Aaron F.

Loacher — AZ IDŐ KALÓZAI

The Pirates of Time
by Aaron F. Loacher

Copiryght © Csikász Lajos, 2000

A zsákmány
Barbie kocsmáját mindenki ismerte, aki a dokkok környékén lakott. Kiszőkített hajú, valamikor
reprezentáns, mostanra már inkább kiöregedett gazdasszonya az egyik legszabadabb szájú pultos volt
New Yorkban. A sör és a whisky langyos, a saját készítésű hamburger általában hideg volt, de kis
csehóját sokan látogatták. Az épület úgy húzódott meg a nagy kikötői raktárak árnyékában, hogy csak
az bukkanhatott rá, aki tényleg kutatott utána. Vedlett, szürke téglás falai, viharvert tetőzete és poros
ablakai révén jól beillett a környékbeli, jórészt a háború előtt épült raktárak közé. Fényreklámja talán
újkorában sem működött, cégtáblája színeit már rég kifakította a sós szél.
A kocsma épp olyan öregnek tűnt belülről, mint kívülről. Tölgyfából készült székeit, asztalait
sötétbarnára festette az idő és a kifolyt sör. Kézi faragásokkal díszített pultja — legalábbis
Amerikában — igazi múzeumi darabnak számított. Barbie, aki még a negyvenes évek végén vándorolt
ki az Óhazából, sokszor nevetett, ha néhány korty után egy—egy vendég az ivó történelmi
hangulatáról szónokolt.
— Történelmi? Tudjátok is ti, hogy mi az a történelem! Ebben a fiatal országban a kétszáz éves házak
már képesek megborzongatni az embereket ódon hangulatukkal... Bezzeg odahaza, ja! ... ott van
történelem! A kölni dóm, Aachen, a Rajna menti várak, München utcái, az igen! Te meg hasra esel egy
hatvanéves, bebarnult fadarab előtt!
Aztán elfutotta szemét a könny és megkordult a gyomra, ahogy a bajorok kedvenc ételére, a töltött
tehénbendőre gondolt. Ezt csak otthon lehet igazán jól megcsinálni, párolt káposztával és barna sörrel
a gasztronómia csúcsát jelentette számára. Amikor gondolataiban idáig jutott, általában felhajtott egy
snapszot, és meghívta egy italra azt a vendéget is, aki felidéztette vele a szépséges Vaterland tájait és
az egykori Barbara Suchsot. A díszes publikum hamar rájött, hogy ez a módszer ingyen italhoz juttat,
és ezután felosztották egymás között a hét napjait. Hétfőn, szerdán, pénteken és vasárnap tilos volt
felzaklatni Barbie—t, de a hét többi napján a kiválasztottak meghúzhatták a meghatódottság poharát.
Barbara persze tudta, hogy csak az ital miatt hangzik el minden második este a dicséret, de úgy volt
vele, hogy jobb lesz az üzletmenet, ha nem zavargatja a törzsvendégek kisded játékait. Az esetnek híre
ment, sokan jöttek csak azért, hogy azt a kocsmárosnőt megnézzék. Ha már itt voltak, fogyasztottak is,
Barbarának pedig mindig megmelegedett valami a szíve körül, ha Németország zöldellő tájait
ecsetelgethette szomjas hallgatóinak.
1988. augusztus 12—én este nyugodt volt a Barbie—bár. Péntek lévén Barbarát nem fenyegette az
elérzékenyülés veszélye, a hangulat békés, már—már családias volt. Még csak nyolc körül járt az idő,
de a szűk ablakokon csak kevés fény tudott beszökni, és a kocsmában már égett néhány villanykörte.
Az ivó legkevésbé szem előtt lévő asztalánál két férfi beszélgetett.
Barbie összes törzsvendége tudta, hogy a hátsó asztal vendégeit nem illik és nem tanácsos zavarni. A
környék nehézfiúi adtak itt általában randevút egymásnak, és a fehér(?) asztal mellett simították el
nézeteltéréseiket, vagy beszélték meg a következő akciókat. A hátsó asztal közönsége sosem volt
stabil, szinte minden héten új arcok jöttek, vagy eltűnt egy—egy alak. Volt, akit a New York—i
rendőrség és a környékbeli fogházak láttak vendégül egy időre, és volt olyan is, akinek az emlékére
felhajtottak egy rumot. A levegőben összecsendülő rumos poharak hangjától sokaknak végigfutott
hátán a hideg, vajon ki lesz a következő, akiért az üveg szól?...
Ezen a napon nagy volt a hőség. Az aszfaltozott utcák ontották magukból a napközben felszívott
meleget, és a rosszul szellőző helyiségben csak fokozódott a kemencehatás. Mindenki átkozta az
időjárást, csak Barbara asszony adott hálát az égnek, hogy aznap ilyen kutyának való idő volt; a
vendégek ilyenkor rekordot döntöttek, és a meleg napokon mindig csúcsbevételre számíthatott. A
hátsó asztal vendégei halkan beszélgettek, nem akarták, hogy bárki is rájuk figyeljen. Az egyik
középtermetű, tagbaszakadt férfi suttogás közben is élénken gesztikulált. Barna kockás flanelingje,
kopott farmernadrágja és kitaposott Nike edzőcipője eléggé poros volt, de ez egyáltalán nem zavarta.
Vállig érő, vörösesszőke haja csapzottan lógott, kék szemében fáradtság ült, az egész ember úgy
nézett ki, mint aki órákon keresztül rohangált a hőségben.
Társa szinte mindenben az ellentéte. Fekete, rendezett haj, barnásvörös bőr, kifogástalanul ápolt
körmök. Ruházata visszafogottan elegáns, bőrcipője fénylett, tekintete frissen és kipihenten
vizsgálgatta a közeli asztalnál ülőket. Szemmel láthatóan nagyon unta társa szóáradatát.
— Megnéztem magamnak közelebbről is azt az épületet. Egy fegyveres őr áll a bejáratnál, kettő pedig
a pénztárak előtt. A fiók napi forgalma elérheti az egy milcsit is! Gondolj bele, hol akaszthatunk le
ezer lepedőt három perces munkával! Persze kell egy sofőr is, aki falaz nekünk, és melegen tartja a
motort, de még így is három—négyszázezer dollár a fejenkénti zsákmány. A legközelebbi rendőrőrs
húsz percnyire van, mire kiérnek, már rég a város másik végén leszünk! Alex, hidd el nekem, ez egy
tuti balhé!
Az elegáns enyhe gúnnyal ingatta a fejét.
— George, George, ezt jól kifundáltad, tuti tizenöt év valamelyik fegyházban! Megtanulhatnád végre,
hogy a tervezés az én dolgom, és a tiéd az, hogy pontosan engedelmeskedj! Vacak egymillió dollárért
nem viszem vásárra a bőrömet, nekem nagyobb hal kell...
A flanelinges csak hápogni tudott.
— Egy egész milcsi vacak dolog? Lehet, hogy kettőnk közül te vagy az agy, de az utóbbi két
hónapban nem csináltál semmit, csak lődörögtél az utcákon, és egy tőzsdeügynököt abajgattál. Hagyd
a tőzsdét, az nem a mi asztalunk! Én tudom, hogy ott vannak a világ legnagyobb tolvajai, akik egy
aláírással százmilliókat tudnak kiemelni mások zsebeiből, de mi ahhoz nem értünk. Szállj le a Földre,
és keressünk már végre egy kis pénzt!
Alex Rolley, akit az úri közönség csak az Agyas néven ismert, türelmetlenül dobolt az ujjaival. George
Beagle, a Kutya, az utóbbi időben egyre nehezebben kezelhető.
— Ide figyelj, Kutya! Bankot rabolni mindenki tud, aki ezen a környéken nőtt fel, és mindenki leült,
vagy le fog ülni érte úgy kéttucat évet. Én nem akarok a sitten megrohadni, ezért békén hagyom a
potenciális célpontokat! A bankokban mindig számítanak arra, hogy lesz olyan őrült, aki ismét
próbálkozik. Már készen várják a megjelölt bankjegyek, senki sem kötözködik, csak titokban
megnyomnak egy gombot, és a rendőrség minden csörömpölés nélkül megérkezik. Ha véletlenül
megúszod, akkor az első alkalommal rátapadnak a bankókra, és néhány napon belül a nyakadon az
egész FBI. Menj csak, csináld, én pedig meghívom a haverokat a tárgyalásodra!
Úgy látszott, Kutyával ma este nem lehet beszélni.
— Süket duma! Minden nap rabolnak ki bankokat, és az esetek nagy része felderítetlen marad...
— Te csak azt hiszed! A bankrablás szokványos hír, aznap még lemegy a tévében, másnap már csak
utalnak rá, egy hét múlva pedig szinte mindenki elfejti. Amikor egy—két hónap múlva elkapják a
tettest, már senki sem törődik vele. Én belepillantottam a nyilvánosságra hozott rendőrségi
jelentésekbe, és elhiheted, egymillió dollár fölötti rablás elkövetője nem sokáig mászkál szabadlábon!
Különben is, utálom a fegyveres akciókat! Ha éjjel, szép csendben emelsz el egy rakás pénzt, senkit
sem bántottál, és neked sem esik bajod. Mi a fenét kezdenél a millióiddal, ha lepuffantanának, vagy ha
gyilkosság miatt villamosszékbe kerülnél? Odaát már tökmindegy, mekkora volt a bankbetéted, ha
pedig megúsznád, bánthatna a lelkiismeret... Ismerlek, Kutya, ebből a szempontból pont olyan vagy,
mint én! Tudod, miért vettelek magam mellé? Véletlenül megláttam, hogy az utolsó dollárjaidat a vak
Pete—nek adtad.
Beagle kissé zavartan nézett körbe, mintha ez olyan szégyellnivaló dolog lenne, aztán megint
feltámadt benne a pulykaméreg.
— Akkor meg mi a fenét fogunk csinálni? Kiraboljuk a tőzsdeügynöködet?
Agyas nyeregben érezte magát: Kutya kérdez, végre nyugodtan beszélhet.
— Csak ne becsméreld a fiút, nagyon jó szolgálatot tett nekünk! Sok—sok adatra volt szükségem, és
ezek nagy részét belőle szedtem ki. Tudod te egyáltalán, hogy hova érdemes betörni?
Beagle megvonta a vállát.
— Gondolom, a nagyobb áruházakba és a bankokba.
Rolley gunyorosan mérte végig.
— Remek, Kutyuska, erre a válaszra számítottam! Épp most mondtam el, hogy nincs semmi fantázia
bennük, erre ugyanazt böfögöd vissza... Az ideális célpontok a kereskedelmi és tőkebefektető cégek
központjai. Sok, jelöletlen készpénz, a legmenőbb részvények, bemutatóra szóló, nagy értékű
államkötvények, stb. stb. Ezekhez képest a te bankod egy kis tyúkól, értéktelen tollacskákkal a padlón.
Egy ilyen hely a lehetőségek tucatjait rejtegeti, ha megfelelő ember kerül az ajtón belülre.
Beagle kétkedőn ingatta a fejét.
— Na és van már jelölted, vagy csupán a szád járt?
Agyas egy kis polaroid képet húzott elő zakójának a belső zsebéből.
— Íme a célpont, az Atlantic Trading Ltd.
A másik kétkedve nézegette a felvételt.
— Ez? Hol van ez egyáltalán? Ahogy elnézem, csak egy kis New York—i cég, ilyenből tizenkettő egy
tucat... Mit akarhatunk mi ezektől? Halakat lopunk vagy skót szoknyákat?
Rolley igyekezett megőrizni a türelmét.
— Az AT a Fifth Avenue—n működteti irodáját, de az most mindegy. Melyek a legfőbb szempontok,
ha célt választunk?
— A zsákmány és a biztonsági intézkedések.
— Remek, fiacskám! Na és hol a legerősebb az őrség?
Beagle Na ne nézz hülyének! stílusban válaszolt.
— Ahol a legtöbb a cucc...
Rolley kényelmesen hátradőlt a székében.
— Nos, ezt a kis cégecskét a létező legmodernebb biztonsági berendezésekkel védik.
A Kutya meglepetten füttyentett, és végre jobban megvizsgálta a képet.
— Ezt a kis semmiséget? Nem lehet, hogy ez a CIA, vagy DIA egyik vállalkozása, és jobb, ha nem
tenyerelünk bele a dolgaikba?
— Nekem is ez volt az első gondolatom, de az ügynökömmel utána nézettem az AT tőzsdei
ügyleteinek. Meglepődnél, ha tudnád, milyen üzleteket kötöttek, más jellegű tevékenységnek azonban
semmi jele. Az Atlantic Trading egy jól menő, de a sikert nem feltűnően hajhászó vállalkozás. Ha
negyven biztonsági őr mászkálna a környéken, mindenki tudná, hogy ide érdemes benézni egy körre...
A riasztó és jelzőberendezések drágák ugyan, de nem feltűnőek. Az az épület egy szép, de tüskés
gyümölcs, és csak arra vár, hogy leszakítsuk.
Beagle még mindig hitetlenkedett.
— Ez mind nagyon szép, de még mindig nem tudom, hogyan jutunk be oda...
— Nyugi, ez is OK. Az épületet huszonöt éve építette az Eastcoast Building Engineering Co. az
Atlantic Trading megrendelése alapján. Tegnap voltam az EBEC—nél, és megszereztem a kivitelezési
terveket. Pár nap, és megtervezem az akciót.
— Hogy szerezted meg a dokumentációt? Szerintem az ilyesmi titkos anyag.
Rolley önelégülten vigyorgott.
— Magányos lányka az egyik irattáros... Két hete ismerkedtem meg vele, és tegnap megmutatta a
birodalmát. Észre sem vette, amikor elemeltem a mappát... Na gyere, Kutya, elő kell készítenem az
akciót...
Beagle nehézkesen tápászkodott fel az asztaltól. Mire kisimította csapzott haját a homlokából, társa
már ki is fizette a fogyasztásukat, és valamit súgott Barbie fülébe. A nagydarab nő erre halkan
felvihogott, és fejét úgy húzta a vállai közé, mint egy bakfis. Rolley elégedett volt a hatással, és
megint mondott valamit, mire Barbie most harsányan nevetett.
— Jópofa fiú vagy, egy kicsit emlékeztetsz Bennyre. Amerikába érkezésem után ismerkedtem meg
vele, és rettenetesen belé zúgtam! Jólszituált fiú volt, mindig gondosan ápolta rövid szakállát... És neki
is ilyen huncut szemei voltak...
— És hol van most ez a Benny?
Barbie elkomorodott.
— Amikor utoljára láttam, a rakparton menekült, és egy rakás rendőr futott a nyomában. Berohant a
raktárak közé, a lövöldözés nem tartott sokáig. Az utolsó lövés után nagy robbanás hallatszott, sűrű
füst gomolygott fel, és vagy tíz perc múlva megjöttek a mentők is... A rendőrség és a szövetségiek
teljesen lezárták a terepet, semmit sem láttunk. Harmadnap eltemették a halottakat, de Benny
koporsóját már beszögezve vitték a temetőbe. Egy ismerősöm szerint azért nem nézhettük meg
utoljára, mert a rendőrök annyira szétlőtték a testét, hogy nem akarták megmutatni. De az is lehet,
hogy szénné égett szegény... Családja nem volt, a barátaira kérésére meg tett egy szép nagyot a
hatóság...
Kutya, miközben áttörte magát a véletlenszerűen elhelyezkedő asztalok és a kinyújtott lábak között,
magában morogva figyelte a jelenetet. Mivel tudja ez a kófic ilyen hamar levenni a lábukról a nőket?
Agyas türelmetlen intésére meggyorsította a lépteit, és mindkettőjüket elnyelte a sötét utca.

Minden betörés más, mint a többi. Hiába vannak ezerszer begyakorolt mozdulatok, hiába ismétlődnek
rutinból a feladatok, azért maga az akció szinte mindig tartogat újat. Beagle évek óta dolgozott együtt
Rolley—val, és még mindig meglepődött azon, hogy a fickó állandóan valami különlegessel rukkol
elő. Számtalan betörést követtek el együtt, és senki sem volt a rendőrségen, aki összekapcsolta volna
az eseteket. Agyas rögtönzött akkor is, ha erre nem volt semmi szükség. Sokszor mondogatta, hogy
nem akar azoknak a bűnözőknek a sorsára jutni, akik sematikusan ismétlik a mozdulataikat. A zsaruk
már a második eset után tudják, hogy körülbelül ki követte el, a harmadik után a besúgókat is utána
eresztik, és ötödik alkalma már nem lesz, ez holtbiztos. A tárgyaláson minden elkövetett és el nem
követett bűnét a fejére olvassák, és mehet harminc—negyven évre pihenni. Mire kieresztik a
börtönből, már öreg, kivénhedt oroszlán, aki nem tudja az életét újrakezdeni, és a metróban, a
csatornákban vagy a hidak alatt tölti napjait. Rolley viszont biztonságban tudhatta magát: ha Kutya
nem köp, maximum egy bűntény miatt ítélhetik el. Években sem jelent túl sokat, és a többiből
származó pénz is megmarad. Abban biztos lehetett, hogy Beagle inkább kivágatja a nyelvét, de nem
szól egy szót sem. Néhány évvel ezelőtt még a környék zöldséges standjait fosztogatta, és a legjobb
úton volt a piti tyúktolvaj kategória irányába. Tervező és kezdeményező készsége teljesen hiányzott,
és csak Rolley—val együtt vihette valamire. Amióta mellette van, Beagle kikupálódott, már vannak
önálló gondolatai és egyre gyarapodó bankbetétje is. A pénzét is Rolley tanácsára helyezte bankba.
Először idegenkedett az ötlettől: egy bankrabló, aki a tegnap lopott pénzt lehet, hogy ugyanabba a
bankba viszi vissza. Agyas azonban meggyőzte, hogy a bankokban lévő pénz azé, aki el tudja vinni,
de a nyilvántartás szerint a betétesnek megadott összeg jár. Ha valaki kirabolja a fiókot, másnap már
újra feltöltik készpénzzel, és ismét kinyitnak, mintha mi sem történt volna. Beagle először nem igazán
akarta átlátni a követelés—bankjegy—számlakivonat rendszert, de Rolley sietett meggyőzni a
barátját: megszervezett egy betörést abba a bankfiókba, amibe Beagle nagy nehezen elhelyezett
kétszáz dollárt. A jól végzett rablás után két nappal — már ügyfélként — léptek be ismét a bankba.
Beagle—t simán meggyőzte, hogy kivehetett száz dollárt, és még mindig maradt ugyanennyi a
számláján. Akik korábban is ismerték, jókat röhögtek rajta, hogy mekkorát változott, de ő most már
mindig szem előtt tartotta társa figyelmeztetését. Aki nem gondol a jövőjére, az meg sem áll a
csatornáig! Csinos kis bankbetétje volt, két nyugdíjbiztosító felé is fizetett kötvényt, nagy összegű
életbiztosítást kötött, és mélyen lenézte azokat a társait, akik napok alatt elvertek annyi pénzt,
amennyiből más hónapokig vagy évekig tud megélni.
Beagle most is ilyeneken elmélkedett, miközben az utcai forgalom elcsitulására vártak. Autójuk
mintegy száz méterre parkolt az irodaháztól, mert az Atlantic Trading épületének közvetlen
környékén, hála a közvilágításnak, szinte teljesen eltűnt a sötétség. Kutyán úrrá lett az izgalom,
ujjaival dobolni kezdett a kormánykeréken, és hamisan dúdolgatta Frank Sinatra örökzöldjét:
Strangers in the night...
Rolley nem szólt egy szót sem, csak bokán rúgta. Beagle elégedetten nevetett fel: Rolley ezekben a
percekben éli ki sematizmusát. Az előzetes tervezéskor és akció közben mindig több variáció volt a
zsebében, de a kezdet előtt ugyanazt a játékot játszották: Beagle fütyült, Rolley rúgott.
— Mire várunk még? — súgta George.
— A jelre — zárta le a még meg sem kezdett beszélgetést Alex. Mintha csak erre várt volna, hirtelen
elaludt a közvilágítás. A sötétség beálltakor halk robbanás döreje hömpölygött végig az utcán.
— Mi volt ez? — kapta fel a fejét Kutya.
— Semmi, csak a közvilágítás trafója. Néhány órája egy kis pokolgépet tettem a transzformátorházba.
A töltet kicsi, a doboz falát nem üti át, de a környéken most kinyiffantak a lámpák. Na, siessünk, mire
átkapcsolják egy másik transzformátorra a rendszert, nekünk már benn kell lenni az épületben.
A két feketébe öltözött alak végigsurrant a falak mentén. Az Atlantic Trading bejáratát természetesen
zárva találták. Rolley kikapott a táskájából egy kis telepes dekódolót, és egy megdrótozott
belépőkártyával rácsatlakoztatta a kapu azonosító áramkörére. A kapu fél perc múlva halk kattanással
kinyílt, Alex elégedetten nyögött fel.
— A legújabb Parachita kapuzár rendszer. Személyesen még nem találkoztam vele, csak a leírásait
olvastam... És most az én kicsi, házi készítésű ketyerém feltörte a védelmét!
Pár másodperccel azután, hogy besurrantak az épületbe, kigyulladtak az utcai fények. Az utcán
elhúzott egy rutinszerűen járőröző rendőrautó, de utasai már nem láthatták meg őket.
A recepciós pultja mögött lapulva Beagle rendőrségi adóvevőt húzott elő a zsebéből. Lepöccintett róla
egy nem létező porszemet, és bekapcsolta. Az ismerős reccsenés és a rekedt hangok helyett azonban
csak a nagy, süket csönd áradt a készülékből. Kutya türelmetlenül megrázta.
— Miért nem működik ez a vacak?
Rolley oldalt nézett, és látta, hogy társa az elemtok fedelét piszkálgatja.
— Mert nincs benne elem....
Beagle ingerülten válaszolt.
— Már hogyne volna! Tegnapelőtt én magam tettem bele frisset...
— Én meg ma este kivetettem. Az épület tele van rádiószenzorokkal. Ha bekapcsolod, tíz perc múlva
az összes zsaru a nyakunkon lóg!
Beagle nem szerette a túl kockázatos vállalkozásokat. Ez az ő szóhasználatában azt jelentette, hogy
bármit hajlandó volt megcsinálni, ha közben lehallgathatta a rendőrségi hullámhosszokat.
— Süketen akarsz dolgozni? — nézett maga elé elkerekedett szemmel. — Ha mellényúlsz, észre sem
vesszük, és látogatókat kapunk...
— Nyugi, fiacskám — csitítgatta Rolley. — Élvezd a szituációt, és ne idegeskedj, mert akkor te fogsz
hülyeségeket csinálni!
— Ezt a lüke fickót! — füstölgött Beagle magában. — És még téged neveznek Agyasnak! Tényleg,
honnan kaptad ezt a nevet?
— A környéken valószínűleg én jártam egyedül egyetemre. Jó néhány kurzust elvégeztem a Yale—en,
de jártam más intézményekbe is...
— Akkor mit keresel itt? A papírjaiddal bárhol elhelyezkedhetnél!
Rolley elkomorodott, és keserűen mosolygott.
— Papírok?! Ugyan már! Apám a legcsóróbb emberke volt a keleti parton. Kis vegyeskereskedése alig
jövedelmezett valamit, én is többet jártam dolgozni, mint iskolába. Már nyolcévesen ott álldogáltam
az egyetem mellett, és savanyú cukorkát, ceruzát, rágógumit és más, haszontalan mütyüröket
próbáltam rásózni a diákokra. Bár ügyesen csináltam a dolgomat, álmodni sem mertünk arról, hogy
kifizessük a vaskos tandíjakat. Néhány évvel később viszont kifejlesztettem a belógás művészetét. Ott
voltam minden kurzuson, amelyre kíváncsi voltam, de soha nem szerepeltem a hallgatói névsorban.
Ha tudnád, hány egyetemista falazott nekem! Megragadta őket a szegény fiú tanulni akar szituáció, és
feltámadt a szociális érzékenységük. Hallgattam világtörténelmet, földrajzot, néprajzot,
belekontárkodtam a fizikába és matematikába, és elvégeztem néhány műszaki főiskolai kurzust. Mivel
hivatalosan nem iratkozhattam be sehová sem, diplomám nincs, és most már úgy tűnik, nem is lesz...
Na gyerünk, mert itt ér bennünket a reggel!
Rolley egy gumipántos szemüveget adott a társának.
— Vedd fől, Kutyus, aztán menet!
Beagle értetlenül vette át.
— Minek kell ez a vacak?
— Tedd csak szépen föl, megmutatja a láthatatlant! Az üveg bevonata láthatóvá teszi a helyi érzékelők
irányított infravörös sugarait. Ha észreveszel egy halványan világító csíkot a levegőben, kerüld ki
nagy ívben, mert beindíthatod a riasztót!
A puha gumitalpú cipőkben szinte nesztelenül futottak végig a folyosókon. Rolley a fülébe dugott egy
kis ultrahang szenzort. A kis készülék halk sípolással jelezte, ha ultrahangos mozgásérzékelőt
közelítettek meg, időnként pedig infrasugarakkal védett zónákon kellett átóvakodniuk. A testhő—
érzékelő detektorokat egy másik szenzor segítségével kerülték ki. Amikor megálltak egy percre,
Rolley erősen lihegett.
— Úgy védik ezt a házat, mintha a stratégiai rakétacsapatok főhadiszállása lenne! Emiatt aztán annyi
ketyere lóg rajtam, mint egy átkozott karácsonyfán! Remélem, tényleg megéri ez a sok macera...
Ahogy közeledtek a célhoz, a riasztósűrűség egyre nagyobb lett. Most már Kutyán is úrrá lett az
izgalom.
— Mi lehet itt, amit ennyire védenek? Nagy fogást érzek, Agyas! — mondta, aztán barátságosan hátba
veregette Rolley—t.
Alex sziszegve kapott a válla felé.
— Mondtam már, hogy vigyázz az ütögetéseidre, majd' szétverted a lapockámat!
— Bocsi! — vigyorgott Beagle a sötétben, és a társa után surrant.
A negyedik emeleti főfolyosó tágas hallba torkollott. Rolley csendre intette Beagle—t, és óvatosan a
hall bejáratához lopóztak. Rolley egy kis zsebperiszkóppal lesett be a terembe. A mindössze húsz
centiméter hosszú készülék végén lévő, nagylátószögű objektív szinte az egész teret befogta. A hall
túlsó végén állt a biztonsági őrök pultja, mellette pedig egy újabb folyosó nyílt. Amikor George is
végignézte a terepet, visszaadta a periszkópot Alexnek.
— Csak egy őrt láttam, de az a pult mögött ül. Ha ki tudnád csalni, ártalmatlanná tehetném, de ott a
műszerei között csak egy gombnyomásába kerül, hogy riassza a zsarukat...
— Hát akkor nincs mit tenni, szólok neki, hogy hagyja ott a helyét — mondta Rolley, aztán elővett a
táskájából egy kis alumínium dobozt.
— Mi a fene ez? — kapargatta meg a doboz matt oldalát Beagle. — Úgy néz ki, mint egy cipőpucoló
készlet!
Választ nem kapott, mert Agyas már újra a terepet kémlelte.
— Az őr úgy harminc lábnyira van tőlünk. Ha kijön a pult mögül, és kellően el is távolodik tőle, egy
gyors futammal elérheted. Rakd le a cuccaidat, aztán ha szólok, futás!
George hátralépett, és csendben lepakolta a magával hozott felszerelést. Amint bólintott, hogy minden
rendben van, Alex vastag, erős bőrkesztyűt vett föl, aztán óvatosan benyúlt a dobozba. Rövid
kaparászás után egy elfojtott, halk visítás hallatszott, és Rolley egy mocorgó valamit húzott ki a
tartályból. Kutya csak akkor tudta kivenni, hogy mi az, amikor az ajtónyíláshoz rakta: egy jól
megtermett és szemmel láthatóan nagyon dühös patkány. Agyas elengedte az állatot, de a késével még
utoljára a tomporába bökött. Az ideutazás viszontagságaitól már amúgy is zaklatott patkány a szúrásra
hangosat visított egyet, és berohant a terembe. A következő pillanatban a létező összes riasztó
megszólalt. A biztonsági őr már a patkányvisításra felkapta a fejét, de amikor beindultak a szirénák,
káromkodva ugrott fel. Mivel látta, hogy csak egy patkány okozta a riadalmat, néhány mozdulattal
kikapcsolta a riasztórendszert. Miközben szemmel tartotta a patkányt, felkapta a telefont, és a
rendőrséget hívta.
— Halló, itt Daniel Smith biztonsági őr az Atlantic Tradingtől. Jelszó: mauzóleum. Téves riasztás
történt, ismétlem, téves riasztás történt! Kérem, a riasztást törölni!
Amikor letette a kagylót, félhangosan megemlékezett az összes patkány felmenőiről, aztán új számot
tárcsázott.
— Halló, Daniel Smith biztonsági őr vagyok, Mr. Andersonnal szeretnék beszélni!
Amíg a hívott félre várt, szórakozottan kikotort egy Pall Mallt az asztalon fekvő dobozból. Már az
öngyújtója után kotorászott, amikor Anderson jelentést kért.
— Egy patkány okozta a riasztást, uram. Beleszaladt az egyik infrasávba.
Kis szünet után folytatta.
— Nem tudom, hogyan kerülhetett patkány az épületbe, de ha továbbra is itt mászkál,
megbolondíthatja a teljes rendszert... Értem, le kell puffantani, vagy el kell kapni!... Igen, uram, amint
végeztem, visszakapcsolom a riasztórendszert!.. Nem, uram, nem dohányzom, betartom az
előírásokat!... Reggel írásbeli jelentést teszek, uram!
Letette a kagylót, aztán megvetően nézett a dohányozni tilos táblára, és a fiókba vágta a cigarettát.
Felkapta az asztalon fekvő pisztolyt, és a patkány után indult, amely közben a hall sarkában álló
dísznövények közé menekült. Halk, megkönnyebbült sóhajjal nyugtázta, hogy az állat az egyik
virágláda tövében, jól látható helyen kuporog, és mindenről megfeledkezve tisztálkodik. Felemelte a
fegyverét, gondosan célzott, és meghúzta a ravaszt. A patkány egy hang nélkül elterült, Daniel Smith
kihúzta magát, elégedetten megrántotta derékszíját, és a láda felé indult. Ekkor azonban úgy érezte,
hogy a fejére szakadt a mennyezet, és elsötétült minden...
Beagle nem volt valami jó idegállapotban. Amíg a biztonsági őr nem lőtt a patkányra, simán ment
minden. Elismerően nézte, amint az őr kikapcsolja a riasztót, beszél a felettesével, aztán otthagyja a
helyét, és patkányvadászatra indul. Amikor elhaladt az ajtó előtt, a nyomába szegődött, és nagyon
örült, hogy a vastag perzsaszőnyeg tökéletesen elnyeli léptei zaját. A megrázkódtatásra akkor került
sor, amikor Smith lelőtte a patkányt. Beagle mindenre fel volt készülve, csak arra nem, hogy a fegyver
egy árva hangot sem bocsát ki magából. Az őr lőtt, a patkány elfeküdt, eddig minden olyan, amint meg
van írva a nagykönyvben. A durranás hiánya azonban nagyon megfeküdte Kutya idegrendszerét, és
csak Rolley erőteljes intése késztette cselekvésre. Meglendült a jobbja, és Smith tarkóján nagyot
csattant az ökle. Az őr nyikkanás nélkül a patkány mellé feküdt. Beagle lecsatolta az övén lógó
bilincset, és a magatehetetlen férfit a bejárati ajtó acélkorlátjához bilincselte. Mire befejezte, Rolley
már ellenőrizte és részben aktiválta is a riasztórendszert: a bejáratok ismét védettek voltak, de az
épületben szabadon lehetett mozogni.
Rolley felnyalábolta a cuccait.
— Most már senki sem lephet meg bennünket, ha valaki beteszi a lábát, azonnal tudni fogjuk... Na,
hozd azt a stukkert, aztán nyomás!
Kutya felemelte, és hitetlenkedve forgatta a fegyvert.
— Nézd csak, Agyas, fogadjunk, hogy ilyet még az életben nem láttál!
Rolley azonban már a biztonsági pult mellett nyíló folyosóról szólt vissza.
— Majd később nézelődünk, először a munkát kell elvégezni!
A hosszú folyosón Rolley magában számolgatta az ajtókat. A hatodiknál megállt, és bevárta az utána
loholó Kutyát.
— Helyben vagyunk.
— Honnan tudod, hogy ez a keresett szoba? Pont ugyanolyan ajtó, mint a többi...
Rolley keze megállt a kilincsen, és csak a válla felett szólt hátra.
— Láttam az épület tervrajzait, és ide telepítették a legtöbb riasztót, vagy hat kamera figyeli, és a fala
különlegesen megerősített vasbeton. Ugyanilyen a padló és a mennyezet is. Nézd meg ezt az ajtót: a
nemesfa—borítás alatt titánacél van! Na gyere!
Alex eltűnt a félhomályos helyiségben, és George kissé szégyenkezve ment utána.
— Minek jár annyit az a lepcses szám? Most megint égtem egyet... — gondolta, és kíváncsian vette
szemügyre a szobát. A teremnyi méretű helyiségben azonban semmi olyasmit nem látott, amely csak
távolról is páncélszekrényre vagy páncélteremre emlékeztette volna. Első látásra úgy tetszett, mintha
egy színházi jelmez— és kellékraktárba csöppentek volna. A bal oldali fal mentén felállított üvegfalú
szekrényekben régi, számára jobbára ismeretlen korok ruhái lógtak. Az egyik úgy nézett ki, mint amit
a múlt héten vetített kalandfilmben látott: ehhez hasonlókban gyilkolták a spanyolok az indiánokat, és
a vezérük, valamilyen Piraso vagy Pizarro pedig hatalmas mennyiségű aranyat szerzett. A végén
persze őt is kinyírták, de hát ez szinte minden nagykutyát elér... Vagy ott van az a másik, ezt rögtön
megismerte: uniós egyenruha a polgárháborúból. Szekrény, szekrény hátán, mindegyikben csak ruhák
és ruhák. A szemben lévő falat régi fegyverek foglalták el. Szintén üvegvitrinekben álltak a kardok,
íjak, számszeríjak, pajzsok, lándzsák, ósdi vértek és sisakok, valamint az időtlennek tűnő puskák. A
bejárattól jobbra néhány hagyományos faláda és kettő, ponyvával letakart valami állt: a szövet alól
átsejlő alakjuk motorkerékpárra hasonlított. Az egész olyan furcsán nézett ki, semmi eddig ismertre
nem emlékeztette. Óvatosan oldalba bökte Rolley—t.
— Mi a fene van itt? Szerintem ezek stikában antikvitással foglalkoznak. Csempésznek, feketéznek,
volt már ilyesmi! A múltkor hallottam egy pasiról, aki két milcsit legombolt egy vacak vázáért, pedig
már csorba volt...
Kutya tekintete hirtelen felderült, és arcára kiült a na, most törlesztek egy jót érzés.
— Hol van az a híres széf, amely egy életre megoldja a gondjainkat? — kérdezte csúfondáros
félmosollyal. — Ennyit izzadni néhány tetves rongyért!
Rolley egy szó nélkül otthagyta. Az egyik vitrinből kivett egy egyenes bronzkardot, és alaposan
megnézte. A körmével megkarcolgatta a pengét, tett néhány vívómozdulatot, aztán a fegyvert
visszatette a helyére. Beagle türelmetlen indulattal méregette.
— Ne táncolj, Agyas! Ismerd be, hogy leégtél, aztán húzzunk innen, amíg csak lehet!
Alex nem foglalkozott vele. Már egy másik üvegajtó előtt állt. Kivett egy fényesen ragyogó,
domborművekkel díszített rézsisakot, és a fejébe húzta. A különös formájú, vadonatújnak látszó
fejfedő szabadon hagyta a száját és az állát. A tetején lévő taréjból valamilyen sörteszerűség állt ki. A
hátrafelé egyre hosszabbá váló szálak vége a hátát verdeste. Amikor Rolley visszafordult, társa egy
hitetlenkedő szempárt látott a sisak szemrésében. Kutya határozottan türelmetlen volt.
— Gyerünk, Alex, ne nézegesd ezeket a lomokat...
Rolley levette a sisakot, és maga elé tartotta.
— Tudod, mi ez? Egy görög sisak, nagyjából a Krisztus előtti VI.—V. századból! Eddig csak
múzeumban láttam ilyet, de ennyire jó állapotban maradt darabról még sosem hallottam. Olyan,
mintha most készítette volna el a fegyverkovács...
Beagle rögtön meglátta a lehetőséget.
— Drága?
A másik szakértő szemmel méregette a sisak művészi ötvösmunkáját.
— Egy gyűjtő megadna érte több ezer dollárt, de lehet hogy több tízezret is...
— Akkor minden OK. Bepakoljuk azokat, amelyeket a legdrágábbnak ítélsz! Nem a várt nagy fogás,
de elmegy... Még szerencse, hogy jártál egyetemre.
Rolley tanácstalanul méregette a kiállítást.
— Olyan furcsa itt minden, sehova sem tudom tenni. Ez a sok riasztó, a megerősített falak és a
páncélszekrény hiánya... Mit védnek ezek? Az itt lévő cucc értékes, de nem indokolja ezt a
készültséget. Na, nézzük meg, mi van a ponyva alatt!
Beagle fellibbentette a hozzá közelebb álló ponyvát, de gyorsan el is engedte. Arcán hitetlenkedés
tükröződött, amint hátrafordult.
— Ennek nincs kereke...
Axel értetlenül meredt rá.
— És akkor mi van?
— Lebeg a levegőben, és semmi sincs alatta...
Rolley odalépett, és lehúzta a ponyvát. A padló felett — úgy fél méternyire — egy eddig sosem látott
szerkezet lebegett. A gép nagy motorra emlékeztető felépítése, a bőrülések és a kétoldalt kiálló
fogantyúk egyértelműen elárulták, hogy járművel van dolguk. A hasonlóság azonban itt véget ért
minden olyannal, amit eddig ismertek. Az első ülés előtt egy meglehetősen összetett
vezérlőpultszerűség volt. Axel figyelmesen nézegette a kapcsolókat, a tárcsákat, a beépített
billentyűzetet és a kis monitort, de nem sokat értett belőlük. Leguggolt, és óvatosan benyúlt a gép alá,
de semmilyen alapzatot nem érzett. Kénytelen volt elfogadni a tényt — bármennyire ellentétben is állt
a fizika ismert törvényeivel —, hogy ez a masina mindenféle felfüggesztés vagy alátámasztás nélkül
marad meg a levegőben. Kutya izgatottan nézte, és közben egyik lábáról a másikra nehezedett.
— Mi van alatta?
Rolley felállt, és megvakarta a fejét.
— Semmi az égadta világon!
— De hát ilyen nincs!
Rolley dühösen pillantott a társára.
— Ahhoz képest, hogy nincs, egész jól néz ki! Különben olvastam már ilyesmiről...
— Agyas, ne hülyíts, ha már olvastál róla, akkor biztosan van.
— Antigravitációs meghajtás, egy fantasztikus könyvben olvastam róla... — tromfolta le. — Az meg
mi a kezedben?
Beagle teljesen megfeledkezett a pisztolyról, most azonban eszébe jutott a különös jelenet a biztonsági
őrrel. Úgy adta át a fegyvert, mintha áttüzesedett volna a markolata.
— Az őr stukkere. Szerintem ugyanott gyárthatták, mint ezt a lebegő kétülésest!
Alex most nézte meg először alaposabban a pisztolyt. Hagyományos robbanótöltethez túl vékony volt
a fegyver csöve. Ráadásul a cső végét lezárta egy körülbelül két milliméter átmérőjű gyűrű, amelyet
három vékony fémpálca tartott középen. A markolatról hiányzott a hagyományos tárbemenet, viszont
a cső és a tus találkozásához egy furcsa jelekkel ellátott, forgatható tárcsát és egy kicsi, időnként
halványan felvillanó ledet szereltek. A fegyver épp olyan futurisztikus volt, mint a mellette álló
antigravitációs szerkezet. Ott, ahol a hagyományos pisztolyokban a tárat lehet cserélni, egy kis
felpattintható fedél húzódott, amely alatt egy szintén ismeretlen márkájú elemszerűséget raktak be.
— Hát ebbe nem golyót kell venni... Fogalmam sincs, mit lő vagy bocsát ki.
— Pedig működik, a patkány úgy kifeküdt, hogy meg sem nyikkant! Hangot viszont nem hallottam.
— Én sem — emlékezett vissza Rolley, aztán óvatosan az egyik bőrülésre tette a fegyvert. — Na
tűnjünk el, mielőtt valaki észreveszi a jelenlétünket! Az Atlantic Trading nem az a nyugodt, jól menő
kereskedelmi cég, mint aminek látszott. Hogy mivel foglalkoznak valójában, nem tudom, de mérget
vennék rá, hogy ha rájönnek, ki látogatta meg őket, nem lennénk biztonságban!
Felnyalábolta a felszerelést, és az ajtó felé indult, de valami már az első lépés után megállította. Egy
olyan szisszenést hallott, mint amikor a palackból kieresztik a gázt, és a terem üresen hagyott közepén
egy lebegő szerkezet jelent meg. Halványan egy jól megrakott teherliftre emlékeztette, de ennek a
liftnek nem volt aknája és nem lógott drótkötélen. Csak úgy előtűnt a semmiből, és elkezdte magát
kipakolni. A két férfi megkövülten nézte, amint manipulátorokat enged ki az oldalaiból, és azok
ügyesen kirakodják a benne lévő dolgokat. Amikor a lift kiürült, egy halk szisszenés kíséretében úgy
tűnt el, ahogy érkezett. Rolley agya a látványtól nem zsibbadt el annyira, hogy ne tudjon működni.
Antigravitációs meghajtás, ahogy gondoltam... Érdekesek azok a karok, úgy hajlanak mintha nem
fémből volnának a színük azonban határozottan fémes szín... A szállítás biztos, hogy térugrással
történik, hiszen a helyváltoztatás nem látható... Akkor viszont a szisszenés a materializáció
kísérőjelensége: amikor a gép megérkezik, félretolja azt a levegőt, amelynek a helyére kerül, és ennek
lehet a hangját hallani... Ha távozik a levegő az üresen maradt helyre áramlik és ezt is hang kíséri...
Amikor megjelent a szállítójármű, Beagle azt hitte, lebuktak. Egy kicsit megkönnyebbült, hogy csak
valamilyen robot dugta ide a képét, mármint ha lehet itt képről beszélni. Várta, hogy befejezze a
dolgát, aztán elhúzzon a fenébe. Néhány pillanatra feltámadt benne az a kicsi ír vér, amely az ereiben
csörgedezett — ükanyja még az írországi éhínség elől vándorolt ki Amerikába —, és Szent Patrickhoz
fohászkodott egy kis segítségért, de aztán lassan megnyugodott, és hirtelen katolicizmusa is
alábbhagyott. Látta, hogy csak egy szállítóautomata, ami pakol, és nem bánt senkit. A jármű eltűnése
után ismét a kijárat felé vette az irányt, de Rolley megállította.
— Várj, még nézelődjünk egy kicsit!
Beagle megadó sóhajjal fordult meg.
— Nem láttunk még eleget? Mi lesz, ha felfedeznek?
Rolley elégedetten vigyorgott.
— Ha felfedeztek volna, akkor nem engedik ide ezt a cuccot, hanem leállítják a szállítást. Ez a
páncéltermük, tehát ide jönnek az értékes dolgok. Te küldenél a betörőknek akár egy centet is?
Ugyanennyi erővel rárakhattak volna arra a teherjárműre egy szakasz biztonságit, és máris lefülelnek
bennünket. Nem, Kutyus, nincs ok a pánikra! Senki sem tudja, hogy itt vagyunk, és reggelig nem is
fogják megtudni. Na gyere, nézzük meg, mi jött!
A különféle alakú műanyagládák mérete a kézitáskaszerűtől az embermagasságúig terjedt. Sorra
bontogatták ki a csomagokat, és szinte mindegyikben teljesen ismeretlen műszereket találtak. Soha
nem láttak még ilyen skálákat, a mellékelt papírokról azt sem tudták megállapítani, hogy használati
utasítások—e, mert egyiket sem tudták elolvasni. A betűk halványan emlékeztettek a latin
betűformákra, de a szöveg ismeretlen nyelven íródott. Egyik dobozban sem találtak olyan adatot,
amely a szállítmány eredetét megvilágíthatta volna.
— Nézd csak, mi ez! — mutatta Beagle, és egy furcsa szerkezetet vett ki a tartójából. A műszer alakja
leginkább bukósisakra emlékeztetett. A dobozból előkerült még egy laptopszerűség és egy
csatlakozókábel is.
— Fogalmam sincs, mi lehet, de elég bonyolultnak látszik — mondta Rolley, és felállt. — Nézzük
meg azt a nagy csomagot is!
A legnagyobb láda tetejének leemelése után négy fala szétnyílt, és ledőlt a padlóra. A láda belsejében
végre ismerős dolgot pillantottak meg. George szeme tágra nyílt a csodálkozástól, és füttyentett egyet.
— Még sohasem láttam ilyen flancos fogorvosi széket!
— Ez nem az, bár hasonlít rá. Nézd a fejtartóját, sokkal biztosabban tartja a koponyát, vagy ott van az
a sok gomb a karfáján! Erős, masszív karfa és lábtartó, ugyanakkor mégis kényelmes! — telepedett
bele Rolley. — Szerintem valamilyen hidraulikus réteg lehet a borítás alatt, mert rögtön a testemhez
igazodott, amikor leültem. Nagyon kényelmes, szívesen hazavinném nyugágynak...
Beagle rossz előérzettel nézte barátját, amint elterül a fotelban.
— Vigyázz, nehogy megnyomd valamelyik gombot! Nem tudjuk, mire való, még valami bajod esik.
Rolley csak nevetett.
— Nyugi, egy ekkora gép nem mehet energia nélkül. Most hozták, mi csomagoltuk ki, még senki sem
köthette rá a hálózatra. — Rolley hirtelen összevonta a szemöldökét, elváltoztatta a hangját és a
távolba meredt. — Itt James T. Kirk, a USS Enterprise parancsnoka beszél. Mit keresnek a klingonok
a semleges zónában? Azonnal felszólítom a klingon vészmadár parancsnokát, hogy forduljon vissza!
Beagle is elnevette magát.
— Jó az előadás, de inkább szállj ki!
Alex vidáman intett a kezével.
— Mr. Spock, én nem hátrálhatok meg, bármennyire logikus lenne is ez a lépés. Figyelem, az összes
fézerrel tűz! — kiáltotta, felpattintotta az egyik biztonsági plombát, és megnyomta az alatta lévő
gombot. Ennek az egyszerű mozdulatnak a következménye mindkettőjüket nagyon meglepte: a fotel
különböző részeiből fémpántok pattantak ki, kíméletesen, de ellenállhatatlanul leszorították Rolley
fejét, törzsét, végtagjait. Egy másodperc sem telt el, és mozgásképtelenné vált. Beagle nagyot üvöltött
az ijedtségtől.
— A fenébe, ugye, mondtam, hogy ne piszkáld azt a vackot! Nem szorítanak nagyon? Most hogy
szabadítalak ki?
— Egyáltalán nem szoros, még kényelmesnek is mondhatnám, ha nem volnék ilyen helyzetben.
Próbáld meg újra azt a gombot, amelyik elindította a pántokat! Talán oda—vissza kapcsolásra
szolgál...
Beagle lesz, ami lesz alapon újra megnyomta a gombot, de a pántok nem nyíltak ki. A fejtartóból
azonban kiemelkedett egy sztereo fejhallgató—szerűség, és rásimult Rolley fejére. Beagle
megpróbálta megállítani, de az ereje arra sem volt elegendő, hogy lassítsa a folyamatot. A vékony
pántok anyaga hihetetlenül erős volt, meg sem hajlottak, amikor megpróbálta eltörni őket. Alexen úrrá
lett a beletörődés.
— Azt hiszem, itt ragadtam... Menekülj Kutya, legalább te úszd meg! Remélem...
Ezt a mondatot már nem tudta befejezni, hirtelen lecsukódott a szeme, és úgy érezte a mélybe zuhan.
Aztán ez is elenyészett, és mindent elborított a sötétség.
Először a hangokat hallotta meg, aztán már képek is áttörtek a ködön. Abból, amit látott, nem értett
semmit, de valahonnan tudta, hogy nem történhet baja. Úgy érezte, hogy egy forgószél kiszívja a
gondolatait, aztán hirtelen végtelen nyugalom öntötte el, és elméje visszazökkent a normál
kerékvágásba. Valami arra késztette, hogy kinyissa a szemét. Az első pillantása George—ra esett, aki a
kondicionátor előtt kuporgott a padlón.
Kondicionátor? Honnan jött ez a fogalom?
Kutya nagyon megviseltnek látszott, felhúzott térdeire támaszkodott, és még nem vette észre, hogy
magához tért a transzból. Rolley végignézett a karfa nyomógombjain. Tekintete megakadt a plomba
alatti zöld gombon.
Az önteszt kapcsoló, ezt nyomtam meg az előbb... Most már értem, miért indult be a kondicionátor!
Gondolatai még kavarogtak egy kicsit, ezért újabb kapaszkodókat keresett. A kibontott felszerelés
látványa új gondolatokat váltott ki belőle.
Energiamodulok, téridő—mérők, időmező—szenzorok, csupa szolgálati felszerelés.
Ekkor vette észre a bukósisakot.
Stullium—memóriás tábori kondicionátor, a legmodernebb típus. De miért van kibontva?
Rolley tanácstalanságában felállt, és nagyot nyújtózott. Nem tudta, hogy ez a legjobb módja a
kondicionálás utáni helyrerázódásnak, hiszen az izommunka fokozott áramlásra készteti a testben
pangó vért, és az agy oxigénellátása megnő. Ahogy leeresztette a karjait, minden világossá vált a
számára. Odalépett Beagle—hez, aki még mindig a térdeire hajtotta fejét. Megrázta a vállát, Kutya
kába tekintettel nézett fől, de rögtön kitisztult a tekintete.
— Agyas, elengedett az a vacak gép! — mondta, és hitetlenkedve rápillantott karórájára. — Kerek
egy órán át fogott le! Rossz volt?
— Á, dehogy! Semmit sem érez az ember, amíg a tanulási folyamat tart...
— Tanulás? — kerekedett el Beagle szeme.
— Igen, ez egy különleges nagyon—nagyon drága oktatógép. Én például már mindent tudok, amit
erről a cuccról tudni lehet! —, bökött a felszerelés felé Alex. — El tudom olvasni a használati
utasításokat, megtanultam a nyelvet is. Van egy tervem, de ahhoz neked is be kellene ülnöd egy
körre... Szükségem van rá, hogy ismerd a felszerelést, és használni is tudd!
— Én ugyan bele nem ülök ebbe a vámpírszékbe! — horkant fel George.
— Ide figyelj, Kutya! — Ült vissza a kondicionátorba Alex, és a lábait keresztberakva hátradőlt. —
Semmi bajod sem lesz, egy óra múlva többet fogsz tudni, mint bármelyik egyetemi professzor, és
megcsináljuk az évezred buliját.
— Ki akarod rabolni Fort Knoxot? — gúnyolódott Beagle.
— Kit érdekel az a tyúkszaros Fort Knox? Ehhez képest a fasorban sincs... De ha ki akarsz maradni,
csak szólj! Keresek olyan embert, aki nem csinálja össze magát az első pillanatban, és csak röhögünk
majd, ha eszünkbe jutsz...
Beagle a kockázatos melóknál csak egy dolgot utált jobban: ha gyávának tartották. Az ereiben állítólag
keringő ír vér mellé betársult a dédapjától örökölt skót temperamentum, és önérzete olyan tettre
sarkallta, amelyet normál körülmények között sohasem tett volna meg.
— Állj csak onnan fel, és ne dumálj annyit!
Rolley egy szó nélkül átadta a helyét, biztatóan rámosolygott, és megnyomta az önteszt gombot. A
pántok megjelentek, és Beagle lélegzet—visszafojtva nézte, amint rögzítik a testét. A második
gombnyomásra aktivizálódott a kondicionátor teljes rendszere, és George tudata elúszott arra, amerre
Rolley is járt egy órával ezelőtt. Alex egy ideig barátja nyugodt arcát nézte, majd nekilátott, hogy a
raktárban lévő felszerelést ellenőrizze, és kiválogassa a szükséges darabokat.
Először a motorhoz lépett, kikapcsolta a blokkoló áramkört, és üzembe helyezte. A vezérlőpanel életre
kelt, és a pozícionáló képernyőn megjelentek a raktár téridő—koordinátái. Rolley frissen megszerzett
rutinnal nyúlt a kapcsolókhoz, és próbálgatta az irányítást. A kis monitoron megjelent Észak—
Amerika képe, a képernyő jobb felső sarkában pedig a pontos dátum és idő: 1988. augusztus 30.,
02:11:14. Néhány gombnyomás és tárcsán végzett finombeállítás után a térkép már csak Manhattan
szigetét mutatta, a dátum pedig 1318. december 29—re módosult. Eltűnt a város, és a szigetet sűrű
erdő borította. Rolley elégedetten nézte az eredményt, és néhány percig eljátszadozott a pozícionáló
rendszerrel. Amikor megunta, ellenőrizte a gép energiatartalékait, az elsősegélynyújtó csomagot, a
terepi felszerelést, a fegyvereket és még sok más apróságot. Amit nem ítélt megfelelőnek, azt
kicserélte a teherfülke által ideszállított anyagokból, aztán az órájára pillantott, és félhangon
megjegyezte.
— A lovacska menetkész, és Kutya is rögtön felébred.
Átvágott a termen, és kisegítette Beagle—t a székből. George nagyokat ásítozva lépkedett mellette.
Rolley barátságosan a vállára tette a kezét.
— Ugye, hogy nem volt vészes! Csomagoljuk vissza a masinát, ezzel talán megnehezítjük egy kicsit a
dolgukat!
Blokkolták a kondicionátort, majd visszahajtották a láda oldalait. Amikor az utolsó rögzítőpánt is a
helyére került, Alex az ugró felé húzta a barátját.
— Gyere, most már tényleg mennünk kell! A szabályzat szerint 3 Óra 30—kor jön a következő váltás,
és addig már nincs sok idő...
Beagle akkor fogta fel igazán, hogy mit tettek, amikor felkapaszkodott Rolley mögé a hátsó ülésre.
Amíg Alex beállította a koordinátákat, George még egyszer körbenézett a raktárhelyiségben és
megkocogtatta társa hátát.
— Szerinted valaha rajtunk kívül tört be valaki is az Időjárőr egyik épületébe?
Rolley megvonta a vállát.
— Nem tudom, de különösebben nem is érdekel! Kapaszkodj, vár bennünket a múlt és a jövő!
A következő pillanatban az időugró és a rajta ülő két férfi eltűnt, s csak a helyükre áramló levegő halk
szisszenése hallatszott.

Trevor Davis, az Időjárőr Független ügynöke rosszul aludt az éjszaka. Álmában egy kimondhatatlan
nevű és elég ocsmány kinézetű szörny üldözte, amely időnként utol is érte. Ilyenkor mindig
beleharapott a jobb lábába, aztán ismét elengedte, és tovább játszadozott vele. Az állat végül úgy
döntött, hogy ideje széttépni áldozatát, de épp amikor elkezdte Davis élveboncolását, megszólalt az
ébresztőóra, és az ügynök nagy megkönnyebbüléssel felébredt. Az álmában történő forgolódás alatt
maga alá gyűrte jobb lábát, és most ezer apró tű szurkálta, amikor megpróbált ráállni.
— Az a hatszemű, kétszájú dög jobb volt! — Nyomogatta zsibbadt izmait, és sziszegve ment ki a
fürdőszobába. A falitükörbe pillantva fintorogva nézte sápadt arcát és a szeme alatti sötét árnyékokat:
— Még egyszer nem iszok ennyi kumiszt, az biztos! Bármit is mond Dzsingisz kán...
Fintorogva rázta fel a borotvahabos palackot, és egy jó adagot kent szét harmadnapos sörtéin. Már épp
a borotva után nyúlt, amikor csipogás hallatszott a fürdőszobaszekrény felől.
— Hogy az a... — harapta el a mondatot Davis, és kivette mobilját. — Trevor Davis, tessék!
A hívás alatt folyamatosan változott az arca. A kezdeti fáradtságot és beletörődést, tanácstalanság és
hitetlenkedés váltotta fel. A beszélgetés után gyorsan lemosta a habot az arcáról, felöltözködött, és
rohant a Fifth Avenue—ra. Az utcán megcsapta a reggeli forróság, ráadásul a kocsijában nem
működött a légkondicionáló. Mire be tudott sorolni a gépkocsifolyamba, már csorgott a hátán a víz.
— Legközelebb nem nyaralni, hanem telelni megyek. Úgyis régen voltam már a pleisztocén kori
szolgálati üdülőben... — morogta, és bekanyarodott az egyik mellékutcába.
Az Atlantic Trading épületén senki sem vette volna észre, hogy az éjjel betörtek. Sehol egy
rendőrautó, semmi nyoma az izgalomnak. A Szolgálat — érthető okokból — nem akarta
tevékenységét felfedni, már pedig egy rendőrségi vizsgálat óhatatlanul ehhez vezetett volna. Az
Időjárőr minden bűnügyet a saját eszközeivel kívánt megoldani, és egyetlen korban sem vette igénybe
a helyi hatóságok szolgálatait. Davis egész úton azon gondolkodott, hogy miként lehetett a szigorúan
őrzött épületbe bejutni. Aztán, mivel néhány perc múlva úgyis választ kap rá, elhalasztotta a kérdés
megválaszolását. A New York—i csúcsforgalomban úgyis jobb, ha az ember az útra és a környéken
haladó autókra összpontosít. Az ügynök járt már a XXII. században, amikor a mindhárom
dimenzióban zajló forgalmat számítógépek irányították. A 2180—as évek New Yorkja kaotikus
látványt nyújtott: repülő járművek haladtak több szintben, látszólag teljesen rendszertelenül, de a
balesetek száma nem érte el az évenkénti tíz—tizenötöt. Ezekre is csak azért került sor, mert sokan
indokolatlanul kikötötték a számítógépes irányítást. 1988 nyarán azonban még híre—hamva sem volt
ennek, és néha óránként több baleset történt, mint két évszázaddal később évente...
Davist már várták a bejáratnál. Egy biztonsági őr feltűnés nélkül lépett hozzá, és halkan mondott neki
valamit. Trevor azonnal a lifthez ment, és pár perc múlva már Anderson őrnagy, miliőparancsnok
íróasztala előtt üldögélt. Amikor belépett, az őrnagy csak intett, hogy szolgálja ki magát, és üljön le.
Davis a kis bárszekrényhez lépett, és végigfutotta az üvegek címkéjét. A tömény szeszek látványa
eszébe juttatta Dzsingisz kán birkaszagú jurtáját, valamint a faggyús, hideg bárányhúsból és csípős
kumiszból álló vacsoráját. Megborzongott, kivett egy kis üveg ásványvizet, dobott bele néhány
jégkockát, aztán letelepedett az egyik fotelba, és várta, hogy Anderson befejezze azt a mappát, amelyet
épp olvasott. A lapok tetejéről már messziről virított a Szigorúan titkos jelzés. Az ügynök nem nagyon
izgatta magát miatta: a Központi Nyilvántartó hajlamos még a WC—papír rendelések titkosítására is.
Ha pedig tényleg titkos, és az éjszakai betöréssel kapcsolatban kapták, úgyis meg fogja tudni, hogy mi
áll benne. Azt mindenesetre már tisztán látta, hogy lőttek a pihenőnapjának, és valószínűleg nem fog
unatkozni a következő hetekben sem.
Anderson letette az iratokat, megköszörülte a torkát, de rekedt hangján nem igazán volt észrevehető a
különbség.
— Ma éjjel betörtek a fő anyagtárolónkba.
Davis nagyot bólintott.
— Tudom, már hallottam a telefonban. De mi történt a hangoddal?
— Tegnap éjjel a polgármester bált adott a város főbb cégvezetőinek tiszteletére. Nem tudtam
ellenállni a fagylaltnak, és most itt az eredménye...
— Miért nem veszel be valami jó gyógyszert? A XLVIII. századnak remek készítményei vannak.
Üzenj az ottani miliőparancsnokságra, hogy küldjenek valamit, és fél óra múlva kutya bajod!
— Már megrendeltem, de még nem ért ide — mondta Anderson, és lenyomott egy gombot az asztalán.
— Susan, ha küldeményem érkezik a XLVIII. századból, azonnal hozza be! Köszönöm!
Hátradőlt a székében, és az imént olvasott mappára tette a kezét.
— Hagyjuk a torokfájásom, most fontosabb dolgunk van... Tegnap este, úgy fél tizenkettő körül,
befutott egy üzenet a csipogómra. Szerencsére már véget ért az est hivatalos része, mert nagyon
kellemetlen lehetett volna, ha a díszbeszéd alatt szólal meg. Amikor elolvastam, azt hittem,
félrenyelek: a riasztó betörést jelzett a cégnél. Pár perc múlva azonban felhívott Daniel Smith, és
közölte, hogy csak egy patkány bolondította meg a berendezést. Mondtam neki, hogy lője le, aztán
pedig kapcsolja vissza a rendszert. Már hazafelé tartottam az estélyről, amikor felhívott Peter Sider, a
félnégyes váltás vezetője, hogy Danielt eszméletlenül, az ajtóhoz bilincselve találták. Persze azonnal
bejöttem, értesítettem a Szolgálat Központi Rendészetét, és négy körül ki is szálltak. Nyomkereső
robotokkal végigkutatták a terepet, egyeztették a raktárban található készleteket a nyilvántartás
listáival, energiaszórási és még sok más vizsgálatot is végeztek, de nyom csak nagyon kevés akadt.
Bárki csinálta is, nagyon ügyes volt! Itt a jelentésük, olvasd el!
Anderson az asztalon átcsúsztatta az iratcsomót Davisnek, és az ügynök elmerült a papírokban. A
szobára telepedett csendet csak néha zavarta meg egy—egy kérdés.
— Megvizsgálták már, hogyan jutottak be az épületbe?
Az őrnagy megvakarta a fejét.
— Keresték a behatolási pontokat, de nem találtak semmit. Ekkor lekérték a kapunyitó automata
memóriájából az éjszakai nyitókódokat. Nézd csak a 7. oldalt!
Davis odalapozott, és a meglepetéstől a szemöldöke felszaladt a homlokára.
— A te kártyáddal nyitották ki az ajtót, főnök?
Anderson zavarodottan forgatta a tollát.
— A kártyám megvan, és tegnap éjszaka is nálam volt. Nem igazán értem, miért ennek a kódját
rögzítette a kapu...
— Valamilyen dekódoló szerkentyűvel átverhették a kapuzárat.
Davis elintézettnek vélte a kérdést, és ismét kézbe vette a mappát. Pár perc múlva megint megállt az
olvasással.
— Kipakolták az éjszakai szállítmányt? Kondicionálás nélküliek vájkáltak a titkos szolgálati
felszerelésekben? Ez már komoly zűröket okozhat...
A miliőparancsnok rosszkedvűen simogatta az állát. Mindig ügyelt a formaságokra, de ma reggel nem
tudott megborotválkozni, és kissé borostás bőre már enyhén viszketett. Néhanapján elgondolkozott
azon, hogy a legtöbb férfi utálja a borotválkozást, neki viszont az okoz lelki és egyre gyarapodó testi
problémákat, ha a szőr már serceg az ujjai alatt.
— A legrosszabbat még nem láttad... — nézett az ügynökre. — A látogatóink meglovasítottak egy
ugrót is!
Davis azt hitte, rosszul hall.
— Nem volt védve a véletlen piszkálás ellen? Ha az ügyeletes nem kapcsolta be a blokkolást, nagyon
megütheti a bokáját!
— A számítógép adatai szerint a gépet rendben lezárták. Különös gonddal ügyeltek rá, mert a legújabb
típusú ugró volt, olyan berendezésekkel, amelyek a normál gépeinken nincsenek meg. Tegnap délelőtt
érkezett, nekünk kellett volna letesztelni.
— Akkor hogyan tudták kikapcsolni a zárat?
— Ezt sem tudjuk, csak azt, hogy hajnali 2 óra 11—kor valaki bekapcsolta, és nem sokkal később időt
váltott. Daniel Smith ekkor már régóta eszméletlenül lógott a lengőajtóhoz bilincselve...
— Szóval egy vagy több kondicionálatlan személy tudomást szerzett rólunk, és most valahol—
valamikor kint mászkálnak?
Davisen halvány émelygés lett úrrá. Az Időjárőr minden olyan személyt, aki tudomást szerezhetett a
szervezet létezésről, idegrendszeri kondicionálásnak vetett alá. Aki átesett a kezelésen, semmilyen
körülmények között sem árulhatta el a Szolgálat létezését. Az idegi gátak elméletileg tökéletesek
voltak: még a véletlen elszólások ellen is védelmet nyújtottak. Ha valamelyik beavatottat
hazugságvizsgálatnak vetnék alá, a legmélyebb meggyőződéssel tudná tagadni az időutazás elméleti
lehetőségét is... És most külső személyek szereztek tudomást az Atlantic Trading valódi
tevékenységéről. Davis megint átélte azt a szorongó érzést, amely pokollá tette az elmúlt éjszakáját.
Becsukta a dossziét, és felállt.
— Nem olvashatnám el az anyagot, ha nem engem bíztak volna meg a nyomozással.
Anderson, mielőtt válaszolt volna, gondosan eltette az iratokat.
— Már többször bebizonyítottad, hogy kiválóan értesz a nyomkövetéshez. Most alig van nyom, és a
képességeid annál többet érnek! A Központ utasítása szerint neked kell a tolvajok után indulnod.
Davis nem értette.
— Miért én? Tegnap este jöttem vissza egy három hónapos küldetésről... Nincs más ember kéznél?
— Ami azt illeti, tényleg nincs. Everard jöhetett volna szóba, de ő pont tegnap este indult el.
Davis bólintott.
— Manse mindig mázlista volt. Épp akkor húz el egy kis nyugodt küldetésre, amikor itt minden
megkavarodik. Menjünk le a raktárba, kíváncsi vagyok, hogy mit nem vettek észre a nyomkeresők...
Az ügynök kifelé menet rámosolygott Anderson titkárnőjére. Susan Top méltó volt a nevéhez:
mindenki egyetértett abban, hogy a New York—i miliőparancsnokság fényét nagyban emeli a
jelenléte. A titkárnők gyöngye megvárta, amíg Anderson is kijön, aztán elébe állt egy kis tablettával és
egy pohár vízzel.
— Mr. Anderson, megjött a gyógyszere!
Az őrnagy megkönnyebbülten nézett rá, és egy halk köszönöm kíséretében gyorsan bevette a pirulát.
Megigazította a nyakkendőjét, majd követte Davist, aki már a folyosón állt.
A raktár előtt — fején egy csinos kis turbánnal — Daniel Smith várta őket. Hála a nemrég végett ért
antisokk—kezelésnek már csak egy enyhe fejfájás és a tarkóján lévő nagy duzzanat emlékeztette
éjszakai kalandjára. Az Anderson után baktató Davis kezet nyújtott neki.
— Hello, Daniel! Hallottam, mi történt... Jól vagy már?
— Egy kicsit zúg a fejem, amúgy minden rendben...
— Rád férne egy nagy alvás.
Az, hogy Daniel itt van, szöget ütött a fejébe.
— Miért pont te álldogálsz itt? Nincs elég léhűtő a biztonságiaknál, akit nem vágtak kupán az éjszaka?
Smith rosszkedvűen morgott.
— Kérdezd a nagyfejűeket! Már elengedtek volna pihenni, de aztán jött egy parancs, hogy maradnom
kell. Idézem: Nyomozati szempontból elengedhetetlen a jelenléte! Azóta itt szobrozok, a váltásomat
meg hazaküldték...
Davis megveregette a vállát.
— Részvétem! Jutott még eszedbe valami azóta, hogy beszéltél a nyomozókkal?
Daniel tűnődve nézett maga elé.
— Semmi. Megláttam a patkányt, kikapcsoltam a rendszert, értesítettem a rendőröket és az őrnagyot.
Elkábítottam azt a dögöt, aztán pedig jött a filmszakadás...
— Voltál már bent? — mutatott a raktárba Davis.
— Nem. Amikor magamhoz térítettek, már mindenütt nyüzsögtek a technikusok, és senkit sem
engedtek a közelébe. Engem egy kicsit összepofoztak, kihallgattak, aztán ideállítottak vigyázni.
— Megnézem a helyszínt, gyere be te is! Több szem többet lát...
A raktárban semmi sem utalt arra, hogy vagy tucatnyi technikus kereste a nyomokat: a vizsgálatok
után mindent ugyanoda raktak vissza, ahonnan felvették. Davis halkan füttyentett, amikor a szemébe
ötlött a kicsomagolt felszerelés.
— Ilyet még sosem láttam!
Lehajolt, és felvette az egyik energiaegységet és a tábori kondicionátort Elgondolkodva forgatta a
sisakot.
— Nem látok rajta egy szem grafitport sem. Hogyan vették le az ujjlenyomatokat?
Smith az éjszaka megismerte a legújabb módszereket.
— Lézeres letapogatóval. A modulált lézersugár feltérképezi a tárgyak felszínét, kimutatja a legkisebb
egyenetlenségeket is, és elemzi a vizsgált terület anyagát. A kézről feltapadó zsiradék egyrészt
kiemelkedik a felszínből, másrészt speciális összetétele könnyen kimutatható. A beépített értékelő
azonnal kidobja a lenyomat digitális képét. Félelmetesen pontos: az egyik nyomozó megfogta a
barátja kézfejét, és még az egyenetlen bőrfelszínen is kimutatta az ujj lenyomatát!
— Ezzel sem találtak semmit?
Smith megrázta a fejét.
— Semmit, csak másodlagos ujjlenyomatokat.
— Az meg mi?
— A betörők bőrkesztyűt viseltek. Amikor felvették őket, ujjaik óhatatlanul nyomot hagytak rajta.
Ami ebből felkenődött a cuccokra, azt megtalálták.
— Szóval semmi egyértelmű nyom... — mondta Davis, és közben a kondicionátort nézegette. — Erről
mit mondtak a technikusok?
Anderson, aki eddig némán figyelte a beszélgetést, közelebb lépett.
— Egyedül ezt nem piszkálták meg. Szabályosan, blokkolt állapotban találtuk meg. Talán féltek
beleülni...
Davis kétkedőn nézett körbe.
— Kötve hiszem. Aki ilyen nyugodtan kipakol mindent, aztán meglép egy ugróval, nem lehet nagyon
félős... Megvizsgálták a nyomozók?
— Nem. Lezárva találták, és inkább az egyértelműen megbolygatott felszerelésre összpontosítottak...
— Na, nézzük csak a memóriáját — nyúlt az egyik kapcsoló felé Davis —, mindjárt kiderül, valóban
elmentek—e mellette!
A jobboldali karfa oldalából kiemelkedett egy kis képernyő, és néhány szám íródott ki rá. Az ügynök
elégedetten olvasta a gép jelentését.
— Tessék, használták! A betörés ideje alatt két öntesztet és két alapkondicionáló programot futtattak
le. Nézzük meg, hogy csak nyomogatták a gombokat, és nézték, hogy mit csinál a gép, vagy tényleg
voltak páciensek...
A monitoron újabb adatok jelentek meg.
— Két fő kondicionálva: szolgálattörténet, fegyver— és eszközismeret, szolgálati nyelv, stb., komplex
beültetése.
Anderson halk, megkönnyebbült sóhajt hallatott.
— Legalább nem árulhatják el a létezésünket. Akit kondicionáltak, az inkább szétdaraboltatja magát,
mintsem adatokat szolgáltasson ki rólunk.
A hirtől Smith pesszimizmusa csak egy kicsit csökkent.
— Viszont mindent lényegeset tudnak rólunk, ismerik az ugró kezelését, bármely korban galibát
csinálhatnak...
Most ő veregette meg Davis vállát.
— Nem irigylem az ügyet tőled, az biztos! Csak az egész Föld felszíne és mondjuk az emberiség
komplett története a szóba jöhető terület...
Davis már újra a monitor felé hajolt.
— Ezek az újabb típusú kondicionátorok letapogatják és elmentik a kezeltek alapparamétereit: súly,
magasság, érzelmi beállítottság, iskolázottsági szint, stb. Nézzük meg, kikkel állunk szemközt!
A három férfi csendben olvasta a monitoron megjelenő szöveget. Az utolsó adatok kiírása után
Anderson elővette a szolgálati személyhívóját.
— Azonnal az egyes raktárba kérem James Pinkey—t!
Davis Pinkey nevére felkapta a fejét.
— Ráállítod a keresésre a hirszerzőinket, főnök?
— Persze. Ha Pinkey emberei nem tudnak információkat szerezni, nincs sok esélyünk, hogy elkapjuk
a betörőket. Kíváncsi vagyok, milyen gyorsan ér ide James? A múltkori riasztás után két perccel már
nálam volt...
Pinkey szinte végszóra érkezett. Az alacsony, cingár emberke olyan adatgyűjtő hálózatot épített ki az
elmúlt öt évben, hogy — saját szavaival — egy veréb sem szellenthetett kontroll nélkül a városban.
Eredeti nevét csak közvetlen felettesi ismerték, a Pinkey ragadványnevet az annyira kedvelt rózsaszín
selyemingei után kapta. Ha valaki megjegyzést tett kissé extravagáns öltözködési szokásaira, enyhe
lenézéssel utasította vissza a kritikát:
Ha Elvisnek lehettek rózsaszín Cadillacjei, én miért ne vehetnék fel ilyen ingeket!
Tény azonban, hogy amikor szűk, olasz szövetnadrágjában, csipkés ingében és Ray Ben
napszemüvegében megjelent az utcán, leginkább egy dzsigolóra vagy stricire hasonlított. A
Szolgálaton kívül senki sem vette komolyan, talán ennek is köszönhette átütő sikereit: egyszerűen
nem gyanakodtak rá...
— Nyomot kell szerezni a fiúknak? — kérdezte köszönés helyett Pinkey. Mint mindig, most is már
azelőtt tudta, hogy mi lesz a feladata, mielőtt megmondták volna neki.
Anderson kényszeredetten nézett rá.
— A helyszínelők semmit sem találtak. Most nektek kellene utána nézni, vajon kering—e valamilyen
hír az utcákon.
James a szemüvegét babrálta.
— Valamilyen elképzelésetek csak van, hogy mit keressünk!
Davis válasz helyett ismét kiíratta a monitorra az adatokat, Pinkey pedig félhangosan motyogva
futotta át a szöveget.
— Két pasi... az egyik szimpla nehézfiú, vagy ha a súlyát nézem, akkor majdnem dupla...
Ennél a pontnál Pinkey felnézett, és rápillantott a kissé még mindig sápadt Smith—re.
— Ütni mindenesetre kettő helyett tud, az biztos... Na, nézzük tovább... Á, itt a másik madárka!...
Micsoda? Valószínűleg egyetemi végzettség, 188—as IQ!... Ez már komolyabban hangzik...
Pinkey felegyenesedett.
— Könnyű lesz a személyazonosságukat megállapítani. Így együtt nem mindennapi párosítás,
valószínűleg a fél város ismeri őket. De azért volna egy kérdésem, főnök? Miért nem telepítettetek ide
egy LXVII. századi riasztórendszert? Még a városnegyedbe sem léphetett volna senki regisztrálás
nélkül... És még valami: a betörők, ha átestek a kondicionáláson, miért nem törölték a géphasználat
feljegyzéseit a memóriából? Az adatok nélkül bottal üthettük volna a nyomukat!
Davis csatlakozott Pinkey—hez.
— Erre már én is gondoltam!
Anderson nem akart vitatkozni az embereivel.
— Igazatok van, de szolgálati előírás, hogy minden olyan miliőparancsnokságon, ahol már
felismerhetik a modern elektronikát, csak az adott korban használt riasztók üzemeltethetők. Igaz, hogy
azok közül a legfejlettebbek... Nem lehet olyan berendezésünk, amilyet csak évszázadok múlva
találnak fel! A másik kérdésedre pedig nagyon egyszerű a válasz: a kondicionátorok memóriablokkjai
törlésvédettek. Csak az esedékes szervizek alkalmából kapnak a technikusaink törlési jogosultságot...
— Pech először, szerencse másodszor! — intézte el a problémát a maga részéről Pinkey, és még
egyszer átfutotta az adatokat. — Megyek dolgozni! Az embereimet kiküldöm az alsó és felső időbe.
Szaglásszanak egy kicsit körbe, hogy ki tervez nagy balhét, kik tűntek már el huzamosabb ideje,
voltak, illetve lesznek—e gyanús események. A múltból átnézünk úgy nyolc—tíz hónapot, a jövőből
pedig mondjuk három évet. Ha nem találunk semmit, kiterjesztem a keresési tartományt.
Pinkey az órájára pillantott.
— Most 10 óra 11 van, a visszaérkezést és a jelentést 10 óra 30—ra időzítem.
Anderson kezet nyújtott.
— Engedélyezem, és jó vadászatot!
Pinkey vigyorgott, felült az egyik ugróra, és eltűnt. Anderson és az ügynök visszaballagtak a
miliőparancsnok irodájába. Susan már szendvicsekkel várta őket, és Davis csak ekkor érezte, milyen
éhes. Mohón beleharapott az egyik sonkás—sajtos műremekbe, aztán eszébe jutott, hogy Pinkey
néhány perc múlva befut.
— Susan, csinálj még vagy hat szendvicset, rögtön jön James Pinkey, és biztosan éhes lesz!
— Ne félj, Trevor, nem marad éhen! — legyintett a titkárnő, de azért nekilátott néhány új szeletnek.
10 óra 30 perckor, épp amikor Davis kitöltött három Bourbont, az alacsony hírszerző ugrója megjelent
Miss Top asztala előtt. A titkárnő már évek óta dolgozott az Időjárőrnél, de még mindig nem tudta
megszokni, hogy az ügynökök sokszor a kopogtatás—ajtónyitás hagyományos szertartása nélkül
jelenjenek meg az irodában. Most is rosszallóan nézett Pinkey—re.
— James, bejöhettél volna az ajtón is! Mi lesz akkor, ha pont a szoba közepén állok, amikor
megérkezel? A testemben materializálódsz, én pedig szép csendben meghalok!
Pinkey kissé fáradtan szállt le a szöcskéről. Az eltelt idő alatt arcán legalább egynapos borosta, szemei
alatt pedig sötét árnyék jelent meg.
— Mondtam már, aranyom, hogy ez nem fordulhat elő! Az automatika nem materializál anyagi test
belsejében, hanem megkeresi a legközelebbi szóba jöhető üres koordinátákat, és oda irányítja a gépet.
Most pedig megyek a főnökhöz, már vár rám!
Susan intett, hogy csak nyugodtan, és elmerült a munkájában, Pinkey pedig belépett a
miliőparancsnok szobájába. Anderson egy whiskyt, Davis egy szendvicset nyomott a kezébe. Pinkey
letelepedett az egyik fotelba, és mohón harapott az ételbe.
— Már vagy huszonöt—harminc órája nem ettem semmit... A kutatás utolsó napja mindig tiszta
bolondokháza!
Anderson megvárta, míg Pinkey lenyomta az első falatot, aztán felöltötte hivatalos modorát.
— Sikerült azonosítani az elkövetőket?
Pinkey jó emberismerő volt, e nélkül nem is maradhatott volna ebben a szakmában. Rögtön feltűnt
neki, hogy a miliőparancsnok most nem a táplálkozására, hanem a jelentésére vár. Letett arról, hogy a
bal hátsó őrlőfogai közé szorult rostokat kiszopogassa, megadó sóhajjal erőt vett magán, és kissé
kiegyenesedett ültében.
— Igen, minden kétséget kizáróan.
Kissé beporosodott selyemingének ujjából előtűnt egy mágneslemez: Pinkey mindig rajongott a
hatásos trükkökért.
— Ezen a diszken vannak a fiúk adatai — mutatta fel a lemezt, és odalépett az asztalon álló
számítógéphez. — Mindjárt megmutatom az anyagot.
Néhány billentyűnyomás után a képernyőn két fénykép jelent meg: egy vörösesszőke hajú, kék szemű
és világos bőrű, valamint egy fekete hajú és szemű, egészségesen napbarnított férfi. A fényképek
alapján egyértelműen látszott, hogy ki a főnök kettejük közül. Pinkey elegánsan a képernyőre
mutatott.
— Engedjétek meg, hogy bemutassam George Beagle—t és Alex Rolley—t! George Beagle, akit a
nagyérdemű csak Kutya néven ismer, a dokkok környékének egyik nehézfiúja. Göröngyös életében
sokszor találta magát szemben a törvénnyel, de amióta Rolley—val dolgozik, nem ült egy percet sem.
Élete nyitott könyv, semmi szokatlan nincs benne. Rolley... vagyis Agyas... viszont annál érdekesebb.
Kiskereskedő apa, aki soha nem vitte semmire... Rolley valahogy belógott egy csomó egyetemre, és
annyi kurzust végzett, amennyit csak tudott. Persze mind illegálisan... Még soha sem kapták el, a
rendőrség nem is sejti, hogy létezik! Egy csomó betörést követtek el Beagle—lel, de olyan zseniálisan
összekeverte a nyomokat, hogy a zsaruk nem is gondoltak az események összekapcsolására. Lételeme
a rögtönzés.
Anderson összehúzott szemmel méregette a képeket.
— Biztos, hogy ők azok?
Pinkey nyeregben érezte magát.
— Végigkajtattuk a várost, biztos, hogy nem tévedünk. Egyrészt a betörés után mindkettőjüknek
nyoma veszett, és a következő három évben nem is tűntek fel újra. Sikerült lenyomoztatni Rolley
nőügyeit is. Kiderült, hogy a betörés előtt néhány hónappal egy kis irattáros lány agyát fűzögette. A
hölgyike az Eastcoast Building Engineering Co.—nál vezeti a nyilvántartást.
— És? — nézett rá Davis, mint akinek ez az információ nem sok mindent mond.
Anderson rögtön vette a lapot.
— Az EBEC építette ezt az épületet.
— Bizony! — vigyorgott elégedetten Pinkey. — Ráadásul Ms. Jennie azt is elárulta, hogy egy
alkalommal beengedte Rolley—t a tervarchívumba. Nem kellett nagyon győzködnöm, hogy beszéljen!
Elég pipa volt Alex barátunkra, mert néhány nappal ezután faképnél hagyta...
— Vagyis megszerezhette az épület tervrajzait — vonta le a következtetést Davis. — Van még más is?
Pinkey úgy gondolta, ideje előállni a legjobb bizonyítékkal.
— Néhány napja elbeszélgettem Rolley tőzsdeügynökével!
Két kérdő szempár nézett rá: És akkor mi van?
— Rolley rengeteg információt kért több cégről, majd ezek megszerzése után leszűkítette a kört. Az a
vállalat, amelyikről a legtöbb adatot szerezte meg, az Atlantic Trading!
Davis elismerően bólintott.
— Szép munka volt, Pinkey! Szerintem már egyértelmű, hogy ők jártak nálunk. Neked mi a
véleményed, főnök?
Anderson hátradőlt a székében, és egy tollat forgatott az ujjai között.
— Szerintem is ők voltak. Davis, vedd magadhoz az adatokat, és nyomás! Azt hiszem, nem kell
hangsúlyoznom, hogy amióta a Szolgálatot létrehozták a danelliek, azóta nem álltunk szemben ilyen
jellegű válsággal. Ha létezésünk kitudódik, összeomlik az egész idővonalvédő rendszerünk!
Davis letette poharát az asztalra, és az ajtó felé indult, de egy gondolat megállította.
— Egyedül kell indulnom?
Anderson egy kis papírlapot vett ki a fiókjából.
— A Központ utasítása alapján lehet egy társad is, akit magad választhatsz ki a rendelkezésre álló
embereink közül. Az itt feltüntetett téridő—koordinátákra kell elugranotok, és ott kapjátok meg a
végső eligazítást. Az akció szigorúan titkos, ezért még én sem tudom, hogy ott ki fog benneteket várni,
és mit fog mondani!
— Van jelen pillanatban Független a rendelkezési állományban?
A miliőparancsnok megrázta a fejét.
— Senki. Everard volt az utolsó szabadságoltunk, de tegnap este ő is küldetésre indult.
— Specialisták, Megfigyelők, egyéb ügynökök? — sorolta Davis a szóba jöhető beosztásokat, de
Anderson mindegyikre nemet intett.
— Senki, ilyen üres régen volt a bázis. Csak a biztonságiak, a technikusok és az adminisztratív
személyzet maradt.
Davis eddig kilátástalanul méregette a kezében tartott papírt, de most felcsillant a szeme.
— Remek ötlet, főnök! A biztonságiak is kaptak ügynöki alapképzést! Elviszem Daniel Smith—t,
szerintem törleszteni akar a fejéért.
Pinkey emlékezett, hogy Smith nem volt a legjobb bőrben, amikor utoljára látta. Arra számított, hogy
az embereivel mindig törődő Anderson elutasítja Davis kérését. Nagyon meglepődött, amikor a
miliőparancsnok habozás nélkül rábólintott az ötletre.
— Rendben. A küldetés idejére Smith—t mentesítem a biztonsági szolgálat alól. Induljatok, Trevor, és
kapjátok el a fickókat!
Davis keményen megszorította a parancsnok és Pinkey kezét. Rövid búcsúzkodásukat Anderson
számítógépe zavarta meg: a képernyő bal felső sarkában pirosan pulzálni kezdett egy felkiáltójel, és a
masina halkan bimbamozott. Anderson bocsánatkérő mosollyal a géphez lépett, és a villogó jelre
kattintott az egérrel. A képernyőre beúszott egy boríték, látványosan kinyílt, és a borítékból kiszálló
levél minden más alkalmazást elfedett. A megjelenő fénykép részletes, a szöveg rövid és lényegre törő
volt:
A Központi Nyilvántartótól Anderson miliőparancsnoknak. A Nebula—3 börtönbolygó
őrségparancsnoksága Abu Ibn Hasszán elítélt szökését jelentette. Cellája falára egy fémdarabbal a
„Trevor Davis, megtalállak!" szöveget karcolta. Az Időjárőr Legfelsőbb Parancsnoksága elrendeli a
szükséges biztonsági intézkedések meghozatalát.
Davis egy futó szitkot szűrt át a fogai között, szemmel láthatóan Anderson sem fogadta kitörő
örömmel a hírt. Pinkey semmit sem értett az egészből.
— Ki a fene ez a pofa?
Davis "már csak ez kellett mozdulattal intett" a képernyő felé.
Abu Ibn Hasszán, egykori Független ügynök. Árulásért, tömeggyilkosság kitervelésért és
végrehajtásáért részleges agymosást és életfogytiglant kapott. Én kaptam el egy 1987—es küldetésen.
Pinkey most már jobban megnézte a fényképet.
— Szóval lassan egy éve rohad a Nebula—3—on? Kemény fiú lehet, és most rád vadászik... Az lesz a
legjobb, ha szépen eltűnsz az időben. Amíg azt a két betörőt hajkurászod, a többiek elkapják Hasszán
barátodat, és visszazsuppolják a Nebulára. De hogy szökhetett meg, ha előtte kifacsarták az agyát?
Anderson ellépett az asztalától, és az ajtó felé indult.
— A bíróság ítélete szerint csak részlegeset kapott, hogy minden szenvedésének tudatában legyen...
Menjünk Trevor, az indulásod után kiadom a körözési parancsot.
A miliőparancsnok után Davis, majd Pinkey is kilépett az irodából. A hírszerző felült az ugrójára,
aztán kedves mosolyt küldött Miss Top felé.
— Remek volt a szendvics, de volna egy javaslatom: legközelebb ne a sarki boltban vegyél sonkát,
mert az utóbbi időben túl rágósat tartanak. Viszlát, szívem, lerakom a masinát a raktárban, aztán
kialszom magamat!
Mire Ms. Top válaszolni tudott volna, Pinkey gépestől eltűnt. Kicsit dühösen nézett az előtte fekvő
iratokba: Pinkey—nek mindig voltak kellemetlen megjegyzései, és általában akkor mondta őket,
amikor már nem lehetett visszavágni. Csendes füstölgését egy ugróérkezés tipikus szisszenése
szakította félbe. Fel sem nézett a papírjaiból, úgy vetette oda az érkezőnek.
— Pinkey, már megmondtam, hogy az ajtót használd, ha ide jössz! Ami pedig a sonkát illeti...
Ahogy Susan felnézett, egy magas, számára teljesen ismeretlen férfi állt meg az asztala előtt.
Korábban barna bőrét valamilyen betegség, vagy nagy megerőltetés fakíthatta ki. Fekete hajában nem
látott egyetlen ősz hajszálat sem, merész sasorra mögött koromfekete szemek méregették csendben.
Tipikus, déli arca merev volt, és kezében egy lézerpisztolyt fogott a lányra. Susan szava elakadt, de az
ismeretlen — úgy látszik — csak most találta meg a magáét.
— Nem vagyok Pinkey, és a hitem tiltja, hogy disznóhúst egyek. Most pedig elbeszélgetünk Trevor
Davis tartózkodási helyéről... Üljön fel az ugróra!
Susan némán, gépiesen felült a férfi elé a szöcskére, aztán mindkettőjüket elnyelte a negyedik
dimenzió.
Az indítóraktárban Davis épp a célkoordinátákat állította be az ugrón, amikor befutott Daniel Smith.
— Hallom, kerestél! Mit akarsz?
Davis rátelepedett a gép első ülésére.
— Van kedved visszaadni azt az ütést, amit a fejedre kaptál?
— Persze. Máris elcsípték a fickókat? Azt hittem, te fogsz utánuk menni,
— Eltaláltad. A parancs szerint azonban társat választhatok magam mellé. Van kedved egy kis
nyomozómunkához?
Smith arca felragyogott.
— Amióta a céghez kerültem, azóta szeretnék egy igazi ügyet!
— Nem zavar a fejfájásod?
A biztonsági őr tovább vigyorgott.
— Már alig érzem! De ha hiányozna is, akkor sem maradnék le semmiről. Hova megyünk, főnök? —
fordult Andersonhoz, aki épp ekkor ért ide.
— Nem tudom, nem kötötték az orromra. A végső eligazítást és a felszerelést is ott fogjátok megkapni,
ahova most mentek. Induljatok, sürget az idő!
Daniel úgy ült fel az ugróra, hogy messziről látszott, életének egyik legnagyobb pillanata jött el.
Búcsút intettek, aztán már csak a helyükre áramló levegő szisszenése hallatszott. Anderson kilépett a
raktárból, és a Központ utasítására gondolt:
Daniel Smith biztonsági őr, aki Trevor Davis Független ügynököt kísérni fogja, sérülése ellenére sem
teheti le a szolgálatot. Davis és társa 11 óra 30 perckor ugorjanak a megadott téridő koordinátákra.
A Központ sokszor előbb tudja, hogy mit kell tennünk, mint mi... — dünnyögte maga elé, aztán
visszaindult az irodájába.
A szökés
A 6800—as években a Nebula—3 az ismert világegyetem egyik leghírhedtebb helye volt. Valamikor
— és hogy mikor, ezen a csillagászok már négyszáz éve, a bolygó felfedezése óta vitatkoztak — vagy
két—három tucat szupernóva robbant egy gázfelhőben, aminek következtében a kidobott por és
gázanyag hihetetlen mértékben feldúsult nehézelemekben. A robbanások által mozgásra késztetett köd
örvényeiből új rendszerek születtek, és a felragyogó napok betelepíthető bolygóin nehézfém és
radioaktív elem bányászok telepedtek le. A korabeli szakirodalomban Bányászködként emlegetett por
— és gázfelhő nem volt könnyű terep: a kavargó anyag véletlenszerűen, s elég gyorsan változtatta
sűrűségét, a belső súrlódás és az állandó sugárzás kaleidoszkópszerű, változó intenzitású mágneses
tereket gerjesztett, amelyek erővonalai mentén nagyenergiájú részecskék mozogtak. Az atomfizikusok
egy rendkívül összetett és gigászi energiákkal dolgozó részecskegyorsítónak tekintették a több mint
négyszáz fényév átmérőjű Bányászködöt, a navigátorok — ha rossz sorsuk erre vetette őket — csak az
Átkozottként emlegették. Csupán az a néhány pilóta fedezte fel a köd szépségeit, akiket állandó
szolgálatra osztottak ide. Az erős sugárzás által világításra késztetett anyag végeláthatatlan sarki
fényként övezte a hajók útját, és látványában sok hajó legénysége gyönyörködött el. A menetrend
szerinti járatok utasai azonban a lehető legritkábban figyeltek fel a körülöttük kavargó szépségre: a
zárt cellákban utazó fegyencek nem láthattak át a hajók falain. Igazából csak egy dolog foglalkoztatta
őket: a Bányászköd büntetőbolygóiról még sohasem tért vissza senki, a szabadlábra helyezés
ismeretlen fogalom volt...
A köd naprendszerei szinte kivétel nélkül bővelkedtek a bolygókban. Ha egy csillag körül csak hét—
nyolc bolygó keringett, már lekicsinylően gondoltak rá a bányászati konszernek szakemberei. A
gazdaságos kitermelés miatt a nagy cégek inkább a planétákban gazdag csillagokat keresték. A szó
szerint csillagászati bérek ellenére is nehéz volt munkaerőt találni a Bányászköd bolygóira. A
legmodernebb biztonsági intézkedések ellenére is mindennapos volt a sugárbetegség és a nehézfém—
mérgezés. A sugárfertőzést és a mérgezéseket ugyan már több ezer éve meg tudták gyógyítani, de a
tapasztalatok szerint az itt élők várható élettartalma húsz—harminc évvel volt rövidebb, mint bármely
másik munkahelyen dolgozóké. Nem csoda tehát, hogy a galaktikus kormányzat felelevenítette a
kényszermunka történelem előtti intézményét, és a halálra ítéltéket szinte kivétel nélkül
bányamunkára fogta a köd valamelyik fegyenctelepén. Az állandó utánpótlás miatt csak korlátozott
egészségvédelmi intézkedéseket foganatosítottak: köztörvényes bűnöző mindig akadt elég a
Galaxisban...
A büntetőkolóniákat a veszélyességi szint alapján rangsorolták. Az első osztályúak lakói akár húsz—
harminc évet is megélhettek, a nyolcas kategóriájú telepeken azonban ritkaságszámba ment a másfél
—két évnél hosszabb túlélési periódus. A Nebula—3—at —felfedezése után — eredetileg 4/A—ra
prognosztizálták, de a rendszeres bányászat megkezdése után villámgyorsan 8/Z—re minősítették át.
Ennek ismeretében nem véletlen, hogy a bolygó nem hivatalosan az Infernó nevet kapta. A mintegy
kilencezer kilométer átmérőjű bolygó egy fehér óriás csillag körül keringett. Már maga a csillag is
elég kellemetlen égitest volt: a köd nehézfémekben dús anyaga instabillá tette külső rétegeit. Soha
nem lehetett pontosan tudni, mikor és hol készül egy mindent megrázó kitörés a fotoszféra alatt. A
protuberanciák az esetek kilencven százalékában felrobbantak, a flerek pedig mindennaposak, sokszor
mindenórásak voltak. A rendkívül aktív csillag miatt képtelenség volt nyíltszíni bányaművelést
folytatni, csupán a több kilométerre lenyúló vájatok mélyén lehetett az érceket kitermelni. A központi
csillag sugárzása ugyan nem hatolt le ezekbe a mélységekbe, de a kőzetekben lévő rengeteg radioaktív
elem sugárzása tökéletesen helyettesítette azt: speciális védőruha nélkül a bányászok helyzete
kilátástalan lett volna. A tárnák mélyén elég gyakori eseménynek számított, hogy a Cserenkov—
sugárzás által ionizált gázok zöldes fénye elhomályosította a mesterséges világítást.
A fegyőrök megerősített, háromrétegű védőruhát vettek fel, ha a munkaterületre kellett menniük.
Hordozható energiapajzzsal térítették el a töltött részecskék és a gammasugarak nagy részét, a
maradékkal pedig már meg tudott birkózni védőöltözetük is. A személyi pajzsok képesek voltak
megállítani a sugárfegyverek lövését, mechanikus teherbírásuk pedig többszázezer atmoszférás
terhelésnek is ellenállt. Ezt a védelmet egyszerűen nem lehetett a rabok által használt eszközökkel
áttörni. A fegyencek csak a szimpla szkafanderükben, az időnkénti orvosi ellenőrzésben és a foglárok
jóindulatában bízhattak, hogy hosszabb ideig sikerül életben maradniuk. Nem csoda, hogy az
egészségügyi kontrollvizsgálatokon jó erőben lévő őrök és folyamatosan gyengülő elítéltek jelentek
meg, s a Nebula—3—on elképzelhetetlen volt a lázadás. A permanens sugárbetegség kiszívta a rabok
erejét, a rendbontók büntetése pedig az orvosi kontroll alól történő kizárás volt. Az ionizáló sugárzás
először a bél nyálkahártyáját tette tönkre, amely aztán ideális támadási felületet nyújtott másodlagos
fertőzéseknek. Egy fegyenc sem engedhette meg magának a viszonylagos védettséget jelentő
antibiotikum—koktél elmaradását...
A bolygón csak két helyen lehetett komolyabb veszély nélkül levetni a védőruhát: az Őrség körletében
és a cellákban. A körlet védőpajzsát két, egymástól függetlenül működő atomreaktor látta el
energiával. Bármelyik meghibásodása esetén a másik automatikusan vette át a feladatot, így az őrség
összességében kisebb sugáradagot kapott, mint bárki, aki más bolygókon élt, és ki volt téve a normális
háttérsugárzásnak.
Nem volt ritka az olyan eset sem, hogy sivatagos, napégette bolygók fegyenctelepeiröl a radioaktív
Nebula—3—ra kérték áthelyezéseiket a fegyőrök. Az indoklás minden esetben ugyanaz volt: túlzott
sugárterhelés kipihenése... Legendák keringtek az ellátás színvonaláról, és — végeredményben — a
kimagasló veszélyességi pótlékot is a semmiért kapták a smasszerek. Tíz—tizenöt év nebulai szolgálat
után biztosított volt a magas nyugdíj és a békés élet.
Az Infernó paradicsomi idillje az őrség körletéből kivezető zsilipnél véget ért. Az elítéltek cellái ugyan
sugárvédettek voltak, de az életkörülmények már jobban idézték a klasszikus börtönöket: minden
rab magánzárkában töltötte idejének egy részét. Reggel és este (bár ezeknek a fogalmaknak nem sok
jelentősége volt a felszín alatt) egy—egy órát kaptak a tisztálkodásra, étkezésre és a beszélgetésre. A
tizennégy órás munkanap alatt csak nagyfrekvenciás rádiókon tudtak kapcsolatot tartani, ezen viszont
csupán az őrség által engedélyezett témákban folyhatott beszélgetés. Éjszaka nyolc órán keresztül
teljes sötétség uralkodott a cellákban. Ha valaki rosszul lett, egy halványan foszforeszkáló
vészgombbal riaszthatta az őrséget, de az indokolatlan riasztást komolyan büntették. Sok rab halt meg
a sötétben azért, mert nem merte megnyomni az életet jelentő gombot... A zárkák ajtajai földi idő
szerint húsz órakor záródtak be, és csak négykor nyíltak ki. Erre az időre a folyosók, az ebédlő és a
vizesblokk falába nagyfeszültségű, de kis erősségű áramot vezettek. Az elítéltek fémszálakkal
megerősített ruhája kitűnően vezette az elektromosságot, így aki valami miatt kizáródott a cellájából,
másnap reggelre már félholt és teljesen kimerült lett a folyamatos áramütésektől. A szobákat hetente
egyszer ellenőrizte az őrszemélyzet. Mivel a betegségek miatt napról—napra változott a munkába
irányítható létszám, a hiányzókat általában nem keresték. Aki igazoltan volt távol, azt nem volt
érdemes abajgatni, az aznap esti és másnap reggeli étkezési kuponokat meg úgyis az elvégzett munka
után, annak arányában állították ki a rabok részére. Az őrség álláspontja szerint nyugodtan lehetett
lógni, de abban az esetben nem evett az illető. Az élelmiszerfegyver az egyik leghathatósabb, munkára
serkentő eszköznek bizonyult. Minden heti ellenőrzéskor találtak holttesteket: ez volt a halál egyik
legáltalánosabb formája a Nebula—3—on. Senki sem kereste a munkáról hiányzó elítélteket, és az
ellenőrzéskor csak a halál beálltát állapították meg. A hétfő reggeli vizit mindig ugyanabban a
formában zajlott le: a rabok a szirénaszó hallatára a celláikba mentek, az őrség végig ellenőrizte a
zárkákat és a közösségi helyiségeket, és elszállíttatták a holttesteket, valamint a magatehetetlen
betegeket. A vizsgálat után elkezdődött a munka, a személyzet pedig összesítette az adatokat, és
jelentette munkaerő—utánpótlási igényét. A rabok által csak elfekvőnek nevezett gyengélkedőn
néhány fásult orvos és ápolónő igyekezett elnyújtani a rabok szenvedését. Kellett egy nagy adag
fanatizmus ahhoz, hogy el tudják viselni a mindennapi halált: a bekerült betegek mortalitása általában
ötven százalék fölött volt. Néhány orvos filozofálás mögé rejtette megdöbbenését: kezük között haltak
meg a Galaxis legismertebb bűnözői, de útjuk végén ők is ugyanúgy féltek a nagy ismeretlentől, mint
bármelyik ember...
6818. első hétfője január másodikára esett, mint már négy és fél évezrede mindenkor, és épp olyan nap
volt, mint a többi. 2312—ben vezették be a világnaptárt, amelyben az év mindig vasárnappal
kezdődött, és a régi szökőnapok rendszerét egy nem számozott (és mindenki nagy megelégedésére
munkaszüneti) világnappal váltották ki. A börtönbolygón nem tartották nyilván az ünnepeket, így a
szilveszteri mulatság is — szokás szerint — elmaradt. Csupán a szolgálaton kívüli őrök rendeztek egy
kis murit, amire meghívták a gyengélkedőn és a konyhán dolgozó nőket. A hölgyek határozottan
élvezték a helyzetet, hiszen mindegyikükre nagyjából tizenöt—tizenhat facér dalia jutott, és a
legelőnytelenebb kinézetű lányok is találtak partnert maguknak... A mámor azonban másnapra elszállt,
és a munka visszazökkent a rendes kerékvágásba, az alkalmi kapcsolatokat pedig szétpattintották a
telep szürke hétköznapjai. Nem csoda, hogy az újév első ellenőrzésére már a szokott rutin nyomta rá a
bélyegét. Az atomkemencék néhány perc alatt elhamvasztották azt a négyszázötvenhárom hullát, amit
a cellákban találtak, és a fegyenctelep parancsnoka hiperjeladón továbbította a rabelosztó központba
az újabb hiánylistát. Az Aldan—7—en már csak erre a jelentésre vártak. Behajóztak kétezer—
nyolcszáz elítéltet egy rabszállító hajóba, útnak indították a Nebula—3 felé, aztán értesítették a
Nebulát, hogy másnap érkezik az utánpótlás.
A börtönbolygón a szállítmány érkezésének híre megváltoztatta a munkarendet. A rabok egy része
ímmel—ámmal az újak celláit takarítgatta, egy másik csoport pedig a kitermelt nehézfémrudakat és a
radioaktív anyagokat készítette elő a szállításhoz. Gazdaságossági szempontok miatt a hajók kiürült
raktárait fel szokták tölteni a kitermelt anyagokkal, amiket aztán az Aldan—7—en rakodtak át normál
teherhajókra. A rabok maradéka pedig ismét lement a bányába, mintha mi sem történt volna, és
folytatta az előző nap abbahagyott munkáját. Mivel a kitermelés volt a lehető legrosszabb munkahely,
elég nagy tumultus alakult ki a takarító és előkészítő brigád létrehozásakor. Az őrök hagyták, hogy a
rabok maguk osszák el a munkát egymás között. Az a kis látszatjog, amit a munkaelosztás adott a
fegyenceknek, több szempontból is fontos volt. Pszichológiai vizsgálatok kimutatták, hogy
serkentőleg hat az elítéltekre, kialakít egy belső hierarchiát, amely aztán segítséget nyújthat az
őrségnek a folyamatos munkavégzés megszervezésében, és csökkentheti a túlzott elégedetlenséget is.
Az "azért nekünk is vannak jogaink" érzés lélektanilag elviselhetőbbé teszi az embertelen és
kilátástalan körülményeket. E nélkül sokkal több baj lenne a rabokkal, és a felfordulás miatt végül a
termelés is kárt szenvedne. A nehézfémekre és a radioaktív anyagokra pedig egyre nagyobb szükség
van, tehát nem engedhető meg nagyobb mértékű kiesés.
Szitkozódó, időnként pofozkodó tömeg gyűlt össze mindegyik munkaelosztó teremben. A jelenlévő
őrök unott vigyorral figyelték a munkaerő—elosztást, kezükben hanyagul lóbálták idegkorbácsaikat.
Aki ettől a fegyvertől csak egy enyhébb sugárütést is kapott, rögtön mozgásképtelenné vált. Iszonyú
fájdalom és teljes izomgörcs jelzett minden találatot, nem csoda, hogy a lökdösődő és látszólag
semmire sem figyelő rabok elővigyázatosan betartották a négy—öt méteres távolságot. Az őrök körül
a félelem láthatatlan, de nagyon is valóságos kerítése feszült. Berny Kool, a takarítókhoz beosztott
fegyőr meglepve vett észre egy teljesen nyugodtan álldogáló rabot. Magas, fekete hajú férfi, barna
bőrét már megfakította az Infernó. Erőteljes alakján nem látszott a megterhelés, csupán arca volt
megviselt. Sasorra fölött megvetően nézte civakodó rabtársait. Kool jobban megnézte magának, és
hirtelen eszébe jutott a neve. Odalépett hozzá, és megszólította.
— Mi van, Hasszán, te nem akarsz a körletben maradni?
Hasszán előírásszerűen vigyázzba vágta magát, és mereven előre nézve válaszolt.
— Ha az az ára, hogy itt tolongjak, és könyörögjek, akkor nem, uram!
Kool meglepetten pillantott rá. — Veszett akarat lehet benne, ha itt is ilyen rátarti! — gondolta, aztán
leereszkedőn a saját csoportja felé intett.
— A túlzott büszkeség nem a legkifizetődőbb az Infernón, de hát ahogy gondolod... Ha mégis
meggondoltad magad, lépj be az embereim közé — mondta, aztán visszament a többi őrhöz.
Amint a foglár távozott, Hasszán arcán — igaz, alig láthatóan — átfutott egy mosoly: alig várta már,
hogy elinduljon a bányába. Még szerencse, hogy Kool nem volt erőszakos, és hagyta, hogy a saját,
bolond feje után menjen. Egész terve arra épült, hogy a világegyetem egyik legveszélyesebb
bolygóján mindenki a dolgok könnyebbik végét kereste, és senki nem akart plusz kockázatot vállalni.
Csodálkozott azon, hogy a voltaképpen pofonegyszerű ötlete még senkinek sem jutott az eszébe, pedig
a Galaxis legcsavarosabb agyú bűnözői pusztultak el a Nebula—3—on.
Nagy lesz a itt meglepetés egy hét múlva, amikor a következő ellenőrzéskor nem találnak a telepen!
— nézte a lassan csillapodó nyüzsgést. — Először majd átkutatják az utoljára művelt járatokat, hátha
ott fekszem valahol betemetve. Ez eltart vagy két napig, aztán megint egy—két nap, amíg átnézik a
felszínt úgy tíz kilométeres körben. Csak ekkor jönnek rá, hogy nem vagyok a bolygón! A
fogolyszökés hírére különleges nyomozói egység érkezik majd, és ők meg fogják találni az
üzenetemet. Akkor azonban már nagyon késő lesz...
Abu Ibn Hasszán, az Időjárőr volt ügynöke szökni készült. Egykori társai más telepekre kerültek, így
most egyedül kellett felkészülnie. Egy éve figyelte a rendszert, és mostanra már pontosan ismerte az
összes erősségével és buktatójával együtt. Tudta, hogy az első próbálkozónak szinte száz százalékos
esélye van a szökésre, és nagyon élvezte, hogy ő az a bizonyos első... A belsejét feszítő örömöt csak
egy emlék zavarta: egy harmincöt év körüli, magas, barna hajú férfi képe, aki épp szonikus pisztolyt
fog rá. Trevor Davis — csikordultak meg a fogai, és keze ökölbe szorult. Holnap indulok....
A szökés gondolata megint megnyugtatta, és komolyságot erőltetve arcára, beállt a bányászcsoportba.
Kool, a foglár meglepetéssel nézett a kijárat felé tartó Hasszán után, majd megvonta a vállát.
— Aki hülye, haljon meg! — mormogta, és elindult az embereihez.
Az infernó fő fegyenctelepét egy hat kilométer átlagmagasságú fennsík kőzettömegébe építették. A
geológiai vizsgálatok szerint ez volt a bolygó legnyugodtabb pontja, nagy földrengések soha sem
rázták meg a sziklát, s a közelben jelentős mennyiségű nehézfém és radioaktív érclelőhelyet tártak fel.
A felszín alatt háromszáz méter mélyen elhelyezkedő telepről barlangvasút vitte a munkásokat a
bányákba. A kitermelt érceket a helyszínen kohósították, és a fémrudakat nagy teherliftek szállították
az űrkikötőbe. A kőzettestből kitermelt urániumot, rádiumot és tóriumot szintén a mélyben dúsították,
aztán sugárvédő konténerekben a kikötő egyik védett területére vitték.
A felszínen mért 2—3000 röntgen erősségű sugárzás eltörpült a tárnákban mért 15—20000 röntgen
mellett. Az elítéltek szimpla védőruhája képtelen volt megakadályozni az ilyen intenzitású sugárzás
behatolását, így a bányászokat állandóan mozgatták a forróbb és hidegebb munkahelyek között. A
kevésbé veszélyes zónákban végzett munka során szervezetük képes volt annyira regenerálódni, hogy
visszairányíthatóak legyenek. A munkarend senkit sem ítélt azonnali halálra, de ahogy hónapról—
hónapra rövidült a forró zónában eltölthető idő, úgy tudta bármelyik fegyenc kiszámítani, hogy mikor
kerül az elfekvőbe és mikor szabadul fel a cellája egy új lakosnak... Munkagépeket csak szűk körben
tudtak alkalmazni: az erős ionizáló sugárzás gyorsan tönkretette a gépek memóriáját, védőpajzsok
használata pedig drága és a kitermelést lassító tényező lett volna. Nem először fordult elő az
emberiség történetében, hogy az emberi munkaerő volt a legkönnyebben és leggazdaságosabban
alkalmazható.
Hasszán — legalábbis reményei szerint — utoljára csinálta végig a hajnali rutinprogramot. A reggeli
és a munkaelosztás után a bányászcsapat beöltözött. Mindenki felvette a cellájából magával hozott
védőruhát, és ellenőrizte a felszerelését: oxigénpalack, páramentesítő, beépített salakanyag tároló, víz
—recirkulátor, hűtőberendezés. Ha bármelyik meghibásodik, az gyors vagy hosszan elnyúló, kínos
halált eredményez. Ez alól csak a szkafanderbe épített WC volt a kivétel: nem halálos, de roppant
kellemetlen lett volna, ha a munkás kénytelen csak úgy a szkafanderbe engedni a székletet...
Mire a földalatti állomásra értek, már teljesen megnyugodtak a fél órával azelőtt még magasra csapó
kedélyek. Türelmesen várták ki a sort, és senki sem akart előre tolakodni. Mindenki tudta, hogy minél
hamarabb ér a munkahelyre, annál több időt tölt a forró zónában. Amikor egy szerelvény megtelt, a
mágneses felfüggesztésű vasút kizsilipelt a telepről. A vibráció— és hangmentesen gyorsuló vonat egy
teljesen sötét, kivilágítatlan alagútban haladt. Időnként elhagytak egy—egy mellékalagutat, de ezt is
csak a csekély lassításon lehetett érezni. Sok régi rab volt, aki a gyorsulásokból—lassulásokból és a
kanyarokból meg tudta becsülni, hogy melyik bányába mennek. A Nebula—3 történetében azonban
nem volt senki sem, aki pontosan meg tudta volna tanulni és át tudta volna látni a felszín alatti
járatrendszert. A legtöbben halálukig sem voltak tisztában azzal, hogy egymáshoz viszonyítva hol
lehetnek a tárnák.
Hasszán, amíg le nem lépett, évtizedekig az Időjárőr Független Ügynöke volt. Mint Független, az
elképzelhető legjobb képzést kapta, és olyan tanulási sémákat is elsajátított, amelyekkel emlékezetét
és agyát, mint egy nagy kapacitású számítógépet tudta használni. Ideérkezése után másfél hónappal
már jobban ismerte a suhanók által használt járatrendszert, mint a karbantartók, és bármikor le tudta
volna rajzolni a teljes, több száz négyzetkilométerre kiterjedő bányakomplexumot. Első emlékei és a
teherliftek pozíciói alapján elég pontosan ismerte az űrkikötő helyzetét is. Szökési terve két hónappal
ezelőtt vált véglegessé, és mára mindent előkészített. Elgondolkodva nézegette a vagonban ülő,
védőruhás alakokat. Egy év alatt megismerte a legtöbbjüket, és nem sokra tartotta őket. Szeme
megakadt egy rendkívül magas, testes alakon: Góliát, bár nem tudott róla, kulcsfontosságú volt a
tervben. Hasszán megeresztett egy röpke imát Allahhoz, hogy Góliátot még véletlenül se érje baleset,
és közben őszintén bánta, hogy nem tud előírásszerűen a földre térdelni. A mohamedán vallás,
akárcsak a Föld többi, régi vallása, a 69. évszázadra már régen eltűnt, és csak néhány történészhallgató
tudott róla. Hasszán, akit az Időjárőr kondicionált, képtelen volt olyat tenni, ami az időutazás
lehetőségére felhívhatta volna a figyelmet. Vallása két évezreddel ezelőtt végleg kiveszett, vagyis csak
magában fordulhatott istenéhez, senki sem gyaníthatta, hogy a múltból érkezett. Amikor a Szolgálat
kizárta soraiból és bányamunkára ítélték, elszállították 6817—be, berakták az Aldan—7 egyik
fegyencgyűjtő táborába, a nyilvántartást pedig meghamisította Pat Sonc táborparancsnok, aki szintén
az Időjárőr ügynöke volt. Sonc nem először csinált ilyesmit, azért szervezték be, hogy csendben
lehessen deportálni a Szolgálat által elfogott veszélyes elemeket. Hasszán felbukkanása tehát nem volt
feltűnő, és a következő menetrendszerinti rabszállítóval már útnak is indították a Nebula—3—ra.
A barlangvasút erős lassulással fékezett, és kinyíltak az ajtók. Hasszán a tömegben, mintegy véletlenül
sodródva, abba a munkacsapatba került, amelyikbe Góliátot is osztották. Ma én leszek a őrangyalod!
— gondolta, ahogy a majd' egy méter széles vállak mögött bandukolt. A lágy arcvonású, de gigászi
méretű, szadista, többszörös gyilkosra eredetileg nem találtak a telepen megfelelő ruhát. Úgy kellett
külön csináltatni egyet a számára. A telep gazdasági fónöke azonban nem volt hajlandó egy ilyen
méretű, normál védőruhát megrendelni, mondván: Ez a nagy tahó két éven belül beadja a kulcsot, és
kidobhatjuk a cuccot! Ilyen méretű gazember még egyszer nem kerül hozzánk, az biztos... Góliátnak
tehát egy speciális, gumiszerű anyagból készíttettek szkafandert, amely látszólag pattanásig feszült
rajta. Ha majd megürül, az anyaga néhány nap alatt összehúzódik, és egy kisebb emberre is rá lehet
adni. Hasszán terve erre a szkafanderre épült, és mindent meg akart tenni, hogy ne érje semmi baj.
Mindig párokban végezték a fejtést. A rabok egyike a vágatot mélyítette, a másik pedig dúcolt, ha
szükség volt rá, és futószalagra rakta a kitermelt ércet. Félóránként váltották egymást, így jobban
lehetett bírni a megterhelést. Az elosztó barlangba érve Hasszán néhány gyors lépéssel Góliát mellé
zárkózott, és zúzóját lazán a vállára dobta. A felemelt kőzúzó egyértelmű figyelmeztetésnek számított
a fegyencek között: ha nem akarsz bajt magadnak, tágulj a közelemből. Góliát érdeklődés nélkül
nézte, hogy ma ki lesz a párja, de a többiek betartották a tisztes távolságot: mindannyian hallottak már
Hasszán közelharctudásáról, néhányan meg is tapasztalták korábban. A csoportvezető elosztotta a
járatokat a párok között, aztán leült a futószalagok végéhez, innen fogja ellenőrizni a beérkező
ércmennyiséget. Ha egy járatból nem jött folyamatosan és megfelelő mennyiségben a kitermelt kőzet,
neki kellett közbelépnie.
Hasszán szinte eufórikus lázban dolgozta végig a napot. Munkaidőben a rádiót a rabok csak az őrség
engedélyével használhatták, így senki sem zavarta a gondolkodásban. Mindent gépiesen csinált,
semmi sem jutott el a tudatáig. Először érezte, amióta itt volt a bolygón, hogy élvezi, amit csinál.
Ultrahangos kőzúzója alatt szinte elporladtak a legkeményebb sziklák is, és minden elomló darabban
egy arcot látott szétfolyni. Újra és újra nekirugaszkodott a vájat hátsó falának, és Góliát alig győzte
mögötte biztosítani a terepet. Észre sem vette, amikor társa megbökte a vállát, hogy cseréljenek:
egymaga fejtette a kőzetet egész nap. Amikor rádiójában felhangzott a műszakvéget jelző szignál,
révülten egyenesedett fel. Az utolsó szétbontott szikla darabjai ott feküdtek a lába előtt, és még mindig
azt mondogatta félhangosan, amit egész nap: Trevor Davis. Az elosztó csarnokban gyülekező rabok
között hamarosan elterjedt a híre, hogy a Hasszán—Góliát páros rekordot javított. Olyan szokatlan
esemény volt, hogy a rádiótilalmat is megszegték, és hangosan fecsegtek. A rekordjavítók mindig
kaptak valamilyen jutalmat: az új bajnokoknak általában egy—két napi emelt fejadagot és soron kívüli
orvosi vizsgálatot biztosított a telep parancsnoka.
Az elosztóba lépő Hasszánék nem tudták, mi a nagy izgalom oka. Csak amikor bekapcsolták
rádiójukat, akkor világosodott meg előttük, hogy miért veregeti mindenki a vállukat. Góliát elővette
élete legbutább vigyorát, és azzal bólogatott ólomüveg maszkja mögött. Hasszán kerülni akarta a
feltűnést, de most már semmit sem tehetett. Gyorsan beült az egyik vagonba, és igyekezett a
külvilágot kizárni a gondolatai közül. Mire a szerelvény visszaért a telepre, már mindenki
megnyugodott, és csak néhány irigykedő pillantás szállt a szerencsés páros után: ma este biztos
telitömhetik a hasukat, helyesebben Hasszán zabálhat, a fejadag mennyiségével állandóan elégedetlen
Góliát pedig — talán most először — rendesen jóllakik...
Miután átestek a kötelező sugármentesítésen, a fegyencek első útja mindig az étkezdébe vezetett, ahol
már várták őket a személyre szóló étkezési kuponok. Halk moraj töltötte be az étkezőt, amikor Góliát
vagy három fejadagnyi, válogatott minőségű ételt kapott a kuponjáért. A szélesen vigyorgó elitélt
örömében majdnem megköszönte az ételkiadó automatának a fejedelmi lakomát, de még idejében
észbe kapott. Az utána jövő Hasszán ugyanakkora adagja már semmilyen feltűnést sem keltett, itt a
csodák csak egy percig tartottak... A volt ügynök most örült először a mai teljesítményének. Ha terve
sikerül, több napig nem ehet semmit, és jól jön majd ez a kis plusz energia. Már a vacsora vége felé
járt, amikor Góliát oldalba bökte.
— Nem tudom, miért hajtottál ennyire, de neked köszönhetem, hogy végre jóllakhattam ezen a tetves
helyen. Ha egyszer valamire szükséged lesz, csak szólj!
— Nehogy hamarosan a szavadon fogjalak... — vigyorgott Hasszán.
— Akármikor jössz, rám számíthatsz!
— Na erről még beszélgetünk, de most jobb lesz, ha igyekszel az evéssel, mert húsz perc múlva
ajtózárás! — veregette meg társa vállát Hasszán, aztán a gyűjtőbe csúsztatta a tányérokat.
A vizesblokkban sűrű gőz fogadta. Néhány rab épp akkor nevetett fel, amikor belépett. Hasszán két
lépéssel előttük termett, és ököllel az egyiknek a vállára csapott.
— Mit röhögsz, valami bajod van velem?
A másik megrökönyödve nézett rá, de aztán elfutotta a fejét a vér.
— Nézd már a bajnokot! — fortyant fel, és úgy nyomta meg a bajnok szót, hogy az már maga is felért
egy sértéssel. — Itt ugat, pedig senki sem kérdezte! Most megmutathatod, milyen kemény legény
vagy!
Kiugrott a zuhany alól, és Hasszán arcába vágott. Dolgozott benne az étkezdében feltámadt irigység,
és egy jól irányzott ütéssel akarta kiadni magából a feszültséget. Normál körülmények között
Hasszánnak hosszabb ideig kellett volna provokálnia, de most ennyi is bőven elég volt. Az ütés már
majdnem célba ért, amikor egy követhetetlenül gyors mozdulattal oldalt húzta a fejét, és megragadva a
másik karját egy erőteljest tekert rajta. Még a vízcsobogás mellett is hallható volt az a tompa kattanás,
amikor a megtekert felkarcsont kiugrott a vállízületből. A következő pillanatban a felüvöltő, immár
harcképtelen fegyencet a többiek közé lökte, és gyors ütésváltások után vagy hat embert vont be a
verekedésbe. A közelben állók a verekedők közé vetették magukat, de néhány pofon után már ők is
beszálltak a mérkőzésbe. Egy percen belül a tusolóban mindenki kapott néhányat, és egyre durvább
lett a tömegverekedés. Hasszán még idejében behúzódott egy szekrény mögé. Az érkező őrök szinte
feltépték az ajtót, és idegkorbáccsal igyekeztek megfékezni a verekedőket, de nem bírtak a több száz,
feldühödött emberrel. Hasszan a leghátsó őr mögé osont, és egy eszméletlen rabot dobott a nyakába. A
meglepett ember a földre esett a rázúduló súly alatt, és elejtette a korbácsot. Mielőtt fel tudott volna
tápászkodni, a fegyenc felkapta a fegyvert, és hátulról leütötte. Sokszor látta már, hogy az őrök
hogyan használják a korbácsot, és most végre ki is próbálhatta. A maximális fokozatra kapcsolt bénító
sugár azonnal megállította a tudatos izomműködést, és az őr hang nélkül összecsuklott. A nagy
felfordulásban és a már szinte átláthatatlan gőzben senki sem látta, hogy mi történt. Hasszán a
korbácsot gondosan megtörölte, és az őr mellett eszméletlenül fekvő rab kezébe nyomta. Aztán
lekuporodott, és a szintén öntudatlan őr mutatóujját rányomta a személyi pajzs kapcsológombjára. A
gomb ujjlenyomat—érzékelője azonnal reagált, és a pajzs kikapcsolt. Most már Hasszán benyúlhatott
a zubbony zsebébe, és kivett egy kódkártyát. A kicsi, mágneses lappal a menekülés kulcsát tartotta a
kezében, mert ezzel lehetett az éjszakára bezárt cellaajtókat kinyitni.
Közben az őrök a zuhanyozó végébe terelték a rabokat, és átvették az irányítást. Hasszán kihasználta,
hogy minden figyelem oda irányult, és eltűnt a cellák irányába. Attól nem kellett tartania, hogy fény
derül verekedésben betöltött szerepére: a kicsavart karú fegyenc és barátai inkább a nyelvüket
harapják le, minthogy köpjenek. A bosszút inkább maguknak tartják fent...
— Még jó, hogy erre már nem lesz idejük! — gondolkodott hangosan Hasszán, amikor végigfeküdt az
ágyán. Behunyta a szemét, és már aludt is.
Pontosan éjfélkor ébredt fel. A Szolgálatnál megtanulta programozni az alvását: bármikor el tudott
aludni, és fel is tudott ébredni a kívánt időpontban. Az utolsó ellenőrzés 11.30—kor szokott lenni, és
ezután az őrök a reggeli ébresztőig már nem jártak a bombabiztos cellák között.
A cellaajtók a véletlen bezáródás veszélye miatt belülről is nyithatóak voltak, és ez most kapóra jött
neki. Hasszán felvette a védőruháját, és a kódkártyával kinyitotta az ajtót. Hang nélkül osont a kihalt
folyosókon, és csak a padlóba vezetett áram kis szikrái sercegtek léptei nyomán. Góliát cellájánál
gyorsan körülnézett, majd belépett hozzá.
Góliát meglepetten ült fel, és értetlenül meredt a belépő alakra. Hasszán egy gyors lépéssel elébe állt.
— Ma este azt mondtad, ha valamire szükségem lesz, szóljak. Hát most nagy szükségem van a
védőruhádra...
A még mindig félálomban lévő fegyenc úgy halt meg, hogy talán el sem jutott a tudatáig, mi történik
vele. Hasszán keze meglendült, és egy borotvaéles obszidián darabbal egy mozdulattal átvágta a
torkát. Fürgén hátraugrott, nehogy összekenje az összeroskadó testből felspriccelő vér, leakasztotta a
falról Góliát szkafanderét, és kilépett a folyosóra. Mielőtt bezárta volna az ajtót, még egyszer
megnézte magának a gyengén rángatódzó testet, aztán visszasietett a cellájába. Az ágyán
összehajtogatta a védőruhát, és egy kis dobozba gyömöszölte. Most először örült neki, hogy a
Infernón nem nagyon vigyáztak a rabok testi épségére: vékony volt a szkafander anyaga, és kevés
kisegítő felszerelés tartozott hozzá. Ráadásul Góliát védőruhája speciális, gumírozott anyagból
készült, és negyedannyi helyet sem foglalt, mint egy normál szkafander. Egy átlagos rabruhával ezt a
mutatványt nem tudta volna megcsinálni. A doboz a mindenki számára rendszeresített hátizsák
mélyére került. Általában ebben cipelték a munkahelyre az új kéziszerszámokat. Amikor mindent
elrendezett, hátradőlt az ágyán, és elaludt. Utolsó gondolata az volt, hogy az elmúlt napokban jó, ha
összesen tízszer szólalt meg...
Drek Halm őrnagy, az N3 fegyenctelep vezetője nem volt virágos jókedvében. Az előirányzathoz
képest jóval kevesebb a kitermelt érc, nagyobb az elhullási százalék, és most ráadásul ez a bunyó a 18
—as tusolóban. Nem mintha olyan ritkák lettek volna a verekedések a foglyok között, de a tábor
történetében eddig nem volt példa arra, hogy egy fegyőr is megsérüljön. Az áldozatok minden esetben
rabok voltak, és a személyzet csak akkor avatkozott be, ha a csetepaté túllépett egy bizonyos határon.
A bizonyos határ megállapítása a mindenkori őrparancsnok megítélésére volt bízva. Halm látott már
olyan altisztet, aki egy több száz fős tömegverekedésre csak legyintett és visszament kártyázni a
körletbe, de olyat is, aki három, lanyhán pofozkodó elítéltet veretett laposra, a súlyos kihágás miatt.
Halm nagyon jól tudta, hogy a fölös feszültségek levezetésének egyik legjobb módja, ha az emberek
kitombolhatják magukat, és ez igaz volt a rács mindkét oldalán állókra. Ha már túl sok dolog
nyomasztotta őket, az őrök mindig elszórakozhattak a rabokkal, a foglyok pedig egymáson verték le
vélt vagy valós elégedetlenségüket... A békés hétköznapok tehát magukban foglalták azt a napi egy—
két csonttörést, repedést, felhasadt szemöldököt és az ezeknél keményebb dolgokat is, de kizárt volt,
hogy mindezt egy őr viselje el valamelyik fogoly kezétől. Eddig legalábbis így volt...
Most viszont valami elképesztő dolog történt: a rendteremtés most is jól ment, de utána Kirk Falcont
eszméletlen állapotban találták, és még most sincs magánál. Az orvos szerint legalább öt—hat napba
telik, amíg magához tér, de jobb is, ha átalussza az idegkorbács utóhatásait. Halmet külön idegesítette,
hogy miként tudtak áthatolni a pajzsán? A pajzs elméletileg áttörhetetlen egy fegyvertelen ember
számára, a korbácsot pedig a pajzs alatt viselik az őrök. Most mégis van egy szintén eszméletlen és
súlyosan sérült fogoly, aki még öntudatlan állapotában is szorította Falcon korbácsát. Ráadásul a pajzs
nem működött... A technikusok szerint Falcon maga kapcsolta ki, legalábbis a nyomógombon csak az
ő ujjlenyomata látható. Elméletileg elképzelhető, hogy Falcon elejtette a korbácsot, és az kiesett a
pajzs alól. Ebben az esetben a fegyver sugarától elveszítheti az eszméletét, de akkor miért kellett még
ezután kikapcsolni a pajzsát is? Illetve hogyan kapcsolhatta ki, ha már eszméletlen volt? Vagy a
fegyverrel kényszerítették a védelem hatástalanítására, de akkor meg miért lőtték le utána, ezt előtte is
megtehették volna... Nem is beszélve arról, hogy a telep egész története folyamán a fegyencek mindig
puszta kézzel oldották meg a nézeteltéréseiket. Ha volt valami a kezükben, például egy kőzúzó,
inkább félredobták, és a jó öreg manuális módszereket részesítették előnyben. Ebben a kifordult
lelkivilágú gárdában a puszta erő és ügyesség biztosította a legnagyobb tiszteletet...
Halm megnyomott egy gombot az asztalán, és türelmetlenül dobolni kezdett ujjaival az asztalon.
Néhány másodperc múlva kinyílt az ajtó, és az ügyeletes altiszt lépett be. A táborparancsnok intése
már a küszöbnél megállította.
— Kérem a Kirk Falcon mellett eszméletlenül talált fogoly dossziéját!
— Igen, uram! — biccentett az altiszt, és eltűnt az előszobában. Halm fáradtan masszírozgatta szemét,
és tovább füstölgött magában.
Még csak az kell, hogy a foglyok rájöjjenek az őrverés ízére! Ha még egy emberemnek baja esik,
szétlövetem az egész bandát!
Pipe altiszt egy vékony dossziéval lépett be, és ez félbeszakította a parancsnok morgását.
— Adja ide!
Halm ingerülten kapta ki a papírokat Pipe kezéből, és gyorsan átfutotta.
— Nocsak, nocsak, a Vega—7—ről jöttél?... Rohadt egy kalóztanya az is, akárcsak az egész Partion—
rendszer. Nem csoda, hogy minden ötödik madárkánk arról a környékről jön... Na, most megvagy,
gazember! — Csapott a papírokba. — Ide figyeljen, Pipe, ez a disznó hatszoros rendőrgyilkos volt
korábban! Most pedig az egyik emberemet próbálta meg eltenni láb alól! Amikor járóképes lesz,
vigyék a legrohadtabb munkahelyre, és tilos áthelyezni! Mi most a legforróbb terepünk?
Pipe magában helyeselte a kivégzésnek ezt a kegyetlen formáját.
— A 115—ös akna mélyszintje, uram!
A parancsnok már—már mosolyogva dőlt hátra.
— Pipe fiam, most elugrasz Jackson dokihoz, és megmondod neki, hogy személyes figyelmébe
ajánlom a fickót! Leléphetsz!
— Igen, uram! — tisztelgett az altiszt, és elrohant az egészségügyi blokk irányába.
Halm teljesen elégedett volt magával: rájött, hogy voltaképpen ki okozta ezt a galibát és olyan
büntetést eszelt ki, hogy a rabok még évek múlva is emlegetni fogják. Dr. Jackson szadista vadállat,
több kollegája szerint neki is a börtönblokkban lenne a helye. Örömét lelte a foglyok szenvedéseiben,
és ha a vezetőség a figyelmébe ajánlott valakit, tudta, hogy a cél nem a gyógyulás, hanem az
elrettentés. És Jackson doktor még soha sem okozott csalódást a feljebbvalóinak...
Miután lerendezte a támadás ügyét, és elejét vette egy káros gyakorlat kialakulásának (Még hogy
őröket verni!), Halm őrnagy visszatért kedvenc foglalatosságához. Elővett egy zsíros kártyapaklit, és
pasziánszozni kezdett. Nem gondolkodott el olyasmin, hogy az emberek már vagy kilenc—tízezer éve
kártyáznak, és a kis lapok népszerűsége még most is töretlen. Ez már túl bonyolult lett volna
gyűszűnyi agyvelejének, inkább kirakosgatta a kártyákat, és elkezdett játszani. Néha még csalt is
ebben az egyszemélyes játékban, és ilyenkor lopva körülnézett... Közben pedig teljesen elfelejtette,
hogy volt még néhány tisztázatlan kérdése az esti verekedés ügyében.
Hasszán kipihenten ébredt reggel. Tökéletes időérzéke most sem hagyta cserben, és megelégedetten
vette tudomásul, hogy pontosan az ébresztő szirénaszó előtt nyitotta ki a szemét. Felrántotta azt a
szintetikus anyagból készített dresszt, amit a szkafanderek alatt szoktak viselni, aztán lerohant az
étkezőbe. Elsőként kapta meg a reggelit, ami hála a tegnapi jó munkának, még mindig több volt a
szokásosnál. Villámgyorsan legyűrte az egészet, és még mielőtt a többiek gyülekezni kezdtek volna,
eltűnt a vizesblokk irányában: nem akart fölösleges kérdezősködést, hogy miért nem esznek együtt a
tegnapi bajnokok. A reggel hátralévő részében hol itt, hol ott bukkant fel, aztán nagy
megkönnyebbüléssel húzta magára védőruháját, és ment le a munkaelosztóba. Hátizsákja lazán lógott
a vállán, senki sem sejthette, hogy egy plusz szkafander lapul a mélyén.
A felszíni munkacsoport most is nehezen jött össze, a rabok lehetőleg igyekeztek kimaradni az
űrhajópakolás munkája alól. A felszínen ugyan általában kisebb volt a sugárterhelés, mint a
bányákban, de a központi csillag bármikor napkitöréssel lephette meg a kint tartózkodókat. Ezeknek a
flereknek az ereje viszont nagyon nagy volt, és a szkafanderek csak kicsit tudták gyengíteni hatásukat.
Ráadásul a pakolóbrigádnak volt a legnehezebb dolga: súlyos konténereket kellett cipelni egész nap,
és nem volt váltótárs, mint a bányákban. Hasszán megvárta, amíg a létszám ötven fölé emelkedett, és
közéjük állt. Az egyre szaporodó brigádban most már senkinek sem szúrhatott szemet a jelenléte... Az
elosztás után, mint minden reggel, most is a földalatti állomására mentek, de a szerelvény a felszínre
vezető alagutat célozta meg. A volt ügynök tapasztalatból tudta, hogy az út huszonnyolc percig tart,
ezért ellazította izmait, és igyekezett minél kevesebbet mozogni. A ringatózó vonat kellemesen
ellazította izmait. Örült neki, mert a nyugalom csökkenti az oxigénfogyasztást, és lehet, hogy minden
csepp oxigénjére szüksége lesz majd.
Erős fékezés hozta vissza a nyugalomból, és a szerelvény gyenge döccenéssel állt meg a kikötői
vasútállomáson. Hasszán sodródott a tömeggel, de a kapunál a mozgásuk lelassult. Négy unott
tekintetű őr állta el a bejáratot: ketten a rabok jeladóit csíptették föl, ketten pedig biztosították a munka
zavartalanságát. Amikor Hasszán sorra került, kéretlenül is kinyújtotta a bal karját. A jeladókat
ömlesztve tárolták egy nagy fémládában, az őr kivett egyet, és ráerősítette Hasszán vállára. A
rendkívül masszív jeladók különleges anyagból készültek, amely a Nebula—3 felszíni viszonyai
között letéphetetlenül rögzült a szkafanderek anyagán. A kis szerkezet eltávolíthatatlan volt, levételi
kísérletnél előbb szakadt volna szét a védőruha anyaga, mint az adó rögzítése. Persze ilyen
körülmények között nem lehetett szökni: a kisugárzott jelek alapján néhány perc alatt megtalálnák a
rabot, ha pedig a készüléktől próbálna megszabadulni, kiszakadna a szkafander anyaga, és — mivel a
Nebula—3 atmoszférája főleg széndioxidból, radonból és argonból állt — egy—két perc alatt
megfulladna. Amint a felszínre értek, megkapták a pakoláshoz szükséges kéziszerszámokat. Hasszán,
akárcsak a többiek, a hátizsákjába süllyesztette azokat, és a reptér felé indult. Szinte vaktában
botorkáltak a világító cölöpökkel jelzett úton: az Infernón, híven a nevéhez, ismét pocsék idő volt. A
sűrű atmoszférában erős szelek fújtak, és állandóan felkavarták a port. Amikor a bandukoló fegyencek
elmerültek egy—egy porfelhőben, érezhetően gyorsabban kezdtek kattogni a sugárzásmérők, és
mindenki önkéntelenül is behúzta a nyakát. Nem mintha az bármit is jelenthetett volna a radioaktív
por ellen.
Hasszánnak szerencséje volt: épp akkor ereszkedett le a teherhajó, amikor egy kissé elcsendesedett a
levegő és szokatlanul kitisztult. Először csak egy vakító fénypont volt a Nebula—3 csillagtalan
égboltján, aztán egyre erősödött a fénye, és be kellett kapcsolni a fényszűrőket. Már láthatóvá váltak
azok a gigászi lángnyelvek, amelyek a fúvókákból csaptak ki, és a hajó néhány pillanat múlva a
lángon állt. Így hívták azt, ha a függőlegesen ereszkedő hajó lángcsóvája, mint egy folyamatos
tűzoszlop, a felszínt érintette. Ekkor érte el őket a hajtóművek dörgése: több rab is összegörnyedt az
iszonyú zajban, de a volt ügynök füleinek mennyei volt ez a zene... Aztán a leszálláskor felkavart por
mindent eltakart, és mire csend lett és a levegő ismét kitisztult, a Birodalmi Sas nevű teherhajó már
szilárdan állt zömök teleszkópjain. Még vörösen izzottak a fúvókák, amikor kinyíltak a teherzsilipek,
és a kicsapódó gőzfelhők közepette szkafanderes alakok indultak ötvenes csoportokban a bejárat felé:
megjött az utánpótlás. A régiek gúnyosan nézték a tántorgó újakat, és eszükbe jutott, milyen
körülmények között szállították őket a Nebulára. Az egész utat 4—5 g—s gyorsulással szokták
megtenni, és mire az Infernóra érnek, már jártányi erejük sincs az utasoknak. Ezen az úton még sosem
volt lázadás...
Amint az újak utolsó csapata is bezsilipelt az állomásra, megindultak a rakodók. Hasszán néhány perc
múlva már azon kapta magát, hogy kis méretű, de nagyon nehéz ládákat cipel a hajóba. A rakomány
az ideszállított rabok helyére került. A kis dobozokban urániumérc volt, és a raktárakban ki kellett
üríteniük a kézikonténereket. Mindegyiket berakták egy ürítőautomatába, amely elnyelte a
dobozméretű sugárbiztos ládákat, szó szerint kimosta, aztán visszaadta őket. Az üres konténereket
aztán vissza lehetett vinni a felszíni depóba. Hasszán agya egy pillanatra sem pihent. Három fordulás
után már pontosan tudta, hogy hol állnak a rakodást felügyelő őrök, mely raktárakat nyitották ki a
rakodáshoz, és milyen ütemben fogják ezeket megtölteni. Kilépett a hajóból, és a kavargó porban
odaballagott ahhoz a raklaphoz, amelyre a kiürített kézikonténereket pakolták. Megkönnyebbülten
látta, hogy most sem csalódott számításaiban: a rabok szó szerint csak bedobálták a masszív
dobozokat a rakodótérbe.
— Az isten sem veszi majd észre, hogy egy hiányzik! — vigyorgott a sötétített arcvédőmaszk alatt, de
aztán az arcára fagyott a mosoly, és gondolatban térdre rogyott. — Bocsásd meg, Allah, hogy
méltatlanul a számra vettem a nevedet!
Odalépett a teli konténerekhez, és nyögve megragadott egyet.
— Most vagy soha! — szögezte előre tekintetét, és elindult abba az irányba, amelyre a hajót sejtette. A
nehéz láda alatt roskadozva megpróbált szembeszállni a viharos széllel. Portaszító arcmaszkján ugyan
nem maradt meg a hamuval kevert por, de ruháját kezdte belepni. A gomolygó szürkeségben
megjelent egy halvány fénysugár, és néhány lépés múlva már a hajó oldalánál állt. Becslése szerint a
zsilip tőle jobbra lehetett, de ebben a förtelmes időben még az ő tájékozódási képességei is rosszul
működtek. Szerencséjére hét—nyolc méter megtétele után szinte nekiütközött a rámpának, és
feltapogatózott a hajó belsejébe. Kétszer kellett a folyosónak kanyarodni, hogy megtörjön a besüvítő
szél ereje, és csökkenjen a levegőben kavargó por mennyisége. Egy régi, szürrealista álmára
emlékeztette a helyzet: a sejtelmesen gomolygó porfelhők között szürke—fekete alakok imbolyogtak,
és a hajó lámpáinak fénye szivárványívekben tört meg a lebegő részecskéken. Az egész olyan
áttekinthetetlen volt, még az ő kemény kiképzéseken edzett szemei is csak nehezen különíthették el a
cipekedő fegyencek alakjait a szürke, mozgékony háttér előtt. Abban biztos volt, hogy a Nebula—3
elkényelmesedett őrei még véletlenül sem vehetik észre, ha eltűnik az egyik raktárajtóban. A folyosó
újabb kanyarulatánál lopva körülnézett: elégedetten látta, hogy mögötte nem jön senki, a mintegy húsz
méterre álló őr pedig már szinte teljesen eltűnt a poros levegőben. A következő őrt eltakarta a kanyar,
de Hasszán nem tartott attól, hogy észrevehetné: a folyosó itt kerülte ki a hajó egyik függőleges
merevítőbordáját, és csak egy kettős kanyar után folytatódott. Belépett a kanyarba, és egy gyors
csuklómozdulattal kipróbálta az innen nyíló raktár ajtaját. A gombnyomásra hangtalanul csúszott félre
a nehéz acéllap, és épp ilyen simán be is záródott. Győztem! — sóhajtott magában, aztán megújult
erővel indult tovább. Mások nyomában csoszogva érte el az ürítőautomatát, és a többiektől leszakadva
indult vissza. Amint a kettős kanyarba ért, hatalmas ugrással a nyitógombnál termett, átpréselte magát
a kitáruló ajtószárnyak között, majd gyorsan becsukta maga mögött az ajtót. Lihegve dőlt a falnak, és
az üres konténert a lába elé dobta. Gyorsan kellett cselekednie, ezért néhány másodperc után
kiegyenesedett, a raktár végébe rohant, és előkapta Góliát szkafanderét. Kiterítette a védőruhát a
padlóra, és egy pillanatra megállt felette: így sisak nélkül úgy nézett ki, mint egy fejetlen halott.
Eszébe jutott Góliát elképedt arca, amint a torka felé nyúlt, és kezét elöntötte a vér. Megvonta a vállát,
és megnézte a raktár falára erősített sugárzásmérőt. Ezt még ki lehet bírni! — gondolta, és mély
légzést erőltetett magára: belégzés, egy másodperces benntartás, kifújás. Belégzés, benntartás, kifújás.
Öt perc múlva abbahagyta a légzőgyakorlatot, és az utolsó levegőt benntartva, lekapcsolta a sisakot.
Csukott szemmel lemelte a fejéről, aztán végigfuttatta kezét a szkafander védőzárain, és sorra
kipattintotta őket. A könnyű ruha lazán omlott a padlóra, kilépett belőle, és felkapta a másikat. Most
látta igazán hasznát annak, hogy hetek óta behunyt szemmel gyakorolta az öltözést: vakon is
magabiztosan mozogtak a kezei. Belépett a ruha lábrészébe, felhúzta magára, és légmentesen lezárta.
Néhány tétova tapogatózás után felkapta a sisakot, és ráerősítette a nyakmerevítőre. A szabvány
méretű, légmentes bajonettzár halk kattanással ugrott a helyére, és Hasszán ismét viszonylag védett
környezetben találta magát. Amint aktiválta a ruha elektromos rendszerét, erős kattogás áradt szét a
sisakban: a beépített sugármérő jelezte, hogy radioaktív anyag került a szkafanderbe. Egy gyors
gombnyomás, és az oxigénpalackból áradó nagynyomású levegővel átfúvatta a védőruhát. Egy perc
múlva megszűnt a kattogás, a tiszta levegő kisöpörte az átöltözéskor bekerült, erősen radioaktív
radont. Hasszán kivörösödött fejjel engedte ki a magában tartott levegőt, és lihegve vett egy mély
lélegzetet. Az átöltözés előtti mélylégzése feltöltötte a vérrendszerét oxigénnel, de a hiperventilláció
hatása most már szinte teljesen elmúlt, és a végén már nagyon gyötörte a légszomj. Itt a raktárban
leginkább az erősen sugárzó radontól tartott, mert a raktártér szellőztető rendszere automatikusan
kiszűrte a port, és csak gázokat engedett a zárt terekbe. Biztos volt benne, hogy az alatt a két—három
másodperc alatt, amíg belépett, csak nagyon kevés por került a raktárba, és az is főleg a bejáratnál
rakódott le. Ha mégsem így történt, akkor néhány hét múlva nagyon beteg lesz. Bátraké a szerencse,
ütötte el egy közhellyel a veszély nagyságát, aztán gyorsan összehajtogatta régi védőruháját, és
berakta a kézikonténerbe. Gúnyosan megfricskázta a ráerősített jeladót, aztán benyúlt a tarisznyájába,
és egy megfelelő formára faragott, simára csiszolt műanyagdarabot vett elő. Nincs még egy hónapja
sem, hogy az egyik kőzúzó nyele volt, de egy óvatlan pillanatban ellopta, és a megfelelő formájúra
alakította. Most az egyik felét bekente a karbantartóktól lopott szintetikus ragasztóval, és a bal
vállához nyomta. A gyorsragasztó néhány másodperc alatt rögzítette, és még közelről nézve is
hasonlított egy igazi jeladóra. Hasszán felkapkodta a felszerelését, aztán megnyomta az ajtó
nyitógombját. Az esély, hogy épp most megy el valaki a raktár előtt, nem volt nagy, de Hasszán harcra
készen lépett ki. A gomolygó porban szinte felöklelte az egyik beosztott munkafelügyelőt. Ezek is
fegyencek voltak, és az elosztóban osztották be őket ebbe a munkakörbe. Ők irányították a rakodást,
ők veszekedtek a többi rabbal, az őrség csak felügyeleti szerv volt. Természetesen a felügyelők is
kaptak jeladót, de nekik nem kellett cipekedni, ezért szerencsésnek érezte magát, aki egy—egy
alkalomra ebbe a beosztásba került.
Az exügynök karja villámként csapott le a meglepett felügyelőre. Egy halk kattanás hallatszott, és a
fegyenc sisakja lepattant: Hasszán egy mozdulattal kikapcsolta a bajonettzárat, és a meglepett férfi
mélyet szippantott a levegőből. Ezzel a küzdelem eldőlt. A felügyelőből hangos, sivító köhögés tört
fel, amikor a por a szemébe, orrába és tüdejébe hatolt. Hasszán belökte a raktárba. A csorgó könnyű,
tántorgó és fulladozó elítélt teljesen magatehetetlenül tűrte, amikor két erős kar megragadta a fejét, és
hirtelen csavart rajta egyet. A csigolyák tompa roppanását és a test zuhanását mély csend követte.
Hasszán akaratlanul is felnevetett, és kezét az ég felé emelte.
— Köszönöm, uram, most már biztos lesz elég levegőm! Ez a disznó nem csinált semmi megerőltetőt,
teli van a tartálya...
Lecsatolta a halott oxigénpalackját, és a raktár legutolsó konténere mögé rejtette. Egyéves
tapasztalatból tudta, hogy oda senki sem szokott benézni. Kihasította a halott jeladóját, és a levetett
ruhái mellé rakta, a holttestet pedig az oxigénpalack közelébe fektette. A második kilépéskor senki
sem volt a bejárat előtt. Hasszán ruháját szinte azonnal belepte a szállongó por, és mire a bejárathoz
ért, már épp úgy nézett ki, mint bármelyik rab. Góliát egykori szkafandere épp eléggé húzódott össze,
hogy ne legyen feltűnő a nagysága, és senkinek sem akadt meg rajta a szeme. Nagy lendülettel vágta a
ruhát és a jeladókat tartalmazó konténert a többi közé, és megkönnyebbülten sóhajtott: A belső
rádióellenőrzés kilőve!
Felkapott egy teli tartályt, és a hajó felé indult. Most könnyen bukkant rá a bejáratra, felkaptatott a
rámpán, és búcsúpillantás nélkül hagyta el a Nebula—3—at. Elbandukolt az ürítőautomatához,
előírásosan becsatlakoztatta konténerét, aztán a raktár bejárata felé indult. Látva, hogy senki sem
figyel rá, egy könnyed mozdulattal eltűnt a már megtöltött tárlók között. Legörnyedve futott a raktár
végébe, és vételre állította kommunikátorát. Bízott benne, hogy az erős sugárzás miatt amúgy is
sistergős—kattogós rádióforgalomban nem kelt figyelmet a bekapcsolódás zaja. Sisakját megtöltötték
a testetlen hangok.
— Mennyi tárló van még hátra? Nagyon unom már magam!
Harsogó nevetés.
— Szerintem inkább kanos vagy! Láttam, hogy tapogattad azt a kis vöröset a szilveszteri bulin...
Megvető horkantás.
— Az is valami? Grete nővér, az már igen! Igaz, hogy csak orvosok vizsgálhatják meg...
Újabb röhögés.
— A nővérke orvosfeleség akar lenni, de ha így folytatja, nem sokra viszi!
— Kuss legyen! Már megint elakadt ez a tető automata! Miért nem kapunk jobb felszerelést?
Az unatkozó hang.
— Mert a rabok amúgy is tönkretennék, mert még ez is megy valahogy, mert mindenki tojik erre a
helyre, velünk együtt! Hé te mamlasz, húzd már ki azt a rohadt konténert, mert az életben sem
végzünk!
Erős lihegés, tompa, azonosíthatatlan zajok, majd a vidám hang.
— Nézzétek, hogy rámászott arra a szegény disznóra! Nagyon be lehet izgulva, hiába a szerelem nagy
dolog! Vigyázz, Joe, még a végén kilukad a szkafi a seggén!
A megvető most egy kicsit idegesen.
— Hagyd már abba, még a végén megölöd, aztán sorban írhatjuk a jegyzőkönyveket!
Néhány nagy levegővétel, aztán egy el—elfulladó hang.
— Megizzasztott a dög! Te meg mit morogsz, nem is tudsz írni!
Nyerítő röhögés.
— Kimaradt az s betűnél, és csak annyit tud leírni, hogy kiba ... !
Elakadt a nevetés.
— Na mi van, már viccelni sem lehet! Dugd fel magadnak az érzékenységedet!...
Kis szünet, majd dühös folytatás.
— Hé, te hülye, nem veszed észre, hogy ez már megtelt! Menj a következő ládához!
— Na végre, ez az utolsó!
A megvető ismét megszólalt.
— Még hátra van úgy hat raktár, és csak aztán mehetsz nőzni! Különben én középiskolát is végeztem,
míg ti...
— Ne légy olyan nagyra magaddal! Pipe a múltkor megmutatta a dossziédat: a foglárképző
középiskolát végezted el, de nyolc év alatt a három évfolyamot. Úgy látom, itt minden kész, nézz
körül, nem maradt—e itt valaki!
— Minek? Láthatod, hogy az utolsó köcsög is kitakarodott már. Gyerünk tovább, mielőtt valami
hülyeséget nem csinálnak!
A becsukódó raktárajtó nagyon legyengítette a beérkező rádiójeleket, de Hasszán bekapcsolva hagyta
a kommunikátort: tudni akarta, mikor ér véget a rakodás. A sisakban zsongó hangok ellazították, és
amióta ideérkezett, először érezte magát teljesen nyugodtnak. Még vagy három óra, a hajó felszáll, és
a Nebula—3 csak egy rossz emlék marad. Hála régebbi elmetréningjeinek tudatos énjét sikeresen
elnyomta, és csak egy korlátozott rádiófigyelő—szolgálatot hagyott működni.
Mintegy három óra múlva hirtelen felült: megváltozott a jelek hangzása, az őrség beszélgetése és a
munkairányítás átadta helyét a felszállás előtti ellenőrzésnek. Hasszán kilépett a folyosóra, és átrohant
abba a raktárba, ahol az oxigénpalackot hagyta. Felkapta, és már futott is tovább. A folyosó végét
nehéz, többszörösen biztosított vasajtó zárta el. Gyorsan kinyitotta a biztonsági zárakat, és belépett a
terembe. Ez volt a hajó forró raktára, ebben tárolták a legerősebben sugárzó anyagokat. Minden
konténer oldala a mélyvörös valamilyen árnyalatában világított: a bennük zajló atommagbomlás hője
melegítette fel őket. Hasszán villámgyorsan felmérte, hogy hol vannak a falakra szerelt hőérzékelő
detektorok, és úgy bújt meg egy tartály mögött, hogy a vastag falak teljesen eltakarják. Szkafanderét a
Nebula bányáiba tervezték, és ennél nagyobb melegtől is meg kellett védenie. Tudta viszont, hogy
felszállás előtt nemcsak rádióellenőrzést végeznek a raktérben, hanem infravörös keresőkkel is
kutatnak azonosítatlan hőforrások után. Egy normál raktárban, még ha teljesen el is bújna, az
érzékelők kimutatnák a testéről felszálló meleg levegőt. A forró raktár viszonyai között az ő kisugárzó
testhője észrevehetetlen maradt, de arra nagyon kellett vigyáznia, hogy a szenzorok által érzékelt
folyamatos hőképet meg ne szakítsa, vagyis el ne takarjon előlük valamilyen forró felületet.
Éles, sivító zaj töltötte be a sisakját, és meglepetésében majdnem felugrott. Most ellenőrzik, van—e
jeladó a fedélzeten! — vélte és megnyugodva gondolt a hajón kívül hagyott szkafanderére. Addig
kapcsolgatta kommunikátorát, amíg be nem tudta fogni a pilótafülkét. A két navigátor szkafanderben
ült az irányítópult előtt, és csak rádión beszélhettek egymással.
Lechs Nout, a Birodalmi Sas első navigátora utálta az Infernót. Amikor a flottához került, úgy
gondolta, nyugodt élete lesz. A flotta szlogenje — Az űrutazás a legbiztonságosabb dolog a világon!
— már először is megragadta, és úgy érezte, ott van a helye. Jó fizetés, nyugodt élet: kell ennél több
egy embernek? — gondolta, amikor aláírta a belépési nyilatkozatot. Néhány hét múlva azonban rá
kellett döbbennie, hogy a csábos jelszó csak az utasokra, illetve az utasszállító hajókra vonatkozik. Ott
minden műszert háromszorosan túlbiztosítottak a meghibásodások ellen. Egyetlen társaság sem
kockáztathatta meg, hogy valamilyen csavaros eszű ügyvéd ráverje egy katasztrófa felelősségét. Amíg
nincs baj, az űrutazás valóban a legbiztonságosabb dolog, de ha valami történik, akkor szinte biztosan
tömeghalál a zűr vége. Az utazási biztosítások és a jegyek hátoldalán lévő apró betűs záradékok nem
szóltak a meteorbalesetekről, hiszen ezeket nem lehetett teljes biztonsággal kivédeni. Aki utazott,
tudomásul vette, hogy ezt a kockázatot vállalnia kell. Ha viszont a társaság, vagy egyik alkalmazottja
— navigációs tévedés, létfontosságú berendezések hibája, stb. — okozta a katasztrófát, a
hozzátartozók csillagászati összegekre perelhették a vállalatokat. Az ismertté vált esetekben akkora
kártérítési összeget állapítottak meg a bíróságok, hogy több vállalat csődbe ment, amíg kifizette a
hátramaradottakat. Szóval a menetrendszerű hajókon az utasok biztonsága magával hozta a személyzet
biztonságát is. A hadihajókon még rafináltabb biztonsági és védelmi rendszerek működtek, s a háború
minimális kockázatát leszámítva semmi sem fenyegette a legénységet.
Nem úgy a teherszállítókon. Itt két értékes dolog volt: maga a hajó és a rakomány. A személyzetre
nem kell túl sokat fordítani! — mondogatták a társaságok képviselői, amikor felvetődött a biztonsági
és kényelmi rendszer kérdése. — A késő ókori kamionsofőrök sem dolgozhattak olyan körülmények
között, mint a luxusbuszok vezetői. Ez egy ilyen szakma! Túl nagy ráfordítás esetén elvész a profit,
tönkremegy a cég, és mehettek földet túrni valamelyik mezőgazdasági bolygóra — mondták, és ezzel
lezárták a vitát.
Lechs Noutnak megvolt a véleménye arról, hogy milyen csekély adózás előtti profitot mutatnak ki a
szállítmányozási vállalkozások, de bölcsen megtartotta magának. Megfigyelte ugyanis, hogy a
leghangosabb navigátorok minden esetben valamilyen alárendelt munkakörbe kerülnek, és esélyük
sincs a kiemelkedésre. Amióta azonban a Nebula—3 és az Aldan—7 között fuvarozta a fegyenceket és
a sugárzó anyagokat, nem volt biztos benne, hogy megérte a hallgatás. Dühösen rúgott egyet az
irányítópult aljába.
— Irtózom ennek a helynek még a gondolatától is! Most meg itt kell ücsörögnöm szkafanderben, mert
a pilótafülke sugárvédelme hiányos.
Brand Pie másodnavigátor, aki először járt az Infernón, elhúzta a száját, és lenyomott egy billentyűt.
— Ha szétrugdosod a műszerfalat, biztos, hogy később tudunk elindulni. Inkább folytassuk a
rendszerek ellenőrzését!
— Rendszerek? — horkantott egyet Nout. — Ezen a hajón nincs több három rendszernél: meghajtás,
navigáció és két marha, aki az egész csúcsán üldögél.
Pie igyekezett megőrizni hidegvérét. Öreg pilótáktól hallotta, hogy a Bányászköd néhány bolygója az
őrületbe kergeti a navigátorokat. Úgy látszik, ez is ilyen hely! — nézett az egyik monitorra, amely a
rakodótér bejáratát és a rámpát mutatta. Néhány fegyenc lapáttal hányta le a rárakodott port. Mivel a
szembeszél szinte rögtön visszahordta, elég sziszifuszi munkának látszott.
— Ami van, azt kell ellenőrizni, mert sosem érjük el az Aldant! Jobboldali gázkormány rendben!
Nout belátta, hogy a kölyöknek igaza van.
— Baloldali oké! Balradar, navigációs komputer oké!
Pie halkan, megkönnyebbülten sóhajtott fel: már nagyon unta ezt a bolygót és Noutot is. —
Jobboldalon is minden rendben!
Az első navigátor átvette az ellenőrzés irányítását.
— Hajtóanyag?
— Feltöltve.
— Szivattyúk?
— Oké.
— Hűtőrendszer?
— Működik.
Nout a védőruha ellenére is igyekezett kényelmesen hátradőlni.
— Na, ezzel végeztünk. Hogy állnak a dolgok a rakodótérben?
Pie monitorán sorra felvillantak a külső kamerák képei.
— A bejárat környéke nagyjából pormentes. Csillapodott a szél, úgy látom, a rámpa is behúzható.
Társa bekapcsolta a külső kommunikációs vonalat.
— Birodalmi Sas hívja a rakodókat!
Pie látta, hogy a bejáratnál álló egyik őr átváltja a kommunikátorát. Szó nélkül átkapcsolta a képet a
főmonitorra, és ráközelített az alakra.
— Itt Lars Hansen őrparancsnok.
— Mikor zárhatjuk be a bejáratot?
— Egy pillanat!
A két pilóta érdeklődve figyelte, hogy Hansen milyen élénk taglejtésekkel zavarja le a fegyenceket a
rámpáról.
— Egy kis mozgás még ennek is jólesik... — vigyorgott Pie a főnökére.
— Hansen a Birodalmi Sasnak, csukhatjátok a zsilipet.
— Vettem, zárunk — mondta Nout, és megnyomott egy pirosan világító gombot, amely ettől zöldre
váltott.
— Zsilip zárva — jegyezte meg a hajónapló részére, aztán a másodnavigátorra pillantott. — Belső
rádióellenőrzés.
Pie bekapcsolta a figyelőrendszert, amely erős impulzusokkal kereste a fedélzeten lévő idegen
jeladókat. A fedélzeti komputer néhány másodperc alatt ellenőrizte az egész hajót. — Nincs jeladó a
vizsgált zónában — nyugtázta a kiírt adatokat Nout. — Infravörös keresés.
Pie most a hődetektorokat aktiválta, amelyek automatikusan letapogatták a hajó belsejét, és a
számítógép kielemezte az eredményeiket.
— Nincs szokatlan hőforrás a vizsgált zónában — mondta be a naplóba Nout, aztán már csak a
társához szólt. — A reaktorblokk kivételével mindent átvizsgáltunk, oda meg úgysem lehet bejutni.
Idegen nincs a fedélzeten, mehetünk haza. Kapcsold a tornyot és Hansent!
Halk reccsenés után megszólalt a torony.
— Nebula—3, repülésirányítás jelentkezik!
Nout bemelegítésül tíz százalékos teljesítményre futtatta a reaktort, és csak utána válaszolt.
— Birodalmi Sas a repülésirányításnak és az őrszemélyzetnek. Ellenőrzés negatív, behúzzuk a rámpát!
Kérjük a biztonsági zóna kiürítését!
Pie—nak nagyon tetszett, hogy a fegyencek futva menekülnek a biztonságos távolságba, a
lemaradókat pedig az őrség könnyű terepjárókon hajkurássza. Közben figyelte a radart, és megszólalt.
— A rakodók biztonságos távolságban vannak.
A torony rögtön válaszolt.
— A felszállási engedélyt megadom. Előírt pálya: alfa 12,85, béta 157,34, gamma 8,2. Gyorsulás S—
től S+30—ig 5,2, S+30 és S+200 között 4,6, S+200—tól a G pontig 4,4 g. Jó utat, Birodalmi Sas!
— Adatokat vettem, további kellemes üdülést mindenkinek! — vigyorgott megkönnyebbülten Nout a
mikrofonba, és felpörgette a reaktort.
— Megyünk, fiú, és mostanában nem jövünk ide vissza! — nyúlt át a karfán, és megveregette Pie
vállát. — Mit csinálnak a bogárkák?
— A foglyok fekszenek, szerintem már szufla sincs bennük, az őrök meg álldogálnak.
Kellemetlen, sivító hanggal törte át magát az Infernó atmoszféráján a Birodalmi Sas. Az előírt pálya a
nappal ellentétes oldalra vitte őket, ez volt a normális felszállási irány a bolygóról. Amíg csak lehetett,
a bolygó árnyékában bújtak meg a központi csillag sugárzása elől, és onnan kezdték meg a térváltásra
történő felgyorsulást. A négy ikerhajtómű fokozódó sebességgel vitte előre a hajót, a navigátorok teste
egyre nehezebb lett a gyorsulás miatt.
Hasszán nehéz perceket élt át a raktárban. A pilóták kényelmes székei részben ellensúlyozni tudták a
gyorsítás kellemetlen mellékhatásait, de őt semmi sem védte. Szinte a padlóhoz szögezte a súlya, és
meg sem tudott moccanni. Légzése néha el—elakadt, kemény megerőltetést jelentett ólomsúlyú
bordáit kinyomni, és új levegőt venni. Még arra sem volt ereje, hogy az űrhajó tervezőit szidja: egy kis
teljesítményű gyorsuláskiegyenlítővel is könnyebb lehetett volna a felszállás.
Több mint tizenegy órán keresztül tartott a gyorsító szakasz, de minden óra végén 1 g—re vették
vissza a gyorsulást, és öt perces pihenőt tartottak. A két pilóta ezt használta fel arra, hogy könnyítsen
magán: a normál gravitációs erőtérnél több mint négyszer nagyobb gyorsulás hatására a vizelet
körülbelül négy és félszer nagyobb súllyal nyomta hólyagjukat, és négyszer hamarabb érték el a
teltségi pontot. A régebbi típusú teherhajókon mindenki ismerte a pisaküszöb kifejezést, és mindenki
átélte már azt a szorongó érzést, amikor olyan súly szögezi a székébe, hogy nem tud felkelni, és
közben a szétpattanás érzése lesz úrrá rajta...
Hasszán az első pihenőt használta fel arra, hogy lecserélje oxigénpalackját. A súly néhány perces
tovatűnése elég volt a cseréhez, de aztán gyorsan feküdt is vissza, és várta a terhelés visszatértét. Nagy
csodálkozására, a második gyorsítási szakasz késett...
Pie megkönnyebbülten telepedett a székébe. Sugárvédő ruháját már levette, kezeslábasát pedig
összefröcskölte a kézmosó csap vize, de nem foglalkozott vele. Gyors rendszerellenőrzést hajtott
végre, és mire Nout is visszaérkezett, már minden adatot betáplált a komputerbe: a gyorsítás növelése
után arra sem lesz ereje, hogy a műszereket kezelje, de hát erre találták ki a számítógépeket. Készen
arra, hogy a vezérlést átadja a hajó központi agyának, várakozva nézett a kabinba lépő Noutra.
— Minden rendszer előírásszerűen működik. Kezdjük a második menetet?
Nout megrázta a fejét, és a belső irányítókapcsolókhoz lépett.
— Még várj egy kicsit. Először ki kell takarítanunk a hajót.
Pie értetlenül nézett rá.
— Kitakarítani?
— Erről még nem tudhatsz, kölyök, először utaztál az infernóra. Minden berakodáskor nagy
mennyiségű radioaktív gáz és por kerül a raktérbe. Tudod te, mit kapnánk, ha az Aldan—7—en, a
kikötőben nyomatnánk a szabadba ezt a sok szemetet? Most szépen átfújatjuk a megnyitott raktárakat
széndioxiddal, aztán amikor a legjobban kavarog a por, kinyitjuk a vakzsilipeket, a kiszökő gáz pedig
magával viszi a szennyet. Aztán bezárjuk az ajtókat, és kezdjük elölről az egészet. Van még két
öblítésre való gázunk, és mire hazaérünk, megszabadulunk a forró szennyeződés jelentős részétől.
— Honnan van ehhez elég gáz?
— A Nebula—3—ról. Amíg te a rakodással bajlódtál, feltöltöttem a tartalék légtartályokat.
Pie kényelmetlenül feszengett a székében.
— De hát az radioaktív...
— Na és — vonta meg a vállát Nout —, kit érdekel? Úgyis kieresztjük az űrbe, az Aldanon pedig úgy
kitakarítják a hajót, hogy nyoma sem marad a sugárzó anyagoknak. Számíts ki, hogy mennyiben
változik az infernói irányítók által megadott pálya a késlekedés miatt, én pedig végre kitakarítok!
Hasszán nem értette a késlekedést. Hiába várta a nehézség mindent letaglózó hullámát, semmi sem
történt. Csak egyre tudott gondolni: valahogy mégis kiszúrták, és most jönnek érte. Tudta, hogy a
teherhajók legénységét elég jól ellátták kézifegyverekkel, de biztos volt benne, hogy komoly árat kell
majd fizetniük a győzelemért. Fektében körülkémlelt, és lázasan kereste a védekezésre legalkalmasabb
helyet. A legjobb lesz az ajtó mellett!
...nézett a bejárat melletti konténerekre. Talán sikerül kitörnöm a folyosóra, és ha elérem a vezérlőt,
semmi esélyük sem lesz.
Maga mellé húzta kiürült oxigénpalackját, és a súlyát mérlegelte. Aki ezzel kap egyet... markolta meg
a csapot, és megfeszítette izmait. Mielőtt azonban felállt volna, erős gázsugár vágott ki a
szellőzőnyílásokból, és néhány másodperc múlva már nagyrészt a levegőben kavargott a rakodáskor
lerakódott por. Hasszán már arra gondolt, hogy így próbálnak a közelébe férkőzni, amikor erős
süvítést hallott. A szálló port magával ragadva a raktár levegője a bejárat felé áramlott, és a volt
ügynök meglepve vette észre, hogy rohamosan csökken a légnyomás. Tíz másodperc múlva már csak
fél atmoszférát mutatott a karjára erősített nyomásmérő, és a mutató folyamatosan kúszott egyre
lejjebb. Az ajtó megnyílása után negyven másodperccel gyakorlatilag eltűnt a levegő a teremből, a por
pedig vagy kiment vele, vagy leülepedett. A lámpák hideg fényében élesebbé váltak a körvonalak és
elmélyültek az árnyékok. Hasszán már látott ilyet az Időjárőr alapkiképzésén: a vákuumban nem
szórta semmi a fényt, és nagyon élessé váltak a megvilágított és a sötétben maradó felületek határai.
A szökevény látta, hogy becsukódik a raktárajtó, majd a levegő kezdett ismét zavarossá válni.
Levegő? — nézett a nyomásmérőre, és látta, hogy folyamatosan nő a gáznyomás. A maradék por
ismét kezdett felkavarodni, és Hasszán megnyugodva lökte félre az oxigénpalackot. Én marha, ez csak
egy rutinszellőztetés! — fújt egy nagyot a sisakban, és most már kíváncsian várta, mikor lesz vége a
sugármentesítésnek.
Miután elfogyott a tartalékolt széndioxid, Nout végleg lezárta a zsilipeket. Hátradőlt a
nyomáskiegyenlítő székben, és csak a mutatóujjával intett Pie—nak: Mehetünk! A másodnavigátor
megpöccintett két gombot, aztán ő is elhelyezkedett. Pontosan fél perc múlva hangjelzést adott a
központi komputer, felpörgette a reaktorokat, a pilóták pedig egyre jobban belesüppedtek székükbe.
Hasszán igyekezett kényelmesen hanyatt feküdni a gyorsítás kezdetén, és tudatosan ellazította izmait.
Folyamatosan csökkentette életfunkcióit, tíz perc múlva a pulzusa már húsz alá csökkent, és
percenként csak tíz—tizenegyszer vett levegőt. Fél óra elteltével a légzésszám három—négy körül
stabilizálódott, és a tudatos idegműködés megszűnt. Csak belső órája ketyegett, és mérte az eltelt időt.
Hasszán először a harmadik lassítási szünetre tért magához, és elégedetten nézett az oxigénpalack
nyomásmérőjére: ha ebben a transzban tudja tartani magát, akkor még marad is egy csomó oxigénje az
út végéig. A rendelkezésére álló öt perc alatt végigmasszírozta elnyomott testfelületeit, aztán ismét
visszafeküdt, és mire megérkezett a gyorsulás, már félúton járt a mélytransz felé. Három óránként
magához tért, rutinszerűen ellenőrizte vérkeringését, és már süllyedt is vissza az oxigéntakarékos
üzemmódra, ahogy magában nevezte kábulatát. Öntudatlan volt akkor is, amikor a hajó egy
hiperugrással kilépett a Nebula—3 rendszeréből, és megérkezett az Aldan—7 körzetébe. Az indulástól
számított huszonkettedik óra végén végleg magához tért, és várta a landolást. A változó irányú és erejű
gravitáció már a leszállási manőverek előjele volt, és Hasszán minden izmát kegyetlenül
megdolgoztatta. Magában szidta a pálya kiszámítóját, de annak örült, hogy a több mint húsz órás alvás
után végleg kiszáll a merevség a tagjaiból. Vad öröm töltötte el, amikor meghallotta a hajófalhoz
súrlódó levegő jellegzetes hangját, és megérezte az egyre erősebb fékezés erejét: megkezdődött a
leszállás. Erős lökést érzett, amikor a hajó hátsó teleszkópjai a kikötő betonjához ütköztek, és
megkönnyebbülten sóhajtott fel: Már csak ki kell szökni a hajóból, aztán irány a Föld!
Pie verítékezve engedte el a magassági kormányt. Utoljára a navigátorképzőben vezetett űrhajót
önállóan, leszállása pedig még csak egy volt, szintén az iskolában. Most Nout állandó kontrollja
mellett — ha lehet — még idegesebb volt, mint a vizsgarepülésén, de érzése szerint jól oldotta meg a
feladatot. Volt ugyan egy kis megingása úgy hat—hatezerötszáz méter magasságban, de olyan gyorsan
korrigálta, hogy az első navigátor nem vehette észre. Ideges mosollyal fordult társa felé.
— Na, milyen volt?
— Kezdőtől egész jó teljesítmény, majd belejössz ebbe is. Amikor 6220 méternél belengett a hajó, azt
hittem, át kell vennem az irányítást, de ügyesen kihúztad a dőlésből!
— Észrevette? — nézett hirtelen támadt tisztelettel az idősebb pilótára Pe. Azt hittem, ez senkinek
sem tűnhet fel... Hangosan azonban csak ennyit mondott.
— Erős volt az oldalszél, az nyomta meg a hajót.
— Persze, ezért kell leszállás előtt mindig átnézni a meteorológiai adatokat. Az a kilengés most egy
életre megtaníttatta veled, hogy ne felejtkezz meg róluk. Na, nyisd ki a fertőtlenítő zsilipeket,
kezdődik a nagymosás!
Az Aldan—7—en esett az eső. Helyesebben: az Aldan—7—en általában esett az eső, nem véletlen,
hogy az első telepesek a Hidraulic nevet ragasztották rá. G2 típusú központi csillaga kísértetiesen
hasonlított a Föld Napjára. A hat kicsi, belső bolygó után szinte óriásnak számított a Hidraulic, amely
nagyjából száznegyvenöt millió kilométerre keringett az Aldantól. Amíg nem fedezték fel ezt a
rendszert, kizártnak tartották, hogy ilyesmi egyáltalán lehetséges: egy Nap típusú csillag Föld típusú
bolygója a hetedik a sorban. Itt azonban így volt, és ez csak a csillagászoknak okozott
kellemetlenségeket. A Hidraulic felszínének kilencven százalékát víz borította, a szárazulatok pedig
inkább kisebb—nagyobb szigetek voltak, mint nagy kontinensek. A meleg, szubtrópusi klíma rengeteg
csapadékot zúdított a szárazföldekre.
Az Aldan—rendszer a Bányászköd peremterületéhez tartozott. Bolygóiról már látszott néhány
közelebbi csillag fénye, és innen egy—két fényévnyire teljesen tiszta volt az űr, nem csoda, hogy az
elmúlt kétszázötven évben a galaktikus kereskedelmi útvonalak egyik legfontosabb csomópontjává
vált. A rendszer sok aszteroidája kiváló kirakási—átrakási terepet nyújtott, és a távolsági hajók is
szívesen megálltak kikötőiben. Az aldaniak jól megéltek a minimális kikötői illetékekből, és nem
vágyakoztak más bolygók csillagos éjszakái után. Itt mindig felhős az ég, csillagokat se így, se úgy
nem lehet látni, szólt a helyi bölcsesség, és aki nem ehhez tartotta magát, úgyis elköltözött néhány év
után.
A Birodalmi Sas éjszaka és természetesen esőben szállt le. A radioaktív bolygókról érkező hajókat
mindig egy távoli szigeten engedték landolni, és ott végezték el a sugármentesítésüket is. Pie
gombnyomására feltárultak az öntisztító rendszer alsó csatlakozó—ajtói. Erre a jelre megmozdultak a
Rad Island kikötő tisztítórobotjai: villámgyorsan a csatlakozókhoz gurították a sugármentesítő
folyadékkal teli tartályokat, rácsatlakoztatták őket a hajó belső hálózatára. Miután a tartályokból
kiszivattyúzták a folyadékot, máris újabbat vettek elő, és folytatták ezt mindaddig, amíg a hajó
központi agya le nem állította a töltést.
Hasszán már várta a vegyszert, de arra a vad áramlatra, amely a falon támadt nyílásokból kitört, nem
számított. Az egyik pillanatban még nyugodtan feküdt a padlón, a következőben pedig már görcsösen
kapaszkodott a konténer talpazatába, hogy a mindenhonnan spriccelő és vadul kavargó, tejszerű áradat
el ne vigye. Egy másodpercre még a lélegzete is elakadt, de aztán rádöbbent, hogy szkafanderében
nem kell fulladástól tartania. Az első ijedtség után igyekezett úgy fordulni, hogy védőruháját teljesen
lemossa a habzó áradat.
Jó negyedóra múlva a hajó belső érzékelői már nem jeleztek számottevő, szennyeződéstől származó
sugárzást. Az utolsó mosatásnál már tiszta víz folyt a falakból, ebből vette észre a szökevény, hogy a
sugármentesítés véget ért. Majd' egy nap után először állt fel Hasszán. Kicsit tántorgott, de aztán
magához tért, és a raktár végében eldugta a kiürült oxigénpalackot. Most már csak arra várt, hogy
megkezdődjön a kirakodás, és elhagyhassa a hajót.
Az első nehéz lépések végigdübörögtek a folyosókon, és a volt ügynök a hangok alapján próbálta
kikövetkeztetni, hogy milyen rendszer szerint ürítik ki a rakteret. Fél óra elteltével már tisztában volt a
rakodás ütemével, és a megfelelő pillanatban kilépett a raktárból. Végiglesett a folyosón, és az
várakozása szerint üres volt. Becslése szerint pontosan huszonnyolc másodperc állt rendelkezésére,
hogy elérje a raktérzsilip bejárata melletti őrszobát.
Itt már nem kell vigyázni a fegyencekre... Üresnek kell lennie!
— dobolt a vér halántékában, amikor a kijárat felé futott. A huszonhatodik másodpercben becsukta
maga után az őrszoba ajtaját, és nem kis megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy tényleg nincs ott senki.
Aktiválta a monitort, és átkapcsolt a külső kamerákra.
Nagy volt a nyüzsgés a hajó körül. A nedves beton elnyelte a fényt, és a gyenge kikötői lámpák nem
tudták szétoszlatni a sötétséget. Robotok hordták ki a hajó rakományát, és vagy kéttucat ember
irányította, figyelte a rakodást. Az eső és az esetleges sugárzás ellen ők is védőruhát húztak, barnás
színű sisakjuk mögött felismerhetetlen volt az arcuk.
Hasszán rövid keresgélés után megtalálta a rakodásirányítók által használt kommunikációs csatornát
és felcsatolta sisakját. Nagyon bízott abban, hogy ebben a bizonytalan megvilágításban senkinek sem
szúr szemet szkafanderének szürkésebb árnyalata.
Amikor lelépkedett a rámpán, úgy érezte, mindenki őt figyeli, de a rádióból csak a szokásos zajok
jöttek.
— Még két óra, és véget ér a műszak. Jön valaki sörözni?
Vagy négy ember azonnal abbahagyta a munkát, és szinte egyszerre válaszolt.
— Én megyek.
A rögtönzött kórus tagjai szinte egyszerre nevettek fel, aztán folytatták a rakodást.
— Valaki javítsa már meg ezt a robotot, úgy látom, végleg kinyiffant a függőleges stabilizátora!
Az egyik robot, mintha alá akarta volna támasztani a diagnózist, néhány kusza lépés után elterült a
betonon, és nem tudott felállni.
— David, hozz egy targoncát, és vidd a műhelybe ezt a roncsot!
Hasszán feltűnés nélkül oldalazott a megvilágítatlan terület felé, amikor valaki mellé lépett, és
megfogta a karját.
— Gyere velem a műhelybe! Épp töltik a targoncák energiatelepeit, és egyedül nem tudnám beindítani
őket.
David felült egy kis robogóra, amellyel a nagy területű reptéren közlekedtek a munkások, és maga
mögé mutatott.
— Ülj már fel, Kenshow még a végén levon a bérünkből a késlekedés miatt!
Hasszán felkapaszkodott a hátsó ülésre, és csendesen a sisakjába nevetett.
Én sem tudtam volna jobban megszervezni a szökésemet!
David deMarco sosem volt szűkszavú ember, és mindig szóra tudta bírni a beszélgetőtársait. A pár
perces motorozás alatt azonban csak rövid válaszokat sikerült kicsikarnia társából. Ezen annyira
elkedvetlenedett, hogy semmi sem tűnt fel neki: a másik erős volt, mint a bivaly, de mindig megvárta,
hogy deMarco fogjon meg valamit, és csak azután segített neki. Egy hét múlva, amikor a rendőrségi
vizsgálat idején jó alaposan kihallgatták, már minden furcsaság a szemébe ötlött, de aznap este csak
füstölgött, és szinte vakon tett—vett. Még az sem volt furcsa a számára, hogy a másik nem indult
rögtön vissza a Birodalmi Sashoz, hanem — saját állítása szerint — WC—re ment. Pedig a védőruhák
beépített ürítővel rendelkeztek... A lassú targoncáról visszanézve még épp látta, hogy a társa kijön az
épületből, felül a robogóra, és elindul. Meszsze is volt, sötét is volt, nem ütött szöget a fejébe, hogy
miért nem érte utol a hajó felé vezető úton.
Hasszán ekkor ment ki a teherkikötő főbejáratán. Gondolta, hogy az illetéktelen behatolók ellen
valamilyen módon védik a területet, de elgondolása szerint a főkapu forgatagában nem tűnhet fel egy
munkaruhás ember. Naponta százan mentek ki hasonló öltözékben, és a kutya sem foglalkozott velük.
Levette szkafandere nyakmerevítőjét, és a sisakkal együtt egy utazótáskába tette. A Rad Island—i
kikötőhöz egy kis személyterminált is építettek. A személyszállítók is a teherkikötőben szálltak le, de
az utasokat és csomagjaikat kis buszokkal a személyváróba vitték. Hasszán a sötétben az egyik
csomagszállító furgon mögé kanyarodott, és menet közben leemelt egy nem túl feltűnő utazótáskát.
Csak a táskát, az iratokat és a kreditkártyákat tartotta meg, minden mást egy szemétmegsemmisítőbe
dobott. Hóna alá csapta a táskát, besétált a személypénztárba, és vett egy negyedosztályú jegyet a
legközelebb induló járatra. Tíz perc múlva felemelkedett a gépe, és épp akkor, amikor Then Yuo
főmérnök rájött a csomagja eltűnésére, Hasszán hátradőlt a székében, és mohón falta a Fly Air
légitársaság közmondásosan rossz menüjét. Már majdnem két napja nem evett semmit, és nem tudtak
volna olyan rosszat adni, amit nem kapna be két perc alatt... A vacsora után megdöntötte ülése
támláját, befészkelte magát, és egy pillanat alatt elaludt. Egy év Infernó után nagyra tudta értékelni a
mindennapok kényelmét.
Aldan City kellemes, nyüzsgő hely volt, és épp a bolygó átellenes oldalán feküdt. Alig kétmillió
lakosával nem számított igazi nagyvárosnak, sikerült megőriznie vidékies hangulatát. Itt a rendőr még
fehér kesztyűt viselt, előre köszönt, mielőtt az iratokat kérte volna, és utána sem hagyta szó nélkül
faképnél a polgárt. Jó volt a közbiztonság, a Galaxis központi szektoraiból még nem ért ide a
szervezett bűnözés hulláma, és a lányos apák nem idegeskedték magukat halálra, ha a család szeme
fénye este tíz után jött haza. A szállodai és vendéglői árak szolidak, a lakosság hangulata jó volt.
A Déli légikikötőben kizárólag belföldi járatokat fogadtak, a bolygóközi hajókat mindig az Északi
űrkikötőbe irányították. Hasszán gépe nagyot döccent, amikor a lökhárítók elérték a betont. Az utazás
nyugalmát követő hirtelen lökésre felpattant a szeme, és nagyot ásítva ült fel. Körülötte kezek
nyújtóztak a magasba, derekak egyenesedtek ki, és a többi utas is ébredezni kezdett. A volt ügynök
egykedvűen lépkedett a tömegben. Elvámolni valója nem volt, az ultrahangos letapogató semmi
gyanúsat nem talált nála, így gyorsan kívül került a várócsarnokon. Felszállt az Aldan City Centrum
feliratú reptéri buszra, és figyelte, amint a kiáramló utasok beszállnak. Még négyen fértek fel a
járműre, majd az automatika becsukta az ajtót, és a busz elindult. Hasszán hátranézett, és látta, hogy a
frissen felszabadult helyre begurult egy üres kisbusz, kinyílik az ajtaja, és a lemaradtak máris
megrohamozzák.
Aldan City ritka tüneménnyel, verőfényes napsütéssel fogadta az érkezőket. Amint az elmaradó,
színes falú házakat figyelte, Hasszánnak feltűnt a saját, buszüvegben tükröződő arca. Már egy éve
nem volt szabad ég alatt, és egykor egészséges, barnás bőre határozottan megfakult. Lopva végignézte
utastársait, és ettől megnyugodott: mindenkinek szép egyenletes szobaszíne volt (persze, itt állandóan
felhős az idő...), és saját fakó arcával jól elvegyülhet a tömegben. Már épp visszasüllyedt volna a
passzív nézelődésbe, amikor a mellette ülő idős nő váratlanul hozzáfordult.
— Elnézést, hogy megzavarom, de ugye, maga nem itt született?
Hasszán hirtelen támadt zavarral válaszolt.
— N... nem, ideiglenes munkavállaló vagyok.
— Amikor megláttam, mindjárt gondoltam! — nézett rá diadalmasan a néni. — Még sosem láttam
ilyen egészséges, barna bőrszínt az ittenieken!
Hasszán keserűn mosolygott egyet az egészséges, barna bőrszín kifejezésre, de így is feltűnt neki,
milyen hangsúllyal nyomta meg az itteniek szót a néni.
— Maga is bevándorló, igaz?
Az öreg hölgy kissé elpirult az örömtől.
— Hát még mindig észre lehet venni a bőrömön, hogy idegen vagyok? Még nem fakított meg annyira
ez a nap nélküli világ?
Nem a fenét! — vigyorgott magában Hasszán. A kérdésed árulta el, hogy külföldi vagy... Mondani
azonban csak ennyit mondott.
— Persze, hogy nem! Egy éve vagyok itt, de ilyen színt még sosem láttam! — bólintott mosolyogva,
és közben nem értette saját magát: Mi a fenét bókolok ennek a vén tyúknak?
A néni fesztelenül a karjára tette a kezét.
— És honnan jött ide?
Miért akarod ezt tudni? — pillantott körbe Hasszán. Megnyugodva látta, hogy senki sem figyel rájuk.
— A Földről.
Útitársa elgondolkodva meredt az előttük lévő ülés szövetére.
— Föld? — forgatta a nevet a szájában. — Sosem hallottam róla!
Így múlik a világ dicsősége... Én még akkor születtem, amikor csak a Föld létezett! — nézett fanyarul
maga elé Hasszán, és nagyon idegennek érezte magát.
— Kis bolygó, a Szíriusz szektorban.
A nénin nem látszott a felismerés.
— Szíriusz szektor? Nem tudom, hol lehet... Én a Pardia szektorból jöttem, de azt sem tudom, hogy
merre kell keresni az égen! Tudja, kedvesem, sosem volt erősségem a Galaxis helyrajz. Szegény
apámnak sokat kellett veszekedni a helyrajz tanárommal, míg nagy nehezen átengedett. Aztán ide
mentem férjhez, és megszoktam ezt a bolygót is. Már két hónapja nem láttam a napot, de csak most
jutott eszembe, amikor hunyorognom kellett. Ez a jó a Hidraulicban: itt olyan ritkán húzza össze az
ember a szemét, hogy nem kell szemránckrémet használni! Mit is mondott kedvesem, honnan jött?
Kezdődő agyérelmeszesedés — állította fel a diagnózist Hasszán, és ettől elmúlt a kellemetlen érzése.
Ha tudnád, hol van a Föld, és elutaznál oda, egy—két hónap alatt meggyógyítanának. Itt azonban
semmi esélyed sincs rá! Látod, nyanya, érdemes lett volna jobban megtanulni a Galaxis helyrajzot...
— A Földről. Tudja, a Szíriusz szektorban...
— Szíriusz szektort mondott? Hiszen én ott születtem!
Hasszán a maga részéről befejezte a beszélgetést. Időnként odabólogatott a folyamatosan csevegő
néninek, elejtett néhány „igen, és még?, nahát!, hogy mik vannak!" kifejezést, és ezzel újabb tápot
adott a hölgy gondolatainak. A rázúduló hangzuhatag egy kicsit elálmosította, és megkönnyebbülten
szállt ki egy szálloda előtt. Az ég közben beborult, szemerkélni kezdett az eső, és a néni épp ott tartott,
hogy Képzelje, itt alig esik az eső! Bezzeg otthon, a Betelgeuse szektorban, ott minden bolygón
rengeteg a víz... Hasszán ekkor már a busz mellett állt, és búcsút intett, majd belépett a Hotel Hidro
csepegésmentes halljába. Kivett egy negyedosztályú szobát, aztán bevetette magát Aldan City
bevásárló utcáinak szövevényébe. Fél óra múlva Then Yuo főmérnök bankszámlája újabb kétszáz
credittel lett vékonyabb, de Hasszán átlagos polgári ruhában feszített, egy utcai automatával levágatta
haját és még meg is borotválkozott. Senki sem mondta volna rá, hogy szökött fegyenc, ő pedig élvezte
a szabad mozgás lehetőségét. Fegyverre lett volna szüksége, de nyíltan nem vásárolhatott. A
vonatkozó galaktikus törvények szerint vásárláskor automatikusan levették az ujjlenyomatokat, és
elküldték a lakossági nyilvántartóba. Egy fegyenc ujjlenyomata azonnal riasztást váltana ki, és hamar
visszazsuppolnák az Infernóra. Vett egy várostérképet, és a helyi közlekedés egyik csomópontjához
ment. Leült egy padra, és nézte a be— és kifutó buszokat. A legtöbb jármű ragyogott a tisztaságtól és
teljesen újnak nézett ki, de néhány járat bizony kopottas és itt—ott piszkos volt. Hasszán megjelölte
ezen járatokat a térképén, és hamar nyilvánvalóvá vált, hogy mindegyik áthalad a Suntown nevű
városnegyeden. Kis kompakt kamerát vett a várótermi trafikban, nyakába akasztotta, és homlokára tolt
egy napszemüveget. Egy kis lazítás a ruházaton, és hamisítatlan turistává vedlett át. Még egyszer
megnézte a kifüggesztett járattérképeket, és újból megállapította, hogy a leghosszabb utat a 981Y
jelzésű járat futja be Suntownban. Letelepedett a váróban, és csak az esti szürkületben szállt fel az
egyik kocsira. Jó fél óra buszozás után rögtön észrevette, hogy ez már Suntown lehet: az utcákról
szinte eltűntek a rendőrök, hirtelen megjelentek a kihívó tekintetű, merészen dekoltált lányok, és
szemmel láthatóan gyanús alakok mászkáltak a kopott házak között. A negyed legmélyén kiszállt a
buszból és egy Tropical Eden nevű, leromlott kinézetű csehó felé vette az irányt. A kapuban álló
kidobóember először nem akarta beengedni, de egy zsebbe csúsztatott száz kredites bankóval
megváltotta a belépőjét. Üdítőt rendelt a pultnál, és a pohár pereme fölött végignézte a vendégsereget.
A többség csóró, lecsúszott alaknak nézett ki, de az egyik asztalnál egy viszonylag jól öltözött férfi
üldögélt, két társáról pedig már messziről látszott, hogy gorillák.
Hasszán megcélozta az asztalt, átküzdötte magát a szanaszét álldogáló székek és asztalok között, és
letelepedett a kiszemelt célpont közelében. Látható zavartsággal és izgalommal itta a gyümölcslevet.
Az egyik gorilla rögtön kiszúrta, és valamit súgott a főnökének. Az először nemet intett, de az ismételt
sürgetésre láthatóan beadta a derekát. Egyikük sem sejtette, hogy a látszólag poharát nézegető
Hasszán mindent látott: a pohár sima oldalán tökéletesen visszatükröződött a megbeszélés. Egy nagy
korttyal leküldte a maradék italt is, és óvatosan kioldalgott a bárból. Szeme sarkából látta, hogy a
gorilla felpattan, és utána indul.
Az utcán közben teljesen besötétedett, csupán néhány lámpa próbált meg versenyre kelni a
sötétséggel. Hasszán jobbra—balra tekingetve egy park felé vette az irányt, és szándékosan lelassított,
hogy az őt követő alak nyomát ne veszítse. Mintegy ötven—hatvan méternyire a park szélétől
lehuppant egy padra, és elkezdte figyelni az éjszaka neszeit. Hosszú évek alatt megedzett hallása most
sem hagyta cserben: egy halk reccsenés után már tudta, hogy árnyéka a közelben van. Kissé
meglazította ruháját, aztán felállt, és egy gyanútlan ember ténfergő lépteivel egyenest a zaj forrása felé
vette az irányt. A lombok alatt még kevesebb volt a fény, és csak nehezen szúrta ki a megbújó alakot.
Mintegy kétméternyire a leselkedőtől megbotlott, és nagyot kaszálva a levegőben próbált meg talpon
maradni. A csel bevált, a gorilla elérkezettnek látta az időt a cselekvésre. Felé ugrott, és villámgyorsan
lesújtott. Ha a szökevényt álló helyében éri az ütés, nem sok esélye lett volna. Amikor azonban az
ismeretlen rárontott, nem csinált semmit, csak folytatta jól megtervezett botlását, és kibukott az ütés
vonalából. A füle mellett elzúgó kezet még esés közben megmarkolta, és egy erős rántással
kibillentette ellenfelét az egyensúlyából. A támadó csak annyit látott, hogy áldozata hihetetlen
szerencsével kitér az útból, aztán pedig megragadja valami, és most ő száll arccal a sárba. Nem tudott
felugrani, mert az őt feldöntő mozdulat segített Hasszánnak állva maradni. Egy kis perdülés után
akkorát rúgott az előtte sarat köpködő fejbe, hogy a másik halk nyögés kíséretében hullt a talajra. Még
két jól irányzott veserúgás, és a gorilla teljesen harcképtelenné vált. A volt ügynök bal lábbal rátérdelt
a hátára, elkapta és hátratekerte hadonászó karját, és egy erőteljes mozdulattal visszakényszerítette a
pocsolyába. A ligetben nagy csend támadt, amit csak a legyőzött férfi szaggatott lihegése zavart meg.
Hasszán belemarkolt a rabló hajába, és fejét hátrafeszítve az arcába nézett.
— Minek köszönhetem a szerencsét?
A másik nem tudott kinyögni egy szót sem, így megint Hasszánon volt a sor.
— Csak azért mondom, hogy tudd: már a bárban kiszúrtalak benneteket. Láttam, hogyan vitatkoztál a
főnököddel, és én vezettelek ide, ahol senki sem lát bennünket. Beleestél a csapdába, de aki ilyen
pancser, az megérdemli a sorsát! Hogy hívnak, nagyfiú?
— Bert Kunta — hallatszott egy elhaló nyögés a sötétben. — De minek az neked?
Hasszán farkasvigyorral felelte.
— Szeretem tudni, kinek vertem szét a fejét. Na, de térjünk a tárgyra: szükségem van a pisztolyodra!
Most elengedem a kezedet, de meg ne próbálj felállni, mert akkor rád lépek, és eltöröm a gerinced.
Szépen a fejed fölé nyújtod a kezedet, és úgy is maradsz. Ha az engedélyem nélkül megmoccansz,
meghalsz! Gondold át szépen, mennyi esélyed lehet itt a földön fekve, amikor még álló helyzetben is
elintéztelek! És gondolj arra is, hogy az okos fiúk talán megélik a holnapot...
Amikor a támadó elnyúlt az avarban, Hasszán nyugodtan kiforgatta a zsebeit. A pisztolyt és a
kreditkártyákat eltette, majd felállt, és még egyszer fejbe rúgta a fekvő férfit, aki elveszítette az
eszméletét.
— Üdvözlöm a többieket! — törölte a kezére ragadt sarat a másik felöltőjébe, aztán megigazította
ruháját, és leintett egy taxit a park mellett. Húsz perc múlva már egy lebegő—kölcsönzőben alkudott
egy kis, kétszemélyes gép díjára. Az Aldan—7—en mindenki kedvelte a lebegőket. A kicsi, zárt
utasterű, antigrav motoros gépekkel be lehetett kalandozni az egész bolygót, és az utasok felhőtlenül
élvezhették a repülés örömeit. Automatikájuk ismerte a tiltott zónák elhelyezkedését, és még kézi
vezérlés közben is figyelmeztette a vezetőt, ha meg nem engedett helyen röpködött.
Hasszán végül is kifizette az igen magas bérleti díjat, aztán beült az első ülésre, és megpöccintette a
magassági kormányt. Hang nélkül emelkedett fel, mert légkompressziós meghajtásra csak a
gyorsításhoz és a sebesség megtartásához volt szükség, maga az antigé hajtómű teljesen zajmentes
volt.
Hasszán — mintegy kétszáz méter magasban — lebegésre állította a gépet, és bekapcsolta a
navigációs számítógépet. Kivilágosodott a kis képernyő, és megjelent rajta a Nebula—7 Mercator—
vetületű térképe. A két tiltott zónát nem jelölte ki a gép, de Hasszán tudta, hogy könnyen kiszedheti az
információkat belőle. Megnyomta az Útvonalterv gombot, aztán egy fényceruzával rábökött a térkép
bal alsó sarkára, mint kiindulópontra, és bal felső sarkára, mint célállomásra. A gép habozás nélkül
egy világító, nyílegyenes vonallal kötötte össze a két pontot. A szökevény elégedetten nevetett fel.
— A csík nem tér ki, tehát ezen az úton biztos nincs tiltott terület. Na nézzük meg egy kicsit
keletebbre!
Szisztematikusan jelölte ki a déli kiindulópontokat, és a hozzájuk tartozó északi célállomásokat. A
legtöbb útiterv egyenes vonal volt, de néhány megtört, kikerülte a térkép egyes területeit, aztán ismét
visszaállt az észak—déli irányba. Nem telt el még tíz perc sem, és Hasszán már körberajzolta a két
nagy tiltott zónát. Az egyik a radioaktív anyagok lerakási—átadási területe volt, ahol tegnap leszállt
vele az űrhajó. A másik a Galaxis egyik legnagyobb fegyenctelepe, ahová a Bányászköd bolygóira
küldött elítéltek érkeztek, és ahonnan aztán a célállomásokra szállították őket. Mivel a radioaktív
kikötőt egy nem túl nagy, de annál távolabbi szigetre telepítették, Hasszán már tudta, hogy a kettő
lehetséges terület közül hol vannak a fegyencek. Vissza akart térni az elosztó zónába, mert csak így
válthatta terveit valóra... Kinagyította a célterület térképét, és jó alaposan megvizsgálta. Felelevenítette
ideérkezésének emlékeit, és úgy gondolta, viszonylag pontosan meg tudta határozni a központi tábor
helyét. Kikötötte a riasztó áramkört, aztán a lebegőt a fegyenczóna központja felé irányította: becslése
szerint hat óra múlva éri el a tiltott területet. Kinézett az ablakon kívül elsuhanó sötétségbe, aztán
hátradőlt a széken, és elaludt.
Öt és fél óra múlva kinyíltak szemei, és kiegyenesedett székében. Amíg aludt, az éjszaka átadta helyét
a reggeli szürkületnek, és egyre jobbak lettek a látási viszonyok. Alatta még az óceán húzódott, de a
gép orra előtt — a látóhatáron — már kiemelkedett egy ködbe és felhőbe burkolózó szárazföld.
Nagyot nyújtózott, már amennyire a szűk kabinban tudott, aztán kikapcsolta az automatikát, és kézi
vezérlésre váltott. Gyakorlott pilótaként fogta a kormányt, és a lebegő kőként zuhant a végtelenbe
nyúló víztükör felé. A felszín fölött ötven méterre húzta ki a gépet a zuhanásból, aztán lassan még
jobban csökkentette a magasságot. Amikor a szél által felkavart vízpermet fénylő cseppekkel borította
el a szélvédőt, megállította a süllyedést, és tíz—tizenöt méter magasságban vágtatott a most már elég
közeli part felé. Nagyon bízott benne, hogy a radarok nem képesek érzékelni egy ilyen alacsonyan
szálló, főleg szénszálas műanyagból készült repülőgépet. A part menti hullámtörés előtt egy kicsit
felemelkedett, megcélozott egy nyiladékot a parti fák között, majd tovább suhant a ritkás
facsoportokkal tarkított tájon keresztül. Minimumra vette a meghajtást. Ettől ugyan jelentősen
csökkent a sebessége, de a turbinák éles hangja halk susogássá szelídült. Már több mint két órája
repült a zöldellő síkság fölött, amikor a távolban hegyek tűntek fel. Egy kis mozdulattal a hegység
központi tömbje felé irányította gépét, és igyekezett az egyszer látott táj ismerős pontjait megkeresni.
Már dél körül járt az idő, amikor belépett a hegyek közé, és lebegőjével egyik gerinctől a másikig
röppent. Úgy cikázott, mint a földi kolibrik, és kereste a táborok nyomait. Csupán délután négy körül
találta meg az első jeleket: gondozatlan, saras utakat pillantott meg az egyik völgyben. A völgy mellett
húzódó hegygerinc takarásában délkelet felé fordította gépét, és csak néha emelkedett fel annyira,
hogy ellenőrizze az út folytatását. Néha kis járműveket is látott haladni, és már messziről megismerte
a fegyőrök szürke—zöld színösszeállítását. Az a völgy, amelyikben haladt, tizenöt kilométer után
véget ért, és egy magas vonulat emelkedett előtte. Gépét közvetlen a gerinctető alatt, egy viszonylag
egyenletes sziklapadon tette le. Kiszállt, és ruganyos mozdulatokkal felkúszott a magaslat tetejére.
Óvatosan lesett ki a sziklák közül. A gerinc túloldala meredeken zuhant egy nagy medence felé, és a
síkságon hatalmas tábor terpeszkedett. Hasszánt ismerős és ellentmondásos érzések rohanták meg.
Szinte látta, amint kiterelik a hatalmas teherszállítóból, ahová az Időjárőr helyezte az ítélethirdetés
után. Nagy munkát végeztek, az biztos... Mint egykori ügynök, maga is tisztában volt vele, hány
helyen kellett meghamisítani a nyilvántartásokat, hogy ne tűnjön fel a plusz fegyenc megjelenése. A
Nebula—3—on már teljesen mindegy volt, de odáig jól meg kellett dolgozni a rendszert, hogy a
számítógépek ki ne szúrják a kakukkfiókát.
Oldalába belenyilallt az egy évvel ezelőtti csizma nyoma, amivel a táborban fogadták. A tábor
őrszemélyzete természetesen nem tartozott a Szolgálat soraiba — ennyi embert még az őrjárat sem
tudott volna egyszerre beszervezni —, de a feladatát e nélkül is remekül el tudta látni. Az a néhány
nap, maximum egy—két hét, amit az elítéltek itt töltöttek, kevés volt arra, hogy szervezkedni
tudjanak, és lázadni merészeljenek. Itt a legjobban alkalmazható lázadás—megelőzési módszert, az
erős fluktuációt alkalmazták... A táborban töltött idő csak egy dologra volt elegendő: a személyzet
kiélhette alantasabb ösztöneit a foglyokon. Amikor a szemerkélő esőben Hasszán elhagyta a hajót, el
kellett mennie egy emelvény előtt, amelyiken vagy huszonöt—harminc, jól megtermett őr figyelte az
érkezőket, és igyekezett kiszűrni a potenciális bajkeverőket. A volt ügynök kénytelen volt elismerni,
hogy kiváló munkát végeztek: ő is azokat az embereket különítette volna el, akikre az őrök
felfigyeltek. Persze saját magát is ebbe a kategóriába sorolta. Amint a friss levegőből mélyeket
lélegzett, alulról figyelte az őrök arcát. A fárasztó út után csak egyszer lankadt a figyelme, és az egyik
kerettag úgy oldalba rúgta, hogy elveszítette egyensúlyát, és elhasalt a sárban. Ekkor még nem tudta,
hogy itt minden nap esik valamennyi csapadék, és az itt tartózkodás idejére hozzá kell szoknia a
latyakhoz. Lassan állt fel, arcát vastagon borította az agyag, aminél csupán szeme parázslott
feketébben. Egy pillanat alatt felmérte, hogy ha most elégtételt vesz a rúgásért, ezek a jól táplált
smasszerek helyben agyonverik. Lehajtotta a fejét, mint aki elfogadja sorsát, és tovább csúszkált a
nedves fűcsomók között, de azt a magabiztosan vigyorgó arcot egy életre bevéste az emlékezetébe...
A tábor, legalábbis innen nézve, semmit sem változott. Elővette az Aldan Cityben vásárolt kis
kompakt kameráját, és ráközelített a táborra. A modern kamerákon 28 milliméteres volt a széles zoom,
de közelítésnél csak a beépített digitális objektív képfelbontó képessége volt a határ. Hasszán eleve
egy olyan kamerát vett, amelyet jó erős távcsőként is alkalmazhatott, és a több kilométer távolságban
lévő tábort karnyújtásnyira hozta. Az egyik bejárathoz épp akkor érkezett meg egy szolgálati gépkocsi,
és Hasszán jó alaposan megnézte magának a beléptetést. Amikor felemelkedett az elektromos
függöny, elégedett volt a látvánnyal: egy kis szerencsével simán bejuthat a táborba. Végigvizsgálta a
kerítéseket, és ez ismét megerősítette azt az elhatározását, hogy a főbejáraton fog bemenni. Az ősrégi,
de még mindig nagyon jól használható szögesdrót mellett kettős sugárgát és ultrahangos
mozgásérzékelők tették áthatolhatatlanná a kerítést.
A rabok barakkjai, az őrség körlete, a központi épület és a raktárak mind úgy néztek ki, mint egy évvel
ezelőtt. A messze nyúló épületsorok az űrkikötő előtt egy kilométerrel értek véget. A távolban felszálló
pára— és ködfüggönyből négy teherhajó csúcsa emelkedett ki. A foglyok érkezése és távozása most is
folyamatosan zajlott. Hasszán csak egy hetet töltött el itt, de minden épületnek pontosan megtanulta a
helyzetét. Már akkor is abban bízott, hogy egyszer meg tud szökni, és akkor szüksége lehet ezekre az
információkra. Még utoljára végignézte a tábort, különös gondot fordítva a parancsnoki tömbre, aztán
visszahúzódott, és lemászott a lebegőjéhez. A lenyugvó nap fénye varázslatos árnyalatokkal tört át a
szakadozott felhőkön, és különleges bájt adott az előtte húzódó völgynek. Megállt és leült gépe elé,
mert az Infernó poklában teljesen elfelejtette, milyen szép is tud lenni a természet... Egy éve nem
látott napnyugtát, és most különös hatással volt rá. Néhány perc múlva letérdelt, és előre borulva
mondott hálát Allahnak, mert idáig segítette. Egy rég kihalt vallás szavai úsztak el a levegőben, és
törték meg a csendet. A nap egy utolsó fénysugarat küldött a völgybe, aztán lebukott a nyugati
látóhatárig terjedő hegyek mögé. Hasszán felállt, beült a gépébe, és elindult vissza azon az úton,
amelyen néhány órája megközelítette a tábort. Egy katona mindig tudja, hogy csapdát állítani nem az
ellenséges csapatok orra előtt kell, hanem egy jól megválasztott helyen...
Mintegy tíz kilométert haladt visszafelé, amikor megfelelőnek ítélte a helyszínt. Az út itt egy mélyen
beugró sziklát került meg, és az éles kanyarokban csak lassan haladhattak az őrök járművei. Nem
messze innen egy szűk nyiladék volt a fák között, amely ideális rejtőzködési helynek látszott. Közben
beköszöntött a Hidraulic félhomályos éjszakája. Az év egy bizonyos szakában sosem volt teljesen
sötét az éjjel, mert a Bányászköd felől annyi porszemcse verte vissza a fényt, hogy az képes volt
eloszlatni a sötétséget. Hasszán a szikla fölé emelkedett, és több kilométer hosszúságban belátta az
utat. Kis kamerájának elég volt az éjszakai fény, elektronikusan erősítette fel a beérkező sugarakat, és
a szembe már egy borús, de mindenképp nappali hatású táj képét vetítette.
Hasszán két nagy, csapatszállítóra emlékeztető járművet is elengedett, mire feltűnt egy kicsi, kétüléses
terepjáró, a kormány mögött egy emberrel. A fegyenc gyorsan leereszkedett a nyiladékba, és az úthoz
futott. Vett néhány mély lélegzetet, hogy lihegését csökkentse, és célzásra emelte a parkban
zsákmányolt, de most kábító fokozatra kapcsolt pisztolyt. A szikla mögül előtűnt egy fényszóró, és a
dzsip óvatosan kiaraszolt az egyenes útszakaszra. Vezetője épp gyorsítani akart, amikor eltalálta a
kábító sugárzás. Ültében megingott, aztán egy hang nélkül oldalra dőlt... A gázkar automatikusan
üresjáratba lendült, és a jármű megállt. A következő pillanatban Hasszán a vezetőülésben termett, az
eszméletlen férfit az anyósülésre lökte, gázt adott és a nyiladékba hajtott. Az erdő mélyén kikapcsolta
lámpáit, és lecibálta a magatehetetlen ember egyenruháját. Amikor felvette, kicsit szűknek érezte, de
bízott benne, hogy senkinek sem fog feltűnni a dolog. Saját levetett ruháit az elkábított őr mellé dobta,
aztán átvizsgálta az iratait. A menetlevél szerint Jams Kuryo foglárt most vezényelték az Elítélt
Mozgatási Terminálra (de flancos neve van a fegyenckikötőnek!), és még sosem járt ott... Hasszán
elégedett volt: egy ismeretlen foglár érkezik és csak a vezénylési szabványnyomtatvány van vele.
Nincs fényképes igazolvány, amit sokkal nehezebben tudna használni, ezekkel a papírokkal viszont
simán bejuthat a táborba. Az eszméletlen, félig csupasz férfit kilökte a fák alá. Egy pillanatra átfutott
agyán, hogy a kábító lövés miatt még vagy tíz—tizenkét órán keresztül öntudatlan lesz, és a kihűlés
miatt simán meghalhat. Számára teljesen mellékes volt az őr sorsa, de azért ráterítette régebbi ruháit.
— Ha szerencséd van, életben maradsz! — jegyezte meg félhangosan, aztán beült a terepjáróba, és
elhajtott a tábor felé.
Lassan, óvatosan vezetett, és csak két óra múlva érte el a tábor északnyugati kapuját. Dudálására egy
álmos őrparancsnok került elő, és rosszkedvűen világított be a kocsiba, miközben az iratokat
nézegette.
— Honnan csöppentél ide ilyen későn?
Hasszán megvetően rúgott a terepjáró oldalába.
— Lerohadt félúton, azt hittem, sosem érek ide!
Az őrmesternek azonnal jobb kedve lett: nemcsak az ő napját tolták el. Úgy volt, hogy ma kimenőt
kap, erre berántották rendkívüli szolgálatra. Már szinte barátságosan adta vissza a papírokat.
— Itt vagy, és ez a lényeg. Holnap majd megkapod a helyed és a beosztásod, addig is jelentkezz az
ideiglenes szálláson! Két kilométert menj egyenesen, aztán fordulj balra! El sem tudod téveszteni, egy
nagy, szürke—zöld zászlós épület előtt kell bekanyarodnod. Holnap majd ott kell jelentkezned, az a
parancsnoki szárny! Onnan már látszik az ideiglenes szállás, egy fehér—fekete csíkos, földszintes
barakk.
— Köszönöm, őrmester! — szalutált előírásosan Hasszán, és begördült a táborba.
Az őrparancsnok nagyon elégedetten nézett utána.
— Bárcsak több ilyen emberünk volna! — mordult a kapukezelőre, aztán visszament az őrbódéba.
A dzsip közepes sebességgel gurult az ideiglenes szállás felé. Hasszán tudta, hogy az őrparancsnoknak
kötelessége érkezését jelenteni, és már várni fogja az ügyeletes. Kitöltenek egy csomó papírt, aztán
megmutatják a szobáját. Amint az ügyeletes minden dolgát elvégezte, rögtön elveszíti érdeklődését
iránta, visszahúzódik aludni, és végre szabadon mozoghat.
Leállt a szállás melletti parkolóban, kisimitotta egyenruháján a ráncokat, és határozott léptekkel az
ügyeleteshez lépett.
—Jams Kuryo szakaszvezető, jelentkezem!
Az ügyeletes tiszt fáradt mozdulattal pihenjt intett.
— Hagyjuk most a formaságokat, mutasd a papírjaidat! Honnan vezényeltek ide?
Hasszán átadta az iratokat, csak azután válaszolt.
— Aldan City, 3—as fegyintézetből.
A szökevény persze azt sem tudta, merre van a 3—as fegyház. Még a pályaudvaron nézte ki a
vidifonkönyvből, és — minden eshetőségre készen — memorizálta a vezetők neveit és
vidifonszámait.
Az ügyeletesen most látszott először, hogy érdekli a jövevény.
— A 3—asból jöttél? Én is ott szolgáltam, mielőtt ide kerültem volna! Még mindig az öreg Hernandez
alezredes a börtönigazgató?
— Már Hernandez ezredes, és nem lett fiatalabb! — nyomta meg az ezredes szót Hasszán, és
közben... legalábbis gondolatban... vállon veregette magát elővigyázatosságáért.
— Ezredes? — csodálkozott a tiszt. — Akkoriban mindenki azt suttogta, hogy egy féléven belül
nyugállományba vonul!
Hasszán most már nyeregben érezte magát, és a jól értesültek magabiztosságával nevetett fel.
— Most is mindenki azt suttogja, de nem úgy látszik, mintha menni akarna...
Az ügyeletes berakta az összehajtogatott iratokat a nyilvántartó fakkjába, aztán átadott egy ideiglenes
azonosítót Hasszánnak. A volt rab a legnagyobb megdöbbenéssel látta, hogy a kártyán a saját, színes,
háromdimenziós fényképe van rajta.
— Mikor készült ez a kép?
Értetlen képét látva az ügyeletes tiszt elégedetten támaszkodott az asztalra.
— Most, az előbb. Infravörös 3D lézerszkennert építettek a falba, amely automatikusan mindenki
arcát digitalizálja, aki az épületbe lép. Amíg beszélgettünk, elkészült a képed és az azonosítókártyád
is.
— És mi lesz a felvételekkel?
— Bekerülnek az adatbázisba, és évek múlva is kikereshetők...
— Ügyes szerkezet! — bólintott kesernyés elismeréssel Hasszán.
Még csak ez hiányzott, egy kompakt kép rólam... nézegette a kitűzőjét. Ez túl forró nyom, minél
hamarább le kell lépnem! — gondolta.
— Isten hozott nálunk! — Nyújtotta a kezét az ügyeletes, és ezzel a maga részéről lezárta a Szolgálati
Szabályzat Új bajtársak hivatalos üdvözlése című paragrafusát. Egy perc múlva már eltűnt az ügyeleti
szobában, és Hasszán is megkereste a neki kiutalt priccset. Lerakta katonazsákját az ágy alá, váltott
néhány semmitmondó szót a többiekkel, aztán levegőzni indult.
A tábori közvilágítás nem fedte az egész területet. Az elszórtan álló lámpák között nagy, félhomályos
zónák maradtak, amelyek emiatt még sötétebbnek tűntek. Lépései üresen kongtak az épületek között,
a távolból pedig halk zsongásként érte el a kikötő zaja. Még az eső sem esett, és a nedves aszfalt itt—
ott már fel is száradt. Hasszán látszólag gondtalanul, kíváncsian nézelődve ballagott a parancsnoki
épület felé, már messziről látszott a mellére tűzött foszforeszkáló kódkártya, még halkan fütyörészett
is. Amikor egy éve itt járt, érthetően nem jutott el erre a területre. Most annál jobban megnézte
magának, nem akarta, hogy bármilyen tényezőt kihagyjon a számításaiból.
A parancsnoki épület előtt négy őr teljesített szolgálatot. Nem is próbált szóba elegyedni velük:
jobbnak látta, ha kevesen emlékeznek rá, és az őrök helyében ő is gyanúsnak találta volna, ha valaki
épp ekkor akarna velük beszélgetni. Amint az őröket eltakarták az alacsony fák, Hasszán egy fürge
oldalsasszéval eltűnt közöttük. Óvatosan, minden kis zajra figyelve körüljárta az épületet. Az ablakok
már sötétek voltak, és nem volt nehéz megfelelőt találni. Fegyverét ultrahangra állította, és a
nagyenergiájú, fókuszált hanggal körbevágta az egyik ablak kilincsét. Halk koppanással esett a kezébe
a kis fémkallantyú és a műanyag ablakkeret egy része. Egy rugaszkodással a szobában termett, és az
ajtóhoz osont. A folyosón csak a vészvilágítás működött, minden csendes volt.
Egy falitükör előtt rendbe szedte ruháját, bakancsáról letörölgette a sarat és sapkája alá igazította haját.
Bakancsa halkan ropogott, amikor a főlépcsőházba lépett. Szerencséjére minden emeleten voltak
eligazító táblák, és közvetlen mellettük a tűzriadó—terv lógott a falon. Tűzriadó? —vigyorgott az
ábrára. Ezen a nyavalyás bolygón úgyis annyi a víz, hogy semmi sem gyulladhat meg...
Rövid keresgélés után, a negyedik emeletnél találta meg a táborparancsnok irodáját. Kihúzta magát, és
határozott léptekkel indult a negyedikre. Bakancsának sarokvasalása hangosan kopogott, de itt már
senkit sem zavart. Csak néhány, szolgálati ügyek után loholó fegyőr volt a lépcsőházban, és Hasszán
nem tűnt fel senkinek: aki ilyen késői időpontban is az épületben tartózkodik, annak biztos valami
nagyon fontos dolga van.
Amikor az irodába lépett, a táborparancsnok segédtisztje kérdőn nézett rá. Hasszán előírásosan
jelentkezett, majd átadta a Jams Kuryo névre kiállított vezénylő parancsát. A hadnagy egy perc alatt
átfutotta, aztán értetlenül nézett rá.
— Mit keres itt, szakaszvezető? Ezzel a paranccsal holnap reggel kellett volna jelentkeznie a második
emeleten!
— Igen, uram — válaszolta a szökevény. — A szabályzat szerint valóban holnap reggel kellett volna
leadnom a papírjaimat, de Aldan Cityben kaptam egy szóbeli parancsot is!
A tiszt hirtelen támadt kíváncsisággal nézett rá.
— És mi volt az?
— Az Elitélt Mozgatási Terminálra való érkezésem után haladéktalanul és személyesen jelentkezzem
Pat Sonc ezredes táborparancsnoknál.
— Miért? — értetlenkedett a hadnagy.
— Nem mondhatom meg, uram! Bizalmas információ...
A segédtiszt nekem mindegy arckifejezéssel nézett végig a még mindig vigyázzban álló Hasszánon.
— Rendben, pihenj! Bejelentem az ezredes úrnak, de ha valami hülyeségsel zaklatja, hamar a
legénységi fogdán találhatja magát!
— Értettem, uram! — mondta Hasszán, és lazított egy kicsit a testtartásán.
Mike Robertson hadnagy röviden tájékoztatta Soncot a belső kommunikátoron, aztán intett, hogy
mehet. Hasszán két erős kopogás és a nyomukban felhangzó igen után belépett a táborparancsnoki
irodába. Rövid itt—tartózkodása alatt csak egyszer látta Pat Soncot, amikor az ítélethirdetés után az
Aldan—7—re hozták az Őrjárat fegyveresei. Kísérő papírjain is együtt szerepelt az ezredes és a
Szolgálati Bíróság neve. Abból, hogy az Őrjárat létezését nem is próbálták meg eltitkolni az ezredes
elől, a fegyenc megtudta, hogy Sonc az Időőrjárat ügynöke, és feladata az elítéltek feltűnés nélküli
becsempészése a fegyenctáborokba.
Hasszán gondosan becsukta maga mögött az ajtót, és megállt Sonc szépen faragott íróasztala előtt.
Rögtön megismerte a parancsnokot, az viszont gyanakvás nélkül nézett rá: életében egyszer látta, és
akkor is csak épp hogy megnézte. Ráadásul az elítélt akkor dús, fekete szakállt viselt, most viszont
csak egy simára borotvált őrt látott maga előtt.
— Robertson hadnagy jelentette, hogy parancsa szerint egy bizalmas információt kell közölnie velem.
Na, halljuk!
Hasszán figyelmesen körülnézett.
— Lehallgatás—biztos a szoba, uram?
Az ezredes megnyomott egy gombot az asztalán.
— Bekapcsoltam az ernyőt, nyugodtan beszélhet!
Az ernyő egy speciális, kaleidoszkópszerű védőmező volt, amelyik részben zavarta, részben elnyelte a
kémsugarakat. A szökevény azonnal ellazította a tartását, és ternporálul folytatta a beszélgetést. A
temporál kifejezetten az Időőrjárat számára kifejlesztett mesterséges nyelv volt. Az alapkiképzés
ennek az elsajátításával kezdődött, és a Szolgálat tagjain kívül senki sem érthette meg.
— Dick Spark Specialista vagyok. Aldan City közelében villámcsapás érte az ugrómat, és teljesen
tönkrement. Ön az általam ismert egyetlen ügynökünk ebben a korban, segítségét kérem a
hazatérésemhez!
Az ismerős, de oly ritkán hallott nyelv szavaira Sonc úgy pattant fel, mintha rugó lökte volna ki a
székéből. Kezét előretartva kerülte meg az asztalt, és keményen megrázta Hasszán jobbját.
— Üdvözöllek, foglalj helyet! — mondta, és egy fotelre mutatott, majd kíváncsian nézett rá. — Hogy
tudtál ide bejutni?
Hasszán csak legyintett.
— Tulajdonképpen nem volt valami nagy ügy... Aldan Cityben elmentem a Suntownba, ott pénzért
minden megvásárolható. Ez az egyenruha, a beléptető irataim, minden ami rajtam van, onnan
származik.
— Honnan ismered ilyen jól Suntownt? Az itt megforduló rabok elég nagy része származik onnan,
vagy van valamilyen kapcsolatuk vele.
— Ezért jöttem az Aldan—7—re — bólintott Hasszán. — A Szolgálat úgy ítéli meg, hogy lassan, de
biztosan itt is kiépül a szervezett alvilág. Mostanában alakulnak ki a jó negyven évvel ez utáni Aldan
—maffia gyökerei, és erről kellett minél több adatot összeszednem. A munkámmal már végeztem, a
jelentésem is elküldtem, és már indultam volna haza, amikor megtörtént a baj.
— Pech, de ezen könnyen segíthetünk! — mosolygott a rokonszenves, fiatal ügynökre az ezredes.
Odalépett a falon függő aldani lobogóhoz, és felhajtotta az alját. Tenyerét a falra tette, halk kattanás
hallatszott, és a díszburkolat egy része félrehúzódott. Sonc a válla fölött nézett vissza a felálló és mögé
lépő Hasszánra.
— Itt tartom a szolgálati felszerelésemet. A falba épített letapogató csak az én kezem lenyomatára
reagál.
— És mi van akkor, ha mondjuk megsérül a kezed? — mondta a szökevény, miközben szemügyre
vette a széf tartalmát.
— Egy szolgálati technikus öt perc alatt kinyithatja, de neki megvannak hozzá a megfelelő műszerei.
Az itteniek még a széf helyét sem tudnák megállapítani!
Hasszánban feltámadt az érdeklődés.
— És ha röntgennel vagy ultrahanggal átvilágítják a falat?
A rejtekhelyben kotorászó Sonc lekicsinylően ingatta a fejét.
— A széf különleges pajzsa úgy téríti el a kémsugarakat, hogy senki sem venné észre az üreget a
falban.
— Ügyes szerkentyű! — bólintott elismerően Hasszán, és meglazította fegyvere tokját.
— Na itt van, amit kerestem — egyenesedett ki az ezredes kezében egy üzenőkapszulával. — Rögtön
jelentem a Központnak az ittlétedet, aztán már csak várni kell, amíg megjön a segítség.
Pat Soncot az asztala mellett érte a bénítósugár. Lábai összecsuklottak, kezei erő nélkül hulltak teste
mellé. Ahogy elesett, beverte a fejét az asztal sarkába, de nem veszítette el az eszméletét. Nem tudott
beszélni, csupán gyengén lélegzett, és értetlen tekintettel nézett a mellé lépő Hasszánra. A fegyenc
kivette erőtlen ujjai közül a kapszulát, és zsebre vágta. Néhány perc alatt átvizsgálta a széfet, és
magához vett minden használható felszerelést, majd visszazárta. Kondicionálása nem engedte meg,
hogy nyitva hagyja az ajtót, és ezzel felfedje a Szolgálat létét.
A bénítósugár hatása először a beszédközpontban szokott oldódni. Nehéz nyögések szakadtak fel az
ezredesből, majd halk, erőtlen szavakká álltak össze.
— Miért?... Mit... akarsz... csinálni?
Hasszán megállt a bénult férfi lábánál, és szánalom nélkül nézte a vergödését.
— Miért? Úgy látom, még mindig nem emlékszik rám, táborpancsnok úr! — nyomta meg gúnyosan a
mondat végét. — Persze, már régen találkoztunk, van annak egy éve is...
— Hol... láthattalak? — lihegte Sonc.
— Itt a táborban, csak akkor még fekete szakállt viseltem! Egy tétel voltam csupán, akit el kellett
helyezni a rabnyilvántartó számítógépben! Nem emlékszik, ezredes úr, hogy milyen utálkozva nézett
rám akkor?
Pat Sonc ekkor ismerte meg az egykori ügynököt.
— Hasszán... a renegát! Hogy... tudtál... megszökni... az... Infernóról?
— Ez maradjon csak az én titkom! — nevetett fel keserűen Hasszán, és átállította a pisztoly
elosztótárcsáját. Az ezredes látta, hogy a fegyver most már nem kábító, hanem éles üzemmódban van.
Még reménykedett, hogy talán megússza a dolgot, de egyre kisebb esélyt adott magának. Hasszán
látszólag nagyon figyelmesen törölgette a pisztoly csövét, és közben halkan beszélt.
— Az elmúlt egy évben ezerszer elképzeltem, hogy mit fogok tenni veled. Amikor az aknákat
elöntötte a Cserenkov sugárzás zöldes fénye, mindig eszembe jutottak azok, akik miatt, oda kerültem:
Trevor Davis Független és Pat Sonc Operatív ügynök. És újra és újra megfogadtam, hogy ezt nem
úszhatják meg, egyszer el fog jönni az én időm is.
— Őrült vagy... én csak a... dolgomat tettem!
— Davis is — bólintott Hasszán —, mégis meg fogom ölni, mert az ő dolga az én és társaim veszte
lett! Ali Ibn Khalid, a legjobb barátom a kezeim között halt meg. Az Infernó nem kíméli az embereket.
Tudod te, milyen az, amikor valaki elevenen rothad szét a sugárbetegségtől? Egy átlagos ember
harminc év alatt körülbelül öt röntgennyi dózist szed össze a háttérsugárzásból. A Nebula—3—on
nem volt ritka a háromezer röntgenes adag sem! Az ilyenek menthetetlenek voltak. Egy—két nap alatt
leállt a központi idegrendszerük működése, és kész. Látod, milyen jól megtanultam mindezt az
Infernón! Khalid egy fejtés során ezer röntgenes adagot szedett össze. Pár száz évvel ezelőtt hat—hét
napja lett volna hátra, de az Infernó orvosai egy egész hónapra nyújtották a szenvedését, és egy ideig
még dolgoztatták is!
Hasszán mélyen a parancsnok szemébe nézett, és lassan, szinte hipnotikusan beszélt.
— Az 1000 R környéki dózis először az emésztőrendszert öli meg. A sugárfertőzés után akár néhány
percen belül is jelentkezhetnek az első tünetek: émelygés, hányás, általános rosszullét. A beteg
folyamatosan gyengül, és előbb—utóbb biztosan meghal. A hatszáz röntgenes páciensek ugyanígy
kezdik, de náluk még hosszabb a kínlódás. Intenzív kezelés nélkül egy—másfél hónap van hátra, de az
Infernón két—három hónapig is tarthat a dolog. Nem sokkal a besugárzás után egyre erősebb
hasmenés kezdődik, és a beteg teljesen legyengül. Rossz étvágy, magas láz, egy—két hét múlva
hajhullás, véraláfutások a testen, sérülékeny bőrfelület, spontán ínyvérzés és a vérkép drasztikus
leromlása jelzi előre, hogy mi következik majd. Ez a velő halála, amikor az elpusztuló csontvelő már
nem képes megfelelő mennyiségű vért termelni... Itt fekszel a padlón, és azt hiszed, hogy szenvedsz!
Nagyobbat nem is tévedhetnél, barátocskám! A danelli élethosszabbító kezelésnek köszönhetem, hogy
itt vagyok: a testem sugárterhelhetősége sokszorosa a normál emberének. A legtöbb velem oda került
elítélt már meghalt, vagy épp haldoklik. Engem nagyon nagy mázlistának tartott mindenki, azt hitték,
hogy véletlenül sikerült kikerülnöm az erősen sugárzó pontokat! Pedig radioaktív értelemben hányszor
voltam forró, mint a pokol tüze! Csak a kezelés élethosszabbító hatása mentesített ideiglenesen a
leromlástól, de hány éjszakát nem aludtam végig, amikor a szervezetem kilökte vagy gyógyította a
károsult részeit... Tudod, milyen érzés az, amikor a fél tüdőd nem tudja eldönteni, hogy bent
maradjon, vagy kijöjjön?
— Te vagy... a... saját veszted... oka! — préselte ki magából Sonc. — Milliókat... öltél meg... és...
áruló lettél!... Hány... ember halt meg... miattad... pestisben... AIDS—ben... ebolában, himlőben...
mennyien rothadtak... szét... évek alatt... a szifiliszben... és még... ki tudja... milyen más...
betegségekben?... Elárultad... esküdet... és az... emberiséget... Mi nem... öltünk meg... hanem...
szabályos tárgyaláson... védekezhettél!... Te... mit tettél... volna... ha a saját... embereid közül... árul
el... valaki?
— Ezt! — mondta Hasszán, és megnyomta az elsütő billentyűt. Az ezredes rándult egyet, és meghalt.
— Könnyű halálod volt, kutya! — köpött a holttestre Hasszán, és leült a parancsnok íróasztalához.
Maga elé tette a széfből elővett szolgálati adattárolót. A készülék kísértetiesen hasonlított egy XX.
század végi laptopra, de tárolókapacitása sokkal nagyobb, kezelése pedig egyszerűbb volt. Hasszán
megkocogtatta sárgás körmeivel a videolemezt, majd megnyomott egy kék billentyűt.
— Fono—vizuáldirekciós üzemmódot kérek! — mondta, és hátradőlt a székben. Kis kattanás
hallatszott, a képernyő kivilágosodott, és egy kellemes, nyugodt hang szólalt meg.
— A H19640308—as kódszámú adattároló jelentkezik. Kérem a keresett adatok meghatározását!
Hasszán egy pillanatig töprengve nézett rá, aztán döntött.
— Hol vannak az Aldan—7—en hadikikötők?
A képernyőn egy sor koordináta jelent meg.
— A megadott kikötők közül melyekben koncentrálják a helyi flotta nagyhatósugarú vadászgépeit?
A következő pillanatban háromra csökkent a lehetséges pozíciók száma.
— Jelen pillanatban ezek közül hol vannak indulásra kész, feltöltött vadászok?
Az adattároló ismét megszólalt.
— A kért adatok megkereséséhez szükség van a szolgálati hálózat igénybevételére. Kérem, várjon
türelemmel!
Mintegy két perc múlva új adatok jelentek meg a képernyőn: vadászgépnevek és típusok, a hozzájuk
tartozó téridő koordinátákkal és a feltöltöttségi állapotuk. Hasszán átfutotta az adatokat, aztán döntött.
Rábökött néhány helyen a képernyőre, és az ujja által érintett adatmezők kifényesedtek.
— Papírmásolatot kérek a kijelölt adatokról és szerkezeti leírást a célgépekről, aztán kapcsolat vége!
Az adattároló oldalából kis füzet csúszott ki, rajta a megjelölt koordinátákkal, és a képernyő
elhomályosodott. A szökevény elégedett mosollyal tette zsebre, aztán a széfből kipakolt felszerelést
berakta az ezredes irattáskájába. Kikapcsolta a védőmezőt, és jobb kezében a fegyverét tartva kilépett
a szobából.
Robertson hadnagy épp egy jelentést vett át, amikor Hasszán megjelent. Meglátva a fegyvert,
szemöldöke hitetlenül szaladt fel a homlokára. A sugárpisztoly hangtalan lövése az arcára fagyasztotta
a csodálkozást, és úgy halt meg, hogy még a vonásai sem simultak ki. A napi jelentést átadó fegyőr
félig háttal állt az ajtónak, és nem értette, miért rogyott össze a segédtiszt. Mire felfoghatta volna,
hogy valami nagyon nagy baj van, már ő is az íróasztal mellé rogyott. Esés közben teste elfordult, és
az arcra borult Robertson mellett ő a hátára esett. Az elzuhanó tetemek puffanását senki sem hallotta
meg, és Hasszán ugrásra kész teste ellazult. Egy futó pillantás után megállt, és jobban megnézte a
lelőtt fegyőrt. Néhány másodperces vizsgálódás után elégedetten nevetett fel.
— Hát megint találkoztunk? Többet nem rúgsz az oldalamba, az biztos! — mondta, és hálát adott
Allahnak, hogy bosszút állhatott azon az őrön, aki egy évvel ezelőtt a sárba rúgta.
Fegyverét a tokjába csúsztatta, és a táskát bal kezében tartva kilépett a lépcsőházba. Nyugodt léptekkel
lement a földszintre, és ugyanazon az ablakon keresztül, amelyiken át behatolt az épületbe, most
kilépett a Parkba. Kivette Pat Sonc ugróhívóját, és magához rendelte az időugrót. A Szolgálat
ügynökei nagy előszeretettel lebegtették ugróikat nagy magasságban. Ennek több oka is volt. Az ugrók
így bárhonnan könnyen elérhetőek voltak, hiszen egy rövid rádióparanccsal le lehetett őket hívni, és
használatba venni. Az operatív testület tagjai mindig hordtak maguknal egy kis adót, így ha
hagyományos eszközökkel utaztak egy bolygón, a szöcskének is nevezett ugrók automatikusan
követték őket. A gépek, hatékony álcázó berendezéseiknek köszönhetően, láthatatlanok voltak a nem
szolgálati megfigyelők számára, és nem kellett tartani a lebukástól.
Még fél perc sem telt el, és a szöcske halk surrogással Hasszán mellé ereszkedett. A volt ügynököt
vegyes érzelmek rohanták meg, amikor nyeregbe szállt. Már több mint egy éve nem ült időgépen, és
csak most döbbent rá, mennyire hiányzott neki a bármilyen időbe történő utazás lehetősége.
Önkéntelenül is megsimogatta a gép matt oldalát, épp úgy, mintha valaki megveregeti a lova nyakát,
aztán elővette a hadikikötők adatait. Betáplálta a szöcskébe a legszimpatikusabb vadászgép
koordinátáit, és teret váltott. Körülötte egy pillanatra megingott minden, újra átélte az ugrás alig
észrevehető döccenését, és a következő pillanatban már egy, kétszemélyes, többfunkciós H—18—as
vadászrepülő belsejében találta magát. Attól nem kellett tartania, hogy az időgép, bármilyen anyagi
test, például egy házfal belsejébe viszi, mert az ugrók az ilyen esetekben automatikusan keresték meg
a legközelebbi, elég nagy légteret, és ott materializálódtak.
Hasszán szeme végigfutott a célhelyiségen. Oltókészülékek sorakoztak a polcokon, két gázmaszk
függött a bejárat mellett, és alul észrevett néhány hagyományos csákányt is. Csak egy tűzoltószertár!
— futott át rajta a felismerés. Na, gyerünk, nézzünk szét!
Lecsusszant a padlóra, és blokkolta az ugró áramköreit. Elővette fegyverét, átfutotta a H—18—as
felépítésére vonatkozó adatokat, aztán elindult a vezérlő felé. Léptei halkan kongtak a kellemes,
zöldeskék színre festett falak között. Minden sarkon és minden lépcsőfordulónál felkészült egy
esetleges összecsapásra, de senkivel sem találkozott. Néhány perc alatt megtette az irányítókabinhoz
vezető utat, és kis megkönnyebbüléssel ült le a műszerfal elé.
Az Időőrjárat Független ügynökeit űrnavigációra és hajóvezetésre is megtanítják az alapkiképzésen.
Minden kor különböző hajókat épít, de bizonyos alapelvek ismeretében el lehet vezetni ezeket.
Hasszán végigfuttatta tekintetét a műszereken, és igyekezett azok helyét megjegyezni. Bekapcsolta a
számítógépet, és rákeresett a belső ellenőrzés szócikkre. Elolvasta az instrukciókat, aztán a megadott
rendszer szerint végigvizsgálta a hajót. Az egyik monitoron sorra villantak fel a belső helyiségek, és
mire a program végére ért, Hasszán már tudta, hogy egyedül van a hajón. A külső kamerák is csak a
normál, fegyveres őrséget mutatták, és semmi jele sem volt, hogy valaki épp most akarna felszállni. A
legközelebbi katona mintegy száz méterre álldogált, és elég szerencsétlen képet vágott a nyakába
zúduló esővíztől. Hasszán blokkolta a légzsilip bejáratát: most már senki sem léphet a fedélzetre.
Mintegy félórán keresztül ellenőrizte a hajó készleteit, az energiaszintet, a felszerelés, a hajtóművek és
a fegyverek állapotát, az irányító, a légfrissítő és a recirkulációs rendszert, s minden mást, amit még
fontosnak tartott. Közben agyába véste a kapcsolók és konzolok helyét, a műveleti sorrendet, és
kiismerte a fedélzeti számítógép gondolkodását is. Az Infernó bányái után most vette másodszor
hasznát annak, hogy a Szolgálat bizonyos tanulási sémákat is bevésetett az ügynökei agyába: még a
repülési tapasztalatokkal rendelkező átlagemberek sem tudták volna ilyen tempóban elsajátítani a
vadászgép irányítását.
A szökevény vett egy nagy levegőt, és lekérte a legmeredekebb szökési pálya adatait a számítógéptől.
Kijelölte az ugrási pont helyét, és kiválasztott egy célcsillagot a lehetséges ugrási végpontok közül.
Tudta, hogy felszállás után néhány perccel utána zavarják az Aldan—7 minden mozgatható hajóját.
Arra különösen vigyázott, hogy ne a legvalószínűbb és ne a legvalószínűtlenebb célt válassza ki,
hanem egy átlagos, semmitmondó kilépési pontot. Jövendő üldözői úgyis bemérik majd a pályáját és
az ugrási pontját. Helyükben ő is úgy okoskodna, hogy vagy nagyon hülye a tolvaj, és a
legvalószínűbb célpontra ugrik, vagy nagyon okos, ekkor viszont a legkevésbé valószínű felé veszi az
irányt. Mire rájönnek, hogy a dörzsöltségnek van egy harmadik fokozata is, már rég bottal üthetik a
nyomát.
Betáplálta a célpont adatait a számítógépbe, és utasította, hogy erről a galaktikus koordinátáról nézve
is keresse meg a lehetséges továbbugrási helyeket. A második ugrást viszont már a legkisebb
valószínűség elve alapján választotta ki.
— Ki fogtok akadni a következetlenségemen! — mondta elképzelt üldözőinek, s újabb és újabb
ugrások koordinátáit táplálta be a navigációs komputerbe. A hetedik ugrás megtervezése után már
teljesen biztos volt benne, hogy ezt a vadászgépet sosem fogja el az Aldan—7 flottája. Felállt, az
egyik szekrényből kivett egy gyorsuláskiegyenlítő szkafandert, aztán visszaült, és felpörgette az
atommáglyát. Egy gombnyomással lezárta a hajó összes nyílását, és bekapcsolta a számítógépes rádió
— és radarfigyelést.
Kinta Liuzt utálta az őrszolgálatot. Egy hét múlva le fog szerelni, és most kiállították az esőbe, hogy
még utoljára élvezze a hadsereg minden zamatát. Kinn állni a reptér betonján, és nézni a nagy, nedves
sötétséget, hát ez nem tartozott a kedvenc programjai közé.
Még ha történne valami, de hát az Aldan—7 olyan nyugodt és békés világ, nincs semmi szükség a
hadseregnek nevezett ökörködésre! — nézett szét dühösen. Minek egy olyan bolygón pénzt költeni a
fegyverekre, amelyik csak akkor ér valamit a szomszédságnak, ha békén fejlődhet. Különben is, amióta
létrejött a Galaktikus Konföderáció, rég megszűntek a háborúk!
Valószínűleg még sokáig elmorgott volna magában, de megszólalt a fülébe erősített rádió.
— Liuzt, jelentkezzen!
A katona kedvetlenül kapcsolta be kommunikátorát.
— Itt Liuzt! Nem tudtok aludni, vagy mi a fene?
Az őrparancsnok hangja hidegen visszhangzott a fülében.
— Tartsa magát a Szolgálati Szabályzathoz, katona, és előírásosan jelentkezzen be, ha szólítják!
A fenébe, még a végén a fogdába vágnak erre a maradék időre! gondolta Liuzt, de hangján nem
érződött az ijedtség.
— Liuzt űrvadász jelentkezik a 4—es posztról, uram!
— Na, ez mindjárt más! — mondta elégedetten az őrparancsnok. — Számítógépeink szerint a
magához legközelebb lévő vadászgép máglyája túllépte a kötelező alapjáratot. Az biztos, hogy a
karbantartó személyzet már elhagyta a hajót, tehát nem ők szórakoznak. Menjen oda, és nézze meg,
mi a fene van azzal a teknővel!
— Igen, uram! — vigyorgott elégedetten a mikrofonba Liuzt, és kilépett a vonalból. — Végre történik
valami! Na nézzük csak, kit kell seggbe rúgnom?
Hasszán látta, hogy a közeledő katona átlépi a hajó köré húzott fehér, biztonsági vonalat. Aki ezen
belül áll, nagy valószínűséggel eléri a hajtóművek lángja. A volt fegyencnek nem állt szándékában
bármilyen egyenruhás miatt leállítani a visszaszámlálást. Nem szánakozva, inkább érdeklődve
figyelte, mi lesz az ellenőrzés vége. Még fogadást is kötött önmagával, hogy vajon megússza—e az őr
ezt a sétát, de aztán rápillantott a műszerfalra, és látta, hogy a kérdés eldőlt...
— Vissza, a hajó felszáll! — üvöltött hirtelen valaki Liuzt fülébe, és a katona ijedten nézett szét a
hang forrását keresve. Egy másodperc múlva már rádöbbent, hogy az őrparancsnok kapcsolta be a
kommunikátorát, és ugyanakkor meglátta az első füstpászmákat a hajó alatt. Döbbent pillantásai
közben a füst már határozottan gomolygott, és látta, hogy a hajó tényleg felszállni készül. Minden
erejét megfeszítve rohanni kezdett az életet jelentő fehér vonal felé, és közben minden felszerelését
elszórta, hogy gyorsabban futhasson.
— Ezt a rohadt disznóságot! — lihegte, amint egyre távolabb került a hajótóL Már csak hét napom
volna hátra, és pont most kellett beletenyerelni a...
Ezt a mondatot már nem tudta befejezni. A háta mögött felbőgtek a hajtóművek, és kékesen izzó
lángtenger tört elő a fúvókákból. A különlegesen edzett beton meggyvörösen kezdett izzani, és a
nekiütköző lángoszlopot minden irányban széttolta. Liuzt futás közben merült el az egyik
lángnyelvben, és mire a hajó felszállt, már a porát is szétfújta a hajtóművek szele.
Hasszánt székébe szögezte a nehézkedési erő. A hajó gyorsuláskiegyenlítője nem volt elég a
maximális megterhelés teljes kivédésére, és a szökevény minden tagját ólomsúlyúnak érezte. Ennek
ellenére szembevigyorgott a műszerfallal.
— Semmi ez ahhoz képest, amit a Birodalmi Sason éltem át... — mondta, és erőlködve bár, de képes
volt az irányítórendszert kezelni. Futófények villantak fel a megelevenedett vezérlőpulton, és Hasszán
megnyugodva engedte le a kezét: a hajó ráállt az előírt pályára. Még mintegy huszonöt percig kell
gyorsítani, hogy elérje az ugráshoz szükséges sebességet és távolságot. Aktiválta a radarernyőt, és
nagyon bízott benne, hogy az Aldan—7 légvédelme elkényelmesedett az utóbbi évtizedek
békeidőszakában.
Még be sem fejezhette magában a gondolatot, amikor éles csipogás és egy vörös indikátor villogása
riasztotta: kereső radarrendszer tapadt a hajóra. Sisakja automatikusan életre kelt, és gyenge
lézerfénnyel vetítette szemei elé a radar felszíni helyét és távolságát. Zöld színnel jelölte meg a
radarkúp valószínű kiterjedését, és kis kék ponttal mutatta benne a hajó pozícióját. Hasszán aktiválta
az ellenrakétákat, és ebben a pillanatban a zöld terület pirosra váltott.
— Kereső radar célravezető módra váltott, két EF 20—as rakéta indult — tájékoztatta a fedélzeti
számítógép személytelen hangja.
Hasszán kilőtt egy AR 2—es radarelhárító rakétát, aztán bekapcsolta a rakétaelhárító rendszert. A
hajótatba telepített rakéták azonnal megkapták az első céladatokat a központi agytól, és
rákapcsolódtak a hajó radarfigyelésére. Közben Hasszán kalkulációt végzett.
— Ők indították először az EF 20—asokat, de azoknak a Hidraulic vonzóereje ellen kell dolgozni, így
nem érhetik el a maximális sebességüket. Az én AR 2—esemet viszont ugyanez a vonzás fokozott
mértékben gyorsítja.
Beütött néhány adatot a komputerbe, leolvasta az eredményt, és káromkodott egyet.
— Hogy az ég szakadjon rájuk, még így is kevés az időm...
A számok egyértelműek voltak: a légvédelmi rakéták hamarabb érik utol a H—18—ast, mint az AR 2
—es ki tudná lőni az irányító radarközpontot.
— Manőverezni kell, de ügyesen! — szorította össze a fogát Hasszán, és kikapcsolta az automata
pilótát. Amikor megragadta a kormányrudat, ismét megszólalt a komputer.
— Az EF 20—asok becsapódásáig huszonöt másodperc, az AR 2—es célba érkezéséig hetvennyolc
másodperc van hátra.
Felvillantak a védelmi rakéták jelzőledjei: a cél befogva. Hasszán gyors egymásutánban kilőtt hat
elhárító rakétát a célpontokra, aztán éles kitérő manőverbe kezdett. A hirtelen rászakadt gyorsulás
miatt egy pillanatra elveszítette az eszméletét, de a hajó megint közbe lépett: pneumatikus injekciós
csövek tapadtak a combjára, és a combi főverőérbe pumpáltak egy nagy adag serkentőt. Hasszán úgy
érezte, hogy bomba robbant a mellkasában: szíve hirtelen maximális teljesítményre kapcsolt,
érzékszervei kifinomodtak, reakcióideje lecsökkent. Sisakja üvegén egymást kergették a fények. Az
EF 20—asok most is igyekeztek elérni a hajót, de közben ki kellett manőverezniük a bulldogként
utánuk loholó elhárító rakétákat. Hasszán visszarántotta a hajót az eredeti pályára, és látta, hogy vagy
húsz másodpercet nyert. Hirtelen ötletnek engedelmesedve kikapcsolta a főhajtóművet, és a
vadászgépet csak a lendület vitte tovább. A következő pillanatban bekapcsolta a jobb—orr és a bal—
tat manőverező segédhajtóműveket. Külső szemlélő ezt úgy látta volna, hogy a hajó hirtelen elkezd a
középpontja körül forogni, mint egy megpörgetett üveg. Két másodperc múlva már a hajóorr nézett az
üldözők felé, és a tat állt menetirányban. Hasszán élesítette az orrban lévő lézerágyúkat, és megcélozta
a közeledő rakétákat. Épp amikor az egyik EF 20—ast elérték az elhárítórakéták, működésbe léptek a
lézerágyúk, és a hajótól mintegy ötszáz méterre felvillant egy újabb fény is, jelezve a másik
légvédelmi rakéta robbanását.
Hasszán nyugodtan megfordította a hajót, és ránézett az órára. Hetvenegy másodperc telt el azóta,
hogy a számítógép megadta a lehetséges becsapódási időpontokat. Szemei előtt még mindig ott
lebegett a vörös kúp, de egy kis kék fény egyre jobban megközelítette a csúcsát. A szökevény csak
ekkor fogta fel, hogy az AR 2—es már szinte célban van. Ütemesen elkezdett számlálni.
— Öt, négy, három, kettő, egy, bumm!
A bumm—mal egy időben kialudt a vörös fény, és megszólalt a komputer.
— Radar megsemmisítve.
Hasszán elégedetten nézett körül. Az adatok szerint most már nem indíthatnak utána újabb rakétákat,
kiért a hatósugarukból. Ismét felvillant egy zöld radarkúp a sisak üvegén, de ez már nem váltott
vörösre. Az aldaniak már csak a pályát elemezték, hogy utána küldhessék hajóikat.
— Pancserok... — fintorgott Hasszán. — Annyira bíztak a rakétáikban, hogy nem indították azonnal a
gépeiket. Most már bottal üthetitek a nyomomat!
Újabb fények gyúltak ki előtte.
— Üldöző hajók elfogó pályán — közölte a komputer.
— Mennyi? — kérdezte Hasszán, bár nem nagyon érdekelte a dolog.
— Hét elfogóvadász.
— Mennyi idő alatt érnek utol?
— 29 perc 18 másodperc — hangzott a szabatos válasz.
— Mennyi idő van még az ugrási pontig?
— 11 perc 47 másodperc.
Hasszán megnyomott egy gombot, egy hajlékony cső nyúlt a szájáig, és ivott egy kis forró csokoládét.
Kikapcsolta a fegyverrendszereket, és csupán ennyit mondott.
— Csak akkor figyelmeztess, ha az ugrásig valami rendkívüli történik...
A komputer rövid idő múlva ismét jelzett.
— Az üldözőraj gyorsít, elfogási idő 15 perc múlva.
Hasszán ránézett a pályaadatokra, és látta, hogy nyolc perc múlva eléri az ugrási pontot. Nem érhetnek
be... gondolta, és ismét elterült az ülésben.
A számítógép az oldalrakétákkal finoman manőverezte a hajót. Az utolsó másodpercekben még
egyszer ellenőrizte a koordinátákat, aztán a megfelelő pillanatban bekapcsolta a hiperhajtóműveket.
Halvány fény futott végig a hajó oldalán, majd teljesen felépült a hipermező, és a H—18—as
kiszakadt a világegyetemből, hogy aztán egy nagyon távoli ponton újra visszatérjen.
Már évezredek óta használták a hiperhajtóműveket, de még senki sem akadt, aki pontosan meg tudta
volna mondani, hogy mi történik az ugrás időpontjában, és voltaképpen hol járnak a hajók. Az
emberiség elfogadta a hiper—atommotorokat, elfogadta a gyors utazást, és körülbelül annyira értette
az egészet, mint egy technikailag analfabéta úrvezető a gépkocsiját.
Halsam Liuzt az üldöző raj vezérgépében csendes káromkodással meredt a monitorjaira. Kissé
megfeküdték a gyomrát az utóbbi események. Egy órája még kimenőre készült, már egy hete
megbeszélt egy randevút, és sokat várt ettől az estétől. Épp befejezte a borotválkozást, amikor
elhangzott a riasztás, és neki rövidgatyában és trikóban kellett az eligazítóba rohanni. A flotta
szigorúan bánt az embereivel, nem tűrte a késést. Liuzt százados hamar a fogdában találhatta volna
magát, hogy ha olyan átlátszó kifogással, mint az öltözködés, lekési az eligazítást.
Csalódnia kellett, nem volt eligazítás. Egy morcos altiszt még a folyosón a gépek felé irányította őket,
és az előkészítő csarnokban már várták őket a technikusok. Mind a hét pilótát fellódították egy—egy
raklapra, és máris megindult velük a jármű. Liuzt századosban csak ekkor tudatosult, hogy ez nem
próbariadó, hanem éles bevetés. Ha annyira sürgős a dolog, hogy menet közben, mozgó járművön kell
öltözködni, akkor tényleg nagy zűr lehet. Mire a raklapok a gépekhez értek, a pilóták már készen
álltak a felszállásra. Villámteszt, a monitoron érkező pályaadatok gyors átfutása, és már meg is kapták
a felszállási engedélyt. Csak a légkör elhagyásakor gondolt arra, hogy miért nem a készenlétben álló
hajó és az ügyeletes legénység startolt el ilyen villámtempóban. Épp meg akarta kérdezni a
repülésirányítókat, amikor az egyik monitoron megjelent a válasz. Liuzt csendesen füttyentett.
— Ellopták a készenléti gépet?
Valószínűleg a többi hajóban is most olvasták el a küldetés célját, mert az éter megtelt hitetlenkedő
felkiáltásokkal. Liuzt, mint rajparancsnok, csendre intette bajtársait.
— Itt Sas 1, csendet, és felzárkózni !
A raj V alakzatot vett fel, és maximális gyorsulással száguldottak a cél felé.
— Az életben sem érjük utol! — nézett előre Liuzt, amikor megszólalt a fejhallgatója.
— Itt a torony, Liuzt parancsnok jelentkezzen!
Liuzt bekapcsolta kommunikátorát.
— Halsam Liuzt százados jelentkezik!
Néhány pillanatig határozottan érezte, hogy Jok Trotter ügyeletes tiszt habozik, mintha nem tudná,
hogy mit mondjon. Végül csak megemberelte magát és megszólalt.
— Halsam, most tudtam meg, hogy nagy baj van... Az öcséd, Kinta, volt az őr az ellopott hajó
mellett...
A százados torka hirtelen kiszáradt, és üveges tekintettel nézett a műszerfalra.
— Mi történt, Jok?
— Amikor a felszállási előkészületek első jelzését vették, riasztották, hogy nézze meg, mi történt.
Megpróbálta megakadályozni a felszállást, de nem sikerült... Elérték a hajtómű lángjai Halsam, az
öcséd igazi hős volt... Ha előbb tudom, hogy mi történt, nem neked kellett volna felszállni...
Liuzt nyelt egy nagyot, megszorította ülése karfáját, aztán lassan, természetellenes hangon csak ennyit
mondott.
— Köszönöm a tájékoztatást, kapcsolat vége!
Ahogy kinézett az ablakon, észrevette, hogy a raj szorosan mellé zárkózik. A közelebb lévő gépekben
még a pilótákat is látta. Tőle jobbra Hult Logan repült, mindig vigyorgó arca most nagyon komoly
volt. Logan is átnézett hozzá, és résztvevően intett a kezével.
— Hallottam, hogy mi történt... Ne félj, Halsam, elkapjuk a disznót!
Megszólaltak a többiek is, és halk helyeslés hallatszott mindenhonnan. Luizt egy kicsit helyrerázódott,
és néhány kapcsolót átváltott a műszerfalon.
— Irányítsátok át a pajzsenergia hetven százalékát a hajtóművekre! Az ellenség szökésben van, nem
kellenek a pajzsok...
A kis vadászraj hirtelen meglódult, és a számítógépek újrakalkulálták a befogás időpontját. Logan
elégedetten olvasta le a monitorokat.
— Negyedórán belül a nyakán leszünk, kilenc perc múlva a rakétáink hatótávolságában lesz.
Luizt néhány perc múlva újra ellenőrizte a fegyverrendszereket. Közben sárga fények gyulladtak ki
műszerfalán, jelezve, hogy a többiek is ugyanezt teszik. Amikor minden gép lefuttatta a teszteket,
megszólalt.
— Elfogó manőverhez felkészülni!
A hét gép eddig V alakzatban repült, de ettől fogva csak a vezérgép tartotta az eredeti irányt. A többi
vadász egy, a menetirányra merőleges sík mentén kör alakzatot vett fel, és sugárirányban eltávolodtak
Luizttól. Az üldözött bármerre is próbál kitérni, minden irányban lesz egy—egy üldöző, aki le tudja
kötni, amíg a többiek odaérnek. Bár a parancsnok hangulata rossz volt, most mégis elégedetten nézett
körbe: a raj tökéletes, összehangolt mozgása dicséretet érdemelt.
— Szép volt, fiúk! Még hét perc, és a nyakán leszünk. Rakétákat élesíteni!
Ebben a pillanatban felvillant egy piros led a műszerfalon, és a fedélzeti számítógép szólalt meg.
— Cél elveszítve! Kérem az új célt megadni!
Döbbent csend ereszkedett a kabinokra, és a százados volt az első, aki megértette, mi történt.
— Elugrott! — mondta, aztán csendes káromkodással nézte végig a monitorokat. Néhány
gombnyomással bekapcsolta a navigációs komputert, és lekérte a lehetséges érkezési pontok adatait.
Amikor az összes gép megkapta a szükséges koordinátákat, gyorsan döntött
— A 2—es, 3—as és 4—es gép az A pontra ugrik, és ha odaérkezett a szökevény, akkor lecsap rá. A
raj parancsnoka a 3—as, a követendő eljárást ő határozza meg. Az 5—ös, 6—os és 7—es a B pontra
ugrik, az 5—ös parancsnoksága alatt. Ha ott van a tolvaj, cselekedjenek a vezérgép utasításai alapján!
Végeztem.
A gépek hármas rajokba rendeződtek, és elindultak a megadott koordináták felé. Logan még egyszer
bekapcsolta a rádióját.
— Halsam, te mit akarsz csinálni?
A százados sötét pillantást vetett maga elé.
— Én a C pontra megyek. Ha a fickó trükkös, akkor ti kapjátok el, ha csak lopni tud, de mást nem,
akkor pedig a többiek. Ha viszont tényleg dörzsölt, és az ugrás iránya is átverés, akkor velem gyűlik
meg a baja... Jó vadászatot, Hult!
— Jó vadászatot, Halsam! — mondta Logan, és elugrott az A rajjal. Fél perc múlva az összes gép teret
váltott, és megkezdődött az üldözés.

Deviánsok
Alex Rolley elméletben már tudta, hogy mi az időutazás. Amikor a kondicionátor szétrázta, majd újra
összerakta az agyát, nem csak az elszólások elleni gátat építette be a tudatalattijába, hanem az ügynöki
alapkiképzés anyagát is. Magához térése után már mindent megismert, ami körülvette, de az első
ugrás izgalma akkor is megmaradt. Csak hencegett, amikor azt mondta George—nak, hogy kész terve
van a meggazdagodásra. Csupán azt akarta, hogy barátja minél gyorsabban vesse alá magát a
kezelésnek, és aztán eltűnhessenek a téridő valamelyik, kevésbé szem előtt lévő bugyrában. Ezzel a
tudással és ezekkel az eszközökkel úgyis megtalálják a kiskapukat, amíg ember él a Földön...
Az ugrás nem járt kellemetlen tünetekkel. Ugyan ezt már tudta a tananyagból, de más tudni, és más
átélni valamit. Az a kicsi, alig érezhető döccenés, amíg kiléptek a téridő—rendszerből és vissza is
léptek egy másik pontjára, alig érte el az érezhetőség küszöbét. Rolley már tisztában volt vele, hogy az
időmező homogenitása kis terek, például egy—két emberi test esetében viszonylag könnyen
megoldható. A problémák a nagy testeknél (nagy tömegű felszerelés, vagy épp egy űrhajó)
jelentkeznek, és ilyenkor még émelygést is okozhat az utazás. Nem csoda, hogy nagyon figyelte a
téridő—váltás folyamatát, de semmi különöset nem vett észre. Az egyik pillanatban még a XX. század
végi, New York—i miliőparancsnokságon voltak, a következőben pedig már a LXIX. évszázad elején.
Voltaképpen az ugrás térítette magához Beagle—t is, aki hirtelen támadt érdeklődéssel nézett körül.
Körülöttük olyan volt a táj, mint egy hatalmas park. Végtelen zöld és kék térség közepén lebegett kis
gépük. Beagle még életében nem látott ilyen mezőket és erdőket, s ennyire kék eget. Mint hatalmas
tejszínhabpamacsok hófehér gomolyfelhők úsztak az égen, és ha nem tartotta volna lehetetlennek,
akkor megesküdött volna, hogy szabályos mintát követ az elhelyezkedésük. A csillogóan átlátszó
levegőben szinte karnyújtásnyira voltak a körülöttük magasodó hegyek, és tisztán kivehetők voltak a
meredek lejtőkön legelő állatok és a mindenfelé repkedő madarak. Minden olyan tiszta, olyan
gyönyörű volt, hogy nem akart hinni a szemének.
— Itt olyan minden, mint egy utazási prospektusban! — vakarta meg a fejét Kutya. — Hova
csöppentünk?
— Az egykori Los Angelestől nyugatra, a San Bernandino—hegységbe.
Beagle néhány éve meglátogatta egyik néNikejét, aki Los Angelesben élt. Repülőre, buszra, vagy
vonatra nem futotta a pénze, de elkötni való kocsi mindig akadt. Ha már fogytán volt a benzin,
keresett egy másik autót, és simán eljutott az angyalok városába. Akkor keresztülhajtott a San
Bernandino—hegységen is, és valahogy másképp élt az emlékezetében.
— San Bernandino környékén nem ilyen a Sziklás—hegység. Csupa kavics, kő és kaktusz, néhol
pedig nyamvadt bokrok! Nincs ott erdő, zöld fű, muflon, meg ilyen kellemes idő. Rohadt meleg és
sivatag viszont annál több van. Amikor arra jártam, alig vártam, hogy kiérjek belőle. Ha így nézett
volna ki, nem rohantam volna annyira...
— Márpedig ez a San Bernandino—hegység. Gondolom, egy kicsit átalakították a környéket az elmúlt
4800 évben.
Kutya elégedetten figyelt egy néhány méterre elrepülő madarat.
— Akárki csinálta is, jó munkát végzett... Na, és most hova megyünk? Nem is olyan régen valami
tervet emlegettél.
Rolley válasz helyett megbillentette a gép orrát, és néhány másodperc múlva leugrott a zöld gyepre.
Amíg Beagle is lekászálódódott, elővette azt a tábori kondicionátort, amit még New Yorkban rakott el.
Bekapcsolta, és betáplálta álláspontjuk téridő koordinátáit. A sisakhoz csatolt képernyőn rögtön
megjelentek az adott korra vonatkozó legfontosabb információk. Rolley a képernyőn megnyomta
azokat az információcsomagokat, amelyeket meg akart tanulni. Beagle a válla fölött leste, hogy mit
csinál. Amikor társa végzett, rosszallóan nézte a kiválasztott tananyagot
— A nyelveket, a pénzrendszert, a technikai ismereteket, a társadalomelméletet és a többit még értem.
Jó tudni, hogyan tehetünk szert egy kis zsozsóra. De minek ide a teljes illemszabály—gyűjtemény?
Ahova mi járunk, senki sem ad az ilyesmire... Teljesen fölösleges ilyesmivel tömni a fejünket!
Agyas nem akart vitatkozni, inkább kiütötte a vitatott tételt. Miközben fejére tette a kondicionáló
egységet, még elgondolkozott a technikai fejlődésen.
— Amikor az Őrjáratot alapították, fél szobányi helyet foglaltak el a kondicionáló műszerek, a
szöcskék pedig nyomógombos—tárcsás irányítórendszerrel voltak ellátva. Most ilyen kis méretben is
készülhetnek oktatógépek, az ugrók pedig célzómonitorral és alapadatbankkal kerülnek használatba.
Mielőtt bekapcsolta volna a gépet, kényelmesen elhelyezkedett és még egy pillantást vetett a
képernyőre.
— Nem nagy az anyag, tíz perc múlva te jössz, Kutya!
Kutya még igazán ki sem tudta élvezni a természet békéjét, amikor Agyas már fel is ébredt, és átadta a
sisakot. Miután mindketten megszerezték a korra vonatkozó alapinformációkat, Beagle ismét a
tervekre terelte a szót.
— Még mindig nem tudom, mit akarsz csinálni!
Rolley kiköpte azt a fűszálat, amit az elmúlt percekben rágcsált, és rávigyorgott Kutyára.
— Én sem, de majd meglátjuk, mi sül ki ebből az egészből.
— Azt akarod mondani, azért cipeltél magaddal a jó öreg Almából, hogy gardedám legyek melletted?
Ezzel a géppel otthon is multimilliomosok lehettünk volna, és ha nagyon kíváncsiak volnánk, hogyan
milyen lesz a jövő, kéthetente ellátogatnánk egy—egy korszakba, és jó alaposan megnéznénk. Mi
lennénk az idő unatkozó japán turistái: mindentudó fényképezőgépekkel bepofátlankodnánk
mindenhova.
Rolley kétkedőn ingatta a fejét.
— Álom, édes álom, de majd csak felébredsz! Ha otthon maradunk, néhány napon belül megtalálnak
bennünket, aztán a fene sem tudja, hol és mikor kerültünk volna börtönbe. Te is megtanultad az
alapleckét: a hozzánk hasonló bajkeverők nem sok kíméletre számíthatnak a Szolgálattól. Csak úgy
szedhetjük össze minden idők legnagyobb vagyonát, ha nagyon sok időben és helyen fordulunk meg,
és nem leszünk nagyon mohók. Ezentúl a kis pénz is pénz elvet kell követnünk. Ha már úgy
gondoljuk, hogy elég nagy a bankszámlánk, letelepszünk egy csendes korban, és új
személyazonosságot veszünk fel! Addig azonban még van egy kis dolgunk. Itteni ruhát kell szerezni,
aztán pedig együnk valamit, mert már nagyon éhes vagyok!
Beagle is érezte, hogy még a betörés előtt ettek utoljára.
— Eddig oké a terv. Hogy is szerzünk pénz híján ruhát?
Alex fel sem nézett az adattárolóból, úgy válaszolt.
— Kutya, már megint elfelejted a tananyagot. 6818. elején bárki elviheti a boltokból az árut, ha megad
egy kódot, és megígéri, hogy két héten belül kiegyenlíti a számlát. Addig nem is foglalkoznak vele...
Ez egy hülye, dekadens, birkabecsületű társadalom, pont nekünk találták ki. Elmegyünk a
legközelebbi boltba, aztán eszünk egy jót, és van két hetünk, hogy kisüssük, mit lehet itt kezdeni. Na,
itt vannak a szükséges koordináták.
— Mi ez?
— Egy kisváros, úgy tizenöt—húszezren lakják. Tiszta park az egész, akár a városközpontba is
ugorhatunk, senki sem veszi észre. Na gyere, nemsokára ehetsz egy jót!
Az ugró sűrű bokrokkal körülvett tisztáson materializálódott. Kutya hitetlenkedve nézett szét.
— Biztos, hogy jó helyen járunk?
— Persze, ez a terület a városközpont része. Előttünk úgy háromszáz lábnyira van a bolt, mellette
pedig az étterem. Leszállás, Kutyuska, innen gyalog megyünk!
Rolley követő üzemmódba kapcsolta a szöcskét, és öt kilométeres magasságba küldte, aztán
bevetették magukat a sűrűbe. Néhány perces küszködés és csörtetés után kavicsos, hengerelt sétányra
értek, és a bokrok is ritkábbak lettek. Nem messzire tőlük kis sárga—piros házikó állt egy tisztás
közepén.
— Az lesz az! — mondta Rolley, és egyenesen a ház felé vette az irányt.
— Nem lesz ebből baj? — szólt utána Beagle.
— Miből? — állt meg Agyas.
— Túl szép ez a gyep — mutatott körbe Kutya. — Még a végén jön egy parkőr, hogy fűre lépni tilos!
Ki tudja, mi az ilyesmi büntetése errefelé!
— Nagyon megijedtem! Különben épp te töröltetted az illem— és viselkedéstant az anyagból —
nézett lesújtóan a társára. — Na, gyerünk, mert éhes vagyok!
Kis robotszolga gurult eléjük, amint beléptek a boltba.
— Üdvözlöm önöket és jó vásárlást kívánok! Kérem, lépjenek be a liftbe és fáradjanak le az
eladótérbe!
A robot egyik manipulátorának intésére kinyílt egy rejtett ajtó, és Rolley—ék beléptek a felvonóba. Az
ajtó kis várakozás után bezáródott, és a padló megremegett alattuk.
Beagle a társára vigyorgott.
— Fáradjunk le! Micsoda fellengzős modor!
— Itt ez a szokás, jobb, ha megbarátkozol vele — vonta meg a vállát Alex, és várakozva nézett a
kinyíló liftajtóra. A széthúzódó ajtószárnyak mögött hatalmas terem tárult szemük elé. A polcok közül
egy színes leplekbe burkolt, mosolygó férfi közeledett, és széttárt karral hajolt meg előttük.
— Legyenek üdvözölve szerény üzletemben! Parancsoljanak velem, és Kika Janoh híven szolgál ki
benneteket!
— Borzalmas ez a stílus! — súgta barátja fülébe Beagle.
— Valóban — válaszolt Rolley —, a ciklámen nem megy a libazöldhöz.
Kutya megütközve nézett barátjára, de az vidáman kacsintott, majd ő is mélyen meghajolt a bolt
tulajdonosa előtt.
— Lekötelezve érezzük magunkat, hogy ilyen tökéletes fogadtatásban részesültünk! — mondta, és
közben rálépett vigyorgó társa bal lábfejére. Kutya is megpróbálkozott egy pukedlivel, de félúton
abbahagyta, nehogy elessen.
Janoh elégedett lehetett a válasszal, mert továbbra is mosolygott, miközben a terem belseje felé
invitálta őket.
— Fáradjanak talán erre, itt láthatók az ízlésüknek legjobban megfelelő modellek!
A tulajdonos gyors lépteivel alig tudtak lépést tartani az utazók. Futó pillantásokat vetettek az
elmaradó polcokra, de nem láttak semmi szemrevalót. Janoh épp olyan hirtelen állt meg, amint ahogy
elindult. Elégedett mozdulattal körbemutatott, és leste a hatást. Beagle, ha nehezen is, de igyekezett
megőrizni komolyságát. Az ízlésüknek legjobban megfelelő modellek nem voltak annyira zavarba
ejtők, mint Janoh papagájkóros lebernyege: sokkal furcsábban néztek ki. Rövid szemlélődés után
rájött, hogy mit talál annyira idegesítőnek a ruhákban: az itt sorakozó öltözetekben itt—ott
felismerhetőek voltak a XX. század stílusjegyei. A színek és az uralkodó formák azonban nagyon is
eklektikussá tették a ruhákat.
Rolley odalépett az egyik fogashoz, és megtapogatta a ráakasztott ruha anyagát. Nagyon kellemes,
sima tapintású szövet volt, távolról emlékeztetett a selyemre. Janoh felcsillanó szemmel lépett
közelebb, és fél kézzel meglebbentette a ruha egyik ujját.
— Remekül választott, ez a birodalmi stílusú öltözék pompásan kiemeli az alakját! Ajánlanám még
hozzá ezt a kalapot, és biztos megfordulnak ön után az emberek az utcán!
Agyas mindig nyitott volt a másság elfogadására, de a rózsaszín—lila foltos, kis virágokkal díszített
fejfedő már túlment az általa elfogadható mértéken.
— Nagyon lekötelezett, de jobban szeretem, ha szabadon van a fejem. Ez a ruha viszont tényleg
elfogadható. Felpróbálhatnám?
Janoh állandó munkamosolya egy kicsit megrebbent az elfogadható szóra, de aztán olyan átéléssel
mutatta meg az öltözőfülkét, hogy a vendégei nem vettek észre semmit.
Beagle minden ruhát egyformán ocsmánynak talált, és nekem már úgyis mindegy alapon leakasztott
egyet, és bevonult a másik fülkébe. Néhány perc múlva két kicsinosított, megmosdott alak lépett ki az
eladótérbe. Egyikük sem volt nagy véleménnyel arról a társadalomról, amelyikbe belecsöppentek, de
tagadhatatlanul jó ötletnek tartották a melegvizes mosdóval és hajszárítóval felszerelt öltözőfülkéket.
— Ezt meghonosíthatnák otthon is! — súgta Rolley Kutyának, miközben megnézték magukat egy
hatalmas tükörben.
— Szerintem is. Meg azt is, hogy nem lihegnek az eladók a nyakadon, amikor vásárolsz. A pasi is
visszavonult, és csak távolról figyel... A cipők nagyon kényelmesek, a ruhák viszont borzalmasak!
— Nekünk igen, de legalább feltűnés nélkül beolvadhatunk a tömegbe.
— Van itt egyáltalán tömeg? — jutott Beagle eszébe a kihalt rengeteg, ami állítólag egy város
központja. Rolley azonban már nem várta meg a kérdést, hanem az eddig tapintatosan háttérbe húzódó
Janoh elé lépett.
— Becsomagoltatná, kérem, a levetett ruháinkat? Annyira megtetszettek az új öltözetek, hogy ezeket
akarjuk viselni!
Ettől a néhány szótól Janoh olyan szívélyes lett, hogy azt már nem lehetett tovább fokozni.
— Nem is tudják, milyen örömet szereztek nekem! Még sosem voltak olyan vevőim, akik az itt
vásárolt ruhákban akartak elmenni. Nekem ez a legnagyobb dicséret! — mondta, és egy intéssel
elindította robotjait. Amíg a lift felé tartottak, Janoh sikertelenül próbált meg rájuk sózni két, csipkés
napernyőt, de nem szegte kedvét a balsiker. Amikor kinyílt az ajtó, megjelent egy kis robot, és átadta a
halványkék papírba csomagolt ruhákat. Janoh egy pillanatra elgondolkodott.
— Különös öltözetek, nem is láttam még ilyesmit. Tartós, de rendkívül durva anyagból készültek? Hol
vásárolták őket?
— Dél—Ázsiában — világosította fel Rolley, jól megnyomva a szavakat. — Tudja, milyen furcsa
népek élnek ott!
— Ja, persze — bólintott Janoh, és látszott rajta, hogy fogalma sincs az egészről. — Ez valami
különleges egyenruha?
— Nem, csupán a hegyekben szoktuk felvenni, mert jobban bírja az igénybevételt, mint a
hagyományos szövetek. Sajnos a hétköznapi ruháink belezuhantak egy szakadékba, ezért voltunk
kénytelenek újat vásárolni.
— De nem bántuk meg! — vakkantotta közbe Beagle, hogy végre ő is részt vehessen a
beszélgetésben.
— Szakadék? — szaladt fel Janoh szemöldöke a homlokára. — Úgy értik, hogy véletlenül letértek a
kikövezett, korláttal védett turistautakról?
— Nem volt véletlen, szeretjük a hegyeket a természetes állapotukban megnézni! — tódította a mesét
Beagle, aki különben nagyon utálta a hegymászást.
Janoh mélyen elgondolkozott.
— Igen, hallottam már ilyesmiről, de én még nem találkoztam ilyen emberekkel.
Rolley elérkezettnek látta az időt, hogy véget vessen a beszélgetésnek
— Sajnos, a kreditkártyáink is a hegyekben maradtak, ezért most rögtön nem tudjuk
kiegyenlíteni a tartozásunkat!
— Ugyan, szóra sem érdemes, ne sértsenek meg! Ráérnek akkor lerendezni, ha már biztonságban
hazaértek. Csupán a formalitás miatt kérném az egyikük azonosító kódját.
6887—12—333—757—233 — adott meg egy személyazonosító jelet Rolley.
— Megjegyezted? — nézett az ajtó mellett álldogáló robotra Janoh.
— Igen. A kód érvényes.
Már a liftben álltak, amikor Kutyának eszébe jutott valami.
— Honnan szerezted ezt az érvényes kódot?
— Az adattárból, még a hegyekben. Gyere, nézzük meg ezt a közeli éttermet!
Rövid sétával érték el a vendéglőt. Már ismerősként üdvözölték a kapusrobotot, és nem lepődtek meg
a földalatti termeken. Az étterem teljesen automatizált volt, a felszolgálást néhány robot végezte. Itt
láttak először több embert egy helyiségben. Beagle becslése szerint vagy ötven—hatvan személy
üldögélt a ritkán álló asztaloknál.
Miután helyet foglaltak, az egyik robot kérés nélkül hozta az étlapot és két pohár aperitifet. Beagle
óvatosan megkóstolta, aztán halkan csettintett a nyelvével. Hiába töltötte be álmosító zsongás a
termet, néhányan mégis meghallották a közeli asztaloknál, és rosszallón néztek rá, Kutya bocsánatkérő
vigyort küldött szét, aztán Rolley—hoz hajolt.
— Te, ez egész jó! Megnyugtató, hogy az alkohol nem veszett ki a világból.
— Az biztos — hagyta helyben Agyas —, de te voltál az egyetlen, aki ivott belőle. Mindenütt
érintetlenek a poharak!
— Na és akkor mi van? Nem leszek antialkoholista egy rakás absztinens miatt! — morgott Beagle, és
ledöntötte az ital maradékát. Megfogta egy elhaladó robotpincér karját, és az üres poharára mutatott.
— Még egyet kérek ebből!
Szinte emberi zavarodottság ült ki az automata gépszemébe, de aztán eliramodott, és hozott egy teli
poharat. Amíg George elszopogatta a második adagot, Rolley megrendelte az ebédjüket.
Kutya tűnődve forgatta kezében a metszett mintás poharat.
— Szerinted mennyi idő alatt kapjuk meg az ételt?
Rolley elnézett Beagle válla felett.
— Ennyi.
Beagle hátralesett, és látta, hogy négy robot tart az asztaluk felé, és ígéretesen megrakott zsúrkocsikat
tolnak.
— Te, ez gyorsabban ment, mint Barbie—tól hamburgert venni! És sokkal finomabb lesz!
A robotok gyors, ugyanakkor mégis kimért mozdulatokkal megterítették az asztalt, és elébük rakták a
leveseket. Beagle egy bólintással jó étvágyat kívánt barátjának, aztán megmerítette kanalát, és bekapta
az első adagot. Egy pillanattal később szemét könny, homlokát veríték, fejét pedig vér öntötte el.
Lecsapta a kanalát, és ezzel megint begyűjtött néhány rossz pontot a többi vendég részéről.
— Vigyázz, Agyas! — lihegte, miközben a könnyeit törölgette. — Iszonyú forró! Miért ilyen meleg
ez? — fordult a mellette álló robot felé.
— Tálalás előtt a leveseket 70 fokosra kell melegíteni, ez az előírás.
Kutyából kirobbant a perzseléses érzés dühe.
— Akkor miért nem figyelmeztetik a vendégeket, hogy milyen az ételek hőmérséklete?
A robot hangjában értetlenség bujkált.
— De hát ezt mindenki tudja!
Beagle feladta, Rolley pedig átszólt az asztal felett.
— Majd óvatosan eszünk, és ha túl meleg, először megfújjuk. Nem akarok feltűnést, úgyhogy maradj
nyugton.
A leves szinte végig forró maradt. Hiába kevergették a tányérban, hőmérséklete alig csökkent. Rolley
—nak tűnt fel először a dolog.
— Szerintem melegentartó tányérban kaptuk az ételt. Inkább a kanálban fújjuk, hamarabb meghűl.
Azon már egyikőjük sem lepődött meg, hogy a sült és a köret szintén égetett. Rengeteget ittak, hogy a
szájukat hűtsék, de ez sem segített sokat. Mire a desszerthez értek, már nem érezték a nyelvüket és a
szájpadlásukat. Még az egyébként nyugodt Rolley is halkan felnyögött, amikor a sütőből frissen
kikerült süteményeket kaptak desszertként. Beagle egy szó nélkül apró darabokra vágta az almás
lepényt, széthúzta a tányéron, és úgy fújogatta. Épp be akarta kapni az első falatot, amikor valaki
megkopogtatta a vállát. Felnézett, és látta, hogy egy szemmel láthatóan feldúlt, fiatal férfi áll mellette.
— Elnézést, de nem elégedett az ételekkel?
Beagle már csak ez hiányzott pillantást vetett Rolley—ra, aki érdeklődve nézte, mi sül ki ebből.
— Nem, az ételek nagyon finomak voltak — mondta, ami meg is felelt az igazságnak. — De miért
érdekli ez magát? Ön az étterem tulajdonosa?
— Én csak egy vendég vagyok — húzta ki magát a fiatalember —, de láttam, hogy ön feltűnően
piszkálta az ételt.
— Mi köze van hozzá? — forrt fel a méreg Kutyában. — Üljön le az asztalához, és inkább a
tulajdonosnál reklamáljon, mert ehetetlenül forró ételeket szolgálnak fel!
A másik hátralépett, és halkan, remegő hangon, de mégis nyomatékosan kérdezte.
— Ezek szerint tényleg jól láttam, maga megfújta a levest!
— Persze, hogy megfújtam! Nem vagyok hülye, hogy a maradék bőrt is leégessem a torkomról!
— Deviáns! — kiáltotta a férfi, és remegő ujjal Kutyára mutatott. — Deviáns! Értesítsék az őröket!
Hatalmas kavarodás támadt. Rolley—ék közelében hirtelen kiürült a terem, a felszolgáló robotok
pedig fenyegető kört vontak köréjük. Néhány másodperc múlva már áttörhetetlen gyűrű közepén
álltak, és semmit sem értettek. A felfordulást kiprovokáló férfi a robotok háta mögül kiabált, de
hangját elnyomta a nagy zaj. Beagle megpróbált kitörni a gyűrűből, de az egyik fémkar kinyúlt, és
visszanyomta a székére. Rolley megjegyezte magának, hogy a robot nem okozott kárt a barátjában, de
megakadályozta a szökésben. Felmérve helyzetüket visszaült, és megfogta az ugrásra készülő George
karját.
— Nem fog sikerülni, csak összetöröd magad. Nem tudom, miért kerültünk ebbe a csávába, de erővel
nem tudunk úrrá lenni rajta. Bárcsak ne hallgattam volna rád, és a teljes anyagot bevéstük volna!
Szerintem vétettünk valami súlyosat az illemszabály ellen, és emiatt áll a bál.
— Illemszabályok! — horkantott Beagle, de ülve maradt. — Nem létezik, hogy egy tetves illemkódex
miatt fogjanak le bennünket. Szerintem a Szolgálat ránk talált, és ilyen átlátszó trükkel vonnak ki
minket a forgalomból!
— Ne hülyéskedj, Kutya! Nyom nélkül távoztunk, és amióta eljöttünk, még semmit sem csináltunk.
Egyszerűen nem lehet támpontjuk...
— Akkor mi a fene van? — nézte meg az öles fémalakokat Beagle.
— Ott jön néhány egyenruhás — mutatott a kijárat felé Rolley —, mindjárt megtudjuk. Remélem,
sikerül kimagyarázni a dolgot! Maradj veszteg, és csak akkor szólj, ha én mondom!
Hangtalanul nyílt meg a robotlánc, és féltucatnyi, a LXIX. századi védőség mélykék egyenruháját
viselő alak állt meg előttük. Az egyik, bal vállán piros—zöld csíkokat viselő védő kilépett, és kimérten
biccentett.
— Daid Lunda fővédő vagyok. Riasztást kaptunk, miszerint önök deviáns viselkedést tanúsítottak.
Kérem, ellenszegülés nélkül kövessenek, amíg a helyzetet tisztázzuk!
A két utazó ülve maradt, és Rolley a legjobb modorában válaszolt.
— Sajnos, idegenek vagyunk, és nem ismerjük a helyi szokásokat. Ha valamivel megbántottuk volna
önöket, elnézést kérünk! Nem szándékosan tettük, csupán tudatlanságból. Kérem, fogadja
bocsánatkérésünket! Szeretnénk, ha elmagyarázná, mivel sértettük meg önöket, mert nem akarunk
még egyszer hasonló hibába esni!
Beagle egyszerre figyelte a barátját és a fővédőt. Kényelmetlen érzése kezdett elmúlni, mert látta,
hogy Rolley—nak már megint sikerül a lehetetlen: a fővédő a beszéd végén már jóindulatúan
mosolygott.
— Persze, én megértem az álláspontjukat, de bennünket is kötnek a szabályok. Sajnos, be kell kísérjük
önöket, mert devianizmus tényállását jelentették. Gondolom, rövid időn belül tisztázódnak majd a
dolgok, de addig is jöjjenek velem!
Még az arcán ült a mosoly, amikor intett, és három—három embere Rolley és Beagle mellé állt. Kutya
felmérte a ráeső góliátokat és a markukban szorongatott idegkorbácsokat, aztán megadó sóhajjal állt
föl. Agyas is hasonló elhatározásra jutott, és pár perc múlva már egy rabomobil belsejében ültek.
Beagle szakértő szemmel mérte fel a járművet.
— Te, ez ugyanolyan, mint a XX. században, csak itt a rácsok helyett páncélüveget használnak.
Vannak dolgok, amelyek sosem változnak...
Rolley közömbösen hallgatta, és az elsuhanó fákat nézegette. Csak akkor szólalt meg, amikor a kocsi
begördült egy zárt, erősen őrzött udvarra, és kinyílt az ajtaja.
— Ha tudnám, miben hibáztunk... — mondta mintegy magának, aztán engedelmesen követte a
védőket. Hosszú folyosón mentek végig, onnan pedig egy nagy, visszhangos szobába léptek. A terem
végében, egy számítógép—terminál előtt idős, vörös ruhás férfi üldögélt, és intett, hogy lépjenek
közelebb. Rolley—t és Beagle—t előrelökdösték a védők, egészen egy, a padlóra festett vonalig. A
vörös ruhás megdörzsölte szemét, aztán hátradőlt a székében, és megszólalt. Hangja erőtlen és fakó
volt, mint aki nagyon unja azt, amit csinálnia kell.
— Drako főbíró vagyok. Az előttem lévő iratok alapján — ekkor a monitorra bökött — az Ezerjó
étteremben deviáns rendzavarásra került sor. A Föld rendjének védelméről szóló 6742. évi 15. törvény
2. bekezdése alapján a tárgyalást haladéktalanul megnyitom. Ezek itt a vádlottak? — fordult a
védőkhöz.
— Igen, Fényesuram — bólintott a fővédő, aki hivatalból volt jelen. Rolley azt hitte, rosszul hall.
— Elnézést, hogy közbeszólok, de a fővédő úrral már szinte mindent tisztáztunk, és nekünk azt
mondta, hogy a behozatalunk csupán formalitás és a kötelező papírmunka része!
Drako főbíró minden átmenet nélkül felüvöltött, és öklével a gép kigészítő billentyűzetére vágott
— Ha még egyszer az engedélyem nélkül szólal meg, súlyosbító köriihnénynek fogom tekinteni!
A több helyen megrepedt billentyűzetet hátradobta, és újat vett elő a szárnítógépasztalból. Miután
ellenőrizte a csatlakozást, halk, méltóságteljes hangon ismét a fővédőhöz fordult.
— Igaz ez, kedves barátom?
— Nem, uram. A vádlott verbálisan ellenállt, és hogy megakadályozzam a testi ellenszegülést,
megtévesztést alkalmaztam.
— Ügyes, ügyes... — bólintott elégedett mosollyal a főbíró, aztán megkocogtatta a számítógép
oldalát. — Remélem, mindent rögzítettél, nem úgy, mint a múltkor!
— Természetesen, uram — mondta a gép, és hangjából félelem csendült ki.
— Hát akkor folytassuk! — nézett fel Drako, majd ismét hátradőlt. — A tényállás tehát deviancia, és a
vádlottakat a védőség előállította. Daid Lunda fővédőt külön dicséretre terjesztem fel bátor helytállása
miatt.
Beagle—ben elfogyott a türelem, és Rolley—hoz hajolt.
— Ha ez igazi tárgyalás, hol van a védőnk?
Drako ökle ismét lezúdult, és egy billentyűzet újfent a szemétbe került. A helyzet rendeződése után
eltökélt hangon kijelentette.
— Ha belepusztulok is, de ez egy szabályos tárgyalás lesz, bár ennyi állampolgári engedetlenség
önmagában is kimeríti a minősített deviancia esetét. Ha a vádlottak bármelyike még egyszer
megszólal, kényszerítő eszközök alkalmazását rendelem el. Kérdésére pedig csak annyit tudok
mondani — és ekkor megpaskolta az előtte álló monitor oldalát —, hogy hivatalból kirendelt jogi
képviselőjük van, a JUSTICE 1000—es számítógép személyében. Van valami kérdésük? Most
megengedem, hogy szóljanak!
Rolley vett egy nagy lélegzetet.
— Bocsánatot a tudatlanságomért, de nem a JUSTICE 1000—es a kijelölt ügyész?
— Az ügyész és a jogi képviselő is — nyomta meg az utolsó szócskát a főbíró. — Ez a
legoptimálisabb megoldás, ő tárja fel a bűnügyet, megvizsgálja a bizonyítékokat, az esetleges
mentőkörülményeket, aztán javaslatot tesz nekem. Most pedig megvonom a vádlottaktól a szót!
Kérem az első tanút!
A bíró asztala előtt megjelent a vendéglői kavarodást kiváltó férfi holografikus képe. Drako a gyengén
vibráló kép felé fordult.
— Figyelmeztettem, ha hamisan tanúzik, eljárás indulhat ön ellen is. Neve, foglakozása, lakhelye?
— Jan Perovat, régiségkereskedő, Forest City, Palmtree Street 28 — felelte a férfi halk
torokköszörülés után.
— Hol tartózkodott ma délután tizennégy órakor?
— Naldo Finti vendéglőjében ebédeltem a barátaimmal.
A főbíró fagyos hangulata egy kicsit kiengedett.
— Fintinél ebédelt? Jól mehet a régiségüzlet...
— Nem panaszkodhatom! — nézett félre zavartan Perovat.
— A jelentések szerint ön riasztotta a védőséget. Mi volt ennek az oka?
Szemmel látható izgalom lett úrrá a tanún.
— Két vendég olyan deviáns magatartást tanúsított, hogy nem tehettem másként. — Kis szünet után
még hozzáfűzte. — Állampolgári kötelességem volt.
— Dicséretes a buzgalma — bólintott a főbíró. — Felismeri valamelyik férfit a jelenlévők közül?
— Igen, uram. Mindketten ott állnak a fővédő oldalán.
Drako elgondolkodott.
— És miért minősítette viselkedésüket deviánsnak?
Perovaton látszott, hogy nagy gonddal akarja megfogalmazni mondanivalóját.
— Ahogy megjelentek, amilyen módon megrendelték az ebédjüket, amikor megitták az aperitifet, sőt
az egyikük még olyan illetlen zajt is adott a nyelvével utána...
— Úgy érti, hogy csettintett? — támadt fel ismét a bíró érdeklődése.
— Igen — rebegte alig hallhatóan a tanú —, bár én nem merném ezt a szót kiejteni!
— Legyen úrrá a természetes szégyenérzetén! — mondta megnyugtató hangon a bíró. — Ez most
tárgyalás, és ön csak mint tanú van jelen, hogy minél pontosabban megvilágítsa a tényállást. Ha
nagyon erkölcstelennek is ítéli meg a történteket, mindent részletesen mondjon el, mert a bíróság csak
így tud pontos képet kapni az eseményekről. Folytassa!
— Szóval — nyelt egyet a tanú —, csettintett, sőt kért egy újabb aperitifet is! Megfogta a robotpincér
karját, aztán pedig rögtön elkezdték a levest enni, ahogy a felszolgálók meghozták.
— Nem várták meg az utóérlelési periódust? — kerekedett ki a főbíró szeme. — Ez minden eddigi
tapasztalatomon túltesz! De hát hogyan tudták megenni az ételt? Iszonyú meleg lehetett...
Miközben válaszolt, a tanú háromdimenziós képe majd' a felére zsugorodott össze.
— Ők sem tudták megenni, uram. Megfújták a levest, a sültet, sőt még a desszertet is!
A főbírón nagyon látszott, hogy csak nehezen tud úrrá lenni indulatain.
— Megfújták? Megerősíti a többi tanú az elhangzottakat?
A számítógép sorra kapcsolta be a többi tanút a terembe, és egyre több holografikus képmás jelent
meg. Mindannyian azt vallották, hogy Perovat a tiszta igazat mondta. A ruházati bolt tulajdonosa
felhívta a figyelmet arra, hogy a vádlottak már nem fizethetik ki a megvásárolt öltözeteket. Daid
Lunda fővédő ekkor megjegyezte, hogy a vásárláskor megadott személyi kód hamis volt.
— Honnan volt hamis és mégis elfogadható kódjuk? — kérdezte meg Drako az utazókat.
— Nem áll módunkban válaszolni — nézett farkasszemet vele Rolley, és nem mondott többet.
— Hamis kódokra eddig csak az illegális deviáns szervezetek, vagy az engedély nélkül itt—
tartózkodó galaktikus polgárok tettek szert — latolgatta a lehetőségeket a főbíró. — Bár a Föld a
Galaktikus Konföderáció tagja, de az ilyen esetek miatt korlátozzuk az idegenek beléptetését. Akár
illegális bevándorlók, akár összeesküvők, az elbírálásuk ugyanaz lesz.
Rövid fejtegetése után Drako folytatta a tanúk meghallgatását. Naldo Finti is megemlítette a le nem
rendezett éttermi számlát. Beagle ennek hallatán önkéntelenül is megeresztett egy cifra káromkodást.
Bár nem volt hangos, de a közelben állók szinte vezényszóra néztek a bíróra. Drako "már megint ezek
a bajkeverők" stílusban nézett rá.
— Valami nem tetszik a vádlottnak?
— Nem rendezhettük le a számlát, mert a védők elcipeltek a helyszínről. Ha időt hagynak,
természetesen nem érte volna kár a tulajdonost...
— Kértek engedélyt a fizetésre? — fordult Drako a fővédő felé. Daid Lunda azonnal válaszolt.
— Természetesen nem, uram. Ha kértek volna, engedélyeztem volna a fizetést
— Megvonom a vádlottól a szót, előző közbeszólását pedig súlyosbító körülménynek tekintem.
Találtak valamit a vádlottaknál?
Lunda fővédő a kicsomagolt ruhákra mutatott.
— Ezeket az öltözékeket hordták maguknál.
— Több mint érdekes! — dőlt előre Drako, hogy jobban lásson. — Életemben nem láttam még ilyen
rendhagyó öltözékeket. Elrendelem Jan Perovat tanú szakértőként történő meghallgatását!
A régiségkereskedő képmása most Rolley—ék XX. századi ruhája mellett jelent meg. Egy védő
gyorsan odalépett, és szétterítette a ruhákat. Perovat töprengve vizsgálgatta a bizonyítékokat, aztán a
bíróhoz fordult.
— Még sosem találkoztam ilyennel. Hasonló öltözetek ábrázolását már láttam, ez a stílus a
világméretű deviancia korában volt általános. Ezek a ruhák önmagukban is jelezhetik a deviáns
gondolkodásmódot, régiségkereskedő nem venne át ilyeneket, az biztos!
— Köszönöm a segítséget — mondta a főbíró, aztán Rolley—ra nézett.
— Mivel magyarázza ezeket a ruhákat?
Agyas, talán életében először, nagy zavarban volt. Nem utalhatott rá, hogy szimpla XX. századi
öltözékeknek tulajdonítanak ilyen nagy jelentőséget, és nem volt ötlete sem, amivel ki tudta volna
húzni magukat a bajból. Ha ezt megússzuk, kitekerem George nyakát, és a saját, hülye fejem is a falba
verem, hogy hallgattam rá! — gondolta, és lesz, ami lesz alapon megszólalt
— Hátsó—Indiában vettük őket egy utazásunk alatt. Kicsit furcsa volt, de a bolt tulajdonosa szerint az
ilyen ruha jól beválik a hegyek között. Meg kell mondanom, hogy ebben igaza volt, talán ezért nem
tudatosult bennünk a formákban rejlő deviancia.
Ha már ez a bűnünk, legalább a terhelő bizonyítékok egy részét próbáljuk kivonni a forgalomból... —
nézett a bűnjellé előléptetett Nike edzőcipőre.
Drako számára nem volt világos a dolog.
— Miért kellene külön ruhát felvenni, ha valaki a hegyekbe, vagy épp egy étterembe megy? Minden
hegységet jól kiépített, kövezett és kivilágított sétálóutak hálóznak be. Félmérföldenként automatizált
vendégházakat találni, ahol bárki megszállhat, és teljes kényelemben megvárhatja a menetrendszerű
antigravokat. Ha megunta, hazarepül és kész! Másnap visszaszáll, és ugyanazon pontról folytathatja a
túráját. Nem értem magát!
— Mi szeretünk a még ki nem épített területeken hegyet mászni, ahol csak a saját ügyességünkben és
erőnkben bizakodhatunk — próbálta megmagyarázni a dolgot Rolley.
Drako szinte jóindulatúnak tűnt, amikor sajnálkozva megszólalt.
— Hagyja abba, maga szerencsétlen, hisz' ennél töményebb kivonatát a deviáns gondolkodásnak még
nem is hallottam! Minden mondatával maguk alatt vágja a fát...
Aztán, mint aki visszarettent saját ellágyulásától, mérgesen reccsent a számítógépre.
— A bizonyítási eljárást berekesztem. Kérem a vád képviselőjét, tegye meg javaslatát!
A számítógép halk sípolás után rövid szöveget írt ki a képernyőre. A főbíró elolvasta, majd a védelem
érveit kérte. Fél perces feszült gondolkodás után leütött néhány billentyűt és hivatalos hangon
felolvasta az ítéletet.

A Föld nevében.
A tárgyalás folyamán bizonyítást nyertek a következő bűncselekmények:
1. hamis személyi kódok használata ruhavásárláskor,
2. büntetésük megkezdése miatt kifizetetlenül maradó éttermi és ruházati számla,
3. deviáns magatartásminták nyilvános terjesztése,
4. verbális ellenszegülés a védőséggel szemben,
5. két darab szabvány komputer billentyűzet meghibásodása a tárgyalás folyamán,
6. a vádlottak nem ismerik a jó állampolgárok kötelezettségeit.
Ezek alapján a bíróság a vádlottakat bűnösnek találta, és a Föld rendjének védelméről szóló 6742. évi
15. törvény 2., 3., 4. és 8. bekezdése alapján a következő ítéletet hozta: Alex Rolley és George Beagle
vádlottakat halmazati büntetésként életfogytig tartó száműzetésre ítéli, és elrendeli a Feledésre Ítélt
Emberek Szigetére történő internálásukat. A bíróság engedélyezi, hogy minden, náluk lévő értéküket
magukkal vihessék. Az ítéletet haladék nélkül végre kell hajtani!

A főbíró megköszörülte a torkát.

— Akarnak az utolsó szó jogával élni?
Rolley dacosan szembenézett vele.
— Igen. Ha a Földön ilyen a törvénykezési gyakorlat, ne csodálkozzanak, ha olyan kevesen látogatják
meg a bolygót.
Drako egy zsákmányra leső ragadozó pillantásával viszonozta a rövid beszédet.
— Lehet, hogy épp ez a célunk — mondta, aztán egy legyintéssel elbocsátotta őket.
Az elítélteket ugyanazon a folyosón vezették ki, amelyiken nem is olyan régen a tárgyalásra vitték
őket. Semmi esélyük sem volt a szökésre, mert megerősített őrség, 4—4 védő kísérte őket az udvarra.
Ott már várt rájuk a védőségi antigrav, és néhány másodperc múlva a mélybe süllyedt alattuk Forest
City. Az antigrav éles kanyarral délkelet, a Feledés Szigete felé vette az irányt.
Új—Guinea szigete másik nevet kapott a LXVIII. évszázadban. Hivatalosan a Feledésre Ítélt Emberek
Szigetének hívták, de mindenki a Feledés Szigete nevet használta vele kapcsolatban. Ebben a
rövidítésben ugyan volt egy kis nonkonformista deviancia, de a világállam ezt még nem büntette.
Mindenkit, aki valamilyen káros tevékenységgel volt gyanúsítható, ide száműztek, és innen nem volt
visszatérés. A víz felszíne alá is lenyúló radarernyők, légi— és vízi gyorsnaszádok fontak áttörhetetlen
gyűrűt a sziget köré. Mindenkire figyelmeztetés nélkül lőttek, aki öt mérföldnél nagyobb távolságba
került a parttól. Hogy milyen lehetett a sziget belső társadalma, senki sem tudta, de nem is érdekelt
senkit. Az itt élőket végleg kitaszította a társadalom, és ezután nem kívánt róluk tudni.
Rolley és Beagle elkülönített fülkékben tették meg az utat. Nagyobb jelentősége nem volt ugyan az
elkülönítésnek, már csak azért sem, mert a közöttük lévő válaszfal átlátszó műanyagból készült, de
őreik ragaszkodtak az előírásokhoz. Néhány lelkes védő az utazás ideje — mintegy harminc perc alatt
— elmondta a legfontosabb tudnivalókat új és véglegesnek szánt otthonukról. Beagle köpött egyet,
amikor meglátta az egyenruhásokat, Rolley csak egyszerűen hátat fordított nekik, de ez semmiben sem
zavarta őket. Kissé monoton, de kitartó beszédük jók kitöltötte ezt az üres félórát. Mintegy tíz perccel
a felszállás után Rolley intett Beagle—nek, hogy öltözzenek át. George mérgesen meredt a
hangszigetelő falakra, de megértette a jelet. Mire az antigrav fékezni kezdett, már kényelmes,
megnyugtatóan egyszínű, XX. századi ruháikban voltak, és az itt vásárolt öltözékeket a kabin sarkába
dobták. Alig érezhető döccenéssel értek földet, és feltárult celláik külső oldala, szabad volt az út. A
gyémántkemény műanyagból készült hajótest csak annyira nyílt meg, hogy nemkívánatos
rakományától megszabaduljon, aztán a falak
összezárultak, és a jármű felemelkedett.
— Önöktől keletre, körülbelül két mérföldnyire van az internáltak egyik települése — szólaltak meg a
rabszállító hangszórói, aztán, mint aki jól végezte dolgát, eliramodott északnyugat felé, és néhány
pillanat múlva eltűnt a felhők között.
A párás meleg nedves paplanként szakadt az elítéltekre. Kutya erősen hunyorgott, amikor felmérte a
terepet. Cipője orrával beletúrt a vöröses talajba, megtörölte villámgyorsan megizzadt homlokát, és
elég elkeseredetten vette sorba zsebei tartalmát.
— Itt hagynak bennünket a semmi közepén fegyver és élelem nélkül. Több mint négyezer év választ
el bennünket egy jó adag bifsztektől és egy jó pofa sörtől! Itt állunk a világ végén. Mihez kezdünk
most?
Rolley közben átnézte hátizsákjukat, aztán elégedetten vigyorgott
— Van fegyverünk — nyúlt be a zsákba, és kihúzta a New York—i miliőparancsnokságon szerzett
szonikus pisztolyt. — Fogd, és tarts távol mindenkit, amíg el nem tudunk szökni!
Jó figyelőszolgálat működhetett a szigeten, mert mintegy ötszáz lábnyira tőlük szőrös, szakadt alakok
léptek ki a fák közül. Szándékaikat világosan elárulták azok a bunkók és kések, amiket a kezükben
szorítottak. Néhány őslakó még íjat és nyílvesszőket is hozott magával, és Beagle—nek egyszerre
nagyon sürgős lett a dolga.
— Igyekezz, Agyas, túl sokan vannak! Nem tudom, meddig lehet őket visszatartani...
Beagle kábító fokozatra kapcsolta a fegyvert, majd tüzet nyitott. Hang nélkül összerogyó társaik
látványa néhány pillanatra elbátortalanította a támadókat, de aztán hangos üvöltéssel rohanni kezdtek.
Kutya sosem tudta, honnan vette hirtelen a lőtudományát, de profi testtartásban egymás után szedte le
a legközelebb lévőket, és alapos kavarodást váltott ki közöttük A roham lendülete megtört, aki nem
keresett fedezéket, hamarosan a földön fekvők egyre szaporodó táborát gyarapította. Szusszanásnyi
szünet után furcsa surrogás ütötte meg Beagle fülét, és egy nyílvessző suhant el mellette.
— Ne maradj egy helyben, Agyas! — üvöltötte, és jó példát mutatva, maga is megtévesztő futkosásba
kezdett. Az íjászok viszonylag messzi voltak, a folytonosan mozgó célpontokat nem tudták eltalálni.
Rolley—ék nem akartak a fűben elrejtőzni a lövések elől, mert néhány kúszó ember észrevétlenül meg
tudta volna közelíteni őket.
Kutya meg—megállt, és mindannyiszor leterített egy—egy támadót. Ereje viszont gyorsan fogyott, a
szokatlanul meleg és párás levegő szinte kiszívta a tartalékait.
— Meddig kell még várni? — lihegte, amikor megállt egy pillanatra, és elkábította a legközelebb
merészkedő fegyencet.
— Eddig! — Lélegzett fel megkönnyebbülten Rolley, szavaiba halk surrogás vegyült.
Egy másodperc múlva melléjük ereszkedett a kontinensen hagyott időugrójuk. Agyas egy ugrással a
nyergében termett, gondolkodás nélkül átváltott néhány kapcsolót, és maga mögé rántotta a mellé futó
Beagle—t. A gép és vele a két férfi halk szusszanás kíséretében eltűnt, az odaérkező szigetlakók pedig
értetlenül néztek körbe. Néhány perc múlva már egymáson töltötték ki a támadás kudarca miatt érzett
dühüket. A tömegverekedés után — ellentétben Beagle lövéseivel — nemcsak kábultak maradtak a
fűben.
Beagle úgy érezte, hogy az egyik támadó arca egy életre beleégett a retinájába. Amikor Rolley a
szöcskére rántotta, úgy esett a gépre, hogy épp szembenézett az idegennel. Még látta, amint elengedi a
húrt, és a nyílvessző pontosan felé tart. A fegyenc kárörvendő vigyora azt is jelezte, hogy ezt a lövést
már nem ússzák meg. Önkéntelenül is behunyta a szemét, aztán egy enyhe rándulást érzett, és hirtelen
csend lett.
— Mi van, Kutya? Elaludtál? — bökte oldalba Rolley, és George zavartan nézett fel. A délutáni
verőfény helyett csillagos égbolt volt a fejük felett. — Visszaugrottam tizenkét órát az időben. Na
gyere, tűnjünk el innen!
Miközben Kutya a hátsó ülésbe kapaszkodott, eszébe jutott valami.
— Hogy került ide az ugró?
— Amikor elindultunk ruhát venni, biztos, ami biztos alapon, követő üzemmódba kapcsoltam a gépet.
Végig a nyomunkban volt, és amikor a hátizsákban végre megtaláltam az ugróhívót, egy percen belül
leszállt hozzánk. Akkor lettünk volna bajban, ha börtönbüntetésre ítélnek: egy zárt cellába nem tudott
volna bejönni, a személyes tárgyainkat meg úgyis elszedték volna.
— Ezért voltál ilyen nyugodt, amikor kiraktak bennünket! — esett le a megoldás Beagle—nek. — Van
valami konkrét úti célod?
— Persze. Nem tetszik nekem a Föld társadalma! Mindig utáltam a konformista tulkokat, erre most
csak azok élnek itt és szerintem a Naprendszer többi bolygóján is.
— Miből gondolod, hogy a Holdon vagy a Marson ugyanez a helyzet? Elég messze vannak...
Agyas megrázta a fejét, de közben a gép adattárát is figyelte.
— Emlékszel, mit mondott az a szadista bíró? Kevés a látogató a Galaxisból! A Naprendszer többi
lakott helyéről nem beszélt. Galaktikus méretekben amúgy is nonszensz lett volna két vagy több
politikai rendszer párhuzamos létezése egy adott naprendszeren belül! Előbb—utóbb az egyik olyan
dominanciára tenne szert, hogy a többit a saját képére formálná, vagy teljesen összehangolódnának, és
valahol félúton találkoznának. Túl közel vannak a bolygók a mindennapi űrutazások időszakában, de
még elég távol a többi csillagrendszertől... Elkötünk egy hajót, aztán meg sem állunk egy másik
csillagig.
Beagle nem értette a dolgot.
— Miért akarsz kódorogni a Tejútrendszerben? Más társadalmat akarsz? Válasszunk egy másik
korszakot, ahol normálisabb az élet, aztán menjünk oda! Itt a Földön is találhatunk barátságosabb
időszakokat.
Rolley felnézett a csillagokra.
— Kissrác korom óta arról álmodoztam, hogy egyszer eljutok oda. Most végre megtehetem, és nem
akarom kihagyni ezt a lehetőséget!
George jót vigyorgott a sötétben.
— Akkor hát ezért volt a New York—i miliőparancsnokságon az a Star Trekes kis jelenet, ami ide
juttatott bennünket! Nem is vettem még észre, hogy ilyen álmodozó vagy. Nem bánom, hódítsuk meg
a galaxist!
Rolley megnyomta az indítógombot, és a bangkoki űrrepülőtérre ugrottak. A csillagok egy pillanatra
megremegtek, majd az egész ég ugrott egyet.
— Más helyről más az égkép — nyugtázta a látványt Beagle, és maga sem csodálkozott azon, hogy
ilyen gondolat egyáltalán szöget üthet a fejében.
— Azért meglátszik rajtad az agytréning! — nevetett fel Rolley, elővette a szolgálati távcsövet, és az
előttük csillogó fények felé nézett. — Ha, jól látom, ott van a magánjacht—kikötő. Szerinted melyik
hajót vigyük el?
— Azt! — nyújtotta ki Kutya a kezét egy karcsú árnyékra mutatva. — Ahhoz képest a többi csak
szénásszekér!
— Jó a szemed — bólintott Rolley, amikor befejezte a nézelődést. — Tényleg az a legjobb hajó,
ráadásul nincsenek rácsatlakoztatva a tápkábelek. Teljesen fel van töltve, és csak ránk vár!
Kapaszkodj, a zsiliphez ugrunk!
Az időgép még épp befért a zsilipkamrába. Beagle lezárta a bejárat automatikáját, az ugrót a bejárat
melletti raktárban hagyták, aztán felrohantak a vezérlőbe. Néhány perc alatt ellenőrizték a hajót. Több
dolog miatt is fellélegezhettek: a hajó teljesen feltöltve várta az utasait, és még senki sem volt a
fedélzeten.
— Miért nem őrizte senki a hajókat? — tette fel, szinte magának a kérdést Rolley, és a számítógépet
rácsatlakoztatta a reptéri hálózatra.
Rövid keresgélés után több terepvázlat és a hozzájuk tartozó kísérőszövegek jelentek meg a
monitorokon.
— Ez igen! — füttyentett nem kis szakmai elismeréssel Beagle, amikor meglátta a reptér biztonsági és
védelmi berendezéseit. — Nem csodálom, hogy egy lélek sem volt itt! Ezen a rendszeren csak az jöhet
át, akit átengednek. Na meg mi...
— Nem gondolhattak a térváltásos közlekedésre — bólintott Rolley —, arra még vagy tizennégyezer
évet kell várni.
Kutya átkapcsolta a képernyőjét az egyik külső kamerára. A sima üveglapon felsziporkáztak a
csillagok.
— Hova akarsz menni?
Rolley finom mozdulatokkal irányította a kamera mozgását, míg egy nagyon fényes csillagot be nem
fogott. Egy ideig szótlanul nézte, aztán ráállította a képernyőn lévő fonálkeresztet.
— A Vega, a Lant csillagképben. Az északi égbolt egyik legfényesebb csillaga. Neve jelentése arabul:
A letaszított sas. Vakítóan fehér, és több mint négyszer nagyobb az átmérője, mint a mi Napunké.
— Értettem. A távolság, kapitány? — tisztelgett vigyorogva Beagle.
— Huszonhat fényév.
— Koordináták?
— Betáplálva — nézett a navigációs komputerre Rolley, és megnyomta a startgombot. — Indulunk,
Kutya!
Feldübörögtek a hajtóművek, és az Éjjeli Csillag lassan emelkedni kezdett.
A bangkoki jachtkikötőben senki sem volt, amikor a hajó felemelkedett. A személyzet minden éjszaka
a repülőtér biztonsági rendszereit működtető BNG—25—ös számítógépre bízott mindent, és csak
másnap reggel vette vissza a reptér irányítását. Benji, ahogy a komputert mindenki hívta, szokatlan
dolgot vett észre: felszállt az Éjjeli Csillag, Bernardino szenátor hajója. A komputer rutinszerűen
végigfutott az aznapi és másnapi felszállási engedélyeken, de nem talált közöttük a jachtra vonatkozó
adatot. Felhívta a szenátor lakását, de az ottani számítógép szerint még nem érkezett haza. Arra egyik
gép és a szenátor felesége sem gondolhatott, hogy a szenátor egy nappal megrövidítette hivatalos útját.
A Vörös Kakas mulatóban ugyanis ezen az estén lépett fel Leka Gunraint, az egzotikus táncosnő.
Bernardino ezt az éjszakát a szeretőjénél akarta tölteni, tehát nem jelentkezett be visszaérkezésekor,
hanem egy taxival eltűnt az éjszakában. A jachtkikötő dolgozói már ennél cifrább dolgokban is
segítették a vendégeiket, és a bőséges borravaló minden esetben őket igazolta... Hivatalosan tehát a
szenátor még a hajóján volt, és csak másnap délben kívánt partra szállni.
Benji mindebből csak azt tudta, hogy az Éjjeli Csillag késő délután leszállt, de a szenátor a hajóban
maradt, és kérte a tartalékok feltöltését. Ezt a reptéri robotok már megtették, tehát a jacht menetkész.
Ha ember lett volna, tanácstalanságnak nevezhetnénk azt az érzést, ami a BNG—25—ösön úrrá lett.
Kis habozás után felhívta a hajót, amely ekkor már ötven kilométer magasan járt, és egyre jobban
gyorsult.
Rolley és Beagle egyszerre rezzentek össze, amikor férfiasan lágy hangon megszólaltak a hangszórók.
— Itt a jachtkikötő központi agya beszél. Elnézést a zavarásért, szenátor úr, de elfelejtette leadni a
menettervet!
Rolley válasz helyett alternatív útiterv készítését kérte a navigációs komputertől. Rábökött a
Betelgeusére, aztán elkezdte az időt húzni, amíg a gép elvégzi a szükséges számításokat. Nagyon
bízott benne, hogy a reptéri komputert nem látták el újabb típusú hangazonosító rendszerrel és érzelmi
modullal, mert könnyen felismerhette volna az idegen hangokat.
— Egy pillanat, rögtön küldöm. Elnézést a kellemetlenségért!
— Ugyan, szenátor úr, nem történt semmi. Bárkivel előfordulhat, ha olyan fontos küldetésben jár,
mint ön szokott.
Kis kattanás után jó hosszú számoszlop jelent meg a képernyőn. Rolley megkönnyebbülten sóhajtott
fel, és megnyomta a megfelelő gombokat.
— Küldöm az adatokat!
— Köszönöm, uram! — udvariaskodott a komputer. — Ha jól látom, az Orion csillagképbe tart! A
Betelgeuse—5 különösen szép ebben az évszakban! Jó utat kívánok, kapcsolat vége!
Beagle megkönnyebbülten röhögött fel.
— Ez a szegény gép teljesen becsavarodhatott! A Betelgeuse—5 különösen szép ebben az évszakban!
— idézte affektálva a számítógépet. — Mintha volna ott valamilyen jelentősége, hogy a Földön épp
milyen évszak van!
— Szenátor úr? — tűnődött Rolley. — Vajon kinek a hajóját loptuk el?
Bernardino szenátor, bár híresen jó kapcsolatai voltak, másnap mégsem tudta megmagyarázni, hogy
miként léphetett ellenőrzés nélkül a Földre, hova ment a hajója nélküle és mégis ővele a fedélzeten, és
hol töltötte az elmúlt éjszakát. Mrs. Bernardino felfogadott egy talpraesett magándetektívet, aki két
nap alatt kiderítette, mit csinált a kérdéses éjjelen a szenátor. Mrs. Bernardino, aki történetesen a dél—
ázsiai régió kormányzójának a lánya volt, nem haragudott meg különösebben a férjére, de a Vörös
Kakast négy razzia után végleg bezárták, Leka Gunreint pedig egy állami textilüzemben letöltendő,
tizenöt évnyi munkaterápiára ítélték. Bernardino, bizonyos bizalmas iratok kiszivárgása után
megbukott a következő választásokon, és hivatali visszaélés gyanúja miatt a Feledés Szigetére
küldték. Válását akkor mondták ki hivatalosan is, amikor a rabszállító antigrav elszakadt a földtől, és
Új—Guinea felé vette az irányt. Mivel a Proxima Centaurival folytatott tárgyalásokon nem a békepárti
Bernardino vezette a Föld küldöttségét (bár ő már évek óta készült erre a feladatra), kisebb csillagközi
háború tört ki, és a dekadens, konformista földi rendszer néhány hónap alatt összeomlott.
A két szökevény semmit sem tudhatott az elkövetkező eseményekről, hajójuk orrát elégedetten
fordították a Vega felé. Néhány eseménytelen óra után a navigációs komputer úgy döntött, hogy a
megfelelő koordinátákon vannak, és a hajó egy pillanatnál is rövidebb idő alatt maga mögött hagyta a
huszonhat fényéves távolságot. Az orrkamera egy hatalmas, fehér, itt—ott szinte kékesen világító
csillag képét vetítette a vezérlőbe: megérkeztek a Vega rendszerébe. Néhány millió kilométerre tőlük
egy barátságos, terraformált bolygó kéklett: a Vega—4, az Aquamarin. Körülötte holdak füzére
fénylett.
— Leszállunk? — pillantott oldalt Beagle.
— Persze — mondta Rolley, és az Aquamarin felé vette az irányt.
Az Éjjeli Csillag már átlépte a harmadik hold, a Janus pályáját is, amikor Rolley felkapta a fejét a
műszerfalról, és ismét a közelítő bolygóra nézett.
— Szép az Aquamarin, barátságos égitestnek látszik.
Még levegőt sem vett ez után a mondat után, amikor fény villant, és a szenzorok jelzései szerint a
burkolat egy része erősen felhevült.
— Lőnek ránk! — kapcsolt Beagle, és aktiválta a hajó pajzsait. — Még hogy barátságos égitest!
Ráadásul ez csak egy kis jacht, a védelmi rendszerünk nagyon gyenge...
— Mért lőttek felszólítás nélkül? — nézett értetlenül a konzolokra Rolley.
Szinte válaszként megreccsent a hangszóró, az eddig hallgató bolygó megszólalt.
— Itt az Aquamarin automatikus védelmi rendszere. Ön egy számítógéppel beszél, ismétlem, ön egy
számítógéppel beszél. Adja meg a kiinduló állomását, a rendszerünkbe történő belépésének célját és a
hajó fegyverzetének adatait. Ha a keresett információkat három percen belül nem kapjuk meg, elhárító
rakétacsapataink tűz alá veszik önöket. A válasz megérkezéséig tilos a pályamódosítás! Minden
pályakorrekció azonnali csapást von maga után.
A számítógép elhallgatott. Rolley tudta, hogy semmi értelme egy géppel vitatkozni. Bekapcsolta az
azonosító áramköröket, és máris mondta a megjelenő adatokat.
— Itt az Éjjeli Csillag, magánjacht a Földről, a Naprendszerből. Nyilvántartási száma SSE—6102—
02—18—1007632. Az utazás célja: turistaút. A hajó nincs felfegyverezve.
— Vettem, az adatok kiértékelése folyik, a visszaszámlálást a feldolgozás idejére megállítom —
mondta a védelmi komputer, aztán kikapcsolódott a vonalból.
Beagle csak most mert egy mély lélegzetet venni.
— A többi gyerekkori álmoddal is ennyi bajunk lesz? — nézett Rolley—ra, és az arcára kiült a "pont
erre számítottam" kifejezés.
— Nyugi, Kutyus, nincs semmi baj. Csak egy fontoskodó védelmi komputer és egy túlbiztosított
világ. A turizmusból származó bevételeket senki sem akarja azzal tönkretenni, hogy lelő egy
fegyvertelen látogatót. Szerintem mindjárt megkapjuk a leszállási engedélyt.
Az Aquamarin védelmi komputere szinte végszóra kapcsolódott be.
— A hajó azonosítása megtörtént. Elnézésüket kérem a kellemetlenségekért, a leszállási koordinátákat
közvetlenül a navigációs komputerükkel közlöm. Érezzék jól magukat az Aquamarinon! Figyelmükbe
ajánlom, hogy antigrav bérelhető a reptéren. Bolygónk egykor igen gazdag volt természeti
szépségekben, a jelenleg megtekinthető, már helyreállított nevezetességekről a reptéri információban
kaphatnak szóróanyagokat. Glasia, bolygónk fővárosa, már évezredek óta...
— Ez átment idegenvezetőbe! — vigyorgott elégedetten Beagle, és hátradőlt a székében. — Nézd,
Agyas, ők vezetik a hajót, hozzá sem kell nyúlnom a kormányhoz!
— Ügyes — bólintott szórakozottan Rolley, de az esze máshol járt. — Vajon miért mondták, hogy
egykor gazdagok voltak a természeti szépségekben, és mire utaltak a helyreállítással?
Glasia űrkikötője olyan volt, mint bármelyik határbolygóé: kietlen, szürke és piszkos. Rolley gyorsan
megbecsülte a forgalmat a várakozó hajók alapján. Nem értette, minek építettek ekkora
leszállópályákat, miért meredeznek mindenfelé az irányradarok, és miért van annyi katona
mindenfelé. Egy életunt arcú vámtiszt gyorsan, de szisztematikusan átvizsgálta a hajót, feltett néhány
rutinkérdést, aztán gyorsan engedélyezte a beléptetést. Hasonló, bár kissé rövidebb várakozás után a
Határőrizet ügyeletese is rábólintott a belépésre, és nemsokára a hatalmas, de szinte teljesen üres
váróteremben intézték a járműbérletet. Beagle lehalkította hangját, nehogy túl nagy visszhangot
verjen.
— Mi van itt? Ekkora épület, de semmi forgalom! Nézd azokat a táblákat! Itt óránként vagy ötven—
hatvan hajónak kellene landolnia, hogy kihasználhassák őket.
A menetrend szerint induló és érkező hajókat jelző táblák egy egész falat elfoglaltak, de csupán egy
hajó indulási idejét mutatták. Rolley—nak is gyanús volt a helyzet, és a recepciós hölgyhöz fordult.
— Ne vegye tolakodásnak a kérdésem, de háború lesz? Úgy látom, teljesen leállt a normál forgalom...
Amióta ideértek, a hosszú, barna hajú nő még egyszer sem nézett fel a monitorról. Előrehajló
testtartással vette át a vám— és határtiszt igazolásait, és arcába bukó haja mögül fürkészte őket.
Rolley, a nagy nőcsábász értő szemmel mustrálta a pult fölé hajló testet. Lágy vonalait még az esetlen
szabású egyenruha sem tudta elrontani. A nő most sem egyenesedett ki, úgy válaszolt.
— Az utóbbi években ilyen a forgalmunk. Semmi különleges nincs a dologban. Itt vannak az antigrav
papírjai, uraim. Ha kilépnek a főbejáraton, jobbra parkolnak a gépek. A rendszám az iratokon van,
érezzék kellemesen magukat!
Alex az iratok átvételekor egy kissé megszorította a nő kezét és szélesen rámosolygott: nagyon
kíváncsivá tette ez az elzárkózás. Érezte, hogy a finomcsontú ujjak megremegnek, és a recepciós
önkéntelenül is feljebb emelte a fejét. Rolley minden erőfeszítésére szükség volt, hogy megőrizze azt
a mosolyt, amivel a feltáruló arcot várta. Átvette az iratokat, szótlanul bólintott, aztán a parkolóba
indult. Már az antigravjuk mellett álltak, amikor Alex rájött arra, hogy még mindig a képére fagyott
vigyorral nézi a gépet.
A recepciós hölgy nagyon szép lehetett volna, de valamilyen betegség támadta meg az arcát. A bőre
felhólyagzott, vöröses—lilás foltok tarkították, az álla körül pedig úgy nézett ki, mintha egy hal
pikkelyeit ragasztották volna fel. A még egészségesnek mondható bőrfelület idő előtt elöregedett, és
mély ráncok szabdalták. Az egész arc olyan ellentétben állt tökéletes alakjával és lágy hangjával, hogy
Alex nem tudott a hatás alól szabadulni. Még akkor is a ráncokkal körülvett, ősöregnek látszó, de
mégis fiatalosan csillogó szemek voltak előtte, amikor gépük felemelkedett, és Glasia centruma felé
vette az irányt.
— Szegény szerencsétlen — jegyezte meg Beagle, aki szintén látott valamit a nő arcából. Alexnek
nem kellett külön magyarázat, hogy mire gondolhatott a barátja, inkább kibámult az ablakon.
— Mi történt itt? — nézett körbe, amint eljutott tudatáig a látvány. Az Aquamarin kékeszöld
vegetációjába nagy, fekete—barna foltokat égetett valami. Az egyik ilyen terület felett átrepülve jól
láthatták a hirtelen megolvadt, majd újra megszilárdult kőzet hullámait.
— Valaki sugárfegyverekkel lőtte a felszínt! — mutatott egy jellegzetes, kráterszerű mélyedésre
Beagle. — Ezért hát a túlbuzgó védelmi rendszer és a rengeteg katona. De miért nem figyelmeztettek
bennünket?
— Szerintem ezek egy régebbi háború nyomai. A recepciós is azt mondta, hogy évek óta ilyen a
helyzet. Gondolom, akkor maradtak el a turisták és omlottak össze a csillagközi kapcsolatok.
Beagle—nek eszébe jutott valami.
— Miért engedte meg a Galaktikus Konföderáció a háborút?
— Mert a Vega—rendszer nem lépett be a Konföderációba — dobta barátja ölébe Rolley a bérleti
szerződést. — Nézd meg a pecséteket! Biztos vagyok benne, hogy egy másik független világgal
háborúztak.
A papír alján sehol sem látszott a Galaktikus Konföderáció spirálkaros pecsétje, csupán az aquamarini
Gazdasági Igazgatóságé.
— Tiszta sor — tette el George az iratokat. — Szerinted milyenek lehetnek a városaik, ha a zöld
területeket is így szétlőtték?
— Ilyenek — mutatott előre Rolley, ahol Glasia kezdett kibontakozni a párából. — Úgy látom, kissé
foghíjasak a házsorok.
Glasiát egyszerre jellemezték az épen maradt épületek, a romok és az újjáépített házak. A város egyes
részei Rolley—t egy régi híradófelvételre emlékeztették, amelyben a Vörös Hadsereg által frissen
elfoglalt Berlint mutatták. Azért egy különbséget rögtön észrevett: a II. világháborúban a lövedékek
csak robbantak, de nem olvasztották meg a felszín tíz—tizenöt méter vastag rétegét.
— Szerencse, hogy se Hitlernek, se Sztálinnak nem lehetett sugárfegyvere! — nézett a félig
megolvadt, romba dőlt házakra.
Antigravjuk automatikusan ereszkedni kezdett, és a Glasiai Álom néven ismert szálloda előtt
landoltak. A félig újjáépített épületben viszonylag lakályos, hideg—meleg folyóvizes szobát kaptak, és
néhány perc múlva már az utcákat járták. Glasia valamikor nagyon szép város lehetett, de a harcok
teljesen összezúzták a városképet. Az a néhány épület, amely megúszta a támadásokat, lenyűgözte
Rolley—t. Gondolta, hogy négyezer év építészeti fejlődése csodálatos épületeket eredményezhet, de
az álmában sem jutott eszébe, hogy még egyes, félig szétlőtt épületek is nagyobb hatást tehetnek rá,
mint az Empire State Building vagy a New York—i ENSZ Palota.
Az őslakók úgy néztek ki, mint a városuk. Rengeteg, a recepciós lányhoz hasonló, vagy még jobban
eltorzult ember járt az utcákon. Néhány perc múlva már mindketten sejtették, hogy a sugár— és vegyi
fegyverek által megnyomorítottak többségben lehetnek az egészségesekkel szemben. Kevés volt az
olyan járókelő, akire zavar nélkül tudtak volna nézni. Egy hagyományos stílusú, háromszintes épület
előtt furcsa fényreklámra lettek figyelmesek. "Dr. Stainhof kozmetikai szakrendelése. Bőr— és
végtagcsere részletre is! Arctervezés és kivitelezés! Belső rekonstrukció!" — hirdette a felirat, és a
szemléltető képeken Playboy nyuszi stílusú lányok tárták szét karjaikat. Beagle megnézte az árakat, és
gyorsan átszámította galaktikus kreditbe.
— Nem csoda, hogy ennyien mászkálnak torz fejjel! — mordult fel a csillagászati összegek láttán, és
majdnem leköpte a fényreklámot. — Otthon is azt utáltam a legjobban, hogy aki keveset keres, az akár
fel is fordulhat! Úgy látszik, semmi sem változott... Gyere, igyunk valamit, mert felfordul a gyomrom!
Kiültek egy bár teraszára, rendeltek egy—egy vegai whiskyt, és nézték a város nyüzsgését. Még alig
nyelték le az első kortyokat, amikor bekapcsolt a közelükben álló videófal. Egész addig nem figyeltek
fel az adásra, amíg mindenki el nem hallgatott mellettük, és az utcán is meg nem álltak az emberek. A
bemondó egy látszólag ép férfi volt, és nehezen tudta idegességét palástolni.
— ...a bázist a Januson. A két fél között négy éve aláírt fegyverszüneti egyezmény szerint a Janus—
bázison csak könnyűfegyverekkel ellátott területvédelmi erők állomásozhattak és nem tudták a
támaszpontot megvédeni. A visszavonulás során súlyos veszteségeket szenvedett a 38. űrdeszant
hadosztály 2. és 5. ezrede, s megsemmisült a Hódító nehézromboló. Meg nem erősített információk
szerint a hadgyakorlaton szinte a teljes vezérkar részt vett, és a Hódítón próbált meg az Aquamarinra
visszatérni. A támadás hírére a kormány visszarendelte a Hellióra küldött tárgyalódelegációt, és
elrendelte a mozgósítást. A következő tíz standard órában kikézbesítik az első behívókat, és megkezdik
a flotta felbocsátását. A kormány kéri honfitársainkat, hogy ne várják meg a behívóparancsot, hanem
önként lépjenek szolgálatba, az Aquamarinnak szüksége van minden harcos kézre! A hellióiak
váratlan és hitszegő támadása következtében jelentős veszteségek érték a vezérkart, ezért a kormány
kéri a szolgálati kötelékből valamilyen ok miatt kivált főtisztek önkéntes reaktiválását. Mindenki
kísérje figyelemmel az adást, újabb közlemények beolvasása várható!
— Na, menjünk, amíg lehet! — állt fel Beagle, de a bemondó kezébe új papírokat nyomott egy
benyúló kéz.
— Kedves nézőink! Aquamarin kormánya kihirdeti a szükségállapotot. További intézkedésig minden
polgári célú űrrepülést megtiltanak, és a vonatkozó rendelkezések értelmében a véderő katonai
használatba veheti a civil űreszközöket.
Most már Rolley is felpattant.
— Gyerünk az antigravért, aztán teljes sebességgel a hajóhoz!
Kutya teljes erőbedobással rohant Rolley után, de csak akkor ért a szállodához, amikor Agyas már a
turbinákat járatta. Alig huppant az ülésre, máris maximális meghajtásra kapcsoltak, és a gép ezüst
nyílvesszőként vágódott az égbe. George erősen lihegett, és lemondóan legyintett.
— Úgy sem tudunk felszállni, a légvédelem azonnal leszedne bennünket...
Rolley ellenőrizte a menetirányt, és csak aztán válaszolt.
— Tudom, de nem ülhetünk ölbe tett kézzel.
— Hiába minden, nem tudod kimanőverezni a rakétáikat. Ha mégis sikerülne, akkor meg ezek az átok
hellióiak lőnének le bennünket!
— Ki akar megszökni? — nézett a barátjára Rolley. — Csak akkor mehetünk tovább, ha véget vetünk
ennek a háborúnak
— Te komplett dilis vagy! — horkant fel Beagle. — Mivel akarsz véget vetni a háborúnak? Inkább
üljünk fel az ugróra, és nézzük meg, ki nyerte a csetepatét.
— Nem akarom a szöcskét használni! Ha a hellióiak győznek, előfordulhat, hogy szétatombombázzák
ezt az egész bolygót, mi meg beleugrunk a sugárzó jövőbe. Nem is beszélve arról, hogy elveszítjük a
hajónkat. Ha a múltba megyünk, szintén hajó nélkül maradunk.
— Na és? Lopunk egyet, aztán elmegyünk, mielőtt ez az egész kalamajka elkezdődött volna!
— Így valóban megléphetnénk, de mégsem akarok ölbe tett kézzel elsompolyogni. Nézd meg ezt a
gyönyörű bolygót, mit csináltak vele a hellióiak! Nézd a rengeteg sérült embert! Tudod, mire
emlékeztet engem ez az egész? Azokra a rohadt nácikra, akik elől az anyám Amerikába menekült, és a
szennyes háborújukra! Úgy érzem, leköpném az emlékét, ha nem segítenék ezeken a
szerencsétleneken! Ha ez nem győzött meg, gondolj arra, mennyi jutalmat kaphatunk, ha segítjük
leverni az ellenséget...
— Az utolsó mondatoddal mondtál is valamit — vette észre a lehetőséget Beagle. — A nagyfaterom is
harcolt a háborúban, úgy látszik, én sem úszom meg a dolgot. Csak még azt nem tudom, hogyan
dönthetjük el a küzdelmet az itteniek javára. Egy vérbeli bukméker nem sokat tenne a Hellio ellen...
Az antigrav turbinái még le sem álltak a landolás után, amikor Rolley—ék már a hajóban voltak. A
zsilipkamrából aktiválták a pajzsot, és biztosak lehettek benne, hogy a kézifegyverek már nem
tehetnek kárt bennük. Beagle még javában ellenőrizte a védelmi rendszert, amikor Rolley bekapcsolta
a kondicionátort, és egy komplex katonai—űrstratégiai oktatócsomagot állított össze. Mire Beagle felé
fordult, már rég a fején volt az oktatósisak, a monitoron pedig rövid üzenet villogott:
Ha katonák jönnének, tartsd vissza őket háromnegyed óráig! Legalább ennyi időre van szükségem.
— Most játszhatod a tábornokot is! — mormogott Beagle, aztán figyelni kezdte a környéket az egyik
monitoron. Csak pár percnek tűnt, amikor nyújtózkodás zaja hallatszott a háta mögül. Nem kis
megkönnyebbüléssel szólt az ébredező Rolley—hoz.
— Szerencsénk van, még senkinek sem tűnt fel a hajó!
Agyas átadta a sisakot Beagle—nek.
— Te jössz, és most én tartom a frontot.
— Mi lesz a dolgom, ha lefut a program? — csatolta be az utolsó rögzítőszíjat Kutya.
— Te leszel a segédtisztem — vigyorgott a képébe Rolley, és bekapcsolta a gépet.
Az Aquamarin területvédelmi erejének főhadiszállása leginkább egy megbolygatott méhkasra
hasonlított. Az épület udvaráról percenként startoltak a katonai antigravok, a kommunikációs központ
parabolaantennái állandó mozgásban voltak, a főbejáratnál pedig meg kellett erősíteni az őrséget,
hogy a megnövekedett számú beléptetést le tudják bonyolítani. Minden adatvizsgáló őr szemében
fáradtság látszott, amint újabb és újabb személyek belépési jogosultságát bírálták el. A kamerákkal
felfegyverzett riportereket és a kíváncsiskodókat már az első ellenőrzési pontnál kiszűrték, de a
tényleges ellenőrzésre csak a főbejáratnál került sor. Az egyik őrszem fáradt rutinnal, a monitorból fel
sem nézve nyújtotta ki a kezét, amikor ismét valaki a pultja elé lépett.
— Kérem a belépési parancsot, vagy az azt pótló katonai igazolásokat!
Kellemes hang válaszolt.
— Sajnos, egyikkel sem rendelkezünk!
Az őr meghökkenten nézett fel. Két, idegenszerű ruhát viselő, elszállt arcú férfi állt vele szemközt. Ki
engedte be ezeket? — ütött szöget a fejébe.
— Akkor fel kell szólítanom önöket, hogy hagyják el a főhadiszállás épületét!
Úgy látta, a másik kettő erre a válaszra számított. A fekete hajú enyhe türelmetlenséggel nézett rá.
— Beszélni szeretnénk a felettesével!
Egyre cifrább a dolog! — gondolta az őr. Vajon hány futóbolondot kell még elzavarnunk, amíg végre
helyre áll a rend?
— Sajnálom, de ez lehetetlen. Hadiállapot van, távozzanak, vagy elvezettetem önöket!
A fekete most már határozottan dühösnek látszott, de helyette a vörösesszőke válaszolt.
— Azonnal jelentse az ügyeletes tisztnek, hogy Alex Rolley, a Földi Konföderáció négycsillagos
tábornoka és segédtisztje, George Beagle ezredes kíván vele beszélni. Mozogjon, katona, nem érünk
rá!
Az őr habozás nélkül bekapcsolta a kommunikátort, és egy perc múlva közepes termetű, elég ideges
kinézetű tiszt állt meg mellettük, és tisztelgett.
— Dagous Perthly százados, ügyeletes tiszt vagyok. Miben állhatok a rendelkezésükre?
Rolley kimért, katonás biccentéssel viszonozta a köszöntést.
— Alex Rolley tábornok és George Beagle ezredes, a segédtisztem. Épp a szabadságunkat töltöttük az
Aquamarinon, amikor kitört a háború. Mindkettőnknek az a véleménye, hogy a jog az önök oldalán
áll, és ismerve nehézségeiket, felajánljuk segítségünket és szakértelmünket.
Perthly szeme felragyogott az örömtől és a lépcsőház felé mutatott.
— Kérem, jöjjenek velem!...
Macnain Perthly kétcsillagos tábornok, a területvédelmi erők frissen kinevezett vezérkari főnöke
nagyon utálta azt a helyzetet, amibe került. Eddig ő volt a véderő hadtápfőnöke, és már évek óta nem
vett részt semmilyen stratégiai, taktikai tervezési munkában. Általános volt a vélemény a seregben,
hogy az öreg Perthly zseniális hadtápos, de nem valami nagy stratéga. Ő maga is tudta ezt, és saját
szakterületén sikeres embernek tartotta magát. Sohasem engedte, hogy beosztottai lazítsanak, és
sokszor ment személyes ellenőrző körutakra távoli garnizonokba. Most ennek köszönhette az életét is:
nem utazott el a Januson megtartott hadgyakorlatra, mert tárgyalása volt a flotta egyik fő
beszállítójával, aztán pedig néhány helyőrség hadtápparancsnokának akart a körmére nézni. Amikor a
helliói támadás során Hódítóstul—mindenestül kilőtték a teljes vezérkart, Macnain egycsillagos
tábornok arra ébredt fel, hogy kapott még egy csillagot a jobb vállára, és mától ő a rangidős tiszt a
hadseregben. Nem tetszett neki, hogy már előre mindenki a vereség szót ízlelgette, de tenni semmit
sem tudott ellene. Néhány nappal ezelőtt még úgy látszott, hogy a harmincnyolc évvel ezelőtti katonai
kudarc nem ismétlődhet meg. Az Aquamarin megrázta magát, és legalább olyan ütőképes hadsereget
szerelt fel, mint a Hellio. Kineveltek egy új tábornoki kart, amelytől a végleges győzelmet várták, és
erre most ezek a főtisztek szépen porított és a parancsolásra teljesen alkalmatlan állapotban — a Janus
és az Aquamarin közötti térben keringenek. Részecskéik a szétválaszthatatlanságig összekeveredtek
egymás és a Hódító részecskéivel, és ha egy—egy nagyobb darabjuk az Aquamarin légkörébe ér,
legföljebb meteorfelvillanást produkálhatnak.
— Pedig lesz itt tűzijáték nélkülük is! — jegyezte meg félhangon Perthly, amint idáig jutott a
gondolataiban. Undorodva nézte a stratégiai helyzetet taglaló leiratokat, amiket az utóbbi félórában
zúdított az asztalára a hirtelen nagy sebességre kapcsolt felderítés. — Ti is csak utólag vagytok ilyen
okosak! Miért nem láttátok előre, hogy mire készül az ellenség?
Óvatos kopogtatás szakította félbe a monológját. Halk nyikordulással nyílt ki a szoba ajtaja, és épp le
akarta tolni az engedély nélkül belépőt, amikor meglátta Dagoust. Engedékeny mozdulattal intett neki.
— Gyere be, Dag, legalább nem leszek annyira egyedül!
Mindig szerette az unokaöccsét, Dagous rég meghalt bátyjára emlékeztette. A százados nem lépett
beljebb.
— Mac bácsi, látogatókat hoztam.
— Ki a fene kíváncsi az öreg Perthlyre? — nevetett fel keserűen.
— Alex Rolley négycsillagos tábornok és George Beagle ezredes a Földről. Szeretnének a
segítségünkre lenni a Hellio elleni harcban.
A tábornok úgy pattant fel, hogy hét lábnyira rúgta maga mögé a székét.
— Hozd be őket, tudtam, hogy te csak szerencsét hozhatsz nekem!
Teljesen kiesve katonás szerepköréből szinte futott a belépők elé, és megkönnyebbült sóhajjal kapta el
és rázta meg tisztelgésre emelkedő kezüket.
— Isten hozta önöket! Bolygónk nehéz helyzetbe került, és bizony elkel minden segítség.
Széles gesztusokkal invitálta be őket a szobába, aztán Dagoushoz fordult
— Dag, hozass valami enni— és innivalót a vendégeinknek!
A százados úgy pattant ki az ajtón, mint egy kis hadnagyocska, és néhány perc múlva alaposan
megrakott tálcával tért vissza. Fél kézzel egyensúlyozta a tálcát, miközben a másikkal az ajtót nyitotta,
és a szobába lépve egy közvetlen hangú beszélgetésbe csöppent. Perthly tábornok arcára mintha
ráfagyott volna a mosoly, megállás nélkül ragyogott.
— Szóval önök a földi vezérkar stratégiai főcsoportfőnökségén teljesítenek szolgálatot. Mikor viseltek
utoljára háborút? Tudják, mi elég gyakran kényszerülünk erre és sajnos, jelentős tapasztalatokkal
rendelkezünk.
Rolley finom mosollyal nyugtázta, hogy a tábornok kedvezőbben igyekszik feltüntetni a katonai
helyzetet.
— A földi flotta rendelkezik a Galaktikus Konföderáció egyik legfontosabb csapásmérő erejével.
Különleges, operatív egységeinket szinte minden konfliktusban be szokták vetni.
Ettől a kijelentéstől a tábornok még jobban széthúzta a száját.
Ha tovább erőlteti a vigyorgást, kettéreped a feje! — állapította meg Kutya magában, aztán
elégedetten vette észre a megrakott tálcával közeledő Dagoust. Kutya éhes vagyok! — nézett a csábító
kenyérszeletekre, és nem is tűnt fel neki, hogy közben gyártott egy szóviccet is.
— Szolgálják ki magukat bátran! — kínálta meg vendégeit a tábornok, aztán bocsánatkérő mozdulatot
tett. — Ne haragudjanak, de le kell bonyolítanom néhány hívást!
A kiéhezett utazók farkasétvággyal vetették magukat az ételre, de közben tisztán hallották, hogy
Perthly összehívja a vezérkari értekezletet. Mire Rolley—ék jóllaktak és fel is frissültek, a két
emelettel alattuk lévő stratégiai tervező nagy tanácskozójában már összegyűlt az életben maradt
tisztek színe—java. Alexnek az tűnt fel először, hogy mennyi a fiatal és viszonylag rosszul öltözött
tábornok a vezérkarban. Persze, a főtisztek első vonalát porlasztotta el az ellenség, és sokan kaptak
soron kívüli előléptetést! A legtöbb valószínűleg csak egy—két órája tudta meg, hogy tábornok lett, és
nem volt idejük méret szerint egyenruhát készíttetni. A kincstári gönc meg mindig lötyög egy kicsit az
emberen... — kapott észbe. Azt is meglátta, hogy az újdonsült tábornokok nagy része még nem készült
fel a rá váró feladatokra. Apró jelek — egy—egy gyengén megrebbenő kéz, verejtékező arcok, ideges
feszengés, céltalan, rebbenő tekintetek — mutatták, hogy nagyon sok még bennük a bizonytalanság.
Eltökéltek voltak, játszották a rájuk kirótt hősszerepet, de beléjük tört a bizonytalanság tüskéje.
Perthly belépésekor az addig élénk beszélgetés halk morajjá szelídült. A tábornok előre, a
vetítőberendezéshez ment, és szembefordult az elnémuló tisztekkel.
— Foglaljanak helyet, uraim! Mindannyian értesültek róla, hogy a Januson lefolytatott hadgyakorlat
során provokálatlan támadás érte csapatainkat, és a manővereket megtekintő vezérkar áldozatául esett
a támadásnak. Önök legnagyobb része csak néhány órája lépett előre a ranglétrán, hogy igyekezzünk a
hadvezetésben kialakult űrt betölteni. Eddigi szakmai előmenetelük alapján választottuk ki önöket erre
a posztra. Ilyen magas beosztásban még békeidőben is nehéz a maximumot nyújtani, önök viszont éles
helyzetben kerültek ezekbe a pozíciókba. Minden döntésük, amit a következő napokban hoznak,
kihatással lehet egész bolygónk sorsára. Legyenek határozottak, és mindig keressék a megfelelő
megoldást! Az aktuális helyzetet Jeff Gargnough ezredes ismerteti.
A tábornok félreállt, és egy negyvenöt körüli, szikár tiszt lépett a gyengén megvilágított emelvényre.
Lenyomott néhány gombot az előtte álló irányítópanelen, és a terem közepén megjelent a Vega—
rendszer holografikus képe. A tökéletes, villódzásmentes maketten minden jelentősebb égitest
szerepelt, világító nyilakkal és foltokkal jelölték az ismert csapatösszevonási irányokat és felvonulási
zónákat. Vörös színben izzottak a támadók, az Aquamarin erői pedig kékes fényben úsztak. Beagle
halkan felszisszent, amikor felmérte a helyzetet. Az Aquamarin ellenőrzése alatt álló szektorokat
minden irányból körülölelte a vörös szín.
— Hát ezeket jól bekerítették! — súgta Rolley fülébe, aki csak bólintott egyetértése jeléül. —
Kíváncsi vagyok, kitaláltak—e már valamit?
Kutya sugdolózását az ezredes szakította félbe. Miután minden lényeges információt megjelenített a
maketten, megköszörülte a torkát és beszélni kezdett.
— A helyzet a következő. Harmincnyolc évvel ezelőtt, miután sikerült az inváziós flottát
visszaszorítanunk, az Aquamarin és a Hellio fegyverszüneti megállapodást írt alá. Az egyezmény
értelmében a Hellio—Aquamarin távolság egyharmadánál húzták meg a felségterek határát. A mienk
lett a határon belüli zóna, a rendszerhez tartozó egyéb térségekre pedig elismertük a Hellio
fennhatóságát. Ennek köszönhető, hogy a helliói felségterület minden irányból körbevesz bennünket.
Szerencsére csillagközi kapcsolatainkat nem veszélyeztette az egyezmény, mert a tőlünk távozó és
hozzánk érkező hajók még a mi zónánkban teret tudtak váltani, és a gyorsításhoz nem kellett a helliói
űrt igénybe venni. A fegyverszüneti megállapodás legvitatottabb pontja a K7—es aszteroidamező
hovatartozása volt. A mező mind bányászati, mind katonai szempontból kiemelkedő jelentőségű.
Végül is úgy kerülhetett a birtokunkba, hogy vállaltuk benne egy demilitarizált övezet kialakítását.
Jelenleg is csak munkagépek, bányászok és néhány teherűrhajó van ott, a területvédelmi egységek
egyetlen csapattestét sem vezényeltük oda. A felderítés szerint a hellióiak elsődleges célja a mező
megszerzése, másodlagos céljuk pedig támaszpontok létesítése a holdjainkon. Ha ez is sikerül nekik,
be leszünk zárva a bolygónkra, és bármikor letörölhetnek bennünket az Aquamarin színéről... Első
csapásuk az A, B és C pontokon történt — magyarázott tovább, és újabb fények gyulladtak ki a táblán.
— Ezzel a támadással semmisítették meg a Hódítót és a teljes vezérkart. Csapásmérő erőik
visszahúzódtak, jelenleg a Hellio felé tartanak. Valószínű, hogy ki akarnak bennünket csalni a
mélyűrbe, ahol meg tudják semmisíteni erőinket. Ami nemrég történt, csupán provokáció és
erőfitogtatás volt. A bolygónkat övező térséget szilárdan kézben tartjuk, közvetlen támadás nem
várható.
— Badarság! — fakadt ki Rolley.
Gargnough ezredes meghökkenten hallgatott el. Hiába nézelődött, a gyengén megvilágított teremben
nem látta, hogy ki szólt közbe.
— Növeljék a megvilágítást! — szólt ki a technikusoknak, és néhány másodperc múlva annyira
felerősödött a fény, hogy már tisztán látszott mindenki, és a makett sem halványult el túlzottan.
— Ki szólt? — tette fel a költői kérdést, mert ekkorra már ő is észrevette, hogy a tisztek egy része két
idegent nézeget. Perthly elérkezettnek látta az időt, hogy bemutassa a vendégeket.
— Uraim, bemutatom Alex Rolley négycsillagos tábornokot és segédtisztjét, George Beagle ezredest a
földi védelmi erőktől. A háború kitörésekor titkos tárgyalásokat folytattak kormányunkkal egy
esetleges Föld—Aquamarin szövetségről, és felajánlották tapasztalataikat.
Okos, vén róka ez a Perthly, nem is néztem volna ki belőle! — nézett Rolley hirtelen támadt
elismeréssel a tábornokra. Ezzel a titkos tárgyalás dumával simán elfogadtatja a jelenlétünket...
Gargnough kimérten biccentett, mintegy elismerve a másik rangját, de nem feledve udvariatlan
magatartását.
— Úgy tűnik, más a véleménye, uram!
Piperkőc! — Minősítette magában Rolley, aztán előrelépett.
— Hány támaszpontjuk volt az Aquamarin holdjain a támadás előtt?
Gargnough csak hápogni tudott a meglepetéstől.
— Ez szigorúan titkos!
Perthlyben egy kicsit felforrt a vér. Mit szarakodik ez a tökfej? — nézett az ezredesre, de lesújtó
hangon csak ennyit mondott.
— Szövetségeseink előtt nincsenek titkaink, Jeff!
Az ezredes nyelt egyet, csak aztán szólalt meg.
— Pontosan húsz.
— Húsz bázis négy holdon? — nézett Rolley elismerően az ezredesre. — Drága mulatság lehetett... És
hány használható állomásuk van most?
— Három — mondta nagyon halkan Gargnough.
A terem felszisszent. Eddig a pillanatig senki sem tudta, hogy ilyen súlyosak a veszteségek.
— Szóval tizenhét támaszpont megsemmisült, és a védőgyűrű sokkal lyukasabb az Aquamarin körül,
mint korábban bármikor — vonta le a következtetést Rolley. — Nagyjából erre számítottam, ezért
mertem kétségbe vonni a helyzetértékelésüket. A flotta most fönn kering valahol, és igyekszik
legalább ezt a kis, megmaradt területet védeni. Egy réges—régi földi sportban, a kosárlabdában ezt
úgy nevezték, hogy az egyik csapat zónázik. A zónázás nem hozhat győzelmet. A háború az önök
területén zajlik, minden, a hálón átcsúszott lövedék meg sem áll a bolygójukig. Önök szép csendben
elveszítik a háborút...
— Túl hosszúak az utánpótlási vonalaik — hallatszott egy hang a tisztek közül.
— Végre egy értelmes gondolat! — bólintott Rolley. — Csak az a baj, hogy a határövezet közelében
tárva—nyitva áll a legfontosabb utánpótlási bázis. Ha az ellenségnek lett volna egy csöpp kis esze, a
visszaúton megszállta volna a K7—est. Szerencsére megelégedtek annyival, hogy minden normál
számítás szerint elvágták az Aquamarintól. Pedig a háborút az nyeri meg, aki megszerzi és megtartja
az aszteroidákat!
A terem felbolydult, mindenfelől zavaros bekiabálások hallatszottak. Perthly csak nehezen tudott
csendet teremteni.
— Ha elfoglaljuk az aszteroidákat, védtelenek maradunk itthon! — mondta egy kövérkés tiszt az első
sorból, és heves helyeslés hallatszott mindenfelől.
— A hellióiak is erre a mentalitásra számítanak — hordta végig a tekintetét az összegyűlteken Rolley.
— Évtizedek óta azt tapasztalhatták hogy az Aquamarin hadereje nagy, de nem képes szakítani elavult
szemléletével. Ezért mertek ide pofátlankodni, ezért merték szétlőni a bázisaikat, mert nem
számítanak megtorlásra! Védekező hadsereg még nem nyert háborút, és a Hellio innen nem számít
semmilyen támadásra!
A tábornok intett Rolley—nak, hogy jöjjön a maketthez.
— Keményen fogalmaz, de igaza van — súgta az irányítópulthoz lépő Rolley—nak. — Van valami
konkrét terve?
— Persze, hogy van — tette a kezét a kapcsolókra —, de ha győzni akarunk, nem engedhetjük meg a
további késlekedést.

A K7—es nagyjából 400.000 kilométer átmérőjű, lencse alakú aszteroidamező volt. Gravitációs erők
furcsa játéka terelte egybe a kisbolygókat, és ugyanez nem engedte szétszóródni őket. Az égitestek
jelentős része bővelkedett a fémekben és ritka elemekben, s kitermelésük nagyon gazdaságosnak
bizonyult. Rolley és Beagle a közeli aszteroidákat figyelték, miközben a csapásmérő egység hajói
lassan alakzatba rendeződtek. Az aquamarini flotta harmincöt leggyorsabb nehézvadásza óvatosan
fordult rá a Hellio felé vezető útra. A HFH—2—es nehézvadászok alkották az aquamarini flotta egyik
legütőképesebb csapattestét. Mintegy tíz évvel ezelőtt kezdték meg a kifejlesztésüket, és csak másfél
éve állították szolgálatba őket. Hála a rendkívül szigorú biztonsági intézkedéseknek, semmi sem
szivárgott ki a jellemzőikről. A helliói hírszerző szolgálat hiába próbálta meg ügynökeit beépíteni
előbb a fejlesztésbe, majd a kísérletekbe. Nem tudták, mire képesek a HFH—2—esek, de meg voltak
róla győződve, hogy egy vadászgép nem dönthet el egy esetleges háborút. A darázsszerűen vékony,
tizennyolc ember szállítására alkalmas gépek valójában már méreteikkel is túllépték a vadászosztály
jellemzőit.
Most vastag, fekete rétegben borította páncélzatukat a radarelnyelő—festékréteg, a fegyverkamrák
dugig voltak a hellióiaknak szánt ajándékokkal, reaktoraik egyre nagyobb teljesítményt adtak át a
motoroknak, és a kis flottaegység növekvő sebességgel száguldott a Hellio felé. Beagle még egyszer
rákapcsolta monitorát az M—0012—es aszteroida teleszkópjára, és a távcsövet az Aquamarinra
irányította. Kék golyócska jelent meg a képernyő közepén, körülötte tisztán látszottak a védekező
pozícióban lévő űrhajók. Hírszerzési adatok szerint a Hellio csillagászati távcsövei nagyjából hasonló
minőségű képet adhatnak róluk
— Szent meggyőződésük lehet, hogy ott ücsörgünk a hajókon — bökte oldalba Rolley—t, aki az
utolsó ellenőrzéseket végezte a navigációs komputerben. Barátja egy pillanatra a képernyőre nézett,
aztán újra visszatért munkájához, és úgy válaszolt.
— Nagyon remélem, hogy most végre jól működött a hírszerzés, mert ha nem, egyenesen a karjaikba
zuhanunk.
— Szerintem fogalmuk sincs róla, hogy amit látnak, az csak műanyag vázra feszített alufólia! —
vigyorgott egy utolsót a látványra Beagle, és kikapcsolta a monitort.
Rolley két napig győzködte a vezérkart, hogy a teljes flottával, meglepetésszerűen kell támadni.
Példának hozta fel a japánok II. világháborús Midway—i akcióját, ami csak azért omlott össze, mert
az amerikai hírszerzés tudomást szerzett a dologról. Az Aquamarin kémszolgálata azonban esküdözött,
hogy most már minden információt megszereznek, amit az ellenség megtud róluk, tehát nem kell félni
a támadási tervek kiszivárgásáról. Amikor a legfelsőbb katonai vezetés végre rábólintott a támadásra,
hirtelen felgyorsult minden. Egy fiatal hadnagynak eszébe jutott, hogyan lehetne megtéveszteni az
ellenséges radarokat és az optikai megfigyelő eszközöket. Egy nap múlva már századosként irányította
a Szurok—tervet. A flotta hajóit vastagon bekenték egy polimerizált, üvegszálas műanyaggal, amelybe
úgy beragadt a radarjel, mint légy a mézbe. A fekete anyag magas fényelnyelő képessége miatt szinte
láthatatlanná váltak a hajók. Néhány nap alatt elkészült a Tájfun—hadművelet vázlata, és a flotta
hajóit úgy csempészték ki az ellenséges radarok és teleszkópok szeme előtt, hogy odaát senkinek sem
tűnt fel a dolog. Minden eltávozott csatahajó helyét egy megfelelő méretű, habkönnyű vázra feszített,
befestett alumíniumfólia—makett foglalta el. A helliói megfigyelőknek fogalmuk sem lehetett róla,
hogy az általuk védekező pozícióban látott flotta valójában egyre inkább csak modellkiállítás, és a
valódi hajók egyre közelebb kerülnek a haditerv által előírt koordinátákhoz. Míg az Aquamarin, a
holdak és a flotta között állandó volt a rádióforgalom, a felfejlődő hajóhadnál teljes volt a csend.
Minden támadó egység a tartalékból behívott rádiósokat kapott, az évek óta szolgálatban lévő és az
ellenséges lehallgatók által már jól ismert rádiósok pedig otthon maradtak, folyamatosan jelentéseket
sugároztak egymásnak, és erősítették a makettek megtévesztő hatását. Rolley a hírszerzés külön
osztályát állíttatta a rádióködösítés levezénylésére, és nagyon elégedett volt a munkájukkal.
Külön vitát váltott ki, hogy ki vezesse a provokatív egységet. Ezt Rolley nem akarta kiengedni a
kezéből, és végül sikerült a kívánságát elfogadtatnia. Perthly még az elindulás napján is megpróbálta a
rokonszenves fiatal tábornokot lebeszélni a tervéről, de Rolley hajthatatlan maradt. Ott álltak a Vega
sugaraitól felhevített betonon, mellettük emelkedett a HFH—2—es húsz emelet magasságú, feketére
mázolt teste. A festék kiváló szolgálatokat tehetett az űrben, de itt csak magába itta a nap sugarait, és
szinte vibrált mellette a felforrósodott levegő. A technikai személyzet az utolsó teszteket végezte, és a
Vörös Század többi gépe is a visszaszámlálás perceit élte meg.
Perthly tábornok fején patakokban folyt az izzadság, még Rolley se volt az a mindig ápolt ember,
akinek állandóan látszott. A tábornok nagyon megkedvelte a fiatal, energikus főtisztet, és nagyon
sajnálta, hogy nem a véderő katonája.
— Jól meggondolta, Alex? — kérdezte még egyszer, bár maga sem bízott a sikerben. — Bármelyik
tisztem elvezeti ezt századot, és maga irányíthatná a főerőt.
— A flotta lassan a megfelelő pozícióba kerül, ott egy keménykezű, megfontolt ember kell, aki tartja
magát a haditervhez, és nem kockáztatja az egészet pillanatnyi szeszélyből. Ezért kell magának
vezetni a végső csapást, Mac! Az én lételemem a rögtönzés, és lehet, hogy a Hellio mellett az
ösztöneimre kell hallgatnom. Nem tudnék nyugodtan ülni, ha más vezetné a támadást! Én leszek ott,
és elcsalom a helliói flottát a megfelelő koordinátákra! Gondoljon csak bele, mennyire fontos az
Aquamarinnak, hogy saját maga nyerje meg ezt a háborút. Milyen érzés lenne az embereknek, ha
megtudnák, hogy egy idegen vezényelte a flottájukat a döntő ütközetben!
— Lehet, hogy igaza van — vakarta meg a fejét Perthly, és ejtette a témát.
— Gondolom, még most sem él a kapcsolat a Földdel... — állapította meg Rolley, akinek nem egy
nyugtalan percet szerzett ennek a lehetősége.
— Sajnos, nem — nézett rá őszinte bocsánatkéréssel a tábornok. — Amíg nem uraljuk az űrt, nem
tudjuk pótolni a kilőtt távközlési holdjainkat és az átjátszó—adókat. A győzelem után legalább két
hétbe fog telni, míg egy működőképes galaktikus vonalat összeütünk...
— Hát, ez van! — mondta Alex, és alig tudta megkönnyebbülését eltitkolni.
— Most is takarásban szállnak fel a gépek? — húzta össze a szemét Perthly, és végignézett a
századon.
— Persze — bólintott Rolley. — Annyi meleget szívott a burkolat magába, hogy túl masszív lenne az
infra—kibocsátásunk, egy megfelelő szenzor észrevehetné a hajókat. Lebegünk egy kicsit a
sztratoszféra tetején, és a hideg szelekkel lefújatjuk a felhalmozódott hőt. Aztán pedig a Hellióval
átellenes oldalon lépünk ki az űrbe. Mire a látóterükbe lépnénk, már teljesen lehűl a burkolat.
Perthlynek még valami eszébe jutott.
— Ne feledje, hogy a hellióiak hivatásos kalózok. Egyszerűen képtelenség összeszámlálni, hány hajót
raboltak már ki, hány békés bolygót támadtak már meg. A flottájuk egy része is a zsákmányból
származik, és ők alakították át hadihajókká. Ha harcolnak, mindig kalóz módra küzdenek, lehetőleg
falkában támadnak az áldozatra. Minden célra túlerővel mozdulnak rá... Nem engedheti a magányos
hajók akcióit, ha élve akarnak hazajutni. Legalább raj szintű egységekkel kell harcolni, akkor van
esély!
— Tudom — mosolygott megnyugtatóan Rolley, és megszorította Perthly kinyújtott jobbját.
— Sok szerencsét! — biccentett a tábornok.
Tisztelgés helyett barátságosan megölelték egymást, aztán Rolley beszállt a gépbe, és néhány perc
múlva felemelkedtek. A koromfekete gépek úgy eltűntek a világűrben, hogy még az Aquamarinról
sem tudták észrevenni őket, pedig ott ismerték a pályájukat...
Most itt repültek, mintegy három és fél órányira az ellenségtől. Ahogy fogyott a távolság, úgy nőtt a
felfedezésük veszélye is, de szerencsére semmi különös tevékenységet nem észleltek a Hellio
környezetében. A hajókon a végső ellenőrzéseket végezték a fegyver— és meghajtó—rendszereken,
mindenki szkafanderbe bújt, de a sisakokat egyelőre nem rakták fel. Fél órával a lőtávolba érkezés
előtt a hajók erősen fékezni kezdtek, és a monitorokon percről—percre nőtt a Hellio rőtes gömbje.
Mindenki lenyűgözve bámulta: aquamarini hadihajó még sosem járt ilyen közel hozzá.
Rolley hirtelen kissé hamisan dúdolgatni kezdett. Beagle felkapta az ismerős dallamra a fejét, és
vigyorogva bokán rúgta barátját.
— Mint a régi szép időkben, ugye? — kérdezte, de aztán meglepve vette észre, hogy a többi katona is
elkezdi dúdolni a Strangers In The Night dallamát. A másodnavigátor ült hozzá a legközelebb, így
hozzá fordult.
— Honnan ismeritek ezt a dalt?
Jack Goldrin százados, másodnavigátor értetlenül nézett rá.
— Ez egy ősrégi aquamarini népdal, az a címe, hogy Idegenek az égben*...{*Strangers in the Sky} Ti
honnan ismeritek?
— Már hallottam valahol — mondta zavartan Beagle, aki nem árulhatta el, hogy ott volt Frank Sinatra
egyik koncertjén, úgy négyezer—nyolcszáz évvel ezelőtt, és akkor szerette meg a számot. A méltán
elfelejtett XX. század fennmaradt melódiája ott szállt a hajóban, és néhány percre összekötötte a
múltat és a jövőt.
Az aquamarini flotta csapásmérő egysége támadóalakzatban közelítette meg a bolygót. Két perccel a
támadás megkezdése előtt a század terv szerint szétszakadt, és kisebb, operatív egységeket hozott
létre. A vezérgép irányítótermének egyik monitorán Beagle próbálta meg nyomon követni az
eseményeket.
Vöröses—lilás gömbként lebegett a hajók előtt a Hellio. A kis flotta radarjai és infradetektorai
maximális letapogatási sebességgel mérték fel, mely területeken a legkisebb a bolygó népsűrűsége, és
a vezérgép számítógépe villámgyorsan dobta ki a megfelelő pályaadatokat. Néhány másodperc alatt az
összes hajó navigációs komputere megkapta a szükséges pályaadatokat, és a rajok támadósebességre
gyorsítottak. Célba vették a megfelelő zónákat, de óvakodtak attól, hogy belépjenek a légkörbe. Nagy
sebességük mellett a légköri súrlódás megsemmisíthette volna a vadászokat. A lakatlannak ítélt
területekre kilőttek úgy kéttucatnyi, taktikai atomfegyverekkel felszerelt torpedót, aztán bolygó körüli
pályára léptek, és kémműholdakat bocsátottak ki.
A támadást Rolley irányította. Most már minden kommunikációs csatornát megnyitottak, nem volt
értelme a további titkolózásnak. A felszíni felvillanások és a felemelkedő gombafelhők egyértelműen
jelezték, hogy a Helliót történetében először kemény csapás érte. A bolygón valószínűleg már
mindenki tudott a megtorló akcióról. Rolley előtt a térradar háromdimenziós képe ragyogott. Minden
hajó mellett ott volt az azonosítási kódja is, és Alex minden figyelmére szükség volt, hogy nyomon
tudja követni a rajok, sőt a vadászok mozgását is. Kissé előrehajolva, feszülten koncentrált a
látványra, és úgy irányította a hajókat, mint sebész a szikét.
— Vörös Kettes, vigyázz, ezen a pályán túl közel kerülsz az ionoszférához, emelkedj egy kicsit
magasabbra! Vörös Ötös, figyeld az északi pólus környékét! Kilences, Tízes, Tizenegyes, elfogó
vadászok szállnak fel mögöttetek, csaljátok őket a 23,45,69—es koordinátákra. Hatos, Hetes, Nyolcas,
állítsatok csapdát az ellenségnek!
A hat vörös fénypont a parancsoknak megfelelően módosította a pályáját, és az ellenséges gépek
belefutottak az össztüzükbe. Négy, zöld színű fénypont hirtelen felvillant, aztán kihunyt, és a vörös
fények visszatértek eredeti pályájukra.
— Itt a Hetes, cél megsemmisítve! — hangzott fel a jelentés a vezérlőben.
— Szép volt, gondolom, ettől felmegy a vércukruk! — bólintott Agyas, és egy kicsit lazított a
testtartásán. A szusszanásnyi szünetben Beagle felpillantott a barátjára.
— Mi a fenét keresünk mi itt ezeken a játékhajókon? Ha felocsúdnak, és utánunk küldik a flottájukat,
még egy kiskanálnyi por sem marad utánunk! Ott a flotta, nekik kellett volna szőnyegbombázni a
Helliót... És ezek a pocsék lövések! Komolyabb célpontot egy találat sem ért, a torpedóink pedig úgy
kóvályogtak a légkörben, hogy rossz volt nézni!
Rolley elégedetten vigyorgott.
— Ha ki akarnánk irtani őket, nem ilyen vacak atomgránátokat, hanem kobaltbombákat dobáltunk
volna rájuk! Ezek az urak vagy ötszáz éve nem veszítettek háborút, még csak nem is védekeztek, már
rég elfelejtették, hogy mit kell tenni ilyen helyzetben. Egész stratégiájuk a támadásra, helyesebben az
aquamariniak védekező harcmodorára épül. Gondolom, odalenn most a fejükhöz kapkodnak, hogy
nem vették figyelembe ezt a lehetőséget. Kémeink szerint úgy huszonöt éve leszerelték az utolsó
komoly légvédelmi rakétarendszereiket is, és csak a sugárfegyvereket hagyták meg. Ott ülnek a légkör
alján, és ha idelőnek egy lézerágyúval, az energia nagy részét elnyeli a levegő... Csak idefent
kaphatnának el bennünket, de felszállás közben a torpedóink megtizedelhetik a flottájukat. Szóval
nyugi, minden a terv szerint halad. Jól felbosszantjuk őket ezzel a szemtelen műrepüléssel, és aki
indulatból cselekszik, az könnyebben hibázik. A torpedóink pedig direkt repültek ilyen ocsmányul, a
hellióiak így hiszik el a legjobban, hogy nagyon gyenge a csapásmérő erőnk, és...
Rolley magyarázatát ütemes szirénaszó szakította félbe, a vezérlő hirtelen megbolydult. Alex, akin
csak most látszott meg igazán a feszültség, megkönnyebbülten sóhajtott fel.
— Bevették!
A parancsnok előrehajolt.
— Vörös Század, elszakadó manőver! Jönnek a madárkák, találkozás a 28,12,16—os koordinátákon
maximum tíz perc múlva! Mindenki szórja ki az aknákat!
A kis hajó meglódult, és a Hellio körül keringő naszádok igyekeztek követni. Gyorsítás közben
feltárultak az aknavetőnyílások, és minden gép húsz légiaknát bocsátott ki. Ezek az önálló hajtóművel
és robotpilótával felszerelt, tíz láb hosszú rakéták infravörös keresőfejjel kutatták a teret célpontok
után. A felszálló helliói hajók forró páncélzata kiváló célpont volt, és a rakéták szinte rávetették
magukat a légkörből kilépő hajókra. Az első hullám negyvennyolc gépe közül csak kettő jutott át az
aknazáron, de azoknak is komoly sérüléseik voltak, és lassan leszakadtak. A második hullám már csak
tizennégy hajót veszített, mert közben elfogytak az aknák is. A felderítő tiszt folyamatosan jelentette
az adatokat.
— Eddig tíz célpont hagyta el az ionoszférát! Célpontszám 17, célpontszám 29, célpontszám 65,
célpontszám 117, célpontszám 298!
Rolley arca felragyogott.
— Ezek utánunk küldik a teljes flottájukat! Navigátor, szinkronsebességet!
— Szinkronsebesség bekapcsol — mondta Jack Goldrin, és villámgyorsan megnyomott vagy tíz
gombot. A hajó szinkronsebességnél automatikusan felveszi a hozzá legközelebb eső ellenséges gép
sebességét.
Agyas ragadozó pillantással tapadt a térradarra.
— No lássuk, mire vagytok képesek... Törpit a csőbe! Iránygázpatront a csőbe! Bombázótiszt, cél a
tizennégyes!
A flottánál törpinek becézték a megtévesztő fegyvereket. Az iránygázpatron ionizált gázt bocsátott a
torpedó környezetébe. A légüres térben ugyanis a sugárfegyverek lövései nem láthatóak, hiszen nincs
anyag, amely felizzana tőlük. A patron által kibocsátott, egyébként láthatatlan gáz viszont szépen
világít, ha sugártalálat éri.
— Törpi a csőben, patron a csőben, célpont visszaigazolva! — szólt a válasz, és San Lint
bombázótiszt előtt kigyulladt a tűzgomb.
— Várj még, San! Most igyekszik ránk fordulni... tűz!
A torpedó kilövését semmilyen hang sem kísérte, de a hellióiak egyik gépe hirtelen kitérő manőverbe
kezdett. Valószínűleg az összes sugárvetője a torpedóra tüzelt, mert az iránygáz szinte felforrt a
környezetében. Körülbelül félperces vad durrogtatás után az egyik lövés eltalálta a lövedéket, és az
látványosan felrobbant. Rolley nagyon elégedettnek tűnt.
— Ezek rosszabbul lőnek, mint gondoltam... Van valami hír a többiekről?
A lokátortiszt állított a keresőradar hatósugarán.
— A teljes osztag felzárkózott, uram!
Alex megnyomta a kommunikációs gombot.
— Vörös Század, irány a fő találkozási pont! Vigyázzatok, nehogy lemaradjon az ellenség!
A vadászok vezérlőiben kitört röhögés majdnem lehetetlenné tette a parancs nyugtázását. Agyas
hátradőlt a székében.
— Mi a helyzet a pajzsokkal?
— Lőnek, mint a megveszekedettek, de a pajzsok egyelőre bírják!
— Sebesség?
— Már 2650 km/sec. Az ellenség folyamatosan gyorsít.
— Ki akarják tapogatni, mire vagyunk képesek... Kellemes próbálkozást! Célpontok távolsága?
— Huszonnégy kilométer.
A parancsnok elégedetten bólogatott.
— Nagyszerű, csalogassuk egy kicsit jobban őket. Navigátor, szinkronsebesség mínusz 100!
— Szinkronsebesség mínusz 100 kapcsolva, uram!
Rolley hangosan gondolkozott.
— Ha minden percben száz métert közelednek felénk, akkor négy óra alatt érnek utol bennünket. A
flottánk viszont három órányira van, a távolság tehát elég. Azonnal jelentést kérek, ha valami
érdemleges történik!
Beagle folyamatosan figyelte a közelítő ellenséges hajókat, de semmi különöset nem látott, csak azt,
hogy a teljes helliói flotta üldözi ezt a néhány vadászgépet.
— Miért jön mindenki utánunk?
— Könnyen kiszámíthatták, hogy a K7—es az úti célunk. A Hellio egyszerűen nem engedheti meg
magának, hogy az aszteroidamezőt, amit már szinte a markukban éreztek, megszállja az Aquamarin.
Innen könnyű újabb támadásokat indítani a Hellio ellen, el lehet bújni az aszteroidák között, s elég
anyag és energia van a készletek feltöltéséhez. Valószínűleg rádöbbentek, hogy mekkora stratégiai
hibát követtek el, amikor alábecsülték a flottánkat.
— Ezt értem, de minek ennyi hajó ehhez?
— Itt nekik most nem az a fontos, hogy bennünket elintézzenek! Ha mi is szétkenődünk valahol az
űrben, az jót tesz a lelküknek, de számukra sokkal fontosabb az aszteroidamező megszállása. Ehhez
viszont szükség van a teljes inváziós flottára. Túl nagy a tér, sok hajó kell az ellenőrzéshez. De most
pihenjünk egy kicsit, nehéz nap áll mögöttünk és még nincs vége!
Már majdnem három órája repültek, amikor a felderítő tiszt jelentette.
— Az ellenség csökkenti a sebességét, uram. Úgy tűnik, megunták a hajszát, vagy gyanús nekik
valami...
Rolley azonnal megélénkült.
— Tíz perccel a csapda előtt megállnának? Na nem, adjunk még egy kis műsort nekik! ... Lőnek még
bennünket?
— Teljes tűzerővel, uram, de a fele mellé megy, a többit meg hárítják a pajzsok.
— Mi lenne, ha hagynánk egy kicsit örülni őket? Vörös Négyes, Béna kacsa hadművelet!
— Vettem, Vörös Egyes, nézzetek meg jól! Kezdődik az előadás!
A Vörös Négyes burka fél négyzetméternyi területen felrobbant, szikrák zuhataga csapott ki a résen, és
vastag, szürke füst gomolygott. A légüres térben remekül festett az egész... A kis hajó a hagyományos
SOS—től kezdve, mindenféle vészjelzést kezdett sugározni, de azért, szinte látható erőfeszítéssel,
tartotta az alakzatban elfoglalt pozícióját. Alexnek tetszett a mutatvány.
— Ötös, Hármas, segítsetek neki!
A hajókban mindenki remekül szórakozott, a Hármas és Ötös pedig mentőmanőverbe kezdett. A
felderítő tiszt volt az egyetlen, akinek inkább az ellenségre kellett figyelnie.
— Gyorsít az ellenség, uram!
— Ezt is megették... — hallgatta elégedetten a jelentést Agyas, aztán megnézte a pozíciójukat. —
Ideje lesz figyelmeztetni a flottát. Világítótornyot a csőbe, és tűz!
A világítótorony nukleáris fénybomba volt. A támadás megtervezésekor sokat tanakodtak azon, hogy
miként figyelmeztessék a flottát az ellenség közeledésére. Az egymás közelébe került hajók között
lézersugaras kommunikáció folyt. A lézer megfelelő szóródás híján — csak gázközegben érzékelhető,
így az osztag belső beszélgetéseit senki sem hállgathatta le. A nagy hatósugarú rádióadást viszont az
ellenség is foghatta, ezért döntöttek a fénybomba mellett. Egy sima detektor is érzékelhette a
sugárzását, és riaszthatott. A földi hajóhad elrejtése nem volt nehéz, a K7—es aszteroidamező
rengeteg kisbolygója ideális búvóhelynek bizonyult. A hajók a nagyobb aszteroidák mögé rejtőzve
csak az indítási jelre vártak.
A felvillanást követő néhány másodpercben megélénkült a világűr. A Vörös Század hirtelen növelte a
sebességét, és szinte állva hagyta a helliói éket. Az idegen flotta környezetében kis fények jelezték,
hogy az aquamariniak begyújtották a segéd— majd a főhajtóműveiket, elfoglalták a kijelölt
pozíciókat, és a csapda bezárult. A helliói flotta egy csatahajókból álló gömb közepén találta magát,
minden fegyver rá és atomtorpedók százai indultak a gömb középpontja felé. A kiszolgáltatott hajók
megpróbálták hatástalanítani a lövedékeket, de nagyobb részük célba talált. Az ellenséges flotta fele
azonnal megsemmisült, a maradék pedig magatehetetlenül sodródott tovább. A csata nem tartott
tovább tíz percnél.
Rolley százada biztonságos távolságból, szinte páholyból nézte végig a manővereket. George valamit
nem értett.
— Miért nem harcolnak a megmaradt hajók?
Alex a térradar kijelzője és a monitorok felé bökött, ahol a robbanások ionfelhője lassan oszladozott.
— Egyetlenegy atomrobbanás is valami bődületes erejű, pulzáló mágneses teret gerjeszt, itt meg vagy
kétszáz bomba robbant. Minden, kellőképpen nem szigetelt jármű elektromos eszközei teljesen
bedöglenek, a villanyborotvától a villamos hálózatig és a célravezető radarokig. A hellióiak maradék
hajóin most valószínűleg nincs világítás, nincs fűtés, nincs légellátás, semmi sem működik. Könnyű
zsákmány mindegyik, már indulnak is a deszant— és mentőegységeink...
Beagle nézte, amint kis fénylő pontok válnak le az aquamarini hajókról, és megközelítik a hellióiak
mozgásképtelen járműveit.
Ezt a csatát megnyertük, de mi lesz ezután?
Rolley a válasz közben is a képernyőket figyelte.
— A háborút nyertük meg, Kutya. Adataink szerint nem igazán maradt bevethető űrhajó a kezükben.
Kis naszádjainkat a teljes flottájukkal akarták szétlőni. Tipikus elefánttal bolhára reakció. Polgári
gépeiket nem tudják pillanatok alatt hadihajóvá alakítani, hiányzik a vereségekben megedződöttek
tapasztalata... Agresszívek voltak, de beképzelt agresszívek. Ha nem becsülik le az ellenfelet, még
most is megvolna erőik nagy része, és elég kilátástalan lenne a küzdelmünk. Harmincnyolc évvel
ezelőtt félig felégették az Aquamarint, és most be is fejezték volna, ha nem állítjuk meg őket. Ha
rajtuk múlik, a Vega—4—en kipusztulhatott volna az emberiség. Most meghódítják a bolygójukat,
leszerelik a flottájukat, és csak az aquamariniak által ellenőrzött és engedélyezett űrkutatást
folytathatnak. Eljátszották a lehetőségeiket. Majd párszáz év múlva megvizsgálják, hogy
visszatérhetnek—e a világűrbe, vagy még mindig veszélyesek a kevésbé fejlett bolygókra. Bár
szerintem akkorára annyira átalakul a társadalmuk, hogy beléphetnek a Galaktikus Konföderációba.
Beagle elővett egy fedélzeti ételsűrítményt, és elkezdte szopogatni. Amikor megkóstolta, önkéntelenül
is elfintorodott.
— Néhány ezer éve azt mondták, az igazán erős hadseregekben mindig pocsék a koszt. Nem
gondoltam volna, hogy mi ilyen ütőképesek vagyunk... Mikor megyünk végre haza, nagyon vágyom
már egy kis beafsteakre!
A parancsnok megvonta a vállát, mint akit teljesen hidegen hagy az étel kérdése.
— Szerintem még egy kis időre le kell mondanod a marhaszeletedről...
— ???
— Nem biztos, hogy az Atlantic Trading emberei elfelejtették a látogatásunkat...
Hellio teljes kapitulációjának híre már az Aquamarinon érte őket. Minden híradó közvetítette az
eseményt, a nagy távolság miatt természetesen csak felvételről. Beagle és Rolley egy
luxusszállodában terpeszkedtek az ágyon, s a videófalon követték az eseményeket. A kék egyenruhás
aquamarini katonák megszállták Hellio fontosabb pontjait, megkezdték a lakossági fegyverek
begyűjtését és a zsákmányolt katonai felszerelés számbavételét. Közben az Aquamarinon folyt a
népünnepély, senki sem tudott meglenni a négy fal között. Az emberek kitódultak az utcára, és Perthly
tábornok nevétől volt hangos az utca és a sajtó. Mindenki tudta, hogy csak ő lehet a bolygó következő
elnöke.
— Azért disznóság, hogy rólunk egy szót sem szólnak a híradók! —morgott Kutya.
— Érthető — torkollta le Agyas —, csak akkor tudják normálisan feldolgozni magukban az eseményt,
ha tisztán az ő győzelmük marad. Túl sokszor voltak már vesztesek... Magam kértem meg Mac—et,
hogy senki se tudjon a szerepünkről. Két héten belül el kell tűnnünk a bolygóról, és nem volna jó, ha
egy rakás videófelvételt hagynánk hátra!
— Miért pont két hét?
— Ennyi idő alatt tudják helyreállítani a nulltéri kommunikációs csatornát a Földdel. Gondolom, első
dolguk lesz, hogy hivatalosan is köszönetet nyilvánítanak a segítségért, és néhány perc alatt kiderül,
hogy nem katonák, hanem űrhajótolvajok vagyunk. Vissza akarsz kerülni a Feledés Szigetére?
— Akar a fene! — horkant fel Beagle, és megint eszébe jutott a felé szálló nyílvessző.
Feltápászkodott, és kikapcsolta a videófalat. — Gyere, járjunk egyet! Jó elnézni ezt a temérdek boldog
pofát, amint az utcán táncol örömében! Még ha nem is tudják, hogy nekünk köszönhetik ezt az
utcabált.
Amint kiléptek a szálloda főbejáratán, elnyelte őket az ünneplő tömeg. Lassan sodródtak az emberek
között, és a kegyetlen, erős napsütésben hamar megszomjaztak. Megálltak az egyik bárban, és egy pár
korsó helyi sör mellett beszélgettek. Mindketten letették az utóbbi hetekben viselt aquamarini
egyenruhákat, és nagy megkönnyebbüléssel vették fel régi, földi öltözetüket. A betöréshez használt
fekete farmer és ing eléggé hasonlított a helybeli viselethez, és bíztak benne, hogy senkinek sem
fognak szemet szúrni. Biztos, ami biztos alapon egymás között a huszadik századi angolt használták,
nehogy valaki véletlenül kihallgassa beszélgetésüket.
— Most, hogy szabad az út, hova megyünk? — kérdezte Beagle, és egy jót húzott az italából. Ezen a
délutánon ez már a harmadik korsójuk volt.
— Töröld le a habot, elég hülyén nézel ki — vigyorgott rá Rolley, és ő is legyűrt néhány kortyot. —
Pocsék ez a sör, de hát még csak most nyerték meg a háborút! Néhány év múlva talán már lesz pénzük
jobbra is.
— Nem válaszoltál a kérdésemre — nézett körbe George. Ezt a "szomszéd asztal néző" pillantást már
suhanckorában elsajátította, és ezzel bizonyosodott meg róla, hogy senki sem hallgatózik. Az
állandóan változó környezet megnyugtatta: emberek jöttek, emberek mentek, és csak néhány helybeli
fickó üldögélt félrészegen a közeli asztaloknál. Egy vörös hajú, félig szétrohadt arcú pasas, néhány
barnás bőrű, szakállas férfi és egy itt—ott őszülő, fekete hajú, borostás pali, aki alig tudta emelni a
fejét, és minduntalan az asztalra bukott. Na, ez jól bekávézott! — akadt meg rajta Beagle szeme, de
nem vett észre semmi gyanúsat.
— Mit leselkedsz, Kutya? — csippentett felé a szemével Rolley, akinek a fejébe szállt a ki tudja mivel
pancsolt sör. — Komolyan gondolod, hogy egy több mint négyezer évvel ezelőtt kihalt nyelvet
megismer valaki, és feldob bennünket? Ebben a leromlott, határvidéki kricsmiben? Na, ide figyelj!
Felállt, és elüvöltötte magát.
— Éljen a kalóztanya, ti pedig menjetek a búsba!
Néhány vendég ránézett, de látva, hogy csak egy részeg külföldi ordibál, nem foglalkoztak vele.
Rolley leült, Beagle ismét letromfoltnak érezte magát, de valami nem hagyta nyugodni.
— Belátom, igazad van, de nekem akkor sem tetszik valami. Utoljára New Yorkban éreztem magam
így, amikor beültél a kondicionátorba. Sima betörésnek indult, és most itt vagyunk...
— Süket duma — legyintett Rolley, és megint meg akarta húzni az italát. Már épp bele akart
kortyolni, amikor egy erős kéz nyúlt ki a válla fölött, és megmarkolta a csuklóját. Beagle és Rolley
egyszerre néztek fel. George rögtön megismerte azt az őszes—fekete hajú, borostás férfit, aki néhány
asztallal odébb ült. Az idegen barátságos, már—már atyai mosollyal nézett rájuk
— Szerintem nem tanácsos nyilvános helyen ílyen illetlenül viselkedni! — mosolygott az idegen, de
szeme hideg volt, mint a forrásvíz. — Ebben a korban sem szabad meggondolatlanul viselkedni...
Rolley feje szinte rögtön kitisztult. Csak amikor az idegen sajátosan megnyomta az "ebben a korban"
kifejezést döbbent rá, hogy a másik angolul beszél. Hibátlanul, akcentus nélkül, éppúgy, mint bárki
más a XX. század végén!
— Mit akar? — sziszegte az asztal fölött, miközben az idegen leült, és beleszagolt az egyik üres
korsóba.
— Vega gyöngye sör?... — A fekete hajú inkább állította, mint kérdezte. — Már semmin sem
csodálkozom. Ha valaki ebből két korsóval ledönt, a harmadiknál már kezd megszűnni az
önkontrollja, kondicionálás ide vagy oda.
Az utazók félig bénultan figyelték, amint nem várt vendégük az asztal alá dönti a félig kiürített korsók
tartalmát. Észrevette, hogy egy csepp ital az ujjaira csordult, undorodva letörölte, majd temporálul
folytatta az egyoldalú beszélgetést.
— Sosem gondoltam volna, hogy két New York—i vagány ilyen lükén tud hallgatni...
Az Időőrjárat nyelvének használata egyértelműen mutatta, hogy a másik tisztában van a kilétükkel.
Rolley letett arról, hogy megpróbálja megmenteni inkognitójukat, és ő is a szolgálati nyelven
válaszolt.
— Hogy talált ránk?
— Véletlenül — ismerte el az idegen. — Már akkor gyanúsak voltatok, amikor megláttalak
benneteket a tömegben. Ezért jöttem ide, ezért játszottam a részeget a szomszéd asztalnál, és ezért
hallgattam ki a beszélgetéseket. Láttam, hogy te felméred a terepet — bökött Beagle felé az asztal
fölött —, de úgy látszik, jó volt az alakításom.
— Remek — jegyezte meg epésen Kutya, és közben szidta magát, hogy nem vett észre semmit.
Rolley ismét a lényegre terelte a beszélgetést.
— Honnan tudta az Őrjárat, hogy az Aquamarinra jöttünk?
— Sehonnan. Én vettelek észre benneteket. Gondolom, a Szolgálat most is a Földön keresi a
nyomaitokat...
— Süket duma! — horkant fel Beagle, aki már valamilyen büntetőtelepre képzelte magát. — Minek
ez a megkülönböztetés? Nem mindegy, hogy véletlenül, vagy hosszú nyomozás után bukkan ránk a
szervezet?
— Nem. Én ugyanis már nem tartozom a Szolgálathoz! — mondta a jövevény, és ez a kijelentése
alaposan felkavarta a kedélyeket. Beaglenek elakadt a szava, és Rolley is felfortyant.
— Ne nézzen hülyének bennünket! Senki sem léphet ki az Időjárőrből! Többek között erre van a
kondicionálás.
Egy pillanatra árnyék suhant át az idegen homlokán.
— Amikor én beléptem, még volt egy nagyon kis hibaszázaléka a kezelésnek. Az egyik ilyen hiba én
voltam, és egy idő után úgy gondoltam, hogy inkább másra használom a képességeimet. Persze a cég
emberei rám sütötték, hogy áruló vagyok, elkaptak, és gyorsított eljárással egy fegyenctelepre
deportáltak. Onnan sikerült nemrég megszöknöm, és szeretnék hazamenni a Földre. A
beszélgetésetekből kiderült, hogy ti is földiek vagytok, betöréssel jutottatok a szolgálati felszereléshez
és van hajótok is. Azért fedtem fel magam, mert nektek is túl sok van a rovásotokon, nem kell attól
tartanom, hogy feladtok...
Beagle figyelmét megragadta egy részlet.
— Fegyenctelep? Hol raboskodtál?
— A Nebula—3—on, vagyis az Infernón. A legrohadtabb hely a világegyetemben. Majd egyszer
mesélek róla...
— Rendben, velünk jöhetsz. Legalább segítesz elkerülni az Őrjárat ügynökeit. Gondolom, ebben
bőséges tapasztalatokat szereztél — nyújtott kezet Rolley. — Hogy hívnak?
— Valamikor Abu Ibn Hasszánnak neveztek, az Infernón pedig az AH—35552177—es fogoly
voltam...

Daniel Smith nem először ült időugrón, és nem ez volt az első bevetése. Mint a New York—i
miliőparancsnokság biztonsági őre és a takarító egység tagja sok korban járt már, de feladatai mindig
rövidek voltak. Profi módon tudta eltüntetni az időutazások esetleges nyomait, és egy—egy
komolyabb akció után mindig őket rendelték ki a bizonyítékok eltakarítására. Most mégis akkorát
nyelt az ugrás pillanatában, mintha először indult volna el az időben. Fél másodpercre elmerengett
azon, hogy a nyelőcsövét megmozgató vegetatív idegi impulzus még 1988. augusztus 30—án, 11.30
—kor indult el, de a tényleges zsigermozgások már egy másik korban következtek be. Tényleg, hol is
vagyunk? — nézett szét, de semmit sem látott. Gomolygó köd, bizonytalan fényviszonyok, az egész
inkább álomra emlékeztette, mint egy valóságos helyre. Kíváncsian lesett át Davis válla felett, és
igyekezett leolvasni a mutatókból, hogy pontosan hová vetődtek, de a kijelzők állása teljesen
értelmetlennek tűnt.
— Hova vittél bennünket? — kopogtatta meg a társa vállát.
— Mit tudom én — válaszolta ingerülten Davis. — Az adatok alapján most egy szép, erdős vidéken
kellene lennünk, 1526—ban. Persze, lehet, hogy csak a köd miatt nem látunk semmit — tette hozzá
nem nagy meggyőződéssel, mint aki maga sem hiszi, amit mond.
— Valóban nem az előre megadott koordinátákra érkeztetek meg — szólalt meg egy testetlen hang a
tudatukban. — Ott csak egy transzfer várt benneteket, hogy ide irányítson. Persze azóta már azt a
transzfert is felszedtük.
Smith kidüllesztette a szemét, hogy megpróbálja megpillantani a beszélőt, de csak a gomolygó
szürkeséget látta.
— Ki vagy te? — próbált meg átlátni a ködön. — Szeretnélek végre megnézni
— Szerintem a társad már tudja — mondta a hang, és Smith megesküdött volna rá, hogy a tulajdonosa
kineveti magában.
— Persze, hogy tudom — nézett maga elé Davis, és Daniel látta, hogy enyhén megborzong. — Még
emlékszem... Az ember sosem tudja elfelejteni a danellieket!
Most Smithen volt a lúdbőrözés sora. A danelli civilizáció annak ellenére a legismeretlenebb dolgok
közé tartozott, hogy ők hozták létre az Időjárőrt. A Szolgálat is csak annyit tudott róluk, amennyit
hajlandóak voltak közölni önmagukról. Ez alapján tudták, hogy körülbelül másfél millió évvel később
— a genetikai—kibernetikai evolúció következtében — az ember valami egészen különleges
élőlénnyé vált, és körülbelül annyival állt a XX. század embere fölött, mint amennyivel az fejlettebb
volt a kisrágcsálóknál. A danellieket senki sem tartotta jóindulatúnak, sőt, határozottan
rosszindulatúak voltak minden olyan dologgal szemben, ami veszélyeztette idővonaluk
folyamatosságát. Ennek védelmére hozták létre az Őrjáratot, de a végső kontroll az ő kezükben volt.
Általában tartózkodtak a nyilvános szerepléstől, és csak akkor jelentek meg, ha különös fontosságot
tulajdonítottak az akciónak. Látványuk, szellemi felsőbbrendűségük általában nyomasztólag hatott az
emberekre, akik igyekeztek elfelejteni, hogy ők csak egyelőre, de nem véglegesen a teremtés
koronái...
A ködfüggöny lassan ritkulni kezdett előttük, és Smith fojtott torokhanggal sütötte le a szemét. Davis
korábbi tapasztalatai alapján már tudta, mire számíthat, és eleve fel sem nézett a gép műszerfaláról.
Látóterük perifériáján valami fényes, megmagyarázhatatlan és érthetetlen dolog vibrált, és érezték egy
hideg, felsőbbrendű elme megjelenését az agyukban. Tisztában voltak vele, hogy még véletlenül sem
tudnának a lény szemébe nézni. Ha van egy ilyennek szeme egyáltalán! — futott át egy ellenőrizetlen
gondolat Smith agyán, és érezte, hogy a látogató helyet foglal a tudatában.
— Én egy kicsit többet látok a világból, mint ti — szólalt meg ismét a hang a fejükben —, de nem
ezért rendeltünk ide benneteket. Szálljatok le az ugróról, és üljetek át erre! Ezután ez lesz a
járművetek.
Két marionett—bábu moccant meg, és gépies mozdulatokkal átültek arra a szöcskére, amelyik ekkor
jelent meg.
— Figyeljetek, mert nem akarom kétszer elmondani! Nekünk nem okoz akkora élvezetet az állatokkal
való társalogás, mint nektek.
Kis szünetet tartott, és mindkét ügynök érezte, hogy az állatok kifejezés nem sértés, hanem
ténymegállapítás volt a részéről.
— Még sosem indultak ügynökök olyan fontos küldetésre a Szolgálat felállítása óta, mint most ti. A
feladat nem csupán két betörő és a szökésben lévő Abu Ibn Hasszán elfogása, hanem ennél sokkal
több. Ettől a pillanattól fogva, egészen addig, amíg nem engedélyezzük a küldetés befejezést,
semmilyen kapcsolatba sem léphettek a Szolgálattal. Bárhová is vetődjetek, bármilyen problémát is
kell megoldanotok, az Őrjárat semmit sem tudhat rólatok. Nem küldhettek jelentéseket a Központi
Nyilvántartásba, nem kérhettek tőle információkat, és még végveszélyben sem kérhetitek a Szolgálat
segítségét.
Davis, összeszedve minden erejét, lassan felnézett, és értetlenül nézett a danellire.
— Két ember, egy ugróval, ráadásul információk nélkül? Ezt a küldetést nem lehet teljesíteni...
A danelli válasza úgy dörömbölt a fejében, mint egy robbanás valamilyen zárt térben.
— Mi tudjuk, hogy mit lehet és mit nem! A Szolgálat mellőzése nem azt jelenti, hogy teljesen
magatokra hagyunk benneteket... Ugrótokat beállítottuk egy adott téridő—koordinátára. Ott már vár
rátok egy raktár, tele azokkal a felszerelésekkel, amelyeket használhattok. Megfelelő válogatás és
kondicionálás után vehettek fel új ügynököket is, és bevethetitek őket, ha szükséges. Tehát ha úgy
akarjátok, nem lesztek egyedül. Az általatok esetleg felállított alternatív szervezetről azonban senki
sem szerezhet tudomást.
— Mi szükség van erre az indokolatlan titkolózásra? — csóválta meg a fejét Smith.
— Alapos okunk van feltételezni, hogy informátor, esetleg informátorok épültek a szervezetbe, és
adatokat szolgáltatnak ki a várható lépéseinkről. Mi figyelünk majd benneteket, és ha szükségetek lesz
valamilyen információra, kapcsolatba léphettek velünk... Mindent tudtok, amire szükség lehet.
Indulás!
A két ügynök fájdalmas vicsorral rándult össze, amikor a danelli eltépte a szellemi kapcsolatot, és az
ugró ugyanabban a pillanatban időt váltott. A köd eltűnt, és megjelent fölöttük a Nap. Kellemes,
langyos szellő fújdogált, és a levegő megtelt madárdallal. Harsogóan zöld, vadrózsa— és
mogyoróbokrokkal tarkított füves dombtetőn jelentek meg, és messze elláttak a tiszta levegőben. Kis
fenyő és bükkligetek szakították meg a táj egyhangúságát, a hatalmasra nőtt fák véletlenszerű mintát
rajzoltak a vidékre. A kaszát soha sem látott, magas szálú füvet sokfelé mozgatták meg az állatok, és a
gyenge széllökések hatására úgy hullámzott, mint a tenger. Itt—ott nagytestű növényevők legelésztek
ráérősen, másutt vadászatra indultak a ragadozók. Davis meglátott egy hatalmas szarvast, amint
ráérősen ellépked egy álmodozva ballagó medve útjából. Kíváncsi volt, hová kerültek, ezért most
végre alaposabban megnézte az ugró műszerfalát.
— A magasságos Időbe! — nyögött fel panaszosan. — Miért pont egy Harley Davidsont kellett
adniuk?
— He? — nézett megrökönyödve Smith a társára. — Harley Davidson?
— Így nevezzük a régi típusú, de még mindig megbízhatóan működő ugrókat. Nézd, még tárcsákkal
és tolómérőkkel kell beállítani a pontos téridő—koordinátákat. Ilyeneket használtak a Szolgálat
hőskorában. Van olyan ügynök, aki bolondul ezekért, mint ahogy a régi autóknak is vannak
szerelmesei. Nos, én nem tartozom a rajongók közé... Sosem hittem volna, hogy életem
legfontosabbnak mondott bevetésére ilyen járművel kell mennem!
— Vajon miért toltak ki velünk?
— A danellieknél sosem lehet tudni... — vonta meg a vállát Davis. — Vágjunk jó képet a dologhoz, és
nézzük meg azokat a raktárakat!
Mintegy háromezer lábnyi távolságban úgy négy—öt, fából készült barakk feketéllett. Az
antigravitációs meghajtású ugróval néhány perc alatt odarepültek a legnagyobb épület bejáratához.
Daniel jól látható élvezettel lépett a reggeli harmattól még mindig nedves fűbe, és kíváncsian nézett
körbe.
— Vajon mikor építhették ezeket a raktárakat?
— Most a pliocén kori Skandináviában vagyunk, mintegy öt millió évvel azelőtt, hogy megszülettünk
— olvasta le Davis a koordinátáikat a tárcsákról.
— Ez Skandinávia? — fordította arcát az erősen tűző Nap felé Smith. — Kissé melegnek tűnik...
— Nem volt mindig olyan, mint a mi időotthonunkban. A pliocén időszak klímája hasonlított a XX.
századéra, de annál kissé melegebb és szárazabb volt. A telek itt is igazi telek, bár nem nagyon
hosszúak, a nyarak pedig nem túl melegek. Ideális hely a kikapcsolódásra és a feltöltődésre, szeretem
ezt a korszakot!
Smith hangjából halvány irigység csendült ki.
— Jártál már itt korábban is?
— Persze. Ebben a korban ismerkedtem meg Manse Everarddal — mondta Davis, és tekintetét egy
pillanatra elfelhősítette az emlékezés. — Nagyon kevesen tudják, de én egy másik idővonalról
kerültem a Szolgálathoz. Az én eredeti idővonalam 1490. április 3—án délelőttig ugyanaz volt, mint a
tied. Akkor volt egy akció, amelyik megsemmisítette az én idővonalamat, és benne az én XX.
századomat, és lehetővé tette a tiéd kialakulását*. {*Utalás a szerző Egy tál füge című novellájára. A
novella a Lazi kiadónál 1998—ban, az Őrjárat az Időben című könyvben jelent meg.} Majd ha
egyszer több időnk lesz, elmesélem, hogy mi történt...
Belökték a raktár ajtaját, és odabent vízhatlan ponyvával letakart ládák tárultak a szemük elé. Smith
vette észre, hogy belül, közvetlenül az ajtó mellé fektettek egy pár feszítővasat, hidegvágókat és más
kéziszerszámokat.
— Milyen figyelmesek... — kapta kézbe Davis az egyik vasrudat, és a legközelebbi ládához lépett. —
Gyere, Daniel, nézzük meg, mi van benne!
Három napba telt, amíg a teljes felszerelést átvizsgálták és összeírták. A harmadik nap estéjén a
legközelebbi domb tetején ülve nézték a nyugvó Napot. Smith egy fűszálat rágcsált, és arra gondolt,
hogy ideje lenne már vacsorázni. Davis a jegyzeteit olvasgatta, aztán feltápászkodott, és kinyújtóztatta
fáradt tagjait. Daniel felnézett és kiköpte a fűszálat.
— Na, mink van?
Trevor a zubbonyzsebébe csúsztatta a papírokat.
— Van huszonöt H. D.—nk, négy komplett kondicionáló—felszerelés, fegyverek, stb. Mindegyik
régi, kiselejtezett, de működőképes modell. Csak három korszerű műszerünk van: egy stullium—
memóriás adattár, egy duplikátor és egy tábori kondicionátor.
— Mik ezek?
— Arra remélem még emlékszel, hogy a stullium a periódusos rendszer 268. eleme. 4318—ban
fedezték fel, és a legnagyobb meglepetésre sikerült egy új eljárással stabilizálni.
Smith erre felhúzta a szemöldökét.
— Azt akarod mondani, hogy stabil transzurán elem? Nincs spontán bomlása?
— Természetes körülmények között van, de azok a fiúk a 44. évszázadban nagyon tudtak, és sikerült
mesterségesen fenntartani az atomi egyensúlyát. Az általuk előállított stullium nem bomlik... Aztán
rájöttek, hogy van egy különleges tulajdonsága: bináris rendszernek megfelelően lehet pozícionálni
benne az elemi részecskéket, és az atomjai mini adattárakként használhatóak. Egy stullium—
memóriában minden proton, minden neutron és minden elektron adathordozóként szerepel. Ne
kérdezd tőlem, hogyan! — emelte fel tiltakozóan a kezét, amikor Daniel ki akarta nyitni a száját. — A
szubatomi memóriakezelés nem az én asztalom! Én csak felhasználó vagyok... Tény viszont, hogy egy
kézben hordozható stullium—adattár többet tud, mint az összes könyvtár együttvéve...
Daniel elrágódott a hallottakon, miközben visszafelé mentek a barakkokhoz. Az ismeretlen építők egy
kicsi, de jól megépített faházat húztak az egyik raktár mellé, és még napelem—akkumulátoros
energiafejlesztővel is felszerelték. Mire visszaértek, az automata villanytűzhely elkészítette a
vacsorájukat, a fűtés pedig kellemesen felmelegítette a késő tavaszi éjszakákon gyorsan kihűlő
szobákat. Már az étkezés vége felé jártak, amikor Smith—nek eszébe jutott a duplikátor.
— És a duplikátor? Azt sem ismerem — tette le a kanalat.
Davis nyugodtan lenyelte a falatot, és csak aztán válaszolt.
— Teljesen új technológia, legalábbis a Szolgálatnál. Képes minden anyagi testről pontos másolatot
készíteni. Valami spéci sugárral letapogatja az objektumot, aztán atomról—atomra felépíti...
— Na és mi van az élőlényekkel? Ha mondjuk Hasszán barátod megsokszorozza magát...
— Szerencsére nem megy... — rázta meg a fejét Davis. — Egy élőlény csupa mozgás, a letapogatás
meg percekig is eltarthat. Képzeld el például, hogy milyen szívet kreálna a masina! A letapogatás ideje
alatt a szív jó néhányat verne, minden részecskéje állandóan mozogna, és a gép ezt a mozgássorozatot
rögzítené, mint valami statikus állapotot.
— Hagyd abba! — mordult fel tréfásan Smith. — Amúgy is elég élénk a fantáziám... És most hogyan
tovább?
— Megnézzük az adattárat, hátha hagytak valamilyen üzenetet számunkra.
Davis a hulladék—megsemmisítőbe dobta a konzervdobozokat, aztán bekapcsolta az adattárat. Halk
zümmögés hallatszott, majd egy szemmel láthatóan számítógéppel rajzolt arc jelent meg előttük a
szobában. A hangja azonban igazán emberi volt.
„Önök most egy rögzített felvételt látnak. A danelliek a következőket engedélyezik.
Az Időjárőr érvényes Szolgálati Szabályzata alapján szabadon rendelkezhetnek az itt elhelyezett
felszereléssel. — A Szolgálati Szabályzatot ez az adattár tartalmazza.
Polgári személyek kiválasztását, kondicionálását és kiképzését a korábban megadott célok eléréséhez.
A szóba jöhető toborzási időszakokat ez az adattár tartalmazza, más korszakban tevékenykedni
szigorúan tilos!
Miliőparancsnokságok felállítását bizonyos korszakokban. A szóba jöhető időpontokat és helyeket ez
az adattár tartalmazza, másutt és más időben a szervezetépítés szigorúan tilos!
A nyomozómunka csak bizonyos időszakokban végezhető. Az engedélyezett korszakokat ez az adattár
tartalmazza. Más periódusokban a munka csak a danelliek külön engedélyével folytatható!
Más adattal egyelőre nem rendelkezem, általános tájékoztató vége."
— Kavarják már! — sóhajtott fel Smith. — Én ilyen hülye eligazítást még életemben nem kaptam!
Most hurcolhatjuk magunkkal a masinát mindenhová, és minden megérkezéskor megnézhetjük, hogy
maradhatunk—e... Ha nem, pucolás egy engedélyezett korszakba, és beadhatjuk három példányban a
kérelmet, hogy ott van a gazember, de nem mehetünk oda! Óriási...
Davis még Független ügynökként sem találkozott ilyen furcsa paranccsal, de túl sokat megélt már a
Szolgálatban, hogysem meglepődött volna.
— Látszik, hogy ez az első bevetésed! Az biztos, hogy segítségre van szükségünk. Nem tudjuk, hova
mehettek a tolvajok, erről csak egy jól szervezett, több korszakot figyelő gárda adhatna információkat.
Szóval embereket kell felvennünk, különben semmire sem megyünk, és a danelliek szétrágják a
seggünket... Vagy valami olyasmit csinálnak velünk, ami ennek felel meg náluk.
Smith számba vette magában a lehetőségeket, és egyik sem nyerte el a tetszését.
— Hol kezdjük a szervezetépítést?
— Az elején, mint a lepényevést, ahogy boldogult nagyanyám mondta volt. Van egy ismerősöm a 122.
században, talán ő segíthet. Mit vigyorogsz?
— Van egy ismerősöm a 122. században — idézte társát Smith. — A seregben mondtuk mindig, hogy
van egy haverom ebben vagy abban a században. Persze, az nem évszázadokra vonatkozott... Na,
kicsoda az a fazon?
— Merdan Nutinak hívják, egy régi küldetésemen találkoztam vele. Az biztos, hogy nála nagyobb
csirkefogó elég kevés születhetett. Valahogy átcsúszott az akkoriban kötelező genetikai ellenőrzésen,
és éli a világát. — Megnyomott néhány gombot az adattáron, és elolvasta a kijelzőn megjelenő
adatokat. — Úgy látom, a korszak nyitva áll előttünk. Gyere, nézzük meg, hogy érzi magát!
Felugrottak az egyik ugróra, aztán egy időre elhagyták a pliocén korszakot.

12175. Télutó havának 30. napjának reggelén (jó tízezer évvel ezelőtt februárnak mondták volna, és
maximum 29 napos lehetett) Merdan Nuti épp frissen termett narancsot szedegetett shtokkholmi
villájának kertjében. Az északi pólus fölé telepített kisegítő műnap sugarai kellemes meleget
sugároztak, és a Baltheni—tenger felől sós, meleg szél fújdogált. Az iskolában tanulta ugyan, hogy
volt olyan időszak, amikor ez a terület olyan hideg volt, hogy a nyár csak két—három hónapig tartott,
és akkor sem volt valami meleg, de a maga részéről ezt nem nagyon hitte. Azt meg már végképp
elképzelhetetlennek tartotta, hogy volt olyan idő is, amikor az egész Skanniát kilométeres jégbe zárta
a zord klíma. Nem tudta, miért jutott eszébe egykori geoismeret tanára, de tisztán látta maga előtt
akkori önmagát, amint épp csúfondáros pillantással piszkálja az orrát, és megvan a véleménye az
iskoláról.
— A véleményem azóta sem változott meg — jegyezte meg fennhangon, és tovább válogatott a
narancsok között. Annyira elmerült a tapogatásban, hogy nem hallotta meg a halk lépteket. Kissé
össze is rezzent, amikor valaki megszólalt a háta a mögött.
— Üdv, Nuti, régen láttalak...
Egy pillanatra nem tudta, hova tenni a hangot, de aztán fülig érő szájjal fordult meg.
— Davis! Trevor Davis! Már azt hittem, sosem látlak többé!
Jó alaposan megropogtatták egymás kezét, amikor végre észrevette, hogy Davis nincs egyedül.
— Kit hoztál ide? — bökött tréfás mozdulattal a bordái közé.
— A barátom és munkatársam, Daniel Smith.
— Daniel Smith — ízlelgette a sosem hallott nevet Nuti. — Davis, Davis, hát nem csak neked van
ilyen fura neved? Direkt ilyen emberek ismeretségét keresed?
— Én már csak ilyen vagyok — nevetett fel Davis aztán komolyra fordította a szót. — Volna egy
ajánlatunk a számodra!
— Ajánlat? — kerekedett ki Nuti szeme. — Sosem hittem volna, hogy egyszer te fogsz ilyet mondani
nekem!
— Mindig ő akart beszervezni engem a saját gyanús üzleteibe — magyarázta az értetlenül bámuló
Smith—nek Davis.
— Gyertek be, aztán adjátok elő, hogy miért jöttetek! Aki úgy tud átjutni a házam biztonsági
rendszerén, hogy nem kapok jelzést róla, megérdemli, hogy meghallgassam...
Nuti elterült egy habpuha heverőn, leadott egy rendelést az italosrobotnak, aztán várakozóan nézett a
vendégeire.
— Na, Davis, vezesd elő a történetedet!
Davis nem szólt egy szót sem, csak a zsebében tartott szonikus pisztoly egy lövésével elkábította
barátját. Nuti teste még el sem ernyedt, amikor Smith már mellette állt, és a fejébe húzta a tábori
kondicionátor besugárzóját. Néhány perc múlva Nuti magához tért, és saját kezűleg vette le a fejéről a
sugárzót. Olyan szakavatott mozdulatokkal kapcsolta ki és tette maga mellé, mintha világéletében
ezzel foglakozott volna. Egy kicsit megdörzsölte a halántékát, mielőtt megszólalt volna.
— Szóval erről van szó!...
Davisnek már semmit sem kellett titkolnia: a minimális kondicionálás egy életre befogta Nuti száját a
Szolgálattal kapcsolatban.
— Igen, mindketten időügynökök vagyunk, az ugrónk a szomszéd szobában vár ránk. A biztonsági
rendszered nem jelezhette érkezésünket, mert térváltással érkeztünk — Davis vett egy nagy lélegzetet.
— Kaptunk egy feladatot, de ketten egyszerűen nem tudjuk megoldani.
Emberekre van szükségünk, sok—sok emberre. s nem csak ebben a korszakban, hanem az alsó és
felső időben nagyon sok korszakban. Szerintem te képes vagy megoldani a szervezést, ezért jöttünk
ide...
— Zsaru legyek? — hitetlenkedett Nuti. — Hol van ebben az én üzletem? Te tudod a legjobban, hogy
egész életemben a törvény túlsó oldalán álltam. Ha nem is nagyon...
— Időzsaru — javította ki Smith —, és van, ami sokkal érdekesebb, mint az üzlet. Tudod te, milyen
helyeken járhatnak a Szolgálat tagjai? Ha meg üzletet akarsz, azon is segíthetünk: van intertemporális
kereskedelem is, amit szintén mi ellenőrzünk. És még valami: a danellieknek van egy fiatalító—
regeneráló kezelése, ami minden alkalmazottnak kijár. Tudod, te hány éves vagyok?
— Úgy harmincöt — saccolta meg Nuti.
— Jobb lenne, ha kilencvenhetet mondanál — jegyezte meg egyszerűen Smith. — És ha nem ér
baleset, akkor ilyen leszek két—háromszáz év múlva is. Időnként mindannyiunknak el kell költözni a
lakóhelyéről, és változtatni kell a személyazonosságát, mert túl gyanús lenne az örök fiatalságunk...
— Meggyőztetek — jelentette ki Nuti, és kényelmesen hátradőlt. — Már úgyis untam a saját koromat,
kell egy kis változatosság. Mi lesz a dolgom?
Davis felállt, és a szomszéd szoba felé intett.
— Gyere velünk, át kell esned egy speciális kondicionáláson, hogy minden szükséges dolgot megtudj.
Pont ide fogunk visszahozni, megkapod a felszerelésedet, aztán nekiállhatsz a munkának.
Csak úgy fértek el az eredetileg kétszemélyesre tervezett ugrón, hogy jól összehúzták magukat.
Néhány pillanat múlva az időgép megjelent a raktárak mellett, és Nuti leugrott a fűbe
— Hol vagyunk?
— A kérdés helyesen úgy szólna, hogy mikor vagyunk... — javította ki Davis. — Körülbelül öt és
félmillió évvel a te korod előtt. A shtokkholmi villád különben szinte pontosan erre a területre fog
épül. Ez a raktár — mutatott a mellettük magasodó falra — a te jövőbeli kerted helyét foglalja el...
Gyere be, nézz körül!
Néhány nappal később Merdan Nuti elégedetten vigyorgott a vacsorához lőtt méretes vadkacsákra.
Amióta a pliocénben volt, felhagyott a szintetikus élelmiszerekkel, és élvezte a természetes ízek
kavalkádját. Mire elkészítette a füstölt szalonnával tűzdelt sült kacsát, társai már összecsomagolták a
szükséges felszerelést, és be is rakták két teherfülkébe. Amikor a kezét porolgató Davis a konyhába
lépett, összefutott a szájában a nyál, Smith pedig mély megdöbbenéssel állt meg az ajtóban. Orrlyukai
kitágultak, és mélyen leszívta a csábító illatokat.
— Honnan vettél füstölt szalonnát?
— Mire való az adattár? — intett Nuti a fejével a sarok felé. — Primitív kultúrák, kulináris ismeretek
alfejezet. Az adatok szerint a legjobb füstölési technikája Gruga Konnak volt a Pireneusokban, úgy
Kr.e. 12100 körül. Elolvastam, hogyan csinálta, aztán a tegnapelőtti vaddisznó szalonnáját vékony
csíkokban megfüstöltem, és most itt van az asztalon.
— Ugye, mondtam, hogy ügyes gyerek! — mondta Davis, és letelepedett az asztalhoz. — Tudtam,
hogy mindenütt feltalálja magát...
Néhány percig csak a csontok és a porcogók ropogása hallatszott, majd az ételmaradék eltűnt a
hulladék—megsemmisítőben. A három ügynök elégedetten ballagott a megrakott teherfülkék felé.
Nuti még egyszer átfutotta a bepakolt felszerelés listáját, aztán maga is belépett a raktérbe.
— Aztán ügyesek legyetek! — intett az ügynököknek, és megnyomta az indítógombot.
— Szerinted képes lesz elindítani a szervezetépítést? — nézett körül a hirtelen kiürült raktárban
Smith.
— Ha Nutí valamire ráveti magát — jegyezte meg sokat sejtetően Davis, aztán átballagtak a
szállásukra. Amint Daniel a szobába lépett, meglepetten kiáltott a hátramaradt Davisnek.
— Hé, Trev, levelet kaptunk expresszpostával!
Az asztal közepén egy személyi üzenőkapszula hevert, vékony, átlátszó falain átderengtek egy kis
memóriablokk körvonalai
— Merdan máris talált volna valamit? — kapta kézbe hitetlenkedve Daniel a kapszulát.
Mikroáramkörök záródtak, a kis henger beazonosította azon két személy egyikét, aki jogosult volt az
üzenet vételére, és kinyitotta önmagát. Mire Davis is bejött, Smith már egy leolvasóba tette a modult,
és kivetítésre állította. Amíg leültek, előttük enyhe vibrálás
jelent meg a levegőben, jelezve, hogy a lejátszás megkezdődött. A már jól ismert halk zümmögés után
ugyanaz a számítógépes arc szólt hozzájuk, mint ideérkezésükkor.
— Önök most egy olyan felvételt látnak, amely a jelenlévők tudta nélkül készült
— hallatszott, és egy ismerős szoba képe jelent meg előttük.
— De hiszen ez Anderson dolgozószobája! — ismerték fel egyszerre a helyszínt.
A miliőparancsnok jól hallható ingerültséggel telefonált.
— Mi az hogy senki sem látta? Amikor kikísértem Davist, még a helyén volt... Soha nem szokott távol
lenni, ha mégis el kell mennie, üzenetet hagy nekem!... Keressék meg, sok a dolgom!
Anderson lecsapta a kagylót, és valami érthetetlent morgott az orra alatt. Felállt, az ablakhoz ment, és
kinézett az augusztus végi napsütésbe. Annak ellenére megérintette a hőség, hogy a klímakészüléket a
maximumra csavarták.
— Hol mászkálhat ebben a kutyának való időben? — sóhajtott, de hirtelen felkapta a fejét. Az
előszobából elfojtott sikoly, majd egy test döbbenése hallatszott. Feltépte az ajtót, és a szőnyeg
közepén meglátta az eszméletlen Susant. Egy ugrással a titkárnő asztalánál termett, rácsapott a
biztonsági riadó gombjára, és a következő pillanatban már az ernyedten elomló nő mellett térdepelt.
Susan, a mindig elegáns és partikész titkárnő most szakadozott, piszkos ruhát viselt. Anderson
ráismert a rongyokra: Miss Top ebben a kosztümben jött be ma reggel dolgozni. A néhány órája még
kifogástalan öltözet úgy nézett ki, mintha New York legelvetemültebb ócskásától vették volna. Ahol a
szakadások nem takarták, a nő teste csupa véraláfutás és zúzódás volt. Csuklóiról valami ledörzsölte a
bőrt, szemei körül lilás duzzanatok terpeszkedtek, valamikor rendezett frizurájába sár és fűszálak
tapadtak. Amikor mellé ereszkedett a miliőparancsnok, halkan felnyögött és egy pillanatra kinyitotta a
szemét.
Ekkor rohantak be az őrök. Az első kettő lövésre kész fegyverrel biztosította a szobát, a harmadik
pedig parancs nélkül is hívta az orvost. Fél perc múlva időugró materializálódott a szobában, és az
ügyeletes szolgálati orvos szállt le róla. Gyors vizsgálat után összeállított egy keveréket, és a
pneumatikus injekció halk szisszenéssel préselte azt a bőr alá. A doktor finom mozdulatokkal
masszírozta szét a kis bőrpúpot, és Miss Top légzése lassan egyenletessé vált. Anderson és az orvos
betámogatták a miliőparancsnoki irodába. Mivel a biztonsági riasztásokat automatikusan regisztrálják
a Nyilvántartóban, az előszobát ellepték a készenléti technikusok. Megkezdődött a helyszínelés, és
néhány perc múlva már az első gyorsjelentés is elindult a Központba...
— Úgy látom, sűrű napjuk van! — csóválta meg a fejét dr. Rubinstein, miközben belekortyolt egy
pohár ásványvízbe. — Hajnalban egy leütött biztonsági őr, most pedig a titkárnő... Mi folyik itt,
őrnagy?
Andersonon nagyon látszott, hogy leginkább üvöltözni volna kedve. Amióta idekerült, a New York—i
miliőparancsnokság sorra oldotta meg a nehezebbnél—nehezebb ügyeket. Az elmúlt néhány óra
azonban olyan volt, mint egy rémálom.
— Ha én azt tudnám! — sóhajtott fel. — Ráadásul pont akkor történt minden, amikor az összes
emberem valamilyen küldetésre indult. A ma reggeli betörést is kénytelen voltam annak a Trevor
Davisnek adni, aki tegnap este jött meg egy nagyon fárasztó útról... Miss Top elrablására pedig már
senkit sem tudok ráállítani, meg kell várnom, amíg visszatérnek az embereim!
— Miért nem kér segítséget egy másik miliőparancsnokságról?
— Ez már a szervezeti szabályzat kérdése. Minden miliőparacsnokság maga kénytelen megoldani a
felmerült problémákat, és csak akkor kap külső segítséget, ha rendkívül nagy a felderítetlenség
kockázata. Az egész hálózat állandó személyi problémákkal küzd, soha nincs elegendő ügynök! Miss
Top esete nem tartozhat a nagy jelentőségű események közé: hiába van már az első jelentés a
Központi Nyilvántartóban, nekem szóló válasz és erősítés nem érkezett. Magyarán: vagy ad acta
tesszük az ügyet, vagy ha valamelyik emberem visszatér, átveheti.
— Értem, és együtt érzek magukkal — tette le a poharát Rubinstein. —Mi van azzal az őrrel, akinek
reggel kötöttem be a fejét?
Anderson idegesen szisszent egyet.
— Nemrégen küldetésre kellett indulnia...
— Küldetésre? — képedt el az orvos. — Amikor itt hagytam, azt mondtam, hogy menjen haza, és egy
hétre felmentettem a szolgálat alól. Annak az embernek pihenni kellene!
— Nem tehetek róla magyarázkodott Anderson. — Pár perccel az ön távozása után parancsot kaptam
a Központból, hogy Smith—t nem engedhetem haza, és ha küldetésre akar menni, el kell engedjem.
Persze, hogy utána akart menni annak, aki fejbe verte, és én nem mondhattam nemet!
A beszélgetést a bőr ülőgarnitúra nyikordulása szakította félbe. Miss Top bal kezét a halántékára
szorítva felült, és szemében öröm csillant.
— Végre vége van — suttogta, és szemét elfutotta a könny. Mire újból felnézett, Anderson már előtte
állt, és egy nagy pohár konyakot tartott a jobbjában.
— Igya ezt meg!
Csak néhány korty után vette észre a másik férfit.
— Ő kicsoda?
— Dr. Rubinstein, a szolgálati orvos. Hol volt?
Susan Top tanácstalanul ingatta a fejét.
— Nem tudom... Heteken át voltam bezárva egy kunyhóba, és csak néhányszor láttam a külvilágot...
— Elég erős, el tudja mondani, hogy mi történt?
Susan önkéntelen mozdulattal megigazította a haját. Dr. Rubinstein elmosolyodott magában: A javulás
legbiztosabb jele az első nőies mozdulat... Susan vett egy nagy levegőt, és belevágott.
— Amikor lementek Davis—szel a raktárba, Pinkey még hátramaradt, aztán a szobámból ugrott el
valahová. Alig tűnt el, ismét egy materializációs szisszenést hallottam. Fel sem néztem a papírokból,
azt hittem, Pinkey jött vissza, de tévedtem. Egy magas, sasorrú, enyhén őszülő pasas jelent meg,
pisztollyal a kezében. Felültetett az ugrójára, aztán időt váltott. Valami primitív korba vitt, de
fogalmam sincs, hogy hova. Egy, szinte teljesen földbe süllyesztett kunyhóban tartottak fogva úgy
másfél hónapig. Nem tudom meddig, mert nagyrészt elveszítettem az időérzékemet...
— Primitív kor? — ismételte meg Anderson. — Milyen volt az a ház? Volt valami különleges benne?
— Sima, fafonattal megerősített, vert agyag falak, az ablak pedig csak egy keskeny rés. Talán
zsúpteteje lehetett, mert a közeli házak jórészt ilyenek voltak. Nagy, durván faragott fatörzsekből
készültek a gerendák és sematikus faragásokkal díszítették őket.
— Faragások? Mit ábrázoltak? — csillant fel Anderson szeme.
— Szerintem az isteneiket. Elég kaotikus volt az összkép, csak egy jellegzetes motívumot találtam
közöttük: volt néhány olyan faragvány, ahol háromfejű, vagy háromarcú istenségeket véstek a fába.
— Hármasistenségek? — figyelt fel az orvos. — Még sosem hallottam ilyen kultúráról...
A miliőparancsnok is tanácstalanul tárta szét a karját, aztán más jutott az eszébe.
— Milyen volt a ruházatuk és a fegyvereik?
— Tarka, kimondottan színes. A skótkockára emlékeztető mintáktól az állati elemekig mindent
felhasználtak. A férfiak főleg fibulás köpenyben és nadrágban jártak, és mindenki sok ékszert viselt.
Ha más nem is, de egyszerű láncai szinte mindenkinek voltak. A fegyverzetük négy—öt láb nagyságú
pajzsokból, körülbelül három láb hosszú acélkardokból és nagy, hat—hét lábnyi lándzsákból állt.
Kardjaiknak nem volt olyan markolata, mint azoknak, amiket a múzeumokban láttam, a kézvédő
keresztvas is hiányzott róluk.
— De jól emlékszik! — csodálkozott az orvos.
— Volt időm nézelődni... — mosolyodott el keserűen Susan. — Nem nagyon titkoltak előttem
semmit, úgysem értettem a beszédüket. Szerintem az elrablóm boszorkánynak mondhatott, mert senki
sem mert a helybeliek közül a kunyhóba lépni. Az ételemet is úgy tolták be az ajtó alatt. Időnként
megjelent egy bő lebernyegekbe burkolt férfi... gondolom, a helyi varázsló... és ő vitte el az
edényeket...
— Viszonylag fejlett acélfegyverek, színes ruházat, hármasistenségek... — gondolkodott hangosan az
Őrnagy. — Bárcsak itt lennének a specialistáim! Milyenek voltak az emberek?
— Biztos, hogy az europid rasszba tartoztak. Fehér emberek, barna, szőke, vörös hajjal. Vidám
népség, sokat mulatoztak.
— Tehát európaiak — szögezte le Rubinstein. — Volt valami ismerős vagy jellegzetes növény?
— Minden. A falu egy vegyes erdőben épült. Főleg tölgyek nőttek a környéken.
Miss Top elmélázva nézett maga elé, aztán hirtelen megélénkült a tekintete. — Most jövök rá, hogy mi
volt annyira ismerős nekem! A tengeri fenyő!
— Az mi? — hökkent meg Anderson, aki nem volt erős botanikából.
Susan egészen felvillanyozódott.
— Vagy két éve voltam egy európai körutazáson, és Dél—Európában, főleg Olaszországban rengeteg
ilyen fát láttam. Hatalmas tobozai vannak, egy párat haza is hoztam emlékbe. A kunyhóm környékén
elég sok tengeri fenyő volt!
— Dél—Európa a vaskorban — összegezte a hallottakat Anderson. — Most már talán a nyomukra
bukkanhatunk.
— És mit akart magától az elrablója? — kérdezte a doktor.
— Sokszor faggatott, elég sokszor megvert, és csak egy dologra volt kíváncsi: hol van Trevor Davis!
— Hasszán! — világosodott meg minden az őrnagy számára. — Szóval már a Földön van!
— Ki az a Hasszán? — nézett rá értetlenül Rubinstein.
— Egy elvetemült gyilkos, akit a Nebula—3—ra száműztek.
— És meg tudott szökni onnan? — kerekedett ki a doktor szeme.
— Meg — komorodott el Anderson arca. — Most pedig Davist keresi, aki annak idején elfogta. De
miért engedte el magát? — fordult ismét Susan felé.
— Azt üzeni, hogy őt senki sem tudja még egyszer elkapni.
— Biztos elmebeteg — vonta le a következtetést a doktor. — Egy kis skizofrénia, meg a jó ég tudja,
hogy még mi! Ezzel az üzenettel hívja ki az Időjárőrt maga ellen, és meg van róla győződve, hogy ő a
jobbik.
Susan eddig magába roskadtan üldögélt, de ekkor ismét megszólalt.
— Eszembe jutott még valami. Nem tudom, rosszul láttam—e, de Hasszán egyszer két férfival
beszélgetett néhány lábnyira a kunyhómtól. Merem állítani, hogy az egyik pulóvert és Nike edzőcipőt
viselt!
Halk kattanás után eltűntek a New York—i miliőparancsnokság ismerős falai.
— Felvétel vége! — mondta az ismerős géphang, és a két ügynök magára maradt a gondolataival.
— Szerinted hol járt Susan? — kérdezte Smith, miután végiggondolta a hallottakat. — Úgy látszik,
még nem jártam elég helyen és időben, mert ezekről a népekről sosem hallottam.
— A keltáknál, valószínűleg Itáliában, körülbelül a IV. század első felében. Néhány éve Manse
elcipelt egy kelta ünnepre, és óriásit mulattunk. Jó megfigyelő a titkárnő... a ruhák, a fegyverek, a
házak, a hármasistenek... csupa jellemző adat. Most legalább tudjuk, hova menjünk.
— Trevor, nekünk a tolvajokat kell üldözni, nem Hasszánt. Anderson biztosan továbbította az adatokat
a Nyilvántartóba, és az kerített szabad ügynököket az arab elfogására.
— Daniel, valamiről megfeledkeztél! Susan látta, amint Hasszán Nike—cipős és pulóveres
emberekkel beszélt. Nem voltak a Szolgálat ügynökei, mert akkor Abu barátunk csuklóján bilincs lett
volna. Csakis olyan jómadarak lehettek, akikben Hasszán megbízik, tudnak az őrjárat létezéséről,
ugyanakkor XX. századi ruhákat viseltek...
— Igazad van, nagy marha vagyok! — vigyorgott Smith, és ellenőrizni kezdte a fegyvereiket. —
Honnan tudjuk meg, pontosan hová és mikorra kell érkeznünk?
Davis már az adattár fülé hajolt, és csak a válla felett válaszolt.
— Biztos, hogy a zavarosban akarnak halászni, ráadásul Hasszán felelevenítheti régi terveit a nyugati
civilizáció megbuktatására... Itt a felelet a kérdésekre! — egyenesedett fel, és az adattárra bökött. —
Emlékszel? Itália, IV. század. A kelták, vagy ahogy a rómaiak nevezik őket, a gallok elfoglalják,
kirabolják és felégetik Rómát! A fellegvár, a Capitolium viszont ellenáll, így a város újjáépülhet a
támadók kivonulása után. Róma nagy lesz, és elveti a keresztény civilizáció gyökereit. Szerinted
megfordulhatott—e Hasszán fejében, hogy a keltáknak, vagy ahogy a rómaiak nevezik őket a
galloknak, csak egy kis segítségre volna szükségük, és Róma megszűnik létezni! Képzeld el a
világtörténelmet a Római birodalom nélkül!
— Mikor indulunk?
— Minél hamarabb — mondta Davis, és a kosztümös raktár felé indult.
Az Aquamarin kormánya szűk körű bankettet adott a győztes hadvezetés tiszteletére. Macnain Perthly
egykori kétcsillagos tábornok időnként rápillantott váll—lapjára, és tekintetével végigsimogatta
azokat a bizonyos harmadik csillagokat, amelyek miatt a legjobb szíriuszi pezsgőt kellett innia. Ha
őszinte akart lenni magához, nem bánta egyiket sem... Egy pillanatra meglátta Dagoust is, aki
újdonsült ezredesként beszélgetett Jeff Gargnough—val. Nézte az ünneplő sokadalmat, és arra
gondolt, hogy csak két napja érkezett vissza a Hellióról, és csupán tizenegy napja annak, hogy —
véget vetve a több évszázados ellenségeskedésnek — szétzúzták az ősi ellenség flottáját. Most itt állt
Alex Rolley mellett, és két meglepetése volt a számára. Biztos volt benne, hogy Alex örülni fog
mindkettőnek... Mindenki kipirult és boldog volt, s akik néhány héttel ezelőtt még biztosra vették a
bukást, most felszabadultan nevetgéltek és vedelték a Hellión zsákmányolt méregdrága italokat.
Rolley segédtisztje már a negyedik palack antaresi brandyt bontotta ki, de amilyen bivalyerős
szervezete van, meg sem látszott rajta az ital. Perthly nem tudhatta, hogy Beagle minden üveg után
titokban lenyelt egy adag alkoholsemlegesítőt, és ezzel az előnnyel könnyedén itta az asztal alá a
véderő legkitartóbb tisztjeit is.
Fiatal, hadnagyi egyenruhás, rendkívül dekoratív nő lépett be az egyik ajtón, és figyelmesen
vizsgálgatta a sokadalmat. Idegesen megrebbent a szája, amikor megpillantotta Perthly tábornokot,
aztán határozottnak tűnő léptekkel törte át magát a tömegen. Sok tiszt bámult utána, de csak
kevesüknek ütött szeget a fejébe, mit keres itt egy hadnagy. A nő előírásosan tisztelegve állt meg
Perthly előtt, aki mosolyogva viszonozta az üdvözlést.
— Pihenj, hadnagy! Most felejtse el a Szolgálati Szabályzatot egy időre és érezze jól magát. Ez az úr
itt Alex Rolley tábornok a Földről, a hölgy pedig Loina Mentry hadnagy, a Véderő tisztje.
Rolley valahogy ismerősnek találta a nőt, pedig még sosem látta. Perthly észrevette Alex
bizonytalanságát, és úgy döntött, visszavonul. Oldják meg magukban a problémájukat...
— Ne haragudjanak, de beszélnem kell az unokaöcsémmel! Most, hogy előléptették, szeretnék neki
sok sikert kívánni!
Rolley meglepetten bámult a tábornok után, és semmit sem értett. Itt hagyja egy vadidegen nővel,
akivel most ismerkedett meg... Vajon miben töri a fejét a vén csont? — nézett utána, de Alex Rolley
sosem volt az az ember, aki megretten egy csinos nőtől. Elővette a XX. században már jól bevált
szívdöglesztő pillantását és a hadnagyhoz fordult.
— Úgy látom, a tábornok nagyon elfoglalt ember... Maga mióta ismeri?
— Csak néhány napja — hangzott a szűkszavú válasz.
Rolley meghökkent. A hangban nem bujkált semmilyen elutasítás, de a nő érezhető távolságtartással
válaszolt. Volt valami a hangjában, amit Agyas nem tudott sehova sem tenni.
— Néhány napja... — tűnődött el Rolley. — Hol teljesít szolgálatot?
— A határvédelemnél. Utasbiztonsági kérdésekkel foglalkozom.
Mi a fene lehet az az utasbiztonság? — vakarta meg gondolatban a fejét Rolley, aztán minden
mindegy alapon belevágott.
— Maga nagyon ismerős nekem, de fogalmam sincs, hogy honnan! Soha nem voltam még az
Aquamarinon és közvetlen a háború kitörése előtt érkeztem ide. Azóta csak férfiakkal találkoztam,
részt vettem a harcokban, és mindezek ellenére olyan, mintha már találkoztunk volna. Nem különös
ez?
— Nem. Tényleg találkoztunk — mondta Loina, és végre lazult egy kicsit a tartása. — Emlékszik az
ideérkezésére?
— Hát persze, hogy emlékszem! A védelmi komputerük le akart lőni bennünket, csak nehezen tudtuk
meggyőzni, hogy nem sántikálunk rosszban.
— Az egyik komputerünk— jegyezte meg Loina kissé megnyomva az egyik szót. — Nagy
szerencsénk, hogy a gép végül is jól döntött...
— Nem értem — nézett a cipője orrára Rolley. Már korábban megbeszélte Perthlyvel, hogy a földiek
háborús szerepe titokban marad, erre most itt ez a kétértelmű megjegyzés egy hadnagyocska szájából.
— Dehogy nem érti, Alex! Mindent tudok, de tényleg jobb, ha minél kevesebben ismerik meg az
igazságot.
Loina hangjába hirtelen annyi melegség költözött, hogy a férfi kénytelen volt felnézni. Tekintetük
összekapcsolódott, és Rolley hirtelen megértett mindent.
— Maga az a recepciós hölgy, akivel a reptéren találkoztunk! De hát akkor... — harapta el a mondatot
Alex, aki nem tudta elfelejteni azt a látványt
— ...még torz volt az arcom — fejezte be kesernyés mosollyal Loina a mondatot, és a férfi kezére tette
a kezét. — Viszont volt egy idegen tábornok, akinek az egész bolygónk, még ha nem tud is róla, de
lekötelezte magát! És ez a tábornok a kitüntetések helyett azt kérte, hogy azt a nőt, akit a recepciós
pultnál látott, fizessék be egy kozmetikai nagykezelésre. Miért tetted, Alex?
Rolley komoly zavarban volt.
— Tudod, a Föld történetének vannak nagyon sötét fejezetei. Elég sokat olvastam róluk, és a
látványod értette meg velem, hogy a régi rémségek bánnikor megelevenedhetnek. Akkor még nem
tudtam, hogy kezelni is lehet ezeket a bőrtorzulásokat. Másodszor az egyik kozmetikai vállalkozó
árairól jutottál az eszembe, és biztos voltam benne, hogy nem tudnád megfizetni a beavatkozást. Így
amikor felvetődött a jutalmazásunk kérdése, én ezt kértem...
— Mindent megbeszéltek? — hangzott fel egy évődő hang, és Perthly tábornok alig látszott széles
mosolya mögött. — Van még egy jó hírem, Alex! A technikusaink holnap reggelre helyreállítják az
intersztelláris hírcsatornákat, és végre beszélhet a Földdel!
— Remek! — mondta Rolley látszólag felvillanyozódva, belül azonban valami hűvösség áradt szét
benne. — Holnap első dolgom lesz, hogy bemenjek a főparancsnokságra, és felvegyem a kapcsolatot
az otthoniakkal.
A tábornok ismét felfedezett egy ismerős arcot, és máris törtetett a tömegen keresztül. Loina hirtelen
elkomorult arccal nézett utána. Agyas nem értette hirtelen hangulatváltásait
— Most mi bánt?
— Az, hogy még ma éjjel leléptek — fordult felé komoly arccal a lány.
Rolley épp ezen morfondírozott, és idegesen rándult össze, amikor a hadnagy kimondta titkos
gondolatait.
— Ezt meg honnan veszed?
— Én voltam szolgálatban, amikor megjöttetek. Nálunk évek óta hadiállapot van érvényben, és
minden beérkező hajót a lehető legjobban le kell ellenőriznünk. Mielőtt a hellióiak szétlőtték volna a
relállomásainkat, még épp befutott a földi komputerközpont adása: az Éjjeli Csillag úgy szállt fel,
hogy a tulajdonosa a Földön maradt, a hajó navigációs komputere pedig félrevezető adatokat adott
meg az úti célról. Magyarán: a jachtot ellopták. Az a szerencsém, és a ti szerencsétek is, hogy az
adatok megerősítésére már nem kerülhetett sor, a kapcsolat megszakadt. Ti megnyertétek nekünk ezt a
háborút, én pedig olyan lehettem, amilyen régen voltam... Induljatok, mert holnap reggel már
mindenki tudni fogja, kik is vagytok valójában!
— Miért nem jelentettél fől bennünket?
A nő idegesen elmosolyodott.
— Nevezd intuíciónak, vagy aminek akarod. Indulj, a hajót fel kell készíteni a startra! Éjfél körül
induljatok, a szolgálatváltás miatt akkor a legkönnyebb a szökés...
Rolley még egyszer ránézett, aztán elnyelte a tömeg. Loina egy pillanatra még látta, amint Beagle—t
húzta az ajtó felé, aztán mindketten eltűntek az életéből és az Aquamarin történelméből. A glasiai
űrkikötő győzelmet ünneplő, kissé kapatos őrsége csak akkor vette észre az Éjjeli Csillag felszállását,
amikor az már kívül volt a légvédelmi rakéták hatókörén. Matt Brent kikötőparancsnok egy
kézlegyintéssel elintézte a felszállást, és közölte, hogy a rá vonatkozó adatokat töröljék a rendszerből.
— Ne ugráltassuk a pilótáinkat néhány csempész miatt! Majd ha mindenki kialudta a hadjárat
fáradalmait, újból rend lesz itt. De addig...
Rolley minden pillanatban várta az üldözőket, de mire elérkezett az ugrás időpontja, már tudta, hogy
sikeresen meglógtak. Beagle rutinosan kezelte a navigációs komputert, Hasszán csodákat művelt a
hajó központi agyával, és Alex úgy érezte, hárman jó csapatot alkothatnak. Aztán a hajó kiszakadt a
világegyetemből, hogy a hipertér láthatatlan ösvényein visszatérjen a Naprendszerbe. Előttük
felragyogott a Jupiter, és a Nap közelében egy alig látható kékeszöld szikra, a Föld.
Manus vestrae ferrum habent...*
{*A ti kezetekben van a fegyver...}

Perzselő napsütés árasztotta el Latiumot. Jupiter minden két— vagy négylábú teremtménye lihegve
leste az eget, és várta a legfőbb isten mennydörgését, amely talán enyhülést hoz a tikkadt tájra. Bár
késő délutánra járt az idő, a hőség még nem akart enyhülni. Marcus Caedicius a Nova vián ballagott
hazafelé, nehéz kapája félrehúzta a vállát. Egész nap a szőlőjében dolgozott, és már nagyon vágyott
egy kis fürdésre és főtt ételre. Lábához tette a szerszámot, végignézett a sűrű bokrokkal szegélyezett
poros országúton, és végre észrevette a fák lombjai közül kibukkanó Capitoliumot. Még nagyon
messzire voltak az ismerős, fehér falak, és önkéntelenül is megbecsülte a hátralévő időt.
— Jó fél óra múlva már Lucretiám viseli gondomat! — sóhajtott fel, vállára dobta a kapanyelet, és
ismét nekivágott az útnak. Sajnos, csak ilyen távol tudott földet kapni, a város melletti parcellákat már
rég megszerezték az arisztokraták és a gazdag bérlők. A kiöregedő katonák nem is álmodhattak róluk,
és bizony örülhetett annak, hogy — még ha a távolban is, de — kapott egy ekealja földet.
Megszaporázta lépteit: Róma még messze van, és jobb, ha alkonyattájt már közelebb lesz a Városhoz.
Rossz a közbiztonság mostanában, pedig már nem fenyegetik az utazókat Veii lakói. Jó négy éve
annak, hogy Marcus Furius Camillus diktátor tízéves ostrom után elfoglalta az örök ellenségeskedés
fészkét, és két éve is elmúlt már, hogy Camillus nagylelkűsége és vitézsége Róma fennhatósága alá
rendelte Faleriit, a sokat békétlenkedő faliscusok városát. Azóta Mercurius is jobban ügyel az úton
járók biztonságára, bár néha a tolvajokat segíti. Bezzeg ha itt volna Camillus...
— Hol van már Camillus! — horkantott egyet Marcus Caedicius, aki Veii és Falerii falai alatt is ott
harcolt a nagy vezér oldalán. — Mérges nyelvű kígyók mocskolták be a legnagyobb római tógáját! A
legutolsó hírek szerint Ardea városa fogadta be, és most ott, a mocsarak közepén várja a hívó szót...
Ahogy ismerem a szenátust, inkább küldenek neki még egy csomó piócát, mint invitáló küldöttséget!
Caedicius mormogását halk szisszenés szakította félbe. Lába hirtelen a porba gyökerezett, és óvatosan
lesett körül a kígyót keresve. Néhány pillanat múlva azonban rádöbbent, hogy a hang nem
származhatott kígyótól, azokat túl jól ismerte a katonáskodása óta. Épp be akart lesni az egyik út
menti bokor mögé, amikor elfojtott beszéd ütötte meg a fülét. Rémülten merevedett meg, és igyekezett
minél kisebbnek látszani. Mielőtt ideért volna, az egyik kanyarulatból tisztán belátta az út ezen
szakaszát, és akkor még senki sem volt a bokrok között. Most pedig valaki van ott, noha idejönni egy
lelket sem látott. Istenek volnának? — harapta be a szája szélét idegesen, és remélte, hogy nem azok.
Az utóbbi időben ritkán járt a templomokban, csupán a házi isteneknek adott csekély áldozatot.
Kezdetben egy szót sem értett a beszédből, de aztán az ismeretlenek minden átmenet nélkül latinul
folytatták... Caedicius tágra nyílt fülekkel itta a beszédet.
Trevor Davis és Daniel Smith tógája meg—meglibbent az esti szélben. Túl voltak már a
kondicionáláson, hajukat a Kr.e. IV. század elejére jellemző stílusban vágták le, bőrüket kissé
megbarnították egy—egy adag pigmentinjekcióval. Amikor ugrójuk megjelent a Nova Viát övező
bokrok mögött, még nagy volt a meleg.
— Már értem, miért nem a bőrre kenhető sötétítő krémet használtad! — mondta Dan, és megtörölte
hirtelen megizzadt homlokát. — Ebben a rohadt melegben hamar kiizzadtuk volna az egészet.
— Mit gondolsz, mi a fenét tanultunk az Akadémián? — vigyorgott Davis. — Mio Naian, a kiképzőnk
szavaival: Az ördög a részletekben bújik meg!
Smith a környéket fürkészte, és szeme megakadt a lombok közül előbújó fehér falakon.
— Az ott Róma?
— Az hát, de most már beszéljünk latinul! Hamarabb elfogadnak, és az idegen szó nem kelt gyanút.
— Rendben. Szerinted milyen messze lehetnek a gallok? — váltott kapásból latinra Daniel.
Davis megvonta a vállát:
— A békés táj alapján még jó távol lehetnek, de biztos, hogy közelednek... Róma nem is sejti, hogy mi
készül. Pedig jönnek, és ha a latinok nem tesznek semmit, akkor...
— Hagyjuk a találgatást! — futott végig a borzongás Daniel hátán. — Gyerünk, és nézzük meg, mi a
helyzet Rómában!
Az ugró halk szisszenéssel röpítette őket a város felé, de Marcus Caedicius ezt már nem hallotta.
Mindegy volt már neki, hogy isten vagy ember hangját hallotta! A Várost veszedelem fenyegeti, talán
a legnagyobb azóta, hogy 363 esztendővel ezelőtt Romulus és Remus megvetették az alapjait. Jönnek
a vad, vérivó gallok, akik híre már oly messzire eljutott. Camillust elűzték, Róma megosztott: lehet,
hogy az istenek büntetése sokkal kegyetlenebb lesz, mint bárki is gondolta volna?
Saruja akadályozta a futásban, néhány gyors rántással letépte, és a kapa nyelére kötötte. Mély
lélegzetet vett, és kitartó futással a távolban világító falak felé vette az irányt. Jobbjában lándzsaként
markolta a kapanyelet, és a szerszámot előreszegezve szaladt a Város felé. Fejében átsuhant egy kósza
gondolat, hogy utoljára Falerii ostromában rohant így előre. Aztán gyorsan kiűzte, és csak egy dolog
zakatolt benne: jönnek a gallok!
Lucius Caenus decurio, a kapuőrség parancsnoka már nagyon várta a váltást. Szeme—orra tele volt a
kapun átmenő tömeg által felrugdalt porral, fogai alatt csikorgott a homok, teste bűzlött az izzadságtól
a bőrvért alatt. Néha szórakozásképpen célba köpött valamelyik arra járó tetves plebejus után, és fel—
felröhögött, ha a lövedék célba élt. Senki sem mert szólni, mert tíz, hasonlóképpen unatkozó
legionárius várta a jelet, hogy végre leverhesse valakin a napi szolgálat fáradalmait. Hiába volt sikeres
és talált el számtalan embert, Caenus örömét elrontotta, hogy a por ízét csak egy kis bor moshatta
volna ki a szájából. A borra azonban még sokat kell várnia...
Marcus Caedicius rosszkor ért a kapukhoz. A decuriót felingerelték az utcakölykök, akiket nehéz
fegyverzete miatt nem érhetett utol. Caenusban fortyogott a méreg, amikor megpillantotta a közeledő
Caediciust. Csak egy pillantást vetett rá, aztán elégedetten szusszantott egyet.
— Végre a kezembe adtad ezt a szemetet, Jupiter!
A decurio sosem jött ki valami jól Marcus—szal. Még Camillus seregében ismerkedtek meg, és azóta
sem tudta megbocsátani nekí, hogy kétszer is elébe vágott, és elsőnek tette a lábát Veii falai közé.
Caedicius az első sorokban fejtette a Veii falai alá fúrt alagutat, és amikor sikerült Juno templomában
a felszínre kerülni, azok közé került, akik az ott zsákmányolt áldozati tehén részeit a vezér lába elé
vetették. A város nem sokkal ezután elesett, és Marcus ismét Caenus előtt hágott a falakra.
"Camillus ezt a törtető csalót jutalmazta meg, nem engem, a parancsnokát! Ő földet vett a részéből, én
meg katona maradtam!" — gondolta a kapuőrség parancsnoka, miközben már várta a földművest.
Caedicius lihegve esett a kapuboltozat alá, de útját egy keresztbe rakott lándzsa zárta el. Értetlenül
nézett a fegyverre, de amikor meglátta, hogy a lándzsa másik végén Caenus pöffeszkedik, elmormolt
egy rövid fohászt Mercurius felé.
— Na mi van, Caedicius? Hová rohansz ilyen nagyon? — szólalt meg végre a decurio.
— A konzulokhoz! — mondta halkan Marcus. — Amint a Város felé tartottam, isteni hangok tudatták
velem, hogy közelednek a gallok! Nagy a veszély, minél hamarabb el kell mondanom a konzuloknak!
Lucius gúnyosan vigyorgott:
— Pont egy ilyen senkiházinak nyilatkoznak meg az istenek! Annyi patrícius van a városban, és senki
sem hallott a gall veszedelemről! — nyomta meg a mondat végét a decurio. — Az istenek velük
vannak jóban, nem az ilyen rongy plebejusokkal, mint te! Ki mutat be nekik nagyobb áldozatot, kikből
lesznek a főpapok? Nem egy ilyen ágrólszakadt kapásból!
Caediciusban feltámadt az önérzet:
— És te honnan tudhatod, hogy mit akarnak az istenek? Én borral és búzával köszöntöm őket, de te
mit tudsz nekik adni? Néha egy kis zsákmány, különben nem marad más, csak pár sestercius! Nekem
inkább szólnak, mint neked...
A decuriót érzékenyen érintette a visszavágás. "De nagyon felvágták nyelved!" — morogta magában,
és másfelé terelte a beszélgetést.
— Azt hiszed, ilyen koszosan beengednek a konzulokhoz? Bűzlesz, mint a negyednapos tehénlepény,
lábad fekete, tógád szürke a portól és izzadságtól! A legrongyabb útszéli rabló különbül néz ki, mint
te, porold le magad, mert amíg nem öltesz emberi külsőt, nem léphetsz a Városba!
Marcus észrevette, hogy a háta mögött két koldus araszol be a nyitott kapukon, és szemmel láthatóan
senki sem törődik velük.
— Ezeknek talán külön engedélye van? — intett gúnyosan a nála sokkal szutykosabb alakok után.
— Ne pofázz, mert végigvágok rajtad a lándzsanyéllel! — sziszegte a decurio. — Vagy elmégy a
capenai kapuhoz, és ott talán beenged valaki, vagy rendbe szeded magad!
— A capenai kapuhoz! — képedt el a földműves. — Hiszen az a Város túloldalán van!
— Oda fiam, oda! — bólogatott gúnyosan Lucius. — Jobb, ha tudod, ma az én legjobb barátaim az
északi és keleti falak őrparancsnokai! Vagy megcsinálod, amit mondok, és akkor talán beengedlek,
vagy elmégy a déli kapuhoz, mert a többin nem fogsz bejutni, ezt garantálom!
— Hogy sújtson agyon Jupiter villáma! — fakadt ki Caedicius, aztán felkapta a kapáját, és kitartó
futással a capenai kapu felé vette az irányt.
— Mégis szép az élet! — füttyentett Caenus, és szinte szeretettel méregette a közelben tébláboló
koldusokat. — Végre törleszthettem egy kicsit ennek a parasztnak!
Caedicius csak napnyugta után ért haza. A decurio úgy látszik, beérte a fenyegetéssel, mert a
következő kapunál semmilyen akadályba nem ütközött. Lucretia általában nem hagyta volna szó
nélkül a késést, de most bölcsebbnek látta átsiklani a téma felett. Marcus jó férj, türelmes is, de
mégiscsak katonaviselt ember: ha az asszony szája túl sokat vagy túl rosszkor kelepel, könnyen
eljárhat a keze. Mire Caedicius megtisztálkodott és megette szerény vacsoráját, már teljesen
besötétedett, és aznap már nem akarta megzavarni a legfőbb állami tisztségviselőket. Épp egy kis
pohár bor fölött gondolkodott a történteken, amikor beállított legjobb barátja, Appius Martius. Appius
rögtön melléheveredett, és néhány perc múlva már kikerekedett szemekkel hallgatta a délutáni
esemény hírét.
— Biztos, hogy az istenek voltak, talán maga Romulus jött le az égből, hogy figyelmeztesse a népét!
— jelentette ki mély meggyőződéssel, amikor barátja befejezte az elbeszélést. — Holnap menj a
konzulokhoz, és jelentsd nekik, amit hallottál!
— Mennék én, de azt sem tudom, kik most a konzulok! Minden évben mások, és az egyik patrícius
olyan, mint a másik!
— Talán Valerius Potitus és Manlius Capitolinus viseli most a tisztet... — találgatott Appius, aki
szintén kimaradt az utóbbi évek belpolitikai eseményeiből.
— Ugyan már! — intette le Marcus. — Potitus és Capitolinus azután lett konzul, hogy elfoglaltuk
Faleriit. Jól emlékszem rájuk, mert őalattuk indult meg a sugdolózás Camillus ellen, és a kezüket sem
mozdították, hogy megvédjék Róma hősét!
— Persze, mert vetélytársat láttak benne! — szólt közbe Lucretia, aki néhány mézeslepénnyel épp
ekkor lépett be a szobába. — Különben Iulia Seretina, a második szomszédunk felesége épp tegnap
dicsekedett el vele, hogy a piacon megismerkedett az egyik konzul szakácsnőjével.
— Na és ki a konzul Iulia szerint? — nézett gúnyosan Marcus a feleségére.
— Nincs konzul, az idén katonai tribunusokat választottak. Hogy miért, nem tudom, hiszen semmi
komolyabb veszély nem fenyegeti a köztársaságot! — pergett a nyelve Lucretiának, miközben
fatányérokra rakta a süteményeket. — Az biztos, hogy Iulia tegnap Lucretius Tricipitinus Flavus
szakácsnőjével beszélgetett.
Caedicius előtt hirtelen minden világos lett:
— Persze Flavus, Camerinus, a két Mamercinus és Furius Fusus nevét hallottam mostanában
emlegetni!
— Menj holnap egyenesen Flavushoz! Szolgáltam már alatta, igazi katona! Biztos nem fogja
alábecsülni az istenek figyelmeztetését, és megteszi, amit meg kell tennie. Különben kik azok a
gallok?
— Barbárok — szögezte le Lucretia, és egy nem létező morzsát söpört le az egyik tányér pereméről.
— Északról jöttek, és csak nemrég telepedtek le a Padus* {*Pó} folyó menti síkságon. Azt mondják,
vitéz és nagyon vad harcosok. Állítólag megisszák az ellenségeik vérét, a koponyájukból pedig
kupákat csinálnak, és azokkal mulatoznak!
A két barát döbbenten meredt az asszonyra.
— Honnan tudsz te ilyeneket? — mordult rá a férje, akit komolyan sértett, hogy katonai dolgokról egy
nő adjon felvilágosítást.
— Messziről jött kereskedők mondták a piacon — vonta meg a vállát Lucretia. — Az egyik még
olyan szövetet is megpróbált rám sózni, amit a gallok készítettek. Nem tetszett: túl színes és túl durva
volt az anyaga.
Appius nagyot csapott elképedt barátja vállára:
— Ó, a római nők! Le lehet győzni egy népet, amelynek ilyen asszonyai vannak? Ha Flavusba fele
annyi római vér szorult, mint Lucretiába, holnap áldozatot mutat be Marsnak és harcba hívja a népet!
Na, igyunk még egyet, aztán hazamegyek...
Caedicius nyugtalanul aludt ezen az éjszakán, nem csoda, hogy a Nappal együtt kelt fel. Még egyszer
megmosdott, felvette az ünneplő tógáját, aztán a Flavus villa felé vette az irányt. A földszintes épület
előtt rabszolgák dolgoztak a gondosan rendben tartott virágágyásokban. A ház bejáratát Castor és
Pollux játszadozó szobrai őrizték, és Marcus kissé megilletődött a szemmel látható gazdagság jelein.
Már—már azt hitte, hogy visszafordul, amikor meglátta a kertben sétáló Lucretius Flavust. Félszeg
mozdulatokkal közelítette meg, pedig római veteránként semmi oka nem volt zavarának: ez a
militarista társadalom nagyon megbecsülte a bátorságot és a szolgálatban eltöltött éveket. Vett egy
nagy lélegzetet, és a patrícius elé lépett.
— Ave tribunus! Fontos híreket hoztam!
Flavus, akivel eddig még sosem találkozott, régi ismerősként üdvözölte:
— Ave Marcus Caedicius! Gyere velem, és mondd el, miért jöttél!
Caedicius nem először lepődött meg az elmúlt másfél napban.
— Te ismersz engem, uram?
A szenátor mosolyogva bólintott:
— Emlékszem rád, Veii és Falerii ostromában is kitüntetted magad! Az ilyen katonák tartják távol az
ellenséget Róma kapuitól, meg kell becsülnünk őket.
— Megtisztelsz, uram! — mondta Marcus, és érezte, amint arcát elborítja a zavarodottság színe. —
Most is ilyen dologban kerestelek meg. Volna egy kis időd, hogy elmeséljem, mi történt?
A tribunus egy kis ösvényre mutatott, amelyik babérbokrok között kanyargott:
— Menjünk talán erre, és közben mondd el, milyen ügyben kerestél meg!
Mire visszatértek a kiindulási pontra, Flavus már mindent megtudott.
— Jól tetted, hogy elmondtad a történteket! — bólogatott. — De miért nem jöttél el már tegnap este?
— Későn értem haza, és nem akartam megzavarni nyugodalmadat. Úgy gondoltam, várhatok
holnapig, hiszen a gallok nincsenek még a kapuk előtt.
Flavuson látszott, hogy nem tetszik neki a válasz:
— Nem ilyennek ismertelek meg a táborban! Az, hogy nem zargatsz éjjel, rendben van, hiszen tényleg
te vagy az első hírhozó a gallok közeledéséről. De miért értél haza olyan későn? Azt mondtad, még
fent volt a Nap, amikor a hangokat hallottad!
Caedicius kelletlenül válaszolt:
— Lucius Caenus, a kapuőrség parancsnoka nem engedett be a városba... Nagyot kellett kerülnöm,
hogy végre a falak közé érhessek.
— Nem engedett be? Miért nem enged be az őrparancsnok egy római polgárt napnyugta előtt?
Marcus zavartan nézelődött:
— Azt mondta, hogy ilyen piszkos ember nem léphet be, csak ha megtisztálkodik...
A tribunus hirtelen mindent megértett:
— Mondd, nem haragosod neked ez a Caenus?
— Neheztel rám, mert ő volt ugyan a közvetlen parancsnokom, én mégis előtte léptem Veii és Falerii
földjére.
— Szóval egy féltékeny decurio azt hiszi, hogy mindent lehet? — szisszent fel Flavus. — Még a
hírhozóval is packázhat, ha úgy tartja a kedve?... Nagyon lazák az erkölcsök mostanában, fiam, de ez
ne szegje a kedvedet! — fordult Caedicius felé. — Menj haza, és tedd, amit tenned kell... A többi már
a mi dolgunk. Ezt a decuriót pedig, Jupiterre mondom, megcsapatom!
Csak néhány perc telt el a földműves távozása óta, amikor Sulpicius Camerinus, a másik katonai
tribunus érkezett meg. Flavus mindennél jobban szerette magányos, reggeli sétáit. Ekkor szedte
rendbe a gondolatait, ekkor futotta át magában a tennivalók listáját, és élvezte a levegő hűvösségét.
Úgy látszik, ma lőttek a nyugalomnak! — nézett lemondóan a közeledő Camerinusra. — Pont most
jön, amikor át kellene gondolnom Caedicius híreit. Fogadjunk hogy csak borozni akar egy kicsit,
mielőtt elindulna a Forumra. Na, ma nem kapsz bort, viszont itt van a gallokról szóló szózat. Rágódj
ezen egy kicsit, és a te reggeled is el lesz tolva!
A kissé testes Camerinus valóban nem örült Flavus beszámolójának, de álláspontja kissé meglepte
Flavust.
— Jól van, Lucretius! — szuszogta, mint akinek már most is melege van. — Ez a hogyishívják,
Candius...
— Caedicius —javította ki mesterkélt nyugalommal Flavus. — Marcus Caedicius.
— Én is azt mondtam! — horkant fel mérgesen a másik. — Szóval azért akarod riasztani a
köztársaság legfőbb vezetőit, mert ez a Caedicius jól benyakalt valami útszéli vörösborból, és a nagy
melegben képzelődött? Én ehhez nem adom a nevem, elhiheted!
"Nem adod te semmihez, ami nem étel, ital, vagy nő!" — mérte végig Camerinust a szikár katona. —
"Sajnos, nagy a vagyonod és a tekintélyed, s ellenem fogod fordítani a többi tribunust is, nehogy itt
kelljen hagynod a hetérákat!"
Hangosan azonban csak ennyit mondott:
— Ha Marcusnak igaza van, és valóban jönnek a gallok, akkor nagy veszély fenyegeti a
köztársaságot.
— Ugyan már, az utóbbi néhány év alatt elbántunk eddigi legmakacsabb ellenfeleinkkel is, miért
ijednénk meg egy fegyelmezetlen, barbár csürhétől? — hőzöngött Sulpicius, aki már eldöntötte
magában a kérdést. — Eddig semmi híre sem volt a gallok közeledésének, szerintem mese az egész!
Látom, te még nem akarsz kimozdulni a kertedből, nekem viszont sok dolgom van, úgyhogy ave,
barátom!
— Ave — mormogta illendőségből Flavus, és a kapu felé siető Camerinus után nézett. — Hogy lett
ebből az emberből katonai tribunus? Az ég adja, nehogy akkor élje Rómát támadás, amikor még a
tisztségében lesz ez a kéjenc!
Letelepedett egy kis padra, és nagyon remélte, hogy Caedicius hírei alaptalanok legyenek.

Az Éjjeli Csillag szabályosan ért földet egy eldugott, belső—ázsiai űrrepülőtéren. Három utasa
szabályszerűen bejelentkezett, aztán úgy eltűntek, hogy a reptéri ügyeletesek sehol sem találták őket.
Egy órával a leszállás után már minden mozgósítható ember őket kereste, de ez sem vezetett
eredményre. A reptér ügyeletes tisztje végül lefújta a meddő kutatást, és bevezette a naplóba, hogy a
vendégek elhagyták a létesítményt. Minek vacakolni az emberekkel, amikor a hajó okmányai rendben
vannak és minden előírásszerűen történt. Az, hogy a távozást nem regisztrálta a komputer, csak
géphiba lehet, és nem érdemes vele foglalkozni. Majd a következő gépszervízkor megnézetik a
számítógépet, és kijavítják. Senki sem tudta, hogy a keresés nem vezethetett volna sikerre: az utasok
néhány perccel a leszállási formaságok elintézése után visszaugrottak az időben, és egy kies,
vadregényes tájon pihenték ki az utolsó hetek fáradalmait.
Alex Rolley hanyatt feküdt, és egy fűszál végét rágcsálta. Élvezte a csendet, a tiszta levegőt és testét
elárasztotta a nyugalom. Már jó egy hónapja voltak a senó törzs vendégei. A senók a kelták nagy
családjához tartoztak. Utólag igazat adott Hasszánnak, amiért őket javasolta úti célként. Vendéglátóik
vidámak, teli vannak életörömmel és jó a humorérzékük is. Ami pedig a meggazdagodást illeti: ez a
kor nagyon jó lehetőségekkel kecsegteti az ügyes embereket. Egy fecskefarkú pillangó szállt el az orra
előtt, és Rolley—nak eszébe jutott, hogy Hasszán két napja eltűnt. Majd előkerül! — vonta meg a
vállát, és feltápászkodott. Zöld—sárga kockás zekéjéről lepöckölgette a rátapadt leveleket, aztán
elindult a falu felé. Bőrét néhol kicsit dörzsölte a kelta ruha, de már megszokta. Társai közül egyedül
Beagle ragaszkodott a XX. századi öltözékéhez, ő még mindig edzőcipőben és pulóverben mászkált.
Ennek az lett a következménye, hogy a keltákra legjobban hasonlító, kék szemű, vörösesszőke hajú
Kutya lógott ki leginkább a környezetéből.
A kelták csak nemrég telepedtek le ezen a tájon. Rolley tudta, hogy eredeti lakóhelyeiken falakkal
megerősített erődítményeket építettek, de itt erre még nem volt idejük. A félig vagy teljesen földbe
süllyesztett, vertagyagfalú házak zsúptetejét még nem feketítette meg teljesen az időjárás, egyszerű
vakolásuk sem kezdett még leválni. Arra pedig végképp nem volt idejük az elmúlt néhány évben, hogy
valamelyik közeli dombtetőn várépítésbe fogjanak, így a település nagyon átmenetinek tűnt.
Rolley—ék kunyhója a falu szélén állt. Alex csak akkor hallotta meg Hasszán és Beagle hangját,
amikor a bejárat elé érkezett.
— Tehát visszajött! —— nézett be hunyorogva a sötét kunyhóba, aztán lehajtott fejjel belépett az
alacsony ajtón. Szeme csak lassan szokta meg a sötétséget, de rögtön megérezte a Kutya szavaiban
bujkáló feszültséget.
— Végre itt vagy! — pattant fel George, és dühös mozdulatától a sarokba gurult az a háromlábú szék,
amelyen eddig üldögélt. — Az előbb mondta vigyorogva az az ocsmány Fráich, hogy nagyon várja
már azt a pillanatot, amikor Abuch barátunk végre közkézre adja az egy hónappal ezelőtt zsákmányolt
rabnőjét! Csak néztem, mint az a féleszű Naois szokott a törzsi gyülésen, és kérdem, hogy miféle
rabnőt? Erre csak cuppantott egyet, és a falu túlsó végén lévő kunyhó felé mutatott, de közelebb
menni nem mert. Azt mondta, hogy Hasszán szerint a nő veszélyes boszorkány, és csak akkor
mulathatnak vele a harcosok, ha megfosztotta hatalmától. Odamentem, belestem az ablakon, és láttam,
hogy odabent egy divatos, bár már elég rongyos kosztümöt viselő nő fekszik a priccsen. Huszadik
századi női ruha és hozzá tűsarkú cipő! Szerintem ez az ipse valami magánakció keretében rabolta el
és hozta ide azt a nőt! Mire visszajöttem, ez a Júdás—vigyorú pofa épp megérkezett, de semmit sem
hajlandó mondani. Ha a véleményemre vagy kíváncsi, nem azért vágták a Nebulára, mert ki akart
szállni a Szolgálatból, hanem valami hasonló stikli miatt!
Beagle dühében akkorát fújtatott, mint egy ló, de Rolley végre meg tudott szólalni.
— Igaz, amit Kutya mond? — nézett a sarokban üldögélő Hasszánra, aki olyan egykedvűen hallgatta a
történetet, mintha nem is róla lett volna szó. A volt ügynök egykedvűen válaszolt:
— Részben igaz. A nő itt van már egy ideje, többször ki is kérdeztem, de eszem ágában sem volt a
kelták elé dobni. Amint mindent megtudok, amit szeretnék, visszaviszem nagyjából ugyanoda,
ahonnan elhoztam.
— Bántottad?
— Én ugyan nem... — vonta meg a vállát Hasszán. — Néhány hét ezekben a házakban óhatatlanul is
bepiszkolja az embert. Szutykos a nő, de attól különösebb baja nem lesz. Otthon majd megfürdik,
alszik egy nagyot, és másnap mehet a Central Parkba sétálni.
— Tulajdonképpen mit akarsz tőle?
Rolley hangjában kételkedés bujkált.
— Információt. Azokat is, amire úgy gondolja, hogy nem is emlékszik. Egy kis hipnózis, és máris
dőlnek belőle az adatok. Azon a New York—i miliőparancsnokságon dolgozik, amelyiket olyan
szerencsésen kirámoltatok. Azt is tőle tudtam meg, hogy a betörés után egy Trevor Davis nevű
ügynököt küldtek utánatok. Még régebbről ismerem Davist, az egyik legjobb emberük.
Beagle, aki eddig megvetően hátat fordított, felfigyelt az utolsó mondatokra.
— Ismered a ránk vadászó zsarut? Ezt eddig miért nem mondtad?
— Hagytál egyáltalán szóhoz jutni? — vigyorgott Hasszán. — Olyan vörös volt a fejed, mint a pipacs!
Rolley hangulata nem engedett fel:
— Gyerünk a kunyhóhoz! — intett a fejével, és kilépett a napfényre. — Mutasd az utat, Abu!
Némán lépkedtek a szerteszét álló házak között, és csak biccentésekkel fogadták a helybeliek
köszöntését. Néhány perc múlva egy magányos kunyhó mellett álltak meg. Rolley gyors
pillantásokkal felmérte a környéket, aztán fojtott hangon megszólalt:
— Hasszán, vidd vissza ezt a nőt oda, ahonnan elhoztad!
— Vissza? — képedt el a másik, aki nem erre számított. — Még sok mindent ki kellene szedni belőle!
— A lényeget már tudjuk — torkolta le Alex. — Elmondta, kit küldtek utánunk. Te ismered az ipsét,
és szükség esetén fel tudod rá hívni a figyelmünket Ez a szerencsétlen már egy hónapja él ebben a
disznóólban, haza kell vinni!
— Amit te disznóólnak nevezel, az teljesen normális ház ebben a korban, és még több évszázadon
keresztül az is marad. Mi is egy ilyenben lakunk — vitatkozott Hasszán.
— Mi magunk választottunk így, de ez a nő nem szokott hozzá, és valószínűleg nem is akar
hozzászokni. Ráadásul mi szabadon mozoghatunk, de ő már egy hónapja ebben az odúban lakik. Vidd
vissza, aztán megbeszéljük a tennivalókat!
— Rendben. Melyik ugrót vigyem? — adta be a derekát Hasszán. A Földre való visszatértük utáni
első éjszakán Hasszán lopott egy ugrót, és most már szabadabban mozoghattak az időben.
— Vidd azt, amit már úgyis látott, Davisnek nem kell megtudnia, hogy több szöcskénk is van. És
nagyon szeretném, ha a jövőben nem lennének ilyen magánakcióid. Mindannyiunkat bajba
sodorhatsz...
Hasszánon látszott, hogy még mondani akar valamit, de aztán inkább magába fojtotta a mondandóját,
és szótlanul az ugrók rejtekhelye felé indult. Mire Rolley—ék visszaértek a kunyhójukba, már
Hasszán is ott volt.
— Hazavittem — mondta, és ezzel lezárta a témát. Magában kicsit gunyorosan nézte a társait, akik
nem is sejtik, hogy Susan Top volt a csalétek, és Davis előbb—utóbb besétál a csapdába. "Elkaplak
még ha Róma falait is kell ledöntenem érte!" — futott végig benne a gondolat, és lassan elvigyorodott.
Trevor Davis nem is sejtette, hogy a vadász és a vad egyszerre gondolnak egymásra. Igaz, eddig még
az sem tisztázódott, hogy ki kire vadászik...
Abban a pillanatban, amikor Hasszánék a jövőről kezdtek vitatkozni, Davisnek is eszébe jutott a
szökevény. Róma még nem volt a fél világ ura, de fogadói híre már messzi földeket bejárt. Mindkét
ügynök elmerült a római konyhaművészet remekeiben, véleményük azonban nem volt a
legkedvezőbb.
— Ennek a disznónak nem sok íze van — lökött egy lerágott csontot a fatányér peremére Smith. —
Ami azt illeti, a hírük alapján többet vártam az itteni szakácsoktól. Nemrég voltam Rómában, persze a
huszadik századiban, és olyan ételeket kóstoltam, hogy hat fontot szedtem fel a nassolgatás közben!
Hát ez meg sem közelíti azokat a fogásokat...
— Mit vársz egy szimpla disznósülttől? — dőlt hátra Davis, mint akinek minden mindegy. —
Besózták, volt majoranna, bazsalikom és más füvek a konyhában, aztán ez lett belőle. A paradicsomot
csak kétezer év múlva hozzák át Amerikából, anélkül pedig nincs házhoz szállított pizza... Látszik,
hogy még sosem töltöttél huzamosabb időt a vadabb korszakokban. Örülj, hogy elfogadható az étel és
nem túl tetves az ágyad!
Az ügynök elgondolkodva nyelte le az utolsó falatokat.
— Szerinted hogyan találkozhatott Hasszán a mi betörőinkkel?
— Tudja a fene — nézett maga elé Smith —, szerintem a "rossz pénz nem vész el" mondás az egész
időfolyamban érvényesül. Miért ne akadhatna össze két vagy három "rossz pénz"?
— Komolytalan vagy, Dan! — vigyorodott el a nem éppen tudományos eszmefuttatásra Trevor. —
Majd mindent megtudunk, ha elkapjuk őket...
Cloelius Persus, a kövér kocsmáros ezt a pillanatot választotta, hogy az asztalukhoz lépjen.
Izzadságtól fénylő fejében már jó egy órája csak egy gondolat forgott körbe: vajon kik lehetnek ezek
az idegenek, akik arannyal fizettek a szállásért és a vacsoráért?
— Hogy ízlik a sültem? — tüsténkedett körülöttük.
Davis tele szájjal bólogatott.
— Pompás az íze, kérdezni is akartam, hogy ki sütötte?
— Saját recept, még az apámtól tanultam — mosolygott Persus elégedetten. — Messzi földekre
eljutott már az én malacsültem híre! Bár nem kértétek, de van egy speciális mártásom is a sült húshoz.
Borsot, mentát, pirított köménymagot, zellermagot, datolyát, sárgarépát, mézet, ecetet, aszúbort,
kevéske húslét és olajat forralok egy lábasban, egy kicsit sűrítem liszttel vagy keményítővel, és ezt
öntöm a sültre. Jól megborsozom, és ha igazán ínyenc a vendég, keverek belé még egy kis tönkölyt is!
Nem olcsó étel, de aki megkóstolta... Voltak itt olyan neapolisi kereskedők, akik minden nap nálam
vacsoráztak! Ha nem veszitek zaklatásnak, ti honnan jöttetek?
"Kibújt a szög a zsákból!" — nyugtázta Davis a kérdést.
— Korinthoszból. Én Trevos vagyok, a barátom pedig Danielos.
— Áááá, görögök! — nyugtázta Persus az információt — Úgy látszik, mostanában a legjobb
vendégeim mind görögök!
— Megtisztelsz, hogy a legjobb vendégeid közé számítasz bennünket! —jegyezte meg Smith, aki nem
akart kimaradni a beszélgetésből, és megkocogtatta az asztalon álló rézkancsó oldalát. — Kaphatnánk
még ebből a finom vörösből?
— Természetesen! — kapta fel a kancsót Persus, és sok év gyakorlatával keresztülkacsázott a termen.
— Végre elment ez a zsírpacni! — lélegzett fel Daniel, és kérdőn nézett Davisre. — Itt vagyunk
Rómában, és... hála az ellátmánynak... nem kell garasoskodnunk. Azt az öntetet azonban nem fogom
kipróbálni, az biztos! Mi lesz most?
— Meg kellene tudni, mire készülnek a katonai tribunusok. Ha a barátocskáink valóban a keltákkal
tartanak, akkor segíteni kell a rómaiaknak a felkészülésben.
— Nem tilos a beavatkozás? — lépett működésbe Smith—ben a kondicionálás. — Ha a rómaiakkal
tartunk, megváltoztathatjuk a történelmet...
— Nem tilos, szükséges. Hasszánék valószínűleg már javában dolgoznak a kelták felszerelésén,
kiképzésén. Tény, hogy Róma, a Capitolium kivételével, elesik, de aztán sikerül legyőzni a támadókat.
A mi feladatunk tehát egyszerű: a rómaiakkal kell mennünk és nyitva kell tartani a szemünket. Ha a
kelták győzelmében vannak gyanús elemek, akkor irány Róma, és meg kell akadályozni a fellegvár
elestét. A kelták visszavonulása után pedig a szökevények nyomába kell eredni, és lekapcsolni őket.
— Mi van, ha megpattannak, és egy másik korban próbálnak szerencsét?
— Ott van Merdan Nuti és a frissen kiépített ügynökhálózata. Legalább lesz egy kis dolguk... —
nézett fel Davis, aki mindeddig kése hegyével karcolgatta az asztal megfeketedett tölgyfalapjait. —
Gyere, nézzük meg, milyen szobákat kínál egy ilyen messze földön híres fogadó.

A katonai tribunusok ritkán gyűltek össze. Lucretius Tricipitinus Flavus épp Marcus Caedicius
történetét mesélte, és egyre biztosabb volt benne, hogy semmi sem fog történni. Sulpicius Camerinus
feltűnően ásítozott, Aemilius Mamercinus és Furius Medullinus lopva beszélgettek. Furius Fusus
közömbös képet vágott és Aemilius Mamercinus új aranygyűrűjét vizsgálgatta. "Ez a lusta Camerinus
elémvágott!" — nézett végig társain, akiknek legalábbis meg kellett volna fontolni a Köztársaságra
leselkedő veszély nagyságát. Ehelyett közömbös arcok bámultak rá. Semmi esélyét nem érezte, hogy
készültséget rendelnének el, és kémeket küldenének ki. "Tohonya banda, ezek felől akár a falak előtt
is táborozhatnának a gallok, még akkor is máshol járna az eszük! Hovajutottál, Róma?" — keseredett
meg a nyál a szájában, és abbahagyta a beszámolót. A hirtelen támadt csendben mindenki ránézett, ő
pedig kis szünet után folytatta.
— Véleményem szerint nem szabad figyelmen kívül hagyni az istenek szavát, és fel kell készülnünk a
háborúra!
Camerinus jó ideje várta, hogy Flavus litániája véget érjen. Felesleges időtöltésnek tartotta az egész
ülésezést, hiszen már előre meggyőzte saját igazáról a tribunusokat. Különben is közelgett az ebédidő,
Camerinus pedig már nagyon szerette volna megkóstolni új szakácsa főztjét. Az előzőt saját kezűleg
döfte le, amikor egy hete az ő megkérdezése nélkül megváltoztatta a menüt. Szerencsére Publius
Vallus, a derék rabszolga—kereskedő hamar kerített egy ügyes pun rabszolgát, aki állítólag különleges
recepteket ismert. Camerinus tehát felállt, és élénk gesztikulálásba kezdett:
— Nemes tribunusok! Ne tévesszen meg senkit egy plebejus kósza beszéde! Mi mindannyian tudjuk,
hogy a gallok nem mernek kimozdulni a Padus folyó mellől, mert erős etruszk városok veszik körül
őket. Ez a barbár horda nem ért a várostromhoz, nem ismeri a fegyelmet, sokszor saját vezérének
akaratát is semmibe veszi, ezért semmilyen veszélyt nem jelenthetnek Róma számára. Légióink
vasfalán porrá zúzódnának, ha egyáltalán ide érnének, de hát nem jöhetnek ide! Földjük messzi van,
erős városok állják útjukat, a Köztársaságot semmilyen veszély sem fenyegeti. Ha néhány gall mégis
Róma ellen vonulna, annyira meggyengülne seregük az ide vezető úton, hogy csak
rabszolgapiacainkat töltenék meg.
Helyeslő mormogás áradt szét a tablinumban, ahol az ülést tartották. A kövérkés tribunust
elégedettséggel töltötték el a hangok, és most már egyenesen Flavus szemébe nézett.
— Szerintem jobb lenne, ha tiszteletre méltó társunk inkább az állam belső ügyeivel foglalná el magát.
Róma kormányzása nem nélkülözheti az olyan emberek tapasztalatait, mint Lucretius Tricipitinus
Flavus! Nem szeretném, ha egy percre is nélkülöznünk kellene!
Mindezt szinte már nyájasan közölte. Flavus tekintete kemény volt, mint az acél:
Te hájas disznó! Nem elég, hogy rómaihoz méltatlan életet élsz, most még a Várost is a magad
szintjére kívánod süllyeszteni! Meg kell hogy adjam magam, mert ismét a pénzed beszélt helyetted!
Adja Jupiter, hogy ne lássam meg, amint hitványságod ebben a kérdésben is rád bizonyosodik!
Sulpicius puha pillantása szinte elsiklott a másik tekintete mellett:
Hányszor mondtam már neked, hogy maradj nyugton! Róma már több mint háromszázhatvan éve áll,
és eddig senki sem tudott erőt venni rajta. Gall híreiddel pedig inkább az anyák riogassák rakoncátlan
kölykeiket...
A többiek semmit sem kaptak el a fejük fölött zajló szembeszédből, és megkönnyebbülten vették
tudomásul, hogy Flavus feszes tartása alig láthatóan megereszkedik, jeléül a megadásnak. Camerinus
úgy húzta ki magát, mint egy győztes hadvezér.
— Azt javaslom, hogy a pánik elkerülése végett tiltsuk meg a gallokról szóló hírek terjesztését!
Meggyőződésem, hogy semmi sem fenyegeti a Köztársaságot, és aki a rendelet ellen vét, vessék
börtönbe!
Egyetértő felkiáltások jelezték, hogy Camerinus ötlete megnyerte a többiek tetszését. Flavus keserű
mosollyal nézett körbe.
— Nagyon örülök, hogy érzésetek szerint semmi sem fenyegeti Rómát. Buzgón kérem Marsot, hogy
igazatok legyen!
Kirúgta maga alól a széket, és mire társai kettőt pislantottak, már csak a bejáratnál lógó függöny
lebegése jelezte, hogy itt volt. Camerinus egy pillanatig úgy érezte, hogy az előbb kissé túllőtt a célon,
de aztán csak legyintett egyet.
Egy nappal később már az egész város tudta, hogy alaposan ráfizet, aki a gallok közeledéséről szóló
rémhíreket terjeszti. Marcus Caedicius, és Appius Martius épp a földekre indultak, amikor Lucretia
belihegett az átriumba.
— Ki ne merjétek mondani, hogy jönnek a gallok! — suttogta, mintha attól tartana, hogy valaki
kihallgatja a beszélgetésüket. — Már mindenütt kifüggesztették a városban a tribunusok parancsát: aki
rémhíreket terjeszt, azt lecsukják!
— De hát ez nem volt rémhír! — háborodott fel Caedicius. — Tisztán hallottam az istenek szavát! Ha
nem készülünk fel, nagy baj lesz még ebből...
— Biztos igazad van, barátom — fogta meg a karját Appius, és csitítóan megszorította. — A
tribunusok azonban másként gondolják, és amíg nem jönnek újabb hírek, veszélyes az igazat
kimondani. Bízz az istenekben! Először téged figyelmeztettek, de ha nem figyelünk szavukra,
hamarosan újabb jeleket kapunk. Tartsd a szád, és gyere dolgozni, az idő majd téged igazol!
— Hallgass Appiusra, és menj dolgozni! — mondta Lucretia, aki nagyon örült a váratlan
szövetségesnek. — Lehet, hogy a tribunusok csak időt akarnak nyerni, amíg felkészülve állhatunk a
barbárok elé.
— Bárcsak igazatok volna! — sóhajtott Caedicius, és a vállára dobta a kapáját. — Gyerünk, mert a
munka most tényleg fontosabb a politikánál...

Daniel Smith nem akart hinni a fülének, amikor Cloelius Persus a reggelivel együtt a nagy hírt is
tálalta. Miközben a hallottakon rágódott, a kocsmáros ott sertepertélt körülöttük, és be nem állt a szája.
Szerencsére egy másik vendég kért még a csirkesültből, és végre zavartalanul beszélgethettek.
— Vajon honnan tudták meg, hogy jönnek a gallok? — tette fel a kimondatlan kérdések egyikét
Daniel. — És mi van a pletykatilalom mögött?
— Gondolom, kereskedőktől érkezett a tudósítás. ők a korszak hírvivői. Azt viszont én sem értem,
minek ez a titkolózás...
— Ezután óvatosabbnak kell lennünk — nézett Davis Persus után, aki közben az asztalra csempészte
kedvenc mártásainak egyikét, és nesztelenül távozott. Az ügynök kíváncsian szagolgatta a mázas
edényben remegő, sárgásbarna keveréket. Óvatosan belemártotta a kezében tartott fácáncomb végét,
és beleharapott. Figyelmesen forgatta a falatot a szájában, de az arcáról semmit sem lehetett leolvasni.
— Na milyen? — kíváncsiskodott Smith, aki el sem tudta képzelni a méz—ecet—bors alapú keverék
ízét.
— Ha szereted a különleges aromákat, akkor Persus a te embered! — vigyorgott rá a tál fölött Davis.
— Azt azért nem hiszem, hogy a McDonald'snál bevezetnék, mint öntetet... Szóval ott tartottunk, hogy
óvatosabbnak kell lenni. Van egy tervem. Reggeli után szépen elbúcsúzunk a fogadóstól, de előre
kifizetjük és fenntartatjuk a szobáinkat. Elég, ha csak annyit mondunk, hogy a környékbeli városokba
megyünk egy kis üzlet reményében, de vissza—vissza fogunk térni. Aztán kimegyünk a városból,
előreugrunk két napot, visszajövünk és itt alszunk. Tehát minden második este és reggel lesz időnk
arra, hogy meghallgassuk a "Persus—rádió" hírcsatornáját. Amint a tribunusok feloldják a tilalmat,
mindent meg fogunk tudni.
— Ügyes — bólintott Smith, és ezzel el is fogadta a tervet. — Fizesd ki a kocsmárost, aztán ugorjunk
két napot!

Néhány héttel később már nem voltak ilyen optimisták. Róma mindig másról beszélt, és kezdett már
unalmassá válni az egész. Bár csak fásultak voltak, de a kocsmáros szakértő szeme rögtön észrevette,
hogy vendégei most nem olyan vidámak, mint máskor. Gyorsan megterített nekik — az olyan
kuncsaftot, aki előre és aranyban fizet, nagyon meg kell becsülni —, és alig várta, hogy elmondhassa
nekik a legújabb híreket. Régen találkozott olyan vendégekkel, akik ilyen figyelmesen hallgatták, és
még kérdezgették is a legfrissebb eseményekről. Amint a bor is az asztalra került, nem bírta tovább.
— Merre jártatok az elmúlt napokban?
— Antiumban. Sajnos, rosszul megy az üzlet arrafelé.
— Most már értem, miért vagytok ilyen komorak — telepedett le az ügynökökkel szemben. Maga alá
húzta a padot, és bizalmas hanghordozásával súgta. — Nagy dolgok történtek! Tegnap délben
követség jött Clusiumból. Segítséget kérnek, megtámadták őket a gallok!
Daniel majdnem félrenyelt a meglepetéstől, Persus pedig elégedetten nézte felcsillanó szemüket.
Davis óvatosságot mímelve nézett körbe:
— Vigyázz, még a végén eljönnek érted a lictorok!
— Ugyan már! — nevetett a fogadós. — Itt vannak az etruszkok, mert nem bírnak a gallokkal. Ez már
nem szóbeszéd! Különben is feloldották a tilalmat, mindenki azt mondhat, amit akar... Szóval a
barbárok szemet vetettek Clusium földjei egy részére. A város gyenge, a gallok tengersokan vannak,
úgyhogy az ultimátum után időt kértek, és gyorsan segítségért folyamodtak hozzánk. Ha igaz, amit az
utcákon beszélnek, a szenátus egyelőre nem ad katonai segítséget, de követeket küld az újabb gall—
clusiumi tárgyalásokra. Most megmutatjuk a barbároknak, hogy Róma kiáll szövetségesei mellett.
Davis és Smith jelentőségteljesen összenéztek.
— Tudjátok már, hogy kik lesznek a követek?
— Legtöbben Marcus Fabius Ambustus szenátor fiait emlegetik.
— Sosem hallottam még róla... — rázta meg a fejét Smith.
— Szinte mindenki tiszteli és szereti Ambustust, de ő már elég idős. Lényegében helyette mennek a
fiai...
Davis lenyelte az utolsó falatot, aztán felállt.
— Sajnos, nekünk most mennünk kell! Csak azért jöttünk Róma felé, hogy ismét megízlelhessük híres
főztödet. Ferentinumban vár egy üzlettársunk, és már így is elkéstünk...
— A volscusoknál? — képedt el a fogadós. — Vigyázzatok, abban a városban egy becsületes embert
sem találtok!
— Ne félts bennünket! — nyugtatta mosolyogva Smith a fogadóst. — Az is görög, akihez megyünk.
Ave, barátom!
Nem telt el fél óra, és az ügynökök már az ugró nyergében ülve vették át a tennivalókat.
— Szerintem most hetente nézzünk vissza egy kis információért — javasolta Smith. — Elég lassú a
közlekedés, jó időbe telik, amíg a követség visszaér.
— Rendben, ugorjunk! — bólintott Davis, és a következő pillanatban eltűntek egy magasabb
dimenzióban.

Gustav Ingmarson, a dúsgazdag acélgyáros nem szerette, ha reggeli közben zavarják. Csak ezt az
időszakát ismerte a napnak, amikor maga lehetett a gondolataival... Umea környéki villájába szinte
mindig behallatszott a Botteni—öböl hullámverése, a szél és a víz monoton zúgását csak a sirályok
rikoltásai törték meg. Ha tehette, minden reggel a tengerre néző teraszon üldögélt, és az aznapi első
teáját kortyolgatva élvezte a nyugalom ritka perceit. A villa személyzete tudta ezt, bősz Cerberusként
állták útját a látogatóknak. Ember volt a talpán, aki a gazdáját — és a saját extra fizetését — rajongva
tisztelő inasok sorfalán át tudott törni.
Ingmarson épp mélyen beszívta a friss levegőt, amikor felfigyelt a bentről kiszűrődő zajokra. Egy
pillanatra felismerni vélte Björn Anderson fókomornyik tiltakozó hangját, de aztán Anderson
elhallgatott, és valaki kilépett a teraszra. A gyáros nem fordult hátra. Arra gondolt, ha valaki vette
magának a fáradtságot, hogy átverekedje magát a személyzeten, úgyis el fogja mondani jövetele célját.
Halk koppanás és nyikordulás árulta el, hogy a jövevény kihozott egy széket, és mellé telepedett.
Ingmarson ekkor pillantott először oldalt, és egy magas, fekete, de már őszülő hajú férfit pillantott
meg. Ápolt szakálla, és valamikor barnás, de most inkább sápadt bőre egy cseppnyi előkelőséget vitt a
megjelenésébe, sasorra fölött két fekete szem nézett a gyárosra.
— Ön Gustav Ingmarson, a Northstar Steel tulajdonosa — szólalt meg kifogástalan angolsággal a
jövevény. — Engedje meg, hogy bemutatkozzam, Hasszán ibn Ali ibn Abu vagyok, őfelsége, a
Mahardsaghari sejk testőrparancsnoka.
— Örvendek — bólintott enerváltan Ingmarson, aki még mindig nem tudta, mi sül ki ebből az
egészből. — Miben lehetek a segítségükre?
— Őfelsége megtudta, hogy a Northstar Steel speciális megbízásokat is vállal. Miután a sejk
elhatározta testőrségének újrafegyverzését, úgy döntött, hogy a modern lőfegyverek mellett kardokkal,
tőrökkel és szekercékkel is ellátja a csapatait. Ebben az ügyben bátorkodtam önt ilyen korai
időpontban zavarni. Itt vannak a fegyverek tervrajzai.
Miközben átvette a papírokat, Ingmarson orra megérezte a pénz szagát. Már egy cseppet sem neheztelt
a szokatlan látogatás miatt, szinte nyájasan tekintett az arabra.
— És milyen tételben szeretne őfelsége ezekből a hagyományos fegyverekből rendelni?
— Első becsléseink szerint úgy százezer darabot.
— Mennyit mondott? — kapta fel a fejét Ingmarson. — Százezer fegyver, az annyi, mint
harmincháromezer kard, tőr és szekerce.
— Azt hiszem, rosszul fogalmaztam — mosolygott a jövevény. — Nekünk mindegyikből kell
százezer, összesen tehát háromszázezres tétellel számolunk.
Ingmarson, bár ateista volt, most mégis gyors hálát rebegett magában az égiekhez.
— Háromszázezer darab, és mind egyedi megmunkálású, kitűnő svéd acélból készült fegyver. Jó nagy
testőrsége van a sejknek!
— Őfelsége Mahardsaghar teljes haderejét a saját testőrségének tekinti. Mikorra tudná vállalni a
szállítást?
— Nézzük csak! Gyáraim most elég nagy megrendeléseknek tesznek eleget, de aztán rá tudom állítani
a teljes gyártósort. — Ingmarson tüzetesen szemügyre vette a tervrajzokat. — Szóval acélöntés,
kovácsmunkák, csiszolás, stb., időigényes művelet. Mondjuk mától számítva két hónapra tudom
szállítani a megrendelt mennyiséget.
— Rendben. Két hónap múlva jelentkezni fogok, és megbeszéljük a még fennálló kérdéseket —
bólintott az arab. — Husszein sejknek volna még két kicsiny kérése. Az egyik: a fegyvereken ne
legyen semmilyen cégjelzés, és semmilyen, az eredetükre utaló nyom. Őfelségének az utóbbi időben
meggyűlt a baja az országunkban élő iszlám fundamentalistákkal, és nem akar újabb adut adni az
ellenzék kezébe. Képzelje, mi történne, ha illetéktelenek rájönnének arra, hogy a gárda új fegyvereit
hitetlenektől vásároltuk.
— Teljesen megértem az álláspontjukat — mosolygott a gyáros.
— A másik kívánságunk is összefügg ezzel. Nem akarjuk, hogy az üzletnek bármilyen nyoma
maradjon. Mi fogjuk megoldani a fegyverek kijuttatását Svédországból, és az átadás helyszínén,
készpénzben fizetünk.
— Mi sem természetesebb — derült fel Ingmarson arca. Egy másodperc alatt megsaccolta, mennyi
pénzt fog az adózás alól kivonni, és most már szinte szeretettel nézett vendégére.
— Örültem, hogy találkoztunk! Mához két hónapra jelentkezni fogok — állt fel az arab, megszorította
Ingmarson kezét, és ruganyos léptekkel távozott.
— Éljenek az olajsejkek! — suttogta maga elé Ingmarson, miközben Hasszán után nézett, azonban
rózsaszín hangulatában is megfordult egy kérdés a fejében: "Hol van az a Mahardsaghar, vagy
micsoda?"
Aztán eszébe jutottak az iskolai földrajzórák, amikor kilátástalan harcot vívott a világtérképpel, és
nem volt képes megjegyezni egy ország helyét sem. Egyszer még Svédországot sem találta meg, és
ebbe az emlékbe mindig beleborzongott egy kicsit. "Biztos ott van a sivatagban", intézte el a kérdést
magában, még egy kicsit büszke is volt rá, hogy emlékszik az arabok lakhelyére, aztán halkan
fütyörészve reggelizni indult. A személyzet sosem tudta meg, miért úszták meg letolás nélkül a reggeli
eseményeket...

Hasszán titkolt elégedettséggel szemlélte a csatából hazatérő keltákat. Ő volt az egyetlen, akinek
mindenben bejöttek a számításai. Az új acélkardokkal felszerelt senók úgy verték szét az ócska vas és
bronz fegyverekkel kiálló etruszk gyalogságot, mintha csak gyakorlatoznának. Akár Clusium városát
is bevehették volna, ha nincs ott az a három római. Amikor azonban a legidősebb levágta a gall vezért,
a sereg visszavonult, hogy új vezetőt válasszon, és felkészüljön a bosszúra. Senkit sem érdekelt már
Clusium és a clusiumi földek kérdése. Harcosok tízezreinek szorult ökölbe a keze, ha Róma nevét
hallották. Az arab már korábban összebarátkozott Brennonnal, a legtekintélyesebb nemzetségfővel.
Most szinte biztosra vette, hogy a rómaiak által csak Brennusnak nevezett férfi megszerzi a vezéri
címet, és megtorló hadjáratra vezeti népét Róma ellen. Hasszán gyors fejszámolást végzett, és
elégedetten csettintett a végeredményre: ha Brennon úgy akarja, akár nyolcvan—százezer harcos is
fegyvert fog a parancsára. Akkor Rómának lőttek, és az őket kereső Davis előbb—utóbb kénytelen
lesz felbukkanni, hogy a latinok mellé álljon. Meg kell próbálkoznia a teljes gall győzelem
megakadályozásával,
mert ha nem, Róma bukása az ismert idővonal összeomlását eredményezi...
— Az a római taknyos felállította a csapdádat, Davis! — nevetett fel elégedetten, aztán elindult a
Szent Tölgy felé.
Ott gyülekeztek a nemzetségfők és katonai kíséreteik, hogy megválasszák a senók új vezérét. Mire
Hasszán átverekedte magát a tömegen, Brennon már egy durván faragott, trónszerű székben üldögélt a
tölgy előtt, és fogadta népe hódolatát. A bile, a Szent Fa legalább kétszáz éves, hibátlan tölgy volt,
gyenge szélben bólogató lombja Brennon feje fölött ingázott. Brennon, aki a vezéri címmel együtt a
druidák testületének is a főnöke lett, felállt, hogy elvégezze a bosszúeskü szertartását. Hirtelen olyan
csend támadt, hogy a távoli madárcsicsergést is meg lehetett hallani. Brennon feje fölé emelte hosszú,
egyenes kardját. A hibátlan acélon megcsillant a fény, Hasszán pedig megcsodálta a Northstar Steel
tökéletes alkotását. Halkan reccsent a vezér hangja, de érződött benne az erő.
— Azért gyűltünk össze ezen a megszentelt helyen, hogy megtárgyaljuk, ami népünket foglalkoztatja,
és elhatározzuk, hogy mit tegyünk. Kinyitottam füleim érveitek előtt, meghallgattam bosszúra szomjas
kiáltásotokat, és hosszas tanácskozás után a Szent Gyűlés, a nemetron elé terjesztem akaratomat.
Harcba hívlak benneteket az ősi eskü szövegével: Tongu do dia toinges mo thuath, co tech nDuind
frisndálait mairb...
Hasszán, aki — hála a tábori kondicionátornak — már rég megtanult keltául, minden szót értett.
"Esküszöm az istenre, amelyre törzsem is esküszik, hogy Doun házába, a holtak találkozóhelyére
küldöm őket!"
Sokáig, szenvedélyesen beszélt a senó vezér, és esküje végén hatalmas rikoltással buzdította jövendő
küzdelmekre harcosait. A mindeddig lélegzet—visszafojtva figyelő tömeg felszabadult üvöltéssel
felelt a főnöknek, és fegyvereit rázva oszlott szét. Brennon néhány perc múlva megkezdte az első
haditanácsot, ahová az alvezéreken kívül meghívta a három időutazót is. A tanácsba lépő idegeneket
üdvözlő mormogás fogadta, mindenki nagyra becsülte a tőlük kapott kiváló fegyvereket. Alex és
Beagle szerényen félrehúzódtak, de Hasszánt a vezér maga mellé ültette és figyelmesen meghallgatta
minden tanácsát. Több órás vita után a haditanács úgy döntött, hogy a forma kedvéért követséget indít
Rómába, és elégtételt kér a sértés miatt. Senki sem bízott a küldöttség sikerében, ezért a hadi
előkészületek folytatását is elrendelték. Néhány órán belül mindenfelé megcsendültek a kovácsüllők,
amint a mesterek elkezdték a régebbi fegyverek javítását. Kiáltásoktól visszhangzottak az erdők,
mikor a vörösesszőke hajú gyerekek madártollakat, a harcosok pedig egyenes könnyűfaágakat és
vastag, hibátlan nádszálakat kezdtek gyűjteni a nyílvesszők elkészítéséhez. Hírvivők futottak a
távolabbi senó falvakba, és harcba hívtak mindenkit az új ellenséggel szemben. Rolley és Beagle
titokban még bíztak a küldöttség sikerében, de ezzel az érzéssel ők voltak egyedül. A kelták harcra
készültek, mert harcolni akartak...

A Fórumon lépni sem lehetett a tömegtől. A kelta követség és a szenátus küldöttsége hevenyészett
emelvényen állt a tömeg feje fölött, és figyelte a népgyűlés menetét. Már több mint egy órája tartott a
vita, hogy Róma teljesítse—e a gallok követeléseit. Brennon csupán egy dolgot kívánt a várostól, a
három Fabius testvér kiadatását. Titokban minden polgár érezte, hogy a jog és az igazság a barbárok
oldalán áll: a Fabiusok követként mentek hozzájuk, aztán pedig fegyverrel szálltak szembe velük, és a
gall vezért meg is ölték. A patríciusok és plebejusok által egyaránt hősnek tartott fiatalok kiadása ellen
azonban szinte az összes felszólaló élénken tiltakozott. Egyetértő mormogás és felkiáltások kísérték
Marcus Papirius szónoklatát is. A volt consul idős, szikár arcát sok—sok év harcai edzették
pengeszerűvé, ökölbe szorított bal keze lendületesen csapott az ég felé, megvető pillantása égette a
kelta küldöttség arcát. Szinte egyszerre lélegzett a tömeggel, amikor beszédének a végéhez közeledett:
— Igaz, Rómát nem azok tették naggyá, akik ellenszegültek a szenátus határozatainak. A három
Fabius ezt tette, és ezért Rómának kell rájuk kimérnie a büntetést, nem pedig a barbároknak,
bármennyire sértve is érzik magukat. Biztos vagyok benne, hogy ezt az Atyák a kellő időben meg
fogják cselekedni! Az viszont tagadhatatlan, hogy Róma hatalmát a félelmet nem ismerő, bátor
katonáinak köszönheti, akik mindenkor nyíltan szálltak szembe az ellenséggel! És a Fabiusok ilyenek!
Legnemesebb hagyományaink tüze égett bennük, amikor választani kellett követi mivoltuk s Róma és
Clusium közötti szövetségi szerződésből fakadó kötelezettségeik között, s ők a szövetséget
választották! Minden igaz római fegyvert fogott volna, és nyíltan szembeszállt volna a jogtalan
követelésekkel! A galloknak semmi joguk nem volt Clusium földjeire, mégis megfenyegették a várost.
Quintinius Fabius Ambustus és két testvére nyíltan, az első sorokban küzdve védte a szövetséges
várost, semmilyen csalárdság nem homályosította el fegyvereik csillogását. Nem véletlen, hogy
Quintinius és a barbár vezér összecsapásában az istenek a mi fiunkat segítették! Kell ennél
nyilvánvalóbb bizonyíték arra, hogy ki mellett állt a jog és ki volt a bűnös? Rómáé, és így a Fabiusoké
is az a jog, hogy megvédje a sértettet, hogy megtorolja a bűnt. Ők ennek a szellemében cselekedtek,
ezért javaslom, hogy a Fabiusokat azonnali hatállyal, egy év időtartamra nevezzük ki katonai
tribunosokká! Őrizzék a Város érdekeit minden eszközzel, hisz' a capitoliumi istenek már
felhatalmazták őket rá!
A pattanásig feszült légkörben zsákmányt kereső sasként nézett a gall követségre, aztán észrevette a
közelben álló Fabius fivéreket. Kinyújtott karral mutatott rájuk és mindenki hipnotizáltan nézett a
testvérekre. Papirius, aki beszéde alatt egyre fokozta a hangerejét, most vett egy nagy levegőt, és
szinte önkívületben kiáltotta:
— A ti kezetekben van a fegyver, éljetek vele!
Mintha vulkán tört volna ki, úgy hangzott a tömeg kiáltása, és a Fabiusok nevét skandálva, fenyegetőn
rázták öklüket a senó követség felé. Davis és Smith a vendéglős társaságában érkeztek a népgyűlésre,
mindkettőjüket érdekelte annak lefolyása. Most kicsit értetlenül néztek Cloelius Persusra, aki békés
foglalkozását feledve együtt üvöltözött a tömeggel.
— Eszükbe sern jut, hogy Róma esetleg elveszíti a háborút — kiáltotta Davis Smith fülébe. Ennek
ellenére az óriási hangzavarban Daniel csak nehezen értette meg.
— Pedig ha tudnák... — legyintett, és lassan a fogadó felé indult. A mellékutcákban már minden
lépéssel gyengült a zaj, Davis megkönnyebbülten lélegzett fel.
— Félelmetes erőt jelent a tömegpszichózis. Szerintem a Szolgálat pszichológusainak látni kellett
volna ezt az eseményt.
— Kedvükre válogathatnak a különféle kultúrák és korok között — legyintett Smith. — Nem hiszem,
hogy itt olyan sok újat vettek volna észre.
— Lehet, hogy igazad van — gondolkodott el Davis, aztán megszaporázta lépteit. — Gyerünk, most
egy ideig megint nem történik semmi. Biztos eltelik néhány hét, mire a gall követség hazaér és
megüzenik a hadat. A senóknak még össze kell gyűjteni erőiket, ráadásul az ide vezető út is elég
hosszú egy nagy sereg számára. Szóval ugorjunk!
Kiürült sikátorokban visszhangzott lépteik zaja, futó pillantásokat vetettek a szebb házakra, mintha
még egyszer emlékezetükbe akarnák vésni a lassan ismerőssé váló utcákat. Mindketten tudták: ezt a
Rómát enyészetre ítélte a történelem, hogy aztán poraiból szülessen újjá, mint a főnixmadár...

Quintinius Fabius Ambustus büszkén nézett végig a menetelő hadoszlopokon, aztán lopva végigmérte
tribunus társait. Sulpicius Longus észrevette barátja pillantását, és biztatóan visszamosolygott rá,
Servilius Fidenas és Comelius Maluginensis teljesen elmerült a lovasság látványában. Két testvére, aki
szintén megkapta a tribunusi rangot, épp ekkor érkezett, kipirult arcukat nem csak a nagy meleg
festette pirosra. Reggel óta egyfolytában a menetelő hadsereg körül portyáztak, nehogy váratlan
támadás érje a csapatokat. Ők választották ki a táborhelyet is, ahol a csapatok biztonsággal lerakhatják
a menetfelszerelést. Mostanra a légiók már lemálháztak, és elszántan, terheletlen vállal vonultak a
gallok ellen. Ambustus mellét az az érzés dagasztotta, ami minden hadvezérét, ha győzelemváróan
szemlét tart a csapatai felett. Középmagas, barna bőrű, fekete hajú, izmos katonák tartottak a kiszemelt
csatatér felé. Néhány manipulus katonái dallal könnyítették meg a menetet, a légiók soraiban hol itt,
hol ott kapták fel a dallamot, és nevettek szembe a Nappal. Már előre élvezték a győzelem ízét, pedig
eddig még egyetlen ellenséges katonát sem láttak. Quintinius szinte egyszerre lélegzett menetelő
katonáival, és úgy érezte, valami elragadja és magasra emeli. Utoljára akkor érezte magát ilyen jól,
amikor az etruszkok oldalán harcolt ugyanezen gall hadsereg ellen, és sikerült leteríteni a barbárok
vezérét.
Bal keze megszorította kardja markolatát, jobbja pedig feszesen tartotta Lupus kantárját. Örült, hogy
apja lovai közül épp a legvadabbat és legerősebbet hozta magával. Lupus méltó volt a nevére* {*
Lupus = farkas (latin)} , a négyéves mén már több embert ölt meg vagy tett nyomorékká halálpontos
rugásaival, mint némelyik lusta katona... A ló felnyerített és toporzékolni kezdett, mint aki már alig
várja a támadási parancsot. Servilius Fidenas nagyot nevetett a ló patái alól felszálló porpamacsok
láttán.
— Kedvel téged ez a ló! Nem szeretnék a gallok bőrében lenni, ha közéjük vágsz!
Fabius néhány mozdulattal megfékezte a paripát, és csak akkor válaszolt.
— Én is nagyon szeretem! Ez a mén már ivott a gallok véréből, és ma ismét szomját olthatja! Mit
mondanak a jósok?
Cornelius Maluginensis babonásan összerezzent, és rontástól védő jelet rajzolt a levegőbe.
— Az augoruk sasokat láttak, de a szent tyúkok csak csipegettek a magokból! Nehéz küzdelem lesz,
az már biztos...
— Örülök neki! — húzódott farkasvigyorra Fabius szája. — Akkor igazán méltó a győzelem, ha méltó
volt hozzánk az ellenség is. Ígérem nektek, hogy Brennus estére a foglyunk lesz, és diadalmenetben
vonulunk be a Városba. Most pedig nézzünk a csapatok után, ha jól látom, előőrseink már elérték az
Allia torkolatát. Gyerünk, állítsuk fel a hadrendet, mert a gallok sem lehetnek messze!
— És mi lesz a táborral? Csatát állni megerődített tábor építése nélkül? — fogta vissza a lovát
Maluginensis. — Apám először azt tanította meg nekem, hogy a tábor csatában erős hátvéd, harc után
pedig nyugodt álmot biztosít. Római sereg még sosem állt ki csupasz háttal csatára!
— Ezek csak gallok! — torkolta le Ambustus, aki nagyon nagy tekintélyre tett szert a gall vezér
legyőzése óta. — Mire a Nap nyugodni tér, gall hullák halmain üljük meg a győzelem ünnepét, aztán
meg a menekülőket fogjuk üldözni! Minek fölös munkával fárasztani katonáinkat? A cölöpök helyett
inkább a gallok fejét ütögessék!
Az utolsó mondatot már vágtában kiáltotta, és a többi tribunus harsány nevetéssel rúgtatott utána.
Csak Maluginensis torkát szorította össze valami, de látta, hogy a vitában alulmaradt, és társai
Quintinius mellé álltak. A hat katonai tribunus egy kis domb tetején állt meg, és innen próbálták meg
áttekinteni a felálló légiókat. Maluginensis túlzottan elnyúltnak találta az arcvonalat, de véleményével
megint egyedül maradt. Fabius Ambustus szinte lubickolt a fővezér szerepében, és nagyon élvezte,
hogy saját maga rendelkezhet mindkét légió és a segéderők felett. Mások évtizedekig vártak arra,
hogy tisztes kort megérve Róma seregeinek élére léphettek, Fabiust viszont egy jól sikerült kardvágás
és a Város közhangulata megállíthatatlanul röpítette az élre.
— Sulpicius Longus, kedves barátom, legyél te a legatusom, Cornelius Maluginensis és Servilius
Fidenas pedig legyenek a lovasság prefektusai!
Longus boldog fejbólintással fogadta a megtiszteltetést, a csata idejére ő lesz a parancsnok helyettese.
A híresen jó lovas Maluginensis is rögtön megbékélt a dolgok állásával: ő vezetheti a lovasság felét.
Felcsillant a szeme, ahogy a tíz turma remek lovasra gondolt, Fabius Ambustus pedig folytatta a
tisztségek elosztását.
— Fivéreim legyenek a jobb—, illetve balszárnyunkon az auxilia parancsnokai.
Quintinius két testvére búcsút intett, és a szövetséges erők lassan rendeződő csapatai felé vette az
irányt. Piros szegélyű, hófehér tunikájuk láttán Fabius lopva végignézett magán, és még egyszer
megcsodálta saját, bíborszínű öltözékét, a főparancsnok egyenruháját. "Apám fiai közül én vittem a
legtöbbre!" — pillantott egyre távolodó testvérei után, aztán ismét a csapatok igazgatására fordította a
figyelmét.
Trevor Davis és Daniel Smith mintegy öt kilométer magasságban lebegett a leendő csatatér felett.
Mindkettőjük digitális, szolgálati távcsővel vizsgálgatta az érkező gallok tömegét. Úgy érezték, hogy
tűt keresnek a szénakazalban, de nem akartak belebonyolódni a csatába. Ebből a magasságból is
tisztán ki lehetett venni az arcokat, a jövő technikája még azt is látni engedte, hogy melyik katona
mulasztotta el aznap reggel a borotválkozást. Távcső nélkül nem igazán lehetett elkülöníteni a
menetelő embereket, de a hadtestek mozgása tisztán látszott. Alattuk kanyargott a Tiberis, és szépen
látszott, amint a rómaiak balszárnya szinte belelóg a folyóba, a jobbszárny pedig épp ekkor
kapaszkodik fel egy dombra.
— Ez az ember teljesen őrült! — eresztette le a látcsövet Smith. — Ilyen pancser módon szerintem
még nem álltak fel a rómaiak! Nézd a balszárnyat! Átkeltek az Alba patak torkolatán, és most a
hátukban van a víz. Ha a gallok egy kicsit megnyomják az arcvonalat, a sorok felbomlanak a
patakmederben, és lőttek a balszárnynak! Én bizony a patak előtt álltam volna meg, hogy a gallok
sorait bontsa meg a terep, és ne az enyémeket!
— Jó ötlet, de szerintem a Fabius gyerek támadni akar... — bólintott Davis.
— Támadni? — képedt el Smith. — A katonái kora reggel óta menetelnek, és a felszerelést is cipelték.
Most még szépen vonulgatnak a placcon, de mi lesz, ha közbeszólnak a gallok? Ők feleannyi málhát
sem hoztak, mint a rómaiak, és nem is mentek annyit. Szerinted ki fog hamarabb elfáradni?
— Ne engem oktass, hanem azt a taknyost ott lenn! — bökött lefelé a hüvelykujjával Davis, miközben
jót mulatott Smith háborgásán. — Én is tudom, hogy mit kellene tenni, de nem mi vezetjük a római
hadsereget. Nézd, annyira széthúzatta az arcvonalat, hogy egy huszáros roham átszakíthatja a
centrumot, és akkor lőttek a légióknak! Ráadásul a dombok és az erdők miatt nem tudja, hogy az
ellenség néhány perc múlva megérkezik.
— Az biztos, hogy hamarosan nagyon meg fog lepődni — nézett a gallok végeláthatatlan menetére
Smith, aztán újra felvette a távcsövet — Kész csoda lesz, ha ebben a tömegben észrevesszük a gyanús
alakokat...
Davis magában egyetértett Daniellel, és halk sóhaj kíséretében ismét az érkezőket kezdte vizsgálgatni.
Quintinius Fabius Ambustuson nem látszott az a kis megkönnyebbülés, amit a hadrend végső felállása
váltott ki. Bármennyire is biztos volt a dolgában, mégis benne bujkált egy kis félsz: mi lesz akkor, ha a
barbárok hamarabb érkeznek, és a manipulusok nem állnak a helyükön. Most elégedett arccal nézett
végig a csapatokon: két légió plusz a szövetséges erők. A légiók 8400 gyalogosa és 600 lovasa mellé
felsorakozott 5000 szövetséges gyalogos és 900 lovas is. Magában nem tartotta túl sokra őket, hiszen a
szövetségesek voltaképpen a Róma által meghódított városok lakói voltak, de abban is biztos volt,
hogy ezeknek még mindig jobb a harcértéke, mint a fegyelmezetlen barbároknak. A parancsnokok
mindent megtettek azért, hogy a sereg elnyúló centrumát mélységben is tagolni lehessen, de ilyen
hosszú arcvonalra már nem nagyon jutott ember. Kicsit hunyorított, és tisztán látta a derékhad első
vonalában álló könnyűfegyverzetű gyalogságot. Barnult bőrpáncéljuk élesen kivált a sárgás—zöldes
színű, füves háttér előtt. Ha nagyon erőltette a dolgot, még hajítódárdáikat és íjaikat is látta. "Egy jó
gyalogos akár harmincöt méterre is célba talál a dárdával, és nekik ebből fejenként hat darab van. Ez a
2400 gyalogos majd 15000 darab dárdát dobhat az ellenségre, mielőtt egyáltalán megközelíthetnék
őket! Aztán ott van még az ìj és a parittya is mindegyik oldalán..." — latolgatta az esélyeket Fabius. A
következő vonalakban már a nehézgyalogság állt. A manipulusok katonái összezárt, bőrborítású
pajzsaik mögött, a pillumjaikat markolászva várták a jelet. Fémlemezes mellvértjeiken, a hajítókopják
horgas hegyén megcsillant a napfény. Ezek biztos átszakítják a pajzsokat — vizsgálgatta elégedetten a
második vonalban álló 2400 hastatus és a harmadik vonalban lévő 2400 princeps pillumjait a
parancsnok. Nagyon bízott benne, hogy a negyedik vonal rettegett veterán—gyalogsága, az 1200 fős
triarius gárda már nem is avatkozik be a küzdelembe. "Jók lesznek tartaléknak, erőiket inkább az
üldözésre tartogassák!" — futott végig a gondolat a főparancsnok fejében, miközben a gyenge szélben
lobogó, fehér tunikákat, és a sok csatában besötétedett vértjüket nézegette.
— Micsoda ereje van Rómának, ki győzhetne ellenünk? — táncoltatta a lovát a legatusa mellé.
Sulpicius Longus azonban válasz helyett a távolba meredt, és kinyújtotta a kezét:
— Jönnek a gallok!
Fabius egy pillanat múlva szintén észrevette a tömött sorokban közeledő ellenséget, és füleit félelmet
árasztó moraj töltötte be.
— Énekelnek, de még hogy... — képedt el Longus. — Ha itt is így hallatszik, vajon hányan lehetnek?
— Szerinted hányan vannak? — fordult ugyanebben a pillanatban Smith Davis felé. — Ilyen
magasságban is hallatszik az ordítozásuk!
— Nem tudom, egy részük még mindig a fák között jön, de akiket látok, már jóval többen vannak,
mint a rómaiak.
Smith elkerekedett szemmel nézte a gall áradatot és vele szemben a hosszan kígyózó római sereget.
— Trev, azt hiszem, itt nagy ruha készül...
A légiók szinte földbegyökerezett lábbal nézték a gall áradatot. Sok légionárius fejében csak most
fordult meg az a gondolat, hogy itt meg is lehet halni... Amikor a barbárok észrevették a csatára
felsorakozott hadsereget, megtorpantak, és elkezdtek vonalba fejlődni. Nem volt ott kialakult
harcrend, csak egy mindent elárasztó, hatalmas hadsereg.
Brennon alvezérei között kémlelgette a római harcrendet. Hasszán kissé hátramaradva figyelte a
gallokat, de Brennon magához intette. Rolley és Beagle már csak akkor értek a dombtetőre, amikor
társuk már javában tanácskozott a gall vezérrel.
— Te jobban ismered a rómaiakat, mint mi! — tette Hasszán karjára a balját Brennon, és a jobbjával
végigmutatott a légiók masszívnak tűnő ércfalán. — Szerinted hol lesz a legkeményebb a küzdelem?
Hasszán gondosan megválogatta a szavait:
— Ha a katonák harci értékét nézem, akkor a centrum a legveszélyesebb. Itt állnak a legjobban
kiképzett és legütőképesebb csapatok. A szárnyakon csak a római lovasság az igazán veszélyes, a
szövetséges csapatok már jóval gyengébbek. Ennek ellenére azt mondanám, hogy aki birtokolja azt a
dombot, amelyiken a jobbszárny van, azé a csatatér. Hiába kisebb a szövetségesek harcértéke, ha
dombtetőn állomásoznak, nehéz lesz őket kiverni.
— Sárkánytejjel szoptatott az anyád? — nevetett fel Brennon. — Rögtön átláttad a helyzetet! Egy
dolgot azonban nem vettél figyelembe, nekem sokkal több emberem van, mint a római vezérnek. Nézd
meg a derékhadát: itt vannak a főerői. Ha megtámadom a dombot, biztos csapatokat dob át oda, és
visszavethet bennünket. Nem elég a dombot elfoglalni, közben le kell kötni a római sereg maradékát
is. Elegen vagyunk hozzá, hogy ezt meg tudjuk csinálni. Mi a véleményed, Ulaich?
Brennon legkedveltebb alvezére mély hangon röhögött fel:
— Elég lett volna, ha a senók csak a fél hadseregüket küldik Róma ellen, mert a másik fele unatkozni
fog!
Brennon a válasz hallatán felrikoltott, és az ég felé rázta a kardját.
— Ulaich, te foglalhatod el a dombot, a centrum ellen én támadok, a római balszárnyat pedig
Branwenn fogja a patakba szorítani. Hasszán és a barátai mellettem harcolnak. A Napra, a Holdra, a
vízre és a levegőre esküszöm, hogy elpusztítom Rómát! Amikor megszólaltatom a kürtömet,
letapossuk az ellenséget! Indulás!
Brennon vezérkara három részre szakadt, és mindegyik elindult a maga csapatai felé.
Beagle fejét nyomta a szarvakkal díszített sisak, amit még a faluban hajtott fel nagy nehezen. Rolley
szerint a kelták nem igazán kedvelték a sisakokat, ezért volt olyan nehéz hozzájutni. Akkor még nem
hitte el, de most már biztos volt benne, hogy Alexnek megint igaza volt. Aki ezt a bödönt a fejére
teszi, csak bólogatni tud!
— Hallottad, mit mondott Brennon? — szólt oda Agyashoz vágta közben. — Nekem semmi bajom a
rómaiakkal, csatában részt venni meg pláne nem akarok! Mit csinálunk most?
— Én sem harcolni, hanem üzletelni jöttem a keltákhoz — mondta Rolley, és közben majdnem
leharapta a nyelvét, mert a lova megbotlott valamiben. — Nyíltan nem tehetünk semmit, de az
arcvonalban majd körbeléptetünk a gyalogosok között, mintha végső ellenőrzést tartanánk. Ha
megszólalnak a kürtök, szépen előreengedjük a támadókat, és jól lemaradva kísérjük őket! Ez nem a
mi háborúnk, bár Hasszán már tűkön ül, hogy harcolhasson! Vajon miért állt ennyire a kelták mellé?
— Mindig mondtam neked, hogy ez a pasi rosszban sántikál! Látom a vérszomjat a szemében. Úgy
méregette a portyák során elfogott rómaiakat, mintha át akarná harapni a torkukat!
Brennon csapata lassított, a lovak lépésre váltottak a senó gyalogság sűrűjében. Rolley becslése szerint
legalább 40—50.000 kelta harcos álldogált a sereg centrumában, és még mindig érkeztek a leszakadt
rajok. Hogy voltaképpen hány katonával indultak el, senki sem tudta. A túloldalon két, maximum
három légió és a segédcsapatok, talán 15—20.000 ember állt, és várta a sorsát. Brennon le—lehajolt a
lováról, és meg—megszorította kedvenc katonái kezét. Alex látta azt a rajongást, ami a rászegezett
tekintetekben ült, és biztos volt benne, hogy ma semmi sem állíthatja meg őket. Rolley végignézett a
lassan rendeződő arcvonalon. A gallok megerősített balszárnya, amely a dombot fogja támadni, vagy
másfélszer akkora volt, mint a derékhad. Rolley és Beagle lassan léptetett a gyalogosok között, és
egyre távolabb kerültek Brennon testőrcsapatától. Bár tudták, hogy eljön ez a pillanat, de amikor
megszólaltak a kürtök, valami összerezzent bennük. A gall sereg, önmaga hergelésére és az ellenfél
megfélemlítésére kiengedte a hangját, aztán egységes tömegben megindult a római arcvonal felé.
Egyre gyorsabban pufogtak a bocskoros—csizmás lábak, és a végén már teljes erőből rohant a senó
ármádia, mintha a lendületével akarná eltaposni a légiókat.
Lucius Caenus principalis nem akart hinni a szemének, amikor meglátta a hatalmas gall hadsereget.
"Mars, segíts meg, és gazdag áldozatot mutatok neked!" — sóhajtotta magában. Nagyon remélte, hogy
az isten most nem nagyon elfoglalt, és kedvezően fogadja ígéretét. Aztán lopva körbepillantott, és
társai arcát látva ráébredt, hogy Marsnak épp nagyon sok dolga lehet... Amikor a gall sereg felordított
és megindult, egy pillanatra meginogtak a lábai, aztán vesszőt tett a húrra és felvonta az íját. Épp
előtte állt Rufus Iuvenius centurio, Caenus már csak az ő jelére várt, hogy az első nyilat kilőhesse.
Amikor a gallok úgy százhúsz lépés távolságra voltak, Iuvenius nagy üvöltéssel jelezte, hogy tűz.
Nyilak felhői szálltak a manipulusok felől, és a támadók első sorai vérbe borultan hanyatlottak le.
Caenus szemei szinte itták a futás közben megtörő mozdulatok, a levegőbe markoló kezek és a
hátrabicsakló fejek látványát, de nem örülhetett sokáig. Új rajok borították el az elesettek halmait, és
mire a római könnyűgyalogság kilőtte a második vesszőt, a kelták már csak fele olyan távolságra
voltak, mint az első lövéskor. A nyilak csak egy pillanatra vetették vissza a támadókat, de aztán ismét
erőre kaptak, és Iuvenius kénytelen volt félrelökni a nyilat, és kézbe kapni a hajítódárdát. Most már
senki sem várt a jelre, mindenki olyan gyorsan dobálta a dárdáit, ahogy tudta. Caenus hármat tudott
eldobni, amikor megszólalt a visszavonulás jele. Még látta, amint dárdája átfúródik egy gall vállán, és
hanyatt dönti, aztán gyorsan megfordult, és társaival a hastatusok háta mögé futott. A nehézgyalogság
első vonalát alkotó hastatusok mögött ismét harcrendbe álltak, kézbe kapták a maradék dárdákat, aztán
vártak a parancsra.
Egyre közelebbről hallatszott az üvöltés, a gallok már csak nyolc—tíz méternyire voltak, amikor a
haltatus gárda eldobta a pillumokat. A gallok fémkeretes fapajzsa nem bírta a nehéz, kovácsolt hegyű
lándzsák becsapódását, és a roham lendülete ismét megtört. Néhány gall dühös mozdulatokkal
próbálta meg kitépni a horgas végű lándzsákat hasznavehetetlenné vált fegyveréből, de aztán dühös
ordítással vágták le a pajzsokat, és rávetették magukat a római pajzsok falára. A megingathatatlannak
tűnő ércfal résein ki—ki csapott a sok csatát megért légionáriusok kardja. Néhány percen belül lassan
növekvő, vonagló halmok nőttek a római vonal előtt, de a túl hosszú arcvonalon szétszórt erők nem
bírták a nyomást, és lassan hátrálni kezdtek. Lucius Caenus ekkor már a princepsek mögött állva várta
a csata folytatását Amíg a hastatusok állták a sarat, a könnyűgyalogság is hathatósan tudta támogatni
őket, de a hátrálás kezdetekor visszarendelték őket. Rufus Iuvenius néhányszor felugrott, hogy át
tudjon látni a principalisok feje fölött, de semmi mást nem vett észre, csak a gallok végtelen tengerét.
Épp akkor is a levegőben volt, amikor a barbárok támadása átszakította a védővonalat, és a
nehézgyalogság első vonala feladta a küzdelmet. A felhangzó visszavonulási jelre hirtelen elszakadtak
a galloktól, és a néhány másodpercre megnyíló Principalis sorfal résein keresztül visszavonultak. Mire
a gallok felfogták, mi történt, már újra pihent csapatok álltak előttük. Egy pillanatra meglepődtek, de
aztán olyan lendülettel vetették magukat a principalis gárdára, hogy az rögtön hátrálni kényszerült.
Quintinius Fabius Ambustus nem hitt a szemének. Csak néhány perce kezdődött a csata, de a római
sereg már minden vonalon hátrált. A gallokat szemmel láthatóan nem érdekelték a veszteségek, valami
elképzelhetetlen dühvel támadtak a hitszegőnek tartott rómaiakra, és a védfal nem bírta a nyomást.
Sulpicius Longus most vágtatott vissza a derékhadtól és már messziről kiáltotta:
— Súlyosak a veszteségeink, ha így megy tovább, nem marad emberünk!
— Küldd a tartalékot a derékhadhoz, mert ha az átszakad...
Longus akkorát rántott lova kantárján, hogy a kanca a hátsó lábaira ágaskodva perdült meg, és a
legatus minden ügyességére szükség volt a nyeregben maradáshoz. Fabius kissé megnyugodott, amint
a tartalék első centuriáit az arcvonal felé látta rohanni, de továbbra is aggasztotta a szárnyak helyzete.
A lovasság ugyan ügyesen zavarta a gall rohamok kibontakozását, de Quintinius látta, hogy az
ellentámadásokban nincs igazi átütő erő, és a lendület is folyamatosan csökken.
Caenus úgy érezte, már órák óta harcol. Rég elfogytak a hajítódárdái, alig volt nyílvesszője, és több
áttörés megállításában vett részt. Nyelve a szájpadlásához tapadt, és nem emlékezett, milyen lehet a
bor íze. Kardja súlyos teherként lógott a kezében, sisakját néhány perce vesztette el, amikor vagy
tizenöt barbár furakodott át a védőfalon, és csak nehezen sikerült a rést betömni. Az egyik támadó
verte le a fejéről a sisakot, de a több évtizedes kiképzés meghozta az eredményét: gyors lehajlás után a
gall hónalja alá szúrt, és csak ezután terült el. Mire feltápászkodott, és kitörölte a vért a szeméből, a
barbárokat már leöldösték. Caenus sziszegve tapogatta friss fejsebét.
— Csak egy rövid vágás — lihegte Iuvenius centurio, miközben lehajolt, és gyors mozdulattal
elcsapta az utolsó sebesült gall torkát. — Szép sebhelyed lesz, és mutogathatod az unokáidnak.
Először azonban haza kell jut...
Iuvenius feje nagy ívben röppent el, és összerogyó teste mögött egy véres karddal hadonászó gall
jelent meg.
— Áttörtek, ide hozzám! — üvöltötte Caenus, aztán egymaga ugrott a gallok elé. Fél percen belül már
több légionárius sietett a segítségére, de az a harminc másodperc óráknak tűnt számára. Maga sem
tudta, hogy maradhatott életben, és amikor az utolsó barbár is elesett, hitetlenkedve nézett szét.
Brennon az első sorokban küzdött, és kezdeti dühe csak fokozódott. Már többször sikerült áttörni a
pajzsok falát, de a rómaiak mindannyiszor sikeresen összezártak, és csak a sorfal mögött felhangzó
halálüvöltés jelezte a senó katonák végét. Testőrparancsnoka, Conall már többször könyörgött neki,
hogy húzódjon hátra, de ő mindig letorkolta:
— Hogyan nézhetnék katonáim szemébe, ha nem vállalnám a sorsukat! A vezért a tekintélye teszi
vezérré...
Conall most is ott lábatlankodott körülötte, és ismét a régi nótát fújta. Brennon kezdett komolyan
dühös lenni. Épp el akarta zavarni, amikor Conall hirtelen felkapta a fejét, aztán összeszorított
fogakkal ledöntötte a lábáról.
— Mit csinálsz, marha? — hörgött Brennon, miközben kimászott Conall alól. Értetlenül meredt az
előtte magasodó dárdanyélre, de a testőr élettelen arca mindent elárult.
— Meghaltál, hogy élhessek! — nyögött fel a vezér, aztán vérbeborult tekintettel kapta fel
gyermekkori barátját, és a római sorok felé rohant. Emberei ijedt tekintettel húzódtak félre.
— Megöltétek, kutyák! Még egyszer segíts, Conall! — üvöltötte, aztán a holttestet a római pajzsokra
dobta. Emberfeletti erő költözött a szemébe, nehéz kardja véres rendet vágott a tetem súlyától
szétnyíló hadrendben. Válogatott katonák ugrottak a vezér védelmére, és néhány perc alatt huszonöt—
harminc méteres szakadék tátongott a római derékhadon. Néhány közelben álló manipulus katonái
megpróbálták betömni az egyre szélesedő rést, de a kelták rohamát már semmi sem állíthatta meg. A
triarius gárda minden erőfeszítése ellenére egyre mélyebben terültek szét a még harcban álló római
hadrend hátában, és a támadás megrogyasztotta az egész védvonalat.
— Megint bejött a papírforma... — kommentálta Davis az eseményeket, miközben a kelta áttörést
figyelte. — A történelemkönyvek szerint a rómaiak alaposan elvesztették az alliumi csatát, és csak a
szájuk volt nagyon nagy...
— Ezt hogy érted? — kapta fel a fejét Smith, miközben egy széllökés miatt jól meg kellett
kapaszkodnia az ülésben.
— Még a vereség gondolatát sem bírta elviselni a büszke lelkük. Csak jóval később írták le a gall
támadás történetét, és igyekeztek elkenni a vereség nagyságát. Titus Livius például a szövetségesekre
keni a kudarcot, akik... legalábbis szerinte... harc nélkül megfutamodtak, és magukkal rántották a
római csapatokat is. Livius szerint a kelták sokáig fölényben voltak, de aztán a latinok Róma romjai
között összeszedték magukat, és teljesen megsemmisítették az ellenséget. Ezzel szemben mi történik
most?
Smith előbb végignézett a csatatéren, és csak aztán válaszolt.
— A szövetségesek még állnak, de a római derékhad már fut. Szerintem a szárnyak hamarosan
követik a példáját...
Fabius Ambustus nem akart hinni a szemének: ott futott előtte a római derékhad, és a nem sokra
becsült szövetségesek csak lassan hátráltak a rájuk nehezedő nyomás alatt. Innen a dombtetőről csak
apró alakoknak látszottak a menekülő katonák. Mindenki futott, már senki sem gondolt a harcra.
Sulpicius Longus épp akkor vágtatott fel a domboldalon, amikor a gall áradat körbefogott két
cohorsot, és néhány pillanat alatt felmorzsolta.
— Gyere, Quintinius! — ragadta meg Longus a dermedten figyelő fővezér kantárját. — Ezt a csatát
elvesztettük, de Róma még áll! Vissza a városba, meg kell erősíteni az őrséget, fegyverbe kell hívni
mindenkit, vagy minden elveszett!
— Mi lesz a sereggel?
— Majd jönnek ők is! A szárnyak könnyen el tudnak szakadni, a derékhad pedig csak magára
számíthat... Átvágják magukat, meglátod!
A legatus megsarkantyúzta a lovát, Fabius néhány pillanat múlva követte, a vezér nélkül maradt sereg
pedig futott, amerre látott...
— Figyeld csak, mit csinál ott az a két pasi! — mutatott lefelé Smith, miközben szemét le sem vette a
távcsőről. Davis a megadott irányba nézett, és ő is észrevette a két keltát. Lovaik egy helyben
topogtak, miközben gazdáik megszaggatták a ruhájukat, majd leszálltak a nyeregből, és lehajoltak a
földre. Trevor egy kicsit növelte a nagyítást, és most már sokkal jobban látta, mi folyik odalenn. A
rómaiak első nyílzápora ott érte a gall sereget, ahol a férfiak leszálltak a lovukról. Halmokban
feküdtek a halottak, és a két ismeretlen le—lehajolt közéjük.
— Fosztogatnak? — tűnődött el az ügynök, aki szolgálata alatt már több csatatéren megfordult. —
Ahhoz még korán lenne...
Még jobban növelte a nagyítást, és teljesen elképedt a látványtól: nem fosztogattak, hanem a halottak
vérét próbálták meg marokba gyűjteni és a ruhájukra kenni. Lassan mindkét alak olyan lett, mint aki
sokat forgolódott a csata legvéresebb részén. Néhány perces kenekedés után szinte egyszerre
egyenesedtek fel, és Davis majd' lefordult meglepetésében az ugróról.
— Itt vannak a betörőink! — kiáltott fel Smith. — Most megvagytok, barátocskáim! De mi a fenét
csinálnak ezek?
— Gondolom, nem akartak részt venni a csatában, inkább elbliccelték a harcot. Egy ilyen mészárlás
után nem nézhettek ki úgy, mint aki most jött a hivatalból, ezért csatásítják az öltözéküket. És nem
hiszem, hogy most kapjuk el a madárkákat... — mutatott az épp megérkező kelta utóvédre Davis. —
Csak akkor emelhetjük ki őket, ha senki sem veszi észre!
Beagle undorodva meredt a markában remegő alvadt vérre. Agyas találta ki, hogy miként lóghatnak
meg feltűnés nélkül, Kutya elvben egyet is értett vele, de amikor a megvalósításra került a sor, bizony
felfordult a gyomra. Biztos volt benne, hogy erre a néhány percre élete végéig emlékezni fog. A
mezőn, ameddig a szem ellátott, széles sávban hevertek a halottak. George csak nézte a vért, de nem
volt gusztusa az arcára kenni.
— Mi lesz, Kutya? Ha Brennon rájön, hogy nem vettünk részt a csatában, rögtön feláldoz bennünket
Morrighannak!
— Az ki? — mordult egyet Kutya, és lassan az arcára kente a kezében tartott kocsonyát.
— A mészárlás istennője, szokták Fantom Királynőnek is becézni. Ahogy elnézem a terepet, most sok
dolga lehetett...
Rolley szakértő szemmel méregette barátja arcának bemázolását, aztán felkapta a fejét:
— Mi ez?
— Ha jól hallom, jön az utóvéd — mondta Beagle, és a maradék vért a ruhájába törölte. — Szálljunk
fel a gebéinkre, nem akarom hogy lássák, amint itt mászkálunk!
— Te titokban fejlődsz, Kutya! — vigyorgott Rolley, aztán mindketten a közeledő kelták felé
vágtattak.
Trevor Davis és Daniel Smith látták, amint a két betörő elvegyül az érkező senók között. Smith
megnyomott néhány gombot a szöcske műszerfalán és várakozóan nézett Davisre.
— Irány Róma!
— Ha ezek ketten itt vannak, akkor Hasszán sem lehet messze, és valószínűleg együtt mennek tovább
a keltákkal. Akkor pedig igazad van, nekünk Rómában a helyünk... Te kövesd a jobbszárnyat, én pedig
a balszárny menekülői után repülök. Tudni akarom, hol és milyen állapotban állnak meg a futás után.
Találkozzunk a Persus kocsmában este nyolckor!
Halk szisszenés hallatszott, és a két ugró úgy tűnt el, ahogy érkezett. Észrevétlenül.

Abu Ibn Hasszán élvezte a gyilkolást. Amikor belépett az Időjárőrbe, még idealista volt, azonban a
hosszú, szolgálatban eltöltött évek alatt lassan megváltozott. Átmenetileg ugyan meglelte a békéjét,
amikor találkozott Allahhal, de a belé vetett hite végül nem csökkentette, hanem növelte
zavarodottságát. Több alkalommal is megúszta a kötelező pszichológiai teszteket, hol bevetés miatt,
hol ismeretség révén. Magában tisztában volt vele, hogy túl sokáig nem húzhatja lebukás nélkül, és
akkor le kell mondania az Időről, amelyben annyira szeretett utazni. Nem akart adminisztratív
állományba kerülni, ezért döntött a dezertálás mellett. Évekig bujkált az utána küldött ügynökök elől,
és csak ekkor mutatkozott meg, milyen jó kiképzést kapnak a Szolgálat különleges ügynökei. Mindig
el tudta tüntetni a nyomait, és soha nem került lebukásközelbe. Mire sikerült teljesen kibújnia az
állandó emberhiánnyal küzdő Időjárőr érdeklődésének homlokteréből, eluralkodott rajta az üldözési
mánia és a vallási téboly. A rejtőzködésben elért sikereit már nem egykori tanítói jó munkájának és
saját tapasztalatainak tudta be, hanem az isteni segítség megnyilvánulásának. Elhatározta, hogy
bármilyen eszközre is lesz szüksége, de mindig és mindenhol szembeszáll azokkal, akik valamit is
tettek az iszlám terjedése ellen. Ezért folyamodott végül terrorisztikus eszközökhöz, ezért próbálta
meg a keresztény világot járványokkal meggyengíteni, és ezt a tervét akadályozta meg Trevor Davis,
amikor meglepte bagdadi rejtekhelyén, és bíróság elé juttatta. A hibát ekkor sem magában kereste, és a
bosszú gondolata volt legfőbb hajtóereje az Inferno poklában. Most is az az öröm töltötte el, mint
néhány hete, Góliát meggyilkolásakor. Élvezte, hogy ő a csatatér legjobb kardforgatója, és senki sem
szállhat szembe vele a siker reményében. Vívótechnikáját a Szolgálat évezredes tapasztalatai
csiszolták tökéletesre, fizikai erejét és állóképességét a szolgálati kezeléseknek köszönhette, de talán
épp ezért gyűlölte most mindennél jobban az Időjárőrt és benne Trevor Davist. Ha tudat alatt is, de
saját tökéletlenségére emlékeztették. Az őt kivető szervezet tette tökéletes harci géppé, ez a tény
azonban mélyen bántotta önérzetét. Minden szúrásában, minden ütésében benne volt az a gyilkos düh,
amely már mélyen belé ivódott. Bárki állt is elé a harctéren, senki sem úszhatta meg élve a találkozást.
Hasszán az első sorban harcolt Brennon oldalán. Amikor végre áttörték a római derékhadat, közvetlen
a nyomában futott, és nem kis szerepe volt a római arcvonal végső szétzilálásában. Sokat megért,
csatában edzett légionáriusok dobták el kardjukat, és rettegve menekültek előle. A szemében lobogó
őrülettől megriadva csak a futásra gondolt az, akit a balszerencse a kardja elé vezérelt. Széles udvar
tágult körülötte, amint utolsó áldozatának holttestébe rúgott. Szusszantott egyet, és néhány pillanat
alatt átlátta: a csata eldőlt. A légiók minden ponton visszavonultak, vagy épp menekültek. Kéjes
tekintettel nézett végig a halottakkal borított mezőn, amikor teste úgy merevedett meg, mint akit
nyílvessző talált el. Bal fülében halk sípolás jelezte, hogy valahol a környéken időmező épül fel. A kis
meződetektort azóta hordta magánál, mióta sikerült nagy mennyiségű felszerelést lopnia az Időjárőr
egyik raktárából.
— Végre megjöttetek! — sóhajtott fel, és szíve vadul kalimpálni kezdett. — Közel a leszámolás...
— Mire gondolsz, barátom? — csapott a vállára valaki. A szökevény megismerte Brennon jellegzetes
basszusát, és nevetve mutatott a római holttestekre:
— Milyen büszkén vonultak, azt hitték, hogy semmi sem állíthatja meg őket!
— Maguknak keresték a bajt — köpött egyet a vezér. — Senki sem kérte őket, hogy a senók és
Clusium vitájába avatkozzanak. Ha akkor meghúzzák magukat, nyugodtan alhatnának az ágyukban.
Most itt fekszenek, és néhány nap múlva a harcosaim ölelik asszonyaikat. Kilenc hónap múlva sok
szőke vagy vörös hajú római fog születni!
Harsány röhögés áradt szét a véráztatta mezők fölött, mintha csak a tábortűz mellett anekdotáztak
volna. Brennon körül már ott nyüzsgött a kelta vezérkar, mindenki kipirultan, győzelemittasan
érkezett. Néhány perc múlva arról a dombról tekintették át a csatateret, amelyről nemrég még Fabius
Ambustus irányította csapatait. A távolban még harcban állt a menekülő rómaiak utóvédje, de a
győzők itt már megkezdték a zsákmány számbavételét. Cuillenain, a legfőbb druida máris Brennon
előtt állt, hosszú, ősz haja meg—meglibbent a meleg szélben. Barna, ráncos marka ráfeszült
tölgyfabotjára, amelyre mesteri kezek vésték fel az istenek neveit.
— Győztél, vezér, de ha nem mutatsz be áldozatot, elpártolnak tőled az istenek!
Brennon nem akarta magára haragítani égi pártfogóit, így készségesen felelt.
— Tudom, mi a kötelességem. Annyi emberrel rendelkezhetsz, amennyi elég a győzelmünkhöz méltó
áldozat előkészítéséhez. Tudják csak meg az égiek, milyen hálás a senók törzse! Kikhez szól majd az
áldozatunk?
— Először legfóbb istenünk, Lugh, a Fényességes részesül az áldozatból. Aztán Morrighan, a Fantom
Királynő, a mészárlás istennője, majd Nemhain, a Tomboló Szenvedély, a rikoltásával ölő hadiistennő
fülét keresi szavunk. Végül emberáldozatot mutatunk be. Teutates áldozatait fejjel lefelé hordóba
fojtjuk, Taraniséit faketrecekben megégetjük, Esuséit pedig fákra lógatva sebezzük halálra. Remélem,
katonáink ejtettek foglyokat is, mert ha nincs emberáldozat, az súlyos következményekkel járhat!
— Minden rendben fog menni — nyugtatta meg a vezér, és a druida elégedetten baktatott le a
dombról. Alig távozott Cuillenain, Hasszán máris a vezér közelébe férkőzött.
— Most nem szabad megállni! Róma seregét megvertük ugyan, de nem semmisítettük meg!
Összeszedhetik erőiket, és semmivé foszlik a mai nap eredménye... Áldozni ráértek Róma romjai
felett is!
Brennon agyát elöntötte a düh.
— Ha nem tudnám, milyen nagy szolgálatokat tettél nekünk, és nem tekintenélek barátomnak, most
elvágnám a torkodat! Brennonról egy isten sem mondhatja el, hogy nem adja meg a kellő tiszteletet!
Egész seregem elpusztulhat, ha másképp cselekszem...
— Te tudod — fújtatott dühösen Hasszán —, de emlékezz szavaimra: nem a gyorsasággal lehet az
istenek kegyébe férkőzni, hanem a méltó áldozattal! És Róma lett volna a legméltóbb áldozat...
— Ez a druidáink dolga, nem értesz hozzá — vigyorgott Brennon, és barátságosan intett kezével. —
Gyere, és mulass velünk! Nézd, már a barátaid is megjöttek! Ha jól látom, ők is kivették a részüket a
csatából.
Hasszán nehezen ismerte fel társait a két, talpig véres alakban. Végignézett a saját öltözetén, és rajta is
épp elég vér száradt, de Rolley és Beagle igazi hentesnek látszottak. Ruhájuk több helyen is kiszakadt,
arcuk vöröslött, és csak szemük világított fehéren.
— Merre jártatok? Nem láttalak benneteket...
Rolley meghúzta a gyeplőt és csettintett a lovának:
— Még az első rohamban elsodródtunk egymás közeléből. És most hogyan tovább, mit határozott
Brennon?
— Áldoznak az isteneiknek, csak aztán megyünk tovább — fortyant fel Hasszán. — Végleg
legyőzhettük volna a rómaiakat, ha nincs az a vén druida!
Rolley megütközve nézett Hasszánra.
— Miért kellene Rómát tönkreverni? Ez nem a mi háborúnk... Csak azért jöttünk erre, mert bolond
fejjel ígéretet tettünk Brennonnak, hogy segítjük, ahol tudjuk. Nem gondoltam, hogy egy háborúban
kell valóra váltani az ígéretünket...
— Miért jöttetek velem, ha aztán visszatáncoltok? Megállapodásunk alapja az volt, hogy annyi
aranyat szedünk össze, amennyit csak bírunk, és letelepszünk egy szimpatikus, az aranyat nagy
becsben tartó korszakban. A kelták sok aranyat tudtak és tudnak adni, de valamit tenni kell érte...
Rolley most már komolyan dühbe gurult:
— Ne mondd már, hogy nem érted, miről beszélek? Remek ötlet volt a részedről, hogy szereztél
teherliftet, és svéd acélból készült fegyvereket adtál el nekik. Ez a harcos nép mindent képes volt
megadni a jó kardokért és késekért. Szépen gazdagodtunk az üzleten, a történelembe sem avatkoztunk
be, mert a kelták ismerték az acélt, és így vagy úgy, de megcsinálták volna a szükséges fegyvereket.
Néhány kelta kovács morgott, mert veszélybe került addigi kiváltságos helyzete, de semmi más nem
történt. De miért kellett az amúgy is forrófejű senókat erre a hadjáratra ösztönözni? Békésen ment a
cserebere, és most itt állunk egy hullákkal borított mezőn!
Hasszán épp olyan nyugodtnak látszott, mint máskor, de hangja gyenge, remegése belső feszültségről
árulkodott:
— Én ugyan nem ösztönöztem a keltákat a harcra, inkább ők akarták mindenáron... Ami pedig az
aranyukat illeti: már rég elszedegettük mindent, amit jó szívvel ideadhattak. Mennyit rejtettünk el
eddig? Három tonnát, vagy lehet hogy négyet is? Brennon nyakából nem szedhetem le a láncokat! A
keltáknak kellettek a fegyvereink, és elfogyott az aranyuk: maguktól jöttek rá a megoldásra, honnan
szerezhetnek még többet, hogy végre megkaphassák a következő fegyverszállítmányt!
— Undorító vagy! Már bánom, hogy rád hallgattunk!
— Más kára nélkül hogyan akarnál megtollasodni? — Hasszán hangja most már határozottan gúnyos
volt. — Ha kihasználod a huszadik századi tőzsdeválságokat, és hatalmas vagyont szedsz össze, mert
csak te tudod, hogy mit érdemes venni, mit gondolsz, hányan lesznek öngyilkosok, és hány embernek
megy végleg tönkre az élete? Most ebben a korban vagyunk, ennek a kornak a törvényeit kell
követnünk! Vedd észre, hogy itt minden úgy megy, mint Amerikában, csak az eszközök mások...
— Eeeh! — legyintett Alex. — Látom, hogy csak a falnak beszélek...
Hasszán különösebb érdeklődés nélkül pillantott az elvágtató Rolley után, aztán arra nézett, amerre
Róma falait sejtette. Hosszan meredt a távolba, majd lova fejét ő is a csatatér felé fordította, ahol már
fellángoltak az első áldozati tüzek, és apatikus vagy üvöltöző foglyokat cipeltek végzetük felé a
druidák.

Cloelius Persus fogadójában teljes volt a felfordulás. A vendégek nagy része, jobbára etruszk, pun és
görög kereskedők, villámgyorsan fizetett, és egy órán belül már az ardeai úton menekült a biztonságot
jelentő dél felé. Daniel Smith az egyik asztalnál ülve száraz bort szopogatott, és Davis érkezésére várt.
Abban biztos volt, hogy aznap este a gallok még nem támadhatják meg a várost, így meglehetős
nyugalommal figyelte a baromfiként káráló és rohangáló vendégeket. Magában megsaccolta az időt,
és arra a megállapításra jutott, hogy társa hamarosan megérkezik. Egy kicsit megdöntötte a kancsóját,
és látva a benne lévő bor mennyiségét, a pult mögött reszkető Persusra kiáltott:
— Cloelius, bonts meg még egy amforát! Ez a görög bor már fogytán van, és nemsokára megjön a
barátom.
A kövér kocsmáros reszkető kézzel tépte fel az amforát lezáró viaszpecsétet, aztán egy kicsit közelebb
hajolt Smith—hez.
— Mi lesz velünk, Danielos uram?
— Mi lenne? — nézett rá pohara pereme fölött az ügynök.
Persus zavartan gyűrögette tunikája szegélyét.
— Seregünk alig fele menekült meg a galloktól! Nincs elég ember a falak védelmére...
— Akkor pedig csak egy dolgot tehetnek: fel kell adni a várost, és vissza kell húzódni a Capitoliumra.
Szerintem azt nem tudják bevenni a barbárok
— Feladni a várost? — szörnyedt el a fogadós. — Itt van Róma minden értéke! Kevés az idő, nem
tudjuk védett helyre szállítani.
Daniel megvonta a vállát.
— Nem hiszem, hogy volna más választás. Róma most védhetetlen, tehát a gallok mindenképp
elfoglalják. Ha az embereket nem menekítik a Capitolium vastag falai mögé, akkor városukkal együtt
esnek el. Nem lesz senki, aki újjá tudná építeni, ami most elpusztul!
— A barátomnak igaza van — telepedett le Davis, aki észrevétlenül érkezett meg, és hallotta a
beszélgetés végét. — Róma kincse nem az arany, hanem fiainak karja és lányainak öle. Van, aki
megvédi, és van, aki új polgárokat ad a városnak, hogy begyógyítsák a sebeket.
— Igazad lehet, uram, de te könnyen beszélsz! Mire a barbárok ideérnek, ti már rég Neapolis felé
tartotok, és ott várjátok ki, sikerül—e Rómát megvédenünk.
— Tévedsz, Cloelius! Mi itt maradunk, és veletek együtt állunk ki a falakra. Otthon már minden olyan
nyugodt, itt legalább történik valami.
— Megyek, pakolok! Egy római polgár nem lehet gyáva, ha védeni kell a Várost — jelentette ki
önérzetesen a vendéglős, és elrohant.
— Micsoda pátosz! — vigyorgott utána Smith.
— Szerintem csak az aranyait ássa el — jegyezte meg Davis, és jól meghúzta a kancsót. — Egész jó
bort hozattál — csettintett, és kézfejével megtörölte a száját.
— Na, mi újság? Hova menekült a balszárny? — nézett barátjára Smith.
— Veiibe. Kóvályogtak egy kicsit, de aztán rájöhettek, hogy ez a legkézenfekvőbb megoldás. Most ott
rostokolnak, a kapuk bezárva, megerősített őrség mindenhol, és nem igazán akarnak előbújni. A gallok
azt tehetnek a környéken, amit akarnak.
— Mivel a három jómadár a támadóknál bújkál, szerintem menjünk fel a Capitoliumra. Előbb—utóbb
úgyis befutnak a kelták, és velük Hasszánék is — ajánlotta Smith.
— Jó, jó... — intette nyugalomra társát Davis, aki épp a második kupát töltötte tele. — Holnap
reggelig úgysem érnek ide, ráér még a Fellegvár. Róma eddig sosem volt vesztes, a Capitoliumon
felhalmozott készleteik sem lehetnek túl nagyok. Hivatalosan most lakhatunk jól utoljára, legalábbis a
következő néhány hétben. Szerintem a tribunosok már megkezdték a készletek felmérését, és
holnaptól szigorú fejadagrendszer lép életbe.
Fél perc múlva a menekülők lármáján kívül csak a csontok koppanása hallatszott. Cloelius mester
hiába kereste volna a pulton felejtett fél malacot, ha egyáltalán eszébe jut a dolog. Ezekben a
percekben azonban buzgón taposta a földet a borospince egyik sarkában, és nagy nyögésekkel
illesztette vissza a felszedett kőlapokat: ha Janus, a kétarcú isten is úgy gondolja, a gall veszedelem
elvonultával lesz miből újra kezdeni a szakmát. Erősen lihegve állt fel, kezét ideges mozdulatokkal
törölte tunikája szárába, aztán felmarkolta vagy két évtizede nem használt bőrvértjét, feltette sisakját,
megemelte kardját, és a Fellegvár felé indult. Lehet, hogy régen kijött a gyakorlatból, de bízott a falak
erejében: mégiscsak jobb a mellvéden állva a feltörekvők fejét csapkodni, mint a létrán kapaszkodni,
és lesni, honnan szakad az ember nyakába az áldás...

Már több mint egy hét telt el az alliumi csata óta. Vulpius Crennus pajzsa fedezékében a mellvéden
üldögélt, és Róma romjait nézte. Minden várakozás ellenére a kelták csak a győzelem utáni harmadik
napon szállták meg a várost. Brennon ugyan, főleg Hasszán állandó sugdolózásának köszönhetően,
siettetni akarta seregét, de szembetalálta magát a druidákkal és eléggé elbizakodott alvezéreivel. Nem
volt olyan kelta, aki ne lett volna meggyőződve a római hadsereg megsemmisüléséről, és
mindenekelőtt mulatni akartak. A fővezér, aki lelke mélyén hajlott arra, hogy egyetértsen embereivel,
végül belement a csata utáni pihenő meghosszabbításába. Álláspontját megerősítették azok a felderítő
portyák, amelyeket a város falai elé küldött. Nyitott kapuk, kihalt falak fogadták a senó kémlelőket,
csak néhány éhes kutya csaholt utánuk.
Brennon bevonulása minden felhajtástól mentes volt. Harcosai tömött sorokban áramlottak be a
kapukon, de csak az üres várost találták. A meredek sziklákon épült Fellegvár falain meg—
megcsillantak a védők fegyverei, a város azonban szabad prédának bizonyult. Egy órán belül több
helyen is tüzek lángoltak fel, és a házakban maradt vének halálhörgése vegyült a tűz pattogásával. A
Capitolium védői nem tudták rábírni a fegyvert fogni nem tudó öregeket, hogy jöjjenek a védett falak
mögé. Kevés az élelem, jött a válasz, és a római aggastyánok házaikban várták be sorsukat.
Crennus igyekezett minél kisebb felületet mutatni a gall íjászoknak. "A várfalhoz közeli házakat
ugyan porig rombolták, de az ember nem lehet elég óvatos. Ezek a barbárok még kilukasztják a
bőrömet..." — nézte az egykori épületek omladékán üldögélő vagy épp fekvő támadókat. Háta mögött
egy saru nyikordult, és meglepve kapta fel a fejét: ezekben az órákban mindenki pihenni szokott, csak
az őrök ügyelnek a Fellegvár biztonságára. A felbukkanó férfi hajába itt—ott már ezüst szálak
vegyültek, de tekintete élénk és harcra kész volt. Crennus felderülve nézett a magas termetű görög
felé, aki idegen létére barátjával együtt a Város védői mellé állt.
— Ave Trevos! Mi szél hozott erre?
— Ave Vulpius! — köszönt Davis, és kilesett a mélyben lebzselő keltákra. — Gondoltam, megnézem
őket. Már egy hete itt vannak, de semmi jele a támadásnak. Szerinted mit akarnak?
— Azt csak Janus tudná megmondani... — tárta szét tanácstalanul a kezét a katona. — Mindent
leromboltak, és most csak ülnek, mint tyúkok a szemétdombon.
— Lehet, hogy a hódoló követeinket várják?
Crennus szemében felizzott a harag.
— Arra várhatnak, a Capitoliumot nem tudja bevenni ez a banda! Előbb—utóbb el kell, hogy
takarodjanak. Nemcsak a város égett le, hanem az ott tárolt élelmiszerkészletek is. Ekkora hadsereget
elég nehéz etetni. Minden nap látok ellovagló portyákat, és látom, amint néhány tehénnel és disznóval
térnek vissza. De mi az ennyi embernek?
Davis eltűnődött:
— Szerinted kevés az élelmük? Akkor mihamarabb döntésre kell vinniük az ostromot, ha nem akarnak
szégyenszemre eltakarodni. Megyek, jelentem a tribunusoknak, hogy gall támadás várható...
Quintinius Sulpicius Longus, a védelem irányítója egyetértett Davisszel, megerősítette az őrséget, és
elrendelte a harckészültséget. A nap hátralévő része és az éjszaka eseménytelenül telt el, de
napkeltekor a gallok üvöltése jelezte a roham kezdetét. Néhány pillanat alatt ellepték a környéket,
fejük felett hatalmas fa— és bőrpajzsokat cipeltek. A védők nyílvesszői és dárdái hatástalanul
pattantak le róluk, és a magukkal cipelt fedezékek oltalmában zavartalanul meg tudták közelíteni a
falakhoz vezető meredélyt. Longus, látva a senók közeledését, nagyot kiáltott.
— Ne lőjetek, a lejtőn úgyis ki kell jönniük a fedezékből!
A meredek lejtők szikláin felbomlott a kelta harcrend, és kénytelenek voltak nehéz pajzsaikat
félredobva kapaszkodni. Abban a pillanatban nyilak felhője szállt fel a falakról, és borította be a
támadókat. Alaposan megritkított és kifulladt sorok értek fel a meredély derekára, ahol már várta őket
a római nehézgyalogság. Davis és Smith a mellvértről szépen átlátták a csatateret.
— Nincs semmi esélyük... — nézett az első gall menekülők után Smith. — Lejtőn felfelé rohamozni a
triariusok és a princepsek ellen, kész öngyilkosság.
— Nézd, mit csinál Longus! — mutatott lefelé Davis. — Támadnak a rómaiak!
Amint érződni kezdett a gall roham kifulladása, az addig védekező katonák egyre gyorsabban a
visszavonuló ellenség után nyomultak. Hatalmas ordítással vetették magukat a kelták után, és a lejtő
jelentősen megnövelte rohamuk iramát. Szinte szétfröccsent előttük a gall utóvéd, nyomukban csak
halottak és vonagló sebesültek maradtak. A fal tövéből néhány perc alatt eltűntek a senók, Sulpicius
Longus csak nehezen tudta megállítani a gyilkolásba belevadult csapatait. Néhány vonakodó katona
hátán nagyot csattant a kardlapja, miközben folyamatosan üvöltözött:
— Vissza, mert nyílt terepen elnyomnak bennünket! — Felágaskodott lován, és úgy kanyarodott az
utolsó rohamozók elé. — Ehhez még kevesen vagyunk, de eljön majd a mi időnk is!
Többi mondata belefulladt a mélyből felszűrődő zajokba, de szemmel látható volt, hogy a sereg ismét
hallgat a vezérére. Kipirult, nevető arcú katonák léptek a Capitolium területére, Davis az elsők között
köszöntötte a vezért.
— Ezt jól csináltátok, Quintinius!
Longus leugrott a lováról, és megölelte az ügynököt.
— Remek orrod van, Trevos! Gondoltam én arra, hogy támadni fognak, de későbbre vártam volna
őket. Ha újabb gondolataid támadnak, nehogy bármit is magadba fojts! Átriumom mindig nyitva áll
előtted!
Az utolsó mondatot már távolodva kiáltotta Davis felé, mert az ünneplő tömeg elsodorta őket
egymástól.
— Na, ezek megkóstolták a győzelem ízét! — mutatott körbe Smith, aki Trevor mögött állva nézte a
kavargó tömeget. — Rájöttek, hogy a kelták is legyőzhetők. Szerintem nem az a legfontosabb, hogy
megöltek párszáz barbárt, hanem ismét bíznak magukban...

Hasszán fel s alá járkált, és közben félhangosan átkozódott. Úgy érezte, mindjárt szétveti a méreg: az
alliumi csatát megnyerték ugyan, de nem foglalták el menetből a várost, ráadásul a senók most már
nem is nagyon erőltetik a dolgot. Egyre kevesebb az élelem, Brennon rekvirálni küldte a sereg nagy
részét, és csak annyi embert hagyott a táborban, amennyivel szilárdan körül tudta zárni Rómát. "Davis
biztos bent van, én meg nem tudok bejutni!" — dühöngött magában. "Az ugrómat nem használhatom,
mert biztos telerakták a várost szenzorokkal. Azonnal megtalálnának és akkor vége a dalnak... Csak a
keltákkal együtt törhetek be, és Davisék biztos ott maradnak! Ha elfoglaljuk Rómát, akkor lőttek a
világtörténelemnek a Szolgálatnak, a danellieknek, mindennek. Amíg a senóknak esélye van a teljes
győzelemre, Davis nem mehet sehová. Ez a végzete, de először be kell vennünk a várost!"
— Mi bánt, barátom? — emelte meg kupáját Brennon, és nagyot húzott belőle. A kupát egy rég
megölt ellensége koponyájából csináltatta a vezér, a szökevény egy pillanatra szembenézett az üres
szemgödrökkel. Hátán végigfutott a hideg, egy pillanatra eszébe jutott az Inferno, aztán rövid hálát
mormogott Allahnak a segítségéért. Brennon már megszokta a harcos viselkedését, és nem ütközött
meg azon sem, hogy nem válaszolt rögtön.
— Múlik az idő, és Róma még mindig áll... — sóhajtott Hasszán. — Nem jó jel, hogy sereged nagy
része szanaszét kóborol a környéken. Az ardeaiak az elűzött diktátor, Camillus vezetésével rajta is
ütöttek az egyik csapatodon, és csak kevesen menekültek meg. Hírét vettem, hogy Camillus lassan
összeszedi a szétszórt csapatokat, és erősítést szerez a környékbeli városokból. Nem lesz ennek jó
vége!
— Tudom — piszkálta meg a fogát Brennon —, de egyáltalán nem aggaszt a dolog. Róma erőinek
egy részét megöltük a csatában, a maradék felét pedig bezártuk a Fellegvárba. Camillusnak nem lehet
egy légiónál nagyobb ereje, ha mindenkit összetrombitál, akkor sem lesz két—három légiónál
nagyobb a serege. Ennyit pedig reggelire is megeszünk. És hogy csillapuljon a mérged, ma éjjel
bevesszük a Capitoliumot!
— Honnan veszed ezt? — csillant fel Hasszán szeme.
— Nekünk is vannak odabent kémeink, nemcsak nekik idekint. A Veiibe menekült fél légió, amelyik
néhány napja verte szét az etruszkokat...
— Etruszkokat? — képedt el Hasszán. — Hiszen Róma az etruszkok védelmében szállt szembe
velünk!
— Persze, de a politika mocskos dolog. Az etruszkok nem küldtek segédcsapatokat a latinoknak,
hanem kivárták, melyik fél lesz a vesztes. Miután szétvertük a római csapatokat, és bevonultunk a
városba, elérkezettnek látták az időt, hogy visszahódítsák azokat a földeket, amelyek korábban az
övék voltak. Az etruszk támadás híre annyira feldühítette a Veiibe szorult légiót, hogy rögtön rajtuk is
ütöttek, és földbe taposták az egykori szövetségest. Hiába, tudnak ezek verekedni, legalábbis helyi
viszonylatban... Szóval, az etruszkok felett aratott győzelem után követet küldtek Camillushoz, és
felkérték, legyen a vezérük. Létrejött Ardea és Róma szövetsége, csak az a bökkenő, hogy Camillus
száműzetését tölti Ardeában, és így hivatalosan nem lehet fővezér. Egy római katona, bizonyos
Pontius Caminius elvállalta, hogy beszökik a Fellegvárba, és megszerzi a szenátus beleegyezését
Camillus visszahívásához és kinevezéséhez. A szenátus, sok trottyos öregember, aki félti a bőrét,
persze rögtön beleegyezett, és tegnap este Camillus kegyelmet kapott, valamint kinevezték
diktátornak. Caminius kilopódzott a Fellegvárból, és azóta talán már meg is érkezett Ardeába.
Hasszán elképedten hallgatta Brennon történetét.
— És te ennek örülsz? Camillus a legjobb hadvezérük, és ha sikerül egy keltaellenes szövetséget
összehoznia a többi várossal, komoly veszélybe kerültök.
A kelta vezér öblös basszussal kacagott fel:
— Erre a pillanatra vártam, amióta hírét vettem a történteknek. Kémeim jóvoltából mindenről tudtam,
csak egyet nem: hol megy be Caminius, és hol jön ki. Minden lépését figyeltük, és már ismerjük a
várba vezető titkos ösvényt. Még Caminiust is futni hagytam, nehogy az ő kémeik rájöjjenek, mire
készülünk. Ma éjszaka egy válogatott csapatom besurran a Capitoliumra, és kinyitja a kapukat. Mire
Camillus öszszeszedi az erőit, Róma már a miénk lesz, és nyílt csatában ismét mi leszünk a jobbak!
Remélem, éjjel te is ott leszel a kapu előtt...
— Semmi sem szerezhet nagyobb örömöt! — vigyorgott vissza a szökevény.

Daniel Smith a kockajáték elemeire tanítgatta Marcus Manliust. Harsány beszélgetésük betöltötte a kis
taverna ivóját. Az ajtófélfát támasztó Trevor Davis megpróbált keresztüllátni a szurokszínű sötétségen,
de csak a közelben álló Juno templom fekete tömbjét tudta kivenni, azon túl már semmi sem látszott.
Sulpicius Longus szigorúan meghagyta, hogy az ostrom idején tilos éjszakai fényeket használni a
szabad ég alatt, mert támpontjai lehetnek egy meglepetésszerű gall támadásnak. Újhold lévén csak a
csillagok világítottak, a Nagymedve helyzete alapján éjfél felé járhatott az idő. Az ügynök
hátrapillantott a válla fölött, és — látva, hogy társa mennyire belefeledkezett a játékba — inkább a
séta mellett döntött. Mélyeket lélegzett a friss levegőből, és magabiztosan sétált végig a kivilágítatlan
területen. Sok—sok szolgálatban eltöltött év élezte ki látását, most sem volt több fényre szüksége,
hogy ki tudja kerülni a sötétben megbújó buktatókat. Kiállt a Capitolium falára, tekintete a gall tábort
kereste. Legnagyobb meglepetésére semmit sem látott. Ilyenkor a senók még javában mulatozni
szoktak, de most egy tábortűz mellől sem hallatszott kurjongatás. "Gyanús..." — állapította meg
magában, aztán jobb kilátóhelyet keresett. Bármelyik római szentségtörést kiáltott volna, ha ekkor
meglátja Davist: az ügynök, átgondolva a helyzetet, úgy döntött, hogy a legjobb kilátás a szent ludak
alvóházából nyílik. Viszonylag tágas és magasan fekvő ablakaiból jobban át lehetett látni a terepet. Őr
nem állt a libaól előtt, senki sem merte volna megzavarni Juno istennő szent madarainak álmát.
Rómában mindenki mélyen hitt benne, hogy a szeszélyes és bosszúálló természetű Juno nem hagyná
sokáig megtorlatlanul, ha valaki háborgatná a lúdjait. Davis óvatosan kinyitotta az impozáns libaól
ajtaját, keze önkéntelen mozdulattal kapaszkodott meg a díszesre faragott ajtókeretben. "Ilyen fényűző
körülmények között Rómán kívül egyetlen baromfi sem élte le az életét!" — nézte kajánul a hófehér,
kövérre hízott madarakat, de hirtelen gyanús zajokra figyelt fől. Lihegés, csusszanások és kőhöz ütődő
fém halk csendülése jött az ablakon kívülről. Davis most már nem törődött a csenddel, az ablakhoz
ugrott, és kinézett rajta. Bár a csillagfény csak halvány derengést adott a tájnak, de elég jól látta, amint
néhány kúszó alak megközelíti a falat. Egy kicsit megerőltette a szemét, és egyre több embert
pillantott meg a mindeddig megmászhatatlannak gondolt sziklákon. Most már eleget látott,
megpördült, és rohant az őrséget riasztani. Juno lúdjai már akkor felébredtek, amikor Davis az
ablakhoz ugrott, de amikor kirohant az ólból, elfogyott a türelmük, és hangos gágogással adták
mindenki tudtára az elégedetlenségüket. A közelben lévő őrszoba személyzete egy emberként ugrott
talpra, amikor hangos gágogás hallatszott, és szinte nyomban felharsant a kiáltás:
— Támadnak a gallok!
Néhány pillanat alatt minden férfi fegyvert ragadott a környéken, de senki sem tudta, honnan várható a
támadás. Smith és Manlius együtt ugrottak ki a taverna ajtaján. A római megtorpant, és a kiáltozás
irányát kereste, de Smith szolgálati tréninggel edzett hallásával nem vehette fel a versenyt. Még csak
készülődött a fülelésre, de az ügynök már megragadta a karját, és határozottan Davis irányába húzta.
— Erre menjünk! Erről hallom Trevos hangját!
Manlius futás közben rántotta ki kardját, és akkorát bődült, hogy Smith füle hosszan csengett utána.
— Ide hozzám, erre vannak!
Néhány pillanat múlva már Davis mellett lihegtek, és Manlius meglátta az első támadót, amint
felkapaszkodott a mellvédre. Habozás nélkül ugrott rá, és lendülete lesodorta a harcost a falról. A gall
hosszan csengő halálsikolyára dühös üvöltés volt a válasz, és az alant nyomakodók egymás után
ugrottak a falra. Senki sem tudta a sötétben, hogy kivel küzd, láthatatlanul suhantak a vágások és
szúrások, s aki megbillent, már csak abban reménykedhetett, hogy nem esik le a falról. Egyedül a
dulakodás zaja hallatszott, amelybe néha egy—egy elhaló hörgés vagy jajszó vegyült. Smith most
vette hasznát először az oligocén korszakbeli Akadémián tanult közelharc—ismereteknek. Fogalma
sem volt, hány embert ölt vagy sebesített meg, de csodával határosnak tartotta, hogy ő maga nem esett
el. Önmaga számára is félelmes ösztönösséggel hajolt el az orvul suhanó kardok és balták elől,
önkéntelen mozdulatokkal védte ki a csapásokat, és hirtelen riposztjai sorra űzték vissza a támadókat a
sötétségbe. Csak néhány perce tartott a kilátástalannak tűnő küzdelem, de a három védő körül egyre
tágasabb lett a hely. Davist a rutin, Smith—t a lelkesedés és az ösztön hajtotta, Manlius pedig nem
mindennapi testi erejét és gyorsaságát használta ki. Szeme egyre jobban megszokta a sötétséget, és
már az előtt észrevette a fal peremébe kapaszkodó támadókat, mielőtt fel tudtak volna húzódni.
Ilyenkor általában előreugrott, villámgyorsan odacsapott, és már lépett is vissza. Minden ütése
nyomán kézfejek és ujjak hullottak a véres falakra, a megcsonkított, fogni nem tudó támadók pedig a
mélybe zuhantak. A gallok számára teljesen hihetetlen volt, hogy három harcos meg tudja állítani
cseles támadásukat. Babonás félelem lett úrrá rajtuk, és egyre kevésbé mertek szembeszállni velük.
— Ezek itt Teutates, Taranis és Esus! A hármas istenség saját népe ellen fordult! — üvöltötte egy
magából kifordult senó harcos, mielőtt Manlius végzett vele.
Davisékben mindenki borzadva ismerte fel a legkegyetlenebb kelta isteneket, és már menekültek
volna, ainikor a fegyvercsörgés hangját követve befutott az őrség első cohorsa. A terepet jól ismerő és
most már számszerű fölényben lévő latinok néhány perc alatt megtisztították a területet a galloktól, és
ellentámadásba mentek át. Köveket zúdítottak a sziklákon függő, a rémülettől szinte moccanni sem
merő barbárokra. Mire a szent ludak elhallgattak, nem volt élő gall a várban és a sziklákon.
Minden katona babonás egy kicsit. Néhány órán belül már arról beszélt a város, hogy Juno istennő
szent ludai isteni parancsra riasztották az őrséget és védték meg a várost. Róma lakói most érezték
csak igazán, hogy ismét melléjük álltak az égiek.
Hasszán és Brennon hiába álltak fegyverben az egyik kapu előtt, csak a fentről hallatszó harci zaj
tudatta velük, hogy ez a terv is meghiúsult. Brennon elgondolkodva nézte idegen származású
kegyencét, de az most nem dühöngött, nem káromkodott, és nem szólította érthetetlen nevű istenét.
Csupán szoborként állt, keze kardja markolatán nyugodott. Csak a szeme beszélt, de az mindennél
többet mondott: égő tekintete hol az öles falakra, hol a vezérre vándorolt...

Alex Rolley utálta az égett hús szagát. Ha felé hozta a szél, még azt a kevés ételt sem tudta megenni,
amit fejadagnak neveztek a senó táborban. Hetek óta tartott az ostrom, a gall sereg hermetikusan
körülzárta Rómát. Odabenn, a falakon túl is nagy volt az éhínség, de a kelták sem töltötték meg a
hasukat már jó ideje. Ostromló és ostromlott ugyanazt érezte: nincs erő a harc folytatásához...
Brennon már rég elvonult volna a Capitolium alól, ha tekintélye ettől nem szenvedne csorbát.
Büszkeségből maradt, és amíg ő nem megy el, a senó ármádia is a város romjai között rostokol.
Súlyosbította a helyzetet, hogy két hete járvány ütötte fel a fejét, és az éhezésben legyengült kelták
közül egyre többen estek áldozatául. Lassan annyi lett a halott, hogy nem tudták tisztességesen
eltemetni őket. Inkább fával vegyesen halomba hordták és elhamvasztották a tetemeket, mintsem
tömegsírokat ásassanak a fáradt katonákkal. A hidegebb klímához szokott kelták már csak kóvályogni
tudtak a rekkenő melegben, mindenki arcát vastagon borította a szél által felkavart por és hamu. Hiába
lobogtak szüntelen a máglyák, a hőségben állandó hullaszag ülte meg a tábort. Talán csak az nyújtott
számukra vigaszt, hogy a Fellegvárban is hasonló volt a helyzet.
Rolley és Beagle egyre kevesebbet beszéltek Hasszánnal. Már csak a közös titok lassan gyengülő
szála kötötte őket egymáshoz, de szinte semmiben sem értettek egyet. Agyas sejtette, hogy a hallgatag
arabnak valamilyen személyes elszámolnivalója lehet a városban, és ezért keresi szinte már
mániákusan a Fellegvár bevételének lehetőségét, de fogalma sem volt róla, mi baja lehet egy, az
ultramodern jövőből érkezett embernek az ókori Rómával vagy annak egyik lakójával. Most is csak
véletlenül futottak össze, amint a Fórum felé lépkedett. Hasszán meglepődve ismerte fel a romok
között bóklászó Kutyáékat.
— Mit kerestek itt? Miért nem jöttök a fórumra?
— Minek? — telepedett le Beagle egy romkupacra. — Az is pont ilyen, mint ez a környék. Nem
mindegy, hol nézzük a kormos falmaradványokat?
— Ti nem tudtok semmit? — képedt el az arab.
— Mit kellene tudnunk? — nézett fel az érdeklődés legkisebb jele nélkül Alex.
— Róma tegnap megegyezett Brennonnal. Ma ezer font arany ellenében befejezzük az ostromot...
Most kezdik lemérni a kincset a Fórumon.
— Ebben egész véletlen nincs benne a te kezed is? — kérdezte fáradt hangon Rolley, akinek már
nagyon elege volt az ostromból. — Gondolom, a kelták adták volna alább is, ha nem szítod egy kicsit
a tüzet. Na gyerünk! — állt fel Alex. — Kíváncsivá tettél. Szeretném látni, amint az oroszlánszívű
rómaiak és a rettenthetetlen gallok piaci mérleggel állapítják meg a békefeltételeket! Ezenkívül
szeretném közelebbről megnézni Sulpicius Longust, ügyesen irányította a védelmet...
Az egykor virágzó, élettől pezsgő Fórum romjait feketés—szürkére festette a máglyák korma és
hamuja. Helyükből kivert vagy kifordult kövek, törött fegyverek, cserepek tették kaotikusabbá a
képet. Minden gyalogjárónak alaposan meg kellett nézni, hogy hová lép, így amikor a három időutas
először felnézett, már az aranyat mérő római és gall csoport közelében járt. Rolley hetek óta most
nézte meg először Brennont, és nem hitt a szemének: fásult, közönyös ember vizsgálgatta az előtte
növekvő kincshalmot. Észrevette azt is, hogy élénk sugdolózás támadt a római követségben, majd a
csoport vezetője sértődötten kifakadt
— Hamis a mérlegetek, Brennus! Mi becsülettel fizetünk, de ti is tartsátok magatokat a
megállapodáshoz!
Brennon tanácstalanul nézett körbe, és tekintete összekapcsolódott Hasszánéval. A szökevény alig
látható mozdulatokkal ingatta a fejét, mintha szuggerálni akarta volna a vezért, és szemével a kimerült
rómaiak felé intett. Brennon megértette a ki nem mondott jelzést, lecsatolta kardját, és a hamis súlyok
közé vágta:
— Jaj a legyőzötteknek! Örüljetek, hogy megkímélem az életeteket!
Beagle, aki csak most kezdte figyelni az eseményeket, semmit sem értett. Az előbb még hallgatag
társaság hirtelen felbolydult, a rómaiak és a kelták élénken gesztikulálva vitatkoztak. Az egyre erősebb
hangzavarban senki sem figyelte a környéket, amikor minden hangot elnyomott egy kiáltás:
— Mit csináltok, rómaiak? Az életetek árát méregetitek?
Magas, erőteljes felépítésű római állt meg a csoport mellett, ezüstözött vértjén szikrákat hányt a
napsugár, bíborszínű tunikáját gyengén lengette a szél. Mögötte legalább két cohorsnyi katona
sorakozott, pihent arcukkal, tiszta ruhájukkal és fegyvereikkel úgy álltak, mint megannyi szobor. A
római követségen halk, megkönnyebbült suttogás futott végig, Sulpicius Longus pedig olyan
tisztelettel lépett a jövevényhez, mintha közkatona lenne, és nem a helyőrség parancsnoka.
— Üdvözlünk, Camillus! Sajnos, nem tehettünk mást, katonáimat legyengítette az éhezés.
Camillus egy mozdulattal a kincs felé küldte az embereit.
— Vigyétek biztos helyre!
Brennon úgy döntött, nem hagyja annyiban a dolgot:
— Nem tudom, mit akarsz római, de mi már megegyeztünk a várossal, ez az arany a miénk!
Camillus hirtelen haraggal fortyant fel.
— Kivel kötöttél szerződést, te gall? Róma diktátora én vagyok, és senki sem köthet szerződéseket az
engedélyem nélkül! Barbárokkal pedig csak a csatéren tárgyalok...
Brennon egy mozdulattal hátraparancsolta embereit, és néhány perc múlva már meg is kezdte a had
csatarendbe állítását. Látta, hogy Róma romjai akadályozni fogják a keltákat a mozgásban, de nem
hátrálhatott meg. Fáradt serege még mindig számszerű fölényben volt, de ha visszavonulás közben
rácsapnak Camillus pihent erői, előnye semmivé olvadhat. Rolley, Beagle és Hasszán oldalt húzódva
figyelték a hangoskodó gallokat. A sok ezer láb által felkavart por és hamu keserűvé tette szájukat.
Rolley egy hegyeset köpött, majd megfordult, és elindult. Két társa szó nélkül követte, és mintegy
tizenöt perc múlva egy félig összedőlt háznál álltak meg. Átvágtak a ház romos előterén, és megálltak
a peristiliumban. Néhány kis fa, pár lábon maradt oszlop és egy rég kiszáradt szökőkút árválkodott a
feldúlt udvaron: a kincskereső gallok még a köveket is felfeszegették. Semmi sem árulta el, hogy itt
valaha kellemesen lehetett üldögélni... Rolley körbenézett, és elégedetten állapította meg, hogy a
peristiliumba sehol sem láthatnak be a csatatérre siető senók. Megvárta, amíg elhalkul a harcba menő
gallok kurjongatása, aztán oldaltáskájába nyúlt, elővett egy kis szerkezetet, és megnyomott egy
gombot. Nem nézte, hogy Hasszán mit csinál, de feltételezte, hogy ő sem akar itt maradni. Néhány
perc múlva, halk surrogás kíséretében két időugró ereszkedett le, Rolley és Beagle szálltak fel az
egyikre, Hasszán a másikra. Beagle nem gondolta volna, hogy Hasszán itt hagyja a senókat.
— Nem maradsz? Itt a nagy alkalom, hogy bevegyétek Rómát!
Az arabot nem zavarta a Kutya hangjából áradó gúny.
— Őrültség. A Fellegvár őrsége gyenge ugyan, de Camillus serege friss és bosszúra éhes. Brennon
csapatait megtizedelte az éhség, a járvány és Camillus portyái. Semmi esélyük a győzelemre. Ha itt
maradnánk, vagy megölnek a rómaiak, vagy rabszolgasorba taszítanak, vagy még rosszabb történik.
— Rosszabb? Ezeknél? — figyelt fel a beszélgetésre Alex.
— Tudjátok, ki állt Sulpicius Longus mögött, amikor az aranyat méricskélték? Trevor Davis, és
szerintem nem volt egyedül! Ő is megismert bennünket, én is megismertem őt! Ennyi ember előtt nem
lobogtathatta meg szolgálati igazolványát, de ha megnyerik a csatát és elfognak bennünket,
egyszerűen megszerez a rabszolgapiacon! Akkor aztán mehetünk valamelyik börtönbolygóra... Én
voltam az Infernón, és tudom, hogy mit beszélek!
A távolból hatalmas üvöltés hallatszott, Rolley pedig megpöccintette a magassági kormányt.
— Ha jól hallom, megkezdődött! Kíváncsi vagyok, győznek—e a senók. Kicsit brutális társaság, de
vidám énekeik vannak...
Lassan emelkedett a két ugró, egyre jobban átlátták a város romjain kialakult csatateret. Néhány perc
múlva már tisztán látszott az is, hogy itt nem ismétlődik meg az alliumi fiaskó: Camillus légiói
folyamatosan nyomták vissza a gall harcosokat, és a barbárok hátsó soraiban egyre többen eredtek
futásnak. Amíg Róma felszabadítását nézték, Rolley beállította a téridő koordinátákat, aztán átszólt
Hasszánnak:
— Mi visszamegyünk a huszadik századba, ha egyelőre nem is 1988—ba. Te hova indulsz?
— Még jobban hátramegyek az időben. Tetszenek ezek a primitív társadalmak, kíváncsi vagyok
Stonehenge építésére. Még az Akadémián hallottam, hogy látványos dolog volt, de megnézni sosem
volt időm. Hát most lesz, aztán meg ki tudja hová vezet az utam...
Odalent közben fejvesztett meneküléssé fajult a gallok hátrálása. Rolley az indítógombra tette az ujját,
és épp búcsút akart inteni, amikor fémes villanást látott a levegőben, és nem messzi tőlük két időugró
jelent meg. Davis és Smith már majdnem elsütötték szonikus pisztolyukat, de a célba vett ugrók
hirtelen eltűntek. Davis csendben káromkodott, aztán gyors mozdulattal a szöcske kijelzőire vitte a
szenzorok adatait.
— Pedig milyen jó ötlet volt! — csapott az öklébe Smith, akit nagyon bántott az üldözöttek szökése.
— Nyeregben vártuk, hogy bekapcsolják az ugrókat. Az aktív üzemmód energiasugárzása sokkal
messzebbről is felfedte volna őket!
— Most már mindegy... — legyintett Davis —, sajnos készen álltak a szökésre. Nézd csak, a
szenzorok szerint nem egy irányba menekültek! Van egy érkezési pont Amerikában 1945 és 1950, egy
másik pedig Európában Kr.e. 1750—1700 között. Na, hova menjünk?
— Szerintem ne váljunk szét! Hasszán képzett ügynök, bármikor elbánhat egy magányos üldözővel.
Rolley—ék ráadásul ketten vannak, és a kondicionátorban szintén megkapták az alapokat. Ha
szétválunk, nagyobb az esélye, hogy sosem kapjuk el őket, esetleg ők kapnak el minket!
— Van abban valami, amit mondasz. Szerintem nézzünk el Merdan Nutihoz! Remélem, működik már
a hálózata, mert szükségünk van a segítségükre...
A két ugró eltűnt, helyükön még néhány másodpercig örvénylett a levegő. Csupán egy ember vette
észre őket, de már nem volt ideje elgondolkodni az égi lovasok talányán. Brennon hanyatt feküdt, feje
az általa utolsóként levágott római katona tetemén pihent. Tekintetével az eget kémlelte, mintha még
egyszer látni akarta volna a végtelent. Kezei ökölbe szorultak a hasából kiálló dárdacsonk nyelén, és
érezte, amint vére tócsába gyűlik alatta. Már nem voltak fájdalmai, nem hallotta menekülő serege
kiáltásait, csak a szeme árulta el, hogy még nem lépett át a Két Köd Országa, a Magh Dá Cheo
határán. Mire az időugrás által felkavart légörvények elcsitultak, az ő szemében is kialudt a fény...

A lebukás

12175. nyárutó havának végén kellemes szellők fújdogáltak Shtokkholmban. Csak néhány hónap telt
el Davisék látogatása óta, de a környék szinte teljesen átalakult. Merdan Nuti felvásárolta a
környékbeli épületeket, két héten belül lebontatta őket, további huszonnégy nap alatt pedig tető alá
hozott egy jól ellenőrizhető komplexumot, amely az általa kiépített szervezet ügyes—bajos dolgait
intézte. Időnként visszaugrott a pliocén kori raktártelepre, és újabb felszereléseket hozott.
Életmódjából adódóan sok kalandvágyó és tettre kész ismerőse volt, úgyhogy az első ügynököket
közülük toborozta. Velük építtette fel az általa csak ügynökségnek nevezett szervezet első
kiképzőbázisát. Az időutazás lehetősége alaposan megmozgatta a fantáziáját, így amikor dönteni
kellett a kiképzőközpont helyéről, elővett egy geológia tankönyvet és rövid keresgélés után rábökött
az oligocén korszakra. Piskin Paruna, az elsőként beszervezett és a szervezési munkában hatalmas
szerepet vállaló társa értetlenül meredt az előtte lebegő oldalképre.
— Mi a fenéért mennénk az oligocénbe?
— Senki sem tudhat arról, hogy mi folyt a múltban — állt fel Nuti a fotelből, és a quadrer vetítő elé
lépett. A tankönyvoldal térhatású képe csak egy pillanatra zavarodott össze, aztán a mesterségesen
görbített fénysugarak körülfonták Nuti testét, és részben korrigálták a zavart. — Az oligocén elég
távol van az írott történelemtől...
— Ugyan már! — horkant fel Piskin. — A pliocénkori raktár a te jelenlegi villád helyén állt, és még
senkinek sem tűnt fel a dolog. Elég az az ötmillió év, nem kell még plusz huszonötöt, vagy mennyit
visszamenni.
— Itt elég — dobbantott a lábával Nuti —, a jégkorszakok eltüntették a raktár nyomát is, de a bázist
Észak—Amerikában hozzuk létre.
— Megmondanád, hogy miért?
— Ráérő időmben mamutokra akarok vadászni! — csillant meg Nuti szeme.
Paruna ugyan nem volt túl erős földrajzból és geológiából, de azért ez a kijelentés szöget ütött a
fejébe.
— Mamutokra? — tűnődött el. — Biztos hogy Észak—Amerikában és pont abban az időszakban
éltek?
— Persze! — vágta ki fölényesen Nuti. — Te talán már elfelejtetted a harmadik osztályos anyagot?
Piskin Paruna egy dolgot utált igazán: ha tudatlannak nézték. Bár már egykori osztálytársai nevét is
kitörölte agyából az idő, felhorgadt önérzete védekezésre sarkallta.
— Dehogy felejtettem! Felépítjük azt a bázist, aztán mehet a szafári. Szerinted mennyi idő alatt
leszünk kész?
Trevor Davis nem mindennapi irányító képességéért szervezte be Nutit, ő pedig alaposan rászolgált a
bizalomra. Most sem tétovázott.
— Nincs akkora szállítóegységünk, amivel a megfelelő munkagépeket a múltba tudnánk juttatni. A
legnagyobb teherfülkéink is csak két tonna teherbírásúak. Előbb itt kell szétszedni a nagyobb
darabokat, az oligocénben pedig összerakni. Ha ezt is belekalkuláljuk, akkor körülbelül tizenkét hétre
van szükségünk. — Kis töprengés után újra megszólalt. — Lehet, hogy lesz abból tizenhárom is...
— Érdekes, hogy pont bennünket szorít az idő! — vigyorgott Paruna, és felült az egyik ugróra. — Na,
megyek, ellenőrzöm a pakolást. Találkozunk az építkezésen!
Paruna eltűnt, Nuti pedig visszament a szoba sarkában álló számítógépéhez. Épp meg akarta kérdezni,
hogy mire van még szükség a zavartalan munkához, amikor halk szisszenést hallott. Hátra sem
fordult, úgy sóhajtott fel.
— Mit hagytál itt, Piskin?
Ismerős nevetést hallott, de ebből hiányzott Piskin öblös basszusa. Mire megfordult volna, már tudta,
hogy ki érkezett.
— Davis, Smith, de jó benneteket újra látni!
A két ügynök még át sem öltözött, kelta ruháik kissé anakronisztikusan hatottak ebben a
környezetben. Nuti egy laza csuklómozdulattal riasztotta a robotszemélyzetet, és — mire társai hozzá
léptek — frissítővel megrakott italoskocsi gördült eléjük. Davis sosem utasította vissza a jó dolgokat.
Azt a narancsot, amelyiknek a levét szopogatta, több mint tizenkétezer éves nemesítéssel hozták létre.
A maga részéről már régebben is úgy gondolta, hogy aki igazán finomat akar enni, az Kr.u. 8000 előtt
ne is próbálkozzon semmivel, és a most kóstolgatott ital is megerősítette ezt a véleményét. Néma
áhítattal döntötte le az első pohárral, és az üveg pereme fölött látta, hogy Danielnek is hasonló lehet az
ízlése. Csak akkor szólalt meg, miután a második adagot is kézbe vette.
— Merdan, te mindig jó vendéglátó voltál! Sajnos, csak rövid időre ugrottunk be hozzád...
— Mi újság?
— Majdnem elkaptuk a madárkákat, de meglógtak. Szétváltak ugyan, de megvannak a közelítő
célkoordinátáik!
— Na végre, ez már valami. Itt van az adattár? Megnézhetnénk, hogy engedélyezett korszakban
tartózkodnak—e?
Smith előkapta a kis tárolóeszközt, és fél perc múlva elégedett sóhajjal egyenesedett fel.
— Az adattár szerint mindkét időszakban végezhetünk nyomozást. Most már csak emberek
kellenének, mert túl hosszú a periódus, ketten nem tudnánk szemmel tartani. Mi a helyzet a
szervezetépítéssel?
Nuti büszkén kihúzta magát.
— Legutolsó adataim szerint körülbelül négyezer—nyolcszáz ember vethető be.
Smith hitetlenkedve nézett rá.
— Mennyi? Hogy csináltad?
— Mire való a duplikátor? Lemásoltattam a kondicionátorokat, aztán feladtam egy hirdetést, valami
ilyesmi szöveggel: "Biztonsági berendezések forgalmazásához, teszteléséhez keresünk embereket.
Magas követelmények méltó honorárium", vagy valami ilyesmi. Több korszakban is vettünk fel
jelentkezőket. Aki be kívánt lépni, végigment egy pszichológiai teszten, felmértük az egészségi
állapotát, és csak a legjobbakkal álltunk szóba. Sajnos, ezek még nem rendesen kiképzett ügynökök,
csupán beavatott, teherbíró emberek. Most kezdjük egy kiképzőbázis építését, ahol igazi
időügynököket faraghatunk belőlük.
— Minek? — értetlenkedett Davis. — Kiképzésre ott van az Akadémia. Ha végzünk ezzel az üggyel,
a danelliek feloldják a titkolózást, a Szolgálat pedig átveszi a teljes állományt. Akkor majd mindenki
rendes kiképzést kap!
— Sántít a gondolatmeneted, Trevor! — karolt barátjába Nuti, és az ugrók felé intett. — Ezeket és a
többi felszerelést csak az tudja hatékonyan használni, aki már átment a rostán és mindent megtanult,
amit csak lehet. Ha nem segítenek benneteket igazi ügynökök, sosem kapjátok el azt a három
csirkefogót. A jelenlegi gárda nem a legjobb, de elég sokan vannak. Egyszerre úgysem tudnánk a
bázisra vinni valamennyit. Egy részükkel, mondjuk úgy ötszáz fővel, felépítem az oktatási központot,
és aztán ők lesznek az első hallgatói a központnak. Ha jól látom, a szökevények Amerikában Kr.u.
1945—1950, és Európában Kr.e. 1750—1700 között értek célba. A többi négyezer—háromszáz
emberünket szétszórjuk a célterületeken, aztán majdcsak belefutnak Hasszánék a hálóba. Amíg ez
zajlik, folytatjuk a felvételeket, és a növekvő létszám előbb—utóbb csak meghozza az eredményt is!
— Csak nemrég ismerlek, de az biztos, hogy félelmetes a rábeszélő—képességed! — nevetett fel
Smith, aki eddig inkább a narancslével volt elfoglalva. — Engem meggyőztél. — Jó, legyen úgy,
ahogy te akarod! — sóhajtott fel Davis. — Menj, indítsd el a gépezetet, aztán ugorj ide vissza! Ha
lehet, időzítsd magad erre az időpontra, szeretnék már túllenni ezen az egészen...
Nuti felpattant az egyik szöcskére, és Piskin után indult.
— Szerinted mennyi idő kell neki a visszatéréshez? — nézett körül Smith.
— Ennyi — mutatott a szoba közepére Davis, ahol Nuti ugrója épp ebben a pillanatban landolt. — Na,
mit sikerült intézned?
— Épül a központ, a többi ember pedig már el is indult a célkorszakokba. 1947—ben felállíttattam
egy kis miliőparancsnokságot, amikor eljöttem, épp egy ígéretes jelentkezőt vizsgáltak. Gyertek,
menjünk vissza! Szerintem ott fogjuk elkapni az első madárkákat!
— Felőlem indulhatunk! Csak negyvenegy évnyire van 1988—tól, szinte már otthon érzem magam —
indult az ugrók felé Daniel.
Davis Smith mögé ült, és megkopogtatta a vállát.
— Azért ne örülj annyira, mi van, ha Nuti a háború következményeit nyögő Németországba telepítette
a parancsnokságot?
— Ennyire hülyének nézel? — csóválta meg a fejét Nuti. — Az ügynököknek nemcsak azonos
korszakban, hanem lehetőleg azonos területen is kell tartózkodniuk, különben sosem bukkannak a
körözöttekre. Itt vannak a téridő—koordináták, gyerünk!
Smith kezébe vette a cetlit, hogy betáplálja az adatokat. Egy pillanatig értetlenül meredt a papírra,
aztán pedig Nutira.
— De hát ez...
— Igen, hazamehettek. Irány New York!

George Beagle kicsit hülyén érezte magát frissen vásárolt öltönyében. Néhány kivételes alkalomtól
eltekintve sosem viselt mást, mint edzőcipőt, farmert, pólót és dzsekit. Most nyakkendőt kötögetett
egy olcsó motelszobában, a zakót kényelmetlenül szűknek találta, bőrcipője törte a kislábujját,
ráadásul rá várt még a tömény borzalom: helyre kis kalap árválkodott a fogason. Kutya beszívta alsó
ajkát és mérgesen rágta, miközben úgy érezte, hogy lassan, de biztosan megoldja a gordiuszi csomó
rejtélyét is. Időnként lopva pillantott a szoba másik végében türelmesen várakozó Rolley felé. Agyas
egy frissen vásárolt, 1947. március 13—i újságot olvasgatott. "Neki bezzeg elsőre sikerült! Most is
úgy néz ki, mint egy királyfi. Különben az a minimum, hogy türelmesen várjon, ő ragaszkodott ehhez
a maskarához!" — mormogta magában, de nem kis megkönnyebbülésére a nyakkendő végre megadta
magát. Hátrébb lépett, úgy vizsgálgatta művét, és semmi kivetnivalót nem talált benne.
— Egye fene, most már gyere így! — legyintett Alex lemondóan. — De jobban tennéd, ha
megtanulnál rendesen öltözködni. Szükség lehet rá, ha feltűnés nélkül akarsz élni.
Rolley már a lépcsőn lépkedett, mire Beagle felelni tudott volna. Csak a szálloda bejáratánál érte utol,
de közben kifújta a mérgét. A"gyasnak igaza volt, de néha fogalmazhatna egy kicsit enyhébben is ..."
— nézett végig a siető, lökdösődő emberekkel teli utcán. Így, estefelé, amikor a city elindult haza,
mindenhol öltönyös emberek sereglettek elő, a kissé régimódinak tűnő elegancia szinte elárasztotta az
utcákat. Kutya vett egy mély levegőt, és Rolley mellé lépett.
— Mehetünk?
— Szerintem a Graig, Loote & Pine eltekintene a látogatásunktól, de ez ne tartson vissza bennünket!
— mosolyodott el Rolley, és elindult.
Ahogy egyre mélyebb lett a szürkület, úgy növekedett a gyalogosok és az autók száma. Mindenki
sietett, a vad tülekedésben senki sem figyelt a másikra. Bár a járókelők többsége szolíd
banktisztviseldnek nézett ki, néha azonban egy—egy kimenőruhás katona is feltűnt. A háború ugyan
már két éve véget ért, de Németország megszállása sok embert
igényelt. Csak lassan csökkentették az Európában állomásozó csapatok létszámát, és még mindig
érkeztek a hazatérő fiúk. Jól értesült körökben arról pusmogtak, hogy felbomlóban van az antifasiszta
koalíció. Lehet, hogy egy—két év múlva ismét szükség lesz a német földön állomásozó
hadosztályokra, de már a szovjetekkel szemben. Az utcán ebből még szinte semmit sem lehetett,
érezni, Rolley nem is igazán értette, hogyan lett ebből a határtalannak tűnő nyugalomból és
optimizmusból hidegháború...
A GL&P bank épülete egy csendes kis mellékutcában, több nagy ház közé szorítva álldogált. Mire
Beagle és társa a bejárathoz értek, már teljesen besötétedett. Rolley két napja — több másik után —
járt ebben a bankfiókban is, és megfigyelte a biztonsági berendezéseket. Mindent látott, amit akart, a
bank védelmi rendszerét pedig gyenge elégtelenre minősítette. Két óra alatt beszerezte a szükséges
szerszámokat, aztán Kutyával egy kissé kirúgtak a hámból. Pénzük volt elég, mert a keltáktól elhozott
felszerelést jó áron tudták egy régiségkereskedőnek továbbadni. Ebből ruházkodtak fel, ebből
finanszírozták az igazi pénzszerző akciót, és ebből csaptak egy görbe estét. Most a kapu előtt álltak,
Rolley pedig előhúzott néhány vastag, speciálisan meggörbített acéldrótot. Kutya még egy kísérletet
tett a terv megváltoztatására.
— Nem lehetne inkább az ugróval bemenni? Sima, tiszta munka lehetne.
Rolley rá sem nézett, csak lekuporodott az ajtó elé.
— Hagyj békén, mondtam már, hogy gyakorolni akarok!
Beagle az ég felé fordította tekintetét, de mire ismét lenézett, Alex már a nyitott ajtóban állt.
— Na bejönnél végre, vagy inkább megvársz egy rendőrt?
Halkan kattant az ajtó, és a bankfiók előterében felvillant Rolley zseblámpája. Beagle visszalépett, és
egy pillanatra megvizsgálta a zárat
— Milyen primitív! Az unokaöcsém jobbat rak össze a legójából...
— Mit gondolsz, miért nem vacakoltam az ugrás kiszámításával? Az l988—as zárakhoz képest ez
csak szimpla retesz. Gyere, arra van a mackó.
Beagle boldogan vállalta a széf felnyitását, és néhány perc múlva már pakolták is a tartalmát.
Mindketten elégedettek voltak a százezer dolláros zsákmánnyal. Épp olyan észrevétlen léptek az
utcára, mint ahogy bementek. Alex laza csuklómozdulattal visszazárta az ajtót, George pedig halkan
felvihogott. Agyas nem értette, mi lehet ilyen mulatságos.
— Min vigyorogtál? — kérdezte már az utcán sétálva.
— Te az ajtót, én pedig a széfet zártam vissza. Elképzeltem a pasi képét, aki reggel kinyitja a
páncélszekrényt... Mit kezdünk a pénzzel?
Rolley kedve napsugaras volt a könnyű zsákmány után.
— Még betörünk néhány helyre, hogy legyen egy kis tőkénk, aztán elkezdünk tőzsdézni.
Beagle fájdalmas képpel nézett rá.
— Már megint a tőzsde! Ha jól emlékszem, ezzel kezdődött ez az egész bolyongás az időben... El
akarod bukni a pénzünket?
— Bánod, hogy velem tartottál? Tudod, Kutya, rájöttem, hogy számomra a legjobb idő 1988 marad.
Imádok az időben utazgatni, de huzamosabb ideig csak a jó öreg Almában érzem magam otthon.
Semmiért sem cserélném el ezt az ótvaros, büdös, piszkos, de átkozottul izgalmas várost! — mutatott
körül az utcán. — Szóval ott szeretnék élni, de nem olyan csórón, mint az összes ősöm. Egyszerű
tervem van: csak azokat a részvényeket vesszük meg, amelyek a következő évtizedekben karriert
futnak be. Itt a gép a kezünkben, ismerjük a jövőt, nem veszíthetünk. Ha elég óvatosak vagyunk,
feltűnés nélkül vagyonossá válhatunk. A vásárlás után egy—egy évet előreugrálunk, és felvesszük a
hozadékot. Mire elérjük 1988—at, olyan vastagok leszünk, hogy majd hozzánk lesz érdemes betörni.
Egy kis plasztikai műtét, néhány hamis irat, és új néven új életet kezdhetünk. Sem a rendőrség, sem az
Időjárőr nem találhat ránk!
— Mindig mondtam, hogy nagy ember vagy, Alex Rolley! — csapott a barátja vállára Beagle, és
harsányan felkacagott. — Vége lesz Kutya kutyaéletének!
Bizakodó, vidám léptekkel sétáltak végig a kivilágított utcákon. Egyiküknek sem tűnt fel az az
ólálkodó alak, aki a bank óta követte őket...

A Merdan Nuti által csak Ideiglenes Szolgálatnak keresztelt szervezet felvételi irodája pontosan olyan
volt, mint minden más, 1947—ben megszokott iroda. Nuti és munkatársai mindent megtettek azért,
hogy senkinek se tűnhessen fel a cég speciális tevékenysége. Kis, hatodik emeleti szobáik hivatalosan
a Gordon & Sons Engineering Studies Co. tulajdonába tartoztak. Ha egy gyanútlan ügyfél betévedt
volna hozzájuk, szakszerűen ellátták volna nem túl jó, de nem is különösebben rossz tőzsdei tippekkel.
Mr. Gordon, aki eredetileg a huszadik század közepén a szinte kimondhatatlan
Jacosuilionuittentaninrous nevet viselte, természetesen gondoskodott róla, hogy megfelelő iratai
legyenek. Neve időotthonában, a 185. században elég tucatnév volt, de 1947—ben inkább Jackre
rövidítette. Amerikában, ami nagy sikerrel vitte végbe a különféle népek összeolvasztását, egzotikus
vonásai sem voltak szembeötlők. Sötét bőre, szakálltalan arca, kaukázusi bőre és mongolos szemei
legfeljebb néhány külföldiből válthattak ki némi meglepetést. Kifogástalanul beszélte az amerikai
angolt, szolid öltönye szerénységről árulkodott. Általában már az első perctől kezdve mindenki
megbízott benne, ezt a tulajdonságát igyekezett minél inkább a szervezet céljaira felhasználni.
Nuti véleménye szerint Gordon végezte a legjobb beszervező munkát, és a legértékesebb munkatársak
egy részét a Gordon & Sons adta az ISZ—nek.
Gordon egyszerű, barnára lakkozott íróasztala mögött üldögélt, amikor Nuti és társai megérkeztek.
Mosolyogva nézett fel, aztán felállt és kezet nyújtott. Nuti néhány szóval bemutatta Davist és Smith—
t, aztán rögtön a lényegre tért.
— Az emberek egy részét át kell irányítanunk 1947—be. Úgy tűnik, egy—két körözött személy ide
érkezett. Hogy halad a hálózatfejlesztés?
Az íróasztalnak támaszkodó Gordon hátranyúlt, és átadta azt a papírt, amin az ügynökök érkezésekor
dolgozott.
— Álláshirdetést adunk fel. Itt van a szövege:
Az érkezők átfutották a papírt, amelyen ez állt:
Keresünk — ffi., 21—40, lehetőleg nőtlen, kat. v. tech. tapaszt., jó fizikummal, magas fizetés, külföldi
utazás.
Davis elégedetten nézett Gordonra.
— Jó ötlet. Eleve megszűrjük a jelentkezőket, kevesebb a munka és eredményesebb a szervezés.
Gratulálok! Meddig lesz a lapokban a hirdetés?
Gordon egy pillanatra elgondolkodott.
— Most kezdjük, és 1957—ben akarjuk befejezni. Minden hónapban be fogjuk nyomni az Államok
egy—egy nagyobb újságába. Nem akarjuk csak a keleti partra korlátozni a toborzást, minden államban
élnek potenciális jelöltek...
— Látom, eddig rendben mentek a dolgok — állapította meg Smith. — A Gordon & Sons most
megmutathatja, milyen embereket vett föl. Nuti ideirányítja az ügynökök jelentős részét és
leszállíttatja a megfigyeléshez szükséges technikát. Valakik ide jöttek, és el szeretnénk kapni őket! A
célszemélyek aktái is hamarosan itt lesznek.
— Végre történik valami! — dörzsölgette elégedetten Gordon a kezét. — Jó lesz végre egy kicsit mást
is csinálni!
A következő néhány napban négyezer—háromszáz ügynök lépett a Gordon & Sons helyiségein
keresztül 1947—be. Senkinek sem tűnt fel, hogy hirtelen megugrott a cég forgalma, és Davis nem
győzte áldani a XX. századra jellemző közömbösséget. Az ügynökök rejtett rádiói olyan
hullámhosszokon üzemeltek, amelyeket egész egyszerűen nem foghattak a korszak vevőkészülékei.
Még elméletben sem léteztek olyan rádiótechnikai eszközök, amelyekkel az 1500 MHz—es
hullámhosszt ellenőrizni lehetett volna. Egy—egy kisebb pecsétgyűrű, nyakkendőtű senkinek
nemtűnhetett fel, véletlen lebukás vagy az eszköz elvesztése esetén sem válthatott ki problémát: senki
sem gyaníthatta a tárgyak igazi rendeltetését. A szervezet megmozdult, és Davis utasításai alapján
figyelte az újságokat, a rádióadókat, és külön csoport hallgatta le a rendőrség belső forgalmát.
— Majdcsak elkövetnek valami hibát! — jegyezte meg a cég hírközpontjában Davis, miközben a
szolgálatos technikusok munkáját figyelte. Ekkor még nem gondolta, milyen közel járt az
igazsághoz...

Rolley és Beagle a kikötőben sétáltak, amikor a Potomac 's Hawk befutott. Tudat alatt mindketten
vonzódtak ehhez a tengerszagú, zajos, kipufogófüsttől bűzlő környékhez. Itt nőttek fel, itt barátkoztak
össze, és innen indultak évezredeket átívelő útjukra is. Illetve itt fogunk megismerkedni és
összebarátkozni, jó huszonöt év múlva — nézte a sós víztől nedves rakpartokat Alex. Kíváncsian
figyelték a nagy személyszállító lassú manővereit, amint lábról lábra közelít a mólóhoz, hogy aztán
egy végső, gyenge döccenéssel megálljon. Néhány perc múlva már meg is kezdték az utasok partra
szállítását, a két barát pedig hátrébb húzódott, hogy ne kelljen a Potomac 's Hawk gyomrából kiáradó
tömegben lökdösődniük.
Aznap mindketten ráértek. A Graig, Loote & Pine bankba történt betörés sikerén felbuzdulva azóta
már további nyolc bankban tettek villámlátogatást, és most ráérősen töltötték napjaikat. Egyelőre nem
akarták tovább bosszantani a New York—i rendőrséget, amely külön nyomozócsoportot állított fel a
rejtélyes betörések felderítésére. Lassan a sajtó is megszerezte a szükséges információkat, és
megjelentek az ügyes betörőkről szóló első írások a bulvárlapokban. Beagle a kezében tartotta a New
York Times aznapi számát, amely most nyúlt először a témához. Büszke volt magára, hogy a neves lap
is hírt adott róluk.
Finom anyagból készült, elegáns szabású öltönyük szinte semmiben sem hasonlított ahhoz, amit
ideérkezésük után viseltek. Az eltelt két hónapban Rolley szakállt növesztett, amely jól ment
barnásvörös bőréhez és fekete szeméhez. A hajóból kiszálló, kopott ruhás betelepülők közül már
messziről kilógtak, néhány kelet— vagy közép—európai bevándorló hátrébb is lépett, ha a tömeg
közel taszította őket hozzájuk. Alex kutató tekintete az arcokon cikázott, mintha valakit várt volna.
Kutya, nem hiába volt évek óta a társa, már túlságosan is jól ismerte ezt az arckifejezést. "Már megint
nőre vadászik..." — csóválta meg gondolatban a fejét, és lapozott egyet a Times—ban. Mire újra
felpillantott, Rolley már a tömegben lökdösődött egy szőkésbarna bombázó felé. A nő kis poggyászát
szorongatva nézelődött és lassan sodródott, szemmel láthatóan várt valakire. Beagle megadó
sóhajtással csukta be az újságot, aztán hóna alá csapva visszaindult a szállodába. "Talán estére
hazakerül!" — vonta le a következtetést, miközben visszapillantott a mólóra, és látta, hogy Alex
élénken magyaráz valamit a nőnek. Leintett egy taxit, megadta a címet, aztán kényelmesen hátradőlve
átengedte magát az olasz származású sofőr szózuhatagának. Már régen aludt, amikor Rolley
betámolygott a szobába. Fél szemmel felpillantva felmérte barátja állapotát: "Kipirult arc, idült vigyor,
tétova mozdulatok. Ismét bezúgott..." Egy perc múlva már újra egyenletesen szuszogott, Alex pedig
nyugodtan elmerülhetett rózsaszín álmaiban.
Másnap reggel még ki sem nyitotta a szemét, már hallotta a fürdőszobából kiáramló vízcsobogással
kevert fütyörészést. Kócos fejjel vánszorgott ki, sosem bírta igazán a reggeleket. El kellett
fogyasztania négy—öt vajas—dzsemes pirítóst, három tükörtojást, két szelet ropogósra sült szalonnát
és vagy két csésze kávét, mire embernek kezdte érezni magát. Szerencsére a szobapincér már
tiszteletét tette náluk, úgyhogy fél óra múlva George már viszonylag gördülékenyen tudott
gondolkodni.
— Na, felcsípted azt a pipit? — tette fel a kérdést a szobába lépő Alexnek, bár már tegnap este tudta a
választ.
— Ne beszélj így róla! — fortyant fel Rolley.
— Szóval igen... — szűrte ki a válasz rejtett értelmét Kutya. — Honnan szalajtották a drágát, és hogy
került ide?
— Német, utoljára az amerikai szektorban lakott. Valamelyik isten háta mögötti helyőrségben volt
kantinosnő, ott aztán teljesen beleesett valami Joe Haldensonba. A pasi a US Army őrmestere,
körülbelül egy hónapja szerelt le, előtte azonban mindenféle mesékkel tömte Barbara fejét. Szegény
kislány elhitte, hogy az a tahó itt várja majd a parton, aztán meg jöhet a nászmenet. Nos, egyik sem
jött. Tegnap kiderítettem, hol lakik Haldenson. A telefont azonban a felesége vette fel...
— Hoppá! — mosolyodott el Kutya, akit hirtelen érdekelni kezdett a téma. — Ügyes gyerek ez a
Haldenson, az asszony itthon, a nője meg Európában. Szegény nem számíthatott rá, hogy a bébi
komolyan veszi a nagy szerelemről szőtt meséket! Na és mi történt?
— Mi történt volna? — vonta meg a vállát Rolley. — Szereztem neki egy szállodai szobát és
megígértem, hogy segítek a talpra állásban!
— Inkább a fekvésben... — kajánkodott Kutya, de látva a barátja szemében felvillanó szikrákat,
rögtön visszakozott. — Jól van, csak vicceltem! Ne idegeskedj, mert magas lesz a vérnyomásod, és
vörös fejjel még megijedne tőled a kicsike! Különben mennyi idős?
— Tizenkilenc éves. Átélt hat háborús évet és Drezda bombázásakor egész családját elveszítette. Ő
csak azért úszta meg a dolgot, mert Münchenben volt a nagyszüleinél. Szóval józanabbul
gondolkodik, mint te!
— Jó, jó, csillapodj! Remélem, bemutatsz neki!
Alex nagy lendülettel engedte ki a levegőt.
— Persze, a hallban találkozunk fél óra múlva.
— Ideköltözött? — kerekedtek ki Kutya szemei, és még a szája is tátva maradt.
— Minek cipeltem volna hotelről hotelre, ha tudtam, hogy itt van üres szoba?
— Értem — csukta be a száját George, és ezzel be is fejezte a párbeszédet. Nekilátott a hatodik
pirítósnak, hogy elejét vegye a további beszélgetésnek.
Akkor kezdte igazán érteni Rolley—t, amikor a hallban közelebbről is megnézte Barbarát.
Szőkésbarna haja lágy hullámokban omlott a vállára, zöld szeme és halványpirosas bőre szinte
sugárzott. George abból megtudott mindent, ahogy a nő Rolley—ra nézett. Barbara ösztönösen oldotta
a hangulatot, és néhány perc múlva már vidám beszélgetés közben sétáltak az utcákon. Még nem
haladtak két sarkot sem, Kutya már a lány befolyása alá került és magában elismerte, hogy Alex
ösztönei ismét kifogástalanul működtek. Ezt a kapcsolatot kár lett volna kihagyni.
Barbarát délre várták a bevándorlási hivatalba, Rolley—ék pedig útjukba ejtették a tözsdét. Néhány
óra alatt vásároltak úgy kétmillió dollárnyi részvényt. Brian Mennon, a tőzsdeügynökük minden
igyekezete is kevés volt ahhoz, hogy kecsegtetőbb cégek részvényeire vadásszanak. Mr. Mennon a
haját tépte, de aztán feladta: ha valaki a tőzsdén akarja elszórni a pénzét, csak tessék. Nem tudhatta,
hogy ez a vétel negyvenegy év múlva hatalmas vagyont jelent majd.
— Nagyon elégedettnek látszol! — bökte oldalba Kutya Rolley—t, amikor kiléptek az utcára.
— Még szép! — vigyorgott vissza Agyas. — 1988—ban ez a csomagocska több száz millió dollárt ér.
Gazdagok vagyunk, Kutyus, most már csak haza kell mennünk!
— És mi lesz Barbarával? Nem vihetjük magunkkal. Kondicionálás nélküliek nem szerezhetnek
tudomást az időutazásról...
— Hát ez az! — sóhajtott fel Alex. — Ha nem hagyjuk a raktárban a tábori kondicionátort, hamar
megoldanám a problémát. Barbara aludna egy órácskát, aztán pedig már nem kellene titkolóznunk
előtte. A látogatásunk és Hasszán anyagbeszerző útjai óta valószínűleg megerősítették a biztonsági
intézkedéseket. Túl nagy volna egy új betörés kockázata...
Kutya tanácstalanul vakarta meg a fejét.
— Nem szeretném, ha elkapnának! Sosem bíztam Hasszánban, de elég meggyőző volt, amit az
Infernóról mesélt. Egy cseppet sem vágyom oda!
— Szerintem Hasszánt nem csak a kilépési szándék miatt ítélték el — ingatta a fejét Rolley. — Ahhoz
a problémához elég lett volna egy kis túlkondicionálás, és máris marad a gyülekezetben!
— Mi viszont betörtünk, elloptuk a felszerelést, ráadásul ez a fanatikus berántott bennünket a gall
kalandba. Azt hiszem, nagyon megörülnének, ha bármelyikünket elkapnák! Mielőtt faképnél hagytuk
Daviséket, megláttam a tekintetét: a vadász nézhet így egy terítékre került oroszlánra. Nem volt
kellemes látvány...
— Sok a szöveg! — szaporázta meg lépteit Rolley, és keménységet erőltetett az arcára. — Össze kell
pakolnunk, sínre kell tenni Barbarát, aztán nyomás haza! Imádom azt a nőt, de az 1988—as New
Yorkot nem tudnám felejteni...
Beagle is gyorsabban kezdte szedni a lábát, hogy lépést tudjon tartani barátjával.
— Hogy képzeled a sínre rakást? — nézett a társára, miközben majdnem nekiment egy járókelőnek.
Rolley megvárta Kutya oldalsasszéjának a végét, csak aztán válaszolt.
— Félreraktam neki a zsákmányból ötvenezer dollárt. Mi meg sem érezzük, ő meg ennyi pénzből
egzisztenciát tud teremteni magának.
— Megkedveltem a csajt, legyen az övé a dohány! — vigyorgott Beagle, mert hasonló válaszra
számított. — Mikor adod oda neki?
— Ma délután találkozunk a rakparton. Megmondom neki, hogy amíg a hallban volt, belógtam a
szobájába, és a táskájába tettem a pénzt. Elbúcsúzunk, aztán ő megy a szállodába, mi meg a 48—12—
es raktárba.
Rolley egy elhagyott raktárépületben dugta el az időugrót. A szállodai szoba teljesen alkalmatlan volt
rejtekhelynek, és a szokott, követő üzemmódot sem használhatták. 1947—ben már akkora volt New
York fölött a légi forgalom, hogy valaki biztos kiszúrta volna a masinát.
Miközben Alexék a délelőtti forgalomban tülekedtek, nem is sejtették, hogy a fejük fölött hat emelettel
éppen róluk folyik a szó. Trevor Davis az ablakpárkányon üldögélt, háttal az utca felé. Daniel Smith
szórakozottan malmozott az ujjaival, az esze szemmel láthatóan máshol járt. Merdan Nuti és Jack
Gordon pedig félhangon vitatkoztak az ügynökök szétosztásáról. Mindketten úgy gondolták, hogy a
saját elképzelésük szerint lehet a leghamarabb elfogni a betörőket, és egyikük sem engedett. Már épp
kezdték belelovalni magukat a vitába, amikor sietős kopogtatás után belépett egy technikus, és átadta
a legújabb jelentéseket. Mire Nuti és Gordon észbe kaptak, a két ügynök már az aktákat lapozgatta.
Fél perc sem telt el, és Smith elégedetten sóhajtott fel.
— Azt hiszem, megvannak!
— Mire bukkantál? — lesett a papírokba Nuti.
— Az egyik ügynök jelentette, hogy ma két férfi mintegy kétmillió dollárnyi részvényt vásárolt a
tőzsdén.
— Na és? — ráncolta fáradtan a homlokát Nuti. — Nem hiszem, hogy kétmillió dolláros forgalom
olyan különleges eset lenne!
— Az ügynök szerint a kétmillió dolcsit kicsi, nemrég alakult, lényegében névtelen cégek
részvényeibe fektették be.
— Kidobott pénz... — legyintett Gordon —, nem az első eset a tőzsde történetében.
— Lehet, hogy kidobott pénz, de nézd csak meg, milyen cégekről van szó!
Gordon fél másodperc alatt átfutotta a listát, aztán arcát elöntötte a vér.
— Ez nem lehet igaz...
— De bizony igaz! Pár év múlva beindulnak a részvényeik... Van fogalmatok róla, mennyit fog érni
mindez 1987—ben?
Davis felállt az ablakpárkányról, és az asztalhoz lépett. Ezzel elszalasztotta annak a lehetőségét, hogy
észre vegye a mit sem sejtő Rolley—t és Beagle—t, akik ekkor haladtak el az épület előtt.
— Személyleírás van?
— Az ügynökünk csak egy pillanatra látta a férfiakat. Az egyikük vörösesszőke hajú, kék vagy zöld
szemű, erőteljes testalkatú, a másik fekete hajú, sötét szemű, barnásvöröses bőrárnyalatú. A
személyleírás alapján olyan szépfiú típus...
— Ezek Rolley—ék — állapította meg Davis, aki Róma fölött lebegve jól megnézte magának a két
fickót. — Itt vannak a városban, és addig kell lecsapni rájuk, amíg tovább nem ugranak! Követi őket
valaki?
— A jelentésben azt írta, hogy a társa rájuk tapadt.
— Kérjetek tőle több információt! Nem csúszhatnak ki a markunkból...

Michael Riva, a New York—i Rendőrség másodosztályú nyomozója napok óta semmit sem aludt.
Még három hete sincs, hogy rábízták ezt az ügyet, de a kezdet egyre távolabbnak tűnt a számára.
Eddig csupán kisebb feladatai voltak, és mindig gondosan ügyelt arra, hogy ne kerüljön szembe a
családokkal. Húsz nappal ezelőttig sikeresen kerülte ki a származása miatt kényes ügyeket, de ez a
mostani eset kivételnek látszott. Ilyen tiszta és nyom nélküli munkára csak a Szervezetet tartotta
képesnek. Több év tapasztalata azt súgta neki, hogy a maffia vagy látványosan büntet, és akkor
megugrik a New York—i temetkezési vállalkozók forgalma, vagy szép csendben intézi az ügyeket.
— Három hét alatt tíz bankot rámoltak ki, s vagy két és fél millió dollárt vittek el. Senki sem tud
semmit, a legjobb besúgóim is hallgatnak. Ebben a maffia keze van, annak a buggyant kapitánynak
pedig pont egy digóra kellett bízni az ügyet... — sóhajtott fel, miközben sikertelen kísérletet tett arra,
hogy kisimítsa szeméből a haját. — Apám és anyám láthatja a kárát, ha a betörők nyomára bukkanok!
— Ugyan már, nem kell az ördögöt a falra festeni! — próbálta megnyugtatni Matt Saynor,
elsőosztályú nyomozó, aki közben egy csomó papírba temetkezett. — Miért szállnának rá a
családodra?
— Nem ismered a fajtámat. Ha lebuktatok egy nagy halat, képesek kimondani a vérbosszút...
Saynor egy mindenki a maga keresztjét viseli típusú sóhajtással tovább lapozott, és csak aztán szólalt
meg újra:
— Nem hiszem, hogy figyelmeztetés nélkül lecsapnának rátok. Ha ügyes vagy, az után kihátrálhatsz
az ügyből. Ha pedig mégsem maffiaügy, csak néhány pali magánakciója, megcsinálhatod vele a
szerencsédet.
— Bárcsak igazad lenne... — vakarta meg borostás állát Riva. — Mi az, amit olyan elmélyülten
olvasol?
Saynor előrebillentette a papírokat, hogy társa is lássa, és Riva táblázatok tucatjait pillantotta meg.
— Mi a fene ez?
— Tőzsdézni tanulok. Mindenhol azt olvasom, hogy most, a háború után nagy lesz a fellendülés...
Nem akarok lemaradni róla.
Riva tanácstalanul nézegette Saynor tőzsdei kimutatásait. Soha nem értette, mi a csoda működteti a
gazdaságot, de már régóta gyanította, hogy ezután sem fogja megtudni. Erre jön ez a Matt, beteríti az
asztalt a papírjaival és az árfolyamnyereségről zagyvál. Egy ideig fásultan hallgatta, aztán lemondóan
legyintett az egészre. Rövid tűnődés után beletúrt a fiókjába, de pontosan maga sem tudta, hogy mit
keres. Mindössze egy üres, legalább kéthetes fánkoszacskót tolt arrébb, amikor megszólalt a telefonja.
Keze automatikus mozdulattal csapott le a kagylóra, és fel sem nézett, miközben a füléhez emelte.
— Itt Michael Riva, kivel beszélek? — tette fel a rutinszerű kérdést. A válasz hallatán azonban szeme
tágra nyílt, válla pedig megfeszült. Fél perc múlva úgy tette le a kagylót, mint aki még mindig a
beszélgetés hatása alatt áll.
— Ki volt az? — kérdezte Saynor, miközben hátradőlt a székében.
— Francesco Padrone — hallatszott a megdöbbent válasz.
Saynor úgy érezte, mintha valaki gyomorszájon vágta volna.
— A Don?
— Az, Don Francesco Padrone. Beszélni akar velem. Tizenegyre vár a villájában.
— Hát, ha oda akarsz érni, akár most is elindulhatsz — pillantott Saynor az órájára. — Ismerve a New
York—i közlekedést, lehet, hogy máris elkéstél. Nem mondta, mit akar?
— Nem, de a Don jelen pillanatban csak egy dolog miatt ereszkedhet le hozzám...
— Egy biztos, még nem akar kinyírni! — vigasztalta Saynor. — Simán lelövethetne az utcán, de a
szőnyegeit nem fogja összevérezni veled, arra mérget vehetsz!
— Kösz a biztatást! — rúgta ki maga alól a széket Riva. — Ha nem jönnék vissza, tudod, hol kell
keresni...
Francesco Padrone egyszerű szicíliai parasztként látta meg a napvilágot. Poca di Bianco, a poros,
unalmas, teljesen jellegtelen falucska akkor még nem tudhatta, milyen nagy embert adott a világnak.
Padrone tizenhét éves korában kirabolt egy kereskedőt, lelőtte a nyomába eredő csendőrt, aztán
nekivágott a nagyvilágnak. Elkötött egy kisebb bárkát, és az egyik éjszaka áthajókázott Tuniszba.
Hamis papírokkal került fel egy Amerikába tartó hajóra, és néhány hét múlva már a New Yorkban
kódorgó, munkanélküli olaszok számát gyarapította. A következő években hol itt, hol ott bukkant fel,
hogy aztán a szesztilalommal beköszöntő aranykor őt is a magasba emelje. Mindig a háttérben maradt,
ügyesen sakkozott az alvilág vezetőivel. Sosem tolta magát reflektorfénybe, és ennek meg is lett az
eredménye: még a legendás Al Caponét is el tudták kapni a hatóságok, de Francesco Padrone, aki
ekkoriban kapta meg a Don címet, sosem akadt horogra. Tanácsos volt vele jóban lenni, mert akire
megneheztelt, jobban tette, ha eltűnt a keleti partról.
Mindez végigfutott Michael Riva fejében is, miközben a Padrone—villa kovácsoltvas kapuja előtt
álldogált. Megadóan tűrte, amint az egyik kapus szakavatott kézzel megmotozta. Riva már
odaérkezésekor kiszúrta, hogy több helyen is gyanúsan domborodik az öltönyük Néhány domborulat
nem mindennapi izmokat, mások pedig ágyú méretű pisztolyokat sejttettek. Miközben bekísérték,
Riva elismerően nézegette a gyönyörű kertet és a hivalkodó épületet. Öt perc sem telt belé, és szemtől
szemben állt Padronéval. A Don egy kényelmes fotelben hátradőlve nézett a belépő nyomozóra. Riva
kissé megilletődött a leplezetlen gazdagság látványától, de ez egyáltalán nem látszott magabiztos
mozgásán. Már rég megtanulta, hogy a zavarodottság látványa fegyver lehet ellenfelei kezében, a
maffiának pedig nem akart még több lehetőséget adni: volt annak így is épp elég.
— Megjöttél, fiam — állapította meg a Don a nyilvánvaló tényt.
Riva most szembesült először azzal a mendemondával, hogy Padrone minden olasz bevándorlót a
saját családjába számít, és gyakorolni akarja felettük a családfői jogokat is. A nyomozó körülnézett,
kiszemelt magának egy kényelmes széket, leállította Padronéval szemben, és letelepedett. Elégedetten
nyugtázta, hogy függetlenségének demonstrálásától kissé elborult a főnök tekintete.
— Üdvözlöm! — biccentett egy kicsit. — Beszélni akart velem, hallgatom.
Riva már idejövet eldöntötte, hogy saját fontosságát hangsúlyozva, röviden, tényszerűen fog beszélni.
Padrone újabb mély lélegzetvétele elárulta, hogy számítása eddig bevált.
— Tegnap, több más üzletember társaságában együtt vacsoráztam a rendőrkapitány úrral. Ott
hallottam először arról a különös betöréssorozatról, amelyik az utóbbi hetekben történt. Ma reggel
utána érdeklődtem az eseményeknek, és azt a tájékoztatást kaptam, hogy az üggyel önt bízták meg, és
még nem sok eredménye van a nyomozásnak. Mint a törvényeket tisztelő állampolgárt — ennél a
pontnál mindketten elmosolyodtak, Riva kissé gunyorosan, Padrone pedig teljes átéléssel — engem is
foglalkoztat a közrend kérdése, és ezért érdeklődtem néhány üzletfelemnél, jutott—e el hozzájuk
valamilyen használható információ az ügyről.
Riva azon kapta magát, hógy egyre jobban figyeli a Don mondanivalóját. Padrone vett egy mély
lélegzetet, aztán folytatta.
— Az üzlettársaim sajnos semmiről sem tudnak, de biztosítottak arról, hogy mélységesen aggasztja
őket a helyzet.
— Ez az, amiért idehívatott? — nézett csalódottan Riva a Donra.
— Természetesen nem — mosolygott Padrone. — Nem sokkal ezután befutott a saját alkalmazottaim
jelentése, és abban már volt egy sokat ígérő nyom. — Megrázott egy kis csengőt, és csak ennyit
mondott a szobába lépő inasnak:
— Kéretem signore Ramazottit!
Mintegy tíz másodpercen belül alacsony, rossz arcú férfi lépett a szobába. Testtartásából,
megjelenéséből szinte sugárzott a Don felé áramló feltétlen tisztelet. A nyomozó piti zsebtolvajnak
nézte, aki véletlenül belebotlott valami fontosba. Nem egy olyan ügyről hallott már, amelyek ilyen kis
csirkefogók segítségével oldódott meg. Padrone karmesteri pózban intett a szoba közepén reszkető
emberke felé, majd a rendőr felé:
— Signore Riva, engedje meg, hogy bemutassam Giulio Ramazottit, Signore Ramazotti, ez az úr
Michael Riva, rendőrnyomozó. Kérem, mondja el újra, amit ma reggel nekem mesélt!
Ramazotti nyelt egy nagyot, aztán reszkető hangon mesélni kezdett:
— Március tizenharmadikán a cityben sétálgattam. Kicsit hűvös volt, és a fekete kabátom volt rajtam.
Mint később kiderült, szerencsére. Épp a Graig, Loote & Pine egyik fiókjának a közelében jártam,
amikor észrevettem két gyanús fickót, amint épp kinyitották a bank kapuját.
— Miért nem riasztotta a rendőrséget? — vágott közbe Riva, aki magában már tudta az igazi választ
is. Egy kis zsebtolvaj nem ártja magát a komolyabb bűnözők dolgába...
— Nem volt rendőr a környéken — magyarázkodott Ramazotti. — Aztán meg attól is tartottam, hogy
kiderül, ha én értesítem a zsarukat. Ki tudja, kinek az emberei, és ki áll bosszút rajtam a
közbeavatkozás miatt.
— Logikus gondolat — ismerte el Riva, aki már több hasonló esettel találkozott.
— Szóval láttam, hogy bemennek, aztán nem telt el tíz perc sem, és már jöttek is ki. Követtem őket
egészen a szállodájukig, a sötét színű kabátom egész jól elrejtett, nem vettek észre. Kíváncsi voltam,
kik is ezek, és a következő néhány napban követtem őket mindenhová. A két pasas összesen tíz
bankban tett látogatást. Amikor aztán ma reggel hallottam, hogy Don Francesco Padrone, az én
legnagyobb jótevőm érdeklődik a keresett személyek után, rögtön idejöttem és elmondtam mindent.
Biztos vagyok benne, hogy a Don bárki rosszakaratától meg tud védeni.
Padrone jóságos mosollyal sütkérezett Ramazotti csodálatában, aztán Rivához fordult:
— Signore Riva, ezt sikerült kiderítenem. Nyomatékosan kérem, csípjék nyakon a gazfickókat!
Signore Ramazotti elkíséri önt, és mindenben a rendelkezésére áll.
Riva több ok miatt is úszott a boldogságban. Az ügy nemhogy nem volt maffia—ügy, hanem
kimondottan zavarta a családokat. "Hiába, a nagy tolvajokat zavarja a konkurencia megjelenése..." —
vigyorgott a visszapillantó tükörbe, miután a kapusok visszaadták szolgálati fegyverét, és kitolatott az
utcára. Ráadásul volt egy koronatanúja, aki minden lényegeset tudott a gyanúsítottakról:
személyleírást és tartózkodási helyet egyaránt. Óvatosan besorolt az egyre növekvő forgalomba, gázt
adott, és elégedetten dőlt hátra az ülésben. A visszapillantó tükörben jól látta, hogy Ramazotti
idegesen pillantgat körbe. "Így még sosem ülhettél rendőrautóban!" — nézett kajánul a feszengő
alakra.
— Na, mit tudsz a betörőkről? — bökte ki azt a kérdést, ami már Padrone fogadószobája óta fúrta az
oldalát.
— Háromszor cseréltek szállodát, persze mindenhová más néven jelentkeztek be. Most a California
Dreamben laknak, Benjamin Nardone és John O'Connor néven jelentkeztek be.
— Szóval Benny és Johnny. Most bemegyünk a kapitányságra, adsz egy részletes személyleírást, és
két órán belül a város összes rendőre őket fogja keresni. Mivel nagyon jó a kedvem, lehet, hogy
megpróbálom elintézni az eddigi priuszod törlését!
— Na de Mr. Riva! — ült ki a műfelháborodás Ramazotti szemébe. — Én tisztességes ember vagyok!
— Tudom én azt! — nevetett fel a nyomozó, és gázt adott, hogy minél hamarabb rászabadítsa a
rendőrséget a körözöttekre.

Merdan Nuti érkezésekor Trevor Davisnek az a benyomása támadt, hogy a Gordon & Sonsnál az Eve
hurrikán tett villámlátogatást. Nuti úgy tépte fel az ajtót, hogy a kilincs majdnem a kezében maradt.
— Rájuk bukkant a rendőrség! — üvöltötte, és a szoba egy pillanat alatt felbolydult. Senki sem
kérdezte, hogy kikre, mindenki tudta, hogy csak Rolley—ékről lehet szó.
— Micsoda? — kapta fel a fejét Gordon, és kezében megbillent a teáscsésze.
— Van egy beépített ügynököm a New York—i rendőrkapitányságon. Most értesített, hogy valami
Ramazotti nevű alak nemrég adott részletes személyleírást róluk. Állítólag a rendőrök már a
szállodájuk címét is tudják, de az olasz spicli szerint idejük egy részét a kikötőben szokták tölteni.
— A kikötőben? — kiáltott fel Davis, és hangereje megközelítette Nuti belépési fortisszimóját. — A
raktárak! Egy csomót bezártak a háború után. Ideális rejtekhely, néhány ponyva alatt feltűnés nélkül el
tudják dugni az időgépet. Riasszátok az összes emberünket, aki csak teheti, induljon a kikötőbe!
A Gordon & Sons irodája fél percen belül kiürült. Egy kisebb csapat a California Dream felé vette az
irányt, hogy Rolley—ék esetleges érkezésére várjon, a szervezet többi ügynöke pedig a kikötőbe
indult. Davis és Smith Gordon Fordjába vágták magukat, és csikorgó kerekekkel lőttek ki. A kis kocsi
néhány istenkísértő kormánymozdulat után befurakodott az autók tömegébe. Smith a forgalom adta
összes lehetőséget kihasználva cikázott a kikötő felé. Szerencsére az utcákon alig volt rendőr, a
rendőrség is vadászatra vonta össze erőit...
Rolley és Beagle, az ellenük indult hajszáról mit sem sejtve, fütyörészve sétáltak a dokkok felé. Épp
feltűnt előttük az óceán, amikor elébük toppant a lány.
— Késtetek! — nevetett rájuk, és meghitt mozdulattal karolt Rolleyba. Agyas egy pillanatra megörült
Barbarának, de aztán eszébe jutott, hogy most találkoznak utoljára. Komor tekintettel nézett a
látóhatár felé, kissé zavart mozdulattal simított ki egy nem létező ráncot az öltönyén.
— Mi újság? — kérdezte erőltetett könnyedséggel.
— Úgy tűnik, délutánra meglesz az ideiglenes letelepedési engedélyem. Most csak rövid ideig
lehetünk együtt, vissza kell majd mennem a bevándorlási hivatalba.
— De hát ez remek! — mondta őszinte örömmel Alex, és megszorította a lány kezét. — Ha egyszer a
kezedben lesznek az iratok, előbb—utóbb megkapod az állampolgárságot is!
— Nektek mivel telt a napotok? — hajtotta fejét Barbara Agyas vállára. Rolley—t egy pillanatra
elbódította a nő illata, de aztán erővel visszarántotta magát a tervéhez.
— Voltunk a tőzsdén, aztán pedig sétálgattunk a városban.
— A tőzsdén? — kerekedett el a lány szeme.
— Van egy kis örökségem, azt próbáltuk meg minél jobban befektetni.
Kutya nem igazán figyelt a beszélgetésre. Igyekezett kerülni Barbara tekintetét, inkább a járókelőket
nézegette. "Nagy a forgalom", pillantott körbe. "Úgy látszik, Agyas nem szánja rá magát az igazi
beszélgetésre, amíg itt vagyok..."
— Én beugrok ide, ti menjetek csak tovább! — intett egy közeli cipőbolt felé, aztán gyors lépésekkel
becsusszant az ajtaján.
— Milyen tapintatos ez a Johnny! — kacagott fel Barbara.
— Valóban az... — húzta el a száját Alex, aki rögtön megértette Kutya szándékát.
— Nézd, mennyi katona! — mutatott Barbara a kikötő felé, ahonnan három—négytucatnyi,
szabadságos tengerészgyalogos baktatott a belváros felé.
— Gondolom, a hidegháború miatt látni ennyit... — nézte a vidám csapatot Rolley.
— Hidegháború? — kerekedett el Barbara szeme. — Hát az meg micsoda?
— Ááá, semmi lényeges! — ütötte el a mondat élét Alex. "Lehet, hogy ezt a fogalmat még nem
találták ki?" — futotta el a hideg verejték a hátát. Az idegi kondicionálás azonnal működésbe lépett, és
Rolley nagyon rosszul érezte magát véletlen elszólása miatt. Gyorsan más irányba terelte a
beszélgetést.
— Azt mondtad, a szüleidnek volt egy kis vendéglője.
— Igen — futotta el a könny a lány szemét. — Én is ott dolgoztam.
— Arra gondoltam, nyithatnál itt is valami hasonlót. Vége a háborúnak és a megszorításoknak, az
embereknek egyre több lesz a pénze. Egy jó kis vendéglő aranybánya lehet!
— Ahhoz két dolog kell — gondolta át az ötletet a lány. — Megfelelő épület és töke.
— Úgy van — bólogatott Rolley. — Emlékszel arra a kis raktárra, amit tegnap láttunk? Szerintem át
lehetne alakíttatni, és egészen jó bár lenne belőle.
— Lehet, hogy igazad van, de ennek van egy nagy akadálya: a pénz.
Rolley vett egy nagy lélegzetet:
— Figyelj csak, Barbie! Szeretnék valamit megbeszélni veled.
— Rendben van — bólintott a lány, de szeme a mozdulat közben megakadt egy órásüzlet kirakatán. —
Te jó ég, már ennyi az idő!
Villámgyors puszit nyomott Rolley arcára, és hátralépett.
— Késtetek, én meg kifutottam az időből. Rohanok a papírjaimért, este találkozunk a szállodában!
Majd akkor beszélgetünk!
Beagle úgy tett, mintha a cipőket nézegette volna, szeme azonban Rolley—ékat figyelte. Amikor
Barbara elfutott, bosszúsan szisszent egyet, és a kijárat felé indult.
— Segíthetek valamiben? — hallatszott egy udvarias kérdés a háta mögül. George megadó sóhajjal
fordult meg, hogy leállítsa a túlbuzgó eladót, de a várt sötét munkaköpenyes cipőboltos helyett egy
jólöltözött, kisportolt férfival nézett szembe. Valahonnan ismerősnek tűnt, arra azonban nem tudott
rájönni, hogy honnan.
— Köszönöm, nem kérek semmit — mondta gépiesen, és az ajtó felé indult. Legnagyobb
meglepetésére az idegen utánanyúlt, és határozottan megfogta a bal karját.
— Szerintem nem nézett szét elég alaposan, uram! — hallatszott ugyanazon a nyugodt hangon,
amellyel a beszélgetés kezdődött.
Kutya már sok erőszakos eladóval találkozott, de úgy érezte, ez minden eddigi tapasztalatán túltesz.
Ingerült mozdulattal nézett vissza, tekintete azonban megakadt egy másik alakon, aki mindeddig a bolt
hátsó részében húzódott meg. A sötét hajú, harmincöt—negyven év körüli, visszafogott mozgású férfi
láttán Beagle rögtön megértette, miért volt olyan ismerős az eladó. Néhány héttel ezelőtt mindkettővel
farkasszemet nézett, mielőtt New Yorkba ugrottak volna. Ha ütni kellett, Beagle sosem habozott.
Egytized másodperccel azután, hogy felismerte Davist, Kutya ökle teljes terjedelmében, szinte
láthatatlan sebességgel lezúgott a másik időügynök állcsúcsára. George—ról minden ismerőse tudta,
hogy egy ilyen ütést sosem követ második. Beagle egy erőteljes mozdulattal kitépte karját az erőtlenné
vált szorításból, az ajtóhoz ugott, és kiüvöltött rajta.
— Menekülj Agyas, itt van Davis!
Az üvöltés hatására a környék megbolydult. Négy—öt férfi vált ki a járókelők közül, és a menekülő
Kutyára vetették magukat. Rolley megdöbbenten nézett fel. Mintegy ötven—hatvan lábnyira George
birkózott vagy fél tucat emberrel, a háta mögött pedig feltűnt Trevor Davis és az állát tapogató társa.
"Semmi esélye sincs!" — villant át a felismerés Alexen, és rohanni kezdett a kikötő felé. Háta mögött
felharsant egy rendőrsíp is, Rolley pedig még nagyobb sebességre kapcsolt.
Barbara épp egy taxit fogott, amikor Beagle kiugrott az utcára. Látta, hogy Rolley — elég népes
üldözőtáborral a sarkában — a kikötő felé rohan. Beugrott a sofőr mellé és Rolley—ék után mutatott:
— Kövesse azokat az embereket!
A lány egész úton szinte a szélvédőre tapadt, de már csak annyit látott, hogy Rolley és üldözői
eltűnnek a raktárak között. Mire lerendezte a taxit, a rendőrség már lezárta a környéket. Percek alatt
nagy tömeg verődött össze a kordonnál. Barbarát a tömeg szinte hozzápréselte egy magas férfi
hátához. Néhány perc múlva erős lövöldözés hallatszott, majd hatalmas robbanás rázta meg a
környékbeli épületek ablakait. Egy nő felsikoltott, amikor a hang irányában sűrű, fekete füstoszlop
emelkedett ki.
A Barbara előtt álló férfi csak ennyit mondott a barátjának:
— Gyere, Daniel, szerintem nincs itt már semmi keresnivalónk!
Áttörték magukat a tömegen, és eltűntek az egyik mellékutcában. A lány még akkor is ott állt, amikor
két mentőautó jött, hogy aztán néhány perc múlva már menjen is.

Michael Riva számára teljesen valószerűtlennek tűnt az elmúlt néhány óra. Felkereste az egyik
maffiafőnököt, kapott egy értékes fülest és egy szemtanút is. A keze alá rendeltek annyi rendőrt,
amennyit talán még sosem mozgósítottak egy akcióra, ráadásul a keresett személy szinte a karjaikba
rohant a kikötőben. Igaz, hogy ez a Benny gyerek valószínűleg a százyardos síkfutás világcsúcsát
megdöntve rohant be a raktárak közé, de vagy ötven rendőr loholt a nyomában, a maradék pedig a
környéket zárta le.
— Felállítottátok a kordont? — kérdezte Matt Saynort, aki most érte utol.
— Innen egy egér sem juthat ki háromszori igazoltatás nélkül! — lihegte Saynor, és rutinszerűen
ellenőrizte, hogy töltve van—e a tára. — Hol van az ipse?
— Arra futott — bökött előre határozatlanul Riva. — Mehetünk?
— Felőlem... — mondta tettetett közömbösséggel Saynor, aztán előreindult. Riva intésére
megmozdultak a rendőrök, és két—három fős egységekre oszolva megkezdték a terület átvizsgálását.
Egy ideig úgy tűnt, a szökevénynek mégis sikerült meglógnia, de aztán az egyik rendőr mozgást vett
észre és reflexszerűen odalőtt. Öt másodpercen belül az összes rendőr tüzet nyitott a szürke épületre,
hiába ordította Riva, hogy élve kell neki a gazember.
Időgép nélkül Rolley meglehetősen szorult helyzetben érezhette volna magát. Csak néhány percre volt
szüksége, hogy ledobálja az álcázásul használt lomokat. Az utoljára félrelökött vaslemez azonban túl
nagyot csattant a padlón, és a rendőrök rábukkantak a rejtekhelyére. Fülsértő csattogással vágódtak a
golyók a raktár faajtajába, éles csikordulásokkal kaptak gellert a vasalaton, és Rolley— nak hirtelen
nagyon szűk lett a terep. Gyors mozdulatokkal helyezte üzembe az ugrót, de néhány, a korábbiaknál is
hangosabb csattanásra mégis felkapta a fejét. Tekintetébe rémület költözött, rácsapott az indítógombra,
és úgy tűnt el 1947—ből, mintha ott sem lett volna.
Az épületet ostromló rendőrök erről semmit sem tudtak, mint ahogy nem sejtették azoknak a
bizonytalan eredetű benzines hordóknak a jelenlétét sem, amelyek belül, a raktár bejárata mellett
álltak. Agyas gyors menekülésének egyetlen oka volt: egy pár golyó behatolt az elkorhadt deszkákon,
átütötte a hordók oldalát, és gyorsan növekvő benzintócsa kezdett terpeszkedni a kőpadlón.
Brian Storm* {Storm = vihar} őrmester végigcsinálta a normandiai partraszállást, az utolsók között
vonult vissza a németek ardenneki ellentámadása idején, és az elsők között találkozott az oroszokkal
az Elba mellett. Most is hű akart maradni nevéhez, megszorította pisztolya markolatát, aztán
hátraüvöltött.
— Fedezzetek! — Társai pergőtüzet zúdítottak az épületre, miközben Storm és két másik rendőr, régi
frontkatonához méltó rutinnal, cikkcakkban száguldott a bejárat felé. Már csak hét—nyolc lépésnyire
volt az ajtótól, amikor az egyik lövés nyomán belobbant a benzin, és a felrobbanó hordók szinte
letarolták a raktár elejét.
Mindenki leeresztette a fegyverét, aztán egy emberként rohantak a romok felé. Stormot, óriási
szerencséjére, a keretestől kiszakadt ajtó taglózta le, de meg is védte a mindenfelé pattogó
tégladaraboktól. Nem voltak ilyen szerencsések azok a rendőrök, akik az őrmester nyomában futottak:
az egyik karja olyan szögben lógott, ami csak komoly csonttöréseknél lehetséges, a másik arcát pedig
elborította a fejsebéből áradó vér. Riva gyorsan felmérte az állapotukat, aztán intett a legközelebb álló
rendőrnek.
— Rohanjon a kordonhoz, hívjanak mentőket!
Szemét árnyékolva próbálta megközelíteni a lángoló romokat, de néhány lépés után kénytelen volt
visszafordulni.
— Na, ennek lőttek...
A fanyar megjegyzés Matt Saynortól származott, aki szintén visszafordult, amint a hőség
elviselhetetlenné vált. Együtt nézték a magasra csapó lángokat, de Rivával ellentétben rajta nyoma
sem volt elkeseredésnek.
— Nézd a jó oldaláról a dolgokat! Ramazotti még az üldözés közben azonosította a körözöttet, mi
sarokba szorítottuk, és ő inkább az öngyilkosságot választotta. Nem kell vesződnöd a bizonyítási
eljárással, egyetlen ügyvéd sem jelenik meg óvadékot lengetve, nem lesz korrupt bíró, aki
kiengedhetné az ipsét, ráadásul bezsebelheted a rendőrkapitány elismerését meg némi kis jutalmat is.
Nincs papírmunka, nyugodt végkifejlet, kell ennél több?
— Szerettem volna a szemébe nézni, és egy kicsit elbeszélgetni vele — csóválta meg elégedetlenül a
fejét Riva. — Valami újat alkottak a szakmában, ilyen tiszta munkákat még sosem láttam! Jó lenne
megismerni a módszereiket...
A nyomozó úgy nézett körbe, mint aki narkotikus álomból ocsúdik fel.
— Hol van Ramazotti? Az előbb még itt volt...
Saynor kesernyésen felröhögött.
— Nincs semmi baja, legföljebb egy kis retrográd perisztaltika.
— Micsoda? — hökkent meg Riva, akit társa megjegyzései mindig zavarba tudtak hozni.
— Arra okádik, az egyik sarokban — mutatott hátra a nyomozó. — Különben még semmi sincs
veszve, ott van a másik ürge is. Bár elég messze voltam, de úgy láttam, hogy azt lekapcsolták. Annak
az üvöltözésére kezdett ez az ipse menekülni...
— Igaz! — derült fel Riva arca. — Nem tudom, melyik fiú vette először észre, de kitüntetésre fogom
felterjeszteni!
Két mentőautó kanyarodott nagy szirénázással a kis csoportokban ácsorgó rendőrök mellé. Néhány
perc alatt elsősegélyben részesítették a sebesülteket, aztán a legsúlyosabb esetekkel elviharzottak.
Riva bevágta magát egy rendőrautóba, és beszáguldott a kapitányságra. Teli volt megválaszolatlan
kérdésekkel, már alig várta, hogy elbeszélgessen az életben maradt betörővel. Nem gondolta, hogy
kérdéseire sosem fog választ kapni...
Saynor csak este ért vissza a központba. Rangidős tisztként irányította az oltás utáni helyszínelést, a
technikai személyzet azonban semmit sem talált. A robbanás nyilvánvaló tényét meg tudták állapítani,
de a menekülőből egyetlen csontocska sem került elő.
— Ez képtelenség! — vágta az asztalra a helyszínelők jelentését Riva. — Ott volt, többen is látták.
Kiszökni nem tudott, annyira pedig nem volt nagy tűz, hogy még a csontjai is szétporladtak volna!
— Ez van! — rogyott le Saynor a székébe. — Magam is többször áttúrtam a hamukupacokat. A fiúk
először szépen, szabályosan felmérték a terepet, csak amikor semmire sem bukkantak, akkor
szabadítottam rá mindenkit a romokra. Még a föld felső rétegét is feltúrtuk, hátha valami csatornán
lépett meg a fickó. Semmit sem találtunk...
— Tudtam, hogy ez az ügy még tartogat meglepetéseket — sóhajtott Riva. — Itt sincs minden
rendben. Emlékszel a másikra, akit elkaptak, és az üvöltözésére kezdődött meg a hajsza?
— Persze, Mít tudtál kiszedni belőle?
— Semmit. Nem mi fogtuk el. Nyoma veszett...
— Micsoda? — kerekedett el Saynor szeme. — Ha nem mi, akkor kik lehettek?
— Mit tudom én! — nyögött fel Riva. — Először arra gondoltam, hogy a maffia keze van a dologban,
de Padrone is tőlem értesült a dologról...
— Biztos, hogy igazat mond?
— Azt hiszem, igen. Csak a megérzéseimben meg abban a fülesben bízhatok, amit nemrég kaptam: a
családok is elkezdték kerestetni az emberünket!
— Szóval senki sem tud semmit — összegezte a hallottakat Saynor. — Ha nem haragszol, most
hazamegyek, de előtte ledöntök valahol egy pohár konyakot.
— Menj csak! — intett Riva, aztán újra a gondolataiba mélyedt. — Vajon hol lehetnek?...

George Beagle nem volt rózsás hangulatban. Szűk, rosszul világított helyiségben, egy kemény
priccsen kuporgott, és nem igazán tudta összeszedni a gondolatait. Arra még tisztán emlékezett, hogy
a civil ruhás nyomozók közül vagy hármat kiütött. "Tiszta munka volt, nem igazán tudtak lábra állni
utána..." — vigyorgott kesernyésen, amikor a jelenet az eszébe jutott. Sajnos, túl sokan támadtak rá, a
negyediket már csak tessék—lássék tudta meglegyinteni, az ötödik viszont őt kólintotta fejbe.
Homályosan előtte volt a kép, ahogy megbilincselték, betuszkolták egy érkező autóba, és elhajtottak
vele. A kocsiban még megpróbált kiszabadulni, de ettől a zsaruk tényleg bepöccenhettek, mert csak
egy bődületes pofonra emlékszik, aztán minden elsötétült előtte. Nem tudta, mennyi ideig volt
eszméletlen. Óráját elvették, ebben az ablak nélküli cellában pedig nem tudta megállapítani, mennyi
lehet az idő. Néha halk mormogás szűrődött be a vastag, acélozott ajtón keresztül, csak ennyi jele volt
annak, hogy rajta kívül mások is vannak az épületben. Feje lüktetett, úgy érezte, valami fontos még
mindig nem jutott az eszébe. Hiába próbálta szétfutó gondolatait összetartani, a koponyájában
visszhangzó monoton dörömbölés hatására minden összekeveredett. Kissé bizonytalan mozdulatokkal
tápászkodott fel, és hitetlenkedve tapogatta a fejét: most sem volt világos előtte, hogy maradhatott
egyben azok után, amit kapott. Hangosan felszisszent, amikor a tarkóján egy terjedelmes, érzékeny
duzzanatot fedezett fel, aztán folytatta az újabb ütésnyomok keresését. Annyira belemerült az
önvizsgálatba, hogy észre sem vette, mikor nyílt ki a zárka ajtaja. Újabb sziszegések árán találta meg a
második dudort, de további kutatásaira már nem volt idő.
— Keres még valamit, vagy mehetünk végre?
Beagle meglepetten nézett fel a halk kérdésre. Középmagas, göndör hajú, öltönyös férfi állt a
cellaajtóban.
— Maga meg kicsoda?
— Matt Saynor, a New York—i rendőrség elsőosztályú nyomozója vagyok — biccentett a másik. —
Maga pedig, ha nem tévedek John O'Connor.
George figyelmét nem kerülte el, hogy a rendőr kissé megnyomta az álnevet. "Tehát tudja, hogy nem
így hívnak" — nézte meg figyelmesebben a nyomozót. "Ez persze még nem jelenti azt, hogy mindent
tudna rólam..."
— Azt hiszem, összetéveszt valakivel — pillantott a rendőrre a legártatlanabb tekintetével. — James
Nearby a nevem, és csak nemrég érkeztem New Yorkba.
— Megkérdezhetném, hogy honnan jött, Mr. Nearby?
— Persze, Ausztráliából.
— Ausztráliából? — mosolygott Saynor. — Akkor hogy került a keleti partra? Ausztráliából inkább
San Franciscóba szoktak menni a hajók...
Beagle csak egy pillanatra jött zavarba.
— Teherhajón jöttem, és munkával fizettem az utazásért.
— Így már minden érthető! Egy teherhajó akármerre járhat. Na, jöjjön, tisztázzuk ezt a kis félreértést!
Amint egy kihalt folyosón baktattak, Kutya nem tudott megszabadulni attól az érzéstől, hogy a másik
röhög rajta. Még fél perc sem telt el, amikor Saynor egy üres szobára mutatott.
— Menjen be, nemsokára jön az a személy, akit az ön ügyével bíztak meg.
Beagle háta mögött nagyot kattant a zár. "Innen sem tudok meglógni" — nézett körbe. A látvány nem
nagyon tetszett neki. Megint egy bombabiztos ajtó és sivár berendezés. Miután körbevizslatta a
helyiséget, leült egy székre, várva az elkerülhetetlent. Már teljesen belefeledkezett a gondolataiba,
amikor egy erős robbanás rázta meg az épületet. A lámpák pislákolni kezdtek, egy pillanatra ki is
aludtak, hogy aztán halvány, kísérteties fénnyel árasszák el a cellát. Kutya megrettenve pillantott fel.
Többszöri recsegés után megszólalt egy rejtett hangszóró is.
— Figyelem, ez nem gyakorlat! Vészhelyzet! Meghibásodott egy ciángáz—tartály a laboratóriumban!
Mindenki azonnal hagyja el az épületet! Ismétlem, ez nem gyakorlat! Vészhelyzet! Mindenki hagyja
el az...
A bemondó szavai hirtelen tagolatlan hörgésbe fulladtak, majd a hangszórók elhallgattak. A hörgés és
az azt követő csend hatására Kutya vérében megugrott az adrenalinszint, és egy űzött vad pillantásával
nézett körbe. odaugrott az ajtóhoz, teljes erőből rugdosni és döngetni kezdte.
— Eresszenek ki! Nem akarok megdögleni!
Semmi sem mutatta, hogy bárki is meghallotta volna az üvöltözését. Végső elkeseredésében a
szemközti falhoz hátrált, és teljes erőből nekirontott az ajtónak. Legnagyobb meglepetésére az ajtó
felpattant. Kutya szinte kizuhant a folyosóra, de még ugyanazzal a lendülettel fel is ugrott. A rossz
megvilágítás ellenére is tisztán látta, hogy a háta mögött fehéres gázpamacsok jelennek meg a
levegőben. Minden erejét beadta abba a sprintbe, amivel egy még tiszta levegőjű épületrészt keresett.
Felrántotta a folyosó végén levő ajtót, becsapta maga mögött, és csak ekkor vette észre, hogy ebben a
szobában többen is vannak. Látását elhomályosította a vészvilágítás és a homlokáról csöpögő
izzadság.
— Meneküljenek! — üvöltött a békésen üldögélő emberekre. — A hátam mögött már megjelent a gáz!
— Innen nem lehet továbbmenni — mondta az egyik férfi. — A kijárat a folyosó túlsó vége felé van.
— Akkor már csak az ablakon át mehetünk! — lihegte Beagle, aki csak ekkor ismerte meg Matt
Saynort.
— Hat emelet magasan vagyunk, az épület fala tükörsima — intette le a nyomozó. — Ha megpróbál
kimászni, biztos kitöri a nyakát!
— Elég a komédiából! — szólalt meg egy hang. — Szivattyúzzák ki a gázt, mi pedig elbeszélgetünk
egy kicsit Mr. George Beagle—lel!
Kutya meglepően jól viselte, hogy a valódi nevét hallotta. Rezzenéstelen tekintettel fordult az
utolsóként megszólaló felé. Egy semleges néző csak a legteljesebb, az ismeretlen névnek szóló
meglepetést tudta volna leolvasni arcáról. Bárki is fejlesztette ki az Időjárőr kondicionálási
technikáját, elégedetten szemlélhette volna George reakcióját.
— Nem vagyok Beagle, vagy O'Connor, akiknek gondolnak! A nevem James Nearby. — Kutya
tekintete megpróbálta átfúrni a vészvilágítás félhomályát, de nem tudta kivenni a férfi arcvonásait.
— Tisztázzunk valamit. A maga neve George Beagle, szökésben lévő társát pedig Alex Rolley—nak
hívják. Különben megnyugodhat, senki sincs életveszélyben. Az egész robbanásos cirkuszt azért
csináltuk, hogy alaposabban és kontrollálatlanul tudjuk megvizsgálni a reakcióit. Maga kitűnő
alanynak bizonyult, mindent megtudtunk, amire kíváncsiak voltunk.
— Szóval csak egy rohadt teszt volt az egész! — fortyant fel Kutya. — De mi a fenét tesztelgettek
rajtam?
— Nem nevezném tesztnek, legalábbis a szó klasszikus értelmében. ön csupán megválaszolta azokat a
kérdéseinket, amiket legelőször fel akartunk tenni, és amelyeket biztos igyekezett volna kivédeni.
— Nem értem... — ráncolta össze a homlokát Beagle.
— Megpróbálom egyetlenegy kérdésben összefoglalni az egész lényegét! — mondta szinte
szívélyesen a másik. — Maga szerint milyen nyelven szólt a figyelmeztetés és milyen nyelven
beszélgettünk ez idáig?
Kutya épp szólásra akarta nyitni a száját, de most megdöbbenten csukta össze.
— Hát, igen — bólintott elégedetten az ismeretlen. — A temporál az Időőrjárat szolgálati nyelve.
Csak kondicionált személyek tanulhatják meg. 1988. augusztus 29—ről 30—ára virradó éjszaka két
személy, Alex Rolley és George Beagle... vagyis ön... betört az Őrjárat Fifth Avenuen lévő
miliőparancsnokságára. Miután véletlenül működésbe hoztak egy kondicionátort és átestek egy
alapfokú idegrendszeri kondicionáláson, megértették, hogy mibe keveredtek. Felültek egy időugróra,
majd ismeretlen időbe távoztak. A páros egyelőre ismeretlen körülmények között találkozott egy
harmadik, szökésben lévő személlyel, és a negyedik századi Itáliában bukkantak fel. Ott majdnem
elfogtuk őket, de még idejében megléptek. A hármak egyike most itt áll előttünk, mi pedig kíváncsian
várjuk a másik két személy lehetséges tartózkodási helyének és idejének koordinátáit.
Beagle nem is próbálta félbeszakítani az időügynök gondolatmenetét. Szemei előtt egy baljós, sötét
ködökbe burkolt, mégis radioaktív dicsfénnyel övezett világ képe jelent meg. Hasszán annyit mesélt
az Infernóról, hogy nem esett nehezére elképzelni hátra lévő, minden bizonnyal igen rövid életének
helyszínét. A leleplezés sokkja elmulasztotta a fejére mért ütések zavaró hatását, George már mindenre
emlékezett. Nem kellett villanyt gyújtani ahhoz, hogy megismerje Trevor Davist.
— Vesztettem — ismerte be, de válla csak egy kissé rogyott meg a beismerés hatására. — Tudom,
hogy internálni fognak valahová, a világegyetem leendő fegyenctelepeire... Akkor meg miért
beszélnék?
Davis a falhoz lépett, és felkapcsolta a villanyt, majd letelepedett egy szabad székre és egy másikat
pedig Beagle—nek kínálta fel.
— Azért, mert megválthatja magát az internálástól, ráadásul a társát is megmentheti. Nem is sejti,
mennyit tudunk magukról. Amikor rájöttünk a személyazonosságukra, alaposan lenyomoztattuk
önöket. Tudjuk, hogy sosem vettek részt erőszakos akciókban, pszichológusaink szerint eddigi
életmódjuk sem tudta kiölni magukból a humanizmus csíráit. Láttam, amint kivonták magukat az alliai
csatából és a gall háború összes többi csetepatéjából is. Nem is értettük, hogyan maradhattak ilyen
sokáig Hasszán mellett.
— Rá voltunk utalva a segítségére — mondta Kutya, miközben leült Davis mellé. — Egykori
Független ügynökként sokkal jobban ismerte a Szolgálat módszereit, mint mi. Lassan jöttünk rá,
milyen ember is valójában, de aztán elváltak útjaink.
Davis keserű mosollyal nézte az önmagával is vívódó Kutyát.
— Semmit sem tudtak róla. Hasszán paranoiás tömeggyilkos. Azért került az Infernóra, mert több
intézetből vírustörzseket lopott, és azokat használta fel járványok kirobbantására. Az írott történelem
folyamán több tízmillió, de az is lehet, hogy több százmillió ember esett áldozatul az akcióinak
— Már akkor gondoltam, hogy valami nincs rendben az ipsével, amikor találkoztunk. Arra azonban
álmomban sem gondoltam volna, hogy Hitler kisinas sem lehetett volna mellette. Mire kíváncsiak?
— Mondott—e valamit az elválásuk előtt arról, hogy mi az úti célja?
— Semmi konkrétumot. Azt mondta, hogy régen szerette volna megnézni Stonehenge építését. Nem
igazán tudom, mi az a Stonehenge, de az építése biztos eltartott egy ideig...
Beagle nem igazán értette, miért támadt kavarodás a szobában. Az arcok kipirultak, a tekintetek
diadalmasan kapcsolódtak össze, néhány kéz ökölbe szorult, mindenki nagyon elégedettnek tűnt.
Davis átnyúlt Kutyához, és megveregette a vállát.
— Nem is tudja, mennyit segített! Volt egy körülbelül ötven évnyi időtartományunk, ahová
érkezhetett, de a szenzorok nem tudták meghatározni a cél földrajzi koordinátáit. Most végre el tudjuk
indítani a megfigyeléseket! Amennyiben Hasszán feltűnik, rögtön indul a gépezet.
— Örülök, hogy segíthettem — eresztett meg egy fanyar mosolyt Kutya.
Davis figyelmét nem kerülte el Beagle szomorkás hangulata.
— Nyugodjon meg, ha mást nem is, de ezt a segítséget biztosan figyelembe fogják venni a
tárgyalásukon. Már ha lesz egyáltalán tárgyalás.
— Tárgyalásunkon? — hökkent meg Beagle. — Azt hittem, Alex meglógott!
— Jól hitte, de nem ismeri a Szolgálat összes technikai lehetőségét. Az egyik jelmondatunk az, hogy
"Csak egyszer fogunk nyomot!" Sejtettük, hogy a kikötőben rejtették el az ugrót, így az egész területet
teliraktuk téridő—szenzorokkal. Bármilyen időmező energiáját automatikusan érzékelik, és pontosan
meg is mérik. Már folyik az adatok értékelése, néhány percen belül tudni fogjuk, hogy Rolley
pontosan hova ugrott. Tudni fogjuk, a téridő kontinuum melyik pontjára érkezik meg, odaküldünk egy
osztagot, és érkezésének pillanatában lekapcsoljuk. Rutin eljárás az egész...
Kutya valamit nem értett.
— Ha ilyen pontosan tudnak dolgozni, akkor mi szükségük volt az én segítségemre?
— Rómában nem volt elég érzékelőnk, így nagyon pontatlanok voltak az adataink — Davis felállt, és
magához intett egy szürke egyenruhás biztonsági őrt. — Kísérje Mr. Beagle—t a szobájába. Bánjanak
vele úgy, mint egy szigorúan őrzött vendéggel!
George fáradt mosollyal intett, hogy mehetnek. "Úgy látszik, csak papolt a kedvezőbb eljárásról... De
hát mit várhattam az általunk okozott zűr után?" — gondolta, miközben a jól ismert cellába lépett.
Amikor azonban egy őr rádiót, újságot, tiszta ágyneműt és friss, meleg ételt hozott, már hinni mert
benne, hogy ezt a balhét is megúszhatják valahogy.
Kutya távozása után Saynor kérdő tekintetett vetett Davisre.
— Tényleg kedvezőbb elbírálást kaphatnak?
— Ki tudja? A jelentésemben szerepeltetni fogom, hogy nem kórosan eltorzult bűnöző elmékkel,
hanem két, kalandvágyó, de nem a legtisztább eszközöket alkalmazó fickóval van dolgunk. Tudod, mi
a munkánk egyik legidegesítőbb része? Fogalmunk sincs róla, hogy a danelliek hogyan értékelik a
teljesítményeinket! Gyere, járjunk egyet! Ha kíváncsi vagy, elmondok egy esetet...
— Hallgatlak — pattant föl Saynor, és néhány perc múlva már az utcán voltak. A gyér forgalom miatt
nem kellett különösebben vigyázniuk, nyugodtan beszélgethettek. Davis egy percig tűnődött, aztán
belevágott.
— Nem ismered Manse Everardot, vele történt meg a dolog még kezdő ügynök korában. Küldetésen
volt a rómaiak kivonulása utáni Britanniában, valamikor 460 körül. Rábukkantak egy fanatikusra, aki
a jövőből érkezve próbálta megteremteni az elveinek megfelelő szép új világot. Amikor az ipse
fegyverrel támadt rájuk, kénytelenek voltak lelőni. Manse a saját, a másik ügynök, Charlie Whitcomb
pedig a lelőtt bűnöző időugrójával indult vissza az állomáshelyére. Everard rendben meg is érkezett,
de Whitcomb szőrén—szálán eltűnt. Szerencsére Mansenek eszébe jutott, hogy Whitcomb milyen
sokat emlegette menyasszonyát, akit 1944—ben Londonban megölt egy szárnyas bomba. A barátom
biztos volt benne, hogy Charlie megpróbálja megelőzni a szerencsétlenséget, és a nővel együtt
feltűnés nélkül meghúzzák magukat valamelyik időben. Elugrott tehát 1944. november
tizenhetedikére. Aznap tíz óra harminc perckor kellett becsapódnia annak a szárnyas bombának, amely
megkeseredett emberré tette Charlie Whitcombot. Manse okoskodása szerint történelmi tény, hogy
Charlie menyasszonya ezután nem élt a Földön, addig viszont igen, tehát az angolnak közvetlen a
robbanás előtt kellett beavatkoznia. Everard jól kombinált. Elfogadható ürüggyel bement a hölgy
lakására. Nem sokkal később szinte a karjába rohant Whitcomb, aki még mindig a 460—as küldetés
kissé különös öltözékét viselte. Manse lebeszélte Charlie—t a dezertálásról. A szolgálat persze
tudomást szerzett az eseményekről, de Everard szonikus pisztollyal elkábította az elfogásukra érkező
ügynököket. Ezután pedig, minden tettüket elismerve, fellebbezést nyújtott be, közvetlenül a
danelliekhez. Azok pedig elfogadták a fellebbezést! A Whitcomb házaspár jól kialakított, kényelmes
egzisztenciát kapott a viktoriánus Angliában. 1947 után, ugye, nem élhettek, hiszen ez a történelmi
tények közé tartozik. Magam is üdültem már náluk, ritka kiegyensúlyozott családi életet élnek.
Manse—t pedig, aki megszegte a szabályzatot és két időügynököt is lefegyverzett, különleges
ügynökké léptették elő. Lehet, hogy ami törvénysértésnek tűnik, hosszabb távon nagyon fontos része a
téridő—rendszernek. — Davis hirtelen témát váltott. — Mit tud a rendőrség Rolley—ékról?
Saynor megengedett magának egy kis mosolyt.
— Semmit. Szegény Riva nem érti a dolgot. Fogalma sincs, mi történhetett Rolley—val. Egész
délután keresték a nyomait, persze semmit sem találtak. A második meglepetés akkor érte, amikor ki
akarta hallgatni Beagle—t. Egy ideig még reménykedett, hogy a maffia kapcsolta le, és hamarosan
kiadják, de azok sem tudtak róla. Én meg hülye pofákat
vágtam a rossz hírek hallatán, és alig győztem kifejezni a sajnálatomat és a csalódottságomat. Mike
még néhány hétig elvacakol az üggyel, aztán pedig szépen el fogják fektetni.
Davis elégedetten vigyorgott.
— Örülök, hogy Gordon téged is beszervezett. Jó, ha van egy stabil emberünk a Metropolitan Police
—nál!
Saynornak hirtelen eszébe jutott valami.
— Mi a helyzet a nővel?
Davis nem értette, milyen nőről van szó.
— Nővel?
— Rolley nőjével. Mielőtt Beagle—t lekapcsoltuk, Rolley nagyon össze volt bújva egy kis
tüneménnyel!
— Emlékszem... — ugrott be a kép Trevornak. — Nyomoztassátok le, de lehetőleg a mi
embereinkkel. Lehet, hogy véletlen eljárt a fiúk szája, és tudomást szerzett az Őrjárat létezéséről. Rád
bízom az ügyet, de a megoldást egyeztesd Gordonnal is!

Egy technikus lépett a szobába. Átadott egy papírlapot Merdan Nutinak, aki egy futó pillantás után
Daniel Smith kezébe nyomta.
— Itt vannak Rolley érkezési koordinátái. Begyűjthetem? — kérdezte Damiel.
— Menj csak! — intett vidáman Davis.
A következő pillanatban csapódott az ajtó, és már csak Smith lépéseinek távolodó zaja hallatszott.

Rolley nem figyelt az ugrásra. Az egyik pillanatban még golyók pattogtak körülötte, a következőben
pedig szelíd, erdős dombvidék terült el körülötte. Rápillantott a helyzetjelzőre: Kr.e. 1813. Mazur—
tóhátság, a későbbi Lengyelország területén. Gondolatban gyorsan végigfutott néhány lehetséges
célállomáson. Amikor döntött, beállította a koordinátákat, és megnyomta az indítógombot. Semmi sem
történt, az ugró nem reagált. Ideges mozdulattal csapott a szöcske önteszt—kapcsolójára. A gép egy
pillanatra felzümmögött, és Agyas értetlenül meredt a konzolra: minden rendeltetésszerűen működik.
Találomra vitt be koordinátákat, de az ugró egyikre sem reagált.
— Ez is pont most tudott lerohadni! — nyögött fel Alex.
— Nincs annak semmi baja — hallatszott egy kaján hang a háta mögül.
Rolley válla megfeszült a ballonkabát alatt. Lassú mozdulattal nézett hátra, és döbbenten vette észre a
néhány méterre álldogáló Daniel Smith—t. Az ügynök barátságos mozdulattal intett.
— Ne nézz olyan bután! Egy negatív csatolású mezőgenerátorral blokkoltuk ezt a zónát. Senki sem
mehet tovább, ha nem akarjuk.
Rolley tapasztalt pókerjátékosként nyomta el zavarodottságát. Dühítette a kiszolgáltatottság, de
kénytelen volt belátni, hogy nem tehet ellene semmit.
— Hogyan bukkantatok a nyomomra? — szállt le a hasznavehetetlen ugróról, és Daniel mellé
telepedett a fűbe.
— Pofonegyszerű. Tudtuk, hogy New Yorkban vagytok, az informátoraink szerint sokat tartózkodtok
a kikötőben. Logikus lépés volt időszenzorokkal betelepíteni a terepet. Amikor elmenekültél,
képletesen szólva olyan széles csíkot húztál magad után, mint egy léket kapott olajszállító. Idejöttünk,
letelepítettük a mezőgenerátort, aztán szépen megvártuk az érkezésedet.
— Minek ekkora felhajtás? — értetlenkedett Rolley. — Várhattatok volna kisebb apparátussal is...
— Mi van akkor, ha épp csak megérkezel, aztán már pattansz is tovább? Ha elég gyorsan csinálod,
összevegyülnek az érkezési és indulási mezők jelei, s csak a jóisten tudta volna megmondani, hova
mentél!
— Értem. Kutyával mi van?
— Ő is biztos helyen van, már csak Hasszán hiányzik a gyűjteményből.
— Hasszán... — tűnődött el Rolley. — Veszélyes fickó. Még sosem láttam olyan embert, aki ennyire
imádott volna gyilkolni. Utálom az ilyen alakokat. Rómában azt mondta, hogy Stonehenge felé veszi
az irányt. Szerintem nem is az építkezésre kíváncsi, inkább valami rosszban töri a fejét.
— Köszi az infót, Beagle is hasonlókat mondott. Hasszán már nem sokáig flangál szabadon.
Néhány ugró nyergében szürke—fekete egyenruhás biztonságiak érkeztek. Smith felállt, és az egyik
járműre mutatott.
— Ülj fel, rögtön találkozhatsz a barátoddal!
Rolley még egyszer körülnézett. Meg mert volna rá esküdni, hogy soha többé nem látja a múltat. A fák
között zúgó szél elnyomta az időváltást kísérő halk szisszenéseket. Néhány perc múlva három,
állatbőrökbe burkolt ember lépett ki a közeli bozótosból. Leborultak a nyugvó Nap irányába, így adtak
hálát a különös idegenek távozásáért, aztán kitartó ügetéssel a horda táborhelye felé vették az irányt.

A Krisztus születése előtti 1731. esztendő szokatlanul nagy meleget hozott. A jó ezerhétszáz év múlva
érvénybe lépő naptár szerinti február közepén rügyezni kezdtek a mogyoróbokrok, aztán elmaradtak a
tavaszi esők és június elején már porzott a föld az aszálytól. Még az amúgy csapadékos Dél—
Angliában is sárga mezők és alig csordogáló folyók várták az úton járókat. Utazó pedig volt elég. Híre
ment, hogy Bar—na Cuinh, a Szent Helyek Őrzője és a kékkő törzs vezére elhatározták a nemzedékek
óta húzódó nagy építkezés befejezését. Minden Őrző, akinek emlékét tábortüzek mellett emlegették a
dalnokok, hatalmas köveket faragtatott és hozatott északról, hogy a Nap— és Holdisten
szertartásaihoz megfelelő csarnok épüljön. A kékkő törzsének eddig nem volt elég ereje arra, hogy
befejezze a szentélyt, de Cuinh döntő lépésre szánta el magát: követeket küldött az erdőlakóktól a
hegyek népéig mindenkihez, hogy segítse a kőkör befejezését. "Aki nem segít, attól elfordulnak az
istenek, földjére örök fagy és homály borul!" — szólt a főpap jóslata, és ezt hirdették emberei úton—
útfélen. Sok törzsfőnök kétkedve fogadta Bar—na Cuinh próféciáját, de nyíltan senki sem mert
szembeszállni vele. Megmozdultak a Napban hívő népek, hogy egyesített erőikkel bevégezzék azt,
amire a korábbi nemzedékek nem voltak képesek. A szárazság nagyban segítette a kövek szállítását.
Mire az első dolmen megérkezett, már nem volt senki, aki kételkedett volna Cuinh igazában:
mindenki láthatta, hogy az istenek szép, száraz idővel könnyítették a meghódoló emberek munkáját.
Tovább fokozta a lelkesedést, hogy az a vándorkereskedő nép, amelyet szürkés—kékes lenvászon
köpenyéről és vándorló életmódjáról csak Galamb törzsnek neveztek, egyre nagyobb számban jelent
meg a környéken, és mutatott be áldozatot a Napnak. Sokan közülük fel is hagytak addigi
életmódjukkal, és a szentély közelében telepedtek le. Az öregek meséi szerint az első vándorok akkor
jelentek meg a környéken, amikor az első Őrző kifaragtatta és elhozatta az első követ. Lehet, hogy ez
a történet nem igaz, de azt mindenki elfogadta, hogy amint egyre jobban kiteljesedett a Napisten
szentélye, a vándorok látogatásai is egyre gyakoribbak lettek. Többen közülük még a kövek
felállításánál is segédkeztek. Most, hogy küszöbön állt a befejezés, már elég sokan éltek a kékkő népe
között. Szokásaik szerint bőrsátrakat állítottak, különös énekeiket énekelték, és egyre izgatottabban
várták a csarnok felszentelését. Kis falujukban lépten—nyomon különös, áldozati eszközöket
állítottak fel a Nap nagyobb dicsőségére. Volt ezek között olyan, amiről látszott, hogy valami különös,
sosem látott fémből készült, de voltak teljesen ismeretlen anyagúak is. A környék kíváncsi lakossága
nem tudott rájönni, honnan származnak a különös kegyszerek, a Galambok pedig csak annyit árultak
el róluk, hogy messziről hozták, arról a tájról, ahol felkel a Nap. Néhány merészebb fiatal egy sötét
éjszaka megpróbálta ellopni az egyik varázseszközt, de amint rátették a kezüket, valami láthatatlan erő
a földhöz vágta őket. Hangos jajgatásukra felébredtek a vándorkereskedők, és a tetten ért tolvajokat
Cuinh elé vezették. Bár jogukban lett volna, de különös módon nem kértek a fejükre halálbüntetést,
csupán kihirdették, hogy a szent tárgyakat a Napisten védi. Mindenki hitt nekik, hisz' a tolvajok kezén
akárki láthatta a ráégett csillagsugarakat.
Cuinh, aki állandóan rajta tartotta a szemét az építkezésen, nap mint nap kijárt a szentélybe. Újra és
újra ellenőrizte a kövek tájolását: biztos akart lenni benne, hogy a szent napokon a Napisten pontosan
a kitüntetett kövek felett jelenjen meg vagy merüljön alá. Bár, mint a Napisten főpapjának nem ez volt
a tiszte, de nem felejtkezett meg a Holdisten útját jelző kövekről sem. "Sosem lehet tudni, melyik égi
úr veszi rossz néven, ha nem figyelünk rá!" — mondogatta, és mindenki igazat adott neki. Még
Nutinu, a Galambok vezetője is egyetértően bólogatott a tanácsban, ha a főpap szólásra emelkedett.
A Napisten fiai nagy ünneppel készültek a nyári napforduló, a Mer A Sonlin ünnepére. Egyre
sűrűsödtek a kultikus táncmulatságok, az emberek óráról órára egyre izgatottabbak lettek. Június 20—
án este Mert Nutinu ismét kimerülten lépett a sátrába. Mint a vándorkereskedők vezetőjének,
mindenben részt kellett vennie, akár fáradt volt, akár nem. Lecsatolta a törzsi jelvényeit, egy pillanatig
elgondolkodva nézegette a csontból faragott repülő galambokat, aztán óvatosan a sátor főhelyén álló
Napszobor talapzatára fektette. Ledobta farkasbőrből készült mellényét, szorosan beburkolózott
lenvászon köpenyébe, és a tűz mellé kuporodott. Kissé hűvös volt az éjszaka, lábát kellemesen
melengették a lángok. Halk suhogást hallott a bejárat felől. Janin Goruit, a Galamb törzs alvezére két
ivótülköt markolva lépett a sátorba. Az egyiket átadta Nutinunak, a másikból pedig ő húzott egy
nagyot.
— Ilyen állapotban jól esik a skót whisky — jegyezte meg Goruit. — Szerencsére Davis ebből is
dupla ellátmányt hozott...
Merdan Nuti, aki már elég hosszú ideje alakította a kereskedők vezérének szerepét, egyetértően
bólintott. Szólni nem tudott, mert a szája foglalt volt: úgy nyelte a méregerős italt, mint a vizet.
Otthon, a kies és kissé unalmas 122. században a legerősebb alkoholféleség egy másfél százalékos
arcszesz volt. Időotthonában az "arcvíznyelő"—nél nem ismertek vaskosabb becsmérlést. Amikor
először kóstolta meg a korai atomkor gabonapárlatait, rögtön elfelejtkezett a "Gyengéd férfiról", és
eztán a Johnny Walkert részesítette előnyben. Davis egy ideig aggódott, hogy pár hét alatt merev
alkoholistává züllik, de Nuti rácáfolt a vészmadarakra. Bivalyerős szervezete jobban bírta a tömény
italok támadását, mint a legtöbb huszadik századi emberé.
— Ez jólesett — tette félre az üveget. — Orvosi szempontból sem rossz megoldás: az a poshadt
folyóvíz, amit nap mint nap iszunk, biztos tele van mindenféle kórokozóval. Viszont megnézem én azt
a baktériumot, amelyik egy ilyen löketet túlél! Na, mi a helyzet?
Jack Gordon nem rajongott a kőkorszakért. Neki már 1947. is túl civilizálatlannak tűnt, de amit itt
tapasztalt, az minden elképzelésén túltett. Dicséretére legyen mondva, itt is a szokott lelkesedéssel
végezte a dolgát. Nuti meg volt győződve róla, hogy Gordon munkakedve mögött egyetlenegy
kimondatlan szándék lapult: minél hamarabb befejezni az itteni munkát, aztán visszamenni a kevésbé
vad huszadik századba.
— Húsz mérföldes körzetben telepítettünk szenzorokat és minden négyzetmérföldre hat negatív mező
—generátor jut. Ha az arab feltűnik, leblokkol az ugró generátora. Az antigrav hajtómű nem kapcsol
ki, repkedhet, amennyit akar. Elugrani viszont éppúgy nem tud, mint Rolley.
Valami szöget ütött Nuti fejébe.
— Miért nem kapcsoljátok ki a hajtóművet?
Gordon szeretette a tisztán kidolgozott részleteket.
— Mit csinálsz, ha nagy magasságban materializálódik? A motor leáll, Hasszán máris Luciferként
zuhan alá. Odaállsz és elkapod?
— Ezt értem, de mi van akkor, ha gázt ad, és addig repül, amíg ki nem ér a generátorok
hatósugarából?
Gordon a könyökére dőlve nézett a lángokba.
— Az már nem a mi gondunk. Davis és Smith csak a jelzésre várnak. Hasszán megjelenésekor
automatikus riasztást kapnak. Odaugranak az érkezési pontra, és elkapják a gazembert.
— Ügyes terv — ismerte el Nuti, aztán köpenyébe burkolózva végigdőlt egy kupac báránybőrön. —
Holnap lesz a nyári napforduló és Cuinh fel kívánja avatni a szentélyt. Mint törzsfőnek, nekem is ott
kell lenni. Ünnepség napfelkeltekor, táncmulatság délelőtt, különleges kavarodás délben, hajcihő
délután és záróbankett napnyugtakor. Ha ezt a napot túlélem, már semmi problémám nem lehet az
életben. Most pedig aludni akarok. Napkelte előtt egy órával már a szentélyben kell lennem.
Mire Gordon felelhetett volna, Nuti már aludt is.

Nuti számára az eltelt néhány nap elég lidércnyomásosnak tűnt, de a hajnalban kezdődő
szertartássorozat minden addigi tapasztalatán túltett. Sosem szeretett táncolni, de a szent naptánchoz
képest saját korának lötyögése maga volt a megtestesült nyugalom. Fél órával napkelte után már szúrt
az oldala, kiszáradt a szája, bőrét csípte az izzadság és fogai alatt csikorgott az ezernyi lábtól
felkavarodott por. Úgy tíz óra körül sikerült néhány korty vizet nyelnie. Sosem gondolta volna
korábban, hogy ez a napon melegedett, gyanús színű lötty vetekedhet a legnemesebb italokkal. Most
úgy szívta magába, mint a szivacs, és nem törődött az állagával sem.
Amint a felszentelt dárda árnyéka elérte a kijelölt pontot, a sok tízezresre növekedett tömeg hatalmas
üvöltéssel köszöntötte a delet. Bar—na Cuinh felegyenesedett, két kezét áldó mozdulattal emelte az ég
felé, és a tömeg hipnotizáltan követte mozdulatait. Nuti szinte automatikusan mozgott a tömeggel,
nem akart másságával kitűnni.
A vakítóan kék ég tisztaságát egyetlen felhőcske sem zavarta. Megmeredtek a magasba emelt karok,
önkívületben forogtak a szemek, Nuti mozdulata azonban félbeszakadt. Halk, szaggatott sípolás
jelezte, hogy időmező épül fel az ellenőrzött területen belül. Merdan önkéntelen mozdulattal tapogatta
meg a fülébe rejtett jeladót, tekintete közben a rendkívül tiszta levegőt kutatta.
Cuinh hirtelen artikulátlan üvöltéssel mutatott felfelé, Nuti pedig kissé bosszankodott, hogy nem ő
pillantotta meg először az érkezőt. Egy időugró lebegett viszonylag alacsonyan a tömeg fölött, és a jó
szemű ügynök azonnal felismerte Hasszánt. Egyre többen vették észre a repülő idegent, Merdan
érzése szerint csak pillanatok kérdése volt, hogy kitör—e a pánik. Néhányan futni kezdtek, mások
leborultak a porba, az idős főpapról pedig messziről látszott a tanácstalanság: hosszú életében először
nem volt tisztában vele, hogy mit kell tennie. A szökevény szája elégedett vigyorra húzódott,
ugyanekkor a Merdan fülében hallható sípolás hirtelen megerősödött. Két újabb ugró jelent meg a
levegőben: Davisék megérkeztek.
Amikor az akciót tervezték, Davis komolyan felvetette Hasszán szökésének lehetőségét.
— És mi lesz akkor, ha valamely generátor kihagy? Hasszán úgy eltűnik, hogy az életben sem találjuk
meg többet.
— Ki van zárva — morgott Gordon, aki nem szerette, ha a munkáját kritizálják. — Öt generátor is
megfelelő szinten tudja tartani az antimező erejét. Nem szökhet meg.
— Nálunk az mondják, ami elromolhat, el is romlik. Valami pluszra van szükségünk.
— Nem emelhetem a generátorok számát — vakarta meg a fejét Gordon. — Több generátor már káros
interferenciákat okozna, és ettől csökkenne a mező stabilitása.
— Patthelyzet? — figyelte a környéken munkálkodó technikusokat Davis.
Daniel Smith tekintetébe fény költözött:
— Nekem van egy ötletem. Az összes szenzor adatait bevezetjük a stullium—adattárba. Az abba
épített számítógép játszi könnyedséggel megbirkózik ennél nagyobb feladatokkal is. Rákötjük a tábori
kondicionátort és a szöcske időáramköreit is...
— Minek? — vágott közbe Gordon, akit mindig érdekeltek a műszaki újítások
— Mert ez a leggyorsabb módszer! Tudati vezérlés a sisakon keresztül. Amennyiben Hasszánnak
ugrásra lesz lehetősége, a szenzorok halálbiztosan megadják a szükséges koordinátákat. Gondolati
paranccsal válthatok teret, és mire felocsúdna, elkapom.
— Elkapod? — csodálkozott Davis, kissé megnyomva az igeragozást.
— Persze! — vigyorgott Daniel, aki nagyon büszke volt az ötletére. — Én találtam ki az egészet, és
semmiért sem mondanék le az első bevetésről!
Néhány óra múlva Smith már az átalakított szöcske rendszereit tesztelte. Próbaként néhány időugrást
hajtott végre. Még Davis is elégedett volt az eredménnyel: Smith mozdulatlanul ült a nyeregben, de az
időgép halálpontos repülési manővereket hajtott végre, és úgy váltott teret, mint az automata
teherliftek. Daniel szeme ragyogott az örömtől, amint vége volt az ellenőrzésnek.
— Olyan, mint egy jól betanított igásló. Kitalálja a gondolataimat is...
Gordonnak is tetszett a masina:
— Ezt a kapcsolási sorrendet szabadalmaztatni kéne! Milyen fegyvereket visztek?
— Szonikus pisztolyokat — mutatott az egyik fegyverládára David. — Nem akarunk ölni, csak
Hasszánt visszajuttatni az Infernóra.
— Biztos, hogy elég lesz? A renegát képzett ügynök, és akár lézerpisztoly is lehet nála.
Davisnek jól esett a Gordon szavaiban megbújó aggodalom, de másként látta a helyzetet.
— Találati szempontból mindegy, hogy lézer vagy szonikus fegyvert használunk. Hasonló a
pontosságuk, csak a szonikusnak van kábító fokozata is.
— Élő szervezetnél igen, de egy lézertalálat működésképtelenné teheti az ugrókat, míg a szonikus
fegyvernek nincs ilyen hatása.
— Ezt a kockázatot vállalnunk kell. De nyugodj meg, a gépek fegyvertáskájába rakunk lézerpisztolyt
is!
Gordon kissé megkönnyebbülve hagyta őket a várakozóhelyen. Visszament Stonehenge—be, hogy
segítsen Nutinak a megfigyelő rendszer telepítésében.

A két ügynök Kr.e. 18000—ben, a Szahara egyik festői völgyében rendezte be ideiglenes
állomáshelyét. Ekkor érték el legnagyobb kiterjedésüket az utolsó jégkorszak jégmezői: Észak—
Amerika és Észak—Európa jelentős területei kerültek két—három kilométer vastag jégpáncél alá,
Észak—Afrikában viszont kellemes, csapadékos klíma uralkodott. A Szahara végeláthatatlan
mezőségein milliószámra vándoroltak a nagy afrikai növényevők: antilopok, zebrák, zsiráfok.
Rengeteg ragadozó kerülgette őket, és sok vadásztörzs is a rengeteg élelem nyomába szegődött.
Davisék minden lehetséges idejükben a széles, lustán kanyargó folyók mentén legelő csordákat és a
rájuk vadászó embereket figyelték. Bár nem beszéltek róla, mindkettőjüknek eszébe jutott, hogy a
jégkorszak vége után egyre szárazabb szelek veszik birtokukba ezt a tájat, és lassan mindent elemészt
a terjeszkedő homok és kősivatag.
Az egyik délben épp frissen sült antilophúst ettek, amikor halk szisszenés kíséretében üzenőkapszula
pottyant az asztalra. Oldala automatikusan kinyílt, és egy — néhány számot tartalmazó — papírlap
csúszott ki belőle.
— Végre! — sóhajtott fel Smith, félrelökve a félig elfogyasztott antilopszeletet. — Indulunk!
— Előbb az étel, aztán mehetünk — bökött a tányérjára sztoikus nyugalommal Davis.
— Mi van, ha közben odébbáll? Nekünk kell elkapni, a helyszíni embereinknek ehhez nincs
felszerelésük!
— Nyugi — harapott a húsba Davis. — Ne gondolkodj egysíkúan... Itt az áll, hogy Hasszán ezeken a
téridő—koordinátákon található. Teljesen mindegy, hogy mi honnan ugrunk oda, ő akkor is ott lesz,
mert máshol nem lehet. Szóval megebédelünk, aztán elugrunk a megadott pontra. Jobb, ha megeszed a
részed, mert ahogy azt a gazembert ismerem, minden energiánkra szükség lesz.
Fél óra múlva mindketten az ugrójukon ültek. Daniel még egyszer ellenőrizte a nyomkövető—
rendszerét, aztán megnyomták az indítógombot.
Hasszán nemhiába kapott különleges ügynöki kiképzést. Fél másodperccel Davisék megjelenése után
megnyomta az ugró indítógombját, de rémülten tapasztalta, hogy nem történik semmi. "Csapda!" —
futott át az agyán, és zuhanórepülésbe vitte a gépet. Kissé megkönnyebbült, hogy az antigravitációs
hajtómű tökéletesen működik. Bízott a reflexeiben, és bízott az ultramodern szöcskéjében. "HD—kkel
akarnak elfogni engem?" — futott át kárörvendően az agyán, amint elsuhant Stonehenge kőoszlopai
között. Fél szemmel visszapillantott, miközben bal kézzel előhúzta lézerpisztolyát. Látta, hogy Davis
régimódi ugrója nem képes olyan kifinomult manőverekre, mint az övé, de a másik ügynök, valami
furcsa sisakkal a fején, egyre közelebb kerül hozzá. "Szinte érzem a lihegését a tarkómon!" — húzta
be a nyakát Hasszán, aztán erősen meggörnyedt, hogy minél kisebb célfelületet mutasson.
Nuti nem hitt a szemének: Hasszán úgy lőtt ki, mintha rakétában ülne. Félelmetes sebességgel
száguldott át a kőkörön, aztán meredek szögben vágott fel az égbe. Remek mozdulataival két
másodperc alatt szétszórta az üldözőit. Nuti úgy látta, Davis máris feladta a küzdelmet: gépe nem
tudta megfelelő gyorsasággal követni Hasszánt. Smith azonban, hála a gondolati irányításnak, remekül
manőverezett, és egyre közelebb került a szökevényhez. Merdan annyira elmerült a látványban, hogy
nem is tűnt fel neki a körülötte zajló felfordulás. A három égi lovas repkedése tébolyult riadalmat
váltott ki a tömegből. Akiket nem bénított meg a félelem, szanaszét rohangáltak, tucatjával taposták
földbe az embereket, Ciunh életét is csak a körülötte tömörülő főpapok mentették meg. Nutit hirtelen
két, erős fényvillanás vakította el, majd száraz, rövid csattanásokat hallott: Hasszán megpróbálta lelőni
Smith—t.
A szökevény nem gondolta, hogy célt téveszthet. Látva, hogy minden próbálkozása ellenére egyre
közelebb kerül az üldözője, kockázatos ellentámadásra szánta rá magát. Néhány, szándékosan elrontott
fordulóval egészen közel engedte magához Smith—t, majd hirtelen lefékezte a száguldását. Az
ügynök a gondolati vezérlés ellenére sem tudta a váratlan manővert követni és teljes lendülettel
túlrohant Hasszánon. Már nem volt ideje a fékezésre, de a gép fordulékonyságát ki tudta használni.
Külső szemlélő számára szinte elképzelhetetlen éles és teljesen rendszertelen kanyarokkal rángatta ki
gépét a veszélyes zónából. Hasszán két lövése szinte a bőrét perzselte, de aztán a másik nem
próbálkozott tovább. Hátrapillantott, és elmosolyodott a látványtól: Davis beérte Hasszánt, aki most a
másik ellenfelével volt kénytelen szembenézni. Davis olyan produkciót mutatott be a HD—vel, amire
előtte valószínűleg senki sem volt képes. Daniel visszairányította a gép orrát, és teljes sebességgel
száguldott vissza. "Egy, kettő, három, négy..." — számolta magában a lézerpisztoly lövéseit, és
magában elismerően gratulált Davisnek, aki sértetlenül került ki a sortűzből. Közben valószínűleg
Davis is leadhatott egy—két lövést, de a szonikus pisztoly működését nem kísérte fény és
hangjelenség.
Valaki megragadta Nuti karját. Csak egy pillantást vetett oldalt, aztán látva, hogy Gordon az, megint a
csatát kezdte figyelni. Gordon erősen lihegett a futástól:
— Mit tehetnénk?
Nuti átfutotta magában a lehetőségeket:
— Semmit. Nincs több ugróra kiképzett emberünk. Bárkit küldenénk, Hasszán holtbiztos lelőné...
A renegát, látva Smith visszaérkezését, a már szinte teljesen kész kőkör oszlopai között kezdett
száguldozni. Ha valamelyik ügynök a közelébe került, vadul lövöldözni kezdett, és újra egy kis
egérutat nyert. Davis Smith gépe mellé irányította az ugróját.
— Nem lesz ez így jó. Egyikünknek le kell kötni a figyelmét, aztán hirtelen lecsapni rá.
— Látod azt a facsoportot — mutatott a közelben húzódó erdősávra Smith. — Repülj oda, ahol az a
nagy bükk áll. Nekem jobban irányítható a gépem. Igyekszem arra szorítani az ürgét, te pedig a
megfelelő pillanatban közbeléphetsz.
Davis válasz helyet zuhanórepülésbe vitte a szöcskét. Pár pillanat múlva eltűnt a menekülők által
felvert porfelhőben. Az ügynök nagyon kis magasságban húzhatta vízszintesbe a gépet, mert az általa
kavart légörvény robbanásszerű porfelkavarodást idézett elő.
Hasszán épp akkor nézett hátra, amikor Davis gépe alázuhant és a pálya végpontjáról gomolygó
porcsóva emelkedett fel. "Valószínűleg géphiba", mérte fel cseppnyi sajnálkozással a helyzetet a
szökevény. "Inkább én szerettem volna megölni!" — csóválta meg a fejét, aztán minden figyelmét a
vészesen közeledő Smith—re fordította.
Daniel közben lézerre cserélte a szonikus pisztolyt. "Ha ezzel melléd durrantok biztos a másik irányba
fordítod a géped!" — vigyorgott, aztán kibiztosította a fegyvert. Próbaként Hasszán bal oldala
irányába lőtt egyet, az üldözött pedig szépen jobbra rántotta a kormányt.
"Allahu akbar!" — eresztett meg egy rövid fohászt az arab, amikor a bal vállától néhány méterre
lézersugár ionizálta a levegő részecskéit, és a felforrósodott gázok robbanásszerű lökete megingatta a
gépét. Először érezte úgy, hogy a mai napon valami baj is történhet... A következő két percben
ugyanazt tette, mint az üldözés kezdetén: meredekebbnél meredekebb manőverekkel próbálta
kikerülni Smith lövéseit. Nem tudta, hogy az ügynök minden igyekezetére szükség volt a találatok
elkerüléséhez. Hasszán végtelennek tűnő idő után először pillantott fel, és látta, hogy egy hosszú,
keskeny erdő közelébe kerültek. "Ha elérem a fákat, vissza tudok fordulni, és akkor reszkess!" ——
lihegte. Az elmúlt tíz perc többet kivett belőle, mint gondolta. Smith közben megint közelebb került
hozzá, és lövései már elérték a fákat. Itt—ott apró füstgomolyok szálltak fel az erdőből, a
lézertalálatok nyomán több helyen lángra kapott az aljnövényzet. A fák közelében Hasszán ismét
megpróbálta eljátszani a fékezéses trükkjét, de Smith most résen volt, és olyan pergőtüzet zúdított a
menekülőre, hogy az egy kétségbeesett kormánymozdulattal kénytelen volt a fák közé siklani.
Smith hirtelen szem elől tévesztette az arabot. A szenzorok jelzései szerint tőle nem messze,
északkeleti irányban haladt a fák között. Az ügynök most találomra adott le újabb lövéseket a
megadott irányban. Nagyon remélte, hogy Davis felmérte a helyzetet, és a szökevény elé indul. Daniel
már belátta azt is, hogy kár volt az azonosított ugrók jeleinek a kiszűrése. Ezzel akarták elérni a jelek
zavaró duplázódását, most viszont fogalma sem volt róla, hogy Davis türelmesen vár, vagy a
helyzetnek megfelelően módosítja a tervet.
Davis a lombok takarásában figyelte, amint Smith az erdősáv felé tereli az üldözöttet. Amikor azonban
Hasszán bevette magát a sűrűbe, látta, hogy a tervük dugába dőlt. Óvatosan kerülgette az
oszlopokként álló fatörzseket, és bízott benne, hogy társa megkönnyíti a dolgát. Smith sisakja
állandóan közvetítette Hasszán pozícióadatait. Ha Daniel a szökevény becsült tartózkodási helyét tűz
alá veszi, Davis be tudja cserkészni a vadat. Alig futott végig fejében a gondolatmenet, amikor a másik
ügynök több lövést adott le az egyik irányban. "Okos fiú!" — nézett fel elégedetten Davis, aztán a
felszálló füst felé kanyarodott. Fél percbe sem telt, és a fák között mozgó árnyékot vett észre.
Ellenőrizte fegyvere kábító fokozatát, majd lőpozícióba helyezkedett. Amikor Hasszán ég felé
fordított arca feltűnt a célkeresztben, habozás nélkül megnyomta az elsütő billentyűt. Az arab teste
megvonaglott a találattól, s lassan a műszerfalra rogyott. Maradék erejét megfeszítve az ég felé
fordította pisztolyát, még egyszer elsütötte, majd eszméletlenül hullott a pázsitra.
Davis leeresztette a pisztolyát. Hirtelen egyre erősödő sivítást hallott, amely lassan átment ultrahang
tartományba. Felrántotta ugróját a fák lombja fölé, és olyan látvány tárult a szeme elé, amely örökre
beégette magát az emlékei közé. Hasszán utolsó, irányítatlan lövése nem tévesztette el a célt: Smith
ugróját lézertalálat érte. A szöcske áramkörei túltöltődtek a lövéstől, a beépített időenergia—generátor
felpörgött. Ennek a hangjára figyelt fel Davis, aki tehetetlenül figyelte az eseményeket. Daniel alakját
egyre jobban behálózták valamilyen különös, sápadt fénnyel világító erőtér vonalai, pár másodperc
múlva már az ügynök teste is foszforeszkálni kezdett. Davisnek fogalma sem volt róla, milyen
rövidzárlat gerjeszthette ezt a sosem látott energiamezőt. Az ügynök úgy látta, mintha Daniel intett
volna neki. Hunyorogva nézett az egyre erősebb fénybe, de már semmit sem tudott kivenni. Lassan
megmozdult a fénygolyó, egyre növekvő sebességgel száguldott át az égen, majd egy utolsó,
mindennél kápráztatóbb felvillanással eltűnt. Száraz, köhögésre ingerlő ózonszag áradt szét a
levegőben, de Davis szemébe nem ez csalt könnyeket...
— Isten veled... — hallotta a saját hangját. Néhány másodpercig még arra a pontra bámult, ahol
bajtársa eltűnt, aztán Hasszán eszméletlen teste mellé ereszkedett. Gépiesen megbilincselte, és az
ugrója nyergébe kötözte. Nem így képzelte ezt a pillanatot, gondolatai minduntalan Daniel körül
forogtak. Szerette és becsülte a fiatal ügynököt, akárcsak a testvérét, Frankie—t. Mindketten sokat
próbált tagjai voltak a Szolgálatnak. Most az ő feladata lett a Daniel utolsó perceiről szóló hír átadása,
és ez a gondolat nem volt épp szívderítő. Szinkronirányítás alá vonta Hasszán ugróját, aztán a
találkozási pontra ugrott.
Egy ideig Nuti is elhitte, hogy Davis lezuhant. Csak akkor döbbent rá, hogy csel volt az egész, amikor
a gyenge szél elvékonyította a porfüggönyt, és meglátta a baleset helyszínét. Most már észrevette azt
is, hogy Smith sűrű pufogtatása nem a pocsék célzás eredménye, hanem egy szépen kibontakozó terv
része. Bár elég távol volt az erdősáv, de a lézerlövések fénye messziről is jól látszott. Aztán hirtelen
véget ért a villogás, Smith gépe megállt a fák fölött. "Megvan!" — sóhajtott fel megkönnyebbülten
Nuti, bár gondolataiba kis sajnálkozás is vegyült: véget ért eddigi életének egyetlen, igazán nagy
kalandja. Várta, hogy Daniel is leereszkedik, ehelyett azonban valami villant, és az ügynök gépe egyre
erősebben kezdett világítani. Elkapta a menni készülő Gordon karját, és az erdő felé fordította.
— Mi a fene ez? — suttogta rekedten, közben pedig úgy megszorította társa kezét, hogy két hét múlva
is látszott a nyoma.
— Fogalmam sincs! — nézett megdöbbenve Gordon a most már vakító fényben úszó járműre.
Látták, amint a fénygömb megmozdul, egyre gyorsabban repül, aztán pontosan a kőkör felett
felrobban. A detonáció léglökése mindenkit ledöntött a lábáról, az ózon szaga pedig megülte a tájat.
Elsőként pattantak fel, teljes erőből vágtattak Nuti sátrába, ahol már várta őket egy ugró. Csak egy
gombnyomásba került, és az előre betáplált koordinátákra ugrottak. Davis épp az eszméletlen
Hasszánt vonszolta az erőtércellába, komor arca mindent elárult.
— Mi történt? — nézett Nuti a Független ügynök jéggé dermedt szemébe.
— Kábítóval lelőttem Hasszánt, de reflexből még le tudta nyomni a tűzbillentyűt. Épp eltrafálta
Daniel gépét. Valamelyik áramkör zárlatossá válhatott, mert az energiaforrás felpörgött, aztán
felfénylett minden... Gondolom, a többit már ti is láttátok...
Daniel Smith egyszerre vette észre Davist és Hasszánt. Elégedett mosoly jelent meg a szája sarkában a
csapdába került szökevény látványától. Mintha filmen nézné, teljesen kívülállóként figyelte Davis
lővését és a kábulatba hulló arab összeomlását. Az utolsó lövést nem is vette észre, csak a találatot: az
energia—becsapódástól megingott alatta az ugró. Égett szag ütötte meg az orrát, és döbbenten látta,
amint a műszerfal életre kel. Megpróbálta az energiaellátást kikapcsolni, azonban már semmi sem
engedelmeskedett az utasításoknak. Végigfutott benne a gondolat, hogy le kellene ugrani a földre
(Inkább a lábtörés!), de a szintén megkergült sisak olyan információtömeget zúdított az agyára, hogy
képtelen volt megmoccanni. Már feladta a küzdelmet, mire elborította a fény. Érezte, amint az ugró
meglódul, de a végső energia—kitörés előtt elveszítette az eszméletét...
A megvadult áramkör begörbítette maga körül az időt, egyre szorosabb csomóba fogta, végül szinte
kitépte ezt a szeletét. Sok százezernyi ugrásra elegendő energia halmozódott fel, és az, ami a
szöcskéből megmaradt, szinte kilökődött a téridő—kontinuumból, hogy aztán egy másik ponton
visszazuhanjon. A visszatérés felszabadította az elraktározott energiamennyiséget...

1908. június 30—án már kora reggel melegen sütött a Nap. Borisz Ivanovics Paljatyin térképész, aki
vagy másfél éve az irkutszki kormányzóság alkalmazásában állt, terepi felméréseket végzett Közép—
Szibériában. Jó nagyot szívott a hajnali frissességet még őrző levegőből, aztán elhessegetett pár
tolakodó szúnyogot. Szibéria neve hallatán sokan megborzonganak, de az itt töltött tizenkilenc hónap
elég volt ahhoz, hogy megszeresse a tajgát. Csupán a mindent elborító szúnyogfelhőkkel nem tudott
megbarátkozni. Alig olvadt fel a talaj és tűnt el a vizek jégpáncélja, kikeltek a szúnyoglárvák, és
néhány héten belül nagy rajokban lepték el a melegvérű élőlényeket. Paljatyin első nyara maga volt a
rémálom, de mostanára már annyira megszokta a rovarokat, hogy el tudta viselni támadásaikat A
geodéta kísérői messzi lemaradtak. Ha visszapillantott, látta a dimbes—dombos felszínen baktató apró
alakokat. Szeretett magában kóborolni, mindig előrement, hogy élvezhesse a természet neszeit és ne
kelljen útitársaival beszélgetnie. Nem mintha bármi kifogása lett volna ellenük, de az egyedüllétet
mindennél jobban kedvelte. Nem véletlen, hogy habozás nélkül elvállalta ezt az állást: itt biztos
lehetett benne, hogy nem kell az unalmas és merev illemszabályok szerint viselkednie.
Paljatyin száraz helyet keresett, és letelepedett egy kidőlt fa mohos törzsére. Becslése szerint legalább
egy órába telik, mire a többiek ideérnek, van ideje üldögélni. Lehunyta szemét, arcát a kelő Nap
irányába fordította. Élvezte a meleg sugarakat, gondolatai messzire kalandoztak. Teste elernyedt, de
valami visszarántotta az álom széléről. Zavartan nyitotta ki a szemét, és rájött, mit talált annyira
furcsának, hogy magához tért: a tájat vakító fény árasztotta el. Kelet felől izzó fénypont jelent meg,
sugárzása olyan gyorsan növekedett, hogy hamarosan minden kettős árnyékot vetett. Értetlenül meredt
a sosem látott jelenségre. A közben izzó golyóvá vált fénypont gyorsan közeledett. Vastag, gomolygó
csóvát húzott maga után, már érezni lehetett a belőle áradó hőt is. Paljatyin egészen addig követte
tekintetével, amíg a feje fölé nem ért. Várta, hogy ugyanazzal a lendülettel tovább is halad, de a gömb
hirtelen felrobbant. Vakító fényözön árasztotta el a környéket, a térképész görcsös mozdulattal kapta
szeme elé a kezét. Égő szemét dörzsölgetve tántorgott, de rövid idő múlva megérkezett a robbanás
döreje is. Iszonyú léglökés vágott végig a tájon, fájó szeme ellenére is látta, amint az évszázados
fenyők pálcikaként roppannak ketté. Még utoljára végigfutott benne, hogy talán mégsem volt olyan jó
ötlet ez a szibériai munkavállalás. A szél felkapta, iszonyú erővel megpörgette. Tudatának utolsó
villanásával még észrevett egy felé repülő fatörzset. "Ez fájni fog!" — gondolta, de a fájdalmat
megérezni már nem volt ideje. Mire a robbanás által felkavart légtömegek megnyugodtak, nyoma sem
volt a kis csapatnak, a tajga fáit pedig majd' negyven kilométeres körzetben kidöntötte a detonáció...

Davis leszállt a szöcske nyergéből, és félretolta a barakk ajtaját. Újra itt volt, a pliocén kori
Skandináviában, mintegy ötmillió évvel azelőtt, hogy Danielt elragadta a megvadult ugró. Amikor
utoljára itt jártak, teli raktárakat és egy fantasztikus feladatot találtak. Most az összes épület üres volt.
Nuti minden felszerelést felhasznált. Az eszközök egy részét közvetlen a nyomozás céljaira fordította,
de az ügynök biztos volt benne, hogy a legjobb dolgokat Merdan legfőbb álma, az alternatív
kiképzőközpont kapta.
— Tényleg, még nem is kérdeztem meg, hogy melyik korszakban és pontosan hol építették fel az
ügynökképzőt — jegyezte meg félhangon, aztán bement a pihenőépületbe. Az asztalon még ott voltak
az utolsó vacsora maradványai, Davis szájában összefutott a nyál Nuti füstölt szalonnás vadkacsájának
emlékétől. Hasszán biztos helyen, az energiaketrecben várta, hogy a hivatalos Szolgálat megjelenjen
érte, és átvegye. Davis úgy érezte, mielőtt visszamegy a huszadik századba, körül kell itt néznie egy
kicsit. Abban biztos volt, ha a danelliek nem akarják a viszszatérését, megtalálják a módját, hogy
tudassák vele. Nem csalódott: az asztal szélén egy üzenőkapszula villogott.
— Na, lássuk, mi van már megint... — nyomta a hüvelykujját a zölden villogó felületre. A kis
szerkezet egy másodperc alatt azonosította a címzettet. Felnyílt az oldala, kis papírcsík kúszott ki
belőle. Davis felvette, végigfutotta, aztán fásultan dobta a hulladékmegsemmisítőbe.
Szóval először Nuti és Gordon munkáját kell összegezni, aztán végre hazamehetek.
Néhány perc alatt letakarította az asztalt, az evőeszközöket berakta a mosogatógépbe, aztán felült a
szöcskére, és 1954—be ugrott. Gordon irodája semmit sem változott: ugyanaz a pedáns rend, ugyanaz
a nyugalom és ugyanaz a Jack Gordon. Hála a danelliektől származó fiatalító kezelésnek, semmit sem
változott az 1947—es találkozás és a Stonehenge—i kaland óta. Gordon az elmúlt hét évben sokat
dolgozhatott, mert a mindennapi munka beszűrődő zaja erősebben hallatszott az irodájában. Merdan
Nuti épp Gordon legjobb bőrfoteljában terpeszkedett, és élénken magyarázott valamit. Davis
megjelenésén mindketten meglepődtek. Nuti volt a fürgébb, felpattant, és szinte lecibálta az ügynököt
az ugróról.
— Hát végre méltóztattál ide tolni a képedet! — harsogta, miközben rég látott barátja lapockáit
lapogatta. — Stonehenge után úgy szívódtál fel, hogy semmit sem tudtunk rólad. Már kezdtem azt
hinni, hogy valami bajod esett! Szabad így eltűnni, vén csont?
— Utasítást kaptam, nem tehettem mást! — szólalt meg Davis, amikor végre levegőt kapott. Kezet
nyújtott a közellépő Gordonnak, és hosszan rázta a jobbját. — Hasszán leadása után visszamentem a
pliocénkori raktárba, ahol már várt egy új üzenet. A danelliek parancsa szerint nem térhettem vissza
abba az időtartományba, ahonnan elindultunk, csak az általuk megadott koordinátákra. Így kerültem
ide. Meséljetek, mi újság Hasszánnal?
Gordon homloka kissé elborult.
— Másnap reggelre eltűnt az energiacellából! Amikor reggel benéztünk hozzá, már nem volt sehol. A
cella bejáratát senki sem lépte át, a modulált energiamezőn még ugróval sem lehetett átugrani, a rab
mégis eltűnt... Ugyanez történt Rolley—val és Beagle—lel is.
— A danelliek voltak, nem vitás — vonta le a következtetést Davis. — Nincs olyan szolgálati eszköz,
amivel át lehetne tömi egy megerősített cella védőpajzsát. Szerintem Hasszánt visszaküldték
ugyanoda, ahonnan megszökött, a két jómadár pedig megúszhatta némi fejmosással. Történt valami
más az elmúlt hét évben?
— Vártunk egy ideig, hogy a Szolgálat jelentkezzen a már beszervezett állományért, de felénk sem
néztek. Mivel az eredeti parancs a hálózatépítésről szólt, sok újoncot vettünk fel. Állandóan vizsgáljuk
az engedélyezett periódusokat, keressük az intertemporális zavarok jeleit is. Volt néhány eset, és jól
vizsgáztak az újoncaink.
Davis meglepődve szakította félbe.
— Tényleg nincs kapcsolatotok az Őrjárattal?Akkor honnan vannak eszközeitek, honnan származnak
a fenntartáshoz szükséges anyagiak?
— Szigorúan ellenőrzött intertemporális kereskedelem és helyi vállalkozások adják a tőkét. A gépek
leírásai pedig megvoltak, Nuti pedig megteremtette hozzájuk a gyártókapacitást.
Merdan szokatlan szerénységgel vigyorgott, és szemmel láthatóan nagyon büszke volt magára. Davis
fejében pedig átkattant egy kis kapcsoló: hirtelen mindent megértett. Az egész olyan hihetetlennek, de
igaznak tűnt.
— Folynak még a felvételek? — fordult Gordonhoz.
— Persze, jó, hogy mondod! — pillantott az órára Jack, és felpattant. — Legelőször én szeretnék
beszélni a jelöltekkel, én is végeztetem el velük a teszteket. Van itt egy ígéretes alany, mostanra
egyeztettem vele időpontot.
— Megnézhetem? — kérdezte Davis rekedt hangon.
— A szomszéd szoba belső üvegablaka valójában rendőrtükör. Nyugodtan nézzétek végig a felvételi
beszélgetést! Egy technikus beviszi majd a jelölt aktáját.
Nuti és Davis átmentek, s letelepedtek az üveg előtt. Gordonék érkezéséig még volt egy kis idő,
Merdan pedig nem tudta megállni, hogy el ne újságolja legújabb tervét.
— Az aktív állomány egy része kimerült, többen megsebesültek. Szükség volna egy helyre, ahol
zavartalanul kipihenhetnék magukat,
— És? — pillantott rá Davis, aki már sejtette a folytatást.
— Szerintem a pliocén raktár környéke kiválóan megfelel szanatóriumnak és üdülőnek. Jó a levegő,
van már bizonyos infrastruktúra, a környék pedig meseszép. Mit gondolsz, belevághatunk az
építkezésbe?
— Jó ötletnek tartom. Csináld meg! — válaszolta az ügynök, miközben a szomszéd szobát figyelte.
Gordon elfoglalta a helyét, fél percen belül pedig belépett a jelölt is. Termetes, szögletes vállú férfi
volt, nyűtt arcú, katonásan rövidre vágott hajú. Gordon megköszörülte a torkát.
— A munka, tudja, némileg különleges. És bizalmas is. Bízhatok a titoktartásában?
— Általában igen. Persze ez a titoktól függ.
Gordon elmosolyodott
— Nem vagyunk kémek, ha erre gondolt.
Davis kikapcsolta a mikrofont, mint akit már nem érdekel a beszélgetés többi része. Nuti egy
pillanatra meglepődött, aztán felvette az odakészített dossziét és átfutotta.
— Érdekes egyéniség, szerintem kiváló ügynök lehet belőle — nyújtotta át Merdan az aktát.
— Az lesz — jegyezte meg halkan Davis, de nem vette át a papírokat. — Manse Emmet Everard,
harmincéves, az amerikai hadmérnökök volt hadnagya. Részt vett a normandiai partraszállásban.
Amerikai, svédországi és arab tervezési és kivitelezési tapasztalatokkal rendelkezik... Nőtlen, jelenleg
nincs is barátnője, semmi komoly érzelmi kapcsolat... Kicsit könyvmoly, makacs pókerjátékos, szereti
a vitorlásokat, a lovakat és a puskákat... Szabad idejét táborozással és horgászással tölti...
— Ismered? — kerekedtek ki Merdan szemei.
— Ismerem, de ő még nem ismer engem — állt fel Davis. — Úgyhogy ne említsd neki a nevem, ha
csak egy mód van rá. Majd mindent megtud, amikor eljön az ideje...
Nuti azt hitte, mindent megértett.
— Aha, a jövőben ismerkedtek majd meg!
Davis nem reagált a gondolatra, inkább másfelé terelte a beszélgetést
— Ugye, a kiképző központot az oligocénben hoztátok létre, az amerikai Nyugaton?
— Persze, vagy ezt még nem tudtad? — lepődött meg ismét Nuti.
— Tulajdonképpen mindig is tudtam... — gondolkodott el az ügynök, aztán kezet nyújtott a
barátjának. — Viszlát, nem tudom, mikor találkozunk legközelebb!
Merdan érezte a Davist körüllengő titokzatosságot, de volt benne annyi tapintat, hogy nem kérdezett
rá.
— Szerinted mikor vesszük fel végre a kapcsolatot a Szolgálattal? Véget érhetne már ez az
elszigeteltség!
— Biztos vagyok benne, hogy néhány napon belül — állt meg Davis egy pillanatra, aztán csendesen
becsukta maga mögött az ajtót.

Abu Ibn Hasszán, 2247—es számú rabként lépett az Elítélt Mozgatási Terminál területére. Utálta a
Hidraulicot, és rá kellett jönnie, hogy a bolygó semmit sem változott: minden csupa sár, az őrség
szadista disznók gyülekezete, és még a fogadóemelvény is a régi. Lehajtott fejjel óvakodott a többi rab
között, de érkezését már előre jelezték. Egy dagadt őrmester súgott valamit az emelvény mellett álló
katonáknak, és azok rutinos mozdulattal kiemelték a sorból. Mire egyet pislantott volna, máris bilincs
került a kezére és lábára, valamint négy, jól elhelyezett rúgás a bordáira. Az őrmester harsányan
felröhögött, amint a rab feltápászkodott a sárból.
— Szép munka volt, fiúk! Ez az a tetű, aki nemrég megszökött az Infernóról, és csak a Vegánál tudták
elkapni. Vigyázzatok rá, mint a szemetek fényére! Holnap utazik tovább, de szeretném, ha még sokáig
megemlegetné az itt töltött időt!
Hasszánnal egy újabb rúgás tudatta, hogy vége az állófogadásnak. Másnap reggel a Birodalmi Sas
teherszállító, gyomrában vagy négyszáz elítélttel, nehézkesen felemelkedett, és a Bányászköd belseje
felé vette az irányt. Tekintettel a különlegesen veszélyes rakományra, a Hidraulic védereje
vadászkíséretet is adott számára. Halsam Liuzt, amikor fülébe jutott, hogy miért keresnek önkéntes
pilótákat a rabszállítmány biztosítására, mindenkit megelőzve jelentkezett a feladatra. Közvetlen
felettese, Barcnah ezredes tudta, hogy az egyik fegyenc a felelős Liuzt testvérének haláláért, így egy
cseppet sem akadékoskodott. A három H—18—as vadászgép szoros kötelékben követte a rabszállítót.
Mindhárom pilóta élvezte az utazást, a több mint huszonkét órás út kisebb megterhelést jelentett, mint
az évenként négyszer esedékes erőfelmérő gyakorlat. A Bányászköd csodás színekkel kavargott
körülöttük, hajóik erőtérpajzsa állandósult szikraesővel dobta félre a köd részecskéit, ráadásul tudták,
hogy a múltkori kavarodás és Kinta Liuzt halálának okozója jól megérdemelt kényszerlakhelyére
utazik. Dübörgő motorokkal ereszkedtek le az Inferno légikikötőjébe. Halsam a pilótafülke ablakán
keresztül figyelte a kitámolygó rabokat, a fogadásukra felsorakozott őrszemélyzetet és a mindent
elborító szürkés porfergeteget. Amikor az utolsó fegyencet is betuszkolták a fogadó épületbe, a
százados levette öccsének a radarernyő mellé ragasztott fényképét. Néhány percig nézte a teli szájjal
nevető arcot, aztán eltette szkafandere egyik belső zsebébe, és megkezdte a felszállás előtti
rendszerellenőrzést.
Hasszán volt az egyetlen rab az Inferno történetében, aki kétszer mehetett át a fogadócsarnokon. Híre
jóval megelőzte érkezését: mire a gyorsulástól tántorgó léptekkel a hatalmas terembe lépett, már
tetemes nézőközönség gyűlt össze. A szkafanderekben mindenki egyforma volt, így csak fokozódott a
feszültség. Minden egyes szám elhangzása utan egyre erőteljesebb zúgás támadt. A 2240 környékén a
zaj már olyan méretű volt, hogy csendre kellett inteni a tömeget. A fegyenc egykedvűen várt a sorára.
— 2247—es — hangzott, és a moraj abban a pillanatban véget ért. Néma tekintetek követték az
előlépő Hasszánt. Az egykori ügynök megállt az elosztó bizottság asztala előtt. Martiol Lackne
főfoglár az előtte lévő papírokba pillantott.
— Kirk Falcon fegyőr, kísérje a cellájába a rabot! — Lackne letette a papírokat, hangja kissé
gunyorosra váltott. — Falcon, ezzel az úrral nem kell ismertetnie a házirendet. Már egyszer
megtanulta...
Harsány röhögés robbant ki az őrszemélyzetből, Falcon pedig kézbe kapta a szolgálati idegkorbácsot.
— Na, indulás! — mutatott a cellákhoz vezető folyosóra, Hasszán pedig megadóan baktatni kezdett.
Minden szeglet ördögien ismerős volt, az őrnek egyszer sem kellett szólnia. A rab ugyanabba a cellába
került vissza, amelyiket négy hónappal ezelőtt elhagyott. Megállt a priccs előtt, aztán eltorzult arccal
összerogyott. Falcon odalépett, magasabb töltésre kapcsolta a korbácsot, és ismét lesújtott. Hasszán
néhány idegpályája átmenetileg megbénult: iszonyú fájdalmai ellenére sem tudott üvölteni.
— Megismersz? — hajolt fölé a foglár. — Négy hónappal ezelőtt leütöttél a vizesblokkban. Akkor
megfogadtam, hogy nem lesz könnyű halálod!
Falcon még egyszer elsütötte a fegyvert, aztán otthagyta a volt ügynököt. Egy erős korbácsütés hatása
általában fél—háromnegyed óra alatt oldódik. Hasszán másfél órát feküdt a padlón, míg a három
csapás görcse szűnni kezdett. Feltápászkodott, hogy rendbe szedje magát. Most kezdte csak érezni,
hogy a harmadik után összerondította magát. Kitámolygott a folyosóra, tántorgó léptekkel a tusoló felé
vette az irányt. Arcát megcsapta az ismerős, fertőtlenítőszer szagú gőz, lassan kezdte lehámozni
magáról a ruhákat.
— Hát, visszajöttél, bajnok? — hangzott fel egy kárörvendő kérdés a háta mögött.
— Ki a fene az már megint? — sóhajtott fel. Lassan megfordult és három, ismerős arcot pillantott
meg.
— Emlékszel még rám, bajnok? — szólalt meg az egyik, akinek egy régebbi töréstől görbe orrát
sugárzás okozta szeplők borították. — A szökésed előtti estén minden ok nélkül belém kötöttél, itt a
zuhanyozóban. Én és a barátaim úgy gondoljuk, le kellene rendezni a régi számlát...
Hasszán tagjai még mindig remegtek a huszonkét órás gyorsulás és a korbácsütések nyomán. Érezte,
hogy nem bír el mindhárom fegyenccel. Lassan hátrálni kezdett, szemébe tehetetlen düh költözött.

Davis becsukta maga mögött az ajtót, elballagott a raktárba, felült az ugrójára, aztán megnyomta az
indítógombot. A raktár és az 1954—es esztendő a semmibe olvadt mellette, de az 1988—as New York
helyett egy ismerős, ködös helyen találta magát. "Megint szórakoznak a danelliek!" — szívta a fogát,
aztán várta az elkerülhetetlent. Valami megérintette az elméjét, és hirtelen nagyon kicsinek érezte
magát.
— Szép munka volt, Trevor Davis! — szólalt meg ugyanaz a hideg hang a fejében, mint amelyik erre
a szerencsétlen küldetésre indította őket. — Minden pontosan úgy történt, ahogy történnie kellett.
Davis agyát elöntötte a düh. Adrenalin szintje hirtelen felszökött, és megtette azt, amit mindig
lehetetlennek tartott: lassan, minden izmát külön utasítva, de fel tudta emelni a fejét. Szembenézett
azon különös teremtmények egyikével, amelyek valamilyen megfoghatatlan cél érdekében dróton
rángatják az összes embert. Nem törődött a danelliből áramló, szinte tapintható felsőbbrendűséggel,
kordában tartotta rángatózó idegeit, és kihúzta a derekát.
— Most már nem félek tőletek — hazudta, bár tisztában volt ennek képtelenségével. — Tudom, mire
ment ki a játék!
A danelli irizáló felszínén kékes hullám vonult végig.
— Davis, ne tartsd magad többre, mint ami vagy! Még meg sem születtél, amikor mi már tudtuk, hogy
egyszer rá fogsz jönni a dologra. Nekünk nincsenek korlátaink, neked viszont...
Az ügynököt jobban bántotta a másik magabiztos elhallgatása, mintha nyilvánosan lehülyézte volna.
Azonban az a váratlan erő, amelyet a düh adott, még mindig tartott.
— Ne tartsátok magatokat olyan nagyra! Ha én nem vagyok, és ha Daniel Smith nem hal meg, meg
sem született volna a civilizációtok. Ha nincs Merdan Nuti és Jack Gordon, nem jön létre a Szolgálat,
senki sem vigyázza az idővonalat, és a danelliek ki sem alakulnak!
— Igazad van, de csak bizonyos szempontból. Nuti és Gordon tényleg nem tudták, hogy hiába várják
az Időőrjárat jelentkezését, mert amit kialakítottak, az maga az Őrjárat. Idejében értesítjük őket, és
tudjuk, hogy ettől még inkább szárnyakat kapnak majd. Lazíts egy kicsit, elmagyarázom a dolog
lényegét!
A danelli szinte szétfolyt a levegőben, csak egy bizonytalan fénypászma jelezte a helyét.
— Mi, danelliek képesek vagyunk átlátni a teljes téridő—kontinuumot. Saját létezésünk volt a
legeklatánsabb bizonyítéka annak, hogy tényleg kialakultunk. Tudom, ez a huszadik század embere
számára nagyon egyszerű igazságnak tűnik: mi különleges van annak a megállapításában, hogy ami
van, az tényleg van? Az állandóan mozgó téridő— rendszerben azonban ez egyáltalán nem biztos. Ti,
a Szolgálatnál már kapiskáljátok ennek a bonyolultságát, hisz' sokszor az okozat megelőzi az okot.
Szóval, hosszú viták után behatároltuk létezésünk dimenzióit, és megvizsgáltuk a hozzánk vezető
folyamatot. Tudtuk, hogy létünket egy olyan szervezetnek, az Időőrjáratnak köszönhetjük, amely még
nem is létezik. Úgy alakítottuk tehát az eseményeket, hogy létrejöhessen, hosszú évszázezredek során
ügyeljen a téridő—vonal folyamatosságára, igazítsa ki a hibákat és a szándékos beavatkozásokat.
Voltak olyan pillanatok, amikor még ezt az univerzumot is kénytelenek voltunk elhagyni, mert
valamilyen komoly időtörés kétségessé tette létünket. Ilyen esemény volt az is, amelyik a te
megszületésedhez vezetett. Mi nem ismerhetjük el azt az alternatív idővonalat, amelyikről jöttél, mert
nem vezet hozzánk. A megfelelő pillanatban tehát közbeléptünk, megszüntettük egész világodat, és
visszatereltük az idő folyamát az eredeti, gátakkal határolt medrébe. Rád viszont mindenképp
szükségünk volt, mert tudtuk, hogy Trevor Davis Független ügynök lesz az, aki a végső lökést
megadja, aki kiválasztja Merdan Nutit a nagy feladatra, és aki közreműködik az első danelli
megszületésénél is...
Davis már mindezt végiggondolta egyszer, de az utolsó mondat után értetlenül pillantott fel. Most,
hogy szinte teljesen láthatatlanná vált, egész nyugodtan rá tudott nézni beszélgetőtársára.
— Ilyen még nem volt a Szolgálat történetében! — hökkent meg. — Én leszek az első danelli egyik
szülésze? Információt adsz a jövőről?
Az ügynök szinte érezte a másik elnéző mosolyát.
— A jövőről? Sosem adunk... Majd megtudjátok, ha odaértek. Amit mondtam, az már megtörtént!
Davis "na ne nézz hülyének" stílusban fortyant fel.
— Életemben most látok harmadszor danellit. Az első akkor jelent meg, amikor bezártátok az
idővonalamat, a második néhány hete, amikor a küldetésre szóló utasításokat kaptuk, és te vagy a
harmadik. Bár lehet, hogy az előző kettő is te voltál... Mi, emberek, nem igazán tudjuk
megkülönböztetni egymástól tisztelt leszármazottainkat!
— Mindhárom esetben én voltam. Társaim közül nekem jutott az a feladat, hogy az utadat
egyengessem. Legalábbis idáig... — A danelli kis szünetet tartott, majd folytatta. — Mi nem ismeijük
a halált. Én voltam az első danelli a Földön, és te ott voltál a születésemnél. Nézz rám, most
megmutatom a végső igazságok egyikét!
Valami örvényleni kezdett, a danelli anyaga egyre sűrűbbé vált, és lassan emberi formát öltött. Egyre
plasztikusabb lett a felszíne, végül minden megállt, csak alig észrevehető fényhullámok futottak végig
a lebegő alakon. Davis torka hirtelen kiszáradt.
— Daniel?
A fényalak elmosolyodott.
— Valaha az voltam. Hasszán lövése egy olyan erőtér spontán létrejöttéhez vezetett, amely egységes
egésszé formálta az adattár, az időugró és a kondicionátor áramköreit, valamint az idegrendszeremet.
Hatalmas sokk volt, a feltöltődés közben elveszítettem az eszméletemet. Mire magamhoz tértem, már
egy anyag nélküli energiamező voltam. Tudatom félelmetesen kitágult. Tudtam, hogyan alakultam át,
és képes voltam a téridő—rendszer bármelyik pontjáról információhoz jutni. Amíg a világegyetemben
egy csipetnyi szabad energia is van, nem halhatok meg. És tudok még valamit: a kiválasztott
személyekben én is el tudom indítani az átalakulási folyamatot. Ne keresd a bátyámat, ha visszatérsz
1988—ba. Őt az elsők között transzformáltam.
— Daniel, danielli, danelli... — kóstolgatta a szavakat Davis. — Senki sem tudta, honnan eredt az
elnevezés!
— Csak egy kicsit módosítottam, hogy ne legyen túl feltűnő a hasonlóság. Most már eredj, épp eleget
tudtál meg!
Davis ellenőrizte a célkoordinátákat, de közben valami megfordult a fejében.
— Azt mondod, a bátyádat az elsők között transzformáltad. Hány ember vált már danellivé, és hogyan
választjátok ki a megfelelő alanyokat?
Az a lény, aki egykor Daniel Smith volt, ismét alaktalan fénygomollyá olvadt, és lassan szétoszlott a
levegőben.
— Túl sokat kérdezel, túl kíváncsi vagy, testvér...
Davis érezte, hogy meglódul alatta a szöcske, és egy másodperc múlva már a New York—i
miliőparancsnokság jól ismert falai vették körül. Az ugrás pillanatában még elkapott egy
gondolatfoszlányt — Viszlát! —, aztán Daniel Smith tényleg kilépett a gondolatai közül.

1988. augusztus 30. délután három óra. Helyi időben számítva három és fél órával ezelőtt indult Smith
és Davis ugrója. Akik jó alaposan megebédeltek, még javában sziesztázhattak, de az ügynök közben
több korszakot érintve, hosszú heteket töltött a feladattal. Érezte a tagjaiban szétáramló ólmos
fáradtságot, szívét kesernyés emlékek rohanták meg, amint kilépett a raktárból. A folyosó végén még
mindig ott volt a biztonsági őr pultja, de a legjobb cimborái közül ketten már sosem lesznek
ügyeletben. Már előre hiányzott neki Frankie Smith kaján humora és Daniel vidámsága. John Cortney,
a szolgálatos őr barátságosan intett neki. Davis előírásosan a pulthoz lépett, és a bioletapogatóra
nyomta a tenyerét. Az automata orvosi ellenőrző gép két másodperc alatt felmérte Davis állapotát,
meghatározta a testében szunnyadó esetleges kórokozókat. Halk zümmögés kíséretében nyílt ki egy
kis rekesz, benne egy pohár rostos baracklé és négy pirula. Trevor a baracklével lenyelte a
gyógyszereket, aztán Anderson őrnagy, miliőparancsnok szobája fele indult. Egy pillanatra
meglepődött, amikor Suzan Top nem állta az útját, de rögtön eszébe jutott, hogy a titkárnő épp most
kezdhette el a betegszabadságát.
Anderson gondterhelt arccal fogadta.
— Megkaptam a Központi Nyilvántartó jelentését. Gratulálok a sikeres akcióhoz! Sajnálom, hogy
Daniel Smith—t áthelyezték, de hát az Őrjárat jobban tudja, hol van rá szükség. Később mindent
megbeszélünk, de most van egy nagy problémánk...
— Tudom — bólintott Davis, aki mindennél jobban vágyott egy kád forró vízre és egy bourbonra. —
Frankie Smith eltűnt.
— Honnan tudod? — döbbent meg az őrnagy. — Egy órája kellett volna szolgálatba lépnie, de sehol
sem találjuk.
— Lefújhatod a riadót — indult az ajtó felé Davis. — A mi akciónkkal összefüggésben máshová
vezényelték! Ugyanoda, ahová az öccsét... Gondolom, nemsokára megkapod az értesítést...
— Gyere vissza, Trevor! — mutatott a legkényelmesebb fotelra Anderson. — Látom, többet tudsz,
mint én. Mondd el, mi is történt veletek!
— Ne haragudj főnök, de most képtelen lennék rá. Alszom három napot, aztán mindent
megbeszélhetünk...
— Menj csak! — mosolygott rá Anderson, Davis pedig a kijárat felé indult.
Az utcán megcsapta New York rég nem érzett szaga. Megállt, és azon gondolkodott, hol hagyta a
kocsiját. Hirtelen jutott eszébe, és gyors fordulással két férfiba ütközött. A kölcsönös elnézéskérésekre
azonban már nem került sor, meglepetten bámulták egymást. Davis szólalt meg először.
— Alex Rolley és George Beagle! Hát ti mit kerestek itt?
Agyas zavart pillantással méregette az ügynököt.
— Néhány perce érkeztünk az Akadémiáról. Kutya Megfigyelő lett, én Specialista.
— Tudtam, hogy megússzátok a dolgokat — adott kezet Davis újdonsült kollégáinak. — A
személyiség elemzésből már sejthető volt, hogy a Szolgálat megpróbál átvenni benneteket. Legyetek
üdvözölve a csapatban!
— Csatlakozom — szólalt meg egy rekedtes, alt hang Rolley—ék háta mögött. Rolley és Beagle
egyszerre fordult meg az ismerős hanglejtés hallatán.
— Barbie! — nézett zavartan Beagle a kocsmárosnőre. Sosem látták még a báron kívül, most pedig
egyenesen beléjük botlik a Fifth Avenue—n.
— Na mi van, fiúk? Ilyen rosszul nézek ki? — mosolygott a nő. Egyikük figyelmét sem kerülte el,
hogy temporálul szólalt meg.
— Te is ügynök vagy? — döbbent meg a felismeréstől Rolley. — Van egyáltalán olyan ember, aki
nem tartozik az őrjárathoz?
— Ügynök? — mímelte a megdöbbenést Barbie. — Csak Megfigyelő, barátocskáim, csak
Megfigyelő! Különben csalódtam benned, Alex Rolley!
Rolley arcáról szinte sütött az értetlenség.
— Bennem? Miért?
— Azért, mert nem látod meg a legegyszerűbb igazságokat sem... — Barbie hangja hirtelen
megváltozott, teljesen eltűnt belőle az érdesség. Kisimult, mint egy pohár tejszín, és rengeteget
veszített az alt tónusából is. Szinte úgy hangzott, mint egy húszéves lány hangja. Agyas szeme még
mindig nem tudta, mit lát, de a füle mindent elárult.
— Barbara! — nyögte halkan. Ahogy kimondta a nevet, rögtön ráismert Barbara Fuchsra. Az az 1947
—es arc, ami annyiszor eszébe jutott, most ismét előtte állt. Megöregedve, megcsúnyulva...
— Azt hitted, már sosem látsz, mi? — nézett rá a nő.
— Hogy kerülsz ide? — kérdezte Rolley, aki még mindig a történtek hatása alatt állt.
— Egyszerű... Szökésed előtt az én társaságomban láttak a kikötőben. Másnap megkeresett két
ügynök, és mire észbe kaphattam volna, már alá is vetettek egy titokvédelmi kondenzálásnak. Közben
rájöttek, hogy használható emberük lehetnék. Megkaptam az általatok hátrahagyott dohányt,
megnyitottam a Barbie—bárt, és mint Megfigyelő próbáltam szemmel tartani a környék rosszfiúit.
Közben pedig erre a pillanatra vártam!
Alex Rolley jól hallotta Barbie hangjának pillanatnyi elcsuklását.
— Alaposan megváltoztál, Barbara! — mondta, szavaiból szinte ömlött a mély sajnálkozás.
— Semmit sem változtam! — mosolygott Barbara. — Tudhatnád, hogy a Szolgálat tagjait megilleti a
danelli fiatalító kezelés. Amit látsz, csak egy nagyon profi maszk... Pont olyan vagyok, mint 1947—
ben...
Davis lassan hátrébb húzódott, de a másik három ezt úgysem vette volna észre. Amikor beszállt a
kocsijába, még egyszer feléjük pillantott. Elmélyülten beszélgettek, időnként nagyokat nevettek,
Barbara pedig birtokló mozdulattal karolt a most már cseppet sem vonakodó Alexbe.
— Legyetek boldogok, amíg csak tudtok! — mormolta magában, aztán óvatosan besorolt a New York
—i csúcsforgalomba.
Gépiesen mozgatta a kormányt, lába minden tudatosság nélkül lépett a gázra vagy a fékre. A város
semmit sem változott. Helyi idő szerint csak néhány órája annak, hogy Anderson parancsára
berángatták, és rábízták az ügyet. Saját, biológiai ideje szerint hónapokat töltött a pliocén
Skandináviában, Rómában és a pleisztocén Szaharában. Komótosan rágta át magát az elmúlt időkben
szerzett tapasztalatain. Mire a főbb pontok a helyükre kattantak, már a hőn óhajtott, forró vízzel teli
kádban terpeszkedett. Érezte, amint izmai ellazulnak, és a jóleső bágyadtság elönti porcikáit...
Az ajtócsengő hangjára ébredt fel. A vizet szerencsére állandó hőmérsékleten tartotta egy
hőfokszabályzó. Ha ez nem lenne, már rég tüdőgyulladást kaptam volna! — nézett az órára, amely fél
kilencet mutatott. Gyors mozdulatokkal megtörülközött, felvette az ilyen esetekre kirakott
fürdőköpenyét, aztán ajtót nyitott.
— Manse, te itt? — csodálkozott a barátjára. — Azt hittem, küldetésben vagy!
— Nemrég jöttem vissza, gondoltam, kirúghatnánk a hámból egy kicsit — intett a törzspubjuk
irányába Everard.
— Várj, mindjárt jövök! — fordult meg Davis, és néhány perc múlva már egy—egy scotch—csal
igyekeztek magukat jobb hangulatba hozni.
Everard már megszokta, hogy egy—egy zűrösebb küldetés után Davis nincs igazán beszélgetős
hangulatában, de most a szokottnál is szófukarabb volt.
— Nehéz volt? — kérdezte minden átmenet nélkül.
— Volt már rosszabb is... — intézte el a kérdést egy vállrándítással Davis.
— Értem — szívta meg a pipáját Everard. — Volt már rosszabb is, de elgondolkoztatóbb...
— ...kevesebb akadt — fejezte be a mondatot Trevor, miközben a nyüzsgésbe bámult. — Már megint
okot kellett csinálni az okozathoz, de most sokkal durvább volt a szituáció, mint máskor.
Manse előrehajolt.
— Édes fiam! — kocogtatta meg Davis poharát azzal a bensőséges hangsúllyal, amely csak igazán
közel álló barátok között engedhető meg. — Feladataink nagy része ebből áll, hozzászokhattál volna
egy kicsit! Még te is így kerültél a szervezethez.
Davisnek egy régi emlék jutott eszébe.
— Emlékszel, mit mondtál, amikor Független ügynök lettem? Nem tudod, miért vállalták a danelliek
az én idővonalam időleges létének kockázatát. Miért nem folyamodtak valami más megoldáshoz?
Nos, most már tudom.
— Elmondhatod? — tette le a poharát Everard.
— Sajnos, nem. A küldetés alatt kétszer is találkoztam danelliekkel, és tudod, hogy elég alaposan
tudják blokkolni az információkat! Egyszer talán te is megtudsz mindent... inkább igyuk meg ezt a
nedűt, mielőtt teljesen elolvadnak a jégkockák!
Összecsendültek a poharak. Davis egy pillanatra oldalt pillantott. A lámpák fénye sejtelmes
pamacsokat vágott a levegőben úszó dohányfüstbe. Egy pillanatra úgy rémlett, mintha Daniel Smith
sugárzó alakja bontakozott volna ki a semmiből, de aztán beindultak a ventillátorok, és a beáramló
friss levegő felszaggatta a füstöt...

Epilógus

Százmillió év még a világegyetem történetében sem múlik el nyomtalanul, nem hogy egy kis
bolygóéban. Az egykor Földnek nevezett planéta felszíne nagy változásokon ment keresztül. Afrika és
Európa közeledése miatt eltűnt a Földközi—tenger. Egykori partvidékei és medrének üledékei
felgyűrődve, hatalmas lánchegységként húzódtak keresztben a kialakult szuperkontinensen. A kelet—
afrikai partvidék leszakadt a kontinensről, lassan, az egykori India felé sodródva hatalmas szigetekből
álló szigetcsoportot hozott létre. Ausztrália a tetemesen összezsugorodott Csendes—óceán egyenlítői
vizeire húzódott, földjét az errefelé mindennapos esők tették gazdagon virágzóvá. A bolygó egykori
legnagyobb, egybefüggő vízfelületét nagymértékben csökkentette az Ázsia felé tartó Amerika,
helyette viszont egyre szélesebbre nyílt az Atlanti—óceán.
Semmi sem zavarta a bolygó nyugalmát. Az utolsó lény, aki még embernek nevezhette magát, mintegy
kilencvennyolc millió évvel ezelőtt hagyta el a Földet, amely eztán jól megérdemelt nyugalomba
merült. Feladatát betöltötte, kibocsátotta a Galaxisba az általa nevelt fajt, aztán pedig visszatérhetett
lassú, nyugodt fejlődéséhez. Hogy az emberiség vagy utódai élnek—e még valahol a
világegyetemben, senkit és semmit sem érdekelt. A Föld jelenlegi urai nem igazán foglalkoztak a
kérdéssel.
Hatalmas mindron lapult a sűrűn összefonódott barlona bokrok alatt. Cseppet sem hasonlított ősére, a
kiírthatatlan vándorpatkányra. Több mint négy méteres hosszával, borotvaéles fogaival és karmaival ő
volt a bolygó egyik legveszélyesebb ragadozója. Sárga—zöld foltos bundájának köszönhetően
kitűnően tudott rejtőzni a félig elszáradt növényzetben, és a közelben legelésző urla nem is sejtette
jelenlétét. Egykor nyúlnak hívták a fajt, de az evolúció itt is sok változást hozott. Szürkésbarna bőrét
számtalan fehér szőrcsomó pettyezte, kis, lapos fülei a feje tetejére simultak, hosszú, arányos lábai
inkább a rég kihalt lovakra, mint eredeti őseire emlékeztettek. Vastag bőrű, érzéketlen szájával hol a
barlona tüskés ágait, hol a száraz talfüvet rágcsálta. A mindron lassan hátsó lábaira nehezedett, hogy
jobban el tudja rúgni magát a talajtól, aztán egyetlen, mindent elsöprő mozdulattal előrevetette magát.
A hirtelen zajra riadtan kapta fel a fejét az urla. Rendes körülmények között a mindron kiszemelt
áldozatainak semmi esélye sem volt, de most másképp alakultak az események A mindron egy hirtelen
rándulással függve maradt a levegőben, a feleszmélő urla pedig hatalmas ugrásokkal tűnt el a
bozótban. Hiába feszengett és vergődött a ragadozó, egy centiméterrel sem került közelebb a földhöz.
Riadt, szinte panaszos morgással törődött bele a helyzetébe.
Három, fényből és energiából szőtt alak lebegett mögötte. Semmi sem mutatta, hogy beszélnének
egymással, a közvetlen tudati kapcsolat szükségtelenné tette a kommunikáció hagyományos formáit.
Alaktalan gomolygással meghatározhatatlan körvonalak örvénylettek. Olyan távol voltak minden
megszokottól, hogy még a mindron gyilkolásra és győzelemre berendezkedett agyában is felderengett
a vereség érzése. A vörösen derengő lény lassan a levegőben függő állat felé siklott.
— Ereszd el, csak azt tette, ami a dolga!
Láthatatlan elmecsápok kapcsolódtak össze, érzések, gondolatok, adatok és olyan dolgok áramlottak
rajtuk, amelyre még fogalma sem lett volna a réges—rég eltűnt emberiségnek. Összeolvadás volt ez a
maga teljességében, olyan közlési forma, amelyre korábban nem volt példa a kozmosz történetében.
— Jól van, hadd menjen — egyezett bele a másik. A mindron halk nyüszítéssel a talajra huppant. Egy
pillanatig fel sem fogta, hogy szabad, de aztán magához tért, és eloldalgott a bozótban. Útjából néhány
pikkelyes szárnyú hajli röppent fel, a mindron azonban most nem kapott utánuk.
— Miért törődsz egy mindronnal?
A kérdésben egyszerre volt jelen a kíváncsiság, az értetlenség, az ellenszenv és a türelmetlenség, a
gondolati kapcsolat mindennél pontosabban mutatta meg az érzelmeket is.
— Emlékszem, mindig utáltam a patkányokat. Ez pedig csak egy nagyra nőtt patkány...
A patkány szóra a harmadik lény sárgás fényén szürkészöld hullámok futottak végig.
— Az égvilágon semmi jelentősége sincs, hogy mik voltak az ősei. Most él, és ha igazi rágcsálókra
leszünk kíváncsiak, csak visszaugrunk az időben. Mondjuk akkorra, ahol...
— ...ahol és amikor még emberek voltunk? — Mintha csöppnyi, szégyenérzettel vegyes nosztalgia
keveredett volna a gondolatok közé. A sárgás egy pillanatra elhalványodott, a vöröses színe pedig
felerősödött.
— Tényleg, létezik még egyáltalán az emberiség?
A mindronnal játszó lény kékes fényt bocsátott ki magából.
— Nemrég voltam a Vega rendszerében. Abban a szektorban még élnek emberek. Szerintem a Galaxis
más részein sem haltak ki.
— És milyenek?
Ha a kék fényűnek válla lett volna, most biztos megvonja.
— Hiába próbálták mesterséges eszközökkel stabilizálni a génállományukat, a százmillió éves
evolúciós hatást nem tudták kivédeni. Eltűntek a fülkagylóik, szemük megnőtt, koponyájuk majd'
háromszorosa a korábbi méretnek. Nincs testszőrzet, felszívódott a féregnyúlvány, elmosódtak a nemi
jellegzetességek. A nők már nem képesek kihordani a terhességet, művi úton szaporítják a fajt.
Törékeny, sebezhető lények, de meglepő intelligenciával rendelkeznek. Ez a faj uralja a Galaxis
lakható részét. Nagy szerencséjére nincsenek életerősebb fajok a Tejútrendszerben...
A sárgán ragyogó elgondolkozott.
— Vegát mondtál? Jártam egyszer a bolygóin. A Vega—4—et Aquamarinnak hívták, és csodaszép
világ volt...
— Most is az. — A kék fényű ismerős vibrálást érzett a levegőben. — Nézzétek, megjött DS!
Megnyugtató, fehér fény jelezte DS érkezését.
— Sikeres utad volt? — kérdezte a kék színű.
— Az időfolyam ismeretében nem is lehetett sikertelen, TD! — húzta összébb energiacsápjait a
jövevény. — Mindent elmondtam egykori magadnak.
— Emlékszem, milyen megrendítő volt szembesülni az igazsággal — halványodott el a kék fényű. —
Aztán persze túltettem magam rajta.
— Hallom, sikerült befoltoznod az idő folytonosságán szakadt réseket! — libegett közelebb a vöröses
színű.
DS a válasz helyett inkább körbepillantott.
— AR, AR, ismét engedtél az ösztöneidnek? Látom a nyomokon, hogy már megint egy mindronnal
szórakoztál.
— Nem akarom kiölni az ösztöneimet. Nélkülük nehéz lenne megőrizni az elmém integritását —
mondta AR, aki témát akart váltani.
— Mikorra várjátok ME érkezését?
— Szerintem már nem marad sokáig.
— Ha pedig visszajön, gondolunk egyet... — fejezte be a mondatot AR.
— Mennyi energiára lesz szükség?
— Egy új világegyetem létrehozásához sok energia kell.
— Van már terved, hogy honnan vesszük?
— A múltból. Megcsapoljuk a Nap sugárzását a pleisztocén korszakban. Pár millió év energia—
kibocsátása szerintem elég lesz. Ha mégis kevésnek bizonyulna, még hátrébb nyúlunk az időben.
— A pleisztocénben? — hitetlenkedett ME, aki az utolsó szavak alatt jelent meg. — Akkor volt az
utolsó jégkorszak is. Ha plusz energiát vonunk el, sokkal súlyosabb következményekkel járhat:
megfagyhat az emberiség, és akkor nekünk is lőttek.
— Honnan tudod, hogy nem azért hűlt—e le a Föld klímája, mert mi elvontuk a napenergia egy
részét?
— Megint okot akarsz csinálni az okozathoz?
ME gondolatait egy kis berzenkedés szőtte át.
— Mást sem tettünk, amióta létrejöttünk. Sokan vagyunk, szükségünk van egy tiszta, a képünkre
formált világmindenségre.
— Ha akárcsak egy vallás is fennmaradt volna, azt mondanám, hogy hatalmasabbak vagyunk, mint az
istenek. — szólt közbe TD. — Megcsináljuk, aztán megnézzük, mi sül ki a dologból!
ME diszkréten rezegtette külső energiamezőit.
— Igaz, hogy új univerzumokat teremthetünk, de mégis biztos vagy benne, hogy mi vagyunk az
istenek? Mi van, ha valamelyik ismeretlen dimenzióban valakik minden léptünket figyelik? Mi lesz,
ha egyszer leállítanak bennünket?
Senki sem válaszolt a kérdésre. Lassan szertefoszlottak a levegőben, hogy kapcsolatba lépjenek
minden elmével, amelyet csak el tudtak érni. Egyesítették saját és a rég elmúlt idők kihasználatlan
energiáit, hogy egy párhuzamos világegyetemet hozhassanak létre. Mire a bolygó, amelyet egykor
Földnek hivtak, egyszer megfordult a tengelye körül, már senki sem volt rajta. A Tejútrendszerben
szétszóródó emberiség rég elfelejtette, a danelliek pedig ledobták magukról, mint a lepke a bábruháját,
és az új, saját maguk számára létrehozott univerzumba költöztek...