ítélet

Bárdos András
Copyright © Bárdos András 2010

ISBN 978-963-9905-12-2

© 2010 Bárdos András

Szerkesztő: Horváth Ágnes

Műszaki szerkesztő: Kiss Zsuzsa

Borító és tipográfia: Art-And Produkciós Iroda

Készült a Szekszárdi Nyomda Kft-ben.

Printed in Hungary

Az 5. oldalon az idézet Günter Grass: Ráklépésben című könyvéből Magyar István fordítása.
„A történelem, pontosabban az általunk kikevert történelem egy eldugult klozet. Folyton
lehúzzuk, mégis visszajön a szar.”

Günter Grass
 Ez a történet Magyarországon játszódik, a nem is olyan távoli jövőben. Megbukott a
Harmadik Köztársaság, a pártok kicserélődtek, közvetlenül választják az elnököt, ő nevezi ki
a miniszterelnököt.
Más világ.

A történetet, a szereplőket meg több helység nevét is a fantázia szülte. Aki összefüggéseket
vél felfedezni, szereplőket valóságos személyekkel azonosít, vagy fordulatokat megtörtént
eseményekkel vet össze, az képzeleg.
 Prológus

Február 18 ., csütörtök éjjel

– Valahogy ma este a szokásosnál is gusztustalanabb voltál!
Alda, mint rendesen, most is a legmagasabb fokozaton hagyta az ablaktörlőt, holott már
rég nem esett az eső. Nem is a csikorgás zavarta Hernádit, inkább hogy semmibe veszik. Régi
teóriája volt, hogy vannak a világon teremtő és használó emberek, ő teremtő, természetesen.
Ő dolgozik, nem is keveset, hogy a feleségének drága autója legyen. Így aztán persze őt
zavarja csak, ha tönkremegy egy alkatrész.
Ezerszer szólt, elmagyarázta, hol csendesen, hol dühvel, olykor őrjöngve. Eredmény
nélkül.
Most is csak az éles hangra figyelt, vajon lekapcsolja-e Aida, és ha nem, mért nem,
figyelmetlenségből, vagy ez már a kínzás része, hogy unja meg ő, hogy mondja ki ő, hogy…
– Azt hiszem, amit ma csináltál, már a többieket is zavarta.
– Hogy mi? Mi zavarta a többieket? – Az ablaktörlőre figyel, teljesen leköti.
– Nem vetted észre, hogy néztek, amikor kifejtetted az őzekre vonatkozó nézeteidet?
Ó, igen. Az őzek. A sokadik whisky után a szülésről tartott előadást, nem is olyan szűk
baráti körben.
„…Például az őzek. Pár hónapig hordják, aztán minden fakszni nélkül megszülik a
gyereket. Nincs gyes. Meg gyed. A kölyök kipottyan, megrázza magát, és megy a dolgára. Az
ember? Kilenc hónapig jajgat. Ezt ennék, azt ennék! Jaj, olyan kívánós vagyok, nem hoznál
egy kis sutit?… Éjjel kettőkor?… Jó, nem olyan fontos… Értem. Megyek már… Ultrahang.
Kenőcs a csíkok ellen. Étrend. Méregdrága vitaminok. Előtted van, ahogy őzanyu odaáll
őzapu elé: Drágám, elfogyott az Elevit! Nem szaladnál el a patikába?… És mégis: az őz
megszüli az egészséges kölykét, és nem ment tönkre a család. Tudjátok, miért van ez így?
Miért tart ennyi ideig? Miért fekszik az embergyerek hat hónapig, mint egy darab fa? Mert a
nőkre bíztuk. Mert azt mondtuk, megosztjuk a munkát. A férfiak fedezzék fel a kereket, a
meleg vizet, Amerikát, szálljanak le a Holdon, dobjanak atomot Hirosimára, de addig a nők
szervezzék meg a szülést. Meg ami velejár. Hát így sikerült. Gratulálok, csajok!…”
Valami ilyesmit mondott a társaságban.
– Miért? Nincs igazam? Ha a férfiak szülnének, már rég meg lenne oldva.
– Miért nem veszed észre, hogy kicsit sem vagy vicces? Hogy így csak egy tuskó beszél?
Hogy kínos nekem is, neked is?
– Aida, a kurva életbe, állítsd már le az ablaktörlőt!
 Február 19., péntek délig
Félig felemelkedett a székből, mintha így jobban hallanák, és kikiabált az ajtón. – Jöjjön
be, Karcsi!
Az őrmester hátrarúgta a székét, és bekopogott.
– Kérek engedélyt, alezredes úr!
– Na, jöjjön, ne marhuljon! Üljön le!
– Igen, tessék parancsolni!
– Mit hallott, mi volt ma kint?
– Semmi. Szokásos, alezredes úr.
– Karcsi, figyeljen! Mi lenne, ha azt mondaná, Sándor? Egyszer! Na?
– Én igyekszem, igyekszem…
– Na, jó, hagyjuk. Kér egy cigit? Figyeljen, valami nem kóser.
– Mi nem kóser… Sándor?
– Nem tudom, komám. Nem kóser. Hívja be a tiszteket.
– Alezredes úr… Sándor!… Még nincs öt óra, mindjárt indulnak a faluba. Alszanak még.
– Én is indulok, nekem sincs öt óra. Hívja őket! A telefon után nyúlt, aztán hagyta.
Nem értette a helyzetet, és semmit nem utált annyira, mint ha nem értett valamit.
Három éve szolgált Afganisztánban, egy éve vezette a missziót. Ezalatt összesen két
embert veszített, most egyszerre hármat.
Valamelyik gyáva játék katona a minisztériumban egyenesen arról beszélt, hogy otthon
adjon magyarázatot.
A parlamentben az egyik liberális, valami kis buzi, „megfontolásra méltónak” nevezte az
egész misszió helyzetét, mintha nem tudnák, hogy háború van, a háborúban pedig meghalnak
emberek.
Sajnos nem azok, akiknek kéne, gondolta.
Egész éjjel nem aludt. Érezte, hogy történt valami, vagy történni fog, de képtelen volt
rájönni, mi az. Gyűlölte a civileket, gyűlölte a parlamenti sódert, a „sóderbányát”, ahogy
nevezte mindig.
Egymás után érkeztek a tisztek.
Eltelt vagy húsz perc, mire ott voltak mind. Az alezredes egyre nehezebben türtőztette
magát.
Már csak egyikük hiányzott, a negyedik század parancsnoka, kivételesen kemény srác, az
alezredes kedvence.
– Bocs, főnök, szarni voltam.
Általában ennyi belefér. Többen most is nevettek. Vagy legalább próbáltak.
– Hol volt, főhadnagy? Szarni? Mi meg addig vívjuk meg a háborút? Amíg maga szarik?
Mindenki tudta, hogy baj van.
– Figyeljenek ide! Nem megyünk ma a faluba. Mindenki a táborban marad, teljes
harckészültség. Szarni se mehetnek. Értik? Főhadnagy, maga szerencsés! Túl van rajta.
Most már mindenki nevetett, vagy inkább csak kuncogott.
– Alezredes úr, kérek engedélyt megkérdezni, mi történt! A százados a táborparancsnok
helyettese volt, neki kellett feltennie a kérdést.
De nem várt választ kapott.
Két szót, amit az alezredestől még soha nem hallott senki, amiről azt gondolták, hogy nem
is fogják hallani soha.
Két szó, amit egy katona nem akar hallani a felettesétől, különösen nem háborúban.
– Nem tudom.
 Afelől, hogy a faluvégi cigánykutyák ügyéből egyszer háborúság lesz, nem volt kétsége
senkinek.
Így hát a polgármester, akit a piacról hazatérő felesége ébresztett azzal, hogy „valaki
teleplakatírozta a főutcát”, inkább elégedettséget érzett, mint aggodalmat.
Egyetlen percig sem titkolta, hogy álláspontja szerint a kutyákat le kellene lőni, a gazdáikat
meg „vissza kéne zsuppolni” – ahogyan szokta emlegetni – Ázsiába, „ahonnan gyüttek”.
És ebben egyetértett nagyjából az egész falu.
A faluvégi három család, voltak vagy százan, apró, rogyadozó viskókban lakott.
Nem is a faluvégen, inkább azon is túl.
A központban álltak az egyemeletes házak, aztán a bepucolt földszintesek, aztán a
földszintesek, amiket szégyenszemre nem pucoltak be, aztán a kukoricás, és aztán a tanyák, az
udvaron szaladgáló meztelen seggű purdékkal, pár disznóval, félrehajított rozsdás
talicskákkal, a fák alatt naphosszat kártyázó hangos férfiakkal, meg a számtalan kutyával,
éhes-girhes, lógó bőrű, vicsorgó, lépten-nyomon elcsavargó cigánykutyákkal.
Mert ezeket a kutyákat nem szerette senki, maguk a cigányok sem. S minthogy nekik sem
nagyon volt mit enniük, a kutyáknak se adtak.
De a kutya nem olyan állat – igaz, az ember sem –, ami csak úgy beletörődik, ha nincs mit
enni. Nem úgy gondolkodik, hogy ha nincs, hát nincs, azzal lefekszik hűsölni…. Nem, a
kutya nem.
Így aztán rendszeresen megjelentek a faluban, falkában, éhesen, dühösen, nemegyszer
veszetten.
– Aztán mi a szarom van azon a plakáton? – kérdezte a polgármester, nagy büdös szájával
ásítva egy nagy büdösét.
Az asszony, aki harminc éve könyörgött az urának, és akit harminc éve az ura minden
egyes bűzös szájnyitása arra emlékeztetett, hogy ennyit nem ért az ő akarata, az ő kérése, az ő
egyetlen kérése, akár meg is szokhatta volna a sok szőr közül kiáramló büdösét, de nem
szokta meg, csak növesztette magában a gyűlöletet, addig-addig, amíg már a férfinak csak az
említése is undort váltott ki belőle, nem múló, fergeteges undort. Szinte már ez az undor
tartotta össze. Ez töltötte be a napjait, ez foglalta őket keretbe, ez adott értelmet nekik, nem is
menekült már, inkább kereste a lehetőséget, egyetlen alkalmat sem hagyva kihasználatlanul,
amikor csendesen, a fogai közt vagy üvöltve a régi Tanácsházán kiadhatta magából,
ráönthette, ráboríthatta a férfira, hogy „már megint büdös vagy!”, hogy „hányom el magam
tőled”, meg a többit.
„Na, jól van, csendesebben!” – szokta ilyenkor mondani a férje, vagy rosszabb kedvében,
kedvenc szavajárásával: „Húzzá'-takarodjá'!”, de a bűntudat vagy a szégyen legcsekélyebb
jele nélkül. Asszonyi hóbortnak tartotta, mint a fürdést, meg különösen a hajmosást. Úgyhogy
húzzál-takarodjál.
– Ami van. Az van a plakáton. Hogy „Elég!”, meg „Gyüjjön mindenki holnap este a
Régimozi elébe!”. Meg ilyenek. Meg „Kiircsuk őket!”. Meg ilyenek.
– Kiircsuk, kiircsuk… Ha az olyan egyszerű volna…
– Az egyszerű. Csak nem az ilyen büdös fejű dibdáboknak, mint te vagy…
– Maradja' má'! Fel se keltem, máris megy az ilyen büdös, olyan büdös… Legyen má' az
embernek egy kis nyugalom…
Két napon belül a harmadik dögöt találták a faluban, véres nyálú, légy lepte, koszos
korcsokat a cigányvégről.
Ismerték őket a faluban, bár ne ismerték volna, sunyi tolvajfajta mind, mint a gazdáik.
Nem sírt utánuk senki, de azért így, a házak közt, ahol a gyerekek játszanak, kiterítve…
Harminc kilométeres körzetben nem volt állatorvos, se rendőr, de emberorvos is csak
hétfőn 10-től 12-ig, ahogy a faluban emberemlékezet óta nem volt munka se, csak a
kocsmárosnak, a csaposnak a kocsmában, a vegyesbolt tulajdonosának, meg a
polgármesternek, aki persze belenyúlt szépen a közösbe, így mondták, legalábbis.
De most péntek volt, és a helyi intelligencia előző este összesűrűsödött mind, amikor a
„37-es”-ben együtt ült a falu elöljárósága a régen megszűnt iskola tanítójával, meg a
nyugdíjas postással, aki fölényes magabiztossággal tudott írni-olvasni, magára szabadítva
ezzel a többség mélységes bizalmatlanságát.
De dönteni nem tudtak.
Az állatorvost nem szerették. Ha hívták, nem jött, ha jött, mérges volt, hogy jönnie kellett,
nem vizsgálta az állatokat, csak éppen rájuk nézett, vagy rájuk se, aztán már kérte is, ami járt.
És nem kevés járt.
Amikor meg szóltak, hogy nincs a földön ennyi pénz, kiabált, hogy benzinre se elég, meg
hogy akkor ő nem jön többet, majd lássák meg, meg hogy egye meg őket a disznóvész.
Így voltak az állatorvossal. Nem jól voltak vele.
Nem szeretett jönni ide senki, mert hát igazság szerint nem is volt miért szeretni.
De ők itt éltek, szerették, nem szerették, és itt éltek a gyerekek is, itt játszottak, és az egyik
dögöt a régi istálló mögött találták, éppen ott, ahol csúszdázni szoktak. Nem tudtak sokat
egészségről, betegségről, de annyit tudtak, hogy ez nem jól van így…
Hát ne dögöljön meg minden cigány?
 Február 19., péntek délután, este és éjjel
A mocsoktól, nyomortól És a bűzlő korrupciótól szenvedő kórházi világban lényegében
egyetlen megbízható támpont akadt. Mindenki tudta, hogy olyan nővér nem született még,
akit a Központi Kórház nagy tekintélyű főorvosa, az ismert sebészprofesszor ne akart volna
megbaszni.
A koituszhoz magához egyáltalán nem ragaszkodott, nem volt híve a feltétlen
kölcsönösségnek. Ráadásul hely- és időigényesnek tartotta, a végeredmény sem garantált, így
szívesebben vette az egyoldalú örömöt.
Amin túl volt éppen.
Vagyis azon gondolkodott, hogy ki ez a nő, és mit keres még a kocsijában…
„Talán arra vár, hogy megköszönjem, vagy mindjárt vegyem el feleségül?… Netalán
vigyem haza?”
Hernádinak ugyanannyi kedve volt mindegyikhez.
A lány persze tudta ezt, tudnia kellett, főleg, amikor az orvos elővette pálcikás
kommunikátorát, és nyomkodni kezdte. Hernádi nem volt virtuóz, és igényes sem volt
különösképpen. Sőt kifejezetten kerülte a szép nőket és ezzel a bonyodalmakat.
Az autóban ülő nővér sem volt se különösebben fiatal, se különösebben attraktív. Illúziói
sem lehettek. Aligha álmodott arról, hogy a sietős és ügyetlen aktus után az orvos kilép amúgy
híresen rossz házasságából, és vele éli le az életét. Vagy akár egy napját.
Hernádi doktor őszinte ember volt. Mióta az egyetemen megismerte az orvostudományt,
egyetlen percig sem hitt benne. Mindig megcsodálta és a véletlenek egybeesésének tartotta, ha
egy betege meggyógyult. Bár saját bevallása szerint ez ritkán fordult elő.
Nem is szerette különösebben az ilyen eseteket,jól ismerte a mondást: „Ne oldd meg
ügyfeled problémáját, mert ha már nincs neki, nem fizet többet!”.
Évtizedek alatt különös fejlődésen ment keresztül, ami a betegekkel való kommunikációt
illeti. Sokan barbárnak tartották emiatt.
Húsz éve így mondta: „Sajnos, egyelőre nem tudjuk kizárni a kóros sejtburjánzás
lehetőségét sem, de további vizsgálatok szükségesek”. Ma: .Asszonyom, önnek rákja van”.
Mindenki utálta. A betegei különösen.
De körüllengte valami dicsfény, és azt még a kollégái is elismerték, hogy remek orvos.
Amin igazán jót mulatott, mert ahhoz nem volt elég jó, hogy embereket gyógyítson, de ahhoz
igen, hogy megállapítsa, mennyire nem tud meggyógyítani senkit.
A sok mitugrász körülötte jó modorral próbálta megtömni a zsebeit, lelkük rajta.
Ha visszaemlékszik, az orvosi esküt is arra tette, hogy minden beteget megkopaszt, és
minden nővért megdug.
– Hát… – sóhajtotta az autóban „húzzál már” hangsúllyal.
– A számomat tudod? Tudja?
– Jaj, drágám, hát mit nem tudok én?
Érződik, ahogy fogy a türelme, az órájára néz: „Úristen, fél van! Rohanok… Hívom,
drágaságom…”
A nővér arcán hirtelen düh, nem várt fordulat, előrelendül, kinyitja az ajtót, aztán, mint
akinek nincs mit veszteni:
– A nevemet se tudod, te köcsög! – A helyzethez képest kissé lomhán kimászik a kocsiból,
combján felcsúszik a szoknya, gödröcskék, felhőcskék… egek, mennyi felhőcske, aztán
ahogy csak bírja, bevágja az ajtót. – Hülye kurva! Mit vártál?!
Megfordul a fejében, hogy visszamegy a kórházba, de késő van. Talán haza? Számol,
tényleg késő, Lilla nyilván alszik… úgyhogy: igen, haza.
 Mindezzel együtt tulajdonképpen szerette az életét, úgy értve, hogy sose akart öngyilkos
lenni, vagy más országba költözni, vagy ilyesmi. Igazából jól érezte magát, és a gyerekein
kívül semmi nem tudta kihozni a sodrából.
Néha a felesége. Aki szerint minden férfi barom, mert „nem szeretnek mást, csak inni,
kurvázni meg dicsekedni. Meg a hülyébbje a focit.”
Néha azt gondolta, hogy a felesége egészen szellemes.
Viszont a hároméves Lillával végképp nem tudott mit kezdeni. A fiával, Marcival csak-
csak, ő hol Zorro, hol Winnetou, vagy Obi van Kenobi, ezeket a filmeket látta, tudta, melyik
kardozik, melyik lő. Kezdetben még ahhoz is hozzászólt, hogy tipi vagy vigvam, meg hogy
miért volt Old Shatterhandnek két puskája, a Medveölő meg a Henry-féle karabély.
Különben sem volt nagyigényű a gyerek. Ráadásul amióta egy farsangon az őt táncba hívó
óvónőt („Tessék, apuka, lehet bekapcsolódni a játékba!”) elküldte a rohadt anyjába,
kifejezetten tartózkodó volt vele a fia. Nagyon helyesen.
De Lilla…
Körülötte minden rózsaszín, mindenki herceg vagy tündér, aki pedig csak teheti, menten
elalél. Mit kezdjen ezzel?
Meggyőződése volt, hogy a lányának se így kellene élnie, de nem akart beleszólni, azon az
állásponton volt, hogy mindenki úgy teszi tönkre a saját életét, ahogy akarja. Csak csendesen
tegye.

Az öt páncélozott Audi halkan gördült a villa elé.

Korábban három autót használtak. Egy vitte, kettő kísérte az Elnököt, de a támadás óta ez
is megváltozott.
Mióta évekkel ezelőtt egy, a sarkon álló autóból több lövést is leadtak a konvojra, a
célpontot ugyan elvétve, de több őrt is megsebesítve, lezárták az egész utcát, ha kellett.
Furcsa mód, bár ez volt az ország legbiztonságosabb környéke, több család is elköltözött. A
lakások azóta is üresen álltak.
A rezidencia kapuja kinyílt, és két nagydarab, sötét kabátos figura lépett ki rajta.
Körülnéztek, megvárták, míg minden posztról jeleztek nekik, aztán szóltak az Elnöknek,
hogy jöhet.
A Titkár a kocsiban várt.
Azok közé tartozott, akik tegeztek az öreget, régi harcostársak voltak, bár azt, hogy miért
harcoltak, régen elfelejtették. Ha tudták valaha. A legvalószínűbb, hogy mindig másért. De
számukra a cél a harc volt maga.
Mindketten megállapították, hogy késő van, hogy kurva élet, és hogy menjenek ezek a
sunyiba.
Éjjel egykor telefonálni nem szokás, jó, hogy Washingtonban még csak este van, de ott az a
bazi térkép, csak tudják már, hogy egész világ nem Amerika.
Egyikük sem szerette sem az amerikaiakat, sem az elnöküket, nagyképűnek és
erőszakosnak találták, bár csak egyszer találkoztak vele, illetve a Titkár egyszer sem.
– Semmit nem tudtál meg, ugye?
Felesleges kérdés volt, a Titkár nem is válaszolt.
Egyikük sem beszélt angolul, sőt ami azt illeti, egyetlen nyelven sem, így rendkívüli
agresszióval reagáltak minden olyan helyzetre, ahol nem magyarul kellett megszólalniuk.
Kellett volna.
Amikor először és utoljára rá tudták venni az Elnököt, hogy látogassa meg az
Afganisztánban harcoló magyar katonákat, nem kerülhették el, hogy találkozzanak az afgán
vezetővel.
Sőt az afgánok még közös sajtótájékoztatót is szerveztek, amelyen Akari elnök csilingelő
oxfordi angolsággal köszöntötte a megjelenteket, eredményesnek és gyümölcsözőnek nevezte
a találkozót, majd hosszan beszélt a két nép barátságáról, a magyar katonák hősies
helytállásáról, egy szóval sem említve a napokkal korábban lefejezett két magyar tiszt ügyét.
Hanem a két ország közt Európából látszó kétezer évnyi különbség egy perc alatt elszállt,
amikor a magyar Elnök lépett a mikrofonhoz.
„Dear everybody”, kezdte. „Very happy, to see here… De inkább magyarul folytatnám,
hogy mindenki értse…” Szédülten támolygott haza Afganisztánból a magyar küldöttség, de a
sajtó – lojalitásból – nem tett említést az ügyről. Sem akkor, sem később.
– Szóval semmit – értette meg az Elnök. – Sokra megyek veled!
A Titkár kiválasztásakor elsősorban az emberi kapcsolat volt szempont, a képességek csak
másodsorban, ezt az Elnök már sokszor megbánta. Bár az, hogy mennyire bánta volna meg,
ha nem így lett volna, nem derülhet ki sohasem.
– Hánykor hív?
– Egykor. Pont egykor, főnök. Egykor hív, igen. Szívesen szólt volna az Elnök, hogy már
elsőre is értette, hogy egykor, de inkább hallgatott. Aztán megtetszett neki a játék.
– Hánykor?
– Egykor, főnök, mondom, egykor.
– Ja! Egykor. – Oldalra nézett, vajon érti-e a másik, hogy viccelnek vele, de csak egy
egyenes tekintet meredt rá.

Lilla sírására ébredtek.

Azt már megtanulta, hogy ne hívja a szüleit éjjel, így hát csak hüppögött. Aida félig
felemelkedett az ágyban, de a férje rászólt.
– Hagyd már! Semmi baja. Mindjárt visszaalszik. – Nem tudom… Olyan furcsán sír…
Hallod? Fáj valamije.
– Ne csináld már, kérlek! Hajnalban kelek.
A gyerek nem bírta tovább, fortissimóra váltott.
Az anyja kikelt az ágyból, és megfogta a homlokát. Melegnek érezte, felgyújtotta a
villanyt.
A beesett szemű, nyúzott arcú hároméves kislány az ágy szélén ült.
– Berci, átjönnél?
Csak gondolta, hogy „Ezt, öregem, csak azért csinálod, hogy kitoljál velem. Nem hiszem
el, hogy nem bírta volna ki a gyerek reggelig!”, és még sok ilyet, amíg kimászott az ágyból.
Hunyorogva a papucsát kereste, de eszébe jutott, hogy már este se vette fel, mert a takarítónő
megint elrakta. Most Ibolykáért is elmormogott egy imát, de végül csak betámolygott a
gyerek szobájába.
Bántotta a fény, alig látott, de nyilvánvaló volt, hogy Lilla beteg.
– Fáj valamid?
– A buksim.
– És hol fáj a buksid?
A „buksi” szót megnyomta, jelezve, hogy erőszakot tesznek rajta épp, soha nem értette,
miért kell a gyerekekkel úgy beszélni, mintha idióták volnának.
Egy alkalommal, amikor nem sikerült valamilyen ürüggyel lelépnie egy családi
rendezvényről, halálosan megsértette Aida anyukáját egy „nem hülye a gyerek, csak kicsi”
megjegyzéssel. „Úgyhogy ne tessék úgy beszélni hozzá, mit egy marslakóhoz, az Éva
néninek, jó?”
Éva néni soha nem bocsátott meg, amitől Hernádi persze nem szenvedett egyetlen percet
sem. „Majd megbékél a Mama”, mondta a feleségének, aki ettől a naptól rendszeresen
hallgatta a „hogy tudsz egy ilyen emberrel élni” mondatokat. „Meglátod, egyszer még megöl.
Vagy kitesz az utcára.” „Nem tesz ki, Anya, dehogy tesz”, válaszolta ilyenkor Aida, de már
ebben is egyre kevésbé volt biztos…
– Lilla, mutasd, hol fáj a fejed?
– Hát itt – mutatott magára. Az anyja önkéntelenül elmosolyodott.
– Figyelj, kislányom! Próbálj aludni, holnap, ha nem leszel jobban, elmegyünk a doktor
bácsihoz.
– Apa is doktor bácsi!
– Igen, de ő felnőtteket gyógyít – suttogta, miközben leoltotta a villanyt, azt pedig már a
folyosón tette hozzá, és persze csak magának, hogy „amúgy sem bíználak rá”.
– Aludj, Lilla! Jó éjt!
 Február 20., szombat délelőtt
– Ha most tréfásan azt kérdezném, melyikkel kezdjem, a jó vagy a rossz hírrel, nehéz
helyzetbe hoznám magam.
A kabinet nem ilyen bevezetőre számított.
Amiről az Elnök híres volt, az semmiképpen sem a humora.
A hadügyminiszter, aki az aktáit nézegette, ceruzával a szájában, féloldalt fordítva a fejét
nézett fel, a népegészségügyi miniszter pedig, aki maga nem volt tagja a testületnek, csak
meghívták, jelezve mintegy, hogy a tanácskozásnak köze lehet a szakterületéhez, hátradőlt a
karosszékben, mint aki biztonságot keres, úgy várta a folytatást.
– Ugyanis jó hírem nincs.
Csak ő és a titkára tudta, miről lesz szó, és persze tudhatta a titkosszolgálati miniszter,
hiszen akár le is hallgathatta a tegnapi beszélgetést, sőt valószínűleg lehallgatta, de erről meg
ők ketten nem tudhattak semmit.
– Mindenekelőtt hadd mondjam el, hogy a miniszterelnök urat néhány perce tájékoztattam
mindenről. Amit most mondani fogok, az a legmagasabban klasszifikált titok. Ennek
megfelelő elbánásban részesítsék. Kérem.
„Most azonnal adjam ki a sajtónak?”, kérdezte magában a belügyminiszter, aki bármit is
tett, nem tudta megakadályozni, hogy az akár legszűkebb körben elhangzó információk ne
kerüljenek szinte perceken belül az ellenzék vezéréhez, vagy a sajtóhoz, vagy mindkettőhöz.
Többekben felmerült, hogy talán nem is tesz meg mindent, sőt az is, hogy tán nem is
feltétlenül akar. De ezt bizonyítani, a helyzetéből adódóan, csak ő maga tudta volna.
A kabinet tagjai számára a rossz hír az volt, ha kiderült valami. Másfél év volt még a
ciklusból, másfél év a lehetőségekből, és ők élni akartak a lehetőségekkel.
És éltek is.
Erre a bejelentésre nem számítottak.
– A helyzet a következő. – Az Elnök felállt, és lábával hátratolta a széket. – Tegnap
felhívott az Egyesült Államok alelnöke. Eredetileg úgy volt, hogy maga az elnök úr fog, de
végül Kowalski volt a telefonnál.
Körbenézett. Nem szokott hozzá, hogy minden szempár visszanézzen rá. Idejét nem tudta,
mikor beszélt utoljára olyan emberekhez, akik nem ásítottak vagy ettek éppen.
– Kérem, ne jegyzeteljen! – fordult a vezérkari főnökhöz. – Nagyon kérem, ne!
Jobb lábáról a balra állt, aztán vissza. A Titkárra nézett, biztatásért talán, de hát…
– Kowalski alelnök úr kifejtette, hogy az elnök úr beszélgetése hosszabbra nyúlt a német
kancellárral, mint tervezték, ezért őt kérte meg, hogy, tartva a megtervezett időbeosztást,
informáljon engem a kialakult helyzetről. Ami, Kowalskit idézem: „egyelőre kezelhető”, de,
ahogy fogalmazott, „bármelyik pillanatban kikerülhet a kontroll alól”.
A belügyminiszter elengedte a szék karfáját, és hátradőlt. „Irán. Ez Irán. Nem lehet más.”
Évek óta valószínűnek, hónapok óta biztosnak tartották a titkosszolgálatok, hogy Irán
csapást akar mérni az Egyesült Államokra, Európára és Izraelre, nagy erejű csapásokat,
összehangoltan. A jelentések egyre aktívabb tevékenységről szóltak, a diplomáciai keretek
pedig közben gyakorlatilag kimerültek, mivel Oroszország minden közös döntésnek ellenállt.
– Az alelnök úr információja szerint egy új, eddig ismeretlen mutációjú influenzavírust
találtak török háziállatokban, most már lovakban, kutyákban, szárnyasokban is, egy olyan
vírust, amely ellen pillanatnyilag nincs védőoltás.
Megkönnyebbülten mordult fel a terem, fel sem figyelve arra az apró részletre, hogy
amikor a védőoltásról beszélt, egy pillanatra megremegett az Elnök hangja. Csak a
hadügyminiszter hallgatott. „Te jó ég”, mondta valaki, az asztal végén még valami
káromkodásszerű is elhangzott, de valójában mindenki örült. „Ennyi? Vírus?” Se a
szuperexpressz pályázati elbírálása, se a Nemzeti Informatikai Terv nem tűnt fel senkinek, de
még az iráni titkos üzleteket sem fenyegeti az éjszakai telefon? Csak a nátha? Majd
tüsszögünk…
Az Elnök nem érzékelte a hangulatváltást. Folytatta.
– Igen. Tehát egy mutáció. A vizsgált állatok esetében a mortalitás húsz százalék feletti, a
lappangási idő pedig szokatlanul hosszú, akár két hét is lehet. Így mondta, „akár két hét is
lehet”. Ennek nem igazán tudom, mi a jelentősége, de valahogy nagy hangsúllyal mondta.
Károly?
A népegészségügyi miniszter, aki korábban kórházigazgató, még korábban egyszerű orvos
volt, egyetlenként a teremben rémülten nézett az Elnökre.
– Károly? Mire véled mindezt? Megmaradunk? Vagy kipusztul az emberiség?
Az asztal végéről mormogás hangzott, úgy tűnt, a többség elvesztette érdeklődését az ügy
iránt.
A népegészségügyi miniszter azonban hangos torokköszörüléssel szót kért.
– Igen, igen, hát ez nem a legjobban hangzik. Nem a legjobban.
– De azért megmaradunk. Nem? – kérdezte most már agresszívan a Titkár, aki soha nem
tudta, mikor kell hallgatni, és mikor beszélni. Most sem.
– Nem feltétlenül. Illetve nem mind maradunk meg. Ha ez igaz. Hozzáteszem nagy
hangsúllyal: ha igaz.
– Hogy érted, Károly?
– Nézzétek. Egy öt-hét napos lappangású betegséget már szinte lehetetlen megállítani,
hiszen napokkal az első tünetek előtt fertőz. Kétheteset? Én azt mondom: lehetetlen.
– Lehetetlen? Károly, kérlek, nem éreztem riadalmat az alelnök hangján, csak tájékoztatni
akart a veszélyről…
– Értem, Elnök úr.
– Azt hiszem, itt kellenének további információk, nem igaz?
– Kellenének, Elnök úr. Kellenének. Mikor küldik át az izolált vírust?
– Ezt meg kellett volna kérdeznem? Hát nem kérdeztem meg. És tudod, miért? Mert nem
érdekelt. De ha fontosnak tartod…
A pénzügyminiszter, aki eddig hallgatott, a vártnál és talán a szándékoltnál is hangosabban
szólalt meg.
– Szerintem mindannyian értjük a helyzetet, nem kellene felülnünk ilyen provokációknak.
Az amerikaiak nem tudják megemészteni a vakcinaügyet. Most nekiálltak zsarolni, világos,
mint a nap. – Hátradőlt, vastag nyaka körül meglazította az inget és folytatta. – Őszintén
szólva már az is meglep, Elnök úr, hogy idehozod ezt az ügyet. Mintha jelentőséget
tulajdonítanál neki. Mintha valami fontos történt volna. Szerinted az történt? Valami fontos?
Néhány éve még senki nem mert volna így beszélni egy kabinetülésen. Valójában még
soha senki nem mert így beszélni, megvádolni, sarokba szorítani az Elnököt. De hát ő sem
volt már a régi.
Most is csak egy sokat ígérő csendre futotta az erejéből, egy perc színpadias várakozásra,
de sehova se jutott a dolog, és valójában mindegy is volt már.
– Köszönöm, hogy eljöttetek! – Azzal felállt, és a papírjait meg egy koszos papír
zsebkendőt az asztalon hagyva kisétált a teremből.
Az ott maradók morfondíroztak egy darabig. Hogy lesz-e folytatás. Hogy visszavág-e az
Elnök a miniszterének, vagy annyira a kezében van már, hogy a nyilvános sértést is el kell
viselnie… Sok mindenen morfondíroztak.
De azon, amit a vírusról hallottak, nem. Egy percet sem. A hadügyminiszter viszont
csendesen a vezérkari főnökre nézett. Ugyanarra gondoltak. Húsz százalék… Kétmillió
ember…
 – Az orvos szerint kutya baja Lillának. Csak a szokásos. Megfázás.
– Nahát! Ez meglepő.
Aida lelkiismeretesen telefonált mindig, ha valamelyik gyereket orvoshoz vitte, noha erre a
férje soha nem kérte. Általában persze a legrosszabbkor csörgött a telefon, értekezleten, vizit
közben, vagy ha a vécén ült. Nem mintha Hernádit bármelyik értekezlet vagy bármelyik beteg
jobban érdekelte volna. A vécé más. Olyankor valóban, szívből haragudott a feleségére.
– Más?
– Más nincs. Akarsz vele beszélni?
– Aida, dolgozom…
Hallotta, ahogy az őt követelő cérnahangot elnyomja a felesége altja: „Kislányom, Apa
most nem ér rá, majd este beszéltek, üzensz neki valamit?”
Valójában Aida igazán jó nő volt. És sokszor gondolta, hogy igazán kár érte.
Katolikus családban nőtt fel, és bár templomba nem járt, hívő maradt, a hívők minden
szorongásával és agresszív lelkiismeret-furdalásával. Képtelen volt megemészteni, ha
elkövetett valamilyen szörnyű gaztettet, például nem emlékezett meg egy távoli rokon
születésnapjáról, vagy későn ment a gyerekért az oviba. Ami persze ritkán fordult elő.
Számon tartott minden ünnepet, minden betegséget, rákérdezett a legtávolabbi ismerősök
minden egyes gyerekére és unokájára, soha nem tévesztve el a neveket, soha nem hibázva el
egyetlen napot.
Viszont a szülés ellenére megőrizte szinte hibátlan alakját, melle formáját és
ruganyosságát, és az apró kis párna a csípője felett, Lilla születésének egyetlen nyoma, csak
még szexisebbé tette. Amit persze Hernádi alig-alig élvezhetett, a szülés óta ugyanis Aida már
nem két napot menstruált, hanem két hetet. Ha éppen nem menstruált, akkor ovulált, vagy a
feje fájt, vagy egész éjjel nem aludt. Vagy nehéz napja lesz, vagy nehéz napja volt. Vagy
nehéz napja van.
Büdös, fájó elmúlásszaga volt a házasságuknak, halálszaga, magánybűze.
És már nem tehettek semmit. Hernádi túllépett ezen. Ahogyan mindenen.
– Nem haragszol, ha erre most nincs időm?
Az asszony nem haragudott. Végül is a lényeg, hogy jól van a gyerek. Hogy „kutya baja”.
Felkapta a kislányt, belecsókolt a nyakába, beszívta az illatát, aztán kicsit eltartotta
magától, és szigorú arccal, mintha vizsgáztatná, nekiszegezte a kérdést:
– Elmegyünk sütizni?

Hogy a várkonyi állatorvos miért érkezett aznap délelőtt Ardára, nem tudta senki, és nem is
derült ki soha.
Talán értesítették, talán a megérzése hozta, talán csak véletlenül arra járt…
Ez utóbbi verziónak mindenesetre ellentmondani látszik, hogy nem a rendelő, nem is a
Hivatal, hanem egyenesen a cigánytelep felé vette az irányt.
Márpedig arrafelé kevesen vették, ha igen, akkor is inkább választás előtt, de az állatorvos
személyautóval ment, se konzervek, se kolbász, se levespor – se választás.
Körözött egy keveset, aztán megállt az egyik romos, vályogból, kőből, téglából hordott,
szálas fahusángokkal megtámasztott, nejlonzacskókkal, kátránypapírral befedett, düledező
építmény előtt.
– Halló! Halló! Lázárék! Itthon vannak?
A viskóból sokszoknyás, kendős, hasig érő mellű nő ténfergett ki, kezét a kötényébe
törölve, fejét félrefordítva, szemét az orvosra emelve.
– Minek ordítozik? Senki sincsen, látja, nem? Elmentek. Mind.
– És hova mentek? Lopni, mi? Fát lopnak? Vagy mit?
A cigány asszony nem türtőztette magát, minek is türtőztette volna.
 Félig magyarul, félig cigányul ordított, holott tudta, mindketten tudták, sőt az asszony
remélte is, hogy a családja valóban lopni ment. Kicsik is, nagyok is, az egész pereputty, és
hogy valóban fát lopnak, hiszen ez volt az egyetlen értelmes tevékenység, amivel fenn tudták
tartani magukat. Fát loptak, eladták, elcserélték, vagy fűtöttek vele – mi mást lophattak volna
ezen a vidéken? A fűért nem fizettek, igaz, nem is volt sok belőle. A sárért – abból lett volna
elég – meg még annyit se.
– Jól van, nyanya! Ne ordítson, hagyja már abba!
Olyan, hogy Lázárék nem voltak otthon, előfordult. Ritkán, de előfordult. Hanem, hogy a
kutyák… Hogy egy se…
– Ne visítson, inkább mondja meg, hol vannak a kutyák!
– Dögrováson.
Ezt olyan halkan mondta, mintha jelentősége lenne, holott nem volt, szerinte legalábbis,
jelentősége semmi.
– Dögrováson?
Az asszony befordult a házba, oda utána már nem mert menni a férfi, inkább a ház mögé, a
sufni felé került.
Olyan erővel csapta meg a rothadás bűze, hogy nem is értette, miért nem érezte ez idáig.
Egy szérűszerű épület előtt, vagy tán inkább már bent, feküdtek a dögök egymásra
hajigálva, véresen, sárosan, némelyik kihűlt mereven, némelyik még szinte élve.
Közelebb lépett, de csak egyet, visszatámolygott a szagtól meg a látványtól, hánynia
kellett, kapaszkodót keresett. Megtántorodott, és a penge hegye éppen akkor siklott halkan a
bordái közé, amikor lendületből megfordult.
Két erő találkozott így.
Nem ordított, nem nyögött. Halkan térdre borult, nemigen láthatott a támadóból semmit,
vagy ha látott is, mindegy már. Elmondani úgyse fogja senkinek.
Egy pillanatig úgy tűnt, hogy hátraborul, de nem, arccal előre elterült a véres, trágyával
átitatott sárban.

A népegészségügyi miniszter úgy döntött, hogy még egyszer, utoljára átolvassa a levelet,
amit az Elnöknek írt.

Tisztelt Elnök Úr!

A kabinet mai ülése után szükségesnek érzem, hogy rávilágítsak bizonyos tényekre, melyek
alighanem elkerülték a figyelmedet.
Nem ismerem a protokollszokásokat, így azt sem tudom, az Egyesült Államok alelnökének
hívása mekkora súlyt ad az ügynek, de a rendelkezésemre álló töredékinformációk alapján
úgy gondolom, hogy nem mehetünk el szó nélkül a történtek mellett.
Úgy gondolom, a Magyar Köztársaság minisztereként, hogy különös felelősségünk
megvizsgálni a körülményeket, még akkor is, ha késeibb a túlzott óvatosság vádja érhet
bennünket.
Ezért javaslom, hogy minél előbb hozzunk létre egy bizottságot, mely megvizsgálja a
lehetséges veszélyeket, és meghozza a szükséges döntéseket.
Tisztelt Elnök Úr!
Amennyiben megtisztelsz bizalmaddal, a bizottság vezetését és az ezzel járó felelősséget is
vállalom.

Tisztelettel:
Rákos Károly
népegészségügyi miniszter
 Sokadszorra is rendben találta, így kinyomtatta. Köztudomású volt, hogy az Elnök nem
használ számítógépet, nincs is a szobájában. Küldönc viszi a levelet…

– Bercikém, Kelemen vagyok, szia! Kelemen Gabi.

– Gabikám, nem lehet, hogy később visszahívsz?
– Mikor később?
– Óra múlva? Vannak nálam, tudod…
– Hamarabb? Nem lehetne?
Hernádi az előtte ülő öregasszonyra nézett. Kelemen a legjobb barátja, ennek meg már
úgyis mindegy.
– Pár perc múlva hívlak.
– Várom!
Szegény banya. Ha tudná… Semmi, de semmi nem vár már rá ebben az életben, csak
szenvedés. A fél tüdejét már megette a rák, és most jóízűen falatozgat a csontjaiból. Csoda,
hogy él. De amíg él, fizet.
Hernádinak akkor sem lett volna oka lelkiismeret-furdalásra, ha történetesen lett volna
lelkiismerete. Az asszonyt semmi nem menthette meg. A pénzével, a pénzével igen, azzal
takarékoskodhatott volna, de mi okból? Hogy többet örököljön a két szarházi fia, akik jó, ha
hetente látogatják? Hoznak banánt, üdítőt, meg sok idegességet, ott vannak fél órát, húsz
percet abból is telefonálnak, „borzasztó ez, nézni, ahogy szegény anya leépül”, mondják.
„Talán jobb lenne már, ha vége lenne.” Persze, jobb lenne, mert akkor osztozhatnának a Dob
utcai lakáson. Az egyik most vált el, a másik hiteleket nyög, kell az a kis pénz. Anyukának
meg már úgyse, annyira… meg van ott még valami a takarékban is, „csak ne szenvedjen
sokat”, persze, persze…
Hohó, pajtikáim! Kéne, mi? De addig még itt van Hernádi papa! És amíg itt van, addig
nincs pénz, de nincs ám! Ó, sok-sok vizsgálat nincs itt még elvégezve, sok-sok recept nincs
felírva. Mennyi vizit! Mennyi jó tanács! Darabja ötezer!… És hát, fiúk, tetszik, nem tetszik,
meg is műthetjük még kicsit Anyut, majd legfeljebb kinyitjuk, és be is csukjuk. Mint a
szekrényajtót. Csak innen nem emelünk ki még egy ingecskét sem, úgy hagyjuk, ahogy volt.
Ötvenezret ez is ér… Édes öregeim, örüljetek, ha a lakás megmarad, mire elpatkol Anyu, de
hogy a takarékbetét ki lesz pucolva, arról én gondoskodom, professzor Hernádi…
– Halmai néni! – Azon kapta magát, hogy hangosabban beszél, szinte kiabál, pedig a
fülével nem volt gond az öregasszonynak.
– Halmai néni! – ismételte halkabban, mint a gyerek, akire rászólnak, hogy ne
ordítson. – Nem jók a leletei…
– Nem jók? Mit jelent, hogy nem jók?
– Hogy magyarázzam… Tudja, Halmai néni, a rák nem áll meg. De nem adjuk fel, igaz?
Az öregasszony, mintha lekapcsolták volna az áramkörről, az ölébe ejtette a pillantását. Két
kezével fogta a retikül fülét, lassan dobolni kezdett a lábaival, talán nem is hallotta a halálos
ítéletét.
– Maga szerint mennyi?
Hányszor hallotta már ezt a kérdést… Miért ezt kérdezi mindenki? Honnan tudhatná ő?
Mennyi…
Néha kedvet érez, hogy őszintén válaszoljon, így: „Nézze. Ez attól függ, mennyit fizet. Van
itt még pár abraka, néhány dabraka, van hókusz és pókusz, elhúzzuk, ha megéri magának…
De ha nem, elteszem láb alól két hét alatt. Gondolja meg!”
De sosem válaszolt őszintén.
– Halmai néni, ne így fogja fel! Küzdünk. Számtalan lehetőségünk van. Azt nem állítom,
hogy könnyű lesz, azt sem ígérhetem, hogy egyszer csak teljesen meggyógyul, de a tüneteit
karban tartjuk, lássuk meg… Hm?
– Köszönöm, doktor úr! Köszönöm! Mennyivel tartozom?
– Ugyan, tessék hagyni, általában ötezret szoktam, de nem ez a lényeg, hanem hogy
Halmai néninek tessék minél gyorsabban meggyógyulni…
Az öregasszony reszkető kézzel húzza elő a borítékot, hát erre kell a táska, de a tárcáját is
előhalássza, mert kevesebbre számított, így most kipótolja.
Hernádi az óráját nézi, telefonálnia kell, visszahívni Kelement, mit akarhat, sose hívta még
itt, nyilván fontos.
A néni bogarászik, nem akar belecsúszni a pénz a borítékba...
– Jól van, jól van, tessék hagyni! – mondja neki az orvos, és kiveszi a kezéből a pénzt is, a
borítékot is.
– Kint tessék időpontot kérni, ki tetszik menni, és itt rögtön balra, a Marikánál…
Csókolom a kezét, vigyázzon magára, aztán semmi szaladgálás, hancúrozás…
Az öregasszony visszanéz. „Halmai néni”, istenem, ő már csak Halmai néni, és nemsokára
már csak „a néni” lesz a kettes ágyról. „Tetszett pisikélni a néninek?”, kérdi majd egy unott
kislány, ápolónőnek öltözve. Visszanéz, bele az orvos szemébe: – Isten áldja, doktor úr!
– Akkor itt balra…
– Tudom, balra… Viszontlátásra!
Na, végre. Hernádinak mindene volt, elég. Pénze, jó lakása, gyors autója, szeretője,
amennyit csak akart, mindene. Csak ideje nem. És nem is tudott megbocsátani senkinek, aki
az idejét rabolta.
Persze, hogy itt tököl az öreglány, neki már semmi dolga, neki már csak meghalni kell, az
meg megy pillanatok alatt, hát hogy érthetné meg, hogy ez a két perc késés felborítja a
professzor úr napját?
– Szevasz, Gabikám, bocs, ne haragudjál…
– Te ne haragudjál! Van most két perced?
– Persze. Figyelek.
– Nem is tudom, hogy kezdjem. A segítséged kéne. Pár órával ezelőtt megöltek egy
állatorvost egy Arda nevű faluban. Hallottál róla?
– Nem, tudod, én nem nagyon érek rá ilyenkor újságot olvasni…
– Nem úgy értem, úgy nem is hallhattál. A faluról.
– Ja! Nem.
– Oké. Várkony közelében van. Állandó viták témája, hol van a föld segge lyuka.
Szerintem Arda az. Szóval. Van egy állatorvos, egy undok pofa. Kiautózik a faluba rendelési
időn kívül, senki nem tudja, miért. Egyenesen a cigánytelepre megy, nem tudni, mi okból. Ott
egy percen belül szíven szúrják, indíték nincs. A holttestet egy órán belül megtalálják a közeli
erdőben, már amit megtalálnak, mert egy falka kutya apró darabokra tépte. Kimennek az
embereim, és a telepen találnak vagy ötven döglött kutyát. Ott fekszenek, véres, nyálas,
gusztustalan kiszenvedett dögök… Én meg, kedvenc doktorom, nem értek egy szót se…
– Gábor, hogy segíthetnék? Ide állatorvos kell, meg elmegyógyász.
– Igen, persze. Tudom. Csakhogy napok óta rendszeresen találnak döglött kutyákat a
faluban. Mindegyik véres, nyálas, gusztustalan.
– Állatorvos?
– Megrendeltem a miénket, igazságügyi szakértő, a jövő héten megy.
– Én innen mondjam meg, mi ez?
– Reméltem, hogy megmondod.
– Ja, jó. Hát ennél mi sem egyszerűbb. Egy sebész, innen Pestről, mondja meg, mi baja az
ardai cigányok kutyáinak.
– Ezért hívtalak, igen…
– Véresek?
 – Aha.
– Habosak?
– Ja.
– Mióta halnak?
– Pár napja. Talán három? Négy?
– Mennyi pusztult el?
– Vagy ötven.
– Nézd, ez alapján a legvalószínűbb, hogy semmi. Rosszat ettek a kutyák, valaki
megmérgezte őket, ilyesmi. Útban voltak valakinek?
– Mindenkinek.
– Hát akkor így.
– És ha nem így?
– Mit nem így?
– Azt mondtad, így a legvalószínűbb. És ha nem így?
– Nézd! Szerintem van valami buta gyilkossági ügyed, pár mérgezett kutyád, plusz van egy
haldokló öregasszony, akit kizavartam a rendelőből miattad.
– Értem. És ha nem?
– Akkor van egy vírus Ardán, ami úgy öli a kutyákat, mint az Ebola az embert, és
imádkozz, hogy emberek ne kapják meg, mert ha így fertőz, akkor egy hónapon belül
kórházba kerül a fél ország. És ha más nincs, akkor megyek, mert egy folyosónyi ember vár
rám.
– Menjél! Kösz!
– Szívesen.
– Figyelj… Ennek mennyi az esélye?
– Minek?
– Ennek az Ebola izének…
– Hogy Ebolád van Ardán? Semmi. Ilyenről még nem hallott senki. Mert ilyen nincs.
Szevasz.

Az ardai polgármester asztalán megcsörrent a telefon.

Ismerte ezt a csörgést. A régiós közgyűlés elnöke volt, felettese a pártban, nagydarab,
gonosz ember. Hiába vadásztatta, pacaloztatta, kurváztatta számtalanszor, hiába támogatta,
szavazott rá, érvelt mellette, szervezte a csapatát, hiába minden… Utálták egymást,
bizalomnak, őszinteségnek nyoma se volt köztük.
Elnyomta a cigarettát, nagyot sóhajtott, és felvette a telefont. – Aszódi.
– Palikám, szevasz! Réz vagyok. Te! – Másodpercnyi csend a telefonban, mintha intene
valakinek, vagy a számítógépen böngészne. – Te! Mi ez a balhé nálatok, Palikám? Hívott,
most hívott engem valami tévés Pestről. Hogy így a cigányok, meg úgy lincselés, meg tudom
is én… Te, mi ez? Nincsen tinálatok rend? Lincselés van?
A polgármester, aki nem volt egy nagy ravasz, annyit már kitanult a főnökéről, hogy
egyetlen szavát sem lehet elhinni. Vagyis vagy hallott valamit, vagy nem hallott semmit, vagy
volt tévés, vagy nem, vagy érdeklődik most, vagy fenyeget.
Vagy zsarol.
– Jancsi, nem tudom, miről beszélsz. Nem tudom. Lincselés? Cigányok vannak, nem
mondom, problémáink is vannak, tudod jól, beszéltünk már erről nemegyszer. De most, hogy
így konkrétan mire gondolsz, azt hirtelen nem tudnám…
– Mondom, Palikám, hívott egy tévés Pestről, hogy kitört nálatok a háború, ölik a népet a
cigányok, csillagom. Te tudod ezt, nem én vagyok ott…
– Nincs, hidd el, nincs ilyen. Semmilyen sincsen.
– Na, jól van akkor, csak mondom, de ha nem téma, nem téma. Kovács keresett a tévéből.
Vagy Hajós? Várjál kicsit… Mindig bajom van a nevekkel, tudod, néha a magamét is
elfelejtem.
Hangos szuszogás a telefonban, mint amikor egy hatalmas test megpróbálja megemelni
magát, rákészül, lendületet vesz, visszazöttyen.
Az eltartott telefonban is hallotta, ahogy Réz kiabál: „Nórika, hogy hívták ezt a tévést?
Nem, dehogy, ezt a pestit, aki most hívott? Lovász! Ez az!”
A polgármester végiggondolta, amit hallott. Rézt ismerve vagy tudta a nevet, vagy nem.
Vagy volt ilyen ember, vagy nem. Vagy elfelejtette tényleg, vagy színház volt az egész, és
Nórika unottan üldögél a másik szobában, talán már észre sem véve, hogy a főnöke mit
machinál. Úgyis egész nap machinál.
Nórika igazi volt. Látta nemegyszer. Bár ne látta volna…
– Palikám! Lovász, ez a tévés muki, azt mondta, hogy fog téged keresni. Úgyhogy
ügyesen. Nem kell most a botrány, értesz engem biztos. Várjuk meg, amíg elülnek a
hullámok. Érted, Palikám? Csillagom, szevasz! Szevasz! Hívjál majd, hogy mi volt!
Feleségednek kézcsókom. Éljen a pacal meg a kövér vaddisznók!
Lehetett itt plakát az utcákon, lehettek kutyadögök, esti gyűlés a faluban, Réz
ravaszkodása, tévés „muki”. Egy biztos: a polgármesternek sok volt. Bénítóan sok. Márpedig
ha lebénult, lebénult rendesen.
Felkelt az asztal mellől, bezárta az ajtót, visszaült a géphez, és böngészni kezdte kedvenc
pornóoldalait.

Az alezredes parancsával, „senki nem megy sehova!”, pontosan az történt, ami a többi
paranccsal a hadseregben.
– Jó, uraim. Szállítási parancsot kaptunk, vagyis kilépünk a zöld zónából, és megközelítjük
Kabul déli elővárosát.
Egy pillanatra megállt, mintha egy picit elbizonytalanodott volna.
– Elővárosát… Azt a mocskos, poros arab viskórengeteget, a repülőtéri úttól délre.
Három év alatt nem tudta megtanulni, hogy Kabulban nincsenek arabok, pontosabban
méltatlannak érezte volna, ha különbséget kell tennie afgánok és arabok közt.
– Megértve a parancs? Öt autóból áll a konvoj, és plusz az elhárító kocsi. Én ülök az
elsőben, helyettesem Marjai főhadnagy. Kérdés, komám?
– Mit viszünk, alezredes úr?
Ezt Marjai kérdezte, akit általában a legveszélyesebb küldetésekkel bíztak meg. A kezdet
kezdete óta itt volt, csak annyit ment haza, amennyit muszáj volt, többször került tűzharcba a
tálibokkal, több autót lőttek ki alóla, több sofőrt mellőle.
– Karácsonyi ajándékot viszünk az araboknak, becsomagolva.
– Karácsonyi ajándékot? Februárban?
– Ne szarakodjál velem, Marjai! Szedjed össze a harcosaidat, pontosan tízkor indulunk.
Teljes fegyverzet, kiemelt veszélyesség, red kód, az anyjuk valagát. Megértve? Kérdés?
Amikor ketten maradtak az őrmesterrel, elővette a cigarettáját.
– Kér egyet? Szabad! Ez nem kurva pláza…
– Most dobtam el, alezredes úr.
– Sándor, komám… Mindegy. Hagyjuk. Legyen alezredes. Tegnap kiadtam egy parancsot
az indulásra, egyet a maradásra, ma megint egyet a menésre, amúgy jól vagyok, köszönöm
szépen. Kiadok még ma pár parancsot, hátha nem jön vissza mindenki, és akkor aztán
beindulhatnak az otthoniak. Tudja, azon gondolkodtam, hogy kötelezővé kéne tenni minden
civilnek fél év Afganisztánt. Vagy három hónapot. Jöjjenek ide, nézzék meg, lássák, hogy
milyen kocsiba ülünk mi, és milyenbe az amerikaiak. Milyen fegyverünk van nekünk, és
milyen nekik. Lássák csak, aztán megnézném, hogy vesznek-e el még tőlünk pénzt. Mindegy,
őrmester. Ez van. Nem kér egy cigit?
 – Most dobtam el, alezredes úr.
– Milyen itt magának csak egész nap ülni, verni a gépet, nem csinálni semmit? Egyszer
kijöhetne velünk misszióra…
– Elvagyok itt… De egyszer majd biztos.
– Egyszer… Még mindig nem ért el senkit?
– Senkit. Alezredes úr.
– Azért sajnálom, hogy nem kérdezte meg reggel ezt a híres dán harcost. Ez is… – nagyot
szippantott a cigarettából – egy dán elöljáró… Maga szerint hogy harcol egy dán? Engem
nem zavar, felőlem lehetnek itt dánok, lehetnek hottentották is, de hogy egy magyar
katonának egy dán parancsoljon… Ezek a világon se voltak, amikor mi végigvertük egész
Európát! Mindenki mitőlünk rettegett! Úgy imádkoztak, hogy ,A magyarok nyilaitól ments
meg, Uram, minket!”. Erre jön egy ilyen bang és oluffson…
– Az nem egy tévé, uram? Az alezredes felnézett.
– Vicceltem. Na, figyeljen, őrmester! Elindulok ezzel a sok híres katonával, megfordulunk,
nem húzzuk az időt. Délre itt vagyunk. Maga meg addigra megtudja, hogy mi a sápadt
tökömért nem érjük el az otthoniakat. Megtudja, hogy mi történt, és ha még nem értem vissza,
felhív. Megértve? Kérdés?
 Február 20., szombat délután, este és éjjel
Az Elnök másodmagával ült a dolgozószobájában, amikor megkapta a levelet.
Ő kérte a találkozót, tele indulattal, de mire a pénzügyminiszter megérkezett, elszállt a
dühe.
Tudta jól, hogy a miniszternek igaza van. Ahogyan azt is tudta, hogy egy évvel korábban
az oltóanyagot nem az amerikai gyártótól, hanem egy magyar konzorciumtól rendelték meg.
Soha nem kellett kipróbálni, de több vizsgálat szerint a magyar minden előnye kimerült
abban, hogy ártalmatlan volt. Drága és haszontalan, szerencsére járvány csak a
gyógyszergyárak képzeletében létezett.
Az amerikai elnök elküldte a nagykövetét, aki meglepően udvariatlan volt, kioktató, gőgös
és fenyegető. „Sajátos döntésről”, „szokatlanul barátságtalan gesztusról” beszélt,
„válaszlépéseket” helyezett kilátásba, és „minden korábbinál erőteljesebben felhívta a magyar
elnök figyelmét” a körülötte zajló, nehezen magyarázható eseményekre. Marha.
– Rágyújthatok? – A miniszter hátradőlt a fotelben, és szivart vett elő.
– Az egész épületben tilos a dohányzás. Úgyhogy igen.
– Te vagy az Elnök! Változtasd meg!
– Van, amit még egy elnök sem tud megváltoztatni.
– Igen? És mi az?
A szobát szép lassan beborította a cigarettafüst. Az Elnök kinyitotta az ablakot, kihajolt, és
beleszagolt a sűrű, fekete februári szmogba.
– Látod, Kálmán? Ezzel se tudtunk mit kezdeni. Még büdösebb van, mint hét éve. Még
feketébb a város. Az ablakot se szívesen nyitom ki…
– Akkor hagyd csukva!
Megcsörrent a házi telefon, az Elnök beleszólt.
– Értem – mondta. – Jó, hozd be, kérlek!
Az ajtóban megjelent a Titkár erősen kopaszodó feje.
– Szabad? Bocsánat, csak sürgős jelzéssel van, ha nem haragszotok…
– Köszönöm, add csak ide! Köszönöm, menj nyugodtan!
– Fogadjunk, hogy Rákos írt?
– Ő.
– Ne ülj fel neki! Akar valamit. Tud valamit. Tud valamit, és akar valamit.
Az Elnök felolvasta a levelet, majd elgondolkodva a dohányzóasztalra dobta. – Na?
– Szerintem nézz rá egy kicsit! Bizottság. Felelősség. Jó szöveg. Elnök úr, légy felnőtt! Ez
csapda. Ha igent mondasz, él a lehetőséggel, és pillanatok alatt egy szükségállapotban találod
magad. Ha nemet, ő szólt előre. Ez az ember nincs velünk.
– Nincs, persze hogy nincs. De ki van? Nekem inkább Vass miatt fáj a fejem.
Hátratolta a székét, és újra az ablakhoz lépett. Már régen nem hitt senkinek. Egyáltalán, az
elmúlt hat és fél év legnagyobb tanulsága, hogy abból csak baj lehet, ha valamit elmond
valakinek. Vagy hallgat valakire.
Szép lassan beterítette a pánik. Először, másfél ciklus alatt most először gondolt arra, hogy
ki is ő valójában. És persze fogalma sem volt.
– Na, jó, hagyjuk egyelőre – sóhajtotta, és a fiókjába zárta a levelet.

Ebben a blúzban szerette a polgármester legjobban a felesége mellét. Percek óta nem tudta
levenni róla a szemét, nem mintha valakinek feltűnt volna. El is határozta, hogy jövő héten
elviszi a várkonyi élményfürdőbe, amit ugyan rühellt az asszony, mert minden alkalommal
kikezdhetetlen gombafertőzést kapott, de egyszer, az ő kedvéért, csak eljön már. „Ha nem jön,
majd viszem”, gondolta nagy bátran, mert nagy bátran gondolni, azt tudott.
– Szólaljál már meg, vén hülye! Nem te vagy a polgármester? – lökte oldalba a felesége,
amitől felocsúdott kissé.
– Húzzá'-takarodjá'! – mordult a nőre.
Vagy százan voltak a teremben, többen transzparenst is hoztak, volt, aki a szomszédos
faluból invitálta a barátait, mintha disznóvágás lenne legalábbis, és látott többféle egyenruhát
is, nem hivatalosakat persze, vagy most már talán úgy kellene mondani, hogy
félhivatalosakat. Éppen egy zöld sipkás, muris kis figura lépett előre, nagy tapsot kapván.
– A Nemzeti Sereg parancsnoka vagyok. Köszönöm a bemutatást, annyit hozzátennék,
hogy nem egyszerűen Nagy István, hanem Borsodi Nagy István a nevem. Hallani engem ott
hátul is?
Kis mozgolódás a hátsó sorokban, valaki igent kiált, van, aki egy „hangosabban”-t.
– A Nemzeti Sereg minden bajtársának üdvözletét hozom. Azt mondanám csak, mert azért
nagyon sokat beszélni semmiképpen nem akarok, hogy veletek vagyunk ebben a bajban.
Azért is jöttem el közétek, és köszönöm, hogy hívtatok, hogy elmondjam, nem vagytok
egyedül. A sereg minden katonája mellettetek áll. Mellettetek áll, és csak arra vár, hogy
szóljatok. Azt tudnotok kell, hogy nem véd meg benneteket se a rendőrség, se a katonaság,
mert azok nem rendőrök és nem katonák, mert aki egyenruhát ölt, annak igaz magyar
embernek kell lennie, nem paprikajancsinak, anyámasszony katonájának… – Itt elhallgatott,
mert több ide illő kifejezés nem jutott eszébe, de csak egy pillanatra, aztán váratlanul nagyot
üvöltött:
– Mondjuk ki! Mondjuk ki, hogy aki ilyet tesz, az nem ember! Aki kést szúr az állatorvos
szívébe, az nem ember! Aki így él, az nem ember!
Többen skandálni kezdték, hogy „Mondjuk ki! Mondjuk ki!”, de a zöld törpe folytatta.
– Tessék megnézni! Ott vannak a magyar média képviselői! Magyar emberek! Tessék rájuk
nézni, és megkérdezni: vajon az szerepel-e majd a tévében, ami itt történt? Vagy megint mi
leszünk a fasiszták? A nácik? Hát tudják, mit? Legyek inkább fasiszta! Legyek náci! Csak
ilyen ne legyek, mint ezek!
A polgármester összerezzent. Volt itt tévés elég, valamelyik közülük biztos a Vadász,
Lovász, vagy mi az isten, aki délután kereste, és nem is adta fel. A hivatalit nem vette fel,
hívta mobilon, még személyesen is megjelent, alig tudott kislisszanni a hátsó ajtón…
Nem tetszett neki ez az egész, egy kicsit sem. Nem csak azért, mert el tudott volna
képzelni jobb programot is estére – ez persze már önmagában elég lett volna –, de igaza volt
Réznek. Nincsen erre most semmi szükség. Majd jönnek mindenféle alakok a faluba,
vizsgálnak ezt, vizsgálnak azt, még a végén az is baj lesz, hogy a cigányoknak járó segélynek
tudott jobb helyet, mint hogy odaadta volna nekik. Mert az annyi – ezt tudta mindenki –, mint
beleszórni a szélbe.
Az meg végképp nem kell, hogy a vadászati engedélyeket is újravizsgálják, mert az már a
Réznek is kínos volna, és ami a Réznek kínos, az neki is kínos, nem kell a ricsaj.
De hát hogy mondja ezt el száz embernek, akik vért akarnak, koncolást, és, igen, igaz,
lincselést? De honnan tudta ezt a Réz, amikor még senki nem tudta?
A feleségére nézett, a blúzra, az alatta domborodó mellekre, és hirtelen nagyon távolinak
érezte a várkonyi élményfürdőt.
– És azt kérdezem én – üvöltött tovább a „Sereg” „parancsnoka” –, hol van a
polgármester? Ilyen időkben hol van a falu elöljárója? Vajon itt van-e? – És hogy nyomatéka
legyen a kérdésnek, körbenézett, sőt, nem tudni, miért, még füttyentett is egyet. – És ha itt
van, mit gondol vajon? Hát csak ennyit akartam mondani. Nem a szavak fognak mostan
dönteni. Ide most már a tettek kellenek! Isten áldja Ardát!
Többen rázendítettek, hogy „Pol-gár-mes-ter! Pol-gár-mes-ter!”.
Valaki hátulról megbökte a vállát, a felesége meg a fülébe sziszegte:
 – Menjél már, te isten barma!
Inkább támolygott, mint lépett előre, úgy érezte, üres a feje, nemhogy beszélni, a száját
kinyitni sincs ereje. Határozottan ellenséges arcokat látott, mintha nem is együtt kártyáztak
volna még tegnap este is, mintha nem együtt élnének jóban-rosszban, esőben, hőségben,
aratásban, disznóvágásban. „Ez is a rühes cigányok miatt van”, gondolta, de nem mondta, ezt
se mondta.
– Jól van már! – próbálta elhallgattatni a bekiabálókat. – Figyeljenek már, hé, Jóska,
komolyan, most én is mondok valamit!
De nem mondott. Nem kellett. Nem lehetett.
Két rendőr lépett be az ajtón, úgy néztek ki, mint aki mindjárt a Holdra szállni készül, kék
szkafanderben, sisakkal a kezükben, és az eleje felé dúródtak.
Nem volt akkor már érdekes a polgármester – olyan nagyon persze előtte se volt –, a
leghangosabban kiabálók is elhallgattak, mindenki azt akarta tudni, mit keres itt ez a két
kiadós jószág, meg hogy honnan jöttek, mert nem voltak ismerősek, meg hogy miért.
Megtudták hamar.
– Jó napot kívánok, Kollát hadnagy vagyok, a régiós rendőrségről. Kérem szépen, hallanak
engem ott hátul is? Hallották.
– Na, hát az van, hogy haza kéne szépen menni az uraknak és a hölgyeknek, mielőtt
nagyobb baj lesz. Úgyhogy azt szeretném kérni, hogy szépen lassan, először az ajtó közelében
állók induljanak kifele, hogy elkerüljük a nagyobb macerát. – A tévések szedelőzködni
kezdtek, de más nem mozdult.
– Menjenek már! Menjenek már! – rikkantotta, amikor érzékelte, hogy egyszeri kérésre
nem fog innen kimenni senki, sőt még hangoskodók is akadtak, de a hangoskodókat már
tényleg nem szerette a rendőr hadnagy, úgyhogy emelt hangon folytatta: – A saját testi
épségük végett felszólítom önöket, hogy hagyják el a termet, és a lehető legrövidebb úton
menjenek haza!
– Itt vannak a cigányok! Itt vannak a cigányok! – sikította valaki hátulról, mire lett olyan
hangzavar, amilyen utoljára a járási szkanderverseny döntőjében volt, annak meg volt már jó
pár éve. Azóta nem volt kiabálás a régi moziteremben, és nem volt szkander sem. Minek az
ilyesmi, amikor inni is lehet?
– Menjünk nekik! – kiáltotta valaki. – Még ők jönnek ide? – A falun úrrá lett a káosz.
– Legyenek már végre csöndben! A ház körül ott vannak a kollégáim, nem lesz semmiféle
nekik menés, újra mondom, tessék egyenesen hazamenni, otthon lehet mindenkinek folytatni,
amit folytatni akar.
Erre már néhányan elindultak, ennyit ért nekik a magyar szabadság, szolga nép, hanem a
zöm maradt, és nézett szembe a két nagy melák, kék színű marslakóval.
– Ez a mi kultúrházunk! Ez a mi falunk! Magyaroké! Aki magyar, velünk tart! Aki magyar,
velünk tart! – kiáltotta több egyenruhás. Maga a kis zöld muki is, de hát valójában nem az
övék volt, mert ha az övék lett volna, tudták volna, hogy nem kultúrház. Csak egy üres, régi
mozi.
– Ez mozi, te nagy eszű! – szólt valaki, aztán többen felvetették, hogy nézzék meg, mi van
odakinn, ez tetszett mindenkinek, főleg tetszett a két rendőrnek.
– Úgy van! – mondta a másik, aki eddig nem szólt. – Tessenek csak menni, aszt megnézni,
mi van odakünn!
Így hát kisomfordáltak, s minthogy odakünn nem volt semmi, a falubeliek hazasétáltak
szépen, az idegenek meg beültek az autóikba, és elhajtottak. Ki Várkonyba, ki Pestre, ki
meg – ahogy a rendőr hadnagy percekkel később a felettesének telefonon jelentette – az anyja
valagába.
Egy órán belül csendes volt az ardai főutca, vagyis lényegében az egyetlen ardai utca, csak
a járőröző rendőrautó villogó lámpája maradt a felfordulásból.
 – Aki magyar, velünk sajt – dünnyögte maga elé a polgármester elégedetten. Mert ha
levesszük, hogy elszállt az este, meg levesszük az asszony gyűlölettől villogó tekintetét, egész
jól kijött a dologból. Lehetett volna rosszabb is, gondolta. Hú, ez nagyon rossz is lehetett
volna!
„De mit mondok Réznek?”

Istenem, cicik, cicik, cicik… Bámulatosak!

Halvány, fehér, áttetsző bőrűek, lágy rezdülésekkel, barnára szoláriumozott vaskemények,
árkolt barna cipók, feltornyozott gigantikus emlékművek. Cicik, popsik, pirszinges köldökök,
szemöldökök, orrok, szájak, nyelvek, homlokok, apró száj elé kapott kacsójú kacajok, mély,
hisztérikus röhögések, salátástál nagyságú kalapok, fokhagyma popsik, szétült kemence
seggek…
Péter el volt veszve, el volt veszve teljesen.
Kicsit túlkoros volt már az első celebbálhoz, kicsit pocakos, kicsit kopaszodó, kicsit túl sok
volt a megaláztatás, kicsit túl sokszor kívánt már alázatosan jó szórakozást másoknak, de most
itt volt, kortyolt a Campariból, szürcsölt a pezsgőből, falatozgatott a canapéból, és érezte,
igen, érezte a végtelen elégtételt, amire egész életében vágyott.
Nyeklett-nyaklott rajta a szmoking, de a nyakkendője nem állt csálén, a kölcsön lakkcipőt
frissen vikszelte, a spontán alakuló kis körökben pedig – egyikhez a másik után
lépve – mindig volt hozzáfűznivalója. Végül is volt, aki volt. Nem akárki. A nevét már többen
ismerhették. Fogadni mert volna, hogy itt is tudják vagy… mindegy is, hányan, sokan, de
látásból ismerik, vagy legalább tippjük van. „Te, az ott a sarokban, az a magas, zsidós arcú, az
nem az új izé az Antenna4-nél?”
Néha kicsit dadogott, ha izgult, elvörösödött a nyaka, az igazán jó érvek többnyire
beszélgetés után jutottak eszébe, de nagyon akart már „új izé” lenni az Antenna4-ben, vagy
bármi, bárhol, csak egyszer őt is meghívják egy bálba, libbenő cicik, fokhagyma seggek,
szmokingok, közepesen drága szivarok és pezsgős aperitifek közé.
Mert aki számít, itt van.
– Szupersztár, szupersztár! – hallja a sikoltást, erős pezsgő és multitechno zene függönyén
át, dum-dum, nem is a fülével hallja, inkább az agyával, a bejáratnál kisebb csődület, belép az
új énekessztár, mega, giga, apró nyusziszemével ijedten körbenéz, már megint egy
megpróbáltatás, már megint beszélni fognak hozzá, már megint egy szót sem fog érteni,
hamar nyúl a pohár után, mindjárt könnyebb lesz…
– Péter!
Mintha csáp lenne, megpróbálja visszavonni a tekintetét a zsabós, kesztyűs, apró
fiatalemberről, akihez egyetlen perc alatt több cici dörgölődzik, mint amennyi hozzá egész
életében fog, hátralép, fókuszál… és kirajzolódik előtte egy gigantikus alak, főnöke
gigantikus alakja, gigantikus főnöke alakja.
– Péter! Hát te?
– Szervusz, Hans, igen… hogy vagy… mikor jöttél…? A rémületen túl büszke is magára,
egész értelmes kérdés, egész gyorsan eszébe jutott…
– Itt vágyok egy ideje, gyere, mutatlak néhány ember! Amikor álmodott, amikor valami
gyönyörűt álmodott, hogy olimpiát nyer kosárlabdában, hogy ünnepelt filmsztár vagy Booker-
díjas író, akkor sem álmodott ilyen szépet. Itt van. Odalép hozzá a cég elnöke. És még be is
mutatja „néhány ember”…
Mintha vascsövet dugtak volna a lábába, húzza maga után, Hans megfogja a könyökét, egy
csendes társasághoz vezeti. A többinél mindenesetre csendesebbhez.
– Ismerjétek meg új információs CPO-nkat! Remek fiatalember.
Kezét nyújtaná, amikor újabb sikoltás. Közéjük nyomul egy push-up melltartó, sok ezer
óra szolárium, egyetlen kéjes nyögés: „Uraim, maguk itt félrevonulva, a pókerterem meg
üres! Hamar, gyorsan, nem ér itt arisztokratásat játszani”, és már löki őket, húzza, rángatja,
előrehajló hatalmas hasdekoltázs, két aszott mellbimbó, árkok, Mariana-árkok a két mell
között, „jaj, maga olyan édes, na jöjjön…”
Péter marad, a keze elöl, lassan a teste mellé engedi, nagyot fúj, „a kúúúrva életbe…”
Ezt megúszta.
Ha látna csak egyetlen embert, akihez odaléphet, akivel szót válthatna az esti adásról, a
tegnapi meccsről, bármiről…
Megdörren a zene, olyan hangosan, mintha eddig nem a szívét akarta volna kitépni. A
színpadon, istenem, a színpadon Anikó, az ő hétköznapi istennője, akit minden este
összehasonlít a feleségével, akit szeret, imád, akiért rajong, és aki még soha nem volt az övé,
de akinél nem áll rosszul a szénája, hiszen nemegyszer visszahívja, amikor keresi telefonon,
és ez azért félreérthetetlen jel…
Anikó… Anikóban az a csodálatos, hogy könnyű megérteni, nem ad fel rejtvényeket, nem
bonyolítja az életet…
– Köszöntök mindenkit ezen a csodálatos estén! – Kicsit halk, aztán kicsit gerjed a
mikrofon. – Kollégáim mindjárt megoldják ezt az apró technikai hibát. – Hátranéz, int, fejével
türelmetlen mozdulatot tesz.
– Szóval, köszöntök mindenkit ezen a gyönyörű estén, és ha megengedik – itt a mappájába
néz –, egy Szamerszet Ma… Ma… Maugli-idézettel kezdeném, melyre egy kedves barátom
hívta fel a figyelmemet…
Istenem, de gyönyörű ez a lány, gondolja Péter, az új információs CPO, a szépreményű
fiatalember, miközben egy mellette illatfelhőben elillanó jelenést követ a szemével, nagyot
sóhajtva, boldogan.

– Ott forduljon balra már!

A konvoj nagy sebességgel robogott végig a városon, pontosabban azon a romhalmazon,
amit Kabulnak hívtak valaha. Lassítani nem szabad, a ténfergő katona kiváló célpont, azt
pedig, hogy melyik sarkon, melyik ház mögött, melyik viskóban vár egy tálib, aknavetővel a
vállán, nem lehet tudni. És azt sem, hogy tálib-e. Egyik olyan, mint a másik. Aki jó ideje él
Afganisztánban, annak nem kell motiváció. Mindenkit gyűlöl, aki turbánt visel.
Méterekre voltak a tábortól, jó két órája indultak, de az őrmester nem jelentkezett. Vagyis
nem ért el senkit. „Ennek semmi értelme”, gondolta az alezredes.
Szinte futott az iroda felé, amikor kilépett a poros, mocskos járműből.
– Mi az isten, őrmester! Nem hívott!
– Nem, alezredes úr. Nincs kapcsolat a parancsnoksággal. Sötétedett már, amikor
megcsörrent a telefon az őrmester asztalán.
– A főparancsnok úr a parancsnok úrral akar beszélni – szólt egy hang, egy otthoni hang.
– A főparancsnok…
– Adja már!
Elfelejtett kopogni, úgy lépett a szobába.
– Alezredes úr! Horváth tábornok úr keresi.
– És? Miért nem kapcsolja? Arra vár, hogy akarok-e beszélni vele? Idióta!
A telefonban a hadsereg főparancsnokának, a vezérkari főnöknek szokatlanul, szinte
nevetségesen magas hangja most még magasabbnak, még szokatlanabbnak, még
nevetségesebbnek tűnt.
– Szevasz, alezredes úr!
– Szervusz, Andor! Meglepsz.
– Sándor, mindjárt kapod írásban a parancsot. Ezennel téged és Marjai főhadnagyot is
hazarendellek. Az utazásodról gondoskodtunk, este indulsz. Holnapután reggel nyolckor
jelentkezel a Honvédelmi Minisztériumban szolgálattételre.
 – Hazarendeltek? Miért?
– Nem azért, mert ott nincs szükség rád, hanem mert itt van. Nem mondhatok többet. Az
eligazításodat megkapod, ha jelentkeztél a minisztériumban. Kérdés?
– Van…
– Mindegy, mert válasz úgysincs.
– Elszúrtam?
– Mit?
– Ezt. Hát, ezt a dolgot. A missziót. A parancsnokságot.
– Nem. Valaki nagyon elszúrt valamit, de az nem te vagy. Pakolj, és készülj!
– Értettem.
– Azt nem hinném. De azért szevasz!

– Te, ez olyan, mint egy pártütés… Mi van veled? Újraolvastad a Bánk bánt?
A miniszterelnök csendesen mosolygott. Egy ilyen találkozót szinte lehetetlen
megszervezni. Ha a rezidenciájára hívja a hadügyminisztert és a vezérkari főnököt, az őrök
azonnal értesítik a titkosszolgálat vezetőit.
Semleges helyre sem mehettek, hiszen az Őrezred rendőrei kétfelé dolgoztak, amiről ők
tudtak, arról tudtak a feletteseik is.
Elszökni nem lehetett előlük, magára nem hagyták egyetlen pillanatra sem, vagyis – az a
gyanús, ami nem gyanús – a hivatali dolgozószobája volt a legalkalmasabb hely.
A biztonságiak hetente ellenőrizték, nincs-e benne poloska, legutóbb előző nap, vagyis, ha
hinni lehet nekik, legfeljebb a találkozó tényéről értesül majd az Elnök. Arról, hogy mit
beszélnek, nem…
És persze be is számol majd, személyesen. Hiszen az afganisztáni misszió vezetőjének
hazarendelése elég ok. Bőségesen.
– Kávét?
– Késő van. Nem iszom már ilyenkor. Köszönöm! – mondta a hadügyminiszter.
– Én sem. Most ittam. Indulás előtt. – A vezérkari főnök elmosolyodott. – A lányom ma
lett tizennyolc, este ünnepeltük, kellett egy kis frissítő…
– Nahát! Ilka tizennyolc? Hihetetlen! Tegnap még a térdemen lovagoltattam.
– Miniszterelnök úr, nem is lovagoltattad a térdeden… Hét éve még nem is ismertük
egymást…
A miniszterelnök, aki közben a gépén böngészett valamit, felnézett, hogy lássa a katona
arcát. De az komoly volt. Mint egy katona arca. Egy pillanatra elgondolkodott. A másik férfit
jobban ismerte.
A fotelben terpeszkedő hájpacnit maga hívta a kormányba, komolyan gondolta, hogy civil
kell a hadsereg élére, és nála civilebbet nem ismert. Mérnök volt, aztán az egyik elektromos
cég igazgatója. Nemhogy katona nem volt, de valószínűleg még indiánosat sem játszott soha.
Pont ő kellett a sok hülye egyenruháshoz. Azt remélte, hogy már a lénye felháborítja a
katonákat, és el is lesznek szépen egymással, őhozzá nem jut el semmi abból, ami ott zajlik,
tőle nem számítanak semmire, csendesen tépik majd egymás idegeit.
De nem. A dagadék ügyesebb volt, mint gondolta.
Megnyert magának egy csomó tisztet, a vezérkari főnököt például. Többek között azzal,
hogy nyilvánosan is „Főnöknek” szólította. Mintha Csingacsguk lenne. Az utolsó mohikán.
Szóval, tényleg hülyék a katonák. Csak másképp hülyék.
A miniszterelnök komolyan nézett. Vagy inkább komoran, „mi ez az egész, mit basztatsz?”
nézéssel.
– Vicceltem. Viccelni próbáltam. Csak nincs humorérzékem – mondta.
– Ja. Bocs. Igen. Persze. Nekem kellett volna érteni. Egy pillanatnyi csend. Innen nehéz
folytatni. Ha baráti beszélgetésre hívta volna őket, nem is erőltette volna.
 – Akkor beszéljünk arról, amiért jöttünk. Az Elnök mai bejelentése… mondjuk úgy, csak
részben fedi a valóságot.
Kényelmetlenül érezte magát. Nem szeretett bemenni az erdőbe, ha nem tudta a kiutat.
Márpedig ebből az erdőből nem tudta. Ha van egyáltalán kiút.
Egyetlen perc alatt megváltozhat az élete. Tökéletesen kiadja magát két embernek, akiket
jóformán nem is ismer. És ha ismerné őket? Ha a legjobb barátai volnának?
Ahogy az életében egymást váltó „legjobb barátaira” gondolt, meg arra, hogy melyiket
hány éve látta utoljára, egyáltalán nem volt biztos benne, hogy nagyobb biztonságban lenne
egy „igaz baráttal”, mint két szövetségessel.
Hirtelen eszébe jutott Miki, a gimnáziumi barát. Tíz évig megosztottak mindent, pénzt,
időt, titkokat. Aztán egy este, egy balatoni présházban, Miki felesége – miközben férje
mélyrészegen aludt – bekopogott hozzá. Fájdalomcsillapítót kért, miközben olyan bébidollt
viselt, amelyből kilátszottak a nagyajkai.
A nő másnap otthon bevallotta, nem is bevallotta, inkább kéjesen és részletesen elmesélte
az éjszakát, hosszan ecsetelve a férfierőt, melyhez foghatóval nem találkozott korábban.
Miki a csajnak megbocsátott, de vele nem találkozott többé. Nem is látta azóta… húsz éve?
– Csak részben, igen. Nem azt mondom, hogy hazudott, vagy lényeges részeket felejtett ki,
de azért mégis, nem bánnám, ha tudnátok az igazat.
Mint aki a lehallgató-berendezésnek játszik, mintha nem lenne mindegy. Ha hallgatják,
úgyis vége a dalnak…
– Kurva nagy baj van, és kurva nagy botrány lesz. Itt most nem elég pofázni. Lopni meg
pofázni.
Túlzás volna azt állítani, hogy a mindig udvarias, mára kissé elhízott, elengedett hajdani
élsportoló hirtelen kifakadása meglepte volna a szobában ülőket. Inkább az őszinteség vagy az
őszinteség látszata volt zavarba ejtő. Nem szokás ez. Nem szokás így beszélni.
Vendéglátójuknak meggyőződése volt, hogy senki nem hallgatja őket, de két vendégének
nem. Úgyhogy lehetett ez csapda is, provokáció, próbatétel, bármi.
A miniszterelnök észrevette, ahogy egymásra néztek, ha csak egy pillanatra is. Megállt. Ez
így nem fog menni. Be kell avatni őket.

Csörög az a kúúrrrrva telefon. Felvegye? Ne vegye?

– Telefóón! – Vajon miért gondolják az emberek, hogy szólni kell?
– Hallom! – üvölti a polgármester a feleségének, mintha nem a másik szobában, hanem
egy másik bolygón pucolná a krumplit.
– Akkor mért nem veszed fel?
– Veszem már. Halló?
– Mi a pék fasza ez, Pali? – Réz. Tudta. Miért vette fel? – Nem hallasz? Mi a pék…
Gyűlés. Rendőrök. Ellenszegülés. Pali! Te vagy ott a polgármester?
– Jancsi, tudod, mit? Gyere ide, aztán csinálj te valamit a tetves cigányokkal! Meg a tetves
kutyáikkal. – „Meg a tetves feleségemmel”, gondolta hozzá, de nem mondta.
Hirtelen a távolból egy fémes pukkanás, aztán még egy és még egy. Aztán egy erősebb,
furcsa hang, mintha lőnének. Mi az isten? Az utcáról kiabálás, valaki fut, többen futnak. Az
apjától tanulta, hogyha sokan szaladnak egy irányba, ő szaladjon a másikba. De most hogy?
Most hogy, fater???
Aztán egyszerre sziréna hangja, meg a telefonban Rézé.
– Mi van, mi van ott? Mi történik? Aztán a felesége:
– Pali gyere, lövűdöznek!
Valaki kopog, nem is kopog, inkább dörömböl, a távolból kiabálás, újabb lövés, de akkor
már kint terem a kapu előtt. Kit érdekel most a Réz!
Mindenki a cigánysor felé, aztán többen vissza, újabb lövések, újabb sziréna, újabb lábak
dobog polgármester is fut, retteg, de fut, „ne menjenek arra!”, kiáltja valaki, aztán erős
reflektor, egy sötét terepjáró, aztán még egy, mögöttük rendőrök, újabb lövések, a rendőrautó
kifarol, és tehetetlenül, oldalával csapódik a kerítésbe.
Kiabálás, nyögések, valaki segítséget kér, körülveszik az autót, az utca végén, szemben
árnyékok, „jönnek Lázárék!”, kiáltják, megint mindenki fut, aztán csend, távoli kiabálás, a
rendőrök nyögései.
Újabb és újabb szirénák, már mentő is, nem csak rendőrök.
– Ki itt a polgármester? – kérdi valaki. Már megint. Előlép:
– Én. Én vagyok! – Az utca lassan megtelik fénnyel.
– Maga?
– Én.
– Jöjjön!
Átvágnak a kukoricáson, a putrik körül tucatnyi egyenruha, körben őrjöngő cigányok,
egyikük meglök egy rendőrt, az megbotlik, hátrabukik, a másik előveszi a pisztolyát, a
levegőbe lő, mindenki üvölt.
– Nyugodjanak már le! – ordítják a rendőrök. – Kussoljanak el!
Az asszonyok sírnak, átkozódnak, „hol van a mentő?”, sikítja valaki, „na, arra aztán
várhatnak”, gondolja a polgármester, egy van a járásban, az meg a karambolnál, aki sebet
kapott, itt fog elvérezni. „Nem is baj”, gondolja, „vérezzen el minél több. Vérezzen el mind.”
Elviselhetetlen a bűz, mintha az egész falu rothadna, valaki beleordít az éjszakába: „fáj,
fáj, segítsen már valaki!”, villogó fények, újabb lövés, a rendőrök hátrálnak, egyikük felé
repül valami, de nem találja el, aztán egy hegyes fém hasítja a levegőt. Újabb ordítás, egy
egyenruha csupa vér, lövések, valaki elterül.
A polgármester hátrál, nem, fut is már, felbukik, fut tovább, a háta mögött az apokalipszis
hangjai, valaki megkocogtatja a vállát, de miért olyan erősen, akkorát ütnek rá, hogy elterül.
Felállna, de nem megy, „mi az isten, ez fáj, de rohadtul fáj! …Furcsa, hogy csend lett”,
gondolja, „lehet, hogy vége?”
Megérinti a vállát, de valahogyan nincs is válla, vagy nem olyan, mint volt. Almos, fáj,
leteszi a fejét, Rézre gondol, aztán már nem érez semmit, talán aludni… aludni, majd utána
beszél vele, elmagyarázza neki, rohadt cigányok, meg fogja érteni… Csend.

A Költöző Madarak elismerten a legjobb bulizenekarok egyike, így amikor belekezdenek a

„Csaó, csaó, kismadár, csaó, csaó, húzz el már” kezdetű számukba, szinte az egész bálterem
táncra perdül.
Péter közvetlenül a hangfalak mellett dobálja magát, a nyakkendőjét levette, ingnyakát
meglazította, homlokáról csöpög az izzadság. Úgy táncol, ahogy él.
A bárpultnál hajdani operatőr, kamerába nem nézett már évek óta, helyére a világban csak
a hosszú lófarok emlékeztet, mintha minden szálat, ami elöl kihullott, hátra, a copfba kötött
volna. Most producer és híres, főként arról, hogy ő adja vissza a legmagasabb százalékot.
„Üzletszerzői jutaléknak” hívja, állítólag minden műsor után húszat. Vagyis készít egy
műsort, és az ár majdnem negyedét visszaadja annak, akitől a megbízást kapta.
Pétertől nem messze a konkurencia egyik sztárja, lapos seggű, elhízott feleségével. Bár
naponta váltja a szeretőit, a fontosabb társadalmi eseményekre mindig az asszonnyal érkezik,
aki nemegyszer ilyenkor találkozik egyik-másik vetélytársával. Bemutatkoznak, kedélyesen
elcsevegnek, aztán mennek tovább, mintha nem történt volna semmi.
A nő tudatáig valahogy nem jutott el, hogy a három gyerek nyomot hagyott rajta, fonnyadó
hátát, szomorú méhecskéit, több rétegben egymásra omló haját kifejezetten hangsúlyozza a
világos, szűk ruha. Szinte ráfekszik a férje vállára, imitálja a táncot, ennyi pezsgő után
valószínűleg már túlélésre játszik.
Közben megjelenik Anikó, ma szőke, megrázza a tincseit, nagyot nevet, Péterhez lép.
 – Hahó! Milyen a buli?
Ez jobb kérdés, mint a „mikor érkeztél?”, ismeri el Péter, de hát Anikó… Anikó valahogy
mindig feltalálja magát, valahogy mindig tudja, mit kell mondani.
– Hú! Nagyon… És neked?
Elgondolkodik, értelmes volt-e a válasz, így szinte lemarad a nagy pillanatról, amikor a nő
megfogja a vállát – hozzáér! –, és a fülébe súgja:
– Bocs, mindjárt jövök!
Ha alaposan végiggondolja, ez volt eddig a legfelemelőbb, a legtöbb bizakodásra okot adó
pillanat köztük. Teljesen nyilvánvaló, hogy ez a kapcsolat tart valahova.
Egyre csökkenő önkontrollal hányja-veti magát a zenére, amikor hátulról valaki megérinti
a vállát.
Hans Aczél asszisztense az, aki bizonyos helyzetekben maga Hans Aczél.
Sima arcú, halszemű, félelmetes figura, könnyen felemeli a hangját, sőt állítólag könnyen
el is jár a keze, de ez csak legenda, mindenki csak hallotta, senki nem látta.
– Most ezt hagyd abba, Péter, és gyere ki kicsit! Elnök úr akar veled. Köszönöm!
– Jövök, persze, bocsánat! – nyögi, aztán hosszan gondolkodik, vajon miért mondta, hogy
bocsánat.
Tudja jól, gondolkodott rajta eleget, ezek a dolgok, amik leginkább hátráltatják. Nem tud
erőt mutatni, ezért néznek át rajta, ráadásul a dadogás… igazán dühös magára.
Egy pillanatra elveszíti szem elől az asszisztenst, megáll, körbenéz, még az is átsuhan az
agyán, hogy elkövetett valamit, valamilyen hibát, talán itt, tánc közben… Vagy a délutáni
beszélgetése az ellenzéki párt egyik buldogjával, akinek kifejezetten az a dolga, hogy tartsa
kordában az újságírókat, nem mintha azok nem tartanák kordában magukat. De hát mi rosszat
mondhatott?
Ösztönösen meg akarja igazítani a nyakkendőjét, és amikor megérinti izzadságban fürdő
nyakát, akkor jön rá, hogy a nyakkendőt levette korábban, de hol? Hol?
Meglátja a távolodó asszisztensi hátat, fut utána, ne tetézzük a bajt még azzal is, hogy
lemarad. A sarkon befordulva kevés híján fellöki az Antennáé alelnökét, éppen a vécéből lép
ki, még a sliccét gombolja.
– Szia, Péter!
Ha sorrendet állíthatna – szokott –, ki haljon meg először minden ismerőse közül, biztosan
az Alelnökkel kezdené. Gyűlöletes ember, soha egyetlen szavát nem érti, mikor kell
mosolyogni, mikor megbotránkozni, de hát persze úgyse találja el, ezért kerüli, amikor tudja.
Itt is kerülte volna, nem tudta.
– Sziaaa… Péter!
Most jön rá, hogy nem köszönt.
– Szi… szi… szia, jaj, bocs, szia! – nyögi, de már elment a hajó, elszúrta csúnyán.
– Be vagy nyomva, vagy mi?
– Ja, nem, nem, csak… – De hogy mi csak, azt már nem kell kiböknie, mert belépnek egy
terembe, ott áll Hans Aczél, az asszisztens és a kereskedelmi igazgató körben, rájuk várnak,
ez nyilvánvaló.
– Milyen a parti? – kérdi Aczél, de nem vár választ, meg is lepi, amikor Péter megszólal.
– Szerintem nagyon… kellenek az ilyen alkalmak, amikor egy kicsit jobban megismerik
egymást a kollégák, szerintem jó, nagyon jó. Ez másnap a munkában meg is látszik. Ez a
tapasztalatom.
Az Alelnök félrefordítja a fejét kissé, a szája szélén az undok vigyor. „De letörölném”,
gondolja Péter, de Aczél folytatja:
– Néhány perce felhívott az elnök.
Péter fejében apró zavar keletkezik: „felhívott az elnök, mondja az elnök, hihi, zavar a
gépezetben, hapsikám…”
 – Az elnök? – kérdi, erős hangsúllyal.
– A miniszterelnök.
Pillanatnyi csend. Hát ez nem az ő pályája. Ez az ember akkora Audival érkezett,
amekkora nincs is, valószínűleg kettőt szereltek össze a kedvéért, a szmokingja saját, látszik
az. „Nekem van szemem az ilyesmihez”, szokta mondani Péter. Egy ember, aki többet keres
havonta, mint ő öt év alatt, és akit néhány perce felhívott a miniszterelnök.
– Elsősorban hozzád intézem kérdést, Péter. Ismered ügyet? Most hal meg. Itt, mindenki
előtt el kell ismernie, hogy nem tud valamiről. Nem ismer valamit, ami nem is akármi, hanem
egyenesen: „ügy”.
Vagy blöfföljön? „Ó, persze, az ügyet, hogyne, súlyos ügy.”
Egyikhez sem volt mersze.
– Milyen… ügyet? Elnök úr?
– Nem ismered. Remek.
Aczél végigsimított a haján, majd hosszan a cipője orrát nézte.
– Nem tudod, miért kért tőlem személyesen találkozást reggel hétre? Te, mondd csak, nem
ez volna munkád? Többek között? Hogy az ilyesmit tudjad?
Hosszú csend. Hosszú, hosszú csend.
– Rendben. Menjél ki, kérlek!
Kitámolyog, szédül, a falnak támaszkodik. Elmerül, eltűnik, levegő után kapkod. Haza!
Haza!
 Február 21., vasárnap reggel, délelőtt
Lassan. Lassan.
Lassan… tisztul a tudata, nem érzi a vállát, fordulni próbál, felnyög. Lassan, lassan…
Lüktet a feje, émelyeg, kiegyenesíti elzsibbadt karját, oldalra néz, az órát keresi.
Lassan, lassan, tisztul… nyolc óra… sikítás a falon túl… gyerek sír… zene, nyolc óra…
NYOLC ÓRA!
Elaludt, átaludta a hétórás találkozót, az elnökökét, az övét meg az országét.
Mi van, ha már kereste, mi van, ha hívta, a telefon után kap, hol van, a fejében tonnányi
víz, négykézláb mászik, a kisebbik gyerek szirénázik, de mintha a fejében, belül fújná a sípot,
hol a telefon, „nem láttátok a telefonom?”. A felesége a kanapén:
– Talán jó reggelt. Vagy nem? – Pontosan azzal a mármegintmindentrámhagytál nézéssel,
amit Péter a legjobban utál, mert ráhagyta, tényleg ráhagyta, de azért már azt is nézzük, hogy
a pénzt… a pénzt ki keresi… Vagy nem? „Mert eldajkálgatnám én is itt a gyereket naphosszat,
meg a seggemet növeszteném, meg manikűr-pedikűr, ha te, angyalom, te szépen eljárnál
dolgozni, ha neked nem derogálna a munka, főzőcskéznék én is, hidd el, drágám, boldogan.”
Ezt persze csak gondolja, nem mondja, de gondolni nagyon gondolja. Annyira, hogy az már
mondás, szinte.
Az asszony persze érti, nem kell hozzá szó, térdére engedi az Ablak-Zsiráfot, nézi ezt a
pocakos, elengedett, kopaszodó, harmincéves mesügét, az ő férjét, két gyereke apját.
– A pulton – mondja –, ott hagytad a pulton.
És igen, a pulton ott a telefon, a vége belelóg a tejtócsába, és persze kikapcsolva, „ki
kapcsolta ki?”, kód, gyerünk már, gyerünk, ne zenélj, indulj, mi ez…
Nem kereste senki.
Nagyot sóhajt, jó jel, gondolja, aztán egyből, hogy rossz jel, utálja, gyűlöli magát, „ne
üvölts már!”, ordít a fiára, annak pont ez kell. Rázendít, mintha rázendíteni volna még hova,
„gyere ide, kisfiam”, mondja az asszony, de csak hogy kidomborítsa az ő aljasságát, csak
hogy mutassa a különbséget, „látod, így bánsz a gyerekeiddel”, „látod, ez vagy te”.
– Nem kéne bent lenned?
– Mi? – Na, ez meglepő, hogy küldik, nemhogy marasztalnák. – Bent? Miért kéne bent
lennem? Nyolc óra.
– Hát, csak az éjszaka miatt gondoltam, szoktál, ilyenkor…
– Milyenkor?
– Mikor így… történik valami…
– Mi történt? – De már érzi, már sejti, az Elnök, az elnökök, mit aludt át, jó isten, átaludta,
hogy lefejezték, hogy felnégyelték, hogy… hogy elbocsátották…?
A képernyőre pillant, az ő képernyőjére, az ő csatornáján, az ő műsorában. – Mi
van? – kérdi. – Mi történt, mi ez…?
Hat halott eddig, megtervezett támadás, cigány bosszú, több tucat rothadó kutyatetem, az ő
tévéjében, az ő országában, és átaludta, részegen, gyáván, rettegve, megszégyenülten – ezzel
vége, gondolja, vége, vége, vége.
– Vége! – nyögi halkan.
– Minek vége?
– Nekem. Végem. Elcsesztem.
A nő nézi, nézi, és igen, szereti ezt a pocakos, kopaszodó gyávát. Szereti, pedig tudja, hogy
megcsalná bárkivel, ha lenne mersze, ha volna kivel, megcsalná, elhagyná, a tetejébe meg is
gyűlölné, és főként megmagyarázná, hogy az egész csak őmiatta, hogy ő nem volt jó feleség,
anya, szerető, ő hízott meg, ő vette semmibe, megmagyarázná, elhinné – megúszná.
 Ő meg maradna a két gyerekkel, meg a reménytelenséggel, meg a sok kínos emlékkel.
– Készítsek ki ruhát? Mit vennél fel?
És persze a sötét öltönyt, meg a világoskék inget, mindegy, melyiket, meg a barna cipőt,
meg a barna övet. Ahogy mindig. Csoda, hogy nem ebben alszik.
– Egyél valamit, mielőtt elindulsz! Csináljak bundás kenyeret?

– Te? Ez az Arda a te Ardád?

– Az. Ez az.
– Beszarok!
– Ugye?
– Jó, ettől még nincs Ebola a faluban.
– Lassan az lenne a legkevesebb…
– Hát azért…
– Mit hátazértozol? Mi? Mit hátazértozol? Amúgy miért kérded? Hallottad a hírekben?
Hernádi megtörölte a homlokát, nyelt a kólás üvegből, aztán böfögött egyet. Nagyjából tíz
órája nem ült le. Két ember halt meg a kezei között, háromszor cserélt ruhát, merő vér volt
mind, és persze ezek nem fizetnek ám! Lövöldöznek, késsel dobálóznak, elvérezgetnek, de
fizetni nem szeretnek. A rokonok elé mégsem állhat oda: „Nézzék, megértem a gyászukat,
de – lássák be – én mindent megtettem, nem is ügyeletes napom, valamit csak kéne, nem…?”
Éjfélkor ugrasztották az ágyból – és nem is a saját ágyából –, a kórház ugyan ügyeletes
volt, de ő nem. Mindegy, vészhelyzet, „mindenki a fedélzetre”, „egy mindenkiért, mindenki
egyért”.
Az összes orvos ott sertepertélt, az összes műtő dolgozott, nem ezek a szakma legszebb
pillanatai, senki se ezért lett orvos. Hernádi meg pláne nem.
Egy embert torkon szúrtak, az olyan állapotban volt, hogy csak nagy sokára ismerték fel a
rendőregyenruhát.
Egyáltalán minek hozták ide?
Hárman jöttek lőtt sebbel, kettőnek nem volt szerencséje, a harmadik… szerencséje a
harmadiknak sem volt, eltrafálta a vállát egy lövedék. Még élhet, ha nagyon akar, bár sok
öröme nem lesz abból az életből. Voltak még mások másoknál, de azokról nem sokat tudott,
nem is nagyon kérdezősködött.
– Te vagy a rendőr, Gábor, és nem tudod, hogy ide hozták be őket?
– Az ardaiakat?
– Azokat.
– Hogy az istenbe… Tényleg nem tudtam. Én még itt helyszínelek. Mi van velük?
– Három halott biztosan…
– Annyi itt is van. Cigányok?
– Kettő. Gondolom. A harmadik rendőr. Az nem cigány.
– Akit torkon szúrtak? Ő már itt meghalt. Minek vitték oda?
– Minek hozták ide?
– Nem jártam Kongóban, de ilyennek képzelem. Ha kimennénk, ezek újra egymásnak
esnének. Mi vagyunk a békefenntartók. Csak itt nincs béke. Nem is tudom, mi lenne…
– Hát ne menjetek ki!
– Maradjunk itt örökre?
Hernádi elgondolkodott. Évek óta rendszeresek voltak a cigányok elleni támadások, de ez
valahogy…
– És mi van a kutyákkal?
– Itt most senki nem foglalkozik a kutyákkal, Berci.
– Pedig kéne.
– Mit? Várj egy kicsit… Hol írjam alá? Pillanat, tartsad… igen, itt vagyok. Mit mondasz?
 – Hogy kéne.
– Tegnap mást mondtál.
– Mit? Hogy nem kell foglalkozni a kutyákkal? Sose mondtam.
– Kéne?

„Most kapcsoljuk a helyszínt, Ardát, ahol a szörnyű támadás történt éjszaka. Gábor,
milyen a hangulat most Ardán?”
„Leírhatatlan, Anikó. Az emberek az utcán sírnak, senki nem érti, mi történt.”
„Rendőrök vannak még ott?”
„Igen, Anikó, a rendőrök valósággal megszállták ezt a máskor oly békés kis falut, és
valóban csak ők tartják fenn a rendet, nélkülük…”
A pénzügyminiszter csatornát váltott, és harapott egy hatalmasat a virsliből.
„Korai volna prejudikálni, de tény, hogy a faluvégi cigányok szinte folyamatosan
provokálják a velük békésen együtt élni kívánó magyarokat. Nem lehet elmenni amellett sem,
hogy ezt a vérengzést megelőzte…”
– Kálmán, elviszed a gyereket?
A mondat első felét alig hallotta, a végét viszont már szinte a fülébe süvítette a konyhába
belépő felesége.
Szokás szerint csak bugyi és melltartó volt rajta, semmi más, meg egy törülköző a fejére
csavarva.
Azt sokévnyi házasság alatt sem tudta eldönteni, vajon ennyire nem érdekelte, mit lát az
amúgy távoli és ritkás szomszédság, vagy ellenkezőleg, nagyon is érdekelte, csak egyáltalán
nem zavarta…
– Öltözzél már föl! Mért nem öltözöl föl?
– Miért, zavar? Pár évvel ezelőtt…
– Az pár évvel ezelőtt volt. – Meg pár kilóval, gondolta, meg feszesebb kötőszövetekkel,
meg kevesebb rossz emlékkel.
– Na, mi? Már nem tetszem?
„Nem kéne ebbe most belemenni”, gondolta a miniszter, nem biztos, hogy ez az a nap.
– Dehogynem, édesem! – suttogta, magához húzva az asszonyt, és megcsókolta a
hasát. – És amúgy igen, elviszem Ágit.
Megcsörrent a telefonja, szelíden eltolta a feleségét, és beleszólt.
– Nemoda Kálmán.
Legközelebbi munkatársa volt, sokak szerint túl közeli is. Fiatal, csinos és legfőképpen
okos.
Csilingelt a hangja a telefonban, amikor elmondta („bocs, Főnök, hogy otthon, de ezt
muszáj… stb…), hogy Hajnal kereste.
– Kérdeztem, miért nem a mobilján, de azt felelte, nem tudja, mikor zavarja, inkább csak
üzenetet hagyna. Így mondta, „hagyna”, hogy kereste, és hogy „kéne beszélni”.
Kéne. Naná, hogy kéne.
Hajnal annak idején sokat tett, hogy miniszter legyen belőle, ő pedig azóta tett sokat, hogy
ezt meghálálja.
Sokat, de nem eleget. A Nagy Ember elégedetlen volt, legalábbis ezt éreztette vele, és ezt
mondta mindenkinek. Márpedig senkivel sem volt elégedetlen – sokáig.
Nem szerette a félmegoldásokat, nem szerette a tépelődést, nem szerette a vitát, „ne tartsál
nekem szemináriumot”, szokta mondani, de legfőképpen azt nem szerette, ha becsapták.
Nemoda nem érezte, hogy valaha becsapta volna, de Hajnal igen, úgyhogy a saját
érzéseivel nem sokra ment.
Persze az is lehet, hogy mindez csak taktika, sarokba szorítás, zsarolás, megfélemlítés.
Senki, aki ismerte, nem mondta volna, hogy ez lehetetlen. Hajnal rettenetes ember volt,
majdnem olyan rettenetes, mint a híre.
– Köszönöm, Klára. Nem mondta, hogy miről?
– Ó, nem. Sajnos. Pedig kérdeztem. Mondtam: „Milyen ügyben, Hajnal úr?”, de nem felelt,
hanem megkérdezte, hány éves vagyok.
– És mit válaszoltál?
– Hogy huszonnyolc. Egyet lecsaltam. Úgyse tudja meg.
– Ebben ne legyél olyan biztos. És mit válaszolt erre?
– Azt mondta: „érdekes”.
– Érdekes?
– Igen. Azt mondta: „roppant érdekes”.
– Így? Roppant érdekes?
– Így. Kálmán, mi ebben az érdekes?
– Gőzöm sincs, kicsim… Klára.
,A mocsok.” Úgy érezte, szétrobban a feje. Mostanában egyre gyakrabban érezte,
feltételezte, hogy hajdani, legendásan alacsony vérnyomása már a múlté, de bizonyosságot
nem akart, így hát nem ment el orvoshoz. Meg amúgy minek is ment volna?
Nézetei szerint az orvosok sarlatánok, tűzokádó sárkányok, pénznyelő automaták, és ezt az
álláspontját miniszterként is hangsúlyozta, nemegyszer nyilvánosan is, még csak nem is sokat
finomítva az ismerősei előtt használt megfogalmazáson.
Nem is szerették az orvosok. Persze furcsa is lett volna, ha szeretik, mindenesetre ők lettek
volna az egyetlenek. Nemodát pont annyira nem szerették, amennyire nem érdekelte, hogy
nem szeretik. Vagyis nagyon.
„…a faluvégi építmények egy része a lángok martalékává vált. A nyomozást vezető rendőr
annak a véleményének adott hangot, hogy korai lenne bármit mondani, de egyelőre semmi
nem utal arra, hogy rasszista bűncselekmény áldozatává vált volna több helyi lakos.”
Nemoda undorodva fordult el a televíziótól.
– Te, mi ez az egész? – kérdezte a felesége a tévét bámulva, de nem válaszolt. Aztán
hallotta még, hogy megkérdezi, Klára hívta-e, közben a tévé már valami hokimeccsről
beszélt, öltözni kell, a fene egye meg, kihűlt a virsli…
 Február 21., vasárnap délben, délután
Dél körül Péter már érezte, hogy nem bírja tovább. Hétre ment az Antenna4 elnöke a
miniszterelnökhöz, és ha tudatni akarta volna, mi történt, már tudatta volna.
Minden lehetőséget végiggondolt már, még a legképtelenebbeket is.
Hogy ő már nem is CPO, csak még nem jelentették be. Várják, hogy csendesüljön az ardai
cirkusz, vagy nem is várják, be is jelentették, csak nem neki. De azt is, hogy a televízió
elnökét ott fogták a miniszterelnök hivatalában, mint Török Bálintot, talán már börtönbe is
vetették, szobafogságban tartják.
Arra is gondolt, hogy még nem ért véget a megbeszélés, vagy hogy előszobáztatják reggel
óta, „szívatják az öreget”, de aztán mindegyiket elvetette, így csak a bizonytalanság maradt, a
kétségbeesés.
Pedig milyen boldog lehetett volna a tévében! Minden jól ment, exkluzív képeket szereztek
az éjszakai lövöldözésről, amatőr felvételeket, melyeken jól látszanak a távolban villogó
mentőautók, ezzel messze megverték a konkurenciát, amelyik – mint rendesen – későn ébredt,
és persze Anikó, aki fáradtan, agyonhajszolva is csodálatos, a problémákkal hozzá fordul,
megfogadja a tanácsait, javaslatot is csak tőle fogad el.
Aminek persze nem lehetnek csak szakmai okai, ebben egészen biztos volt.
De ez a rothadt telefon.
Kitől kérjen tanácsot? Senkiben sem bízott eléggé, ez túl bizalmas ügy.
Le-feljárt a szobájában, izzadságcseppek ültek a homlokán, érezte, hogy átvizesedett az
inge, a sok kávétól fájt a gyomra – amikor megcsörrent a telefon. Tünde volt, a felesége.
Gondolkodott, hogy kinyomja-e, de nem volt mersze.
– Gyorsan!
– Mi gyorsan?
– Gyorsan mondd!
– Istenem, Péter! Te mindig olyan elfoglalt vagy!
– Na, jó, erre most nincs időm.
Amikor letette a telefont, azonnal megnézte, nincs-e nem fogadott hívása. Nem volt. Mi
legyen?
Újra Anikó beszélt a tévében, gyorsan felhangosította a készüléket.
„…juk ismét a helyszínt, hallasz engem? Egy kicsike pillanat, és kollégáim helyreállítják
az összeköttetést Ardával. Igen, már sikerült is, mik tehát a legfrissebbek, Nóra?”
„Köszöntöm a nézőket, szia, Anikó! Egyelőre nem erősítette meg a rendőrség azt, amit itt
több helyi lakos is mondott nekünk, hogy elsősorban itt a kutyák ügye volt, ami a pánikot
okozta, ezután volt az állatorvos meggyilkolása, brutális megölése, ugye, és ez így együtt
vezethetett a tragédiához…”
„Nóra, arról mit tudsz, hogy a sérültek hogy vannak?”
„Hát nem olyan nagyon sokat, mert elvitték őket kórházba. Itt Ardán nincsenek most
sérültek.”
„Értem. És milyen a hangulat a városban?”
,A faluban. Most jónak mondható, nincsenek utcai összezördülések, itt azt mondták többen
is nekem, hogy az éjszaka beálltáig nem kell különösebbekre számítani.”
„Nóra Ardáról, most innen a stúdióból folytatjuk néhány hírrel…”
„Varázslatos”, gondolta Péter, „ez a nő tökéletes!”. De a következő gondolata az Elnöké
volt, meg a másik elnöké, meg a nem hívásé, elkomorodott, újra összeszorult a gyomra…

Most még egyetlen perc, egyetlen szirénavijjogás, lézerkard-brummogás, akár csak

egyetlen láb dobbantása, még egy affektált „kérek almalét”, „kérek csokit”, „pisilni kell”, akár
csak egyetlen utalás Tűzoltó Samre vagy Micimackóra, megragadja az egyik gyereket a két
lábánál fogva, és kihajítja az ablakon. Vagy mind a kettőt.
A csukott ablakon.
Mint aki allergiás a mogyoróra, és reggel-este mogyorót etetnek vele – így szokta
magyarázni, ha van még kinek.
Valójában a barátaik csak Aida miatt viselték el Hernádit, arra pedig, amit mondhatott,
végképp nem voltak kíváncsiak. Ami persze őt – tudjuk – egyáltalán nem zavarta. Az
egyetlen, ami zavarta, a gyerekek zsibongása volt, a sajátjaié vagy a másoké – mindegy.
Őszintén megfogalmazódott benne, hogy megfojtja az egyiket, amit ők, valahogyan,
ösztönösen, éreztek is.
Ha lehetett – különösen a fia –, elkerülték az apjukat. Ha Aidát kérdezzük: mindig. Ha őt:
nem elégszer.
Különös, új fejleményt hozott a gyerekekhez fűződő viszonyába Lilla hercegnős, tündér
királylányos világa, melybe sajátos módon vegyültek olyan szereplők, mint a szupermodell, a
sztájliszt vagy a dizájner.
– Apa, játszunk?
– Apának pihenni kell, kislányom.
– Fáradt vagy?
„Na, ide figyelj! Apád ma megműtött három embert, kettő közülük meghalt. Fürödtem,
érted, fürödtem a vérben. Megvizsgáltam vagy egy tucatot, köztük több halálos beteget. Nem
akarok hazudni, mindenkinek meg kell halni, nem sajnálom őket, csak iszonyúan unom. Alig
kerestem valamit, mert a halottak szarul fizetnek, ráadásul nem tudom kiverni a fejemből,
hogy egy olyan betegség jelent meg valami soha nem hallott faluban, amivel nemigen
tudnánk mit kezdeni. Hát ezért kéne pihennem, még ha a te Barbie-univerzumodban most
fontosabb is, hogy a babád kiöltözzön arra a csodálatos estélyre, melyen találkozik majd szíve
választottjával, hogy aztán örök szerelemben éljenek a rózsaszín műanyag kastélyban, aminek
persze a gyerekszobában lenne a helye, de itt van kint, láb alatt, pontosan a humidorom előtt,
amit éppen ezért csak olyan tornagyakorlatokkal érek el, melyektől rendszeresen megfájdul a
derekam…”
Ezt mondta vajon? Dehogy mondta! Hiszen a gyerek azért van, hogy hülyeségekkel
tömjük a fejét. Mikulással, Nyuszival, meg hogy Anya és Apa nagyon szeretik egymást.
– Igen, fáradt vagyok.
– Apa? Te gyenge vagy?
– Miért lennék gyenge?
– Mert Anya azt mondta, egyek sokat, hogy nagy legyek és erős, és soha ne fáradjak el…
– Pedig Anya tudja. Tudja, mi a fáradtság. Épp eleget panaszkodik rá…
– Te most viccelsz?
– Nem, nem viccelek. Miért, vicces volt?
– Egyáltalán nem volt vicces. Te szereted Anyát?
– Miért kérded, Lilla?
– Anya szerint nem. Mért nem? Anya öreg?
– Miért lenne öreg?
– Ráncos a homloka, és szemüveges, és…
– És? És?
Lilla közelebb húzódott az apjához, és végigsimított a nyakán. Apró mutatóujja megállt
egy anyajegyen, Hernádi ösztönösen elhúzódott, de a kislány visszatette a kezét.
– Ez mi? Anyapötty?
– Igen. Anyapötty. A másik neve anyajegy.
– Fáj?
 – Figyelj, Lilla, miért gondolod, hogy Anya öreg?
– Nem ért meg engem. Nem ért meg úgy, mint te…
– Mint én?
De erre már nem válaszolt a gyerek.
Tudta, hogy nyert, hogy amiért jött, elérte, tudta, hogy az apja megzavarodott,
elbizonytalanodott, hogy érzett valamit, ott, ahol nem szokott, hozzábújt, megfogta a kezét, az
ujját simogatta, aztán átfogta a nyakát, fejét, a vállára fektette, és halkan, finoman puszit
nyomott az arcára.
„Kis kurva”, gondolta az orvos, „de tudja, mit kell mondani… honnan tudja? Honnan
tudják? Hároméves és rafinált és aljas, kis végzet asszonya.”
Beleszagolt a gyerek hajába, talán vissza is akarta adni a puszit, de a gyerek lecsúszott a
térdéről, és csak az ajtóból szólt oda.
– Ma egész nap itthon maradsz?
– Aha. Egész nap. Majd később játszunk.
De nem mondott igazat. Persze nem tudhatta, hogy még aznap este elmegy otthonról, hogy
nem lesz már együtt ez a család sem aznap, sem máskor, soha többé. Ha tudta volna, minden
másképpen alakulhatott volna.
Volna.

Érezte az öltöző szagát.

Az izzadság, a zuhanyzó, a frissen mosott dresszek, a cipők, az izomlazító krémek szagát
együtt, összeolvadva, nem is szaggá, inkább érzéssé, a diadal, a boldogság, a gondtalanság
érzésévé. Aki sportolt, az tudja csak, mi a boldogság.
Hallotta az összetekert vizes törülköző csattanását, a papucsok klaffogását, eszébe jutottak
az öltözői viccek, a „zrikák”, ahogy akkoriban mondták, a nagy, vad, kanos röhögések, a
zuhanyzói méricskélés, az egész primitív, mámoros világ, a fáradtság, és a pihenés ígérete,
ami mindig együtt jár a fáradtsággal. Ez csak a fiataloké: a pihenés a kimerültség után.
A felnőtteknek senki sem ígér jót a rosszért cserébe, nem jár kisautó vagy fagyi a
matematikadolgozat után, bármilyen jól sikerült.
De a küzdelemtől nem ijedt meg. Ennyi maradt az atlétamúltból, meg az érmek, kupák,
medálok a vitrinben.
Amikor az önfejű, kemény katona és a malac miniszter kiment a szobájából, újra átolvasta
a jegyzeteket, amiket az elmúlt órákban készített. Összefüggéstelen, használhatatlan ötletek,
lehetetlen gondolatok, végrehajthatatlan tervek – ez volt a titkos találkozó terméke.
De nem volt jobb.
Leült a gép mellé, és megpróbálta rendszerezni, tervvé alakítani a zagyvaságokat.
Nem tudott tervek nélkül létezni. Sokszor mondta, hogy a terv olyan, mint a MAV
menetrendje: nem tudod meg, mikor jön a vonat, de legalább van mihez viszonyítani a késést.
Az este vitathatatlan mélypontja az volt, mikor a hadügyminiszterré tett gigászi játék
mackó felállt, megigazította a nadrágját mindig és mindenkit újra és újra zavarba ejtő,
irtóztató pocakján, és bejelentette, mindarról, amit leírtak, erről az egész ügyről, legalább két
véleménye van, de nem ez a baj, hanem hogy istenigazából egyikkel sem ért egyet.
Nem is a szellemtelenség, inkább az őszinteség rendítette meg őket.
Megpróbálták különválasztani a tényeket és az aggodalmakat.
Tény: az Egyesült Államok elnöki hivatala szükségesnek érezte, hogy értesítse legalábbis
az európai kormányokat egy készülődő, lényegében ismeretlen vírusról és egy lehetséges
világjárványról.
Tény: az amerikaiak azt állítják, hogy a Törökországban izolált vírus nem mutáció, új,
eddig csak állatokban találták meg, a fertőzöttek húsz százalékát napokon belül megöli.
Tény: ugyan mindezt elmondták Magyarország elnökének, de annyira nem bíztak benne,
hogy még valakinek ne mondják el. Így két nappal korábban a miniszterelnök váratlan
meghívást kapott a szlovén kormánytól azzal a titkos, erőteljes és az amerikai követség által
alátámasztott kéréssel, hogy a meghívást mindenképpen fogadja el.
Tény: Magyarország miniszterelnökét autókonvoj vitte a szlovén kormányépületbe, ahol
találkozott ugyan a kormányfővel, de csak míg a fotósok előtt kezet fogtak, aztán átkísérte
egy terembe, ahol a CIA egyik vezetője várta.
Tény: amit hallott, azt jelenti, hogy az országra, Európára, a világra soha nem látott
pusztulás várhat. A vírust, ha átterjed az emberre, nem lehet megállítani, több okból. Már a
lappangási idő alatt is fertőz, ami ráadásul szokatlanul hosszú, két hét. Vagyis aki megkapja a
betegséget, ezrekkel találkozik, mielőtt megtudná, hogy megkapta a betegséget.
A vírus nemcsak sunyi, de agresszív is, tüdőgyulladást okoz, lényegében napok alatt
felfalja a tüdőt, és csak akkor dől hátra elégedetten, ha konstatálta, hogy a beteg nem kap
levegőt. Már jó ideje.
Tény: a magyar államelnök nincs abban a helyzetben, hogy egy ilyen figyelmeztetést
komolyan vegyen. És nem is vette komolyan.
Tény: a mögötte és a pénzügyminiszter mögött álló erők órák alatt százmilliárdokat
vesztenének, ha egy ilyen hír megrendítené a gazdaságot és a tőzsdét. Vagyis időre van
szükségük, hogy felkészüljenek.
Ugyanakkor tény: valamit tenni kell!
Sokkal több tény nem állt rendelkezésükre.
Viszont rettegtek, hogy a hír igaz, de teljesen nem tudták kiverni a fejükből az eshetőséget,
hogy mégsem. Hogy a veszélyt eltúlozzák. Volt már ilyen. Láttak már ilyet…
Nem tudhatták, mit tesz meg, vagy inkább mit meg nem tesz az Elnök és mindenki, aki a
háttérben mögötte, körötte (előtte?) áll, nehogy a pánik elsodorja őket.
Nem hagyhatták ki a lehetőségek közül, hogy a népegészségügyi miniszter, aki tehetséges
és kellően gonosz, hogy aspiráljon akár a miniszterelnöki, akár az államelnöki székre, tesz
valamit, vagy éppen elmulaszt tenni valamit. Vagyis, ahogy egyikük fogalmazott már úgy
éjféltájban: „beleszarik a ventilátorba”.
És persze nincs gyógyszer, és persze nincs elég kórház, és persze nincs elég pénz, és még
ott van az ellenzék is, mely csak a jelre vár, és tetejébe a folyamatosan érkező hírek az ardai
támadásról…
Abban pillanatok alatt megállapodtak, hogy lépni kell, nem holnapután, nem holnap, nem
majd, hanem most.
Ami eleinte kora estét jelentett, később már az éjszaka közepét.
Világos, hogy maguk mellé kell állítani több tekintélyes orvost, a vezető tévéket,
befolyásos politikai háttérembereket, több kirakati porcelánfigurát a parlamentből, és – bár
erről hosszan vitatkoztak – az ellenzéket. Az ellenzék vezetőiben ugyanis semmivel sem
bíztak kevésbé, mint a sajátjaikban. Hiszen egyikben sem bíztak semennyire.
Most viszont, túl több valóban szürreális találkozón, elmondhatta, hogy feleslegesebben
nem is tölthette volna az elmúlt órákat.
Értelme csak annak az öt percnek volt, amíg megmosakodott és megborotválkozott.
Hozzászokott az éjszakázáshoz, utazások, költségvetés előtti napok, olykor egy-egy
lovagias kaland, előfordult, hogy nem ment haza, és nem ment aludni sem. De valami
eredményt – ha mást nem, hát egy orgazmust – mind hozott.
Ez a mai éjszaka nem.
A vezető orvosok, kórházigazgatók meghallgatták a tájékoztatást, vagy meg se hallgatták.
A kérésre meg bizonyosan nem figyeltek, mert kérésük nekik is volt, illetve nekik volt csak
igazán. „Most láthatja, miniszterelnök úr, mekkora a felelősség, de ilyen forráshiányos
intézménnyel nem megy”, „Természetesen állunk a betegek rendelkezésére a szükséges
anyagi feltételek biztosítása után”, Jelen pillanatnyi állapotunkban a betegellátás
folyamatosságának biztosítását tekintjük fő feladatunknak”, mintha összebeszéltek volna…
Persze annyira gyakorlottak voltak, ha egy kakukkos óra elbimbamozta a felet, ők már
vágták is rá, hogy mi van a „rendelkezésre álló pénzeszközökkel”. Vagy mi nincs.
A tévéelnökök és lapszerkesztők pedig már az ellenzék segge lyukából beszéltek kifelé,
ígéretet nem tettek, a „sajtószabadságra” hivatkoztak, a „kollégák szakértelmére”, a „korrekt
és kiegyensúlyozott tájékoztatásra”, ilyenek…
Csak egyszer fakadt ki, éppen Péter főnökének, akit korábban két órát várakoztatott
többedmagával az előszobában népes titkárságával és vadonatúj, hangtalan kávéfőzőjével.
Hans Aczél, az Antenna4 elnöke évekkel korábban azért jött haza Magyarországra, mert
tudása, tehetsége, kitartása, tekintélye éppen kevés volt a németországi karrierhez, de éppen
elég a magyarországihoz.
Azt pontosan tudta, hogyan kell megfélemlíteni az embereket, és hogy kit kell
megfélemlíteni, sőt azt is, kit lehet.
Nem volt buta, tájékozatlannak sem tartották, ismerte a politikát, tudta, hogy jobban kell a
miniszterelnöknek ő, mint amennyire neki kell a miniszterelnök.
Ez a miniszterelnök.
De most elszámította magát.
– Értem – tűnődött a politikus, miközben hátradőlt, jobb kezével hátrasimította a haját, bal
karjával pedig a bőrkanapén támaszkodott. – Értem. Ne haragudjon a
tájékozatlanságomért – itt előrehajolt, és a dohányzóasztalra dobott névjegyre
pillantott –, Antenna4, ugye?
A tévéelnök nyelt egyet, és válasz nélkül hagyta a kérdést.
– A munkatársaim szerint többet kellene tévét néznem, nem kerülnék ilyen kínos
szituációkba. Önöknél van a „Ropd a táncot”, ugye? A nagylányom kedvenc műsora, azt
hiszem, szerelmes abba a szőke fiúba, nem jut hirtelen eszembe a neve, de lehet, hogy
keverem? Nem is szerelmes, hanem utálja? Ne haragudjon, mondtam, hogy tévéügyben nem
vagyok nagyon tájékozott...
Aczél látott már ilyet. Csinált is. Nem vall túlzott rafinériára, hogy ilyen szar trükkel eteti,
de – gondolta – belemegy a játékba. Úgy mégsem hagyhatja…
– Hát igen – na, ezzel kezdj valamit, ha tudsz, suhant át az agyán –, egyik kutya, másik
eb…
– Igen? Ilyen rossz véleménnyel van a munkatársairól? Kutya? Eb? Érdekes, azt hittem,
hogy legalább maguknak tetszik, amit csinálnak.
„Kapd be, a kutyáddal, az ebeddel, a kis hülye trükkjeiddel, meg a nagy-nagy kéréseddel
együtt!” – Nem pont úgy értettem…
– Bocsánat, akkor félreértettem. Őszintén szólva, több munkatársam is azt javasolta, hogy
önt ne zavarjuk most ezzel az üggyel. Azt kértem tőlük, hogy a legnagyobb médiumok
vezetőit hívják, és az ön esetében megoszlottak a vélemények.
– A harmadik legnagyobb televízió vagyunk e pillanatban…
– Valóban? Harmadik? Na! Az komoly! Akkor elmondanám, mi volna a kérésem
konkrétan. Bízhatok a diszkréciójában? Vagy abban sem?
– Furcsa. – Itt újra előrehajolt, és a kártyára nézett. – Ez az Antenna4, ami hajnalban
egyszer Ardának nevezte, egyszer Adrának a helyet, ahol a vérengzés volt, ami önök szerint
város, nem falu… Ez az, ugye? Amelyik egyszer három halottról beszélt, egyszer kilencről,
egyszer nyolcról. Tudja, én nem nézek tévét, időm sincs, nem is érdekel, de a munkatársaim
néznek. És nagyon szorgalmasak. Önöknél mondta egy – önök által szakértőnek
nevezett – ürge, hogy a cigányokat nem megnevelni, hanem kiirtani kellene? Ugye önöknél?
Erre se válaszolt volna szíve szerint, de a miniszterelnök harmadszor is feltette a kérdést,
vagyis nem költőinek szánta, hanem csapdának.
– Nem tudom.
 – Nem tudja? Nem tudja, hogy mi történik a tévéjében? – Hátradőlt, kinézett az ablakon, és
szelídebb hangon folytatta. – Na, jó, én is bajban lennék, ha minden államtitkárom napi
tevékenységéről be kellene számolnom.
A beszélgetésrész ezzel véget is ért. Elmondta, hogy miért kérte a találkozót, beavatta a
tévést, amibe beavathatta – és az nem volt sok –, majd kerek perec megkérte, hogy a
következő napokban maradjanak higgadtak, legyenek, ha lehet, pontosak, és egyeztessenek a
hivatallal. Meg is adta egy szakértőjük számát, ő tartja majd a kapcsolatot, mondta, majd a
legkevésbé sem megjátszott kíváncsisággal várta a reakciót.
De reakció nem volt. „Köszönöm, hogy tájékoztatott, mi mindig a legnagyobb igyekezettel
és pontossággal…” (itt beszélgetőpartnere halványan elmosolyodott), „a jövőben is
hasonlóképp…”, így, úgy, tovább. Semmi. „Köszönöm még egyszer, hogy eljött”, „Én
köszönöm a meghívást”, „Viszlát!”, ,A legjobbakat!”.
Rohadjál meg a neved napján.
De Vass sportoló volt. Úgy élt, úgy gondolkodott, mint egy sportoló. Ha szembeszél fúj, ha
hátszél van – nyerni kell. Ha esik, ha havazik – nyerni kell. Ha tökkelütött, gazember
hülyéken kell is átverekednie magát – nyerni kell. Nem lépett vissza, és már nem is léphetett.
Itt az esély, ez az esély.
Nyerni kell!
Melyik barom a következő?

Kelemen egy órája várta a visszahívást a minisztériumból.

Vállalta a kockázatot, hogy feleslegesen csap lármát, hogy megkerüli a feletteseit, de nem
merte nem vállalni.
Sokadszor járta körbe a putrikat a zuhogó esőben, a cuppogó sárban, ájuldozott a bűztől…
és a félelemtől.
Nem a cigányoktól félt – bár abban nem lehetett biztos, hogy ha nem hemzsegnének a
rendőrök Ardán, ha nem vijjognának mindenhol szirénák, nem helyszínelnének, nem állnának
sorfalat, hogy elválasszák a feketéket a fehérektől, ha nem kutatná a környéket több tucat
nyomozó, vagyis ha maga lenne itt, vajon élne-e még.
Mégsem a cigányoktól félt, inkább a pajtánál egymásra dobált, rothadó, bűzlő tetemektől, a
fertőzéstől.
Nehezen vallotta be magának, de attól félt, hogy meghal. Látta magát hörögve, ahogyan
vért köp, orvosok állják körül, FTMB-kór, mondja az egyik, a másik bólint, ő lehet a főnök.
Nincs kedve mosolyogni, összehúzza magán a panyókára vetett köpenyt, az, ez az, mondja,
FTMB. A szörnyű betegség, amiből nincs gyógyulás, vagy ha van, az véletlen, vagy inkább
maga a csoda, az állapot, ahol megáll a tudomány, ahol az orvosok széttárják a karjukat, a
hozzátartozók figyelmét szelíden felhívják, hogy éjszaka ne kapcsolják ki a telefonjukat, ez
van, ennyit tudtunk tenni, de nem adjuk fel, amíg élünk, remélünk, magyar ember bátor
ember, a remény hal meg utoljára…
FTMB. Hernáditól tanulta a szakkifejezést, amit az orvosok akkor használnak, ha civil van
köztük. Egy rokon, vagy maga a beteg. FTMB. Faszom Tudja, Mi Baja.
Megrázta magát. Sötétedett, hűlt a levegő, egy óra, kettő, és nem sok értelme lesz itt
maradni.
Nem hívták.
Mit tehetett még? A kapitányát már kereste, de az szerepel. Hol itt, hol ott. Úgy volt, hogy
jön a faluba, vele jön az országos kapitány, talán a miniszter is. De nem jöttek.
Órákat vesztett ezzel. Persze megérkezhetnek még. Aki egyenruhát visel, az tudja: csak az
biztos, ami megtörtént. Vagy az sem.
Kiabálást hallott az utca végéről, „valami barom médiás”, gondolta, ahogy a falu felé
pillantott, egész nap itt hömpölyögnek, persze őt akarják, a „sztárnyomozót”, másnak a nevét
se tudják, csak ő jó nekik, hát kapják be.
Valahogy a hagymaszag is múlik idővel, a húgyszag is, megszokod, elnyeli az orrod és az
agyad közti idegpálya, de ez a bűz nem akart szűnni, enyhülni se. Tépte, csavarta,
szétrepesztette az orrát, az agyában lüktetett, dobolt, úgy érezte, hogy soha, soha nem tudja
lemosni magáról, kimosni magából. Olyan érzése volt, amilyen a klausztrofóbia lehet.
Az óráját nézte, perceket adott magának, nem vár tovább, gyerünk innen, gyerünk, mi köze
ehhez, mi köze a vértócsákhoz, a szétforgácsolt húsdarabokhoz, a lassan halmazállapotot váltó
dögökhöz, mi köze ehhez az egészhez, a gyilkosokhoz, halottakhoz, a minisztériumhoz, a
kapitányhoz, miért tartozna nekik? És mivel?
A barátjára gondolt, komoly, férfias arcára, a kutyára, akit lassan sétáltatni kellene, a
lemezjátszóra, melyet néhány napja kapott, a lakására, az életére, ami nem ez, nem ez a
sárban cuppogó bűzös rothadás, ez nem az élet, ez a dögvész, ez a pestis, ez a középkor, ez a
halál…
Soha nem akart rendőr lenni. Soha nem akart gyilkosságokat nyomozni, embereket
megtörve látni, véresen látni, holtan látni. Nem akart gyilkosok pimasz képébe nézni,
jelentéseket írni, rokonok szemébe hazudni, a feletteseit félrevezetni. Mégis ezt csinálta évek
óta, haszontalanul, értelmetlenül, kedvtelenül.
Felemelte a telefont.
– Szélesítsétek ki a zónát, Lajos! Faszomba!
A hadnagy Kelemen jobbkeze, helyettese, barátja volt. Mindent tudott a főnökéről. Vagy
majdnem mindent. Sokat tanult tőle, túlságosan is sokat. Olykor arra gondolt, hogy nem is
igen van már mit tanulnia, meg hogy lassan ő is tud annyit, csak éppen frissebb, fiatalabb, és
ha nem is eszesebb, de jobban érti ezt a világot.
Mert Kelemen – ezt neki is el kell ismernie – már nem igazán találja fel magát benne…
Régi idők nagy tanúja. A múlt. Már inkább teher a testületen…
Persze Kelemen mindezt nem tudta. Persze Kelemen mindezt pontosan tudta.
– Ki?
– Ki, persze. Egy fél kilométert toljátok odább őket. Hadd szóljon!
– Gábor, már most is pampognak. Azt mondják, hogy nincs meg nekik a millió. Ami kell
nekik a kamerázáshoz.
– Millió?
– Nem millió?
– Nem miliő?
– Miliő? Lehet. Miliő. De nincs nekik. Azt mondják, hogy az kell.
– Miliő, a faszomba, Lajos. Vigyétek odább a kordont, nyomjátok ki őket! Kamerázzanak
onnan. Ha meg pampognak, mondd, hogy én mondtam. A nyomozás érdeke, mit tudom én…
Lajos. Hajrá!
Letette, megnézte, nincs-e nem fogadott hívása. Nem volt.
Odaszűrődtek a veszekedés hangjai, autók berregtek, egy-egy foszlány, aztán csend lett.
Ismeretlen, fagyos, néma csend.
Körülnézett. Felsétált a domboldalon. Csend. Az egyik putriból füst szállt, a többiből az
sem. Megreccsen egy ág az egyik nyomrögzítő lába alatt, a távolból hallatszik, furcsa, ilyen
messziről… Mi ez a csend?
Körbenézett. Lába alatt a düledező viskók, messzebb a falu központja, a fák mögött a
csürhe, a tévésöpredék.
Hallotta, tudta, érezte, hogy valami hiányzik. Csend. Tévések. Miliő. Falu. Falusi miliő.
Sár. Cuppogó sár. Elhanyagolt porták, bedűlt kerítések, istállószag, trágyaszag… csend. Mi
hiányzik?
A kutyák… kutyaugatás…
Most már csak erre figyelt. Semmi zaj. Egy falu, kutyák nélkül?
 Hát nincs itt egyetlen kutya sem?
– Hogy állunk, Lajos?
– Rendbe vagyunk, Gabikám. Kitoltuk őket a faszodba.
– Örülök, hogy jó kedved van. Lajos, láttál kutyát, mióta itt vagyunk?
– Hát… dögöket. Többet is…
– Dögöket?
– Ja. Dögöket. Hármat, négyet. Most, hogy kérded, elég rondák voltak. Ezek itt mind a
rohadt cigánykutyákra panaszkodnak. Meg a sajátjaikat siratják. Erre is figyelnünk kellett
volna?
– Nem tudom, Lajos, egyre inkább az az érzésem, hogy csak erre kéne figyelnünk…
– Mi van, Gabi…? Csak erre?
– Asszem, Lajos, kurva nagy botrány lesz. Kurva nagy botrány.

– Maga Klára? Hajnal Tamás vagyok. De köszönöm, hogy eljött! Nem is hinné, mennyit
hallottam magáról. Mennyi mindent…
A pénzügyminiszter összerándult. Hajnalról mindenki tudta, hogy nem áll tőle távol a
durvaság, hogy módszereit „anno” tanulta, és hogy a középkorban valószínűleg inkvizítor lett
volna, de ez a kezdés akkor is meglepte.
– Gyertek, üljetek le! Úgy örülök nektek! – A férfihoz fordult. – A nagyságos asszony jól
van? Ági lányod? Nagyot nőtt?
Nemoda rosszat sejtett. Két mondat, két sértés, mi jön még? Hónapok óta nem járt ebben
az irodában. Igaz, egy ideje már Hajnal sem jött az övébe. De nem mentek rosszul a dolgok,
így nem figyelt különösképpen a kettejük viszonyáról szóló pletykákra. Lehet, hogy kellett
volna?
– Kávé? Magda még mindig ugyanazt a méregerőset főzi, emlékszel. Persze olyan régen
jártál itt, hogyan emlékeznél…
Három. Három mondat, három bökés. Vagy visszaszól, vagy vége. Vagy már vége?
Az iroda olyan volt, mint Hajnal maga. A berendezést mintha egy Király utcai retro
kiállításról kölcsönözték volna.
Kiült fotelek, színehagyott párnák, az asztal egyik sarka letörve, ugyanaz az asztal,
ugyanúgy letörve, ahogyan először látta – mikor is? – ezer éve.
Akkor még kis pöcs bróker volt, senki nem értette, mit keres itt, legkevésbé ő. De boldog
volt: Hajnalnak volt szeme a tehetségekhez, és volt elég pénze, hogy ezt be is bizonyítsa. Az ő
kiszemeltje nem bukhatott meg, hacsak ő meg nem buktatta.
Az embereit hűbérúrként kezelte, kényeztette és – ha szükségesnek tartotta – alázta meg.
Vagy egyszerűen eltemette.
De Nemoda megakadt a torkán. Ha képes lett volna magában – a kutyáin kívül – bárki
vagy bármi iránt bármilyen érzést felfedezni, valószínűleg gyűlölte volna ezt az embert. Kis
senki bankosként is tudálékos tökfejnek tartotta, akiben azonban megvan a kellő motiváció és
akarat, hogy pénzt keressen, hogy emberek sorsáról döntsön, hogy papírokat nagy kegyesen
aláírjon, vagy fintorogva eltoljon magától, vagyis megvan az akarat, hogy politikus legyen.
Márpedig elhivatott politikusokra mindig szükség van, különösen olyanokra, akik tudják,
honnan jöttek, és kinek mivel tartoznak.
De ez a fickó nem akart emlékezni. Keresztbe éppen nem tett, de hosszába sem, nem
segített, nem is akadályozott, és ez kevés. A legutóbbi postai tendert, melynek kiírásában
személyesen részt vett, kevés híján elbukta a Mounteverest Rt., melyről mindenki tudta, hogy
Hajnal érdekeltsége. Na, az lett volna a pénzügyminiszter utolsó hibája, mielőtt beadja a
lemondását. De végül nyert az MRt., és mindenki jól járt, ha nem is nyugodott meg mindenki.
– Na, akkor beszéljünk üzletről! Klára, Klári, vagy Klárika? Hogy szólíthatom, mondja
meg, kérem!
 – Klára, inkább. De van, aki Klárinak hív. Mondjuk, a Klárika nem annyira…
– Értem. Klára. Vagy Klári. Lenne egy kérésem. Lehet?
– Persze, Hajnal úr, hogyne, tessék csak…
– Jó. Megtenné, hogy kihúz innen a picsába, és a folyosón várja meg a szeretőjét? Vagy mit
tudom én, hol? Megtenné?
Ez – ha nem is egyformán – mindkettejüket váratlanul érte, annál is inkább, mert Hajnal
mindezt ugyanazzal a mosollyal mondta, mint a „deköszönömhogyeljött”-et.
A nő nem szólt semmit, csak a miniszterre nézett, és amikor nyilvánvalóvá vált, hogy sem
segítséget, sem szolidaritást, de még egy együtt érző pillantást se várhat tőle, felemelkedett a
bőrfotelből, és anélkül, hogy belekortyolt volna a kávéba, vagy köszönt volna, kisétált az
irodából. Hisztéria nélkül, még az ajtót sem csukta hangosabban, mint máskor.
– Tamás, ez…
– Mi van? Mit „tamásez”? Idehozod a kurvádat, amikor életről és halálról…
– Szerintem a kurvatémát hagyjad! Te hagyjad!
Hát ez bátortalan kísérlet volt. Mindketten érezték, hogy ennek a beszélgetésnek a
hangneme sok beszélgetés hangnemét meghatározhatja, feltéve, ha lesz még mód sokat
beszélgetni.
Hajnal is érezte, tudta, ha most enged, nem ér célt.
– Na, húzzál te is a picsába, de nagyon gyorsan! Arra viszont ne fogadj, hogy amikor
visszamész a kis szaros minisztériumodba, még beenged a portás. Mire a húgyagyú sofőröd
kinyitja előtted a kocsiajtót, már el leszel zavarva ebből a kormányból, csak akkor még nem
fogod tudni. Szevasz!
Nemoda nem mozdult. Ivott egy kortyot a kávéból – hideg volt és keserű –, visszatette a
csészét az asztalra, és hátradőlt.
Hát ez pont úgy hangzott, mint egy üres fenyegetés. Mint egy gyenge ember kétségbeesett
próbálkozása arra, hogy komolyan vegyék.
De pontosan tudta, hogy amit Hajnal mond, szó szerint igaz. Feltehetően előkészítette már
a terepet, bár nem kizárt, hogy anélkül is elég lenne egyetlen telefon, és ő pont oda zuhanna
vissza, ahonnan jött. A semmibe. És még a száját is befogná, és még örülne is, hogy nem esett
baja.
Az Elnökre gondolt, legutóbbi beszélgetésükre. Imbecilis nézésére, apró szakállára, görbe
hátára, riadt tekintetére.
Ilyen lehetett most ő is. A szakállt kivéve.
– Na, jó, ne veszekedjünk! Majd megbékítem Klárát.
– Kálmán, tisztázzunk valamit! – Hajnal nem véletlenül volt Közép-Európa leggazdagabb
embere és az oroszok legfontosabb üzleti partnere. Tudta, hogy a sarokba szorított ellenfélnél
nincs veszélyesebb, hiszen csak rajtad keresztül tud kijönni a sarokból, vagyis nincs
vesztenivalója. Szerette ilyenkor annyiban hagyni, egérutat adni, látszólag nem dűlőre vinni.
Hiszen dűlőn volt az már úgyis. De most úgy döntött, csavar még egyet a dolgon. – Mi most
nem veszekedtünk. Kálmán. Hanem elküldtelek a jó kurva anyádba, te meg befogod. Érted?
Befogod, mert jobb az neked! A jó viszonyt pedig visszaállítjuk, és úgy, hogy én
megmondom, hogy mi van, te meg felfogod. Aztán én megmondom, hogy mit csinálsz, te
meg megcsinálod. Comprendo?
Ez az olasz fordulat végképp megzavarta Nemodát, úgyhogy nem szólt, csak bólintott
egyet.
– Comprendo?
– Comprendo – válaszolta, tökéletesen helyreállítva a hajdani atya-fiú viszonyt.
– Na. Faszer hoztad ide ezt a picsát? Mintha nem tudnád, miért hívtalak. Vagy szerelmes
vagy?
Bólinthatott volna, akár helyben is hagyhatta volna, de nem tette.
 – Félreértés volt, hagyjuk.
– Félreértés. Ja. És az is félreértés, hogy hajnalban szétlőnek egy cigányputrit, és annyit se
szólsz, hogy bikkmakk.
– Gondoltam, tudod.
– Persze, hogy tudom, nem ez a kérdés. De talán neked is tudnod kéne ezt-azt. Vagy nem?
Mondjuk, hogy mit gondolok EN erről a kérdésről. Már nem a cigányokról, azt tudod.
Felőlem az egész sort kiirthatták volna, nem kellett volna megállni öt embernél. Embernél?
Egyébként öt?
– Úgy tudom, öt. Meg egy rendőr.
– Meg egy rendőr. Szóval csak kéne tudnod, mit gondolok ÉN, mi SZERINTEM a teendő.
– Jó, persze, értem, de annyi mindent kellett…
– Kálmán, ne bőszíts! A hülyét ne játsszad! És akkor még hol vagyunk a lényegtől?
– Hol vagyunk?
Hajnal felszegte a fejét, és fújt egyet.
– Mi ez a vírus?
– Vírus?
– Mi ez a vírus?
– Nem tudod?
– Honnan tudnám? Egyszerű vállalkozó vagyok. Van egy-két üzletem, koldulnom nem
kell, de egy ilyen bizalmas információhoz hogy juthatnék hozzá?
– Próbálkoznak az ameszok.
– Azt mondod?
– Azt.
– Ennyi?
– Ennyi.
– A múltkoriért?
– Azért. Szerintem.
– Hát szerintem nem. És többet mondok. Szerintem szerinted sem.

Arról, hogy a következő negyvennyolc óra kifordította magából az országot, vagy csak
megmutatta a maga valójában, megmutatta olyannak, amilyen – megoszlanak a vélemények,
így kellett történnie, vagy lehetett volna másként? Történelmietlen kérdés.
És mindegy is már. Ami volt, többé sose lesz. És mégis. Ahogy volt, valahogy úgy volt
mindig, vagyis úgy is lesz mindig.
Miért, hogy a cigányok ilyen szokatlan egységben, szokatlan szervezettséggel, szokatlan
gyorsasággal léptek fel?
Miért, hogy a reakció hasonló volt?
Miért húzódott vissza az ellenzék, és hagyta magára a széteső, gyenge kormányt?
Miért spriccelt szét olyan sebességgel a betegség, mint sehol másutt, miért kaptak időt
mások, és miért nem kaptunk mi?
Miért kellett mindezt átélni, miért kellett annyi embernek meghalni, miért… miért…
miért?

A népegészségügyi miniszter érezte a lehetőséget, de inkább megriadt tőle.

Mint a bolyból kiugrani vágyó biciklista, aki meglátja az emelkedőt, na, ezt még mögöttük,
gondolja, és visszaáll a sorba, első gondolata a biztonság, és csak második, hogy nem lesz tán
ilyen sansz még egyszer soha.
Ha van második gondolat.
Rákos többször felemelte, többször letette a kagylót. Aztán csak tárcsázta a
miniszterelnököt.
 Ahogy szokta, négyet várt, és letette. Majd visszahívja. Ha visszahívja.
Azonnal csörgött. Átvillant az agyán, hogy nem így szokott lenni, pár percet ilyenkor
mindig vár, olykor többet is, néha fél napot, „nem vagy te olyan fontos, öcsém”, ezt üzeni a
telefonos játék, van persze, akit azonnal visszahív, van, akinek fel is veszi, így máris a
harmadik csoportba sorolt, hogy tudd a helyed…. Hogy tudd a helyed!
Rákos nem bírta ezeket a játékokat.
Tudta, hogy ez a politika, illetve hogy ez is. Tudta, hogy mindenki így él, és tudta, hogy
neki is így kellene.
De nem tudta rászánni magát. Voltak zűrös próbálkozások, előszobáztatás, ahogy magán
tanulta, vissza nem hívás, látványos névelfelejtés, nem köszönés, be nem mutatkozás, oda
nem figyelés, szavába vágás, sok módszert kipróbált, de valahol mindig elszúrta, valamiért
sosem volt hiteles. Így leszokott róla. Tette, amit hasznosnak vélt, és másra hagyta a suta
játékokat.
– Vártam, hogy hívj.
– Mi legyen?
– Olvastam a jelentésed.
– Mi legyen?
Csend a telefonban, mintha hezitálna a miniszterelnök, ami nem jellemző rá. De hát mi
jellemző itt már mire?
– Vannak nálam néhányan. Gyere át! Van most időd? Ideje? Az persze volt. Csak ideje
volt. De átmenni? És ki van ott? Kik? Nem úgy hangzott, hogy gyere át bulizni kicsit…
Dumcsizni…
Úgy hangzott: gyere, dönteni kell, szövetkezni kell, cselekedni kell. Harcolni kell. Most
eldőlhet az élete, és nem csak az övé, MI LEGYEN?
– Van, persze. Megyek.

– Hernádi doktor?
– Az vagyok.
– Jó napot, főorvos úr! Hamari Tibor vagyok a budapesti főkapitányságról. Volna néhány
perce? Persze. Néhány perce. Csak az van.
– Mondja!
Mióta hazaért, nem sokat pihent. Semmit. Susie, a kék autó hangjai szűrődtek ki a másik
szobából: „Mióta Susie kipöfögött az útra, nyilvánvaló volt, hogy görbe utakon jár…”
Ki néz ilyet? – gondolta, és megpróbált a rendőrre figyelni. Nem mintha érdekelte volna,
csak hogy minél hamarabb lerázhassa.
„Susie az út végéhez érkezett. Roncsautó lett belőle…”
– Zavarom?
Jó, hogy ez a valóságos csoda a legkedvesebb kicsi kocsival esett meg.”
– Ha már megkérdezte… Egész éjjel műtöttem. Azóta pedig Miki egeret hallgatok.
Ezt a rendőr nem értette teljesen, de volt fontosabb dolga, mint felderíteni a sebész és Miki
egér kapcsolatrendszerét.
Egyelőre Halmainé kapcsolatrendszerére volt kíváncsi.
„Beteg ebek”, búgta a bemondó. Szerencsére zenés rész következett.
– Csak két perc. Ismer egy bizonyos Halmai Józsefnét? Olyan hangok bújtak át az
ajtórésen, mintha egy egeret seprűvel próbálnának agyoncsapni. Amennyire vissza tudott
emlékezni a filmre, azért, mert éppen egy egeret próbáltak seprűvel agyoncsapni.
– Persze. Tegnap volt nálam. – Arra gondolt, megkérdezi, miért, vagy: mi történt, de,
gondolta, úgyis kiderül. Vagy nem.
– És meg szabad kérdeznem, miért?
– Nem.
 – Tessék?
– Nem. Képzelje, ha magát hererákkal kezelném, és bárkinek, aki telefonál, elmesélném.
Maga se gondolja komolyan…
– Halmainét he… – A rendőr úgy döntött, hogy nem dob egy poént, pedig a nyelvén volt.
Számtalanszor közölt már halálhírt, ismerte az összes műsorszámot, az ájuldozós, a levegőért
kapkodós, a fegyelmezett, fejet lehajtós, a kiabálós, a könnyekben kitörős, a „nem, nem, nem
hiszem el”-es előadást, és ismerte az őszinte fájdalmat is, de megszokta már. Kezdetben
szenvedett, aztán mulattatta, most már csak halálos unalommal töltötte el.
Hernádi tetszett neki, az is, amit eddig mondott, az is, amit hallott róla. De azért viccelni…
„Ha van itt egy kötél, megmentem a hercegnőt…”
Engem is megmentene most egy kötél, gondolta az orvos, és várt. Csak kiböki a zsernyák,
miért hívta.
– Eeegen. Hát persze. Nézze. A néni meghalt. Ezért keresem. Hogy tudna-e…
Hernádit meglepte a hír. Annyira, hogy első gondolata nem is a pénz volt, amitől most már
nem tudja megszabadítani sem az öreglányt, se két szarházi fiát.
– Meghalt? Meglep.
– Nézze! Ha elárulná, csak úgy informálisan. Bertalan. Szólíthatom Bertalannak?
Ez annyira rendőrös volt, annyira tahó, hogy Hernádinak tetszett. A családja a Bercit
használta, mindenki más a főorvos urat, ez a marha meg bertalanozza.
– Ja… Persze. Bertalan. Úgy hívnak.
– Köszönöm, Bertalan! De szóljon, ha zavarja… Vázolom a helyzetet. Az ör… az idős
hölgyet halva találták a lakásában egy órával ezelőtt. A szomszédok hallottak valami furcsa
zajt, úgy mondták, hogy puffanást, tudja, ezekben a gangos házakban valaki mindig kinn
ólálkodik. Na de vissza a tényálláshoz. Szóval, ajtófelfeszítés módszerével behatoltak az
ingatlanba, és ott találták fekve, halva. Minket is hívtak, meg a mentőket is, de mi értünk
hamarabb. Mondjuk, vagy fél órával hamarabb, éppen mondtam a társamnak, hogy ha lett
volna esélye szegénynek, nem ez lenne most a tényállás. De mindegy. A fia mondta, hogy
Bertalan kezelte, ezért hívom. Hogy mivel. A fia nem nagyon tudta, csak azt mondogatja,
hogy bement reggel egészségesen, és lássa, másnapra elhalt.
Bármit akart elérni a rendőr, sikerült neki. Hernádi kijött a sodrából.
– Az a kis fasz! Ahelyett, hogy látogatta volna! Beszűrődéses rákja volt az anyjának.
Irreverzibilis.
– Beszűrődéses?
– Áttétes. Rákos volt az egész teste.
– Ne haragudjon, hogy ennyire tájékozatlan vagyok, de hát addig jó, amíg az ember nem
tudja az ilyesmit. Szóval abban meg lehet halni?
– Igen, abban meg lehet, de én nem hiszem, hogy abban halt meg.
„Ha még egyszer meglátom azt a kutyát, véget vetek nyomorult életének… Elkaplak, te
kutya…”
Mintha a gyerekek felhangosították volna a tévét, ami egyenesen abszurdumnak tűnt…
Hová lehet ezt még hangosítani?
– Bocs… Tibor… Várna egy percet?
A rendőr hallotta, ahogy az orvos üvölt a gyerekeivel, „Kussoltassátok már végre el azt a
kurva tévét, megszűnik az agyam ettől a szartól!”.
– Bocs. Itt vagyok. Diznit néznek a gyerekek.
– Nálunk is szoktak. Nekem a Hihetetlen család a kedvencem. Hát annyit tudok röhögni
neki. Nyulánykán, főleg. Meg a kis Irdatlankán. Na, jó, mindegy. Nem szereti a rajzfilmeket?
Hernádi bölcsebbnek találta, ha erre most nem válaszol, a rendőr meg nem erőltette.
– Hát, nem tudom. Csupa vér volt a ruhája. A blúza, főleg. Az nem a ráktól van?
– Nem lehet, hogy elesett, vagy ilyesmi? Mondta, hogy a szomszédok puffanást…
 – Külsérelmi nyom nemigen látszik rajta, hát persze meg kell várni a boncolást, de így
elsőre… Mondja, biztos nagy butaságot kérdezek, de jobb megbizonyosodni. A rák kizárt,
hogy fertőzzön?
Ez vagy a legokosabb, vagy a legostobább rendőr, akivel valaha találkozott. Pedig
Kelemen barátja jóvoltából sokkal több rendőrt ismer, mint amennyit szeretne. – A rák? A
rák? Kizárt! Ne vicceljen!
– Igen. Sejtettem. Igazából tudtam is, csak, tudja, jobb biztosra menni. – Várt, hátha az
orvos kérdez valamit, de nem kérdezett. – Na, szóval mert volt két kutyája, és azok is meg
voltak halva. Most ez kicsit furcsa, de nagyon hasonlóan. Mintha ugyanaz lenne a halálok.
Azért kérdeztem a rákot.
– Azt mondta, véresek voltak?
– Azt.
– Habosak, tajtékosak, ha lehet így mondani?
– Azok. Szerintem lehet így mondani.
– Orrukból, szájukból jött a vér? A nőnek is?
– Úgy látszott, igen. Onnan.
Amikor átéli az ember, egyik pillanat olyan, mint a másik. Ritkán érezzük, hogy ez vagy az
a másodperc megváltoztatja az életünket. De Hernádi most így érzett. Azt is tudta, hogy ide ő
kevés. És talán más is kevés. Ehhez talán mindenki kevés.
– Tibor! Nyugodtnak kell maradnia! Elmondom, mit csinál. A rendőrt meglepte a
hangnemváltás, meglepte, hogy a doki így beszél vele. De imponált is neki. Így hagyta.
– Lezárja a lakást. Aki bent volt, bent marad. Aki kint volt, kint marad. A kettőt nem
keveri. És most mondom, kit hív. És kit nem hív. Érti, Sherlock Holmes?

Aszódi feleségét, az ardai polgármesternét magát is meglepte, mennyire sajnálja az

intenzív osztályon sípoló, harákoló, ziháló férjét. A fertőtlenítő szaga elnyomta a szörnyű
szájszagot, meg nem is hajolt nagyon közel. Vállán a hatalmas kötés a fél arcát eltakarta,
kezéből kanul állt ki, valahogy apró volt az a terebélyes test a nagy fehér közegben.
Elnyomott, kiszolgáltatott, remény nélküli.
Az asszony tudta, hogy a férje sohasem épül fel, hogy nyomorék lesz akkor is, ha
véletlenül túléli. Nem is egyszerűen nyomorék, egy torzszülött, egy szörny, nincs az a
protézis, ami egy elvesztett vállat pótolna. Nem is tudta, mit kívánjon inkább. Éljen az ember,
vagy ne éljen?
Kötést vett elő, a terem sarkában villogó tévére nézett, a sorozat ment, amit annyira utált,
városi fickók, irodisták vagy mik kergettek benne ufókat, de lehet, hogy fordítva, sose ezt
nézte, hanem a négyesen a „Maradj velem, szaladj velem” játékot, azzal a vicces kis pasival,
meg a lyánnyal, akinek mindig kinn volt a fél melle.
Az urára nézett, hogy felérez-e, de nem érzett az semmit, se fel, se le, vagy ha érzett, nem
mondta. Az isten nyugossza meg, gondolta az asszony, ott, ahun van, és a kötésébe merült.

Réz János, a kormányzó párt nagy tekintélyű, vidéki politikusa magára tornázta a nadrágot,
és még mindig lihegve rogyott a fotelbe. Nórika, a titkárnő kiegyenesedett, gyorsan rendet
rakott a főnök asztalán, megigazította magán a ruhát, és megsimogatta a kövér ember
homlokát.
– Ej, mekkora lókötő vagy te, János! Hát még ilyenkor is csak ezen jár az
eszed… – Begombolta a blúzát, sietve a szoknyájába gyürködte, aztán a szemüvege után
nézett. – Nem láttad véletlen a pápaszemem? – kérdezte bátortalanul, mert tudta, ha egy
perccel az aktus után még itt lábatlankodik, az igen nagy dühöt válthat ki a megyei
politikusok legkiválóbbikából.
– Nem láttam, csillagom. De menjél is már, országos ügyekben kell rendet tenni. Ez a
szegény Aszódi. Ez bizony keményen rábaszódi… – Nem is nevetett a saját viccén, inkább
felnyerített, felröfögött. – Hú, ez kemény, ez nagyon kemény, na menjél, csillagom!
Nórika szép csendben távozott, ne pont ő zavarja már az országos ügyeket, nem is távozott,
inkább botorkált, szemüveg nélkül.
 Február 21., vasárnap késő délután, este
A Pest külvárosi gimnázium ebédlője lassan megtelt. Mindenki eljött, és mindenkinek a
mindenkije.
Hangya körbenézett. Büszke volt magára, az erejére, a tekintélyére, büszke volt a munkára,
amit az elmúlt években végzett.
Néhány hete írta éppen egy kis liberális buzi, valamelyik újságban, hogy az elmúlt években
két dolog működött precízen és hibátlanul: a feketegazdaság és a náci pártok
kommunikációja. S minthogy ő volt a Hazafias Front kommunikációs igazgatója, a dicséretet
magára vette.
Igaz, a kis pöcsöt előbb a lakása előtt homlokon lőtték szarral töltött injekciós pisztollyal,
aztán valamelyik csoport elkapta, és hülyére verte, kórházban van azóta is.
Volt is belőle kisebb botrány, mert a Vezér nem tudott az akcióról, így nem is adhatott
engedélyt rá, azt meg nagyon nem szerette, ha valaki engedély nélkül cselekszik. Még hajót is
cselekszik...
Borsodi lépett hozzá, messziről bűzlött belőle a piaszag, nevetséges zöld sapkája a
kezében, ha lehet, így még murisabb volt, minden haja szála másfelé állt, mint aki áramba
nyúlt, borostás, liheg, nem egy übermensch.
– Krisztiánékat nem látom.
„Na, és ki a faszt érdekel, hogy te kit nem látsz, te kis köcsög?” így hangzott volna az
őszinte válasz, de nem volt engedélye a Vezértől, pedig ő sem szerette a törpét, meg a koszos
csürhéjét, semmivel sem tartotta alkalmasabbnak az Új Világ építésére, mint a cigányokat
vagy a zsidókat.
De még szükség volt rájuk, vagy fene tudta, hogy szükség van-e rájuk, mindenesetre a
Vezér még nem határozta el magát.
Ezek a kis csoportok csak ártottak az ügynek. Nevetséges külsejükkel, az ostoba
jelmezekkel, a gyávaságukkal, hogy csak pofáztak, de egy tisztességes akcióra nem voltak
képesek. Tanulatlanok voltak, vidékiek, röhejesek.
– Jönnek! – Lépett volna tovább, de a kis ember megfogta a karját.
– Hangya. Te szarozol velem. Ne szarozzál velem!
Durr, visszakézből egy pofon a kis buzinak, szinte már lendült a keze, de fegyelmezett
katona volt, az Új Világ katonája, a Hazafias Front katonája, nem tehette, amit akart.
– Dehogy, Pista! Félreérted. Nem szaroz itt senki senkivel. Ott jönnek Krisztiánék!
Az asztalt, közvetlenül a konyha előtt, nemzeti színű zászlóval takarták le, mögötte álltak a
részt vevő szervezetek zászlói. A Kitartás Fiai, a Fehér Magyarok, a Zöld Világ, a Hazafias
Front, a Nemzeti Sereg, a Betyárok, és a többi.
Az is az ő ötlete volt, hogy engedjék be a médiát, válogatás nélkül. Így tévéstábok tucatjai
várakoztak csendben az előcsarnokban. Beszélgettek, telefonálgattak, üldögéltek, volt, aki
szendvicset evett, voltak vagy ötvenen.
Meg nem szólította őket senki. Aki számított, bent volt a teremben, aki kint várt, várjon.
– Szerintem kezdjük! – hajolt hozzá a Vezér, ami nem azt jelentette, kezdjük, amint lehet,
hanem: kezdjük most.
– Kérlek, foglaljatok helyet! – lépett előre Hangya. – Láttátok kint, meghívtuk a sajtót, úgy
gondoljuk, ami itt ma történni fog, az az egész országra tartozik, és ma még nem jutunk el
mindenkihez magunk. Hiszen tudjátok, sejtitek, éppen ezért vagyunk itt, éppen erről kell most
fontos döntéseket hoznunk.
Úgyhogy halljuk a Vezért! De mielőtt beszélne, énekeljük el az indulónkat!
Legalább kétszázan voltak a teremben, különböző egyenruhákban, ki zöldben, ki
terepszínűben, de többségük feketében, sokan árpádsávokkal, mások horogkereszttel.
Nemcsak felálltak ezekre a szavakra, de vigyázzba is vágták magukat, és ki-ki saját
rendjének megfelelően tisztelgett. Nagyok voltak az ideológiai különbségek, de a Front
indulóját mindenki elfogadta sajátjának.

Csak szívünkre hallgatunk,

új fekete sereg vagyunk.
Győzelem, dicsőség ősi útja vár,
szolgaságnak vége már.

Fényes napunk felragyog,

porba hullanak a csillagok.
Rend, erő, becsület a jelszavunk,
szebb jövőért harcolunk.

Hangya nem volt érzelmes alkat, az igazán nem. Sok összevert, szétrugdosott kis patkány
tudná mesélni, mennyire nem, de ha az indulót hallotta, mindig megborzongott.
Tudta, hogy ide tartozik, tudta, mit akar, érezte a jövőt, soha, egyetlen pillanatig sem
kételkedett a sikerben.
És soha egyetlen pillanatig sem kételkedett a Vezérben sem.
– Sieg Heil! Kitartás! – dörrent meg a fekete kabátos, fekete inges, magas, szemüveges,
fiatal férfi hangja. Beszélt a Vezér.

A magyarok eddigi történelme ma véget ér! Azért hívtalak ide benneteket, mert ma este
kezdődik az Új Világ!

Többen tapsoltak, de a zöm még várt. Nem volt világos, mi lesz ebből.

Ma este a magyarok megértik, hogy véget ért a pártokrácia kora!

Eddig azt hitték, hogy a bajoknak véget vetni szavazgatással lehet. Hogy beikszeljük Likud
Kálmánt, Moszad Pétert vagy TelAviv Ivánt, és akkor valami változni fog. Hogy négyévente
elvonszoljuk magunkat, választunk, és ezzel lettünk valamit.
Hát nem ennyit kell tenni! Ettől nem jön el a szebb jövő. Pedig ma elég közkedvelt mondás,
hogy semmit nem adnak ingyen. A szabadságot sem. Azt pedig nem lehet elérni úgy, hogy a
zsidó rendszer játékszabályait elfogadjuk. Hogy a zsidó játékszabályok szerint játszunk. Azt a
térfelet az ellenség jelölte ki. Mi ebből nem kérünk!
A feladatunk a nemzeti oldalon lévő tömegből kiemelni azokat a nemzettestvéreket, akik
képesek belátni, hogy az egyetlen út a népi ellenállás útja. Ehhez pedig egyedül a Front
teremti meg a feltételeket!
Ha kilépek az utcára, kifejezéstelen arcokat látok. Legfeljebb a teljes közönyösséget, a
fásultságot lehet leolvasni róluk.
De ha bekapcsolom a televíziót, ott sem látok mást. Egészséges szemmel csak a pusztulás
és a halál egyre fenyegetőbb jeleit látom.
A tompítás egyelőre még hatásos. Átlagos nemzettársunk önfeledten tapsol annak, ami a
saját népének halála. Homoszexualitás, fajkeveredés, erkölcstelenség, az istenhit és a
nemzetszeretet kigúnyolása az, amit láthatunk nap mint nap. Ezt látjuk burkolt vagy pedig
már-már teljességgel brutálisan leplezetlen formában.
A fehér európai társadalmakban a következő folyamatok fedezhetőek fel: határtalan
egoizmus, a közösségi szemlélet hanyatlása, abortuszok, az őshonos népesség rohamos
csökkenése, egyre növekvő bevándorlás, és persze ne feledkezzünk meg a legfontosabbról se,
az új „ világvallás „ sulykolásáról, a „szentséges” holokausztról.
De a történelem végső ura nem New Yorkban vagy Tel-Avivban székel, hanem egy olyan
helyen, amely nem kötődik a puszta anyaghoz. Ő pedig Isten. A liberalizmus minden tézise
ellentmond Isten törvényeinek, tehát törvényszerű lesz a bukása.
És a történelem nem fog kímélni senkit. A liberalizmus megpróbál majd magával rántani
minél több ártatlant.
A gazdasági világválság, mely a kapzsi zsidókapitalizmus miatt alakult ki, előrevetítette
ennek a beteg világrendnek a bukását. Végérvényesen a történelem szemétdombjára kerül,
amikor bekövetkezik egy energiaválság. Az pedig bekövetkezik, hiszen az ősmaradványi
erőforrások végesek, és fogyóban vannak.
Egy új világrendnek kell megszületnie! Alapjait a nacionalizmus és a szociális gondolat
kell adja, a keresztény értékrend és életvitel mellett. A jelszavunk nem lehet más: halál a
liberalizmusra! Jöjjön végre a Hungarizmus!
Kitartás! Szebb jövőt!

Mintha szőke loknis kislányok volnának, úgy játszott hallgatóságával a Vezér.

A beszédet nem hallották az újságírók, csak a csatazajt, a talpra ugró emberek, a
hátrarúgott, felboruló székek, a vadul összevert tenyerek zaját.
Az operatőrök egykedvűen előkészítették a kamerákat, aki telefonált, letette, többen az ajtó
felé indultak, hátha máris, aztán csendesen ereszkedtek vissza, ki törökülésbe, ki guggolásba,
az unalom és várakozás megszokott rutinjába.
Bent újra Hangya kezében volt a mikrofon.
Lázasan jelentette be, hogy „kiosztásra kerül a Magyar Nemzeti Kiáltvány hat pontja”,
melyben benne található a most kialakítandó szervezet alapszabálya. Utána „kiosztásra kerül a
Magyar Fajvédő Cselekvési Terv”, mely megszabja, kinek mi a teendője.

1. A Magyar Nemzeti Front olyan személyekből – lehetőleg fiatalokból – álló

közösség – Mozgalom – akik az érett értelmű, erős erkölcsű egész ember embereszményét
elfogadják.
2. A magasabb rendű célok elérése és megvalósítása érdekében a magyartudatú, lelkileg és
fizikailag egészséges, tettrekész és büszke fiatalokból álló Mozgalom állandó jellegű
fejlesztése.
3. A munka becsületének és a munkás megbecsülésének mozgalmi, majd társadalmi
alapelvvé emelése.
4. Küzdelem minden emberellenes, társadalomellenes, erkölcstelen politikai, gazdasági és
faji elnyomással szemben. Elsősorban a kapitalizmus ellen, mely a munkát lélektelen,
profitteremtő kényszertevékenységgé, a munkást pedig a konzumtársadalom
kiszolgáltatottjává aljasította, és a kollektivizmus ellen, mely a munkát és a munkást hatalmi
rögeszméinek szolgálatába kényszerítette.
5. Tökéletes és totális válaszokat adni korunk minden problémájára, legyen az filozófiai,
művészeti (kulturális), erkölcstani (etikai), szociális vagy társadalmi (politikai).
6. Végső cél és feladat: az új típusú ember és az általa alkotott társadalom megteremtése.

Nem szűnt a zaj a teremben, mindenki érezte, hogy valami nagynak, valami jelentősnek a
része, hogy ami itt történik, az maga a történelem, a magyarság történelme, világméretű
történelem, a kezdet, a születés, maga a genezis. Bár ezt a szót kevesen ismerték.
Sőt, maga a Magyar Nemzeti Kiáltvány sem volt mindenki számára világos, a
„kollektivizmus” a „konzumtársadalom” vagy a „profitteremtő kényszertevékenység” még
oly sok hungarista szeminárium és nemzeti előadás után sem volt könnyen befogadható.
Az azonban többeknek feltűnt, hogy az aláírók közt nem szerepel egyetlen jelen lévő
szervezet neve sem, valójában aláíró sincs, említ viszont bizonyos Magyar Nemzeti Front
Mozgalmat, amiről nem hallott még senki, így aztán azt se tudni, kik a vezetői, hol a
központja, milyen az egyenruhája, ki szedi a tagdíjat, semmit…
De mielőtt bárki bármit kérdezhetett volna, újból felállt a Vezér:

A várakozás kora lejárt. Magyar testvéreinket már nem csak megfélemlítik,

kizsákmányolják, kisemmizik a zsidók és a cigányok, de már ölik is.
Lebegjen előttetek Solymosi Eszter tanúságtétele: ha mi nem öljük meg őket, ők ölnek meg
minket.
A szónok egyetlen gondolatot sem vesztegetett az éjszaka Ardán lemészárolt öt cigány
emlékére, mintha nem is történt volna ott semmi, folytatta:

Meghalt egy orvos. Mi volt a bűne'? Hogy nem volt cigány! Meghalt egy rendőr. Mi volt a
bűne? Hogy nem volt cigány!
Hát elég! Elég abból, hogy ez az ország, ez a nemzet befogadta a sehonnanjött, tetves
fajtájukat, enni adott nekik, eltűrte, hogy raboljanak, gyilkoljanak, eltűrte, hogy kiforgassák
mindenéből a magyar embert, de már nem tűr tovább. Mert nagy a mi türelmünk, de nem
végtelen!
Új mozgalmunk rendet tesz ebben az országban, rendet tesz a hazában, rendet tesz a
magyar ember szívében. Kitakarítjuk a portánkat, és ma kezdjük!

A terem felrobbant. „Ma kezdjük! Ma kezdjük!”, ordította mindenki, kívül gyanakvóan

néztek egymásra a tévések, sok szart láttak már, de ez nagyon szar, gondolták. Nagyon nagy
szar.
Akik bent a teremben, az asztalnál ültek, szemben a tomboló szkinhedekkel,
hungaristákkal, hagyományőrzőkkel, neonácikkal, turulosokkal, a szervezetek vezetői
palástolni próbálták riadtságukat.
Semmiről nem tudtak, semmibe nem avatta be őket a Vezér, ami – ha kiderül – a halálos
ítéletük. Persze azzal is nehéz lesz elszámolni, ha tudtak róla, csak nem szóltak a sajátjaiknak.
Vesztüket érezték, vergődtek a csapdában, és nem volt ötletük.
Ezért is volt a Vezér a vezér. És ezért is lett mindnyájuk vezére.
Tudták, hogy vége a dalnak, a romantikus játszadozásnak, a jókedvű, spontán
portyázásoknak a zsinagógák, a cigánytelepek környékén, tudták, hogy magába szippantotta
őket egy nagyobb, egy gigantikus erő, a nemzetiszocializmus szelleme, amiben annyira hittek,
amiért annyit dolgoztak, és ami most itt van, hatalmas és vad, látványos, és győzni fog.
Illetve Borsodi Nagy István nem tudta.
– Állj! Állj! Álljatok meg egy pillanatra!
Nagyon lassan csitult a zaj, ezért elkérte a mikrofont, és többször belefújt.
– Egy-kettő, egy-kettő, hallani engem? Picit várjunk, jó? Persze mindennel egyetértek, ami
itt elhangzott, amit testvérünk mondott, de egy pillanat azért…
– Nincs azért! – kiáltotta valaki. – Ne gyere most a „várjunk-egykicsit” dumával, Pista!
– Nem úgy értem… – kezdte volna, de a hangját elnyelte az őrjöngés, a dörgés: a düh és az
eufória hangzavara.
– Akkor most kikiáltom a Magyar Nemzeti Front Mozgalom megalapítását, ki szavazza
meg?
A Vezér szavaira mindenki feltette a kezét, volt, aki mindkét kezét, még maga Borsodi is,
szegény.
– Harc! – kiáltotta valaki, aztán a többiek is, lendültek az öklök, izzadtak a homlokok,
párásodtak a szemek: Harc! Harc! Harc! Harc!
 A Vezér, Hangya, Borsodi és még néhány ember a sajtótájékoztatóra készültek.
Megállapodtak, hogy minden szervezet vezetője kiül az asztalhoz, de beszélni csak a Vezér
fog. Elmondja, amit elmond, kérdések nincsenek, viszontlátásra. Beengedik a libsi médiát, de
nehogy már ki is szolgálják.
A Vezér elégedetten roskadt az egyik székre, lábát az asztalon pihentette. A sürgés-forgást
nézte, asztalok rendezgetését, székek húzogatását. Könnyebben ment, mint remélte.
Vitára készült, akár test a test elleni vitára is, de legalább háborgásra, morgásra. Semmi
nem volt. Csak ez a kis pöcs Borsodi pampogott, de hát a Borsodi… Na, gyerünk, gondolta.
Szorítóból. Következik a második menet.
– Péter! Péter! Ez rohadt kemény. Ilyet még életemben… A híradó riportere az iskola előtt
állt, gőzölgött a lehelete a hirtelen hidegben, az orrából szánkázó vízszerű váladékot a zakója
ujjával törölte le. Rémülten nézett újra és újra a gimnázium felé, mintha valaki kiszökött
volna, csak azért, hogy rajta keresztül üzenjen a médiának.
– Okés. Küldjünk oda közvetítőkocsit?
– Péter, várjál! Ezek olyanok, mint akik hatalomátvételre készülnek. De most nem
hülyülök.
– Oké. Lovi, figyelj! Nehéz volt ez a nap… – Az előző se…
– Jó, nehezek ezek a napok, de próbálj meg higgadtabban…
– Asszem, Péter, te semmit nem értesz. Ez nem vicc, bazmeg!
– Rendben. Akkor beszélj ezzel a… hogy hívják, Vezérrel, és hívd be a holnap reggeli
műsorba.
– Péter, te eszednél vagy? Ez egy náci.
– Náci, náci. Olyan könnyen mondjátok, hogy náci. Miből gondolod, hogy az?
– Ő mondta, nem érted? Ő mondta magáról.
– Azt mondta: Csókolom, én egy náci vagyok. Ezt?
– Péter, én nem beszélek vele.
– Jó, majd felhívjuk.
– Na, figyelj, vissza kell mennem. Mi kell ebből estére?
– Mi? Minden. Amennyi csak lehet. Megy a balhé, nem? Küldök közvetítőkocsit is. Meg
kiküldőm Gézát.
– Gézát? Minek?
– Segíteni. Nem kell?
– Péter, várj egy kicsit!

A tér túloldalán tűntek fel. Határozottan, majdnem futva közeledtek a gimnázium körül
lődörgő rendőrökhöz. És egyre többen. Már az arcokat is kivehették volna, ha nem világít a
hátuk mögött az utcai lámpa. Lehettek negyvenen, ötvenen, amikor az előttük felsorakozó
rendőrök vonalához értek.
– Tudjátok, ki vagyok? – ordította egyikük, méterekről az egyenruhások arcába. – Lázár
Vilmos vagyok. Tudjátok, ki Lázár Vilmos?
A rendőrök nem tudták, de elég ijesztő volt ahhoz, hogy segítséget kérjenek.
Sokat nem kellett várni, hiszen a környező utcákban több százan várakoztak, autókban,
buszokban, sokan a kapuk alá húzódva. Nem akarták hergelni a gyűlésező nácikat, de
felügyelet nélkül se merték hagyni őket.
– Hát én vagyok a cigány bosszú! Én vagyok a fekete ördög! Elszárad a lelketek, ha be
nem engedtek most ide minket.
Annyira üvöltött, és az üvöltése annyira fenyegető volt, hogy a rendőrök ösztönösen
hátraléptek.
És jól tették, mert a cigányok kezében villantak a kardok, kések, botok.
Volt, aki nuncsakut, volt, aki szamurájkardot hozott, aztán már repült is egy dobócsillag.
 Az egyik rendőr éppen a fegyverét készült elővenni, amikor megérkezett az erősítés. Vagy
harminc rohanó, pajzsos, sisakos rendőr, mögöttük a többiek.
Addigra, a nagy kiabálásra már kiszédelegtek a tévések is, meg a fotósok is, a cigányok
húzódtak vissza, aztán valami repül, egyenesen az épület felé, és esik le, az ablak alá, aztán
már pukkan is, egy kézigránát, ami aztán nagyot szól egy ilyen téren.
A rendőrök ordítanak, a cigányok menekülnek, de, csak hogy előnyük legyen, egyikük a
háta mögé hajít egy újabb kukoricát, méterekre a pajzsoktól, de a kukorica nem robban,
„vigyázzatok!”, üvölti egy rendőr, „hagyjátok őket!”, kiált egy másik, a cigányok pedig
eltűnnek a sarkon, éppen olyan gyorsan, amilyen gyorsan jöttek.
A rendőrök elöljárója ordít, kivehetetlen, hogy mit, rádión erősítést kér, az iskola kapuján
tódulnak ki a feketék, a zöldek, a terepszínűek, a rémült rendőrök most eléjük sorakoznak.
– Vissza! Vissza! – üvölti a Vezér. – Hagyjuk ezt a rendőr urakra, az ő dolguk megvédeni
minket. Ha meg nem megy nekik, majd megvédjük magunkat.
Többen nem értik, „kapjuk el őket!”, süvíti valaki, „kapjuk, kapjuk!”, visszhangozza a tér,
a levegő újra megtelik a vadászvágy hangjaival, „vissza!”, ordít újra a Vezér, a rendőrök
riadtan hátrálnak, nincs bennük, valahogy nincs meg bennük a szilárd hit, hogy most a jó
oldalon állnak.
Remegnek a dühtől, szívük szerint ők is a cigányok után vetnék magukat, hát ezeknek
mindent szabad, békés gyűlést megzavarni, gránáttal dobálni a rendőröket, nuncsakuval
hadonászni?
– Péter, itt vagy még?… Péter… Péter… letetted?

Hamari rendőr nem sértődött meg a lesherlockholmesozáson, tette, amit tennie

kellett – szerinte.
Annyit megértett Hernádi tanácsaiból, hogy az orvos nagyon pánikol, el is döntötte, ha
bármikor sebészre lesz szüksége, ezt az embert messzire elkerüli.
Sokkal többet nem értett meg, de azért értesítette a főnökeit, azok meg az ő főnökeiket.
Valameddig el is juthatott a hír, de bizonyosan nem jutott messzire.
Talán egy másik napon, amikor nincsenek cigányok, nincsenek szkinhedek, meg kutyák,
meg lövöldözés, nem hajigál senki kézigránátot… talán egy másik napon másként történt
volna. És talán az se számított volna.
– Zárja le a lakást, őrmester! – szólt oda a mellette várakozó rendőrnek.
Még egyszer benézett, nem hagytak-e ott valamit a helyszínelők, nem hagyott-e valamit ott
ő, aztán csendesen behúzta az ajtót. „Szegény öreglány”, gondolta és elindult lefelé a lépcsőn.
Útközben arra gondolt, hogy nem jelent meg egyetlen rokon sem, pedig volt neki, ha igaz,
két fia is, nem jöttek, ami nem szokatlan, de mégiscsak furcsa. De hát ez az ő baja. Vagy már
az övé sem.
Kilépett az utcára, nagyot káromkodott, összehúzta magán a kabátot, és elindult a kocsija
felé.
Esteledett, lassan szállingózni kezdett a hó. A forgalmasabb utakon latyakos, kormos,
fekete tócsákba állt össze, a hegyekben szikrázott, harsogott, ahogy ráléptek.

– Van valami?
– Csak annyi, hogy minden rendben.
– Értem. Továbbítom. Nincs szükséged semmire?
A Vezér gondolkodott, a lehetőségeket vette számba.
– Nem, nincs. Minden rendben.
– Okés! Ezt is továbbítom. Na, menj vissza! Még észrevesznek valamit.
– Ezek? Viszont… régóta akarok valamit kérdezni…
– És úgy érzed, ez a legalkalmasabb pillanat?
 – Nem az, hogy alkalmas, de… figyelj, van itt valaki, aki… Érted? Tud valamit!
– Rólad?
– Valamit. Van itt egy csávó…
– Nem fogok válaszolni, te is tudod. Nyilván nem vagy egyedül. Figyelnek. Mondjuk úgy,
vigyáznak rád. De most már hagyjuk ezt!
– Mások is vannak?
– Mások is. Máshonnan is. De ne ezzel foglalkozz…
– Mivel foglalkozzak, szerinted? Tövig benne vagyok ebben a szarban, érted… Mivel
foglalkozzak?
– Megmondjam? Akarod?
– Oké, oké. Hagyjad! Megyek vissza.
Köcsög. Ugyanekkora köcsög volt, amikor először találkoztak. Az egyetemre menet fogta
meg a karját egy ismeretlen fickó, egy másik meg megkérdezte, nem inna-e meg velük egy
kávét.
Hát nem, mondta, dehogynem, mondták ők.
Úgyhogy megittak. Elmondták, hogy a magyar állam alkalmazásában állnak, és szeretik
ezt az országot, és nem szeretik azokat, akik veszélybe sodorják. És meggyőződésük szerint ő,
a Vezér – aki akkor persze még nem volt vezér – pontosan ezt teszi. Veszélybe sodorja az
országot.
Rengeteg hülyeséget beszéltek, emberekről, akiket nem ismert, helyekről, ahol sohasem
járt, de a lényeget, valahogy, mégiscsak tudták. Tudtak az egyetemi szervezetről, tudtak a
gyűlésekről, tudtak több kapcsolatáról, még azt is tudták, miben vett részt, miben nem.
Éppen eleget tudtak, hogy – így fogalmaztak – röpüljön az egyetemről, ne kapjon munkát
sohasem, és szó szerint: „összeálljon egy szép priusz”. Nem akart priuszt. És nem akart
repülni. Főleg, hogy cserébe nem kértek semmit, csak hogy később, egyszer, valamikor
nézzen be hozzájuk. Majd szólnak. Majd értesítik. Addig is „legyen jó fiú”.
Visszament a terembe, ahol készen állt már minden. Csak rá vártak.
– Kezdjük! – sóhajtotta. – Üssük ki őket!
A találkozót végig oldott, rendkívül bajtársias légkör jellemezte, bizonyítékaként annak,
hogy a magyarság jövőjét illetően felelősséggel gondolkodó vezetők ültek egy asztalhoz.
A megbeszélés során mindegyik szervezet kinyilvánította, hogy a jelenlegi, hatalmukat a
pártokra építő, az országot a cionizmusnak kiszolgáltató politikai vezetők alkalmatlanok és
méltatlanok az ország vezetésére.
Hasonlóan fontosnak ítélték, hogy csakis a szilárd ideológiai alapon működő, a fegyelemre
építő szervezetek összefogásával teremthetőek meg egy jobb Magyarország alapjai. – Ezennel
bejelentjük az új szervezet megalakulását. Ez pedig a Magyar Nemzeti Front Mozgalom.
A Vezér bevezetője rövid volt és sokkoló. Így aztán egy-két percig nem is szólalt meg
senki, amikor elhangzott a „kérdezzenek” felszólítás.
Aztán csak magukhoz tértek az újságírók:
– Mint a Front vezetője, hogy látja a mai helyzetet?
– Mindenki érzi, hogy baj van. Itt az ideje, hogy nyilvánosságra hozzuk a Front
álláspontját, jövőképét, ideológiáját és stratégiáját. Ez segítheti a tisztánlátást, felszámolja az
egy oldalon álló, de egymással szót nem értő csoportosulások közötti ellentéteket.
– És mondja, mi ebben a helyzetben a Front álláspontja?
– A polgári társadalmi rend végóráit éli. Haldoklik, és ez a folyamat visszafordíthatatlan.
A dekadencia a haldoklás biztos jele. Következménye a degenerálódás, mely már teljesen
átitatta a nyugati társadalmakat. A homoszexuálisok felvonulásai, a szinglikultusz, a
konzumidiotizmus, az abortusz, a holokausztvallás csak egy-egy megnyilvánulása az általános
leromlásnak. Hullafoltok, melyek még a teljes pusztulás előtt megjelentek.
– Milyennek látja Magyarország helyzetét? Úgy értem…
 – Értem, hogy érti. Hazánk a perifériára szorult csatlós elszomorító képét mulatja. A rend
felbomlóban, a gazdaság romokban, az értékteremtő munkának nincs becsülete. Minden párt,
legyen az bármennyire radikális, a, polgári rend szekerét tolja.
– Ön szerint mi fog történni most?
– Egyetlen alaptételt kell elfogadnunk: semmi sem javítható! A haldoklás egy bizonyos
stádiumában a haldokló már menthetetlen. Hiába pirosítják a képét a hazugság rúzsával,
hiába hamisítják a kórlapját hamis adatokkal, a halál már a markában tartja. Értik ezt? Ha a
polgári társadalmi rend menthetetlen, akkor mit hozhat a jövő? Hosszú haldoklást? (A Vezér
lenézett, majd fel. Aztán körbe.) Uraim!Eljön a vér és a vas ideje!
– Vér és vas? Ezt hogy érti? (Kezdtek magukhoz térni a firkászok, egyszerre többen is
kérdeztek, de a Vezér leintette őket. Hirtelen csend lett.)
– A liberális világnézet az európai emberek betegsége, és ezért az abból fakadó
kapitalizmus csődje is elsősorban őket érinti. A munkára és a harcra kell összpontosítanunk.
– Elég erősnek látszik a liberális világ. Mit gondol, mikor és milyen módon változik a kép?
– Már említettem, hogy eljön a vér és a vas ideje. Ez a világtörténelem legkegyetlenebb,
legpusztítóbb időszaka lesz. Tűzben, mocsokban és vérben fog megszületni az új világ. És az
átalakulás hazánkban sem lesz vértelen.
– Mik lesznek ennek az új világnak az alapnormái?
– A munkás magyarok új társadalma a jövő társadalmi képlete. A munka nemzetszolgálat,
és ezért akik nem végeznek társadalmilag elfogadott munkát, munkakerülők, nyerészkedők,
ügyeskedők, nem lehetnek teljes jogú tagjai az új munkástársadalomnak. Ezért őket
átneveléssel vagy kényszerítéssel tesszük hasznossá társadalmunkban.
– A Front normáit nem lehetne általános elvárássá tenni?
– A Front olyan magas elvárásokat fogalmaz meg, melyeknek az átlagember nem tud
megfelelni. Nagy feladat sikeres végrehajtása átlag feletti embereket kíván. Ez viszont nem
párosul egy felsőbbrendűségi tudattal. Nincsenek felsőbbrendű emberek, viszont
alsóbbrendűek – sajnos – még vannak.
– A cigányokra gondol?
– Rájuk. Is.
– Ne hallgassátok ezt az állatot! – A hátsó sorból pattant fel egy köpcös, bajszos
ember. – Ez egy rohadék rendőrspicli!
A terem végében sorban álló egyenruhás karszalagosok közül többen megindultak. A Vezér
intett, hogy várjanak.
– Te is tudod, Zsolt! Mondd el nekik! Mondd el, hogy egy szar spicli vagy! Csak lejáratod
az eszmét!
– Nem ismerlek, de nem akarom, hogy itt légy! – A Vezér utolsó szavával azonos
pillanatban az egyik karszalagos hátulról tarkón vágta a kiabálót, aki elterült a földön.
Az újságírók dermedten figyeltek, néma csend volt a teremben.
A kamerák a fekvő ember felé fordultak, akit ketten felemeltek, és csendesen kikísértek a
teremből. Nem tiltakozott. Szédülten támolygott köztük.
– Uraim! A tájékoztató ezzel befejeződött. Az eseményeket torzítatlanul akarom látni a
médiában. Az önök pályafutásának úgyis rövidesen vége. Ezt tudniuk kell. Egyenként fogunk
arról dönteni, hogy kinek mi lesz a helye az új világban. Járjanak szerencsével. Kitartás!
Szebb jövőt!

„30-40 főből álló cigány társaság támadta meg délután Kispesten az ott békésen ülésező
radikális szervezeteket. Úgy tudjuk, hogy bár több kézigránátot is elhajítottak, nem sérült meg
senki, és az anyagi kár sem jelentős. Kapcsoljuk a helyszínen Lovász Károlyt. Karcsi, mi
történt egészen pontosan?”
– Anya, gyere már be! Ilyet még nem láttál, hallod?
 Hajnal, a Nagy Ember, miután elégedetten hazatért a pénzügyminiszteri találkozó után,
nagyot nyögve dőlt előre a kanapén, lábát leemelte az eléje tolt fotel karfájáról, csipkés
kispárnáját rettenetes pocakjára szorította, és így nézte tovább a tévét.
– Gyere már, nem hiszem el! A cigány csávó, akinek a házánál éjszaka aprítottak a Vass
emberei, nekiment a kopaszoknak valami gyűlésen. Nézzed már!
– Ja, persze, ha egész nap bámulom azt a szart, ki csinál vacsorát? A takker néni?
– Mi van, „takker néni”? Mit beszélsz te?
Hajnalék háza a legnagyobb volt a Pest környéki városban, de talán a legnagyobb egész
Pest környéken. Talán még Pesten is a legnagyobb lett volna, ha ott nincs a Parlament.
De kellett is a nagy tér kettejüknek, meg a félévente fél órára, félszívvel hazatántorgó
lányuknak, aki úgy utálta őket, ahogy a Pest környéki városban soha senki nem utált még
senkit. De talán egész Pest környéken sem.
Amilyen fényűző volt a ház mérete, olyan puritán a berendezés, szent volt viszont minden
darab: a gigantikus herendi balerina a sarokban, a legendás krakkói vízköpők a falon, a
márkás képek négyökrös szekérről, nagy bajuszú juhászemberről, lemenő, alkonyi napról.
Olyan rondák, amilyet a giccsmúzeum igazgatója is csak két ujjal megfogva, magától eltartva
vinne ki a kukába.
De Hajnal pénzt adott értük. Vagy pénzt adott értük, aki Hajnalnak adta őket, és nem is
keveset.
Az egyik reprodukcióját – tábortűznél bandázó dzsentri betyárok oldalt fekszenek az
alkonyi magyar tájban – egyszer meglátta egy prágai vicces bolt kirakatában, rózsaszín
pálmák, világító szemű műanyag tehenek és újjávarázsolt bólogató kutyusok között.
Nagy hanggal hívta is a feleségét, aki persze nem tudta értékelni, milyen nagy vagyon
birtokában is vannak otthon az eredetivel.
Hajnal szerint az asszony egy segg, egy igazi kultúrbunkó, akit csak Carlos és Juanita
szerelme érdekel a Romantika Channelen, akinek aztán mindegy, hogy Munkácsy vagy
Csontváry, és akinek fogalma nincs a szépségről.
Egyszóval kincs, ahová csak nézünk, egy múzeum a ház, nem is takaríthatja akárki, még
leverné, elrabolná, összetörné, nem takaríthat itt senki más, csak az asszony. Mind a hatszáz
négyzetmétert.
Nincs is nagyon gondja más programra, viszont így se drága étteremre, se hivalkodó ruhára
nem kell költeni, nincs annyi pénz a földön, amit ezek magukra el ne szórnának, ha hagyja az
ember.
Ha hagyja az ember.
Hát, Hajnal nem hagyta. Igaz, örökké koszosan, kendővel, köténnyel sok gusztusa nem
volt az asszonyra. Nem csoda, ha idegen pályán kereskedik az ember, mikor a hazain fű se
terem, de ez már aztán igazán nem az ő hibája, amikor elhagyja magát egy nő, akkor elhagyja
magát. Csak körülnéz, mi mást tehetne ilyenkor a férfi. Ha férfi. Amíg férfi.
– Jól van, Anya, hagyjad csak!
Nézte a tévét, nézte, és nagyon nem örült annak, amit látott. – El kell mennem – szólt hátra
a konyhába –, muszáj, angyalom, asszem, szar van a palacsintába.
– Felőlem… – sziszegte a nő, egykedvűen kikapcsolta a sütőt, kivette a tepsit és a
libasültet, veres káposztával, hagymás tört krumplival, pont úgy, ahogy az ura nagyon
szerette. Egyetlen, begyakorolt, higgadt mozdulattal kiöntötte a szemétbe.

Magyarország elnöke az irodájában ült, és tévét nézett.

Bosszús volt, hogy nem ért haza kedvenc sorozatára, szíve szerint el is indult volna,
valójában el is indult, éppen csak kicsúszott az időből.
Ledobta a kabátját, nagyot káromkodott, bekapcsolta a tévét, lezöttyent a fotelbe, és
megtiltotta, hogy akár csak egy telefont is bekapcsoljanak hozzá.
 Így azt is csak egy óra múlva tudta meg, hogy kereste a népegészségügyi miniszter.
Rákos nem egyszerűen kilépett, valójában kitámolygott a miniszterelnök
dolgozószobájából.
Nem akarta elhinni, amit ott hallott, nem akarta tudni, amit megtudott. Első dolga volt az
államelnököt tárcsázni, de csak a Titkárig jutott.
Aztán a húgát hívta, a feleségét, a többi rokont. Nem foglalkoztatta, mi államtitok, mi nem,
kit leplez le, kit nem, mivel használ magának, és mivel nem.
A családját akarta biztonságban tudni, és fogalma sem volt, hogyan adhatná meg nekik a
biztonságot.
Az Elnök titkára, régi jó barátja, kipróbált harcostársa az előszobában üldögélt, kabátja a
térdén, bámult a semmibe.
Hány órát töltött eddig így, ebben a pozícióban. Hány embert rázott le úgy, ahogy az előbb
a minisztert. Hányszor hallgatta végig, hogy „ez már tényleg nem tűr halasztást”, meg hogy
„államérdek”, meg hogy „emberek sorsa forog kockán”. Hányszor mondta ki, hogy „amint
lehet, visszahívjuk”, „személyesen fogom tájékoztatni Elnök urat”. Hányszor hajította a cetlit
a szemétbe, sóhajtott nagyot, panaszolta Marikának, a titkárság vezetőjének, mekkora marhák
az emberek, és, ahogy fogalmazni szokott: „Elnök úr jobb országot érdemelne…”

Ahogy a népegészségügyi miniszter kilépett a szobából, a hadügyek dagadt, a

titkosszolgálatok leírhatatlan, jelentéktelen külsejű felelőse, a szoprán hangú vezérkari főnök
és a hajdani élsportoló miniszterelnök egymásra néztek: Bízhatunk benne? Naná, hogy nem.
Vajon hívja az Elnököt? Vagy Nemodát, a pénzügyminisztert? Vagy Hajnalt, a Nagy
Embert? Vagy a sajtót? Vajon megteszi?
A miniszterelnök elégedetten dőlt hátra. Rémes volt a helyzet, de még jól is elsülhet.
Tervei szerint alakultak a dolgok Ardán, és tervei szerint Kispesten.
Végignézett a szobában ülőkön. Titkos társain, szövetségesein. Nem is olyan rossz csapat.
Persze egyikük-másikuk feleslegessé válhat, ha az alezredes hazaér Afganisztánból, de majd
akkor meglátjuk. Mindent nem lehet eltervezni… Még neki sem.
Egyöntetű álláspontjuk volt, hogy az Elnök nem ért semmit. Elhitte, hogy megbukott a
misszióvezető, elhitte, hogy ezért kell hazarendelni, és elhitte, hogy erről beszélnek egymás
közt.
Később bizonyosságot is szereztek, amikor a feladattal megbízott titkosszolga elektronikus
levélben tájékoztatta a miniszterét az Elnök telefonbeszélgetéseiről, majd a leiratokat is
átküldte a kommunikátorára. Gyakorlatilag az Elnök volt az egyetlen, aki joggal hihette, hogy
más nem olvassa a leveleit.
Évek óta nem használta már senki sem az e-mailt, sem a többi elektronikus hálózatot,
hiszen akárhogy védték, csak az nem törte fel, aki nem akarta. Fülbe súgtak, mint hajdanán a
bennszülöttek, vagy a rejtőzködő terroristák. És még ez sem volt elég védelem.
A pénzügyminiszter megköszönte a sofőrnek a fuvart, és elindult felfelé, a házához vezető
jeges lépcsőn. Tudta, hogy a karrierje – így vagy úgy – véget ért.
Nem volt ereje megállni a nagy hatalmú ember előtt. Lehajolt, letérdelt, lefeküdt, vége.
Csendben illesztette a zárba a kulcsot, minden másodperc nyereség, amíg nem kell a
felesége arcába néznie.
Az emeletről hangos zene zuhogott le, ahogyan minden korabeli lány, az övé is a szörnyű
multitechno zenét hallgatta.
– Te vagy? – hallotta a felesége hangját a konyhából, aztán már csak a tévé hangja,
„Országos vadászat indult a gimnáziumot megtámadó cigány család után…”
Leült, kabátban, figyelte a tévé villogását, egy göndör barna hajú nő rázta a fürtjeit… „Ez
nem szőke volt még reggel?”, gondolta. „Bár lehet, hogy az egy másik volt… Úristen, de
jólesne egy pohár whisky! Töményen, szemét nélkül.”
 Kelemen hazafelé tartott Ardáról, leváltották, negyven órája volt talpon.
Hátul ült a kocsiban, ennyi szolgálat után a szabályzat szerint nem vezethetett, és most nem
is bánta. Semmit nem értett, vagy inkább csak reménykedett abban, hogy nem érti.
Tudta, hogy helyettese, a hadnagy már megpuhította a főnököket, tudta, hogy nagyon
szeretné ezt az állást, és tudta, hogy ha ő csak egyet hibázik is – mondjuk ebben az
ügyben –, meg is kapja.
Nem is tudta, mi fáj inkább: hogy elveszíti a munkáját, hogy elveszíti a barátját, vagy hogy
elveszíti minden illúzióját. Talán az állás. A pénz. A tisztelet. Ki ő, ha nem ez?
Közeledtek Budapesthez, a falura gondolt, a kiterített holttestekre, hallotta a nyögést, az
ordítást, látta a tülekedő tévéseket, a félrehajított kutyatetemeket, habos, véres pofájukat, és
egy pillanatra látta a jövőt. Aztán előrecsuklott a feje, és elaludt.
A hadnagy maradt még, azt mondta, elintéz egy-két dolgot, és intézett is.
Beszélt a váltás parancsnokával, szomorkodtak egy keveset, barátként panaszolta, hogy
bizony Kelemen már nem a régi. A szimata még éles, de kicsúszik a kezéből a munka. Neki
mint barátnak szörnyű nézni ezt, de hát a szolgálat nem barátság kérdése. Meg kellene tartani,
persze, meg kellene, a kötelékben, de valahogy… könnyítve a munkán, kisebb felelősség,
fene tudja… persze az is lehet, hogy összeszedi magát. Az lenne a legjobb, mindenkinek,
sóhajtott, és ment tovább. Telefonált, ki tudja, kinek, kezdte elölről, istenem, istenem, de azért
mégiscsak a testület az első, meg a meló, meg az ország biztonsága…
A putrikhoz került, csend, senki, hol vannak ezek, megreccsent egy ág a lába alatt,
összerázkódott, megfordult, elindult a falu központja felé.

Péter, az Antenna4 CPO-ja, információs vezetője csettintett az ujjával.

– Nnnagyon rendben volt! – állapította meg az imént véget ért híradóról.
Reggeli rettegése mostanra általános szorongássá, gyomorgörcse enyhe égő érzéssé
csendesült.
Megevett persze egy marék gyógyszert, de hát, ahogy aggódó feleségének fogalmazott: „ez
benne van a pakliban”.
Hazamenésre nem is gondolhatott. Bármi történhet még az éjjel, meg hát minek is menne,
itt van Anikó, meg itt van a kis gyakornok lány, csont szerelmes a kicsike, lehet, hogy odaadja
magát neki este, értékelés után.
Visszagondolt az időkre, amikor még nem volt saját irodája. A szerkesztőség sarkába dobta
a kabátját, a büfében udvarolt, vécén olvasott újságot… Erről meg eszébe jutott, hogy akár el
is veszítheti azt az irodát, és még annál többet is veszíthet.
Lelkesen integetett a stúdióból kilépő sztároknak, a hüvelykujját felmutatva jelezte, hogy
nagyszerű volt, aztán magára húzta az ajtaját és hagyta, hogy összegörnyessze a fájdalom.
Az Antenna4 elnöke legbizalmasabb embereinek, asszisztensének, az Alelnöknek és a
marketingigazgatónak mesélte a reggel történteket.
Elmondta, a miniszterelnök rá akarta venni, hogy ne vegyenek észre semmit egy lehetséges
járványból, ne keltsenek pánikot, osszák meg egymással az információkat, „ne legyen még
nagyobb a baj, mint amekkora”, idézte a politikust.
Fejcsóválva gondolkodott, nem volt biztos benne, hogy megértette, mit is akart valójában
Vass. Alelnöke mosolytalanul közbeszúrta, hogy „amíg ez a tökfej itt van, bátran ígérheted,
hogy mi valamit tényleg nem veszünk észre”.
– Jó ez tökfej! – replikázott az Elnök. – És nem is annyira tökfej. – A másik kettőre nézett,
egy másodpercre összevillant a három szempár. – Na, jó – visszakozott –, az tökfej, de nekünk
most pont egy tökfej kell.
– Hát, ha tökfej kell, megvan, tökfejebbet nemigen találsz – szólt bele az asszisztens is.
– Na, jól van, most már van elég! – vetett véget a szellemeskedésnek az
Elnök. – Dolgozzunk is, mert ebből nem élünk meg.
– Akkor? Megállapodtunk? – Mosolytalan kérdés az Alelnöktől.
– Miben? – Mosolytalan válasz az Elnöktől.
– Hát, hogy tökfej.
– Jó már, jó, tökfej. Ez van már hivatalos. Rendben? Jót röhögtek, tökfej, tökfej, de tudták,
hogy kínjukban nevetnek.
Mi ez az egész? Mi lesz velük? Mi lesz mindennel?

A Lázár család, meg az innen-onnan összeszedett komák, barátok a gimnáziumhoz közeli

játszótér legsötétebb sarkában gyülekeztek.
Néhányan eltűntek menekülés közben, de a többség dühösen és harcra készen várt.
Vilmos, a családfő, hatalmas, félelmetes ember, máskor alig szólt, de most csak ő beszélt,
egyedül. A tervet magyarázta, mi jön most, mert jön, amíg elégtételt nem vesznek, őket le
nem állítja senki.
Testvérét kereste a szemével, Jánost. Vilmos volt a pöröly, János az ész, a támadás terve is
az övé, a gránátokat is ő szerezte. De János sehol. Elkapták? Nem látták, hogy valakit is
elkaptak volna. Megijedt? A János? Csak nem… De akkor hol lehet? Hol lehet a János?

Az alezredes megtörölte izzadt homlokát, vállára vette a zsákját, és elindult a repülőtér

kijárata felé.
Órákkal korábban leszállt a katonai gép, órák óta türelmetlenül várt, amíg elvégeztek rajta
minden létező vizsgálatot.
Marjai már rég kint volt, fogalma sem volt, hogy miért. Nem Afganisztánban vannak a
kórokozók, gondolta, hanem itt, a Parlamentben, meg az újságoknál. Őket kellene vizsgálni,
nem engem. Tizenkét órája volt, akkor kell jelentkeznie a minisztériumban.
Először is hazamegy, lezuhanyozik, aztán majd meglátjuk.
A szülei távol éltek, egy tolnai faluban, nemigen beszéltek egymással, most is csak éppen
jelezte, hogy hazajött, de különösebb érdeklődést nem váltott ki a hírrel.
Barátnője nem volt, valójában sohasem, nem is vágyott rá, nem is hiányzott. Számára ez a
város légüres tér. Ha nem mehet vissza, rombolni fog…

Hernádi percek óta kereste az ágy alá rúgott zokniját, perceken át cifrázta a
legváltozatosabb káromkodásokat. Felrúgta az állólámpát, nagyokat ütött ököllel a
falba – sebészeknek nem szerencsés –, pedig ő maga döntött úgy a kórházból érkező telefon
után, hogy végképp feladja a pihenést, nem játszik később se Lillával, vacsorázni sem fog,
hacsak meg nem áll a McDonaldsban, inkább bemegy a munkahelyére.
Valójában csak a frissen műtött betegekről kért tájékoztatást, de másról is kapott.
Folyamatosan érkeznek súlyos influenzás tünetekkel a kórházba, mondta a belgyógyász, már
értesítették a Főigazgatót, aki este tízre összehívott valami rendkívülit, csodálja is, hogy
Hernádinak nem szóltak, majd biztos fognak, de ennyi már elég volt a doktornak, zokni,
káromkodás, nem evés, indulás.
Az ajtóból fordította vissza a fia hangja.
– Elmész?
– El kell…
– Megígérted Lillának, hogy játszol vele. Azóta várja. Előbb beszélt Nagyival, neki is
mondta, hogy mindjárt játszotok, csak még fáradt vagy. De mindjárt nem leszel fáradt.
Hernádi valami furcsát érzett, más biztos azt mondaná, összeszorult a szíve, vagy
összefacsarodott, vagy össze nem is tudom, mit csinált, de ő nem mond ilyet, hiszen nem is
érez ilyet. „Na, erre most nincs időm”, gondolja, meglendíti a karját, mintha integetne, de
mégsem, aztán behúzza maga mögött az ajtót.
 – Berci, itt vagy? Elmentél? – Hernádi felesége a kanapéra csúsztatja bágyadt kislányát, és
indul az előszoba felé.
– Apád elment? – kérdi a fiát, de már tudja, hogy el, a válasz csak egy vállrándítás:
„elment hát, ha nem törődött vele senki, miért ne ment volna el”.
– Rám haragszol? – Hangjával inkább vádolja, mint kérdezi a fiát. Újabb vállrándítás:
„kire haragudnék”, közli az a váll.
– Nem szereted apát, azért ment el.
Nem kéne, persze hogy nem kéne, de van olyan, hogy elszakad a madzag pont akkor,
amikor nem kéne, és az asszony ordít, sikít, közel jár, hogy üssön is, ha nem is a gyereket, de
magát, sok év tapintata, keserves kussolása, magába fojtott zokogása tör elő, vádtűzhányó,
reménytelenségvulkán.
– Majd pont egy kis szarossal fogom megbeszélni, hogy jó-e a házasságom, igaz? Előbb
tanulj meg a vécébe hugyozni, ne mellé, aztán ítélkezzél!
És ömlik belőle, szó, zokogás, szitok, a kisfiú bénultan áll, szája lefelé görbül, rémült
szemével fogódzót keres, valami biztosat, bármit, ami tegnap is volt, ma is van, holnap is lesz.
Mert apa nincs, anya ki tudja, lesz-e, amikor csendesen, mint az angyal szárnyának suhogása,
megszólal Lilla, a hároméves kicsi lány:
– Anya, rosszul vagyok… – Sodródnak ki a hangok a száján, és már fordul is le, fejjel az
ágyról, a nő odakap, felfogja, megemeli. A test súlyos, szinte élettelen, loknis feje
hátranyaklik.
– Lilla! – sikítja az asszony. – Kislányom, mi bajod? – Már józanodik. – Add a
telefont! – mondja a fiúnak, tiszta a feje, hisztériának nyoma sincs. – Hívd apádat! – A gyerek
keresi a számot. – A hármast nyomd! – Foglalt. – Próbáld újra!
Lilla halkan sóhajt, ajka cserepes. – Kérem a hőmérőt? – Marci hozza, ezredszer
hozza. – Hívd újra! – Még mindig foglalt.
– Te jó ég! – Nem is tudta, hogy van ilyen láz. – Gyere, Marci, indulunk, vegyél kabátot!
– De pont most? – kérdi a gyerek.
– Pont most. Gyere, kisfiam! Vagy meghal a húgod.
– Meghal? – Marci nem érti. De sokszor kívánta, hogy haljon meg. Vagy legalább
költözzön el. A nagyiékhoz például. Azok úgyis csak őt szeretik, akkor legalább lenne csend
egy délutánra, vagy legalább egy pillanatra. De nem, nem hal, nem költözik, csak visít, sír és
bömböl, és mindenki dédelgeti, mert ha az ember szörnyeteg, akkor már mindenki szereti. Ez
Lilla, egy igazi szörnyeteg. Az anyjára néz, nem, nem viccel, az arcán rémület: Lilla meghal?
Húzza a kabátját, cipőre már nincs idő, papucsban a kocsihoz, csendesen havazik.
– Hívd apádat!
– Foglalt.

– Jó, nézd… értem, amit mondasz, de erről… tájékoztatnom kell az Elnököt!

Rákos Károly népegészségügyi miniszter az irodájában járkált, és egy díszpárnát rugdosott.
Percek óta próbálta őt meggyőzni a miniszterelnök, hogy egyelőre kár lenne zavarni az
Elnököt, majd ha biztosat tudnak. Mit is mondhatna neki, hogy ajjaj, meg hűha?
Eleinte barátként, később kifejezetten ellenségesen beszélt Rákossal, aki a mondatot,
„szerintem te sem szeretnéd, ha az Elnök mindenről tudomást szerezne”, kizárólag
fenyegetésként tudta értékelni. Annak ellenére, hogy fogalma sem volt, mire céloz Vass.
Célozhatott sok mindenre, célozhatott bármire. Vagy blöffölhetett is. Bár minek blöffölne,
akinek négy ász van a kezében? Mert Vass, a maga kis külön titkosszolgálatával, mindent
tudott, ami a kormányában történik, abban egészen biztos volt. Hiba lett volna akár a
képességeit, akár az elszántságát, akár a gonoszságát lebecsülni.
Igazi nagypályásnak tartotta a főnökét, magát meg barátainak rendszeresen „kistáskaként”
aposztrofálta. Piti ügyeskedő a nagystílű gengszterek között.
 Tudta, hogy ez nem az ő pályája, nem az ő játszmája, nem az ő meccse. Van verseny, amin
egyszerűen nem szabad elindulni. Nyilvánvaló, hogy ez pontosan ilyen verseny, ahogyan az
is, hogy a többiek mind azt gondolják, ennek ellenére elindult.
Vagyis a legrosszabb recept: minden rosszból sok, mindenjóból kevés. Vagy semmi. Nem
nyerhet, és ha nyerne is, mit nyerne, ugyanakkor mindent elveszíthet. És nincs kifelé út. Csak
befelé. Blöffölnie kell, menni előre, mintha játékos lenne a pályán, mintha figyelembe kellene
venni, mintha számolni kellene vele, egy jelölt, egy ellenfél, nem is biztos, hogy leszámolunk
vele, lehet, hogy kiegyezünk, lássuk csak, mi az ára…
– Nem tudom. Tényleg nem tudom.
Csend. Mire gondolhat?
A miniszter egy utolsót, egy hatalmasat rúgott a párnába, tompán puffant az ajtón.
Íme, egy meccs, amin se győzni, se veszíteni nem szabad. Mindkettő halálos lehet. Vagyis
addig tart az élet, amíg tart a meccs. Így aztán hiába is várják, akik várják – orvosok,
mentősök, kórházigazgatók –, hogy megszólaljon a miniszter.
A miniszter néma marad.

Az ország egyre több pontjáról jelentették, hogy a helyzet szokatlan, néhol egyenesen
tarthatatlan. Segítséget kértek, tanácsot, útmutatást, utasítást, de a válasz elmaradt. Több
rendelőbe visszahívták az orvosokat, volt, ahol még a szabadságon lévőket is berendelték, de
nem csökkentek a sorok.
A tünetek ugyanazok: fáradtság, levertség, láz, köhögés, mint egy influenzajárvány.
A várkonyi kórházban lázadoztak az orvosok. „Több munka, több pénz”, mondták, amit a
főigazgató, a helyi ellenzék prominense is támogatott.
Az egyik internetes híradó egyenesen az orvossztrájk lehetőségéről beszélt, ha nem is
azonnal, de az egyik orvost idézve: „közeles távlatban”.
Bár a kormány semmilyen formában nem kommentálta az eseményeket, több szomszéd
ország hivatalosan kért tájékoztatást a magyarországi történésekről. Amit persze a
külügyminiszter provokációnak tartott, és nem is terjesztett a miniszterelnök elé.
Annál is inkább, mert tudomására jutott, hogy ha elszigetelt jelenségként is, de más, a
határokon túli kórházakban is jelentkeztek betegek, hasonló tünetekkel.
Vagyis megint csak összezár a kisantant, gondolta, és elsüllyesztette a dolgot.
Az utcákon szinte folyamatosan szirénáztak a mentők, már ahol voltak mentők.
Az Állami Televízió késő esti, közéleti elemző műsorában „súlyosnak” minősítette a
helyzetet, hozzátéve, hogy a kormány semmilyen formában nem kommentálta azt.
A legnagyobb üzleti alapon álló csatorna, ha nem is szakította meg a műsorát, de a
képernyő alján futó feliratban röviden tájékoztatta a nézőit a helyzet komolyságáról.

– Jó, hogy jön, doki! Itt a vég! – rikkantja a műtősfiú, amikor meglátja a kórházba belépő
Hernádit. Nem is belép, inkább benyomul, betolakszik, egyre kevésbé szelíden tolva arrébb az
embereket.
A betegfelvételi pulttól a forgóajtóig ér a sor. Látott már ilyet, nem is egyszer, amikor
felvételis a kórház, influenza idején. De most nem felvételis. És nincs influenza.
– Dehogy, dehogy! – mormogja, inkább csak magának. – Dehogy a vég. Ez csak a kezdet.
Az értekezletig még van idő.
A szobájában leteszi a kabátját, aztán elindul körbe az épületben.
Az emelet csendes, a rendelőknél viszont újabb sorok, hamuszürke, köhögő, krákogó,
ziháló, verejtékező emberek. Az egyik padon valaki fekszik, többen körülállják. „Hozzon
valaki vizet!”, kiabál egy idős asszony, de senki nem mozdul, pániknak nincs nyoma, csendes,
fásult, keserű tömeg.
Aki áll, ülne, aki ül, feküdne, mennének haza, órák óta várnak, és ki tudja, meddig még.
 Csak két rendelő van nyitva, az utolsó reggelre jut be, de folyamatosan jönnek, így aztán
mindenki csak percekig utolsó.
Bekopog az egyik ajtón, választ se vár, benyit, fásult, borostás orvos, fülében sztetoszkóp.
Előtte mázsás öregasszony, irdatlan emlői kibontva.
– Most ne köhögjön! – szól ingerülten az orvos, hallhatóan nem először. Az asszony
fuldoklik. – Nem bírok, doktor úr? – mondja.
– Akkor meg nem bírom megvizsgálni.
– Most mért velem veszekszik?
– Nem veszekszem. Dolgozni szeretnék…
– Én meg élni!
– Akkor ne köhögjön! Érti? Ha élni akar. Akkor ne köhögjön!
Hernádi a sarokba húzódik, ráér, ráér, inti az orvosnak, csak folytasd nyugodtan.
Fiatal srác, már dereng neki, hogy nem így képzelte, se a ma estét, se a karriert, de még
csak dereng.
– Jó. Néni! Ezek influenzaszerű tünetek, de nem tipikus influenza – mondja. – Felöltözhet!
Felírok gyógyszert, meg azt is, hogy mit hányszor kell beszedni. Felöltözhet – ismétli, az
asszony nem érti, tényleg nem érti, influenzaszerű, de nem az… Akkor mi?
– Küldje be a következőt! – szól utána az asszisztens, de nem fogja, látszik, hogy nem
fogja.
Hernádi leül, csak a szemöldökével kérdi, mi ez az egész, a fiatal orvos meg csak a
vállával meg a széttárt karjával válaszol.
– FTMB.
– FTMB.
Kopogás nélkül nyílik az ajtó.
– Tessék kicsit… jó? – szól oda az orvos a bekukucskáló fejnek.
– Várjak kint? – kérdi a fej.
– Tessék már egy percet… jó?
Halkan csukódik az ajtó, a két orvos egymásra néz, azzal a tipikus, őszinte
„fingomnincsmileszebből” nézéssel.
– Hányan voltak eddig? – kérdi a fiút.
– Vagy ötvenen – hangzik a válasz. Kis keresgélés a papírok közt,
számolás. – Harmincnégyen – javítja ki magát. – Csak harmincnégyen, de az is… De az
is – ismétli, az öregebb kolléga hangján.
– És? Hogy bírod?
– Nem gond. Túl leszünk.
Hát ebben Hernádi egyáltalán nem biztos. Sem abban, hogy nem gond, sem abban, hogy
túl lesznek.
Jó munkát kíván, aztán indul tovább, a folyosón új emberek, a portás szentségei, a
felvételis türelmét vesztve sziszeg, „ne tessék az arcomba fújtatni!”, sikítja hisztérikus
hangon.
„Hát ez nem az apokalipszis”, gondolja Hernádi, „de nagyon közelít”.
– Ez a rohadt nátha, csillagom – nyögött nagyot faluhangulatú, emeletes, városszéli
házának konyhájában a várkonyi és országos kormánypárti politikus, Réz. – Ez a rohadt
nátha. Ezt jól bekaptam.
– Mer' mindég meztelen lábbal járkálsz, még ki is, a kertbe! – sivította a szomszéd
szobából a felesége, aki az orvos előtt, mások előtt, bárki előtt szívesen eljátszotta, hogy haj,
de nagyon aggódik az uráért, haj, de nagyon a felesége.
Pedig nem volt ő már felesége a férjének sok éve. Mosott rá, főzött rá, de csak hogy lássák.
Ahova viszont nem lát be a szomszéd, ott nem is ügyelt a látszatra sem.
Pedig szerette a jót, csak éppen máshol szerette. Mondjuk úgy: mindenhol szerette, ahol
megadták neki. Az egész város tudta, a férje is tudta, csak ő nem tudta, hogy mindenki tudja,
így aztán felszegett fejjel jött, ment, semmit nem érzett az egészből. Várkony meg lassan a
mosolygásba is belefáradt. Ha így, hát így, mondták, ez se minekünk fáj.
De most tényleg beteg volt az a szegény ember.
– Hagyja már az urát, Rózsika! – szólt át a családi orvos, akit már az ágyából rángattak ki.
Apró, szikár, iszákos ember, orrára csúszó szemüveggel, nagy lógó füllel, meg a füléből
kilógó bozontos fekete szőrpamaccsal. – Nem ő tehet róla! Benne van ez most a levegőben,
nem tetszik nézni tévét?
– Van is nekem arra időm! – mondja az asszony, amikor belép, kezében az üveg
pálinkával. – Tévét nézni, persze! Színházba ne járjak, doktor úr? Meg moziba?
Aztán elhallgat, amikor a tekintete megpihen a beteg politikus arcán.
Nem is szürke, hamuszürke. A szeme nem beesett, talán nincs is. A köhögés meg olyan
mélyről jön, ahonnan nem szokott. Pedig Réz nagy dohányos, „nagy cigista”, ahogy magát
nevezi, nem új dolog neki a köhögés.
– Na? – mondja az asszony. – Megmaradunk, doktor úr?
– Megmaradunk, Rózsika. De most… hogy is mondjam maguknak… nem tudnám az urát
jó szívvel elengedni munkába, meg ki tudja, hova.
– Na, az pont jó lesz! – vágja rá az asszony. – Mer' úgyis agyonhajtja magát, nem baj az, ha
pihen cseppet.
Szó, szó, szó, beszél a nő, beszél az orvos, csak Réz nem beszél, zihálva szedi a levegőt,
aztán már nem is szedi, küzd érte, jön a köhögés, eltartja a szájától a zsebkendőt, piros.
– Most aztán – riad meg az orvos –, ennek a fele se tréfa. Hol a telefon, Rózsika?
– Csak tán nem mentőt hív? – kérdi az asszony, de az utolsó szó már rémülten felfele
kunkorodik, ahogy látja a férfit lassan előrecsúszni, már nem is szó az, inkább
sikoltás. – János, mi lelt?
De János nem felel, lassan csúszik lefele a székről, ketten próbálják felfogni, de túl nagy a
súly.
– Fogja, Rózsika! – nyögi az orvos. – Hívom őket, de az legalább tíz perc, mire ideér a
mentő.

Az Antenna4 televízió elnöki tárgyalójában az információs csoport vezetője és az Alelnök

ültek, beszélgetésükbe telefonon kapcsolódott be a cég elnöke.
Péter a kelleténél kissé hosszabban vázolta a helyzetet, az Alelnök kétszer is közbeszólt,
hogy fogja rövidebbre. Péter mindkétszer elveszítette a fonalat, így újabb értékes percek
vesztek oda, az Alelnök elhatározta, lesz, ami lesz, inkább kivárja a szörnyű dadogást,
hamarabb szabadul. Aztán az elvesztette a türelmét.
– Akkor most mit javasolsz? A vagy B? – kérdezte, de választ nem kapott.
– Ez is, az is… – kezdte Péter, de ez már sok volt.
– Jó – mondta a nagy hatalmú televíziós a telefon túloldalán. – Döntöttem. Ahogy
boldogult atyamesterem szokta mondani: akkor most azonnal várunk.
– Ezt hogy érted? – kérdezte Péter, talán kicsit több türelemmel és szelídséggel a
hangjában, mint amit a helyzet megengedett volna.
– Úgy, hogy várunk. Nem csinálunk semmit.
– Jó döntés! – mondta Péter. – Határozottan egyetértek.

– Az anyám valagát! – sóhajtott Hernádi, de pont úgy sóhajtott, pont olyan pillanatban,
hogy mindenki hallotta.
– Problémája van a főorvos úrnak? – kérdezte a főigazgató, akit meglepett az értekezletre
betoppanó „sztárdoki”, ahogy nemegyszer gúnyosan nevezte. Nem hívta ugyanis, és
szándékkal nem hívta a „válságtanácskozásra”.
 Nem egyszer, nem kétszer hallotta már, hogy amit Hernádi ebben az életben igazán akar, az
semmi más, csak az ő állása, így aztán mindent elkövetett, hogy soha ketten együtt ne
méredzkedjenek, ne legyen a vetélytársnak lehetősége bizonyítani semmit.
Tudta, hogy jó orvos, de azt is gondolta, hogy nagy barom.
Pedig tévedett.
Nem abban, hogy nagy barom, az végül is megítélés kérdése, hanem abban, hogy mit akar
Hernádi. Mert az igazság az, hogy nem akart az semmit, végképp nem akart igazgató lenni.
Nyugalmat akart, meg „sok éhes szájat, amit be kell tömni”, hogy őt idézzük, tőle is a
legordenárébbat.
– Bocs! – lökte oda, mint aki nem figyel, és nem is nagyon érdekli, ami körülötte történik.
Ami nagyjából igaz is volt.
Nem tartotta operatív embernek a főnökét, egészen pontosan egy lehetetlen balfasznak
tartotta, holott – és ez világos volt számára – most cselekedni kell.
De ami az értekezleten történt, az minden volt, csak nem cselekvés.
Volt hajbókolás, önigazolás, csesztetés, kávéivás, sóhajtozás, de cselekvés nem.
A gazdasági igazgató például ragaszkodott hozzá, hogy már reggel forduljanak a
kormányhoz, és tartsanak igényt egy nagyobb összegre az annyiszor emlegetett
tartalékalapból, a krízisalapból, ahogy másképpen hívták, mert hát mi ez, ha nem krízis.
Ugyanakkor azt is kifejtette, hogy az orvosok ne is számítsanak túlórapénzre, hacsak nem
akarják az intézményt kivérezve, bezárt kapukkal látni.
A műszaki igazgató felhívta a figyelmet, hogy a hármas és a négyes rendelőben másnap
„teljes körű műszaki átvilágításnak” kell kezdődnie, és bár „nyilván vannak fontosabb
szempontok is”, de az „állagmegóvás” sem elhanyagolható.
A főigazgató megköszönte a hozzászólásokat, és éppen „elengedhetetlenül fontosnak”
nevezte, hogy „minden körülményt megvizsgáljanak”, amikor Hernádi profán, sőt talán nem
túlzunk, ha azt állítjuk: provokatív módon megzavarta:
– Bocs! Nem találom a telefonomat.
– Ez igazán súlyos probléma. Nyilván háttérbe szorítja mindazokat, melyekről eddig
beszéltünk. Ugye, kolléga?
– Bekaphatod! – mondta a sebész, és a mellette ülő személyzeti igazgatóhoz fordult, hogy
elkérje a mobilját.
– Mit mondott, kolléga? Nem hallottam jól. – A főigazgató elkövette azt a hibát, hogy
visszakérdezett.
– Azt mondtam, hogy bekaphatod! – És a mellette ülőhöz fordulva folytatta: – Add már ide
azt a szart, légy szíves!
– Hernádi főorvos úr, felszólítom, hogy távozzék az értekezletről! Azonnal menjen ki!
– Nem vagyunk az oviban, nem veszitek észre, hogy baj van? A főigazgató felemelte a
hangját.
– Kolléga! Azonnal távozzon!
Hernádi körülnézett. Ennyire kínos, ennyire lehetetlen helyzet nem fordult még elő ebben a
kórházban, pedig… Volt, aki az asztalt nézte, volt, aki a mobilján kopogott, csak a
belgyógyász osztályvezető bámult kihívóan hol az egyik, hol a másik bajvívóra.
Neki pont ez, pont így kellett, hulljon csak mindkettő, neki éppen volt egy remek jelöltje a
kórházigazgatói posztra, ha megüresedne, esetleg. Saját maga.
Hernádi lassan hátratolta a széket, összeszedte a holmiját, és kisétált a teremből.
Még azt sem volt ideje végiggondolni, mit hagyott odabenn, és mi vár rá ezek után idekinn,
amikor hozzálépett a főnök titkárnője.
– Főorvos úr! A felesége kereste. Többször. Azt mondta, nem éri el a mobilján. Nagyon
sírt. Szerintem hívja vissza!
– Nem adta meg a számát? A titkárnő zavartan nézett.
 Évek óta takarított a főnöke után, akit még csak nem is szeretett, nem is tisztelt, egy
semmirekellő, haszontalan pukkancsnak tartotta, évek óta hallgatta a sületlenségeit, a
hencegését, a gyenge vicceit, a hangos röhögését. Évek óta dolgozott helyette, cserébe viselte
a fölényeskedést, a hímsovén kandumát, viselte, hogy mindent elfelejt, a kínosabbnál
kínosabb pillanatokat, hallotta az emberi butaság, figyelmetlenség, tunyaság minden
megnyilvánulását… De ilyet még életében nem hallott.
– Úgy érti, hogy a felesége nem adta-e meg a számát? Nem tudja a felesége számát?
Hernádinak nem volt kedve elmagyarázni, hogy elhagyta a mobilját, és igen, nem tudja a
számot, hiszen ott van a telefonban, csak megnyomja a kettest, és ott van, nem volt kedve
magyarázni semmit, nem volt kedve megfelelni senkinek.
– Kapd be te is! – mondta a titkárnőnek, aki ezt végképp nem érdemelte, és akit mellesleg
nem tegezett soha.
Aztán kilépett a folyosóra, és behúzta maga mögött az ajtót.

A szervezők fejében megfordult, hogy lemondják a Sportcsarnokba hirdetett GOA-

afterpartit, de túlságosan sok jegy fogyott, és túlságosan sok pénzt költöttek már, így arra a
döntésre jutottak, hogy: nincs járvány.
Az országban minden intézmény maga döntött, az iskolák, a kórházak, mozik, színházak,
hivatalok, ha akartak, bezártak, ha akartak, nem. Ebből következően aztán az önkormányzat
iskolái, óvodái, az állami hivatalok, intézmények jelentős része zárva maradt, a magánkézben
lévő cégek azonban dolgoztak tovább.
A csarnok bérleti díja, a fellépő – ahogy hívták őket – technomágusok gázsija, a sok-sok
biztonsági intézkedés, nem beszélve a háttérben beszerzett hatalmas mennyiségű drogról,
melyet éppen a partin akartak értékesíteni, olyan költségekbe sodorta őket, melyek nagyjából
a cég végét jelentették volna. És akkor: agyő, haszon, agyő, iroda, agyő, jövő…
Gyülekeztek az emberek, tizenéves fiatalok többnyire, színes kábátokban, kötött sapkában,
raszta hajjal, hátizsákkal, bágyadtan a hajnali buliktól, és várva a következő pillanatot, ami
felpörgeti őket.
Tíz-tizenkétezer embert vártak, a jegyek többnyire el is fogytak, a raktárak polcain sok
hektónyi ásványvíz, tonnányi perec, szendvics, pogácsa – úgy számoltak, hogy tizenegyre
megtelik a színes drapériákkal, molinókkal feldíszített csarnok, négy körül pedig már a
pénzüket számolják.
Nemoda pénzügyminiszter lánya, a minden technozene iránt fogékony Ági is egy másik
buliból érkezett, bár láthatóan fogalma sem volt, hova.
Pupillái hatalmasra tágultak, piros szeme folyamatosan könnyezett, mint aki apja egyhavi
fizetését költötte egyetlen éjjel arra, hogy maradéktalanul jól érezze magát.
Pedig nem akárki volt az apja, és nem akármennyi a fizetése. A különböző
titkosszolgálatok persze pontosan tudták, hogy mit csinál hétvégén a lány, így aztán mindenki
tudta, akinek tudnia kellett, ketten nem tudták csak. Az édesanyja és az édesapja,
Magyarország pénzügyminisztere.
Persze a titkosszolgálatok miniszterének azonnal, hivatalból el kellett volna járnia, hiszen
így a politikus könnyedén zsarolható, de nem járt el, ahogyan nem is leplezte le a titkot a
szülők előtt. Megtartotta magának, meg azoknak, akik még tudták, hiszen a titok, ha
leleplezik, nem titok többé, vagyis addig van fegyver a kezükben, amíg ki nem tudódik.
Nemodának persze fogalma sem volt, hogy bárki eljátszadozhatna vele, valójában bárki
bármit tehetne vele, fogalma sem volt, hogy a vékony szál, ami ingatag karrierjét még
tartja – ha tartja –, bármikor elszakadhat, elszakíthatja bárki.
Boldog tudatlanságban élt – a Hajnal-féle afférig – abban a hitben, hogy mégiscsak valaki
ebben az országban. Hát igen. Valaki. Valaki, aki soha nem akart volna lenni. És senki más se
akarna az lenni, ha ismerné a tényeket. Halott ember, aki csak azért él még, mert senki nem
tudja, valójában mennyit tud. És miről.
Ági boldog révületben támolygott be a Csarnok kapuján, barátai vallanak, hátának, fejének
támaszkodva.
– A seggembe nem akarsz belenézni? – kérdezte a kopasz, szikár biztonsági őrt, aki éppen
a táskáját kutatta át. A társaságbéli fiúk, akik maguk is egy másik világra szívták magukat az
elmúlt tíz órában, sűrűn elnézést kértek az őrtől, aki nagylelkűen intett nekik, hogy menjenek.

Hosszú ideje már a legdivatosabb küzdősport, a siken követőit hívták őrnek az ilyen,
átlagnál veszélyesebbnek ítélt eseményekre, azét a harci technikáét, melyet kifejezetten
gyilkolásra fejlesztettek.
A sikenesek többször is verekedésbe kerültek eleinte, ahogyan más biztonsági őrök, de
ezek a verekedések rendszerint extrém sérüléssel vagy halállal végződtek.
A bíróságok pedig, melyek újabban már a legritkább esetben léptek fel azok ellen, akik a
rendet képviselték, sorozatosan felmentették a megvádolt sikeneseket. Így aztán senkinek nem
volt kedve ujjat húzni velük.
Nemoda lánya sem tette volna, ha tudatában van, hogy mit csinál. Vagy tudatában lett
volna bárminek.
Belül, a küzdőtéren és a széksorok között is ezrek ugráltak, billegtek, vonaglottak már, ki-
ki aszerint, mennyire volt rázós az éjszaka. Dobhártyarepesztő volt a zaj, a Hollandiából
érkező „Dj GOA Constructor” stílusa ez, gyors zene, követhetetlen ritmus, rettenetes hangerő.
Ő állt ott a pultnál, ő keverte a zenét, vörösre festett rasztás haja, híres citromsárga zakója
száz méterről is elárulta, hogy ő az, vagyis a legnagyobb.
Ági és barátai kiszédelegtek a folyosóra, egyikük ásványvízre invitálta a társaságot, meg
anyagot is szerezni kellett, valahol a vécé környékén lehetnek a fiúk, azt mondták legalábbis,
de melyik vécé, van itt budi több tucat. Odébb, nagy kifeszített „GOA a természetért” molinó
alatt vízipipázó, félig ülő, félig fekvő, félig éber, félig alvó tinédzserek hallgattak előadást a
„GOA-filozófiáról”, a „GOA-életmódról”, általában a „GOA tanításairól”.
– És nektek tudnotok kell, hogy mi a GOA, és mi nem a GOA. Tudnotok kell, hogy miért
vagytok itt. Értenetek kell, hogy feloldódásunk a zenében nem egyszerűen a természet
ajándéka, de isteni adomány. Ezzel a szívetekben kell élnetek és terjesztenetek a GOA
eszményeit, a szépséget, a zenét, az anyagot, ami közelebb hoz a zene lényegéhez, béke
legyen veletek!
A magas, vagy inkább hórihorgas, szemüveges, majdnem kopasz fiú ellépett a mikrofontól,
és dedikálni kezdte „GOA-nemzedék” című könyvét.
Sorba éppen nem álltak érte, de eladott néhány darabot.
– Ők lesznek azok – mondta Ági társaságának egyik tagja a hallgatóságban ülők egy
kisebb csoportjára mutatva. – Ők az anyagosok.
De hogy valóban ők-e, arra csak abból következtethettek volna, hogy szinte abban a
pillanatban eltűntek a közelből, amikor Ági váratlanul, mint a cirkuszi sátor, ami alól
kirántották a cövekeket, összeesett. Ha észrevették volna. De az első pillanatban, amíg az
ösztöneik irányították őket, csak Ágival foglalkoztak, a másodikban, amikor már az agyuk,
csak a meneküléssel.
Tudták, hogy pillanatokon belül itt lesz a biztonsági szolgálat, és az nem lesz vidám.
Az ilyen eseményeken, ahol a szervezők maguk árulták a szereket, kíméletlenül elbántak a
túladagolókkal. Nem kérdeztek, már hívták is a mentőket és a rendőröket, mutatván
kivételesen erős szándékukat az együttműködésre.
Most is megérkeztek, még látták, ahogy felszívódik a társaság, de nem keresték őket,
sosem bántották a potenciális vevőket. De itt, ez a kis béka, ez már nem vesz semmit, ma
biztosan nem, tőlük biztosan nem, úgyhogy pusztulhat, vigye a rendőrség, csapjon le rá a
törvény teljes szigorával. Kis drogpatkány, aki beszennyezi a GOA tiszta eszményét.
 Megragadták a két karjánál fogva, és mint egy mosórongyot, húzták végig a bejárathoz.
Ott már várta őket a mentő és két rendőr, de az orvos rá se nézett, csak intett, hogy tegyék a
hordágyra, és már gurították is, vitték is. Nem látták többé. És ő sem látott többé senkit.
Úgy halt meg a kórházba érkezés után, hogy nem tért magához, egyetlen pillanatra sem.
Papírjait nem találták meg, csak később, az orvosok az élőkkel foglalkoztak, letakarták és az
épület hátuljába vitték, egy ápoló és két jegyzetelő rendőr társaságában.

Csak amikor a lakáshoz ért, csak amikor már fordult a zár, csak amikor látta, hogy égnek a
lámpák, de nincs otthon senki, akkor jutott eszébe a felesége, meg az elveszett telefonja, meg
a felesége számtalan hívása.
Aki látta a kórházi tárgyalóból kijövet, nem hitte el. Ez Hernádi? A flegma, a szarkasztikus,
a felsőbbrendű? Ez a dühtől ázott, remegő, csapkodó hisztérika?
A hír, hogy kihajította őt az értekezletről a Főigazgató, hamarabb ért a földszintre, mint ő
maga, pedig sebesen, kettesével vette a lépcsőket, a szobájába se ment vissza, a portásnak se
köszönt, pedig neki azért csak oda-odavakkantott általában, amikor elhagyta az épületet.
De most nem.
Úgy dörrent ki, mint aki vissza se jön, mint aki örökre szánja az elmenést, búcsú nélkül,
haraggal. Mint aki egyszer majd visszajön persze, de akkor nagy hadak élén, földig rombolja,
felgyújtja az épületet, sóval beveti a helyét. Néztek utána, „na, ez se lesz már hülye”, sóhajtott
a portás, de persze csak hallótávolságon túl, akkor is csak csendben, magának, még visszajut,
még fülibe súgják, akkor aztán lesz nemulass, a Főorvos úr nem egy békés jószág…
Pedig az. Volt. Békés jószág. Az autóban megnyugodott, már amennyire, jobb is így,
gondolta, bukjon csak bele, vén tetű, vagy oldja meg, ha tudja.
Ő megy haza, aztán meglátjuk, holnap ki mire jut.
Utána meg már az ajtó, a zár, a villany, a senki…
Ezek meg? – sóhajtott magában, legalább annyira megkönnyebbülve, mint amennyire
kíváncsian. Kereste a felesége, valóban kereste, azt szokta, ha Lilla beteg, de sírt is, azt nem
szokta, még akkor sem, ha Lilla beteg. Mi a fene?
Üzenet sehol. Marci cipője az ajtóban. Eszébe jutott kedvenc nyomozója, Columbo, neki is
egy mondata: mit jelent egy magányos szög a falban? Egy hiányzó képet…
Igen. Vagyis Marci meglévő cipője a hiányzó Marcit jelenti.
Elunta a nyomozást, lehuppant a kanapéra, bekapcsolta a tévét. A cigányokat mutatták,
persze, meg a kórházi sorokat, nini, ez a Központi Kórház, a csudába, ez meg a Főigazgató.
Felhangosította, de az első mondatokról így is lemaradt.
– …egyelőre nincs ok ijedségre, bár meg kell jegyeznem, hogy a kórház szűkös forrásai
kiapadófélben vannak, így a betegellátás folyamatossága veszélybe kerülhet, amennyiben nem
jutunk gyors kormányzati segítséghez.
Azt már a szoprán hangú férfi riporter tette hozzá, hogy a szakszervezetek szerint a
legkeményebb kényszerítő eszközök is napirendre kerülhetnek, ha nem javul a helyzet.
Levette a hangot, tekintete az üzenetrögzítőre tévedt. Pirosan villogott. Csak logikával
következtette ki, hogy ez jelenthet valamit. Ha belegondolt, még soha életében nem nyúlt a
szerkezethez.
Mi lehet a „valami” egy üzenetrögzítőn? Ismét Columbóra gondolt, bár ez inkább
micimackós volt. Az üzenetrögzítőn a „valami” csakis egy üzenet lehet. Megnyomta a villogó
gombot, és a géphang után a felesége hangját hallotta.
– Berci, nincs több ötletem, nem érlek el. Hátha így. Lilla rosszul lett. Negyven fok felett
van a láza. Elájult. Velem van Marci is. Itt vagyunk a Lendvay utcai kórházban. Gyere,
nagyon kérlek!… Bíííííííí.
Bassza meg! Öltözhet fel. Egy újabb hisztéria, nincs annak a gyereknek semmi baja. Ez
volt az első gondolat. Ahogy mindig. „Mindig” ez volt az utolsó gondolat is, vagyis az
egyetlen. De most volt második.
Magára kapta a kabátot, futva indult az autó felé.
Amikor jött, örült, az utca végén egész jó parkolót kapott. De most nagyon távolinak tűnt
az autó.
 Február 22., hétfő hajnalban, reggel és délelőtt
Hogy az éjszakai támadássorozatból mennyi volt szervezett, mennyi spontán, hogy
mennyihez volt köze a Vezérnek és embereinek, mennyi volt személyes és régen várt bosszú,
hányszor és hol ütöttek vissza a cigányok, nem tudja senki, és nem is vizsgálta senki.
A következő napok szenvedései elhomályosították ezét az első napét, az sem derült ki
soha, hányan haltak, sebesültek meg, kik ők, kik a bűnösök.
Nem derült ki semmi. És nem is fog. Nincs is, aki vizsgálja, nincs is mit vizsgáljon.
Aznap éjszaka lángra lobbant Magyarország, támadások itt is, ott is, gyújtogatás itt is, ott
is, késelés, agyonverés, egy nógrádi falunál még rendőrsortűz is volt. És soha nem akart vége
lenni annak az éjszakának.
Abban, hogy bosszút kell állni a cigányokon, akik a fertőzést a nemzetre hozták, majdnem
mindenki egyetértett, de abban, hogy ennek ennyire erőszakosan kell-e történnie, már távolról
sem.
Reggelre tökéletesen hangnemet váltott a média is. Míg tegnap megpróbáltak tudomást
sem venni a történtekről, a hajnali híradók, elektronikus újságok, mobil kommunikátorokra
továbbított egyszerűbb hírműsorok valamennyien gyilkos járványról, polgárháborús
állapotokról beszéltek. Jóllehet a járványnak nem volt még egyetlen áldozata sem. Illetve volt,
csak éppen az újságok nem tudtak róla.
Valójában senki nem tudott róla. Sejteni is csak egy ember sejtette: a Központi Kórház
nagy tekintélyű és nagytermészetű sebész főorvosa, Hernádi Bertalan. Őt meg akkor már pont
ez érdekelte legkevésbé.
A kora reggeli fagyban emberek ezrei vártak vonatra, buszra, ezrek és tízezrek késtek el.
Rendszertelenül járt a metró, ami maga újabb és újabb fennakadásokat okozott.
Már nem is a kórházakban, de sok helyen a kórházak előtt állt a sor, több közintézmény
nem nyitott ki, a reggeli műsorokban orvosok, egészségügyi szakemberek beszéltek – jórészt
összevissza –, az egyik máris kialakuló pusztító világjárványról, a másik könnyű lefolyású
esetekről, hisztériáról, hisztériakeltésről.

Az éjszakai kergetőzéstől kimerült, véres, sáros, elcsigázott Lázár família a parkoló körül
gyülekezett, a megbeszélés szerint.
Éjszaka többször is szétszakadtak, amint menekültek, vagy éppen üldöztek valakit, az
eredeti haditerv régen füstté vált. A megbeszélt helyeken, a megbeszélt időpontokban volt, aki
megjelent, volt, aki elmaradt, óráról órára fogyott a csapat.
Aki pedig előkerült, egyre súlyosabb sérülésekkel került elő. Egyiküket, az Ardával
szomszédos faluban lakó kamasz fiút éppen akkor kapta el egy csapat bakancsos, amikor a
bérház falára vizelt. Baseballütővel arcon vágták, amint éppen fordult feléjük, az összecsukló
fiút pedig addig rúgták, amíg mozgott. Amíg levegőt vett. Nem indulatból, inkább
kötelességérzetből csinálták.
Akkurátusan megvizsgálták, hogy él-e még, és csak akkor mentek tovább vadászni, amikor
meggyőződtek, hogy nem. De ott a sarkon belebotlottak a család egy nagyobb csoportjába, és
egyiküknek már akkor elmetszették a nyakát szamurájkarddal, amikor még rá sem eszmélt,
hogy az előtte állók kicsodák.
Így aztán a négy bomberdzsekis, karszalagos menekülő magyar levente csak visszafelé
sandítva látta, ahogy a cigányok elégtételt vesznek a halotton olyan barbár módon, olyan
kegyetlenséggel, amit leírni alig lehet, végignézni meg egyáltalán nem.
Lázár Jánosnak pedig végképp nyoma veszett. Ahogy gyűltek a téren, ahogy fogyott a
levegő, megtört az indulat, és helyébe a végletekig való kimerültség lépett, úgy csendesedett a
társaság.
Ahogy fogyott ki az adrenalin az erekből, úgy kezdték számba venni a veszteségeket.
Rögtön az elején az a néhány frontos, aki nem buszokba szállt a rendőrök védelme alatt,
hanem elindult a mellékutcákba, mintha csak hazamenne, de persze vadászni vágyott,
cigányvért inni, késekkel, botokkal támadta meg a szétszóródott, rájuk leső romákat.
Hamar felborult a rend, ha volt is szándék, minden ésszel alkotott tervet felváltott az ölni
vágyás, a gyilkos szenvedély, a bosszú szomja.
Többen voltak a cigányok, de a nácik képzettebbek, kipróbált, edzett harcosok mind,
feltüzelve az elmúlt órák magasztos élményei által, a beszedett gyorsítók által, de hideg fejjel,
felkészülten – ölni akartak.
Irtani, nem verekedni, dühöt levezetni, büszkeséget gyógyítani.
De a halál elkerülte a cigányokat, vágott, szúrt, ütött sebekkel tértek vissza, meg egy
holttesttel: az agyonrugdosott fiúéval. Csak a János nem volt sehol. Végigkérdezte a Vilmos a
családot, de nem tudott senki semmit, amikor a gránátot eldobta, akkor látták utoljára.
– Visszamegyünk érte! – jelenti be a családfő, és indul, a többiek nézik, erre nem
számítottak. Oda? Vissza? Fényes nappal? Minden tele rendőrrel, meg az árulkodó
nyomokkal, akit ott megfognak és cigány, az nem szabadul, úgy lehet, soha többé.
De ha menni kell, menni kell. Feltápászkodnak, kísérik a családfőt, az se kérdezte soha,
kell-e segítség, csak segített, hát most segíteni kell neki.
Vagy húsz ázott-véres-tépett cigány indult a gimnázium felé, elhúzódtak tőlük a hajnali
munkába indulók, volt, aki ki is köpött rájuk, de választ nem kapott, még egy nézést se, más
dolga volt most a Lázár családnak.
Aki jött szembe, tudta, mi történt éjszaka, velük is, az országgal is, csak ők nem tudtak
semmit.
Már egészen a gimnázium közelében jártak, tovább a nyüzsgés miatt nemigen mehettek
volna, amikor az egyik kapualjban, kukák közt, kutyaszarban, meglátták a Jánost.
Félig feküdt, félig ült, arca, inge csupa vér, bár sérülést nem láttak rajta sehol.
Szürke arcán szürke száj, nyitva, mint aki zihál… De nem zihált. Halott volt.

„Honfitársaim! Barátaim! Magyarok!

A fiatal Negyedik Magyar Köztársaság rövid történetének legsúlyosabb válságát éli.
Az ezeréves magyar haza történetének egyik legsúlyosabb válsága elé néz, ha nem kap
segítséget, és ha nem próbál meg segíteni magán.
De honfitársaim! Azt se felejtsük el, hogy az egész emberi civilizációt, az egész emberi fajt
veszély fenyegeti, a természet új támadása, az ember új, minden eddiginél nagyobb
megpróbáltatása…”
– Állj! Gyerekek, álljatok le, a kurva életbe! – A televíziós rendező a kollégáinak szánta a
mondatot, de annyira hangos volt, hogy mindenki hallotta.
– Faszomba már, hogy megint késik a varió! Döme, indulj már be időben, nagyon szépen
kérlek! Tényleg akkora feladat ez?
Az Elnök az asztalra fektette a papírt, levette a szemüvegét, és megtörölte.
Sminkes, fodrász, öltöztető ugrott hozzá, púdereztek, fésültek, nyakkendőt igazítottak.
– Fésületlen, amit mondok? – kérdezte tréfásan a fodrászra pillantva, kuncogott keveset,
majd meg is toldotta. – Fésületlenség? Vagy egyszerűen csak: sületlenség? – A Titkár nagyot
nevetett a jópofa szóviccen.
– Istenem, Elnök úr, hogy te még a legdrámaibb pillanatban sem veszíted el a jó
kedélyedet! – göcögte.
– Hát igen, ez igaz, de hát én már csak ilyen vagyok…
– Figyelem! Felvétel, ha az Elnök úr is kész van.
– Hát én teljesen kész vagyok…
 Ezen már a kíséret többi tagja is elmosolyodott, főleg azok, akik a stúdió első traktusában,
a fényben álltak, így feltételezhették, hogy látják őket.
– Ez nagyon szuper funny! – vicsorgott a sminkes lány, számtalan csillogó pirszingje alól,
felül, közül. – Az Elnök úron be kell szarni!
– Bocsánat, bocsánat, Elnök úr, egyetlen percecskére… – A Titkár a stáb tagjaihoz
fordult. – Bocsánat, szólnának az elnök úrnak… úgy értem, az önök elnök urának… úgy
értem, Pápai úrnak, hogy beszélnék vele néhány szót?
– Nem láttátok Pápait? – kérdi valaki. – Szóljatok már neki!
– Megállunk! – hallatszik a rendező hangja ismét. – Valami gáz van. Honnan
tudjam? – zeng a levetett fülhallgatókban, a Titkár pedig karon fogva félrehúzza az Állami
Televízió időközben megjelent elnökét, és a fülébe súgja:
– Elnök úr! Ez Magyarország történetének egyik legfontosabb pillanata. Mint tudja, úgy
döntöttünk, hogy az államelnök tévébeszédet intéz a lakossághoz. Mint tudja, ezt a beszédet
önök rögzítik, és az összes komoly televízió és internetes újság lejátssza. Ezt mind tudja,
ugye?
Az Állami Tévé elnöke, aki rettegett minden politikustól, minden gazdag embertől, minden
tévéstől – többek közt éppen ezért lett elnök –, de rettegett a saját feleségétől, még talán a
kutyájától is, aki rettegett mindentől és mindenkitől, és aki nemcsak stratégiává, de életelvvé
avatta a rettegést, az apró Titkárt kis seggdugasznak tartotta, olykor nagy bátran – ha senki
nem hallotta a barátain kívül – még nevezte is, a tévéelnök tehát kihúzta magát, és válasz
helyett bólintott egyet.
– Tudja, remek! Akkor lesz szíves megmondani ennek a tévés vircsaftnak, hogy
dolgozzanak fegyelmezettebben? Az Elnök úr ideje nem játék, de ha már nem dolgoznak,
legalább az ordenáré trágárságaiktól kíméljék meg. Az Elnök úr hívő, katolikus ember, akit
sértenek az efféle alantas emberi megnyilatkozások.
– Jól van már! Ne lovalja bele magát ennyire, rendben lesz minden.
– Köszönöm. Elnök úr, Elnök úr – fordult az asztal felé –, folytathatjuk? Mehet a súgógép?
– Elejétől? – kérdezte az ország első embere, majd a rendező válasza után („nehéz lenne
kötni, uram”) kissé sértődötten olvasni kezdett.
– Honfitársaim! Barátaim!
Az eseményeket kívülről, az üvegfalon túlról figyelő televíziósok nem értették, mire megy
ki a beszéd. Azt tudták, hogy valami járvány van, mindenki tüsszög, a kórházak tele, azt is
hallották, hogy kutyákra is veszélyes, meg hogy valami cigányok csinálták.
Hitték is meg nem is, hogy komoly a dolog, annak meg, hogy éjszaka móresre tanítottak
néhány mohikánt, inkább örültek, mint hogy különösképpen aggódtak volna miatta.
Az Elnök megjelenése, komoly arca, a beszéd hangütése valahogy összezavarta őket.
Nem mintha elhittek volna bármit is egy politikusnak. Vagy bárkinek. Ó, ezen már régen
túl voltak. Ha valaki bejelentett valamit, tudták, hogy vagy úgy lesz, vagy nem. Vagy
másként. Vagy sehogy.
A Harmadik Köztársaság bukása óta nem volt megvetettebb ember, mint a politikus.
Legfeljebb a tévés… A beszéd lassan véget ért.
Aki érteni vélte a helyzetet, most elbizonytalanodott. Aki úgy érezte, keveset ért, most már
tudta, hogy nem ért semmit.
„Nemzeti összefogás”, „összefogódzkodás”, „kart karba vetés”, „közös kiállás” volt a
szövegben sok.
Konkrétum, hogy mit kellene tenni, és mit nem kellene, mi várható, és mi nem várható – az
nem.
Érezte ezt a szöveget író fiatalemberek hada is, de azzal védekeztek, hogy terjedelmi
okokból nem fért bele több. Valamint azt állították, hogy „egy kommunikációnak csak egy
message-e lehet”, amit persze nem értett senki, tán ők maguk se, így aztán nem is firtatta
senki.
Nincs tökéletes beszéd, zárta le a Titkár a vitát, mindennél van egy jobb, de erre most nincs
időnk. Van, ami van. Istenem! Jobb szövegírókat érdemelne az Elnök, sóhajtotta, és
berekesztette az értekezletet.
Ezt olvasta fel most a magyar állam vezetője, a hadsereg legfőbb parancsnoka, a legutóbbi
választás győztese.
Jobb a semminél, ebben megállapodtak, és indultak vissza a Palotába, ahol – reményeik
szerint – már várta őket az orosz nagykövet – reményeik szerint – pozitív válasszal.

Kelemen későn ébredt, önmagához képest későn, persze, hét körül, barátja a konyhában
neszezett, pirítóst csinált, kávét főzött. Nem is a zajokra ébredt: az illatra.
Még mindig érezte a rothadásbűzt, kergette, űzte, nem eresztette a döglött kutyák szaga, de
már összekeveredett a friss borotválkozás, az átizzadt párna, a kávéfőző, a belváros, az otthon
illataival.
Zúgott a feje az éjszaka megivott két pohár sörtől, vagy háromtól, nem sokat ivott
általában, ő se szerette az alkoholt, az alkohol se szerette őt. Arra nem volt bizonyíték, hogy
az alkohol szenvedett volna a találkozásaiktól, de ő szenvedett, ezt sok tanú bizonyíthatja,
még egynéhány felvétel is, bőven megállná a helyét a vád a bíróság előtt, bár minden ügye így
megállná.
Szabadnapja volt, de csak olyan lesz ez a szabadnap, mint a többi. Kettőt számol, és már
bent találja magát a kapitányságon, vagy kint valamelyik helyszínen.
De most még itthon volt, pizsamában volt, éhes volt, nyugodt volt.
Felkelt, a konyha felé indult, az ajtófélfát támasztva barátja sziluettjét bámulta az ablakból
beömlő ellenfényben.
Tegnap még tél volt, ma már tavasz, sütött a nap, a félig nyitott ablakon át enyhe szél fújt a
lakásba. Elszoktak a kemény téltől, volt, hogy egész évben egyszer sem láttak havat, a
vendéglők, cukrászdák kerthelyiségei csak hetekre zártak be, az asztalokat, székeket akkor is
kint hagyták, legfeljebb letakarták, egymáshoz láncolták.
De idén más volt, főleg a február. Kemény, csikorgó fagyok, nagy havak. Játszottak olyan
három-négyéves forma kölykök a tereken, akik először ültek szánkón, először hógolyóztak,
először építettek hóembert. Hát most ennek vége,jön a tavasz.
Aztán arra gondolt, mi lehet a félig fagyott ardai dögökkel, elvitte-e már őket valaki, vagy
ott bűzölögnek a mocsárrá lett hómezőn, a falu határában.
Aztán meg arra, hogy nem csak ő szereti a tavaszt, hanem szereti a vírus is, meg a
baktérium is. Újra érezte a gyomrában a szorítást. Eszébe jutott minden, a sebesültek, a
halottak, az éjszakai csaták, amiket hajnalig követett az internetes tévék előtt, az állása, amit
védeni kéne, a helyettese, akit viszont támadni.
Kinézett az ablakon a fakó, csupasz belvárosi fákra, aztán a barátjára, szerelmére újra, a
fiatal grafikusra, aki mellett életében először nyertek értelmet olyan szavak, hogy nyugalom,
otthon, jövő… De hol vannak már ezek? Nyugalom? Otthon? Jövő?
– Jó reggelt! – sóhajtotta. Annyi szeretet volt a hangjában, hogy maga is meglepődött. De a
barátja nem. Meg sem fordult, csak a válla felett csámcsogta vissza, hogy üljön az asztalhoz.
Úgy járt el, ahogy mindig. Addig-addig kóstolgatott, mire kész lett az étel, ő már nem volt
éhes cseppet se.
– Te már meg is reggeliztél, mi?
– Nem, csak eszegettem, tudod – nagyot nyelt a pástétomból –, dehogy reggeliztem.
Ahogy az asztalra tette a lekvárt, megsimogatta Kelemen kócos fejét. Volt az kócosabb is,
valaha, nem is olyan régen. Van, aki őszül, van, aki kopaszodik, van, akinek ritkul a haja
mindenütt, van, akinek elöl hullik – neki ez mind-mind egyszerre, de nem ebben mérik a
férfit, igaz-e?
 – Történt még valami éjszaka? – kérdezte, de meg is bánta.
A barátja biztosan nem figyelt a hírekre, és ha figyelt, se érthette meg őket: teljesen
lekötötte a munkája és az érzelmei. Arra, hogy mi történik kívüle, a világban, már egyetlen
gondolata sem maradt.
– Horkoltál, tudod? De mint egy gyárkémény.
– Az füstöl.
– Mi?
– Mondom, a gyárkémény füstöl.
– Jó. Füstöl. Akkor nem is horkoltál?
– Azt nem mondtam – nevetett tele szájjal Kelemen –, nem mondtam, hogy nem
horkoltam, csak hogy a gyárkémény füstöl.
– Jól van, fasza. És akkor sokáig fogunk még a gyárkéményről beszélgetni?
A rendőr újra nevetett, megsimogatta, meg is csókolta a fiút, szeretettel nézett rá, úgy
érezte, talán még könnyes is a szeme. És talán könnyes is volt.
– Bemegyek.
– Ja.
– Te itthon dolgozol?
– Nem. Én a Koronában szaunázok.
– Nem baj, ha nem megyek veled?
– Mért volna? Imádok szaunázni. Imádom a Koronát.
– És engem? Engem nem imádsz?
– Te nem izzasztasz meg annyira, mint a szauna…
– Na, te kis szemtelen! Hát megizzasszalak?
– Azt mondtad, bemész…
– Mehetek később is.
– De én nem. Én most megyek. Tízig van masszőr. A Lllajos.
– A Lllajos?
– Az.
– Akkor öltözöm.
– Öltözzél! Én meg megyek vetkezni.
– Nana!
– Szmokingban szaunázzak?
– Azért csak vigyázz! Tudod!
– És mégis hogy vigyázzak? Kesztyűben masszírozzon? Kiírjam a szaunára, hogy belépés
csak egy napnál nem régebbi orvosi igazolással, hm, Gabi? Mi legyen?
– Nem tudom. Nem tudom, mi legyen. Megyek öltözni.

– Kegggyetlenül jó volt a reggeli műsor! – értékelte Péter a hajnali stáb munkáját. – Ü-ü-
ütött, mint az ipari áram. Azt hiszem, ezért szegődtünk ide, ezért adtuk a fejünket erre a nehéz
munkára. Az ilyen napokért.
A jobb sorsra érdemes tévések – sokból a néhány – fogcsikorgatva hallgatták a főnöküket.
Ismerték régről, sejtették, hogy egyetlen percet se látott a műsorból, és ha látott is, nem
teljesen mindegy? Azért lett szerkesztő, mert riporternek buta volt, egyszerűen nem ment
neki, ami pedig mindenkinek ment. Aztán szerkesztőnek volt gyenge, kinevetni már nem
tudták, hiszen némi hatalomárnyék már rá is hullott a nagy-nagy hatalomfáról, de komolyan
venni se lehetett. Kínban hallgatták a dadogást, a locsogást, és csodálták a hadseregre
elegendő ambíciót: még azt sem mondhatták, hogy ez az önismeret teljes hiányával párosult,
ez nem lett volna igaz – Péter tudta, hogy nem egy lángész, és azt is tudta, hogy nem megy
neki a munka. De érezte, hogy nem ez a lényeg, nem lehet ez a lényeg, nem záródhatnak be a
kapuk valaki előtt, akiben ennyi az alázat, a lojalitás. Nem volt neki más – a lojalitását árulta.
 Amíg a tudását, vagy a tehetségét próbálta, nem sikerült. Szerencséje is volt.
A multivilág újrateremtette és újrahasznosította a szocialista embertípust. Aki nem kérdez,
nem csodálkozik, nem aggódik, csak teszi, amit mondanak neki, teszi, amit elvárnak tőle. És
mindenekfelett lojális a céghez, bármi is legyen a cég, és a vezetőihez, bárkik is legyenek a
vezetői.
Péter megtestesítette ezt az embertípust, akitől ugyan nem megy előre a világ, sőt, hátra
megy inkább, de építhető vele a multi szociokapitalizmus. Egy darabig.
Aztán elhullik ő is szépen, de addig él, boldog, remél, és azt hiszi, hogy része a
nagyjátéknak. Kis játékos a nagy pályán, de játékos. Aztán, ha kitart a lendület, maradhat
még, teljesíthet még, boldog lehet még. Nevetni, azt mindig fognak rajta, de egyre keserűbb
lesz ez a nevetés.
– Na igen. Mi legyen ma? Szerintem vigyük tovább ezt a cigányügyet, nem? Van ebben
még. Aztán itt van a járvány vagy mi, ebből is lehet. Kinek van valami más?
Tíz órára hívta a kisfőnök, az Alelnök, fogalma nem volt, miért, de jó hír nem lehetett.
Most reggel nyolc, van még két órája, valamit csak „kiszaszerol”, ahogy magát biztatta,
beszél ezzel, azzal, hátha érzékel valamit.
Ha barátságosak, ha felveszik a telefont, ha elfogadják a reggelimeghívást, nyilván semmi
baj, vagy semmi komoly baj. Ha elbújnak, elérhetetlenek, akkor kezdhet izgulni.
Aki sokat dolgozott ilyen cégnél, bámulatos képességeket fejleszt ki magában.
Tudja, kivel kell előzékenyen beszélni, és kivel nem kell már. Egy igazi multirabszolga a
bőrével, a zsigereivel érzi, ha valaki kegyvesztett, vagy éppen ki van rúgva, dead man
walking, mondják ilyenkor, „halott ember sétál”, becsukják az ajtót, ha arra jár, a telefonjukba
merülnek, mintha csak az életük múlna azon a beszélgetésen, mindenki tudja, csak ő nem
tudja, nehogy már tőlem tudja meg…
Így hát útnak indult az épületben. Először a büfé felé vette az irányt, mákos tekercset kért,
ahogy mindig, figyelte a büféslányt, lát-e valamit a szemében, más-e a mozgása, rápillant-e
lopva, mintha figyelné, vajon milyen egy halott, vajon sejti-e, vagy tudja is, de a lány nem
pillant, se lopva, se másként. Adja a tekercset, elveszi a pénzt, elteszi a visszajárót is, ahogy
minden reggel, se szánalom, se kíváncsiság, nem, ez a lány vagy egy Blaha Lujza, vagy nem
tud semmit. Péter az utóbbira tippelt. Elővette a mobilját, és megcsörgette a műszaki vezetőt.
Az egyetlen ember, aki a televízió indulása óta itt van, mindent tud az épületről, a
gépekről, az emberekről, munkája alig, így egész nap jön-megy, figyel, ő a cég belső szeme,
lelke, füle, orra. És persze szája. Amit nem tud, az nincs. Amit nem mond, nem is lesz.
A második csörgés után felvette. Ez jó jel, nagyon jó jel, bár az is lehet, hogy nem.
Mert mi van, ha csak így akarja eloszlatni a gyanút, így akarja félrevezetni, valójában
legszívesebben szóba se állna vele, de akkor magára vonja a figyelmet, amit végképp nem
akarhat.
– Szia! – préseli ki magából Péter a szót. – Beszéltünk, hogy kéne beszélni, mondjad,
neked mikor jó?
– Te, éppen benne vagyok valamiben – így a válasz –, nem baj, ha visszahívlak? Semmi
perc alatt végzek, okés?
– Persze, persze – mondja, ez minden volt, csak megnyugtató nem, most magát okolja,
minek kellett ez, most csak még idegesebb, ha fel se hívja, a büfés lány jó élmény volt,
megnyugtató, ott kellett volna abbahagyni, lenne két kibírható órája. Így? Kibírhatatlan lesz.
Úristen, még csak nyolc óra öt. Soha nem lesz tíz. Hohó, barátocskám, mondja magának,
aztán nehogy tíz után arra gondolj: istenem, de boldog és gondtalan voltam még két órája…
Csengett a mobilja, végiggondolta, lehet-e jó hír, vagy csak rossz, igazán rájár a rúd
mostanában, nincs jó passzban, talán nem kéne… Gida volt, az Alelnök asszisztense.
– Péter, elnézésedet kérjük, az a helyzet, hogy változott kicsit a program, hogy nem
lehetne-e délután négy, a délelőtt tíz helyett?
 – Délután négy? – „Hát addig meghalok! Ki bírja ezt ki délután négyig?”,
gondolja. – Persze, semmi gond. Nekem is jobb a délután – mondja. – Ez a betegségügy. Izé.
Teljesen el vagyok havazva…
– Jól van, az király, akkor délután négy. Pusszancs. Pusszancs. Délután négy. Felér a
szobájába, meg sem állva, rá sem nézve veti oda a titkárnőnek:
– Küldd be a grafikusokat, légy szíves! Most. Kösz! – És bemegy a szobájába.
És becsapja az ajtót.

Órákkal később jött a mentő Rézhez, aki addigra már vért köpött, és folyamatosan
köhögött. Többször is telefonáltak, az ágyon fekvő félig-meddig eszméletlen politikus
érdemeit és befolyását hangsúlyozták, függően attól, hogy éppen meggyőzni vagy
megfélemlíteni akarták azt, akivel beszéltek.
A mentődiszpécser ide kevés volt, hívták az országos szolgálatot, előbb a szóvivőt, aztán a
parancsnokot. Előbbi segítséget ígért – hányadszor vajon azon az éjszakán –, utóbbi
megértéséről biztosította őket, meg a kollégák jó szándékáról és hozzáértéséről.
De mindegy volt már akkor a jó szándék meg a hozzáértés. Eldőlt már minden. Csak még
nem tudták.
– Az istenit maguknak, hogy nem tudtak gyorsabban jönni! – sikította Réz felesége,
amikor az autó megállt a ház előtt. Az orvos és a sofőr komótosan kászálódott ki, mint
akiknek ez a sokadik kászálódása ma, és feltehetően sokadik is volt.
– Hol a betegünk? – kérdezte a jó negyvenes, kérges arcú orvos, és befelé vette az irányt a
tisztaszobába.
Ott már várta a család háziorvosa és házibarátja, szemlesütve, pironkodva az asszony
hangoskodása miatt. Ismerték egymást mindahányan, a nő és a mentős látásból, a két orvos
névről is. Kis város Várkony, nem lehet eltűnni benne.
– Mi történt, doktor úr? – kérdi a mentős, mintha nem tudná máris, és már sorolja
is. – Hirtelen rosszullét, mint egy erős influenza, hú, de vérzik! – áll meg egy
pillanatra. – Látom, látom… Elnök úr, hall engem?
Réz tétován bólint, feje felpolcolva, magánál van, de éppen csak hogy.
– Fáj valami? – kérdi a mentős, protokoll az protokoll, végig kell csinálni.
– Itt – bök a mellére Réz –, meg itt – bök a fejére, aztán a gyomrára –, meg itt.
– Értem. Mindenhol fáj. Meghallgatom, elnök úr! Előkerül a varázspálca, a sztetoszkóp,
ettől orvos az orvos, belelát az emberbe, nyilván azért kell neki.
Hosszan hallgatja, komoly arccal kopogtatja, hol bólogat, hol csóválja a fejét.
– Köhögni tessék az elnök úrnak!
Réz a fejét rázza, hogy ne kelljen, aztán köhög mégis, újabb zsebkendőt pirosít meg az
elnöki vér.
A mentőorvos int a kollégának, a másik szobába hívja, Réz látja, persze hogy látja, látja a
felesége is, a vak is látná. Ez az az intés, ez az a hívás, amit soha beteg nem akar látni. Meg
feleség se, még akkor se, ha csak mások előtt feleség.
– Látta, doktor úr! Sima esetkocsival vagyunk – kezdi a mentős a kibújást, abból
bajnokságot tudna nyerni, kibújásból, meg elkerülésből, meg nem csinálásból. Gyógyításból
annyira nem, tudja is, ezért nem is igen gyógyít, inkább elkerül, meg kibújik, meg nem csinál.
Ahogyan most is. – Én nem merem ebbe betenni, lehet, hogy más merné vagy meri, én nem.
Rohamkocsit kellett volna, abba lehet csak ilyen beteget. Exitál nekem, mire odaérünk. Azt
már nem is mondom, hogy nem is tudom, hova az az oda, mert a várkonyi kórház tele, a
megyei tele, ide küldenének meg oda. Úgyhogy énszerintem mentőhelikopter. Az kéne.
– Mentőheli… – kurjant az öregebbik orvos. – Ne mondjad már, hát tirátok is órákat
vártunk, szerinted meg mentőhelikopter…
– Én nem tudok ennél jobbat. Ezt tudom. Én ebbe be nem teszem. Az ziher.
 – És ezt ki mondja meg az asszonynak?
– Megmondom én, nincsen abban semmi. Ez a helyes, ez a jó. Ezt tudom.
Ahogy mondta, már fordult is ki a szobából, abba a másikba, ahol a nagybeteg potentát
feküdt.
– Na, hát kicsi szívem minden melegével csak azt tudom mondani, hogy az elnök urat
elkapta valami erős fertőzés, vírusnak gondolnám, de hát ez persze mindig csak utólag lehet
megmondva biztosan – megakad, a hallgatóságra néz, meg a meglepett sofőrre –, már nem
úgy értem, hogy utólag, hogy… értik… hanem úgy utólag, amikor meggyógyulni tetszett. Na.
Szóval inkább vírus, de lehet baci is, itt ezt gyógyítani nem lehet. Én meg a felelősséget, hogy
a mi kis csotrogányunkkal nekivágjunk az elnök úrral, nem merem vállalni, tehát az volna a
tiszteletteljes javaslatom, hogy mentőhelikoptert vagy legalább rohamkocsit tessenek… illetve
abban én is tudok, hogy beszólok a központba, ha és amennyiben működik a rádiónk. Mert
idefelé nem működött. Kicsi szívem minden melegével ennyit tudok most.

– Jelentkezem, tábornok úr!

– Isten hozott, alezredes úr! Marjai főhadnagy?
– Kint vár.
– Kint? Miért kint? Hozd be?
– Jelentkezem, tábornok úr!
– Üljetek le! Kávé? Tea? Rum? Bumm? Milyen jó színetek van! Szolárium? – A vezérkari
főnök szoprán hangján nagyot nevetett saját viccén, majd lehuppant az íróasztala mögé.
Komor tekintetek néztek vissza rá, amihez nem volt hozzászokva, ha viccelt.
A körülötte dolgozóknak tetszett a humora, nagyokat nevettek mindig, olykor el is
gondolkodott, hogy a felettes vicce miért viccesebb, mint a beosztottaké…
De a három ember most nagyon messze járt egymástól.
Mert mi járt az Afganisztánból hazarendelt parancsnok fejében? Hogy néhány hónapja a
tálibok elrabolták két katonáját, estére pedig már az interneten nézhették a felvételt, ahogy
símaszkos, arabul gajdoló, üvöltöző alakok lefejezik a két fiatalembert.
Az országot, a politikát, de még a hadsereget is sokkolták a képek, az emberek a
politikusokat, a politikusok a katonákat okolták, így Tímár alezredes joggal gondolhatta, hogy
a katonák viszont őt okolják. Vagyis vége az afgán küldetésnek, vége a karriernek, vége az
életének.
Düh, gyűlölet és bosszúvágy tombolt benne, amúgy is képtelen volt úrrá lenni az
érzelmein, vak volt és süket, ha elöntötte az indulat.
Marjai főhadnagy fejében hasonló gondolatok jártak, csakhogy ő nyugodt maradt.
Tudta, hogy az elöljárója vétlen a két járőr halálában, de azt is sejtette, hogy ez nem számít.
Ő viszont aligha lehet felelős, vagyis… Ki tudja, mit akarnak…
A „Főnöknek” viszont fogalma sem volt, mitől tart, mit remél a két katona, ő parancsot
hajtott végre, tudta, mi a dolga, ha nem is tudott mindent a parancs hátteréről.
A dolga pedig annyi volt, hogy tartsa szóval őket, míg a miniszter nem jelentkezik.
Nem ebben volt a legjobb a „Főnök”, nem az udvarias, semmitmondó társalgás volt a
specialitása, a két harcos sem volt éppen beszédes kedvében, hiszen csak az életükről volt szó,
nem többről, így aztán az előttük álló percek nem tűntek különösebben kellemesnek.
– Na, meséljenek nekem arról a híres Afganisztánról! Csinosak ott a lányok?
– Nem tudjuk, tábornok úr – szólalt meg Marjai a mellette feszengő felettese helyett. – Mi
az afgán nép érdekében végeztünk építő, felújító és harci feladatokat. Az afgán hölgyek iránt
nem állt módunkban érdeklődni.
– Persze, persze. Persze, hogy nem. Meg aztán hordják ezt az izét is, nem? Ezt az uborkát.
– Burkát.
– Azt. A burkát.
 Csend. Ez a téma kimerült, a következő meg valahogy nem adta magát.
Ismét Marjai lendítette tovább a társalgás kátyúba ragadt szekerét.
– Kérek engedélyt kérdezni, tábornok úr!
– Kérdezz, főhadnagy úr! De, ahogy az alezredes úr is, az egekre kérlek, tegezz, jó?
Kérhetlek?
– Értettem, An…dor, szóval azt szeretném kérdezni táb… Andor, hogy mi volna a célja az
ittlétünknek? Mert ugye ez eddig számunkra még nem derült ki.
– Igen. Egyelőre nem is fog. Más kérdés?
– Nincs. Andor. Ez volt minden.

Hatodik órája ült a sámlin. Annak idején, a laktanyában stokinak hívták, ő maga ugyan
nem volt katona, de az apja igen, és sokat mesélt az élményeiről. Túlságosan is sokat.
A stoki lényege, hogy este a levetett ruhákat pontosan akkora méretűvé kellett hajtogatni,
amekkora a stoki ülőkéje. Akinek nem ért el a széléig, vagy lelógott, akár csak egy centit, az
megbukott az ellenőrzésen. Jött az őrvezető, esetleg a tizedes, nagy hatalmú, zalai parasztfiú,
aki három hónappal régebben vonult be, vagyis élet-halál ura volt, és akkorát rúgott az
ülőkébe a bakancsos lábával, hogy a körlet sarkaiból kellett összeszedni a ruhadarabokat.
– Na, harcos – üvöltötte ilyenkor –, így akarja megnyerni a harmadik világháborút?
Hernádi látta maga előtt a pattanásos isten barmát, olyan sokszor hallotta a történetet.
Még a kórházra is maradt egy elmeséletlen katonaélménye az öregnek, feltétlenül el kellett
mondania, mielőtt meghal, de arra már, hogy mi volt a történet, a doktor nem emlékezett
sehogy se. Elég szar halála volt az öregnek, tüdőrák. Megfulladt végül is, akárhogy vesszük.
Ezerszer elképzelte az utolsó perceket, a levegőért kapkodást, a rémületet, hogy nem megy,
és hogy mi lesz. Elképzelte az utolsó pillanatot, a lényegit, amikor már tudta az apja, hogy
vége, amikor már tudnia kellett: hogy az milyen lehetett, mire gondolhatott, kire, vagy
ilyenkor nincs kire meg mire, csak az életösztön van, a még egy napot, még egy percet, csak
még egy pillanatot érzés? Vagy az sincs?
Ennyi köze volt az apja halálához, ez a gondolat, ez a félelem, ez a… kíváncsiság.
Nem gondolta, hogy valaha ülni fog még így, kórházi ágy szélén, rács felett átdugva a
kezét, a másik kezét tapogatva, stokin görbülve, derekát egyengetve.
Az anyja évekkel azelőtt meghalt, a gyerekek gyerekek, ha betegek, hát betegek, majd
meggyógyulnak, Aida meg… Ha bajban lenne, esetleg, hát ő… biztosan… a gyerekekre
vigyázna.
És most itt ül, hatodik órája a sámlin. A stokin. Aida hazavitte Marcikát, abban maradtak,
hogy majd váltják egymást, de Hernádi nem mozdult. Idefelé a kocsiban legalább a mobilját
megtalálta. Csak egy sms-t küldött a feleségének, „minden változatlan” szöveggel, de a
hívásaira nem reagált, hiába villogott percenként a telefon.
Ahogy a kórházba ért éjjel, a feleségére támadt, mi ez az egész, rá volt bízva a gyerek,
mért nem vigyázott rá?
Az asszony zokogott, egyik kezében az alvó kisfiú, másikban a hamuszürke kislány keze,
mozdulni se mert, csak rázta a vállát a zokogás, már nem számított, hogy a férfi ment el, hogy
ő nem vette fel a telefont, már nem számított semmi, ő volt a bűnös, ő, a rossz anya, a rossz
feleség, a megtestesült rossz…
Lilla mozdulatlanul feküdt az ágyban. Az intenzíven nem volt hely, így sokadmagával egy
kórteremben feküdt, rákötöttek mindent, amijük volt a kórházban, de Hernádi látta, hogy csak
úgy, csak hogy kössenek rá valamit – felismerte az FTMB-kór kezelésének jegyeit.
Ő is így szokta. Lásd még: parasztvakítás. De ő nem volt paraszt. Orvos volt, az egyik
legjobban kereső fővárosi sebész, minden trükköt ismert, minden olcsó kis aljasságot, amikor
az eladó azt mondja: sajnos nincs, sajnos kifogytunk, egyet tettem félre, magamnak, ott van
hátul a raktárban, adjam oda? Hátrasétál, és előrehoz az ezerből egyet, itt van, tessék, vigye.
Ha Hernádit kérdezzük, ilyen a jó kereskedő. Arról, hogy milyen a jó orvos – inkább ne
kérdezzük.
– Aida, ez a gyerek nincsen ellátva! – ordítja a feleségének. Marci felérzik, ahogy a többi
gyerek is.
– Fékezd már magad, te állat! – sziszegi a nő. Marci csúszik le róla, húzódna az apjához,
de az sarkon fordul.
– Hol van egy kibaszott orvos?! – hallatszik a hangja a folyosóról.
– Ne tessék úgy kiabálni! – sistergi vissza a fiatal nővér. Hernádi véletlenül belerúg a
folyosón felhalmozott ágyak egyikébe, két kis test is fekszik rajta. Több gyerek sírni kezd.
– Mi a kúúrva isten… – kiabálja az orvos a folyosó végéről.
– A kúúúrva anyád! – üvölti Hernádi vissza, már az összes gyerek ébren, Aida az
összeomlás szélén, de már a túloldalról. A két férfi orra összeér, Hernádi bemutatkozik, a
másik hátralép, nem rémült, de nem is szemtelen.
– Bocsánat, nem tudtam, hogy kolléga.
– Igen, és a Központi Kórház osztályvezetője vagyok, sebészprofesszor, te meg egy kis
pöcs vagy, aki éppen készül megölni a lányomat. Nem látod, hogy intenzíven a helye?
– Melyik az ön lánya, tanár úr? – kérdi az ügyeletes, még nincs harminc, a náthát nehezen
ismeri fel, vagy a lúdtalpat, de az embert, akitől félni kell, nagyon könnyen. Hatalmas
tapasztalata van benne.
– Hernádi Lilla – mondja egy fokkal szelídebben. – Ő a lányom. A hátsó kórteremben van.
– Mindjárt jövök – feleli a kis doki, persze gőze nincs, melyik lehet a Hernádi Lilla.
Neki van hangos gyerek, meg csendes, többet nemigen tud róluk. Csak kisegít, csak
besegít, nem is gyerekorvos még, nem is szakvizsgázott, de nincs más, az öregek kiosztották a
feladatot este, aztán elmentek aludni.
Persze úgy is mondhatnánk, hogy próbáltak előre pihenni a nehéz napokra, de úgy is, hogy
szartak bele. Vajon melyikkel járnánk közelebb az igazsághoz?
Valójában Hernádi akkor veszítette el a fejét, amikor az ügyeletes főorvos megérkezett,
órákkal később. Azóta Aida már otthon volt a fiával, azóta hívta folyamatosan, Hernádi azóta
kucorgott a sámlin, és azóta nem javult semmit Lilla állapota.
– Üdvözlöm, főorvos úr! Árpád Lőrinc vagyok, ügyeletes főorvosa a kórháznak. – Dagadt
szemével Hernádira nézett, de az válasz helyett kérdezett.
– Maga aludt?
– Ezt hogy érti, kérem?
– Hogy aludt-e?
– Természetesen nem. Ahogy az imént mondtam, én vagyok az ügyeletes főorvos. Ami
még átlagos időkben sem engedi meg, hogy aludjunk. Mint azt bizonyára tudja.
– Nem. Nem tudom. Tudja, én elég régóta nem adok ügyeletet.
Ha fontosnak érezte volna, hogy elnyerje ennek az embernek a szimpátiáját, nyilván nem
alázza meg. De meg akarta félemlíteni. És mint olyan sokszor életében, most is helytelenül
döntött.
– Értem. Ön bizonyára nagyszerű orvos. És mint apát is megértem. De én itt – látja – több
tucat gyerekért felelek. Talán már százért is – tette hozzá, de már inkább csak magának –, és
ki tudja, hány felnőttért.
Hernádi megpróbált nyugodt maradni, de tudta, hogy ha továbbra is saját, megszokott,
beteglerázós mondatait hallja viszont ettől a szétmosott köpenyes, nagy bajuszú, évtizedekkel
ezelőtt kiégett, és azóta már sokszorosan odakozmált orvosimitátortól, el fogja veszíteni a
fejét. Annyira, amennyire még soha.
– Lássa – mondta a másik, nem is védekezésképp, inkább unalmában –, a kedves
feleségének megengedtük, amit senki másnak, hogy itt maradhasson a gyerek mellett.
Kislány? Kisfiú?
 – Kislány.
– A kislány mellett, nem kis veszélynek téve ki a másik gyereket, a… a… kisfiút? Meg a
többit, ugye. Hiszen, mint tudja, tilalom van a látogatásra.
Hernádi közel volt ahhoz, hogy üssön, szinte lendült az ökle, amikor magához tért.
– Megnézné a lányomat?
– Nézze, én nem vagyok gyerekorvos…
– Küldene egyet?
– Momentán a fiatal Zsolt doktor…
– Zsolt doktor nem orvos.
– Még nem orvos.
– Főleg nem gyerekorvos.
– Még. Az lesz. Nagyon tetszik neki. Ügyes, tehetséges ember. Bízhat benne.
– Megnézné a lányomat?
– Ha ragaszkodik…
– Ragaszkodom.
– Hívom a fiatalembert. Két perc múlva ott vagyunk.
Fél óra telt el, amikor mappával a hóna alatt belépett az öreg és a szépreményű fiatal orvos.
– Bocsánat, sürgős esethez kellett…
– Ez nem az? Maga szerint ez nem sürgős eset?
Árpád főorvos megfogta Lilla vékony csuklóját, kitapintotta a pulzust. Óvatosan
megemelte a pihegő gyerektestet, sztetoszkópját előbb a mellére, majd a hátára helyezve.
Sokat nem tehetett, nem is lett volna értelme, minek játsszon színházat egy másik orvos előtt.
– Nézze, ha engem kérdez, a lányának tüdőgyulladása van. Biztosat akkor tudunk majd, ha
kinyit a röntgen. Előre szólok, hogy nem lesz könnyű menet, mert az egyik gépünket
karbantartják, a másik pedig nem mindig bírja a terhelést.
A szomszédos kórteremben felsírt egy gyerek, rögtön utána a másik. Az orvos elhallgatott,
majd folytatta.
– Szóval, készüljön fel.
– Hogy érti, hogy készüljek fel?
– Úgy, hogy idő. Ez bizony idő lesz. Nem dolgozik ma? Ez most nem a sebészek ideje…
Elgondolkodott. Vajon dolgozik ma? Csak az értekezletről rúgták ki, vagy az állásából is?
– Köszönöm – mondta –, köszönöm, hogy megnézte.
– És? Egyetért a diagnózisommal?
– Sebész vagyok, nem tudom.
– Kérem. Ha segíthetünk valamiben, Zsolt doktor úr elérhető.
– Miben segíthetnének…
– Nézze, ilyenkor azt szoktam tanácsolni, mindegy, hisz-e istenben, vagy melyikben hisz.
Imádkozzon!
– Gondolja, hogy segít?
– Gondolja, hogy árt?
– Nem kenyerem. Nem kenyerem az ilyesmi. De köszönöm. Hosszan nézte a távolodó öreg
elformátlanodott sziluettjét, aztán visszaült az ágy mellé.
Az alvó kislány arcát nézte. Soha nem gondolkodott azon, hogy szép-e. Soha nem is nézte
meg ennyire ezt az arcot. Mintha az emlékezetébe akarná vésni…
Megrázta a fejét, nyögve felemelkedett, kávégépet keresett, nem talált.
Benézett a fiúmosdóba, felkavarodott a gyomra a bűztől. Vizet engedett, az eleje
sárgásbarna, sűrű folyadék, mint az iszap. Amikor kitisztult, megmosta az arcát, a halántékát
bevizezte. Hazudott az előbb, ő is szokott, persze hogy szokott ügyeletet adni. Valóban ritkán,
de nem soha. Az a Főigazgató, aki soha.
A törött tükörben meglátta az arcát. Borostás, öregedő ember. Kiegyenesedett,
megropogtatta a hátát, és visszament a kórterembe.

A miniszterelnök az órájára nézett. Több volt, mint szerette volna.

A sebtiben összehívott kabinetülésről többen is hiányoztak, amit a legkevésbé se bánt.
Azonban se a pénzügyminiszter, se más miniszterek távolléte nem gyorsította fel a
folyamatokat. Telt az idő, múltak a percek, mindenkinek volt egy jó ötlete, sőt több is.
Papíron, az asztal mellett elcsitították a polgárháborúval fenyegető összecsapásokat, sőt
elsimították az ellentéteket cigányok és nem cigányok között, megállították a járványt,
meggyógyították az embereket, felszerelték a kórházakat, ki is fizették a felszereléseket, sőt
az egész országot arrébb húzták a Balkán tetejéről, jobb vidékekre.
A miniszterelnök mindig meglepődött, mennyire tájékozatlanok a kormány tagjai.
Saját területükről még csak-csak tudtak ezt-azt, na, túlzásba azt se vitték, de a
többiekéről… Internetes újságokat olvastak, olykor tévét néztek, számukra az volt
Magyarország, amit onnan kinéztek, kiolvastak.
– Tudta-e valaki, hogy az Elnök tévébeszédre készül?
Csend lett a tárgyalóban. A hadügyminiszter tudta, de Vass tudta, hogy tudja. A
belügyminiszter nem voltjelen, ahogyan a pénzügyminiszter sem. A többiek meg nem tudták.
Semmit nem tudtak semmiről, miért pont ezt tudták volna?
– És mit mond? Vagy mondott? – kérdezte valaki.
– Mondta, de csak délben lesz a tévében. Hogy „ismeretlen eredetű” a járvány, de nem
veszélyes, enyhe lefolyású, meg a többi. Nyugalomra intett, fogalmazzunk így.
– És ezt egyeztette – hangzott a következő kérdés – veled, miniszterelnök úr?
– Szerintetek? Egyeztette? Semmit. És ez így nem mehet tovább. – Újra az órájára nézett,
tudta, hogy várja a két katona, itt pedig még semmit sem intézett. – Kiosztok egy papírt.
Kérem, olvassátok el, és adjátok vissza. Mindegyikőtök névvel ellátott példányt kap, így ez
alapján kérem vissza. Ez egy cselekvési terv. Olvassátok el, és mondjátok el a
véleményeteket. Tessék.
A miniszterek a papírba mélyedtek, és ahogy mélyedtek, úgy sápadtak el.
Pedig amit olvastak, csak része, apró részlete volt a teljes tervnek. Amit valójában soha
nem ismerhettek meg. Csak akkor következtethettek volna, visszafelé, amikor már mindenen
túl voltak. De akkor már kit érdekelt? Örült, aki élt.
– Kérem vissza, mindenkitől! – szólalt meg rekedtes hangján a
miniszterelnök. – Gyerekek, ez van. Akartam, hogy tudjátok. Van kérdése valakinek?
– Nem is tudom… – hezitált az agrárminiszter – elérkezett ennek már az ideje? Úgy értem,
mégiscsak az államelnök… Csak tudnia kellene róla, nem?
– Igen. Hát erre most pont nincs időnk. Ezért kértem, hogy hosszú ülésre számítsatok. És
hogy a mobilokat hagyjátok kint. Az asszisztensem mindjárt ismerteti azokat a feladatokat,
melyeket el kell ma végeznetek. Több fontos kérdésben is döntenetek kell. Természetesen a
fürdőszobám a rendelkezésetekre áll, ha szükséges. Cateringről gondoskodtunk, kérem,
kezdjétek el a munkát, melybe a nap folyamán többször is bekapcsolódom majd. Közben
folyamatosan tartjuk a kapcsolatot, hogy hol tartotok. Rendben lesz így?
Nem is tudták, mit mondjanak. Ilyen még nem volt. Rémálmaikban sem. A miniszterelnök
foglyul ejtette saját kormányát.
Bár az országban viszonylagos rend volt, a budapesti utcákon érezhetően nőtt a feszültség.
A Parlament előtt tüntetők gyülekeztek, idősebb emberek főleg, annak ellenére, hogy a
rendőrség többször is távozásra szólította fel őket.
Már a kórházak előtt is sorok álltak, helyenként bokáig vizesen, a hirtelen enyhülés okozta
olvadásban. Mintha minden autó útnak indult volna, a belvárosi kerületekben lényegében
megállt a közlekedés, az utcákon keresztben, hosszában mindenhol kocsik álltak, több
kereszteződésben ki is kapcsolták a lámpákat, úgysem törődött velük senki.
 Az áruszállító teherautók beszorultak a dugóba, vagy előrelátóan el sem indultak, a
boltokból pillanatok alatt kifogyott a pékáru és minden, ami friss.
Az idősebbek nagy cekkerekkel, húzós táskákkal járták az üzleteket, és megvettek
mindent, amíg pénzük volt. A városszéli hipermarketek parkolói megteltek, már a
kanyarodósavukat is megtöltötték az autók, a bevásárlókocsi pedig akkora kincs volt, hogy az
se szívesen mondott le róla, aki túl volt a vásárláson, és csurig töltötte a csomagtartóját
liszttel, cukorral, dobozos tejjel, konzervvel. A pultok kiürültek, a készletek elfogytak, még
nem ért véget a reggel, amikor már csak néhány árucikk maradt, zokni, gyerekjáték, fazekak,
hasonló. Aki bejutott, ezeket vette, amennyit bírt, volt, aki egy egész kocsinyi Legóval
távozott. Valamire csak jó lesz, gondolta, ha másra nem, cserealapnak. Akármi lesz is,
gyerekek lesznek, játszani fognak, tudjuk, nagy kincs a Lego, ha nincs…
A többségnek már nem voltak ismeretei hasonló helyzetekről. Atavisztikus ösztön ébredt
bennük, évszázados reflex, szerezni, szerezni, amíg van mit. Birtokolni, hazavinni,
bespájzolni…
A vonatközlekedés lényegében megszűnt, több vasutas-szakszervezet sztrájkba lépett a
lehetetlen körülmények miatt. A buszmegállókban viszont százméteres sorok álltak, a
telefonrendszerek sem bírták, nincs vonal, mondogatták az emberek, mint hajdanán, amikor
még „iker” volt, meg „társbérlet”, meg szoba-konyha.
Sokan nem jutottak el a munkahelyükre, az üzemek álltak, vagy fél gőzzel dolgoztak, sok
étterem ki se nyitott, a belvárosi plázák köré fegyveres őröket rendeltek, hogy megvédjék a
kirakatokat.
A szmog elviselhetetlen volt, szürke felhő ült a városra, az iskolákban leállt a tanítás,
hiszen a tanárok jelentős része nem ért be, ahogyan a gyerekek jelentős része sem.
A televíziók hisztérikus közvetítéseket adtak Budapest különböző pontjairól, magukból
kivetkőzött, őrjöngő emberekről beszéltek, és azt állították, hogy több külső kerületben
fosztogatni kezdtek. Minek hatására több külső kerületben fosztogatni kezdtek.
A rendőrök többsége a kapitányságokon maradt, vagy otthon segített bevásárolni, akik az
utcán voltak – parancs híján –, megpróbálták láthatatlanná tenni magukat.
Aki tudott, maszkot hordott, persze a maszkok is pillanatok alatt eltűntek az üzletekből,
már amelyik kinyitott már. Már amelyik kinyitott egyáltalán.
Az idősebbekben percről percre nőtt a rémület, a fiatalabbak közül viszont sokan élvezték
a helyzetet. Különösen mert nem volt iskola.
És mert megjött a tavasz.

– Figyelj! Te ne add itt nekem a hülyét! Kapcsold a főnöködet! Azért vagy ott… Te vagy a
telefonos kisúr, nem?
Sok év telt el, hogy belépett a Palota kapuján, és – tudjuk – semmi nem járja át olyan
gyorsan az embert, mint a fontosság tudata. Így aztán nem lehet a Titkár szemére vetni, hogy
Hajnal szavai porrá zúzták az önbecsülését, és csillapíthatatlan dühöt ébresztettek benne.
Ölni tudott volna, tombolni – de visszaszólni nem mert. Igaz, sok minden megváltozott az
országban, de ott azért még nem tartunk, hogy Hajnalnak csak úgy vissza lehetne beszélni.
– Megnézem, Hajnal úr. – Ez volt minden, meg egy sóhaj, legalább egy jelzés, hogy nem
esett jól.
De ez is sok volt.
– Ne sóhajtozzál, hanem azonnal kerítsd elő azt a bumburnyákot!
A magyar állam elnökének első asszisztensére, titkárára, társalkodóférfijára, bizalmasára,
táskahordozójára igen kevés állítást tehettünk anélkül, hogy ezzel egyidejűleg az
ellenkezőjéről is ne tudtunk volna meggyőződni számtalanszor. Mert bátor nem volt, de
különösképpen gyáva se, eszesnek senki se tartotta, de azért voltak nála butábbak is, hajjaj, de
mennyien! Magasnak nem mondhatnánk, de alacsonynak sem, nem fekete, nem szőke, nem
barna, talán kese, vagy az se. Becstelenséggel nem vádolhatta senki, de a becsület bajnoka se
volt, szóval semmilyen sem volt, és annak ellenkezője sem, ám ha mégis, ha mindenképpen le
akarnánk írni, ha nem találnánk megnyugvást mindaddig, míg ki nem jelentünk róla valamit,
hát azt kellene mondanunk, hogy szerette, tisztelte és mindenekfelett elfogadta öreg barátját,
az Elnököt.
Az életénél nem szerette jobban, de az állásánál igen. A kínvallatást nem bírta volna ki, de
addig mindent. Puskagolyó elé nem vetette volna magát, de egy sértést még megtorolt,
mondhatta azt bárki. Akár Hajnal is.
Így aztán a kis ember összeszedte a nagy bátorságot, és válaszolt.
– Uram! Tisztában van vele, hogy a Negyedik Magyar Köztársaság elnökéről beszél?
Hajnal elhallgatott. Nem volt híve a megtorlatlanul hagyott hibáknak. A válasz nélkül
hagyott sértéseknek meg kivált nem, de most megingott egy pillanatra. Aztán egy hatalmasat,
egy jóízűt nevetett, és már szinte szeretettel gondolt a kis pukkancsra.
– Igaza van. Tényleg. El is felejtettem. Na, adja gyorsan.
Délelőtt tíz óra volt, és a Parlament előtti tüntetésen ismerős arcok tűntek fel. Ott volt több
ellenzéki politikus, sőt egy-két kormánypárti is, ismert fajvédők, az asszony például, aki
bestsellert írt a cigányok kiirtásáról.
A könyvnek valóban voltak irodalmi értékei, olyannyira, hogy több nyelvre lefordították.
Nagy sikert sehol nem ért el, de Romániában és Olaszországban keltett némi visszhangot.
Magyarországon hetekig szerepelt a sikerlistákon, annak ellenére, hogy az értelmiség hosszas
vitát folytatott arról, hogy egyáltalán szabad-e kiadni egy ilyen könyvet. Vagy talán éppen
azért.
Az aggastyán filozófus, korábban antikommunista ellenállónak álcázott belbiztonsági
ügynök, később liberális, majd baloldali, végül konzervatív politikus, akinek hírét az alapozta
meg, hogy hetente változtatta a véleményét, és erre roppant büszke volt, kiállt a könyv
mellett. Hangsúlyozta, hogy nem ért vele egyet, de egy könyvet nem lehet betiltani, azt már
szerinte könyvégetés, az utcákon rakott könyvmáglya követi, ami egyenesen vezet a
munkatáborokhoz.
Arról már régen leszokott mindenki, hogy a hajdani belbiztonsági politikus filozófus szavai
mögött logikát vagy értelmet keressen, de az írás megjelent, komoly viták követték, egy-egy
bolt le is vette a polcról, de ezzel csak azt érték el, hogy a többi – többet adott el.
Mindenesetre az asszony, akinek addigi legsikeresebb műve a vasárnapi rántott csirkéje
volt, híres lett és gazdag. Bizonyos módon: celeb. A szó szoros értelmében, mert végigjárta a
televíziós és rádiós show-műsorokat, amíg el nem unták. És bizonyos módon: idol.
Több párt is támogatta, így elképzelhetőnek tűnt, hogy elindul a következő választáson.
Annak ellenére – és ezt számtalanszor elmondta –, hogy nem ért egyet a választások elvével,
továbbra is a monarchia híve, de tudomásul veszi, hogy ennek ma nincs realitása. (Amiben
tévedett.)
Sudár termetével, kontyba font ősz hajával kirítt a tömegből, már a Szalay utcából látszott,
hogy megtisztelte az eseményt.
Eljött az egyik legismertebb humorista, aki előbb a televízióban, majd internetes,
személyre szóló kabaréiban kacagtatta a közönséget. Karrierjét fergeteges cigányvicceivel
alapozta meg, melyeket – jelezve jó szándékát – többször kifejezetten cigány közönség előtt
mutatott be.
Több százan voltak már a téren, talán ezren is, amikor szólásra jelentkezett Borsodi Nagy
István, aki akkor már a Front vezetőségi tagja volt, zöld színű mackóját fekete, derékszíjas
egyenruhára, muris sapkáját, mely egyszerre idézte a leventéket, a New York Yankees
baseballosait és Lear bolondját, fekete katonai csákóra cserélte.
A mikrofonhoz lépett, gondosan és gyakorlott mozdulattal lejjebb húzta, hogy
alkalmazkodjon apró termetéhez, majd megzengette sipító torokhangját.
 – Honfitársaim! Testvéreim! Fajmagyarok!
Hangya undorodva fordult el asztali kommunikátorától, melyen élőben figyelte a Kossuth
téri eseményeket.
– Nem tehetek róla, végem van, ha meglátom. Végem. Ez a kis patkány a mi ruhánkban is
patkány.
– Öld meg?
– Mi?
– Öld meg! – A Vezér hangja halk volt, szenvtelen, mintha csak azt mondta volna: kérek
egy pohár vizet. Az iroda sarkában ült, vagy inkább feküdt, lábát a dohányzóasztalon
nyugtatta. – Hogy mondjam másként? Mit szeretnél hallani?
– Nem, nem. Pont ezt akartam hallani. Szabad kéz?
– Hogy? Mi? Nem értem. Azt sem tudom, miről beszélsz…
– Rendben, Vezérem. Megértettem. Mehetek?
A Vezér nem válaszolt, csak nagyot szívott a cigarettájából, annak ellenére, hogy az egész
épületben tilos volt a dohányzás. A füstjelzőt régen leszerelték, amit persze jelzett a
tulajdonosok számítógépes rendszere, de tudták, kik a bérlők, látták, milyen alakok járkálnak
ide, úgyhogy nem szóltak.
Hangya, aki már évek óta nem használt mobiltelefont, csendesen behúzta maga után az
ajtót, és eltűnt a lépcsőház sötétjében.
Borsodi közben átszellemülten folytatta, annak ellenére, hogy a téren is voltak sokan, akik
hasonlóan reagáltak a megjelenésére, mint kilométerekkel távolabb Hangya.
– Mert mi az, amit tudunk? Tudjuk, kik vagyunk. Magyarok. Igaz magyarok. Tudjuk, mit
akarunk. Magyar Magyarországot. Olyan Magyarországot, ami nem a jöttmenteké, az
ideiglenesen hazánkban állomásozóké (némi derültség fogadta a retorikai fordulatot), hanem a
miénk. Szittya magyaroké. Európa védőié. A kereszténység védőié. És most már azt is tudjuk,
hogyan akarjuk. A Front eszméivel! A Front harcosaival. A Front győzelmével.
„Egész jól beszél!”, gondolta a Vezér, az íróasztalon nyitva hagyott képernyőt bámulva.
„Kár érte.”

Hogy a három katona kifogyott a beszédtémából, az nem kifejezés.

Ha kínos csendekből várat lehetne építeni, kilencre már álltak volna Kufstein falai.
Tízre már a bástyák és a tornyok is.
Akkor érkezett a hír, hogy várja őket a miniszterelnök, amikor a „Főnök”, Horváth Andor
tábornok már egyszerűen nem mehetett ki többször, se vécére, se „valaminek utánanézni”, se
telefonálni. Többször már nem tehette fel a kérdést: „Na, de igaz lelkükre, mondják meg,
milyen hely ez az Afganisztán”, és kávéval sem kínálhatta már meg őket többször.
Tímár alezredes és Marjai főhadnagy egymásra néztek, pillantásuk azt mutatta, hogy
inkább három misszió Baglanban, mint még egyetlen perc ebben a karosszékben.
Nem is tudni, mitől mentette meg őket a tábornok asztalán megcsörrenő telefon.
– Uraim, köszönöm a türelmüket, mehetünk! – mondta, és katonától szokatlan
udvariassággal mutatta az utat az ajtó felé.
A Honvédelmi Minisztérium a kormányzati negyed keleti szárnyában volt, méterekre a
miniszterelnök irodájától, így nem vették igénybe az erre a célra rendszeresített
villanyautókat. Horváth tábornok sajnálta, mert imádott velük menni, és – ellentmondva a
szabályzatnak, és nemegyszer az Őrezred munkatársainak is –, ha csak tudta, maga vezette az
apró, kétszemélyes, leginkább alacsony építésű, fedett targoncára emlékeztető járműveket.
De most csak sétáltak, vagy egy tucat őr kíséretében. A belbiztonsági miniszter az
eseményekre hivatkozva megsokszorozta az épület és a celebritások őrizetét, ezzel együtt
megfigyelését is.
De ebben a menetben nem volt semmi titkolnivaló.
 Vass – szokatlan udvariasság, vagy éppen csak kilépett valamiért? – már az előszobában
várta őket.
– Tábornok úr! Örülök, hogy látom. A minisztere már issza az isteni kávémat, megsértene,
ha nem kínálhatnám meg. – Aztán a két egyenruhás katona felé fordult: – Tímár alezredes,
megtisztel! Sokat hallottam a hősiességéről. Marjai főhadnagy, örülök, hogy épségben látom!
Fáradjanak be!
Az alezredes végképp összezavarodott. Kirúgni? Ilyen kezdés után? Bármit el tudott
képzelni egy politikusról, de ebben nem volt semmi logika.
Marjai sem értette a helyzetet, és a cinkosság, az elmúlt órák közös élményei váratlanul
egymásra hangolták a két férfit. Marjai úgy érezte, jobb főnöke nem is lehetne Tímárnál, hiba
volna az állására vágyni.
Hogy a miniszterelnök stílusa ilyen, vagy a helyzet kívánta meg, nem vált világossá
számukra soha, de egy perccel az után, hogy lehuppantak a kényelmes bőrfotelokba, még
mielőtt behozták volna a messze földön híres Vass-féle kávét, már benne voltak a közepében.
Először is bemutatták őket a szoba sarkában üldögélő hadügyminiszternek, akit persze már
ismertek, hiszen megbízólevelüket mindketten tőle vették át.
– Uraim! – kezdte a miniszterelnök. – Magyarország helyzete kritikus. Őszinte leszek
önökhöz, mert tudom, hogy elkötelezettségüket csak a meggyőződésükkel együtt tudom
megnyerni, ez pedig nem megy anélkül, hogy megismerjék a tényeket. Különben csak
parancsot hajtanának végre, amit nem akarok, és nincs is semmi értelme. Nem vezetne
sehova.
Kopogtak.
– Tegye csak le! – mondta a belépő titkárnőnek. – Kérem, szolgálják ki magukat!
Figyelmükbe ajánlom a kávé mellé azt a csokis aprósüteményt, mennyei. Higgyék el!
A katonák egymásra néztek. Marjai már a szállodában is ivott – nem volt lakása
Pesten –, így ez volt ma a negyedik kávé. Az alezredesnek a harmadik. (A „Főnök” már nem
is számolta, lemondóan nyúlt a csésze után.)
– Informálódtak az itthoni helyzetről?
– Miniszterelnök úr! – kezdte a hivatali rendnek megfelelően a magasabbik rangú és
beosztású katona, vagyis Tímár alezredes. – Természetesen igyekeztünk, de nem
mondhatnám, hogy értünk mindent.
Marjai minden szóra bólintott, feszesen és lendületesen. Valóban. Egyetlen szót sem értett
abból, ami itthon fogadta.
– Így – folytatta Tímár – hazarendelésünk okai sem ismertek előttünk.
– Igen – mondta a miniszterelnök –, hiszen ez egy titkos operáció, és mit ér egy titkos
operáció, ha nem marad titokban? Igazam van?
– Igaz, miniszterelnök úr.
A hadügyminiszter felkapta a fejét. Világos, hogy költői kérdést tett fel Vass, olyan kérdést,
amire nem várt választ, és az is világos, hogy Tímár nem tudja megkülönböztetni a költőit a
valóságostól. De hát nyilván ezért lett katona, és nem pedig műfordító.
– Nos – haladt tovább Vass, olyan gesztussal, mint amikor valakit megakasztanak, nem
örül, de nem is neheztel érte –, nos-nos-nos. Tehát. Röviden, akkor… vázolom a lényeget.
A két katona bólintott és várt.
– Nemrégiben, az időpont most nem lényeges, bizonyos körök, nem magyar körök, azt az
információt juttatták el hozzám, hogy Törökországban felfedeztek egy feltehetően emberre is
veszélyes vírust, mely rendkívüli sebességgel és kiterjedéssel fertőz. Arra is felhívták a
figyelmemet, hogy országunk a veszélyeztetettek egyike. Természetesen hivatalosan is
értesítették az államelnököt, de azzal is tisztában voltak, hogy bizonyos körök, bizonyos
érdekek, bizonyos múltbéli történések hatására az államelnök nem lesz cselekvőképessége
teljes birtokában.
 Vass kortyolt a kávéjából, és két vendégére nézett. Kozmosznyi üresség nézett vissza rá.
Azon volt, hogy megkérdezi, értenek-e mindent. De látta, hogy felesleges. Semmit sem
értettek.
– Mondjak valamit a betegségről? – Marjai bizonytalanul bólintott, az alezredes még
bólintani is elfelejtett. – Mint azt bizonyára hallották, úgy kezdődik, mint egy influenza.
– És hogy végződik? – kérdezte Tímár önkéntelenül. Talán nem is tudott róla, hogy
megszólalt, ha rákérdeznek, valószínűleg kikérte volna magának, hogy félbeszakította
Magyarország miniszterelnökét, még akkor is, ha egy liberális szarjancsinak tartotta.
– Jó kérdés! – mondta nem kevés éllel Vass. – Jó kérdés. Sok esetben halállal. Az esetek
húsz százalékában.
– Minden tizedik ember meghal? – kérdezte Marjai, olyan értetlenséggel az arcán, ami még
őt magát is meglepte volna. Ha látja.
– Minden ötödik, igen. Ez a tipp. Nem volt még ilyen járvány, nem ismertük eddig a vírust,
így persze nem lehet tudni, mire hogy reagál, de… igen. Valahogy így.
A reggel ezernyi kínos pillanata közül ez volt a legkínosabb. Rettenetes csend ült a
szobára, de nem a drámaiság vagy a félelem csendje, nem is a harckészségé. Tökéletesen üres
volt ez a csend. Úgyhogy a miniszterelnök hagyott időt, hogy megemésszék.
– Van kérdésük? Alezredes úr? Főhadnagy úr?
A két katona ismét egymásra nézett, de most nem megerősítést, csak bizonytalanságot
láttak egymáson. Marjai volt a fürgébb eszű. Vagy csak bátrabb.
– És mi ez az izé… cirkusz? A cigányokkal.
– Elterjedt a híre, hogy a betegséget a cigányok hozták az országra. Ugyanakkor egy
állatorvost, aki a beteg állatokat akarta megvizsgálni egy faluban, Ardán… Hallottak már
Ardáról?
A két katona nem hallott.
– Szóval az állatorvost brutális kegyetlenséggel meggyilkolták, így sokan azt feltételezik,
hogy a cigányok végül is tevékenyen részt vettek a fertőzésben. Több összetűzés is volt már
országszerte. Most már azt kell mondjam. Jól mondom, miniszter úr?
A hadügyminiszter bólintott, de hangot továbbra sem adott ki.
– És ami a nagyobb baj, elkezdték magukat megszervezni bizonyos erők az országban.
Bizonyos körök.
Marjai és Tímár maradék erejével figyelt, de csak szavakat tudtak elkapni. Valami körök.
– Nos, tehát bizonyos körök, radikálisok, nemzetiszocialisták, anarchisták, hogy is
fogalmazzak, talán nem túlzok, ha azt mondom… fegyverkeznek.
Az alezredes előredőlt.
– Fegyverkeznek? És aztán mivel? Talán csúzlival? Huszárcsákóval?
Most a miniszterelnök dőlt előre. Míg néhány másodperce két méter volt a két arc között,
most centik választották el őket egymástól.
– Nem éppen. Bár, hajói tudom, önök szokták az ilyen típusú fegyvereket csúzlinak
becézni. Csúzli – formálta a hangokat. – Kér még kávét?
– Nem, kávét nem – válaszolta az afganisztáni parancsnok, aki, bár teljes sötétség volt az
agyában, abban az egyben biztos volt, hogy mire felállnak ezekből a kényelmes bőrfotelekből,
a finom kávé és teasütemény maradványai mellől, már nem lesz afganisztáni parancsnok.
– Pedig finom.
Marjai a Főnökre nézett. A Főnök a miniszterre. A miniszter meg vissza. Kezdett szabályos
párviadallá alakulni a beszélgetés, ők hárman ebből kimaradtak, de – különböző
okokból – tulajdonképpen mindhárman élvezték.
– Folytatom. Ezek a bizonyos körök fegyverkeznek, és e pillanatban úgy tűnik, hogy az
állam ellen esküsznek össze, céljuk, hogy az állam ellen törjenek.
– És milyen erőt jelentenek ezek a „bizonyos körök”? – kérdezte az alezredes, de választ
nem kapott.
– Erről majd a tábornok úr brífeli.
– Mit csinál a tábornok úr? – kérdezte a két katona egyszerre.
– Brífeli. Tájékoztatja. Beavatja. Világos a találkozásunk célja, uraim?
Nem volt világos. Annyi világos volt, hogy nem büntetés következik. Nem is előléptetés.
Nyilván valamilyen feladat, de a feladat mibenlétéről semmilyen elképzeléssel nem
rendelkeztek.
– Nem… teljesen… világos – mondta Tímár alezredes kínban, miközben az zavarta
legjobban, hogy ő van kínban, holott a másiknak kellene.
– Majd lesz – mondta Magyarország miniszterelnöke. – A továbbiakról tábornok úr
tájékoztatja önöket. Köszönöm, hogy itt voltak, kérem, várjanak kint. Tábornok úr, miniszter
úr, maradnának egy percre?
Elrendeződtek Vass kérése szerint, kettő kint, kettő bent, de mind a négyen érezték, hogy a
miniszterelnök minden, csak nem boldog.
A két katona leült az előszobában, és bár a szavakat nem tudták kivenni, azt hallották, hogy
Vass torkaszakadtából ordít…

Hajnal azután értesült a rossz hírről, hogy harmadszor hívta sikertelenül az államelnököt.
– Jó, hogy nem az internetről tudom meg – sóhajtotta, de a sóhajtás mögött, a magára
erőltetett nyugalom mögött ott tombolt az igazi Hajnal. Szegény kislány. Semmi kétség,
szíves-örömest lefejeztette volna a rossz hírt hozó emberét, ha akár csak ötszáz évvel
korábban születik, így azonban beérte azzal, hogy – csendesen, szinte sziszegve – kiküldte a
szobából.
Újra hívta az elnököt. Ezúttal nem a kis seggdugasz, nem is a titkárnő vette fel – maga az
államelnök búgott bele egy hallót.
– Hajnal vagyok. Kerestelek.
– Tudom.
– Mégsem hívtál.
– Beszéljünk! Volna miről.
– Nekem mondod? Nekem mondod, hogy volna miről? Elnök úr, te elvétetted a bejáratot!
Ez nem a balettintézet. Itt egy piruettel nem oldasz meg semmit.
– Ne telefonon…
– Rendben. Fél óra múlva ott vagyok.
– Fél óra? Lehet, hogy várnod kell.
– Nem szeretnék.
Meg kell nyugodni, szuggerálta magát az üzletember. Nincs mese, beszélni kell Petrovval.
Csakhogy még soha nem hívta. Mindig Petrov jelentkezett, ha kellett valami. És mit mondjon
neki? Goszpogyin Petrov! Baj van, és nem tudom egyedül megoldani… Segítsen!
Két eset van. Vagy visszautasítja, és akkor benne van a szarban, vagy segít, és akkor benne
van a szarban.
Soha nem érezte még magát ennyire bizonytalannak, tétovának. Elővette a híres kockás
papírt, és – ahogy szokta – számba vette a lehetőségeket.
Ha egyszer, ha csak egyetlenegyszer elfelejt összetépni, elégetni egy ilyen papírt…
Felírta: vírus. Annyit tesz: elszabadult a járvány, nyilván halottai is vannak.
A milliárdokért beszerzett vakcina használhatatlan, más nincs. Az amerikaiak tudják, hogy
ő van az üzlet mögött, az oroszok is tudják, de nekik legfeljebb csak az fáj, hogy kihagyta
őket. Az amerikaiaknak konkrét veszteségeik is vannak. Az Elnököt fogja, hiszen mindent tud
róla, amit meg nem, azt nem is érdemes tudni. A pénzügyminiszter csak játssza a nagyfiút, két
perc alatt leiskolázta. Vass? Ő külön ügy. Kiismerhetetlen. Bármire képes. Romlott az utolsó
sejtjéig, vagyis valamelyest mégis kiszámítható.
 Hajnal tudta, hogy csak ha az emberek legalantasabb ösztöneire épít, akkor nem épít
ingoványra. Vagyis Vass támadni fog. De csak akkor támadhat, ha az oroszok csendben
maradnak. Vagyis beszélnie kell Petrovval.
Ezt írta fel másodiknak: Petrov. Annyit tesz, most először, igazán és teljes mértékig,
használnia kell az orosz kapcsolatot. Ami persze attól olyan erős, hogy nem használta soha.
Ha kér: gyenge. Ha gyenge: nem kell. Ha nem kell: vége.
Ebből hogy jössz ki, öcsém, gondolta, és felírta a papírra a harmadik szót: vereség.
Annyit tesz: ha leáll, széttépik. Ebből a körhintából nincs kiszállás, ha volna is, senki sem
hinné, hogy igazi, hogy nem csak úgy tesz, hogy ez is csak csel, mássz ki egyetlen pillanatra a
fedezékből, már szét is lőtték a fejedet.
Vagyis, negyedik szó: támadás! Annyit tesz: csak előre visz út. A híres killing instinct.
Hajnal nem tudott angolul, a kifejezést egy tanácsadótól hallotta, akit többek rábeszélésére
bérelt fel évekkel ezelőtt, egyetlen hónapra. Utána úgy rúgta ki, az egy hónapra való pénzt se
fizette ki neki, igaz, az nem is kérte. Merte volna?
A kislányra gondolt. Ágira. Nemoda talán még nem is tudja. Ha nem tudja, még nem is
szomorú. Még nem is dühös. Még azt sem tudja, hogy dühösnek kéne lennie, nemhogy azt:
kire. Végül is kábítószer az kábítószer. A túladagolás az túladagolás.
Bárki is adja el a drogot. Bárhol is. A Sportcsarnok. Micsoda szellemtelen trükkökkel
hagyták ki annak idején Hajnalt az építkezésből! A berendezésből. Aztán az üzemeltetésből.
Vass. Mind Vass.
A GOA? Ez a spirituális izé? Ez a baromság? Vass! Hát persze, hogy Vass. A biztonsági
cég? Az is. Mind, mind: Vass. Szegény kislány…. De nem is olyan rossz hír. Tudja ezt
Nemoda? Nem tudja. Semmit sem tud. Még.
Gyerünk, vár az Elnök!

– Cicám! Ugydeúgydeúgy fogsz utálni…

Kelement az autóban, közel a rendőrkapitánysághoz érte a telefon. A Főnök titkárnője volt,
Evike. Egy évtizede dolgoztak együtt, és bár volt az épületben egy-két különös fickó, Evike
hangja mégis az egyetlen, ami bármikor, bármilyen helyzetben, munka közben, halottszemlén
vagy nyaralás alatt a Balatonban fel tudta idegesíteni. Az affektáltságot is affektálta, mindezt
magas, sipító fejhangon, és mintha mindig be lenne dugulva az orra… Úgyhogy igaza volt:
úgydeúgy utálta.
– Gabííí – húzta el a szóvégi hangot –, be kéne jönnöd… Figyú! Tudom, hogy szabin vagy,
de a Főnök látni akar. Te, isten bizony, nem tudom, miért, de nagyon sutyorogtak, szerintem
fontos. Naaa? Gabigabigabííí…
Semmi oka nem volt felvilágosítani ezt a gutaütött picsát, hogy itt van már a sarkon, hogy
nem bírta ki otthon, a szabadnapján is be kellett néznie, úgyhogy nem szólt róla, csak
megígérte, hogy ahogy tud, benéz. Ez elég volt Évikének, boldogan sikongatva tette le a
telefont. Úgyhogy akkor most hova? Be nem mehet, hiszen megígérte, hogy később benéz,
vagyis nem most, mennyi lehet a nem most… fél óra, egy, kettő?
Aztán gondolt egyet, fogok én ezeknek játszani, csak néni ülök már be egy moziba. Sarkon
fordult, és újra a munkahelye felé vette az irányt.
Nagyot nézett Éviké, amikor öt perccel a beszélgetés után megjelent az ajtóban.
– Here is Johnny – vigyorgott arcát az ajtó résébe szorítva, de Éviké nem látta a Ragyogást,
neki a Szex és New York volt a kedvence, így aztán nem is értette a poént.
– Bemehetek?
– Várjál, megkérdezem.
Kelemen lezöttyent a karosszékbe. Istenem, de sokat várt már itt, de sok időt elvett a
munkától ez a szoba! Éviké hátát nézte, aztán – mi tagadás – a fenekét, de jó, hogy én a másik
partnak evezek, gondolta, és elfordította a fejét. Illetve elfordította volna. Mert Éviké roppant
tompora mellett megjelent egy arc.
Bent ült, a Főnök szobájában, és nem a Főnök volt, de nem ám! A Főnök magas és kopasz,
ez meg itt egy alacsony hajas baba, bizony, ő az, testi-lelki jó barátja, helyettese,
mindenese – Lajos.
Kelemen elfintorodott, és felállt a székből. De addigra már becsukódott az ajtó, és ott állt,
terpeszkedett Éviké, a rettenetes titkárnő.
– Gabi, ide figyelj! Igyál egy kávét a kantinban! Tíz perc múlva vár a Főnök. Jó, drágám?
Jó volt. Hogyne lett volna jó. Megpróbált nem gondolni arra, ami jöhet, de persze nem
tudott, végigfutott az agyán minden lehetőség, mi lehet a legjobb, mi a legrosszabb.
Előléptetik, és Lajos kerül a helyére, de akkor miért vele beszélnek először?
Leveszik az ardai nyomozásról? Más ügyet kap? Mi lehet? Nem ment el a kantinig, a
gépből vett kávét, barátjára gondolt megint, a Koronára, a szaunára, a masszázsra, a
Lllajosra… Na jó, gondolta, lesz, ami lesz.
– Most már bemehetek?
– Gabikám, persze, szeretettel vár a Főnök.
Nagy sóhaj bentről, a párnázott ajtón is kihallatszik, ahogy a Főnök feláll a székéből.
Nyílik az ajtó, gyere be, Gabikám, mondja, és megint sóhajt, Lajos nincs már bent, mégsincs
egyedül, Kelemen ismeri ezt a pofát, honnan is…
– A testület ügyvédje, biztosan ismeritek egymást, találkoztatok már?
– Hogyne, többször is a főhadnagy úrral.
– Jó napot, ügyvéd úr! – mondja Kelemen, üres az agya, az asztalon paksaméta, az ügyvéd
a földet nézi, a háttérben halkan duruzsol a bűnügyi csatorna, a Főnök leveszi a hangot,
megköszörüli a torkát.
– Hát, egyikünk sem ezekért a pillanatokért lett rendőr. – Újabb köszörülés, az ügyvéd,
mintha zsákmányra lesne a padlón, meredten néz maga elé. – Gábor, ez a testület nagyon
sokat köszönhet neked, mindannyian tudjuk, hogy kevesen tettek az ország biztonságáért
annyit, amennyit te tettél. – Kis köhögés, szünet, aztán újabb, feláll, iszik egy kortyot az
asztalán álló pohárból, visszaül, folytatja: – De különböző okok fennállása miatt úgy
döntöttünk, hogy ha esetleg… beadnád … hm, beadnád a nyugdíjazási kérelmedet, azt… nos,
elfogadnánk. Úgy értem, soron kívül elbírálnánk, és el is fogadnánk. Gyorsan. Mit szólsz
hozzá?
Semmit nem szólt. Csendben ült a süppedős műbőr garnitúrán, és nem jutott eszébe semmi,
de semmi helyénvaló válasz. Valami diplomatikus. Vagy időhúzó. Vagy indulatos. Vagy
kérdőre vonó. Semmi. Csak a rohadt nagy semmi. Ez volt az élete. Az igazolványa, a
pisztolya, amit egyetlenegyszer sem használt huszonöt év alatt, az emberei, az ügyei. Nem
akart rendőr lenni. Nem szeretett rendőr lenni. De semmi más nem volt. Csak rendőr. És
mindaz, ami még tegnap is vágyálomnak tűnt, és elérhetetlenül távolinak, az most rémképpé
lett és valósággá. A barátja, a pihenés, a hosszú téli dologtalan esték… Nyugdíj? Negyvenöt
évesen! És aztán? A hátralévő harminc? Vagy csak húsz? Vagy csak egy év? Vagy egyetlen
nap? Nyugdíj? Nem… Nincs ereje adni az udvarias kollégát, óh, hát persze, hol kell aláírni,
de majd a hivatali március 15-ödikékre azért elhívtok, néha egy üdvözlőkártya, ahogyan a
nagy öregeknek jár, a veteránoknak, esetleg belőlem is lehet még egy kép a falon, na nem a
bejáratnál, de mondjuk a pingpongteremben, persze nem portré, esetleg Kelemen Gábor
főhadnagy a céges szalonnasütésen, vagy mittudomén…
– Nem teljesen értem… ezt. Hogy… úgy érted, kirúgtok? Az ügyvéd nagyot nyel, nem
ússzák meg, persze hogy nem, nincs olyan szerencséje, pedig az asztalán tonnányi munka vár,
de hát hogy is gondolta, öt perc, csak aláírnak, és már mehet is vissza, mekkora ökör volt…
– Gábor. Gábor! Ne úgy vedd! Nem rúg ki téged senki. Úgy érezzük többen, hogy jobb így
a testületnek, és – tedd a szívedre a kezedet, Gáborkám – neked is jobb. De most őszintén.
– Már mért lenne nekem jobb? Hogy kibasztok?
 – Na, Gábor, stílus…
– Stílus? Ez a kis szarházi Lajos munkája, érzem én. Hát tudom én. Nem vagyok én akkora
hülye!
– Gábor, nyugodj meg, kérlek, ennek semmi köze Lajoshoz.
– Tán nem is ő kerül a helyemre, igaz?
– Ez már nem az ön illetékessége, főhadnagy úr – szól közbe az ügyvéd, hangot váltva,
fenyegetően –, szerintem higgadjunk le, jó? így nem megyünk semmire.
A Főnök hátradől a karosszékben, hálásan néz a jogászra.
– Itt vannak a papírok, tessék áttanulmányozni őket. Mindenhol meg vannak jelölve kék
tintával, ahol alá kellene írni a főhadnagy úrnak. Tetszik látni.
Kelemen a papírokat böngészi, mintha olvasna, pedig nem, pára futja el a szemét, csak
nem fogom elsírni magam ezeknek, gondolja, leteszi a paksamétát, erőt vesz magán,
megköszörüli a torkát ő is, végre tud beszélni.
– Valamibe belenyúltam Ardával, igaz? Mondd meg! Legalább ennyit mondjál meg!
A Főnök meglepetése hiteles, mi több, valódi, „mi a szarba nyúlhattál volna Ardán”, ezt
mondja a tekintete, és ezt mondják a szavai is.
– Nem, dehogy, mibe nyúltál volna?
– Akkor nem értem – mondja Kelemen. – Nem, nem írom alá, ezt te sem gondolhattad
komolyan, miért írnám? Rúgjál ki, ha akarsz, én nem segítek.
– Nem értem, miért nem segítesz. Nem rajtam segítenél, hanem magadon, te kis hülye.
– Magamon? Mi van? Hogy két és fél évtized után nem várhatok el egy kis őszinteséget?
Mindenemet a testületnek adtam, miért nem kaphatok cserébe ennyit?
– Mennyit, bazd meg? Mennyit? – üvölti a Főnök, aztán felpattan, és rágyújt az általános
dohányzási tilalom ellenére. – Te ne beszélj nekem őszinteségről! Meg hogy ki kinek tartozik!
Érted? Te ne!
Kelemen megáll, talán még levegőt is elfelejt venni.
– Ezt hogy érted?
– Sehogy.
– Nem, nem. Hogy érted? Halljam!
Az ügyvéd érzi, hogy a legrosszabb irányba mennek a dolgok, megpróbál közbeszólni, de
Kelemen leinti.
– Kuss, aktakukac seggdugó! Szádat befogod! Szóval? Főnök? Miben nem vagyok én
őszinte?
– Hagyjuk. Próbáljuk normálisan intézni ezt a…
Kelemen felugrik, egy rossz mozdulat, és megüti az elöljáróját, arcuk milliméterekre
egymástól, a főhadnagy szájából fröcsköl a nyál, szabályos dühroham, nem rá vall, de az.
– Megmondod, vagy…
– Ne üvöltözz!
– Megmondod?
– Tudod, mit? Megmondom.
Az ügyvéd megpróbál közbelépni, de már késő, itt ma senki nem nyer, a kérdés csak, hogy
ki mennyit veszít.
– Szerinted – sziszegi a főrendőr – minek hívnak itt téged? A kollégák. Gábornak? Vagy
Gabinak? Szerinted én titkoltam el a magánéleti problémáimat? Vagy te hazudsz évek óta,
vagy ki tudja, mióta?
– Nincsenek magánéleti problémáim.
– Szerintem nem is ez – mentené az ügyvéd azt a kevés menthetőt, de itt ma minden
menthetetlen.
– Dehogyisnem ez. Kirúgtok, mert valaki azt mondta, hogy buzi vagyok?
– Nem. Kirúgunk, mert buzi vagy.
 Az ügyvéd lemondóan néz, volna mit mondania, de tudja, hogy felesleges, kimondatott,
perek, bíróság, nyerhetetlen ügy, hacsak nem hazudik, de mi van, ha be van drótozva, ettől
kitelik, sőt mi van, ha az egész élőben megy az interneten, a parancsnoknak vége, a
főhadnagynak vége, de neki is vége, mindennek vége…
– Kirúgtok, mert buzi vagyok? – Kelemen visszahuppan a karszékbe, előredől, két keze az
ölében. – Kirúgtok, mert együtt élek egy férfival?
– Valami keramikussal, nem igaz?
– Grafikus. Nem keramikus.
– Grafikus, keramikus. Nem mindegy? Leszarom, apám, hogy te kivel élsz. Felőlem
elefánttal is élhetsz a majomházban. Nem érted? Nem ez a baj. A baj, hogy évtizedek óta
hazudsz. Érted? Átbasztad a testületet, átbasztál engem. Mert elfelejtetted elmondani, hogy
egy köcsög buzeráns vagy. Ez a baj. És mielőtt megtudnánk, hogy mit hazudtál még el,
kibaszlak, mert nekem a testület a mindenem. Ez a kis szar rendőrség. És te nem vagy rendőr.
Te egy homokos köcsögduda vagy. – Hirtelen lecsendesítette a hangját. – Írd alá! Írd alá, és
menjél!

A weekly meetinget, a rendes heti nagy értekezletet igazán nem szerette Péter.
Egyrészt mindig ott volt az Alelnök, kegyetlen, brutális figura, soha egyetlen alkalmat nem
szalasztott el, hogy belerúgjon, kinevettesse, porig alázza.
Arra gondolt, egyszer megkérdezi, mi a baja végül is vele, de félt, hogy nem fogja érteni a
választ, és akkor csak eggyel nagyobb a baj.
Másrészt meg csak úgy röpködtek az angol kifejezések, és bár tudott angolul, vagy
legalábbis nagyjából tudott, itt mindig butának érezte magát. Címek, amikről sose hallott,
filmek, amiket nem látott. Így aztán megpróbált észrevétlen maradni, ami többnyire sikerült is
neki, hiszen ha semmi másban, ebben mindenképpen elismerésre méltóan jó volt.
Már a tárgyaló megközelítése is külön feladat, hiszen el kell menni a szörny irodája előtt.
Úgy, hogy ne vegye észre. Vagy legalább ne kelljen köszönni. Mert ha köszönni kell, ha
megvillan a szemkontaktus, abból már minden lehet. Minden, de semmi jó.
Vagyis osonni kell. De úgy, hogy senki ne vegye észre az osonást. Az mégiscsak kínos, ha
észreveszik. Nézzétek, Péter itt oson! Ólálkodni kell és lopakodni, de mint akinek eszében
sincs egyik se, csak erre járt, de már megy is, itt se volt igazán, ugyan mit is kezdenénk vele.
Ilyenkor a túlzott sietség is veszélyes. A, Péter, hová rohansz? Ha totyog: Péter, látom, ráérsz,
te, azt mondd már meg nekem…
Szóval nem jó ez sehogy se, mégis így van, ezért nem szerette hát Péter a heti meetinget.
Meg még pár másért.
De olyan kínos a helyzet, mint ma, nem volt még egyszer se.
Mert hát ma volt egy randi, ugye, az Alelnökkel, amit lemondott, már hogy ő, az Alelnök,
de itt találkozni fognak! Vajon szóba hozza-e, amit tízkor nem akart? Vagy meghagyja
négyre? Délutáni csemegének? Utal rá? Célozgat? Amit neki értenie kéne? Vagy csak néz?
Mert ismerjük el: nézni, azt tud…
Itt tartott a gondolkodásban, amikor az Alelnök szobája elé ért. Az ajtó nyitva. Itt már
annyit se gondolkodhat, mint a kapus a tizenegyesnél, itt már tenni kell, dönt is, elsüvít az ajtó
előtt, mint a szél, de már az Alelnök hangja is süvít, mintha csak rá várt volna: Péteeeeer!
Visszalép, ám mielőtt megszólalhatna, már utoléri az alelnöki intelem.
– Már megint nem köszönsz. A bálon azt hittem, véletlen. De látom már, hogy kerülsz.
– Dehogy, dehogy… csak… nem tudtam…
Az Alelnököt nem annyira érdekli, mit nem tudott Péter, beinti, hellyel kínálja, vizet hoz
neki, aztán barátságosan az asztal szélére ül. Cipője orra csaknem a fiatalember térdéhez ér, ha
meglóbálná, érne is, de nem lóbál. Csak ül, néz, fejet csóvál.
– Péter, Péter. A sírba viszel.
 Péter arcán értetlenség, de nem tudni, minek szól, a mondatnak, a helyzetnek, vagy
egyszerűen csak: ilyen az arca. – Vártalak reggel. De te nem jöttél.
– Hogy érted, hiszen te mondtad le.
– Én? Nem is beszéltünk.
– Úgy értem, a titkárnőd.
– Most akkor én, vagy a titkárnőm? Mindegy, Péter. Hagyjuk. Inkább elmondok neked egy
történetet. Remélem, meg fogod érteni. Meg fogod érteni?
– Persze. Meg fo-fo-fogom – hebegi, legszívesebben ütné magát a dadogás miatt.
– Jó. A Pancsatantrából van.
– …?
– Nem tudod, mi az.
– N… nem ugrik be.
– Ókori ind mesegyűjtemény. Tudsz indul?
– Hát, szívesen mondanám, hogy eligazodom nagyjából, de hát nem. Valójában nem tudok
indul.
– Nem hátrány. A Pancsatantra szanszkritul van. Meg sem kérdezem, tudsz-e szanszkritul.
Elég lenne, ha angolul tudnál. Bár azt tudsz, nem? Nem adnak el. Meg ilyenek. Valamennyire
tudsz. Bár én még nem hallottam. Na, vissza a Pancsatantrához. Élt egyszer egy városban egy
Szuddhapata nevű ruhamosó. Tudod, mit jelent az, hogy szuddhapata? Felteszem, nem. Azt
jelenti: tiszta ruhás. Tudod. Szanszkritul. Szóval, ennek volt egy szamara, aki alig kapott
valamit enni, ezért a gyöngeségtől alig állt a lábán. Egyszer a ruhamosó egy tigrisbőrt talált
valahol.
Erre így szólt magában: Micsoda szerencse! Ezzel a tigrisbőrrel letakarom a szamaramat,
és éjnek idején az árpaföldre eresztem. Akik a közelében járnak, tigrisnek fogják tartani, és
nem merik elkergetni. A tervét végre is hajtotta. Tudsz követni, Péter?
– Persze, persze, folytasd csak! Figyelek. – És igazat mondott. Tényleg figyelt.
– Oké. Szóval ettől kezdve a szamár éjnek idején kedvére eszegette az árpát. Az éj vége
felé a ruhamosó megint hazavezette, így aztán a szamár egy idő múlva egészen meghízott és
megerősödött, úgyhogy már alig lehetett megkötözni. Egy napon aztán a szamár egy
kancaszamarat hallott a távolban ordítani. Erre szerelmi sóvárgásában maga is ordítani
kezdett. A csőszök ettől felismerték, hogy a tigrisbőrben szamár van, és fütykösökkel,
kövekkel és nyilakkal megölték a szamarat. És még egy versikét is hozzábiggyeszt a
Pancsatantra, hogy jobban megértsed: „Tigrisbőr takarta, védte, s félelmessé tette bár, ordítása
elárulta. Ezért halt meg a szamár.” Hát, eddig tart a mese, Péter.
Soha, soha, soha nem érezte még ennél kényelmetlenebbül magát.
A mese alatt arra koncentrált, hogy észrevegye a végét, ne mulasszon el nevetni. De, hogy
fel is hívták a figyelmét a végére, valahogy az egész törekvés értelmetlenné vált, ugyanakkor
nézve a vele szemben ülő férfi komoly, kedves arcát, nem is volt annyira biztos, hogy nevetni
kell, de akkor mit kell? Valaki segítsen, legyen vége már! Miért kínoz ez az ember, mit akar
tőlem?
– Vagy úgy akarsz járni, mint Szjámalaka, aki a legnagyobb megalázást is elviselte, és akit
utoljára kipenderítettek? Ez már egy másik mese, Péter. De ezt majd elmondom legközelebb.
– Délután?
– Mi délután?
– Igen, délután négykor van találkozónk. Tudod, a reggeli helyett.
– Tényleg? – A naptárjába néz, homlokát ráncolja, ajkát biggyeszti. – Nekem nincs beírva.
Majd legközelebb. Na, menjünk értekezni, nem ezért fizetnek a részvényesek. – Azzal
átkarolja Pétert, és elindul vele a szomszéd irodába…

Folyamatosan villogott Hernádi telefonja azután is, hogy Aida megérkezett a kórházba. Ha
csak egyszer is ránéz, tudta volna, hogy többen is keresték a Központi Kórházból, a
főigazgató titkárnője is, többek között. De kereste Kelemen, a barátja, és az a rendőr is, aki
korábban megtalálta Halmai nénit.
De minderről a főorvos semmit nem tudott. Nézte, nézte a félig ájult, félig alvó kislányt,
nem érzett lelkiismeret-furdalást (pedig érezhetett volna), sem szomorúságot (pedig lett volna
rá oka), csak elszánt dühöt. Meggyógyítja a gyereket, akármi lesz is, meghalhat bárki, de Lilla
nem fog.
Aida számtalanszor átgondolta, mit mond majd férjének, aki – bár tudta, hogy Marci miatt
a lakásuk foglya – egész éjjel nem vette fel a telefont, és üzenetet is csak egyet küldött:
„semmi változás” szöveggel. De amikor belépett a kórterembe, meglátta az ernyedt, sápadt
kicsi testet, mellette az ágy szélén gubbasztó férfit, és szemében az aggodalmat, többet, a
rettegést, többet, az elszántságot – összezavarodott.
– Miért nem vetted fel a telefont?
– Kimaradtál valamiből? – kérdezett vissza az orvos, és a nő tudta, hogy a maga logikája
szerint igaza van. Nem jár több egy el nem hagyott, de magára hagyott feleségnek, ennyi a
jussa, hiába is követelne többet, figyelmet, odaadást, szeretetet, azt már más kapja, ha kapja,
bár Aida esküdni mert volna rá, hogy a férje egyetlen percnyi figyelmet, pillantásnyi
érdeklődést sem szentel számtalan szeretőjének.
– Hogy van?
Hernádi nem felelt, csak felnézett az asszonyra. Aida megfogta a gyerek homlokát.
Konstatálta, hogy lejjebb ment a láza, homloka gyöngyözött, szeme olykor meg-megrándult.
Aztán megrándult az arca. Aztán az egész teste. A férfi innen borult rá, a nő onnan, homlokuk
csaknem összeért, visszahúzódtak, de csak centiket.
– Lilla, Lilla! – szólongatta a gyereket az asszony. – Ébredj, kislányom, hasadra süt a nap!
Hahó, hahó, ki az ágyból szaporán!
A gyerek szeme csukva maradt, de alig nyitott száján bugyborékolni kezdtek a
szavak. – Apa…
– Itt vagyok, kislányom.
– Apa. Nagyot aludtam. Ügyes vagyok?
Aida úgy érezte, nem bírja tovább, szeme megtelt könnyel, nem, ezt nem érdemlem,
gondolta, ez így már sok, édes istenem. Végigimádkozta az éjszakát otthon, miközben fia
kezét szorongatta, aki többször is felébredt, és kicsit sem örült a szokatlan gyengédségnek.
– Nagyon ügyes vagy, Lilla!
– Akkor kapok csokit?
– Persze, csokit – suttogja az asszony, táskájából egész arzenál kerül elő, feneketlen az a
táska, mindig az van benne, ami kell. Csoki, fogkefe, patron a játék pisztolyba, elem a
villogós maciba, zsebkendő, bébiétel, alma, pelenka, alvó állat, bármi. Csodatáska.
Csodaanya.
– Van nálad? – kérdi Hernádi, de most az asszony néz fel, ahogy az előbb ő, azzal a
tekintettel. Előrehajol, ugyanazt a blúzt viseli, mint tegnap, ugyanazt a melltartót, Hernádi
megütközik, tán szaga is van, gondolja ellenségesen, de az nincs neki, szaga az tán még sincs
neki.
– Jön a vizit, tessenek kimenni, de nagyon gyorsan! – sivít az ajtóból egy éles hang,
szemében izzó gyűlölet, a közöny, a sietség, a bosszankodás érthető, de ez gyűlölet, igazi,
átható, feltartóztathatatlan gyűlölet, és – ebben biztosak lehetnek – nem nekik szól.
Itt az egész kórház, az egész szisztéma, az egész élete, az egész világ van gyűlölve.
A gyerekek, a súlyos beteg kislány mellett térdeplő holtfáradt szülők csak megtestesítői
mindennek, és mivel a szisztémának vagy a világnak nem tudja nem behozni az ágytálat, így a
gyerekeknek nem hozza be. És mivel a kórházat vagy az életét nem tudja kizavarni, így a nőt
és a férfit zavarja ki.
 Csendben felállnak, Hernádi se nyikkan, máskor ilyenkor már… De most – most van. Ezek
nem nyikkanós idők.
Kilépnek a folyosóra, a vizit sehol, el se kezdődött, ülhetnének bent, foghatnák Lilla kezét,
ehelyett itt várnak, a kólaautomata takarásában.
– Odaadtad neki a csokit? – kérdi az orvos.
– Annyira megijedtem, amikor bejött a harisnya – válaszolja a felesége, és egy könnycsepp
végigszántja az arcát.

A szobafogságra ítélt kormánytagok éppúgy nem láttak hozzá a munkához, mintha csak az
irodájukban lettek volna, szabadon. Ezzel szemben egymást okolták a helyzetért, és ülésük
délelőttre már üvöltözős veszekedéssé fajult.
A miniszterelnök tudott róla, számított is rá, alighanem tett is érte. Mégiscsak az ő
kormánya volt. De azért a külvilág hírei csak elérkeztek a percről percre rosszabb
idegállapotba kerülő politikusokhoz.
Tudták, hogy Pesten gyakorlatilag megállt az élet. Az iskolák többsége bezárt, a BKV
valamikor tíz óra tájt kilátástalannak ítélte és feladta a harcot, leálltak a metrók, de előfordult,
hogy már az állomást bezárni sem maradt ott ember. Így aztán emberek bóklásztak a sínek
közt, addig kitiltott csövesek húzódtak az alagutakba, paplanok, takarók, nejlonszatyrok,
bevásárlókocsik költöztek percek alatt az állomások padjaira.
Rendőrök alig voltak az utcán, továbbra is parancsra vártak. Egyes kerületekben ki-
kinéztek a forma kedvéért, máshol ki se, a kapitányságon zsugáztak, tévéztek és aggódtak. De
egyre többen választották a menekülést: egyszerűen hazamentek.
A sajtó így-úgy működött, de persze mindenki azt beszélt, azt írt, amit akart, huszonéves
fiatalok járták a várost, vállukra szerelt, apró URH-kamerával, és közvetítettek. Az egyik
internetes híradóban például élőben éppen azokat a perceket, amikor a Moszkva tér
pavilonjait megtámadja és kifosztja egy punktársaság. Valójában hajléktalanok, kakastaréj
frizurával.
Aki tehette, otthon ült, és a közvetítéseket nézte, vagy éppen nem nézte.
Más városokban is egyre nagyobb volt a káosz, bár a rendőrök többnyire nem hagyták
teljesen magukra az utcákat. Győrben, Debrecenben, Szegeden leállt a közlekedés, Pécsett
viszont, mintha semmi nem történt volna, jártak a villamosok, igaz, üresen. Az emberek
inkább otthon maradtak. Vagy ahol voltak.
Budapest belvárosát lassan leállította a Parlament előtti tüntetés, délre már inkább tízezrek,
mint ezrek kockáztatták, hogy elkapják a titokzatos influenzát. A sajtó a hadsereg segítségét
kérte, tábori kórházak felállítását követelte, mert a civilekben már nem volt hely, a rendelők
előtt százméteres sorok álltak, ültek, olykor feküdtek, és a sorok – rendező erő híján – kezdtek
felbomlani.
Az egyik Pest környéki kórház előtt többen összeverekedtek, a sajtó szerint persze
cigányok. Vér is folyt, sérültek is voltak, de aztán valahogy sikerült rendet teremteni.
A népegészségügyi miniszter, Rákos Károly az asztal mellett állt, félig háttal a többieknek,
és arra gondolt, hogy ha megfordul, meg is kell szólalnia. Kiélvezett minden
tizedmásodpercet, de aztán már nem várhatott tovább.
– Tegnap reggel már világos volt – válaszolta, miután arról faggatták, hogy mióta volt
ismert előtte a fertőzés súlyossága.
Többen felmordultak a teremben, volt, aki számon kérte, miért nem szólt azonnal.
Rákos, akit azért hagyott ott a miniszterelnök, hogy legyen min csámcsognia a többieknek,
és hogy megfossza a szabad cselekvés lehetőségétől, pontosan tudta, hogy a termet
lehallgatják. Bármit mond, mintha az ellenségeinek mondaná.
Mert hogy Vass az ellensége, az világos, ahogy ellensége a dagadék hadügyminiszter is, a
belügyminiszter, isten se tudja megszámolni, hány ellensége van.
 Közben a hivatala folyamatosan kereste, őket is sürgették, ütötték, rugdosták, tenniük
kellene valamit, kórházakat nyitni, bezárni, erőket átcsoportosítani, látogatási tilalmat
elrendelni, sátrakat állítani, tanácsokat, gyógyszereket osztani, mindenki mást várt tőlük, de
mindenki várt tőlük valamit.
A sajtó megszellőztette az Elnök déli beszédét, így mindenki arra számított, hogy déltől
elindul a munka, megszületnek az intézkedések, harcolnak a betegség ellen.
De még nem volt dél.
Rákos többször is megpróbálta elhagyni a kormányülést, de nem engedték ki. Az ajtóban
álló őrök udvariasan megkérték, hogy használja a belső mosdót. Mintha más dolga nem is
lehetne, mint hugyozni. Nemigen tehetett egyebet, mint amit tett. Húzta az időt, és várta, hogy
dél legyen.
A Közlekedési Minisztérium államtitkára, aki a főnökét helyettesítette a szó szerint zárt
ülésen, ugyan egy televíziós barátjára hivatkozva („van egy spanom a tévében”) azt állította,
hogy az elnöki beszédben nincsenek konkrétumok, és hogy végül is semmit sem jelent be, de
a fiatalembert korábbi tapasztalatok alapján annyira butának és megbízhatatlannak, a hírt
pedig akkora képtelenségnek tartották, hogy nem figyeltek rá, sőt lehurrogták.
Idővel persze meg is éheztek, így a sorskérdések háttérbe szorultak a gyomorkérdésekkel
szemben. A reggeli viszont igazán nagyon ízletes volt, ami a cateringet illeti, csak a
legjobbakat mondhatták Vassra.
Valamelyikük felvetette, hogy be kellene kapcsolni a tévét. Van itt tévé?, kérdezték, és a
választ megkapták hamar, az egyik könyvespolcot kellett kinyitni, mögötte feltűnt egy
hatalmas ledkészülék. Volt vagy két méter széles, jó nagy lesz rajta az Elnök feje.
Távkapcsolót nem találtak, mégis sikerült valahogy életre kelteni.
– Ez jó? – kérdezte az egyik pincér, aki persze csak másodsorban lehetett pincér, de ez
annyira természetes volt, hogy fel sem tűnt senkinek.
Két hatalmas szőke fej jelent meg a képernyőn, aztán – ahogy nyitott a kamera – négy
hatalmas szőke mell. Majd még egy fej és még két mell.
– Ez ugyanaz a nő, vagy három különböző? – kérdezte az ipari miniszter, a kormány
doyenje. Lehet, hogy viccnek szánta, de nem nevetett senki.
„– Igen, ez az igazi szívás. Egyszer illóolajakat raktak a fürdővizembe, és az eggész testem,
érted, az eggész testem tiszta piros allergia lett.
– Igen, hát valóban, nagyon kell vigyázni…
– De nem az, hogy vigyázni, érted, mert az eggész testem…
– Én megmondom őszintén, szerintem az nagyon fontos, hogy az üveg űrtartalma…
– Az nagyon, de ma már lehet kapni ezeket a kis izéket…
– Na, én meg hogy jártam, kedvességből, de csupppa-csupppa kedvességből egyszer
fahéjat tettek a fürdőmbe, te, mint aki megégett, érted…
– Hát ezt nem, mondjuk úgy, ez nem általános, éppen az illóolajokra szokták, hogy a test
napsugara, biztos valami hamis cucc, annyi a hamis cucc…
– Ja, lépni nem tudsz, olt állnak, érted a metrólejáróba, ilyenfekák, hát most ez van,
érted…”
A kormányülésen csak férfiak jelentek meg.
Egyetlen női miniszter volt, a női ügyek minisztere (bár eredetileg azt is férfira akarták
bízni, csak kitört a botrány, amikor a sajtó megszellőztette), de ő nem volt velük – beteget
jelentett. Nagyon beteget. A férfiak pedig megbabonázva nézték a tévét.
– Hát, bazmeg – bukott ki az ipari miniszterből –, jó érzés tudni, hogy nálunk is vannak
nagyobb állatok.
Többen ránéztek, aztán vissza a képernyőre… Lehet, hogy viccnek szánta, de nem nevetett
rajta senki.
 – Számottevően jobban vagyok – nyögte Réz, miközben megpróbált felülni, hogy felesége
megigazíthassa mögötte a párnát, ő maga meg jobban ráláthasson a tévére.
Rendkívüli elnöki beszédet ígértek délre, ezért kapcsolták be, mert amúgy inkább
használaton kívül volt a készülék. Valaha sokat nézték, de ma már inkább a mobil
kommunikátorukat használták, meg a kocsiban a telemonitort.
Lézeres fogyasztóklinikát reklámoztak éppen, a délelőtt amúgy is inkább csak reklámokkal
telt, valódi műsorok már nemigen voltak, olyanok, mint régen. „Csodás fogyás” – ez volt a
módszer neve, hallottak róla, a városban többen ki is próbálták. A polgármester feleségéről
sokáig azt hitték, hogy Pesten, a „Csodák Klinikáján” fogyasztották le, aztán kiderült, hogy
gyomorrákja van.
– Te! Tudod, min gondolkodtam? Hogy még én röhögtem ezen a kis húgyagyú Aszódin.
Hogy rábaszódi. Most már nem olyan vicces ez, csillagom. Mer' én is az vagyok. Rábaszódi.
– Menjél már, nem lesz semmi baj. Látod, máris jobban vagy. Nem is kéne tán a
rohamkocsi?
– Azt hagyjad, hadd jöjjön csak, abból nem lehet baj, ha itt van.
– Hát, volt itt ma már kettő orvos. Mire mentél velük? – rántotta fel az asszony a hatalmas
férfit a karjánál fogva, félig ültébe, félig fektébe. – Itt sertepertéltek, aztán csak mind egyre
rosszabbul lettél, most meg, hogy elmentek, azt mondod, jól vagy.
– Azt éppen nem mondtam.
– Mit nem mondtál?
– Hogy jól vagyok. Csak hogy jobban. Az nem pont ugyanaz.
– Ó, ugyan má', jónál jobban, aztán a mégjobban, aztán egykettőre meg is gyógyulsz.
Hanem, te!
– Mi van?
– Az unokahúgod. Az nincsen jól. Vagyis hát…
Réz a fejével intett, hogy mondja már.
– Az Ági. Nemoda Ági. Az. Tudod?
– Az Ági. Persze. Pesten. És? Mi van? – Terhes, tudod…
– Mondjad már, mi van az Ágival!
– Baj van.
– Mi?
– Meghalt az Ági.
– Az Ági?
– Az. Meghalt. Azt mondják, valami diszkóbaleset.
– Ó, a kurva életbe! Diszkóbaleset?
Akárhogy próbálta maga elé idézni, nem tudta az Ági arcát. Arra emlékezett, hogy valami
csöves lett belőle, vagy efféle, hogy örökké csak a diszkó meg a diszkó, meg rongyokban járt,
meg aztán terhes is lett, gyereklány létére, de hogy így…
– Hívni kéne a Kálmánt! Nem kéne?
– Hát, a Kálmánt most ne…
– Miért? Mi van a Kálmánnal?

Baj van, az nyilvánvaló. De nem velük, az is nyilvánvaló. Vagyis akkora baj még sincs.
A kantinban, ahol a parancsra vártak, nem volt alkohol, ezért úgy döntöttek, hogy egy
felesre – hogy hiányzott ez az elmúlt egy évben – kiszöknek az épületből.
Nem csak a nap, az előttük állókhoz való viszonyuk, de az egész életük átértékelődött
bennük, amikor a kapus szelíden, de határozottan visszafordította őket.
Határozott parancsa volt, hogy a két tiszt nem léphet ki az utcára.
Marjai, csak az önérzet kedvéért, kakaskodott keveset, de az ügyeletes moccanthatatlan
volt, így hát csendben visszafordultak. Nem szóltak egymáshoz, nem is néztek a másikra,
elszoktak attól, különösen az alezredes, hogy így bánjanak velük.
Már a folyosón belebotlottak a tábornok lihegő szárnysegédjébe.
– Hol a szarban voltak? Majdnem riadóztattam maguk miatt az őrséget.
– Miért őriznek egy katonai objektumot civilek? – kérdezte a főhadnagy, de választ nem
kapott, még egy rosszalló pillantást sem.
Mindenki tudta, hogy miért.
Hogy kik az őrök, milyen cég küldte őket, kinek mennyit hoz a konyhára az üzlet, a
szárnysegéd fejében meg sem fordult, hogy a főhadnagy esetleg nem tudja. Szórakozni meg
nem hagyott magával. Így aztán csendben maradt, és egy életre megjegyezte Marjai nevét.
A tábornok az íróasztala mögött ült, és eszébe sem jutott hellyel kínálni őket, amikor
beléptek.
– Na, két ólomkatona, ezt jól elbaszták nekem!
Tímár és Marjai, a két ólomkatona, egyik lábáról állt a másikra. Fogalmuk sem volt, mit
rontottak el, egyáltalán fogalmuk sem volt semmiről.
A tábornok a papírjaiba nézett, aztán fel, nem siette el. Aztán kegyesen a kanapéra
mutatott.
– Üljenek le. Kávét kérnek?
– Nem kérünk – válaszolták egyszerre, míg a parancsnok nagy nyögéssel felállt az íróasztal
mögül, és szabályosan levetette magát a kanapéval szemben álló fotelbe.
– Tudják… – folytatta – nem kis kockázatot vállaltam, amikor magukat ajánlottam a
feladatra.
Nőies hangja zavarba hozta a két katonát, ahogy zavarba hozott mindenkit.
Nem lehetett megszokni. Felhangosította a tévét, néhány másodpercig egy búzamezőn
pihent a szeme, aztán váltott a kép, egy nagy bajuszú ember tömte a pipáját, ez már nem
érdekelte a Főnököt.
– Mindjárt az Elnök beszél. Azt megvárjuk. Meg kell várnunk.

Kelemen az íróasztala mögött ült, és a holmiját pakolta.

Újrahívásra állította a kommunikátorát, de – akárhányszor próbálta a készülék – nem tudta
elérni a barátját. A Korona. A szauna. A Lllajos. Pedig nagyon szerette volna.
Lehetett volna dühös. De nem volt. Lehetett volna szomorú. De az sem volt. És
felháborodott sem. És reményvesztett sem. Bosszúszomjas és lemondó sem. Egyszerűen üres
volt. Vagy még üres sem.
Dobozba rakta a papírjait, pár képet, igazán fontos dolgokat nem tartott az irodájában.
Tudta, bármit csinál, és bármennyire tekingetnek is másfelé a többiek, mindenki őt figyeli.
Még arra sem volt kíváncsi, hogy mikor, honnan tudták meg, vajon előbb tudták-e, mint ő, és
ha igen, ki és mennyivel, nevettek-e rajta, vagy sajnálták, esetleg mindkettő, ki örül, ki
szomorú – mindmind olyan részlet, ami nem hagyta volna nyugodni, bárki másról lett volna
szó. De róla volt, és mindezt nem akarta tudni.
A barátját akarta elérni, aki most egy idegen férfi kezei között fekszik, és biztosan nagyon
jól van.
Kopogtak az ajtaján, „mindjárt kezdődik”, dugta be a fejét az egyik fiatal rendőr, mintha
nem lenne neki már teljesen mindegy, mi kezdődik mindjárt.
Így nyitva is maradt az ajtó, beszűrődött rajta a monitorok hangja, nézhették volna az
íróasztaloknál, de inkább a nagy képernyő körül gyülekeztek.
Kelement nem érdekelte az elnöki beszéd, folytatta a rendrakást, nem akart egy doboznál
többet vinni, csomagokkal szerencsétlenkedni, segítséget kérni, feltűnést kelteni. Valamit
kivett, másvalamit betett, kipakolt, bepakolt, aztán rájött, hogy mindegy.
A képeket nézte a falon. Egyiken fehér sortban, trikóban, a rendőrtenisztornán már az első
fordulóban kiesett, de a kép kedves emlék, utána elmentek sörözni, valahogy olyan otthonos
volt az egész. Aztán a kitüntetése, az országos kapitánytól vette át, de a miniszter is gratulált,
volt is mihez, sorozatgyilkost fogott, nem is akárhogy. Elég. Elfordította a fejét, nem akarta,
hogy elmúljék ez a kényelmes lárvaállapot. Nem akarta, hogy fájjon, nem akarta, hogy lássák,
hogy fáj, nem akart semmit, csak kint lenni, meg hogy felvegye végre az a gazember a
telefont. Délután elmennek moziba, vagy járnak egyet a Duna-parton…
Amikor felállt, amikor hóna alá csapta a dobozát, amikor már kilépni készült, akkor, pont
akkor mégiscsak összefacsarodott a szíve, de úgy, hogy legszívesebben a földre kuporodott
volna. Hát nem tudja megúszni. Elöntötte a düh, a gyűlölet. Lajos, aki mindent tudott róla,
tudott a barátjáról, az életmódjáról, az életéről. Lajos, aki eltűnt, akit hiába keresett, amikor
kijött a Főnök irodájából, aki elárulta, tönkretette, megalázta, Lajos, akinek mindent odaadott,
de akiben – ezt most biztosan érezte – valójában soha nem bízott.
Hát akkor miért haragudna Lajosra? Csak magára haragudhat. Miközben a rendőrök a
monitorra meredtek, csendben kisurrant az épületből.

Hangya és a Vezér adó-vevőn tartották a kapcsolatot. Tudták, hogy bárki lehallgathatja

őket, ezért keveset beszéltek, de azt is olyan titkos nyelven, hogy sokszor egymást sem
értették. Volt, hogy magukat sem.
– Közel vagyok.
– Mennyire?
– Négy.
– Mi négy? Perc vagy méter?
– Ne írjam ki magamra, mire készülök?
– Perc?
– Nem.
– És mihez vagy közel?
Feladták. A Vezér úgy hajította a masinát a sarokba, hogy ezer apró darabra tört. Elege volt
Hangyából. A fanatizmusából, az odaadásából, az ostoba szlogenjeiből. Tudta, hogy amire
kérték, az életveszélyes. Valójában mindennel, amit tett, magát védte. És ez éppen elegendő
felhatalmazást adott neki, hogy bármit megtegyen. Régen nem hitt már a náci eszmékben, de
abban hitt, hogy az országnak rendre van szüksége, hogy a liberalizmus a legsilányabb
gondolat, amit valaha ember megfogalmazott, és hogy őt sodorta a sors abba a helyzetbe,
hogy megteremtse az erő államát.
Világos terve volt, és meg akarta valósítani.
Tudta, hogy a hadsereg, amit szervez emberekből, fegyverekből, gépekből, gondolatokból,
rendből, hitből, azokra lesz a legveszélyesebb, akik engedték szervezni.
Komolyan álmodott a rend Magyarországáról, és komolyan hitt benne, hogy fel tudja
építeni, hitte, hogy az ország és a lakói is megmenthetőek.
Ha lepucolja róluk az évszázadok alatt rájuk rakódott iszapot, a szokások, beidegződések,
hagyományok, közös félelmek fekete, ragadós iszapját, az ország újra nagy lesz, szervezett és
erős. Sokat foglalkozott ezoterikus tudományokkal, meggyőződése volt, hogy ha eltűnik a
sértettség sötét árnyéka, újra tisztán és napfényben úszik majd a nemzet. És ehhez nem kell
más, csak rend, erő és sikerek.
Átváltott Hangya asztali kommunikátorán, kíváncsi volt, mi történik az országban.
A hírek többsége az egyik tévé ismert sztárjáról szólt, levetkőzött, vagy levetkőzik, vagy
felöltözik, ez most igazán nem érdekelte, átrágta magát a salakon, „istenem, micsoda
mocsok”, gondolta, gyűlölettel gondolt a híres emberek világára, erre az elpuhult, gonosz,
buta világra, amikor a szeme megakadt az egyik hírblog címén: „Délben az Elnök bejelenti a
statáriumot!”. A cikkből kiderült, hogy a szerző értesült a beszédről, sőt a tartalmát is tudni
vélte, szerinte közeleg a rendkívüli állapot, percekre vagyunk tőle.
A Vezér az órájára nézett: mindjárt dél. ,Akkor azt kivárjuk”, gondolta, és az adó-vevő után
nyúlt.
– Basszus…

A Központi Kórház főigazgatójának titkárnője újra, sokadszor és megint sikertelenül hívta

telefonon az intézmény sebészprofesszorát, Hernádi Bertalant.
A kórházban nem is egyszerűen hadiállapot volt: ez maga volt a háború. Minden ágyon
beteg, még a tárgyalókban elhelyezett kanapékon, az orvosok éjjeli nyugalmát szolgáló
pihenőkben is. Mindenkit berendeltek, orvosokat, ápolókat, beteghordókat, még a váltás
portásnak is hasznát vették. Mindezt annak ellenére, hogy a szakszervezet többször is felhívta
a menedzsment figyelmét a kollektív szerződés betartására.
Az orvosok egy része szerint az intézkedések többsége felesleges, semmi sem bizonyítja,
hogy a betegség veszélyesebb, mint egy átlaginfluenza. Abban is meghalnak emberek, ebben
is meg fognak. Tény, hogy az új vírus – ha új, hiszem, ha látom – gyorsabban fertőz, mint az
eddigiek, de annak nincs jele, hogy maga a betegség súlyosabb lefolyású lenne.
Reggel óta dolgozott a röntgen, és feltűnően sok embernél talált tüdőgyulladásra utaló
jeleket, de akadt olyan orvos, aki szerint korai lett volna ebből messzemenő következtetéseket
levonni, így nem szűntek meg kifejezni elégedetlenségüket a viszonyokkal kapcsolatban.
A főigazgató valamikor délelőtt, miután sikertelenül próbált kapcsolatot teremteni az
Állami Egészségkasszával, más igazgatókkal egyeztetve utasításba adta, hogy
fájdalomcsillapító, vitamin, egyáltalán bármilyen gyógyszer, ami a beteg állapotának
közvetlen javulásához nem vezet, csak térítés ellenében adható ki.
Ráadásul az olcsóbb szerek hamar elfogytak, így késő délelőttől már több ezer forintot
kellett fizetni egy-egy piruláért. Amikor az egyik ápolónő szíve megesett a rongyos
pénztárcájában matató öregasszonyon, és a tenyerébe csúsztatott egy méregdrága Rulexin
tablettát, a főigazgató kénytelen volt hosszas procedúrát követően fegyelmit indítani a lány
ellen.
A pénzügyi igazgató, ahogy jó menedzserhez illik, meglátta a lehetőséget a krízisben, és a
bevételek növelésére szólította fel a kórház dolgozóit. Levelében azt írta, hogy a válság
végeztével komoly előnyökhöz juthat az intézmény, amennyiben sikerül ,jól sáfárkodni a
lehetőségekkel”.
A közel ezer dolgozó szinte mindegyike megérkezett a hívó szóra. Hernádi volt az, akit
sehogyan sem tudtak elérni, annak ellenére, hogy eleve ügyeletet kellett volna adnia.
A főigazgató, aki roppant fontosnak és elfoglaltnak mutatta magát, 11.40-re hívott össze
értekezletet, melyen bejelentette, „hogy és amennyiben” a főorvos úr nem kerül elő egyig,
azonnali „fegyelmi melletti elbocsátásban részesíti”.
A kórház vezetősége nem emelt szót a döntés ellen, mindannyian dühösek voltak
Hernádira, aki a belosztályos professzor szerint „végiglopta és végigszopatta” a kórházat,
most meg, amikor baj van, és szükség lenne a szakértelmére, „elhúz a bánatba”.
A vezetőség két női tagja, a humánigazgató és a vezető ápolónő hallgatott, annak ellenére,
hogy Hernádi egyiküket sem lopta meg. Hogy a két főbűn közül a másodikat sem követte-e el
rajtuk, arra senki nem mert volna esküdni, és zavart viselkedésük, ahogyan az asztalt
bámulták, némán, szótlanul, mégiscsak azt a feltevést erősítette, hogy nem pusztán a hallott
szavak miatti szégyenérzet miatt sütik le pillantásukat. Történt ott több is, amiért – most úgy
vélik – szégyenkezniük illenék.
A statárium viszont kiadatott: Hernádi jön, vagy röpül. Tudomásul vették, majd úgy
döntöttek, hogy, ha már úgyis a tervezettnél hosszabbra nyúlt a megbeszélés, a kis kollektíva
együtt tekinti meg az államelnök déli tizenkét órára ígért televíziós beszédét.

– Elnök úr, megnézed magad?

Hajnal a Palota második emeletén, az elnöki dolgozószobában ült, sőt terpeszkedett.
Megtanult ülni, vagy így született – mindenesetre már az üléssel jelezte, ki az úr, és ki a
szolga. Persze csak addig vagy úr, amíg úrnak hisznek, billenjen meg csak egy pillanatra az
egyensúly, már viseled is a körülményeket. Mert valahogy másképp veszi fel az ember a
telefont, ha fel kell venni, mint ha fel lehet venni. Másképp kérdik, hogy megkínálhatnak-e
valamivel, ha félni kell tőled, és másképp ülnek szemben veled, ha nem vagy már a régi. Vagy
csak azt hiszik, hogy nem vagy már a régi.
Hajnal, aki szemvillanással is ölni tud, most vizsgázik. Oroszlánfóka a vízben, vagy
oroszlánfóka a parton?
– A munkatársaim szerint bölcs, higgadt beszédet mondtam – állítja az Elnök.
– Vagyis nem mondtál semmit se.
– Aki kapkod, hibázik.
– Nem baj. Nem is kellett. Figyelj ide! Vass készül valamire. Az emberét, segíts már…
– Melyiket? Van neki…
– A minisztert. A népegészségügyit.
– Rákos Károly.
– Azt. Na. Szerintem őt kihúzhatjuk. Hallottad, hogy állítólag bezárta őket? Bezárta a teljes
kabinetet, hogy hegyezzék a zabot.
– Bezárta?
Az Elnök hallotta, mindenki hallotta, de nem akarta megállítani Hajnalt a mesélésben.
Hajdani intellektusából amúgy sem igen maradt más, mint hogy szerette hülyeségekről
beszéltetni az embereket. Istenem, de sokat röhögtek ezen hajdanán a Titkárral. Aki persze
akkor még nem volt Titkár. Csak egy haver az egyetemről. Meg egy összekötő, a
belbiztonságiaktól… Órákig hallgatták, hogy aktuális beszélgetőpartnerük mit reggelizett,
mikor volt utoljára széklete, mik a tervei a napra, és így tovább. Értő kérdéseket tettek fel,
mondjuk így: Te, és nem volt sótlan a leves, én mostanában mindig elsózom. Mire a faszi
hosszan ecsetelte, sós volt-e vagy nem, ők meg fuldokoltak a röhögéstől. Külön tehetség
kellett találni ürügyet, hogy kirobbanhasson a nevetés, nehogy az illető észrevegye: rajta
röhögnek. De rég volt, de jó volt! Még akkor volt, amikor rendszeresen úgy ébredt, hogy nem
fáj semmi. Ha az én koromban arra ébredsz, gondolta, hogy nem fáj semmid, azt jelenti:
meghaltál.
Megsimogatta fájós nyakát, a masszőrre gondolt, a csodamasszőrre, a Lllajosra.
Nem tette volna érte tűzbe a kezét, valahogy mindig gyanús volt, hogy buzi, de végül is a
Központi Kórház dolgozója, ha buzi is, biztosan nem adja jelét. Különben röpülne.
Az Elnök korántsem irtózott annyira a melegektől, mint arra megnyilvánulásaiból
következtetni lehetett volna, de ennél tovább sohasem merészkedett, sem szóban, sem tettben,
sem gondolatban.
Hogy választási kampányának központi témájává emelte a homoszexualitás elleni harcot,
nem bánta meg, hiszen győztek. Más meg nem számított. Különben is. A szex már régen nem
volt része az életének, amin a feleségét ismerők cseppet sem csodálkoztak volna. Azt meg
csak kevesen tudják, micsoda akadályokba ütközik a csajozás, ha az ember államelnök. És
elmúlt hatvanéves.
– Be, baszki. Ott ül a sok trottyos, Kukutyinban. Rákos is. A nagy hős. Hanem a Nemoda
lányát hallottad?
Hallotta, naná, hogy hallotta, de a játék ugyanaz. Ha Hajnal rájönne, hogy mókázik, lenne
egy kis zivatar, de nem jön. Vagy nem akar jönni.
– Hogy terhes?
– Dehogy hogy terhes. Azt mindenki tudja. Meghalt.
– A Nemoda lánya? Nem tudtam. A szülésbe? – Érezte, hogy túljátssza, hogy nem hagy
lehetőséget a másiknak nem észrevenni, úgyhogy elhatározta, hogy abbahagyja.
– Elnök úr! Te gúnyt űzöl belőlem. Nem. Kábítószer-túladagolásba.
 – Hol?
– GOA, Sportcsarnok.
– Goa? – Elhatározás ide, elhatározás oda, arról valóban fogalma nem volt, mi a GOA.
– Elnök úr, úgy érzem, a beszélgetésünk idióta fordulatot vett. Mindegy, mi a GOA. A lány
úgy halt meg, hogy drogot kapott egy GOA-partin a Sportcsarnokban.
– Most ezzel mit mondasz? Hogy Vass?
– Hogy Vass. A drog. A GOA. A Sportcsarnok.
– Mind?
– Mind.
– Érdekes! – Az államelnök felállt a fotelből, és sétálni kezdett a
szobában. – Érdekes! – dünnyögte, mert ismerte a másik észjárását. Sejtette, milyen
lehetőséget láthat az ügyben.
– Szerinted szóljunk a sajtónak?
– Szerintem szóljunk Nemodának.
Az Elnök megállt, íróasztaláról leemelt egy papírnehezéket – minden valamirevaló
íróasztalon van papírnehezék, még azon is, amin papír nincsen. Ez ilyen volt. Nehezék igen,
papír nem – és játszani kezdett vele. Egyik kezéből a másikba dobálta, gyakorlott mozdulattal.
– Vigyázz! – szólt rá az üzletember. – Nehogy a lábadra ejtsd!
– Nem fogom – válaszolta az Elnök, aztán a faliórára nézett Három szőke nő heherészett,
aztán egyikük elkomorult, de azt nem értették, hogy miért. Illóolajokról beszéltek, előttük az
asztalon tucatnyi üvegcse. Aztán hirtelen vége lett, valószerűtlenül hirtelen, talán mondat
közben, és feltűnt az Elnök átszellemült arca.
– Na, ez furcsán kezdődik. Megnézzük?

„Honfitársaim! Barátaim! Magyarok!”

Az Elnök hangja az egész kórházat bezengte.
Hernádi – miután hazament átöltözni – újra kislánya mellett üldögélt, újra a kezét fogta,
újra szólongatta. Lilla hol magához tért, hol elaludt, furcsa, ájulásszerű álomba merült,
nehezen reagált, alig mozdult.
Hernádinak nem volt kétsége, hogy tüdőgyulladása van, bár a röntgennek még a közelébe
se jutottak. Újabb és újabb orvosok suhantak el a folyosón, vagy kukucskáltak be az ajtón,
újabb és újabb fehér köpenyeknek magyarázta el, mit keres ott szigorú zárlat idején. Persze
minden szabálynak ellene szólt, hogy ott volt, de nem merte elküldeni senki. Mégiscsak
orvos. Főorvos. Professzor.
A feleségét szabályosan kilökdösték, amíg ő távol volt, amiért Hernádi igencsak
megharagudott rá. Úgy nézett rá, a „hátennyirenemvagyképes” nézésével, és amikor az
asszony vele, őt pajzsnak, kardnak használva akart visszatérni a kórterembe, Hernádi
szabályosan lerázta magáról. Így maga lehetett a lányával, nem kellett elviselnie Aidát, és
még lelkiismeret-furdalást is okozhatott neki, ami kedvelt szórakozása volt.
Aida minden érzését sajnálatba, szánalomba fektette, ezért nem tudott mit kezdeni a
férjével, akit élete során oly kevésszer lehetett sajnálni. Ha beteg lenne, esetleg ha
meghalna… De így? Erősen, egészségesen? Győztesen? Ez vagy te, nézett a nőre, amikor
visszaért, ennyit nem tudsz megtenni a lányodért… Hogy adj neki egy szelet csokit, hogy
fogd a kezét, amikor beteg, ezt jelentette a nézés, és az asszony értette, tudta, hogy a férjének
igaza van, ennyire nem képes, semmire nem képes, ő minden baj oka, forrása, az ősgonosz, az
örökkön levő ördögi erő.
Ezt gondolta Aida, miközben a kórház körül sétált a februári tavaszban, az olvadó
jégcsapok, csöpögő ereszek és felvonuló karszalagos, leventesapkás fiatalok között.
„Európa ránk figyel. A világ ránk figyel. Sorsunk az, ami mindig volt. Ránk vára feladat,
hogy megállítsuk a művelt világot fenyegető veszélyt.”
 Az Elnök hangja az utcát is bezengte. Autó alig járt, üres volt minden, csak a kórház
frontoldalán volt mozgás a bejárat előtt kígyózó sorok miatt.
De hátul csak a csepegés, a csizma csikorgása meg az elnöki beszéd.
Dél volt. Aida folyamatosan hívta a férjét. Hiába. Hernádi kikapcsolta a telefont.
 Február 22., hétfő délután
A televízió elnökének szavai hidegen kopogtak, mint az ónos eső az autók tetején.
– Jó, kérem, én mindent ért, de a cég pénzt befizeti, nem? Tudtuk, hogy miért befizet, nem?
Kapták, amire befizettek? Nem kapták. Mit az, mit kap helyette? Egy nagy-nagy szívatást.
Szívatást. És itt most nem elég, ha kérünk bocsánat. Ezt értsed meg. Sajnos összes partner
figyel minket. A kérdésük pedig: vajon bocsánatos bűn-e ebben a cégben ekkora bűn. A válasz
pedig nem lehet más: nem. Ha te, hát te. Ha tudsz mást, más.
– Nézd. – Az Alelnök széttárja a kezét, és elgondolkodik. Ha most előhozza, hogy persze ő
megmondta, az Elnök úgy érzi majd: rá akarja hárítani a felelősséget. Vagyis el magától. Ez
nem lehetséges. Ennek az ellenkezőjét kell éreznie. Hogy tudja, az ő területén volt a hiba.
Vagyis ő követte el. Nem keres kibúvót, ha kell, levágja az egyik kezét, ha szükséges, levágja
mindkettőt. – Nézd! Engedd meg, hogy kivizsgáltassam. Meddig kapok időt? Négyre jó lesz?
– Legyen – mondja az Elnök, arcán semmi megjátszás, problémát old meg, viszi az üzletet,
egyik ügy olyan, mint a másik, nincs harag, nincs öröm, csak éppen legyen vége,
megnyugtatóan, csendesen. – Legyen négy. Írsz? Jössz?
– Jövök. És kérlek, ne felejtsd el, hogy nem akármilyen nap ez a mai. Meg a tegnapi. És a
holnapiról ne is beszéljünk.
– Nekem ehhez mi kozom? Magyarázzad te el! Ezek olik egymást. Mikor nem ölték? De
az üzletnek meni kell. És most nagyon, de nagyon megsínylete üzlet – így mondják,
megsínylete? – a nem odafigyelés. Tudod jól, hogy ez nem lehetséges.
– Megértettem. Igazad van. Kivizsgálom, jövök. Rendben?
– Várom téged.
Seggfej, igaz? Seggfejebbet nem találsz… Ez már hivatalos.
Az Alelnök nem a két szerencsétlen adáslibára haragudott, nem is a műsor készítőire, még
csak nem is Péterre, aki pedig egy személyben testesítette meg mindazt, amit
Magyarországról gondolt. Magára haragudott. Hogy eltért minden szabálytól, figyelmen kívül
hagyott minden tapasztalatot.
Már nem érdekelte, ami még néhány perce akkora gondot okozott, nem izgatta a műsoraik
ellen tiltakozó és egyre duzzadó tömeg az épület előtt, a rémült tévések le-fel szaladgálása, a
hónuk alatt dossziékkal fontoskodó semmirekellők locsogása, a kuckójukba húzódó
biztonsági őrök, a két rendőr, akik lassan egy órája várják az erősítést. Ez mind-mind hidegen
hagyta már. A főnöke most fenyegette meg: ha nem talál megoldást, kirúgják. Életében
először. Sokan féltették a magyarországi munkavállalástól, sokan intették, hogy ne dolgozzon
tévében, de ő nem hallgatott senkire: ennyi pénzért zsákot is hordott volna napi tizenhat
órában, vagy lett volna buzikurva Thaiföldön. Bármi lett volna ennyi pénzért.
Akkor lépett az aktuális műsorok szerkesztőségébe, mikor egy tégla beszakította és millió
apró cserépre törte az ablakot. Kívülről behallatszott a gyűlölettől izzó kórus, szűk kis utcában
állt a televízió épülete, így minden még hangosabb, még ijesztőbb volt.
A tévések menekültek az ablaktól, többen sikoltoztak, egy fiatal lány szabályos hisztériás
rohamot kapott.
De Péter nem volt sehol. Elindult a szobája felé, amikor megcsörrent a telefonja. A
biztonsági őrök főnöke volt. Kétségbeesetten ecsetelte, hogy a tömeg egyre dühösebb, ha nem
kapnak segítséget, nem tudják feltartóztatni őket. Az egyik őr állítólag fegyvert is látott
valakinél, de ebben száz százalékig nem volt biztos. Azt követelik, hogy valaki menjen ki, és
beszéljen velük. Ő pedig, mint biztonsági főnök, arra gondolt, hogy talán az Alelnök úr, ha
esetleg, tetszik érteni…
– Aha – értette meg az Alelnök –, szóval menjek ki, és csendesítsem le őket. Ez jó ötlet. De
talán van jobb is. Mindjárt visszahívom! – lökte oda a biztonsági embernek, és lenyomta a
telefont.
Vissza a szerkesztőségbe, csendesen leült a sarokba, és várt.
Ahogyan sejtette, nem kellett sokáig várnia, valaki értesítette Pétert. Lihegve rontott be az
ajtón, szemével a végzetét kereste, hátha már el is ment, talán megunta, más dolga akadt,
valaki elhívta... de nem, nincs ekkora szerencséje, az Alelnök ott gubbasztott a sarokban, sötét
öltönyében, kötelező világoskék ingében, mint egy nagy gonosz madár a szirt tetején, épp
csak nem fújta fel magát, épp csak nem tollászkodott, de zsákmányra lesett, az biztos.
„Rohadjál meg a neved napján”, gondolta a szépreményű fiatalember, és összeszedve a
bátorságát, nyitotta a száját, hogy köszönjön…
De az Alelnök megelőzte.
– Nos, Péter, látom, nem akarsz te velem jóban lenni. Biztosan köszönnél néha előre is, ha
akarnál.
Túlzás, hogy a hangja bezengte volna a teremnyi helyiséget, de többen is hallották, mi jött
ki a száján köszönés helyett. Ez pedig, akárhogyan nézzük, a halálos ítélet. Ennek bizony híre
megy, egy sms-t nem lehet megírni annyi idő alatt, ahogy megtudja mindenki: Pétert leugatták
a newsroomban. És vissza se szólt. Néma maradt. Halacska, sült halacska, kifilézett sült
halacska.
Az Alelnök nem adott időt, hogy ellenfele mindezt végiggondolja – jó sok időt kellett
volna amúgy is adnia –, hanem már mondta is.
– Villámok cikáznak, és hol a CPO? Sehol. Az embereid szertefutnak, és hol a CPO?
Sehol. Szarik. Baszik. Szopatik. Hol beszéljünk?
Péter a szobája felé mutatott, megvárta, míg főnöke az asztalra dobja hanyagul az újságot,
aztán szinte a lábnyomába lépve követte egészen a szobájáig.
Megpróbált erőt venni magán, és – bár tudta, hogy reménytelen – a maga oldalára állítani
az Alelnököt.
– Nézd, ne haragudj, most függetlenül mindentől, nagyon megnehezíted a dolgom…
Tudod, nem szerencsés, ha így beszélsz velem az embereim előtt.
– Függetlenül? Nehezítem? Embereid?
Az Alelnök nem várt választ, de tudta – tapasztalta –, hogy Péter nem különbözteti meg a
költői kérdést a valóditól, így, mielőtt a másik bonyolult magyarázkodásba kezdett volna,
leintette és folytatta:
– Na, ide figyelj! Egy órán belül, gondolom, az asztalomon lesz az incident report. Tudni
akarom, mi történt délben. Miért kellett a hirdetőnek, aki a kibaszott illóolajait jött eladni,
magyarázkodni, hogy az illóolaj nem mérgező? Ki súgta annak a két agyatlan
csöcskirálynőnek, hogy erről kérdezzék? Ki nem szólt be a stúdióba, hogy a szájukat
befogják, de azonnal? És végül, Péter, ki állította fel ezt az agyatlanokból álló stábot, ki felel
értük, vagyis ki felel azért, hogy megaláztuk a reklámozót, kizsigereltük, kifingattuk? Egy óra
múlva. És siessél, mert addig még ezzel a söpredékkel is tárgyalnod kell!
– Mivel kell tárgyalnom? Söpredékkel? Nekem?
– Látom, az egészből annyit értettél meg, hogy valamitől majrézni lehet. Neked, igen. Ki a
CPO? Én? Vagy az Elnök menjen ki? Akarod, hogy szóljak neki? Elnök úr, volna egy jó
ötletünk, menjél ki te a kődobálók közé, ne az, aki miatt itt vannak. „Persze, megyek, máris
vagyok ot” – utánozta a főnökét, meglepően szellemesen, de Péternek nem volt kedve
nevetni.
– Nem, hát ez… Ezt nem kérheted… Megesznek ezek engem odakinn!
– Dehogy esznek, azt se tudják, ki vagy. De ha nem, nem. Ötlet volt. Hogy jóvátedd a
hibát. Menteni akartam a bőröd, de úgy látszik…
– Várj, várj! Ezt hogy érted? Ha kimegyek esetleg, akkor…
– Ígéretet nem teszek, de biztos jelentene valamit, ha megoldanád ezt a… szart… itt kint.
 Hogy miért pont azokban a pillanatokban érzi, hogy csak szalma van a fejében, amikor a
legjobban kellene gondolkodnia… Semmi nem jutott eszébe. Se jó mondat, se rossz. Se az,
hogy nem megy ki, se az, hogy kimegy. Ravasz gazember, csapdába csalta, de nem ma csalta,
napok óta csalja, ő meg, mint egy tulok, csak sétál beljebb és beljebb, mígnem ideér, a semmi
szélére, hiába a helytállás, a kiemelkedő teljesítmény, itt nincsenek érdemek, csak érdekek.
„Tudod, mit?”, gondolja. „Rohadjál meg, kimegyek, lesz, ami lesz, megmutatom, hogy kell
ezt…”
– Rendben, és mit beszéljek meg velük?
– Péter, azt már igazán neked kell tudnod. Hát rendben. Megyek. Egy órán belül report az
eseményről és report a kint történtekről. Ígéretet ne tegyél, csak ha kell. Megértetted?
Megértette. Csak ha kell. Azt meg, hogy kellett-e, eldönti az idő. Meg az Alelnök.

A délben elhangzott rendkívüli beszéd megosztotta az országot.

Az Elnök közvetlen környezete egy különleges államférfi nagy ívű, már-már filozófiába
hajló, egyedi, megismételhetetlen szellemi teljesítményének tartotta, mindenki más ostoba
hazugságnak.
Az átszellemült, de nyugodt, mosolygó arc – kommunikációban jártas munkatársai nem
győzték hangsúlyozni, hogy derűs beszédet kell mondani, derűs arccal – inkább ingerelte az
embereket, mintsem megnyugtatta volna.
Oly nagy volt a különbség a tévében, interneten látottak és az utcán tapasztaltak között,
hogy aki a saját szemének, ismerősei beszámolóinak hitt, az kénytelen volt hazugnak tartani
az államelnököt.
Az internetes műsorok azonnali, visszacsatolásos mérései szerint az emberek kevesebb
mint öt százalékát elégítette ki maradéktalanul a beszéd, negyedük viszont egyenesen
hazaárulásnak tartotta. De összességében az emberek több mint fele súlyosan elítélte a
probléma ilyen kezelését.
Az Elnök, aki percekkel a beszéd elhangzása után már értesült a rossz hírekről, kedvetlen
volt és letört. Hajnalnak – akit meglepett, mennyire nem fogja fel az Öreg, mi történik
körülötte – kellett figyelmeztetnie: dupla vagy semmit játszik, és nem adhatja fel.
– Két telefon vár ránk.
– Hogy? – kérdezett vissza a politikus, aki most a szokásosnál is roskatagabbnak,
betegesebbnek tűnt, sápadt arcán apró fehér szőrök, az életlen penge, ráncos nyakán pedig
sötétvörös sebhelyek, a túlságosan is éles penge nyomai. De ki az, aki két pengét
használ – egyet az arcára, egyet a nyakára – a borotválkozáshoz?
– Hogy? Két telefon?
– Kettő. Egy Nemodának. Egy pedig tudod, kinek.
– Tudom, kinek?
– Pontosan tudod, Elnök úr. Pontosan tudod.
– Túlbecsülsz – mondta mosolyogva, és megsimogatta apró, fehér, rendezett
állszakállát. – Hát jó. Kit hívjunk előbb? Nemodát? Vagy: ŐT?
Meg sem várva a választ, beszólította a Titkárt, és megkérte, hogy a lehető legnagyobb
tapintattal, de kerítsék elő a pénzügyminiszter urat, akit „nagy fájdalom ért”, de akit ennek
ellenére „nem tud nélkülözni a haza” ezekben a nehéz pillanatokban.
Meglepően hosszú idő telt el, hosszú percek, legalábbis, mire beszóltak, hogy „Nemoda a
vonalban”.
– Miniszter úr! Osztozom a fájdalmában. Kérem, engedje meg, hogy mély együttérzésemet
fejezzem ki a történtek miatt önnek, a nagyságos asszonynak és egész családjának. Mindig
szörnyű, ha elveszítünk egy életet, de nincs szörnyűbb, mint egy fiatal élettől búcsút venni.
Hajnal két tenyerét lefelé fordítva intett neki, hogy sok lesz, ne játssza túl a szerepet,
hiszen olyan volt a hangja, mint a papé a temetőben, de az Öreg leintette, „jó, jó, tudom, hogy
mit csinálok” arckifejezéssel. És valóban tudta!
– Tudom, mit érez a gyilkosok iránt. De nem szabad elveszítenie a fejét! Bíznia kell az
igazságszolgáltatásban, semmi olyat ne tegyen, kérem, amit később megbánna.
Hajnal hallotta, hogy Nemoda hangosabban beszél a telefonban, de hogy mit mond, így
sem tudta kivenni.
– Nem. Nem erről van szó. De ha ragaszkodik hozzá, tudok némi felvilágosítással
szolgálni.
Hajnal kezdett lemaradni, de az volt az érzése, hogy az Elnök pontosan azt teszi, amit
tennie kell.
– Rendben. De csak akkor, ha megígéri, hogy semmit nem tesz. A rendőrségre, az
ügyészségre, a bíróságra kell hagynia a dolgot. Kérem, ígérje meg mindenre, ami magának
szent… Rendben. Mikor?
Hajnal már megpukkadt a kíváncsiságtól, szellemtelen embertől ilyen szellemes
megoldást… ezt igazán nem feltételezte volna a Magyar Köztársaság lassan leköszönő
elnökéről.
– Jó. Várom. És még egyszer: őszinte részvétem a lánya halála miatt.
Halvány, észrevehetetlen mosoly futott végig az arcán, amikor letette a telefont. Vendége
nem is vette észre.
– Mi volt ez, Elnök úr? Elárulod nekem?
– A jó ügy szolgálatában néha olyasmit cselekszünk, ami Isten ítélőszéke előtt bizony nem
állná meg a helyét.
– Most már lejöhetsz a papi szövegről, egy szót se értek.
– Elmagyarázom egy halott, kábítószerrel meggyilkolt leány apjának, hogy tudom, ki felel
a gyermek és méhében a magzat haláláért. Hiszen aki drogot árul, az gyilkos, nem igaz?
Nemegyszer megfogalmaztuk ezt már. Érzékeltettem a szenvedő apával, hogy információim
vannak. És meg is mutatok neki néhányat. Titkosszolgálati jelentéseket, egyebeket, melyekből
világosan kiderül, hogyan, mely pontokon kapcsolódik életem főbűne, az éppen általam
kijelölt, kiválasztott és megbízott miniszterelnök és a kábítószeres maffia. Sajnos.
Hajnal, aki sokkal okosabbnak tartotta magát ennél a valaha jó eszű, de a végsőkig
korrumpálódott, elaggott, elhasználódott embernél, most elakadt.
– Kimaradtam valamiből, Elnök úr? Léteznek ilyen dokumentumok?
Az Elnök komótosan meggyújtotta a szivarját, a gyújtót csendben, nagy gonddal az
asztalra helyezte, megfordult, és a milliárdos mágnás szemébe nézett.
– Nincsenek, drága barátom. De mire ideér az elgyötört apa, és fogadni mernék, hogy
nemsokára ideér – elkészülnek. Higgyen nekem. Tilos a dohányzás, de kér egy szivart?

– Hát, most látták – énekelte szopránján a vezérkari főnök. De a két katona, a két
hazarendelt afganisztáni hős, Tímár alezredes és Marjai főhadnagy nem látott semmit.
Vagyishogy láttak, mindent láttak, csak – úgy tűnik – azt nem látták éppen, amit látniuk
kellett volna. De ezt már egyikük sem merte bevallani.
Tudták, hogy amit eddig nyújtottak, az kevés, vagy éppen semmi, de hogy miben semmi,
és mi lett volna a valami, hát arról már nem volt fogalmuk. Megpróbáltak tehát megfelelni az
elvárásnak, amit mindig megnehezít, ha valójában nem ismerjük az elvárást. Annyit
megértettek, hogy most már semmiről sem szabad elárulniuk, hogy nem értették meg.
Valójában mindez nem áll annyira távol egy katona mindennapjaitól, így hát megpróbálták.
Próbáltak ők már nehezebbet is. Bólintottak tehát nagyot, majd leesett a fejük, akkorát, hát
persze, láttuk, világos itt minden.
A Főnök elégedetten dőlt hátra.
– Végül is, ha úgy veszem, ezzel csak a malmunkra hajtotta a vizet, nem igaz? – kérdezte
inkább magát, mint a két vitézt, de azok megint nagyot bólintottak. „Hát persze, de még
menynyire” bólintással. Legfőképpen a malmunkra.
Persze szívesen megkérdezték volna, hogy milyen vizet, milyen malomra, és ki hajtotta, de
ilyen előzmények után nem merték.
– Feltétlen – mondta torkát köszörülve Tímár alezredes –, feltétlen hajtotta. – Valami
általános kérdésen törte a fejét, valamin, ami nem leplezi le azt a mérhetetlen sötétséget a
fejében, mégis valamelyest segít az előrejutásban. De a főhadnagy megelőzte.
– És akkor most? A hogyan tovább mikéntjéről kérek engedélyt érdeklődni. Hogy így
előállt. A helyzet.
Tímár döbbenten nézett katonatársára, fel sem tudta fogni, honnan jött a fejébe ez a
frappáns gondolat. Afganisztánban hősiességnek, bajtársiasságnak, olykor kegyetlenségnek és
vakmerőségnek mutatta jeleit, de hogy penge agya volna, arra nézve még következtetni sem
engedett. Most meg csak így bemondja a megoldást.
A Főnök megvakarta a fejét.
– Hát, akkor – mondta – életbe lép a terv.
Na, most szabad értelmetlenül nézni, mert azt már igazán nem várhatják tőlük, hogy
ismerjék a „tervet”. Úgyhogy leoldódott az arcukról minden értelem, és bénultan bámultak az
asztal túloldalán terpeszkedő tábornokra.
– Ha megengedik, elmondom a tervet, illetve… még nem. De. Elmondom mégis.

Hogy az eseményeket az gyorsította fel, amikor a rendőrség ügynöke, a hajdani radikális

egyetemi hallgató, most a szélsőséges, hagyományőrző és neonáci szervezeteket egyetlen
csoporttá összegyúró, magát Vezérnek hívató fiatalember mérgében falhoz vágott egy adó-
vevőt, miáltal nem tudta lefújni az akciót, melybe már bele is kezdett leghűségesebb katonája,
a magyar nemzetiszocializmus büszkesége, a vonzó külsejű és becsületes fiatalember, akit
mindenki csak Hangyának becézett, vagy mindennek semmi szerepe nem volt a
későbbiekben, mert ami történt, megtörtént volna merénylet nélkül is – erre a kérdésre nem ad
már választ a történelem.
Ha nem mérges, ha nem töri, ha eléri, ha lefújja, akkor a hajdani kis zöld ruhás ugra-bugra,
az elkötelezett Szálasi-hívő, apró termetű magyar fasiszta Borsodi Nagy István ma is él. De a
sors úgy hozta, hogy Hangyát már nem lehetett megállítani.
Áttörte magát a tömegen, kabátjának belső zsebéből elővette kis kaliberű SIG-Sauer
pisztolyát, és ott, az emberek között, a térfigyelő, televíziós és rendőrségi kamerák között
fejére húzta fekete sapkamaszkját, és közelről, néhány méterről, fél tucat golyót lőtt a
szónokba. Eleget gyakorlatozott a Bakony lankás lejtőin, mind a hat telibe találta a kis ember
mellét, egyenként is végzett volna vele valahány. Majd elejtette a fegyvert, lehúzta a maszkot,
és sietős, de nyugodt léptekkel eltűnt a színpadot övező tömegben.
Senki nem látta, ki lőtt, aki meg látta, örült, hogy nem ő kapta a fémzivatart,
hiszen – ebben mindenki egyetértett – kaphatta volna bárki. Ezt emelte ki percekkel később a
Vezér közleménye és minden nyilatkozata is: ez a támadás nem egyszerűen egy kiemelkedő
férfi ellen irányult, ezeket a lövedékeket a magyar hazafiúi érzelemnek szánták. Nem egy
radikális vezetőt végeztek ki – a magyar nemzeti érzéssel, az egész magyarsággal akartak
végezni.
A téren felbolydult a tömeg, az addig sem békés tüntetők elveszítettek minden korlátot, és
a környék utcáin rombolni kezdtek.
A saját internetes televíziójában feltűnő Vezér fegyveres ellenállásra szólított fel minden
magyar embert, a felvételt pedig lejátszották az ország nagy televíziói is, megmutatta minden
újság, élőben közvetítette, majd újra és újra megismételte minden mobilkommunikátor-
szolgáltató.
A nagy gonddal megszervezett és csak a jelre váró Front-sejtek kapcsolatba léptek a
tagjaikkal és egymással, egyeztették a terveket, ahogyan számtalan alkalommal egyeztették
már, majd akcióba kezdtek.
Azonnal csatlakoztak hozzájuk a velük újonnan egyesült pártok és szervezetek, de a
vezetés felelősségét mindenhol a Vezér által kijelölt, egyenruhás Front-tagok vállalták
magukra.
Több városban szinte azonnal átvették a hatalmat, bármit is jelentett a szó azon a
délutánon. Sokkal többet persze nem, mint hogy betörtek a polgármester hivatalába, az
elektronikuskartoték-irodákba, felgyújtottak több épületet, elloptak néhány autót,
felfeszítettek sok fiókot, összevertek egy-egy alkalmazottat.
A hivatalok jórészt üresek voltak, itt-ott vigyázott csak egy-egy őr, akik persze a botrány
első jelére eldobáltak sapkát, övet, egyenruhát, és futottak, volt, aki egyenesen az ellenük
vonuló fekete sereg karjaiba. A fekete ruhás, maszkos, csuklyás támadók többnyire
fegyelmezetten viselkedtek, csak akkor ütöttek, ha feltétlenül szükségesnek találták, az erre a
célra előkészített robbanószerkezeteket, gránátokat például egyeden helyen sem hozták
működésbe.
Halott is kevés volt.
Nagykőrösön agyonvertek egy embert, de nem azért, mert ellenállt, hanem mert cigány
volt, még ha utolsó leheletéig bizonygatta is, hogy tévedés történt, ő nem cigány, hanem kurd.
Lehet, hogy a három pattanásos kamasz nem tudta, kik a kurdok, az is lehet, hogy tudták, csak
mindegy volt nekik, de az sem kizárt, hogy csak megbüntetni akarták a férfit, nem megölni.
Mindenesetre addig verték a fejét vascsövekkel, amíg péppé nem lapították.
De más túlkapás nem volt a városban, így az emberek végül is joggal beszéltek „békés
átmenetről”.
Általános vélekedés szerint a politikusok megkapták a lehetőséget, és nem éltek vele, így,
ha végül melléfogás lesz a mai akció, az is az ő hibájuk. Mert estére az ország legtöbb pontján
a „feketék”, ahogy akkor már nevezték őket, megszereztek minden fontos pozíciót.
Épületeket, irodákat, számítógépeket feltörhetetlen kóddal, szervereket, kommunikációs
eszközöket, hasonlókat. Pénzhez, fontos adatokhoz viszont nemigen jutottak hozzá.
Ez volt hát a nagy radikális hatalomátvétel, néhány óra, volt, ahol néhány perc alatt.
A hatalom központjai csak pár faluban tartották magukat, melyeknek – ki tudja,
miért – nem volt szerencséjük megismerni egyetlen kapucnis, nuncsakus, baseballütős
fiatalembert sem. Meg Budapesten, ahol az Őrezred katonái és rendőrei tartották magukat és
állásaikat. Annál is inkább, mert komoly támadásban nem volt részük, nem is készült ellenük
haditerv a Vezér irodájában.
A hatalomátvétellel egy időben végképp elszabadultak az indulatok a kórházakban. Nem
lehetett tovább titkolni, hogy több frissen bekerült vírusos beteg is meghalt, és mindegy is volt
már, hogy szívinfarktus vagy szélütés vitte el őket, esetleg valamelyiket ledobták az
emeletről, vagy a másikat megmarta egy állatkertből elszabadult vipera. Mindegy volt már.
A híradók halálos járványról, gyilkos kórról beszéltek, szabadon idézve mindenkit, aki
hallatta a véleményét az ügyben, a kórházi ágyakon fekvők kívül, a befelé törekvők belül
sejtették megtalálni a biztonságot.
A közlekedés a sötétedéssel együtt leállt, sorra zártak be a benzinkutak, amelyik nem zárt
be, azt kirabolták, vagy az alkalmazottak menekültek el, és vittek, amit csak tudtak.
A boltokból kifogyott minden áru, főleg miután a dolgozók magukra hagyták őket. Amíg
volt miért, fosztogatták a polcokat, aztán már csak magukat a polcokat vitték el, jó lesz fűteni,
ha már fához sem lehet hozzájutni.
A környező országok, ahol jobb volt valamivel a helyzet, lezárták a határokat, amennyire
ez egyáltalán lehetséges volt.
Ukrajna maradt egyedül nyitva a magyarok számára, de ott állítólag még rosszabb volt a
helyzet. Ott a nagyobb városokban már tankokkal próbálták fenntartani a rendet.
A magyar nácik becsületére legyen mondva, megpróbálták átlátni a káoszt, a Vezér
éjszakára kijárási tilalmat rendelt el, amit persze ellenőrizni nem tudott, hiszen a
hatalomgyakorlás szervei, bármennyire siettek is, még nem épültek ki.
A rendőrök inkább eldobálták a fegyvereiket, és hazamentek, de nem álltak be a feketék
közé, a polgárőrök és a kis létszámú csendőrség nem jelentett olyan erőt, mellyel koordinálni
lehetett volna az egész országot.
Nagyobb problémát jelentett viszont, hogy az orvosok egy része, ahogy a Vezér egyik
üzenetében fogalmazott, „dezertált”.
Nem véletlenül használta ezt a szót, hiszen korábban hadiüzemmé nyilvánított minden
egészségügyi intézményt (legfőképpen az Országos Kasszát, melyhez egyelőre nem fért
hozzá), így katonává minden orvost, vagyis katonaszökevénnyé mindenkit, aki nem jelent
meg a kórházban.
Egy Szolnok melletti kis faluban például megtalálták a regionális kórház egyik urológusát,
akit olyannyira nem kényszerítettek vissza a munkahelyére, hogy ott, helyben agyonverték.
Összességében mégis azt mondhatjuk, hogy az átalakulás vértelen volt, és nem váltott ki
visszatetszést az emberekből.

Hernádi nem is tudta igazából eldönteni: aggasztja vagy inkább megnyugtatja, hogy míg
délelőtt egymásnak adták a kilincset, délutánra már figyelmet érdemlően ritkán kerültek elő
orvosok. Nem kereste az okokat, nem törődött a következményekkel, és már a röntgent sem
hiányolta.
A laikus is láthatta, hogy Lillának tüdőgyulladása van, nyilvánvalóan nagy kiterjedésű, a
szakember pedig ennél is többet láthatott. Mert a kislány délután már az életet a halállal
összekötő gerendán egyensúlyozott, ugyanakkor magához tért, újra a régi Lilla volt, csak
sápadtan, pihekönnyűén, erőtlenül.
Miért van az, hogy mindenki olyan kicsinek látszik a kórházi ágyban?
Mielőtt felébredt volna az áldásos álomból, többször összerezzent, és megszorította az apja
kezét. Akkorra a férfi már nem a háromlábú széken ült, térdepelt, a kezét a rácsok közt a
gyerek apró ökle köré fonta.
– Fázol? – Ez volt Lilla első kérdése. Nem látszott sem fájdalom az arcán, sem ijedtség a
szemében.
– Miért fáznék, kislányom? – kérdezett vissza Hernádi, azzal a biztos tudattal, hogy a
gyerek félrebeszél, elvette az eszét a magas láz.
– Kabátban vagy – suttogta az apró száj, majd biccentett is, mutatva, hogy nem a levegőbe
beszél.
Valóban kabátban volt, valahogy elfelejtette levenni, amikor visszaért, sajnálta rá az időt,
vagy észre se vette, mindegy is, rajta maradt vastag bundája, melyet felesége akkora gonddal
választott, amikor még választott neki, amikor még gondja volt rá.
– Észre se vettem. Tényleg. Pedig elég meleg van, nem igaz? – kérdezte, és bújt ki a
kabátból, de Lilla kezét nem engedte el, amikor ujjat cserélt, kezet is cserélt.
– Apa.
– Na, mondjad, kislányom.
– Nagyon fáj a pocakom. – Jaj-jaj! Hol fáj? Mutasd gyorsan!
A gyerek a mellére mutatott, vagy mutatott volna inkább, de kevés volt az akarat, erő is
kell, az meg már kezdett kifogyni a sok beszédben.
– Hozok neked gyógyszert. Megvársz? – kérdezte, és mosolygott hozzá, hogy világos
legyen: viccel, de Lilla nem akart viccelni.
– Ne menj el! Mire visszajössz, meghalok.
Hernádi szemét elfutotta a könny, nem fordult el, a gyerek szeme csukva, úgysem látja.
Nyitotta a száját, de nem jött ki rajta a hazugság. Még egy „dehogyis” sem, egy
„nemondjilyet” sem.
 „Holnap már Barbie-házat építünk otthon”, gondolta, de nem volt ereje megszólalni.
„Ugyan már! Meggyógyulsz! Annyit se mondsz, hogy fapapucs”, hiszen ezt mondta mindig,
amikor napokra elutazott, csak hogy ne hallgassa a gyerekek karattyolását, amikor azt
hazudta, hogy várják a betegek. De csak egy nővér vagy egy adminisztrátor várta valahol egy
Pest környéki motelben, vagy egy hálás gyógyult beteg, vagy csak ment, amerre vitte a kocsi,
hiszen bármi jobb, mint otthon, bármit könnyebben viselt, mint Aida hazug gondoskodását,
Marci indián vijjogását, Lilla hercegnőinek ájulását. Miért visít, ordít, sikít egy ájult
hercegnő? Miért nem a pofáját fogja be?
Annyit se mondsz, hogy fapapucs. Kinyitotta a szemét. Lilla szeme is nyitva, benne
értetlenség, rémület, odaadás.
Megtörölte a szemét, elmosolyodott, és megsimogatta a gyerek izzadt homlokát.
– Na. Most jól kisírtuk magunkat – mondta, miközben kifújta az orrát. – Fújjuk ki a tiédet
is! – Lilla orrához tartotta a zsebkendőt, a gyerek nagyot fújt a szájával, már amennyire tudott
bármiből is nagyot…
– Megtanítalak majd orrot fújni – súgta az orvos, miközben úgy érezte, megfojtja a
fájdalom, torka görcsbe rándult, levegő után kapkodott.
– Apa?
– Hm?
– Beszélgessünk!
– Persze, beszélgessünk.
Hátranézett, a szomszédos ágyra, valami furcsát hallott, a lánya mellett fekvő beteg kisfiú
zihálása, nyögései helyett furcsa, üres, mély csendet. Odalépett, megfogta a fiú pulzusát,
megfogta volna.
A folyosóra rohan, ordít, jöjjön valaki, exitál a gyerek, csend, távolról női hangok, jöjjön
már valaki, vissza az ágyhoz, szívmasszázs, legalább kiüthetné, sehol egy újraélesztő, szájból
szájba, semmi, még egyszer, semmi, a gyerek arca csupa vér, a pizsamája véres, véres az
ágya, még egyszer, semmi, a kúúúúrva életbe, nincs itt senki? Betámolyog egy nővér, szó
szerint támolyog, ki tudja, mióta nem aludt, az ő ruhája is véres, saját vagy egy beteg
gyereké?
– Hagyja, doktor úr! Meghalt. Meghalt! Nem hallja? Ne bazorgassa már azt a nyomorultat,
nem érti?
Hernádi felnéz, letörli a vért a szájáról. Ki ez a lány? Arcán értetlenség.
– Leszoptam a Duna-parton – kegyelmez meg neki a nővér, amikor látja, hogy a Főorvos a
memóriájában kutat –, onnan ismer. Ha még megismer. De aztán kidobott a kocsiból. Pedig
szerelmes voltam magába. Ez a maga fia?
– Nem, dehogy…
– Akkor meg mit akar tőle? Mért nem hagyja békibe? Majd jön valaki, aszt elviszi.
Nincsen itt már mit csinálni. – Csendesen a gyerek fejére húzta a takarót, és Hernádi felé
fordult. – Mit csinál itt? Nem itt dolgozik?!
– Nem, dehogy. Itt a kislányom. Lilla. Nagyon… nincs jól. A nővér odalépett, Lilla
homlokára tette a kezét – Mikor kapott lázcsillapítót?
– Órák óta nem járt itt senki, Lilla meg nem engedett…
– A kocsiban jobban tudta, mit akar, főorvos úr. Nem tűnt ennyire impotensnek. Hozok
valamit. Kér egy kávét?
– Van? Kávé? Bármi? Nem ettem… mióta… Lilla se.
A nővér a kislányra nézett, aztán az apjára. Véresen, álmosan, fáradtan, leverten,
feltehetően halálos betegen is szép nő volt, barna szemű, barna hajú, sápadt barna bőrű. Szép
cigány lány. Megcsóválta a fejét.
– Istenem, istenem… Hozok maguknak valamit.
 Réz, a nagyhangú és nagy hatalmú várkonyi politikus olyannyira jobban érezte magát,
hogy eldöntötte: felesége vigye be a kórházba! Nem várnak tovább a rohammentőre, értelme
sincs, oka sincs, minek tennék. Noha megroggyant a lába, amikor kikászálódott az ágyból, és
az első lépéseket is csak nagy nehézségek árán tette meg, nem fordult vissza.
Értesült a városbéli eseményekről, de nem ijedt meg, látott már különbet is, azt mondta,
„majd ellátom én a baját a sok taknyosnak”.
Hanem a Nemoda lány nem hagyta nyugodni. Meg az se, hogy fel se hívhatja az apját.
Morgolódott, káromkodott, meg persze nagyokat, véreseket köpött egész délután.
Szidta a cigányokat, szidta a „pofavonalasokat”, ahogy nevezte őket, szidta saját
kormányát, „majd adnák én nekik”, szidott mindenkit, még a feleségét is szidta egy keveset.
Pedig most helytállt az asszony, amikor senki se jött segíteni, még a mentő se, akkor azért
csak ott volt, csak tette a dolgát, nem is nagyon morgolódott hozzá.
Szóval sötétedett már, amikor eldöntötték: maguk mennek a kórházba, útnak is indultak
volna, ha nem csörren meg a telefon.
Réz az ajtófélfának támaszkodott, és nagyokat zihált, miközben fejével intett a nőnek:
menjél már, vedd már fel. Talán… nem kellett volna.
– Nórika férje az – rikkantotta az asszony, undorral a hangjában. Az undor nem Nórikának
szólt. Nem is az urának, holott mindenki tudta, ő is tudta, hogy szeretők. A hangja egyenesen
a férfinak szólt a telefonban, meg egy varázslatos szombat estének, a híres nevezetes várkonyi
„Pálinka Bálnak”, ahol is, hogy, hogy nem, hajnalra valahogy összesodródott a Réz felesége
meg a Nórika férje. Egy sötét zugban kezdődött a matatás, aztán az autóban folytatódott, de
ott is csak a matatás, mert a Nórika férjének olyan elégtelen volt a képessége, hogy boldoggá
nem tudta tenni az asszonyt, csak jókedvűvé: akkorát kacagott a kocsiban, hogy a könnye is
folyt hozzá. Így aztán nem maradt az este szép emlék egyiknek sem, nem is telefonált a férfi
többet a Rézék lakására, de még az utcán is csak igen nehezen köszönt, ha összefutottak a
vasárnap délutáni korzózásban, vagy a budapesti Operett Színház vendégjátékakor, az amúgy
használaton kívüli városi színpadon.
De most mégis telefonált, aminek oka volt bizonyára, az okot, azt csak magának a
politikusnak akarta elmondani annak személyes jellege miatt, meg mert a hangját sem akarta
hallani a nőnek.
Így aztán Réz visszafordult, a falnak támaszkodva vánszorgott vissza a telefonhoz,
elfelejtette nyilván, hogy nem volt rajta kábel évek óta. De az asszony nem tette meg azt a
szívességet, hogy elé hozza, ő meg nem kérte.
– Itt vagyok, mondjad, aranyom! – lihegett bele a készülékbe, és a mellette álló
karosszékbe huppant. Olyan huppanással, mintha soha többé nem akart volna onnan felállni.
És persze nem is nagyon akart.
– Nagy a baj, Pali! Nagy a baj! Te, ezek bementek az irodádba. És ott volt a Nórika. – Nem
tudta folytatni, sírt, vagy csak úgy csinált, de nem tudta folytatni.
– Na! Aztán? Mondjad már!
– Aztán nem tudni, csak hogy a Nórikát ott találták véresen, az irodád összetörve, a
bútorok felborítva, amit lehetett, el is vittek, szóval, ilyet, te…
Réz Nórikáért aggódott a második legjobban, és – javára legyen mondva – a számítógép
meg a bútorok sorsa is csak egy kevéssel érdekelte jobban.
– És mit vittek el? – kérdezte, és mindjárt utána: – Nórika jól van?
– Nem, nincs jól. Halálán van. Én úgy látom, legalábbis. Ha lenne műszer, gyógyszer, ágy,
akkor se lenne egy könnyű eset, de, te, ezek még meg sem vizsgálták. Ott fekszik, alig mozog
a szája, de még nem látta orvos. A földön fekszik, érted, Pali? Egy pokrócon. Hát mivé lesz ez
a világ? Mondd meg nekem! Itt mindenki az orvosokat keresi, először azt mondták, hogy
értekezlet van, aztán hogy nagyvizit, de most már nem is mondanak semmit. Érted te ezt,
Pali? Semmit. Ha esetleg te kérdeznéd, a Réz Pál, mégiscsak, érted, lehet, hogy a te
nevedre…
– Én magam sem vagyok jól, magam sem vagyok jól. Oda indultam én is, a kórházba. Te,
és az irodára most ki vigyáz? Egyáltalán, hogy mit vittek el, lehet azt tudni?
– Palikám, ki tudja megmondani, szerinted? Nórika a kórházban, te ott, a szoba feldúlva,
tárva-nyitva. Ki tudja azt most? Tudnál valamit, Palikám, az isten áldjon meg, mégiscsak a
te… titkárnőd, meg hát, tudjuk, azért a sok év csak összekovácsolja az embereket…
– Értem, igen, persze, amit tudok…
– Az isten áldjon meg érte…
Réz letette a telefont. Általában, ha le akarta tenni, belekezdett egy mondatba, akkor
nyomta le, így a másik azt hihette, megszakadt valami okból, de most nem vesződött vele.
Letette, bumm.
– Menni kell, menni! – nyögte az asszony felé. – Most már kétszer annyira menni.
– Bajban van a Nórika?
– Én vagyok bajban, te hülye, ha elvitték a gépemet meg a lemezeimet. Minden ott van,
érted? Minden. Induljunk már!

Pontosan négy órakor kopogott a televízió Alelnöke az Elnök titkárnőjének ajtaján, de

hiába.
– Elment a Főnök. Mikor? Egy órája? – kezdte jellegzetes éneklő, ellenszenves hangján a
meglepően fiatal lány. Valahogy tekintélyesebb, érettebb asszony illett volna ebbe a komoly
irodába, valójában senki nem értette, miért őt választotta a Nagyember. De őt választotta, és
jól tette: hűségesebb ebet, rettegettebb házőrzőt nem is találhatott volna. Mintha az Olümposzi
istenek irodája előtt ülne, úgy viselkedett, és úgy is érezte magát, az épületben egyszerűen
csak „Rémnek” nevezték. Találóan.
– Mostanra beszéltük meg.
A lány nézett, és várta a folytatást, amit hallott ugyanis, azt nem tekintette értékelhető
információnak. „Mostanra beszéltétek meg? És? Ki nem szarja le? Elment, mert dolga volt.
Ha akarod, megvárod.” Ezt mondta a tekintete, de meg nem szólalt. Minek? Nem dolga
magyarázkodni.
– Igen, de nagyon fontos lett volna. Tudod, kért tőlem valamit... – Az Alelnök azon kapta
magát, hogy egyik lábáról a másikra áll, és zavartan magyarázkodik egy titkárnő előtt, aki
húsz évvel fiatalabb és két diplomával kevesebb nála. – Na, jó. Hát, akkor később…
Semmi válasz.
– Esetleg később. Csend.
– Szerinted mikor… várható?
– Nem tudom.
– Hát, akkor később… – Behúzta az ajtót, nagyot fújt, megállt egy pillanatra, és azt
kívánta, bárcsak ott lenne a közelben Péter…

Ki tudja, miért, de elcsendesedett az utca a hírre, hogy este a Vezér bejelenti a hatalom
átvételét a televízióban, egyben – figyelmen kívül hagyva az alkotmányt – azonnali
választásokat ír ki.
A tüntetők többsége hazament, levegőhöz jutottak az épületek, melyek még tartották
magukat. A Parlament, a Palota, a kormányzati negyed, néhány fontosabb hivatal.
Oly sokat nem várhattak az estétől a magyarok, mégis bíztak a változásban. Abban
nagyjából egyetértett mindenki, hogy rosszabb nem jöhet.
A közlekedés nem indult újra, a televíziók is inkább konzervműsorokat, filmeket, klipeket
sugároztak, a rádiók hírei pedig csak szőrmentén érintették az országban zajló eseményeket.
De a közszolgáltatások többsége üzemelt. Volt víz, fűtés, áram, aki idejekorán bespájzolt az
így vagy úgy kifosztott boltokból, nem kellett hogy hiányát lássa bárminek.
 Estére lehűlt a nappal megenyhült levegő, fagyott újra, váratlanul, már amennyire
váratlanul, hiszen akkoriban akkor volt az idő meglepő, ha nem volt meglepő.
Elcsitult az ország. Aki érezte magán a betegség első tüneteit, az is inkább otthon maradt, a
legutolsó híradásokból, az interneten működő kamerák képeiből világosan látszott, hogy nincs
értelme orvoshoz fordulni.
A gyógyszerek jórészt elfogytak, ahogy az orvosok és az ápolók is, csak a legelszántabbak
vagy a legmerészebbek maradtak a betegek mellett.
Senki nem tudta, mire megy ki ez az egész. Megnyugvás, beletörődés és temetés, vagy
véres háború lesz belőle, lecsitulnak a kedélyek, kezet fog cigány a magyarral, pesti a
vidékivel, öreg a fiatallal, kormány az emberekkel, vagy megy tovább minden, ahogy eddig
ment.
Mert a cigányok a magyarokat okolták, a magyarok a cigányokat, vidéken azt tartották,
hogy a pestiek főzték ki mindezt az egészet, egyék is hát meg. A pestiek szerint viszont éppen
vidékről jött a baj, az öregek a fiatalokban látták a hibát, akik mindent készen kaptak,
semmiért meg nem küzdöttek, a fiatalok viszont az időseket okolták, akik csak tehernek jók
az ország léghajóján. Miattuk süllyed, ha emelkedni akarunk, ki kell dobni őket.
A kormánnyal mindenki elégedetlen volt, legfőképpen maga a kormány. Ha beszélhetünk
még egyáltalán kormányról.
Az államelnök lapít, szövetségesével éppen saját kormánya ellen tör, a miniszterelnök
bezáratja saját minisztereit, és katonákkal készül.
Ez volna a kormány, melynek cselekednie kéne.

Viszonylag csend volt az államelnök palotája körül, amikor megérkezett a

pénzügyminiszter, ha nem is olyan hamar, mint azt az Elnök megjósolta.
Egyetlen nap alatt elvesztette a lányát, a munkáját és a méltóságát, ehhez képest fürgén és
látszólag ereje teljében lépett a Mahagóniterembe.
– Fogadja részvétemet! – lépett elé az Elnök, helyet mutatva a szófán. – Ha bármiben
segíthetek, tudom, ezek milyen nehéz percek, de higgye el, mi valamennyien azon
vagyunk… – Satöbbi, satöbbi.
Nemoda türelmesen kivárta, hiszen meghívásának, ittlétének oka teljességgel titokzatos
volt számára. Nyilvánvalóan nem azért hívták, hogy meghallgassák kondoleálást, és nem is az
ország ügyei foglalkoztatják az Elnököt.
De akkor mi?
Saját ügyei, persze, de mennyiben érinti ez őt, a megbukott, megalázott, megsemmisített
minisztert, aki már az íróasztalához sem tud hozzáférni, hiszen nem meri megközelíteni a
kormányzati negyedet. Nyilván felismernék. És ha felismernék, talán fel is koncolnák. A
Palotához is csak kerülő úton érkezett, így is rettegett, hogy szemet szúr a fekete autó. De
szerencséje volt.
– Nem húzom az idejét, tudom, sejtem, mennyi a tennivaló, meg hát ezek a válságos idők,
ugye. Rettenetes. Mi lett ebből az országból!
– Amit csináltunk belőle – válaszolta Nemoda, de az Elnök elengedte a füle mellett a
szemtelen megjegyzést.
Se megnevelni, se meggyőzni nem akarta a vendégét, lehetőségei szűkösek voltak, az
oroszok válaszára hiába várt, abból az ákombákomból, amit reggel az orosz követtől hallott,
csak annyi derült ki: fogalmuk sincs, ki mellé álljanak. Senki sem szeret a pirosra tenni, ha
feketén áll meg a kerék, és a kerék forgott még, lassulni sem látszott. Tohuvabohu. Így, meg
úgy. Vagy amúgy. Lehet eső, lehet sár. Lássuk meg. Ilyen mondatokat hallott. Sokra nem ment
vele. Úgyhogy Nemodával most egyetlen célja lehetett. Hozzá is látott.
– Szeretnék önnek megmutatni néhány fotót, dokumentumot, lejegyzett
telefonbeszélgetést. Nézze, rettenetes időket élünk, de nem szabad, hogy teljesen kivesszen
belőlünk az emberség. Ezért gondoltam, hogy joga van tudni. – Ezzel átadta a dossziét, a
miniszterelnök valódi bűneinek hamis dokumentumaival.

Csendben üldögéltek a konyhában. Az órákkal korábban elbocsátott híres nyomozó,

Kelemen Gábor és barátja, akinek arca még piros volt és harsogó az egész napos szaunától,
uszodától, kényeztetéstől, ki tudja, mitől.
– Még egyet? – kérdezte a rendőr – a néhai rendőr –, és kezébe vette a konyakos üveget.
– Mmm. Elég. Nem szeretem ezeket a buzis italokat – válaszolta a másik. Aztán
nevetett. – Jó, hogy nem már csokiflipet itatsz velem.
Nem szívtelenségből nevetett, inkább segíteni akart. De nem segített, és ez szomorúvá
tette. Nem volt kedve búnak ereszteni a fejét, szépnek, szerencsésnek, jó partinak tartotta
magát, szinte már irigyelte magát Kelementől…
Bár nemigen figyeltek a televízióra, azt hallották, hogy éppen egy orvost faggatnak a
gyógyszerről, hogy valóban létezik-e, hatásos-e, van-e.
Az orvos azt mondta, hogy nem tudja, nem látta, de a riporter csak nem hagyta békén. A
képernyő bal sarkában meg jobb sarkában is futott egy szám, ez lehetett a nagy ötlet, amivel a
konkurenciára rávernek: egyik a feltételezett betegek, másik a halottak folyamatosan
változó – növekvő – számát mutatta.
– Kell nekem ez a gyógyszer, érted, Gabi! Kell. Én nem megyek kórházba. Fúj, koszos
vécé, sok büdös ember…
– Hát, kórházba nem mész, az biztos. – Kelemen hangjában nem volt csipetnyi bosszúság
sem, olyannak szerette a fiút, amilyen, buta, rátarti, cukorfalat.
– Hát biztos is. De te se!
– Nem is!
Sokat ivott. Ha konyak is, ha buzis is, csak alkohol. Pörgött, forgott vele a szoba. Forgott
az asztal, forgott a szőnyeg, forogtak a falak. Aztán már a gyomra is forgott. Annak ellenére,
hogy rendőr volt, nem bírta az italt, és nem is nagyon szokta.
– Beszéljünk róla?
Meglepte a kérdés. Úgy érezte, hogy barátja mindent szeretne, csak éppen a bajában társ
lenni nem, inkább bosszankodik a melankóliában töltött percek miatt, mintsem együttérezne
vele.
– Csak ha akarsz.
– Ha te akarsz.
– Én szívesen.
– Jó – nagyot sóhajtott –, akkor gyerünk, ki vele. Miért rúgtak ki?
– Tudod, Lajos…
– A Lllajos?
– Nem. Lajos. A helyettesem.
– Ja. Lajos. Azt hittem már, a Lllajos. Kettőt masz, egyet rendőrködik. Jaj, ez édi. Néha
összekeveri, és megmasszírozza a gyanúsítottat, így mondjátok, ugye? Gyanúsított. Vagy
elkövető. Igaz? A Lllajos megmasszírozza az elkövetőket. Te, szabad ezt? Elkövetőt mászni?
Miért nem őt rúgták ki? – Fuldoklott a nevetéstől.
Kelemen arcán is átsuhant a mosoly, bár nem tudta eldönteni, hogy a fiú az ő kedvéért
hülyéskedik, vagy hülye. Mindegy, így is, úgy is szerette.
– Bocs. Szóval a La… – Nem tudta befejezni, annyira nevetett. De most már a rendőr is
vele, ennyi jókedv meg ennyi konyak csak ér valamit együtt.
– Na igen, folytasd, ne haragudj! A Lajos…
– A Lajos dumált.
– Dumált? És téged azért rúgtak ki, mert a Lajos dumált? És mit dumált? A Lajos. He?
– Szerinted mit dumált a Lajos, he?
 – Aha. És kinek dumált a Lajos, he? Csak nem a főnöködnek? He?
– De. A főnökömnek. Az ezredesnek.
– Azt nem tudom, mi az, hogy ezredes, de a főnököd az a kicsi kopasz ember, akit többször
is úgy mutattál be, hogy „ a Főnököm”. Az?
– Az.
– Mert az itt van.
– Hogy érted, hogy itt van?
– Hogy, hát hurkatolvaj.
– Az ezredes.
– Az. A te ezredesed.
– Honnan… – Honnan tudod: ezt kérdezte volna, megszegve viszonyuk legfontosabb
alapszabályát. Sose kérdezz a többire! Persze őt kérdezhette volna bárki, nem volt ideje másik
kapcsolatra, hajói belegondolt, erre sem, elegendő biztos nem, de a fiúnak… Lehetett. Ideje is,
kapcsolata is. Ezért hát nincs kérdés, és nincs baj. Ha fontos, úgyis kiderül, ha nem, jobb nem
tudni róla. Vagy legalábbis nem beszélni róla. De már késő.
– Megmondjam?
– Mit?
– Hogy honnan tudom.
– Tudod?
– Tudom.
– Akkor ne. Ne mondjad.
Töltött magának, de sejtette, hogy ezt már nem issza meg. Hirtelen sok lett. Nagyon sok.
Most forgott csak vele igazán a szoba. Mint buta filmekben a flashback, villantak az elmúlt
napok pillanatai. Az ardai sár. Az ardai bűz. Lajos. A kordon. A tévések. Barátja, Hernádi. A
vírus. A sorok a kórházaknál. Aztán megint az ardai sár. Arda. Arda. Mi van Ardán? Mi lehet
Ardán? Valamiért kirúgták. De ha nem azért, amit mondtak, akkor miért? Ugyanaz a furcsa
érzése támadt, mint előző nap a faluban. Amikor a kutyaugatást kereste. Valami hiányzik. Egy
láncszem.
Ahogy gondolkodott, egyre inkább érezte, tudta, mi van Ardán.
A megoldás.
 Február 22., hétfő este, éjjel
Ahogyan tegnap sem, tegnapelőtt sem és sohasem, az ardai cigánycsalád feje, Lázár
Vilmos most sem figyelt a feleségére.
– Vilmos, szakadjon rád az ég, mit csinálsz már? Nem volt elég? Meghalunk mind, nem
érted meg?
Neki kéne csöndben lenni? Neki kéne meghátrálni? Hát azt már nem. Sohasem. Alighogy
számot vetettek az eddigi áldozatokkal, károkkal, döntöttek is. Félreteszik a gyűlölségeket,
megbocsátják, amit évek, évtizedek óta nem tudtak, nem akartak megbocsátani egymásnak, és
egybehívják a helyi és a környékbéli családokat egyetlen nagy, mindent elsöprő, mindent
eldöntő támadásra.
Úgy képzelte, hogy először Ardán rendezik a számlát, aztán benéznek Várkonyba, rendet
tenni kissé.
Sorra érkeztek a családok, kinek mije volt, hatalmas Mercedesekkel, rozzant furgonokkal,
már vagy százan vártak kint a kertben. A faluban persze híre ment, hogy gyűlnek a cigányok,
gyűltek hát a magyarok is, de amikor kiderült, mekkora hatalmas nagy az ellenség, már csak
az maradt meg a faluban, akinek volt mit védeni. Barát, rokon egy se. Rendőrt hiába is vártak
volna. Sokan eltűntek, aki megmaradt, a kórházra vigyázott, vagy átállt fekete ruhásnak.
Levette az egyenruhát, és beöltözött csuklyába, atillába, leventesapkába.
Arda, az ardai magyarok magukra maradtak.
A cigánycsapat meg csak gyűlt, egymásnak mutogatták, ki mit hozott, ki kést, ki szamuráj
kardot, ki egyenesen valamiféle lőfegyvert. Puskát, pisztolyt, volt, aki előásott egy hajdani
Kalasnyikovot is. Jó az, jó volt mindig, jó is lesz mindig, mondta, mikor kérdezték róla.
Este nyolc volt már, amikor Lázár Vilmos kimászott a házából, és végignézett a seregén.
Valahogy bent nem érezte, de most megcsapta az orrát a rettenetes bűz, a rothadó
kutyatetemek szaga. Nagyot káromkodott, „hát senki nem kaparta el őket”, gondolta, de
összefüggést nem keresett a faluban egyre több embert ledöntő járvány és a dögök között.
Csak a szíve vitte, meg a szívében a gyűlölet. Elvesztette a testvérét az éjjel, és ha most
nem mutatja meg az erejét, még ennél is sokkal többet veszíthet. Hát megmutatja.
– Mindenki itt van-e?
– A Sámuelek nincsenek még, de mondták, hogy nem is nagyon gyünnek – válaszolja egy
reszelős hang a tömegből.
– Szarni rája – kiáltja valaki –, ha nem, nem.
– Indulhatunk-e? – kérdi Lázár, és végignéz az embereken. Eljöttek, meg kell hagyni,
eljöttek rendesen, lehetnek már vagy százötvenen, valahányan fegyverrel, dühösen, elszántan.
– Hát nem arra várunk? – jön a válasz, amire Lázár „dehogynem”-mel felel, aztán
elmondja a tervet.
– Először: betérünk Ardára. Ottan rendet rakunk, ahogy kell. Az érthető, ugye. De sok időt
ne veszítsünk, mert továbbállunk egyből Várkonyba. Ott a városháza az első…
Tovább nem jut, mert a hangját elsodorja a többiek hangja. Türelmetlenek, mennének,
tennék a rendet, nem kell a sok beszéd. Lázár érzi, hallja, „gyerünk rá”, kiáltja, és indul a
kocsihoz, kezében balta, az övében kés.

Annyi magányosan eltöltött perc, óra, nap, év után, annyi gyűlölettel, megvetéssel a
szívében, undorral a gyomrában, akár érezhetett volna megkönnyebbülést is. De nem érzett.
Aszódi Pál özvegye csak munkát, feladatot, sehonnan sehova vivő elfoglaltságot látott a
nagy büdös, koszos ember, a néhai ardai polgármester halálában. Szörnyű, kegyetlen,
méltatlan halálában. Nem sikerült a búcsú – haragban váltak el. Nem volt szándékában az
öregasszonynak, de mégiscsak kiprovokált egy „húzzá'-takarodjá”'-t, az volt az utolsó, amit az
ura szájából hallott. Ezt vitte magával a halála után, még ha messzire nem is vihette.
Hogy a súlyos sérülést, melyet a vállát szétroncsoló lövedék okozott, túlélhette volna-e,
nem kérdés már. Hogy milyen életet élt volna akkor? Mindegy. Hogy a haláltusát
meghosszabbíthatók volna-e? Bizonyosan, de ez se számít. Mert a kórházat elözönlő köhögő,
prüszkölő, lázas betegek úgyis nyilván megfertőzték, megbetegítették, meg is ölték volna, ha
meg nem ölte volna már korábban az ellátatlanság, a gyógyszerek és műszerek hiánya, meg a
gyorsan jött tüdőgyulladás. Nem egyedül ő halt meg aznap a kórházban, de ő halt meg
először, így a többieknél nagyobb figyelmet kapott. Ha orvost nem is, de papot, és főként nem
cipzáras zsákot, hanem ládát. Nézte, nézte az asszony, ahogy eltűnik a láda a
folyosókanyarban, sóhajtott, persze inkább csak megszokásból, aztán kezdte pakolni a férje
dolgait. Sok nem volt, csak ahogy kiszaladt otthonról, az órája, az apja meg a nagyapja órája,
meg a jeggyűrű, meg amit még behozott neki, találomra, nagy hirtelen. Banán, a szemüvege,
valami sportújság, azt találta a vonaton, baja nem volt, költségekbe nem szívesen verte volna
magát, ezért hát elhozta. A pizsama, amit ki se csomagolt, meg elpakolta a nagy sporttáskába
a kötését, meg a rejtvényújságot. Több nem volt.
Szétnézett a zsúfolt kórteremben, egyedüli látogató, nem is értette, hogy engedték be, miért
nem küldték el. De beengedték, nem küldték el.
Sötétedett. Mielőtt kilépett, még egyszer visszanézett, nem hagyott-e ott valamit, nézte a
nyögő, sóhajtozó, köhögő embereket, ahogy egymás hegyén-hátán várták a semmit, volt,
hogy ketten egy ágyban, persze jobb lett volna otthon, de elmenni már nem volt erejük.
Semmit se hagy itt. Semmi jót. A büdös ember itt marad, maradjon. Ő meg megy.
A kórház kijáratában állt a portás, és nagyban magyarázott. Vigyázzanak, ha mennek,
intette a többieket, odakint vadásznak azokra, akik a kórházból lépnek kifele. Elterjedt
ugyanis a városban, de lassan már az egész országban, hogy van gyógyszer a betegségre, csak
be kell kapni, és ripsz-ropsz meggyógyul tőle az ember. Csakhogy, így szólt a pletyka a portás
szerint, nem jut mindenkinek. Csak bizonyos emberek kapnak – alaposan megnyomta a
„bizonyost”, mint aki tudja, mit beszél –, tudják, a fejesek, meg ilyenek.
Több internetes újság már fő helyen cikkezett arról, hogy diplomaták
meg – tudják – diplomacák kapnak, meg a politika, vállalkozók, az orvosok meg egymásnak
adják. És nem is csak annyit, amennyi kéne, sokszoros adagot, ezért nem jut másnak.
– Na és aztán maga kapott? – kérdi valaki, egy kalapos ember, az ácsorgók közül, de a
portás nyomban visszautasítja, „nincs ő akkora nagy ember, hogy ilyesmibe bevegyék”. Így
szólt a válasza.
– Na, csak mert én se. Kapott itt valaki? – kérdi ugyanaz, s minthogy nem jelentkezik
senki, nekiugrik a kórház őrének. – Hát mert úgy mondja, mintha igaz lenne, meg mondja,
hogy vadásznak ránk…
Félbeszakítja a portás:
– Naná, hogy vadásznak. Menjen csak kifele, aztán lássa meg, keresik a gyógyszert, agyon
is verik, ha nem vigyáz.
– De nincsen ilyen, ne mondja már!
Többen lehurrogják a kalapost, attól, hogy ők nem tudják, még igaz lehet, sziszegi egy
asszony, a többiek helyeselnek, úgy van, attól még lehet. Sőt kezd már gyanús lenni a kalapos,
aki ennyire tagadja, annak vaj lehet a fején, az kiabál, akinek a háza ég…
Aszódiné nem várja meg, lesz-e már belül lincselés, a kijárat felé indul, kiváltva ezzel
némi tiszteletet, tagadhatatlanul.
A környező utcákon sok az ember, lézengenek, várakoznak, de tüntető tömeggé nem állnak
össze, többen is odalépnek, a gyógyszerről kérdezik, valaki még fel is ajánl neki egy levéllel:
„olcsó, asszonyom”, súgja a fülébe, „ilyen olcsón nem kap sehol, higgye meg nekem”,
„koszos cigány”, válaszolja az özvegy, és lépked tovább, ahogy csak bír, az állomás felé.
 De a vonat nem jár, az sincs, akitől megkérdezné, fog-e, meg az sincs, aki az újságosbódét
elzárná. Ott lifegnek csipeszeken a lapok, már ami megmaradt, mert a javát elhordták már. A
fekete-fehér lapokat főleg, valahogy azt gondolni, hogy a színes magazinoknál jobban
melegít. A büfében ég a villany, de a polcok üresek, már ahol vannak polcok, az ablakok
betörve, ki tudja, miért, az ajtón is bejöhet, akinek bent van dolga.
Márpedig ő hazamegy. Haza, Ardára.
El is indul. Ki a pályaudvarról, át az utcán, arra, amerre gondolja, hogy a faluja van. A
sarkon kisebb társaság, kezükben üvegek, üresek jórészt, róla beszélnek, ahogy elhalad
mellettük, és nem kedvesen. „Banya”, hallja, „zsidó”, meg ilyenek, hátranézni nem mer,
elsuhan mellette valami, aztán nagy csörömpöléssel földet ér, röhögés, káromkodás – amikor
hirtelen berántja valaki egy kapualjba, és becsapja mögötte a vasajtót. Alacsony férfi, az arca
csupa borosta, fejében kötött sapka, egészen a szeméig behúzva.
– Mi a szent szart csinál itt, néni? – kérdi, kinéz a kukucskálón, jönnek-e, de nem, csend
van.
– Megyek haza – mondja az özvegy, nincs a hangjában félelem, ez meglepi a kisembert.
– Haza? Ilyenkor? De miért nincs már otthon? Eh, mindegy. Nyanyák. Hova megy? Haza?
– Ardára.
– Aztán mivel megy Ardára? Mert vonat nincs. Látta. Busz nincs. Benzin sincs. He?
Mivel?
– Megyek, ahogy bírok. Megyek és kész.
– Pénze van? – kérdezi a kötött sapkás, és fagyott tenyerét leheli.
Az asszony gondolkodik. Amivel már el is mondta, hogy van, legfeljebb leütik, elveszik,
mit veszíthet már.
– Mér? Elvisz?
– Ha pénze van.
– Mennyi az a „van”?

Miközben ziháló, izzadt, félig eszméletlen kislánya kezét fogta a zsúfolt kórházban,
Hernádi azon gondolkodott, menynyivel jobban járt volna, ha együtt marad ezzel a gyönyörű
cigány lánnyal, aki csüngött volna rajta, ahogyan csak akarja, ellátta volna, szerette volna,
békén hagyta volna. Miért választotta Aidát? Az életet Aidával. Az unalmat Aidával.
Meggyőződése volt, hogy a felesége sosem csalta meg. Persze nyilván lett volna
kivel – egy ilyen mutatós nő –, lett volna mikor, és végképp lett volna miért. Mégsem csalta
meg.
Az ő koordináta-rendszerében ez maga volt a hülyeség. Persze lehetett volna tisztességnek
is nevezni, de nem volt ilyen szó a rendszerben.
Miért nem csalunk, ha nem csalunk? Nem lenne kedvünk hozzá? Dehogynem. Nem jön a
vágy? De, jön az. Nincs alkalmas hely, idő, partner? Nincs alkalom? Ha akarom, mind van.
Miért nem csal mégis, aki nem csal? Fél? A veszteségtől? Vagy éppen a nyereségtől? A
hazugságtól? Vagy a valóságtól? Miért nem csalta meg Aida soha? Rosszabb nem lett volna,
nem lehetett volna a házasságuk. Akkor miért?
Aidát érteni… Miért hívta éjszaka percenként, és miért nem hívja most? Órák óta!
Lilla felébredt. Összerázkódott, megnyalta cserepes száját, és – amennyire képes
volt – megszorította apja kezét.
– Apa?
– Itt vagyok.
– Szomjas vagyok.
Hernádi megemelte a gyerek madárfejét, és egy korty vizet öntött a szájába. Homloka újra
forró volt, vizes borogatás kellene, priznic, de nincs, aki hozzon.
A kórteremben sírtak, jajgattak a gyerekek, és percek óta nem jött senki, Hófehérke is
eltűnt valahol.
– Anya hol van?
– Nem tudom, kislányom. Tudod, ő nem jöhet be.
Bár rezzenetlen hangon mondta, egyáltalán nem volt biztos benne, hogy ha Aida próbálta
volna, az utóbbi órákban nem jutott volna be. Többeket is látott a folyosón járkálni,
civilruhában, akadt, aki fennhangon a gyerekét kereste. Persze csak tippelhetett, de úgy
tippelt, hogy a kórházat már nem őrzi senki. A gyerekek szülei, ha nem jönnek, önszántukból
nem jönnek.
De Aida mindezt nem tudta volna? Lehet, hogy Marcival van baj? Vagy olyan a helyzet
odakint, hogy nem mer kilépni az utcára? Arra, hogy az asszonynak is lehet baja, nem
gondolt, valahogy eszébe se jutott.
– Akkor felhívjuk? – lehelte a kislány, alig hallhatóan.
– Megpróbálhatjuk, igazad van.
De nem működött a telefon. Összeomlott volna a hálózat?
Hernádit egyre jobban izgatta, mi lehet az utcán, de a folyosón a televízió klipeket adott.
Egyik kezével elengedte a lányát, és mobil kommunikátorán híreket keresett, amikor
megcsörrent az imént még halott telefon. Kijelzőjén „A” betű, annyit tesz, Aida. Szép emlék a
múltból: amikor még fontos volt, nehogy valaki meglássa a felesége nevét a kijelzőn. A
feleségéét, aki a szeretők tudomása szerint gyakorlatilag már nem is létezett, akivel csak azért
maradt együtt, mert az asszony beteg, orvos kezeli, pszichológus, pszichiáter, bármi, meg
ugye a pici gyerekek, őket végképp nem hagyhatja egy ilyen beteg nővel. Szóval van is, meg
nincs is, de valójában persze nincs, csak a forma, így, így, így.
A nők hitték, mert hinni akarták, ha kellett nekik a híres főorvos, járt hozzá mese is.
Önfeláldozásról, akaraterőről, lemondásról, romantikus férfiasságról. Már aki igényelte. Mert
csak annak mesélt Hernádi, akinek mese kellett. És annak se sokat.
Villogott az ,A”, és – meglepte őt magát is – valami furcsát érzett hirtelen, örömöt,
megkönnyebbülést, hasonlót. De nem Aida volt.
Hanem Marci.
– Apa! – zokogott a telefonban. – Baj van, apa, baj van! Anya…
– Mi van, fiam, értelmesen mondd!
– Anya rosszul van. Nem is válaszol, Apa, hol vagy? Gyere!
Különösképpen nem lepődött meg, hogy bár az elmúlt huszonnégy órában mindent
elveszített, ami az élete volt évtizedeken át, mégsem érez igazi veszteséget. Tudta, átlátta a
veszélyeket, a lehetőségeket, de nem borította el érzés, sem pánik, sem szomorúság, sem
félelem.
Tette, amit kellett, amit jónak látott, amit a pillanat hozott, igazi súlya mégsem volt sem a
betegségnek, sem az életveszélynek. De most. Mintha egy zongora zuhant volna emelet
magasból a fejére, a tüdejére. Aida beteg, a fia egyedül, a város talán lángokban, ő pedig ül
egy zsúfolt kórházban, halálosan beteg gyerekek közt, és lehet, hogy ő az épületben az
egyetlen orvos.
Ez valahogy túl volt mindenen, amit az élet – büntetésként – őrizhetett neki, túl volt
minden tervezhetőn és elképzelhetőn. Ez túl volt mindenen.
– Marci – szólt a készülékbe annyi nyugalommal a hangjában, amennyire csak képes
volt –, Marci. Maradj nyugodtan! Érted? Maradj otthon! Megyek érted!

Miközben újonnan szerzett hatalmas fekete autójában az Állami Rádió és Televízió

épületegyüttese felé hajtott, a nemzetiszocialisták, fasiszták, nyilas hagyományőrzők,
hungaristák tarka világát egységesítő, őket egyetlen szervezetbe építő, szépreményű
fiatalember, aki magát már nem egyszerűen „Vezérnek”, hanem egész Magyarország
Vezérének neveztette, azon gondolkodott, hogy vajon legyőzte vagy csak szem elől tévesztette
az ellenségeit.
Mert nem csengett a telefonja órák óta, hajói belegondolt, a merénylet óta sem így, sem
máshogyan nem kapott utasítást a tartóitól.
Győzött volna? A rohadék rendőrök, állambiztonságiak, politikusok egyszerűen
elmenekültek volna? Szerette volna ezt hinni, és egyre inkább hitte is, de valahogy túl szép ez
az egész. Márpedig ha egy mese túl szép, hogy igaz legyen, akkor nem is igaz. Szaga, mint a
szarnak, színe, mint a szarnak: akkor az szar. Akárhogy is.
Agresszivitását a bizonytalanság percről percre növelte, többször is elővette övéből a
rendőrség által rendszeresített apró automata fegyvert, egy pisztoly és egy géppisztoly
keverékét. Játszott vele, társaira fogta, aztán visszatette a zsebébe. Robbanásközeli állapotban
volt, amikor az autó fékezett a tévé udvarán.
A társaság elnöke várta, meg az alelnök, meg több igazgató, néhány képernyőről ismert
arcot is felfedezni vélt a fogadóbizottságban. Nem várta meg, hogy bárki kinyissa az ajtót,
lendületesen kinyitotta maga, és a díszkőre lépett.
A felé induló televíziós vezetőkre még kézfogástávolságon kívül ráförmedt.
– Ne is próbálkozzanak! A nemzet ellenségeivel nem fogok kezet. – Dörgött a hangja, a
tévések pedig rémülten, dermedten álltak, amikor a Vezér és kísérete nagy lendülettel elindult
a gépkocsipihenő irányába.
– Legyen szabad – iramodott utána csámpás lábain a tévé és rádió elnöke –, legyen szabad,
nem arra, ö… ö… ö, Vezér. Úr. Itt, erre vannak a. Stúdiók. Meg kis csekélységgel is
készültünk. Pogi, ilyenek. Hát nagy lakomát, ilyen nehéz időkben…
A Vezér útba irányittatta magát, aztán csizmáját erősen a földhöz csapkodva elindult a
főépület felé. Érezte, hogy túljátssza a szerepét, de már benne volt, végig kellett csinálnia.
– Hol a stúdió? – kérdezte hűvösen, de az eddigieknél kevésbé ellenségesen.
– Ott, arra – lépett elő az alelnök, kivillantva gallérja alól a nemzetiszín csillagot, a Front
jelképét.
A Vezér azonban nem reagált a gesztusra, tudta jól, hogy egy napja ott még egészen másik
jelvény villoghatott.
Az már jobban meglepte, hogy a félig kisminkelten, kendővel az álla alatt elé érkező ismert
tévésztár fekete egyenruhát viselt, és – festés közben is – a Front csákóját. Csak egyetlen
percre merült fel benne, hogy tréfát űznek vele, de csak egyetlen percre, utána feltalálta
magát.
– Kitartás! – visította a nagy sztár, még a lakkcipős bokáját is összecsapta, mint egy
Mikszáth-hősbe oltott, cserkészsipkás Darányi Pál.
– Szebb jövőt magának! – hangzott a válasz, bár a Vezér mindent kívánt ennek a ripacsnak,
csak szép jövőt nem. Vagy bármilyet. – Mehetünk? – kérdezte, némi zavart okozva, hiszen a
televízió egyes csatornáján még futott a zenés műsor, de a többin is ment valami: este tízre
ígérték a nézőknek Magyarország megmentőjét, de addig még volt fél óra.
Szólni senki nem mert, így az elnök volt kénytelen megtörni az egyre kínosabb csendet.
– Vezérem, még fél órácska, fél óra. Igen.
– Mi fél óra? – kérdezett vissza Hangya. – Itt vagyunk, nem? Kezdődhet a műsor! Vagy
nem?
– Jaj, dehogynem – hadarta az elnök –, máris intézkedem, Karcsikám intézkedjél, nagyon
gyorsan!
A televízió és a rádió irányítótermeiben a legnagyobb pánikot okozta az utasítás: le kell
keverni az összes adást, és bekapcsolni a hármas stúdiót, adásba, most.
A turnusvezető, aki felelt az összes csatorna biztonságáért, a haját tépte. Azt ordította, hogy
ez számítógép, nem szalagos magnó, nem úgy van, hogy egyszerűen csak lekeverem, de a
vezetők visszaüvöltöttek, márpedig lekevered, most azonnal!
Az alelnök felajánlotta, hogy ő maga húzza ki a dugókat a konnektorból, ha nem történik
valami. Egy technikust, aki útban volt, talán még fel is löktek, bár lehet, hogy magától esett el
a nagy tumultusban, mindenesetre addig-addig ügyeskedtek, míg elsötétült és elhallgatott
valamennyi állami televíziós és rádiócsatorna.
És úgy is maradtak feketén, míg végre fel nem tűnt a hármas stúdió képe, aztán a
díszletben helyet foglaló egyenruhás műsorvezető, meg a Vezér savanyú ábrázata.
Éppen olyan volt ez az öt perc, mintha elfoglalták volna az épületet, kisebb harcok árán,
ami végül is igaz volt, még ha ezek a harcok nagyon is kicsik voltak, és nem is azok vívták,
akikről gondolná az ember.
A Vezér mindenesetre túltett önmagán.
Hangya és kíséretének többi tagja egyaránt örült, bár meg is lepődött egyben, ahogy
elvesztett minden kontrollt a kamerák előtt, és közvetlenül a bűnösök megbüntetésére
szólította fel híveit.
– Bosszuljuk meg az elmúlt órák, az elmúlt napok, az elmúlt évek bűneit, állítsuk meg az
életünkre törő cigányhordákat! Vessünk el mindent, ami a hazug pártokrácia része volt!
Ellenségünk mindenki, aki a magyarság megsemmisítésére törő dőzskapitalizmus Nyugat
által pénzelt kiszolgálója! Ragadjatok fegyvert, magyar testvéreim, vegyük át a hatalmat még
ma? – üvöltötte, miközben a riadt szemű tévés muki buzgón bólogatott hozzá. – Fejezzük be,
amit elkezdtünk, mutassuk meg a világnak, hogy Magyarország a magyaroké!
A televízió irányítóhelyiségében csend volt. A folyosókon és a szobákban is. Csend volt a
sminkteremben, az előcsarnokban, a portán. Csend volt egész Budapesten. Csendben figyelt
Magyarország.
Nézték a tévében az őrjöngő múltat, az őrjöngő jövőt. Élezték a késeket, csomózták a
kötelet. Akinek féltenivalója volt, félt a Vezér szavaitól. Akinek nem volt – és ők voltak
többen –, megörült neki.
Eljött hát az idő. A bosszú ideje. Bosszú a vacak óvodai kosztért, a pikkelő tanárokért, a
szoba-konyháért, a szemét munkáért, vagy a szemét munkanélküliségért. Eljött az idő, most
mi jövünk, az összeesküvés áldozatai, a hazugságok áldozatai, az örök áldozatok.
Szörnyű volt az éjjel Magyarországon.

Hajnal soha nem látott még teljesebb összhangot viselkedés, viselet és viselője között, mint
az orosz mágnás, Petrov esetében. Méretre igazíttatott angol öltönye, háromezer dolláros
Sandro Ciotti-cipője, kubai szivarja, tökéletes modora, tökéletes angol és tökéletes magyar
nyelvtudása nemcsak tiszteletet érdemelt, de egyben ki is jelölte a helyét, ahogyan
tárgyalópartnere helyét is.
Bár Petrov esetében balgaság partnerről beszélni.
Voltak, akik hasznosak lehettek számára, voltak, akik nem. Akit tudott, használt, akit nem,
azt nem is engedte a színe elé. Bár nyilván testőrök kísérték, Hajnal soha nem látott egyet
sem. Mint egy kifogástalan arisztokrata, úgy járt a világban, de csak mint egy szellem, úgy
volt látható.
Hajnal most kért először találkozót tőle. És kapott is. Egy Pozsony környéki villa címét, de
a villából azonnal átvitték egy közeli erdészházba. Ott várta az orosz, de nem jött ki elé.
Hajnal tudta, több dolgot jelenthet ez, kis semmibevevés a nagy semmibevevés előtt, vagy
kis lekezelés a nagy segítség előtt. Hogy mik Petrov érdekei, az Hajnal előtt mindig rejtve
maradt, és arról sem volt meggyőződve, vajon nem maradnak-e rejtve maga Petrov előtt is.
Mert – öltöny ide, szivar oda – mégiscsak cseléd volt maga is, jól fizetett, magasan képzett,
nagy hatalmú cseléd. Az urak nem ezen a pályán játszanak. Ez itt edzőmeccs a salakoson, ők a
megvilágított műfüvesen rúgják a bőrt. Petrov itt király, góllövő center, megfellebbezhetetlen
csapatkapitány, ott legfeljebb a padon ül, meg a labdás zsákot cipeli.
A házba lépő magyart az első meglepetés akkor érte, amikor meglátta, hogy a nappaliban
nemhogy testőrök, de egyenruhás katonák állnak, orosz tengerészgyalogosok, automata
fegyverekkel.
A második, amikor egyikük odalépett elé, szétrúgta a lábát, és a falhoz lökte.
– Minut! – mondta, és lapáttenyerét Hajnal vállára ejtette.
– Motoz – tette hozzá, és végigsimította egészen a bokájáig. Erre nem számított a
sokszoros milliárdos magyar. Nem is ellenkezett, hiába is ellenkezett volna.
– Megy! – lökte oda a katona, mintha terroristával beszélne.
– Paraszt! – csúszott ki Hajnal száján, de a reakció elmaradt.
– Itt – mutatott a katona egy ajtóra, de nem lépett közelebb, és nem nyitotta ki.
Hajnal maradék büszkeségével végigmérte a hatalmas katonát, eltartott egy darabig, majd
színpadias mozdulattal, kopogás nélkül benyitott az ajtón. De Petrov nem volt bent.
– Üli! – szólt az orosz, és kiment.
– Talán ül – vágott vissza Hajnal a csukott ajtónak, mintha minden ruszki kommandósnak
tudnia kellene magyarul, és nem ült le. Ez volt az ő lázadása.
Ám mielőtt körbenézhetett volna, nyílt egy oldalajtó, és belépett rajta az orosz mágnás.
– Tamás! Udvozolek! Jol utaztál? Ném haragszol, hogy kértelek idé? Szlovákia?
– Dehogy, örülök, hogy tudunk beszélni, gondolom, értesültél a magyarországi
helyzetről…
– Jáj, ti magyarok, mindig csák á báj veletek, kelet volna maradni Oroszország, ném lene
semi báj… Jó-jó, csák vicelte. Szivar? Konyák?
Az apró helyiség pillanatok alatt megtelt füsttel, de nem nyitottak ablakot.
Ha Petrovról volt szó, meglepőnek botorság lett volna nevezni bármit. Körülötte
megtörténhetett a legnagyobb képtelenség is, ugyanakkor elmaradhatott a legbiztosabb
várakozás. „Nyáron havazhat, télen napozhat”, ez volt a kedvenc mondása, most is ezt
használta, amikor Hajnal megköszönte, hogy első szóra fogadta.
– Nálam, Tamás, hitéléd ván. Ámenyi ákársz, hitéléd.
– Köszönöm, Pjotr Ivanovics! Igazán köszönöm! Jó tudni, hogy ilyen nehéz időkben is van
egy barát, aki segít.
– Én segit. Igén. Eben biztos léhét. Hogy ségit. És pontosán miben ségit?
Hajnal megpróbálta felvázolni a magyarországi helyzetet, Petrov figyelmesen hallgatta,
egyszer sem kérdezett közbe. Hajnal tudta, hogy nem a valóságra kíváncsi – azt nálánál
sokkal jobban ismeri –, hanem arra, hogyan adja elő ő. Az ő verziójára. Az ő fontossági
sorrendjére. Arra, hogy mit hagy ki. Hogy kit hagy ki.
Viszont ha figyel, azt jelenti, kíváncsi. Ha kíváncsi, még nem döntött. Vagyis van esély.
Vagy ellenkezőleg: régen elhatározta magát, és most éppen félrevezeti a magyart. Vagy
megpróbálja félrevezetni. Vagy éppen azzal próbálja félrevezetni, hogy úgy tesz, mintha
megpróbálná félrevezetni. Áh. Reménytelen. Úgysem tud eligazodni rajta.
A leginkább arra volt kíváncsi, mire készül Vass, hol áll a parlament, hol áll a katonaság,
egyáltalán van-e még katonaság… Szemével, bólintásaival irányította Hajnalt, aki persze
próbálta kitalálni, mit akar hallani az orosz, és mit nem…
Tizenöt perc. Ennyit kapott. Egyetlen perccel sem többet. Amikor letelt, Petrov felállt a
karosszékből, a hamutartóba ejtette égő szivarját, és ölelésre tárta a karját.
– Barátom. Köszönöm. Volt ez fontos találkozás, fontos tudás, nekem, köszönöm. Barátság
minálunk oroszoknál fontosabb mindennél. Én állok ki barátaimért. Menjél most háza, Tamás,
jo utát és jelentkezem, ahogy léhét. Köszönöm, még egyszer.
Nem erre számított, de hogy jobbra vagy rosszabbra, azt igazán nem tudta volna
megmondani. Az világos volt, hogy Petrov hadiösvényre lépett, de hogy ki ellen ásta ki a
csatabárdot, azt nem tudta, és nem is tudta meg soha.
Mert néhány perccel azután, hogy a kocsiból felhívta az Elnök többszörösen védett, ennek
ellenére több oldalról is lehallgatott vonalát, hogy beszámoljon a fejleményekről, békés erdei
favágók egy csoportja lecsapott az erdészházra, és kézigránátokkal, automata fegyverekkel
tűzbe borította és lerombolta. Akit pedig ott talált, azt megölte.
Így esett, hogy a magyar milliárdos és a magyar államelnök elvesztette legnagyobb
támogatóját, vagy legnagyobb ellenségét, és hogy végül is melyiket, arra még következtetni
sem tudtak soha, sem akkor, sem később.
Akárhogyan is, magukra maradtak.

Amikor a korábban Ardán rendet tevő Kollát hadnagy újra megérkezett a faluba, már úgy
érezte, lépni sem tud. Vaskos lábai remegtek, két karján egy-egy mázsa súly, feje
üvegburában. Távoli volt a világ, szikrázóak a fények, valószerűtlenek a hangok.
Egyedül jött, a többi rendőr lelépett, vagy a katonai laktanyába szorult, Várkonyon
dühöngtek a fekete dzsekisek. Úgy érezte mégis, hogy az értesítésre: cigányok vonulnak a
központ felé, csak menni kell, azért volnánk rendőrök, nem igaz?
Útközben lett rosszul, de olyan nagyon, hogy többször is majdnem árokba kormányozta a
szolgálati autót, pedig Várkonytól Arda csak harminc kilométer. Ha tudta volna, hogy ilyen
nehéz lesz, nem indul útnak. De ha tudta volna, hogy ilyen nehéz tud lenni, akkor talán meg
se születik.
Támolygott, ahogy kiszállt. Vaksin pislogott, erőltette a szemét, rázta a hideg, abroncs
szorította a fejét, köhögött, de úgy, hogy összegörnyedt, felegyenesedett, újra köhögött.
Nem akart vége lenni. Komolyan eszébe jutott, hogy itt hal meg, aztán valamivel jobban
lett. Elindult a cigánysornak, de meg kellett állnia, mert hirtelen elment a közvilágítás, sötétbe
borult a falu.
– Mi az isten – hőkölt hátra –, csak ez hiányzott.
A sötétben mintha felerősödtek volna a hangok, vagy csak ő figyelt kevésbé magára,
mindenesetre zaj csak a háta mögül, a központ irányából hallatszott. A cigánysor felől semmi.
De az is valami távoli zörgés, csörgés volt, alig hallható, kivehetetlen. Most merre?
Azt tudta, hogy kocsiba nem ül, amíg jobban nem lesz. De itt se maradhat, a hidegben, az
ardaiak meg igen jó emléket nem őrizhetnek róla. Akkor hova?
Várt. Maradék ereje is kifutott a lábából, leült az útpadkára, vagy amit annak hitt,
rettenetes bűz csapta meg az orrát. Rothadás bűze, rothadó dög bűze. Szinte négykézláb
vonszolta magát a központ felé, ahonnan egyre élesebben hallotta a hangokat. Motorzúgást
eleinte, aztán kiáltozást, távoli, furcsa pukkanást, nem elég hangosat, hogy lövés legyen, de
valahogyan mégiscsak pukkanást.
Minden erejét összeszedte, és elindult. Köhögött, a szája megtelt a vér ízével. El kell jutnia
a faluba. Lassan lépdelt, próbálta követni az utat, de nem volt könnyű a teljes sötétségben.
Ahogyan maga elé bámult, egyszer csak látta, hogy jófelé megy. Látta az utat, látta az út
szélét, még a csíkokat is kivehette valahogy.
Talán a hold jött fel, gondolta, de nem, közelebb volt az, ami világított, egészen közel,
most már látta jól, ahogyan lángra kap előtte a ház, földszintes ház, emeletes lángok.
A tűz megvilágította minden irányban az alföldi tájat, a végtelen, terméketlen mezőket, a
távoli, elhagyatott tanyák roskadozó, düledező falait, a halott világítás lámpaoszlopait, az
egész pusztuló, haszontalan vidéket. A tűz élesen megvilágította a sok gyűlöletet, a sok
sérelmet, az egész lehetetlen, pusztulásra ítélt világot.
A rendőr gyomrát fogva, lábát húzva nézett fel, nézte a tüzet. Úgy van, gondolta,
gyújtsátok csak fel, gyújtsátok fel egymást is, koncoljon fel mindenki mindenkit!
Nézte a tüzet, roggyant, erőtlen lábakkal, és nem tudta, hogy ez történik pontosan.
Porig égetik a falut, és egymást koncolják fel az ardaiak, éppen csak mert így jó, csak mert
éppen ez tetszik nekik.
Ki bosszúból, ki gyűlöletből, ki puszta mókából. Van, aki csak azért, mert mások is, van,
aki azért, mert jobb dolga nincsen.
„Öljétek meg egymást mind!”, gondolta a rendőr, és vonszolta magát a tűz felé, véres
nyomot hagyva maga után a megvilágított, göröngyös falusi úton.

Az Antenna4 alelnökének mobil kommunikátora éppen abban a pillanatban jelezte, hogy

videoüzenete érkezett, amikor a szobájába lépett. Az Elnök távozását nem tudta mire vélni.
Persze, belefér, megtáncoltatni, aztán ott felejteni riadtan, megalázva, elgyengülve, mint
egy darab kifacsart felmosórongyot a sarokban takarítás után.
Jó lesz az még valamire, operabálba már nem megyünk benne, talán a homokozóba se
vesszük fel, amikor a gyereket visszük a játszótérre, de rongynak jó lesz. Törlőnek,
felmosónak, ládát bélelni, aztán szemetest. Erre gondolt, és így is érezte magát.
De valahogy az Elnök… nem, az Elnök nem ilyen. Vagy akkora lenne a bűne, hogy ezt
érdemli éppen? De mit követett el? Összerázkódott.
Hát ez ő? Egy rettegő, reszkető gyomorbajos? Egy alkalmazott? Egy magyar? Egy tévés?
Talán már: egy Péter?
Elmosolyodott. Magán, a helyzeten, a jövőjén. Kinyitotta az üzenetet, csendben, a félfának
támaszkodva lejátszotta, aztán behúzta maga mögött az ajtót, az íróasztala mögé ült,
megropogtatta a karjait, a vállát, megmasszírozta a homlokát, kilépett vadonatúj Sandro
Ciotti-cipőjéből, és – mint egy szabadnapos amerikai katona – lábát az asztalra téve rágyújtott
egy szivarra.
– Semmi, semmi! – szólt bele a telefonba. – Minden rendben – válaszolta az
aggodalmaskodó biztonsági embernek, amikor az – látva a füstjelző villogását – a helyzetről
kérdezte.
Eldobta a szivart, csendben nézte, ahogyan vékonyodik a füstcsík.
A konkurens televízió éppen a járvánnyal, a betegek számával foglalkozott, nem hallotta,
mit beszélnek, de látta a két sarokban a két számot, bosszantotta, miért nem a mieinknek jutott
az eszébe…
Újra a kommunikátor után nyúlt, pillanatig hezitált, aztán újra lejátszotta.
A nemzetközi cég elnöke volt. Egyszer látta életében, apró, jellegtelen, jelentéktelen
ember, zakó, garbó, farmer a sok Armani-, Cerutti-öltöny között, rövid, ősz haj, majdnem
kopasz, sápadt, rózsaszín szeplős bőr, egyenes és átlátszó, mint egy iskolai vonalzó, mintha
még a centik is be lennének rovátkázva rajta.
Azt gondolja, amit kell. Amit gondol, azt mondja. Amit mond, az van. A világot
problémáknak és megoldásoknak látja, hite, meggyőződése szerint minden problémához járul
egy, olykor több optimális megoldás, csak meg kell találni.
Hát itt a probléma. És már itt is a megoldás. Kevés szóval. Éppen annyival, amennyi kell.
Megnézte másodszor is. Aztán harmadszor. De akkor már együtt mozgott a szája a
kétdimenziós emberével.

„Kedves Barátom!
Sajnálatos tényt kell közölnöm önnel, mely minden fájdalmas hatásával együtt is új
lehetőségeket teremt vállalatunk számára. A televízió elnöke sajnálatos megbetegedése
folytán meghatározatlan ideig nem tudja ellátni a feladatát. Együttérzünk vele a bajban.
Mindazonáltal felkérem önt, hogy azonnali hatállyal vegye át az elnöki feladatokat. És a
szükséges lépéseket tegye meg. Hogy ezt a súlyos globális és még sokkal súlyosabb magyar
válságot vállalatunk ne csak túlélje, de megerősödve kerüljön ki belőle. Mert tudjuk: minden
krízis egy lehetőség. Várom válaszát. Hogy vállalja-e a feladatot.”
Megnézte negyedszer is. Vállalja-e… Azt kérdi, vállalja-e.
Naná. Majd nem. Még szép, hogy vállalja.
Elaludt a szivar.

– Órák kérdése, és ott vagyunk – kedélyeskedett a Hummer sofőrje, de a hátul ülő tiszteket
nem derítették fel a tréfapetárdák.
Pedig az őrmester mindent bevetett. Valahol a Lánchíd környékén még zsidóvicceket is
mesélt, pedig utasai a legkevésbé sem bátorították.
Négyen ültek a katonai járműben, Tímár alezredes, az afganisztáni misszió parancsnoka,
heves vérű helyettese, Marjai főhadnagy, és a tiszt, aki feladatul kapta, hogy kalauzolja el őket
az egységekhez. Na meg a sofőr.
Tímár és Marjai több kérdést is feltettek induláskor, de választ nem kaptak, ezért csend volt
az autóban. Eltekintve az őrmester fárasztó locsogásától.
Amikor elhagyták a Budapest táblát, Marjai újra megkérdezte, hogy hova mennek.
– Fehérvárra – hangzott a válasz, mintha parancsba kapta volna a tiszt, hogy csak akkor
közölheti velük az úti célt, ha elhagyták a forrongó fővárost, ami valóban polgárháború képét
mutatta. Bár nem volt világos, hogy ki harcol ki ellen.
Égő autók között vezetett az útjuk, de azt senki sem tudta volna megmondani, melyiket
miért gyújtották fel. Több kereszteződésben barikádokat emeltek, persze bajban lettek volna,
ha valaki megkérdezi: ki ellen védenek mit?
Sok üzletet kifosztottak. Ez legalább érthető. De most már elkezdték a bankok,
középületek ablakait is betörni, és bejutni. Ki tudja, mit kerestek.
A város határában égett egy benzinkút épülete, az autók, amennyire tudtak, az út ellenkező
oldalára húzódtak. Na, nem mintha olyan sok autó indult volna kifelé a városból. Vagy jött
volna befelé. Aki tudott, takarékoskodott a benzinnel, amihez már egyáltalán nem lehetett
hozzájutni.
– Aztán Fehérvárra miért? – kérdezte Marjai, de válasz nem érkezett, úgy látszik, csak
ennyit mondhatott a tiszt, egy szóval sem többet.
Rejtélyes volt, ahogy rejtélyes volt minden, mióta hazaérkeztek. Úgy voltak vele lassan,
mint egy sivatagi ellenőrző misszióval: túlélni, hazamenni. Ilyenkor sok kérdés nincs. Múlik
az idő, és élek. Egy perc, egy óra, és még mindig élek. Begördül a konvoj a
táborba – túléltem!
Hát ennek is vége lesz egyszer, és – gondolták – történhet bármi, belehalhat akárki, ők élni
fognak. Mert itt nincsenek győztesek, csak túlélők.
Ez lett Magyarország. Kabul. Csak a szürke por nélkül.
A tiszt az órájára nézett, és – csoda történt – megeredt a nyelve.
– Uraim! Perceken belül megérkezünk. A fehérvári lövészlaktanya a cél. Ott már várja
önöket a további parancs. Én elbúcsúzom.
„Ez egy robot”, gondolta Tímár. Valami új, haditechnikai fejlesztés, amiről még soha nem
hallottam. Ilyen ember nincs.
Az egyenesen maga elé meredő tisztre pillantott, aki hirtelen elmosolyodott. „Sok
szerencsét!” – ez volt a mosolyban, de hogy gúnnyal-e, vagy őszintén, ehhez kevés volt a
Tímárban amúgy sem túltengő pszichológiai érzék.
Nem viszonozta a gesztust, hanem megköszönte a fuvart, a sofőrnek külön a remek
vicceket, és ahogy bekanyarodtak a laktanyába, meg sem álltak még jóformán, kinyitotta az
ajtót.
– Alezredes úr! – vágta magát vigyázzba az egyszemélyes fogadóbizottság. – Kérek
engedélyt bemutatkozni!
– Rendben, rendben, pihenj! – sóhajtotta Tímár, akit bosszantott a jófiús viselkedés.
Valahogy nem érezte helyénvalónak.
– Alezredes úr! Kérek engedélyt önnek személyesen átadni! A vezérkar parancsát!
– Jól van, adja, de lazítson már, hol van?
– Csak személyesen, alezredes úr! Szóbeli a parancs!
Na, ezen se lepődött már meg a két afganisztáni harcos, az elmúlt órák után már szinte
logikusnak tűnt.
 – Na, mondja akkor!
– Értettem, alezredes úr! A parancs szerint mérje fel az állományt, és lehetőleg tizenkét
órán belül helyezze harckészültségbe! Aztán várjon az újabb parancsra!
– Ennyi?
– Ennyi.
– Köszönöm, katona. Elmehet!
– Kérek engedélyt maradni, uram! A parancs szerint ön mellett maradok, és teszem, amint
mond, uram.
– Értem. Sorakoztassa fel az állományt!
– Most?
– Gondja van vele? Szundikálnak?
– Nem, úgy értem, az egészet?
– Miért, nem tud kétszáz katonát felsorakoztatni? Vagy hányat. Hányan vannak?
– Alezredes úr! Kérem, tekintsen bele a papírokba, szívesen megmutatom az irodáját…
Beszélt tovább is, de a közeli repülőtérre leszállni készülő Jumbo elnyomta a hangját.
Önkéntelenül a zaj irányába fordultak, de a sötétség és a fák miatt nem láttak semmit.
– Mi ez? – kérdezte az alezredes, aki nem akarta elárulni teljes tájékozatlanságát, holott
minden hangjával elárulta.
– Menjünk az irodába! Mindent elmondok közben, alezredes úr. Ez egy amerikai
csapatszállító gép volt, alezredes úr.
– Hagyja már ezt az alezredesezést, nagyon kérem! Tudod mit? Szervusz. És mostantól
Sándor. Rendben van?
– Rendben, okés! – engedett ki a tiszt. – Nekem jó. Sanyi. Tímár nem oktatta ki a fiút a
Sándor és a Sanyi közti különbségről, más gondja volt.
– Szóval mi ez, mondd?
– Ez egy amerikai csapatszállító gép.
– És mit csinál itt egy amerikai csapatszállító gép?
A fiatal tisztet meglepte, hogy felettese ennyire nem érti a helyzetet. Meg is ijedt kissé,
egyfelől hová jutnak ilyen vezetővel, másfelől nem szerette a túlzott felelősséget.
Márpedig ezekben a percekben úgy érezte, minden felelősség keskeny vállát terheli.
– Hát, nézd! Amerikai csapatokat szállít.
Tímárnak elkerekedett a szeme. Bajtársára, Marjaira nézett, aki – úgy tűnt – kezdi
összerakni a képet.
– És mit keres itt egy repülőgépnyi amerikai katona, mondd?
– Egy repülőgépnyi?
– Több repülőgépnyi?
Az épülethez értek, a kapuban álló maszkos őr feszesen tisztelgett, és beengedte őket.
Az iroda szűk volt és tiszta, egyszerű bútorokkal, egy asztallal, néhány székkel. Megfelelt.
– Egy kávé? Tea? Bélelt tea? Bélelt kávé? – kérdezte megjátszott jókedvvel és megjátszott
huncut mosollyal a tiszt, de mindketten elutasították.
– Magam részéről se bélelten, se béleletlenül.
– Csatlakozom – mondta Marjai –, inkább lássuk a feladatot.

A Központi Kórház épülete előtt egyre gyűlt a tömeg.

A néhány épületet, melyet még védtek, a Parlamentet, az Elnöki Palotát, a kormányzati
negyedet egyelőre nem háborgatták. A könnyebb célpontokat keresték a dühtől tajtékzó
emberek.
A bejárat előtt parkoló teherautó platóján egymást váltották a szónokok, akik az orvosok
gyáva megfutamodásáról, cserbenhagyásról, szeretteink, magyar véreink megsegítéséről
beszéltek. Azt azonban nem felejtették el, hogy odabent fertőző betegek vannak, így
bármennyire is szerették volna megkaparintani az átlagemberek elől eldugott
csodagyógyszert, nem mertek bemenni.
Elterjedt azonban, hogy az alkohol – igaz, csak ideig-óráig – immúnissá teszi a szervezetet
az új vírus ellen. Így aztán körbejárt a flaska, és a gyűlölet rövid időn belül az egekig ért.
A Vezér mobil kommunikátorán élőben figyelte, mi történik a kórház előtti téren, és élőben
figyelte, aki csak tudta, annak ellenére, hogy egyetlen hivatásos kamera, híradós vagy
internetes nem volt a környéken.
Az Állami Televízió kivételével majdnem mind szórakoztató műsorokat sugárzott,
korábban rögzített kabaréjeleneteket, zeneszámokat, vetélkedőket.
Úgy gondolták, hogy a harcban, nélkülözésben, fosztogatásban, betegségben megfáradt,
kimerült nézőik erre vágynak leginkább. És igazuk volt.
Az emberek otthon arra vágytak, hogy valami elterelje a figyelmüket, nem akartak még a
tévében is borzalmakat látni. Éppen elég volt, amit a híradó mutatott: szenvedés, nyomor, vér
mindenütt.
Kezdett hűvösödni, a februári fagy mart a februári tavasz után, a beszédekből kezdett
kiveszni a muníció. A szónokok egymást ismételték és magukat, úgy tűnt, nem vezet sehova a
kórházi tüntetés. Amikor az egyik ablak rácsai mögött pizsamás alak kiáltása hallatszott.
– Emberek! Magyarok! Megtaláltam! Megtaláltam!
Mindegy volt, ki ő, és mit talált meg, azt meg végképp nem tudták, hogy a rácsok mögött a
kórház pszichiátriai osztálya bújik meg diszkréten.
Felhördült, majd megindult a tömeg be a kapun, be a forgóajtón, és be az üvegen át.
Özönlöttek a kórházba, „megvan, megtaláltuk”, kiáltozták, és törtek össze, amit lehetett, a
recepciós pultot, portásfülkét. Ellenállás nélkül törtek be az irodákba, szórták szét, zúzták
darabokra, szaggatták ízekre, amit ott találtak, a bátrabbak már az emeletre is
felmerészkedtek, orvosok után kutattak, meg ápolók után.
Na, azokat kereshették! Az a kevés, aki egyáltalán az épületben volt, rég ledobta a köpenyt,
és bebújt valamelyik beteg mellé az ágyba, vagy elheveredett egy pokrócon. Volt, aki még
vérrel is összekente magát, nehogy hántsák.
Bármit is kerestek, nem találták meg, így aztán egyre idegesebbek lettek az emberek.
Sokan már a betegekre is gyanakodtak, ők rejtették el nyilván, csak hogy nekik több
jusson, így aztán már kijutott a pofonokból, rúgásokból nekik is. Aki pizsamában volt, nem
érezhette magát biztonságban.
Az egyik kórteremben még meg is gyulladt valami, a támadók közt elterjedt, hogy így
akarják őket kifüstölni az orvosok által felheccelt betegek, hát jó, gondolták, ha tűz, legyen
tűz, és perceken belül lángokban állt a Központi Kórház hatalmas, modern, sokemeletes
épülete. A kint maradtak hátrahőköltek, ők voltak a józanabbak nyilván, többen el is
menekültek a térről, de a többség, ha nem is szimpátiával, mindenesetre megértéssel fogadta a
történteket.
Lássuk be, mondták egymásnak, nem volt más választásuk, a betegek maguknak keresték a
bajt, nem lett volna szabad froclizni az embereket, oda kellett volna szépen, csendben adni a
gyógyszert. Persze hogy bedühödtek a tüntetők, ez érthető, ennyi szenvedés után.
Lassan egyetlen hatalmas máglya lett az épület, aki tudott, menekült, de nem sokan tudtak,
így aztán bentieknek és az imént még kintieknek egy lett a sorsuk mégis, de nem úgy, ahogy
szerették volna.
Pest környékéről is látni lehetett a hatalmas tüzet, mementóját az emberi gonoszságnak: a
betegek és az orvosok nem akarták kiadni a gyógyulást jelentő szereket, inkább magukra
gyújtották az épületet. Így magyarázták legalábbis a fájdalmas veszteséget, ki tudja, hány
magyar életet, olyanokét, akik nem akartak mást, csak ami másnak megadatott: biztonságot,
egészséget, csodakapszulát.
A jelszó világos: vesszenek az orvosok, vesszenek a betegek és az őket irányító cigány-
amerikai-zsidó-idegen tőke. A dőzskapitalisták. Akik otthon dőzsölnek, a kórházakban
dőzsölnek, míg testvéreink az utcán a nemzetért harcolnak.
Vesszenek! Vesszenek!

Meg sem melegedett a motor, el sem hagyták Várkony híres kertvárosát, talán száz métert
ha haladtak, amikor lassított, majd az útról kicsúszva megállt az autó a nagybeteg helyi, de
országszerte is ismert és megbecsült kormánypárti politikus, Réz János alatt.
Oldalra fordította a fejét, hogy lássa a baj okát, és látta is, azonnal.
Felesége első látásra inkább mulatságos, mint ijesztő pózban, szinte lógott, ahogy
előrehajolva, jobb kezével a kormányba csimpaszkodott. Mulatságos volt, vagy nem, Réznek
nem volt kedve nevetni, nem is kérdezte, inkább rárivallt az asszonyra.
– Az anyádat, mi van veled, aranyom? – kérdezte, és nagy nyögéssel hátrahúzta az ernyedt
testet. Választ nem kapott, így pofozgatni kezdte a nőt, aki alig mozdult, de mozdult.
Valamennyit. Aztán, ahogy kezdett magához jönni, már ketten nyögtek nagyokat, de a nő
zihált is mellé, vacogott, magas láza lehetett, ereje meg nem volt semmi.
– Hogyhogy ilyen hirtelen rosszul lettél, aranyom? – ébresztgette a politikus, aztán meg
meglepődött, hogy a betegség a közönyt fagyasztotta meg a feleségében, a gyűlöletet életre
keltette.
– Nem hirtelen. Rosszul voltam már odabenn is. Adjál egy kis vizet! – érkezett a válasz,
halkan, vészjóslóan.
– Vizet? Aztán honnan adjak? Menjek vissza, lelkem? Lépni nem tudok.
Folytatta volna még a szabadkozást, de félbeszakították.
– Ott van mögötted, a sárga szatyorban. Víz, meg minden. Adjál már! Mert te nem
gondolsz semmire, azért én még gondolhatok.
Most jött ám a nagy nyögés, amikor hátrahajolt a hájas ember. Nyögött volna betegség
nélkül is, igaz, akkor hátra se kellett volna hajolnia…
De a vizet nem találta. Valami nyálasba túrt, megnézte az ujját, a tegnapi túrós tészta
maradékát elpakolta az asszony, de vizet, azt nem rakott, akárhogyan is mondta. Akkor
megkocogtatta valaki az ablakot a férfi oldalán.
– Jól vannak, János? – A szomszéd volt, a szomszédasszony, nagy bajuszú, mint a férje,
nagy ivó, nagy mesélő, nagy huncut, mint a férje. És nagy gazember is, mint a férje. Évek óta
nem szólt egymáshoz a két család, pontosan azóta, hogy Réz felesége megvádolta az
asszonyt, hogy égeti a lámpát, kinyitja az ablakot, és úgy mutogatja a „rettentő valagát” az ő
urának. Hogy a mutogatáson vagy a rettentő valagon rágott be az asszony, sosem derült ki,
mindenesetre a két ház közé magas kerítést építettek, az ablakokra spalettát szereltek, és még
a fejüket is elfordították, akár az utcán is, ha a másikra kellett volna pillantani.
Pedig lett volna miről beszélni, ha csak arra gondolunk, milyen sokszor meglátogatta
Rézné a szomszédot, amikor senki nem volt otthon, és nem kártyázni ment, akkor mindjárt
gondolhatjuk, hogy lett volna téma egy kiadós beszélgetéshez, de valahogy nem, mégsem
akarták ezt nagy őszintén kibeszélni, ráhányták inkább – ha a felejtését nem is
tudták – legalább a harag földjét. Így aztán, mintha sosem is lett volna a nagy szerelem, testi
inkább persze, mint lelki, a két család igazi gyűlölködésbe kezdett.
De azért azt nem állta meg az asszony, hogy a fél kerékkel az árok felett egyensúlyozó,
mozdulatlan autó utasait meg ne vizsgálja, és ha már megvizsgálja, fel ne kérdezze.
– János! – kocogtatta meg gyűrűjével az ablakot megint. – Baj van?
Réz leengedte az ablakot, de rettentő köhögés kapta el, ahogy megcsapta a sötétben a friss
levegő, aztán egyszer csak elment az áram, sötétbe borult a várkonyi kertváros.
– Segítene, szomszédasszony? – Nem is mondta, inkább szörcsögte, két köhögés
között. – Segítene?
– Na, most meg segítsek. Átjárunk a férjemhez témázgatni, aztán meg segítsek, igaz-e,
Irénke? – hajolt be az ablakon, miközben Réz felesége nagy nehezen felemelte a kezét, és
felkapcsolta az autó belső világítását. Réz az egyikre nézett, aztán a másikra, de nem szólt, lett
volna mit, persze, de nyelt rá egyet, nem ez most a legfontosabb.
– Betegek vagyunk – lehelte vékony, de békülékeny hangon az autóban ülő nő, a másik
asszony férjének egykori elrablója –, mind a ketten – tette hozzá –, el is indultunk a kórházba,
de lássa…
– Hát a kórházba ne menjenek, oda aztán végképpen ne! Onnan jövök. Nem lenne az
annyira jó maguknak.
– Mért nem? – kérdezte a férfi, amilyen kevés hanggal csak tudta, takarékoskodva egyre
fogyó erejével.
– Jaj már! – hitetlenkedett a szomszédasszony. – Csak sejti azt János, hogy mért nem.
Hát János nem sejtette. Nem jutott hozzájuk hír, mióta szedelőzködni kezdtek, de előtte se
sok. Sejtette, hogy áll a bál Várkonyon, de biztos volt benne, hogy a kapitány megoldja.
Keménykezű, fiatal, de erős ember állt a rendőrség élén, arról meg nem tudott Réz, nem is
tudhatott, hogy másnak állt már az erős és keménykezű, derék rendőr, egyenruháját fekete
dzsekire cserélte, hajtókáján fekete-vörös vaskeresztet hordott, kitartással köszönt, és ami a
legjobban érdekelte volna Rézt, ha tudta volna: pont olyanokra vadászott, amilyen ő,
nagyvadakra, politikusokra, helyi potentátokra.
Mert már legalább kétnapos meggyőződése szerint éppen ezek, a Réz-félék hozták a bajt a
városra, az országra, miattuk éltek a romák, mint Marci Hevesen, miattuk buzult be az ország,
miattuk vesztek el a jó magyar hagyományok, és miattuk érte készületlenül a népet a
betegség.
Tömeggyilkosok tehát, és mivel nincs most idő „bíróságosat játszani”, meg „jogászkodni”,
ahogy azokban az órákban sokan mondták, „el kell kapni a grabancukat” a rendőrkapitány
szerint.
Aki csárdás pofont kevert le mindenkinek, aki rendőrnek nevezte, mert ő csendőr volt
valójában, csendőr mindig is a lelkében, de a valóságban is már, órák óta.
Úgyhogy igaza volt Réznek, a kapitány tényleg megoldotta, és megoldotta volna őt is, meg
a „Réz-ügyet”, mert volt már „Réz-ügy” Várkonyon, ha ideje lett volna rá. De eddig nem volt.
– És mért nem? – hajolt át a túloldalra Réz felesége, aki jobban volt, határozottan jobban,
beszélni is tudott már, ahogy a férje már alig. – Nagy tudósasszony, mért nem?
– Hát, ha kérdezi – mosolyodott el a nő a gyűlölt asszony baján –, mert tele a kórház, meg
amúgy is körbezárták, meg mert az ura most nem népszerű annyira Várkonyban, mint egy
hete volt, bár ha engem kérdez, akkor is éppen hogy csak versenyezett volna a telepi
patkányok szarával, meg mert…
– Húzzad fel az ablakot! – nyögte férjének Rézné. – Minek hallgassuk a vén szarkát…
– Aztán mert – folytatta az asszony az autó mellett állva, nagy élvezettel – úgy tudja az
egész város, hogy az ura tudja csak, hol van a híres gyógyszer a betegségre, úgyhogy
szerintem jönnek is ide lassan, megtudni, meg miegyéb… – És mondta volna még nagy
élvezettel, hanem addigra beindította a motort a Réz János felesége, hátramenetbe kapcsolt, és
lassan kihúzatta az autót az út menti sárból.
– Az anyádnak a valagát! – sikította kifelé az autóból a vigyorgó asszonynak, és elindult a
sötétben a város irányába, a háború irányába, a végzetük irányába.

Egyelőre felmérni sem tudta senki, hányan haltak meg a kórházi támadásban. A
tűzoltókocsik a garázsban maradtak, így az épület még másnap is izzott, amikor már csak a
szénné feketedett falak álltak.
Senki nem tudta, hányan voltak bent, hiszen még a zuhanyzóban is feküdtek betegek
pokrócon vagy a puszta kövön, azt meg, hogy hányan ostromolták meg végül az épületet, és
abból hányan menekülhettek meg, végképp nem lehetett megsaccolni sem.
 Százak. Ezrek. De a tömeg nem csillapodott, ellenkezőleg, más kórházakat is körülvettek,
bár – okulva az előzőekből – támadni egyelőre nem mert senki. Belül azonban kitört a pánik,
hiszen a televíziók mégsem tudták végképp elhallgatni az esetet. Vagyis csak megtudták, akik
bent feküdtek, még akkor is, ha a mobilok használhatatlanok voltak.
Aki bent volt, bent maradt, aki kint volt, kint rekedt abban a kórházban is, ahol Lilla
feküdt, édesapjával, Hernádi doktorral. Pedig menniük kellett, Aida beteg, Marci magában,
indulni, de merre? Lillának itt se jobb, mint máshol, bár a hideg nem fog jót tenni, mindegy,
indulni kell akkor is, ki kell jutni, haza kell menni. De hogyan?
Ezrek álltak a kórház körül, inkább tétován, mint vadul, jelre vártak, egymásra vártak, ki
tudja, mire vártak.
Hernádi megemelte az alvó kislányt, akinek köhögése mintha csillapodni látszott volna, de
gyenge volt, még az apja karjában sem tudta tartani magát. Feje, karjai lógtak, csak néha
rázkódott össze, talán a fájdalomtól, talán a hidegtől, talán egy rossz gondolattól.
Kilépett a folyosóra, karjában a pokrócba csavart, vacogó kisgyerekkel. Fekvő, vérző,
köhögő emberek mindenhol, jórészt gyerekek, de felnőttek is sokan, fehér köpeny sehol, ha
maradtak is orvosok, felismerhetetlenek voltak.
Magatehetetlen testek között lépkedett, egyiken-másikon át is taposva, többen rámordultak,
hová megy, miért nem marad ott, ahol volt. Akinek volt ereje, a csodaszert kereste, az
irodákban minden fiók kifordítva, a szekrények felborítva, üvegcserép és papírhalmaz
mindenütt.
Itt már gyógyítani nincs mivel, igaz, az sincs, aki gyógyítson, a fűtés is leállt, nem kórház
ez már, hanem temető. Ki innen! Bárhol csak jobb lehet, gondolta az orvos, miközben Lilla
pokrócába fúrta az arcát: ha valaki felismeri, tán meg is lincselik.
Egy órába tellett, mire a földszintre ért, de ott csak rosszabb volt a helyzet. A bejáratot
szabályosan elbarikádozták – kinek volt vajon ereje rá, bejönni persze nem lett volna nagy
ügy, kijutni azonban lehetetlenség volt. Jól ismerte az épületet, tudta, hogy számos kijárat van,
így elindult az egyik hátsó ajtó felé.
– Doktor úr! – súgta egy hang, ahhoz nem elég hangosan, hogy meghallja, de ahhoz igen,
hogy a halálos ítélete legyen. Többen felkapták a fejüket a szóra, de keresni senki sem kezdte,
hol van az orvos.
– Doktor úr! – Eggyel hangosabban. Hernádi ijedten kapta a hang irányába a fejét, ha
figyelte volna valaki, leleplezte volna magát. De nem figyelte senki. Az ápolónő volt, a szép
cigány lány. A valamikor szép cigány lány, mert a betegség igen elcsúfította, annyira, hogy az
orvos elsőre meg sem ismerte.
– Á, maga! Te. Hogy van?
– Figyeljen ide! – sóhajtotta, vagy inkább hörögte. – Hajoljon ide!
Hernádi csak egyetlen pillanatra tétovázott, de a lány észrevette.
– Ne féljen! Nem pont tőlem fogja megkapni. Figyeljen rám! Hagyja itt a gyereket!
Az orvos visszahúzódott, és menni készült, amikor a lány maradék erejével megfogta a
karját.
– Nem úgy értem. Várjon kicsit. – Köhögni kezdett, rázta a testét a görcs, nem tudta
abbahagyni. Hernádi indult volna már, mit érdekelte, él-e, hal-e a lány, ha dolga volt, hát a
gyerekeivel volt dolga, senki mással.
– Va… va… van gyógyszer! – hörögte a lány. – Van gyógyszer – újabb köhögés –, érti?
Van!
– Milyen gyógyszer? – értetlenkedett az orvos, aki soha nem hallott korábban erről a
betegségről, így aztán a gyógyszerről sem hallott.
– Délután kezdték kioszta… ni. Ki… osztani. De csak pár darab… volt. Osszevereked…
tek. Fent! – Zihált, lihegett, Hernádi alig értette, és egyáltalán nem hitte, amit a lány mond.
– És te? Kaptál? – kérdezte, csak mert kíváncsi volt, mit mond rá.
 – Nem. De… – hosszú-hosszú köhögés – hogy. Dehogy kaptam. Az emeleten osztották. Az
emeleten – ismételte meg, amikor Hernádi feléje fordította a fülét,jelezve: nem érti.
– Fent. Az irodában. Hagyja itt a lányt. Men… jen már! Hátha… van még.
– Rendben – válaszolta, de a gyereket nem engedte. – Lillát viszem magammal,
megszerzem a gyógyszert, és jövök vissza, hozzád – súgta lassan, tagoltan a lánynak, mintha
a fülével is baj lenne, nem csak a tüdejével. – Öt perc, és itt vagyok.
Az ápolónő lehanyatló fejjel nézett utána, látta, vagy inkább érezte a betegség sűrű ködén
át, hogy a férfi nem hisz neki, nem megy az emeletre, és nem is jön vissza öt percen belül.
Ami annyi, mintha soha nem jönne. És persze nem is fog. Menekül a kőikével, pedig annak
már annyi, gondolta, és visszahanyatlott a mocskos, véres lepedőre.
Jól látta, a férfi, karjában a kislánnyal, nem a lépcső, hanem a hátsó kijárat felé indult,
lépkedett szenvedő betegek és holttestek felett, nem nézve jobbra, nem nézve balra, tette, amit
kell, vitte a gyerekét, vitte a másikhoz, ennyit látott a világból, a kórházból, a folyosóból, egy
lépéssel mindig közelebb a célhoz.
Megtalálta a kijáratot, csak egy asztalt toltak elé. Gyerekjáték, még Lillával a karjában is.
De van, hogy nem rendelkezünk a sorsunk felett. Van, hogy döntünk, mégsem mi
döntöttünk. Olykor jobbra indulunk, holott balra illenék, balra, mikor jobbra kellene. Ki tudja,
miért? Milyen ártó szellem, vagy ellenkezőleg, jó szellem lép elénk az úton, és emeli fel az
ujját: állj, nem erre, arra!
Hernádi ahelyett, hogy az asztalt félretolva kilépett volna a haláltól bűzlő épületből, és a
kisfiához indult volna, megállt az éjszakai sötétben, ami csak a biztonsági lámpák halvány,
piros fényétől derengett, és egyetlen pillanatra érezte, átérezte, hogy életről és halálról dönt. A
gyerekei életéről, a felesége életéről, saját életéről.
Zseblámpák fénye villódzott odakint a csikorgó fagyban, árnyak suhantak, tüzek
gyulladtak. Betegebb volt a világ odakinn, mint idebenn, de valaki túléli, valaki mindig túléli,
a kérdés csak, hogy ki lesz az, én vagy mások.
A napközben olvadó hó estére jégcsapokká fagyott, az áttetsző amorf szobrokon meg-
megcsillant a lámpák vad fénye.
Igen, gondolta a doktor. Igen. És megfordult, zsibbadó karjában a szinte élettelen testtel, a
lépcső felé, aztán fel az emeletre, arra, ahol az igazgatói irodát sejtette, és jól sejtette. Be a
párnázott ajtón – ugyan miféle titkokat rejtett ez az ajtó, mi súlya van már azoknak a
titkoknak –, át a törött üvegek szőnyegén, mindenhol tűk, széttépett gézcsíkok, vér – mint a
nyilvános vécé egy kétnapos rockkoncert után.
Keresett, valamit keresett, fogalma sem volt, hogy mit. Talán egy fiókot, egy szekrényt,
egy félreálló képet, és mögötte a széfet, valamit, ami akár csak utalhat a gyógyszerre, amit
mindenki keresett, amiért embereket gyilkoltak, és aminek létezésében nem bízott még egy
perccel ezelőtt sem.
Most bízott vajon? Hitte már? Elég volt a nővér sóhajtása, a felforgatott szoba látványa?
Vagy kellett hozzá a sugallat, a nem tudjuk, honnan jövő, egyszer csak elénk álló
bizonyosság?
Pillanatok alatt megtalálta a tálkát. Aztán még egyet és még egyet. Többségükben törött
üvegcsék, köztük néhány ép. Az ismeretlen szérum. Itt van. Hát mégis van. Megfordult vele a
világ. Megtámaszkodott az asztalban, aztán kabátja alá rejtve a gyógyszert, másik karjában a
lánnyal futott a kijárat felé, ahogy bírt. Pillanatok alatt eltakarította az útból az akadályokat, és
az utcára lépett. Kegyetlen hideg vágta pofon, Lilla is felérzett a dermesztő szélre.
– Anya, hova megyünk? – kérdezte, majd amikor rájött, hogy apja vállán hever, keservesen
sírni kezdett. Mintha bomba robban volna a csendes, hó fedte utcán, zúgott, visított,
visszhangzott a kislány sírása. Árnyak mozdultak a sötétben, váltak le a téren rakott
tábortüzekről, közeledtek apához és lányához.
Hernádi bevágódott egy nyitott kapun, kint hagyva a metsző szelet, Lilla zokogott, az
anyját követelte, az ágyát követelte: jobban volt.
Itt is, ott is kupacok mozdultak a kapualjban, vánszorgó, sáros ember-férgek, gonosz,
szőrös arcok, sunyi vadásztekintetek, ez nem valami orvos, kérdezte az egyik kupac, anyád az
orvos, válaszolta Hernádi, pofádat befogod, vagy rád lépek.
Lilla hármasból négyes fokozatba kapcsolt, zengett a hangjától a körfolyosós ház, alig volt
már ilyen a városban, de ez még megvolt, szűk udvar, a hangot felerősítő magas falak,
emberroncsokkal telezsúfolt civil laktanya, a polgárháború katonáival, a hideg elől fedett
helyre húzódó, rettegő valaha-emberek árnyaival.
Képtelen volt elcsendesíteni a gyereket, ezért az utcára menekült – menekülni, erre az
utcára? ,A kórházból jött”, kiáltotta valaki. „Orvos!”, ordította egy másik, „gyógyszer van
nála, gyógyszer van nála!”.
– Álljanak meg! Orvos vagyok, valóban, és nincs nálam gyógyszer! De tudom, hol
van! – súgta Hernádi. – Tudom, hol van, figyeljenek rám!
Az emberek, lehettek vagy húszan, elhallgattak, egyetlen esélyt adtak a menekülő
embernek. – Figyeljenek! Látják ott azt az ajtót? Ott bemennek, fel az emeletre, ott találják a
gyógyszert. Siessenek! Nagyon sokan vannak.
– Gyerünk! – kiáltotta valaki, és elszántan elindultak az épület felé.
Hernádi nagyot sóhajtott, amikor iszonyatos ütést érzett a karján. A földre zuhant, lányával
egyensúlyozva. Lilla felsikoltott, hirtelen elzsibbadt a karja, enyhült a fájdalom, egy alak
husánggal a kezében elfutott mellette, egyenesen a kórház irányába.
Feltápászkodott, úgy érezte, megbénul, de ment, kabátja alól nedves üvegcserepek
hullottak. A szérum, gondolta, de ment tovább, vonszolta magát arra, amerre a lakását
gondolta, nem számított a távolság, minden lépéssel közelebb jutott. Nem nézett hátra. Nem is
gondolt hátra.
Így az is csak később jutott eszébe, hogy sorsára hagyta a nővért, sorsára mindenkit a
kórházban.
Azt még érzékelte, hogy őrjöngő, kiéhezett emberek rohanják meg az épületet, itt is, ott is
tüzek gyúlnak, szegény lány, gondolta, és menekült, összerogyott, vonszolta magát tovább,
egy lépés, még egy lépés, és él, mindketten élnek, lépés, élnek, lépés, élnek, újabb lépés.
És még mindig élnek.
Újabb lépés.

Az éjszaka közepén megállt az élet Magyarország fővárosában, és vele együtt a

nagyvárosok többségében. Nem volt villany, nem volt fűtés, hirtelen előkerültek a szótár alig
használt szavai: gyertya, zsebrádió, táskarádió, faaprítás, gyújtós, már aki hozzájutott
ilyesmihez.
A kórházakban, zsúfolt rendelőkben kitört a pánik, aki tudott, menekült, de miután
életveszélyben volt mindenki, akiről feltételezték, hogy köze lehet a gyógyszerhez – adott
belőle vagy kapott belőle –, visszatódultak. Aki nem tudott, azt összeverték vagy agyonverték.
A fél napja állásából menesztett rendőr barátjával Arda felé közeledett.
Autójuk navigációs rendszere leállt, ahogyan jórészt az autós kommunikátor is, sem tévét,
sem internetet nem tudtak használni. Néhány rádióállomás vétele tulajdonképpen zavartalan
volt, de azok inkább csak zenét sugároztak. Órák óta a kocsiban ültek, nem volt fogalmuk
arról, ami az országban történik.
Keresztülhajtottak több sötétbe borult falun és városon, egyszer meg is támadták őket,
üvegek, kövek repültek feléjük, de sem bennük, sem az autóban nem esett kár.
– Tiszta Mad Max – fészkelődött élvezettel a rendőr szeretője –, hú, de izgi…
Azt már távolról látták, hogy Arda felett világosabb az ég, de hogy miért, azt csak a
közelben tudták meg. Előbb az árokban kuporgó vagy az úton talicskát toló embereket látták,
csak aztán a tüzet, égig érő, fekete kormú, fehér tüzet.
 A falu szélső házai álltak, háborítatlanul, beljebb lehetett a harc. Ha volt harc egyáltalán.
Néhány száz méterre a táblától integető alak állt az út közepén. Álljanak meg, álljanak
meg, kiáltozta messziről, nem hallották, csak a sziluett bontakozott ki egyre élesebben, ahogy
közeledtek hozzá. Rongyos, mocskos, rémült, bajuszos ember volt.
– Segítsenek már, kérem – sírta be az ablakon –, segítsenek!
– Mi történt, mondja! – szólt ki Kelemen.
– Egy asszonyt hoztam Pestről, de beljebb megtámadtak ezek az állatok, forduljanak meg,
vigyenek innen, ezek tiszta őrültek! – Remegett, fázott, félt.
– Dolgunk van bent – válaszolta Kelemen –, amúgy rendőr vagyok – hazudta.
– Pláne! Akkor ne menjen! Széttépik. Nem is emberek.
– Kik nem emberek? Kik nem?
– Figyeljen, én eddig nem mondtam, hogy cigány így meg úgy, de ezek nem emberek. És
ne disputáljunk tovább, menjünk már!
„Disputáljunk”? Kelemen megütközött a szón.
Bár értette persze, de kimondva sosem hallotta. Halványan elmosolyodott. Nem kellett
volna. A férfi méretes revolvert kapott elő a kabátja alól, és durván Kelemen fejéhez nyomta.
– Ennyi volt, öcsém, akkor kiszállás. Ha nem kellett a jó szó, kapsz kokit a fejedre.
– Rendőr vagyok – kezdte volna Kelemen, de az idegen keményen fejbe ütötte a pisztoly
csövével.
– Na, barátom, azt éppen leszarom, hogy te ki vagy. Kiszállsz, vagy szétlőlek azzal a kis
hülye buzival együtt. – És a másik ülésre mutatott.
– Éppenséggel én is buzi vagyok… – A folytatást kemény csattanás szakította félbe.
Vagy csak félrerántotta a kezét a fegyver, ahogy visszaütött, vagy nem is akarta meglőni,
mindenesetre a mellette ülő fiú kiáltott fel, arcát súrolta a golyó, a kocsit pillanatok alatt
bemázolva vérrel.
Mint az élve porzsolni vitt malac, úgy vonyított a pesti fiú, nem volt a fájdalomhoz szokva,
már egy kósza fejgörcsöt is kábítószeres pirulákkal mulasztott, a támadót pedig pont annyi
időre – egyetlen pillanatra – zavarta meg a hang, hogy a volt rendőr, összeszedve
kungfutudományát, visszakézből, nagy erővel az álla csúcsán vágja.
Kiugrott utána a kocsiból, és a földön fekvő férfi fejét megszorítva, nagy tapasztalattal és,
mondhatni, finom, előzékeny, de erőteljes és határozott mozdulattal – kitörte a nyakát.
Nagyot fújt, az orrából dőlt a vér, megüthette, amikor kiugrott, odakapott, de aztán már
fordult a barátjához, aki nem is ült, inkább feküdt az autóban, lábával a műszerfalat, az ajtót,
az üveget rugdosta, kezét sebesült arcához szorította.
Kelemen behajolt, hogy megvizsgálja a sebet, hogy ellássa a fiút, hogy döntsön, hogy a
helyére üljön, hogy elindítsa végre az autót, amikor a szélvédőn át, imbolygó fények között
meglátta az ördögöt.
Fekete volt és vörös, kezében fejsze, szemében különös jéghideg közöny. Kelemen
megismerte. Találkoztak már. Akkor is így nézett rá, akkor is ugyanilyen veszélyesnek tűnt,
csak akkor sebzett volt, gyászolt, az ő oldalán pedig pisztolytáska, körülötte fegyveres
kommandósok.
Igen, persze. Ismerte ezt az embert. Ő volt a cigány bosszú. Lázár.

– Katona, teljesítse a feladatát! Leléphet.

A térkép fölé hajló magas beosztású politikusok és magas rangú tisztek között álló Tímár
alezredes soha nem volt még olyan közel a halálhoz, mint egyetlen másodperccel a mondat
elhangzása előtt.
Sem akkor, amikor a tálibok rakéta- és géppuskatüzet zúdítottak a konvojára, három tisztet
megölve, tucatnyit megsebesítve, sem akkor, amikor egy afrikai NATO-gyakorlaton a mellette
álló katona kezében robbant fel a kézigránát, sem akkor, amikor kiskamaszként elcsábította
bokszoló osztálytársa szerelmét, mire a feldühödött fiú addig verte az iskola vécéjében, amíg
mozgott, amíg el nem vesztette az eszméletét, amíg el nem törte több csontját.
Hetekig feküdt kórházban, majd évekig nevelkedett intézetben, mivel felépülése után
gyomron szúrta a fiút, aki kevés híján elvérzett a játszótér melletti kukatárolóban.
De egyik sem volt olyan veszélyes helyzet, mint amilyet egyetlen kérdéssel teremtett a
maga számára.
Órák óta vártak a laktanyában az újabb parancsra, miközben folyamatosan érkeztek a
repülők és a katonai szállító járművek, a legmodernebb PSZH-k, teherautók, jó néhány tank
is.
Az alezredes parancsára az alakulótéren felsorakozott több kommandós és helyi
háborúkban kipróbált rendfenntartó alakulat, de volt olyan épület, melyet még Tímár
parancsára sem voltak hajlandók elhagyni a katonák.
Kísérletet tett rá, hogy jobbkezével, Marjai főhadnaggyal körbejárja a körleteket, de volt,
ahová egyszerűen nem engedték be. Kérdőn nézett a tisztre, aki megvonta a vállát, és csak
szemöldökével jelezte, hogy haladjon tovább, ne keresse a bajt.
Még nem hajnalodott, amikor mozgás támadt az egyik épületben, több tucat, automata
fegyverekkel felszerelt, maszkos katona indult futva a leszállópálya irányába. Nagy hanggal
érkezett a tiszt is Jelezve, magas rangú vendéget kapnak.
Percek múlva nyílt is az ajtó, és belépett rajta két miniszter, a hadügyek és a belügyek
felelőse, ott volt a Főnök, vagyis a magyar hadsereg parancsnoka, akit más magas beosztású
katonák követtek, és két feszesen viselkedő, de civilruhát viselő amerikai, akik a
miniszterelnök tanácsadóiként mutatkoztak be.
– Maradjanak ülve! – szólt a felkászálódó kettősnek a Főnök.
– Mindenki ismer mindenkit? – kérdezte, alig figyelve a
válaszra. – Rendben – folytatta –, mindjárt itt a miniszterelnök úr, és kezdünk.
Tizenkét órája még megkérdezte volna Tímár, hogy „mit kezdünk”, de most hallgatott.
Egyrészt tudta, hiába kérdez, másrészt, bár eddig csak sejtette, most már tudta is a választ.
Amit Afganisztánban tett eddig, azt most Budapesten fogja. Eddig afgánokat fékezett meg, és
tartott sakkban, most magyarokat fog.
Részletesen végig sem gondolta, amikor nyílt az ajtó, és belépett rajta a miniszterelnök.
Arca kisimult, férfias. Majdhogynem szépnek látszott a lámpa fényében, sem fáradtság, sem
megtörtség nem volt rajta. Készen állt a harcra, és készen állt a győzelemre.
– Jó napot, hogy vannak? – kérdezte derűsen, de választ nem várt, ahogyan nem is
válaszolt senki, még Tímárt is leintette jóindulatú helyettese.
– Minden készen, miniszter úr? – Inkább csak állandóságot akart mutatni, nyugalmat
sugározni a kérdéssel, hiszen a kövér politikusnak fogalma sem lehetett a konkrét tervekről.
Azokat a vezérkari főnök készítette, feltehetően a társaságban és a helyiségben láthatóan
otthonosan mozgó két amerikaival.
– Természetesen – válaszolta a miniszter, és nagyot nyögve megigazította pocakján a
nadrágot. – Megkérem tábornok urat, hogy ismertesse mindazt, ami előttünk áll.
Mindazokkal, akik előttünk állnak. Hehe – lihegte, és lehuppant a székre.
– Miniszter úr a bajban is a régi – mosolygott az erőltetett viccen a Főnök, pont úgy, ahogy
lehetett: erőltetetten. De arra, hogy a két hűvös tekintetű amerikainak lefordítsa a tréfát,
kísérletet sem tett.
– Tehát. Az akció neve „CLEANING”. – Angolra váltott, és folytatta: – Az akció
parancsnoka Tímár alezredes. A vezénylés nyelve az angol. Az akció kezdésének időpontja
hajnali négy óra.
Tímár alezredes, aki most tudta meg, hogy parancsnok lesz, az órájára nézett. Éjfél volt.
Még négy óra tehát.
Rövid eligazítás volt. Megtudta a rendelkezésére álló alakulatok és katonák számát.
Megismerkedett a lépésekkel, a tervezett csapatmozgásokkal, az ellenség felmért erejével,
elhelyezkedésével, felszereltségével, a rendelkezésre álló fegyverek számával, minőségével.
A vezérkari főnök az akció „core value”-jának, alapértékének az effektivitást nevezte, a
gyorsaságot, a határozottságot, a pontosságot.
Cél, szögezte le, a civil áldozatok számának minimalizálása, nem elsődleges cél
ugyanakkor a fegyveres ellenfél „mindenáron való” megóvása.
Felhívta a figyelmet a város értékeinek védelmére, de – szögezte le nyomban – „az értékek
védelme nem kockáztathatja az akció sikerét”. Vagyis teljes felhatalmazást adott Tímárnak:
azt tehet, amit jónak lát. Amíg a terv szerint cselekszik. Sajnos, folytatta a magas rangú, tanult
katona, „sem a fertőzött emberek fizikális, sem a harcolók mentális állapota nem teszi
lehetővé, hogy elsődleges szempontunk az emberi élet védelme legyen”.
– Ugyanakkor – folytatta hangosan, szinte kiabálva – sosem szabad elfelejtenünk, hogy
legfőbb érték az ember! És – tette hozzá a két amerikaira pillantva – senkit sem hagyunk
hátra. Megértették?
– Értettük – válaszolták a katonák, Tímár elgondolkodva, Marjai bizonytalanul, a többiek
dühösen. Nem tetszett nekik Tímár, nem tetszett annak idején sem, mielőtt megkapta volna
Afganisztánt, a legnagyobb lehetőséget. Nem tetszett, amit ott csinált, és főként nem tetszett
nekik, hogy hazajön, mint egy megváltó, és ő kapja a feladatot. Az itthoniak pedig, akik sok
év alatt sokat bizonyítottak, csicskázhatnak neki.
– Marjai főhadnagy is megértette a feladatot? – kérdezte az eligazítást tartó vezérkari
főnök.
– Megértettem – válaszolta katonás keménységgel, katonás tudatlansággal és katonás
reménytelenséggel a főhadnagy.
– Helyes. Gondolatolvasó. Hiszen még nem is mondtam. Uraim, kérdés? – Nem volt, így
folytatta: – Leléphetnek!
Am ekkor Tímár, aki feltehetett volna ezer különböző kérdést az amerikaiakról, a
csapatokról, a célról, az akció tervezett időtartamáról, bármiről, egyetlenegyet kérdezett.
Éppen azt, amit nem kellett volna.
Kicsit várt, mintha hatásszünetet tartana, megköszörülte a torkát, körbenézett, majd
határozottnak szánt hangon megszólalt.
– Mióta tervezik ezt?
A politikusok és a katonák egymásra néztek. A miniszterelnöknek elege volt, a
hadügyminiszter kivárt, a magyar katonák reménykedtek, a két amerikai a miniszterelnök
reakcióját leste.
– Katona, teljesítse a feladatát! – szólalt meg a Főnök, lezárva a meg sem nyílt vitát,
megmentve az akciót és Tímár életét. – Leléphet.
– Marjai főhadnagy marad! – szólt a szedelőzködők után a vezérkari főnök.
Egymásra nézett Marjai és Tímár, úgy, ahogy szoktak, némán is értve egymást, tudatva,
hogy egyvalakire számíthatnak, hogy bárki is lehet egyedül, ők biztosan ketten vannak.
Egymásra néztek, és ez a nézés a legkevésbé sem tetszett a politikusoknak.
Egymásra néztek, és nem sejthették, hogy ez az utolsó jel, az utolsó üzenet, amit
válthatnak, hogy nem beszélnek többé egymással, de nem is hallanak többé egymás felől.
Nem voltak barátok. Többek voltak annál. Szövetségesek. Társak a bajban.
Voltak.
– Van telefonja, főhadnagy? Kommunikátora? Nem működik a rendszer, de tudja, gól az,
ami bent van a hálóban. – A Főnök barátságosan megveregette a katona vállát, majd
darabokra szedte és a szemetesbe dobta a kommunikátorát.
– Marjai főhadnagy speciális feladatot kap. Egy különleges egység élén kiemel a képből
egy személyt. Csendben, mintha ott sem volna. Megértette?
– Megértettem. Kérek engedélyt kérdezni.
 A Főnök először mutatkozott türelmetlennek.
– Ha azt akarja kérdezni, hogy ki a célszemély, ne fáradjon. Beszarok magukon! – Marjai
nem tiltakozott, így folytatta: – Nem hiszem el. Milyen kiképzést kaptak maguk? Ha el
akartam volna már mondani, nem mondtam volna el? Ha nem mondtam el, nem azt jelenti,
hogy nem akarom elmondani? Ha nem akarom elmondani, maga szerint elmondom, ha
megkérdezi? Komolyan mondom, nem hiszem el.
A miniszterelnök mosolygott magában a műdühkitörésen, a két miniszter unatkozott,
Marjainak pedig sok volt ennyi logikai fordulat.
– Én csak… – kezdte, de egyetlen szemvillanásra elhallgatott, és
hátralépett. – Megértettem. Kérek engedélyt távozni.
– Nem kap engedélyt. Itt marad. Mi megyünk ki.

Lázár és csapata félmunkát végzett Ardán.

Bár több házat is felgyújtottak, sokban csak beteg, elgyengült embereket találtak, ami
értékük volt, elvették – ha megtalálták. De más kárt nemigen tettek bennük.
A cigánycsapat is fogyatkozott, egyre többükön ütköztek ki a betegség tünetei, akárhányan
is indultak bosszút állni korábban a faluból a városba, Ardáról Várkonyba, alig kéttucatnyian
indultak tovább.
Akkor botlottak előbb az Aszódi feleségébe, aztán Kelemenbe és barátjába. A nőnek nem
volt okuk megbocsátani, még ha zsugorodott is bennük a harci kedv, de megölni se
kívánkozott nekik, így aztán útjára bocsátották néhány botütéssel. De hiába.
Elsodorta az utolsó furgon a támolygó asszonyt, és az árokba repítette. Ott is maradt, amíg
napokkal később rá nem találtak.
Meglelték hát a sárban fekvő, bűzlő tetemet, halála után kapott így tisztességet, amit
életében nem kapott meg senkitől.
Még a szomszédok sem mentek el a temetésre, csak az volt ott, akinek hivatali dolga volt.
Nem jutott akkoriban gyászoló minden búcsúztatásra.
Még az a szörnyűség is elkövettetett ellene, hogy a férje hazahozott teteme mellé fektették.
Szagolja a mindenség végéig, akit az együtt töltött évtizedekben sem bírt szagolni, nem
szabadult meg a kereszttől, és még az sem bizonyos, hogy a temető igazgatója, aki a
végtisztességekről rendelkezett, és aki igen-igen tudatában volt a polgármester és a
polgármesterné rettentő viszonyának, nem azért tette ezt, hogy rossz legyen nekik, halálukban
ugyanolyan rossz, mint életükben volt.
Utálták a férfit a faluban, így hát az asszonyt, aki utálta, szeretniük kellett volna tán, vagy
megbecsülni kissé, de nem. Utálták azt is. Ahogy utáltak mindenkit, egymást, a cigányokat, a
várkonyiakat, mindenki mindenkit.
De ez már nem segített Aszódinén, aki biztosan szívesebben égett volna a pokol tüzében a
teremtés végéig, mint hogy a halálba is magával vigye férjét – a puttonyt, amit egész életében
a hátán cipelt.
Így jártak el Aszódinéval a cigányok, de Kelemen meg a jajgató fiú az anyósülésen, az már
másik eset volt. Nehezebb eset.
Kiszólította, kiszállította őket a nagydarab, baseballütős cigány ember a kocsiból, a
Kelemen kezéből meg úgy rúgta ki a pisztolyt, hogy méterekre az úttól, a kukoricásban
landolt, nem is találták meg, igaz, nem is keresték. Reccsentek a Kelemen ujjai a rúgástól,
melléhez szorította a kezét, de mintha tüzes vasat szorított volna.
Lázár azzal a mozdulattal megsuhintotta az ütőt, és akkorát csapott a véres arcú fiatal
grafikus fejére, hogy azonnal elmulasztotta vele a fájdalmat.
Kelemen szerelme úgy zuhant a földre, hogy látszott, már a levegőben elszállt belőle az
élet a borzalmas ütéstől. Kelemen nyúlt volna utána, de megkapta annak az ütésnek a párját,
csak elcsúszva kissé, az ütő csak a vállát és a fél arcát zúzta össze, az életet meghagyta benne.
 A rendőr megszédült, a földre zuhant, aztán félig ülve, félig fekve, a könyökére
támaszkodva hörögni kezdett.
– Várjál, Lázár, várjál kicsit!
A cigány ember leengedte az ütőt, és – ki tudja, miért – szánalommal nézett a kirúgott
rendőrre.
– Mondjad, mi van! – dörrent rá, mint aki valami fontosat vár, valami sorsváltoztatót,
amiért érdemes kiesni a ritmusból, letérni a nem gondolkodás, a reflexből cselekvés útjáról.
– Egyet mondjál, Lázár! Te ölted meg az állatorvost, ugye? De nem dühből, ugye? Pénzért
ölted meg, igaz-e? Ki pénzelt, mondjad! Ki fizetett, hogy ezt tedd? És most hova indulsz, mi?
És mit csinálsz még? És ki mondta, hogy…
– Ez nem egy volt – mondta a rendőr fölé magasodó fekete veszedelem, és befejezte volna
a beszélgetést egyetlen ütéssel, ha más nem rendeltett volna sorsául, ha körültekintőbb lett
volna, ha Kollát hadnagy az utolsó erejével meg az automata fegyverével le nem sarabolta
volna a cigány társaságot, elsőként is Lázárt, aki a véres, iszapos földre bukott.
Így élte túl Kelemen a háborút, az acéltekintetű Lázárt, és szerelmét, aki ott feküdt
mellette, ártatlanul, mit sem értve, véresen, halottan.
A kezébe vette az élettelen kezet, erősen markolta, mint aki nem ereszti soha többet, a
hátára feküdt, magzati pózba gyűrte a fájdalom. Vége volt.
Véget ért az ardai háború.
 Február 23., keddre virradó éjjel, hajnalban
– Nézzék, sajnálom, ami történt, nevezzük ezt ügyetlenségnek. Vagy legyen félreértés.
Remélem, nem szenvedtek… elnézést, szenvedtetek semmiben hiányt. Jó, örülök. Azért
kértem, hogy itt találkozzunk, mert – hogy is fogalmazzak – ez vagyunk most… mi. Ahogy
Dobó mondta – itt a miniszterelnök felszegte a fejét, elmélyítette a hangját, és kántált, mint
egy színész a Nemzeti színpadán –, „ez a vár most az ország”.
Vass kormányának tagjai alig két órája szabadultak ki a vendéglátásnak nevezett fogságból,
máris újabb „vendéglátásba” estek.
Egy udvarias katonatiszt – ismerjük őt, nem szószátyár típus – kérte meg őket a hosszúra
nyúlt kormányülés végén, hogy „fáradjanak vele”. Fáradtak. Csendben buszra szálltak,
legyen, aminek lenni kell. A vaksötétben nem is találgatták, hova mennek, többeknek közülük
meggyőződése volt, hogy likvidálják vagy internálják őket.
A tiszt arra a kérdésre sem válaszolt, hogy kinek a katonai erejét képviseli, magyar
hatalomét, vagy nem magyarét, az ország korábbi rendjét védi, vagy ezt az újat, már ha a rend
szó esetünkben jelent bármit is.
Csak akkor nyugodtak meg, amikor Fehérvárra érkezvén meleg teával, rummal várták
őket, valamint sűrű bocsánatkérésekkel.
Mondhatott Vass bármit, mégiscsak Magyarország miniszterelnöke volt, képviselt valamit,
ami legalább emlékeztette őket a valaha volt időkre. A reggeli kávézásra a kertben, a titkárnő
feszes vagy éppen szétült fenekére az irodában, a lopva bekapott felesekre a tárgyalások
szünetében, emlékeztette őket régi életükre, és éles fénnyel megvilágította ennek a régi
életnek a romjait.
– Nem mondok beszédet. Világos a helyzet. Velem vagy ellenem. Az államelnök elárulta az
országot. Elárulta a hazát. Elárulta a nemzetet. Hagyta meghalni fiainkat és lányainkat csak
azért, hogy bizonyos üzleti körök megtömhessék a zsebüket. Mindannyian tudjuk, miről van
szó. Kiről van szó. Kikről van szó. Éjszaka dekonspirálódott egy összeesküvés, melynek
közepén nem más áll, mint az ország elnöke. Sajnálattal értesültem róla, hogy az eset
fegyveres incidensbe torkollott, ami – felnézett, elhallgatott, ivott egy pohár vizet, majd
folytatta – nem történhet meg. Emberi életek kerültek veszélybe, emberi életeket veszítettünk
el, miközben az országban tüzek gyúlnak, kórházakat égetnek, kórházakat… – Elcsuklott a
hangja, elhallgatott.
„Ripacs”, gondolta a hadügyminiszter, „de jól csinálja”.
– Sajnálom – folytatta Vass –, hogy az én miniszterelnökségem idején jutott ilyen bajba az
ország. Két választásom van. Vagy gyáván megfutamodom, lemondok – a szobában morgás
támadt –, állj – folytatta hangosabban –, nem mondtam, hogy lemondok, csak annyit, hogy két
választásom van, ebből az egyik a lemondás. De – felemelte a hangját – van másik is. Az
államelnök diszkreditálta magát. Remélem, mindannyian hasonlóan látjuk a helyzetet.
– Egy kurva szót nem értek – szólalt meg a sport- és médiaügyekkel foglalkozó miniszter,
megnyomva az „egy” szócskát. – De most komolyan, én vagyok az egyetlen?
A miniszterelnök személyes elképzelése nyomán került még a kezdet kezdetén a
kormányba, „benne voltam az alapcsapatban”, szokta mondani, és kifejezetten és kizárólag a
sport és a média körül keletkező félhivatalos, illetve teljesen illegális pénzeket mosta tisztára,
nagy szakértelemmel. Minden más ügyre éppen az a kifejezés volt a legtalálóbb, amit ő maga
használt az imént. „Egy kurva szót nem értett.” Csak éppen ezt nem tette szóvá soha, miért is
tette volna. Az ő pozíciója bizonyult a legerősebbnek évek alatt, ő a brancsból élve ki nem
kerülhetett.
– De most tényleg – folytatta jellegzetes, pufók arcán ülő, de a helyzethez sehogy sem
passzoló mosollyal. – Csak én nem értem, mit csinált az Elnök?
– Hallgass most kicsit – intette le Vass, penge száját összeszorítva, mint akinek nagyon, de
nagyon uralkodnia kell magán. – Folytatnám. Az államelnök tehát elárulta a hazát. Elárulta,
amikor nem gondoskodott megfelelő szérumról az esetleges fertőzés ellen.
– De hát nem is volt ilyen szérum – vetette közbe egy hang hátulról, Vass hirtelen nem is
tudta azonosítani.
Érezte, hogy kezd veszélyes lenni a helyzet, a politikusokat, bármilyen pipogya, korrupt,
ezerszer zsarolható emberek voltak is, felbőszítette a fogva tartás, dühítette a bánásmód, és
felbátorította, hogy az életüket érezték veszélyben.
– Nem volt. De már van! – rikkantotta, szinte vidáman. – Van és van, de míg milliárdokat
költöttünk a bizonyos körök által gyártott gyógyszerekre, addig erre nem maradt pénz! Az
Elnök elárulta a hazát, magára hagyta a bajban, összeesküvést szőtt ellene, ezért – folytatta
emeltebb hangon, elnyomva a morgást – nem tehetünk mást, mint alkotmányos jogunknál
fogva őt minden tisztségétől megfosztjuk, ellene elfogatóparancsot adunk ki, a rendkívüli
helyzetre tekintettel pedig – ahogy azt már régen meg kellett volna tennünk – rendkívüli
állapotot hirdetünk ki.
Már szinte kiabált, de kiabáltak a többiek is. Volt, aki nevetségesnek, volt, aki vérlázítónak
nevezte az eljárást, valaki azzal fenyegetőzött, hogy ezt soha nem szavazzák meg, sem a
kabinet, sem a parlament.
– Inkább tényleg mondjál le! – vetette oda a közlekedési miniszter, amire csend lett.
Hirtelen nagy csend. Nem akart ő ekkora csendet, ekkora súlyt, így sikerült.
– Semmit nem tehetek – rázta a fejét Vass. – Az imént, nincs egy perce, rendkívüli
állapotot hirdettünk, az Elnököt pedig megfosztottuk minden pozíciójától. Mindemellett a
kormány mandátuma e bejelentéssel kitelt.
– Te szarházi! – sziszegte egy hang, talán a fiatal államtitkáré, de a miniszterelnök nem
hallotta meg. Vagy úgy tett.
– Köszönöm az együttműködésüket, a katonák gondoskodnak a biztonságos visszaútról.
Szevasztok! Viszlát!
Egyetlen pillanatig sem várt, kilépett az oldalajtón, melyet azonnal két kommandós
torlaszolt el.
Ahogy maga mögött hagyta a döbbent, morgó, kiabáló politikusokat, el is vesztette irántuk
az érdeklődését. Ha ekkor valaki megkérdezte volna, hol és hogyan töltötte az elmúlt
perceket, valószínűleg csak hézagosan emlékezett volna.
Már más járt az eszében, át kell vennie a közleményt, melyet már megfogalmaztak
számára, és amelyben bejelenti az Elnök elleni eljárást és a statáriumot. Fel kell olvasnia a
rádiós beszédet, el kell juttatnia a lemezt minden – még így vagy úgy működő – szolgáltató
számára.
Áram nem volt, a tévék, az internet nem működtek, de a mobil kommunikátorok egy része
még képes volt fogni az adást, ha volt adás.
És persze még ki kell adnia a parancsot. Sok ideje nem maradt.

Csak a „mióta” maradt kérdés Tímár agyában, és fel is erősödött, amikor a motorzúgást
hallva, nem sokkal két óra előtt kilépett a gyakorlótérre.
Egymás mellett sorakoztak a legmodernebb Humveek, nem olyan hatszemélyes terepjárók,
amilyeneket homokzsákokkal dekoráltak belülről a repeszek ellen, nem, valódi, huszonnégy
személyes, páncélozott járművek, géppuskatoronnyal, lokátorral, az amerikaiaktól sem látott
ilyet Afganisztánban.
Ott álltak a kavicson, nem kettő, nem tíz, sok tucat, volt tán száz is, mellettük sorakoztak
terepszínű ruhában, kommandós felszereléssel a katonák, automata fegyver mindegyik
kézben, sivatagi bakancs mindegyik lábon, fekete maszk mindegyik arc előtt.
 Tímár állt az ajtóban, a századparancsnokokra várt, és egyre nőtt benne a harci kedv. És
bár meghatározni nehezen tudta volna, ki ellen kell harcolni, mit is kell elérni valójában, a
gyönyörűség, amit a feszes sorokba rendeződő sereg okozott neki, egyben erkölcsi
bizonyosságot adott.
Jó ügyért harcol, amerikaiakkal, megint, ahogyan megszokta már, terroristák ellen, a
gonosz ellen, felhatalmazva a „legnagyobb határozottságra”. Nem lesz abban hiba, gondolta a
kemény, edzett katona, és félrefordított fejjel figyelte a tömegből kiváló, közeledő
parancsnokok sziluettjét a laktanya generátora biztosította gyenge fényben.
Nyolcan bontakoztak ki a sötétből, és sorakoztak fel előtte, ketten közülük magasabb
rendfokozattal, mint ő maga, a többi alezredes, egy főhadnagy.
Rendben lesz ez, gondolta, és megkezdte az eligazítást.
Az épület túloldalán Marjai főhadnagy szállt kocsiba, egyszerű Volkswagen várta, sofőrrel
és két amerikaival, nem kérdezett senki semmit, nem is várt senki semmit, csak elindultak
lassan a kaszárnya kijárata felé.
A kapunál csatalakozott hozzájuk két másik autó, azokon sem volt semmi katonai, semmi
feltűnő, azokban is ült egypár katona, azok sem tudtak sokat.
Tudták valamennyien, hogy fontos a misszió, de nem nekik fontos. Számukra egy a sok
közül. Amit végre kell hajtani, amit túl kell élni, amit aztán el kell felejteni.
Nem ismerték egymást. Nem is nagyon szóltak egymáshoz. Azonosító, dögcédula nem volt
rajtuk, ahogyan egyenruha sem, civilebbnek néztek ki sok valódi civilnél, csak alkatuk,
mozgásuk és a kabát alatt rejtőző fegyverarzenál árulta el, hogy nem gimnáziumi
matematikatanárok, hanem jól kiképzett kommandósok. Irakot, Iránt, Afganisztánt megjárt
veteránok, érzések, gondolatok nélkül. Robotok. Élő fegyverek.
Ha Marjai hátrafordult volna a kocsiban, láthatta volna afganisztáni bajtársát, egykori
parancsnokát, Tímár alezredest, aki csapatának parancsnokaival ismerkedett, angol nyelven,
így arra is csak a kiejtésből következtethetett volna, hogy ki hova valósi, de nem volt füle az
ilyesmire, így fogalma sem volt az emberei múltjáról. És nem is érdekelte.
De Marjai főhadnagy nem fordult hátra.
Egyenes háttal ült a kényelmes autóban, nem beszélt, becsukta a szemét, aludni próbált.
Fogalma sem lehetett, mikor érnek oda, hiszen fogalma sem volt, hova indultak. Pestnek
talán, de hogy eljutnak-e oda, ha igen, maradnak-e, vagy mennek tovább – kár lett volna ezen
törnie a fejét, úgysem jön rá hamarabb, mint ahogyan meg kell tudnia.
Éjjel két óra volt. Véget ért az eligazítás. Tímár alezredes tisztelgett, és kiadta az indulási
parancsot.
Segédtisztje az egyik Humveehoz kísérte, beszállt, kényelmesen elhelyezkedett. Levette a
sapkáját, fejére húzta a maszkot, aztán a hátraforduló sofőr kérdő tekintetét látva lassan
bólintott: indulhatunk.

Hányszor lendítette meg Hernádi doktor a szikét, hányszor mosakodott be, hány éjszakát
virrasztott át… Hányszor tartotta oda a zsebét, hányszor mondta, ó, ugyan, nem kellett
volna… Csak azért, hogy szép, pesti lakásukat erre a budai, őrzött, biztonságos lakóparkra
cseréljék. Csak azért, hogy esténként szörnyülködve hallgassák a rablótámadásokról szóló
híreket, hogy a gyerekeket biztonságban tudhassák, magukat biztonságban tudhassák,
mindenüket biztonságban tudhassák.
És most mit nem adott volna, ha maradnak, ha sohasem költöznek el, ha kilométerekkel
kevesebbet kellett volna gyalogolnia, vagy inkább vánszorognia az alvó, tehetetlen,
elnehezedett testtel, kislányával, akit nem is olyan régen menekített ki a kórházból, melyet
azóta megrohamozott és felgyújtott az őrjöngő tömeg. Rémült, gyűlölettől fűtött,
szerencsétlen emberek, akik azt hitték, hogy elkerülhetik a sorsukat, kiléphetnek belőle, új
életet kezdhetnek, ahol mások a vesztesek, és ők a győztesek, ahol jó döntéseket hoznak, és
ahol jön majd a jutalom, egy boldog, gondtalan élet.
Amit most mások élnek.
Olyanok, akik végképp nem szolgáltak rá, csak szerencsések voltak és gazemberek és
gátlástalanok, míg ők ártatlanok, gyanútlanok. Hát nem lesznek gyanútlanok többé. És ha
veszni kell a kórháznak, hát vesszen. Ha veszni kell odabent az embereknek: vesszenek.
Mert eljön az új világ, egy jobb világ, már itt is van, csak egy karnyújtás, csak néhány apró
lépés.
Ahogyan most Hernádinak. Egy karnyújtás. Néhány apró lépés.
Vánszorog Hernádi a budai hegyen, a mindig nett, frissen borotvált, jól öltözött
sebészprofesszor koszosan, harmadnapos ruhában, harmadnapja mosdatlanul, izzadtan,
karjában a szőke kislány, a széltől óvott Lilla, élet és halál között, lázasan, reszketve,
önkívületben. Lilla többször is felérzett az úton. Egyszer, amikor az apja néhány pillanatra a
hideg kőre fektette, kínzó hátfájása nem enyhült ettől sem, sajgott mindene, egyik lábát húzta
a másik után, fejét a lába után, lábát a feje után.
Több kerítésen, falon, kapun túljutott, de őrt nem látott sehol. Sem a fülkékben várakozó,
sem a szokott helyeken sétáló biztonsági embert nem látott egyet sem.
Sötét volt mindenütt, egy-egy ablakból imbolygott némi fény, zseblámpáé, gyertyáé talán.
A legsötétebb részeken kommunikátorával világított, más hasznát amúgy se vehette. Így értek
a házhoz, így botorkáltak felfelé a vaksötét lépcsőházhoz. Az ajtó nyitva, belökték, az egyik
tábla betörve, üvegcserép mindenhol.
Az utolsó kilométereket viszonylagos nyugalomban tették meg, a belvárosi véres
lázadásnak alig látták nyomát, néhány felirat bontakozott csak ki egy-egy felgyújtott abroncs
vagy autó fényében.
De embert alig láttak, erőszakot meg éppenséggel sehol.
Hernádi nem is gondolt arra, hogy a lakása veszélyben lehet. Csak most, ahogy az
üvegcserép csikorgott a lába alatt, ahogy a szél befújt a betört ablaktáblán keresztül. A
készüléke fényénél feliratokat látott a falon, felemelte az apró lámpást, „halál az orvosokra”,
olvasta, feljebb: „gyilkos”, még feljebb: „kiirtunk”.
Amennyire tudta, megszaporázta a lépteit, próbálta kettesével venni a lépcsőt, de Lilla
nehéz volt, száz kiló, vállában, combjában ezer tűszúrás, válla sajgott, lábát feltörte az
irodához való bőrcipő.
Felért a harmadikra, hirtelen fagyos szúrást érzett a szívében, amikor meglátta a nyitott,
sarkából félig kifordult ajtót, a levert zárat.
Vállával halkan benyomta a vastag, többrétegű, fémekkel erősített falemezt, lába alatt
reccsenés, megállt, visszahúzódott. Fülelt. Csend. Újra belépett, karjában Lilla felsóhajtott,
ösztönösen lánya szája elé tette a kezét, mintha ezzel halkabb lenne a sóhaj. Hátával
benyomta a nappali ajtaját, illetve a helyiség ajtaját, ami valaha a nappalija volt.
Most romok mindenütt, üres szekrények, törött tárgyak, üvegcserép. A hálószobából alig
érzékelhető fény szivárgott.
– Marci! – kiáltotta ösztönösen. – Marci, itt vagy?
Háta mögött megreccsent az összetört üveg. Maga elé kapta a kommunikátort, gyenge
fénye megcsillant, majd kialudt végleg. Vaksötét volt. Várt.

– Te most merre vagy tulajdonképpen, Péter?

A televízió alelnökének szavai keményen peregtek a telefonban.
Mióta szétszóródott a tömeg az épület körül, olyan volt az éjszaka a tévéseknek, mint egy
nyári táborozás.
Egy darabig keresték a büfést, s minthogy nem találták, feltépték az ajtót, és szabályosan
kifosztották a polcokat. Megettek, megittak mindent, csipszet, almalét, nápolyit, kólát.
De volt tartalék bőven. A hűtőben nappalról maradt szendvicseket találtak, most legalább
tudták, miért kaptak reggelire olyan sokszor gyanúsan rágós zsemlét.
A szünetmentes áramforrás működött, akár műsort is csinálhattak volna, ha lett volna
kinek. De így csak jól voltak, közvetlen veszélyben nem forogtak, dolgozni nem kellett, és
beteget sem találtak maguk között, amit különös, de örvendetes véletlennek tartottak.
Ráadásul Péter vendégének tudhatta a csodás bemondólányt, Anikót, gyertyát gyújtott az
irodában, ott beszélgettek, kettesben, bensőségesen. Amikor Anikó beszélt – többnyire ő
beszélt –, Péter előrehajolt, és teljes erejével koncentrált, nehogy egyetlen hangot is
eltévesszen. Kulcsfontosságú lehet minden részlet. Ha egyszer alkalma lesz rá, meggyőzi a
lányt, hogy ő a legbiztosabb választás. Nem olyan szép, mint egy-két celeb, aki Anikó körül
nyüzsgött, nincs is annyi pénze, de nagy jövő előtt áll, már CPO, lehet belőle bármi.
Anikó érezte Péter szándékait, és ismerte magát, ugyanakkor kiábrándítani sem akarta a
főnökét.
Abból, ami körülöttük zajlott, nem sokat érzékeltek, de hát általában nem sokat érzékeltek
abból, ami körülöttük zajlott.
– Nem jössz ide mellém, a kanapéra? – kérdezte kacéran a lány, és szőkére festett haját
gyakorlott mozdulattal hátradobta. – Adok a sajtimból.
„Úristen, de cuki!”, gondolta Péter, amikor megcsörrent a telefon. „Megölöm”, gondolta,
amikor a hívó számára pillantott.
– Te most merre vagy tulajdonképpen, Péter?
– Az irodámban ülök. Itt vagyok az irodámban. Kellek?
Bátor hódítóból egy pillanat alatt váltott át rettegő alkalmazottá. Anikó megérezte a
változást, így ő is átalakult. Ugyanaz a felsőbbrendű nézés, megbocsátó mosoly, ami minden
nézőnek kijárt a közönségtalálkozókon. Egy istennő, na. Goddess.
– Tudod, hogy az Elnök beteg, ugye? Tudod, hogy én vagyok helyette, ugye? És tudod,
hogy ez neked nagyon szar, ugye?
– Az első kettőt tudtam. A harmadikat nem. De most már azt is tudom.
Péter magára talált, hangja magabiztos volt, majdnem szemtelen. A másiknak feltűnt a
hangnemváltás, de folytatta.
– Feljönnél hozzám, Péter?
– Most benne vagyok valamiben, tudod…
– Benne. Valamiben. Péter, valamiben vagy valakiben?
– Kérlek, Alelnök úr, nem értelek. De tudom, ez most vészhelyzet, és számomra a cég
érdeke mindennél fontosabb. Úgyhogy természetesen…
– Na, ide figyelj, te kis szarláda! Ne gyere nekem a céggel, ez személyes, te is tudod. Kit
érdekel a cég? Szeretném, ha feljönnél, és hoznád a felmondásodat.
– Nem értem, miért? Úgy érzem, mindent megtettem a vállalatért...
Az Alelnök elvesztette a türelmét, úgy, ahogyan még soha nem vesztette el. Ordított.
– Ne gyere nekem a szaros céggel, ez a kettőnk ügye…
– Szaros cég? Ezt hogy érted, Alelnök úr? Ez engem mint lojális alkalmazottat nagyon
bánt.
Az Alelnök most kapcsolt. Úgy érezte, megáll a szíve.
– Felvetted? – kérdezte, de már meg is bánta a kérdést.
– Én? Mit? Ezt hogy érted? Szóval menjek?
– Felvetted az egészet, mi? Az egész szöveget. – Már inkább maga elé motyogott, tudta, ez
a vég, és csak magának köszönheti. – Nem. Koszi. Ne gyere fel. Rendben. Majd hívlak.
A székébe zuhant. Túljárt az eszén ez a kis bélféreg. Túl tudott járni. Még azt sem
mondhatta, hogy egy nagy ötlettel. Hiszen minden készülékkel lehet rögzíteni, visszajátszani,
sokkal vágni is. Nem egy beszélgetést rögzített már maga is. És most mégis belefutott a
késbe.
Soha ne mondd, hogy nincs lentebb. Mindig van lentebb.
 A budapesti háború csak most kezdődött.
Lövés nélkül jutott el a kétezer katona a belvárosig, ellenséget, ha volt is valahol, nem
láttak, menekültek a fekete dzsekisek a kiképzett, hidegfejű kommandósok elől. Nem lesz így
háború, csak gyáva futás, elpárolgás, sötét bosszú: tudta ezt a Vezér is, akinek fejében most
állt csak össze a kép. Ugyan, dehogy. Hogyan is hihette. Nem ő verte át a megbízóit – azok
verték át őt. Felhasználták a képességeit, a kapcsolatait, a büszkeségét, most meg
felhasználják a tapasztalatlanságát.
Egyedül volt. Egyedül a bunkerré alakított külvárosi pincében, a „frontosok” régi
gyülekezőhelyén, egyedül a bajában, egyedül a gondolataival.
Annyira nem volt képzett, hogy meg tudta volna védeni, amit megszerzett, és annyira buta
sem volt, hogy elhitesse magával: van még remény. Egyetlen vágya, egyetlen lehetősége volt:
a túlélés. Akárhogyan.
Kinyitotta az ajtót, és a szobában várakozók felé kiáltott:
– Gyertek be! Jó? Gyertek!
A pince falait feketére, vörösre, birodalmi színekre mázolták. Mindenhol zászlók,
kifeszített molinók, náci jelképek, Wermacht-fotók, Hitler-fejek.
Négyen érkeztek, Hangya és még három vezető, mind egyenruhában, pisztolytáskával,
tonfával, gumibottal, egyikük hátán, mint egy nindzsának, nuncsaku. Értesültek ők is a rossz
hírekről, és most magyarázatot vártak a Vezértől.
Egyre többen sugdosták a lázadók – így nevezték magukat – soraiban, hogy a Vezér áruló,
provokátor, titkosrendőr. A rá váró fiatal férfiak is hallották a pletykákat, és Hangya
kivételével hitték is, nem is.
Hangya csak nem hitte. Egyszerűen túl sok energiát, áldozatot ölt ebbe az emberbe, hogy
képes legyen akár csak végiggondolni: mind-mind felesleges volt. Sőt. Kártékony. Mert ha
elveszítik ezt a hirtelen indított háborút, mindent elveszítenek.
Nem voltak még eléggé felkészültek, hiába a sok szervezés, a sok kiképzés – egy erős,
agresszív kommandóegység ellen nincs esélyük. Többen is látták a Humveek felvonulását, és
hozták a hírt, ezek ellen egy hadsereg is kevés, nemhogy a pár ezer „pesti srác”, pár ezer
lázadó. Persze nem tudták elfelejteni, hogy van egy Vezérük, nevét kikezdte a pletyka, de a
pletyka az csak pletyka, van, hogy igaz, van, hogy nem. És ha nem? Akkor a Vezér még
mindig Vezér, gyors, erős, okos, sérthetetlen. Akkor nincs veszve semmi.
Tudta mindezt a Vezér is persze, érezte a vesztét, a csatáét is, az ügyét is, a sajátját is.
Alkalmat keresett a menekülésre, de nem talált. Vagyis harcolni kell.
– Várkony – szólalt meg csendesen, de határozottan, ahogyan egy hadvezér szól a
bajban –, Várkony a megoldás.
A másik négynek mindegy volt, mit mond, csak a megoldásról beszéljen, ne a kétségeiről.
Csak azt ne mondja, hogy vége. Ha ő hisz benne, mindenki hisz benne, ha beszél, elhallgat a
pletyka.
– Várkonyban vagyunk a legerősebbek. Várkonyban várnak ránk a testvéreink. Ott
szervezzük meg az ellenállást. – Az asztalon fekvő térképre mutatott. – Megfelelő az irány,
nem botlunk bele a levelibékákba. Nincs körgyűrű, vagyis egyetlen irányból érkezhetnek. Sík
vidék, látjuk, ha jönnek. Várkonyba megyünk.
A Vezér igazi hadi stratégának bizonyult, és bár az a másik négy számára is világos volt,
hogy amit mond, merő ostobaság, több volt a semminél. Haditerv volt. És nekik nem kellett
más, csak egy haditerv. Amire építeni lehet. Legrosszabb esetben a menekülést. A
legjobban – a győzelmet.
Bólogattak. Várkony. Ez az! Hangya hálásan, csillogó szemmel nézett vezérére, aki nem
hagyta cserben. Ha a Vezér bukik, ő az első, akit agyonvernek, ezt tudta jól persze, nem kellett
hozzá sok ész, mindenki tudta jól.
 De nem bukik. Sőt. A terv jobb, mint eddig bármi. A jónál is jobb. Fél győzelem. Biztos
győzelem! Mire ölelkezve kezet ráztak egymással, és elindult ki-ki a dolgára, szinte már meg
is nyerték a háborút. Lelkesen, önbizalomtól és bizalomtól fűtötten hagyták el a bunkert.
Mindenki tudta a dolgát. Autók, teherautók, benzin, csapatok, nem sok idejük volt
előkészülni.

Miközben a lázadók hátra, a civilek a házaikba húzódtak, vagy menekültek inkább. A

kommandósok nagy sebességgel haladtak előre és tisztították meg a várost. Csak egy-két
véletlenül arra siető járókelőt vagy hősködő lázadót kellett észhez téríteni, de a járművek előtt
haladó cirkáló egységek minden esetben megoldották maguk a feladatot, nem kellett
fegyverrel beavatkozni.
Tímár az Erzsébet hídon átkelő derékhadat vezette, a Rákóczi úton haladtak, nagy
sebességgel, ellenállás nélkül. Rádiósa valahol az Astoria környékén szólította a készülékhez.
A vezérkari főnök kereste.
– Hogy haladtok, alezredes úr?
– Jelentem, akadály nélkül. Ellenállás nincs, az ellenség nem mutatja magát.
– Tudom, Sándor, tudom! Nézd, hajók az információink, nem is fogja. Ami mögöttetek
marad, az már nem a ti dolgotok. Van ebben az országban rendőrség is, nem igaz? Ti csak
menjetek tovább.
– Értettem! – felelte Tímár, aki érezte, hogy sikeres hadműveletet hajt végre, és hogy ez
lehet karrierje legfontosabb éjszakája, így aztán meg sem kérdezte, merre. De megtudta,
kérdés nélkül is.
– Hajók az információink, Várkony felé nyomulnak. Nyomulnak... – nevetett saját szaván a
Főnök. – Menekülnek. Kis buzik.
– Azok – ismételte Tímár –, kis buzik.
Bár fogalma sem volt, kiről beszél. Kikről. Neki buzik a politikusok voltak, liberális,
belvárosi buzi mind, az aktuális ellenségről pedig csak annyit tudott, hogy ha valaki rájuk lő,
visszalőnek.
– Jó, rendben. Folytassa tovább. Mi volt ez a hang? – Jelentem, esemény van, kérek
engedélyt távozni!
– Menjen, megadom. Beszámolót várok!
Kopogtak a lövedékek a páncélozott autón, kereszttűzbe, pergőtűzbe kerültek. Amilyen
váratlan volt a támadás, olyan esetleges és olyan sikertelen is.
Tímár kiadta a parancsot, mire kegyetlen géppuskatűz zúdult az ellenségre. A sötétben nem
lehetett elbújni, jól látszott, honnan érkeznek a lövések. Durrantak, puffantak a lövedékek,
robbantak a gránátok a házakon, pillanatok alatt rommá lőtték a két épületet. Csend lett. Vége.
Ennyi volt. Kezébe vette a rádiót, és kiadta az újabb parancsot. Irány Várkony!

– Angyalom, virágom – köhögés –, most benne vagyunk – köhögés – a szarban.

Az autót, melyben Réz és a felesége közeledtek a kórházhoz, magasra tartott kezével egy
fekete dzsekis fiatalember, egy „lázadó” állította meg, a kertváros és a belváros határán.
– Ez meg ki a tököm? – dünnyögte a politikus, de azt javasolta a feleségének, hogy
lassítson.
Az asszony megmaradt erejével már csak vezetett, beszélni vagy akár csak jelezni nem
fecsérelte az energiáit.
Megállt, de az ablakot nem húzta le. A magas, vékony, pattanásos fiú – látszott rajta, hogy
ha kacérkodott korábban is a gondolattal, a hungarizmus szelleme csak az elmúlt napokban
ejtette foglyul – bekopogott az ablakon, majd tekintete elkalandozott, ahogy a filmekben látta.
Valószínűleg egész életében arról álmodott – miközben hol az anyja, hol a mestere
parancsait leste a kőműveskanál mellett –, hogy egyszer majd így állít meg egy autót, így
kopog be, és így kéri az igazolványokat, holott semmi szüksége rájuk. A nő leengedte az
ablakot.
– Kérem a papírokat! – szólt be a még mozgó üveg fölött. Az asszony csak nézett rá,
válaszolni a férje próbált.
– Milyen papírokat, öcsém. He? Szarni kell?
A fiú lassan elindult az autó másik oldala felé, ahol Réz már lehúzott ablakkal várta.
– Na, mi kell, csillagom?
Befejezni nem tudta, mert olyan ütést kapott a fiú bokszeres öklétől, hogy arcát elfutotta a
vér.
– Induljál már! – förmedt rá a feleségére, de szemből két pisztoly is meredt rájuk, úgyhogy
az asszony az ölébe ejtette májfoltos, ráncos, szétdolgozott kezét.
– Kérem a papírokat! – mondta a fiú, ugyanazzal a hangsúllyal, ugyanazzal testtartással,
ugyanazzal a nézéssel. Gyakorolta, semmi kétség.
Réz átadta neki chipkártyás azonosítóját.
– Szálljon ki az autóból! – lépett elő egy alak a sötétből. Ezt Réz ismerte, de nem tudta
hirtelen, honnan.
– Ez egy tömeggyilkos, nem látod? – szólt a második fiú az elsőhöz, aki láthatóan nem volt
idevalósi. – Ez is egy gyógyszertolvaj gyilkos. Biztosan tele az autó szérummal. Vizsgáljad át!
Mondom, vizsgáljad át! – förmedt rá a pattanásosra, aztán valami furcsa hang, egy csattanás,
vér a fiú száján, és elfekszik, átlőtt torokkal.
Hirtelen kiabálás, lövések ki-be, Réz és felesége az autó aljába bújva kuporog, pár
másodperc, csend, egy maszkos figura néz be az ablakon. „AH right?”, kérdezi, de választ
nem vár.
Újabb katonák, terepszínű gúnyában. Réz felemelkedik, a fegyveresek elsétálnak
mellettük, kinyitja az ajtót, odébb löki a pattanásos, mozdulatlan testét, arrébb a szétlőtt torkú
fiú, most ismeri meg, a szomszédasszony gyereke. Azé, aki az ároknál útba igazította őket.
Kivonszolja magát, elterül az úton, karja vértócsában, nincs ereje mozdulni, a megpróbáltatás,
az ijedség meg a vírus, vöröskeresztes férfi hajol fölé, hátraszól, hordágy érkezik, rágördítik,
emelik, viszik, fázik.
Él.

– Aida! Te vagy az? Csend.

Zúgás, dobogás, sikoltozás, sírás, kacagás, csobogás – ez az ő lakása.
Erős fények, olvasólámpa, pirosan izzó monitorkapcsolók, éjszaka is égő lámpák – ez az ő
lakása. Lábdobogás, tárgyak zuhanása, gépek berregése, kapcsolók kattanása, számítógépek,
kommunikátorok zizegése, gyerekszájak horkolása, fészkelődés, ajtócsapódás – hová lett a
sok zaj?
Mélységes, sűrű, dunnavastag csend, áthatolhatatlan sötét. Mindkettőt az ember hozta létre.
A természetben nincs se vaksötét, se csend, ahogyan piszok sincsen. Mindennek eredete,
folyamata, következménye van, semmi sincs önmagáért, ahogyan ez a mély zajtalanság
önmagából jött, és önmagáért létezik. Hernádi megfordult, semmit nem látott.
– Aida, te vagy? Marci? – Lilla mocorogni kezdett, ő a lábával a kanapét kutatta, ott, ahol
sejtette, csak motozott, topogott, de a kanapé nem volt sehol. Vagy ő nem volt sehol.
A háló felé indult – remélte, hogy a háló felé –, amikor belebotlott a bútorba. Nem volt a
helyén, az biztos, de többet nem tudhatott. Kezével kitapogatta, és ráfektette a kislányt.
Halkan mordult a gyerek, horkantott, aztán megint csend.
Nem lépett, csoszogott a padlón, hogy ne essen el, többször félrerúgott tárgyakat, de nem
tudta azonosítani őket.
– Apa.
Megfordult. Figyelt. Újra a suttogó hang. – Apa.
 – Igen, kislányom.
– Apa. – A suttogás erősebb, ahogy a gyerekek próbálnak csendesen beszélni, és
meggyőződésük, hogy sikerül is.
– Itt vagyok, megyek vissza hozzád, ne félj, csak tudod, a sötétben… – Beverte a
sípcsontját valamibe, felszisszent, lehajolt, megdörzsölte a lábát. Nagyot káromkodott
magában, de nem a gyerekek miatt, csak hogy ne csapjon zajt. Felegyenesedett. Az ablakon
alig látható, inkább csak sejthető fény szűrődött be. Hajnalodik.
– Itt vagyok! – súgta a hang.
– Tudom, Lilla. Jövök. Egy pillanat…
– Marci vagyok. Apa! Itt állok az ajtóban.
– Marci?
Tonnányi súly zuhant rá, megszédült, torka görcsbe állt, beszélni akart, de várnia kellett.
Mellkasát abroncs szorította, eltévesztette a belégzés és a kilégzés rutinját, légszomja volt.
Megköszörülte a torkát, de hiába, alig érthető szavak bugyogtak ki a torkán.
– Hol… Marci… gyere… Lilla… Anyád?
Söpört félre mindent az útjából, óvintézkedések nélkül, zajt csapva sodródott a fia felé, és
hirtelen ott volt, hatéves, húszkilós remegő kis test.
Karjába vette, magához szorította, a kisfiú karja ernyedten lógott a teste mellett.
Végigtapogatta, nem érzett sérülést, sokkban lehet, gondolta, a hajnali fényben lassan
bontakoztak ki a sziluettek, de az arcokat még nem lehetett kivenni.
– Lilla?
– Hm?
– Lilla itt van? – kérdezte a fiú, alig nyitva a száját.
– Itt van, igen. Ott alszik a kanapén – mutatott a szoba közepe felé. Látni persze nem láttak
semmit.
– Anya azt mondta, hogy meg is halhat. Tényleg meghalhat, Apa?
Hernádi hallgatott. Akart válaszolni, persze hogy akart. De nem tudott. Torkát két
vasmarok szorította, a kétségbeesés és a sírás, küzdött a hangjával, nem akarta még jobban
megijeszteni a gyereket.
– Tudod, Lilla nagyon beteg. De – várt, fogalma sem volt, hazudik vagy nem, és hazudni
nem akart – nem halt meg. – Nem jött ki több. Egy „nem is fog” meg végképp nem.
Marci érezte a bizonytalanságot, a gyomrával érezte, nem az agyával, érezte a vibrálást, a
kétségbeesést. Elfordította a fejét. Nem sírt. – Apa!
– Mondjad, fiam…
– Te jól vagy?
Az öregedő orvos, a vén gazember, aki annyi lelken, testen, életen gázolt át, aki csak
örömöt, kéjt, kényelmet vagy kényelmetlenséget érzett, bosszús volt, ha rosszul, vidám, hajói
alakultak a dolgok, dühös, ha megzavarták, elégedett, ha békén hagyták, aki menten jól érezte
magát, ha nem volt a közelben senki, akinek a gyerekeiről világéletében csak a nem alvás, a
zaj, a kakaszag jutott eszébe… A csirkefogó, örökösen kurvázó, érinthetetlen,
megingathatatlan orvos… elsírta magát. Rázta a vállát a zokogás.
Vele rázkódott a kisfiú is. Nem tudott beszélni. Aztán összeszedte magát, suttogva, hogy
fia ne érezze hangjában a rettegést, válaszolt.
– Én? Soha jobban, fiam. Soha jobban.
Csend. Lilla hangtalanul aludt, Marci gyenge teste lógott apja megviselt karjában.
– Marci? – Csend. – Marci?
– Hm?
– Anya hol van?

A lassan, szervezetlenül mozgó lázadók autókaravánjai alig valamivel a Humveekon

robogó katonai konvoj előtt értek Várkonyba.
Rendezni a sorokat, felmérni az erőket, akár csak védelmi vonalat felállítani – nem maradt
idő. Ahhoz elegen voltak a lázadók, hogy megszállják az amúgy is megszállt várost,
kifosszák, amit még kifosztatlanul hagytak az elődök, összeverjenek az utcán néhány embert,
akiről nyilvánvalóan kiderült, hogy összejátszik a gyógyszert rejtegetőkkel.
És arra is maradt idő, hogy betörjenek a kórházba, feldúlják, a mozdulni bírókat az utcára
zavarják, az orvosok után pedig hajtóvadászatot indítsanak. De többre nem.
A Vezért a főút melletti erdőben állták körül az emberei.
– A hazát nem veszthetjük el, még ha csatát is vesztünk – szónokolt, de egyre kisebb
figyelem övezte. Világos volt, hogy az országot megszállva tartó lázadók többsége nem
értesült a „Várkony-tervről”, ahogy nevezték. Vagy ha értesült, gyáván elfutott. Ahogy a
Pestről velük együtt indulók jelentős része is elpárolgott útközben. Ezzel együtt nem voltak
kevesebben, mint az általuk „levelibékának” becézett vagy „zsoldosokként” gúnyolt
kommandósok.
A harcnak tehát lesznek áldozatai. Mert lesz harc. Ebben biztosak voltak.
Amikor a Vezér befejezte, leghűségesebb és legbizalmasabb embere, Hangya
félrevonta. – Vezérem! Beszélnünk kell!
– Beszéljünk – válaszolta a fiú kelletlenül. – Mondjad!
– Nem itt.
Gyanakvóan nézett Hangyára. Lojalitásában nem kételkedett, ítélőképességében annál
inkább. Fanatikus volt, így megfontolatlan, vad, kegyetlen, hithű.
– Hol? – kérdezte semleges hangon.
Hangya nem válaszolt, csak a közeli autóra mutatott. Az autóban?, gondolta a Vezér,
számbavéve, micsoda gondolatokat ébreszthet a többiekben, ha egy autóban látják őket
félrevonultan sutyorogni.
Hangya ült a sofőr-, a vezér az anyósülésre.
De nem szólalt meg egyik sem, Hangya gázt adott, és elindult. Nem kérdezett senki
semmit, úgyis kiderül, aminek ki kell derülnie. Percek óta autóztak, már derengeni kezdett,
amikor a Vezér megkérdezte, hova mennek. Választ nem kapott, csak egy bólintást, Hangya
egy közeli pajtára mutatott.
– Gyere, Vezérem! – fogta meg Hangya a karját, törődéssel, szinte szeretettel. Meglepte a
mozdulat, helyettese és testőre arcába nézett. Ott nem látott mást, csak szánalmat, szeretetet,
belenyugvást. Csupa olyasmit, amit nem látott még eddig soha.
Aztán a ház sarkánál egy suhanás, alakok, sziluettek, valaki iszonyatos erővel kirúgja a
lábát, centikre az arcától egy katona arca, a Marjai főhadnagyé, valaki megmarkolja a haját, és
közvetlen közelről, szinte a fejébe fúrva a pisztoly csövét szétlövi a koponyáját.
A Vezér előrebukik, arca a sárba, a tél végi latyakos havat vörösre színezi a vér.
Megragadják a kezét, lábát, egy teherautó platójára dobják, elindulnak a testtel egyik irányba,
egy másik autó elindul a másik irányba.
Egyetlen perc.
Misszió teljesítve.
Misszió sikeres.
 Február 23., kedd délelőtt
Szikrázik Budapest a tavaszi napsütésben.
Jóformán Nemoda autója az egyetlen mozgó jármű az utcán. A kormányzati negyedet
katonák százai védik, csőre töltött automata fegyverekkel. Már ott vannak a rendőrök is,
mintha mindig is ott lettek volna, a kapitányságokon zajlik az élet, mozgás, nyüzsgés,
magyarázkodás nélkül.
A városba többfelől is teherautó-konvojok tartanak, a lerombolt Központi Kórház előtt
tábori sátrakat állítanak, több katonaorvos is feltűnik.
Nemoda akadálytalanul jut el a negyed bejáratához. Egy arc behajol, nevén szólítja, miben
segíthet, kérdi.
– Be szeretnék jutni – magyarázza szokásos lehengerlő hangján, de szükségtelen, már
emelkedik is a kapu, ő pedig gurul egyenesen a miniszterelnöki iroda felé. Meglephetné a
bizalom, de nincs abban az állapotban, hogy mérlegeljen.
Sem az épületeket sem a kertet nem viselte meg az előző negyvennyolc óra, nem jutottak
be ide a lázadók. Hogy is képzelték, gondolja Nemoda, az viszont, hogy ő hogy képzeli, nem
merül fel benne.
A bejárat előtt újabb őrök. Igazolványt kérnek, de meg nem motozzák, átvilágító kapu
sincs, fel sem tűnik neki. Újabb kapu, lépcső, ajtó, kopogás, előszoba, iroda, titkárnők, a
szokásos kérdés: kávé?
Aztán újabb ajtó, párnázott, erős fény, belép, szemben, az íróasztal mögött Vass.
Becsukódik az ajtó, pedig ő nem csukta be, aztán erős rántás a vállán, penderül, nem is,
inkább repül, arccal neki a lambériának. Csattanás, nyögés, távolról hallja, pedig ő nyögött,
vér íze, valaki a lábába rúg, aztán a másikba. Esne össze, de fogják, most motozzák, gondolja,
reccsen, szakad a kabát, előkerül a pisztoly, újra megragadják. Lépne, de nem érzi a lábát, egy
székre lökik, megtörli az orrát, valaki a kezébe nyom egy zsebkendőt. Vass mosolyog, nem
gúnyosan, inkább szánalommal. Ennyi tehát.
– Szia! – löki oda a miniszterelnök. – Rég nem láttalak. Nemoda bólogat, megtörli az orrát
újra, ez nem az ő orra, nem az ő vére, nem az ő élete. Nem az ő halála.
– Csak azt nem értem – folytatja Vass –, hogy mit vétettem neked. Mást se hallok egész
nap: vigyázz, Nemoda meg akar ölni. Beszélek az embereimmel, tervezek, vagy épp csak ki
akarok menni a vécére, valaki azonnal szól: vigyázz, Nemoda meg akar ölni. Én nem hiszem
el, miért is akarna, aztán jön, engedem, hagyjátok, csak segíteni akar, és nem nekem volt
igazam. Tényleg meg akar ölni.
– Én csak… – kezdte volna, de nem folytatta. Az ösztönei súgták, harcolj, magyarázkodj,
könyörögj, de az agya megállította.
Az ítélet már készen. Úgyis végrehajtják. Bármi álljon benne.
– Érted te egyáltalán, hogy mi történt? – Vass hangja a színész tónusából a haldoklóhoz
beszélő tónusára váltott. – Értesz bármit ebből az egészből? Láttad te az utcán az arcokat?
Tudtad te, mire készültek itt emberek? Tisztában vagy vele, mit úsztunk meg?
Nemoda hallgatott. Valójában nem értette. És nem látta. Nem tudta. És nem volt tisztában
vele. Persze bármit mond, csak bőszíti vele a győztest.
– Menjél, Kálmán, nincsen szükségem rád. Le akartál lőni. Az bűncselekmény. Te nem
vagy tisztában a lehetőségeiddel. Sajnálom. Lehetett volna. Mindent sajnálok. A lányodat is.
Őt különösen. Ez van.
 EPILÓGUS
A járvány végigsöpört az országon – ahogy a világon is –, de az áldozatok száma messze
elmaradt attól, amitől előzetesen féltek.
Bár pontos számokat soha nem mondott ki senki, gyanítható volt, hogy az erőszak több
ember halálát okozta, mint maga a betegség. A tábori kórházakban sok ezer embert ápoltak,
így a többi orvosi intézményben valamelyest normalizálódott a helyzet.
Néhány hét múlva a járvány elérte a csúcspontját, majd lassan visszaszorult.
Többször is elterjedt, hogy megtalálták a megfelelő ellenszert, de azok a feltételezések,
hogy Magyarország rendelkezett vagy rendelkezhetett volna a szérummal, nem bizonyosodtak
be sohasem. Annak ellenére, hogy a miniszterelnök és valamennyi hozzá hű politikus ezt nem
feltételezésként, hanem tényként kezelte. Így arra sem derült fény, hogy a több helyen is
megtalált, titokban tartott üvegcsékben végül is milyen anyag volt, hiszen elpusztult
valamennyi. A hivatalos álláspont szerint legalábbis.
Az országban a vártnál gyorsabban normalizálódott a helyzet. Elindult a fűtés, újra volt
áram, jártak a buszok és a vonatok, több európai intézmény is pozitív szereplőként emlegette
Magyarországot, példaként állítva más államok elé, melyek nem tudtak ilyen gyorsan úrrá
lenni a helyzeten.
Rövid időn belül feloldották a kijárási tilalmat és a rendkívüli állapotot, sőt a választást is
kiírták, melyen Vass pártja nagy győzelmet aratott az éppen csak szerveződő ellenzék felett. A
károk és a veszteségek felméretlenek maradtak, miután a miniszterelnök meghirdette a
„Felejtés és Gyarapodás” programját, melynek jelszava: „Előre, ne hátra!”. Így aztán a károk
feltárására alakult szervezetek gyorsan források nélkül maradtak, fel is függesztették a
tevékenységüket, majd végképp be is szüntették.
Néhány településen, Budapesten, Várkonyban és Ardán is, ahol sok volt az áldozat,
háromnapos gyászt rendeltek el, de az ideiglenes kormány ezt nem tette az egész ország
számára kötelezővé.
Gyorsan hegedtek a sebek.
Az államelnök ellen vizsgálat indult hazaárulás vádjával, évekig tartották házi őrizetben,
de végül ítélet csak a Titkár ellen született, korrupció miatt. Nyolc évet kapott, de már az
elsőben elvitte egy szívinfarktus.
Hajnalnak nyoma veszett. Egyesek szerint Uruguayba szökött, mások állították, hogy
itthon bujkál, egy ízben még a tévéhíradókba is bekerült, hogy Szerbiában látták szakállasán
egy gyerekzsúron, de aztán elhalt ez a pletyka is. Ha élt, ha halt, nem volt rá szüksége többé
az országnak: el is felejtették hamar.
A hadügy- és a belügyminiszter helyet kapott az új kormányban, de szerepük mellékszerep
maradt. Mindketten visszavonultak a politikától a ciklus elején, egyikük egészségügyi,
másikuk családi okok miatt. A közéletben soha többé nem jelentek meg, és ha nagy ritkán
interjút kért tőlük valamelyik újság vagy televízió, elhárították azzal, hogy nem érdekelnek
már senkit a régi idők. A pletyka pedig, hogy a kövér hadügyminiszter memoárjait írja,
gyorsan elült, még a halála előtt.
Nemoda börtönbe került, súlyos vádakkal, de az ítélet voltaképp kedvező volt.
Szabadulásának idejéről és körülményeiről nem derült ki semmi, de azt mindenki tényként
kezelte, hogy elhagyta az országot. Úgy hírlett, hogy felesége után költözött az Egyesült
Államokba.
A népegészségügyi miniszter elkapta a betegséget, de erős szervezete és a kór enyhe
lefolyása miatt csak néhány napig nyomta az ágyat. A politikába nem tért vissza, üzletember
lett, azt beszélték, kevéssé sikeres.
 Marjai főhadnagy nem került elő. Tímár alezredes egy darabig kereste, érdeklődött utána,
de miután – némi csalódására – visszahelyezték Afganisztánba, nem volt módja kutakodni.
Meg nem is tartotta annyira fontosnak. Karcsi, az őrmester újra ott lebzselt az előszobájában,
lassan megtanulta a „sándorozást”, de a veszélyes misszióktól továbbra is ódzkodott.
Egymás után négy évet hosszabbított Tímár, akinek nevéhez sem akkor, sem később nem
kötötték sem „Budapest visszafoglalását”, sem a „várkonyi csatát”. Végül hazajött,
nyugdíjazták, kitüntették, kistafírozták, elfelejtették. Hogy végül is mit tett ő azon a kora
tavaszi éjszakán, nem értette meg soha, csak annyit látott, hogy az országot végképp
elfoglalták a nyálas, liberális buzik, és hogy neki nincs ebben helye, se testileg, se lelkileg.
Élete végéig visszavágyott Afganisztánba, olyannyira, hogy öregkorára nem is maradt más
témája, mint a „hősi idők”. De a „Cleaning” akcióról hosszú ideig nem szívesen beszélt, aztán
meg már sehogy se.
A vezérkari főnök, a sikeres akció kitervelője és végrehajtója hamarosan korrupciós
botrányba keveredett, és bár nem ítélték el soha, életét leleplezett bűnözőként élte le, nagy,
nagy csendben.
Réz János belerokkant abba a napba. Egészsége soha nem állt helyre, viszont felesége
gyorsan gyógyult, és megtette, amiről egész életében ábrándozott: elhagyta a rettenetes
embert. „Ennyi volt, csillagom”, lökte oda búcsúzóul, és számláján a család minden pénzével
kilépett Réz életéből. De olyannyira, hogy válóperük se volt soha, nem is látta az asszonyt
többé. A temetésén láthatta volna, arra elment az özvegy, de hát, persze, nem látta ott sem.
Kollát hadnagyot kitüntették a bátorságáért, aztán nyugdíjba is küldték mindjárt. Egyedül
halt meg, nem sokkal később az árnyékszéken találtak rá, napokkal azután, hogy kiadta a
lelkét. Bárki hamarabb halt volna meg, ha ennyit iszik, mondták róla, és ahogy a
leggonoszabb pletykákban is, ebben is volt valamennyi igazság.
Hangyának nyoma veszett. Nem is kereste senki. Még csak nem is érdeklődött utána senki.
Akik látták elmenni a Vezérrel, egy darabig árulózták, aztán elfelejtették. Él-e, hal-e, nem
derült ki sohasem.
Az Antenna4 elnöke nem élte túl a betegséget, igaz, csak hónapokkal később vitte el a
tüdőgyulladás, de addig is sokat szenvedett. A tévében nem látták többé. Az Alelnököt
elmarasztalták a televízió teljesítménye miatt, a leghamarabb fejezték be az adást, és a
legkésőbb kezdték el azokon a bizonyos napokon. A Péter készítette hangfelvételre nem
hivatkoztak, bár hallották a főnökök, egészen biztosan. Ezt az is bizonyítja, hogy – bár őt
megdicsérték azért, amiért az Alelnököt elbocsátották – néhány hét múlva követnie kellett
korábbi főnökét. Később politikusnak állt, de nem volt sikeres, felesége elhagyta, aztán egy
vállalatnál kapott állást, ahol meg is találta végre a számítását. Anikónak jól ment a sora.
Haját megnövesztette, a híres „Anikó-féle hajdobást” lecserélte a mozdulatra, melyben
tincseit a füle mögé rendezi, hosszasan cikkezett erről a bulvársajtó, egy-egy elemzés még
komolyabb lapokban is megjelent.
Hernádi felesége, Aida nem került elő. Előbb Marci is elkapta a betegséget, majd mindkét
gyerek meggyógyult. Apjuk új munkahelyen folytatta a praxist, és mindent, amit abbahagyott.
Lilla és Marci ritkán látták, ha látták is, fáradtnak és kedvetlennek mutatkozott. Bántotta a zaj,
kerülte a beszédet. Arra viszont, hogy mit tett a gyerekeiért, nem tért vissza később.
Egyetlenegyszer sem. Csak a rosszkedvű, fásult idegent látták benne, és bár később
változatos, izgalmas életet éltek mindketten, apjukkal lassan megszakadt a kapcsolat, igazából
el is feledkeztek róla. Inkább csak az örökségért emlékeztek meg egy-egy születésnapról vagy
karácsonyról, de amikor kiderült, hogy nem sok maradt a hajdani vagyonból, elhagyták ezt is.
Kelement nem vették vissza a rendőrséghez, bár gyorsan gyógyult. Beosztását más kapta,
Lajos ismeretlen okok miatt nem felelt meg, később ki is vált a rendőrség kötelékéből. Ez
persze Kelemen állapotán nem javított semmit. Egy darabig próbálta elmondani, amit
kiderített, vagy kideríteni vélt, a Vass miniszterelnököt befeketítő rágalmakat azonban nem
szívesen hallgatta senki. Hogyan lehetett volna köze az eseményeket kirobbantó
gyilkossághoz, hiszen ő a hős, aki megmentette az országot a polgárháborútól!
Ezzel együtt – és ezt maga a miniszterelnök is elismerte – a „lázadóknak” sok tekintetben
igazuk volt, „alapvetően jó ügyet képviseltek”, mondta több beszédében is, „elhibázott
eszközökkel”.
Ezzel persze nem mindenki értett egyet, de Magyarország új fénykora előtt állt, és csak
kevesen érezték, hogy a boldogság ígéretét veszélyeztetni kellene felesleges vitákkal.
Béke volt. Csend. Jártak a villamosok. A kereszteződésben lassítottak, az átszaladó
utasokra csilingeltek.
Az időjárás kiszámíthatatlanná vált, igaz, de a nagy téli fagyok elmaradoztak, a kávéházak
januárban sem zárták be a kerthelyiségeiket.

Alapvetően nem volt ok panaszra.