európában, sem a történetírásban, sem a köztu­
datban nincs és nem volt soha semmiféle baljós meteoro­
lógiai zavar e kérdés körül. Egyfelől mindenütt több­
kevesebb mértékben elismerik vagy feltételezik, hogy az
a bizonyos „valamilyen elképzelés” a nemzetiség miben­
létéről megvolt az alsóbb szociális rétegekben is álta­
lában, különösen pedig nyelvi, etnikai határzónákban
és sajátos konfliktushelyzetekben (háborúkban, idegen
hódítás esetén vagy ha szociális feszültségek etnikai
ellentétekkel estek egybe). Másfelől minden józan ku­
tató tisztában van azzal, hogy ez más elemekkel együtt,
sőt más elemeknek alárendelten vált történeti tényező­
vé; ahogy azon sem igen folyik vita, hogy a középkor­
ban, általában a feudális struktúrában, maga a tudat­
szerkezet is jellegzetesen rendileg tagolt, abban nem
lappanganak misztikusan, latens módon, „csíráiban”
olyan tudati elemek, amelyeket sok évszázad történeti
fejlődése a 18-19. században bontakoztat ki (noha ter­
mészetesen, mint itt is láttuk, nem előzmények nélkül).
A nemzeti és patrióta eszmekörhöz (s az attól el nem
választható érzésvilághoz) a parasztság azáltal jut hozzá,
hogy megszűnik jobbágyi állapota: ahogy a „nép” ré­
szévé kezd válni a „nemzetnek”.
A honvédő paraszt oly „automatikusan” beugró ideál­
képe ellen a kutatói realizmus mindig is tiltakozott.
Hogy csak a magunk háza táján maradjunk, a kitűnő
Eckhardt Sándort közismerten nem marxista osztály­
szempontok vezérelték, de midőn Parasztsors a régi
magyar irodalomban című tanulmányában (Irodalom­
történet, 1951) e kérdés egy bizonyos nézőpontját tör­
téneti realitásérzékkel taglalta, fontosabb szeletet hasí­
tott ki a történeti valóságból, mint akik a történelem
századait ez ideálkép köré csoportosították. De még több
realitáshoz férkőzött hozzá az, aki az íróasztal melletti
596
 merengés helyett elindult, hogy valahol a magyar élet
mélyrétegeiben találkozzék régmúlt századokból itt­
maradt tudati képletekkel. Mint például Illyés Gyula
tette a 30-as években, miközben Beszédes bácsival, a
pusztai zsellérrel kísérelt meg beszélgetést az akkori
idők előtérben álló nagy „nemzeti problémáiról”. Mint
Magyarok című könyvében leírja, az úton az állomástól
a tanyáig sorra-rendre teszi fel Beszédes bácsinak a kér­
déseket a földkérdésre, földreformra, egykére, választó­
jogra, kormányzatra vonatkozóan, s egyre döbbenete­
sebb a bizalmatlan hallgatás, sőt közöny. „Beszédes
bácsit a magyarság sorsa sem érdekli - írja Illyés -
. . . Halálos hidegség száll a szívemre, ez a közöny, ez a
hallgatás nagyobb rémülettel tölt el, mintha az egész
úton kétségbeesett jajongást hallgattam volna.. . ” Be­
szédes bácsiban alkalmasint sok minden volt még a kö­
zépkori jobbágyból. Hogy e tárgyról, nép és nemzet,
parasztság és haza viszonyáról balmazújvárosi emlékei­
ből mit tartogatott Veres Péter, azt is könnyű megta­
lálni, ha bárki fellapozza a Kortárs egy régebbi számát
(1965. 2. sz.). ő k pedig nem „dezilluzionálni” akartak,
hanem egy tragikus valóság elemeit figyelték meg, amely­
ben a régmúlt megkövült.
Nos, zárjuk le ezt a kérdést: a népi patriotizmus kö­
rüli neurózis egyszerűen azzal magyarázható, hogy egy
bizonyos - könyvemben elemzett - hibás gondolati
körbe belekapcsolódva teóriává (történetelméleti punc-
tum saliensszé) nőtte ki magát, és e teória szétfoszlatása
a mi fekete-fehérben való gondolkodásunkban azt a
látszatot kelti, mintha magát a parasztságot akarnánk
kizárni a nemzeti történelemből, s ezáltal „tagadnánk a
parasztság nemzeti sorsban, nemzeti fejlődésben való
érdekeltségét”. Ha egy elemzés során a parasztmozgal­
mak ideológiájáról történetesen azt állítjuk, hogy azt
nem a patriotizmus határozta meg, az automatikusan
597
olybá tűnik, mintha az ideológia meglétét általában ta­
gadnánk, s e mozgalmakról azt állítanánk, hogy „csak
ösztönös, minden tudatos elemet nélkülöző, lázadások”
- ahogy e különös értelmezéseket legutóbb Mód Aladár
leírta (Kortárs, 1971. 9. sz.). E ponton Mód Aladár és
Perjés Géza történetesen majdnem találkozik. Egy
flexibilisebb történeti kategóriarendszerben a népi pat­
riotizmus kialakulásának történeti kifejtése és helyére
tétele csak azt jelenti, hogy a jobbágyság helyét reáli­
sabban jelöljük ki a nemzeti történelemben, ami a
nemzeti tudatot nem veszélyezteti, a történeti gondol­
kodásnak (s a gondolkodás történetiségének) pedig
csak használ.
De ebben az összefüggésben tudományos szempont­
ból legtöbbet az érne, ha valaki jelszavak és teoretizálás
helyett a 16. század második felétől már egyre nagyobb
számban rendelkezésre álló parasztlevelek és a folklór
értékesíthető vallomása alapján hozzálátna a paraszti
tudatvilág forrásszerű vizsgálatához, vagy például meg­
kísérelné feltárni azt a rejtélyes folyamatot, hogy Dózsa
kereszteseinek nevéből (cruciferi) miképpen - miféle
áttételeken, kontinuitásokon vagy tartalmi diszkonti­
nuitásokon át - alakult az 1670 táján előbukkanó
kuruc - ami önmagában mint fogalomtörténeti tény-
anyag, többet mondana eszmetörténeti szempontból,
mint bármiféle elmélkedés a tárgyról.

MÉG EGYSZER A „HAJSZÁLGYÖKEREKRŐL”

Végezetül még egy megjegyzést Peijés Géza megjegy­

zéséhez, amit cikke végkicsengésében, fűz az én könyvem
végkicsengéséhez. Azt mondja ugyanis, hogy számomra
598
érthetően „idegen Illyésnek oly sokat mondó »hajszál-
gyökér«-képe”, mert félreértem e metafora jelentését.
Ezzel magyarázható - folytatja hogy könyvem végén
szembeállítom a modem nemzeti tudatnak a „gyökér” és
a plébiscite szimbólumával kifejezhető eltérő típusait,
ami Peijés szerint „irreleváns” szembeállítás, hiszen
„a hajszálgyökerek Illyésnél azok a jórészt még ismeret­
len pszichés szálak, melyek a »lélek mélyrétegéig« nyúl­
va, a közösséghez fűzik az egyént”, éspedig Perjés ér­
telmezésében koroktól, struktúráktól függetlenül.
Nem tartom magam illetékesnek arra, hogy a „haj­
szálgyökér” körül valami interpretációs vitába bocsát­
kozzam. Bevallom, számomra csakugyan idegen ez a
metafora, mégpedig azért, mert túl sok mindent jelent,
pontosabban éppen a Perjés által is kiemelt művészi
intuitív jellegénél fogva túlzottan sokértelmű ahhoz,
hogysem „lefordítható” lenne a színtelenebb, de egyér­
telműbb kategóriákat igénylő tudományos nyelvre.
De megvallom azt is, hogy ha akkoriban már olvashat­
tam volna a később megjelent egész Hajszálgyökerek
című kötetet, s nem csupán az ilyen című cikksorozatot,
az egész passzust meg sem írtam volna, mert csak a kö­
tet összefüggéseiből érzékelhettem egyáltalán az illyési
metafora sokértelműségét. Ha ez még a cikksorozatból
nem volt világos, talán nem csak az én hibám, jóllehet
már könyvemben hangsúlyoztam: „amikor Illyés ké­
pével vitatkozom.. nem vele magával vitázom”.
Nem tudom most már, hogy Illyés a sokféle lehetőség
közül egyetért-e metaforájának Perjés-féle értelmezésével.
Eszerint „alig kételkedhetünk benne, hogy a közösségi
érzésnek ugyanaz a »hajszálgyökere« kötötte a prédiká­
torokat, Balassit vagy Zrínyit a magyarsághoz, mint
Adyt, Kodályt vagy magát Illyést”. Le szeretném szö­
gezni, hogy - mint könyvemből és ebből a cikkemből is
kitűnik - éppen ebben nem értek egyet Perjéssel. Nem
599
kívánok most abba a kérdésbe belebocsátkozni, hogy
vajon akár Ady, Kodály vagy Illyés nemzettudata is oly
minden további nélkül közös nevezőre hozható-e;
abban mindenesetre igen, hogy mindhárman egy modern
és haladó modellt testesítenek meg, ha annak külön­
böző variánsait is. Nézetem szerint éppen ezért őket
hármukat másféle, más minőségű kötelék fűzte, illetve
fűzi a magyarsághoz, mint a prédikátorokat, Balassit
vagy Zrínyit (ami megint csak nem egészen ugyanaz),
még ha ebben a „más”-ban a hasonlóság is benne rej­
lik. Ami Illyést illeti, az említett cikkben maga idézte fel
Mikes Kelemen leírása nyomán azt a nevezetes jelenetet,
ahogy Rákóczi és a bujdosásban társai ugyanannak a
hajónak a mélyében láncra vert magyar gályarabok éne­
két meghallva egy pillanatra felfigyelnek, majd ugyancsak
pillanatokon belül napirendre térnek a dolog felett.
H ajói értettem, e jelenet felidézésével az adott vonatko­
zásban Illyés Perjés ellen szavazott. Lehetséges tehát,
hogy ezen a ponton nem az én, hanem Peijés „ellenvetése
irreleváns” ? Ami nem érinti azt a lényeges körülményt,
hogy számos vonatkozásban egyetértünk, másokban
pedig esetleg a jövőben is vitatkozni fogunk.

Először megjelent: Valóság 15jó (1972), 14-31. 1.

Dózsa parasztháborújának
ideológiája
 ELŐZETES MEGJEGYZÉSEK A FORRÁSOKRÓL

Milyen értelemben jogosult ideológiáról beszélni a

parasztfelkelések összefüggésében? Ha az ideológia fo­
galmát úgy határozzuk meg (mint gyakran szokás),
hogy az a társadalmi és politikai viszonylatokra vonat­
kozó nézetek és eszmék olyan elméletileg megalapozott
homogén rendszere, amelyben az e szférákra való köz­
vetlen visszahatás igénye rejlik: e definíció nem min­
den elemében illik rá a parasztmozgalmak programjára.
A történeti valóságot azonban nehéz megrendszabá*
lyozni definíciókkal. Valójában minden parasztmozga­
lomban megtalálhatók olyan „ideologikus” elemek - a
társadalom és a politikum átalakítását célzó, eszmeileg
motivált elképzelések, értékítéletek és kívánalmak
amelyeknek egy része többé-kevésbé közös e mozgal­
makban, más részük egészen egyedi, de összességükben
és valamennyi megjelenési formájukban, minden töre­
dékességük és szerkezeti lazaságuk ellenére, jellegzetes
eszmei struktúrákat alkotnak, mely együttest joggal
ideológiának nevezhetjük.
Annál több joggal tehetjük ezt, minél inkább első­
sorban a forrásadottságok és a megismerés korlátái
okozzák a töredékesség látszatát, a parasztmozgalmak­
hoz oly gyakran sztereotip módon társított „ösztönös”
jelző pedig főként szemléleti okokból fakad. A paraszt­
mozgalmakban minden tragikus esendőségük, célkitű-
603
zéseik irreális vagy illuzionisztikus vonásai ellenére jó ­
val több a tudatos - s a fenti értelemben ideologikus -
jelleg, mint általában számon tartani szokás. Ennek
megbízható rekonstrukciója persze attól függ, mennyire
sikerül behatolnunk e mozgalmak sajátos fogalomrend­
szerébe és ideológiai mechanizmusaiba, aminek viszont
metodikailag egy sor alapművelet a feltétele. Ezek közé
tartozik a forráselemzés általában (ide értve a szöveg­
kapcsolatok és a fogalomtörténeti összefüggések fel­
fejtését is) és a forráskritika különösen, minthogy a
dolog természetéből következően általában viszonylag
kevés ama írott szövegek száma, amelyek közvetlenül és
hitelesen tükrözik a mozgalmak programját; az 1514.
évi magyar parasztháború esetében például mindössze
négy irat képviseli a felkelők „saját írásbeliségét”. Min­
den további esetben forrásonként és forráscsoporton­
ként állapítandó meg az a jellegzetes torzulási szög,
amelyet korrigálva információik megbízhatóan vissza-
vetíthetők a valóságra. Ahol e szög már korrigálhatat-
lan: a „pseudo-források” kizárandók. Végül, de nem
utolsósorban a vizsgálódás előfeltétele az eszmetörténet
szempontjából lényeges motívumok és mozzanatok pon­
tos kronológiai elhelyezése, hiszen az események belső
logikája maga is bizonyos értelemben „forrás”.
Nem ok nélkül merülnek fel már elöljáróban e meto­
dikai vonatkozások. A Dózsa-kép ötödfél évszázados
történeti alakulását szinte kizárólag a szemlélet alaku­
lásának szempontjából szokás számba venni. Ez fontos,
de nem egyedüli nézőpont a historiográfiában, főként
ha az eredmény olyan evidenciák regisztrálásában áll,
hogy az újabb kori történetírók (nemkülönben írók és
művészek) alapállását 1514 megítélésében az a viszony
határozta meg, amely őket történetelméletileg a feuda­
lizmus, aktuális értelemben pedig általában a forrada­
lom gondolatához fűzte. Éppen nem mellékes azon-
604
bán, hogy milyen koordináták határozták meg az érté­
kelés mozgási lehetőségeit, mert még a legjobb szándék
sem képes kiigazítani a hiányos vagy módszertelenül
kijelölt, forrásszerűen rossz „koordinációs pontokat”.
Általában is elmondható, de különösképpen áll a ma­
gyar historiográfiára, hogy ha valamely témakörben a
történetírás „pozitivista” vagy „liberális” korszaka bi­
zonyos alapműveleteket elmulasztott vagy ezeket tö­
kéletlenül végezte el, az ellenőrizetlen megállapítások
sorozata öröklődött át a jelenbe. Ami a Dózsa-kutatást
illeti, a magyar történetírásnak kétségkívül sze­
rencséje volt Márki Sándorral annyiban, hogy 1883 óta
megjelent előtanulmányai és monografikus előkészüle­
tei után Dósa György című művében (Magyar történeti
életrajzok. Bp. 1913) elismerésre méltó, mennyiségű for­
rástömeg alapján egyfajta szintézisre juttatta azt a fo­
lyamatot, amely már a reformkorban Horváth Mihály
és mások kezdeményezésére megindult: a paraszthábo­
rú megítélésének emancipációját a feudális szemlélet
béklyói közül. Mégsem volt azonban maradéktalan e
szerencse, éspedig nem csupán azért nem, mert - mint
rendszerint emlegetni szokás - az emancipáció teljes­
ségét a liberális polgár szemlélete korlátozta, hanem
azért sem, mert Márki metodikai készsége jóval alatta
maradt még szemlélete korszerűségének is. A paraszt-
háború mindmáig egyedüli tudományos monográfusa
sajnos alig ismerte a forráskritika követelményeit;
igyekezete inkább arra összpontosult, hogy a legkülön­
bözőbb értékű források információit valamiképpen
„összeegyeztesse”. Ily módon megalapozatlan azonosí­
tások és kronológiai megállapítások egész sorát hagyta
az utókorra, amelyek azóta részben magában a törté­
netírásban is kontrolltalanul hatnak, részben kánoni
érvénnyel szolgálnak írói látomások kiindulópontjaiként.
Egyik legfőbb mulasztása, hogy kísérletet sem tett a
605
parasztháború első irodalmi feldolgozásai forrásérté­
kének megállapítására, azaz annak a kérdésnek a tisz­
tázására: a humanista Írók elbeszéléseinek Taurinustól
Istvánffyig húzódó 16. századi vonulata mennyi­
ben tekinthető még egyáltalán forrásnak, szuggesztióik
mennyiben fedik az egyéb - elsődleges - forrásokból
kibontakozó történeti valóságot?
A kutatás azóta természetesen mind a felkelés gaz­
dasági és társadalmi okainak, mind eszmetörténeti vo­
natkozásainak feltárásában nagyot lépett előre. Hogy itt
csak az utóbbiról szóljunk, újabban Kardos Tibor
(A magyarországi humanizmus kora. Bp. 1955) és ko­
rábbi előtanulmányok (1952, 1956) után Székely György
(A Dózsa-paraszíháború ideológiájához. Századok, 95.
1961.) alapvető jelentőségű vizsgálódásai korábban is­
meretlen adatok, új szempontok és Összefüggések fel­
tárásával vitték előbbre ismereteinket, ha ezáltal - ért­
hető módon - újabb vitás vagy nyitott kérdések kerül­
tek is előtérbe, főként ami a felkelés ideológiájának esz­
mei forrásvidékét illeti. Ám ezek a vizsgálódások sem
érintették a témának előbb jelzett, mondhatni „infra­
strukturális” vonatkozásait. Márki megállapításai ilyen
értelemben jórészt érintetlenek maradtak, sőt - hogy
csupán egyetlen, a témát legközvetlenebbül érintő
vonatkozást említsek - a 16. századi humanisták egy
csoportjánál (Taurinus, Tubero, Brutus) olvasható „Dó-
zsa-beszédek”, ha kritikai fenntartásokkal is, a felkelés
fontos eszmetörténeti forrásai maradtak, éspedig abban
a kontextusban, ahová Márki Sándor helyezte azokat
(„ceglédi beszéd”).
Márpedig ha áll az, hogy az események belső logi­
kája maga is forrás, nemcsak arra kell ügyelnünk, hogy
a rekonstrukcióban ne keveredjenek hiteles és fiktív ele­
mek, hanem az sem mellékes, hogy valamely eszmetör­
téneti érdekű motívum időben és térben pontosan hova
606
tartozik, mert jórészt ettől függ, hogy sikerül-e meg­
ragadni valamit e vonatkozásban is a történeti mozgás­
ból. Más szóval, az eszmetörténeti vizsgálódás sem ta­
karíthatja meg, hogy szembenézzen a történetírás egy
jóval általánosabb alapkérdésével: „wie es eigentlich
gewesen ist”, tulajdonképpen mi és hogy is történt?
Van egy olyan közkeletű nézet, hogy a történeti meg­
ismerés afféle „mennyiségi” probléma: minél több új
adat kerül elő, minél szélesebb a „forrásbázis”, annál
közelebb jutunk, mintegy automatikusan, a történeti
valósághoz. A dolog azonban korántsem ilyen egyszerű,
minthogy a források minőségi értelemben - értékükben -
igen különbözők. Gyakran az „új adatok” első pillan­
tásra csak a zavart növelik, a források vallomásai közti
ellentmondásokat fokozzák, s ha az ellentmondások
okainak minőségi elemzése helyett az ellentmondások
„áthidalásának” módszeréhez folyamodunk, nem kö­
zelebb jutunk a valósághoz, hanem távolabb kerülünk
attól. Ez következett be a Dózsa-kutatásban a század-
forduló körüli évtizedekben.
Elkerülhetetlen, hogy legalább egészen vázlatosan át­
tekintsük a parasztháború forrásbázisát. Hosszú időn
át - a múlt század második feléig - az ismeretek legfőbb
alapja, de legalábbis legfőbb „vezérfonala” Istvánffy
Miklós magyar históriája volt. S csakugyan, annál ke­
rekebb, összefüggőbb és szuggesztívabb elbeszélés nem
akad az egyáltalán még forrásnak tekinthető szövegek
közt, mint amit a „magyar Livius” nyújtott a 16. szá­
zad utolsó éveiben. Ő azonban egy sor végén áll. A sort
a morva-német származású Stieröchsel István-Tauri-
nus nyitja meg, aki még Bakócz érsek udvarában kezdte
meg, majd Gyulafehérvárott fejezte be 1518-19 folya­
mán „hősi eposzát”, Stauromachiáját a parasztháború­
ról. ő volt az egyedüli a magyarországi humanisták e
sorában, aki még szemtanú lehetett volna, ha a sors­
607
 döntő május végi, júniusi hetekben történetesen éppen
nem tartózkodott volna távol, Becsben; ő dolgozhatott
volna fel a legtöbb közvetlen és hiteles tényanyagot, ha
ambíciója jórészt ki nem merült volna abban, hogy a
történtekről való vázlatos ismereteit Lucanus Pharsaliá-
jától kezdve tucatnyi antik és humanista auctortól vett
kölcsönzések szálára fűzze fel, s a középszerű huma­
nista epigon-költők sznobizmusában tobzódva, az ese­
mények homályos ködbe burkolása helyett csakugyan a
históriáé veritas érdekelte volna. A józanabb és kritiku­
sabb raguzai Ludovicus Tubero már csak közvetett
információkból rekonstruálhatta az eseményeket az
1520-as években; még inkább áll ez a római Paulus
(Giovio) Ioviusra, aki valószínűleg nem sokkal később
illesztette világtörténetébe a magyar parasztfelkelés
történetét; s még sokkal inkább áll a velencei eredetű
vándorhumanistára, Brutus János Mihályra, aki há­
rom évi erdélyi tartózkodás után követte urát és mecé­
nását, Báthori Istvánt Lengyelországba, s ott vetette
papírra 1580 táján kevés eredeti értesülésre támaszkodó,
annál bőbeszédűbb fejtegetéseit 1514 történetéről. Ist-
vánify azután még később, az események után mintegy
nyolc évtizeddel készítette el, részben humanista elő­
deiből, részben hagyományelemekből, itt-ott okleveles
ismeretekből is merítve a maga kétségkívül gördülé­
keny, olvasmányos és jól megszerkesztett elbeszélését.
E humanista historikusok csoportja persze nem homo­
gén, de egy csoporttá teszi őket, hogy valamennyien
bizonyos idő - évek vagy évtizedek - távlatából, s az
időben előrehaladva, egymástól is tanulva, s egyszer­
smind egymást túlszárnyalni igyekezve formálták kerek
egységekké másodlagos értesüléseiket. Mert egységes
csoporttá avatja őket történetírói ideáljuk is: nem elé­
gedtek meg a tényközléssel, sőt nem is annyira a „tény”,
mint a „szerkesztés” s az a törekvés mozgatta tollúkat,
608
 hogy „felismerjék” az események mozgató rugóit, össze­
függéseit, oksági kapcsolatait, még akkor is, ba ehhez
forrásszerű támpontjuk vajmi kevés volt.
De egy csoporttá avatja őket retrospektíve az a körül­
mény is, hogy hosszú időn át - bizonyos értelemben
mindmáig - szuggesztióik a legélénkebben hatottak a
magyar történeti köztudatra. Ebben közrejátszik, hogy
legtöbbjük szövege szemelvényesen vagy teljes terje­
delemben, jobb-rosszabb fordításokban, magyarul is
megjelent, legutóbb Geréb László több kiadványában
(1946, 1949, 1950 stb.) - tegyük hozzá: fölöttébb ambi­
valens eredménnyel. Mert amennyire e kiadványok nép­
szerű szinten közelebb hozták 1514 problematikáját,
annyira labilissá is tették azt. Nem csupán, sőt nem is
elsősorban a fordítás gyakori pontatlanságairól és a
válogatás, a szemelvények olykor teljesen érthetetlen
ötletszerűségéről van szó, hanem mindenekelőtt a for­
rásérték megbízható körvonalazásának, kritikai jegy­
zetek és tárgyi magyarázatok teljes hiányáról (s ugyan­
akkor az írók bemutatásának felületes elnagyoltságá­
ról), ami együttvéve mind már-már azt sugallta: íme,
„itt van megírva” 1514 története... (További probléma
aztán az a szakszerűtlen, naiv igyekezet, ahogy e kiad­
ványok egy-egy humanistát, főként a szervilis módon
parasztellenes, szerkesztői módszerében és költői szín­
vonalában igen középszerű Taurinust a „haladó hagyo­
mányok” sorába igyekeztek beerőszakolni.)
Holott a humanista írók e népszerű csoportja, ha
nem is nélkülözi teljességgel a forrásértéket, a források
értékhierarchiájában a legutolsó helyen foglal helyet.
Vegyük számba, ugyancsak a lehető legrövidebben, azo­
kat a forráscsoportokat, amelyek e humanistákat meg­
előzik. Az értékrend maguktól a felkelőktől származó
(de mint mondottuk, mindössze négy iratra korlátozó­
dó) írásos emlékeket követően nagyjából így alakul:
609
 1. A z eseményekkel egyidejűleg (tehát még 1514 május­
augusztus folyamán) keletkezett olyan magánlevelek,
tudósítások és követjelentések, amelyeknek írói több­
kevesebb mértékben a feszültség alapvető zónáin kívül
állottak (hazai német polgárok vagy idegenek, itáliai
diplomaták és egyháziak, a király cseh környezetének
tagjai), maguk az iratok egy-egy rögzíthető időpont­
ban, elsődlegesen a puszta információ célzatával ér­
tesítenek közvetlen élményekről vagy friss hírekről,
nyelvük is (egyetlen kivétellel német, olasz, cseh) nél­
külözi a latin óhatatlan formulaszerűségét. 2. A világi
és egyházi kormányzat (királyi és érseki kancellária,
országnagyok, megyék, egyes feudális méltóságviselők),
valamint városi hatóságok május-augusztus folyamán
(tehát még mindig az események sodrában) keletkezett
rendeletéi és levelei, amelyek minden ellenséges elfo­
gultságuk ellenére is, a következményekről még mit sem
sejtve, a „pillanat szükségleteiben” fogantak, s ugyan­
csak pontosan rögzíthető időpontban tükrözik a fej­
lemények pillanatnyi állását. 3. Olyan jogi emlékek
(oklevelek, tanúvallatások stb.), amelyek ugyan a
parasztháború bukása után hónapokkal vagy évekkel
keletkeztek, de információik megbízhatóan visszave-
títhetők a fejlemények egyik vagy másik mozzanatára.
Ezzel az együttvéve százas nagyságrendű, s csakis együt­
tesen szemlélhető (mert egyenként természetesen mo­
zaik jellegű) irattömeggel szemben áll a forrásoknak az a
jóval szűkebb és körülhatárolhatóbb csoportja, amelyet
„elbeszélőforrásoknak” szokás nevezni, minthogy egyen­
ként csakugyan összefüggőbb, „elbeszélő” módon te­
kintik át a felkelés egész lefolyását (ám utóbb keletkez­
vén s egyenetlen információbázison alapulván, a hagyo­
mánytorzulásnak és mesterséges szerkesztői beavatkozás­
nak is inkább ki vannak téve, mint az előbbi három
csoport), s amely maga is világosan három további al­
610
csoportra oszlik. 4. Olyan emlékirat jellegű feljegyzések,
amelyeket esetleg két-három évtizeddel később vetettek
papírra, íróik azonban olyan személyek, akik az ese­
ményeket személyesen átélték, s elsődleges céljuk nem az
„irodalmi” megformálás és elrendezés volt (erre nem is
volt képességük), hanem emlékeik közvetlen megörökí­
tése. A három ide tartozó forrás értékét nem csökkenti,
sőt növeli - a részletekben való nyilvánvaló tévedéseik
ellenére is - naiv közvetlenségük, olykor bárdolatlan,
sőt „barbár” stílusuk, nemkülönben az a körülmény,
hogy egymástól teljesen függetlenül, sőt az eseményeket
három különböző tájékon átélvén, három „táji aspek­
tusból” rögzítették emlékeiket. Szerémi György káplán
annak idején Gyula tájékán élté át a parasztháborút;
emlékiratának különös értékét ez esetben éppen szub­
jektív elfogultsága, a parasztok ügyének szinte fenntartás
nélküli igenlése adja meg, mert ezáltal fordulatai, érték-
rendszere, fogalmi mechanizmusa azt a képletet egészíti
ki, amely a keresztesek irataiból bontható ki. Verancsics
Antal név szerint ismeretlen magyar nyelvű krónikása a
Szerémségből, egy valószínűleg Bakócz környezetéhez
tartozó, ugyancsak anonym egyszerű klerikus (feljegy­
zései egy Bécsben őrzött kódexben maradtak fenn) pe­
dig Budáról szemlélte a fejleményeket. 5. .Olyan külföldi
kortársak, akik vagy közvetlen szóbeli értesülések bir­
tokában, minden különösebb kronológiai vagy koncep­
cionális elrendezés igénye nélkül, még frissiben, 1515-ben
foglalták össze a hallottakat, mint a bécsi humanista,
Johann Spiessheimer-Cuspinianus és a gurki püspök
olasz titkára, Riccardus Bartholinus (velük szemben
Ianus Vitális Panormitanus még 1514 végi összefoglalá­
sának, mint egy egykorú - az 1. csoportba tartozó - né­
met röplap, „újság” egyszerű irodalmi parafrázisának
önálló forrásértéke nincs), vagy pedig olyan elsőrendű
hitelű, de korunkra nem maradt források információit
611
 tartották fenn, mint Velence budai követe, Antonio
Suriano 1514 május-júniusi követjelentései a helyszín­
ről, mint a velencei Daniele Barbaro alig később ke­
letkezett műve (s részben valószínűleg - közvetetten
Iovius is.) Végezetül a 6. csoportba tartozik az elöljá­
róban említett humanista vonulat Taurinustól Istvánffyig,
akik már csak részben tekinthetők tulajdonképpeni
„forrásoknak” ; sokkal inkább ők a parasztháború tör­
ténetének első „feldolgozói". (Egyéb 16-17. századi
krónikáknak semminemű önálló forrásértékük nincs.)
Ha most már a Dózsa-kép újabb kori átalakulását
közelebbről a forrásbázis szempontjából tekintjük át,
röviden azt mondhatjuk: a 19. század második feléig az
első négy csoportból vajmi kevés volt ismert (az ötödik
is csak részben), a történeti kép alapjául tehát szinte
kizárólag a hatodik szolgált, mint mondottuk, vezérfo­
nal gyanánt a „magyar Liviussal”, Istvánffyval; az ará­
nyok csak a századforduló körüli évtizedek forráspub­
likációi s jelentős részben éppen Márki saját kutatásai
révén változtak meg az előbbiek javára. Sajátos módon
azonban Márki Sándor mint monográfus nem volt
hajlandó észrevenni, hogy számos kardinális ponton
immár az első öt csoport együttes vallomása határozot­
tan szembekerült a hatodik szuggesztióival; a teendőt
abban látta - anélkül egyébként, hogy e forráscsoportok
disztinkcióját, értékrendjét felismerte volna - , hogy mes­
terkélt kombinációkkal, ötletszerű mérlegelésekkel, s
nem kis fokú logikai zavarok árán elsimítsa az itt is,
ott is előbukkanó ellentmondásokat. Összefoglalása
(1913) óta a forrásbázis nem bővült lényegesen, sajátosan
forráskritikai jellegű elemzésre nem került sor, a „tör­
téntekre” nézve Márki Sándor kombinációs „koordi­
nátái” maradtak érvényben; ami érték született, az e
koordinátákon kívüli szférákra vonatkozott.
Az arányok újabban módosultak ismét, éspedig lé­
612
nyeges mértékben. Fekete Nagy Antal két évtizedes
gyűjtőmunkája több, mint negyedfélszázra emelte az
1-3. csoport mennyiségét; e nyersanyagból kiindulva
ma már kéziratban készen áll és kiadásra vár - Érszegi
Géza és munkatársai szerkesztésében - a parasztháború
teljes oklevéltára. A közelmúltban abban a szerencsében
volt részem, hogy e kiadvány gondozásában részt ve­
hettem, majd lektora voltam. Mindazonáltal, ismétlem,
egy adattömeg önmagában, mintegy automatikusan nem
old meg semmit: még mindig csak nyersanyag, szöve­
gek halmaza, amely első megközelítésben újabb és újabb
megoldandó kérdéseket, sőt újabb ellentmondásokat
vet fel. A kivételesen szerencsés alkalom azonban, hogy
egy témakör teljes - e pillanatban teljesnek mondható -
elsődleges forrásbázisa együtt van, arra indított, hogy
bevonva a vizsgálatba az egész forráshagyományt
(a 4-6. csoportot is), elvégezzem ennek módszeres for­
ráskritikáját, megkíséreljem kibogozni az összeguban­
colódott szálakat. Ebben az is sarkallt, hogy mindettől
függetlenül, a kutatói szerencse már korábban egy eddig
ismeretlen kódexben (kevéssel 1515 után keletkezett
ferences leveleskönyvben) olyan iratcsoportot juttatott
kezembe, amely éppen a felkelés kirobbanásának mind­
eddig homályos előzményeire nézve megadja a kulcsot.
Az elemzés eredményeként megannyi vonatkozásban,
mindenekelőtt éppen a felkelés kezdeteinek kritikus
heteire nézve, plasztikusan kirajzolódtak azok a foko­
zatok, ahogy egy-egy valóságelem az elsődleges forrá­
sok (1-3. csoport) közvetlen információiból (ahol is az
elemek időbeli és térbeli disztinkciója még világos)
hogyan kezd széthullni már 1514 végén és 1515 folya­
mán időtől és tértől függetlenült puszta „motívummá”
(5. csoport egy része), de minden elhomályosulás elle­
nére is miképpen őrződnek meg a valóságos belső kap­
csolatok az egykori szemtanúknál (4. csoport), majd
613
fokozatosan, 1518-1600 közt, az említett humanisták­
nál (6. csoport) hogyan rendeződnek el az elemek egy
újfajta „rendszerbe”, ahol is a jellegzetes hagyomány­
torzulások „racionális” magyarázatára való törekvés,
nemkülönben a dramatizálás igénye - a hely, idő és
cselekmény egységére való törekvés - folytán a szét­
hullott motívumok kétségkívül kerek és szuggesztív,
ám történetileg merőben hamis összképekbe állnak össze,
E szuggesztió hatása alól a modern történetírás sem
vonta ki magát, sőt Márki Sándor a maga említett
„egyeztető” kísérleteivel még rontott is a dolgon, mert
hiteles forrásokat is egy alapjában fiktív epikai alap­
anyagba gyúrt bele, s mindezt a modern kori történet­
író autoritásával hitelesítette. Legyen elég itt mindössze
két példát említenem. Kevés olyan mozzanata van a
magyar történelemnek, amely képszerűen is annyira
belénk rögződött, mint hogy Dózsa egy forrongó had­
sereg élén 1514. május 15. után Pest alól távozva, Cegléd
piacán „hirdette meg a népfelkelést”, mondotta el
„beszédét”. Bizonyára meghökkentően hangzik, hogy
ennek az eseménysornak, e víziónak egyetlen, mégoly
halvány forrásszerű alapja sincs egy végig nem gondolt
azonosításon s azon a csábító analógián kívül - ami
Márkit is mozgatta hogy Kossuth is Cegléden hir­
dette meg a népfelkelést 1848-ban! Vagy van-e közis­
mertebb alakja történeti képünknek, mint „Mészáros
Lőrinc ceglédi pap”, aki Pest óta Dózsa oldalán a for­
radalmi radikalizmus megtestesítője? Holott itt két
- esetleg három - valóságos történeti személyből össze­
vont szinkretikus alakról van szó; s amellett sem Mé­
száros Lőrinc Szikszó vidéki keresztprédikátor, sem a
Dózsa seregéhez Békés-Gyula környékén csatlakozott
legendás Lőrinc pap nem volt Dózsa mellett még a pesti
táborban. A példákból egyelőre ennyi is elég. Mert a
lényeg az, hogy azáltal, hogy a felkelés legfontosabb
614
hiteles forrása, a Székely (Dózsa) György nevében ex
Czegled - de közelebbi dátum nélkül - kibocsátott, $
egyetlen másolati példányban Bártfa levéltárában fenn­
maradt hadba hívó parancs (népszerű nevén Dózsa
„ceglédi kiáltványa”) sok évtized óta oly magától ér­
tetődően illeszkedik bele egy forrásszerűen igazolha­
tatlan - sőt valamennyi hiteles forrásnak ellentmondó -
eseménysorba, fölöslegesnek is tűnt, hogy ennek ke­
letkezési idejét, körülményeit, szövegösszefüggéseit bárki
is érdemleges módon vizsgálat alá vegye. Holott talán
éppen efféle vizsgálatok révén leszünk szegényebbek
néhány népszerű beidegződéssel, de gazdagabbak az­
által, hogy 1514 dinamikáját - az ideológiai mechaniz­
mus felől tekintve is - a maga fokozatos kifejlődésének
folyamatában tudjuk rekonstruálni.
Ez a tanulmány természetesen nem hivatott többre,
mint hogy előzetes és vázlatos összegzését adja annak,
aminek megfelelően dokumentált, sokkal bővebb és
minden irányú kifejtése majd szakfolyóiratba tartozik.

A pa ra szth á bo rú k ezd etei a k er esztes h a d

BURKÁBAN

Az 1514. évi magyarországi parasztháború a késő

középkor közép-kelet-európai parasztfelkeléseinek abba
a csoportjába tartozik, amelyekben a török kérdés és a
szociális feszültségek robbanása nem csupán a szituáció
belső és külső kényszere révén kapcsolódik egybe, ha­
nem éppen ez a sajátságos egybefonódás adja meg
ideologikus felépítményük alaprétegét is.
A magyar 1514 nem áll elszigetelten, előzmények és
párhuzamok híján. A török hatalmi teijeszkedése vala­
615
 mennyi érintett országban nem csupán a feudális had­
szerkezet gyengeségét (sőt olykor csődjét) hozta fel­
színre, hanem elemi erővel dobta felszínre és tette ér­
zékletes ténnyé az egész társadalmi és politikai struktúra
belső ellentmondásait is. Bizonyos mértékig mindig is
fikció volt a középkori világrend ideálsémája, miszerint
felsőbb isteni rendelés osztotta fel a társadalmi „funk­
ciókat” az imádkozó klérus (oratores), a harcoló ne­
messég (bellatores) és a munkát végzők tömege (labo-
ratores) közt, de midőn nemcsak az vált letagadhatat­
lan ténnyé, hogy e rendszer rosszul „funkcionál”, ha­
nem az is, hogy a főurak és nemesek jobbágyaik mun­
kájára alapozott társadalmi létük és kiváltságaik „er­
kölcsi” indoklását is szemérmetlenül felrúgták, mert
válságos helyzetekben kastélyaikban és kúriáikban la­
pítottak, s a harcos, a bellator szerepe is a jobbágyokra
hárult: a morális felháborodás megnyitotta a zsilipe­
ket a szociális sérelmek és elégedetlenség egész felgyü­
lemlett tömege előtt. Szemtanú jegyezte fel Budán,
hogy a paraszt keresztes had feloszlatási kísérlete más­
napján, 1514. május 25-én a forrongó köznép a város
utcáin efféléket kiabált: „Mióta fegyverkeznek már
(a török ellen) az urak és a nemesek? Immár vagy húsz
éve! Az egész (ami itt történik) gazság!” E tömeg - mint
egy május 26-i levélből értesülünk - a Pest melletti ke­
resztes táborba áramlott azzal, hogy „egymást köl­
csönösen segíteni akarják, együtt akarnak harcolni a ne­
mesek élig?'. A fejleményeknek ugyanez a logikája
vezetett el évtizedekkel előbb, az 1470-es években a
belső-ausztriai tartományokban előbb paraszti önvé­
delmi közösségek, majd a feudális terhek ellen tiltakozó
helyi parasztgyűlések és szövetségek létrejöttéhez, végül
(1478) általános parasztfelkeléshez. A magyar 1514
specifikuma, hogy a parasztháború pápai bulla révén
meghirdetett, eredetileg az egyházi és világi kormányzat
616
 által szervezett keresztes hadban érlelődött meg, olyan
törökellenes vállalkozás burkában, ahonnan kezdettől
és eleve hiányoztak a nemesek; a toborzó papok és
szerzetesek kezdettől fogva csakis jobbágyok ezreinek
mellére varratták fel a vörös keresztet. Ez a jelenség
sem előzmény nélkül való. E helyütt legyen elég csak
utalni arra a másutt részletezendő előzményre, hogy
egy pontosan ugyanilyen összetételű 20-30 000 főnyi
keresztes had egyszer már - 1456. július 23-án, Belgrád
mellett - csaknem előlegezte 1514 fejleményeit. Dózsa
parasztháborújában azonban európai viszonylatban is
az a szembetűnő, hogy e korábban és máshol is megfigyel­
hető mozgástendenciák minden addiginál határozot­
tabb, radikálisabb és mondhatni következetesebb for­
mában teljesedtek ki.
De nem ez az egyedüli sajátosság. H a összehasonlí­
tásképpen a közel egykorú paxasztmozgalmakra gon­
dolunk, elsősorban tehát az 1525. évi nagy német pa­
rasztháborúnak az 1470-es évekig visszanyúló, fél év­
százados helyi előkészületeire, minden közös vagy
analóg vonás mellett is a magyar parasztháború két
olyan sajátos vonását kell kiemelnünk, amelyek éppen
a maguk egyediségében magyarázatra szorulnak, ha­
csak nem iktatjuk azokat a történelem rejtélyei közé.
Az egyik az a meglepő időbeli gyorsaság és ugyanak­
kor térbeli párhuzamosság, ahogy a fejlemények 1514
májusában lényegileg két-három hét folyamán és re­
gionálisan is nagyjából egyidejűleg szöktek a forrpon-
tig, s nyerték el éppily gyorsan ideológiai indoklásukat is.
Azért feltűnő és szorul magyarázatra e jelenség, mert
egyetlen forrásszerű támpontunk sincs arra nézve, hogy
Magyarországon bármi ahhoz hasonló szervezeti és
ideológiai előkészület - helyi szervezkedések, „Bun-
dok”, „12 pontok” sorozata - előzte volna meg a
parasztháborút, mint német földön fél évszázad alatt.
617
 A másik az a körülmény, hogy a magyar parasztfel­
kelés ideologikus jellege nem sorolható be a közel egy­
korú mozgalmak két prototípusának egyikébe sem.
Ez utóbbiak eszmerendszerét ugyanis, amennyiben tár­
sadalmilag radikálisak voltak - azaz egészében elvetet­
ték a feudális rendet -, általában mélyen áthatotta a
khiliasztikus misztika és aszkézis, s ezen át jutottak el
„őskommunisztikus” elvekig, pl. a vagyonközösség kö­
vetelményéhez. Amennyiben viszont maguk a mozgal­
mak társadalmilag mérsékeltek voltak - tehát meg­
maradtak egyfajta „regulázott” feudalizmus program­
jánál „realisztikusabb” jellegük abban jutott kife­
jezésre, hogy követeléseik alig mentek túl a terhek
mérséklésén, az „ősi szokások” visszaállításán. A ma­
gyar 1514 eszmetörténeti szempontból azért foglal el
sajátos helyet az európai parasztmozgalmak sorában,
mert az ideológiai mozgás rövid három hét folyamán
oly módon haladja meg a „regulázott” feudalizmus
koncepcióját és ju t el ai egész társadalmi rend radikális
átalakításának gondolatához, hogy ebben nem a misz­
tika a vezérmotívum (noha természetesen bizonyos
khiliasztikus vonások itt is közrejátszanak) és a vagyon­
közösség elve - tudomásunkkal - fel sem merül; ugyan­
akkor a kialakult program viszonylagos „realisztikus”
jellege éppen nem „pontokban”, egyes feudális terhek
mérséklésének vagy eltörlésének követelésében Ölt testet.
Mindez annál is inkább magyarázatra szorul, mert a
magyar jobbágyságnak történeti múltjából és helyzeté­
ből következően semmi alapja vagy lehetősége nem volt,
hogy ahhoz hasonló „parasztrendi” elképzelésekből
induljon ki, amilyeneknek intézményi alapjai vagy kör­
vonalai némely német és osztrák tartományokban példa
és kiindulópont szerepét játszhatták. Nincs nyoma Ma­
gyarországon annak sem, hogy a városi polgárság kö­
reiben élénk társadalomkritika készítette volna elő a
618
talajt; nemcsak a „B u n d sch u h ”, „Armer Konrad” tí­
pusú előzmények hiányoznak, hanem a „Reformatio
Sigismundi” típusú reformprogramok is. Kérdéses, hogy
a közvetlen előzményként számba jövő 1437. évi er­
délyi parasztfelkelés hagyományaival mennyiben le­
het számolnunk, oly mértékben különbözik ugyanis
1437 és 1514 programja, Erdély maga pedig aránylag
későn, s akkor is mellékhadszíntérként játszott szerepet
a parasztháborúban.
Bizonyos ideológiai előzményekkel és forrásokkal
természetesen számolhatunk már a 15. század vége óta,
ahogy ezt az újabb kutatás már el is kezdte feltérképezni.
Mindenekelőtt a lappangó, sőt talán felúj uíó huszita
hagyományok és a hivatalos egyházon belül jelentkező
szerzetesi társadalombírálat (Székely Gy.), különöskép­
pen ennek a spiritualizmus felé elhajló ága (Kardos T.)
érdemel figyelmet, s kíván egyszersmind további vizs­
gálatot, hogy e tényezők - és esetleg egyéb, eddig szám­
ba nem vett faktorok - milyen mértékben és egymás
közti arányban érvényesültek 1514 konkrét szituációjá­
ban.
Mindennek a megítélésénél mindenesetre 1456 nya­
rának belgrádi fejleményei nem lényegtelen tanulságo­
kat rejtenek. Noha részletezésre itt nincs tér, egy-két
mozzanat felidézése mégsem indokolatlan. Akkor is,
mint - látni fogjuk - 1514-ben, a kereszt meghirdetése
és a toborzás jórészt a ferences rend szigorúbb (obszer-
váns) ágának feladata volt, éspedig részben név szerint
is ismert, részben a későbbi hagiografikus buzgalom
következtében Kapisztrán óriássá növesztett alakja
mögött névtelenül elrejtőző magyar barátok kisebb
hadseregéé. A buzdító beszédek textusai jórészt az
Ószövetség könyveiből kerültek ki, ahol is a keresztes
had, populus cruce signatus a populus Israel, a „választott
nép” analógiájában nyerte el küldetésének célját;
619
az alaphangra legyen elég itt csak egyetlen prédikáció­
ból idézni, amely július 22-én hangzott el: „isten ugyanis
a gyengéket, szegényeket és elesetteket választotta ki,
hogy a hatalmasokat megsemmisítsék és szétszórják..
A keresztes had és a „hatalmas” török viszonylatából
e dualizmus szinte önmagától fordulhatott át társa­
dalmi dimenzióba. Vagy idézzük csak Kapisztrán egyik
prédikációjának gondolatmenetét, úgy, ahogy maga
foglalta össze egy bíboroshoz írt levelében: „Nagy küz­
delmet látott a te szolgád az égben a nap és a hold s a
csillagok közt. A hold és a csillagok a nap ellen támad­
ván győzelmet arattak. Kábán és elámultan elhallgat­
tam, nem értve, mit jelentsen ez. A nap a hold által le-
győzetve: isten rejtélyes ítélete! Mintegy bénultan fel­
adtam a rem ényt... s ekkor megszólalt bennem a vox
spirituális: a megfoghatatlan dolgok isten döntései!...
Ismét megvizsgáltam a dolgot, s erre a konklúzióra ju­
tottam: a nagyobb fog szolgálni a kisebbnek, s a vég
közeleg (maior serviet minőn et finis properatl)” Bár­
mi is volt a szándék, bármi rejlett eme interpretáció
mögött, e „látomásokban” is bővelkedő misztika vég­
szavai már áthajolnak egy ismerős eszmekörbe: abba
az eszkatologikus gondolatkörbe, amelyben a világ­
vége közelisége és a „kisebbek”, szegények (minores)
ezeréves uralma a szerzetesi misztikából a késő közép­
kori plebejus mozgalmak khiliasztikus várakozásaiba
átplántáló dván, a kor számos parasztfelkelésének ideo­
lógiája gyökerezik. A keresztes parasztok most a ke­
reszt jegyében és tábori papjaiktól hallhattak afféle
gondolatmeneteket, mint két évtizeddel korábban erdők
mélyén, titkos gyűléseken a huszita prédikátoroktól;
az isteni „kiválasztottság” gondolata kísérteties pontos­
sággal idézte fel a populus Dei választottságának eret­
nek gondolatát, a délvidéki husziták e központi hit­
tételét. A győzelem utáni napon, 1456. július 23-án
620
- mint a szemtanútól értesülünk - a paraszt kereszte­
sek „kihirdettették, hogy a győzelem, amelyet tegnap
isten adott nekik, nem valamely magyarországi báró
m ű v e ...” Zavargás (turbatio) érlelődött, némely je­
lenlevők „felindulván, a lázadók ellen készültek vonul­
ni”. Mire Hunyadi és Kapisztrán még aznap, sürgősen,
feloszlatta a hadat; ha nem tette volna, „sok keresztest
megöltek volna” - hangzik az egykorú kommentár.
Ami az eszmei hatásokat illeti, már most érdemes fel­
figyelni egy különös paradoxonra, amely azonban tu­
lajdonképpen a szituáció belső kényszeréből és logi­
kájából fakad: ugyanaz a szellemi közeg közvetít „legi­
tim” eszmei érveket, éspedig a kereszt jegyében, a tár­
sadalmi feszültség kirobbantásához és eretnek jellegű
gondolatmenetek megfogalmazódásához, amelynek pe­
dig elsődleges funkciója éppen ez utóbbiak leküzdésé­
ben állna,
1514 áprilisa-májusa nagyon határozottan idézi fel
ama 1456 júliusi napot abban az értelemben is, hogy
egy bizonyos gondolati anyag magában a keresztes
eszmekörben mintegy „készen” adva volt. Minden
egyebet megelőző kérdés tehát: pontosan mikor és hol
kezdett érlelődni a felkelés a keresztes háború burká­
ban? Már e ponton is a ma közkeletű történeti kép
utólagos, mesterkélt kombinációk terméke, ide értve
a pesti táborbontás körülményeit és kronológiáját s a
felkelés ceglédi „meghirdetésének” központi elemét.
Foglaljuk össze röviden, miről vallanak az elsődleges
és hiteles források. X. Leó pápa bulláját 1514. április
9-én hirdette ki Bakócz érsek Budán. Eleinte kevés ered­
ménnyel, mert midőn április 24-én beiktatta (Dózsa)
Székely Györgyöt parancsnoki tisztébe, még csak né­
hány százan voltak fegyverben. Ezt követően aztán hir­
telen meggyorsult a keresztesek gyülekezése. Május
8-ig (mint egy e napon kelt, eddig ismeretlen levél
621
tudósít), azaz két hét alatt 15 000 paraszt jött össze a
Pest melletti táborban. De lázongásról, bármi „rend­
bontó” jelenségről mit sem tudnak e napok forrásai,
holott éppen május 8-13 közt történetesen három, egy­
mástól független beszámoló is fennmaradt a budai hí­
rekről. Mindezek még egyértelműen a keresztes hadjárat
előkészületeit tükrözik. Még a király Budán kelt május
15-i rendeletéi sem hozhatók összefüggésbe a felkeléssel.
Ám váratlanul, ugyanezen a napon - május 15-én -
Esztergomban Bakócz érsek felfüggeszti a kereszt hir­
detését és minden további toborzást, mert friss hírei
és a nemesek sokasodó panaszai szerint „az ország kü­
lönböző részein”, in diversis regni. . .partibus önkényes
és hamis keresztprédikátorok „szentségtörő merészség­
gel és kárhozatos vakmerőséggel” toborozzák a népet,
mindenféle „gyűléseket” tartanak, ahol is a szolgáltatá­
sok és adók, sőt általában a felsőbbség iránti engedel­
messég megtagadására lázítanak, egyáltalán általános
lázadás, seditio készülődik, sőt máris megkezdődtek a
támadások a nemesi udvarházak ellen.
Dózsáról sem ebben a rendeletben, sem másfél héttel
később egy sor budai tudósításban (egyáltalán a fővá­
rosban június első napjai előtt) szó sem esik. Érthetően,
mert maga Dózsa a főhaddal ekkor már távol, a budaiak
horizontjáról kiszorulva, a Tiszántúlon járt. Az itt
egyedül mérvadó - mert az eseményeket azon a vidéken
átélt - kortárs és szemtanú, Szerémi tudósítása szerint
Bakócz érsek első, tehát az imént említett május 15-i
letiltó parancsa már Békésben (Budától csaknem 200
km-re) érte utói Dózsát. Minden egyéb körülmény
egyértelműen arra mutat, hogy Dózsa már május
9-10-én megindult mintegy 10 000 főnyi főhadával Pest
alól (5000 főt hátrahagyva a táborban), s összegyűj-
tendő a vidéken gyülekező kisebb csapatokat, még így
is erőltetett menetben haladt a maga tisztántúli kerü-
622
tőjével eredetileg, és egy ideig még kétségkívül csakugyan
a török ellen. Nem teljesen világosak a táborbontás kö­
rülményei, de nagyon valószínű, hogy abban döntő sze­
repet játszott a török horvátországi hadmozdulatairól
május 8-án Budára érkezett hír. Eredeti terv szerint a
keresztes had valószínűleg középső hadoszlopa lett
volna annak a három ágú hadmozgásnak, amelynek
jobb szárnyán Beriszló Péter horvát bán mozgott a
Dunántúlon az „ország csapataival” e napokban dél
felé, bal szárnyán pedig Szapolyai János erdélyi vajda
már az Al-Dunán túl nyomult előre. Nem volt persze
Dózsa útja zavartalan. Lényegében rekonstruálható az
is, hogy mely állomásokon és milyen élmények hatására
érlelődtek meg szinte fokról fokra a főhadban és annak
vezérében a nemesség elleni indulatok. Mindezt most
nem részletezhetjük; elégedjünk meg azzal, hogy az első
állomás Mezőtúr volt, amit Békés, majd Gyula követett;
mindez azonban már május közepe után, s térben is
jóval a népszerű Cegléd után, a Tiszán túl következett
be! Akkoriban már csakugyan ott volt Dózsa mellett
Lőrinc pap, aki valahol Békés és Gyula tájékán csat­
lakozott hozzá, éspedig minden valószínűség szerint
azzal a 2000 parasztjával, akik az imént (május 22-én)
vívták meg Várad mellett a nemességgel a parasztháború
első csatáját. De még talán az apátfalvi hadmozdulat is
a törökellenes vonuláshoz tartozik, hogy aztán az Apát-
falvánál elszenvedett vereség (május 26-27) fordítsa
át véglegesen a főhadat a nemesség elleni háborúba.
Mindez a források elöljáróban vázolt első öt cso­
portjából egyértelműen, egymás információit kölcsö­
nösen kiegészítve bontakozik ki, csupán a hatodikban,
a humanista írók utólag formálódó cselekményszer­
kesztésében áll előttünk egy újfajta „rendszer” : mintegy
három hét fejleményeinek hagyománytöredékei és motí­
vumai, Dózsa fordulatával (s Istvánffynál már Lőrinc
623
 pap alakjával) együtt egybemosódik azokkal a pesti
eseményekkel, amelyek az ott hagyott maradék-had­
ban a kereszt végleges visszavonása, május 24 után kö­
vetkeztek be, s az egész komplexus egybevonódik „dra­
matizált” módon Pest alá, Dózsa megindulása elé.
De még ebben az epikában sincs semminemű támpontja
a parasztháború „ceglédi meghirdetésének” ! Dózsa
„beszéde” vagy még a megindulás előtt, tehát Pest alatt
hangzik el, vagy az illogikusan ugráló szerkesztés mel­
lett (Taurinusnál) legfeljebb találgathatunk: egy „má­
sodik beszédet” az író vagy még Pest alatt vagy már a
Tisza és Duna egybefolyásánál (ahol egyébként Dózsa
valójában soha sem járt) ad Dózsa szájába. Bármilyen
különös, e hagyományos vízió egyedüli alapja, hogy
Márki Sándor minden mérlegelés nélkül, mintegy ma­
gától értetődően ebbe az eseménysorba helyezte el azt a
Ceglédről kibocsátott, de keltezés nélkül fennmaradt
hadba hívó parancsot, amelyet „ceglédi kiáltványként”
szoktunk emlegetni, fel sem vetve a kérdést: micsoda
kiáltó ellentmondásban van annak tartalma az összes
elsődleges forrásból kibontakozó fejleményekkel. E pa­
rancs ugyanis a törökről már említést sem téve, egyedül
a nemesség ellen szólít fegyverbe, s már csakugyan a
parasztháború teljes kifejletének programját és ideoló­
giai alapvetését sűríti mágába. Témánk szempontjából
kardinális kérdés ez: mintegy „Deus ex machina” mód­
ján pattant elő a parasztháború ideológiája a kezdetek­
nél, vagy pedig több fázison át fejlődött k i ? Mint alább
látni fogjuk, e fontos irat nem ekkor, hanem később s
más körülmények közt keletkezett, majd került kihir­
detésre Cegléden.
Azaz számos, itt most nem is érintett ok miatt sza­
kítanunk kell azzal az egyszerű és statikus elképzelés­
sel, hogy egyetlen vezér „kezdte szervezni a népfölke­
lést” (Márki. S.). A dolgok sokkal bonyolultabban ha­
624
ladtak a kifejlet felé. Maga Dózsa is szinte lépésről lé­
pésre, mintegy három héten át sodródott afelé, hogy az­
tán csakugyan a parasztháború vezére legyen. Sőt min­
den hiteles forrás és körülmény arra mutat, hogy a fel­
kelés éppen nem a pesti táborban, de még csak nem is a
főhadban kezdett legkorábban érlelődni, hanem „vi­
déken”, csakugyan in diversis regni partibus, a paraszt
keresztes csapatok különböző gyülekezési helyein, és­
pedig már május első, de legkésőbb második hetében
(amikor Buda és Pest alatt még csend volt), egymástól
függetlenül, de párhuzamosan, hogy aztán május 20.
táján (még mindig Dózsa döntő elhatározása előtt!)
jól kirajzolódjanak azok a legfontosabb gócok és köz­
pontok, ahol a keresztes hadak de facto - minden köz­
ponti „meghirdetés” nélkül - megkezdték a paraszt-
háborút.
Négy ilyen vidék körvonalazható, ahol az időbeli
mozzanat is kellő biztonsággal forrásszerűen rögzít­
hető. Jegyezzük meg e helyeket, mert jelentőségük van a
továbbiak szempontjából. Az első az Abaúj és Zemplén
megyei tájék, egyik pólusában Szikszóval (s a szomszé­
dos Megyaszó és Aszaló falvakkal, ahonnan az időben
legkorábbi keresztes irat kibocsátói származtak), a
másikban Sárospatakkal; a szikszói központból már
május derekán - mint az érsek egy okleveléből értesü­
lünk - „csaknem az egész megye lázadásba fordult”.
A másik Békés és Bihar megye határterülete, egyik pó­
lusában Gyulával (várába már május elején menekül­
nek a parasztok elől), a másikban Váraddal, ahol május
22-én már az első nagyobb ütközet is lezajlik a parasz­
tok és nemesek közt. A harmadik Csanád környéke,
ahonnan legkésőbb május 20. körül már elmenekült a
püspök, s végül a negyedik Bodrog és Bács megye - a
Duna-Tisza köze alsó fele ahol ugyancsak már ez idő

625
tájt mindenütt felkelő parasztseregek ellenőrizték az
utakat.
Hogy van-e e látszólag szétszórt s egyelőre mind egy­
mástól, mind Dózsa főhadától független keresztes gyü­
lekezőhelyek közt valami összefüggés, az attól függ:
tudunk-e valami újat mondani a kereszt kihirdetésének
és a toborzás szervezetének mindeddig homályos kér­
déséről. Tudunk, mert az iratok egykorú másolatai
együtt vannak az elöljáróban említett kódexben. Ehhez
természetesen vissza kell lépnünk áprilisba. Bakócz ér­
sek április 9. után Budán és Pesten saját biztosai útján
hirdette a bullát, ugyanakkor megküldte néhány egy­
házmegyének is. A püspökök azonban nem lelkesedtek a
keresztes hadért, és az ország központjában is - mint
láttuk - vontatottan haladtak az előkészületek; Bakócz
biztosai részben esztergomi környezetéből, részben olasz
papokból kerültek ki, s mint az érsek egy későbbi ok­
levelében olvassuk: „igen kevesen voltak”. Erre fel
bizonyos idő múltán az érsek változtatott a kereteken:
a bulla kihirdetésének, a keresztprédikációnak és a had
toborzásának feladatát Budán és Pesten kívül egész
Magyarország területére nézve (Erdély kivételével) az
obszerváns ferences rendtartomány szervezetére bízta,
kinevezve mindennek végrehajtására a tartomány fő­
nökét, Dézsi Balázs vikáriust speciális delegátusává,
A kinevező oklevél maga, a kezdő szavaktól eltekintve,
s a dátum sem maradt fenn, de több körülmény való­
színűsíti, hogy ugyanazon a napon kelt, amikor az ér­
sek ugyanezeket a funkciókat Erdély területére nézve,
mint vicelegátusára, Várday Ferenc püspökre ruházta
át: április 25-én. Fennmaradt azonban Dézsi Balázs
vikárius körlevele a tíz őrkerületre (custodia) oszló
magyarországi obszerváns vikária valamennyi kerületi
elöljárójához (custos), amelyben őket a reá ruházott
autoritásnál fogva subdelegatusaivá nevezi ki, elrendelve,
626
hogy a végrehajtással az őrkerület „valamennyi arra
alkalmas fráterét”, különösen valamennyi gvárdiánt
(rendházfőnököt) sürgősen bízzák meg - „teljes buzga­
lommal azon fáradozván, hogy e kegyelem minden ke­
resztény hívőnek mihamarabb tudomására jusson”.
Fennmaradt továbbá annak a megbízólevélnek a szö­
vege is (A d bellum predicatori), amellyel a gvárdiánok
és aldelegátusok felhatalmazták az egyes keresztpré­
dikátorokat a „szent hadjárat” (sanda expeditio) ki­
hirdetésével és szervezésével, „e hadjáratban harcoló
hívők lelkének buzdításával”, és utasították őket, hogy
megfelelő időben a hadjárat parancsnokához csatlakoz­
zanak. (Dózsa neve helyett itt, a formuláskönyvek szo­
kása szerint egy N áll.) Az irdatlan hosszúságú pápai
bulla teljes szövege helyett sununariumók forogtak köz­
kézen, valamint egy utasítás (insíructorie), amely fel­
tehetően jórészt megegyezett az erdélyi püspökhöz
szóló ismert szöveggel. Ily módon most már érthetővé
válik az a korábban is ismert utalás egy június 7-i levél­
ben: miképpen jutott a bulla a váradi ferences gvár-
diánhoz, aki azt aztán - tulajdonképpen szabálytalanul -
Erdélybe is továbbította.
Ha mármost emlékezetbe idézzük azokat a vidékeket,
ahol a keresztes parasztok mozgalmai, lázadó „gyűlé-
sezései” időben legkorábban kitapinthatók, akkor arra
az érdekes körülményre leszünk figyelmesek, hogy a
forrongás gócai és pólusai mindenütt egybeesnek az
obszerváns ferences vikária egy-egy jelentős kolostorá­
val. Az Abaúj-Zemplén megyei vidék egyik pólusa,
Szikszó szomszédságában ott van az (abaúj)-szántói,
a másikban a (sáros)pataki rend ház; a Békés-Bihar
megyei részekben egyrészt a gyulai, másrészt a váradi
kolostor; lejjebb a csanádi, végül a Duna-Tisza köze
alsó részén a (szerem) újlaki custodiában az obszerváns
kolostorok láncolata húzódik Kölyüdtől Futakig és
627
 Kabolig a Duna mentén (itt egyébként mindenütt az
1456. évi keresztes toborzás vidékein járunk).
Hogy itt összefüggések vannak, aligha vonható két­
ségbe, ha ezek egyelőre és önmagukban nem is valla­
nak egyébről, mint hogy megmozdult az az egyetlen
szervezet, amely az akkori Magyarországon ilyen fel­
adatra egyáltalán országosan megmozdítható volt, s
talán általa sem sejtett eredménnyel toborzott egybe
két-három hét folyamán - április végétől május dere­
káig - paraszttömegeket. Mert az is igaz, hogy ahogy a
szervezéssel, később az általános feloszlatással is az
obszerváns rendtartományt bízta meg Bakócz érsek,
miután május 24-én véglegesen visszavonta a bullát.
Hogy Budán és Pesten így történt, eddig is tudtuk; ma
már birtokunkban van azonban Dézsi Balázs vikárius
rendelete is, amellyel biztost ne.vez ki a zavargások le-
csendesítésére. Ám nem érdektelen az sem, milyen össze­
függésben kerül szóba e megbízás. Előzőleg ugyanis
felszólítja a commissariust: ha bármi rosszindulatú
dolgot észlel a renddel szemben, „főként a konventuális
barátok részéről”, minden módon szegüljön szembe.
Ismerve azt az ádáz viszonyt, ami a ferences rend 1446
óta különvált két ágát, a mérsékelt (konventuális) és
szigorúbb (obszerváns) irányzatot szembeállította, nem
is kétséges, mi e két ügy szerves kapcsolatának magya­
rázata: az előbbiek kaptak az alkalmon, hogy az utób­
biakon üssenek egyet - íme, ők az okai ennek a jelen­
legi zűrzavarnak.
S csakugyan, akaratlanul azok is voltak. De vajon
csak akaratlanul? A ferences obszervancia belső éle­
tében éppen a parasztháborút megelőző években sú­
lyos belső zavarok és válságok mutatkoznak. Még
1512 tavaszáról maradt fenn egy buzdító körlevél
(exhortationes) szövege, aminőt a vikáriusok szoktak
általában évente szétküldeni az őrkerületekbe vala­
628
mennyi rendházban való felolvasás végett. E körlevél­
ben az akkori vikárius, Pécsváradi Gábor súlyos sza­
vakkal emlékezik meg a rendtartományban elharapózó
„botrányokról” és botrányt okozó, „bűnnel fertőzött”
(scelerati) rendtagokról, akikről a rend már le is mon­
dott, de kárhozatos példájuk terjed, „ ó h fájdalom - ol­
vassuk hogy igen sok barát, megromolván élete, bot­
rányosan tévelyeg és elkárhozik; úgy vélik, hogy affélé­
ket, sőt még alantasabb dolgokat engedhetnek meg
maguknak, mint amilyeneket a (fentebb említett) bű­
nös barátoktól látnak gyakorolni, és mind nagyobb a
veszély, hogy sokan a tökéletesedés és a rendi erények
útjáról letérve, ez öntelt barátok botrányos példájától
megrontva, vagy egyáltalán levetik szent rendünk öl­
tönyét, vagy nap mint nap letérnek az üdvösség útjá­
r ó l . . . ” A probléma a következő évi visegrádi tarto­
mányi gyűlés (1513. május 15.) napirendjére került,
ahol szigorú büntetéseket foganatosítottak e „botrányt
okozókkal” szemben, sőt a leginkább javíthatatlan és
nyugtalan rendtagokat kizárták a kolostorokból. (Fi­
gyelemre méltó, hogy ez utóbbi mozzanatról annak az
Esztergomi Imrének a feljegyzése szól, aki az abaújszán-
tói kolostor gvárdiánja volt.)
Egy évvel később, mint láttuk, e „botrányokkal” ter­
helt szervezet feladata volt a keresztesek toborzása,
s napra pontosan egy évvel a fenti eset után Bakócz ér­
sek 1514. május 15-i rendelete az önkényes, „hamis és
ellenséges” keresztprédikátorok ^ ő z t különös súllyal
emeli ki az „aposztatákat” és kiközösítettéket (apostatas
et excommunicatos). De ugorjunk át most még egy
évet. A parasztháború után tartott első tartományt
gyűlésen (1515. május 27.) hozott határozatok közt a
rendi erényekre való sztereotip buzdítások után az első
konkrét pont: „egyetlen barát se merészeljen keresztet
felvenni, adni vagy prédikálni a vikárius engedélye
629
 n é lk ü l...” Majd következik a vétkes fráterek vallatá­
sának és büntetésének részletes és hosszadalmas sza­
bályozása - éspedig az 1514 : 48. törvénycikk szellemé­
ben, amely előírta a főpapok vizitációs és büntető el­
járását a felkelésben részt vett egyháziakkal szemben.
(Normális körülmények közt a püspököknek nem volt
beleszólásuk a rend fegyelmi ügyeibe.) Ugyanakkor az
említett kódexben Nóta circa agenda cím alatt található
egy feljegyzés, miképpen kell letartóztatni és börtönbe
vetni a rend minden „aposztatáját” (apostatam nostre
religionis), a vizsgálat után az apostasia miképpen je­
lentendő a vikáriusnak - „hogy ne engedjék az ilyet
többé szerte kószálni és rosszat rosszra halmozni”.
Tudnunk kell, hogy a ferencesek belső írásbelisége
mindig kerüli az egyszerű barátokhoz szóló iratokban a
„bűnök” és tévtanok pontos néven nevezését, nehogy
ezáltal is akaratlanul népszerűsítse magukat az üldözött
nézeteket. Azt is tudjuk azonban - egyebek közt Laskai
Osváttól -, hogy mit jelent a ferences fogalmi nyelvben
az „aposztázia” : eretnek és eretnek-gyanús nézeteket és
magatartásformákat. Ez volt a neve korábban a hu­
szitizmusnak, később a reformációnak.
Ha a parasztháborúban részt vett egyháziakat szám­
ba vesszük, köztük sok világi papot találunk, ők azon­
ban mind plébánosok, akik egyszerűen falujuk vagy
mezővárosuk csapatát vezették el a keresztesekhez.
Ezzel szemben három (esetleg négy) olyan egyházi
személyről tudunk, akik nagyobb seregtestek élén mint
kapitányok harcoltak. Valamennyien szerzetesek; kö­
zülük az egyikről, a Tolna megyei sereg kapitányáról azt
is tudjuk, hogy egykori szerzetes (un capo, stato frate),
aki tehát már korábban otthagyta a rendet, „aposztata”
volt. Ami egyébként természetes is, mert mind a kánon­
jog, mind a rendi regulák tiltották a hadban való fegy­
veres részvételt; aki harcolt és „gyilkolt”, ráadásul egy
630
exkommunikált vállalkozásban, az eo ipso „aposztata”
volt. Maga a legendás Lőrinc pap minden megbízható
adat és körülmény vallomása szerint Várad környéki
vagy éppen váradi ember volt (a Mészáros családnevet
egy másik, Szikszó környéki keresztprédikátor viselte,
„ceglédi” megjelölése pedig teljesen elszigetelten áll a
kései Istvánffynál, s jelenthet származási helyet éppúgy,
mint utólagos téves azonosítást); minthogy pedig
Lőrincet általában papnak (olykor idegen nyelvű szö­
vegben is, pl. Laurentius pap, Lorenzo pop), néhol azon­
ban szerzetesnek is mondják, joggal merül fel a gyanú:
nem egyike volt-e ő a rend „aposztatáinak”, éspedig
éppen abban a váradi kolostorban, ahol - tudjuk - a
gvárdián is „szabálytalanul” viselkedett 7
A felvázolt összefüggések ismeretében némileg más az
akusztikája annak az obszerváns ferences társadalom­
bírálatnak, amelyet a parasztháború lehetséges eszmei
forrásaként az újabb irodalom is számba vett, ha nem
is a maga teljességében és nem is egyöntetű értékeléssel.
Kétségtelenül igaz, hogy Temesvári Pelbárt és Laskai
Osvát 1497 óta ismételten nyomtatásban is megjelent
prédikáció minta-gyűjteményeiben e bírálatnak megvolt
a maga „demagogikus” szerepe abban az értelemben,
hogy a „bűnökért” kizárólag az uralkodó osztály világi
részét (sőt pontosabban, főként Laskai, kifejezetten a
bárókat) tette felelőssé. Ez azonban egyrészt keveset
változtat azon, hogy a beszédminták a társadalmi el­
nyomás tényeit egyértelműen bűnként taglalták és ér­
tékelték, másrészt - tudjuk - egy propaganda eredménye
a történelemben nem mindig fedi a szubjektív célt.
Márpedig ezúttal bizonyos értelemben valóban tömeg­
propagandáról lehet beszélni. Egy eddig ismeretlen
kimutatás szerint 1514-15 körül a magyarországi
vicaria (az évtizedek óta de facto külön rendnek számító
obszerváns ág rendtartománya) 70 kolostorában 1700
631
 szerzetes élt: az egész Alpoktól északra eső európai
terület szerzetesi összlétszámának csaknem egy harmada!
(Nem tartozik ide annak taglalása, mi e mozgalom kü­
lönös virulenciájának többrétű magyarázata a késő
középkori Magyarországon.)
Ugyanakkor nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt
a sajátságos ambivalenciát sem, amely a ferences ob-
szervancia lényegéhez tartozott: e mozgalom már 13.
századi eredetében a ferences rend (sőt tágabban, az
egész egyház) spirituális indítékú belső reformkísérlete
volt, s egyidejűleg az egyház már alapjában nem spi­
rituális jellegű autoritásának harcos védelmezőjeként
lépett fel. Ez az ellentmondás a 14-15. század fo­
lyamán magán a mozgalmon belül a „konzervatív” és
„radikális” spiritualizmus meg-megújuló küzdelmeiben
öltött testet. Az obszervancia természetrajzához tar­
tozik, hogy ugyanabból a talajból termelődtek ki szün­
telenül eretnek és kvázi-eretnek magatartásformák, s
egyidejűleg az ecclesia militans olyan pregnáns - né­
mely tekintetben a későbbi jezsuitákra emlékeztető -
képviselői, mint a magyar történelemben is szerepet
játszó Marchiai Jakab és Kapisztrán János. Ha mind­
ehhez hozzávesszük azt az ismert tényt, hogy két-há-
rom évtizeddel a parasztháború után a ferences ob­
szervancia szervezete volt a reformáció legkombattán-
sabb korai ellenfele, de ugyanonnan kerültek ki a leg­
korábbi és legharcosabb reformátorok is: még köze­
lebb jutunk ahhoz, hogy e fontos irányzat szerepét a
felkelés körül megértsük.
Mert vegyük csak számba - ezúttal egészen össze­
vontan - azokat a legfontosabb társadalomkritikai
elemeket, amelyek Temesvári és Laskai (főként az utób­
bi) prédikáció mintáiban, éspedig jórészt a Sermones de
sanctis című kötet magyar szentekről szóló darabjai­
ban, hosszas fejtegetések eredményeként mintegy tétel-
632
 szerűen jelentkeznek. 1. Az emberek „természetes álla­
pota”, naturális conditiója az egyenlőség; eredendően
„nem adatott meg az embernek, hogy uralkodjon em­
berek felett”. 2. Az evilági uralmat isten különféle okok­
ból engedte meg; „mostanában azonban” - hangzik el
több ízben - a hatalom már gyakran nem egyéb, mint
visszaélés és bitorlás (usurpatio), mert „az erőszak lett
az igazság” és „a szegények ügyét és igazságát (causa et
veritas pauperum) a mostani kegyetlen bírák lábbal
tiporják”. 3. „Mostanában” az alattvalókat jogtalan
kivetésekkel (iniustis exactionibus) nyomorítják, és­
pedig - részletezve - szokatlanul súlyos adókkal és
szolgáltatásokkal, a szabad költözés, végrendelkezés
megvonásával, a robot növelésével, a bor és sör kényszer­
kimérésével, olyan terhekkel, amelyekkel „a hatalma­
sok a szokás ellenére és jogtalanul (contra consuetu-
dinem et illegitime) zaklatják jobbágyaikat”. 4. A ha­
talmat ily módon „bitorló” úr nem egyéb, mint „tolvaj
és rabló s örök bűnben leledzik... az ilyen úrnak az
alattvalók nem kötelesek engedelmeskedni és adót
fizetni (nec tali domino subditi tenentur obedire et solvere
tributum)”\
E beszédek eredeti célzata természetesen az uralkodó
osztály morális lelkiismeretének felrázása lett volna.
„Ó ti előkelő urak, kik a szegények verejtékéből virul­
tok, a szegények böjtjén és éhségén híztok, ha az el­
sorolt igazságtalanságokkal bűnbánóan nem hagytok
fe l... az Űr dicsőséges arcát nem látjátok meg!” - for­
dul Laskai Osvát a fő urakhoz. De e beszédmintákat, e
tételeket és gondolat meneteket azok is felhasználhatták,
akik „bűnnel fertőzve” elfordultak a rendtől és „aposz-
táziába” estek, s immár a parasztokhoz fordultak.
Bakócz érsek említett május 15-i (majd május 24-én
megismételt) rendelete szerint az aposztata keresztpré­
dikátorok a következőkre izgattak: a földesúri szolgál­
633
 tatások (census dominorum temporalium), a királyi adó
(dica régié maiestatis), valamint egyéb szokásos köte­
lezettségek (alia consueta debita) megtagadása, egyál­
talán általában „a felsőbbségnek való engedelmesség,
megtagadása” (obedientiam superioribus denegare) . Las-
kai Osvát egyik prédikációjában (Sermones de sanctis,
50) még csak a morális ostorozás drámai szózata zárja
le a fejtegetéseket: „az elnyomorított szegények az Űr­
hoz kiáltanak bosszúért könyörögve és kiáltásuk el is
ju t az Úr füleihez, aki Mikeás próféta által mondotta:
Halljátok Jákob fejedelmei és Izráel házának vezérei,
vajon nem a ti dolgotok-e tudni az ítéletet, kik gyűlölik
a jót és imádják a gonoszt, kik erőszakkal lenyúzzák a
nép bőrét, s még csontjaikról is lerágják a h ú s t... ?”
Amikor eljött a bosszú éve, 1514 május első-második
hetében a keresztesek forrongó conventiculumam - az
érsek oklevelei szerint - az „aposztaták” azt is követel­
ték, hogy „az adóbehajtó tisztviselők és a dikátorok meg-
ölendők”, s a keresztesek itt is,,ott is rárontottak már a
nemesek kúriáira, javaikat felprédálták, felgyújtották -
ahogy a nemesek panaszai egyre-másra futottak be az
esztergomi érseki udvarba. Mindez egyébként szigorúan
a kereszt jegyében történt; végül is Laskainál az is meg
volt írva, hogy az Utolsó ítéletnél az üdvözültek' zász-
lain a kereszt lesz.
Szinte egymás mellé állíthatók a szövegek. Mindazon­
által mi sem lenne nagyobb egyoldalúság, mintsem va­
lami „egytényezős” alapon az obszerváns prédikációk­
ból „levezetni” a parasztháború ideológiáját; lesz még
szó más elemekről is. De már az eddigiek is figyelmeztet­
nek: nem bizonyos, hogy szerzetesi társadalomkritika
és „eretnekség”, már ami az eredményt illeti, valami
precízen és világosan szétválasztható két különféle ha­

634
tás lenne, különös tekintettel az 1512-1515. évek imént
tárgyalt „aposztatáira”, akik e kettőt saját személyükben
egyesítették.

A KERESZTES ESZMEKÖR „APOSZTÁZIÁJA”

A parasztháború tehát kezdeteiben az ország külön­

böző pontjain, keresztes gyülekezőhelyein már május
első felében érlelődött; elemeiben már bizonnyal május
első napjai óta, tekintve a hírközlés korabeli sebességét
(egy rendelet vagy hír pl. Budáról Szikszóra négy-öt
nap alatt jutott el) és azt a körülményt, hogy a keresztes
hadjárathoz jól ismert presztízs-okokból ragaszkodó
Bakócz érseket nyilvánvalóan csak sűrűsödő panaszok
- sőt vádak - és nyomós okok késztették a május 15-i
felfüggesztésre. A rendelet az országos mozgalmat - leg­
alábbis a forrongó conventiculumokban - már határo­
zottal! in statu nascendi tükrözi. (A május 24-i feloszlató
parancs, ami az okok részletezését és a jelenségek le­
írását illeti, csak ismétlés, sőt valamivel még vázlatosabb
is, mint a korábbi.) A legkorábbi követelések a földes­
úri és állami adóterhek, általában a szolgáltatások meg­
tagadását, a feudális viszony lazítását, s - úgy látszik -
elsősorban a földesúri és királyi hatalom végrehajtó
közegeinek kiirtását célozták ekkor még. Ez önmagában
még tulajdonképpen nem „ideológia”, hanem elemi ki­
fejeződése az általános elégedetlenség több évtizedes
felgyülemlésének. A hatalom természetesen igyekezett
úgy beállítani a dolgot, hogy az ártatlan köznépet né­
melyek gonoszul „félrevezették” (populus communis
per iniquos seductores deceptus).
Minthogy az elégedetlenség tűzfészkei a gyülekező
635
keresztes csapatok voltak, szavakba formálói pedig
bizonyos „aposztata” keresztprédikátorok, e körül­
mények határozták meg azokat az erővonalakat is,
amelyek mentén - a konkrét antifeudális követelések
köré - már május közepe táján kezd kiépülni pár excel-
lence a parasztháború ideológiája. Bizonyára nem vélet­
len, hogy ennek első fokozatát nem is Dózsa főhadánál,
hanem az említett gócok egyikén, az Abaúj megyei,
Szikszó körüli központban tudjuk kitapintani. E vi­
dékről származik a legkorábbi keresztes irat, két köz­
vetlenül szomszédos faluból, Aszalóról és Megy aszóról
származó két keresztes hadnagy (principes cruci/e-
rorum), Kecskés Tamás és Mészáros Lőrinc felhívása.
Az iratot nem tudjuk megbízhatóan datálni (kelet nél­
kül, csonkán, másolatban maradt fenn), de több kö­
rülmény amellett szól, hogy még május első felében,
legkésőbb a hónap közepe körül keletkezett.
Maga az irat formailag nem egyéb, mint egyfajta
bullakivonat, ama summariumok még tovább egyszerű­
sített - s egyszersmind jelentősen módosított - kiadása,
amelyek közkézen forogtak; ugyanakkor jellegzetes
példája az érsek rendeletéiben emlegetett „önkényes”
és „hamis” bulla-értelmezéseknek. Mert hiszen ez is,
mint általában a felkelés ideológiája, természetesen a
keresztes eszmekörben gyökerezik.
Most, hogy immár X. Leó pápa 1513. szeptember 3-i
bullája teljes szövegében ismert, tanulságos összeha­
sonlításra van módunk. Maga a keresztes eszmekor,
ahogy a bullában is jelentkezik, alapjában véve három
egymással összefüggő szerkezeti elemből áll. Az 1. elem
a vállalkozás jellegét, célját és az autoritás kérdését
foglalja magába. Eszerint a hadjárat „szent vállalkozás”
a kereszténység „hitetlen” ellenségei, a törökök ellen,
amelyet a Mindenhatótól nyert autoritásánál fogva a
pápa hirdet meg, autoritását ezúttal legátusára, Bakócz
636
 érsekre ruházva át. A 2, elem a résztvevők spirituális
jutalma. Bárki vesz részt akár személyesen, akár köz­
vetetten (pl. felfogadott zsoldos által), teljes bűnbocsá­
natot nyer. A 3. elem a vállalkozás akadályozóira,
gátlóira vagy zavaróira kimért szankcióit tartalmazza.
Az ilyennek a büntetése, társadalmi rendre, méltóságra,
kondícióra való tekintet nélkül, kiközösítés és örök
kárhozat, ami alól csak a pápa oldozhat fel.
Az 1514. évi felkelés ideológusai ezekből az elemekből
bontják ki fokozatról fokozatra az eszmei indoklást.
Kecskés és Mészáros summariutm. annyiban az első
fokozat, hogy egyelőre nem töri meg e hármas szerkeze­
tet, csak éppen mindhárom elemet a részletekben oly­
képpen módosítja, hogy azok már együttesen az eredeti
tartalomból kifordulnak, s valami egészen mást szol­
gálnak, mint eredeti megjelenésükben.
Legyen elég itt csak a legfontosabb átértelmezésekre
szorítkoznunk. Ami az 1. elemet illeti: a jelleg és a cél
még teljesen azonos a bullával, ám az authoritas vonat­
kozásában már jelentős az elmozdulás! Igaz ugyan,
hogy a bevezetésben megnevezik a kibocsátók a pápa,
az érsek és a király triászát, ám e sorok mind gramma-
tikailag, mind tartalmilag amúgy a levegőben lebegnek,
mert folytatólag már saját nevükben - mint principes
cruciferorum - hirdetik meg az elveket, éspedig oly mó­
don, hogy a bullában lefektetett autoritás megkerülésé­
vel a keresztes had immár közvetlenül isten akaratából,
ex voluntate omnipotentis Dei létrejött vállalkozásként
jelenik meg.
Ami a 2. elemet illeti, több kisebb, de nem jelenték­
telen módosításról van szó. Például: aki bármilyen
segítséget - lovat, szekeret, fegyvert, pénzt - nyújt,
ugyanazt a bűnbocsánatot nyeri, mint a résztvevő (erről
a bullában szó sincs); az elnyert bűnbocsánat pedig
érvényes lesz örökre, az utódokra nézve is, sine fine in
637
filio fitíorum posterumque eorum (ami merőben szabály­
talan, dogmatikai képtelenség). Végül az irat szüksé­
gesnek tartja külön is kiemelni: „akik pedig szegények,
s erejükhöz képest nyújtanak segítséget”, ugyanazt a
bűnbocsánatot nyerik el (erről sincs szó a bullában).
Mint látjuk, kezd kiépülni egy „szabálytalan teológia”
a keresztes gondolat burkában.
De mindennél még fontosabb a 3. elem, a szankciók
részletezése, ahol is az ellenszegülők kiközösítése „mint
az ördög tagjai”, tanquam membra dyaboli magában e
formulában idegen a bulla szövegétől, ezzel szemben
az 1420-30-as évek Marchiai Jakab által feljegyzett
magyar huszita hittételeinek egyik formulájával hangzik
egybe. Minden azonban abban a tételben csúcsosodik
ki, hogy ha pénzbeszedők pénzt csikarnának ki jogta­
lanul (iniuste) a hadtól, akkor „az egész gyülekezet
(tota conventus eorum) keljen fel ellenük, s ha vala­
mennyit meg is ölik, semmi kárt ne szenvedjenek” !
Amiben nemcsak az a figyelemre méltó, hogy az „egész
közösség” bosszúja legitim mivoltának meghirdetése
élesen szemben áll bármiféle dogmatikai lehetőséggel,
hanem még inkább az, hogy a questores (ami érthető
általában minden adószedőre) és a következő pontban
a vám (theloneum) kiemelése már szemmel láthatóan
el is szakad a konkrét helyzettől és általánosabb értel­
met nyer. Annál is inkább, mert hiszen valójában egy
mégoly erőszakos tisztviselőnek sem jutott volna eszébe,
ürügye sem lehetett arra, hogy valami „adót” követel­
jen egy keresztes hadon, az élelemszállítás vámmentes­
sége pedig a bullában szabályozott előfeltétel volt!
Azaz arról van szó, hogy még teljesen a keresztes eszme
burkában és annak legalitása mögött az adó és a vám
megtagadása, valamint az egész közösség kollektív
bosszújának jogosultsága együttesen, s egymással össze­
függésben már határozottan elmozdul az általánosítás
638
irányában. A keresztes eszme „legitimálja” a Bakócz
érsek rendeletéiben emlegetett „gyűlések” közvetlen és
áttételektől mentes paraszti követeléseit!
További figyelemre méltó körülmény azonban, hogy
még a „nyílt beszédet” is a keresztes szankciókból el­
vont sajátságos szabályok kísérik. Láttuk fentebb, már
az érsek május 15-i rendelete arról tud, hogy a lázongó
gyűlések a földesúri tisztviselők és királyi dikátorok
megölését követelik; ám a lázító „aposztaták” erre vo­
natkozóan még egy különös „dogmatikai” jellegű té­
telt konstruáltak: bárki, aki a megöltekre „követ vagy
sziklát dob, száz napi indulgenciában részesül” ! E pon­
ton már annak az átalakulásnak a kezdetét tapinthat­
juk ki, amely az ideológiai mozgás következő fokozata
felé mutat: kezd elmozdulni és átrendeződni a keresz­
tes eszmekor egész belső szerkezete. A 2. elem, a spi­
rituális jutalom immár azt illeti meg, aki a feudalizmus
ellen támad.
Az ideológia kiépülésének azt a fázisát, amely Kecs­
kés és Mészáros summaríumában tükröződik, a keresz­
tes eszmekör „aposztáziájának” lehetne nevezni: maga
az eszmei szerkezet még többé-kevésbé ép, a cél meg­
nevezéséből sem tűnt még el a török, de valójában a
leglényegesebb részletek módosítása - az autoritás
kérdésétől a szankcióig - már a parasztfelkelés legiti­
mitását szolgálja.
Lényegileg ugyanezt a fokozatot tükrözi e vidék egy
másik keresztes dokumentuma, egy név szerint ismeret­
len pataki keresztes (belliger cruciferorum) valószínű­
leg május végi levele: az isten és a „szent kereszt” köz­
vetlen eszközeként cselekvő „keresztes testvérek” ön­
tudatát, akik a bosszú jogosultságát vallják és hangoz­
tatják.
Ezzel szemben több tekintetben más hang csendül
ki e vidék harmadik keresztes iratából, Bagoly Ferenc
639
Kapitány május 31-én Göncről írt leveléből. Mint már a
kutatás hangsúlyozta, különösen feltűnő itt a regnum
kiemelkedő szerepe az értékrendszerben: maga a ke­
resztes had az „ország” ügye, az „ország akaratából”
jött létre az „ország védelmére”, s aki gátolja, az „or­
szág ellen lázad”. Nem önmagában a fides és a regnum
eszmei elemeinek kiegyensúlyozása a ‘feltűnő itt; sőt ez
szinte természetes, mintegy „hivatalos” forma volt.
A ferences vikárius körrendeletében, amely a prédikáto­
rok kezén forgott, a „szent had” céljai e formulában je­
lentkeznek: pro religionis Christiane et preseríim huius
regni defensione. Bagoly Ferenc levelében egyrészt a
belső arányok feltűnőek, mert rövid levelében különböző
összefüggésekben nem kevesebb, mint hét ízben hivat­
kozik a regnumra, másrészt az a körülmény, hogy egy­
idejűleg egész mérsékelt és kérlelő hangneme élesen elüt
a többi keresztes iratétól, s végül, ami fő, az „autoritás”
tekintetében nem osztja a már május derekán kialakult
koncepciót. A rövid szöveg nem kevesebb, mint négy
ízben hivatkozik a pápa, illetőleg az érsek parancsára,
megbízására, valami határozottabb szankciók kilátásba
helyezéséről pedig szó sincs abban a konfliktushelyzet­
ben, amely magát a levelet szülte!
Mindez azért figyelemre méltó, mert arra utal, hogy
ne képzeljük a keresztes csapatok ideológiáját valami
homogén egységnek; árnyalatokkal kell számolnunk.
Ez az irat fontos dokumentuma annak, hogy a 16.
század elején számolnunk kell a regnum elemével a
paraszti értékrendszerben (Kassa válasza szerint Bagoly
providus volt, tehát kétségtelenül nem valami kisnemesi
kapitány). Másfelől azonban, a későbbi fejlemények
ismeretében is, meg kell állapítanunk, hogy határozottan
szélső variáns, s éppen nem „tipikus” a keresztes eszme
parasztforradalmi ideológiává fejlődésének folyamatá­
ban. Ez a fajta eszmei alapállás sem egyidejűleg, sem
640
később, sem a közvetlen forrásokban, sem a közvetett
információkban többé nem fordul elő. Azt aztán ada­
tok hiányában már nem lehet megállapítani, hogy
van-e Összefüggés e levél különállása és ama tény közt,
hogy Kassa közvetlen környékén június elején megszű­
nik minden keresztes mozgás (azaz e seregrész az egyház
és az „ország” május 24-i parancsa értelmében netán
feloszlott), míg ezzel szemben például Szikszó környékén,
Kecskés és Mészáros sejthető vidékén, még június 21.
táján is fegyverben állnak a felkelő keresztes parasztok.

DÓZSA FORDULATA ÉS A „CEGLÉDI KIÁLTVÁNY”

KELETKEZÉSE

Fordítsuk most már figyelmünket Dózsa főhadára.

A Mezőtúr óta halmozódó elégedetlenség a török ellen
vonuló, időközben mintegy 30 000 főre szaporodó
hadseregben Gyula tájékán a forrpontra jut, midőn meg­
jön a hír, hogy az Apátfalvára előreküldött seregrészt
Báthori temesi ispán, Csáky Csanádi püspök és megyei
hadak szétverték, a keresztesek egy része a Marosba
fúlt. Dózsa megindul, éjjel meglepetésszerűen rátör a
nemességre, Nagylaknál győzelmet arat; a még aznap
foganatosított látványos karózások jelentik Dózsa ré­
széről a parasztháború igazi meghirdetését. A nagylaki
karóknak - mint még alább látni fogjuk - megvan a
maguk szimbolikája; a karóba húzás ebben az első de­
monstratív jelentkezésében nem egyéb, mint a bosszú
kinyilvánítása, közvetlen felelet arra, hogy egy keresz­
tes csapat Mezőtúrról Budára hurcolt vezetőit még má­
jus közepe előtt az urak karóba húzták.
A Maros melléki Nagylak, május 28.: a radikális
fordulat. A hadban már jó ideje ott van a „dühöngésig
641
rajongó”, furibundus - mint Szerémi jellemzi - Turkevei
Ambrus, a teológia Krakkóban végzett „babérkoszorú­
sa”, s ott van már Lőrinc pap is, akinek szerepét illetően
Istvánify jellemzésének magva nyilván hiteles, csupán
csak időben és térben helyezendő vissza oda, ahonnan
maga a hagyomány származik: május végére s a Maros­
vidékre. A különféle „választásokról” már május 31.
után Budára szivárgó eltorzult híreknek is van reális
alapjuk: ettől fogva a had egy sajátos, belső céllal fel­
ruházott közösségnek tekinti magát, amely szervezeti­
leg is elvágja a szálakat a hivatalos keresztes hadjárat­
tól. Ám a diszkontinuitás kifejezésére is a kontinuitás
eszméje szolgál. Elszakadva a pápai bulla és az érsek
autoritásától, tisztázást nyer az új autoritás: mint Sze-
rémitől tudjuk, Ambrus pap dedit authoritatem sibi
consecrandi geníem ad sanctam crucem (ahol is a szöveg-
összefüggés és a szerző latinitásának gyatrasága némi
bizonytalanságot hagy afelől, kire is vonatkozik e sibi,
valószínű azonban, hogy csakugyan arról van szó:
„önmagának adta meg az autoritást” a had új felszente­
lésére). Kialakult tehát az alább tárgyalandó ceglédi
hadparancs centrális ideológiai eleme: a „keresztesek
áldott népe” (benedicta gens cruciferorum), a saját
papjai által konszekrált, isteni küldetést betöltő vá­
lasztott had fogalma, mint ahogy - láttuk az imént -
ebben az irányban mozgott a fejlődés már a távoli
Abaújban is.
Eddigi történetírásunkban nem volt eléggé világos,
ami most az újabb forrásokból plasztikusan bontakozik
ki: milyen tervszerűen és stratégiailag átgondolt módon
született meg immár csakugyan az országos paraszt­
háború koncepciója a Maros-vidéken, a nagylaki győ­
zelem és Lippa elfoglalása, május 28. és június 6. közt.
Minden ezen a héten dőlt el. Miután Dózsa feladta a
török hadjáratot és csakugyan meghirdette a háborút
642
a nemességgel szemben, éppen nem valami „laikus”
parasztvezér módjára állt jobbágyserege élére és vezette
rohamra őket vaktában a várak és kastélyok ellen.
Hadvezérként ő maga nem rohamozott, hanem kialakí­
totta főhadiszállását valahol a Marostól két mérföld-
nyíre délre, seregét tervszerűen újrarendezte, és össze­
hangolt hadmozgások sorát indította el. Különböző
csapattestei nyugat-keleti irányban elfoglalták az összes
fontos Maros menti erősségeket. Ő maga Temesvár
ellen készült, maga mellé rendelte a Bács és Bodrog me­
gyei erők egy részét. Ezzel egyidejűleg négy égtáj felé
négy seregrészt indított meg június első napjaiban.
Az egyik keleti irányban, Erdély felé nyomult előre;
a másik, Lőrinc pappal az élén északkelet felé, Biharba
indult; a harmadik és a negyedik észak, illetve észak­
nyugat felé haladt visszafelé - azon az úton, ahol maga
Dózsa vonult délnek még az előző hetekben hogy a
Tiszán átkelve részben Buda, részben a Heves és Abaúj
megyei vidék irányában nyomuljon előre.
Bennünket ezúttal közelebbről az utóbbi kettő érde­
kel, mert - minden eddigi feltételezéssel szemben - e
hadmozgásban rejlik a „ceglédi kiáltvány”. Ezért ha
mégoly futólag is, el kell időznünk e mozzanatnál.
Tudnunk kell, hogy a humanista elbeszélőknél (s nyo­
mukban jórészt az újabb történetírásban is) összemosó­
dott mozzanatokkal és eltorzult kronológiával szemben
már június első napjaiban Bornemisza budai várnagy
részben szétverte, részben pacifikálta a Pest mellett
maradt eredeti keresztes tábor mintegy 3-5000 főnyi
maradványát. „Száleresi” (Schaller? Seiler?) Ambrus­
nak a hagyományban fennmaradt árulása ekkorra, s
nem a jó három héttel később bekövetkezett gubacsi
csatára esik. Ezzel egyidejűleg Nógrád, Hont, Pest és
Heves megyék lóra ült egyesült nemesi hada szétverte,
feloszlatta vagy megfutamította a kisebb keresztes
643
 csapatokat a Duna-Tisza köze felső részétől a hevesi
vidékekig. Ily módon június első hetében az a különös
helyzet alakult ki, hogy miközben az alsó dunántúli
részektől kezdve a Duna-Tisza-köz alsó felén át Er­
délyig, a Tiszántúl és a Maros-vidék nagy részén (s fel
az északkeleti vidékekig) országrésznyi területen már
mindenütt lángoltak a kastélyok és udvarházak, a
Tiszán inneni felsőbb részeken átmenetileg minden
csendes volt. Az említett négy megye nemességének már-
már önelégült hangulatába robbant be a június 10. körüli
napokban Dózsa stratégiája.
Június 16-án értesülünk arról a nóvumról, újdonság­
ról, hogy „ezen a héten” - vagyis június 10—16. közt -
két nagyobb keresztes sereg kelt át a Tiszán, s az egyik
Tiszavárkonynál, a másik Heves mezőváros mellett
ütött tábort. Mindkét sereg további hadmozdulatai is
követhetők a forrásokból. Az egyik, amely Várkonynál
táborozott, június 21-én éjjel Budától két mérföldnyi-
re - Gubacsnál - jelent meg, előőrsei már meg is kezdték
az előcsatározásokat a várból kitörő lovasokkal. Lét­
számát a különböző források 5-7000 főre becsülik;
kapitánya Dózsa öccse, Gergely volt. E seregrész útja
Tiszavárkony felől természetesen Cegléden vezetett
át. A másik seregrész kettévált; egyik ága június 21-én
Heves megyében Debrő várát ostromolta, a másik az
Abaúj megyei központ, Szikszó felé vonult. A Debrőt
ostromlók létszámát ugyancsak 7000 főre becsülték.
Azaz Dózsa György stratégiája egészen világos és ha­
tározott; miután szakított a rendi „országgal” (mint
tudjuk, regnutn egyik jelentésében e korban ennyi:
„nemesség”), öccse vezérletével immár egyrészt megtá­
madta az ország fővárosát és „fejét” (caput regni),
másrészt újabb erőket küldött, hogy a Heves és Abaúj
megyékben szétzilált, de itt-ott még magukat tartó
keresztes csapatokat egyesítse, s ily módon ezt az or­
644
szágrészt is hozzácsatolja ahhoz a területhez, amely a
Tiszától Erdélyig gyakorlatilag már az 6 ellenőrzése
alatt állt. A részadatok mindenben megerősítik a min­
dig jól értesült Antonio Suriano, Velence budai követé­
nek jelentését: Dózsa temesvári had mozdulatának ki­
egészítő párja, hogy öccsét Buda ellen küldte.
Eközben az Abaúj megyei Szikszót már bevették a
felső részek nemesi csapatai, sőt e városka volt gyüle­
kezőhelyük, de a környéken nagyobb keresztes sereg
nézett farkasszemet velük. S ekkor, június 21-én 10 óra­
kor a nemesi erőket kiegészítő kassai városi zsoldosok
egyik vezetője, Johann Sayczlich post scriptum még
gyorsan e sorokat illeszti leveléhez: Dér Zekel Jorg hat
den tagn wntidt die stund bryff her ken Zyxo geschickt,
das mán sy zue czyhen sollen, wnndt ym beystatt thun.
Azaz épp ez órában jelent meg egy irat Székely GyöTgy
nevében Szikszón, amelynek tartalma - hadba hívó
parancs - nem egyéb, mint a „ceglédi kiáltvány”. E had­
ba hívó parancs egyetlen ismert (másolati) példánya
általában szól Magyarország valamennyi városához,
mezővárosához és falvához, de „különösképpen Pest
és Külső-Szolnok megyeiekhez”. Nos, az említett négy
megye június 16-án arról értesít, hogy a tűzvész, amely
korábban Bihartól Temesig perzselte fel a megyék sorát,
„ezen a héten Heves, Külső-Szolnok és Pest megyében is
hasonlóképpen lángolni kezdett, s nem kétséges, hogy
Abaújba is átterjed. . . ” (A középkori Külső-Szolnok
megyében feküdt Tiszavárkony; a megye nyugati ha­
tára Cegléd közelében kezdődött és keleten Mezőtúr,
illetve Túrkeve környékén végződött.) A nemesek prog­
nózisa nem volt rossz, mert - mint láttuk - ugyanaz a
hadparancs, amely június 10, után a Várkonyról Buda
felé tartó paraszthaddal együtt újból megmozdította a
vidéket, június 21-én - egy másik hadmozdulattal együtt
- csakugyan az Abaúj megyeiket volt hivatva mozgósí­
645
 tani. Sőt, maga ez utóbbi az a példány, amely a Szikszón
táborozó kassaiaktól Kassára került, ott lemásolták és
tájékoztatásul Bártfának megküldötték, ahol aztán e
kassai másolat a levéltárban fennmaradt. Ha még két­
ségünk lenne, hogy e fontos irat Dózsa Gergely budai
előrenyomulásának mozzanatához tartozik, azt is el­
oszlatja, hogy intitulációjának (Dózsa címsorának)
utóbb Nyugaton elterjedt, kisebb-nagyobb mértékben
torzult német és olasz fordításai mind, egytől egyig
június közepe utáni (jún 17. és későbbi) - részben egy­
mástól független - budai értesülésekből röppentek vi­
lággá; június közepe előtt e motívumoknak nyomuk
sincs a hírekben.
£ döntő jelentőségű irat időrendi elhelyezésével mind­
eddig az volt az egyik hiba, hogy senki sem tudta azt
másként elképzelni, mint (Dózsa) Székely György
személyes jelenlétével kapcsolatban, Dózsa maga pedig
Cegléden csakugyan május közepe körül vonulhatott
át. Ám az ez esetben felmerülő súlyos tartalmi és krono­
lógiai nehézségekről nem is szólva, ha már „kiáltvány­
ként” fogjuk fel és nevezzük meg (s nem is teljesen alap­
talanul), amely több példányban jutott el különböző
vidékekre, e személyes jelenlét éppen nem feltétel.
E parancs június első napjaiban keletkezhetett a Nagylak
és Lippa közti térségben, s több példányát a főkapitány
nevében Dózsa Gergely küldte szét Ceglédről, a Buda
elleni vonulásának valószínűleg Tiszavárkony utáni
állomásán június közepén (június 10-21. közt), ily módon
csakugyan már a meghirdetett parasztháború legfon­
tosabb dokumentuma. Ezáltal megszűnik egy további
ellentmondás is, amely nem kismértékben terhelte az
eddigi elképzelést: az ilyen dolgokban az újabb forrá­
sok fényében egyre megbízhatóbbnak mutatkozó Sze-
rémi kategorikusan közli, hogy Mezőtúr előtt Dózsának
„jegyzője nem volt”. Márpedig Cegléd Dózsa májusi
646
vonulásában jóval Mezőtúr elé esik! Most már nagy
biztonsággal állíthatjuk azt is, hogy e hadba hívó parancs
Turkevei Ambrus redakciója. így érthető a többi ke­
resztes irat több-kevesebb nyelvi gyarlóságaival szem­
ben a parasztháború e legfontosabb forrásának hibátlan
latinsága, a formulák és fogalmak pontos használata,
végtére is szerkesztője teológiát végzett.

A NÉPI KERESZTES GONDOLATKÖR

A ceglédi kiáltvány (nevezhetjük bátran e hagyomá­

nyos nevén) nem egyéb, mint a parasztháború kialakult
ideológiájának summázata: az eszmei mozgásnak az a
fokozata, amely meghaladja a keresztes eszme Kecskés
és Mészáros summariumábán jelentkező „aposztáziá-
ját”, s a keresztes gondolatkörből radikális módon
kibontja pár excellence a nemesség elleni háború jo­
gosultságát. Az ideológiai mechanizmusba két apró,
de annál sokatmondóbb filológiai párhuzam enged be­
pillantást
A szöveg egy egészen sajátságos, nem mindennapi
formulával hirdeti meg a háborút: mindenki köteles
hadba vonulni, hogy ez a „szent” és „áldott” vállalkozás
a hitetlen (hűtlen) nemesek erőit „megfékezhesse és
megzabolázhassa”, vires et manus .. .infideliwn. . .no-
bilium co hercere e t r e fre n a re . .. valeat. Bakócz ér­
sek április 25-i utasítása, amely Erdély püspökét és a
ferencesek vikáriusát hatalmazta fel a „szent hadjárat”
meghirdetésére, e formulát tartalmazza: ...u t hostium
[ti. perfidissimorum Turcarum, a hitetlen ellenség, a tö­
rökök támadását] impetus re fre n a ri aut co erceri
possint. A szövegösszefüggés nyilvánvaló, annál is
647
inkább, mert az 1513, évi bullában még egy távolibb
formula állt (ad cohercendos eorum hostium impetus).
Azaz itt mintegy filológiailag érhető tetten a lényeg:
a keresztes gondolatkör megfordítása a keresztes eszme
jegyében; az „ellenség” helyébe a hitetlen török helyett
a „hitetlen és hűtlen” nemesség került (mert az inftdelis
mindkettőt egyszerre fejezi ki)!
De a „megfékezés, megzabolázás” fogalmát a ceglédi
kiáltvány még egy harmadik szinonimával egészíti ki:
compescere („korlátoz”, „fékez”, „szelídít”). Ezt meg­
találjuk Bakócz érsek több ízben emlegetett május 15-i
rendeletében, éspedig egy olyan kontextusban - a szank­
ció formulájában amely egészében a legközelebbi ro­
konságot mutatja Dózsa június elején szerkesztett és a
hónap derekán Cegléden kihirdetett parancsának szank­
ciós formulájával. Bakócz parancsa valamennyi egyhá­
zi hatóságot kötelezte, hogy szükség esetén világi kar­
hatalom segítségével is „zabolázzák meg” a lázadókat;
Dózsa parancsa a városok és falvak népét kötelezi, hogy
„zabolázzák meg” a nemességet. A párhuzamokat ter­
mészetesen csakis az eredeti latin szövegrészekkel mutat­
hatjuk be:

Bakócz, május 15 Székely György, ex Czegled

...sub pena excommunicationis
precipimus et mandamus, qualinus
habita presencium notitia eosdem
[ti. a kiközösített és aposztata pré­
dikátorokat és gyülekezeteiket]
coerceatis et com pescatis.
Qui si cessaverint et paruerínt,
bene quidem; ahoquin 44. pre-
scriptas penas in eos incurrere
volumus.
sub excomnmnicationis. ..pena,.♦
mandamus et committimus,.. qua-
tenus mox statim visis presentibus
[Ceglédre siessenek, hogy a szent
had a hitetlen nemesség erőit]
cohercere et refrenare et com­
pescere valeat. Que si feceretis,
bene quidem; alias in penam
prescriptam ineurretis.

648
 A szövegösszefüggések ez esetben is félreérthetetle-
nek, ami viszont további érdekes tanulságot rejt magá­
ban. E formulák ugyanis Bakócz érsek május 24-i, vég­
leges letiltó parancsában e teljes formában már nincse­
nek meg. Ha tehát Turkevei Ambrus, aki ismerte ez
utóbbit is (már Nagylaknál érkezett el a főhadhoz),
mégis a május 15-i formulákat „fordította vissza” az
ugyancsak „lázadónak” felfogott nemességre, ez arra
mutat, hogy a döntő pszichológiai hatást a főhadra már
a hadjárat első felfüggesztése gyakorolta, éspedig
Békésben; már akkor megindult az erjedés. A mikro-
filológia e ponton egyszersmind pszichológiai forrás.
Mindez teljes mértékben igazolja Szerémi káplánt, aki­
nek emlékei szerint Dózsa itt, Békésben fakadt ki elő­
ször: „Nem vagyok gyermek, nem vagyok én bolond,
hogy játsszatok velem; az istenre és a szent keresztre:
rátok rontok!”
Ha ezek után olyan értelemben vesszük strukturális
vizsgálat alá a ceglédi kiáltványt, mint tettük Kecskés
és Mészáros bulla-értelmezésével, megállapíthatjuk, hogy
a keresztes eszmekor belső szerkezete természetesen
átrendeződött, bizonyos értelemben felborult, de ez az
átalakulás alapjában véve nem egyéb, mint magában
az eszmekörben rejlő logika következetes és radikális
alkalmazása. A parasztháború eszmei értelemben nem
egyéb, mint a keresztes gondolat szankciójának, 3. ele­
mének foganatosítása, hiszen a nemesség erőszakkal
(violenta manu; a bullában violare) a szent vállalkozás
ellen támadt, „felkelt” ellene ( insurrexerunt). A neme­
sek tehát „hitetlenek” és egyszersmind „hűtlenek”
(infideles), hiszen szent ügyet támadtak meg, követke­
zésképpen kárhozatra való, gyalázatos lények (male-
dicti; a bullában maledidio), lényegileg a törökökhöz
hasonlatosak, az ellenük való háború - „megzabolá-

649
zásuk” - tehát logikusan az eszmekör 1. elemébe, mint
immár a hadjárat célja kerül.
Ily módon az eszmekör belső szerkezete nagyjából
így rendeződik át:
1. Ami a vállalkozás jellegét illeti, az továbbra is
„szent” (expeditio sancte congregationis, sanda túrma).
Célja - mint láttuk - a „hitetlen (hűtlen)” nemesség
megzabolázása, megfékezése. Autoritását egyrészt ma­
gától istentől nyeri saját papsága áldása, benedictioyd,
közvetítésével, ily módon a had „áldott nép” (benedicta
gens, benedictum conventiculum), másrészt Magyaror­
szág királyától. (Ez utóbbira alább.) Maga Dózsa is e
kettős autoritásnak megfelelően veszi fel címeit: egy­
részt mint a választottak vezére, princeps cruciferorum,
másrészt - mondhatjuk így: „világi minőségében” -
főkapitány, supremus capitaneus.
2. A résztvevők jutalma? Erről történetesen a kiált­
vány semmit sem mond, ami végül is érthető, mert hi­
szen valójában mégsem „kiáltvány”, hanem badparancs.
Hogy június elején már erre nézve is kialakult egyfajta
koncepció a Maros-vidéken, éspedig éppen nem spi­
rituális jutalom formájában, arról alább lesz szó.
3. A szankció már nem a hadat háborgatóknak és
akadályozóinak szól, hiszen a keresztes gondolat eme ele­
me nyert ipsofacto alkalmazást magában a nemesség ellen
meghirdetett háborúban, hanem azoknak, akik vona­
kodnak csatlakozni a választottak hadához. Ez tartal­
milag új elem, amelynek alábbi elemzése majd további
lényeges eszmei forráshoz adja meg a kulcsot.
Mert természetesen szó sincs arról, hogy a Maros­
vidéken kialakuló ideológia kizárólag a keresztes eszme­
körből építkezett volna, sőt nagyon határozott „világi”
elemei bonthatók ki; alaprétege azonban egy radikáli­
san és khiliasztikus módon értelmezett keresztes eszme.
Nincs itt tér arra, hogy ezt minden irányban részleteiben
650
 kibontsuk. Legyen elég csak röviden utalni arra, hogy
a kereszt továbbra is legfőbb szimbólum maradt. Nem­
csak az Abaúj és Zemplén megyei vidék hadai nevezték
önmagukat „a szent kereszt hivő szolgáinak” (fiáeles
servi sancte crucis) és nevezték meg transzcendens se­
gítőikként a „Magasságos Istent” és „a szent keresztet,
amelynek győzelmes jelét mellünkön hordozzuk, s
amelyet semmiképpen cserben nem hagyunk” - miként
a pataki keresztes harcos levelében olvashatjuk -, ha­
nem Dózsa hada is ennek jegyében nyomult előre.
Éppen ellenséges elfogultsága teszi e téren hitelessé
Brandenburgi György őrgróf káplánja, Matthias Kü~
nisch emlékiratát, aki megörökítette: Dózsa követe
június 10-én azzal a végső érvvel szólította fel Sólymos
vára védőit a megadásra, hogy „ne cselekedjenek a ke­
reszt ellenében” (nicht wider das kreucz tettem ). Ké­
sőbbi (pl. június 18.) egykorú források is amellett ta­
núskodnak, hogy a parasztháború papjai továbbra is a
„kereszt nevében” szólították fel a köznépet a felkelés­
re, s Szeré mi György emlékirata e téren is megbízható:
a július 15-i végzetig a sancta crux és csatakiáltásként
Jézus nevének háromszori kiáltása volt a jelszó, s az a
szemlélet, amelyet Szerémi is magáénak vall, hogy aki a
parasztokra támad, az „a szent kereszt ellen támad”,
s aki velük tart, az „a szent kereszt mellett” van. Kü­
lön elemzést érdemelne - amire azonban itt nincs mód -
a fides több értelmű központi fogalma a keresztesek
eszmevilágában (egyidejűleg „hit”, „hűség” és „eskü”),
s a fidelis-infidelis fogalmi ellentétpár, amely e fogalmi
rendszerben elsődlegesen húzta meg a határt a „Mi” és
az „Ők” (az ellenség) közt.
Khiliasztikus alaptöltetű ez az eszmevilág, mert alap­
eleme kétségkívül az isteni „kiválasztottság”. Mégsem
merül el azonban valami eszkatologikus homályban;
ettől visszatartották az alább említendő határozottan
651
„laikus” összetevők. Végítélet, Antikrisztus, „ezeréves
birodalom” : efféle képzetek felmerülhettek és szerepet
játszhattak, de semmi forrásszerű nyomuk. Honnan
eredt tehát ez az ideologikus alapréteg? Ezt a latens
vitát, úgy véljük, most már újabb adataink és össze­
függéseink alapján elég határozottan el tudjuk dönteni.
Az egész együttes kétségtelenül messze eltávolodik a
katolikus egyház dogmáitól, de mégsem kifejezetten
eretnek eszmekor; végképp nem egyeztethető össze
például a huszita hitelvekkel. Vessük csak egybe az
1420-30-as évek délvidéki magyar radikális husziták
(taboriták) Marchiai Jakab által feljegyzett tételeivel.
Ott a római egyház és a pápai hatalom teljes elvetése,
itt erről nincs szó; ott a kiközösítés általános elutasítá­
sa, itt fontos eszköz a „kiválasztottak” kezében; ott
minden ábrázolás, egyebek közt a kereszt megtagadása,
itt a feszület is szerepet játszik, a kereszt meg éppen a
legfőbb szimbólum; ott az eskü elvetése, itt az egymás­
nak fogadott kölcsönös eskü és a keresztre való meg-
esketés gyakori motívuma; ott az indulgencia elutasítá­
sa, itt eszköz a forradalmi papság kezében; ott a laikus
papság elve és a szerzetesség elvetése, itt a plébánosok
és szerzetesek prominens szerepe - és így tovább. Köz­
vetlen és domináns huszita hatásokról e kontrasztok
ismeretében aligha lehet szó. Vizsgálódásaink több ol­
dalról támasztják alá Kardos Tibor (1954, 1955) meg­
alapozott feltevését, aki Gioacchino da Fiore követői­
nek spirituális szerzetesi eretnekségében, főként a fe­
rences obszervancián belül ható áramlatban kezdte
keresni a főforrást, és rá is mutatott Petrus Ulivi Apo­
kalipszis-kommentárjára. A z analógiák itt voltak kö­
zeliek, sőt közvetlenek, hiszen Petrus az „isten jelével”
(signo et charactere D ei), a kereszttel megjelölt had,
„Krisztus új katonái” formájában nevezte meg a „vá­
lasztottak” (electi) népét, akik sok szenvedés, tűrés és
652
 megpróbáltatások után hivatottak a győzelemre, az
„Antikrisztus szektájának” megsemmisítésére. S mint­
hogy alig kétséges, hogy a magyarországi obszervancia
1512-13. évi „botrányt okozó” és „bűnnel fertőzött”
rendtagjai és az 1514. év „hamis és ellenséges” kereszt­
prédikátorai és „aposztatái” jórészt azonosak, e szel­
lemi vezetőréteg ezt a gondolatkört ismerhette, közvetít­
hette és hangolhatta össze az adott, mintegy készen
kapott keresztes eszmekörrel.
Mindez nem záija ki, hogy némely huszita hagyo­
mányok, lappangó töredékek is beleszóltak az ideológia
kialakulásába. Mint már Székely György rámutatott
(1956, 1961), például a bosszú jogosultságának hang­
súlyos eleme, a hivatalos egyháztól függetlenített be-
nedictio, a membrum dyaboli-moú'mm, továbbá - mint
alább látni fogjuk - az egyház világi javainak elvétele,
esetleg az „egy püspök” elve is nagy valószínűséggel
huszita eredetű motívumok.
Végül is azonban - mint már hangsúlyoztam - tu­
lajdonképpen számos határesetben lehetetlen világosan
és szabatosan elkülöníteni az „eretnek” tanokat a szer­
zetesi „aposztáziából” származó elemektől, mert maguk
a nézetek találkoznak, sőt alighanem a közvetítő sze­
mélyek is jórészt azonosak. A lényeg nem is annyira az
„arányok” megállapítása (mert ez amúgy is lehetetlen),
hanem az, hogy 1514-ben egy saját belső törvényei
szerint kiformálódó, végső megjelenésében önálló, eret­
nek jellegű ideológia épült fel alighanem több, de for-
rásszerűen is megragadható an legalábbis két fokozaton
át, amelyet most már joggal nevezhetünk népi keresztes
gondolatkörnek. Sajátosan magyarországi képződmény
ez (elemeiben 1456-ig visszanyúló előzményekkel), amely­
nek közeli megfelelője Európa egyetlen parasztfelkelé­
sében sem mutatkozik, ahogy annak sincs másutt jele,
hogy a „keresztes had” fogalma szorosan a „paraszt­
653
felkelés” képzetével azonosuljon, miként az a 16-17. szá­
zad Magyarországán bekövetkezett. E századok kortár­
sai, ha parasztmozgalomtól félnek, körösztös hadat em­
legetnek Mélusz Juhász Pétertől fogva, s majd Császár
Péter Ráckevéról hozatja el a Dózsának tulajdonított
keresztes zászlót, amikor szimbólumot keres felkelése
szám ára...
S e témakörhöz még csak annyit, hogy bár e térség
forradalmi mozgalmai közt valamilyen összefüggés
mindig is volt, nem feltétlenül szükséges minden eset­
ben a „forradalom exportjára” gondolni. Csakugyan
van néhány forrásunk, amelyek homályosan utalnak
arra, hogy csehek jöttek Magyarországra 1514-ben; ezek
elválasztandók a pápai udvarban jelentkező vélekedé­
sektől és aggodalmaktól, mert ez utóbbiak alapja az,
hogy ha Közép-Kelet-Európában bárhol valami „rend­
bontás” mutatkozott, ott a római egyház nyomban
hisztérikusan a „csehek” kezenyomát kereste. S megint
más megítélés alá esik egy olasz pap, Bakócz érsek
auditora konkrét híradása Budáról június 15-én bizo­
nyos csehek agitációjáról. Csakhogy ennek magvát
forrásszerűen is meg tudjuk állapítani. II. Ulászló cseh­
országi támasza, Bertalan münsterbergi herceg valame­
lyes katonai kísérettel Lengyelország felől, Csehországon
át június dereka előtt Budára érkezett. Másfelől a Bu­
dáról Szikszóra június 21-én megérkezett hírnök, Bor
Lénárd egyebek közt azt a hírt hozta, hogy a király
felfogadott 400 zsoldost és a Dunán Dózsa ellen akarta
őket küldeni; midőn azonban a behajózásnál ezek
megtudták a célt, kapitányukat lekaszabolták és vala­
mennyien Székely Györgyhöz álltak. E két adat, kü­
lönös tekintettel az időpont pontos egybeesésére (nem­
különben arra a körülményre, hogy a zsoldos Magyar-
országon akkoriban gyakorlatilag cseh katonát jelen­
tett) biztonsággal összekapcsolható. Dózsa seregében
654
nem „tízezernyi” - mint a naiv népi hangú cseh krónika
tudni véli - , hanem 400 cseh vitéz harcolt. Eszmetörté­
neti szempontból azonban e körülmény már nem sokat
mond, mert - mint láttuk - június közepére a paraszt-
háború ideológiája már érett formában elkészült.
A viszony 1514-ben inkább fordított, mint az 1420-
30-as években: a háttérbe szorult „cseh testvérek” kezd­
tek felbátorodni a magyar parasztfelkelés példáján,
ahogy azt történetesen a prágai fővárgróf (s egyben a
cseh feudális anarchia fő szószólója), Lev Zdenek z
Roimitálu egy július 18-i leveléből történetesen tudjuk is:
e „népség” a király támogatásának ürügyén arra készül,
hogy a magyar keresztesek példáját kövesse... A cseh
parasztság és városi szegénység azonban két oldalról is
vasfogóba került. Már éppen a magyar parasztháború
cseh visszhangja hozta létre a Kutna Hora-i gyűlést
június végén, ahol az egymással acsarkodó feudális
pártok, tekintettel a veszélyre, sürgősen kibékültek és
kölcsönös esküvel alakítottak védszövetséget; másfelől
a király támasza, az említett Bertalan herceg már jú­
lius 1-én visszaérkezett Prágába, és Ulászló megbízásá­
ból toborzott több ezer főnyi cseh katonaságot a ma­
gyar parasztfelkelés vérbe fojtására. E harapófogóban
Kolín, Podébrad s a többi huszita hely, egyáltalán a
cseh parasztság moccanni sem tudott.

A SZÉKELY MODELL

A népi keresztes eszme azonban korántsem azonos

a magyar parasztháború ideológiájával. Volt a prog­
ramnak egy kifejezetten világi eredetű és jellegű rétege
is; a vázolt eszmekör ezzel együtt és vele összefüggésben
655
 képezett egységet. Egy olasz informátor, Niccolö de
Zuanne budai olaszoktól kapott értesülések alapján
augusztus 11-én leírja, hogy Dózsa elfogása után megkér­
dezte tőle Szapolyai: miféle elképzelése volt, mire készült?
Mire Dózsa azt felelte volna, come el volea renovar el
Regno de Hongaria, meg akarta újítani, „renoválni”
akarta az országot.
E renováció forrásvidékét keresve induljunk ki ismét
csak a ceglédi kiáltvány egy érdekes helyéből, a szank­
ciókból. Eszerint Dózsa „kiközösítés és örök kárhozat”
valamint fej- és jószágvesztés terhe alatt rendeli el a
hadba vonulást - tegyük hozzá, konzekvensen „kettős
minőségéhez”, mert mint princeps cruciferorum a ke­
resztes eszme spirituális •büntetését, mint főkapitány a
hadba hívás megszokott világi szankcióját helyezi ki­
látásba. Ám ezzel nem elégszik meg, hanem a parancs
megtagadóira még a következő büntetés vár: házuk
előtt felakasztják vagy karóba húzzák őket, javaikat
elpusztítják és felprédálják, házaikat lerombolják, sőt
még családjuknak sem kegyelmeznek meg. A félreérté­
sek elkerülése végett, e fenyegetés nem a nemeseknek
szól, hanem saját sorstársaknak, polgároknak, mező­
városiaknak és falusi jobbágyoknak. A kutatás mind­
eddig e részleten átsiklott, egyszerűen valami ötletsze­
rűen súlyos és elrettentő fenyegetésnek fogva azt fel.
Nos, évekkel a parasztháború leverése után, 1520-ban
a Temes megyei Monostor mezővárosról jelentik Hu-
nyad vára tiszttartói: újra lázongás készülődik, ugyan­
azok szítják, akik annak idején keresztesek voltak, most
is „a megszokott helyeken kívül gyűléseket (congrega-
tiones) tartanak és székely módra, more Siculorum ki­
hirdetik, hogy ha bárki a gyűlésekre eljönni vonakodik,
házaikat lerombolják és a semmivel egyenlővé teszik. . . ”
Monostor nagyon messze van a Székelyföldtől; a „szé­

656
kely szokás”, mos Sieulorum csak a keresztes időkből
származhat.
Két pontos és szemléletes leírásunk is van a székely
székgyűlések lefolyásáról a 16. század közepéről,
Oláh Miklós és Verancsics Antal tollából. Mindketten
egybehangzóan elmondják, hogy ha a gyűlésen bárki a
székely szabadság elleni javaslattal áll elő vagy pedig a
hadba hívó parancsnak nem engedelmeskedik, az egész
közösség „csapatosan” (agminatim) az illető házára
ront, azt földig lerombolja, s ha sikerül elfogni a vétkest,
megölik.
Ha most már végignézzük az oklevelek sorát, meg­
bizonyosodhatunk, hogy itt nem valami „hatalmasko-
dásról” van szó, hanem ősi jogszokásról: az imént meg­
jelölt esetekben a székgyűlés, tota communitas ítélete ez
a rituális jellegű házrombolás; amit egyébként kiegé­
szít, hogy ha az elítélt kegyelemben részesül, házát a
közösség építi fel újból. Az e korban gyakori székely
felkelések (1466, 1492, 1498, 1511, 1519) minden eset­
ben házrombolások sorozatával kezdődnek, sőt maga a
hadba hívás ilyen esetben (pl. 1492) tulajdonképpen
ugyanazt a szankciós záradékot tartalmazza, mint a
ceglédi kiáltvány. Még olyan esetekben is, amikor a
király vagy a vajda igyekszik enyhíteni e szokást (1499,
1519), a szabályozás lényege, hogy ezután a közösség
szabadsága ellen vétőkkel szemben a szék ne alkalmazza
a házlerombolás és a halál tradicionális ítéletnemét „sa­
ját autoritásából”, hanem csak a székelyispán tudtával.
A ceglédi kiáltvány tehát e ponton egy székely jog­
szokáselemet alkalmaz. Ha e nyomon tovább haladunk,
több hasonló eredetű specifikus „elemre bukkanunk.
Ilyen a hadba és gyűlésbe hívás archaikus közösségi
kényszer jellege. Ilyen a hadba szólítás formájaként a
véres kard körülhordozasa, arai e korban csakis a szé­
kelyeknél volt szokásban (lásd egyebek közt az 1463. évi
657
 hadiszabályzatot). De talán ide tartozik Dózsa egyik
- „világi” - címe is. Minden jel arra mutat, hogy a
supremus capitaneus nem valami eredeti hivatalos cím
még április 24-ről, mert a leghitelesebb források ez idő­
ben (maga a tábori papság említett megbízó levele) a
rector és dux formát ismerik; ezzel szemben ez volt a
székely szék katonai vezetőjének latin címe (magyarul
fő hadnagy).
Azaz a székely viszonyok „modellje” többszörösen
jelentkezik a Maros-vidéken kialakított koncepcióban.
Vajon nem ez húzódik-e meg a tágabb politikai és tár­
sadalmi reformtervek mögött is? Eléggé ismert, hogy az
„ország renoválásának” alapképlete milyen főbb té­
telekből állt: megmarad a király, a nemesség eltöröltetik,
s az egyházszervezetben is csak egyetlen püspök marad
meg. Ezek a motívumok több, egymástól független
egykorú híradásban maradtak fenn, s kétségtelen hi-
telűek. Nem mellékes az időbeli mozzanat sem. E hírek
már június dereka táján terjedtek el Budán, a reform­
program tehát ugyanabba a június legeleji átalakulásba
tartozik, mint a több ágú hadműveleti terv és a ceglédi
hadba hívó parancs maga, amely egyébként a leghite­
lesebb módon rögzíti az alapelvet: ő maga, Dózsa
„csakis Magyarország királyának alattvalója, nem az
uraké” (regis Hungarie tantwnmodo subditus et non
dominorum). De milyen szerepet szánt önmagának Dó­
zsa? Egy június 17-i budai értesülés szerint Dózsa a
királyhoz is levelet intézett, s közölte elképzelését: csak
egy király, egyetlen püspök és két úr maradjon az or­
szágban (zwen herrn, die dem kimig dienen); a többit,
ha sokáig „engedetlenek” maradnának, ki kell irtani.
Több hiteles információ szerint egy-két „úr” csakugyan
maradt volna, elsősorban maga Dózsa. Künisch káplán
emlékirata szerint Dózsa Sólymos vára feladását azzal
követelte, hogy György őrgróf többé nem úr (nicht mehr
658
eyn herr), hanem ő. Verancsics magyar emlékírója sze­
rint a délvidéki részek egyik kapitánya, Nagy Antal
kiáltotta ki táborában, hogy a királyon és fián kívül
,je n ki úr Magyarországban nincsen, hanem csa k...
Székely Gyergy, azután ő Nagy Antal’'. E téren persze
feltehetően különféle elképzelések voltak. Ám az em­
lített - sajnos egymagában álló, de nem elképzelhetetlen
módon csakugyan magától Dózsától származó - „két
úr” motívum az eddigiek után joggal veti fel a kérdést:
vajon ez a koncepció megint csak nem a székely modell
alapul vételéből származik? Az egykorú székelység
viszonyaiban persze meglehetősen távol került már egy­
mástól az elv és a gyakorlat; valójában sok „úr” ült
a közszékelyek nyakán, elsősorban magából a székely
társadalomból kiemelkedő uralkodó réteg, a primőrök
rendje. De az elmúlt évtizedek székely lázadásai éppen
ezek, s a jogtipró erdélyi vajdák és familiárisaik „meg-
zabolázására” irányultak. Mert elvileg csupán „két úr”
létezett a székely szemléletben a király és a szabad
székelység autonóm közössége közt: a székelyispán
(aki ugyan már évtizedek óta azonos volt személyében
az erdélyi vajdával) és a székek királyi elöljárója, a
királybíró.
A királyhűség és az „egy püspök” elve nem szorul ma­
gyarázatra, annyira elterjedt jellemzője az európai
parasztfelkeléseknek. Az sem szorul sok cáfolatra, hogy
„parasztkirály” választásának meséje, amely már május
31-én kezd elterjedni, részben a hírtorzulás és borza-
dály, részben a ceglédi kiáltvány idegen értelmezései­
nek terméke; Dózsa címében a princeps cruciferorum
(azonos egyébként Kecskés és Mészáros felvett címei­
vel) vált alapjává a „fejedelem, uralkodó” jelentés-
variánsból kiindulva a német kunig, olasz eletto re for­
máknak e címsor fordításaiban. E téren a legdöntőbb
cáfolatok azokban a forrásokban rejlenek, amelyek a
659
 helyszínen, a Maros-vidéken keletkeztek. Június 10-én
Dózsa a „király akaratából” hódoltat, s maga Sólymos
védője, Georg Prantner visszaemlékezéseiben meg is
adja Dózsa ott használt hiteles címét: dér kreutzer
hawpman. Végül az sem szorul hosszas bizonygatásra,
hogy Dózsa a nemesség eltörlését (a kancelláriai nyelv­
ben megrögződött formula: delere nobilitatem) nem a
nemesség egészének fizikai kiirtása formájában képzelte
el. Ő azokat akarta valóban kiirtani, akik saját eszme-
rendszere szerint „hűtleneknek, hitetleneknek” (infide-
les) bizonyultak. Saját leghitelesebb nyilatkozata e té­
ren megint csak a ceglédi kiáltványban olvasható, ahol
- mint láttuk - tulajdonképpen három szinonimával a
nemesség „megzabolázása”, „megfékezése”, mintegy
„megrendszabályozása” szerepel.
Mi volt hát az elképzelés a társadalmi berendezkedést
illetően? E vonatkozásban mindenekelőtt két igen hi­
teles adatunk van; sajnos félreérthető, illetve rossz la-
tinitásuk miatt mindkettővel értelmezési nehézségeink
vannak. Az egyik egy tanúvallatás 1515-ből, amelynek
ide vágó sorát nézetem szerint Székely Gy. (1961) ér­
telmezte helyesen: egy nemes azért kapott kegyelmet a
keresztesektől, mert megígérte, hogy „annyit fog igaz­
gatni, amennyit egy-egy jobbágy”. A másik a nemcsak
jólértesültsége, hanem fogalmi mechanizmusa alap­
ján is csaknem „keresztes forrásnak” tekinthető Szerémi
káplán közlése, aki szerint Lőrinc pap elve volt: si. ..
victoriam optinemus, quilibet nobilium habebit. Ez így
önmagában értelmetlen, rossz fogalmazás; minthogy
azonban latinitása tele van hasonló kihagyásosan ho­
mályos helyekkel, amelyek gyakran éppen a többes
genitivusszal kapcsolatosak, az értelmet így rekonstruál­
nám: .. .quilibet [rusticorum status vagy boná\ nobilium
habebit, azaz minden paraszt a nemesi állapotot vagy
a nemesség javait nyeri el. A két adat egymással lát­
660
szólag ellentétes. Az első a nemest szállítja le a paraszt
szintjére, a második a parasztot kívánja felemelni a
nemesére. És mégis, a kettő együtt éppen ezért mutat
elég egyértelműen a valószínű egykori valóságra, a szé-
kelység jellegzetes közbeeső helyzetére az „igazi” ne­
messég és a parasztság közt, azaz arra, hogy Dózsa sze­
mei előtt a renováció elképzelésében is alighanem a
székely állapotok lebeghettek: a székely libertás és bir­
tokképesség kiterjesztése a magyarországi parasztságra.
Ezeknek az adatoknak és összefüggéseknek az is­
meretében valamelyest mégiscsak mérlegelhetjük a kései
Brutus egy közlését, aki Cuspinianusra hivatkozva két
helyen is azt állítja: a cél a nemesség eltörlése, „egyet­
len, egyenlő rend megteremtése”, egyetlen püspök meg­
hagyása, továbbá a nemesség és az egyház birtokainak
azok közti szétosztása lett volna, akik a hadjáratban
kitüntették magukat. Mindez nem is keltene gyanút,
ha Cuspinianus csakugyan ezt mondaná, mert a bécsi
humanista már 1514 szeptemberében három hetet töl­
tött Budán, majd október-novemberben újból hosszabb
ideig tartózkodott itt, értesülései minden elfogultsága
és kronológiai zavarai ellenére aránylag jók; csakhogy
Cuspinianus Diarium&ban (1515) éppen az utolsó és
perdöntő motívumról szó sincs. Ily módon a földosztás
marad Brutus információjának az 1580-as évekből.
Mindazonáltal e humanista rövid - mindössze három­
éves - erdélyi tartózkodása idején még összeszedett
némely (igen csekély) hagyományelemeket, s amennyi­
ben Dózsa csakugyan a székely szabadság mintájára
gondolta elrendezni a magyar jobbágyság helyzetét, a
földosztás elemében voltaképpen nincs semmi hihetetlen,
sőt az volt az egyedül elképzelhető és kézenfekvő meg­
oldás.
E ponton elkerülhetetlen, hogy néhány szót szóljunk
az ún. „Dózsa-beszédekről”. Az olvasó észrevehette,
661
hogy e népszerű szövegek egyetlen eleme sem került
szóba a parasztháború ideológiájának e rekonstrukciós
kísérlete során - s okkal. Nera az az egyedüli baj e
háromféle redakcióbán ismert szövegekkel, hogy a
három leírás egyike sem ad a leghalványabb támpontot
sem ahhoz, hogy ezek Cegléden hangzottak volna el
(ehhez képest, úgy látszik, a történetíró hatalma még­
sem lebecsülendő, mert Márki óta népszerű és nem nép­
szerű kiadványok mint a legmagátólértetődőbb tényt
kezelik, sőt alcím gyanánt közük a „ceglédi beszéd”
fikcióját), hanem még inkább az, hogy bizonyosan nem
hangzottak el. Nem mintha Dózsa szókincse afféle
kurta parancsszavakban merült volna ki, mint aminőket
hiteles források fenntartottak {,.korpáid az bestyét” és
hasonlók). Sőt, semmi hihetetlen nincs abban, egészen
természetes, hogy Dózsa alkalmilag szólt seregéhez,
noha éppoly természetes, hogy a tulajdonképpeni „be­
szédeket” átengedte az arra hivatottaknak: forradalmi
papságának. Ezekkel az orációkkal azonban, amelyeket
ismerünk, alapvető forráskritikai és tartalmi természetű
nehézségek vannak. Közismert az antik mintákat után­
zó oratio szerepe a humanista történetírásban: az író
e klasszicizáló tógába öltözteti részben az események
magyarázatát, részben ott bújtatja el kényes mondani­
valóját (ez esetben véleményét a nemességről). Ez még
önmagában persze nem zárná ki, hogy az író itt-ott
valós hagyományelemet is belesző e rétori teljesítmé­
nyekbe. Ám e körülmény például már a kései Brutus
esetében eleve elesik, mert e modoros és dagályos szó-
zuhatag tömörebb magva vagy mind megvan forrásai­
ban (Cuspinianus, Tubero, Iovius), vagy olyan tudákos
elemekkel bővül (pl. az „organikus államszemlélet”
morzsái), amelyek nemcsak biztosan idegenek a paraszt­
ság tudatvilágától, de még logikailag is ütik a „beszéd”
egyéb alkatelemeit. Mint jeleztük, a legtöbb hagyo-
662
mányelemetStieröchsel-Taurinus használhatott volna fel.
A történeti köztudat azonban alig vett tudomást Csá­
szár Z. alapos filológiai dolgozatáról (1937), aki passzus­
ról passzusra kimutatta a részben szó szerinti, részben
tartalmi szövegkölcsönzéseket az antik auctorokból e
„beszédek” vonatkozásában is. Ha ezeket, valamint a
nemesség életmódját ostorozó, s a virtus mibenlétéről
közkeletű korabeli humanista toposzokat leszámítjuk,
marad mindössze két „mag”, amelynek közvetlen iro­
dalmi forrásai szövegszerűen nem mutathatók ki: az
Ádám és Éva-kori eredeti egyenlőség (ami azonban a
közei egykori német parasztmozgalmakból minden kor-
társ számára ismert volt) és a „szolgaság”-„szabadság”
szembeállítás (ami viszont szövegszerű egyezésektől
függetlenül is elterjedt antik motívum). A raguzai Tu-
bero esetében józanabb és „racionálisabb” szövegről
van szó, kevesebb a szolgai kölcsönzés irodalmi művek­
ből, de hasonlóképpen biztosan elkülöníthető az iro­
dalmi ihletésnek, moralizálásnak és általános társada­
lomkritikai ismeretanyagnak a halmaza az esetleg száj-
hagyományból származó elemektől; ez utóbbiak azon­
ban, ha közelebbről figyelemre vesszük: csupa általá­
nosság. S e ponton következik e beszédek hitelének leg­
főbb tartalmi megingatója: hosszúak és szép formásak
e „beszédek”, ám annak a valóságos és hiteles eszme­
rendszernek a legjellemzőbb és specifikus szerkezeti
elemeiből, amelyek az elsődleges forrásokból kibontha­
tók, e beszédekben semmi sem foglaltatik! S ezen nincs
is mit csodálkoznunk. A megtörtént eseményekről több
vagy kevesebb torzulás árán értesülhettek az írók, de
éppen nem tartozott a humanisták módszerei közé,
hogy parasztokat vallassanak ki, akik valahol a Maros
vagy Temesvár mellett személyesen hallották Dózsa
vagy papjai megnyilatkozásait. Körülbelül a legtöbb,
amit tudtak - ezt itt-ott „mondták” - , hogy elhangzot­
663
tak bizonyos beszédek. A sajátságos az, hogy maguk e
humanisták a narratív szövegben több hiteles hagyo­
mánytöredéket tartottak fenn a parasztok elképzelései­
re nézve, mint a „beszédekben” ; az oratio, az valami
más: a retorikai szerkesztés mesterműnek szánt minta­
darabja. .. Amikor pedig Taurinus Dózsa szájába adja,
hogy ifjúkorában efféle beszédeket hallott a „kámzsás
barátoktól” (ferencesektől), s most ezt utánozza, ez
nem azt jelenti, hogy Taurinusnak bármi konkrét in­
formációja lett volna Dózsa ilyen megnyilatkozásáról,
hanem egészen mást: szerves eleme ez az egész „epo­
szon” végighúzódó propagandisztikus célzatnak, mi­
szerint nem Bakócz érsek felelős a történtekért, íme,
sokkal inkább ludasak az obszerváns ferencesek, mert e
néplázító tőlük tanulhatott; ilyen értelemben persze e
hely is forrás. Egészükben azonban a „beszédek” ma­
guknak az íróknak a társadalomkritikai nézeteire és
ismeretanyagára nézve források; az esetleg valós ele­
mek hitelességét maga a humanista történetírás módszere
gyengíti meg, ha ez egyáltalán lehetséges, mert e puszta
általánosságok, minden egyedi jellegzetességet nélkü­
löző „maradék” elemek önmagukban is szerfelett gyen­
gék.
A fiktív „Dózsa-beszédeket” tehát okkal kirekesztve a
források közül, röviden összefoglalva megállapíthatjuk,
hogy az 1514. évi magyar parasztháború ideológiájá­
nak két alaprétege volt. Az egyik a bőven elemzett népi
keresztes eszmekor, amely maga is több forrásból ered,
s a felkelés egyházi résztvevőinek - minden jel szerint
elsősorban az eretnek jellegű misztika „aposztata” kép­
viselőinek - önálló alkotása. Közülük különösképpen
négy személy fordul felénk határozottabb arcvonások­
kal: a két Szikszó vidéki keresztprédikátor, Kecskés
Tamás és Mészáros Lőrinc, Dózsa környezetéből pedig
Lőrinc pap és Turkevei Ambrus. A másik, a „világi”
664
réteg nem egyéb, mint a székely viszonyok modellje,
ami annál hatékonyabb volt, minél inkább fogékony
befogadó közegre talált a mezővárosi szabadság jelen­
levő képviselőinél. (Ez utóbbi mibenlétéről és jelentő­
ségéről, minthogy a modern kutatás éppen a kérdés
eme aspektusával foglalkozott legbővebben, nem szük­
séges itt bővebben szólnunk.) Itt már valószínűleg Dózsa
Székely György személyes szerepéről van szó. Mert hi­
szen a székelységnek semminemű köze nem volt a pa­
rasztháborúhoz, s az elvileg is alig képzelhető el, mint­
hogy a székely szabadság maga is bizonyos értelemben
„rendi” jellegű volt, a székelység nem érzett közösséget
a jobbágysággal. Az a véletlen körülmény azonban,
hogy a parasztháború vezére egy egykori székely lett
(mert székely csak egykor volt, s vezérré az események
sodrában vált), megkönnyítette, hogy viszonylag igen
rövid idő alatt aránylag igen határozott program ala­
kuljon ki: olyan program, aminő a magyar jobbágy­
ságban, helyzetéből következően, aligha született volna
meg, s olyan, amely bizonyos értelemben józanítóan
hatott a khiliasztikus misztikában rejlő szélsőségek le­
fogásában. így és ezért lehetett e program egyszerre
igen radikális és ugyanakkor „realisztikus” - mint meg­
lehetősen egyedi variáns az európai parasztfelkelések
történetében.
Számos ide tartozó részletet most már mellőzve, hadd
emeljünk ki pusztán jelzésszerűen három olyan további
ideologikus vonást, amelyek mind azt mutatják, hogy e
két alapréteg a legszervesebb egységben olvadt össze.
Többjei mutatja, hogy egyfajta hangsúlyos „szabadság”-
fogalom csakugyan szerepet játszott a parasztok eszme­
világában, ez nem csupán a fiktív „Dózsa-beszédek”
antikizáló motívuma; szerepe természetes, mert egy­
aránt következett az egyházi közvetítéssel megismert és
radikalizált naturális conditio alaptételéből és a székely
665
 libertás képzetéből. Másodszor: az a „forradalmi erő­
szak”, amelyet mentegetnünk nem szükséges, s egy­
értelműen bontakozik ki a hiteles forrásokból is (hadba
kényszerítés, fenyegetés, kíméletlen rendszabályok ma­
gukkal a parasztokkal szemben is) szintén egyaránt
következik a „választottság” meggyőződéséből és asz-
ketizmusából, s a székelység kemény közösségi kénysze­
rének jól ismert szigorúságából. Végül: a bosszú jo ­
gosultságának gondolata és könyörtelen keresztülvitele
éppúgy levezethető a forradalmi misztikából, mint a
székely mentalitásból, amely a szabadságjogok ellen­
ségeivel szemben - mint láttuk - nem ismert irgalmat.
A parasztháború ideologikus szerkezetét pontosan
fejezik ki szimbólumai is. A látható és tapintható dolgok
jelképiségének minden társadalmi mozgalomban, kü­
lönösen régibb népmozgalmakban rendkívüli a jelentő­
ségük. Dózsa népének két szimbóluma, mondhatnánk
jelvénye volt: a vörös kereszt és a véres karó. A fehér
zászló, rajta a bíborvörös kereszttel, április végétől
az augusztus eleji végső bukásig végigkísérte a mozgal­
mat csakúgy, mint a parasztok mellére varrt kereszt.
De a karó sem holmi praktikus kivégzőeszköz volt
csupán. Egy augusztus 25-i oklevél mondja a kereszte­
sek példáját követő zágrábi polgárokról: „mentükben
és jöttükben egy hegyes karót hordoztak maguk előtt
a hamis és lázadó keresztesek példájára és módjára”.
Az említett Prantner és Künisch szorongva és sírva vár­
ták a pillanatot Sólymos várában, mikor vonul be az
„ellenség” hosszú menetben karókat hordozva. Egykorú
levelek számolnak be, hogy Dózsa György a véres kard
mellett véres karókat küldött szét a falvakba. A karó­
nak kettős jelképisége volt: a bosszú szimbóluma volt a
nemességgel szemben és a közösségi kényszer fenyegető
jelképe volt a parasztság számára. Az isteni „kiválasz­
tottság” és az „áldott nép” elhivatottsága egyfelől, a tár­
666
sadalmi bosszú és a közösség kemény parancsa másfelől:
éppúgy szerves és elválaszthatatlan elemei voltak egy
egységes ideológiai struktúrának, ahogy ez a számunkra
nehezen egyeztethető két eszköz, a kereszt és a karó is
szükségképpen kiegészítette egymást 1514 nyarán.

Ez az elemzés sok mindent módosít, megváltoztat és

átrendez azon a történeti képen, amely e pillanatban a
köztudatban él. Ez a kutatás belső mozgásából követke­
zik; a további vizsgálódás, újabb adatok és felismerések
birtokában bizonyára még tovább foga módosítani a ké­
pet. Következtetéseink némely megszokott képzeteket és
víziókat szétfoszlatnak. Cserében megpróbálnak valami
mást nyújtani: valamit megragadni a történeti mozgás
dinamikájából, elsődlegesen az eszmei mozgáséból; meg­
kísérlik némely pontokon markánsabb vonásokkal fel­
vázolni az egykorúak eszmevilágát - a tragikusan elbu­
kott célokat és vágyakat s talán egy lépéssel közelebb
hozzák az eszmék, célok és vágyak megfogalmazóinak a
századok távlatából oly elmosódott arcvonásait is.
Ezáltal a parasztháború értelmisége (a magyar történe­
lem első forradalmi értelmiségi csoportja), sőt személye­
sen vezére is, egy lépéssel közelebb, valamivel inkább em­
berközelbe kerül, mint ahol eddig állt, maga a felkelés pe­
dig az eddiginél határozottabb szálakkal fűződik fel egy
általános európai jelenség és áramlat, a népi-radikális
előreformáció történetére. Mindez talán kárpótlást
nyújt a veszteségekért.
 ( Jegyzet helyett.) Ez a tanulmány jelentéktelen módosításoktól el­
tekintve szövegében azonos a Dózsa-évforduló alkalmából megrende­
zett nemzetközi tudományos ülésszak keretében elhangzott előadással.
Dokumentálásra itt nincs tér, minthogy maguk a hivatkozások csaknem
akkora teijedelmet igényelnének, mint maga a szöveg; a kérdéskör
teljesebb é$ szisztémátikusabb kifejtése szakfolyóiratba tartozik. Szük­
ségesnek tartom azonban megjegyezni, hogy jónéhány vonatkozásban
eredményeim megerősítik Barta Gábor-Fekete Nagy Antal már kézirat­
ban ismert, időközben megjelent monográfiája {Parasztháború 1514-ben;
Bp. 1973.) következtetéseit, csak némely pontokon módosítják azokat,
s utólag hangsúlyozni kívánom, hogy az említett Oklevéltár (kiadás előtt
az Akadémiai Kiadónál) beható ismerete nélkül magára e tanulmány
alapját képező forráselemzésre és kritikára nem vállalkozhattam volna.
E tanulmányt egyszersmind válasznak tekintem azokra a megjegyzések­
re, amelyek a parasztháború kérdésében elfoglalt álláspontomat illetően
a közelmúltban részben Mód Aladár (Kortárs , 1971/9.), részben
Bácskai Vera (Ú j írás, 1972/6.) publicisztikai írásaiban napvilágot láttak.
A történelem elméleti kérdéseiről csak egy bizonyos határig lehet és
érdemes elvi szinten értekezni; e határon túl az elméleti kérdésekben is
csak forrásszerű szinten és konkrét elemzések révén lehet előbbre
jutni.

Eredetileg - összevontabb form ában - előadásként hangzott el a Magyar

Tudományos Akadémián megrendezett nem zetközi tudományos ülésszak
keretében („A X V l-X V H . századi közép-kelet-európai parasztm ozgalm ak
történetéről”) 1972. szeptember 13-án. Megjelent: Valóság 15(11 (1972),
12-39. L
 TARTALOM

Előszó.......................................................................... 5
A nemzet historikumaés a történetszemlélet nemzeti
látószöge. Hozzászólás egy v i t á h o z ................... 11
1. Az újabb vita két sajátossága
2. Egy kis visszapillantás: a modem nacionalizmus
történeti típusai
3. Néhány szó a közelmúltról és a jelenről
4. A vita másik sajátosságáról, az aggodalmakról, a
nemzeti öntudat régi pszichikai és fogalmi zavarairól
5. Újabb visszapillantás, ezúttal a régmúltba: a nemzeti
ideológia historikuma
6. A patriotizmus historikuma
7. összefoglaló megjegyzések a történelem valóságos
nemzeti aspektusáról
8. Konklúziók
Jegyzet és utószó helyett
„Nemzetiség” és „nemzeti öntudat” a középkor­
ban. Szempontok egy egységes fogalmi nyelv
kialakításához...................................................... 189
L A fogalmi modell
2, A történeti modell
Jegyzetek

A magyar szellemtörténet nemzet-koncepciójának

tipológiájához...................................................... 281
„Gentilizmus”. A barbár etnikai tudat kérdése
( V á z l a t ) .............................................................. 327
István király Intelmei - István király állama . . . 359
Lovagság, kereszténység, irodalom (A magyar
irodalom története I. kötetéről)........................... 381
Társadalomelmélet, politikai teória és történet-
szemlélet Kézai Gesta HtmgarorumÁb&n. (A na­
cionalizmus középkori genezisének elméleti
alapjai).......................................................... .... . 413
1. A Kézai-probléma
2. „Per Itattam, Franciam ac Germaniam , . . "
3. A társadalmi egyenlőtlenség eredete
4. A commumtas -teória
5. A történelem új szemléleti keretei; a „nemzet” újfajta
koncepciója
6. összefoglalás. A „pars pro toto” szemlélet
Jegyzetek

Nép és nemzet a középkor v é g é n ....................... 557

Dózsa parasztháborújának ideológiája . . . . . 601
 A borító* és kötésterv Urai Erika múnkája

A kiadásért felel a Gondolat Könyvkiadó igazgatója

Alföldi Nyomda Debrecen, 1984

A nyomdai megrendelés törzsszáma: 689,66*19-1
Készült Debrecenben, az 1984, évben
Felelős vezető: Benkő István igazgató

Felelős szerkesztő: Sólyom Gáborné

Műszaki vezető: Tóbi Attila
Műszaki szerkesztő: Végh Judit
Megjelent 34,02 (A/5) ív terjed elem bem
nzMSZ 5601 59 és 5602— 55 szabvány szerint