VILÁGSIKEREK

Peter James
FÉLHOMÁLY

General Press Kiadó

 A mű eredeti cime
Twilight

Copyright © Peter James

Hungarian translation © Szieberth Ádám

© GENERAL PRESS KIADÓ

Fordította
SZIEBERTH ÁDÁM

Szerkesztette
HOLLÓS JÁNOS

A borítótervet
ZELENYIÁNSZKY ZOLTÁN
készítette

ISSN 1416-7026
ISBN 978 963 643 242 3

Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ

1138 Budapest, Viza utca 9-11. fszt. 2.
Tel.: 359-1241, 270-9201 Fax: 359-2026

www.generalpress.hu
generalpress@generalpress.hu

Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ

Irodalmi vezető és felelős szerkesztő PÁLVÖLGYI LÍDIA
Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN
Készült 22,5 nyomdai ív terjedelemben.
Kiadói munkaszám 3088-10
Joe-nak és Lillynek
 1. fejezet
1990. október 16., kedd

Az első baljós jelet alig egy órával az után észlelték, hogy a gyászolók díszkísérete
elhagyta a templom mögötti kis temetőt. A félig betemetett sírból három halk, tompa
puffanás hallatszott. A fültanú a sekrestyés volt, bár később az egyik koporsóvivő is
bevallotta, hogy úgy tűnt neki, mintha valami megmozdult volna a koporsóban, de
nem szólt, mert nem akart bolondot csinálni magából.
A hatvanhét esztendős sekrestyés özvegyember volt, dolgos és korántsem
túlérzékeny fajta, aki a lötyögő arcbőrében hordta a maga privát gyászát, és olykor
irigyelte a sírokban nyugvó halottakat. Azon az ominózus délutánon a hátsó kapun jött
be, ahogy mindig, és sietős léptekkel vágott neki a temetőn átvezető téglaösvénynek,
hogy mihamarabb előkészítse a templomot a másnap reggeli áldoztatásra, és
hazaérjen, mielőtt elered az eső.
Amikor elhaladt a koszorúkkal, virágfüzérekkel körberakott friss sírhant mellett,
tiszteletteljesen lesütötte a szemét, és ezúttal is belenyilallt a furcsa, kellemetlen érzés,
amely az új sírok közelében mindig elfogta: újra átélte a felesége hét évvel azelőtti
temetésének fájdalmát. Az asszony halála óta mások tragédiái alig-alig érintették
meg. Ez a mostani eset mégis hatással volt rá: talán azért, mert látta felcseperedni az
elhunytat, vagy a lány fiatal kora miatt, vagy egyszerűen azért, mert képtelen volt
elfogadni, hogy egy ilyen csinos, életvidám teremtés halott.
A sekrestyés most hirtelen megállt, mert megijesztette egy hang, amely első
hallásra mintha a föld alól jött volna. Fülelt, körülnézett, és arra gondolt, hogy talán
csak képzelődött. Az egyik tiszafa ága hangosan kopogott a templom falán. A
sekrestyés feje fölött még jobban elsötétült a sírköveknél máris sötétebb,
márványszínű égbolt.
A szél, gondolta a sekrestyés, csak a szél játéka volt, és már sietett is tovább
lehajtott fejjel. A templom előcsarnokának bejáratához érve újra hallotta a furcsa zajt.
Már pettyezték a kövezetet az első esőcseppek, de a sekrestyés ügyet sem vetett
rájuk: nagyon figyelt, hátha a sípoló légzését elnyomva ismét megüti a fülét az a
bizonyos zaj. A parányi temetőben sorakozó sírkövek között lassan, óvatosan
lépkedett az új sír felé, valahogy úgy, mintha a sziklaszirt pereméhez közelítene.
Tisztes távolban megállt, onnan nézte merőn a sötétlő négyszöget, meg mellette a
takarosan elegyengetett, meszes földkupacot, amelyet a sírásó majd holnap lapátol
be a gödörbe.
Sally Mackenzie – illetve a férje után Sally Donaldson. Huszonhárom évet élt.
Sugárzóan életteli lány volt, aki mindig mindenkire szakított időt. Itt keresztelték meg,
aztán kiscserkész lett, majd nagycserkész, aztán fölvették az egyetemre, ott
ismerkedett meg a leendő férjével, Kevinnel, aki éles eszű, magabiztos fiatalember, és
valaki azt mondta, a biztosítószakmában dolgozik. Alig egy éve itt esküdtek meg, és a
sekrestyés emlékezett is a szertartás napjára, a szélesen mosolygó férjre, akinek
szinte sugárzott az arca, mintha a világ legértékesebb díját nyerte volna el. Tegnap
viszont ugyanennek a fiatalembernek dermedt, sokkolt kifejezés fagyott az arcára, a
pozitív érzelmeket, a boldogságot mintha kifacsarta volna belőle a bánat.
 Az volt az igazán szörnyű, ahogyan az egész történt, mondogatták az emberek.
Hogy ilyen hirtelen, váratlanul. Ettől, ha lehet, még borzalmasabb tragédia,
mormogták. A sekrestyés nem volt biztos benne, hogy a hirtelen halál rosszabb-e az
elhúzódó, lassú haldoklásnál, hogy az utóbbi jobb-e akár a haldoklónak, akár a
hátramaradottaknak. A felesége halálakor azt mondták, kegyesen megszabadította az
Úr a földi lét kínjaitól. Hát, a feleségét igen, de őt, a férjet nem.
Piros bonbonpapírt fújt át előtte az ösvényen a szél. A sekrestyés mozdulatlanul,
az esőről tudomást sem véve fülelt. A szél megint rázendített; az egyik csokron
megzörrent a celofán, és a sekrestyés fölfigyelt rá, hogy milyen intenzívek a virágok
színei: a kihantolt földdel, a száraz fűvel meg a temetőt határoló, őszi árnyalatokat öltő
bükksövénnyel kontrasztot alkotva sugárzóan élettelinek hatott a fehér, a piros, a
rózsaszín. Rebbent a szélben a csokorhoz tűzött cédula. A sekrestyés lehajolt, és
elolvasta.– „Salsnek, szívünk minden szeretetével.” Most fölfelé fordult egy hatalmas,
vörös rózsacsokor cédulája is, és szeszélyesen rángatta a zöld zsinórt, amely
pórázon tartotta. „Salsnek, mindörökké. Kevin.”
Magányos galamb suhant el a feje fölött, és a tiszafa ága megint koppant a
templom falán. Az eső dobolása fölerősödött. A sekrestyés arra gondolt, hogy holnap
majd összeszedi a virágokat, és beviszi a brightoni hospice-ba, ahogy a lány férje
javasolta. A sötéten tátongó négyszöget figyelte: a koporsót még csak vékony
földréteg borította. A hosszú, forró nyár után kemény, porhanyós volt még a talaj, és
egy-két rög nyilván begurult a sírba. Igen, csak a meszes földdarabok koppantak a
koporsó fedelén, semmi több.
A sekrestyés megfordult, és besietett az esővédett előcsarnokba. Elhaladt a
faliújság előtt, amelyre különböző közleményeket rajzszögeztek ki
(KIRAKODÓVÁSÁR, ADAKOZÁS KÁVÉ MELLETT, TEMPLOMTETŐALAP stb.),
elfordította a tölgyfa ajtón a vaskarikát, belépett a kis templomba, majd visszhangzó
csattanással becsukta maga mögött az ajtót. Néma csönd és mozdulatlanság
fogadta. A szeme rutinszerűen a kő keresztelőmedencére, majd az akkurátusan
felkupacolt zsoltároskönyvekre és a megfakult freskókra vándorolt. Jézus szomorúan
nézett le rá az oltár fölötti festett üvegablakról. Az ajtó közelében, a fali kőtáblákon a
háborúban elesett helybeliek névsora volt olvasható. Alatta fa tartóállványon az
egyház és az egyházközség történetét feldolgozó, silány nyomdatechnikával készült
könyvecskék sorakoztak. Harminc pennybe került darabja, a pénzt a kihelyezett
gyűjtődobozba lehetett bedobni.
A sekrestyés elindult a padsorok közti folyosón, majd a szószékhez érve leszedte a
fali jelzőtábláról a sárguló bakelitszámokat, amelyek a temetésen énekelt himnuszokat
jelölték, a Maradj velem és a Jeruzsálem címűt. Miközben elrakosgatta a gyászolók
után maradt térdeplőket, imakönyveket, szertartásrendeket, és egykedvűen, alig
hallhatóan dúdolgatta magában a Jeruzsálem első sorait, nem hallotta a délután
eltemetett lány sírjából jövő eszelős, kétségbeesett, tompa dörömbölést.
 2. fejezet
1967. május 9., kedd

Harvey Swire elmélázva üldögélt az öltözőben, amelynek légterében az áporodott

izzadságszag vécé- és cipőpasztaszaggal keveredett. Az alacsony, tizennyolc éves
Harvey-nak egyenes szálú, barna haja, pufók arca és mélyen ülő, szürke szeme volt.
A túlsúlyos, gyenge fizikumú fiúnak nem volt ínyére a sport. A „Röfi” gúnynévtől,
amelyet kissé magas, vékony hangjának köszönhetett, csak az utóbbi években
sikerült megszabadulnia.
Mindig is zárkózott, tartózkodó fiú volt, a saját gondolataiba, a saját fejében létező
külön világba temetkezett. Világéletében az édesanyja volt az egyetlen közeli barátja.
Ő ápolta kiskorában, amikor sokat betegeskedett, ő védte meg az apja szidalmaitól, ő
volt az, aki hitt benne, szerette és megértette. De öt hónapja, harmincnyolc évesen
szívrohamban meghalt.
Gyönyörű nő volt, és Harvey mindig nagyon büszkén gondolt rá. Imádta, amikor az
édesanyja jött érte az iskolába, és a többi fiú meg azok szülei mind megnézték
maguknak. Amikor az apja jött érte, az egészen más volt. Soha nem jöttek ki
egymással, és az édesanyja halála óta csak tovább romlott a viszonyuk.
Egy szép napon majd megérti, hogy az apja azért neheztelt rá, mert, bár a
szépségét nem örökölte, az arcvonásai az édesanyját idézték. Meg azért is, mert ő
életben maradt, az édesanyja pedig meghalt. Sok minden van, amit Harvey Swire egy
szép napon majd megért…
Most a krikettcipője fűzőjével bajlódott, és a körülötte hangosan kopogó stoplikkal
meg az egymást zrikáló társaival nem törődve a levélen töprengett, amely reggel
érkezett, és most ott lapult a feje fölött, a kampón lógó kabátja zsebében. Angie…
Nem számított rá, hogy azok után, ami történt, még hall felőle. Az egyik énje
undorodott attól, amit tett, kínosan érezte magát miatta. Még most is tisztán látta maga
előtt a lány arckifejezését, érezte, ahogy Angie összerezzen, és fülig vörösödve
fixírozta a padlót meg a cipőjét. A másik énje viszont azt gondolta: „Megérdemelted, te
cafat!”
Nem tudta volna megmondani, miért dühítette föl ennyire a lány. Hiszen jó volt
hozzá, amikor az édesanyja meghalt, vigasztalta, törődött vele, őszintén átélte a
fájdalmát. Még az apja arcára is mosolyt csalt a temetés után, amikor már mindenki
elment. Viszont csókolózásnál többet nem engedett Harvey-nak, és még azt is úgy
csinálta, mintha szívességet tenne. Egészen tíz nappal azelőttig akkor ugyanis, a
húsvéti szünet utolsó estéjén, mielőtt visszautazott volna a bentlakásos iskolába,
Harvey erővel rákényszerítette Angie-t, hogy fogja meg a szerszámát. Megragadta a
lány kezét, benyomta a nadrágjába, és ott is tartotta, hiába próbálta kirángatni Angie.
A lány hazafelé egész úton nem szólt hozzá.
Most viszont váratlanul jött tőle egy levél. Olyan volt ez is, mint a többi, amit eddig
írt: a jó laposra hajtogatott, parfümillatot árasztó, vastag papíron Angie nagy, hurkolt
betűi locsi-fecsi, szeretetteljes szavakká, mondatokká álltak össze. Töltőtollal írt,
kékeszöld tintával.
„Nagyon szeretlek: Angie.” És csóközön.
 Azt a bizonyos dolgot egy szóval sem említette.
Harvey dupla csomót kötött mindkét cipőfűzőjére. Dezodor sziszszent, és
megcsapta az orrát a Brut émelyítő, édeskés illata. Dacre, a tanulótársa ott állt fölötte,
és grimaszolva vizsgálgatta az arcát a tükörben, hogy nem pattanásos-e. Kirázta a
homlokából szőke haját, fújt egy kis dezodort a másik hónaljába is, gyors mozdulattal
nyomott egy spriccet a lágyékvédőjébe, majd magára rángatta a krikettingét. Dacre-
nek akkoriban a szag volt a mániája. A jelek szerint szilárdan meg volt róla győződve,
hogy a lányoknál csak akkor futhat lyukra, ha jó az illata.
Most rágózva belépett az öltözőbe Rob Reckett is, és fingott egy jó hangosat.
– Te jó ég, Reckett, hogy te mekkora tahó vagy! – mondta Dacre.
Reckett erre kitolta a hátsóját a kabátja alatt, és fingott még egyet.
– Nagy tahó vagy te, Reckett – jegyezte meg Worral is.
– Nem tahó, csak egy szakadt toprongy – javította ki a kis Walls.
Reckett buborékot fújt a rágógumijával, majd nagyot pukkantott, és lerángatta
magáról a nyakkendőjét. A drabális, arrogáns fiú, akinek egészen eltakarta a
homlokát a barna frufruja, azt állította, hogy döngeti az iskola szörnyen kövér
segédszakácsnőjét, akiről azt pletykálták, hogy szívesen csinálja, csak kérni kell.
„Odavan a dologért” – jelentette ki korábban Reckett. „Berakhatod neki bárhova, még
a fülébe is. Az idősebb nőknél nincs jobb! Megvesznek érte.”
Harvey Swire furcsamód izgatónak találta Reckett szavait, hogy „még a fülébe is”,
de nem tudta, miért. Neki is megfordult a fejében, hogy próbálkozik a lánynál, de végül
mégsem tette, mert túl kövér volt, túl zsíros. A bőre sütésre kész pulykára
emlékeztette. Nem akarta, hogy ilyen legyen az első alkalom, vagy bármelyik alkalom.
Megpróbálta elképzelni, ahogy Angie elkapja a szerszámát, és bedugja a fülébe. Na
persze, majd ha fagy…
Hirtelen azon kapta magát, hogy fölzaklatja a lány levele. A megkönnyebbülés,
amit a kézhezvételekor érzett, haragba fordult át. A lelke mélyén azt akarta, hogy
Angie legyen rá dühös, hogy undorodjon tőle. Már-már becsapva érezte magát, hogy
a lány nem így reagált.
– Úristen, mekkora buzi vagy te, Dacre! – szólalt meg Tom Hanson.
– Húzzál a picsába, Hanson! Nekem legalább nem olyan a szagom, mint a
seggem lyukának.
– Nem, csak úgy nézel ki – vágott vissza Hanson, majd kinyitotta az
öltözőszekrényét, és vígan kacarászott a saját szellemességén.
– Csizmás buzi! – mondta a kis Jones, aki éppen a nadrágját rángatta magára, és
annyira vigyorgott, hogy még a homloka is összeráncolódott. A pattanásai áttörték a
Clearasil krém vékony rétegét.
– Ha én buzi vagyok, akkor mi a helyzet azzal a magas hangú popbandával? Mi is
a nevük? Tudod, Harvey, tegnap majdnem leokádtad a fényképüket.
– Csimpánzok – mondta Harvey Swire.
– Majmok, te szerencsétlen! – mondta Horstead. – Monkees! Mekkora egy idióta
faszkalap vagy te, Swire! Nem tudsz semmit.
Harvey tett egy gyors fej mozdulatot, mert az arcába lógott a haja, és befejezte a
második csomót.
– Soha nem jutsz be az orvosira. Ha doki akarsz lenni, intelligensnek kell lenned.
Két hónap múlva emelt szintű záróvizsgát tesz fizikából, kémiából és biológiából,
hogy bejusson az essexi egyetemi kórházba, a Királynő Kórházába, ahol egykor az
apja is tanult. Az apja évfolyamelső lett nőgyógyászatból, és elnyerte a királynő
érdemérmét, amely ott lóg a Harley Street-i klinikája falán. Az erős testalkatú, elegáns,
agilis Quentin Swire szép vagyont szedett össze az ír-tengeren túli pácienseken
végzett abortuszokból, és még azt is túlélte, amikor a News Of the World lerántotta
róla a leplet, sőt sikerrel perelte be a bulvárlapot.
Az apja a Wesley-be is járt, ahol most Harvey tanult. Quentin Swire itt mindenben
jó volt: a termek, folyosók falán látható dicsőségtablókon rendre az ő nevét lehetett
olvasni. Krikett, futball, gyeplabda, egyetemi ösztöndíj…
– Hamarosan kijön az új Beatles-lemez – szólalt meg valaki.
Válaszul egy másik fiú megjátszott fejhangon azt rikácsolta:
– Strawberry Fields Forever!
– Szerintem a Beatles méltóságon aluli – mondta Worral.
– Elmész a sunyiba, Worral, tök vagányak!
– A Pink Floyd ezerszer vagányabb.
– Én szerzek jegyet az augusztusi Bob Dylan-koncertre. Te is jössz, Harvey?
– Dylan baromi klassz – mondta Dacre.
Harvey Reckettet figyelte, aki a pecsétes alsógatyájával együtt húzta le magáról a
nadrágját. Reckettnek hatalmas, körülmetélt farka volt; Harvey-nak hirtelen eszébe
jutott, hogy vajon mi történik az ember péniszével, amikor meghal. Valakitől azt
hallotta, hogy az akasztott emberek erekcióval halnak meg. Reckett előbb párszor
megpörgette a fütykösét, mint cowboy a lasszót, és csak azután gyömöszölte be a
lágyékvédőjébe.
– Matlock szombaton célba ért – jelentette be a kis Walls.
A többiek riadtan néztek rá.
– Egészen? – kérdezte Dacre.
A kis Walls bólintott.
– Soha – mondta Horstead, és csak úgy sütött a hangjából az irigység. – Nem
érhetett célba, hiszen ki se ment a táncteremből!
– Azt mondta, akkor csinálta, amikor a lányok már menni készültek. Mielőtt jött a
busz.
– Hova?
– Ide.
– A túrót!
– Biztos csak az ujját dugta föl neki. Lehet, hogy azt hiszi, úgy kell. Matlocktól
kitelik.
– Szerintem igazat beszél – mondta a kis Walls.
– Mért? – kérdezte érdeklődve Harvey.
– Mer' egész héten betegre aggódta magát. Azt mondta, használt olyan micsodát,
de mikor már bent volt a csajban, lejött, és kifolyt az összes trutyi.
– Micsoda agyatlan farok! – mondta Powell.
Horstead Swire felé intett a fejével.
– Te megkefélted már azt a csajt, akit húsvétkor elhoztál Reckett bulijára? Hogy is
hívták?
Harvey elvörösödött, és nem felelt.
– Miért nem beszélsz róla soha, Harvey?
– Na, gyerünk már, elkésünk! – kocogtatta meg az óráját Dacre, és a hóna alá
csapta a krikettütőjét.
Harvey leemelte a feje fölötti kampóról a pulóverét. A névjelzése kezdett leválni,
már csak egyetlen öltés tartotta. Egy pillanatig merőn bámulta a fehér mezőbe hímzett
apró, piros betűket: H. Q. E. Swire, és elöntötte a szomorúság. A névjelzéseit ugyanis
az édesanyja varrta föl a kis emeleti szobában, ahol vasalni is szokott, és közben
– ahogy szinte mindig – valami rádiójátékot hallgatott. A fejét félrebillentette, így
féloldalasan omlottak le a szőke fürtjei, a csinos arca most is, ahogy mindig, egy kicsit
fáradtnak, egy kicsit szomorúnak tűnt.
Harvey arra gondolt, hogy vajon mi lehet az anyjával most? Néha érezte a
közelségét. Nemrég ott járt az otthoni szobájában, ahol a szünidőben kísérleteket
végzett, és érezte, hogy helyesli az igyekezetét. Amíg élt, Harvey soha nem engedte,
hogy nézze a kísérleteit, mert tudta, hogy kényes a gyomra. Most viszont, hogy már
meghalt, nem lehet ebből baj.
– Hé, Harve, jössz?
Harvey fölkapta az ütőjét, és kicsattogtak a kőpadlón, majd elindultak az ösvényen
a hullámlemez biciklitároló felé.
– Gyalog gyorsabb – mondta Powell. – Egyenesen átvághatunk a pályához.
– Baromság – mondta Dacre. – Te hozod az ütőket. – Azzal előkapta a fehér
Claude Butler versenybiciklijét, ugyanazzal a mozdulattal föl is pattant rá, és vadul
csengetve Harvey felé pedálozott. – Hé, Harve, mi a hézag? Mintha félálomban
lennél!
– Mindig félálomban van – mondta Powell.
Kattanás hallatszott, és Dacre biciklije hurkot leírva, szabadon futva átgurult a
göröngyös, füves sávon, majd a fiú a ház oldala mentén fölgyorsítva, szét sem nézve
kirobogott az utcára. Ott nagy ívben megfordult, és sebesen tekerni kezdett visszafelé.
– Gyertek már, két percen belül pénzfeldobás!
– Dobd föl magadat! – mondta Powell.
Harvey fölmászott a kék Raleigh kerékpárjára, és miután a megfelelő állásba
fordította a két pedált, ügyetlenkedve becsúsztatta a szöges krikettcipőjét a
lábfejrögzítőbe. Dacre egyenesen feléje robogott, ő pedig bosszúsan félrerántotta a
kormányt, ekkor megint megcsapta az orrát a Brut illata.
– Startolj el, Harve, az utolsóé a vödör szar! – Azzal Dacre elhúzott. Harvey pedig
pár sebességgel lejjebb kapcsolt, hogy csak úgy csikorgott a lánc, majd beletaposott a
pedálba, és a ház oldala mentén Dacre után iramodott. Aztán Dacre nagy ívben
kifordult az utcára, és Harvey, aki erősen bedőlve a nyomában haladt, autóduda
tülkölését hallotta.
A szeme sarkából látta is a kocsit. Mozdulatlannak látszott, mint egy fénykép.
Harvey-t meglepte, hogy milyen tisztán látja. Hatalmas, tompa zöld színre festett,
csillogó, krómozott rostélyú Ford volt. Egy nő vezette, a haja szépen be volt
göndörítve, mintha éppen a fodrásztól jönne. A bal kezében, a csontos ujjaira húzott
ékköves gyűrűk között füstszűrős cigarettát tartott. A fénylő, piros ajkai kört formáltak,
mintha éppen füstkarikát fújt volna, és igen sok, túlságosan is sok látszott a szeme
fehérjéből, mintha a látószerve ki akarna ugrani a helyéből.
Aztán változott a fénykép, mint amikor a vetítő a következő diára ugrik: az autó
immár fölébe tornyosuló árny volt. Valahol felordított egy hang:
– Harve! Vigyázz!
Aztán mintha nekirohant volna egy téglafal: fölrepült a levegőbe. Most még
közelebbről látta a volánnál ülő nő arcát, még dülledtebbnek a szemét. A szélvédőn át
nézett le rá, látta, ahogy az arca elé kapja a kezét, hallotta a sikolyát.
A diavetítő megint kattant egyet, és immár premier plánban mutatta a szélvédőt.
Harvey egy töredékmásodperccel a reccsenés előtt érezte, hogy valahol a bensője
legmélyén megroppan valami. A szélvédő ragyogó, fehér szikrákra robbant szét.
Aztán vörösen izzottak, és mintha ezernyi apró ponton égették volna az arcát, a kezét.
 Aztán fölfelé suhant a levegőben, a szikrák pedig aláhullottak. És aláhullott még
valami: egy hatalmas árny. Először azt hitte, a biciklije, a krikettszvettere vagy talán a
nadrágja volt az. Nézte, ahogy visszahull a szikrák közé, rázuhan a zöld Ford
motorháztetejére, majd fölpattan onnan, mint egy rongybaba. A motorháztető jócskán
behorpadt, a festék lepattogzott. Az árnyalak rövid légi út után tompa puffanással
visszaesett a Ford tetejére, majd hátul lecsúszott a csomagtartóra, majd újabb tompa
puffanással az úttest aszfaltján landolt, és irtózatos sebességgel, szaggatottan gurult
tovább, mintha áramot vezettek volna belé, míg végül a járdaszegélyhez csapódva
megállt.
Harvey látta, hogy a Ford ajtaja kinyílik, és botladozva, jajveszékelve kiszáll a nő.
Dacre lekászálódott a biciklijéről, Reckett átsprintelt az úttesten. Harvey azt is látta,
hogy a biciklije beszorult a Ford alá, és az első kereke furcsa szögben elgörbülve
égnek mered. Több küllője is eltörött, meghajlott, és Harvey bosszúsan arra gondolt,
vajon sikerül-e megjavíttatnia a gépet úgy, hogy az apja ne tudja meg?
– Harve! Harve! Jól vagy? – Dacre az árokban heverő valami mellett térdelt, amely
az imént visszahullott a levegőből a kocsira. Aztán Harvey rádöbbent, és fölöttébb
érdekesnek találta, hogy az a micsoda, ami mellett Dacre térdel, ő maga.
A saját testét figyelte. Fentről figyelte valamennyiüket. Látta, hogy a homlokából vér
szivárog.
– Ne mozdítsák meg! – kiáltotta valaki.
– Jaj istenem, megöltem! – sikította a nő.
– Hívjon mentőt! – mondta Dacre. Harvey nézte, ahogy eszelősen keresi a
pulzusát. Arra gondolt, hogy vajon tudja-e egyáltalán, mit kell keresni? Látta azt is,
hogy Worral a járdára dobja a bringáját, és kiáltozva visszarohan a házhoz:
– Mr. Matthey, Mr. Matthey! Uram, Mr. Matthey, uram! Uram! Harvey most azt
látta, hogy a másik irányból jövő Austin nagyot fékezve megáll, kiugrik belőle egy kék
zakós férfi, és odarohan a kocsihoz.
– Orvos vagyok! – kiáltotta.
– Nem láttam a fiút! – sikította a nő. – Jaj, istenem, nem láttam! Ekkor nyílt a ház
bejárati ajtaja, és kiszaladt egy nő. Mrs. Matthey volt az, a házfőnök felesége.
Megbotlott, és elterült a földön. Harvey nézte, ahogy az orvos letérdel a teste mellé, és
kitapintja a pulzusát. A férfi ezután megmerevedett, és Harvey ruhája alá, a szívére
csúsztatta a kezét. Aztán Harvey azt látta, hogy az orvos fölfeszíti a száját, és
belepréseli a kezét.
– Lenyelte a nyelvét! – mondta pánikba esve. – Hívott már valaki mentőt?
– Igen, uram – mondta Dacre.
Az orvos kifeszegette Harvey szájából a nyelvét. A fiú látta, hogy elkékül a saját
arca.
– Mióta van itt? – kérdezte az orvos, és közben gyors, módszeres mozdulatokat
tett.
– Csak néhány másodperce.
Az orvos hanyatt fektette Harvey-t, majd összekulcsolta a kezét, és jó erősen
megnyomta a fiú mellkasát. Aztán megismételte a mozdulatot, immár sietősebben.
Most egy pillanatig vizsgálgatta Harvey-t, majd még egyszer nyomott, aztán még
egyszer, egyre eszelősebben, kétségbeesettebben.
A házfőnök felesége rohant oda lélekszakadva.
– Jól van a fiú? Jól van?
Az orvos folytatta az újraélesztést, miközben válaszoltÉ
– Nincs jól – mondta komoran. – Nem lélegzik.
 De jól vagyok – mondta Harvey. – Nincs semmi bajom, jól vagyok, tényleg! – De
nem mozgott a szája, nem jött ki rajta hang. Megint beszélni próbált, de ekkor hirtelen
azt érezte, hogy valami fölszippantja. Elrángatták a földön zajló jelenettől, pedig ő nem
akart menni. – Ne! – üvöltötte. – Ne!!! – De az orvos két térde közt heverő,
mozdulatlan test száját most sem hagyta el egyetlen szó sem. Körülzárta a sötétség.
Kezdett lehűlni a levegő, pillanatokon belül jéghideg lett. Harvey magányosnak,
gyámoltalannak érezte magát. Félelem lett úrrá rajta: egy alagút falai fogták közre,
beszippantották, mint az esőcsatornában lezubogó víz a bogarat, és ő pörögve-
forogva sodródott a sötétség örvényében.
Úgy tűnt, az idők végezetéig ott fog pörögni magatehetetlenül a vaksötétben, és
közben egyre hidegebb lesz. Aztán gombostűfejnyi fénypontot pillantott meg a
távolban, és érezte a melegség első, haloványan csillanó sugarát.
Az alagútban erősebb lett a fény, és Harvey érezte, hogy az üdvözlésére siető
melegség átöleli, felolvasztja a félelmeit, a részévé válik, és furcsa, újfajta energiával
tölti fel.
Aztán valósággal elnyelte a fény, és az alagút eltűnt. Már nem haladt fölfelé. A
ragyogó fény erős volt, de nem vakító; mintha ugyanúgy körbeölelné, ahogy az imént
a melegség, és Harvey érzékelte azt is, hogy van ott vele valaki a nagy fényességben,
akit nem lát.
Egy röpke pillanatra mélységes eksztázist élt át. Szeretett volna ott maradni, ahol
volt, ott, abban a nagy fényben, és soha el nem mozdulni onnan.
Aztán rideg, dorgáló férfihangot hallott:
– Mégis, hogy gondoltad ezt, Harvey? Most okosnak képzeled magad?
A hang hallatán meghűlt az ereiben a vér. Kihűlt a fény is, amelyet mintha
lecsapoltak volna, és Harvey mintha erdei tisztáson állt volna a szürke égbolt alatt.
Védtelennek érezte magát, és mintha emberek állták volna körül. Megfordult, de a
háta mögött nem volt semmi, csak sík mezők nyúltak a végtelenbe.
Aztán meghallotta az édesanyja hangját.
– Szívem!
Emberalak jött felé. Eleinte tiszta fehér volt és bizonytalan körvonalú, de ahogy
közeledett, egyre kontúrosabb lett, és egyre jobban kivehető. Egy nő volt: lassan,
elegánsan, könnyedén lépkedett, mintha végtelen sok ideje lenne arra, hogy odaérjen
hozzá.
Aztán Harvey egyszer csak tisztán látta a jól ismert szőke fürtöket, a derűs mosolyt
és a nyári ruhát, amelyben mindig annyira tetszett neki. Határtalan öröm fogta el. A
nőalak felé nyújtotta a kezét, megpróbált odafutni hozzá.
– Mami! – kiáltotta. Furcsa, tompa volt a hangja, mintha víz alatt kiabálna. Nem
tudott megmozdulni, csak állt kinyújtott karral, úgy próbálta elérni, megfogni, átölelni.
A nőalak tőle pár méterre megállt, és a mosolya mélységes szeretetről árulkodott.
– Vissza kell menned, szívem – mondta.
A háta mögött, a szürke fényben most más alakok is fölbukkantak, sötét, arctalan
emberárnyak.
– Mami! Hogy vagy? – Harvey megint megpróbált odafutni az édesanyjához, de
nem tudott megmozdulni.
– Szívem, Isten nagyon elégedetlen veled.
– Miért? – formálta ajkával a szót Harvey.
A sötét árnyalakok egyre közelebb jöttek, már szabályosan körülfogták. Ott
tolongtak közte és az édesanyja között.
 – Azért, mert… – De az édesanyja hangja itt elhalt. Pedig már kiabált, mintha a
tömeg zsibongását kellene túlharsognia, ám a sötét árnyalakok mintha magukba
szívták volna a szavait.
– Miért? – kérdezte Harvey, és ismét futásnak eredt volna, de jéghideg kezek
húzták vissza. – Miért? – üvöltötte.
Az árnyak egyre csak húzták-vonták.
– Hadd beszéljek vele! Engedjenek!
Kétségbeesetten küzdött, rúgkapált.
– Vissza kell menned – mondta egy hang.
– Nem kellesz neki – mondta egy másik.
– Soha többé nem akar látni – mondta egy harmadik.
– Hazugság! – üvöltötte Harvey, és megpróbált kiszabadulni a hideg kezek közül.
Érezte az árnyalakok leheletét, mintha a mélyhűtőből jött volna. Halványult a fény.
Zuhant a föld felé.

3. fejezet
1990. október 22., hétfő

Kate Hemingwayt a reggel fél hétkor bekapcsoló rádiója ébresztette fölkavaró

álmából. Meghallgatta a főbb híreket, ahogy minden reggel, majd megnyomta a
„szundi” gombot, és pár percig még élvezte a csöndet meg a takaró otthonos,
biztonságot adó melegét. Közben erősen koncentrált, hogy az álma ne törlődjön ki
nyomtalanul az emlékezetéből.
Újabb szorongásos álom, ahogy mostanában szinte minden éjjel. Kate tudta, hogy
az idegeskedés a táptalajuk, amely több okból is munkál benne: az új munkája, Dara
nővére meg a nemrég véget ért, katasztrofális viszonya miatt.
Kate Hemingway huszonnégy éves volt, és százhatvanöt centi magasra nőtt. A
bostoni születésű, erős csontú, karcsú lánynak szikrázóan életteli, szürkéskék szeme,
domború arccsontja és kicsi, egyenes orra volt. A mosolygós szájában ülő szép
fogsorán látszott, hogy vigyáz rá. Mindez a hosszú, lenszőke hajával (amelyet az
utóbbi időben divatos, borzas frizurában hordott) meg az üde, egészséges arcszínével
kiegészülve amolyan amerikai egyetemista lányos, érzéki külsőt kölcsönzött neki,
amely nem sok férfit hagyott hidegen, a nők egy részét pedig irigységgel töltötte el.
Kate intelligens, olvasott lány volt, aki időnként egyedül is épp olyan jól érezte
magát, mint társaságban. Csupán két dolog hiányzott az életéből: az önbizalom és a
párkapcsolat. Az előbbit a gúnyos, lekicsinylő megjegyzések tépázták meg,
amelyekkel a nővére, Dara folyamatosan illette őt gyerekkorukban, no meg az, hogy a
szüleik is mintha inkább Darát szerették volna jobban kettejük közül. Így aztán Kate
bizonytalan volt a képességeit illetően, sőt még azt sem hitte el magáról, hogy vonzó
nő, ezért ésszerű étkezéssel (de nem hóbortos, különc diétával, hiszen szerette és
ismerte is a jó ételeket, borokat), no meg hétvégi kocogással igyekezett formában
tartani magát.
Pillanatnyilag – hosszú idő óta először – elmondhatta, hogy jól alakul az élete,
imádta a munkáját, amelyet egy olyan városban végzett, ahova idegenként érkezett,
de mára már igencsak megszeretett. Imádta a lakást, ahol lakott, és büszkén
vallhatta, hogy a saját képére tudta formálni.
Már három hónapja volt a helyi lap, a Sussex Evening News újságírója, és még
mindig újszerűnek, izgalmasnak találta a munkáját. Alig várta, hogy elkezdődjön az
újabb munkanap, örült, hogy olyan lapnál dolgozhat, ahonnan valós esélye van rá,
hogy az angol újságírás központjába, a londoni Fleet Streetre kerüljön. Munkatempó
és minőség tekintetében is nagy ugrás volt ez a hetente megjelenő, ingyenes
birminghami szennylaphoz képest, ahol azelőtt dolgozott.
Lassanként erősödött az önbizalma is, és kezdtek begyógyulni a legutóbbi
kapcsolata által ejtett sebek. Hiszen a Newsnál kapott állás komoly szakmai
előrelépés volt, akkor is, ha tudta, hogy Dara, aki önelégülten pöffeszkedik a
kétszintes washingtoni lakásában, ezt soha nem fogja megérteni. A nővére folyton
fitymálta Kate-et, amiért még nem ment férjhez, nem volt gyereke, és nem ért el
semmit. Ő közgazdászként már három remekbe szabott gyereket szült a férjének, aki
gazdag ügyvéd és szárnyait bontogató ifjú szenátor volt. Dara a maga kifinomult
módján folyton emlékeztette a húgát arra, hogy ő mindig is megmondta: bármibe is
kezd, abban mindig kudarcot vall. Kate-et pedig időnként elfogta a riadalom, hogy az
élete a nővérét igazolja.
Tony Arnold katasztrófa volt, igazi zsákutcás kapcsolat. És Kate mégis mindmáig
gondolt rá, eszébe jutott, valahányszor a Paco Rabanne férfiparfüm illatát érezte az
utcán – a francba is, még mindig vágyat ébresztett benne. Előszeretettel ringatta
magát abba az illúzióba, hogy nem is tudja pontosan, hogyan kezdődött a viszonyuk,
de igazából tisztában volt vele, hogy ez önbecsapás. Hiszen Tony Arnold a
Birmingham Messenger főszerkesztő-helyettese volt, és az akkor huszonkét éves
Kate szemében ez mérhetetlen hatalommal járó pozíciónak tűnt, így hízelgőnek
találta, hogy a férfi érdeklődik iránta.
Azelőtt soha nem folytatott viszonyt nős emberrel. Eleinte csak játék volt az egész,
észre sem vette, hogy mennyire beleszeret Tony Arnoldba. Tizennyolc hónapon át
kötelességtudóan konspirált, titokban tartotta a kapcsolatukat, vacsorákat főzött,
amelyeket a férfinak soha nem volt ideje megenni, és hosszúra nyúlt hétvégéken át
várta, hogy Tony egy órára el tudjon szabadulni. Tony mindvégig azzal hitegette, hogy
a házassága romokban hever, és a közös jövőjüket tervezgették.
Aztán egy szombaton összefutottak a szupermarketben. Tony és a felesége
karonfogva, három aranyos kölyökkel a nyomukban jöttek szembe. Kate tekintete egy
röpke pillanatra találkozott a férfiéval, és egy csapásra megértette, hogy milyen
keveset tud az életről.
Tony Arnoldnak nem sokkal azután fölajánlották egy skót újság főszerkesztői
posztját, és nem vetette föl, hogy Kate is vele tarthatna. Viszont szólt egy jó szót az
érdekében, amikor a Sussex Evening Newsnál megüresedett egy állás. Alig egy hét
különbséggel távoztak a Birmingham Messengertől, és Kate azóta nem hallott Tony
Arnold felől.
Tizennégy éves korában költözött Angliába a szüleivel és Darával. Volt egy bátyja
is, Howie, aki egy vitorlásbaleset során vízbe fulladt, az ő halála miatt települtek át. Az
apja, aki angol irodalmat tanított a Harvardon, úgy gondolta, a környezetváltozás jó
terápia lesz, és elfogadta a Londoni Egyetem kétéves kinevezését, amelyből végül öt
év lett.
Bohém életmódot folytattak Highgate-ben, egy huzatos, Viktória korabeli házban.
Kate édesanyja kisvárosi lány volt, aki a hatvanas években kimaradt az egyetemről,
ahogy fél Amerika tette, mert ez volt a divat. Kate nem tudta, hogy a pocsék fűtés, a
csupasz tölgyfa padló, a zsákvászon szőnyegekkel, afgán faliszőnyegekkel dekorált
ház puritán berendezése volt-e az oka, vagy a füvező diákok, akiknek szobát adtak ki,
hogy könnyebben tudják fizetni a lakbért, és akik folyton megették a kenyeret,
megitták a tejet, és szanaszét hagyták a mosatlant, vagy talán az, hogy az édesapjuk
folyamatosan átültette a gyakorlatba a „szabad szerelem” filozófiáját, de tény, hogy az
édesanyjának végül elege lett, és elment egy kellemes modorú, de unalmas
építőmérnökkel, akinek lakályos, modern házikója volt Cheamben. A férfinak nem
sokkal azután Hongkongba kellett utaznia, hogy felügyeljen egy ottani beruházást, és
Kate édesanyja most is ott élt vele.
Az édesapja hazatért Bostonba, Kate viszont maradt. Dara kapott egy ösztöndíjat a
Berkeley-re, és Kate – ezzel tisztában volt – részben azért döntött Anglia mellett, hogy
bizonyítson a nővérének, és ne éljen tovább az árnyékában.
A La Manche csatorna felől frissen érkezett hideg, sós szél végigfújt a sötét utcán,
meghengergette az árokban az élettelen faleveleket, megzörgette az Edward kori
sorházak tolóablakait. Kate érezte az arcán, hogy lehűlt a levegő. Kelletlenül följebb
tolta magát pár centivel, és a réz ágykeret kemény rúdjainak támasztotta a hátát. A
paplanjáról lecsúszott a Sunday Times utolsó, még olvasatlan melléklete, és elfoglalta
helyét a padlón, a többi vasárnapi újság között.
Kate kirángatta a paplan alól a lábát, és letette a bolyhos, fehér szőnyegre. Minden
porcikáját átjárta a hideg levegő. Kirázta az arcából a kócos, szőke haját, és átölelte
magát, hogy ne szökjön ki a meleg a hálóinge alól. Ezután nesztelenül átlépkedett a
szőnyegen, fölhúzta a tolóablakot, majd, ahogy mindig, most is megküzdött a belső
tábla kallantyúival, de végül sikerült úgy elfordítania, hogy nem jött le az ujjairól a bőr.
A bordás, öntöttvas radiátorból érezhetően áradt a meleg. Kate az ujjaival
ledörzsölte az ablakról a párát, és a maszatos résen át a szemközti Önsegélyző
Biztosító Társaság fantáziátlan, kilencemeletes székházát bámulta. Már égtek a
villanyok, járták az épületet a takarítók, sőt az íróasztaloknál is ültek néhányan.
Amikor Kate három hónapja aláírta az egyéves bérleti szerződést a bútorozatlan
lakásra, figyelembe vette, hogy a lakbér azért alacsony a környék árfekvéséhez
képest, mert rossz a kilátás. Úgy gondolta, ez igazán nem számít, hiszen többnyire
úgyis sokáig fog dolgozni, meg aztán eddig sem volt soha panorámás lakása.
A nappaliba szeretett bele: a szép, tágas, levegős helyiséghez nagy, kiugró
ablakfülke és elegáns, nyitott, érintetlen tűzrostélyú márványkandalló is tartozott, no
meg eredeti mennyezetpárkányok, szegélyek, képlécek. Kiválóan alkalmas hely volt
arra, hogy Kate közszemlére tegye az összevásárolt csecsebecséit, olvasgasson,
tévézzen vagy vendégeket fogadjon. Volt még a lakásban egy parányi, tiszta, modern
konyhafülke, egy szűk előszoba, egy szintén kicsi, de jókora beépített
faliszekrényekkel kiegészülő hálószoba, valamint egy klausztrofóbiásoknak nemigen
ajánlható fürdőszoba.
Ez volt az első lakás, amit bútorozatlanul vett ki, és örömmel töltötte el, hogy ilyen
jónak bizonyult a színválasztása. Az előző lakó odavolt a rikító zöld színért meg a
dzsungelmintás tapétáért, Kate azonban az utóbbi három hónap során
lecsupaszította, majd újravakolta és átfestette a falakat. A faburkolat és a szegélyek
visszanyerték eredeti fehérségüket, a nappali fala terrakotta színű lett, a hálószoba
világos barackszínű. A fürdőszobával, ahol a beépített berendezési tárgyak
avokádószínben pompáztak, nehezebb dolga volt, végül egy enyhe almazöld
árnyalatú fehér festék mellett döntött.
A puha, mértani mintázatú függönyöket Laura Ashley-től szerezte be, a kényelmes
heverőt pedig a Habitat boltban vásárolta leértékelve, mert már sokan
összefogdosták, és bepiszkolódott. A lakással együtt megörökölt ócska, bézs színű
padlószőnyeg egy kicsivel jobban nézett ki, miután rádobált néhány, kirakodóvásáron
beszerzett kisebb szőnyeget. A falakra régi, berámázott reklámposztereket, színházi
plakátokat aggatott, meg fekete-fehér fotókat, amelyeket még tinédzser korában
készített, amikor egy darabig arról ábrándozott, hogy fotóművész lesz. Rendkívül jó
felvételek voltak.
Miután elfogyasztotta a reggeli müzlijét, zsírszegény joghurtját, almalevét és teáját,
átfutotta az Independentet, és megnézte a tévéműsort, hogy van-e valami, amit
érdemes videóra vennie. Aztán megnézte a postáját.
Jött egy levél az édesanyjától, egy emlékeztető a Greenpeace-től, hogy lejár az
előfizetése, és egy képeslap a Birmingham Messengernél dolgozó barátnőjétől,
törökországi bélyegzővel. Az édesanyja hetente írt neki, ő pedig úgy havonta
válaszolt, sőt talán még ritkábban, ahogy azt az anyja időnként a szemére is hányta.
Ezenkívül telefonon is beszéltek hetente egyszer, általában vasárnap délután, amikor
Kate-re valami okból mindig rátört a lehangoltság.
Mióta az anyja elköltözött tőlük, szorosabb lett a kapcsolatuk, mintha csak ők lettek
volna a család „hibás” fele, az apja és Dara pedig Mr. Tökély és méltó utóda.
Előző este is telefonált az édesanyja. Úgy tűnt, jól van, boldog, és túltette magát a
férje elhagyása és a középkorú nőként „elkövetett” különös életformaváltás miatti
bűntudatán is. Kate-et aggasztotta, hogy most, az egyre mélyülő Öböl-válság idején
ott rekedhet Hongkongban. Attól félt, hogy háborúba sodródik az egész világ, és
lehetetlenné válik az utazás.
Az édesanyja azt mondta, örül, hogy Kate elköltözött Birminghamből, mert egy
kisebb város, így Brighton is, sokkal biztonságosabb hely.
De hamarosan bebizonyosodott, hogy ebben súlyosan téved…

4. fejezet

Jöttek-mentek a képek. Harvey Swire hallotta a pedál kattogását, a fékcsikorgást, a nő

sikolyát a szélvédőn keresztül. A sikoly valósággal fölégette, fölfalta a sötétséget,
amelyet tompa fény váltott fel. Harvey még akkor is ordított, amikor kinyitotta a
szemét.
Alakot öltött egy arc, mintha polaroid fénykép kezdene körvonalazódni a szeme
előtt. Egy nála nem sokkal idősebb lány arca volt, egész csinos az Angie-éhez
hasonló aprócska, fitos orrával, a feszesen összefogott haja viszont túlságosan is
tartózkodó, puritán benyomást keltett.
– Semmi baj – mondta a lány. – Semmi baj. – Szelíd, megnyugtató hangja volt.
Lassanként jött fókuszba az arca: Harvey először azt látta, hogy a szája gyors
egymásutánban többször is változtatja az alakját, majd azt hallotta, hogy valaki beszél
a közelében. Időbe telt, mire fölfogta, hogy a kettő összefügg egymással. Mintha filmet
nézett volna, és elcsúszott volna a szinkron.
Zavartan megpróbálta a füléhez emelni a kezét, mintha ott beállíthatna valamit, és
korrigálhatná a dolgot, de a karja nem mozdult, és a mellkasát is mintha vaspántok
szorították volna. Aztán elmosódottan meglátta a feje fölött a fehér karját. Az
elcsúszott szinkronhang tovább beszélt.
– …hosszú ideje. Most? Jobban…? Kialudtuk…?
 Angie-re emlékeztette a lány. Az ellentmondást nem tűrő Angiere, aki ellökte az ő
kezét, és gyors puszikat nyomott az arcára. Angie-re, aki dühből, ezúttal nem
megjátszott, hanem valódi dühből pofon vágta. Ő pedig akkor elkapta a kezét, jó
erősen megragadta…
Égett az arca. De Angie alakja lassanként eltűnt: a pofon valahol máshol volt, egy
másik színdarabban, jó messzire onnan. Harvey úgy érezte, mintha kipárnázták volna
az arcát vattával, és most azon keresztül kandikálna ki egy sötét barlangból. A lány
arca elhalványult, majd újra fókuszba került. A háta mögött elcsoszogott valaki. Ősz
hajú, piros kasmírmintás hálóköntöst viselő, köhécselő öregember volt az.
– Sokk… életben… bicikli… szerencse…
Harvey bambán nézett a lányra a fölpuffadt ajka fölött. Egyre-másra villantak be a
képek az autóról meg a volánnál ülő nőről. Ismét ott tekerte a pedált a ház mellett, ott
üldözte Dacre-t, egyenesen kihajtva a kocsi elé. Ismét fölrepült a levegőbe. És ott is
maradt.
Hideg víz kavargott benne. Nagyot nyelt, és érezte, hogy kiveri a jeges veríték. A
lány szemén látszott, hogy ő is észrevette a hangulatváltozását, a riadalmát.
– Rendbe – mondta. – Jönni.
Harvey előtt most már tisztult a kép. Látta a lány tunikáját feszítő kebleket, és
hirtelen fölhorgadt benne a vágy, majd rögtön le is lohadt, és tovatűnt. Harvey
megborzongott, és hirtelen úrrá lett rajta a félelem. Attól félt, hogy meghalt.
– Hol vagyok? – kérdezte.
A lány fehér tunikát viselt. A hajtókájáról rövid láncon óra lógott, a másik hajtókájára
erősített kitűzőre pedig rá volt nyomtatva a neve: Anthea Barlow.
– Jobb… több alvás… – Még mindig el volt csúszva a szinkron. Harvey-t ez
megzavarta, és súlyosbította a félelmeit. Halott vagyok! Egész testében remegni
kezdett.
A lány odahajolt hozzá. Olvadozó arcáról kis gömböcskék váltak le, mint a
viaszdarabkák. Harvey összehúzta magát, és megint felüvöltött, de a lány csak jött,
mint aki eggyé akar olvadni vele. Tompa bizsergést érzett a karján, amely mintha
megduzzadt volna, és egy pillanatra kövérnek érezte az ujjait. Hányinger hulláma
söpört végig rajta.
– Ettől majd elmúlik a fájdalom – mondta egy hang, akárkinek a hangja. Harvey
már nem tudta, ki beszél. Aludt.

Amikor újra fölébredt, már tisztábban látott mindent. Egy kis kórteremben volt, és a
hatalmas, mocskos tolóablakon át, amely a tűző napsütés ellenére be volt csukva,
látta az eget. A szemközti oldalon négy vagy talán öt ágy állt. A közvetlenül átellenben
lévőnél látogatók tolongtak, így nem látta jól. Valakinek egy csokor virág volt a
kezében. Harvey-nak fájt a bal karja, és valahol a hátán is éles fájdalmat érzett,
mintha ráfeküdt volna valami égő dologra.
A jobb kezén lehorzsolódott a bőr, és többszörösen be volt fáslizva. Egyik-másik
körme csorba volt, körülnézett, hogy megreszelhetné-e valamivel.
Aztán elszorult a szíve, mert megpillantotta az apját, aki peckes léptekkel, egyenes
tartással, kerek fejét fölemelve, hátra tett kézzel járkált, mintha az övé lenne a kórház.
Pepita öltönyt, rózsaszín selyeminget, fekete-fehér op-art nyakkendőt és fekete
félcipőt viselt. A kelleténél hosszabb, felül ritkuló, őszülő, hátrafésült haja a fülén és az
inggallérján göndörödve omlott a vállára. Harvey arra gondolt, hogy bárcsak ne
keltene az apja mindig feltűnést!
Quentin Swire az ágy végénél megállt. A szokottnál barátságosabb arcot vágott.
 – Hogy érzed magad, öregfiú?
– Megvagyok – préselt ki magából egy mosolyt Harvey.
– Amint hallom, nem sokon múlt.
– Hülye voltam, nem néztem szét.
Az apja hangja erre már nyersebb lett.
– Én is úgy veszem ki, hogy állati nagy ökörséget csináltál azzal a kerékpárral.
– Meddig kell még itt lennem?
– Pár hétig. Eltörted a karodat meg két bordádat, és a bordáidnak idő kell, hogy
összeforrjanak. És csúnyán bevágtad a fejedet is.
– Hol vagyok?
– Guildfordban. A Surrey Megyei Kórházban.
– A bringámnak nem esett baja?
Ekkor Harvey előtt kattanva felvillant valami. Az apja elővett az ezüsttárcájából egy
filter nélküli Player cigarettát, majd összepattintotta a tárcát, és hozzáütögette a
cigaretta egyik végét.
– Abból ítélve, amit hallottam, nem sok maradhatott belőle. – Azzal a szájába
dugta a cigarettát, és meggyújtotta a Ronson márkájú arany öngyújtójával.
Harvey figyelte az apja szokásos rituáléját: kiengedte a füstöt a száján, majd
visszaszívta, és lassan kifújta az orrán. Egy-egy édeskés illatú, kék füstgomoly
odaúszott a levegőben az ágy fölé, és Harvey hálásan, az illattól megbabonázva
beszippantotta őket.
Mégis, hogy gondoltad ezt, Harvey? Most okosnak képzeled magad?
Megriasztotta a hang, mintha egyenesen a fülébe beszéltek volna, és teljes
egészében felidéződött benne az emlékkép: az alagút, a fény, az édesanyja…
Vissza kell menned, szívem.
Próbált odafutni hozzá, de az árnyalakok útját állták…
– Ha a biciklid kipurcant, az a te bajod, mert én ugyan nem veszek neked újat.
Baromi nagy mázlid van, hogy élsz egyáltalán. – Az apja hamutartót keresett a
tekintetével.
– Láttam anyát.
Az apja összeráncolta a homlokát.
– Hogy mi?
– Láttam anyát.
– Te jóságos isten, fiam, az anyád meghalt! – mondta az idősebb Swire
elvörösödve.
– Én láttam, és nagyon jól van. Azt mondta, vissza kell jönnöm.
– Hihetetlen bolondságokat zagyválsz itt össze, kölyök. Hihetetlen bolondságokat.
– Nem, apa. Tényleg láttam anyát.
– Jól bevágtad a fejed, és meg is műtötték. Tele vagy mindenféle gyógyszerrel.
Hallucináltál.
– Nem hallucináltam.
Az apja az órájára nézett.
– Mennem kell. – Remegett a szája széle, márpedig a haragja mindig
megrémítette Harvey-t. – De megnézlek holnap is. Hozzak be valamit?
– Pár könyvet meg ilyesmit.
– Inkább tankönyveket hozok. Ha már úgyis itt vagy egy-két hétig, akár el is
kezdhetsz biflázni a vizsgáidra.
Miután az apja elment, Harvey-n újból erőt vett a fáradtság. Túlságosan
megerőltette a beszéd. Elbóbiskolt. Amikor fölébredt, fehér köpenyes férfi állt az ágya
végénél.
 – Ébren van? – kérdezte.
Harvey bólintott, majd kis idő múlva ismét elnyomta az álom.

Meglepetésére arra ébredt, hogy Angie ül az ágya mellett. A miniszoknyája a

rózsaszín bugyiját is alig takarta, a lába aranybarnára sült a napon. Le volt barnulva az
arca is, és ettől megszeplősödött. Kisöpörte a homlokából a hosszú, finom szálú
szőke haját, és rámosolygott Harvey-ra. Papírzacskót tartott a kezében, meg egy
viharvert rongybabát, amelynek vászonsapka volt a fején.
Harvey-nak az volt az első éber gondolata, hogy miért ül itt Angie a lába közét is
alig fedő szoknyában, ha amúgy már azért is megharagszik rá, ha a cicijét próbálja
babusgatni.
Aztán előjött a homályos emlékkép, és Harvey-ra kínos zavarral elegy undor tört rá.
Nem értette, miért vette a lány egyáltalán a fáradságot, hogy idejöjjön. Nem
mosolygott rá Angie-re, nem üdvözölte, csak magában gondolta mogorván,
sértődötten, hogy kacér ribanc! Legközelebb nem fog leállni, akárhogy sikítozik,
káromkodik, harap a csaj. Reckett szerint, a szájhős Reckett szerint, aki azzal
dicsekedett, hogy már tizenkét éves korában elvesztette a szüzességét, a nők
szeretik, ha durván bánnak velük, az izgatja föl őket. Lehet, hogy ez az igazság, lehet,
hogy ez tényleg bevált, és ezért jött el most Angie.
– Szia – mondta a lány. Valahogy megváltozott a külseje. Ki volt öltözve, és a
szemét macskásra húzta ki. Ettől idősebbnek nézett ki, jóval idősebbnek tizenhat
évesnél, de nem csak erről volt szó.
– Elhoztam Fredet, hogy a gondodat viselje – mondta, és az ágyra fektette az
ütött-kopott rongybabát, majd fölmutatta a zörgő papírzacskót. – Nem tudtam, mit
hozzak neked. Egy James Bond-regény van benne, meg egy kis szultánkenyér.
Szereted a szultánkenyeret, ugye?
Harvey nem szólt semmit. Zavarta a lány sminkje, és belé nyilallt a félelem, hogy
nem neki cicomázta ki magát. Kurva! – gondolta.
– Pár napja írtam neked.
– Megkaptam.
Angie megint hátradobta a haját.
– Hogy érzed magad?
Harvey vállat vont.
– Elég hülyén. Honnan tudtad, hogy… hogy én…?
– Hát… hallottam.
Harvey föl akarta térképezni a környezetét. Megpróbált felülni egy kicsit, de túl nagy
fájdalmakkal járt.
– Segítsek?
Harvey a fejét rázta. Hallatszott, hogy elhúznak egy függönyt. Valahol a közelében
zihálni kezdett egy ember, majd heves lábdobogás és a guruló hordágy zörgése
hallatszott.
– Hogy történt? – kérdezte Angie.
– Figyelmetlen voltam. – Harvey fejében ismét lejátszódott a jól ismert képsor:
szélvédő, lebegés, az autót vezető nő arcára kiülő borzalom. Lehunyta, majd kinyitotta
a szemét, és kábán bámulta az álla előtt felpúpozódott takarót.
Angie már éppen mondott volna valamit, amikor az ágy végénél megállt egy
magabiztos, őszes hajú férfi, aki egy jachtklub nyakkendőjét kötötte föl a szürke
öltönyéhez. A háta mögött egy fiatal rezidens és egy nővér állt. A rezidensnek
sztetoszkóp kandikált ki a fehér köpenye zsebéből, és éppen összemosolyogtak a
nővérrel valami kis privát viccen.
– Nem baj, ha pár percre kiküldöm a társalgóba? – kérdezte a férfi Angie-től. –
Vetnék egy pillantást a fiatalemberre.
Angie bizonytalanul nézett Harvey-ra.
– Várjak?
Harvey bólintott.
A nővér függönyt húzott az ágya köré, a rezidens pedig leemelte róla a takarót.
A szürke öltönyös férfi rámosolygott Harvey-ra.
– Amikor behozták, azt hittem, magának már kampec. Mr. Wynne vagyok, a
sebész, aki operálta. Az édesapja Quentin Swire, a nőgyógyász?
– Igen.
– Együtt jártunk a Queen'sbe. – A doktor arca most hirtelen komoly lett, és a
tekintete szinte átfúrta Harvey-t. – Amikor a balesete történt, véletlenül épp arra hajtott
kocsival egy orvos. Elmondása szerint mire odaért, maga lenyelte a nyelvét, és leállt a
légzése, tehát akármerről nézzük, halott volt. Rohadt nagy mázlija van, hogy az az
ember éppen arra járt, különben nem hiszem, hogy most itt lenne. Még elvégzünk
néhány vizsgálatot, hogy meggyőződjünk róla, hogy minden rendben van-e. Nem
tudjuk, meddig volt oxigénhiányos állapotban, de abból ítélve, amit hallottunk, legalább
néhány perc lehetett. – Az orvos most fölmutatott egy gombostűt. – Egy kicsit
megszúrom a nagylábujját. Majd szóljon, hogy érzi-e.
– Aú! – szisszent fel Harvey az éles fájdalomra.
– Jól van! – mondta Wynne. – Most a bal lába jön.
Harvey megint felkiáltott.
– Kitűnő – morogta Wynne doktor. Átkarolta Harvey lábát, gumikalapáccsal
megkocogtatta a térdét, majd belevilágított a szemébe, és figyelmesen vizsgálgatta.
– Láttam, mi történt – szólalt meg halkan Harvey.
Wynne doktor egy picit fölvonta a szemöldökét, és kiegyenesedett.
– Láttam, hogy az orvos kiszáll a kocsiból, és odamegy a testemhez. Figyeltem.
– Harvey látta, hogy a nővér arcára zavart, tanácstalan kifejezés ül ki.
A sebész a fejét rázta.
– Szerintem ezt csak álmodta, öregfiú.
– Nem álmodtam – erősködött Harvey. – Le tudom írni az orvos külsejét.
A sebész bólintott, hogy folytassa.
Harvey tisztán látta lelki szemei előtt az orvost, amint kiugrik a kocsijából, és
odarohan hozzá. Aztán szilánkokra töredezett a kép, mint amikor követ dobnak a
vízbe, és fodrozódni kezd. Látta ugyan az orvos autóját, de az beleolvadt egy másik
kocsiba, amelyet a sikító nő vezetett. Harvey próbálta megragadni, visszahúzni az
emlékképet, de az menthetetlenül elillant.
– Azt hiszem, az érzéstelenítő eléggé fejbe kólintotta, öreg cimbora. – A sebész
együttérzően rámosolygott, és az ágy végére csíptetett feljegyzésekre pillantott. –
Ketaminnal érzéstelenítettük, mert sokkos állapotban volt. Attól előfordulhat
hallucináció, pár napig el is tarthat.
– Nem hallucinálok – mondta Harvey, és a nővérre meredt, mintha tőle várna
megerősítést. A nővér azonban fásultan, mereven ráncolta a homlokát, mintha
maszkot tett volna föl. Harvey a függöny résén át vászonsapkás nőt pillantott meg, aki
fém kézikocsin egy urnát tolt át a kórtermen.
 – Hogy érzi magát a bal karja? – kérdezte a sebész, és az arcán látszott, hogy
gondolatban már valahol máshol jár.
– Tűrhetően.
– Jobbkezes?
– Igen.
– Szerencséje van. A balt pár hónapig nem fogja tudni használni.
– Tényleg láttam – mondta Harvey. – Én… én láttam, hogy…
A sebész kissé csúfondáros, fürkész tekintetétől elakadt a szava,
elbizonytalanodott, hogy mit is látott valójában. Szerette volna elmondani, hogy látta
az édesanyját, de tudta, hogy az még nevetségesebben hangzana.
– Majd figyelem, mikor jön az édesapja – mondta Wynne doktor. – Vagy tíz éve
nem láttam. Adja át neki üdvözletemet. Pár nap múlva benézek magához. – Azzal
hátralépett, lehalkított hangon mondott valamit a rezidensnek meg a nővérnek, és
kiment a kórteremből.
A nővér levette az ágykeretről Harvey kórlapját, ráírt valamit, majd visszacsíptette a
helyére. Elhúzta az ágyat takaró függönyt, odasúgott valamit a rezidensnek, aki erre
elkuncogta magát, majd elindultak a sebész után, mint a pórázon vezetett kiskutyák.

5. fejezet
1990. október 22., hétfő

Kate Hemingway, ahogy reggelente szinte mindig, fürgén, nagy léptekkel vonult be az
irodába. Miután elindult otthonról, már alig várta, hogy munkához láthasson. Mivel a
kesztyűjét elvesztette, az esőkabátja zsebébe süllyesztette a kezét, hogy ne fázzon.
Az ötvenes éveket idéző Burberry kabát, amelyet a Covent Garden negyedben vett
egy használtruha-boltban, egy számmal nagyobb volt a méreténél. Alatta ugyanabból
az üzletből származó kétsoros férfizakót, szabálytalan mintázatú fekete szoknyát és
szintén fekete cicanadrágot viselt.
Kate nem szerette sminkelni magát, és nem is igazán volt rá szüksége, de ő ezt
nem hitte el. Arccsontozata erős volt, és természetesen szép bőrét elszórt szeplők
tarkították a homloka körül meg a helyes, fitos orra két oldalán. Nem nagyon értett a
sminkeléshez, általában túl sokat kent magára, és könnyen elmaszatolta. Mindez a
zilált lenszőke hajával csak erősítette a „turkáló-imázst”, és inkább házi dolgozathoz
anyagot gyűjtő egyetemistának nézhette az ember, mintsem sztorira vadászó
riporternek.
A személyzeti bejárat egy mellékutcáról nyílt, amelynek szemközti oldalán egy
irodaépület és egy garázssor mellett egy építőipari cég telephelye is helyet kapott.
Miközben Kate benyomta a vállával a kék színű ajtót, és belépett a sivár, betonpadlós
előcsarnokba, a háta mögött, a borús égbolt alatt szemeteskocsi emelt föl egy kukát
nagy zajjal, csikorogva. Az előtér falán a tűzoltókészüléken meg a parafa
hirdetőtáblán kívül, amelyre ki volt rajzszögezve egy megsárgult, szakadozott oldal a
munkaügyi törvényből, ott volt a nyomdászok blokkolóórája, mellette az állványokon
elhelyezett lyukkártyákkal, meg egy dróthálóval védett fapult, amelyen hatalmas,
nyomtatott betűk hirdették, hogy LÁTOGATÓK SZÁMÁRA A BEJELENTKEZÉS
KÖTELEZŐ! A pult mögött cseverésző két biztonsági ember Kate érkezésére
fölnézett, és barátságosan üdvözölte őt.
– Jó reggelt! – intett oda nekik a lány sietve, és már rohant is föl a lépcsőn. A
lépcsőház csupasz, kékre festett falából itt-ott már hiányoztak vakolatdarabok. Kate a
hosszú, keskeny folyosón elhaladt a számlázási és az értékesítési osztály irodái előtt,
majd a három éve, Bangkokban vásárolt hamis Cartier órájára pillantott. Nyolc ötvenet
mutatott.
Meggyorsította a lépteit, és pillanatok alatt a folyosó végére ért. A lépcsőfordulóban
enyhén zsíros étel szaga érződött. Fölfelé a büfébe, lefelé pedig a nyomdába és a
hirdetőtáblák sorához vezetett a lépcső. „Balesetek bejelentése: mi a teendő?”
„Költöztetés tíz százalék kedvezménnyel.” „MENÜ: Hétfő: marhapörkölt. Kedd:
madrasi csirkecurry.” Az épület valóságos labirintus volt: Kate már három hónapja
dolgozott itt, de még mindig nem sikerült kiismernie minden zegzugát. Voltak
emberek, akiknek több év is kevésnek bizonyult ehhez.
Kate belökte a dupla ajtót, és belépett a szerkesztőség hatalmas, nyitott
irodaterébe, ahol az épület teljes szélességében sűrű sorokban álltak az íróasztalok,
mindegyiken monitorral. Sok asztalnál már ültek, és a termet a munkanap kezdetére
jellemző csöndes, sietős izgalom lengte be. Ez a felfokozott állapot aztán a nap
folyamán, ahogy szép sorban nyomdába ment mind a hat kiadás, lassanként
lecsillapodott.
A szerkesztőségben a támoszlopokat, gerendákat, valamint a fűtés és a
légkondicionáló berendezés csöveit, vezetékeit nem takarta semmi, sőt piros festékkel
ki is emelték őket, hogy ellenpontozzák a krémszínű falakat meg a barna
szőnyegeket, asztalokat. A mindkét oldalon magasabb épületekre néző ablakokon
tompa, szürke napfény áramlott be, kiegészítve a láncra fűzött mennyezeti
neoncsövek hideg, rideg fényét. A folyamatos háttérzajt a fűtőrendszer sziszegése és
a szövegszerkesztők billentyűzetét püfölő ujjak halk kopogása adta.
Kate elhaladt a színes anyagokat író kollégák asztalai előtt. Csak kettőnél ültek. Az
egyik üres asztalon hiába trillázott a telefon. Az irodalmi szerkesztő asztalán egy rakás
keményfedelű regényt látott, a film- és tévékritikus asztalán pedig egy halom
videokazettát. A tudósítók többsége már bent volt és dolgozott. Húzták az igát a
szerkesztők is, a képszerkesztők asztalánál pedig megbeszélés folyt. Két leíró a
telefont az álla alá szorítva, villámgyorsan gépelt a klaviatúrán. A szerkesztő, a
helyettes szerkesztő és az éjszakás szerkesztő egymás mellett ültek a hírszerkesztő
csapata mögött, a sorokra merőlegesen elhelyezett asztalaiknál.
Kate fölakasztotta az esőkabátját a terem végében lévő fali fogasra, majd
becsusszant az asztala mögé, leült a forgószékre, a padlóra ejtette a táskáját, és
rámosolygott a vele szemben ülő kolléganőjére, Joanna Bainesre. Rögtön látta, hogy
a Joannától balra ülő Darren White és Sharon Lever még nincs bent. A billentyűzetet
bőszen püfölő Joanna Baines mellett cérnavékony füstcsík gomolygott a mennyezet
felé. A nő föl sem nézve odaintett Kate-nek, jelezve, hogy tudomást vett az
érkezéséről.
Kate rendezgetni kezdte az asztalát borító kusza papírhalmot, amely most, miután
szombaton egész nap nem volt bent, a szokottnál is nagyobbra duzzadt. Szombaton
házon kívüli munkája akadt: egy nővértanulót szexuális támadás ért, a volt
polgármester asszonyt pedig kirabolták. Kate remélte, hogy szombaton egy kicsit
egyenesbe jön a papírmunkával, de az a távollétében csak tovább halmozódott.
Néhány papír, amelyekkel már nem volt dolga, a fémtüskére tűzött, egyre növekvő
kupacba vándorolt. Kate-nek ugyanolyan, fémlábakon álló, négyfiókos,
mahagóniutánzat műanyag íróasztala volt, mint mindenki másnak. Majdnem
ugyanolyan otthonosnak érezte az asztalt, mint a lakását, pedig nem voltak rajta
kifejezetten személyes tárgyak, csak a cégtől kapott fekete határidőnaplója, a
papírhegyek, a szétdobált tollak meg a már bekapcsolt monitor, amelyen „A képernyő
újbóli megjelenítéséhez nyomja meg bármely billentyűt” utasítás virított. Mégis az övé
volt ez a kis zug, az ő helye, a saját jól ismert felfordulása.
A klaviatúrán pötyögve behívta az éjszakai hírkosarat, és átnézte a
hírügynökségek anyagait. Elsősorban a lap sussexi vonzáskörzetéből érkezett hírekre
koncentrált. Ha nem bízták meg kifejezetten egy bizonyos sztori megírásával,
belátása szerint választhatott cikktémát.
Átfutotta a Vizsgálat a halálos függőállvány-baleset ügyében, a Majdnem
összeütközött két gép a Gatwicken, az Adáshiba miatt elsötétültek a tévéképernyők,
valamint az Exrendőr bukott le a drograzzián című anyagokat.
Aznap a két szombati sztori fejleményeiről kellett írnia: a megtámadott kisnővérről
és a kórházban ápolt expolgármesternőről. Elővette a táskájából a noteszét, és
átlapozta gyorsírással készített feljegyzéseit. A szeme sarkából látta, hogy a
hírszerkesztő egy számítógépből kinyomtatott papírlappal a kezében egyenesen felé
tart. A szelíd, halk szavú, harmincöt év körüli férfi a homloka fölött idejekorán
kopaszodott, és most is fésűsgyapjú öltönyben volt, ahogy mindig. Csak az volt a
bökkenő, hogy az egyébként trendi ruhadarab úgy nézett ki, mintha abban aludt
volna. A hírszerkesztőre is jellemző volt az a kissé görnyedt testtartás, amelyet Kate
az újságírók többségénél megfigyelt: úgy gondolta, alighanem azért van, mert sokat
ülnek a szövegszerkesztő előtt.
– Jól telt a hétvégéd? – kérdezte a férfi.
– Elég jól – felelte Kate. – Már ami maradt belőle.
– Tiéd a főcím.
– Ujjé! – mondta sugárzó mosollyal Kate.
– Az idős hölgy sztorija, akit kiraboltak. Terrynek nagyon tetszett. Azt akarja, hogy
ez legyen az első kiadás vezető anyaga. –Terry Brent a főszerkesztő volt.
– És ott lesz alatta a nevem is? – kérdezte Kate.
A hírszerkesztő bólintott.
– Nagyszerű! Ez fantasztikus!
– És lenne itt neked egy kis munka ma délelőttre. Kissé hátborzongató.
– Ó, tényleg?
– Kopogás a sírból.
Kate fölvonta a szemöldökét, és látta, hogy a férfi vigyorog.
– Kopogás?
A hírszerkesztő átadta neki a kezében tartott papírlapot, és egy röpke pillanatra
találkozott a tekintetük. Kate elfordította a fejét, és zavartan a kinyomtatott anyagba
mélyedt. Vonzónak találta a férfit, de ezt igyekezett most azonnal kiverni a fejéből. A
hírszerkesztő ugyanis nős ember volt. Kate-nek tetszett, hogy olyan higgadt,
kiegyensúlyozott, úgy tűnt, soha nem veszíti el a fejét. Kíváncsi lett volna, hogy fel tud-
e dühödni, fel tudja-e kapni a vizet amúgy istenigazából? Valamiért úgy érezte, hogy
nem. Olyan volt a férfi, mint egy kő a tengerparton, amelyet mos, mos a víz, de minél
erősebb a hullámverés, őt csak annál puhábbra dörzsöli. Szolid, kedves ember. Kate
olvasni kezdte a kinyomtatott lapot.
„Telefonjelentés Tucker közrendőrtől a brightoni rendőrségtől. Rögzítve október 12-
én reggel 8.10-kor. Exhumálási kérelem a halottkémhez, miután kopogásra
emlékeztető hangokat hallottak egy sírból a brightoni Szent Anna-temetőben. Az
exhumálást elrendelő végzést várhatóan ma délelőtt adják ki.”
 Kate kisimított az arcából egy kósza hajszálat.
– Tudsz valami bővebbet az ügyről?
– Nem – felelte a férfi, majd kis szünet után folytatta. – Az exhumálás nehéz ügy.
Paraván mögött végzik, és nem sokat mondanak róla. De azért menj oda, és nézd
meg, hogy mi ez az egész. Egy rövid kis anyag elég lesz. A képszerkesztőségnek
viszont tervei vannak, küldenek veled egy fotóst.
– Kopogás a sírból? Talán valami Viktória korabeli vámpírt fognak kiásni?
– Nem, egy huszonhárom éves lányt. Múlt kedden temették.
Kate elsápadt.
– És úgy gondolják, hogy még él?
A férfi elmosolyodott.
– Kétlem. Ilyesmi előfordul. A temetőben ijedősebbek az emberek. Elég, ha roppan
a talpuk alatt egy gally, és máris azt hiszik, hogy föltámadtak a halottak.
– Tudsz valamit a lányról?
– Nem, de te talán föl tudod dobni egy kicsit az ügyet. Vigyél bele egy kis színt,
csinálj belőle sztorit.
Kate leakasztotta a kampóról a kabátját, majd odament a képszerkesztőhöz, és
megkérdezte, hogy melyik fotóriportert adják mellé. Aztán lement a biztonságiakhoz,
és kiírt magának egy mobiltelefont.

6. fejezet

Harvey a feléje gomolygó kékes füstfelhőt figyelte. Bob Atkinson tiszteletes, az iskola
káplánja, kényelmesen, meggörnyedve terpeszkedett viharvert, lószőrrel tömött
karosszékében. A reverendája alól kikandikált a szürke zokniba és fekete, fűzős
cipőbe bújtatott, tűlábú zsámolyon nyugvó lába. A faragott faasztalra helyezett bádog
hamutartóba dobta az elhasznált gyufát, majd kihúzta a szájából a pipáját, és
elgondolkodva a levegőben tartotta.
A szoba kicsi volt és zsúfolt. A padlón megfakult perzsaszőnyeg hevert, az egyik
polc vészjóslóan meghajlott a ránehezedő könyvhalom alatt, egy születésnapi
üdvözlőlap beleesett az itt-ott már kilyukadt, sárgaréz szenesvödörbe. A falakon a
kifakult, szövetutánzó bolyhos tapéta egyeduralmát bibliai jeleneteket ábrázoló,
berámázott metszetek törték meg.
Harvey orrát ételszag csapta meg, és, miközben elég hangosan szólt a rádió, az is
idehallatszott, ahogy a káplán felesége edényekkel csörömpöl a konyhában. A
megfáradt bőrkanapé szélén ülő fiú, miközben a káplán válaszára várt, átvetette a
szürke flanelnadrágba bújtatott lábát a térdén, de aztán inkább visszatette a földre, és
a körmeire pillantott. Bosszúsan fedezte föl, hogy több körömágya szélén
kalciumhiányra utaló fehér foltok jelentek meg. Bal mutatóujjának körme alatt volt egy
leheletnyi kosz, diszkréten kipiszkálta a jobb hüvelykjének körmével. Az ablakon
kinézve azt látta, hogy a gazzal fölvert kiskertben vörösbegy száll le a napórára.
– Nagyon érdekes – szólalt meg a káplán. Széles, nyugodt arca volt, finom szálú,
fekete haja középen egy foltban kopaszodott. Elmehetne egy popzenekarba
dobosnak, gondolta Harvey. – Annyi bizonyos, hogy a bibliai időkben ezt misztikus
élménynek gondolták volna az emberek.
Harvey nem szólt semmit.
A káplán megkocogtatta a fogát a pipa szárával.
– Voltaképpen afféle látomásod volt, jól mondom?
– Látomásom?
– Igen. – A férfi ujjai most a pipa fejére fonódtak, és jó hangosan szörcsögve
szívott egyet, de a pipa már kialudt. – Nagyon közel álltál az édesanyádhoz?
Harvey vállat vont.
– Igen… elég közel, mondhatni.
– És meg vagy róla győződve, hogy valóban találkoztál vele, nem álmodtál, nem
hallucináltál?
– Igen, biztos vagyok benne.
– Vannak nagyon életszerű álmok, amelyekről reggel azt gondolhatja az ember,
hogy valóban meg kellett történniük.
– Amikor balesetet szenvedtem, mindent láttam.
A káplán kotorászott egy keveset a dobozban, majd kivett egy újabb piros végű
gyufaszálat.
– Rendkívüli eset. Biztos, hogy nem abból rakosgattad össze utólag a történteket,
amit a cimboráidtól hallottál? – A káplán meggyújtotta a gyufát, és a pipa feje fölé
tartotta.
Harvey-t most hirtelen elfogta a düh.
– Hisz a halál utáni életben? – kérdezte. A bal karja viszketett a gipsz alatt.
A káplán szívott egyet a pipájából, majd az orrán át kifújta a füstöt. Ő is letette a
földre a térdén átvetett lábát.
– Természetesen – mondta halkan.
– Feltéve, hogy nem olyasvalakivel történik meg, akit ismer?
A káplán összeráncolta a homlokát.
– Nem tudlak követni.
– Az orvos mondta, hogy leállt a légzésem. Tehát pár percig halott voltam.
Vizsgálatokat végeztek, megröntgeneztek, meg miegymás, mert annyira aggódtak
értem. Amit láttam, az akkor történt, amikor halott voltam. Márpedig aki meghalt, az
már csak nem hallucinál?
– Ezt nem tudjuk, Harvey. Nem tudja senki. Az írás tanításaira kell hagyatkoznunk.
– De miért? Miért nem rám?
A káplán többször egymás után megszívta a pipáját.
– Te nagyon szeretted az édesanyádat, és ez így helyes. Nehezen dolgoztad föl
az elhunytát, hiszen csak néhány hónapja történt, így nyilván még mindig mély
érzelmeket kavar fel benned. Évekre van szükség ahhoz, hogy az ilyesmivel
megbékéljünk. De te erős fickó vagy, és túl fogsz jutni rajta. Ez a baleset jócskán
visszavetett, és szerintem jócskán össze is zavart, ha az őszinte véleményemre vagy
kíváncsi. – Azzal a káplán fölemelte a fejét, és egyenesen Harvey szemébe nézett.
A csalódott Harvey az ajkába harapott. Bob Atkinsont rendes fickónak tartották a
fiúk, akivel lehet beszélni, nem úgy, mint a tanárok többségével. Harvey remélte, hogy
talán megérti őt, és ennél jobb magyarázatot ad a történtekre.
– Tisztán láttam mindent – mondta. – Fölöttük lebegtem. Láttam, hogy az orvos
megpróbál újraéleszteni. Aztán átjutottam azon az alagúton, és ott volt az anyám.
– Mit gondolsz, hol voltál pontosan?
 Harvey habozott.
– Mintha a… a mennyország határa lett volna.
– Miből gondolod?
Harvey elvörösödött, és kisimított a homlokából egy hajtincset.
– Annyira jó érzés volt! Egy pillanatig igazán boldog voltam, hihetetlenül boldog.
Én… én még soha életemben nem éreztem magam ilyen boldognak.
– És utána féltél?
– Nem, nem mondanám, hogy féltem. Inkább dühös voltam, mert nem engedték,
hogy… hogy ott maradjak. Hogy bemenjek. És azt sem engedték, hogy beszéljek
anyámmal.
A káplán nagyon komoly arcot vágott.
– De Istennel vagy Jézussal nem találkoztál? Vagy Szent Péterrel?
Harvey a fejét rázta.
– Nem gondolod, hogy ez kissé furcsa? Hogy fölmész a mennyországba, és
egyiküket sem látod?
Harvey érezte, hogy a bensőjében valami megroppan, és megereszkedik.
A káplán kedvesen rámosolygott.
– Harvey, én nem hiszem, hogy Isten megengedné nekünk, hogy átlépjük ezeket a
határokat. Ez nem illik bele az Ő tervébe. Emlékszel Szent Pál korinthusiakhoz írt első
levelére? „Amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy éreztem, mint
gyermek, úgy gondolkoztam, mint gyermek; amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a
gyermeki dolgokat. Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről
színre.” – A káplán hátradőlt, és meggyújtott egy újabb gyufát. – Érted, miről beszél itt
Szent Pál, Harvey?
– Nem igazán.
– Arról, hogy mi ezt nem érthetjük meg, nem láthatunk ki ebből a világból. Nem ez
az Úr szándéka velünk. Majd átlátunk a tükrön, ha eljön az időnk, ha ránk kerül a sor.
Akkor majd mi is meglátjuk a túloldalt, és jobban megértjük az e világi életet. De addig
nem.
– Miért nem?
– Mert ez Isten akarata.
– És Isten akaratát csak úgy el kell fogadnunk?
A káplánt ez mintha fölkavarta volna.
– Természetesen, Harvey. Az ő szolgái vagyunk. Ha nem engedelmeskedünk
Neki, veszélybe sodorjuk magunkat.
Harvey vállat vont.
– Nem gondolja, hogy jogunk van megkérdőjelezni az Ő akaratát?
Csönd.
– Ha ilyesmibe ütöd az orrod, Harvey, ahogy most is teszed – szólalt meg végül
halkan a káplán –, azzal kiszolgáltatod magad a rosszakaratú okkult erőknek.
Elveszíted Isten oltalmát.
– Én nem ütöm bele az orrom semmibe.
– De igen. Ha megkérdőjelezed Isten akaratát, és így beszélsz róla, akkor igen.
Fölfeded a gyenge pontodat, ahol beléd hatolhat a gonosz. – A káplán elmosolyodott.
– Imádkozunk egy kicsit együtt az édesanyádért meg az édesapádért?
 7. fejezet
1990. október 22., hétfő

Kate Hemingway a Sussex Evening News gépkocsiparkjából kiutalt kis Ford

anyósülésén ült, Eddie Bix, a mellé kirendelt fotós pedig a volánnál. Már a templom
felé vezető emelkedőn hajtottak fölfelé. A húszas évei elején járó, hórihorgas, nagy
melák fényképész már-már egyenruhaként hordta a Timberland bakancsot, a farmert
és a bomberdzsekit. Vidám babaarcához felnyírt szőke haj társult, és az egyik fülében
arany fülbevaló csillogott. Valahányszor Kate vele ment valamilyen kiküldetésre, Eddie
Bix mindig valami más őrület rabja volt. Most éppen a lebegő kabin volt soron.
– Hihetetlen jó, egyszerűen ellebegsz a sötétben. Tényleg, amikor kijössz, azt
érzed, hogy… hogy hű!
Kate csak félig-meddig figyelt rá, más járt a fejében. A kopogás a sírból. És a
huszonhárom éves lány. Egy évvel fiatalabb, mint ő.
Eszébe jutott, amikor gyerekkorában egyszer bújócskáztak, és ő bent rekedt egy
ládában. Megpróbálta fölnyomni a fedelét, de meg sem mozdult, és akkor valami
mászni kezdett fölfelé a lábán. Eszeveszetten sikítozott és dörömbölt, a nővére pedig
bejött a szobába, de ahelyett, hogy kiszabadította volna, verte a láda fedelét, és
kísérteties nyögéseket hallatott. Az a micsoda meg csak mászott, mászott föl a lábán,
Kate pedig eszelősen tekergőzve próbálta lesöpörni magáról, végül a csúszómászó
jól megcsípte a combja belső oldalán. Dara később odatartotta az orra elé: hét-nyolc
centi hosszú, vonagló bogár volt.
– A sötét a lényeg – áradozott tovább Eddie Bix. – Egészen hihetetlen élmény, a
saját kis külön univerzumodban vagy!
A borzasztóan koszos autóban légfrissítő szaga terjengett. A Kate előtt a
műszerfalra ragasztott korong jelezte, hogy a kocsi nemdohányzó. Az ablaktörlő
nyikorogva kente el a szélvédőn a szemerkélő esőt.
– Ki kéne próbálnod a csoportdinamikát, tudod, a magabiztosságot erősítő
tréninget. Én nem éreztem magam elég magabiztosnak. Ebben a szakmában
sokszor úgy bánnak az emberrel, mint egy darab szarral. De most már nem zavar.
Tudom, hogy amit csinálok, az helyes. – Eddie fölemelte a kezét, és előremutatott.
– Ez az. Pár éve itt esküdött az unokatestvérem.
A kicsi, régi templom jóval beljebb volt az úttól. A tornya román stílusúnak tűnt,
legalábbis az alapján, amit az iskolában az építészetről tanultak. A szentélyben, amely
mintha nem lett volna egészen a helyén, függőleges ablakok voltak, és a falakról
helyenként hiányzott a vakolat. Rossz állapotban volt az épület, ahogy az előtte lévő
temető is – és ahogy sok más templom.
Az innen jobbra lévő modern téglaépület volt a papiak. Az út túloldalán
hagyományos, hasított kövekből épített házak sorakoztak.
A templomkert mögött volt egy kis füves terület, amelyet megint modern házak
öleltek körbe, ezek közül többnek is a templom felé nézett a hátsó fala. Egy
rendőrautó és egy sötétzöld furgon mögött álltak meg. Kate nem látott más járművet a
közelben, és riportereket sem. Csak egy kezeslábast viselő férfi tisztogatta létrán állva
a szentély ablakait.
 Kate gyomra összeszorult. Normál esetben, ha tudósítania kellett valamiről, a
helyszínre érve alig várta, hogy kiszálljon a kocsiból, és ott legyen az események
sűrűjében, hogy úgy jusson be, ahogy még senki más, olyan tanút, áldozatot,
járókelőt interjúvoljon meg, akit még senki más, olyan szemszögből világítsa meg a
történteket, mint még senki más. Most viszont nem volt kedve az egészhez. Remélte,
hogy nem talál semmit, hogy hamis nyomra állították rá.
Hideg légfuvallat süvített be a kocsiba, amikor Eddie kinyitotta az ajtót. A fiú
fölnyalábolta a hátsó ülésről a két Nikon márkájú fényképezőgépét meg egy
teleobjektívet, majd az eget bámulva gyors fejszámolást végzett, és kétkedve
motyogott magában.
– Kettő egész nyolcas. – Levette az egyik gépről a lencsevédő sapkát, beállította a
rekeszt, majd megdörgölte az orrát az ujja hátoldalával, és tüzetesen megvizsgálta a
szemközti kőházakat. – Exhumálást még soha nem fotóztam – mondta. – De azért
pár hullát már igen. Az a jó bennük, hogy nem izegnek-mozognak.
– Fúj! – mondta Kate, akinek a haját az újabb és újabb széllökések vadul
csapkodták ide-oda.
A templom előtti kék hirdetőtáblára ki volt írva az istentiszteletek időpontja, alul
pedig a pap neve: Neil Comfort.
– Igazán papos név* – jegyezte meg Eddie.
A régi, hepehupás talajú temetőben egyik-másik sírkő már kicsit megdőlt, jó
néhányon moha, zuzmó tenyészett, másokról pedig lekopott a felirat.
– Hátul van egy modern temető is – mondta Eddie.
Kate nyugtalanul méregette a sírköveket. Félelmet keltettek benne a temetők.
Játszadozott a gondolattal, hogy szervdonor lesz, de halogatta a döntést, méghozzá
ugyanazért, amiért végrendeletet sem írt: ódzkodott az olyan lépésektől, amelyek
megerősítenék a halandóságát, igyekezett nem gondolni a halálra túl sokat, talán
azért, mert a munkanapjai során rengetegszer kapcsolatba került vele: látta, ahogy
összevissza tört autókból holttesteket vágnak ki, interjúvolt megözvegyült asszonyokat
a házuk küszöbén, próbált fényképet lopni a fájdalomtól kába, gyermeküket gyászoló
szülőktől. Egy-egy emberi tragédia néha nem jelentett többet a számára, mint most a
sírokon olvasható nevek, és voltak pillanatok, amikor ez meg is rémítette: úgy érezte,
túlságosan is megkeményedett. Aztán másnap elküldték, hogy interjúvoljon meg egy
leukémiában haldokló négyéves kislányt, és ő egész nap a könnyeivel küszködött.
A temetőn átvezető téglaösvényen lépkedve elhaladtak egy hatalmas tiszafa
mellett, amelynek ágait a templom falához csapkodta a szél. Előttük az ösvényen
falevelek özönét terelte át.
– Azért ültettek a templomok udvarára tiszafát, hogy távol tartsa a rossz
szellemeket – mondta Eddie.
– Nem tiszafából csinálják a krikettütőt?
– Nem, fűzfából. Istenem, de fafejűek vagytok ti, jenkik! Hány éve is élsz itt?
– Tíz éve.
– És nem tudod, miből készül a krikettütő?
Kate elvigyorodott, de aztán mindjárt el is komorult egy kicsit, mert a templom
végéhez érve meglátták az egyenruhás rendőrt, aki a temetőt lezáró fehér
szalagkordon előtt állt. A rendezett kis sírkertet ősziesen barna bükksövény határolta.
Hátul volt egy kapu, arra több fehér szalagot is rákötöttek. Az egyiknek kioldódott a
vége, és úgy lebegett a szélben, mint a papírsárkány farka.
Kate már nem egy helyi rendőrt ismert, de ezt a férfit még soha nem látta. Fiatal
volt, és barátságtalan, unott benyomást keltett. Kate fölmutatta neki a
sajtóigazolványát, mire a rendőr megeresztett egy halovány, gúnyos mosolyt az Eddie
nyakában lógó fényképezőgépek felé.
– A sajtó nem mehet be – mondta, majd jól a fejébe nyomta a sapkáját, amelyet a
szél egy kicsit megemelt.
– Kit engednek be? – kérdezte Kate.
A rendőr háta mögött két férfi hevenyészett paravánt emelt. Egy zöld ponyvát
próbáltak ráhúzni a sátorrudakra, de igencsak kínlódtak vele, mert a ponyva vadul
csapkodott a szélben. A rendőr úgy bámult maga elé, mintha Kate és Eddie ott sem
lenne.
– Na, mondja már meg, ember! – unszolta Eddie. – Kik mehetnek be?
– Az illetékes személyek – hangzott a válasz, majd a rendőr továbbra is szótlanul
meredt maga elé, mint egy őrszem. Kate kezdett dühbe jönni.
– Van itt valami rendőrségi szóvivő? – kérdezte.
A rendőr a fejét rázta.
– De exhumálás lesz, igaz?
A rendőr nem válaszolt.
Eddie rákacsintott Kate-re, és elindult visszafelé az ösvényen. Kate utánament. A
fiú megállt, és a modern házsor felé intett a fejével.
– Azoknak az ablakából jól látszik minden.
– Meg akarom találni a papot – mondta Kate.
– Én is jövök egy kattintásra. A papok mindig visznek egy kis színt a sztoriba.
Az ajtót nyitó pap kissé ingerülten meredt rájuk. Az ötven felé járó, magas,
agyafúrtnak látszó férfi egyenesen hátrafésülve hordta a rövid, barna haját, és
meglepően divatos teknőspáncél szemüveget viselt. A magas papi gallérjára katonai
pulóvert húzott, a lábán pedig bőrpapucs volt.
– Mr. Comfort? – kérdezte Kate.
– Igen – felelte szemmel láthatóan kelletlenül a pap.
– Az Evening Newstól vagyok. Gondoltam, talán tud némi információval szolgálni
erről az exhumálásról.
A pap arckifejezése most még fagyosabb lett. Mereven tartotta a széltől ostromlott
ajtót.
– Ez erősen magánjellegű dolog – mondta metszően éles, határozott hangon. A
szája sarka alig észrevehetően megremegett az idegességtől, vagy talán a dühtől. A
tekintete Kate-ről Eddie-re vándorolt.
– Ön eskette az unokatestvéremet, Dick Billingtont – mondta Eddie. – Pár éve.
A papot ez kissé kizökkentette.
– Ó, igen? – mondta, és egy picit mintha megenyhült volna. – A fiú cornwalli,
ugye? És egy itteni lányt vett el, Jenny Vallance-t.
– Devoni – javította ki Eddie.
– Igen, emlékszem rá – mondta a pap, de sem a hanghordozása, sem az
arckifejezése nem árulta el, hogy mit gondol Dick Billingtonról és Jenny Vallance-ról.
– Semmiképpen nem akarunk magánügyekben vájkálni – mondta Kate. – Az
ellenkezik a News elveivel. De reméltük, hogy ön tud szolgálni némi
háttérinformációval.
Comfort tiszteletes habozott.
– Exhumálási engedélyt kértek, de még nem kapták meg – mondta végül.
– De várhatóan megkapják? – Kate elővette a jegyzettömbjét, és gyorsírással
jegyzetelni kezdett.
 A pap úgy méregette a jegyzettömböt, mint aki külföldi érmét talált az aprópénzes
dobozban.
– A halottkém elrendelte az exhumálást. Most már csak a belügyminisztériumtól
függ, hogy mikor adja ki az engedélyt.
– És ez valószínűsíthetően még ma megtörténik?
– Attól tartok, nem ismerem az eljárásrendjüket.
– Mondana valamit az exhumálandó személyről… azaz halottról?
– Attól tartok, nem. Ez magánügy. Az elhunyt hölgy férjének kérésére
indítványozták az exhumálást.
– Hogy hívják az elhunytat?
A pap habozott.
– Sally Donaldson – mondta végül. – A lánykori neve Mackenzie.
Kate ezt fölírta.
– Önnek van tapasztalata az exhumálás terén?
– Nincs. Egyáltalán nincs. – A pap kényszeredett mosollyal hozzátette: – Magának
alighanem annál több.
Kate visszamosolygott rá, próbálta megtörni a jeget.
– Igaz, hogy egyesek kopogásra emlékeztető hangokat hallottak a sírból?
A pap Eddie-re nézett, aki éppen objektívet cserélt a gépén. A bomberdzsekijét föl
puffasztotta a szél.
– Egy-két helybeli úgy gondolja, hogy talán hallottak valami effélét.
– Ön is?
– Nem. Én nem – mondta nyomatékosan a pap.
– Lehetséges, hogy a nő még él?
– Az abszolút ki van zárva. Kapcsolatban álltunk a kórházzal, így tudom, hogy a
megfelelő eljárásrendet betartva állapították meg a halál beálltát. Az, hogy a nő
esetleg még él, szóba sem jöhet.
– Akkor miért exhumálják?
A pap idegesen, bosszúsan pislogott néhányat.
– A gyászoló férj lelki nyugalma érdekében – mondta.
– Tud olyan esetről, hogy valakit élve temettek el?
– Szerintem ilyesmivel inkább Edgar Allan Poe-nál találkozhat az ember.
– Tehát nem érzi úgy, hogy sürgetné önöket az idő, és még a hivatalos engedély
megérkezése előtt hozzá kellene látniuk?
A pap most még haragosabban nézett rá, és fojtott hangon azt felelte:
– Nem, nem érzem úgy.
– Tudja, hogy miben halt meg… hunyt el a hölgy?
– Tudomásom szerint valamilyen légzőszervi problémája volt.
– Az ő korában? – Kate egyfolytában körmölt.
– Komplikációk léptek föl a terhessége miatt.
– Terhes volt? – kapta föl a fejét riadtan Kate.
– Úgy tudom, a hatodik hónapban járt.
Kate lapozott a jegyzetfüzetében.
– Ha magánügyről van szó, megmondaná, miért van itt a rendőrség?
A pap mély lélegzetet vett, mielőtt válaszolt volna.
– A segítségüket kértük, hogy háborítatlanul elvégezhessük az exhumálást.
– Tehát nem gondolja, hogy fölmerült volna bármilyen gyanús körülmény?
 Újabb széllökés kíséretében, a kövezeten tompán kopogva zuhogni kezdett az
eső. A pap dacosan farkasszemet nézett Kate-tel és Eddie-vel, jelezve, hogy a
világért sem invitálja be őket.
– Nem gondolom – mondta.
– Föltehetnék néhány kérdést az exhumálás konkrét eljárásrendjére vonatkozóan?
– Sajnos, pillanatnyilag nagyon elfoglalt vagyok.
– Természetesen. Elnézést kérek. Nagyon sokat segített.
Eddie tett néhány lépést hátrafelé.
– Egy gyors felvétel az archívumba.
– Nem, én tényleg nem… – kezdte a pap.
Kate kattanást hallott, majd még egyet.
A pap megfordult, és bement a házba. Kate megköszönte, hogy időt szánt rájuk,
de a pap erről tudomást sem vett, mintha már bánta volna, hogy ennyit is mondott
neki. Határozott mozdulattal becsukta maga mögött az ajtót.
Eddie föltette a gépre a lencsevédő sapkát.
– Teszünk egy próbát a házaknál?
Kate bólintott. Az esővel dacolva, leszegett fejjel följebb mentek az úton, és
befordultak a füves területre, ahol a modern házak voltak.
– Kezdjük a végén? – kérdezte Eddie.
Kezdett igencsak lehűlni a levegő. Kate az esőkabátja zsebébe mélyesztette a
kezét. Elindultak a rozoga járólapokkal kikövezett gyalogúton, és miután elhaladtak
egy kis terület mellett, ahol tökéletesen zöld volt a pázsit, és nyoma sem volt benne
gyomnövénynek, mintha csak műfű lenne, becsöngettek az utolsó házba. A csengő
szomorú harangjátékot adott elő. Bentről gyereksírás hallatszott, és recsegő zene
dübörgött a rádióból.
Kate-tel nagyjából egyidős nő nyitott ajtót. A farmerét és a pólóját Snoopy kutyás
kötény takarta, a haját felül sebtében, slamposan összefogta, és egy textilcsíkkal
megkötötte. Toffee-t majszolt, és elég nyúzott benyomást keltett. A házban pelenka-
és hintőporszag terjengett. A folyosón játékok hevertek szanaszét.
Eddie fölvillantotta a sajtóigazolványát, és vidám vigyorral előrehajolt.
– Jó napot! Evening News. A temetőről készítünk anyagot. Nem vehetnénk
kölcsön valamelyik emeleti szobájukat, hogy csináljunk onnan pár képet?
A nő összeráncolta a homlokát, mintha egy őrült zagyvaságait hallgatná.
– Miért, mi van a temetőben? – A nő háta mögött most egy kisfiú bukkant föl
parányi, háromkerekű kismotoron. Nekiment a szegélylécnek, mire a nő megpördült a
tengelye körül, és ráordított: – Tommy! Azonnal szállj le arról a micsodáról, mert
elfenekellek! – Aztán ismét Eddie és Kate felé fordult.
– Exhumálás – válaszolt az iménti kérdésére Kate.
– Micsoda?
– Fölnyitják egy múlt kedden eltemetett lány sírját.
A nő, aki még mindig a toffee-t rágta, Kate-re, majd Eddie-re nézett.
– Ja, igen, valaki mondta, hogy kopogás hallatszott a sírból, vagy valami efféle. – A
gyerek szakadatlanul bömbölt.
– Ön hallott esetleg valami szokatlant? – kérdezte Kate, de a jegyzetfüzetét nem
húzta elő a zsebéből.
Eddie befelé mutatott az ujjával.
– Nincs esetleg hátul olyan szobájuk, vagy más helyiségük, ahonnan látszik a…?
A nő arckifejezése most megváltozott: keményebb, határozottabb lett.
 – Meddig maradnának?
Eddie elővette a tárcáját, kotorászott benne egy keveset, majd előhúzott egy
ötfontost.
– Egy kis kárpótlás – mondta, és odanyújtotta a nőnek.
A nő a kötényzsebébe dugta a pénzt, de nem fűzött hozzá kommentárt.
– Tizenegykor elmegyek itthonról.
– Addigra végzünk.
Elindultak mögötte a lépcsőn. Gyér volt a berendezés, mintha nemrég költöztek
volna be. A nő bevezette őket egy kis, szőnyegezett szobába, ahol pár
kartondobozon, egy golfütőket tartalmazó zsákon meg egy rakat pelenkán kívül nem
volt semmi. A helyiséget friss festékszag lengte be, egyetlen hatalmas ablaka volt.
– Innen nyílik a legjobb kilátás – mondta a nő.
Az ablakból egyenesen a temetőre lehetett látni. A szépen sorba rendezett
sírkövek éles kontrasztban álltak a templom előtti düledező sírkerttel. Tőlük hat-nyolc
méterre két munkás már majdnem fölhúzta a paravánként szolgáló ponyvát. Kate
csalódottan vette tudomásul, hogy nem lát be a ponyva mögé. A temető végében lévő
kaput egy másik rendőr őrizte.
A ponyva most föllibbent, és kilépett mögüle egy feldúlt, öltönyös fiatalember. Az
esőről tudomást sem véve, céltalanul bóklászott ide-oda. Eddie kihúzta az egylábú
fotóállványa teleszkópos lábát, és rácsavarozta a gyorscseretalpat az egyik Nikonra.
– Az az öltönyös a férj lehet – mondta Kate.
– Lekapok mindenkit, akit látok.
– Megpróbálok beszélni vele. Később találkozunk, oké?
Eddie szórakozottan bólintott, a felszerelésével volt elfoglalva. Kate kiment a
házból, és becsöngetett a szomszédba. Semmi.
Tett egy próbát a következő háznál is, ott már ajtót nyitott egy őszülő hajú nő.
Kate rámosolygott.
– Elnézést a zavarásért. A Sussex Evening Newstól jöttem.
– Nem érdekel, köszönöm – szólalt meg mély, kissé nyerítésre emlékeztető
hangon a nő, és már csukta volna be az ajtót.
– Nem árulok semmit – mondta Kate. – Újságíró vagyok. Arról érdeklődnék, hogy
tud-e valamit a…
– Sajnálom, de ez végképp nem érdekel – mondta a nő, és az ajtó határozott
kattanással becsukódott.
– Hülye tyúk! – morogta halkan Kate, majd továbblépett a következő házhoz. Itt
eleven, vidám, rövid, barna hajú, takaros barna ruhát viselő nő nyitott ajtót.
– Igen, igen, a kopogás! – A hangja jótékonykodó nőszervezetet, ünnepségeket,
templomtetőre való adománygyűjtést idézett. – Nem mondhatnám, hogy én magam
hallottam volna effélét. A templommal szemközti házakban járt már?
– A kőházakban?
– Igen. A tizenkettesbe menjen, Mrs. Herrige-hez. Ő abszolút biztos benne, hogy
pár napja kiáltást hallott. Csak az a gond, hogy egy kicsit… tudja – kocogtatta meg a
halántékát.
– Az ön nevét fölírhatnám?
– Pamela Weston. Mrs.
– Gondolja, hogy azt a lányt esetleg élve temethették el?
Mrs. Weston előbb az egyik, majd a másik oldalra döntötte a fejét.
 – Belegondolni is szörnyű, igaz? Remélem, nem ez történt. Istenem, ennél
nagyobb szörnyűséget el sem tudok képzelni. Egyáltalán, hogy kapna szegénykém
levegőt? Miért, van, aki szerint még életben lehet?
– Úgy tűnik, nem sajnálják a fáradságot – felelte Kate.
– Majd szóljon, ha hall valamit, rendben?
Kate megígérte, hogy úgy lesz, majd átment a kőházakhoz, és megpróbálta
meginterjúvolni a tizenkettes szám alatt lakó Mrs. Herrige-et.
Mrs. Herrige hallotta a kopogást, méghozzá nem is akármilyen kopogást, hanem
morzejelekkel leadott, szabályos időközönként megismételt S.O.S jelzést. Hallott
továbbá nyögést és segélykiáltást is – és látta Jézust. Kiderült, hogy a Megváltó
rendszeresen eljön hozzá, és az egész emberiségre vonatkozó, égetően sürgős
tanácsokkal látja el. Egyszer még a vécén is fölkereste, mert nem várhatott az üzenet
átadásával. Mrs. Herrige hangsúlyozta, hogy roppant fontos lenne, hogy ezek az
üzenetek megjelenjenek az újságban. Kate megnyugtatta, hogy mindenképpen szól a
szerkesztőnek.
Sorra vette a többi kőházat is, majd visszatért a templom mögötti modern
házakhoz. Mrs. Herrige-en kívül egyvalaki, egy nyugdíjas fogorvos mondta, hogy
mintha hallott volna valamit, de nem volt benne egészen biztos, hogy a sírból jött a
hang. Viszont mindenki tudott valakiről, aki hallott valamit.
Kate negyed tizenkettőkor használatba vette a szerkesztőségből hozott hordozható
telefont: lediktálta első helyszíni tudósítását az egyik leírónak, majd beszélt Geoff
Foxszal, a hírszerkesztővel, aki azt mondta neki, hogy maradjon rajta a sztorin.
Sikerült rávennie az őrködő rendőrt, hogy erősítse meg a ponyva mögül kilépő
öltönyös férfi valóban Sally Donaldson férje volt. Ezután a templomkert bejáratánál
várta, hogy a gyászoló férj kijöjjön.
A következő órában fölbukkant még néhány helybeli újságíró. Kate ismerte őket,
és megosztották egymással azt a kevés információt, amijük volt. Kate azonban
egyvalamit megtartott magának: azt, hogy Sally Donaldson férje ott van a ponyva
mögött.
Az első tudósítása jelentősen megszerkesztve, tömörítve jelent meg a lap déli
kiadásának ötödik oldalán. Az egyhasábos, tizennégy soros anyag címe ez volt: IFJÚ
ARÁJA KIHANTOLÁSÁT KÉRTE.

A tragikus körülmények között elhunyt Sally Donaldson holttestét kihantolják,

miután a szóbeszéd szerint kopogást hallottak a brightoni Szent Anna-templom
temetőjében lévő sírból.
Sally (23) október 14-én hunyt el a brightoni Régensherceg Kórházban, miután
a terhessége kapcsán komplikációk léptek fel.
Az exhumálási kérelmet Neil Comfort tiszteletes, a Szent Anna-templom
lelkipásztora nyújtotta be. A kelet-sussexi halottkém megadta az engedélyt.
 8. fejezet

A laboratórium néma csöndjébe az ablakokon át beszivárgott a szürkület. A

helyiséget belengte a formalin tompa, penetráns bűze. A hosszú munkapadokon piros
gumicsöves Bunsen-égők sorakoztak szép, szabályos térközökkel. A munkapad
fölött, a polcokon kémcsőállványok és becsiszolt üvegdugós, gépelt címkés üvegek
álltak. Sósav, kálisó, cink-oxid. Az egyik polc pedig tele volt olyan üvegekkel,
amelyekben bepácolt békatetemek hevertek.
Kint is csönd volt, mintha csak rá várna minden. Ámulva nézett körül a polcokon,
nézte az üvegeket, a vegyi anyagokat, a műszereket. A tudomány, a tudás… Harvey
Swire bensőjét bizsergető izgalom járta át, úgy lélegezte be a formalint, mint valami
finom parfümöt.
A táblára a FOTOSZINTÉZIS szó volt fölírva. A természet hatalma. Élet az életben.
Van egy pont, egy meghatározható pont, amikor látni lehet, ahogy elillan az életerő.
De ez még nem azt jelenti, hogy kezdetét vette a halál. A halál tünékeny, nehezen
megfogható dolog.
Harvey összezárt kezében vonaglott a béka. Érezte, hogy a kis állat testén
remegés fut végig: félelem és energia. A béka szája nyílt-csukódott, a mirigyei nyálkát
termeltek, a szeme pislogott, hártyás lábai begörbültek. Menekülni akart, szabad akart
lenni – és egy adott pillanatban az egyik része el is fog menekülni, az egyik része
szabad lesz.
Lent, az iskola belső udvarán egy fiú kiáltása hasított bele a csöndbe. Egy másik
hang válaszolt neki. A béka megint megvonaglott Harvey tenyerében. A falon
háromnegyed kilencet mutatott az óra. Harvey-nak kilencre vissza kellett érnie a
kollégiumba az esti névsorolvasásra.
A Kenwood turmixgép plexiüveg keverőedényébe ejtette a békát, majd jó szorosan
rátolta az edényre a fedelét, és a mérleg serpenyőjébe helyezte a turmixgépet. A
mérleg másik végére óvatosan fölrakosgatta a súlyokat. Négy font, három uncia és
hét gramm. Külön-külön már lemérte a turmixgépet és a békát. A kétéltű nekiugrott a
plexiüvegnek, hátsó lábai az éles, mozdulatlan vágóéleket rugdosták.
Harvey bedugta a turmixgép zsinórját a konnektorba, mire a gép oldalán kigyulladt
a figyelmeztető zöld fény. A mérési eredményeket bámulta, a békára szinte rá sem
nézett. Hüvelyk- és mutatóujja közé fogta a turmixgép oldalán lévő billenőkapcsolót.
Hirtelen árnyék vetődött rá. Riadtan fordult hátra. Mr. Stipple volt az. Az epés
természetű, meglehetősen arrogáns biológiatanár kasmírmintás csokornyakkendőt és
vászonzakót viselt. Középen elválasztott, lenyalt haja volt és nem túl markáns,
kellemes arcvonásai. Közelebb lépett Harvey-hoz a krepptalpú cipőjében.
– Jó estét, Swire. Ilyenkor még dolgozik?
– Kísérletet végzek, tanár úr – mondta Harvey.
– Á. – Stipple belenézett a turmixgépbe. – Esetleg elmagyarázná nekem a
kísérletét?
Harvey dacosan farkasszemet nézett a tanárával. A béka ugrott egyet, ő pedig
levette az ujját a kapcsolóról.
– Talán gasztronómiai kísérletről van szó? Békalevest főz?
 – Súlyvesztési kísérletet végzek, tanár úr – mondta Harvey. A tanár jobban
megnézte magának a békát.
– Súlyvesztési kísérletet?
– A halál pillanatában bekövetkező súlyváltozást mérem.
– Turmixgépben?
– Ha ebben a légmentesen zárt edényben ölöm meg a békát, és se hozzá nem
adok, se el nem veszek belőle semmit, akkor jó eséllyel észlelni fogom, hogy
bekövetkezik-e a halál pillanatában súly- vagy tömegváltozás.
– És mit bizonyítana a halál pillanatában bekövetkezett súly- vagy tömegváltozás,
Swire? – A biológiatanár mindig egy decibellel hangosabban beszélt a kelleténél,
mintha láthatatlan hallgatósághoz intézné szavait.
– Talán bizonyíthatja, hogy a békának lelke van.
– Lelke? – visszhangozta döbbenten a tanár. – Úgy gondolja, lehetséges, hogy a
békának lelke van?
– Úgy gondolom, minden élőlénynek lehet lelke, tanár úr.
– Olvasott valamit Pope-tól, Swire?
– Nem, tanár úr.
– Pedig kellene, fiam. „Hiába boncolsz eleven lényeket, elillan az élet, mihelyt
észleled.”
– Ön is boncol itt állatokat, tanár úr.
Mr. Stipple fölemelte a mutatóujját.
– De okkal teszem, Swire. Csakis okkal.
– Nekem is van rá okom – mondta Harvey.
– Ez a laboratórium a záróvizsgákra való felkészülés célját szolgálja, Swire. Nem
azért van, hogy beteges játékokat játsszanak benne.
– Én nem játszom beteges játékokat.
– Nem hiszem, hogy a béka turmixgépben történő cseppfolyósítását komoly
tudományos kísérletnek lehetne nevezni, Swire. Ez a mi békánk?
– Nem, tanár úr, én magam fogtam.
– Javaslom, hogy siessen vissza a kollégiumba, Swire. Már majdnem kilenc óra
van. A békát pedig engedje szabadon. A turmixgép honnan van?
– Az enyém, uram. Otthonról hoztam.
– Azt hiszem, elkobzom.

Harvey összeszorított szájjal távozott a laboratóriumból. Lement a kőlépcsőn, majd az

udvaron kelletlenül a bokrok közé dobta a békát, és sietve elindult a kollégiuma felé.
Mr. Stipple a viktoriánus gótika stílusjegyeit mutató épület függőleges osztatú
ablakából nézett utána. Nyugtalanította ez a fiú, ahogy nyugtalanított mindenki mást
is. Okos volt, ha odafigyelt, egészen zseniális tudott lenni, de rendszerint beleveszett a
saját külön világába. Mindig is kissé magába forduló típus volt, a meglehetősen furcsa
modoráról pedig több tanár is megjegyezte, hogy vészjósló. Ráadásul a balesete óta
határozottan rosszabbodott a helyzet: Harvey Swire bizarr ötletekkel állt elő, furcsa
kérdéseket tett föl. Az emelt szintű záróvizsgáira kellene összpontosítania, de neki a
jelek szerint rögeszméje lett a halál.
Persze, az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy még mindig nem heverte ki az
édesanyja halálát.
Az oldalajtó mellett fiúk csoportja álldogált nagy csöndben, szinte összebújva. A
gyalogúton közeledő Harvey felizzó piros fénypontra lett figyelmes, és cigarettafüst
szaga csapta meg az orrát. Több társa is hátrapillantott a léptei hallatán. Egyikük meg
is szólalt:
– Itt jön a zombi!
Fojtott vihorászás hallatszott.
– Hé, Harvey, hogy van a haverod, a jóisten? Átsegít majd a vizsgákon?
– Hé, Harve! – kiáltotta egy másik hang. Horstead volt az. – Anderson azt mondja,
aki föltámad halottaiból, az zombi. Úgyhogy szerinte te tuti zombi vagy!
Harvey nem szólt semmit.
A kis Walls elfintorította az orrát, és beleszimatolt a levegőbe.
– Hótt büdös!
– Nem, csak hótt unalmas!
A kacajuk az előtérbe is elkísérte. Tudatlan barmok! Tudatlan barom ebben az
iskolában mindenki!
A társai röhögése később sem hagyta nyugodni, még akkor sem, amikor
álmatlanul hevert az ágyán. A gipszet már két hete levették, és a karja iszonyúan fájt.
Ráfeküdni nem tudott, ezért a hátára hengeredett, de így, alátámasztás nélkül még
jobban sajgott. A jobb oldalára fordult, de így meg a törött bordáira nehezedett túl
nagy nyomás. Harvey visszafojtotta a kikívánkozó fájdalmas ordítást.
Öt hálótársa légzését hallgatta a sötétben. Dacre hangosan, szabálytalan
ritmusban horkolt, az orrpolipja miatt nehezen szívta be a meleg levegőt. Harvey-tól
balra megzörrent egy ágy rugózata, valaki, Powell vagy a kis Walls, a másik oldalára
fordult. Szélcsendes, fülledt meleg éjszaka volt, és Harvey a függöny nélküli ablakon
keresztül a gesztenyefát látta, amely úgy ragyogott a holdfényben, mintha porcelánból
lenne.
Lehunyta a szemét, és megpróbált visszaaludni, de az erős holdfény mintha a
koponyáján áthatolva beleégette volna magát az agyába. Látta lelki szemei előtt Mr.
Stipple-t az elegáns csokornyakkendőjében, és elképzelte, ahogy savakkal és
szikékkel kínozza. Hallotta a tanár jajveszékelését, érezte, ahogy vonaglik, ahogy
elillan belőle az élet, és ettől elmosolyodott, sőt kis híján elnyomta az álom.
Aztán megint elöntötte a méreg, mert eszébe jutott, ahogy a barátai gúnyosan
somolyognak és sugdolóznak a közeledtére, majd röhécselnek a háta mögött.
Nem tudta pontosan, mikor kezdődött: az után, hogy mesélt nekik arról, amit átélt,
vagy az után, hogy megütötte Reckettet. Reckettet a nagy, körülmetélt farkával meg a
szexuális hódításaival, aki a leghangosabban röhögött, amikor elmondta nekik, mi
történt, mit látott.
– És Angie-t meg tudtad dugni, amikor odafönt voltál a mennyországban? –
csúfolódott Horstead. – Mert amíg a kórházban feküdtél, Reckett szanaszét kefélte a
csajt. Azt mondja, bagzik, mint a nyúl.
Reckett magasabb és nehezebb volt nála, de Harvey csúnya monoklit helyezett el
a szeme alatt, pedig gyakorlatilag félkarú volt. A barátai megijedtek, és megijedt ő is,
hiszen addig soha életében nem ütött meg senkit. Azaz soha nem ütött meg senkit
úgy istenigazából, ahogy Reckettet.
Hallgatnia kellett volna arról, ami történt vele. Hülyeség volt, hogy elmondta nekik,
hülyeség volt azt képzelnie, hogy megértik. Hiszen ostobák, és mindig is azok
maradnak. Nem akarják megérteni az életet, nem érdekli őket.
Most megint a balesetre terelődtek a gondolatai, ahogy mindig, az agya
végtelenítve játszotta vissza a részleteket. Látta a kocsi tompa zöldjét, a frissen
fodrászolt, cigarettázó nőt a volán mögött. Aztán érezte az ütközést, és egészen
közelről látta a nő arcát meg a vakító, fehér szikrákra szétrobbanó szélvédőt, utána
pedig a saját, árnyként a mélybe zuhanó testét. Mrs. Matthey-t, a házfőnök feleségét,
amint kirohan a házból, majd megbotlik és elterül. A kék zakós orvost, amint az ő teste
fölött térdel, majd Mrs. Matthey-hez fordul.
Aztán jött felé az édesanyja a szőke fürtjeivel, a mosolyával. És jöttek a sötét
árnyalakok, az őt elvonszoló, jéghideg kezek.
Harvey-t aznap, amikor turmixgépbe tette a békát, behívatták a házfőnök
dolgozószobájába. A magas termetű, nagy orrú, barázdált homlokú Mr. Matthey arcán
állandósult egyfajta fanyar és kissé ellenséges kifejezés. A kopasz feje búbján úgy
feküdt keresztbe néhány magányos hajszál, mint a halászhajók száradó kötélzete.
Miközben beszélt, mindkét lapátkezét a Harris tweedzakója zsebébe süllyesztette, így
a válla kissé féloldalas lett. Elmondta Harvey-nak, hogy őszintén sajnálja a balesetét,
de reméli, hogy ezt nem szándékozik mentségként felhozni, ha a vizsgái nem
sikerülnek úgy, ahogy kellene. Márpedig Mr. Matthey – akinek véleményét
egyértelműen osztotta Mr. Stipple, valamint a jelek szerint a többi tanár is – szinte
biztosra vette, hogy nem fognak úgy sikerülni.
Az emelt szintű vizsgákig alig több, mint egy hét volt hátra. Harvey-nak fizikából,
kémiából és biológiából kellett vizsgát tennie. Ahhoz, hogy bekerüljön a Királynő
Kórházába, legalább egy jeles és két jó osztályzatra volt szüksége.
A hálóterem most sötétbe borult, mintha felhő úszott volna el a hold előtt. Harvey
nyomást érzett a fülében, és dermedt, süket csönd telepedett rá.
Aztán úgy érezte, lebeg.
Az ablak úgy suhant el alatta, mint egy emeleti ajtó a liftaknában. Fentről látta az
alvó alakokat. A szobatársait. És saját magát.
Megbűvölten bámulta őket. Aztán valami a hátához nyomódott. Egy pillanatra azt
hitte, a plafon ereszkedett lejjebb, de aztán rádöbbent, hogy ő szállt föl egészen odáig.
Odalent a teste mozdulatlanul hevert, és őt hirtelen hatalmába kerítette a félelem.
Meghalt.
Most már tényleg meghalt.
Angie jutott eszébe. Aztán Horstead piszkálódása: „Reckett szanaszét kefélte…”
Meghalt…
Látta, hogy emelkedik, majd süllyed a takaró. A szája kissé megremegett. A
cseppfolyós mennyezet fogva tartotta. Vissza akart menni a testébe. Pánik lett úrrá
rajta. Megpróbált fölébredni, de nem történt semmi. Körülnézett, hogy kitől kérhetne
segítséget. A kis Walls, Dacre, Powell, Horstead, Smith. Aludtak mind.
Álmodom, gondolta.
Csak egy furcsa, kísérteties álom ez az egész. Megpróbált lejjebb ereszkedni, hogy
közelebb kerüljön a testéhez, de ehelyett vízszintesen sodródott el, keresztben szelte
át a hálóterem légterét. Elhaladt a kis Walls fölött, aki a hátán fekve, tátott szájjal, két
kezét szépen a takaróra helyezve aludt, mint a mormota.
Sebesen közeledett a falhoz. Kinyújtotta a kezét – tisztán látta mind a kettőt –,
hogy tompítsa az ütközést. De a keze eltűnt a falban.
Aztán az arcát is beszippantotta a fal, mint egy mágnest. A fal már nem volt szilárd:
látta, ahogy szétválik előtte a millió parányi részecskéje. Úgy tűnt, selymes, puha
anyagból van, de nem tudta megtapintani.
Szellem vagyok, gondolta. Asztráltest.
Átment a vakolatrétegen, a téglákon, majd az újabb vakolatrétegen, és máris ott
volt a szomszédos hálóteremben. Alatta ott feküdt az eltátott szájú, monoklis Reckett.
Harvey ellebegett még néhány ágy fölött, majd át egy újabb falon, és be a mosdóba.
Egy tükör felé sodródott, amely úgy ragyogott, mint a víz színe a holdfényben, és az
arcmását kereste benne.
De nem látott semmit.
Közelebb lebegett. Még mindig semmi. Áthatolt az üvegen, majd a falon, és kijutott
a lépcsőforduló fölé. Sötét volt, de ő tisztán látott mindent. Ismeretlen terep volt:
csukott ajtók, mintás tapéta, egy virágállvány, virágos képek a falon. Rájött, hogy Mr.
és Mrs. Matthey privát lakrészében van.
Az egyik faburkolatú ajtó előtt megállt, majd közelebb lebegett hozzá. Amikor
áthatolt rajta, az olyan volt, mintha mikroszkópba nézne: látta a festékrétegeket – öt
fehéret és egy zöldet –, látta alattuk a nyers fa szemcsés mintázatát. A rostok úgy
hajoltak félre az útjából, mint a hínárkacsok a könnyűbúvár előtt: nesztelenül suhant át
köztük a hatalmas, sötét hálószobába, ahol be volt húzva a függöny.
Érezte, hogy közvetlenül fölötte ott a plafon. Így stabilabbnak érezte a helyzetét, és
jobban tudott tájékozódni. Lent két, ágyban fekvő emberalakot látott. Harvey
elvigyorodott, sőt kis híján hangos gúnykacajt hallatott. Mr. Matthey, a házfőnök
hanyatt feküdt, rekedtes horkolása visszhangzott a szoba csöndjében. A hajhálót
viselő Mrs. Matthey-nek pedig a két kezére bukott a feje, mintha imádkozás közben
nyomta volna el az álom. Mellette, a kisasztalon a Szülők és szeretők című D. H.
Lawrence-regény hevert.
Mr. Matthey most hirtelen abbahagyta a horkolást, megrezzent, és kinyitotta a
szemét. Harvey zavartan feszengett, megrémült, hogy meglátják, vagy fölébred, és
kiderül, hogy alvajáróként botorkált át ide. A házfőnök szeme azonban
visszacsukódott.
Harvey ismét átlebegett a falon, majd a lépcsőfordulóban megállt, és hátát a
plafonnak vetve pihent egy kicsit – de aztán rájött, hogy erre nincs is szükség. Úgy
tűnt, bármilyen magasságban tud egy helyben lebegni, méghozzá minden erőfeszítés
nélkül.
Megfordult, és a másik fal felé lebegett. Mintegy varázsütésre szétvált előtte a
festék, a vakolat, a tégla, és már kint is volt a bejárati ajtóhoz közeli rododendronbokor
fölött. Látta Mr. Matthey ház előtt parkoló Dormobile lakókocsiját, meg az utcai lámpák
járdára vetülő, árnyakkal váltakozó fényét. Valahol két macska civakodott.
Harvey félt.
Aztán ráparancsolt magára, hogy nyugodjon meg, és élvezze az álmát.
Mert ez csak álom.
Az utca fölött lebegett az iskola főépületei felé. Egyenesen a tanári szobának
otthont adó, impozáns építmény felé közeledett. Olyan volt, mint egy hatalmas őrház,
amelynek a középen nyíló, boltíves kapuján hajthatnak be a hintók. A tanári szoba
közvetlenül a boltív fölött volt. Ebbe az épületbe a diákok nem léphettek be.
Terjengtek róla mindenféle pletykák, hogy milyen lehet belülről, de biztosat senki sem
tudott róla, és a tanárok, ha kérdezték őket, csak udvariasan mosolyogtak. Őrizték a
kis titkukat.
Az emeleti ablakból fény szűrődött ki. Harvey arrafelé vette az irányt, és belibegett
az üvegen meg a kő ablakbordákon keresztül. A szoba csalódást keltően unalmas
volt: középen állt egy hosszú asztal, körülötte régi bőrfotelok, és a dohányzóasztalok
körül is volt egy-egy kisebb csoport karosszék. Vegyes stílusú, különböző
korszakokból összeszedett bútorzat volt, és a legtöbb darabot mintha használtan
vették volna. Harvey csak két embert látott a helyiségben: Mr. Stipple és Mr. Duncton,
a fizikatanár üldögélt két szomszédos karosszékben.
 Mr. Stipple előrehajolva szürcsölgette a kávéját és szívta a cigarettáját. Mr.
Duncton, a hatvanas éveiben járó, testes özvegyember pedig söröspoharat
dédelgetett a kezében, és mivel lehajtotta a fejét, tangóharmonika-szerűen
összetorlódott a hármas tokája. Mély hangjának is súlya volt.
– Az idén is te felelsz a vizsgák lebonyolításáért?
– Igen – felelte Mr. Stipple.
– Megjött már a középszintű és emelt szintű fizika?
– Igen.
– Aha. – Mr. Duncton meglötyögtette az utolsó cseppeket, majd fenékig kiitta a
söröspoharát, és fölállt. – Hát, én mára végeztem. – Bizonytalan léptekkel átvágott a
helyiségen, és letette a söröspoharát az üres poharakkal és teli hamutartókkal
megrakott bárpultra. – Láttad már esetleg a gyakorlati vizsgák megoldókulcsát?
– kérdezte. – Nem is tudom, együtt küldik a feladatsorral, vagy külön?
– Attól tartok, még nem néztem meg.
Mr. Duncton habozva megállt az ajtóban.
– Á, nem sürgős. Csak valahogy soha nincs elég időm felkészülni. Ha esetleg
ideadnád pár nappal előbb…
– Majd előbányászom, és reggel odaadom.
– Marha rendes tőled, köszönöm. Akkor majd te bezársz, ugye? – Azzal Mr.
Duncton kiballagott a tanáriból, és becsukta maga mögött az ajtót.
Mr. Stipple, miután végzett a kávéjával meg a cigarettájával, átment a szoba túlsó
felébe. Harvey követte a kis előtérbe, ahova benyitott, majd a rövid, sötét átjáróba. Az
átjáró végén a biológiatanár kinyitotta a nehéz tölgyfa ajtót, amely mögött magas,
régimódi fém páncélszekrény állt. Mr. Stipple nagy, vastag, barna borítékokat vett elő
a széfből, és lefektette őket a padlóra. A legfelsőn így szólt a gépelt címzés: „A
Wesley Iskola igazgatójának”, és középre valaki szép kézírással ráírta, hogy KÉMIA
1.
Mr. Stipple lopva hátrapillantott a válla fölött, majd becsúsztatta a kezét a borítékba,
és kihúzott belőle egy összehajtott, gépelt papírlapot. Harvey a tanár válla fölött tisztán
ki tudta venni, hogy mi áll rajta. Felvillanyozó izgalom járta át, félt, hogy Mr. Stipple
fölnéz, és észreveszi.

OXFORDI ÉS CAMBRIDGE-I VIZSGABIZOTTSÁG

Középiskolai záróvizsga
Emelt szint
KÉMIA 1
1967. július 3., hétfő, 10 óra
Válaszoljon hat kérdésre!
Csak a lap egyik oldalára írjon!

Harvey olvasni kezdte a kérdéseket:

1. Mit jelentenek az alábbi kifejezések: atomszám, atomsúly, izotóp?

2. Írja le röviden a metil-cianid (acetonitril) előállítását (a) metil-alkoholból, és (b)
etil-alkoholból.

A kérdéseket olvasta a biológiatanár is. Közben bólogatott magában, és nyilván

tudta, hogy tiltott dolgot művel, mert folyton jobbra-balra tekingetett. Az első oldal
aljára vastag, fekete betűkkel oda volt gépelve, hogy FORDÍTSON! Mr. Stipple ekkor
szétnyitotta a lapokat, így Harvey a második és a harmadik oldalt is meglátta. Micsoda
őrült hallucináció! Megengedett magának egy mosolyt.
Mr. Stipple összehajtotta a feladatsort, és visszatette a borítékba. Aztán szép
sorban elővette és átolvasta a többi kémia-, fizika- és biológiavizsga feladatait is.
Harvey tőle telhetően memorizálta a kérdéseket. Meglepetésére egyből el tudta
ismételni az összeset, mintha az agya lefényképezte volna a lapokat.
Micsoda időpocsékolás, gondolta. Bemagolok egy csomó nem létező
vizsgakérdést…
Elolvasta az utolsó oldalt is. Egyre sötétebb lett, egyre rosszabbul látta a
feladatokat, és hirtelen rátört a félelem. Valami volt a háta mögött, és ez a sötét,
vészjósló valami elállta a menekülés útját.
Próbált kitérni előle, de a valami egyre közelebb volt hozzá, szép lassan
becserkészte. Harvey elsurrant oldalra, de a fal most nem hagyta, hogy átsuhanjon
rajta, hanem magába szippantotta, szabályosan fölitatta, mint egy tintapacát. A festék-
és vakolatrétegen átjutott, de utána bent ragadt a vastag kőfalban. Még sötétebb lett.
A vészjósló valami még mindig ott volt a háta mögött.
Aztán kezek ragadták meg. Jéghideg kezek. Érezte a tapintásukat. Újra működtek
az érzékei. A kezek jó szorosan megragadták, és ő keserves küzdelem árán próbálta
lerázni őket magáról, hogy kiszabadulhasson. Az édesanyja hangját hallotta,
méghozzá úgy, mintha egyenesen a fülébe suttogott volna.
– Szívem, Isten nagyon elégedetlen veled.
Rángatták, taszigálták a sötét árnyak.
– Anyádnak nem kellesz – mondta egy durva hang.
– Soha többé nem akar látni – tette hozzá egy másik.
Harvey rémülten megfordult. A fal molekulái egyre jobban ránehezedtek, mintha ott
akarnák tartani, mintha meg akarnák gátolni, hogy kijusson. Örökre be akarják zárni
ebbe a kőfalba!
Harvey felüvöltött.
Hideg volt, nagyon hideg.
Újra felüvöltött. Aztán még egyszer.
– Harve, kuss legyen már!
– Az istenit, Harve!
Valaki mordult egyet. Kattant a villanykapcsoló. Harvey látta, hogy valaki fölébe
tornyosul. Dacre volt az a csíkos pizsamájában. Harvey arcáról, testéről hideg veríték
csurgott. Valósággal úszott benne.
– Jól vagy, Harve? – kérdezte Dacre.
– Csak álmodtam – suttogta Harvey. – Rémálmom volt. – Újabb ágyrugók
nyikordultak meg.
– Ki kapcsolta föl azt a kurva villanyt? – fakadt ki valaki.
– Jól vagy? – kérdezte ismét Dacre.
Harvey nem felelt. Erősen gondolkodott, próbált visszamenni az álmába. A
vizsgafeladatokat pörgette végig fejben. Tisztán, nagyon is tisztán látta őket…

Írja le a fénytörésre vonatkozó Snell-törvényt, és határozza meg a törésmutató

fogalmát!
Nevezzen meg két hasonlóságot és két különbséget az elemi szén és a szilikon
kémiai tulajdonságai között!
 Mit értünk az „adaptív radiáció” fogalma alatt?
Ismertesse az ön által ismert rovarfajok szájszervének és lábának adaptációit!

– Jól vagy, Harve? – kérdezte meg még egyszer, immár nyomatékosabban Dacre.
– Tudod, nagyon ordítottál. Mit álmodtál?
– Igen, jól vagyok – mondta Harvey, és próbált a lelki szemei előtt sorban
megjelenő vizsgakérdésekre koncentrálni. Fizika, kémia, biológia. Megvárta, míg a
szobatársai visszaalszanak, majd fölkelt, papucsba bújt, kiosont a hálóteremből, és
elindult a sötét folyosón a kis tanulószoba felé, amelyen Dacre-rel osztoztak.
Belépett, becsukta maga mögött az ajtót, alul gondosan betömte a rést egy
törülközővel, hogy ne szűrődjön ki fény, majd fölkapcsolta az olvasólámpáját, leült az
asztalához, és írni kezdte a kérdéseket.

9. fejezet
1990. október 22., hétfő

Délután fél háromkor a temető előtt összegyűlt riporterek kis csoportja, mivel
tényszerű információt nem kapott, pletykákat fabrikált. Valaki azt mondta, hogy a
rendőrségi kapcsolata szerint a halott nőt, Sally Donaldsont a férje mérgezte meg.
Életbiztosítás van a dolog mögött, jelentette ki magabiztosan az újságíró.
Kate még mélyebbre süllyesztette a kezét az esőkabátja zsebébe, és jó szorosan
karba fonta a kezét. Irigyelte Eddie Bixet, aki meleg, száraz leshelyén, a temetőre
néző ablaknál gubbaszt. Már elterjedt a hír, hogy ott van, és most őt várta az egész
falka.
A reggeli eső már elállt, a szél pedig immár északkeletről fújt, hidegebb is lett. A
sötét őszi felhőket mintha lapáttal dobálták volna az égboltra, hogy elállják a napfény
útját. Kate nemrég húszperces ebédszünetet engedélyezett magának a közeli
kocsmában. Mohón bekanalazott valami currys indiai levest, amely még mindig égette
a szájpadlását, meg egy silány sonkás salátát, de cseppet sem múlt el az
éhségérzete.
Az út mentén főként az újságírók autói parkoltak, és volt egy közvetítőkocsi is a
Radio Sussextől, amelyből sortéként meredeztek az antennák. A levegőben enyhe
sörszag terjengett, és itt-ott cigarettafüst gomolygott. Mivel csöndes nap volt, a
tudósítók jobb sztori híján a temetőnél lebzseltek.
– Volt egy nénikém, akit halottnak nyilvánítottak, pedig még élt – mondta Rodney
Sparrow a Mid-Sussex Timestól. Kate soha nem tudta, hogy komolyan vegye-e, amit
mond. – Már ki is terítették a hullaházban boncolásra. Aztán amikor a patológus
belevágott, a nénikém fölült, torkon ragadta, és kérdőre vonta, hogy mégis, mi a fenét
művel? Komolyan mondom!
– Hipotermia – mondta egy másik újságíró, akit Kate nem ismert. A nagydarab,
drabális, sebhelyes arcú férfi kidobóembernek is beillett volna, vaskos skót
akcentussal beszélt. – Egy orvostól hallottam, hogy a hipotermia óránként egyre is
lelassíthatja az ember pulzusát, és ezt elnézhetik, amikor megállapítják a halál
beálltát, értitek.
 – Háborúban sokszor előfordul, hogy valakit élve eltemetnek – zihálta sípolva
Harry Oakes, az Eastboume Gazette pocakos riportere. – A sebesült katonákat sietve
kell megnézniük a bajtársaiknak, és nem mindig veszik észre, hogy valaki még
lélegzik. Annak, aki nem kapott egészségügyi képzést, sokszor nem könnyű ezt
megállapítani. Ott voltam ötvenkettőben Arnhemben, amikor háborús sírokat tártak föl.
Rettenetes volt! Vagy féltucatnyi csontváz ülő helyzetben kuporgott a föld alatt, és a
koporsók belső oldalán karmolásnyomokat találtak. Szegény ördögök!
– Nekem valaki mondta, hogy a forró égövi országokban is előfordul ilyesmi –
szólalt meg Shane Hewitt az Evening Argustól. – Ott ugyanis a törvény előírja, hogy
két napon belül el kell temetni a halottakat. A feltételezések szerint jó néhányan
magukhoz térnek a koporsóban.
– Ha valakit így temetnek el, meddig maradhat életben? – kérdezte Kate, és
közben elborzadva ráncolta a homlokát.
– Legföljebb pár óráig – felelte Rodney Sparrow. – Egy koporsóban nincs sok
levegő.
– Baromság – torkolta le a kidobóember külsejű kollégája. – Napokig is elélhet az
ember.
– A koporsóban nagyon kicsi a hely – szállt vitába vele Sparrow.
– Számold csak ki, mennyi levegőt szorít ki a holttest, és ami marad, azt vesd
össze a búvárok oxigénpalackjával, tudod, a két hengerrel!
– Jó, jó, de ha nekifeszülsz, alighanem följebb tudod nyomni egy kicsit a koporsó
fedelét, és akkor bejön egy kis levegő.
– A koporsófedelet jó erősen odaszögelik – mondta Shane Hewitt. – És ott van
még a rálapátolt föld súlya is.
– Nem szögelik, hanem csavarozzák.
– Mindegy, a kiszáradástól akkor is meghalsz, ha van levegőd – mondta Sparrow,
majd a temető felé intett a fejével. – Mióta is van odalent a lány?
– Múlt kedd délután óta. Majdnem egy hete.
– Hát, akkor most már nincs esély, nem igaz? Még akkor sem, ha élve temették el.
– Ma reggel valaki kopogást hallott.
– Igen? És ki volt az?
Shane Hewitt az út túloldalán lévő házak felé mutatott.
– A tizenkettesben lakó nő.
– Az komplett bolond – mondta Jim Barnhope a West Sussex Gazette-től. – Kate
már beszélt vele.
– Én is – szólt közbe Gail Cohen a Radio Sussextől. – Tényleg nincs ki a négy
kereke.
– Mondok én nektek valamit – szólalt meg rekedtes hangon Harry Oakes,
miközben cigaretta fityegett a szájában. – Azok után, amit láttam, engem hamvasztani
fognak! Nem szeretném véresre kaparni a körmömet, mint azok a fiúk Arnhemnél. –
Rákacsintott Kate-re, aki vitézül visszamosolygott.
– Hát, nem is tudom – mondta Jim Barnhope. – Baromi jó lehet arra ébredni a
koporsóban, hogy mész a kemencébe. Érzed a forróságot, aztán lángok nyaldossák a
koporsó falát… Legjobb a balzsamozás. Ha az elején még nem is vagy halott, a
végén tutira az leszel.
– Ugyanez áll a boncolásra is.
Harry Oakes Kate-re nézett.
– Ti végig itt maradtok?
 Kate vállat vont.
– Nem tudom.
– Nekem át kell mennem Eastbourne-be, a városi tanács ülésére. Nálad van a
mobilod?
– Igen.
– Nem gond, ha később fölhívlak, hogy van-e valami?
– Nem hát – felelte fogcsikorgatva Kate. Tudta, hogy Oakes alighanem egész este
a tévé előtt ejtőzik majd fölpolcolt lábbal, és az ő sztorijából akar megélni – legalábbis
abból, amit elmond neki belőle. Másrészt viszont Oakes jól értesült újságíró volt, és
korábban már adott Kate-nek jó tanácsot. És a lapja is fizetett, ha Oakes fölhasznált
valamit, ami tőle származott.
– Én meginterjúvoltam egy spiritiszta szivart – mondta Shane Hewitt. – Szerinte az
ember szelleme a temetésig a közelben marad.
– Mit is mondtál, hányas szám alatt lakik a nő, aki hallotta a kopogást? – fordult
Kate-hez Jim Barnhope.
– Tizenkettes – felelte Kate.
– Kösz. – Barnhope majdnem suttogva folytatta. – Úgy hallottam, lehet, hogy
Diana hercegnő szombaton Worthingbe látogat, mert férjhez megy valami régi
iskolatársnője. Nem kéne nagydobra verni… – ütögette meg oldalról az orrát
Barnhope.
– Kösz – mondta Kate.
Barnhope rákacsintott, és átballagott az úton. Kate elmosolyodott magában.
Kíváncsi volt, vajon a kollégájának több szerencséje lesz-e a félnótás nővel, mint neki.
– Nini, csak nem a bájos Kate-et látom?
Valaki barátságosan a vállára tette a kezét. Kate megfordult. Egy kollégája állt
előtte, akivel a Newsnál töltött első hetében együtt dolgozott, aztán Patrick Donoghue
továbbállt a Daily Mailhez.
– Patrick! Mit keresel te itt?
– A környéken jártam, és hallottam, hogy lenne itt egy sztori. Tényleg van?
– Még nincs, de még lehet.
A százhetvenöt centis Donoghue jó tíz centivel magasabb volt Kate-nél. A szél
meg az eső miatt kócos, csapzott volt a kissé aszimmetrikusan elválasztott, rövid,
barna haja. A választék két oldalán előrelógó nedves, kissé begöndörödő hajszálak
keretbe foglalták a homlokát.
A harmincéves, sovány, de keménykötésű újságíró, akinek az arcán látszott a
gyerekkori pattanások nyoma, jóképű férfi volt a maga markáns, viharvert módján.
Tréfát nem ismerő, de kedves arcához ír származásáról árulkodó, pajkosan csillogó,
éber zöld szempár társult. Viseltes nagykabátja alá nem kevésbé viseltes tweedzakót
vett föl, az alá pedig bordázott kék pulóvert, valamint kordbársony nadrágot és kopott
bakancsot. A kezében mobiltelefont szorongatott. Szabadságolt katonának éppúgy
nézhette volna az ember, mint újságírónak.
Azon az ominózus első héten kedves volt Kate-hez, mindent megtett, hogy
segítsen neki. Kétszer is összefutottak azóta: az egyik alkalommal egy bírósági
tárgyalásról tudósítottak, aztán a miniszterelnököt kapták el rajtaütésszerűén egy
pártkongresszuson. Patrick Donoghue-ba szorult némi lázadó szellem, és egy
leheletnyi pajkos éretlenség is, amelyben Kate magára ismert, és talán ezért is
vonzódott a férfihoz – aki most mintha még jobban nézett volna ki, mint amikor
utoljára látta.
Éles csiripelés hallatszott, mire Patrick a füléhez emelte a mobiltelefonját.
 – Donoghue – szólt bele, majd kezét a másik fülére tapasztva sarkon fordult, hátha
úgy jobb a térerő. – Úgy egy óra múlva tudok odaérni – mondta a telefonba –, ha
most elindulok… Nem, egyelőre semmi. – Most Kate-re nézett. – Aha, valószínűleg ki
tudok találni valamit. Oké. John Passmore visszajött már ebédről? Nem, semmi gond,
majd később beszélek vele. – Aztán füléről levéve a készüléket megnyomta a
telefonon a piros gombot.
– Menetparancsot kaptam.
Kate évődve és némiképp csalódottan vonta föl a szemöldökét.
– Jobb sztori akadt?
Patrick egy picit hátradöntötte a fejét.
– Több dolgok vannak földön és égen, Horatio, mint elázott temetőkben bóklászni.
– Feltéve, hogy valaki bóklászik helyetted is?
– Éppen erre akartam kilyukadni. Elképzelhető, hogy külsősként megcsináld
nekem ezt a témát, ha lesz belőle valami?
– De csak diszkréten – felelte Kate. – Egy-két riporternek lett az ilyesmiből egy kis
zűrje a Newsnál.
– Emiatt ne aggódj. A szokásos tarifa. Jó pénz.
Kate elmosolyodott.
– Hát persze.
– Meg arra is jó, hogy megismerjék a nevedet Londonban. Mégsem kéne holtod
napjáig tűzoltókocsik után futkosnod Sussexben.
– Amikor futkoshatok utánuk Londonban is?
– Ott nagyobb a tűz. – Patrick elvigyorodott. – Csörögj rám, ha van valami.
– És mi az a jobb sztori, ami elszólít innen?
– Nem a te vadászterületed. Dél-London.
– Hé! – méltatlankodott Kate. – Azért nem vagyunk mi falusi tahók! Én is
tudósíthatok Dél-Londonból, ha van hírértéke a sztorinak.
– Egy macska nem tud lejönni a tetőről – mondta Patrick Donoghue, majd
rákacsintott Kate-re, és már ott sem volt.
Kate az időjárás viszontagságai elől bemenekült a templomba, ahol a sekrestyés
éppen az áldozókelyhet tisztogatta. A hetven felé járó, gyérülő hajú férfi úgy nézett ki,
mintha egykor kövérkés lett volna, de mára már csak csont és bőr volt. Ezer örömmel
elmondta, hogy kedd este, Sally Donaldson temetése után mintha tompa
puffanásokat hallott volna, de nem szólt erről senkinek, csak pár nappal később,
amikor kiderült, hogy mások is hallottak valamit. Elmondta azt is, hogy Sally
Donaldsont születése óta ismerte. Kate-nek sikerült begyűjtenie tőle a lány rövid
életrajzát és több rokonának a nevét, sőt egyiknek-másiknak a címét is.
Az újságírókhoz visszaballagó Kate némi izgatott morajra érkezett, mert a csoport
mellett megállt egy kék Opel, és kiszállt belőle Dennis Falk, a rendőrségi szóvivő. Még
be sem csukta maga mögött a kocsi ajtaját, de a riporterek máris úgy rajzottak
körülötte, mint a molylepkék a lámpa körül. A meglehetősen agyafúrtnak látszó,
lenyalt, ritkuló hajú, új, kék színű esőkabátot viselő Falk csitító mozdulattal fölemelte a
kezét.
– Na szóval – kezdte, és előhúzott a zakója zsebéből egy összehajtott papírlapot.
– Van egy közleményem.
Falk, aki egykor maga is riporter volt, az újságírók többségét jól ismerte. Olvasni
kezdett a papírjából.
– Miután többen is arról számoltak be, hogy az elhunyt sírjából
megmagyarázhatatlan hangokat hallottak, az elhunyt férjének kérésére dr. Stanley
Gibson, a kelet-sussexi halottkém elrendelte az ez év október 16-án eltemetett Mrs.
Sally Donaldson földi maradványainak kihantolását. A belügyminisztérium az 1857-es
temetkezési törvény huszonötödik paragrafusa alapján megadta az engedélyt az
exhumálás ma, október 22-én, hétfőn szürkület után, és holnap, október 23-án,
kedden virradatig bezárólag történő végrehajtására. – Azzal a szóvivő összehajtotta a
papírlapot, és visszadugta a zsebébe.
Rövid csend állt be. A dombról rendőrautó érkezett, és az utca túloldalán megállt.
– Megmondaná, miért nem kerülhet sor az exhumálásra szürkületig, Mr. Falk? –
kérdezte Kate.
A szóvivő ravaszkásan, leereszkedően rámosolygott, ez Kate-et igencsak
felbőszítette. Úgy tűnt, a férfi élvezetét leli abban, hogy megtartja az információt
magának.
– Ebben az országban exhumálásra kizárólag sötétedés után kerülhet sor,
tekintettel a magánélet szentségére, valamint arra, hogy az exhumálás a lakosság
nyugalmát a lehető legkevésbé zavarja meg.
– De Mr. Falk, a sírból kopogást hallottak! Ez nem minősül vészhelyzetnek? Nem
kellene haladéktalanul megkezdeni a kihantolást, ha a legkisebb esély is mutatkozik
rá, hogy Sally Donaldson még él?
– Tudomásom szerint a halottkém áttanulmányozta a kórházi jelentéseket és
egyéb bizonyítékokat, és levonta belőlük a maga következtetéseit. Véleménye szerint
az idő előtti temetés elméletét nem támasztja alá semmilyen bizonyíték, és az az
eshetőség, hogy Sally Donaldson még életben van, kizárható.
– Beengedik a sajtó képviselőit? – kérdezte Jim Barnhope.
Falk összekulcsolta a kezét a háta mögött, kidüllesztette lapos mellkasát, és a
szürke cipője sarkán hintázva közölte:
– A templom udvarát szürkületkor lezárjuk a lakosság elől, és a sajtó képviselőit
megkérjük, hogy ne kíséreljék meg fényképezni a ponyva mögött zajló munkát.
– Öö, Mr. Falk – szólalt meg tiszteletteljes hangon Rodney Sparrow –, tudomásunk
szerint Mr. Kevin Donaldson, az elhunyt hölgy férje éppen a temetőben tartózkodik.
Mindannyian szeretnénk, ha kommentálná a fejleményeket.
– Mr. Donaldsont súlyos lelki trauma érte. Kinyilvánította, hogy pillanatnyilag
senkivel sem óhajt beszélni.
Ekkor egy fehér Volvo Estate, majd egy zöld furgon állt meg mellettük. A Volvóból
két komor, gipszmerev arcú férfi szállt ki, a furgonnal pedig három overallos érkezett,
akik mindjárt ki is nyitották a hátsó ajtót, és nehéz műanyag zsákokat kezdtek
kipakolni a járdára.
Roy Pinner a Leadertől odahajolt Kate-hez.
– Mészpor – mondta. – A sírok tele vannak bacilussal. Akit egy rothadó holttest
megfertőz, az perceken belül meghal. A hullánál fertőzőbb dolog a világon nincs.
– Mr. Falk, miért nem engedik be a sajtót? – kérdezte valaki.
– Ez így szokás a magánélet szentségére való tekintettel, és higiéniai okokból is.
– Megmondaná, kik mehetnek be?
– Csak a sírásók, a temetkezési vállalat képviselői, a közvetlen hozzátartozók, a
halottkémi hivatal megbízottja és egy környezetegészségügyi szakember.
Az overallos férfiak most kivettek a furgonból egy nagy, hosszúkás alakú
furnérládát, és bevitték a temetőbe. Kate valami furcsa, morbid bűvöletben figyelte
ténykedésüket.
Az Evening News fotóosztálya talált az archívumban egy esküvői képet a
Donaldson házaspárról. Kate még nem látta. Kíváncsi lett volna, hogy nézett ki Sally
Donaldson, egy pillanatig megpróbálta elképzelni, hogy a lány a paraván mögötti sírba
leengedett kis, sötét ládában még él. Vajon tudatában van az idefönt zajló lázas
tevékenységnek? Kate megint a templomkert felé pillantott. Nem, az lehetetlen! Az a
lány már nem lehet életben. Istenem, ugye nem?
Az overallos férfiak most visszajöttek, és bevitték a zöld ponyva mögé a mészporos
zsákokat is. Kate rádöbbent, hogy ez a sztori a paraván mögött van. Ott zajlik majd le
minden: a dráma, a felkorbácsolt érzelmek, a borzalom. A paraván mögött ássák
majd ki a koporsót, és ott nyitják föl a fedelét.
Csöndben kivált a Dennis Falkot további kérdésekkel ostromló újságírók
csoportjából, elsétált a modern lakóházakhoz, és kölcsönkérte Eddie Bixtől a céges
Ford kulcsát. A fotós még mindig ott volt a leshelyén, a temetőre néző kis emeleti
szobában. Ezután Kate beült a Fordba, bekapcsolta a mobiltelefonját, és tárcsázta a
tudakozót.
Pár perc múlva már csörgött is a telefon a kapott számon.
– Környezet-egészségügyi Hivatal! – szólt bele valaki éles hangon.
– Barry Liverstockkal szeretnék beszélni.
Kattanás, majd hosszú csönd. Gyenge volt a térerő, Kate hol sercegést hallott, hol
néma csönd volt a vonalban. Egy titkárnő föltett neki néhány keresztkérdést, majd a
Környezet-egészségügyi Hivatal igazgatóhelyettesének álmos, méla hangját hallotta:
– Liverstock.
– Mr. Liverstock, itt Kate Hemingway az Evening Newstól.
– Á, igen, hogy van? – A férfi hangja mindjárt lelkesebb lett néhány fokozattal.
Kate lelki szemei előtt tisztán látta a fontoskodó szájhős Barry Liverstock lanyhán
leomló szőke fürtjeit, kéjsóvár vigyorát meg a vastag, közönséges jegygyűrűjét.
Amikor legutóbb találkoztak, a férfi áthajolt az irdatlan méretű íróasztalán, és
fölvetette, hogy egyszer majd menjenek el egy csöndes helyre ebédelni. Kate nem
fogadta el a meghívást, de nem is hárította el. Hitt benne, hogy nyitva kell tartani
minden kaput…
– Köszönöm, jól vagyok – mondta. – Tetszett a cikkem a közlekedési
légszennyezés figyelésére kidolgozott tervezetéről? A „Friss levegőt Brightonba!”
kampányról?
– Remek volt. Nem is gondoltam, hogy ilyen nagy terjedelemben akar foglalkozni
velünk.
– Meggyőztem a szerkesztőt, hogy ez nagyon fontos – hazudta Kate. Valójában
az utolsó pillanatban maradt ki az ötödik oldalra szánt anyag, mert valaki
becsületsértési perrel fenyegetőzött, és ennek az anyagnak a helyére került be az ő
első interjúja, amelyet a Sussex Evening Newsnál készített. – Igazából éppen emiatt
hívtam – folytatta. – Említette, hogy ha egyszer viszonozhatná valamivel a
szívességemet…
– liigen? – nyögte ki lassan, habozva Liverstock.
– Egészen aprócska szívességről lenne szó.
Kínos csönd.
– Lehet, hogy tudok írni még egy cikket.
A férfi erre sem harapott rá. Kate érezte, hogy a vonal túlsó végén fagyos a
hangulat, és átkozta magát, amiért telefonon próbálta elintézni ezt a dolgot. Hiszen be
is mehetett volna Liverstockhoz.
– Délután bent lesz az irodában? – kérdezte végül.
– Négykor értekezletem van.
– Húsz perc múlva ott tudok lenni.
 – Igen, azt hiszem, az megfelel – mondta kelletlenül a férfi.

Barry Liverstock irodája kirítt az ütött-kopott épületből, amelyben helyet kapott. A jó

nagy, tágas, levegős helyiség ablakából a híres brightoni mólóra, a Palace Pierre és a
tengerre nyílt kilátás, a padlót szép, bolyhos búzavirágkék szőnyegek borították.
Szépek voltak a tikfa bútorok is, meg az elegáns íróasztal előtt álló kis tárgyalóasztal.
A falon agarakat ábrázoló, berámázott fényképek sorakoztak, az egyik
könyvespolc fölött pedig ezüstözött serlegek és pajzsok. Az íróasztalon egy kellemes
külsejű nő és két kislány berámázott fotói mellett két, papírnehezékként szolgáló
ezüstagár üldögélt.
A férfi fölállt, amikor a titkárnője bevezette a vendéget. Kate a földszinti mosdóban
rendbe szedte magát, és kigombolt a blúzán még egy gombot, most, a puha fotelba
telepedve pedig, amennyire csak merte, a szoknyáját is fölhúzta a fekete
cicanadrágján.
A fehér inget és rikító nyakkendőt viselő Liverstock hátradőlt a székén. Kate
szemügyre vette a gyémántutánzat mandzsettagombjait, az arany karkötőjét, és
megállapította, hogy a férfi kövérebb, mint ahogy az emlékezetében élt: kerek,
tésztaképű.
– Mit tehetek magáért? – kérdezte, és úgy méregette, mint egy mustrára elé
vezetett kurvát. A dekoltázsát bámulta, és Kate olcsó, közönséges nőcskének érezte
magát. Nagy kínban volt.
– Munkát keresek – mondta.
A férfi összeráncolta a homlokát.
– Miért, nem érzi jól magát az újságnál?
– De, nagyon jól érzem magam az újságnál. – Kate mosolyt erőltetett az arcára. –
Csak átmenetileg kellene egy állás. – Kis szünet után folytatta: – Igazából… igazából
csak huszonnégy óráig szeretnék itt dolgozni.
Liverstock tovább vetkőztette a szemével.
– Nálam akar dolgozni?
– Szeretném, ha fölvenne az osztályára… csak huszonnégy órára. – Elfordította a
fejét, kinézett az ablakon, majd ismét a férfi felé fordult.
– Kísérgetni akar valakit, hogy figyelje a munkáját?
– Csak huszonnégy órára.
– Miért?
– Valami igazolvány kellene, vagy egy levél, amely igazolja, hogy itt dolgozom.
Liverstock a kezébe temette az állát.
– Miben sántikál?
Kate úgy helyezkedett, hogy még jobban látsszon a dekoltázsa.
– Ma este lesz egy exhumálás. Ott akarok lenni.
– Sally Donaldson? – Liverstock előhúzott az inge szivarzsebéből egy csomag
Rothmans cigarettát meg egy eldobható öngyújtót. – Ilyen gyorsan nem megy.
Nagyon szigorú eljárásrendünk van. Eltart pár napig, mire átfut az ügy a megfelelő
csatornákon.
Kate kimódoltan hanyag mozdulattal hátravetette a fejét.
– Ó, pedig én azt hittem, hogy magának hatalma van, hogy maga irányítja ezt a
céget. – Vállat vont, miközben látta, hogy a férfi arca halvány rózsaszín árnyalatot ölt.
– Valóban én irányítom – mondta kissé sértődötten Liverstock, és a szeme Kate
lábára tapadt, majd villant egyet, és az arcát fürkészte, hogy aztán újra a lábára
vándoroljon. Végül ismét a szemébe nézett, és önelégülten rávigyorgott, mint aki
ismeri a dörgést. – És nekem ez miért buli?
– Készíthetek magával egy interjút.
– Esetleg ebéd közben?
Találkozott a tekintetük. Kate érezte, hogy egy utolsó potyalesővel áll szemben.
– Biztos össze tudok hozni valamit – mondta, és biztatóbban mosolygott a férfira,
mint szeretett volna.
Liverstock fölemelte a telefont, bepötyögött egy számot, és hátradőlt.
– Brenda, ki megy ma este az exhumálásra? Judith Pickford? Kapcsolná? –
Rágyújtott. – Judith, volna itt egy… – Röpke habozás. – Egy kutató, aki az
exhumálásról ír tanulmányt. Magával vinné ma este? – Nagyot slukkolt a
cigarettájából, majd a mennyezet felé fújta a füstöt. – Nem, emiatt ne aggódjon. Majd
írok egy kis levelet, hogy magával van. Nem hiszem, hogy bárkit is különösebben
zavarna.
Letette a telefont, majd megnyomott egy másik gombot, és Kate az ajtón kívülről
éles berregést hallott. Aztán Liverstock titkárnőjének hangja recsegett a belső
telefonvonalon.
– Igen?
– Összeütne gyorsan egy rövid levelet? – kérdezte Liverstock, és közben
rákacsintott Kate-re.

10. fejezet
Harvey Swire beállt a nagyterembe bevonuló fiúk közé, akik a szürke flanelnadrághoz
könnyű, tengerészkék sportzakót viseltek, vagy az iskola halszálkamintás
egyenzakóját. Fekete nyakkendőjükön egyetlen színes csík húzódott végig, minden
kollégiumi háznak megvolt a maga színe. Hevesen tűzött a nap, perzselő hőség
ígérkezett.
Harvey szépen kifényesített cipőben, tiszta zsebkendővel érkezett. Úgy tűnt,
mindenki több gondot fordított a megjelenésére, mint máskor, mintha a rendes öltözék
elősegíthetné, hogy a gondolatok is rendeződjenek az ember fejében…
Harvey Dacre mellett állt. A szobatársa most is a Brut dezodor émelyítő, édeskés
illatát árasztotta, és Harvey-nak, akinek amúgy is csikart a hasa, ez nem igazán tett
jót… Nyomott volt a hangulat, hiába köszöntött rájuk ilyen napfényes, meleg nyári
nap. Még Reckett is csöndben volt, és nem is mozgott olyan hányavetien, mint
máskor.
– Fogadni merek, hogy a gravitációról kérdeznek valamit – szólalt meg valaki
Harvey mögött.
– Kémiából biztos nem.
– Nem hát, te agyalágyult. De te fizikát írsz, nem?
Harvey föllépett az utolsó kőlépcsőre, és bement a szűk bejárati ajtón. A hatalmas,
tölgyfa burkolatú teremben sorakozó asztalokon két ceruza és egy tiszta, fehér
itatóspapír mellett ott hevert a kémiavizsga lefelé fordított feladatsora is. A festettüveg
ablakokon idegesítően tűztek be a napsugarak, de legalább – egyelőre – hűvös volt.
A terem végében fölállították az iskolai színdarabok és beszédek alkalmával használt
pódiumot, amelyen most a felügyelő tanár asztala állt, azon pedig egy magányos
üvegpohár és egy vízzel teli, dugó nélküli borosüveg.
 Egy matektanár vigyázott a rendre, akit Harvey nem ismert jól. A szigorú, nagy
szakállú, beesett, szlávos arcú férfi úgy tekingetett körbe a teremben, mint a fészkét
őrző ragadozó madár.
Harvey megkereste az asztalt, amely az elkövetkező két hétben a munkahelye
lesz. A jobb felső sarokba, az asztalba süllyesztett tintatartó mellé oda volt celluxozva
egy névkártya, amelyre rágépelték, hogy „H. Swire”. Az újnak látszó, világos színű
asztalnak nyomasztóan természetes faillata volt. Harvey fölvette a két ceruzát, és
kicsit máshová tette vissza őket. Az állatok is megjelölik a területüket, gondolta.
Körülötte lábak csoszogtak, kihúzott székek nyikorogtak. A hatalmas falióra kilenc óra
ötvenöt percet mutatott. A felügyelő tanár az órájára nézett.
Harvey egyik ceruzája nagy koppanással leesett a padlóra. Lehajolt érte, és nem
kis bosszúságára észrevette, hogy kitört a hegye. Nyirkos keze remegett. A
nagymutató kilenc óra ötvenhatra ugrott. A felügyelő tanár tekintete egyenesen
Harvey-ra szegeződött.
Harvey elfordította a fejét, és azt látta, hogy Dacre a székén hátradőlve a
mutatóujját szaglássza. A szobatársa mindenkinek elmesélte, hogy azt az ujját nem
mossa meg, amíg nem látja viszont a barátnőjét, Anastasiát. Ez volt Dacre egyetlen
testrésze, amelyet nem fújt be Bruttal.
Hirtelen néma csönd telepedett a nagyteremre. A nagymutató ugrásra készen állt
kilenc óra ötvenkilenc percen. Harvey az előtte heverő üres papírlapra meredt. A
túloldalán halványan látszottak a gépelt szöveg fekete betűi. Kettőbe volt hajtva, és
volt benne még egy másik lap is. Összesen öt oldalon sorakoztak tehát a kérdések.
Harvey önkéntelenül a kezébe vette az egyik ceruzát, és rágcsálni kezdte. És ha
csak álom volt? Most már pillanatok alatt kiderül. A kérdések szinte beleégtek az
agyába, pontos sorrendben, részletesen föl tudta idézni őket. Leírta az összeset,
memorizálta őket, és bemagolta a válaszokat is. Ha tényleg ezek lesznek a kérdések,
akkor Mr. Matthey, Mr. Stipple és mindenki más bekaphatja.
A felügyelő tanár hangja belehasított a néma csöndbe:
– Most megfordíthatják a vizsgapapírjukat!
Papírzizegés töltötte be a termet. Harvey is felfordította a magáét, és nyakát
behúzva fölé görnyedt. Alig merte megnézni.

OXFORDI ÉS CAMBRIDGE-I VIZSGABIZOTTSÁG

Középiskolai záróvizsga
Emelt szint
KÉMIA 1
1967. július 3., hétfő, 10 óra
Válaszoljon hat kérdésre!
Csak a lap egyik oldalára írjon!

1. Mit jelentenek az alábbi kifejezések: atomszám, atomsúly, izotóp?

2. Írja le röviden a metil-cianid (acetonitril) előállítását (a) metil-al-koholból, és (b)
etil-alkoholból.

Harvey megpróbálta visszafojtani a mosolyt, amely úgy terjedt szét az arcán, mint a
kifolyt tinta. A felügyelő tanár megint őt nézte. Harvey tovább olvasta a kérdéseket, de
mire a harmadik oldal feléhez ért, már tudta, hogy kár a fáradságért.
Hiszen tudja az összes kérdést, és az összes választ is.
 11. fejezet
1990. október 22., hétfő

Már majdnem besötétedett, amikor Kate Hemingway öt óra után pár perccel, a
Környezet-egészségügyi Hivatal munkatársának kék Renault-ját követve befordult a
Sussex Evening News Fordjával a keskeny útra, amely a Szent Anna-templomhoz
vezetett.
Az út mindkét oldala tele volt parkoló autókkal, csak jóval a templom után találtak
helyet. Kate bezárta a kocsit, fölhajtotta az esőkabátja gallérját, és jól a szemébe
húzta az erre az alkalomra vásárolt esőkalap karimáját. Remélte, hogy ez elég lesz
ahhoz, hogy az újságíró kollégái ne ismerjenek rá a szürkületben. Fújt a szél, és a
kitartóan hulló eső is rontotta a látási viszonyokat.
– Minden rendben? – kérdezte Judith Pickford, a kirendelt környezet-egészségügyi
szakember. A harmincöt év körüli, rövid, barna hajú, csöndes, komoly nő ízlésesen és
melegen volt öltözve, és kis esernyőt tartott a feje fölé. Kate érzékelte, hogy nem
repes az örömtől, amiért rásóztak egy kísérőt.
Kate feszülten, idegesen lépkedett a járdán. A ruháját kezdte átitatni a hideg
veríték. Egy hatalmas teherautó platóján generátor zúgott, a járdán a templomkertbe
vezető kábelek keresztezték útjukat. A templom előtt jó tucatnyi újságíró lebzselt. Ott
állt két helyi rádióállomás közvetítőkocsija is, meg egy nagyobb járgány a TVS
televíziótól. Ezek szerint máshol nemigen történik semmi, gondolta Kate.
A védőponyva mögötti reflektorok rideg, fehér fénye hátulról világította meg a
templomot, amely így sötét, vészjósló árnyként tornyosult előttük. A környékbeliek
közül is többen ott kíváncsiskodtak, a sürgés-forgást szemlélték, és ettől csak még
valószerűtlenebb lett az egész. Olyan volt, mintha filmet forgatnának.
Kate habozott. Egy órája még remek ötletnek tűnt, amit csinált, de most már nem
volt olyan biztos benne, hogy tényleg látni akarja-e, mi van a koporsóban…
A riporterek, akikkel nemrég még együtt múlatta az időt, fázósan, elázva
álldogáltak, a többség esernyő alatt. Ketten termoszból kitöltött kávét szürcsölgettek
közös bögréből. Kate leszegte a fejét, és megpróbálta behúzni a gallérja mögé, mint a
teknősbéka. Egy templom előtt parkoló furgon mögül most három PVC-védőruhás,
gumicsizmás, gumikesztyűs férfi bukkant elő, és vonult be a kapun.
Kate és a Környezet-egészségügyi Hivatal munkatársa követte őket. Kate-nek
sikerült észrevétlenül elhaladnia Shane Hewitt, az Argus tudósítója, majd Rodney
Sparrow, a Mid-Sussex Times újságírója mellett is. Az utóbbi elég szánalmas látványt
nyújtva majszolt egy Mars szeletet, és Kate-et hirtelen az önelégültség, no meg az
adrenalinfröccs kellemes bódulata töltötte el.
A belső zsebébe csúsztatta a kezét, és megnézte, megvan-e még Barry Liverstock
levele.
– A temetkezési vállalattól vagyunk – mondta előttük egy férfi a savanyú képű
rendőrnek, akihez már volt szerencséje. A rendőr épp csak egy futó pillantást vetett
Judith Pickford igazolványára, és Kate-et is gond nélkül beengedte.
Miközben átvágtak a temetőn, egy rosszul elhelyezett reflektor éppen a szemükbe
világított. Ebben a megvilágításban az eső úgy nézett ki, mintha vasszögek
potyognának az égből. A zöld védőponyva, amely jóval magasabb volt, mint Kate
gondolta volna, szeszélyesen csapódott ide-oda, és vadul cibálta a rögzítőpányvákat.
A bejáratot egyszerűen a ponyva hasítéka jelentette, azon léptek be a temetkezési
vállalkozók után.
A ponyva elég nagy, széltében jó tízméteres területet fedett le. A vizes fű, a
reflektorok magasból jövő, vakító fénye és a két sorban elhelyezkedő sírkövek
jóvoltából még inkább azt hihette az ember, hogy filmforgatást vagy színpadi díszletet
lát. Hogy honnan fogják kihantolni Sally Donaldsont, az egyből látszott, hiszen az volt
az egyetlen új sír. A frissen megforgatott, négyszögletű földkupac tetején
rózsakoszorú pihent, az egyik oldalára pedig köteleket, két ásót és egy halom
mészporos zsákot készítettek ki. A földkupac egyik végébe szúrt fémrúdból kiinduló
drót egy magányos, komor alakhoz vezetett. A férfi a hatalmas furnérládán ült,
amelyet korábban Kate szeme láttára hoztak be. Fülhallgató volt a fején, az arcát
kezébe temette. Kate arra gondolt, hogy alighanem ő lehet Sally Donaldson férje.
A temetkezési vállalkozók elmentek Kate mellett, és csatlakoztak a sarokban
álldogáló csoporthoz. Összedugták a fejüket, valamiféle megbeszélés zajlott.
Mindenki védőruhát viselt, kivéve egy harminc körüli, sötét kabátot és vastag sálat
viselő nőt, aki esernyőt tartott a kezében.
Judith Pickford, a környezet-egészségügyi szakember is odament, és
bemutatkozott a társaság tagjainak. Kate egy pillanatig még elnézte a furnérládán ülő
magányos alakot. A ponyvát csapkodta a szél, a távolból a generátor zúgása
hallatszott. Aztán a férfi hisztérikusan üvöltözni kezdett:
– Az ég szerelmére, nem tudnának sietni? Elment az egész nap! Most már talán
elég sötét van, az isten verje meg! – Térdre esett, és a fülhallgatójából kilógó drótot
maga után húzva, puszta kézzel kaparni kezdte a földet. – Nem várok tovább! Sally
ott van a föld alatt, a szentségit! – Aztán még jobban fölemelte a hangját, és a földnek
kiabált: – Drágám! Szívem! Nem lesz semmi baj, kihozunk onnan!
A sötét kabátos nő letérdelt mellé, és nyugtatólag átkarolta. Aztán a csoporthoz
beszélt, és Kate felismerte, hogy ő jött a halottkémi hivatalból. Korábban már látta egy
halottszemlén.
– Azt hiszem, elég sötét van – mondta a nő, majd a mellette térdelő férfira nézett: –
Mr. Donaldson, most már hozzákezdenek.
Kevin Donaldson most arrafelé fordította a fejét, ahol Kate állt, így jól láthatta a férfi
lelki gyötrelmektől eltorzult arcát. Hisztérikusan zokogott.
– Siessenek már, az istenért, nagyon kérem, siessenek! Múlt kedd óta odalent van!
El tudják képzelni, mit érezhet?
A nő szelíden arrébb terelgette. Két férfi kihúzta a földből az érzékelőszondát, majd
ásót ragadtak, és lassan, komoran munkához láttak. Nem látszott, hogy
különösebben sietnének, úgy mozogtak, mintha a kertet ásnák föl. Az ásólapot
karcoló föld csikorgását meg a félredobott rögök tompa puffanásait a férj zokogása
kísérte.
Judith Pickford most visszajött, és megállt Kate mellett. Kate a szenvtelen arcára
pillantott.
– Hányszor volt már exhumáláson? – kérdezte tőle.
– Négyszer.
– Mind ilyen volt?
– Nem. Régi sírokat helyeztek át.
Kate feszengve a férjre nézett, szerette volna, ha mondani tud neki valamit. Aztán
fölpillantott, hogy Eddie Bix ott van-e még az ablakban, de nem látta, mert túl magas
volt a paraván. Éberen figyelte a körülötte zajló eseményeket, igyekezett megjegyezni,
mi történik, hogy majd érzékeltetni tudja a légkört.
Magas férfi közeledett hozzá lomha, megfáradt léptekkel. Levette esőáztatta
szemüvegét, és nagy nehezen ráfókuszált előbb Kate-re, majd Judith Pickfordra. A
szeme körül puha, fehér volt a bőre, látszott, hogy hosszú évek óta szemüveges.
Halkan, udvariasan szólalt meg:
– Reg Burton vagyok, a Dalby és Fia Temetkezési Vállalat igazgatója. Önök…
öö… az elhunyt rokonai?
– Én a Környezet-egészségügyi Hivataltól jöttem – mondta Judith Pickford. – A
hölgy velem van.
– Szintén a Környezet-egészségügyi Hivatalnál van? – kérdezte Kate-től a férfi.
Kate remélte, hogy szemüveg nélkül nem veszi észre, hogy elpirult.
– Igen, átmenetileg.
– Ön amerikai?
– Igen. Azaz ott születtem.
– Pontosan merrefelé?
– Bostonban.
– Egyszer jártam ott. Szép város. Tetszettek a gázlámpák a dombon.
– És a teával teleöntött kikötő?
A férfi elmosolyodott.
– Nem értettem jól a nevét.
Kate-et egyre jobban kiverte a hideg veríték.
– Kate – mondta vezetéknév nélkül, remélve, hogy a férfi nem firtatja tovább.
– Mennyi ideig vizsgálták, hogy jön-e hang a sírból? – kérdezte Judith Pickford.
– Ez egy bányászati kutatószonda, sajnos csak ma reggel érkezett meg.
Lézerszkennert ígértek, de nem lett belőle semmi. – Reg Burton lehalkította a hangját,
hogy Kevin Donaldson ne hallja. – Őszintén szólva nem hiszem, hogy bármit is
találnánk. Kissé elfajult ez az ügy. És ha kíváncsi a véleményemre, szerintem ez
nagyrészt a pap felelőssége.
– Ő hol van?
– Azt mondtam neki, hogy majd hívjuk, ha felszínre került a koporsó.
Azzal Reg Burton visszaballagott a többiekhez, és mondott nekik valamit.
Néhányan feléjük fordították a fejüket. Az esőcseppek most már hosszabb, vastagabb
szögekre emlékeztettek, a szél pedig áthatolt Kate ruházatának minden rétegén, és
valósággal ráfagyasztotta a saját izzadságát. Átkarolta magát, és arra gondolt, hogy
vajon meddig tart ez még? Közben éberen figyelte Kevin Donaldsont, hátha
valamilyen ürüggyel beszélhet vele, és kiszedhet belőle valamit, amit idézhet a
tudósításában. Ugyanakkor kemény küzdelmet folytatott az érzéseivel, amelyek azt
diktálták, hogy viselkedjen tisztelettudóan, és maradjon a háttérben.
Próbálta kérdezgetni Judith Pickfordot a munkájáról meg a korábbi hasonló
élményeiről, de a nő semmitmondó válaszokat adott, mintha figyelmeztették volna,
hogy ne nagyon fecsegjen, mert újságíróval van dolga. Amikor a két férfi már
háromnegyed órája ásott, valaki elővett egy termoszt, és műanyag poharakban kávét
adtak körbe. Elvett egy poharat Kate is. Az édes folyadék melege kissé jobb kedvre
derítette. Gyorsan megitta, majd a kezében szorongatta a poharat, mert nem tudta,
hova tegye.
Most újabb védőruhás férfi jött be a lezárt területre. Körülnézett, majd egyenesen
Sally Donaldson férjéhez sietett, kezet rázott vele, és mondott neki valamit. Kevin
Donaldson kábán bámulta a földet, a szeméből még mindig patakzott a könny, az
arcát valósággal összegyűrte a bánat. Az újonnan érkezett férfi ezután a halottkémi
hivatal munkatársához lépett.
– Miss Willow? – kérdezte a szelet, az esőt és a generátor távoli zúgását
túlharsogva.
– Igen.
– Dr. Sells vagyok, Mrs. Donaldson háziorvosa. Mr. Donaldson kért meg, hogy
jöjjek ide.
– Nem ön állította ki a halotti bizonyítványt?
– Nem. Én attól kezdve, hogy beutaltam a kórházba, nem láttam többé Sally
Donaldsont. Borzalmas ügy.
A nő bólintott. Kate megjegyezte az orvos nevét, és épp csak egy picivel, hogy ne
legyen túl feltűnő, közelebb araszolt hozzájuk. Aztán átmentek a Kevin Donaldsontól
legtávolabbi sarokba, ő pedig követte őket, és hegyezte a fülét.
– Amint hallom, terhes volt – mondta Miss Willow.
– A hatodik hónapban járt. Egészséges lány volt. – Dr. Sells hangján érződött a
mélységes döbbenet. – A szülészorvost kissé aggasztotta Sally vérnyomása, de nem
gondolta, hogy komoly baj lenne. Enyhe toxémia. De azért beküldte a szülészetre,
hogy egy-két napig figyeljék.
– És epilepsziás rohamban halt meg, ugye?
Dr. Sells bámulta egy kicsit a földet, mielőtt válaszolt volna.
– Az a toxémia hatása. Sally nem volt epilepsziás, legalábbis soha nem mutatott
ilyen tüneteket.
– De az epilepszia bármikor kialakulhat, nem igaz?
Az orvos habozott.
– Hát… igen, kialakulhat. – Mondani akart még valamit, de ekkor tompa puffanás
hallatszott, és Kate érezte, hogy a lezárt területet szinte szétveti a feszültség. Mindenki
megmerevedett, és minden szem a sírra szegeződött. A két sírásó kimászott a
gödörből, és az egyikük, egy nagydarab, torzonborz férfi odabiccentett Judith
Pickfordnak:
– Kiástuk a koporsót.
Mindenki előrébb nyomult pár lépéssel, majd lelassítottak, mintha nem akarnának
túl közel menni a gödör széléhez. Csak Kevin Donaldson tolakodott előre.
– Sally! – kiáltotta. – Drágám! – Panaszosan, szaggatottan nyöszörgött, majd
térdre esett, és megpróbált leereszkedni a sírba. A temetkezési vállalat egyik embere
azonban az egyik sírásó segítségével finoman visszafogta. – Engedjenek! – ordította
Kevin Donaldson. – Engedjenek!
Kate gombócot érzett a torkában. Aztán ő is belenézett a sötét gödörbe. A
rászóródott föld- és mészkődarabok alatt már látszott a koporsó fedele.
– Mr. Donaldson – mondta a halottkémi hivatal munkatársa. – Kérem, néhány
percig még legyen türelemmel.
A magas temetkezési vállalkozó, aki korábban bemutatkozott Kate-nek, bemászott
a gödörbe, majd rátérdelt a koporsó fedelére, és jó hangosan megkopogtatta.
– Halló! – kiáltotta el magát, majd megint kopogott, és a fedélre tapasztotta a fülét.
Kate számára ez egészen abszurdnak tűnt.
A férfi kimászott a gödörből.
– Nem hallok semmit – mondta, majd a két sírásóra nézett. – Ha beszórják a
mészport, hívom Comfort tiszteletest.
 A sírásók kivágták két zsák száját, és rálapátolták a koporsófedélre a piszkosfehér
port. Szúrós szag terjengett a levegőben. A mészpor és a szag végképp kiölte a
helyzetből a méltóság utolsó szikráját is.
Kevin Donaldson döbbent csendben figyelt. Kate-nek le kellett küzdenie a
késztetést, hogy megfogja a kezét, hogy mondjon neki valamit, hogy megpróbálja egy
kicsit megnyugtatni.
Aztán a sírásók leengedtek a gödörbe két kötelet, majd leereszkedtek, és ráálltak a
koporsóra. Áthúzták a köteleket a koporsó fogantyúin, majd kimásztak. Megfogták a
kötél végét, följebb húzták, hogy feszüljön, majd odabiccentettek egymásnak, és
nekifeszültek. Semmi.
– A francba – mondta a nagydarab. – Ez ragaszkodik az anyaföldhöz, Ron. Előbb
szabadítsuk ki az egyik végét. – Azzal átment a túloldalra, beállt a társa mögé, mintha
egy kötélhúzó csapatban lennének, és megint nekiveselkedtek. De a koporsó még
mindig nem mozdult.
– Egy kicsit jobban ki kell ásni – mondta a lófarkas sírásó.
Beugrottak a sírba, ástak úgy tíz percig, majd újra próbálkoztak.
Most már besegített nekik az egyik temetkezési vállalkozó is. A sírból hangos
cuppanás hallatszott. Erre húztak még egyet a kötélen, mire a koporsó megmozdult
egy picit. A három férfi szusszant egyet.
– Na jó, rugaszkodjunk neki még egyszer.
Most kitartóbbak voltak, mint az előbb, és a koporsó egyik vége megemelkedett. A
két sírásó fogta a kötelet, hogy feszes maradjon, a két temetkezési vállalkozó pedig
megragadta a mahagónikoporsó másik végét. A lassanként egyre följebb jövő fedélről
mészporcsíkok hullottak vissza a gödörbe. Aztán a négy férfi átemelte a koporsót a
földkupacon, és leengedte a nedves fűre.
A koporsó két oldalát borító vizes sár és falevelek között fehér mészpor csordogált
lefelé. A sárban egy giliszta tekergőzött, de már a végét járta, szétmarta a mész. A
három sárgaréz fogantyú tompán csillogott a reflektorfényben. Kate érezte, hogy
mindenki a koporsót bámulja. Kevin Donaldson távol tartotta magát, most, hogy
elérkezett az igazság pillanata, szemmel láthatóan megijedt.
Judith Pickford előrelépett, és széthajtogatott egy kinyomtatott dokumentumot. A
koporsófedélen lévő névtáblára nézett, amelyről az eső már lemosta a mészport.
Ellenőrizte, hogy ugyanaz a név olvasható-e ott is, mint a papírján. Végül bólintott,
jelezve, hogy a temetkezésiek folytathatják a munkát.
Az egyik férfi csavarhúzóval a kezében a koporsóhoz lépett. Módszeresen
kicsavarozta a fedelet rögzítő hat csavart, majd benyomta a csavarhúzó élét a fedél
alá, beljebb ütögette a kezével, fölfeszítve a fedelet. Velőtrázó sikoly hallatszott. Kate
összerezzent.
És ekkor kialudtak a lámpák.
Kate visszafojtotta a lélegzetét. Hevesen kalapált a szíve. A szél zúgását hallotta.
Aztán egy kiáltást. Zseblámpa fénye vetődött a koporsóra, majd reszketegen
visszajött a villanyfény is.
Újabb sikoly, majd még egy. Kate nagyot fújt. Most döbbent csak rá, hogy mégsem
sikított senki, csak a koporsó peremén elcsúszó fedél hangját hallotta. A temetkezési
vállalkozó egy kicsit fölfeszítette a fedél sarkát, majd a kollégája segítségével lassan
leemelték a koporsóról. A reflektorok fénye megint vibrálni kezdett.
Kate először csak enyhén érezte a bűzt. Mintha egy régóta döglött hal belsőségeit
szagolgatta volna. Egy pillanatig azt hitte, biztos eldugult a közelben egy
szennyvízcsatorna. Aztán amikor már félig leemelték a fedelet, a bűz egy csapásra
fölerősödött. Kate öklendezett, majd nagyot nyelt. Kis híján elhányta magát.
Hasonlóan reagáltak a körülötte állók is.
A fedél már majdnem teljesen lejött.
– Jézus Mária! – mondta a koporsóba bámulva az egyik temetkezési vállalkozó.
Kis szünetet tartottak, majd teljesen leemelték a fedelet, és hátraléptek vele egyet.
Elkerekedett a szemük a sokktól, és egy pillanatra mintha kővé dermedtek volna. Kate
a fedelet bámulta, amely még mindig eltakarta előle a koporsót. Egyre jobban
elborzadt: nem tudta, hogy csak a fény játéka-e, vagy tényleg karmolásnyomokat lát a
fa erezetén.
Aztán a fedelet elvitték a látómezejéből, és egyenesen belelátott a koporsóba. A
reflektorok vakító fénycsóvái közé sötét foltok ékelődtek. Kate térde megroggyant, a
gyomra kavargott, a fejbőre pedig úgy szorította, mintha összement volna. Szinte
robbanásszerűen tört rá a borzongató iszony és a rémület. El akart hátrálni, de
nekiütközött valakinek, rá is lépett az illető lábára, majd nekihátrált a paravánnak,
érezte, hogy a ponyva fölpúposodik, és szinte beszippantja. Kapálózva próbálta
ellökni magától.
És még mindig belátott a koporsóba.
A csipkés-fodros, fehér szaténszövetbe bugyolált Sally Donaldson kitöltötte a teret.
Úgy nézett ki, mint egy játékbaba a dobozában. Tágra nyílt szeme üvegesen,
fénytelenül, kétségbeesetten meredt a világba. Viaszfehér bőre áttetszően ragyogott a
vakító fényben, a zilált szőke haja pedig úgy omlott az arcára, nyakára, mint a
kiszakadt párnából a tömőanyag.
A tátott szája mintha egy sikoly kellős közepén dermedt volna kővé. Elkékült ajkai
iszonyatos, vicsorgó vigyorra húzódtak, így látszott a hibátlan, hófehér fogsora. A két
keze kinyújtva pihent a két oldala mellett. Csúnyák voltak a megfeketedett körmei, úgy
néztek ki, mintha lerágta volna őket – leszámítva a két hosszú, elegáns
hüvelykujjkörmét.
A lábköze fölé csúszott, kék hálóingén rézszínű foltok éktelenkedtek. A térde föl volt
húzva, és a két lába olyan távol volt egymástól, amilyen távol csak lehetett. A combjai
között a köldökzsinórról még le nem vágott, összeaszott magzat feküdt. Fénylett a
bőre, úgy nézett ki, mint egy megnyúzott patkány.

12. fejezet
Harvey Swire a nyári szünidőben Spanyolországba ment Dacre-rel. Öt hétig
kempingeztek a Costa Braván. A régi Volkswagennel utaztak, amelyet Dacre kapott
az apjától.
Harvey mindenki szerint megváltozott a balesete óta. Dacre az iskolában nemigen
töprengett ezen, mert lefoglalta a vizsgákra való magolás. A nyaralásuk alatt viszont
már feltűnt neki, hogy a barátja szótlan, kedvetlen, és semmi érdeklődést nem mutat a
berúgás, a betépés vagy a lányok felszedése iránt.
Azon tűnődött, hogy vajon Angie hiányzik-e ennyire Harvey-nak, vagy a vizsgái
miatt aggódik? Tudta, hogy a barátja apja nehéz eset, és arra gondolt, hogy Harvey
talán ezért fél annyira, hogy nem kerül be az egyetemre. De Harvey erről nem
mondott semmit.
Dacre-nek eszébe jutott, hogy amikor Harvey a balesete után újra iskolába kezdett
járni, az első hetekben furcsán viselkedett: arról beszélt, hogy látta Istent, meg az
édesanyját is, és dühödten nekitámadt Reckettnek. Aztán meg lassanként
elszigetelődött a többiektől, mintha csak falat épített volna maga köré.
Dacre végül egy forró, bágyadt augusztus végi délutánon kitette Harvey-t a Tudor-
kort idéző stílusban épült, hatalmas, puccos wimbledoni házuk előtt. A kallantyút
kihúzva fölugrasztotta a Volkswagen csomagtartófedelét, kicibálta a poros, rendetlen
csomagtérből Harvey sporttáskáját, sátrát, no meg a vámmentes boltban vásárolt
whiskyt és cigarettát tartalmazó nejlonszatyrát, majd tompa, fémes csattanással
lecsukta a csomagtartót.
A southamptoni kompon, hálózsákban töltött éjszaka után mindketten fáradtak,
ápolatlanok voltak, és ragadtak a kosztól. Most az egyszer Dacre sem bűzlött a Brut
dezodortól. Homályos ígéretet tettek, hogy majd hívják egymást. Aztán Dacre
felbőgette a motort, kiengedte a kuplungot, és az volt a benyomása, mintha egy
vadidegen stoppost tett volna ki pár kilométer után, nem pedig azt a fiút, aki az utóbbi
öt évben a legjobb barátja volt.
Harvey besétált a rövid, kavicsos kocsibehajtón a mocskos pólójában,
trapézfarmerében és sivatagi bakancsában. Elhaladt az édesanyja kék Mini Austinja
mellett, amely a halála óta porral belepve, érintetlenül állt ott. Az apja nem engedte,
hogy a kertész lemossa, és azt sem, hogy Harvey vezesse. Mintha a kocsi azt az
illúziót keltette volna benne, hogy nincs semmi baj, hogy a felesége bent van a
házban, és éppen teát főz.
Harvey előkotorta a sporttáskájából a kulcsát, és kinyitotta a nehéz tölgyfa ajtót. Be
sem csukta maga mögött, úgy sietett az előszobai kisasztalhoz. Izgatottan meredt az
óntálcára, amelyre a házvezetőnő mindig kikészítette a postát.
Legfelül a Telegraph reggeli kiadása hevert. A szalagcím ezt harsogta: „HOLTAN
TALÁLTÁK EPSTEINT, A BEATLES MENEDZSERÉT.”
Harvey átfutotta a cikket, mert érdekelte, hogyan halt meg Epstein, majd félretolta a
lapot. A Telegraph alatti levélkupac tetején bikaviadalos képeslapot pillantott meg.
Három hete írta meg kötelességtudóan az apjának, és nyilván csak aznap reggel
érkezett meg. Eszébe jutott, hogy vajon Angie megkapta-e a lapjait? Neki hármat írt.
És aznap este meg akarta dugni.
Átrostálta a postát, de minden az apjának jött, neki semmi. Nagyot csattant a tálcán
a csalódottan visszaejtett paksaméta. A sötét, üres házban fényesítőszer szaga
terjengett. Az apja Franciaországban volt, és Harvey nagy örömére csak egy hét
múlva szándékozott hazajönni.
Még egyszer átnézte a leveleket, hátha elsiklott valami fölött. Aztán a
postabélyegzőket is megvizsgálta, hátha neki írtak, csak az apja nevére, de nem talált
semmit. Idegesen kirántotta a kisasztal középső fiókját, és ott megtalálta a neki
címzett levelek takaros, rendezett kis kupacát.
Az izgalomtól hevesen kalapáló szívvel pörgette át a postáját. Nem sok
érdemlegeset talált: pár boríték első ránézésre partimeghívót rejtett, ezenkívül jött egy
banki kimutatás meg a Paris Match magazin szeptemberi száma. Aztán meglátta,
amit keresett.
A kis, barnássárga borítékra rá volt gépelve a neve, és a postabélyegzőn látszott,
hogy az iskolája küldte a levelet, amely már föl volt bontva.
Harvey remegő kézzel cibálta ki a borítékból a fehér nyomtatványt, egy pillanatig rá
sem mert nézni. Aztán végül mégis felfordította. A papíron ez állt:

OXFORDI ÉS CAMBRIDGE-I VIZSGABIZOTTSÁG

Emelt szintű középiskolai záróvizsga
 eredményéről kiadott bizonyítvány
Harvey Quentin Edward Swire
Biológia: jeles
Kémia: jeles
Fizika: jeles

Megnézte az eredményeket még egyszer, aztán harmadszor is.

Te jóságos ég!
Hitetlenkedő, idegrángásszerű vigyor ült ki az arcára, de mindjárt le is olvadt.
Meglátta ugyanis az asztal fölötti tükörben a maszatos, napbarnított arcát, a kócos,
hosszú haját, meg a leheletnyi borostát az álla és a felső ajka körül. A szeme pedig
meg-megrebbent, mint a gyertyaláng a huzatban. Ismét a gépelt papírra nézett.
Valami hidegség áradt szét benne.
Félt.
A konyhából a hűtőszekrény tompa zúgása hallatszott, föntről, a lépcsőfordulóból
pedig a nagy állóóra ketyegése. Három jeles. Ezt el sem fogják hinni!
Aztán hirtelen elöntötte a düh. Bekaphatják egytől egyig! Azt sem hitték el, hogy
látta az édesanyját. Persze, abban igazuk is volt. Hiszen csak hallucinált. Valóban
nem látta az édesanyját, és nem látta a vizsgafeladatokat sem, csak hallucinált. Az
igazság az, hogy ő egy fantasztikus képességű diák. Csak senki más nem elég
intelligens ahhoz, hogy ezt belássa.
A tükörképét bámulta, attól várt megerősítést. A tükörképe azonban félrenézett.
Harvey dühödten rácsapott a kisasztalra, visszhangzott az óntálca, mint egy gong.
Aztán megmarkolta a sporttáskáját, a szatyrát meg a sátrát, és elindult fölfelé a
lépcsőn.
A nyaralás alatt többször is kis híján elmondta Dacre-nek, de minden egyes
alkalommal eszébe jutott a sok ugratás, heccelés, amit a barátaitól kapott, amikor
elmondta nekik, hogy látta a saját balesetét. Egyszer mégis belevágott volna, de
Dacre éppen kiszúrt egy lányt, aki megtetszett neki, és páváskodva átvonult a diszkó
táncparkettjén, hogy fölszedje.
Angie viszont végighallgatta, amit az édesanyjáról mondott neki, és nem nevette ki.
Ő talán megérti. Csakhogy Harvey rádöbbent, hogy most, miután az történt, ami, nem
mondhatja el a lánynak. Nem mondhatja el senkinek.
Három jeles. Már sokszor megpróbálta fölidézni azt az ominózus éjszakát, amikor
a teste fölött lebegett a kollégiumban, ugyanúgy, mint a biciklis balesetekor. Egyszer,
a vizsgák után még végig is ment az útvonalán, hogy lássa, lehetséges-e
észrevétlenül áthaladni a házfőnök lakásán, majd kijutni az utcára. Az ajtók kulcsra
voltak zárva és be voltak reteszelve, mégis könnyűszerrel kinyitotta őket. Be volt zárva
a tanári szoba is, és annak az ajtaját nem is tudta kinyitni. Persze, elképzelhető, hogy
azon az éjszakán elfelejtették bezárni. Elképzelhető…
Igen, nyilván elfelejtették.
Ő pedig alvajáróként nyilván besétált oda, és nyilván meglátta az asztalon heverő
vizsgapapírokat. Az, hogy Mr. Stipple válla fölött olvassa a kérdéseket, nyilván csak
álom volt.
Nyilván…
Harvey aggódott, hogy a válaszai túlságosan is makulátlanok, azon rágódott, hogy
nem kellett volna-e inkább szándékosan elkövetnie néhány hibát, hogy ne hihessék,
hogy csalt? Persze, azt be is kéne bizonyítaniuk. Emlékezett rá, hogy a felügyelő
tanár kiszúrta őt, és a vizsgák során többször is sétálgatott egy ideig az asztala
mellett, emlékezett a krepptalpú cipője nyikorgására a csupasz padlódeszkákon. De
nem szólt hozzá, nem vonta kérdőre, hogy mit csinál.
Mert nem csinált semmi rosszat.
Harvey arcára önelégült mosoly ült ki, mert eszébe jutott, hogy milyen képet
vághatnak most a tanárai, akik fensőbbségesen közölték vele, hogy esélye sincs
bekerülni az egyetemre. Stipple, a biosztanár, meg Mr. Matthey…
Eszébe jutott, hogy az apja vajon miért nem próbált kapcsolatba lépni vele, amikor
fölbontotta a borítékot, de aztán belátta, hogy Spanyolországban nem is volt
postacíme, ahova írhatott volna. De azért egy cédulát hagyhatott volna a nyomorult!
Írhatott volna valami kedveset, gratulálhatott volna neki. Lehet, hogy nem hitte el az
eredményt. Hát, az az ő baja, előbb-utóbb kénytelen lesz elhinni. Kénytelenek lesznek
elhinni mindannyian.
A hálószobája ajtaján még mindig ott volt az ÉLETVESZÉLY! BELÉPNI TILOS!
tábla, amelyet vagy tíz éve rakott ki. Belépett, és örömmel nyugtázta, hogy minden
pontosan ott van, ahol hagyta, csak kicsivel nagyobb lett a rend, és ez neki igencsak
tetszett. Szerette, ha egy szobában rend van, szerette, ha mindenütt le van törölve a
por, még ott is, ahova be sem lát. Mrs. Mannings, a házvezetőnő ezt nagyon jól tudta:
Harvey ugyanis hétéves korában egyszer elbocsátással fenyegette, amiért nem
törölte le a port a ruhásszekrény tetejéről. Ha olyan szobában volt, ahol nem
takarítottak ki rendesen, szinte érezte, hogy tapad rá a kosz.
Ez a szoba volt az ő birodalma. A tágas helyiség padlóját borító viseltes, piros
szőnyeg az ebédlőből került át. Volt mosdókagyló is, meg egy ablak, amely a hátsó
kertre és a hátsó szomszéd házára nézett. A falakat rideg, barna színű, 19. század
eleji stílusú tapéta borította. Az édesanyja tetette föl, amikor Harvey elment a Wesley-
re, mert felnőttesnek gondolta. A plafonon a denevér formájú, nyirkos folt mindig ott
volt, mióta Harvey az eszét tudta. Az ágya fölött a Psycho című film hatalmas, fekete-
fehér képkockája díszítette a falat: Janet Leigh arca kővé dermedt a sokktól, a
zuhanyzó csempéjén folyt le a vér. A poszter bal felső sarka a levegőben lógott, mert
nem ragadt oda rendesen.
Az ablaknál álló faasztalon egy kis mikroszkóp, néhány szerszám meg egy
egércsontváz hevert. A kis rágcsáló bordáira még tapadt egy kis darabka a
bundájából, az egyik lába pedig a levegőbe emelkedett, mintha a méreg, amit Harvey
apja évekkel azelőtt a padlóra helyezett, futtában végzett volna vele. A fal melletti
polcsorok közül az egyiken formalinban tartósított gőtéket, békákat, egereket,
patkányokat, rovarokat tartalmazó laboratóriumi üvegek sorakoztak, a másikon pedig
Harvey antikváriumokból beszerzett vagy az apjától elorzott orvosi könyvei. Ott volt
többek között a Gray-féle Anatómia, Kirkham Mai patológia című munkája, a
Chambers-féle orvosi szótár meg a Cunningham-féle boncolási kézikönyv.
A díszhelyen, a fiókos szekrény tetején pedig egy négyszögletes üvegtömbben öt
abortált emberi magzat pihent összegömbölyödve, mintha még mindig az
anyaméhben lennének. Piros festékfoltokat is kentek rájuk, hogy jobban látsszanak. A
legkisebb két-három centis, a legnagyobb tízcentis volt. Az apja kapta őket ajándékba
pár éve, de idővel kidobta az üveget. Harvey a kukából szedte ki.
Mindig is lenyűgözte a halál. Az íróasztala fiókjai tele voltak a halált ábrázoló
újságokból, magazinokból kivágott képekkel. Különösen sokat ollózott ki a Paris
Matchból, ott jelentek meg az általa valaha látott legjobb „halálfotók”. Az apja azt hitte,
azért olvassa a magazint, mert a francia nyelvtudását akarja csiszolni. Gyakran talált
autóbalesetek áldozatairól készült fényképeket, amelyeken a holttestek ugyanúgy
megcsavarodva, összetörve hevertek, mint a kocsi, amely a sírjuk lett. Néha
gyilkosságok áldozatairól is akadt egy-egy jó kép.
 Harvey szívesen nézegette például egy kövér, öregedő gengszter fotóját, aki
öltönyben, mellényben, óralánccal görnyedt az érintetlen tányérja fölé valami puccos
étteremben. A halántékán ütött lyukból egyenesen a poharába csordogált a vér,
mintha a feje valami morbid vörösboros üveg lenne…
Harvey azon tűnődött, hogy vajon otthon van-e most Angie? Mielőtt elutazott
Spanyolországba, határozottan kezdett alakulni a dolog. Egy kerti partin a lány
megengedte, hogy mindkét mellét megtapizza, sőt még oda is dörgölőzött a
merevedő szerszámához. Reckettre vonatkozóan nem sikerült kiderítenie, hogy mi az
igazság, hogy tényleg megkefélte-e Angie-t, míg ő kórházban volt. De nem hitte, hogy
megtette volna, nem hitte, hogy Angie olyan szemérmes tudott volna lenni vele, ha
közben egy ilyen ronda, slampos, ótvar alakkal csinálja, mint Reckett.
Átment a szülei hatalmas, pasztell rózsaszín falú, diófa bútorokkal berendezett
hálószobájába, ahonnan a kertre és az úszómedencére nyílt kilátás. Így, csukott
ablakkal fojtogató volt a levegő. A toalettasztalkán színes fénykép állt: az édesanyja
nevetett, és megcsillant a szemében a fény. Harvey szomorúan nézte a fotót, és
elgondolkodott.
Szívem, Isten nagyon elégedetlen veled.
Fölért ez a mondat egy arculcsapással.
Soha többé nem akar látni.
Még egy pofon.
Harvey beszívta a parfümillatot, amely az ágyneműből meg a toalettasztalkán álló
üvegtégelyekből áradt. Aztán a diófa ruhásszekrényhez lépett, kihúzta az egyik fiókját,
és az édesanyja egymásra rakott pulóvereibe temette az arcát. Átadta magát a
kasmíranyag lágy melegségének meg az édesanyja édes illatának.
Bárcsak többet beszélhetett volna vele!
Ha keményebben küzdött, harcolt volna…
Vissza kell menned!
Még jobban belefúrta az arcát a pulóverek közé, jó erősen lehunyta a szemét, és
érezte, hogy átnedvesítik a gyapjút a könnyei. Az összeszorított fogai közt úgy szökött
ki a lassú, elnyújtott nyüszítés, mint a gőz a teáskannából.
Végül becsukta a fiókot, leült a puha, süppedős ágyra, és összeszedte magát.
Fölvette a telefont, és tárcsázta Angie számát. A lány édesanyja vette föl, és a
hangjából ítélve örült a jelentkezésének, ahogy mindig. Elment, hogy odahívja Angie-t.
– Harvey? – szólt bele fagyosan a lány, mintha valami fontos dologban zavarta
volna meg. Harvey-t ez kizökkentette, mert arra számított, hogy Angie is örülni fog
neki.
– Hazajöttem – mondta.
– Ja, igen. – Majd némi habozás után: – Nagyszerű.
Harvey rövid csend után hozzátette:
– Most délután.
Újabb csönd.
– Azt hittem, csak a jövő héten jössz.
– Eddig tartott a lé. – Csönd. – És már nagyon akartalak látni. – Harvey az ajkába
harapott, és azt kívánta, bárcsak visszaszívhatná, amit mondott.
– Jól érezted magad? – kérdezte sietős hangon Angie.
– Igen. Tök jó volt. Vagány.
– Nagyszerű – mondta megint a lány.
– Megkaptam a vizsgaeredményeket.
 – Ja, tényleg.
Angie hangja valahogy nagyon furcsa volt. Minél jobban erőlködött Harvey, hogy
kicsikarjon belőle némi lelkesedést, annál távolságtartóbb lett.
– És hát, szóval… jobbak lettek az eredményeim, mint gondoltam.
Csönd.
– Gondoltam, talán… tudod… megünnepelhetnénk.
Nem jött válasz. Öngyújtó kattanása hallatszott, majd az, ahogy Angie beszívja a
füstöt. Harvey a lány hullámos, szőke hajára, puha bőrére, fitos orrára gondolt, meg a
szeplőire, a miniszoknya vagy a forrónadrág alatt közszemlére tett hosszú,
napbarnított lábaira, a hatalmas, hűvös mellére, amelyet ő immár megérintett,
babusgatott.
– Mondjuk ma este? – vetette föl Harvey.
– Ma nem lehet – mondta a lány. – Hajat kell mosnom.
– Aha. Apám nincs itthon – bökte ki sután Harvey. – Enyém a ház, érted. És… –
Félbemaradt a mondat. – Mit szólnál a holnaphoz?
– Holnap anyu születésnapja van. Családi ebéd lesz.
Harvey habozott. – És csütörtökön vagy pénteken?
– Lehet, hogy elmegyek a hétvégére vitorlázni.
– Értem. – Harvey a toalettasztalkán lévő tükörben bámulta magát. – Gondoltam,
hogy… hogy amíg enyém a ház…
– Majd ha hazajöttem, fölhívlak valamikor – mondta a lány.
– De hát mi a baj? Mielőtt elutaztam, azt mondtad, nagyon fogok hiányozni.
– Nem is tudom. – Angie még soha nem beszélt vele ilyen ridegen. – Az utóbbi
időben olyan fura lettél.
– Fura?
– Aha. Ijesztő.
– Hogy érted ezt?
– Az a duma az anyádról. Azzal nagyon kiakasztottál.
– De hát én… én azt hittem, érdekel.
– Öt-tíz percig igen. De nem egyfolytában.
– Nem találkozhatnánk, hogy beszéljünk róla?
– Miről?
Harvey próbált tiszta fejjel gondolkodni.
– Rólunk.
– Majd a jövő héten hívlak, oké?
És Angie letette.
Harvey a süket kagylóra meredt, majd ismét a tükörképére, aztán letette ő is.
– Szemét ribanc! – suttogta. – Hülye liba! – Érezte, hogy egyre jobban elönti, már-
már szétmarja a düh. Belerúgott az ágy oldalába, majd az előtte álló székbe, amely
nagy csattanással a toalettasztalkának ütközött. Az édesanyja fényképe leesett a
szőnyegre, majd egyenesen rázuhant egy ezüst hajkefe, és széttörte az üveget.
Harvey döngő léptekkel kiviharzott.
A saját szobájába érve kihúzta a régi komód középső fiókját, és kivette a rápakolt
pulóverek alól a bádog dohánydobozát. Lefeszítette a fedelét, és kivett belőle egy
parányi, sztaniolba csomagolt hasiskockát, egy narancssárga tasak Rizzla
cigarettapapírt meg egy félig üres tasak száraz dohányt.
Később, jóval később Harvey az ágyán hevert. A szobát beragyogta a feje fölötti
papírgömbből világító piros lámpa fénye. Harvey egy Pink Floyd-lemezt hallgatott, és
az este folyamán már a negyedik jointot szívta tövig. Amikor elnyomta a
hamutartóban, a szoba megbillent, és Harvey egy pillanatra ismét a Spanyolországból
hazafelé tartó kompon érezte magát.
A szoba most zuhanni kezdett. Harvey várta, hogy mikor nyekken a háta az ágy
rugózatán. De nem nyekkent, csak szállt egyre följebb, ellibegett a testétől, el a
szomorúságától, a zavarától, a dühétől.
Lent, a vöröslő félhomályban látta a testét, látta magát, ahogy az ágyon henyél a
sivatagi bakancsában, a hamutartó mellett kinyújtott karral. Egy pillanatig figyelte a
szobát, és hihetetlenül tisztán látott mindent. A lámpaernyő poros volt, erről majd
feltétlenül szólnia kell Mrs. Manningsnek.
Egy hang azt súgta a fülébe:
– Azt a csajt mindenki meghágja!
A hang irányába fordult, de csak a szobája sötét falait látta, a villanykörte piros
fényét, a mozdulatlan árnyakat, meg a hamvadó joint vékonyka füstcsíkját: olyan volt,
mintha rossz irányba csordogálna a víz.
– Mindenki meghágja, Harve!
– Baromi jól kefél!
– Tudod, mit szeret? Ha a fülébe dugom!
Sötét árnyak táncoltak a falon: a nevetéstől dülöngélő emberek árnyai. Az
osztálytársaié, meg másoké is, idegeneké.
Visszhangzott a sötétben a nevetés, a harsány hahotázás, a gúnyos vihorászás. A
falakon föl-le mozgó árnyak lassanként bekerítették Harvey-t.
Még hangosabb lett a gúnykacaj. Harvey megpróbált elhátrálni előle. Az árnyak
immár betöltötték a szobát, eltakarták a papírgömb vörös fényét. Harvey majd
megfagyott, és az alagút falai mintha be akarták volna szippantani, mintha magukhoz
akarták volna rántani.
– Soha többé nem akar látni téged!
– Kicsoda? – üvöltötte Harvey.
– Az anyád – mondta egy hang.
– Angie – mondta egy másik.
Harvey pörögve-forogva száguldott egy gombostűfejnyi fénypont felé.
– Engedjetek vissza! Hagyjatok békén! – kiáltotta, de nem jött ki hang a torkán.
Aztán megint hangok ütötték meg a fülét: az osztálytársai fecserésztek. Hangosan,
de kissé tompítva hallotta őket, mintha kint, az ajtó előtt állnának.
– Azt a csajt mindenki dugja – mondta metszően éles hangon a kis Walls.
– Harvey még nem jött rá, mire való a farka – mondta Horstead.
Ezt harsány röhögés fogadta.
– Azzal kéne próbálkoznia, hogy a fülébe nyomja – mondta Reckett. – Meg kell
lepni őket. Azt imádják.
A fénypont egyre nagyobb lett, és egyre közelebbről látszott. Harvey kezdett
lelassulni.
– Én is úgy hallottam, hogy ez a helyzet – mondta Powell. – Mindenki döngeti a
csajt, csak Harvey nem. Hé, Harvey, mi lenne, ha elmennél hozzájuk, elkapnád, és jól
megdugnád, ahogy mindenki más?
– Dugd meg, Harve! – mondta Dacre.
– Ja, reszeld le róla a bugyit a farkaddal! – kiabálta Horstead.
 – Először a fülébe dugd – javasolta Reckett.
– Döngesd meg! – visította a kis Walls.
– Döngesd meg a szukát! – óbégatott Powell.
A fény most már szinte bebugyolálta Harvey-t, de zavaros, diffúz, gyér fény volt,
kevés ahhoz, hogy egy pillanatra is tisztán lásson. Egy szoba mennyezetén lebegett.
De nem a saját szobája volt.
Erősebb lett a fény. Már látta a falon a Simon and Garfunkel-posztert, a szépen
bevetett, plüssállatokkal kirakott ágyat meg a steppelt ágytakaróra hanyagul ledobált
farmert, pólót, bugyit, melltartót. A toalettasztalkán egy üveg kölni hevert lecsavart
kupakkal. A ruhásszekrény egyik ajtaja nyitva volt. Angie szobája!
Angie szobája Barnesban, a Temze-parti külvárosban, a szülei házában.
A cipőjét és a papucsát lehányta a bolyhos kisszőnyegre. Elment otthonról a
szemét ribanc!

13. fejezet
1990. október 22., hétfő

Az eső apró, sötét pacákat ejtett a Sally Donaldson koporsóját bélelő fodros, fehér
szaténszöveten. Hullott a halott nő arcára is, lassan csúszott le rajta minden egyes
csepp, mint az olvadó viasz.
A ponyva mögött, a kísérteties csöndben a koporsót körülálló kis csoport tagjai
ugyanúgy mozdulatlanná dermedtek, mint Sally a koporsóban. Kate Hemingwaynek
libabőrös lett a nyaka, és a sokktól valósággal görcsbe rándult minden porcikája,
elárasztotta az irtózat.
Valahol a távolban tovább zúgott a generátor, a védőponyva pedig úgy csapkodott
a szélben, mint egy vitorla, amikor hirtelen megváltozik a szélirány. Sells doktor
előrelépett, és közben körbepillantott, hogy nincs-e valakinek ez ellen kifogása, de
senkinek sem volt annyi ereje, hogy megrázza a fejét. Az orvos a rend kedvéért
szabályszerűen megvizsgálta, hogy ad-e valami életjelet Sally Donaldson.
Kate figyelte a groteszk színjátékot. Kevin Donaldson lehajtott fejjel, arcát kezébe
temetve, mozdulatlanul állt. A koporsóban fekvő lány akár viaszbábu is lehetett volna,
egy korábbi évszázadból fennmaradt hátborzongató, bizarr élőkép – azaz inkább
halottkép.
Kate lehunyta a szemét, de így is látta Sallyt. Elfordította a fejét, mintha azzal, hogy
másfelé néz, elűzhetné a képet, amely beégette magát az agyába. De nem, még
mindig látta a parányi csecsemőt, az alvadt vért, a köldökzsinórt.
Az orvos most széthúzta elöl Sally Donaldson kék hálóingét, és a sztetoszkópjával
meghallgatta a mellkasát. Megnézte a pulzusát, ellenőrizte a szemét, majd a
spatulájával kontrollálta a torkát is. Kate csodálkozott, hogy az orvos nem hányja el
magát a szagtól, amelyet ő méterekről is elviselhetetlennek érzett.
Sells doktor gondosan megvizsgálta a magzatot is, majd miután végzett, Kevin
Donaldsonhoz fordult. Szavakra, gesztusokra nem volt szükség a megözvegyült férfi
vállára tette a kezét, és megpróbálta elvezetni onnan.
 A halottkémi hivatal munkatársa, a környezet-egészségügyi szakember és a
temetkezési vállalat igazgatója rövid tanácskozást folytatott. Kate nem hallotta, mit
beszélnek. A végén a temetkezési vállalat igazgatója váltott néhány szólt a kollégáival,
majd visszahelyezték a koporsóra a fedelet, de nem csavarozták oda. Beemelték a
koporsót a furnérládába, majd rácsukták és bereteszelték a láda zsanéros fedelét.
Ezután a vállukra emelték, és a csúszós, sáros talajon óvatosan lépkedve kibújtak a
ponyva nyílásán, majd a templomkerten átvágva az utca felé indultak.
– Ennyi volt – mondta Judith Pickford Kate-nek.
– Meghívhatom egy italra? – kérdezte Kate.
– Köszönöm, de haza kell mennem. Ma van a férjem születésnapja. – Azzal a nő
sarkon fordult, és elment.
Kate követte. Egy csapat riporter már javában ostromolta kérdéseivel a rendőrségi
szóvivőt. Lehajtott fejjel haladt át közöttük. A fátyolos égboltot villanólámpák
pásztázták.
– Mr. Falk, meg tudja mondani, hogy életben van-e Mrs. Donaldson?
A szóvivő lenyalt haját a homlokára tapasztotta az eső, és a vadonatúj
esőkabátjából is kimosta már a markáns ráncokat.
– Megerősíthetem, hogy halott.
– És amikor eltemették, még élt?
– Az exhumáláson jelen volt a halottkémi hivatal munkatársa is. Ő majd jelentést
tesz a halottkémnek, aki eldönti, hogy szükség van-e boncolásra.
Kate ismerős hangot hallott. Shane Hewitt volt az az Argustól.
– Meg tudja mondani, milyen állapotban találták a holttestet?
– Sajnálom, de én nem voltam jelen.
– Elhaladt mellettünk Mrs. Donaldson férje, és nagyon le volt sújtva – erősködött az
Argus riportere. – Ezt mivel magyarázza?
– Ön szerint hogy érezheti magát valaki, ha végig kell néznie a házastársa
kihantolását? – kérdezett vissza Falk.
– Tehát azt mondja, egyértelmű, hogy nem temették el élve? – szólalt meg Rodney
Sparrow a Mid-Sussex Timestól.
– Volt valami a koporsóban, Mr. Falk? – hallotta Kate Gail Cohennek, a Radio
Sussex riporterének hangját.
– Mr. Falk, meg tudná mondani nekünk, hogy az alapján, amit eddig látott, van-e
valami bizonyíték arra, hogy a nőt élve temették el?
– Mr. Falk, elmondaná, hogy pontosan mi volt a koporsóban? – kérdezte Gail
Cohen.
– Nem voltam jelen.
– Ha nem észleltek semmi gyanúsat, akkor miért viszik el a koporsót? – kérdezte
Shane Hewitt.
– Egyelőre semmiféle további nyilatkozatot nem tehetek. Délelőtt, miután a
halottkém meghozza a döntését, kiadunk egy közleményt. Rendben? Most pedig
menjünk szépen haza, ha kérhetem.
Az elégedetlen tudósítók hada a koporsót cipelő temetkezésiek felé fordult. Kate
egyszer csak azon vette észre magát, hogy ott lépked mellette Shane Hewitt, és
megpróbálja szóra bírni. Élénkvörös lett az arca, megrémült, hogy a férfi a sötétben, a
szemébe húzott esőkalapban is fölismeri. Nem mert megszólalni, mert Hewitt a
kiejtése miatt egyből kiszúrta volna. Úgyhogy csak megrázta a fejét, és elfordult.
Miután lerázta a médiafalkát, elindult a járdán a kocsi felé. A gyomrában bömbölt-
zakatolt valami.
 Ez nem igaz, ez nem lehet igaz! Mondja már valaki, hogy nem is ezt láttam!
Kate megállt, lehajtotta a fejét, és az egyik előkert téglafalának támaszkodott.
Érezte, hogy az arcán patakzik a könny, és hogy minden ereje elhagyja.
Az ég szerelmére, szedd már össze magad, te lány! Igen, azt láttad, amit láttál! Egy
szenzációs sztorit! Megvan, megcsináltad! Megkaptad, amit akartál.
Az arcát úgy szorította a nyirkos téglához, mintha azon a falon kívül senkiben sem
bízna meg a világon. Újra látta Sally Donaldson arcát is, meg a nyitott, kimeredő
szemét.
Az egyenesen őrá meredő szempárt…
A templomkertben kialudtak a reflektorok. Felbőgött egy motor, és Kate orrát
megcsapta a dízelmotor kipufogógáza. Háborgott a gyomra. Újságírók siettek el
mellette, a kocsma felé tartottak. Pakolásztak a tévés, rádiós stábok is. Gondolták,
ennek már vége.
Nagyon tévednek, gondolta komoran Kate, és kinyitotta kulcsával a kocsit.
Beindította a motort meg a fűtést, míg Eddie Bixet várta.
A fotós pár perc múlva beszállt, és jól becsapta maga után az ajtót.
– Jézusom, micsoda ocsmány idő! Biztos bőrig áztál. Egész idő alatt odakint
voltál?
Kate bólintott.
– Meghívhatlak egy italra? – kérdezte Eddie, miközben az egyik gépe lencsevédő
sapkáját vizsgálgatta.
– Kösz – mondta tompán Kate –, de muszáj haladnom. Még ma este meg akarom
írni a cikket.
– Hát, nincs valami sok írnivaló rajta, nem igaz? Falk mondott valamit?
Kate besorolt az induló kocsik forgatagába. Nem volt biztos benne, hogy akar-e
most erről beszélni.
– Hogy ment? – kérdezte.
– Nem sokat láttam, és a csaj is folyton bemászkált. Dumálni akart, szerintem
tetszettem neki, vagy mit tudom én.
Kate a szerkesztőséghez hajtott. Félelmet és mélységes fáradtságot érzett. Eddie
fölajánlotta, hogy majd ő leparkol a kocsival. Kate kiszállt a sötét mellékutcában, és
belépett a News személyzeti bejáratán a sivár előtérbe.
Az éjszakás biztonsági őr fölnézett a fémrács mögött.
– Jó estét, Miss Hemingway – mondta rekedtes, érdes hangon, köhögőroham
kíséretében. – Jó vizes napunk van. Sokáig lesz bent?
– Úgy egy órát.
– Én tizenegykor elmegyek. Bezárna, ha maga lesz az utolsó?
– Persze – mondta Kate, aki szinte föl sem fogta a biztonsági őr szavait. Fölment a
lépcsőn. Az újabb heveny köhögőrohamot elnyomták visszhangzó léptei.
Fent sötét volt a lépcsőforduló. Kate megnyomta a falon lévő kapcsolót, mire a
neoncső zúgva-sercegve életre kelt, pár másodpercig fénycsík vetült a folyosóra,
majd a világítótest kialudt, de újabb néhány másodperc elteltével immár tartósan
kigyulladt.
Kate elhaladt a számlázási osztály ablakai előtt. Az íróasztaloknál nem ült senki, a
számítógépek ki voltak kapcsolva, a képernyők feketék voltak. A sötét irodákat
iratszekrények, íróasztalok, monitorok sziluettjei töltötték be. A folyosó falán Kate-et
csöndben követte saját árnyéka.
 A legfelső lépcsőfordulóban napközben mindig zsíros ételek szaga terjengett, most
viszont csak a vécékben használt fertőtlenítőszer és a nedves felmosóbotok szaga.
Kate elhaladt a faliújság előtt, majd belökte a szerkesztőség dupla ajtaját.
A hatalmas teremben sötét és néma csend honolt. Kate háta mögött nyikordult,
majd fémesen kattant a becsukódó ajtó. Az utcai lámpák ablakon beszűrődő,
fémesen csillogó fényoszlopai közé tintapacaszerű árnyékfoltok ékelődtek. A
mennyezeten egy elhaladó autó fényszórójának vakító, fehér fénye villant. A
szőnyegszag újságpapír, dohányfüst és tisztítószerek szagával keveredett. A
háttérben az egész éjszakára bekapcsolt fűtőrendszer sziszegett.
Kate-et hirtelen éles zúgás és kattogás riasztotta meg. A távoli félhomályban
kigyulladt egy kis zöld lámpa, és a faxgép köpködni kezdte a papírlapokat. Kate a fali
kapcsolótáblára tette a kezét, és megnyomott pár kapcsolót. Reszketve-villódzva
kigyulladt vagy öt-hat világítótest, köztük az ő asztala fölötti is.
A terem úgy nézett ki, ahogy este mindig mintha tűzjelzés vagy bombariadó miatt
pánikszerűen hagyták volna el.
Az elgyötört Kate lerogyott a forgószékébe, és hátradőlve magához ölelte a
kabátját. A tarkójáról csöpögött az esővíz. Borzongva meredt az üres képernyőre,
ahonnan Sally Donaldson üveges tekintete nézett vissza rá.
A faxgép csipogott egyet, és elhallgatott.
Nyugodj meg!
Lent, az utcán felgyorsított egy taxi. Úgy dübörgött Kate szíve is, mint a kocsi
motorja. Szokatlanul csöndes volt az iroda. Általában bent volt még ilyenkor egy-két
kollégája: Howard Michael, a behízelgő modorú filmkritikus recenzióin dolgozott, és ott
szokott lenni valamelyik leíró is. Ezenkívül az ügyeletes tudósítónak is bent kellett
maradnia tizenegyig. Akire aznap rákerült a sor, az alighanem házon kívül dolgozott
valahol.
Kate fölállt, kiment az ajtón, végig a folyosón, majd be az üres könyvtárba, és
fölkapcsolta a villanyt. Az egyik fémszekrény tetején iktatásra várva ott hevert a News
mind a hat aznapi kiadása. Kate levette a felső ötöt, és egy picit jobb kedvre derült,
amikor meglátta a tizenegy óra körül utcára került első kiadás szalagcímét: „A VOLT
POLGÁRMESTERNŐ SZEMBESZÁLL AZ ÚTONÁLLÓKKAL.”
Az ő sztorija volt. Már el is felejtette, amit Geoff Fox, a hírszerkesztő mondott: hogy
övé lesz a címlapsztori, és ott lesz alatta a neve is. Már látta is: „Kate Hemingway, a
News tudósítója.” Átpörgette az újságot, átfutva minden egyes oldalt. De semmi mást
nem talált, ami ő írt volna. A polgármesternős sztori még a déli kiadásban is a
címlapon maradt, de már nem szalagcímmel, csak kisebb betűkkel, és a szerző nevét
sem tüntették fel. A hatodik kiadásban pedig már a harmadik oldalra szorult vissza a
megtámadott expolgármesternő.
Kate a déli kiadás ötödik oldalán találta meg az exhumálásról írt tizennégy soros
anyagát, amely a harmadik kiadásban is változatlan maradt, a negyedikben viszont
némi módosítással és tizennyolc sorra duzzasztva jelent meg. Az utolsó kiadásban
már kéthasábos cikk lett belőle, és volt mellette egy fénykép is, amely Sally
Donaldsonról készült az esküvője napján. A csinos, hosszú szőke hajú lány
magabiztosan nézett szembe a világgal, az arckifejezése mintha azt mondta volna,
hogy „jó hozzám az élet”.
Kate beleborzongott, amikor eszébe jutott, hogy mit látott a koporsóban.
Sokkszerűen futott végig rajta az undor újabb hulláma. Visszament az asztalához,
leült, és bekapcsolta a monitorát. Pötyögött egy kicsit a billentyűkön, majd megvárta,
míg a képernyőn megjelenik egy üres oldal.
 A hajába túrt, és közben a halántékára nyomta a két hüvelykujját. A kabátujjával
törölgette az arcán lecsorgó könnyeket. Szaporán lélegzett, és nagyokat nyeldekelve
próbált úrrá lenni a feltörő zokogáson. A képernyő elhomályosult. Kate lenyomott egy
billentyűt, de miután látta, hogy nagy B helyett kis v-t írt, kitörölte. A hidegtől és a
sokktól elgémberedtek az ujjai, és eltompult az agya is.
A feje fölötti világítótest zümmögött, mint egy dongó. Begépelte a cikke első sorát,
kitörölte, majd újra begépelte. Aztán lehunyta a szemét, és várta, hogy kitisztuljon a
feje, de a saját belső DELETE gombját nem tudta olyan egyszerűen megnyomni, mint
a számítógépét. Csak egy újabb sztori, gondolta fogcsikorgatva, és nekiesett a
billentyűzetnek: csak egy újabb sztori, semmi több.
Gyorsan végzett. Kijavította a művét, majd elküldte a hírszerkesztőknek, és csatolt
hozzá egy rövid levélkét: „Bejutottam. Mindent a saját szememmel láttam.”
Ezután elcsigázottan fölállt, kikapcsolta a gépet, és hazament. Kitöltött magának
egy rendes adag Scotchot, és engedett egy jó forró fürdőt. Étvágya nem volt, és ereje
sem arra, hogy főzzön, úgyhogy csak megmelegített egy kis konzerv
paradicsomlevest, csinált hozzá egy szelet pirítóst, és pongyolában lekucorodott a
kanapéra, a tévé elé.
Később pedig lefeküdt, és gyerekkora óta először villanyfénynél aludt el.

14. fejezet

Angie kacagása olyan tisztán hallatszott az éjszakában, mint az üvegcsörömpölés.

Rajta nevetett.
Harvey Swire föntről bámulta az üres szobát. Büdös kurva! Kicsit messzebbről, a
szemközti háztetőkön túlról jött a kacaj. Érezte, hogy mozog, elindul a szobán át, majd
ki az ablakon, ki a sötét éjszakába. Újra hallotta a nevetést, amely mintha zsinóron
húzta volna maga felé.
Mintha zsinóron rángatták volna át a túloldali háztetők fölött. Odalentről víz alatti
lámpákkal megvilágított, csillámló víztükrű úszómedencét látott, és beszélgetést,
nevetgélést hallott, meg a csészealjhoz koccanó kanál hangját.
A nevetés forrása felé haladva újabb háztetők fölött suhant el, majd egy újabb utca
fölé ért, amely már ismerős volt. Egy zsákutca, mely egy állandóan nyitva tartott
kapunál ért véget, ahonnan földúton lehetett továbbmenni a park felé. Harvey tisztán
látta a földutat is, amely elhaladt a kis áramszolgáltató alállomás mellett, majd a park
cserjés részén át a fák közé vezetett. Ezután még göröngyösebb, jobbra kanyarodó
földút vitt tovább egy kis tisztásra. Ha este elmentek valahova, Harvey mindig ide
hozta Angie-t, mielőtt hazavitte volna.
A távolban halovány fényt pillantott meg, aztán rájött, hogy nem is a távolban van,
hanem alig száz méterrel előtte: az autó belső terét megvilágító, gyenge kis lámpa
sárga fényét látja. Aztán a fény kialudt, és valaki megint felvihogott.
Az autórádióból jövő bádoghangú zene recsegésbe csapott át, aztán emberi
hangok hallatszottak, majd megint zene. Ezután csilingelő reklám következett, majd
megint recsegés: másik adót kerestek a rádión. Találtak is zenét, ezúttal már
tisztábban hallatszott a Beach Boystól a Then I Kissed Her. Harvey egyre
nyugtalanabb lett, és egyre dühösebb is. Újabb vihogás hallatszott.
 – Timi Ne! Jaj, istenem, de hideg a kezed! Óóó, igen!
Halk morgás.
Az autó fölé ereszkedő Harvey fóliazörgést hallott.
– Majd én rád adom – mondta Angie. – Szeretem, ha én húzhatom föl.
Hatalmas, csillogó Land Roverben ültek. Angie a hátsó ülésen nyúlt el egy fiúval,
akit Harvey még sosem látott. Az első üléseket előrehajtották, a támlájuk majdnem
vízszintes helyzetben volt. A Beatles-frizurás fiú fekete haja a homlokába hullt, a
nadrágja és a slicces alsógatyája a bokáján lötyögött. Angie is félig le volt vetkőzve, a
ruhája közvetlenül a kibuggyanó melle alá csúszott föl. Harvey-ban addig nem is
tudatosult, hogy a lánynak ilyen nagy a melle. Angie kemény, piros mellbimbói
egyenesen előreszegeződtek. A bugyija már nem volt rajta, és ahogy térdelt, Harvey a
csupasz lába fölött a pihés, szőke háromszöget meg a rózsaszín szeméremajkakat is
látta.
Angie a fiú merev péniszét tartotta az egyik kezében. Irdatlan nagy fütykös volt,
Harvey elhűlt a mérete láttán. Közben Angie a szabad kezével, Harvey ízlésének
túlságosan is gyakorlott mozdulattal, rózsaszín Durex óvszert helyezett a hímvessző
végére, de nem húzta rá egészen. Ezután lassú, érzéki mozdulatokkal le-föl
hengergette a kotont.
– Vigyázz! – szólalt meg a fiú. – Nehogy máris elmenjek.
Harvey-ban forrt a düh, mintha kést forgattak volna a bensőjében. Legszívesebben
elordította volna magát, hogy „Hülye picsa!” Egyre jobban felbőszült, úgy lüktetett
benne az indulat, hogy szinte beleszédült. A fény egyre halványult. – Ribanc! –
üvöltötte el magát, de nem jött ki hang a torkán. Egy nyikkanás sem. És nem is látott
semmit.
Aztán egyszer csak ott volt a saját hálószobája mennyezetén, és az ágyon
ruhástul, sivatagi bakancsban fekvő önmagát bámulta.
Úristen, de be vagyok tépve! – gondolta.
Próbált leereszkedni, visszabújni a testébe, de ekkor láthatatlan kezek ragadták
meg, és határozottan, könyörtelenül odaszögezték a plafonhoz. Látta, hogy odalent a
teste fölül, megdörzsöli a szemét, és mindkét kezével a hajába túr. Ismét megpróbált
lejjebb jutni, hogy visszabújjon a saját bőrébe, de ezúttal sem sikerült: a kezek nem
eresztették.
Kíváncsian és félve figyelte magát, ahogy fölkel az ágyból, odalép a mosdóhoz,
megengedi a hideg csapot, és vizet paskol az arcába. Nem érzett semmit. Ismét
kapálózni kezdett. – Engedjetek vissza! – suttogta. A bensőjében az addiginál is
sötétebb rettegés áradt szét. Hirtelen megrémült, hogy berántják a plafonba, majd
összezárulnak körülötte az atomok, molekulák, és örökre ott reked.
Nézte, ahogy kilép a hálószobából a lépcsőfordulóba, majd lemegy a lépcsőn. A
teste fölött lebegve figyelte, ahogy kinyitja az előszobai asztal bal oldali fiókját, kivesz
belőle egy slusszkulcsot, majd fogja a lakáskulcsát is, és kimegy a házból.
Ne! Ezt ne csináld!
Harvey tehetetlenül nézte magát, ahogy az édesanyja Mini Austinja felé lépked,
majd beszáll, hátratolja az ülést, gyújtást ad, és kihúzza a szívatót.
Ne indulj el vele! Kérlek, ne indulj el! Laposak voltak a gumik, alul jócskán
besüppedtek. Ne indulj el!
Gyengén pörgött a motor. A csaknem teljesen lemerült akkumulátor kihagyott, és
tompa vinnyogás hallatszott. Harvey látta magát, amint újra próbálkozik: most éles
kattanás volt az eredmény. Várt egy kicsit, majd harmadszor is megpróbálta. A motor
most egyet fordult, majd egyenetlenül pöfögött. Harvey túráztatni kezdte, mire
szaggatott ropogás és több visszagyűjtés következett, és a kipufogó fekete, olajos
füstöt okádott. Aztán kitolatott a kocsibehajtón az útra, és fölkapcsolta a világítást.
Az önmagát figyelő Harvey-nak ökölbe szorult a keze tehetetlen dühében. Menj
vissza! Menj már vissza! A Mini azonban fölgyorsított, majd a főúthoz érve nagyot
fékezett, és a puha kerekein himbálózva jobbra fordult. Méghozzá túl nagy lendülettel
kanyarodott, így az első kerekei egy pillanatra meg is csúsztak. Egy teherautó
dühösen dudálva, nagyot fékezve kerülte ki.
Harvey tehetetlenül figyelte az odalent őrülten száguldó, majd egy mellékútra
élesen lekanyarodó kocsit. A Mini a száraz aszfalton ismét megcsúszott, és csak
centimétereken múlt, hogy nem ment neki az út túloldalán parkoló autóknak.
Lassíts már, te idióta! Az ég szerelmére!
A Mini átsüvített egy kereszteződésen. Harvey erőnek erejével próbált leszállni a
földre, bejutni a kocsiba, a testébe, de nem tudta áthidalni a távolságot. Csak lebegett
az autó fölött a sötétben, hallotta a motor zúgását, a szél üvöltését, a gumicsikorgást,
de a saját sebességét nem érzékelte. Álmodom, csak álmodom, egy perc, és
fölébredek.
A Mini előtt egy kereszteződésből kihajtott egy kocsi. Lassíts, az isten szerelmére,
lassíts már! De a Mini egyre gyorsabban robogott. Amikor a sarokhoz ért, ahol a
másik kocsi épp elhaladt keresztben, Harvey eszeveszett fékcsikorgást hallott, és
látta, ahogy a Mini őrülten kígyózik ide-oda az úttesten, hátsó kereke előbb a jobb,
majd a bal oldali járdának ütközik. Centikkel húzott el a másik kocsi mögött, és Harvey
visszatekerve a kormányt úgy ért a kanyarba, hogy elvesztette az uralmát a Mini fölött.
Működésbe lépett a kerékfék, és az autó egyenesen csúszott tovább a járda, illetve
egy fa felé.
Az anyósülés előtti sárhányó éktelen, fémes csengés és üveg-csörömpölés
kíséretében végigkaristolta a fa törzsét. A kocsi szinte rácsavarodott a fára, majd
megállt.
Uramisten!
A kocsi egyik fényszórója egy bükksövényt világított meg, a másik kialudt. A motor
még járt. A sövény mögötti házban villanyt gyújtottak. Harvey teste tolatni próbált,
majd a megkínzott fém fájdalmas üvöltése hallatán kiszállt, előrement,
nekiveselkedett, és jó nagyot rántott a meggyűrődött sárhányón. Aztán még egyet, és
még egyet.
A fém minden egyes alkalommal dobhártyaszaggatóan csikorgott. Aztán Harvey
visszaült a kocsiba, rükvercbe kapcsolt, és a jobb első kerék máris szabad volt.
Kiáltás hallatszott, valaki futva közeledett a kerten át.
Harvey figyelte magát, ahogy kitolat az útra, és gázt ad. Az ép fényszórója úgy
világította meg előtte az utat, mintha motorozna.
Arra gondolt, hogy fogja megmagyarázni az apjának a megrongálódott kocsit.
Persze, talán sikerül megjavíttatnia, mielőtt az apja meglátja…
Ébredj már föl! Az isten verjen meg, ébredj már föl!
A Mini végigrobogott a zsákutcán, majd a park felé vezető hepehupás földúton.
Miután befordult jobbra, az erdő felé, lelassított. Reflektorának gyenge fénycsóvája
már összetalálkozott a másik kocsi hátsó lámpáinak piros fényével. Harvey odafentről
látta magát, ahogy leparkol az út szélén, lekapcsolja a világítást, leállítja a Mini
motorját, és kiszáll.
Nézte, ahogy a teste elindul a földúton. Elfogta a pánik, végigsöpört rajta, mint a
megáradt patakban sodródó szemét. Ne! Állj meg! Ne csináld ezt! Újra megpróbált
visszajutni a testébe, de hiába ugrott, vetődött volna feléje, a láthatatlan kezek
könyörtelenül visszatartották. Állj meg! – formálta a szájával a szavakat. Állj meg!
Elborzadva figyelte, ahogy határozottan, nagy léptekkel rója a földutat. Szinte
nesztelenül haladt a sivatagi bakancsában, csak egy-egy félrerúgott kő gurult le halk
roppanás kíséretében az út melletti aljnövényzetbe.
Az autórádióból az In the Midnight Hour című dal szólt. Wilson Pickett fák között
visszhangzó hangja egyre hangosabb lett. Harvey a kocsi közelében megállt, és várt.
Menj haza!
A kocsi ablakán át halványan felvillanó, piros fénypontot látott, amely most fölizzott,
majd újra elhalványult. Harvey orrát megcsapta a hasis égő gumira emlékeztető,
szúrós szaga. A vihogás egy pillanatra elnyomta az autórádiót.
– De igen, fényszóró volt! – mondta Angie.
– Csak egy hozzánk hasonló párocska – felelte egy hang, amelyet Harvey nem
ismert föl.
Angie ismét elvihogta magát.
Harvey még közelebb ment a kocsihoz. Most már belátott a Rover ablakán.
Összegabalyodva heverésztek a hátsó ülésen. Angie ruhája gyűrött kupacban omlott
el a derekán, fedetlen kebleit a, fiú mellkasán nyugtatta. Tim nagyot slukkolt a jointból,
sziszegő hangot adott a szájába áramló füst. Utána Angie ajkai elé tartotta a
cigarettát.
Angie is szippantott egyet, majd összepréselték az ajkukat, és egymás szájába
fújták a füstöt.
Harvey látta, hogy a teste föltépi a kocsi ajtaját, és ettől egy csapásra jól érezte
magát.
Tim nyakatekert mozdulattal hátrafordult, erre Harvey odahajolt, a hajánál fogva
megragadta, és ököllel az arcába vágott. Angie felsikoltott. Harvey a lábánál fogva
rángatta ki a kocsiból a fiút, aki arccal a fűre huppant, majd összehúzta magát, és
kirúgott a bokáján lötyögő gatyájába szorult két lábával.
– Mit csinálsz a csajommal, te kis féreg?! – üvöltötte Harvey, majd talpra rángatta a
fiút, nekilökte a kocsinak, és másodszor is az arcába vágott. Ezután megragadta a
golyóit, és nyomorgatni kezdte. Tim ordított a fájdalomtól. A Durex kókadtan lötyögött
a fütykösén, a vége megtelt folyadékkal. Harvey most még jobban megszorította a
tökeit.
Tim rángatózott, üvöltött, tépte-karmolta Harvey-t, a szemébe is belekapott, de
Harvey-t ez nem érdekelte. Ő a két test fölött lebegett, onnan figyelte őket, és az
égvilágon semmi fájdalmat nem érzett. Még erősebben mogyorózta riválisát,
összenyomta a két puha, szivacsos micsodát a trutymós-nyálkás, szőrös
herezacskójában, Tim pedig vonaglott, üvöltött, mint egy eszét vesztett állat, és
hevesen zihált. Harvey fentről látta, hogy vigyorog, miközben Tim teste hátralendül, az
autónak csapódik, rázkódik, mintha konnektorba dugták volna, és jajveszékelve,
rikácsolva kegyelemért könyörög. Aztán hányadék lövellt ki a szájából, amely
beterítette Harvey-t.
Harvey méla undorral beletérdelt az ágyékába, majd még egyszer. Utána pedig
berúgta az autó egyik ajtaját.
– Jaj ne! – nyavalygott Tim. – Apám kocsija! A kocsit ne rugdosd!
Harvey erre megmarkolta mindkét vállát, és az arcába fejelt. Tim a földre rogyott,
mint egy zsák.
Angie közben megpróbált kikecmeregni a kocsiból, egyfolytában sikítozott:
– Harvey, hagyd békén, ne bántsd! Jaj, istenem, Harvey, hagyd már abba!
 Harvey fentről nézte, ahogy a teste torkon ragadja a lányt, belöki a kocsiba, és
leszorítja az ülésre. Érezte a hanyatt vágott Angie meztelen vállát, a puha, tömör
mellét. A lány küzdött, rúgkapált, kiáltozott. Harvey letépte magáról az övet, majd
kigombolta a nadrágját. Angie vonaglott alatta, mint az őrült.
– Ne, Harvey! Szállj le rólam, te rohadék!
Harvey a slicce elakadt cipzárját rángatta.
– Harvey, szállj le rólam! – sikította habzó szájjal a lány. – Tim, segíts!
A cipzár nagyot reccsenve megadta magát. Harvey most a nadrág kapcsával
bajlódott, és közben Angie-t is próbálta az üléshez préselni, a sikolyait pedig úgy
fojtotta belé, hogy hevesen csókolta, és jól belenyomta a nyelvét a szájába. Angie
azonban kiszabadult, és ismét rákiáltott:
– Takarodj le rólam, Harvey!
Harvey lehúzta az alsógatyáját, kezébe vette a kőkemény péniszét, és előrébb
rukkolt vele. Kitapintotta a lány a puha combja közti síkos nedvességet, a csiklandós
fanszőrzetét. Aztán belehatolt.
– Harvey! – sikította Angie. – Ne, ne! Tim, segíts! Tim! Segítség! – Belevájta az
ujjait Harvey hátába. Harvey érezte, hogy a lány körme a húsába vág, de az érzéshez
nem társult fájdalom. Fentről nézte, ahogy az ingét befesti a végigszántott hátából
serkenő vér, és azt is, hogy a hátsója föl-le jár.
Érezte, hogy mélyen bent jár a lány testében.
Látta Angie döbbent, sokkolt tekintetét.
Érezte azt is, hogy a csúcsra jut, és robbanásszerűen kilövell belőle minden. Jó
erősen markolta a lányt, magához húzta a fejét, és az arcához nyomta az arcát,
miközben újra meg újra görcsbe rándult a kéjtől.
Aztán vége lett. Érezte, hogy elernyed a hímtagja Angie-ben. A lány már nem
ellenkezett. Harvey-nak fájt a háta. Érezte Angie parfümjének illatát: ugyanazt a finom,
enyhén csípős illatot, mint máskor. Gyengéden csókolgatta a lány arcát. Érezte az
ülések intenzív bőrszagát is, majd azt, hogy a hímtagja kezd kicsúszni.
És ekkor rádöbbent a valóságra.
Rádöbbent, hogy már nem kívülről figyeli önmagát és Angie-t, hanem visszatért a
testébe. Tényleg ott van a kocsiban, és a pénisze tényleg odabent van…
Elborzadva hunyta le a szemét. Erőszak… Reckett azt mondta, a lányok szeretik,
ha durván bánnak velük. Angie most csöndben volt, csak halk szuszogása hallatszott.
Aztán pislogott egyet, és a szempillája megcsiklandozta Harvey arcát. Kutya baja,
gondolta Harvey. Már régen meg kellett volna tennie. Már két évvel ezelőtt.
Hányásszagot érzett: Tim ráfröccsent hányadékának bűzét. Újra megcsókolta Angie-t,
és még szorosabban ölelte magához.
– Szeretlek, Angie – mondta.
A lány sírt.
– Szeretlek, Angie.
– Szállj ki. – Határozott, nyers volt a hangja.
Harvey még egyszer arcon csókolta.
– Szállj ki.
– Szeretlek.
A lány meglepően hirtelen ült fel. A mozdulattól Harvey hátrahőkölt.
– Szállj ki – ismételte Angie gyűlölettől átitatott hangon. Aztán megragadta Harvey
nyakát, és megrázta, mint egy gyümölcsfát. –Takarodj innen, takarodj, takarodj! –
Szabályosan vicsorgott rá, miközben az arcán könnyek csorogtak.
 Harvey kábán hátrált ki a kocsiból. Csak álmodom, gondolta. Igazából nem tettem
ilyet, csak képzelődöm, egy perc, és fölébredek. Fölhúzta az alsógatyáját meg a
nadrágját, és hátralépett. Valami puhára érkezett a lába, kis híján átesett rajta. Tim volt
az: riadtan összerezzent, és rettegve nézett föl rá. A szája csurom vér volt. Harvey
visszanézett a kocsiba, Angie-re. A színtiszta gyűlölet nézett vele farkasszemet.
Elfordult, és visszament a kocsijához. Lomhán, görnyedten lépkedett, mintha
kidőltek volna a támasztékai, és csak a lötyögő, összement húsa, bőre tartaná meg.
 15. fejezet
1990. október 23., kedd

Kate vaksötétben, verejtékben úszva ébredt. Minden porcikájában lüktetett a félelem.

Soha nem volt még ennyire sötét, ennyire néma a szobája.
Az ágy melletti asztalkát keresve tapogatózott a jobb kezével, de valami puha,
finom anyagba ütközött. Biztos beszorult az asztalka és az ágy közé egy kispárna,
gondolta, és végigfuttatta rajta az ujjait. Valami puha, kitömött anyag, aztán csipkés
fodrok… A vállát kissé szorította valami, és frissen fűrészelt fa meg frissen mosott
vászon illatát érezte.
Az ágy fejtámlája nyomja a vállát, döbbent rá megkönnyebbülten. Álmában nyilván
keresztbe fordult. De hiszen az ágyának nincs is fejtámlája! Megpróbált visszafordulni,
de meg sem tudott moccanni. Teljesen körülvette a kitömött szaténanyag.
Megnyomta a jobb könyökével, de nem engedett.
Fészkelődni kezdett, de a feje beleütközött valamibe, ami ott volt pár centivel
fölötte. Körül volt zárva a két karja is, a lábait pedig épp csak egy picit tudta
szétterpeszteni. Nem eresztette a sötétség védőburka. A forró sötétség védőburka.
Istenem, de meleg van!
Mély lélegzetet vett, de csak lassan áramlott a tüdejébe a levegő, jó nagyot kellett
szippantania belőle, hogy ne legyen légszomja.
Azon törte a fejét, hogy vajon hol lehet? Idegen helyen, szállodában? Nem. Hiszen
otthon feküdt le… ugye? Mintha összezsugorodott volna a szoba: bosszúsan
belekönyökölt a falba, majd megpróbált felülni, de beütötte a fejét, és visszahanyatlott.
Le kéne rúgnia magáról a takarót, hogy ne legyen ilyen melege! Megmozgatta a
lábait, amennyire tudta, de nem volt rajta takaró, csak valami könnyű lepel, amely már
ki is jött alóla. Kate ismét a lámpakapcsolót kereste, ezúttal már határozottabban.
Puha szatén: alatta, körülötte, mindenütt. Mintha bezárták volna egy kanapé
belsejébe.
Hol vagyok?
– Hahó! – kiáltotta. – Hahó! – Vékonyka volt a hangja.
A hőségtől meg a légszomjtól elnehezült a feje, keményen meg kellett küzdenie a
következő lélegzetvételért.
Autóbaleset! Igen, ez az! Hazafelé menet karambolozott, és beszorult a kocsiba.
Vak vagyok! Megvakultam!
Szörnyű pánik lett úrrá rajta.
– Segítség! Valaki! Segítsen rajtam valaki! – kiáltotta. A térde eszelősen dobolt a
puha, kitömött szaténon, és azt verte az öklével is. – Segítség!
Aztán kimerülten, levegőért kapkodva visszahanyatlott. Mintha vákuumban lett
volna: amikor levegőt vett, érezte, hogy kis híján beszippantja a szatént is. Megint
püfölni kezdte az öklével, majd sikítozott, rugdosott, vergődött, tekergőzött, míg a
végén már azt sem tudta, merre van föl, és merre van le.
– Segítség! – kiáltotta ismét. Tépte-szaggatta a körmével a szatént, érezte, hogy
kiszakad belőle egy vékonyka csík. Bedugta a résen az ujját, és megrántotta, ami
odabent volt. Hallotta, hogy valami fölhasad, majd valami hűvös micsoda hullott az
arcára. Aztán tüsszentett egyet, mert az orrába ment egy kis tollpihe. Fölült, de megint
jól bevágta a fejét. Fájdalmasan felkiáltott.
Belemarkolt a tollpihetömésbe, és addig rángatta-cibálta, míg végül csupasz,
kemény, kissé érdes felületbe ütközött a keze. Ez fa! Megkopogtatta, majd addig
dobolt rajta, míg bele nem fájdultak az ujjbütykei. Ekkor ismét hátradőlt, és
kínkeservesen próbálta teleszívni a tüdejét levegővel.
A falak egyre közelebb jöttek, már kis híján szétlapították.
– Hahó! – kiáltotta megint. – Segítség! Segítsen rajtam valaki!
Aztán egyszer csak hűvös lett a levegő, és jó nagyokat tudott szippantani belőle, a
fény pedig szinte vakította. Ajtózár kattanását hallotta, majd lépteket a lakás előtti
lépcsőfordulóból: a szemközti szomszédja munkába megy. Hat óra negyven van:
mindig akkor indul el.
Jézus Mária!
Kate felült. Végigsöpört rajta a félelem hulláma. A takarója lecsúszott a padlóra.
Visszahanyatlott, lehunyta, majd újra kinyitotta a szemét, mert félt visszaaludni, aztán
pár másodpercig mozdulatlanul feküdt az ágyon. Próbálta összeszedni a gondolatait,
próbált nem tudomást venni a körülötte kavargó hideg huzatról. Fáradtabb volt, mint
amikor lefeküdt. A feje fölött égett a villany. Égve hagyta éjszakára.
Óvatosan leengedte a lábát a kisszőnyegre: mintha jeget pakoltak volna rá. Minden
porcikája fázott. Vacogva fölállt, kiment a fürdőszobába, és megengedte a zuhanyt.
A testét nyaldosó forró víz és a hajára kent kondicionálóbalzsam sem tudta
feledtetni vele a borzalmakat. Látta maga előtt a Sally Donaldson arcára kiülő
iszonyatos, vicsorgó vigyort. Látott már halált korábban is, össze sem tudta számolni,
hányszor: autóbalesetek, tűzesetek áldozatait, egy parkban megfagyott csavargót,
meg egy úszó holttestet, amely úgy föl volt puffadva, hogy amikor kihalászták a vízből,
és a hajó fedélzeti korlátjának ütközött, fölfakadt a hasa, és kibuggyantak a belei.
De még egyszer sem gyakorolt rá olyan hatást a halál látványa, mint tegnap este.
Azt a lányt élve eltemették…
És kisbabát szült a koporsóban!
Vajon mennyi ideig élt még odalent? Mi járt a fejében? Ki állapította meg, hogy
halott? Ki a franc felelős ezért?
Kate átment a fürdőszobából a konyhafülkébe, és bekapcsolta a teafőzőt. Kiöntött
egy tálkába némi müzlit, és beleszeletelt egy banánt. Nem volt éhes, de tudta, hogy
muszáj ennie valamit, muszáj kibélelnie a gyomrát, mert kell az energia.
Az utca túloldalán feketéllő üvegfalon fénykockák jelentek meg, majd egyre
újabbak követték őket, mint amikor a kirakós játékban apránként teljessé válik a kép.
Az emeleteken takarítók jártak-keltek, és szállingóztak már az alkalmazottak is, hogy
belevessék magukat a biztosítási ügyekbe. A drapp színű betonépítmény úgy bukkant
elő a lassanként tovatűnő éjszakából, mint egy fotómetszet.
Kate fejében kezdtek kitisztulni a gondolatok. Már volt némi tapasztalata a kórházi
botrányok terén: Birminghamben egyszer egy olyan ügyet próbált feltárni, amikor egy
férfit egy órával az elbocsátása után infarktus vitt el. Akkor a kórház rögtön szorosra
zárta sorait: a szakmabeliek tudták, hogy kell kihúzni a csávából a közülük valót.
Elmondták, hogy hibák előfordulnak, de csak nagyon ritkán, nincs ezen a téren
komoly probléma. Kivéve, persze, ha az a ritka hiba épp te vagy…
Kivéve, ha véletlenül épp te vagy Sally Donaldson.
 Kate-nek igyekeznie kellett, hogy ki tudja használni a többi tudósítóval szembeni
előnyét. Hiszen miután a Sussex Evening News első kiadása tizenegykor az utcára
kerül, a hírügynökségek révén minden angol laphoz eljut a sztori.
– Október huszonharmadika, kedd van – mondta egy hang a rádióban.
Ha kedd, akkor Twin Peaks. Kate a videóhoz lépett, és ahogy mindig, most is
meggyűlt vele a baja, mire beállította. Tudta, hogy nagy valószínűséggel valami más
kerül majd a szalagra… Ezután elővette viharvert bőrtáskájából a határidőnaplóját,
hátralapozott a címlistához, majd fölvette a régi, fekete telefonját, amelyet használtan
vett egy kirakodóvásáron.
Dr. Marty Morgan helybeli háziorvos volt, aki az Evening News-ban vezetett heti
rovatában egészségügyi és fitnesztanácsokkal látta el az olvasókat, és készenléti díjat
is fizettek neki, hogy a tudósítók bármilyen orvosi kérdésben hozzá fordulhassanak. A
fitneszmániás doktor mindig kissé kifulladva hadart, mint aki most futott le húsz
kilométert – vagy éppen a táv felénél jár. A rovatának köszönhetően amolyan helyi
celeb lett, és erre a fejleményre úgy reagált, hogy előkelő, kissé amerikaias kiejtéssel
kezdett beszélni. Kate-et leginkább lemezlovasra emlékeztette…
Személyesen soha nem találkozott Morgan doktorral, mégis előtte volt az arca,
mert emlékezett a fényképére, amelyről sovány, kissé neurotikusnak tűnő, rövid,
fekete hajú férfi nézett vissza rá. '
– Elnézést, hogy ilyen korán zavarom – mondta.
– Semmi gond, Kate, ezért vagyok itt – felelte az orvos. A napszakhoz képest
mintha túlságosan is vidám lett volna a hangja.
– El tudná mondani, milyen eljárással állapítják meg a halál beálltát?
– Az attól függ, hogy klinikai halálról beszélünk, vagy szervdonornál beállt
agyhalálról?
– Egy terhes nőről van szó, aki kórházban halt meg.
– Nem szervdonor?
– Azt nem tudom.
– Jó, tegyük fel, hogy nem az. Ez esetben az alaposság mértéke attól függhet,
hogy várható volt-e a halála. Alapvetően azt ellenőrzik… ellenőrizzük, hogy van-e
életjel, és van-e pulzus. Megnézzük, hogy lélegzik-e, belenézünk a szemébe. A halál
beállta után a szemfenék erei pár percen belül elkezdenek összehúzódni, és ez
általában elég biztos jel. Ezenkívül lehet irritálni a páciens torkát, vagy meg lehet
érinteni a szemgolyóját, hogy reagál-e.
– Elképzelhető, hogy rossz diagnózist állítanak fel?
– Hogy halottnak nyilvánítanak valakit, aki nem az?
– Aha.
– Nem, én azt mondanám, hogy ez lehetetlen. Vagy ha nem is lehetetlen, de
nagyon valószínűtlen.
– De ha mégis megtörténik, akkor előfordulhat, hogy a halottnak nyilvánított
személyt eltemetik?
– Ha fölboncolják vagy bebalzsamozzák, akkor nem.
– És ha egyikre sem kerül sor?
– Akkor elméletileg lehetséges, de a gyakorlatban… Angliáról beszélünk?
– Igen.
– Akkor úgy gondolom, hogy a gyakorlatban ilyesmi nem fordulhat elő.
– Soha nem hallott ilyen esetről?
Az orvos idegesen felnevetett.
 – Nem. Illetve volt egy esetem, amikor nem sokon múlt. – Dr. Morgan némi
habozás után folytatta: – Rezidens voltam Bristolban. Behoztak egy lányt, aki
túladagolta a kábítószert, majd a Bristoli-csatornába vetette magát. Kihűlt, nem
lélegzett, és úgy tűnt, pulzusa sincs. Már írtam a halotti bizonyítványt, amikor az egyik
nővér rám kiáltott, hogy mégis észlelt pulzust. Monitorra tettük a lányt, és kiderült,
hogy harminc másodpercenként ver egyet a pulzusa. Tehát életben maradt. Normál
körülmények között úgy nyolcvanat ver az ember szíve percenként.
– Mi lett volna, ha a nővér nem veszi észre, hogy a lánynak mégis van pulzusa?
– Akkor elvitték volna a halottasházba, és a tepsiben alighanem végzett volna vele
a hideg.
Kate pillanatnyi szünet után azt kérdezte:
– És végül rendbe jött?
– Igen. Alighanem ma is él.
Kate kattanást hallott: a teafőző kapcsolt ki.
– Ez az eset kapcsolódik a témámhoz – mondta. – Van esetleg ötlete, hogy hol
találhatom meg azt a lányt?
Az orvos hangja egy csapásra óvatos, gyanakvó lett.
– Tizenöt éve történt. Fogalmam sincs, hogyan bukkanhatna a nyomára.
Kate a tolla végét harapdálta.
– Tehát nincs bombabiztos módszer?
– Normál esetben akkor szenved visszafordíthatatlan károsodást az agy, ha
legalább másfél percig nem kap oxigént, három-négy percnyi oxigénhiány után pedig
beáll az agyhalál. Kihűléskor az emberi test fagyásközeli állapotba kerül, és az
anyagcsere lelassul. A szervezet csak a töredékét használja fel annak az
energiamennyiségnek, amelyre normál körülmények között szüksége van, így az
agynak is a normál oxigénmennyiség töredéke kell. Olykor lehet hallani olyan
esetekről, hogy egy gyerek jeges tóba esik, és csak egy óra múlva élesztik újra, mégis
megmarad. Előfordulhat ugyanis ez a nagyon alacsony pulzusszám, amely roppant
csalóka. De ma már tudnak róla az orvosok.
– És ki állítja ki a kórházban a halotti bizonyítványt?
– Bármelyik orvos, aki éppen ott van a kórteremben.
– Önnek van tapasztalata az exhumálás terén?
– Nincs. Arról a szakterületről egy patológussal kellene beszélnie. Össze is tudom
hozni valakivel. Miért?
– Hova viszik az exhumált holttestet?
– A temetőből?
– Igen.
– Itt, nálunk a városi halottasházba, a Lewes Roadra.
– Megtenné, hogy elmondja nekem a komplett eljárásrendet attól kezdve, hogy
valakit a kórházban halottnak nyilvánítanak, egészen a temetésig?
– Persze.
Miután Morgan doktor a mondókája végére ért, Kate megköszönte a segítségét, és
letette a kagylót. Visszament a fürdőszobába, és egy kicsit megfújdogálta a haját a
szárítóval. Falfehér, beesett arc nézett vissza rá a tükörből, még a szeplői is
elsápadtak. Fáradt volt a szeme is. Fölvette a kedvenc, kék-fehér csíkos ingét,
amelyben mindig frissnek érezte magát, meg egy rövid, fekete bársonyszoknyát,
amelyet végkiárusításon vett a The Lanes negyed egyik szűk sikátorában, a
számtalan kis üzlet valamelyikében. A szoknya alatt az új fekete harisnyáját viselte, és
eljátszott a gondolattal, hogy belebújik a fűzős, fekete boszorkánycsizmájába, de
végül egy konzervatívabb fekete cipő mellett döntött.
A szokottnál nagyobb műgonddal vitte föl a sminkjét, igyekezett a lehető
legkonzervatívabb benyomást kelteni a zilált, bongyor hajzatával. Sally Donaldson
kivillanó fogainak emlékképétől megborzongott, és óvatosan megérintette
mutatóujjával a saját fogsorát, majd kinyitotta a száját. Tinédzser korában szinte végig
fogszabályzót viselt az elöl lévő fogain, és azokban az években a hideg futkosott a
hátán, ha a tükörből rámosolygó, nyitott szájára gondolt. Akkoriban Dara, a nővére
sok egyéb mellett a „Nyúlszájú” becenevet is ráaggatta.
Tett egy kis Fidji parfümöt a nyaka köré meg a füle mögé, és a finom illat
valamelyest jobb kedvre derítette, fölfrissítette. Aztán fölhívta a hírszerkesztőket, és
megkérdezte, milyen feladatok várnak rá a napló szerint. Megkérte őket, hogy pár
dolgot tegyenek át máskorra, mert sürgősen utána kell néznie valaminek az
exhumálással kapcsolatban, ami nagy sztorinak ígérkezik. Tizenegy felé bent lesz.

Fél óra múlva Kate már egy óriási körforgalomban haladt a saját rozsdásodó, fehér
bogárhátú Volkswagenjével. A bősz dudálásra fittyet hányva átment a bal oldali
sávba. A hatalmas kamion halkan morogva pöfögött el mellette. A mocskos, sárga
kerékagycsavarok centiméterekre voltak a bogárhátú jobb oldali ablakától. Kate-nek
ezután fékeznie kellett, mert a reggeli csúcsforgalomban ezúttal is bedugult az út.
Mindez kilenc előtt tíz perccel történt. A kocsija most volt szervizben, a
sebességmérő hónapok óta először működött. Az anyósülésen meg-megrebbent a
szerviz által kiállított számla. A tetején az állt, hogy „P. M. Pfeiffer és Tsai”, alatta pedig
a kiszámlázott tételek hosszú listáját olvashatta, amelyből nem értett egy szót sem.
Úgy tűnik, az orvosok és az autószerelők a maguk külön nyelvét beszélik…
A kocsisor csigatempóban araszolt előre a mocskos üzletportálok sora és egy
építési vállalat telephelye előtt, majd Kate megpillantotta a táblát: BRIGHTONI
VÁROSI HALOTTASHÁZ.
Befordult a két tégla kapuoszlop között az aszfaltozott kocsibehajtóra. A portásfülke
mellett elhaladva hosszú, egyszintes, szürke, kavicsos vakolatú épület elé ért,
amelynek egyik oldalára kórházbejáratot idéző védőtetőt is építettek. Kate leparkolt,
majd kiszállt a kocsiból, és bezárta az ajtaját. Ősziesen kék volt az ég, és a kissé még
nedves haján érezte, hogy csípős a levegő. Borsódzott a háta a hosszú, alacsony
épülettől. A bátorság, amit magába csöpögtetett, kezdett elillanni, amikor megnyomta
a csengőt, és hallotta az olcsó szerkezetre valló, reszelős berregést.
Most alaposan próbára teszi a szerencséjét…
Egy lány nyitott ajtót. Kissé duci, csinos, vidám arcú teremtés volt, a szőke haját a
feje búbján fogta össze kék szalaggal. Fehér kötényt és fehér gumicsizmát viselt.
– Segíthetek? – kérdezte.
Kate idegesen nyelt egyet.
– Megmondaná, hogy itt lesz-e Sally Donaldson boncolása? – Észrevette, hogy a
lánynak rebben a szeme: feltűnt neki az amerikai akcentusa.
– Szabad tudnom, hogy ön kicsoda?
– A Környezet-egészségügyi Hivataltól jöttem.
A lány arcán látszott, hogy megnyugtatta a válasz.
– Persze, persze, jöjjön csak be – mondta vígan, majd hátralépett, és tartotta az
ajtót Kate-nek. – Mandy vagyok, a patológus asszisztense.
Kate belépett a parányi váróhelyiségbe, avagy recepcióra, amelynek falait vidám
rózsaszínre festették, de rózsaszín volt a bútor, a szőnyeg, sőt még a párnák is. A
falba épített konyhapulton volt egy teáskanna, amelyben nemrég forrt föl a víz,
valamint néhány csésze, amelyek közül az egyikben kávé gőzölgött, és volt ott egy
felbontatlan üveg tej is. A padlón álló régimódi, kétbordás elektromos fűtőtestet, amely
csak úgy ontotta a meleget, foszladozó barna zsinór kötötte össze a konnektorral.
Furcsamód lakályosnak hatott a helyiség.
– Ami azt illeti, dr. Wyndham már hozzá is fogott – mondta Mandy.
– Dr. Wyndham? – visszhangozta meglepetten Kate. Dr. Wyndham ugyanis a
helyi patológus volt, de ha bűncselekmény gyanúja merült föl, rendszerint a
belügyminisztérium küldte el valamelyik kórboncnokát Londonból. – Nem belügyes
patológus boncolja?
– Nem – felelte a lány. – Nem gondolják, hogy gyanús körülmény merült volna föl.
Kate meglepetten nézett rá.
– Tényleg?
A lány vállat vont.
– Azt hiszem, ha szigorúan vesszük, már eleve föl kellett volna boncolni. – Aztán
hirtelen fagyos, merev lett az arca, mintha gyanút fogott volna. – Átöltözik, vagy így
megy be, ahogy jött?
– Én… öö… jó lesz így is – mondta Kate. – És azt tudja, hogy eredetileg miért nem
volt boncolás?
– Sokszor előfordul. Az orvosoknak megvannak a maguk törvényei, nem igaz?
Nem mindig veszik a fáradságot, hogy jelentsék a haláleseteket a halottkémnek,
pedig kellene. Egyenesen előre, aztán az első oldalfolyosón jobbra – mutatta az
ujjával Mandy. – Járt már itt?
– Nem.
– Akkor azért nem ismertem meg. Mr. Liverstocknál dolgozik, ugye?
Kate bólintott, és érezte, hogy elpirul.
– Kedves ember.
– Igen, az – hagyta rá Kate, és sietve elindult a dupla ajtó felé. A jobbra nyíló első
folyosó végén már látta is a fényárban úszó helyiséget, ahol néhányan álldogáltak,
egy falfehér arcú emberalak pedig a hátán feküdt.
Lassan közelítette meg a szobát, nem kerülte el a figyelmét az egyre
embertelenebb bűz. Az elegáns, harminc felé járó, kétrészes tengerészkék ruhát
viselő nőt egyből fölismerte: ő volt Miss Willow a halottkémi hivatalból. Rajta kívül látott
még egy egyenruhás rendőrnőt, akinek zöldes színben játszott az arca, egy szintén
egyenruhás férfi rendőrt, aki a kezében tartotta a sapkáját, és még egy nőt, akin fehér
kötény és fehér gumicsizma volt, akárcsak Mandyn.
Amikor belépett, már elviselhetetlennek érezte a bűzt, és kis híján öklendezni
kezdett. Nyersebb volt ez a szag, mint az este, amikor fölnyitották a koporsót, és a
diszkrét fertőtlenítőszaggal fűszerezve szúrósabb is.
Kate lélegzet-visszafojtva nézett körül. A távolabbi fallal szemben álló elegáns,
jóképű, negyven felé járó, vörös hajú férfi, akinek a kék műtősruhája be volt gyűrve a
fehér csizmájába, a gumikesztyűs kezében tartott diktafonba beszélt. Miss Willow
udvarias, kíváncsi pillantást vetett Kate-re, aki inkább elfordította a fejét, mert nem
akart beszélgetésbe bonyolódni vele.
– Maga mintha ott lett volna tegnap az exhumáláson. A Környezet-egészségügyi
Hivataltól, ugye?
– Igen – felelte Kate, és látta, hogy a patológus szórakozottan rámosolyog, majd
pillanatnyi szünet után tovább beszél a diktafonba.
 – Régi sérülésre utaló jel nincs, régi sebhely, vágás, horzsolás, műtéti heg nincs –
mondta halkan.
A csempézett, ablaktalan falú, magas mennyezetű helyiség kórházi műtőre
emlékeztette Kate-et. Ezt a hatást erősítette a márványmintás PVC-padló és a
mennyezetről fémláncon lógó négy jókora, neoncsöves világítótest is. Az egyik fal
mellett volt két rozsdamentes acél mosogató, alattuk lefolyó, meg egy szintén
rozsdamentes acél munkapult, amelyen különböző sebészszerszámok mellett egy
elektromos körfűrész is hevert. A szemközti falat uraló, rubrikákra felosztott (NÉV,
AGY, TÜDŐ, SZÍV, MÁJ, VESE, LÉP) fekete tábla előtt pedig digitális kijelzős
hentesmérleg állt.
Volt a helyiségben három hosszúkás acélasztal is. Kettő szép fényesre sikálva,
üresen állt, a harmadikat pedig egy anyaszült meztelen, hanyatt fekvő fiatal nő foglalta
el. Ebben a megvilágításban úgy nézett ki a bőre, mintha bekenték volna faggyúval.
Kate szemügyre vette az asztalra omló, szőke fürtjeit, a kétoldalt furcsa szögben,
kilapulva lelógó mellét és a mellkasára nehezedő jókora, nyálkás, krémszínű-barna
micsodát.
Valami nem stimmelt, valami nem úgy volt, mint az este.
Kate nagyot nyelt, így próbált úrrá lenni az émelygésén. Alig tudott odanézni,
rázkódott, remegett az egész teste. Sally Donaldsont a nyakától a medencéjéig
fölvágták, és széthúzták a bőrét, hogy kilátsszanak a belső szervei. A fanszőrzetét
nagy, háromszögletű húsdarab takarta, mint valami morbid fügefalevél, a magzat
pedig, amelyet még mindig nem vágtak le a köldökzsinórról, a combjai közé ékelődött.
A nagylábujján két címke lógott, egy barna és egy sárga.
A hasából kibuggyantak a belek, a mellkasára helyezett krémszínű-barna tömb
pedig nem más volt, mint az agya.
Kate most még keményebb küzdelmet folytatott a gyomrával. Kissé szédült, de
azért próbált koncentrálni, próbált tiszta fejjel gondolkodni. Valami nem stimmelt,
valami másképp volt, mint az este. Persze, azóta letisztogatták a halott lányt, lemosták
róla a vérfoltokat, de őt nem ez zavarta, hanem valami más.
A patológus most letette a diktafonját, és visszament a holttesthez. Egyik kezébe
kést vett, a másikba Sally agyát, majd letette az agyat a lány feje mögötti
márványtuskóra, és gondosan fölszeletelte, mint a séf a húst.
Kate-nek a fejébe szaladt a vér. Imbolygott a padló. Az egyik üresen álló
boncasztal hideg fémlapjára támaszkodott. El ne ájulj, el ne okádd magad! Most ne!
Nem szabad.
A beszippantott, rothadó belsőségek szaga egész bensőjét felkavarta. A halott lány
hófehér bőrére, szőke fürtjeire meredt. A bűz tovább erősödött. Kate nagy levegőt
vett, és előrelépett.
Amikor a patológus kesztyűs kezével kivett Sally Donaldson hasából egy nagy
adag síkos belet, el kellett fordítania a fejét – és ekkor döbbent rá, hogy mi volt a
gond, hogy mi nem stimmelt.
A halott lány ujjaira tévedt a tekintete. A körmeire, amelyek este, a koporsóban úgy
néztek ki, mintha tövig lennének rágva.
Most viszont hosszú, szépen manikűrözött, áttetsző körömlakkal kifestett körmöket
látott.
 16. fejezet

Harvey Swire a hálószobájában ébredt. A függönyön átszűrődő napsugarak hol egy

formalinban konzervált békát tartalmazó üvegen, hol az abortált magzatokat
tartalmazó üvegtömb sarkán csillantak meg. A Psycho-poszteren Janet Leigh alakja
kivehetetlen volt a félhomályban.
Állott füstszag terjengett a szobában. Harvey megmozdította a könyökét, mire a
hamutartó a padlóra zuhant. A fiú úgy érezte magát, mintha fejszével hasogatnák a
fejét. Rettenetes volt a szájíze, és valami enyhe hányásszag is megcsapta az orrát. A
kertben kitartóan trillázott egy madár.
Az az éjszakai dolog nem történt meg!
Fájt a hímvesszője. Fölkattintotta az éjjeli lámpát, és fölemelte a takarót. A fütyköse
ernyedten, oldalra dőlve hevert a szőrzete alatt, és a szokottnál vastagabbnak tűnt.
Harvey a kezébe vette, és fölhúzta az előbőrt. A makkját vékony hártyaként vonta be
a rászáradt, ragacsos anyag.
Az utazó ébresztőórája hat harmincötöt mutatott. Kikászálódott az ágyból, és máris
az egy kupacba lehajigált ruháiban gázolt, pedig nem is emlékezett rá, hogy
levetkőzött volna. Az agya szabályosan lötyögött a fejében, mintha cseppfolyósították
volna.
Bizonytalan léptekkel átment a folyosó túloldalára, a szülei szobájába. Két karjával
távol tartotta a falakat, amelyek mintha egyre csak jöttek, jöttek volna felé, és eljutott
az ablakig. Lenézett a kocsibehajtóra. A Mini ott állt a helyén, és sértetlennek látszott.
Tehát nem vitték el sehova. Harvey megkönnyebbülten felsóhajtott. Tehát csak egy
eldurvult kábszeres trip volt az egész. Szar volt a fű.
Jól fejbe vágta.
És őrült, szexuálisan túlfűtött álmot látott tőle.
Imbolygott, billegett a padló. Harvey leült a rózsaszín ágytakaróval letakart, puha,
süppedős ágyra. Lehorgasztotta a fejét, és a mellkasán nyugtatta az állát. Az
édesanyja fényképe ott hevert a padlón, a toalettasztalka alatt, ahova az este esett. A
védőüvegen pókhálószerű repedések éktelenkedtek, és a fénykép mellett ott hevert
az ezüst hajkefe is. Az ágy és a toalettasztalkán álló üvegcsék, tégelyek az anyja
parfümjeinek, kölnijeinek, hintőporainak illatát árasztották. Harvey szíve egyenletes
ritmusban vert, mint a homokzsákot püfölő bokszkesztyű. Vajon sárosak a Mini
kerekei? Van rajtuk sár, ami tegnap még nem volt ott?
Fölállt, és ismét lenézett a kocsira. Megijesztette a lentről hallatszó zörgés és
tompa puffanás. A következő pillanatban azt látta, hogy a postás sétál ki a
kocsibehajtón.
Az az éjszakai dolog nem történt meg!
Harvey visszaballagott a hálószobájába, belebújt a köntösébe, majd lement a
hallba. A padlón több levél is hevert, de ő ügyet sem vetett rájuk. Kinyitotta a bejárati
ajtót, és kiment a kocsibehajtóra, hogy megnézze a Minit.
Pár lépés után már látta is, hogy a kocsi túlsó oldalán meggyűrődött,
megcsavarodott a sárhányó, lepattogzott a festék, a fényszóró kerete és lámpaüvege
pedig úgy lóg ki az üres foglalatból, mint egy kivájt szem.
 Most az újságkihordó fiú biciklije gördült be zörögve a kocsibehajtóra, de Harvey
ezt szinte észre sem vette. A fiú begyömöszölte a lapokat a levelesládába, majd
másodszor is elkarikázott Harvey mellett, aki a kocsit ért károkat vizsgálgatta. Egy
pillanatra átfutott az agyán, hogy esetleg ő maga is megjavíthatná a Minit, aztán
lassan visszasétált, fölmarkolta a küszöbről a friss tejet, és becsukta maga mögött az
ajtót. Az újságok nagy csattanással az előszobai parkettre pottyantak. Harvey-t
meglepte, hogy az apja nem mondta le az előfizetést. Persze, az öreg már csak ilyen
szórakozott és feledékeny, mióta megözvegyült…
Harvey bevitte a tejet a konyhába, és leült a műanyag lapú asztal mellé. Kattogott-
búgott a frizsider, halkan zümmögött a falon az elektromos óra. Silas, az ősöreg,
kövér cirmos odaballagott Harvey-hoz, és a csupasz lábához dörzsölte a fejét. A fiú
szórakozottan megcirógatta a nyakát, és közben a kenyérpirító csiszolt krómfelületén
látszó torz tükörképét bámulta. Odakint, a pázsiton egy rigó csipkedte az eldobott
kenyérhéjat.
Az az éjszakai dolog nem történt meg!
Az nem ő volt. Hanem valaki más.
Vaspántként szorította a fejét a feszültség. Ökölbe szorult a keze, elfehéredtek az
ujjbütykei.
Megérkezett Mrs. Mannings, az apja házvezetőnője. Nagyon megörült Harvey-nak,
megkérdezte, hogy jól sikerült-e a nyaralás, és ragaszkodott hozzá, hogy igazi angol
reggelit csináljon neki, pedig erre vágyott most Harvey a legkevésbé. Hogy a Minivel
mi történt, azt a nő nem vette észre.
Harvey tíz órakor fölhívta Angie-t. A lány anyja vette föl, kedves volt és barátságos,
mint mindig. Azt mondta, hogy Angie még nem ébredt föl.
Harvey-nak eszébe jutott egy mertoni autószerelő műhely, amelyet jártában-
keltében látott. Odahajtott a Minivel. A szerelő azt mondta, három nap múlva lesz kész
a kocsi, és száznegyvenöt fontba fog kerülni a javítás. Harvey úgy gondolta, a postai
takarékbetétkönyvében biztos van annyi. Otthagyta a Minit, és hazabuszozott.
Nem sokkal tizenkét óra után ért vissza. Mrs. Manningsnek elmagyarázta, hogy a
Miniből szivárgott az olaj. A házvezetőnő közölte, hogy egy órára kész lesz az ebéd:
sonka egészben főtt krumplival. Harvey fölment az emeletre, becsukta maga mögött a
szülei szobájának ajtaját, és újra tárcsázta Angie számát. A takarítónő vette föl. Azt
mondta, Angie elment valahova az anyjával, de hogy hova, azt nem tudta, és ettől
Harvey kissé pánikba esett.
Lehet, hogy a rendőrségre mentek?
Ha Angie a rendőrséghez fordult, akkor arra, hogy ő valaha is orvos legyen, semmi
esély.
De ugyan miért fordult volna a rendőrséghez? Hiszen az az éjszakai dolog nem
történt meg!
Harvey most átment a saját szobájába, és leült a kisasztalhoz, amelyen a
mikroszkópja állt. Annak az asztalnak a fiókjában tartotta a kémiai eszközeit, a
szerszámait meg az évek során összegyűjtött képeket.
Előhúzta a jobb alsó fiókból a takaros, rendezett dossziét. Először a Paris Match
magazin egész oldalas színes fotóját vette ki belőle, amelyen egy sivatagi
határállomáson szerencsétlenül járt, elképesztő szögben megcsavarodott
Volkswagen volt látható. A kocsit szanaszét lyuggatták a golyók, a hátsó ablaka
teljesen ki volt lőve. A benne ülők görnyedten előrebuktak, egy férfit pedig, aki a
fényképezőgép felé futott, mintha mozgás közben hátralöktek volna. Marionettbábura
emlékeztetett az oldalra kirúgott két lábával, a hátrarántott karjaival, az üvöltéstől
eltorzult arcával. Az ingén, nagyjából a szíve helyén barna folt éktelenkedett, amely
körül cakkos foszlányokra robbant szét a szövet.
Úgy tűnt, a fényképész pontosan a halál pillanatát örökítette meg: azt a pillanatot,
amikor az ember egyszerre élő és halott. Ez volt Harvey egyik kedvenc képe, mert az
emberből akkor, abban a pillanatban távozik az életerő. Akkor illan el belőle az, ami
igazán számít: a lényege, a tudata, a lelke.
Az a része, amely belőle is eltávozott, amikor biciklizés közben elütötték. Az a
része, amely elillant, és elolvasta a vizsgakérdéseket. Az a része, amely az éjjel…
Nem, az lehetetlen! Az az éjszakai dolog nem történt meg!
Fél háromkor újra hívta Angie-t. Nem vette föl senki. Megpróbálta négykor is, de
akkor sem járt sikerrel. Hatkor aztán maga Angie szólt bele, de amikor meghallotta
Harvey hangját, egyből letette.
Harvey rögtön újra hívta.
Angie hangja remegett a feszültségtől.
– Soha többé nem akarlak látni – mondta. – Soha többé nem állok szóba veled!
Mrs. Mannings addigra hazament, így Harvey-nak nem kellett attól tartania, hogy
valaki meghallja, amit mond.
– Muszáj megmagyaráznom.
– Megmagyaráznod? Hadd magyarázzak meg neked én valamit! Timmel nem
szabadna találkoznom, mert anyu ellenzi a kapcsolatunkat. Ha nem így lenne, már
hívtam volna a rendőrséget. – A lány hangja itt elcsuklott. Harvey tudta, hogy sír. – És
ő is – mondta még Angie, majd letette.
Harvey-ra komor arc nézett vissza az édesanyja asztali tükréből. A szeme körül
sötét karikák éktelenkedtek, a napbarnított bőre mintha kifakult volna, az állára és a
felső ajkára borosta vetett árnyékot. Ismét tárcsázta Angie számát. Ötször csengett ki,
mire a lány fölvette.
– Van a hálószobádban Simon and Garfunkel-poszter? – kérdezte Harvey.
A lány nem felelt azonnal. Amikor végül megszólalt, rideg, összeszedett volt a
hangja.
– Az éjjel megerőszakoltál. Ezek után most arra vagy kíváncsi, hogy van-e Simon
and Garfunkel-poszterem?
– Van, vagy nincs?
– Ez tényleg baromi jó alkalom arra, hogy szórakozz velem, Harvey.
– Van, vagy nincs?
– Te egy skizó vagy, tudtad? Láttam a tévében egy műsort a skizofréniáról. Ez a te
dumád, hogy a testeden kívülre kerülsz, meg hogy anyád visszaküld a
mennyországból, tipikus skizofrén érzékcsalódás. Azt mondták, a tinédzserekre a
legjellemzőbb a skizofrénia, és fejsérülések után gyakran előfordul. El kéne menned
egy dilidokihoz, mert az vagy te is: skizó!
– Van Simon and Garfunkel-poszter a szobád falán, az ablaktól balra?
– Igen. És akkor most mi a túró van?
– Új poszter, ugye?
– Két napja tettem föl.
Harvey a kézibeszélő apró lyukait bámulta, majd letette a kagylót. A szobában egy
dongó döngicsélt. Harvey fölállt, és a félelem, amely egész nap gyötörte, most levált
róla, mint a levedlett bőr. Azt, ami a helyébe lépett, hirtelen nem tudta nevén nevezni.
Megúszta!
Elmosolyodott.
 Hülye szuka!
Lement a földszintre, az apja állott, áporodott levegőjű rendelőjébe, és leült az
idősebb Swire székébe. Az íróasztal csaknem üres volt, csak a fekete márvány toll- és
ceruzatartó, a bőr itatósmappa meg a Harvey szüleit ábrázoló berámázott fénykép állt
rajta szép rendben. A jobb oldali polcon különböző sebészszerszámok, baloldalt, a
könyvszekrényben szépen elrendezett kötetek sorakoztak. Harvey szíve ismét
hevesen vert, a homokzsákot püfölő bokszkesztyű egyenletes, tompa puffanásait
idézte.
A Mentális betegségek kézikönyve pont a megfelelő helyen nyílt ki, amikor levette
a polcról: a 279. oldalon. Harvey fejből tudta az oldalszámot. Ezt a részt a balesete óta
többször is elolvasta.
A beteg passzivitást jelző érzékcsalódást szenvedhet, úgy érezheti, külső erők
irányítják, például Isten, a BBC vagy egy elhunyt személy.
Vissza kell menned, szívem…
Előfordulhat, hogy a beteg időnként harmadik személytől jövő megjegyzéseket vél
hallani. Hallhatja, hogy mások róla beszélnek, őt tárgyalják ki.
Igen, amikor az este Angie háza felé sodródott a levegőben, hallotta az
iskolatársait.
Azt a csajt mindenki dugja.
Harvey-nak azzal kéne próbálkoznia, hogy a fülébe nyomja.
Dugd meg, Harve!
Ja, reszeld le róla a bugyit a farkaddal!
Döngesd meg!
Döngesd meg a szukát!
Skizó, hát persze!
Külső erők irányítják. Ez magyarázatot ad arra, hogy az este tehetetlenül nézte a
Mini Austinnal robogó önmagát. És tehetetlenül nézte azt is, amit Angie-vel meg azzal
a fiúval művelt.
Arra viszont nem ad magyarázatot, hogy miért látta belülről a lány hálószobáját.

17. fejezet
1990. október 23., kedd

Kate az íróasztalánál ült, és sebesen gépelt. „Doug Ewell túlélési szakértő a

következőket mondta a Newsnak: »Légmentesen zárt koporsóban két óránál tovább
lehetetlen életben maradni, légszivárgás esetén viszont elképzelhető, hogy akár több
napig is elél az illető, mielőtt végezne vele a kiszáradás.«”
Kate a gyorsírással telerótt jegyzetlapra pillantott, majd folytatta a gépelést, és a
képernyőn újabb mondat jelent meg „Mrs. Donaldson édesapja, Mick Mackenzie
eastbourne-i gyümölcs-nagykereskedő hozzátette, hogy a család jogi lépéseket
fontolgat a kórház ellen.”
Kate most lapozott egyet. „Alan Newcombe, az egyik legnagyobb dél-angliai
temetkezési vállalat, a Whylies igazgatója így nyilatkozott: »A viktoriánus Angliában
komolyan fennállt annak veszélye, hogy valakit idő előtt eltemetnek, és számos forró
égövi országban, ahol a törvény előírja a gyors temetést, ma is fennáll. Angliában
viszont a halál megállapításéra vonatkozó szigorú eljárásrend miatt ez szinte
lehetetlen. Az elmúlt negyven év alatt egyetlen ilyen esettel sem találkoztam.«”
Kate kortyolt egyet a kávéjából. Már kihűlt, megbőrösödött a teteje. Egy csepp
leszaladt a csésze oldalán a repedezett, barna asztallapra. Még mindig érezte a
halottasház szagát az orrlyukaiban, a gyomrában. Még az agyába is beette magát.
A krémszínű-barna agyába…
Az agy egyáltalán nem szürke, csak ha formalinban pácolják. Ezt Mandy mondta
neki a halottasházban. Újabb apró adalék ahhoz, hogy az életben soha nem úgy
vannak a dolgok, ahogy hisszük.
– Mi az, elgurult a vigyortablettád? – Eddie Bix ott ült az asztala szélén. A
bomberdzsekije a piros iktatótálcán nyugodott.
Kate haloványan rámosolygott.
– Hát, úgy néz ki.
A fiú odapottyantott elé egy fekete-fehér fényképet, amelyen a papot interjúvolta.
– Na, ehhez mit szólsz? Akcióban a száguldó riporter!
Kate a fotón nyakát behúzva, előregörnyedve, ájtatos arccal álldogált, és úgy
szorongatta a jegyzetfüzetét, mint koldus a tálkáját. A pap pedig úgy nézett rá, mint
egy darab kutyagumira.
Az asztalon trillázni kezdett a telefon, és villogott rajta a kis lámpa. Kate fölvette.
– Kate Hemingway.
Az egyik asszisztens volt a hírszerkesztőktől.
– Kate, átkapcsolhatok hozzád egy hívást? Az egyik helybeli iskolából telefonál egy
tanár, hogy csekkátadás lesz náluk, és szeretnék, ha valaki írna róla.
Kate fogadta a hívást. Kiderült, hogy néhány gyerek kétszázötven fontot gyűjtött
össze a sussexi Viktória Királynő Kórház szívgyógyászati osztálya számára. Kate
elővette a naplót, és látta, hogy már bejelölték az eseményt. Megnyugtatta a tanárt,
hogy a News mindenképpen tudósítani fog a csekkátadásról. Amikor letette a kagylót,
arra lett figyelmes, hogy Eddie merőn nézi.
– Borzalmas az arcszíned. Zöld. Rosszul érzed magad?
– Csak egy kis fejfájás.
– Hozok aszpirint.
– Nem, kösz, semmi bajom. Nem szeretek gyógyszert szedni. – Az asztalon ott
hevert előtte az előző heti halálozási hír másolata.

Donaldson, Sally Anne. Október 14-én, kórházban.

Kevin imádott felesége. Gyászszertartás a brightoni Szent Anna-templomban
október 16-án, kedden 15 órakor. A gyászoló családon kívül senki ne hozzon virágot.
Adományt a Vakvezető Kutya Alapítvány részére tehetnek a Dalby Temetkezési
Vállalat címén.– Brighton, Lewes Road 311.

– Nem nézel ki valami jól – mondta Eddie. – Haza kéne menned.

Kate arrébb tette a kávéscsészéjét, nehogy a fiú lesodorja a bomberdzsekijével.
– Egy kicsit ki vagyok készülve – mondta. – Boncoláson voltam. – Azzal kezébe
vette a golyóstollat, és elkezdte forgatni az ujjai között.
– Boncoláson? A francba! Egyszer én is voltam. A szag a legszörnyűbb az
egészben. – Eddie megkocogtatta a Kate asztalán heverő újságot, a News tizenegy
órás kiadását. – Főcím, mi? Nem rossz! De hogyhogy exkluzív?
 Kate mosolyt erőltetett az arcára.
– Bejutottál? A paraván mögé?
– Lehet – kacsintott rá Kate.
– Az este nem is mondtad.
Rezgett az épület: a pincében dolgozó őskori nyomdagépek a déli kiadás
példányait köpködték. Kate szerette, amikor dübörög a nyomda: úgy érezte, ilyenkor
válik teljessé a munkafolyamat. Ismét a címlapra meredt. A szalagcímre.

ELEVENEN ELHANTOLVA

A cím alatt Sally Donaldson esküvői fényképe volt látható, amelyből a férjét
kivágták, és Sally alá illesztették be sokkal kisebb méretben. Jobboldalt pedig ott
díszelgett Kate neve: „Kate Hemingway exkluzív tudósítása.”
A csinos Sally Donaldson boldogan mosolyogva, fiatalon, üdén nézett szembe a
fényképezőgéppel. Ég és föld volt a különbség közte meg az iszonyatos,
hátborzongató valami között, amelyet Kate a koporsóban és a boncasztalon is látott.
Kate végigfuttatta a szemét a nyitó bekezdéseken:

Amint arra tegnap este fény derült, a tragikus sorsú Sally Donaldson (23) élve
került a sírba.
A brightoni Szent Anna-temetőben, ahol október 16-án eltemették, most
exhumálták a holttestét.
A jelenlévők, köztük Sally férje, Kevin Donaldson biztosítási ügynök (24) elé táruló
látványból, a holttest helyzetéből egyértelműen látszott, hogy Sally élete utolsó
óráiban kétségbeesetten kaparta körmével a koporsó fedelét.
Az exhumálásra azt követően került sor, hogy elmondásuk szerint többen is
hangokat hallottak a sírból.
A Szent Anna-templom lelkipásztora, Neil Comfort tiszteletes tegnap este nem
kívánta kommentálni a történteket.
A temető mellett lakó Mrs. Eleanor Knott így nyilatkozott: „Amikor péntek délután
átvágtam a temetőn, halk nyöszörgést hallottam. És ez három nappal a temetés után
volt.”
Sally hat hónapos terhesen halt meg, miután kómába esett a brightoni
Régensherceg Kórházban. A családdal történt egyeztetés után lekapcsolták az őt
életben tartó gépekről, és október 14-én halottnak nyilvánították.
Az ügyben vizsgálatot indítanak.

A vezető szerkesztő kihúzta, amit a koporsófedélen látott kaparásnyomokról, Sally

Donaldson körmeinek állapotáról és a koraszülésről írt, elmondása szerint azért, mert
ezek a részletek „túlságosan felkavarnák olvasóinkat”. A szerkesztőknek mindig
sikerül kihúzniuk a cikk legjavát, gondolta bosszúsan Kate.
– Két napon át tiéd a szalagcím! – lelkesedett Eddie Bix. – Nagy dolgok várnak
még rád.
Máskor ez Kate-et is földobta volna. Aznap azonban még ki sem vágta az
újságoldalt, hogy betegye a fiókba, a „portfoliójába”, ahogy szokta. Sőt, még a tegnapi
címlapot sem vágta ki.
– Figyelj, este elmegyünk páran moziba, megnézzük a Ghostot. Na, mit szólsz?
Utána bekapunk egy pizzát, vagy valami kínai kaját. Az biztos fölvidítana egy kicsit.
 Kate abban a pillanatban nem találta vonzónak a perspektívát, hogy munka után
hazamenjen, és olvasgasson, vagy bámulja a tévét. Igencsak ráfért egy kis fölvidítás.
Kedvelte Eddie-t, jól érezte magát vele. Olyan volt, mint egy nagy testvér – mint
Howie. Kate-nek most egy felirat ötlött a szemébe, amely a bűnügyi rovat asztalán
lévő iktatótálca oldalán díszelgett „SUSSEX EVENING NEWS – HOGY ÖNNEK
LEGYEN A LEGJOBB LAPJA.” Elmosolyodott.
– Eljövök, persze, kösz.
Megint megcsörrent a telefonja. Eddie fölemelte az ujját.
– Majd jövök – formálta a szájával a szavakat, majd eltűnt. Kate fölvette a kagylót.
Barry Liverstock volt az, a Környezet-egészségügyi Hivatal igazgatóhelyettese.
Közölte, hogy be akarja vasalni Kate adósságát.
– Az adósságomat? – csodálkozott Kate.
– Láttam az újságot – mondta a férfi. – Remek sztori. Nem is tudom, hogy jutott be
oda.
– Ja, igen, köszönöm – mondta Kate. – Rengeteget segített.
– Gondoltam, megpróbálhatnánk időpontot egyeztetni az ebédre, amit ígért
nekem. – A hangja szinte levetkőztette Kate-et, aki legszívesebben azonnal lecsapta
volna a kagylót. Csakhogy a férfi segített neki, és tudta, hogy talán máskor is segíthet.
A gondolattól is viszolygott, hogy két órán át egy asztalnál üljön ezzel a nagydarab,
mézesmázos modorú fazonnal, aki egyfolytában fűzni próbálja. Lapozgatni kezdett a
határidőnaplójában. Semmi, semmi, semmi… Alig egy-két megbeszélt időpont.
– A következő két hét elég problémás – mondta.
– Nekem se jó. Mit szólna november első hetéhez?
Kate megegyezett a férfival a hét egyik napjában, és beírta a határidőnaplójába,
nagyjából akkora lelkesedéssel, mintha a fogorvostól kapott volna időpontot. Miután
letette a kagylót, megnézte a listát, hogy kikkel kell beszélnie. Volt, akit már kipipált,
másoknál azt jelölte, hogy visszahívást vár tőlük. Ismét megcsörrent a telefon.
Patrick Donoghue volt az, a News egykori riportere, aki most Londonban dolgozott
a Daily Mailnél.
Jaj, istenem! – gondolta magában Kate, és lehunyta a szemét. A francba, a
francba, a francba!
– Te vagy, Kate? Emlékszel rám? Én voltam tegnap az a jóképű fickó a
temetőben.
– Tudom, mit fogsz mondani. Nagyon sajnálom, megfeledkeztem róla!
– A szerkesztőm vagy hétféle dolgot vág hozzám egyszerre.
– Tényleg borzasztóan sajnálom.
– Te szabadúszók gyöngye! Én csak ülök itt bambán, és egyszer csak megjön a
sztorid. Úgy volt, hogy fölhívsz.
– Elfelejtettem. Annyira szörnyű volt, hogy…
Kate megfeledkezett az ígéretéről, hogy fölhívja Patricket, ha kisül valami a Sally
Donaldson-sztoriból. Harry Oakest is elfelejtette fölhívni. Pedig Oakes lapja fizetett
volna neki egy ilyen sztoriért, és Patrick is ki tudott volna vasalni pár száz fontot a
Daily Mailből.
– Annyira sajnálom, Patrick!
– Azt hiszem, az a legkevesebb, ha kárpótlásul holnap velem vacsorázol.
– Holnap? – Kate-nek megdobbant a szíve.
– Sussexben leszek. Ráérsz?
Kate nyelt egyet.
 – Tom Cruise-t még le kell mondanom.
– Fél nyolc körül fölveszlek. Hol leszel?
Kate megadta a címét, majd letette a kagylót. Nehezére esett koncentrálni, mert
egyre csak Patrick járt az eszében: a robusztus alakja, a meleg, zöld szeme, a
markáns arca, a rövid, barna haja, a katonás, szálfaegyenes tartása. Kate
elmosolyodott, de aztán eszébe jutott a koporsó, a boncolás.
Meg Sally Donaldson körmei.
Tárcsázta a Régensherceg Kórház számát, és immár ötödször kérte meg a
központost, hogy kapcsolja neki Brian Merrivale főigazgatót.
Az újabb foglalt jelzés hallatán elcsigázva letette a kagylót, és a monitorra meredt.
A megírt cikke bámult vissza rá: élénkzöld betűk fekete háttérrel. A tőle jobbra lévő
oszlopon nesztelenül rótta köreit a hatalmas, kerek óra másodpercmutatója. Tizenkét
óra tíz perc. A riporterek, szerkesztők, rovatvezetők lassanként fölálltak az asztaluktól,
nyújtózkodtak, sétálgattak. Néhányan már elindultak ebédelni. Hátravolt még aznap
négy kiadás, de a reggeli hajrá már lezajlott, és a munkanap kezdett szép lassan
lecsengeni.
Most egyszerre két telefon is csiripelni kezdett, de nem voltak szinkronban. Jobb
kéz felől szabályos géppuskaropogás hallatszott az egyik bűnügyi tudósító püfölte a
klaviatúrát.
Kate is megnyomott egy billentyűt, mire feljött a párbeszédpanel. Begépelte az
azonosítóját.

Repex/Kate/Városi hírek – Temetés. Emlékeztető Geoff Foxnak. Várom a kórház

szóvivőjének további kommentárját. Megpróbálom előkeríteni az ügyben érintett
dokikat, és később meginterjúvolom őket.
Visszahívást várok a British Museum és az orvosszövetség könyvtárosaitól is a
korai temetés hazai és külföldi példáival kapcsolatban.
Ma (kedden) a kórház vezetői úgy nyilatkoztak, hogy azonnal megindítják a
vizsgálatot…

Kate itt megállt, visszalapozott egyet a gyorsírással telerótt jegyzetfüzetében, majd

kitörölte a képernyőn az utolsó sort, és újra kezdte:

Derek Gould, a kórház főigazgató-helyettese úgy nyilatkozott, hogy nem tudnak

közleményt kiadni, amíg nem kapják meg a boncolás eredményét, és egyelőre nem
tervezik, hogy felülvizsgálják a halál beálltának megállapítását szolgáló eljárásrendet.
Mr. Warren Denham (36), a Dalby Temetkezési Vállalat munkatársa, aki a
temetésen az egyik koporsóvivő volt, elmondta, hogy amikor kivették a koporsót a
halottaskocsiból, hallani vélt bentről valamit, de úgy gondolta, nyilván csak
képzelődött. (Remélhetőleg meg tudom interjúvolnl a nap folyamán.)
(Megpróbálok beszélni S. D. férjével is. Ma délután fölkeresem.)
Tisztáznom kell, miért nem volt eredetileg boncolás. Fölveszem a kapcsolatot az
érintett orvosi személyzettel.

Újfent megcsörrent a telefonja. Geoff Fox volt az, a hírszerkesztő.

– Kate, az A27-esen, Polegate közelében autóbaleset történt. Menj oda egy
fotóssal, amilyen gyorsan csak tudsz!
– Figyelj, nem tudnál valaki mást küldeni? Millió dolgom van az exhumálásos
sztorival. Épp most akartam elküldeni neked a memót.
 – Sajnálom, de azt csak később tudod majd folytatni.
Kate elfojtotta a feltörő indulatot. Figyelmeztette magát, hogy nem szabad
elfelejtenie: ő itt még új lány, aki igyekszik jó benyomást kelteni, segítőkésznek
mutatkozni. Polegate-be oda is, vissza is jó fél óra lesz az út, de ha van egy kis
szerencséje, kettőre visszaérhet. Fölállt, vette a kabátját, és a képszerkesztői
asztalhoz lépett.
Eddie Bix éppen a technikusnak segédkezett a sötétkamrában, mert valami
előhívási probléma adódott, ezért Dennis Rigbyt adták mellé. Az alacsony, köpcös,
pipázó férfi már hatvanéves is elmúlt. Negyvenegy éve volt a lapnál, és szemmel
láthatóan biztosra vette, hogy Kate is osztja a krikett iránti rajongását.
Kate már nem egy krikettmeccset végignézett, de nem tudta lelkesíteni a dolog.
Lassúnak, unalmasnak találta ezt a játékot, és emiatt néha bűntudata is volt. Mintha
legalábbis tartozna annyival az őt befogadó ország népének, hogy szenvedélyesen
szereti a nemzeti sportjaikat…
– lan Botham nehéz időszakot él át. Az emberek nem méltányolják, hogy milyen
sokat tett a… – Rigby rosszul és észbontóan lassan vezetett, ráadásul a pipaszárát
rágcsálva egyfolytában beszélt. Kate bólogatott, és a megfelelő pillanatokban egy-egy
halk mordulással vagy „ühümmel” jelezte, hogy figyel. Közben kemény küzdelmet
folytatott a gombóccal a torkában, mint mindig, ha baleset helyszínére tartott.
Egy kis Toyota belerohant egy furgonba, bukfencezett egyet, majd oldalba kapta
egy szembejövő Jaguár. Egy nőt már kivágtak a Toyotából, és kórházba vitték. A
rendőrök azt mondták, nem fogja túlélni a balesetet. A férfit a tűzoltók most próbálják
kiszabadítani. Az utat beterítették a kocsi darabjai, és tűzoltófecskendők kígyóztak át
rajta. A fémdarabok, üvegcserepek között ott hevertek a fölszakadt bőröndből
kiszóródott holmik is: egy hálóing, egy szennyeszsák, egy pár bőrpapucs, egy zöld
lakkbőr cipő meg egy kék fésű. A rendőrség által kihelyezett BALESET! LASSÍTSON!
tábla mellett araszoló kocsikból bámész tekintetek nézték, hogy mi történt.
Kate-et rosszullét környékezte, és szörnyen lehangolták a látottak. A Toyota hátsó
ablaka nem tört ki, még mindig olvasható volt a rúzzsal odaírt két szó: MOST
ESKÜDTÜNK. Megvolt még a hátsó lökhárítóhoz drótozott két konzervdoboz is.
A furgon sofőrje kábultan ült a rendőrautó hátsó ülésén, ahol fölvették a vallomását.
A Jaguár vezetőjét már kórházba szállították, mert sokkot kapott.
Kate fölírta a jegyzettömbjébe a kórház nevét: Eastbourne-i Körzeti Közkórház. A
Toyota utasai, amennyire a rendőrök meg tudták állapítani, londoniak voltak. Rigby
kötelességtudóan kattintgatott, tisztes távolból, vigyázva, hogy a volánnál ülő haldokló,
vagy máris halott férfi ne legyen rajta a képeken, ide-oda osont, hol leguggolt, hol
fölállt, a gépe pár másodpercenként tompa kattanással jelezte a folyamatos munkát.
Kate észrevette, hogy a füves útpadkán fehér papírba csomagolt, kék szalaggal
átkötött nászajándék hever, és bágyadtan lóg rajta a címke. Arra gondolt, hogy Rigby
helyében ő csak ezt fényképezné le, és semmi mást.

Geoff Fox éppen akkor jött ki egy csésze kávéval a szerkesztőség előtti
lépcsőfordulóba, amikor Kate és Dennis Rigby két óra után pár perccel visszaért.
– Milyen volt? – kérdezte.
– Lehangoló – felelte Kate. – Nászutas pár volt.
Rigby bement a terembe, Kate pedig tartotta az ajtót Foxnak.
– Ígéretesen hangzik – mondta a hírszerkesztő. – Hány halott van?
– Kettő.
– Környékbeliek?
 – Nem, észak-londoniak.
Fox csalódott grimaszt vágott.
– Sérültek?
– Egy könnyű sérült van, Eastbourne közelében lakik.
– Próbáld meg egy kicsit felturbózni. A múlt héten kevés volt a karambol. Esetleg
próbálhatnál szerezni valami esküvői képet – érted, mire gondolok. „Az esküvői kép,
amit már soha nem fognak látni.” Kerítsd elő az esküvői tanúkat, meg pár vendéget. –
Geoff Fox megvakarta a tarkóját. – Igen, az hatásos lesz. Kár, hogy nem helybeliek.
– Az exhumálással kapcsolatban elég sok mindennek kell még utánajárnom. De
megteszem, ami tudok.
A hírszerkesztő elég sietve fordult el.
– Persze, járd csak körül a témát – mondta.
Geoff Fox szelíd külseje mindig megtévesztette Kate-et. A férfi ugyanis belül
kőkemény volt, vagy talán nem is keménységről volt szó, hanem másfajta
valóságérzékelésről. Bármi is legyen a valóság…
Kate asztalán ott hevert a lap kora délutáni kiadása, mellette pedig a szokottnál
jóval vaskosabb üzenetkupac. Szinte kivétel nélkül más újságoktól jöttek, javarészt a
bulvárlapoktól – Sun, Daily Mirror, News of the World – meg a helyi
hírügynökségektől. Mindenki sürgős visszahívást kért. Kate izgatottan, felvillanyozva
tette le a nagy halom cetlit, rángatta le magáról a kabátját, és kapta föl a News kétórás
kiadását.
Összeszaladt a szemöldöke. Már nem az ő sztorija volt a címlapon, hanem ez: A
POLGÁRMESTER IS BESZÁLLT A TERELŐÚTVITÁBA.
A két kisebb főcím pedig ez volt: CSÓNAKDRÁMA: KIMENTETTÉK A KÉT
FIVÉRT, illetve DIANA HERCEGNŐT IS VÁRJÁK A WORTHINGI ESKÜVŐRE.
Az ő sztorija tehát teljesen eltűnt a címlapról.
Zavartan, értetlenül lapozott tovább, és futotta át a címeket. Az anyagát a hetedik
oldalra száműzték, és két kis hasábra vágták szét. A fényképeknek nyoma veszett, és
megváltozott a cikk címe is.

MRS. SALLY DONALDSON

Tegnap este exhumálták Mrs. Sally Donaldson (23) holttestét, akit kedden
temettek el a brightoni Szent Anna-temetőben.
A rendőrségi szóvivő úgy nyilatkozott, hogy az idő előtti temetésre vonatkozó,
megalapozatlan találgatások miatt boncolásra kerül sor.

Ennyi.
Kate-et elöntötte a méreg. Égett az arca. Összevetette a tizenegy órás és a déli
kiadást a sztorija mindkettőben gyakorlatilag betöltötte a címlapot A Newsnál gyakran
előfordult, hogy a nap folyamán más lett a vezető hír, ha valami „ütősebb” anyag futott
be, de aznap messze nem volt olyan erős egyik sztori sem.
Kate fölakasztotta a kabátját, és átment a hírszerkesztőkhöz. Geoff Fox a
klaviatúrán pötyögött, és elmélyülten tanulmányozta a képernyőjét. A két asszisztense
épp csak rápillantott Kate-re, majd mindjárt le is hajtották a fejüket. Kate-nek úgy tűnt,
hogy zavarban vannak.
Megvárta, míg Fox végez azzal, amit csinál.
– Mi történt a sztorimmal?
A férfiban volt annyi jó érzés, hogy zavartnak mutatkozzon.
 – Szép anyag.
– Annyira azért biztos nem szép. Különben nem csonkítottátok volna meg.
– Ő mondta, hogy… – Geoff Fox a háta mögé, a főszerkesztői iroda felé intett a
fejével. – Terry beszélni akar veled erről a dologról. Bent van az irodájában.
A főszerkesztő irodája nyitva volt. A hatalmas, semmitmondó helyiségben két füles
bőrfotel állt az impozáns rózsafa asztal előtt, az asztal mögött pedig Terry Brent, a
főszerkesztő ült görnyedten, a két karjára nehezedve.
A kemény bokszolóarca olyan benyomást keltett, mintha utcai harcokban edződött
volna, a haja praktikusan rövidre volt nyírva. A sárga inge ujját felgyűrte, a legfelső
gombot kigombolta, csíkos nyakkendőjét félárbocra engedte. Az üveg hamutartóban
cigaretta füstölgött. Brent éppen egy gépelt papírlapot futott át, és közben az asztalt
kocogtatta a golyóstollával.
Kate bekopogott. Kezdett leolvadni róla a harag védőburka: idegesség vette át a
helyét.
A férfi föl sem nézve intett, hogy lépjen be.
– Csukd be az ajtót – mondta, és szájához emelte a hüvelyk- és mutatóujja közt
tartott cigarettát. Mélyen leszívta a füstöt, majd gépiesen leengedte a kezét a
hamutartóhoz, amely mellett egy fölbontott csomag Marlboro és egy műanyag
öngyújtó hevert az asztalon, no meg a News aznap kiadásaiból föltornyozott kupac.
– Foglalj helyet – mondta Brent, és olvasott tovább.
Kate leült. A bőrfotel nem volt olyan kényelmes, mint amilyennek látszott. A falakon
az újság régi címlapjai és különféle díjak sorakoztak berámázva. Magáról Brentről
semmit sem árult el a helyiség. Most végre fölnézett.
– Lőnek rám rendesen a Sally Donaldson-cikk miatt – mondta.
– Lőnek? – visszhangozta meglepetten Kate.
A férfi ismét hüvelyk- és mutatóujja közé csippentette a cigarettát, slukkolt egyet,
majd elnyomta a csikket a hamutartóban. Kifújta a füstöt az összeszorított fogai között,
és a barátságosság leghalványabb jele is leolvadt az arcáról.
– Telefonáltak a rendőrségtől. Ezenkívül telefonáltak a kórházból, továbbá
telefonált négy pap, és az imént volt mit hallgatnom a chichesteri püspöktől is. A
püspök úr paranoiásan retteg, hogy a sussexi papoknak mostantól a nyakukra fog
járni az összes elcseszett félnótás, aki hall valamit a temetőben. Szóval egész szép
forgalmat bonyolítottam le, ha azt vesszük, hogy csak tizenegykor ment ki az első
kiadás.
– Remélhetőleg eléri a cikk a kívánt hatást, és az emberek ezentúl sokkal jobban
fognak vigyázni.
– Vigyázni? Mire?
– Arra, hogy mikor nyilvánítanak valakit halottnak.
Terry Brent az ujjaival dobolt az asztalon.
– Kate, mielőtt ma reggel kinyomtattuk a sztorit, te biztosítottál engem afelől, hogy
a nőt élve temették el, igaz?
– Igen.
– Kizárólag ezért hoztuk le a sztorit. Azért, mert te meggyőztél minket. Adtunk a
szavadra, mert okos lány vagy, és mi esélyt akarunk adni neked a bizonyításra. Nem
tudtad ugyan megerősíteni az állításodat, de úgy gondoltuk, ez egy jó, ütős sztori, le
lehet hozni. Jól mondom? – Brent arca elsötétült, és Kate egyre kényelmetlenebbül
érezte magát. – Mitől vagy ilyen biztos benne, hogy az a nő nem volt halott, amikor
eltemették?
 – Attól, hogy láttam! Az a nő kisbabát szült a koporsóban. Nyitva volt a szeme,
véres volt, és a körmei… – Kate habozott. Lelki szemei előtt megjelentek a
boncasztalon látott, körömlakktól fénylő, hibátlanul manikűrözött körmök, és
kellemetlen bizsergést érzett. – A koporsó fedelén… karmolásnyomok voltak.
– Te szakértője vagy a holttesteknek?
– Ezt hogy érted?
– Eddig hány exhumáláson vettél részt? Hány kihantolt holttestet láttál életedben?
– Egyet sem. – Kate megragadta a bal kezével a jobb csuklóját. Egyszerre volt
dühös és bizonytalan. Az ezüst karkötőjét csavargatta, az ismerős kapcsok látványa
egy morzsányi nyugalmat csempészett a lelkébe. Mardosni kezdte a kétely.
A főszerkesztő szipogott egyet.
– Elmondták neked valaha, hogy mi történik pár nap alatt egy holttesttel? Meséltek
neked a bélgázok tágulásáról? Hallottál róla, hogy a gázok nyomásától kilökődhet a
halott nőből a magzat? És arról hallottál már, hogy a holttestek néha változtatják a
testhelyzetüket, és rángnak-remegnek a végtagjaik?
Egy pillanatra mintha kizökkent volna a helyéből minden. Jézusom! Kate valóban
nem gondolta végig, hogy milyen következményei lehetnek annak, ha téved. Bepereli
a kórház, az orvosok, a temetkezési cég, a férj… Forgott vele a világ. Próbálta
fölidézni az exhumálást: látta Sally Donaldson kezét, a tövig lekoptatott körmét, az
összekarmolt koporsófedelet. Hiszen tényleg voltak karcolások! És ennyire csak nem
csavarodhat meg egy hulla! És az is tény, hogy a lány körmei le voltak koptatva.
Igen, le voltak koptatva!
Kate egy pillanatig rettegve nézte Terry Brentet. Többen is mondták neki, hogy ez
az ember nőgyűlölő, és az újságírónőket végképp nem kedveli. Kate a felvételi
beszélgetésen nem érezte, hogy ez így lenne, most viszont igen. A főszerkesztőnek
megrándult az arcizma a benne forrongó dühtől.
– Mi családi újság vagyunk, Kate, nem valami vasárnapi bulvárlap, a kurva életbe!
Kötelességünk felelősen írni. Ilyen szemét nekünk nem kell. Nincs rá szükségünk.
– Szemét? – Kate érezte, hogy kissé cincogó hangon szólalt meg. – De hiszen ez
egy rettenetes történet! Erről hírt kell adnunk!
Terry Brent a fejét rázta.
– Ha netán igaz, akkor is túl felkavaró.
Kate üres tekintettel bámult rá. Egy pillanatra szabályosan megbénította a
döbbenet.
– Én… én ezt nem értem – nyögte ki végül. – Az autóbaleset rendben van, de az
ilyesmi már nem? Most jövök egy autóbaleset helyszínéről. Meghalt egy nászutas pár.
Nem hiszem, hogy ez olyan kellemes családi olvasmány lenne, és a fotók sem
nyújtanak valami szép látványt.
– Az autóbalesetekről készült felvételek valóban emberéleteket menthetnek meg.
– Ugyan már! Ezt te sem hiszed el! – Kate indulatosan összecsapta a kezét. Aztán
szinte a bőrén érezte a férfi mélységes csöndjét.
Terry Brent újabb cigarettát húzott elő a csomagból.
– A rendőrség alaposan beolvasott nekem. Nagyon megkaptam a magamét.
Egyetlen újságíró sem lehetett volna bent a paraván mögött! Tényleg bejutottál, vagy
utána kaptál el valakit?
– Az a munkám, hogy ott legyek, ahol nem kéne.
– De nem akkor, ha ezzel vétesz a sajtóetikai kódex ellen, és veszélybe sodrod a
rendőrséggel ápolt jó kapcsolatunkat! – A főszerkesztő a szájába dugta a cigarettát,
és meggyújtotta.
 – Nem ápolunk jó kapcsolatot a rendőrséggel. Egyáltalán nem segítőkészek.
A férfi vállat vont, és hátradőlt a foteljában. Középre görgette a szájában füstölgő
cigarettát, és a fogai közé szorította.
– Tudod igazolni a sztoridat? Alá tudod támasztani az állításaidat?
– Épp ezen dolgozom. Nézd, kétszer is a saját szememmel láttam a nőt. A
halottasházban a patológus-asszisztens azt mondta, meglepte, hogy eredetileg nem
volt boncolás. Szerintem súlyos hanyagság lehet ebben a dologban. Tegnap este ott
volt egy orvos, a halottkémi hivatal munkatársa meg egy környezet-egészségügyi
szakember.
– És végigkérdezted őket, hogy egyetértenek-e veled?
– Nem. Ma akarok beszélni velük.
A főszerkesztő kivette a szájából a cigarettát, és úgy fogta, mint egy dobónyilat.
– Te ezt személyes ügyednek tekinted, mert nő vagy – villantotta rá szemét Kate-
re.
A lány igyekezett nem felülni a provokációnak.
– A hírszerkesztő azért küldött oda, hogy csináljam meg a sztorit, és én meg is
csináltam! Nem csak elképzeltem, amit láttam. Nem kell ahhoz ásatásokra járni, hogy
lássam, ha valaki megpróbált kijutni a koporsóból! Komolyan beszélek. Itt valaki
súlyos hanyagságot követett el. Az a nő nem volt halott, amikor berakták a koporsóba,
és szerintem el akarják tussolni a dolgot. Tudom, hogy el akarják tussolni!
– Milyen bizonyítékod van?
Kate a férfi háta mögötti redőny vízszintes lécei közt látta, hogy a szemközti épület
falán egy ablaktisztító dolgozik. A lány körmei…
Az ölébe bámult. Nem akarta elmondani Terry Brentnek, nem akarta elmondani
senkinek. A radiátorok csöndjét hallgatta, majd ismét fölnézett.
A főszerkesztő szája pengevékony vonallá préselődött össze. Leverte a
cigarettájáról a hamut.
– Majd fölvehetjük a fonalat, ha elindul a vizsgálat.
– De én most vagyok forró nyomon! Most nagyot dobhatok, ha lehetőséget adsz
rá.
– Pár héten belül megkezdik a vizsgálatot. Majd arról tudósítunk. Erről ennyit.
Holnap a Harvey Briggs-tárgyaláson van szükségem rád.
– Mi?
– A pedofil banda. Tudod, a sátánisták.
– Szóval pedofil szexről és ördögimádatról lehet írni, de ha valakit élve eltemetnek,
arról nem?
– Hogy erről beszámoljunk, az közérdek. A szülőknek tudniuk kell az ilyesmiről.
– Nem gondolod, hogy arról is tudniuk kell az embereknek, hogy élve eltemethetik
őket?
Terry Brent íróasztalán a News egyik korai kiadásának példánya hevert a kupac
tetején. A férfi átfutotta a címlapot, majd hangosan olvasni kezdte:
– „A temető mellett lakó Mrs. Eleanor Knott így nyilatkozott: »Amikor péntek
délután átvágtam a temetőn, halk nyöszörgést hallottam. És ez három nappal a
temetés után volt.«” Na most a koporsóba nem juthat be levegő, ha rendesen le van
zárva – mondta Brent. – Márpedig így egy ember két-három óra alatt biztosan
megfullad. És ha nem is zár légmentesen a koporsó, kétméteres földréteget
lapátolnak rád, hogy a francba akarsz onnan kijutni?
Kate megint a karkötőjét forgatta a csuklóján.
 – Fel tudod fogni, mekkora szarban lehetünk emiatt? – folytatta Brent. – Mindenki
pert akasztana a nyakunkba: az orvosok, a kórház, a temetkezésiek, a lány
családja…
Kate nem tudott szabadulni a sírban fekvő Sally Donaldson képétől. Meg a
boncasztalon kifilézve heverő Sally Donaldson képétől sem, akinek rápakolták az
agyát a mellkasára.
– Ez igaz – mondta.
– Majd a vizsgálat után mindent megtudunk, jól mondom?
– Én jóval előbb kiderítek mindent. Ha van egy kis szerencsém, már ma estére.
– Ebből elég – mondta Terry Brent. – A vizsgálatig hallani sem akarok erről.
Megértetted? Felejtsd el. És azt sem szeretném, ha a kórházban szaglásznál, ott is
feldühítve mindenkit.
– Nem beszélhetnék legalább Sally Donaldson háziorvosával, Sells doktorral?
– Nem beszélhetsz senkivel. Megértetted?
– Valaki mást állítasz rá az ügyre?
– Nem. Ez az ügy egy rakás szar. Egyszerűen elfelejtem.
– És ha a vizsgálat eredménye engem igazol?
– Akkor majd nyugodtan beszélhetsz, akivel csak akarsz. És jobb, ha tudsz róla,
hogy ha bebizonyosodik, hogy tévedtél, akkor nyakig fogsz ülni a kakiban. – Brent
kotorászott egy keveset az asztalán, majd átadott Kate-nek egy papírlapot. – Ha
annyira odavagy a feltámadó halottakról szóló sztorikért, akkor ma este írhatsz valamit
erről.
Egy sajtóközlemény volt:

VILÁGHÍRŰ MÉDIUM LÁTOGAT HOVE-BA

Dora Runcorn október 23-án, kedden 19.30-kor spiritiszta estet tart a hove-i
városházán. Dora, aki öt nemzetközi bestseller, köztük A fény az alagút végén
szerzője, demonstrálja elképesztő távolbalátó, szellemidéző és gyógyító
képességeit…

– Azt akarod, hogy menjek oda? – csodálkozott Kate.

– Igen. Azt írsz róla, amit akarsz. Felőlem le is húzhatod a sárga földig. Sarlatánok
ezek egytől egyig.
Kate sajgó szívvel, aggódva hagyta el Terry Brent irodáját. Aggasztotta, hogy
esetleg mégis téved Sally Donaldsonnal kapcsolatban. De aggasztotta az is, hogy
történt valami, amit el akarnak tussolni. Nem hagyták nyugodni Sally körmei, és az
sem, hogy nem volt boncolás. Visszament az íróasztalához, és tárcsázta dr. Marty
Morgant, a lap orvosi rovatának vezetőjét, akivel kora reggel már beszélt. Amikor
megkérdezte tőle, amit akart, Morgan doktor elcsöndesedett, és rövid tűnődés után
azt felelte:
– Van erről valahol egy tanulmányom. Akarja, hogy előbányásszam, és
elpostázzam magának?
Kate visszakérdezett, hogy nem mehetne-e érte azonnal.
 18. fejezet

Dr. Iain Cuthby, az orvosi egyetem anatómia tanszékének vezetője állt a katedrán. A
jól fésült, homokszín hajú, kimért mosolyú, kemény kis emberke két keze sebészi
pontossággal szelte darabokra a levegőt, miközben beszélt.
A teremben ülő háromszázhatvan fehér köpenyes hallgató, miközben buzgón
jegyzetelt, morbid kíváncsisággal és kissé idegesen várta az előadás végét.
Többségük még soha nem látott holttestet.
Négyesével kell osztozniuk egy-egy hullán. Tizenkét hónapig az övék lesz,
kísérletezhetnek rajta, vagdoshatják hétről hétre. A faliújságon gépelt papírlapok
hirdették a beosztást, és ismertették a holttestek vázlatos életrajzát is. Harvey Swire-
nak az ötvenkettes hulla jutott. Az ismertető szerint a férfi, aki hetvenhat éves korában
halt meg szívkoszorúér-megbetegedésben, közalkalmazott volt Kelet-Angliában.
Ennyi.
Az előadás a végéhez közeledett. Dr. Cuthby fölemelte a hangját, hogy
elcsendesítse az izgő-mozgó hallgatóságot.
– Most pedig, mielőtt bemegyünk, szeretném, ha nem felednék, amit mondtam
önöknek! – Betöltötte a termet a hangja: raccsoló, skótos kiejtéssel beszélt. – Ezek az
emberek az orvostudománynak adományozták a testüket. Tehát minden egyes tetem
önként és dalolva van itt. De ne feledjék, hogy ők is emberek, akik valaha ugyanolyan
elevenek voltak, mint most mi. Ezért ugyanúgy tiszteljék őket, ahogy az elhunyt
családtagjaikat tisztelik.
Csönd lett.
– És minden a holttestnél marad, értjük egymást? Nem szeretném, ha valaki
viccből végtagokat vagy nemi szerveket vinne haza! A maradványaikat a tanév végén
elhamvasztják vagy eltemetik, kinek-kinek kívánsága szerint.
Az anatómia tanszék az egyetem túlsó végén volt, a konyhák, a mosoda és a
halottasház mögött. Harvey a diákhad első felében haladt végig a mocskos, jobbra-
balra kanyargó folyosókon. A falak mentén azbesztcsövek húzódtak. Mintha egy hajó
gyomrában lettek volna.
Harvey mostanában minden reggel enyhe fejfájással, kábán ébredt, és tudta, hogy
ehhez hozzá kel! szoknia. A jobb kezében a szamárfüles boncolási kézikönyvét meg
a bonckészletét tartalmazó vászontekercset szorongatta. Jól érezte magát a fehér
köpenyben, magabiztossággal töltötte el a ruhadarab.
A folyosó végén, a halványkék dupla ajtón tábla hirdette, hogy BELÉPÉS CSAK
FEHÉR KÖPENYBEN! Az ajtó jobb oldali szárnyát most vég nélkül nyitották-csukták
a libasorban beözönlő hallgatók. Harvey-t a jól ismert formalinbűz fogadta, amely az
ajtóhoz közeledve egyre orrfacsaróbb lett.
Néhány diák az ajtó előtt ácsorgott, mintha lélekben még nem készültek volna föl
egészen arra, ami most következik, és szükségük lenne még egy utolsó lökésre.
Harvey megvetően elvonult mellettük, de belépve mindjárt meg is állt, mert ámulatba
ejtette a hely atmoszférája.
Néma csönd volt a tágas, barlangszerű teremben. Sorba állított fémpadokat látott,
amelyeken alul kampóra akasztott műanyag vödör lógott. Ezeken a fémpadokon
hevertek a fehér lepedővel letakart tetemek. Harvey-nak szaporábban vert a pulzusa.
Az a csönd! Az a tökéletes mozdulatlanság! Akár egy katedrálisban vagy
templomban. A magas, boltíves ablakok között konzervborsó színűre voltak festve a
falak. A fali táblákon rosszul megrajzolt anatómiai ábrákat látott, a fal lábazati
párkányán meg az ablakpárkányokon pedig fából, illetve műanyagból készült belső
szerveket. A terem jobb oldalán gyűrűs csappal és papírtörülköző-tartóval ellátott
fémmosogatók sorakoztak. Minden holttest fölött, minden egyes kidudorodó fehér
lepedő fölött a mennyezethez láncolt világítótest lógott.
A beszélgetés elhalkult. Csak a cipők kopogtak a padlón, majd csoszogás
hallatszott, aztán már az sem. Mintha egy pillanatra meghalt volna mindenki, aki ide
belépett.
Az ötvenkettest a terem vége felé találták meg. Utána már csak egy szemétkupac
volt, néhány üres fémpad, egy targonca, azon egy összetört csontváz, meg egy
formalinba áztatott emberi szervekkel teli üvegtartály.
Harvey a mozdulatlan, fehér lepedőt nézte. A domborulataiból látszott a fej és a
törzs formája, és az is, hogy az egyik lábfej fölfelé mered. Harvey türelmetlenül várta,
hogy csatlakozzon hozzá három társa. Az izgalma egyre fokozódott. Látni akarta a
tetem arcát, meg akarta érinteni az élettelen testet. Érezni akarta, hogy miben
különböznek a holtak az élőktől.
Elsőként a tréfás kedvű Gordon Clifford érkezett meg, akit Harvey nem kedvelt
különösebben, majd egy Thomas Piper nevű, igen komoly fiú, végül pedig, hosszú
percekkel később és sűrű bocsánatkérések közepette, amiért eltévedt, előkerült a
Hedley Hedley-Weens nevű állatlan csodagyerek is, akinek az apja a Királyi
Sebészeti Kollégium elnöke volt – avagy „elnhöke”, ahogy a fia ejtette.
Harvey sorra végigmérte őket. Látszott rajtuk, hogy bizonytalanok, úgy szemeztek
a fehér lepedővel, mintha attól félnének, hogy egyszer csak leugrik a hulláról. Harvey
viszont határozott mozdulattal előrelépett, és lassan elkezdte lehúzni róla.
Még penetránsabb lett a formalinbűz, már a szemét is csípte. A holttest arcát
nyirkos muszlinmaszk fedte. Alatta kilátszott a nyaka, amely barnásszürke volt, mint a
hüllők pikkelyei. Harvey leemelte a maszkot is, és meglepte, hogy milyen hideg,
nyirkos bőrt tapintanak az ujjai.
A holttest arca szeplős volt és pufók, az utóbbi vonását a csontkopaszra borotvált
feje is hangsúlyozta. Az arckifejezése nyájas, jóindulatú volt, úgy nézett ki, mint akit
ottfelejtettek a fogorvosi székben.
Harvey lehúzta a leplet a holttest mellkasáig: a bőre ott is egyenletesen
barnásszürke volt. A nyitott szívműtéte helyét heg jelezte. Harvey a formalinszagban
sűrűn pislogva még lejjebb húzta a lepedőt. Láthatóvá vált a köldök, majd a
hímvessző is, amely úgy össze volt zsugorodva, hogy első pillantásra nehéz volt
elkülöníteni a herezacskótól, amelyen nyugodott.
Harvey lerántotta a leplet a holttest combjáról, majd lábszáráról is. Aztán
megtorpant, mert meglepetten látta, hogy a halott bal lábát térdtől lefelé amputálták.
– Valami buzeráns megelőzött minket! – mondta Clifford.
Hedley-Weens arca epezöldben játszott. Harvey-nak némi csalódást okozott, hogy
a holttestnek ilyen színtelen, hogy ilyen élettelen a bőre. Inkább bábunak hatott,
mintsem embernek. Piper kábának, fásultnak tűnt, a vigyorgó Gordon Cliffordnak
meg-megrándult a szája széle, Hedley-Weens pedig hirtelen elfordult, és eláztatta a
padlót meg a fehér köpenyét paradicsomhéjjal, kockára vágott sárgarépával, nyállal
és mindenféle más gyomortartalommal.
– Bocsánat – mondta, és elindult vödröt meg felmosófát keresni.
 Harvey óvatosan megbökte az ujjával a tetem karját. Olyan volt az izom tapintása,
mintha gittbe nyúlt volna.
– Hé, Harvey! – szólt rá megjátszottan szörnyülködve Gordon Clifford. – Ezt ne
csináld, még fölébreszted!
Harvey elmosolyodott. Idióta gyökérnek tartotta Cliffordot – ahogy mindenki mást is
az orvosi egyetemen. De tudta, hogy az ő szabályaik szerint kell játszania. Légy
barátságos, légy szórakoztató. Az iskolában elkövette azt a hibát, hogy túl sokat
mondott el a többieknek, hogy beavatta őket egy titokba, amely meghaladta a
felfogóképességüket. És azt a hibát is elkövette, hogy túl komoly volt. Az elidegeníti az
embereket, nem segít abban, hogy kijöjjön velük, és nem segít abban sem, hogy
ágyba vigye a lányokat. Az emberek szánalmasak, de ezt nem szabad a tudtukra
adni.
Piper elmélyülten tanulmányozta a tankönyvét.
– A hátán kezdjük – jelentette be. – Ki akarja elvégezni az első vágást?
Harvey is kinyitotta a könyvét, és átfutotta a tárgymutatót. Mellkas, has, szív, nyak,
végtagok. El sem kellett olvasnia, olyan alaposan áttanulmányozta már, hogy szinte
kívülről fújta.
– Meg kell fordítanunk – mondta.
A hasára hengerítették az ötvenkettest. Hedley-Weens azóta sem jött vissza.
Harvey kivette a vászontekercsből a csillogó-villogó, vadonatúj szikéjét, majd
megnézte az ábrát. Ezután a holtteste nyaka alatt a bőr alá nyomta a pengét. Jó
erősen kellett nyomnia, mert a hulla bőre meglepően kemény volt. Halk reccsenés
hallatszott, amikor fölszakadt. Harvey lassan végighúzta a szikét a holttest hátán. A
penge nyomán áttetsző, sikamlós folyadék serkent ki.
Harvey arra gondolt, hogy vajon milyen lehetett az ötvenkettes halála? Ő is
elemelkedett a testétől, ő is ragyogó fényt látott, majd pörögve-forogva sodródott egy
sötét alagútban, hogy a végén az édesanyja üdvözölje? És ő ott maradhatott, vagy őt
is visszaküldték? Lehet, hogy most is ott lebeg a plafon alatt, és onnan figyeli őt?
Egyesek szerint a lélek ott marad a közelben, amíg a testet el nem temetik. Nem
tud szabadon eltávozni, amíg az emberben egy csöppnyi élet is van. Csak akkor
mehet át a túlvilágra, ha már csak az üres test maradt.
Attól, hogy valakit eltemetnek, még nem feltétlenül halott. A haja például tovább nő.
Meg a körme is. Sőt, az itteni holttestekben még akkor is van élet, amikor már kifolyt
az összes vérük, és formalinnal telnek meg az ereik: rothadás, baktériumok. Évekig
tart, mire egy holttest elrothad. Az ember évekig ott lebeghet fölötte, éveken át
figyelheti. Lehetséges, hogy éveken át nem tud tőle szabadulni a lelke.
Vissza kell menned, szívem.
Isten nagyon elégedetlen veled.
És ha nincs hova visszamenni? Ha már csak a rothadó holttest maradt, akkor mi
van? Vagy ha elhamvasztották az embert?
Az lenne a pokol? Amikor egy lélekhez már nem tartozik test? Amikor visszaküldik,
hogy ott lebegjen, és nézze a világot örökkön örökké?
Harvey gyanakodva emelte föl a tekintetét. Eszébe jutott, hogy talán ez a terem is
tele van a hullák szellemeivel, amelyek ott cikáznak ide-oda a feje fölött, mint a halak.
Cikáznak ide-oda, és sikítanak, mert mostanra megértették, hogy végig kell majd
nézniük, ami itt folyik.
Ott rekedtek a pokol szörnyűséges tornácán.
Vagy lehet, hogy utána már nincs semmi, de semmi? Lehet, hogy ha eljön a halál,
vége mindennek? Ha az agyad elment, elmentél te is?
 Harvey-ba lassanként beszivárgott a terem hidege, és a Hedley-Weens után
maradt hányásszag előhozott egy emléket, amely már jó ideje kísértette. Eszébe jutott
Angie.
Amikor elvesztette az önuralmát.
Skizó.
Harvey azóta félt. Félt a saját furcsa, kísérteties hatalmától. De a tabletták
kordában tartották. A klórpromazin. Naponta háromszor huszonöt milligramm, plusz
este ötven. Ez a skizofrénia egyik kezelési módja, a Brit Orvosszövetség referencia-
könyvtárában találta az Angievel folytatott utolsó beszélgetésük másnapján. Írt
magának egy háromhavonta ismételhető receptet az apja asztalán talált tömbből.
A friss ellátmányhoz pedig gond nélkül hozzá fog jutni. Már összebarátkozott a
kórházi gyógyszertárban a patikuslánnyal, és elmondta neki, hogy őt elsősorban az
orvoslás gyógyszertani része érdekli. A lány megmutatta neki a raktárt, így tudta,
melyik polcokon vannak a pszichiátriai gyógyszerek, és hogyan történik a
készletnyilvántartás.
A tablettáktól reggelente enyhe fejfájással és kissé kábán ébredt, de egyébként
nem zavarták a normál életvitelben. Ahogy teltek-múltak a hetek, és nem esett vissza,
nem jött az újabb trip, egyre inkább úrrá lett rajta a csalódottság. Hiszen egyre több jel
mutatott arra, hogy Angie diagnózisa helyes volt.
Félrehúzta a bőrt, és az ötvenkettes hátizmainak szövevényét fürkészte
tekintetével. Pácolt hús, mint bármely más állaté. Harvey félreállt, hogy Clifford is sorra
kerülhessen.
Megértette, hogy ez a terem, amelyhez pedig oly nagy reményeket fűzött, nem a
megfelelő hely. Ezek a holttestek túl régóta halottak már: sokkal, de sokkal régebben,
mint kellene. Több mint tíz éve várta epedve ezt a napot, rengeteget álmodozott arról,
hogy azt csinálja majd egy igazi holttesttel, egy igazi emberi lénnyel, amit most
csinálhatott. Kénytelen volt azonban belátni, hogy nem ez a tanszék, nem ez a
tudományág az, ami neki kell.
Az ő kérdéseire nem a holtak adhatnak választ. Hanem az élők.

19. fejezet
1990. október 23., kedd

A városháza szürke betonépülete előtti plakátokról hetvenéves nő nézett le a

járókelőkre. Tupírozott, hidrogénezett haján amolyan félrecsúszott glóriaként sütött át
a fény. A nő áttetsző köntöst viselt, és olyasféle mosolyra húzódott a szája, amilyennel
az uralkodók ajándékozzák meg az őket fogadó nemzetet a repülőgép lépcsőjéről.
DORA RUNCORN, A VILÁGHÍRŰ MÉDIUM – MA ESTE 7 ÓRAKOR – hirdette a
plakát.
Kate Hemingway is ott állt a sorban. Soha nem járt még médiumnál, de azért volt
valami homályos elképzelése arról, hogy mire számíthat. Bosszús volt, amiért ide
kellett jönnie, szívesebben nézte volna meg a Ghostot Eddie-vel meg a többi
kollégával. Még mindig ette a méreg a fejmosás miatt, amelyet pár órája Terry Brenttől
kapott, csak most kezdett valamelyest lecsillapodni. Miután kijött a főszerkesztőtől, az
első fél órában annyira dühös volt, hogy megfogalmazta, majd összetépte a
felmondólevelét.
Persze, tudta, hogy ez ostobaság. Hiszen csak egy sztoriról van szó. Egy sztoriról
a sok közül, amely szíven ütötte, mert a főszereplője egy lány, aki még nála is
fiatalabb volt egy évvel. Nem hagyták nyugodni a boncasztalon fekvő holttest
megszépült körmei, nem hagyta nyugodni Terry Brent viselkedése, és nem hagyták
nyugodni Mandy, a patológus-asszisztens szavai sem, akit meglepett, hogy eredetileg
nem volt boncolás. Nincs ez rendjén, és nincs rendjén az sem, ahogy Terry Brent áll
ehhez a dologhoz. Hiszen ő is újságíró, az isten szerelmére, hogyhogy nem érdekli a
sztori, az igazság?
Aztán megint elfogta a kétely, és összeszorult a gyomra. Mi van, ha ő téved?
Valaki a sarkára taposott. Kate fölszisszent, és előrébb lépett.
– Elnézést – mondta egy hang.
Kate kibújt a cipőjéből, és megdörzsölte a sarkát. A sor meglódult. Kate átnyújtotta
a tiszteletjegyét az egyenruhás biztonsági embernek, és belépett a hatalmas terembe.
Tipikus modern önkormányzati helyiség volt: szolid, semmitmondó, levegős
nagyterem. A mennyezetet mértani motívumok, a falat féldomborművek díszítették,
és volt vagy ötszáz kemény, narancssárga műanyag szék, amelynek úgy
kétharmadán már ültek. A hangfalakból halk néger spirituálék szóltak.
Kate a terem hátsó felében ült le. Meglepte, hogy milyen vegyes a közönség: ő
csak kék hajú, kalaptűs idős hölgyekre számított, de az egybegyűltek nagy része fiatal
volt és trendi, a tizennyolc és harmincöt év közötti korosztályból került ki. Persze,
akadtak azért idősebbek is. Ők a legszebb ünneplő ruhájukban jöttek: nyilván jól
akartak kinézni, hátha véletlenül fölbukkan valaki a halott szeretteik közül…
A színpadon egy fehér műbőr karosszék és egy fehér abrosszal letakart asztal állt.
Az asztalra helyezett kosárban sárga és fehér művirágok voltak, azok közé rejtették a
mikrofont. Újabb és újabb érdeklődők érkeztek. Kate lopva kihalászta a táskájából a
jegyzetfüzetét, és a kabátja alatt már kezdte is fölírogatni, hogy milyen a légkör.
A színpad fényárba borult, és mikrofonnal a kezében, nagy léptekkel bevonult egy
magas, szőke férfi, aki sárga szmokingot és füleiben arany fülbevalót viselt.
– Hölgyeim és uraim, önök közül néhányan talán már találkoztak Dorával.
Azoknak, akik még nem, nyugodt szívvel ígérhetem, hogy egyedülálló élményben
lesz részük. Dora ugyanis nemrég tért haza világ körüli turnéjáról, és az energiái most
tetőznek. A mai estét azzal fogja kezdeni, hogy jó néhányuknak üzenetet ad át
elhunyt szeretteiktől. Utána gyógyítani is fog, és aki óhajt, nyugodtan itt maradhat a
szeánsz után is. – Azzal a férfi kinyújtotta a kezét oldalra, és kivillantotta hófehér
fogsorát. – Hölgyeim és uraim, Dora Runcorn!
A konferanszié balra kiment, jobbról pedig vakító reflektorfényben, harsonaszó
kíséretében bevonult a médium. Nyakfodorral és csipkével díszített, fehér szaténruhát
viselt.
Kate tarkóján végigfutott a hideg. A nő ruhája arra a csipkés, fehér szaténanyagra
emlékeztette, amellyel Sally Donaldson koporsóját bélelték ki.
A médium a plakáton már látott, királynői mosollyal meghajolt, majd a feldübörgő
tapsviharban integetett is a közönségnek. Ezután leült a fehér székére, és köhintett
egyet. Erre elhallgatott a zene és a taps, csak az igazgatott mikrofon recsegése,
moraja, majd újabb recsegése hallatszott.
Dora Runcorn alacsonyabbnak és kövérebbnek látszott, mint a plakáton, és olyan
vastagon volt kisminkelve, mint egy közönséges bárénekesnő.
 – De jó látni magukat, kedveseim! – kezdte. Rekedtes hangja volt, és vidékiesen
raccsolt. – Most jöttem haza Amerikából. Hat hét alatt huszonhét városban jártam.
Bűbájos emberek az amerikaiak, és rettentő erős spirituális kapcsolatban állnak a mi
országunkkal. De itt is érzem, hogy erősek a kapcsok.
Dora Runcorn két karja kiröppent oldalra. A médium az ujjait mozgatva, lehunyt
szemmel mélyeket lélegzett.
– Rengeteg energia összpontosul ma itt. Szép esténk lesz, és itt vannak körülöttem
az önök rokonai, barátai, méghozzá olyan sokan, hogy azt sem tudom, kivel kezdjem.
A skóciai Wrekin család nevét hallom. – A nő kinyitotta a szemét. Egy fehér hajú, idős
hölgy keze a magasba emelkedett. – Van itt egy Wrekin nevű úriember, aki nemrég
hunyt el. Ez így stimmel?
A nő bólintott. A közönség néma csendben figyelt.
– Ez a Wrekin nevű úr szeretné, ha ön átadna egy üzenetet egy Farquharson nevű
illetőnek, aki az utóbbi fél évben költözésen vagy munkahelyváltáson gondolkodott.
A nő a fejét rázta.
– Mintha Farquharsont hallottam volna – mondta a médium. – Nem?
A fehér hajú nő ismét megrázta a fejét.
– Ne feledje, amit mondtam, kedves, egy-két napon belül világos lesz az üzenet –
mondta a médium, majd lehunyta a szemét, és újabb mély lélegzetet vett. – Egy
bizonyos White vagy Whiting számára van üzenetem.
Hárman is föltették a kezüket.
– A férfi, aki üzen, azt mondja nekem, hogy körülbelül egy éve hunyt el.
Erre ketten leengedték a kezüket. Csak egy szigorú arcú, negyven felé járó, zöld
dzsekis nő maradt, aki ugyanabban a sorban ült, mint Kate. A hosszú, vörös haja
hajcsattal volt jó szorosan összefogva.
– Ez a férfi az édesapja volt, ugye?
– Nem, a férjem.
– Sajnálom, drágám. Az előbb valami bezavart, nem hallottam valami jól az
üzenetet. Szóval a férje azt mondta, hogy maga átrendezte a szobáját.
– Elköltöztem – mondta ridegen a nő.
Dora Runcorn mintha elbizonytalanodott volna.
– Igen, így értettem, drágám – mondta, és máris visszatért a hangjába a
magabiztosság. – Az új házban máshova helyezte a férje székét.
– Azt a széket eladtam – mondta a nő.
A médium diadalmasan rámosolygott.
– Azt hiszem, a férje éppen ezt próbálta közölni velem, drágám, hogy maga
száműzte az életéből a székét, és ő emiatt egy kicsit megsértődött. – Azzal még
szélesebb mosolyra húzódott a szája, majd ismét lehunyta a szemét, és néhány
másodpercig csendben ült a helyén.
– Most egy Parks nevű illető számára van üzenetem, aki eredetileg Nyugat-
Angliából származik.
Egy rövidre nyírt, fekete hajú lány keze valósággal kilőtt, egy idősebb nőé pedig
habozva emelkedett a magasba.
– Egy bizonyos Billtől hoztam üzenetet.
Az idős hölgy máris letette a kezét.
A médium a lányra nézett.
– Azt hiszem, a nagybátyja üzent. Stimmel?
– Az apám.
 – Igen, tudtam, hogy vagy a nagybátyja, vagy az apja. Úgy öt éve hunyt el, ugye?
– Tíz éve.
– Arra figyelmeztet, hogy a házukban valami gond van a lépcsővel. Aggasztja,
hogy kilazult az egyik szőnyegrögzítő rúd, ha jól értem.
– Egyszintes házban lakunk – felelte a lány.
Innen-onnan fojtott kuncogás hallatszott.
– Igen, azt hiszem, inkább az egyik szomszédjukat félti, egy hölgyet. Lakik az
utcájukban olyan hölgy, akinek kétszintes háza van?
A lány bólintott.
A szorgosan körmölő Kate-et irritálta, amit a médium művelt. A nő csűrte-csavarta
a szót, hihetetlen volt, hogy ennyi embert át tud verni, hogy ennyien megeszik a süket
szövegét.
– Most pedig egy olyan férfitól kapok üzenetet, akinek van valami köze
Amerikához. Olyasvalakinek üzen, akinek volt egy bátyja Amerikában, de úgy tíz éve
meghalt. Igen, ezt mondja nekem.
Ez már egy picit fölcsigázta Kate érdeklődését. Dora Runcorn lehunyt szemmel ült
a székén.
– Nem hallom tisztán, de mintha azt mondaná, hogy a húga is itt van velünk ma
este.
Kate látta, hogy három kéz is a magasba emelkedik.
– A fiú azt mondja, tengeri balesetben halt meg. Egy jachton történt. A vitorla
átlökte a korláton.
Kate-et mintha mellbe vágta volna egy pöröly. A három kéz lassan, vonakodva
visszahullt. A médium továbbra is csukott szemmel beszélt.
– Most a nevét próbálja megmondani. Talán Harry.
– Howie – formálta némán a szót Kate.
A médium szeme még mindig csukva volt.
– Igen, azt hiszem, Harry. Csak tizennyolc éves volt, amikor elment, de maga a
kishúga, és vigyázni szeretne magára. Tudni akarja, hogy van-e magának Keith nevű
játékfigurája. Egy majmot mutat nekem.
Feef! Kate döbbenten bámult a nőre. A rongybabamajmát Feef-nek hívták.
– A bátyja valami miatt nagyon lehangolt. – Dora Runcorn most kinyitotta a
szemét, és egyenesen Kate-re nézett. Nem is kellett föltennie a kezét, a médium
úgyis tudta, hogy ő az.
Kate meredten bámulta a fehér szatént, a csipkefodrokat. Előbb Sally Donaldson
arcát látta maga előtt, aztán Dora Runcornét.
– A bátyja azt mondja, hogy maga komoly veszélyben van valami miatt, amit a
munkájával kapcsolatban csinál, vagy lehet, hogy csinálni fog. Nem szabad folytatnia.
Kate-et szorítani kezdte a fejbőre, és a tarkóján is megfeszült a bőr.
– Nagyon elhaló a hangja, nehezen hallom. Hangosabban, drágám! – kiáltotta
Dora Runcorn, majd egy pillanatra elhallgatott. – Azt akarja, hogy hagyja abba, ne
keveredjen bele. – A médium lehunyta a szemét. – Egy nevet próbál mondani.
Valami olyasmit hallok, hogy „árvíz vár”. Az árvízről akar mondani valamit. – A
médium most kinyitotta a szemét. – Foglalkozik árvízzel?
– Hát, bizonyos értelemben – felelte félszegen Kate. Arra gondolt, hogy éppen
tudósíthat még árvízről is…
 – Azt hiszem, nagyon vigyáznia kell. A bátyja mintha azt mondaná, hogy árvíznek
a közelébe se menjen soha. Van valami új dolog az árvízzel. Mond ez magának
valamit?
Kate vállat vont, és igyekezett hangosan beszélni.
– Hát, nem igazán. Nem tud valami bővebbet mondani?
A nő ismét lehunyta a szemét.
– Attól tartok, kezdem elveszíteni a bátyját, szívem. Nagyon aggódik magáért. Ezt
az új dolgot semmiképpen ne csinálja.
Kate-nek lázasan járt az agya.
– Jól vésse az eszébe, amit mondtam, drágám. Pár nap múlva talán már jelent
majd valamit.
Kate csöndben ült a helyén, és élénken figyelt. Hevesen kalapált a szíve, kavargott
a gyomra.
Harry, Howie… Tíz éve. Baleset a tengeren. Amerika. És itt van a húga.
Ha a nő minderre csak ráhibázott, akkor ritka nagy mázlija volt.
– Most egy bizonyos Mary számára van üzenetem – szólalt meg Dora Runcorn.
Többen is föltették a kezüket.
– Egy szemüveges illető üzen. Egy szemüveget mutat nekem, és azt mondja,
hogy akinek üzen, az sokszor haragudott rá, mert folyton elhagyta a szemüvegét. – A
médium körbehordozta tekintetét a föltartott kezeken. – Azt hiszem, egy Betty nevű nő
beszél hozzám.
Kate magába roskadva ülte végig a szeánsz hátralevő részét. Az addigi
kerékvágásban ment tovább minden: nevek és banális, hétköznapi információk
hangzottak el. Ő azonban alig hallott belőle valamit. Lélekben Bostonban járt,
fölidéződött előtte az a nap, amikor az apja leült az ágyára, és elmondta neki, hogy
Howie nem jön többé haza. Aztán snitt, és újra itt volt a jelenben.
Van valami új dolog az árvízzel… Ezt az új dolgot semmiképpen ne csinálja.
A szeánsz végén Kate ülve maradt, megvárta, míg a közönség kivonul. Most újra
fölbukkant a sárga szmokingos férfi, és behozott a színpadra két narancssárga
széket. Vagy harmincan álltak sorba a színpad előtt. Kate is beállt a sor végére.
Lassan haladt a sor. Dora Runcorn a többséggel egy-két percig foglalkozott, de
volt, akivel öt percig is elidőzött. A teremben már munkához látott a takarító
személyzet: egymásra pakolták a székeket, és elkezdtek porszívózni. A sárga
szmokingos férfi a színfalaknál ásítozott.
Amikor Kate végre sorra került, a médium rámosolygott. Így testközelből sokkal
öregebbnek és fáradtabbnak látszott.
– Elnézést – mondta Kate –, én nem gyógyítást szeretnék kérni. Csak azt akartam
megkérdezni, hogy nem tudna-e mondani még valamit? – Nem volt biztos benne,
hogy emlékszik-e rá a médium.
– Sajnálom, drágám, ma este már nem.
– Nem mehetnék el magához privát szeánszra? Szívesen fizetek érte.
A nő elmosolyodott.
– Nem a pénz a gond, szívem. – Valamiért összeráncolta a homlokát. Kate csak
most döbbent rá, hogy még mindig a jegyzettömbjét szorongatja. – Maga újságíró?
– Igen – felelte zavartan Kate, de aztán rájött, hogy nincs ebben semmi
szégyellnivaló. – Küldött egy meghívót a Sussex Evening Newsnak.
– Igen, drágám, olvasom a lapjukat.
– Maga helybeli? – csodálkozott Kate.
 – Sussexben születtem és nevelkedtem – felelte a médium, majd fölvett az
asztalról egy névjegykártyát, és odaadta Kate-nek. – A jövő héten hívjon föl. Ezen a
héten turnézom, és olyankor nem tudok privát szeánszokat csinálni. Az úgy túl
fárasztó.
– Köszönöm, jelentkezni fogok.
– Mi is a neve, drágám?
– Kate Hemingway.
– Talán rokona az írónak?
– Nem. Bár az lennék.
– Maga nagyon csinos, drágám. Emlékeztet valakire, egy színésznőre. Neki is
olyan hosszú, szőke haja és helyes arca volt, mint magának. De sajnos, nem valami
jó a memóriám.
Kate elmosolyodott.
– Köszönöm. Akkor majd hívom.
– A jövő héten, drágám. Hívjon a jövő héten.
Kate átvonult az üres termen, majd elhaladt az asztala melletti széken üldögélő
biztonsági őr előtt, és kilépett az éjszakába. Már tizenegy óra volt, és még nem evett
semmit. Arról pedig, hogy mit fog írni, fogalma sem volt.

20. fejezet

A Királynő Kórházának harmadik emeletén lévő akutszoba négyszögletű, ablaktalan,

fehér falú terem volt. A bordázott öntöttvas radiátorok a késő tavaszi hőhullám miatt
állandó jelleggel ki voltak kapcsolva. A helyiség öt műtőt szolgált ki, amelyekben
általános sebészeti műtéteket végeztek. Most négy hordágyon fekvő pácienst
figyeltek gondosan a nővérek és az ifjú medikusok.
Harvey Swire egy öregember mellett ült, akit hasi aortatágulattal operáltak, és még
nem ébredt föl az altatásból. Hat hét volt hátra a harmadév nyári szemeszteréből.
Harvey-nak melege volt, mert reggel rosszul ítélte meg, hogy milyen idő várható.
Bosszúsan, unottan üldögélt a meleg öltönyében meg a gyapjúzoknijában. Időnként a
szomszédos székre terített Daily Expressre pillantott, mert mágnesként vonzotta a
tekintetét a fénykép. A szalagcím ezt harsogta: MÉSZÁRLÁS A KENTI ÁLLAMI
EGYETEMEN.
Az amerikai Nemzeti Gárda katonái négy diákot – két fiút és két lányt – lőttek
agyon az ohiói Kenti Állami Egyetemen, a vietnami háború elleni tüntetésen. A
címlapon az egyik farmernadrágos diákról készült fénykép volt látható. A fiú a földön
hevert, kővé dermedt, maszkszerű, halott arca egyenesen a gép lencséjébe bámult.
Mellette egy lány térdelt kitárt karokkal, és hisztérikusan segítségért kiáltozott. Más
diákok is látszottak a képen, ők mintha alvajáróként sétáltak volna el a lány mellett.
Jó kép volt, szépen elkapta a halál pillanatát. Majd beteszi a gyűjteményébe.
Harvey akkoriban egy Gail nevű nővértanulóval járt. A vörös hajú lány megveszett
az orális szexért. Harvey még mindig szedte a tablettáit, de Gail előtt meg a többi lány
előtt, akik „megvoltak neki”, sikerült ezt titokban tartania. Most már könnyen akadtak a
horgára lányok, főként nővérkék. Megtanulta a nagy titkot: úgy kell tennie, mintha
törődne velük, érdeklődést kell mutatnia, elbűvölőnek, szellemesnek kell lennie. Ez
igazén nem volt nehéz. És nem volt nehéz a munka sem.
Az élet egy játék. Ezt mindenkinek meg kell értenie, és úgy kell tennie, mintha
betartaná a játékszabályokat. Ha az ember szabályszerűen játszik, bárkit
elbolondíthat. Harvey néha még saját magát is átverte: elhitette magával, hogy
normális, hogy nincs semmiféle különleges képessége. Hogy nem is kell gyógyszert
szednie…
A vizsgák előtt pár napig leállt a tablettákkal, hátha megint ki tud szabadulni a
testéből, és el tudja olvasni a kérdéseket. De nem történt semmi – talán az elvonási
tünetek miatt. Úgy tűnt, elvesztette a különleges képességét.
A tabletták nélkül egyfolytában szédült. Még erekcióra sem volt képes, és
szeszélyes, kiszámíthatatlan lett a kedélyállapota. A testét sikerült ugyan elhagynia,
de teljesen nem tudott leválni róla: mintha a fejére erősített pilótafülkéből irányította
volna magát. Gail megijedt tőle, amikor egy este feldühödött. A lány azt mondta,
biztos túl sokat dolgozik, és az idegösszeomlás szélén áll, mert nagyon furcsa lett.
Gail sok mindent mondott neki, amit már az első barátnőjétől, Angie-től is hallott.
Ezért Harvey újra szedni kezdte a tablettákat, és vissza is tért a jól ismert reggeli
kábaság, fejfájás, amelyet már régen megszokott, és már régóta az élet realitásának
tekintett.
Ugyanolyan valós dolog volt ez is, mint a hordágyon fekvő férfi, aki mellett ült. Az
arca borzalmas, márványfehér árnyalatot öltött: a nagy műtétekről mindig ilyen
arcszínnel jöttek ki az emberek, akár éltek még, akár nem. Ezt sokszor csak az EKG
kijelzőjének zöld vonalai alapján tudták megállapítani.
Ez a páciens túlélte a műtétet. A csuklójára csatolt műanyag karperec szerint E.
Meadway volt a neve. Közvetlenül a karperec alatt műanyag kanul állt ki a kézfejéből,
és ehhez a kanülhöz ragasztószalaggal műanyag csövet erősítettek. Ragasztószalag
rögzítette az EKG-tappancsokat is a mellkasán, a friss öltések után maradt húszcentis
heg alatt. A csövek a csepegtetőállványon lógó műanyag tasakokból vezették a
kanülbe a só- és adrenalinoldatokat, a tappancsokból kiinduló drótok pedig az EKG-
monitorhoz csatlakoztak. A férfi a hátán feküdt, a keze kétoldalt, a törzse mellett pihent
egyenesen kinyújtva, a száját eltátotta. Nem tudott a külvilágról, így a feje fölötti
monitor oldalán díszelgő kis réztáblácskáról sem, amelyen ez a felirat állt: „Louis
Silverstein emlékére, 1968.” Nem tudott arról sem, hogy ott ül mellette Harvey, akinek
az a dolga, hogy vele maradjon, amíg magához nem tér az altatásból annyira, hogy
nyugodt szívvel visszaküldhessék a kórtermébe.
A férfi mellkasa gyengén, de ütemesen emelkedett-süllyedt. Önállóan vette a
levegőt, az aneszteziológus már húsz perccel azelőtt levette róla a lélegeztetőcsövet.
Harvey a vérnyomásmérő monitorjára pillantott: 148/70. Normális érték. E. Meadway
tehát túlélte a műtétet, az altatást, és immár önállóan is elboldogul.
Pedig kemény érzéstelenítésben volt része: húsz köbcenti brietallal ütötték ki, és
kapott 1% halothant is, hogy tovább aludjon, mert a csaknem négy órán át tartó műtét
során komplikációk merültek föl. Ezenkívül nyolc milligramm pancuroniummal
lebénították az izmait, hogy ne lépjen föl reflextevékenység, amikor a sebész átvágja
a hasát, és tizenöt milligramm haloperidollal meg negyven milligramm
papaveretummal szabályozták a vérnyomását, hogy minimalizálják a műtét során
bekövetkező vérveszteséget. Harvey-t nagyon izgatta az érzéstelenítés kémiája.
A férfi most megrezzent. Mindjárt magához tér, gondolta Harvey, és ismét az
újságban közölt fényképre pillantott, majd a kórterem másik felében tevékenykedő
nővér, Anthea fekete harisnyás lábára. Tetszett neki a lány. A szomszédos
hordágynál Thomas Piper ült, neki egy lecsüngő Zapata-bajszos, negyvenes férfi
jutott.
Harvey egy teljes éven át együtt dolgozott Piperrel, együtt boncolták a számukra
kiutalt holttestet, mégsem ismerte meg igazán. Piperrel nem volt gond, komoly,
szorgalmas, de minden bájt és kellemet nélkülöző fiú volt. Hedley-Weens kimaradt az
egyetemről, mert nem bírta a vér látványát, Gordon Clifford pedig a tavasszal
síbalesetben meghalt.
A kórterem másik felében álló hordágy felől, amelyen egy idős nő feküdt, ideges
hangok hallatszottak.
– Idehívnád gyorsan dr. Crymble-t? – kiáltott oda valakinek sürgetően az Anthea
nevű nővérke.
Harvey hátranézett a válla fölött. Az egyik aneszteziológus éppen beledöfte az
injekciós tűjét egy ampullába, a Roland Dance nevű fiatalabb kollégája pedig, aki
nagyképű alak volt, és szívesen fitogtatta tudását a diákok előtt, nagy üggyel-bajjal
próbálta ledugni a nő torkán a lélegeztetőcsövet. Lábdobogás hallatszott, majd
Harvey figyelme ismét a saját páciensére terelődött, aki váratlanul erősen zihálni
kezdett. Harvey megpördült a tengelye körül, mert megijedt, hogy a férfi meghalt, és ő
elszalasztotta a pillanatot.
A pillanatot, amelyet addig csak egyszer sikerült elkapnia. A mostanihoz hasonló
körülmények között történt: az a páciens is nagy hasi műtéten esett át, ahogy E.
Meadway, és őt is levették már a lélegeztetőgépről, amikor egyszer csak
megmerevedett, és a monitoron az EKG-görbe egymást követő csúcsai folyamatos,
egyenes vonallá lapultak ki.
Harvey akkor egyből tudta, hogy a férfi halott, szinte érezte, ahogy távozik belőle az
életerő. Hátrébb lépett, hogy az újraélesztő csapat dolgozni tudjon, de nem jutottak
semmire: a páciens arca pillanatok alatt elszíntelenedett. És az arcpirral együtt elillant
belőle valami más is. Harvey azt kívánta, bárcsak le tudta volna mérni a férfit egy
pillanattal az előtt, hogy a dolog megtörtént. Biztos volt benne, hogy valami távozott a
testéből. Határozottan meg volt róla győződve.
Egyszer már meghalt E. Meadway is. Egy órája, a műtőben. Leállt a szíve, és az
orvosok, nővérek majdnem két teljes percen át küzdöttek azért, hogy újra beindítsák.
Próbálkoztak a defibrillátorral, de sikertelenül, aztán adrenalint fecskendeztek az egyik
szívkamrába. Ez már bevált, de nem lehettek biztosak benne, hogy nem okozott-e
agykárosodást az oxigénhiány. E. Meadway idős ember volt, hetvenhét éves,
igencsak legyengült már az ellenálló képessége. Hogy károsodott-e az agya, azt csak
pár nap múlva fogják tudni, amikor már valamelyest kitisztul a feje.
Harvey árgus szemekkel figyelte E. Meadwayt abban a két percben, amíg halott
volt, amíg kezét-lábát szétvetve, kiterülve hevert a műtőasztalon a több réteg zöld
szövet alatt. Furcsa érzés volt.
E. Meadway most megint zihálni kezdett, majd kipattant a szeme, és olyan
mozdulatot tett, mintha föl akarna ülni. Harvey riadtan talpra ugrott, és megállt a
hordágy mellett. Éberen figyelt. A férfi egyenesen a szemébe nézett, és őt
elképesztette, hogy valaki ilyen hirtelen ébred föl az altatásból, és mindjárt ennyire
magánál van.
– Tyű, azannyát! – suttogta rekedtesen E. Meadway, és Harvey először nem tudta
eldönteni, hogy magában beszél, vagy hozzá szól. Megnézte a monitort: szép,
csúcsos volt az EKG-görbe. A férfi továbbra is suttogva, vidám kelet-londoni kiejtéssel
folytatta: – Uramatyám! Láttam magukat! Láttam az egész műtétet! Azt is láttam,
amikor maga az orrát túrta! A kutya mindenit! Fönt voltam a műtő plafonján. Amikor az
orvos azt mondta, hogy meghaltam, meg akartam kocogtatni a pali vállát, hogy kösz
szépen, jól vagyok, de az istennek se hallotta, amit mondok!
Azzal E. Meadway szeme lecsukódott. Aludt még egy kicsit.
Harvey megbűvölten bámulta. Az EKG-görbe kicsit laposabb lett. Az operáció alatt
a beteg feje mögött állt, az altatógépet figyelték az aneszteziológussal meg a
segédorvosával. A nagy műtéteknél megszokott módon zöld vászonparaván
választotta el őket az ágytól. Így próbálták minimálisra csökkenteni annak kockázatát,
hogy a gépről baktériumok kerüljenek a páciensre.
Harvey akkor egy kis időre valóban levette a maszkját, hogy megpiszkálhassa az
orrát. Jól emlékezett rá, hogy izgalmában ezt tette. Méghozzá éppen akkor, amikor E.
Meadway klinikailag halott volt.
Ez lehetetlen! E. Meadway nem láthatta őt!
Pontosan annyira lehetetlen, döbbent rá Harvey, mint az, amit ő látott, amikor
biciklizés közben elgázolták.

21. fejezet
1990. október 24., szerda

A nyár mintha már nagyon régen lett volna: homályos emlékkép volt csupán, amely
máris összekeveredett Kate agyában más nyarakkal, ahogy előbb-utóbb a fényképek
is a szüntelenül gyarapodó kupac alján találják magukat.
Alig egy hónapja még voltak napok, amikor szabályos kánikula tombolt, és Kate el
sem tudta képzelni, hogy valaha ázni-fázni fog. Most viszont hiú ábránd volt a nagy
meleg, a valóságot a nyirkos őszi reggel jelentette: a járda teljes szélességében
elterülő, mély pocsolyák meg az ég alja, amely némán, szürkén kontúrozta a még
szürkébb, egyre sötétedő felhőket.
Kate a lewesi bíróság előtt tolongó tömegben állt, és átfutott az agyán, hogy vajon
magába tud-e nyelni mindenkit az ősrégi épület? A szexuális bűncselekmények
tárgyalása mindig nagy tömeget vonz, és ez a mostani különösen szörnyű eset volt: a
negyvenhét éves Hartley Briggst, aki sátánistának vallotta magát, négy társával együtt
azzal vádolták, hogy az elmúlt öt év során tizenhat gyereket raboltak el, és rituálisan
közösültek velük.
A bírósági tárgyalótermekben, akárcsak a vonatfülkékben, vagy megsülni lehet,
vagy megfagyni. Kate addigra már megtanulta a trükköt: rétegesen kell öltözködni,
hogy ha kell, ledobhasson valamit magáról. Ha bíróságra ment, igyekezett elegánsan
öltözni. Így könnyebben meg tudta interjúvolni a tanúkat, akik sokszor nem igazán
tudták, ki a hatósági személy és ki nem, és hajlamosak voltak úgy képzelni, hogy aki
szépen van felöltözve, az biztos a bíróság jóváhagyásával tevékenykedik.
A halszálkamintás, fekete-fehér kosztümöt januárban vette a Fenwick's üzlet
kiárusításán. Ezenkívül fehér blúzt viselt laza kis csokornyakkendővel, meg a legjobb
kabátját, amelyről tudta, hogy fantasztikusan jól áll neki: bokáig érő, gyapjú- és
kasmírszövet darab volt, amelyet szintén akciósan vásárolt. A vállára pedig a
kabáthoz tökéletesen illő, hatalmas Cornelia James gyapjú sálkendőt terített. A lábára
egyszerű harisnyát és szépen kifényesített, lapos sarkú fekete cipőt húzott.
 A cipője kissé kopottas benyomást keltett. Már több éve hordta, de tudta, hogy az
idén gyenge volt a forgalom az üzletekben, így sok helyen már karácsony előtt
megkezdődnek majd az akciók. Kate többnyire így szerezte be a ruhadarabjait.
Szerette a jó anyagokat, a minőségi cipőket, de csak leértékelve tudta megfizetni őket.
Az álmatlan éjszaka nyomán valahol belül, a homloka mögött egyetlen sávban
összpontosult a fájdalom. Az éjjel töprengve, idegeskedve, riadtan, összezavarodva
hevert az ágyban. Látta maga előtt a tövig koptatott, beszakadt körmű Sally
Donaldsont a koporsóban, a hibátlanul manikűrözött Sally Donaldsont a boncasztalon,
látta Terry Brent haragos arcát, hallotta Dora Runcorn szavait.
A fiú azt mondja, tengeri balesetben balt meg. Egy jachton történt. A vitorla átlökte
a korláton.
Hajszálpontos leírás.
Harry… ez már nem annyira pontos. De hasonlóan hangzik a két név: Harry,
Howie. Túlságosan is hasonlítanak…
Tudni akarja, hogy van-e magának Keith nevű játékfigurája. Egy majmot mutat
nekem.
Feef. Te jóságos ég!
A bátyja azt mondja, hogy maga komoly veszélyben van valami miatt, amit a
munkájával kapcsolatban csinál, vagy lehet, hogy csinálni fog… Azt akarja, hogy
hagyja abba, ne keveredjen bele. Az árvízről akar mondani valamit.
Árvíz… Igen, ilyesmiről is tudósított a News, de nagyon homályos, kétértelmű
utalás volt. A médiumokról szóló újságcikkekből, amelyeket olvasott, pontosan ez
derült ki: ott, a helyszínen elkápráztatják az embert, de utána rádöbben, hogy
százféleképpen értelmezhető, amit mondtak. Semmi konkrétum. Illetve… Hát igen.
Feef, Howie, a jacht…
Megborzongott, amikor eszébe jutott, hogy nézett rá a médium. Mintha tudott volna
mindent, mintha irányították volna.
A lány körmei… Talán csak a koporsó bélésének foszlányai vagy a kiszáradt
méhlepény darabkái ragadtak bele, és azért tűnt úgy, mintha be lenne törve. Talán…
Ha téved, kirúgják a laptól. És még be is perelik. Akkor pedig a karrierjének lőttek.
El tudta képzelni, milyen kommentárt fűzne ehhez a kígyónyelvű nővére, Dara: Itt van
huszonnégy évesen, és képtelen bármit is rendesen végigcsinálni. Karrier sehol, pasi
sehol, még a munkahelyét sem tudja megtartani!
Kate-nek most eszébe jutott, hogy négykor az egyik brightoni iskolában díjátadó
ünnepség lesz, amelyről tudósítania kell. Egy zongorista kislányt jutalmaznak. Nem
tudta, eljut-e oda, pedig szívesen írt gyerekekről, hogy bátorítsa őket.
A tömeg lassan vánszorgott a szűk ajtó felé, amelyen át a nagyközönségnek és a
sajtónak fenntartott karzatot lehetett megközelíteni. Mintha a fogkrém próbált volna
visszamászni a tubusba… A bíróság lépcsőjén rendőrök álltak, ők biztosították az
átjárást a főbejárat felé. Az emberek az eső miatt leszegett fejjel siettek be. Jött egy
taláros-parókás ügyvéd, majd elegáns öltözetű férfiak és nők, akik alighanem szintén
ügyvédek lehettek. A járdán pedig rosszul öltözött, ápolatlan emberek maroknyi
csoportja kiáltozott, és HARTLEY ÁRTATLAN feliratú transzparenst emeltek a
magasba.
Kate-et most hátba bökte egy ujj, és egy hang a szavak végét leharapva azt
kérdezte:
– Neked nem sírokat kéne ásnod? – Kate megfordult. Patrick Donoghue állt a háta
mögött. A nagykabátja gallérját fölhajtotta, a szeme vidáman csillogott. – Kezdek
lemondani rólad, mint szabadúszó munkatársról. Kikapsz a sorból egy igazi forró
sztorit, amilyenre itt évek óta nem volt példa, erre ahelyett, hogy azt hajtanád, itt töltöd
a napodat a bíróságon.
– Nem én döntöttem így. – Kate örült, hogy ilyen szépen kiöltözött: a Daily Mail
riportere elismerően pillantott végig rajta. Ő a szokásos módon jelent meg: kissé
kopottas volt a ruházata, de nem annyira, hogy elhanyagolt benyomást keltsen. Az
üvegzöld kordbársony nadrághoz, a barna bakancshoz, a bordázott pulóverhez, a
Vyella gyapjú-pamut inghez meg a tweedzakóhoz, amely úgy nézett ki, mintha az
apjától maradt volna rá, nyársat nyelt, szálfaegyenes testtartás párosult. Kate-et
fölvillanyozta és jobb kedvre derítette, hogy látja a férfit. Jó volt Patrick Donoghue-val
lenni, biztonságban érezte magát mellette.
Araszoltak előre még néhány lépést.
– Szóval, mi újság a nagy exhumálásról?
Kate vállat vont.
– Leszálltam a témáról – mondta, és kisimított az arcából egy rakoncátlan
hajszálat.
– Hogyhogy leszálltál róla? Hiszen szenzációs sztorit fogtál ki! Címlapra is került!
– Kis híján kirúgtak érte.
A férfi arca aggodalmat tükrözött.
– Mi a probléma?
– Terry Brent a jelek szerint úgy gondolja, csak kitaláltam a sztorit. Hogy csak női
hiszti az egész, beszélek összevissza. Senki sem fogja megerősíteni, amit leírtam, az
pedig, hogy halott nők gyereket szülnek a sírban, a jelek szerint normális dolog.
– Kate fejét oldalra billentve várta a férfi reakcióját.
– Micsoda? Szült a sírban? Nem mondod, hogy…?
Kate bólintott.
– Ez nem volt benne a cikkben.
– Dick Wheeler, a vezető szerkesztő szerint túlságosan nyomasztó lett volna –
mondta eléggé cinikusan Kate.
– A nő tényleg kisbabát szült a koporsóban?
– Terry Brent szerint ez teljesen normális. Ha őt hallgatod, az a benyomásod, hogy
a hullákból csak úgy potyognak ki a gyerekek.
– A halottak valóban mozognak egy keveset a sírban. A hullamerevség idővel
fölenged. És ha mozgatják a holttestet, az időnként nyögésszerű hangokat ad ki a
gyomrából kipréselődő gázok miatt. Egy hulla baromi gusztustalan tud lenni.
– Szóval tényleg mozognak?
– Igen. Néha ki is másznak a sírból, és megkergetik az embert. – mondta Patrick,
szemeit meresztgetve.
Kate elmosolyodott.
– Terry Brent szerint magamra haragítottam az egész sussexi papságot. A
vizsgálatig ejtenem kell a sztorit.
– A Fleet Streeten nagyon rábuktak.
– Tudom. Tegnap délután kerestek a News of the Worldtől, a Mirrortól, a Suntól és
még vagy tucatnyi laptól.
– És mit mondtál nekik?
– Még nem hívtam vissza őket.
– A jó kapcsolatok aranyat érnek, Kate. Kiszabadulhatsz innen a vadonból, és
nagyban játszhatsz.
 – Például visszajöhetek Sussexbe exhumálásokról meg sátánistákról tudósítani,
mint te?
– Londonban ezt jobban megfizetik.
Kate a kabátzsebébe süllyesztette két kezét, és a körmével lekapart a zseb
bélésének aljáról egy kis szöszt. A bal zsebében volt egy összehajtogatott, gyűrött
papírcetli. Egy pillanatra elgondolkodott, próbálta fölidézni, mi lehet az.
– Ha elszúrtam ezt a dolgot, nem lesznek tőlem oda meg vissza Londonban sem.
– És tényleg úgy gondolod, hogy elszúrtad?
Kate-nek most eszébe jutott, hogy a kis papírdarab csak egy nyugta. A boltban
kapta, ahol sampont vett.
– Nem – felelte –, nem gondolom úgy. De én már nem értek semmit. Tegnap még
meg voltam győződve róla, hogy igazam van, de most már… – Vállat vont. – Nem is
tudom. Birminghamben már szereztem némi tapasztalatot a kórházi botrányok terén.
Pillanatok alatt szorosra zárták a sorokat.
– Az orvosoknál ez mindig így megy – mondta Patrick. – A legtöbb szakma
igyekszik megvédeni az övéit. De ha a patológus megírja a jelentését a halottkémnek,
azt nem tudják egykönnyen eltussolni.
– A halottasházban az asszisztens lány azt mondta, meglepi, hogy nem volt már
eleve boncolás. És most sem a belügytől jött valaki, hanem egy helyi patológus
végezte a boncolást, azaz nem úgy kezelik az ügyet, mintha gyanús lenne.
– Ezt honnan tudod?
– Elmentem a boncolásra.
– Beengedtek?
Kate elmosolyodott, és elpirult.
– Igen.
– Inkább meg sem kérdezem, hogy jutottál be – mondta a férfi.
– Könnyen.
– És hogy bírtad?
– Majdnem elájultam.
– Egyszer én is voltam egy boncoláson, és én egészen elájultam. Akkor lett
végem, amikor lenyesték a körfűrésszel a koponya tetejét…
Kate fölemelte a fejét, és nagyot nyelt.
– Ennél többet nem is kell tudnom.
– És mit gondolsz, mivel tömik ki a koponyát, miután kivették a hulla agyát?
– Hagyjál már!
– Újságpapírral. Úgyhogy ha írsz valamit, mindig jusson eszedbe, hogy ez lesz a
sorsa.
– Kösz, Patrick.
– Majd megszokod.
– Nem hiszem, hogy meg akarnám szokni. És mondd, a patológus mindent
megnéz?
– Elég alaposak.
– A holttest körmét is nézik?
– A patológusnak az a dolga, hogy megállapítsa a halál okát. Úgyhogy ami ebből a
szempontból releváns, azt megnézi. – Már egészen közel jutottak a bejárathoz. –
Szóval, senkihez sem csöngetsz be hívatlanul? Nem próbálsz meg kiszedni belőlük
valamit? Ott kéne lenned a dolgok sűrűjében, halálra kéne szekálnod a kórházat.
– Ezt nem kell elmagyaráznod.
 – Szilárdan meg vagy győződve róla, hogy jól láttad, amit láttál?
– A lelkem mélyén igen. Legalábbis egy darabig azt hittem.
– Ezen a tárgyaláson nem kell mindkettőnknek itt dekkolnia egész nap – mondta
Patrick, és Kate szemébe nézett. – Majd én leadom a tudósításodat telefonon. Oké?
Úgyhogy mire vársz? Gyorsan lépj le! – És rákacsintott Kate-re.
– Komolyan mondod?
– Persze, halál komolyan. Egy feltétellel.
– Aha! És mi lenne az?
– Hogy nem feledkezel meg az esti randinkről.
Kate rávigyorgott a férfira.
– Máris megegyeztünk! Akkor leadod az anyagot telefonon a leíróknak?
– Igen. És veled ellentétben nem fogom elfelejteni.
– Ha Brent rájön, hogy mit csinálok, akkor…
– Brent egy seggfej. Miatta ne aggódj: mindig is egyszerre fújt hideget-meleget. –
Patrick egy fejrándítással kiadta Kate útját. – Na, húzás! Töltsd munkával a napot.

22. fejezet

Kint, a hallban dübörgött a Rolling Stonestól a Satisfaction, és a zene ütemére piros-

kék lámpák villogtak. Harvey a szűk konyhában állt a csupasz villanykörte alatt, amely
rideg, fehér fényt adott. A háta mögötti műanyag konyhapulton jól ismert címkéikkel
olcsó borok, sörösdobozok és műanyag poharak sorakoztak.
Az edényszárítón ülő részeg lány miniszoknyája fölcsúszott a hasára, a rúzsa
elkenődött a száján. Neccharisnyás lábát a levegőben lógázva vitatkozott egy Ted
Blake nevű, nem kevésbé részeg orvostanhallgatóval, aki piros kordbársony inget és
virágmintás nyakkendőt viselt. Arról cseréltek eszmét, hogy lehet-e orgazmusuk a
körülmetélt nőknek?
Harvey Swire utálta a bulikat, különösen a diákok körében népszerű szombat esti
orgiákat. Majd megsült, és még így is, hogy csak egy helyben állt, folyt róla a víz. Gail,
a barátnője egy másik szobában táncolt valami magas gyökérrel. Harvey-t ez nem
érdekelte, untatta a tánc. Szürcsölgette az állott, fémes ízű sörét, és közben E.
Meadwayre, a hasi műtétes betegre gondolt, aki elmondása szerint a műtő
mennyezetén lebegve nézte végig a saját operációját. Azóta többször is benézett az
öreghez, de az vagy aludt, vagy zavart volt, és nem lehetett vele értelmesen beszélni.
A műtétje után ugyanis komplikációk léptek fel.
Valaki vígan hátba vágta Harvey-t.
– Minden oké, öregfiú?
Harvey megfordult. Roland Dance, az ifjú aneszteziológus állt előtte pólónyakú
pulóverben és tweedszövet lovaglókabátban. Dance már jócskán el volt ázva, és ettől
rá nem jellemző módon szívélyes, joviális fickó lett.
– Megvagyok – mondta Harvey.
Dance fogott egy nehéz sörösdobozt, és ügyetlenül újratöltötte a műanyag poharát.
A sör habja kifutott, és apró tócsát hagyott a ragacsos linóleumpadlón. Harvey nem
különösebben kedvelte Dance-t, nagyképű, arrogáns alaknak tartotta. Azt beszélték,
hogy Dance kivételesen okos, és zseniális aneszteziológus lesz belőle. Máris
magasabb pozíciót töltött be, mint amire az életkora predesztinálta volna. Harvey a
sikerei miatt is ellenszenvvel viseltetett iránta. Meglepte, hogy eljött a bulira.
– Baromi jó buli – mondta nehezen forgó nyelvvel Dance, és sörtől nedves ajkait
összepréselve koncentrálni próbált. A cérnavékony, gyakorlatilag állatlan fiú az alul
kiszélesedő tölcsérorrával, a rövid, tartás nélküli hajával meg az apró, hegyes fogaival
pantomimjátékosra emlékeztette Harvey-t, aki valami rágcsálót próbál meg
eljátszani…
– Csikló nélkül egy nő sem tud elélvezni, az egyszerűen lehetetlen – jelentette ki a
hűtő mellett a részeg lány. Neki is igencsak összefolytak már a szavai.
– Ez azért nyilván függ a behatolás mélységétől is – vetette ellene Ted Blake.
Roland Dance figyelme most elterelődött, a párocskára fókuszált. Rosszallóan
összeráncolta a homlokát, majd odahajolt Harvey-hoz.
– Én mondom neked, ez azért kicsit zaftos, nem? – És a poharát megdöntve
leengedett a torkán némi sört.
Harvey nem tudta, hogy Dance a lány fölcsúszott miniszoknyájára gondol-e, vagy a
társalgás témájára. A lányra pillantott, és a neccharisnyán átlátszó, kissé vaskos
combjai láttán hirtelen rátört a kéjvágy. Gondolta, megpróbál befurakodni a
beszélgetésbe.
– Egyes afrikai törzsek példája ezt látszik igazolni – kapcsolódott Ted Blake
megjegyzéséhez.
– Ez nem igaz! – vágta rá agresszívan a lány. – Nem minden fekete férfinak van
nagy fütyije! – Előrebukott a feje, és vetett Harvey-ra egy sanda oldalpillantást. –
Különben meg ez egy privát beszélgetés.
– Kitaláltad már, hogy mire szakosodsz? – próbált témát váltani Roland Dance.
– Még nem döntöttem el – felelte kurtán-furcsán Harvey, mert bosszantotta, hogy
félbeszakítják. De aztán meglátta a nagy lehetőséget, és rámosolygott Dance-ra. –
Tulajdonképpen kérdezni akartam tőled valamit. Egy betegről, akit kedden operáltak.
Meadway a neve. Dr. Wendell végezte a műtétet. Te is ott voltál.
– Meadway?
– A kedd délelőtti második műtét volt. Idős férfi, hasi műtét. Leállt a szíve.
Az addiginál is jobban bömbölő zene elnyomta Harvey hangját.
– Bocs – kiáltotta Dance –, de hangosabban kéne beszélned!
Harvey megismételte, amit mondott.
– Á, igen, az aortatágulatos.
– Mellette voltam az akutszobában – mondta Harvey. – Amikor magához tért, azt
mondta, tudatánál volt a műtét alatt.
– Tudatánál volt?
Harvey a sörébe bámult.
– Nem úgy, hogy fölébredt. Azt mondta, a műtő plafonján lebegett, és látott
mindent. Részletesen leírta, ki hol állt, mit csinált. – Harvey fölnézett. – Azt is
elmondta, hogy mit csináltam én.
Az ifjú aneszteziológus kurtán bólintott, érzékeltetve, hogy ez nem nagy ügy. Ismét
magára öltötte a fensőbbséges, tartózkodó modorát.
– Ez elég gyakran előfordul, öregfiú – mondta.
– Tényleg?
– Abszolút.
Harvey figyelmét egy pillanatra elvonta a lány neccharisnyás lába.
 – Úgy érted, hogy az emberek kilépnek a testükből? – kérdezte aztán. A konyhába
most vihorászva bejött egy másik medikus meg egy nővér, akit ismert, és keresgélni
kezdtek a borosüvegek között. –Tényleg előfordul, hogy az emberek a saját testük
fölött lebegnek?
– Igen, gyakori jelenség. De csak érzékcsalódás.
Harvey-t megszúrta a csalódottság fullánkja.
– Hogyhogy?
Az aneszteziológus úgy nézett rá, mint egy hülyére.
– Úgy, hogy én idézem elő a gyógyszereimmel. Neuroleptikus altatás. Gondolom,
ezzel a szakterülettel még nem foglalkoztatok.
– Nem. – A zene most leállt, így egy kis ideig könnyebb volt beszélgetni. – Szóval
azt mondod, gyógyszerek váltják ki ezt a hatást?
– Persze. A disszociatív érzéstelenítők. A butirofenonok, például a haloperidol.
Meg a ketamin, ha azt akarod, hogy a beteg félig tudatánál legyen. Ez traumás
helyzetekben lehet fontos, például amikor ki kell vágnod valakit egy kocsiból vagy egy
épület alól úgy, hogy ne essen le a vérnyomása.
– És azt hiszik, hogy elhagyták a testüket?
Dance bólintott.
– Nem találják ezt nagyon ijesztőnek?
– De. Különösen a ketamin hatására. Az szörnyű műtét utáni rémálmokat
produkál, amelyek napokon, heteken át is visszatérhetnek. Elég hajmeresztő.
Harvey kortyolt még egy keveset a söréből. A tabletták miatt vigyáznia kellett az
alkohollal: ha egy korsónál többet ivott, kezdte nagyon furán érezni magát.
– Te hiszel abban, hogy valaki tényleg kiléphet a testéből? – kérdezte.
– Úgy érted, a lelke?
– A lelke, a tudata vagy valami energiatömeg.
– Ez egy nagy baromság. Tudtad, hogy az egyik bibliai templom, ahol csodák
történtek, olyan helyen volt, ahol szivárgott a földből a dinitrogén-oxid, a kéjgáz? Aki
oda bement, jól betépett, mondhatni elszállt, mint a papírsárkány. Ezeknek a
hallucinációs sztoriknak megvan a maguk kémiai magyarázata. – Dance fölemelte a
poharát, és hunyorogva szemügyre vette a sörét.
– És azt mivel magyarázod, hogy ez a Meadway nevű beteg pontosan elmondta,
ki mit csinált a műtőben, pedig nem is látott minket?
Dance-t kezdte untatni a téma. A szeme lopva az edényszárítón ülő lányra
vándorolt.
– A férfiaknak fogalmuk sincs az orgazmusról – mondta a szavakat összemosva a
lány, és szúrós pillantást vetett Dance-ra meg Harvey-ra.
Dance arcizma megrándult. Harvey-ra nézett, és megütögette a bal fülét.
– A hallás, öregem. Az érzékeink közül a hallásunk alszik el utoljára. Ezért nem
tárgyaljuk ki a műtőben a pácienst: ha egy leheletnyivel kevesebb altatót kapott a
kelleténél, hallja, hogy mit beszélünk. Ha ezt összekombinálod a disszociatív
gyógyszerrel, amelynek hatására az ember úgy érzi, eltávolodik a saját testétől, máris
összeáll a kép.
Harvey a poharát szorongatta. Az edényszárítón ülő lány hevesen nyalta-falta a
piros kordbársony inges fiút, akinek a keze egészen a karórájáig benne volt a
bugyijában.
– Az hallucináció – mondta Harvey. – Én viszont arról beszélek, hogy mivel
magyarázható az, ha valaki pontosan leírja, mi történt körülötte? Ha csak
hallucinációról lenne szó, akkor nem tudná elmondani.
 Dance közelebb hajolt, és megmozgatta az ujjával a fülét.
– Itt a magyarázat, öregfiú. A vakok is a fülükkel látnak. Azzal látnak a denevérek
is, meg a különféle rovarok. Mindenki azzal főz, amije van. Ha a többi érzéked
bezárul, akkor ami marad, az élesebb lesz. Olyan lesz a füled, mint a radar.
Harvey megpróbálta fölidézni a műtőben történteket. Hallhatta E. Meadway, hogy ő
az orrát piszkálja? Arra tisztán emlékezett, hogy valóban piszkálta, hogy elfordult, és
letolta a maszkját az állára.
– Hallottál már olyan esetről, hogy valaki nem volt altatásban, és mégis ehhez
hasonló élményt élt át?
– Tele van velük a világtörténelem. Plutarkhosz, Julius Caesar, a Biblia. Váratlan
stresszhelyzetek vagy traumák válthatják ki.
– Hogyan, gyógyszer nélkül?
Az aneszteziológus büfögött egyet, és vádlón nézett a sörére.
– Tudod, hol van a világ legjobb gyógyszertára, öregfiú? – Egy kicsit
megtántorodott, a kredencen kellett megtámaszkodnia.
– Nem tudom – mondta Harvey. – Hol van?
Roland Dance megveregette a mellkasát.
– A testünkben. Kész varázslat. Mindent elő tudunk állítani. Időnként hallucinogén
szereket is készítünk házilag. Amikor alszunk, akkor szándékosan, ha pedig fejbe
vernek, megbetegszünk vagy sokkot kapunk, akkor véletlenül. – Dance homlokán
verejtékcseppek gyöngyöztek, és fénylett az orra is. – Baromi meleg van idebent –
jegyezte meg, majd elővett egy pöttyös zsebkendőt, és megtörölgette vele a
homlokát.
– Akinek fejsérülése van, az is hallucinálhat? – kérdezte Harvey.
– Az attól függ, hogy mi játszódik le a szervezetben még. Az a lebegéses dolog
szívleállás után gyakran előfordul. Az agy bizonyos fokig bezárul. Hallucinogén
anyagok, endorfinok szabadulnak fel. Az emberek úgy látják, hogy a testük fölött
lebegnek, majd zuhannak egy alagútban, és látják a halott rokonaikat. – Dance
elvigyorodott, és ettől leginkább egy szamárra hasonlított. – Szentül meg vannak
győződve róla, hogy meghaltak, és odaát voltak.
Harvey bambán bámult az aneszteziológusra.
– Ez gyakori élmény?
– Nem, elég ritka – felelte Dance.
– És nem gondolod, hogy többről lehet szó, mint hallucinációról?
– Tudom, hogy nincs szó többről, öregfiú.
– Tudod ezt bizonyítani?
– Bizonyítani? Igen… – Dance habozott. – Azt hiszem, lehetséges a bizonyítás.
– Tehát elő tudod idézni valakinél ezt az élményt?
– Szándékosan? – Dance furcsán nézett Harvey-ra.
– Igen.
– Elméletileg lehetséges – mondta Dance, és közelebb hajolt Harvey-hoz. – Az
altatógépemmel mindent meg tudok tenni a pácienssel, amit csak akarok. Az
emberek föl sem fogják, mekkora hatalom van egy aneszteziológus kezében. A
sebészeket csak az érdekli, hogy a páciens ne mozogjon, ne görcsöljenek be az
izmai, és ne legyenek reflexei. A sebészek csak diplomás ácsok és vízvezeték-
szerelők, semmi több. A műtőben az aneszteziológusnak van a legnagyobb hatalma.
Hogy a beteg túléli a műtétet vagy sem, az attól függ, mit csinálok az altatógépemmel,
milyen gyógyszereket adok neki, és milyen mennyiségben. – Dance ivott még egy kis
sört. – Hallottál R. D. Laingről, a pszichiáterről?
 Harvey bólintott. Dance háta mögött időközben komolyabbra fordult a nyalakodás:
a lány kihúzta a fiú piros ingét a nadrágjából, és a keze odabent matatott.
– Olvastam az egyik könyvét, A megosztott ént.
– Az egy jó tanulmány a skizofréniáról.
Harvey elvörösödött. Dance nem vette észre.
– És Laing nagy dilemmájáról hallottál?
– Nem.
Feldőlt poharak csörömpölése hallatszott. Az edényszárítón ülő lány ollóba fogta
két lábával a medikust, és összeölelkezve vonaglottak. Dance rosszallóan ráncolta a
homlokát.
– Laing egyik páciense aneszteziológus volt. A fickó elmondta neki, hogy néha
szórakozásból eltesz láb alól egy-egy beteget. Laing soha nem tudta eldönteni, hogy
a férfi pszichopata, és valóban gyilkol, vagy csak a bűntudat beszél belőle, amiért nem
mindenkit tudnak megmenteni, és önigazolásként mond ilyeneket.
Harvey a barna, márványmintás linóleumot bámulta. A lába mellett foltot égetett
bele egy csikk.
– És végül mit csinált Laing?
– Hát, tudod, hippokratészi eskü, meg minden. Úgy érezte, nem árulhatja el a fickó
nevét – amúgy már meg is halt az illető. Mert az ilyesmit baromi nehéz bizonyítani,
érted? Vannak határesetek: egyik-másik páciensnél elég, ha csak egy kicsivel többet
adsz neki valamiből, és vége. Az érzéstelenítők elég súlyosan inzultálják a
szervezetet, vannak, akik nem is kaphatnak ilyen szereket. Óhatatlanul van pár
százalék veszteség, különösen vészhelyzetekben. Amikor behozzák egy karambol
áldozatát, és a szegény ördögnek szét vannak barmolva a belső szervei, és fejre állt a
szervezetében a kémiai egyensúly, az aneszteziológusnak sok mindent nagyon
gyorsan kell eldöntenie, méghozzá sokszor találomra. Ha valaki nagyon akarja,
baromi könnyű kinyírni egy beteget úgy, hogy még a sebésznek se tűnjön föl.
– Dance most hirtelen elfordította a fejét, mintha valami zavarót látott volna.
– Te már vesztettél el beteget? – kérdezte Harvey.
– Igen – felelte Dance. – Olykor előfordul. Pár hete például egy nő, aki csak
huszonnyolc éves volt, bejött egy kisebb feltáró műtétre, és a hülyéje nem írta be a
nyomtatványra, hogy asztmás. – Dance vállat vont, és ellenőrző körutat tett a
nyelvével a szájában. – A gyógyszerek, amiket belepumpáltunk, anafilaxiás reakciót
váltottak ki nála. Mire észrevettük, már késő volt.
Egy pillanatig szótlanul álltak mindketten.
– Hát, igen – mondta aztán Dance, és fölhajtotta a maradék sörét. – Azt hiszem,
ideje megtekinteni a felhozatalt.
A szomszéd helyiségben a Bye, Bye, Miss American Pie bömbölt.
– Valamit nem értek – mondta Harvey.
– Mit?
Harvey megvárta, míg a hallba induló párocska elfurakodik mellettük.
– Ez a disszociatív érzéstelenítő meg a képzelt lebegés mind nagyon szép, ha a
páciens él. De mivel magyarázod, hogy ugyanez történt E. Meadwayjel is, aki
klinikailag halott volt? Mert ő pont abban a két percben lebegett a plafonon, amikor állt
a szíve. Tehát halott volt. Hogy lehetett akkor tudatánál?
– Á! – mondta önelégülten Dance. – Ez a nagy tévhit. Erről írtam a PhD-
disszertációmat, majd adok neked egy példányt. Az emberek úgy definiálják a halált,
hogy akkor következik be, amikor a szív leáll, de a szív csak egy pumpa, nem csinál
mást, mint vért áramoltat az agyba. Ami igazán számít, az nem a szív, hanem a jó
öreg kapcsolódoboz, az agy, amely még másfél, vagy maximum két percig is
működhet, miután a szív megszűnt dobogni. Ekkor még mindig megvan rá az esély,
hogy az ember visszanyerje az eszméletét. A halál csak akkor áll be, ha az oxigén
elfogy, és az agy visszafordíthatatlan károsodást szenved. És mire az agyban
végképp megszűnik az elektromos tevékenység, addig öt-hat perc is eltelhet. Azután
már nem nyerheti vissza az eszméletét a páciens.
Hangos reccsenés hallatszott. Dance tekintete Harvey műanyag poharára villant.
Harvey érezte, hogy nedves a keze. Olyan erősen szorította a poharát, hogy az
szétrepedt, és a sör a padlóra folyt. Zavartan az asztalra tette a poharat, amely alatt
egyre nagyobb lett a barna tócsa. Aztán sietve elfordult, nem foglalkozott többet a
sörével.
– Tudod érzéstelenítéssel szimulálni az agyhalált? – kérdezte.
– Szimulálni? Nem tudlak követni, öregem.
Harvey egész testében remegett: az ő kémiai egyensúlya is kezdett fejre állni.
Érezte, hogy áramlik az ereibe az adrenalin.
– Úgy értem, hogy leviszel valakit az agyhalálba, aztán visszahozod. Disszociatív
érzéstelenítőt adsz neki, aztán leállítod az agyműködését, és utána megnézed, hogy
emlékszik-e valamire abból az időszakból.
Dance összeráncolta a homlokát.
– Az agyhalál nem visszafordítható. Ha a púp a nyakadon kipurcan, akkor annyi.
– És nincs olyan gyógyszer, amelyikkel szimulálni lehet az agyhalált? Amelyik
leállítja az agyműködést?
– Miért akarna valaki ilyet csinálni?
Harvey összenyomta a két kezét.
– Hát nem érted? Ha elérjük, hogy valaki a testéből kilépve lebegjen, aztán meg
teljesen leállítjuk az agyműködését, és utána beszélünk vele… Nem érted, mit
tudnánk ezzel bizonyítani?
– Elvesztettem a fonalat.
– Bebizonyosodna, hogy van-e élet a halál után, vagy nincs!
Az ifjú aneszteziológus értetlenül rázta meg a fejét.
– Miért?
– Most mondtad, hogy ha valaki úgy érzi, a testéből kilépve lebeg, az csak
érzékcsalódás. De ha az illető agyhalott, és mégis a testén kívül lebeg, az már nem
lehet érzékcsalódás, igaz?
– Nem, mert akkor az illető totál halott lenne!
– És olyan gyógyszer nincs, amelyik elfojtja az agyi tevékenységet anélkül, hogy
agykárosodást okozna?
Dance ezen egy kicsit elgondolkodott.
– Azt hiszem, van a barbiturátoknak egy új generációja – mondta végül. –
Epilepsziásoknál néha alkalmazzuk őket status epilepticus esetén. Rázós dolog, mert
az agy eléggé megsínyli, de néha beválik.
– Figyelted már olyan beteg állapotát, akivel ez történt?
– Nem.
– Ha legközelebb ilyen páciensed van, szeretném megfigyelni a kezelését.
– A status epilepticus elég ritka. Néhány havonta fordul elő egy eset.
– Engem érdekel. Szólsz majd?
Dance megígérte, hogy szól.
 23. fejezet
1990. október 24., szerda

Kate lehangoltan indult el a kocsival a bíróságról, ahonnan Patrick Donoghue fog

tudósítani helyette. Amíg ott állt a férfi mellett, addig jó volt, addig erősnek érezte
magát, most viszont újra mardosni kezdte a kétely. Hiába, az emberrel időnként tréfát
űz az agya: a moziban például néha olyasmit látunk a filmvásznon, ami nincs is ott,
mert annyira félünk, hogy alig merünk odanézni.
Azt akarja, hogy hagyja abba, ne keveredjen bele.
Erről az ügyről lenne szó? Erre gondolt Dora Runcorn? Ezt akarta mondani
Howie? Ha igen, akkor talán igaza volt. Hiszen ezt ő már úgyis elbaltázta,
elszalasztotta a nagy esélyt.
A dolognak ugyanis az a trükkje, hogy a gyászoló házastársakat az első három
órában kell elkapni, amikor még kábák, bénultak az átélt sokktól, és el vannak
gyengülve. Ilyenkor gyakran megnyílnak, mert jólesik nekik beszélgetni. A
beszélgetés ugyanis eltereli a figyelmüket a valóságról, a fájdalmukról, olyan, mintha
valaki mással történt volna meg a tragédia, nem velük. Utána viszont „megköt a
beton”, áthatolhatatlanná válik a bánat és a sértettség fala. A családtagok is szorosra
zárják soraikat: ők nyitnak ajtót, ők veszik föl a telefont a megözvegyült férj vagy
feleség helyett, és gyanakvóan, tartózkodóan, mereven viselkednek a kívülállókkal.
Az igazán agyafúrt újságíró ezért valahogy bejut a házba, és kölcsönveszi a
fényképalbumot, hogy más lapok már ne juthassanak hozzá a fotókhoz. A
legkeményebbek pedig még teát is főzetnek maguknak, és amíg a házigazda nincs a
szobában, elcsórják a képeket a kandallópárkányról. Pár nap múlva, persze,
visszaküldik valami béna mentegetőzés kíséretében. Ez mind-mind része a játéknak.
Kate átkozta magát, amiért a temetőben, a koporsó felnyitása utáni percekben nem
ragadta meg az esélyt, hogy meginterjúvolja Sally Donaldson férjét. Akkor biztosan
beszélt volna, elmondott volna mindent, amire neki szüksége van.
De nem kapta el, mert őt magát is sokkolta a látvány. Persze, lehet, hogy ez csak
kifogás, és az igazság az, hogy ő nem elég kemény ahhoz, hogy igazán ráfusson a
zsákmányra, nincs meg benne a „gyilkos ösztön”. Sajnálta a férfit, és nem akart
tolakodó lenni.
Lehet, hogy Darának, a nővérének igaza van, és ő világéletében egy csődtömeg
lesz, mert nincs meg benne, ami kell, bármi legyen is az.
Megriasztotta a napfény, amely a kéklő felhőzetben hirtelen támadt lyukon bukkant
elő, és megcsillant a motorháztető krómcsíkján. Az osztott pályás úton a nagy
esőzések nyomán vízfoltok csillogtak. Az egyikre túl gyorsan hajtott rá: a Volkswagen
megcsúszott, dobolt a víz az alvázán. A kormány megrándult, és egy pillanatra
majdnem kicsúszott Kate kezéből. Összeszorult a mellkasa; nagyon megijedt, hogy a
kocsi áttöri a középső védősávot, vagy fölborul. A Volkswagen most meglódult, szinte
ugrott egyet előre, mint a hánykolódó csónak a következő hullám felé.
Kate levette a lábát a gázpedálról. Az első kerekek egy pillanatra, aszfalton
gurultak tovább, majd újabb pocsolyát szántottak föl. A külső sávban eldübörgő
teherautó beterítette a Volkswagent vízpermettel, a légörvénye pedig vadul
meghimbálta a kocsit. A nyikorgó ablaktörlő két maszatos félkörívet vésett az üvegbe.
Kate lelassított ötven alá, jól megmarkolta a kormányt, belenézett a tükörbe, és egy
újabb vízfolton áthajtva lehajtott a főútról. Jobb kéz felől fölbukkant a Sussexi Egyetem
vörös téglás épületegyüttese, és neki erről eszébe jutott, hogy vajon nem lenne-e más
az élete, ha a középiskola után egyetemre megy, nem pedig csak csavarog egy évig
a nagyvilágban…
A bátyja azt mondja, hogy maga komoly veszélyben van…
Még nem írta meg a cikket Dora Runcornról. Nem igazán tudta, mit írjon.
Csak tizennyolc éves volt, amikor elment, de maga a kishúga, és vigyázni szeretne
magára.
A médium csak játszott vele. Ugyanazt játszotta el, amit mindenki mással. Kate
elég könnyen kiszúrta a trükkjeit, látta, hogy csűri-csavarja a nő a szavak jelentését.
Most azon törte a fejét, hogy vajon miért éppen azokat a trükköket nem tudta
leleplezni, amelyeket nála alkalmazott.
Mert az nyílván csak trükk lehetett…
Gondolatokba merülve hajtott be Brightonba. Némi bűntudat nyilallt belé, és
megsajdult a bensőjében egy érzékeny pont. Isten, vallás… Nem igazán hitt Istenben,
de esténként néha most is imádkozott, ahogy gyerekkorában, mert a lelke mélyén
tudta, hogy szeretne hinni.
A forgalom most leállt. Szemközt, a kocsik fölött a keleties stílusú Királyi Pavilon
kupolái, minaretei magasodtak a pázsiton. A szertelen, hóbortos palotát IV. György
király építtette még régensherceg korában a szeretőjének, Mrs. Fitzherbertnek. Kate
azon tűnődött, hogy vajon milyen nő lehetett ez a Mrs. Fitzherbert? A Pavilonban több
képen is egy magas, elegáns, kalapos hölgy látható, aki a hímzett legyezőjével tartja
sakkban a világot. Érdekelte volna, hogy Mrs. Fitzherbert is ugyanazt érezte-e a
régensherceggel folytatott viszonya miatt, amit ő érzett Birminghamben Tony Arnold
miatt? Azon is elgondolkodott, hogy vajon milyen lehetett palotában fogadni a
szeretőjét, nem pedig egy lakásnak nevezett patkánylyukban, a körgyűrű mellett? Jó,
ha az embert kényeztetik. Neki már jó régen nem volt része ilyesmiben…
Lassan haladt végig a brightoni tengerparton, és szerencséje volt, mert az Old Ship
Hotel szürke épületével szembeni fizetős parkolóban talált egy üres helyet. Amikor
kiszállt, a dühöngő szél belekapott a kocsi ajtajába, majd a hajába is. Drága bundát
viselő idős hölgy haladt el mellette, a shi-tzu kutyusa erősen rángatta a pórázt.
Barna volt a fölkavarodott tenger. A Palace Pier tartógerendáin megtörő tarajos
hullámok permete a móló végében álló játékterem falára hullt. Onnan öt kilométernyire
nyugatra, a horizonton egy tankhajó éppen befordult a shorehami kikötő felé.
Kate imádta a tengeri levegő rothadó moszat-, kátrány- és rozsdaszaggal
keveredő, sós illatát. Lent, a sétányon egy konzervdoboz sodródott zörögve a
szélben. A pancsolómedence már bezárt télire, üres volt és elhagyatott. A
szomszédos mólónál ponyvával letakart, kötéllel egymáshoz erősített motorcsónakok
ringatóztak a vízen. A fagylaltosbódét már bedeszkázták, a parti kavicson, a
dagályjelzésnél jóval kijjebb korhadó csónakdarukon pihentek a halászhajók. Kate
orrát egy pillanatra kósza sültkrumpli-illat csapta meg.
Előjöttek a gyerekkori emlékek. A pontonhidak a New Yorkhoz közeli üdülőhelyen,
Mamaroneckben, a vitorlázás az új-angliai partoknál, az elegáns Rhode Island-i móló.
Eszébe jutott, hogy milyen volt húst sütni elhagyatott partszakaszokon, egyedül
üldögélni meleg, nyári estéken a Sloop Doop tikfa fedélzetén, vagy rákra vadászni
madzagra kötött csirkecsonttal, és sikongatni, amikor lábait hajlítgatva, szemét
forgatva, ollóját dühösen csattogtatva fölbukkant egy szép nagy, csillogó,
zöldesfekete, pokolian felbőszült példány…
Nehezén szakadt el a tengertől. Begombolta a kabátját, és átkelt a széles,
forgalmas úton. A túloldalon elindult jobbra, és sietve befordult a sarkon a kis
szélvédett mellékutcába, ahol a György régensherceg korában, a 19. század elején
épült házak, amelyekre igencsak ráfért volna némi festés, a buszállomással néztek
farkasszemet.
Az Anyakönyvi Hivatal annak az épületnek a földszintjén kapott helyet, ahol a
Környezet-egészségügyi Hivatal is működött. Kate az impozáns látványt nyújtó, de
elég ócska üveg védőtető alatt belépett a tágas előcsarnokba. A táblát követve
befordult az egyik folyosóra, majd elhaladt egy hatalmas, dohányzást tiltó tábla meg
egy széksor mellett, és már hallotta is a gépelés visszhangzó zaját.
A folyosó egy kis recepcióhoz vezetett. A hatalmas pult mögött elegáns, zöld
kosztümöt viselő szőke lány ült. A feje fölött fókát ábrázoló színes posztert szögeztek
a falra.
– Egy halotti bizonyítványt szeretnék megnézni – mondta Kate.
– Tudja az elhalálozás idejét és helyét? – kérdezte pattogó hangon a lány.
– Igen. Október tizennegyedike, Régensherceg Kórház.
– Két fontba kerül egy másolat – nézett rá fürkész tekintettel a lány.
– Nem baj.
– Megtudhatnám az elhunyt nevét?
Kate megmondta neki, és a lány eltűnt. Amíg távol volt, bejöttek még néhányan, és
Kate mögött kisebb sor alakult ki. Aztán visszajött a lány, és odaadta Kate-nek a
halotti bizonyítvány másolatát. Kate kifizette a két fontot, átvette a nyugtát, majd
félrevonult a sarokba, és tüzetesen áttanulmányozta az okiratot.
A lap tetején egy latin feliratú emblémát és egy olvashatatlan aláírást látott. Tovább
olvasott. Kereszt- és családneve: Sally Anne Donaldson. Neme: nő. Leánykori neve:
Mackenzie. Foglalkozása és lakcíme: titkárnő, Brighton, Ryland Close 10. A halál oka:
Agyi ödéma. A halotti bizonyítványt kiállította: dr. H. Matthews.
Kate összehajtogatta és zsebre dugta a fénymásolatot, majd visszament a
kocsijához, és egy U kanyarral elindult a Régensherceg Kórház felé.

24. fejezet

A harmincöt éves nőt azért vették föl a Királynő Kórházának nőgyógyászati

osztályára, mert rostdaganatot kellett eltávolítani a petefészkéből. Miután a műtét előtt
kapott húsz milligramm Valium megdolgozta a központi idegrendszerét, a
nyugtalanságát enyhe eufória váltotta fel. Amikor a fütyörésző műtősfiú végiggurította
a hordágyat a folyosókon, majd be a fehérre festett falú, szűk érzéstelenítő helyiség
kétszárnyú ajtaján, a beteg csak némi kíváncsiságot érzett, semmi mást.
Stan Meers, az alacsony termetű, vörösesszőke hajú, szeplős, kissé pufók arcú
aneszteziológus a hordágy felé fordult.
– Hello! – köszöntötte fesztelenül a pácienst. – Hogy vagyunk, hogy vagyunk?
 Miközben a nő elhaló hangon a „Köszönöm, jól” szavakat formálta a szájával,
Meers vénát keresve megkocogtatta a kézfejét. A nő szeme először a zöld pizsamás,
zöld sapkás, fehér klumpás altatóorvost fürkészte, akinek a nyakába kötött
sebészmaszkja egyelőre az álla alatt lötyögött. Ezután a hasonló öltözetű nővérre
vándorolt a tekintete, majd Harvey Swire-ra és a két másik orvostanhallgatóra, akik
négyhetes nőgyógyászati gyakorlaton vettek részt. Harvey magára öltötte a jól
begyakorolt, együttérző mosolyát.
A beteg mögötti munkapultra öt műanyag tálcát készítettek ki a délelőtti listán
szereplő öt páciens számára. Mindegyik tálcán volt egy légmentes, műanyag
csomagolású, eldobható injekciós fecskendő, valamint az érzéstelenítőszerek
hatóanyagait tartalmazó ampullák és egy gépelt papírlap, amelyen szerepelt a
páciens neve, adatai, kórterme, rövid kórtörténete és esetleges allergiája. A tálcára
helyezett gyógyszerek fajtája és adagolása páciensenként különbözött, attól függően,
hogy milyen műtétet végeztek rajtuk.
Harvey ismerte a gyógyszereket az anesztézia három alapelemének variációi
voltak mind. A hipnotikus szerek előidézik az alvó állapotot, és álomban tartják a
beteget, az analgetikus szerek a fájdalmat küszöbölik ki, az izomrelaxánsok pedig az
izmok átvágásakor bekövetkező reflexszerű rángásokat, megkönnyítve a sebész
számára a belső szervekhez való hozzáférést.
– Minden rendben? – kérdezte Meers.
A nő bólintott.
– Pár másodpercen belül aludni fog.
A meleg szobában a sterilizáló folyadék szaga enyhe, de szúrós fertőtlenítőszaggal
keveredett. A dupla ajtó most kinyílt, és teljes harci díszben bejött a sebész.
– Szép jó napot! – mondta a betegnek. – Dr. Emmerson vagyok. Már találkoztunk,
de ebben a mókás jelmezben aligha ismer meg. Holnap látjuk egymást, miután
szunyókált egy jót.
A nő ajka lassan mosolyra húzódott. Az aneszteziológus készenlétbe helyezte a
fecskendőt.
– Csak egy aprócska tűszúrás a kézfejébe – mondta, és becsúsztatta a kanült.
A nő mosolya nem teljesedett ki. Miközben az aneszteziológus tovább nyomta a
fecskendő dugattyúját, ő vett egy mély lélegzetet, majd az egész teste
megmerevedett, mintha cementbe öntötték volna. Üveges lett a szeme, a szemhéja
pislogás közben, félúton dermedt kővé. Harvey egy pillanatra azt hitte, hogy a beteg
meghalt, de aztán a nő kifújta a levegőt, és átváltott a mélyen alvók lassú, egyenletes
légzésére.
Az aneszteziológus az összes brietalt belefecskendezte a nőbe, majd leszorította a
kanült, amíg a nővér ragasztószalaggal a nő csuklójához rögzítette azt. Meers ezután
a tömpe ujjaival lezárta a páciens szemhéját.
Harvey arra gondolt, hogy ez olyan, mintha valakinek a halálát nézné végig. Van
egy rövidke, szinte hajszálpontosan meghatározható, mérhető időszak, amikor a
páciens tudatos lényből vegetáló növény lesz. Gyorsan játszódik le az átváltozás,
ritkán tart tovább harminc másodpercnél.
Az aneszteziológus most újabb fecskendőt vett elő, amely izom-relaxánst
tartalmazott. Módszeresen hátradöntötte a nő fejét, behelyezte a hajlított acél
gégetükröt, majd a gégefő fehér háromszögén át lenyomta az endotracheális tubust a
nő torkának élénkvörös alagútjába. A tubus elakadt, és Meers elkínlódott vele egy
darabig megpróbálta durván lejjebb döfködni, majd megrázogatta, kihúzta,
visszanyomta, és mindezt egyre idegesebben, türelmetlenebbül tette, mint a pecás,
aki a horgot próbálja kiszedni a hal szájából.
A tubus végül becsusszant a helyére, és Meers addig nyomta lefelé, míg a csőre
úgy állt ki a nő szájából, mintha cumizna. Ezután előkészítette a fújtatót, és
összekapcsolta a légzőrendszert.
Két műtőssegéd átgurította az ágyat a műtőbe. Harvey követte őket. Farudakat
dugtak a matrac két oldalán lévő karikákba, és átemelték a beteget a fém
műtőasztalra. A nő mozdulatlanul, magatehetetlenül feküdt a kórházi
pamutpongyolájában a vakító mennyezeti lámpa alatt. Önállóan csak lélegezni volt
képes, és már azt is csak pár percig.
A műtőben Harvey-n kívül jelen volt még két, szintén beöltözött orvostanhallgató,
két ápolónő, a műtősnő, a műtőtechnikus, a nőgyógyászati sebész és a segédorvosa,
meg az aneszteziológus és annak segédorvosa. Valamennyien pizsamaszerű, bő
nadrágot, köpenyt, gumikesztyűt és klumpát vagy gumitalpú cipőt viseltek, szájukat,
orrukat maszk takarta. Csak a szemük látszott ki.
Stan Meers, az aneszteziológus gyorsan dolgozott. A segédorvosa
vérnyomásmérő mandzsettát csavart a nő karjára, ő pedig bekapcsolta az altatógépe
gázszelepeit, és rácsatlakoztatta a lélegeztető-csövet az endotracheális tubusra.
A nővérek kioldották a nő pongyoláján a szalagot, és félrehúzták a ruhadarabot. A
beteg így anyaszült meztelen volt, csak a műanyag karperec maradt a csuklóján, a
nevével. A két műtőssegéd megfogta egyik és másik lábát, és rászíjazták a
kengyelekre. Harvey végigfuttatta a tekintetét a nagy, löttyedt mellén, a kövérkés,
formátlan, terhességi csíkoktól szabdalt hasán meg a krétafehér bőrén, amely a
leborotvált fanszőrzet helyén maradt.
Az egyik nővér most egy bádogdobozba mártogatott kefével jódot kenegetett a nő
hasára. A folyadék zavaros, összevissza kanyargó kis patakocskákban folyt le
kétoldalt a hasáról. A nővér bemázolta a szeméremtájékát és a combok belső oldalát
is, mintha megrongálódott kirakati bábut festene át. Közben a másik nővér katonásan
sorba rendezte a sebészszerszámokat, és Harvey-t a csörömpölés arra emlékeztette,
amikor az édesanyja ebédhez terített.
Stan Meers beírta az érzéstelenítési naplóba a páciens vérnyomását. Ezt
hárompercenként kellett megtennie, és föl kellett jegyeznie a pulzusszámát, valamint
a gyógyszerek dózisát és a beadásuk időpontját is. Erre azért volt szükség, hogy
bármiféle váratlan komplikáció esetén azonnal kéznél legyenek az adatok, és azért is,
hogy védje magát az esetleges vádaskodásoktól.
Az altatógép EKG-kijelzőjének oszcilloszkópján most alacsony, egyenletes
térközönként ismétlődő csúcsokat mutatott. Az egyik nővér fölakasztott a
csepegtetőállványra egy átlátszó folyadékot tartalmazó műanyag tasakot. Meers
mondott valamit a segédorvosának, amit Harvey nem hallott. A segédorvos elfordított
egy gombot az áramlásmérőn, mire a gép riasztója csipogni kezdett, majd egy
másodperc után elhallgatott. A nővérek fehér trombózisgátló harisnyát húztak a nő
lábára, mely petyhüdt narancsbőrös combját redőkbe gyűrte. Ezalatt a műtőtechnikus
kék diatermiás készüléket kötözött a bokájára.
– Úgy látom, a hölgynek volt laparotomiás műtéte – szólalt meg a műtősnő a beteg
hasán lévő heg láttán, majd lefestette azt is.
A nő kézfejébe intravénásán Hartmann-oldatot csepegtettek. Az aneszteziológus
megnézte a mérőműszer kijelzőjén az oxigén és a dinitrogén-oxid mennyiségét. Az
egyik nővér betakargatta a nő fedetlen testrészeit zöld terítővel, csak a hasát hagyta
szabadon. A feje mögött paravánt emeltek, hogy elszigeteljék az altatógéptől.
 Harvey-t mindig is ámulatba ejtették a kórházi műtők. Végighordozta tekintetét a
makulátlanul tiszta, csempézett falakon, plafonon, a falbeugróban lévő bemosakodó
fényes acél mosdókagylóin, csapjain. Ezután az altatógép villódzó számlapjait és
némán pislogó kis lámpáit vette szemügyre, majd az oxigént, szén-dioxidot és dinitro-
gén-oxidot tartalmazó színkódos hengereket. A műtőasztal csillogó-villogó fémlapja
úgy nézett ki a hatalmas, üstdobszerű lámpa alatt, mint egy oltár.
Mert Harvey szemében a műtő valóságos szentély volt. A tudás szentélye.
Belélegezte a tisztaság illatát. Tiszta itt minden: a fal, a padló, a plafon, a
világítótestek. A műtő légterében a ropogósra keményített zöld vászon, a fertőtlenítő
és az antisztatikus folyadék szaga terjengett, és a mozaikpadlón olykor megnyikordult
egy-egy gumitalpú cipő.
A nővérek közben mindenre ráterítették a zöld takarót, amire kellett. Harvey mintha
egy néma vallási rituálé végső előkészületeit látta volna. Az asztal szertartásos
megtérítése, gondolta. Akár a szentáldozás. Valaminek az ünneplése, dicsőítése.
A tudásvágyat ünneplik.
Most már csak a beteg arca látszott ki a takaró alól, meg egy négyszögletű terület a
hasán. A nő bőre, amelyen barna foltokat hagyott a jód, már-már okkersárgán
ragyogott a fentről jövő, vastag lencséken átsütő fényben. Az oltárt megvilágító
fényben.
A sebész megnyomkodta a kesztyűs ujjaival a nő hasát.
– Minden rendben, Stan? – kérdezte az aneszteziológustól.
– Igen, szépen elnyomta az álom.
A sebész megint megnyomta a hasfalat.
– A hasizmai mintha kissé feszesek lennének.
– Adok neki még egy kis kurárét – mondta Meers, és gyors mozdulattal elcsavarta
a halothan-párologtató gombját.
Néma csönd telepedett a műtőre. A sebész fogta a szikéjét, és a nő hasa közepén,
hosszanti irányban egyenletes, lassú vágást ejtett. A penge nyomán kettévált a bőr,
mint a szétnyíló ajkak, és a rést gyorsan kitöltötte a vékony csíkban szivárgó vér.
A sebészek csak diplomás ácsok és vízvezeték-szerelők, semmi több. A műtőben
az aneszteziológusnak van a legnagyobb hatalma – mondta egy ismerős hang.
Harvey körbepillantott, de úgy tűnt, senki sem szólalt meg.
Aztán eszébe jutott, hogy ezt Roland Dance mondta neki. Figyelte a zöld takaró
által szabadon hagyott folton dolgozó „ácsmestert”, aki szabaddá tette a nő méhe
körüli szöveteket, miközben a nővérek csíptetőkkel rögzítették a kivágott húst, és
sziszegő, vákuumos szívófejjel fölszívták a vért. De mindez messze volt. Harvey
tudta, hogy az ott lent csak undorító, nyálkás massza, nem több. A nő élete itt fent dől
el, ezeken a csöveken, szelepeken, mérőműszereken múlik, meg az altatógép
monitorán egymást kergető radarképeken.
Nézte, ahogy a fekete légzőkészülék harmonikaszerűen összehúzódik, kitágul,
megint összehúzódik, megint kitágul. Stan Meers beírt valamit a táblázatába, a
segédorvosa pedig megmérte a páciens vérnyomását. A nő arca mozdulatlan,
kifejezéstelen volt, az állát eltorzította a lélegeztetőcső. Valahol lent, Harvey-tól
fényévnyire a sebész buzgón folytatta ácsmesteri és vízvezeték-szerelői
tevékenységét. Neki csak az számított, hogy ne legyen izomrángás, és a nő vére
piros maradjon.
Dance-nak igaza volt: a páciens élete az aneszteziológus kezében van. Elég, ha
megnyom egyetlen kapcsolót, elcsavarint egyetlenegy szelepet, ha nem vesz észre
valamit, vagy nem jól dönt, amikor a beteg a gyógyszerekre reagál. Csak ennyi kell.
 A sebész kivett a nőből két golflabda nagyságú, véres fibrómát, majd fekete
cérnával akkurátusan, cikcakkos vonalban bevarrta a hasán a vágást. Nemcsak ács
és vízvezeték-szerelő, hanem szabó is, gondolta Harvey. A műtét véget ért.
A műtőssegédek visszaemelték a beteget a hordágyra, és átgurították az
akutszobába. A nő jól volt: máris önállóan lélegzett, mert a tüdejét lebénító kuráre
hatása hamar elmúlt.
Az aneszteziológus és a segédorvosa ott maradtak mellette, amíg ki nem nyílt a
szeme.
– Minden oké? Ébren van? – kérdezte Meers.
A nő érthetetlenül motyogott valamit.
– A beteg jól van – mondta Meers a segédorvosának, Harvey-nak és a másik két
medikusnak, majd átment az érzéstelenítőhelyiségbe. Harvey a kinyíló ajtón át látta,
hogy már ott fekszik a következő operálandó páciens. Már indult volna Meers után,
amikor egy nővér a nevén szólította.
– Mr. Swire!
Harvey megfordult. Pár év múlva dr. Swire-nak fogják szólítani. Már nagyon várta.
– Igen?
– Telefonon keresik a főnővér irodájában.
A meglepett Harvey bement a parányi helyiségbe, és fölvette az asztalon heverő
fekete telefonkagylót.
– Halló!
– Itt Roland Dance. Azt mondtad, érdekel a status epilepticus.
Harvey-ba villámcsapásként nyilallt belé a beszélgetés emléke, amelyet úgy hat
hete folytatott Roland Dance-szal egy bulin, valakinek a konyhájában. Jól emlékezett
arra az estére: a barátnője, Gail akkor lépett le egy másik orvostanhallgatóval. Még
csak el sem köszönt tőle a ribanc.
– Igen – mondta a telefonba.
– Épp most hoztak be az intenzívre egy nőt. Megnézed?
Harvey-ra nem bíztak semmilyen konkrét feladatot. Nem fogják hiányolni.
– Igen – felelte. – Mindenképpen.
Gyorsan visszaöltözött a műtős cuccból utcai ruhába: szövetnadrág, a londoni
Jermyn Streeten, a TM Lewin-üzletben vásárolt legombolható nyakú ing, selyem
nyakkendő, fehér kabát. Az izgalomtól a szokottnál gyorsabban vitték a lábai a zsúfolt
folyosókon, ahol hordágyak, kórházi dolgozók, eltévedt látogatók és zavart betegek
között kellett szlalomoznia, majd a lépcsőn, ahol négy emeletet kellett megmásznia.
Az intenzíven szokás szerint nagy volt a meleg és a csönd. Ez az osztály sokkal
csöndesebb volt a többinél, részben a hangelnyelő csempével burkolt mennyezetnek
és a szürke szőnyeges padlónak köszönhetően. Minden ágy falbeugróban volt, az itt
fekvő tizenkét betegnek hagytak némi személyes teret. Persze, a pislogó monitorokra
csatlakoztatott, elektródokkal bedrótozott páciensek, akiknek testét a csepegtetők,
gépek erdejéből karógyökérként kinyúló csövek lyuggatták, ennek többnyire nem
voltak tudatában.
Ha ébren voltak, az csak annyit jelentett, hogy mozgott a szemük. A maroknyi riadt,
gyanakvó szempár megannyi színes üveggyöngyként követte a kórházi dolgozók
jövés-menését, akik javítani próbáltak a túlélők arányán. De ez az arány kérlelhetetlen
volt, hétről hétre változatlan maradt. Állandósult a helyzet: az itt kezeltek nyolcvan
százaléka valamelyik másik osztályon vagy külön kórteremben kötött ki, húsz
százalékuk pedig a halottasházban.
 Roland Dance a kinti meleg, nyári idő és a benti huszonöt fok dacára nehéz tweed
kabátot, vastag inget, zöld gyapjú nyakkendőt és sávolyszövet nadrágot viselt. Éppen
két nővérrel beszélgetett, és Harvey-ról hosszú percekig tudomást sem vett. Azt
tárgyalták meg, hogy mit csináljanak egy kezelésre nem reagáló, agyvérzéses
beteggel. Dance szögletes arcán izzadságcseppek csillogtak, és ez irritálta Harvey-t.
Arra gondolt, hogy jó lenne, ha Dance néha letörölgetné a homlokát.
– Á, hello – fordult hozzá végül Dance. – Szóval a status epilepticus érdekel, igaz?
– Igen – mosolyodott el Harvey. – Le vagyok nyűgözve, hogy nem felejtetted el.
– Ó, hát… ugyan már! – mondta Dance, és a kis kórterem túlsó végébe vezette,
ahol a legeldugottabb zugban lévő ágyon karcsú, sudár fiatal nő feküdt. Kiugró
arccsontja volt és döbbenetesen szép, finom vonású arca, még így, fölpuffadva és a
szájából kiálló légcsőtubustól eltorzulva is. A tubus néhány másodpercenként
hullámzásnak indult, mint a búzatábla a szélben. Kisebb végtagrángások mellett rövid
időközönként a nő hasa kidülledt, miközben a háta homorított, ilyenkor ráharapott a
légcsőtubusra, és halk nyögések kíséretében habzott a szája széle.
Az ágya melletti asztalkán két üdvözlőlap és egy hatalmas, virággal teli váza állt. A
homlokára, a halántékára és a fejbőrére kis fekete elektródokat erősítettek
ragasztószalaggal. A drótjaik a feje fölött találkoztak egy takaros csipeszben, ahol az
elektroencefalográfba bedugott vastag, tarkabarka kábelek egyikébe torkolltak. Az
oszcilloszkóp zöld képernyőjén szeszélyes táncot jártak a görbe csúcsai: voltak
hullámhegyek, hullámvölgyek, lapos szakaszok. Szabályszerűségnek nyomát sem
lehetett fölfedezni. A nő agya rövidzárlatot kapott. Begyógyszerezett, öntudatlan
testében minden egyes izom görcsben rángott.
– Huszonöt éves – mondta Roland Dance. – Modell. Három hónapja ledobta a ló,
és részleges koponyatörést szenvedett, amely agyi bevérzést okozott. A károsodott
agyszövet elektromosan instabillá vált, ez okozza az epilepsziát. Klasszikus
poszttraumás epilepsziával van dolgunk. Tegnap utalta be az orvosa, miután egyre
gyakoribb rohamokra panaszkodott. Ma reggel is rohamot kapott a kórteremben, és
nem reagált az intravénás diazepamra. Próbálkoztunk nagy dózis intravénás
fenitoinnal, de az sem vált be. Status epilepticus a diagnózis, ezért úgy döntöttünk,
áthozzuk az intenzívre. Most tiopenton-infúziót kap.
Harvey a nő arcát, majd a műszereket vizsgálgatta.
– Ha nem kezelnénk – folytatta Dance –, akkor fokozatosan károsodna az agya,
és az izomkoordinácíója annyira leromlana, hogy leállna a légzése, és vegetatív lény
lenne belőle, vagy akár meg is halhatna. Úgy próbáljuk ezt a folyamatot
visszafordítani, hogy elfojtjuk az elektromos agytevékenységét. A következő fél
órában pedig teljesen megszüntetünk mindennemű agyi tevékenységet.
Harvey a gyógyszert figyelte, amely az átlátszó műanyag csövön, majd a
leragasztott kanülön át a nő kézfejébe folyt. Az EEG-görbe lassanként egyre kevésbé
lengett ki. A gyógyszer hatott, „lejjebb hozta” a nőt. És miközben a görbe egyre
egyenletesebb lett, Harvey izgalma egyre fokozódott. Nem volt ott más, csak ő, Dance
és a beteg. A nő élete kizárólag Roland Dance, az aneszteziológus segédorvos
kezében volt.
Harvey tekintete most találkozott az ápolónőével. Sandra Lock-nak hívták. Harvey-
ban egy pillanatra megrebbent valami: borzongató vágyat érzett. Gyorsan elkapta a
tekintetét, és a páciensre nézett, mert nem akarta, hogy bármi is elvonja a figyelmét.
Most nem. Aztán ismét Sandrára pillantott. A lány rámosolygott.
Fitos orra volt és telt, csókos ajka. Fekete haját rövidre vágva, Sassoon-frizurában
hordta. Az arca nem volt túl szép, és a bőre se túl bársonyos, valamiért mégis
fölizgatta Harvey-t. Sandra a húszas évei elején járt. Hatalmas keblei voltak, és
Harvey úgy képzelte, a fekete harisnyába bújtatott, karcsú lába csupaszon
márványfehér lehet.
– Mint az anyjáé – szólalt meg a füle mellett egy éles hang. Harvey riadtan
pislogott, és megpördült a tengelye körül, de a háta mögött nem volt senki. Sandra
megint rámosolygott. Ő lett volna? Ő mondta? Harvey most a légzőkészülék halk
fújtatását hallotta. Meg embereket, akik hozzá beszéltek. Hangokat. Róla beszéltek.
Ez olykor előfordult, de ő nem bánta. Az iskolában is pusmogtak róla, de megmutatta
nekik.
És egyszer majd megmutatja az egész világnak!
Az ágyon fekvő lány feje fölött öt-tíz centivel gépiesen húzódott össze és tágult ki a
levegőt ki-be pumpáló fújtató: puff-pfff, puff-pfff… A plafonról a neoncsövek tompa,
erős fénye sugárzott, a falba épített rácsokon nesztelenül áramlott be a tiszta, szűrt
levegő.
– Reagál? – kérdezte egy hang. Dr. O'Feral volt az, az intenzív osztály vezető
aneszteziológusa.
– Jön lefelé – mondta Roland Dance.
O'Feral a csepegtetőre, majd az EEG oszcilloszkópjára pillantott.
– Öt köbcenti?
– Igen.
– Meddig?
– Tizenöt percig.
– Pulzus?
– Ötvenöt – mondta Sandra Lock.
– Emeljék a dózist hét és félre. Egy kis segítség kéne Mr. Wendellnél a hetes
ágyon – mondta Sandrának az orvos. – Oda tudna jönni úgy öt percre?
A nővér elindult O'Feral után. Dance átállította a cseppszabályzót.
– Hét és fél – jelentette be, miközben dr. O'Feral visszajött.
– Roland, vetnél egy gyors pillantást Mrs. Gaffrey-re? Nekem van egy
autóbalesetesem a földszinten.
Dance Harvey-hoz fordult.
– Elvagy egyedül egy kis ideig?
Harvey bólintott.
– Hárompercenként nézd meg a pulzusát. Ha negyvenöt alá megy, kiálts. Szépen
jön lefelé, nemigen lesz probléma.
Harvey hirtelen magára maradt. A nőre, majd az EEG-re szegeződött a tekintete. A
görbe egyre laposabb lett, a rángások gyengültek. Kitapintotta a nő pulzusát:
negyvennyolc. A barbiturát mindent lelassított. Tudta, hogy nem baj, ha a szívritmus
lassul, mert lassul a nő anyagcseréje is, így kevesebb oxigénre van szüksége.
Hideg, nyirkos, ernyedt volt a nő csuklója, a pulzusa pedig úgy vert, mint egy riadt
kis állaté. Az arca mégis kezdett nyugodt, derűs benyomást kelteni. A monitoron
berregni kezdett a figyelmeztető csengő. Az oszcilloszkópon már majdnem teljesen
kilapult a görbe. Harvey megnyomta a kézi vezérlő kapcsolót, mire a zaj megszűnt.
A képernyőről eltűntek az utolsó jelek is, és csak egy folyamatos zöld vonal látszott.
A nő agya teljesen leállt, megszűnt benne mindennemű tevékenység. Pontosan úgy,
mintha halott lenne. A pulzusa lelassult negyvenötre. A szellőző fújtatását hallgató
Harvey beszívta az állott, gumiszagú levegőt, és érezte, hogy szaporábban ver a
szíve.
 Agyhalott. Nem zajlik odabent semmiféle tevékenység: nincsenek gondolatok,
nincs semmi. A beteg nem lát, nem hall, nem érez. Amíg le nem állítják a barbiturát
adagolását, és a zöld vonal el nem kezd újra föl-le cikázni, ez a nő vegetatív lény, akár
egy zöldség.
Megint a szellőző sziszegését hallotta: állott, áporodott levegő áramlott a
helyiségbe. Ha valakinek teljesen leállítjuk az agytevékenységét, akkor megszüntetjük
a tudatát? Vagy kinyomjuk belőle? És hova ki? A műtő plafonjára?
Ernest Meadway, aki azt mondta neki, hogy mindent látott a mennyezetről, nem
volt agyhalott, csak begyógyszerezték. Dance-nak abszolút igaza lehetett abban,
hogy csak hallucinált. Lehetséges.
De mi van, ha ez a nő is tud arról, ami körülötte folyik? Ha agyhalott létére tud róla,
az már egészen más. Még jobb lenne, ha egyáltalán nem is lélegezne, ha a szíve és
az agya is halott lenne, és utána, amikor visszahozták és fölébresztették, emlékezne
rá, hogy mi történt…
A légzését nem lenne nehéz leállítani. Egyetlen kapcsolót kellene megnyomnia,
amely centiméterekre van a kezétől. Harvey megfordult, fülelt, hogy nem jön-e valaki,
és végignézett a hosszú kórtermen. De nem volt a közelben senki, nem látta senki.
Épp csak megnézi. Csak pár másodpercig…
A keze a kapcsolón pihent. Érezte az adrenalinfröccsöt, érezte, hogy az inge alatt
csurog róla a verejték. Sietős, nyugtalan léptek hallatszottak, de a szomszédos ágynál
megálltak, így nem láthatta, kik jönnek. Idegesen levette a kezét a kapcsolóról.
Valahonnan a távolból Roland Dance nyerítő nevetését hallotta. A francba! Ha a
páciens tudata fönt van a plafonon, és onnan figyeli őt, akkor lehet, hogy emlékezni
fog rá. Lehet…
Adni kéne neki valami jelt, gondolta. Csinálni kéne valamit, ami bizonyíthatná, hogy
figyelt-e odafentről vagy sem.
Harvey, biztos, ami biztos, pár lépéssel arrébb ment, hogy kikerüljön a nő
látómezejéből. Aztán a feje fölé emelte a két karját, és mindkét kezével „V” betűt
mutatott. Közben érzékelte, hogy valaki megállt a háta mögött.
– Minden oké? – kérdezte Dance.
Harvey leengedte a karját. Hülyén érezte magát.
– Egy kicsit elgémberedtem – magyarázta.
Dance a csepegtetőállványra, majd az EEG-re pillantott.
– Mennyi a pulzusa?
– Negyvenöt – felelte Harvey.
– Láttad, amit akartál?
– Igen, köszönöm.
– Az epilepsziáról írod a disszertációdat?
Harvey egy kicsit habozott, majd bólintott.
– Sokkal gyakoribb, mint azt gondolják – mondta Dance. – Körülbelül minden
huszadik embert érinti. – Ásított egyet. Harvey mintha egy ásító lovat látott volna
maga előtt. – Tulajdonképpen részt veszek egy kísérletben, ami téged is érdekelhet.
– Ó, tényleg?
Dance megint ásított, és megütögette a száját az ökölbe szorított kezével.
– Bocs, egy hétig éjszakás voltam. – Azzal a kabátzsebébe süllyesztette a két
kezét, és úgy bámulta a szőnyeget, mint aki elejtett valamit. – A laborban az
epilepszia nagy dózisú barbituráttal való kezelését vizsgáljuk. Patkányokon és
macskákon egész érdekes eredményeket kaptunk. Elkötjük a macskák nyaki ütőereit,
vagy ha úgy tetszik, megfojtjuk őket, épp csak annyira, hogy súlyos agyi oxigénhiány
lépjen föl, aztán az egyik csoportnál mélykómás barbiturátterápiát alkalmazunk, a
másiknál pedig nem csinálunk semmit, és megnézzük, melyik csoport szenved
súlyosabb agykárosodást. Egész figyelemreméltóak az eredmények. A patkányok
különösen érdekesek. Az epilepsziás patkányoknál pozitív eredményeket kapunk.
– A patkányoknál is előfordul epilepszia? – kérdezte Harvey.
– GW2937-et adunk nekik.
– Ezt a gyógyszert nem ismerem.
– Nem is ismerheted. A Grauer kísérleti gyógyszere. Álmatlanságra fejlesztették ki,
de rájöttek, hogy epilepsziát idéz elő. Az pedig baromi durva tud lenni. Különösen az a
fajtája, amit ez a szegény lány nyert meg.
– De a status epilepticus nem olyan gyakori – mondta Harvey.
Dance elgondolkodva nézte a pácienst.
– Kár érte. Egy ilyen szép lány…
– Kár, hogy nincs belőle több – mondta Harvey.
Dance kétkedve nézett rá, majd fölfelé kunkorodott a nedves ajka.
– Bizony, bizony, csinos lányokból sosem elég! – mondta vigyorogva. – Egy
pillanatra azt hittem, a status epilepticusban szenvedőket kevesled.
Harvey erre nem mondott semmit.

25. fejezet
1990. október 24., szerda

A Régensherceg Kórház Brighton keleti végén, a parti szikláktól úgy másfél

kilométerrel beljebb foglalta el magaslati pozícióját. A délre néző szobákból a György
régensherceg és Viktória királynő korában épült sorházak fölött szép kilátás nyílt a La
Manche csatornára, az északiakból pedig a dél-angliai dombvidékre és a brightoni
lóversenypályára. Az ablakok többsége azonban – ahogy ez már lenni szokott, ha
bürokraták készítik a terveket – az épülettől nyugatra lévő iparterületre vagy keletre, a
kórház többszintes parkolójára nézett.
A kórház a 19. század elején rokkant tengerészek menhelyeként kezdte
működését. Az évtizedek során folyamatosan bővítették, így Anglia egyik legnagyobb
vidéki kórházává nőtte ki magát, és már csak a walesi hercegnőről elnevezett, építés
alatt álló oktatószárnynak kellett elkészülnie ahhoz, hogy a Sussexi Egyetem
oktatókórháza lehessen.
A kórház központi magját egy mocskos, szürke, palatetős kőépület és egy Palladio-
stílusban épült oszlopcsarnok jelentette, amelyet a régensherceg patinás rézszobra
és Viktória királynő nem kevésbé patinás szobra fogott közre. A központi épület két
oldalán ablaktalan folyosókkal, lejtős gyalogjárókkal összekötött épületek vegyes
felvágottja nyúlt el. Ezekben a jókora területet elfoglaló épületekben kapott helyet a
régebbi osztályok és az adminisztrációs irodák többsége.
Az épületegyüttes kavicsos vakolatú hátsó nyúlványaiban volt a mosoda, a
halottasház és a patológiai osztály, valamint a kutatólaboratóriumi blokk és a
diszkréten jelöletlenül hagyott állatház. Ezek mögött egy komor, tizenkét emeletes,
ötvenes években épült toronyház állt, ez volt a II. Erzsébet-szárny. Itt kaptak helyet az
általános kórtermek, az intenzív osztály, a szülészet, valamint a kilenc műtő.
Kate-et nyugtalanították a kórházak: olyan emlékeket, félelmeket hoztak felszínre,
amelyeket inkább jó mélyre eltemetett volna. Emlékeztették a saját halandóságára,
pedig ő úgy érezte, e nélkül is épp elég bizonytalan az élete. Nem tetszettek neki a
kórházi épületek, nem tetszett a szag, nem tetszett, hogy olyan gyámoltalanok,
kiszolgáltatottak a betegek. Gyerekkorában, Bostonban kétszer is volt kórházban:
hétéves korában a manduláját vették ki, tízéves korában pedig a vakbelét. Az orvosok
és a nővérek kedvesek voltak, de ez nem enyhítette sem a fájdalmait, sem a félelmét.
Miközben Kate fölfelé hajtott az autóparkoló rámpáján, kinyílt a Volkswagen
kesztyűtartójának fedele. Kate bevágta, de megint kinyílt, és az ülés elé, a lábtérbe
kihullott egy halom parkolócédula.
Az első szint tele volt, ahogy a következő három is, így Kate az utolsó rámpán is
fölment, kihajtott a sötétből a tűző napra, és ott végre talált egy helyet. Miután kiszállt,
bele kellett dőlnie a süvítő szélbe, hogy haladni tudjon. A kabátja vitorlaként
csapkodott hátrafelé, a haja pedig hevesen ostorozta az arcát, jól megtépázta a szél:
fájdalmasan megfeszültek a hajgyökerek.
Lement egy vizeletszagú kőlépcsőn, elhaladt egy Szaddamot miniszterelnöknek
követelő graffiti előtt, majd belépett a nehéz vészkijárati ajtón, amely mögött irányjelző
táblák valóságos össztüze zúdult rá: Mendelssohn-kórterem, Victoria-kórterem,
Kemoterápia, Mikrobiológia, Hisztopatológia, Járóbeteg-ellátás, Intenzív osztály,
Szülészet, Baleseti sebészet, Információ.
Kate belökött egy újabb nehéz, gumiperemes ajtót. A hosszú, sötét folyosón darált
hús, káposzta és fűtőolaj szaga terjengett. Rádöbbent, hogy alighanem egy emelettel
lejjebb jár, mint kellene. Egy műtőssegéd fém ruháskocsit gurított el mellette, a férfi
nadrágszíjára csíptetett karikán kulcscsomó fityegett. Kate ment tovább. A lépcső
tövébe érve látta, hogy a jobb kéz felőli folyosón lázas tevékenység zajlik: a nagy
kupacokban álló mosott ruhát szortírozzák, kocsikra pakolják és továbbtolják.
Fölment a lépcsőn, majd újabb dupla ajtókon át vezetett az útja, míg végül az
információs és váróhelyiségben találta magát. A recepciós asztalnál eleven,
rátermettnek látszó lány ült. Kate megkérdezte tőle, hol találja Matthews doktort.
– Két Matthews doktorunk is van – mondta a lány. – William Matthews és Howard
Matthews.
Kate széthajtotta a halotti bizonyítványt, és megnézte a nevet: H. Matthews.
– Én Howard Matthewst keresem – mondta.
A lány megnézett a pult alatt valamit, amit Kate nem látott.
– Az intenzíven van. A hatodikon.
Kate megköszönte a segítséget, majd a lifthez lépett, és megnyomta a
hívógombot. Fertőtlenítőszagot érzett meg valami más, számára azonosíthatatlan
vegyi anyag szagát. A parafa faliújságra kiszögezett plakát véradásra buzdított. A lift
fémajtaja nagyokat zökkenve, rángatózva kinyílt. A fülkében két cseverésző nővér
meg egy piros kasmírköntöst viselő, kezében összetekert újságot tartó középkorú férfi
utazott. Miután Kate belépett, megérkezett egy fiatal hordár is, aki
sebészszerszámokkal megpakolt tálcát gurított be a kiskocsiján. A fiú vidáman
üdvözölte a nővéreket.
Kate a hatodikon kiszállt, és a nyilakat követve elindult a szürke szőnyegcsempés
folyosón az intenzív osztály felé. Biztonsági üveges, kétszárnyú faajtón keresztül jutott
be a kis recepcióra, ahol nem látott senkit. A bambusz térelválasztó mögött
kényelmesnek látszó székek sorakoztak, ezenkívül étel- és italautomata, ivókút,
valamint védőplexivel kúp alakban körbevett érmés telefon is tartozott a
berendezéshez. Egy nyitott ajtón benézve Kate aprócska, üres hálószobát látott, ahol
az egyetlen ágyat durva anyagú, lila pokróccal terítették le.
A pultnál sem volt senki, csak a számítógép érthetetlen szakzsargonnal teleírt, zöld
képernyőjén villogott a kurzor. Csöndes, félreeső helynek tűnt az intenzív, mintha
elkülönült volna a nyüzsgő kórház többi részétől. A mennyezet habszivacs táblái közé
ékelt fémrácsokon halkan sziszegve áramlott be a meleg levegő. Az itt dolgozók
nesztelenül jártak-keltek a folyosón. Senkin sem látszott, hogy sietne, de az sem,
hogy csak úgy lazán sétálgatna. Kate-nek olyan érzése támadt, mint az újságnál a
szerkesztőségben: hogy a középpontban van, a belső sávban, ahol a tempót diktálják.
Még a falra szerelt óra folyamatosan haladó másodpercmutatója is ugyanolyan volt,
mint a Newsnál.
Úgy egy perc telt el, mire egy nővér észrevette, és kijött a pult túloldalára. A fekete
bőrű nő szigorú kefefrizurájához lágy, barátságos arcvonások társultak. A kék-fehér
köpenye hajtókáján krómozott zsebóra lógott láncon, a kezében írómappát tartott.
– Segíthetek? – kérdezte.
– Matthews doktort keresem – mondta Kate.
– Nem hiszem, hogy itt van. Jelenleg éjszakás. – Aztán a nő összeráncolta a
homlokát, és a listájára pillantott. – Azaz mégsem, várjon egy percet, változott a
beosztás. Mindjárt megnézem. – Kate nagy megkönnyebbülésére már indult is,
anélkül, hogy kifaggatta volna őt, hogy kicsoda-micsoda, de aztán megállt. – Ön
valamelyik betegünk hozzátartozója?
Kate elmosolyodott, és örült, hogy elegánsan öltözött fel. Megrázta a fejét.
– Mit mondjak a doktor úrnak, ki keresi? – kérdezte a nővér.
– Kate Hemingway vagyok. – A nővér nem kérdezősködött tovább. Elindult, és pár
lépés után megállított egy nagy léptekkel szembejövő férfit, akiből csak úgy sugárzott
a tekintély és az arrogáns gőg. A nővér mutatott neki valamit a kezében tartott
papíron, ő pedig tüzetesen áttanulmányozta. Az öltözete drágának tűnt, a nővér pedig
idegesnek, mintha félne tőle. Kate kíváncsi lett volna, hogy vajon ki lehet ez az ember,
mert azon vette észre magát, hogy furcsamód nyugtalanítja.
A férfi, aki zömök testalkatával bikára emlékeztetett, nem lehetett magasabb
százhatvanöt-százhetven centinél, de az egyenes tartása és a fölszegett álla többnek
mutatta. Petyhüdt, sápadt, szobanövény életmódra valló bőre volt, tömpe orra, kicsi,
eperszínű szája és a húsos arcában mélyen ülő, apró, jéghideg szeme. Ritkuló,
világosbarna haját roppant gondosan fésülte, minden szál a helyén volt.
Kétsoros, tengerészgombos zakót, szürke flanelnadrágot és fényes, aranyláncos
fekete papucscipőt viselt. A krémszínű ingének elegáns gallérja volt, a
nyakkendőjének pedig közönséges, rikító mintázata. Minden egyes ruhadarabja olyan
benyomást keltett, mintha reggel hozták volna meg a tisztítóból.
Ajkát biggyesztve, kezét összekulcsolva beszélt a nővérhez. Kate észrevette, hogy
arany azonosító karperec, aranyóra és Wedgewood pecsétgyűrű is van rajta.
Mosolytalanul folytatta a mondókáját, mintha lenézné a fekete nőt, és Kate baljós,
kísérteties vonást vélt fölfedezni az arcán: olyan embert sejtetett ez a vonás, aki el
tudna vezetni egy koncentrációs tábort.
A férfi most hirtelen rámeredt, mintha tudná, hogy figyeli. Kate elfordult, és a kínos
zavar mellett valami más, valami fagyos érzés is átjárta a bensőjét. Megint odanézett:
a férfi tekintete még mindig rászegeződött. Kate a pultot, majd a képernyőn villogó
zöld kurzort vizsgálgatta.
 A szeme sarkából látta, hogy a nővér elmegy, a férfi pedig nagy léptekkel
továbbhalad. Most előrenézett, Kate úgy látta, már máson jár az esze. De mielőtt
eltűnt volna a látómezejéből, a férfi vetett rá még egy átható pillantást. Kacérságnak,
flörtnek nyoma sem volt a szemében, inkább megvetés és rosszindulat áradt belőle.
Paranoia, gondolta Kate. Bűntudatom van, amiért idejöttem.
A nővér egy fehér köpenyes férfival jött vissza. A férfi arckifejezése agresszív volt,
mintha valami fontos dologban zavarták volna meg. Fanatikus diákvezért idézett a
durva bőre, a praktikusan rövidre nyírt, szőke haja és a fültől fülig érő, de hasonlóan
rövid szakálla.
– Igen? – szólalt meg nyájas, de kemény hangon.
– Dr. Matthews?
A férfi úgy mérte végig Kate-et a rideg tekintetű, véreres szemével, mintha egy
rosszindulatú daganatot látna maga előtt. Kate tudta, hogy kosztüm ide vagy oda,
akár ki is írhatta volna magára nagy betűkkel, hogy VIGYÁZAT, ÚJSÁGÍRÓ! A férfi
kurta bólintással válaszolt.
– Egy bizonyos Mrs. Sally Donaldsonról szeretnék beszélni önnel, ha lehetséges.
Tudomásom szerint ön írta alá a halotti bizonyítványát.
Matthews doktor szája elkeskenyedett.
– Ön az elhunyt rokona?
Kate némi habozás után megrázta a fejét.
Az orvos arcáról az udvariasság utolsó morzsája is leolvadt.
– Már megbocsásson, de akkor kicsoda maga?
– Én… – Kate megint habozott egy kicsit – egy napilap tudósítója vagyok.
Matthewsnak megrándult egy arcizma.
– Te jó ég, de rosszul vagyok maguktól! Én itt emberéleteket próbálok menteni,
maguk meg üldöznek, mint a kopók! Éjjel-nappal dolgozom, mert emberhiánnyal
küzdünk, úgyhogy nincs időm beszélgetni magukkal. Az utóbbi három éjjel összesen
három órát aludtam. A sajtóval a főigazgató irodáján keresztül kommunikálunk.
Magának ezt tudnia kell.
A nővér pár lépéssel az orvos mögött állt, és mintha bocsánatkérő kifejezés ült
volna ki az arcára. Kate Matthews doktor szemébe nézett.
– Azt állítja, hogy emberéleteket próbál menteni. Ugyanakkor aláírta egy olyan nő
halotti bizonyítványát, aki nem is volt halott.
A férfi erre kis híján ráharapott. Kate szívből remélte, hogy ráharap: már nyílt a
szája, ökölbe szorult a keze, és nagyot fújt. Látszott, hogy megingatta, hogy fájó
pontra tapintott.
– A főigazgató irodáját a Jubileumi Szárny második emeletén találja – mondta
végül Matthews. – Javaslom, hogy fáradjon oda, és beszéljen a főigazgató úrral. Én
nem láttam arra utaló jelet, hogy Mrs. Donaldson ne lenne halott. – Azzal az orvos
sarkon fordult, és elment. Röpködött a levegőben a fehér köpenye.
Kate is elfordult: bosszantotta, hogy ezt a lapot játszotta ki, hiszen így semmi
eredményt nem hozott a Matthews doktorral való találkozása. Még azt sem tudta
meg, hogy Sally Donaldson itt, az intenzíven halt-e meg, vagy egy másik osztályon?
Matthews doktor viszont szemmel láthatóan ideges, ezt akár okozhatja a bűntudat, de
a fáradtság is. Ebből tehát nem vonhat le messzemenő következtetést.
Sally Donaldsont gépek tartották életben, tehát szinte bizonyos, hogy itt volt. Az
osztályon vannak más orvosok, más nővérek is. Valaki talán tud róla, valakit talán
szóra lehet bírni. Kate kilépett a folyosóra, megpróbált eligazodni a táblarengetegben,
majd navigálni kezdett az útvesztőszerű folyosókon.
 Dr. Matthews azt mondta, fáradt. Három nap alatt három óra alvás… Még ha ez
túlzás is, az nyilvánvaló, hogy rettenetesen túlhajszolt, és ilyen állapotban hajlamos
hibázni az ember. Mégis itt van, szemmel láthatóan nem függesztették föl, sőt még
csak nem is csökkentették a munkaterhelését. De ha csak a gyanú árnyéka is vetülne
rá, nyilván felfüggesztenék.
Tehát nem vetül rá a gyanú árnyéka. Vagy azért, mert valaki más hozta meg a
végső döntést, és ő csak az íródeák szerepét töltötte be, vagy azért, mert a kórház
vezetése nem aggódik, hiszen tudják, hogy Sally Donaldsont nem élve temették el. Az
csak egy hisztérikus újságírónő szörnyű rágalma. Az övé.
Vagy pedig megkezdődött az ügy eltussolása.
A főigazgató irodájában hihetetlen szemétdomb volt. A két asztalon minden helyet
elfoglaltak a papírhegyek, valamint a két ősrégi, manuális írógép, egy fáradt
benyomást keltő fénymásoló és egy faxgép. A falakat újságkivágásokkal,
szalagcímekkel, karikatúrákkal tapétázták ki. A mocskos redőnyt a tűző nap miatt
lejjebb engedték, de Kate a hatalmas ablakon át így is látta a brightoni
kishajókikötőben az árbocokat, cölöpépítményeket, a kikötőn túl pedig a Csatornát.
Az egyik asztalnál egy lány ült, és rideg, pattogó hangon beszélt a három telefon
egyikébe. Kate a hangjáról fölismerte: Susan Maldennek hívták, és már többször is
beszélt vele telefonon, egyszer éppen előző nap reggel, amikor Susan éles hangon
közölte vele, hogy a kórház „vizsgálatot indít”. A hosszú, barna hajú, lapos orrú,
Lennon-szemüveget viselő lány most letette a kagylót, és elmormolt egy szitkot.
– Mr. Merrivale bent van? – kérdezte tőle Kate.
– Pillanatnyilag el van foglalva. Segíthetek?
– Igen. Van valami információja Sally Donaldsonról?
– Kicsoda ön, ha szabad kérdeznem?
– Kate Hemingway a Newstól.
Susan Malden olyan arcot vágott, mintha éppen beletört volna valamibe a foga.
Turkált egy kicsit a papírjai között, majd kirángatott a kupacból egy oldalt, és nyújtott
karral odatartotta Kate elé, mintha attól félne, hogy elkap tőle valamit, ha közelebb
engedi magához.
A lap tetején nyomtatott nagybetűkkel az állt, hogy RÉGENSHERCEG KÓRHÁZ –
SAJTÓKÖZLEMÉNY – SÜRGŐS. Kate elolvasta az egészet.

Október 24.
Az újsághír, mely szerint Mrs. Sally Donaldsont, aki október 14-én a Régensherceg
Kórházban halt meg, idő előtt temették volna el, minden alapot nélkülöz.
Az elhunyt nőt öt napig gépek tartották életben a kórház intenzív osztályán, miután
a csillapíthatatlan epilepsziás rohamait követő agyi ödéma miatt, a diagnosztikai
eljárásrend maradéktalan betartásával agyhalottnak nyilvánították. Az őt életben tartó
gépekről a hozzátartozóival történt egyeztetés után, azok beleegyezésével kapcsolták
le.
Az újságíró, aki nem volt jelen az exhumáláson, a jelek szerint tévesen az idő előtti
eltemetés bizonyítékaként értelmezte azoknak a természetes biológiai folyamatoknak
az eredményét, amelyek a be nem balzsamozott holttestben a halál után
lejátszódnak.
A kórház a vizsgálat lezárulta után újabb közleményt bocsát ki.

Kate Susan Maldenre nézett. Gyomorforgató volt a lány önelégültsége.

Diadalmasan csillant a két kerek szemüveglencse.
 Kate inkább kiment az irodából, hogy a lány ne élhesse ki még jobban a kárörömét.
No meg azért is, nehogy esetleg elszakadjon nála a cérna, és olyasmit mondjon vagy
tegyen, amit megbánna. Az ügy eltussolása megkezdődött. Már amennyiben erről
van szó.
 26. fejezet

Jó nagy farkad van, tudsz róla? Tényleg óriási. – A lány ujjai föl-le jártak az ernyedt,
nyálkás hímtagján, és gyengéden dörzsölgették. –Tényleg óriási – súgta a fiú fülébe.
Forró volt a lehelete, a hangja pedig érdes, akárcsak a bőre.
Harvey Swire érezte, hogy megint kezd merevedni. Sandra a nyakát, majd a
mellbimbóit csókolgatta, és közben továbbra is gyengéden, kitartóan, lassú, elnyújtott
mozdulatokkal simogatta a férfiasságát.
– Annyira óriási! – mondta, majd végigsiklatta a nyelvét Harvey hasán, jól
odanyomta a köldökéhez, és lassan megforgatta benne. Ezután tovább haladt lefelé:
finoman a szájába vette a péniszét, és az ajkaival kényeztette. A nyelve körbejárt
Harvey duzzadó makkján, majd a hegye könnyedén megpiszkálta a tetején a kis rést.
Harvey-nak ökölbe szorult a keze a kéjtől, és mohón szívta be a levegőt. Sandra
ezután hosszában nyalta végig a szerszámát lassan, egyenletes tempóban, majd
még lejjebb siklott, és összezárult a szája Harvey heréi körül. A fiúba egy pillanatra
belenyilallt az aggodalom. Megfeszült a teste, amikor a lány összenyomta a golyóit az
ajkaival, az enyhe fájdalomérzet egészen a gyomráig hatolt. Fáradt volt, azt sem
tudta, hány óra van. Hajnali kettő-három körül lehetett. Meleg, balzsamos nyári
éjszaka volt. Harvey teste még nyirkos volt a fél órával azelőtti szeretkezésük
verítékétől.
Valahányszor Sandra fölemelte a fejét, elővillant a melle. Az utcai lámpák erős,
hideg fényében, amely a nyitott ablakon át áradt a szobába, áttetszőnek hatottak a
hatalmas, fehér keblek. És Harvey egy-egy villanásnyi időre látott egy fehérlő
bőrdarabot a saját merevedő hímtagjából is, amelyen le-föl járt a lány feje. Megint
fölkorbácsolódott benne a szenvedély.
Ez volt az első randijük – és egyben az utolsó is. Már kétszer lettek egymáséi a
szűk kis lakásban, amelyet Harvey az anyja életbiztosításából vett a nagy dél-londoni
közúti csomópont, az Elephant and Castle közelében.
A feltételezése, hogy Sandra jól dug, helytállónak bizonyult. Olyannyira, hogy
amikor a lány ismét a hasára siklatta a nyelvét, majd a fogai közé vette a mellbimbóját,
hogy aztán homorítva fölébe tornyosuljon, meglovagolja, magába tolja a hímtagját, és
lassan, centiről centire egyre lejjebb csússzon rajta, Harvey-t elfogta a kísértés, hogy
elnapolja a tervét, és eltöltsön még vele egy-két pásztorórát.
Azután hívta randira Sandrát, hogy találkoztak az intenzíven, a status
epilepticusban szenvedő, nádszálvékony modell ágya mellett. A csodaszép, szőke
lány ágya mellett, akinek barbiturátokkal fojtották el az agytevékenységét, hogy
leállítsák az ismétlődő epilepsziás rohamait. Maddie Stelmannak hívták.
Roland Dance azzal bízta meg Harvey-t, hogy figyelje és időközönként forgassa
meg Maddie-t. Harvey ott maradt a modell ágyánál, figyelte az oszcilloszkópon
kirajzolódó vonalat, és merőn nézte a lány mozdulatlan testét. Agyhalott… Ha van is
még tudata, ha van bármiféle gondolata, az csak az agyán kívül lehet. Vagy talán a
testén kívül.
Harvey háromszor is szüneteltette a mesterséges lélegeztetést. A leghosszabb idő,
ameddig lekapcsolta a gépet, valamivel több volt egy percnél. Félt, hogy ha ennél
tovább úgy hagyja, lebukik. Nem akarta tönkretenni a karrierjét, mielőtt még
elkezdődött volna: lesz még ideje bőven. Nagyon is bőven…
De még az a három röpke időszak is roppant izgalmas volt: fölvillanyozta a tudat,
hogy egy olyan ember közelében lehet, aki halott, de vissza fog jönni az életbe.
Mindez három órával az előtt történt, hogy a modell kezelését irányító dr. O'Feral
jóváhagyta a barbiturát-infúzió leállítását. Az azt követő órában, amikor már múlóban
volt a gyógyszer hatása, Harvey azt látta az EEG-monitoron, hogy a csúcsok egyre
magasabbak, egyenletesebbek, és szabályos térközönként követik egymást.
Normális agyműködés. Az epilepsziás rohamok abbamaradtak.
Amikor Maddie Stelman szeme késő délután végre kinyílt, Harvey egy jelet, egy
szemrebbenést várt, ami arra utal, hogy a lány felismeri őt. Azt várta, hogy a modell
megszólal: „Hé, ide figyeljen, láttam ám magát a plafonról! Láttam, ahogy mindkét
kezével V betűt mutat!”
Ehelyett a lány üres tekintettel bámult rá, és motyogósnak induló, majd fagyossá,
arrogánssá váló hangon azt kérdezte tőle, hogy hol a francban van ő tulajdonképpen?
Amikor pedig Harvey azt felelte, hogy a Királynő Kórházának intenzív osztályán,
Maddie Stelman hitetlenkedve, vádlón nézett rá, mintha legalábbis Harvey-t
személyes felelősség terhelné azért, hogy odakerült.
Semmi emléke nem volt arról, hogy a tudata elhagyta volna a testét, és egyre
jobban irritálta Harvey faggatózása. Amikor Roland Dance odajött hozzá, meg is
mondta neki, hogy állítsa le a kollégáját, mert hülye kérdésekkel zaklatja.
Harvey megkérte Dance-t, hogy szóljon, ha a lány újabb rohamot kap. Az
aneszteziológus azt felelte, hogy a neurológus konzultáns úgy döntött, a betegnek
rendszeresen antikonvulzánst kell adni az epilepsziájára. Harvey csalódott volt. Dance
megígérte, hogy mindenképpen szól neki, ha újabb status epilepticusos beteget
vesznek föl az osztályra, de ez valószínűleg csak hónapok múlva várható.
A Sandra fehér keblein játszó fényben Harvey egy-egy pillanatra látta a lány piros
mellbimbóit. Sandra hasa ütemesen hullámzott, ahogy föl-le siklott rajta, és Harvey,
fehér combjait nézve, beszívta állatias szagát.
A lány most lelassított. Óvatosan följebb emelte az altestét, hogy Harvey pénisze
majdnem kijött belőle, majd visszacsúszott rá, és merőn a szemébe nézve, már-már
démoni mosollyal ismét magába fogadta a duzzadt makkját, majd lassanként az
egész hímtagját, és közben a fekete fanszőrzetét jó erősen belenyomta a fiú
köldökénél a puha húsba.
– Ó, Harvey, ó, igen!
Harvey közeledett a csúcshoz, amikor a lány ismét fölfelé csúszott a péniszén.
Sandra jó erősen megragadta csuklóit, és Harvey belelövellte a magját. Érezte, ahogy
dolgoznak a mirigyei, ahogy egyre apróbb, görcsös rángások kíséretében pumpálják
kifelé a már kétszer kiürített, lassanként kiszáradó herezacskói tartalmát.
Utána a hímvesszeje szinte azonnal elernyedt, és a kéj hullámának elmúltával
tömény undor tört rá. A lány súlya majd összenyomta a combjait, a lehelete
savanykás és fokhagymaszagú volt a zsíros ételektől, a cigarettától, a piától. A
markáns illatú, olcsó parfümje nem tudta leplezni a szintén savanykás, fanyar
izzadságszagát. A pézsmaillatnak, amely az intenzíven úgy fölizgatta Harvey-t, nyoma
sem volt. Sandra gyengéden csókolgatta. Harvey érezte a lány felső ajkán a szúrós
kis szőröket, amelyeket a sminkjével leplezett, ahelyett hogy kiszedette volna.
A lány most homorított, és az utcai lámpa vakító fénye a mellére esett. A hatalmas
keblekre, amelyeket Harvey szintén izgatónak talált, de a hatást lerontották a csúnya,
lapos, horpadt mellbimbók. Sandra megcsókolta az egyik, majd a másik szemhéját.
Harvey igyekezett nem belélegezni a szájszagát. Még jobban összezsugorodott a
farka, és kicsusszant a lány testéből. Érezte, hogy a combjára csöpög a sperma.
Sandra lehengeredett róla, melléje kucorodott, és babusgatni kezdte a bágyadt
hímtagját. Csiklandós volt, és Harvey bosszúsan ellökte a kezét. Sandra játékosan
megint odanyúlt, és újra csókolgatni kezdte. Harvey jobban szerette volna, ha nyugton
marad végre. A lány most kisimított pár kósza hajszálat a homlokából.
– Szereted az orvostudományt? – kérdezte.
– Igen.
– És ha végzel, neurológiára fogsz szakosodni?
– Neurológiára? – csodálkozott Harvey.
– Nem ezért jöttél be az osztályra ahhoz az epilepsziás nőhöz?
– Nem. Aneszteziológiára fogok szakosodni.
– Aha, értem. Szóval azért voltál ott.
Harvey erre nem mondott semmit.
– Valakitől hallottam, hogy te egy zseni vagy. Tavaly nem neked voltak a legjobb
jegyeid?
Harvey előző nyáron, a harmadéves szigorlat előtt megpróbált leállni a
klórpromazin-tablettával, amelyet még mindig naponta négyszer szedett, hátha
megismétlődik az, ami az emelt szintű középiskolai záróvizsgák előtt történt. De nem
járt sikerrel. Napokig kábán támolygott, ugyanazt élte át, mint legutóbb, amikor
megpróbált leállni a gyógyszerrel: az a kellemetlen érzése támadt, hogy félig a testén
kívül van, félig belül.
De nem is volt szüksége arra, hogy csaljon: tudta, hogy sétagaloppban fogja venni
a vizsgákat. A vizsgák könnyűek voltak, a kísérletezés viszont már nehezebb, mert
úgy kellett csinálnia, hogy ne kelljen magyarázkodnia. Úgy, hogy ne jöjjenek rá.
– Mi az ambíciód? – kérdezte a lány. Az ujja Harvey fanszőrzetében bujkált. – Van
valami, amit nagyon szeretnél elérni? Van valami személyes Szent Grálod? Tudod,
valami, amiről emlékeznek majd rád.
– Olyasmi, mint a penicillin feltalálása?
Sandra kíváncsian, kérdőn vigyorgott rá.
– Olyasmi?
Harvey a plafonon lógó csupasz villanykörtét bámulta. Az utcai lámpa fényében
úgy nézett ki, mintha föl lenne kapcsolva.
– Igen – mondta.
– És mi az?
Harvey egy kis ideig csak hevert szótlanul. Nyugodt derű áradt szét benne.
– Én leszek az az ember, aki bebizonyítja a világnak, hogy van élet a halál után.
– Ejha! – mondta Sandra, majd egy pillanatra elhallgatott. – Ez elég nagyratörő
ambíció. Hiszel Istenben?
– Isten egy felfuvalkodott szemétláda.
– Miért mondod ezt?
– Nem iszunk még egy kis pezsgőt?
– Miért is ne?
Harvey fölkelt, kezébe vette az ágy melletti asztalkán álló két pezsgőspoharat, és
meztelenül átsétált a szobából a folyosóról nyíló konyhába. Becsukta maga mögött az
ajtót, fölkapcsolta a villanyt, és lehúzta a rolót. Ezután kivette a hűtőből a felbontott
pezsgősüveget, töltött a poharakba, majd óvatosan a masszív faasztalkára helyezte
őket.
 Az ajtó felé pillantott, majd letérdelt, és előhúzott a hűtő hátsó részéből egy kis
hungarocelldobozkát. Levette a fedelét, és kiemelt belőle egy kis üvegcsét, amelynek
az alján jó fél centi finom, fehér por volt. Kihúzta a parafa dugót, és belepöcögtette az
üvegcse tartalmát a bal kéz felőli pezsgőspohárba. Ezután visszatette a dobozt a
hűtőbe, és bevitte a két poharat a hálószobába.
Belépett az ajtón, és az ágy felé indulva elejtette a jobb kezében lévő poharat,
amely ripityára tört a padlón.
– A picsába! – fakadt ki, és az üvegszilánkokat gondosan kikerülve Sandra kezébe
adta a másik poharat. – Fölbontok még egy üveggel – mondta.
– Elfelezhetjük ezt.
– Nyeld csak le. Erőt ad. Majd a következőt elfelezzük.
Sandra felkönyökölt.
– Micsoda dekadencia! Hajnali négykor pezsit iszunk az ágyban!
– Összesöpröm az üveget – mondta Harvey.

Sandrát másnap két óra után pár perccel érte az első epilepsziás roham, amikor
éppen egy szívbeteg páciensnek készítette elő a sóoldatot az intenzíven.

27. fejezet
1990. október 24., szerda

Kate teletankolta a Volkswagent, és vett a benzinkút boltjában egy tonhalas-uborkás

szendvicset meg egy kis doboz narancsdzsúszt is. Észrevette, hogy az ajtónál egy
köteg Sussex Evening News hever a déli kiadásból. A szalagcím ez volt:
ELSZABADULT INDULATOK A SÁTÁNISTÁK TÁRGYALÁSÁN.
Úristen! Ha lemaradt valamiről… Sietve letérdelt. A cím alatt kisebb betűkkel ez állt:
„Tudósítónktól, Kate Hemingwaytől.”
Megkönnyebbülten mosolyodott el. Patrick Donoghue betartotta az ígéretét
telefonon leadta helyette a tudósítást. Remélte, hogy a férfi még ott van, nem
szólította el valami fontosabb feladat.
Átfutotta a sztorit. Csúnya jelenetek a bíróság előtt. A gyerekek családtagjai közül,
akiknek megerőszakolásával, illetve szexuális zaklatásával Hartley Briggst és társait
vádolták, néhányan rá akartak támadni a vádlottakra, amikor meghozták őket a
bíróságra. Bent, a tárgyalóteremben pedig egyesek trágár jelzőkkel illették a bírót meg
a rendőröket, és gúnyolódtak a vádlottakon. A rendbontók egy részét kitessékeltek a
teremből. A vád képviselője elmondta perbeszédét.
Az ég kezdett elsötétülni, és hideg, csípős szél fújt. Kate jóleső érzéssel ugrott be a
meleg kocsijába. Még egyszer megnézte Sally Donaldson halotti bizonyítványának
fénymásolatán a címet, majd kinyitotta a kesztyűtartót, és elővett egy brightoni
utcatérképet.
Ryland Close 10.
Jól eszébe véste az útvonalat, majd visszatette a térképet, és felcsapta a
kesztyűtartó fedelét, de az ismét kinyílt. Kate bosszúsan vágta be újra.
 A szélvédőn esőcseppek koppantak. Néptelen volt a benzinkút, csak egy öreg
furgon állt a guminyomásmérőnél. Az úton eldübörgött egy busz. Kate becsúsztatta a
körmét a szendvics műanyag csomagolása alá, de nem sikerült fölnyitnia, mert le volt
ragadva. A címkén ez állt: „Mr. Tasty – ízletes és mindennap friss!” Dátumbélyegző is
volt rajta – méghozzá előző napi…
Kate ettől még bosszúsabb lett, és föltépte az ajtót, hogy visszavigye a szendvicset
a boltba, de ekkor az eső hirtelen dobolni kezdett a kocsi tetején, lent, a
téglautánzaton pedig sorra zúzták halálra magukat a kis vízcsíkok.
Alighanem az összes tegnapi, gondolta. Megfordította a szendvicset, és másik
betörési pontot keresett – de nem talált. Végül átdöfte a körmével a celofánt,
átlyukasztva a száraz kenyeret és a nyúlós, ragacsos töltelékét is. Kiszélesítette a
lyukat, kiügyeskedte rajta a szendvicset, és beleharapott. A kenyér erős, fanyar íze
kutyakekszre emlékeztette, a tonhalnak pedig olyan íze volt, mintha gittet rágott volna.
Elfordította a slusszkulcsot. A motor először kis fordulatszámmal pörgött, majd
fülsértő zörgéssel beindult. A szélvédő előtt elszállt egy pöffenetnyi kékes füst. Az
ablaktörlők csíkokban maszatolták el a vizet. Kate egy picit megnyomta a gázpedált,
és bekapcsolta a fűtést. Fázósan mozgatta a vékony harisnyába bújtatott lábujjait a
fekete cipőben.
Mardosta a kétely.
Hallgass a szívedre, kis bogaram! – mondta mindig az apja, amikor kemény volt a
helyzet, amikor Dara gúnyolódott vele, amiért nem megy egyetemre. Ha fölhívná, és
elmesélné neki, hogy mi történt, most is ezt mondaná.
A Ryland Close nevű utca Brighton külvárosában volt, a csöndes utcáknak a
tengertől a dombok lábáig terjedő labirintusában. A kis házak, amelyeknek
homlokzata a György kori stílust utánozta, maximum két-három évesek lehettek,
legalábbis Kate a járda melletti gyepsávba ültetett, karóval megtámasztott
facsemetékből meg a virágágyakban tenyésző, fejletlen cserjékből erre következtetett.
A tízes számú ház falait hintólámpák díszítették, a grandiózus, patinás tölgyfa ajtón
réz oroszlánfej volt a kopogtató. A díszes levélszekrényt Kate elég ócskának találta. A
garázs előtti keskeny, lekövezett sávban két kocsi állt: egy szerény Toyota meg egy
fekete spoilerrel és rikító csíkokkal, az autómániás suhancok stílusában felturbózott
kis Ford.
A földszinti ablakon be volt húzva a függöny. Ez is az egyik jele annak, hogy a
család szorosra zárta sorait a gyászoló férj körül. Kate nyakát behúzva lépkedett a
rozoga járólapokon a szinte egybefüggő vízfüggönyt alkotó esőben. A csengő mély
hangfekvésben adta elő harangjátékát. A függöny megrebbent, és Kate ismét örült,
hogy aznap elegánsan öltözött. Tudta, hogy így nem nézik egyből újságírónak, és
talán van esélye arra, hogy szót válthasson Kevin Donaldsonnal, ha megőrzi a
hidegvérét.
Ötven felé járó, rézszőke hajú nő nyitott ajtót. Úgy nézett ki, mint aki rendszerint
sokkal jobban ki van sminkelve, mint most.
– Igen? – szólalt meg fáradtan. A sápadt, fénylő arcbőre éles kontrasztban állt a
mattfekete, buggyos, blúzszerű pulóverével. Feszülten, gyanakvóan mérte végig
Kate-et a hosszú, göndör pillái alól. A szeme alatt mély táskák ültek. Több ujján is
gyűrű csillogott, a hegyi kristály karkötője pedig egészen a csontos kézfeje közepéig
csúszott le a csuklójáról. A pulóverhez barna nadrágot viselt, amelyet a leopárdbőr
mamuszába gyűrt. Penetráns dohányszagot árasztott.
– Válthatnék pár szót Kevin Donaldsonnal? – kérdezte Kate, akit megcsapott az
ajtón kiáradó meleg.
 – Nem akar beszélni senkivel – felelte a nő tompa, ellentmondást nem tűrő
hangon.
– Nagyon fontos lenne.
– Kevint nagy veszteség érte, és súlyos sokkhatás alatt áll. Attól tartok, pár hétig
várnia kell ezzel a beszélgetéssel.
– Ott voltam az exhumáláson, amikor fölnyitották Mrs. Donaldson koporsóját –
mondta Kate.
A nő habozott.
– A rendőrségtől jött?
Kate örült, hogy a nő nem buktatta le egyből.
– A Környezet-egészségügyi Hivatal megbízásából voltam ott.
– Kevin nem akar látni senkit. – A nőnek metálkék volt a szemfestéke, a haja töve
pedig ősz. Az ajtón beverő eső összevizezte a lábát. – Kevin anyja vagyok – mondta.
– Segíthetek valamiben? – Pár centivel beljebb húzódott az eső elől.
– Bejöhetnék egy másodpercre?
A nő még hátrébb lépett. Amikor becsukta mögötte az ajtót, Kate-et valósággal
arcul csapta a fojtogató, mellre nehezedő hőség meg a levegőbe beivódott, émelyítő
füstszag. A parányi előszoba újnak hatott, a berendezési tárgyakat mintha aznap
csomagolták volna ki. A festés friss volt és sértetlen, az ajtókon csillogott-villogott a
politúr, a rézkilincsek, reteszek mintha most érkeztek volna meg az öntödéből, a
vastag bársonyszőnyegre mintha még rá sem léptek volna. Friss házasok új otthona
volt ez.
Csak a szagok és a nagy meleg árulta el, hogy mi a helyzet. Kate a munkájában
nap mint nap találkozott a gyász szagával. Mindig egyforma volt: a zárva tartott
ablakok és a túlzott fűtés miatt bágyasztó, állott levegő, a több napja hordott ruha
áporodott bűze, az érintetlen, kihűlt, zamatát vesztett étel zsíros szaga.
Az egyik ajtón kijött egy macska, és szomorúan elnyávogta magát.
Elefántcsontszínű burmai macska volt, nem amolyan átlagos cica. Mutatós volt, mint a
fekete-fehér mintás, túlságosan is harsány szőnyeg, az előszobai asztal csiricsáré,
trópusi keményfa borítólemeze és rézkilincsei, a falat díszítő, Sorrentót ábrázoló olcsó
metszet aranyozott kerete vagy a mennyezetről lógó művészi igényű, száloptikás
lámpa. Ugyanazt a célt szolgálták, mint a felturbózott Ford: hogy elkápráztassák a
látogatót.
Kate-nek rossz érzése támadt, mert rajtakapta magát, hogy azt keresi, miért nem
kéne kedvelnie Sally Donaldsont. Tudta, hogy úgy elviselhetőbb lenne a szörnyűség,
ami a lánnyal történt. Utálta magát, amiért így gondolkodik, amiért ilyen fensőbbséges,
arrogáns módon fitymálja mások ízlését.
Pedig Sally Donaldson egyszerűen csak egy csinos, hétköznapi lány volt, akinek
az életében egymást követték a felvillanyozó események: házasság, új otthon,
küszöbönálló gyermekáldás. Az emeleten nyilván szépen berendezték a
gyerekszobát is, megvették a kiságyat, még a zenélő forgót is fölszerelték. Készen állt
minden.
Készen állt a koporsóban fekvő, összeaszott magzat fogadására…
– Mit is akar? – kérdezte Kate-től a nő, miközben lerúgta a lábáról az egyik
mamuszt, majd lehajolt, és megvakarta a talpát.
– Mr. Donaldson úgy gondolja, hogy Mrs. Donaldsont élve temették el?
A nő a falnak támaszkodva visszadugta a lábát a mamuszba.
– Hogy úgy gondolja-e? Persze, hogy úgy gondolja. Hiszen ez történt.
– Én is tudom, de a kórház tagadja.
 A nő keserűen felnevetett.
– Hát persze, mi mást is tennének, nem igaz? Jellemző. – Vállat vont. – Látta
mindenki. Látta a fiam, látta a pap, látták mind. – A nő arcát ráncok barázdálták, a
keze remegett. – Próbálja csak valaki azt mondani, hogy nem látta!
– Megvan rá a maguk oka. A papnak nem hiányzik, hogy azzal vádolják, hogy
eltemetett egy élő embert, és nem hiányzik a temetkezési vállalatnak sem. A kórház
sem akarja, hogy őket hibáztassák. – Kate a szőnyeget nézte. – Bocsásson meg.
Tisztában vagyok vele, hogy a családja számára ez borzasztóan fájdalmas, de ne
féljen, pár napon belül beszélek mindenkivel.
– Föl is boncolták. Annak az eredményéről nem hazudhatnak a vizsgálat során.
– Egy jó ügyvéd ízekre szedi a patológus jelentését.
– De nem a halál időpontját! Azt bizonyítani tudja a patológus. Mindig be tudják
bizonyítani, láttam elégszer a tévében. Mint valamelyik este is abban a Poirot-filmben:
egy háromhetes hullánál is félórás pontossággal megmondták.
– A tévében igen, mert így kívánja meg a cselekmény – mondta Kate. – De a
valóságban ez nem így működik. A patológusok nem tudják olyan könnyen
megállapítani a halál időpontját. – Kinyitotta a retiküljét, és elővette az összetűzött
fénymásolatokat, amelyeket előző este kapott dr. Marty Morgantől, a News orvosi
rovatának vezetőjétől. Megmutatta az anyagot Mrs. Donaldsonnak.
A legfelső lap tetején az állt, hogy „A halál óta eltelt idő és az emberi test bomlása.”
Lejjebb Kate piros vonallal megjelölte az egyik bekezdést:

A halál óta eltelt idő meghatározását nagyrészt az emberi test bomlási ütemére
vonatkozó szisztematikus megfigyelések és kutatások hiánya nehezíti. Sem a
testsúly, sem a testhőmérséklet nem megbízható mutató, különösen, ha a
testhőmérséklet ingadozik. A táplálékfelszívódás üteme és a toxinok lebomlása is
csak akkor használható mérce, ha ismert az eredeti dózis. Ha a halál időpontja a
bírósági bizonyítási eljárás szempontjából fontos, az ilyen jellegű törvényszéki
szakértői bizonyítékokat rendkívüli óvatossággal kell kezelni.

Mrs. Donaldson aprókat pislogott. Akkora csönd volt, hogy Kate szinte hallotta
nehéz szempilláinak verdesését. A háztetőn, a kövezeten dobolt az eső. A ház hátsó
részéből kattanás, majd zúgás hallatszott: új programfázisba kezdett a mosógép. Mrs.
Donaldson arcára a kétely függönye hullt.
– És miért érdekli ez magát? – kérdezte.
– Azt akarom, hogy kiderüljön az igazság. És Kevin az egyetlen, aki ebben
segíthet.
A nő fölemelte a kezét, jelezve, hogy várjon, majd behajolt egy jobbra nyíló ajtón.
– Alszol, szívem?
Válaszként motyogás hallatszott.
– Itt van egy hölgy, a vizsgálattal kapcsolatban érdeklődik. Szerintem váltanod
kéne vele pár szót. Hogy érzed, menni fog?
Erre nem jött válasz.
– Jobb lesz, ha úgy érzed – mondta a nő, és odabiccentett Kate-nek, hogy menjen
be.
Kate lába belesüppedt az elsötétített szoba vastag szőnyegébe. Az aranyszínű,
bojtos függönyök be voltak húzva, és csak két asztali lámpa világította meg a
helyiséget: mindkettő az előszobai száloptikás fényforrás kisebb kiadása volt. A
hatalmas tévékészülék be volt kapcsolva, de levett hanggal ment. A szobát a
háromdarabos bútorgarnitúra uralta, no meg a két sztereó hangfal, amelyek
őrbódékként fogták közre a kandallót. Az elektromos kandallóban reszketeg
műlángok nyaldosták a műanyag széndarabokat. A kandallópárkányon, Sally és
Kevin Donaldson berámázott esküvői fényképe mellett kis Ferrari-modell állt.
Kevinre most alig-alig lehetett ráismerni a fénykép alapján. Az egyik fotelban ült
összegörnyedve, kezét kétoldalt a karfán nyugtatva. Zilált volt a fekete haja, falfehér a
nyúzott arca, és a szeme alatt jókora táskák éktelenkedtek. Úgy nézett ki, mint egy
élőhalott.
A mocskos pólóra felhúzott, gyűrött zakója félre volt gombolva, vasalt élű
öltönynadrágjához gyapjúzokni és szürke papucscipő társult. Úgy nézett ki, mint aki
napok óta nem aludt, nem öltözött át, nem borotválkozott – és alig-alig vesz tudomást
Kate jelenlétéről.
– Én is ott voltam az exhumáláson – szólalt meg szelíden Kate.
A férfi nem válaszolt. Épp csak egy futó pillantást vetett Kate-re, majd tovább
bámulta a hang nélkül menő sorozatot.
– Foglaljon helyet, kedves – mondta Kevin anyja, aki érezhetően megenyhült Kate
iránt.
A másik karosszék mellett a rúzsfoltos csikkekkel teli hamutartó és a nagy halom
női magazin társaságában felénél kinyitva, lefelé fordítva ott hevert egy puhafedelű
Robert Goddard-regény is. Kate a kanapéra ült le.
– A hölgyet aggasztja, hogy a kórház megpróbálhatja eltussolni, ami Sallyvel
történt – mondta Kevin anyja. – Szerinte megpróbálják majd letagadni.
A fia lassan, mély hangon, a szavakat egybemosva szólalt meg, mint a kazetta,
amikor a magnóban már lemerülőben van az elem. Kate megállapította magában,
hogy biztos nyugtatókat szed.
– A halottkém azt mondta, majd felhív. – Ezután Kevin Donaldson ismét
hallgatásba burkolózott.
– Hogy elmondja, milyen eredményt hozott a boncolás? – súgott neki Kate, és
ösztönösen a táskája felé nyúlt, hogy elővegye a jegyzetfüzetét. De még időben
észbe kapott.
– Tegnap boncolták föl. Még nem jelentkezett a halottkém.
Kevin anyja leült, és kirázott a dobozból egy cigarettát.
– Ebből nagy per lesz – mondta. – Ettől fél a kórház, nem igaz? – Szájába dugta a
cigarettát, és kattant a csillogó fém öngyújtója. – Hát félhetnek is! Mert bepereljük
őket. – Rágyújtott, és mélyen leszívta a füstöt. – A férjem szerint százezrekre is
perelhetjük őket.
Kate Kevin Donaldsonra nézett.
– El tudná mondani a történtek hátterét? Csak ha nem túl fájdalmas, persze.
A férfi pár másodpercig még bámulta a tévét, és Kate már azt hitte, nem fog
válaszolni. Aztán mégis megszólalt, de a szemét nem vette le a képernyőről.
– Meddig menjek vissza?
– Az időben? Addig, ahol ön szerint a dolog kezdődött. – Határozott mozdulattal
kinyitotta a táskáját. – Nincs ellene kifogása, hogy ezt-azt följegyezzek magamnak? –
kérdezte szándéka szerint ártatlan hangon, de észrevette, hogy Mrs. Donaldson
arcán gyanakvó kifejezés suhan át. – Jelentést kell írnom – tette hozzá.
A nő megértően bólintott.
– A nőgyógyász volt – kezdte Kevin Donaldson. – Dr. Heywood. Ő mondta, hogy
Sallynek be kéne mennie a kórházba. – Itt elhallgatott, és megint a képernyőt
bámulta.
 – Ez mikor történt? – kérdezte Kate.
– Havi felülvizsgálaton volt nála. A huszonnegyedik héten.
Újabb csönd.
– És miért akarta dr. Heywood, hogy a felesége bemenjen a kórházba?
Most az anyja válaszolt Kevin helyett.
– Magas volt a vérnyomása. Az orvos úgy gondolta, jobb, ha bemegy
megfigyelésre.
– Toxémia – szólalt meg váratlanul Kevin. Tisztán beszélt, nem folytak össze a
szavai. Mintha verset mondott volna föl az osztály előtt.
– Komplikációk léptek föl nála – magyarázta Mrs. Donaldson. – Egyre magasabb
lett a vérnyomása, és agyi duzzanata is lett. Aztán elkezdődtek az epilepsziás
rohamok.
– Sally epilepsziás volt?
– Nem, az csak ennek a toxémiának a mellékhatása. – A nő leverte a hamut a
cigarettájáról. – A duzzanatot nem tudták visszaszorítani, és a rohamai egyre
súlyosabbak lettek. Pedig megkapta az összes gyógyszert, meg mindent, amit csak
lehetett. Látszott, hogy dr. Heywood nagyon odafigyel rá. – A nő megint slukkolt a
cigarettájából, és gyorsan kifújta a füstöt. – Aztán kómába esett. Gépekkel kellett
életben tartani. Öt napig volt…
– Hat – szólt közbe a fia.
– Hat napig. – Mrs. Donaldson elnyomta a csikket a csordultig teli hamutartóban,
és köhintett egyet. – Kevin ott aludt, van egy hálószobájuk a hozzátartozók számára.
Az éjszaka közepén mondta meg neki az ügyeletes orvos, hogy már nincs remény.
Azt mondta, Sally napok óta agyhalott, úgyhogy akár le is kapcsolhatják a gépekről,
hogy véget vessenek az agóniájának.
– A baba fogyatékos volt – közölte Kevin Donaldson.
Mindketten ránéztek, de semmiféle érzelmet nem árult el az arca. Az anyja újabb
cigarettát vett elő a csomagból.
– Dr. Heywood elmondta Kevinnek, hogy ha az anya agyhalott, akkor nagyon
kevés az esély arra, hogy a gyerek életben maradjon, és ha mégis életben marad,
akkor nagyon valószínű, hogy lesz valami fejlődési rendellenessége. Mindannyian
bementünk dr. Heywood-hoz. Nagyon rendes volt, részletesen végigvett velünk
mindent. Kevin és Sally szülei is egyetértettek abban, hogy semmi értelme
császármetszéssel próbálkozni.
– És lekapcsolták Sallyt a gépekről?
Kevin szomorúan bólintott.
– Azon az éjszakán új volt az ügyeletes orvos. Azt mondta, kell az ágy. Gyorsan
ment. Sally nem lélegzett, és ők közölték, hogy halott. – A férfi talán most először
nézett Kate-re.
– Végeztek vizsgálatokat?
– Nem tudom. Nagyon sírtam, nem emlékszem. Megkérdezték, hogy hívjanak-e
taxit. Aztán már csak azt láttam, hogy fehér lepedővel letakarva kitolják Sallyt.
Most már csurogtak az arcán a könnyek. Kate is érezte, hogy könnybe lábad a
szeme. Vett egy nagy levegőt.
– Ezután látta még a feleségét?
– Nem. De a temetkezésiek azt mondták, bármikor megnézhetem.
– Ezek szerint nem is látta, csak a… a koporsóban? Amikor exhumálták?
Kevin Donaldson megint hallgatásba burkolózott. Visszahúzódott a csigaházába.
 – És ön kérte az exhumálást?
A férfi erre sem mondott semmit.
– Nagyon nehéz időszak áll mögötte – szólalt meg az anyja. – A rendőrség nem
akart tudni az ügyről. Először a halottkém sem akart tudni róla, azt mondták, ez
lehetetlen, és hogy Kevin alighanem egy kicsit… – A nő megkocogtatta a fejét.
– Tudja, gyagyás lett Sally halála miatt. A pap sem volt hajlandó segíteni. Kevinnek
tanúkat kellett kerítenie, el kellett kérnie a telefonszámukat, el kellett intéznie, hogy a
halottkém beszéljen velük. Egyik délután kis híján letartóztatták, mert kiment oda egy
ásóval ő maga, és elkezdte kidobálni a földet. – A fiára nézett. – Igaz?
Nem jött válasz.
Kate az ajkába harapott. Úszott a verejtékben a hőségtől meg az idegességtől.
– Kevin, maga is, én is ugyanazt láttuk, amikor fölnyitották a felesége koporsóját.
Van valami kétsége afelől, hogy Sally egy ideig életben volt a sírban?
– A holtak nem szülnek gyereket – felelte Kevin helyett az anyja.
– Állítólag előfordulhat – mondta Kate.
– Ezt a marhaságot nem veszem be.
– A vizsgálat során ezt fogják bizonygatni.
– Kevin azt mondta, hogy Sally ujjai… hogy a körmei be voltak törve, és úgy néztek
ki, mintha rágta volna őket. A koporsó fedelén pedig karmolásnyomok voltak. Mert
Sally a tíz körmével kaparta, mint egy állat!
– Azzal is fognak érvelni, hogy a holttestek mozognak a koporsóban, miután beáll
a hullamerevség – mondta Kate.
– És barázdákat vájnak a mahagóniba, mi? Ugyan már, lányom!
– És dr. Sells? Ő is ott volt. Ő mit mondott? Bizonyára egyetért önökkel.
– Nem ért egyet. Azt mondja, meg kéne várnunk a patológus jelentését. Meg hogy
ő nem látott karmolásnyomot a fedélen. Meg hogy mindannyiunkat félrevezet, hogy
Sallyből kijött a baba.
Kevin Donaldson váratlan közbeszólására mindketten összerezzentek:
– Sally mindig manikűrözte a körmeit. Gondja volt rájuk. Mindig manikűrözött.
Csönd lett. Kate a remény enyhe fuvallatát érezte. Mivel nem akart újságírónak
látszani, lassan, rendes folyóírással jegyezte le a férfi szavait.
Kevin anyja kesernyés mosollyal hozzátette:
– Nem tudok valami sokat az orvostudományról, de egyet mondhatok: a holtak
nem rágják a körmüket.

28. fejezet

Három nap telt el azóta, hogy Harvey Swire beadta Sandrának a huszonöt milligramm
GW2937-et. Ez volt a referencianeve a Grauer svájci gyógyszergyártó mamutcég
termékének, amelyet csak nem emberen végzett laboratóriumi kísérletek céljára
lehetett használni.
Harvey könnyedén hozzájutott, ugyanis az epilepsziáról szóló házi dolgozatával
kapcsolatos kutatómunka részeként állatkísérleteket is végzett az egyetemi laborban.
Patkányoknál, macskáknál és csimpánzoknál idéztek elő epilepsziás rohamot a
GW2937-tel, hogy aztán jókora barbiturátdózisokkal leállítsák.
A kerek, fehér GW2937 tabletták mérete és formája az aszpirinra hasonlított, de a
rájuk nyomott GW betűk alapján egyértelműen azonosítani lehetett őket. Harvey-nak
az volt a dolga, hogy mozsárban krétaszínű porrá törje a tablettákat, és belekeverje az
állatok eledelébe. A gyógyszer íztelen volt, és normál esetben felszívódott a rohamok
során.
Harvey-nak összesen negyven állatot kellett ellátnia a gyógyszerrel, amelynek egy
részét játszi könnyedséggel ki tudta cserélni egyszerű aszpirinra. Miután porrá törve
belekeverte a takarmányba, sem az állatok, sem a kísérletet irányító neurológusok
nem vették észre a különbséget.
Hogy hogyan kell kiszámítani az embernek való dózist, azt nem tudta, ezért az agyi
kapacitásból indult ki. Kiszámította, hogyan aránylik az 1240 gramm súlyú emberi agy
a csimpánzéhoz.
Vasárnap este fölhívta a nővérszállót, és egy mogorva, kelletlen lánytól megtudta,
hogy Sandra még nem ért haza a munkából. Harvey nem hagyott üzenetet. Hétfő
este újra telefonált, ekkor egy másik lány vette föl, aki megkérte, hogy tartsa a vonalat,
majd hosszú percekre eltűnt. Végül kifulladva, bocsánatkérő hangon szólt bele ismét:
közölte Harvey-val, hogy Sandra nincs jól, és bent tartották éjszakára megfigyelésre.
Kedd reggel Harvey egy diákcsoporttal kísérgette az osztályon vizitelő szülészt
meg a segédorvosát. Puffadt, tejfehér bőrű nők feküdtek a vaságyakon egyszerű,
rózsaszín pongyolában, virágokkal, üdvözlőlapokkal körülbástyázva. A férjeik
zavartan, félszegen gubbasztottak a kemény székeken, a nőrokonok pedig bőszen
ostromolták a kismamákat meg az újszülötteket. Kint hűvösebb volt az idő, mint az
előző napokban, de ezen az osztályon továbbra is üvegházi hőmérséklet uralkodott.
Harvey gyűlölte a szülészet émelyítő, édeskés szagát, amely beleivódott a bőrébe, és
utána még órákig vele maradt.
Egy kövér nő gyapjúkendőbe bugyolált, rózsaszín bőrű kis porontyot bökdösött az
ujjával.
– Kukucs! Á! Kukucs! Ááá! – A gyerek anyja megadóan hanyatlott a felpolcolt
párnákra: túl fáradt és túl udvarias volt ahhoz, hogy elzavarja a látogatót.
– Mr. Harvey Swire! Mr. Harvey Swire-t keresik a belső vonalon!
Harvey kiment az osztály bejáratához, és fölvette a falra szerelt fekete telefont.
Roland Dance volt a vonalban. Azt mondta, az intenzívre újabb beteget vettek föl
status epilepticusszal, és gondolta, szól Harvey-nak, hátha be tud ugrani.
Harvey hidegvérrel reagált. Azt mondta Dance-nak, hogy pillanatnyilag dolga van,
de majd a szünetben benéz. Aztán újra csatlakozott a vizitet kísérő társaihoz, de
összefolyt előtte minden. Képtelen volt koncentrálni, mintha a bensőjét egy kilövésre
váró rugó feszítené.

Már fél kettő volt, amikor belépett az intenzívre. Ott is ugyanolyan meleg volt, mint a
szülészeten, ahonnan az imént távozott. A nővérszobánál várakozott, míg az egyik
nővér elment az aneszteziológusért.
A jobb oldali falon lévő hatalmas, fehér hirdetőtáblán a kórterembeosztást
olvashatta: baloldalt, gépelve az ágyszámot, mellette kék zsírceruzával a beteg nevét.
A hatos szám mellett ez állt: S. LOCK.
Sandra Lock. Harvey szinte érezte a síkos, nedves bőrét, látta a fölébe tornyosuló
fehér mellét, érezte a teste szagát, a forró leheletét. De már jött is Roland Dance a
kopott, bőrgombos tweedzakójában, sávolyszövet nadrágjában, drapp
nyakkendőjében. A haját levágatta, de a szigorú, oldalt és hátul fölnyírt sérótól meg az
erős borostától nem lett szebb a nagy lófeje.
– Á, hello – mondta, mintha nem igazán számított volna rá, hogy Harvey
fölbukkan. Ezután összekulcsolta a kezét a háta mögött, és a kopott szarvasbőr
bakancsa talpán hintázott előre-hátra. – Hát, igen. Roppant érdekes. Egy kicsit olyan
ez, mint a buszoknál, nem?
– A buszoknál? – értetlenkedett Harvey.
Dance megvágta magát borotválkozás közben, és a nyakán kis ragtapaszkocka
díszelgett.
– Órákig vársz a megállóban, aztán befut egyszerre négy.
– Én lehetőség szerint kerülöm a buszozást – mondta Harvey.
Dance arcára fájdalmas, majd fagyos kifejezés ült ki, mintha hirtelen lemerült volna
az arcizom-akkumulátora.
– Hát persze – mondta, és megremegett a szája széle. – Ha a status epilepticus,
amit pár hete láttál, tudod, a fejsérüléses modell, szóval, ha azt vírus okozta volna,
akkor teljes joggal aggódtunk volna, hogy hamarosan jön az újabb eset, pláne, hogy
az osztályon dolgozó nővérről van szó, aki az előző beteget ápolta. – Dance
megrázta a fejét. – De nem vírus okozta. Úgy tűnik, nincs összefüggés a két eset
között.
– És ezt a mostanit mi okozta? – Harvey figyelmét kissé elvonta a Dance nyakán
leffegő ragtapasz, amely bármelyik pillanatban leeshetett.
– Arról még korai lenne bármit is mondani. Lehetne az oka agyvelőgyulladás, de a
betegnek nincs láza, pedig a fertőzés azzal járna. Elképzelhető, hogy agytumor, bár
azt már tudjuk, hogy a CT-je normális. Lumbálpunkciót fogunk végezni, és amint
begyógyszereztük, megnézzük a gerincvelő-folyadékát, hogy kizárjuk a fertőzés
lehetőségét. A lányokat az osztályon eléggé fölzaklatta az eset.
Harvey-nak eszébe jutott, hogy vajon vérvizsgálattal kimutatható-e esetleg a
GW2937? De tudta, hogy a vérvizsgálat eléggé speciális és vesződséges dolog. Egy
gyógyszer nyomait csak akkor lehet kimutatni, ha kifejezetten keresik – márpedig
ahhoz, hogy kifejezetten keressék a GW2937-et, valakinek gyanút kellene fognia.
Sandra Locknak pedig semmi oka a gyanakvásra, és a randijukról aligha tudnak túl
sokan, sőt talán nem tud róla senki sem. De még ha tud is róla valaki, elég halovány
az esély arra, hogy összefüggést fedezzen föl Sandra rohama és az ő pár napos
labormunkája között. Meg aztán amúgy is bizonyíthatatlan lenne a vád.
– Persze, elképzelhető, hogy antidepresszáns-túladagolással van dolgunk, az
előidézhet ilyen rohamot. De a többi nővér kissé sértetten reagált erre a felvetésre,
mondván, hogy Sandra vidám, társaságkedvelő lány, amolyan féktelenül bulizós
típus. – Roland Dance elgondolkodva hintázott a cipője talpán. – De ne feledd, hogy
épp az ilyenek hajlamosak a depresszióra. Mindenképpen érdekes eset. Mondhatni
ritka érdekes.
– Miért? – kérdezte Harvey. Nyugtalanította Dance megjegyzése.
– Azért, mert nagyon súlyos a roham. Egyelőre nem reagál a barbiturátos
kezelésre. Gyere, nézd meg.
Roland Dance a modell egykori ágyával szomszédos falfülkéhez vezette Harvey-t.
Sandra nem volt eszméletén. A szájából lélegeztetőcső állt ki, a csapzott haja fölött
harmonikaszerűen húzódott össze és ernyedt el a fekete tasak. A kézfejéhez kanüllel
csatlakoztatták a cseppinfúziós csövet. A lány homorítva, a takarót a hasával
megemelve, nyújtott végtagokkal aprókat rángatózott, mint egy bábu. Erősen
ráharapott a lélegeztetőcsőre, és összefüggéstelenül nyögött-morgott. Habzott a
szája.
Az infúziós állvány mellett álló dundi, kerek arcú nővér szemmel láthatóan porig volt
sújtva. A hajtókájára csíptetett névkártya szerint Elaine Fosternek hívták.
– Rosszabbodik az állapota, dr. Dance – mondta skót akcentussal.
Roland Dance Harvey-ra nézett.
– Lent beadtak neki öt köbcenti diazepamot, de nem hatott. Aztán intravénás
fenitoinnal próbálkoztak, de az sem vált be. Miután fölhozták ide, tiopenton-infúzióra
tettük, jó erős dózist kap.
– Harmincöt milligrammot – mondta a nővér.
– Érted, mi a probléma? Ha hagyjuk, hogy menjen a dolog a maga útján,
agykárosodást szenved. Ha pedig ennél sokkal több barbiturátot nyomunk bele, azt
aligha bírja ki a szervezete.
Sandra Lock homlokából drótok vezettek az ágy fölötti polcon lévő két
oszcilloszkóphoz. Harvey az EKG-görbét figyelte. A lány szívverése a barbiturát
hatására máris gyenge és szabálytalan volt. Az EEG-n az agytevékenységét
megjelenítő vonalak viszont már szinte kilógtak a képernyőről. Harvey az arcába
bámult. Sandra szeme nyitva volt, és egyenesen ránézett. Harvey látni vélte, hogy
egy röpke pillanatra felismerés csillan a lány szemében, de aztán Sandra pupillái
eltűntek a szemhéja alatt, és csak a szeme fehérje látszott. A két karja vadul
csapkodott. Az infúziós cső leszakadt a kézfejére erősített kanülről, és a gyógyszer az
ágyra fröccsent.
Dance megragadta a lány csuklóját, és a nővér visszanyomta a csövet a kanülbe.
– Le kell szíjaznunk – mondta Dance.
Csipogni kezdett a véroxigén-monitor riasztója.
– Segítség kell – mondta Dance. – Hívja ide dr. O'Feralt! És hozzon egy ampulla
kurárét!
A nővér kirohant.
Dance Harvey-hoz fordult.
– A lélegeztetőcsővel küzd. Le kell bénítanunk. A barbiturát-adagját nem
emelhetjük tovább.
Dr. O'Feral, az osztályvezető főorvos jött oda sietős léptekkel, két másik nővér
kíséretében. Beadták Sandrának a kuráreinjekciót, de nem hatott.
– Adjanak neki még huszonöt milligramm tiopentont! – mondta sürgetően dr.
O'Feral.
Az EEG-monitor riasztója szaggatottan csipogni kezdett. Az oszcilloszkópon
megbolondult a görbe, úgy néztek ki a csúcsos vonalak, mint egy rakás tekergőző
giliszta.
Harvey a kapkodó mozdulatokból érezte, hogy körülötte kezd kitörni a pánik.
– Leállt a szíve! – mondta dr. O'Feral, majd a lány mellkasára tette a kezét, és jó
erősen megnyomta. – Hívjanak ide valakit a szívosztályról! – mondta. – Kell a
defibrillátor is! – Közben ütemesen nyomkodta Sandra mellkasát.
Az egyik nővér már rohant is kifelé.
Az EEG-képernyőn a görbe csúcsai egyre közelítettek a vízszintes vonalhoz, de
ezt nem a barbiturát okozta, hanem az agyi oxigénhiány.
Másfél percig sem tartott, míg behozták a defibrillátort. Roland Dance föltépte
Sandra pongyoláját, és Harvey szeme elé tárult a két hatalmas kebel meg a két lapos,
horpadt mellbimbó. A szíve fölé helyezték az elektródokat, majd O'Feral elkiáltotta
magát, hogy „Oké!”, és az egyik technikus megnyomta a gombot. Hangos,
elektronikus koppanás hallatszott. Sandra teste heveny görcsbe rándulva kissé
megemelkedett, majd visszahullt, és aléltan elterült az ágyon.
Az EKG-n már csak egy vízszintes vonal volt látható. Újra meg újra próbálkoztak a
defibrillátorral, és Sandrát újra meg újra a levegőbe repítette a görcs, de mindig
magatehetetlenül hullt vissza, mint egy rongybaba.
Újabb három perc elteltével már csak rezzenéstelen, folyamatos vonal látszott a
képernyőn, és a vészjelző kitartó, reszelős berregése hallatszott. Egy kis ideig senki
sem mozdult meg, hogy kikapcsolja.
Sandra Lock halott volt.

29. fejezet
1990. október 24., szerda

A szélvédőről félretologatta az esőt az ablaktörlő, a Volkswagen bepárásodott oldalsó

ablakain viszont foltokban folyt le a víz. Kate egy keskeny vasúti hídhoz közeledett.
Megkönnyebbülésére szolgált, hogy kiszabadult a gyászoló Donaldson-ház fojtogató
hőségéből, de bosszantotta, hogy egy kocsi a sarkában halad.
Olyan közel húzódott a járdához, amilyen közel csak mert, de a kocsi nem tett
kísérletet az előzésre. Kate nehezen tudott koncentrálni, folyton a tükörbe pillantgatott.
A hídon átérve lelassított, hogy megelőzhessék, de a mögötte haladó kocsi szintén
lelassított. Amikor a kereszteződésben, a nagy bevásárlóközpontnál jobbra fordult,
átvillant az agyán, hogy esetleg követik. De a mögötte haladó kocsi balra kanyarodott.
– Görény! – fakadt ki Kate.
Pár száz méter választotta még el az A. Dalby és Fia Temetkezési Vállalattól,
amely az egyik sarkon, egy vaskereskedés mellett volt. Az illendően komor, diszkrét
külsejű épület falán, egy fekete táblán aranybetűk hirdették, hogy TEMETKEZÉSI
VÁLLALAT, a cég neve pedig az elfüggönyözött ablakon volt olvasható kisebb
betűkkel.
Kate egy mellékutcában leparkolt, és visszagyalogolt. Az eső kezdett alábbhagyni,
de a csípős széltől és a benne kavargó sötét gondolatoktól kirázta a hideg. Újra
felfortyant benne a düh Terry Brent, a főszerkesztő iránt, újra hallotta Dora Runcorn, a
médium szavait, és újra látta a fotelba roskadt Kevin Donaldsont. Lehet, hogy a
temetkezési vállalat igazgatójának volt igaza, amikor a temetőben azt mondta, hogy
nagyrészt a pap felelős az egészért. Kate úgy érezte, mintha Sally Donaldson
kihantolása, a nyughelye megbolygatása fölborította volna az ő kis világának törékeny
egyensúlyát.
Egyszer látott egy filmet, amely arról szólt, hogy a temetőben bolondozó társaság
tagjait megszállja és elpusztítja a holtak lelke. De az csak egy film volt, nem a valóság.
A valóságban nem történnek effélék.
A valóságban nem üzen az embernek a halott bátyja.
Kate megborzongott.
Közvetlenül a főút előtt széles kapu szakította meg a téglafalat. A kapura szerelt
táblán ez állt:
A. DALBY ÉS FIA TEMETKEZÉSI VÁLLALAT.
 NE PARKOLJON A KAPU ELÉ! NE AKADÁLYOZZA A NAPI 24 ÓRÁS
SZABAD KI- ÉS BEJÁRÁST!
A bejárati ajtó előtt álló Kate idegesen nyelt egyet. Rádöbbent, hogy még soha
nem járt temetkezési vállalatnál. Elpróbálta magában a sztoriját. Remélte, hogy nem
ugyanazzal a férfival fog találkozni, akivel a temetőben beszélt. Ha nem is ismerné
meg, a kiejtésére biztosan fölfigyelne, és talán furcsállaná, hogy rövid időn belül már a
második amerikai nő akad az útjába. Kate végül vett egy nagy levegőt, az alkalomhoz
illő arckifejezést öltött magára – legalábbis remélte –, és belépett.
Arra számított, hogy pult mögött álló, ünnepélyesen komoly, halottsápadt férfi
fogadja majd, de az L alakú helyiség inkább egy kicsi, de meglehetősen exkluzív hotel
társalgóját idézte. A recepciós asztalnál, amely két részre osztotta a kényelmes
ülőalkalmatosságokkal berendezett teret, szelíd külsejű, ötvenes nő ült. Kék kardigánt
viselt, és a nyakában apró szemű gyöngysor lógott.
– Jó napot – köszönt rá mosolyogva Kate-re.
A viktoriánus kort idéző mahagónibútorokat zöld velúrkárpit borította. A
berendezést vastag, aranyszínű szőnyeg, szintén aranyszínű, bolyhos tapéta,
rózsaszín lámpaernyős, díszes csillárok és az azokhoz passzoló fali gyertyatartók
tették teljessé. Már csak a kandalló hiányzik, gondolta Kate.
– Van két idős nénikém, akik együtt élnek – kezdte –, de most az egyikük hospice-
ba került, és várhatóan pár napon belül meg fog halni. A testvére megkért, hogy jöjjek
el önökhöz. Aggasztja egy-két dolog, ezért gondoltam, megpróbálom egy kicsit
megnyugtatni.
– Természetesen. – A nő újabb mosolyából mély együttérzés áradt, méghozzá
nem is csupán megjátszott együttérzés.
– A nagynénémnek már volt dolga az önök vállalatával, és igen jó véleménnyel van
a szolgáltatásaikról. Most viszont nagyon lesújtotta egy újságcikk, amely szerint
önöknél élve temettek el egy nőt.
A nő elfehéredett.
– Igen. Azt hiszem, legjobb, ha vált néhány szót Mr. Morris Dalbyval. Azonnal
idehívom. – Azzal a nő kiment a helyiség végében nyíló ajtón.
Kate nagyon vágyott egy csésze kávéra. Reggeli óta nem ivott semmi forró italt.
Szemügyre vette a két fotelcsoportot. Megállapította, hogy lakályosan van berendezve
a helyiség, egy kis rózsaszín szalon a halottasházban. Meg Sally Donaldson csipkés
szövettel kibélelt koporsója… A falon a Brit Balzsamozók Intézete által kiállított
bizonyítvány díszelgett berámázva. Aztán visszajött a recepciósnő.
A nyomában haladó alacsony emberke egyszerre látszott csöndes, méltóságteljes
férfiúnak és határozott, fontoskodó alaknak. Faszénszürke öltönyt, ropogósra
keményített fehér inget és ódivatúan széles, fekete nyakkendőt viselt. A ritkuló, ősz
haját hátragereblyézve és brillantinnal lenyalva hordta. Sápadt bőrét sötét ráncok
szabdalták, és az arca olyan volt, mint valami kis rágcsáló pofazacskója. A szeméből
az élet iskolájában tanult, óvatos gyanakvás sugárzott. Reszelős, kenetteljes hangon
szólalt meg:
– Morris Dalby vagyok, hölgyem, miben lehetek a segítségére?
Kate megkönnyebbülten látta, hogy nem ugyanazzal az emberrel akadt össze,
mint a temetőben. Elismételte, amit a recepciósnőnek már elmondott. A temetkezési
vállalkozó az egyik fotelra mutatott, majd leült Kate-tel szemben, és a fényesre csiszolt
asztallapra tette két aprócska kezét.
– Ha elveszítjük egy kedves nagynénénket, az mindig nagyon szomorú pillanat.
– Igen – mondta Kate.
 – A nagynénik különleges szerepet játszanak az életünkben.
– Úgy bizony.
– Sajnálom, hogy a nagynénje testvérét aggasztja, amit az újságban olvasott, de
ez, persze, teljesen érthető. Nagyon felelőtlen cikk volt. Attól tartok, sok embert
fölzaklatott. Egy nagyokos újságíró műve, aki nagyot akart dobni. A helyi lapoktól több
felelősségérzetet várna az ember.
Kate érezte, hogy elpirul. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy máris lebukott.
Próbálta fölidézni, hogy látta-e ezt a férfit az exhumáláson. Persze, ha nem látta, attól
a férfi még láthatta őt…
– Tehát nincs valóságalapja a történetnek? – kérdezte.
– Abszolút nincs, hölgyem. Szegény nénikéjének semmi oka az aggodalomra.
Temetés lenne vagy hamvasztás?
Kate még jobban elpirult. Készületlenül érte a kérdés.
– Temetés.
– Köztemetőben, vagy van sírhelye a templomban? Esetleg a családi kriptában?
Kate egy kicsit habozott.
– Köztemetőben – felelte végül.
A férfi furcsán nézett rá, és ő ettől még kényelmetlenebbül érezte magát.
– Ha a nagynénjét az aggasztja, hogy a kedves testvére esetleg magához tér a
koporsóban, akkor kétféle szolgáltatást tudunk ajánlani a megnyugtatására: eret
vághatunk a testvérén, ha nem lesz fölravatalozva, vagy bebalzsamozhatjuk. Tudja,
hogyan zajlik a balzsamozás?
– Nem.
– Roppant egyszerű eljárás: a vér helyett tartósító folyadékot töltünk az erekbe.
Olyan színezőanyagaink vannak, amelyek természetes színt kölcsönöznek az
elhunytnak, és így magától értetődően kizárható az élve eltemetés lehetősége.
Kate-re hirtelen rátört a pánik.
– Azt a nőt, akiről az újságban írtak, bebalzsamozták?
A férfi elővette a zakója zsebéből a bőrfedelű noteszét, és az asztalra fektette.
– Nem szeretnék visszaélni az ügyfeleim bizalmával, de ha a nagynénjét ez
megnyugtatja, elárulom, hogy a hölgy nem volt bebalzsamozva. Csak akkor
balzsamozunk, ha az elhunyt ravatalra kerül. A szóban forgó hölgyet viszont napokig
gépek tartották életben, és amikor lekapcsolták a gépről, a család gyors temetést
akart. Amit az újságcikk állít, az komplett sületlenség. Az a szegény nő napokig klinikai
halott volt, majd több mint huszonnégy órát töltött a hűtőnkben. Azt senki sem élheti
túl, a többiről nem is beszélve.
Kate-nek az volt a benyomása, hogy Morris Dalby a kelleténél gyorsabban,
hamisságot sejtetve fordítja el a fejét az ő átható tekintete elől. A férfi most ismét a
zsebében turkált, és előhúzott egy ezüstszínű töltőtollat.
– Gyorsan fölírnék pár adatot. Megtudhatnám a hölgy nevét és a… számlázási
címet? Utána megbeszélhetnénk, hogy milyen koporsót választ, és milyen ruhába
öltöztessük a halottat. Óhajtja, hogy hirdetést helyezzünk el az újságok halálozási
rovatában? Már most megszövegezhetjük, hogy mire aláírják a hölgy halotti
bizonyítványát, már kész legyen.
– Arról esetleg lehetne szó, hogy egy kicsit körülnézzek? A nagynéném elég
sajátos természetű hölgy, és alighanem rengeteg kérdést tesz majd föl nekem arról,
hogy pontosan mi történik a húga holttestével, miután elszállítják a hospice-ból.
– Copper Cliffe-ben van, ugye? Jó kapcsolatban állunk velük. Akkor
följegyezhetném a kedves nagynénje nevét?
 Kate agya lázasan dolgozott.
– Mrs… öö… Miss Vining. Miss Alice Vining. – Lebetűzte a nevet Morris Dalbynak,
aki fölírta a füzetébe.
– És a cím? Az ön címét szabad fölírnom?
– Mielőtt továbbmennénk, szeretnék körülnézni. A nagynénémé a döntés. Ha meg
lesz elégedve azzal, amit elmondok neki, holnap visszajövök.
– Természetesen, hölgyem. – Dalby fölállt. – Kezdjük a ravatalozó kápolnával.
Kate kiment a férfi után a hátsó ajtón, amely parányi, márványpadlós előtérbe nyílt.
Innen a szőnyegezett lépcső újabb, piros velúrral borított kis járdára vezetett. Morris
Dalby tiszteletteljes áhítattal kinyitotta a nagy tölgyfa ajtót, és tartotta, míg Kate
belépett. Zavaró volt a sötét, templomi atmoszférájú helyiségben terjengő szag. Nem
mintha kellemetlen lett volna a fenyőillat és a tartósítószag elegye, csak éppen a
kórházra meg a halottasházra emlékeztette.
A temetkezési vállalkozó följebb csavarta a fényerősség-szabályozó kapcsolót. A
kápolna túlsó falán volt egy feszület és egy színes üvegből kirakott, hátulról
megvilágított mozaik.
– Napi huszonnégy órában várjuk a szeretteikhez ellátogató hozzátartozókat. Ha
látni óhajtja a nagynénjét, bármikor beugorhat egy kis időre. Ha éjszaka vagy
hétvégén szeretne jönni, hívjon föl minket telefonon.
Visszamentek a lépcsőelőtérbe, és Kate örült, amikor Dalby becsukta mögöttük a
kápolna ajtaját. A lépcsőn harminc felé járó, fekete hajú férfi jött fölfelé. Elegáns fekete
zakó és szürke nadrág volt rajta.
– Harry és Jane hoz valakit a Régenshercegből – mondta Morris Dalbynak. –
Ugye, nem felejted el az ötórásat?
– Tíz perc, és jövök, Bill.
Lementek a lépcsőn.
– A fiam – magyarázta Dalby. – Családi vállalkozás. Benne van a feleségem és a
lányom is.
Az emeleten most kinyílt egy ajtó, és Kate ismerős hangot hallott.
– Morris?
Dalby megállt. Kate megpillantotta a magas férfit, akivel az exhumáláson beszélt. A
férfi rápillantott, de nem látszott a szemén, hogy fölismerné.
– Igen, Reg?
– Megint az a fickó keres telefonon a News of the Worldtől.
Dalby feszengve Kate-re pillantott, és elvörösödött.
– Mondd meg neki, hogy az ügyet kivizsgálják, és nem nyilatkozhatunk.
Áthaladtak a recepción, majd egy sivár, régimódi, fapadlós, megsárgult falú
folyosón folytatták útjukat. Egy ajtó előtt megálltak, és Dalby óvatosan benyitott.
– Rendben – mondta. – Bejöhet.
Kate belépett a kis helyiségbe, ahol még erősebben érződött a fenyő- és
tartósítószag, mint a ravatalozóban. A falakat csempe borította, a kemény,
csúszásmentes felületű padlóba keskeny vízelvezető árkot és kis lefolyót vágtak. Volt
a helyiségben egy fémasztal is, olyasféle, amilyet a halottasházban látott, meg egy
kerekes hordágy, amelynek szabadon lógtak a hevederei. A polcsorokon rózsaszín
folyadékot tartalmazó műanyag flakonok mellett zselés üvegbödönök, sminkes
hordócskák és különféle sebészszerszámok sorakoztak.
– Ez a balzsamozó – mondta némi büszkeséggel a hangjában a temetkezési
vállalkozó. – A lányom dolgozik itt. – Dalby most kinyitotta a helyiség túloldali ajtaját,
és Kate árammal működő szerkezet zúgását hallotta. – Itt vannak a hűtők.
 Kate bement utána a betonpadlós falfülkébe, és szorongva nézte az egyik falat
teljesen kitöltő, hetven-nyolcvan centis oldalú, négyzet alakú, kilincses fémajtók sorát.
A névcédula helye hol üres volt, hol pedig sárgásbarna kártya töltötte ki a nyílást,
amelyen szép kézírással, fekete betűkkel ott állt a halott neve. Kate elolvasta a
neveket.
Mr. T. Hake, Mrs. E. Millbright, Mr. A. Recce, Mrs. S. Donaldson, Mr. N…
Kate szíve vadul dörömbölt a mellkasa falán.
Mrs. S. Donaldson.
Tehát itt van. Azaz a halottkém nem adta ki. Kate a biztonság kedvéért még
egyszer elolvasta a nevet. Igyekezett nem túl feltűnően csinálni.
– Ha nem tervezi, hogy fölravataloztatja a nagynénjét, akkor egy ilyenben fogjuk
tartani – mondta vígan Morris Dalby, majd előrehajolt, megragadta egy névkártya
nélküli ajtó kilincsét, és nagy lendülettel kihúzta.
Kate-et szinte elnyelte a hideg légfuvallat. Borzadva bámulta a mély, sötét hűtő
belső terét. Vissza kellett tartania a lélegzetét, mert élettelen emberhús avas bűzével
telt meg a hideg levegő. A gyéren megvilágított hűtőben, a nyitott ajtótól jobbra fehér
műanyagba burkolt holttest körvonalai látszottak.
Libabőrös lett. Sally Donaldson. Ott fekszik bent, a sötétben, a hidegben. A
temetkezési vállalkozó néhány centire kihúzta az üres, lécezett tartórekeszt, amely
hangtalanul gördült az olajozott görgőkön.
– Odabent öt fok a hőmérséklet. Nincs ember, aki itt egy óránál tovább életben
maradna.
– Miért van belül is kilincs? – kérdezte Kate.
– Hogy a takarító ki tudjon jönni, ha véletlenül becsukódna mögötte a fiók.
Kate megpróbálta elképzelni, milyen lehet eltölteni egy éjszakát ebben a hűtőben.
Te jó ég, de magányos az ember, ha meghal! Egy ilyen fiókban egyedül van a halott,
mint az ujjam. Azzal nyugtatta magát, amivel már annyiszor: hogy ha meghalunk, ez
már nem számít. Akkor már kész, vége, elmentünk. Lehet, hogy a teljes feledésbe, a
nagy semmibe hullunk, vagy az is lehet, hogy a lelkünk, az életerőnk, vagy akármink
elszáll belőlünk, fölmegy a mennybe, alászáll a pokolba, vagy más alakban visszatér.
A testünk viszont csak egy tetem, egy dög. Valami, amit levedlettünk, mint a pillangó a
bábját vagy a rák a páncélját. A testünk semmi.
Semmi…
De mi van, ha valaki fölébred a hűtőben? Ha fölébred az éjszaka közepén fázva,
bebugyolálva, és nincs ereje megmozdulni, nincs ereje kinyitni az ajtót, és senki sem
hallja a segélykiáltását?
– A kihűlt embert nem lehet tévedésből halottnak nézni? – kérdezte Kate.
– Úgy hallottam, előfordulhat.
– És itt nem történhet meg?
– Nem, kedves. – A férfi hangjából alig észrevehetően kezdett elillanni a türelem. –
Akik idejönnek, azok már halottak, orvos állította ki a halotti bizonyítványukat.
Kate érzékelte, hogy Morris Dalby kissé ingerült, és ez nem tetszett neki. Becsukta
a hűtőt, majd visszamentek a balzsamozóba, és elgyalogoltak a folyosó végéig. A két
kis üvegtáblával ellátott, régimódi ajtót, amelyen kiléptek a szabadba, modern
hengerzár és retesz is biztosította.
A kövezett udvarról nyíló garázsok egyikéből fehér Volvo orra állt ki, két másikból
pedig egy halottaskocsi, illetve egy limuzin fölnyitható hátsó ajtaja.
– Daimlerek – mondta Dalby. – Nagyon kényelmesek.
 Miután visszamentek az épületbe, Kate fölpillantott a hátsó ablakokra, és
észrevette, hogy be vannak rácsozva. A temetkezési vállalkozó lenyomta egy jobbra
nyíló ajtó kilincsét. A helyiségből friss faanyag erős szaga áradt.
– Ez a műhelyünk és a raktárunk – mondta Dalby.
A helyiség felét fölállított koporsók foglalták el. Fej fej mellett sorakoztak, mint egy
szakasz a hadseregben, magasság és szélesség szerint csökkenő sorrendben.
Részben eltakarták a falon lévő hatalmas, zöld táblát, amely a vészkijáratot jelezte. A
tábla mögötti kis faajtó mellett rozsdás rézkulcs lógott egy kampón.
– Háromféle minőségű koporsót tartunk raktáron: tömör tölgyfát, tömör mahagónit
és tölgyfa borítású furnért. De ha a kedves nagynénje valami mást szeretne, be tudjuk
szerezni – mondta Morris Dalby.
Az egyik faltól már jócskán elkunkorodott egy elsősegélynyújtást oktató, ősrégi
plakát. A helyiség gyér világításáról egy csupasz, poros villanykörte gondoskodott, és
a kis, tejüveg ablakon is jött be némi fény a szerszámokkal, összetekert rongyokkal
borított gyalupad fölött. A helyiségben tartózkodó barna overallos, idősebb férfi éppen
a krémszínű bélést szögelte be a fűrészbakra fektetett koporsóba egy kis kalapáccsal.
Róluk tudomást sem véve folytatta a munkáját.
– A tölgyfa a legdrágább – mondta a temetkezési vállalkozó. – De nagyon tartós,
ércnél is maradandóbb.
Kate azonban már nem figyelt rá. A helyiség túlsó végében, a koporsóktól balra
ugyanis hatalmas furnérládát pillantott meg. A láda hasonlított ahhoz, amelybe a
temetkezésiek beemelték Sally Donaldson koporsóját – és most már látta azt is, hogy
az alja sáros.
Kate rádöbbent, hogy ez ugyanaz a láda.
– A sárgaréz fogantyú a hagyományos megoldás – mondta éppen Morris Dalby. –
Ha anyagi megfontolások is szerepet játszanak, rendelhet rézbevonatú műanyag
fogantyút is, bár az inkább hamvasztáshoz való.
Kate megérintette az egyik koporsót.
– Ez tölgy?
– Igen.
Kate most ismét a kampón lógó rézkulcsra, majd megint a furnérládára pillantott.
– És melyik a mahagóni?
– Máris megmutatom. – Ekkor megcsörrent a telefon. A temetkezési vállalkozó
némi habozás után megfordult, majd a gyalupadhoz lépett, és fölvette a kagylót. –
Morris Dalby – szólt bele.
Kate a férfit figyelve közelebb oldalazott a kulcshoz. Morris Dalby bosszúsnak
látszott.
– Talán inkább kapcsolja – mondta, majd letakarta a kézibeszélő mikrofonját. – Fél
perc! – szólt oda Kate-nek, majd folytatta: – Mr. Webb, szép jó napot kívánok. Nem,
nem, annak semmi valóságalapja nincs. Meg fogja látni, ha lezárul a vizsgálat. A férjjel
beszélt? Hát, igen, az a szegény ember nagy gyászában megtébolyodott. Erre az
exhumálásra nem lett volna szabad sor kerüljön.
A fűrészbaknál dolgozó férfi annyira belehajolt a koporsóba, hogy a feje már ki sem
látszott belőle. Kate leakasztotta a kampóról a kulcsot, jól megmarkolta, majd lezserül
a Salgo polcsor felé őgyelegve, nesztelenül a zsebébe süllyesztette.
 30. fejezet

A Királynő Kórházának halottasháza mélyen a főépület alatt, a konyhán is túl, egy

sötét folyosó végén volt. A jó nagy, boltíves tégla-mennyezetű, csempézett, ablaktalan
falú, zöld márványpadlós, nyirkos helyiségből huzatos folyosó vezetett a hűtőkhöz,
ahol a boncolásra váró betegek holttestét és a tudományos célokra fölajánlott
holttesteket is tárolták.
A teremben volt egy kőmosogató, egy sebészszerszámokkal, üvegcsékkel
megrakott, műanyag borítású munkafelület, egy falitábla, amely alatt régi típusú
mérleg állt, meg egy ötven diákot befogadó, lépcsőzetes padsor. Középen, a
hosszúkás fémasztalon pedig Sandra Lock anyaszült meztelen, krétafehér holtteste
feküdt.
A lány beesett arca alabástromfehéren ugrott ki a rövid, fekete haja alól. Az
élettelen szeme a nagy mennyezeti lámpa vakító fényére fittyet hányva fölfelé bámult,
szája tátva volt. Az asztal végén, Sandra feje mögött vérfoltos fatuskó állt a négy
tömzsi lábán. A termet az emberi belsőségek fertőtlenítőszagot elnyomó, borzalmas
bűze lengte be, ahogy boncolások idején mindig.
A patológust Percy Higgsnek hívták. A köpcös, gömbölyded arcú, őszülő,
kefebajszú férfi zöld sebészköpenyben, kötényben, kesztyűben állt a halott ápolónő
fölött, és a szájában fityegő, filter nélküli cigaretta füstjétől hunyorogva dolgozott rajta
az éles késével. Csuklóig a mellkasában turkálva vágta ki a szívét és a tüdejét.
A nézők számára fenntartott padokban csak maroknyi diák foglalt helyet. A
szokásos hetyke aranyköpések ezúttal elmaradtak: a mai boncolás személyesen is
érintette őket. Hiszen Sandra Lock velük egykorú, vonzó, eleven lány volt, a
társaságukhoz tartozott. A szemük láttára feltrancsírozott hulla bepillantást engedett a
vékony függöny mögé, amely eltakarta előlük a saját halandóságukat.
Mindannyian így élték meg a boncolást – kivéve Harvey Swire-t.
A keblek, amelyek nemrég még úgy fölizgatták Harvey-t az ágyban, most kilapulva,
a nyaktól ágyékig húzódó vágástól eltorzítva csüngtek le kétoldalt, a hatalmas,
horpadt mellbimbók a fém asztallapon nyugodtak. Sandra combja vaskos volt, a két
lábfeje pedig mintha kisebb lett volna a kelleténél, és a fémtálca végében furcsán
egymás felé hajlottak. A nagylábujjára madzaggal sárgásbarna névkártyát kötöztek. A
körme frissen volt lakkozva, és Harvey-nak eszébe jutott, hogy micsoda
időpocsékolás volt ez…
A halál furcsa dolgokat művel az emberekkel. Sandra pár napja, az ágyban még
izmok, mirigyek, érzelmek vad energiagóca volt. Most pedig semmi. Az a bizonyos
dolog eltávozott belőle, és semmi remény arra, hogy visszajöjjön. Elérte a kritikus
pontot, ahonnan már nincs visszatérés.
A patológus átvágta az utolsó hártyát is, majd véres kesztyűjével kiemelte a tüdőt,
nedves csattanással a fa darabolólapra fektette, és megbökdöste az ujjaival.
A sötétvöröses-barnás színű tüdő szivacsos állagú volt, mint a habgumi. A
patológus ujjai alatt benyomódott, és híg fekete folyadék csöpögött belőle.
– Látják, hogy visszatartja a folyadékot? – szólalt meg orrhangú yorkshire-i
kiejtéssel a patológus. A cigarettája végén a jó kétcentis hamuoszlop veszélyesen
inogni kezdett, majd a padlóra hullt. – Ilyesmire inkább idős embernél számítanánk,
nem egy ilyen korú lánynál. Azt kell gondolnom, hogy igen erős dohányos volt. – A
patológus orrlyukának csücskében formálódni kezdett egy csepp.
Igen, az volt – mondta ki hajszál híján Harvey, de még időben az ajkába harapott,
és csak bólintott.
A patológus asszisztense, egy ötvenes éveiben járó, vékonyka, csöndes kis nő
leengedett Sandra mellkasába egy fém merőkanalat, mintha egy tányér levest akarna
kiszedni magának. Vér lötyögése hallatszott, majd a nő kiemelte a csordultig telemert
kanalat, és az asztal alatti lefolyóba löttyintette a tartalmát. Ezután újra belemerítette
Sandra vérébe.
– Ezenkívül a fulladás tünete is a folyadék-visszatartás – folytatta a patológus. – A
rohamok leállításához szükséges barbiturát-dózis annyira ellazította a tüdőszövet
izmait, hogy nem tudtak funkcionálni. Úgy néz ki, leengedtek, mint a lufi, és már nem
tudták felfújni magukat.
– Tehát úgy gondolja, a barbiturát ölte meg, dr. Higgs? – kérdezte Harvey.
Igyekezett diákos kíváncsiságnak álcázni a hangjában bujkáló izgalmat.
– Az emberi szervek csak egy bizonyos fokú kémiai inzultust képesek elviselni. A
status epilepticus kezelése során mindig fennáll ez a veszély. – Higgs megtörölte az
orrát a ruhaujjával, majd fölvette a tüdőt, és beleejtette az asztal végén álló
fémkosárba.
Az asszisztense szeméremsértő módon otthagyta a Sandra Lock mellkasából
kiálló merőkanalat, és szótlanul átvitte a kosarat a terem másik felébe, hogy a tábla
alatti mérlegre helyezze. A „bal tüdő” rubrikába azt írta be krétával, hogy „750 g”, a
„jobb tüdő” rubrikába pedig azt, hogy „850 g”. Ezután egy fehér nejlontasakba
pottyantotta a tüdőt, és visszahozta a fémkosarat.
A patológus a táblázat felé intett a fejével.
– Egy hasonló korú, normális, egészséges nő tüdejének három-négyszáz
grammot kellene nyomnia. A súlytöbblet a folyadékvisszatartásból adódik; ez a
fulladásos halál egyértelmű jele. – Azzal lehúzta a kesztyűjét, a fémmosogató melletti
hamutartóba fektette a cigarettáját, megtörölte a kezét egy ronggyal, és megfogta a
golyóstollat.
Miközben dr. Higgs a tüdőről készített feljegyzéseit írta, Harvey valamelyest
megnyugodott. Minden rendben lesz. Nem lesz semmi baj. Az asszisztens tovább
kanalazta a vért Sandra Lock hasából. A vízszintes helyzetben lévő halottak vére
mindig a mellkasban gyűlik tócsába.
Szállítóeszköz. Igen, ennyi az emberi test, nem több.
A patológus letette a tollat, slukkolt még egyet a cigarettájából, majd elnyomta.
Amikor elindult a holttest felé, egy Brian Kirkland nevű hallgató megkérdezte:
– Dr. Higgs, ennek a boncolásnak az a célja, hogy megállapítsuk, hogy Lock nővér
status epilepticusban halt meg, vagy az, hogy feltárjuk az epilepszia kiváltó okát?
A patológus előhúzott a zsebéből egy vászon zsebkendőt, szétrázta, mint egy
bűvész, majd hangosan beletrombitált. Ezután fél kézzel gombóccá gyúrta a
zsebkendőt, visszagyömöszölte a zsebébe, és ismét a diákcsoportra nézett.
– A boncolás célja az, hogy megállapítsa a halál okát, és meggyőzően igazolja a
halottkém előtt, hogy nem merült föl gyanús körülmény. Országunk törvényei szerint a
boncolás kötelező, ha valaki több mint huszonnyolc nappal az után hal meg, hogy
utoljára orvosnál járt, vagy műtét után halálozik el huszonnégy órán belül. Ha kétely
merül föl a halál okát illetően, akkor is kötelező a boncolás. Jelen esetben tudjuk, hogy
a halál oka status epilepticus, de azt nem tudjuk, hogy mi váltotta ki az epilepsziát egy
egészségesnek látszó fiatal nőnél, aki korábban nem mutatott epilepsziás tüneteket.
Harvey nyugtalansága kiújult. A patológus a kampón lógó kabátjához lépett.
– Az agyat már megvizsgáltam, hogy van-e tumorra vagy más károsodásra utaló
jel, de nem találtam semmit. Az enyhe gyulladás miatt pillanatnyilag minden jel
vírusfertőzésre utal, de ilyen feltételezésekbe soha nem szabad bocsátkoznunk.
– Azzal elővett a kabátzsebéből egy csomag Player cigarettát.
Harvey elkapta a patológus tekintetét, és bólintott, mint egy buzgón figyelő diák.
Igen, azt fogsz találni, gondolta önelégülten. Vírusos tüneteket.
– Dr. Higgs – szólalt meg egy másik, medikus –, elküldi a testnedveket
toxikológiára?
A patológus kirázott egy cigarettát a csomagból, és a karórája üvegéhez
kocogtatta.
– A vírusok nehezen azonosíthatók. Vér- és testnedvmintákat veszünk a labor
számára, de ezek a minták aligha lesznek olyan hasznosak, mint ha akkor vettük
volna őket, amikor a nő még élt. – Higgs rágyújtott, és visszahúzta a kezére a
kesztyűt.
A patkányok szervezetében két órával az után, hogy agytömeg-arányosan
számítva megkapták a Sandra Locknak adott dózis négyszeresét, már nem volt
nyoma a GW2937-nek. Harvey tudta, hogy ha nem is szívódott föl egészen a
gyógyszer, akkor is csak úgy találnák meg, ha konkrétan azt keresnék. Mintha tűt
keresnének a szénakazalban.
A patológus kezébe vette a kést, és nekilátott, hogy eltávolítsa a lány máját. A
fölnyitott hasú Sandra, akinek a vágás nyomán egycentis szakaszon véres lett a fehér
bőre, olyan volt, mint egy darab disznóhús a hentes bontóasztalán: üres, halott.
Elszállt belőle a sofőr, a pilóta, a lélek, a szellem – ha van ilyen egyáltalán. Túl
messze szállt ahhoz, hogy föltehessük neki ezt a kérdést.
Hülye ribanc! Harvey haragosan nézett a halott lányra. De igazából magára
haragudott. Rosszul saccolta meg a dózist: túl sokat adott neki. A táblára, nézett, ahol
Sandra agyának, szívének és tüdejének súlyát már beírták a megfelelő rubrikákba.
Bemásolta az adatokat a naplójába.
Legközelebb csökkenti a dózist. De tudta, hogy ezzel várnia kell. Hiszen két héten
belül két status epilepticusos eset még tekinthető puszta véletlennek, de három már
furcsán nézne ki. Úgyhogy most pár hónapig hanyagolni kell a dolgot. Sandra
Locknak harmincöt milligramm GW2937-et adott be. Ilyen testsúlyú és magasságú
lánynál legközelebb huszonöttel próbálkozik…

31. fejezet
1990. október 24., szerda

Ha a halottkém kiadta a holttestet – mondta Patrick Donoghue –, akkor pár napon

belül újratemetik. Vagy akár még ma.
Az övéken kívül csak egy asztalnál ültek, és Kate már megbánta, hogy ezt az
éttermet választotta. Amikor pár hete itt ebédelt, zsúfolt, életteli helynek tűnt, most
viszont az elegáns, fekete-fehér dekoráció csak fokozta az őt jeges marokkal szorító
idegességet.
A pincér ott lebzselt a közelükben, nagyon szeretett volna a kedvükben járni. Kate
jobban örült volna, ha békén hagyja őket, és nyugodtan beszélgethetnek.
– Adjon még nekünk pár percet – kérte Patrick.
Kate a borospoharát forgatta az ujjai között. Patrick a viseltes kordbársony zakója
alatt nyakig begombolt farmeringet viselt, nyakkendő nélkül. Az öltözéke lázadó
hajlamú, egyenes, nyílt embert sejtetett, és Kate-nek ez szimpatikus volt.
Átfutotta az étlapot. Valami könnyűt szeretett volna, ami feltölti némi energiával, de
nem álmosítja el. Végül úgy döntött, pármai sonkát kér sárgadinnyével, utána meg
grillezett ördöghalat.
– Ha kiadta a holttestet, az alighanem azt jelenti, hogy nem lát semmi gyanúsat –
mondta.
– Nem feltétlenül. Csak azt jelenti, hogy a patológus jelentése tartalmaz minden
információt, amire szüksége van. A halottkém beszélt a férjjel?
– Most este hívtam Kevin Donaldsont, de csak az anyjával tudtam beszélni.
Kiderült, hogy nem sokkal azelőtt telefonált nekik a halottkém. Azt mondta, a
patológus még várja a testnedvek vizsgálatának eredményét, de a jelentése szerint a
halál oka megegyezik az eredeti klinikai diagnózissal.
– Tehát epilepszia, igaz?
– Illetve az abból fakadó agyödéma.
– Fulladásra utaló jel nincs?
Kate előrehajolt.
– Beszéltem dr. Marty Morgannel, aki a News orvosi rovatát vezeti, és ő azt
mondta, hogy ha valaki már több mint egy hete halott, akkor a fulladásról a patológus
már nagyon nehezen tud megbizonyosodni. Sőt, ez gyakorlatilag lehetetlen.
– És a koporsóban talált vért mivel magyarázta a halottkém?
– Azzal, hogy a magzat kilökődésekor magzatvíz és más anyagok is távoztak a nő
testéből.
– És a férj anyjának erről mi a véleménye?
– Az, hogy baromság.
Patrick összekulcsolta az ujjait. Erős, férfias ujjai voltak, és ápoltak, de azért
látszott, hogy nem kényezteti őket túlzottan. A férfi most Kate arcát fürkészte.
– Most alighanem dilinyósnak tartasz – mondta Kate, és esdeklőn nézett Patrickre
a szürkéskék szemével.
– Nem tartalak annak.
– Még mindig hiszel nekem?
– Igen. – Patrick ivott egy kicsit a borából. – Azt hiszem, rá kellene beszélned
Donaldsont, hogy kérjen újraboncolást.
– És a halottkém ezt meg fogja engedni?
– Miért ne engedné? Hiszen így fény derülhet egyre-másra, ami fölött a patológus
esetleg elsiklott. Amúgy mi a helyzet a többiekkel, akik részt vettek az exhumáláson?
Például a sírásókkal?
Kate is kortyolt egyet a borából. Ausztrál chardonnay-t ivott. Legszívesebben jó
sokat nyakalt volna be a tölgyfa hordóban érlelt, telt ízű nedűből, és istentelenül
berúgott volna. De muszáj volt józannak maradnia, csak annyit ihatott, amennyi
csillapítja az idegességét, és csepegtet belé némi bátorságot.
– Mindegyikükkel beszélni fogok – mondta. – Ezt tervezem holnapra.
 – Én holnap nem tudok tudósítani helyetted – mondta Patrick. – Kiküldenek
Brüsszelbe.
– Brüsszelbe? Hé, ez aztán a nagy hír! – Kate igyekezte leplezni csalódottságát.
– Aha. Az EP-képviselők életstílusáról készítek egy anyagot.
– Ez nagyszerű!
Egy pillanatra találkozott a tekintetük. Kate az étlapra pillantott, majd ismét a férfira,
és elmosolyodott. Patrick arckifejezésében volt valami gyengédség, amely
megérintette a szívét. Kiszáradt a torka, és megborzongatta a rajta végigfutó izgalom,
amely aztán ott is maradt a gyomrában, és rúgkapált, mint egy csapdába esett állat.
Most döbbent rá, hogy lángra lobbant a férfi iránt. Észrevette, hogy Patrick sötét
szőrszálai a karórája legömbölyített felhúzógombja köré csavarodnak. Aztán
végigfuttatta a tekintetét a férfi erős, robusztus kezén, a hosszú, lapos végű ujjain, a
robusztus körmein. Robusztus… Patrick Donoghue egész lényében volt valami
elpusztíthatatlan robusztusság, és Kate-et szorongással töltötte el, hogy elmegy. Arra
gondolt, hogy vajon van-e barátnője, menyasszonya? A férfi még mindig őt nézte, és
Kate-et fölbátorította a bensőjében szétáradó melegség.
– Örülök, hogy ilyen jó munkát kaptál – mondta. – Tényleg nagyon örülök.
– A tárgyaláson több tucat újságíró volt. Biztos könnyen találsz valakit, aki
megcsinálja neked a sztorit.
– Persze. – Kate-nek eszébe jutott, hogy megfeledkezett a Lady Gosden Általános
Iskola zenei díjátadó ünnepségéről, és ettől rosszul érezte magát. Nagyon nem
szeretett gyerekeknek csalódást okozni. Majd később fölhívja az iskolát, és megírja a
sztorit.

Éjfél is elmúlt már néhány perccel, amikor Kate lassan elhajtott a Volkswagennel az A.
Dalby és Fia Temetkezési Vállalat bejárata előtt. Megkönnyebbülten látta, hogy az
épület sötétbe borult. Egy taxi rádudált, majd nagy gázfröccsel, ingerült motorbőgéssel
megelőzte. Gyér volt a forgalom, és egy-két elviteles büfét leszámítva minden bezárt
már a környéken.
Kate befordult egy mellékutcába, majd egy másikba, ahol egyforma, rozoga
Edward kori házikók sorakoztak. Egy lakókocsi és egy rozsdásodó Jaguár között
parkolt le. Kikapcsolta a gyújtást, kicsatolta a biztonsági övét, és kiszállt. Sűrű felhők
tették még sötétebbé a szeles éjszakát. Az erős, nyirkos szél Kate arcába fújt, hajába
tépett.
Előzőleg Patrick hazavitte, könnyed puszit nyomott az arcára, és megígérte, hogy
majd pár nap múlva, ha visszajött Brüsszelből, fölhívja. Kate nem invitálta be, mert
még dolga volt, és nem akarta, hogy a férfi megtudja, mit akar csinálni az éjjel. Félt,
hogy Patrick ragaszkodna hozzá, hogy vele tartson, és nem akarta, hogy esetleg
bajba kerüljön miatta. Ez az ő problémája, az ő zűrzavaros ügye, ezt egyedül kell
megoldania.
Átöltözött farmerba, vastag fekete pulóverbe, gumitalpú bakancsba és a sötétkék
Barbour-utánzat kabátjába. Fölvette a vékony, fekete bőrkesztyűjét is, amelyet aznap
délután vásárolt, miután eljött a temetkezési vállalattól. A kabátja zsebeibe
belegyömöszölt egy zseblámpát, egy bicskát, egy harapófogót és a kis Minolta
automata fényképezőgépét. Ahogy gyalogolt vissza a főút felé, és a kabátját próbálta
becipzározni, nehézkesnek, valamint pokolian idegesnek és fáradtnak érezte magát.
Azt kívánta, bárcsak otthon ülhetne a nappaliban Patrickkel egy pohár bor meg valami
zene mellett.
 Patrick… Még mindig nem múlt el a bizsergető, szédítő érzés, amely a férfi
közelében elfogta. Amikor a ház előtt állva a távolodó, ütött-kopott Alfa Romeo hátsó
lámpáit nézte, olyan mély sóvárgás töltötte el, mint addig talán soha.
A kaput a túloldali utcai lámpán kívül a főútról beáradó fény is megvilágította, és
ahogy Kate közeledett hozzá, egyre feltűnőbb lett.

A. DALBY ÉS FIA TEMETKEZÉSI VÁLLALAT.

NE PARKOLJON A KAPU ELÉ! NE AKADÁLYOZZA A NAPI 24 ÓRÁS
SZABAD KI- ÉS BEJÁRÁST!

Kate aggodalommal figyelte az arra járó rendőrségi Ford Pandát, amíg az el nem
tűnt. Vadul tombolt a szél, az utca túloldalán bevágódott egy nyitva hagyott ajtó. Kate
a függőleges lécezésű, kétszárnyú kaput nézte. Valamivel kevesebb, mint két méter
magas volt, és valamivel egy méter fölött vágtak rajta két kör alakú lyukat, azon fűzték
át a láncot. Nappali fényben nem tűnt nehéz akadálynak, most viszont valóságos
erődfalként tornyosult előtte.
Ócska felfüggesztésű, régi, fehér Chevy haladt el az utcán nagy robajjal, de a
hangszóróiból bömbölő rockzene azt is túlharsogta. Kicsivel arrébb nyílt az egyik ház
ajtaja. Egy házaspár jött ki, majd elsétáltak az ellenkező irányba.
Kate jó alaposan körülnézett még egyszer, majd magasra emelte a két karját, és
fölugorva elkapta a kapu tetejét. Fölhúzta magát, és a bakancsa gumitalpával a
csúszós, vizes léceket kaparászva próbálta megvetni a lábát. Aztán a jobb lábával
megtalálta a láncot, majd bedugta cipője hegyét a kis nyílásba, és följebb tolta magát,
hogy a kapu tetején átmászva leugorjon.
Mintha egy örökkévalóságon át zuhant volna lefelé. Amikor a lába a kemény
macskakőre ért, abba belerázkódott minden porcikája. Előrebukott, csúnyán bevágta
a térdét, és nagyot csattant a kesztyűs keze a vizes kövezeten. A zsebében zörgött-
csörömpölt a zseblámpa meg a harapófogó.
Bizonytalanul fölállt, elővette a zseblámpát, és idegesen fülelve körülnézett a sötét
udvaron. A garázsajtók egy kivételével zárva voltak, a hátsó épület ablakai
elsötétültek. Bevilágított a nyitott garázsajtón: a betonpadlón olajfoltot látott.
Napi huszonnégy órában várjuk a szeretteikhez ellátogató hozzátartozókat.
Kate remélte, hogy a következő pár percben senki sem szándékozik ellátogatni
elhunyt szeretteihez, és új holttestet sem fognak hozni. A fénynyaláb a műhely sötét,
tejüveg ablakára, majd a műhely fölötti ravatalozó kápolna fekete ablakaira esett,
végül pedig az udvar túlsó végéből kanalazta ki a sötétséget. Kate-re csak a
szomszédos vaskereskedés ablaktalan fala nézett vissza. Nem láthatta őt senki.
Legalábbis az élők közül…
Kate megborzongott. Próbálta lerázni magáról a gondolatot, még mielőtt szárba
szökkent volna.
Csak tizennyolc éves volt, amikor elment, de maga a kishúga, és vigyázni szeretne
magára – mondta neki a médium.
Ne higgy a kísértetekben!
Kate a műhely végéből nyíló kis vészkijárati faajtóhoz lépett, és előhúzta a
zsebéből a délután elcsent jókora rézkulcsot. A zseblámpa fénysugara megvilágította
a mély kulcslyukat.
A bátyja azt mondja, hogy maga komoly veszélyben van valami miatt… a
munkájával kapcsolatban. Nem szabad folytatnia.
Ne higgy a kísértetekben!
 Merev volt a zár, és Kate egy pillanatra azt hitte, már nem is fordul el a kulcs. Félig-
meddig reménykedett is benne, hogy nem fog elfordulni… Aztán egyetlen
puskalövésszerű kattanás hallatszott, és az ajtó pár centit elmozdult, mintha megszűnt
volna a ránehezedő irdatlan nyomás. Kate elfordította a gömbkilincset, és az ajtó alul
hangosan zörögve kivágódott.
A koporsók árnyai tettek egy lépést Kate felé, majd amikor arrébb vitte a
zseblámpa fénycsóváját, ringatózni kezdtek. Kate elszorult torokkal belépett, és
bezárta maga mögött az ajtót. Hirtelen olyan magányosnak érezte magát, hogy páni
félelem lett úrrá rajta. Körbejáratta a helyiségben a fénycsóvát, megnézte magának a
munkapadot, a falon kunkorodó elsősegélyplakátot, a fűrészbakra fektetett koporsót, a
fogantyúkkal, dísztáblácskákkal, műanyag hamvvedrekkel megrakott Salgo polcokat.
A fénynyaláb most egy kis dudorra vetült a padlón. Kate elborzadva nézte a
szürke, hosszú farkú, bolyhos kisegeret, amelynek kilapította a tarkóját az egérfogó
fémrugója, és friss vér szivárgott le a hátán. A parányi állattól néhány centire egy
darab sajt hevert a csupasz padlódeszkán.
A fénycsóvát követve árnyak ugráltak ki sorban a falból, mintha fantomok sietnének
az üdvözlésére. Kate mindegyikre még egyszer rávillantotta a lámpáját, de aztán
félelmében mindig sürgősen valamelyik koporsóra, iratszekrényre, asztalra irányította
a fénysugarat.
Higgadj már le.'
Az ablakot széllökés reszkettette meg. Kate elhaladt a nyers fa intenzív illatát
árasztó koporsók mellett, majd letérdelt a furnérláda mellé. Fölnyitotta, és rávilágított a
benne lévő koporsóra, amelynek két oldalára sár, száraz falevelek és fehér
mészcsíkok tapadtak. Tompán fénylettek a fogantyúk, meg a fedélen a kis dísztábla.
A fedél furcsamód tiszta volt, szöges ellentétben a koporsó többi részével. Kate-et
meglepte, hogy milyen nehéz. Miután fölnyitotta, friss műanyag erős szaga csapta
meg az orrát. A bélést mintha kicserélték volna: a fehér szaténon és a szintén fehér
csipkefodrokon nem látott semmiféle nyomot, és a koporsó alján is új volt a bélelés.
Kate centiről centire átvizsgálta a fedél belső oldalát, de a mahagóni sima felületét és
természetes erezetét semmi sem csúfította el.
Kate-nek eszébe jutott az a hétfő esti pillanat, amikor szintén fölemelték a fedelet,
és ő mintha karmolásnyomokat látott volna rajta. Akkor direkt arrébb lépett, és
megnézte más szögből is, hogy nem csak a fényviszonyok űznek-e vele tréfát, de
továbbra is biztos volt benne, hogy tényleg látta a krikszkrakszokat kirajzoló kis
barázdákat, amelyek közül a legmélyebbek úgy néztek ki, mintha valaki elszántan
köszörülte volna a fát azzal, amije volt: a tíz körmével.
Most jól megnézte magának a fa erezetét is, mert folyton ott motoszkált benne a
félelem, hogy mégis tévedett, hogy azt nézte karmolásnyomnak. Ide-oda forgatta a
fedelet, de a zseblámpa fényénél semmi gyanúsat nem látott.
Visszatette a fedelet, és lecsukta a ládát. Mélységes csalódottság lett úrrá rajta. Az
átjáróra nyíló ajtóhoz lépett. Remélte, hogy még ott találja a karmolásnyomokat, hogy
lefényképezheti őket, vagy akár kihívhatja a rendőrséget, hogy a szakértőik vizsgálják
meg a koporsófedelet. Aztán kilépett a sötét átjáróba, és a félelem elhomályosította a
gondolatait.
Mozdulatlanul állt, és fülelt. Közben föl-le járatta a fénycsóvát a helyenként
lepattogzott, sárga vakolaton. Nyikorgott-zörgött az épület a szélben, és Kate körül
hideg huzat kavargott. Nagyot reccsent egy padlódeszka. Az összerezzenő Kate arra
lett figyelmes, hogy a feje fölötti padlón átsurran egy könnyűléptű állatka: egér vagy
patkány lehetett. Aztán csönd lett. Egy pillanatig csak a hevesen kalapáló szívét
hallotta. Rettenetesen hideg volt, de erről szinte tudomást sem vett.
 A fiú azt mondja, tengeri balesetben halt meg. Egy jachton történt. A vitorla átlökte
a korláton.
Ne higgy a kísértetekben!
Kate tett pár lépést, majd a balzsamozó ajtaja előtt megállt, habozott egy kicsit,
mert mintha hangokat hallott volna. De nem, csak a hűtők halovány zúgása volt.
Libabőrös lett mindkét karja, amikor benyitott. És mindjárt kővé is dermedt.
Odabent volt egy férfi.
A hátráló Kate a falnak ütközött. A fénycsóva még mindig a krétafehér arcon
pihent. Mozdulatlan volt ez az arc, akár a fémasztalon fekvő férfi többi testrésze.
Az elernyedt állkapocsizmok miatt kétoldalt kissé beesett az arca, és ettől úgy
nézett ki, mintha ásítana. Az egyenes szálú, rövidre nyírt, ezüstös haja kócos volt,
mintha elaludta volna. Meztelenül nyúlt el az acélpadon, a bőre a holdkő színében
játszott, a pénisze a szürke fanszőrzetében pihent. Az elkékült lábujjai meg a
pikkelyesedő sípcsontjai kifelé álltak, a két vékony, csontos karját pedig a hasán
keresztbe fonva helyezték el.
Bocs, mondta volna legszívesebben Kate, bocs a zavarásért. Valahol csöpögött
egy csap. A fénynyalábot határozottan a férfira irányítva előrelépett, úgy leste, hogy a
mozdulatlan testen nem rándul-e meg valahol a bőr, nem rebben-e a szemhéja, nem
görbül-e be az ujja? A formalinszag mintha egyenesen a falakból szivárgott volna. A
falfülke sötét árnyai most közelebbről tornyosultak fölé, a hűtők zúgása egyre
erősödött, a levegő hidegebb lett.
Kate lendületes mozdulattal a falfülkére irányította a zseblámpát. Minden rendben
volt, csak bézs színű csempét látott, semmi mást.
Sehol egy kísértet…
Aztán reccsent a padló a háta mögött, és ő megpördült a tengelye körül. A
fénynyaláb a hulla arcára esett, és Kate torkából fojtott, károgásszerű kiáltás szakadt
föl a borzalomtól. Ezen az oldalon ugyanis, amelyet az ajtóból nem láthatott, a férfi feje
be volt verve, az arca és a homloka maradványaiból szilánkokra tört, csupasz csontok
álltak ki, és a feje tetejéről teljesen hiányzott a bőr. A szemgolyója is deformáltan,
összezúzódva, félig kivájva, oldalvást meredt Kate-re.
Kate elfordult, nagyot nyelt, majd határozott léptekkel bement a falfülkébe, a hűtők
falához. A zseblámpa fénye végigpásztázta a kis, négyszögletű ajtókat. Hideg,
klausztrofóbiát keltő, szűk teret zárt le a szürke fém. Odabent emberek voltak,
mindegyik ajtó mögött, amelynek kis nyílását névkártya takarta, feküdt valaki. Ahelyett,
hogy otthon feküdtek volna a jó meleg ágyban…
Egyedül voltak.
Mrs. S. Donaldson…
Kate a fogantyúra tette a kesztyűs kezét, és rántott egyet rajta. Fémes kattanás
hallatszott, majd reccsenés, ahogy engedett a gumitömítés, és az ajtó kivágódott.
Kate-et valósággal ellepte a kicsapó hideg levegő.
Tudatában volt, hogy hevesen dobol valami a mellkasában. A sötétbe bámult, ahol
műanyag lepelbe bugyolált, múmiára emlékeztető emberalak feküdt.
Sally Donaldson!
Kate a félelemtől szinte lebénulva ragadta meg két kézzel a fiók fogantyúját. A fiók
nesztelenül, könnyedén kigördült.
Ez nem lehet igaz, gondolta Kate, ez lehetetlen, biztos csak álmodom! Alig tudta
megtartani a remegő, kesztyűs ujjai közt a lepel végét, amelyet lassan leemelt a halott
lány arcáról. Sally alabástromfehér arcából egyenesen rászegeződött az élettelen
szempár. Kate ugyanazt a szörnyű vigyort látta, mint amikor az exhumáláson
fölnyitották a koporsót: a kétségbeesetten kiáltó szájról lassanként elfogyó, fonnyadó,
összeaszott bőr mosolyát.
Kate-et legjobban a tökéletes mozdulatlanság rémítette meg. Szinte várta, hogy
mikor éled föl ez a kővé dermedt test, pedig tudta, hogy soha nem fog. Ahol már
oszlásnak indult, ott májfoltra emlékeztető kis barna foltok látszottak rajta, és ezek a
foltok Sally gondosan kifésült szőke hajával kontrasztot alkotva még
visszataszítóbbnak, még ijesztőbbnek hatottak. Kate visszahajtotta a leplet a lány
arcára.
– Megteszek érted mindent, amit csak tudok – mondta halkan. – Megpróbálok
mindent.
Kiszabadította Sally Donaldson bal karját, és fölemelte a kézfejét. Merev volt és
szilárd. Gondosan megvizsgálta a zseblámpa fényénél minden egyes ujját.
Sötétkékek voltak, és összeaszott rajtuk a hús. Az áttetsző, lakkozatlan, hosszú
körmök formája hibátlan volt. Makulátlan – talán túlságosan is…
Lehúzta az egyik kesztyűjét, hüvelyk- és mutatóujja közé csippentette Sally
Donaldson mutatóujjának körmét, és csavargatni kezdte. Nem történt semmi. Kate
most erősebben próbálkozott, és érezte, hogy a saját körme elhajlik. Rántott egyet
Sally körmén – semmi. Megpróbálta a következő ujját, majd az azután következőt, de
hiába.
Aztán elővette a zsebéből a harapófogót, és azzal húzta meg a mutatóujj körmét,
amely halk reccsenéssel, némi hússal együtt levált Sally kezéről.
Úristen!
Kate elborzadva meredt a fölszakadt bőrre. A körömre, amelyet megfogott a
harapófogóval, meg az alatta indaként lógó, félig leszakadt húscafatokra. Kavargott a
gyomra. Fölemelte a körmöt, és megvizsgálta a zseblámpa fényénél. Valódinak tűnt,
hátborzongatóan valódinak, nem műkörömnek, amire számított. Óvatosan
becsomagolta a zsebkendőjébe, jó szorosan összehajtogatta, majd betuszkolta az
egyik belső zsebébe, és behúzta a cipzárt.
Hitetlenkedve hunyta le a szemét. Kis híján sírva fakadt, és ismét eszébe jutott az a
pillanat, amikor a temetőben fölemelték a koporsó fedelét. Eszébe jutott a förtelmes
bűz, a karmolásnyomok, a kiszáradt, rézszínű vérfoltok a kék hálóingen, a Sally
Donaldson tágra nyílt szeméből áradó kétségbeesés. A reflektoroktól vakítóan fehérlő
bőre, az elkékült ajkai közt hátborzongatóan vigyorgó-vicsorgó, hibátlan fogsora. A
hosszú köröm a két hüvelykujján, meg a tövig rágott, vagy koptatott többi körme.
Azért koptak tövig, mert kaparta a koporsófedelet.
Igen, azért!
És ez nem a képzelete szüleménye, ahogy az sem a képzelete szüleménye volt,
amikor egy rendőr a fölrobbantott kocsitól harminc méterre kiemelte a rózsabokorból
egy konzervatív parlamenti képviselő egyik lábát és altestét. És ahogy a többi
borzalmat sem csak elképzelte, amit a munkája során látott.
A falfülkében hirtelen világosabb lett. Kate gyorsan lekapcsolta a zseblámpáját, és
megfordult. A balzsamozóból szűrődött be a fény. Lábujjhegyen az ajtóhoz osont,
miközben a szíve majd kiugrott a helyéből. Kint, a folyosón égett a villany. Kate érezte
az arcán a süvítve beáramló légfuvallatot, és hangokat hallott: vidám, kedélyes
férfihangokat.
– Megvan? – kérdezte az egyik.
– Igen.
– Becsukom az ajtót.
 Kate bőre alatt hideg késpengeként siklott tova a félelem. A holttest! Gyorsan
eltüntetni!
Visszaszaladt, és a gyér fényben visszabugyolálta Sally Donaldsont a lepelbe,
majd belökte a fiókot. De túl nagyot taszított rajta, és az tompa, fémes csattanással
csapódott neki a hűtő hátuljának. Kate becsapta az ajtót, majd megfordult, és már
szaladt volna kifelé, amikor a balzsamozóban fölkapcsolták a villanyt.
– De nehéz ez a faszi! – szólalt meg egy hang.
Kate tekintete kétségbeesetten pásztázta a falat. Semmi. Sehol egy ablak,
mindenütt csak csempe.
Árnyék vetődött a falfülkére, és csoszogó léptek hallatszottak.
– Nem kéne így pucéran heverésznie, még megfázik – mondta egy másik,
fiatalabb férfihang. Ezen valamelyikük vihorászott egy jót.
A hűtő!
Az árny egyre nagyobb lett. Aztán Kate anorákot pillantott meg: egy férfi viselte, aki
épp az ajtó előtt haladt el.
Zsebre dugta a lámpát, letérdelt, és kihúzta a padlóhoz legközelebbi hűtőt, amelyet
nem lehetett látni a balzsamozóból. Bedugta a lábát, amely valami szilárd, de puha
dologhoz ért. Kate elborzadva kapta oda a fejét. Fehér lepelbe bugyolált holttestet
látott.
Jézusom!
Kilépett volna a fiókból, de az anorákos férfi megtorpant, és látszott, hogy mindjárt
megfordul.
Erre most nincs idő!
Kate hátrálva bemászott a fiókba. A fölötte lévő üres fach aljához nyomódott a
háta, a hasa pedig a hepehupás hullához. Tekergőzve, nagy üggyel-bajjal kúszott
hátra a fiók belsejébe, majd megragadta a belső fogantyút, és amilyen halkan csak
tudta, becsukta az ajtót.
Jó szorosan lehunyta a szemét, átkozódott egy sort, és várt.
Csönd volt.
És hideg.
Szó szerint jéghideg volt: fájt tőle a lélegzés, fájt az orra, a foga. Műanyagszagot
érzett. Az arca az egyik oldalon az alatta fekvő hulla koponyájához simult, a másik
oldalon pedig függönyként hullt le elé a haja, és az ismerős hajszálak érintéséből egy
röpke pillanatra vigaszt merített. Érezte, hol húzódik a holttest hajas fejbőrének
határvonala, majd valami puhát érzett: egy fül volt az. Változtatni próbált a
testhelyzetén, a keze a leplen keresztül a halott orrát súrolta.
Aztán lépteket hallott, tompa, halk, visszhangzó lépteket. Szuroksötét volt, csak egy
vékonyka fénycsík szűrődött be az ajtó tömítő-zsinórja körül. Kate megborzongott,
vacogott a foga a hidegtől meg a félelemtől, az idegei szabályosan remegtek, mint a
fagyos szélben a meglazult vitorlázat. Rettenetes bűz terjengett a hűtőben: műanyag,
formalin, fenyő, avas kenőzsír és rothadó hús szagának elegye.
Hangos kattanás hallatszott, mintha elsütöttek volna egy pisztolyt, és fény áramlott
a szűk térbe. Kate rettegve nézett ki a lécek között. Belülről nézve egyetlen hatalmas,
egybenyitott helyiség volt a hűtőtér. Vízszintes, fehér alakokat látott. A fény a hűtőtér
túlsó végéből jött. Az egyik fiók kicsusszant, majd egy nyögés és egy tompa puffanás
után a fiatalabb férfihang szólalt meg. Kate fölismerte: Morris Dalby fia volt az.
– Apa rendel még egy hűtőt. Abban majd elférnek még kilencen.
– Legfőbb ideje.
 Kate próbált mozdulatlanul feküdni és egyenletesen lélegezni. Próbálta rávenni a
testét, hogy ne remegjen, hogy ne zizegjen-ropogjon alatta a műanyag lepel. A füle
sajgott a hidegtől. Tudta, hogy bármelyik pillanatban észrevehetik, elordíthatják
magukat, kirángathatják onnan. De most már várta, remélte, hogy ez történik, most
már jöhetett bármi, csak kijusson onnan, leszedjék az alatta heverő micsodáról,
kivigyék a hidegről.
Megint csusszant a fiók, majd fülsiketítő, visszhangzó, fémes csattanással
visszakerült a helyére, és Kate-re ismét sötétség borult. A léptek lassan elhalkultak.
Végül pedig kialudt a tömítőzsinórnál beszűrődő fénycsík is.
Szuroksötét lett.
Nem látták meg. Alatta tompán puffant valami, és egy pillanatra megrémült, hogy a
holttest próbál megmozdulni, amelyen fekszik. A hulla feje jó erősen az arcához
préselődött. Kate fölemelte a fejét, és fájdalmasan, visszhangzó csattanás
kíséretében be is vágta a fölötte lévő hűtőfiók egyik fémlécébe. Visszahúzta a fejét,
mire az arca ismét a halott férfi vagy nő csontos koponyájához simult.
És a halottnak vert a szíve!
De aztán Kate rájött, hogy az az ő szíve, az dübörög, zakatol így a néma
csöndben, az egyre szörnyűbb hidegben, amely kiszív belőle minden melegséget,
úgy zúdítja a nyakába a hideg levegőt, mintha lavórból öntené a vizet. Hidegben ázott
a kesztyűs keze, a bakancsos lába. Egész testében remegett, és ahogy rázkódott,
egyre jobban összenyomta, szétlapította az alatta fekvő micsodát.
Elővette a zseblámpáját, bekapcsolta, de mindjárt meg is bánta. Jobb volt a
sötétben, amikor legalább nem látta maga alatt a szorosan bebugyolált csomagot, és
nem látta a körülötte sorban, némán, mozdulatlanul fekvő többi csomagot sem. Egyre
hidegebb lett, tudta, hogy már nem bírja sokáig. Morris Dalbynak igaza volt: itt senki
sem maradhat életben pár percnél tovább. Pár másodpercig a saját légzése sziszegő
visszhangját hallgatta, majd az órájára pillantott. Már csaknem félórája volt a
temetkezési vállalat épületében.
Kitolta az ajtót pár centire, és várt. Néma csönd. Araszolva, az alatta fekvő
holttesten csúszva kimászott. Érezte, hogy a hulla feje aprókat mozdulva föl-le jár.
Miután kijutott és föltápászkodott, egész testében csillapíthatatlanul remegve fülelt, de
a szél zúgásán kívül semmit sem hallott. Aztán a szomszédos helyiségben
elcsöppent a csap. Kate becsukta a hűtőfiókot, és szinte futva sietett ki a
balzsamozón, majd a műhelyen át, a koporsók mellett. Kinyitotta a vészkijárati ajtót,
és kikukucskált. A garázsajtó, amelyet befelé jövet nyitva talált, most be volt csukva.
Csöndben becsukta maga mögött az ajtót, majd átvágott az udvaron, és
felküzdötte magát a kapu tetejére. Kihalt volt az utca. Kate leszökkent a járdára, majd
visszaszaladt a kocsijához. Futott a jó melegbe, futott, hogy minél távolabb legyen a
borzalmaktól. Aztán eszébe jutott, hogy elfelejtette visszatenni a kulcsot a helyére.
Egy kicsit habozott, hogy visszamenjen-e, de végül úgy döntött, hogy túl kockázatos
lenne, és inkább a kanálisba ejtette.
Megkönnyebbülten mászott be a vezetőülésre. Bekapcsolta a gyújtást, a fűtést és
a rádiót is. Mindegy volt, melyik adó jön be, csak legyen körülötte valami zaj, valami jel
a normális világból.
Aztán lehunyta a szemét, és a csalódottság könnyeivel küszködve gondolkodni
próbált, utat vágni az agyát fogva tartó zavarodottság és bénító rettegés kusza
szövevényében, úrrá lenni az őt kiszipolyozó, életerejét elszívó kétségbeesésen.
Egyre ott motoszkált benne, hogy valami fölött elsiklott. A temetkezési vállalatnál
valami nem stimmelt, és ő elsiklott fölötte. De hiába törte a fejét, annyira fázott, hogy
nem jutott eszébe semmi. Persze, valószínűleg nem is látott semmi lényegeset, csak
szalmaszálakba próbál kapaszkodni.
De az ég szerelmére! Hát ott voltak az exhumáláson mások is, nem csak ő! Mások
is beláttak a fölnyitott koporsóba, méghozzá nem is csupán Kevin Donaldson meg a
sírásók, hanem ott volt az a nő a halottkémi hivatalból, meg Judith Pickford, meg egy
orvos is!
Aztán megint úrrá lett rajta a kétségbeesés. Talán azért nem szólt semmit egyikük
sem, mert az ilyesmi nem szokatlan, mert a koporsók ilyen látványt nyújtanak, ha egy
kis idő elteltével fölnyitják őket. Lehet, hogy Terry Brentnek igaza van. Lehet, hogy
mindenkinek igaza van, és csak egy gyászoló férj próbál belekapaszkodni minden
szalmaszálba – meg egy butácska újságíró lányka egy olcsó sztoriba…
Kate lehorgasztott fejjel ült a volán mögött. Otthon ledobta a kabátját a kanapéra,
és jó sokáig állt a forró zuhany alatt. A halál bűzét sikerült lemosnia a bőréről, és
kimoshatta a hajából is. A kudarc bűzét viszont nem.

32. fejezet
1990. október 25., csütörtök

A bíróságon komor volt a hangulat. Reggel csak a sajtó képviselőit engedték be, a
nagyközönséget nem. A vádlottak padjánál ott állt az öt nyájas külsejű, középkorú
férfi, a parókás, taláros bíró közelében pedig egy paraván, amely mögött egy tízéves
kislány precízen, részletesen, összeszedetten, sokszor egész vidám hangon
elmesélte, mi történt vele. Kate csodálta a bátorságát.
Az ebédszünet után már beengedték a „köznépet” is. A kislány szülei tettek
tanúvallomást, majd egy autószerelő következett, aki kocsit adott el az egyik
vádlottnak. A magas mennyezetű tárgyalóterem, amelynek mellvédes karzata is volt,
színpadiasan grandiózus hatást keltett. A széksorok zsúfolásig megteltek újságírókkal,
az áldozatok és a vádlottak rokonaival, barátaival, valamint joghallgatókkal és
egyszerű kíváncsiskodókkal. Három újság még grafikust is küldött, hogy rajzban
beszéljék el az eseményeket.
Kate gépiesen rótta tele egyik lapot a másik után gyorsírással, de közben a
gondolatai folyton Sally Donaldsonra terelődtek. Az éjjel álmatlanul hevert az ágyban,
és egyre csak azon rágódott, hogy a halott lány körmeivel valami nem stimmel. Mert
az nem normális, hogy a hétfőn még tövig koptatott körmök szerda éjjel már
hibátlanok. És valódiak.
Ez azonban nem változtat semmin. Nem másítja meg a tényt, hogy Sally
Donaldsont élve temették el.
A fülledt, áporodott levegőjű tárgyalóteremben ülő Kate ugyanazt az elegáns
kosztümöt viselte, mint előző nap, csak blúzt váltott. Elővette a táskájából a
határidőnaplóját, kinyitotta a beletett jelzésnél, és átnézte a feljegyzéseit, hogy kiket
kell még fölkeresnie. A sekrestyéssel, aki először hallott kopogtatást a sírból,
mindenképpen beszélni akart még egyszer. Aztán ott volt még a koporsóvivő, aki
bevallotta, hogy mintha mozgást hallott volna a koporsóból, és egy közeli lakó, aki
állítása szerint kiáltásokat hallott. Meg az asszisztens a halottasházból, meg Judith
Pickford. De ha a patológus nem állapít meg semmit a jelentésében, akkor mindez
időpocsékolás lesz. Márpedig, amint azt az este telefonon megtudta Kevin Donaldson
anyjától, a patológustól semmi jóra nem számíthatnak, hacsak Sally testnedveinek
vizsgálata ki nem mutat valamit. Dr. Marty Morgan pedig vidáman közölte vele, hogy
hacsak nem bizonyos konkrét vegyi anyagokat vagy gyógyszereket keresnek, aligha
mutatnak ki bármit is.
Tehát muszáj másodszor is fölboncoltatniuk Sallyt.
Kate már vagy századszor próbálta összerakosgatni a mozaikokat, összerakni a
forgatókönyvet Sally Donaldson kórházi felvételétől az eltemetéséig. Kik az érintettek?
Hány embernek volt dolga vele a kórházban? És vajon tényleg Matthews doktor
állapította meg a halál beálltát, vagy csak a halotti bizonyítványt írta alá?
De akárhogy is törte a fejét, megint csak a patológus jelentésénél lyukadt ki. Hiszen
az orvosi tényeket tartalmaz, és a vizsgálat során végül úgyis azoknak hisznek majd.
Beszámolhat akárhány szemtanú kiáltásokról, kopogásról vagy bármiről, ha a szikár
tények ezt nem támasztják alá.
Kate úgy érezte, csapdába ejtették itt a bíróságon. Reggel fölhívta Kevin
Donaldson anyját, és meghagyta neki, hogy mit mondjon a halottkémnek, meg azt is,
hogy egyelőre semmiképpen ne járuljon hozzá az újratemetéshez. A temetkezési
vállalatnál tett éjszakai látogatását nem említette.
Az ebédszünetben elment egy kocsmába pár újságíróval, és a mikróban melegített
muszaka mellé, amely jól megégette a szájpadlását, megivott két pohár nehéz
vörösbort. Most viszont már bánta, hogy ilyen laktató kaját evett, és beborozott.
Nagyot ásított, alig tudta nyitva tartani a szemét.
Harry Oakes, az Eastboume Gazette dagi riportere még mindig bosszús volt,
amiért elfelejtette fölhívni, hogy beszámoljon neki az exhumálás fejleményeiről. Végül
azzal engesztelte ki, hogy elmesélte, hogyan állították le a Newsnál, és nagyon
komoly ígéretet tett, hogy mindenképpen fölhívja Oakest, ha jut valamire – feltéve, ha
a férfi tudósít helyette az aznapi tárgyalásról… Oakes vonakodva, de ráállt az alkura,
és sokatmondó pillantás kíséretében hozzátette, hogy bonuszként egyszer együtt
ebédelhetnének. Kate megállapította magában, hogy a férfiak agyában
elválaszthatatlanul összekapcsolódnak az „ebéd” és az „előjáték” szavak. A vádlottak
ügyvédje talpra ugrott.
– Bíró úr, ez a tanúvallomás nem…
– Üljön le! A tanú folytassa.
Indulatos moraj hallatszott, és Kate riadtan fölkapta a fejét, mert most döbbent rá,
hogy valami fölött teljesen elsiklott. Aztán Morris Dalby fiának hangját hallotta, majd a
másik férfiét, aki vele volt.
Apa rendel még egy hűtőt. Abban majd elférnek még kilencen.
Legfőbb ideje.
Kate egész testében remegett az izgalomtól. Most esett le neki, hogy mi nem
hagyta nyugodni egész éjjel. Legfőbb ideje.
Ez vajon azt jelenti, hogy az a hűtőtér, amelyikben ő is járt, mindig tele van?
Lehetséges, hogy tudták, hogy Sally Donaldson még életben van, és mégis
eltemették, mert féltek, hogy elveszítenek egy kuncsaftot?
Nem. Sokkal valószínűbb, hogy a jó hírüket féltették, és utólag eltüntették a
nyomokat.
Az a szegény nő napokig klinikai halott volt, majd több mint huszonnégy órát töltött
a hűtőnkben. Azt senki sem élheti túl, a többiről nem is beszélve.
 Talán így van. De mi van, ha Sally Donaldsont nem tették be a hűtőbe? Mi van, ha
nem halt meg, miután lekapcsolták az életben tartó gépekről, és a temetkezésiek nem
vették észre a gyenge pulzusát?
Könnyen előfordulhatott. Hajnalban elhozták a kórház halottasházából a fehér
lepelbe bugyolált testet, átöltöztették kék hálóingbe – vagy talán az volt rajta már a
kórházban is –, és egyből betették a koporsóba, majd rácsukták a fedelet. Az arcára
valószínűleg egy pillantást sem vetettek.
Kate izgalmában a fakorláton dobolt az ujjaival. Arra gondolt, vajon feltűnt-e
bárkinek is a temetkezési vállalatnál, hogy a vészkijárati ajtó nincs bezárva. Nagyon
szeretett volna az éjjel visszamenni oda, és másodszor is körülnézni. De ezúttal már
sokkal alaposabban.
– A tárgyalást holnap délelőtt fél tizenegyig felfüggesztem – mondta most a bíró,
majd fölállt, és kivonult a teremből.
– Iszunk valamit, Kate? – kérdezte Gail Cohen a Radio Sussextől, miközben szép
sorban elindultak kifelé ők is.
– Persze – felelte Kate. Úgy érezte, igencsak ráfér egy ital, hátha némi bátorságot
csepegtet belé… – Csak előbb leadom a tudósítást a délutáni tárgyalásról, hátha még
befér az utolsó kiadásba. Utána jövök.
Kint szabályos vízfüggönyt alkotott az eső, és már be is sötétedett. A bíróság
lépcsőjén lefelé szaladó Kate-be félelem nyilallt, amikor meglátta a járdán közeledő
alacsony termetű, sötétlő emberalakot. A férfi, aki az eső ellen védekezve fölhajtotta a
kopottas esőkabátja gallérját, egyenesen rászegezte a tekintetét. Az utcai
nátriumlámpák vakító, narancssárgás fénye megvilágította az arcát, így jól látszott,
hogy az előző napi csöndes, méltóságteljes arckifejezését egyfajta vészjósló
izgatottság váltotta föl.
– Miss Hemingway! – harsogta túl Morris Dalby reszelős hangja a bíróságról
távozók zsibongását meg a csúcsforgalom zaját.
Kate egy pillanatra azt hitte, csak képzelődik. A temetkezési vállalkozó itt valahogy
nem volt a helyén. Biztos összetéveszti valakivel. Aztán a férfi tett feléje egy határozott
lépést, és Kate egy csapásra képtelen lett a koordinált cselekvésre: a két szeme
merőn bámulta a férfit, és közben az agya parancsai sehogy sem jutottak el a szájáig.
Nem tudott másra gondolni, csak Terry Brentre. A temetkezési vállalkozó nyilván
bepanaszolta Brentnél, hogy nála járt, amikor a bíróságon kellett volna lennie. Pedig
Brent világosan megmondta neki, hogy hagyja annyiban a dolgot. Úgyhogy jobb, ha
nem szól Dalbyhoz egy szót sem, jobb, ha a férfi nem bizonyosodik meg végképp
afelől, hogy őt látta.
Kate elfordította égő arcát, és átfurakodott a bíróságról kiözönlő tömegen. Átjutott
két ügyvéd között, aztán elhaladt egy plakátjait magasba emelő csoport, majd a
fotósok sora előtt.
– Elnézést, Miss Hemingway!
Kate még jobban megszaporázta a lépteit. Vásárolgató embereket kerülgetett,
majd átsprintelt az úttesten, és a zuhogó esőtől meg a félelemtől elvakítva futott még
egy keveset a túloldali járdán. Megbotlott egy kerekeken guruló bevásárlókosárban,
leszaladt egy dombról, majd a járdáról letérve, az úttesten kerülte ki a sűrűn
hömpölygő gyalogosforgalmat. Elhaladt egy újságos előtt, majd befordult egy szűk
mellékutcába, és ott rohant tovább a parkoló felé.
Már fájt a tüdeje, amikor végre beugrott a Volkswagenbe, bevágta az ajtót, és
bedugta a slusszkulcsot a gyújtásba. Nem sikerült elsőre, küszködött vele egy kicsit.
Nyirkos szag terjengett a kocsiban, az ablakok be voltak párásodva. A motor
nehézkesen indult be, és Kate riadtan arra gondolt, hogy vajon rendesen tölt-e az
akkumulátor? Gyerünk, mi lesz már?! Aztán a motor végre beindult, és Kate túráztatta
egy keveset, amíg egy ronggyal letörölte a párás szélvédőt. Amikor a bal lábával
lenyomta a kuplungot, megsajdult a térde, amelyet este, a temetkezési vállalat
kapujáról leugorva beütött. Aztán lecsúszott a lába a kuplungról, amely hangos
kattanással visszaugrott. A francba!
Újból lenyomta, majd egyesbe lökte a sebváltót, és elindult. Míg a parkoló
kijáratánál várta, hogy elfogyjon a hömpölygő kocsisor, és idegesen tekingetett jobbra-
balra, hogy nincs-e ott valahol Morris Dalby, hirtelen egy autó fényszórója jelent meg a
visszapillantóban a nagy semmiből.
Kate az ajkába harapott, és kifordult az egyirányú utcára. A mögötte jövő kocsi a
motorját felbőgetve utána jött, és a pirosnál nem sokkal mögötte megállt. Kate az utcai
lámpa fényénél látta a tükörben, hogy egy fehér autó az. A sofőr arcát nem tudta
kivenni, hiába meresztgette a szemét. Csak egy sziluettet látott a szélvédő mögött.
Jobbra fordult, és egy Lewesból kivezető kisebb úton haladt tovább. Pár hete
fedezte föl, hogy így kikerülheti a csúcsforgalmat. Haladni akart, el akart tűnni onnan.
A fehér kocsi követte. Kate erősen koncentrált, hogy lásson valamit a maszatos
szélvédőn és a zuhogó eső függönyén át.
Mr. Dalby. Vajon mi a francot akart? Persze, tudja ő jól, hogy mit akart, tudja jól,
miért jött oda! A párátlanító buzgón zúgott, de úgy tűnt, csak ront a helyzeten. Kate
előrehajolt, újra letörölte a ronggyal a szélvédőt, és szemét meresztgetve próbált
tájékozódni az egyre jobban ömlő esőben, amellyel már nem bírt az ablaktörlő.
Remegett a keze. Ugyan már, hiszen nincs bizonyítéka! Biztos, hogy nincs
bizonyítéka.
Igen, egészen biztos.
Remélhetőleg…
Kate fölgyorsított, túlságosan is gyorsan robogott a sötét úton. Gázt adott a fehér
kocsi sofőrje is, makacsul tapadt a Volkswagenre. Kate autólámpák fényét látta maga
előtt. A forgalmas főúthoz közeledve lelassított, indexelt balra, és a hosszú
kanyarodósáv végén megállt a kereszteződésnél. Megállt mögötte a fehér kocsi is.
Végtelennek tűnő kocsisor suhant el előttük. A Volkswagen szorgosan kattogó
ablaktörlői most hirtelen lelassultak, és a sebességmérő fénye is elhalványult, mert
kihagyott a motor. Kate megpöccintette a lábával a gázpedált, mire a két ablaktörlő
fölgyorsult, és a műszerfalon is erősebb lett a kis fény. Kate egyesbe tette a sebváltót,
lenyomva tartotta a kuplungot, és bőszen túráztatta a motort, mert még mindig várnia
kellett.
Jött még öt-hat kocsi, aztán hosszabb, de nem elég hosszú kihagyással egy
kamion következett. Kate úgy látta, ha elég gyorsan hajt ki az útra, miután elhúzott
előtte a kocsisor, nem lehet baj, és mivel a kamion után is jönnek autók, lerázhatja a
fehér kocsit. Ismét felbőgette a motort, kiengedte a kuplungot, és érezte, hogy a kocsi
beveszi a sebességet.
Most!
Kilőtt a kamion vakító reflektorfényébe – de ekkor a motor leállt, a kocsi zökkent
egyet, és nem ment tovább.
Kate kétségbeesetten forgatta a slusszkulcsot. A kamion fölébe tornyosuló
fényszórói hol az egyik, hol a másik irányban pásztázták az úttestet. Kate rádöbbent,
hogy a nagy monstrum ide-oda csúszkál. Aztán egyenesen a szemébe világított a
reflektorával, és teljesen elvakította. Újra elfordította a slusszkulcsot, és vadul taposta
a gázpedált, de a Volkswagen motorjának élettelen zörgését elnyomta a sziszegő
légfékek meg az aszfalton csúszó, csikorgó gumik zaja.
Kate látta a vakító fényt.
Látta a sofőr sziluettjét is a magas vezetőfülkében.
A motor végre beindult. Kate a sebváltóval ügyetlenkedett, kapkodva próbálta
rükvercbe tenni, hogy kihátráljon a kamion útjából.
Először csak egy apró lökést érzett. Aztán tompa csattanás következett, amely
mintha minden irányból jött volna egyszerre, mintha egy harang belsejében lett volna.
A csattanást süvítő tornádó követte, és valami hasba rúgta Kate-et, egy csapásra
kinyomta a tüdejéből az összes levegőt. Őrjítő fájdalom perzselte végig a jobb oldalát,
majd a levegőbe repült. Súlytalanul lebegett. Úgy lebegett, mintha végtelen sok ideje
lenne, mintha az idő többé már nem is számítana. Kétoldalt fénypontok húztak el:
alatta is, fölötte is.
A távolból olyasféle hangot hallott, mintha fém szemeteskuka gurulna a betonon.
Aztán csikorgott-roppant valami, és irdatlan erővel nyomta össze a testét: a biztonsági
öv hasított a vállába. A fejében még mindig visszhangzott az iménti tompa csattanás.
A szélvédő üvege lassított felvételként megrepedezett, majd befelé lendült, mintha
zsanéron fordulna el, és kígyóként tekergőzve arcul csapta őt. A műszerfal meghajlott,
majd roppant egyet, leszakadt, és fölkunkorodott, mint az égő papír. Kate kiáltozást,
üvöltéseket hallott. Aztán csak forgott, forgott. Átpördült még egyszer, és még
egyszer. Aztán nekiütközött valaminek. És megállt.
Csönd lett. Lágy ringatózás, valami ketyegő hang, sziszegés. A benzin szúrós
szaga.
Kate homályosan tudatában volt, hogy fejjel lefelé lóg, és fáj a nyaka. Egy fénypont
közeledett felé, egyre erősebb, egyre vakítóbb lett. Aztán autógumi csúszott a vizes
aszfalton, majd irtózatos csattanás következett. Mintha dodzsemeznék, villant át Kate
agyán, miközben magatehetetlenül, búgócsiga módjára pörgött a tengelye körül.
Elszédült, összefolytak előtte a fények, majd egy csapásra kihunytak, mintha valaki
megnyomott volna egy kapcsolót.
– Lélegzik – szólalt meg valaki.
– Egyszerűen kihajtott elém, csak úgy kihajtott elém, és megállt! – hallatszott egy
hisztérikus férfihang.
– Valaki állítsa már le ebben az irányban a forgalmat! – kiáltotta el magát egy
másik férfi.
Egyre hangosabb lett a szirénavijjogás. Kate egész testében remegett. Gyéren
megvilágított arcok néztek le rá. Fázott, fájt az oldala. Beszélni próbált, de nem jött ki
hang a torkán.
Fémajtók csapódtak. Éles, vakító fény villant, és kék egyenruhás férfi nézett le rá.
Puha, fekete szakálla volt. Kate alatt dobolt az út, és a sziréna mintha üldözte volna
őket.
– Már mindjárt itt van – mondta a férfi. – Csak feküdjön nyugodtan.
A sziréna elhallgatott. Kate körül hideg levegő örvénylett. Eső hullt az arcára, majd
azt érezte, hogy mozog, hogy kerekek gurulnak alatta. Kivágódott egy ajtó, emberek
szaladgáltak, kiáltoztak, újabb fények gyúltak, sorban suhantak el a feje fölött a
neoncsövek. Aztán hosszú, sötét folyosó következett. Akár egy alagút. Sehogy sem
akart vége szakadni. Kate nagy sebességgel haladt, és futó lábak dobogását hallotta
maga mellett. Újabb folyosó következett, majd még egy, végül pedig egy fényárban
úszó szoba.
 Két férfi állt fölötte. Meg egy nő, aki ollóval dolgozott. Kate-ben halványan
fölrémlett, hogy talán a ruháját vágja le róla. A legjobb kosztümjét. – Ezt nem kéne
– akarta mondani, de nem hallotta a saját hangját.
– Fejsérülései vannak, károsodhatott a gerince is, és leszakadhatott a lépe –
mondta egy férfihang. A gazdája Kate-re nézett, de olyan volt a hangja, mintha valaki
máshoz beszélne. Kate szúrást érzett a bal kezén.
A fájdalmai fokozódtak, és rosszullét környékezte. Egy nővér rámosolygott.
– Rendbe fog jönni, fel fog épülni. – Azzal fölakasztott az állványra egy tasak vért.
– Katherine Hemingwaynek hívják – mondta egy másik hang.
– Sok vért vesztett – szólalt meg valaki.
Rövid, ezüstös hajú, fehér köpenyes nő nézett le rá. Az orra mintha gumiból lett
volna.
– Legközelebbi hozzátartozója? – kérdezte sürgetően. – Ki a legközelebbi
hozzátartozója? – Egy csőben vér folyt.
– Az anyám – felelte Kate, de ezúttal sem hallotta, amit mondott. Megint
mozgásban volt. Az egyik kerék egy kicsit nyikorgott alatta. A feje fölött a mennyezet
siklott tova, kétoldalt pedig falak, emberek, fénylő kézikocsik, ajtók, csövek suhantak el
mellette.
Becsukódott egy ajtó. Kicsinek hatott a fehér szoba. A fehér polcokon ampullák,
üvegek és műanyag tasakba csomagolt fecskendők sorakoztak. Fertőtlenítőszag
terjengett a levegőben. Kék műtősruhát viselő nővér nézett le rá, majd még egy.
Aztán egy férfi, aki ismerősnek látszott. Rajta is kék műtősruha volt meg kék sapka, a
maszkja pedig az álla alatt lógott a szalagjain. Petyhüdt, sápadt, szobanövény
életmódra valló bőre volt, tömpe orra, kicsi, eperszínű szája és a húsos arcában
mélyen ülő, apró, jéghideg szeme.
Kate már látta valahol ezt az embert, de össze volt zavarodva, és nem tudott
rájönni, hogy hol. A férfi mosolygott, és folyadékot szívott föl a gumikesztyűs kezében
tartott injekciós fecskendőbe.
És Kate ekkor hirtelen félelmet érzett. Nem tudta, miért van ez, de félt a férfitól, nem
akart ott lenni. Nem akarta, hogy beinjekciózzák. Vonaglani kezdett, és felsikoltott.
Valaki megfogta a csuklóját.
– Semmi baj – mondta vigasztalón egy nővér, és oxigénmaszkot tett az arcára.
A férfi csatlakoztatta a fecskendőt a Kate bal kezére erősített csepegtetőhöz.
– Pár másodpercen belül elalszik – mondta. Barátságos, nyájas, behízelgő volt a
hangja, és egy icipicit magas.
Harvey Swire-nak hívták.

33. fejezet
1990. október 25., csütörtök

Ne! Ne! Hagyjanak!

 A vénájába áramló ketamin bekerült a vérkeringésébe, majd eljutott az agyáig. Az
érzéstelenítőszer harminc másodpercen belül elkezdte leállítani Kate tudatos
rendszerét.
Magatehetetlen volt, de a tudatáig eljutott, hogy minden lelassul, elnehezül.
Lecsukódott a szeme, és egyre jobban visszahúzódott a testébe, a saját belső
alagútjaiba hátrált a ketamin elől, olyan helyet keresett, ahova a szer még nem jutott
el, ahol még biztonságban van. De a folyadék könyörtelenül elöntött minden zugot,
mint a dagály, és egyre hátrébb szorította őt, egyre jobban beletaszította a mélységes
sötétségbe.
De nem a csöndbe!
Mert a hallása megmaradt.
Hangokat hallott. Messziről, mintha a szomszéd szobában beszélnének.
– Nem tudom belenyomni ezt az átkozott micsodát – szólalt meg egy fiatal férfi.
– Majd én megmutatom – mondta egy nő. – Nagyon határozottan kell csinálni.
Látja a kis fehér háromszöget? Az a gégefő.
Aztán Kate tudta, hogy megint mozgatják, mert keréknyikorgást és lépteket hallott,
meg a tálcára pakolt eszközök zörgését.
Hé, én még ébren vagyok! Hahó!
Próbált jelt adni, próbálta megmozdítani a karját, beszélni, kinyitni a szemét.
Hallotta, hogy valahol a szobában, valahol az ő néma csöndjén túl, emberek
beszélgetnek. Kifújt levegő szisszent, majd még egyszer.
– Az nem fog menni, holnaptól megint éjszakás vagyok – mondta egy fiatal nő.
– A fiamnak akarom megvenni – mondta egy férfi indiai akcentussal.
– Nézesse meg az autósszövetséggel.
– Mi az ábra? – kérdezte egy metszően éles hangú nő.
– Közúti baleset – felelte egy másik, hangjából ítélve fiatal nő. – Lépszakadás
gyanúja áll fenn. Az alhasán baloldalt súlyos zúzódások vannak, a vérnyomása
alacsony és tovább esik. Agyrázkódás, felszínes horzsolások a fején és az arcán,
belső fejsérülés is elképzelhető. A testén zúzott sebek vannak, és további belső
sérülései is lehetnek.
– Csinos lány, nem? – szólalt meg egy addig nem hallott hang.
Tompa koppanások hallatszottak, majd éles szisszenés, aztán még egy. Szissz-
kopp, szissz-kopp. Kate-nek visszhangzott a légzése, mintha búvárpipával venné a
levegőt.
– Tudja valaki, hogy mi történt? – kérdezte egy nő.
– Igen – felelte egy nyers hangú férfi. – A bogárhátú Volkswagenjét oldalról telibe
kapta egy kamion. Lecsapta a kocsi elejét, aztán a bogárhátú többször is átpördült.
Legalábbis a mentős szerint így nézett ki a dolog.
Aztán megint az indiai kiejtésű férfi szólalt meg halk, udvarias, tekintélyt sugárzó
hangon.
– Mennyi a vérnyomása, Harvey?
– A szisztolés érték nyolcvan, és egyre csökken. – Kate fölismerte annak a férfinak
a behízelgően nyájas, kissé magas hangját, aki beadta neki az injekciót.
– És a pulzusa?
– Százhúsz, de elég halovány.
Hé, magamnál vagyok!
– Vért kapott?
– Egy liter nulla negatívat, és jön föl még három liter.
 – Eddig mit adtál neki, Harvey?
Magamnál vagyok! Kérem, vegyék már észre, magomnál vagyok!
– Százötven milligramm ketaminnal elaltattam – mondta a behízelgő hang. –
Adtam neki száz milligramm suxamethoniumot, hat milligramm vecuroniumot és
tizenöt köbcenti rheso-dioxepant. Négy-kettő arányú kéjgáz-oxigén lélegeztetést kap.
– Rheso-dioxepan? A Grauernek az az új gyógyszere?
– Az EEG nagymértékű agyi tevékenységet mutat – mondta az indiai akcentusú
férfi.
– Talán a ketamin miatt. De azt hiszem, a fejsérülés miatti károsodás is válthat ki
rohamot.
– Ezért adod neki infúziósan a rheso-dioxepant?
– Igen. Ha nem szűnnek meg a rohamok, növelem az adagot.
– Az ott egy szép kis vakbélműtéti heg – mondta egy nő.
– Igen, jól csinálták – mondta az indiai. – Nos, akkor készen állunk? Azt hiszem,
bele kéne nyomnunk egy kis antibiotikumot.
– Természetesen – mondta a behízelgő hang.
Kate sikítani próbált. Semmi. Éles fájdalom nyilallt belé, aztán mintha fölfújták volna
a karját.
– Fölnyitom a hasát. Teljesen készen áll a lány a műtétre, Harvey? – Ezt az indiai
férfi kérdezte. Kate rájött, hogy ő a sebész.
– Igen.
ÉBREN VAGYOK!
– A vérnyomása még mindig csökken – mondta egy fiatal férfi.
Kate-et kirázta a hideg a félelemtől. Vajon így érezte magát Sally Donaldson is,
mintha kelepcébe ejtette volna a tulajdon teste? Ezt érezte Sally Donaldson, amikor
kivették a hűtőből, és betették a koporsóba?
– Ez az autósszövetségi vizsgálat sokba kerül?
NE LOCSOGJANAK MÁR AUTÓKRÓL, A ROHADT ÉLETBE! ÉBREN VAGYOK,
HÁT NEM LÁTJÁK?
– Kilencven font körül van, de megtérül.
Kate-nek szívébe markolt a pánik. Az édesanyjának egyszer azt mondta, hogy ő
majd hamvasztást szeretne. Te jóságos isten, mi lesz, ha… ha halottnak nyilvánítják,
pedig még él, úgy, ahogy Sally Donaldsont? Ha a lángok nyaldosni kezdik a koporsót,
akkor már nincs menekvés.
Aztán beléhasított a fájdalom. Mintha vörösen izzó piszkavas olvadozott volna a
gyomrában, és folyt volna szét a belső szerveiben.
Kate kínjában úgy ordított, hogy majd kiszakadt a tüdeje, és két öklével vadul
csapkodva vonaglott. Égette az izzó vas, égette a gyomorfalát, a máját, a veséjét. A
perzselő, kibírhatatlan fájdalom majd szétszaggatta a mellkasát, izzó dárdákat lövellt a
vállába, és egyre súlyosbodott. Kate rázkódott, jobbra-balra dobálta magát, ökölbe
szorította a kezét, a műtőasztalba verte a fejét. Kétségbeesetten próbált menekülni a
kín elől, de az csak égette, perzselte belülről, mint egy forrasztópisztoly.
Homorított, majd visszaesett az asztalra. A fájdalmai csak fokozódtak. Újabb
homorítás, aztán megint le. Ettől csak még rosszabb lett.
ISTENEM, SEGÍTS!
Hányinger hulláma tört rá.
– Nem nagyon vérzik – mondta némiképp aggodalmasan a sebész. – Alighanem
azért, mert már úgyis sok vért vesztett.
 SEGÍTSÉG! – sikította Kate.
– Meg a rheso-dioxepan miatt – mondta a behízelgő hangú férfi.
– Látom, nagyon odavagy azért a szerért.
– Epilepsziás rohamokra és traumára is jó. Összehúzza a hajszálereket.
– Igen, kisebb a vérveszteség, mint egy ilyen vágásnál várná az ember. De ne
feledd, hogy elég kevés vér van benne. Nagyon nyugodt.
– Az jó.
Nyugodt? Uram jézus, kérlek, SEGÍTS! A Kate testébe hatoló ujjak mintha fehéren
izzó tűsarkak lettek volna, a bőrére fémfogókat csíptettek. Ismét felüvöltött
fájdalmában, amikor a benne matató ujjak egyszerűen félrelökték a gyomrát, és
rátapintottak egy idegre. A gerincoszlopán végigfutó fájdalom egészen a
koponyaalapig hatolt. Megint felsikoltott.
De nem hallották. És a vergődését sem érzékelték.
Mert nem mozgott. A szemhéja ólomsúllyal nehezedett a szemére.
Mint a koporsófedél…
– Szóval maga szerint jó ötlet az autósszövetségi vizsgálat? –kérdezte a sebész.
– Nagyon alaposak. És a régi Fiatok hajlamosak berozsdásodni. Úgyhogy
érdemes megnézetni, hacsak nem tudja az ember nagyon jól, hogy mit keres.
– Hát, én nem tudom. Nemigen értek az autókhoz.
Kate száraz könnyeket hullatott, börtöne falát verte, és forgott, vergődött,
hánykolódott az asztalon, de az ujjak egyre csak vájkáltak, kotorásztak benne. Édes
Istenem, én ezt nem bírom tovább! KÖNYÖRGÖK, SEGÍTS!
Éles csipogást hallott: bíp-bíp-bíp! Aztán egy fiatal férfi izgatott, sürgető hangját:
– Dr. Swire, nézze meg az EEG-t! Kezdenek megszűnni az agyhullámai!
– Az jó. A rheso-dioxepan és az alacsony vérnyomás hatása. Kapcsolja ki a
riasztót. Koncentráljon az EEG-re és a véroxigénre.
Fülsértő, éles sípszó hallatszott.
Az izzó piszkavas most izzó lapáttá szélesedett, amely lassanként kikanalazta Kate
belsőségeit. Kate sikítva karmolta tíz körmével a cellája falát, a saját teste falát.
– Esik a véroxigén – mondta a fiatal férfi. Nyugtalanabb volt a hangja, mint az
előbb.
Aztán megint jött a fájdalom: fehéren izzó repeszgránátként robbant szét benne.
Fülsiketítő, szaggatott berregés hallatszott, és erre nyomban kitört az őrült
hangzavar meg a pánikszerű kapkodás.
– Jézusom, mindjárt leáll a szíve! – kiáltotta a fiatalember.
– Mi folyik itt, Harvey? – kérdezte a sebész.
– Allergiás reakció. Vagy az érzéstelenítőre, vagy az antibiotikumra – felelte
rendíthetetlen nyugalommal a behízelgő hang.
– Leállt a szíve!
– Te jó ég! – kiáltott fel a sebész. – Nyomjanak bele egy kis adrenalint!
Gyorsabban, ember! Valaki hozza ide a defibrillátort!
Megszólalt egy csengő, és Kate lépteket hallott. Jelzőkürt szólt, és visszhangzott a
hangosbemondó. A fájdalom megszűnt.
Eksztatikus volt a megkönnyebbülés: Kate legszívesebben örömkiáltásokat
hallatott volna, jelezve, hogy már nem fáj semmije, hogy nem állt le a szíve, hogy
nincs semmi baja. MEGSZŰNT A FÁJDALOM!
A látását is visszanyerte. Homályos, elmosódott fényt látott, majd egy furcsa, kerek,
fénykörbe vont tárgyat. Először azt is csak elmosódva, aztán egyre élesebben.
Repülő csészealj volt. Kate rájött, hogy álmodik, de aztán hirtelen ráismert a tárgyra: a
műtőasztal fölötti hatalmas, kerek, üstdobszerű lámpa volt az. Csak éppen felülről
látta.
Fent volt a műtő plafonján.
Álmodott, vagy hallucinált, és ez nagyszerű érzés volt. Lenézett az üstdoblámpa
körbefutó fémburkolatára, és látta a csavarokat, amelyek a könnyű tartószerkezethez
erősítették. Látta a műanyag villanyzsinórt is meg a szellőzőréseket, amelyeket a tíz
égőnél vágtak a krémszínű burkolatba. Volt a burkolaton egy fekete filccel odarajzolt,
különös jelzés: háromszögbe foglalt kígyóvonal, mint az útkanyarokra figyelmeztető
táblákon.
A lámpa alatt fiatal nő feküdt a műtőasztalon. Állig le volt takarva zöld vászonnal,
csak a hasa tájékán maradt ki egy jókora terület. Kék műtősruhát, kék sapkát és
maszkot viselő emberek dolgoztak rajta észvesztő tempóban. Reszelős berregés,
majd csipogás hallatszott. A nő feje kilógott a takaró alól. Zilált volt a hosszú, szőke
haja, az arcán két vágás éktelenkedett, a szájából lélegeztetőcső állt ki. Hasonlított
Kate-re. Hihetetlen volt a hasonlóság.
Mert ő maga volt az.
Döbbenten bámulta magát a plafonról. Nem rémülten, csak kíváncsian.
Szemügyre vette a két vágást: az egyik a homlokán volt, a másik a szeme alatt.
A fedetlen hasán is húzódott középen egy hosszú, mély vágás, a pőre húsát
fémfogók tartották. Bent sima felületű, csillogó, erekkel behálózott belső szervek
pulzáltak. Az egyik nővér most lerántotta a mellkasát takaró szövetet. Lapos és torz
volt a két melle. Egy másik nővér elkezdte a szívmasszázst. Az alacsony, barna arcú
sebész pattogó hangon osztogatta utasításait.
Az apró, eperszín szájú férfi, akit korábban már látott – úgy tűnt, ő az
aneszteziológus –, letépte egy fecskendőről a csomagolást. A mellette álló fiatal férfi
az oszcilloszkópokat tartotta szemmel.
Most beszaladt a műtőbe egy nővér, és átadott az aneszteziológusnak egy
ampullát. – Lignokain – mondta.
Kate látta, hogy az orvos elfordul. Nem döfte bele a tűt az ampullába. Sunyin
körbepillantott, hogy látja-e valaki, majd a műtősruhája alá csúsztatta az ampullát, és
kivett onnan egy másikat, amely ugyanúgy nézett ki, és abba szúrta a tűt.
Hé, hé! Kate-en úrrá lett a düh és a pánik. Nézte, ahogy a sebész hatalmas fehér
vattacsomót töm a vágásba, és ott tartja a véres, kesztyűs kezével.
A jelenet szereplői egyre kisebbek lettek. Kate távolodott tőlük, már az egész
szobát látta: a mozaikpadlót, a makulátlanul tiszta, zöld csempés falat, a tejüveg
ablakokat, a válaszfal mögötti bemosakodót a két egyforma, rozsdamentes
mosdókagylóval, meg az érzéstelenítőhelyiség dupla ajtaját, a mennyezetről lelógó
kék, fehér, sárga, fekete gáz- és oxigéncsöveket.
A feje mögött zöld vászonból paravánt emeltek. Az altatógépen lámpák, tárcsák,
számlapok, digitális kijelzők, képernyők villództak, pulzáltak, ahogy a falon lévő acél
vezérlőtáblán is. Volt egy kerek számlapú óra is, amely hét óra tízet mutatott, meg egy
szintén kerek és valamivel több, mint öt percre állított időkapcsoló. Kate jobb karján
vérnyomásmérő mandzsetta volt, a bal csuklóján műanyag névkártya, a kézfején
pedig műanyag tű, amelybe cső vezetett az infúziós állványon fejjel lefelé lógó
üvegből. A középső ujján lévő kis, fekete csipeszt drót kötötte össze egy digitális
mérőműszerrel. Az altatógépből két műanyag cső vezetett a műtőasztal végébe,
onnan pedig Kate szájába. A lélegeztetőgép fújtatója kilapult-kitágult, kilapult-kitágult.
Följebb, az altatógép tetején lévő oszcilloszkópon rövid, meredek, szeszélyes zöld
vonalak rajzolódtak ki.
Az aneszteziológus az altatógép alatti szemetesládába dobta az üres ampullát,
majd a kanul nyílásán rögtön be is injekciózta a folyadékot.
Te meg mi a francot csinálsz?
A férfi visszaoldalazott az altatógéphez, és mintha megint nem Kate-et figyelte
volna, hanem a többieket. Alig észrevehetően megnyomott az egyik oszcilloszkóp
oldalán egy kapcsolót, majd az infúziós állványhoz lépett, állított az egyik műanyag
üveg alatt a cseppszabályzón, és följegyzett valamit egy írómappára erősített
papírlapra. Aztán nyílt a kétszárnyú ajtó, és három férfi begurított egy hatalmas gépet,
amelyről gumicsövek végén fityegő tappancsok lógtak le.
Még kisebbek lettek az emberek valami kitartóan egyre följebb vonszolta Kate-et.
Küzdeni próbált, de erre még erősebben húzta a titokzatos erő, és a nyugodt, derűs
elragadtatottságát egyszerre mélységes rettegés váltotta föl.
Halott vagyok!
Nem, az nem lehet! Istenem, azt ne!
Még magasabbra emelkedett, és most már fázott.
Jól vagyok. Ugye, jól vagyok?
Mintha hatalmas vákuum szippantotta volna magába. Lent a műtő egyre
zsugorodott.
Segítsen valaki!
Odalent elcsöndesedett a műtő. Kate nem hallott semmit. Csönd volt körülötte és
végtelen űr.
Minden porcikáját átjárta a rettegés. Kézzel-Iábbal kapálózva küzdött a
vákuummal.
Ne vigyél el! jaj, ne! Kérlek, hagyj itt!
Egyre kisebb lett a teste. Egyre kisebb és kisebb. A levegőt markolászta. Nem
akart meghalni. Még nem, így nem, jaj, ne legyen még vége, hiszen még el sem
kezdődött!
Elképzelte a temetését. Az anyját, az apját. Darát és a gyerekeit a krematóriumban.
Talán Patrick is ott lesz. Ő is nézi a függönyön át becsúszó koporsót.
Amelyben ő veszettül sikít…
Aztán Dara kivezeti a gyerekeket, és a virágcsokrok címkéit nézegeti. Kate szinte
hallotta a nővére szavait: Szegény kis Kate, mindig is küszködött az életben, soha
nem tudta igazán összeszedni magát.
Lent a műtő fehér fényponttá zsugorodott, mint a kikapcsolt tévé képernyőjén a
kép. Ez a gombostűfejnyi fehér pötty azonban nem tűnt el végleg, határozottan
kivehető volt a távolban.
Aztán Kate fölgyorsult, de most nem hallott keréknyikorgást. Mintha hangszigetelt
üvegládában utazott volna. Egyre gyorsabban száguldott a gombostűfejnyi fénypont
felé, de az nem lett nagyobb. A mellette elsuhanó sötétségből olykor kivillant egy-egy
kis fény, mintha alagútban robogó vonaton ült volna, de robogást, dübörgést,
visszhangot nem hallott. Viszont hideg volt, mint egy jégszekrényben.
A félelme egyre fokozódott. Segítség! Vékonyka, elveszett volt a hangja. Remegett
félelmében. Még mindig látta a parányi fénypontot, még mindig érezte, hogy gyorsul,
egyre gyorsul, olyannyira, hogy a sötétség tömör masszává folyt össze, és már nem is
tudta megállapítani, hogy mozog vagy áll. Zúgó moraj ütötte meg a fülét: valami egyre
hangosabban berregett.
Tehát álom volt, és most szólalt meg az ébresztőóra.
 A berregés tovább erősödött, majd kezdett különálló részekre oszlani, mint egy
szétrebbenő méhraj. Nőni kezdett az aprócska fénypont is, és egyre fényesebb lett,
mintha autóreflektor rohant volna Kate felé, de ez a fény nem vakított, hanem meleg
volt, és hívogató, mint a tengerparti napsütés. Ráérősen húzta, vonzotta maga felé
Kate-et, aki érezte, hogy csökken a sebessége. Lassan, komótosan sodródott egyre
közelebb, miközben bársonyos hősugarak táncoltak az arcán, babusgatták a testét, a
pórusain keresztül belészivárogtak. Feloldódott bennük minden fájdalma, félelme, és
kitartóan húzták, húzták a fény felé.
Aztán szép lassan, mintegy gombnyomásra peregni kezdett előtte az élete filmje:
képek, emlékek, érzelmek botladoztak át a tudatán. Látta magát hatévesen, amint a
szobájába zárva sír, mert elnáspángolták, amiért megütötte Darát. A szekrénye fiókjait
nyitogatta, és apró tárgyakat szedegetett ki belőlük, az összegyűjtött kincseit: a
tengerparton talált sima üvegdarabot, a karácsonyi pudingban talált, barna foltos,
szerencsét hozó negyeddollárost, meg a parányi, mocskos kövületet, amelynek durva
felületét szívesen dörzsölgette a hüvelykujjával.
Aztán Howie kergette őt egy rákkal a kezében, ő pedig sikítva rohant előle a parti
fövenyen. Később letették a rákot a fürdőszoba padlójára, hogy megijessze Darát.
Dara kilencedik születésnapja. A nővére az asztalfőn pöffeszkedik az ünneplő
ruhájában. Kate nézte, ahogy megcsókolja az édesanyjuk, majd az édesapjuk is.
Darának mintha mindig lett volna szülinapi zsúrja, neki meg soha. Howie volt az
egyetlen, aki nem csókolta meg Darát.
Kate most a büszkén mosolygó anyját látta, aki egy papírt emel a magasba: „Darát
fölvették az egyetemre! Megy a Berkeley-re!”
Dara esküvője. Kate akkor járt utoljára Amerikában. Azóta néhány havonta jöttek a
fényképek a nővére gyerekeiről, meg az önelégült helyzetjelentések a fejlődésükről,
és ilyenkor ő mindig úgy érezte magát, mintha arcul csapták volna. Dara teljes értékű
emberi lényként aratott sikereit tanúsították ezek a levelek, és egyúttal az ő totális
kudarcát.
Howie rongyos farmerben, összekucorodva olvasgat az apjuk régi jachtjának
előfedélzetén. A szeplős arcú, szőke, göndör fürtű, széles mosolyú Howie, aki szintén
nem jött ki Darával. Ő volt Kate szövetségese.
Aztán az apjuk bejött a szobájába egy őszi napon, amikor már az ég szürkesége
meg a hideg, szeles idő is rosszat sejtetett, és leült az ágyára. A göndör, fekete haja
zilált volt, mint mindig, a szeme vörös a sírástól. Arrébb tette Feefet, kiegyenesítette a
rongybabamajom lábát, majd átkarolta Kate-et, és elmondta neki, hogy Howie az éjjel
hajóbalesetet szenvedett. Egy összegabalyodott vitorlát próbált kibogozni, amikor
elkapta egy hullám, átlökte a korláton, és reggel az üres tengerparton találták meg.
Aztán Tony érkezett meg Kate birminghami lakására egy vasárnap délelőtt
dzsoggingban, a benzinkútnál vásárolt virágcsokorral a kezében. A férfi a
szupermarketben, a feleségét átkarolva bukkant föl újra: csomagokkal megrakodva
vonultak a három gyerekükkel, és Tony vetett Kate-re egy röpke, zavart, feszengő
pillantást, mielőtt elfordította volna a fejét.
Újabb emlékkép: becsönget egy birminghami házba, és pirospozsgás arcú, vidám,
húszéves lány nyit ajtót, miközben a karjában tartott két hónapos babát csiklandozza
és döfködi az orrával. Aztán a lány gyökeresen megváltozott, döbbent, értetlen arcát
látta, miután elmondta neki, mennyire sajnálja, ami a férjével történt. „Az én
Billymmel? Miért? Mi történt?” A lány arcáról sugárzó boldogságot mintha fejszével
csapták volna le.
Kate akkor bénultan állt az ajtó előtt. Rádöbbent, hogy a rendőrség hibázott: úgy
adták ki a férfi nevét és címét az újságnak, hogy a feleségét még nem értesítették.
Billy éppen a munkahelyére tartott, amikor a motorja becsúszott egy teherautó alá, és
a lángra lobbanó üzemanyagtartály porrá égette.
Most a ragyogó fény magába szívta a bűntudatot, a borzalmat, a kínos zavart,
mintegy felszabadította, feloldozta Kate-et. Mindez már mögötte van, nem számít
többé. Tovább kell lépnie, át kell haladnia a fényességen, fel kell töltődnie energiával.
Érezte, hogy a fény azt mondja neki: sok mindent meg fog érteni, amit addig nem
értett.
A távolban sziluettet látott, méghozzá egyre tisztábban, mert közeledett hozzá,
haladt a fényben a túloldal felé, ki egy hatalmas, erdőszéli, zöldellő rétre. Sötét tónusú,
lazúrkék színben pompázott a felhőtlen égbolt, és az erdőn túl látszott az óceán. Sima
volt a fényben csillogó víztükre, akár egy tóé.
A sziluett Kate-et figyelte. Egy ház kapujához dőlő fiú volt az.
Howie!
Kate szíve nagyot dobbant. A bátyja ugyanúgy nézett ki, mint amikor utoljára látta:
hosszú és borzas volt a göndör, szőke haja, és szakadt farmert meg A
DELFINEKHEZ KEDVES VAGYOK feliratú pólót viselt. Piszkos volt a csupasz lába,
vigyorgó, szeplős a napbarnított arca.
Kate odafutott hozzá, áthajolt a kapun, átölelték egymást, és ő sírva fakadt, érezte,
hogy csorognak le a könnyek az arcán, és Howie megborzolta a haját, ahogy mindig.
Egy kis ideig csöndben álltak ott összekapaszkodva, és Kate addig nem is tudta, hogy
az ember ennyire jól érezheti magát a bőrében.
– De nagy hülye vagy te, kis bogár! – mondta gyengéden Howie. – Miért csináltad
ezt? Én megmondtam, nem?
– Mit mondtál meg?
– Hogy hagyd a fenébe. Ejtsd a sztorit. Tartsd magad távol tőle.
– Nem értettem az üzenetet. És azt hiszem, nem is hittem el, hogy tényleg te
üzensz.
Howie megint megborzolta a haját.
– Te kis bénaság!
Kate még erősebben szorította magához a bátyját. Ekkor kavargó, hideg levegő
borzongatta meg, és érzékelte, hogy kezd elsötétülni az ég. Aztán Howie visszahúzta
ölelő karjait.
– Most vissza kell menned – mondta.
– Nem akarok visszamenni – felelte Kate. – Itt akarok maradni.
– Sok dolgod van még.
– Hogy érted ezt? Miféle dolgom?
Howie megint rávigyorgott, és vállat vont.
– Hát, tudod. Ez-az.
– Miért nem maradhatok itt veled?
– Mert újraindítják a szívedet, kis bogár. Vissza kell menned.
Távolodni kezdtek egymástól. Pedig Howie meg sem mozdult. Ő, Kate indult el
hátrafelé, húzta a titokzatos erő. A bátyja felé kapott.
– Tartsd távol magad attól a fickótól, kis bogár!
– Kitől?
– Ejtsd a sztoridat.
Kate ezután már semmit sem hallott a zúgó szélben. Halványult a fény is, és a
titokzatos erő egyre sebesebben tolta hátrafelé. Howie alakja gyorsan zsugorodott.
– Itt akarok maradni! – kiáltotta Kate. – Itt akarok maradni veled!
 A fény most teljesen kihunyt. Nem látott semmit, csak a vaksötét süvített el
mellette. Elzsibbadt a füle. Aztán csönd lett.
Nehéznek érezte magát, olyan nehéznek, hogy meg sem tudott moccanni.
Fentről hideg szempár meredt rá.
Aztán elhomályosult a kép, majd kis idő múlva ismét látta a szempárt meg a
szorosan összezárt, eperszínű ajkakat. Aztán megint semmi, majd számára
ismeretlen női hang szólalt meg valahol a távolban:
– Már magától lélegzik.
Halk lépteket hallott, köhécselést, távoli telefoncsörgést, kézikocsik, tálcák
zörgését, aztán megint semmit. Kinyitotta a szemét: sötét volt.
Aztán megint kinyitotta a szemét, és már meleg nappali fényben úszott minden.
Villódzott a kép, mint régen a mozikban. Tompa, sárgás, ködös, elmosódó fény volt.
Frissen mosott textil, kötszer és fertőtlenítő szaga csapta meg az orrát. A teste mintha
ólomból lett volna, és a gyomrában heveny fájdalmat érzett. Homályosan látta, hogy
fehér tunikás, kék öves nővér áll előtte. Tehát már nem a műtőben van.
A nővér mosolygott, de Kate-nek nehezére esett ráfókuszálni az arcára, mert az
folyton változtatta az alakját, mintha cseppfolyós lenne: hol megnyúlt, hol
összezsugorodott. A tunika hajtókáján láncos zsebóra lógott. Megnyúlt, majd
összehúzódott a lánc is, és a kis óra föl-le ugrált, mint a jojó. A nővér tunikája
csillámlott a fényben.
– Újra köztünk? – szólalt meg vidáman a nő.

34. fejezet
1990. október 25., csütörtök

Kilenc óra húszkor még mindig esett az eső. Meredek szögben zuhogott a földre a
Csatorna felől fújó délnyugati szél jóvoltából, amely a sötét, sorházas utcák tölcsérébe
terelve vad, süvöltő légörvényekben tombolta ki magát. Harvey Swire lassan hajtott be
Range Roverével a nyitott kapun, majd az A. Dalby és Fia Temetkezési Vállalat
udvarán megállt, és lekapcsolta a világítást. Az autót hintáztatta a szél.
Az épület hátsó ajtaján kilépő alak odasietett a kapuhoz, becsukta, majd
visszaszaladt az ajtóhoz. Harvey Swire bement utána a menedéket nyújtó, sötét
folyosóra, és visszasimította a haját a helyére. Morris Dalby becsukta az ajtót, és
elfordította a zárban a kulcsot.
– Köszönöm, hogy eljött, dr. Swire. – A temetkezési vállalkozó ritkuló hajából
csöpögött a víz. Kézfogásra nyújtotta az apró, csontos kezét. Izgatottnak látszott.
A Burberry kabátot és disznóbőr kesztyűt viselő Harvey Swire méla undorral mérte
végig a kis emberke ropogósra keményített, fehér ingét és széles, fekete
nyakkendőjét, majd a testi kontaktus minimumára törekedve kezet rázott vele,
valahogy úgy, ahogy egy nem túl gusztusos vécé láncát húzza meg az ember.
– Nem tudtam hamarabb jönni – mondta. – Sűrű programunk volt a műtőben, és
emberhiánnyal küzdünk.
 – Természetesen – mondta reszelős hangon a temetkezési vállalkozó. Elővett a
zsebéből egy doboz Benson & Hedges cigarettát, és kihúzott belőle egy szálat. Aztán
észbe kapott, és az aneszteziológusnak is odakínálta a csomagot, de Harvey Swire
megrázta a fejét.
A temetkezési vállalkozó szaporán pislogott, remegett a keze.
– Gondoltam, jobb, ha felhívom. Történt egy kis baj.
– Hogyhogy?
– Tudja, a múlt éjjel betörtek hozzánk.
Harvey Swire rámeredt a csupasz villanykörte gyér fényében.
– Mit vittek el?
– Éppen ez az – mondta Morris Dalby. Meggyújtatlanul fityegett a szájában a
cigaretta. – Nem vittek el semmit.
– Szóval valaki szaglászott?
– A fiam ma reggel észrevette, hogy a műhely vészkijárati ajtaja nincs bezárva, és
eltűnt a kulcs. Tudja, hogy előzőleg be volt zárva, mert tegnap délelőtt berakodtak oda
néhány koporsót. De azt hiszem, tudom, ki járt itt.
– Kire gondol?
Kattant a temetkezési vállalkozó öngyújtója.
– Tegnap fölkeresett egy elegáns ifjú hölgy. Beadott nekem valami dajkamesét a
nénikéjéről, aki hospice-ban van. Utánanéztem, és kiderült, hogy a nagynéni nem
létezik. – Dalby slukkolt egyet a cigarettájából. – Gondolom, újságíró lehetett.
– És elvitte a kulcsot?
– Tegnap megkért, hogy vezessem körbe. Ez nem szokatlan, az embereket egy
kicsit megnyugtatja, ha látják, hogyan zajlik ez az egész. Éppen a műhelyben voltunk,
amikor valaki fölhívott. Telefonálás közben mintha láttam volna valami furát a szemem
sarkából, de nem tudtam rájönni, mi az. Nyilván akkor akasztotta le a kulcsot a
kampóról.
– És biztosan nem vittek el semmit?
– Mi nem vettük észre, hogy bármi is hiányozna. Tudja, én… én ösztönösen
éreztem, hogy azzal a lánnyal valami nem stimmel. Volt az a cikk a Newsban, és én
arra gondoltam, hogy talán ő írta. Ne kérdezze, miért. Ez a tegnapi lány amerikai volt,
és a keddi újságban ott volt a cím alatt a tudósító neve. Úgyhogy fölhívtam a Newst,
és azt mondták, hogy igen, az az újságírójuk amerikai.
Harvey Swire szeme elkerekedett.
– A szerkesztőségben azt mondták, hogy egész nap Lewesban lesz a bíróságon –
folytatta Dalby. – Úgyhogy odamentem. Gondoltam, váltok vele pár szót.
– Maga megőrült?
– Gondoltam, kérdőre vonom – mondta védekező hangon Dalby.
– És mi történt?
– Elszaladt, amikor meglátott.
Harvey Swire fürkész tekintettel méregette Dalbyt.
– És a holttest? Azzal minden rendben van?
A temetkezési vállalkozó arca elfehéredett.
– Nem hinném, hogy azt bárki is elvinné. – A villanykörte lengeni kezdett a régi
zsinórján, mert odakint igencsak föltámadt a szél.
– Megnézte?
– Hát, konkrétan nem, de…
– Hol van?
 Dalby a szájába dugta a cigarettát, és elindult a folyosón. Benyitott a balzsamozó
bal kéz felől nyíló ajtaján, és fölkapcsolta a villanyt.
Harvey Swire is bement utána a makulátlanul tiszta, csempézett falú helyiségbe.
Suhogott a kabátja, ahogy visszhangzó léptekkel elvonult a csillogó, acél
balzsamozóasztal mellett, majd belépett a falfülkébe, ahol a hűtők voltak. A szépen
kifényesített, fekete, bőrtalpú, fűzős felülfejes félcipőjéről kis patakokban folyt a víz.
A hűtőfiókok felén volt névkártya. A temetkezési vállalkozó kinyitotta Sally
Donaldson fiókját, és kihúzta a fémtálcát, amelyen fehér műanyag lepelbe burkolt
holttest feküdt.
– Ez ő – mondta, majd egy kicsit lejjebb húzta a leplet Sally arcán, és félreállt.
Harvey Swire megnézte magának Sally arcát.
– Egy pillanatra megijesztett – mondta, majd rántott egyet a leplen, hogy teljesen
szabaddá tegye a holttest arcát, de túl vehemensre sikerült a mozdulat, és Sally jobb
karja is kiszabadult a lepel alól. Harvey Swire fölemelte a lány élettelen kezét, és kővé
dermedt. Még közelebb emelte a szeméhez, a mutatóujját vizsgálgatta. Meg is
fordította, hogy lássa a tenyerét is, mintha arra számítana, hogy szorongat valamit.
– Hol a francban van ez a köröm? – kérdezte, és kotorászni kezdett a lepelben.
– Köröm? – A temetkezési vállalkozó hunyorogva nézte a fityegő, szakadt bőrt a
cigaretta füstfelhőjén át. – A jó büdös francba!
– Magától semmiképpen nem eshetett le – mondta Harvey Swire. – Láthatja, hogy
letépték. Mikor történt?
Dalby arcára most még jobban kiült a félelem, mint addig.
– Nem így kaptuk vissza a halottasházból! Gondosan megnéztem.
– Szóval ezért jött a betörő, igaz? – Harvey Swire leplezetlen dühvel meredt a
temetkezési vállalkozóra, majd elengedte a halott lány kezét, és föl-alá járkált a
betonpadlón. – Hát nincs maguknál semmiféle őrzés-védelem?
– Hát, soha nem éreztük szükségét. – Dalby kezébe vette a halott lány kezét, és
riadt szemekkel bámulta a mutatóujját. – Egyetlen köröm alapján úgyse tudnak
bizonyítani semmit, ugye?
– DNS-mintát vehetnek belőle, és összevethetik a többi testszövettel.
Egy pillanatra csönd lett. Dalby nagyot slukkolt, majd hüvelykés mutatóujjával
kivette a szájából a cigarettát, és beszéd közben fújta ki a füstöt.
– Dr. Swire, én maximálisan megértem, hogy a kórház nem akar botrányt, eleve
ezért működtem együtt önnel, de azt hiszem, itt az ideje, hogy értesítsem a
rendőrséget. Nekem ebből elegem van. Egész héten zaklat a sajtó, és most még ez
is! Nem találom túl viccesnek, hogy a cégem jó híre forog kockán.
Harvey Swire dühösen fölrántotta egy másik hűtőfiók ajtaját. A középső polcon
feküdt egy becsomagolt holttest, a másik kettő viszont üres volt.
– Elég sok hely van itt ma este, jól mondom? Ha nem vállalt volna többet, mint
amennyivel elboldogul, akkor ez nem történhetett volna meg.
– A törvény nem írja elő, hogy hűtőben tartsuk a holttesteket, dr. Swire. Nálunk
történetesen az a gyakorlat, hogy általában így járunk el. Mrs. Donaldson is nagyrészt
a hűtőben volt a rövid idő alatt, amit itt töltött. Azért vettük ki korábban, mert kellett a
hely. Ahogy ön is azért kapcsolta le a gépről, mert szüksége volt az ágyára. – A
temetkezési vállalkozó tövig szívta a cigarettáját. – Most arra céloz, doktor úr, hogy ha
végig a hűtőben lett volna, nem merül föl ez a probléma, mert a hidegtől meghal?
– Persze, hogy arra célzok.
– Azt hittem, az orvosok igyekeznek életben tartani az embereket.
 – Csak akkor, ha a beteg várható életminősége ezt indokolja. – Harvey Swire
becsapta a hűtő ajtaját. – Ez a nő agyhalott volt. Hogy újra lélegzett-e, az nem fontos.
Csak úgy élhetett volna tovább, mint egy növény.
– Valóban, dr. Swire? – Dalby átható pillantást vetett az orvosra.
Harvey Swire elvörösödött.
– Nem vagyunk tévedhetetlenek. Igyekszünk mindent megtenni a betegért, ami
tőlünk telik, de az orvoslás vajmi kevéssé egzakt tudomány. Néha hibázunk
– jelentette ki kerek perec. – Ami ezzel a nővel történt, az egy őrület, egy extrém
szituáció. Ilyesmi még soha nem fordult elő, és ezután sem fog. Maga pedig nem
megy a rendőrségre, mert nem bolondult meg. Nem azért ment bele ebbe az
egészbe, mert a kórház jó hírét féltette, hanem a saját cége jó híre miatt rettegett. Ha
ez az eset kiszivárogna, az egyik napról a másikra tönkretenné a vállalkozását.
Úgyhogy muszáj megőriznie a nyugalmát.
– Mit javasol? – kérdezte Dalby.
– Derítse ki, hogy ki vitte el a körmöt, méghozzá gyorsan. Úgy gondolja, az
újságírónő lehetett?
– Nincs rá bizonyítékom, de nagyon furcsa, hogy csak úgy elszaladt előlem.
– Lehet, hogy ő volt. Ki kell derítenünk, hogy mit csinált azzal a körömmel, és kinek
szólt róla. Tudja, hol lakik?
Dalby pillanatnyi csönd után válaszolt.
– Lehet, hogy meghalt.
– Azt mondta, ma délután látta.
– Láttam is. Miután elszaladt, követtem. A kocsijához futott, ugyanabban a
parkolóban álltam én is, úgyhogy utánamentem. Talán begörcsölt a lába, és leugrott a
kuplungról, vagy ki tudja, mi történt, de tény, hogy kiment egy kamion elé.
Harvey Swire összeráncolta a homlokát.
– Elég csúnya baleset volt – mondta a száját harapdálva Dalby.
– Hogy nézett ki az az újságírónő?
– Csinos volt. Hosszú, szőke hajú, olyan divatosan kócos. Szeplős, úgy
százhatvanöt centi magas, karcsú…
– Milyen kocsit vezetett? – vágott a szavába Harvey Swire.
– Bogárhátú Volkswagent.
– Nem halt meg – mondta Harvey Swire. – Egész jól van. Leszámítva, hogy pár
napig nem fog tudni beszélni a kis hülye szuka.

35. fejezet
1990. október 27., szombat

Kate fémes zörgésre ébredt. Émelyítő krumplipürészag terjengett a levegőben. Úgy

érezte magát, mint akit hasba és nyakon rúgtak. A szája kiszáradt, fájt az állkapcsa,
érzékeny volt a torka. Úgy érezte, mindjárt rosszul lesz. Pánik kerülgette. Kinyitotta a
szemét. Vakította az erős fény. Emberalakok jöttek-mentek előtte. A krumplipürészag
egyre erősebb lett. irány a vécé! Próbált megmozdulni, fölülni, fölkelni az ágyból.
 Öklendezett egyet. Nem jött ki semmi. Még egyet. Valaki fémtálat tartott elé. Egy
fiatal nővér volt az, halványzöld egyenköpenyt és kikeményített kötényt viselt. A
hajtókáján lógó zsebóra melletti műanyag kitűzőn a Belinda Tindall név állt.
Kate megint öklendezett, és most ment is az edénybe pár csepp nyál. A nővér
mosolygott. Csinos, nyílt arca volt, az ajka fölött anyajegy, és rövid, barna haja.
– Elnézést – mondta akadozva Kate.
– Ugyan már, semmi gond! – mondta fiatalos, vidám hangon a lány. – Igen durva
dolgokat élt át. Megpróbál felülni?
– Igen – mondta Kate. – Köszönöm. – Csikorgást hallott, és érezte, hogy
fölemelkedik a háta. Aztán a felrázott párna pufogását hallotta. A nővér beakasztotta a
karját a hóna alá, és felültette. Kate hasába éles fájdalom nyilallt, mozdulatlanul ülve
várta, hogy elmúljon.
– Bocsánat – mondta a nővér. Kate haloványan elmosolyodott, és próbálta
betájolni magát. A tarkóját húzta valami: a kórházi pamut hálóing szalagja. Aztán azt is
észrevette, hogy infúziós cső áll ki a kézfejéből.
– Fáj egy kicsit? – kérdezte a nővér.
Kate vágott egy grimaszt.
A nővér fölemelte a lepedőt. Kate egy katétert és egy vizelettel félig megtelt üveget
pillantott meg.
– Ezt kicserélem. Próbál inni egy kicsit? Vizet vagy dzsúszt?
Himbálózott a kórterem, mintha hajóban ült volna, és háborgott a gyomra.
– Én… igen… mi megy a karomba? – Furcsán rekedtesnek, zsémbesnek tűnt a
saját hangja: mintha smirglivel dörzsölték volna a torkát.
– Csak sóoldat és szőlőcukor. Egy kis energia. Jó sokáig aludt. Másfél napig.
– Másfél napig? – Kate fölemelte a kezét, és megrándult egy arcizma, mert a hasi
fájdalom ismét belenyilallt. Megtapogatta a haját: igencsak kócos volt. Megérintette az
arcát is: ragtapaszt tapintott az ujja. Kavarogtak benne az emlékek. – Jézusom! – A
homloka is le volt ragasztva. – Azért megmaradok?
– Igen, megmarad – mondta a nővér elmosolyodva. – Csúnya autóbalesetet
szenvedett, és a sebésznek föl kellett vágnia a pocakját is, hogy lássa, minden
rendben van-e odabent. Pár napig kisebb fájdalmai lesznek, és az arcán van néhány
kisebb vágás. De nem marad utánuk heg.
– Hol vagyok?
– A brightoni Régensherceg Kórházban. Volt már itt?
– Igen – felelte Kate.
– Hé, kis bogár, de nagy hülye vagy te!
Kate riadtan pillantott körbe, mert kristálytisztán hallotta Howie hangját.
– Miért csináltad ezt? Én megmondtam, nem?
– Mit mondtál meg? – kérdezte Kate.
– Hogy hagyd a fenébe. Ejtsd a sztorit. Tartsd magad távol tőle.
– Nem értettem az üzenetet… – Kate zavartan nézett körül. Egy nagy
kórteremben volt, a szemközti ágyban vörös hajú nő feküdt. Az ágy mellett ülő
görnyedt férfi az ölében szorongatta az összehajtott kabátját, az unott arcú kisfiú pedig
videojátékkal játszott. A nőtől balra lévő magas, kék függönyös ablak a többszintes
parkoló szürke betonfalára nézett. A következő ágyban fekvő betegnek a járókeretén
pihent a takarója, így Kate nem látta az arcát.
Most vissza kell menned… mert újraindítják a szívedet.
Kate úgy érezte, minden ereje elszállt. A nővér arcára némi aggodalom ült ki.
 – Milyen nap van ma? – kérdezte Kate.
– Szombat.
Szóval szombat. De abban sem volt biztos, hogy melyik hónapban járnak.
Szombat… Hamarosan itt a húsvét. De nem, előbb a karácsony jön. Aztán eszébe
jutott valami.
– Tegnap a bíróságon kellett volna lennem. Hartley Briggs tárgyalásán. A Lewesi
Királyi Bíróságon. Telefonálnom kell. Szólnom kell a szerkesztőmnek. Nem tudják, mi
történt…
– Maga újságíró?
– Aha.
– Az öcsém is az akar lenni. Melyik lapnál van?
– A Sussex Evening Newsnál.
– Az jó újság. Olvasom is. A főnökének akar üzenni?
Egy nő ételes kocsit tolt el az ágy előtt. Utána fehér köpenyes orvos vonult el nagy
léptekkel, a zsebe kidudorodott a sztetoszkóptól. Arra sétált két beszélgető nővér is,
az ajtóban pedig kabátos emberek kis csapata állt meg.
– Ott van! – mondta az egyikük, és a kórterem túlsó vége felé intett.
– Hány óra van? – kérdezte Kate. A közelben konzervzene szűrődött ki valakinek
a fejhallgatójából.
– Fél egy. Szóljak valakinek, hogy hívja föl a főnökét? Ne vágjon már olyan
aggodalmas képet! Biztos meg fogja érteni.
– Tudja, egy büntetőperről kell tudósítanom.
– Adja meg a főnöke nevét, és én majd elintézem.
– Levágták rólam a ruhámat. Emlékszem, hogy levágták rólam a ruhámat.
– Amikor behozták, nagyon csúnyán nézett ki. Betettem a holmiját a szekrényébe.
Fölhívhatunk valakit, hogy hozzon be magának hálóinget meg tisztálkodószereket?
Patrick!
Kate megérintette a nyelvével az alsó ajkát.
– Férje, barátja? Kate a fejét rázta.
– A szülei?
– Nincsenek Angliában.
– Van lakótársa, vagy valaki más?
Kezdtek visszajönni az emlékek. Átdübörgött rajta a félelem. A temetkezési
vállalkozó… A kamion… Kate némaságba burkolózott, próbálta összeszedni a
gondolatait. Már-már elbóbiskolt, de aztán mindjárt föl is riadt. Howie! Furcsa álom
volt. Emberek jöttek felé: egy alacsony indiai férfi ízléses, szürke öltönyben, mögötte
pedig egy fiatalabb, fehér köpenyes férfi és két nővér: egy magas, elegáns, hosszú,
fekete hajú és egy vékonyabb, fiatalabb, beesett arcú.
– Geoff Fox – mondta Kate. – A hírszerkesztő. Meg tudna kérni valakit, hogy hívja
föl?
De a nővér már nem volt ott. Más volt a fény is, és az ablakon be volt húzva a kék
függöny. Kate zavartan összeráncolta a homlokát. De hiszen dél van – az imént még
dél volt, vagy nem?
– Hát, szép jó estét. Fölébredtünk? – szólalt meg az indiai, és Kate összerezzent,
mert fölismerte a hangját.
A sebész volt az.
Az alacsony férfi az ágya végénél állt, és a kórlapját nézegette. Finom vonású,
intelligens arca és éber, barna szeme volt.
 – Mióta van ébren? – kérdezte.
– Hát… egy kis ideje még… – Kate zavartan elhallgatott.
Az orvosnak arany Rolex órája és fénylő, piros-sárga hatszögmintás nyakkendője
volt. Vagy talán nem is hatszög, hanem nyolcszög, gondolta Kate. Elvonta a figyelmét
a mintázat. Megpróbálta összeszámolni a síkidomok oldalait.
– És hogy érzi magát? – kérdezte mosolyogva az indiai, és odalépett mellé.
– Azt hiszem, kicsit kótyagos vagyok, és egy kicsit fáj a gyomrom. – Újra számolni
kezdte, hogy hat- vagy nyolcszögeket lát-e a nyakkendőn. Most hét jött ki.
– Amit most mondok, az nem vicc maga meghalt a műtőben, tud róla? Három
percig nem volt szívverése és agytevékenysége. Maga a leghalottabb ember, akit
sikerült visszahoznom az életbe.
Az indiai mögött álló fehér köpenyes férfi úgy bámulta Kate-et, mintha kiállítási
tárgy lenne. Az emlékek újra meg újra átrendeződtek, mint a megkevert kártyalapok.
A berregő csengő, a ragyogó fény. Howie.
Mindjárt leáll a szíve!
– Mindent láttam – mondta Kate. – Figyeltem magukat.
Az indiai udvariasan fölvonta a szemöldökét.
– Maga a sebész, ugye?
– Igen. Dr. Amritsan vagyok.
– Láttam magát. Fentről néztem.
A férfi nyájasan rámosolygott.
– Azt hiszem, egy jó kis hallucinációval állunk szemben.
– Hallottam magukat, amikor behoztak. Autókról beszélgettek. Maga azt kérdezte,
érdemes-e megvizsgáltatni az autósszövetséggel egy Fiatot, vagy valami ilyesmit.
– Igen, autót akarok venni a fiamnak, aki most megy egyetemre. Meg tudná
mondani, hogy pontosan mikor hallotta ezt?
– A műtőben – felelte Kate.
– Nem, nem akkor… – Az orvos habozott. – A, igen, teljesen igaza van. –
Előrehajolt, és összeráncolta a homlokát. – De akkor nyilván be volt érzéstelenítve,
ugye?
Furcsa volt ez a beszélgetés: mintha Kate csak álmodta volna.
– Éreztem, hogy belém vág. És éreztem az ujjait is.
Az orvos szeme elkerekedett. A pupillája sötétbarna volt, de a szeme fehérje
sárgásnak hatott a hófehér ingéhez képest.
Kate fáradt volt, érezte, hogy kezdi ismét elnyomni az álom, de ezt mindenképpen
el akarta mondani az orvosnak. Muszáj volt elmondania neki.
– Sikítottam, de maguk nem hallották. Nem tudtam megmozdulni, nem tudtam
csinálni semmit. Megőrültem a fájdalomtól.
Az indiai leült az ágy melletti székre, és akkurátusan összetette a két kezét, mintha
egy könyvet csukna be. Nagy keze volt, aránytalanul nagy a testéhez képest, és
hosszú, vékony, ápolt ujjai.
– Catherine, ugye?
– Kate.
– Kate. Szép név. Maga amerikai?
– Igen.
– A lépével nincs baj. A laparotómiára azért volt szükség, mert arra gyanakodtunk,
hogy leszakadt, de kiderült, hogy csak a bélfodor súlyos belső zúzódásáról van szó.
Ez és a sokkos állapot együttesen azt a hatást váltotta ki, hogy a vére odaáramlott, és
drámai mértékben csökkent a vérnyomása, így lépszakadás tüneteit mutatta.
Ezenkívül két bordája is eltört. Pár hétig még fájni fog, de ez minden.
Kate remegett. Furcsa, türelmetlen izgalom fogta el, valósággal hullámzott benne.
– Sajnos, veszélyes allergiás reakciót váltott ki magából valamelyik
érzéstelenítőszer vagy az antibiotikum, és ez szívleállást idézett elő. Ezért
allergiavizsgálatokat kell végeznünk magán arra az esetre, ha valaha még
érzéstelenítésre lesz szüksége. – Az orvos kicsit széttárta, majd lassan újra
összeillesztette a két kezét. – Maga erős lány, és áldhatjuk a szerencsénket, hogy dr.
Swire is ott volt a műtőben. Ő zseniális ember, Dél-Anglia legjobb aneszteziológusa.
De azért sokkolt minket az esete. Szerencse, hogy fiatal és fitt. Hamar fel fog épülni.
– Meddig kell bent maradnom?
– Majd meglátjuk, milyen gyorsan javul. Úgy gondolom, egy-két hétig – adott kitérő
választ az orvos.
Kate-en a pánik újabb hulláma söpört végig. Mi lesz addig Sally Donaldsonnal?
– Most föl kell kelnem. Van egy komoly problémám. Én… én nem maradhatok itt
egy hétig.
– Pedig muszáj lesz, Kate, és őszintén nem hiszem, hogy pár napig bármihez is
kedve lesz. Most fáj a feje? Szédül?
– Nem. Illetve egy kicsit, azt hiszem.
– Meg kell bizonyosodnunk afelől, hogy nem szenvedett maradandó belső
fejsérülést, akár a baleset, akár a szívleállás miatt. Rohamra utaló tünetei sajnos
voltak a műtét alatt.
– Roham?
– Epilepsziás roham. Az is jelezhet belső sérülést. De azt hiszem, valószínűleg
csak az allergiás reakció része, és nem kell aggódnunk miatta. Elvégzünk az agyán
egy EEG-t, azaz elektroencefalográfiás vizsgálatot. Ha emlékezetvesztés vagy
bármilyen más probléma merül föl, kérem, azonnal szóljon. Majd megkérem a
neurológusunkat, hogy jöjjön be, és nézze meg magát.
– Köszönöm.
A sebész megigazította a nyakkendőjén az amúgy is hibátlan csomót.
– A fájdalom, amit a műtőben érzett… meg kell értenie, hogy a közúti baleseteknél
nagyon nehéz a helyzetünk. Behozzák az áldozatot, és néha nincs időnk felkészülni.
Nem tudjuk, mit evett, mit ivott, milyen gyógyszerek vannak a szervezetében. Gyors
döntéseket kell hoznunk az érzéstelenítéssel és a sebészi eljárással kapcsolatban. –
Megigazította a zakóját. Keresztbe tette a lábát. Kicsi és elég kecses formájú cipő volt
rajta. – Hallja, miről beszélünk műtét közben, aztán lát is minket fentről. Az egyik
gyógyszer, amit kapott, a ketamin, jól csillapítja a belső vérzést, de van egy olyan
mellékhatása, hogy a beteg úgy érzi, leválik a testéről, és fölötte lebeg. Néha a
hallását is teljesen elveszti, és a maga fejében talán ez a két dolog állt össze, így jött
létre a hallucináció. A ketamintól, sajnos, még napokig lehetnek hallucinációi. Az
érzéstelenítőszerek furcsa dolgokat művelnek az emberi aggyal, mert igen erős
anyagok. És ha mindehhez hozzávesszük a balesettel járó traumát… – Az orvos
vállat vont.
– Én nagyon is valóságosnak éreztem – mondta Kate.
– Sajnálom, ha fájdalmai voltak. Lehetséges, hogy az elején túl gyenge dózist
kapott az érzéstelenítőből, ezért a vecuronium lebénította, de a ketamin hatása elmúlt.
De csak pillanatokig tarthatott, amíg dr. Swire nem növelte a dózist, hiszen perceken
át semmiféle agytevékenysége nem volt. Abban az időszakban semmiképpen nem
láthatott és nem hallhatott semmit.
 – Azokban a percekben állt le a szívem?
A sebész ezen egy pillanatig elgondolkodott.
– Igen – mondta végül.
– Mindent láttam és hallottam. És találkoztam a bátyámmal.
– A bátyjával?
– Igen. Ő… – Kate hangja itt elcsuklott. – Ő már nem él.
Az orvos elmosolyodott.
– Akkor maga egy csodanő. Sajnos, a hallucináció igen csalóka tud lenni, a
szívleállás pedig rendszerint kitörli az azonnali memóriát. Azt hiszem, rá fog jönni,
hogy csupán hallucinációról van szó, egy kis ideig még lesznek hasonló élményei.
– Az orvos az órájára pillantott. – Holnap beugrom magához.
– Köszönöm – mondta Kate.
A sebész esze már valaki máson járt. Elindult, a fehér köpenyes orvos és a
nővérek pedig követték.
Kate-et most ugyanolyan irtózatos erővel vágta mellbe a félelem, ahogy a kamion
belerohant. Mintha beinjekciózták volna egy hideg folyadékkal, és az lassan
beszivárgott volna a teste minden zugába.
De nagy hülye vagy te, kis bogár! Én megmondtam, nem? Hagyd a fenébe. Ejtsd
a sztorit. Tartsd magad távol tőle.
Kitől?
Tartsd távol magad attól a fickótól, kis bogár! Ejtsd a sztoridat.
Csapongtak a gondolatai. Howie után Dora Runcorn jutott eszébe.
Valami olyasmit hallok, hogy „árvíz vár.” Az árvízről akar mondani valamit.
Foglalkozik árvízzel? Azt hiszem, nagyon vigyáznia kell… Árvíznek a közelébe se
menjen soha. Mond ez magának valamit, drágám?
Aztán a fáradtsága felülkerekedett a félelmén, és aludt egy kicsit. Azt álmodta,
hogy egy sötét dobozban van, amely gurul előre, és a háta mögött függönyök
gördülnek le. A doboz egyre forróbb lett, az oldalai szétrobbantak, leestek, és Kate-et
gázégők vették körül. Úgy sorakoztak, mint a gyertyák az oltár körül, de a lángjuk nem
fölfelé, hanem befelé állt, egyenesen rászegeződtek.
Őt égették.
Kipattant a szeme.
A kórteremben föl volt kapcsolva a villany, és néma csend honolt. Valaki az ő ágya
felé lépkedett. Egy másik nővér volt az, papírpoharat tartott a kezében.
– Hoztam pár tablettát. Inna valamit?
– Egy kis vizet kérek.
– Hogy érzi magát?
– Tűrhetően. Kicsit fáradt vagyok.
– Dr. Swire párszor lejött, hogy megnézze, de maga aludt. Azt mondta, majd
reggel megint benéz.

36. fejezet
1990. október 28., vasárnap
Kate ébren, nagyon is ébren hevert az ágyban, éppen a kórtermet, a furcsa, új
környezetét szemrevételezte. Ilyen hangokat addig nem hallott: ágyakat kurbliztak
följebb vagy lejjebb, kézikocsik zörögtek, edény, evőeszköz csörömpölt, emberek
beszélgettek fojtott hangon, suttogva. A kórterem elég lepukkant volt: a vaságyak jó
réginek látszottak, a citromzöld falakat ideje lett volna újravakolni, és az
ablakkereteken is át lehetett volna kenni a krémszínű festéket. A falakra elszórtan
főként veszélyeztetett fajok példányait ábrázoló posztereket ragasztottak, szélük
fölkunkorodott, mint a már nem friss szendvicsé. Ez a szoba mintha még az ablakon
beáradó reggeli napsütésből is kiszívta volna az életerőt. A helyiséget ágyukban
bágyadtan heverő vagy hálóingben, könnyű ruhában jövő-menő alakok népesítették
be. Valaki köhögött. Kate orrát pirítós illata csapta meg, és ettől halovány éhségérzet
moccant meg benne. Az infúzió eltűnt, a kézfején már csak egy odaragasztott gézcsík
díszelgett. Följebb, a csuklóján átlátszó műanyag karperecet pillantott meg, amelynek
a közepére oda volt gépelve a neve. Fölcímkéztek, mint a csomagokat a reptéren,
gondolta, majd a vékony ujjait és a hosszú körmeit bámulta, és bosszúsan vette
észre, hogy két körme betört. Ezenkívül tompa fájdalmat észlelt a bordái között,
mintha egy kéz nyomkodta volna őket.
Ismét végigpörgette a fejében mindazt, ami a műtőben történt: azt, hogy fentről
látta a saját testét. Olvasott már emberekről, akik ilyesmit éltek át. Általában valamiféle
trauma, baleset után történt.
Látta odalent, a műtőasztalon a saját testét! Annyira tisztán megmaradt az
emlékezetében minden, hogy le is tudta volna festeni a jelenetet. Emlékezett a
csempék színére, a műtő padlójának színére. Emlékezett a furcsa háromszögre,
amelyet filctollal rajzoltak az üstdob alakú lámpa burkolatára. És arra is, hogy az
aneszteziológus kicserél két ampullát, és az egyiket a zsebébe csúsztatja.
Hallucináció volt. Az indiai orvosnak igaza van. Igaza kell, hogy legyen.
– Hoztam egy kis kekszet.
Az ápolónője, Belinda Tindall állt előtte. Fehér tányért tartott a kezében, amelyen
négy Petit Beurre keksz hevert, meg egy hatalmas virágcsokrot.
– Ezt most hozták magának. Kerítek egy vázát, jó? – Azzal a nővér letette a
kekszes tányért az asztalra, a csokrot pedig az ágyra.
Kate megérintette a celofánt, majd föltépte a ráragasztott parányi borítékot, és
kivette belőle a jobbulást kívánó üdvözlőkártyát.
„Gyógyulj meg mihamarabb! Terry, Geoff és mindenki a Newstól.”
A kekszes tányér és az üres vizespohár mellé állította a kártyát, amelynek külső
oldalát nárciszok díszítették. Duci lány szökdécselt el mellette mankóval, és vidáman
odabiccentett neki. Kate visszamosolygott rá.
A szemközti ablak alatti öntöttvas radiátor ontotta a meleget, csillámlott tőle a
levegő. Belinda hatalmas kék vázával jött vissza.
– Tegnap este valaki telefonált, nagyon aggódik magáért. – Kivett a tunikája
zsebéből egy cédulát, és széthajtogatta. – Patrick Donoghue telefonált. Ma délelőtt
újra hívja.
A férfi nevének hallatán Kate egy kicsivel erősebbnek érezte magát, hirtelen az
érzelmek valóságos özöne zúdult rá. Patrick… Aztán eszébe jutott, hogy mit
gondolhat róla most Belinda, tisztára bolondnak tarthatja. Egy másik nővér épp a
fizetős telefont gurította be egy kiskocsin a szobába. Kate borzasztóan örült volna, ha
Patrick az, de a nővér egyenesen továbbment, és egy kicsivel arrébb kiáltotta
valakinek a nevét.
– Egy újságot kaphatnék? – kérdezte Kate.
– Majd ebédszünetben leugrom a boltba. Mit szeretne?
– Vasárnap van, ugye?
– Igen.
 – Hozna egy Sunday Timest? És ha maradt még tegnapi Evening News, akkor az
is nagyon jó lenne.
– Amritsan doktor szeretné, ha fölkelne az ágyból, és sétálgatna egy kicsit a
kórteremben. Hogy érzi, menni fog?
– Persze.
– Kiveszem a katétert. – Azzal a nővér behúzta az ágy körül a függönyt.
Kate a fogát csikorgatta fájdalmában, amikor kicsusszant belőle a katéter. Aztán
nagy megkönnyebbülés lett úrrá rajta, úgy érezte, tett egy lépést a függetlensége
visszanyerése felé. Evett egy Petit Beurre-t. Jólesően majszolta az édes, omlós
kekszet, és mihelyt lenyelte, máris megkívánta a következőt. Lassú, fájdalmas
mozdulatokkal kiemelte a lábát az ágyból, majd letette a hideg, barna linóleumpadlóra.
Belinda elhúzta a függönyt, majd elsietett. Hamarosan egy hálóinggel meg egy
papuccsal jött vissza, és segített is Kate-nek fölvenni őket. Kate merev lábakkal, a
nővérbe karolva tett pár lépést, aztán már egyedül is elboldogult. Éles, de elviselhető
fájdalom hasított a gyomrába.
Bementek a főnővér irodájába. A kis kuckóban volt egy kis íróasztal meg két
telefon. A négy falat és az összes lapos felületet papírlapok borították. A főnővér
kövér, kontyos, vidám walesi akcentussal beszélő matróna volt.
– Hát itt a mi kis angyalkánk, aki visszajött a halálból! – kiáltott föl, majd kotorászni
kezdett az egyik fiókban, és elővett egy kis műanyag tasakot, amelyben volt egy
fogkefe, egy tubus fogkrém meg egy mosdókendő. Adott Kate-nek egy fehér
törülközőt is. – Egy kiadós mosdás után mindjárt jobban érzi majd magát. Így van
ezzel mindenki.
Belinda a folyosóról kicsivel arrébb nyíló mosdóra mutatott. Kate karján a
törülközővel, csoszogva elindult, és amikor becsukta maga mögött az ajtót, hirtelen
szabadnak érezte magát. Szabadság, egyedüllét, személyes tér… Jó volt, hogy nincs
a közelében senki. Aztán jól megnézte magát a tükörben, és elborzadt a puffadt, kék-
zöld foltos arcától meg a csimbókos hajától.
A mosdókagylónak dőlt, és a komoly erőfeszítést igénylő gyaloglástól kimerülve
megengedte a csapot, majd bedugta a dugót. Amíg a kagyló lassanként megtelt, ő a
víz penetráns klórszagával meg a „kincstári” szappan semmitmondó, édeskés illatával
viaskodott. Pár percre le kellett ülnie a támlátlan székre, hogy erőt gyűjtsön az
arcmosáshoz.
Utána lassan kiballagott a folyosóra. Belinda egy csésze teát tartott a kezében, és
pár kolléganőjével cseverészett a főnővér irodája előtt. A dupla ajtó fölé arany betűkkel
ki volt írva, hogy „Margit Hercegnő Kórterem.”
– Jobban érzi magát? – kérdezte Belinda.
– Igen, köszönöm – felelte Kate.
– Meghoztam az újságokat. Majd segítek lefeküdni.
A virágokat az éjjeliszekrényén találta Patrick gyűrött üzenetével, a tegnapi Sussex
Evening News összehajtott példányával meg a Sunday Times vastag, friss
papírkötegével együtt. Az ágy fölött olvasólámpa, fülhallgató és vészlámpa is volt.
– A távirányítót még nem mutattam meg – mondta Belinda, és kezébe vett egy kis
nyeles szerkentyűt. – Ez a rádió gombja, ez a lámpa, ez a riasztó.
– Ügyes.
– Az értékeit a széfben helyeztük el lezárt borítékban. Ha bármikor szüksége van
valamire, csak szóljon.
– Köszönöm.
 – És az étlap. Töltse ki, hogy mit szeretne ebédre és vacsorára. – A nővér letette
az étlapot az éjjeliszekrényre.
Kate visszakínlódta magát az ágyba, míg a nővér segített betakaróznia.
– Fölemeljem a háttámlát?
Kate bólintott, majd ásított egyet. Hallotta az emelőszerkezet csikorgását, és
érezte, hogy az ágy följebb nyomja a hátát. Hálásan rámosolygott a nővérre, majd pár
másodpercre lehunyta a szemét. Az agyát azonban nem tudta becsukni, az tovább
zakatolt, tovább kavarogtak benne a gondolatok.
A háromszög a lámpán…
Kate megborzongott. Kezébe vette Patrick gyűrött üzenetét, és elolvasta. „Patrick
Donoghue telefonált. Ma délelőtt újra hívja.”
Már attól is fölvidult, hogy látta leírva a férfi nevét. Kezébe vette a Newst. A
címlapon a vezető hír bokszról szólt, Hartley Briggs perével egy kisebb anyag
foglalkozott. Kate kíváncsi lett volna, hogy ki tudósított a bíróságról pénteken. Átfutotta
az újságot, hogy van-e benne valami, amit ő írt. A vezércikket tartalmazó oldalra érve
meglepetten látta, hogy a szerkesztőségi állásponton kívül az egész lapot egy korábbi
cikke tölti ki, amelyet még három hete írt.
AZ ÁLLATI JOGOK VADORZÓI. Írta Kate Hemingway.
Elolvasta a cikket, amely a szándéka ellenére riasztóan vitriolosra sikeredett. Az
egyik szerkesztő műve volt, aki a szokottnál szabadabban bánt az ő szövegével. Kate
az után írta a cikket, hogy egy állatvédő csoport gyújtóbombát robbantott egy helyi
szőrmekereskedő üzleténél. A módszereiket akarta kritizálni, de úgy, hogy az állati
jogok elvét, amely szívének kedves téma volt, szimpátiával kezelje.
Forrt benne a düh, amikor összehajtotta az újságot. Szilárdan eltökélte, hogy ha
visszamegy dolgozni, beszél a szerkesztő fejével. Kezébe vette a gépelt étlapot, majd
elővette az éjjeliszekrényből a táskáját, és toll után kotorászott benne. Végül
zellerlevest, grillezett tőkehalat és gyümölcssalátát választott. Már az utolsó rubrikát
töltötte ki, amikor észrevette, hogy valaki mozdulatlanul áll az ágya végénél. Az illető
ismerősnek tűnt, de hirtelen nem tudta hova tenni.
A negyven körüli, drága ruhákat viselő férfi zömök testalkata bikára emlékeztetett, a
feje pedig túl nagynak tűnt, mintha nem az ő testére méretezték volna. Petyhüdt volt
az arca, de nem kövér, a sápadtsága szobanövény életmódot sejtetett. Tömpe orra
volt, kicsi, eperszínű szája, a húsos arcában mélyen ülő, apró, jéghideg szeme, ritkuló,
világosbarna, gondosan fésült haja. Kétsoros, tengerészgombos öltönyt, fényes,
aranyláncos fekete papucscipőt, kék-fehér csíkos, legombolható nyakú inget és sárga,
hegedűmintás nyakkendőt viselt. Az egyik csuklóján arany azonosító karperec, a
másikon arany Rolex óra volt, az ujján pedig kék-fehér Wedgewood pecsétgyűrű.
Kate elkapta a tekintetét, de a férfi nem reagált azonnal, csak méregette tovább a
rideg tekintetével, mintha egy bútordarabot vizsgálgatna.
Aztán gyökeresen megváltozott a viselkedése, és Kate nem kis meglepetésére
szelíden elmosolyodott.
– Hogy érzi magát? – kérdezte. Nyájas, behízelgő volt a hangja, egy egészen picit
magas, és barátságos melegség itatta át, amelyről Kate gyanította, hogy nem őszinte.
Most már beugrott, hogy kivel áll szemben: csütörtökön látta ezt a férfit az
érzéstelenítőhelyiségben. Fölötte állt, és az álla alatt fityegett a maszkja. És a
műtőben is látta. Meg még valahol.
– Mintha megrúgott volna egy ló – felelte a kérdésre.
 – Egy nagy, tizenhat kerekű vasparipa, igaz? – A férfi továbbra is mosolygott,
mintha ez az ő kis közös titkuk lenne, de a szeme hidegen csillogott. – Nem tudom,
emlékszik-e rám. Dr. Swire vagyok. Én voltam az aneszteziológusa.
– Amint hallom, mély hálával tartozom magának, amiért megmentette az életemet.
– Azt tettem, amit az adott helyzetben bármelyik aneszteziológus tett volna. Viszont
Amritsan doktortól úgy hallottam, hogy mintha nem sikerült volna valami jól elaltatnom
magát. – A férfi arcára fájdalmas kifejezés ült ki. – Igazán szörnyen sajnálom,
borzalmas lehetett. Kate, ugye?
Kate bólintott.
A férfi leült mellé, és gondosan kiegyenesítette a térdén a nadrágja élét. A keze
húsos volt és meglehetősen formátlan, a körme makulátlanul tiszta és gondosan
manikűrözött.
– Azt hittem, meghalok a fájdalomtól – mondta Kate. – Éreztem, hogy fölvág a
szike, és a sebész turkál bennem az ujjaival.
– Rettenetes! Szegénykém. Néha előfordul. Műtét közben eszembe is jutott, hogy
nem ez történik-e most is. Amikor dr. Amritsan belevágott magába, észrevettem, hogy
csökken a pulzusszáma, ezért növeltem az érzéstelenítő dózisát. Utána, attól tartok,
súlyos allergiás reakciót váltott ki magából az egyik érzéstelenítőszer, vagy az
antibiotikum. – Dr. Swire fölállt, és pár centivel előrébb tolta a székét. – Ma éjszakára
adok magának valamit, amitől jobban alszik majd. Dr. Amritsan említette, hogy igen
kellemetlen hallucinációi voltak.
– Én nem vagyok biztos benne, hogy hallucináltam. Én… én azt hiszem, olyasféle
élmény lehetett, amiről már olvastam ezt-azt… Ilyen testen kívüli vagy halálközeli
élmény. – Kate óvatosan az orvosra pillantott. – Hallott már ilyesmiről? Amikor az
emberek kilépnek a testükből, és látják magukat a műtőasztalon vagy az
autóroncsban, közben pedig egy sötét alagúton át valami ragyogó fény felé haladnak,
aztán találkoznak egy halott rokonukkal, aki közli velük, hogy vissza kell menniük?
Kate észrevette, hogy dr. Swire szeme furcsán megrebben. Csak annyi volt az
egész, mintha egy ablak előtt elrepülő madár árnyéka suhanna át rajta.
– Igen – felelte az orvos, és lassú, szappanozó mozdulatokkal dörzsölte a kezét.
– Hát, nekem ilyen élményem volt.
– Meséljen róla. – A szappanozás folytatódott.
Kate habozott. Tisztán előjött az emlékkép, amikor dr. Swire kicseréli a műtőben a
két ampullát. Látta, ahogy a nővér odaadja neki a lignokaint, látta, ahogy kicseréli a
zsebében lévő ampullával. Lehet, hogy csak hallucinált. Lehet, hogy csak hallucináció
volt ez az egész, és ő jó úton halad afelé, hogy hülyét csináljon magából. Tépőzár
reccsent: a tőle jobbra fekvő nőről éppen levette a nővér a vérnyomásmérő
mandzsettáját. Kate lehalkította a hangját.
– Hallottam, hogy… hogy valaki azt mondja: „Dr. Swire, nézze meg az EEG-t!
Kezdenek megszűnni az agyhullámai!” Maga erre azt felelte: „Az jó”, és valami
rhesodoxról meg vérnyomásról beszélt. Utána még azt is hallottam, hogy azt mondja:
„Kapcsolja ki a riasztót. Koncentráljon az EEG-re és a véroxigénre.” Aztán egyszer
csak azon vettem észre magam, hogy a műtő plafonján lebegek, és onnan nézem a
műtétet.
Az orvos szemöldöke fölszaladt.
– Lebegett?
– Igen, mintha súlytalan lettem volna.
– És hogy érezte magát?
 – Remekül, mert megszűnt a fájdalom. Maguk akkor nagyon nyugtalanok lettek,
próbáltak újraéleszteni. Én pedig meg akartam mondani maguknak, hogy jól vagyok,
de nem tudtam.
Az orvos fürkész tekintettel méregette Kate-et, aki szinte érezte, hogy ez a tekintet
karcolja a bőrét, mint a csiszológyémánt az üveget.
– Mit látott még?
Kate elfordította a fejét. A lignokainról nem akart beszélni. Még nem.
– Állt maga mellett egy másik férfi. Azt hiszem, az asszisztense lehetett, a
műszerek kijelzőit nézte, meg ilyesmi. Láttam, hogy maga kiszed a csomagolásából
egy injekciós fecskendőt. A falon az óra hét óra tíz percet mutatott. Azon a kezemre
erősített micsodán keresztül beadta nekem az injekciót, aztán állított valami
szelepeken, és fölírt valamit az írómappájára. A nővér pedig fölhajtotta a zöld takarót,
és elkezdte a szívmasszázst. Aztán három férfi betolta a… gondolom, a defibrillátort.
Aztán valami titokzatos erő elvonszolt onnan.
A férfi szemében villant valami, ami megijesztette Kate-et, amitől végigfutott a hideg
a hátán. Már-már gyerekes izgalom tükröződött a tekintetében, csak a gyermeki
ártatlanság hiányzott belőle. Rideg, mohó, sunyi tekintet volt ez. Kate lenyelte a
torkában lévő gombócot, amely pár másodperccel azelőtt még nem volt ott, és az
étlapra pillantott. Párolt marhahús galuskával… A hétköznapi normalitás, amely az
étel nevéből sugárzott, valamelyest visszaadta a komfortérzetét. Fölfigyelt az
aneszteziológus kölnijének enyhén pikáns illatára. Úgy gondolta, drága, exkluzív
márka lehet.
– Folytassa.
– Tulajdonképpen élveztem a dolgot, mert nem fájt semmim, de aztán egyre
magasabbra szálltam, és a láthatatlan erő egy sötét alagútba húzott be. Nem akartam
továbbmenni, nagyon féltem.
– Mitől?
– Attól, hogy ha elvisznek, akkor meghalok.
– Ha ki viszi el?
– Hát, a szellemek, gondolom – felelte Kate, és hülyén érezte magát. A férfi
tekintete most szelíd érdeklődést tükrözött, és az arcára nyájas mosoly ült ki. Kate már
arra gondolt, hogy csak a képzelete játszott vele, amikor az imént ridegnek látta. – Ott
pörögtem-forogtam abban az alagútban, és a végén ragyogó fényre jutottam ki. Olyan
volt ez a fény, mintha élne, mintha ember lenne, vagy valami másféle lény.
– Barátságos volt?
– Igen. – Kate vállat vont. – Kedves volt, megértő. – Most mintha megint ott lett
volna a ragyogó fényben, amelynek melege fölolvasztotta a bensőjébe nyilalló
fájdalmat. – Jól éreztem magam, hihetetlen biztonságot és szeretetet sugárzott ez a
fény. Soha többé nem akartam máshol lenni. Aztán megláttam a bátyámat, Howie-t,
aki tizennégy éves koromban halt meg, és azt mondta, nem maradhatok ott, mert
újraindítják a szívemet, ezért vissza kell térnem a testembe.
– És ez milyen érzéseket váltott ki magából?
– Rossz érzéseket. Nem akartam visszajönni. Ahol voltam, az annyival jobb hely
volt, és annyi mindent akartam kérdezni Howie-tól… De ő nem adott erre időt. Egy
kicsit haragudott is rám, azt mondta, vissza kell mennem, mert sok még itt a dolgom.
Aztán meghallottam valakinek a hangját, hogy „Már magától lélegzik”, és újra itt
voltam a testemben. – Kate várta, hogy az orvos kinevesse. A férfi azonban csöndben
ült a székén.
– Mondja, Kate, érti, mi az a halál? – kérdezte végül.
 – Igen. Gondolom.
– A halállal kapcsolatban sok a tévhit. A jog agyhalálként definiálja. Az embereket
éveken, sőt évtizedeken át életben lehet tartani gépekkel, de ha valakinek nincs
agytevékenysége, akkor a jog álláspontja szerint nincs tudata. Olyan, mint egy
növény. Tudta ezt?
– Rémlett.
– A szív egy pumpa, a többi szervünk pedig szűrő, vegyi üzem, hulladékfeldolgozó
üzem, miegymás. – Dr. Swire láthatóan fölélénkült. Szenvedélyes, izgatott lett a
hangja. – A műtét alatt az érzéstelenítőszerek úgy öt percre leállították az agyát. Ez
idő alatt semmiféle agyműködés nem volt lehetséges. Aztán leállt a szíve is. Tehát
gyakorlatilag a klinikai halál állapotában volt. Csak annyira élt, mint egy zöldség. –
Elmélyülten vizsgálgatta Kate arcát. – A szíve három percre állt le. Általában, ha
valakinek a szíve másfél percnél hosszabb időre leáll, akkor az agyban oxigénhiány
lép fel, és az illető visszafordíthatatlan agykárosodást szenved. A maga agya viszont
védve volt, mert az érzéstelenítő leállította, így nem volt szüksége a normál
oxigénellátmányára.
– Mint amikor kihűl az ember?
– Igen, ahhoz hasonló módon.
– És miért állították le az agyamat?
– Azért, mert epilepsziás tüneteket mutatott, amelyek belső fejsérülésre utalhatnak.
És az agyvérzés kockázatát is csökkenti, ha leállítjuk az agyműködést.
– Úgy érti, belső fejsérüléseim vannak? És epilepsziás vagyok?
– Kétlem. Reméljük, hogy nem. Az epilepsziás roham sokszor csupán a trauma
velejárója. – Dr. Swire ezt olyan hangon mondta, hogy Kate hülyének érezte magát,
amiért megkérdezte. – Amikor fönt volt a műtő plafonján, az agya teljesen le volt
állítva. Abszolút lehetetlen, hogy azokban a percekben bármit is látott.
Kate bensőjét mintha jég töltötte volna ki.
– Akkor mivel magyarázza, amit láttam?
– Tipikus műtét utáni hallucinációi vannak, amelyeket az érzéstelenítőszerek
idéznek elő. Az agy, amikor haldoklik, jó kis hallucinogén anyagokat bocsát ki, ez a
leállási mechanizmushoz tartozik. A halálközeli élményt átélő személyek időnként
arról számolnak be, hogy elhunyt rokonaikkal kommunikáltak, és ez a halálba való
átmenet része. Az agy utolsó tevékenysége az, hogy kellemessé teszi számunkra a
halált. Hogy ténylegesen lásson valamit, arra nem volt semmi esély. Hiszen már nem
volt köztünk, megszűnt működni. Nem volt agytevékenysége.
Kate a fejét rázta.
– Kísérteties volt. – Dora Runcorn hangját hallotta. Aztán Howie-ét. Látta a műtőt,
látta a furcsa, háromszögletű jelet a lámpa tetején.
– Mondja, Kate, mi a foglalkozása?
– Újságíró vagyok. Egy napilap tudósítója.
– Melyik lapnál van?
Kate az ágy mellett heverő példányra mutatott.
– Az Evening Newsnál.
– Az jó újság. Időnként vitára ingerlő – mondta elmosolyodva a férfi.
– Azt nem mondanám. Abszolút nincs vér a pucájában – vont vállat Kate.
– Miért mondja ezt?
– Túlságosan vigyáz, nehogy megbántsa a helyi közösséget.
– Kedden elég kemény cikket olvastam egy exhumálásról.
 A férfi tekintete egyenesen Kate-re szegeződött. Kate zavartan elfordította a fejét.
Kényelmetlenül érezte magát. Vajon tudja a férfi, hogy azt ő írta?
– A későbbi kiadásokban már hátrébb tették a címlapról, mert a főszerkesztő
begyulladt.
– Mitől gyulladt be? Hogy fölzaklatja az olvasókat?
– Részben igen.
Kate egy kicsit összerezzent, mert egymást sűrűn követő pityegéseket hallott. Dr.
Swire előhúzta a zakója zsebéből a csipogóját, és hunyorogva megnézte a kijelzőjét.
– Elnézést, vészhelyzet van – mondta, és fölpattant. – Később még megnézem
magát. – Azzal sarkon fordult, és nagy léptekkel elsietett.
Kate agyában kavarogtak a gondolatok. A párnára hanyatlott, és pár percig csak
hevert elcsigázottan. Elcsigázottan és rémülten.
Nem tudta kiverni a fejéből a műtő mennyezeti lámpájára rajzolt háromszöget.
Meg Howie-t.
Meg azt, amikor dr. Swire kicseréli az ampullákat. Van ebben az emberben valami
körmönfont hamisság, valami nem stimmel vele. Valami nagyon nem stimmel.
Tartsd távol magad attól a fickótól, kis bogár!
Kitől?
Dr. Swire-tól?
– Megvan a menü? – kérdezte Belinda Tindall, majd előrehajolt, kezébe vette a
papírlapot, és átfutotta. – Dr. Swire kedves ember, igaz?
Kate tétován bólintott.
– Tudja, ő vezeti az intenzív osztályt. Nála jobb aneszteziológust nem is kaphatott
volna.
Kate-nek most ugrott be, hol látta korábban a férfit: az intenzíven, amikor bement,
hogy beszéljen dr. Matthewszal! Akkor járt arra az aneszteziológus.
– Emlékszik egy Sally Donaldson nevű nőre, aki pár hete ebben a kórházban halt
meg?
– Igen – felelte Belinda. – Ő is ebben a kórteremben feküdt. Bűbájos lány volt.
Nagyon várta a kisbabáját. – Belindán látszott, hogy nagyon lesújtotta Sally halála. –
Nagyon sajnáltam őt, meg szegény férjét is. Nem hittem a fülemnek, amikor mondták,
hogy Sally meghalt.
– Pontosan miben halt meg?
– Status epilepticus alakult ki nála, az amolyan nonstop roham, agyödémát okoz.
Magas vérnyomással kezdődött: ez terhes nőknél gyakran előfordul, és néha idáig
fajulhat.
– Halálos?
– Nem, nem túl gyakran. De a gyógyszeres kezelés nagyon kemény. A legtöbben
felépülnek, de néha előfordul, hogy a szervezet nem tud megbirkózni vele. Dr. Swire
mindent megtett Sallyért, amit csak tudott.
– Dr. Swire kezelte?
– Ó, igen. Dr. Swire-t tartják a legjobbnak az egész országban. Könyveket is írt a
témáról, meg egy rakás tanulmányt. – Belinda lehalkította a hangját. – És ez igencsak
jól jött. Mióta itt van, egyre-másra kapjuk a status epilepticusos betegeket. Azt hiszem,
öt esetünk is volt.
– Mióta van itt dr. Swire?
– Úgy négy hónapja jött. Normál esetben csak egy-két esetre lehet számítani
évente. Furcsán működnek néha a dolgok.
 – Mindig csőstől jön a baj – mondta Kate.
– Igen. És tudja, miért érdekli ennyire dr. Swire-t a status epilepticus?
– Nem.
– Állítólag abban halt meg a menyasszonya. Szegény azóta sem heverte ki. Arra
tette föl az életét, hogy gyógymódot találjon rá. Szomorú történet, igaz?
 37. fejezet
1990. október 28., vasárnap

A szunyókáló Kate fölriadt könnyű álmából.

– Catherine Hemingway?
A tétova, tompa hang hallatán Kate fölnézett. Robusztus, széles vállú közrendőr állt
fölötte félszegen. Vaskos, ormótlan, esős időre rendszeresített kabát volt rajta, a
sapkáját a kezében tartotta.
A temetkezési vállalat! A. Dalby és Fia. Valaki meglátta, és feljelentést tett.
– Igen – mondta tartózkodóan, és igyekezett összeszedni a gondolatait.
– Stroud közrendőr, Kelet-sussexi Rendőrség. Elnézést kérek a zavarásért.
Alkalmas az időpont, hogy váltsunk néhány szót?
– Persze – mondta Kate, és közben megpróbált tájékozódni. Eszébe jutott, hogy
vajon hány óra lehet? Egy nővér haladt el az ágya előtt nagy léptekkel, kezében
hatalmas virágcsokorral, majd egy lelkész ballagott el bárgyú vigyorral, a reverendája
magas gallérját babrálva. A kórterem közepén komoly, fehér kabátos fiatalember
folytatott elmélyült társalgást egy idősebb, tweedzakós férfival.
Stroud közrendőr kipattintotta a szivarzsebe gombját, és a Kate ágya melletti
székkel szemezett.
– Nincs ellene kifogása, ha…? – Kate a fejét rázta, hogy nincs. A férfi leült, és
előrángatta a jegyzetfüzetét. – Hogy érzi magát?
– Megvagyok, köszönöm.
– Valószínűleg nem emlékszik rám – mondta a rendőr. – Mi szedtük ki a
kocsijából.
Kate némiképp megkönnyebbült. Tehát nem a temetkezési vállalat miatt jött.
– Sajnálom, tényleg nem emlékszem.
– Őszintén szólva azt hittem, hogy magának már annyi. Döbbenetes, hogy ülni
látom. Szerencséje volt, ha ezt annak lehet nevezni. A kamion leborotválta a
Volkswagenje elejét. Ha fél méterrel arrébb kapja el, az ajtónál, akkor nem ússza meg
ilyen szépen. – Stroud közrendőr most kinyitotta a jegyzetfüzetét, és toll után
kotorászott a zsebében. – Akkor följegyeznék pár dolgot, ha elég erősnek érzi magát
hozzá.
– A kamionsofőr jól van?
– Igen. Nem sérült meg, de nagyon megrázta az eset.
– Megsérült még valaki?
– Nem.
– Hála istennek.
A rendőr levette a golyóstolla kupakját, és megnézte az ujján, hogy fog-e a toll. Kis
kék vonalat húzott. Ezután a jegyzetfüzetét lapozgatta, amíg nem talált egy üres
oldalt.
– Elmondaná, mi történt?
– Hol kezdjem? – Kate elkapta a rendőr szeme villanását, és elpirult a bűntudattól.
A férfi mintha tudta volna, hogy ő betört a temetkezési vállalathoz, mintha előre tudta
volna, hogy nem fog elmondani neki mindent. A fáradt tekintete azt sugallta, hogy az
emberek mindig elhallgatnak valamit.
Kate rövidre fogta a mondókáját: elmondta, hogy egy fehér kocsi volt mögötte, de
azt nem, hogy követte, csak annyit, hogy a kereszteződésnél mögötte állt, és ő
elhamarkodottan hajtott ki az útra, mert úgy tűnt, hogy a fehér kocsinak sietős a dolga.
A rendőr lassan, folyóírással jegyzetelt. Azt mondta, majd utánajár, hogy
jelentkezett-e a fehér kocsi vezetője. Elmondta azt is, hogy ő nem látott a baleset
helyszínén fehér autót. Aztán lecsukódott a szemhéja, és amikor újra kinyílt, már mást
fejezett ki a tekintete. Mint amikor elsötétül a színpad, és átrendezik a díszletet.
– Miss Hemingway, attól tartok, be kell majd jönnie, hogy fölvegyük a hivatalos
vallomását. Továbbítanunk kell az illetékeseknek, akik majd eldöntik, hogy indul-e ön
ellen eljárás gondatlan vezetés miatt.
– Köszönöm szépen – mondta Kate.
A rendőr fölállt, biccentett, és volt benne annyi jó érzés, hogy zavart képet vágjon.
A kifelé tartó férfi után néző Kate gyomrába heves fájdalom nyilallt. Fölemelte a
takarót, följebb húzta a vékonyka kórházi hálóinget, és megnézte a hasán a sötétkék
öltéseket. Azon tűnődött, hogy vajon milyen vastag heg marad utánuk? Ahogy
fészkelődött, ismét belenyilallt a fájdalom. Ekkor nyikorgás, majd zörgés ütötte meg a
fülét. Fölnézett.
Csinos, világosbarna hajú nővér tolta oda az ágyához a sárga fizetős telefont.
– Interurbán hívás – mondta. Bedugta a készülék csatlakozóját a Kate feje fölötti
telefonaljzatba, és a kezébe adta a kagylót.
Kate a füléhez emelte. Arra gondolt, hogy biztos az édesanyja az. Lélekben
felkészült rá, hogy kiporciózza neki a várt megnyugtatást, hogy köszöni, jól van.
– Kate? – Patrick volt az. Közelről hallatszott a pattogó, de barátságos, meleg
hangja. – Hogy vagy?
Úgy érezte magát, mintha világéletében ismerte volna a férfit, mintha a legjobb
barátja lenne. Fölvillanyozta, hogy hallja Patrick hangját, de most hirtelen mégis
sírhatnékja támadt. Azt kívánta, bárcsak itt lenne a férfi, bárcsak ott ülne mellette!
– Megvagyok – mondta.
– Mi történt?
– Te hol vagy?
– Brüsszelben. Pár napig még maradnom kell. Mi történt veled?
– Kicsit ütött-kopott vagyok. – Kate habozott. Morris Dalby… A fehér autó… De
semmi értelme, hogy mindezt most, telefonon elmesélje Patricknek. A testen kívüli
élményéről is beszélni akart vele, de nem tudta, nem nézi-e majd bolondnak a férfi…
– Telefonáltam a szerkesztőségbe, és egy kollégám mondta, hogy mi történt. Látta
a cikket a lapotokban. El sem hittem. Tegnap fölhívtam a Newst is, ők mondták meg,
hol vagy. Próbáltalak hívni vagy négyszer, de mindig aludtál, és nekem nem adnak
semmiféle információt. Tényleg jól vagy?
– Igen, bár azért itt-ott eléggé fáj.
– Mintha lehangolt lennél.
– Az is vagyok.
– Meddig kell bent maradnod?
– Azt mondták, úgy egy hétig. – Kate egy picit lehalkította a hangját. – Abban a
kórteremben vagyok, ahol Sally Donaldson is volt.
– Most viccelsz! És megtudtál valamit?
Az ágy előtt elhaladt egy orvos meg egy nővér. Kate csak akkor felelt, amikor már
elmentek.
 – Dolgozom rajta. – Dr. Swire-ra gondolt, az intenzív osztály vezetőjére. Meg a fura
tekintetére. Ő biztos tud Sally Donaldsonról. Tudnia kell róla. – Itt nem igazán tudok
beszélni.
– Én meg fülkében vagyok, és fogytán az apróm. Majd este a szállodából fölhívlak.
Legkésőbb hánykor telefonálhatok?
– Nem tudom.
Néhány pityegés után hangos kattanás hallatszott, aztán Patrick mondott valamit,
amit Kate nem igazán értett, majd tompa zúgás következett. Kate visszatette a kagylót
a helyére. Fölvidult, jól érezte magát. Lehunyta a szemét, gyönyörködött egy kicsit
Patrick markáns arcában, amely tisztán jelent meg lelki szemei előtt. Tisztán látta a
rövid, zilált barna haját, a ragyogó zöld szemét, a kis göcsöt az orrán, ahol talán be
volt törve valamikor, a határozott vonalú, mindig fölszegett állát, a komoly,
szeretetteljes, törődő arckifejezését, meg a felszín alatt pislákoló melegséget is. Aztán
elhomályosult a kép, és Kate pánikba esett, mert már nem emlékezett rá, hogy néz ki
Patrick, és azt kívánta, bárcsak lenne róla egy képe, egy fotója, vagy bármi.
Eddie Bixnek, a News fotóriporterének hórihorgas alakja bukkant föl a
kórteremben. A fiú, farmerban meg Timberland bakancsban, nagy léptekkel
egyenesen Kate felé tartott. A kezében egy gyümölcskosarat meg egy hatalmas
borítékot szorongatott.
– Szia! – mondta. – Remekül nézel ki. Azt hittem, föl lesz polcolva kezed-lábad.
Kate pislogva nézte a hegyekben álló ananászt, banánt, szőlőt, kivit. Az
üdvözlőkártyát, úgy tűnt, mindenki aláírta a laptól.
– Kösz – mondta Kate. – Ez igazán nagyon kedves.
– Jól vagy?
– Egy kis belső zúzódás. – Megérintette az arcát. – Meg pár horzsolás. Még
elvégeznek egy-két vizsgálatot, de nem hiszik, hogy bármi probléma lenne.
Eddie leült, és jól megszívta az orrát.
– Hát, örültem, hogy nem nekem kellett fotóznom a kocsidat, azt elhiheted!
– Miért, fotózta valaki?
– Dennis Rigby. Azt mondta, borzalmasan össze volt törve. Elhoztam neked a
cikket.
Kivette a hóna alól a Sussex Evening News példányát, letette Kate elé, és lapozott
benne néhányat.
Kate tekintetét egyből a szétroncsolódott kocsi fényképe vonzotta magára. Az
autóra reflektorok hideg fénye vetült a sötét éjszakában. A fotósnak háttal állva
foszforeszkáló mellényes rendőr irányította a forgalmat. Kate elolvasta a cikket.

AZ ÚJSÁGÍRÓ CSODÁVAL HATÁROS MEGMENEKÜLÉSE

Az Evening News riporterét, Kate Hemingwayt tegnap este kórházba szállították,

miután az autója Lewes közelében kamionnal ütközött.
Derek Stroud közrendőr elmondta „A Volkswagenje a felismerhetetlenségig
összeroncsolódott a balesetben, amely zuhogó esőben történt. Az, hogy életben
maradt, csodaszámba megy.”
Kate-nek (24) belső zúzódásai és vágott sebei vannak. Állapotát ma reggel
kielégítőnek minősítették.

– És mi újság a szerkesztőségben? – kérdezte Kate, akit rosszullét környékezett a

fénykép láttán.
 – Minden oké, semmi nagy dráma. – Eddie elvigyorodott. – Mármint az
exhumálásos sztorid óta, amelyiken Terry Brent kiakadt.
– Megtennél nekem egy szívességet? El kéne hozni a lakásomról pár ruhát meg
tisztálkodószert.
– Nem gond. Geoff Fox már megkérte Joannát. Majd elviszem neki a kulcsodat.
Kate kinyitotta a zárható fiókját, és előhúzta a táskáját, de a kulcscsomója nem volt
benne, és a pénztárcája sem. Aztán eszébe jutott a széf, és odaintett Belindának, aki
a szomszédos ágynál éppen előbújt a függöny mögül.
– A kulcsai meg a többi értéktárgya a széfben vannak – mondta a nővér.
– Mindjárt hozom a borítékot.
És már indult is. Egy kolléganője jött vele szembe, a fizetős telefont tolta Kate felé.
– Magát keresik.
– Magadra hagyjalak? – kérdezte Eddie.
A lány megrázta a fejét, és kezébe vette a kagylót. Amikor a nővér bedugta a
csatlakozót, kattanás hallatszott.
– Halló! – szólt bele.
– Kate Hemingway? – Fölismerte Kevin Donaldson anyjának éles hangját. – Itt
Beth Donaldson.
– Á, jó napot.
– Sajnálattal hallom, hogy baleset érte. Már jól van?
– Igen, köszönöm.
– Időbe telt, mire kinyomoztam, hol van.
– Mi hír az újraboncolásról? – kérdezte Kate.
– Az, hogy nem lesz. – Vészjóslóan, megfellebbezhetetlenül hangzott a rövid
mondat.
Kate nyelt egyet.
– Miért nem?
– Péntek este telefonált Mr. Dalby, a temetkezési vállalkozó. Sűrű
bocsánatkérések közepette előadta – a nő hangját keserű gúny itatta át –, hogy a fia
szörnyű hibát követett el: összecserélt két holttestet. Sallyt elhamvasztották.

38. fejezet
1990. október 28., vasárnap

Joanna Baines egy kis sporttáskában behozta Kate ruháit és tisztálkodószereit. Egy
darabig ott maradt, elcsevegtek, majd három óra előtt pár perccel elment, és Kate újra
elbóbiskolt.
Arra ébredt, hogy egy nővér és egy műtőssegéd éppen a levegőbe emeli, és
hordágyra fekteti. Értetlenül nézegetett körbe.
– Mi folyik itt?
– Különszobába költöztetjük – felelte a nővér kissé durcásan, mintha nem
helyeselné a dolgot.
– Nincs magánbiztosításom – mondta Kate.
– Az az utasításunk, hogy vigyük át – mondta a nővér. – Hozom a holmiját.
 A műtőssegéd kitolta Kate-et a kórteremből, és elindult vele a hosszú folyosón. A
hordágy kissé rezgett, mert a kerekei linóleumkockákon gurultak. Kate a feje fölött
elsuhanó neoncsöveket figyelte.
Elhaladtak pár kávé- és szendvicsautomata mellett, majd megálltak egy lift
acélajtaja előtt.
– Kinek az utasítására helyeznek különszobába?
– Nem t'om, kisasszony. Nekem csak kiadják a parancsot. Talán a munkahelyén
van biztosítása?
– Nem hinném.
Lassan kúszott fölfelé a lift. Komor, sötét volt a fülke, akárcsak Kate gondolatai.
Sally Donaldsont elhamvasztották. Volt, nincs.
Az ajtó kinyílt, Kate-et kigurították, és ő egyből érezte, hogy elegánsabb helyre
került. Friss volt a festés, a falakat Brightont ábrázoló absztrakt festmények díszítették.
Az ajtó fölötti táblán az osztály neve állt: „Leggett 1”. A nővérszobánál megálltak.
– Catherine Hemingway – mondta a műtőssegéd. – Melyik szobába vigyem?
– A tizenegyesbe – felelte egy hang. Kate arrafelé fordította a fejét, és magas,
meglehetősen agresszív külsejű nőt pillantott meg kék nővérköpenyben. A
szalmaszín hajú nő frizurája vécékefére emlékeztetett, és hatalmas, véreres szeme
volt.
Hosszú, keskeny folyosón folytatták útjukat. A hordágy kerekei most szép
csöndben gurultak a szőnyegen. Az egymástól egyforma távolságban sorakozó ajtók
többsége nyitva volt, így Kate elkapott egy-egy foszlányt a szobabelsőkből. Ágyban
fekvő emberalakokat látott, hírolvasót egy tévéképernyőn, virágokat, üdvözlőkártyákat,
fémtálcáról eszegető idős asszonyt. A műtőssegéd végül benyitott egy ajtón, és
betolta egy kis helyiségbe, amely jellegtelen hotelszoba benyomását keltette, csak a
magas, fémvázas ágy árulta el, hogy nem az. A szobából nyílt egy ajtó is, Kate úgy
gondolta, nyilván a fürdőszobába vezet.
Karcsú, fekete hajú nővér lépett be, és segített a műtősfiúnak leemelni Kate-et a
hordágyról. A hallgatag nő kolostori hangulatot árasztott. A kitűzője szerint Margaret
Wattsnak hívták.
– Evett már? – kérdezte Kate-től.
– Nem.
– Kér vacsorát?
– Miért hoztak át ide?
– A fő kórtermekben helyszűke van, azt hiszem, ezért helyeznek át egy-két
beteget, aki nem igényel állandó felügyeletet – mondta a nővér. – Itt a tévé
távkapcsolója – emelte föl a szerkentyűt. – Van egy-egy nyomógomb a négy brit
tévécsatornához, a három rádióállomáshoz, meg hívógomb is, ha nővérre van
szüksége. A másik helyiség a vécé és a fürdőszoba. – Azzal a nővér elsietett.
Kate hanyatt dőlt az ágyon. Nem értette a hirtelen átköltöztetését. Jó volt, hogy
egyedül lehet egy ilyen kellemes szobában, és van telefonja meg tévéje, de valami
mégsem hagyta nyugodni. Valahogy túl simának, túl olajozottnak tűnt ez az
áthelyezés. Aztán belenyilallt a félelem, hogy lehallgatták a telefont, amikor Patrickkel
beszélt. Nem mintha mondott volna neki bármit is, persze… Tudta, hogy ez már
paranoia. Sokkal valószínűbb, hogy a kórház vezetőségének kényelmetlen a
jelenléte, ezért olyan helyre akarták tenni, ahol nemigen tud kontaktust teremteni
másokkal, nem tud olyan könnyen kérdezősködni.
Fiatal, mosolytalan rezidens orvos lépett be. Elolvasta a kórlapját, megkérdezte, jól
érzi-e magát, és kiment. Ezután visszajött a fekete hajú nővér, megmérte a lázát meg
a vérnyomását, és rávezette az adatokat a kórlapra. Aztán egy vékony, keleties
vonású nővér hozott egy tányér borsólevest, egy kis grillcsirkét meg egy mangós
joghurtot. Kate azon tűnődött, hogy csak a képzelete játszik vele, vagy a fagyos
viselkedés tényleg a személyének szól? Lehet, hogy már híre ment…
Lassan evett, mert nem volt éhes, de tudta, hogy föl kell erősödnie. Utána
megnézett a tévében egy vidám sorozatot, de a komorsága és a dühe ettől sem múlt
el. Sally Donaldsont elhamvasztották. Volt, nincs. Az önelégült Morris Dalby jutott
eszébe, aki szinte futva jött át az úton a bíróság előtt. Tudta, hogy akkor állnia kellett
volna a sarat, ki kellett volna vágnia magát valami blöffel. Átkozta magát, amiért
pánikba esett, és emiatt itt kötött ki.
Sally Donaldsonból csak egy köröm maradt, meg némi testnedv, amit a szakértők
még elemeznek. Nem tudta, jó lehet-e valamire a köröm. Persze, leszakadt vele egy
darabka hús is, és a törvényszéki szakértők, úgy hírlik, nagyon kevésből is nagyon
sokat meg tudnak állapítani. Kate szeme lecsukódott. Elcsigázottnak,
kiszipolyozottnak érezte magát. Eltolta magától az ételes kocsit, és az oldalára
hengeredett. De túl fájdalmas volt, ezért inkább óvatosan visszafeküdt a hátára. És
elaludt.
Egy idő múlva homályosan eljutott a tudatáig, hogy elviszik a tálcát, leengedik az
ágy fejrészét, és becsukják az ajtót. Megint elszundított, és könnyű álmában Dora
Runcorn futott feléje sikítozva, de ő nem hallotta, mit mond. A médium ekkor hatalmas
plakátot emelt a magasba: háromszög alakú volt, a közepén kígyóvonallal, mint egy
közlekedési tábla.
Aztán arra lett figyelmes, hogy valaki fogja a karját. Érezte, hogy a szorítás
erősödik, mire riadtan kinyitotta a szemét. Dr. Swire állt fölötte ugyanabban az elegáns
öltönyben és sárga nyakkendőben, amelyet reggel viselt. Az orvos gumiszalagot
erősített a karjára. Kate rémülten meredt rá, mire dr. Swire megnyugtatóan
rámosolygott.
– Csak beadok valamit, hogy jobban aludjon. Ettől majd nem fognak fájni a bordái.
– Azzal injekciós tűt emelt a magasba, és Kate látta, hogy a tű végéből egy kis
folyadék spriccel ki, majd szúrást érzett.
A karja földagadt a belepumpálódó nehéz, hideg folyadéktól. Megijesztette az
aneszteziológus tekintete. Páni félelem tört rá, és elhúzódott volna, de felnyögött a
bordáiba nyilalló fájdalomtól, majd zihálva ernyedt el. Az aneszteziológus bent tartotta
a tűt.
– Nyugalom – mondta.
És Kate most már látta, hogy semmi oka az ijedségre. A férfi kedvesen,
barátságosan mosolygott rá, látszott, hogy nem akar ártani neki. Azért jött, hogy
segítsen. Ostobaság volt rémüldözni tőle. Dr. Swire a barátja. Az orvos mosolya most
még szélesebbre húzódott, és szívélyesen nyugtatgatta: biztonságban van, abszolút
biztonságban. Kate már nem félt, szinte megrészegítette a minden porcikájában
szétáradó eufória.
– Hogy érzi magát? – Távolról jött az orvos hangja. Kate lassan a szájára
irányította a tekintetét, hogy lássa, tényleg ő szólt-e. A férfi eperszínű ajka most is
mozgott, de a hangja megint a szoba egy távoli pontjáról hallatszott. – Ellazult?
– Igen, nagyszerű érzés – felelte Kate. – Igazán remek.
– Jól van, ezt örömmel hallom. Már nem fáj semmije?
Az orvos mintha nagyon messze lett volna tőle, és Kate-nek semmi oka nem volt
rá, hogy elkapkodja a választ. Az eufóriája tovább fokozódott. Most már látta, milyen
csodálatos ember dr. Swire, és milyen ostobaság volt, hogy nem bízott meg benne.
Hiszen törődik vele, nagyon fontos a számára az ő hogyléte. Látszik az arcán.
– Pompás cikket írt kedden a Newsban az exhumálásról.
– Tetszett?
– Igen, zseniális volt.
Kate elvihogta magát, és a bordái már erre sem sajdultak meg.
– Miért vette ki a főszerkesztő?
– Mert gyűlöli a nőket. Részben ezért. Nem bízott az ítélőképességemben.
– De hiszen magának volt igaza, nem? Tudja, hogy igaza volt.
– Igen. – Kate egészen fölvillanyozódott, mert látta, hogy dr. Swire segíteni akar
neki.
– És bizonyítéka is volt, jól mondom?
– Igen.
– A nő körmei. Maga látta, hogy tövig koptak és beszakadtak.
– Igen.
– Látta ezt más is?
– A férje.
– És még?
– Biztos látták mások is. Még nem beszéltem mindenkivel. És másnap reggelre
valaki kicserélte Sally körmeit.
– Műkörömre vagy valódi körömre?
– Nem tudom. Éppen ezt akarom kideríteni.
– Szeretné, hogy valaki megvizsgálja a körmöt, amit elhozott?
– Igen.
– Ha ideadja, majd én megcsinálom.
– Otthon van. El kell hoznom.
– Én elhozhatom, ha akarja. Hol találom?
Kate a ködfátyolon át két, egyre szűkülő és egyre sötétedő kört látott. Aztán
fölkiáltott egy hang, és ő körülnézett, de nem látott semmit, csak a két kört. Tudatában
volt, hogy valaki mosolyog, és sokatmondóan, kihívóan néz. Már a saját hangját sem
hallotta, és egy pillanatra megijedt. Aztán megint szétáradtak benne az eufória meleg
hullámai, és mondott valamit, de nem tudta, hogy mit. Azt sem tudta, hogy hallotta-e
valaki. De nem is érdekelte. Meleg homokon feküdt, és napfürdőzött.
Suhogás, zörgés, erős fény. Kate kinyitotta a szemét, és pislogva nézte az ablak
előtt álló sötét árnyalakot. Az árnyalak most arrébb ment a fal mellett, és fehér
köpenyes, magas nővé változott. A köpenyét széles, kék övvel kötötte meg a
derekán, a fekete harisnyája egyik szárán leszaladt a szem. Csontos, tésztaszínű
arca volt, nagy orra, vékony ajka és szűk, ideges szeme. Őszülő haját rendetlen
lófarokban fogta össze.
– Jó reggelt – mondta.
Kate-et megint pislogásra késztette a szobába beáramló vakító napfény. Az
ablakon át egy sárga daru felső részét látta, meg egy sor kéményt. Már nem a parkoló
fala tárult a szeme elé. Kicsi volt a kórterem.
– Kér valamit? A reggelit már lekéste, de egy kis pirítóst hozhatok.
A szoba színei igen intenzívnek tűntek. Kate megbámulta a csupasz, krémszínű
falakat, a tévét, meg az ágya mellé helyezett két virágcsokrot. Az egyik fénylett, és
Kate szép lassan rájött, hogy celofánba van csomagolva.
– Most hozták magának.
 – Hány óra van?
– Tíz perc múlva tizenegy.
– Én… én… – Elhalt a hangja, és kábán, tétován nézett körül. Nem tudta, miért
nem abban a kórteremben van, ahol tegnap délután volt. Nehéznek érezte az agyát,
mintha eltömődött volna. Hiányzott egy logikai láncszem, és sehogy sem akart
előkerülni. A nő, akivel beszél, nyilván ápolónő, tehát még mindig kórházban van. Egy
másik kórházban. Fejsérülése van, tehát lehetséges, hogy agykárosodást szenvedett.
Kate kezdett pánikba esni. Átvitték egy neurológiai kórházba! Károsodott az agya!
Kezd megbolondulni.
– Hol vagyok?
– Kórházban – felelte éles hangon, csípősen a nő.
– Melyikben?
– A Régenshercegben.
– Én egy kórteremben voltam.
– Tegnap este áthozták ide.
Kate összeráncolta a homlokát. Homályos volt az emlékkép. Egy műtőssegéd tolja
a folyosón, mennyezeti lámpák suhannak el fölötte. Dr. Swire injekciót ad neki… vagy
az talán csak álom volt. Dora Runcorn is ott volt valahol – de talán azt is csak
álmodta. Az oldalára hengeredett, és fájdalmasan felnyögött a heveny nyilallástól,
amelyet a gyomrában érzett, majd a bordái között még élesebb fájdalom jelentkezett.
Kiszabadította a bal karját a takaró alól, és föltolta a hálóinge ujját. Az alkarján parányi,
kerek ragtapasz volt. Kate föltépte az egyik szélét: pici, alvadt vérrög volt alatta.
– Dr. Swire az este injekciót adott nekem?
– Megnézem a kórlapján – mondta a nővér, és az ágy végéhez lépett. – Itt az áll,
hogy huszonnégy óránként, este kell injekciót kapnia. Azt viszont senki sem jegyezte
be, hogy tegnap este is kapott. Biztos elfelejtődött az áthelyezés körüli zűrzavarban.
Súlyos hanyagság. Most fáj?
– Egy kicsit.
– Hozok magának valamit.
– Köszönöm.
Kate hátradöntötte a fejét, és megpróbált tiszta fejjel gondolkodni. Valami
motoszkált benne, ott lappangott a tudatában a felszín alatt. Történt valami, ami nem
stimmelt. Dr. Swire… Nem sokkal azelőtt ott volt a szobában, igaz? És adott neki egy
injekciót. Kate megpróbálta fölidézni, hogy pontosan mi történt, de mintha a tábláról
letörölt írást próbálta volna elolvasni.
Lerángatta a kis borítékot a virágcsokor celofáncsomagolásáról, és kivette belőle a
kártyát.
„Ki ne szaladj egy száguldó hordágy elé! Szeretettel: Patrick.”
Kate elmosolyodott, és a kártyával a kezében hátradőlt. Aztán kopogtatást hallott.
– Tessék!
Az ajtó tétován kinyílt. Egy nő állt Kate előtt, beletelt egy kis időbe, mire ráismert. Az
alacsony termetű, hullámos, hidrogénezett hajú hölgy arcát vastag sminkréteg
borította. Elegáns, asztrahánprém galléros fekete kabátot viselt, alatta pedig
krémszínű blúzt, amelynek a nyakát türkizkék bross fogta össze. A kezén fekete
szarvasbőr kesztyű volt.
– Hello, drágám – mondta. – Nem baj, ha bejövök?
Kate-nek megrándult az arcizma a fájdalomtól, amikor föltolta magát ülő helyzetbe.
Döbbenten bámulta Dora Runcornt.
 A médium becsukta az ajtót, majd leült az ágy melletti székre.
– Jó sokáig tartott, mire megtaláltam. A recepción úgy tudták, hogy a Margit
Hercegnő Kórteremben van, ott pedig a jelek szerint senki sem tudott róla, hogy
áthozták ide. – Dora Runcorn levette a kesztyűjét. Nagy műgonddal húzta le a két
díszes gyűrűje miatt. – Hogy van, drágám?
– Megvagyok, köszönöm. – Kate orrát megcsapta a nő parfümjének átható,
édeskés illata.
– Már péntek óta próbálom elérni. Maga az az újságíró, aki a múlt kedden eljött az
estemre a városházára, ugye?
– Igen. Sajnálom. Még nem írtam meg magáról a cikket.
– Emiatt ne aggódjon. Azért jöttem, mert folyton magának szóló üzeneteket kapok.
Azt mondták nekem, hogy keressem meg. A fivére nagyon ragaszkodott hozzá.
Egyfolytában nyaggat.
Visszatért a kábultság. Kate nem volt biztos benne, hogy nem alszik-e megint, és
nem csak álmodja-e ezt az egész beszélgetést.
– Tudja, a fiú, aki vízbe esett a jachtról, és megfulladt.
– Igen, Howie.
– Azt mondja, maga nem hallgatott rá, és ezért van most itt. Egy másik üzenetet is
küldött magának, de nem egészen világos, hogy mit jelent. Ez a probléma az ilyen
üzenetekkel, drágám, hogy soha sem teljesen egyértelműek. Nem tudom, miért nem
mondanak meg semmit világosan ezek a szellemek! Folyton rébuszokban beszélnek,
meg csak apró részleteket árulnak el. Azt hiszem, mi föl se tudjuk fogni, hogy milyen
nehéz nekik kommunikálni velünk. – A médium elmosolyodott. – Most alighanem
komplett bolondnak néz.
– Nem, dehogy! Tényleg nem.
– Azt se bánom, ha annak néz, drágám. Sokan néznek annak. – Megveregette a
mellkasát. – Ez az én hivatásom, és a szellemek hálásak nekem, ahogy még sok
ember a földgolyón. Az évek során több ezer levelet kaptam. Számomra a
legfontosabb a gyógyítás. Ezt beleírja majd a cikkébe, drágám?
– Igen, persze.
Nyílt az ajtó. Egy takarítónő dugta be a fejét seprűvel a kezében, majd vetett rájuk
egy bocsánatkérő pillantást, és visszavonult.
– Élvezte a szeánszomat a városházán?
– Igen, de nem tudom, hiszek-e az ilyesmiben. Tényleg úgy gondolja, hogy
kommunikálnak magával a szellemek? Nem arról van szó, hogy telepatikus úton
átvesz valamit a közönségtől?
A médium sértett arcot vágott.
– De gyógyítani azért mégse telepatikus úton gyógyítok, igaz? – fortyant föl. – A
szellemek gyógyítanak, nem én. Gondunkat viselik, mindig ott vannak a közelünkben,
ők a mi szellemi vezetőink. Segíteni akarnak nekünk. Szerintem a maga szellemi
vezetője a bátyja, de nem tud segíteni magán, ha nem hagyja. Ezért olyan mérges
most magára. Azt mondja, nem hallgat rá.
– Mérges?
A médium lehunyta a szemét.
– Éppen mondani próbál nekem valamit. Megint ugyanaz a lemez. Macskákat
mutat nekem. A macskák komoly veszélyt rejtenek.
– Azelőtt árvíz volt, most meg macska? – csodálkozott Kate.
 – Most egy macskát mutat. Lesz valami furcsa dolog egy macskával. – A médium
kinyitotta a szemét, és riadtan meredt Kate-re. – Azt mondja, ne csináljon semmit, ha
meglátja.
– Mit látok meg?
– Hát a macskát, drágám. A macskát, amit a bátyja mutat nekem.
Kate-nek most már tényleg megfordult a fejében, hogy nem dilinyós-e egy kicsit ez
a nő…
– És miről ismerem meg azt a macskát?
– Ó, attól ne féljen, drágám, meg fogja ismerni, ha látja. A bátyja azt mondja, meg
fogja ismerni.
– Hisz abban, hogy az embereknek testen kívüli élményeik lehetnek? – kérdezte
Kate.
– Hogy asztrális utazást tesznek, drágám? Persze. A testünk csak
szállítóeszközünk itt, a földi síkon. Amikor meghalunk, visszatérünk az asztrálvilágba.
– És ott láthatunk más szellemeket? Találkozhatunk a lelki vezetőinkkel?
– Ó, igen, drágám, de nem túl hosszú időre. Az csak akkor lesz lehetséges, amikor
majd továbblépünk. Tovább a dolgok mélyebb megértése felé.
– És mi történik, amikor az embernek halálközeli élménye van? Amikor leáll a
szíve, és az alagútban utazik, majd visszaküldik? Az hallucináció vagy asztrális
utazás?
– Nem hallucináció – felelte a médium. – Abszolút nem hallucináció. Ilyenkor a
szellemvilág felkészül a fogadásunkra.
– Be tudja ezt bizonyítani?
– Milyen bizonyítékot akar, drágám? – A médium ismét lehunyta a szemét. – A
bátyja éppen beszél hozzám. Rajzol nekem valamit. Olyan, mint egy közlekedési
tábla. Fekete háromszög, benne kígyóvonal. És körülötte fény ragyog. Azt mondja, ezt
maga nemrég látta, és tudni fogja, mit jelent. – Dora Runcorn kinyitotta a szemét.
Kate szíve tompán püfölte belülről a mellkasát. Bedugta a fülét, hogy ne hallja, de a
puffanások csak hangosabbak és mélyebbek lettek, mintha egy óriási dobot
vernének. Mintha egy jó erős bot suhogna a levegőben, és mély, visszhangzó
„bumm”-ok kíséretében sújtana le újra meg újra a feszes bőrre.
Aztán a bot lassan lendült még egy utolsót, és most a dob oldalára ütött. Kate várta
az újabb „bumm”-ot. De nem azt hallotta, hanem egy pokoli kínokat átélő macska
fülsiketítő vernyogását.
Elborzadva, villámgyors mozdulattal ült föl az ágyban. Elöntötte a rettegés hulláma.
Valósággal úszott a verejtékben. Dora Runcorn eltűnt. Kate nagyot nyelt, és arra
gondolt, hogy talán csak álmodta a médium látogatását. A szobában pikáns, édeskés
parfümillat terjengett, de Kate nem volt biztos benne, hogy nem csak odaképzeli-e azt
is.
Szaporán vert a szíve.
A bátyja éppen beszél hozzám. Rajzol nekem valamit. Olyan, mint egy közlekedési
tábla. Fekete háromszög, benne kígyóvonal. Azt mondja, ezt maga nemrég látta, és
tudni fogja, mit jelent.
Tudta bizony. Tudta jól, hogy mit jelent. És azt is pontosan tudta, hogy mit kell
tennie.
 39. fejezet
1990. október 29., hétfő

A nővér hozott egy kis pirítóst Marmite sörélesztőkrémmel. Kate éppen az utolsó
falatnál tartott, amikor Patrick telefonált. Azt mondta, este is kereste őt, de senki sem
tudta megmondani, hol van. Kate megköszönte neki a virágot, és lelkendezett egy
sort, hogy milyen szép. A férfi elmondta, hogy pár napig még Brüsszelben kell
maradnia, és majd másnap hívja.
Kate fölkelt az ágyból, lezuhanyozott, és máris jobban érezte magát. Még a zuhany
előtt megkérdezte a nővért, aki a pirítóst hozta, hogy volt-e korábban látogatója. A nő
úgy nézett rá, mint egy félnótásra. Most, amikor törülközőbe csavarva kilépett a
fürdőszobából, bejött a főnővér.
– Hogy van?
– Köszönöm, már jobban. – Félelmetesnek találta a nőt. – Amikor nemrég
fölébredtem, kicsit kába voltam. Nem emlékszem rá, hogy tényleg látogatóm volt-e,
vagy csak álmodtam.
– Hogy nézett ki a látogatója?
– Hetven körüli, alacsony, festett szőke hajú hölgy volt fekete kabátban.
– Rokona?
– Nem, egy barátom.
– Én nem láttam ilyen külsejű hölgyet, de ma délelőtt párszor el kellett mennem az
irodámból. Hogy áll a fájdalmakkal? – A főnővér a kórlapját tanulmányozta. – Tegnap
este nem kapta meg az injekcióját?
– Én… én azt hittem…
– Biztos megfeledkeztek róla. De így is elég sokáig aludt. A bélműködése
rendben?
– Igen.
– Jól van. Amritsan doktor szeretné, ha sétálgatna egy kicsit, úgyhogy öltözzön fel,
és barangoljon egyet az épületben. Egy emelettel följebb, a Leggett kettőben van a
társalgó. – Azzal a nő sietve távozott, és becsukta maga mögött az ajtót.
Kate kivette a szekrényből a sporttáskáját, és összeszedte a ruháit: alsóneműt,
cicanadrágot, blúzt, egy kötött, szürke ingruhát meg egy buggyos pulóvert. Hosszú
percekig tartott, mire felöltözött, és miután végzett, a nagy munkától kimerülve
huppant le az ágyra. Aztán fölhúzta a bakancsát, és kiment a folyosóra.
Pár másodpercre kissé furcsa, szédelgős érzés lett úrrá rajta, nem tudta, merre
induljon. Aztán a folyosó jobb kéz felőli végén kinyílt a kétszárnyú ajtó, és egy
műtőssegéd hordágyat tolt be. Jött egy kicsit Kate felé a folyosón, majd begurította a
hordágyat az egyik egyágyas szobába.
Kate elindult arrafelé, amerről a hordágy jött. Elhaladt a nővérszoba mellett, majd a
dupla ajtón kilépve kis előtérbe jutott, ahol az egyetlen liftbe lehetett beszállni. A
falakon Brightont ábrázoló absztrakt metszetek lógtak, és Kate-nek homályosan úgy
rémlett, mintha este is ezeket a képeket látta volna. A jobboldalt nyíló ajtón
„VÉSZKIJÁRATI LÉPCSŐ” feliratú táblát pillantott meg.
 Eljátszott a gondolattal, hogy lépcsőzik, de már az addigi gyaloglás is úgy
elfárasztotta, hogy belátta: takarékoskodnia kell az erejével. Megnyomta a lift négyzet
alakú fémgombját, amely fölött a műanyag kijelző azt mutatta, hogy a tizediken van. A
falnak dőlt, mert kissé szédült. A lift tompa kattanással jelezte érkezését, és a tolóajtó
kinyílt.
A fülkében fehér köpenyes, vastag keretes szemüveget viselő, fekete bőrű orvos
beszélgetett nagy komolyan egy nővérrel. Kate szégyellősen becsoszogott. Az orvos
a kapcsolótáblára tette a kezét, és kérdőn nézett rá.
– A földszintre megyek – mondta Kate, mert nem tudta, mi merre van.
Az orvos megnyomta a gombot, meg az eggyel följebbit is.
A földszinten szép szőnyegekkel borított padló és táblák, nyilak valóságos erdeje
fogadta Kate-et.
Jubileumi Szárny: egyenesen előre.
Erzsébet Királynő Épület: ideiglenes bejárat a 2-es szinten.
Kék overallos férfi lépett be a lengőajtón felmosóbottal és egy vödörrel a kezében.
Kate-et majd elsöpörte a hideg légáramlat.
– Elnézést! – szólította meg a férfit. – Meg tudná mondani, merre vannak a műtők?
– Hatos szint, Erzsébet Királynő Épület – felelte vidáman az overallos.
Kate háromszor is eltévedt, és kénytelen volt ismét útbaigazítást kérni. Orvosnak,
nővérnek kinéző embereket nem szólított meg, mert nem akart gyanút kelteni.
Többször is le kellett ülnie, hogy erőt gyűjtsön, A tarkóján patakokban folyt az
izzadság, és émelygett is. Pokolian fájt a hasa, a bordáiba nyilalló fájdalomtól pedig
olykor össze is görnyedt. Hosszú, huzatos összekötő folyosón csoszogott végig. A
mennyezeti neoncsöveket felismerni vélte, mintha az este is azok alatt tolták volna a
hordágyon. Egyfolytában az este történteket próbálta fölidézni. Dr. Swire… Valami
nem hagyta nyugodni. Történt valami, amire sehogy sem tudott visszaemlékezni. És
Dora Runcorn ma reggel… Félve, összezavarodva haladt tovább.
A folyosó végén tábla jelezte, hogy merre van a lift. Kate megint pihent egy kicsit,
majd ment tovább. Megnyomta a lift gombját, és várt.
A hatodikon a liftből kilépve sterilizálószer és fertőtlenítő szaga csapta meg az orrát.
Az ajtó két kis üvegtáblája között zöld táblán fehér betűk hirdették, hogy „BELÉPÉS
CSAK A MŰTŐBEN DOLGOZÓKNAK!”
Kate benyitott, mire a sterilizáló szaga tovább erősödött. A padlót szürke ipari
szőnyeg borította. Kis társalgó előtt haladt el, ahol műtősruhás nővérek teáztak,
kávéztak. Ezután egy sor gázpalack következett, majd újabb zöld tábla, amelyen
szintén fehér betűkkel az állt, hogy „5-9. MŰTŐ”.
Kate ismét megállt. A távolban mintha székeket pakolt volna valaki. Amikor
továbbment a folyosón, bal kéz felől ablakot pillantott meg, amely bepillantást nyújtott
egy üres műtőbe. A tiszta, csupasz falú helyiség közepén csillogott-villogott a
műtőasztal. Ugyanolyan pöttyös padlócsempéket látott, mint amikor őt műtötték, és a
plafonról figyelte az eseményeket. Hasonlított, nagyon hasonlított ez a helyiség – de
mégsem volt ugyanaz. Valami nem stimmelt.
Mindjárt rá is jött, mi az: a falicsempék csatahajószürkék voltak, nem zöldek, mint
ott, ahol őt operálták Kate most még jobban szédült, félt, hogy elájul. Nyirkos volt a
homloka. A folyosón állt néhány műanyag szék. Leült az egyikre, és megtörölte a
homlokát a zsebkendőjével. Megingott alatta a szék, és éles fájdalom nyilallt a
gyomrába.
Hangokat hallott, és arra lett figyelmes, hogy műtősruhát meg fehér csizmát vagy
klumpát viselő emberek csoportja közeledik felé: három férfi és négy nő. Gyanakodva
méregette őket, félt, hogy dr. Swire is köztük van. Megkönnyebbülten látta, hogy
nincs. A csoport most elhaladt előtte, a nyomukban egy műtőssegéd idős férfit tolt
hordágyon. Kate lehajtotta a fejét: már-már magába nyelte a fáradtság.
Ajtó nyílt, majd csukódott, és gumitalpú cipő nyikorgott a folyosó padlóján. Aztán
megszólalt egy hang:
– Jól van?
Az overallos fiatalembernek műanyag vödör volt a kezében. Rövid lófarokba fogta
össze a szőke haját, és mindkét fülében aranykarikák díszelegtek.
– Igen, köszönöm – mondta Kate. Furcsa volt a hangja, egyszerre cincogó és
rekedtes. Fájt a beszéd. – Egy műtőt keresek.
– Biztos, hogy jól érzi magát? – kérdezte a férfi.
– Igen, nincs semmi bajom.
– Van itt valami dolga?
– Megoperáltak, és gondoltam, megnézném a műtőt, ha lehet.
– Ezt egy műtősnővel kell megbeszélnie. Jöjjön, odakísérem. – Azzal a férfi Kate
hóna alá nyúlt, és talpra segítette.
– Köszönöm – mondta Kate.
Lassan elindultak a rövid folyosón, majd jobbra fordulva egy szélesebb területre
jutottak. Üres hordágyak mellett haladtak el, majd jobb kéz felől egy kis ablak fölött
tábla hirdette, hogy „FŐNŐVÉR”.
– Mrs. Pearse! – szólt oda valakinek az ablakon behajolva az overallos
fiatalember. – Egy hölgy beszélni szeretne magával.
Az ablakon kikukucskált egy kerekded arcú, hamvas bőrű nő. Pizsamaszerű, kék
műtősruha volt rajta, a fején pedig gézszerű, halványkék sapka.
– Igen? – szólalt meg franciás akcentussal.
– Pár napja megműtötték itt. Szeretném megnézni a műtőt, ahol voltam, ha
lehetséges.
– Ugyan minek? – A nő szája mosolyra húzódott, és ettől lágyabbak lettek a
vonásai. – Az emberek általában úgy vannak vele, hogy akkor lássák a műtőt, amikor
a hátuk közepét.
– Egyszerűen kíváncsi vagyok.
A nő egy pillanatig még méregette, aztán ismét elmosolyodott.
– Hát, gondolom, abból nem lehet baj, ha vet rá egy pillantást, ha éppen nem
foglalt. Tudja, melyik műtő volt az?
– Nem.
– És ki operálta?
– Dr. Amritsan. Csütörtök este. Autóbalesetem volt.
– Mindjárt megnézem. A múlt héten nem voltam bent. – Egy könyvben lapozgatott.
– Maga Miss Hemingway?
– Igen.
– Négyes műtő. Pillanatnyilag üres. Föl kell vennie egy műtősruhát, és a cipőjére is
rá kell húznia valamit.
Bevezette Kate-et az öltözőbe, segített neki fölvenni a kék ruhát, és adott neki egy
pár klumpát is, ez lötyögött a lábán. Elindultak a folyosón.
– Nem vesztette el a kontaktlencséjét, műfogát, vagy valamijét? Ha Amritsan
doktor műtötte, alighanem bevarrta a hasába.
– Nagyszerű. Szóval Amritsan doktor rossz sebész?
 A nővér gyerekesen elvihogta magát. Kate ezen meglepődött, hiszen a nő jócskán
elmúlhatott már negyven.
– Nem, csak vicceltem. Jó sebész. Nagyon alapos. Itt is vagyunk.
Megálltak egy dupla ajtó előtt. A nővér benyitott, majd tartotta az egyik szárnyat
Kate-nek. A kis, fehér falú érzéstelenítőhelyiség polcain üvegek, ampullák, steril
csomagolású injekciós fecskendők sorakoztak. Aztán a második dupla ajtón beléptek
a műtőbe.
Kate egyből tudta, hogy ezt a helyiséget látta a plafonról.
Ismét átsuhant rajta a félelem. Habozott, nem mert továbbmenni. Az ajtó
közelében maradt, onnan nézte a pöttyös mozaikpadlót, a pasztellzöld falicsempéket,
a mennyezetről az acélasztal fölé lógó irdatlan lámpát, a leválasztott bemosakodót az
acél ikermosdóval, a papírtörülköző-tartóval. A konnektorokat, a robotszerű
altatógépet a néma, elsötétült monitorokkal, a jó magasan lévő, tejüveg ablakokat.
Aztán megint a nagy üstdoblámpa vonzotta magára a tekintetét. Látta, hogy a nővér
figyeli őt.
Dr. Swire szavai visszhangzottak a fülében.
Amikor fönt volt a műtő plafonján, az agya teljesen le volt állítva. Abszolút
lehetetlen, hogy azokban a percekben bármit is látott… Tipikus műtét utáni
hallucinációi vannak, amelyeket az érzéstelenítősze-rek idéznek elő… Hogy
ténylegesen lásson valamit, arra nem volt semmi esély.
Kate fölnyúlt, hogy megérintse a lámpatesten körbefutó fogantyút, de mindjárt föl is
szisszent, mert éles fájdalom hasított a gyomrába.
– Szeretném látni, mi van ennek a lámpának a tetején.
A nővér úgy nézett rá, mint egy hülyére, majd lefelé fordította a lámpát.
– Az égvilágon semmi – mondta, és kérdőn nézett Kate-re.
De Kate ezt észre sem vette. Bénultan, némán bámulta a kupola formájú,
krémszínű burkolatot, illetve a fekete filccel rárajzolt háromszöget. A lendületesen,
vastagon meghúzott, méretes háromszöget meg a benne húzódó furcsa
kígyóvonalat. Akár egy közlekedési tábla…

Kate kimerülten ért vissza a szobájába. Mielőtt levetkőzött volna, és visszamászott

volna az ágyba, leült a fotelba pihenni. Nem sokkal az után, hogy lefeküdt, megjelent
az este már látott nővér egy tálcával.
– Van a kórháznak referencia-könyvtára? – kérdezte Kate.
– Igen, a Fitzherbert-szárnyban. De oda csak az itt dolgozók és az
orvostanhallgatók léphetnek be. Ha olvasni akar valamit, az Erzsébet Királynő Épület
egyik társalgójában van egy kis könyvtár.
Miután a nővér elment, Kate az ebédjét bámulta. Zellerleves, párolt marhahús,
tejes-rumos zselé. Hevesen kalapált a szíve, és szinte bizsergette az ereiben
száguldozó vér. A háromszög… Amikor a műtőben megkérdezte, hogy mit jelent, a
nővér értetlenül vállat vont, és azt mondta, neki semmit, talán a villanyszerelőknek.
Kate nem akarta tovább faggatni a nőt, nehogy gyanús legyen a túlzott érdeklődése.
Azt viszont most már biztosan tudta, hogy nem hallucinált: valóban ott volt a
plafonon, a testéről leválva. És valóban látta, hogy dr. Swire kicseréli az ampullákat.
Tehát amikor az orvos azt mondta neki, hogy az csak hallucináció volt, hazudott.

Kate egész délután ágyban maradt, mert túl fáradt volt ahhoz, hogy újabb portyára
induljon. Bejött hozzá Eddie Bix és Joanna Baines: hoztak egy példányt a Newsból,
meg pár magazint és némi csokit. Howard Michael, a lap filmkritikusa pedig behozott
egy halom könyvet, amelyeket a könyvrecenzor küldött neki.
Tárcsázta Dora Runcorn telefonszámát, és az üzenetrögzítőn arra kérte a
médiumot, hogy hívja vissza. Este egy nővér megmérte a lázát és a vérnyomását,
majd injekciót adott neki. Ismét belátogatott hozzá a komoly arcú rezidens, és
Amritsan doktor is megnézte a varratot. Dr. Swire-nak viszont nyoma sem volt.
Másnap reggeli után Kate megint fölkelt, felöltözött, majd miután meggyőződött
róla, hogy a zsebében ott lapul a jegyzetfüzete, a Fitzherbert-szárny keresésére indult.
Aznap már nem hagyta el olyan hamar az ereje, nem kellett annyiszor megállnia.
Kétszer is megkérdezte, merre kell menni, míg végül az építés alatt álló oktatószárny
állványerdejének és betonvázának árnyékában meg is találta a különös, Odeon
mozira emlékeztető épületet.
A Thomas Stanmore Könyvtár bejáratánál réztábla hirdette, hogy a néhai Sir
Thomas Stanmore által e célra hagyott pénzből épült. Közvetlenül az ajtó mögött
római kori agyagedényeket és más leleteket állítottak ki. A tárlóban lévő tábla szerint
1928-ban kerültek a felszínre, amikor a Fitzherbert-szárny alapját ásták. A könyvtár
nagyobb volt, mint Kate várta. A kétszintes olvasóterem galériáját is végig
könyvespolcok szegélyezték, a négy sarokból egy-egy csigalépcső vezetett fel. A
tölgyfa asztaloknál egyenes támlájú, bőrhuzatú székek sorakoztak. Néhányat Kate-
hez hasonlóan lezser, hétköznapi öltözetű diákok és fiatal, fehér köpenyes orvosok
foglaltak el. Rajtuk kívül volt egy tweed-öltönyös, pofaszakállas férfi, aki egyetemi
oktató benyomását keltette, meg egy idősebb, aki talán nyugdíjas konzultáló orvos
lehetett. Előtte egy nyitott könyv hevert.
A hatvanas éveiben járó, bodorított, ezüstös hajú könyvtárosnő mikrofilmképernyő
előtt ült, fém iratszekrényekkel és fa katalógusszekrényekkel körülvéve.
Kate mindig is szerette a könyvtárakat, így most egyből otthon érezte magát.
Odalépett a nőhöz, és erősen drukkolt, hogy az ne faggassa ki túl alaposan a kilétéről.
A könyvtárosnő kedvesen rámosolygott.
– Dr. Swire-ról írok egy anyagot – mondta Kate. – Megvannak a munkái?
– Igen. Balra, leghátul találja őket a „Neurológia” szekcióban. Keres valamit
konkrétan?
– Az epilepsziáról szóló könyvei érdekelnének.
– Ó, igen, ott van az összes ilyen tárgyú műve. A tanulmányaira is szüksége van?
– Igen.
– Kihozom magának azokat is.
Kate elindult a polcok mentén, és már látta is a neurológiai szekciót jelző táblát.
Megnézte a jelzetszámot, majd végigfuttatta a tekintetét a könyvsorokon. Már látta is
az aneszteziológus nevét alulról a második sorban, egy ütött-kopott könyvgerincen:
Status epilepticus. A betegség diagnosztizálásának és kezelésének új útjai. Írta dr.
Harvey Swire, a Királyi Sebészeti Kollégium Aneszteziológiai Fakultásának tagja.
Kate kivette a könyvet.
 40. fejezet
1990. november 4., vasárnap

Odakint a szárazföld és a tenger is szinte kilapult a ködfátyol vékony takarója alatt. A

Régensherceg Kórház összezsúfolódott épületei fölött és kijjebb, a La Manche
csatorna légterében is délre tartó seregélyrajok szálltak. A vándormadarak alatt
sirályok köröztek, a rikoltozásuk a szélcsendben úgy hatott, mint a mélyből jövő
visszhang. Világosodott a kis szoba ablaka, ismét látszottak a kémények meg a sárga
daru.
Kate zabpelyhet reggelizett. Mohón kanalazta ki a tálkából a cukros tej utolsó
cseppjeit is. Utána levágta a tojás behorpadt tetejét, és Flóra margarint kent egy szelet
nyúlós pirítósra. Most már erősebbnek érezte magát, annak ellenére, hogy az utóbbi
napokban rosszul aludt, újra és újra fölverték álmából a félelmei meg a szüntelenül
egymást kergető gondolatai.
Az utóbbi hét nagy részét a könyvtárban és a telefon mellett töltötte. Dr. Marty
Morgan, a News orvosi rovatvezetője felbecsülhetetlen értékű segítséget nyújtott.
Nem értette, miért kell a lánynak az információ, amit kér tőle, de összeszedett
mindent. Dr. Swire viszont még nem jött vissza, hogy megnézze Kate-et, akinek az
volt a benyomása, hogy a nővérek utasításba kapták, hogy ne beszéljenek az
aneszteziológusról. Pedig szép sorban megpróbálta kikérdezni őket Sally
Donaldsonról meg Swire-ról, de mind elsiettek valamilyen ürüggyel.
Telefonált Dora Runcorn. Elmondta, hogy igen, valóban meglátogatta hétfő reggel,
és szerinte elég kábának látszott. Kate megköszönte, hogy visszahívta, és megígérte,
hogy jól eszébe vési az üzenetet, bár nincs sok értelme. A médium megnyugtatta,
hogy majd lesz. Kate erre azt mondta, hogy ha kiengedik a kórházból, szeretne
interjút készíteni vele a News számára, és Dora Runcorn ennek érezhetően örült.
Amritsan doktor előző nap kiszedte a varratot, és közölte Kate-tel, hogy ma délelőtt
hazamehet. Patricknek az este kellett hazaérkeznie Belgiumból. Pár órán belül itt lesz,
hogy hazavigye – mert ragaszkodott hozzá, hogy ő viszi haza.
Reggeli után Kate-et a héten immár harmadszor látogatta meg a neurológus. A
negyven körüli, csúfondáros, kihívó tekintetű, igen jóképű Nightingale doktor Harrison
Fordra emlékeztette. Pár napja elvégzett rajta egy EEG-t meg néhány más
vizsgálatot. Megkocogtatta, hogy van-e térdreflexe, tűvel megszurkálta a kéz- és
lábujjait meg a homlokát, föltett neki egy rövid kérdéssort, majd kedves, együttérző,
amolyan betegágy melletti mosollyal megnyugtatta, hogy a jelek szerint „abszolúte
tipp-topp” az állapota.
Röviddel ezután egy Kate által még nem látott rezidens jött be, aki azt mondta,
hogy két hétig még ne menjen vissza dolgozni. Átadott neki egy fájdalomcsillapító-
receptet azzal, hogy a kórházi patikában elkészítik a szert. Utána Kate lezuhanyozott
és hajat mosott.
Elhúzta a nejlonfüggönyt, kilépett a mély, zománcos kádból, majd a bepárásodott
tükör előtt a haját törölgetve az arcán éktelenkedő két vágást vizsgálgatta. Mindkét
seb behegedt, és szépen gyógyult. A bőre sápadt volt, a szeplőit alig látta, a szeme
bedagadt. A bal mellén már kezdett halványulni a hatalmas zúzódás. Jobboldalt, a
bordáinál lehorzsolódott a bőre, és a combján meg a lábszárán is voltak zúzódások,
sebhelyek. A hasán ejtett vágásból már csak egy fekete vonal maradt.
Bedugta a konnektorba a hajszárítót, és bekapcsolta. Jólesően simogatta a forró
levegő. Finom szálú fürtökre vált szét a vizes haja, és jó volt a száradó lanolinos
sampon illata is. Jó alaposan megmosta a fogát, ahogy mindig, bedörzsölte golyós
dezodorral a hónalját, és még egy kis Fidji parfümöt is tett a nyakára meg a combja
hajlatába. Fölvidította az illatár: normálisabbnak érezte magát tőle, és végre a steril
kórházszagot is kimosta az orrlyukaiból.
Sminkelés után átgondolta a tennivalóit. Sok mindenre nem kerített még sort,
például nem értesítette a biztosítót a Volkswagen balesetéről. Nem tudta, javítható-e a
kocsi, és azt sem, hogy maradt-e valami a csomagtartóban vagy a kesztyűtartóban,
amire szüksége lehet. Sőt, arra is rádöbbent, hogy fogalma sincs, hol van egyáltalán a
kocsija…
A balesetkor viselt ruhái szépen összehajtogatva, egy szürke nejlonszatyorban
várták. Beleborzongott a vérfoltok látványába, amelyek elcsúfították a blúzát, a
szoknyáját és a durván szétvágott kosztümfelsőjét, de a meleg teveszőr kabátján csak
egy kisebb szakadás volt, úgy gondolta, abban aznap még hazamehet. Tiszta
alsóneműt vett föl, majd magára húzta a pulóvert, a farmert és a bakancsot is,
megnézte magát a tükörben, és leült az ágy melletti fotelba. Elővette a táskájából a
határidőnaplóját, és átnézte a feljegyzéseit.
Bejött a hallgatag, fekete hajú nővér, és megkérdezte, hogy szüksége van-e még
valamire. Kate gyomrában hirtelen mintha egész pillangóraj kelt volna életre.
Megkérte a nőt, hogy adja oda a virágcsokrát valakinek, aki nem kapott. Aztán ismét a
határidőnaplója fölé hajolt, de túlságosan elvonta a figyelmét a tudat, hogy Patrick
bármelyik percben ott lehet. Képtelen volt koncentrálni.
Hirtelen pánik fogta el a külseje miatt. Úgy döntött, visszamegy a fürdőszobába, és
próbál valamit csiszolni rajta. Már nyúlt is a táskájáért, de már késő volt. Kopogtak.
– Tessék! – szólt ki.
Patrick Donoghue belökte az ajtót, és nagy léptekkel bemasírozott.
– Szia! – mondta gyengéden. A tweedszövet nagykabátja volt rajta, meg kék
garbó, farmer és kopott, fekete bakancs. Még annál is jobban nézett ki, mint ahogy
immár tíz napja Kate emlékeiben élt. Egy pillanatra megtorpant, és Kate vágásai,
zúzódásai láttán egy kicsit megnyúlt az arca.
– Szia – mondta félszeg mosollyal Kate is, és vállat vont. Idegesen hátradobta a
haját, nem jött ki hang a torkán. Nagyon sebezhetőnek érezte magát, és nagyon félt,
hogy a buzgón dédelgetett reményei egy csapásra szertefoszlanak. – Kösz, hogy
eljöttél – mondta. – Tényleg nem kellett volna. Én…
A férfi tett feléje pár lépést, majd könnyedén Kate vállára tette a kezét, és jobbról-
balról megpuszilta. A keze ott maradt Kate vállán, és kedvtelve vizsgálgatta az arcát,
majd a szemébe nézett.
– Gyönyörű vagy.
– Egy roncs vagyok!
– A legszebb roncs vagy, akit valaha láttam.
Kate egy pillanatig szótlanul fürkészte a férfi arcát. Patrick közelebb hajolva
áthatóan nézte. A lány torka elszorult, és önkéntelenül nyelt egyet. Az ajka a férfi
ajkához ért. Váltottak egy könnyed csókot, majd egy sokkal hosszabbat. Kate
lehunyta a szemét azt kívánta, bárcsak örökké tartana ez a csók.
Lassan, vonakodva vált el egymástól a szájuk. Kate kinyitotta a szemét, és csak
Patrick hatalmas, rászegeződő tekintetét látta. Legszívesebben örök időkig ott állt
volna vele. Egymáshoz ért az arcuk, átölelték egymást. Jó érzés volt a férfi enyhén
borostás, férfias arcához simulni. Kate beleveszett a borostájába, a bőre melegébe, a
haja friss citromszagába, a garbója puhaságába, a kölnije vagy dezodora markáns
illatába. A tweedszövet szálai csiklandozták a nyakát, de ő nem bánta.
Patrick most hátralépett, de a két kinyújtott karja még mindig fogta Kate vállát. Az
arcát fürkészte a ragyogó zöld szeme, majd könnyedén meg is érintette az ökölbe
szorított kezével.
– El sem hiszem, hogy itt voltál – mondta. – Úgy nézel ki, mint aki egy hétig
vakációzott.
Kate szeme bepárásodott, de nem akart sírni. Most nem. A virágcsokorra mutatott.
– Kösz, nagyon szép.
– Akkor jó – mondta Patrick, és a sporttáskára meg a szürke nejlonszatyorra
mutatott. – Ez a csomagod?
– Igen.
– Beállok a kocsival a bejárat elé.
– Ne fáradj. Tudok járni.
– A parkolóban álltam meg. Kilométerekre van innen. – Azzal Patrick fölvette a két
csomagot. – Úgy öt perc múlva találkozunk a főbejáratnál.
A távolodó férfi után néző Kate hirtelen nagyon üresnek érezte a szobát. Nem volt
ott semmi, csak a bevetetlen ágya meg a reggeli újság. Kiment a folyosóra, és lassan
elindult a lift felé.
Patrick kocsija a bejárat előtti roskatag oszlopcsarnokban, a „VÁRAKOZNI TILOS!”
tábla mellett, egy ott parkoló mentőautó előtt állt. Az ütött-kopott, narancssárga,
kétüléses Alfa Romeo ajtaját már több helyen kiette a rozsda, a lehúzható
vászonteteje pedig itt-ott fekete szőnyegragasztó szalaggal volt befoltozva.
– Egy mentőautóval nemigen tudok konkurálni – mondta Patrick, amikor kinyitotta
Kate-nek az ajtót.
– Igazán nagyon kedves tőled, hogy értem jöttél.
Kate beszállt az alacsony, kemény ülésre, és kinyújtotta a lábát az ott heverő
tűzoltókészülék fölött. A lábtér olyan mély volt, hogy nem érte el a falát. Áthúzta a
vállán a biztonsági övet, majd bekattintotta, Patrick eközben betette a holmiját a
csomagtartóba. Forró olaj és nyirkos ponyvavászon szaga terjengett a kocsiban,
amelynek praktikus volt a belső tere: a műszerfal kis, kerek számlapjai a sofőr felé
voltak megdöntve, a padlót egyszerű gumiszőnyeg borította. Semmi sallang, semmi
cifrázás: Patrick kocsija pontosan olyan volt, mint ő maga. A motor szörcsögő hangot
adott, majd rekedtesen felbőgött. A rádióból bömbölni kezdett a popzene, de Patrick
kikapcsolta. A sebességváltó jobbra-balra rázkódott.
– Szóval, hogy érzed magad? – kérdezte a férfi.
– Remekül. – Kate-nek mintha csapdába esett madárka vergődött volna a szíve
helyén.
Patrick megszorította a kezét, majd gyengéden végigsimított rajta.
– Nagyon aggódtam, amikor megtudtam, hogy baleset ért – mondta. Még egyszer
megszorította Kate kezét, majd vonakodva elengedte, és előretolta a sebességváltót.
Fölengedte a féket, megmarkolta a vastag fakormányt, elhajtott a KIJÁRAT táblával
jelzett felhajtósávon a főútig, és kitette az indexet jobbra.
Kate a támlának döntötte a fejét, és a férfira nézett. Patrick gallérja föl volt hajtva, és
a ponyvatető sötét baldachinja alatt, az oldalsó ablak előterében kirajzolódott arcának
sziluettje. A rövid, barna haja zilált volt, mint mindig. Testi-lelki erőt sugárzott. Kate
biztonságban érezte magát, úgy tűnt neki, Patrick mellett soha nem érheti baj.
 – Szóval elmondod, mi történt? – szólalt meg a férfi.
Az oldalablakon melegen sütött be a nap. A járdán bomberdzsekis fiú sétált kart
karba öltve egy vastag pulóveres lánnyal. A normális élet, gondolta Kate, és figyelte a
párt, akik éppen megálltak csókolózni. A lány incselkedve mondott valamit a fiúnak, és
megpróbált elszaladni, de a fiú elkapta a karját, és visszarángatta, majd megint
megcsókolta.
– Hiszel a halál utáni életben? – kérdezte Kate.
– Katolikus vagyok – felelte Patrick. – Legalábbis annak neveltek tizennégy éves
koromig.
– És nem maradtál katolikus?
– A nagybátyám, az apám fivére, rákban halt meg. Sokáig szenvedett, és apámat
ez nagyon felőrölte. Pár nappal a temetés után egy este hazajött, leült a
konyhaasztalhoz, és azt mondta: „Uram, egész életemben erősen próbáltam hinni
benned, úgyhogy ha tényleg létezel, meg kell magyaráznod nekem, miért vitted el
Seant. Huszonnégy órát adok neked, hogy valami jelét add a létezésednek, különben
ezentúl nem fogok hinni benned.”
– És Isten adott valami jelt? – kérdezte Kate.
– Nem. – Patrick pár másodpercig szótlanul vezetett tovább, és Kate úgy látta,
hogy az arcára kiülő kifejezés szomorúságot vagy megbánást tükröz. – És te, Kate? –
szólalt meg ismét. – Te hiszel?
– Nem tudom – felelte Kate. Aztán Dora Runcorn hangja csengett a fülében:
Csak tizennyolc éves volt, amikor elment, de maga a kishúga, és vigyázni szeretne
magára.
Aztán Howie hangja:
De nagy hülye vagy te, kis bogár! Én megmondtam, nem?
A háromszög a lámpán. Amikor ott lebegett. Kívül a testén.
Lehetetlen!
Csakhogy látta. Hacsak nem fordították fejjel lefelé a lámpát a műtőben. Hacsak…
Elmondta Patricknek, hogy mit csinált, miután együtt vacsoráztak: hogy betört a
temetkezési vállalathoz, és elvitte Sally körmét. Elmondta azt is, hogy újraboncolást
javasolt Donaldsonéknak, és hogy miután benyújtották a kérelmet, Sally holttestét
néhány órán belül „véletlenül” elhamvasztották.
Áthaladtak egy körforgalmon, majd elhajtottak a brightoni móló mellett, és a
tengerparton folytatták útjukat. A napsütés áttetsző párafelhővé oszlatta a ködöt. A
tükörsima, csillogó tengert mintha most politúrozták volna. Egy jelzőbóján sirály
gubbasztott. A sétányt ellepték a ráérősen sétálgató emberek, és Kate irigyelte tőlük a
gondtalan vasárnapjukat, irigyelte őket, amiért valószínűleg soha nem látták egy olyan
lány arcát, aki megpróbált kiszabadulni a koporsójából. Irigyelte őket, mert
valószínűleg soha nem léptek ki önmagukból, nem lebegtek a műtő plafonján, és nem
bámulták onnan a nagy üstdoblámpát meg a saját testüket.
Egy kicsit letekerte az ablakot, és egy röpke pillanatra megcsapta az orrát a tengeri
só, a rozsdásodó vas és a rothadó hínár erős szaga. A tenger mindig is mély
érzelmeket váltott ki belőle, szomorúságot és boldogságot egyszerre. Aztán a tenger
illatába sülő étel szaga keveredett, és ettől émelyegni kezdett. Rádöbbent, hogy az
autózástól is émelyeg, és némaságba burkolózva igyekezett arra koncentrálni, hogy
megnyugtassa a gyomrát.
Az azért tudatosult benne, hogy a kocsi befordul, és elindul fölfelé egy emelkedőn.
– Jól vagy? – kérdezte gyengéden Patrick.
 – Igen – felelte Kate. Ott volt alatta az üstdob alakú lámpa, az alatt pedig a zöld
takaróval lefedett teste. A futva érkező nővér átadta dr. Swire-nak az ampullát.
„Lignokain.” Aztán dr. Swire lopva a zsebébe csúsztatta az ampullát, és elővett egy
másikat.
Dr. Marty Morgan telefonon elmondta neki, hogy a lignokaint szívleállás esetén
használják a műtétek során. Ez a bevett gyógyszer a szív újraindítására.
Akkor mi a francért nem azt használta dr. Swire?
A kocsi zökkent egyet, majd kattanás hallatszott. Patrick megállt a lakása előtt, a
parkoló kocsisor mellett.
– Ugorj ki, én meg keresek egy helyet – mondta a férfi.
– Én is jövök veled.
– Nem, menj csak be a házba. Nincs olyan meleg.
Kate kimászott, és kinyitotta a ház ajtaját. Az előtér padlóját szokás szerint
elborították a levelek, újságok, szórólapok meg a közeli elviteles kajáldák étlapjai. Kate
több neki címzett levelet is talált, és ott hevertek elszórva az Independent időközben
érkezett számai is. Fölnyalábolt mindent, óvatosan, hogy föl ne sértse a sebét. Az ajtót
csak becsukta, de nem zárta be, hogy Patrick is be tudjon jönni, és fölkecmergett a
keskeny lépcsőn az elsőre. Eggyel feljebbről dübörgő zene hallatszott.
Beillesztette a kulcsot a zárba, elfordította, és belökte az ajtót. Amikor belépett a
nappaliba nyíló, szűk előszobába, sötét micsoda vetette rá magát a semmiből:
karmolta az arcát, szaggatta a haját.
Az elborzadva hátrahőkölő Kate-en végigfutott a páni félelem jéghideg fuvallata. Az
ajtófélfának ütközött, az újságok, levelek a padlóra hullottak, de ő ezt szinte észre sem
vette. Cséphadaróként járt a két keze a feje fölött. A csuklóján éles fájdalmat érzett,
mintha késsel vágták volna meg, és dühödt sziszegést hallott.
A sikolya mintha belegabalyodott volna a hangszálaiba. Kidülledt szemmel, a
víznél sűrűbb közegben gázolva lépett hátra, és küzdötte ki magát nagy nehezen a
lépcsőfordulóba, el, csak el ettől a rettenettől! Majd belefulladt a saját sikolyába:
próbálta kiköpni, de hiába.
Még hátrébb lépett, el a csillogó szőrű, fekete macskától, amely eszeveszetten
rohangált ide-oda az előszoba padlóján, majd fölugrott a kisasztalra, és ott ült
mozdulatlanul, mint valami hátborzongató dísztárgy. A koponyája tetejét szépen,
akkurátusan lefűrészelték a két füle között, és Kate a nyíláson át látta az agyát, a
fedetlen, csillogó, krémszínű-fehér agyát, amelyet piros cérnaszálakként szőttek át az
erek. A padlón ürülék- és vizeletcsíkok húzódtak.
Kate a borzalomtól bénultan nézte a szörnyű képet. A lépcsőn közelgő léptek csak
halványan jutottak el a tudatáig. A macska most lassan kinyújtotta, majd behajlította a
nyakát, mintha kígyóbűvölő furulyázna neki. Körbefordult, és közben a tekintete egy
röpke pillanatra Kate-re szegeződött. Ezután vadul, eszelősen görcsbe rándult, majd
addig pörgött-forgott, csapkodta magát a földhöz és sziszegett habzó szájjal, amíg el
nem hagyta az utolsó csepp ereje is. Ekkor magatehetetlenül elnyúlt a padlón, és pár
másodpercenként alig észrevehetően rezgett egy kicsit, mintha áramot vezettek volna
belé.
 41. fejezet
1990. november 4., vasárnap

Iszonyatos, amit azzal a szegény állattal műveltek – mondta a rendőr. Szétvetett

lábbal, sapkáját a háta mögött összekulcsolt kezében szorongatva állt ott a kék
selyemszövet egyenruhájában. A harmincöt éves, masszív testalkatú, tömpe orrú,
rövidre nyírt hajú férfi savanyú képet vágott, szinte eltorzította az arcát az átélt sokk.
– Aki ezt tette, nem tartozik az emberi fajhoz – jelentette ki.
Kate a csuklójára frissen ragasztott tapaszt nyomta az ujjaival, így próbálta
csillapítani a mély karmolás helyén égető fájdalmat. A rendőr nevét nem értette, és a
vele szemben ülő csinos, nagy kék szemű, copfos rendőrnőét sem. A
megjelenésében volt valami gyermeki szelídség, amely éles kontrasztban állt a
beszédéből áradó csöndes határozottsággal.
Most egy macskát mutat. Lesz valami furcsa dolog egy macskával. Azt mondja, ne
csináljon semmit, ha meglátja.
Megpróbálták leszedni a macskát az asztalról, de az állat a körmét meresztve
feléjük kapdosott, pokrócot pedig nem akartak rádobni, nehogy beleragadjon a
csupasz agyába. A rendőrök sem akartak hozzányúlni, inkább hívtak rádión egy
állatorvost.
Kate fiókjaiból mindent kiszórtak, szanaszét hevertek a padlón a bugyik, harisnyák,
harisnyakötők, amelyek közül egyiket-másikat Tony, a szeretője választott. Volt
például egy őrülten, már-már perverzen szexis, fekete melltartó-bugyi párosítás, amit
ő vett neki. A melltartókosarak közepe ki volt vágva, ahogy a bugyi közepe is. Tony
egyszer fölvetette vele, és ő akkor nagy zavarban volt, ahogy most is, amikor újra
meglátta a két ruhadarabot. Nem is tudta, miért tartotta meg őket – talán valami
halovány reményt táplált, hogy a férfi egy szép napon fölbukkan, és újra összejönnek.
Voltak még régi levelek, zsebkendők, banki kimutatások, pulóverek, egy Crabtree
és Evelyn szappanokból álló ajándékcsomag, amelyet még föl sem bontott, meg egy
doboz, amely a Viktória kori London képeivel díszített kis asztalterítőket tartalmazott. A
toalettasztalkán álló tükörre pedig újságból kivágott betűkből, szavakból összetákolt
levélkét ragasztottak: EZT TESZIK VELED A BARÁTAID.
– Van valami problémája a szomszédokkal, Miss Hemingway? – kérdezte a
rendőrnő.
– Nem tudok róla.
– Esetleg családi vita?
– Családi?
– Nem haragszik magára egy volt barátja, vagy ilyesmi?
Kate Patrickre pillantott, majd kinézett az ablakon a szemközti irodaépület
ablakaira.
– Nem.
– Van még valakinek kulcsa a lakáshoz?
Kate összehúzta magát.
– Nincs.
 – Az egyik ablak kallantyúja ki van akadva, de mivel utca felőli ablakról van szó,
valószínűbbnek tűnik, hogy az illető a főbejáraton jött be. Ezt elég könnyen
megtehette, aztán vagy megpiszkálta a zárat, vagy kulcsa volt a lakáshoz. Az ajtón
régi Yale-zár van, és fordítva szerelték be a nyelvét. Bárki kinyithatja, elég, ha oldalt,
az ajtórésben lehúz egy hitelkártyát. Biztos nincs kulcsa valamelyik szomszédnak?
A komor hangulatú irodaépületet bezárták a hétvégére. Az ablakok sötétek voltak,
a parkoló túlsó végén sorakozó oszlopokat lelakatolt láncok kötötték össze.
– Biztos – mondta Kate.
– Takarítónője van?
– Nincs. Egy kollégámnál, Eddie Bixnél volt kulcs egy darabig a múlt vasárnap.
Egy kolléganőmmel együtt eljöttek, hogy ruhát meg tisztálkodószereket hozzanak be
nekem a kórházba.
– Mennyire ismeri őket? – kérdezte a rendőr.
– Nem túl jól, de baráti a viszonyunk. Ők semmiképpen nem tennének ilyet.
– Azért beszélünk velük – mondta a rendőrnő. – Talán láttak valamit.
Megszólalt a csengő. Kate-nek az ajtó felé menet el kellett volna haladnia a
macska mellett, amely megint a levegőbe kapdosott a mancsával. Patrick intett Kate-
nek, hogy maradjon ott, ahol van, és hátát a falhoz nyomva elóvakodott a macska
mellett.
Kis emberke állt az ajtó előtt kopottas, kék anorákban, fém aktatáskával a kezében.
A kopasz, kupolaszerű feje búbja úgy emelkedett ki a kusza, drótként fölálló hajából,
mint a tojás a madárfészekből, a csőrszerű orra pedig szinte belelógott a satnya kis
bajszába.
– Ajaj – mondta a macskára pillantva. – Dennis Yapton vagyok, az állatorvos. –
Azzal letette az aktatáskáját, majd letérdelt mellé, és fölpattintotta a zárját. Előhúzott a
táskából egy injekciós fecskendőt meg egy kis ampullát, fölszívott a fecskendőbe egy
kis folyadékot, és tarkón ragadta a macskát. Az állat dühödten, de tehetetlenül
csépelte a levegőt, ő pedig ügyesen benyomta neki az injekciót a bőre alá. A macska
pillanatokon belül elernyedt a kezében.
– Csak lenyugtattam pár percre – mondta Yapton, és Kate-re, majd a rendőrökre
nézett. – Ez egy laboratóriumi macska.
Az immár abszolút élettelenek látszó állat most mintha még szörnyűbb látványt
nyújtott volna. Kate a borzalmasan megcsonkított fejére és a csillogó agyára meredt,
de mindjárt el is kellett fordítania a fejét. Nagyot nyelt.
– Ezt csinálják ott velük? – kérdezte a rendőr.
– Igen.
Kate észrevette, hogy a kis automata fényképezőgépe a földön hever a régi,
felhúzható gramofon állványa alatt. A gép hátulja ki volt nyitva, és a film eltűnt belőle.
Valakinek nagyon kellett az a film – pedig nem volt rajta semmi. Kate, mielőtt betört a
temetkezési vállalathoz, beletett egy új, nagyon érzékeny filmet, amit Eddie Bixtől
kapott, de nem csinált egyetlen fotót sem.
– Levágják a koponyájuk tetejét? – hüledezett a rendőr.
– Igen. Szabaddá teszik az agyukat, hogy be tudják helyezni az elektródokat.
– Milyen vizsgálatokat végeznek rajtuk?
– Ó, mindenfélét. Gyógyszertesztek, az ingerekre adott reakciók vizsgálata,
kísérleti sebészet, miegymás. A macskák jó alanyok, nagyon fejlett az agyuk.
– Miss Hemingway, ön újságíró az Evening Newsnál, ugye? – kérdezte a rendőr.
– Igen.
– Nem írt valamit, amitől… öö… fölállt a szőr az állatvédők hátán?
 Kate egy pillanatig hallgatott.
– De igen – mondta végül. – A múlt szombaton megjelent egy cikkem a Newsban.
Igaz, kicsit átszerkesztve.
– És miről szólt ez a cikk?
– Az után írtam, hogy gyújtóbombát robbantottak annál a brightoni szőrmeüzletnél.
Bíráltam az állatvédők módszereit, és a szerkesztés után vitriolosabb lett a cikk, mint
amilyet írni szándékoztam.
– Olvastam – mondta a rendőrnő.
A társa megdörgölte az orrát.
– Megnézte már, hogy eltűnt-e valami?
A film. De akkor meg kellene magyaráznia, hogy mire kellett.
– Nem tűnt el semmi.
– Azt, ugye, nem kell mondanom, hogy az állatvédők fanatikus népek – mondta a
rendőr.
– Igen, igen – hagyta rá sután Kate.
– Az magyarázatot ad a tükörre írt üzenetre is, nem? Jobb lesz, ha beavat a
részletekbe a cikkével kapcsolatban. Emlékszem arra a gyújtóbombára, azt hiszem,
nem tartóztattak le senkit. Ellenőrizhetjük, és majd meglátjuk, jutnak-e valamire a
bűnügyiek az ujjlenyomatokkal.
Az állatorvos a macska koponyáját vizsgálgatta.
– El kell altatnom szegényt – mondta. – Az a legjobb, amit tehetünk vele.
– Nem kellene védőőrizetet biztosítaniuk a hölgynek? – nézett előbb az egyik,
majd a másik rendőrre Patrick. – Szerintem komoly veszélyben van.
– Majd szólunk az itteni járőröknek, hogy figyeljék a lakást.
– Ennél többet nem tudnak tenni?
– Úgy néz ki a dolog, hogy valaki berágott az ifjú hölgyre, uram. Meg akarta
ijeszteni, hogy ne írjon több ilyen cikket, ennyi az egész.
– Elviszem a macskát – szólt közbe az állatorvos. – Kell róla fénykép?
– Elképzelhető – felelte a rendőr.
– Jégre teszem. – Azzal az állatorvos elővett a táskájából egy kék műanyag
tasakot, és hangos recsegéssel kicipzározta.
– Nem tud tenni érte semmit? – kérdezte Kate.
– Alighanem laborban nőtt fel. Meg ha sikerülne is rárakni egy mesterséges
koponyasapkát, akkor sem maradna meg sokáig a kinti világban.
– Szóval, ifjú hölgyem – fordult ismét Kate-hez a rendőr. – Azt tanácsolom, hogy
cseréltesse ki a zárat valami biztonságosabbra, és legyen fokozottan éber. Ha bármi
gyanúsat észlel, azonnal hívjon minket, sőt akkor is, ha csak a legcsekélyebb
mértékben aggasztja valami. Talán érdemes lenne kémlelőnyílást és biztonsági láncot
szereltetnie az ajtajára. De szerintem meg fogja látni, hogy ez csak figyelmeztetés
volt.
– És ha holnap arra jönnek vissza, hogy a hölgynek le van nyesve a fél koponyája?
– fortyant föl Patrick.
– Nyugi, Patrick, nincs semmi baj – csitította Kate.
– Vannak magán biztonsági cégek – mondta a rendőr. – Esetleg az újság is
biztosíthat védelmet, ahol a hölgy dolgozik.
– Látszik, hogy nem találkozott még a főszerkesztőnkkel – mondta Kate, és
kipréselt magából egy nem túl vidám mosolyt.
 A rendőrök az állatorvossal együtt mentek el. Azt mondták, a helyszínelők már úton
vannak, és amíg oda nem érnek, hogy ujjlenyomatokat keressenek, lehetőleg ne
nagyon nyúljanak semmihez. Kate becsukta mögöttük az ajtót. Patrick a padlót
elcsúfító macskaürülékre nézett.
– Ezt föltakarítom. Nem tudom elképzelni, hogy ujjlenyomat lenne rajta.
– Majd én megcsinálom. Aztán keresek a szaknévsorban egy zárszerelő
gyorsszolgálatot.
– Nem, én takarítom föl. Neked pihenned kell – jelentette ki határozottan Patrick.
– Tíz napig mást sem csináltam, csak pihentem.
– Akkor hívd a lakatost. Én meg elpucolom a trutyit.
Kate a Barbour-utánzat kabátjához lépett, amely ott lógott a kampón, ahova azután
akasztotta, hogy hazaért a temetkezési vállalatnál tett éjszakai portyájáról.
Becsúsztatta a kezét a kabát belső zsebébe.
Eltűnt!
Úgy érezte magát, mintha hegyes tűkkel szurkálnák a tarkóját. Lassan
kikristályosodott a fejében egy emlék. Egy halk, nyájas, behízelgő hang.
Maga látta, hogy tövig koptak és beszakadtak.
Én elhozhatom, ha akarja. Hol találom?
Kezdett összeállni a kép. Tisztán emlékezett arra, hogy a férfi ott volt a kórházi
szobájában, és arra is, hogy gumiszalaggal elkötötte a karját.
Aztán megszúrta a tűvel. És mosolygott.
Kate sorban megnézte az összes zsebét, ki is fordította őket, de tudta, hogy ez
csak időpocsékolás, tudta, hogy amit keres, az már nincs sehol. És azt is tudta, hogy
ki vitte el.
Összepréselte a száját, összeszorította a fogait, és lehajtotta a fejét. Rettenetesen
haragudott magára, és érezte, hogy lassan elszivárog a maradék ereje is.
– Mit keresel? – kérdezte Patrick.
– Azt, amit a hívatlan vendég is keresett – felelte Kate. – És amit meg is talált.
– Mi volt az?
– A köröm.
– Sally Donaldson körme? Most viccelsz? Mi közük az állatvédőknek…? – Patrick
elhallgatott, és összeráncolta a homlokát. – Nem értem az összefüggést. Sally
Donaldsonnak talán volt valami köze hozzájuk?
– Nem, ennek az egésznek semmi köze az állatvédelemhez. A kórházban kell
keresni az összefüggést.
– A kórházban?
– A rendőr azt mondta, vagy megpiszkálták a zárat, vagy kulccsal jöttek be. A
lakáshoz egyedül nekem van kulcsom. – Kate levett a felső polcról egy serpenyőt, és
megrázta. Megzörrent benne valami. Kate levette a fedelét, és megmutatta Patricknek
a kulcsot. – Ez az egyetlen tartalék kulcs. Szerintem valaki vagy lemásoltatta azt a
példányt, amelyik a kórházi széfben volt, vagy kölcsönvette.
– De mikor? Hiszen a macska csak pár órája volt itt.
– Igen. Nyilván az éjszaka hozták ide. És olyasvalaki hozta, aki tudta, hogy ma
jövök haza.
– Őrültség ez az egész. Semmi értelme. – Patrick átkarolta Kate-et. – Semmi
értelme – ismételte.
– De, abszolút van értelme – mondta Kate. – Aki elég okos ahhoz, hogy
manipulálja a halottkémet, a patológust és a temetkezési vállalkozót, az ahhoz is elég
okos, hogy összeszedjen rólam ezt-azt, és hihetőnek látszó elterelő hadműveletet
hajtson végre, amikor föltúrja a lakásomat.
– Ez valami egészen különleges köröm lehet – mondta Patrick, és könnyedén
arcon csókolta Kate-et. – Nagyon bátor csaj vagy, tudod?
Kate elmosolyodott. Gyengének, gyámoltalannak érezte magát.
– Ma este Londonba kell mennem – folytatta Patrick. – Van a Heathrow-n egy
sajtótájékoztató, ott kell lennem. Nem jössz el velem pár napra? Itthagyhatnád ezt az
egészet.
Kate merőn nézte a férfi szemének zöld íriszét, és most először látott benne némi
barnás árnyalatot, amely lágyabbá, melegebbé tette. A férfi köré fonta a karját, és
magához ölelte.
– Szívesen mennék – mondta. – Nagyon szívesen. De nem lehet. Nem
futamodhatok meg.
Patrick még szorosabban vonta magához.
– Egy elmebeteggel van dolgod.
– Nem. Csak egy nagyon okos emberrel.
– Gyere velem Londonba!
– Nem lehet.
– Miért nem?
Kate néhány másodpercig még csöndben odabújt a férfihoz. Az iménti borzalmak
után erőt adott neki Patrick oltalmazó közelsége. Aztán hátrébb lépett néhány centivel,
hogy lássa az arcát.
– Mert mindig megfutamodtam. Úgy látszik, ez amolyan családi vonás. De nem
akarok többé megfutamodni, itt maradok.
– Ez csak egy sztori, Kate, semmi több. Felejtsd el. Majd visszajössz, ha már
teljesen meggyógyultál, és erősebbnek érzed magad.
– Ez nem csak egy sztori, Patrick. A munkám forog kockán.
Újabb csend állt be. Végül Patrick szólalt meg:
– Hadd segítsek neked.
– Én keveredtem bele ebbe a zűrös ügybe, és nekem is kell kivágnom magam
belőle. Tudom, mit kell tennem.
– Mit?
– Visszamegyek a kórházba, és kérdőre vonom.
– Kit?
Kate pajkos mosollyal válaszolt.
– O-ó! Ez az én sztorim. Patrick szemrehányóan nézett rá.
– Engem nem érdekel a sztori, Kate. A sztori a tied lehet, de ha a mostani
állapotodban kérdőre akarsz vonni valakit, akkor veled megyek.
– Csak a kórházba megyek.
– Sally Donaldson is csak a kórházba ment.
– Föl kell tennem az illetőnek pár kérdést, hogy megbizonyosodjak róla, hogy ő
volt. A kórház közepén nem fog nekem esni. Gyorsan kell cselekednem, mert lehet,
hogy még nála van a köröm.
– Veled megyek.
– Ma délután akarok menni. Mintha azt mondtad volna, hogy fontos tudósítanivalód
van Londonban.
– Arról megfeledkezhetek.
 – Semmi szín alatt! Nem fogod kockára tenni az új munkádat az én zűrös ügyeim
miatt.
– Oké. Figyelj ide. Holnap egész nap szabad vagyok. Mi lenne, ha holnap együtt
elmennénk ehhez az illetőhöz?
– Jó, persze – mondta fáradtan Kate. Megcsókolta Patricket, majd megfordult,
bement a nappaliba, kikereste a telefonkönyvben a Régensherceg Kórház számát, és
tárcsázott. A telefonközpontos nőnek azt mondta, az intenzív osztályt kéri.
– Intenzív osztály – szólt bele egy fiatal lány.
– Dr. Swire dolgozik ma?
– Igen, de nem elérhető. A műtőben van.
– És mikor végez?
– Nyolc előtt nem hiszem. Sőt elég valószínű, hogy még később.
Kate megköszönte az információt, és letette a kagylót. Ekkor vödörrel és
felmosóronggyal a kezében belépett a szobába Patrick.
– Elérted a lakatost? – kérdezte.
– Nem volt szerencsém. Megpróbálok egy másikat.
Patrick kiment az előszobába. Kate fölvette a kagylót, és tárcsázott egy ismerős
számot.
– Streamline, jó napot kívánok – szólt bele egy női hang.
– Ma este fél nyolcra szeretnék taxit rendelni – mondta halkan Kate.

42. fejezet
1990. november 4., vasárnap

Délután az Atlanti-óceán felől hidegfront érkezett. Gyorsan elromlott az idő. A nyolcas

erősségű szél süvítve söpört végig Brighton ütött-kopott sorházain, zörgő
deszkapalánkjain, elszórt szemetén. Leszaggatta a fákról az utolsó őszi leveleket, és
vadul odacsapta a sötét járdához az esőcseppeket.
A Régensherceg Kórház csupa üveg oszlopcsarnoka alatt megálló taxit is úgy
ostromolta a heves szél, mint egy horgonyzó hajót. Kate fizetett a sofőrnek, majd
besietett a sivár recepcióra, vissza a jól ismert, vigasztalan krumplipüré-, fertőtlenítő-
és súrolószerszagba.
Elhaladt egy üres pult előtt, majd a rendetlenül halomba hányt, összecsukott
kerekes székek és a táblaerdő előtt. Az Erzsébet Királynő Épület felé mutató nyilakat
követve – bár már nélkülük is tudta az utat – fölment egy meredek rámpán, majd be a
gumiperemes dupla ajtón.
A kórház a vasárnap esti pangás hangulatát árasztotta, úgy tűnt, elég kevés orvos,
nővér van bent. A liftre váró Kate örült, hogy a jó meleg, kék kasmírkabátjában jött. A
macska hátborzongató látványa szinte beégette magát az agyába, még nem ocsúdott
föl teljesen a sokkból, de azért tartotta magát. Pillanatnyilag a néma düh és az
elszántság vezérelte, más érzelmekről tudomást sem vett.
Miközben egyedül álldogált a fölfelé vánszorgó liftben, hirtelen gyomoridegesség
lett úrrá rajta. Dora Runcorn szavai csengtek a fülében – de nem törődött vele. Nem
törődött semmivel, nem gondolt semmire, csak arra, hogy mit kell tennie. Kivette a
kabátzsebéből a magnóját, még egyszer meggyőződött róla, hogy készenléti
üzemmódban van, és megnézte a zsebén vágott pici lyukba dugott drótot is, amely a
kabátja bélésében haladva kötötte össze a magnót a hajtókája alá bevarrt
mikrofonnal.
A hatodikon kilépett, besétált a kis üvegablakos, „BELÉPÉS CSAK A MŰTŐBEN
DOLGOZÓKNAK!” feliratú dupla ajtón, és odament a főnővér fülkéjéhez, de ott nem
talált senkit. Szemben viszont nyikorogva kinyílt, majd becsukódott egy ajtó, és kijött
két műtősruhás nővér.
– Elnézést! – szólította meg őket Kate. – Meg tudnák mondani, hol van dr. Swire?
– Igen, a négyes műtőben.
Kate leült egy kemény székre. Szomjas volt, és rá kellett döbbennie, hogy gyorsan
fogy az ereje. Hirtelen nyüzsgés támadt a folyosón: a fehérköpenyesek futólépésben
toltak el előtte hordágyon egy lélegeztetőgépre kapcsolt, krétafehér arcú férfit. Utána
csönd lett. Délután telefonált az édesanyja. Aggódott, mert Kate az előző vasárnap
nem vette föl a telefont, és a hét folyamán többször is hiába kereste. Kate azt mondta,
éjjel-nappal dolgozott. Ahhoz túl fáradt volt, hogy a balesetéről beszéljen. Miután
letette a kagylót, hirtelen nagyon egyedül érezte magát.
Most a jegyzeteibe mélyedt, majd eszébe jutott, hogy talán van itt valahol
kávéautomata vagy ivókút. Már épp felfedezőútra indult volna, amikor kinyílt egy
kétszárnyú ajtó, és zöld műtősruhás, fehér klumpás férfi lépett ki rajta két nő
társaságában, nevetgélve. Aztán előbukkant egy harmadik nő is, majd dr. Swire, aki
éppen a maszkját rángatta le magáról.
Szinte azonnal észrevette Kate-et. Odament hozzá, és barátságosan üdvözölte.
– Kate! De örülök, hogy látom! Be akartam ugrani magához, csak nem volt időm.
Iszonyú hetem volt. Szóval, hogy érzi magát? – A férfi levette a műtőssapkáját, és
lesimította a haját.
Kate-et meglepte a szíves fogadtatás.
– Köszönöm, már jobban vagyok.
– Nagyszerű. És mikor megy haza?
Kate árgus szemekkel figyelte az orvost, hátha egy furcsa szemrebbenéssel vagy
egy pillanatnyi habozással elárulja magát, de csak kedvességet látott az arcán, semmi
mást. Kezdett motoszkálni benne a kétely.
– Ma hazaengedtek – felelte.
– Te jó ég! Máris? Maga nagyon sportos lány lehet, hogy ilyen hamar felépült.
– Dr. Swire az órájára pillantott, és összeráncolta a homlokát. – Elég szokatlan, hogy
ilyenkor engednek haza egy beteget. Általában délelőtt bocsátják el őket.
– Én is délelőtt mentem haza, csak visszajöttem, mert beszélni akartam magával.
Válthatnánk néhány szót valahol négyszemközt? Arról lenne szó, amiről egyszer már
beszéltünk.
– A testen kívüli élményéről? – Dr. Swire úgy vonta föl a szemöldökét, mint akit
mulattat a dolog. – Hát persze. Csak sajnos, sietnünk kell, mert jelenésem van egy
értekezleten. Mindjárt átöltözöm, és beugrunk lent az irodámba. Egy perc, és jövök.
Kate visszaült a székére. Értetlenül állt az orvos reakciója előtt. Úgy tűnt, dr. Swire
őszintén örül, hogy viszontlátja őt, és semmi jelét nem adta, hogy lenne valami
takargatnivalója. Lehet, hogy tévedett vele kapcsolatban.
De nem. Tudta, hogy az ki van zárva.
Az orvos pár perc múlva visszajött. Kétsoros, tengerészgombos zakót, krémszínű
inget, piros nyakkendőt, elegáns, szürke nadrágot és fekete papucscipőt viselt.
Sietősen, nehézkes, döngő léptekkel közeledett, mint egy dübörgő orrszarvú.
 – Mehetünk? – kérdezte meg sem állva, a kezét dörzsölgetve.
Kate nagy léptekkel, szinte futva próbálta tartani vele a lépést. Kényelmetlen volt
számára ez a tempó, és a gyomra is rendetlenkedett nyilallt, megfeszült.
A liftnél dr. Swire megnyomta a legalsó gombot.
– Szóval, hogy ízlett a kórházi élet, Kate? – kérdezte, amikor becsukódott
mögöttük az ajtó.
– A koszt jobb volt, mint gondoltam. És még át is vittek egy különszobába.
Túlzsúfoltak voltak a kórtermek, vagy ilyesmi. – Figyelte az orvos reakcióját, de dr.
Swire arca semmit sem árult el. A lift zötyögve siklott lefelé, elhaladt az első emelet, a
félemelet, a földszint mellett.
– Ha megépítik az oktatószárnyat, jobb lesz. Kibővülünk néhány kórteremmel. Már
hosszú évek óta problémát okoz az alulfinanszírozottság. Maga újságíró, ugye?
– Igen. – A lift most hirtelen megállt, és az ajtó kinyílt.
– Egyszer írnia kellene valamit a Nemzeti Egészségügyi Szolgálatról. Gyalázat,
ami ott folyik. Szánalmasan kevés pénzt kapunk kutatási célokra.
Kiléptek a széles, komor, kihalt alagsori folyosóra. Kate-ben motoszkálni kezdett a
nyugtalanság. A mennyezeti lámpák fele nem égett, a fal mellett üres hordágyak
sorakoztak. Egy szellőzőnyílásból hangtalanul gomolygott elő a gőz, a páraelszívó
berendezés hangos zúgását visszaverték a falak. Kate idegesen nézett körül,
emberek közelségére utaló jelet keresett.
Az aneszteziológus megint túl gyors tempót diktált, és ő komoly fájdalmak árán
igyekezett tartani vele a lépést. Az egyik kezét a zsebébe rejtett magnóján nyugtatta,
hogy ne remegjen annyira, de azért is fognia kellett a kis készüléket, hogy ki ne
szakadjon a súlyától a kabátzsebe. A falak mentén azbesztcsövek húzódtak. Maguk
mögött hagyták a páraelszívó zúgását, és Kate egy pillanatig csak a cipősarka
kopogását hallotta.
Fölmentek egy meredek rámpán, majd egy gumiperemes ajtón át kijutottak a
szabadba, és áthaladtak egy sötét, csaknem teljesen üres autóparkolón. Az árnyak
közé a kórház ablakaiból jövő fényfoltok ékelődtek. Kate vonakodva ment tovább az
orvos után. Az járt a fejében, hogy a legjobb lenne megállni, és visszamenni a
kórházba.
Azaz megfutamodni, döbbent rá hirtelen.
Ment tovább. Kezét ökölbe szorítva küzdött a fájdalommal, és a dühe elsöpörte a
félelmét. Dühös volt, amiért felforgatták a lakását, amiért olyan szörnyű véget ért az a
szerencsétlen macska, amiért eltűnt Sally Donaldson körme, és az indulatát csak
fokozta, ha eszébe jutott a halott lány arca és a férje mélységes gyásza, vagy az
önelégült kis temetkezési vállalkozó, vagy Terry Brent.
Nem fogják legyőzni! Senki sem fogja legyőzni, megfutamítani! Most nem! Dr.
Swire tudja a válaszokat az ő kérdéseire, és ki is fogja szedni belőle az összeset!
Egy nővér sietett el mellettük kabátban, a szél miatt lehajtott fejjel. Kate némi
bátorságot merített abból, hogy végre embert lát.
Itt biztonságban van. Hiszen ez egy kórház. Lépten-nyomon belebotlik valakibe az
ember.
Elhaladtak az építőmunkások öltözőkonténerei, egy árnyékba borult buldózer, majd
a szélben verdeső nejlonponyvával letakart építőanyag-halom mellett. Balra, az egyik
épület tetején egy vaskos csőből úgy dőlt a gőz, mint egy hajó kéményéből. Magas
drótkerítés felé közeledtek, amely mögött barakkok csoportja állt. A kapun hatalmas,
piros-fehér tábla lógott: KUTATÁSI OSZTÁLY. BELÉPNI SZIGORÚAN TILOS!
 Kate kifulladva loholt az orvos mögött, a gyomrát tüzes vasakkal égette a fájdalom.
Úgy érezte, egy percen belül muszáj lesz leülnie. Az aneszteziológus kulcscsomót
vett elő a zsebéből, kinyitotta a kaput, beengedte Kate-et, majd bezárta mögötte. Kate
annyira ki volt merülve, hogy meg sem tudott szólalni. Siettek tovább. Hajába kapott a
szél, csípte az arcát az eső. Elhaladtak a barakkok sötét ablakai előtt, majd hosszú,
egyszintes épülethez értek. A levegőben kellemetlen, állatkertre emlékeztető szag
terjengett.
Dr. Swire kinyitotta kulcsával az ajtót, tartotta Kate-nek, amíg bement, majd
megnyomott néhány villanykapcsolót. Ezután belülről bezárta az ajtót, és zsebre
vágta a kulcscsomóját.
– Fő a biztonság – mondta mosolyogva. – Elég sok gyógyszer meg vegyi anyag
van idelent.
Kicsi, zsúfolt laboratóriumban voltak. Kate orrát vegyszerek szúrós szaga csapta
meg. Az egyik neoncső fénye reszketett, szabálytalan ritmusú kattogás hallatszott,
mint amikor a molylepke nem tud kijönni a lámpaernyő alól. Kate az aneszteziológust
követve kiment a helyiség hátsó ajtaján.
Dr. Swire visszhangzó kattanás kíséretében itt is fölkapcsolt egy villanyt.
– A háború alatt itt volt az óvóhely – mondta. – Valóságos labirintus ez, jócskán
belenyúlik a domboldalba. A 19. században csempészek használták. Elég meredek,
úgyhogy nagyon vigyázzon, Kate.
Kate a korlátba kapaszkodva indult el az orvos után a szinte függőleges kőlépcsőn.
A lépcső szűk átjáróba vezetett, amelyet csak egy falmélyedésbe rejtett, gyér fényű
lámpa világított meg. Zárt ajtók sora mellett haladtak el, mindegyiken volt névtábla. Kis
konyhafülke következett, majd a következő ajtón ez a név állt: Dr. H. Swire.
A kicsi, ablaktalan iroda praktikusan, puritán módon volt berendezve. A régi
fémasztal előtt két könnyű műbőr fotel állt, hátrébb egy impozánsabb külsejű
karosszék, a mögött pedig egy ajtó, amelyről Kate úgy gondolta, hogy alighanem
konyhakredencet rejthet. Volt még három iratszekrény, több, orvosi szakmunkákkal
– köztük Swire saját könyveivel – megpakolt könyvespolc és különös kinézetű
szerszám is, de semmi személyes tárgy, ami elárult volna valamit a férfiról. Az
íróasztalon régimódi, szürke telefon állt. Az állott levegőnek szőnyeg- és PVC-padló
szaga volt.
– Az Egészségügyi Szolgálat nem hisz abban, hogy elegáns irodákra kéne szórnia
a pénzt – mondta az egyik fotelra mutatva dr. Swire, majd letérdelt, és bekapcsolta a
légfúvó fűtőkészüléket. – Nem inna valamit, Kate? Csinálok egy gyors kávét.
– Köszönöm. És kérnék egy pohár vizet is, ha lehetséges.
Dr. Swire kiment, és becsukta az ajtót. Kate a megerőltetéstől úgy érezte, mintha
sebek szakadtak volna föl a gyomrában. Gondosan tanulmányozta a szobát és a
berendezést, de semmi érdekeset nem látott. Zsebre dugta a kezét, és ügyetlenül
babrált a magnóval. Bekapcsolta, óvatosan kihúzta, hogy megnézze, forog-e a
szalag, majd visszacsúsztatta. Az ajtó túloldaláról a forrásban lévő víz hangja
hallatszott, majd léptek és halk edénycsörgés.
Dr. Swire egy tálcával lépett be, amelyen volt egy pohár buborékos víz, két
kávéscsésze és egy üveg tej.
– Perrier jó lesz?
– Igen, köszönöm.
– Tejet, cukrot?
– Feketén iszom.
 Kate a kezébe vette a poharat, és mindjárt ki is itta fenékig. A fűtőkészülék meleg
légfuvallata, a kényelmes, ülő testhelyzet meg a víz némi bátorságot és erőt adott.
Az aneszteziológus leült mellé, átvetette egyik lábát a másikon, és letette a
kávéscsészéjét a szőnyegre. A kék zokniját zongorabillentyűs minta díszítette.
– Szóval beszélni akart velem.
Kate megmerevedett.
– Igen. Tudni akarom, mi történt a műtőben.
– Erre roppant egyszerű a válasz: próbáltuk megmenteni az életét.
Kate nem vette le a szemét az orvos arcáról.
– Szerintem nem. Nem volt semmiféle drámai allergiás reakcióm. Ez csak süket
duma. Maga beadott nekem valamit.
Dr. Swire vetett rá egy óvatos pillantást.
– Ezt hogy érti?
– A nővér behozott magának egy ampulla lignokaint. Maga pedig kicserélte az
ampullát egy másikra, amikor azt hitte, hogy nem látja senki.
– Kate, tisztában van vele, hogy maga akkor nem láthatott semmit? Hogy ez
orvosi, fizikai és tudományos képtelenség?
– Igen. – Gőzölgött a kezében a kávé. – Akkor miért láttam mégis mindent?
– A múlt héten már beszéltünk a halálról, Kate. Arról, hogy mennyit tudunk róla.
Emlékszik, mit mondtam? Hogy korábban úgy gondolták, a szívleállás jelzi a halál
beálltát, de ma már nem ez a helyzet. Az agyunk a szív leállása után még másfél
percig, sőt néha tovább is háborítatlanul működik. Utána viszont igen gyorsan leáll,
elhal. Három-négy perc alatt végképp megszűnik mindenféle agytevékenység, ekkor
tekintünk egy embert klinikailag – és a legtöbb országban jogilag is – halottnak.
Kate ivott egy keveset a kávéjából.
– Az agyhalál nem visszafordítható – folytatta dr. Swire. – Onnan még senkit sem
tudtak visszahozni. Ugyanakkor az agyhalál állapota szimulálható hipotermiával,
amelynek hatására átmenetileg leáll mindennemű agytevékenység, és bizonyos
barbiturátokkal is. – Dr. Swire összekulcsolta az ujjait. Kate észrevette, hogy a
mandzsettagombjai aranyérmét formáznak, és ezt roppant közönségesnek találta.
– A műtét alatt az érzéstelenítőre adott súlyos allergiás reakciója miatt nyolc percre
teljesen leállt az agyműködése. Ebben az időszakban minden szempontból agyhalott
volt, továbbá három-négy percre leállt a szíve is. Nem láthatott, hallhatott, tapinthatott
semmit, nem érezhetett ízeket, szagokat. – Dr. Swire előrehajolt. – És maga mégis
látott, hallott. Látott engem, és látta a háromszöget is, igaz?
Kate-et megborzongatta a férfi jéghideg tekintete. Dr. Swire szeméből elillant a
korábbi melegség, és már-már fanatikus izgalom csillant benne.
– Azt nem mondtam, hogy láttam a háromszöget.
– De látta, ugye? Azért ment vissza a műtőbe, hogy megnézze, ugye?
– Igen – felelte halkan Kate. – Mert tudtam, hogy ha tényleg ott van a lámpán a
háromszög, az azt jelenti, hogy nem csak képzelődtem, amikor láttam magát a
műtőben.
A férfi szája széles mosolyra húzódott, de a szemébe nem költözött vissza a
melegség.
– Kate, maga a műtőben pánikhelyzetben volt. Tévedett.
Kate vállat vont.
– Rendben. Akkor mondja meg, miért láttam a háromszöget?
 – Nem tudom egyértelműen bebizonyítani, hogy miért látta. Csak annyit
mondhatok, hogy amíg valakinek vannak agyhullámai, addig lehet amellett érvelni,
hogy egyszerűen hallucinációval van dolgunk, vagy akár telepatikus hallucinációval,
hiszen emberek voltak a közelében. Arról, hogy egy adott pillanatban nincs
agyhullám, csak úgy győződhetünk meg biztosan, ha EEG-vel monitorozzuk az agyat.
Nagyon kevés ember volt a praxisomban, akinél a monitoron semmilyen
agytevékenység nem látszott, és mégis testen kívüli élményről számolt be. Maga
ezek közé tartozik.
– Miért monitorozták az agyamat?
– Tartok a műtőben egy EEG-monitort, mert kell a kutatásaimhoz.
– A kutatásaihoz?
– Igen. Ez az egyik kutatási területem. – Dr. Swire pillanatnyi szünet után folytatta.
– Ne vágjon már olyan aggodalmas képet! A maga esete nagyon izgalmas,
méghozzá azért olyan izgalmas, mert maga a tökély! Hihetetlen, hogy milyen
tökéletes, és ennek három oka van. – Az ujjain számolta. – Egy: a legapróbb
részletekbe menően emlékezett rá, hogy mi történt magával, amíg nem volt
agytevékenysége.
– Egy újságírónál ez szakmai ártalom – jegyezte meg fanyar mosollyal Kate.
Az aneszteziológus tudomást sem vett a közbeszólásáról.
– Kettő: olyan dolgokat látott, amelyeket semmiképpen nem láthatott, például a
műtőben zajló eseményeket. Meg a háromszöget. – Az orvos szeme most már
mániákusan csillogott, erre Kate idegessége tovább fokozódott. – Három: a
fájdalomnak köszönhetően, amit érzett, másodpercre pontosan meg tudjuk határozni,
hogy mikor kezdődött a testen kívüli élménye. – Dr. Swire némi hatásszünet után
folytatta. – Abban a pillanatban kezdődött, amikor teljesen megszűntek az
agyhullámai.
A fűtőkészülék mintha hideg levegőt fújt volna Kate-re.
– A teljes bizonyossághoz azonban szükség van egy negyedik tényezőre is –
mondta az orvos.
– Mi lenne az?
– Igya meg a kávéját, és megmutatom. – A férfi megvárta, míg Kate fenékig üríti a
csészét, majd fölállt, és kinyitotta az íróasztala mögötti ajtót. Fölkapcsolta a villanyt, és
intett Kate-nek, hogy lépjen be.
A helyiség alapterülete többszöröse volt az irodáénak, és balra nyílt belőle egy ajtó.
A szoba közepén fehér szigetelőanyaggal burkolt, dróthálós ketrec állt.
Kate kattanást hallott a háta mögül, dr. Swire követte őt, és csak némi nehézség
árán tudta becsukni az ajtót. Hátrafordult. Az orvos éppen a zsebébe csúsztatott
valamit. Kate-nek az élettelen atmoszférájú, levegőtlen helyiségben klausztrofóbiás
érzése támadt.
– Úgy látom, nemigen hozza izgalomba, amit átélt, Kate – mondta a férfi. – Pedig
izgalmas.
– Én csak ijesztőnek találom.
– Tehát egy élve eltemetett lányban azonnal megorrontja a címlapsztorit, de afölött
csak úgy elsiklik, hogy maga az első ember, aki bizonyítékot szolgáltat a halál utáni
életre?
Kate először azt hitte, hogy az orvos humorizál. De aztán észrevette a férfi arcára
kiülő rosszindulatot. Elszorult a torka.
– Szeretnék elvégezni magán néhány vizsgálatot.
– Vizsgálatot?
 – Megnézzük, hogy tovább tudjuk-e vinni ezt az élményt.
– Úgy érti, megismételni?
– Igen. Kontrolláltabb körülmények között. – Összedörzsölte a kezét. – Gondolja
csak el, micsoda szenzációs cikk lehetne ebből!
– Köszönöm, nem kérek belőle.
– Miért nem?
Kate tekintete most a plafon jellegtelen habszivacs kockáira vándorolt. A fejében ott
zakatoltak Dora Runcorn szavai. Látta Howie-t, ahogy megjelent előtte, hallotta a
figyelmeztető szavait. A korábbi bátorsága kezdett elpárologni. Megborzongott.
– Azért, mert ezzel olyasmibe ütném az orromat, amibe nem kéne.
– Nem olvasta gyerekkorában a Bibliát? Nem emlékszik Szent Pál levelére?
„Amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy éreztem, mint gyermek, úgy
gondolkoztam, mint gyermek; amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki
dolgokat. Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre.”
– Emlékszem – mondta Kate.
– Isten akarata az, hogy itt, a földi síkon csak sötétben tapogatózó gyerekek
legyünk. A fényt csak akkor láthatjuk meg, ha meghalunk. Én mindig is úgy éreztem,
hogy Isten egy felfuvalkodott szemétláda. Föl nem foghatom, miért ne láthatna ma
már egy kicsit többet az ember. Miért kellene örökkön-örökké egy félhomályos
világban élnünk, mint a félvak mélytengeri lényeknek? – Dr. Swire-nak kezdtek
kifehéredni az ujjbütykei. Kate-et megrémítette, hogy ilyen indulat fortyog benne.
– Maga azt mondja: „Isten hatalmat adott a kezembe, de nem élhetek vele.” Én pedig
azt kérdezem: ugyan miért nem? Mitől fél az Úr? Miféle takargatnivalója van, mit
rejteget előlünk?
– Ha én magam meg is lennék győződve az igazamról, nem hiszem, hogy bárki
elhinné, amit a cikkemben írnék.
Az orvos kis, kerek ajkai összepréselődtek.
– Dehogynem hinnék el! Mert tudja, Kate, én be is tudom bizonyítani. – A
drótketrecre mutatott. – Nem hiszem, hogy látott volna már ilyesmit. – Azzal elhúzott
egy reteszt, és kinyitotta a ketrec hátsó részét. Olyan volt, mint egy miniatűr műtő: volt
benne egy párnázott acélasztal meg egy infúziós állvánnyal, gáz- és oxigéntartállyal,
lélegeztetővel, valamint egy mindenféle huzalokkal, mérőműszerekkel fölszerelt
altatógép. Az asztal fölött pedig üstdoblámpa helyett szigetelt drótháló húzódott a
mennyezet teljes hosszában.
– Ez az én Faraday-kalitkám – mondta büszkén dr. Swire.
Kate kényelmetlenül érezte magát.
– Az mit jelent?
– A maga testen kívüli élménye csaknem megdönthetetlen bizonyítékot szolgáltat,
Kate, csak egyetlen apró mozaikdarabka hiányzik. Az egyetlen lehetséges
magyarázat, amit nem zárhatunk ki, a telepátia. Természetesen tudtam, hogy a lámpa
tetején ott van a háromszög alakú jelzés, mivel én rajzoltam oda. Elképzelhető, hogy
maga, amikor a műtőasztalon feküdt, megváltozott tudatállapotában vette az én
agyhullámaimat, és így jutott el magához a háromszög képe.
– És mit tud ez a Faraday-kalitka?
– Elektronikus pajzsot von a kísérleti alany köré. Márpedig ha létezik telepátia,
akkor nem lehet más, mint az agy által kibocsátott, elektronikus alapú rádiójel.
Elektronikus pajzson tehát nem juthat át.
– És ez mit bizonyít?
 – Ha valaki, aki odabent van, és nincs agytevékenysége, a kalitkán kívül zajló
dolgokat lát, az perdöntő bizonyíték arra, hogy az ember tudata a testétől elkülönülve
is képes létezni.
Kate-et legalább annyira nyugtalanította az aneszteziológus arckifejezése, mint az,
amit mondott.
– És maga szerint ez bizonyítaná, hogy van élet a halál után?
– Ki kell derítenünk, Kate. Muszáj. Egyszerűen muszáj! – Átment a helyiség túlsó
felébe, kihúzott egy fiókot, és kivett belőle egy fehér papírba bugyolált kis csomagot. –
Muszáj kiderítenünk!
– De miért? Az emberiség eddig is megvolt valahogy e nélkül a tudás nélkül.
– Valahogy megvolt, de nem valami jól. – Az orvos kivett a csomagból egy
ampullát, és a fény felé tartotta. – És a szabályok megváltoztak. Régebben a vallás
alkotta a szabályokat, most a tudomány. És a tudomány úgy döntött, hogy aki
agyhalott, az halott. De maga jól tudja, hogy ez nem igaz, ugye?
– Tényleg?
– Hát persze. Saját tapasztalatából tudja. Tegyük föl, hogy valóban a teste fölött
lebegett, aztán meg egy alagútban suhant, és visszajött onnan. És amikor fölébredt,
megint ott volt a saját testében. Igaz?
– Igen.
– És mi lebegett a teste fölött, mi ment be az alagútba? A lelke? A tudata?
Kate próbálta fölidézni, de megrémítette az emlék. Megrémítette, hogy mennyire
egyedül volt és van. Nem szólt semmit, mert nem igazán tudta, hogy mit mondhatna.
– És a lelke, vagy a tudata azért jött vissza, mert visszaküldte a bátyja, Howie?
– Hát… gondolom, igen.
– Aztán fölébredt, és ott volt az akutszobában?
– Igen.
– Ha nem ébredt volna föl, és az EEG-görbéje még mindig lapos lett volna, mit
gondol, mi történt volna?
– Nem tudom.
– Lehet, hogy valamiféle köztes állapotba került volna. A teste fölött lebegett volna,
és nem lett volna se élő, se holt.
– Ez elég elrugaszkodottan hangzik.
Dr. Swire újabb csomagot vett elő a fiókból, és föltépte. Fecskendő volt benne.
Kate megbűvölten nézte.
– Nincs benne semmi elrugaszkodott – mondta az orvos. – Egyesek szerint a lélek
ezüstzsinórral van odaerősítve a testhez. Erre nincs bizonyítékom, de azt hiszem, a
test amolyan akkumulátor lehet. Lapos EEG-görbéjű testben nem létezhetünk, mert a
tudat halott agyban nem tud létezni, ezért a testünk fölött lebegünk. Eljuthatunk a
túlvilág határára, de bebocsátást nem nyerhetünk. Amíg a testünk még él, nem
léphetjük át a határt.
– Miért nem?
– Azért, mert Isten meg akarja őrizni az Ő kis titkait. Ha meghalsz, rendben,
átköltözöl a túlvilágra, de amíg egy cseppnyi élet is van a testedben, amíg egy
szemernyi esély is van az újraélesztésre, addig visszaküldenek. Ugyanazt az üzenetet
kapjuk mindannyian: Vissza kell menned! – Dr. Swire vigyorogva az ampullába döfte
a tűt. – Tehát lóvá kell tennünk Istent. Olyan meggyőzően kell létrehoznunk a halál
állapotát, hogy Ő is higgyen nekünk.
– Lóvá kell tennünk Istent?
 – Igen – mondta dr. Swire, miközben fölszívta a folyadékot az ampullából.
– És hogyan? – Kate most már eldöntötte magában, hogy ez az ember komplett
őrült.
Az orvos föltartotta a fecskendőt a levegőbe, és megnyomta a dugattyúját. A tűből
folyadék fröccsent.
– Ezzel.
– És mi ez?
– Nincs piaci neve. A klórpromazin nevű ganglionblokkoló szer és egy hosszú
hatású fenobarbiton kombinációja. Az utóbbit az epilepszia kezelésére fejlesztette ki
egy svájci gyógyszergyár, de a hatása miatt nem használják. Túlságosan hosszú
kómába estek tőle az emberek, teljesen leállította az agyműködésüket. A
hipotermiával majdnem megegyező tüneteket mutattak: vérnyomáscsökkenés,
harminc másodpercenként egy szívdobbanás, sőt időnként még annál is lényegesen
lassúbb szívritmus. – Dr. Swire most Kate-hez fordult. – Azt hittem, hogy Sally
Donaldsonnak túl sokat adtam be, de úgy tűnik, mégsem.
Kate hátrált előle. Egyesével gördültek le a bőrén a páni félelem hideg, vizes
cseppjei. Az orvos arcát fürkészte, onnan próbálta leolvasni, hogy mire készül.
Valami olyasmit hallok, hogy „árvíz vár.” Az árvízről akar mondani valamit.
Foglalkozik árvízzel?
És akkor rájött. Egyszerre beugrott neki, hogy mit jelentett Dora Runcorn, a
médium üzenete.
Azt hiszem, nagyon vigyáznia kell. Árvíznek a közelébe se menjen soha.
Valami olyasmit hallok, hogy „árviz vár.”
Nem „árvíz vár”, hanem Harvey Swire!
Végig ott volt a megoldás az orra előtt. Úgy érezte magát, mintha irdatlan kő zuhant
volna rá. Aztán csak szép csöndben fortyogott benne a düh. Hogy is lehetett ennyire
vak?
– Nagyot csalódtam magában, Kate. Pedig azt hittem, nagy szerencse ért. Hogy itt
van egy újságíró, aki komoly hírnévre és vagyonra tehet szert azzal, hogy
bebizonyítja: van élet a halál után! Igen, ezt bizonyíthatná be, és a felfedezését egy
szakmailag elismert aneszteziológus is szentesítené. Erre maga gúnyolódik velem.
– Nem gúnyolódom magával.
Az orvos egy lépéssel közelebb jött. A tűből újabb csepp buggyant ki.
– Nem? Pedig maga igen szellemes nőszemély, nem igaz? Fő, hogy meglegyen a
sztori. Mit számít, ha kideríthetjük, hogy van-e Isten vagy nincs, mit számít, hogy van-
e élet a halál után, csak teleírhassunk egy-két hasábot valami olcsó süketeléssel,
igaz?
– Mit művelt Sally Donaldsonnal? Kísérletezett egy várandós nővel?
– A kísérletek nagyon fontosak az emberiség számára, Kate.
– Nem így gondolta Hitler is?
– Már megint gúnyolódik, Kate. Folyton csak gúnyolódik.
– Hol van a köröm, amit elvitt a lakásomról? És a film a fényképezőgépemből?
– Hogy van a kedves nénikéje?
– A nénikém?
– Tudja, aki hospice-ban haldoklik.
– Maga valami elképesztő!
– Megmondom én magának, mi az elképesztő, kislány. Az az elképesztő, hogy
húsz éve várok egy ilyen alanyra, mint maga, erre magát nem érdekli a dolog. Ez az
elképesztő! Sally Donaldsont felejtse el, ő nem fontos. Maga a fontos! Hát nem érti?
Azt hittem, odalesz a gyönyörtől, ahogy odalenne bárki más. Annyira odalesz tőle,
hogy magasról tesz a lignokainra. Kit érdekel a módszer? Az a fontos, hogy működik!
Az a fontos, hogy maga átélte, amit átélt! Hát nem érti?
– Hány embert ölt meg húsz év alatt, dr. Swire? Vagy már össze sem tudja
számolni? – Kate előhúzott a kabátzsebéből egy papírlapot, és széthajtogatta.
– 1972-től 76-ig a glasgow-i Királyi Kórházban dolgozott, az idegsebészet és az
intenzív osztály aneszteziológusa volt. Az érkezése előtti öt év során átlagosan évente
négy status epilepticus esetük volt. A négy év alatt, amíg ott dolgozott, ez a szám
évente hatra nőtt, majd a távozása után ismét négyre csökkent. Az érkezése előtti öt
évben az intenzíven tizennyolc százalék volt a halálozási arány. Amíg ott dolgozott,
fölment huszonhárom százalékra, majd a távozása után tizenhat százalékra csökkent.
Fölolvassam a másik négy munkahelye adatait is? Nagyjából ugyanilyenek.
– Maga tényleg okos lány, Kate. Megcsinálta a házi feladatát. Egy kicsivel okosabb
is, mint kellene. Olyan okos, hogy azzal csak árt magának. – A férfi megint tett egy
lépést Kate felé.
Kate az injekciós tűre nézett.
– Meg akar ölni? Azt hiszem, most nehezebb lesz a dolga a korrupt temetkezési
vállalkozóval, a korrupt halottkémmel meg a korrupt patológussal! – Furcsamód
mintha a távolból jött volna a saját hangja.
– Nem vesztegettem meg sem a halottkémet, sem a patológust, Kate. Egyszerűen
arról van szó, hogy nem mindig tudják, mit keressenek és hol. Ahogy maga sem.
Kate egy pillanatra kába lett, mintha csak álmodta volna ezt az egészet. Az arca
előbb tűzforró lett, aztán jéghideg. Mázsás súllyal kongott a fülében a szoba csöndje.
– Úgyis rá fognak jönni, hogy mit adott be nekem. – Visszhangzott a hangja.
– Hát persze, Kate. Én fogom elmondani nekik.
– Ezt meg hogy érti? – Kate alig hallhatóan formálta a szájával a szavakat.
– Azt fogom mondani nekik, hogy azért jött be hozzám, mert furcsán érezte magát,
és itt epilepsziás rohamot kapott.
– Nem vagyok epilepsziás.
– A kórtörténete szerint az. A balesete óta.
Kate a fejét rázta.
– A neurológus megállapította, hogy nem vagyok az.
– Az epilepsziával kapcsolatban az a szomorú tény, Kate, hogy a neurológusok
soha nem lehetnek biztosak a dolgukban.
Kate minden porcikáját átjárta a félelem. A fejében szinte sikított Dora Runcorn
hangja, és sikított Howie is. Futni kezdett az ajtó felé, de mintha ólomlábakon járt
volna. Furcsa volt, hogy csak nagy erőfeszítések árán tudja mozgatni a lábait.
Megragadta a kilincset, forgatta, rángatta, de az ajtó nem nyílt ki. Még jobban húzta,
de hiába.
– Ahhoz kell a kulcs is, Kate – szólalt meg az orvos.
Kate hátrafordult. Lassan mozdult a feje, mintha a nyaka és az agya közt nem
lenne túl jó az összhang. Dr. Swire a zsebébe dugta a kezét, és kivette a kulcsot.
– Na, jöjjön, vegye el! – Még magasabbra emelte az injekciós tűt. – A magáé lehet,
ha akarja. De nem jut vele messzire.
Kate szaporán, erősen zihált.
– Emlékszik arra, amikor a műtét alatt ébren volt, Kate? Amikor érezte a fájdalmat,
de az izmai le voltak bénulva, és nem tudott megmozdulni? Akkor egy vecuronium
nevű gyógyszert használtam.
 Kate nem szólt semmit.
– Hasonlít az amazonasi indiánok nyílmérgéhez. Azzal bénítják le a
zsákmányukat. Meg az ellenségeiket. Sajnos, szájon át beadva nem hatásos, ezért a
kávéjába egy midazolam nevű gyógyszert tettem. Szájon át az sem hat olyan
gyorsan, mint intravénásan, mert a gyomor nyálkahártyáján keresztül kell felszívódnia.
De ne aggódjon, Kate, nem operálom meg, úgyhogy nem fog fájni. Ja, és amiatt sem
kell aggódnia, hogy utólag kimutatják a szert. Majd pár napig lélegeztetőn tartom az
intenzíven, amíg ki nem ürül a szervezetéből. Sajnos, kénytelen leszek
lélegeztetőgépre tenni, mert pár percen belül elalszik, majd a tüdeje felmondja a
szolgálatot, és e nélkül nem tudna lélegezni.
Kate arcán könnyek gördültek le, az ajkába harapott. Őrült! Ez az ember őrült. Kell,
hogy legyen valami kiút! Nekilódult, és a férfit kikerülve a másik ajtó felé tántorgott.
Minden erejét össze kellett szednie, hogy mozgatni tudja a lábait, meg kellett küzdenie
minden lépésért. Mintha vízben gázolt volna.
Megragadta a kilincset, föltépte az ajtót, és bebotladozott a hosszúkás helyiségbe,
amelyet csak az ott sorakozó oszcilloszkópok élénkzöld kijelzője világított meg
valamelyest. A képernyőkön hol hegyesebb, hol laposabb görbéket látott, de voltak
kilapult, egyenes vonalak is.
Kate orrát egyből megcsapta az állatszag, amikor belépett. Penetráns szag volt,
már-már elviselhetetlenül erős. Elindult a monitorok között, meg az alattuk fekvő
mozdulatlan alakok között.
Egyik-másik őt nézte. A sötétben ugyanúgy világított a szemük, mint a képernyők.
Kate kővé dermedt. A zöldes homályból újabb szemek villantak elő. A furcsa
lények feje mozgott, bár a testük már képtelen volt erre. Macskák voltak. Legalább
harmincan. Mindegyik egy-egy oszcilloszkóp alatt hevert, mindegyiknek hiányzott a
koponyafedele, és mindegyiknek elektródokat erősítettek a csupasz agyára.
Kate felsikoltott.
Aztán még egyszer, mert nekiment a falnak. Nagyot koppant a kemény, nyirkos
téglán.
Dr. Swire kezében az injekciós tűvel, mozdulatlanul állt az ajtóban. Kate érezte,
hogy mindjárt összecsuklik a térde, de nem hagyta magát. Nem adta meg magát az
energiáját elszívó, szemhéját kis híján lezáró fáradtságnak.
Az isten szerelmére, muszáj továbbmennem!
Aztán már tudta, mit kell tennie.
Cikcakkban, támolyogva indult el a férfi felé a zöld vonalak, drágaköveket idéző
szemek, csillogó macskaagyak között. Visszapattant az ajtófélfáról. A férfira nézett,
szólásra nyitotta a száját, majd összecsuklott.
Mozdulatlanul feküdt a padlón. Kis híján megsüketítette a hevesen kalapáló szíve.
A férfi mordult egyet, és Kate érezte, hogy a vállánál fogva nagy erővel megrántja.
Összefüggéstelenül motyogva hagyta, hogy dr. Swire arrébb vonszolja a padlón, és
hamarosan hallotta, ahogy zörögve nyílik a drótketrec.
A férfi erősen zihált, látszott, hogy nincs jó erőben. Kate megpróbálta egy kicsit
megmozdítani a karját. Úgy érezte, lassan reagál. Elnehezült a szemhéja, és ő
kezdett pánikba esni, hogy a szeme végleg csukva marad, hiába próbálja kinyitni. A
feje tompán puffant valami kemény felületen. Az aneszteziológus megint mordult
egyet. Kate már egyre kevésbé érezte a végtagjait.
Elnyúlva feküdt a földön. Érezte, hogy föltolják a kabátja és a pulóvere ujját. Aztán
koppant valami a bal csuklóján, majd újabb, erős koppintások követték az elsőt. A férfi
fölemelte a kézfejét. Érezte a szájszagát.
 Könyörögve kérlek, Uram, adj erőt!
Most!
Megpróbálta fölnyitni a szemhéját. Nem ment. Tovább erőltette, majd még egyszer
nekidurálta magát. Sikerült! Egy pillanatra látta a férfi riadt tekintetét, aztán
villámgyorsan a szemébe nyomta a zsibbadt, ólmos ujjait, belenyomta jó erősen.
Ezután az oldalára hengeredett, és az orvos csuklójába mélyesztette a fogait,
miközben a szemétől öt-tíz centire ott csillogott az injekciós tű. Megragadta a szabad
kezével a fecskendőt, és belevágta a férfi hasába, jó erősen megnyomva a dugattyút.
Dr. Swire a levegőt karmolászva rázuhant, ő pedig csak nyomta belé a tűt, és forgatta
a szemében az ujjait. A férfi eszelősen csapkodva püfölte őt, és közben üvöltözött.
– Te büdös kurva! Te, te…
 43. fejezet
1990. november 4., vasárnap

Harvey Swire elborzadva nézte az alóla kicsúszó testét. A drótháló mellett lassan
fölemelkedett. Mintha valami régi típusú liftben lennék, gondolta.
Látta, hogy az újságírólány a szemébe mélyeszti az ujjait, ő pedig kapálózik, de
egyre lassabban, látta, hogy kétségbeesetten nyúl a fecskendőért, amelyet a lány a
hasába döfött, de a keze kővé dermed, mielőtt odaérne.
Látta magát, ahogy háttal nekiesik a dróthálónak, majd hátrabillent fejjel
összeroskad, és közben a nyitott szeme fölfelé bámul. Kíváncsi lett volna, hogy most,
a legvégső pillanatban vajon látja-e az a szempár a test fölött lebegő önmagát?
Aztán fortyogni kezdett benne a tehetetlen düh. Kapcsold be az áramot, te hülye
picsa! Legalább annyit tegyél meg! Kapcsold már be a Faraday-kalitkát! Nézte, ahogy
az injekciós fecskendőt még mindig szorongató újságírólány lassan feltápászkodik a
földről. Aztán megint a saját testére vándorolt a tekintete, az üvegesedő, immár
biztosan vak szemére, a zilált hajára, az inggallérja fölfelé álló hegyére, az arcán
szivárgó vérre.
A kis riporternő igyekezett kiegyenesedni. Előrebukott, az arca jól odanyomódott a
dróthálóhoz. Fájhatott neki.
Jól van!
A lány a dróthálóba kapaszkodva próbálta visszanyerni az egyensúlyát. Már nem
kell sok, gondolta Harvey. Csak még egy kicsit maradj, amíg a midazolam kifejti teljes
hatását, és akkor majd bánni fogod, amit tettél, szuka! Még pár perc, és elalszol. Leáll
a tüdőd, leáll a légzésed.
Elmosolyodott.
A lány az ajtó felé tántorgott, majd imbolyogva megállt, és visszadülöngélt Harvey
élettelen testéhez. Bedugta a kezét a zakózsebébe, és előhúzta onnan a
kulcscsomót.
A rafinált kis szuka!
Ekkor a lány térde hirtelen összecsuklott, szeme lecsukódott. Oldalvást, lecsüngő
fejjel nekizuhant a dróthálónak, és pár másodpercig úgy maradt. Aztán megrázkódott,
mintha álmából riadna föl, vetett egy gyanakvó pillantást Harvey testére, és az ajtó felé
hátrált.
Harvey a plafonon ismét elmosolyodott. Tehát a csaj még mindig fél tőle. Fél, hogy
a nyomába ered.
Kate sorban megpróbálta beilleszteni a kulcsokat a zárba. A harmadik nyitotta. Két
kézzel a kilincsbe csimpaszkodva fölhúzta magát, de az ajtó befelé kinyílt, ő pedig
megbotlott, hanyatt esett, és ott vonaglott a padlón. Akár egy döglődő bogár
– gondolta Harvey.
A lány feje jobbra-balra forgott, az ujjai ide-oda siklottak a szőnyegen. Lecsukódott
a szeme. Aztán kinyitotta, pislogott, majd, mintha lassított felvétel mutatná, az oldalára
hengeredett, és tapogatózva megkereste a fecskendőt. Megragadta a kilincset,
fölhúzta magát, és talpra állt. Lassú, bizonytalan léptekkel ment át az irodába,
kétoldalt az ajtófélfába kapaszkodott, mint egy vak ember. Megpróbálta fölvenni a
telefont, de leverte a kagylót a földre. Utánakapott, mire az egész készülék lecsúszott
az asztalról, és eltört a foglalata.
A lány most visszatette a telefont az asztalra, majd a nyakához szorította a kagylót,
és az ujjai a tárcsa felé nyúltak. A kagyló kicsúszott az álla alól, és nagyot koppant az
asztallapon. A lány minden egyes számjegy után szünetet tartva tárcsázott: kilenc,
kilenc, kilenc. Aztán megint fölvette a kagylót.
Talán meg kéne várnod, míg a központ vonalat ad, te hülye szuka!
Kate a füléhez tartotta a kagylót, majd újra tárcsázott. Megtántorodott, lecsukódott
a szeme, és elesett. Vele együtt a földre zuhant a telefon is, és a zsinórja kiszakadt a
falból.
Harvey látta, hogy a fekvő lány arcán patakzik a könny, zilált haja beletapad, az
ajkai pedig némán segélykérő szavakat formálnak. Aztán a könyökére támaszkodott,
majd föltérdelt, és négykézláb az ajtó felé indult. Kinyitotta, majd ismét fölhúzta magát
álló helyzetbe, és kitámolygott a folyosóra, imbolyogva, hol az egyik, hol a másik
falnak ütközve ment tovább, majd a lépcső tövében megint elesett.
Sok szerencsét, szuka!
A lány föltápászkodott, és elindult fölfelé a lépcsőn. El is jutott félútig, de ekkor
elgyengült a korlátot markoló keze, és visszacsúszott. Arca a lépcsőfokokhoz
csapódott, és végül reszketve, összekucorodva újra ott hevert a lépcső aljában.
Fölemelte a jobb kezét, amelyben még mindig ott volt a fecskendő, de Harvey azt is
látta, hogy a tű már letört róla. Aztán a lány keze bágyadtan visszahullott. A bal
kezével segítve megint fölemelte, föltette a fecskendőt meg a kulcscsomót egy
következő lépcsőfokra, majd az ujjai a korlátra fonódtak, és lassan, egyesével
megküzdött a fokokkal. Mindig eggyel följebb tette a fecskendőt meg a kulcscsomót is.
Végül fölért, és bejutott a labor ajtaján, majd zihálva elterült a padlón.
Aztán előrearaszolt, és ahogy fölküzdötte magát fél térdre, nekiütközött az egyik
munkaasztal lábának. Egy üveg piros festék leesett a padlóra, és ripityára tört.
Üvegszilánkok záporoztak rá, majd lefejelte a padlón összegyűlt festéktócsát. Harvey-
t arra a képre emlékeztette a lány, amelyet még gyerekkorában látott a Paris
Matchban: a gengszterre, aki holtan borul az asztalra, és a halántékából a
borospoharába folyik a vér.
A lány megint föltérdelt, majd egy másik asztalnak ütközve megpördült. Valahogy
eljutott az ajtóig, ahol ügyetlenkedett egy sort a kulcsokkal, de végül kinyitotta, és
kimászott.
Az esőtől meg a széltől mintha valamelyest föléledt volna. Nagy nehezen talpra állt,
az udvaron át a kerítés felé botladozott, és már majdnem a kapunál volt, amikor
megint összeesett. Mozdulatlanul hevert a földön, a feje oldalvást egy pocsolyában
pihent.
Na, most már véged van, szuka!
A lány keze megrándult, ökölbe szorult, majd elernyedt. Küzdött, egyre csak
küzdött. Víz szivárgott a szájába, mire ő köpködve megrázkódott. Átdugta az ujjait a
dróthálón, és apránként, lyukról lyukra fölhúzta magát. Belepróbálta az egyik kulcsot a
zárba, aztán elejtette a kulcscsomót, de fölvette, és újra próbálkozott. A kapu kinyílt,
és magával vitte a lányt is. A fecskendő kiesett a kezéből, és a csalánosba gurult, de a
lány ezt észre sem vette. Egyre lassabban vánszorogva elhagyta a parkolót, elhaladt
a buldózer és az öltözőkonténerek mellett.
Gumiperemes ajtóhoz ért. Fejjel belökte, majd négykézláb átküzdötte magát a
nehéz, lengő gumicsíkokon is, és kijutott a meredeken emelkedő padlóra. Előtte
hosszú, néptelen, gyéren megvilágított folyosó nyúlt el. A távolban gőz gomolygott, és
valami gép halk zúgása rezonált. A lány megállt, az ujjai hiába karmolászták a
mocskos linóleumpadlót. Már nem maradt elég ereje ahhoz, hogy továbblökje magát.
Kis cseppekben potyogott a padlóra az esővízzel keveredett piros festék vagy vér,
vagy mindkettő.
Harvey Swire elmosolyodott.
Nyikorgás hallatszott. Aztán ajtócsapódás.
Két alak bukkant föl a folyosó túlsó végén. Két nagykabátos, cseverésző nővér volt,
most adták le a szolgálatot.
Tűnjetek már el!
A lányhoz közelebb érve futásnak eredtek.
Hagyjátok ott, ahol van, hülye picsák!
Letérdeltek Kate mellé.
– Részeg? – kérdezte az egyik.
– Nem, nem érzek piaszagot. Alighanem drogos, és túladagolt magának valamit.
– Istenem, milyen állapotban van szegénykém! Biztos jól elesett.
Harvey Swire látta, hogy Kate fölnéz, és kétségbeesetten rázza a fejét. A szája
némán szavakat formált.
– Mit vett be? – kérdezték tőle.
– Mmm… – nyögött fel Kate.
– Meg tudja mondani, mit vet be? – kérdezte ismét a nővér. – Valami gyógyszert,
vagy drogot? – A kolléganőjéhez fordult. – Gyorsan hívj egy orvost!
Kate az ajkát is alig tudta mozgatni.
Hagyjátok már a hülye szukát!
– Mid… – kezdte Kate.
– Mid? – visszhangozta a nővér.
Hagyjátok már!
– Midaz… midaz…
Hagyjátok már!
– Midaz?
– Azo… midazolam.
Hagyjátok… már…
Aztán Harvey Swire az udvar fölött visszafelé, a labor felé sodródott a levegőben.
Vissza a testébe, ahogy sok-sok évvel ezelőtt. Minden rendben. Elkapja a szukát.
Elkapja, mielőtt pofázhatna.
Már a drótketrecben heverő teste fölött lebegett, meredten bámulta az üveges
szempár. Elkapom! Végzek a kis ribanccal!
Aztán valami rángatni kezdte.
Jaj, ne!
Egy láthatatlan erő csak húzta, húzta fölfelé, be akarta szippantani.
Hadd kapjam el!
Odalent egyre kisebbre zsugorodott a teste. Húzták, vonszolták, egyre távolabb
került önmagától, ám ő nem akart menni. – Ne! Hadd kapjam el! – üvöltött, de nem
jött ki hang a torkán. Körülzárta a sötétség, és kezdett elfogyni a meleg is. Harvey
magányosnak és tehetetlennek érezte magát. És félt. Falak fogták körbe:
beszippantotta az alagút, mint az ereszcsatorna a legyet. Pörögve-forogva,
szélsebesen sodródott a sötétség örvényében.
 Aztán lelassult a pörgés. Harvey megnyugodott. Tudta, hol van, tudta, merre tart. Itt
már járt. Egy percen belül jön a fény. A ragyogó, fehér fény. És meleg is lesz.
De nem. Még mindig sötét volt. És már nem mozgott.
Érzékelte, hogy emberek vannak körülötte, és figyelik. Pánikba esett, elkiáltotta
magát:
– Hahó! – Vékonyka volt a hangja, mint egy riadt gyereké. Aztán az édesanyját
hallotta. De nem üdvözölte örömmel, nem volt kedves a hangja.
– Harvey, vissza kell menned.
– Mami! – üvöltötte Harvey.
– Vissza kell menned! – ismételte az anyja. Haragos volt a hangja, mintha szidná.
– Mami!
– Vissza!
– Neee!
Aztán csönd lett. Harvey egyedül volt. Teljesen egyedül.

44. fejezet
1990. november 7., szerda

Kate-et kedd este kitolták az intenzívről. Már önállóan szedte a levegőt, a

lélegeztetőcsövet kivették, de ahhoz még túl kába volt, hogy fölismerje a környezetét.
Kitolták a liftből, vissza a Leggett 1-es osztályra, majd be az egyik szobába – annak a
szomszédjába, ahonnan két napja hazaengedték.
Patrick elmosódó alakja jelent meg előtte, és halovány mosolyra húzódott a
csúnyán összeszabdalt szája. Aztán átaludta az éjszakát. Amikor reggel fölébredt,
zavartan, a kábulat ködfátyolán át bámulta a helyiség csupasz, krémszínű falait.
Megnézte magának a zsanéros karra erősített kis tévét, a faliszekrényt meg a
virágvázát is. Aztán felült.
Biztos volt benne, hogy elbocsátották a kórházból, és Patrick hazavitte – hacsak
nem álom volt az egész. Aztán észrevette a bekötözött kezét meg a tönkrement,
betört körmeit, és belenyilallt az idegesség, mintha dugóhúzót forgattak volna a
gyomrában. Próbált visszagondolni arra, hogy mi történt vele, de mintha acélfalat
emeltek volna az agyában. A fal túloldalán volt valami fölöttébb nyugtalanító, de ő
nem tudott oda átjutni.
A függöny szét volt húzva. Az ablakon kinézve sárga darukarról lelógó kampót
látott. A háttérben a felhők úgy rohantak a metálszürke égbolton, ahogy a hullámverés
ostromolja a tengerpartot. Kate gondolatai pedig az acélfalat ostromolták.
Dr. Swire…
Dr. Swire jött felé. Egyre közelebbről látta az arcát. Már egészen közel volt hozzá…
Nyílt az ajtó. Kate jó erősen megmarkolta a takaróját, és már-már felsikoltott, mert
nagyon félt, hogy dr. Swire lesz az. De csak egy nővér jött be: a magas, savanyú
képű, szőke nővér, akit az előző héten többször is látott.
– Fölébredt? Kér reggelit?
 – Igen, köszönöm – mondta Kate, pedig nem volt éhes. Mielőtt bármi mást
mondhatott volna, a nővér kiment. Lelki szemei előtt megint az aneszteziológus arca
jelent meg, de most nagyobb kiadásban, és még közelebbről látta. Kopogtak.
– Tessék! – szólt ki gyenge hangon Kate.
Magas férfi jött be a szobába begombolatlan fehér köpenyben, és nyomatékosan
becsukta maga mögött az ajtót. Ötven felé járhatott, őszülő, ritkuló fekete haját
egyenesen hátrafésülte. A takaros, rendezett, komoly arcvonásai mellett elég furcsán
hatott bozontos szemöldöke.
– Dr. Baynes vagyok, a kórház igazgató főorvosa – mutatkozott be a társadalom
felső rétegeire jellemző, régimódi, kissé pattogó hanghordozással. – Hogy érzi
magát? – Gondterhelten futtatta végig a tekintetét Kate-en.
– Össze vagyok zavarodva.
A férfinak kissé megrándult a szája széle.
– Hát, igen, össze vagyunk zavarodva mi magunk is. Gondoltam, maga talán
fölvilágosít minket, hogy mi a csuda történt.
A sárga darukaron lógó kampó most lassan elindult lefelé. Kate-nek határozottan
úgy tűnt, hogy kiesett az emlékezetéből egy időszak. Ugye? Hiszen már hazament,
most meg újra itt van.
– Talán föl tudom frissíteni egy kicsit az emlékezetét – mondta az orvos. –
Vasárnap késő este kábult állapotban találták meg a kórház egyik folyosóján, a
kezében egy nyilvánvalóan lopott kulcscsomóval. És a kórház
kutatólaboratóriumában valamiféle dulakodás történt. Korábban pedig dr. Swire-ral
látták magát a műtők előtti folyosón.
Kate erősen törte a fejét, és egy pillanatra lehunyta a szemét. Dr. Swire… Hosszú
kutyagolás… Folyosók, kapunyitás… Aztán látta maga előtt dr. Swire arcát. Folyadék
spriccelt egy tűből… Félve nyitotta ki a szemét.
– Nem tudom, mi történt – mondta. – Próbálom fölidézni.
Most már kezdtek tisztábban előjönni az emlékei, de nem tudta, megbízhat-e dr.
Baynesben. Vagy bárkiben a kórháziak közül…
– Dr. Swire mit mondott? – kérdezte.
A férfinak ismét megrándult a szája széle.
– Dr. Swire sajnálatos módon halott.
Kate-nek mintha berobbant volna a füle. Zsibbadtság áradt szét a tagjaiban: csak
azt érezte, hogy a lüktető pulzusa szinte cibálja a jobb csuklóját.
– Halott? – Rezegtek a hangszálai, de nem hallotta a szót, amit kimondott. Az
orvos szája is mozgott. Kate füle pukkant egyet. – Halott? – ismételte.
– Akkor esetleg elmondaná, mi történt?
Megint kopogtak, és belépett Patrick. Kate magabiztossága egy csapásra
visszatért. Legszívesebben kiugrott volna az ágyból, és átölelte volna a férfit.
– Szia – mondta.
Patrick az orvosra, majd Kate-re nézett.
– Várjak egy kicsit kint?
– Ha nincs ellene kifogása – mondta dr. Baynes.
– Patrick! – szólalt meg hangosan Kate.
Patrick kérdő pillantást vetett rá.
– Ne menj messze! Kérlek!
– Itt leszek az ajtó előtt. – Azzal Patrick kihátrált, és becsukta az ajtót.
Kate a bekötözött kezeit forgatta, megvizsgálta mindkét oldalukat.
 – Dr. Swire meg akart ölni – mondta immár bátrabban.
– Micsoda? Ne legyen nevetséges! Maga még mindig delirál a túladagolt
gyógyszertől!
– Megpróbált megölni.
– Maga Catherine Hemingway, ugye? És az Evening Newsnál dolgozik.
– Igen.
– Szép kis vihart kavart a sületlenségeivel az exhumálás körül! Ez bizonyára
nagyon fölzaklatta dr. Swire-t. Ahogy mindannyiunkat. Maga súlyosan zavart elméjű
nő! És tolvaj.
– Nem hiszek a fülemnek – mondta Kate.
– És ha majd felelnie kell mindazért, amit művelt, végképp nem fog hinni a fülének!
Dr. Swire meghalt, hála magának! Vasárnap este szívinfarktusban elhunyt. Volt egy
krónikus szívbetegsége, amit mindenki elől titkolt. Sally Donaldson az ő betege volt,
ezért – mivel a gyógyításra tette föl az életét – nagyon a szívére vette a maga cikkét.
Úgy érezte, a jó híre forog kockán. Borzalmas lelki gyötrelmeket élt át, óriási nyomás
nehezedett rá, és mindez maga miatt, teljesen fölöslegesen!
Kate előtt percről percre egyre tisztábban idéződtek föl a történtek.
– Ön súlyosan téved – mondta.
Az orvos a fehér köpenye zsebébe süllyesztette a kezét.
– Nem, nem tévedek. A kórházunknak nagyon elege van magából! A cikke
súlyosan ártott a jó hírünknek, ezenkívül időnkbe és pénzünkbe került, hogy
kipumpáljuk magából a túladagolt midazolamot. Ha kíváncsi a véleményemre, maga
pszichiátriai kezelésre szorul. Nyilvánvalóan labilis idegzetű.
Dr. Swire vigyora. A tű, amely egyre közelebb van hozzá, már csak centiméterekre
a szemétől…
– Hogyan… hogyan halt meg dr. Swire?
Nyílt az ajtó, és belépett a nővér a tálcával, amelyen Kate reggelijét hozta. Kate a
nyitott ajtón át nem látta Patricket.
– Ha ennyire érdekli – felelte az orvos –, elárulhatom, hogy egy hipertrófiás
kardiomiopátia nevű örökletes betegségben hunyt el.
– Letehetem a tálcát, doktor úr? – kérdezte a nővér.
– Igen.
A nővér letette a tálcát, és befordította az asztalkát az ágy fölé.
– Az egy borzalmas betegség – folytatta egy leheletnyit megenyhülve dr. Baynes.
– Ha valaki olyan génnel születik, ami erre hajlamossá teszi, rendkívül magas a
valószínűsége, hogy még negyvenéves kora előtt meghal. Dr. Swire édesanyja is
ebben a betegségben szenvedett, és harmincnyolc évesen hunyt el, a nagybátyja
pedig harmincnégy éves korában. Nagyon kevés beteg él negyvenöt évnél tovább.
Dr. Swire negyvenhárom esztendős volt. Állítólag az utóbbi két évben kezelték is, és
bármelyik nap meghalhatott volna.
– Ezért érdekelte annyira a halál? – kérdezte Kate.
– Itt soha senkinek nem szólt a betegségéről. Magánúton kezeltette magát egy
kardiológussal.
– Dr. Swire nagyon odaadó, elkötelezett orvos volt – mondta a nővér, és kiment.
– Láthatja, mennyire feldúlta az eset a dolgozóinkat – mondta dr. Baynes.
– A szívbetegsége volt az oka, hogy ennyire érdeklődött a halál iránt? – ismételte
meg a kérdését Kate.
– Miért, érdeklődött?
 – Önök ezt nyilván tudták.
Dr. Baynes összeillesztette a köpenye zsebébe dugott két kezét.
– Dr. Swire-t nagyon sok minden érdekelte. Rendkívül tehetséges ember volt.
– Szeretnék telefonálni a rendőrségre – mondta Kate.
Dr. Baynes szája széle nagyobbat rándult, mint valaha, és pislogott is néhányat.
– Nézze, Catherine, dr. Swire már halott. Őszintén szólva nem látom túl sok
értelmét, hogy bevonjuk az ügybe a rendőrséget. Ez a fajta nyilvánosság nem tesz jót
sem nekünk, sem a pácienseinknek. Természetesen mi is szeretnénk tudni, hogy mi
történt. – Az orvos kivette a zsebéből az egyik kezét, és dörzsölgetni kezdte az
ádámcsutkáját. – Mégis úgy tervezzük, hogy ennyiben hagyjuk ezt az ügyet.
– És Sally Donaldson? Hogy vele mi történt, azt nem szeretnék tudni?
– Amennyiben valami mondanivalója van Sally Donaldsonról, javaslom, hogy
forduljon a halottkémhez. – Érezhető volt, hogy dr. Baynes egyre inkább kínban van.
– Tehát halvány gőzük sem volt dr. Swire dolgairól, igaz? Azt viszont nagyon jól
tudták, hogy én nem adagoltam túl magam semmivel.
– Hát… akkor talán elmondhatná, hogy mi történt valójában. Nagyon szeretnénk
megtudni.
– Nem, nem hinném, hogy szeretnék megtudni. Egyáltalán nem hiszem, hogy
szeretnék megtudni, mi történt. Nem hiszem, hogy szeretnék megtudni az igazat dr.
Swire-ról.
Az orvos az ajtó felé fordította a fejét.
– Nézze, én… magára most vár valaki. Mi lenne, ha benéznék egy kicsit később?
– Rendben.
Az orvos kifelé menet tartotta az ajtót Patricknek, aki egyből Kate ágyához sietett,
és arcon csókolta.
– Egy kicsit kevésbé vagy kába, mint az este.
– Kösz.
– Hogy érzed magad?
– Megvagyok.
– Te jóisten, hát mi a fene történt itt? Senkiből nem tudtam kihúzni egy értelmes
mondatot, azonkívül, hogy túladagoltad magad. De hát miért? Mi a franc történt?
– A kabátom – mondta Kate. – Hol a kabátom?
– A kabátod?
– A kék kasmírkabátom. Az volt rajtam.
Patrick kinyitotta a szekrényt. Kate kabátja gyűrötten, több helyen elszakadva ott
lógott a fogason.
– Idehoznád nekem?
Patrick leakasztotta a kabátot a drót vállfáról, és az ágyra fektette. Kate belenyúlt a
zsebébe, és igencsak megkönnyebbült, amikor az ujjai a kis magnó kemény
burkolatába ütköztek. Kihúzta a mikrofondugót, és előhúzta a magnót. A szalag
megvolt: végigment, és megállt. A visszacsévélő gomb nem engedelmeskedett
elsőre, de Kate-nek végül sikerült megnyomnia. Hallgatták, ahogy halkan vinnyogva
forog a két orsó.
Ezután Kate megnyomta a lejátszást indító gombot, és följebb vette a hangerőt.
Sziszegést hallottak, majd némi kaparászást, aztán dr. Swire tompított, enyhén
visszhangzó hangját.
– Perrier jó lesz?
Aztán a saját hangját.
 – Igen, köszönöm.
– Tejet, cukrot?
– Feketén iszom.
Most az hallatszott, hogy valamit letesznek, aztán kiskanál csörgése, majd megint
dr. Swire hangja:
– Szóval beszélni akart velem.
– Igen. Tudni akarom, mi történt a műtőben.
Ott volt minden a szalagon, és szép sorban föl is idéződtek az események.
Csöndben hallgatták a tisztán csengő hangokat, Kate zihálását, az ütközéseket,
amikor nagy keservesen próbált kijutni dr. Swire birodalmából, a kulcscsörgést, az
üvegcsörömpölést, az esőt, a szelet, a dróthálós kapu zörgését, a lépteket, a Kate-et
megtaláló két nővér hangját, majd a hirtelen beállt csöndet, amikor a szalag a végére
ért.
– Elvettem tőle az injekciós tűt – mondta Kate. – Határozottan emlékszem, hogy
elvettem tőle. Biztos elejtettem valahol. De megkereshetnénk, biztos maradt benne
valamennyi gyógyszer, és azzal bizonyíthatnám, hogy…
Patrick leült az ágy szélére, és gyengéden végigsimította Kate arcát a kézfejével.
– Bátor lány vagy. De erre nincs szükség. Ott van minden bizonyíték a szalagon.
Minden együtt áll ahhoz, hogy bizonyítsd az igazadat. A boncolás után úgyis
kimutatják, hogy mi van a fickóban. Te jó ég, mekkora egy szemétláda!
– Megöltem. – Kate nagyot nyelt. – Ez borzalmas.
– Nemigen volt más választásod.
A telefoncsörgésre mindketten összerezzentek. Kate fölvette a kagylót.
– Halló, Catherine Hemingwayjel beszélek?
– Igen. – Kate egy pillanatig nem tudta hova tenni a telefonáló hangját.
– Ezek szerint még mindig kórházban van, drágám? Nem voltam biztos benne, de
gondoltam, legjobb, ha először ott keresem.
Dora Runcorn volt az.
– Újabb üzenetem van a maga számára, drágám. A bátyjától, Howie-tól. Azt
mondja, maga tudni fogja, mit jelent. Szóval azt üzeni, hogy valaki kopog a fán. Mond
ez magának valamit?
– Nem – felelte Kate.
– Akkor majd fog, drágám.
– Ez minden?
– Igen, drágám. Ez minden. Ha kijött a kórházból, hívjon föl, és majd sort kerítünk a
kis csevejünkre.
– Igen, persze. – Kate megköszönte a hívást, és letette a kagylót.
– Ki volt az? – kérdezte Patrick.
Kate nem válaszolt azonnal. Gondolkodott. És kényelmetlenül érezte magát.
Zörögtek a fejében a médium szavai, mint a kis golyó a türelemjáték labirintusában.
Kopogás, kopogás… Az lehetetlen!
Az abszolút lehetetlen.
– Nem érdekes – mondta Patricknek.
– El sem hiszem, hogy az a rohadék meg akart ölni téged! Mikor jöttél vissza ide?
– Vasárnap este, miután elmentél – felelte Kate, de közben máson járt az esze.
Kopogás…
– Megígérted, hogy vársz ezzel hétfőig. Úgy volt, hogy én is eljövök veled.
A magas, savanyú képű nővér nyitott be.
 – Végzett a reggelivel?
– Felboncolták dr. Swire-t? – kérdezte tőle Kate.
– Amennyire tudom, nem.
– Miért nem?
– Gondolom, nem tartották szükségesnek. Heti rendszerességgel kezelte egy
kardiológus. Teljesen világos volt, hogy miben halt meg.
– Hol a holtteste? – kérdezte Kate.
– Most hamvasztották el. A kórházi dolgozók közül sokan elmentek a szertartásra.
– Most hamvasztották el? És hol?
– A stamfordi krematóriumban.
– Tudja, hogy hány órakor?
– Tízkor. Ha virágot akar küldeni, egy kicsit elkésett – tette hozzá epésen a nő, és
kivitte az érintetlen tálcát.
– Jézusom! Most hány óra van?
– Tíz harmincöt – felelte Patrick.
– Nem mindig igetik el a holttestet közvetlenül a szertartás után, ugye? –
gondolkodott hangosan Kate.
– Nem. Valakitől azt hallottam, hogy általában többet égetnek egyszerre.
– Ha telefonálnék, úgysem hinnének nekem. Azt gondolnák, valami dilibogyó
szórakozik velük. Ha viszont lejátszom nekik a szalagot, annak hinniük kell. Itt a
kocsid?
– Igen, de…
– Beállnál a főbejárat elé? – Kate lábai a padlót keresték. – Meg kell
akadályoznom, hogy elhamvasszák. – Megpróbált fölállni, de megtántorodott. Patrick
elkapta.
– Miért? – kérdezte.
– Hát nem érted? Amit dr. Swire be akart adni nekem… hallottad a szalagon! Azt
mondta, ugyanaz az anyag, amit Sally Donaldsonnak is beadott, igaz?
Patrick bólintott.
– Na, azt az anyagot adtam be neki én is, amikor beledöftem a tűt! Szerintük a
szívbetegsége miatt kapott infarktust. De mi van, ha tévednek?

Az Alfa Romeo lépésben cammogott föl a hosszú, egyenes kaptatón, mert beragadt
egy teherautó mögé. Patrick most egy kicsit fölgyorsított, kidugta a kocsi orrát, majd
fékezett, és visszahúzódott a sávjába. A következő pillanatban eldübörgött mellettük
egy szembejövő teherautó. Aztán még egy. Tizenegy óra múlt tíz perccel.
Patrick óvatosan megint kidugta a kocsi orrát, majd megelőzte a teherautót, és
beletaposott a gázba. Elhaladtak az út jobb oldalán lévő alacsony téglafal mellett.
Előttük fekete Daimler limuzin dugta ki az orrát egy impozáns kapun.
– Ez lesz az!
Patrick indexelt, és fékezett. Kiengedte a Daimlert, majd befordult a széles
kocsibehajtóra, amely a krematórium modern téglaépülete előtti hatalmas, szinte üres
parkolóba vezetett. Az épület oldalfalánál sötét kabátos emberek nézték az
odahelyezett virágokat.
Patrick a bejárati lépcső előtt megállt, majd körbeszaladt, hogy kisegítse Kate-et a
kocsiból. Karon fogta, és fölvezette a lépcsőn a teraszra. A jobbra nyíló ajtón
„IGAZGATÓ” feliratú kis réztáblát pillantottak meg. Patrick bekopogott. Semmi.
 Kate benyitott a lépcsővel szemközti nehéz tölgyfa ajtón, és bekukucskált. Az üres
kápolnában néma csönd honolt. Kate elindult a padsorok közti folyosón, kopogott a
kőpadlón a bakancsa sarka. Patrick követte. A ravatal mellett elhaladva újabb ajtóhoz
értek.
Kate elfordította a nehéz, sárgaréz gömbkilincset, és benyitott. Bentről némi
munkazaj és cipőtalpak kopogása hallatszott, majd arcába csapott a forróság. Kate
belépett a betonpadlós helyiségbe, és ekkor már hallotta a lángok moraját is.
Közvetlenül előtte három kézikocsi állt, mindegyiken egy-egy koporsó. A bal kéz felőli
fal acéllemez burkolatát lezárt fémajtók szakították meg. Egy viszont nyitva volt, és két
overallos férfi éppen beemelt egy koporsót a téglával bélelt tűztérbe. A koporsó két
oldalát vadul nyaldosták a lángnyelvek.
Miután teljesen betolták a koporsót, az egyik férfi megnyomott a falon egy zöld
gombot, mire a fémajtó elindult lefelé. Aztán hangos kattanással a helyére került, és a
tűz zúgása elhalkult.
A két munkás most észrevette őket. Az egyikük, egy tagbaszakadt, szőke férfi,
akinek elmaszatolódott csíkok húzódtak az arcán, homlokráncolva odalépett
hozzájuk.
– Segíthetek?
Kate merőn nézte a kiskocsira tett koporsókat.
– Dr. Swire-t már elhamvasztották?
– Dr. Harvey Swire-t? – A férfi megfogott a mocskos lapátkezével egy papírlapot,
megnézte, majd a lezárt kemencére mutatott. – Az ott ő. Ebben a pillanatban ment be.
Kate odarohant a fémajtóhoz, majd hátrafordult.
– Le tudják állítani? Van rá valami mód, hogy leállítsák?
A férfi a fejét rázta.
– Sajnálom, de ez nem lehetséges. – Aztán szelíden rámosolygott Kate-re. –
Tudja, igazából nem szabadna itt lennie. Menjen szépen vissza a kápolnába. Ott
sokkal kellemesebb.
– Gyere – hívta Patrick is, majd átkarolta, és kivezette a krematóriumból. Kate az
ajkába harapott. Lassú léptekkel haladtak át a helyiségen. Amikor az ajtóhoz értek,
Kate három határozottan kivehető, hangos koppintást hallott a kemencéből.
Megpördült a tengelye körül. A szeme a fémajtóra tapadt, a szíve vadul döngette a
mellkasát.
Hosszú csönd állt be. Csak a tűztérbe áramló gáz zúgása és a lángok sziszegése
hallatszott.
– A koporsó faanyaga ad néha ilyen hangot – szólalt meg végül az overallos férfi. –
Megrepedezik a nagy forróságtól.

*
Comfort = vigasz. (A ford.)