Tami Hoag

Az őrület tüze

A sajtó által Hullaégetőnek keresztelt

sorozatgyilkos különös kegyetlenséggel végez
áldozataival, majd a holttestekre gyúlékony
anyagot önt, s elégeti őket. Eddig már három
gyilkosság szárad a lelkén, ám esze ágában
sincs ennyinél megállni. A legutolsó áldozat egy
befolyásos üzletember lánya, s a szörnyű
tragédiának szemtanúja is van. A tizenéves
Angié DiMarco a halott testét emésztő lángok
fényében meglátja a gyilkos arcát, a
rendőrségnek azonban nem hajlandó beszélni. A
hatóságok viszont eredményt akarnak, így Kate
Conlannek, az áldozat - és tanúvédelmi program
munkatársának mielőbb szóra kell bírnia, ami nem kis feladat. Az FBI
sorozatgyilkosokra specializálódott különleges ügynökét, John Quinnt küldi
a helyszínre. A férfit fájdalmas múltbeli emlékek kötik Kate-hez, s olyan
titkot őriz, amely csaknem az őrületbe kergeti. Meg akarja találni a
Hullaégetőt, mindegy, hogy milyen áron. A nyilvános hisztéria, a politika és
a média figyelme közepette Kate karrierjének - és egyben életének -
legnehezebb helyzetével szembesül. Ő az egyetlen ember, aki képes
megfékezni a Hullaégetőt...és ő a következőnek kiszemelt áldozat.
 ELSŐ FEJEZET

Vannak született gyilkosok. Mások gyilkossá válnak. Néha pedig az

emberölés iránt érzett vágy kiindulópontja elvész az összekuszálódott
gyökerek között, melyek a borzalmas gyermekkorból és a veszélyes ifjúság
éveiből táplálkoznak, s végül már senki sem tudja megmondani, hogy
veleszületett vagy valamilyen későbbi, kiváltott késztetésről van-e szó.
Úgy emeli ki a tetemet a Blazer csomagtartójából, akárha egy
összegöngyölt szőnyeget akarna kihajítani. A csizmatalp nekiverődik a
parkoló aszfaltjának, majd csaknem néma csendben zuhan a kemény földbe
taposott, elszáradt fűszálak közé. Balzsamos a minneapolisi, novemberi
éjszaka. A kósza szél elszáradt faleveleket hurcol. A csupasz faágak emberi
csontként koccannak össze az éjben.
Tudja, hogy a legrosszabb gyilkosok közül való. Órákat, napokat,
hónapokat, éveket töltött el kényszeres viselkedésének s kiváltó okának
tanulmányozásával. Tudja, hogy kicsoda, s belekapaszkodik az igazságba.
Soha nem mardosta bűntudat vagy lelkifurdalás. Hiszi, hogy a lelkiismeret, a
szabályok, a törvények nem szolgálnak semmiféle egyéni vagy gyakorlati
célt, kizárólag arra valók, hogy korlátozzák az emberi lehetőségeket.
„Az ember félelmétől, és nem szeretetétől indítva teszi magáévá az
erkölcsi elveket” - Paul Ricoeur (A Gonosz szimbolikája).
Valódi személyisége csak saját törvényeinek engedelmeskedik:
uralkodik, irányít és felügyel.
A hold törött darabja ragyogja be az alant zajló eseményeket, fényét
megszűri a barna tompasággal csillogó ágak szövevénye. Legnagyobb
megelégedésére sikerül megfelelő pozícióba rendezni a halottat, s még
kitapogatja a két, egymást metsző X-et a mellkas bal felső részén. Egyfajta
ünnepélyességgel önti ki a gyúlékony anyagot. Felszenteli a halottat. A
gonosz szimbolikája. Valódi személyisége a gonoszt használja fel erőként.
Ez táplálja belső tüzét.
- Porból lettél, porrá leszel.
Hangja fegyelmezett, de a szokottól eltérően cseng, felvillanyozza az
izgalom. A gyufa sercenése a doboz oldalán, a felcsapó láng lobbanásának
zaja, a tűz zúgása, amint erőre kap, és beleharap a testbe. Miközben a
lángnyelveket nézi, gondolatai lepergetik a nemrég elhangzó zajokat, a
fájdalom és félelem hangjait. Ahogy a nő az életéért reszketve könyörgött
neki. Felidézi a feltörő sikolyok és sírás magas hangjait, miközben kínozta
őt. Az élet és a halál kifinomult zenéjét.
Egy pillanatra megengedi magának azt a gyönyört, hogy megcsodálja a
jelenet drámaiságát. Engedi, hogy a bőrére sugárzó lángok melege vággyal
teli nyelvként cirógassák végig az arcát. Szorosan behunyja szemét, s a
lángokban emésztődő hús sistergésének és sercenéseinek hangjaira
összpontosít. Mélyen belélegzi a megpörkölődött test illatát.
Megittasultan, izgatottan, felkavartan rántja elő felmeredő péniszét, s
erőteljesen munkához lát. Hamarosan eljut csaknem a csúcspontig, de nem
lövelli ki magját. Nem, azt majd később, amikor eljön az igazi ünneplés
ideje.
Célja világos. Tervét, amelyet olyan aprólékos gonddal dolgozott ki,
tökéletesen véghezvitte. Neve immár az örökkévalóságig fennmarad más
hírességek között - Ted Bundy, Kemper, a bostoni fojtogató, a Zöldfolyó
Gyilkosa. A sajtó már neki is adott nevet: a Hullaégető.
A gondolat megmosolyogtatja. Büszke magára. Meggyújt egy másik
gyufát, maga elé tartja, tanulmányozza az arca előtt libegő lángocskát,
imádja ezt a hajlékony, érzékeny, vibráló jószágot. Közelebb tartja arcához,
kitátja a száját és bekapja a gyufát.
Megfordul és elindul. Már a következő alkalomra gondol.
Gyilkos.
A látvány emlékei mélyére égette be magát, agyának legmélyére, hogy a
nő akkor is látta, amikor behunyta szemét, hogy ne marják az eláradó
könnyek. A test lassan elcsavarodott, miközben egyre emésztette rettenetes
sorsának tüze. Narancsszín lángok nyaltak a rémálom sötétjébe.
Égés.
Elfutott, tüdeje égett, szeme égett, torka égett. Agyának egyik távoli
szögletében úgy érezte, mintha ő maga feküdne ott. Talán ilyen lehet a halál.
Talán az ő húsa szenesedett a lángnyelvek között, s ez a tudat űzte egyre
előre testét a pokol tüze elől rohanni. Hányszor mondták neki, hogy ott végzi
majd! Meghallotta a közelben felcsattanó szirénák vijjogását, s szemébe
villant a vörös és kék lámpák lüktető fénye. Zokogva, botladozva rohant
végig az utcán. Jobb térde nekicsapódott a jeges járdának, de kényszerítette
magát, hogy felálljon, s futott tovább.
Menekülni, menekülni, menekülni, menekülni...
- Állj! Rendőrség! A járőrkocsi még ringott a megállás lendületétől. Az
ajtó kivágódott. A rendőr kinn termett az úton, pisztolyát egyenesen a nőre
szegezte.
- Segítsen! - a hangok durván karcolták torkát. - Segítsen! - lehelte,
miközben a szemébe szökő könnyek elmosták a képet.
Lába összecsuklott testének súlya alatt, a félelem és szívének végtelen
súlya úgy nehezedett mellkasára, akár egy mázsás szikla.
A rendőr abban a pillanatban mögötte termett, tokjába tette fegyverét, és
mellé térdelt. Istenem, egy kezdő, gondolta bizonytalanul. Egy tizenéves
utcakölyök sem tett volna ilyet. Most elvehetné a fegyverét. Vagy lehetne
nála kés. Csak fel kéne pattannia, hogy leszúrja.
A férfi segített neki felülni, kezével támasztva meg a vállát. Valahol a
közelben szirénák vijjogása hasította ketté az éjszakát.
- Mi történt? Jól van? - hangzott a kérdés. A rendőrnek olyan arca volt,
mint egy angyalnak.
- Láttam - nyögte zihálva, remegve, epét öklendezve. - Ott voltam. Ó, a
fenébe. Láttam! - Kit látott? - A Hullaégetőt.
 MÁSODIK FEJEZET

- Miért vagyok én mindig rosszkor, rossz helyen? - mormolta maga elé

Kate Conlan.
Egy napja tért vissza arról, amit leginkább szabadságnak lehetett nevezni
- a bűntudat hajtotta, hogy meglátogassa szüleit a pokoli vidámparkban, Las
Vegasban -, elkésett a munkából, fejfájás gyötörte, legszívesebben
megfojtotta volna a szexuális bűncselekmények osztályán dolgozó egyik
tiszthelyettest, amiért ráijesztett az egyik ügyfelére - egy kurvára, akivel ő
akarta kifizetni a vád képviselőjét. Ráadásul ott volt még a vadiúj
papucscipőjének sarka, ami sikeresen kibicsaklott, és csaknem teljesen el is
törött a Negyedik sugárúti autóparkoló rámpáján.
Most meg ez. Egy rángóképű.
Úgy tűnt, senki sem vette észre a Hennepin Állam Központi Hivatal
óriási halljának túlsó végében ideges macskaként somfordáló alakot. Kate
úgy vélte, a férfi harmincas évei végén járhat, alig tíz centivel lehetett
magasabb az ő százötven centijénél, inkább vékony, átlagos testalkattal.
Valószínűleg érzelmi válságon mehetett át az utóbbi időben - elveszítette az
állását vagy a barátnőjét. Esetleg elhagyta a nő, vagy elvált; magányosan él,
de nem hajléktalan. Ruhája ugyan gyűrötten lógott, de nem volt mocskos, és
cipője is túl jó lett volna egy hajléktalannak. Úgy dőlt róla a víz, mint a hájas
fickókról a szaunában, kabátját azonban ennek ellenére sem vetette le,
miközben az előtérben többször is körbejárt egy szobrot, amelyet
beolvasztott fegyverekből készítettek. Motyogott valamit az orra alatt,
miközben egyik kezével erősen markolta nehéz lenvászon kabátjának elejét.
Vadászkabát. Belső feszültség rángatta arcizmait.
Kate kicsusszant a meglazult sarkú cipőből, majd kilépett a másikból is,
mindeközben egy pillanatra sem tévesztve szem elől a fickót. Óvatosan
táskájába süllyesztette kezét, s előhúzta mobiltelefonját. Ebben a
másodpercben a rángóképű észrevette, hogy a tőle hat méterre álló nő gyanút
fogott.
A francba.
Kate lassan fölegyenesedett, lenyomva a gyorstárcsázó gombot. A
legközelebbi biztonsági őr a hall túloldalán állt, vidám beszélgetésbe
mélyedve és kacarászva a postással. Az információs pultnál szolgálatban
levő nő a fickó felé lépett, kissé félrehajtott fejjel, mintha a csigás szőke haj
túl nehéznek bizonyult volna, hogy megtartsa.
A francba.
A hivatali telefon kicsöngött egyszer...kétszer. Kate lassan előrébb lépett,
egyik kezében a telefon, a másikban a cipői.
- Segíthetek önnek, uram? - érdeklődött az információs pultnál a hölgy az
immáron alig három méterre álló alaktól. Vér szennyezi majd a csontszínű
selyemblúzt.
A rángóképű megfordult.
- Segíthetek, uram? - ismételte meg a kérdést a nő. ...negyedik
csöngetés...
Latinos külsejű, kisgyereket sétáltató nő ballagott el Kate és a férfi
között. Kate látta, hogy a férfi arca újra megremeg - mintha a testét rázó
harag, kétségbeesés vagy más, ismeretlen borzalom rángatná, rágná
elevenen. ...ötödik csengetés. - Hennepin Állam Ügyészségi Iroda.
- A fenébe! A mozdulat magáért beszélt - lábakat szétvetni, kabátba
benyúlni tágra nyíló szemmel.
- Földre! - kiáltott Kate, elhajítva a telefont.
Az információs pult mögött álló nő ereiben megfagyott a vér.
- Valaki kibaszottul megfizet! - üvöltötte el magát a rángóképű, a nő felé
ugrott, s megragadta karját szabad kezével. Maga felé rántotta, fegyverével
áldozata feje fölött hadonászva. A lövés döreje sokszorosan felerősödött az
épület falai között, megsüketítve az embereket, elindítva a pánik sikolyainak
hullámát. Most már mindenki észrevette a fickót.
Kate hátulról ugrott rá, cipőjének sarkát kalapácsként szegezve
áldozatára. A férfi felüvöltött kínjában, majd jobb könyökével keményen
viszonozta az ütést, bordán találva Kate-et.
Az információs nő egyre csak sikított. Aztán elveszítette az uralmát a
lába fölött, vagy talán elájult, mindenesetre rázuhant támadójára. A férfi,
térdre rogyott, obszcén szavakat üvöltött, ismét elsütötte pisztolyát, lövedéke
ezúttal a kőpadlónak csapódott, majd felpattanva eltűnt, isten tudja, milyen
irányban.
 Kate a támadóval együtt zuhant el, de bal kezével görcsösen markolta
ellenfele kabátjának hajtókáját. Nem engedhette el. Akármilyen szörnyeteg
lakott is odabenn az illető testében, ezúttal teljesen elszabadult. Ha elengedi,
nem csupán a fickó fegyveréből záporozó lövések miatt kell majd aggódnia.
Nejlonharisnyája borzalmasan csúszott, de Kate-nek így is sikerült
felkászálódnia az ájult nő mögött, a két lábra vergődő férfin lógva. Ismét
meglendítette a cipőt, és alaposan fültövön kólintotta a férfit. Az megpördült,
s megpróbálta visszakézből leütni a fegyverrel. Kate megragadta a lesújtani
készülő kezet, és fölfelé tolta, nagyon is tudatában annak, hogy a fölöttük
levő, több mint húsz emeletet hivatali irodák és bírósági tárgyalótermek sora
foglalja el.
Miközben azon küzdöttek, ki irányítsa a pisztolyt, egyik sarkát
beakasztotta a férfi lábába, s hirtelen mindketten ismét a földre zuhantak,
egymáson áthengeredve újra és újra, egészen az utcai szinten levő
felvonókig bucskázva - itt hallották meg a „Rendőrség! Állj!” kiáltást vagy
fél tucat torokból.
Kate felnézett a nekihevült arcokra a fájdalom kínja mögül, s azt
mormolta maga elé: - Hát, épp ideje volt.
- Hé! Odanézzetek! - kiáltott fel az egyik ügyésztanonc az irodájából. -
Ez itt Piszkos Harriet! - Nagyon vicces vagy, Logan - jegyezte meg Kate,
útban a megyei ügyészi iroda felé. - Könyvben olvastad, mi? - Rene Russót
fogják felkérni, hogy játssza el a szerepedet a filmben.
- Majd megmondom nekik, hogy te üzened.
Fájdalom hasított a hátába és a csípőjébe. Nem volt hajlandó bemenni a
balesetire. Elvánszorgott inkább a női mosdóba, lófarokba fésülte
vörösesszőke sörényét, lemosta a vért, megszabadult a cafatokra szakadt
harisnyától, majd visszabicegett az irodájába. Nem volt egyetlen olyan
sérülése sem, ami miatt érdemes lett volna röntgenfelvételt készíteni, varrni
se kellett, ráadásul a fél délelőttje elment. Tudta, mi lesz a legjobb, majd
este, amikor hazaért: egy Tylenol, hideg gin és forró fürdő, valódi
fájdalomcsillapítók helyett. Már most meg tudta mondani, hogy utóbb majd
megbánja az egészet.
Az is átvillant az agyán, hogy talán öreg már ahhoz, hogy félnótásokra
vadásszon, meg a felvonókig hengergőzzön velük, de végül makacsul úgy
döntött, hogy negyvenkét évesen az ember még semmihez sem öreg.
Ráadásul még csak öt éve volt, hogy megítélése szerint belépett abba a
korba, amit maga csak „második felnőttkornak” nevezett. Második karrier,
második lépés a stabilitás és a rutin felé.
Las Vegas furcsa világából hazafelé tartva semmi egyebet nem kívánt
magának, csak hogy megérkezzen végre abba a barátságos, biztonságos és
nagyjából józan életbe, amelyet magának teremtett. Csönd és békesség. A
megszokott munkába, a tanú- és áldozatvédelmis szerepébe. Azt is
elhatározta, hogy ezúttal nem hagyja ki a főzőtanfolyamot sem.
Erre mi történik? Belebotlik egy rángóképű idiótába. Persze mindig
egyből kiszúrta az ilyeneket.
Titkára értesítette a megyei államügyészt érkezéséről, s az ajtó kitárult
előtte. Magas, jóképű fickó. Ted Sabinnek tekintélyt keltő megjelenése volt,
s ez cseppet sem csökkentette a tény, hogy bozontos, szürke haja a halántéka
fölött láthatóan kopaszodott. Karvalyszerű orrán fémkeretes szemüveg ült, s
ez egyfajta tudóskinézetet kölcsönzött számára, egyben elterelte a figyelmet
áttetszően kék és egymáshoz kissé túl közel és mélyen ülő szeméről.
Bár annak idején kitűnő ügyész hírében állt, manapság csak a legnagyobb
ügyeket vállalta el személyesen. Főügyészként inkább adminisztratív és
politikai szerepet kellett betöltenie. Pontosan látta, hogyan próbálnak a
megyei hivatal emberei megküzdeni a soha nem látott mennyiségű üggyel,
melyek valósággal elárasztották a Hennepin megyei bíróságot. Az ebéd- és
vacsoraidő rendszerint a minneapolisi felső tízezer köreiben találta,
kapcsolatokra és szívességekre vadászott. Köztudott volt róla, hogy szemet
vetett egy székre az Egyesült Államok szenátusában.
- Jöjjön be, Kate - invitálta beljebb. Arcára mély árkokat vésett a gond. -
Hogy érzi magát? Azért kérettem ide, hogy megbeszéljük a ma reggeli
eseményeket odalenn a hallban. Jó ég, tudja, hogy meg is halhatott volna?
Micsoda bátorságra vall, amit tett! - Ugyan, szóra sem érdemes - igyekezett
hárítani a dicséretet Kate. Belesüppedt a vendégek számára fenntartott
fotelba, és azonnal megérezte a férfi pillantását pucér combjain, mihelyt
keresztbe tette őket egymáson. Diszkréten lejjebb húzkodta fekete
szoknyáját, s magában mérgelődött, amiért nem találta az irodai fiókban
általában ott lapuló tartalék nejlonharisnyát. - Egyszerűen csak így reagáltam
a dologra. Hogy van a kedves felesége? - Jól - Sabin nem gondolkodott el a
válaszon. Még mindig Kate-et bámulva lesimította halszálkás
öltönynadrágját, és nekitámasztotta csípőjét az asztal szélének. - Szóval
maga csak reagált. Így tanították a hivatalnál? A férfi rögeszmésen
ragaszkodott a tényhez, hogy Kate egykor ügynökként dolgozott, valamikor
egy távoli, másik életben. El tudta képzelni, miket gondol róla a fickó.
Hatalmi játékok, fekete bőrszerkó, bilincselés, nagy bunyók. Húúúú.
Kate figyelme most közvetlen főnökére terelődött, aki a mellette levő
székben kapott helyet. Rob Marshall, akárha szándékosan, mintha Sabin
tökéletes ellentéte lett volna: köpcös, húsos és gyűrött, fejét vékonyka,
nyírott hajréteg koronázta, melyet olyan rövidre vágtak, hogy inkább
rozsdafoltnak, mint frizurának látszott. Arca vörösen fénylett, egykori
pattanások hegei ékesítették, s orra olyan rövidre sikeredett, mintha elfogyott
volna formálása közben az anyag.
Kate tizennyolc hónapja dolgozott a beosztottjaként, a férfi a wisconsini
Madisonból érkezett, ahol hasonló posztot töltött be. Nem kis
erőfeszítésükbe került, hogy elviseljék a homlokegyenest különböző
személyiségükből és munkastílusukból adódó súrlódásokat. Rob gerinctelen
seggnyaló volt, és szeretett mindent kézben tartani, ami nem kedvezett
különösebben Kate önállóságra törekvő igényeinek. Főnöke önkényesnek,
makacsnak és szemtelennek tartotta. Kate viszont ezeket a vádakat bóknak
vette. Ugyanakkor azonban igyekezett megbocsátani Robnak, amiért úgy a
szívén viselte az áldozatok sorsát. Adminisztratív feladatai mellett gyakorta
látogatott el különböző, áldozatok megsegítésére szervezett konferenciákra,
és komoly időt töltött az önsegítő áldozatcsoportok támogatásával.
Rob most odakacsintott rá keret nélküli szemüvege mögül, s úgy
szorította össze a száját, mintha nyelvébe harapott volna.
- Meg is ölhetett volna. Miért nem hívtad a biztonságiakat? - Nem volt rá
időm.
- Az ösztönök, Rob! - villantotta ki nagy, fehér fogait Sabin. - Biztos
vagyok benne, hogy neked vagy nekem esélyünk sem lenne rá, hogy
egyáltalán megértsük azt a borotvaéles ösztönt, amellyel Kate-et felruházza a
múltja.
Kate úgy döntött, ezúttal nem világosítja fel a férfit, ahogy azt többször
megtette már, hogy az FBI-nál a Viselkedéstudományi Egység irodájában
dolgozott, az Erőszakos Bűnügyek Nemzeti Központjában. A múltnak oly
távoli időszakára esett ez a munka, amelyre már emlékezni sem érdemes.
- A polgármester ki fogja tüntetni - jelentette ki ragyogó arccal Sabin, aki
tisztában volt vele, hogy az eseményről készült fotón ő is szerepelni fog.
Kate legkevésbé éppen a nyilvánosságra vágyott. Tanú - és
áldozatvédelmisként az volt a feladata, hogy távol tartsa a bűnözőket a
tanúktól és az áldozatoktól, terelgesse védenceit a jog rögös útvesztőiben, s
hogy megnyugtassa őket. Ha a média felkapja a hírt és szerteröpíti nevét, az
egyes kliensei számára borzalmas lehetett volna.
- Jobban örülnék, ha lemondana a tervéről. Nem hinném, hogy a
nyilvánosság jót tenne a munkámnak. Igazam van, Rob? - Kate-nek igaza
van, Mr. Sabin - bólintott azzal az alázatos mosollyal főnöke, mely
rendszerint akkor ült ki arcára, ha ideges lett. Kate magában csak benyaló
pofának nevezte. Ilyenkor a szeme csaknem eltűnt. - Nem szeretnénk, ha
Kate fényképe megjelenne az újságokban...
- Hát igen - sóhajtott Sabin letörten. - Mindegy, elég az hozzá, hogy a ma
reggeli események miatt hívattam, Kate. Szeretnénk, ha elvállalna egy tanút.
- És mire föl ez a nagy felhajtás? A legtöbb hozzá kirendelt klienst
automatikus leosztás során kapta. Hat közvádlóval dolgozott együtt, és tőlük
került hozzá mindenki - kivéve a gyilkossági ügyeket. Rob magának tartott
meg minden gyilkosságot, és sose nézett felé az irodában, legfeljebb
telefonon közölte az utasításait. Sabin pedig még soha, egyetlen alkalommal
sem folyt bele az ügymenetbe.
- Hallott már arról a két prostituáltgyilkosságról, amelyet ősszel követtek
el? - kérdezte Sabin. - Amikor elégették a tetemeket? - Hogyne,
természetesen.
- Elkövettek egy újabb hasonló gyilkosságot. Tegnap éjjel.
Kate egyik férfiról a másikra tekintett. Sabin mögött csodálatos
panorámát nyújtott a huszonkét emelet mélységben elterülő Minneapolis.
- Ezúttal nem egy prostituáltról van szó - nézett fel rá Kate.
- Miből gondolja? Mert kurvákra nem szánnál egy percet se a drága
idődből.
- Csak találgattam.
 - Nem az utcán hallotta? - Az utcán? - Mintha csak egy gengszterfilmben
lennének. - Nem. Egyáltalán nem is hallottam a gyilkosságról.
Sabin hirtelen támadt nyugtalansággal körbesétált az asztal mögött.
- Valószínűsíthető, hogy az áldozat Jillian Bondurant. Az ő apja Peter
Bondurant.
- Értem - bólintott Kate jelentőségteljesen.
Nem, nem csupán egy másik szerencsétlen prostiról volt szó. Mindegy,
hogy az első kettőnek volt-e apja egyáltalán. Ennek viszont jelentős
személyiség a papája.
Rob kényelmetlenül feszengett a székben, nem tudni, hogy az ügy
kavarta fel, vagy az zavarta, hogy egy számmal szűkebb nadrágot viselt.
- Az áldozat jogosítványát megtalálták a közelben.
- És megerősítették az eltűnését? - Péntek este az apjával vacsorázott,
otthon. Azóta nem látták.
- Ez még nem jelenti, hogy valóban ő az áldozat.
- Nem feltétlen, de eddig is így csinálta a gyilkos. A prostituáltak
közelében hagyott személyi igazolvány azonosítható volt a tetemekkel -
bólintott Sabin.
Kate agyát egyszerre rengeteg kérdés rohanta meg: a helyszínnel
kapcsolatban, az első két gyilkosság kapcsán, a rendőrség által közzétett
adatokról meg arról, hogy vajon mit tarthattak vissza. Ez volt az első eset,
hogy fülébe jutott a hír a személyi igazolványokról. Vajon milyen
jelentőséggel bírnak? Miért égeti el a gyilkos a halottakat, felismerhetetlenné
téve a testeket, ha otthagyja az áldozatok személyi igazolványát a tetthelyen?
- Gondolom, voltak a lánynak fogászati adatai.
A két férfi összenézett.
- Attól tartok, ez a lehetőség szóba se jöhet - jegyezte meg óvatosan Rob.
- Csak a test áll rendelkezésünkre.
- Jézusom! - Kate nagyot sóhajtott, ahogy végigborzongott rajta a jeges
hideg. - A másik kettőnek nem vágta le a fejét. Én legalábbis semmi ilyet
nem hallottam.
 - Nem, valóban nem - jelentette ki Rob. Ismét Kate-re sandított, kissé
oldalra billentve a fejét. - Mit gondol az ügyről, Kate? Magának van
tapasztalata az ilyen esetekkel kapcsolatban.
- Nyilvánvalóan egyre erőszakosabbá válik. Azt is jelentheti, hogy valami
nagyobb dologra készül. Volt a másik két esetben valamiféle szexuális
csonkítás, ugye? - A másik két esetben a halál okaként a kötéllel való
megfojtást jelölték meg - közölte Sabin. - Biztos vagyok benne, hogy nem
kell felvilágosítanom önt, Kate, hogy a kötéllel való fojtogatás épp eléggé
erőszakos gyilkosság már önmagában is, de a lefejezés az egész városban
pánikhangulatot keltene. Különösen, hogy az áldozat egy törvénytisztelő,
tisztességes ifjú hölgy. Istenem, az állam egyik legprominensebb
személyiségének a lánya. Gyorsan meg kell találnunk ezt a gyilkost. És meg
is van rá minden esélyünk. Van egy szemtanúnk.
- Itt jövök én a képbe - szólalt meg Kate. - Mi a sztori? - A nőt Angié
DiMarcónak hívják - jelentette ki Rob. - Akkor rohant át a parkon, amikor az
első rendőrautó megérkezett.
- Ki értesítette a zsarukat? - Ismeretlen betelefonáló. Mobilról, legalábbis
nekem ezt mondták - válaszolt ezúttal Sabin. Szája vonala elkeskenyedett,
aztán elferdült, mintha a fogát szívta volna. - Peter Bondurant a
polgármesternő barátja. Én is személyesen ismerem. Teljesen magánkívül
van a fájdalomtól, hogy esetleg Jillian lehet az áldozat, és azt akarja, hogy a
lehető leggyorsabban megoldjuk az ügyet. Egy munkacsoportot, különleges
egységet állítanak fel éppen most, amikor beszélünk. A maga egyik régi
barátját is behívták az FBI-tól. Jön valaki a nyomozóhivataltól is.
Egyértelműen sorozatgyilkossal állunk szemben.
Meg egy prominens személyiséggel a nyakadon.
- Máris kering néhány pletyka a városban - mormolta sötét arccal Sabin. -
A rendőröknek akkora rést kell betömniük, amelyik elég lenne, hogy
benyelje a Mississippit.
Az asztalon álló telefon gombja villogni kezdett, akár a süketek számára
gyártott készülékek, de nem adott hangot.
- Beszéltem Greer főfelügyelővel és a polgármesternővel is - folytatta. -
Most azonnal kell cselekednünk az ügyben.
 - Ezért hívattunk, Kate - jelentette ki a karosszékben fészkelődve Rob. -
Semmiképpen nem várhatjuk meg a hivatalos procedúrát, amíg kijelölnek
végre valakit a tanú mellé. Ő az egyetlen, aki elvezethet bennünket a
gyilkoshoz. Kell nekünk valaki az egységtől, aki most azonnal kapcsolatba
lép vele. Valaki, aki végigüli vele a rendőrségi kihallgatásokat. Aki a fejébe
veri, hogy egy szót se mondjon a médiának. Valaki, aki fenntartja a
kapcsolatot a nő és a nyomozóhivatal között. Egy ember, aki nyitott
szemmel járkál körülötte.
- Egészen úgy hangzik, mintha bébiszittert keresnének, nekem viszont
van néhány folyó ügyem.
- Levesszük a válladról az összes gondodat.
- Willist nem - jelentette ki sajátos grimasszal Kate. - Bármenynyire
szívesen szabadulnék meg tőle. Melanie Hesslert pedig biztosan nem.
- Személyesen veszem át tőled Hesslert - erősködött Rob. - Ott voltam az
első találkozón. Ismerem az ügyet.
- Nem.
- Számos nemi erőszakot elszenvedett emberrel dolgoztam már.
- Nem - jelentette ki Kate olyan hangon, mintha éppenséggel ő lett volna
a főnök, aki a döntéseket hozza.
Sabin aggodalmas arccal hallgatta a vitát.
- Milyen ügyről lenne szó? - Az áldozatot Melanie Hesslernek hívják. Két
férfi erőszakolta meg a munkahelyén, egy kifejezetten felnőtteknek szánt
könyveket árusító bolt mögötti sikátorban - magyarázta Kate. - Rendkívül
sérülékeny, és retteg a tárgyalástól. Nem bírná elviselni, ha magára hagynám
- s különösen azt nem, ha egy férfinak adnám át az ügyet. Szüksége van rám.
Nem hagyhatom magára.
Robert hangosan felsóhajtott.
- Rendben - jelentette ki türelmetlenül Sabin. - Ez az ügy azonban előnyt
élvez az összes többivel szemben. Nem érdekel, mibe kerül. Ki akarom
vonni ezt az elmebeteg állatot a forgalomból. Mégpedig minél hamarabb.
Most, hogy az áldozat kicsit többet ér, mint egy másfél perces blokk a
hatos hírekben, Kate egy pillanatra elgondolkodott azon, hány halott
prostituált kellett volna hozzá, hogy hasonló izgalmat váltson ki Ted
Sabinből. A kérdést azonban megtartotta magának, és igyekezett oda se
bagózni a gyomrát mázsás súlyként megülő rettegésre.
Csak egy újabb szemtanú, biztatta magát. A szokásos, mindennapi
rutinnal végzett munkája.
Akár a pokol.
Egy milliomos halott lánya, az ügyben megjelenő politikusok, egy
sorozatgyilkos, a nyomozók embere, és ha ez nem lenne elég, egy ember az
FBI-tól, aki talán, ha minden jól megy, nem volt ott öt évvel ezelőtt. Bár erre
nem volt különösebben nagy reménye.
Hirtelen Las Vegas nem is tűnt olyan rémes helynek.
 HARMADIK FEJEZET

- Éjszaka volt, sötét. Mennyit látott belőle? - kérdezte Kate.

Hármasban baktattak az Ötödik sugárút csomópontjának aluljárójában,
melynek egyik kijárata a minneapolisi városvezetés és rendőrség irodáinak
otthont adó, nyomasztó, kőből épült, gótikus épülettömbre nyílt. Nagy volt
idelenn a forgalom. Senki sem ment fel szívesen az utcára. A barátságtalan
reggel szigorú, ólomszínű égnek adott helyet, mely alacsonyan feszült a
város felett, s rendületlenül öntözte hideg, kitartó esőjével. November:
imádni való hónap Minnesotában.
- Azt mondta a rendőröknek, hogy látta - vont vállat a mellette kaptató
Rob. Lábai meglehetősen rövidre nőttek testéhez képest, s amikor sietett,
járása inkább totyogásnak tűnt, annak ellenére, hogy magassága viszonylag
átlagos volt. - Remélhetőleg eleget látott ahhoz, hogy leírja a fickót.
- Szeretném, ha a sajtótájékoztató kezdetére elkészülnének a fantomképek
- jelentette ki Sabin.
Kate összeharapta ajkát. Ó, igen, ez lesz a nagy attrakció.
- Egy jó fantomképhez idő kell, Ted. Megéri jól megcsinálni.
- Nos, minél hamarabb megkapjuk a leírást meg a képet, annál jobb.
Kate lelki szemei előtt megjelent, ahogy Sabin kifacsarja az utolsó
használható adatot is a tanúból, majd eldobja, akár egy darab rongyot.
- Mindent megteszünk, hogy a lehető legtöbbet hozzuk ki a helyzetből,
Mr. Sabin - ígérte meg azonnal Rob.
Kate dühödt pillantást vetett rá.
A városháza épülete egykor Hennepin megye bíróságának adott otthont, s
ehhez méltó grandiozitással építették meg a bejáratát, igyekeztek minél
jobban lenyűgözni a látogatót. A Negyedik utcáról nyíló bejárat, melyen
Kate-nek nemigen volt még oka belépni, egészen megdöbbentően hatott az
emberre a maga dupla gránit lépcsősorával, csodálatos színes üvegablakaival
és a monumentális Vizek atyja szoborral. A főépület mindig valahogy egy
régi kórházra emlékeztette, lapozott folyosóival és fehér
márványburkolatával. Egyfajta ürességérzet fogta el, ha belépett, annak
ellenére, hogy hatalmas volt a forgalom: rendőrök, bűnözők, városi
hivatalnokok és riporterek keveredtek benne a polgárokkal, akik az
igazságszolgáltatást keresve vagy valami ügyes-bajos dolgukkal jöttek ide.
A rendőrség nyomozóosztályát a kongó előcsarnok túlsó felén levő
aprócska, homályos irodákba zsúfolták be, míg az épület átalakítási
munkálatai zajlottak. A recepciót néhány gipszkarton fallal választották el.
Mindenütt akták és dobozok halma magasodott, s az összes lehetséges
sarokban ütött-kopott szürke fémszekrények álltak. A falon, a
takarítóeszköz-tárolóból átalakított szoba mellett, mely most a szexuális
bűnügyek osztályának adott otthont, kézzel írt plakát hirdette: Ébresztő,
csigák! November 27.
Patrick's 16.00 óra Sabin egyetlen laza mozdulattal odaintett a
recepciósnak, és jobbra fordult a gyilkossági osztály felé. A szobát ronda,
fémből készült, piszkosszürke asztalok foglalták el. Néhány asztalnál ültek, a
legtöbb üresen állt. Némelyiken rend uralkodott, de a legtöbbet papírhalom
borította be. Feljegyzések, fényképek és kartonok mindenütt, a falakra és a
szekrények oldalára ragasztva. Az ajtó egyik oldalán figyelmeztető felhívás:
Gyilkossági csoport, zárd el a fegyvered! Sam Kovac észrevette őket,
odaintett feléjük, közben fél kézzel szorította a füléhez tartott telefonkagylót.
Kovac, aki huszonkét éve immár harcedzett veteránként dolgozott a
szakmában, tipikus nyomozókülsővel rendelkezett, bajuszt növesztett,
borbéllyal nyíratta haját, mely barna volt ugyan, de itt-ott már ezüstszínű
szálak tarkították.
- Megismerem, maga randizott a második feleségem húgával, Sid! -
Előhúzott egy doboz cigarettát az asztalán álló kartonból, s nekilátott
kibontani. Lerángatta magáról gyűrött, barna öltönykabátját, és meglazította
a nyakkendőjét. - Ez még nem jelenti azt, hogy információval szolgálhatok
magának egy gyilkossági üggyel kapcsolatban. Annak ellenére, hogy maga
nagyon szimpatikus fiú. Igen? Tényleg? Ő mondta? És mégis, miből
gondolja, hogy otthagytam? Uhu-huhu. Így? Ráharapott a
celofáncsomagolás fülecskéjére, és a fogával húzta le a nejlont a dobozról.
- Ezt hallotta, Sid? Azt tanácsolom magának, hogy ha nem akarja kitörni
a nyakát, ebből egy szót sem ír le, ért engem? Információt akar? Jöjjön el a
hivatalos sajtótájékoztatóra, mint mindenki más. Igen? Magára is
vonatkozik.
 Lecsapta a kagylót, és a főügyész felé fordult. Zöldesbarna szeme volt,
akár a nedves fakéreg, véraláfutásos, kemény pillantásában értelem
csillogott.
- Nyavalyás firkászok. Ez a fickó gusztustalanabb, mint Selma nénikém,
akitől pedig még egy buldog is elfingotta magát ijedtében, ha meglátta.
- Nyilvánosságra került Bondurant neve? - kérdezte Sabin.
- Hát persze. - Előhúzott egy szál cigarettát, ajka között tartotta,
miközben az asztalon felhalmozott papírok között keresgélt. - Ezek
mindenütt ott vannak, akár a döglött kutyán a legyek - vetette oda, válla
felett visszapillantva. - Szevasz Kate! Jézusom, veled meg mi a fene történt?
- Hosszú történet. Biztos vagyok benne, hogy lesz, aki elmeséli ma este a
Patrick'sben. Hol a tanúnk? - Lenn a hallban.
- Dolgoznak már a fantomképkészítővel? - kérdezett közbe Sabin. Kovac
fújt egyet, olyan hangot hallatva, akár egy elégedetlen ló. Még velünk sem
hajlandó együttműködni. Polgártársaink általában nem rajonganak az
ötletért, ha a figyelem középpontjába kerülhetnek a rendőrség nyomozati
osztályán. Rob Marshall riadtnak látszott.
- Nem problémás a nő, ugye? - Talpnyaló vigyort küldött Sabin felé. -
Remélhetőleg csak a megrázkódtatás, Mr. Sabin. Kate-tel majd
megnyugtatjuk.
- Mit tudnak a szemtanúról, nyomozó? - érdeklődött Sabin.
Kovac előkotort egy öngyújtót, magához vette az asztalon heverő egyik
szamárfüles aktát, és elindult az ajtó felé. Gyűrötten és halálfáradtan
egyszerre tűnt erősnek és karcsúnak, mindenre készen fürgének és
kecsesnek. Barna nadrágja kicsit buggyosan lógott, és valamivel hosszabbra
szabták a kelleténél, így rálógott fűzős, elkopott sarkú félcipőjére.
- Valóságos kis virág - jegyezte meg némi gúnnyal. - Idead nekünk
valamit, amiről kisül, hogy egy lopott jogosítvány, még csak nem is az
államból. Azt mondja, hogy a Phillips közelében héderez valami lakásban,
de nincs hozzá kulcsa, és nem is tud senkit, akinek lenne. Ha nem szerepel
már a nyilvántartásban, bizony isten leborotválom a seggemet, és befestem
kékre.
 - Tehát ennyit sikerült kiszedni belőle, és aztán? - kérdezte Kate,
kényszerítve magát, hogy lépést tartson Kovaccsal, így Sabin és Rob kissé
lemaradtak mögöttük.
Jó néhány éve megtanulta már, hogy nem árt jóba lenni azokkal a
nyomozókkal, akik a hozzá kirendelt kliensek ügyében nyomoznak. Előnyt
tudott kovácsolni abból, ha szövetségesként maga mellé állította őket, és
nem kellett velük hadakoznia. Ráadásul kedvelte is a jó nyomozókat, mint
amilyen ez a Kovac is volt. Rengeteget dolgoztak, alig kaptak valami
elismerést, és semmiképpen sem elég fizetést, abból a rég elavult indokból
kifolyólag, amely még úgy érvelt, hogy nincs is szükségük rá. Kováccsal
kellemes kapcsolatot sikerült kialakítania az utóbbi öt év alatt.
- Megpróbáltam lefuttatni a nevet, amit megadott - bökte ki. - De az a
nyavalyás számítógép beadta a kulcsot. Rohadt egy nap. Ezen a héten
éjszakás vagyok, tudod. Otthon kéne hevernem az ágyikómban. Az én
csoportom éjszakás. Utálom ezt az egész akciócsoport-hülyeséget. Adjanak
egy társat, és hagyjanak békén a fenébe. Érted, mire gondolok, nem? Most
aztán járathatom az agyam, hogy kire hagyom az ügyeket.
- És hátat fordítanál a hírnévnek meg a rivaldafénynek? - ugratta Kate,
felhúzott szemöldökkel.
Kovac jelentőségteljes pillantást küldött felé, majd meghajtotta fejét.
Vidámság csillant a szemében.
- A francokat. De tudod, jobban kedvelem az egyszerű hullákat.
- Ó, mesélték rólad, Sam - nevetett fel Kate, pontosan tudatában a
ténynek, hogy Kovacot a legjobb nyomozóként tartották számon, egyenes
fickóként, aki élt-halt a munkájáért, és utálta, ha valaki bele mert keverni
mást is, például politikát.
Abbahagyták a nevetést, majd benyitottak az aprócska szobába vezető
ajtón, amely az egy irányba átlátható tükrön keresztül a szomszédos
helyiséget mutatta. A tükör túloldalán Nikki Liska, egy másik nyomozó állt a
falnak támaszkodva, leszegett szemmel méregette a szoba túloldalán álló
asztal mögött ücsörgő lányt. Rossz jel. A helyzet ellenségessé fajult. Az
asztalon szódásüvegek és papír kávéspoharak álltak, néhány
süteménymaradvánnyal és morzsával együtt. A rettegés dobolva iramlott
végig Kate gyomrán, amint átpillantott az üvegen. A lány nem lehetett több
tizenötnél vagy tizenhatnál. Sápadt és karcsú volt, apró gombocskaorral,
érzéki, vastag ajkakkal, akár a drágán fizetett prostituáltak. Arca keskeny
oválist formált, álla egy gondolattal talán hosszabbra nyúlt a kelleténél, s
valószínűleg akkor is kihívónak látszott, amikor esze ágában sem volt így
viselkedni. Jellegzetesen szláv metszésű szemmel nézett a világba, és húsz
évvel idősebbnek tűnt ebben a pillanatban.
- Ez még kölyök - jelentette ki tompa hangon Kate, vádlón és zavartan
pislantva Rob felé. - Nem foglalkozom kölykökkel. Nagyon jól tudod.
- Ezt az egyet be kell vállalnod, Kate.
- Miért? - vágott vissza felháborodottan. - Ott van a gyerekvédelmisek
egész hada, mind a te irányításod alatt állnak. Jól tudod, hogy nekik is
rendszeresen akadnak gyilkossági ügyeik.
- Ez itt más. Szó sincs a szokásos bandáról meg az idióta lövöldözéseikről
- vágott vissza Rob, szemrebbenés nélkül egy kategóriába sorolva a városban
előforduló legvéresebb bűntettek egyikét a bolti tolvajlással és a közlekedési
kihágással. - Sorozatgyilkossal van dolgunk.
Még azok számára is rémisztően hatott a sorozatgyilkos kifejezés, akik
nap, mint nap szembesültek az erőszak, s azon belül a gyilkosság
legváltozatosabb formáival. Kate eltűnődött, hogy vajon a fickó, akit
keresnek, tudatában van-e ennek, s ha igen, szórakoztatta-e vajon a gondolat,
vagy tökéletesen bezárta magát saját kis üldöző-gyilkoló világába. Volt már
szerencséje mindkét típushoz. Áldozataik mindenesetre ugyanúgy végezték.
Elfordult főnökétől, és ismét a lányra pillantott, aki szerencsétlenségére
keresztezte a legújabb ragadozó útjait. Angié DiMarco épp szembenézett
vele, a tükröt bámulta, s a belőle áradó láthatatlan hullámokból neheztelés
áradt. A lány felvette az asztalon heverő vastag, fekete golyóstollat, és
egyértelműen szándékolt mozdulatokkal elkezdte vastag, húsos szája előtt,
lassan, egyszerre türelmetlenül és érzékien húzogatni.
Sabin a profilját fordította Kate felé, mintha csak egy érmekészítő
grafikus előtt pózolna.
- Önnek volt már dolga hasonló esetekkel, Kate. A hivatalnál. Maga
tudja, miről van szó. Tisztában van vele, mi a nyomozás menete, hogyan
viselkedik a média. Talán még az ügynököt is ismeri, akit a
Nyomozástámogató Csoporttól küldenek. Ez nagyon sokat jelent. Minden
rendelkezésre álló lehetőséget meg kell ragadnunk.
- Hozzám az áldozatok tartoztak. Halott emberekkel dolgoztam. - Nem
örült a gyomrába telepedő félelemnek. Nagyon nem szerette, és nagyon nem
volt kedve belegondolni, honnan jöhet. - Elég nagy különbség van a halottak
és egy kölyök között. Úgy hallottam nemrégiben, hogy a halottak sokkal
készségesebben működnek együtt, mint a tinédzserek.
- Tanúvédelmis vagy, nem? - Rob hangjából kihallatszott némi
felháborodás. - Ez meg itt egy tanú.
Kovac, aki eleddig a falnak támaszkodva hallgatta a szóváltást,
megeresztett Kate felé egy halvány mosolyt.
- Az ember nemigen válogathatja meg a rokonait meg a tanúit, bébi. Én is
hálásabb lennék, ha tegnap éjjel történetesen Teréz anya kocogott volna át a
parkon.
- Dehogy lennél - vágott vissza Kate. - A védelem egyből előállt volna
azzal, hogy szürke hályogja meg Alzheimere van, arról nem is beszélve,
hogy egy olyan fickóban hisz, aki visszajött a halálból, ezért erősen
megkérdőjelezhető a szavahihetősége.
Kovac bajsza megbillent.
- Rohadt ügyvédek.
Rob láthatóan nem értette, min mulatnak.
- Teréz anya már meghalt.
Kate és Kovac egyszerre néztek hol erre, hol arra. Sabin megköszörülte a
torkát, és jelentőségteljesen az órájára pillantott.
- Minél hamarabb zöld ágra kell vergődnünk a lánnyal. Szeretném
hallani, mit tud elmondani.
Kate felhúzta szemöldökét.
- Maga azt gondolja, hogy csak úgy kitálal? Ted, ön nem dolgozott eleget
ezzel a típussal.
- Pedig legjobb lesz, ha mindent elmond - jelentette ki Sabin vészjósló
hangon, s elindult az ajtó felé.
 Kate még egy utolsó pillanatra benézett a kihallgatóhelyiségbe, szeme
találkozott a lány pillantásával, annak ellenére, hogy tudta, amaz nem
láthatja őt. Egy tini. Jóságos ég, ezzel az erővel egy marslakót is a nyakába
akaszthattak volna. Neki nem volt gyereke. S ilyenkor mindig eszébe jutott,
hogy szüksége sincs rá, és nem is akar.
A lány fakó arcába pillantott, s azonnal érzékelte a benne pulzáló dühöt
és dacot, szinte átsütött az üvegen, hogy olyan dolgokat élt meg idáig, amit
az ő korában még nem szokás. Ugyanakkor érzékelte a rettegést is. Odabenn,
mélyen, eltemetve minden más érzelem mögött, akár a titok, úgy lapult a
rettegés. Kate nagyon nem akarta észrevenni, de saját lelkének ugyanezen
érzése segítette hozzá, hogy felismerje.
A kihallgatószobában Angié DiMarco egy pillantást vetett Liska felé, aki
az óráját bámulta, aztán visszanézett a különleges tükörre, és becsúsztatta a
tollat pulóverébe.
- Csak egy kölyök - mormolta Kate, miközben kilépett a folyosóra Sabin
és Rob mögött. - Én magam sem voltam a legjobb fajta.
- Tökéletes - jelentette ki Kovac, miközben tartotta neki az ajtót. - Ő sem
az.
Liska alacsony volt, szőke, kisportolt, s fiúsra vágatta haját. Ellökte
magát a faltól, és fáradt mosolyt küldött a belépők felé. Úgy nézett ki, mint
Tinker Bed, amikor szteroidokkal lőtte magát - vagy legalábbis Kovac ezzel
viccelődött, amikor ráragasztotta a Tinks becenevet.
- Üdvözlök mindenkit a vidámparkban - köszöntötte őket. - Egy kávét
valaki? - Nekem egy koffeinmenteset, és egyet a barátunknak az asztalnál,
ha lennél szíves, Nikki - jelentette ki Kate lágy hangon, egy pillanatra sem
tévesztve szem elől a lányt, miközben azon törte a fejét, milyen taktikát
válasszon.
Kovac bevetette magát az egyik székbe, egyik karjával az asztalra
támaszkodott, s kerekre nyírt körmű ujjaival nekilátott, hogy egyenként
összeszedje az asztalon heverő csokoládémorzsákat.
- Kate, bemutatom Angié DiMarcót - jelentette ki hivatalos hangon -
Angié, ez itt Kate Conlan az áldozat - és tanúvédelmi programtól. Őt
rendelték ki az esetéhez.
 - Nekem nincs semmiféle esetem - sziszegett rá a lány. - Ezek itt
kicsodák? - A megyei főügyész, Ted Sabin, és Rob Marshall, az áldozat- és
tanúvédelmi program vezetője - mutatott Kovac az asztal köré települő
férfiakra.
Sabin igyekezett a leghatásosabb Clint Eastwood-képével a lányra nézni.
- Nagyon érdekel, amit elmondhat nekünk, Angié. A férfi, aki után
nyomozunk, veszélyes gyilkos.
- Csak semmi szarakodás. - A lány Kovachoz fordult. - Rágyújthatok én
is? Kovac kivette a cigarettát, amit csak az imént tett az ajka közé.
- A pokolba, én sem gyújthatok rá. Ez füstmentes épület. Ki kell
mennem, ha rá akarok gyújtani. Ez szemétség. Itt vagyok ebben a mocsok
szobában fél éjszaka, és még egy kibaszott cigarettát sem szívhatok el!
Hátradőlt a székén, és keresztbe fonta karját. Barna haja zsírosan csillogott
az elválasztás mentén, s lazán hullt vállára. A kelleténél több festéket viselt,
szeme körül elmaszatolódott a smink, Calvin Klein farmerdzsekije
megkopott, és egykor valami Rick nevű fickó tulajdonát képezte. Nem vette
le, annak ellenére sem, hogy a helyiségben meleg volt. Biztonságérzetet ad
neki, vagy a tűk nyomait akarja elrejteni, gondolta Kate.
- Sam, az isten szerelméért, adj már neki egy cigarettát - nézett fel Kate,
miközben felhajtotta pulóvere ujját. Letelepedett a lány mellett álló üres
székre. - Meg nekem is, ha már benne vagy a dologban. Ha az ellenőrzés
elkap bennünket, legalább ketten bukunk le. Mit tehetnek egyébként is?
Közlik velünk, hogy hagyjuk el ezt a patkánylyukat? A szeme sarkából
figyelte a lányt, miközben Kovac kiütögetett másik két cigarettát is a
dobozból. Angié tövig rágta metálkékre festett körmeit. Keze remegett,
miközben átvette a nem várt ajándékot. Olcsó ezüstgyűrűket viselt, s két
durva kidolgozású tetoválás csúfította sápadt bőrét - egy kereszt a
hüvelykujjától nem messze, egy „A” betűvel a kereszt vízszintes száránál.
Profi tetoválás díszítette viszont a csuklóját, finoman kidolgozott, kék
tintával készült töviskoszorú.
- Egész éjjel itt voltál, Angié? - érdeklődött Kate, miközben elvette a
cigarettát.
 Nem tudta volna megmondani, miért szokott rá az egyetemi évek alatt.
Talán, mert ez volt az ára, hogy vagánynak látsszék. Most meg ez
teremthette meg a szükséges kapcsolatot.
- Aha - fújta Angié a plafon felé a füstöt. - És még egy ügyvédet sem
kaptam.
- Önnek nincs szüksége ügyvédre, Angié - jelentette ki kedvesen Kovac. -
Nem vádoljuk semmivel.
- Akkor mi a francnak tartanak itt ebben a pöcegödörben? - Rengeteg
dolgot kell megoldanunk. Például, szeretnénk megtudni az ön
személyazonosságát.
- Odaadtam a személyi igazolványomat.
Kovac elővette a lány mappájából a kérdéses dokumentumot, és
jelentőségteljes pillantás kíséretében átadta Kate-nek.
- Huszonegy éves vagy? - olvasta Kate faarccal, miközben lehamuzta a
cigarettáját az egyik kiürült kávéspohárba.
- Oda van írva.
- Milwaukeeban laksz...
- Csak laktam. Eljöttem.
- Ott él a családod? - Meghaltak.
- Sajnálom.
- Kétlem.
- Van errefelé valami rokonod? Nagynéni, unokatestvér, valami távoli
ismerős esetleg? - Nincs. Árva vagyok. Szegény én - nevetett fel gúnyosan. -
Elhiheti nekem, nincs is szükségem semmiféle családra.
- Nem ismerjük az állandó lakcímét, Angié. - Szólalt meg Kovac. -
Biztosan rájött, mi történik maga körül. Ön az egyetlen, aki képes
azonosítani a gyilkost. Ezért önről is mindent tudnunk kell.
A lány úgy forgatta szemét ezekre a szavakra, ahogy azt csak a
tizenévesek tudják, hitetlenkedve és türelmetlenül egyszerre.
- Megadtam magának a címemet.
 - Megadta egy olyan lakás címét, amihez nincs kulcsa, és nem is tud
megnevezni senkit, akivel együtt lakna ott.
- De megadtam! Felpattant a székből, és elfordult Kovactól, cigarettájáról
hamueső záporozott a földre. A kék pulóver, amit a farmerdzseki alatt viselt,
igen rövid szabású lehetett, vagy összement a mosásban, mindenesetre látni
engedte a lány piercinggel díszített köldökét és egy másik tetoválást - három
vércsepp hullott alá piszkos farmernadrágja csípőrésze felé.
- Mollynak hívják - vetette oda. - Egy bulin találkoztam vele, és azt
mondta, ellehetek a kéróban, amíg találok magamnak lakást.
Kate érzékelte a lány hangjából kihallatszó remegést, és jól látta
védekező testhelyzetét, ahogy hátrébb húzódott és elfordult tőlük. A helyiség
ajtaja ebben a pillanatban kinyílt, és Liska lépett be rajta a kávékkal.
- Angié, nem az a cél, hogy bemártsunk - szólalt meg Kate. - Nekünk a
biztonságod a legfontosabb.
A lány megpördült felé, szeme sötéten csillogott a visszafojtott indulattól.
- A maguk célja hogy tanúskodjak az őrült, idióta Hullaégető ellen.
Hülyének néz? Megkeres és kinyír engem is! - Muszáj együttműködnie
velünk, Angié - szólalt meg Sabin kincstári hanghordozással. Mint aki
parancsol. - Maga az egyetlen tanúnk. Ez a férfi tudomásunk szerint eddig
három nőt ölt meg.
Kate gyilkos pillantást vetett a megyei főügyész irányába.
- A munkám egyik legfontosabb része, hogy gondoskodjam a
biztonságodról, Angié - Kate hangja nyugodt, visszafogott maradt, miközben
beszélt. - Ha szükséged van egy helyre, ahol lakhatsz, segítünk. Van
munkád? - Nincs - fordult el ismét a lány. - Épp azt kerestem - tette hozzá
szinte védekezően.
A sarok felé közelített, ahol fekete hátitáskája hevert. Kate bármibe
lefogadta volna, hogy minden tulajdona ott lapult ebben a hátizsákban.
- Nehéz helyzet, ha az ember új helyre kerül - jegyezte meg csendesen. -
Az ember nem ismeri a környéket. Nem ismer senkit. Nehéz elkezdeni a
dolgokat, és rendes kerékvágásba kerülni.
A lány lehajtotta a fejét, és rágni kezdte a körmét. Haja félig eltakarta
arcát.
 - Pénzre is szüksége van, ha el akar valahogy helyezkedni - folytatta
Kate. - Pénzre, hogy egyen, pénzre, hogy kifizesse a lakást. Ruhákra.
Minden egyébre.
- Van pénzem.
Kate el tudta képzelni, honnan. Tudta, milyen életet élnek az ilyen
utcakölykök. Megtesznek mindent a túlélés érdekében. Koldulnak. Lopnak.
Eladnak egy kis kábítószert. Kipróbálnak egy-két vagy tíz trükköt. Sosincs
hiány az emberi söpredékből, aki bármikor szívesen kihasználja azokat a
szerencsétlen gyerekeket, akiknek nincs otthonuk, és nincs jövőjük.
Liska az asztalra tette a gőzölgő kávéscsészéket, és Kovachoz hajolt,
hogy a fülébe súgjon valamit.
- Elwood lenyomozta a lakástulajdonost. A fickó közölte, hogy a kéró
ebben a pillanatban üresen áll, és ha a kölyök ott lakott, akkor ötszáz dollárt
akar, vagy feljelenti illetéktelen behatolásért.
- Milyen emberséges álláspont.
- Elwood azt mondta neki: ötszáz? Miért? Egy vödörre való csótányért?
Kate-nek sikerült kihámoznia a beszélgetés lényegét, de egy pillantásra sem
vette le szemét Angie-ről.
- Épp elég nehéz az élet a nélkül is, hogy gyilkosság szemtanúja lenne az
ember.
A lány, továbbra is lehajtott fejjel, ajkához emelte a cigarettát.
- Nem láttam, hogy megöli a nőt.
- Akkor mit látott? - vesztette el türelmét Sabin. - Tudnunk kell, Miss
DiMarco. Minden pillanat, amit elvesztegetünk, életbevágó időveszteség a
nyomozás szempontjából. Az a fickó egy sorozatgyilkos.
- Szerintem ezzel mindannyian tisztában vagyunk, Ted. - Szólt közbe
Kate borotvaéles hangon. - Nem kell emlékeztetnie bennünket erre a tényre
minden második percben.
Robert Marshall erősen összerándult. Sabin türelmetlen pillantást küldött
Kate felé. Áttörést akart, mielőtt elindult volna a polgármesteri találkozóra.
Úgy akart megjelenni a sajtótájékoztatón, a kamerák kereszttüzében, hogy
kijelentheti, a szörnyetegnek immár neve és arca van, és küszöbön áll a
letartóztatás.
 - Angie-nek szemmel láthatóan problémát okoz annak eldöntése, hogy
együttműködjék-e velünk vagy sem - jelentette ki Sabin. - Szerintem fontos,
hogy érzékelje a helyzet súlyát.
- Végignézte, amint valaki felgyújt egy emberi testet. Szerintem pontosan
érti, milyen súlyos helyzetbe került.
Szeme sarkából Kate láthatta, hogy sikerült felkeltenie a lány figyelmét.
Talán még barátok is lehetnek majd odakinn az utcán, miután Sabin egy
mozdulattal kirúgja, amiért nézőközönség előtt kétségbe vonta szavai
jogosságát. És még csak nem is ő akarta ezt az egészet.
- Mit csinált olyan késő éjjel a parkban, Angié? - szegezte a lánynak a
kérdést Rob.
A lány lapos pillantással nézett vissza rá.
- A saját kibaszott dolgom, hogy mit csináltam.
- Leveheti a kabátját, ha akarja - szólt rá a férfi rideg mosollyal.
- Nem akarom.
Rob száján inkább grimasznak tűnt az erőltetett vigyor.
- Rendben. Ha nem akarja levetni, úgy is jó. Csak mintha meleg lenne
idebenn. Miért nem akarja elmesélni nekünk, mit keresett a parkban tegnap
éjjel, Angié? A lány irdatlan dühvel meredt rá.
- Elmesélném, hogy kinyalhatja a valagamat, de amilyen undorító pofája
van, mindenképpen előre kérném érte a lóvét.
Robert arca vörösre gyúlt.
Pittyegő hang hallatszott, s a tanú kivételével mindenki a zsebéhez
kapott. Sabin sötét arccal olvasta a telefonjára érkezett üzenetet, majd ismét
az órájára pillantott.
- Megnézte magának a fickót, Angié? - kérdezte Rob feszült hangon. -
Sokat segíthetne nekünk. Tudjuk, hogy valami rémes dolgon ment keresztül.
- Szart se tud maga - sziszegett rá a lány.
Robert bal halántékán kidudorodott egy ér, és fényes homlokán megjelent
néhány izzadtságcsepp.
 - Pont ezért kérdezünk téged, kislány - szólalt meg Kate csendesen. Lazán
kifújta a füstöt. Mintha mi sem történt volna. - Jól megnézted magadnak a
fickót? Angié felé fordult, méregette, a hosszúra nyúló csendben tapintható
volt a feszültség. Pillantása Sabinre, Liskára, Kovacra, majd ismét Rob
Marshallra vándorolt. Latolgatott. Felbecsülte a lehetőségeit.
- Láttam a lángok fényében - szólalt meg végül. - Felgyújtotta a testet, és
azt mondta: porból lettél, porrá leszel.
- Felismerné, ha látná? - kérdezte türelmetlenül Sabin.
- Az biztos - mormolta maga elé a lány, utolsót szippantva a cigarettából.
A felparázsló cigarettavég akár a pokol tüzének parazsa, úgy világította be a
sápadt arcot. Miközben kifújta a füstöt, ezt mondta: - Maga volt az ördög.
- Mi volt ez az egész? - ment át támadásba Kate abban a pillanatban,
ahogy kiléptek a kihallgatóhelyiségből a folyosóra.
Sabin felé fordult, arcára kiült a nem titkolt düh.
- Én is épp ezt akartam kérdezni magától, Kate. Szükségünk van rá, hogy
a lány együttműködjön velünk.
- És azt gondolja, hogy ha a nyakába ugrik, rázúdítja magát, mint egy
mázsa téglát, akkor menni fog? Nem tudom, észrevette-e, hogy semmi
hatással nem volt rá a taktikája.
- Hogy válaszolhatott volna, amikor valahányszor megkérdeztem, maga
mindig mondott valami okosat? - Az erő használata mindig ellenállást vált
ki, Ted, és nekem az a feladatom, hogy ezt megakadályozzam, hisz én
vagyok a lány képviselője - miközben kiejtette ezeket a szavakat, rájött,
hogy egy igen befolyásos ember dühét fordítja maga ellen. Bármikor
elveheti tőle az ügyet.
Mázlista lennék, gondolta. Az egész eset így is rettenetesen bűzlött. Nem
szívesen csöppent volna a közepébe.
- Maga rángatott bele az ügybe - vetette még oda kurtán. - Azt akarta,
legyek ennek a lánynak a legjobb barátja, emlékszik? Ez már önmagában is
elég nehéz dolog, akkor is, ha nem szegez szembe vele egy csapat támadót.
- Akarnia kell elmondani, mit látott. Hinnie kell benne, hogy vigyázunk
rá. Maga tényleg azt hiszi, a lány bízik abban, hogy ha elmondja mindazt,
amit tud, nem dobjuk el, mint egy rongyot? Mit gondol, először is, egy
ekkora kölyök, mint Angié, hogy kerül ilyen helyzetbe? - Először nem akarja
elvállalni az ügyet, mert fiatalkorúról van szó - vágott vissza Sabin dühösen.
- Most meg egyszerre maga képviseli a törvényt.
- Azért akart engem, mert rendelkezem a kellő tapasztalattal, és láttam
már néhány hasonló ügyet - emlékeztette főnökét. - Ebben az esetben viszont
jó lenne, ha rám bízná, hogyan végzem a munkám. Pontosan tudom, hogyan
kell tanúkihallgatást vezetni. Sabin ügyet sem vetett rá többé, Kovachoz
fordult.
- Azt mondja, hogy a lány éppen a tetthelyről igyekezett elmenekülni,
amikor elfogták? - Nem egészen.
- A park felől rohant, amikor az első rendőrautó megérkezett - közölte
ellentmondást nem tűrő hangon Sabin. - Az égő tetem felől rohant. Ez őt is
gyanúba hozza. Rázzák meg egy kicsit. Fenyegessék meg. Préseljék ki
belőle az igazságot. Nem érdekel, hogyan. Két perc múlva találkozom a
polgármesternővel és a rendőrfőnökkel. A sajtókonferencia ötkor kezdődik.
Addigra személyleírást akarok a gyilkosról.
Elmasírozott előttük, megigazította öltönykabátját, úgy mozgatva vállait,
mint a bokszoló, aki épp most küzdött végig öt menetet. Kate a savanyú
képet vágó Kovacra pillantott.
- Látod, micsoda szar szakadt a nyakamba? - jegyezte meg a nyomozó.
- Neked? - húzta fel az orrát Kate. - Legszívesebben kirúgott volna a
fenébe. De az sem zavar, ha magával Janet Renovál van is találkája. Attól,
hogy ő a főnök, még nincs joga rárontani a tanúra, mint ahogy neked sem áll
jogodban, hogy megtedd a kedvéért. Ha nekirontasz a kölyöknek, Sam,
örökre megkeserítem az életed.
Kovac grimaszolt.
- Jézusom, Kate, de hát a nagyfőnök azt mondta, csináljak belőle
konzervhúst. Most akkor mit tegyek? Akasszam össze az öreggel a bajszom?
Beleteszi a golyóbisaimat a kis diótörő szerkezetébe.
- Én meg teniszre használom őket.
- Sajnálom, Kate. Túlságosan magas az erkölcsi mércéd. Sabin kiherélhet,
ha akar, és akkor lőttek a nyugdíjamnak. Nézd a dolog napos oldalát: olyan
hálásak lesznek ennek a pipinek, mint még soha senki.
 Kate Rob felé fordult, segítséget remélve. Az egyik lábáról a másikra
helyezte testsúlyát.
- Ez kivételes helyzet, Kate.
- Azt én is észrevettem. Mint ahogy azt is, hogy ha ez a szerencsétlen kis
csaj azt nézte volna végig, ahogy az a pszichopata egy harmadik prosti
hulláját gyújtja fel, nem lett volna semmiféle sajtótájékoztató, és Ted Sabin
nem is hallotta volna a kölyök nevét. De ez szemernyit sem változtat azon,
amit a lány látott. Mint ahogy azon sem, miféle bánásmód jár neki. Attól tart,
hogy bántani fogják. Ez jelenti számára a mentséget arra, hogy miért nem
hajlandó együttműködni velünk.
Rob arckifejezése egyszerre volt savanyú és gyanakvó.
- Azt hittem, nem akarod ezt az esetet.
- Hát nem is - válaszolt Kate határozottan. - Személy szerint a legkisebb
affinitásom sincs ahhoz, hogy lemerüljek egy ilyen krokodiloktól hemzsegő
mocsárba, de ha már az enyém az eset, akkor megcsinálom. Hagyd, hogy
elvégezzem a munkám, vagy adjál másik feladatot. Nem leszek báb a
kezedben és senki máséban sem, legyen szó bármekkora nagyságról vagy
hatalmasságról.
Volt ebben némi nagyotmondás. Persze lehet, hogy nem akarta annyira
ezt a munkát, de ő volt a legjobb tanúvédelmis - legalábbis Ted Sabin ezt
gondolta róla. Sabin, akit teljesen lenyűgözött az ő FBI-ügynöki múltja.
Bármennyire is ódzkodott a hatalmi viszonyok felhasználásától, ebben az
esetben azért jól jött Sabin és Rob ellen.
A valódi kérdés az volt, hogy mibe kerül neki ez az egész ügy. Miért
kellene annyira érdekelnie, hogy meg is fizesse az árát? Messziről bűzlött ez
az egész, érezte, mennyire bonyolult helyzetbe keveredett, s a lehetséges
következmények szálai máris köréfonódtak, akár egy polip karjai. Itt
hagyhatna mindent, és elmenekülhetne. Ha lenne egy kis józan esze. Ha nem
látta volna, hogyan védekezik Angié DiMarco, ha nem érintette volna meg a
rettegés jeges lehelete.
- Mit tehet Sabin, Rob? - kérdezte végül. - Levágja a fejünket és tűzre vet
mindkettőnket? - A legkevésbé se vagy vicces.
- Nem is kívántam viccelődni. Légy férfi, és szedd össze magad, merj
kiállni ellene, az ég szerelmére.
 Rob nagyot sóhajtott, és diszkréten nadrágja derekába csúsztatta
hüvelykujját.
- Beszélek vele, meglátom, mire megyünk. Talán a lány előáll végre
valami személyleírással ötig - nézett Kate-re reménykedve.
- Biztos megvannak még a wisconsini kapcsolataid - bólintott Kate. -
Megpróbálhatnál esetleg utánakérdezni, hátha kiderül a személyazonossága.
- Hát, felhívhatom őket. Ennyi? - kérdezte jelentőségteljesen.
Kate ártatlan arcot vágott. Pontosan érezte, mennyivel szívesebben
irányítja ő maga a táncot, és tökéletesen hidegen hagyta, hogy ez esetleg
zavarhatja főnökét. Rob sose viselkedett úgy, hogy kedvet kapott volna a
nyomába szegődni.
Rob vesztesként távozott a csatamezőről.
- A cselekvés embere ez a te főnököd - jegyezte meg szárazon Kovac.
- Attól tartok, Sabin a fürdőszobaszekrényében tartja szegény Rob
cojoneseit.
- Hát igen, de remélem, az enyémeket nem akarja besorolni a
gyűjteményébe. Na lássuk, mit tudsz kiszedni ötig a kölyökből a
gúnyolódásokon meg a hazugságokon kívül. - Gratuláló-vigasztaló
mozdulattal hátba veregette Kate-et. - Menjünk, Red. Tied a meló.
Kate merev tekintettel követte a nyomozót, aki elindult a férfivécé felé.
- Megint csak azt tudom kérdezni, miért vagyok én mindig rosszkor,
rossz helyen?
 NEGYEDIK FEJEZET

John Quinn különleges ügynök elindult a leszállópályáról a minneapolisi

St. Paul reptér épülete felé. Olyan volt, mint minden reptér, amivel addig
találkozott: szürke és barátságtalan, egyetlen kép volt csupán, amely némileg
felvidíthatta a törődött és lehangolt utazót: egy család, amelynek tagjai kék
légierős egyenruhába öltözött fiukat fogadták nagy lelkesedéssel.
Egy pillanatra elfogta a féltékenység. Ez az érzés némileg idejétmúltnak
tűnt negyvennégy éves korához képest. Saját családja sokkal inkább a
viszállyal, s nem az ünnepléssel jelentett egyet számára. Évek óta feléjük se
nézett. Túlságosan elfoglalt volt, túl távol került, és oly régen nem volt
semmi közük egymáshoz. Szégyellte őket, ahogy az öregje mondta volna, ha
mindezt hallja...és igaza lett volna.
Észrevette a kapuknál álló helyi ügynököt. Vince Walsh. A kézhez kapott
anyag szerint az ötvenkettedik évét taposta, semmi különöset nem
mondhattak róla. Beteges, ötvenkét éves férfi benyomását keltette. Arcszíne,
akár a modellgipszé, a gravitáció megnyújtotta a bőrt az arcán, mély réseket
szántott a szája mentén kétoldalt s a homlokán. Olybá tűnt, mintha
túlságosan sok stressz nehezedne rá, az ember szinte biztosra vette, hogy
szívroham végez majd vele. Nem éppen úgy nézett ki, mint aki képes lenne
elbánni egy Quanticóból érkező félnótás fegyveressel.
Quinn összeszedte minden erejét, és igyekezett a lehetőségekhez mérten
jóindulatú arckifejezést vágni. Ügyelj a következőkre: légy bocsánatkérő,
agressziómentes, fenyegetésmentes; elég egy csepp barátságosság, de
semmiképpen se közeledj túl egyértelműen. Természetes fáradtság a
vállakra, nem kell kiegyenesíteni őket.
- Ön lenne Walsh? - Maga pedig Quinn - jelentette ki keresetlen hangon
Walsh, miközben Quinn elővette az igazolványát öltönyének belső zsebéből.
- Van csomagja? - Csak a kézipoggyászom - emelte kissé feljebb a tömött,
valószínűleg minden súlylimitet meghaladó táskát meg az aktatáskát,
amelyben a laptop mellett tömött kupacra való hivatalos irat lapult.
Walsh nem igyekezett kivenni a kezéből egyiket sem.
 - Hálás vagyok, hogy elvisz - mondta Quinn, miközben elindultak a
kijárat felé. - így jutok el leggyorsabban a helyszínre, ráadásul megszabadít
egy óra vezetéstől is.
- Rendben.
Rendben. Nem épp a legrózsásabb kezdet, de megteszi. Beszél majd a
fickóval menet közben. A legfontosabb, hogy sose tévessze szem elől a célt.
A legfontosabb mindig az ügy. Mindig. Egyik a másik után, újabbak és
újabbak... A fáradtság szinte maga alá gyűrte.
Némán ballagtak végig a központi terminál épületén, lifttel mentek le egy
emeletet, majd végigbaktattak a parkolórámpán, ahol Walsh Taurusa a
tilosban állt, a mozgássérültek számára fenntartott helyen. Quinn bedobta
poggyászát a csomagtartóba, majd beült hátra. Cigarettafüst festette szürkére
az autót, akárcsak a gazdáját.
Walsh előhúzott egy doboz Chesterfieldet, amint elérték az ötös számú
főutat. Ajka közé csípett egy szálat, majd Quinnre nézett.
- Megengedi? Választ sem várva felkattintotta az öngyújtóját. Quinn
lejjebb tekerte az ablakot.
- A maga kocsija.
- Még hét hónapig. - Meggyújtotta a cigarettát, mélyen leszívta a füstöt, s
heves köhögési roham vett rajta erőt. - Jesszusom, nem tudok kikeveredni
ebből az átkozott megfázásból! - A szennyezett levegő - bólintott Quinn. -
Vagy a tüdőrák.
Az ég óriási üllőként nehezedett Minneapolisra. Eső és plusz hat fok.
Minden növény alszik már, vagy meg is halt, és ez így is marad tavaszig -
mely gyanúja szerint ezen a helyen hervasztóan sokáig várat magára.
Virginiában-márciusban már legalább megmutatkoztak a tavasz első jelei.
- Rosszabb is lehetne - mormolta Walsh. - Például hófúvás, mint néhány
évvel ezelőtt halottak napján. Az volt csak egy szép eset.
Vagy háromméteres hó, ami el sem olvad májusig. Utálom ezt a helyet.
Quinn nem kérdezte, hogy akkor miért marad. Semmi kedve nem volt
végighallgatni a szokásos litániát a hivatalról vagy a boldogtalan
házasságban élő férfiak bevett panaszait, de semmi más okot sem, ami egy
Walsh-féle fickóval megutáltathatta az életet. Neki is megvolt a maga baja,
amit Vince Walsh ugyancsak nem szívesen hallgatott volna végig.
- Utópia nevű hely pedig nem létezik, Vince.
- No, azért Scottsdale elég jól megközelíti. Soha többé nem akarok fázni
az életben. Ha júniusban jön, engem már rég nem talál itt. Elmegyek innen.
Itthagyom ezt a hálátlan melót.
Gyanakvó pillantást vetett Quinn felé, mintha attól tartana, a különleges
ügynök egyike a hivatal csalimadarainak, akik alig várják, hogy maguk
lehessenek, és beszámolhassanak arról, amit kihúztak belőle.
- A munka nagyon meg tudja viselni az embert - jelentette ki Quinn
részvétteljes hangon. - Ráadásul ott a politika - tapintott rutinosan a
legfájóbb pontra. - A terepen való munka mellett az ember két helyen kell,
hogy tartsa a frontot. A helyi zsaruknak és a hivatalnak is meg kell felelnie.
- Ahogy mondja. Azt kívánom, bárcsak már jó régen leléptem volna
innen a francba. Ebből az ügyből még semmi jó nem származott, csak az
egyik seggbe rúgás a másik után.
- Máris? - Hát, itt van maga is, vagy nem? Walsh felvett egy dossziét az
ülésről, s átnyújtotta Quinn-nek.
- Tessék, a helyszíni fotók. Üsse csak ki magát.
Quinn elvette az iratcsomót, de sötét szemét Walshre függesztette.
- Önnek gondot okoz, hogy itt vagyok, Vince? - kérdezte nyíltan,
barátságos „én vagyok a te haverod” vigyorral és némi zavart arckifejezéssel
igyekezvén enyhíteni a kérdés élét.
Nem érzett persze semmiféle zavart, annyiszor átélte már ezt a helyzetet,
ismert minden lehetséges reakciót, amelyet érkezése kiválthatott: az őszinte
üdvözlés, az álszent üdvözlés, az álcázott harag, a nyílt ellenségesség
típusait. Walsh a hármas kategóriába tartozott, s ha megkérdezik, bizton
állította volna, hogy ami a szívén, az a száján.
- A francba, dehogy! - mondta végül. - Ha nem kerítjük kézre ezt a
szemétládát amilyen gyorsan csak lehet, akkor mindannyian céltáblával a
hátunkon rohangálunk körbe. Nekem nem okoz gondot, hogy magasabb
rangú ügynököt küldtek.
 - Ez még mindig a maga ügye. Én azért vagyok itt, hogy segítsem a
munkáját.
- Vicces. Én is ezt mondtam a gyilkossági ügyes főhadnagynak.
Quinn nem válaszolt, gondolatban már a csoportstratégia kidolgozásánál
tartott. Nagyon úgy látszott, hogy Walsh köré kell szerveznie a dolgokat, bár
nem tűnt valószínűnek, hogy az ügyhöz ne tiszti rangban levő helyettes
speciális ügynököt rendeltek volna ki. Ha ez a Peter Bondurant képes volt
rávenni a washingtoni nagykutyákat, hogy beavatkozzanak az ügybe, akkor
biztos, hogy a helyi emberek nem akarták összeakasztani vele a bajszukat. A
faxok szerint Walsh jó hírnévnek örvendett a szakmában, és pár évet
leszolgált már. Talán a kelleténél több évet, a kelleténél több üggyel
foglalkozott, az el-viselhetőség szintjét bőven túllépő politikai játszmákkal.
Quinn-nek volt már elképzelése a városban uralkodó politikai helyzetről.
Eddig három hullát találtak - épp ez volt a hivatalos szám, amitől
sorozatgyilkosságról lehetett beszélni. Normális esetben az ügynek ebben a
szakaszában telefonon konzultált volna az itteni ügynökkel - már ha
egyáltalán kikérték volna a tanácsát. Tapasztalata azt mutatta, hogy a helyiek
általában igyekeztek megoldani az ügyeiket maguk, amíg elég nagyra nem
növekedett a hullák száma. Az osztályukra szakadó nyolcvanöt ügyből ezt
találta a legkevésbé fontosnak. Fizikai jelenléte valósággal fölöslegesnek
tetszett - ez fokozta frusztráltságát és kimerültségét. Két másodpercre
lehunyta a szemét, igyekezett úrrá lenni érzésein.
- Ennek a Bondurantnek igen magas helyeken is vannak barátai - szólalt
meg végül. - Mi a helyzet a fickóval? - A szokásos többmázsás gorilla. Van
egy számítástechnikai cége, számos fontos szerződéssel, a Paragon. Előadta,
hogy kivonul az államból, mire a politikai vezetők meg a kormányzat
elkezdte csókolgatni a valagát. Azt mondják, a cég megér vagy egymilliárd
dollárt, ha nem többet.
- Találkozott már vele? - Nem. Neki nincs arra ideje, hogy bárkit is
felkeressen az irodájában. Ahogy hallottam, egyenesen a fejesekhez rohant.
Nos, igen, és néhány óra múlva Quinn máris fenn csücsült a minneapolisi
gépen. Az FBI ez esetben figyelmen kívül hagyott minden sürgető helyi
ügyet. A folyamatban levő ügyeit. Egy szó sem esett a szokásos bürokratikus
kifogásokról az utazási engedélyek kiadásával kapcsolatban.
 Azért érdekelte volna, hogy vajon Bondurant név szerint őt akarta-e. Elég
rendesen rivaldafénybe került az előző év során. Nem mintha erre vágyott
volna. A sajtó egyszerűen imádta a róla kialakított képet. Éppen beleillett
abba az elképzelésbe, amit kialakítottak az FBI Különleges Ügyosztálya
Nyomozássegítő Csoportjának különleges ügynökéről: atletikus alkat,
négyszögletes áll, sötét, fürkész tekintet. Jó fényképarca volt, a filmvásznon
bizonyosan George Clooneynak osztották volna a szerepét. Néhány esetben
hasznosnak bizonyult a róla kialakított kép. Máskor mulattatta. Mostanában
leginkább csak idegesítette.
- Nem vesztegette az időt. A lány még ki sem hűlt - folytatta Walsh. -
Még az sem biztos, hogy az áldozat az ő lánya, ugyanis a fejet nem sikerült
előkeríteni. De tudja, hogy megy ez, akinek pénze van, az nem szarozik.
Nincs rá oka.
- Mi a helyzet az áldozat mellett talált személyi igazolvánnyal? - A
jogosítványát találtuk meg. Megpróbáltunk ujjlenyomatot venni az
áldozatról, de a keze is rendesen összeégett, legalábbis ezt mondták.
Utánanéztek a lány történetének orvosi szempontból, hátha találnak
jellegzetes törést vagy valami más egyezést. A testméret és a testfelépítés
egyezik. Tudjuk, hogy a lány az apjával vacsorázott péntek este. Éjfél körül
indult haza, s az óta semmi életjelet nem adott magáról.
- Mi a helyzet az autójával? - Eddig még nem bukkantunk a nyomára. A
boncolást ma este végzik el. Talán szerencséjük lesz, és a gyomortartalom
alapján kimutatható lesz az egyezés azzal a kajával, amit Bonduranték
fogyasztottak előző éjjel, bár nem nagyon hiszek a dologban. Szerintem csak
nemrégiben ölték meg. Az ilyen pszichopaták így csinálják.
- Ötkor lesz a sajtótájékoztató, nem mintha a sajtó megvárta volna a
hivatalos híreket, mindenütt csak erről hallani - folytatta Walsh.
Nevet is találtak a dilisnek, úgy hívják, hogy Hullaégető. Találó, nem? -
Azt hallottam, hogy felfedezhető néhány hasonlóság egy pár évvel ezelőtt
történt gyilkossági sorozattal.
- A Wirth parki gyilkosságokkal. Nincs kapcsolat, bár akad néhány
hasonlóság. Az ottani áldozatok mind feketék voltak, kivéve egy ázsiai
transzvesztitát. A fickó akkor eltévesztette a dolgot. De ez prostituáltakat
gyilkolt. Azok könnyű célpontot jelentenek. Az áldozatok kizárólag feketék
voltak, ezek viszont fehérek. Ez arra utal, hogy nem azonos a gyilkos. Nem?
- Igen, a kéjgyilkosok rendszerint kitartanak a saját etnikai csoportjuk
mellett.
- Mindenesetre az is megvolt, hogy ki követte el a gyilkosságokat a Wirth
parkban, legalábbis az egyik esetben, és le is zárták az ügyet azzal, hogy ő
csinálta mind. Épp csak a többi ügyben nem tudtak felhozni kellő
mennyiségű bizonyítékot a fickó ellen, így azokban nem emelhettek vádat
ellene. Végül is mindegy, hányszor mondják ki valakire a halálos ítéletet,
nem? - Beszéltem ma reggel az egyik fickóval a gyilkosságiaktól. - Walsh
beszéd közben elnyomta a csikket a teli hamutartóban. - Azt mondják,
minden kétséget kizáróan másik elkövetővel állunk szemben. De őszintén
szólva én sem tudok sokkal többet ezekről a gyilkosságokról, mint maga. Ma
reggelig csak két halott prostituáltunk volt. Én is az újságból értesültem a
dologról. Abban biztos vagyok, hogy a fickó eddig senkinek sem vágta le a
fejét. Ez egy egészen új csapásirányt jelent az ügyben.
A csapásiránnyal kapcsolatos fekete humor kissé későn esett le Quinn-
nek. Halk sóhajjal vette tudomásul a rossz viccet.
Kinézett az ablakon a szürke esőbe, a halott téli fákra, melyek feketén
sorakoztak az út mentén, akárha elszenesedtek volna, s eltűnődött a névtelen,
arctalan áldozatok iránt érzett együttérzésén, akiknek még egy cédula sem
jutott, hisz nem voltak rá érdemesek. Ők is ismerték az örömet és a
szomorúságot. Haláluk pillanatáig bizonyosan megismerkedtek a rettegéssel
és a fájdalommal is. Családjuk volt, barátaik, akik gyászolták őket, akiknek
életén fájó sebet ütött hiányuk. Azonban a sajtó és a társadalom életüket és
halálukat is a legalacsonyabb, legközönségesebb névtelenségbe burkolta: két
halott kurva. Quinn több százat látott már...és mindegyikre emlékezett.
Felsóhajtott, s megdörzsölte homlokát, mely mögé egy ideje bevette
magát valami, szinte sosem múló fejfájás. Túl fáradtnak érezte magát ahhoz
a végtelenül diplomatikus tárgyaláshoz, amely az ügy megkezdésekor várt
rá. Az a fajta fáradtság mardosta, amely egészen a csontjáig hatolt, és
ólomsúlyként húzta a föld felé. Az utóbbi néhány évben túl sok áldozatot
látott. Nevük lepergett az agyában esténként, mielőtt sikerült volna
elaludnia. Nem bárányokat számolt, hanem hullákat. Az ilyesmitől nem
támad kedved édes álmokat álmodni.
- Hova vigyem először, az irodába, vagy a hotelbe? - érdeklődött Walsh.
 Mintha bármelyiket is akarná. Amit ő akart, az hosszú évekkel ezelőtt
eltűnt az életéből.
- Menjünk elsőként talán a tett helyszínére - mondta. Az ölében tartott
csukott mappa ólomsúllyal nehezedett a lábára. - Látnom kell, hol történt.
A park úgy nézett ki, mint valamiféle táborhely egy egész napos
dzsemborit követően. Az elszenesedett talaj, ahol a tűz lobogott, a fákra
csavart sárga szalagok, melyek kerítésként szolgáltak a hívatlan
bámészkodók ellen; letaposott fű mindenütt, földbe taposott falevelek,
akárha nedves papírkivágások lennének. Összegyűrt papír kávéspoharak
folytak ki a szemetesből, mely a felfelé kúszó, aszfaltozott út közvetlen
közelében állt.
Walsh leállította az autót, majd kiszálltak, és északról dél felé haladva az
úton, végigvizsgálták a terepet. A tett helyszíne valamivel alattuk feküdt egy
mélyedésben, mely kitűnő rejteket kínált. A parkban fák álltak mindenütt,
lombhullatók és örökzöldek egyaránt. Ha leszáll az éj, ez a terület saját,
magányos világot alkot. A legközelebbi lakóépületek - csinos,
középosztálybeli házak, mindegyiket egyetlen család lakta csupán -
meglehetős távolságra kaptak helyet innen, s Minneapolis felhőkarcolói
többmérföldnyire, északi irányban magasodtak a horizonton. Még azt a kis
területet is, ahol az autót hagyták, eltakarták a fák és a sövény, mely
tavasszal csodás orgonáival kápráztatta el az idelátogatókat, valamint ezen a
részen állt a szerszámok és a park gondozásához használt járművek
tárolására használt kis épület.
Az ismeretlen valószínűleg ugyanott állt meg, s innen vonszolta a tetemet
a lejtőn lefelé a mélyedésig, a ceremónia helyszínéig. Quinn felnézett a
biztonsági lámpa felé, mely a szerszámraktár melletti sötét sarok
megvilágítására szolgált. A burát betörték, de a földön nem látszottak
üvegszilánkok.
- Tudjuk, mióta van megrongálva a lámpa? Walsh hunyorogva felnézett,
s hunyorogva bámult a mutatott helyre, ahogy az eső az arcába hullt. - A
rendőröket kell megkérdeznie.
Néhány napja, fogadott volna magában Quinn. Nem elég rég ahhoz, hogy
a parkfenntartók kijöjjenek megjavítani. Ha az emberük törte ki az üveget,
előkészületként az éjszakai akcióra... Ha valaki olyannal állnak szemben, aki
előre kijött, összetörte a lámpát és eltakarította az üveget, hogy elejét vegye
a vandalizmus felfedezésének és bejelentésének, ugyanakkor gondoskodott a
saját biztonságáról azáltal, hogy kiiktatta a fényforrást...ha mindez igaz,
akkor az illető mindent gondosan és előre megtervez. És rendelkezik
tapasztalattal. Ez a fajta viselkedés mindig tanult. A bűnözők legtöbbször
saját hibáikból tanulnak a bűnelkövetések során. Ez az illető ismétléssel és
gyakorlással fejlesztette technikáját.
Ügyet sem vetve a fedetlen fejére záporozó esőre, Quinn nyakát behúzva
kabátja gallérja közé, lebámult a dombról, nagyon is tudatában annak, hogy
a gyilkosnak ezen a részen kellett lejönnie a kezében tartott tetemmel.
Aránylag nagy volt a távolság - negyvenöt-ötven méter. A helyszínelők
valószínűleg pontosan meg tudják mondani az adatokat. Nem kis erő kell
egy halott elcipeléséhez ilyen messzire. A halál beálltának időpontja
meghatározza, hogyan vihette. Vállon átvetve a legkönnyebb, ha nem állt be
a hullamerevség, vagy ha addigra már elmúlt. Ha a vállán átvetve tudta
hozni, tulajdonképpen bármilyen magas is lehet, hisz egy kisebb termetű
férfi is cipelhette így. Amennyiben a karjában kellett a helyszínig hurcolnia,
megtermettebbnek kell lennie. Quinn reménykedett, hogy ezekre a
kérdésekre választ kap a boncolást követően.
- Mit néztek át a helyszínelők? - kérdezte, szavai fehér párafelhőként
törtek elő szájából.
Walsh jó három lépéssel lemaradva követte, s időnként felköhögve
válaszolt.
- Mindent. Az egész parkot, beleértve a parkolót és a szerszámosházikót
is. A gyilkossági csoport a saját embereit hozta, és itt volt a Minnesotai
Bűnüldözési Hivatal mozgó laboratóriuma is. Mindent átfésültek.
- Mikor kezdett el esni? - Ma reggel.
- A fenébe - mordult fel Quinn. - Tegnap éjjel a föld puha volt vagy
kemény? - Kőkemény. Egyetlen lábnyomot sem találtak. Felszedtek néhány
szemetet, papírdarabot, cigarettacsikket, ilyeneket. De a fenébe is, ez egy
nyilvános park. A szemét bárkitől származhatott.
- Van valami sajátos nyom az előző két esetnél? - Az áldozatok
jogosítványa. Tudomásom szerint ezen kívül semmi.
- Hol csinálják a labormunkákat? - A helyi műhelyben. Hihetetlenül jó
felszerelésük van.
 - Már hallottam róla.
- Azzal is tisztában vannak, hogy ha bármire szükségük van, nyugodtan
fordulhatnak az FBI laboratóriumához.
Quinn előrébb lépett az elszenesedett talajon, ahol a tetem hevert nemrég,
és hatalmába kerítette az ilyenkor megszokott baljós előérzet, amely minden
helyszínen a mellkasát szorongatta. Nem is próbálta eldönteni magában,
hogy mit érzett valójában, misztikus vagy romantikus érzés szállta-e meg, az
ördögi gonoszság vagy a rossz lelkiismeret sugallata. Hozzátartozott ez az
érzés. Úgy döntött, emberségének egyfajta sajátos bizonyítéka ez. Ahány
áldozatot látott már eddig, mostanra akár tökéletesen közömbös is lehetne.
Talán jobban járt volna, ha így van.
Most első alkalommal nyitotta ki a mappát, amit Walsh az autóban
nyomott a kezébe. A fényképeket valaki, előrelátó módon, műanyag
tartófóliába csúsztatta. A felvételek minden bizonnyal visszahőkölés-re
késztettek volna egy laikust. Hordozható halogénizzókkal világították meg a
tetemet és az éjszakát, egyfajta hátborzongató művészi hatást kölcsönözve a
fotóknak. Az elszenesedett hús, a nő megolvadt ruházata. Szín a hiányzó
színen; az épen maradt vörös póló háromszögének szeszélyes vibrálása a
brutálisan meggyilkolt tetemen.
- A többi áldozat is viselt ruhát? - Nem tudom.
- Azokat a felvételeket is látni akarom. Mindent megnézek, ami eddig
készült. Van róla listája? - Elküldtem egy másolatot a gyilkosságiaknak.
Megpróbálok szerezni egy másik kópiát magának is a találkozóra. Micsoda
pokoli látvány! - bólintott Walsh a fényképek felé. - Az embernek elmegy a
kedve a barbecue-tól.
Quinn nem válaszolt a megjegyzésre, a képet bámulta. A hő hatására a
végtagok izmai és a szalagok összezsugorodtak, olyan helyzetbe csavarva a
tetemet, amit a szaknyelvben ökölvívópóznak neveztek, egyfajta életteliséget
kölcsönözve a látványnak. Az egészet rendkívül hátborzongatóvá tette a
hiányzó fej.
Szürreális, gondolta. Agya egyre azt sugallta számára, hogy egy kidobott
próbababát lát, amit túl későn kaptak ki a tűzből. Elméje azonban pontosan
tisztában volt vele, hogy amit lát, az hús és csont, nem pedig műanyag, s
hogy a nő három nappal ezelőtt még itt járt az emberek között. Evett, zenét
hallgatott, barátaival csevegett, megélte a mindennapok unalmas
szürkeségét, és eszébe se jutott volna, hogy ilyen közel várja a végzete.
A lábak a város felé néztek, s Quinn-nek eszébe jutott, hogy az
elhelyezésnek fontos szerepe lehet, ha a fejet valahol a közelben temették el.
Az egyik nem különösebben ismert esetben, amelyikben jó néhány évvel
ezelőtt nyomozott, a gyilkos az anyja hálószobájának ablaka alá temette el
két áldozatának a fejét. Rossz vicc volt, ismerte el később Ed Kemper.
Anyja, aki gyermekkorától fogva érzelmileg zsarolta a fiút, „szerette, ha
felnéznek rá az emberek” - legalábbis Ed állítása szerint.
Az áldozat feje ezúttal azonban nem lehetett a közelben elásva, hiszen
éjjel a föld olyan kemény volt, mint a beton.
- Több elmélet is kering arról, hogy miért égeti el őket - szólalt meg
Walsh. Hasztalan csapkodta combját a csontig hatoló hideg ellen. - Van, aki
szerint a Wirth parki gyilkosságokat utánozza. Mások szerint az egész dolog
szimbolikus: a kurvák a pokol tüzére jutnak, vagy valami ilyesmi. Megint
mások azt mondják, egyszerűen csak így akarja eltüntetni a nyomokat és az
áldozat személyazonosságát.
- Minek hagyja a helyszínen a jogosítványukat, ha nem akarja, hogy
felismerjük őket? - kérdezett vissza Quinn. - Most meg eltünteti a fejet. Ez
eléggé megnehezíti a személyazonosság megállapítást - fölösleges még a
hullákat is elégetni. Meg hát itt a jogosítvány.
- Maga szerint akkor a nyomokat akarja eltüntetni? - Talán. Mit használt
a tűzgyújtáskor? - Alkoholt. Valami magas alkoholtartalmú vodkát vagy
ilyesmit.
- Ez viszont arra vall, hogy az áldozatok elégetése sokkal inkább az ő
személyes jele - válaszolt Quinn. - Ha csak meg akarna szabadulni a
nyomoktól, inkább benzint használna, nem? Az jóval olcsóbb. Könnyű
beszerezni, és nincs is tanú. Ha alkoholt használ, akkor annak sokkal inkább
érzelmi, mint gyakorlati oka van. Része a rituálénak, a fantáziálásnak.
- Vagy alkoholista a fickó.
- Nem, egy alkoholista sose öntené ki a jó piát. És ő pontosan ezt teszi: jó
minőségű, finom italt használ. Talán ezt issza a vadászat előtt. Talán akkor
is, amikor megkínozza az áldozatokat. De nem alkoholista. Egy alkoholista
hibázna. Nekem pedig nagyon úgy tűnik, hogy a fickó nem követett el eddig
semmilyen bakit.
De legalábbis semmi olyat, amit bárki észrevett volna. Ismét eszébe jutott
a két prostituált, akiket ezelőtt gyilkoltak meg. Vajon kinek a kezébe került
az ügy, jó vagy rossz zsaruéba? Minden hivatalban találni bőven mindkét
típusból. Látott már zsarukat, akik úgy rázták le magukról az ilyen ügyeket,
mintha az áldozat nem is érdemelte volna meg, hogy drága idejüket
pazarolják rá. De volt már dolga harcedzett vén rókákkal is, akik kiborultak,
és olyan emberek erőszakos halálát érezték legteljesebben a magukénak,
akik mellé egy átlagos adófizető nem ült volna le a buszon.
Becsukta az aktát. Az eső lefolyt a homlokán, és végigcsorgott az orrán.
- A többieket nem ide hozta, ugye? - Nem. Az egyiket a Minnehaha
parkban találták meg, a másikat pedig a Powderhorn parkban. A város
különböző részein.
Meg kell néznie a térképen, hogy rálátása legyen a helyszínekre, vajon
milyen kapcsolatban lehetnek egymással az erőszak színterei, vagy legalább
bemérhesse a fickó vadász- vagy gyilkossági területét és/vagy égetési
ceremóniáinak színtereit. A központban biztosan lesz térkép, a szokásos kis
piros fejű gombostűkkel. A megszokott ügymenet. Nem kell kérni sem. Az ő
agyában csak úgy hemzsegtek a piros pöttyökkel teli térképek.
Embervadászat, nyomozói megbeszélések, irányító központok és irodák,
melyek mind egyformán néztek ki, ugyanazt a szagot árasztották, és zsaruk,
akik mind hasonlítottak egymásra, az is, ahogy kinéztek, az is, amit
mondtak, akár csak az őket körüllengő olcsó cigaretta és kölni szaga.
Képtelen volt megkülönböztetni a városokat, de minden egyes áldozatra
személy szerint emlékezett.
Ismét végigsöpört rajta a fáradtság, legszívesebben lefeküdt volna ott,
ahol volt, a sáros földön.
Walshre pillantott, aki ismét belefogott egyik hosszan elnyúló, mély
köhögési rohamába.
- Menjünk - szólt Quinn. - Eleget láttam.
Annyiszor látott már eleget. Egy újabb másodpercbe telt, míg összeszedte
magát, és követte Vince Walsht a kocsi felé.
 ÖTÖDIK FEJEZET

A polgármesteri tárgyaló levegőjében tapintható feszültség úszott.

Fenyegető izgalom, várakozás, félelem és a hatalom rejtett tudata. Mindig
akadt olyan ember, aki a gyilkosság tényét tragédiaként élte meg, és olyan is,
aki karrierje kibontakozásának lehetőségét látta benne. A következő órában
el kell dönteni, hogy ki melyik típusba tartozik, és fel kell állítani az
együttműködő csapattagok közötti hatalmi viszonyokat. Addigra Quinn
pontosan kiismeri és megdolgozza] őket, eldönti, miként játssza ki a
kialakuló helyzetet, és hogyan sorolja be szereplőit a saját maga számára
felállított rendszerbe.
Kiegyenesítette tartását, hátrahúzta sajgó vállát, felszegte állát, és
benyitott. Kezdődik a show. Azonnal felé fordult minden tekintet, amint
belépett az ajtón. A repülőgépen megtanulta az ügyben szereplő
legfontosabb személyek nevét, a Virginiába előzetesen megérkező faxokból
szűrte ki a lényeget. Igyekezett mindent felidézni, besorolni valahogy a több
száz másik adat közé, mely ott tolongott a fejében az ország több száz más
tárgyalótermének megbeszéléseiről.
A polgármesternő kivált a tömegből. Amikor megpillantotta, elindult felé,
nyomában kisebb politikusok uszálya. Grace Noble rendkívül erősen
emlékeztetett az operában szereplő valkűrökre. Ötvenegynéhány éves
lehetett, erős növésű tölgyre emlékeztető termettel és sisakszerű, merev,
szőke hajjal. Felső ajka szinte egyáltalán nem volt, kosztümje színéhez illő
vörös rúzzsal azonban rajzolt egyet magának.
- Quinn különleges ügynök - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon,
miközben kézfogásra nyújtotta széles, vörösre festett körmökben végződő
kezét. - Olvastam már önről. Amint meghallottam az igazgatótól, hogy önt
küldik, elszalasztottam Cynthiát a könyvtárba és elhozattam vele minden
magáról szóló cikket.
Quinn elővette azt a mosolyát, amit magában csak Top Gun-vigyorként
emlegetett - magabiztos, győzedelmes, elbűvölő volt, de a háttérben éreztette
a keménységet.
- Noble polgármesternő. Azt kellene javasolnom önnek, hogy ne higgyen
el mindent, amit az újságok összeírnak, de néha előnyöm is származik
belőle, hogy az emberek úgy tudják, egyenesen a szívükbe látok.
 - Bizonyosan tudja, mennyire végtelenül hálásak vagyunk, amiért itt van,
akkor is, ha nem olvas a gondolatainkban.
- Minden tőlem telhetőt megteszek. Beszélt az igazgatóval? Grace Noble
anyai mozdulattal megveregette a karját.
- Nem, drágám. Peter beszélt vele. Peter Bondurant. Véletlenül régi
barátok.
- Mr. Bondurant itt van? - Nem, nem akar megjelenni a sajtó
nyilvánossága előtt. Még nem képes rá. Így, hogy nem is tudja... - A
polgármesternő válla egy pillanatra megremegett az eset súlya alatt. -
Istenem, nem is tudom, mi lesz vele, ha tényleg Jillie. - Alacsony, súlyemelő
testalkatú, jól szabott, szürke öltönyt viselő fekete férfi lépett melléjük.
Quinnre pillantott.
- Dick Geer rendőrfőnök - szólt pattogós határozottsággal. Kezet nyújtott.
- Üdvözlöm a fedélzeten John. Készen állunk, hogy elkapjuk az ámokfutót.
Mintha valami köze lenne a dologhoz. Egy ekkora város rendőrségének
főnöke adminisztrációs feladatokkal, politikai játszmákkal, ötletek
kiagyalásával és ünnepélyes beszédek elmondásával tölti minden idejét. A
rendőrfőnök-helyettes, polgármester-helyettes, megyei főügyészhelyettes,
megyei közbiztonsági megbízott, városi főügyész meg a sajtóreferensek -
csupa átkozott politikus. Meg persze jelen volt még Hennepin állam seriffje,
egy nyomozó az irodájából, a Minnesotai Bűnmegelőzési Hivatal speciális
ügynöke, a gyilkosságiaktól egy nyomozó - mindhárom szervezet elküldte a
maga emberét a csoportba.
Mindegyiknek határozott kézfogással mutatkozott be, s visszafogottan
viselkedett. A közép-nyugati emberekre általában jellemző a visszafogottság,
különösen az idegenekkel szemben. Északkeleten határozottabb lett volna a
fellépése, a nyugati partiaknak előzékenyebb arcát mutatta volna, Mr.
Nyájast, Mr. Szellemest és Mr. Együttműködőt. Minden futamban mások a
lovak, ahogy az öregje szokta mondani. S hogy valójában melyik is volt a
valódi John Quinn - immáron maga sem tudta volna megmondani. - ...és a
férjem, Edwyn Noble - fejezte be a polgármesternő a bemutatások sorát.
- Profi csapat áll a rendelkezésére, Quinn ügynök - jegyezte meg Edwyn
Noble. - Peter Bondurant az ügyfelem és személyes jó barátom is.
 Quinn figyelme az előtte álló férfira összpontosult. Egy méter nyolcvan
magas lehetett. Csupa csont és ín, hatalmas csontvázra aggatott hús. Mosolya
szemmel láthatóan szélesebb volt a kelleténél. Valamivel fiatalabbnak
látszott feleségénél. Szürke csíkok tarkították haját a halántékánál.
- Mr. Bondurant jogi képviselője? - Igen, én vagyok Peter személyes
tanácsadója. Őt képviselem.
- Miért? - Rendkívüli módon megrázta a hír.
- Ebben egészen biztos vagyok. Mr. Bondurant tett már tanúvallomást a
rendőrségen? Noble hátratántorodott, mintha a kérdés fizikailag is mellbe
vágta volna.
- Miféle vallomást? Quinn közönyös mozdulattal vonta meg a vállát.
- A szokásosat. Mikor látta utoljára a lányát. Milyennek látta. A
kapcsolatukról.
A jogász kidomborodó arccsontját pír öntötte el.
- Ön gyanúsítottként kezeli Peter Bondurant urat a saját lánya halálát
vizsgáló nyomozásban? - kérdezte harsány, kihívó hangon, tekintete
végigsiklott a körülöttük álló hallgatóságon.
- Ugyan, dehogy - szólt Quinn őszinte ártatlansággal. - Sajnálom, ha
félreértett. Egyszerűen csak szükségünk van a legkisebb információra is, ha
végére akarunk járni ennek az ügynek. Gondolom, megérti.
Noble boldogtalan pillantással nézett vissza rá. Quinn tapasztalata azt
mutatta, hogy az áldozatok szülei rendszerint állandó látogatói voltak a
rendőrségnek, egyre újabb és újabb kérdésekkel zaklatták a nyomozókat, s
általában folyton láb alatt voltak. Azok után, ahogy Walsh leírta, azt várta
volna, hogy Peter Bondurant teljes súlyát bevetve, dühödt bikaként fogadja a
városháza tárgyalótermében. Ezzel szemben Peter Bondurant felhívta az FBI
főnökét, a találkozóra elküldte a jogi képviselőjét, ő maga otthon maradt.
- Peter Bondurant a legkiválóbb férfi, akit csak ismerek - jelentette ki
Noble.
- Bizonyos vagyok benne, hogy Quinn ügynök sem gondolkodik
másként, Edwyn - szólalt meg a polgármesternő, megveregetve férje karját.
A jogász figyelmét azonban nem sikerült elterelnie Quinnről.
 - Petert biztosították, hogy maga a legjobb a szakmában.
- Rendkívüli módon örvendek, hogy ezt hallom, Mr. Noble. Egyik oka,
amiért olyan jól végzem a munkámat, hogy nem félek megtenni, amit
megkövetel az ügy. Remélem, Mr. Bondurant örömmel értesül róla.
Nem ment tovább. Nem akart rossz viszonyt kialakítani Bondurant
emberével. Ha nekimegy Bondurantnek, hamarosan a szőnyeg szélén
találhatja magát, vagy ha máshol nem, a hivatali hatáskör átlépését vizsgáló
ügyosztályon biztosan. Másrészről azt is tudomására akarta hozni a fickónak,
hogy nem hagyja magát befolyásolni.
- Nincs sok időnk, emberek. Foglalja el mindenki a helyét, és lássunk
munkához - töltötte be a termet a polgármesternő hangja.
Elindult a konferenciaasztal irányába, s a többiek követték, akár a kisfiúk
a tanító nénit. Megállt az asztal egyik végén, míg a többiek elfoglalták
székeiket, majd levegőt vett, hogy belefogjon a mondandójába, amikor ismét
kinyílt az ajtó, és négy újabb ember sétált be rajta.
- Ted, már épp el akartuk kezdeni nélkületek. - A polgármesternő tésztás
képére szemmel láthatóan kiült az érkezők pontatlansága miatti
bosszankodás.
- Akadt némi komplikáció. A férfi Quinn felé lépett.
- Quinn különleges ügynök. Ted Sabin megyei főügyész - mutatta be őket
egymásnak.
- Örvendek.
Quinn bizonytalanul emelkedett fel. Tekintete átsiklott a férfi válla felett,
s az őt némi vonakodással követő női alakra vándorolt. Elmormolta a
megfelelő szavakat Sabinnek, majd megrázta a kezét. A bajszos nyomozó
lépett közelebb, bemutatkozott ő is. Kovac. Homályosan rémlett neki a név.
Bemutatkozott a tömzsi fickó is, és elmondta, hogy hallotta már valahol
Quinnt beszélni.
- És hadd mutassam be Kate Conlant az áldozat- és tanúvédelmi
programtól - mondta Sabin. - Talán már...
- Igen, ismerjük egymást - mondták egyszerre.
Kate épp csak egy pillanatra tekintett Quinnre a szeme sarkából, mert
fontosnak tűnt, hogy felismerje, hogy ráismerjen, de semmiképpen ne
nyilvánítson érzelmeket. Aztán máris másfelé nézett, igyekezett legyűrni a
feltörő sóhajt, a homlokán gyöngyöző izzadtságot, a heves vágyat, hogy
kirohanjon a tárgyalóteremből.
Nem mondhatta, hogy meglepődött a férfi jelenlétén. A kiskorúk elleni
erőszakkal és sorozatgyilkossági ügyekkel foglalkozó ügyosztály mindössze
tizennyolc különleges ügynököt számlált. Mellesleg Quinn volt az aktuális
kirakatemberük, ráadásul a kéjgyilkosságok felderítése volt a specialitása.
Sose volt egy mázlista, a mai nap meg különösen rosszul alakult. A pokolba
is, tudnia kellett volna, hogy valószínűleg őt küldik. A fenébe. Eszébe se
jutott.
- Önök együtt dolgoztak valamikor? - érdeklődött Sabin, aki nem volt
biztos, hogy ennek a tények most örülni kell, vagy inkább kínos a helyzet.
Zavart csend támadt, két vagy három másodperc hosszú. Kate levetette
magát az egyik székbe.
- Nos, igen - mondta végül. - De annak már jó ideje.
Quinn rámeredt. Senki sem tudta meglepni. Soha. Egész életét azzal
töltötte, hogy begyakorolja, hogyan uralkodjék önmagán. Az a tény, hogy
Kate Conlan képes besétálni az ajtón, és kibillenteni őt az egyensúlyából,
meg sem kottyant neki.
- Igen. Nos, hiányoltuk, Kate.
Kicsoda? - kérdezett volna vissza legszívesebben, de inkább így szólt: -
Nem hinném. A hivatal olyan, mint a kínai hadsereg, ha egy ember odavész,
terem a helyére három másik.
A polgármesternő, tudomást sem véve az asztal túlsó felén történt apró
incidensről, a normális kerékvágásba terelte a találkozót. A
sajtótájékoztatóig már csak egy óra volt hátra. A politikusoknak csatarendbe
kell fejlődniük. Ki beszél elsőként. Ki hova áll. Ki mit mond.
A nyomozók szakállukat fésülgették, és doboltak ujjúkkal az asztalon.
Türelmetlenné tették őket az effajta formaságok.
- Határozottan kell fellépnünk! - szónokolta Greer rendőrfőnök. - Hadd
tudja meg ez a félnótás, hogy egy percig sem késlekedünk az elfogásával. Jó
lesz, ha értesül róla, hogy az FBI vezető szakértője meg a négy hivatal
legjobbjai vadásznak rá nappal és éjjel.
 Edwyn Noble igyekezett egyetérteni vele.
- Mr. Bondurant felajánlott százötvenezer dollár jutalmat a
nyomravezetőnek.
Quinn elszakította figyelmét Kate-ről, aztán felállt.
- Jelen pillanatban, rendőrfőnök úr, én nem támogatnám a javaslatát.
Greer arca úgy elpirult, mintha arcul csapták volna. Edwyn Noble
döbbenten meredt rá. Az asztal politikusokkal zsúfolt végén tökéletes,
döbbent értetlenség lett úrrá.
- Nem volt lehetőségem töviről hegyire végiggondolni az ügyet - fogott a
magyarázatba Quinn -, ez az oka, amiért szeretném, ha minél kevesebb
kerülne ki a nyilvánosság elé. Először el kell döntenünk, a gyilkos melyik
személyiségtípusba tartozik, hogyan gondolkodik. Ha vakon nekivágunk az
adatok kiszolgáltatásának, esetleg rossz irányba mozdíthatjuk el a
nyomozást.
- És ezt mire alapozza? - kérdezte Greer. Vaskos válla meghajolt a váll-
lap súlya alatt. - Hisz épp azt mondja, hogy nem tanulmányozta az esetet.
- Olyan gyilkossal állunk szemben, aki showműsort rendez. Láttam a
legutóbbi gyilkosság helyszínén készült felvételeket. Nyilvános helyre viszi
a tetemet, az a célja, hogy megdöbbentse az embereket. Felhívja a halott
hollétére a figyelmet azzal, hogy hatalmas tüzet rak. Ez valószínűleg azt
jelenti, hogy a közfigyelem magára vonása a célja, ezért nagyon óvatosan
kell eljárnunk, hogy ne adjuk meg neki, amire annyira vágyik. Azt
tanácsolom, hogy ma ne adjunk ki információt, csak a legszükségesebbet.
Minimalizáljuk a sajtótájékoztatót. Biztosítsuk a közösség tagjait, mindent
megteszünk annak érdekében, hogy megtaláljuk és rács mögé csukjuk a
gyilkost, de ne menjünk bele a részletekbe. A résztvevők egy része ki se
menjen az emelvényre. Maradjon a háttérben Greer rendőrfőnök, Noble
polgármesternő, Mr. Sabin. Semmiképpen ne részletezzük a speciális
nyomozócsoport összeállítását. Ne hozzuk szóba Mr. Bondurant személyét.
Az FBI részvételét. Az én nevemet se említsék. És ne válaszoljanak a
kérdésekre.
Minden szemöldök magasba szökött az asztal körül. Tudta, hogy a
jelenlevők legtöbbje úgy gondolta, hogy az FBI leghíresebb embere szívesen
forgolódna a rivaldafényben. Ráadásul kétségtelen, hogy szívesen
mutogatták volna személyét egyfajta trófeaként: ide nézzetek, ki áll a mi
oldalunkon: a szuperügynök! Senki sem várta, hogy ennyire háttérbe akar
majd húzódni.
- A játéknak ebben a szakaszában semmiképpen nem szeretnék támadó
pozícióba helyezkedni, ahol a gyilkos úgy tekinthetne személyemre, mint
ellene irányuló kihívásra - folytatta csípőre tett kézzel, szembenézve a soron
következő, nyilvánvaló ellenvetésekkel. - Amennyire csak lehetséges,
szeretnék ismeretlenségbe burkolózni. A médiával való kapcsolatot is
szeretném minimalizálni mindaddig, amíg ki nem derül, hogy előnyünkre
válik az ellenkezője.
A politikusok tábora csüggedt képpel hallgatta. Semmit nem imádtak
jobban, mint a nyilvános szerepléseket s a média, ezen keresztül pedig a
tömegek osztatlan, kizárólag rájuk irányuló figyelmét. Greer nyilvánvalóan
úgy gondolta, hogy elorozták előle a megdicsőülés lehetőségét.
Állkapcsának izmai finoman remegtek.
- A városban élők nem messze állnak a pániktól - jelentette ki. - Van
három női hullánk. Az egyiket ráadásul lefejezték, az irodában megállás
nélkül cseng a telefon. Nyilatkozatot kell közzétennünk. Tudatnunk kell az
emberekkel, hogy minden erőnkkel nyomozunk ez után az állat után.
A polgármesternő bólintott.
- Egyetértek veled, Dick. A városban üzleti konferenciák zajlanak,
turisták jönnek a koncertjeinkre, a színházainkba, egy kis vásárlásra...
- Ha nem mondunk semmit, azzal csak tovább fokozzuk a lakosság
általános nyugtalanságát a városban növekvő tendenciát mutató
erőszakhullám miatt - csatlakozott véleményéhez a polgármester-helyettes.
- Épp elég gondot jelentett a két prostituált meggyilkolásának a híre is -
sietett hozzáfűzni az egyik sajtóreferens -, hát még egy prominens
személyiség gyermekének megölése. Az emberek arra fognak gondolni,
hogy bármi megeshet velük. Egy efféle hír rettegést kelt.
- Amennyiben a gyilkosnak megadjuk azt az érzetet, hogy fontos ember,
és hatalmában áll a várost pánikban tartani, akkor az embereknek lehet is
okuk a félelemre - jelentette ki nyersen Quinn.
- Nem lehetséges, hogy a médianyilvánosság minimalizálása épp az
ellenkezőjét éri el a bűnelkövetőnél? Hogy további gyilkosságokat tervez,
csak azért, hogy végre sikerüljön magára vonnia a figyelmet? - kérdezte
Greer. - Miből gondolja, hogy az erős és hatásos nyilvános fellépés nem
riasztja meg és ijeszti el a további hasonló cselekedetektől? - Ezt nem
tudhatom. Azt sem tudom, milyen lehet a fickó, ahogy ön sem. Rá kell
szánnunk az időt, hogy kiderítsük. Eddig három nőt gyilkolt meg, ráadásul
minden alkalommal bátrabban és hivalkodóbban. Nem fogunk tudni
könnyen ráijeszteni, ezt állíthatom. Lassanként bevonhatjuk a nyomozásba -
annak biztosan tudatában van, hogy minden lépését árgus szemmel követik -,
de rendkívül szigorúan kézben kell tartanunk az információkat, és nyitottnak
kell maradnunk minden eshetőségre. - Edwyn Noble felé fordult. - A jutalom
túl magas. Azt javaslom, elsőre csökkentsék inkább ötvenezerre.
- Minden tiszteletem az ön tapasztalatáé, Quinn ügynök - közölte
mereven a jogtanácsos -, de a döntés joga Mr. Bondurant kezében van.
- Hogyne, és abban is bizonyos vagyok, hogy úgy érzi, leánya
gyilkosának kézre kerítése megér számára minden pénzt. Az én érvem a
következő, Mr. Noble: az emberek ötvenezernél jóval kevesebbért is
hajlandók megmozdulni. Egy különösen magasra srófolt jutalom azonban
összecsődíti az összes kalandort, akik bármit képesek kitalálni, még a saját
anyjukat is a folyóba hajítani ezért az összegért. Kezdjük ötvenezerrel.
Később még növelhetjük az összeget stratégiai húzásként.
Noble sóhajtva tolta hátra a székét.
- Ezt a kérdést meg kell beszélnem Mr. Bonduranttel. Kiegyenesedett, és
elindult a tárgyaló egyik távoli szegletében álló telefonasztalka irányába.
- A város összes riportere a városháza lépcsőjén rostokol - mutatott rá a
polgármesternő. - Többet várnak egyszerű közleménynél.
- Az már a saját problémájuk - válaszolt Quinn. - Gondoljanak a sajtó
munkatársaira inkább eszközként, semmint vendégként. Nincs joguk
betekinteni egy folyamatban levő nyomozás tényeibe. Ön sajtótájékoztatóra
hívta őket, nem ígért nekik semmit.
A polgármesternő arckifejezése ennek az ellenkezőjére utalt. Quinn
megerősítette magát, fogyóban levő türelme ellenére. Játssz diplomatát. Csak
lazán. Ne veszítsd el a nyugalmadat. Jóságos ég, mennyire belefáradt már
ezekbe a játszmákba.
- Vagy tévedek? Grace Noble Sabinre tekintett.
 - Azt reméltük, hogy sikerül előállnunk egy fantomképpel... Sabin
bosszankodó pillantást lövellt Kate felé.
- A szemtanúnkat legkevésbé sem nevezhetjük együttműködésre
hajlamosnak.
- A szemtanúnk egy rémült tinédzser, aki végignézte, amint egy
pszichopata felgyújtja lefejezett áldozatát - vágott közbe Kate élesen. -
Legkevésbé sem érdekli az ön időbeosztása, uram.
- Jól látta a fickót? - kérdezte Quinn. Kate széttárta karjait.
- Azt állítja, hogy látta. Fáradt, retteg és dühös, ráadásul jogosan, azok
után, ahogy bántak vele. Ezek a tényezők nem teremtik meg az
együttműködésre való hajlandóságot.
Sabin ugrásra készen várta, hogy visszavághasson. Quinn egyetlen
mozdulattal zárta le a vitát.
- Vagyis nincs fantomkép.
- Nincs fantomképünk - erősítette meg Kate.
- Akkor ne beszéljünk róla - bólintott Quinn, hátat fordítva a
polgármesternőnek. - Tereljük el a figyelmüket valami mással. Adják meg
nekik Jillian Bondurant fényképét, és kérjék meg az embereket, hogy
azonnal hívják a rendőrségi forró drótot, amennyiben péntek este óta esetleg
látták valahol. Ne szóljanak egy szót sem a szemtanúról. Legfontosabb, hogy
azt tartsuk szem előtt, cselekedeteinkre és kijelentéseinkre hogyan reagál
majd a gyilkos, nem pedig a média.
Grace Noble mélyet sóhajtott.
- Quinn ügynök...
- Átlagos esetben nem hívnak egy ügyhöz, amely még ilyen korai
stádiumban van - szakította félbe Quinn. - De ha már itt vagyok, szeretném,
ha a jelenlétem előrelendítené az ügyet, és minél hamarabb megnyugtató
módon sikerülne lezárnunk a nyomozást. Ez azt jelenti, hogy tanácsokat
adok önöknek mind a nyomozási stratégiát, mind pedig a médiával való
bánásmódot illetően. Nem kötelező azt tenniük amit mondok, de elhihetik
nekem, igen komoly személyes tapasztalatom van az efféle kérdésekben. Az
FBI igazgatója személyesen jelölt ki erre az ügyre. Ezt, kérem, vegyék
figyelembe, mielőtt tanácsaim ellenére cselekednének.
 Kate nézte, amint Quinn két lépést hátralép az asztaltól, felé fordítja
profilját, s úgy tesz, mintha az ablakon nézne kifelé. Nyilvános fenyegetés.
Elmondta nekik, hogy ő itt a Jani, és most kíváncsi, kétségbe meri-e vonni
bármelyikük is. Ráadásul bevonta a kérdésbe az FBI igazgatóját is, úgyhogy
aki megkérdőjelezi őt, az kétségbe vonja annak hitelességét is.
A régi, jó öreg Quinn. Már jóval ezelőtt ismerte, mielőtt még bárki
hallotta volna ezt a nevet. A manipuláció nagymestere. Olvasott az emberek
gondolataiban, és úgy változtatta színét, akár a kaméleon. Mozart
virtuozitása hasonlatos csupán ahhoz, ahogy ő játszott az ellenségekkel és a
kollégákkal egyaránt, érvelt, elbűvölt, megfélemlített, vagy ravaszsággal
vette rá őket, hogy az oldalára álljanak. Okos volt, intelligens, agyafúrt és
kíméletlen is, ha arra volt szükség. S hogy valójában mi rejtőzött az okos
álarcok és borotvaéles logika mögött - nos, Kate kíváncsi lett volna, hogy
Quinn maga meg tudná-e mondani. Egykor azt gondolta, hogy ismeri a
választ.
Fizikailag is megváltozott valamelyest az elmúlt öt évben. Sűrű, sötét
hajába ősz szálak vegyültek, s csaknem katonásan rövidre vágva viselte.
Soványabbnak látszott, a sok munka megviselte. Mindig is szeretett jól
öltözködni, most is drága, olasz öltönyt vett. A zakó azonban kissé lötyögött
a széles váll alatt, a nadrág is bővebb volt a kelleténél. Mindent egybevetve
azonban ennek ellenére is rendkívül elegánsnak hatott. Arcának vonalait
élesre szabták. Barna szeme alatt karikák sötétlettek. Türelmetlenség töltötte
be körülötte a levegőt, s Kate eltűnődött, vajon valódi, vagy a pillanathoz
illő, mesterségesen keltett izgatottság volt-e az, amit érzett. Sabin váratlanul
felé fordult.
- Nos, Kate, mi az ön véleménye? - Az én véleményem? - Ön valaha egy
csapatban dolgozott Mr. Quinn-nel. Mi a véleménye? Érezte magán Quinn
pillantását, de a szobában tartózkodók tekintete is egyszerre csak őt
pásztázta.
- Nem. Én csak tanúvédelmisként kerültem az ügybe. Valójában, nem is
tudom, miért vagyok itt a megbeszélésen. John a szakértő...
- Nem, igaza van, Kate - jelentette ki Quinn. Az asztallapra fektette a
kezét, és közelebb hajolt hozzá. Fekete szeme csak úgy csillogott, akár a
szén, s Kate úgy érezte, mintha az arcát elöntené a forróság. - A
Viselkedéstudományi Osztály munkatársa voltál. Több tapasztalatod van az
ilyen esetekkel kapcsolatban, mint bárki másnak ennél az asztalnál.
Kíváncsian várjuk a véleményedet.
Kate rámeredt, nagyon is tudatában annak, hogy a düh valósággal
szikrázott a szemében. Nem elég, hogy Sabin ilyen helyzetbe hozza, még
Quinn is mellé áll, ez pedig felért egy árulással. Mindenesetre nem is értette,
miért lepődik meg a dolgon.
- Az eset ismeretének hiányában sajnos nincs alapom állást foglalni a
kérdésben - kezdte vonakodva. - Ugyanakkor nagyon is tisztában vagyok
Quinn ügynök tudásával és tapasztalatával. Személy szerint úgy vélem,
komoly hibát vétenek, ha nem követik a javaslatait.
Quinn a polgármesternőre és a rendőrfőnökre pillantott.
- Nem szabad elsietniük a dolgot - jegyezte meg csendesen. - Ha túl sok
információt adnak ki, azt később már nem szívhatják vissza. Holnap ismét
összehívhatnak egy sajtótájékoztatót, ha szükségét látják. Csak azt kérem
önöktől, hogy adjanak időt a különleges egységnek, hogy összeszedjék
erőiket, és nekiláthassanak a munkának.
Edwyn Noble tért vissza a telefonálásból.
- Mr. Bondurant azt mondja, megtesz mindent, amit Mr. Quinn javasol.
Ötvenezer dollárra csökkentettük a jutalom összegét.
A találkozó négy óra negyvennyolckor ért véget. A politikusok
átvonultak a polgármesternő irodájába, hogy rendbe hozzák magukat a
sajtótájékoztató előtt. A nyomozók egy csoportba gyűltek a terem végében,
és a létrehozandó különleges egységről beszélgettek.
- Sabin nem különösebben elégedett veled, Kate - jegyezte meg Robert
olyan hangon, mintha az egész teremnek szánta volna a kijelentést.
- Azt mondanám, hogy Ted Sabin kinyalhatja a seggemet, de fél perc
múlva már itt térdelne mögöttem.
Robert elvörösödött és összerezzent.
- De Kate...
- Ő rángatott bele ebbe az egészbe, akkor viselje is a következményeket -
vetette még oda Kate, és elindult az ajtó felé. - Megnézem Angie-t. Kíváncsi
vagyok, kiderült-e róla valami az óta. Elmész a sajtótájékoztatóra? - Hogyne.
 Remek. Végre leléphet a szemtanúval, míg az egész bagázs ott pózol a
sajtótájékoztatón. Más kérdés, hogy hova vigye. A lány kiskorú, épp csak
nem tudja bizonyítani.
- Tényleg Quinn-nel dolgoztál? - érdeklődött titokzatos hangon Robert, a
nyomában haladva. - Nagyon meggyőző a fickó. Bár szerintem ez a
hatásvadász módszer már kiment a divatból.
- John valóban ilyen. Nagyon hatásos.
A terem túloldalán Quinn elfordult beszélgetőpartnerétől, a gyilkossági
csoporttól érkezett őrmestertől, és rá szegezte pillantását, mintha radarjával
érzékelte volna a megjegyzést, amint az imént tett. Abban a pillanatban
megszólalt Rob Marshall személyi hívója, s a férfi, elnézést kérve, élénk
telefonálásba kezdett. Némileg elszomorította, hogy ily módon nem állt
módjában néhány szót váltani Quinn-nel.
Kate nem vágyott erre a lehetőségre. Elfordult, és az ajtó felé iramodott,
ám Quinn az útját állta.
- Kate! Kate átható pillantással nézett felé, s odébb húzta a karját, amikor
a férfi meg akarta érinteni.
- Köszönet a támogatásért - mondta kedvesen, lehajtott fejjel, amely
egyszeriben kisfiússá varázsolta, s egyfajta bűnbánó kifejezést kölcsönzött
tartásának.
- Rendben. És mit kapok holnap, amikor bevonulsz ide, és elmondod
nekik pontosan annak az ellenkezőjét, amit ma mondtál? Quinn ártatlanul
pislogott.
- Nem tudom, mire gondolsz, Kate. Te is éppolyan jól tudod, mint én,
hogy mennyire fontos ez a magatartás egy ilyen helyzetben. Ki kell várni a
pillanatot.
Kate legszívesebben megkérdezte volna, mire gondol, a gyilkosra, vagy a
politikusokra, de inkább nem szólt. Quinn a reakciókiváltó magatartás-
elméletét az élet minden területén egyformán gyakorolta.
- Ne játszd velem ezeket az olcsó játékokat, John - suttogott keserűen. -
Nem állt szándékomban segíteni neked. Nem kínáltam fel semmit. Te tetted,
és én voltam az, aki nem fogadtam el. Szerintem te úgy irányítod az
embereket, akár a sakkfigurákat.
 - A cél szentesíti az eszközt.
- Mindig így van, ugye? - Tudod, hogy igazam volt.
- Vicces, de ettől még nem látlak kevésbé mocskos alaknak. - Elindult az
ajtó felé. - Elnézést. Dolgom van. Te pedig, ha a megszokott hatalmi
játszmáidat akarod játszani, jobb lesz, ha engem kihagysz belőle. Köszönöm.
- Remek dolog újra látni téged, Kate - mormolta Quinn, miközben a nő
elvonult előtte, és sűrű, vörös haja lágyan ringatózott utána.
Csak ezután döbbent rá, hogy a lány arcán sebhelyet látott, s ajka is
behasadt. Eddig a régi kép lebegett előtte: volt barátja volt felesége... az
egyetlen nő, akit igazán szeretett az életben.
 HATODIK FEJEZET

Nagy volt a tömeg. A városháza előtt nyüzsögtek a riporterek. A két

legnagyobb napilap, fél tucat televízióállomás és annyi rádió, hogy nem is
volt érdemes számolgatni. A különleges sztori ráadásul más városokból is
vonzotta a riportereket.
Végre sikerült felkeltenie az érdeklődésüket. Érezte, milyen az, amikor az
embernek erő adatik a kezébe. Különösen a hangok izgatták fel - a sürgető
hangok, a dühös hangok, a lábak csoszogása, a kamerák motorjainak
berregése.
Bárcsak sokkal hamarabb a nyilvánosság elé lépett volna. Az első
gyilkosságokat magányosan, rejtve hajtotta végre, időben és térben is
messze. Akkor hagyta egészen elégni a holttesteket. Ez már sokkal jobb.
A riporterek a legjobb helyekért tülekedtek. Videokamerát és
fényképezőgépet szorongató emberek vették a sajtótájékoztató minden
pillanatát. A mesterséges fények fehéren világították be a teret. A média
képviselőinek csoportja mellett állt, a többi bámészkodó között.
Előlép a polgármesternő. A sajtóreferens az értelmetlen erőszakról
beszél, és hogy a közösséget mennyire felháborítja az eset. A megyei
főügyész megismétli az imént elhangzottakat, és példásan szigorú büntetést
helyez kilátásba. A rendőrfőnök közli, hogy az ügy felderítésére különleges
egységet hoznak létre.
Nem válaszolnak a kérdésekre, bár a riporterek hangosan érdeklődnek az
áldozat személyét és az eset borzalmas részleteit illetően, akár a
dögkeselyűk, úgy szeretnének kicsípni egy darabot a zsákmányból.
Kérdéseket kiabálnak, a lefejezésről ordítanak. Valami pletyka is van egy
szemtanúról.
Az a gondolat, hogy valaki esetleg láthatta őt közben, felizgatja. Úgy érzi,
biztosan a szemtanúkat is felizgatja a látvány, akárcsak őt. - Felizgatja,
mindenekfelett, mint a kisfiút, őt, aki az anyját hallgatja a szekrényben
rejtőzve, amint egy ismeretlen férfival szeretkezik. Érzi, ösztönösen, hogy
izgatottsága nem helyénvaló, de épp ennyire' visszaszoríthatatlan is.
A média képviselőinek kérdései valósággal záporoznak.
 Nincs válasz. Nincs kommentár.
Látja John Quinnt a zsaruk soraiban, a rivaldafényen kívül állni, és
hirtelen elönti a büszkeség. Jól ismeri Quinn hírnevét, elméleteit! Látta már a
televízióban, olvasott vele készített interjút. Az FBI legjobb emberét küldte a
Hullaégetőért.
Szerette volna, ha az ügynök is fenn áll a pódiumon, szerette volna
hallani a hangját, kíváncsi volt, mit gondolhat. De Quinn nem mozdult. A
riporterek szemmel láthatóan nem ismerték fel, távol állt a fényektől. A
vezetők elhagyják az emelvényt, a sajtótájékoztatónak vége.
Csalódottság önti el. Többet várt, többet akart. Többre van szüksége. Azt
gondolta, ők többet érnek.
Egyszerre rádöbben, hogy válaszreakciót várt, hogy egy pillanatra, az
érzelmei irányították. Elfogadhatatlan viselkedés. Quinn éppen ezt akarta
kiváltani.
A riporterek az ajtó felé sietnek. Meg kell írni a sztorit, ki kell préselni
belőle mindent. A kisebb csoport, ahol eddig állt, felmorzsolódik, elindul. Ő
is velük tart. Csak egy arc a többi között.
- Gyerünk, kölyök. Tűnjünk el innen.
Angié gyanakodva felnézett az asztalon fekvő rendőrségi felvételeket
ábrázoló könyvből, összetapadt haja elrejtette fél arcát. Tekintete Kate-ről
Liskára vetődött, mintha attól tartott volna, hogy a nyomozó előrántja a
pisztolyát, és így akadályozza meg a szökését. Liska Kate-et figyelte.
- Van engedélyed? Hova tűnt Kovac? Kate a szemébe nézve válaszolt. -
Kovac... ő most nem tud elmozdulni a főhadnagy mellől. A
sajtótájékoztatóra mentek. Valamiféle különleges egységet hoznak létre.
- Szeretnék benne lenni - jelentette ki Liska elszántan.
- Jól teszed. Egy ilyen esettel karriert csinálhat az ember.
Vagy örökre kerékbe törheti a pályáját, gondolta magában, miközben
azon törte a fejét, vajon mekkora vétség, hogy megszökteti Angié DiMarcót,
és mekkora bajt zúdít vele Liska nyakába.
A cél szentesíti az eszközt. Quinnre gondolt. Az ő célja legalább nemes,
és nem öncélú manipuláció csupán.
 Racionalizálás: a tiszta lelkiismeret kulcsa.
- Már megy a sajtótájékoztató? - érdeklődött Liska.
- Még most is tart. - Kate a szeme sarkából figyelte, ahogy kliense
elemeli az egyik asztalon felejtett Bic öngyújtót, és kabátjának zsebébe
süllyeszti. Jézus Mária! Egy kölyök, aki ráadásul kleptomániás is. Úgy tűnik,
legjobb, ha megyünk.
- Menj csak, amíg tudsz - tanácsolta Liska. - Ma már dupla pontot értél el.
Hallottam a nevedet emlegetni valami hősi küzdelemmel kapcsolatban. A
központban, ma reggel. Ha az újságírók eddig még nem kaptak el, hogy
kikérdezzenek, akkor nemsokára a nyakadon lesznek.
- Túlságosan is izgalmas az életem.
- Hova visz? - követelt azonnali választ Angié, ahogy hátizsákját félvállra
vetve kilépett az ajtón.
- Vacsorázni. Éhes vagyok, és te is nagyon úgy nézel ki, mint aki
nemigen kajált mostanában.
- De a főnöke azt mondta...
- Elmehet a francba. Szeretném én látni, hogy bírná ki egy Ted Sabin féle
fickó két napig bezárva. Talán kialakítana magában némi együttérzést. Na,
menjünk.
Angié még egy utolsó pillantást vetett Liska felé, aztán kiszáguldott az
ajtón Kate után, s hátizsákjának másik pántját is a vállára vette.
- Nem lesz baja miatta? - Érdekel ez téged? - Nem az én bajom, ha
kirúgják.
- Ez ám a hozzáállás! Figyelj, az irodámba megyünk. Amennyiben bárki
megállítana bennünket, tedd meg nekem azt a szívességet, hogy úgy
csinálsz, mintha semmi közünk nem lenne egymáshoz, jó? Nem szeretném,
ha a média összekapcsolná kettőnk személyét, és azt különösen nem
szeretném, ha megtudnák, ki vagy. Bízz bennem.
Angié alattomos pillantást vetett felé.
- Bekerülhetnék a Hard Copyba? Úgy hallom, jól fizetnek.
- Ha elcseszed ezt a dolgot Sabinnek, az biztos, hogy bekerülsz az
Egyesült Államok legkeresettebb bűnözőinek listájára. Persze csak] akkor,
ha a sorozatgyilkos barátod nem juttat be előtte a Megoldatlan rejtélyek
címlapjára. Ha semmi egyéb nem is jut az eszedbe, drágám, ezt azért
semmiképpen ne felejtsd el. Te nem akarsz újságban szerepelni. És nem
akarsz tévében sem szerepelni.
- Most rám akar ijeszteni? - Nem, csak elmondom, mi a helyzet - vetette
oda Kate, miközben benyitott a kormányépület főbejáratán.
Kate felvette a „ne szórakozz velem, haver” arckifejezést, és olyan
szaporán szedte a lábát, ahogy csak tőle telt, már amennyire a reggeli
birkózásból visszamaradt fájdalom és merevség megengedte. Ha a
politikusok megfogadták John tanácsát, és valahogy sikerül visszafogniuk
magukat, akkor a sajtótájékoztatónak hamarosan vége lesz. A riporterek egy
része Greer főfelügyelő körül ólálkodik majd, de a többi megoszlik a
polgármesternő és Ted Sabin között, inkább álpolitikusokra, mint a zsarukra
adva voksukat. Bármelyik pillanatban itt lehetnek.
Ha követik Sabint, akkor őt is kiszúrhatják, különösen, ha valaki rájön,
hogy hivatalos tanúvédelmis, vagy hallottak a ma reggeli incidensről. Ezután
már igazán semmiség lenne valakinek összekapcsolni a legutóbbi gyilkosság
szemtanújáról szóló pletykákat és az ő személyét, és egy ilyen felfedezés
számára az egész elcseszett napnak a csúcsát jelenthetné. Ha listát vezetne
élete legrosszabb napjairól, ez bizonyosan felkerülne rá. No, talán nem a
legelejére, de úgy a harmadik környékére.
Ezúttal azonban rámosolygott a szerencse. Csak három emberrel
találkoztak a huszonkettedik emeleti irodáig. Mindegyik bölcs
megjegyzéseket tett Kate heroikus magatartására. Fanyar arccal és szintén
bölcs megjegyzéssel válaszolt, de nem kezdett beszélgetésbe; senkivel.
- Mi ez az egész? - érdeklődött Angié, amikor kiléptek a liftből.
Kíváncsisága legyőzte közönyét.
- Semmi.
- De azt mondta magára, hogy Terminátor. Miért, mit csinált? Megölt
valakit? - A kérdés elhangzását óvatos hitetlenkedés és némi irigykedő
csodálat ötvözete kísérte.
Ilyen nagy ügy. Bár lett volna hozzá kedvem a mai nap során.
Kate bepötyögte a jogi osztály ajtajának zárkódját. Kinyitotta irodájának
ajtaját, és beljebb tessékelte Angie-t.
 - Nagyon jól tudja, hogy nem kell elvinnie sehova - jelentette ki a lány,
belevetve magát az egyik székbe. - Tudok én vigyázni magamra Ez egy
szabad ország, és nem vagyok bűnöző... vagy fiatalkorú - tette hozzá némi
késéssel.
- Erről a témáról egyelőre ne beszéljünk - indítványozta Kate a kezében
tartott borítékok fölött a lányra pillantva. - Tudod te is, hogy mi a helyzet,
Angié. Szükséged van egy biztonságos helyre, ahol lakhatsz.
- Lakhatom a barátnőmnél, Michele-nél.
- Nemrég még Mollynak hívták.
Angié összeszorította ajkát, szeme elkeskenyedett.
- Ne próbálj meg átverni, ha lehet - tanácsolta Kate. - Tudjuk mindketten,
hogy nem létezik semmiféle barát, és nincs lakás se, ahol ellehetnél a
Phillips-gyár környékén. Jó érzékkel választottad ki egyébként a
legborzasztóbb környéket. Ki állítaná magáról, hogy ezen a lepattant
környéken él, ha nem is igaz? - Azt mondja, hazudok? - Szerintem megvan
neked a magad baja - válaszolt higgadtan Kate.
Figyelmét lekötötte egy feljegyzés. Beszéltem Sabinnel. Szemt. a
Phoenix Házba - RM. Engedély. A jó öreg Robin egy árva szót sem szólt
róla a tárgyalóteremben. A recepciós vette fel. Nem volt rajta időpontjelölés.
A döntés valószínűleg a sajtótájékoztatót megelőzően született. Neki meg
semmi. Na jó.
- „Valószínűleg börtönből vagy javítóintézetből szabadult” - olvasta.
- Én nem...
- Hagyjuk.
Lenyomta az üzenetrögzítő gombját, és hallgatta a türelmetlen
telefonálók hangját, akik a délután folyamán megpróbálták elérni őt.
Riporterek, akik a lőfegyveres ámokfutót lefegyverző hőssel akartak interjút
készíteni. Előrepörgette a szalagot. A szokásos jelentkezők. David Willis, a
másik ügyfele. Egy koordinátor az áldozatok jogaival foglalkozó csoporttól.
Annak a nőnek a férje, akit állítólag bántalmaztak. Kate érezte, hogy át
akarják verni, a pár jóvátételi pénzt követelt. A férjről tudni lehetett, hogy
drogot árul.
 - Kate - hangzott fel egy rekedtes férfihang az üzenetrögzítőből, mire
összerezzent. - Quinn vagyok, vagyis John. Én, szóval én a Radissonban
szálltam meg.
Mintha arra várna, hogy meglátogatja. Tisztára.
- Ez meg kicsoda? - érdeklődött Angié. - A pasija? - Nem. Hm, nem. -
Kate igyekezett összeszedni magát. - Inkább együnk. Mindjárt éhen halok.
Mélyet sóhajtott, lassan kifújta a levegőt, majd felállt, és egy pillanatra
érezte, hogy nem ura magának, pedig egész életében utálta ezt az érzést, és
küzdött ellene. Egy újabb támadást írhat Quinn listájára. Nem engedheti
közel magához. Idejött, majd el is megy. Legfeljebb néhány nap. A hivatal
küldte, mert Peter Bondurantnak magas helyeken is vannak barátai. Remek
showműsort csinálnak a seggnyalásból, bár a dolog persze leginkább
nézőpont kérdése.
Nem kellene itt lennie. Vagy legalábbis nem sokáig. Kate nem akart
találkozni vele, amíg itt volt. Ő már nem dolgozik a hivatalnak. A különleges
egységnek sem tagja. Quinn-nek nincs hatalma fölötte. Te jó ég, Kate, ez
úgy hangzik, mintha félnél tőle, gondolta undorral miközben kikanyarodott a
Toyota Runnerrel a Negyedik sugárútra. Quinn a múlt része, ő pedig felnőtt
nő lett. Haha! A kamasz kislány, aki felszedi az évfolyam legjobb pasiját, és
utána nem tud az osztályban a szemébe nézni.
- Hova megyünk? - érdeklődött Angié.
Az autórádiót az egyik alternatív rockzenét játszó adó sávjára állította.
Alanis Morissette kesergett egy régi szeretőről, miközben a háttérben
bongók szóltak.
- Uptownba megyünk. Mit ennél? Úgy tűnik nekem, hogy szívesen
bedobnál egy kis zsírt meg koleszterint. Bordaszelet? Pizza?! Hamburger?
Tészta? A lány rosszkedvűen megvonta vállát, pontosan azzal a mozdulattal,
ami Ádám és Éva óta kergeti őrületbe a szülőket.
- Mindegy. Csak ejtsünk útba egy bárt. Szükségem van egy italra.
- Ezt ne erőltessük, drágám.
- Micsoda? Érvényes jogosítvánnyal rendelkezem. - Hátradőlt, felrakta
lábát a műszerfalra. - Adna egy cigit? - Nincs cigim. Leszoktam.
 Mikor? 1981-ben. Néha még elcsábulok. Vedd le a patádat a
műszerfalról.
A lány nagy sóhajjal leemelte lábát, és elhelyezkedett az ülésen.
- Minek visz el kajálni? Nem bír engem. Miért nem megy inkább haza a
férjéhez? - Elváltam.
- Attól a fickótól, aki üzenetet hagyott? Á Quinntől? - Nem. Egyébként
semmi közöd hozzá.
- Van gyereke? Egy szempillantásnyival hosszabbra nyúlt a csend a
kelleténél. Kate elgondolkodott, hogy habozásának vajon a bűntudat-e az
oka.
- Macskám van.
- Uptownban lakik? Kate vetett a lány felé egy oldalpillantást, épp csak
egy másodpercre véve le tekintetét a sűrű forgalomról.
- Beszélgessünk inkább rólad. Ki az a Rick? - Kicsoda? - Rick. Az ő neve
van a dzsekiden.
- Véletlen.
Lefordítva: így hívták a srácot, akitől lopta.
- Mióta vagy Minneapolisban? - Egy ideje.
- Hány éves voltál, amikor meghaltak a szüleid? - Tizenhárom.
- Szóval hány éve élsz egymagad? A lány egy pillanatra rajta felejtette
tekintetét.
- Nyolc éve. Ez volt ám a csapda. Kate megvonta a vállát.
- Megért egy próbát. Mi történt velük? Baleset? - Aha - válaszolt a lány
könnyedén, maga elé meredve. - Baleset.
Kell e mögött lennie valamiféle történetnek, gondolta Kate, miközben
lekanyarodott a 94-esről a Hennepin sugárútra. Valószínűleg nem is lenne
olyan nehéz rájönni, micsoda - alkohol, bántalmazás, rossz körülmények és
egy széthulló család. Az utcán élő gyerekek mindegyikének ilyen alapokon
nyugodott az élete, épp csak más-más variációban. A rossz családi háttér
valóságos melegágya a gyerekeket megfertőző eltompulásnak és
reménytelenségnek. Érdekes egyéb ként, hogy jó néhány embert ismert jogi
körökből, akik pontosan ilyen körülmények közül jöttek, míg másokra
ugyanez úgy hatott, hogy törvénykerülőkké lettek.
Megint Quinn jutott eszébe, pedig hadakozott ellene. Az eső sűrű,
nyomasztó köddé alakult. A járdák kihaltak. Uptown, hangzatos neve
ellenére, távol esett a városközponttól, dél felé. Barátságos környék, boltok,
éttermek, bárok, kávézók, művészfilmeket játszó mozik tarkítják ezt a Laké
Street és Hennepin közé eső városrészt. Csak egy kőhajításnyira - mégis,
mintha egy másik világban lenne - nyugatra húzódik a Whittier. Rendkívül
kemény környék, mely a fekete bandák, folyóparti lövöldözések és
drograzziák legfőbb központjává nőtte ki magát.
Uptown a Calhoun-tó és az Isles-tó nyugati partján húzódott végig.
Leginkább yuppie-k lakták, és mindenféle elvont népségek. A ház, amelyben
Kate felnőtt s most lakott, a Calhoun-tó partján állt. A szülei vették a
masszív építésű, préri stílusú épületet, még évtizedekkel'! azelőtt, hogy
divatba jött volna.
Kate a La Loont választotta, egy barátságos kocsmát, nem messze a
nyüzsgő Calhoun tértől, s leparkolta az autót a csaknem teljesen kihalt utcán.
Nem volt kedve a tömeghez és a zajhoz, ráadásul úgy gondolta, mindkettőtől
érdemes óvnia vacsoravendégét. Már az is épp elég volt, hogy meg kellett
küzdenie a lány korából adódó nehézségekkel.
A La Loon belülről sötét volt és meleg, minden fából és sárgarézből
készült, a pultot régi stílusban hosszúra készítették, és alig lézengett mellette
néhány kuncsaft. Kate kinézett egy távol eső bokszot a sarokban, és úgy
helyezkedett el, hogy belássa az egész terepet. A paranoiások széke. Úgy
tűnik, Angié DiMarco is hasonló szokásokkal vértezte fel magát, mert nem
ült le Kate-tel szemben, hanem mellette foglalt helyet, így ő is láthatott
mindenkit, aki az asztal felé közeledett.
A pincérnő kihozott két étlapot, és felvette az italrendeléseket. Kate
őszintén vágyott egy nagy pohár ginre, de visszafogta magát, és chardonnayt
rendelt. Angié rumos kólát kért.
A pincérnő kérdő pillantást vetett Kate-re, aki megvonta a vállát.
- Van igazolványa.
Alattomos kis diadal kifejezése ömlött el Angié arcán, miközben a
pincérnő elment az italokért.
 Azt hittem, nem akarja, hogy alkoholt igyak.
- A francba vele - biggyesztette le száját Kate, miközben előbányászta
tylenolos üvegcséjét a táskából. - Nem hinném, hogy én rontanálak meg, ha
most az egyszer szemet hunyok felette.
A lány szemmel láthatóan összeütközésre számított. Hátradőlt, némileg
mulattatta a helyzet, de csalódott is.
- Maga nem olyan, mint a többi szociális munkás.
- Miért, hányat ismersz? - Hát, egy párat. Vagy rohadt görények, vagy
olyan édesen drágák, hogy az embernek kedve lenne az orruk alá fingani.
- Szerintem sokan vannak, akik engem is csak ezek közül az egyiknek
látnak.
- De maga más. Nem is tudom - mondta, keresve a megfelelő szavakat. -
Mintha maga benne lett volna ebben az egészben, vagy ilyesmi.
- Maradjunk annyiban, hogy nem a szokásos úton kerültem a posztomra.
- Az mit jelent? - Hogy nem görcsölök hülyeségeken, de nem is hagyom
magam átverni.
- Ha ennyire nem hagyja magát, akkor ki verte össze? - A kötelesség -
csúsztatta vissza táskájába a tylenolos üvegcsét, majd leöblítette a
gyógyszert egy jó pár korty vízzel. - Láttad a fickót. Nem találtál semmilyen
hasonló pofát a képek között, amiket végignézettek veled? Angié rögtön
kedvetlenebb lett a kérdésre, szája barátságtalanul legörbült, pillantása az
asztallapra vándorolt.
- Nem. Mondtam volna.
- Tényleg? - mormolta Kate, amire morcos pillantás volt a válasz.
- Ők azt szeretnék, ha reggel segítenél egy fantomkép elkészítésében. Mit
gondolsz, menni fog? Láttad annyira, hogy el tudd mondani, milyen volt? -
Láttam a tűz fényében - mormolta Angié.
- Milyen messze voltál tőle? Angié lerágott körmű mutatóujjával az asztal
egyik rovátkáját követte.
- Mit tudom én. Nem messze. Át akartam vágni a parkon, pisilnem
kellett. Leguggoltam az egyik bokor mögé. És akkor láttam meg, hogy lejön
a hegyről... és hozza azt a...
 Arca merevvé vált, beharapta alsó ajkát, még lejjebb hajtotta a fejét,
nyilvánvalóan abban a reményben, hogy előrecsüngő haja eltakarja az arcát,
melyet az emlék hatására elöntöttek az érzelmek. Kate türelmesen várt,
hiszen pontosan tisztában volt vele, micsoda feszültség szabadul fel a
lányban. Még egy olyan tapasztalt utcakölyök számára is elképzelhetetlen
sokkot jelenthetett a látvány. S ha az első stressz nem lett volna elég, ott volt
még a rendőrség, ahova bevitték, a kimerültség, s ez bizony a legerősebb
emberek esetében is megteszi a magáét.
És ott akarok lenni, amikor a szegény kölyök megtörik, gondolta, bár a
munkának ez a része sosem vonzotta igazán. A rendszer alapján a szemtanú
és az áldozat védelme jelentette az elsődleges szempontot,] ám a procedúra
során az áldozatok gyakran ismét áldozattá váltak a jog könyörtelen
gépezetében.
A pincérnő ismét megjelent az italokkal. Kate mindkettejüknek
sajtburgert rendelt sült burgonyával, majd visszaadta az étlapokat.
- Nem, én nem is tudtam, mit cipel - suttogta Angié, amikor a pincérnő
hallótávolságon kívülre került. - Csak annyit észleltem, hogy jön valaki, és el
kell bújnom.
Mint az állat, aki túl jól ismeri az éjszakát, akire ragadozók vadásznak,
ilyenek vagy olyanok.
- A park, rémisztő hely lehet éjjel - szólalt meg csendesen Kate,
borospoharát forgatva. - Nappal mindenki szívesen megy oda. Klassz hely,
egy kis csendes zug a város forgatagában. De aztán leszáll az éjszaka, és
egyszeriben Óz rémisztő erdejévé változik. Senki sem jár szívesen arra éjnek
idején. Te mit kerestél ott? - Mondtam már, átvágtam rajta.
- Éjnek évadján - jegyezte meg Kate közömbös hangon.
Angié pohara fölé hajolt, és nagyot szippantott a rumos kólából a
szívószállal. Feszültség. A düh visszaszorítja a rettegést. - Angié, láttam már
egyet-mást az életben. Nem tudsz olyat mondani, ami meglepne.
A lány örömtelen nevetést hallatott, és a falra erősített televízió felé
nézett. A helyi televízió bemondója, Paul Magers jóképűnek és
megnyerőnek látszott, miközben előadta a városházán lövöldöző
ámokfutóról szóló hírt. Elmondták, hogy lövöldözés történt, a fickóról pedig
kiderült, hogy a felesége egy héttel ezelőtt felpakolta a gyerekeket, és eltűnt
szem elől, valahol vidéken. Stresszkiváltó faktor, gondolta Kate. Nem lepték
meg a hallottak.
- Senkit sem érdekel, Angié, hogyha törvényszegő indítékkal kerültél a
parkba. A gyilkosság mindent felülír, a rablást, a prostitúciót, a
mókusvadászatot, bár ez utóbbi egyébként szerintem inkább a közösséget
szolgálja - tette hozzá ironikusan. - A múlt hónapban láttam egy mókust a
teraszomon. Veszedelmes kis jószág. Pontosan úgy nézett ki, mint egy
szőrös farokkal felszerelt patkány.
Semmi reakció. Nincs mosoly. Semmiféle tizenéves kitörés a szegény,
ártatlan állatok védelmében.
- Nem akarok szónokolni neked, Angié. Ezt most úgy mondom, mint a
védelmedre kirendelt hivatalos személy: minél hamarabb állsz elő az
igazsággal azzal kapcsolatban, hogy mit csináltál éjjel a parkban, annál jobb
lesz mindenkinek, magadat is beleértve. A megyei főügyésznek valami miatt
nagyon fontos, hogy minél hamarabb pontot tegyen az ügy végére.
Megpróbálta meggyőzni Kovacot, hogy kezeljen úgy, mintha gyanúsított
lennél.
A lány szemében pánik csillant.
- Bassza meg! De hiszen nem csináltam semmit.
- Kovac hisz neked, ezért nem ülsz most az egyik cellában. Ezért, és mert
én kiálltam melletted. De nagy szarba kerültél, Angié. A gyilkos jelen
pillanatban az egyes számú közellenség, és az egyetlen, aki látta, és még
beszélni tud, az te vagy. Tüzes parázson állsz.
A lány könyökével az asztalra támaszkodott, tenyerébe tapasztotta arcát,
és az ujjai között suttogta.
- Ezt a rohadt szívást! - Tökéletesen igazad van - szólalt meg csendesen
Kate. - De ajánlok egy nagyon egyszerű üzletet. Ez az elmebeteg tovább
gyilkolja az embereket, míg valaki meg nem állítja. Te talán segíthetsz
benne.
Várt. Visszafojtott lélegzettel. A végsőkig elvitte ezt a szerencsétlen
kölyköt. Látta a megfeszülő ujjak között, hogy a palástolt érzelmek hatására
Angié arca elvörösödik. Látta vállának tartásán a feszültséget, érezte, hogy a
várakozástól szinte megfagy körülöttük a levegő.
 Ugye hát miért is menne valami egyszerűen és simán? Személyi hívója
egyszerre hangosan kerepelni kezdett a táskájában. A pillanat, a lehetőség
egyszeriben tovaszállt. Magában káromkodott egyet, mi közben kinyitotta a
táskáját, átkozva a modern technika lehetetlen vívmányait.
- Gondolkodj el a dolgon, Angié - mondta, miközben felemelkedett a
székből. - Te vagy az egyetlen, és én azért vagyok itt, hogy segítsek neked.
Ez az eszetlen eszembe juttat ezt-azt, gondolta, miközben elindult; a
mosdó előterében elhelyezett telefonfülke felé. Nem. Semmi sem egyszerű
az életben.
 HETEDIK FEJEZET

- Mi a fészkes francot műveltél a szemtanúmmal, Red? Kovac a falnak

támaszkodva telefonált a boncterem előteréből, a kagylót füle és válla közé
szorította. Kezét a műtőskötény alá csúsztatta, előhúzott egy kis tégely
mentolt a zakója zsebéből, és mindkét orrlyukába kent egy kisebb adagot.
- Kedvességnek tűnt számomra, hogy emberi lényként kezelem, és
elvigyem egy rendes kajára, az után a szemét után, amit ti hoztatok neki a
büféből - hallatszott Kate hangja.
- Mi bajod van a fánkkal? Miféle amerikai vagy te? - Az a fajta, aki kiáll
a személyiségi jogok védelme mellett, legalábbis bizonyos mértékig.
- Oké, legyen. Értem. - Bedugta szabad fülét az ujjával, miközben a
csontfűrész hangja betöltötte a teret a háttérben. - Ha Sabin kérdezi, azt
mondom majd, hogy elvitted, mielőtt megkínáltam volna néhány zaftos
pofonnal, ami igaz is. Inkább a te nyakadat szorongassa meg, mint az én
mogyoróimat.
- Ne aggódj Sabin miatt. Megvan az engedélyem.
- Van fényképed is róla, ahogy elénekli? Közjegyző jelenlétében
hitelesített példány? - Tiszta paranoiás lettél.
- Mért, mi a fenét gondolsz, hogy maradhattam ilyen hosszú ideig a
helyemen? - Hát, szerintem nem azért, mert seggeket nyaltál, és betartottad
az összes hülye szabályt. Ez tuti.
Majdnem elnevette magát. Kate mindig a dolgok közepébe talált. Most is
igaza volt. A hozzá kerülő eseteket mindig saját belátása szerint kezelte,
megtett mindent, ami tőle telt, de sose érdekelte a nyilvánosság.
- Na, és hova viszed a mi kis angyalkánkat a nagy kajálás után? - A
Phoenix Házba. Kiskorú, de mit csináljak. Az igazolványa alapján felnőtt, és
valahol csak el kell helyeznem. Készítettél róla képet? - Aha, elküldöm a
fiatalkorúak ügyosztályára. Hátha valaki találkozott már vele. Adok egy
példányt Vice-nak is.
- Én is megkeresem azokat, akik szóba jöhetnek, ha küldesz egy példányt.
- Rajta leszek. Értesíts mindenről. Szeretném, ha rövid pórázon tartanád a
csajt. - Felemelte hangját, miközben a rozsdamentes mosogatókagylóba
zubogni kezdett a víz. - Na, mennem kell. Dr. Halál épp most akar nekiesni a
mi kis ropogós hullánknak.
- Jézusom, Sam, miért vagy ennyire érzékeny? - Hé, zsaru vagyok! Érted,
mit mondok.
- Hát persze. Csak ne hagyd, hogy a rosszfiúk megtudják. Felállítottátok a
különleges egységet? - Aha. Amint a végére járunk a dolognak, mehetünk a
fenébe. - Átnézett a terem túloldalára, ahol Quinn elmélyült beszélgetést
folytatott Hamill-lel és az orvossal. Valamennyien műtősruhát és cipőt
viseltek. - Szóval, mi a nagy sztori veled meg a quanticói szuperhőssel
kapcsolatban? A vonal túloldalán pillanatnyi zavart csend.
- Ezt meg hogy érted? - Hogy értem, hogy értem. Mi a sztori? A nagy
történet? Pillanatnyi szünet, épp csak egy szívdobbanásnyi.
- Hát ismerem, ennyi az egész. A Viselkedéstudományi Intézetben
dolgoztam, ő meg a Nyomozássegítő Különítménynél. Elég gyakran
keresztezték egymást az útjaink. Meg valamikor jó barátok voltak Stevennel,
a volt férjemmel.
Ez csak az igazság egyik fele lehet, s valószínűleg folytatódik a történet,
gondolta Kovac. Valamikor jó barátok voltak Stevennel. Kovac eltárolta az
adatokat egy későbbi időpontra. Majd megrágja a dolgot. Van itt még több
is, gondolta, miközben a közeledő Liskát nézte, aki éppen átvágott a tetemet
körülvevő csoportosuláson. Megadta Kate-nek személyi hívója számát, és
letette a telefont.
- Kezdhetjük - mondta Liska, s előhúzott egy üveg Vick VapoRubot a
kabátzsebéből. Orrát a perem fölé dugta, és mélyeket lélegzett. - Istenem, ez
a szag! - suttogta, miközben megfordult, és Kováccsal együtt megindult a
többiek felé. - Láttam már vízi hullákat, részegeket. Volt egy fickó, akit a
kocsi csomagtartójában hagytak egy egész hétvégére július negyedikén. De
ilyet még nem pipáltam.
A bűz önálló lényként töltött be mindent. Láthatatlan ökölként nehezedett
rájuk, bekúszott a szájukba, végiggördült a nyelvükön, lecsúszott a torkukon.
A helyiség hűvös volt, de még a hűtőrendszerből kiáramló, folyamatosan
köröző friss levegő sem tudta eltüntetni az égett emberi hús és szervek
szagát.
 - Semmi sem hasonlítható a pirított hullák boncolásához - kedélyeskedett
Kovac.
Liska összehúzott szemmel nézett rá - Ha csak egyetlen viccet is
eleresztesz a belső szervekkel kapcsolatban, én idecsinálok a cipődre.
- Igenis, főnök asszony.
- És később még seggbe is rúglak, amiért így neveztél.
Három boncasztal kapott helyet odabenn, a két oldalsó foglalt volt.
Elhaladtak az egyik mellett, a boncoló asszisztens épp a szerveket helyezte
vissza a hasüregbe a nejlonzacskóból, egy vastag, sárga körmű hullába. Az
asztalok fejénél mérleg függött, ahhoz hasonló, mint amin a szőlőt és a
paprikát mérik a piacon. Ezekkel mérték az agy és a szív súlyát.
- Azt hitted, elkezdjük nélküled a partit? - kérdezte a doki felhúzott
szemöldökkel.
Maggie Stone-ról a csapatában általában úgy tartották, hogy van egy kis
stiklije. Mindenkit mindennel meggyanúsított, egy Harley Hoggal járt, amint
jobbra fordult az idő, és úgy tudták róla, hogy állandóan fegyvert hord
magánál. Amikor azonban munkára került a sor, ő volt a legjobb.
Azok a kollégái, akik évek óta ismerték, úgy tartották, hogy haja
eredetileg egérbarna volt. Sam sosem mutatott különösebb tehetséget az
ilyen részletek iránt, ami szerepet játszott benne, hogy kétszer is elvált. Azt
azért még ő is észrevette, hogy a negyvenes éveinek végén járó nő
nemrégiben tűzvörösről platinaszőkére festtette a haját. Rövidre vágott
frizurát viselt, amely stílusában leginkább arra emlékeztette az embert,
mintha nemrégiben ugrott volna ki az ágyból, vagy borzalmasan megrémült
volna valamitől.
Kovacot nézte semmibe révedő pillantással, miközben megigazította a
ruhája hajtókájára erősített mikrofont. Kísérteties, zöld szemekkel áldotta
meg az ég.
- Kapjátok el a fickót - intett Kovac felé a szikéjével, olyan hangon, hogy
ha más nem teszi, akár maga is megtenné, azután az acélasztalon előtte
fekvő, összeégett tetem felé fordította figyelmét, mely az égés következtében
úgy összehúzódott, akár egy imádkozó sáska.
Mélységes csend ülte meg a termet.
 - Rendben, Lars, lássuk, ki tudjuk-e egyenesíteni egy kissé.
Az asztal végéhez lépett, és miközben asszisztense a bokáinál szilárdan
megtartotta a tetemet, óvatosan, de határozottan meghúzta ellenkező irányba.
Az eredmény olyan hang volt, amilyet a grillcsirke aprításánál hallani.
Liska szája elé tartott kézzel elfordult. Kovac nem moccant. Az asztal
túloldalán álló Quinn arca meg sem rezzent, akárha gránitból faragták volna.
Hamill a plafont bámulta. Apró termetű, jól ápolt fickó volt,
hosszútávfutókra jellemző vékony testalkattal és egyre feljebb húzódó
homlokkal.
Stone odébb lépett az asztaltól, és elővett egy űrlapot.
- A boncolóorvos egyenletes hangon mondta a magnószalagra az]
adatokat és eseményeket.
- Dr. Maggie Stone - kezdte, furcsa módon, mintha a hullát nevezte volna
meg -,7820-as eset, személyazonossága ismeretlen. Fehér bőrű nő. A fejet
leválasztották a testről, jelen pillanatban hiányzik. A test hossza 140 cm,
súlya 55 kg.
A tetemet korábban már lemérték. Teljes röntgensorozat készült róla,
lefényképezték, és Stone az egész testfelületet végigvizsgálta lézerrel, hogy a
legkisebb nyomot is felfedje. Most minden négyzetcentiméterre kiterjedően
végigvizsgálja a tetemet, magnóra mondva', minden részletet, minden
sérülést és jelet.
A megolvadt ruházat a testen maradt. A hő hatására ráégett a testre.
Figyelmeztetés mindazok számára, akik műanyag ruhadarabokat hordanak.
Stone megjegyezte, hogy az áldozat nyakán súlyos sérülésre utaló
nyomok láthatók, s azon gondolkodott, hogy vajon penge, vagy pedig
fűrészes fogazatú szerszám okozta-e.
- Post mortem? - kérdezte Quinn.
Stone a tátongó sebre meredt, mintha a halott nő szívébe akart volna látni.
- Igen, a halál bekövetkezte után történt - mondta végül. Lejjebb, a torok
környékén kötélnyomok éktelenkedtek, nem egy, hanem több is, mintha a
kötelet időnként meglazították, majd újra meghúzták volna az áldozat
kínzása során. Ez okozhatta a halált - kötéllel való fojtogatás -, bár ezt a fej
hiánya miatt nem volt könnyű bizonyítani. A fulladásos halál legfőbb
bizonyítéka a törött nyelvcsont közvetlenül a nyelv alatt, a légcső fölött, s ez
a rész hiányzott a levágott fejjel együtt. Éppígy arra sem volt lehetőség, hogy
ellenőrizzék a szemek bevérzését, mely ugyancsak a fulladás egyik jele.
- A többiekkel is játszadozott? - kérdezte Quinn, a nyakon látható
csíkokra mutatva.
- Igen.
- És a többin is volt ruha? - Igen. Bár azt hiszem, az után adta rájuk, hogy
meggyilkolta őket. Számos olyan sérülést találtunk a testen, amely nem állt
kapcsolatban a ruházat sérüléseivel. Mármint azzal a részével, ami nem
semmisült meg a tűzben.
- Vagyis nem a saját ruháikat viselték - jegyezte meg Kovac. - A gyilkos
szerezte be valahonnan. Minden esetben szintetikus anyag. A tűz
megolvasztja az anyagot. Eltünteti a nyomokat a testen.
Ennél minden bizonnyal többet jelent a dolog egy ilyen őrült számára,
gondolta Quinn némi türelmetlenséggel. Amennyire a gyilkosokat ismerte,
úgy érezte, a zsaruk gyakran több éleselméjűséget tulajdonítanak nekik, mint
megérdemelnék. A gyilkosok néha csak azért tettek valamit, mert így hozta
kedvük. Máskor csak az ördögi gonoszság hajtotta őket, vagy hogy
összezavarják a nyomozók munkáját.
- Tudunk ujjlenyomatot venni? - kérdezte.
- Nem hinném - mondta Stone, miközben a bal kézfejet vizsgálta. A bőr
felső rétege piszkos elefántcsontszínt kapott, s erősen hámlott. Alatta
égővörösre színeződött. Az ujjízületek fehéren virítottak ott, ahol teljesen
leégett a hús.
- Elfogadható minőségűt semmiképpen - rázta meg a fejét a doki. -
Szerintem úgy helyezhették el a testet, hogy keresztezték a kezeket a mellkas
vagy a has előtt. A tűz megolvasztotta a blúzt, és beleolvadt a bőrbe, mielőtt
az összehúzódás miatt az izmok és inak összehúzódtak volna.
- Lehetséges volna leválasztani a ráolvadt szövetet, és ujjlenyomat-
elemzésnek alávetni? - érdeklődött Quinn. - A szövet esetleg megőrizhette az
ujjlenyomat képét.
 - Itt nálunk nem tudják megcsinálni, de odaát Washingtonban talán
lehetséges, esetleg megpróbálhatják. Levágjuk a kezeket, zsákba] tesszük, és
elküldjük a laborba.
- Előtte oda kell szólnom Walshnek.
Walsh úgy köhögött, mint akinek tüdőrákja van. Kimentette magát a
boncolásról. Nem kell ott lennie a különleges egység minden egyes tagjának.
Reggel úgyis tartanak egy tájékoztatót a látottakról, és a beszámolót,
valamint a fényképeket is megkapják.
Stone módszeresen haladt végig a testen. Az áldozat lábai csupaszok
voltak, a bőr szeszélyes mintázatban felpattogzott, ahol a gyúlékony anyag
végigégett rajta.
- Kötélnyomok a jobb és a bal bokán - szólt az orvos, apró, kesztyűs keze
kedvesen, csaknem becéző mozdulattal simította végig az áldozat lábán, s ez
volt az összes érzelemnyilvánítása az eljárás során. Kovac alaposan
megnézte a nyomokat, amelyeket a kötél vágott az áldozat húsába, s minden
erejét össze kellett szednie, hogy ne képzelje el a lányt, akit ágyhoz kötözött
egy őrült, s aki a horror elől menekülve olyan rémülten tépte magát a kötelek
szorításából, hogy azok végül árkot véstek a testébe.
- A szálakat már átküldtük a laborba - jegyezte meg Stone. - Úgy tűnik,
megegyeznek az előző eseteknél talált szálakkal. Fehér polipropilén zsineg -
pontosított Hamilton és Quinn kedvéért. - Erős; mint az acél. Bármelyik
áruházban megvásárolható. A havi megrendelés mennyiséggel körbe lehetne
tekerni a holdat.
- Mély seb dupla X alakban mindkét láb hátsó felén.
Stone folytatta a vizsgálatot. Lemérte és katalógusba vette a vágásokat,
majd leírt egy minden egyes lábujj alatt felfedezett, cigaretta okozta égési
sérülést.
Kínzás, vagy szándékos torzítás a személyazonosság eltüntetésére? -
gondolkodott hangosan Hamill.
- Esetleg mindkettő - jegyezte meg Liska.
- Beteg állat - mormolta Kovac.
- Ha elszabadulna, akkor sem tud elfutni - mondta Quinn. - Találkoztam
egy hasonló esettel Kanadában, ahol ugyanezen okból elmetszették az
áldozat Achilles-inait. A többi áldozatnál is hasonló sérüléseket találtak? -
Mindkettőt különböző módon kínozták meg - válaszolt Stone. - Egyik sem
pontosan olyan, mint a másik. Kérje el a jelentések másolatait.
- Már megtettem, köszönöm.
Nem lehetett eltávolítani a ruhát anélkül, hogy le ne húzták volna vele az
áldozat bőrét. Stone és asszisztense vágott és hámozott, óvatosan húzva a
ruházatot a fogók segítségével, de alaposan megizzadtak, és percenként
keserves káromkodásban törtek ki.
Kovac mellkasát várakozás szorította össze, miközben lehúzták a blúz
maradványait a felsőtestről, és szabaddá vált a mellkas bal oldala.
Stone felnézett, és rápillantott a test fölött.
- Itt van.
- Micsoda? - kérdezte Quinn, feljebb lépve a felsőtest felé. Kovac
közelebb lépett, és szemügyre vette a gyilkos monogramját.
- Az a részlet, amit olyan nehezen rejtettünk el a nyavalyás riporterek
elől. Ez a vágott mintázat - látja? Nyolc vonás sorakozott szorosan egymás
mellett, mindegyik 1-2 cm hosszú, a halott nő szívének tájékán.
- Az előző két áldozaton is találtunk ilyet - mondta Kovac, Quinnre
pillantva. - Mindhárom áldozatot megfojtották, majd ezt követően ejtették
ezeket a vágott sebeket.
- Pontosan ugyanebben a mintázatban? - Igen. Csillag alakzatban. Látják?
- kezét 10 cm-re tartva a tetemtől, körberajzolta a mutatóujjával a mintát a
levegőben. - A hosszabbik vágások egy X-et formáznak. A rövidebbek egy
másikat. Füstös Joe újra lecsap.
- Újabb hasonlóság a többi áldozattal: levágta a mellbimbót és a
bimbóudvart.
- Post mortem? - hangzott fel ismét Quinn kérdése. - Nem.
Stone az asszisztensére nézett.
- Gyerünk Lars, fordítsuk meg. Lássuk, mi lehet a hátán. A testet a hátára
fektették, mielőtt felgyújtották volna. Ebből következően a tűz csak az első
oldalt érintette. Stone eltávolította a ruhamaradványokat, és gondosan
zacskóba helyezte a laboratórium számára. Egy vörös spandexszoknya. Egy
darabka a blúzból. Se: alsónemű.
- Aha - mormolt magában Stone, miközben felnézett Kovacra. Hiányzik
egy darab a jobb tomporból.
- A másik kettőnél is? - kérdezte Quinn.
- Igen. Az első áldozatnál a jobb mellet metszette le. A másodiknál a jobb
tomport.
- A harapásnyomok eltüntetésére? - tűnődött fennhangon Hamilton.
- Meglehet - mondta Quinn. - A harapás rendszerint nem szokatlan
jelenség az efféle gyilkosok körében. Látható harapásnyom a szövetben?
Amikor ezek a fickók a szájukat használják, azt nem a szerelmes becézés
érdekében teszik.
Stone felvette a vonalzót, hogy lemérje a sérülés pontos méretét.] - Ha
volt is harapásnyom, itt nem fogjuk megtalálni. Jó darabot kivágott az
izomból is.
- Jézusom - mormolta Kovac undorodva, s a fényesen csillogó, vörös
sebre meredt, melyet éles késsel, precízen metszettek ki az áldozat testéből. -
Mit gondol ez a fickó, hogy kicsoda? Kibaszott Hamilton Lester? Quinn
rápillantott a tetem fej nélküli felső része felől.
- Mindenkinek megvan a maga hőse.
7820-as számú ügy. Ismeretlen személyazonosságú, fehér bőrű nő, nem
volt semmi oka, hogy meghaljon. Egészséges volt minden szempontból. Jól
táplált, öt-nyolc kilóval több a kelleténél, akár az emberek többsége. Dr.
Stone nem tudta megmondani, milyen ételt fogyasztott utoljára a halála előtt.
Ha Jillian volt, megemésztette a vacsorát, amit apjával együtt fogyasztott el.
Testén nem látszott' semmiféle sérülés vagy megkülönböztető jegy. Stone
szerint húszhuszonöt éves lehetett. Fiatal nő, aki előtt ott állt még az élet java
- amíg nem keresztezte annak az elvetemült elmebetegnek az útját.
Ez a fajta gyilkos ritkán választ olyan áldozatot magának, aki kész a
halálra.
Quinn fejében mindez végigfutott, miközben a hullaház melletti | öböl
nedves, makadámköves útján állt. Az éjszaka nyirkos hidege átvágta magát a
ruháin, egészen a csontjáig hatolt. A köd puha függönyként csüngött a város
felett.
Túl sok fiatal nőt látott már a szerencsétlen áldozatok között: csinos,
fiatal nőket, átlagos fiatal nőket, nőket, akik sokat birtokoltak, és olyanokat,
akiknek az volt mindenük, amit magukkal vittek a halálba. Mindegyiküket
összetörték, eldobták, bántották és kihajították, mint a játék babákat, mintha
életük mit sem jelentett volna.
- Remélem, nem szívja mellre, amit látott - mondta Kovac, miközben
kilépett a kapun, és előhúzott egy szál mentolos Salemet.
Quinn végignézett magán, és érezte, hogy az erőszakos halál szaga a
bőréig ette magát.
- Foglalkozási ártalom. Nem volt időm váltani.
- Nekem sem. Ettől minden feleségem hülyét kapott.
- Feleségek? Több is volt? - Egymást követve, nem egyszerre. Ketten
voltak. Tudja, hogy megy a dolog, a meló meg minden... Mindenesetre a
második exem ezeket a ruhákat csak hullaruhának hívta. Azokat, amiket a
rosszabb gyilkossági helyszíneken vagy a boncolásokon viseltem. Már a
garázsban le kellett vetkőznöm, és ha egész véletlenül arra gondolna, hogy
elégette őket vagy kivágta a kukába, és soha többé nem engedte felvenni
őket, téved. Mert nem. Bedobozolta az egészet, és elküldte valamelyik
jótékonysági szervezetnek. Hátha valaki hasznát látja még, mondta. -
Megrázta a fejét. - Azok a szerencsétlenek, akiknek nem telt többre,
hullaszagú ruhában mászkáltak, hála a csajnak. Maga nős? Quinn megrázta a
fejét.
- Elvált? - Egyszer. Már régen.
Jó pár évvel ezelőtt, s a házastársi együttélésre tett rövid kísérlet innen
már inkább valamiféle rossz álomnak tűnt, semmint valós emléknek. Olyan
volt most felidézni, mintha egy jókora kupac hamuba rúgott volna bele, s
ezzel együtt felkavarodtak az emlékek és az érzelmek kusza töredékei -
frusztráció, önmaga hibáztatása s a megbánás, mely oly rég elenyészett már
a semmibe. Érzések, melyek még erősebben törtek rá, valahányszor Kate-re
gondolt.
- Mindenki átesik rajta legalább egyszer - sóhajtott Kovac - Ilyen ez a
meló.
 Előhúzta a cigarettásdobozt, odakínálta, de Quinn udvariasan
visszautasította.
- Rendben. Én megpróbálom kimosni a torkomból ezt a szagot. -
Rágyújtott, mélyen leszívta a kátrány és nikotin keverékét, majd nyelvén
végigpörgetve, lassan fújta ki a füstöt. Az felszállt, s elkeveredett a város
felett lomhán úszó, szürke köddel. - Gondolja, hogy Jillian Bondurant van
odabenn? - Lehetséges, de talán van rá esély, hogy mégsem. A laborosok
mindent megtettek, hogy rávegyenek bennünket, próbáljunk egy használható
ujjlenyomatot szerezni.
- De otthagyta a lány jogosítványát a helyszínen. Meglehet, hogy elkapta
a lányt, és amikor megtalálta a jogosítványt, rájött, kivel van dolga, és úgy
döntött, megzsarolja vele a drága papát - spekulált Kovac. - Aztán kinyírt
egy másik nőt, és eljátszotta a szokásos játszmát, s otthagyta a Bondurant
lány jogsiját, hogy megmutassa a papának, mi vár a kicsikére, ha nem fizet. -
Kovac összehúzta a szemét, és újra végiggondolta az elméletet. - Péntek óta
hozzánk semmiféle váltságdíjjal kapcsolatos levélről nem jött hír, a lánynak
pedig akkor veszett nyoma. Lehetséges... de maga másként látja.
- Egyszerűen csak nem találkoztam még ezzel a felállással - válaszolt
Quinn. - Ennél a fajta gyilkosnál a legfontosabb szabály, hogy egyetlen
dolog mozgatja csupán: ki akarja élni a fantáziáit. Ennek általában semmi
köze a pénzhez.
Quinn közelebb lépett Kovachoz, jól tudta, hogy ő a különleges
egységnek az a tagja, aki számára legfontosabb az ügy felderítése. Kovac
vezette mind ez idáig a nyomozást az ügyben. A három gyilkossággal
kapcsolatos tapasztalata, az, hogy jól ismerte a várost és az itt élő bűnözői
kört, felbecsülhetetlen segítséget jelentett az ügy felderítésében. Quinn
érezte, hogy nincs ereje eljátszani az „én is csak olyan zsaru vagyok, mint
te” játékot, úgy döntött, helyette inkább tisztáz néhány dolgot.
- A legfontosabb a gyilkos személyiségének körvonalazásakor, hogy
reakciókiváltó eszközöket alkalmazunk a múlt eseményeinek ismeretében.
Minden egyes eset hozhat olyan új elemet, amivel azelőtt még sosem
találkoztunk.
- Azt hallottam, magának ez a specialitása - ismerte el Kovac. - Elkapta a
rejtekhelyén azt a coloradói gyerekgyilkost is.
 Quinn megvonta a vállát. Néha összeállnak a részletek. Mennyi időbe
telik, amíg meg tudjuk szerezni a Bondurant lány orvosi papírjait? Kovac
színpadiasan körbeforgatta a szemeit.
- Azt hiszem, meg kéne változtatnom a nevemet Murphyre. Egyes számú
törvény: ha adódhat bármi nehézség, azonnal adódik is. Nos, a helyzet az,
hogy a lány minden orvosi papírja Franciaországban van - mondta olyan
hangsúllyal, mintha Franciaország legalábbis egy másik galaxishoz tartozna.
- Az anyja elvált Peter Bonduranttől, és hozzáment egy fickóhoz, aki valami
nemzetközi építőipari vállalatot vezet. Átköltöztek Franciaországba. Az anya
meghalt, a mostohaapa most is ott él. Jillian néhány évvel ezelőtt jött vissza.
Beiratkozott a Minnesota Egyetemre.
- A hivatal majd segít megszerezni a papírjait a hivatalos párizsi
képviseleten keresztül.
- Tudom. Walsh már ráállt az ügyre. Közben jó lenne találni valakit, aki
ismerte a lányt. Ki kéne deríteni, voltak-e a testén jellegzetes jegyek,
szemölcs, anyajegy, sebhely, tetoválás. Fényképet kell szereznünk róla.
Eddig még nem találtunk egyetlen közeli barátot sem. Nem tudunk róla,
hogy lett volna fiúja. Az a helyzet, hogy nem élt különösebben aktív
társasági életet.
- Mi a helyzet az apjával? - Túlságosan felkavarták a történtek, nem tud
beszélni velünk - panaszkodott Kovac.
- Felkavarták az események, ezt állítja a jogi képviselő. Tudja, ha én azt
gondolom, hogy valaki eltette láb alól a kölykömet, az engem is rohadtul
kiakasztana, eddig rendben van a dolog. De én mást se csinálnék, csak a
zsaruk nyakára mászkálnék. A zsebükbe költöznék, és ki sem másznék
belőle, amíg el nem kapnánk azt a rohadékot, aki ezt tette. - Felvont
szemöldökkel nézett Quinnre. - Maga nem? - Én fenekestül felforgatnám a
világot.
- Ahogy mondja. Én meg odamegyek a pasihoz, hogy valószínűleg Jillian
holttestét találtuk meg. Erre úgy néz rám, mintha pofán vágtam volna. „Ó,
istenem, ó, istenem”, ezt nyögdécseli, én meg attól tartok, hogy mindjárt
leokád. Szóval nem smakkol nekem, amikor mindenféle kifogást keres. A
rohadt kurafi felhívta a jogtanácsosát, és onnantól kezdve ki se dugta az orrát
a dolgozószobájából. A következő órában már csak Edwyn Noble
közvetítésével tudtam vele tárgyalni.
 - És mit közölt magával? - Hogy Jillian péntek este nála vacsorázott, és
azóta nem látta. Éjfél körül indult el. A szomszéd megerősíti a dolgot. Az
utca túloldalán lakó pár épp akkor jött haza valami partiról, és látták a lány
Saabját elhajtani, amikor befordultak a ház elé tizenegy ötvenkor. Rohadt
pénzeszsák Peter Bondurant - morgott elkeseredetten. - Mire végére jutunk
ennek az elcseszett ügynek, én már parkolási büntetéseket írok az utcán.
Egy utolsó slukkot szívott a cigarettából, majd a kavics közé hajította a
csikket, és eltaposta a parazsat.
- Ráadásul az a nyavalyás DNS-teszt is rohadt sokáig tart - ugrott vissza a
halott azonosításának témájához. - Hat, esetleg nyolc hét. Piszok sok idő.
- Átnézték az eltűnt személyek listáját? - Át. Négy államban, Minnesota,
Wisconsin, Dakota, Iowa. Még Kanadából is lekértük az anyagot. Eddig
semmi egyezés. Talán előkerül a fej - jegyezte meg azzal a kincstári
optimizmussal, mintha csak az elveszett szemüvegét vagy pénztárcáját
szerette volna megtalálni.
- Lehetséges.
- Nos, ma estére elegem van ebből az egész ügyből. Éhes vagyok -
szakította meg a beszélgetés eddigi fonalát hirtelen, s fázósan összehúzta
magán felöltőjét, mintha a hideg és az éhségérzet összefüggene. - Tudok egy
fantasztikus mexikói gyorséttermet. Olyan erős a kajájuk, hogy kiégeti az
ember szájából a hullaszagot. Megállunk a szállodája felé menet.
Miközben elindultak az autó felé, a bonctani intézet előtt mentőautó
fékezett. Nem használta megkülönböztető jelzéseit. Se fények, se sziréna.
Egy újabb ügyfél. Kovac előhalászta zsebéből kulcscsomóját, s a szeme
sarkából pislantott csak Quinnre - Szóval, maga ismeri a mi Kate-ünket? -
Igen - bámult Quinn a ködbe, azon törte a fejét, vajon hol lehet ma éjjel a
lány. Vajon gondol-e rá. - Egy másik életből.
 NYOLCADIK FEJEZET

Kate jólesően nyújtóztatta ki sajgó testét az ős öreg, oroszlánmancsokon

álló kádban. Igyekezett megszabadulni a nap folyamán felgyülemlett
feszültségtől, mely végigbizsergett testén, megfájdítva nyúzott tagjait.
Elképzelte magát, amint levendulaillatot árasztva kiszáll a kádból. A maga
mellé húzott, rézdrótból készült szennyesláda tetejére tette a hatalmas adag
gin-tonikot. Nagyot húzott az italból, visszarakta a poharat, s behunyt
szemmel hátradőlt.
A stresszkezeléssel foglalkozó szakemberek rendszerint görbe szemmel
nézték az alkoholfogyasztást, mint lehetséges megoldást, és kötötték az ebet
a karóhoz, hogy ily módon lehet legkönnyebben az alkoholizmus és a
lecsúszás útjára lépni. Kate megjárta már ezt az utat. Úgy döntött, hogy ha
valaha, akkor már jó néhány évvel ezelőtt alkoholistává kellett volna válnia.
Öt évvel ezelőtt. De nem így lett, tehát megengedhetett magának egy nagy
adag gint, hogy elhozza az olyannyira áhított, édes kábulatot.
Csak a legrövidebb időre villant fel néhány kép abból a rettenetes
időszakból. Steven, amint teljesen kivetkőzik önmagából - távoli lesz, hideg,
dühös, keserű; az orvos sajnálkozása, megfáradt és nyájas szavak, túl sok
tragédiával kellett már szembesülnie; kislánya édes kis arca, amint ott van,
és egy szempillantás alatt a semmibe foszlik. Quinn arca jelent meg előtte -
fürkésző, részvéttel és vággyal teli... dühös, szenvtelen, közönyös, egyetlen
emlékben.
Mindig rácsodálkozott, hogy az elmúlt évek ellenére milyen hevesen
hasít bele a fájdalom. Tudatának egy része hevesen vágyott rá, bárcsak a
semmibe foszlana minden emlék, míg másik fele épp az ellenkezőjét
kívánta. Az éjszaka négyszöge sötétlett felé a függöny felett, az átpárásodott
üveg mögül.
Annyi legalább bizonyos, hogy a régi sebek felülete behegedt, és sikerült
előrelépnie az életében, ami sokkal több volt annál, mint amit őszinte szívvel
valaha is remélni mert. De milyen könnyedén felszakadnak újra a régi sebek!
Milyen fejbe vágó a valóság, hogy talán soha nem lesz képes túllépni azon a
végtelen fájdalmon, amely John Quinn személyéhez kapcsolódik az
életében. Bolondnak, gyerekesnek érezte magát, de a meglepetést okolta
mindenért.
 Holnapra rendbe jön. Kitisztul a feje, és minden világosabbnak látszik
majd. Nem érhetik többé meglepetések. Nem érdemes a múlt eseményein
rágódni, különösen, hogy a jelen minden energiáját leköti. Kate Conlan soha
nem volt érzékeny... kivéve életének azt a néhány hónapját, ami már rég
elenyészett a semmibe. Abban a legrosszabb évben.
Elhidegültek Stevennel. Elviselhető helyzet volt, minden ugyanolyan
maradt. Aztán Emily elkapta azt a borzasztóan virulens influenzavírust, és
néhány nap alatt a bűbájos, napfényes gyermek immár nem létezett. Steven
Kate-et okolta, mert úgy gondolta, sokkal hamarabb kellett volna
észrevennie, milyen komoly a helyzet, és Kate is önmagát okolta, annak
ellenére, hogy az orvos többször is megerősítette, nem az ő hibája volt, nem
tudhatta, mivel áll szemben. Szüksége volt valakire, hogy átölelje, valakire,
aki támogatja, felemeli, és felmenti bűnei alól...
Hátranyúlt a mögötte lógó törülközőért, felitatta a könnyeit, megtörölte az
orrát, és nagyot kortyolt az italából. A múlt felett nem volt semmi hatalma.
Most abba a csalóka álomba ringathatta magát, hogy - a jelen felett legalább
van. Gondolatai Angié felé terelődtek. A kliense. Idióta kifejezés: kliens.
Mintha a lány választotta, fizette volna őt. Angié DiMarco egyiket sem tette
volna. Micsoda egy kölyök! Kate sokkal több tapasztalattal rendelkezett a
világ valódi viszonyait illetően annál, semhogy elhiggye, hogy a lány szúrós
lénye alatt aranyból készült szív lapul. Azt már jóval inkább el tudta
képzelni, hogy a lány lelkét gúzsba kötötte és megváltoztatta az élet, mely
sokkal kevésbé volt kedves hozzá, mint egy átlagos kóbor macskához.
Hogyan képesek az emberek gyermekeket a világra hozni, s kilökni őket a
semmibe... A gondolat egy pillanatra féltékenységgel töltötte el.
Nem volt semmi köze hozzá, miként került Angié DiMarco ebbe a
nyomorúságos helyzetbe. Mégis, minél többet tudott egy klienséről, annál
pontosabban értette viselkedésének mozgatórugóit, és ez sokat segített a
megfelelő reakciók számbavételekor. A manipuláció során. Hogy ki tudja
húzni a tanúból, ami Sabinnek kell.
Leengedte a vizet, bolyhos törülközőjébe csavarta magát, átballagott a
hálószobába, és poharát az aprócska antik íróasztalkára helyezte Az ő kis női
szentélye. Barackszínek, élénk sötétzölddel. Meleg és hívogató. Nancy
Griffith izgalmasan nőies hangja búgott a könyvespolcon megbúvó
hangfalakból. Thor, a norvég erdei macska, a ház ura, úgy gondolta, hogy
Kate ágya valójában az ő jogos trónja, s ennek megfelelő pózban nyúlt el a
steppelt takaró tetején. Egy unatkozó koronaherceg pillantásával követte
Kate bevonulását.
Letelepedett a macska mögé, kinyújtóztatta lábát, előhúzott egy papírt az
íróasztal fiókjából, és nekilátott az írásnak.
Angié DiMarco Név? Valószínűleg hamis. Valami wisconsini nő neve.
Átfuttatni egy keresést az ottani rendszeren.
Család - meghalt. Szó szerint, vagy átvitt értelemben? Bántalmazás?
Valószínű. Szexuális? Nagyon valószínű.
Tetoválások: többféle - profi és amatőr munkák.
Van jelentősége? Van jelentősége az egyedi mintáknak? Piercing: divat,
vagy ennél több? Kényszeres viselkedések: körömrágás, dohányzás.
Alkohol: mennyit, milyen gyakran? Drogok? Lehetséges. Vékony, sápadt,
összeszedetten. Bár a viselkedés összpontosítottnak tűnik.
Egyelőre még nem volt tisztában a lány viselkedésének mozgatórugóival.
Túl rövid időt töltöttek együtt, és erre az időszakra rendkívüli hatást
gyakorolt a lány által megélt stressz. Kate nem szívesen gondolt bele, hogy
vajon hasonló szituációban egy vadidegen mit tudna kihúzni őbelőle. Stressz
öntötte el azonnal, a régi, küzdelmes múlt nyomai. Ugyanakkor azonban
cseppet sem tette számára kedvesebbé a lányt az a tény, hogy megértette
nehéz helyzetét.
Szerencsére a hölgy, aki a Phoenix Házat irányította, alaposan hozzá volt
már szokva a nehéz esetek számtalan különböző megnyilvánulásához. A ház
lakói olyan nők közül kerültek ki, akiket az élet megviselt, elhasznált és
félredobott, de szerettek volna ismét a maguk lábára állni, és kimászni abból,
amibe keveredtek.
Angié nem volt különösebben hálás, hogy tető kerül a feje fölé. Úgy
kapálózott a lehetőség ellen, hogy az még Kate-et is megdöbbentette.
- És ha nem akarok itt maradni? - Angié, nincs más hely, ahova mehetnél.
- Mit tudja azt maga? - Ne mondasd végig velem újra, amit már
megbeszéltünk - vetett rá türelmetlen pillantást Kate.
Tóni Urskine, a Phoenix igazgatónője egy darabig figyelte az ajtóból,
mire megy ki a vita. Aztán kettesben hagyta őket az amúgy üres zugban. A
szoba kicsi volt, s lepattant, divatjamúlt bútorokkal rendezték be. A falon
függő olcsó nyomatok miatt az utak szélén álló, filléres kis motelok szobáira
emlékeztette az embert.
- Nincs állandó lakhelyed - folytatta Kate. - Azt mondtad, meghalt
minden családtagod. Nem sikerült előállnod egyetlen élő rokonnal sem,
akinél elhelyezhetnénk. Szükséged van egy helyre, ahol ellehetsz. Erre a
helyre. Három négyszög: egy szoba, egy ágy, egy fürdőszoba. Mi a hézag?
Angié rácsapott a foltos párnára a kopott, kockás takarón.
- Ez a kibaszott mocsok, ez a baj.
- Óh, megbocsáss, de eddig talán a Hiltonban laktál? A hamis lakcím,
amit megadtál, nem ugyanilyen szar helyen volt? - Ha magának annyira
tetszik, akkor maradjon itt.
- Nekem nem kell itt maradnom. Nem én vagyok egy gyilkosság
otthontalan szemtanúja.
- Oké, én meg kurvára nem akarok itt maradni! - kiáltott fel a lány, szeme
kristályként csillogott, s hirtelen könnyek öntötték el az arcát. Hátat fordított
Kate-nek, s keze fejével kente szét az arcát áztató könnyeket. Vékonyka teste
úgy hajolt meg, akár egy karcsú nádszál. - Nem, nem, nem - motyogta
magának -, ne most...
Kate-et váratlanul érte a hirtelen érzelemkitörés. Persze éppen ezt akarta
kicsikarni valami módon, hogy a kemény burok megreped-e vagy nem?
Most viszont, hogy elérte, amire egész nap törekedett hirtelen nem is tudta,
mihez kezdjen a helyzettel. Nem várta, hogy most következik be, hogy
éppen ez váltja ki. Tétovázva, némileg zavarodottan és bűntudatosan lépett a
lány felé.
- Angié...
- Ne - motyogta mintegy magának a lány -, ne most. Kérem, kérem.
- Nincs semmi baj, engedd csak el magad, Angié - nyugtatta csendesen,
közelebb lépett, bár eszébe se jutott megérinteni a lányt. - Az egész világ
szakadt a nyakadba a mai napon. Én is elbőgném magam. Vagy később.
Nem vagyok a legszebb látvány ilyenkor, folyik az orrom, és kétszer
akkorára duzzad.
 - Miért nem mehetek magához? A kérdés hátulról mellbe érkezett,
alaposan halántékon csapta Kate-et, a döbbenettől földbe gyökerezett a lába.
Mintha a kölyök még sose lett volna távol otthonról. Mintha nem kellett
volna még idegenek közt eltöltenie az éjszakát. Az utcán élt, isten tudja,
hány éve, isten tudja, miket művelve, s most hirtelen ez a kitörés. Ennek így
nem volt semmi értelme.
Mielőtt még bármit is mondhatott volna, Angié megrázta kicsit a fejét,
kitörölte szeméből a könnyeket dzsekije ujjával, és szaggatottan felsóhajtott.
Abban a pillanatban bezárult az ablak, és ismét előtűnt a vasálarc.
- Minden oké. Mintha annyira érdekelné, mi a fene történik velem.
- Angié, engem nagyon is érdekel, mi történik veled, különben nem
csinálnám ezt a munkát.
- Aha, persze. Maga meg a munkája.
- Nézd - Kate egyszerűen kifogyott a lendületből, nem volt kedve vitázni
-, szerintem ez a hely mindenképpen jobb egy kartondoboznál valamelyik
parkban. Néhány napról van szó. Ha annyira utálsz itt lenni, keresünk neked
valami mást. Megadom a mobilom számát, ha bármi gondod van, felhívsz.
Akkor is, ha csak beszélgetni támad kedved. Bármikor. Őszintén mondtam
az előbb, hogy a te oldaladon állok. Reggel beugrom érted.
Angié nem válaszolt, csak állt ott, hirtelen nagyon kicsinek és
sebezhetőnek tűnt a jó néhány számmal nagyobb farmerdzsekiben, ami nem
is az övé volt.
- Szerintem próbálj egy nagyot aludni, kölyök - mondta Kate kedvesen.
Otthagyta a lányt a szobában, az ablak mellett állva, a szomszédos ház
fényeit bámulva. A szívbemarkoló kép hirtelen felébresztette Kate-ben az
együttérzést. Mintha maga lett volna a család után vágyakozó magányos
gyerek szimbóluma. A gyermek, akinek nincs senkije.
- Na, ezért nem vállalok kölyköket - mondta határozott hangon a
macskának. - Az ember minden önbecsülését porba döntik.
Thor dorombolni kezdett, a hátára hengeredett, és felkínálta puha
pocakját egy kis cirógatásra. Kate-nek örömére szolgált, hogy megoszthatja
estéjét egy másik élőlénnyel, s kedvtelve simogatta a macskát. Eszébe jutott,
hogy Angié DiMarco egy idegen házban, ismeretlenek között tölti az
éjszakát, a plafont bámulva az ágy fölött, s ebben a pillanatban az egyetlen
kapcsolata a külvilággal ő volt, de csak azért, mert szemtanúja lett egy
kegyetlen gyilkosság utolsó pillanatainak.
Quinnt az üzenetrögzítő villogó zöld fénye köszöntötte szobájában, a
Radisson Plaza Hotelben. A mexikói gyorsétterem papírmaradékait beszórta
az íróasztal mögött álló szemetesbe, felhívta a szobaszervizt, vadrizslevest és
pulykahúsos szendvicset rendelt, bár nem volt biztos benne, hogy el is tudja
majd fogyasztani. Ez a mexikói kaja nem érintette különösen kellemesen a
gyomrát. Ledobta magáról ruháit, s cipője kivételével minden darabot
belegyűrt egy műanyag mosodai zsákba, majd kitette az ajtó elé. Valakinek a
mosodában kellemetlen meglepetésben lesz része.
A zuhanyrózsából ömlő víz golyózáporként dobolt a bőrén, olyan forróra
állította a hőmérsékletét, amit csak el tudott viselni. Ledörzsölte a haját és a
testét, aztán csak hagyta, hogy a víz lemosson róla mindent, megdolgozza a
hátába szorult görcsös csomókat, majd arcát és mellkasát tartotta a jótékony
zuhatag alá. A nap eseményeinek képei összevissza kavarogtak a szeme
előtt: a találkozó, Bondurant jogtanácsosa, a rohanás a reptérre, az életerős
juharfákkal kerített bűnügyi helyszín, Kate.
Kate. Öt év hosszú idő. Öt év alatt új karriert talált magának, új életet
teremtett - ez járt neki azok után, amin Virginiában átment.
És ő mit teremtett az elmúlt öt évben a hírnevén meg több hónapnyi fel
nem használt szabadságon kívül? Semmit. Van egy vidéki háza, a garázsban
egy Porsche várja, a szekrénye zsúfolásig teli varratott, méregdrága
öltönyökkel. A pénzét csaknem egyben félretette nyugdíjas éveire, melynek
valószínűleg egy masszív koronaér-elzáródás vet majd véget két hónappal az
után, hogy kilép a hivataltól, hisz ha megteszi, semmi sem várja az életben.
Hacsak a munka ki nem készíti még előbb.
Elzárta a vizet, kikászálódott a zuhany alól, szárazra dörgölte magát a
törülközővel. Kidolgozott teste volt, erős, izmos, karcsúbb, mint valaha -
nemigen emlékeztetett az átlagos negyvenesekre. Mindegy volt neki, mit
evett. Egykor nagy ínyencnek tartotta magát, most azért evett, mert muszáj
volt. A rendszeres torna, amellyel a felgyülemlett feszültséget szokta
levezetni, elégette az összes fölösleges kalóriát.
A mexikói étel zsíros, fűszeres szaga betöltötte a szobát. Még mindig
kellemesebb illat, mint a megégett emberi testé, bár tapasztalatból azt is
tudta, hogy hajnali háromkor, amikor a szag émelyítő bűze felébreszti, nem
feltétlenül fogja ezt gondolni.
A gondolat tucatnyi kellemetlen emléket idézett fel, más hotelszobák
képét más városokban, a többi vacsorát, amelyeket ugyancsak azért vett
meg, hogy elűzzék a halottak nyomasztó szagát. Amint egy idegen ágyban
fekszik, ébren, egyedül, úgy izzadva az iménti rémálomtól, hogy
átnedvesedik alatta még a lepedő is, miközben szíve vadul vágtázik.
Hirtelen gyomorszájon vágta a pánikroham, miközben az ágy végébe
telepedett megizzadt nadrágjában és szürke, FBI Akadémia feliratú
pólójában. Néhány pillanatra kezébe temette arcát, a támadástól rettegve -
üresség és szédület; reszketés, amely testének bensőjéből indult el, és
hullámzott kifelé, le a lábain és karjain; az érzés, hogy nem maradt semmi
valódi énjéből, a félelem, hogy talán észre sem veszi, ha majd egészen
eltűnik.
Elkáromkodta magát, aztán egészen mélyről próbálta előhúzni mindazt az
erőt, amire ilyenkor szüksége volt, hogy túlléphessen a pánikon,
megannyiszor bevált már a módszere az elmúlt év során.
Annak talán van már két éve is? Az időt az esetekkel mérte, az eseteket
halottakkal. Volt egy visszatérő álma: bezárták egy fehér szobába,
szálanként húzta ki hajszálait, mindegyiknek valamelyik áldozat nevét adta,
s nyállal a falra ragasztotta őket.
Bekapcsolta a televíziót, hogy zajával elűzze a tudatában megbúvó
rettegést, s tárcsázta az üzenetközpontot, hogy megnézze, ki kereste. Hét
hívása érkezett egyéb ügyekkel kapcsolatban: sorozatrablás; és egy
homoszexuális férfi halálra kínzása az északkarolinai Miamiben; öt időskorú
hölgy megmérgezése Charlotte-ban; kisgyermek elleni erőszak a virginiai
Blacksburgben, amely keleti idő szerint, este 8.19-kor gyilkossági üggyé
lépett elő, ugyanis ekkor találtak rá; a kislány holttestére egy erdei
vízmosásban.
A fenébe is, ott lenne a helye. Vagy Georgiában, ahol egy
négygyermekes anyát vertek halálra gömbölyű fejű kalapáccsal, olyan
stílusban, amely erősen emlékeztetett három, az utóbbi öt évben elkövetett
gyilkosságra. Vagy Angliában, a Scotland Yard embereivel, konzultálva
arról az esetről, ahol kilenc hullát fedeztek fel egy elhagyott mészárszéken,
mindegyikük száját viaszos cérnával varrták össze, és kivájták a szemüket.
 - Quinn különleges ügynök, itt Edwyn Noble. - És a számomat ki adta
meg? - kérdezte hangosan Quinn, miközben az üzenetet hallgatta.
Nem lelkesítette különösebben ez a Noble. Miután annak rendje s módja
szerint elvette a polgármesternőt, olyan bejárást biztosított magának a
legbelső ügyekbe, mint senki más a városban. Az, hogy Peter Bondurant
jogtanácsosa lett, még szélesebbre tárt előtte minden ajtót.
- Peter Bondurant nevében hívom. Peter rendkívül hálás lenne, ha
találkozhatna önnel a holnapi nap folyamán, amennyiben lehetséges, még
reggel. Kérem, hívjon vissza ma este.
A jogtanácsos még meghagyta a számát, azután fülbemászó hang
informálta Quinnt, hogy nincs több üzenete. Helyére tette a kagylót. Esze
ágában sem volt visszahívni a Noble-t. Főjön csak egy kicsit a saját levében.
Ha van valami mondandója az eset kapcsán, hívja fel Kovacot vagy Fowlert,
a nyomozásvezetőket. Quinn senkit sem hívott vissza, úgy döntött várhat a
dolog, amíg elfogyasztja a vacsoráját.
A tízórás hírekben a gyilkossági ügy vitte a pálmát, bevágtak néhány
képet a parkról, amint a helyszínelők épp dolgoznak. Ezt követően tértek át a
sajtótájékoztató eseményeire. Bemutatták Jillian Bondurant fényképét meg a
piros Saabról készült felvételt is. Összességében jó három és fél perces hír.
Az átlagos hírekre épp csak egy fél perc, ha jutott.
Quinn elővette az első két gyilkosságról szóló jelentést, s az íróasztalra
halmozta a papírokat. Nyomozási jelentések másolatai, felvételek a tettek
helyszínein. Boncolási jegyzőkönyvek, laboratóriumi jelentések és a
rákövetkező nyomozás beszámolói. Újságkivágások a Minneapolis Star
Tribune-ből és a Sí. Paul Pioneer Pressből. A tettek helyszínének részletes
képei és leírásai.
Világosan tudtára adta mindenkinek, hogy a lehetséges gyanúsítottakkal
kapcsolatban nem érdekli semmiféle információ, már ha voltak egyáltalán
ilyenek. Utálta, ha az agyában oly logikusan felépülő rendszert bármi módon
is megzavarták azzal, hogy gyanúsítottakat dugtak az orra alá. Ez volt az
egyik oka, hogy az anyagokat szerette már előre összerakni quanticói
irodájában. Az egyes ügyekben megjelenő személyek összezavarták az
ember józan ítélőképességét, különösen, ami a tények logikus értékelésére
vonatkozott. Túl sok galibát okozott az emberi tényező, túlságosan is
megzavarta az elemzést.
 Túl sok bonyodalmat okozott - akárcsak Kate megjelenése. Aki nem jött,
nem is telefonált, nem is lett volna rá oka, valóban. Kivéve, hogy volt idő,
amikor megosztottak egymással valami egészen különlegeset... s ő elment...
hagyta meghalni az érzelmeket...
Semmi sem lehetett olyan zavaró Quinn életében, mint a múltban elkövetett
hibák. Nem talált egyéb gyógyírt magának a múlt sebeinek gyógyítására,
mint azt, hogy megpróbálta száz százalékig kezében tartani a jelent, ami
egyet jelentett azzal, hogy tökéletesen beleásta magát az adott ügybe.
Minden erejét arra pazarolta, hogy ő irányíthassa a jelent. Hogy
megőrizhesse elméjének épségét. S amikor hosszúra nyúlt az éj -
nemegyszer megesett -, s agyában ott kattogott a több száz gyilkosság
története, érezte, hogy valamennyi kicsúszik a keze közül.
Angié a kisméretű, kemény duplaágyon üldögélt, hátát a saroknak
támasztotta, olyan erősen, hogy érezte a vakolatszemcséket, amint átfúrtak a
bő flanelblúz anyagán, amit az alváshoz vett fel. Álla alá húzta térdét,
karjával szorosan átkarolta lábszárát. Bezárta az ajtót.
Egyedül maradt. Az egyetlen fényforrást az ablakon át beszűrődő, távoli
utcai lámpa fénye jelentette.
A Phoenix azoknak a nőknek adott otthont, akik „újra akarták kezdeni az
életüket”. Legalábbis ez állt a bejárati ajtó fölött. Nagy, összevissza ház volt
ez, nyikorgó padlóval, hiányzott belőle minden fölösleges sallang. Kate
idehozta, és bedugta az egykori prostituáltak, narkósok és a fiúik harci kedve
elől bujkáló nők közé.
Angié találkozott néhányukkal a tágas nappaliban. Ment a tévé, s ahogy
elnézte őket a lepattant bútorokon, az jutott eszébe, hogy milyen hülyék
lehetnek. Ha volt valami, amit megtanult az életben, hát az, hogy az ember
elszökhet ugyan a körülményei elől, de önmaga elől soha. Az ember
személyes igazsága árnyék: nem lehet letagadni, megváltoztatni vagy
megszabadulni tőle.
Érezte, ahogy elborítja az az árnyék, hidegen és feketén. Teste
megremegett, könnyek szöktek a szemébe. Harcolt ellene, ahogy mindennap,
minden éjjel. Attól rettegett, elnyeli őt, épp Kate szeme láttára - ettől csak
még jobban elöntötte a pánik. Képtelenségnek érezte, hogy bárki más előtt
összetörhet. Akkor megtudnák, hogy milyen bolond, mennyire védekező.
Becsuknák a diliházba, az biztos. Teljesen magára maradna.
 Most is magára maradt.
Reszketés rázta meg lelke legmélyét, majd' széthasította testét, egyre
nagyobb és nagyobb sebet ejtve rajta. Ugyanakkor érezte, hogy tudata
összeszűkül - míg csak el nem érkezett addig a pontig, amíg teste csupán váz
volt, és az a kevés, ami lényéből megmaradt, odabenn lapult bezárva,
reszketve -, hogy belezuhan abba a végtelenül mély, éjsötét szakadékba,
amely odabenn tátongott, s nem lesz ereje kimászni belőle.
Ezt az érzést nevezte magában Zónának. A Zóna régi ellenségként
köszöntötte. De éppen azért, mert már ismerte, mindig mélységesen meg is
rettent tőle. Tudta, ha nem harcol ellene, elveszíti a kontrollt, márpedig ez az
önmaga feletti uralom jelentett számára mindent. Ha nem győzi le a Zónát,
elveszhet számára az idő egy része. Elveszítheti önmagát, és akkor mi lesz?
Megrázta magát, sírásban tört ki. Csendesen. Mindig csendesen. Nem
hallhatja senki, nem tudhatják, mennyire fél. Szája kinyílt, de visszanyelte a
szipogás hangját, míg torka bele nem sajdult. Térdé re szorította homlokát,
szemét erősen behunyta. Könnyei égették arcát, legördültek, végig mezítelen
combján. Lehunyt szeme mögött is látta az égő hullát. Elrohant előle.
Elrohant, de nem jutott messzire. Látta magát a halott helyén fekve, de nem
érezte a lángok perzselő melegét. Örült volna a fájdalomnak, de nem tudta
előhívni csak így, pusztán a képzeletével. S közben érezte, hogy egyre
zsugorodik, kisebb és kisebb lesz odabenn a testében. Állítsd meg! Állítsd
meg! Állítsd meg! Erősen belemarkolt combjának húsába, reszelős körmeit a
bőrbe mélyesztve. S mégis azt érezte, hogy a Zóna egyre jobban magába
szippantja.
Tudod, mi a dolgod. A hang úgy csapkodott agyában, akár egy fekete
selyemszalag. Elfogta tőle a borzongás. Végigsodródott testén, lényének
legfontosabb részein, a rettegés és szükség furcsa keverékét alkotva.
Tudod, mi a dolgod.
Eszelősen magához rántotta hátizsákját, kapkodva kinyitotta a cipzárt, s
benyúlt a belső zsebbe azért, amire olyan nagy szüksége volt. Ujjai a szike
köré fonódtak, mely apró műanyag kulcsot formázott.
Reszketve, könnyeit nyelve az ágy végébe húzódott, oda, ahol a legtöbb
fény hatolt be az ablakon át, feltűrte flanelinge ujját, és kinyújtotta vékony,
fehér karját, mely tele volt keskeny hegekkel, egyik a másik mellett, mintha
vasrácsot mintázna. Aztán előtolta a szike pengéjét, ahogy a kígyó nyelve
kúszik elő, és nekifeszítette a könyökhajlat lágy bőrének.
A fájdalom élesen és édesen csapott le rá, hirtelen rövidre zárva az agyát
megbénító pánikot. Vér buggyant elő a vágásból, csillogó, fekete gyöngy az
éjszakai sötétben. Rámeredt megbűvölten, s egyszeriben elöntötte a
nyugalom.
- Azon gondolkodom, hogy nevet változtatok - jelentette ki. - Mit szólsz
az Elvishez? Elvis Nagel.
Társa nem szólt semmit. Felkapott egy bugyit a dobozban heverő
ruhahalomból, arcához szorította, orrát belefúrta, és mélyen beszívta a punci
illatát. Csodás. A szagok nem olyan jó izgatószerek, mint a tangók, de ez is
megteszi...
Érted? - folytatja. - Ez egy anagramma. Elvis Nagel - Evil's angel, vagyis
az ördög angyala.
A háttérben a tévéből videoszalagra rögzíti az esti hatos híreket.
A kakofón összevisszaságban felhangzó zajok izgatják. A híreket
összefogó egyetlen szál a sietség. A sietség a félelem szülőanyja. A félelem
felizgatja. Különösen a hangja. A fékezett beszéd mögött meg. búvó,
reszkető feszültség. A hangszín és tónus egyenetlen változása amikor valaki
igazán megijed.
A polgármesternő jelenik meg a két képernyőn. Az a gusztustalan tehén.
Nézi, ahogy a nő szónokol, elképzeli, milyen lenne levágni az ajkait, persze
még életében. Aztán talán megetetni vele. A gondolat felizgatja, mint
minden hasonló ötlet.
Felcsavarja a hangerőt, aztán odalép a könyvespolcon álló hifihez.
Kiválaszt egy kazettát, és a lejátszóba csúsztatja. Megáll az alagsori szoba
közepén, szemben a televízióval, s hagyja, hogy elöntsék a hangok - a
riporterek beszéde, a nagyterem visszhangja, a sürgetés kifejezései. Ezzel
egy időben a hangszóróból rémült, álcázatlan rettegés hangja csendül fel.
Esedezik. Istenért kiált. Halálért könyörög. Az ő csodálatos győzelme.
Áll tovább a hangok közepében. Ennek a lenyűgöző operának a
karmestere. Az izgalom egyre hevesebb, hatalmas, s forró, mindent elsöprő
szexuális izgatottság vesz rajta erőt, mely eljuttathatja a csúcsig, kielégülést
követel. Aznap esti társára pillant, elgondolkodik, de ellenáll a vágynak.
 Kontrollál. Ez adja az erőt. Ő az akció. Azok ott a reakció. Látni akarja az
arcukra kiülő fájdalmat, hallani a hangjukat - a rendőrségét, a különleges
egységét, John Quinn hangját. Különösen az övét, aki még arra sem volt
képes, hogy megszólaljon a sajtótájékoztatón, mintha nem akarná, hogy a
Hullaégető tudomást szerezzen jelenlétéről.
Odafigyel még őrá Quinn. Megtanulja tisztelni. Azt tehet, amit csak akar,
mert az ő kezében az irányítás, a kontroll.
Lehalkítja a televíziót, de a készüléket nem kapcsolja ki, maradnak a
tátogó arcok, ne kelljen a csendbe hazatérnie. A csendtől iszonyodik.
Lekapcsolja a magnót is, de zsebre tesz egy mikrokazettás magnót.
- Elmegyek - mondja. - Elegem van belőled. Rád untam. Odalép a
próbabábuhoz, amivel eddig játszott, az áldozatok ruháit próbálva rajta.
- Nem mintha nem értékelnélek nagyra - teszi hozzá csendesen.
Előrehajol és megcsókolja, nyitott szájába dugva nyelvét. Aztán leemeli
utolsó áldozata levágott fejét a műanyag testről, visszahelyezi a
nejlonzacskóba, a mosókonyhában álló hűtőszekrényhez viszi, és gondosan
elhelyezi az egyik polcon.
Az éjszakát sűrű köd és szitáló eső lepi be, az utcák feketén és nedvesen
csillámlanak a lámpák fényében. Akárha a Hasfelmetsző Londonjába került
volna az ember. A vadászat éjszakája.
Elmosolyodik a gondolatra, miközben a tó felé veszi az irányt. Még
szélesebbre húzódik arcán a vigyor, amikor bekapcsolja a lejátszót, s füléhez
tartja a készüléket. A sikolyok átalakulnak szerelmes becézésekké. A
gyűlölet és a rettegés hangjába csomagolt ragaszkodás és vágy. Ugyanannak
az érzésnek a két oldala. A különbséget az jelenti, ki irányít, kié a kontroll.
 KILENCEDIK FEJEZET

- Ha itt megtalálnak bennünket az újságírók, megeszem a kalapomat -

jelenti ki Kovac, körbefordulva a szobában.
Az egyik falon különböző erotikus játékokban elmélyült, mezítelen nők
képeiből készült montázs, a másik három falat olcsó, vörös, hámló tapéta
borította, mely leginkább molyrágta bársonyra emlékeztet.
- Valami azt súgja nekem, hogy akár ki is pofoztathatta volna, ha akarja -
jegyezte meg szárazon Quinn. Beleszagolt a levegőbe, amit megtöltött az
egerek, az olcsó parfüm és a nedves alsóneműk szaga.
- Nem is nagy áron.
- Ha a firkászok itt ránk találnak, lőttek a karrierünknek - sietett
megjegyezni Elwood Knutson.
A nagydarab, gyilkosságiaktól jött nyomozó előhúzott egy méretes,
kerámiából készült, merev hímvesszőt formázó tárgyat, és magasra tartotta,
hogy mindenki megnézhesse.
Liska szenvelgő képet vágott.
- Jézusom, Sam! Te aztán tudod, hogyan vedd elő! - Ne nézz rám ilyen
szemekkel! Azt hiszed, én masszázsszalonokban töltöm a napjaimat? - Aha.
- Nagyon vicces vagy. Ezt a barátságos kis fészket Adler felügyelő
jóvoltából kaptuk meg, a Hennepin megyei seriff irodájától. Hálásan
köszönjük, főnök.
Adler nagydarab fickó volt, csupa izom, ébenfekete bőr, szürke, göndör
fürtök és szemérmes mosoly. Odaintett a többieknek.
- A nővérem a Northwest Banknál dolgozik. Lezárták az épületet, miután
itt az előző nyáron néhány szexuális bűncselekményt követtek el. Az épület
elhelyezkedése tökéletes, szabadon értelmezve, és a sajtó is elvesztette iránta
minden érdeklődését, hogy elmentek innen a prostik. Senki sem gyanítja,
hogy esetleg itt találkozunk.
És bizony ez a legfontosabb szempont, gondolta Quinn, miközben
követte Kovacot a keskeny, lefelé vezető lépcsőn. A nyomozó villanyt
gyújtott négy egymás melletti szobában - a folyosó mindkét oldalán kettő-
kettőben. Nagyon lényeges volt, hogy a különleges egység minden zavaró
tényező kiiktatásával dolgozhasson, különösen az nem hiányzott, hogy a
nyomukban szaglászó riporterek elől kelljen menekülniük. Olyan hely kellett
nekik, ahonnan a lehető legkevesebb információ szivárog ki.
Abban az esetben viszont, ha fény derül arra, hol állomásoznak, Elwood
szavai valószínűleg igaznak bizonyultak volna: a firkászok forró tűzön
sütötték volna meg őket.
- Imádom! - jelentette ki Kovac, miközben végigviharzott a folyosón, és
benyitott a homlokzat felé nyíló szobába. - Rendezkedjünk be.
Liska felhúzta az orrát.
- Nem kéne először végigfertőtlenítenünk az egészet? - Hát, bizony,
Tinks. Kicsit ki is csinosíthatnád a helyet, amíg mi megoldjuk ezt az ügyet.
- Menj a fenébe, Kojak. Remélem, te leszel az első, aki elkapja a
lapostetveket a vécéülőkéről.
- Á, az a mi jó öreg barnamedvénknek jut, amikor először odalátogat a
Reader's Digesttel. Ha a tetvek meglátják, micsoda szőrrengeteget növesztett
a seggére, eldobnak mindent, és rohannak. Valószínűleg egész civilizációk
tenyésznek odalenn.
Elwood, aki alakját és méretét tekintve valóban megfelelt egy kisebbfajta
medvének, büszkén szegte fel a fejét.
- Szőrös embertársaim nevében ezennel kikérem magamnak a
gúnyolódást.
- Tényleg? - érdeklődött Kovac. - Na, akkor, ha meg is kapod, akkor
szóljál.
Két, megkülönböztető jelzések nélküli kisteherautó parkolt a tér mellett,
benne a szükséges bútorzat és felszerelés. Legtöbbjét az egykori szerelmi
fészekbe, a masszázsszalonba vitték. Irodaszereket tartalmazó dobozokat,
kávéfőzőt - és a legfontosabbat, a síkosságokkal kapcsolatos aktákat is. Az
elkövetőt a nyomozók maguk között csak Füstös Joe néven emlegették.
Quinn a többiekkel együtt cipekedett. Egy volt a fiúk közül. Ismét el
kellett vegyülnie egy csapatban, részévé kellett válnia, mint egy szabadúszó
csatárnak az újabb és újabb focicsapatnál. Ideküldte a főnökség, hogy
előrelendítse a dolgokat, aztán, ha rövidre zárta az eseményeket, már mehet
is a következő helyszínre megoldani a következő krízishelyzetet. Ilyenkor
minden vicc erőltetettnek tűnik, a barátkozási szándék leginkább kudarcba
fullad. Lesznek a csoportban, akik majd úgy érzik, miután elment, hogy
megismerték az együtt töltött idő alatt. Valójában semmit sem tudnak meg
róla.
Mégis, végigment a szokásos rutinon, függetlenül attól, hogy tisztában
volt vele, egyikük sem érzékeli a különbséget - éppúgy, ahogy a
sorozatgyilkosságon vállvetve dolgozó nyomozók sem. Az emberek
rendszerint csak a saját kis zárt világukat látták maguk előtt. A mellettük
dolgozó fickó rothadó lelkének bűze nem hatolt el az orrukig - addig
legalábbis biztosan nem, amíg nem érintette közvetlenül az életüket.
Aránylag rövid idő alatt átalakították a Szerelmes Érintés feliratot viselő
helyiséget taktikai főhadiszállássá. Kilencre a különleges egység teljes
létszámban jelent meg: hat nyomozó a minneapolisi rendőrségtől, három a
seriff irodájából, kettő a Bűnmegelőzési Hivatalból, valamint Quinn és
Walsh az FBI-tól.
Walsh úgy nézett ki, mint aki maláriát kapott.
Kovac röviden ismertette a három gyilkossággal kapcsolatos
tudnivalókat, az előző esti ismeretlen személy boncolásának adatait is
elmondta, majd közreadta a boncoláson készített fotók kinagyított
változatait.
- Mára már van néhány előzetes laboreredményünk - jelentette be,
miközben a borzalmas képek körbejártak. - Ismerjük az áldozat
vércsoportját, 0-pozitív. Ez történetesen egyezik Jillian Bondurant
vércsoportjával meg további több millió más emberével is.
- Szeretném, ha vetnének egy pillantást azokra a képekre, amelyek a
kimetszéseket ábrázolják. Megegyező külsérelmi nyomokat találtunk a
másik két áldozatnál is. Úgy gondoljuk, a gyilkos célja az volt, hogy
eltüntesse saját harapásnyomait. Ez utóbbi áldozat esetében azonban
feltételezhetjük azt is, hogy kimetszett minden olyan árulkodó nyomot,
amely az áldozat személyazonosságára utalhatott, sérülésnyomokat,
anyajegyeket, szemölcsöket satöbbi.
- Tetoválások - mondta valaki.
 - Bondurant azt mondja, nincs tudomása róla, hogy a lányának tetoválása
lett volna. A jogtanácsosa szerint a férfi egyetlen különleges ismertetőjegyet
sem tud megnevezni. Jillian gyakorlatilag a fél életét apjától távol élve
töltötte, úgyhogy gondolom, nem különösebben meglepő a dolog.
Megpróbáltunk olyan fényképet beszerezni róla, ami fürdőruhában ábrázolja,
de eddig nem jártunk sikerrel. Egyre inkább azt gondoljuk, hogy az áldozat
Jillian Bondurant - jelentette ki -, azonban nyitottnak kell maradnunk az ettől
eltérő lehetőségekre is. A forródróton beérkezett néhány hívás olyan
emberektől, akik azt állítják, hogy péntek óta látták a lányt, de eddig még
egyik esetben sem lehetünk biztosak a dologban.
- Nem merült fel az emberrablás gondolata? - kérdezte Mary Moss a
BMH-tól.
Kinézetre leginkább külvárosi focistaanyukához hasonlított, garbójában
és tweedzakójában. Ovális arcát hatalmas méretű szemüveg keretezte. Sűrű,
szürkésszőke hajára ugyancsak ráfért volna egy alapos nyírás.
- Nem futott be semmiféle hívás ezzel kapcsolatban, mi legalábbis nem
tudunk róla - felelt Kovac -, persze ettől még nincs kizárva a dolog.
- A nagy Peter Bondurant apukának eszébe se jutott, hogy esetleg
előhozakodjék az emberrablás gondolatával - szólt közbe Adler. - Nem
találják furcsának ezt a helyzetet? - Eddig annyi információval
rendelkeztünk, hogy a tetem mellett találták meg a lány jogosítványát, és
ebből mindenki arra következtetett, hogy bizonyosan ő lesz az áldozat -
összegezte Hamill.
Adler széttárta hatalmas mancsait.
- Ismét felteszem a kérdést, nem furcsa senkinek, hogy az apának eszébe
se jutott a gondolat, hogy esetleg emberrablásról lehet szó? Ki a franc gondol
arra, hogy a gyerekét meggyilkolták és lefejezték? Különösen egy annyira
gazdag fickó, mint az a Bondurant? Nem az lenne az első, hogy biztosan
csak meg akarják zsarolni? - Beszélt már a pasas? - kérdezte Elwood, egy
muffint rágcsálva a kezében tartott boncolási képek felett.
- Velem nem - jelentette ki Kovac.
- Nekem ez nem tetszik.
 - Engem felhívott a jogtanácsosa tegnap este, és hagyott egy üzenetet,
hogy hívjam vissza, mert Bondurant úr ma reggel beszélni óhajt velem -
mondta Quinn.
Kovac elképedten hátrált egy lépést.
- A francba, csak nem? Mit mondott neki? - Semmit. Hagytam, hadd
párolódjon egy éjszakát. Az ügynek ebben a szakaszában nem is akartam
még beszélni a fickóval, de ha magának segítséget jelent, hogy beteszem a
lábam az ajtórésbe...
Kovac úgy vigyorgott, mint egy cápa.
- Hát, valakinek el kell vinnie a Bondurant-házhoz, nem? Quinn megadó
mozdulattal hajtotta le a fejét.
- Van még annyi időm, hogy felhívjam az életbiztosítómat? Nevetés
csattant fel a szobában. Kovac sértődött képet vágott.
- Tegnap éjjel hazaszállított - magyarázta Quinn -, és biztos voltam
benne, hogy hullazsákban végezzük mind a ketten.
- Hé! - mordult fel Kovac mérgesen. - Egy darabon hazavittem, vagy
nem? - Egy biztos, a Marquette utcában elhagytam a rosszkedvemet; Talán
visszamehetnénk érte.
- Egy napja van csak itt, és máris kiismert, Sam - humorizált Liska.
- Hát igen, de mesélhetnénk rólad is - hallatszott valahonnan a háttérből.
- Én csak akkor vezetek úgy, mint Kovac, ha rám tör a premenstruációs
szindróma.
Kovac megadóan emelte fel a kezét.
- Rendben, de térjünk a tárgyra. A harapásnyomokhoz. Végigfuttattunk
egy-egy keresést több adatbázison is, és kigyűjtünk minden olyan esetet,
amikor a gyilkos kiharapott vagy elfogyasztott darabokat az áldozataiból.
Felemelt néhány kinyomtatott lapot.
- Mennyi ideig tart, amíg megbizonyosodunk róla, hogy a test a
Bondurant lányé vagy sem? Gray „Édi” Jurek tette fel a kérdést. Őt jelölték
ki a különleges egység sajtóreferensének. Neki kellett leadni a hivatalos
szöveget nap, mint nap a sajtónak. Olyan arca volt, hogy simán elment volna
szappanopera sztárnak. Az emberek képesek voltak már a mosolyától is
zavarba jönni, gyakorta megesett, hogy emiatt nem is értették, amit mondott.
Kovac most Walshre pillantott.
- Vince, van már valami hírünk a lány egészségügyi papírjaival
kapcsolatban? Walsh mélyen felköhögött, aztán megrázta a fejét.
- A párizsi iroda rajta van az ügyön. Megpróbáltak kapcsolatba lépni a
mostohaapával, de az valami építkezésen dolgozik, Magyarországon és
Szlovákiában.
- Úgy tűnik, hogy azóta, amióta visszajött az Egyesült Államokba,
semmilyen komolyabb egészségügyi problémája nem volt - szólt közbe
Liska. - Nem szenvedett komolyabb sérülést, nem készítettek róla
röntgenfelvételt, kivéve a fogairól.
- Azért rendesen kicseszett velünk a fickó, amikor épp a fejét vitte el -
panaszkodott Elwood.
- Van valami ötlete ezzel kapcsolatban, John? - kérdezte Kovac.
- Lehet, hogy a nyomozást akarta akadályoztatni. Az is megeshet persze,
hogy a test nem a lányé, és a fickó üzenni akar, vagy játszadozik velünk -
bólintott Quinn. - Talán ismeri az áldozatot, és lefejezte, hogy eltüntesse a
személyes vonásokat. A lefejezés azonban lehet a fickóban egyre fokozódó
erőszakos késztetés kiélése is. Megeshet, hogy a későbbiekben felhasználja a
fejet szexuális fantáziáinak kiéléséhez.
- Júdás - mormolta Chunk.
Tippen, a másik detektív, aki a seriff irodájából érkezett, mogorva arccal
nézett rá.
- Nekem úgy tűnik, nem szűkítette le a kört.
- Egyelőre nagyon keveset tudunk a fickóról - válaszolt Quinn nyugodt
hangon.
- És mi az, amit tud? - A legfontosabbakat.
- Például? Quinn Kovacra nézett, mire a nyomozó odaintett neki, hogy
üljön mellé, az asztalfőre.
 - Szeretném megjegyezni, hogy amit elmondok, az nem teljes analízisre
épül. Ezt szeretném előre tisztázni. Tegnap este végigolvastam az anyagokat,
de jó néhány órába beletelik, míg az ember felállít egy stabil, pontos képet.
- Rendben, lefedezte magát - mondta Tippen türelmetlenül. - Mégis, meg
tudná mondani, ki a fenét keresünk? Quinn visszatartotta feltörő dühét.
Semmi újat nem jelentett számára a csapat tagjainak efféle alapvetően
szkeptikus hozzáállása. Jó ideje megtanulta már, hogyan kezelje őket,
hogyan hozza őket apránként közelebb a dolgokhoz némi logikával és
gyakorlati megközelítéssel. Végigjáratta tekintetét a nyomozón. Tippen
vékony, jelentéktelen férfinak tűnt, egy ír farkaskutya arcával - csupa orr
volt, bajusz és bozontos szemöldök a metsző, sötét szempár fölött. - A
gyanúsított fehér bőrű férfi, nagy valószínűséggel harmincharmincöt éves. A
szadista kéjgyilkosok ugyanis kizárólag a saját etnikai csoportjukból
választják ki áldozataikat. - A tetemről készült közelképek egyikére mutatott.
- Nagyon jellegzetes sérülésmintázatot figyelhetünk meg az áldozatokon,
mindegyiken ugyanazokat. Ez arra vall, hogy jó ideig csiszolgatta fantáziáit.
Amikor rátalálunk, ott lesz mellette egy nagy halom pornográf újság. Jó
ideje készül arra, amit elkövetett. A bűnügyek kifinomult kivitelezése, az
óvatosság, az a tény, hogy nem hagy egyetlen használható nyomot sem,
érettségre és tapasztalatra utal. Nem tartom valószínűtlennek, hogy szerepel
valamelyik szexuális erőszakkal kapcsolatos nyilvántartásunkban. Attól
függetlenül azonban, hogy szerepel-e vagy sem, tizenéves vagy húszas
éveinek eleje óta fantáziál ezekről a gyilkosságokról.
- Nagy valószínűséggel azzal kezdte, hogy leskelődött, vagy lopott
holmikat használt fétisként, női alsóneműt meg hasonlókat. Ez valószínűleg
mind a mai napig részét képezi szexuális fantáziálásainak. Nem tudjuk
pontosan, mit tesz áldozatai ruháival. Azok a ruhák, amelyekbe felöltözteti
őket, nem az áldozatoké, hanem maga válogatja össze a darabokat.
- Biztos barbiezott gyerekkorában - szólt oda Tippen Adlernek.
- Ha igaza van, egyvalamiben biztos lehet, a Barbie-k láb nélkül
végezték.
- Te jó ég, csak vicceltem! - Ez nem vicc, nyomozó. Az aberrált fantáziák
már öt-hat éves korban megmutatkozhatnak. Rendszerint azokban a
családokban fordul elő, ahol a gyermeket szexuálisan zaklatják, vagy
rendszeres, nyílt szexuális promiszkuitás szemtanúja. A mi esetünkben
fogadni mernék ez utóbbira.
- Valószínűleg már jóval az előtt is gyilkolt, hogy rábukkantunk az első
áldozatra, csak rejtőzködött. Az a tény, hogy nem kapták rajta, felbátorította,
a sebezhetetlenség érzését biztosította számára. Az, | hogy nyilvános
helyekre hurcolja az áldozatait, s ott égeti el őket, magára vállalva a lebukás
veszélyét, nagyfokú arroganciára vall. Ugyanakkor azt is feltételezhetjük,
hogy rendkívüli módon izgatja a nyomozás Figyelmet akar. Követi a
televíziós adásokat, kivágja és összegyűjti a róla szóló újságcikkeket.
- Vagyis Greer rendőrfőnöknek volt igaza tegnap, amikor azt mondta,
ijesszünk rá alaposan - jegyezte meg Kovac.
- Pontosan ugyanolyan igaza lesz holnap vagy holnapután, amikor már
készek leszünk megtenni az első lépéseket.
- Ez is a maga ötlete - morgott Tippen.
- Én lennék a legboldogabb, ha maga jött volna elő vele - vágott vissza
Quinn. - Engem a legkevésbé sem érdekel, hogy ki áll elő a legjobb
tippekkel. Én nem szeretném a nevemet az újságokban látni. A tévében sem.
A pokolba, minél hamarabb végzünk itt, annál gyorsabban kerülök vissza az
irodámba Quanticóba, húsz méterrel a föld alá. Egyetlen cél vezérelt, amikor
idejöttem: segítek maguknak fülön csípni ezt a kurafit, hogy örökre
kivonhassuk a forgalomból. Ámen. Hát ennyit énrólam.
Tippen az előtte fekvő jegyzettömbre szögezte pillantását, de látszott,
hogy nem győzték meg Quinn szavai. Kovac sóhajtott egyet.
- Tényleg nincs időnk a kerítésre hugyozni. Egyébként sem hinném, hogy
az embereket akárcsak a legkevésbé is érdekelné, hogy melyikünk farka a
leghosszabb.
- Az enyém - kapta ki Liska Elwood kezéből a porcelán műpéniszt, majd
odaállította az asztal közepére.
A nevetés megtörte az általános feszültséget.
- Úgy tűnik - vágta zsebre a kezét Quinn, majd letelepedett, s ezzel
aránylag finoman adta Tippen tudtára, hogy cseppet sem izgatja a
véleménye, és nem megy sehova. - Nagyon óvatosnak kell lennünk azzal
kapcsolatban, hogyan csalogatjuk közelebb. Én azt javasolnám, tartsunk egy
nagy nyilvánosságot kapó összejövetelt. A helyet határozzuk meg úgy, hogy
a tetemfelgyújtások helyszíneinek középpontja köré essen. Kérjünk
segítséget, állampolgári részvételt. Ez nem agresszív viselkedés, nem is
fenyegető. El tud jönni ő is, ráadásul úgy, hogy anonimitásban marad, és
biztonságban érezheti magát.
- Nem lesz könnyű átverni, hacsak úgy nem, hogy nem tudja többe
kontrollálni az arroganciáját. A fickó intelligenciája magasabb az átlagosnál.
Van munkája, valószínűleg alacsonyabb szinten dolgozik a Képességeinél.
Ismeri a város parkjait, tehát ha eddig nem kérték be, érdemes lenne listát
szerezni a parkfenntartókról, és megnézni, szerepel-e valamelyikük a
rendőrségi nyilvántartásban.
- Már megtörtént - mondta Kovac.
- Miből gondolja, hogy dolgozik? - vonta kérdőre Tippen. - Honnan
tudja, hogy nem egy csavargó, aki azért ismeri olyan jól a parkokat, mert ott
szokott héderezni? - Nem csavargó, az biztos - válaszolt Quinn. - Háza van.
A tetemek felgyújtásának helyszínei nem egyeznek a gyilkosságok
helyszíneivel. Ezeket a nőket elrabolták, s elvitték valami biztonságos
helyre, ahol nem akadhatott rájuk senki. A fickónak olyan helyre volt
szüksége, ahova visszavonulhatott, ahol megkínozhatta áldozatait, ráadásul
annak kockázata nélkül, hogy esetleg meghallják őket.
- Emellett az is nagyon valószínű, hogy több autóval rendelkezik. Nem
tartom elképzelhetetlennek, hogy valami kisteherautó-félét vezet.
Hagyományos típust, sötét színűt, aránylag jól karbantartott jószágot. Valami
kell neki, amivel könnyen elszállíthatja a tetemeket, ráadásul olyan autó,
amelyik nem kelt különösebb feltűnést a városi parkban sem. Ugyanakkor
viszont, amikor felszedi az áldozatait, valószínűleg nem ezt a járművet
használja, hiszen egy nagy kocsi feltűnő lenne, és a szemtanúk is
emlékeznének rá.
- Miből gondolja, hogy képességeihez képest alacsony szintű munkát
vállal? - Mert az ilyen típusú gyilkosok esetében ez a megszokott. Van
munkája, mert el kell tartania magát. De energiáit, tehetségét a hobbijának
szenteli. Rengeteg időt tölt el fantáziálással. A következő gyilkosságért él.
Attól függetlenül, hogy egy átlagos közvélemény-kutatásban ez a szabadidős
tevékenység egyáltalán nem szerepel.
 - Annak ellenére, hogy jó része azoknak is pszichopata - kedélyeskedett
valaki.
Quinn felvillantott egy gyors mosolyt.
- Még valami? - érdeklődött Liska. - Valami ötlet, hogy nézhet ki? - Erről
meglehetősen kusza képem van, mivel ellentmondóak a tanúvallomások.
- A prostik a pénzre, és nem a húsra mennek - jegyezte meg Elwood.
- Amennyiben mindegyik áldozata prostituált lenne, nem félnék
kijelenteni, hogy a fickó nem vonzó, valami problémája van, sérülésnyomok,
vagy esetleg dadog. Olyasmi tehát, ami megnehezíti a nőkhöz való
közeledést. De ha tényleg egy milliárdos lánykája az utolsó áldozat? - vonta
fel szemöldökét Quinn.
- Ki tudja, a kiscsaj mibe keveredett? - Van okunk feltételezni, hogy
esetleg prostitúcióra adta volna a fejét? - kérdezte Quinn. - Akkor a
külsőségeket illetően egyezést tudunk kimutatni a három áldozat személye
között.
- A neve semmilyen nyilvántartásban nem szerepel - mondta Liska. - De
mindegy, mert az apja Peter Bondurant.
- Mindhárom áldozattal kapcsolatban szélesebb körű kutatást kellene
végezni - jelentette ki Quinn. - Ha hármójuk között találunk bármilyen
összefüggést, az alapot teremthet valamiféle elmélet kiépítésére.
- Két kurva meg egy milliomos lánya - mi lehet bennük a közös? - tette
fel a kérdést Jurek.
- Drog - válaszolt Liska.
- Férfi - javasolta Mary Moss. Kovac bólintott.
- Szeretnéd te végignézni ezt a szálat? A nő beleegyezően intett.
- De az is lehet, hogy a fickó hátulról cserkészte be a csajokat -
ellenkezett Tippen. - Talán nem is kellett, hogy bármi közös legyen bennük.
Egyszerűen azért éppen ők lettek az áldozatok, mert rosszkor voltak rossz
helyen.
- Lehetséges. De én valahogy idegenkedem ettől a feltevéstől - mondta
Quinn. - Nagyon ügyesnek kellene lennie. Senki sem hallott sikoltásokat.
Senki sem látott dulakodást. Valami azt súgja nekem, hogy az áldozatok
önként követték a gyilkost.
- És mi van a Bondurant lány kocsijával? - kérdezte Adler. - Jillian vörös
Saabját még nem találták meg.
- Lehet, hogy a lány szedte fel őt - állt elő az ötlettel Liska. - A
kilencvenes években járunk, gyerekek. Lehet, hogy a fickónál mindig ott van
az autója.
- Azt akarod mondani, hogy a gyilkos háromgarázsos házzal rendelkezik?
- fortyant fel Adler. - Nekem nagyon úgy rémlik, hogy nem a legjobban
fizető állást választottam.
- Ha a volt feleségeiddel akarsz osztozni, jobb is, ha megtöltöd a
garázsodat Porschékkel - ékelődött Kovac. Liska a karjára csapott.
- Hé! Én is elvált vagyok! - A jelenlevők mindig kivételek, te is tudod.
Quinn hosszan kortyolt kávéjából, s megvárta, amíg a nevetés el
csendesedik. A humor a nyomozók számára mindig is a biztonsági szelepet
jelentette, hiszen ez volt a legegyszerűbb módja a munkából adódó
feszültség levezetésének. A stáb tagjai épp egy hosszú, kemény,
reménytelennek tűnő vesszőfutás előtt álltak. Jól tették, ha viccet csináltak
minden lehetséges apróságból. Minél jobban sikerül összerázódniuk, annál
sikeresebben dolgoznak majd együtt. Ha magától nem indult be a mókázás, ő
maga is szívesen elsütött egy-két poént.
- Ami a magasságát és a testfelépítését illeti - folytatta -, valószínűleg
középmagas, közepes testfelépítésű férfi. Elég erős ahhoz, hogy képes
legyen egy darabon cipelni a hullákat, de nem túl erős és| magas ahhoz, hogy
közeledése fizikai fenyegetést jelentsen az áldozatok számára. Hát,
körülbelül ennyi lenne.
- Micsoda? Nem lehetne, hogy behunyja a szemét, és előáll nekünk egy
fényképpel? - érdeklődött, csak félig-meddig viccelődve, Adler.
- Sajnálom, nyomozó - vigyorodott el Quinn. Felhúzta a vállát. Ha
médium lennék, akkor nem ebből próbálnék megélni. De a testembe
egyetlen médiumsejtecske sem szorult bele.
- Pedig a tévében a nyomozók mindent látnak.
 - Ha a tévében lennénk, egy óra alatt fel kellene göngyölíteniük az ügyet -
morgott Elwood. - Épp ez az oka, hogy a nyilvánosság azonnal türelmetlen
lesz, ha egy nyomozás képes és két napnál is tovább tart. Az egész rohadt
ország egyfolytában a tévét bámulja.
- Ha már a tévénél tartunk - kapcsolódott a beszélgetésbe Hamilton,
felmutatva egy videokazettát -, itt a tegnapi sajtótájékoztatóról készült
felvétel.
A videóval egybeépített televízió az asztal végéhez tolt kerekes
fémállványon állt. Hamilton betette a videokazettát, és mindannyian
hátradőltek, hogy végignézzék a felvételt. Quinn utasítására a
Bűnmegelőzési Hivatal operatőre a tévéállomások kamerái mögött
diszkréten elhelyezkedve ugyancsak filmre vette az eseményeket. A többi
operatőrrel szemben neki nem a sajtótájékoztató szószólóit kellett
filmszalagra vennie, hanem az odalátogató érdeklődőket.
A polgármesternő hangja, Greer főfelügyelő, a megyei főügyész hangja
búgott a háttérben, miközben a kamera végigpásztázta a riporterek, rendőrök
és fényképészek arcát. Quinn meredten figyelt, nem lát-e valami aprócska
villanást, egy arckifejezést, valami árulkodó jelet a gyilkos szemének
mindentudó villanását, elfojtott mosolyt valakinek a szájszögletében.
Figyelme elsősorban a periférián álló emberekre irányult, azokra, akik
mintegy véletlenszerűen kerültek a helyszínre.
Azt a megfoghatatlan, csaknem észrevehetetlen jelet kutatta, amely
megragadhatja a nyomozó figyelmét. A gondolat, hogy a gyilkos talán ott
áll, hogy esetleg három nő halálra kínzójának szemébe néz, mélységes
frusztrációt keltett benne. Egy biztos: nem látszik idegesnek. Nem néz tágra
meredt szemmel, rémülten. Legalább három nő halála szárad a lelkén, és
mindeddig megúszta. A rendőrségnek nincs a kezében semmiféle nyom,
amin elindulhatna. Nincs miért aggódnia. És ezt pontosan tudja.
- Nos - vetette oda szárazon Tippen -, nem láttam senkit, aki egy fejet
szorongatott a hóna alatt.
- Lehet, hogy itt állt a szemünk előtt, csak nem tudjuk még, hogy ő az -
mondta Kovac, megnyomva a kikapcsoló gombot. - Abban az esetben
viszont, ha sikerül előállnunk egy gyanúsítottal, végignézhetjük újra a
felvételt, hogy ott van-e.
 - Még ma van reményünk egy fantomképre, ugye, Sam? - érdeklődött
Adler.
Kovac szája alig láthatóan megrándult.
- Pokolian remélem. A főnök és Sabin már többször hívtak az ügyben. -
Addig rugdossák majd a seggét, amíg ki nem préselik belőle. Ő a
nyomozásvezető. Az ő felelőssége, hogy rendjén menjenek a dolgok. - Amíg
elkészül a fantomkép, osszuk ki a feladatokat, mielőtt Füstös Joe úgy
döntene, hogy ismét nyársra húz valakit.
Péter Bondurant háza hatalmas, Tudor-kori ház volt, különleges kilátással
az Isles-tóra, amely a vasrácsos kapu mögött terült el. Óriási, csupasz fák
magasodtak a gyepen. Az egyik stukkókkal díszített falat száradt szőlőindák
hálója fonta be, melyek az évnek ebben a szakaszában barnán és szárazon
dideregtek. Minneapolis szívétől alig néhány mérföldnyire diszkréten álcázta
nyugalmával a nagyvárosi paranoia jeleit, magas kerítésével, zárt kapuival és
az őrző-védő cég kék-fehér jelzéseivel.
Quinn igyekezett mindent befogadni egyetlen pillantással, ám eközben a
füléhez szorított telefonra is figyelnie kellett. A virginiai Blacksburgben
történt, gyermek elleni erőszak ügyében felmerült egy gyanúsított. Az egyik
ügynökük szerette volna, ha megerősíti a kihallgatási stratégiára vonatkozó
elképzeléseit. Quinn vérbeli tanácsadóként viselkedett. Meghallgatta a
javaslatot, egyetértett, tanácsot adott, és letette a telefont, amilyen gyorsan
csak tudta, mert szeretett volna az előtte álló ügyre koncentrálni.
- A nélkülözhetetlen ember - jegyezte meg Kovac, miközben a kelleténél
nagyobb sebességgel felkanyarodott a ház elé, majd beletaposott a fékbe, és
sikeresen meg is állt a telefonpózna előtt öt centivel. Végignézett a járda két
oldalán parkoló zárt furgonokon. Az autókból figyelő szempárok villantak
vissza rá. - Rohadt dögkeselyűk.
A kaputelefon megreccsent.
- Igen? - John Quinn, FBI - mondta Kovac drámai hangon, vidám
pillantást lövellve Quinn felé.
A kapu kinyílt, majd bezárult mögöttük. A riportereknek eszük ágában
sem volt utánuk rohanni. Középnyugati szokások, gondolta Quinn, nagyon is
tudatában annak, hogy az országban más helyütt; a sajtó munkatársai ilyen
esetekben szívfájdalom nélkül berontanak a házba, válaszokat követelve, mit
sem törődve a gyászoló család fájdalmával. Tanúja volt már, nem is egyszer.
Látta, amint a szenzációra éhes újságírók átkutatták a gyászoló család
szemetesét, hátha valami izgalmasat találnak, amit megfelelően tálalhatnak a
címoldalon. Részese volt olyan esetnek is, amikor betörtek a temetésre.
A ház előtti felhajtón egy csillogóra polírozott Lincoln Continent állt.
Kovac mellette állította le a piszkosbarna Caprice-t. A motor még vagy fél
percig ünnepélyesen recsegett.
- Micsoda egy olcsó szar - mormolta. - Huszonkét éve melózok, és a
legrosszabb járgányt kapom meg a flottából. Tudja, miért? - Mert nem
hajlandó kinyalni a megfelelő segget? - kockáztatta meg a kérdést Quinn.
Kovac felnevetett.
- Semmit sem nyalok ki, aminek a másik felén egy farok lengedez. -
Vigyorogva látott neki kibányászni valamit a hátsó ülésen magasodó
szeméthalomból. Végül előhúzott egy mini hangfelvevőt, majd odatolta
Quinn elé. - Arra az esetre, ha engem továbbra sem volna hajlandó fogadni...
A minnesotai törvények szerint csak a beszélgetés egyik tagjának kell
hozzájárulnia ahhoz, hogy hangfelvétel készüljön a társalgásról.
- Pokolba a törvénnyel egy olyan államban, ahol demokrata többség
uralkodik.
- Praktikus emberek vagyunk. Van itt egy gyilkos, akit fülön kéne csípni
végre. Meglehet, ez a Bondurant tud valamit, amiről maga sem sejti, hogy
fontos lehet. Vagy mond valami olyat, ami magának nem mond semmit,
mert nem idevalósi.
Quinn zakójának belső zsebébe csúsztatta a felvevőt.
- A cél szentesíti az eszközt.
- Maga tudja.
- Jobban, mint a legtöbb ember.
- Magát nem borítja ki ez a meló? Úgy értem, heti hét napban, napi
huszonnégy órában sorozatgyilkosok meg gyermekeket megerőszakoló
szemetek után kell nyomoznia. Azt hiszem, én kikészülnék tőle. Az
embernek időnként ki kell adnia magából a feszültségnek legalább egy
részét. Maga bírja? Igen. Automatikusan jött a válasz. Csaknem ugyanilyen
automatikus volt az is, hogy nem mondta ki hangosan. Nem birkózott meg
mindazzal, amit látott. Sose. Egyszerűen csak begyűrte a lelke mélyén
rejtőző nagy, fekete lyukba, és reménykedett: sohasem jut el odáig, hogy
túlcsordul rajta mindaz, amit beletöltött.
- A dolog jó oldalát nézem - mondta végül.
Szél borzolta a tavat, fehéren fodrozva a vízfelszínt, mely úgy nézett ki,
mintha higany lenne, s felrebbentette a lábuk előtt heverő, elszáradt
leveleket, és megrángatta Quinn és Kovac viharkabátjának szárát. Az ég úgy
nézett ki, mintha egy föléjük boruló szennyes vatta lenne, mely egyre jobban
lesüllyed a városra.
- Én piálok - közölte nyájasan Kovac. - Piálok és dohányzom is. Quinn
elmosolyodott.
- És rohan a csajok után? - Á, beleuntam. Rossz szokás.
Edwyn Noble nyitott ajtót. Kissé imbolygott. Megfagyott arcán a nyájas
kifejezés, amikor megpillantotta Kovacot.
Quinn különleges ügynök - kezdte, miközben beléptek mellette a házba a
mahagóniborítású előszobába. Hatalmas, kovácsoltvas csillár lógott le a
második emeletről. - Nem emlékszem, hogy említette volna Kovac nyomozó
érkezését, amikor telefonon egyeztettük a találkozót.
Quinn ártatlan arcot vágott.
- Valóban? Nos, Sam felajánlotta, hogy elhoz, mivel én még nem vagyok
ismerős a városban, és...
- Amúgy is szeretnék néhány szót váltani Mr. Bonduranttel - jegyezte
meg Kovac egészen olyan hangon, mintha mi sem lenne természetesebb,
miközben az előszobában felsorakoztatott műremekeket nézegette.
Mindkét kezét zsebre dugta, mintha attól tartana, hogy esetleg összetörhet
valamit. A jogtanácsos a füle tövéig elvörösödött.
- Őrmester, Peter alig egy napja, hogy elveszítette egyetlen gyermekét.
Szeretné, ha kapna egy kis időt, hogy összeszedje magát, mielőtt kitennék
egy ilyen kikérdezésnek.
- Kikérdezés? - szaladt fel Kovac szemöldöke az egyik versenyló szobra
előtt állva. Gyors pillantást váltott Quinn-nel. - Mint a gyanúsítottakat? Mr.
Bondurant úgy gondolja, hogy gyanúsítottként tartjuk számon? Mert nem
tudom, hogy juthatott eszébe ez a gondolat. Talán ön sugallta neki, Mr.
Noble? Noble, ha lehet, még jobban elvörösödött.
- Hivatalos beszélgetés. Vallomástétel. Mindegy, hogy nevezzük.
- Nevezzük talán beszélgetésnek, de ahogy önnek leginkább megfelel.
- Ahogy nekem megfelel... - hallatszott egy csendes hang a háttérből. -
Nekem az felelne meg, ha visszakapnám a lányomat.
A férfi, aki megjelent a haloványan megvilágított belső előszoba felől,
csaknem százhetven centi magas lehetett, vékony testalkatú, s valahogy
körüllengte a pontosság és ápoltság, annak ellenére, hogy csak melegítőt
viselt. Sötét haját olyan szorosan a koponyájához ragasztotta, hogy a
szemlélő számára fémborításnak tűnt. Komoly pillantással mérte végig
Quinnt drótkeretes, ovális szemüvegén keresztül.
- Nekünk is pontosan ez a célunk, Mr. Bondurant - válaszolt Quinn. - Van
is rá esélyünk, de szükségünk van minden létező segítségre.
Az egyenes szemöldökök zavartan húzódtak közelebb egymáshoz.
- Maga szerint lehet, hogy a lányom életben van még? - Nem állíthatjuk
biztosan az ellenkezőjét - mondta Kovac. - Amíg minden kétséget kizáróan
nem tudjuk azonosítani az áldozatot, addig van rá esély, hogy nem az ön
lányáról van szó. Van néhány meg nem erősített hírünk arról is, hogy látták...
Bondurant megrázta a fejét.
- Nem hiszem - mondta csendesen. - Jillian halott.
- Miért olyan biztos benne? - kérdezte Quinn.
Bondurant komor, elkínzott, megsemmisült arckifejezéssel nézett vissza
rá. A távolba nézett, messze Quinn bal válla felett.
- Mert az én gyermekem - mondta végül. - Ennél jobban nem tudom
elmagyarázni. Ez az érzés, ez a súlyos szikla a gyomrom helyén. Mintha
belőlem is meghalt volna egy rész vele együtt. Elment, érzem. Van magának
gyereke? - szegezte a kérdést Quinn-nek.
- Nincs. De találkoztam számtalan olyan emberrel, akik elveszítették
gyermeküket. Rettenetes érzés. Ha a maga helyében lennék, nem sietnék én
is közéjük tartozni.
Bondurant Quinn cipőjét bámulta, aztán felsóhajtott.
 - Jöjjön a dolgozószobámba, Quinn ügynök - mondta, majd Kovac felé
fordult. - Edwyn, volnál olyan kedves, és átkísérnéd a nyomozót a nappaliba,
míg mi ketten beszélgetünk? Kovac elégedetlenül szusszantott.
A jogtanácsos vonásait elöntötte az aggodalom.
- Veletek tartanék, Peter. Én...
- Nem. Szólj Helennek, hogy hozzon kávét.
Noble nyilvánvaló elégedetlenséggel hajolt ügyfele felé, mintha a
láthatatlan cérnaszálak ellen küzdene, melyek marionett bábuként
irányították. Bondurant hátat fordított neki, és elindult az ellenkező irányba.
Quinn követte. Lépteik zaját elnyelte a vastag, finoman kidolgozott,
keleti gyapjúszőnyeg. Elcsodálkozott Bondurant viselkedésén. Nem hajlandó
szóba állni a rendőrséggel, de nem hagyja, hogy jogtanácsosa részt vegyen
az FBI-ügynökkel folytatott beszélgetésen. Nincs sok értelme egy ilyen
döntésnek, ha magát akarja megvédeni. Különben meg, bármit mond, a
bíróság előtt semmit sem ér, magnófelvétel ide vagy oda.
- Úgy tudom, van egy szemtanújuk. Képes azonosítani a gyilkost? - Nem
áll jogomban felvilágosítással szolgálni ebben a kérdésben - mondta Quinn. -
A lányáról szeretnék beszélgetni önnel, a kettejük kapcsolatáról. Bocsásson
meg, hogy ajtóstul rontok a házba, de az a tény, hogy ön eddig nem
működött együtt a rendőrséggel, rendkívül zavaró körülmény ebben az
ügyben.
- Úgy gondolja, nem elfogadható a reakcióm egy meggyilkolt gyermek
apjaként? Létezik egyáltalán tipikus reakció ilyen esetekben? - Ha tipikusnak
nem is nevezném, mindenesetre vannak gyakori reakciók.
- Semmi olyanról nincs tudomásom, ami előrelendíthetné a nyomozást.
Ennél fogva nincs is mit elmondanom a rendőrségnek. Egy idegen elrabolta
és meggyilkolta a gyermekemet. Hogyan várhatják, hogy bármiféle releváns
információval szolgálhatnék egy ennyire esztelen cselekedettel
kapcsolatban? Bondurant belépett a tágas dolgozószobába, majd becsukta
Quinn mögött az ajtót. A helyiséget hatalmas, U alakú mahagóniasztal
uralta, egyik oldalán a számítástechnikai eszközöket, a másikon a papírokat
tartalmazó dossziékat helyezték el. Középen aprólékos rend uralkodott,
csillogott a lakkozott felület, minden tollnak, papírcsipesznek megvolt a
maga helye.
 - Vegye le a kabátját, Quinn ügynök, és foglaljon helyet. Vékony kezével
az asztal előtt álló két, bivalybőrrel bevont szék felé intett, majd megkerülte
az asztalt, és elfoglalta helyét a trónnak is beillő ülőalkalmatosságban.
A kettejük közötti megfelelő távolság és viszony kialakítása, ötlött fel
Quinnben a gondolat, miközben kihámozta magát felöltőjéből. A helyemre
tett. Letelepedett a székbe, s azonnal érzékelte, hogy a szokásosnál is
alacsonyabb lábú ülésben mennyivel kisebbnek érzi magát a vele szemben
helyet foglaló férfinál.
- Valami mániákus megölte a lányomat - mondta ismét Bondurant, kimért
hangon. - Ezt figyelembe véve, bárkinek jó oka lehet, hogy elfogadja a
viselkedésemet. Emellett én nagyon is segítőkészen állok a nyomozás
sikeréhez: idehozattam például magát.
Finoman szólva, újabb célzás a hatalomra, amit képvisel.
- És szándékában áll beszélni velem? - Bob Brewster azt mondja, maga a
legjobb.
- Hálás vagyok az igazgatónak, hogy ilyen elismerően nyilatkozik rólam,
kérem, ezt mondja el neki, ha legközelebb találkoznak. A mi útjaink ritkán
keresztezik egymást.
Quinn szándékosan nem reagált arra a familiáris hangnemre, ahogy
Bondurant az FBI igazgatóját említette.
- Azt mondja, a maga specialitása éppen ez a fajta gyilkosság.
- Igen, de nem vagyok bérelhető fegyver, Mr. Bondurant. Szeretném, ha
tisztában lenne ezzel a ténnyel. Megteszek mindent, ami tőlem telik,
feltérképezem a gyilkos jellemét, tanácsokat adok a nyomozási technikákkal
kapcsolatban. Amennyiben sikerül előállítani a gyanúsítottat, tanácsokat
adok a kihallgatási eljárásokkal kapcsolatban. Szakértő tanúként jelenek meg
a bűnvádi eljárás során, s felajánlom szakmai tapasztalatomat a vádlott
kikérdezésekor is. Elvégzem a munkámat, ráadásul jól, de nem magának
dolgozom, Mr. Bondurant. Bondurantnek arcizma sem rándult, miközben
végighallgatta. Arcéle csontos volt és szigorú, akár jogtanácsosáé, de soha
nem lágyította a Noble-éhez hasonló, kissé túlságosan széles mosoly.
Kemény maszk, kifürkészhetetlen.
 - Azt akarom, hogy elkapják Julian gyilkosát. Azért magával beszélek,
mert azt mondták, hogy maga a legjobb, és megbízhatom önben, mert
biztosan nem ad ki.
- Kiadni? Mégis, mire gondol? - A médiára. Kifejezetten visszahúzódó
életet élek egy nagyon is nyilvános pozícióban. Utálok még csak gondolni is
arra, hogy több millió idegen csámcsoghat a lányom halálán. Számomra a
halál rendkívül személyes, senki másra nem tartozó dolog, egy élet
befejezése.
- Annak kellene lennie. De ha elveszik az életet, azt nem lehet elhallgatni,
ez a közösség érdeke.
- Számomra nem is az a legrémisztőbb gondolat, hogy az emberek
tudomást szereznek Jillian haláláról, hanem az a ragadozó vágy, hogy
szétcincálhatják az életét. S vele együtt az enyémet is. Ezt bevallom
őszintén.
Quinn kiegyenesedett a székén, keresztbe vetette lábait, és felvett egy
egészen haloványan együtt érző arckifejezést. Csak nyugalom. Olyan „én
vagyok a te embered” biztatást.
- Ez nagyon is érthető. A sajtó itt ólálkodik ön körül? Számomra úgy
tűnik, tábort vertek a bejárat előtt.
- Nem vagyok hajlandó foglalkozni velük. Értesítettem az egyik
médiakapcsolatomat a Paragonnál, hogy szerelje le őket. Legjobban az dühít,
hogy úgy érzik, fel vannak jogosítva arra, hogy zaklassanak, csak azért, mert
gazdag és közismert személyiség vagyok, azt gondolják, hogy jogukban áll
beleütni az orrukat a gyászomba. Gondolja, leparkolták a furgonjaikat a két
meggyilkolt prostituált szüleinek háza előtt is? Biztosíthatom, hogy nem.
- Olyan társadalomban élünk, amely nem lehet meg szenzáció nélkül -
jegyezte meg Quinn. - Egyes emberekről úgy gondolják, érdemesek rá, hogy
bekerüljenek a hírekbe, másokról meg azt, hogy nem. Nem tudom, az érem
melyik oldala rosszabb. Egy biztos, garantálhatom önnek, hogy a két másik
áldozat szülei most otthon ülnek, és azon gondolkodnak, vajon miért nem
érnek ők és a gyerekeik annyit, hogy az ő házuk előtt is leparkoljanak ezek a
furgonok.
- Maga szerint az emberek szívesen végiggondolják, miként rontották el
szülői szerepüket? - kérdezte Bondurant. Hangja színét sötét árnyalattal
töltötte meg a feltörő düh. - Maga szerint az emberek szívesen
meghallgatják, hogyan váltak a lányaik kurvákká meg drogfüggőkké? Bűn
és szemrehányás. Vajon mi volt ebből az, amit saját fájdalmából vetített ki? -
A tanúval kapcsolatban - vette fel ismét az iménti fonalat Bondurant, akit
szemmel láthatóan megrázott kissé, hogy az imént csaknem kiadta magát.
Néhány centivel odébb tolta a jegyzettömbjét. - Ön szerint le tudja majd írni
a gyilkost? Nem tűnik különösebben megbízható teremtésnek.
- Nem tudom - mondta Quinn, aki pontosan tisztában volt azzal, honnan
szerezte az információkat Bondurant.
Kovac mindent megtett, hogy betömje a rést, melyen keresztül a hír
kiszivárgott, s ez azt jelentette, hogy rá kellett lépnie néhány rendkívül
érzékeny, igen magas pozíciót betöltő személy lábujjára. Az áldozat családja
ugyan rendszerint különleges bánásmódban részesül, de ezúttal a nyomozás
érdeke kívánta, hogy a lehető legkevesebb hír kerüljön ki a nagyvilágba.
Peter Bondurant sem tudhatott mindent. Jelen pillanatban még nem iktatták
ki a lehetséges gyanúsítottak közül.
- Nos... akkor reméljük a legjobbakat - mormolta Bondurant. Pillantása a
falon függő, bekeretezett, számtalan fényképet tartó képre esett, ezek nagy
része őt ábrázolta különböző emberek társaságában, akik - Quinn
feltételezése szerint - üzletfelek vagy riválisok, esetleg hírességek lehettek.
Észrevette Bob Brewster képét is a többi között, aztán megtalálta azt is,
amelyeket Bondurant pillantása simogatott. A bal alsó sarokban sorakozó
képeket.
Quinn felemelkedett a székéből, s közelebb lépett a falhoz, hogy
megszemlélje őket. Juliant ábrázolták élete különböző állomásaiban.
Felismerte a lányt a bűnügyi aktához tűzött pillanatfelvétel alapján. Az egyik
kép különösen vonzotta a szemét: fiatal hölgyként ábrázolta csinos, fekete
ruhát viselt fehér gallérral és kézelővel. Haját fiúsan rövidre vágták, és
csaknem fehérre szőkítették. Megdöbbentő kontrasztot alkotott sötét
hajtövével és szemöldökével. Az egyik fülét vagy fél tucat fülbevaló
díszítette. Aprócska rubin csillogott orrának egyik felén. Egyáltalán nem
hasonlított az apjára. Teste és arca lágyabb volt, kerekebb. Szeme tágra nyílt,
szomorú pillantással nézett a fotósra, a kamera valahogy megörökítette a
sebezhetőség érzetét, amiért nem lett az a kimért és udvarias teremtés, amit
elvártak volna tőle.
 - Milyen csinos lány - mormolta automatikusan Quinn. Nem számított,
hogy ez a kijelentés nem fedte teljesen az igazságot. Nem hízelegni akart
ezzel a kijelentéssel. - Minden bizonnyal nagyon közel állt önhöz, ha
hazajött az Államokba egyetemi éveire.
- Bonyolult kapcsolat volt a miénk. - Bondurant felemelkedett székéből,
bizonytalan, feszült mozdulattal mögé lépett, mintha szeretett volna
közelíteni a képhez, de jobbik énje megakadályozta volna ebben a
cselekedetben. - Amikor kicsi volt, nagyon közel álltunk egymáshoz. Aztán
amikor az anyja és én elváltunk, Jillian épp nagyon sebezhető időszakában
volt. Nagyon nehéz volt számára feldolgozni az ellentétet Sophie és
énköztem. Aztán jött Sergej, Sophie későbbi férje. Meg az anyja betegsége.
Ki-be járkált egyik intézetből a másikba a depressziója miatt.
Jó hosszúra nyúlt a csend, Quinn pontosan érezte azoknak a tényeknek a
súlyát, amelyeket Bondurant kihagyott az iménti történetből. Mi miatt
következett be a válás? Mi okozta Sophie lelki betegségét? Vajon a
Bondurant hangjából áradó távolságtartást, amikor utódját említette, a rivális
felett érzett keserűségre, vagy valami egészen másra utalt? - Mit tanult
Jillian az egyetemen? - kérdezte, hisz tudta, hogy a kerülő út gyakran sokkal
hatékonyabb, mint ha rögtön rákérdezne a tényekre.
Peter Bondurant nem egykönnyen adja ki titkait, ha egyáltalán hajlandó
ilyesmire.
- Pszichológiát - mondta leheletnyi, egészen száraz iróniával a hangjában,
miközben a feketébe öltözött, fiúsra vágott hajú lányt nézte a fül- és
orrékszereivel meg bánatosan tágra nyílt szemével.
- Gyakran találkoztak? - Minden pénteken. Eljött hozzám vacsorára.
- Hányan tudtak ezekről az alkalmakról? - Nem tudom. A házvezetőnőm,
a személyi titkárom, néhány közeli barátom. És, gondolom, Jillian barátai.
- Van a házban a házvezetőnőn kívül más személyzet is? - Helen teljes
munkaidőben dolgozik. Egy lány takarítani jár hetente egyszer. Meg a
kertész, az is hetente egyszer jön. Ennyi. Szeretem a magányt. Nincs semmi
különleges igényem. - A péntek rendszerint a legmozgalmasabb este az
egyetemista fiatalok számára. Jillian nem volt bulizós típus? - Kinőtt belőle.
- Sok közeli barátja volt? - Nem olyanok, akikről beszélgetett volna
velem. Nagyon magának való személyiség volt. Az egyetlen lány, akiről
említette, hogy gyakrabban találkoznak, valami pincérlány egy kávéházban.
Michelle, vagy ki. Én sosem láttam.
- Volt fiúja? - Nem - fordult el Bondurant. Az íróasztal mögött magasodó
franciaablakok kövezett udvarra néztek, üres padok és árván maradt
virágládák álltak benne. A férfi kinézett az üvegen, úgy bámult át rajta,
mintha egy más világba vagy időbe vezető portál lett volna. - A fiúk
egyáltalán nem érdekelték. Nem vágyott futó kalandokra. Annyi mindenen
kellett keresztülmennie... - Vékony ajka finoman megremegett, és szemébe
mély fájdalom ült ki. Beszélgetésük alatt ez volt a legerősebb belső
felindulás, amit kimutatott. - Még annyi minden várt rá az életben -
mormolta. - Bárcsak ne történt volna meg mindez.
Quinn csendesen melléje lépett. Hangját halkra és lágyra igazította,
megértő és együtt érző volt.
- Azt a legnehezebb elviselni, amikor egy fiatal ember meghal,
különösen, ha gyilkosság áldozata lesz. A meg nem valósított álmokat, a
valóra nem váltott lehetőségeket. Az áldozathoz közel állók, a család, a
barátok, azt érzik ilyenkor, hogy elmulasztották az időt, amikor
elmondhatták volna a halottnak, mennyire szerették, mennyire fontos volt
számukra. Aztán hirtelen semmibe foszlik ez a lehetőség.
Látta, ahogy Bondurant arcán megmerevednek az izmok, ahogy a feltörő
fájdalom ellen küzd. Látta szemében a szenvedést, a kétségbeesést, az
érzelmek mindent elsöprő szökőárját és a rettegést, hogy nem lesz ereje
ellenállni neki.
- Legalább együtt töltötték az utolsó estét - mondta halkan Quinn. - Ez
valamelyes megnyugvást jelenthet az ön számára.
Vagy még keserűbbé teheti az életét, örök életre szóló emlék marad az
apa és lánya között megoldatlanul maradt minden kérdést felidézve. Durva
seb, az elvesztegetett lehetőség. Quinn csaknem tapintani tudta a levegőben
összesűrűsödő megbánást és gyászt.
- Milyen volt aznap este? - kérdezte. - Lehangolt volt, vagy éppen
ellenkezőleg? - Ő - Bondurant nagyot nyelt, és igyekezett megtalálni a
legjobb kifejezést - önmagát adta. Jillie-re jellemző, hogy az egyik
pillanatban fenn volt, a másikban lenn. Mindig változó.
 Egy olyan nő lánya, aki pszichiátriai problémájával ki-be járkált egyik
intézetből a másikba.
- Nem látta rajta annak jelét, hogy valami bántja, esetleg aggódik valami
miatt? - Nem.
- Beszéltek valami nem megszokott témáról, esetleg veszekedtek...
Bondurant hirtelen, egészen váratlan módon, tört ki.
- Istenem, ha gondoltam volna, hogy valami baj lesz, ha gondoltam volna,
hogy történni fog vele valami, akkor nem gondolja, hogy elengedem, ugye?
Nem jut eszébe, hogy akkor biztosan itt tartottam volna éjszakára? - Biztos
vagyok benne, hogy így tett volna - értett egyet Quinn. Hangja megnyugtató,
sajnálattal teli tónusban csengett. Ezt a két érzést oly régóta nem vette elő,
soha nem élte át teljességében, hisz túl sokat vett volna el belőle, és nem volt
körülötte senki, aki megtölthette volna az ily módon kiürülő forrást.
Igyekezett minden figyelmét a háttérben megbúvó motívumra
összpontosítani, mely az információ megszerzésére irányult. Manipulálni,
előcsalogatni, kibújni a figyelem alól, kihúzni a másikból az igazságot. Ha
megvan az információ, meglesz a gyilkos is. Sosem feledkezett meg arról,
hogy az első számú ember, akinek hűséggel és engedelmességgel tartozott,
az áldozat maga. - Miről beszélgettek aznap este? - kérdezte óvatosan,
miközben Bondurant lassan összeszedte magát.
- A szokásos dolgokról - vetette oda a férfi türelmetlenül, ismét kitekintve
az ablakon. - Az óráiról. A munkámról. Semmiről.
- A kezeléséről? - Nem, ő... - megmerevedett, Quinnre bámult.
- Mr. Bondurant, tudnunk kell ezekről a dolgokról. - Quinn hangjában
nem csengett bocsánatkérés. - Minden áldozat életében vannak mozzanatok,
amelyek nagy valószínűséggel összekapcsolhatók a halálával. A
legjelentéktelenebb kis szál is sokat segíthet. Akár azok is, amelyekről ön azt
gondolja, hogy egyáltalán nem fontosak. Néha pedig ez a legfontosabb és
ráadásul talán az egyetlen nyom, amin elindulhatunk. Megérti, amit mondok
önnek, ugye? Megpróbáljuk a lehető legnagyobb titokban tartani a
részleteket, de ha szeretné, hogy elkapjuk a lánya gyilkosát, együtt kell
működnie velünk.
 A magyarázat szemmel láthatóan nem csillapította Bondurant dühét.
Hirtelen mozdulattal elfordult Quinntől, s előhúzott egy névjegykártyát az
asztalfiókból.
- Dr. Lucas Brandt. Remélem, hasznára válik. Én bizonyos vagyok benne,
hogy nem tudok semmi olyat mondani önnek Jillian és Dr. Lucas
viszonyával kapcsolatban, aminek bármiféle jelentősége lehetne az ügy
kapcsán.
- És az apa-leány viszonnyal kapcsolatban? A férfi ismét ingerült lett,
szinte forrt a dühtől, alig tudta visszafogni magát.
- Ha tudnék bármit, érti, bármit, ami a lányom gyilkosához vezethetne,
nem gondolja, ugye, hogy nem osztanám meg magukkal? Quinn nem
válaszolt. Rezzenéstelen arccal nézte Peter Bondurant, a homlokán élénken
lüktető eret. Elvette a névjegykártyát a kezéből.
- Remélem, Mr. Bondurant - mondta végül. - Más ifjú hölgyek élete függ
tőle.
- Na, mire jutott vele? - kérdezte Kovac, miközben a kocsi felé tartottak.
Rágyújtott egy cigarettára, és lelkesen slukkolt, míg a kocsihoz értek.
Quinn a kocsifelhajtó felé pillantott, és észrevette, hogy a kapu mögött
két operatőr áll, a keresőre szorított szemmel. Nem látott a közelben nagy
hatósugarú lehallgatókészüléket, de a kamera lencséi egyenesen feléjük
irányultak. Inkognitóját már nem őrizheti meg hosszan.
- Hát igen - mondta. - Lelkifurdalása van.
- Jesszusom, hát ezt mondom én az elejétől fogva. Tudja, egy ilyen
Bondurant-féle fickó mit tehet az ember karrierjével? - Az én kérdésem:
miért tenné? - Mert gazdag és sértődött. Olyan, mint az a fickó tegnap a
pisztolyával. Azt akarja, hogy másnak is fájjon. Hogy valaki megfizessen.
Talán, ha képes teljesen elkeseredetté tenni valaki mást, akkor neki nem fáj
majd annyira. Tudja, hogy megy az ilyen - mondta Kovac, miközben a kocsi
felé tartottak. - Az emberek bolondok. Miért nem hajlandó szóba állni
mivelünk? - Mert nem bízik magukban.
Kovac kiegyenesedett, s a kocsifelhajtó kövezetére hajította a cigarettát.
- Mindegy, bekaphatja! - Üldözési mániája van, attól retteg, hogy a média
megtudhat valamit.
 - Már pontosan mi szivároghatna ki? Mi rejtegetnivalója van? Quinn
megvonta a vállát.
- Ez már a maga dolga, Sherlock. De van egy ötletem, honnan kezdje.
Beszálltak a Caprice-ba. Quinn kivette zsebéből a magnót, s a
névjegykártyával együtt az ülésre tette.
Kovac felvette a névjegykártyát, rámeredt.
- Egy pszichiáter. Dilidoki. Mit mondhatnék erre? Az emberek bolondok.
Különösen a gazdag emberek - van rá pénzük. Számukra olyan ez, mint
valami hobbi.
Quinn a ház felé pillantott, mintha várta volna, hogy az ablakban ott lesz
egy arc, de nem látott senkit. Minden ablak üresen bámult vissza rá a
nyomasztó reggelben.
- Említette vajon a sajtó, hogy a két első áldozat esetleg drogot használt?
- kérdezte.
- Nem - ingatta a fejét Kovac. - Az egyik régebben narkózott, de
leszokott. Lila White. „Lily” White. Az első áldozat. Egy darabig
kokainfüggő volt, de sikerült leszoknia, és új életet kezdenie. Végigcsinálta
az állami leszoktató programot, és utána az egyik városszéli, exnarkósoknak
és kurváknak kialakított menhelyen lakott. Mindenesetre a nyomozás során
nem merült fel a drog, mint fontos szál. Miért? - Bondurant megemlítette.
Lehetséges, hogy csak ez jutott eszébe, de nem hinném. Szerintem vagy a
többi áldozatról tudott valamit, vagy Jillian-ről.
- Ha a lány a halálát megelőzően használt drogot, azt kimutatja a
toxikológiai elemzés. Elmentem a lány lakására. Tylenolnál erősebb szert
nem találtam.
- Amennyiben viszont használt drogot, ez kapcsolatot jelenthet a többi
áldozattal. Ez pedig elvezethet esetleg egy dílerhez vagy valamelyik másik
felhasználóhoz, aki esetleg gyanús lehet.
Kovac bajusza alatt bősz vigyor jelent meg. Az új szagot kapott
vadászkutya.
- Együttműködés. Imádom. Amerika azt hiszi, hogy feltalál valami
egészen újat. A rosszfiúk útjai mindig keresztezik egymást, amióta Júdás
eladta Jézus Krisztust. Felhívom Liskát, és megmondom neki, hogy csípje
fel most, és induljanak el egy cseppet körülszaglászni. Mi pedig
megnézhetnénk, hogy ennek a Sigmund Freudnak van-e valami ötlete a mi
kis elveszett madárkánkkal kapcsolatban. - A kormánykerékre tűzte a
névjegykártyát. - A rendelője a tó túloldalán van.
 TIZEDIK FEJEZET

- Na, mit gondolsz a fickóról? - kérdezte Liska.

Mary Moss egy shotgunt vezetett, s kibámult az ablakon az odalenn
hömpölygő Mississippire. Az uszályok nem jártak az évnek ebben a
szakában. Errefelé a folyó csak egy barna csík volt a patkányoktól
hemzsegő, félig elhagyatott gyárépületek és raktárak között.
- Azt mondják, ez a Quinn igazi zseni. Élő legenda.
- Nem dolgoztál még vele? - Nem. Roger Emerson gyakran dolgozik az ő
területén Quanticóban. De olyan alkalmakkor az áldozat rendszerint nem egy
milliárdos iparmágnás csemetéje, akinek a keze egészen Washingtonig
nyúlik.
- Nekem tetszett, ahogy lerendezte Tippent - folytatta Moss. - Nem ment
neki, nem is adta elő az „én vagyok a jani” dolgot. Szerintem ijesztően
intelligens lehet. Te mit gondolsz? Liska göndör mosollyal nézett vissza rá.
- Jó a segge.
- Te jó ég! Én itt próbálok neked komoly és professzionális lenni, neked
meg a feneke jut eszedbe! - Na jó, nem akkor, amikor beszél. De, ugyan már,
Mar, a fickó marha jó falat. Nem szeretnél egy ilyet, ha neki is volna hozzá
kedve? Moss nyugtalan pillantást vetett felé.
- Ne is emlékeztess a dologra. Férjezett nő vagyok! Férjezett, katolikus
nő! - Na jó, drágám, de amíg még nem vagy hulla, addig nézned csak
szabad, nem? - Tényleg jó a segge - fojtotta vissza feltörő nevetését Moss.
- Azok a nagy, barna szemek, az a gránitból faragott áll, azok a szexi
ajkak. Szerintem én már attól képes lennék elélvezni, hogy nézem, miközben
a reakciókiváltó stratégiáról tart előadást.
- Nikki! - Jó, rendben, tudom, hogy férjes asszony vagy - húzta Liska. -
Neked már nem lehet orgazmusod.
- Akkor is így adod elő magad, amikor Kováccsal társalogsz? - Csak ha
őrületbe akarom kergetni. Úgy feszeng, mint egy kipányvázott béka.
Olyanokat mond nekem, hogy hallani sem akar az orgazmusaimról, és hogy
jobb is, ha a nők G-pontja örök rejtély marad. Meg is mondtam neki, hogy
ezért kellett neki kétszer is elválnia. Látnod kellett volna, milyen vörös lett a
képe. Imádom ezt a Kovacot. Annyira jó pasi! Moss a szélvédő felé intett.
- Ez lesz az. Edgewater.
Az Edgewater-lakónegyed kifogástalan New England-i halászfalucska
stílusában épült házak sorát vonultatta fel - a szürke deszkákat szép fehérre
festették, cédrusfa tetők, hatszor hatos osztású franciaablakok. Az épületek
elrendezése a vadon növő gombák elhelyezkedését idézte, kanyargó, csodás
kilátással kecsegtető ösvény kötötte össze őket. Valamennyi ház a folyóra
nézett.
- Van nálam kulcs a Bondurant lány lakásához - mondta Liska, miközben
az épületegyüttes főbejáratához kormányozta a gépkocsit -, de mindenesetre
felhívtam a gondnokot. Azt mondja, látta Jilliant, amikor péntek este elment
itthonról. Szerintem nem árt, ha még egyszer alaposan kikérdezzük.
Leparkolta az autót az első házikó előtt, majd felmutatták igazolványukat
a bejáratnál várakozó férfinak. Liska úgy tippelt, hogy Gil Vanlees a
harmincas éveinek közepe felé járhat. Szőke volt, vékony, kusza szakállt
viselt, 160 centi magas lehetett, és kellemes tekintettel nézett a látogatókra.
Timberwolves dzsekije nyitott szárnyakkal libegett a kék biztonsági
egyenruha felett. Úgy nézett ki, mint egy túlkoros középiskolás, aki a
kelleténél több időt töltött el a tévé előtt meccseket bámulva,
chipszeszacskóval és sörösüveggel a kezében.
- Szóval maguk nyomozók? Apró szeme csaknem szexuális vággyal
mérte végig Liskát. Egyik szeme kék volt, a másik füstös topázra
emlékeztetett. Liska rámosolygott.
- Ahogy mondja.
- Fantasztikus, amikor az ember nőket lát ilyen pozícióban. Tudják a
Target Centernél dolgozom biztonsági őrként - mondta fontoskodó hangon. -
A Timberwolves, koncertek, kamionok. Szerintem ez klassz. Nagy lehetőség
maguknak is.
Liska bármennyibe fogadott volna, hogy a fickó, amikor a haverjaival
sörözött a kocsmában, ocsmány megjegyzéseket tett a hozzájuk hasonló
egyenruhás csajokra. Ismerte a Vanlees-típusú pasikat.
- Tehát ön biztonsági őrként dolgozik itt, és az épületeket is gondozza,
ugye? - Igen, nos, tudják a feleségem, vagyis szétköltöztünk már, szóval a
vezetőségen dolgozik, és így kaptuk meg az üzletet... mert én mondom
maguknak, az a pénz, amit ezért a helyért elkérnek, hát valami egészen...
irreális. Én vagyok itt a mindenes, tudják, akkor is, ha nem lakom itt. A
tulajdonosok számítanak rám, és én maradok, amíg az asszony eldönti, mi
legyen. Az emberek mindenféle problémával jönnek, dugulás, elektromos
hibák meg mit tudom én, és látják, hogy meg tudok csinálni mindent. Én
leszek itt például, amikor a lakatos kicseréli a zárat Miss Bondurant lakásán.
Rajta tartom a szememet. Nem hivatalosan is felügyelek mindenre. A lakók
ezt nagyra értékelik. Tudják, hogy fontos nekem a meló, és meg is van hozzá
a képzettségem.
- Erre van Miss Bondurant háza? - érdeklődött Liska a folyó felé intve
útmutatásért.
Vanlees gyanakodva nézett rá, apró szeme a szokásosnál is kisebbre
szűkült.
- Tegnap beszéltem valami nyomozóval.
Úgy tesz, mintha attól tartana, hogy nem is valódi nyomozóval van dolga,
hanem csak egy csalóval, mintha köze se lenne Liskához.
- Nos, igen. Mi is felmérjük a terepet - vonta meg a vállát Liska. - Tudja,
hogy megy az ilyen.
Mintha a fickónak bármi egyébről is fogalma lehetne, mint amit a Kék
Fényben láthatott a tévében, meg a Zsarumagazinban elolvashatott. Vannak
emberek, akikkel könnyebb együtt dolgozni, ha úgy érzik, bevonják őket.
Mások, épp ellenkezőleg, azt szeretik, ha semmi közük sincsen egy olyan
rémes és távoli dologhoz, mint amilyen a nyomozás.
Vanlees előhúzott egy termetes kulcskarikát dzsekijének zsebéből, és
elindult velük lefelé a kanyargó ösvényen.
- Egyszer én is jelentkeztem a rendőrséghez - vallotta meg. - De akkor
épp nem volt felvétel. Kifogytak a keretből.
- Hát igen, ez kemény - igyekezett Liska a leghősiesebb átéléssel
megosztani a rémes hírt. - Tudja, az a helyzet, hogy mindig szükség lenne jó
emberekre, de ha nincs rá keret, akkor nincs mit tenni...
Vanlees bólintott, mint aki mindent tud.
 - Politika... de hát maguknak nem kell mondanom, ugye? - Igaza van.
Isten tudja, hány istenáldotta tehetséggel megáldott nyomozó dolgozik más
munkakörben. Szégyen.
- Én jó lettem volna, az tuti. - Több évre visszanyúló keserűség színezte a
hangját, amelyet, úgy tűnik, az idő sem mosott le.
- Szóval ismerte a Bondurant lányt, Gil? - Persze. Gyakran láttam. Nem
beszélt sokat. Barátságtalan típus. Most meg hulla, mi? Nem mondták
biztosra a hírekben, de ő volt az, ugye? - Van még néhány megválaszolatlan
kérdés.
- Hallottam, hogy szemtanú is volt. Ami azért meglep engem. Miért nem
ölte meg azt is, vagy ilyenek? Az lett volna még valami. Hú! Rémes! - Nem
mehetünk bele részletekbe, gondolom, megérti - bólintott felé bocsánatkérő
mosollyal Liska. - Szívesen tenném, maga ugye olyan rendes fickó, meg
rokon szakmában dolgozik, de tudja, hogy megy ez.
Vanlees hamis bölcsességgel bólogatott.
- Látta pénteken? - kérdezte Moss. - Jillian Bondurantet? - Aha. Úgy
három körül. Itt melóztam épp az egyik szemétdarálónál. Az asszony
megpróbált rajta lenyomni egy zellerszárat. Látták volna, mi lett a vége. A
kis Egyetemet Végzett Hölgyike. Az ember azt hinné, több esze lehetne.
- Jillian Bondurant - vágott közbe Moss. A férfi összehúzta felemás színű
szemét.
- Kinéztem a konyhaablakon. Láttam, amint elhajt az autóval.
- Egyedül? - Egyedül.
- És ekkor látta utoljára? - Ja. - Visszafordult Liskához. - Az idióta
felgyújtotta, ugye? A Hullaégető. Jézusom, micsoda elmebeteg lehet -
sóhajtotta, bár a morbid esemény gondolata csillogást varázsolt a szemébe. -
Mi vár még erre a városra? - Legalább olyan jól tudja azt maga, mint én.
- Szerintem a millennium. A világvége. Én ezt gondolom - kockáztatta
meg a fickó. - A világ egyre őrültebb lesz. Eljön az évezred vége, és annyi.
- Millennium - mormolta Moss, Jillian Bondurant házának aprócska
teraszán, az elszáradt krizantémok terrakottacserepeire sandítva.
- Hát, bizony, ki tudja - mondta Liska. - Isten kezében vagyunk, nem? -
Isten kezében - visszhangozta szavait Moss szarkasztikusan.
 - Miss Bondurantnek már késő - jegyezte meg Vanlees ünnepélyesen,
elfordítva a kulcsot a zárban. - Szükségük van segítségre, nyomozók? -
Köszönjük, Gil. Tudja, a szabályok... - Liska szembefordult vele, elállva a
ház bejáratát. - Látta valakivel gyakrabban Miss Bondurantet? Barátokkal?
Volt fiúja? - Láttam néhányszor az apját. Tulajdonképpen ő a ház
tulajdonosa. Nem volt fiúja. Egy barátnője néha megfordult itt. Mármint egy
haver. Nem a nője. Legalábbis nem gondolnám.
- Ismeri a lányt? Tudja a nevét? - Nem. De ő sem volt különösebben
barátságos. Jól megnéztem. Mint egy bringás futár, olyan volt, de mégsem
egészen. Mindegy, nem volt dolgom vele. Miss Bondurant inkább egyedül
volt, és sose szólt kettőnél többet. Nem is igazán illett ide. Nincs itt túl sok
egyetemista, és azok is elég vadul öltöznek. Katonai bakancs, fekete ruhák
meg ilyesmi.
- Nem tűnt fel magának, hogy furcsán viselkedett? - Arra gondol, hogy
használt-e drogokat? Nem. Benne volt a drogügyletben? - Nem, csak
igyekszem mindent megtudni, tudja, mit csinál a főnököm, hanem...
Hagyta, hadd lógjon a levegőben a kérdés, igyekezett hangsúlyozni, hogy
Vanlees igazán olyan a számára, mintha legalábbis vértestvére lenne.
Megköszönte a férfi segítségét, és átadta neki a névjegykártyáját azzal a
megjegyzéssel, hogy ha valami eszébe jutna még az üggyel kapcsolatban,
keresse meg.
A férfi vonakodva hátat fordított az ajtónak, de visszafelé nyújtogatta a
nyakát, hogy lássa, amint Moss beljebb lép a lakásba. Liska még intett neki
egy istenhozzádot, majd becsukta utána az ajtót.
- Jaj, istenem, de szeretnék lezuhanyozni - suttogta összerázkódva,
miközben belépett a nappaliba.
- Csak nem azt akarod mondani, hogy nem tetszik neked a csávó,
Margie? - jegyezte meg Moss jellegzetes északi akcentussal.
Liska grimaszolt egyet, ahogy beleszagolt a levegőben úszó szagokra -
légfrissítő illata keveredett cigarettahamuval.
- Rávettem, hogy beszéljen, nem? - Teljesen szégyentelen vagy! -
Egyszerűen csak végzem a dolgomat.
- Örömmel tölt el, hogy túl vagyok a menopauzán. Liska elkomolyodott,
és az ajtó felé pillantott.
 - Komolyan, ezek a „zsaru akarok lenni” fickók egyszerűen az agyamra
mennek. Hatalomra vágynak, ennyi az egész. Erőt akarnak, hatalmat, és
elképesztő önbizalom-túltengésük van. És inkább gyakrabban, mint
ritkábban, de utálják a nőket. Hé! - villanyozódott fel ismét. - Ezt a remek
ötletemet mindenképpen el kell mondanom a mi kis Csini Speciális
Ügynökünknek.
- Micsoda egy nőszemély vagy! - Jobban szeretem az opportunista
kifejezést.
Jillian Bondurant nappalija a folyóra tekintett. Vadonatúj bútorok.
Túltömött kanapé és székek, zablisztszínű bútordarabok. Üvegezett, rattan
dohányzóasztal, amelynek tetejét elborították a helyszínelők
ujjlenyomatvétele után visszamaradt, finom porfoltok. Egy állványon nagy
képernyős televízió áll, mellette a legjobb minőségű, drága hifiberendezés.
Az egyik sarokban asztal és hozzá illő polcsor, rajta jegyzetek, könyvek,
minden, ami szükséges egy egyetemista lánynak. A szomszédos fal mellett
elektromos zongora. A nappaliból jól látható konyha ugyancsak makulátlan
rendben tartva.
- Jó lenne tudni, volt-e bejárónője.
- Nem lenne jellemző egy átlagos egyetemista életvitelére - mondta
Liska. - Bár ahogy elnézem, a lány nem éppen az átlagos egyetemista lányok
életét élte. Meglehetősen atipikus gyerekkorra vall, amikor az embert
végighurcolják egész Európán.
- Mégis visszajött ide tanulni. Miért? Mehetett volna bárhova, a
Sorbonne-ra, az Oxfordra, a Harvardra, a Dél-kaliforniai Egyetemre.
Valami napfényes, meleg helyre. Egzotikus helyre. Mi a francnak jött épp
ide? - Hogy apuci közelében lehessen.
Moss végigsétált a szobán, tekintetével végigpásztázva minden
négyzetcentimétert, hátha talál valamit, ami fontos lehet az áldozattal
kapcsolatban.
- Szerintem ez aránylag nyomós érv, mégis... Nekem remek kapcsolatom
van a lányommal, Bethszel, de abban a percben, hogy befejezte a főiskolát,
szeretném, ha kirepülne a fészekből.
- Hova megy? - A madisoni Wisconsin Egyetemre. Az én férjem nem
Peter Bondurant. Olyan helyet kellett keresnünk, ahol van tandíjtámogatás -
mondta Moss, miközben végignézte az asztalon heverő magazinokat,
Psychology Today és Rolling Stone.
- Ha az én öregem milliomos lenne és egy ilyen helyre tenne be, biztos,
hogy szeretnék vele is eltölteni egy kis időt. Talán rá tudom venni
Bondurantet, hogy adoptáljon.
- Ki járt itt tegnap? - Átküldtek két egyenruhást, amikor rábukkantak a
jogosítványra, hogy ellenőrizzék, minden rendben van-e a lánnyal. Aztán
Sam jött Elwooddal, hogy körülnézzenek. Kikérdezték a szomszédokat.
Elvitték a lány telefonregiszterét, hitelkártyapapírjait, telefonszámláit és pár
egyéb dolgot is, de nem tudtak előállni semmilyen eget rengető újdonsággal.
Szerintem ha a lány drogozik, a helyszínelős fiúk találtak volna valamit.
- Lehet, hogy az összes árut magánál hordta.
- És kockáztatta, hogy az első tolvaj lelép az anyaggal? Nem hinném.
Ráadásul ez az egész hely túlságosan tiszta és rendezett egy drogoshoz
képest.
Odafönn az emeleten két hálószoba volt, mindkettő mellett teljesen
felszerelt fürdőszoba. Odahaza, St. Paulban Liska egyetlen fürdőszobán
osztozott tizenegy és kilencéves fiaival. Nyomozóként meglehetősen jó
fizetést kapott, de a hokizás meg a fogszabályozás ezreket Vitt el, és a
gyerektartás, amit volt férje fizetéséből a bíróság megítélt, egyszerűen
nevetséges összegnek bizonyult. Sokszor eszébe jutott, milyen gazdag nő
lehetne, ha egy pénzes palihoz ment volna feleségül, nem egy olyanhoz, aki
csupán a Gazdag vezetéknevet kapta örökül családjától.
Jillian hálószobája éppolyan rendes volt, mint a ház többi része. A
királynői méretekkel megáldott ágyat a helyszínelők teljesen
lecsupaszították, és az ágyneműt a laboratóriumba vitték, hogy
megvizsgálják, nincsenek-e rajta vér- vagy spermanyomok. A székeken
egyetlen lehajított ruhadarabot sem láttak, a padló makulátlan tisztán
csillogott, a komód fiókjait pedánsan visszatolták, sehol egy levetett cipő -
semmi olyasmi, ami Liska szobáját jellemezte, akinek sosem jutott ideje
vagy kedve takarításra. Ki látja azt rajta meg a fiúkon kívül? Ki a csuda
láthatta Jillian Bondurant hálószobáját? Nem találtak fotót a fésülködőtükör
pereme alá csúsztatva. De a családtagokról se tett ki egyetlen fényképet sem.
Liska kihúzta az éjjeliszekrény fiókját. Sehol egy kondom, egy pesszárium.
Tiszta hamutartó és egy D'Cup Kávéház feliratú gyufa.
 A szobában semmi sem utalt lakójára. Ez Liska szerint két lehetőséget
vetett fel: Jillian Bondurant vagy az elrejtés nagymestere volt, vagy valaki
idejött a házba a lány halálát követően, és mindent kitakarított.
Látott gyufát, a levegőben cigarettafüst lengett, mégis, az összes
hamutartó tisztán csillogott.
Vanleesnek volt kulcsa a házhoz. Ki másnak még? Peter Bondurantnek.
Jillian barátnőjének? A gyilkosnak? A gyilkos kezében most ott vannak
Jillian kulcsai, tudja a címét, birtokolja az autóját és a hitelkártyáját is.
Kovac azonnal ráállított egy embert, hogy kövessék, nem történik-e
valamiféle tranzakció a lány kártyájával. Eddig semmi. Minden garázsban
leadták a lány piros Saabjának leírását és a rendszámot is. Semmi hír.
A hálószoba kádját tisztára sikálták. A mályvaszínű és jádezöld
szappanokat viszont nemrég használhatták. A kád tartópolcán a Paul
Mitchell samponon a Dinkydale bevásárlóközpont egyik fodrászatának
árcédulája állt. Lehetséges nyom, már ha Jillian az a fajta volt, aki szívesen
elbeszélget a fodrászával. A gyógyszeres szekrényben nem találtak semmi
érdekeset, mint ahogy a mosdókagyló alatt sem.
A második hálószoba valamivel kisebbnek bizonyult, az ágyat itt is
teljesen lecsupaszították a helyszínelők. Nyári ruhák lógtak a szekrényben,
valószínűleg a másik szobából hozhatta át őket, amint beköszöntött a
szokásos, kemény minnesotai tél.
További apróságokat találtak még a szekrényben - néhány bugyit: fekete
selyemből, ötös méretűt; egy fekete csipke melltartó a holly woodi
Fredrick'stől, nem túl jó minőségű, gyakran mosott, 34 B méretű darab; egy
olcsó, fekete melegítőnadrág, az egyik térdén lyukas, S-es méret. A ruhákat
nem hajtogatták össze, és Liska úgy érezte, nem a Bondurant lányé lehettek.
A barátnőé? Annak nem volt jele, hogy valaki más is itt lakott volna vele.
Az a tény, hogy az illető a másik hálószobát használta, kizárta annak
lehetőségét, hogy szeretők lettek volna. Visszament a másik hálószobába, és
ott is aprólékosan átnézte a szekrény tartalmát.
- Találtál valamit? - érdeklődött Moss, aki akkor lépett be a folyosóról,
ügyelve, nehogy összekoszolja magát az ujjlenyomatvételhez használt
porral.
 - Csak a szellemeket. A csaj vagy elképzelhetetlen mértékű
rendmániában szenvedett, vagy a házitündér ideért mindenki más előtt.
Pénteken tűnt el. Így a gyilkosnak maradt jó két napja, hogy bejöjjön a
kulcsaival.
- De senki nem találkozott gyanús ismeretlennel a környéken.
- Akkor lehet, hogy az illető se nem gyanús, se nem idegen. Azon
gondolkodom, érdemes lenne-e idehelyezni egy csoportot, hogy figyeljék a
terepet - tűnődött Liska. - Talán ismét feltűnik.
- Nagyobb az esélye, hogy már járt itt, és el is ment. Elég nagy rizikót
vállalt volna magára, ha a tetem felfedezését követően jött volna ide.
- Az is elég nagy kockázatot jelentett, hogy egy nyilvános parkban
gyújtotta fel a hullát.
Liska előhúzta mobiltelefonját, tárcsázta Kovac számát, és türelmetlenül
hallgatta, ahogy a készülék többször egymás után kicsengett. Végül feladta a
hiábavaló próbálkozást, és zsebébe csúsztatta a készüléket.
- Valószínű, hogy Sam megint a kocsiban felejtette a telefont a kabátjával
együtt. Legjobb lenne, ha egy lánccal hozzákötnénk, akkor volna rá esély,
hogy néha felveszi. Egyébként valószínűleg neked van igazad. Ha ez a
Füstös Joe visszajött ide, akkor minden bizonnyal a lány meggyilkolása után,
de a tetem elégetése előtt tette. És ha valóban itt volt, akkor megeshet, hogy
már meg is vannak az ujjlenyomataival.
- Jó lenne egy kis szerencse. Liska felsóhajtott.
- Találtam néhány ruhadarabot, ami valószínűleg a lány barátnőjéé, egy
fodrászszalon nevét és egy kávéház gyufáját.
- D'Cup? - kérdezte Moss. - Én is találkoztam eggyel. Neked jó a D-
kosaras melltartó? Liska önelégülten csücsörített a szájával.
- A D-kosár? Ez volt a férjem álma. Tudod, mit találtam egyszer a
szekrényében? - kérdezte, miközben elindultak a nappali felé. - Egy
szexmagazint tele nőkkel, akiknek hatalmas, óriási, gigantikus, gargantuai
csöcsük volt, akkorák, amekkorák a térdükig leértek, ha felálltak. Ilyen
cickók meredtek rám minden oldalról. Csöcsök, csöcsök meg csöcsök,
mindegyik akkora, mint a Hindenburg. És még a pasik merészelik azt
gondolni, hogy nem vagyunk különösebben kedvesek, amikor képesek
vagyunk elvárni, hogy meglegyen legalább a tizennyolc centi.
Moss olyan hangot hallatott, amely a horkantás és a kuncogás között járt
félúton.
- Nikki, elég egyetlen napot eltöltenem veled, és már mehetek is gyónni.
- Te, ha már ott vagy, kérdezd meg, mi a helyzet a ministránsfiúkkal.
Kiléptek a házból, s bezárták maguk mögött az ajtót. A szél végigsöpört a
folyón, hátára kapva az iszapot, elszáradt faleveleket s fémhulladékot. Moss
szorosan összezárta maga előtt dzsekijét. Liska mélyen a zsebébe
süllyesztette kezét, és behúzta vállait. Az autó felé vették az irányt, s
panaszkodtak a hosszúra nyúló tél miatt. A tél mindig hosszúra nyúlik
Minnesotában.
Amikor kikanyarodtak a parkolóból, Gil Vanlees ott állt a ház ablakában,
mely immáron nem volt az otthona, s kifejezéstelen arccal bámult utánuk,
míg Liska felemelte a kezét, hogy búcsút intsen.
- Miért ne próbálnánk meg újra, Angié? - kérdezte kedvesen a
fantomképrajzoló.
Oscarnak hívták, s olyan volt a hangja, akár az olvadt karamell. Kate
többször látta már, ahogy pusztán a hanghordozásával csaknem álomba
ringatta egyik-másik ügyfelét. Angié DiMarco távol állt az alvástól.
Kate jó néhány méternyire a lány mögött állt, az ajtó közelében. Nem
akarta, hogy saját türelmetlensége hozzáadódjék Angié idegességéhez. A
lány egy karosszékben ült, és úgy fészkelődött, akár egy óvodás gyerek az
orvosi rendelőben, boldogtalanul, kényelmetlenül, a segítőkészség legkisebb
jele nélkül. Úgy tűnt, nem aludt különösebben jól, bár kihasználta a Phoenix
nyújtotta tisztálkodási lehetőséget, és lezuhanyozott. Barna haja még mindig
kócosan lógott, de legalább már nem volt zsíros. Ugyanazt az elkoszolódott
farmert viselte, de másik pulóverre vette fel a szokásos farmerdzsekit.
- Szeretnélek megkérni, hogy hunyd be a szemed - mondta a rajzoló. -
Vegyél lassú, mély lélegzetet, aztán fújd ki hosszan a levegőt.
Angié türelmetlen pillantást lövellt felé.
- Laassaan...
 Kate-nek el kellett ismernie, hogy a fickó valóban végtelenül türelmes. Ő
személy szerint erősen küzdött azzal, hogy legszívesebben nyakon vert volna
valakit, mindegy kit. Persze az is igaz, nem Oscarnak jutott osztályrészül az
a gyönyörteli feladat, hogy felszedje Angie-t a Phoenix Házban, ahol Toni
Urskine csak tovább fokozta Kate kellemetlen érzéseit azzal, hogy nyakába
zúdította véleményét a Hullaégető-üggyel kapcsolatban.
- Brutálisan meggyilkolnak két nőt, és senki a kisujja hegyét sem
mozdítja, csak azért, mert prostituáltak voltak. Istenem, a rendőrség még azt
is képes volt kijelenteni, hogy a város lakóit semmiféle veszély nem
fenyegeti, mintha ezek a nők nem lettek volna éppen olyan polgárai a
társadalomnak, mint bármelyik másik ember! Felháborító! Kate visszafogta
magát, és nem állt neki elmagyarázni, mi a különbség a magas
rizikócsoportba és az alacsony rizikócsoportba tartozó társadalmi rétegek
között. Nagyon jól tudta, milyen reakcióra számíthat - ösztönösen érzelmi,
mindenféle logikát nélkülöző kitörésre.
- Nem is lehetséges, hogy a rendőrség még ennél is kevesebbet törődjön
azokkal a nőkkel, akiket a kétségbeesés a prostituáltak és a droghasználók
közé sodort. Számukra a halott kurva csak eggyel kevesebb problémás esetet
jelent odakinn az utcán. Egy milliomos lánya, igen, az már valami, kinyírják,
és máris kitör az általános szükségállapot! Édes istenem, egy igazi ember is
áldozatul esett! - csengett maró gúnnyal Toni hangja.
Kate-nek még most is, hogy csupán visszagondolt az esetre, vigyáznia
kellett megfeszülő arcizmaira. Sose kedvelte Toni Urskine-t. Toni minden
tőle telhetőt elkövetett, hogy lassú izzásban tartsa Kate felháborodását. Ha ő
meg az ő kis védencei - vagy ahogyan ő nevez te: „áldozatai” -, a
Phoenixben lakó nők épp nem szenvedtek mellőzést, akkor biztos, hogy
talált valami olyan esetet, amelyen felháborodhatott, és világgá kürtölhette,
bárki volt is, akinek szerencsétlenségére meg kellett hallgatnia. A
Hullaégető-gyilkosságok most olyan lendületet adtak felháborodásának, mint
eddig még soha semmi.
Urskine-nek természetesen megvolt a maga alapos indoka a
felháborodásra, ezt Kate-nek el kellett ismernie. Nemrégiben épp Toniéhoz
hasonló, cinikus gondolatok viharzottak az ő fejében is. Vele ellentétben
azonban ő tudta, hogy a nyomozók keményen dolgoztak az első két
gyilkosság felderítésén, és elkövettek mindent, amit nagyon is korlátozott
létszám- és anyagi forrásuk megengedett, hogy fényt derítsenek a brutális
gyilkos kilétére.
Ennek ellenére legszívesebben megmondta volna Toni Urskine-nek, hogy
az élet úgy szar, ahogy van, és ezen túl kell tennie magát az embernek. Még
most is fájt a nyelve, akkorát harapott bele, hogy ezt magában tartsa.
Helyette inkább így szólt: - Nem vagyok zsaru. Az én dolgom a
tanúvédelem. Melletted vagyok, Toni.
Az emberek egyébként általában ezt sem hallották szívesen. A
rendőrségtől kapta a fizetését, ezért sokan úgy döntöttek, biztosan egy követ
fúj velük. S nemegyszer megesett már, hogy a zsaruk tekintettek rá
ellenségesen, mert együttműködött azzal a sok vérző szívű liberálissal, akik
annyi időt töltöttek a zsaruk bemocskolásával. Két pad között a földön.
Még szerencse, hogy imádom a munkámat, különben utálnám.
- Ott vagy a parkban, de nem fenyeget semmi veszély - folytatta Oscar
búgó hangon. - A veszély elmúlt, Angié. Nem bánthat téged. Nyisd meg az
emlékeid, és pillants rá. Az arcára. Nézd meg jól.
Kate lassan elindult a kissé hátrébb álló szék felé, és kényelembe helyezte
magát. Angié elkapta Kate átható pillantását, majd a túloldalra fordítva
tekintetét azt is láthatta, hogy Oscar szeme is rá szegeződik. A férfi
barátságosan meleg szeme úgy csillant elő, akár a csiszolt ónix, a csupa
szőrrel keretezett arc mögül. Szakállt és bajuszt viselt, vaskos vállaira sűrű,
hullámos haj zúdult alá.
- Nem fogod látni, ha nem vetsz rá legalább egy pillantást, Angié -
jegyezte meg nagy bölcsen a férfi.
- Lehet, hogy nem is akarom látni - nézett rá kihívónak a lány. Oscar
szomorú arcot vágott.
- Már nem bánthat, Angié. Nem kell mást tenned, csak nézz bele az
arcába. Nem kell a lelkébe vagy az agyába belepillantanod. Csak az arcát
nézd meg magadnak.
Oscar jó néhány áldozatot és tanút látott már pályafutása során, tudta,
hogy mindannyian ugyanattól a két dologtól rettegnek: egyrészt, hogy a
bűntett elkövetője, valamikor a távoli jövőben, bosszút áll rajtuk, másrészt
pedig iszonyú élményt jelentett számukra a bűntettet újra és újra felidézni.
Kate tisztában volt vele, hogy az emlék vagy a rémálom nagyobb pszichikai
stressz kiváltására képes, mint maga az átélt szörnyűség. Bármennyire fejlett
fajnak tartották is magukat az emberek, továbbra sem mindig sikerült
különbséget tenniük az aktuális és a képzelt valóság között.
A csendet semmi sem törte meg. Oscar Kate-re pillantott.
- Angié, magad mondtad, hogy próbáljuk meg - szólította meg a lányt.
A lány még jobban elkomorult.
- Igen, persze, de talán megváltoztattam a véleményemet. Úgy értem, mi
a francnak jó nekem ez az egész? - Biztonságot teremt, eltávolítja ezt a
szörnyű gyilkost a város utcáiról.
- Nem erre gondoltam, hanem valami kézzelfoghatóbbra - mondta
hirtelen, jóval érdeklődőbb hangon. - Mit kapok én? Eddig egy szóval sem
említette a jutalmat.
- Nem volt rá időm, hogy bárkivel is beszéljek a dologról.
- Pedig jobban tenné. Mert ha megteszem, akkor rohadtul megérdemlek
érte valamit. Ez a minimum.
- Utánanézek a dolognak - mondta Kate. - Eddig még nem kápráztattál el
bennünket semmivel. Utánajárok a felkínált jutalomnak. Te viszont
szemtanú vagy, Angié. Ha te segítesz, esetleg mi is tudunk segíteni. Lehet,
hogy ebben a pillanatban úgy érzed, nem állsz készen a személyleírásra.
Vagy nem bízol az emlékezetedben. Ha így áll a dolog, minden rendben. A
zsaruk egy tucat fényképet tartalmazó könyvvel várnak. Talán megtalálod
benne, akit keresünk.
- Vagy elmegyek innen a fészkes fenébe! - A lány felpattant a székből,
olyan hevesen, hogy az ülőalkalmatosság lábai csikorogva karcolták végig a
padlót.
Kate legszívesebben megfojtotta volna. Pont ezért nem dolgozott
fiatalkorúakkal: túl alacsony toleranciaküszöbbel rendelkezett, már ami a
drámát és a hülyéskedést illeti.
Angie-t méregette, és egyre csak az járt a fejében, hogy milyen stratégiát
válasszon. Ha a kölyök tényleg el akar menni, nincs más választása, el kell
engednie. Senki sem zárhatja be előtte az ajtót. Angié olyan helyzetet akart
teremteni, ahol mindenki körülötte fut-kározik, csak rá figyel, és neki
könyörög, hogy maradjon. Ami Kate-et illeti, ő aztán nem könyörgött
senkinek. Nem játszott olyan játszmát, ahol nem ő diktálta a szabályokat.
Abban az esetben azonban, ha enged a lány blöffjének, és hagyja kisétálni
az ajtón, maga is követheti. Sabin azonnal lapátra tenné, amiért hagyta, hogy
kicsússzon a kezük közül az egyetlen valamirevaló tanú. Ez már a második
karrier, amit nagy nehezen sikerült felépítenie. Hányra lenne még képes?
Lassan felemelkedett, keresztbe font karral megállt az ajtó előtt, s
nekitámaszkodott a kilincsnek.
- Tudod, Angié, úgy gondolom, volt rá okod, amikor először azt mondtad
nekünk, hogy láttad a fickót. Nem kényszerített rá senki, nem említette senki
a jutalmat. Hazudhattál is, amikor azt állítottad, hogy ő is ott volt még,
amikor rátaláltál a hullára. Honnan tudhatnánk, miként esett a dolog? Csak a
te szavad áll amellett, hogy láttad a fickót, vagy nem láttad. Hagyjuk a
szarakodást, oké? Nagyon nem tetszik nekem, hogy szórakozol, pont velem,
aki miattad vagyok itt. Én állok közted meg a megyei főügyész között, aki be
akar dugni a dutyiba, és nem szemtanúnak, hanem gyanúsítottnak akar
kinevezni.
Angié dacos arccal nézett vissza rá.
- Ne fenyegessen engem! - Ennek semmi köze nincs a fenyegetéshez.
Egyenes vagyok, mert úgy gondolom, hogy ezt várod el tőlem. Nem akarod,
hogy hazudjanak neked, vagy átverjenek, és én ezt teljesen elfogadom. Mi
lenne, ha viszonoznád végre a szívességet? A lány elmélyülten rágni kezdte
egyik csúnyácska körmét, előrelendülő haja árnyékba borította arcát, de Kate
így is látta, hogy zavartan pislog, és egy pillanatra megérintette a szimpátia
fuvallata. A kölyök kedélyhullámzásai még rá is hatottak.
- Szóval maga szerint nagy szarban vagyok - mondta végül Angié, s
érzéki szája bosszankodó grimaszra húzódott.
- Igen, de nem hinném, hogy a dolog végzetes vagy visszafordít hatatlan
lenne. És azt is tudom, hogy megvan mindenre a magad oka. De sokkal
komolyabb félnivalód van, ha nem adsz személyleírást a fickóról - mondta
Kate. - Te vagy az egyetlen, aki láttad a pasast. Jobban jársz, ha rajtad kívül
van még néhány száz zsaru is, aki tudja.
- És ha nem mondom el? - Nincs jutalom. Azon túl, én nem tudom.
Ebben a pillanatban potenciális szemtanú vagy. Ha úgy döntesz, hogy
mégsem, akkor kicsúsztál a kezem közül. A megyei főügyész esetleg sokkal
durvább játszmát játszik majd. Engem mindenképpen kivesz a képből.
- Gondolom, nem fog szomorkodni miatta.
- Nem azért választottam ezt a munkát, mert kellemesnek vagy
egyszerűnek találtam. Nem szeretném, ha egyedül kellene végigcsinálnod
ezt az egészet, Angié. És szerintem te sem vágysz erre.
Egyedül. Angié karján és lábán végigszaladt a lúdbőröző félelem. A szó a
legmélyebb félelmét ébresztette föl benne. Emlékezett rá, miként nőtt
óriásira az egyedüllét az elmúlt éjszaka, miként taszította öntudatát egyre
hátrébb és mélyebbre. Ettől félt legjobban a világon. Jobban, mint a fizikai
fájdalomtól. Jobban, mint a gyilkostól.
Itt hagyunk magadra. Na, hogy tetszene, haver? Örökre egyedül maradsz.
Csak ülsz magadban, és gondolkodsz a dologról. Talán soha nem jövünk
vissza.
Megrázkódott, amint felcsendült emlékezetében az ajtó csukódásának
zaja. A szekrény végtelen sötétje, az egyedüllét érzése, amint eltöltötte
minden porcikáját. Érezte, miként hatol be teste legkisebb rejtekébe, akár
egy fekete szellem. Úgy szorongatta a nyakát, mint egy láthatatlan kéz,
nagyon szerette volna elsírni magát, de képtelen volt rá. Nem itt. Nem most.
A szíve keményebben és hevesebben vert.
- Gyerünk, kölyök - biccentett Kate Oscar felé. - Kezdd el. Ennél jobbat
nem tehetsz. Addig én telefonon megérdeklődöm, mi a helyzet a jutalommal.
Ez az életem története, gondolta Angié. Tedd, amit mondok, vagy
elhagylak. Tedd, amit mondok, vagy bántani foglak. Választási lehetőségek,
amelyek valójában nem is lehetőségek.
- Rendben - mormolta, és visszaült a székre, hogy segítsen megrajzolni az
ismeretlen gyilkos portréját.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

Az épület, amely otthont adott Dr. Lucas Brandt irodájának két másik
pszichoterapeuta rendelőjével egyetemben, György-stílusú, remek arányú
téglaépítménynek bizonyult. A rendelésre érkező betegek leginkább azt
érezhették, hogy valamely főrendű előkelőség teájára érkeznek, ahol
lehetőségük nyílik rá, hogy kitálalják legbensőbb titkaikat, és kiteregessék
lelki szennyesüket.
Lucas Brandt rendelőjét a második emeleten találták. Quinn és Kovac
odakinn várakoztak vagy tíz percig, míg az orvos utolsó páciensével is
végzett. Bach Harmadik brandenburgi concertója úszott a levegőben, oly
lágyan, akár a suttogás. Quinn kitekintett a Palladio-stílusú ablakon, amely
az Isles-tóra nyílt, és onnan, ahol állt, a Calhoun-tó egy részét is látni
lehetett: két újabb szürke folt ezen a borongós napon.
Kovac körbejárt a hallban, végigvizslatta a bútorokat.
- Valódi antik darab ez itt mind. Mitől van az, hogy az idióta
gazdagoknak olyan kifinomult az ízlésük, hogy legszívesebben mindegyiket
bedugnám rács mögé, és lehugyoznám a cipőjüket? - Elfojtás.
- Micsoda? - A társadalmi szokások az elnyomásra épülnek, és ezek is
tartják fenn őket. Az idióta gazdagok is szívesen lehugyoznák a maga
cipőjét, de a jó modoruk visszatartja őket az ilyesmitől.
Kovac kuncogott.
- Bírom az ötleteit, Quinn. Kell valami becenevet találnom magának. -
Végigmérte kollégáját, egy pillanatig töprengett, aztán bólintott. - IQ. Mint a
magazin. I, mint illedelmes, Q mint Quinn. - Tetszett neki a saját ötlete. -
Igen, jó lesz.
Nem kérdezte, hogy Quinn személy szerint mit gondol legújabb
becenevéről.
Brandt szobájának ajtaja kinyílt, és titkárnője, egy rendkívül csinos, vörös
hajú, állal egyáltalán nem rendelkező hölgy invitálta beljebb őket suttogó
hangon, mintha valami szentélyben lennének.
Az iménti páciens, ha volt ilyen egyáltalán, valószínűleg más irányban
hagyta el a rendelőt. Lucas Brandt felemelkedett az asztala mögött, ahogy
beléptek, és savanyú arcot vágott, amikor felismerte Kovac nyomozót.
Brandt. A név ismerősen csengett, de mindeddig eszébe sem jutott, hogy
azonos lehet a Gazdag és híres emberek neurózisai című könyv szerzőjével.
Végigjátszották a szokásos bemutatkozási ceremóniát, s Kovac várta,
mikor ismeri fel az orvos, de nem történt semmi - ez csak még tovább
rontotta a hangulatát. Brandt rendkívül komoly ember benyomását keltette.
Németes vonásai akár vonzóak is lehettek, egyenes orr ült az áttetsző, kék
szemek alatt, közepes testalkata ellenére úgy tartotta magát, hogy
magasabbnak látszott a valóságosnál. Zárt és szilárd, ötlött Quinn eszébe a
két szó. A divatos selyem nyakkendő pedáns egységet alkotott a profin
vasalt kék inggel. Acélszürke öltönyt viselt hozzá, a sarki divatáruházak
legújabb kollekciójából valót.
Kovac öntudatosan simított végig J. C. Penney nyakkendőjén.
- Mr. Brandt. Találkoztunk már a bíróságon.
- Nos igen, megeshet. Pszichológiai szakértőként még a munkám
kezdetén belekóstoltam ebbe a szakterületbe - magyarázkodott Quinn-nek. -
Akkoriban jól jött az a kis pénz - vallotta meg olyan cinkos mosollyal, amely
mintegy tudatta velük, hogy többé ilyen gondok már nem gyötrik. -
Élveztem azt a munkát, hát egy darabig nem is szálltam ki belőle. Manapság
is nagy felüdülést jelent a mindennapi rutinban.
Kovac felhúzta a szemöldökét.
- Az ember megszabadul a gazdag kislányoktól meg az étkezési
problémáiktól, és elmehet tanúskodni egy mocsok mellett. Ez ám a
kikapcsolódás.
- Azoknak dolgozom, akiknek szükségük van rám, Nyomozó. Akár a vád,
akár a védelem kér fel.
Annak dolgozol, aki előbb húzza elő a pénztárcáját. Kovac azért ezt
inkább már nem mondta ki.
- Ma délután is jelenésem van a bíróságon, ami azt illeti - jegyezte meg
Brandt. - Előtte pedig ebédre vagyok hivatalos. Nos, nem szeretnék
udvariatlan lenni, uraim, de ha egy mód van rá, kérem, térjenek a tárgyra.
 - Csak néhány rövid kérdést szeretnénk feltenni - mondta Kovac,
miközben kézbe vette az ablak melletti kredencen álló zen kert apró játék
gereblyéjét.
Úgy nézett a gereblyéről a növények földjére, mintha attól tartana, hogy
macskaürülék kikaparására használják.
- Sajnos nem hinném, hogy különösebben sokat tudnék segíteni önöknek
a nyomozásban. Jillian a betegem volt. Engem pedig köt az orvosi
titoktartás.
- Az ön betege immár halott - vágta oda keményen Kovac. Kivett egy
sima fekete kavicsot a homokból, és ujjaival görgette jobbra-balra a
pohárszék tetején. Mint aki igyekszik otthonosan érezni magát. - Nem
hinném, hogy az adott körülmények között a lány titkainak megőrzése lenne
az ön legfőbb kötelessége.
Brandt csaknem ámulva nézett a nyomozóra.
- Kedves nyomozó úr, ezek szerint még maguk sem tudják, hányadán
állnak a dolgok. Most akkor halott Jillian, vagy sem? Mintha arra céloztak
volna Peternek, hogy Jillian esetleg életben lehet. Amennyiben viszont
életben van, továbbra is fennáll a joga, hogy ne adják ki másnak a
legbensőbb titkait.
- Nagy a valószínűsége, hogy a megtalált holttest Jillian Bonduranté, de
nem lehetünk benne egészen bizonyosak - kapcsolódott be a beszélgetésbe
Quinn, jó ütemben véve át a gyeplőt Kovactól. - Bárhogy legyen is, Mr.
Brandt, rendkívül szorít bennünket az idő. Attól tartunk, hogy a gyilkos
hamarosan újra lecsaphat. Ez egészen bizonyos. Inkább előbb, mint később,
én úgy gondolom. Minél több tényt sikerül megtudnunk az áldozatokkal
kapcsolatban, annál közelebb kerülünk annak lehetőségéhez, hogy képesek
legyünk megállítani.
- Találkoztam az elméleteivel, Quinn ügynök. Olvastam néhány cikkét.
Sőt, szerintem az egyik könyve ott is van valahol a polcomon. Rendkívül
éleslátó munka. Ismerd meg az áldozatot, és megismerheted a gyilkost.
Brandt nekidőlt az asztal sarkának, mutatóujjával elgondolkodva
simogatta az ajkát, és lassan bólogatott.
- A mintától való eltérés. Értem. így lesz a lány a logikai középpontja
ennek az összerakós játéknak. Ön úgy gondolja, hogy a gyilkos sokkal
többet árult el magáról azzal, hogy Jilliant meggyilkolta, mint a másik két
gyilkossággal. De mi van akkor, ha a lány egyszerűen csak rossz helyen volt
rossz pillanatban? Vagy ha a gyilkos nem azért választotta az első két
áldozatát, mert azok prostituáltak voltak? Még az is lehetséges, hogy minden
egyes gyilkosság áldozata véletlenszerűen került az útjába.
- Nem - jelentette ki Quinn, a Brandt szemében pislákoló titokzatos,
kíváncsi fényt tanulmányozva. - A véletlenszerűség nem szerepel a fickó
eszköztárában. Oka volt, hogy épp ezeket a nőket választotta ki áldozataiul.
Olyan ok, amely Jillian esetében talán nyilvánvalóbb lehet, mint az első
kettőnél. Mióta járt az ön rendelésére? - Két éve.
- Honnan kapta a hírt önről? Egy betege ajánlotta? - A golf révén.
Peterrel mindketten a Minikahda Klub tagjai vagyunk. Tökéletes hely, ha az
ember kapcsolatokra akar szert tenni - vallotta meg elégedett mosollyal,
melyből valósággal sütött, milyen nagyra tartja üzleti érzékét.
- Sokkal többre vihetné Floridában - viccelődött Quinn. Látod, haverok
vagyunk, két okos, leleményes fickó. - Az itteni golfszezon, gondolom, nem
különösebben hosszú. Mennyi ideig tart, talán két hónapig? - Háromig is, ha
szép tavaszunk van - vágott vissza Brandt, felvéve Quinn ritmusát. - De sok
időt el lehet tölteni a klubházban. Az éttermük egyenesen csodálatos. Ön
golfozik? - Ha véletlenül marad rá időm.
Nem mintha valaha az életben bármi izgalmasat talált volna ebben a
sportban. Számára mindig munka volt, ami másoknak kikapcsolódást
jelentett. Kapcsolatokat kellett teremtenie, ez kínált lehetőséget arra, hogy
elképzelései eljussanak a megfelelő fülekbe, legyen szó akár a
nyomozásvezetőkről, akár valamelyik jogászról, akivel együtt dolgozott az
ügyön. Nem valószínű, hogy ebben a kérdésben olyan nagyon különböztek
volna egymástól Brandt meg ő.
- Hát, sajnos, a szezonnak már vége - jegyezte meg Brandt.
- Még ilyet - vágott közbe Kovac. - Ez a nyavalyás sorozatgyilkos képes,
és novemberben csap le az áldozataira, ha már ebből a szempontból nézi az
ember.
Brandt egyetlen pillantásra méltatta csupán.
- Egyáltalán nem állt szándékomban ilyesmire célozni, nyomozó.
Mindenesetre, ha már így felhozta, az önök szégyene, hogy nem tudták
elkapni a fickót még a nyáron. Akkor nem kellene vesztegetnünk az időnket
ezzel a beszélgetéssel. - Mindenesetre - fordult Quinnhez - évek óta ismerem
Petert.
- Számomra nem tűnt kifejezetten társasági embernek.
- Nem is. Peter számára a golf fontos dolog. Peter számára minden
fontos. Rendkívül határozott ember.
- Miként befolyásolta ez a tulajdonsága a lányával való viszonyát! - Ohó!
- emelte fel mutatóujját Brandt, miközben mosolyogva ingatta a fejét. -
Azonnal lecsap, Quinn ügynök.
Quinn kurta biccentéssel vette tudomásul Brandt élcelődését.
- Mikor beszélt utoljára Jilliannel? - kérdezte Kovac.
- Pénteken volt egy ülésünk. Négy órakor.
- Egyenesen innen ment át az édesapjához vacsorázni? - Igen. Peter és
Jillian nagyon keményen dolgoztak a kapcsolatukon. Hosszú ideig el voltak
választva egymástól. Számos régi érzés] kellett feldolgozniuk.
- Például? Brandt pislantott egy nagyot.
- Rendben. Mit mondana, általában mi volt Jillian problémáinak gyökere?
Segítsen nekünk, hogy elképzelést alkothassunk a dologról.
- Sajnálom. Nem. Kovac felsóhajtott.
- Nézze, ön nyugodtan válaszolhatna néhány egyszerű kérdésre, anélkül,
hogy kiadná a lány személyes ügyeit. Például tudni szeretnénk, szedett-e
rendszeresen valamilyen gyógyszert. Szükségünk van rá a laboratóriumi
eredmények vizsgálatakor.
- Nyugtatót. Hogy kiegyenlítse a kedélyhullámzásait.
- Mániákus depressziós volt? Az orvos metsző pillantást lövellt felé.
- Volt valaha a lánynak drogproblémája? - kérdezett tovább Kovac.
- Nem válaszolok a kérdésre.
- Volt valami gondja a fiújával? Semmi válasz.
- Beszélt róla, hogy valaha, valaki bántalmazta, erőszakoskodott vele?
Néma csend.
 Kovac végigfuttatta kezét a bajuszán. Érezte, hogy indulatai a robbanás
határán állnak, akár az üvegből kilövellni készülő, elöregedett dugó.
- Ön két éve ismeri a lányt. Ismeri az apját is. Aki szerint ön jó barát.
Fontos kiindulópontot jelenthetnének a nyomozásban az ön által adott
információk. Ehhez képest itt játssza velünk ezt az ostoba kis hideg-meleg
játékot.
Quinn diszkréten megköszörülte a torkát.
- Ismeri a szabályokat, Sam.
- Igen, de a francba a szabályokkal - vetette oda Quinn-nek, az asztal
végéig fricskázva a Mattelthorpe-fényképeket tartalmazó könyvet. - Ha
védőügyvéd lennék, és egy vaskos borítékot lengetnék a fickó orra előtt,
lefogadom, hogy azonnal találna kiutat ebből a szörnyű lelkiismereti
válságból.
- Ezt kikérem magamnak, nyomozó.
- Ó, hát persze, annyira sajnálom, hogy megsértettem az érzéseit. Valaki
halálra kínozta a lányt, doktor. - Ellökte magát a pohárszéktől, és belevágta a
követ a szemetesbe. Úgy csattant, mint egy 22-es pisztoly dörrenése. -
Valaki levágta a lány fejét, és megtartotta emléknek. Ha én ismertem volna a
lányt, azt hiszem, érdekelne, hogy ki volt az, aki megtette vele ezeket a
szörnyűségeket. És ha segíthetnék elkapni azt a beteg állatot, hát biztosan
megtenném. De magát sokkal jobban izgatja a saját társadalmi pozíciója,
mint Jillian Bondurant halála. Kíváncsi vagyok, vajon a lány apjának
tudomása van-e minderről. - Hirtelen harsányan felnevetett. - Mi a fenéről
beszélek? Peter Bondurant még azt sem akarja elhinni, hogy a lánya esetleg
életben lehet. Maguk ketten megérdemlik egymást.
Megszólalt a személyi hívója. Kovac megnézte, ki keresi, elfojtott egy
káromkodást, és kisietett az irodából, magára hagyva Quinnt a kialakult
helyzetben.
Brandtnek sikerült valami mulatságosat találnia Kovac távozásában.
- Ez aztán gyors volt. Egy átlagos zsarunak azért ennél több időbe telik,
hogy kihozzon a sodromból.
 - Kovac nyomozóra rendkívüli nyomás nehezedik a gyilkosságok miatt -
jelentette ki Quinn, miközben közelebb lépett a pohárszékhez és a zen
kertecskéhez. - Engedje meg, hogy elnézést kérjek a nevében.
A virágtartóban X alakban rendezték el a köveket, a homok
hullámvonalban követte a mintázatot. Hirtelen elméjébe villant az áldozatok
lábán látható bemetszés, a két X, valamint a mellkasra vágott két, egymást
metsző X-minta.
- Van valami jelentősége ennek az elrendezésnek? - kérdezte közömbös
hangon.
- Számomra ugyan semmi - válaszolta Brandt. - A pácienseim többet
játszanak vele, mint én. Egyeseket megnyugtat, és megkönnyíti gondolataik
és szavaik áramlását.
Quinn jó néhány ügynököt ismert odabenn a központban, aki zen
kertecskét gondozott. Az ő irodáik tizennyolc méterrel a föld alatt
helyezkedtek el, tízszer mélyebben, mint a koporsók, viccelődtek a dologgal.
Nem volt sem ablak, sem friss levegő, s a fölöttük magasodó föld súlyának a
gondolata elég nyomasztóan hatott az ott dolgozókra. Az embernek szüksége
volt valamire, amivel levezethette a felgyülemlett feszültséget. Személy
szerint ő inkább ütni szeretett. Néha órákat töltött a tornateremben a
homokzsákot püfölve, mintha az lenne felelős a világ bűneiért.
- Nem szükséges elnézést kérnie Kovac miatt - hajolt előre Brandt, hogy
felvegye a Mapplethorpe-kötetet. - Jó ideje kapcsolatban állok már a
rendőrséggel. Számukra minden rendkívül egyszerű. Az ember vagy jó fiú,
vagy rossz fiú. Szemmel láthatóan nem képesek megérteni, hogy az én
munkámban esetenként rendkívül nehéz meghúzni az etikai határokat, de
ettől még nem tűnnek el. Gondolom, érti, mire gondolok.
Félretette a könyvet, és nekidőlt az íróasztalnak, s kissé arrébb lökött egy
aktacsomót, melyen vörös címke állt: JILLIAN BONDURANT. Az
aktacsomó tetején egy mikrokazetta hevert, mintha még nemrégiben is
dolgozott volna az utolsó ülés anyagán.
- Megértem az ön helyzetét, de azt remélem, hogy ön is megérti az
enyémet - fogalmazott igen óvatosan Quinn. - Én nem vagyok zsaru. A
végső célom azonos Kovac őrmesterével, bár nem egészen ugyanaz a
módszerünk. Az én munkám során nincs szükség olyan bizonyítékok
előásására, amelyek megállják a helyüket a bíróságon. Én benyomásokat
kutatok, érzéseket, megérzéseket, olyan részletek érdekelnek, amelyek
mások számára talán érdektelenek lehetnek. Sam egy véres kést keres,
lehetőleg ujjlenyomatokkal. Érti, mire gondolok? Brandt lassan bólintott,
egyetlen pillanatra sem vette le tekintetét Quinnről.
- Igen, azt hiszem értem. El kell gondolkodnom arról, amit mondott.
Ugyanakkor azonban szeretném, ha ön is fontolóra venné, hogy esetleg
annak a problémának, ami Jilliant elhozta hozzám, talán semmi köze nincs a
halálához. Lehet, hogy a gyilkosa nem tudott róla semmit.
- Ugyanakkor azonban lehet, hogy egyetlenegy dolgot tudott róla, ami
épp őt hozta be a képbe, amikor áldozatot keresett - mondta Quinn. Elővette
névjegykártyáját a vékony kis tartóból, és odacsúsztatta Brandt elé. - Ezen
megtalálja a közvetlen számomat a városi irodában. Remélem, mielőbb
jelentkezik.
Brandt félretette a névjegykártyát, és megrázta a felé nyújtott kezet.
- A körülmények figyelembevételével elmondhatom, hogy őszinte
örömömre szolgált az önnel való találkozás. Be kell vallanom, én vetettem
fel az ön nevét Peternek, amikor elmondta, hogy fel akarja hívni az FBI
igazgatóját.
Quinn szája mosolyfélére ferdült.
- Nem is tudom, Mr. Brandt, hogy köszönettel tartozom-e önnek ezért a
szívességért.
A váró irányában hagyta el a rendelőt. A pamlagon egy hölgy várakozott,
lábát tökéletesen összeillesztve, piros táskáját a térdén egyensúlyozva.
Szeme zavarában és bosszankodásában a semmibe révedt. Nem örült neki,
hogy bárki is megpillanthatja ezen a helyen.
Quinn eltűnődött, vajon milyen érzésekkel jöhetett ide Jillian, hogy
elmeséljen mindent az életéről apja egyik talpnyalójának. Vajon
választhatott, vagy ez volt a feltétele Peter anyagi támogatásának? Két éven
keresztül minden héten megjelent itt, és csak a jóisten és Lucas Brandt tudja,
miért. Meg persze, nagy valószínűséggel, Peter Bondurant. Mondhatott
Brandt, amit akart, meglebegtethette előtte pávaként az ő híres erkölcsi
nézeteit, Quinn azért gyanította, hogy Kovacnak volt igaza a kérdésben:
amikor arról volt szó, Brandt csakis és kizárólag azzal foglalkozott, hogy
számára mi lesz a leghasznosabb. Az a tény pedig, hogy Peter Bondurant
megelégedésé re szolgálhatott, minden bizonnyal neki magának is komoly
előnyöket jelentett.
Kovac az első emeleti lépcsőfordulóban várta, zavart arccal bámulva a
falra akasztott absztrakt festményt, amely egy nőt ábrázolt három szemmel
és a feje oldalából kinövő mellekkel.
- Jézus Krisztus, ez rusnyább, mint a második feleségem anyjai pedig
annak elég volt öt méterről belenézni a tükörbe, hogy megrepedjen. Maga
szerint nem azért akasztotta ide, hogy még jobban megrémítse a bolondokat,
és még több zsetont zsebeljen be? - Ez csak egy Rorshach-teszt - közölte
vele Quinn. - Ennek segítségével gyomlálják ki azokat a beteg fazonokat,
akik háromszemű, fejéből kinövő mellű nőt látnak benne.
Kovac szigorúan húzta össze a szemét, és még egy utolsó pillantást vetett
a képre, mielőtt kiléptek volna az ajtón.
- Egy telefonhívás ettől a Brandttől, és máris lőttek az állásomnak -
dohogott, miközben lekocogtak a lépcsőn. - Hallom előre, mit ad elő a
főnököm. Mit gondol ez a Kovac? Jézusom, lehet, hogy Brandt ellenem
hangolja a fejeseket. Még az is megeshet, hogy egy amőba-csapatban játszik
velük. Valószínűleg manikűröztetni is közösen járnak. Greer felmászik a
létrára, letépi a fejemet, és belehajítja a pöcegödörbe: mit képzel maga
Kovac, mit képzel? Harminc nap fizetésmegvonás! - Megrázta a fejét. - Mi a
fenét képzeltem én? - Nem tudom. Mi a fenét képzelt? - Utálom ezt a rohadt
alakot, ennyi.
- Tényleg? Én azt hittem, hogy „jó zsaru-rossz zsaru” - felállást
játszottunk.
Kovac döbbenten bámult rá a Caprice teteje fölött.
- Nem vagyok különösebben jó színész. Úgy nézek ki talán, mint
Harrison Ford? Quinn elvigyorodott.
- Hát, esetleg, ha leborotválná a bajuszát...
Mindketten beültek, Kovac harsány röhögése végül elhalt, ahogy
megcsóválta a fejét.
- Nem tudom, mi a fenétől van ilyen jókedvem. Általában több eszem van
annál, hogy belerángathassanak egy ilyen helyzetbe. Brandt egyszerűen
kiakasztott. Én meg seggbe rúghatom magamat, amiért nem tudtam, kiről
van szó, egészen addig, amíg meg nem láttam. Egyszerűen eszembe se
jutott...
De ez sem volt elég jó kifogás. Kovac dühösen fújta ki a levegőt, és a
szélvédőn keresztül a távolban, kopaszon meredező bokor ágait bámulta.
- Talán régebbről ismeri? - kérdezte Quinn.
- Aha. Nyolc vagy kilenc évvel ezelőtt tanúskodott a védelem oldalán egy
olyan gyilkossági ügyben, amit én derítettem fel. Carl Borchard volt a
vádlott, tizenkilenc éves srác. Megölte a barátnőjét, amikor az szakítani
próbált vele. Megfojtotta. Akkor jött Brandt a maga kis szívfájdító
történetével, hogy Borchard-t elhagyta az anyja, meg a barátnővel
kapcsolatos stressz egyszerűen átlendítette önuralmának a határán. Aztán
szépen beadta az esküdteknek, hogy szegény Carlt nem szabad hibáztatni,
mert annyira megbánta már a tettét, és nem is ezt akarta. Meg hogy nem is
igazi gyilkos. Heves felindulásból követte el, és egyáltalán semmi veszélyt
nem jelent a társadalomra nézve, bla-bla-bla.
- És maga szerint nem ez volt a helyzet? - Ez a Carl egy undorító
szociopata vadállat volt, az aktája a priuszaival megtöltött egy szekrényt, épp
csak a vád képviselői nem jöhettek elő vele. Azelőtt is erőszakoskodott már
nőkkel. Brandt tisztában volt a tényekkel, mint ahogy mi is, épp csak nem
azért fizették, hogy ezt adja elő.
- Borchard-t ezek szerint elengedték.
- Erős felindulásból elkövetett emberölést mondtak ki. Meg jött a többi
enyhítő körülmény, hogy első felnőttkori bűncselekmény, leszolgált idő és a
többi. A kis görénynek annyi ideje nem volt a börtönben, hogy megjegyezze
a cellatársai nevét. Nem sokkal később már ki is küldték átmeneti otthonba.
Na, alighogy kikerült, megerőszakolta a szomszédban élő nőt, és a biztonság
kedvéért még be is verte a fejét egy kalapáccsal. Hála a mi kedves Dr.
Brandtünknek.
- Tudja, mi volt az első reakciója a fickónak? - szegezte Kovac Quinn-
nek a kérdést. - Azt nyilatkozta a Star Tribune-nek, hogy arra gondolt, Carl
„kimerítette az áldozati listáját” az első gyilkossággal, de, láthatjuk, minden
megtörténhet. Aztán azzal folytatta, hogy nem is tudott orvosi szempontból
teljesen tisztán nyilatkozni, mivel nem kapott elég időt, amit együtt tölthetett
volna a gyilkossal. Milyen Meglepő.
Quinn csendben raktározta el az információkat. Újra hatalmába kerítette
az érzés, hogy túlontúl közel került ehhez az ügyhöz. Úgy érezte, valósággal
kavarognak körülötte az emberek, túlságosan közel állnak hozzá ahhoz, hogy
megláthassa valódi arcukat. Nem akart semmit sem tudni erről a Lucas
Brandtről, nem akart semmiféle személyes benyomást kialakítani vele
kapcsolatban. Azt akarta, hogy Brandt legalább karnyújtásnyi távolságra
legyen tőle. Szerette volna bezárni magát a csinos kis irodába odalenn a
Washington Avenue-n. De úgy tűnt, errefelé nem így működnek a dolgok.
- Van még valami ezzel a Dr. Brandttel kapcsolatban - mondta Kovacnak,
miközben kollégája elindította az autót.
- Micsoda? - A fickó tegnap ott volt a bámészkodók között a
sajtókonferencián.
Ott van.
Kovac lecsapott a képkimerevítő gombra. A képernyőn megálló
filmkocka vibrált, ahogy a videomagnó egy helyben tartotta a szalagot. A
sajtó munkatársainak csoportja mellett, jól szabott öltönyében, valóban ott
állt Brandt. Kovac gyomra összeszűkült a látványra, akár egy ökölbe
szorított kéz. Ismét elindította a lejátszást, és nézte, amint a pszichológus
kissé oldalra billenti a fejét, és mond valamit a mellette álló férfinak. Kovac
ismét kimerevítette a képet.
- Kihez beszél? - Háááát... Jurek oldalra hajtja a fejét, hogy jobban lásson.
Kellerman, általában ő a kirendelt védő.
- Ő, a Féreg Béla. Hívjátok fel. Tudni akarom, hogy Brandt vele ment-e a
sajtótájékoztatóra - adta ki az utasítást Kovac. - Tudjátok meg azt is, volt-e
valamilyen hivatalos oka ennek a Brandtnek, hogy ott legyen a
sajtótájékoztatón! Adler felhúzza szemöldökét.
- Szerinted ő is gyanúsított lehet? - Szerintem egy seggfej.
- Ha ez a tulajdonság törvénybe ütközne, a börtönök jogászokkal
lennének tele.
- Egyszerűen lerázott ma reggel - panaszkodott Kovac. - Ő meg
Bondurant olyan közel állnak egymáshoz, és Bondurant is lerázott.
 - Ő az áldozat apja - mutatott rá Adler.
- Ő az áldozat gazdag apja - tette hozzá Tippen.
- Ő az áldozat gazdag és befolyásos apja - emlékeztette mindannyiukat
Jurek, a Mr. PR-es.
Kovac metsző pillantást vetett felé.
- Gyilkossági ügybe keveredett. Én pedig pontosan ugyanúgy fogom
lefolytatni ezt a nyomozást, mint az összes többit. A család ilyen esetekben
mindig mikroszkóp alá kerül. Szívesen megszorongatom ennek a Brandtnek
a torkát, csak hogy megértse végre, mi nem vagyunk Peter Bondurant kutyái,
akik úgy ugatnak, ahogy ő akarja. Ha van valami használható információja a
lánnyal kapcsolatban, akkor nekem az kell. Ráadásul kicsit meg is akarom
taposni a fickót, mert rohadt egy tetű.
- Hát ez nem hangzik valami biztatóan, Mr. Kojak - szólt közbe Jurek.
- Gyilkossági ügyben nyomozunk, szépségem. Szeretnél talán konzultálni
Emily Posttal? - Azt szeretném, ha nem törne ketté a karrierem.
- A te karriered ez a nyomozás - vágott vissza Kovac. - Brandt pedig
kapcsolatban állt Jillian Bonduranttel.
- Jó okod van azt gondolni, már azon túl, hogy utálod a fickót, hogy
kinyírt két prostit? És az egyik páciensét, akinek még a fejét is levágta? -
érdeklődött Tippen.
- Nem azt mondom, hogy ő az első számú gyanúsított - szisszent fel
Kovac. - Viszont pénteken találkozott Jilliannel. Minden pénteken
találkozott vele. Mindent tud a lányról, amit nekünk is jó lenne megtudnunk
róla. Ha nem hajlandó kiadni az információkat, egy kicsit szorongassuk meg
a torkát.
- És adjuk meg neki a jajveszékelés örömét.
- Azt a hangot már hallatta ma. Tapadjatok rá. Álljatok rá. Ha csak annyit
sikerül kihúznunk belőle, hogy benyögi Jillian fiújának a nevét, már
megérte. Amint megerősítik a tetem azonosságát a lánnyal, a fickó nem
hivatkozhat az orvosi titoktartásra, és rámehetünk a részletekre is.
- Még valami, amit utálok ebben a szemétládában - folytatta Kovac,
miközben fel-alá sétálgatott az asztal mögött, egyre járatva az eszét. -
Nagyon böki a csőrömet, hogy isten tudja, hány bűnözővel került
kapcsolatba. Látni akarok egy listát, amin szerepel az összes erőszakos
bűncselekménnyel kapcsolatos ügy, amiben felmerült az ő neve is, akár a
vád, akár a védelem oldalán.
- Én megszerzem - ajánlotta fel Tippen. - Az exem a bűnügyi bíróságon
dolgozik. Utálja ugyan a pofámat, de ezt a gyilkost még nálam is jobban.
Egész jól kijövök nála ebből az összehasonlításból.
- Ember, micsoda szégyen, Tip - rázta meg Adler a fejét. - Épp hogy csak
sikerül leköröznöd egy ilyen alakot.
- Már ez is előrelépés.
- És Bondurant - folytatta Kovac, újabb morgolódást kiváltva -, ez a
Bondurant nem akar tárgyalni velünk, és ez sem tetszik nekem. Azt mondta
Quinn-nek, aggódik, hogy esetleg kiszivároghat valami, ami sérti a
magánéletét. Elképzelni sem tudom, miért - tette hozzá halovány vigyorral,
miközben előhúzta dzsekije zsebéből a diktafont.
A különleges egység öt tagja élénk érdeklődéssel lépett közelebb az
asztalhoz. Liska és Moss még mindig odakinn jártak, az áldozatok hátterét
derítették fel. A szövetségiek az FBI-irodában dolgoztak. Walsh épp a
hasonló esetek leírását tartalmazó listát nézte végig, amely az ország többi
részén felfedezett összes ilyen típusú gyilkosságot tartalmazta. Az ő dolga
volt az is, hogy felhívja a többi szövetségi irodát, valamint azokat a
bűnmegelőzési szerveket, akikkel kapcsolatban állt az FBI Nemzeti
Akadémia Programján keresztül, amely különleges képzést kínált az olyan
bűnmegelőzési szervezeteknél dolgozóknak is, akik nem tartoztak
közvetlenül az FBI alá. Quinn úgy döntött, nekilát, és elkezdi a gyilkos
személyiségképének leírását. Kovac elindította a Quinn és Bondurant
beszélgetését rögzítő szalagot. A kollégák szinte lélegzet-visszafojtva
hallgatták szavaikat. Kovac megpróbálta maga elé képzelni Bondurant arcát,
szüksége volt rá, hogy felidézzen valami gesztust, mimikát, a csaknem
tökéletesen kifejezéstelen hangot hallgatva. Előzőleg végighallgatták Quinn-
nel a beszélgetést, és igyekezett minden részletet kielemezni vele.
Ugyanakkor azonban egy harmadik személy közvetítésével kikérdezni
valakit gyakorlatilag olyan volt, mint egy másik szobában levő személlyel
szeretkezni - sok frusztráció járt vele, és meglehetősen kevés kielégülést
hozott.
 A kazetta lejárt. A szerkezet hangos csattanással kapcsolt ki. Kovac egyik
emberről a másikra nézett. Zsaruarcok: a bevésődött komolyság és a jól
irányított szkepticizmus.
- A fukar kis fehér ember rejteget valamit - mondta végül Adler,
hátradőlve a székében.
- Nem tudom, mi köze van ennek az egésznek a gyilkossághoz jegyezte
meg Kovac. - Azonban egy dolog biztos, a fickó elhallgat valamit előlünk a
péntek estével kapcsolatban. Jó lenne újra kihallgatni a szomszédokat meg a
házvezetőnőt.
- Kimenője volt aznap estére - vetette közbe Elwood.
- Nem érdekel. Ismerte a lányt. Ismeri a munkaadóját. Jurek felhördült, és
két keze közé temette arcát.
- Mi a baj, édesem? - érdeklődött Tippen. - Nem jut semmi egyéb feladat
mára sem, csak közölnöd kell az újságírókkal, hogy a mai napra sincs
kommentár.
- Ja, meg a nemzeti tévétársasággal - nyögte Jurek. - A nagykutyák szagot
fogtak odafenn, és most rohannak, ahogy csak bírnak. A hálózati tévétől is
megállás nélkül csörgetik a telefonomat. Bondurant személye már
önmagában is hírértékű, de Bondurant, plusz egy lefejezett, megégetett hulla,
amelyik vagy a lányáé, vagy nem, az olyan hír, amelyik az összes lehetséges
nézőt leülteti a képernyők elé, és teherautószám adja el a bulvárlapokat. Ha
túlságosan rászállunk a fickóra, odavonzzuk a firkászokat, és akkor a
nyakamat teszem rá, hogy Bondurant robbanni fog. Ránk fog tapadni az
összes jogász, meg se kell várnunk a felfüggesztésünket.
- Majd én dolgozom Bondurant és Brandt ügyén - mondta Kovac, aki
tisztában volt vele, hogy a reggelinél sokkal ügyesebben kell majd kezelnie a
dolgokat. - Én állok a tűzvonalba, de szükségem lesz néhány emberre, akik
besegítenek a háttérben, akik beszélnek a barátaikkal, ismerőseikkel satöbbi.
Chuck és te, Hamill, mi lenne, ha körülnéznétek a Paragonnál? Hátha akad
egy-két elégedetlen melós.
- Félkor van odakinn egy találkozónk.
- Esetleg beszélhetnénk valakivel, aki ismerte a lányt még
Franciaországban - vetette fel az ötletet Tippen. - A szövetségiek esetleg
előbányászhatnának nekünk valakit arrafelé. Jól jönne egy kis
háttérinformáció onnan is. A lányt jó okkal ölték meg. Talán van odaát egy
haverja, aki meg tudja nevezni az okot.
- Hívd fel Walsht, meglátjuk, hogy van-e valami ötlete az ügyben. Azt is
kérdezd meg tőle, nem jött-e hír a lány orvosi adataival kapcsolatban.
Elwood, neked van valami híred Wisconsinból a szemtanúnkkal
kapcsolatban? - Nem körözik, nem nyilvánították eltűnt személynek.
Felhívtam a forrást, hátha meg tudják adni a telefonszámát, de nincs ilyen.
Kapcsolatba léptem a postával. Azt a választ kaptam, hogy elköltözött, és
nem hagyta meg az új címét. Három-null oda.
- Sikerült már rávenni, hogy adjon személyleírást? - kérdezte Jurek.
- Kate Cohlan behozta ma reggel Oscarhoz - állt fel Kovac. - Megyek,
megnézem, hogy állnak. Jobb lesz, ha imádkozunk, hogy a lánynak polaroid
memóriája legyen. Egy ilyen áttörés megmenthetne bennünket.
- Ha megvan, azonnal el kell küldenünk a másolatokat az összes újságnak
- fűzte hozzá Jurek.
- Az a te dolgod. Mikor kezdődik az Amerika legveszélyesebb bűnözői a
tévében? - Ötkor.
Kovac az órájára nézett. Az idő őrült iramban szaladt, és ők még szinte
semmi olyat nem találtak, amit fel lehetett volna mutatni. Mindig ez az átka,
ha ilyen méretű nyomozás szakad az ember nyakába. A legfontosabb az
időtényező. Minden valamirevaló kopó tisztában van vele, hogy az első
negyvennyolc órát követően a gyilkosság felderítésének esélye meredeken
csökken. Ugyanakkor egy sorozatgyilkosság esetében döbbenetes
mennyiségű információt kellett összegyűjteni, feldolgozni, rendszerezni és
csoportosítani. És egyetlen figyelmen kívül hagyott részlet megfordíthatja a
nyomozás kimenetelét.
Kovac személyi hívója megszólalt. A főnöke száma jelent meg a kijelzőn.
- Mindenki, aki csak tud, legyen itt négyre - vetette oda sietve a
többieknek, miközben felkapta kabátját a székről. - Ha nem értek vissza,
jelentkezzetek nálam a mobilomon. Mennem kell.
- Nem tűnt kifejezetten magabiztosnak, Sam - mondta Oscar, miközben a
zsúfolt rajzolóasztal felé vezette az aprócska irodában, amely még kisebbnek
tűnt az általános felfordulásban. Papírok, újságok, könyvek, magazinok
töltötték meg a legkisebb talpalatnyi helyet is, hegyekben magasodtak
körülöttük. - Olyan óvatosan igyekeztem vezetni, ahogy csak tudtam, de
érzem, hogy legbelül nem sikerült feloldanom az ellenállását.
- Mitől volt feszült, hogy hazudott, vagy mert félt? - A rettegés tartotta
vissza. Te is tudod, hogy a félelem milyen könnyen kiváltja az igazmondásra
való hajlam redukcióját.
- Oscar, ne használj itt nekem latin szakszavakat. A csupa bozont arcon
büszke mosoly ömlött el.
- A műveltség a lélek legszentebb forrása.
- Csak arra vigyázz, bele ne fulladj egyszer, Oscar - jegyezte meg Kovac
türelmetlenül, miközben előbányászott egy fejfájás-csillapítót kabátja
zsebéből. - Na, nézzük a remekművet.
- Egyelőre még úgy tekintek rá, mint ami félkész állapotban van.
Lehántotta az áttetsző védőfóliát, s elővette a rajzot, amelyet a város
apraja-nagyjának megígért a demokratikusan megválasztott és hivatalosan
kinevezett felső vezetés. A gyanúsított sötét alak volt pufidzsekiben, amely
elrejtette alakját, kapucnis pulóvert viselt, a feltett kapucni elrejtette
hajszínét. Repülős napszemüveg takarta el az arcát, így a szeme színe sem
látszott. A száját részben elfedte bajusza.
Kovac gyomra lassan körbefordult.
- Ez egy kibaszott senki! - sziszegte Oscarra pillantva. - Mi a fészkes
francot csináljak én ezzel? - De Sam, mondtam neked, hogy félkész
állapotban van - mondta Oscar megszokott, lassú, mély hangján.
- De hát ez napszemüveget visel! A kurva életbe, sötét éjszaka történt az
egész, és a csaj azzal jön, hogy napszemüveg volt rajta! - kiabált magából
kikelve Kovac. - A rohadt életbe! Ez bárki lehet! Vagy senki sem. Még én is
lehetnék, a fene egye meg! - Remélem, egy ideig még együtt tudok dolgozni
Angie-vel - mondta a rajzolóművész, akit cseppet sem billentett ki
nyugalmából Kovac dühkitörése. - Úgy gondolja, az emlékezete nem őrizte
meg a részleteket, de szerintem minden ott van a fejében. Csak el kell
engednie a félelmet, és máris minden olyan világos lesz, mint a nap.
Fokozatosan, úgy értem.
- Oscar, én nem tudom kivárni ezeket a fokozatokat! Ötkor van az a
rohadt sajtótájékoztató! Kovac fújtatva, dühösen járta körbe Oscar aprócska
irodáját, úgy nézve jobbra-balra, mintha legszívesebben összetört volna
valamit. Jézusom, pont olyan, mint Sabin, amikor mindenáron valami
bizonyítékot akart. A francba, egész nap próbálta magába sulykolni, hogy
semmi esélyük, hogy ettől a kis megrögzött hazudozó, tolvaj szemét ládából,
akit kénytelen volt szemtanúnak nevezni, semmit sem tudnak kipréselni, de
azért mégiscsak ott motozott lelke mélyén a remény, hogy a lány előáll egy
használható fantomképpel. Huszonkét éve dolgozott nyomozóként, de még
mindig lakozott benne optimizmus. Milyen csodálatos teremtmény az ember.
- Készíthetek egy bajusz nélküli változatot is - jegyezte meg Oscar. - Úgy
tűnt, nem különösebben biztos abban a bajuszban.
- Hogy lehet valaki még abban is bizonytalan, hogy volt-e az illetőnek
bajsza, vagy sem! Vagy volt neki, vagy nem volt neki. A kurva, kurva, kurva
életbe! - Mindegy, ma biztosan nem tudjuk közzétenni - mondta, inkább -
csak magának. - Egyelőre nem adjuk közre, holnap is behozzuk a lányt, és
igyekszünk kiszedni belőle pontosabb részleteket.
A szeme sarkából látta, hogy Oscar kissé lehajtja a fejét. Úgy tűnt, mintha
egészen elbújt volna a szakálla mögé. Kovac abbahagyta a járkálást, és
egyenesen kollégája szemébe nézett.
- Menni fog Oscar, ugye? - Örömmel dolgozom holnap Angie-vel.
Semmit sem szeretnék jobban, mint segíteni neki, hogy feloldja végre a
memóriablokkot a fejében. Ha az ember konfrontálódik az emlékkel, az az
első lépést jelentheti a negatív hatások neutralizálásában. Mindegy, ezt most
nem kell elvinned Greer rendőrfőnökhöz. Már egy órával ezelőtt járt itt,
hogy kérjen egy másolatot.
- Sam, a lány két percre látta a fickó arcát, az égő hulla fölött - mondta
Kate, miközben beengedte a nyomozót az irodájába, azon töprengve, vajon a
szűkös tér nem fokozza-e még tovább Kovac kitörni készülő dühét.
Amikor valami bántotta, Kovac egyetlen módon volt képes levezetni a
benne felgyülemlő hatalmas, feszítő energiát: rendületlen mozgással.
- Közvetlenül a gyilkos arcába tekintett a tűz fényében. Gyerünk már,
Red. Nem gondolod inkább, hogy a részletek, finoman szólva is, valósággal
beleégtek az emlékezetébe? Kate nekitámaszkodott az asztalának, keresztbe
vetette lábát, ügyelve, hogy azok semmiképpen ne kerüljenek Kovac
lépteinek útjába.
 - Szerintem a lány memóriáját drámaian feljavítaná egy kis készpénz -
jegyezte meg szárazon.
- Micsoda? - Kapott egy fülest, hogy Bondurant pénzt ajánlott fel a
nyomravezetőnek, és részt akar a lóvéból. Hibáztathatod, Sam? Annak a
kölyöknek semmije sincs. Senkije sincs. Az utcán él, és csak a jó ég tudja,
hogy tartja fenn magát.
- És te nem világosítottad fel, hogy a jutalom csak az után jár, hogy
elkaptuk a fickót? Ebben a pillanatban senkit sem tudunk felmutatni ebben a
tárgykörben. Nem kaphatunk el egy olyan gyilkost, akivel kapcsolatban a
leghalványabb sejtelmünk sincsen, hogy néz ki.
- Tisztában vagyok az ügymenettel. Nekem ne prédikálj. És, csak úgy
figyelmeztetésképpen, Angie-nek se prédikálj - mondta Kate. - Nincs jól.
Bármikor elveszíthetjük. Szó szerint és átvitt értelemben is. Ha most úgy
érzed, hogy az élet kibabrált veled, próbáld meg elképzelni, milyen lesz, ha
az egyetlen tanúd eltűnik a képből.
- Mi a fenéről beszélsz? Azt akarod mondani, hogy rá kellene állítanunk
egy embert? - Civil ruhás, nem feltűnő és ügyes embert. Ha odaállítasz
valami egyenruhást a Phoenix elé, több kárt csinálsz, mint hasznot. A
lánynak már most is meggyőződése, hogy úgy bánunk vele, mint egy
bűnözővel.
- Kedves - mordult fel Kovac. - És mit parancsol még őméltósága? - Te
csak ne gúnyold ki az ötleteimet - vetette oda Kate. - És ha egy mód van rá,
légy szíves, hagyd abba a járkálást, mert teljesen megszédülsz, és
megszédítesz engem is.
Kovac mély levegőt vett, és szemközt Kate-tel nekidőlt a falnak.
- Tudtad, mit várhatunk el ettől a lánytól, Sam. Miért lep meg az egész?
Vagy egyszerűen csak szeretted volna, ha a fantomkép kiköpött mása
valamelyik exfeleséged apjának? Kovac ajka sanda vigyorba torzult. Két
kézzel megdörgölte arcát, és nagyot sóhajtott. Bárcsak rágyújthatna egy
cigarettára! - Nem tetszik nekem ez az egész biznisz, Kate - vallotta be. -
Attól tartok, valószínűleg abban reménykedtem, hogy a szemtanúk tündére
megérinti a mi kis szépségünket a varázspálcájával. Vagy legalább
megdöfködi vele. Esetleg ha azt sem, akkor a fejének szegezi, mint egy
pisztolyt. Azt reméltem, hogy a kiscsaj eléggé be lesz tojva attól, amit látott,
hogy elmesélje, hogy nézett ki a fickó. Oscar azt mondta erre nekem, hogy a
félelem kiválthatja az igazmondásra való hajlam redukcióját.
- Valószínűleg megint ezeket a népszerű pszichológiai könyveket bújja,
nem? - Vagy valami azokhoz nagyon hasonlót - sóhajtott Kovac. - Csak
egyetlen megjegyzés: nagy szükségünk lenne végre valamire, ami megadná
a kezdő lökést a nyomozásnak, különben kénytelen leszek gusztustalan
pöcegödrök fenekén turkálni. Nagyon reméltem, hogy a fantomkép lesz az a
bizonyos kezdő lökés.
- Mindenképpen el kellene halasztanunk egy nappal a fantomkép
közzétételét. Holnap újra bejövök a lánnyal. Meglátjuk, Oscarnak sikerül-e
bevetnie misztikus tudományát, és kicsalogatni valamit belőle. Nem állt
szándékomban szójátékot gyártani.
- Nem hinném, hogy meg tudom akadályozni a közzétételt. Nagyfőnök
Little Dick előbb a kezébe kaparintotta a képet, mint én. Ő akart vele
elsőként beérni a célba. Gondolom, személyesen fogja lengetni a
sajtókonferencián.
- Ezt a pofátlanságot - morogta. - Rosszabbak, mint a gyerekek, ebben az
ügyben legalábbis. Mindenki gyűjteni akarja a jó pontokat. Mindenki a saját
pofáját akarja bámulni a híradóban. Mindegyiknek annyira fontosnak kell
látszania, mintha az égadta világon bárki másnak is köze lenne ehhez a
nyomozáshoz az igazi zsarukon kívül.
- Szóval ez a te legnagyobb bánatod, Sam - mutatott rá Kate. - Nem is a
fantomkép, hanem a természetes ellenállásod, amely ki nem állhatja, ha
folyamatos ellenőrzés alatt kell dolgoznod.
Kovac morcosan nézett fel rá.
- Te is olvasod ezeket az Oscar-féle könyveket? - Tudod jól, hogy
egyetemi diplomám van gondolatolvasásból - emlékeztette kollégáját Kate. -
Mi lehet a legrosszabb, ami a fantomképpel történhet, azon kívül, hogy nem
igazán pontos? - Nem tudom, Kate. Ez az idióta megsüti a csajokat, meg
levágja a fejüket. Ennél mi rosszabb történhet? - A fantomkép nem fogja
visszariasztani - mondta Kate. - Valószínűleg inkább mulattatni fogja a
dolog, és azt gondolja, hogy jól átvágott benneteket.
- Aha, aztán még sebezhetetlenebbnek és még okosabbnak képzeli magát,
hogy kimenjen az utcára, és elkapjon egy újabb nőt! Fantasztikus! - Ne
legyél már ennyire fatalista. Még előnyt is kovácsolhatunk a dologból.
Kérdezd csak meg Quinnt. Mindemellett ha a fantomkép akár csak bizonyos
részleteit tekintve is, de pontos, még akár valami eredményt is csiholhatsz
belőle. Esetleg valakinek eszébe jut, hogy látott egy hasonló fickót egy
furgon körül. Vagy beugrik egy rendszámtábla, horpadás a lökhárítón, egy
sántikáló alak. Te is épp olyan jól tudod, mint én, hogy a szerencse mekkora
szerepet kap egy nyomozás során.
- Na ja - sóhajtott fel Kovac, miközben kelletlenül ellökte magát a faltól.
Egy vagonra való kellene, de minél hamarabb. És hol van most a mi kis
virágszálunk? - Szereztem valakit, aki visszavitte a Phoenixbe. Nem nagyon
örül annak a helynek.
- Szegény.
- Aha. Hotelszobát szeretne, vagy egy lakást. Én jobban örülnék neki, ha
nem lenne egyedül, hanem társaság venné körül, hátha ez segít neki
megnyílni. Meg valakit, aki szemmel tartja. Megnéztétek, mit cipel a
hátizsákjában? - Liska nézett utána. Angié nem úgy viselkedik, mint aki
százszázalékos, de hát egy felgyújtott, fejetlen hulla elől rohant el. Nem
kockáztathatjuk meg, hogy kést rántson, és a torkunknak essen. Az
egyenruhás rendőr, aki összeszedte az utcán, megtehette volna, hogy átnézi a
cuccát, de annyira odavolt Füstös Joe-tól, hogy eszébe sem jutott. Idióta
kezdő. Ha így csinálja, tuti, hogy kicsinálja az első rosszfiú.
- Nikki talált valamit? Kovac összeszorította ajkát, és megrázta a fejét -
Mire gondoltál? Drogra? - Nem is tudom. Talán. A lány viselkedése nem
normális. Egyszer fenn van, egyszer lenn, egyszer kemény, a következő
pillanatban meg könnyekben tör ki. Kezdek arra gondolni, hogy valami
nagyobb gond lehet vele, aztán persze eszembe jut, hogy azért az nem
semmi, amin keresztül kellett mennie. Talán tökéletesen ép és tiszta ahhoz
képest, amit átélt.
- Vagy anyagra van szüksége - gondolkodott hangosan Kovac, miközben
elindult az ajtó felé. - Lehet, hogy épp ezért volt ott a parkban éjnek évadján.
Ismerek néhány narkós fickót. Utánajárok, hátha ismerik a kiscsajt. Eddig a
pillanatig nincs semmi egyéb információnk vele kapcsolatban. Wisconsinból
semmi hír.
- Beszéltem Susan Frye-val a fiatalkorúak osztályáról - mondta Kate. -
Egy örökkévalóság óta dolgozik ott. Fantasztikus hálózatot épített ki. Rob is
beveti a wisconsini kapcsolatait. Addig is jó lenne, ha szereznél Angie-nek
egy csinos kis összeget. Mondjuk úgy, hogy megmutathatnánk, mennyire
méltányoljuk az együttműködését. Például kiköhöghetnének neki egy kis
lóvét az informátoroknak járó összegből, nem? - Meglátom, mit tehetek.
Újabb feladat az amúgy is végtelenbe nyúló listán. Szegény fickó,
gondolta Kate. Aznap mintha még mélyebbek lettek volna az arcába
vésődött ráncok. Robusztus vállán vitte az egész város súlyát. Öltönykabátja
szárnyaszegetten lógott, mintha valahogy kiszippantották volna belőle az
energiát, amely addig tartást kölcsönzött neki.
- Tudod mit? - szólt oda Kovacnak. - Hagyd a csudába. Majd én
elintézem a főnököddel. E nélkül is van elég rohangálnivalód.
- Hát ezt meg honnan gondolod? - szólt vissza az ajtóból Kovac gunyoros
vigyorral.
- Az ösztönöm ezt súgja.
- Köszi. Ha biztos vagy benne, hogy nem vagy túl elfoglalt pisztollyal
lövöldöző muksók ártalmatlanításában...
- Szóval már te is hallottad? - grimaszolt Kate, akit nem lelkesített
különösebben az előző napi események keltette népszerűség. Legalább fél
tucat interjúra hívták azóta, és negyedóránként járkálhatott a mosdóba, hogy
sminkeléssel eltüntesse az előző napi dulakodás nagyon is nyilvánvaló
nyomait. - Csak rossz helyen voltam rossz pillanatban, ennyi az egész.
Életem története dióhéjban - vetette oda szárazon.
Kovac elgondolkodó pillantást vetett felé, mintha azon törné a fejét, hogy
mond valami fontosat, aztán alig észrevehetően megrázta a fejét.
- Te maga vagy a csoda, Red.
- Kötve hiszem. Épp csak az őrangyalomnak van ilyen rémes humora.
Na, irány a tűzvonal, őrmester. Én őrködöm a tanú felett.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

A forgalom bosszantja. A 35 W jelzésű úton indul el, déli irányba tartva a

városközpontból, hogy elkerülje a rendőrlámpákat és a másik út ide-oda
csapódó kanyarulatait. A forgalom bedugult, lépésben haladnak előre, míg ő
legszívesebben kiszállna, kirángatná az első sofőrt a legközelebbi autóból, és
egy vasrúddal addig ütné a fejét, amíg erejéből telik. Elszórakozik a
gondolattal, hogy vajon a többi autós fejében megfordulnak-e hasonló
ötletek. Nem is tudják, hogy az előttük, mellettük, mögöttük álló sötét
Sedanban ülő férfi mennyire szívesen megtenné velük.
Átpillant a mellette álló piros Saturn vezetőjére. Északi típusú, lenszőke
hajú nő, frizuráját könnyedre, légiesre, mégis dús hatásúra fésülték, és lakkal
rögzítették. A nő elkapja pillantását, ő pedig rámosolyog és integet. A nő is
mosolyog, aztán grimaszol, és a mögöttük kígyózó autósor felé int. Ő
felhúzza a vállát, és csak ajkával formálva a szavakat így szól: hát, ez van.
Maga elé képzeli a nő rettegéstől halottsápadt arcát. Ő közelít felé a
késsel. A nő melle szaporán emelkedik és süllyed, ahogy zihál. Hallja a
hangja reszketését, ahogy az életéért könyörög. Elképzeli a sikítását, amikor
levágja azokat a melleket.
Felébred benne a vágy.
„A sorozatos erőszaktevővé és sorozatgyilkossá válás egyik legfontosabb
tényezője a fantázia.” John Douglas: Elmevadász Soha nem lepték meg a
fantáziái. Gyermekkorában sem, amikor azon gondolkodott, milyen érzés
lehet végignézni egy élőlény halálát, milyen lehet megszorongatni egy
macska vagy a házból valamelyik gyerek nyakát, és szó szerint a kezében, a
szorításában tartani a halált. Kamaszkorában sem találta furcsának, amikor
arról fantáziált, hogy az anyja melléből vág ki darabokat, levágja a
mellbimbóit, kimetszi a gégéjét, és kalapáccsal porrá zúzza vagy kitépi a
méhét, és bevágja a kályhába.
Tudja jól, hogy a hozzá hasonló gyilkosok számára az efféle gondolatok
az élmények feldolgozási folyamatának részét képezik, a kognitív
cselekvéshez tartoznak. Számára mindez teljesen természetes. Természetes,
és ennél fogva nem is deviáns.
 Lehajt a harminchatosról, és nyugati irányba tart a háromsávos úton a
Calhoun-tó irányába. A szőke eltűnt a képből, és vele együtt a fantáziái is. A
délutáni sajtótájékoztató körül keringenek gondolatai, meglepő is, frusztráló
is volt számára az esemény. A rendőrség előállt egy fantomképpel, ez
meglepte. Ott állt ő is a tömegben, amikor Greer rendőrfőnök felemelte a
rajzot, amelynek olyan pontosnak kellett volna lennie, hogy bárki, aki
szembejön vele az utcán, felismerhesse. Aztán vége lett a
sajtótájékoztatónak, és a kifelé igyekvő riporterek egyszerűen csak elsétáltak
mellette.
A frusztrációt John Quinn okozta. Quinn meg sem jelent a
sajtótájékoztatón, nem is közölt semmiféle hivatalos álláspontot, s ez
szándékos mellőzést jelentett számára. Quinnt valószínűleg elfoglalták a
saját kis következtetései és spekulációi. Valószínűleg az áldozatokra
fordította minden figyelmét. Kik voltak, mik voltak, azon törhette a fejét,
miért éppen őket választotta.
„Bizonyos értelemben elmondhatjuk, hogy áldozataik formálják és
alakítják a bűnözőket... Ha meg akarjuk ismerni őket, ismernünk kell az
áldozatokat.” - Hans von Hentig.
Quinn is ebben hisz. Quinn könyve, amely a szexuális gyilkosságokat
tárgyalja, ott sorakozik a polcán, számos más hasonló témájú munka között.
A bűn csábítása Katztól, A bűnöző elméje belülről Samenovtól, a Kímélet
nélkül Hare-től, a Ressler-Burges-Douglas-féle Szexuális gyilkosság: minták
és motivációk. Mindegyiket elolvasta, sőt még ezeknél is többet. Az
önfelfedezés öröme.
Befordul az utcájába. A tó körül elhelyezkedő utcák gyakran teljesen
szabálytalan vonalat követnek. Ez például úgy kanyarodik, hogy a házak és a
telkek sokkal nagyobbak, mint másutt a környéken.
Több a privát szféra. Leparkolja az autót a garázs előtti betonfeljárón,
aztán kiszáll.
Az éjszaka kékbe áztatta a korábban még halványan derengő alkonyatot.
A szél nyugat felől fúj, és friss kutyaürülék szagát hozza magával. A szag
épp egy tizedmásodperccel az előtt csapja meg az orrát, mielőtt meghallaná
az öleb ugatását.
 Odakinn a sötétben átvág az udvaron Mrs. Vetter bichon frise kutyája, az
állat egyébként pontosan úgy néz ki, mintha lazán összevarrtak volna egy sor
fehér pompont. A kutya egészen közel rohan hozzá, aztán földbe mélyeszti
apró lábait, és ugat meg morog, mintha megveszett volna.
A hang azonnal felkavarja a türelmét. Gyűlöli ezt az állatot. Most még a
szokottnál is jobban gyűlöli, mert a dugó miatt amúgy is rossz a kedve.
Elképzeli, hogy felkapja az állatot, és addig szorítja a torkát, amíg darabokra
nem zúzza a légcsövét.
- Bitsy! - hallatszik Mrs. Vetter kiáltás a lépcső felől. - Bitsy, azonnal
gyere ide! Yvonne Vetter a hatvanas éveiben jár, özvegy, kellemetlen nő a
maga kerek, savanyú arcával és átható hangjával. Ösztönösen gyűlöli, és
valahányszor találkoznak, megfordul a fejében, hogy megöli, de valami
csaknem ugyanennyire mélyről jövő ösztön visszatartja a cselekedettől. Nem
akar belegondolni, mi lehet ez, és csak még dühösebb lesz, amikor eszébe
jut, hogy John Quinn minden bizonnyal erről is kitalálna valami nagystílű
dumát. - Bitsy! Ide gyere! A kutya acsarkodva morog rá, aztán megfordul, és
elfut a garázs felé, épp csak egy röpke pillanatra áll meg, hogy levizelje az
épület sarkát.
- Bitsy! Hirtelen elönti agyát a forróság, egy ér kidudorodik rajta, és szíve
hevesebben ver. A meleg végigömlik egész testén. Ha Yvonne Vetter most
odajönne a kerten át, biztos, hogy kinyírná. Megragadná, és a kezében tartott
újságpapírral tenné halkabbá kiáltásának zaját. Berángatná a garázsba, és
nekiverné fejét a falnak, hogy elájuljon, aztán a kutyát hallgattatná el, ezt a
kibírhatatlan ugatógépet. Aztán elveszítené a kontrollt, és úgy ölné meg
Yvonne Vettert, hogy kielégítse a bensője legmélyét mardosó éhséget. A nő
lelép a házhoz vezető lépcsőről.
Megmerevednek hát- és vállizmai. Pulzusa felszökik.
- Bit-sy! Gyere már! Nagy levegőt vesz. Ujjai varmarokkal szorítják az
újságpapírt.
A kutya még egyszer, utoljára megugatja, aztán kilő, egyenesen hazafelé,
a gazdájához. Már öt méterre van. Vetter lehajol, ölébe kapja a kutyát, és
magához szorítja, mintha csak a gyermeke lenne.
A lehetőség úgy hal el, mint egy el nem énekelt dal.
- Nagyon izgatott ma este - mosolyog a nőre.
 - Mindig ilyen lesz, ha túl sok időt tölt odabenn. De magát sem kedveli
különösebben - jelenti ki védekezően Mrs. Vetter, miközben magával viszi
az állatot a házba.
- Büdös kurva - suttogja.
A düh még jó darabig az idegeiben vibrál, ahogy a hangvilla még azt
követően is jó ideig rezeg, hogy lecsendítették. Még jó darabig eljátszik
majd Mrs. Vetter meggyilkolásának gondolatával.
Belép a garázsba, ott áll a Blazer meg a piros Saab, aztán benyit a házba
vezető oldalajtón, alig várja, hogy végigolvashassa az újságban a
Hullaégetőről szóló legújabb cikkeket. Kivág minden, a nyomozásról szóló
írást, fénymásolatot készít belőlük, mert az újságpapír ócska, és nem lehet
hosszú ideig megőrizni. Felveszi az összes csatorna hírműsorát is, és
megszállottan keresi a róla szóló riportokat és beszámolókat.
A Hullaégető. A név mulattatja. Olyan, mintha valami vicckönyvből
szedték volna elő. A náci háborús bűnösöket juttatja eszébe, meg a B
kategóriás horrorfilmek szörnyetegeit. A rémálom hőseit.
Ő a rémálmok hőse.
És, akárcsak gyermekkora álmodozásai során, lemegy az alagsorba. Az
alagsor az ő saját helye, a szentélye. A legnagyobb helyiséget amatőr
hangstúdióvá alakították. A falakat és a mennyezetet hangelnyelő anyaggal
borították. Sima kárpit, palaszürke szín. Szereti az alacsony mennyezetet, a
természetes fény hiányát, az érzést, hogy az ember valahol a föld alatt van, s
körülötte mindenütt betonfalak. Az ő kis saját bejáratú, biztonságos világa.
Épp, mint amikor gyerek volt.
Lemegy a hallba, a játékszobába, maga előtt tartva az újságokat. A
szalagcímeket csodálja.
- Igen, híresség lett belőlem - jelenti ki mosolyogva. - De ne aggódj. Te is
híres leszel hamarosan.
Semmi sem hasonlít ehhez az érzéshez.
A biliárdasztal felé fordul, olyan szögben tartja az újságot, hogy a négy
végtagjánál fogva kikötözött meztelen nő is láthassa a szalagcímeket, ha
akarja. A nő rámered, nem az újságra, őrá, szeme üvegesen csillog a
könnyektől és a rettegéstől. A hang, melyet kiad, nem is annyira szavak,
mint inkább az egyik legősibb érzés, a félelem megtestesítője.
A hangok úgy csapnak le rá, akár az elektromos hullámok, energiával
töltik fel. A nő félelme hatalommal ruházza fel, hogy uralkodjék fölötte. Az
uralom erő. Az erő a legerősebb vágykeltő.
- Hamarosan te is ott szerepelsz majd az újságok címlapján - mondja,
miközben kezét gyengéden végigfuttatja a Star Tribüné első oldalán. „Porból
lettél, porrá leszel.” A nap estébe csúszott, az este éjszakába. Quinn mindezt
csak olyankor érzékelte, amikor az órájára pillantott, s ez aránylag ritkán
esett meg. Az irodának, amit kapott, nem voltak ablakai, csak falai, itt
töltötte el gyakorlatilag az egész napot jegyzetek készítésével, a telefont
válla és füle közé szorítva többször is tárgyalt a blacksburgi esetről, ahol a
gyanúsított már-már bevallotta tettét. Ott kellene lennie. Az ösztönös
szükséglet, hogy irányítsa az eseményeket, táplálta benne az érzést, hogy
képes elkerülni minden hibát, még akkor is, ha ez nem volt igaz.
Kovac felajánlott neki egy helyet a nyomozók mellett az irodában, amit a
különleges egység tagjai kedveskedve csak a Szerelem és Halál Érintése
iroda címmel tiszteltek meg. Visszautasította. Szüksége volt rá, hogy
egyedül, külön dolgozhasson. Képtelen lett volna tucatnyi, elméletekkel és
gyanúsítottak nevével dobálózó zsaru között elmélyedni a munkájában. Már
így is olyan érzése volt, hogy nem indulhat tiszta lappal.
Ezen a helyen nem hatolt el hozzá a világ zaja, s Quinn
beletemetkezhetett a Hullaégető-ügybe. Kovac hívta a sajtótájékoztatóval
kapcsolatos rossz hírekkel. Néhány óra, és kénytelen lesz megjelenni a
média nyilvánossága előtt.
A fene egye meg, sokkal több időre lett volna szüksége. Már csak néhány
órája maradt. Jó lett volna egy kicsit leülepíteni a dolgokat, háttérbe szorítani
minden mást, de úgy tűnt, erre nincsen sok esélye. Elöntötte a fáradtság
hulláma. Gyomorfekélye égett. Éhes volt, és pontosan tudta, hogy kalóriára
van szüksége, hogy az agya működni tudjon, de nem akarta azzal vesztegetni
az időt, hogy kimegy enni. A hihetetlen méretű információtömeg és a nagy
adag kávé, amit benyelt, most mind ott zsongott a fejében. Aztán érezte a
megszokott tevékenységi láz vibrálását is mélyen a bensőjében - ezt a
sürgető, előrehajtó érzést, amely mindig megjelent, valahányszor egy
helyszínre kellett mennie, s melyet az idő előrehaladása, a körülmények
fokozódó szorítása és a múltbeli eseménytöredékek együttese szított, kavart
egyre hevesebben. S lassan, de feltartóztathatatlanul kúszott egyre közelebb
és közelebb még valami - a rettegés. Félelem, hogy nem lesz képes elég
gyorsan megoldani az esetet. Félelem, hogy becsavarodik. Félelem, hogy a
fáradtság győzedelmeskedik végül. Félelem, hogy valójában legszívesebben
kisétálna innen.
Szüksége volt rá, hogy megszabaduljon egy időre érzelmei szorításából,
nekiállt fel-alá sétálni a jegyzetekkel teletűzdelt falak között, egy-egy
pillantást vetve a papírokra. Bondurant és Brandt arca kavargott körbe a
fejében, akár ősszel a szálló falevelek.
Peter Bondurant sokkal többet tartott vissza annál, mint amit megosztott
velük.
Lucas Brandtnek ebben a pillanatban még megvolt a joga, hogy megtartsa
titkait.
Quinn azt kívánta, bárcsak egyikkel se kellett volna találkoznia. Sokkal
keményebben ki kellett volna állnia amellett, hogy nem jön ide,
gondolkodott, s kezével öntudatlanul dörzsölgette jobb vállát. Kézben tartják
az ügyet. Ha már kidolgozott stratégiával léphetett volna a színre, sokkal
jobban állnának.
Módszerét nem csupán ezen az egy területen alkalmazta. Egész életét erre
építette. A munkahelyi bürokrácia kezelésétől a kínai munkásokkal való
bánásmódig ők kezelték ugyanis a postafiókot, amit fenntartott, de még az
élelmiszerüzletben is, ahol vásárolni szokott. Minden helyzetben és
kapcsolatban az irányítás játszotta a főszerepet.
Kate jelent meg a szeme előtt, mintha csak gúnyolódna rajta. Hányszor
játszotta le az elmúlt években, ami közöttük történt, úgy alakítva
cselekedeteit és reakcióit, hogy a valóságostól eltérő eredményt kapjon.
Többször, mint amennyit be mert vallani magának. Irányítás és stratégia.
Ezek voltak a kulcsszavai. Aztán jött Kate, és mindkettő kicsúszott a keze
közül. Egyik pillanatban még csak ismerősök voltak, aztán barátok, végül
pedig összecsaptak fejük felett a hullámok. Nem volt ideje elmélkedni,
túlságosan csak a pillanatnak éltek ahhoz, hogy bármilyen perspektívában
képesek legyenek gondolkodni, mindkettejüknél erősebbnek bizonyult az
őket összefűző vágy és szenvedély. Aztán egyszerre csak vége lett, Kate
eltűnt, és... és maradt a semmi. Az önsajnálat végül hazugságra vitte, azt
mondta magának, előbb-utóbb mindketten belátják majd, hogy ez volt a
legjobb megoldás kettejük számára.
Ez volt a legjobb. Kate számára legalábbis. Új karriert épített, új
barátokra lelt, új otthont talált. Lehetne annyi esze, hogy hátat fordít az
egésznek, de a lehetőség kísértésbe hozta, úgy hívogatta, mint egy integető
ujj, egy csábító mosoly. A megbánás és a múlt pedig valósággal lökte,
hajtotta előre.
Öt év talán túl hosszú idő, hogy az ember magában hordozza a
sajnálkozását, de hurcolt ő ennél hosszabban is más emlékeket. Meg nem
oldott ügyeket, elvesztett büntetőpereket, keze közül kicsúszott
gyermekgyilkosokat. A házasságát, anyja halálát, apja alkoholizmusát. Talán
soha, semmit nem engedett el. Talán ezért érezte, hogy olyan üres belül: nem
maradt hely másnak, semmi másnak, csak az elmúlt emlékek csontszáraz
szilánkjainak.
Dühös volt magára, undorította ez az egész. Idejött, hogy megpróbálja
kifürkészni egy sorozatgyilkos elméjét, erre önmaga körül forog minden
gondolata.
Nem is vette észre, mikor telepedett le ismét az asztal mellé, elképzelése
sem volt róla, hány értékes percet vesztegetett el. Nagy, férfias kezével
végigdörzsölte az arcát, megnyalta ajkát, és egy pillanatra jóféle whisky ízét
érezte a szájában. Furcsa játéka a pszichének, egy újabb kielégíthetetlen
vágy. Nem engedheti meg magának, hogy igyon. Nem engedheti meg
magának a dohányzást. Nem engedhet meg magának sokat. Ha hozzáteszi a
megbánást is ehhez a listához, mi marad akkor még? Ahhoz a falhoz lépett,
amelyre az áldozatokról szóló, saját kezűleg írt, rövid beszámolókat
erősítette. Színes jelek. Csupa nagybetű. Szoros, jobbra dőlő írás. Olyan
kézírás, amelyre a grafológusok azonnal felvonják a szemöldöküket, és
előzékenyen jó széles priccset biztosítanak számára.
A jegyzetek fölé tűzte a három nőről készült színes fotókat. Az asztalon
vaskos irattartó hevert nyitva, zsúfolásig megtöltötték a sűrűn gépelt
oldalakból álló beszámolók, térképek, méretarányos rajzok a tettek
helyszínéről, boncolási jegyzőkönyvek - az eset hordozható bibliája. Quinn
ugyanakkor úgy találta, segít, ha az adatok egy részét áttekinthetőbben
rendezi egymás mellé, s így járt el az áldozatokról szóló beszámolókkal és
fényképekkel is. Három, mosolygó nőt ábrázoló kép sorakozott egymás
mellett a falon. Életük lángját elfújták, emberi tartásuktól kegyetlenül
megfosztották őket.
Három fehér bőrű nő. Mindhárom huszonegy és huszonhárom év közötti.
Testmagasságuk 155 és 175 cm között. A típus szerinti besorolás változatos:
Lila White nagy csontú, erős nő volt, Fawn Pierce apró termetű, míg az
ismeretlen halott Jillian Bondurant átlagos testalkatú.
Kettő prostituált, egy egyetemi hallgató. A város különböző részein éltek.
A prostituáltak a város két különböző kerületében dolgoztak| de ezek közül
egyiket sem látogatta Jillian Bondurant. Lila és Faw esetenként talán
összefuthattak, de nagyon valószínűtlen, hogy Jillian bármelyik üzletet, bárt
vagy éttermet látogathatta, amit ők ketten] Elgondolkodott, vajon a
kábítószer jelenthetett-e kapcsolatot hármójuk életében, de mindeddig
semmi olyan nyomra nem bukkantak, amely megerősíthette volna ezt a
szálat. Lila White egy évvel ezelőtt sikeresen átesett egy állami
függőségkezelő programon. Fawn Pierce eddigi tudásuk szerint sosem volt
kábítószerfüggő, mindössze annyi derült ki vele kapcsolatban, hogy időnként
a sárga földig leitta magát olcsó vodkával. És Jillian? Az otthonában és a
szervezetében nyomára sem bukkantak drognak. Nem szerepelt a rendőrség
drogügyekkel kapcsolatos nyilvántartásaiban. Mindeddig pedig még csak
nem is említette senki, soha, hogy kábítószer-élvező lett volna.
Maga szerint az emberek szívesen meghallgatják, hogyan váltak a lányaik
kurvákká meg drogfüggőkké? Még mindig a fülében csengett Peter
Bondurant keserű hangja. Miből merítette ezt a végtelen haragot? Jillian volt
az, aki egyszerűen nem illett bele a képbe. Ő volt az egyetlen, aki minden
szempontból kilógott. Létezett a gyilkosoknak egy bizonyos csoportja, akik
kifejezetten prostituáltakra utaztak. Ezek a nők mindig is a magas
rizikófaktorú csoportba tartoztak, könnyen fel lehetett csípni őket.
Gyilkosaik rendszerint a társadalmilag lecsúszott, munkanélküli férfiak
közül kerültek ki, akik korábban megalázó helyzeteket szenvedtek el nőkkel
kapcsolatban, és igyekeztek visszaadni az elszenvedett kínokat a
gyötrelmüket okozó nemnek.
Hacsak Jillian nem dolgozott titokban prostituáltként... Nem teljesen
lehetetlen elképzelés, futott át Quinn agyán, de eddig még annak sem találták
semmi jelét, hogy Jilliannek akár csak egyetlen fiúja lett volna, nemhogy
több férfi is szerepelt volna a listáján.
 „A fiúk egyáltalán nem érdekelték. Nem vágyott futó kalandokra. Annyi
mindenen kellett keresztülmennie...” Vajon min kellett keresztülmennie? A
szülei válásán. Anyja betegségén. Nevelőapa egy idegen országban. Mi más
lehetett még? Valami mélyebb? Sötétebb? Valami, ami eljuttatta Dr. Lucas
Brandt rendelőjébe.
„...szeretném, ha ön is fontolóra venné, hogy esetleg annak a
problémának, ami Juliánt elhozta hozzám, talán semmi köze nincs a
halálához. Lehet, hogy a gyilkosa nem tudott róla semmit.” - Egymillió
dollárt rá, hogy mindent tudott róla - súgta maga elé Quinn, a lányról készült
fényképet szemlélve.
Érezte, hogy igaza van. Mélyen, a zsigereiben. Jillian jelentette a rejtély
kulcsát. Valami olyat rejtett az élete, amely gyilkosa útjába sodorta. Ha
rájönnek, hogy mi az, reményük lehet rá, hogy megtalálják azt a rohadt
szemetet.
Visszalépett az asztalhoz, és átfutotta az összefűzött képeket. A4-es
méretűek voltak, a helyszíneken készítették őket. Rendszerint fekvő képeket
készített a fényképész, egy részük a tetemeket ábrázolta különböző
nézőpontból, s közelképek is voltak a megégetett, bemocskolt nőkről. Aztán
a laboratóriumból: egészen közeli felvételek a különböző sérülésekről, a
megtisztított tetemekről. A halál beállta előtt keletkezett sebekről - a
szexuális szadista kéznyomai. A halál után keletkezett sérülésekről - ezek
sokkal inkább fetisiszták, mint szadisták voltak, bepillantást engedtek a
gyilkos mocskos fantáziavilágába.
Igen kifinomult fantáziák voltak ezek. Hosszú-hosszú ideje építgették
őket.
Lassan átlapozta a sérülésekről készített felvételeket, gondosan
tanulmányozva minden egyes helyet, végigböngészve az áldozatok
mellkasán éktelenkedő késnyomokat. Nyolc metszésnyom alkotott egyetlen
mintázatot, váltakozva rövidebb és hosszabb vágásokkal.
A gyilkosságok minden elborzasztó részlete közül ezek zavarták Quinnt a
legjobban. Jobban, mint a tetemek felgyújtása. Az áldozatok megégetése
inkább a show eleme volt, egyfajta nyilvánosságra hozatali aktus. Porból
lettél, porrá leszel. Valamiféle szimbolikus temetés, amikor a gyilkos
egyszer s mindenkorra lezárja kapcsolatát áldozatával. A késnyomok, a
mintázat valami sokkal mélyebb, személyes üzenetet hordozott. De vajon
mit? Quinn fejében egyszerre hangok kakofón összevisszasága hangzott fel:
Bondurant, Brandt, a kórboncnok, Kovac, a többi zsaru hangja s száz más,
régi esetének szakértői szólaltak meg szinte egyszerre. Mindegyikük
mondott valamit, mindegyiküknek volt valami ötlete, kérdése, s monoton
hangon darálták a fülébe. Olyan hangosan csaptak le rá, hogy képtelen volt
meghallani saját gondolatait. Végtelen elcsigázottsága csak felnagyította a
hangokat, s egyszerre olyan erővel töltötték meg a fejét, hogy másra se
vágyott, csak jöjjön már valaki, és kapcsolja ki valahogyan ezt a zajt.
A Kincset Érő Quinn. így hívták a háta mögött odaát, Quanticóban. Ha
látnák most... Miközben attól retteg, hogy belefullad saját rettegésébe, hogy
esetleg szem elől tévesztett valamit, és ezzel rossz irányba viheti az egész
nyomozást.
A rendszer túlterhelődött, ő volt, aki a kapcsológomb mellett állt - és
talán ez jelentette számára a legrémítőbb gondolatot: ő az egyetlen, aki
előrukkolhat valamiféle változással, és annak lehetősége, hogy váltson, hogy
elmeneküljön a rettenet elől, még jobban megriasztotta. A munkája nélkül
nem lehetne többé John Quinn. Finom remegés vett erőt lényének
legmélyebb rejtekén, s alattomban elindult a karja felé. Küzdött ellene,
gyűlölte, megkeményítette bicepszét és tricepszét, igyekezett visszaszorítani
a gyengeséget oda, ahonnan jött: teste legmélyére. Szemét szorosan
lehunyta, leugrott a padlóra, és heves lendülettel nekilátott a
fekvőtámaszoknak. Tíz, húsz, harminc, még több, míg karjai úgy égtek a
megerőltetéstől, hogy attól tartott, megreped a bőre, mert képtelen
megtartani a kötélmerevre fáradt izmokat, míg a fájdalom ki nem mosta a
fejében kavargó hangokat, s végre meghallhatta saját pulzusának lüktetését.
Talpra kászálódott, lihegve, kimelegedve, izzadtságtól nedvesen.
Az előtte levő fényképre összpontosított, s immár nem az eltorzult testet
látta, a szétomló húst, a vért; nem, csak a minta lebegett előtte, az X a másik
X-be hasítva.
- Sorozatgyilkos járja Minneapolis utcáit. A mai napon a minneapolisi
rendőrség közreadott egy fantomképet a férfiról, aki brutálisan meggyilkolt
három nőt, és a mai napra ez a legfontosabb hírünk...
A Phoenix Ház lakói odalenn ültek a nappaliban, a televízió körül
Összevissza elrendezett székeken, s minden figyelmüket a Tizenegyes
csatorna széles vállú, szögletes állú bemondójának szentelték. A képen most
az ötórás sajtótájékoztatóról készült felvételek peregtek, a rendőrfőnököt
láthatták, amint maga elé tartja a Hullaégetőről készített rajzot, majd a teljes
képernyőn megjelent a rajz.
Angié az ajtóban állt, figyelme a szobában ülő nőkre irányult. Néhányuk
sokkal öregebb volt nála. Négy a húszas éveiben járhatott. Az egyik öregebb,
kövér és gusztustalan volt. A dagadt ujjatlan pólót viselt, mert a kazán
megkergült, és az épületet olyan forróra és szárazra fűtötte, akár a sivatag. A
lány hasa a combjára borult, amikor leült. Angié tudta, hogy a nő valamikor
prostituált volt, de el sem tudta képzelni, hogy létezik annyira begerjedt férfi,
aki képes lenne fizetni azért, hogy lefekhessen vele. Mindegy, a pasik
mennyire öregek és rondák, mind jó csajokat akarnak. Angie-nek legalábbis
ez volt a tapasztalata. Talán ezért került a Phoenixbe Kövér Arlene. Nem
talált kuncsaftot, és most idejött nyugdíjasnak.
A vörös hajú lány viszont sovány volt, sápadt, a kábítószerfüggők sebzett
képével. Azonnal elkezdett bőgni, amint a tévében megjelent a három
áldozat fényképe. A többi nő úgy tett, mint akik észre sem veszik. Toni
Urskine, aki a Phoenixet irányította, leereszkedett mellé a fotel karfájára, és
megérintette a vállát.
- Minden rendben - mondta lágy hangon. - Sírjál csak nyugodtan, Rita.
Fawn a barátod volt.
A vörös hajú felhúzta csontos, meztelen lábait, fejét a térdének
támasztotta, és úgy hüppögte.
- Miért kellett ilyen kegyetlenül megölnie? Fawn nem bántott senkit! -
Ennek így nincs értelme - mondta valaki. - Bármelyikünkkel elbánhatott
volna ugyanígy.
Ez a tény mindannyiuk számára világos volt eddig is, még ha nem
szívesen mondták is ki. Kövér Arlene szólalt meg.
- Az embernek meg kell nézni, kivel megy el. Az ember megérzi azt.
Az egyik göndör fürtös, fekete csaj szólt vissza neki, mély értelmű
pillantásokkal: - Mintha csak úgy válogathatnál. Egyébként is kinek van
kedve lekötözni a te nagy valagadat? Azt nézni, ahogy lóg le a hajad,
miközben szabdal a késével? Arlene elvörösödött, megmerevedett, szeme
egyszerre eltűnt a húsos orcák és a szemöldök között. Úgy nézett ki, mint a
csau csau, a kutya, amit Angié egyszer megcsodált.
 - Befoghatod a lukadat, te csontkollekció! Meglehetősen dühösen, Toni
Urskine otthagyta a síró vörös hajút, és a szoba közepére lépett. Felemelte a
kezét.
- Hé! Elég ebből! Meg kell tanulnunk tisztelni egymást, és törődni mások
érzelmeivel. Ne feledjétek: csoportos tisztelet, a női nem tisztelete egyenlő
önmagunk tiszteletével.
Könnyen dumál, gondolta Angié, miközben eltűnt az ajtó mögött. Toni
Urskine-nek sosem kellett elmennie valami vén perverzzel, csak hogy egy
vacsorára való zsetont összeszedjen. Játszotta itt az ügyeletes jótevőt,
daytoni divatruháival és százdolláros fodrászával. Edinái vagy minnetonkai
csodálatos házából egy Ford Explorerrel járt be a lepukkant Phoenixbe.
Halvány elképzelése sem volt róla, mit tesz valakivel, amikor rájön, hogy
csak huszonöt dollárra taksálják.
- Mindannyian szomorúak vagyunk a gyilkosság áldozatai miatt -
jelentette ki heves átéléssel Urskine, sötét szeme csillogott, éles vonalú arca
pírban égett. - Mindannyian dühösek vagyunk, hogy a rendőrség
gyakorlatilag semmit nem tett idáig. Ez felháborító. Valóságos arcul csapás.
Minnesota városa azt mondja ezzel, hogy a kétségbeejtő körülmények között
tengődő nők nem jelentenek számára semmit. Emiatt kell dühösnek lennünk,
és nem egymásra fújnunk.
A nők hallgatták, amit mond, némelyik őszintén, mások csak fél füllel,
vagy mintha oda se figyelnének.
- Szerintem a legfontosabb, hogy minket is bevonjanak. Tennünk kell
valamit - jelentette ki Urskine. - Holnap kivonulunk a városháza elé. A sajtó
is rájön végre, hogy létezünk. Megszerezzük a fantomképet, és átmásoljuk
nagy anyagokra...
Angié hátat fordított az ajtónak, és csendesen visszahúzódott a hallba.
Nem szerette hallgatni, amikor az emberek a Hullaégető-ügyről beszéltek. A
Phoenixben lakó nők elvileg nem tudták, hogy ő kicsoda, milyen szerepe van
a történtekben, de Angie-t mindig feszélyezte, ha a nők ránéztek, mert attól
tartott, esetleg rájöhetnek, hogy ő a titokzatos szemtanú. Nem akarta, hogy
bárki megtudja. Nem akarta, hogy igaz legyen.
Hirtelen könnyek öntötték el a szemét, kézfejével dörzsölte szét őket. Ne
mutass érzelmeket. Ha kimutatja, amit érez, még rájöhet valaki a gyengéjére,
a vágyaira vagy az őrületre, amely beszívta őt a Zónába, s ráveszi, hogy
összeszabdalja magát. Senki sem értette volna, hogy a penge nem egyéb,
mint az őrülettel való kapcsolat.
- Minden oké? Angié riadtan perdült hátra, és meredten pillantott a
földszinti ajtóban álló férfira. Harmincas évei végén járhatott, csinos,
rozsdabarna anorákot és Ralph Lauren pólót viselt a kazán javításához.
Biztosan valami rokona Toni Urskine-nek. Arcát izzadtság és por lepte be.
Szürke, korom- és vérszínű foltokkal tarkított ronggyal dörgölte a kezét.
Hátrapillantott, követve Angié tekintetét, és szélesen rámosolygott a
lányra. - Ezeréves már ez a kazán - magyarázkodott. - Akaratátvitellel és
gumigyűrűkkel tartom működésben.
- Gregory Urskine - nyújtotta Angié felé a kezét.
- Megvágta magát - mondta Angié, de nem fogadta el a felé nyújtott
kezet, tekintetét rabul ejtette a férfi tenyerén elmaszatolódott vérfolt.
Urskine odapillantott, letörölte a vért a ronggyal, s felnevetett, azzal az
ideges kacajjal, ahogy az emberek olyankor nevetnek, amikor megpróbálnak
jó benyomást kelteni másokban. Angié meredten nézte. A pasas hasonlít egy
kicsit Kürt Russellre, széles áll, apró orr, kusza, ősz szálakkal tarkított haj.
Ezüstkeretes szemüveget viselt. A reggeli borotválkozásnál megvágta a felső
ajkát.
- Nincs meleged ebben a dzsekiben? - érdeklődött a fickó. Angié nem
válaszolt. Úgy izzadt, mint egy ló, de pulóvere ujja túl rövid volt, és nem
takarta el a karján éktelenkedő sebhelyeket. A dzsekit semmiképpen nem
vethette le. Ha sikerül egy kis pénzt kicsikarnia Kate-ből, elmegy, s vesz
magának néhány ruhadarabot. Talán valami vadiújat, és nem a
Vöröskeresztből vagy valami turkálóból.
- Toni férje vagyok, és egyben a mindenes is - mondta Urskine. Szűkre
vont tekintettel nézett a lányra. - Te biztosan Angié vagy.
Angié döbbenten meredt rá.
- Nem árulom el senkinek - jelentette ki Urskine bizalomgerjesztő
hangon. - Nálam biztonságban van a titkod.
Angie-nek úgy tűnt, mintha valami rejtélyes módon gúnyt űzne belőle.
Úgy döntött, nem kedveli a pasast, legyen bármilyen jóképű is. Volt valami a
szemében, az arckifejezésében a drága szemüvegkeret mögött, ami zavarta.
Mintha lenézett volna rá, mintha egy senki lenne. Szórakozottan felvetette
magában a kérdést, hogy vajon a fickó fizetett-e már nőnek szexért. A
felesége olyan macának látszott, aki a szexet gusztustalan és bűnös dolognak
tartja. Toni Urskine életének missziója az volt, hogy megvédje a női nemet
ettől a borzalomtól.
- Aggaszt minket ez az ügy - folytatta a férfi komoly képet vágva. - Az
első áldozat, Lila White egy darabig itt élt. Toni nagyon a szívére vette a
dolgot. Szereti ezt a helyet. A nőket, akik ide jönnek. Szívvel-lélekkel húzza
az igát.
Angié karba fonta a kezét.
- És maga mit csinál? Megint a felvillanó mosoly, az ideges kis nevetés.
- A Honeywellnél dolgozom mérnökként. Most épp szabadságon vagyok,
segítek helyrepofozni itt mindent még a tél előtt, aztán befejezem a doktori
disszertációmat.
Felnevetett, olyan harsányan, mintha valami különösen jó viccet sütött
volna el. Nem kérdezett vissza, hogy Angié mivel foglalkozik, annak
ellenére, hogy tudta, az itt lakó nők egy része nem prostituált. A lány hasát
nézte, a kilógó gyűrűt a köldökében, amit felfedett a túlságosan rövid
pulóver. A lány megbillentette csípőjét, még több mezítelen húst fedve fel,
és elgondolkodott, hogy vajon a férfi megkívánta-e őt.
Gregg ismét a szemébe nézett.
- Szóval a rendőröknek most jó esélyük van, hogy elkapják a fickót, hála
neked - félig állított, félig kérdezett. - Láttad a fickót.
- Erről elvileg senki se tud - vágott vissza nyersen Angié. - És nem is
dolgom, hogy beszéljek róla.
Vége a csevelynek. Oda se bagózott a búcsúzóként utána vetett
szavaknak, hátat fordított, és elindult a lépcső irányába. Érezte, hogy
Gregory Urskine pillantása a hátába fúródik.
- Hát, akkor jó éjt! - kiáltott a lépcsőfordulón eltűnő lány után. Angié
benyitott a szobájába, amit egy másik lánnyal osztott meg.
Szobatársának minden szőrzetét vadászkéssel nyiszálta le az aktuális
pasija, amikor nem volt hajlandó odaadni neki az aznap érkezett családi
pótlékot, hogy kokaint vehessen. A gyerekek állami gondozásba kerültek. A
pasas Wisconsinban. A nő átesett a drogrehabilitációs programon, és úgy jött
ki, hogy mindenképpen meg kellett gyónnia valakinek a bűneit. Voltak,
akikre így hatott a terápia. Angié sokkal okosabb volt annál, hogy ilyesmi
megtörténhessen vele. Ne áruld el a titkaidat, Angyalkám. Ezek tesznek
különlegessé. Különleges. Különleges akart lenni. Nem akart egyedül
maradni. Az nem számít, hogy más emberek is vannak ebben a házban rajta
kívül. Egyikük sem volt vele. Nem tartozott senkihez. Úgy pottyantották ide,
mint egy nemkívánatos kölyökkutyát. Kurva zsaruk. Mindent ki akarnak
szedni belőle, de cserébe semmit se adnak. Le se szarják. Eszükbe se jut,
hogy cserébe esetleg ő is akarhat valamit.
Kate legalább részben őszinte volt hozzá, gondolta Angié, miközben fel-
alá járt a szobában. Nem szabad azonban egy pillanatra sem elfeledkeznie
arról, hogy Kate is csak közülük való. Kate Conlannek a nyakába sózták a
feladatot, hogy segítsen megtörni az ő ellenállását, hogy aztán a zsaruk meg
a megyei főügyész megkaphassa, amit annyira akar. Az a nő nem igazi barát.
Angié egyetlen kezén meg tudta számolni az igaz barátokat ebben az
életben.
Olyan jó lett volna, ha csak egy is ott van mellette aznap éjjel. Nem akart
itt maradni, ebben a házban. Tartozni akart valahová.
Eszébe jutott a parkbéli lángoló női test, a gondolat, hogy az a nő
tartozott valahová, s képzelete elé vetítette a képet, milyen lenne ott lenni, az
ő helyében. Egy gazdag ember lányának lenni. Volna apja, otthona és pénze.
Volt persze apja egyszer neki is: a sebhelyek rá a bizonyítékok. Volt
otthona is, még mindig az orrában érzi az égett zsír szagát a konyhában,
emlékszik a hatalmas, sötét kamrákra és a kulcsokra, amelyek ajtaját kívülről
zárták be. Sose volt pénze.
Ruhástul feküdt az ágyba, várt, amíg a ház elcsendesedett, és szobatársa
horkolni kezdett. Aztán kicsúszott a takaró alól, lesietett a lépcsőn, s kilépett
a házból a hátsó ajtón.
Szeles volt az éj. Felhők söpörtek át az égen nagy sebesen, úgy tűnt,
mintha trükkfelvételt nézett volna. Az utcák kihaltan kongtak, csak néha
suhant el egy-egy autó a nagy csomópontoknál északi vagy déli irányba.
Angié nyugatnak vette az irányt, nyugtalanul és idegesen. Úgy érezte, hogy
valaki folyamatosan figyeli, a nyakán érezte a kutató pillantást, de amikor
hátranézett, nem látott egy árva lelket sem.
A Zóna szürke árnyként kúszott utána. Ha továbbmegy, ha van előtte cél,
amit elérhet, hely, ahova el kell jutnia, talán nem éri utol.
A házak sötétbe borultak. A fák ága csupaszon zörgött. Amikor a tóhoz
ért, csillogó, fekete felület nézett vissza rá, akárha olaj hullámzott volna
benne. Átvágott az utca sötét oldalára, és észak felé vette az irányt. Akár
még a rendőröket is kihívhatja valaki, ha észreveszik, hogy egyedül kóborol
az utcán éjnek évadján.
Felismerte a híradóban látott házat - mintha egyenesen Angliából
röpítették volna ide, nagy vaskerítés mögött lapult. Megfordult, és elindult
fölfelé a hegyen, amerre a birtok húzódott hátrafelé, a nagy fák árnyékot
vetettek rá. Bokrok takarták el a házat az év három szakában, de mostanra
elhullatták leveleiket, s át tudott nézni a finom ágak szövedéke között.
Odabenn égett a villany, abban a szobában, amely a szép kidolgozású
üvegezett ajtóval kerített, zárt teraszra nyílt. Angié állt a kerítés mellett,
ügyelt, nehogy hozzáérjen, s bámulta Peter Bondurant hátsó kertjét. Elnézett
az úszómedence és a kőpadok felett, a vasasztalokat és székeket még nem
vitték be a téli fagyok elől. Az ablakon áttetsző alakot figyelte, ahogy ott ült
az asztal mellett, s azon gondolkodott, vajon az is olyan magányosnak érzi-e
magát, mint ő. Hogy hoz-e neki megnyugvást a pénz.
Peter felemelkedett az asztal mellől, körbejárta az irodát, nyugtalan,
feszült érzelmek kavarogtak benne. Nem tudott elaludni, de nem vette be az
orvosa által előírt és odahozott altatót. Rémálom tartotta ébren: a lángok
aranyszínű sziporkája, a szag. Abban a pillanatban, hogy lehunyta a szemét,
látta maga előtt, érezte perzselő forróságát. Megjelent előtte Jillian arca: a
sokk, a szégyen, ahogy darabokra tört a szíve. Látta, ahogy a lánynak lehull
a feje, összeszabdalt, véres nyakát. Hogyan merné megkockáztatni az alvást,
amikor ébren is ilyen képek kavarognak előtte? Odalépett a
franciaablakokhoz, meredten nézett ki az éjszakába, a fekete és hideg
világba, s úgy érezte, őt is nézi egy szempár. Jillian. Szinte érezte a
jelenlétét. A gondolat súlya a mellkasára nehezedett, olyan volt, mintha a
lány köré fonta volna a karját. Mintha halála után is vágyna rá, hogy
megérintse, hogy belekapaszkodjon; kétség beesetten keresve szeretetet,
amelynek jelentése olyannyira elferdült értelmet kapott nála.
 Furcsa, sötét vágy kelt benne, csak hogy azonnal kövesse az undor, a
szégyen és a bűntudat hulláma. Állati üvöltéssel fordult el az ablaktól,
nekiesett az asztalnak, és lesöpört róla mindent, ami a tökéletes rendben
egymás mellett ott sorakozott. Tollakat, mappákat, levélnehezékeket,
irattartókat, határidőnaplót. A telefon rémülten megcsörrent. A lámpa a
földre zuhant, a villanykörte robbanásszerű hanggal pukkant szét, és a
helyiség sötétbe borult.
A fény utolsó felvillanása beleégett Peter szemébe, ott lebegett előtte a
kétszeres narancsszínű ív, mely vele együtt mozgott. Lángok, amelyek elől
nem menekülhetett. Érzelmek, melyek a torkát fojtogatták, elszállásolták
magukat ott belül, keményen és nyomasztón. Érezte a szemgolyóira
nehezedő nyomást, mintha fel akarnának robbanni, és vadul azt kívánta,
bárcsak ez lenne, bárcsak eltűnnének végre szeme elől a lángok.
Éles, száraz, fuldokló hang szakadt fel belőle, miközben átkászálódott a
sötétbe borult szobában a levert asztali lámpa maradványain, s botladozva
haladt előre az asztalról levert többi tárgy között. Felkapcsolta a villanyt, s
immár nyugodtabb hangulatban nekilátott felszedegetni a tárgyakat.
Egyenként tett vissza mindent, pontosan a helyére téve az összes darabot.
Ezt kell majd tennie: újra, hajlíthatatlan pontossággal, összerakni az életét,
letörölni a felszínre törő könnyeket, és továbblépni, pontosan úgy, mint
akkor, amikor Sophie fogta, és elvitte magával a gyereket annyi évvel
ezelőtt.
Felvette a határidőnaplót. Szétnyílva hevert, a pénteki napnál volt nyitva.
Jillian: vacsora - e szavakat jegyezte fel akkurátus betűkkel. Olyan ártatlanul
hangzott, annyira egyszerűnek látszott. De Jilliannel kapcsolatban soha
semmi nem volt egyszerű, mint ahogy ő maga sem volt ártatlan. Mindegy,
milyen keményen küzdött is ellene a lány. A telefon csöngése riasztotta fel
sötét merengéséből.
- Peter Bondurant - szólt bele, mintha természetes lett volna, hogy
ilyenkor keresik; valahol a tudata mélyén ott motoszkált egy gondolat, hogy
tengerentúli hívást vár.
- Apukám, drága - énekelte lágyan, igézően a hang. - Ismerem minden
titkodat.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

- Hülyét csinálunk magunkból, ha kiadunk még egy fantomképet -

tiltakozott Sabin az asztala mögül.
Alsó ajka úgy fittyedt le, akár egy duzzogó kétévesé, s ez meglehetősen
erős kontrasztot alkotott kifinomult gonddal elrendezett külsejével. Készen
állt, hogy bármelyik pillanatban a sajtó rendelkezésére álljon, ezért ónszürke
öltönyt vett, két árnyalattal sötétebb nyakkendőt és párizsi kék inget. Igen jól
mutatott.
- Nem látom be, milyen szempontból vethet ez rossz fényt az ön
ügyosztályára, Ted - vágott vissza Kate. - Greer rendőrfőnök sütötte el a
pisztolyt, nem maga.
Sabin még merevebbé vált, és jelentőségteljes pillantást lövellt Kate felé.
- Pontosan tudom, kinek a hibája.
- A tanút nem okolhatja emiatt - védekezett Kate, aki pontosan tudta, kit
tekint bűnbaknak Sabin: őt.
- Azt hallottam, nem mutatott különösebb együttműködési készséget -
hallatta megfontolt hangját Edwyn Noble.
A látogatók számára fenntartott székben ült, teste túl hosszú volt az
ülőalkalmatossághoz képest, sötét nadrágszára alatt kivillant csontos bokája
és nejlonzoknija.
Kate metsző pillantással nézett vissza rá, a nyelve hegyén ott ült vagy fél
tucat, nagyon is odaülő megjegyzés, többek között például az, hogy mi a
fészkes francot keres itt maga? Persze, természetesen tudta, hogy került oda
Noble. Jelenléte ugyan számos szempontból súrolta a bevett ügymenet
határait, de Kate már végigfuttatta magában az egész vitát, és pontosan tudta,
milyen válaszokat kaphatna a kérdéseire, ha volna kedve feltenni őket. A
megyei ügyészségen található az áldozatokkal és szemtanúkkal foglalkozó
ügyosztály. Peter Bondurant az áldozat közvetlen családtagja - már ha a
tetemről sikerül kideríteni, hogy valóban Jillian Bonduranté -, ennél fogva
joga van a folyamatos tájékoztatáshoz az ügy állását illetően. Edwyn Noble
pedig Peter Bondurant teljes jogú meghatalmazott képviselője. Satöbbi,
satöbbi.
 Kate olyan pillantást vetett Noble-ra, ahogy a cipőjére ragadt piszokra
pillant le az ember.
- Nos, igen, de ha belegondolunk, keresztülment egy s máson. Rob
Marshall úgy mozgott közöttük, mintha őt jelölték volna ki közvetítőnek
kettejük között. Holdvilágképére kiült jellegzetes talpnyaló mosolya.
- Kate arra céloz, hogy nem ritka az efféle vonakodás az olyan tanúk
körében, akik valami rendkívül brutális eseménynek voltak szemtanúi.
Sabin dühödten fújtatott.
- Szó sincs viszont vonakodásról a jutalommal kapcsolatban! - A jutalmat
csak az ítélet kimondása után adjuk ki - emlékeztette őket Noble, mintha
legalábbis olyan ügyfelet képviselt volna, akinek úgy kell összekaparnia ezt
a pénzt; mintha Bondurant tán abban reménykedne, hogy esetleg ki sem kell
fizetnie ezt az összeget.
- Ezen az ügyosztályon nem vásároljuk meg a tanúkat - jelentette ki
fellengzősen Sabin. - Megmondtam magának, Kate, világosan, hogy kellett
volna bánni a lánnyal.
Kate olyan hangon válaszolt, mint egy fizetett orgyilkos.
- Az én ügyem a lány.
- Akkor miért nem tölthette a hétfő éjszakát a börtönben? Megmondtam
Kovacnak, hogy kezelje gyanúsítottként. Hogy ráijesszünk egy kicsit.
Rob figyelmeztető pillantást lövellt Kate felé.
- Ez a lehetőség még mindig a kezünkben van, Ted. A Phoenix Házba
vittük először, hogy puhuljon, olyan benyomást igyekeztünk gyakorolni rá,
hogy Kate az ő oldalán áll. Biztos vagyok benne, hogy így gondolkodtál,
ugye, Kate? Kate tátott szájjal bámult főnökére. Sabin lebiggyesztette ajkát.
- Ez a fantomkép ügy egyenesen botrányos! - Szó sincs róla, hogy
botrányos lenne. Egyszerűen csak nem kellett volna még közzétenni a
tegnapi napon - érvelt Kate, és elfordult Roberttől, mielőtt még engedett
volna ösztönének, és a torkának esett volna. - Ted, ha maga nyomást
gyakorol a kölyökre, akkor az fogja magát, és lelép. Elég nehéz vele, mert
valóságos amnéziában szenved. Erre a nyakamat teszem. Mindannyian
tudjuk, akik itt vagyunk, hogy semmi köze ezekhez a gyilkosságokhoz.
Egyszerűen nem emelhetnek ellene vádat. Minden bíró úgy hajítaná vissza,
mint a huzat, és maga csak nézhetne, mert ez azt jelentené, hogy volt tanú,
nincs tanú.
Sabin megdörgölte az állát, mintha máris érezné, hogy igába fogja hajtani
a nyakát.
- A lány csavargó. Ez törvényellenes.
- Aha, ez jól is néz ki majd az újságok címlapján. „Tizenéves gyilkossági
tanút vádoltak meg csavargás miatt.” Nem hinném, hogy különösebben jól
venné ki magát, ha ilyesmivel rombolná az önről kialakított képet.
- A politikai karrieremnek semmi köze ehhez az ügyhöz, Mrs. Conlan -
sziszegte vissza hirtelen acélosra szürkült tekintettel Sabin. - Az azonban,
hogy miként kezeli a tanút, nagyon is.
Rob olyan pillantást vetett Kate-re, mintha megkérdőjelezné
épelméjűségét. Kate Edwyn Noble felé tekintett. Nincs köze, mi? Ez
hülyének néz.
Kate tovább is feszíthette volna a húrt, ezzel elérhette volna, hogy Sabin
elvegye tőle az ügyet. Bevallhatta volna, hogy egyszerűen képtelennek érzi
rá magát, hogy kezelje Angié DiMarcót, s a vállára nehezedő nyomás alatt
úgy érzi, hogy összeroppan. Abban a pillanatban azonban, hogy végigfutott
benne a gondolat, megjelent előtte a lány képe, amint ő kisétál, s Angié ott
marad a farkasokkal körülvéve, amelyek mind az ő vérére szomjaznak.
Túlságosan friss volt az élmény, ahogy Angié ott állt a Phoenixben, a
szemébe szökő, hirtelen könnyekkel, ahogy azt kérdezi Kate-től, miért nem
mehet inkább hozzá.
Felemelkedett, lesimította szoknyájának ráncait.
- Mindent elkövetek, hogy megtudjam az igazságot a lánytól. Tudom,
hogy ez mindannyiunk célja. Kérem, Ted, adjon nekem még egy kis esélyt,
hogy megpróbáljak eredményt elérni a magam módszereivel. - Még azt is
megkockáztatta volna, hogy tágra nyílt, őszinte tekintetet vessen a férfira, ha
van rá esély, hogy ezzel megpuhíthatja. Egy pillanatra eszébe jutott a
haszonleső kifejezés is, vékony csigavonalat hagyva maga mögött a
tudatában. - Ez a lány nem átlagos kölyök - ütötte tovább a vasat. -
Rendkívül nehéz élete volt, ami kivételesen nehezen kezelhető
személyiséggé tette, de szerintem ő is az igazságra vágyik, akárcsak mi itt.
Szerintem semmi jó nem sülne ki belőle, ha a játszmának ebben a
szakaszában türelmetlenül lépnénk fel vele szemben. Ha úgy gondolják,
szükségük van valakire, hogy megerősítse a tanúval kapcsolatos
elképzeléseinket, akkor ott van Quinn ügynök. Ő sokkal többet tud róla,
miként kell egy ilyen ügyben a tanúkkal bánni, mint jómagam - tette még
hozzá, hogy egészen fair play jelleget adjon rögtönzött kis beszédének; John
tartozik neki ennyivel, legalább.
Noble udvariasan megköszörülte a torkát.
- Mi a helyzet a hipnózissal? Nem áll szándékukban megpróbálni? Kate
megrázta a fejét.
- Nem egyezne bele. A hipnózis bizalomra épül. A gyerek viszont
egyáltalán nem bízik meg bennünk. Oscar miszticizmusa is épp csak arra
elég, hogy megüljön a fenekén.
- Nem szívesen játszom az ördög ügyvédjét - folytatta tovább a
jogtanácsos, miközben kihámozta magát a fotelből -, de honnan tudjuk, hogy
a lány látott egyáltalán valamit? Számomra nagyon is úgy hangzik, mintha
pénzért bármire hajlandó lenne. Talán a jutalom megszerzése a kizárólagos
célja.
- De mégis, miként tűzhette volna ki célul a jutalom megszerzését még az
előtt, hogy tudott volna a létezéséről? - kérdezett vissza Kate. - Abban az
esetben, ha mindezt előre tudta, szerintem érdemes neki fizetnünk, mert
akkor jövőbe látó orákulum. Az első két gyilkosság után ugyanis még nem
ajánlottak fel jutalmat a nyomravezetőnek. - Kate az órájára pillantott, és
elnyomott egy feltörő káromkodást. - Attól tartok uraim, meg kell
bocsátaniuk nekem, de muszáj mennem. Oda kell érnem egy meghallgatásra,
és attól tartok, az ügyfelem máris pánikba eshetett, mert nem vagyok ott.
Sabin megkerülte az asztalt, nekidőlt, karját keresztbe fonta, és rendkívül
szigorú képet vágott. Kate felismerte a pózt, ugyanígy jelent meg a
Minnesota Monthly címlapján is egy évvel azelőtt. Szó se volt arról, hogy
nem számolt Sabin befolyásával meg azzal, hogy használni fogja, ha kell.
Sabin nem volt az a fajta fickó, akiből akárki bolondot vagy buta szépfiút
csinálhatott.
- Adok önnek még egy kis időt ezzel a lánnyal, Kate - olyan hangot
használt, mintha az egész az ő ötlete lett volna. - De eredményekre van
szükségünk, méghozzá minél hamarabb. Úgy gondolom, ehhez maga ért a
legjobban az összes tanúvédelmisünk közül.
- A tanú ma délután Oscarral dolgozik - mondta Kate az ajtó felé haladva.
Sabin ellökte magát az asztaltól, Kate-hez lépett, és vállára tette a kezét.
- Maga most a bíróságra megy, és nem lesz ott, ugye? - Igen.
- Biztos vagyok benne, hogy Rob tudna szerezni maga helyett valakit, aki
elmenne erre a meghallgatásra.
- Nem, uram, köszönöm. A meghallgatás nem tart sokáig - ígérte
szomorú képpel. - Ráadásul nem szívesen engedném át ezt a kliensemet
senki másnak.
- Talán jó ötlet lenne, ha Quinn ügynök beülne a lány mellé, amíg Oscar
megpróbál kiszedni belőle valamit - javasolta Sabin.
A Kate vállára nehezedő kéz hirtelen ólomnehézzé vált.
- Nem látom, mi értelme lenne.
- Nem, önnek igaza volt Kate - érvelt Sabin. - Ez nem egy átlagos
szemtanú. Ahogy mondta, Quinn ügynök széles körű tapasztalattal
rendelkezik ebben a kérdésben. Talán ha ott van, ki tud dolgozni egy
hatékony stratégiát. Fel is hívom.
Kate kilépett az ajtón, és állt még egy darabig, amíg be nem zárult
mögötte.
- Kell nekem járatni a számat.
- Kate - sziszegte Rob Marshall suttogva.
Kate odafordult felé, miközben végigviharzott a folyosón.
- Te áruló! - dörrent vissza rá lehalkított hangon. Legszívesebben
megragadta volna a fickót a fülénél fogva, hogy addig rázza, amíg szusz van
benne. - Te adtad nekem utasításba, hogy vigyem Angie-t a Phoenixbe. Most
meg csak állsz ott, és igyekszel úgy tenni Sabin előtt, mintha az egész az én
ötletem lett volna! Biztos voltam benne, hogy megbeszélted vele előzőleg.
Kovacnak is ezt mondtam. Aztán még paranoiásnak is neveztem a fickót,
mert közölte velem, hogy nem biztonságos a hely.
- Szóba került a Phoenix, amikor beszéltem vele...
 - De Kovac ellenezte.
- Nem mondott egyértelműen nemet.
- Aha, mindenesetre biztos, hogy nem mondott igent sem.
- Egy csomó más dolog járt a fejében. Tudtam, hogy te is odavinnéd, ha
rajtad múlna, Kate.
- Ne próbáld meg rám kenni a dolgot. A változatosság kedvéért ezúttal te
kezdeményeztél valamit. Nem lehetne legalább bevallanod? Rob szaporán
szedte a levegőt túlságosan turcsi orrán keresztül, arca pedig egészen vörösre
gyúlt.
- Kate, eszedbe jutott már valaha, hogy a felettesed vagyok? Kate
becsukta a száját, és igyekezett összekaparni minden tiszteletet, ami még
megmaradt benne a férfi iránt.
- Sajnálom. Dühös vagyok.
- Én meg a főnököd vagyok - vágott vissza Rob, és hangjából élesen
kicsendült a frusztráció.
- Soha nem irigyeltem a munkádat - jegyezte meg szárazon Kate. -
Mindenesetre szembe kellett volna szállnom az ötleteddel. Nem engem
kellett volna választanod ehhez az egész ügyhöz. Most már viszont nincs
kedvem kiszállni - vallotta be. - Biztos valami súlyos mazochizmusban
szenvedek.
- Épp te vagy az, akit kiválasztottam a szemtanú mellé, Kate - jelentette
ki főnöke. Visszatolta szemüvegét az orra tetejére, és úgy mosolygott,
mintha a fogát húzták volna. - Na, ki a mazochista? - Sajnálom. Egyszerűen
utálom, ha a nyakamba varrnak valamit, ami nem az én ügyem.
- Koncentrálj az eredményre. Meglesz, amit akarunk.
Robnak nem kellett összetűzésbe keverednie Sabinnel. A szabályok
áthágását sikerült Kate jól ismert arroganciájának számlájára írnia. Sabin
megbocsát neki, mert kedveli a természetét, Rob pedig úgy jöhet ki az
egészből, mint nagy diplomata vagy eszményi vezető. A cél szentesíti az
eszközt. Semmi sem sérült, épp csak a büszkesége.
- Nincs ellenemre némi összeesküvés - jegyezte meg Kate továbbra is
rosszkedvűen. Hát persze, neki is szándékában állt kicsempészni Angie-t a
rendőrségről. Rob Marshallt azonban száz százalékig kihagyta volna a
tervből. Ez bosszantotta egyébként a leginkább: hogy a fickó okosabb volt
nála. Utált arra gondolni, hogy főnöke esetleg dörzsöltebb vagy
intelligensebb lehet, mint ő, egyáltalán, hogy bármilyen szempontból is
fölötte állhat. Nem épp a legszerencsésebb hozzáállás egy feljebbvalóhoz. -
Jött valami hír a lány felől a wisconsini haverjaidtól? - érdeklődött.
- Eddig semmi.
- Jó lenne pedig megtudni, hogy kivel állunk szemben. Úgy érzem,
mintha bekötött szemmel tapogatóznék.
- Videóra vettem Angié kihallgatásait - jegyezte meg Rob, kezét a két
lába közé ejtve. - Gondolom, nem lenne felesleges, hogy leüljünk egyszer, és
kettesben végigelemezzük őket. Esetleg megkérhetnénk Quinnt is, hogy
csatlakozzon hozzánk. Kíváncsi vagyok a véleményére.
- Aha, miért ne? - egyezett bele Kate lemondóan. - Értesíts, mikorra
tervezed a dolgot. Most el kell rohannom a bíróságra.
Voltak napok, amikor ennél még az is jobb ötletnek tűnt, hogy otthon
marad, és kalapáccsal csépeli a hüvelykujját. Az legalább olyan fájdalom,
ami előbb-utóbb elmúlik. John Quinn emléke nem feltétlenül ilyen.
- Attól féltem, hogy már el se jön.
David Willis hangjában jó adag neheztelés csengett. Kate elé sietett,
átvágva a csoportokba verődött jogászokon a bűnügyi tárgyalótermek
előterében.
- Őszintén sajnálom, hogy elkéstem, Mr. Willis. A megyei ügyésszel volt
egy fontos találkozóm.
- Az én ügyemmel kapcsolatban? - Nem. Az ön ügyével kapcsolatban
minden a legnagyobb rendben.
- Nem kell tanúvallomást tennem, ugye? - Ma semmiképpen sem, Mr.
Willis. - Kate a tárgyalóterem felé terelte ügyfelét. - Ez még csak a
meghallgatás. A vád képviselője, Mr. Merced fogja bemutatni azokat a
bizonyítékokat a bíróságnak, amelyek alapján elindíthatják a bírósági
eljárást.
- De nem fognak előrángatni meglepetéstanúként, meg ilyenek? -
kérdezte a férfi, akit szemmel láthatóan megijesztett, de fel is villanyozott a
lehetőség.
 Kate valahogy tudta, milyen képe volt ennek a Mr. Willisnek
középiskolás korában, a hetvenes években: divatjamúlt szabású ruhák,
szódásüveg-lencséjű szemüveg, visszataszító, zöld színű nadrág, mely lazán
lötyögött a derekánál. Az emberek valószínűleg egész életében, rendszeresen
bántalmazták.
A meghallgatás alkalmából felvette fekete szarukeretes szemüvegét,
amelynek üvege a bántalmazás során eltört. Két helyen is ragasztószalaggal
erősítette meg az üveget. Bal csuklóján gipsz ékeskedett, és magas
gipszgallért viselt a nyaka körül, mintha csak garbót vett volna.
- Meglepetésszerű tanúvallomások csak a Matlockban lehetségesek -
igyekezett megnyugtatni.
- Csak mert nem érzem elég felkészültnek magamat, tudja, még össze kell
szednem magam egy kicsit.
- Igen, és azt hiszem, ezzel itt mindenki tisztában van, Mr. Willis. Nem
véletlenül, hisz a fickó mindennap felhívott mindenkit, akit csak tudott,
Kate-et, Kent, Ken titkárnőjét és a jogsegélyszolgálat embereit.
- Nem leszek fizikai veszélynek kitéve, ugye? Lesz rajta kéz- meg
lábbilincs is, jól tudom? - Ön tökéletes biztonságban lesz.
- Csak, mert tudja, a helyzeti feszültség képes megőrjíteni az embereket.
Olvastam róla. Pontosan ellátogatok minden ülésre az önsegélyező
csoportban, ahova elküldött, Mrs. Conlan, és el is olvastam mindent, amihez
csak hozzáfértem a bűnözők észjárásával, az áldozati pszichológiával és a
poszttraumatikus stresszel kapcsolatos rendellenességekről. Maga javasolta
ezeket az olvasmányokat is.
Kate valóban javasolta klienseinek, hogy képezzék magukat, és
olvassanak, ez rendszerint segített megérteni önnön reakcióikat és
érzelmeiket a bűntettet követően. Az embereknek ez a fajta tudás egyfajta
megértést biztosított, no meg azt az érzést, hogy némileg maguk irányítják a
sorsukat. Azt azonban senkinek se mondta, hogy olvassanak el mindent, ami
a kezükbe akad.
Tudta, hogy Willis szeretne minél közelebb lenni az eseményekhez, ezért
az első sorba ültette, közvetlenül Ken Merced mögé, az asztalnál már ott ült
a vád képviselője, jegyzeteit tanulmányozta. Willis beleütközött, amikor
Kate megállt, hogy megmutassa, hova ülnek, majd csaknem orra bukott a
saját lábában, miközben igyekezett udvariasan előreengedni.
Kate megrázta a fejét, belépett a sorba, és helyet foglalt. Willis ügyetlenül
matatott a magával cipelt olcsó aktatáskában. Teli volt újságkivágásokkal,
amelyek mind az ő ügyét ecsetelték, a klinikán készült polaroid felvételek a
támadást követően, brosúrák az áldozati csoportok és a terapeuták nevével,
egy kemény fedeles könyv, amely a Bűntett után címet viselte. A férfi végül
előbányászott egy sárga jegyzetfüzetet, és felkészült, hogy jegyzeteket
készítsen a tárgyalásról - pontosan így tett akkor is, amikor Kate-tel volt
találkozója. Merced barátságos pókerarccal fordult hátra.
- Minden rendben, Mr. Willis. Meglátja, nem tart soká.
- Biztos benne, hogy nem kell tanúvallomást tennem? - Ma még nem.
A férfi ajkát reszkető sóhaj hagyta el.
- Mert még nem készültem fel rá.
- Nem. - Merced visszafordult az asztal felé. - Egyikünk sem készült még
fel rá.
Kate hátradőlt, és igyekezett leküzdeni a feszültséget. Willist elfoglalta a
jegyzetelés.
- Mindig megvolt benned ez a titokzatosság.
Halk suttogás a jobb válla fölött. Az érintése csiklandozta érzékeny bőrét.
Kate mogorva arccal perdült hátra. Quinn hajolt át a széke fölött, térdére
támasztott könyökkel, sötét szeme élénken csillogott, s olyan képet vágott,
mint egy vásott kölyök, aki épp most csent el egy jó adagot a kedvenc
süteményéből.
- Beszélnem kell veled - mormolta.
- Tudod az irodai számomat.
- Tudom - vallotta be Quinn. - Épp csak nem vagy az a fajta, aki válaszol
az üzeneteimre.
- Sok az elfoglaltságom.
- Azt látom.
- Ne merj gúnyolódni - szisszent fel Kate.
 David Willis megragadta a karját, hogy visszafordítsa maga felé. Az
oldalajtó ugyanis épp kinyílt, és ő. T. Zubek lépett be rajta ügyvédje
kíséretében. Nagydarab fickó volt, vastag combokkal, előreugró hassal.
Olcsó tengerészkék öltönyt viselt, alatta világoskék, kötött inget, amelyet
hasa alatt begyűrt a nadrágjába. Jobbra nézett, Willis felé, és mogorván
összeráncolta szemöldökét. Olyan képe volt, mint a rajzfilmek tipikus
rosszfiúinak, még az állán is kékesen virított a borosta.
Willis tágra meredt szemmel viszonozta tekintetét, majd valósággal
nekiesett Kate-nek: - Látta ezt? Látta? Megfenyegetett, fenyegető
szemkontaktust kezdeményezett! Miért nincs rajta bilincs? - Igyekezzen
nyugodt maradni, Mr. Willis, ha nem akarja, hogy a bíró eltávolíttassa magát
a tárgyalásról.
- Nem én vagyok itt a bűnöző! - Ezzel mindenki tisztában van.
Belépett a bíró, s mindannyian felálltak, aztán visszaültek a helyükre.
Felolvasták az ügyiratszámot és a vádpontokat, majd az ügyész és a védő
nevét is feljegyezték. Ezt követően kezdetét vehette a meghallgatás.
Mercell hívatta első tanúját, egy körte formájú férfit, aki a belváros 7-
Eleven üzletében szerelte az italautomatákat. Tanúsította, hogy hallotta,
amint Willis, a bolt vezetője vitatkozik Zubekkel. Azt is elmondta, hogy a
veszekedés a Hostess Twinkies és az aprósütemények szállítási feltételei
körül robbant ki, és aztán már csak annyit látott, hogy a két férfi bezuhan a
chipsesdobozok közé, és Zubek többször is megütötte Willist.
- Fültanúja volt annak is, hogy ki kezdte az állítólagos vitát? - tette fel a
védő a keresztkérdést, amikor rá került a sor.
- Nem.
- Az alapján tehát, amit ön elmondott, lehetséges, hogy Mr. Willis kezdte
a veszekedést? - Tiltakozom. A feltételezés nem tényeken alapul.
- Visszavonom a kérdést. És azt látta, hogy ki ütött elsőként az
úgynevezett támadás során? - Nem.
- Lehetségesnek tartja, hogy Mr. Willis volt? Willis megremegett, és
összerándult Kate mellett.
- Nem én voltam! - kiáltott fel.
- Csitt! Merced felsóhajtott.
 - Tisztelt bíróság...
A bíró szigorú tekintettel nézett a védőre, aki úgy öltözött a tárgyalásra,
mintha rosszféle használtautó-kereskedő lett volna. Elég el-nyűttnek tűnt
ahhoz, hogy Zubek unokafivérének nézhette bárki.
- Mr. Krupke, felhívom a figyelmét, hogy ez itt az előzetes meghallgatás,
és nem a tárgyalás. A bíróságot elsősorban az érdekli, hogy mit látott a tanú,
és nem az, hogy mit nem látott.
- Hát nem pont olyan, mint a richmondi Ripper-eset? - mormolta Quinn
Kate fülébe.
A nő gyilkos pillantást küldött hátra válasz helyett. Az állába költözött
merevség kezdett lesugározni a nyaka felé.
Merced második tanújának vallomása egyezett az első tanú történetével.
Krupke feltette ugyanazokat a keresztkérdéseket, Merced, akárcsak az imént,
tiltakozott, a bíró pedig láthatóan egyre dühösebb lett. Willis fáradhatatlanul
jegyzetelt, apró, nyomtatott betűket használt, amelyek élénken tükrözték,
micsoda állapotok dúltak odabenn a lelkében. Merced átnyújtotta a
biztonsági kamera által készített felvételeket is mint bizonyítékot, ezen a
verekedés nagy része jól látszott, aztán bejelentette, hogy egyelőre végzett is.
Krupke egyetlen tanút sem tudott előállítani a védelem részéről.
- Nem vitatjuk, hogy megtörtént a nézeteltérés, tisztelt bíróság.
- Akkor miért vesztegeti az időmet ezzel a meghallgatással, Mr. Krupke?
- Szerettük volna bizonyítani, hogy az események nem feltétlenül pontosan
úgy zajlottak le, ahogy azt Mr. Willis állítja.
- Hazudik - kiáltott fel Willis.
A bíró nagyot csapott kalapácsával. A törvényszolga mogorva pillantást
küldött Willis felé, de nem mozdult. Kate megragadta kliense karját, és
dühösen suttogott neki.
- Mr. Willis, kérem, legyen csendben! - Javaslom, Mr. Willis, hogy
fogadja meg a tanácsot - mondta a bíró. - Önnek is lehetősége nyílik majd
elmondania a véleményét. - Ma? - Nem - fújtatott haragosan a bíró, majd
Merced felé fordult, aki széttárta karját, és megvonta a vállát. Ezt követően a
védelemre irányította figyelmét. - Mr. Krupke, ön megír nekem egy kétszáz
dollárról szóló csekket, mert fölöslegesen vesztegette a drága időmet. Ha
nem állt szándékában vitatni a vádat, önnek fel kellett volna adnia a vita
jogát, és időpontot kellett volna kérnie a tárgyalásra.
Megállapították a tárgyalás időpontját, és a procedúra ezzel véget is ért.
Merced felállt az asztal mellől, és összeszedte papírjait. Kate áthajolt a
korláton, és a férfi fülébe súgta: - Nem lehet valamit csinálni ezzel a
fickóval, Ken? Inkább kivésem a két szemem, mint még egy tárgyalást
végigülök mellette.
- Isten látja lelkem, én is legszívesebben kérelmet írnék Zubeknek, csak
az a baj, hogy törölnének miatta a kamarából.
Krupke kölcsönkért egy tollat, és megírta a csekket. Willis úgy
tekingetett körbe, mint aki frissen ébredt szunyókálásából, s most épp
fogalma sincs róla, hol van.
- Ennyi? - Ennyi, Mr. Willis - mondta Kate, miközben felállt maga is. -
Mondtam, hogy nem tart soká.
- De, de - a férfi kinyújtotta kékfoltos ujját Zubek felé - az az ember
hazugnak nevezett engem! Nem védhetem meg magam? Zubek áthajolt a
korlát felett, úgy sziszegte oda Willisnek.
- Mindenki tudja, mit szarozol itt össze, Willis! - Menjünk - javasolta
Kate, átnyújtva Willisnek a táskáját, ami legalább egy tonnát nyomott.
A fickó ügyetlenül matatott a táskával, miközben útnak indultak az előtér
felé. Kate-et leginkább az foglalkoztatta, mit kezdjen Quinn-nel. A férfi már
odakinn állt, az ajtó felé fordulva várta, tekintete rá-szegeződött, s igyekezett
elkapni Kate felé irányuló pillantását. Sabin minden valószínűséggel abban a
másodpercben felhívta, hogy kitette a lábát az irodából.
- De nem értem - panaszkodott Willis. - Ennél többnek kell lennie.
Bántott engem! Megsértett és hazugnak nevezett! Zubek hátrafordult, akár
egy bokszer, és rémisztő képet vágott.
- Seggfej! Kate érzékelte Quinn reakcióját, miközben David Willisből
előtört a harci kiáltás. Maga is megperdült, ahogy Willis rávetette magát
Zubekre. A táska csapása Zubek fejének oldalát érte, s akkorát lódított rajta,
mintha serpenyővel vágták volna kupán, a testes férfi a védelem asztala felé
billent. A táska zárja elengedett, és minden kizuhant belőle a földre.
 Kate Willisre vetette magát, s visszatartotta az ismét lesújtani készülő
kezet. Megragadta a férfit két vállánál fogva, és így ketten zuhantak el,
egyenesen a korlát felé, a szék- és asztallábak meg a körülöttük nyüzsgő
emberek tömegébe. Zubek úgy üvöltött, mint a malac kivégzés előtt. A bíró
a törvényszolgára üvöltött, az Krupkére, aki viszont Willisnek esett, és
igyekezett összerugdosni. Cipőorra elérte Kate combját, mire az nagyot
káromkodott, és visszarúgott, miközben igyekezett minél határozottabban a
földre szegezni Willist.
Örökkévalóságnak tűnt, mire végre helyreállt a rend, s elvitték Willist is.
Kate lassan tápászkodott fel, leült, egy sor orra alatt elmormolt obszcén
kifejezéssel illetve a helyzetet.
Quinn eléje guggolva simította ki az aranylóan vörös fürtöket arcából.
- Vissza kellene jönnöd az FBI-hoz, Kate. Ez a munka még az életedbe
kerülhet.
- Ne merészelj csúfolódni a rovásomra - sziszegte Kate, miközben sorra
vette a testén és a ruháján keletkezett sérüléseket. Quinn nekidőlt Kate
irodájában az asztalnak, miközben ő épp a harisnyáján keletkezett öklömnyi
lyukhoz ért. - A héten ez már a második pár harisnya, amit kidobhatok a
szemétbe. Ezen túl nem húzok szoknyát.
- Az itt dolgozó férfiak minden bizonnyal fekete gyászszalagot vesznek,
ha értesülnek a hírről - jegyezte meg Quinn. Védekezőn maga elé tartotta
kezét, mivel Kate újabb gyilkos pillantást lövellt felé. - Miért, Kate, nem
tagadhatod, hogy mindig is jó lábaid voltak. Ez tény.
- A téma jelen esetben egyáltalán nem éppen ideillő, ráadásul irreleváns.
Quinn ártatlan tekintettel nézett vissza rá.
- A politikai korrektség elve már azt is kimondja, hogy egy régi barát
nem bókolhat a másiknak? Kate kiegyenesedett a széken.
- Szóval azok lennénk? - kérdezte csendesen. - Régi barátok? Quinn
egyszeriben kijózanodott a kérdés hallatán. Nem tudott a szemébe nézni, és
nem is jöttek szavak a szájára a kettejük között és mögött feszülő múltat
illetően. Tapintható volt a zavara.
- Nem egészen illik arra, ahogy elváltunk - mondta Kate.
 - Nem. - Quinn ellökte magát az asztaltól, kezét nadrágja zsebébe
süllyesztette, s úgy tett, mintha a falon lógó emlékeztető tábla szemügyre
vétele kötné le. - De az már nagyon régen volt.
Ez vajon mit jelent, gondolkodott Kate. Már ezer éve el is felejtették?
Énjének egy része szívesen rábólintott volna a gondolatra, míg a másik fele
még őrizte a keserű emlékeket. Nem felejtett el semmit. Az a gondolat, hogy
a férfinak mindez semmit nem jelent, felzaklatta, ráadásul nagyon
visszatetsző módon. Elgyengítette, és pontosan ez a kifejezés volt, amit egy
pillanatig sem szeretett kapcsolatba hozni saját magával.
Quinn a szeme sarkából pislantott felé.
- Öt év elég idő ahhoz, hogy az ember dühe lecsillapodjék.
- Nem vagyok dühös rád. A férfi felnevetett.
- A mindenit, te aztán nem. Nem válaszolsz a telefonhívásaimra. Nem
vagy hajlandó szóba állni velem. Ha összefutunk, fél percen belül már csak a
hátadat látom.
- Talán ha kétszer láttalak, amióta itt vagy. Először kihasználtál, hogy
elérd, amit akarsz, másodszor kigúnyoltad a munkámat.
- Nem a munkádat gúnyoltam ki, hanem a kliensedet - védekezett Quinn.
- Nagy különbség, mondhatom - mondta felháborodottan Kate, hirtelen
elfeledkezve arról, hogy David Willisből mindenki gúnyt űz, őt sem kivéve.
Felállt, hogy a férfi ne magasodjon fölé jobban, mint amennyi a kettejük
közötti magasságkülönbségből amúgy is következett. - Fontos munkát
végzek itt, John. Talán nem egészen olyat, mint te, de ez is fontos.
- Egyetértek veled, Kate.
- Valóban? Ha jól emlékszem, akkor, amikor otthagytam a hivatalt,
kijelentetted, hogy eldobom magamtól az életemet.
A megjegyzés nyomán Quinn szemében a régi keserűség szikrája csillant.
- Eldobtál magadtól egy kitűnő karrierlehetőséget. Mid volt? Tizennégy,
tizenöt éved? Hatalmas előnyt jelentett a hivatalnak, hogy ott dolgoztál.
Nagyon jó ügynök voltál, Kate, és...
- Még annál is jobb tanúvédelmis vagyok. Olyan emberekkel dolgozom,
akik életben vannak. Mindegyikkel másként kell bánnom, átsegítem őket a
legnehezebb időszakokon, hogy erőt gyűjthessenek, és megtehessék azokat a
lépéseket, amelyek megváltoztathatják az életüket. Ez ne lenne fontos? -
Nem ellenzem a választásodat - érvelt Quinn. - Épp csak azt nem akartam,
hogy otthagyd a hivatalt. Ez két különböző dolog. Hagytad, hogy Steven
kitúrjon...
- Nem igaz! - A pokolba, már hogyne lenne az! Meg akart büntetni...
- Én meg nem hagytam! - Elvágtál minden köteléket, és elrohantál.
Hagytad őt nyerni.
- Nem nyert - vágott vissza Kate. - Az lett volna számára a győzelem, ha
darabokra tudja törni az életemet és a karrieremet is. Szerinted mit kellett
volna tennem? Ott maradni, és megmutatni neki, milyen kemény csaj
vagyok? Vagy esetleg mehettem volna egyik irodából a másikba? Milyen
klassz lett volna, most lakhatnék Új-Mexikóban, és számolhatnám a
Gallupnak a kígyókat meg a tarantulákat.
- Harcolnod kellett volna ellene, szembe kellett volna szállnod vele -
érvelt Quinn. - Segítettem volna.
Kate karba fonta kezét, és felhúzta szemöldökét.
- Ó, tényleg? Nekem olyan emlékek rémlenek, hogy nemigen akartál te
semmit kezdeni velem az után, hogy befutottál a hivatalnál.
- Annak ehhez semmi köze - vágott vissza a férfi dühösen. - Az új munka
cseppet sem aggasztott. Steven sose tudott megriasztani a maga kis
bürokratikus játékaival. Meg volt kötve a kezem. Legalább hetvenöt esetem
volt, beleértve a clevelandi kannibált.
- Ó, ezekről mind tudok, John - jegyezte meg csípősen Kate. - A Kincset
Érő Quinn, aki a vállán hordja az egész bűnügyi világot.
- Mit akar ez jelenteni? - háborodott fel a férfi. - Ez a munkám, amit
végeznem kell.
És pokolba a világ többi részével, ugye, gondolta Kate, beleértve engem
is. Nem mondta ki. Mit segítene most már? Nem változtatna semmit a
múlton, arra, amire emlékezett. És azzal se menne semmire, ha a férfi
fejéhez vágná, mennyire nem érdekli egyetlen ügy sem, amit különleges
ügynökként megoldott. Nem volt értelme azzal visszavágni, hogy Quinn
számára a munka jelentett mindent, semmi más.
 Hosszú történet röviden: szerelmi kalandjuk vetett véget hosszú ideje
döglődő házasságának. Volt férje megtorlásképpen kitúrta az állásából.
Quinn pedig egyszerűen kisétált, és otthagyta a romhalmaz közepén, csak
hogy újra elkötelezhesse magát első számú szerelmével: a munkájával.
Amikor jött az ellene irányuló roham, a férfi diszkréten odébb lépett, és
hagyta őt a mélybe zuhanni. Amikor elment, nem kérte, hogy maradjon.
Öt év óta egyetlen telefonhívás sem érkezett tőle.
Nem mintha Kate annyira vágyott volna rá.
A vita hevében közelebb léptek egymáshoz. Quinn annyira közel állt
hozzá, hogy érezte arcszeszének jellegzetes illatát. Érzékelte testének
feszülését. Több ezer emléktöredék lepte meg, amelyeket egykor erős
lakattal zárt el egészen mélyre. Karjának erei, testének melege, a
megnyugvás, amely valósággal áradt belőle, s amit Kate száraz szivacsként
szívott magába.
Ott hibázott annak idején, hogy szüksége volt Quinnre. Most nincs.
Hátat fordított a férfinak, és igyekezett meggyőzni magát, semmit nem
jelent, hogy ilyen hamar érzelmes vitába keveredtek.
- Dolgom van - mondta, miközben jelentőségteljesen az órájára pillantott.
- Gondolom, te is ezért jöttél. Felhívott Sabin? Quinn kifújta tüdejéből a
visszatartott levegőt. Válla jó néhány centivel lejjebb ereszkedett. Nem
várta, hogy ilyen hévvel törnek rá az érzések. És az sem vallott rá, hogy
feladta a küzdelmet, mielőtt még megnyerte volna a csatát. A
megkönnyebbülés érzése, hogy mégiscsak így tett, valósággal zavarba hozta.
Hátrébb lépett.
- Azt akarja, hogy beüljek veled a meghallgatásra a tanúdhoz, amikor
nekiláttok a fantomképnek.
- Nem érdekel, mit akar az a fickó - jelentette ki konokul Kate. - Nem
kell, hogy ott légy. A lány így sem bízik meg senkiben. Valaki benyögi neki,
hogy FBI, és kész is.
- Akkor ne ejtsük ki a szánkon.
- Mérföldekre megérzi a szagát.
- Nem kell megtudnia, hogy ott vagyok. Én leszek a szürke egérke a
sarokban.
 Kate csaknem felnevetett. Tényleg, Quinn tipikusan az a fickó, akit nem
vesz észre az ember. Magas, sötét, jóképű pasi az olasz szabású öltönyében.
Á, egy ilyen lány, mint Angié, tényleg nem venné észre.
- Szeretnék benyomásokat gyűjteni a lánnyal kapcsolatban - mondta
Quinn. - Te mit gondolsz róla? Megbízható szemtanú? - Mocskos szájú,
hazug, romlott kis kurva - jelentette ki Kate nyíltan. - Valószínűleg lelépett
otthonról. Tizenhat lehet. Kapott pár kemény rúgást az élettől, egyedül van,
és nagyon betojt attól, amin átment.
- A szokásos amerikai kölyök - vetette oda szárazon Quinn. - Szerinted
látta Füstös Joe-t? Kate megforgatta fejében a kérdést, mérlegelve a lányt
minden szempontból. Mindegy, mit akart azzal a jutalompénzzel, mindegy,
mit hazudott össze, az, hogy látta a gonosz arcát, nem volt hazugság. Kate
érezte, hogy igazat mond. A feszültség, amely kiült rá, valahányszor
elmesélte a történetet, teljesen elképzelhetetlenné tette, hogy szándékos
megjátszásról lenne szó.
- Igen, szerintem látta. Quinn bólintott.
- De nem mondja el? - Retteg, hogy a gyilkos bosszút áll rajta, meg talán
a zsaruktól is fél. Nem hajlandó elmondani, mit keresett a parkban aznap
éjjel.
- Ötleted van? - Talán drogot árult. Vagy lenyomott egy menetet a
közelben, és a parkon keresztül igyekezett vissza a szálláshelyére.
- Nem szerepel egyetlen jegyzőkönyvben sem? - Nem, pedig
végigfuttattuk a szexuális bűncselekmények listáján, a drogosok és az
ifjúságiak adattárán is. Eddig semmi nyom.
- A titokzatos nő.
- Pedig nem egy naiv kispolgár, az biztos.
- Jó lenne megszerezni az ujjlenyomatait. Kate grimaszolt.
- Már meglennének, ha engedem, hogy Sabin azt tegye, amit akar. Azt
akarta, hogy Kovac csukja le a lányt hétfő éjszakára, hadd üljön néhány
órácskát a börtönben, hátha kellőképpen összetojja magát.
- Lehet, hogy bevált volna.
- Csak a testemen keresztül.
 Quinn nem tudta visszafojtani mosolyát, amikor meghallotta Kate
hangjának határozott csendülését, s észrevette a szemében felvillanó tüzet.
Nyilvánvalóan úgy érezte, meg kell védenie a lányt, bármilyen hazug kis
rongynak tartotta is. Kovac tett a dologra valamilyen megjegyzést, hogy bár
Kate tökéletes profizmussal látta el munkáját, a rábízott áldozatokat és
szemtanúkat családtagként védelmezte. Érdekes megjegyzés.
Az elmúlt öt év alatt nem ment újra férjhez. Az asztalon és a falon nem
volt egyetlen pasi fotója sem. Csupán egy fényképet látott, vékony
ezüstkeretben, elveszített kislányáról. A sarokban állt, távol a
papírhalmoktól, elrejtve az alkalmi látogatók tekintete elől, csaknem a saját
tekintetétől is, ott állt a halott gyermek angyali arca, amelyet úgy hordott a
lelkében, akár egy nehéz követ.
A seb, amelyet Emily halála okozott, a szenvedés csaknem összetörte. A
lehetetlent nem ismerő, rendíthetetlen Kate Conlan. Gyász és lelkifurdalás
zuhant rá mázsás kőként, darabokra zúzta, elkábította. Nem tudta, hogy
legyen úrrá rajta. Nem háríthatta a férjére sem, mert Steven előbb lépett:
minden felelősséget és bűntudatot azonnal áthárított Kate-re. Akkor fordult a
jó baráthoz...
- És ha azt mered mondani Sabinnek, hogy a módszer esetleg működhet -
folytatta Kate -, akkor neked kell megbirkóznod az imént említett testtel.
Megmondtam neki, hogy minden bizonnyal mellettem állsz a kérdésben, és
magad is tudhatod John, mi a helyzet. Tartozol nekem ennyivel.
- Igen - bólintott Quinn csendesen, mert a múlt emlékei még ott keringtek
körülötte. - Legalább ennyivel.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Az államot átszelő, Minneapolis felé tartó úttól délre, a Lowry Hill déli
részén találtak rá a D'Cupra. A kávéház megfelelően modern volt ahhoz,
hogy vonzza a művészetrajongó fiatalokat, és elég tiszta, hogy a közeli
Guthrie Színház és Walker Művészeti Központ állandó kuncsaftjai is
betérjenek. Liska mélyet, élvezeteset szippantott a frissen pörkölt kávé
mennyei illatából.
Moss-szal elosztották a rájuk kiszabott munkát, hogy a lehető legtöbbet el
tudják végezni. Mary mama, a maga húsz-egynéhány éves tapasztalatával
vette vállára az ugyancsak nehéznek tűnő feladatot: el kellett látogatni az
áldozatok családtagjaihoz. Bizonyosak lehettek benne, hogy olyan
gyengéden nyúl majd a fájó sebekhez, amennyire csak emberileg lehetséges.
Liska boldogan vállalta, hogy felkeresi Jillian Bondurant egykori legjobb
barátnőjét, Michele Fine-t.
Fine pincérnőként dolgozott a kávéházban, bár időnként megjelent az
aprócska színpadon, amelyet a kirakat melletti sarokban állítottak fel, énekelt
és gitáron kísérte magát. A kávéházban csupán három vendég tartózkodott,
ők is az ablak közelében foglaltak helyet, hogy magukba szívják a
gyengécske napsugarakat, amelyek üggyel-bajjal áthatoltak a novemberi
szürkeségen. Két idősebb férfi - egy magas, kecskeszakállas alak és egy
alacsonyabb, svájcisapkás fickó - kávé-szürcsölgetés közben a Nemzeti
Művészeti Alapítvány érdemeiről folytatott elmélyült vitát. Egy fiatalabb,
szőke férfi, sötét napszemüvegben és fekete garbóban, hosszú kávét ivott, és
az újságban található keresztrejtvény megfejtésével foglalta el magát. A
hamutartóban, közvetlenül a kávéscsésze mellett, cigaretta füstölgött. A
fiatalember kopottas külseje rosszul fizetett színészre vallott.
Liska a pulthoz lépett, ahol egy nem kifejezetten művelt képű, olaszos
küllemű, lófarokba kötött, fekete hajú fickó töltötte a darált kávét az
eszpresszógépbe. Munka közben Liskára villantotta fekete, csokoládészínű
szemét. A nyomozónő összeszedte magát, és nem alélt el a gyönyörtől. Elég
nehezen bírta, hogy az utóbbi néhány hétben egyáltalán nem jutott neki egy
kis szex. Moss biztosan azt mondaná erre, hogy egy tizenegy meg kilencéves
gyerek anyjának semmi szüksége a szexre.
-Jó napot, Michele-t keresem.
 A fiú bólintott, majd helyére csavarta az őrleményt tartó szűrőt.
Fine lépett ki a hátsó helyiségbe vezető boltív mögül, kezében
kávéscsészékkel teli tálca. Magas, karcsú lány, csontos arcán rég behegedt
forradások. Liska arra gondolt, hogy talán egy autóbalesetben szerezhette
őket, jó néhány évvel ezelőtt. Az egyik széles szája mellett görbült lefelé a
nyaka irányába. Sötét haja természetellenes barna árnyalatban csillogott,
szorosan hátrafésülte, és a tarkóján összefogta. Olyan sűrű volt ez a
hajzuhatag, hogy vastagabb copfot viselt, mint a róka farka.
Liska diszkréten megmutatta neki az igazolványát.
- Köszönöm, hogy rendelkezésemre áll, Michele. Leülhetnénk valahol?
Fine letette a tálcát, és előhúzta a pultból a táskáját.
- Zavarja, ha rágyújtok? - Nem.
- Úgy tűnik, nem tudok leszokni - mondta a lány, akinek hangja olyan
reszelős volt, akár egy öreg ajtó zsanérja. Előrement a dohányzórészbe, és
kiválasztotta a szőke férfitól legtávolabb eső asztalt. - Ez az egész eset Jillie-
vel... teljesen tönkrementek az idegeim.
Keze enyhén reszketett, ahogy kihúzta a hosszú, vékony cigarettát a zöld
műanyag cigarettatartóból. Összeráncolódott, elszíntelenedett bőr villant elő
jobb kézfején. Tetoválás keretezte, elegáns, finoman kidolgozott kígyó, mely
körbecsavarodott a csuklóján, s fejét a lány kézfején nyugtatta, szájában
apró, piros almát tartott.
- Csúnya égésnek látszik - mutatott Liska a seb felé a tollal, amelyet
előhúzott a jegyzettömb mellől.
Fine maga elé tartotta a kezét, mintha megcsodálta volna a sebhelyet.
- Zsír fröccsent rá - válaszolta szenvtelenül. - Még gyerek voltam.
- Meggyújtotta az öngyújtót, s a fellobbanó lángba nézve egy pillanatra
elgondolkodott. - Pokolian fájt.
- Gondolom.
- Hát, igen - bólintott, elhessentve a régi emlékeket. - Mi a helyzet? Senki
sem tudja biztosan megmondani, hogy Jillie-e a halott, de hát ő az, nem?
Minden újság meg tévé azt szajkózza, hogy nagy a valószínűsége, de Peter
Bondurant is beszállt az ügybe a pénzjutalommal. Miért tenné, ha nem Jillie
lenne? Miért mondaná bárki, hogy ő az? - Attól tartok, nem áll módomban
kommentálni az elhangzottakat. Mióta ismeri Jilliant? - Kábé egy éve. Idejön
minden pénteken, vagy a pszichiáter előtt vagy utána. Itt ismerkedtünk meg.
Mélyet szívott a cigarettából, aztán egymástól távol álló fogai között fújta
ki a füstöt. Mogyorószínű szemmel tekintett a világba, de túlságosan
keskenyre nyitotta ki, és nagyon vastagon húzta ki feketével a körvonalait,
hogy szempillái csaknem összeragadtak a szempillafestéktől. Egyszerű
külső, Vanlees így nevezte. Nikki arra gondolt, hogy a kemény sokkal
odaillőbb kifejezés lenne.
- Mikor látta utoljára Jilliant? - Pénteken. Beugrott, mielőtt elindult ahhoz
a pszichovámpírhoz. - Jelentőségteljes pillantást küldött Liska felé. - Az a
fickó egy pénzéhes pióca, aki oda se bagózik, segít-e bárkin is. Még magán
sem tud segíteni. Mondtam Jillnek ezerszer, hogy hagyja ott a csudába, és
keressen magának egy női terapeutát. Ez a fickó segíthetett rajta legkevésbé.
Egy dolog érdekelte a pasast, hogy lehet leghatékonyabban megfejni apuci
pénztárcáját.
- Tudja, miért járt hozzá? Fine elnézett Liska válla felett, a kirakat felé.
- Depressziós volt. Nem tudta feldolgozni a szülei halálát, meg az anyját
és a mostohaapját. A szokásos családi szar, nem? - Örülök, hogy erről nem
tudok különösebben sokat. Mesélt magának részleteket? - Nem.
Hazudsz, gondolta Nikki.
- Használt Jillian az ön tudomása szerint valaha is drogokat? - Semmi
komolyat.
- Ez mit jelent? - Egy kis marcsit, ha nagyon le volt törve, de azt is csak
ritkán. - Kitől vette? Fine arcvonásai megkeményedtek, s hirtelen
sötétebbnek és keskenyebbnek tűntek arcán a sebhelyek.
- Egy havertól.
Vagyis tőled, kalkulált Liska. Széttárta a karját.
- Idefigyeljen, nem azért kérdezgetem, mert bárkire is rá akarok szállni
egy kis marihuána miatt. Csak szeretném kideríteni, hogy ezen a vonalon
szerezhetett-e Jillian komoly ellenségeket.
- Nem. Sőt, nem hinném, hogy valaha is szerzett volna ellenségeket.
Ellentétben azzal, ami odaát ment, amikor Európában volt. Ott mindent
kipróbált - szexet, kemény drogokat, a piálást. De amikor hazajött,
abbahagyta az egészet.
- Csettintésre? Idejött, és azóta úgy élt itt, mint egy apáca? Fine megvonta
a vállát, leverte a hamut cigarettájáról.
- Öngyilkosságot kísérelt meg. Gondolom, az ilyesmi eléggé
megváltoztatja az embert.
- Franciaországban? Ott próbált öngyilkos lenni? - Nekem így mesélte. A
mostohaapja egy időre be is záratta valami elmegyógyintézetbe. Elég
ironikus a dolog, különösen, hogy Jillian miatta borult ki.
- Mert? - Mert a pasi kefélte. Jillian úgy gondolta, hogy szerelmes volt
belé. Azt akarta, hogy a fickó váljon el az anyjától, és vegye feleségül őt. -
Fine úgy adta elő a történetet, mintha ez a fajta viselkedés egyáltalán nem
térne el a normálistól. - A végén meg beszedett egy halom gyógyszert.
Mostohaapu pedig megszabadult tőle. Amikor kiengedték, hazajött.
Liska mindent sajátos rövidítésekből álló gyorsírásával jegyzett fel, amit
rajta kívül senki nem tudott elolvasni. Jelei az izgatottság miatt még inkább
macskakaparásra emlékeztettek. Jó nagy adag mocsokra bukkant. Kovac
imádni fogja.
- A mostohaapja meglátogatta valaha Amerikában? - Nem. Gondolom, az
öngyilkossági kísérlet alaposan megijesztette. Jilly azt mondta, hogy a
bolondokháza után egyszer sem találkozott vele. - Kifújta a füstöt, s a felhője
mögül a szőke srác felé pislantott. - Szarul hangzik, nem, ha ez a vége egy
szerelemnek? - Milyen hangulatban volt pénteken? A sovány váll először
felemelkedett, aztán visszaereszkedett.
- Nem tudom. Feszült lehetett. Aznap sokan voltak. Nem is tudtunk
beszélgetni. Mondtam neki, hogy felhívom vasárnap.
- És hívta? - Igen. El is értem a telefonját, hagytam neki üzenetet, de nem
hívott vissza.
Ismét kibámult az ablakon, anélkül hogy egyetlen arra járót is észrevett
volna. A hétvégére gondolt. Azon törte a fejét, hogy tehetett volna-e bármit
is, amivel magakadályozhatja a tragédiát. Nikki annyiszor találkozott már
ezzel az arckifejezéssel. Könnyek öntötték el Michele Fine barna szemét, s
széles, sebhelyes ajka keskeny vonalba préselődött.
 - Arra gondoltam, biztosan az apjánál maradt - mondta elszorult torokkal.
- Gondoltam, felugrom hozzá vasárnap, de aztán... nem mentem.
- Mit csinált vasárnap? A lány feje gyanakodva moccant előre.
- Semmit. Sokáig aludtam. Sétáltam egyet a tó körül. Semmit. Szeméhez
szorította szabad kezét, igyekezett összeszedni magát.
Pír öntötte el sápadt arcát az erőlködéstől, ahogy a feltörő könnyek ellen
küzdött visszafojtott lélegzettel. Liska kivárt. Az öregfiúk már a
performanceoknál tartottak.
- Hogy a francba lenne művészet az, hogy valaki belehugyozik egy
feszületekkel teli üvegbe? - dühöngött a svájcisapkás.
A kecskeszakállas széttárta karját.
- Mert állít valamit. A művészet mindig állít valamit az életről! A szőke
fiatalember megfordította az újságot, és az álláshirdetéseket kezdte
böngészni, közben lopva Michelle felé pillantott. Liska zsarupillantásától
azonban inkább visszatért az újságjához.
- És a hétvége többi napján? - fordult ismét beszélgetőtársához Liska. -
Hova ment pénteken, munka után? - Miért kérdezi? - kérdezte jogos
gyanakvással és némi pánikkal a hangjában a lány.
- A szokásos rutinkérdések. Meg kell állapítanunk minden ilyen
nyomozás során, hogy merre jártak a családtagok és a barátok, arra az esetre,
ha az áldozat esetleg kapcsolatba akart volna lépni velük.
- De ő nem lépett kapcsolatba velem.
- Otthon volt? - Nem, beültem egy késői filmre. De van üzenetrögzítőm.
Hagyott volna üzenetet.
- Megesett, hogy ön Jillian lakásában töltötte az éjszakát? Fine szipogott
néhányat, kézfejével megtörölte a szemét és az orrát, majd ismét mélyet
slukkolt a cigarettából. Keze remegett.
- Igen, megesett. Együtt írtunk zenét. Jillian nem áll ki színpadra, de elég
ügyes.
Hol jelen, hol múlt időben emlegette barátnőjét. Az embereknek mindig
nehéz hozzászokniuk a halál gondolatához.
- Van kulcsa a lakásához? - Nincs. Miért lenne. Nem laktam ott.
 - Milyen háziasszony Jillian? - Ez meg hogy jön ide? - Rendes?
Rendetlen? Fine nyűgösen válaszolt, nem értette, miért teszik fel neki ezt a
kérdést.
- Rendetlen. Mindent széthagy, ruhákat, edényeket, hamutartókat. De
minek erről beszélni? Hogyha egyszer meghalt. - Kezébe temette arcát, s
ismét elvörösödött az újra rátörő érzelmekkel folytatott küzdelem súlya alatt.
- Meghalt. Felgyújtotta. Édes istenem.
Néhány könnycsepp gördült le a kifestett szempillákon. A papír alátétre
csöppentek.
- Michele, még mindig nem tudjuk biztosan, hogy ő az.
Fine otthagyta a cigarettát a hamutartóban, és mereven nézte az
asztallapot.
- Talán csak elutazott néhány napra a városból - mondta Liska. Nem
tudjuk. Ön sem tudja? - Nem.
- Ismer bárkit, akinek oka lett volna bántani Jilliant? A lány a fejét rázta.
- Van fiúja? Vagy esetleg volt fiúja? - Nincs.
- És mi a helyzet önnel? Van barátja? - Nincs - válaszolt Fine, a füstölgő
cigarettát bámulva. - Minek az nekem? - Jillian nem tett véletlenül említést
egy férfiról, aki zaklatja? Esetleg figyeli? Vagy követi? Fine ezúttal egész
keserű nevetéssel válaszolt.
- Tudja maga is, milyenek a pasik. Mind bámulnak. Mind azt hiszik, hogy
van esélyük. Ki figyel ezekre a vesztesekre? Szipogott néhányat, nagyot
sóhajtott, és lassan engedte ki a levegőt. Újabb cigarettát vett elő. Körmei
tövig le voltak rágva.
- Milyen volt Jillian kapcsolata az apjával? Jól kijöttek? Fine elhúzta a
száját.
- Jillian imádja az apját. Nem tudom, miért.
- Ön nem kedveli? - Sosem találkoztam vele. De a kezében tartja Jillt,
vagy nem? Övé a háza, ő fizeti az iskolát, ő szerzi a dilidokit, és ő is fizeti.
Minden péntek este vacsora. Autó.
Liska számára nem tűnt különösebben kényesnek az üzlet. Talán rá
kellene vennie Bondurantet, hogy fogadja örökbe. Aztán hagyta elszállni az
ötletet. Kezdett nagyon úgy tűnni a dolog, hogy Michele csak azért nem
kedveli az öregfiút, mert farkat viselt a két lába között.
- Tudomása van önnek bármilyen megkülönböztető jegyről Jillian testén?
Anyajegyek, sebhelyet, tetoválások? Fine gyanakvó tekintettel pillantott fel.
- Honnan a csudából tudnám én azt? Nem a szeretőm volt.
- Ezek szerint semmi látványos. Sebhely a kezén. Kígyótetoválás a
csuklója körül.
- Én semmit sem vettem észre.
- Ha körülnézne Jillian lakásában, mit gondol, észrevenné, ha valami
hiányozna? Például, hogy összepakolt néhány ruhát, ha el akart utazni? A
lány megvonta vállát.
- Gondolom, igen.
- Rendben. Nézzük meg, oda tudunk-e menni.
Amíg Michele Fine engedélyt kért az olasz csődör főnökétől, hogy egy
órára elugorhasson, Liska kilépett a kávéház elé, előhúzta mobiltelefonját, és
feltárcsázta Kovac számát.
A levegő friss volt, hűvös szél fújt, ahogy novemberben szokott. Nem is
olyan rossz nap. Halovány mása ugyan csak a szeptemberi és kora októberi
ragyogásnak, mely oly csodálatossá tette e két hónapot Minnesotában,
szemben a környező államokkal. Az itteni fiúk bringázni mentek iskola után,
igyekeztek kihasználni minden pillanatot két keréken, még az előtt, hogy
leesett volna az első hó, és előkerülhettek a garázsok mélyéről a szánkók.
Mázlisták, eddig még nem esett.
- Moose-porta - mordult egy ugató hang a telefonba.
- Beszélhetek Bullwinkle-lel? Úgy hallottam, olyan hosszú farka van,
mint a karom.
- Liska, az ég szerelmére, neked mindig ezen jár az agyad? - Ezen,
persze, meg a bankszámlámon. Egyik sem kielégítő egyébként soha.
- Csatlakozhatsz a többséghez. Miért keresel? - A fontos dolgokon kívül?
Van egy kérdésem. Amikor elmentél Jillian lakására hétfőn, lejátszottad az
üzeneteit? - Digitális üzenetrögzítője van. De nem volt rajta semmi.
 - Itt van egy barátnő, aki azt állítja, hogy vasárnap hívta a lányt, és
hagyott neki üzenetet. Ki törölhette le? - Ohó, egy újabb rejtély. Gyűlölöm a
rejtélyeket. Valami egyéb infó? - Van bizony. - A kirakatüvegen keresztül
bekukkantott a pult felé. - Olyan sztori, ami kenterbe veri Shakespeare-t.
- Épp kezdte egyenesbe hozni az életét - mondta Lila White édesanyja.
Arckifejezése olyan emberről árulkodott, aki egész életében konokul
ismételgetett egy hazugságot. A hazugságot, amelyről annyira szerette volna
elhinni, hogy igaz, s nem rejthette el a szívében. Mary Moss mélységes
sajnálatot érzett az asszony iránt. A White család apró földműves-
településen, Glencoe-ban lakott, olyan helyen, ahol a pletyka volt az egyik
legfőbb szórakozás, és a szóbeszéd jobban sebzett, mint a törött üveg. Mr.
White műszerészként dolgozott a helyi szerszám- és gépkereskedésben. Az
egyik városszéli ház volt az övék, futórózsával és betonból öntött
őzcsaláddal az utca felőli oldalon, és hintákkal hátul, a kertben. Az unokák
kedvéért állították fel őket, ők nevelték Lila lányát, Kylie-t. A hirtelenszőke
négyéves leányka valami hihetetlen módon tudomást sem vett anyja
halálhíréről. Eddig.
- Kedd este felhívott bennünket. Felhagyott a drogokkal, tudja. A drog
vitte őt a bajba. - Mrs. White duzzadt arca ezer ráncba szaladt, mintha
érzéseinek keserűsége a torkára csordult volna. - Az Ostertag fiú bűne az
egész. Ő szoktatta rá a kábítószerre.
- Na de Jeannie! - szólt közbe Mr. White, hangjában a fölösleges
ismételgetés fáradtsága csengett.
Magas, vastag szemöldökű férfi volt, kőmosott farmerhez hasonló színű
szemekkel. Arcába beleégette a ráncokat a szabad levegőn töltött számtalan
év.
- Te csak ne szólj bele - dörrent rá a felesége. - Mindenki tudja a
városban, hogy a srác drogot árul, a szülei meg úgy járkálnak itt a városban,
mintha az, amit ők szarnak, nem bűzlene. Megőrülök tőlük.
- Allan Ostertag? - kérdezte Moss, a jegyzeteibe pillantva. - A lányuk
középiskolába járt vele, ugye? Mr. White felsóhajtott, és bólintott, hagyta,
hadd menjen tovább minden a maga útján, s látszott, hogy alig várja már az
egész végét, a pillanatot, amikor újra nekiláthat begyógyítani a sebeket,
remélve, hogy nem szakítja fel őket senki újra. Felesége tovább szidta
Ostertagot. Moss türelmesen hallgatta. Tudta, hogy az Ostertag fiú nem jöhet
szóba gyanúsítottként, a nyomozás szempontjából tehát irreleváns volt,
egyáltalán nem volt irreleváns téma azonban White-ék számára.
- Említette a lányuk, hogy gyakrabban találkozgat valakivel? - kérdezte
végül. - Egy állandó partnert esetleg? Vagy valaki, aki problémát okozott a
számára? - Ezeket a kérdéseket már mind megválaszoltuk egyszer - szólt
türelmetlenül Jeannie White. - Nem volt ennyire fontos maguknak, hogy
elkapják azt a fickót, amikor még csak őt gyilkolta meg - tette hozzá jó adag
keserűséggel hangjában. - Nem láttunk semmiféle különleges egységet,
amikor a mi Lilánk meggyilkolását mondták be a hírekben. A rendőrséget
nem érdekelte.
- Ez nem igaz, Mrs. White.
- Az sem izgatott senkit, amikor egy drogkereskedő összeverte tavaly
ősszel. Még egy nyavalyás tárgyalás se lett belőle. A mi lányunk nem
számított senkinek. - Mrs. White szeme megtelt könnyel. - Csak nekünk volt
fontos.
Moss megpróbálkozott néhány udvarias, megnyugtató bocsánatkéréssel,
de tudta, hogy úgysem megy velük semmire. Semmiféle magyarázat nem
hatolhatott át a fájdalom vasfüggönyén. White-éknak nem számított, hogy
lányuk megölése nem az egyetlen gyilkosság volt, és szükségszerűen
másként kezelték, mint a sorozatgyilkossági ügyeket. Számukra egyetlen
dolog volt fontos, hogy gyermekük, akit szerettek, immár nem létezett. Az is
fájt nekik, hogy prostituáltként végezte. így emlékezett rá mindenki, az egész
világ, már ha eszébe jutott egyáltalán valakinek. Az első számú áldozat
prostituált és drogfüggő.
White-ék szeme előtt valószínűleg nemegyszer megjelentek a
szalagcímek, amikor este lefeküdtek aludni. Reményeik, hogy lányuk élete
jobbra fordulhat, elhaltak, mielőtt még a megvalósulás közelébe érhettek
volna, és senkit a világon nem érdekelt, hogy Lila egykor ügyvédnek
készült, hogy jó osztályzatokkal végezte el a középiskolát, és gyakran sírt
amiatt, hogy nem tudta felnevelni saját gyermekét.
Az anyósülésen, Moss autójában hevert a mappa, benne néhány színes
felvétel Liláról és Kylie-ról a szülők házának hátsó kertjében. Vidáman
nevettek, és mókás, születésnapi kalapot viseltek, Kylie aznap lett négyéves.
Képek a zöld műanyag medencében pancsoló anyáról és lányáról. Három
héttel később halálra kínozták, és elvették az életet Lila White-tól,
megszentségtelenítették testét, s egy halom szemét tetején megégették a
tetemét.
Az első számú áldozat prostituált és drogfüggő.
Moss tovább gondolkodott, valami biztató jelet keresett. A rendőrség nem
állíthat fel különleges egységet minden egyes a városban történő gyilkosság
esetén. Lila White ügyében teljes körű nyomozás zajlott. Sam Kovac kapta
meg az esetet, akiről köztudomásúlag az járta, hogy mindent megtesz a
bűnesetek felderítéséért, az áldozat személyétől függetlenül.
Mégsem tudta elnyomni a szívében éledő gyanút - s ennek Jeannie White
hangot is adott -, hogy mennyire másként alakulhattak volna a dolgok, ha
Jillian Bondurant lett volna az első áldozat.
A zárat kicserélték Jillian Bondurant edgewateri lakásának ajtaján, az új
kulcsot most küldték át Liskának. A nyomozónő bedugta a fényesen
csillogó, vadonatúj kulcsot a zárba, és kinyitotta az ajtót. Felment a
hálószobába Michele Fine-nal, és végignézte, ahogy a lány átvizsgálja a
komódok és a ruhásszekrény tartalmát, időről időre megállva, mintha valami
emlék rohanta volna meg.
- Jézusom, milyen kísérteties - mondta elborzadva, ahogy körülnézett. -
Kísérteties ilyen tisztának látni a házat.
- Jilliannek nem volt bejárónője? - Nem. Az öregje megpróbálta, egyszer
bejárónőt kapott tőle ajándékba. Az a fickó a legundorítóbb pasas a föld
kerekén. Jillian nemet mondott. Nem akarta, hogy bárki a cuccai között
matasson.
- Nem hinném, hogy bármi is hiányozna - jelentette ki végül. Megállt
Jillian öltözőasztala mellett, tekintete végigsiklott a rajta álló tárgyakon:
mahagóni ékszerdoboz, néhány illatos gyertya hozzá nem illő tartóban, apró
porcelán női figura, hosszan leomló ruhában. Óvatosan megérintette a
porcelánt, pillantása a semmibe révedt.
Miközben Fine összeszedte a vendégszobában maradt néhány
ruhadarabját, Liska lesétált a földszintre, hogy még egy pillantást vessen
mindenre, hátha most, hogy találkozott Jillian barátnőjével, más szemmel
látja a lakást. Minden bizonnyal nagy rendetlenség lehetett, de mára ennek
nyoma sem volt. Még nem találkozott olyan gyilkossal, aki bűntette
elkövetése után kitakarította volna az áldozat lakását, de bizonyos, hogy itt
járt valaki. Nem arról volt szó, hogy kutyafuttában feltöröltek és
letörölgettek, hogy eltüntessék a nyomokat és ujjlenyomatokat. Valaki
rendesen kitakarított. Összehajtogatta és helyükre tette a ruhákat,
elmosogatta a szennyes edényt.
Gondolatai visszakanyarodtak Jillian és Fine barátságához. Nagyon össze
nem illő párnak tűntek: a milliomos lánya és egy kávéházi pincérnő. Ha
valaki váltságdíjat követelt volna Peter Bonduranttől, ezt a kapcsolatszálat
mindenképpen nagyon alaposan meg kellett volna vizsgálni. Még e nélkül is
befészkelte magát a gyanú Liska fejébe.
Végiggondolta, aztán elvetette. Michele Fine szívvel-lélekkel
együttműködött velük. Nem volt egyetlen szava vagy tette, ami
természetellenesnek tűnt. Ráadásul őszinte fájdalmat érzett Jillian elvesztése
miatt, és a fájdalom mögött Liska érzékelte ugyanazt a dühöt,
megkönnyebbülést és bűntudatot, amely olyannyira jellemezte az áldozatok
hozzátartozóinak érzelmeit.
Mégis, úgy döntött, hogy végigfuttatja Michele Fine nevét a
számítógépes adatbázison, hátha kiugrik valami.
Átvágott a nappalin, s az elektromos zongorához lépett. Jillian Bondurant
időnként komponált ugyan, de túlságosan félénk volt ahhoz, hogy fellépjen
mások előtt. Épp ez a tény volt az, ami valóságos emberi lénnyé tette a
szemlélő számára, míg az, hogy ő volt Peter Bondurant egyetlen lánya, nem
jelentett semmit. A kottatartón egy klasszikus darab partitúrája állt. Újabb
ellentét a lányról kialakított képpel szemben. Liska felemelte a zongoraszék
párnázott ülését, és bekukkantott az alatta rejtőző kottákra: népzene, rock,
alternatív, newage...
- Fel a kezekkel! Első reakciója az volt, hogy a fegyveréért nyúl, végül
azonban nem moccant, ott maradt a zongoraszék fölé görnyedve, a száján
vette a levegőt, majd lassan, nagyon lassan megfordult, s rögtön el is szállt
belőle az ijedtség görcse, de csak hogy átadja magát a dühnek.
- Én vagyok az, Mr. Vanlees. Liska nyomozó - mondta, miközben
kiegyenesedett. - Kérem, engedje le a fegyvert! Vanlees a bejárati ajtóban
állt, biztonsági őr egyenruháját viselte, markában, előreszögezve Python
Coltja. Liska legszívesebben kitépte volna kezéből a fegyvert, és jól fejbe
vágta volna vele néhányszor.
 A férfi meglepetten pislogott felé, s halovány, zavart mosoly ömlött el
arcán. - Ó, a francba, nyomozónő, maga az, sajnálom. Nem tudtam, ki
jöhetett ide. Amikor észleltem, hogy mozgás van a házban, rögtön a
legrosszabbra gondoltam. Tudja, itt járkálnak ezek a firkászok, az ember
annyi rosszat hall felőlük.
- Ezek szerint nem ismerte fel az autómat? - kérdezett vissza Liska jó
adag éllel a hangjában.
- Jaj. Hát, nem, gondolom nem. Bocs.
Hazug disznó, gondolta Liska. Az ilyen magukról többet képzelő
seggfejek, mint Vanlees, mindent tudnak az igazi zsarukról. Lefogadta
volna, hogy még az autó rendszámát is felírta magának. Az viszont biztos,
hogy első pillantásra felismerte a márkát és a modellt. Az egész kis előadás
csak arra volt jó, hogy lenyűgözze vele. Gil Vanlees. Az akcióhős. Mindig
talpon. Mindig a munka élén. Szorgalmas fickó. Isten óvjon
mindannyiunkat.
Megrázta a fejét.
- Az ott a kezében egy lőfegyver, Gil. Nem gondolja, hogy esetleg
megkérdezem, van-e hozzá fegyverviselési engedélye is? A férfi szeme
hűvösebben nézett vissza rá, és arcáról is lehervadt a mosoly. Nem várta,
hogy megdorgálják. Nem akarta, hogy bárki emlékeztesse rá, nem mindegy,
milyen egyenruhát visel az ember. A fegyver csövét derékszíja alá
csúsztatta, és helyére tolta a gyomra magasságában.
- Van engedélyem.
Liska arcára erőltetett egy mosolyt.
- Nézze, egy komoly darab. Nem igazán jó ötlet az emberek mögé
lopózni vele, Gil. Sosem tudhatja, hogyan reagálnak. Valakinek túl
érzékenyek a reflexei, és már meg is van a baj, egyszer csak lepuffant
valakit. Tudja, hogy ez lenne a lehető legrosszabb, ami történhet.
A férfi immár nem nézett a szemébe, akár a kisiskolás fiúcska, akit
megdorgálnak, amiért apja szerszámaival játszik.
- Azt mondja, riporterek szaglásztak errefelé? Senki nem tudott bejönni a
házba, ugye? A férfi figyelme hirtelen másfelé irányult, s még jobban
megmerevedett. Liska hátranézett a válla fölött. Michele Fine állt a lépcső
alján, egy csomóba gyűrve szorította magához a fekete ruhadarabokat.
Láthatóan megrémítette Vanlees jelenléte.
- Mr. Vanlees? - emlékeztette Liska a férfit, miközben hátat fordított
neki, ahogy Michele belépett a konyhába. - Senki sem járt reggel óta a
házban az ön tudomása szerint, ugye? - Igen. - A férfi egy lépéssel hátrébb
húzódott, az ajtó felé, keze a Python markolatán nyugodott. Tekintetét egy
pillanatra sem vette le Michele-ről, aki a konyhát és az étkező elválasztó
pultra ömlesztette a ruhákat. - Mennem kell - mondta komoran. - Szemmel
tartok mindent, tudja.
Liska követte a verandáig.
- Gil, sajnálom, hogy olyan kiállhatatlan voltam magával az előbb.
Megijesztett, ahogy rám támadt.
A férfi ezúttal nem reagált. Liska megkérdőjelezte azt, amire büszke
lehetett volna, lealacsonyító módon nyilatkozott a státusáról, megtépázta az
önmagáról kialakított képet. A jó viszony, amelynek kiépítésén eddig oly
sikeresen fáradozott, egyszeriben semmivé lett. Liska úgy gondolta, kevésbé
viseli meg a férfit az, ami történt, de ezt a hirtelen összeomlást beszédes
jelnek vette. Még egy pont, amit Quinn elé kell tárni: Vanlees törékeny
öntudata.
Nem is nagyon nézett Liska felé, amikor elköszönt.
- Persze. Rendben.
- Örülök, hogy maga mindenre ilyen jól ügyel - zárta le a beszélgetést
Liska. - Hallott a mára meghirdetett közösségi tájékoztatóról? Esetleg, ha
van ideje, nézzen be.
Liska elnézte a távolodó férfit, s elgondolkodott. Bizonyos távolságból
Vanleest bárki városi rendőrnek nézhette kék alapon fekete egyenruhájában.
Nem nagy ügy megállítani egy nőt, és rávenni, hogy beszélgessen vele.
Füstös Joe három áldozatának környezetében senki sem számolt be
sikítozásról vagy bármi gyanús eseményről. Az is igaz viszont, hogy
egyenruhás jelenlétéről sem kaptak hírt.
- Kész vagyok.
 Michele Fine szavai hozták vissza a jelenbe, a lány ott állt mellette az
ajtóban, ruháit egy Rainbow Food feliratú nejlonzacskóba gyömöszölve
tartotta a kezében.
- Remek, nagyszerű. Visszaviszem Bezárta a házat, Fine odalenn várta a
lépcső alján. Vanlees eltűnt a felfelé kanyargó ösvényen, de továbbra is ott
kísértett Liska gondolataiban.
- Ismeri a pasast? - kérdezte Fine-t, miután elhelyezkedtek az autóban.
- Személyesen nem - ölelte magához a lány a kopott szatyrot, mintha
gyermek volna. - Mondtam már, a vesztesekkel nem törődik senki.
Senki, visszhangozta magában a gondolatot Liska, miközben beindította
az autót. S míg senki sem figyel rájuk, a veszteseknek marad idejük
eltűnődni és hosszan fantáziálni azokról a nőkről, akik sose akarták és sose
szerették őket.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

- Nos, mi a véleménye, John? - kérdezte Sabin. - Eltitkol előlünk valamit

a lány? A megyei főügyész irodájának konferenciatermében ültek a nagy
tárgyalóasztal körül: Quinn, Sabin, Kate és Marshall. Quinn az asztal
túloldalán ülő, villogó szemű Kate-re pillantott, aki nyilvánvaló hadüzenetet
morzézott felé arra az esetre, ha netán helytelen oldalon foglalna állást az
ügyben. Újabb aknamező, amelyen kénytelen végigsétálni. Pillantását Kate-
re függesztette.
- Igen. - A szemek tüzesen villantak felé. - Mert fél. Valószínűleg attól
retteg, hogy a gyilkos valahogy tudomást szerez mindarról, amit tesz, látja
őt, miközben a rendőrség embereivel beszél, hallja, ahogy leírja őt a
fantomkép rajzolónak. Megszokott jelenség. Igazam van, Kate? - Igen.
A tűz kialudt azokban a harcias szemekben. Majd csak később égeti
halálra. Quinn-nek jólesett, hogy Kate még mindig ilyen heves érzelmeket
táplál iránta. A negatív előjelű érzelmek is csak érzelmek. Aggodalomra
akkor lenne oka, ha teljesen közömbösen viselkedne.
- A mindenütt jelen levő gonosz tudata - jelentette ki Marshall, bölcsen
bólogatva. - Annyiszor találkoztam vele már magam is. Lenyűgöző. Még a
leglogikusabb, legvilágosabban gondolkodó áldozat is képes beleesni ebbe a
csapdába.
A videomagnó távirányítójával játszadozott, visszapörgette a szalagot az
első interjú kezdetére. Alig egy órával az után vették fel, hogy behozták a
lányt. Egyszer már végignézték. Megállították a szalagot a fontosabb
részeknél, ilyenkor Marshall és Sabin várakozásteli pillantással néztek
Quinnre, mintha kinyilatkoztatást akartak volna, akárha Jézus Krisztus ült
volna közöttük személyesen.
- A lány egyértelműen meg van riadva - mondta Marshall, fensőbbséggel
ismételve Quinn megjegyzését, amit a szalag első átfutásakor tett. -
Láthatóan reszket. Magának száz százalékig igaza van, John.
John. Barátom, haverom, kollégám. Bizalmaskodása irritálta Quinnt,
annak ellenére, hogy általában igyekezett baráti légkört kialakítani
kollégáival. Unta, hogy az emberek mindannyian megpróbáltak úgy tenni,
mintha jól ismernék, s még jobban belefáradt abba, hogy túlreagálták a
teljesítménye iránt érzett csodálatukat. Elgondolkodott, hogy vajon Rob
Marshall, akit annyira lenyűgözött személyisége, vajon mit szólna hozzá,
hogy éjszakánként reszketve, hányingerrel küszködve ébred, mert nem tudja
elviselni a rá nehezedő terhet.
Marshall odapörgette a szalagot, ahol a lány elveszítette a türelmét, és
kiabálni kezdett: „Nem ismerem! Kibaszott máglyát csinált a hullából! Egy
kibaszott pszichopata!” - Nem játssza meg magát - jegyezte meg csendesen,
erősen fókuszálva a tévé képernyőjére, mintha képes lenne élesebbé tenni
rövidlátó szemét, s beleláthatna a lány fejébe.
Sabin nem örült a fejleményeknek, de még mindig reménykedett benne,
hogy majd csak találnak valami lehetőséget rá, hogy rács mögé csukhassa a
lányt.
- Lehet, hogy nagyobb biztonságban érezné magát, ha rács mögött
lehetne.
- Angié nem tett semmi rosszat - szisszent fel Kate. - Be sem kellett volna
vallania, hogy látta ezt az őrültet. A segítségünkre van szüksége, nem a
fenyegetéseinkre.
A főügyész arca vörösre vált.
- Nem szeretnénk nagyobb kárt okozni, mint hasznot, Ted - csendült fel
ekkor Quinn halk hangja; Mr. Visszafogottság. Mr. Hidegfej.
- A lány magát hozta ilyen helyzetbe - érvelt Sabin. - Amióta csak
megláttam, érzem, hogy valami nincs rendben körülötte. Az első pillanatban
le kellett volna csapnunk a hazugságaira. Nem kellene engednünk, hogy
játszadozzon velünk.
- Véleményem szerint önök a lehető legjobb eljárást választották -
hallatszott ismét Quinn szava. - Az Angie-hez hasonló kölyköknek nincs túl
nagy bizalmuk a rendszerben. Fontos volt, hogy biztosítsanak számára
valakit, akit bizalmasának tekinthet. Kate tökéletes választás volt. Hiteles,
őszinte, nem tömi a lány fejét fölösleges hülyeségekkel, és lojális vele.
Hagyjuk, hadd dolgozzon vele, ahogy ő akar. Fenyegetésekkel semmire sem
megy ennél a kölyöknél. Pontosan ezt várja: fenyegetéseket. Azonnal
robbanna.
- Ha nem tudunk kiszedni belőle semmi használhatót, akkor nincs is mit
kezelnünk - vágott vissza Sabin. - Ha nem tud semmi kézzelfogható
eredményt produkálni, akkor mi a csudának vesztegetnénk rá az állam
pénzét? - Nem vesztegetjük - szólt közbe Kate.
- Mit gondol erről a részről, John - kérdezte Marshall, a távirányítójával a
képernyőre mutatva. Ismét visszapörgette a kazettát. - Ahogy beszél róla:
„Nem ismerem! Egy kibaszott pszichopata!” Nem gondolja, hogy
jelentősége lehet? Quinn sóhajtott, s türelmetlenség öntötte el.
- Miért, hogy kellene beszélnie a fickóról? Kate szájának szeglete
veszélyesen felfelé rándult. Marshall duzzogott.
- Elvégeztem egy pszicholingvisztikai kurzust. A nyelvhasználat módja
igen sokat elárulhat valakiről.
- Egyetértek - húzódott vissza diplomatikusan Quinn. - De nem szabad
túlzásba vinni az elemzést. Szerintem a legjobb, amit tehetünk, hogy
háttérben maradunk, és hagyjuk, hogy Kate foglalkozzon a lánnyal.
- A fenébe is, ránk fér egy szünet - jelentette ki Sabin, inkább magának,
mint a többieknek. - Ma aztán szinte semmi továbbit nem tudtunk meg a
pasas külsejéről. Ott állt mellette, jól látta a fickót, de a kép, amit elő tud
varázsolni a fejéből, bárki lehetne.
- Lehetséges, hogy a tudata csak ennyit enged látni számára - védte meg
Kate. - Mit vár tőle, Ted? Hogy kitaláljon valamit, csak hogy maga elhiggye,
hogy tényleg próbálkozik? - Biztos vagyok benne, Kate, hogy Mr. Sabinnek
ilyesmi meg sem fordult a fejében - szólt rá rosszallóan Rob.
- Nagyon szellemes megjegyzés volt a részedről, Rob.
- Még ha a lány nem jelent is előrelépést a nyomozás szempontjából -
szólalt meg Quinn -, még használhatjuk, például fenyegetésként.
Kiszivárogtathatunk ezt-azt a sajtó felé. Úgy teszünk, mintha sokkal többet
mondott volna el nekünk annál, mint amit nyilvánosságra hoztunk. Ebben a
pillanatban nem tragikus az sem, ha nem emlékszik a fickó arcára.
- Én attól tartok, hogy a lány minden szava hazugság - vallotta be Sabin.
Edwyn Noble szkepticizmusa jó talajra lelt. Kate minden igyekezetét arra
fordította, hogy gondolatai ne üljenek ki az arcára.
- Szerintem ezen már túljutottunk. Ennek az elképzelésnek semmi
értelme. Ha csak a pénzre hajtott volna, akkor meglapul a parkban, és elő se
jön addig, amíg meg nem jelenik a nyomravezetőnek szánt jutalom híre.
 - Ráadásul ha a pénz volna a legfőbb vezérlőereje, akkor minden
bizonnyal előállt volna már néhány részlettel. Tapasztalatom szerint a
pénzéhség rendszerint legyőzi a félelmet.
- És ha valami köze van az ügyhöz? - kérdezte Marshall. - Megpróbál
átverni bennünket, elterelni a helyes irányból fals információkkal.
Kate döbbenten nézett rá.
- Ne legyél abszurd, Rob. Ha köze lenne ahhoz az idiótához, már rég
leadott volna egy részletes jellemzést valaki másról. Nem tud egyetlen olyan
információról sem, amit a Hullaégető ne olvashatna el az újságban.
Marshall az asztalt bámulta, fülcimpájának pereme vörösre gyúlt.
- Rettegő, szerencsétlen kölyök - jelentette ki Kate, miközben
felemelkedett az asztal mellől. - Vissza kell érnem az irodámba, mielőtt
felgyújtaná.
- Ezek szerint végeztünk? - kérdezte jelentőségteljesen Marshall. -
Gondolom, igen. Kate megmondta.
Kate leplezetlen utálattal nézett rá, aztán szó nélkül távozott. Sabin nézte
a távolodó nőt. Fél szemmel a fenekét bámulja, gondolta Quinn. Amikor
kilépett az ajtón, Sabin Quinnhez fordult.
- A hivatalban is ennyire önfejűen viselkedett? - Legalább ennyire -
mondta Quinn, majd megindult ő is az ajtó felé.
- Képes voltál te is megszökni? - támadta le Kate, amikor utolérte. - Miért
nem maradtál, és hagytad, hogy Rob mélyen benyaljon? Erre vágyik, ki
tudja, mióta.
Quinn rámosolygott - Nem tartod sokra a főnöködet. Persze, nem újság.
- Egyikről sem gondoltam különösebben sokat - villantott rá egy
figyelmeztető pillantást a válla fölött Kate. - Rob Marshall szolgalelkű,
kicsinyeskedő, seggnyaló varangy. Ám ha őszinték akarunk lenni, sokat
foglalkozik a munkájával, és mindent megtesz, hogy igazságosan végezze.
- Látod, még pszicholingvisztikából is kiképezte magát! - Olvasta a
könyvedet. Quinn felhúzta szemöldökét.
- Miért, van olyan, aki nem? Az ügyészség őrzött portáján túl az épület
teljesen kihaltan kongott. A portás megbújt a golyóálló üveg mögött rejtőző
kuckójában. Jó néhány legújabb Yellow Pages halom magasodott a földön.
Az Igazság és igazságszolgáltatás frissen megjelent száma hevert az
asztalon, tucatnyi ezeréves magazin tetején.
Kate kifújta a levegőt, és szembenézett Quinn-nel.
- Köszönöm, hogy segítettél. Quinn összerezzent.
- Ennyire nehéz volt neked? Jól van, Kate.
- Sajnálom, John. Én nem hasonlítok hozzád. Utálom ezeket a játszmákat,
különösen az ilyen esetekben. Nem akartam a segítségedet kérni, de
gondolom, legalább tartozom annyival, hogy kifejezem őszinte hálámat.
- Nem muszáj. Egyébként csak az igazat mondtam. Sabin szerette volna
kikérni még valakinek a véleményét, megkapta. Igazad volt. Ez biztosan
örömmel tölt el - tette hozzá szárazon.
- Nincs szükségem rá, hogy megmondd, igazam volt-e vagy sem. És
tudod, mi tenne a legboldogabbá? Ha nem lenne semmi közöm ehhez a
nyavalyás ügyhöz.
- Beleértve az én jelenlétemet.
- Nem vagyok hajlandó tovább tárgyalni veled - vetette oda Kate.
Kilépett az ajtón, átvágott az előtéren, és balra fordulva az átrium erkélye
felé vette az irányt. Sehol egy lélek. Húsz-egynéhány emeleten zsúfolódtak
össze emberek, minden irodában, és egyik sem járt arra, hogy megmentse.
Tudta, hogy Quinn a nyomában halad. Aztán, amikor utolérte, a vállára tette
a kezét, mintha még mindig jogában állna megérinteni őt.
- Kate, sajnálom - mondta kedvesen. - Nem akarok veszekedni veled.
Tényleg.
Túl közel állt hozzá, túl nagyok voltak azok a sötét szemek, fekete,
hosszú szempillák - csaknem nőiesen csinos arca egyáltalán nem vallott
nagyon is kemény, férfias lelkére. Az átlagos nő szíve azonnal megdobban,
ha meglát egy ilyen arcot. Kate szorítást érzett a mellkasában, s mélyet
sóhajtott. Csuklója mellének oldalához ért. Egyszerre döbbentek rá,
mennyire intim helyzetbe kerültek.
- Kate, én...
Megszólalt a férfi személyi hívója. Egy káromkodást elmormolva az orra
alatt elengedte Kate-et. Ő odébb lépett, s csípőjét nekitámasztotta az erkély
rácsozatának, karját összefonta mellkasa előtt, s igyekezett tudomást sem
venni az érzelmekről, amelyeket Quinn érintése kavart fel benne. Nézte,
ahogy ellenőrzi a kijelzőt, majd zsebébe nyúl, és előhúzza karcsú
mobiltelefonját.
Természetes fény árasztotta el az átrium déli oldalát, s megvilágította a
férfi hajába vegyülő szürke szálakat. Elgondolkodott - bármennyire is
szeretett volna másra gondolni -, hogy vajon odaát Virginiában van-e nő, aki
aggódik John egészsége miatt, s aki leveszi a válláról az irdatlan stressz egy
részét, amelyet nap, mint nap kénytelen elviselni.
- A jó isten megáldjon, McCleary, nem vagy képes két óránál hosszabb
időt kibírni ebben az ügyben anélkül, hogy krízishelyzetbe kerülnél? -
csattogta a telefonba, aztán egy jó percig csak hallgatta, mit mond a másik. -
Képbe került az ügyvéd is... a francba... Ez ellen nem tehetsz semmit.
Cseszheted a kihallgatást... Térjetek vissza ismét a bizonyítékokra. Próbálj
meg kihozni azokból valamit. Mi a helyzet a papírtesztekkel?... Szóval nem
tudja, hogy nincsenek meg. Hát akkor, az isten szerelmére, használja fel!...
Nem, még nem jövök. Nem tudok elmozdulni innen. Kezelje a dolgot.
Lendületesen összecsattintotta a telefont, zsebébe csúsztatta, majd
szórakozottan megsimogatta a hasát.
- Azt hittem, te vagy az egység vezetője.
- Felajánlották. Visszautasítottam. Nem vagyok jó ügyintéző.
Ugyanakkor azonban természetes módon ő volt az egység vezetője. Ő
volt az a szakértő, akihez a csoport összes többi tagja fordult, ha valami gond
adódott. Ő volt az a csodabogár, akinek mindenről tudnia kellett, s aki úgy
érezte, hogy nincs olyan munka, amit nélküle elég hatékonyan meg lehetne
oldani. Nem, Quinn semmiképpen nem engedhette meg magának, hogy ő
legyen az egység vezetője. Ehelyett inkább magára vállalta mindenkinek a
feladatát. A lehető legtökéletesebb válasz egy olyan ember részéről, akit
valósággal birtokolt az, amit csinált, és aki arra tette fel az életét, hogy
megmenti az emberiséget a sötét oldal fenyegetésétől.
- Mit sóztak már megint a nyakadba? Quinn megvonta a vállát.
- Csak a szokásosat.
Ami az ő esetében a többszörösét jelentette annak, amit bárki más
megkapott az egységnél. Többet, mint amit egy átlagos ember valaha képes
lett volna elviselni. Volt idő, amikor Kate a benne munkáló hajtóerőt
ambíciónak bélyegezte, máskor viszont átlátott a mindenki számára
nyilvánvalón, s látta Quinnt, amint egy mélységes, belső szakadék peremén
egyensúlyoz. Veszélyes gondolat, hiszen ösztöne azt parancsolta, hogy
azonnal ugorjon, és rántsa vissza onnan. De Quinn élete az övé, senki másé.
Nem Kate akarta, hogy idejöjjön.
- Vissza kell mennem Angie-hez - mondta. - Nem örül neki, hogy magára
hagytam. Azt gondolja, nem érdekel, mi történik vele - mormolta.
- Mindig is vonzottak a nehéz esetek - mosolygott rá Quinn.
- Meg kéne talán vizsgáltatnom magamat.
- Ebben nem hiszem, hogy segíthetek, de mit szólnál egy vacsorához?
Kate kis híján felnevetett, inkább a helyzet abszurditásán, semmint humorán.
Csak így - mit szólnál egy vacsorához? Két perccel ezelőtt még csaknem
egymás torkának estek. Öt év meg egy nagy zsák érzelem a hátukon, és... és
micsoda? Ő már túljutott rajta, én pedig még nem? - Nem hinném. De azért
kösz.
- Megbeszélhetnénk az esetet - kontrázott Quinn. - Van néhány
használhatónak tűnő ötletem, szeretném megbeszélni veled.
- Ez nem az én munkám, és már nem vagyok a viselkedéstudományiaknál
- mondta Kate, s elindult az áldozat- és tanúvédelmi irodák felé. Olyan
erősen tört rá a vágy, hogy minél hamarabb elszökjön Quinn elől, hogy már-
már zavarta őt magát is. - A hivatalnak van viselkedésspecialistája, aki
elvégezte a viselkedéselemzési kurzust, és...
- És jelen pillanatban épp Quanticóban tartózkodik a nyolchetes nemzeti
akadémiai kiképzésen.
- Rendelj ide egy másik ügynököt. Nem nagy ügy. Vagy felhívhatsz
bárkit, ha tényleg fontos, a saját embereid közül is. Nincs szükséged rám.
- Te voltál a szakértő ezen a területen - emlékeztette Quinn. - Az
áldozatelemzés...
- Köszönöm, hogy kisegítettél Sabinnél - mondta Kate, miközben a zár
engedett, és az ajtó kinyílt. - Vissza kell mennem az irodámba, mielőtt az én
kis tanúm lenyúlja az összes használható tollamat.
 Angié fáradhatatlanul rótta köreit Kate irodájában, kíváncsian,
nyugtalanul. A tanúvédelmis szinte egyáltalán nem szólt hozzá, amikor a
rendőrségről átkísérte az irodájába.
Bűntudat mardosta Angie-t, mint megannyi apró tűszúrás. Kate
megpróbál segíteni neki, de ő most elsősorban magára kell, hogy gondoljon.
A két dolog nem feltétlenül illett össze. Honnan tudhatná meg, mit kellene
tennie? Honnan tudhatná, mikor cselekszik helyesen? Csak egy darab rongy
vagy! Soha az életben nem tettél semmi jót! - Én próbálok - suttogta.
Hülye kis kurva. Sose hallgatsz rám.
- Én próbálok.
Rettenetesen félt, de azt a szót sose mondta volna ki, még gondolatban
sem. A Hang az ő félelméből táplálkozott. A félelem pedig a Hangból. Csak
azt érte volna el, hogy mindkét erőt még nagyobbra növeli magában.
Adok én neked valamit, amitől félhetsz.
Fülére tapasztotta a kezét, mintha ily módon képes lett volna kizárni a
hangot, amely csak az elméjében szólt. Ringatta magát egy percig, tágra
nyílt szemmel, mert ha behunyta szemét, látta mindazt, amit soha többé nem
akart látni többé. Múltja rossz filmhez hasonlított, amelyet elméje újra meg
újra, újra meg újra lejátszott, mindig a lehető legrosszabbkor, előrángatva
azokat az érzelmeket, amelyeket lelke legmélyére temetett. Gyűlölet és
szeretet, vad düh és vad vágy. Gyűlölet és szeretet, gyűlölet és szeretet,
gyűlöletszeretet - számára egyetlen szó csupán. Érzelmek, melyek
összefonódtak, elszakíthatatlanul, akár az egymásra támadó állatok
összegabalyodott végtagjai.
A félelem nagyobbra duzzadt. Közeledett felé a Zóna.
Félsz te mindentől, nem igaz, hülye kis kurva? Remegés rázza, miközben
Kate üzenő táblájának jelzéseit nézi mereven. Elolvassa a cédulákat.
Igyekszik valamire koncentrálni, mielőtt a Zóna rázuhan, és fojtogatni kezdi.
Közösségi Pénzforrások Áldozatok Számára, Nemi Erőszak Áldozatainak
Központja, A Phoenix: Nők az Újrakezdésért. A betűk egyszerre elmosódtak
a szeme előtt, Angié leült, és épp csak egy kicsit lélegzett nehezebben a
szokásosnál.
Mi a fészkes fenét csinál Kate ennyi ideig? Mindenféle magyarázat
nélkül hagyta itt, nem mondta, hova megy, csupán azt jegyezte meg, hogy
néhány perc, és visszajön - na jó, de hány perce már mindennek? Angié az
órát kereste, aztán megtalálta, de nem emlékezett már rá, mikor ment el
Kate. Nem nézte volna az órát? Miért nem emlékszik? Mert hülye vagy,
azért. Hülye és idióta.
Reszketés öntötte el a testét. Úgy érezte, összeszűkül a torka. Nem volt
semmi levegő abban a hülye, kicsi szobában. A falak egyre közelebb
hajoltak. Igyekezett nagyokat nyelni, miközben könnyek öntötték el a
szemét. A Zóna egyre közeledett. Érezte, ahogy jön, érezte a légnyomás
megváltozását. Minden vágya az volt, hogy elrohanjon, de nem tudott
áthatolni sem a Zónán, sem a Hangon.
Csinálj már valamit. Állítsd meg, Angyal. Te vagy az egyetlen, aki
megállíthatod.
Eszeveszett kapkodással tűrte fel dzsekijének és pulóverének ujját, s
belemélyesztette körmeit a fehér hegekbe, vörösre karmolva őket. Szerette
volna feltépni az előző nap vágott sebet, hogy ismét vérezni kezdjen, de nem
sikerült feljebb tűrnie a dzseki ujját, és nem is merte levetni a farmerkabátot,
nehogy valaki véletlenül rajtakaphassa. Kate azt mondta neki, hogy ott
várjon rá, néhány perc, és visszatér.
Akkor aztán megtudja, Angyal, milyen bolond vagy.
A Zóna egyre közeledett.
Tudod, mit kell tenned.
De Kate bármikor visszajöhet.
Tedd meg.
Mindene remegett.
Tedd meg.
A Zóna közelebb ért...
Tedd meg! Nem merte elővenni a szikét a hátizsákból. Hogy magyarázná
meg? A zsebébe csúsztathatná...
Kezdte elönteni a pánik. Érezte, hogy elméje lassan elborul, ám
kétségbeesett pillantása hirtelen felfedezte Kate asztalán a gemkapcsos
dobozt. Gondolkodás nélkül kivett egy kapcsot, kiegyenesítette, a drót
hegyét ujjához nyomva ellenőrizte. Éles volt, akár a penge. Jobban fog fájni.
 Gyáva. Tedd meg! - Gyűlöllek - suttogta, könnyeivel küzdve. -
Gyűlöllek. Gyűlöllek.
Tedd meg! Tedd meg! - Pofa be! Pofa be - suttogta, míg a feszültség
akkorára nőtt odabenn, hogy úgy érezte, menten szétveti a fejét.
Végighúzta az éles drótot az egyik régi sebhelyen a csuklójánál, ahol a
bőr olyan vékony volt, akár a pergamen. Párhuzamosan metszett az egyik
finom, kék érrel, s könnybe lábadt, elmosódott pillantással leste a
kibuggyanó vért. Élénkvörös, vékony csík.
A fájdalom erős volt, édes. Azonnali megkönnyebbülés követte. A
nyomás egy pillanat alatt elmúlt. Ismét kapott levegőt. Ismét tudott
gondolkodni.
Néhány pillanatig a skarlátszín csíkot bámulta. Testében valahol mélyen,
nagyon mélyen, elveszettnek hitt énje egy része sírni akart. Ám a mindent
kitöltő érzés, a megkönnyebbülés eluralkodott rajta. Félretette a drótdarabot,
s pulóvere aljával felitatta a vért. A seb ismét vérezni kezdett, ez még
mélyebb nyugalmat biztosított számára.
Végighúzta ujját a vágás mentén, s a vér kanyarogva követte ujjbegye
bőrének rajzolatát. Az ő ujjlenyomata. Az ő vére. Az ő bűne. Hosszú ideig
meredten bámulta, aztán ajkához emelte ujját, és lassan lenyalta róla a vért.
Olyan megkönnyebbülés ömlött el rajta, amely közel állt a szexuális
kielégüléshez. Legyőzte a démont, és el is fogyasztotta. Végighúzta nyelvét
a vágás mentén, s lenyalta az utolsó vércseppeket is.
Még mindig rogyadozó térdekkel, szédülő fejjel helyre rángatta
pulóverének és dzsekijének ujját, aztán felállt, és körbejárta az irodát. A
legapróbb részletet is megfigyelte, és eltárolta emlékezetében.
Kate vastag gyapjúkabátja a mókás fekete bársonykalapjával együtt a
fogason lógott. A korához képest egész jó ízléssel öltözött.
Angié szívesen felpróbálta volna a kalapot, de nem látott a szobában
tükröt, amiben megnézhette volna magát.
Az üzenő táblán egy kisméretű levelezőlapot fedezett fel. Egy jogász
sütötte nyárson a szemtanút, egy tengerimalacot. „Nos, Mr. Tengerimalac,
ön azt állítja, hogy látta aznap az árnyékát. De mit mond arra az állításra,
hogy ön állítólag alkoholproblémával küzd?” Az asztal fiókjait bezárták.
Sehol egy pénztárca. Megpróbálta kinyitni az aktás szekrényt is, hátha
megtalálja a rá vonatkozó iratokat, de azt is bezárták.
Miközben az asztalon heverő papírokat nézte végig, azon csodálkozott,
vajon hogy is önthette el ilyen pánik alig néhány perccel ezelőtt, amikor
most olyan határozottan érezte, hogy erős, és ura a helyzetnek, akárcsak
éjjel, amikor senki sem vette észre, hogy meglógott a Phoenix Házból.
Gyűlölte énjének azt a részét, amelyet a Zóna birtokba tudott keríteni.
Gyűlölte, hogy ennyire gyenge. Tudta, hogy lehetne erős is.
Erőssé teszlek, Angyal. Szeretsz engem. Gyűlölsz engem. A frissen
támadt erő segítségével azonban sikerült tudomást sem vennie a Hangról.
Kezébe vette a személyi hívót, és végiglapozta a címjegyzéket. Megállt a
Conlan névnél. Frank és Ingrid, Las Vegas. Kate szülei, gondolta. Kate-nek
biztosan normális szülei vannak. Az apja öltönyben jár dolgozni. Az anyja
húst süt, meg süteményeket. Nem narkós, aki lefekszik fűvel-fával. Az apja
se az a fajta, aki magasról tesz a gyerekeire, lelép a lóvéval, amit az anyjuk
hoz haza. Kate-et biztos szerették a szülei, ahogy a normális emberek
szeretik a gyerekeiket. Kate Conlant biztosan nem zárták be a szekrénybe,
nem verték vállfával, és nem kényszerítették, hogy lefeküdjön a
mostohaapjával.
Angié kirángatta a kártyát a személyi hívóból, darabokra törte, és
dzsekije zsebébe tömte a darabokat.
Levélkupac állt az asztalon, jó néhány a beérkező, s egy másik nagy
halom a kimenő levelek kosarában. Angié kivette a leveleket, és átböngészte
őket. Három hivatalos levél a Hennepin Megyei Kormányzati Hivataltól. Az
egyik élénksárga borítékon kézzel írott címzés állt, valami Maggie
Hartmannek szólt, s a feladónál Kate Conlan címe.
Megjegyezte a címet, s visszatette helyére a borítékot. Figyelme az asztal
melletti polcon álló, aprócska angyalszobrokra terelődött, ezeket már akkor
észrevette, amikor belépett az irodába. Egymás mellett sorakoztak,
mindegyik más volt: üvegből, sárgarézből, ezüstből, ónból készültek,
némelyiket kifestették. Egyik sem volt magasabb három centinél. Angié
kivett egy festett, agyagból készült angyalkát. Fekete haja volt, ruháját
teknőcök díszítették. Szárnyai végét aranyfestés díszítette, s glória övezte a
fejét.
 Angié felemelte a szobrocskát, s belenézett a kerek arcba, melyen két
fekete kis pont jelölte a szemeket, s mosolygó szájat rajzoltak rá. Vidámnak
tűnt, ártatlannak, egyszerűnek és kedvesnek.
Amilyen te sose leszel, Angyal.
Úgy döntött, nem vesz tudomást arról a mélységes szomorúságról, amely
a szívét mardosta, elfordult, és zsebébe csúsztatta az angyalkát, éppen abban
a pillanatban, amikor megzörrent a kilincs. Egyetlen pillanattal később Kate
belépett az irodába.
- Hol volt ennyi ideig? - dörrent rá Angié.
Kate ránézett, aztán azonnal felmérte az irodát, mielőtt még megszólalt
volna. Ezt nagyon diplomatikusan csak rombolás-ellenőrzésnek nevezte.
- Sajnálom, hogy ilyen hosszan tartott.
Angié színlelt harciassága azonnal alábbhagyott.
- Én mindent megtettem! Kate kételkedett benne, hogy ez lenne az
igazság, de nem volt semmi értelme, hogy elmondja véleményét. Ebben a
pillanatban az volt a legfontosabb kérdés, hogy miként szedhetné ki Angie-
ből az igazságot. Leült a székébe, kinyitotta a fiókokat, elővett egy
gyógyszeresüvegcsét a ceruzatartóból. Kirázott két fájdalomcsillapítót, s a
hideg kávé maradékával, némi grimasz kíséretében lecsúsztatta a torkán. Egy
pillanatra elgondolkodott, hogy vajon Angié képes lenne-e megmérgezni őt.
- Ne aggódj a fantomkép miatt - mondta, megmasszírozva nyakizmait,
amelyek egészen megmerevedtek a feszültség hatására.
ínszalagjai mintha drótból lettek volna. Diszkréten, de automatikusan
végignézett az asztalon. Ezt ösztönösen megtette, valahányszor magára
hagyott egy klienst az irodájában. Az egyik angyal hiányzott.
Angié kényelmetlenül feszengett a látogatók számára fenntartott székben,
karját az asztalon nyugtatta.
- Mi lesz most? - Semmi. Sabin ki van akadva. Szeretett volna valami
nagyszabásúval előállni, és benned volt minden reménye. Előadta, hogy
mégiscsak lecsukat, de sikerült lebeszélnem. Egy időre legalábbis. Ha úgy
dönt, hogy csak a jutalomra utazol, és át akarsz verni mindenkit, akkor
változik a kép, és onnantól kezdve én nem tehetek érted semmit. Ha viszont
megkeresel egy újságot, és kitálalsz nekik, többet annál, mint amit a
zsaruknak elmondtál, Sabin azonnal sittre vág, és az égegyadta világon nem
lesz senki, aki segíthetne neked. Tudom, Angié, hogy nem könnyű a dolgod
most, hogy idekerültél. És azt is értem, hogy az első ösztöne ilyenkor azt
súgja mindenkinek, hogy csukjon be minden kaput, és zárja ki a világ többi
részét, de egyvalamit nem szabad elfelejtened: olyan titkot tartasz a
kezedben, melyet csak egyetlen emberrel osztasz meg, ő viszont meg is ölhet
miatta.
- Nincs szükség rá, hogy ijesztgessen.
- Jó ég, nekem sem áll szándékomban. Az a férfi, akit láttál, nőket kínoz
halálra, megöli őket, és felgyújtja a testüket. Szerintem ez ijesztőbb
mindennél, mint amit én mondhatok.
- Nem is tudja maga, milyen az, amikor megijed az ember - vádolta meg
Angié.
Hangjában keserű emlékek köszöntek vissza. Felpattant a székből, és fel-
le járkált az irodában, hevesen rágva a körmét.
- Akkor mondd el nekem. Meséld el, Angié. Mondj bármit, amit
odalökhetek Sabin meg a zsaruk elé, hogy békén hagyjanak. Mit csináltál a
parkban aznap éjjel? - Már elmondtam.
- Átvágtál a parkon. De honnan jöttél? Mit kerestél ott? Ha együtt voltál
valakivel, nem gondolod, hogy az illető ugyancsak láthatta a fickót? Vagy
esetleg az autóját. Ha mást nem, legalább megerősíthetné a te alibidet, és
segíthetne elkapni azt a szörnyeteget.
- Mit képzel maga rólam? - kiabált felháborodottan Angié. - Azt
gondolja, kurva vagyok? Hogy ott keféltem a parkban valami pasival egy kis
zsebpénzért? Megmondtam már, hogy mit csináltam. Maga azt gondolja
rólam, hogy kurva vagyok, meg összevissza hazudok. Kapja be! Abban a
pillanatban már kinn is volt az irodából, s Kate ugyanabban az ütemben
ugrott utána.
- Hé, nekem ne próbáld meg beadni ezt a szemetet - kiáltott rá.
Megragadta a lány csuklóját, amely olyan vékonyka volt, hogy csaknem
földbe gyökerezett tőle a lába.
 Angié arckifejezése legalább annyira meglepett volt, mint dühös. Ki
tudja, hány szociális munkást látott már rövid élete során, de ilyen reakcióval
még nem találkozott.
- Mi van? - kérdezte Kate. - Azt hitted, hogy utánad jövök, és bocsánatot
kérek? Jaj, szegény, ártatlanul meggyanúsított Angié! Sose kellett semmi
rosszra vetemednie, miközben az utcán élt! - Kate színlelt felháborodással
tágra nyitotta a szemét, egyik kezét az állának támasztotta. A következő
pillanatban azonban már komolyabb hangot ütött meg. - Mit gondolsz, most
jöttem le a falvédőről? Pontosan tudom, mi megy abban a nagy, gonosz
világban, Angié! Tudom, min kell keresztülmennie egy nőnek, ha nincs
otthona, nincs munkája, és valahogy el kell tartania magát.
- Igen, ha őszinte akarok lenni, tényleg azt gondolom, hogy ott keféltél a
parkban valakivel egy kis zsebpénzért. És azt is pontosan tudom, hogy
összevissza hazudozol. Meg lopsz is. De mondok én neked valamit: egy
cseppet sem érdekel. Nem akarlak megítélni. Nem tudok semmit sem tenni
az ellen, amit addig tettél, amíg meg nem jelentél az életemben, Angié. Csak
abban tudok segíteni, ami most történik veled, és eztán történik a
közeljövőben. Belepottyantál ebbe az egész kalamajkába, én pedig segíteni
próbálok neked. Sikerül végre átjutnia ennek az üzenetnek azon a vastag,
kemény fejeden, és felhagynál végre azzal, hogy ellenem küzdesz? Egy
hosszú másodpercig tökéletes csend honolt közöttük, mindketten némán
álltak a folyosón, egymást bámulva - egyik dühödten, a másik gyanakodva.
Aztán megszólalt a telefon az irodában, s Kate észrevette, hogy Rob
Marshall is őket figyeli a helyéről. Kate azon imádkozott, nehogy főnökének
eszébe jusson, hogy beleüti az orrát a jelenetbe. A lány szemébe kiülő jeges
hideg így is a szívéig hatolt.
- Miért érdekli az magát, hogy mi lesz énvelem? - kérdezte csendesen a
lány.
- Mert rajtam kívül senki mást nem érdekel - mondta egyszerűen Kate.
Könnyek szöktek Angié sötétkék szemébe. Nagyon igaz volt az, amit
Kate mondott. Soha senki mást nem érdekelt eddig Angié DiMarco.
- Cserébe nem kapok egyebet, mint néhány bátorító seggberúgást Ted
Sabintol - jegyezte meg Kate, hogy humorral oldja a helyzet okozta
feszültséget. - Nekem elhiheted, hogy ez nem motivál.
 Angié mereven nézte. Mérlegelte a lehetőségeket, a lehetőségeket,
amelyek mindegyike a földig húzta súlyával. Egyetlen könny-csepp gördült
végig az arcán. Felületesen, reszketve lélegzett.
- Nem szeretem ezt - mondta gyermeki suttogással, reszkető szájjal.
Kate lassan, óvatosan átkarolta a vállát, és magához húzta a lányt. Olyan
erős késztetés hatott rá, hogy meg kell nyugtatnia a lányt, hogy szinte
megriasztotta az érzés. Valaki világra hozta ezt a gyereket, s nem másért
akarta, csak hogy megbüntesse mindazért, amit ellene tettek. Igazságtalanság
érzése égette Kate mellkasát. Ezért nem dolgozom gyerekekkel, gondolta.
Mert olyan mély érzést váltanak ki belőlem.
A lány teste megrázkódott, miközben Kate úgy szorította, hogy félő volt,
összetöri.
- Sajnálom, annyira sajnálom - ismételgette Angié.
- Tudom, kölyök - mormolta Kate, és megveregette a vállát. - Én is
sajnálom. Üljünk le, és beszéljük meg a dolgot. Ezek a rohadt magas sarkok.
Alig állok a lábamon.
 TIZENHATODIK FEJEZET

- El se hiszed, micsoda baromságokat nyomnak ezek a telefonügyeletnek

- háborgott Gary Yurek, vaskos aktát cipelve a kuplerájban kialakított
irodában. - Most hívta őket egy nő, hogy szerinte a szomszédja a Hullaégető,
mert a kutyája annyira utálja! - Milyen kutyája van? - érdeklődött Tippen.
- Amerikai hullazsák terrier - kapcsolódott be a társalgásba Elwood,
kihúzva magának egy széket. - Hűséges, kedves fajta, különösen arról
ismert, hogy kiássa az eltemetett hullákat, és vidám ugatással szökell az
oszladozó tetemen.
- Mintha magadról beszélnél, Elwood - csapta hátba a férfit Liska,
miközben elment mellette.
- Hé, ahhoz, hogy mit csinálok a szabadidőmben, senkinek semmi köze! -
Bármiféle bejelentés a Bondurant lánnyal kapcsolatban? - kérdezte Hamill.
Yurek undorral nézett fel.
- Igen, egy fickó, Jiffy Lube autószerelő a Brooklyn parkból, a fickó
minden harmadik szava az volt, hogy jutalom.
Quinn is letelepedett az asztal mellé, lüktetett a feje, túl sok dolog
kavargott egyszerre az agyában. Kate, Kate szemtanúja, Bondurant. A profil,
aminek összeállításán dolgozott. Az atlantai eset. A blacksburgi eset. A
telefonjára beérkezett üzenetek. Kate. Kate...
Leginkább egy kávét kívánt, gyomra azonban erőteljes és fájdalmas
nemet kiáltott a gondolatra. Előhalászott zsebéből egy gyomorsav-
közömbösítőt, és lemosta némi cukormentes kólával. Mary Moss előhúzott
egy csomag fényképet.
- Lila White szüleitől kaptam. Nem tudom, segíthetnek-e, de számukra
fontos volt, hogy odaadhassák. A képek alig néhány nappal a gyilkosság
előtt készültek.
- Beszámolók! - kiáltott fel a bevágtató Kovac, miközben ledobta
magáról kabátját, s három vaskos aktát cipelve letelepedett az asztali főre. -
A parkgondozókkal kapcsolatban találtunk valamit? - Egy megrögzött
pedofilt, aki letagadta az előéletét a felvételi lapon - mondta Tippen. - Ezen
túl semmi olyan, ami figyelemfelkeltő lehetne, legalábbis az állandó stábot
tekintve. Ugyanakkor azonban az idénymunkákhoz mindig kapnak további
embereket, például közmunkásokat. Hamarosan a kezünkben lesz a teljes
lista.
- Jillian telefonhívásai nem mutatnak semmi különlegeset - folytatta
Elwood. - Az apját hívta, a pszichiáterét meg azt a barátnőjét, akivel Tinks
beszélt. Az utóbbi néhány hétben semmi szokatlan.: A mobiltelefon-
társaságtól is lekértem a hívásrészletezőt, de bedöglött a számítógépük,
úgyhogy az ottani listára még várni kell.
- Kezünkben van a lista a Paragontól az utóbbi tizennyolc hónapban
kirúgott dolgozókról - következett soron Adler. - Egyikükről sem tudjuk,
hogy különösebben haragudott volna Peter Bondurantre. Végigfuttattuk a
neveket a számítógépen, de semmi eredményt nem kaptunk. Azt az egy
fickót ítélték el csupán, aki kapcsolatot kezdeményezett egy prostituálttal.
Viszont egyetlen esetről volt szó, akkor is egy legénybúcsúztató partin. A
fickó azóta megnősült, és a kérdéses időpontban az anyósuknál volt a
feleségével együtt.
- Na, én ettől be tudnék pöccenni egy gyilkosság erejéig - jegyezte meg
Tippen.
- Egy fickónál találtunk még valamit. Rátámadt a főnökére, amikor
megtudta, hogy kirakják a szűrét - folytatta Adler. - Ennek kilenc hónapja. A
fickó azóta elköltözött a városból Cannon Fallsban lakik, és a Rochesternél
dolgozik.
- Milyen messzire esik az innen - érdeklődött Quinn.
- Cannon Falls? Úgy fél óra, háromnegyed óra.
- A rochesteri kollégák ellenőrzik a fickó alibijét - mondta Hamill.
- Általában - foglalta össze mondanivalóját Adler - senkit nem találtunk a
cégnél, aki különösebben kirúgott volna Peter Bondurantre, bár olyat se, aki
különösebben kedvelné, egy nagyon érdekes kivételtől eltekintve. Bondurant
a hetvenes évek környékén alapította a Paragont cégtársával, Donald
Thortonnal. A nyolcvanas években kivásárolta a fickót.
- Akkortájt volt a válása is - jegyezte meg Kovac.
- Pontosan a válás idején. Nagyon jól megfizette Thortont, egyesek
szerint a kelleténél is jobban. Thorton akkortájt nagyon komoly
alkoholproblémával küzdött, ráadásul a játékszenvedély is eluralkodott rajta,
végül aztán belehajtott a Minnetonka-tóba a sportautójával. A vízimentők
húzták ki, de addigra súlyos agykárosodást és gerincsérülést szenvedett. A
felesége szerint Bondurant volt a ludas a dologban.
- Hogyhogy? - Nem hajlandó nyilatkozni a telefonba. Azt mondta, erről
csakis személyesen hajlandó beszélni.
- Rendben, kimegyek hozzá - bólintott Kovac. - Bárki, aki rosszat tud
mondani a mi kis milliomosunkról, csak a barátunk lehet.
Walsh emelte fel a kezét, a másikat a szája elé kapta, mert újabb
köhögőroham tört rá. Amikor kiköhögte a fél tüdejét, és végre elég levegő
állt rendelkezésére, hogy meg tudjon szólalni, egészen vörösre vált arccal,
elvékonyodott hangon közölte.
- Beszéltem telefonon a párizsi nagykövettel. Ellenőrzik a mostohaapát,
Serge LeBlanc-nak hívják, az Interpol és a francia rendőrség segítségével.
De szerintem ez teljesen rossz nyom. Hogy került volna ide, hogy kinyírjon
két prostit, aztán meg a saját nevelt lányát? Elég valószínűtlen.
- Fel is bérelhetett valakit - vetette ellen Tippen.
- Nem - szólt közbe Quinn. - Klasszikus szexuális indíttatású
emberöléssel állunk szemben. A gyilkos saját indíttatásból cselekszik. Nem
öl pénzért. A saját örömére dolgozik.
Walsh előhúzott egy megviselt külsejű zsebkendőt a kabátja zsebéből, s
elgondolkozva, szipogva nézegette.
- LeBlanc elég dühös a nyomozás miatt, és nemigen hajlandó
együttműködni a hatóságokkal. Azt mondja, átküldte Jillian fogorvosi
papírjait, azzal aztán nem sokra megyünk. Ezen túl még jöhetnek majd a
lányról készült röntgenfelvételek, de semmi több. Nem engedi, hogy az
egész anyagot átküldjék.
Kovac arca felgyűlt.
- Miért nem? Mit rejteget a fickó? - Talán azt a tényt, hogy kefélte a
mostohalányát, az öngyilkosság szélére sodorta, aztán hagyta, hogy el is
kövesse - jelentette be Liska, akinek szemmel láthatóan nagyon tetszett,
hogy ilyen hírekkel tudja elkápráztatni a többieket. Elmondta, amit Michele
Fine-tól megtudott. - Megkértem Fine-t, hogy ugorjon be velem egy
ujjlenyomatvételre, hogy elkülöníthessük az ő ujjlenyomatait a lakásban
talált többitől. Ezen túl egészen nyilvánvaló, hogy valaki alaposan
kitakarította a lakást a hétvégén. Fine szerint Jillian rendkívül hanyag volt. A
lakás sokkal tisztább és rendesebb volt a szokásosnál, és Fine szerint
Jilliannek nem volt bejárónője.
- Talán a gyilkos járhatott a házban azon az éjszakán - gondolkodott
hangosan Adler. - Nem akarta, hogy bármilyen nyom maradjon utána.
- Az még oké, hogy letörli az ujjlenyomatait - szólt közbe Elwood. - De
hogy rendet rak? Annak semmi értelme.
Quinn is megrázta a fejét.
- Nem. Ha a gyilkos ott járt a lakásban, nem takarított volna ki. Ha bármit
tett is volna, akkor csak még nagyobb rendetlenséget csinál, hogy
kinyilvánítsa, mennyire nem érez tiszteletet az áldozat iránt. Kiborogatott
volna mindent, odavizelt vagy odacsinált volna egy jól látható helyre.
- Szóval egy újabb misztikus ténnyel állunk szemben - mondta Kovac.
Ismét Liskához fordult. - Átfuttattad Fine adatait a rendszeren? - Nem volt
ellene semmiféle eljárás, nincs feljegyzésünk a lányról. Nincs pasija, és el is
hiszem neki. Azt állítja, hogy Jillian és ő nem feküdtek le egymással. Van
valami kábítószeres szál. Szerintem az sem mehetett nagyban.
- De talán érdemes lenne utánanézni - szólt közbe Moss. - Lila White-nak
is voltak kábítószeres kapcsolatai. Az egyik fickó nagyon megverte a lányt
múlt ősszel.
- Willy Parish - mondta Kovac. - A rendőrség vendégszeretetét élvezte
White meggyilkolásának idején. Fawn Pierce-szel pedig nem volt semmi
kapcsolata.
- Utánajártam annak a pasasnak, aki White szülei szerint rossz útra vitte a
lányukat - közölte Moss. - Glecoe-ban él, a neve Allan Ostertag. Nem volt
büntetve. Egyértelmű, hogy csak időközönként anyagozott. Az apja
boltjában dolgozik eladóként. Az egész múlt hétre van alibije.
- Jillian és Fine közösen írtak zenét - jegyezte fel magának Quinn. -
Miféle zenét? - Valami alternatív népzenei izét - mondta Liska. -
Férfigyűlölő feminista dumával, gondolom, Fine volt az ötletgazda. Igazi
férfigyűlölő. Alanis Morissette premenstruális szindrómával fűszerezve.
 - Hol vannak a dalok? - kérdezte Quinn. - Szeretném látni őket.
- Szuperdetektív és tehetséges felderítő - jegyezte meg Tippen. Quinn
metsző pillantással hallgattatta el.
- A zene nagyon intim, személyes világ. Általában sokat elmond a
szerzőjéről.
Liska összeráncolt szemöldökkel gondolkodott.
- Láttam különböző kottákat, de csak boltban vásárolt, nyomtatott
darabokat. Semmi kézírásos holmit.
- Nézzünk utána, hogy a barátnőjénél vannak-e másolatok - javasolta
Kovac.
- Utánajárok, de szerintem ez a Vanlees-vonal nem érdektelen. A fickó
nem teljesen százas, és elég jól beleillik abba a képbe, amit Füstös Joe-ról
összeállítottunk.
- Valami bűnügyi háttér? - Semmi komoly. Szabálytalan parkolás, néhány
kisebb kihágás, három vagy négy évvel ezelőtt. Magánterület megsértése, ez
mind az utóbbi tizennyolc hónap termése.
- Magánterület megsértése? - Quinn agyában megvillant egy emlék. - Ez
volt az eredeti vád, vagy valami más? - A magánterület megsértése volt az
ügy vége.
- Nézzenek utána. Nem egy sorozatgyilkos kezdte már kukkolóként.
Rendszerint túlságosan nevetségesnek tűnnek ahhoz, hogy komolyabban
foglalkozzanak velük. Ellenőrizzék le a parkolási bírságokat is. Nézzék meg,
van-e kapcsolat a bírságolás helyszíne és a magánterület-sértési ügy
helyszíne között.
Tippen Adlerhez fordult.
- Ohó, és már a kezünkben is van a mi kis sorozatos virslievőnk.
- Valahol el kell kezdeni, Tippen - mondta Quinn. - A bostoni fojtogató
eleinte csak az ablakokon bámult befelé, miközben a farkát vakargatta, és
volt néhány seggfej rendőr, aki épp ezért csak a vállát vonogatta, ha ő került
szóba gyanúsítottként.
- Hé kap...
 - Tegye vissza mindenki a nadrágjába - utasította Kovac. - Nincs időnk
hülyeségeken hajba kapni. Tinks, nézz utána, hogy a muksó nem dolgozott-e
a közterület-fenntartóknál.
- Azt is meg kell tudni, milyen autót vezet - tette hozzá Quinn.
- Meglesz - bólintott Liska. - Említettem neki a ma esti tájékoztatót.
Biztos vagyok benne, hogy ott lesz.
- Végeztünk - mondta Kovac. - Mindenkit látni akarok hét harminckor. A
Bűnmegelőzési Hivatal emberei látnak el szolgálatot, és lesz néhány
narkósunk is, akik majd lerángatják a kocsik rendszámtábláját. Jurek lesz a
ceremóniamester. Szeretném, ha a többiek elvegyülnének az emberek között,
és az isten szerelmére, ne próbáljatok meg zsarunak kinézni! - Kivéve a
címlapfiút - jelentette ki Tippen, magasra tartva a Star Tribüné legújabb
számát, amelynek címlapján a következő felirat állt: „Az FBI legjobb
ügynöke dolgozik az eseten.” - Akár kétsoros címet is kaphat a Szépfiú.
Quinn igyekezett visszafojtani indulatait. Legszívesebben szájon törölte
volna Tippent. Jóságos ég, csak nem hagyja, hogy ez a láncra kötött, csahos
eb folyamatosan leugassa? Látott már ilyet százat is csak az elmúlt év során.
- Nem ragaszkodom a címlaphoz. Mondok néhány szót, de röviden
beszélek, és nem említek semmi konkrétumot.
- Szóval azt adja elő, amit nekünk? - Mit vár tőlem, mit mondjak? Hogy a
gyilkos piros cipőt visel? - Az már legalább lenne valami. Mi a fészkes
francot nyújtott eddig nekünk a mi kis adódollárjainkért? Körülbelül
megmondta, menynyi idős lehet, két kocsija van, vagy lehet, hogy mégsem.
Az anyjával hált, és pornóújságokat nézegetett. Nagy ügy.
- Az is, ha kézre kerítenek egy gyanúsítottat. Egyébként nem emlékszem,
hogy valaha olyasmit mondtam volna, hogy az anyjával hált.
- Tip csak újraéli a gyerekkorát! - Kapd be, Chunk.
- Lehetséges - mondta Quinn, a nyomozót nézve. - Az ismeretlen
elkövető a következő. Nagy valószínűséggel feltételezhetjük, hogy otthon
általában nem megfelelő szexuális viselkedést tapasztalt meg, amikor
gyermek volt. Az anyja valószínűleg sűrűn váltogatta a partnereit, prostituált
lehetett, az apja pedig- ha egyáltalán a családdal élt - nyápic. Nem volt rend
az életében, egyik végletből a másikba csapódtak. Értelmes gyerek lehetett,
de sok gondja akadt az iskolában. Nem tudott kapcsolatot teremteni más
gyerekekkel. Mindenképpen uralni és irányítani akarta a vele egy szinten
állókat. Kegyetlenül bánt az állatokkal és a többi gyermekkel is. Tüzeket
gyújtott, lopott. Már kora gyermekkorában beteges hazudozó lehetett. A
középiskolában nehezen koncentrált, mert lekötötték szexuális képzelgései,
amelyek addigra már meglehetősen erőszakossá váltak. A magasabb
rangúakkal gyakorta került összetűzésbe, talán a rendőrséggel is lehetett
dolga. Az anyja valószínűleg nem csinált különösebb ügyet a dologból,
megmagyarázta őket, nem piszkálta vele a fiát, ezzel is megerősítve a
viselkedési mintát, hiszen soha nem vonták igazán felelősségre a mások
ellen elkövetett vétkei miatt. Ez erőt adott neki, és felbátorította a még
extrémebb viselkedésre. Ugyanakkor egyre kevésbé tisztelte az anyját.
Tippen megrázta a fejét.
- És ez az egész használhatatlan szemét, hacsak a mellettem ülő fickó oda
nem fordul hozzám, hogy hello, a nevem Harry. Anyám kefélt velem,
amikor gyerek voltam.
- Szerintem te vagy szemét, Tippen - mondta Liska. - Amikor Vanlees
múltjában turkálok, könnyebben rátalálhatok valami intő jelre, hogyha
ezeket tudom.
- Az analízis csupán eszköz - mondta Quinn. - Vagy használjuk, vagy
készenlétben tartjuk a szerszámosládánkban.
- Amikor ma este elvegyülnek a tömegben, figyeljék az embereket. Intő
jel lehet, ha valamelyikük túlhevült lelkiállapotban van. Túl izgatott, ideges
vagy félszeg a körülötte állókkal szemben. Figyeljenek mindenkire, aki
nagyszájú megjegyzéseket tesz az eset kapcsán, vagy szokatlanul
bennfentesnek látszik a rendőri munkát illetően. De felhasználhatják Tippen
nyomozó módszerét is, és kereshetnek olyan embereket, akik elmondják
maguknak, hogy megbaszták az anyukájukat.
- Tudod, mit csinálj azzal a kinyalt száddal? - pattant fel Tippen. Kovac
lépett kettejük közé.
- A tiedet vidd le a Patrick'sbe, és tömd el néhány szendviccsel Tippen.
Indulj, mielőtt sikerül annyira felbosszantanod, hogy magam doblak ki.
Keserű harag öntötte el a nyomozó arcát.
- Ó, baszd meg - mormolta, miközben felnyalábolta a kabátját, és
kiviharzott az ajtón.
 Kovac a szeme sarkából figyelte Quinnt. A folyosón kitartóan csörgött az
egyik telefon. A különleges egység többi embere is szedelőzködni kezdett,
mindenki szívesen evett és ivott volna valamit még a közösségi tájékoztató
előtt.
- Attól, hogy valaki jó zsaru, még lehet seggfej - mondta Liska a kabátját
húzva.
- Rólam beszél, vagy őróla? - kérdezte Quinn bosszús mosollyal.
- Hé, Sam - hallatszott Elwood kiáltása -, ezt nézd! - Tippennek nagy a
pofája, de jó nyomozó - mondta Liska.
- Rendben - mondta Quinn, miközben felvette viharkabátját. - A
szkepticizmus segíti a nyomozó munkáját.
- Úgy gondolja? - Liska összehúzott szeme sarkából pillantott felé, aztán
elnevette magát, és megpaskolta Quinn karját. - Csak egy kis zsaruhumor.
Van némi további adatunk Jillian és a másik két prosti kapcsán. Nincs kedve
vacsora közben végigmenni rajtuk? Vagy ma este a tájékoztató után esetleg
megihatnánk valamit...
- Hé, Tinks - ugatta le Kovac, miközben átverekedte magát a helyiségen a
kezében tartott hatalmas mennyiségű faxszal. - Házi nyúlra nem lövünk.
- Lőj, amire akarsz, Kovac - vörösödött el Liska.
- Azért neked fizetned kell, hogy megnézhesd.
- Odahajítok két pennyt a löttyedt fenekedre. Kovac az elviharzó Liska
felé bökött.
- Egyszerűen odavan értem.
Liska fürge legyintést küldött felé a válla fölött.
Kovac megvonta a vállát, és ismét a munkára fordította a szót.
- Mi lenne, ha elvinném, Quinn? Szükségem van még egy kalapácsra a
szerszámosládámban.
- Mi lenne az oka? Kovac szeme úgy csillogott, akár a gyémánt,
miközben maga elé tartotta a faxot.
- Jillian Bondurant mobilhívásainak részletezése. Két hívást is
kezdeményezett szombat hajnalban, nem sokkal éjfél után, miután elhagyta a
jó öreg otthont. Az egyik a dilidoki volt, a másik pedig a Kedves Apuci.
 Látta őket megérkezni. Ott állt a tökéletesen rendben tartott
zeneszobában, a zongora mellett, amely fölött Jillian gyermekkori fényképeit
tartotta, s látta őket kilépni az autóból. Abból a barnásszürke ócskavasból.
Kovac.
A kapucsengő működésbe lépett. Helen még nem ment el. A konyhában
volt, a vacsorát készítette. Felveszi a telefont, és beengedi Kovacot, mert
rendőr, és, akár az összes többi középkorú, amerikai nő az országban,
véletlenül sem dacol a rendőrséggel.
Nem ez volt az első alkalom, amikor arra gondolt, hogy idehozatja a
személyi titkárát a Paragonból, hogy őrizze a kapuját fizikai és átvitt
értelemben is, de aztán lemondott róla, mert nem szeretett volna még több
embert látni maga körül. Elég borzalmas volt, hogy akármerre fordult,
Edwyn Noble mindig ott csattogott a sarkában. Elküldte a
médiakapcsolataiért felelős férfit, hogy csináljon valamit a firkászokkal meg
szenzációhajhászokkal, akik a világ minden kincséért sem tágítottak volna a
kapujából.
Ajtócsapódások. Quinn emelkedik fel az anyósülésről, elegáns figura,
felemelt fej, szögletes váll. Kovac épp az ellentéte: zilált, a haja a vállára lóg,
szív még egy utolsó slukkot a cigarettájából, és a kocsifeljáróra hajítja a
csikket. Ballonkabátja nyitott szárnyai csattognak a szélben.
Peter újra a fényképekre meredt. Jillian valahogy túlságosan is komoly
képet vág a zongora mellett. Mindig ott lapul valami felkavaró, valami
mélységesen szomorú a pillantásában. Első zongoraestje. Aztán a második és
a harmadik. Fodros ruhácskában, sosem illett hozzá ez a viselet, túlságosan
ártatlannak, túl reprezentatívnak mutatta, afféle gondtalan lánykának, és
ilyen lánya neki sose volt.
Kilépett a szobából, amikor felbúgott a csengő hangja. Rácsukva az ajtót
a sajnálkozásra, mert a bejárati ajtó előtt hangok csendültek.
- Itthon van? - Quinn. Helen: - Megkérdezem, tudja-e fogadni önöket.
Van valami újabb fejlemény az ügyben? - Dolgozunk néhány fontos
kérdésen - így Kovac.
- Jól ismerte Jilliant? - kérdezi Quinn. - Ó,hát...
- Arra kértem önöket, hogy a jogtanácsosomon keresztül értesítsenek, ha
szeretnének beszélni velem - vág közbe Peter üdvözlésképpen.
 - Sajnálom, Mr. Bondurant - fordult felé minden szemmel látható
bűntudat nélkül Kovac. - Johnnal épp erre jártunk, a közösségi találkozóra
tartunk, amit azért rendezünk, hogy még hamarabb elfoghassuk a lánya
gyilkosát, és ekkor jutott eszünkbe, hogy ha már úgyis erre visz az utunk,
akkor beugrunk egy percre, és felteszünk néhány újabban felmerült kérdést.
Remélem, nem érkeztünk rosszkor.
Bondurant metsző pillantással nézett vissza a nyomozóra, aztán a
házvezetőnőhöz fordult.
- Köszönöm, Helen. Ha végzett, nyugodtan haza is mehet.
A tiszteletre méltó hölgy aggodalmas pillantást vetett rá, attól tartott,
elrontott valamit. Quinn Bondurant reakcióját figyelte, miközben a nő
elindult a konyha felé. Az utolsó néhány napban ránehezedő lelki teher
meglátszott a férfin. Úgy tűnt, nemigen aludt, és nem is evett. A szemét
körülvevő fekete karikák és petyhüdten lógó arcbőre mind arra vallottak,
hogy óriási nyomás nehezedik rá.
- Nem hinném, hogy bármi hasznos információval szolgálhatnék, uraim -
jelentette ki türelmetlenül Bondurant. - A lányom halott. Nem tudom
megváltoztatni a tényt. Még csak el sem temethetem. A labor nem adja ki a
testét.
- Nem tehetik, amíg egyértelműen be nem azonosították, Mr. Bondurant -
szólalt meg Quinn. - Ön sem szeretne tévedésből egy idegent eltemetni,
nem? - A lányom idegen volt számomra - jelentette ki megfáradt
talányossággal.
- Valóban? - kérdezte Kovac, lassan körbejárva az előcsarnokban,
körözve, akár a cápa az áldozata körül. - Nos, én mégiscsak azt gondolom,
hogy volna mit elmondania nekünk, hiszen ön nagyon is tisztában volt vele,
kiket hívott a lánya aznap éjjel, amikor eltűnt, az után, hogy távozott innen a
házból. Azt követően, hogy az ön állítása szerint nem hallott róla.
Bondurant döbbenten meredt rá. Nem tagadott. Nem kért bocsánatot.
- Mit gondolt? - folytatta felháborodottan Kovac. - Abban reménykedett,
hogy talán úgysem jövünk rá? Idiótának néz? Azt gondolja, hogy ha nincs
rajtam egy kibaszott FBI-os egyenruha, akkor már nem is használom az
agyamat? - Azt gondoltam, nem fontos. Kovac elképedt pillantást lövellt
felé.
 - Nem fontos? Hiszen az is lehetséges, hogy a lánya elárulta valami
módon, honnan hívta önt. Ez lehetőséget teremt számunkra, hogy találjunk
egy tucat szemtanút, aki elmondhatja, hol tartózkodott utoljára. Esetleg
hangok hallatszottak a háttérben, vagy jellegzetes zaj. Esetleg
félbeszakították a hívást.
- Egyik állítását sem tudom megerősíteni.
- Miért kereste önt? - Jó éjszakát akart kívánni.
- És ugyanebből az okból telefonált rá a pszichiáterére is az éjszaka kellős
közepén? Semmi reakció. Sem meglepetés, sem düh.
- Nem tudhatom, miért hívta fel Lucast. A kettejük orvos-beteg
viszonyára nekem semmi rálátásom nem volt.
- De hát az ön lánya volt - vetette oda Kovac, aki egyre türelmetlenebb
léptekkel járkált körülöttük. - Maga szerint ahhoz sincs semmi köze, hogy a
mostohaapja kefélte a lányát? Alapos ütés. Ha mást nem is, Quinn ezúttal
legalább dühöt látott megcsillanni Bondurant szemében.
- Elegem van önből, őrmester.
- Tényleg? Maga szerint az kergette öngyilkossági kísérletbe odaát
Franciaországban Jilliant, amit LeBlanc mondott neki? - gúnyolódott
merészen Kovac, határozottan pengeélen táncolva.
- Mocsok. - Bondurant nem mozdult Kovac felé, de rettentő mereven
tartotta magát.
Quinn látta, hogy minden porcikája reszket.
- Én vagyok mocsok? - nevetett fel Kovac. - A lánya valószínűleg halott,
maga tesz rá, hogy elmondjon nekünk bármit is, amivel a segítségünkre
lehetne a gyilkosa utáni nyomozásban, és én vagyok mocsok? Ez szép. John,
te elhiszed akár egyetlen szavát is a fickónak? Quinn nagyot sóhajtott.
- Ezek igen súlyos kérdések, Mr. Bondurant. Nem azért tesszük fel őket,
hogy bemocskoljuk halott lánya emlékét. Azért kérdezünk, mert szeretnénk
tisztán látni.
- Mondtam már - szólalt meg Bondurant mély, feszes hangon, szemében
féktelen, jeges dühvel -, hogy Jillian múltjának semmi köze ehhez az egész
ügyhöz.
 - Én attól tartok, nagyon is van. így vagy úgy, de van. Az ön lányának
múltja része annak, hogy ki volt Jillian, vagy hogy ki most Jillian.
- Lucas mondta, hogy maga ragaszkodni fog ehhez az állításhoz.
Nevetséges gondolat, hogy Jillian mindezt magában hordta volna. Olyan jól
elvolt...
- Nem az ön feladata, hogy ezekre a kérdésekre választ keressen, Peter -
váltott át személyesebb hangnemre Quinn. A barátod vagyok. Nekem
mindent elmondhatsz. Lehetőséget adott a férfinak, hogy lassan, de egy
kicsit önként szabadjára engedje az önkontrollját. Quinn tisztán látta, hogy
Bondurant logikus énje milyen elkeseredett küzdelmet vív alaposan háttérbe
szorított és elsáncolt érzelmeivel. Olyannyira megsérült ebben a
küzdelemben, hogy ha Kovac tovább feszíti a húrt, félő volt, hogy egyszerre
elpattan, és nem marad egyéb, csak a kontrollálatlan, áradó érzelem.
Bondurant elég okos volt, hogy észrevegye mindezt, és meg is rettent a
lehetőségtől. - Nem mondjuk, hogy Jillian hibája volt, Peter - folytatta
gyengéden Quinn. - Amikor önt elhagyta a felesége, magával vitte egy olyan
ember házába, aki szexuálisan zaklatta. El tudom képzelni, mit érezhetett
egy magafajta férfi, amikor tudomást szerzett a dologról.
- Nem, azt nem tudja elképzelni - fordult el Bondurant, mintha a
szabadulás lehetőségét keresné, de nem akarta elhagyni a helyiséget. - Jillian
óceánnyi távolságra volt öntől, bajban, szenvedés közepette. De mire rájött,
mi történt, az egésznek már rég vége volt, mit tehetett volna hát? Semmit. El
tudom képzelni a tehetetlenség érzését, a dühöt, a csalódottságot. A
bűntudatot.
- Nem tehettem semmit - mormolta a férfi. A márványtetejű asztal mellett
állt, a cikornyás bronzliliomokat bámulta, s a múltba tekintett, abba a
világba, amelyet legszívesebben örökre elzárt volna. - Nem tudtam. Nem
árulta el, amíg haza nem költözött. Amikor először hallottam róla, már túl
késő volt mindenre.
Reszkető kézzel megérintette az egyik liliomot, és behunyta a szemét.
Quinn mellé lépett, csaknem áthatolva Bondurant személyes terének
határán. Elég közel állt ahhoz, hogy bizalmasan meg lehessen gyónni neki
mindent, ám kellő távolságra attól, hogy jelenléte támadó legyen.
 - Sosincs túl késő, Peter. Még mindig segíthet. Egy cél vezérel
bennünket, meg akarjuk találni és meg akarjuk állítani Jillian gyilkosát. Mi
történt aznap éjjel? Bondurant megrázta a fejét. Tagadott valamit, de mit?
Volt a mozdulatában valami - bűntudat? szégyen? -, ami oly hevesen hatotta
át a jelenetet, hogy szinte tapintani lehetett.
- Semmi - mondta. - Semmi.
- Együtt vacsoráztak. Itt maradt éjfélig. Mi történt vele, miért kellett
felhívnia Brandt doktort? Valami minden bizonnyal nagyon felizgatta.
Bondurant csak a fejét rázta. Mit tagadhatott? A lány érzelmi állapotát,
vagy csak a választ tagadta meg? Lerázta magáról a kérdést, mert a rá adott
válasz olyan ajtót nyitott volna meg, amelyen semmi szín alatt nem akart
átlépni? A lánya, aki annyi mindent átélt, végül visszajött hozzá oly sok év
után, de nem volt már ugyanaz az ártatlan gyermek, aki elment. Összetört,
megváltozott. Mit érez ilyenkor egy apa? Fájdalmat, szomorúságot,
szégyent. Bűntudatot, mert nem állt a gyermeke mellett, amikor meg kellett
volna óvnia őt éppen attól az eseménytől, amely végső soron a halálát
okozta. Bűntudatot a szégyen miatt, ami a lelkét mardosta, amikor a lányára
nézett, és nem látta többé tökéletesnek. Sötét érzelmek örvénylettek benne, s
olyan csomót kötöttek a lelkére, amelyet a világ legügyesebb sebésze sem
választ szét szikéjével. Quinn-nek a férfi irodájában látott fénykép jutott
eszébe, Jillian abban a fura ruhában, amit mintha egy egészen más lánynak
szántak volna.
Kovac Bondurant jobbjához lépett.
- Nem akarjuk megsérteni Jillian emlékét. Sem önt, Mr. Bondurant. Csak
az igazságot szeretnénk kideríteni.
Quinn visszatartotta lélegzetét, egy pillanatra sem tévesztve szem elől
Bondurantet. A pillanat elszállt. A döntés megszületett. A mérleg nyelve az
ellenkező irányba billent. Látta a férfi arcán, miközben keze lassan
lecsúszott a bronzliliomról, s erősen bezárta lelkében az ajtót, melyet
hanyagul résnyire nyitott az imént.
- Nem - jelentette ki Bondurant kifejezéstelen, csontos arccal, miközben
felemelte a szobor mögött álló fekete telefon kagylóját. - Nem engedhetem
meg. Nem hagyom, hogy sárba tiporják a lányom emlékét. Ha bármelyik
újságban is csak a leghalványabb utalást találom azzal kapcsolatban, ami
Jilliannel történt Franciaországban, tönkreteszem magukat.
Kovac mélyet sóhajtott, és odébb lépett az asztaltól.
- Nézze, Mr. Bondurant, nekem az a dolgom, hogy megtaláljam a
gyilkost. Ez az egyetlen ok, ami idehozott. Egyszerű fickó vagyok, egyszerű
szükségletekkel, egyszerű, akár az igazság. Egy szempillantás alatt
tönkreteheti a karrieremet. De a pokolba is, amim volt, azt most mind az
egykori feleségeim birtokolják. Agyoncsaphat, akár egy legyet. És mégis,
tudja mit? Ennek ellenére is tudni akarom az igazságot, csak mert ilyen
vagyok. Könnyebb lenne mindannyiunk számára, ha elmondaná, inkább
hamarabb, mint később.
Bondurant meredten bámulta, kifejezéstelen arccal, mire Kovac megrázta
a fejét, és otthagyta őket.
Quinn egy pillanatig még nem moccant, Bondurantet nézte, igyekezett
felmérni a férfit, olvasni a gondolataiban. Olyan közel álltak hozzá, hogy
megnyíljon előttük...
- Oka volt rá, hogy épp engem hozatott ide - mondta könnyedén, egyik
férfi a másiknak. - Hívjon fel, ha úgy érzi, készen áll.
Bondurant lenyomta az egyik közvetlen hívásra programozott gombot, és
várt.
- Egy utolsó kérdés - mondta Quinn. - Jillian szívesen írt zenét. Hallotta
valaha az előadását? Látta a szerzeményeit? - Nem. Esze ágában sem volt
megosztani velem.
Elfordult Quinntől, amikor a vonal másik végén felvették a telefont.
- Peter Bondurant vagyok. Adja Edwyn Noble-t.
Az előszobában állt, s jó darabig nem moccant azután sem, hogy Kovac
ócska autójának utolsó zaja is elhalt. Csak állt, csend vette körül, és
félhomály. Az idő múlt. Nem tudta, hány perc telt el. Aztán megmoccant
végre, az irodájába ment, mintha teste és elméje egymástól teljesen
függetlenül működtek volna.
A helyiség sarkában állólámpa világított csupán, halovány pislákolással.
Nem kapcsolt fel több lámpát, elég volt neki ennyi is. Az éjszaka lassan
belerágta magát a késő délutáni szürkületbe, s eltörölte a fényt, mely a nap
folyamán befolyt a franciaablakokon. A tompa fény nagyon illett
hangulatához.
Kinyitotta a kulcsra zárt asztalfiókot, elővett egy kottát, odalépett az
ablakhoz, és nekiállt, hogy elolvassa a dal szövegét, mintha a szavak annál
kevésbé téptek volna sebeket a szívébe, minél távolabb voltak a fénytől.
Szerelmes gyermek Szerelmes gyermeked vagyok Kicsi lányod Jobban
szeretlek, mint bárkit e világon Vigyél el arra a helyre Ahol még mindig
szeretsz Ahol magadévá tehetsz Csak akkor nem szeretsz Apu, ha nem viszel
Szeress most Apám, szerető gyermeked vagyok Vigyél el most - JB.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

Az ő tiszteletére szervezett találkozó. Ül a tömeg közepén, néz,

hallgatózik, izgatottan és felhevülten. A körülötte ülők - 150-re becsüli
számukat, sokan a médiától jöttek - azért vannak itt, mert félnek tőle, vagy
mert elkápráztatta őket. Eszükbe sem jut, hogy a szörnyeteg itt ül közöttük,
előttük, mögöttük, s élénken rázza a fejét, amikor kifejtik odafenn, milyen
mélyre süllyedt a világ, és micsoda bűnös ez a Hullaégető.
Hiszi, hogy sokan valójában azért jöttek el, mert irigyek a Hulla-égetőre
vakmerősége miatt, annak ellenére, hogy nem merik bevallani. Egyikükben
sem lenne meg a bátorság, a tiszta éleslátás, a képesség, hogy kiéljék
fantáziáikat, és szabadjára engedjék a bennük rejtőző sötét erőket.
A gyűlés elkezdődik, a különleges egység szóvivője feláll, és előadja a
találkozó állítólagos célját, egy nagy rakás hazugságot. A találkozó nem
azért jött létre, hogy informálja a lakosságot, vagy hogy bemutassa,
mennyire fontos számukra a cselekvés. Nem, a találkozó Quinn érdekeit
szolgálja.
„Sorozatgyilkosságnál fontosabb, hogy megfelelően felkészüljünk -
mondtam - hogy felhasználjuk a rendőrség erőit és a médiát, hogy tőrbe
csaljuk a fickót. Többek között például azt javasoltam a rendőrségnek, hogy
szervezzenek úgynevezett közösségi találkozókat, amelyen megtárgyalhatják
a bűneseteket. Meglehetősen biztos voltam benne, hogy a gyilkos ezek
többségén megjelenik majd.” John Douglas: Elmevadász A találkozó célja,
hogy tőrbe csalják, s mégis itt ül közöttük, hűvösen és nyugodtan. Mint egy
átlagos polgár, akit mélyen érintenek a közügyek. Quinn figyeli a tömeget,
őt keresi, valami olyat keres, amit az emberek többsége sosem ismerne fel: a
Gonosz arcát.
Az emberek azt várják a gonosztól, hogy visszataszító arca legyen, meg
legalább két szarvat viseljen a homlokán. A gonosz nagyon is tud csinos
lenni. A rútság belül rejtőzik, fekete, rákszerű csomó, mely belerágja magát
a tudatba és a civilizált viselkedés alapját képező erkölcsi szövetbe, és állat
módjára rejtőzik a mindennapos külső mögött.” John Quinn a People
magazinnak adott interjúban, 1997. január Az a jól szabott szürke zakó.
Quinn szemmel láthatóan kilóg a sorból. Unott, felsőbbrendű képpel ül a
többiek között, mint egy jól menő modell. Ez felbosszantja - Quinn végre
kegyeskedik megjelenni a nyilvánosság előtt, de úgy tesz, mintha halálosan
untatná az egész cécó.
Mert azt hiszed, ismersz, Quinn. Azt hiszed, hogy én is csak egy eset
vagyok a sok közül. De nem tudsz semmit a Hullaégetőről. Az ördög
angyaláról. Én pedig mindent tudok terólad.
Ismeri Quinn aktáit, tisztában van elismertségével, elméleteivel,
módszereivel. Végül Quinn is megtanulja tisztelni őt, s ez többet jelent majd
Quinn, mint az ő számára. Sötét, valós énje felette áll az elismerés utáni
vágy alantas érzésének. Az elismerés hajszolása gyenge, reaktív, vele jár a
sebezhetőség, vonzza a nevetségessé válást és csalódást. Ezek egyike sem
elfogadható. A sötét oldal nem engedheti meg magának egyiket sem.
Állandóan ugyanazokat a varázsszavakat ismételgeti. Uralom.
Manipuláció. Irányítás.
Vakuk fénye villan, és kamerák motorjának berregése uralkodik el a
termen, ahogy Quinn színre lép. A mellette ülő nő köhögni kezd. Felajánl
neki egy mentolos cukorkát, pedig legszívesebben elvágná a torkát, amiért
megzavarta a koncentrálásban.
Úgy képzeli, itt csinálná, most - megragadna egy jókora köteget a szőke
hajból, hátrarántaná a fejét, és egyetlen gyors mozdulattal átmetszené a gégét
és az ütőeret - hátra, egészen a gerincig. A vér bugyogva spriccelne szét, ő
pedig beleolvadna a hisztérikusan sikoltozó tömegbe, s eltűnne szem elől.
Elmosolyodik, amikor lepergeti szeme előtt ezeket a képeket, s magának is
előkotor egy cukrot. Cseresznyés - ez a kedvence.
Quinn biztosítja róla a megjelenteket, hogy a hivatal és a különleges
egység vállvetve küzd a gyilkos kézre kerítésén. Beszél a központi
számítógépes adatbankról, a Bűnmegelőzési Hivatalról meg a többi részt
vevő szervről. Úgy nyugtat meg, hogy összezavar. Egy átlagos polgár szinte
semmit sem ért a modern bűnüldözési szervek tevékenységéből, hogy kinek
mi a feladata, hatóköre, mi a különbség például a seriff hivatala és a
rendőrség között. Az emberek mindössze annyit érzékelnek, hogy a szöveg,
amit elmond, rendkívül hivatalos és komoly. Az emberek azért gyűltek
össze, hogy meghallgassák mindezt, s közben lopott pillantással a
szomszédjaikat méregessék. Quinn a lehető leglecsupaszítottabb vázlatát
adja annak a képnek, amit a nap folyamán a gyilkosról megalkotott.
Tapasztalt már, a szűkös információt úgy önti rájuk, mintha kincsekkel teli
láda lenne. Az átlagos prostituáltgyilkosokról beszél: szerencsétlen
vesztesek, akik gyűlölik a nőket, és azért választanak utcanőket, hogy
megbüntessék őket anyjuk bűneiért. Quinn mindemellett kifejti, hogy az
iménti elképzelés talán nem százszázalékosan illik a Hullaégetőre, mert ez a
gyilkos különleges - nagyon intelligens, nagyon akkurátus és nagyon okos -,
s nem csupán a közösség hivatalos erőinek, hanem magának az egész
közösségnek az a feladata, hogy kézre kerítsék őt.
Quinn-nek egy dologban igaza van - a Hullaégető egyáltalán nem
közönséges. Inkább felsőbbrendű. Egyáltalán nem érdekli az a nő, aki a
világra pottyantotta, és sosem izgatta, hogy bosszút állhatna az emlékén.
S most mégis, a tudata rejtett, hátsó zugában felcsattan a hangja, kritizálja
őt, gúnyolódik rajta. A düh pedig, ez az oly rég elfojtott érzelem egyszeriben
ismét áthatja minden porcikáját. A francba Quinn-nel meg a rohadt freudista
marhaságaival. Az a pasi soha nem érezte még, micsoda eufóriát és hatalmat
jelent elvenni valakinek az életét. Sose hallotta még a fájdalom és a félelem
megismételhetetlen, egyedülálló muzsikáját, nem élte még át a zenészre
gyakorolt hatását. A gyilkolásnak semmi köze az ember érzéseihez vagy
lényének rendellenességeihez, csak a hatalomhoz.
A terem egyik távoli sarkában felcsattan a Phoenix Ház képviselőinek
kórusa: - A mi életünk is számít! Bemutatkozik Toni Urskine, és rákezdi: -
Lila White-ot és Fawn Pierce-t a körülményei kényszerítették prostitúcióra.
Azt akarja mondani, hogy megérdemelték, ami velük történt? - Eszünkbe
sem jutott ilyet állítani - válaszol Quinn. - Tény azonban, hogy a prostitúció
nagy rizikófaktorú foglalkozás a jogtanácsosi vagy általános iskolai tanári
hivatással szemben.
- És ez azt jelenti, hogy feláldozhatók az ilyen személyek? Lila White
meggyilkolása nem adott indokot a különleges egység felállítására. Lila
White abban az időben a Phoenix Házban lakott. A Minneapolisi Rendőrség
egyetlen tagja sem jelent meg, hogy nyomozzon a halála ügyében. Az FBI
nem küldte el egyetlen emberét sem, hogy Fawn Pierce halálának
körülményeit kivizsgálja. A Minneapolisi Rendőrségtől az ő halálának
ügyében sem nyomozott senki. Az egyik jelenlegi lakónk jó barátja volt Ms.
Pierce-nek. Őt sem hallgatta ki senki. Most bezzeg, amikor Peter Bondurant
lánya a feltételezett áldozat, mindenki megjelenik a városban, és egész
nyomozócsoport kutatja a nyomokat. Greer rendőrfőnök, ezen tények
ismeretében ön még mindig azt állítja, hogy Minneapolis városa akár csak
egy szemernyit is törődik a nehéz körülmények közé került nők helyzetével?
Greer fellép a pódiumra, szigorúnak és erősnek látszik.
- Mrs. Urskine, biztosíthatom róla, hogy minden lehetséges erőfeszítést
megtettünk, hogy felderítsük az első két gyilkosság elkövetőjét. Most
megkettőztük erőinket, és el fogjuk kapni azt a szörnyeteget. És nem
pihenünk, amíg a szörnyeteget kézre nem kerítjük! - Szeretném emlékeztetni
önöket, hogy Greer rendőrfőnök csak átvitt értelemben használja a
szörnyeteg kifejezést - emelkedik szólásra Quinn. - A gyilkos nem
megszállott őrült, akinek habzik a szája. Külsőre olyan, mint egy átlagos
megjelenésű férfi. A szörnyeteg a fejében lakik.
Szörnyeteg. Az átlagemberek milyen könnyen félremagyarázzák azokat a
lényeket, akiket nem képesek megérteni. A cápát is szörnyetegnek nevezik,
pedig csupán hatékony és céltudatos, egyszerűen gondolkodó, tiszta erő.
Akárcsak a Hullaégető. Hatékony és céltudatos ő is, egyszerűen
gondolkodik, és birtokában van az erő. Nem habozik, ha akcióra kerül sor.
Nem kérdőjelezi meg a kényszert. Átadja magát tökéletesen Sötét Énjének,
és ebben a tökéletes önátadásban el tud rejtőzni közönséges énje mögé.
„Abban a pillanatban, amikor az áldozat meghal kezei között, számos
gyilkos számol be róla, hogy olyan intenzív éleslátás szállja meg, mely
fényességével egyfajta érzelmi kvazárhoz hasonlítható, s megvilágítja az
addig rejtett igazságokat.” Joel Norris: Sorozatgyilkosok - Quinn különleges
ügynök, mi az ön elmélete a holttestek elégetésével kapcsolatosan? A
kérdést egy riporter tette fel. Az ilyen nyitott közösségi megbeszélések
komoly buktatója, hogy könnyen átfordulnak sajtótájékoztatóba, s Quinn
erre vágyott a legkevésbé. Olyan helyzetet akart teremteni, amit ő irányíthat
- az ügy érdekében és saját jól felfogott érdekében is. Ki kellett adnia
valamennyi információt, de csak a lehető legkevesebbet. Némi találgatás
belefért, de semmi érdemi elemzés a gyilkossal kapcsolatban. Az volt a
feladata, hogy elítélje a gyilkost, de ügyelnie kellett arra is, hogy a rosszallás
kifejezésébe belecsempésszen egy kevés tiszteletet.
A közvetlen támadás csak még több holttestet eredményez. Ha túlságosan
lagymatagra veszi a figurát, akkor is fennáll a veszély, hogy Füstös Joe-ban
feltámad a bizonyítási vágy. Egyetlen rossz szó, figyelmetlen hangváltás - s
máris újabb halottal számolhatnak. A felelősség súlya mázsás kő gyanánt
nyomta a vállát.
- Quinn ügynök? Késszúrásként érte a hang, visszahozta a jelenbe.
- A halottak elégetése a gyilkos kézjegye - válaszolta halántékát
dörzsölve.
Forrónak érezte. A teremben kevés volt a levegő. Ütőere kalapácsként
lüktetett. Valami oknál fogva így tudja kiélni egy belső szükségletét. Csak ő
tudja, mi ez a kényszerítő erő.
Egy arc kell csupán, egyetlen arc, gondolta, miközben a tömeget nézte.
Annyi év után, annyi gyilkossági üggyel és gyilkossal a háta mögött már fel
kellene, hogy ismerje az emberölésre irányuló kényszert, észre kellene
vennie, mint egy szentségtelen aurát, de sose működött így a dolog. Az
emberek annyi mindent mondtak már a sorozatgyilkosok szeméről - merev,
lapos üresség rejtőzött benne, mintha a lelkük mélyén rejtőző végtelen, sötét
alagútba bámulnának. Ez a gyilkos azonban alkalmazkodó volt, okos, és
senki sem várta el áldozataitól, hogy felismerjék a gyilkos pillantását, amíg
vészhelyzetbe nem kerültek.
A tömegben valamelyik arc egy sorozatgyilkos maszkja. Az itt ülők
egyike valószínűleg, miközben a gyilkosságok leírását hallgatja, s beleszagol
a félelemmel telített levegőbe, felajzottan ül a helyén, átjárja az izgalom.
Látott már nem egy gyilkost, akinek erekciója támadt, miközben
szörnyűséges cselekedeteik elbeszélését hallgatta a megdöbbent, öklendező
esküdtszék.
A gyilkos saját rituáléja szerint jött ide. Azért, hogy felmérje, megítélje,
megtervezze következő mozdulatát. Élvezni akarja a személye körül
kavarodott izgalmat. Talán aggodalmas állampolgár képét ölti. Talán
szívesen kipróbálná, milyen az, ott állni a szorítóban, s aztán csak úgy
könnyedén elsétálni. De az is lehet, hogy épp ebben a pillanatban választja ki
a teremben megjelent nők közül következő áldozatát.
Quinn tekintete automatikusan a terem ajtaja felé siklott, amikor mozgást
észlelt. Kate lépett be. Igyekezett nem megbámulni, bármennyire szívesen
tette volna is. Túlságosan is vágyott rá, a lány viszont épp nem ezt akarta.
Egyszer már elszalasztotta az esélyt. Jól tudta persze, hogy most is ezt
kellene tennie. Az ügyre kell koncentrálnia.
 - És mi a helyzet a vallásos felhangokkal? - Véleményem szerint nem
biztos, hogy létezik ilyen. Jelen pillanatban csak találgathatunk. Mondhatja
esetleg, hogy a bűnösök a pokol tüzében égnek. Vagy talán tisztító
szertartást végez a halottak lelki üdvéért. Vagy lehet, hogy a legszebb álma,
hogy végső megvetését fejezi ki a tetemek iránt azzal, hogy felgyújtja, és
tönkreteszi őket.
- Nem az ön feladata, hogy leszűkítse a lehetőségek körét? - hallatszik
egy következő kérdés.
Quinn csaknem jelentőségteljes pillantást vet Tippenre a tömegben.
- Az anyag még nincs kész - mondja.
Te csak ne magyarázd meg nekem, mi a munkám. Tudom én azt jól,
seggfej.
- Igaz a hír, hogy önt a virginiai Bennet gyerekgyilkossági ügytől hozták
át ide? - Mi a helyzet a South Beach-i homoszexuális-gyilkosságokkal? -
Egy időben rendszerint több ügyön dolgozom.
- De jelen pillanatban csak Peter Bondurant miatt van itt - hallatszik egy
újabb állítás. - Nem lehet, hogy puszta elitizmusról van szó? - Odamegyek,
ahova küldenek - válaszol nyersen. - Mindig az ügyre koncentrálok, nem
pedig arra, hogy honnan és miért kapom a megbízatásokat.
- Miért nem hallgatták ki hivatalosan Peter Bondurantet? Greer
rendőrfőnök lépett a pódiumra, és előadta a hivatalos álláspontot. Peter
Bondurant képviseletében Edwyn Noble és a Paragon PR-embere jelent
meg.
Quinn hátrébb lépett Kovac mellé, és igyekezett egy kis levegőhöz jutni.
Kovac felöltötte szokásos zsaruarcát. Kifejezéstelen tekintettel nézett maga
elé, mintha a semmibe meredne, holott jóval többet látott, mint azt bárki a
közönség soraiból leolvashatta volna az arcáról.
- Látja Liska kis haverját? Ott ül mellette - mormolta a bajusza alatt. - Te
jó ég, képes volt még ide is egyenruhában jönni.
- Az egyenruha kapóra jöhet, ha az ember feltűnés nélkül rá akar venni
valakit, hogy menjen el vele - bólintott Quinn. - A fickónak elég sok minden
gyűlt össze az aktájában, nem csodálnám, ha több is lenne a füle mögött.
- Ráadásul kapcsolatban állt Jillian Bonduranttel - fűzte hozzá Kovac.
 - Szóljon Liskának, hogy invitálja meg egy kis beszélgetésre - Quinn
szerette volna, ha ösztönei jeleznek, és azt súgják neki, hogy ez lesz a
gyilkos, akit keresnek, de nem érzett semmi ilyesmit. - Mondjuk azt, hogy
csupán konzultációra kérjük. Például, hogy szükségünk lenne a segítségére,
szeretnénk megkérni egy-két apróságra, és kikérjük a véleményét, mint
tapasztalt megfigyelőnek. Például.
- Szeretnénk megcsókolni a seggét. A fenébe. - Kovac undorodva
fintorgott a bajusza alatt. - Egyébként ha belegondolunk, egészen hasonlít
ahhoz a darab szarhoz, amit fantomkép címén a kezünkbe nyomtak.
- Maga is. Készítsenek róla képet, ha bejön. A tanú számára állítsanak
össze egy albumot, hátha kiszúrja közülük.
Greer befejezte nagyszabású beszédét, drámai hangon kérte a közösség
támogatását a munkához, majd rámutatott Liskára és Jurekre, hogy hozzájuk
lehet fordulni, ha bárki bármilyen információval rendelkezik az ügy kapcsán.
Abban a pillanatban, hogy bejelentette a gyűlés végét, a riporterek
felpattantak, és egymás szavába vágva kiabálni kezdtek. A tömeg
szempillantás alatt mozgó embermasszává változott, egyesek az ajtó felé
indultak, mások a helyiség túlsó vége felé, ahol Toni Urskine gyűjtötte nagy
hangon a támogatásokat intézménye számára.
Kate átverekedte magát előre, a pódium felé, ahol Kovac állt. Mihelyt a
nyomozó odafordult hozzá, Edwyn Noble, akár a halál szelleme, máris
Quinn mellett termett. Húsos ajka egyetlen keskeny csíkba húzódott. Lucas
Brandt állt mellette, kezében szorongatva teveszőr kabátját.
- Quinn ügynök, válthatnánk egy-két szót négyszemközt? -
Természetesen.
Quinn haladt elől, lesétáltak a pódiumról, nagy ívben elkerülték a
tévéseket és újságírókat, végül a közösségi ház konyhájában találtak egy
csendes zugot. Elképesztő méretű kávéskannák sorakoztak a vörös pulton, s
a mosogató fölött kézírásos plakát figyelmeztette a betérőket: KÉREM,
MOSSÁK EL CSÉSZÉIKET! - Peter nagyon dühös volt a ma esti
látogatásuk miatt - kezdte Noble.
Quinn felvonta szemöldökét.
- Tudok róla. Ott voltam. - Nadrágzsebébe csúsztatta a kezét, és nekidőlt
a pultnak. Mr. Laza fickó. - Önök ketten azért ülték végig ezt a találkozót,
hogy közölhessék velem a hírt? Azt hittem azért jöttek el, mert fontos
önöknek az ügy kimenetele.
- Azért jöttem, hogy képviseljem Peter érdekeit - mondta Noble. -
Szerintem jobb, ha tudomást szerez róla, hogy fontolóra vette, felhívja Bob
Brewstert. Nagyon fel van háborodva, hogy önök szemmel láthatóan csak az
időt vesztegetik...
- Már megbocsásson, Mr. Noble, én pontosan tisztában vagyok a
dolgommal - hangzott Quinn hűvös hangja. - Nem kell, hogy Peter elégedett
legyen velem. Nem neki dolgozom. Abban az esetben azonban, ha kifogása
van a munkám ellen, nyugodtan hívja csak az igazgatót. Az cseppet sem
változtat azon a tényen, hogy Jillian Bondurant két telefonhívást is
kezdeményezett az eltűnése estéjén, melyet sajnálatos módon sem Mr.
Bondurant, sem Dr. Brandt nem említett a rendőrségnek. Valami történt
aznap éjjel Jillian Bonduranttel, s mostanra valószínűleg meg is halt. Vannak
kérdések, amelyekre így vagy úgy, de választ kell kapnunk.
Brandt arcizmai egy csapásra megmerevedtek. - Jillian számos
problémával küzdött. Peter imádta a lányát. Egyszerűen nem élné túl, ha
nyilvánosságra kerülnének azok a szörnyűségek, amelyek vele történtek, és
Amerika-szerte erről csámcsognának a bulvárlapok és a hírműsorok.
Quinn hirtelen ellökte magát a pulttól, határozottan belépett Brandt
személyes terébe, s az arcához hajolt.
- Én nem árulok híreket az újságoknak, nem ez a szakmám.
Noble védekezőn tárta szét a karját. A béketeremtő. A nagy diplomata.
- Természetesen nem. Mi egyszerűen csak arra szeretnénk felhívni a
figyelmét, hogy szeretnénk a lehető legdiszkrétebb eljárást kérni. Ezért
tárgyalunk most önnel, és nem a rendőrséggel. Megbeszéltük Peterrel és
Lucasszal, hogy ön minden bizonnyal képes kézben tartani és irányítani a
nyomozásnak ezt az irányát, ha szabad így fogalmaznom. Természetesen
minden felvilágosítást megadunk önnek a két hívással kapcsolatban, s önre
bízzuk a többit.
- És mi a helyzet az etikai megfontolásokkal? - kérdezte Quinn, továbbra
is Brandtre meredve.
- Az ember időnként kénytelen áldozatot hozni, hogy előrébb léphessen.
 - Hallgatom.
Brandt mélyen felsóhajtott, s nekidurálta magát, hogy kiadja páciense
rábízott titkainak egy részét. Quinn az előadás ellenére is úgy érezte, az
orvost sokkal kevésbé zavarja Jillian titkainak megsértése, mint az a
lehetőség, hogy elveszítheti Peter Bondurant társadalmi és anyagi
támogatását.
- Jilliannel az utóbbi néhány hétben többször is kapcsolatba lépett a
mostohaapja, azzal a szándékkal, hogy szívesen felújítaná egykori
kapcsolatukat. Jillian rendkívül ambivalens, vegyes érzelmekkel fogadta a
hírt.
- Mi oka lett volna felújítani vele a kapcsolatát? - kérdezte Quinn. - Jillian
barátnője utalt rá, hogy a lány egykor nagyon szerelmes volt a férfiba, és
még arra is megpróbálta rávenni, hogy váljon el az anyjától, és házasodjék
meg vele.
- Jillian rendkívül boldogtalan, zavarodott kislány volt abban az időben,
amikor a viszonyuk zajlott Serge-zsel. Az anyja egészen kicsi kora óta
féltékeny volt rá. Jillian valósággal ki volt éhezve a szeretetre. Biztos vagyok
benne, hogy tudja, mit meg nem képesek tenni az emberek egy kis
szeretetért cserébe, vagy még inkább azért, ami hozzásegíti őket ahhoz, amit
szerelemnek neveznek.
- Igen. Láttam az eredményeket a bűnügyi helyszíneken készült
felvételeken. Miért nem indítottak eljárást a mostohaapa ellen? - A vádak
valójában el sem hangzottak. LeBlanc egyszerűen agymosást végzett a
lányon - mondta Noble undorodva. - Jillian nem volt hajlandó szóba állni a
rendőrséggel.
- Peter abban reménykedett, hogy ha Minnesotába költözik és
végigcsinálja a terápiát, talán képes lesz lerázni magáról ezt az egész terhet -
jegyezte meg Brandt.
- És így történt? - A terápia igen hosszú, lassú procedúra.
- LeBlanc pedig ismét hívogatni kezdte.
- Jillian úgy döntött, hogy péntek este mindent elmond Peternek.
Természetesen az apját nagyon felzaklatta a dolog. Aggódott Jillien miatt.
Olyan jól haladt már. - Egy újabb, stratégiailag elhelyezett sóhajtás. - Peter
számára igen nagy gondot jelent érzelmeinek kifejezése. Aggodalma mindig
düh formájában tör elő. Alaposan összevesztek. Jillie-t nagyon megviselte a
vita, és elrohant. Az autójából hívott fel.
- Hol volt a hívás pillanatában? - Valami autóparkolóban. Nem igazán
mondta. Megkértem, hogy menjen vissza Peterhez, és beszéljék meg a
dolgot, de zavart volt, és felkavarták az események, úgyhogy inkább csak
felhívta az apját - fejezte be Brandt a történetet. - Ennyit a telefonhívásokról.
Ilyen egyszerű az egész.
Quinn mindkét kijelentésben kételkedett. Mindaz, amit Lucas Brandt
elmondott neki, nem igazán lendítette előrébb a nyomozást, és Jillian
Bondurant életéről és haláláról mindent el lehetett mondani, épp csak azt
nem, hogy egyszerű lett volna.
- Miért nem mondhatta el Peter az egész történetet Kovac nyomozónak
meg nekem négy órával ezelőtt, amikor ott álltunk az előszobában? Noble
ideges pillantást vetett a háta mögé, a helyiség túlsó felén álló zárt ajtó
irányába, mintha attól tartott volna, hogy a riporterek egyszerre csak rájuk
rontanak bajonettként előreszegezett mikrofonjaikkal.
- Peter számára komoly nehézséget jelent, ha erről kell beszélnie, Quinn
ügynök. Rendkívül zárkózott ember.
- Észrevettem, Mr. Noble - vetette oda Quinn, miközben előhalászott egy
erős cukorkát a zsebéből. Miközben beszélt, kibontotta a csomagolást. - A
gond mindössze annyi, hogy jelen pillanatban gyilkossági ügyben
nyomozunk. És a gyilkossági ügyek során nemigen tudjuk mérlegelni az
emberek zárkózottságra való igényét. - A pultra tette a gyűrött
csomagolópapírt, és bekapta a cukorkát. - Még akkor sem, ha Peter
Bondurantről van is szó, aki puszipajtása az FBI igazgatójának. Addig
legalábbis biztosan nem, amíg én dolgozom az ügyön.
- Nos - lépett hátrébb Edwyn Noble, hosszú arca hideg és kemény volt,
akár a márvány -, akkor lehet, hogy nem sokáig lesz a magáé az ügy.
Úgy rohantak el, mint a gyerekek, akik alig várják, hogy árulkodhassanak
csínytevő pajtásukra. Szaladnak, és előadják a hallottakat Bondurantnek.
Bondurant felhívja Brewstert. Brewster esetleg felhívja és leteremti őt,
gondolta Quinn. Persze még ennél is egyszerűbb, ha az irodát hívja, hogy
állítsák máshol, másik ügyre. Vannak más esetek. És megint mások... és
megint mások... Persze mi a csudát kezdhetne egyebet az életével? Követte
tekintetével a két férfit, ahogy a kijárat felé csörtettek. Sarkukban ott
lihegtek a riporterek.
- Mit akartak? - érdeklődött Kovac.
- Megfélemlíteni bennünket, legalábbis véleményem szerint.
- Kate azt mondja, hogy a szemtanú végre megszólalt. A mi kis Napfény
Marcsink azt mondja, azért ment a parkba aznap éjjel, hogy valami
vesztessel keféljen az uzsonnapénzért.
- És van a vesztesnek neve is? Kovac felhorkantott.
- Hubert Humphrey, ezt mondta neki. Valami republikánus barom, rossz
humorérzékkel.
- Ez alaposan leszűkíti a kört - jegyezte meg szárazon Quinn.
A tévések nekiláttak, hogy összecsomagolják kameráikat és lámpáikat. A
tömeg utolsó tagjai is kezdtek lassan kiszivárogni a helyiségből. A partinak
vége volt, az adrenalinszintjét felkorbácsoló, szívverését gyorsító, idegeit
megfeszítő pillanatok elmúltak. Valójában még a feszültséget is kedvelte,
hiszen elsöpörte a depressziót, a le-győzöttség, kimerültség és zavarodottság
érzését. Jobban kedvelte, ha történt valami, különösen, hogy egyetlen
alternatívaként nem kínálkozott egyéb, mint hogy ott ülhet magában a
hotelszobában, ahol egyedüli társa a rettegés. A rettegés, hogy esetleg
elmulasztott valamit, nem látott meg valamit; a rettegés, hogy a több ezer
lezárt ügy ellenére elveszítette a munkához való érzékét, és csak tapogatózik,
mint a nemrégiben megvakult ember.
- Persze nem emlékszik a rendszámra - folytatta Kovac. - Se a címre.
Nincs hitelkártya-bizonylata.
- Le tudta írni? - Persze. A micsodája tizenkét centi hosszú volt, és
mielőtt elért volna a csúcsra, úgy lihegett, mint egy húsdaráló.
- Érdekes megfigyelések.
- Igen. Csak egy újabb kimerült yuppie, a négykerék-meghajtásos
sportkocsijával, akit nem hajlandó leszopni a felesége.
Quinn metsző pillantást vetett rá.
- Kicsoda? - Egy pasi, akit nem...
 - Nem erre gondoltam. Milyen autója van? - Egy négykerék-meghajtásos
sport - Kovac szeme elkerekedett, és elhajította a kezében tartott cigarettát. -
A fenébe! Az utolsók között hagyja el a közösségi házat, érdeklődve
hallgatja a körülötte zajló, róla szóló beszélgetést.
- Azt vártam, többet mondanak majd a holttestek felgyújtásáról.
- Öregem, nekem hiába mondja az FBI-os fickó, hogy a gyilkos pont
olyan, mint a többi normális ember. Már hogy a csudába lenne olyan? Aki
felgyújtja a hullákat? Az bolond. Tisztára bolondnak kell lennie.
- Vagy csak okos. A tűz eltünteti a nyomokat.
- Persze, de az se normális, hogy lenyiszálja valakinek a fejét.
- Nem gondolják, hogy a tűz esetleg szimbolikus jelentőségű lehet? - szól
közbe. - Szerintem könnyen megeshet, hogy a fickónak valami vallási
mániája van. Tudják: porból lettél, porrá leszel, meg a többi ilyen.
- Lehet.
- Fogadok, hogy amikor a zsaruk elfogják, találnak majd valami szektás
nevelőapát vagy ilyesmit. Esetleg egy temetkezési vállalkozót - mondja,
miközben arra a fickóra gondol, aki az anyjával élt együtt egy darabig; aki
úgy gondolta, hogy azzal a hivatással küldte Isten e világra, hogy a szexuális
leigázással és veréssel megválthatja az anyját.
- Beteges állat. Képes megkínozni és megölni nőket a saját betegsége
miatt. Legjobb lett volna, ha egyből bedobják egy zsákba, ha megszületik.
- Ezek az idióták mindig mindent az anyjuk számlájára kennek. Mintha
nekik maguknak nem is lenne agyuk.
Legszívesebben megragadná a két nőt, akik ezeket mondják. Megragadná
őket a torkuknál fogva, lilára váló arcukba üvöltené a nevét, a puszta kezével
roppantaná össze a légcsövüket. Bensője lángol, égő, életteli tűzzel, kék és
forró a középpontja.
- Olvastam erről a Quinnről. Egyszerűen zseniális a fickó. Elfogta a
coloradói gyerekgyilkost is.
- Hozzám bármikor benyithatna hívás nélkül is - mondja a másik nő. -
George Clooney se tudná megelőzni.
 Felnevetnek, ő pedig legszívesebben baltával esne nekik, szétlapítaná a
fejüket. Érzi a mellkasában izzó tüzet. Fejében hangosan lüktet a vér. Olyan
vágy marcangolja, mely kis híján átégeti a bőrét.
Odakinn, a közösségi ház előtt a parkoló zsúfolásig tele, mindenütt autók
próbálnak kiaraszolni. Odalép a kocsijához, s keresztbe font karral nekidől.
- Nincs értelme beállni a sorba - kiáltja oda az egyik egyenruhás
rendőrnek, aki a forgalmat irányítja.
- Érdemes megvárni, míg lemegy a java.
A hülye. Vajon ki nem illik a képbe? Nem a Hullaégető, az biztos, hanem
a többi idióta, akik hiába látják, mégsem veszik észre, hogy nem közönséges
emberrel van dolguk.
Elsétál az épület másik oldalára, a hátsó kijáratokhoz. A sárgásfehér
lámpafény megvilágítja a kilépőket. Néhány ismeretlen ember. Egy-két kopó
a különleges egységtől. Van, akit felismer.
Quinn jelenik meg az egyik oldalsó kijáratnál az épület háta mögött - ezt
a helyet nem szúrták ki a riporterek. Kabát nélkül lép ki, megáll az ajtó
árnyékának takarásában, csípőre teszi a kezét. Lélegzete fehér párafelhő a
hideg éjszakában.
Engem keresel, Quinn ügynök? A becsavarodott vesztest, az anya-
komplexusával? Majd megtudod, milyen a valódi szörnyeteg.
A Hullaégetőnek van egy terve. A Hullaégetőből legenda születik még. A
gyilkos, aki összetörte John Quinnt. A legjobb gyilkosvadász felett arat
győzelmet a legjobb gyilkos.
Beszáll a kocsiba, beindítja a motort, bekapcsolja a fűtést, és átkozódik a
hideg miatt. Kitolat a parkolóból, és követi az ezüstszínű, négykerék-
meghajtásos Toyotát az utca irányába.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Kate óvatosan állt be a négykerék-meghajtásos Toyotával a háza mögötti

sikátor végében emelkedő, ős öreg, keskeny garázsépületbe. A téli hónapok
alatt nemegyszer megfordult a fejében, milyen jó is lenne egy olyan garázs,
ami egybeépült a házzal, de aztán amikor megérkezett a tavasz, és a
virágágyak elképesztő színnel pompáztak, azonnal el is feledkezett róla,
milyen érzés hóban gázolni a vaksötét téli éjszakákon ebben a szűk
sikátorban egy olyan városban, ahol a szexuális bűncselekmények száma
rémisztően magas.
A szél megkavarta a lehullott leveleket a szomszéd garázsépület mellett.
Kate gyomrában megmoccant a félelem, meg kellett állnia, hogy
hátranézzen, nem jön-e valaki utána a sötét és kihalt úton. Persze, nem volt
ott senki, megint csak a szokásos paranoia szállta meg, ami nem is csoda,
figyelembe véve, hogy a találkozót, amelyről jött, egy sorozatgyilkos lépre
csalására szervezték.
Egyszerre megrohanták a régi érzések, még abból az időből, amikor a
Viselkedéstudományi Intézetben dolgozott. Kimondhatatlan bűnügyek
emléke, melyek olyan természetességgel váltak mindennapi
beszédtémájukká. A sorozatgyilkosok léte szerves részét képezte életüknek,
a róluk szóló beszélgetések mindennapjai részét jelentették, egészen addig,
amíg ott nem hagyta a munkát - Emily halálakor. A halál ettől kezdve sokkal
személyesebbé vált számára, mintha egyszeriben elveszítette volna azt a
természetes lelki páncélzatot, mely egészen addig megóvta, s amely
szükségszerűen alakult ki, hogy megvédje őt és a kollégáit a mindennapos
borzalmakkal szemben. Azóta képtelen szembenézni vele.
Elgondolkodott, vajon John hogy bírja... feltéve, hogy bírja. Sápadtnak
tűnt aznap este, látszott, hogy agyondolgozza magát. Annak idején, ha óriási
mennyiségű terhet zúdított magára, legalább nem kellett elgondolkodnia a
saját érzésein. Valószínűleg azóta sem változott semmi. De miért is
érdekelné, hogy változott-e vagy sem? A hátsó bejárat zárjába csúsztatta a
kulcsot, aztán megállt egy pillanatra, mielőtt megmozdította volna a zárban.
Nyakán végigsimított kiengedett haja. Lassú mozdulattal elfordította a
kulcsot, a mozgásérzékelő fényét leste az udvar távoli sarkában. Egyszerre
beléhasított, hogy otthagyta mobiltelefonját az autóban. A garázsban, a
sikátor másik felén álló autóban.
A francba, kit érdekel. Az otthoni számon is eléri, aki akarja. Ha van
isten, akkor aznap éjjel egyetlen kliensére sem tör rá a krízis. Enged
magának egy nagy kád forró vizet, és elnyújtózik benne kedvenc italával a
kezében. Megeshet, hogy ez az ügy egyszerűen megöli a végére, de legalább
tisztán és kellemesen ellazulva fog távozni ebből az árnyékvilágból.
Semmiféle mániákus nem állta útját az ajtóban, és a konyhában sem várt
rá senki mészárosbárddal a kezében. Thor azonban elé rohant, és
felháborodottan nyávogott a késői vacsora miatt. Kate a pultra hajította
táskáját, s bekapcsolta a kis képernyős televíziót, hogy megnézhesse a
híreket. Egyik kezével a kabátját gombolta, másikkal a hűtőbe nyúlt a
macskaételért és a ginért.
A tízórás hírek közt a közösségi találkozóról készített tudósítás vitte a
prímet. Bevágtak néhány arcot is az összegyűltek közül - mutatták például
Toni Urskine-t és a phoenixes lányokat - aztán Greer rendőrfelügyelőt a
pódiumon, majd a megfontoltnak látszó Johnt, aki arról beszélt, milyen
szerepet kapott az FBI a nyomozásban.
Komoly és jóképű. A televíziósok mindig is szerették, jó fényképarca
volt. Öregedett, de ez is jól állt neki, a szeme körül húzódó ráncok, az ősz
szálak a hajában. A férfias megjelenése, szexuális vonzereje olyan mélyen
megérintette, hogy képtelen volt védekezni ellene, csak tettette magát,
amikor azt mutatta, nincs rá hatással.
Aztán újabb vágás után ismét a bemondó következett, elsorolták az ismert
tényeket, míg a képernyő egyik felén Peter és Jillian Bondurant képe jelent
meg. Ezt követték a nyomravezető jutalmáról szóló információk, valamint a
rendőrségi forródrót telefonszáma, s máris ugrottak a következő témára: a
zsaruk sztriptízbárokban melegszenek a hideg téli estéken.
Kate otthagyta a tévét és a híreket Thornak, felkapcsolta a régi módi
csillárt, amit maga mentett meg és újított fel, s közben egyre Bondurant
összeköttetései körül forogtak a gondolatai, azon törte a fejét, hogy vajon
Jillian beleillett-e az áldozatokkal kapcsolatos klasszikus keretbe.
- A fene egyen meg, John - morogta.
Van néhány használhatónak tűnő ötletem, szeretném megbeszélni veled.
 Ez nem az én munkám, és már nem vagyok a viselkedéstudományiaknál.
Te voltál a szakértő ezen a területen. Johnnak ott van a többi szakértő.
Nincs szüksége rá. Kabátját az egyik szék hátára akasztotta, majd
letelepedett a nagy tölgyfa asztal mellé, melynek felújítását azon a nyáron
fejezte be, amikor otthagyta a hivatalt. A lelki sérüléseiből akkor még nem
épült fel, Emily halála éppúgy kísértette, mint zátonyra futott házassága és
kalandja Quinn-nel. Az addig ismert élet mindenestül megsemmisült, és
elölről kellett kezdenie. Egyedül, a kísértetektől eltekintve.
Soha senkinek nem beszélt Quinnről, sem a testvérének, sem a szüleinek.
Senki sem tudott a botrányról, ami miatt el kellett jönnie a hivataltól.
Képtelen lett volna pontosan megfogalmazni, milyen kapcsolat fűzte
Quinnhez, mit érzett akkor, amikor Steven elhagyta a legnagyobb gyász és
önvád idején. Bármennyire fájt a szíve, ez a kapcsolat olyan végtelenül
értékes volt számára, hogy nem tudta volna megosztani az érzéseit
másokkal, akik úgysem érthették. A szülei sem értettek volna többet az
egészből, mint quanticói kollégái.
Megcsalta a férjét, viszonyba keveredett valakivel. Micsoda gonosztevő!
Az emberek ennyit akartak csupán elhinni - ez volt a legegyszerűbb és
legkézenfekvőbb. Senki sem érdeklődött iránta, milyen érzés volt egyedül
maradni, milyen, ha az ember megnyugvást és támaszt keres. Mint ahogy
arról sem akartak tudni, milyen érzés az, amikor az embert valami egészen
ismeretlen, a fizikai vonzalmon jóval túlmutató mágneses erő taszítja a
másik felé. Őt John felé, s Johnt őfelé. Az emberek szívesen képzelték el a
legrosszabbat, mert úgy tűnt, ez zavarja meg legkevésbé a saját biztonságos
kis életükről kialakított képüket.
Kate megtartotta hát magának a titkát - és a bűntudatát meg a megbánást
és a szívfájdalmat is, mely nagyon is benne volt a pakliban. Mostanra
felépített egy új életet, s nagyon ügyelt rá, hogy meglegyenek az alapok, és
senki se zavarhassa meg az egyensúlyt. Nyolctól ötig dolgozott az irodában.
Kliensek jöttek és mentek. Segítette őket, amíg egy irányba haladt az életük,
aztán szétváltak útjaik, és ők továbbléptek. Pontosan meghatározott
mértékben kapcsolódott hozzájuk, s ezt jól tudta kezelni.
Annak ellenére, hogy épp ezen gondolkodott, megjelent lelki szemei előtt
Angie arca. Húzott is egy jó nagyot az italából. Eszébe jutottak a lány
könnyei, a kemény kölyöké, az utcagyereké, aki önmagába zuhanva
zokogott, akár a gyermek, amilyennek sosem volt hajlandó mutatni magát.
Félt, megzavarodott és szégyenkezett - de ezt nem vallotta volna be a világ
minden kincséért sem.
Kate Angie előtt térdelt, fél kézzel fenntartva a kapcsolatot - megérintette
a könyökét, megsimogatta a fejét, miközben a lány összegörnyedve próbálta
elrejteni az arcát. S abban a pillanatban rázuhant az érzés, egy másik
gondolatzuhatag, hogy ő nem lehet senkinek sem az anyja, a legkevésbé
ennek a lánynak, Angie-nek nem, nincs szüksége ilyen komplikációkra.
Ugyanakkor nem fordíthatott hátat a kőkemény igazságnak: a lánynak
rajta kívül nem volt senkije. A labda az ő udvarában landolt, nem tehette
meg, hogy átpasszolja másnak. Egyetlen más tanúvédelmis nem volt az
irodában, aki hajlandó lett volna dacolni Ted Sabinnel. Kevesen álltak volna
ki Angie-ért.
A történet, amit elmesélt, szomorú és mocskos sztori volt. A Laké
Streeten szedték fel, elvitték a parkba, nem jelentett többet szexuális
játékszernél annak az embernek, aki még a nevét sem kérdezte meg. Húsz
dollárt adott neki, pedig előzőleg mondta, hogy harmincötért megy el, de a
fickó rádörrent, hogy zsarut hív, ha pofázni mer, kidobta a járműből, és
elhajtott. Otthagyta az éjszaka közepén a parkban, akár egy darab szemetet.
A kép, ahogy Angie ott áll egymagában, kihajítva, a férfi bűzével eltelve,
a zsebébe gyűrt húsz dollárral, élesen kirajzolódott Kate fejében. Elhagyatva.
Egyedül. Az élet úgy hever a lába előtt, mint egy rossz út, mely a semmibe
vezet. Nem lehetett több tizenhatnál vagy tizenhétnél. Nem sokkal több, mint
amennyi Emily lenne, ha életben marad.
Alattomos könnyek öntötték el a szemét. Kate újabb korttyal öblítette le a
képet, igyekezett lenyelni vele a torkát fojtogató gombócot is. Nincs ideje
sírni, de értelme se lenne. Emily nincs többé, és Angie nem helyettesítheti őt.
Nem is kell neki senki helyettes. A hirtelen rátörő ürességérzetet le tudja
küzdeni, vagy el tudja tompítani. Régóta gyakorolja a dolgot. A fájdalmat
visszaszorítja a dobozba, mélyre, s rázárja a lakatot. Magas falakra van
szüksége. Tilos bárkinek áttekinteni rajtuk... bárkinek, még neki is.
A fáradtság és az alkohol lassan erőt vett rajta, elindult a dolgozószoba
felé. Vissza kell hallgatnia az üzeneteit. Felhívja a Phoenixet is, utoljára még
ellenőrzi Angie-t, s megerősíti a kettejük között kialakult kapcsolatot.
 Nem hagyta, hogy eluralkodjék rajta a kép, ahogy a lány egyedül kuporog
a szobájában, sebezhetőn, rettegve és szomorúan, amiért Kate nem mozdul
felé. Háttérbe szorítja a gondolatot, hogy mélyebb kapcsolatot is szőhetne
kettejük között.
A bejárati folyosót megvilágította az utcai lámpa bevetülő fénye. A két
oldalablakon keresztül, amelyekről egy ideje már elhatározta, hogy
megszabadul, ezüstösen áradt az esti fény. Nem nagy ügy betörni az ablakok
valamelyikét, ha valaki be akar hatolni. Ez a gondolat nemegyszer riasztotta
már fel álmából az emeleti hálószobában.
Az asztali lámpa diszkrét fénybe vonta a könyvtárral közös
dolgozószobát. Ezt a helyiséget őrizte meg olyannak, amilyennek
gyerekkorában szerette. Az apja akkortájt még középszintű vezetőként
dolgozott a Honeywellnél. Az öreg, férfias íróasztalon rendetlenség
uralkodott, a falak mentén több száz könyv sorakozott, s a szoba bőrbútorok
és rég elszívott szivarok illatát árasztotta. Az üzenetrögzítő piros gombja
élénken világított, de a telefon megcsörrent, mielőtt még elindíthatta volna a
lejátszást.
- Kate Conlan.
- Kovac. Helyezd át a főhadiszállásod a Phoenixbe, Red. A mi kis
szemtanúnk nincs sehol. Ott találkozunk.
- Itt kellett volna maradnom - Kate elkeseredetten, csípőre tett kézzel
járkált fel-alá a Phoenixben. - A fene egye meg, itt kellett volna maradnom.
- Nem lehetsz a nyakán heti hét napot, huszonnégy órában - jegyezte meg
Kovac, miközben rágyújtott egy cigarettára.
- Nem - mormolta, miközben dühödt pillantással mérte végig a narkós
fickót, akit Kovac fizetett, hogy tartsa szemmel Angie-t a Phoenixben. A
fickó mocskosnak látszott, girhes volt, és katonai dzsekit viselt, aminek a
zsebére az Iverson nevet nyomták. - Az a maga munkája lett volna.
- Hé! - tartotta maga elé a kezét védekezőn a megtámadott. - Nekem azt
mondták, maga nem akarja, hogy túl közel legyek hozzá. Biztos a hátsó
kijáraton lépett le.
- Aha! Mért, mit gondolt, ha meg akar lógni, merre megy? Talán a
főbejáraton? A narkós felszegte a fejét, és nagyképűen Kate felé intett,
arcátlanul és sokatmondóan. Ez a viselkedés valószínűleg jól bejött a
dílerekkel meg a haverjaival szemben.
- Nem én akartam ezt a szart bevállalni, és arra végképp nincs
szükségem, hogy egy nyavalyás szociális munkás baszogasson miatta.
- Hé! - kiáltott közbe Quinn.
Kate egyetlen szemvillanással megállította Iversont, és rövidre zárta a
kettejük közötti feszültséget.
- Maga szem elől veszítette az egyetlen szemtanúnkat, seggfej. És még
csak arra sem hajlandó, hogy válaszoljon a kérdéseimre? Rendben. Mit
szólna például a rendőrfőnökhöz? Vagy a megyei főügyészhez? Miért nem
áll oda a polgármester elé azzal, hogy elvesztette az egyetlen embert, aki
látta, ki gyújtotta fel Peter Bondurant lányát, csak mert egy szaros kis
narkós, és azt hiszi, hogy még mindig ott ül a bébiszitter a háta mögött?
Iverson arca lilára váltott, egészen a füléig elszíneződött a feje.
- Bassza meg - fordított hátat nekik. - Én leléptem.
Kovac hagyta elmenni. A bejárati ajtó nyikorogva kinyílt, aztán hangos
dördüléssel becsapódott. A dörrenés hangját jó darabig visszhangozták még
a falak.
- Na, ez sem köszöni meg, amit a főnökeitől kap - sóhajtott fel. - Egy
biztos, nem fog tudni beleülni az utcaseprő gépbe, amit vezet.
Kate türelmetlenül járkált fel-alá.
- Vajon magától távozott, vagy elvitték? - Iverson szerint a hátsó ajtón
nincs nyoma erőszakos behatolásnak. Egy másik lakó is itt tartózkodott az
este folyamán. Ő azt mondta, hogy nem hallott semmit. Mi alig egy perccel
előtted értünk ide. Még nem néztünk körül.
Kate csak a fejét rázta saját hibája miatt.
- Sikerült némi eredményt elérnem vele. Itt kellett volna maradnom.
- Mikor tetted ki? | - Nem tudom. Biztos elmúlt már
nyolc óra. Elmondta nekem azt a| sztorit a fickóról, aki felszedte aznap éjjel,
elég későre járt, mire végeztünk, és rendesen fel is kavarta a dolog, úgyhogy
elvittem vacsorázni a központba, meg vásároltunk ezt-azt.
 - Fowler főhadnagy kiutalt neki valami pénzt?Kate savanyú fintorral
hessegette el a kérdést. A pénz az ő zsebéből került elő, de nem számított.
- Aztán visszahoztam ide.
Angié egyre hallgatagabb lett, ahogy a Phoenixhez közeledtek. Mintha
visszabújt volna a páncéljába. Én meghagytam, gondolta Kate.
- Kiszállt, én meg odamentem a találkozóra, hogy elújságoljam a hírt. A
fenébe. Itt kellett volna maradnom.
- Volt még itt valaki rajta kívül, amikor beengedted? - Gregg Urskine, de
ő is a találkozóra készült, meg egy másik nő. Ha Füstös Joe valahogy
tudomást szerzett róla, hol találja a lányt... Három másik áldozatával
kapcsolatban sem találtak semmi olyan jelet, amely arra utalt volna, hogy a
nők védekeztek ellene. Egyszerűen, könnyedén elmentek vele. És Angié
DiMarco kijelentette, hogy felismerné, ha látná.
Ilyen könnyen, ilyen egyszerűen, csak eltűnik a semmibe. Egyetlen
meggondolatlan döntés...
- Elszúrtam, és most elveszítettem.
Kate tisztában volt vele, hogy hamarosan elönti az érzelmek hulláma, de
egyszerűen érezte, hogy képtelen visszaszorítani őket. Hirtelen betegnek
érezte magát, szédülni kezdett. A gin fémes ízt hagyott a szájában.
Érezte, hogy Quinn mögé lép, nem kellett hátranéznie hozzá. A teste még
mindig reagált a közelségére. Eléggé megzavarta a gondolat: a fizikai
vonzerő annyi év óta sem halványodott.
- Nem a te hibád, Kate - mondta kedvesen.
Vállára tette kezét, s ujjai szinte azonnal rátaláltak a feszültség
gócpontjára, a megszokott, olyannyira ismerős mozdulatokkal simogatta.
Túlságosan ismerős volt. Túl jó.
- Mindegy most már - fordult meg gyorsan. - Az a fontos, hogy minél
előbb megtaláljuk. Nézzünk körbe.
Felmentek az emeletre Angié szobájába, amit egy másik lakóval osztott
meg. A falakat visszataszító sárgára festették, a régi faburkolatot barnára
színezte az idő és a méhviasz. Akárcsak a ház többi részében, itt sem illettek
egymáshoz a bútorok.
 Angié ágyát vetetlenül találták. A szatyor, amit a bevásárlóközpontban
kaptak, a rendetlenség közepén hevert, a farmernadrág és pulóver, amit vett,
nem volt sehol. A koszos hátizsáknak is nyoma veszett, ez arra utalt, hogy a
lány jószántából ment el.
Az éjjeliszekrényen, az olcsó lámpa mellett aprócska angyalszobor állt.
Kate felvette, megnézte magának: három centiméter magas, kicsiny
fazekasmunka, öt dollárt fizetett érte egy navahó indián asszonynak Santa
Fében. Még egy dollárt adott az idős asszony ötéves unokájának a zsebébe, a
kislány kitüntető gondossággal csomagolta az érmét egy zsebkendőbe,
vékony kis szemöldöke összeszaladt a nagy koncentrálásban. A kislányt
nézve Emily jutott eszébe, s egészen megzavarodott, mert majdnem elsírta
magát.
- Ismered? - kérdezte Quinn, ismét veszélyes közelségbe lépve.
- Hogyne. Ma lopta el az asztalomról - simított végig az angyalka fejét
ékesítő aranyszínű glórián. - Egész gyűjteményem van őrangyalokból.
Ironikus, nem? Valójában nem is hiszek bennük. Ha lennének őrangyalok,
akkor egyikünknek sem kellene ezt a munkát végeznie. Nem veszítettem
volna el a lányomat, és nem lennének ilyen szerencsétlen kölykök, mint ez
az Angié. Hülyeség - mondta, megsimítva ujjaival az angyalka apró szárnyát
-, de azt kívánom, bárcsak elvitte volna magával.
A szobrocska kicsúszott a kezéből, és lezuhant az ágy mögött heverő
öreg, kopott szőnyegre. Kate letérdelt, bal kezével a padlóra támaszkodott,
hogy megőrizze egyensúlyát. Szíve hevesen kalapált, amikor felemelkedett,
és felkapta a földről tenyérrel felfelé fordított kezét.
- Jézusom - sóhajtott fel a vérnyomot nézve.
Quinn káromkodott, megragadta a kezét, és közelebb húzta a lámpához.
Kate kiszabadította magát, lehajolt, a lehető legközelebbről vizsgálva az
öreg, barna padlót. Tökéletes volt a szög. Ha ráesik a fény... Iverson azért
nem vette észre, mert nem nézett körül elég alaposan.
- Nem - nyögött fel, amikor újabb vércseppet fedezett fel, aztán egy
újabbat, amit nagy sietve megpróbált valaki feltakarítani. Vele kellett volna
maradnom.
 A vérnyomok a folyosóra vezettek, onnan a fürdőszobába. Kate gyomrát
görcsbe rántotta a pánik. - Jaj, istenem, ne! Vele kellett volna maradnom.
Botladozva követte a nyomokat, le az előtérbe, minden érzéke élesebbé
vált, vére kalapácsként dörömbölt a fülében. - Ne nyúlj semmihez! - kiáltott
rá Kovac. Kate be akart nyitni a fürdőszobába, amelynek ajtaja félig nyitva
állt, aztán hagyta, hogy Kovac lökje be vállával az ajtót. Előhúzott egy tollat,
és a hegyével kattintotta fel a lámpát.
A szobát agytépő rózsaszín és narancssárga színekre festették, s az
ezüstszínű tapéta a hetvenes évek hangulatát idézte. A felszerelési tárgyak
még ennél is alantasabbnak látszottak, az apró kockás csempe fénykorában
valószínűleg fehér lehetett. Egy folt itt. Egy elmosódott vérpötty ott. Miért
nem maradtam vele? - Gyere le velem az előtérbe, kedvesem - mondta
Quinn a vállára téve kezét, miközben Kovac előrébb lépett, hogy elhúzza a
zuhanyzófüggönyt. - Nem.
Ott maradt, remegés rázta, a levegő megakadt tüdejében. Quinn mögé
csúsztatta a karját, készen arra, hogy kivigye, ha Kovac elhúzza a függönyt.
Nem volt ott senki. Angié nem hevert holtan a zuhanytálcában. Kate
gyomra mégis megfordult, és hideg hullámzott át a testén. Quinn erősebben
szorította, és Kate ernyedten dőlt neki.
Vékony vércsík húzódott a csempén elmosódott foltként. Mintha vízzel
mosták volna le, a lefolyó felé keskenyedett.
Kate szájára szorította kezét, arcára maszatolva a tenyerén levő vért.
- A francba - mordult fel Kovac, hátrébb lépve a zuhanytálcától. A
zuhany mellett álló fedeles műanyag szemeteshez lépett, és azt is felnyitotta
ugyanazzal a tollal, amivel az imént a villanyt kattintotta fel.
- Hé, Kovac - dugta be Elwood nagy fejét az ajtórésen. - Mi a helyzet? -
Hívd ki a helyszínelőket - halászott elő Kovac két véráztatta papír kéztörlőt a
szemetesből. - Attól tartok, hogy egy újabb bűnügy helyszínével van
dolgunk.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Toni Urskine lépett be. Továbbra is azt a ruhát viselte, amivel még a
találkozón kívánt minél jobb benyomást kelteni az összegyűltek előtt:
karcsúsított, fekete nadrágot, karmazsinvörös blézert és finom selyemsálat,
amely illett fehér blúza színéhez. Az igazság harcosának szikrázó tüze
lobogott szemében.
- Nem örülök, hogy odakinn annyi rendőrautó áll. Nem lenne lehetséges,
hogy legalább a lámpáikat lekapcsolják? Ezen a környéken mások is laknak,
őrmester, és talán mondanom sem kell, nem mindenki örül annak, hogy épp
itt nyitottuk meg a házunkat.
- Sajnálom, hogy zavarnunk kell önöket, Mrs. Urskine - válaszolt
szárazon Kovac. - Az emberrablás és gyilkosság sosem teremt egyszerű
körülményeket.
Egy vörös hajú, vékonyka, törékeny termetű, szemmel láthatóan
kokainfüggő nő lépett be az ajtón Toni Urskine háta mögött. Őt Gregg
Urskine követte. A férfi leginkább Eddie Bauer-modellnek látszott kopott
munkásbakancsában, farmernadrágjában és nyakánál kigombolt
flanelingében, mely látni engedte az alá felvett fehér pólót. A vörös hajú
hátára tette a kezét, úgy sürgette, hogy siessen már.
- Bemutatom Rita Rennert. Rita maradt itthon Angie-vel, miután én
elhagytam a házat.
- Hát, nem voltam én vele - mondta Renner vékonyka hangon. - A tévét
néztem odalenn. Láttam, hogy felmegy. Jó hosszú ideig volt a
fürdőszobában, hallottam, hogy folyatja a vizet. Nem is lenne szabad sokáig
zuhanyozni.
- Mikor észlelte, hogy elzárta a zuhanyt? - Nem is vettem észre, mert
elaludtam a kanapén. Csak a hírekre ébredtem fel.
- Amíg ébren volt, hallott Greggén kívül más hangot is, bárki | mást, aki
esetleg itt járt a házban? - Miután Gregg elment, nem.
- Ajtónyitódást vagy - csukódást sem? Lépteket? Semmi ilyet? Renner
megrázta a fejét, aztán a cipője orrát bámulta. - Mondta már, hogy nem
hallott semmit - szólt közbe türelmet- lenül Toni Urskine.
 Kovac ügyet sem vetett rá.
- Ön miért nem ment el a találkozóra a többiekkel? Toni Urskine
lecsapott.
- Talán gyanúsítja valamivel Ritát, őrmester? - Csupán érdeklődöm.
Rita idegesen pislogott hol az egyik, hol a másik Urskine-re, mintha
valamiféle láthatatlan engedélyért folyamodott volna, hogy
megszólalhasson.
- Nem érzem jól magam a tömegben - mondta bocsánatkérő hangsúllyal.
- És, tudják, nekem is nehéz a dolog, Fawn miatt.
- Rita és Fawn Pierce, vagy ahogy maguk nevezik, a kettesszámú áldozat,
jó barátok voltak - ölelte át Toni Urskine védelmezőn Rita csontos vállát. -
Nem mintha ez bármelyiküket is érdekelte volna a nyomozás során.
Kovac nem vágott vissza.
- Sajnálom a figyelmetlenségünket. Holnap jön egy nyomozó, és
kihallgatja a hölgyet. Ma este azonban szeretnénk Angié DiMarcóra
koncentrálni. Meg kell találnunk.
- Csak nem azt akarják mondani, hogy a gyilkos idejött, és elvitte
magával, ugye? - kérdezte Toni ijedten.
- Ne legyél nevetséges - szólalt meg Gregg, miközben igyekezett
megnyugtató mosollyal nézni az összegyűltekre -, nem törtek be.
Felesége felháborodott mosollyal nézett rá.
- Egyáltalán nem vagyok nevetséges. Ide bárki bejöhetett. Hónapok óta
könyörgök neked, hogy tegyél fel új zárat és egy akasztós láncot a hátsó
dupla ajtóra.
Urskine vörös pír mögé rejtette zavarát.
- A hátsó ajtó belülről be van zárva.
Kovac Elwoodra pillantott.
- Nézz utána.
- Odavezetem - ajánlkozott a férfi, és lendületesen elindult az ajtó felé,
csak hogy minél hamarabb kikerüljön a felesége bűvköréből.
Kate megállította.
 - Gregg, mondott magának valamit Angié, mielőtt elindult volna a
találkozóra? A férfi ideges kacajjal válaszolt, s Kate agyán átfutott, milyen
zavaró szokás is ez, hasonlatos Rob Marshall talpnyalómosolyához.
- Angié soha semmit nem mondott nekem, úgy került, mintha pestises
lennék.
- Mikor indult el a találkozóra? - érdeklődött Kovac. Urskine szemöldöke
szemüvegkerete fölé szaladt.
- Talán gyanúsítanak valamivel? - kérdezett vissza, úgy téve, mintha
ugyancsak álmélkodna a dolgon.
Toni átható pillantást vetett Kovacra.
- Büntetnek bennünket, Gregg. Hát nem érted? A rendőrök nagyon nem
szeretik, ha felhívják figyelmüket a hiányosságaikra.
Kovac udvariasan távolságtartó hangon szólalt meg.
- Csak szeretnénk tisztán látni, hogy ki mikor és hol tartózkodott,
asszonyom. Ennyi, és nem több.
- Nem sokkal Kate után mentem el - mondta Gregg. - Azt hiszem, olyan,
mikor is, drágám, fél vagy háromnegyed kilenc körül értem a találkozóra.
- Akkortájt - biggyesztette le ajkát az asszony. - Elkéstél.
- A kazánt szereltem - keményedett meg Gregg ajka körül minden izom. -
Jöjjön, megmutatom a hátsó ajtót.
- Elmehetünk, őrmester? - érdeklődött Toni Urskine. - Hosszú napunk
volt.
- Maga mondja nekem - motyogta Kovac, miközben egy intéssel
elengedte őket.
Kate követte a távozókat, de jobbra fordult a bejárati ajtó előtt, magára
hagyva Toni Urskine-t, hadd szónokoljon csak a nappaliban összegyűlt,
kíváncsi lakóknak.
A MI ÉLETÜNK IS SZÁMÍT. Ezt a zászlót feszítették ki a bejárati ajtó
fölé. A nehéz viaszosvászon szövet hangosan csattogott, amikor belekapott a
szél.
- Havazni fog - mondta Kate, miközben fázósan összehúzta magán a
kabátot, nem is annyira a külső, mint inkább a belső hideg ellen védekezve.
 Az üvegezett előcsarnok felé tekintett, amely már csaknem kiesett a sárga
fényű utcai lámpa hatóköréből, távol a ház előtti forgalmas úttól.
Ha Toni Urskine felháborodott a két rendőrautó jelenlétén, valószínűleg
nem teszi majd boldoggá a ház főbejárata előtt leparkolt helyszínelős kocsi
látványa sem. Néhány egyenruhás rendőr már nekilátott az ilyenkor bevett
rutinvizsgálat lefolytatásának: végigjárják a környező házakat, és
érdeklődnek a lakóktól, hogy nem láttak-e idegen autót parkolni a
környéken, találkoztak-e gyalogos vagy ismeretlen férfival, aki egy fiatal
lányt kísért, esetleg cipelt valamit a hátán - bármit, ami nyomravezető
lehetett Angié eltűnése kapcsán. Annak ellenére, hogy ugyancsak későre járt
már az idő, a környező házakban égtek a lámpák, és időnként meg-megjelent
itt is, ott is egy alak az ablaknál, a függöny mögül leskelődve.
- Kate, egyikünk sem tudja, mi történt - mondta Quinn.
- Rendben, de azt hiszem, azt azért elmondhatjuk, hogy nem Angié vágta
meg magát, miközben a lábát borotválta.
Ismét remegni kezdett, ahogy lelki szemei előtt megjelent a lány vérének
látványa. Vér a padlón, véráztatta csempék, kéztörlők. Megfeszítette minden
izmát, nehogy hirtelen elgyengülő lábai cserbenhagyják.
Légy kemény, Kate. Dobálj minden érzést a dobozba. Zárd le. Ne hagyd,
hogy leomoljanak a falak.
- Szerintem a következő történhetett - mondta leküzdve a torkát fojtogató
csomót. - A fickó a hátsó bejáraton besurran a házba. Felviszi a lányt az
emeletre. Dulakodnak, legalábbis, a vérnyomokból erre lehet következtetni.
Gondolom, Angie-től származnak. Talán megöli a lányt, talán csak belefog a
munkába. Inkább az első. Aztán a zuhanyzóba cipeli, amíg elvérzik,
máskülönben ennél sokkal több vért kellett volna találnunk. Azt a látszatot
akarja kelteni, hogy a lány magától lépett le, megpróbál tehát összetakarítani,
de nagyon siet, ezért figyelmetlenül dolgozik. Egyébként ennek ellenére is
átverhetett volna bennünket, ha ki nem csúszik az angyal a kezemből.
- Honnan tudhatta, hogy itt találja a lányt? - Nem tudom. Angié úgy
érezte, hogy figyelik. Talán igaza volt.
- Szerinted miként lehetséges, hogy a fickó képes megölni valakit
anélkül, hogy észrevennék? - Megtette már. Elkapott, megkínzott és
meggyilkolt több nőt is anélkül, hogy különösebb zajt csapott volna, és bárki
felfigyelt volna rá.
Quinn a fejét rázta.
- Nekem ez nem stimmel.
- Miért nem? Mert azt vártad, hogy ő is ott lesz a találkozón? Quinn a
korlátnak dőlt, válla megfeszült a kabát alatt.
- Ettől még ott lehetett volna a találkozón. Alig néhány tömbnyi-re van
innen a közösségi ház, és a találkozónak már fél órája vége volt, mire mi
elindultunk ide. Az én kérdésem inkább az, hogy miért kockáztatott volna. A
lány nem adott a zsaruknak semmi hasznos információt, se nevet, se
használható fantomképet, nem ismerte fel senkinek a képét az adatbázisból.
Miért kockáztatott tehát? - Hogy megmutassa, ezt is meg tudja tenni -
válaszolt Kate. - Orron pöckölt bennünket. Azon az éjszakán, amikor őt
akarjuk elkapni, ő idejön, és elviszi bűntettének egyetlen szemtanúját. Az
ilyen típusú gyilkosra jellemző tett, gondolj csak a louiseville-i keményfiúra!
Emlékszel, nem? Quinn az egyik, porszívót cipelő helyszínelőt nézte.
- Egyébként is, te hogy kerültél ide ma este? Kovac nem említette, hogy
magával hoz.
- Amikor elmondta, amit tőled hallott Angié beszámolójáról, azt is
megemlítette, hogy a fickó, akihez beszállt, négykerék-meghajtásos
terepjárót vezetett. Szerintem jó esélyünk van rá, hogy Füstös Joe volt az, aki
épp akkor szállította a maga kis hulláját a parkba valami járművön, ami
nagyon hasonlít a parkgondozók járgányaira. Például egy ilyen terepjáró.
Kate érezte, hogy megfordul a gyomra. Jeges hideg ömlött végig a hátán.
- Jaj, istenem, John. Csak nem azt akarod mondani, hogy az a pasi volt a
gyilkos? - Nem hinném, hogy messze járnék az igazságtól. A fickó szállítja a
hullát a kocsi hátuljában. Felszed egy másik nőt, és elviszi oda, ahol a
másikat fel akarja gyújtani, és megdugja. Ez nagyon izgató gondolat a
számára. A gyilkolás átható érzésére és izgalmára emlékezteti. Ugyanakkor
megerősíti felsőbbrendűségi és uralkodói érzéseit azzal a nővel szemben,
akit épp használ. A titkos tudás, hogy partnerével is megtehetné azt, amit
megtett az áldozatával, és mégsem teszi, azt sugallja számára, hogy
uralkodik a nő és saját gyilkolási késztetése felett is.
 - Az a döntés, hogy mégsem öli meg a nőt, az erő érzetével tölti el. S
mindent, az égetési ceremóniát készíti elő, a tökéletes ciklust - fejezte be
szavait Kate.
- Leírva nem is hangzana rosszul, nem? - Angié azt mondta, hogy a fickó
kidobta az autóból, aztán elhajtott. Ha még vissza is jött, ugyancsak sietnie
kellett, hogy a lány még láthassa, amikor felgyújtja a tetemet.
Quinn megvonta vállát.
- Ez csak egy elmélet, Kate.
Elmélet, persze, de egy olyan embertől, aki többet tudott a szadista
kéjgyilkosokról, mint valószínűleg bárki más az országban. Kate a
sötétségbe meredt, elkeseredetten bámulta lehelete fehér páráját.
- De ha ugyanaz volt a két fickó, Angié miért nem említette? Vagy miért
nem adott nekünk jobb személyleírást? Elég közelről sikerült
megismerkednie a fickóval.
- Ezekre a kérdésekre csak ő tudja a választ.
- És most nem tudja megválaszolni őket - súgta Kate. - Annyira nehéz
volt elmondania. Az egész ramazuri kezdetétől olyan keményen tartotta
magát, de végül mégiscsak elmondta, hogy felszedte valaki. Olyan volt,
mintha rettenetesen szégyellné magát. Többször ismételgette, hogy utálja ezt
csinálni, hogy sajnálja. És csak sírt meg sírt.
Megrohanták saját érzései, mint aznap délután.
- Kedveled ezt a lányt - jelentette ki Quinn. Kate nagyot sóhajtott.
- Mit kedvelnék rajta? Megrögzött hazudozó, tolvaj, nagyszájú kis prosti.
- És szüksége van rád - mondta egyszerűen Quinn.
- Aha, és nézd, mire ment velem.
- Nem te vagy a hibás, Kate.
- Itt kellett volna maradnom.
- Nem tudhattad, mi lesz.
- Ő volt az egyik leggyengébb láncszemünk - magyarázta Kate. Itt kellett
volna maradnom vele, ha másért nem, legalább azért, hátha kiszedek még
valamit belőle. De nem tettem, mert...
 Lenyelte a mondat végét. Nem akarta bevallani. Nem most. Nem itt. Nem
Quinn-nek. A férfi túlságosan jól ismerte őt - egykor legalábbis. Lelkének
minden rezzenését értette. Többször tartotta karjában, mintsem meg tudná
számolni, amikor bűntudat és fájdalom gyötörte Emily halála miatt.
Megnyugtatta, felajánlotta erejét, megnyugtatta érintésével. Most nem
engedhette meg neki, s nem akarta, hogy Quinn közelebb kerüljön hozzá.
- Ő nem Emily, Kate.
Kate úgy kapta fel a fejét, mintha arcul csapta volna. Éles hangon szólt
oda. - Nagyon jól tudom, hogy nem Emily. A lányom halott.
- És még mindig magadat okolod. Ennyi idő elteltével.
- Amennyire én tudom, nincs határa a bűntudatnak.
- Nem a te hibád volt. Ahogy ez sem.
- Emily az én gyermekem volt, az én felelősségem. Angié a kliensem,
érte is felelős vagyok - érvelt Kate csökönyösen.
- Hány kliensedet vitted eddig haza? - kérdezte Quinn, közelebb lépve
hozzá.
- Egyet sem, de...
- Hány kliensed mellett töltesz huszonnégy órás ügyeletet? - Eggyel sem,
de...
- Akkor semmi okod azt gondolni, hogy ezúttal meg kellett volna tenned.
- Szüksége volt rám, és nem voltam mellette.
- De bármelyik pillanatban, amikor megbüntetheted magad bármi miatt,
akkor ott vagy - mondta Quinn, régi haraggal a hangjában.
Egyszerre felrémlett benne az emlék, milyen kétségbeesetten igyekezett
Kate-et megszabadítani az Emily halála miatt érzett bűntudattól. Egyszerre
kellett felráznia és magához ölelnie. Akkor is ugyanez volt a helyzet, mint
most.
Kate szemben állt vele, indulatosan, dühösen, védekezőn. És gyönyörűen.
És sebezhetően. Ő pedig meg akarta óvni minden fájdalomtól, amit magának
okozhatott. S Kate minden pillanatban harcolt ellene.
- Én vállalom a felelősséget, még akkor is, ha te nem vagy hajlandó
tudomást venni róla - vetette oda keserű hangon Kate. - A Nagyszerű Quinn,
a modern társadalom rákfenéjének orvosa. A gonosz legyőzője. Te, aki a
válladra veszed a világ minden terhét, épp te kritizálsz engem? Istenem, ezt a
csodát! Kate fejét rázva indult el a lépcső felé.
- Hova mégy? Quinn megfogta, mintha még mindig joga lett volna hozzá.
Kate kilépett az érintéséből, és olyan pillantást vetett rá, amely tízméteres
távolságban mindent megfagyasztott.
- Megyek, és csinálok valamit. Nem vagyok hajlandó itt ülni, és a
körmömet rágni egész éjjel. Van még némi halvány remény, hogy Angié
egyedül távozott a házból, a legkevesebb tehát, amit megtehetek, hogy
segítek felkutatni.
Kezét a kabátja zsebébe süllyesztette, a kulcsai után kutatott. Lesietett a
lépcsőn, és egyenesen a kocsihoz lépett. Quinn a Phoenix bejárati ajtaja felé
pillantott. Ott nem veszik semmi hasznát. A látványra, ahogy Kate elindult
az éjszakába, pánik töltötte el. Bolond gondolat. Kate nem akarja, hogy ott
legyen. Biztos lehetett benne, hogy sokkal kellemesebben érzi magát
nélküle. Ha igazán erős férfi lenne, hagyná is, menjen, ahova akar.
De hát nem érezte magát különösebben erősnek, jó néhány napja, hete
már. A friss élmények kitörölték a régi emlékeket, és érezte, hogy nem
vágyik többé a magányos életre, amely örökre elnyelheti.
- Kate! - kiáltott a lány után rohanva. - Várj meg. Eljövök veled. Fölényes
szemöldökráncolás volt a válasz.
- Talán hívtalak? - Két szem többet lát - érvelt Quinn.
Kate érezte, hogy most kellene nemet mondania. Nem, kinek jó, ha
felszakítják a régi sebeket? Aztán eszébe jutott, ahogy a férfi vállára tette a
kezét, készen arra, hogy odébb rántsa, ha Kovac valami szörnyűséget fedez
fel a zuhanyfüggöny mögött, készen arra, hogy megtartsa, ha arra van
szüksége, készen, hogy saját erejét adja, amire támaszkodhat. Eszébe jutott,
mennyire nem jelentett számára gondot, hogy megengedje neki, amit tett,
annak ellenére, hogy tudta, nemet kellene mondania.
Quinn nézte őt, sötét szemében mély tűz égett, vonásai komolyak
maradtak, aztán elővett valahonnan egy megnyerő, napsugaras mosolyt,
mely éppúgy megragadta, mint annak idején, évekkel ezelőtt.
- ígérem, hogy észre sem fogsz venni. És vezethetsz is.
 Kate felsóhajtott, és kinyitotta a terepjáró ajtaját. - Ezt az utóbbit
elhiszem.
Végighajtottak a Laké Street környékén, azokon a helyeken, ahol éjszakai
alakok múlatták az időt a sötétség és a hajnali szürkület között.
Biliárdklubok, bárok, éjjel-nappal nyitva tartó éttermek. Egy hajléktalan
menhely gyerekek és nők számára. Egy mosoda, ahol a műanyag széken egy
zsíros, ősz hajú részeg üldögélt, míg egy valamivel jobb sorsú éjjeliőr ki nem
hajtotta az utcára.
Egyikük sem látta Angie-t. A megkérdezettek egy része épp csak egy
pillantást vetett a fényképre. Kate nem volt hajlandó belegondolni, hogy mi
lesz, ha nem találnak semmit. Nem is gondolt az eredményre. Az időt akarta
gyorsabb múlásra bírni. Nem tudta eldönteni, melyik rosszabb: a város
legmocskosabb utcáit róni, vagy otthon ülni és gint inni, míg el nem tűnnek
szeme elől a vérfoltok.
- Szükségem van egy italra - mondta, amikor elhaladtak a Nyolc Golyó
nevet viselő lokál mellett.
A helyiséget elhomályosította a cigarettafüst. A biliárdgolyók hangos
csattogása kellemes aláfestést kínált a háttérből felhangzó Jonny Lang-
blueshoz: Lie to Me.
- Sajnálom, de lekéste az utolsó rendelést, szépségem - mondta a pultos.
Akkora volt, mint egy kisebbfajta busz, borotvált fejjel és gyapjas szakállal
dicsekedhetett. - Tiny Marvin. Mit szólna egy ilyen erős feketéhez, mint
amilyen én vagyok? Quinn odamutatta neki az igazolványát, és elővette
„csak semmi komolytalankodás” tekintetét.
- Aha. Scully és Mulder az X-aktákból - mondta Tiny Marvin minden
csodálkozás nélkül, miközben levette a kávékiöntőt.
Kate elhelyezkedett a bárszéken.
- Kávé is megfelel, kösz.
A biliárdasztaloknál tucatnyi komoly játékost látott. Két utcanő szolgált
díszítésképpen, unatkoztak és türelmetlennek látszottak. Egyik mohó
szemekkel falta Quinnt, és megbökte a társát, hogy nézze, mit lát, de nem
jöttek közelebb.
Tiny Marvin Quinnről érdeklődött.
 - Ember, nem magát láttam én a tévében? - Egy lányt keresünk - válaszolt
Quinn.
Kate odacsúsztatta Angié képét a csaposnak, azt várta, hogy a fickó csak
ránéz, és már vissza is löki elé, ahogy a többiek. A fickó azonban vastag,
virsliszerű ujjai közé fogta a képet, és alaposabban is megnézte.
- Ja, volt itt.
Kate felegyenesedett.
- Ma éjjel? - Nem, szombat éjjel, úgy tíz harminc vagy tizenegy körül.
Bejött melegedni, legalábbis nekem ezt mondta. Kis prosti. Kiraktam a
csontos fehér fenekét az utcára. Egy dolog az, hogy valaki felnőttként mit
művel, értik, mire gondolok, nem? De a kölyök, az bajt hozhat a nyakamra.
Nem volt rá szükségem.
- Egyedül ment el? - kérdezte Quinn.
- Nem. Kinn ácsorgott egy darabig az úton. Én meg szarul éreztem
magam. Eszembe jutott, hogy mit szólnék, ha mondjuk az unokahúgomat
látnám az utcán egy seggfejjel. Valószínűleg szétverném a pofáját. Úgyhogy
kimentem utána, hogy visszahívjam egy kávéra, de kapott egy fuvart, és épp
akkor hajtottak el.
- Milyen autó volt? - kérdezte Kate. Valami kisteherautó féle.
Kate szíve hevesebben vert, Quinnre pillantott, de a férfi most kizárólag
Tiny Marvinre koncentrált.
- Gondolom, a rendszámára nem emlékszik.
- Hé, ember, nem vagyok én önkéntes polgárőr.
- Nem zavarta, hogy a fickó megszegi a törvényt? - érdeklődött Kate.
Tiny Marvin megeresztett felé egy vigyort.
- Idefigyeljen, Scully, nekem az a legfőbb gondom, mi megy ide-benn. A
világ többi része nem tartozik rám. A lány pont azt tette, mint a többi prosti.
Semmi közöm nem volt hozzá.
- És ha az unokahúga lett volna? Quinn figyelmeztető pillantást vetett
felé, aztán a pultoshoz fordult.
- Látta a sofőrt? - Á, nem nézegettem annyira. Gondoltam, valami pasi,
meg eszembe jutott, micsoda egy seggfej lehet, ha egy ilyen kölyök kell
neki. A világ hideg és szar hely, érti, mire gondolok, nem? - Aha - mormolta
Kate, felkapva a lányról készült felvételt a bárpultról, immár sokadszor
végigmustrálva a csinos, egzotikus arcot, a szigorú ajakbiggyesztést, a
dühödt pillantást, mellyel oly sokszor szembesült. - Pontosan értem, mire
gondol.
Tárcájába csúsztatta a képet, pénzt tett a pultra a kávéért, amihez hozzá
sem nyúlt, majd felállt, és távozott. Odakinn rákezdett a hóesés, a szél kövér
felhőket terelt az égen. Az utca kihaltan ásított, a kopott kirakatok sötéten
szívták magukba a csendet, egyetlen rácsozott üveg mögött pislákolt csupán
fény a túloldalon.
Nekidőlt a hideg falnak, és egész testét átjárta a vágy, bárcsak a szél
kisöpörné lelkéből a sok lerakódott érzelmet. Már a torkáig értek, és úgy
érezte, képtelen lenyelni őket, visszaküldeni a gyomra mélyére, ahol eddig
rejtőztek.
Nem volt már gyerek, jól tudta, mennyire igazságtalan a világ, milyen
könnyen utoléri az embert kegyetlenségével. A biliárdközpont pultosa
természetesen nem aggódhatott minden betérő prostituáltért, mert légyen
bármennyire fiatal is az illető. Naponta találkozott hasonló esetekkel, nem
engedhette túl közel magához az érzést. Megvolt a maga gondja.
Kate-et szinte arcul ütötte a legutóbbi gondolat, hisz pontosan tudta, mi
következett ezután. A fickó elvitte a lányt a Laké Streetről a tett helyszínére,
s valószínű, hogy az ismeretlen furgon vezetője maga volt a gyilkos. S még
ha nem volt is több, csak egy szerencsétlen vesztes, aki kénytelen volt
pénzen vásárolni szerelmet magának, akkor is kis híján Angié halálát okozta
azzal, hogy épp azon a helyen tette ki.
Quinn lépett ki a biliárdszalonból, szemét összehúzta, ahogy megcsapta a
heves szél, és sietve hajtotta fel kabátjának gallérját.
- Kovac üzeni: klassz munka volt, Red. Ha valaha át akarsz nyergelni egy
izgalmasabb pályára, melletted van.
- Tényleg? Persze, másra sem vágyom, csak hogy dolgozhassak éjjel-
nappal, minden hétvégén, az ünnepnapokról nem is szólva, és hogy hullák
között ténfereghessek reggeltől estig.
- Kiküld néhány embert, akik kihallgatják a pultost meg mindenki mást
is, aki láthatta a lányt. Ha találnak valakit, aki esetleg pontosabban le tudja
írni a járművet, vagy megpillantotta a sofőrt, akkor már van egy nyom, amin
elindulhatunk.
Kate összehúzta magán a kabátot, s arca előtt összefogta a feltűrt gallért.
Vörös neonfény villant a feje fölött: CSEKKBEVÁLTÁS.
- Az a legfontosabb, hogyan időzít az ember - mondta végül. - Ha Angié
nem állt volna az utcán épp abban a pillanatban, amikor a furgon
bekanyarodott, most otthon fekhetnék, és valaki egészen másnak a szemetét
turkálnám. - Felnevetett, megrázta a fejét, a szél belekapott elszabadult vörös
fürtjeibe, és az arcába söpörte. - Amióta csak itt vagyok, azt érzem, hogy a
levegőbe csapkodok. Nem hülye dolog? - Te mindig igyekeztél megfizetni a
makacsságodért - nyúlt előre önkéntelen mozdulattal Quinn, hogy kisimítsa
arcából az odatévedt hajfürtöket. - Te is tudod, mit szoktak mondani: a
cinikus nem más, mint csalódott idealista.
- Te is így jártál? - Én sose gondoltam úgy a világra, mint ha a
legcsekélyebb mértékben is ideális lenne.
Kate persze tisztában volt ezzel. Ismerte a férfi életének minden
mozzanatát, alkoholista apját, a nyomornegyedben, Cincinnatiben eltöltött
gyermekkort. Egyike volt azon keveseknek, akik előtt a férfi megnyitotta
emlékeit.
- De ez még nem óvott meg a csalódásoktól - jegyezte meg csendesen.
- Az egyetlen, ami megmentheti az embert a csalódástól, a
reménytelenség érzete. De ha az ember már nem remél, nincs is miért élnie.
- És mi a különbség a remény és a végső kétségbeesés között? - kérdezte,
Angié járt a fejében, azon gondolkodott, vajon benne élt-e még bármiféle
remény.
- Az idő.
Melyből Angié DiMarco talán már kifogyott, s melyből neki az utolsó
cseppek két évvel ezelőtt jutottak. Kate érezte, hogy egész testét elönti a
csalódottság. Szerette volna Quinn vállának dönteni a fejét, s átélni, ahogy a
férfi átkarolja. Ehelyett ellökte magát a faltól, és elindult az autó felé, amely
a mosoda előtt állt. A hajléktalan fickó úgy bámult befelé a hátsó ablakon,
mintha azon gondolkodott volna, megfelelő éjszakai szállás lenne-e számára.
- Kiteszlek a hotelnél - mondta Quinn-nek.
 - Nem. Hazajövök veled, aztán fogok egy taxit. Tudom, milyen kemény
csaj vagy, de nem örülnék neki, ha most egyedül mennél haza, Kate. Nem
lenne bölcs döntés. Ma éjjel nem.
Ha nem érezte volna magát ennyire gyengének, talán visszautasíthatta
volna a férfit. A kép azonban, hogy a fantom őt lesi a hátsó ajtó üvegablakán
keresztül, túl élénken élt még benne.
- Rendben - nyomta meg az ajtózár gombját. A riasztó éles sípolással
jelzett, s a hajléktalan férfi is visszahúzódott a Suds-O-Rama ajtajához. - De
ne próbálkozz semmi trükkel, vagy rád uszítom a macskámat.
 HUSZADIK FEJEZET

- Milyen eredményt hozott a szomszédok kikérdezése? - kérdezte Kovac,

miközben rágyújtott egy cigarettára. Tippen behúzta csontos vállát.
- A legtöbben felháborodtak rajta, hogy ilyen későn rendőrök zaklatják
őket.
A Phoenix előtt álltak, a kénsárga lámpa fényébe húzódva. Az egyik
helyszínelős autó még ott állt a bejárat előtt. A pázsitot körbekerítették,
lezárták a terület határát a média elől.
Az újságírók gyanús gyorsasággal jelentek meg a helyszínen, s most
keselyűként köröztek a ház körül. Kovac kisandított a cigarettafüst és a
szállingózó hópelyhek mögül Toni Urskine felé. A nő a ház előtti járdán állt,
s épp interjút adott a hordozható reflektorok fényében.
- Mibe fogadunk, hogy ha lekérem a csaj ma esti hívásainak listáját, az
összes nagyobb tévétársaság telefonszámát megtaláljuk? - A nyilvánosság
hadd csámcsogjon csak a bűneseteken meg a tragédiákon - jegyezte meg
Elwood, hátrébb tolva homlokából puha nemezkalapját. - Ez az amerikai
módi. Elég egy kis hírverés, és máris jönnek a zsíros támogatások.
- A csaj még azt is elhinti, hogy az egész felhajtásnak köze van a
szemtanúnkhoz, úgyhogy a legegyszerűbb talán, ha előrehajolok, és jó
erősen megmarkolom a bokámat - dohogott Kovac. - Szép kis sor alakulna ki
itt mögöttem.
- Vágjál inkább jó pofát a nőhöz - tanácsolta Liska, egymáshoz ütögetve
lábait, hátha a mozgás kissé felmelegíti -, különben még kénytelen leszek
egy nagyobb tubus síkosító zselét venni neked.
- Jaj, Tinks! - futott végig az undor Kovac arcán. Elwoodhoz fordult. - Mi
a helyzet a hátsó ajtóval? - Belülről volt zárva. A padlón vérfoltszerű
nyomokat láttunk. Nem volt sok. Urskine szerint semmi köze ahhoz a
balesethez, amikor néhány nappal ezelőtt megvágta magát kazánszerelés
közben.
Kovac a torka mélyéről jövő morgó hangot hallatott, aztán újra Liskára
pillantott.
 - Hogy állunk a haveroddal, Vanleesszel? - Nem találom. A találkozó
után megpróbáltam ráragadni, de akkora tömeg volt, hogy szem elől
vesztettem, és mire kiértem az autóhoz, már híre-hamva se volt.
- Nem dolgozik ma éjjel? Az egyenruhájában jött el a találkozóra.
- Szerintem abban is alszik. Mindig készen áll megmenteni a
jegyüzérektől és az elszabadult focirajongóktól. Lyndale-ben bérel egy olcsó
lakást, de nem oda ment. Elmentem, megkerestem a feleségét, akitől épp
most válik. Azt mondja, hogy a pasi valami házra vigyáz. Nem tudja hol, de
nem is érdekli.
- Hát, ha zsaru akar lenni, akkor legalább egy válást be kell gyűjtenie -
jegyezte meg Tippen.
- Találtál valami arra utaló jelet, hogy a fickónak beteges hajlamai
vannak? - érdeklődött tovább Kovac.
- Ez biztos tetszik majd - mondta Liska felcsillanó szemmel. -
Megkérdeztem az asszonyt arról a magánterület-sértési ügyről, ami miatt
elővették a pasit tizennyolc hónappal ezelőtt. Quinn-nek igaza volt. A mi kis
Gilünk valami nőt lesett meg, akivel a felesége együtt dolgozott. Akkor
kapták el, amikor a bugyiban álldogáló csajt kukkolta.
- És még mindig a biztonságiaknál dolgozik? - csodálkozott Kovac.
- Nem verte nagy dobra az ügyet, így nem lett különösebb híre a
dolognak. Ráadásul azzal állt elő, hogy félreértés volt az egész.
- Aha, mi más - sziszegte Tippen. - Nagy félreértés, őszinte tisztelettel.
Épp csak arra hajtottam, egészen elgondolkodtam valamin, amikor hirtelen
ellenállhatatlan vágy szállt meg, hogy kiszálljak, és megnézzem a nő seggét.
- Én bírom a fickót, Sam - jegyezte meg Liska. - A feleségéből valósággal
ömlött a panasz. Utalt rá, hogy azóta nem működött köztük a szex, amióta
összekerültek. Ha csak a fele is igaz a dolognak, nagyon jól illeszkedik abba
a képbe, amit Quinn felvázolt. A legtöbb hasonszőrű fickónak nem megy a
dolog a partnerével.
- A tapasztalat hangját hallom megszólalni - gúnyolódott Tippen.
- Nem feküdtünk le egymással, bébi, úgyhogy egyelőre még nem.
- Kapd be, Tinker Bell.
 - Állítsunk egy autót a háza elé - tűnődött Kovac. - Szeretném, ha minél
hamarabb előkerülne. Nézzetek utána, meg tudjuk-e találni a házat, amit
őriz. Valakinek tudnia kell, hova ment. Hívjátok fel a főnökét és a feleségét
is újra. Még ma éjjel. Tudni akarom a haverjai'; nevét. Azoknak is
telefonáljatok.
- Segítek - mondta Moss. - Zaklassatok mindenkit, aki csak ismeri -
folytatta Kovac. - Ez meghúzza a vészharangot, biztosan visszajut hozzá.
Milyen autója van? - Barna GMC Jimmy.
Kovac úgy érezte, mintha gyomorszájon ütötték volna.
- A pultos szerint a fickó, aki felszedte a szemtanút, sötét autót vezetett.
Terepjárót vagy furgont. Ez a fickó vitte el egy menetre a parkba, mielőtt a
csaj összefutott volna a hármas számú áldozattal.
- Tudta a pasas nevét? - Nem.
- Tudhatta Vanlees, hogy a lányt ide hoztuk? - kérdezte Moss. Liska a
fejét rázta.
- Nem hiszem, hacsak idáig nem követte. Valószínűtlennek tűnik.
- Miért, ki az, aki tudott róla, hogy ide hoztuk a lányt? - gondolkodott
hangosan Adler.
- Mi, Sabin, a tanúvédelmisek, a csillogó melltartós odaát - bökött Kovac
Toni Urskine felé -, meg a férje. Aztán a polgármester,] Bondurant
emberei...
- Meg Mari néni a sarokról - fejezte be a mondatot Elwood.
- Az egyik áldozatnak is volt kapcsolata ezzel a hellyel - mutatott rá
Moss.
- És amikor kiderült a dolog, ide is jöttünk, és kihallgattunk mindenkit,
akit találtunk, ellenőriztük a priuszokat, a kapcsolatokat, az alibiket, és a
többi, és a többi, és a többi - mondta Kovac. - Emlékszem, pénteken találták
meg a holttestet. A lány akkor már hat hónapja nem lakott itt. Vasárnak
jártam itt, és igyekeztem megtudni, lakik-e még itt valaki, akivel jóban volt.
Az Urskine házaspár elutazott a hétvégére, valahová északra, velük nem
tudtam beszélni. Hétfő reggel, nyolc órakor Toni Urskine elkapta a főnököt,
és előadta neki, hogy már három napja, hogy meggyilkolták a lányt, és én
még mindig ide se dugtam az orromat.
 - Most aztán kihallgathatjuk az újabb adag megtért prostit - morgott
Tippen. - Mintha nem lenne elég papírmunkánk amúgy is.
- Hé, haver, hát nem ezért kapod azt a rabszolgafizetést, meg hogy úgy
kezelnek, mint egy rakás szart? - érdeklődött Kovac.
- Ebben az esetben azt gondoltam, valami személyes ügyről van szó.
- Rendben. Ki akar elmenni a Laké Streetre? Megnézni, hátha találunk
valakit, aki jobban szemrevételezte az autót, amibe beszállt a DiMarco lány
aznap éjjel? Aki előáll egy rendszámmal, azt esküszöm, lesmárolom.
- Kovac, ez nem hangzott kifejezetten serkentőleg - ékelődött Adler.
- Csinálja Tippen - mondta Liska. - Hátha talál valami nőt magának.
- Küldjük a Szépfiút. A kurvák, lefogadok, megfizetnének is neki - szólt
hozzá a kérdéshez Tippen is.
- Ti ketten mentek - mutatott Kovac Tippenre és Jurekre. - Szerintem
tökéletes pár lesztek.
- Isten Ajándéka és az Álomfarok - kuncogott Liska. Tippen
megszorította a nyaka körül a sálat.
- Egy napon még megkapod a magadét, Liska.
- Ha legalább tíz centire állok tőled, nem fenyeget semmi.
- Menjünk - bólintott feléjük Kovac. - Ha tovább vesztegetjük az időt,
nem lesz semmi az ügyből. Kapjuk el ezt a szemétládát, mielőtt még tüzet
rak valakiből.
- Ez ám a pokoli macska - jegyezte meg Quinn, miközben egymást
méregették az előszobaasztalon álló Thorral. - Azért azt hiszem, még nem
bánna el velem.
A macska legalább tíz kilót nyomott. Szakállszőrei vagy harminc centi
hosszúra nyúltak. Quinn beletúrt az álla alatti vastag szőrzetbe, mire az állat
hangos dorombolásba fogott, aztán felemelte a hátsó lábát, és látványos
jógamutatvánnyal megnyalogatta a hátsó részét.
Quinn grimaszolt.
- Na, most már tudom, mit gondol rólam.
 - Ne vedd a szívedre - vigasztalta Kate. - Thor elég rossz véleménnyel
van az emberiség nagyobb részéről.
Felakasztotta kabátját az előszobaszekrénybe. Csaknem előhúzott egy
újabb vállfát, de még idejében megállította a mozdulatot.
- Köszönöm a segítséget - mondta, miközben becsukta a szekrényajtót, és
karba tett kézzel nekidőlt. - Rendkívül nagyra értékelem az ajánlatot, de úgy
tudom, neked nem az a dolgod, hogy beleavatkozz a nyomozásba.
- Neked se.
- Valóban, de kénytelen voltam megtenni egy cselekvéskiváltó lépést.
Tudod, hogy képtelen vagyok ülni a fenekemen, és arra várni, hátha végre
történik valami. És te? Neked se lett volna feladatod, hogy oda gyere
Kováccsal a Phoenixbe.
- Ebben az ügyben semmi sem működik a megszokott módon.
- Peter Bondurant miatt. Tudom.
Kate végigsimított Thor hátán. A macska felpillantott rá, kiegyenesedett,
és leugrott a földre. Hasa csaknem a padlóig lógott, miközben ringatózó
járással odébb sétált.
- A pénz megváltoztat minden szabályt - mélázott Kate. - Nincs a
városban egyetlen politikus sem, aki ne hajolna le szívesen, hogy seggen
csókolja Bondurantet, hogy aztán mindenkinek elmesélhesse, milyen
fenséges rózsaillatot érzett. A fickónak sok pénze van, és mindenki azt
akarja, hogy itt is tartsa az államban. A jogtanácsosa ott ülhet Sabin minden
megbeszélésén, így a polgármester is első kézből értesül minden
fejleményről, meg az FBI igazgatója is. Lefogadok, hogy Lila White szülei
nem jutottak volna túl Brewster titkárnőjén. Már ha egyáltalán eszükbe jutott
volna megkísérelni a dolgot.
- Egészen úgy beszélsz, mint Toni Urskine, amikor azt zengi, hogy nem
létezik a törvény előtti egyenlőség.
- Nem több az egész egy szép elképzelésnél, de mindenki tisztában van
vele, hogy a való világban nem állja meg a helyét. A pénz meg tudja venni
és meg is veszi a törvényt, a törvénytelenségről nem is szólva. Napról napra
tapasztalhatod.
 - Mégis, azt gondolom, nem vethetjük a dolgot Bondurant szemére. Mit
meg nem tenne egy szülő csak azért, hogy visszakaphassa a gyermekét - tette
hozzá keserű hangon. - Magával az ördöggel is le-paktáltam volna, amikor
Emily megbetegedett. Sőt, azt hiszem, meg is tettem - vallotta be, féloldalas
mosolyt erőltetve arcára. - Nem volt rá vevő. El is veszítettem a gonoszba
vetett hitemet.
Anyai fájdalma olyannyira tapintható lett, hogy Quinn legszívesebben
magához ölelte volna azzal a régről jól ismert mozdulattal, amely
visszarepíthette volna őket a múltba.
- Bondurant pénze nem hozhatja vissza a lányát a halálból - mondta. -
Feltéve, hogy a tetem Juliáné. Bondurant egyébként meg van róla győződve.
- Miért lenne? - kérdezte Kate megdöbbenve.
Ő olyan hevesen tiltakozott lánya halálának ténye ellen, hogy amikor a
nővér bevitte hozzá, saját kezével érintette a kihűlt kis testet, tapintotta a
nem létező pulzust, látta, hogy nem lélegzik, még akkor is hevesen
ragaszkodott hozzá, hogy nem, nem lehet halott, semmi esetre sem.
- Milyen fura pasas - mondta. - Meglepett, hogy ott láttam ma a
találkozón. Eddig sehova se ment el.
A mintegy mellékesen tett megjegyzés valósággal arcul csapta Quinnt.
- Láttad ma este a találkozón? Biztos vagy benne, hogy ő volt? - Hát,
nekem nagyon úgy tűnt, hogy őt látom - bólintott Kate. - Kifelé menet
pillantottam meg. Gondoltam is, milyen furcsa, hogy nem a szokásos
társaságával vonult fel, de elég nyilvánvalónak tűnt, hogy kerülte a feltűnést.
Úgy nézett ki, mint egy közönséges átlagpolgár a gyűrött kalapjában,
látszott, hogy el akar vegyülni, miközben kisétált a tömeg maradékával.
Quinn megmerevedett.
- Nem értem a fickót. Azt mondanám, hogy visszautasít minden
együttműködést, de hát ő hozatott ide. Nem értem, hogy akkor meg miért
nem hajlandó válaszolni egyetlen kérdésemre sem. Csupa ellentmondás a
pasas. A fenébe, nem tudom elhinni, hogy észre se vettem! - Nem őt
kerested - érvelt Kate. - A gyilkost kerested. És vajon őt sem vettem észre? -
gondolkodott Quinn, hevesen megdörzsölve a hirtelen támadt piros foltot a
nyakán. Mi egyéb kerülte még el a figyelmét? Néhány rejtett gesztus: egy
mosoly, egy sanda pillantás. S vajon ha észreveszi, Angié DiMarco most
békésen szundikálna az ágyában odaát a Phoenixben? Logikusan csak
nemmel válaszolhat a kérdésre. De egy efféle gyilkos lefüleléséhez több kell
a puszta logikánál. Valami ösztön, olyan érzék, amely átvilágít a sötétségen,
amelyben az utóbbi napokban tapogatóztak.
- Nem tudom elhessegetni az érzést, hogy Bondurant lánya jelenti az
egész gyilkosságsorozat megoldásának a kulcsát - mondta. - Feltéve, hogy ő
a harmadik áldozat. Füstös Joe eltért a megszokott mintázattól. Az első két
alkalommal csupán felgyújtotta a tetemeket, és eszébe sem jutott más módon
is felismerhetetlenné tenni őket. A harmadik gyilkosságnál azonban levágja
a fejet, és felismerhetetlenné teszi az ujjlenyomatokat, valamint a talpat is.
Ez egészen jelentős mértékben ellehetetleníti a holttest azonosítását.
- Viszont, otthagyta a lány jogosítványát.
- De mire jó a kettő együtt? - Talán ez is részét képezi a kínzásnak - állt
elő az ötlettel Kate. - A személyiség megsemmisítésének. Senkivé varázsolta
a lányt. Nem érdekli, tudjuk-e, ki az, akit megölt, ott is hagyja a
jogosítványt, mintha dicsekedne, nézzétek, kivel bántam el. Vagy talán azt
akarta, hogy az áldozat abban a tudatban haljon meg, hogy senki nem fogja
tudni, ki ő, senki se törődik majd a testével, és nem is gyászolja meg senki.
- Lehet, hogy igazad van - bólintott Quinn. - De talán azért volt fontos
számára ez az extrém személytelenné tétel, mert ismerte Jilliant. Abban az
esetben például, ha erre a biztonsági őrre gondolunk, aki Jillian házát őrizte,
elképzelhetőnek tarthatjuk, hogy a két prostituáltat csupán gyakorlásképpen
ölte meg, vagy kivetítette rájuk a Jillian iránti érzéseit. Végül aztán rájött,
hogy ily módon nem szerezhet elégtételt, ezért végzett a lánnyal is. A fejet
pedig azért tartotta meg, mert továbbra is birtokolni akarta.
- Vagy a gyilkos azért tartja meg a fejet, mert a tetem nem Jillian
Bonduranté, viszont szeretné fenntartani a látszatot, hogy az övé. Ezt
megteheti úgy, hogy mellé teszi Jillian jogosítványát, de ha a test nem a
lányé, akkor kié? - kérdezte Quinn. - Eddig senki nem jelentett be
emberrablást. Napok óta nem fordultak hozzánk pénzt vagy bármi egyebet
követelve. Mi legalábbis nem értesültünk róla. Bondurant nem engedi, hogy
bepoloskázzuk a telefonját, ez is meglehetősen szokatlan fordulat.
- És ha Jillian életben van - mondta Kate -, akkor vajon mi köze lehet
ehhez az egészhez? - Nem tudom. És nagyon úgy tűnik, nem létezik egyetlen
ember sem, aki ismerte a lányt, és megosztaná velünk a véleményét. Rossz
sejtésem van nekem ezzel az üggyel kapcsolatban, Kate.
- Nem kellene orvoshoz fordulnod vele? - kérdezte Kate, jelentőségteljes
pillantást vetve Quinn kezére, mellyel a gyomrát simogatta. - Állandóan ezt
csinálod.
Quinn azonnal leengedte kezét.
- Semmi különös. Kate megrázta a fejét.
- Valószínűleg csinos kis lyuk tátong odabenn, elég nagy ahhoz, hogy egy
Buick keresztülhajthasson rajta. Épp csak a jóisten megtiltotta neked, hogy
bevalld magadnak. Gondolj csak bele, mi lenne a misztikus Quinnből. A
Superman szintjéről egyből az átlagemberek közé zuhannál. Milyen rémes
már a gondolat is.
Szívesen megkérdezte volna, hogy Quinn beszélt-e valamelyik
pszichiáterrel a gondjairól, de tudta, hogy úgyis hiába. A Nyomozássegítő
Csoport minden második ügynöke bejelentkezhetett volna pszichiáterhez, és
ezen senki nem is csodálkozhatott volna. A stresszel kapcsolatos problémák
általánossá váltak a csoporton belül. Mindenki értette az okát. Túl sokat
láttak, túlzottan mélyre hatoltak a gyilkosok tudatába az egymást követő
borzalmas esetekben. A világ legrettenetesebb arcával szembesültek nap,
nap után, élet-halál kérdésében döntöttek egy olyan tudomány segítségével,
amely nem egzaktságáról volt híres: az emberi viselkedés alapján
megalkotott képből következtetett. John Quinn azonban sose vallotta volna
be, hogy akár csak egy pillanatra is kénytelen volt meghajolni a rá rakott
teher súlya alatt. A sebezhetőség nem passzolt volna a hős portréjához.
- Téged nem fog a golyó, ugye, John - kérdezte halkan.
A férfi rámosolygott, mintha megjegyzése megérintette volna, de nem
nézett Kate szemébe.
- Semmiség.
- Rendben. - Ha Quinn nem törődik önmagával, az a maga baja, vagy azé
az arc nélküli nőé, aki visszavárja Virginiába, de nem az övé, ez bizonyos. -
Iszom valamit. Kérsz valamit, mielőtt elindulsz? Maalox? Mylanta? Egy kis
rákszirom rágcsálnivalónak? Elindult a konyha felé, dühösen önmagára,
amiért okot adott a férfinak, hogy maradhasson, aztán úgy döntött, az egész
csak hálájának jele. Tartozik neki ennyivel azért, amit aznap este tett.
Ráadásul látszott rajta, hogy jól jönne neki is egy ital.
Természetesen tudta, Quinn egyetlen italt sem engedélyez magának.
Túlságosan is tisztában volt a családjukban és a szakmában is olyan
viharosan pusztító alkoholszenvedéllyel. Bármekkora szüksége lett volna rá,
hogy tompítsa a munkával járó stresszt, a kockázat túl magasnak látszott.
- Csodaszép ház - jegyezte meg Quinn, miközben követte a konyhába.
- Megvettem a szüleimtől, amikor egészen elveszítették minden józan
ítélőképességüket, és Las Vegasba költöztek.
- Valójában tehát hazajöttél.
A virginiai káoszból a gyermekkor barátságos emlékei közé, a meleg
biztonságba. A ház vette át azt a barátságosan biztonságos szerepet, amit a
családja jelenthetett volna - bár Quinn kételkedett benne, hogy Kate mindent
elmondott neki ezekről a dolgokról. Amikor Quanticóban otthagyott
mindent, zavart volt, szégyen mardosta. Quinnt még mindig bántotta, ha erre
gondolt. Mélyebb kapcsolat szövődött köztük annál, mint amit bárki
körülöttük megsejthetett volna, és mégsem elég mély és erős ahhoz, hogy
elviselje a csapásokat és Kate mérhetetlen bűntudatát.
Quinn elnézte, ahogy a konyhában tevékenykedett. Kivette a poharakat a
szekrényből, a herbateás doboz mellől, arányló vörös haja hosszan omlott le
hátára. Szerette volna megsimítani a hajzuhatagot, vállára tenni a kezét.
Mindig érzékelte nőiességét, sebezhetőségét. Valószínűleg nagyon
kevesen gondoltak úgy Kate-re, mint aki védelemre szorul. Ereje,
állhatatossága volt az, ami elsőre feltűnt mindenkinek. De pontosan e fal
mögött rejtőzött a nő, aki nem volt mindig olyan magabiztos, mint
amilyennek mutatta magát.
- Hogy vagy mostanában, Kate? - Hmm? Micsoda? - Felé fordult a
mikrohullámú sütőtől, zavartan húzta fel szemöldökét. - Fáradt vagyok.
Zaklatott. Elveszítettem a szemtanút, akit rám...
Quinn közelebb lépett, s ujját az ajkára helyezte.
- Nem azt kérdezem, hogy érzed magad az esettel kapcsolatban. Öt éve,
hogy nem láttalak. Mégis, mi van veled? Kate szíve nagyot dobbant
mellkasában. A feltörő válaszok sokasága egyszerűen megnémította. Öt év.
Az első dolog, ami eszébe ötlött, az éles, kegyetlen fájdalom volt. A
második, amikor a csapás után újra megpróbált újra járni és beszélni tanulni.
Aztán jött a harmadik, negyedik és a többi emlék is sorra. Ez alatt újra
karriert épített, otthont teremtett magának, utazott egy keveset, meg is
szokott itt mindent, kialakult a mindennapos, megszokott rutin. De az ajkára
toluló szavak nem erről szóltak. Hogy vagy? Üresen. Körülfalazva.
- Talán jobb lenne, ha nem játszanánk ezt a játékot - suttogta. - Ha
tényleg szeretted volna tudni, nem kellett volna öt évet várnod azzal, hogy
megkérdezd.
Hallotta a szavaiból kicsendülő keserűséget, és legszívesebben
visszaszívta volna őket. Mi értelme van most már ennek az egésznek, néhány
nap, és Quinn újra eltűnik a semmibe. Egyszerűbb lenne, ha úgy tennének,
mintha nem történt volna semmi, minek felkavarni a régi tűz halott hamvait?
A mikrohullámú kicsengett, lejárt a beállított idő. Kate odafordult, és
készített magának egy csésze teát. - Te mondtad, hogy így akarod - szólalt
meg Quinn. - Te akartál kiszállni. Te akartál tiszta szakítást. Te akartál
elmenni, mindent újra kezdeni. Mit kellett volna tennem, Kate? Kérned
kellett volna, marasztalni. Velem jönni. A válaszok készen álltak régóta,
nem koptak el az évek alatt. Mire elhagyta Virginiát, már nyakig ült a düh és
a fájdalom tengerében, amiért a férfi nem próbálta feltartóztatni. Nem kellett
megkérdeznie, anélkül is pontosan tudta, hogy Quinn nem hagyná ott a
Nyomozássegítő Csoportot csak azért, hogy vele tartson. John Quinn maga
volt a munka. Annyi szállal kapcsolódott hozzá, ahogy egy nőhöz sosem
kötődött volna. Mégis, a csudába is, még mindig fájt, ha erre gondolt.
- Mit kellett volna tenned? Semmit - válaszolta. - Mindent remekül
csináltál.
Quinn szorosan mögé lépett, szerette volna megérinteni, mintha valami
mágikus erő egyszerre eltörölhette volna az elmúlt időt, a kettejük közti
konfliktusokat. Szívesen válaszolta volna, hogy a telefonvonalak
kétirányúak, de tisztában volt a ténnyel, hogy Kate sosem adta volna fel
büszkeségét vagy állandó álcákkal titkolt bizonytalanságát. Énjének egy
része fellélegzett, hogy sosem telefonált, hiszen ebben az esetben kénytelen
lett volna végre-valahára szembenézni önmagával, és megválaszolni a nagy
kérdést, hogy képes-e annyi tartalékot kipréselni még önmagából, amely
elegendő egy életre szóló kapcsolatra. A választól való rettegés késztette
annyi ideje futásra.
Most viszont ott állt, alig néhány centiméternyire múltja jobbik részétől, s
tudta, hogy legjobb lenne, ha hagyná a csudába az egészet. Mintha nem lett
volna elég ez az öt évvel ezelőtti kapcsolat, biztos lehetett benne, hogy annál
többet most sem nyújthat.
Felemelte a kezét, hogy megérintse Kate haját, s az emlékeiben őrzött
selymesség egyszeriben találkozott érzékeivel. Vállára csúsztatta kezét, ujja
alig néhány másodperc alatt rátalált az ismerős pontra, mely megolvasztotta
a lány feszültségét.
- Megbántad, ami történt, Kate? Nem azt, ahogy vége lett, hanem
kettőnket.
Kate behunyta a szemét. Nap, mint nap ott tornyosult előtte mindaz, amit
megbánhatott, egész életre elegendő rakomány. Arra azonban sosem volt
képes, hogy őt is megbánja. Csak az bántotta, hogy többet akart. Hogy
Quinn nem adta meg neki, amit annyira szeretett volna. De egyetlen
érintésre, egyetlen csókra, karjaiban töltött éjszakára sem tudott, akár csak
egy másodpercig is, megbánással visszagondolni. Szerelmet kapott a férfitól,
megértést, szenvedélyt, könyörületet, gyengédséget és megnyugvást, amikor
annyira vágyott utána, amikor olyan mély sebek szaggatták szét a lelkét,
amikor egymaga dacolt az egész világgal. Ezt hogyan is lehetne képes
megbánni? - Nem - mondta, Quinn felé fordulva, kettejük között tartva a
gőzölgő teáscsészét. - Tessék, ez mindenre gyógyír.
A férfi átvette a csészét, aztán letette.
- Én sem bántam meg, ami történt - nézett rá komolyan. - Volt idő,
amikor megfordult a fejemben, hogy talán kellene, de végül mégsem tettem.
Quinn ujjai megérintették az arcát, végigsiklottak, hátra a hajára, aztán
előrehajolt, és ajkát Kate ajkára tapasztotta. Vágy öntötte el, forró, édes és
keserű. Szája a megszokott mozdulattal viszonozta a csókot, vággyal telten.
Két dolog, amit egymásnak teremtett az ég. Tökéletes egyensúly a vágy és a
kényszer között. Nyelvük érintkezett, kutatva, ízlelve, egyre mélyebbre
zuhanva a csókban, egyre erősebb érzelmeket támasztva. Kate szíve hevesen
zakatolt, ahogyan zaklatott ütemben a bordáinak szorult. Azonnal átjárta a
tudat, hogy mennyire érzékennyé vált minden porcikája, a mellei, melyek
csak a férfi érintésére vágytak, a szája cirógatására, valami kapcsolatra, mely
többet adhat ennél az egyszerű csóknál. Érezte a férfi merevedését,
miközben hevesen magához ölelte.
Quinn csak néhány napra marad, gondolta egyre inkább elhomályosuló
tudatának utolsó erejével. Azért jött, hogy segítsen megoldani az ügyet, és
nem azért, mert ő hiányzott neki, vagy szüksége lett volna rá. Nem is azt a
régi sebet akarta orvosolni, amit elválásuk hasított egykor. Csak a véletlen
műve, hogy itt találja a konyhájában.
- Nem - súgta halkan, és megrázta a fejét. - Nem bántam meg. De ez még
nem jelenti azt, John, hogy szívesen átélném újra. Nem, akkor sem, ha ez
számodra kényelmes megoldást jelentene.
- Azt gondolod, ezt szeretném? - kérdezte Quinn sértődötten. - Azt
hiszed, csak azért akarok ágyba bújni veled, mert épp kapóra jön a dolog, és
te épp tudod, mit szeretek a legjobban? Azt hittem, Kate, ennél azért jobban
ismersz. - Hangja érdes lett, szinte durva, s úgy karcolta végig Kate szívét,
mint egy érzéketlen kéz. - A csudába, te vagy az egyetlen ember, aki valaha
ismert engem.
- Vagy legalábbis azt gondolta magáról - mormolta Kate. - Amikor vége
lett, számomra úgy tűnt, hogy egyáltalán nem ismerlek.
Quinn felsóhajtott, és hátrébb lépett.
- Akkor talán az a legegyszerűbb, ha továbbra is régi barátként gondolunk
egymásra, és nem erőltetjük a dolgot, ugye? - mondta Kate gombóccal a
torkában. - Nem miattam jöttél, John. Évekkel ezelőtt is megtehetted volna
már, ha fontos lett volna számodra. Hívok neked egy taxit.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

A ház sötétbe borult. A szomszédoknál sem égett a villany. Az Isle-tó

környékén lakó népek betartották a napszakok rendjét. Kovac
szomszédságában bezzeg valamelyik ablakban mindig égett a villany - volt,
aki későn ért haza, volt, aki hajnalban indult munkába, valaki mindig tudta,
mi történt épp odakinn.
Kovac Bondurant birtokának végében parkolta le az autót, s gyalogosan,
a szűz hóban taposva, körbejárta az épületet. Friss, nedves hó. Súlyos és
tapadós, beleragadt nadrágja szárába, a cipője bélésébe is beszivárgott, de
Kovacot mindez nem aggasztotta, minden érzékszervével a házat figyelte, a
villát, amely még nagyobbnak tűnt az éjszaka borongásában, mint a nap
fényében. Biztonsági fények világítottak a hátsó bejáratoknál. A házban nem
égett sehol a lámpa. Ha Peter Bondurant televíziót nézett volna, azt
tanulmányozva, miként készült a tömbacél, azt minden bizonnyal a ház
szívében, egy ablaktalan szobában tehette.
Micsoda otthon! Úgy nézett ki, mint egy középkori angol kúria, ahol
valahol, mélyen a ház alatt kínzókamra húzódott. Az alapján, amit ő tudott,
létezett ilyen itt is.
Vajon tényleg ekkora szerencséje lenne? Ő lesz az, aki közölheti majd a
világgal, hogy a többszörös dollármílliomos, Peter Nagy Üzletember
Bondurant az őrült gyilkos? A polgármesternő valószínűleg átvágná a torkát,
és kiállíttatná elrettentő példaként az új börtön elé. A nagyfejűek mindenáron
el akarják kapni a gyilkost, eddig rendben is van a dolog. Az viszont egészen
más lapra tartozik, milyen gyilkost szeretnének látni: valószínűleg egy
dülledt szemű, habzó szájú elmebeteggel lennének leginkább kibékülve.
A kocsi felé vette az irányt, lerázta lábáról és nadrágja száráról a havat,
beült, és elindította a jármű motorját. Teljes fordulatszámra pörgette a
masinát. A hideg a csontjáig hatolt, és jeges végtagjait csak a bemelegedett
motor fűtése olvaszthatta fel.
Elővette mobiltelefonját, amely addig az anyósülésen halmozódó
iratcsomó alatt lapult, és Bondurant otthoni számát tárcsázta. Quinn hívta
nemrégiben, és elmondta neki, hogy Kate kiszúrta az embertömegben
elvegyülni próbáló Peter Bondurantet az esti találkozón. Annak a fickónak
vaj van a fején. Átverte őket az előző napi hívásokkal kapcsolatban, meg
isten tudja, hogy még mit el nem hallgatott előlük. A telefon kicsengett.
Kovacnak ugyancsak bökte a csőrét, hogy Bondurant egészen különleges
bánásmódot követelt magának, visszatartotta az információkat, arra se volt
hajlandó, hogy bejöjjön a rendőrségre, és vallomást tegyen. Nem volt
lehetősége megrázni kicsit az ürgét, ahogy az összes többi esetben tehette.
Az ötödik csengetésre az üzenetrögzítő jelentkezett be, és a kimért hang
közölte vele, mit tegyen. Kovac meghagyta nevét, telefonszámát és az
üzenetét, hogy várja Bondurant hívását.
Sebességbe tette az autót, elgurult a kapu előtt, majd megállt, és
becsöngetett. Semmi mozgás. Még vagy öt percig ült az autóban, ismételten
meg-megnyomva a csengőt, pontosan tudta, hogyan játszhat valakivel a
lehető legszemtelenebb módon. Egyetlen alkalommal sem jött semmi
reakció.
A biztonsági szolgálat autója őrjáratozott arrafelé, és a benne ülő
díjbirkózó elkérte Kovac igazolványát. Aztán ismét magára maradt, s
szabadon bámulhatta Peter Bondurant házát, azon törve a fejét, vajon milyen
sötét titkokat rejthet.
Voltak emberek, akik éjjel sose vették fel a telefont. Még elveszett
gyermekek szülei között is akadt ilyen. Talán Peter Bondurant soha az
életben nem nyitott még ajtót a kapucsengő hangjára, és most az ágyában
fekve várta, mikor tör rá a kétségbeesett prolik tömege, hogy kifossza a
házat. A biztonságiakat azonban nem ő értesítette. Rutinellenőrzés volt,
legalábbis a díjbirkózó ezt mondta.
Kovac a házat bámulta, és hagyta, hogy a tizenhét évnyi tapasztalat, mely
oly sok mindenre megtanította már, azt súgja neki, hogy Peter Bondurant
nincs odabenn. Nincs odabenn azon az éjszakán, amikor az egyetlen
szemtanújuk szőrén-szálán eltűnt. Peter Bondurant, aki válaszokat követelt,
de ő maga nem adott egyet sem.
A férfi, aki alaposan összekapott a lányával azon az éjszakán, amikor az
eltűnt, s aki ezzel kapcsolatban hazugsággal tömte a rendőrséget. Peter
Bondurant, akinek akkora hatalom volt a kezében, hogy egyetlen
mozdulattal örökre tönkretehette a karrierjét, ahogy az ember, egy üres
sörösdobozt roppant össze.
 Lehet, hogy tiszta hülyeség itt ülni, gondolta. Vanlees lesz az ő emberük.
Vanlees tökéletesen beleillett Quinn jellemrajzába. Nem most kezdte.
Ismerte Juliánt, be tudott jutni a lakásába. Még az autója is beleillett a képbe.
Ettől függetlenül azonban Peter Bondurant körül valami nem stimmelt.
Érezte, a bőre alatt bizsergett, hogy itt még van keresnivalója, s a végére
akart járni az ügynek.
Felsóhajtott, áthelyezte a testsúlyát, kissé kényelmesebb pózában
rágyújtott egy cigarettára. Nem is érdemes arra gondolni, hogy elérheti a
nyugdíjas kort.
Tetemeket vitt fölötte a víz, akárha úszó fatörzseket. Meztelen, foszló
hullákat. Megkínzott, szétdarabolt, lyukakkal tarkított testeket. A sebek
széléről húscafatok váltak le. Haleledel. Angolnák úsztak ki és be a
tetemeken tátongó nyílásokon.
Quinn odalentről nézte őket, megpróbált nevük után kutatni az emlékei
között, rájuk ismerni a homályos, kék színű vízben. Lassan kifogyott
tüdejéből az oxigén. Égett a légcsöve. Addig azonban, amíg mindegyik
halott gyilkosát meg nem nevezte, nem úszhatott a felszínre.
A tetemek nyugtalan mozgásba kezdtek. Leváló végtagok süllyedtek felé
a vízben. A víz alatt dúsan burjánzó, zöld növényzet bilincsként tartotta
fogva lábát.
Gondolkodnia kellett. Nevek. Dátumok. Tények. De nem jutott eszébe
minden egyes név. A hullák egyre sokasodni látszottak, sodródtak, táncoltak
a víz színén. Quinn kifogyott a levegőből. Nem tudott lélegezni, képtelen
volt gondolkodni.
Élénken csapkodott karjával, valami kapaszkodót keresve kiszabadítani
magát a növényzet rabságban tartó öleléséből. De a kezek, amelyeket
megragadott, hidegek és merevek voltak, a víz alá nyomták. A tetemek és a
felelősségtudat nyomták víz alá. Gondolkodnia kellett. Meg kellene oldania
a rejtélyt, össze kellene állítania a folyamatosan mozgó darabkákat, ha képes
lenne végre egyetlen gondolatra, ha végre levegőhöz jutna! A tetemek
egyszerre eltűntek, és Kate arcát látta a víz felett, őt nézte. Aztán a hullák
ismét megjelentek, és az arc tovatűnt.
 Úgy érezte, menten vérezni kezd a tüdeje, még egy utolsót rúgott, és a
felszínre emelkedett az álomból, zihálva, felugorva az ágyban. Egész testét
izzadtság borította, végigfolyt az orrán, a gerince mentén.
Kikászálódott valahogy az ágyból, reszkető lábakkal vánszorgott el az
íróasztal mellett álló székig. Megrázkódott, ahogy megérintette a hajnali
hűvös levegő. Meztelenül, reszketve, izzadva, hányingerrel küszködve, epe
és vér keserű ízével a szájában.
Felhúzott térdekkel támaszkodott neki a szennyeskosárnak, figyelme
némileg elterelődött a gyomrában égő fájdalomról. Mint mindig, ott volt a
benső hang, mely mindig megtalálta, mit követelhet tőle, s mindig rúgott
egyet rajta, ha mélyre zuhant. Most azt mondta, nincs ideje erre a
szarakodásra. Jó néhány ügyet kell megoldania, emberek sorsa függ tőle. Ha
nem képes koncentrálni, akkor ezek az emberek meghalnak. Ha eléggé
elcseszi a dolgokat, ha valaki is rájön, micsoda káosz uralkodik a fejében, és
az idegkimerültség határán táncol, akkor azonnal kirúgják. S ha nem várja ez
a munka, akkor többé semmi sem várja már az életben, mert ez volt ő, nem
egyéb, csak az, amit tett.
Az álom nem jelentett számára újdonságot, nem volt érdemes
aggodalmaskodni rajta, a legcsekélyebb erőkifejtést pazarolni rá. Csak
egyike volt a sok hasonló álomnak. Egy hülye is képes megfejteni őket,
habár Quinnt némileg zavarta, hogy ilyen rendszerességgel jelentkeznek. De
ezekre sem volt ideje.
A fülében csengtek Kate szavai. Szokás szerint rajta köszörülte éles
nyelvét, először Supermannek nevezte, aztán herbateát akart vele itatni.
Leplezni akarta aggodalmát és anyai ösztöneit, azzal a jellegzetes
szarkazmussal, amely a nyílt őszinteségnél sokkal biztonságosabbnak és
megszokottabbnak tűnt, és sokkal inkább illett ahhoz a képhez, amelyet a
kívülállók rendszerint kialakítottak róla. Úgy tett, mintha nem ismernék
egymást ennél sokkal, de sokkal jobban.
Aztán hívott egy taxit, és kipenderítette a házból.
Akkor talán az a legegyszerűbb, ha továbbra is régi barátként gondolunk
egymásra, és nem erőltetjük ezt a dolgot, ugye? Nem miattam jöttél, John.
Évekkel ezelőtt is megtehetted volna már, ha fontos lett volna számodra.
 Tehát ebben a hitben élt, hogy azért nem jött, mert nem volt kíváncsi rá.
Talán ezt akarta gondolni. Kate ment el. Azzal indokolta távozását, hogy
úgyse lenne oka maradni.
Még mindig reszkető izmokkal az ablakhoz lépett, és kinézett az alant
elterülő, hóborította minneapolisi utcákra.
Mit akart? Abban sem volt biztos, hogy létezik-e még jövő. Nem
engedhette meg magának, hogy kitekintsen a munkáján túlra. Egy nyom, egy
bizonyíték, friss betekintés a gyilkos tudatába. Ezeket akarhatta. De miért is
vágyott volna olyasmire, amit soha nem érhetett el? Az volt a lényeg, hogy
megengedheti-e magának a remény illúzióját.
Az egyetlen, ami megmentheti az embert a csalódástól, a reménytelenség
érzete. De ha az ember már nem remél, nincs is miért élnie.
Saját munkája. Saját hangja. Saját bölcsessége. Most ellene fordult, és az
ő saját hátsójába harap.
Soha nem kutatta az élet célját. A munkájának élt, és az életnek
dolgozott. Ennyire egyszerű és magasztos volt mindaz, amit tett. Az
örökmozgó Quinn-gépezet. Az volt csupán a gond, hogy érezte, ahogy egyre
inkább kilazultak a fogaskerekek. Mi történik, ha egyszer csak végleg
megakadnak? Behunyta a szemét, ismét megjelentek a hullák, és érezte,
hogy újra elönti a pánik jegesen hideg, belső, savas esője. Hallani vélte,
ahogy a parancsnok válaszokat követel tőle, magyarázatokat, eredményeket
kér számon rajta. A nagy főnök fél óra hosszat rágta a farkamat. Bondurant
nem az a fickó, akivel kényed-kedved szerint bánhatsz, John. Mi a fene esett
beléd? Könnyek öntötték el a szemét, miközben a mélyből előhívta a választ:
elveszítettem. Elveszett minden, a nyugalma, a magabiztossága, az ösztönei.
Úgy érezte, szilánkokra esett szét minden, s szétszóródott az ország
számtalan szögletében. Nem maradt ideje, hogy összeszedjen minden egyes
darabot. Csak kifelé mutatta, hogy minden rendben, miközben tiszta szívvel
remélte, hogy nem kapják rajta a csaláson.
Hogy állsz az üggyel? Van már gyanúsítottatok? Tudod, mit keresnek,
nem? Elég egyértelmű, ugye? Hát persze, mi más lenne. Ha az ember két
prostituált gyilkosát keresi, és ügyet sem vet arra a tényre, hogy Peter
Bondurant lánya volt vagy lehetett a harmadik áldozat. Ha úgy tenne, mintha
Peter Bondurant normálisan viselkedne. Ha nem lenne több száz kérdés és
rejtély Jillian Bondurant személye körül. Amennyire egyszerű lehetett volna
az ügy szimplán csak a prostituáltgyilkosságokkal, el sem kellett volna
hagynia Quanticót, elég lett volna átküldenie az egyik tankönyvet.
Abban az esetben viszont, ha csupán a két lányt ölik meg, senkinek sem
jutott volna eszébe őt iderángatni.
Feladta az alvással való kísérletezést, megmosta a fogát, lezuhanyozott,
felvett egy alsónadrágot és a rendőr-akadémiás pólóját. Letelepedett az
asztal mellé egy üveg savlekötővel, és maga elé húzta a nyomozati dossziét.
Nem vett elő poharat, egyenesen az üvegből kortyolt, miközben újra átnézte
a beszámolókat.
Két lap közé csúsztatva bukkant rá a Lila White-ról készített képekre,
melyeket Mary Moss a szülőktől kapott. A képeken Lila vidám volt, boldog
és elégedett, nagyokat nevetett a kislány születésnapi partiján. Életstílusa
rányomta bélyegét az arcára, idősebbnek látszott a koránál, de Quinn látta az
arc mögött megbúvó csinos lányt, aki egykor volt, mielőtt még tönkretette
volna a kábítószer és álmainak semmibe foszlása. Kislánya valóságos szőke
baba volt lófarkával és tündérarcával. Az egyik fotó a kerti műanyag
medencében kapta le anyát és lányát. Lila térdelt, és szorosan magához ölelte
az előtte álló kislányt. Mindketten boldogan mosolyogtak.
Valósággal összetörhette a szülők szívét, valahányszor erre a képre
pillantottak. A kislány tekintetében nap, mint nap szembesülhettek azzal a
képpel, amit a lányukról őriztek maguknak abból az időből, amikor még az
élet, minden csodás lehetőségével együtt, előtte állt. És Lila arcán láthatták
azokat a nyomokat, amelyeket az élet megpróbáltatásai véstek rá, a kemény
leckét, melyen át kellett esnie, a kudarcok, a csalódások nyomait. S a
reményt, hogy egyszer talán minden jobbra fordul. A reményt, melyet örökre
eltörölt a brutális gyilkosság nem sokkal az után, hogy ezek a felvételek
készültek.
Quinn felsóhajtott, és a lámpafény felé fordította a fotókat, emlékképei
közé sorakoztatta a lány képét: hajának stílusát, mosolyát, az enyhe dudort
orrának felső részén, azt az ívet, ahol a válla találkozott a nyakával.
Hozzátette ezt a képet a többihez, akikkel aznap éjjel álmodott.
Miközben félretette a képeket, valami megragadta a pillantását, és ismét a
kép felé vonzotta tekintetét. A fürdőruha alatt, félig a pánt takarásában
aprócska virágot vett észre a lány mellkasának jobb oldalán. Quinn
előkereste nagyítólencséjét, és közelebb húzódott a lámpa fényköréhez.
 Virág volt. Liliom, gondolta.
Egyik kezében a képet tartva előhúzta a Lila White boncolása során
készített felvételeket. A képek egyharmada arról az áldozatról készült, akit
Jillian Bondurantnek véltek. Hamarosan rábukkant arra, amit keresett: az
egyik felvételen jól látszott, hogy Lila White testéből pontosan ott
metszettek ki egy darabot, ahol a tetoválásnak kellett volna lennie: a mellkas
jobb felső harmadánál - a tetoválásnak nyoma sem maradt a képen.
Kate a jó öreg, zöld rekamié végébe kucorodott, a bőrből készült
bútordarab a dolgozószobában állt, a mellé helyezett asztalkán újabb pohár
ital várta. Már nem számolta, hogy hányadik. Nem érdekelte a dolog.
Eltompította a fájdalom éles pengéit, melyek annyi irányból hasítottak belé.
Aznap éjjel nem számított semmi egyéb.
Hogyan fordulhatott ilyen nagyot az élete? Minden olyan simán
működött, aztán egyszerre csak BUMM! Száznyolcvan fokos fordulatot vett
minden, és a csinosan elrendezett kis kockák egyszeriben felismerhetetlen
halmazzá omlottak össze, s most előtte álltak egy óriási halomban. Gyűlölte
ezt az érzést, hogy nem ő irányította a dolgok menetét. Borsózott a háta a
gondolattól, hogy a múlt ismét hatalmába kerítheti. Minden olyan simán
ment eddig. Előrenézett, mindig arra összpontosította figyelmét, ami aznap,
azon a héten várta. Igyekezett minél kevesebbet gondolni a múltra.
Megpróbált egyszer sem gondolni Quinnre. Azt pedig végképp nem engedte
meg magának, hogy akár csak egyszer is felidézze az ajka ízét.
Szájához emelte a kezét, megérintette, s átjárta az érzés, hogy még
mindig égeti a férfi ajkának forrósága. Belekortyolt az italba, hátha le tudja
mosni csókjának ízét.
Fontosabb dolgokon kell törnie a fejét. Vajon életben van-e még Angié.
Vajon van-e még reményük arra, hogy az életben viszontláthatják. Vette a
bátorságot, és felhívta Bob Marshallt, hogy elmondja neki, mi történt. A férfi
nyakába szakadt az a nem különösebben irigylésre méltó feladat, hogy
közölje a hírt a megyei főügyésszel. Sabin valószínűleg azzal tölti majd az
éjszaka hátralevő részét, hogy különböző kínzási eljárásokat igyekszik
kitalálni. Másnap reggel pedig a pokol tüzén égeti meg Kate-et.
Még a Ted Sabinnel való elkerülhetetlen konfrontáció sem rémi-tette meg
különösebben. Senki sem büntetheti meg úgy, ahogy ő bünteti önmagát.
 Valahányszor behunyta a szemét, vért látott.
Vele kellett volna maradnom. Ha mellette maradok, most életben lenne.
Valahányszor felidézte, lelki szemei előtt Angié arca előbb-utóbb Emily
arcává változott át, s még mélyebben rágta húsába magát a fájdalom. Quinn
azzal vádolta, hogy a mártír szerepét játssza, de a mártírok mindig anélkül
bűnhődtek, hogy elkövették volna a bűnt. Ő viszont valóban mindent
megtett, amivel vádolta magát. Emilyért.
Angie-ért.
Legalább bement volna a házba a lánnyal... Ha megpróbált volna egy
kicsit közelebb kerülni hozzá... De háttérbe húzódott, mert nem akart
túlságosan közeli kapcsolatot. Az isten szerelmére, ezért nem vállalt el sose
gyerekeket: túl sok áldozatot követeltek, s Kate rettegett, hogy ezzel több
fájdalmat okoznak neki, mint amit képes lenne elviselni.
- És még azt hittem, mindent milyen ügyesen elintéztem.
Felemelkedett a kanapéról, csak azért, hogy ellenőrizze, képes-e megállni
még a lábán, aztán a tömör tölgyfa asztalhoz lépett, mely egykor apja
tulajdonát képezte. Felemelte a kagylót, és tárcsázta a hangpostája számát.
Gombóc nőtt a torkában, miközben beütötte a kódot, amellyel
meghallgathatta az üzeneteket. Már háromszor lehallgatta mindegyiket.
Átugrotta a David Willistől és a főzőtanfolyam tanárától kapott üzeneteket,
aztán arra kapcsolt, ami felkeltette a figyelmét.
Este 10:05. Géphang, azután hosszú csend.
Este 10:08. Újabb hosszú csend.
Este 10:10. Újabb hosszú csend.
Az autóban felejtette a mobiltelefonját. Nem akart kimenni érte, mert
túlságosan meg volt ijedve. Aki hívja, hagyhat üzenetet. Akkor azt gondolta,
hogy később visszahallgatja majd az üzeneteit.
És ha ezek a hívások Angie-től jöttek...
Mindegy, ezt nem tudta kideríteni úgysem, nem tehetett egyebet, mint
hogy türelmesen várakozott.
A hívás a 911-re hajnali 3:49-kor futott be. Autótűz. Kovac csak fél füllel
figyelte a bejelentést. A csontjáig átfagyott. Lábait egyetlen vaskos
jégtömbnek érezte. Hópelyhek szállingóztak be a lehúzott ablakon, melyet
azért tartott nyitva, hogy elkerülje az esetleges szén-monoxid-mérgezést.
Talán legjobb lenne ezt a kocsit felgyújtani. A forróság talán felhevítené a
vérét, és az erő, amely a motort mozgatta, végre őt is megmozdítaná.
Bemondták a címet, és a mindent elöntő adrenalin azonnal felpezsdítette
a vérét.
Már biztos volt benne, hogy Füstös Joe megjelent a közösségi találkozón.
Felpörgette a motort, és nagy iramban kikanyarodott Peter Bondurant üres
háza mögül.
A gyilkosuk felgyújtotta negyedik áldozatát is... a közösségi ház
parkolójában, az épület mellett, ahol aznap este a gyűlést tartották.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Kate kirohant a hátsó ajtón, kabátját félig magára vetve, félig a földön
húzva. Sikerült ugyan lábára kapnia a bakancsait, de a vastag bőrcipő nem
bizonyult különösebben hasznos viseletnek a csúszós jégen. Önkéntelen
sikoly tört fel torkából, amikor elcsúszott az udvaron, s a puha hó volt az
egyetlen párna, mely felfogta zuhanását. Lélegzetvételnyi időt sem engedett
magának, máris rohant tovább.
Kovac telefonált rá a közösségi házból, ahol a gyűlést tartották. Autótűz a
parkolóban. Valakit találtak a járműben.
Angié.
Ebben a pillanatban még senki sem tudhatta, vajon ő volt-e valóban, de
Kate tudatában ő lángolt, miközben a garázs felé sietett. Előkotorta kulcsait.
Quinn néhány megjegyzést tett a garázs elhelyezkedésére. Borzalmasan
rossz, mondta. Megvilágítás szinte semmi. Sebezhető pont. Minden igaz
volt, amit mondott, de most nem ez járt a fejében. Mindegy, kinek jutott
eszébe, hogy eltegye lába alól, vagy megerőszakolja, ebben a pillanatban
várnia kellett.
Az ég segítse az úton, gondolta, miközben felkapcsolta a fényszórókat.
Valószínűleg egyáltalán nem kellett volna volán mögé ülnie, de nem várhatta
meg, most legalábbis biztosan nem, amíg valaki idejön érte. Éjszaka volt, az
utcák kihaltan tátongtak a sötétben. Öt perc, és a közösségi házhoz ér.
Már félúton járt a garázs felé, amikor rájött, hogy nem ég odabenn a
lámpa.
A felismerés egy pillanatra megállította lépteit, a másodperc töredékére
érzékei élesebbek lettek, szíve ugrott egy nagyot. Megnyomta az automata
ajtózár gombját, az autó belső fényei élesen felvillantak. Mozogj már, ne állj
meg, gondolta magában. Mintha pusztán az a tény, hogy mozgásban van,
nem adna lehetőséget senkinek, hogy megállíthassa őt. Nevetséges
elképzelés volt, de ebbe kapaszkodott, kinyitotta az autó ajtaját, és
bekászálódott a vezetőülésbe.
Gyors mozdulattal magára zárta az ajtókat, beindította a motort,
kiengedte a kéziféket, és hagyta, hogy a négykerék-meghajtásos járgány
leguruljon az útra. Sebességbe kapcsolt, a kocsi megcsúszott a havas úton, és
csupán néhány milliméteren múlott, hogy darabokra nem törte a
visszapillantó tükröt. A hátsó ütköző nekisodródott a szomszéd kerítésének,
de aztán megindult előre, a motor lassan egyre gyorsabb fordulatszámra
kapcsolt. Túl hirtelen mozdította a kormányt, és az autó túlpörgött. Kis híján
elvitte az utcán parkoló fekete Lexus orrát.
Hülye vagyok, hogy így kapkodok, gondolta Kate kétségbeesetten, s
igyekezett óvatosabban bánni a gázpedállal. Bárki legyen is a felgyújtott
autóban, az már nem megy sehova, ám hiába tudta pontosan, mégis érezte a
sürgető vágyat, hogy minél hamarabb bizonyosságot szerezhessen az illető
kilétéről. Ha létezik olyan erő, amellyel csökkentheti a gyomrában bujkáló,
hideg rettegést, és megszabadulhat bűntudatának legalább egyetlen részétől,
akkor meg kell ragadnia az alkalmat.
A közösségi ház előtti úton mentőautók sorakoztak. Fehér, kék és vörös
fények villództak, akár valami nagyszabású farsangon. Mögöttük sorakoztak
a sajtó képviselőinek autói, riporterek, kamerák és egyéb felszerelési tárgyak
kusza összevisszaságban. A környéken élők kikérdezése már megkezdődött,
mindenkit felkeltettek a becsengető rendőrök. A fejük felett helikopter
körözött, éles reflektora végigsiklott az udvarok füvén, és bevilágított az
ablakokon. Rövid időre végigvillant két rendőrön is, akik
nyomozókutyáikkal követtek valami nyomot.
Ha Füstös Joe vezette idáig az autót, akkor csakis gyalog hagyhatta el a
környéket. Jó eséllyel feltételezhetik, hogy itt lakik valahol a „ környéken.
Öt percre a házától, gondolta Kate, de nem volt ideje hosszasan elmélázni a
kérdésen.
Leparkolta az autót, behúzta a kéziféket, és otthagyta. Annak ellenére,
hogy kora hajnalra járt az idő, a környéken élők apraja-nagyja megjelent,
hogy, ha csak távolból is, szemtanúja lehessen az eseményeknek. A gyilkos
akár ott szoronghat a tömegben, idejöhetett, hogy feltöltse magát azzal, hogy
elgyönyörködik a felfordulásban, amit ő okozott. Senki nem tudhatta, de
Kate számára most nem is ez jelentette a legfontosabb problémát.
Átverekedte magát a tömegen, vállakat préselt odébb, cipőkön taposott.
Szemét egy pillanatra sem vette le a mentősökről, akik a nyomozóktól
körülkerített területen tevékenykedtek, nem messze a kiégett autótól. Az
orvosok tolongtak az áldozat körül, sietve vetették be az égési sérüléseknél
alkalmazott szokásos eljárást.
Az egyik egyenruhás megfogta Kate karját, hirtelen megállítva.
- Sajnálom, asszonyom, de csak meghatalmazott személyek léphetnek be
ide.
- Az áldozat- és tanúvédelmisektől vagyok. Itt az igazolványom.
- Ennek már nincs szüksége magára. Ropogósra sült a fickó.
- Férfi? A rendőr megvonta a vállát.
- Vagy nő. Ki tudja azt? Kate gyomra összerándult. Jézusom, Angié.
- Hol van Kovac? - Elfoglalt ember, asszonyom. Ha volna olyan kedves,
és nem rángatná a karját...
- Ne szórakozzon itt velem - szisszent fel Kate. - Jó okom van rá, hogy
idejöttem.
- Igazolhatom, amit mond, biztos úr - hallatszott egyszerre Quinn hangja.
A rendőr orra alá tartotta igazolványát. - Egyébként is jobb, ha elengedi,
mielőtt még elveszíti a karját.
Az egyenruhás mogorva képpel engedett az utasításnak az FBI-os
igazolvány láttán. Kate az orvosok felé sietett. Quinn négy lépéssel
lemaradva követte, aztán utolérte, elkapta, és olyan szorosan tartotta, ahogy
csak tudta, hiába küzdött ellene Kate.
- Engedj el! - Kérdezzük meg, mit tud Kovac. Ha Füstös Joe keze van a
dologban, akkor minden bizonnyal itt hagyott valami igazolványt a
helyszínen.
- Nem! Látnom kell! - Rettenetes látvány, Kate.
- Tudom, nem ez lesz az első, amit látok. Istenem, szerinted mit nem
láttam én? Nem volt olyan. Éveket töltött el olyan fényképeket
tanulmányozva, amelyek mindegyike elképzelhetetlen borzalmakról
árulkodott. Ismert már minden ördögi bűnt, amit ember csak elkövethetett
embertársa ellen. Ennek ellenére semmi sem lehetett annyira megrendítő,
olyan sokkoló, mint egy bűntett helyszíne. A fényképek nem örökítették meg
a levegőben vibráló végtelen feszültséget. A halál szagát.
 Az összeéget hús szaga borzalmas volt, s úgy csapta arcon, akár egy
hatalmas pofon. Már önmagában ez is elviselhetetlenül fájdalmas érzést
keltett benne. A gyomra, mely az elfogyasztott fél üveg gin után eddig sem
volt különösebben stabil, a torka felé gyűrte tartalmát, úgyhogy kis híja volt,
hogy vissza nem kellett fordulnia hányni. Térdei megremegtek. Nem értette,
hogyhogy nem esik el, ám egyszerre megérezte Quinn kezét, ő tartotta
átölelve. Nekidőlt a férfinak, de előbb még eszébe villant, hogy ezért utóbb
kénytelen lesz megdorgálni magát.
A több száz áldozat közül, akit eddig látott, egyiket sem ismerte
személyesen.
Az irtózatosan összeégett és félig megolvadt tetem az oldalán hevert.
Lábait ülő pozícióba rántotta a tűz pokoli hősége. Elképzelhetetlen forróság
érhette. A haja teljesen leégett, az orrának csak a helye látszott, ajkai
összecsavarodtak és eltorzultak, groteszk grimaszt varázsolva az arcra. A
szegycsont kilátszott, fehéren világított azon a helyen, ahol a hús leégett
róla. A rendőrnek igaza volt: ránézésre nem lehetett megállapítani a nemét,
kivéve azt a néhány ruhafoszlányt, amely inkább női öltözékre emlékeztetett,
egy rózsaszín pulóver darabja és egy szövetdarab, amely mintha szoknya lett
volna. A kormos arcú mentős megrázta a fejét. - Ez már a boncnoké. Jóval
az előtt meghalt, hogy ideértünk. Kate megszédült. Igyekezett gondolkodni,
minden erejével azon törte a fejét, hogyan tudhatná meg, hogy az áldozat
valóban Angié.
A fogászati feljegyzések kiestek. Azt sem tudták, ki a csuda lehet a lány,
honnan jöhetett. Nem ismerték a szüleit, akik átadhatták a fogászati papírjait
vagy az orvosi feljegyzéseket, amelyekből esetleg visszakereshettek volna
egy régi törésnyomot vagy bármi egyebet. Ezen a vonalon nem indulhattak
el. Fülbevalók. Angié fülbevalót viselt. Az áldozat fülei felismerhetetlen
csonkokká égtek. Gyűrűk. Legalább egy tucat gyűrű volt a kezén.
Az áldozat ujjai feketére szenesedtek, s úgy görbültek össze, mint egy
majom mancsa. Úgy tűnt, hiányoznak az ujjai.
Kate-et hirtelen, megállíthatatlanul kirázta a hideg. Quinn egy lépéssel
hátrébb húzta.
- Nem tudom - mormolta Kate, még mindig a tetemet bámulva. - A
lábujjak meredten mutattak előre, ahogy az ínszalagok összehúzták őket. -
Nem is tudom.
 Egész testét áthatotta a reszketés. Quinn még a vastag szövetkabáton
keresztül is érezte, mennyire remeg. Hátrébb lépett vele a kocsiút irányába,
elsimította arcából a haját, és felemelte a fejét, kényszerítve, hogy felfelé
nézzen. Arca hamuszürkén világított az utcai lámpák fényében. Ahogy
Quinnre nézett, szemében a rettegés és döbbenet fénye csillogott. Quinn csak
tartotta, nem engedte el egy pillanatra sem.
- Jól vagy? - szólította meg gyengéden. - Nem lenne jobb, ha leülnénk?
Kate megrázta fejét, a mentősök felé pillantott, a tévések világító reflektorai
felé.
- Á-nem-jaj-istenem - dadogta, lélegzete hevesen szaporázott.
Tekintetével rátalált a férfi pillantására, ajka megremegett. - Istenem, John,
mi lesz, ha ő az? - Ha ő az, nem a te hibádból került oda, Kate - jelentette ki
a férfi határozottan.
- Rohadt kölykök - súgta Kate, könnyeivel küzdve. - Ezért nem vállalok
kölyköket. Csak baj van velük.
Quinn látta, milyen hevesen küzd önmagával, ismerte Kate-et, tudta,
feleannyira sem erős, mint amilyennek mutatja magát, és nincs senki, akire
támaszkodhatna. Azzal is tisztában volt, hogy átlagos esetben a lány nem őt
választotta volna erre a feladatra. Mindezek tudatában súgta a fülébe.
- Gyere, menjünk - és közelebb húzta magához.
Kate nem tiltakozott - az erős, független Kate. Fejét Quinn vállának
támasztotta, mintha a férfi lenne hiányzó jobbik fele. Barátságos, ismerős és
tökéletes. A bűntett helyszínéről érkező zajok mintha elhalkultak volna a
távoli háttérben. Quinn megsimogatta a haját, megcsókolta a halántékát, és
Kate, öt év óta először, úgy érezte, tökéletes a világ.
- Melletted vagyok, drágám - súgta Quinn. - Nem eresztelek.
- Ő az? - fúrta át magát a tömegen Bob Marshall, túlságosan rövidre
sikeredett lábain.
Vastag, csuklyás kabátot viselt, a fülére húzta a kapucnit, kerek fején
jambósapkát viselt.
Hangja hallatán Kate összerándult, ellépett Quinn mellől. A férfi szinte
látta, ahogy sebesen összeszedi erejét, és újraépíti maga köré a falakat.
 - Nem tudjuk - szólalt meg Kate fátyolos hangon. Megköszörülte a torkát,
sietve megtörölte a szemét, úgy folytatta. - A test teljességgel
felismerhetetlen. Eddig arról sincs tudomásunk, hogy találtak volna a tetem
közelében valamilyen igazolványt.
Rob elnézett mellette a mentősök felé.
- Nem hiszem el, hogy megtörténhetett. Szerinted ő az, ugye? Szerinted a
te tanúd.
A te tanúd, gondolta Kate. Rob mindig igyekszik másra hárítani a
felelősséget, éppúgy, ahogy azt sem ismerte el, hogy az ő ötlete volt a
Phoenixbe vinni a lányt. A begyulladt varangy.
- Hogy történhetett meg - háborgott. - Azt hittem, vigyázol rá, Kate! -
Sajnálom. Már mondtam neked a telefonban is, hogy sajnálom. Ott kellett
volna maradnom vele. - A vallomás most még inkább nehezére esett, hisz
nem volt egyéb, mint a főnökének tett engedmény, s Kate utált egyetérteni
ezzel a fickóval.
- Nem véletlenül választottunk éppen téged.
- Tudom.
- A háttered, a személyiséged. Ez volt az első alkalom, amikor arra
gondoltam, hogy még a konokságod is hasznunkra válhat...
- Tudod, Rob, épp eléggé hibásnak érzem magam az ügyben, nem kell,
hogy még te is a nyakamba ontsd a dolgot. Nagy szívességet tennél, ha végre
leszállnál rólam.
- Sabin tombol. Nem tudom, hogy fogom kiengesztelni.
Kate veszítette el a szemtanút. Rob, a bölcs, kibékíti a nagyfőnököt. Kate
látta maga előtt, hogyan szűköl és hízeleg Sabinnek, hogyan dobja oda
koloncként az ő nevét, valahányszor megteheti.
- Biztos vagyok benne, hogy nem lesz különösebb gond számodra -
vetette oda túlságosan feldühödve ahhoz, hogy meggondolja, mit mond. -
Csak térdelj mögé, mint mindig.
Rob egész teste beleremegett a dühbe, valósággal áradt belőle az indulat,
amikor megszólalt.
 - Hogy mersz te így beszélni velem! Te veszítetted el a szemtanút! Most
meg itt fekszik holtan...
- Ezt nem tudhatjuk - vágott közbe Quinn.
- És még neked van képed ilyen stílusban beszélni velem! Egy pillanatra
sem mutattál irántam tiszteletet. Még most sem. Ezek után sem. Nem hiszem
el! Te rohadt kurva! - Elég - lépett közéjük Quinn, s keményen ellökte
kezével.
Rob hátrébb tántorodott, elveszítette egyensúlyát, és elesett a hóban.
- Miért nem megy oda maga is megnézni, amit Kate az imént látott? -
vetette oda Quinn, egy pillanatra sem gondolva rá, hogy felsegítse Robot. -
Talán ha új perspektívából megnézné, akkor talán eszébe jutna, mi a
legfontosabb ebben a pillanatban.
Rob felkászálódott, dühödten káromkodva, aztán elindult a mentősök
felé, izgatott, gyors mozdulatokkal porolva le ruhájáról a havat.
- A fenébe, John, én szerettem volna felrúgni - mondta Kate.
- Valószínűleg megmentettem a munkahelyedet.
A gondolat, hogy elveszíthette volna a munkáját, ökölcsapásként érte
Kate-et: tényleg, miért ne rúgná ki Rob? Igazat mondott az imént. Soha az
életben nem tanúsított iránta a legcsekélyebb tiszteletet sem. Nem érdekes,
hogy rászolgált-e. Ő volt a főnöke.
Odanézett, s látta, hogy Rob a mentősök mellett áll, szájára tapasztott,
kesztyűs kézzel. A mentőtiszt épp akkor készítette elő a holttestet a zsákba
emeléshez. Amikor visszaért, arca viaszfehéren világított.
- Ez... ez rémes - mormolta, hevesen zihálva. Levette a szemüvegét, és
megtörölte arcát ujjatlan kesztyűjével. - Hihetetlen. - Néhányszor nagyot
nyelt, egyik lábáról a másikra helyezte testsúlyát. - Ez a szag...
- Talán jobb lenne, ha leülnél - javasolta Kate.
Rob lehúzta kabátja cipzárját. Pillantása a mentősök mozdulatait követte.
- Hihetetlen...iszonyú...
A keresőhelikopter tőlük nem messze repült el, lapátjai úgy hasítottak a
levegőbe, akár egy hatalmas kolibri szárnyai.
 - Játszik velünk, igaz? A Hullaégető. - nézett Quinnre. - Idehozza a lányt.
Pont ide, ahol a gyűlés volt.
- Igen. Azt szeretné, ha mi látszanánk sült bolondnak, ő meg
sérthetetlennek.
- Ahogy elnézem, egész jól csinálja - tűnődött el Rob, miközben azt
bámulta, hogyan teszik a mentősök az autójukba a bezsákolt hullát.
- Mindenki zseninek látszhat, ha előre tudja a válaszokat - mondta Quinn.
- Előbb-utóbb elszúr valamit. Mind elbukik. Igazán csak az a nehéz, hogy
inkább előbb, mint később kapja el őket az ember. Az első baklövésnél
azonnal tarkón kell ragadni őket.
- Szeretnék ott lenni, amikor megtörténik - törölte meg ismét az arcát
Rob, majd megigazította kabátját. - Megyek, felhívom Sabint - mondta Kate-
nek -, amíg még neki dolgozunk.
Kate nem válaszolt. Hallgatásának nem sok köze volt a megyei főügyész
személyéhez, sem annak lehetőségéhez, hogy holnap talán már nem lesz
munkája.
- Keressük meg Kovacot - mondta Quinn-nek. - Hátha előkerült egy
jogosítvány.
Kovac épp nagyszabású hatásköri vitában állt egy afroamerikai nővel, aki
sötét dzsekit viselt, amelynek hátára a GYÚJTOGATÁS feliratot
nyomtatták. A kisméretű, piros autó a hordozható reflektorok
középpontjában állt. A tűz tejesen felismerhetetlenné tette, s a
szélvédőüveget is kitörte. A vezetőoldali ajtót a mentés során kivágták,
elferdülve lógott oldalra. A belső teret tűzoltóhabbal vegyes hamu borította.
A vezetőülést teljesen elemésztette a tűz, a lángok után nem maradt semmi
egyéb, csak a megszenesedett, eltorzult rugózat.
- Tűzesetről van szó, őrmester - ismételte meg a nő -, és az én dolgom,
hogy eldöntsem a tűz okát.
- Gyilkossági ügyről van szó, és ebben a pillanatban senkit sem érdekel a
tűz keletkezésének oka - vágott vissza Kovac. - Át kellett volna vizsgálnom
az autót, mielőtt a maga emberei eltüntették az összes használható nyomot.
 - A Minneapolisi Tűzoltóság képviseletében ezúton kérek elnézést öntől,
uram, amiért megpróbáltuk megmenteni egy ember életét. Talán majd nem
ezt tesszük, ha a maga kocsijáról lesz szó.
- Marcell, én lennék a legszerencsésebb fickó a világon, ha valaki
felgyújtaná végre azt a szemetet.
Ami a bűntett helyszínével történt, maga volt a katasztrófa. Kate jól tudta.
A tűzesethez riasztott tűzoltókat cseppet sem érdekelte, hogy esetleg
összetapossák a nyomokat. Nekik az volt a dolguk, hogy eloltsák a tüzet, és
megmentsék az embereket, eszükbe sem jutott azon gondolkodni, milyen
nyomokat tesznek tönkre ténykedésük során, így aztán levágták az ajtót, és
habbal összefröcskölték a még használható nyomokat.
- Itt már minden ropogósra sült, mire kiértek, mire volt jó a nagy sietség?
- kérdezte a tűzoltók nyomozóját Kovac. - Nekem meg itt maradt ez a
nyamvadt gyilkos, aki lángnyelveket szórva hamvasztja a csajokat a
városban.
- Talán baleset volt - vágott vissza Marcell. - Talán az egésznek köze
sincsen a maga gyilkosához, és hiába állunk itt vitázva meg egymás drága
idejét vesztegetve.
- Sam, visszajött a rendszámtábla-azonosítás eredménye - sietett feléjük a
havon átvágva Elwood. Csak akkor szólalt meg újra, amikor már elég közel
ért hozzájuk, és onnan kezdve a kételynek szikrája sem maradhatott. -
Kilencvennyolcas Saab, Jillian Bondurant nevére bejegyezve.
A tűzoltósági nyomozó szalutált Kovacnak, aztán elindult.
- Ha lenne pisálóverseny, őrmester, most a hóba írhatná a nevét.
A helyszínelők csapata úgy kerítette körül a kiégett Saabot, akár az
elefánttetemet a dögkeselyűk hada. Kate Kovac autójában ült, és kimerülten,
süketen bámulta a jelenetet. A tetemet - nem tudni, kiét - átszállították a
hullaházba. Maggie Stone könyvébe újabb névtelen hulla kerül.
Quinn kinyitotta az ajtót, és hideg levegőt hozva magával, bemászott
mellé az ülésre. Sötét hajába hópelyhek ragadtak, kesztyűs kézzel igyekezett
lerázni őket.
 - Elég nyilvánvaló, hogy a vezetőülést gyújtották fel - mondta. - Ott volt a
legnagyobb forróság. Megolvadt a műszerfal és a kormánykerék is. A két
legjobb hely, ahol ujjlenyomatokat kereshettünk volna, odalett.
- Egyre merészebb - jegyezte meg Kate.
- Igen.
- Megváltoztatta a módszerét.
- Ennek oka van.
- Készül valamire.
- Igen. És én mit nem adnék érte, ha megtudhatnám, hogy mikor és mire.
- És hogy miért.
Quinn megrázta a fejét.
- Az már nem érdekel. Nincs valós oka. Csak kifogások tömkelege.
Magad is ismered a kiváltó tényezőket, de azzal is tisztában vagy, hogy nem
minden bántalmazó szülő gyermeke válik maga is bántalmazóvá, és nem lesz
az összes érzelmileg rideg anya gyermeke gyilkos. Van egy adott pillanat,
amikor az illető dönt, és most már nem érdekel, mi volt rá az oka, csak az,
hogy eltüntessem ezeket a szemeteket a föld színéről.
- Úgy döntöttél, hogy a te felelősséged megmenteni tőlük a világot.
- Pocsék munka, de mi mást tehetnék? Ehhez értek. - Felvillantotta híres
Quinn-mosolyát, melyet némileg megtépázott a túlzottan kevés alvás és az
átlagon felüli stressz.
- Nem is kéne itt lenned - mondta Kate, aki érezte, ahogy a fáradtság és
kimerültség úrrá lesz testének minden izmán. - Megtalálnak a reggeli
eligazításon is. Úgy látom, rád férne néhány órácska alvás.
- Alvás? Rég leszoktam róla. Csak előhozza a paranoiámat.
- Csak óvatosan John. Kitesznek a nyomozássegítőktől, és az X-aktákban
találod magad.
- Jobb fényképarcom van, mint David Duchovnynak.
- Sokkal jobb.
 Milyen furcsa, gondolta Kate, pillanatok alatt megtalálták a módját, hogy
visszaálljanak a régi, csipkelődő játékosságra, még most is, azok után, ami
történt. Mindegy. Csak az számít, hogy megnyugtatóan hangzott.
- Neked sem kellene itt lenned, Kate - komolyodott el Quinn.
- De igen. Ha a halott, tegyük fel, tényleg Angié DiMarco, akkor én
vagyok az egyetlen lény a világon, aki még törődik vele. Annyit megtehetek,
hogy valamivel kevesebbet alszom miatta.
Várta, hogy a férfi mikor kezdi rá a szokásos szöveget arról, hogy nem az
ő bűne, ami történt, de ezúttal elmaradt az ellenkezés.
- Gondolod, lehetséges, hogy Jillian Bondurant volt az? - kérdezte Kate. -
Tegyük fel, nem ő a harmadik áldozat, és öngyilkos lett? - Nem. Az emberek
csak nagyon ritkán áldozzák fel saját magukat, és ebben az esetben az adott
személy mindig nézőközönséget keres magának. Miért jött volna ide Jillian
éjnek évadján? Mi köze van neki ehhez a helyhez? Semmi. A boncolás után
biztosan meg tudjuk mondani, Juliánról van-e szó, összehasonlítva a
fogászati adatokat, de lefogadom, hogy az öngyilkosság esélye nulla. Kate
ajka szomorú mosolyra ferdült.
- Igen, én is tudom. Csak megpróbálok abban reménykedni, hogy a tetem
nem olyan emberé, akiért én voltam felelős.
- Kate, én hívtam össze a találkozót. Füstös Joe azért tette, amit tett, hogy
beintsen nekem: kapd be, Quinn. Most az a dolgom, hogy kitaláljam, mi
hangolta ellenem. Keményebben kellett volna kiállnom vele szemben? Talán
szimpátiát kellett volna mutatnom irányában? Cirógatnom kellett volna egy
kicsit az egóját, zseninek kellett volna neveznem? Mit tettem? Mit nem
tettem? Miért nem csináltam jobban? Ha itt volt a találkozón az orrom előtt,
miért nem ismertem fel? - Gondolom, a szuper röntgenlátásod megmutatja
az emberek lelke mélyén rejtőzködő gonoszt.
- Csak a te jövőbe látásoddal együtt használható.
Az őszinte, bár szomorkás mosolyt csalt Kate arcára.
- Egy pár vagyunk.
- Az voltunk valamikor.
Kate felemelte tekintetét. Nézte az embert, akit egykor annyira szeretett,
kereste, ki lett belőle az elmúlt évek alatt. Fáradtnak, nyúzottnak látszott.
Elgondolkodott, vajon a férfi is ilyennek látja-e őt. Megalázó lett volna
bevallani, hogy nem tévedne sokat. Beburkolózott a tudatába, hogy jól érzi
magát. Az egész nem volt több azonban, csak kegyes csalás. Egy órával
ezelőtt tökéletesen megértette mindezt, akkor, amikor a férfi karja átölelte.
Mintha abban a pillanatban visszakapta volna lénye legfontosabb részét,
amit oly nagyon hiányolt öt, mérhetetlenül hosszú éven át.
- Szerettelek, Kate - súgta Quinn, sötét tekintete az övébe mélyedt. - Nem
érdekel, mit gondolsz rólam, az sem, miért kellett elválnunk, én szerettelek.
Minden másban kételkedhetsz velem kapcsolatban. Csak a jóisten tudhatja,
én is így vagyok vele. De ebben sose. Valami megmozdult Kate lelkében.
Nem akarta megnevezni. Nem lehetett remény. Nem akart többé reményeket
támasztani John Quinn-nel kapcsolatban. Jobban esett volna a harag, a
felháborodás, a düh. De nem ez az érzés járta át, tudta jól, nagyon is jól.
A férfi világéletében észrevette a legkisebb árnyékot is, mely a
homlokára vetült.
- Menj a csudába, John - mormolta.
Nem lehet tudni, Quinn mit válaszolt volna erre, mert Kovac feje tűnt fel
hirtelen Quinn ablaka mellett. Kate kis híján káromkodni kezdett, aztán
lejjebb tekerte az ablakot.
- Hé, gyerekek, semmi etyepetye - kacsintott be Kovac. - Majd csak
takarodó után.
- Csak a kihűléstől próbáljuk megmenteni magunkat - mondta Quinn. - A
kenyérpirítómból több meleg jön, mint ennek a motorjából.
- Megtaláltátok a jogosítványát? - kérdezte Kate.
- Azt nem, de ide nézz, mire bukkantunk - nyújtott felé egy műanyag
zacskóba csomagolt mikrokazettát Kovac. - Alig néhány méterre találtuk az
autótól. Kész csoda, hogy a tűzoltók nem taposták apró darabokra.
- Valószínűleg az egyik riporter hagyta el a találkozó után - mondta. - De
az ember sose tudhatja. Valahányszor bizonyítékra bukkan az ember, az
mindig felér egy csodával. A lejátszóm ott van valahol az ülésen.
- A lejátszód meg valószínűleg a Szent Grál is - morgott Kate, miközben
az ülésre halmozott szeméthalomba túrt: beszámolók, magazinok,
hamburgeres zacskók közé. - Ebben az autóban élsz, Sam? Nem tudom,
hallottál-e róla, de a hozzád hasonló fickók számára léteznek menhelyek.
Végül előkerült a lejátszó. Kate Quinn kezébe nyomta. A férfi felnyitotta
a magnót, és óvatosan beleillesztette a kazettát, úgy, ahogy Kovactól kapta,
egy tollra akasztva.
Ami felhangzott az aprócska lejátszóból, kígyómarásként érte Kate-et.
Egy nő sikolyait hallották, egy végsőkig kétségbeesett, elcsigázott hangot,
amely az életéért könyörgött, kegyelemért, mely nem érkezett el a számára.
A megkínzott sikolyai a halál felé vezető úton.
Nincs bizonyíték Isten létezésére. De az ellenkezőjére nagyon is van.
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

Diadalérzet, eksztázis, szexuális izgatottság. Ezek járták át győzelmi

mámorában. Alattuk, mélyen ott lebegett a düh, a gyűlölet és a frusztráció
soha ki nem hunyó lángja.
Manipuláció. Uralkodás. Hatalom. Ereje áldozatai fölé emeli, emlékezteti
magát. Ugyanez a hatalom engedi játszani a rendőrséggel és Quinn-nel is.
Diadalérzet, eksztázis, szexuális izgatottság. A többi nem számít. Csak a
győzelem.
Lenyűgöző az intenzitása. Reszket, izzad, forró hév járja át, miközben
hazafelé hajt. Érzi a saját szagát. Különleges illat, csak ilyen fel-ajzott
állapotban árad belőle - erős pézsmaszag, szinte szexillata van.
Legszívesebben letörölné hónalját a kezével, és szétkenné arcán az
izzadtságot, az orrlyukaiba is beledörzsölné, aztán a maradékot lenyalná az
ujjairól.
Meztelenre akar vetkőzni, és szerezni egy nőt, aki képzeletében lenyalja a
testéről az izzadtságot. A mellkasáról, a hasáról, a hátáról. Lelki szemei előtt
a nő négykézláb térdel előtte, a golyóit nyalogatja. Pénisze hatalmasra,
feszesre dagad, benyomja a nő szájába, és valahányszor a nő öklendezik,
megüti. A szájába élvez, aztán megfordítja, és behatol a végbelébe. Keze a
nő torkán, és miközben vad rohamban meggyalázza, két sikoly között
fojtogatja.
Ezek a képek felizgatják, merevedése támad. Pénisze mereven lüktet.
Szüksége van a megkönnyebbülésre. Hallania kell a hangokat, amelyek
olyan élesek és csodálatosak, akár a tisztára fent penge. Hallania kell a
sikolyokat, a rettegés tiszta, hamisítatlan hangjait. Akkor talán sikerül
elhitetnie magával, hogy az a nő sikolt, akit az imént maga elé képzelt.
Hallania kell, hogyan érik el csúcspontjukat a hangok, miközben kihuny az
élet lángja. A csendesedő életerőt, melyet magába szív a halál.
Kabátja zsebébe túr, hogy előhúzza a kazettát, de nem talál semmit.
Elönti a pánik hulláma. Lehúzódik az út szélére, végigkutatja minden
zsebét, ellenőrzi a hátsó ülést, a kocsi padlóját, a lejátszót. A kazetta sehol.
 Elönti a düh. Hatalmas, kegyetlen düh. A harag toronymagas hulláma.
Káromkodva teszi sebességbe az autót, és felkanyarodik az útra. Hibázott.
Ez elfogadhatatlan. Tudja, hogy nem történt semmi tragédia. Ha a rendőrök
megtalálják is a kazettát, nem tudnak mit kezdeni vele. Még ha szereznek is
ujjlenyomatot róla, akkor sem találják meg őt. Az ujjlenyomata nem szerepel
a bűnügyi adatbázisokban. Fiatalkora óta nem ült börtönben. De maga a
gondolat, hogy hibázott, felmérgesíti, mert tudja, hogy az eset erőt ad majd a
különleges egységnek és Quinn-nek, épp akkor, amikor a földbe akarta
döngölni minden önbizalmukat.
Győzelme egyszeriben semmivé foszlik. Az ünnepi hangulat oda.
Merevedése elmúlt, pénisze nevetségesen bújik meg ölében. Tudatának
hátuljában hallja a nő megvető hangját, amint feláll, és unottan, undorodva
otthagyja.
Befordul a kocsifelhajtóra, a garázsajtó előtt megnyomja az automata ajtó
nyitógombját. A düh kígyóként kanyarog benne, mérget okád szét testében.
Az aprócska kutya ugatása követi a garázsba. Az a rohadt korcs a
szomszédból. Nem elég, hogy az egész éjszakáját tönkretették, még itt van
ez a dög is.
Kiszáll az autóból, és a szemeteshez lép. A garázsajtó egyre lejjebb
ereszkedik. A dög egyre őt nézi, szünet nélkül ugatja, s közben hátrál az ajtó
felé. Kihúz egy ruhadarabot a szemetesből, és a kutya felé fordul, lelki
szemei előtt máris megjelenik a kép, ahogy elkapja, belegyömöszöli az
állatot, és a hirtelenjében készített zsákot addig veri teljes erővel a falhoz,
amíg csak erejéből futja.
- Gyere Bitsy, te rohad kis szardarab - súgja édes hangon. - Miért nem
szereted a bácsit? Mit vétettem én ellened? A kutya morog, a hang éles, akár
egy elektromos ceruzahegyező hangja, s nem mozdul, de néha hátrapillant a
garázsajtóra, amely szinte már teljesen leereszkedett, és nem áll messze tőle,
hogy lezárja előle a menekülés útját.
- Tudod, hogy kinyírtam már jó néhány hozzád hasonló kis patkányt? -
kérdezi mosolyogva, aztán közelebb lép, és lehajol. - Gondolod, olyan
szagom van, mint az ördögnek? - Kinyújtja kezét a kutya felé. - Azért van,
mert én vagyok a gonosz, tudod? - mormolja, miközben a kutya elővillantja
fogait.
A lecsukódó garázsajtó megáll.
A ruhadarab előrelendül. A kutya tehetetlenül vakkant.
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Kate még akkor is reszketett, amikor a házhoz értek. Quinn ragaszkodott

hozzá, hogy hazakíséri, és ő nem ellenkezett. A sikolyok még ekkor is a
fülében csengtek. Hallotta őket, gyengén, de egy pillanatra sem szűnő
hangon, amikor némán kikászálódott az autóból, elindult a garázsból a ház
felé. Akkor is, amikor a hátsó ajtó előtt állva a kulcsai után kutatott, aztán
ahogy áthaladt a konyhán, majd az előszobán, és feljebb csavarta a
termosztátot.
Quinn árnyékként követte egész idő alatt. Várta, hogy a férfi majd valami
megjegyzést tesz a kitört lámpára a garázsban, de ha mondott is valamit, az ő
füléig nem jutott el. Csak a fülében lüktető vér surrogását hallotta, a kulcs
csörgésének erősödő zaját, Thor miákolását, a hűtőszekrény zúgását... s
mindezek mögött, kitartóan, a sikolyokat.
- Nagyon átfagytam - mondta, majd bement a dolgozószobába, ahol még
égett az asztali lámpa, és a kanapén ott hevert a puha zseníliatakaró. Az
üzenetrögzítőre nézett, nem égett a kijelző, és eszébe jutott a három nem
fogadott hívás a mobiltelefonján. 10:05, 10:08, 10:10.
A félig kiürült pohár gin-tonik az asztalon állt, a jég már rég elolvadt.
Kate felvette, és hosszan belekortyolt. A buborékok elszálltak, és az ital
teljesen ízetlenné vált. Quinn kivette kezéből a poharat, félretette, aztán
gyengéden maga felé fordította.
- Nem fázol? - kérdezte Kate. - Egy örökkévalóság, mire ez a kazán
befűti a házat. Le kellene cserélnem, még Mózes-korabeli ereklye, de sose
jut eszembe, amíg hidegre nem fordul az idő. Vagy begyújthatnánk a
kandallóba - jutott eszébe hirtelen, de azonnal érezte, hogy minden vér kifut
az arcából. - Illetve nem is tudom, hogy mondhattam ilyet. Amióta ott
jártunk, nem érzek egyebet, csak a füst szagát, jaj, istenem, milyen
borzalmas...
Nagyot nyelt, és a pohár felé pislantott, amely jóval messzebb volt annál,
hogy elérhette volna.
Quinn két kezébe fogta az arcát, és maga felé fordította.
- Csitt - szólt csendesen. - De...
 - Csitt.
Olyan gyengéden, mintha törékeny üveget tartana a kezében, köré fonta
karját, és egészen közel vonta magához. Hívta, csábította, hogy simuljon
hozzá, engedjen a késztetésnek. Kate tudta jól, hogy nem lenne szabad
engednie. Ha hagyja, hogy eluralkodjon felette a pillanat, örökre elveszett
minden. Mozdulnia, szólnia, tennie kell valamit Ha hagyja, ha nem
ellenkezik, ha nem tesz valamit, akár csak jelentéktelen semmiséget is, a
kétségbeesés hulláma elsöpri, s mi lesz akkor? Ha nem védekezik, ha
belesimul annak a férfinak a karjába, akit azóta is szeret, de aki nem lehet az
övé.
A gondolat elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy összeszedje maradék
erejét, de ironikus módon ez is csak arra csábította, hogy elfogadja a
támogatást, amit Quinn felkínált.
Egy pillanatra sem feledte el. Szerette azóta is, hogy elváltak útjaik. Csak
bezárta az érzelmeket a lelke leghátsó rekeszébe, abban a reményben, hogy
soha többé nem kell szembesülni velük. Talán titokban azt remélte, egyszer
csak elhalnak végre, de nem, szó sem volt halálról, csak szunnyadásról.
Ismét kirázta a hideg, végigreszketett minden tagján, s Kate megtalálta a
férfi válla alatt a mélyedést, ahova a fejét hajthatta. Fülét mellkasának
szorította, hallotta szívének dobbanásait, s egyszerre eszébe jutott az összes
többi alkalom, jó ideje már, amikor John ugyanígy ölelte magához, ugyanígy
vigasztalta, s neki úgy kellett tennie, mintha elhinné, hogy lopott pillanataik
talán az örökkévalóságnak szólnak.
Ó, mennyire szeretett volna most is így tenni! Mintha nem most érkeztek
volna meg egy bűntett helyszínéről, mintha a rábízott szemtanú nem tűnt
volna el, s Quinn miatta utazott volna ide, nem a munka kedvéért, amit
mindig, világéletében elébe helyezett.
Mennyire igazságtalan, hogy ilyen biztonságot nyújt a közelsége, hogy
ilyen közelinek tűnik a tökéletes boldogság, s hogy innen, a férfi karjainak
biztonságából egyszeriben mennyire élesen látszanak életének hiányosságai,
a lyukak, az elmosódott színek, a tompa érzékek. Mennyire igazságtalan,
hogy rá kell ébredni minderre, épp akkor, amikor végre eldöntötte, az lesz a
legjobb, ha önmagán kívül nem támaszkodik senkire, és egészen bizonyosan
az a legjobb döntés, ha Quinnt kihagyja az életéből.
 Érezte, ahogy a férfi ajka végigsimítja a halántékát, az arcát. Egyre
gyengülő akarata nem akadályozhatta meg, hogy a férfi ajka rátaláljon az
övére. Forró, tökéletes érzés, két egymásnak teremtett száj. A testén
végigszáguldó érzés egyenlő mértékben oszlott meg a fájdalom és a gyönyör
között, keserű volt, és édes. Gyengéden csókolták egymást, óvatosan, lágyan
- kértek, nem elvettek. Aztán, amikor Quinn felemelte kissé a fejét, és onnan
nézett az arcába, szemében kérdés és óvatosság csillogott, mintha Kate
minden kétkedése és vonakodása belé is átáramlott volna ezzel az egyetlen
csókkal.
- Le kell ülnöm - sóhajtotta hátrébb lépve Kate. Quinn karja lehullott a
válláról, és egyszeriben körülfonta a jeges hideg, akár egy láthatatlan kendő.
Felvette a poharát, és a kanapé felé vette az irányt. Befészkelődött a sarokba,
ölébe húzva a zseníliatakarót. - Nem tehetem - mondta halk hangon, inkább
magának, semmint Quinn-nek. - Annyira nehéz. Olyan kegyetlen. Nem
akarom ezt a felfordulást takarítgatni magamban, miután te szépen
visszasétálsz Quanticóba. - Kortyolt egyet a ginből, és megrázta a fejét. -
Bárcsak ne is jöttél volna ide, John.
Quinn mellé telepedett, kezét a combjára fektette.
- Biztos vagy benne, hogy ezt akarod, Kate? Válasz helyett könnycseppek
gurultak le hosszú szempilláján.
- Nem. De mit számít ez ebben a pillanatban? Amit én szeretnék, az
sosem válik valóra.
Elszopogatta az utolsó korty italt is, félretette a poharat, és megdörzsölte
az arcát.
- Azt kívántam, hogy Emily életben maradjon, de meghalt. Azt kívántam,
Steven ne engem okoljon a halála miatt, de nem így lett. Azt kívántam... -
Ezt inkább ki sem mondta. Mit is mondhatna? Hogy azt kívánta, bárcsak
Quinn jobban szeretné? Hozzá akart menni feleségül, gyerekeket szülni neki,
Montanában élni, lovakat tenyészteni, és szeretkezni vele minden éjjel? A
képzelet efféle szüleményei egy nála sokkal naivabb nőhöz talán illettek
volna. Ő már attól is teljesen idiótának érezte magát, hogy egyáltalán
megfordult ilyesmi a fejében, hogy efféle gondolatokat őrzött tudata egyik
porosodó zugában. Abban pedig egészen biztos volt, hogy soha, senkivel
nem osztja meg őket, hisz mi szükség rá, hogy még szánalmasabbá váljék az
emberek szemében? - Annyi mindent kívántam. És ez sosem segített hozzá,
hogy megvalósuljon, amit akartam - mondta. - És most azt szeretném
legjobban, ha behunyhatnám a szemem, és nem látnék vért, bezárhatnám a
fülem, és nem hallanék sikolyokat, kizárhatnám magamból ezt az egész
rémálmot, és álomtalan álomba zuhanhatnék. De ezzel az erővel azt is
kívánhatnám, hogy a Földre szálljon a Hold.
Quinn vállára tette a kezét, ujja szinte azonnal rátalált a feszültségtől
begörcsölt izomcsomóra, s gyengéden masszírozni kezdte.
- Lehozom neked a Holdat, Kate - mondta. A régi, barátságos hang a
múltból, melyet titkos emlékként őriztek mindketten. - Leakasztom a
csillagokat az égi kampóról, és nyakláncot fűzök neked belőlük.
Kate-et elárasztották az érzelmek, elmosták az ellenállás utolsó szikráját
is. Túl fáradtnak érezte magát, túl erősen sajgott benne minden: a bűnügy, a
közös emlékek, a semmibe foszlott álmai. Kezébe temette arcát.
Quinn átkarolta, vállgödrébe húzta fejét.
- Minden rendben - súgta.
- Nem, nem igaz.
- Hadd öleljelek magamhoz, Kate.
Képtelen volt nemet mondani. Képtelen lett volna elviselni az
elszakadást, az egyedüllétet. Túl sokáig élt egyedül. Vágyott a férfi
megnyugtató ölelésére. Az erejére, testének melegére. A karjaiban akart
maradni, érezni, hogy hosszú idő óta először végre ő is tartozik valahova.
- Mindig is szerettelek - súgta Quinn.
Kate még erősebben szorította magához, de nem mert az arcába nézni.
- Akkor miért hagytál elmenni? - kérdezte, s a hangjában ott bujkált a
fájdalom. - S miért nem jöttél el? - Azt gondoltam, hogy ezt akarod, erre van
szükséged. Úgy éreztem, így lesz neked a legjobb. A vége felé nem
különösebben vágytál a jelenlétemre. Teljesen megkötötték miattam a kezed
odabenn...
- Nem miattad, hanem Steven miatt.
- Csak másként fejezed ki ugyanazt. Steven miattam akart büntetni téged,
kettőnk miatt.
- S te miattunk próbáltál meg elrejtőzni.
 Kate nem is tagadhatta volna. Titkos szerelmük egészen különleges volt:
az a fajta csoda, amit a legtöbb ember hiába kíván magának, aminek a
létezéséről sem tudtak, amíg meg nem ismerték egymást. Ám amikor
hirtelen kipattant a titok, senki sem látta benne a csodát. A nyilvánosság előtt
nem maradt egyéb a kapcsolatukból, csupán egy szerelmi kaland, ízléstelen
és olcsó, mindennapi esemény. Senki sem értette, de persze senki nem is
próbálta megérteni, nem akarták tudni az igazat. Nem szembesültek Kate
fájdalmával, gyengeségével. Senki sem látta, milyen mélyen ül a gyászban,
hogy a férje kegyetlen és távolságtartó módon kezeli. Csak egy közönséges
nő volt, aki megcsalta gyászoló férjét, miközben gyermekük a jegesen hideg
föld alatt nyugodott.
Nem mondhatta persze, hogy ezekben a reakciókban nem tükröződött
saját bűntudatának egy része, annak ellenére, hogy ő ismerte a tényeket. Ő
sosem érezte, hogy bárkit is megcsalt volna, bárkinek is hazudott volna.
Gyermekkorában a katolikus bűntudat és svéd ön-törvényűség szabályai
között nevelődött. Aztán jött az Emily halálát követő állandó önvád érzése,
ehhez kapcsolódva saját halandóságának tudatosulása, s mindez összecsapott
a feje felett, és képtelen volt a felszínen tartani magát - különösen nem
akkor, amikor az egyetlen ember, akibe belekapaszkodhatott volna,
egyszerűen kisétált az életéből, saját fájdalmával és dühével birkózva.
Azoknak az időknek az emléke most talpra kényszerítette, tennie kellett
valamit, hogy elűzze az emlékeket.
- Utánam jöhettél volna - mondta -, de te szinte elvesztél a teendők
között, egyszerre csak nem találtalak sehol. Azt gondoltam, fontosabb
számodra a munka, mint én - vallotta be Quinn-nek megtört mosollyal. - Azt
hittem, úgy döntöttél, több bajt kevertem körülötted, mint amennyit még
megérek neked.
- Jaj, Kate... - lépett hozzá Quinn.
Felemelte fejét, mélyen a szemébe nézett. A férfi szeme sötéten
csillogott, akár az éjszaka, s heves tűz csillogott benne.
Kate szemében azonban olyan bizonytalanság fénylett, amely csaknem
meghátrálásra késztette Quinnt - külső máz és konok erő mögé ágyazott
habozás. Rokona volt ez saját érzésének, melyet maga se kedvelt, s a lehető
legmélyebbre rejtett.
 - Azért engedtelek el, mert azt hittem, ezt akarod. Aztán pedig
beletemettem magam a munkába, mert ez volt az egyetlen módja, hogy
tompíthassam a bennem dúló fájdalmat. Mindent megkaptam a munkámtól,
amire valaha is vágytam - mondta. - Nem hinném, hogy ennél lehetne több.
De tudod, sose szerettem senkit és semmit annyira, mint téged, Kate.
Kate hallgatott, nem szólt. Quinn érezte az elsuhanó pillanatot, látta a
másik arcán legördülő könnycseppet. Elválásukra gondolt, az elvesztegetett
időre, s tudta, hogy az egész sokkal szövevényesebb annál, semhogy a
kommunikáció hiányára foghatnának mindent. Az érzések, a félelmek, a
büszkeség, a fájdalom, amely kettejük közé ékelődött egykor, nagyon is
valós volt. Olyan éles és olyan igaz valamennyi, hogy soha, egyikük sem
mert szembenézni velük. Egyszerűbbnek tűnt elengedni az egészet - s végül
ez bizonyult számára a legnehezebb dolognak egész életében.
- Egy pár vagyunk. Összetartozunk - súgta Kate fülébe, akár Kovac
kocsijában. - Te hogyan érzel, Kate? Már nincs szükséged rám? Már nem
szeretsz? Már...
Kate reszkető ujjakkal hallgattatta el, ajkára szorítva kezét.
- Soha - rázta meg a fejét -, soha nem éreznék ilyet.
Volt idő, amikor gyűlölte Quinnt. Neheztelt rá. Őt hibáztatta, és próbálta
elfeledni. De soha, egyetlen pillanatra sem szűnt meg szeretni. A rémisztő
igazság az volt, hogy az elmúlt öt év alatt éppúgy kívánta, éppúgy akarta,
mint azelőtt. Senki, soha, egy pillanatig sem érhetett fel hozzá. S most ez a
vágy lángolt fel benne újra, új erővel, elsöpörve a kimerültséget, a rettegést
és minden mást.
A férfi ajkához hajolt, megcsókolta. Saját könnyeinek sós ízét érezte
Quinn száján. Ő átkarolta, és magához vonta. Ráhajolt, testük összeért.
- Istenem, Kate, szükségem van rád - vallotta meg, szájával meg
cirógatva fülkagylóját. - Annyira hiányoztál! Kate megcsókolta az arcát,
kezével beletúrt a rövidre nyírt hajba.
- Soha nem kellett senki annyira, mint te... soha, senki más, csak te...
Quinn megértette, mennyire fontos, amit mond, hátrébb lépett, és mélyen
a szemébe nézett. Nem kérdezte, biztos-e abban, amit mond.
 Talán attól fél, hogy válaszolok, gondolta Kate. Ő is félt saját válaszától.
Nem lakott benne bizonyosság. A pillanat mögött nem állt logika,
megfontoltság, semmi egyéb, csak egy ölre való nyers érzelem, a vágy, hogy
elveszíthesse önmagát... Quinn-nel, csak vele.
Kézen fogva vezette fel a hálószobába. A férfi háromszor is megállította,
megcsókolta, megérintette, hajába temette az arcát. A hálószobába érve
levetkőztették egymást. Összegabalyodott karok, megremegő ujjak. A férfi
inge a szék hátára hajítva, Kate szoknyája a földön. Egy pillanatra sem
veszítették el a kontaktust. Egy simogatás, egy csók. Egy sóvár ölelés.
Quinn érintése mindig ott lapult a jelen időben. Kezének súlya,
mozdulata a bőrén beleégett tudatába és szívébe. Olyan vágyat ébresztett
benne, amit csakis vele ismert meg. Egy csapásra rázúduló forróság, édes
fájdalom. Mintha öt napja, s nem öt éve találkoztak volna utoljára.
Szaporábban lélegzett, ahogy a férfi szája rátalált a mellbimbójára, aztán
egy pillanatra elakadt, ahogy Quinn megérintette a lába közötti forró és
nedves rést. Csípője azonnal megemelkedett, a régi megszokott mozdulattal,
mint annyiszor azelőtt.
A férfi keze bejárta testének zugait. Ismerős vidék. Hegyek és sík
vidékek, izmok és csontok. Sima, forró bőr. Gerincének völgye. Merevedése
keményen nyomódott Kate testének, mereven, akár a márvány, selymes
simasággal. Erős, izmos combjaival szétnyitotta lábait. Kate magába vezette,
hihetetlen érzést jelentett számára a tudat, hogy ennyire tökéletesen illik
hozzá, éppúgy, mint azelőtt, minden egyes alkalommal, valahányszor csak
szeretkeztek. A lángoló érzés, a csoda tudata, hogy ők ilyen mértékben
egymásnak teremtődtek, soha nem tompult, csak egyre erősödött,
valahányszor szeretkeztek. Mindketten osztoztak benne. Látta a férfi
tekintetében, mely összekapcsolódott az övével a tompa lámpafényben: a
feltörő örömöt, a forróságot, a meglepetést egy cseppnyi kétségbeesettséggel
fűszerezve, amely onnan eredt, hogy ez csak kettejük között történhetett
meg, senki mással, soha nem érezhették ugyanezt.
A legutolsó gondolat könnyeket csalt a szemébe. John Quinn volt az
egyetlen, az egyetlen. A férfi, akihez hozzámenne feleségül, akinek
gyermekeket szülne, akivel úgy érezte magát az ágyban, ahogy még soha,
senki mással, s már a puszta jelenléte is megváltoztatta a szoba légkörét.
 Még szorosabban ölelte magához, erősebben nekifeszítette magát a
testének, hátába mélyesztette körmeit. A férfi megcsókolta, mélyen,
birtoklón, nyelvével a szájában kutatva, fogaival ajkába csípve. Egy háztömb
súlyával mozdult benne, aztán hátrahúzódott, alig néhány másodperccel az
előtt, hogy elértek volna a csúcsra.
Az idő elveszítette jelentőségét. Nem voltak többé másodpercek, csak
lélegzetvétel, elmormolt szavak, csak az áradó kéj hullámai. S amikor
mindez véget ért, érzelmek öntötték el Kate testét a fejétől a lába ujjáig
hihetetlen örvényléssel. Ezt követte a megnyugvás, a feszültség oldódása, a
kielégültség érzet, a beteljesedés, az óvatosság jellegzetes egyvelege, míg
felülkerekedett a kimerültség, és álomtalan álomba zuhantak egymás
karjaiban.
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

- Figyelem! Kovac heves mozdulattal hajolt előre a különleges egység

tanácskozótermének asztala felett. Amikor hazaért, sikerült elaludnia a
kávéfőző mellett, miközben a kellemes illatú nedű kifolyását várta.
Borotválkozni és zuhanyozni sem maradt ideje, el is képzelte magát, hogy
nézhet ki felpuffadt képével és napok óta gyűrődő öltönyével. Még inget
sem váltott.
A csapat összes többi tagját hasonló megviseltség jellemezte. Sötét
karikák látszottak a vérbe borult szemek alatt. Mély ráncok húzódtak a
sápadt arcokon.
A helyiséget cigarettafüst bűze töltötte be, az eredeti penész- és egérszag
felett még kávéillat lengedezett. A sarokpultra helyezett hordozható rádió
egész műszaki felszereléssé állt össze a televízióval együtt, mindkettő
folyamatosan a hírcsatornák adásaira volt beállítva. Az autótűzről készült
felvételek és a négyes számú áldozat képei a falon lógtak, egyenesen a
fixírfolyadékból kerültek ide, szélüknél felkunkorodtak, mert nem maradt
idő hagyományos módon megszárítani őket.
- A média egyre nagyobb port kavar a tegnapi eset óta - mondta Kovac. -
Füstös Joe gyakorlatilag az orrunk előtt gyújtja fel az áldozatát, és úgy tűnik
az emberek számára, hogy mi csak ülünk a seggünkön, és piszkáljuk a koszt
a körmünk alatt. Egész véletlenül megkeresett ma reggel a főnök és Fowler
főhadnagy, és elbeszélgettek velem. Röviden összefoglalva a lényeget: ha
nem jutunk valamire az ügyben, akkor hamarosan mindannyian kellemes, új
feladatot kapunk, nézegethetjük a börtönbe bekerülők testnyílásait, nem
kívánnak-e csempészárut magukkal vinni.
- Az lenne még a legközelebbi dolog a szexhez Tip számára, legalábbis
az utóbbi évben - jegyezte meg Adler.
Tip a kezében tartott gumigyűrűből kilőtt felé egy gemkapcsot.
- Ha lehet, veled kezdeném. Remélem, nincs ellenedre, ha emelőrudat
használok.
Kovac tudomást sem vett róluk.
- Sikerült egyelőre titokban tartanunk a megtalált kazettát.
 - Hála istennek, hogy nem valaki más botlott bele - morgott Walsh
zsebkendője állapotát vizsgálva. - Reggelre minden adó azt nyomta volna.
Kovacnak nem sikerült kiverni fejéből azokat a sikolyokat. A gondolatra,
hogy ebben a pillanatban az egész város ezt hallgathatná, felfordult a
gyomra.
- Elküldtem a kazettát a laborba - mondta. - Van valami műszakis pasas,
aki képes a háttérzajokat kiszűrni. Kíváncsi vagyok, talál-e valami fontosat.
Tinks, mi a helyzet Vanleesszel? Liska megrázta a fejét.
- Semmi. Úgy tűnik, a fickó egyetlen közeli haverja az a pasi, akinek a
házát őrizte éjjel. Abban meg biztosak lehetünk, hogy mostanában nem újít
be másokat. Maryvel sikerült kiborítanunk minden ismerősét, amikor
felhívtuk őket az éjjel. Az egyik fickó azt mondta, hogy a pasas egyszer
dicsekedett neki azzal a házzal. Szerinte valahol Uptownban lehet, a tó
környékén.
- A lyndale-i lakás elé odaültettem két embert egy kocsiban - bólintott
Kovac. - Egy másikat a központba, és egy harmadikat az Edgewater-
lakótelephez. Ráadásul a város összes zsaruja megkapta a furgon leírását.
- Nincs elég bizonyítékunk, hogy letartóztathassuk - mutatott rá Jurek.
- Nincs rá szükségünk - mondta Quinn, aki a megbeszélés kellős közepén
sétált be. Hópelyhek olvadoztak a hajában. Lerázta kabátját, és a pultra
dobta. - Nem kell letartóztatni. A segítségét kérjük. Ha ő Füstös Joe, akkor
szemtelen és önelégült. Hülyét csinált belőlünk tegnap este. A gondolat,
hogy a zsaruk ezek után a segítségét kérik, óriási biztatás az egója számára.
- Egyszerűen csak nem lenne jó szem elől veszíteni a fickót -
emlékeztette Jurek.
- Ha valaki képes szem elől veszteni a pasast, amikor végre elkapjuk,
annak személyesen lövöm szét a térdeit - bizonygatta Kovac.
- Szóval Quinn - szólalt meg összehúzott szemmel Tippen -, maga szerint
ez a fickó a mi emberünk? - Elég jól beleillik a képbe. Behozzuk, és
elbeszélgetünk vele, aztán rendkívül szigorú megfigyelés alá helyezzük.
Megizzasztjuk, és meglátjuk, mit tudunk kiszedni belőle. Ha sikerül
megráznunk egy kicsit, és szóra bírni, akkor minden rendben is lesz. Jó
esetben legalább egy házkutatási paranccsal elő tudunk állni.
 - Én kimegyek Edgewaterbe - mondta Liska. - Szívesen rátenném a
kezem a fickóra. Hűvösön a helye.
- Hogy viselkedett tegnap a találkozón? - érdeklődött Quinn.
- Kicsit izgatottan, megragadta a dolog, tele volt jobbnál jobb ötletekkel.
- Tudjuk, hol járt vasárnap éjszaka? - A szokásos szöveg: otthon,
egymaga.
- Szeretnék ott lenni, amikor kihallgatják a fickót. Nem személyesen,
csak az ablak mögött - mondta Quinn.
- Nem akarja személyesen kikérdezni? - Először semmiképpen nem.
Maga menne be hozzá, meg valaki, akivel még nem találkozott. Talán Sam.
Én csak később.
- Csörögjetek rám, amint megvan a fickó - mondta Kovac, miközben a
háttérben megszólalt a telefon.
Elwood vette fel.
- Tip, drágám, találtál valakit, aki látta, ki vette fel a DiMarco lányt
vasárnap éjjel a kocsijába? - Nem - rázta a fejét Tippen. - A válasz ára jelen
pillanatban egyébként tíz dollár. Hacsak nem rólad van szó, baba. Te
megkaphatod a választ, ha benyeled, meg rám is mosolyogsz.
Jurek felháborodott pillantást vetett felé. - Ingyenkankó.
- Drágámat keresik telefonon - kiáltott Elwood.
- Egy pillanat - mondta Kovac. - Készíttessetek néhány másolatot a lány
meg a fickó képéről. Kérdezzétek meg Fowler főhadnagyot, mennyi jutalmat
hajlandó felajánlani. Van esélyünk, hogy lófrált arrafelé valaki, aki hajlandó
lenne eladni az anyját is néhány dollárért.
- Rendben, meglesz.
- Valaki jó diplomatának ki kellene mennie a Phoenixbe, és kikérdezni
azt a prostit, aki a második áldozat barátja volt - folytatta Kovac.
- Én megcsinálom - ajánlkozott Moss.
- Feltétlenül kérdezze meg, volt-e a lánynak tetoválása - hajolt előrébb
ültében Quinn. Megdörzsölte a nyaka hátuljában keletkezett izomcsomót. -
Lila White-nak volt egy tetoválása pontosan azon a helyen, ahol
kimetszettek egy darabot a bőrből. Füstös Joe minden bizonnyal nagy
művészetrajongó. Vagy művész maga is.
- Ezt meg honnan szedi? - kérdezte Tippen meglehetősen szkeptikus
hangon, mintha Quinn kijelentése teljesen légből kapott lett volna.
- Megtettem, amit maguk nem: utánanéztem - vágott vissza nyíltan
Quinn. - Végignéztem a képeket, amelyeket Lila White szülei adtak Moss
ügynöknek. Néhány nappal a halála előtt készültek. Ha kiderül, hogy a
gyilkos kimetszette a lány tetoválásait, akkor ellenőrizni kell, így járt-e el a
többi áldozattal, és végig kell járni az összes tetoválószalont, meg ellenőrizni
az ott dolgozókat is.
- Tudjuk már, hogy Jillian Bondurantnek volt tetoválása? - vetette fel a
kérdést Hamill.
- Az apja azt állítja, nem tud róla.
- A barátnője, Michele Fine nem tud egyetlen tetoválásról sem - mondta
Liska. - És azt állítja, tudott volna róla. A nő egyébként két lábon járó
hegesedés.
- Behívtuk már ujjlenyomatvételre? - kérdezte Kovac, az előtte
tornyosuló jegyzethalomban kutatva.
- Nem volt időm ellenőrizni.
Quinn mobiltelefonja megszólalt, elnyomott egy káromkodást, felállt, és
a kabátjához lépett, hogy elővegye a készüléket.
Adler a televízió képernyőjére mutatott. Az egészet betöltötte az
autótűzről készült felvétel.
- Na, ott van, Kovac! A reflektorok fényében Kovac bőre
pergamenszínűnek látszott. Mereven bámult a kamerába, és igen gyorsan
rövidre zárta a kérdéseket.
- A nyomozás rendkívül érzékeny szakaszban van, teljes erővel
dolgozunk az eseten. Jelen pillanatban nem kívánjuk kommentálni az
eseményeket.
- Sam, szerintem jó lenne, ha leborotválnád a bajszodat - mondta Liska. -
Úgy nézel ki vele, mint Mr. Peabody a Rocky és Bullwinkle-ből.
 - Megcsonkították az utolsó áldozatot? - érdeklődött Tippen a kávéfőző
mellől.
- A boncolás nyolckor kezdődik - mondta Kovac az órájára pillantva. Hét
negyven. Mosshoz fordult. - Rob Marshall vár a tanúvédelmisektől a
Phoenixnél. Ő is azért kell, hogy jobb legyen a sajtónk azok után, hogy Toni
Urskine, az Északi Kurvák Királynője belerúgott párat a testületbe tegnap
este a találkozón.
- Személy szerint legkevésbé sem érdekel, hogy megsértődött-e, vagy
sem. Mindenesetre szeretnék elbeszélgetni a vérmes cica egyetlen férjével
ma délután. Legyen benn az őrsön. Ha érdeklődnének, hogy mit akarunk, ne
mondj semmi konkrétumot. Rutineljárás, ilyenek. Ja, és kérdezd meg, hogy
hitelkártyával fizettek-e, vagy esetleg megőrizték-e a számlát arról a kis
utazásról, ahova Lila White meggyilkolásának időpontjában mentek el.
- Gregg Urskine egyike volt az utolsóknak, akik tegnap este látták a
szemtanúnkat. Az első áldozat ott lakott náluk, a második legjobb barátnője
szintén a házuk vendége. Kicsit túl sok egybeesés ez nekem - jelentette ki
Kovac.
- Toni Urskine az összes bulvárlapot felhívja a hírrel, ha megpiszkáljuk
őket - figyelmeztette Jurek.
- Nem kell ajtóstul rontani a házba, csak udvariasan. Akkor nincs rá oka -
felelt Kovac. - Minden szálat ki kell bogoznunk. Épp ezt akarja az Urskine
házaspár is, nem? - Van valami eredménye a tegnap esti találkozónak? -
szólalt meg Hamill.
- Semmi használható, ami az autókat illeti - rázta a fejét Elwood. - Csak a
videofelvétel.
Kovac az órájára pillantott.
- Később végignézem. A doki már feni a késeit. Velem tart Quinn? Quinn
odaintett neki, hogy igen, aztán rövidre zárta a beszélgetést. Mindketten
felkapták a kabátjukat, és elindultak a hátsó kijárat felé.
A hó áldásos tisztasággal vonta be a mocskos utcát - s Kovac autóját is -,
álcázva a kerékabroncsra veszélyes szemeteket, a szétdobált, törött üvegeket,
amelyek úgy borították az utat errefelé, mint jobb helyeken ősszel a
falevelek. Kovac a hátsó ülésen tornyosuló szeméthalmazból kihúzott egy
kefét, és letisztogatta az autó szélvédőjét, aztán a többi ablakot, majd sort
kerített a fényszórókra is.
- Egyedül ment vissza a hotelbe tegnap este? - érdeklődött, miközben
bekászálódtak az autóba. - Csak azért kérdem, mert elvihettem volna. Nem
nagy kerülő.
- Nem, minden rendben volt - mondta Quinn kinézve az ablakon. Érezte
Kovac kutató pillantását. - Kate-et nagyon felizgatta a kazetta, biztos
akartam lenni benne, hogy egészben hazaér.
- Aha. És? Hogy viselte? - Rosszul. Szerinte az áldozat az ő tanúja volt, a
kazettán hallgató sikolyok pedig az ő sikolyai, miközben a gyilkos kínozta.
Magát okolta mindenért.
- Hát, akkor valószínűleg jobb is, hogy hazakísérte. És mit csinált utána?
Hazataxizott? - Igen - hazudott Quinn, miközben megjelent lelki szemei előtt
aznap reggeli ébredésük.
Kinyitotta a szemét, és Kate ott feküdt mellette a halvány reggeli
fényben, láthatta csodálatos szürke szemét, amint rácsodálkoztak a látványra.
Legszívesebben azt hazudta volna magának, hogy szeretkezésükkel egy
csapásra megoldottak minden problémát, amely valaha is felmerült kettejük
között, de nem tette, nem tehette. Vigaszt nyújtott, ismét összekapcsolta
őket, és még bonyolultabbá tett mindent. Mégis, olyan volt, mint amikor az
ember annyi kínzó, a pokolban elszenvedett év után visszatér a
mennyországba.
Mi lesz ezután? A ki nem mondott kérdés ott lebegett kettejük között,
miközben tisztálkodtak, öltöztek, összekapkodták a holmijukat, és
elindultak, ki-ki a maga útján. Nem volt semmi másnap reggeli ölelkezés,
csókok, újraéledő vágy. Nem volt idejük beszélgetni sem. Nem mintha rá
tudta volna venni Kate-et. Számára az első reakció, ha valami aggasztja,
hogy magába zárul, bezár minden ajtót, és csendesen forrong. Persze ő maga
sem jobb ilyen helyzetekben.
A Raddisonnál tette ki a kocsiból. Szélsebesen borotválkozott, tiszta ruhát
vett, és ugyancsak elkésve vágtatott a megbeszélésre.
- Próbáltam hívni ma reggel - folytatta Kovac, hátramenetbe kapcsolva az
autót, de lábát továbbra is a féken tartva. - Nem vette fel a telefont.
- Gondolom, éppen zuhanyoztam. - Quinn arca meg sem rezzent.
 - Hagyott üzenetet? Arra sem volt időm, hogy megnézzem az
üzeneteimet.
- Csak szerettem volna tudni, mi a helyzet Kate-tel.
- Akkor miért nem őt hívta? - kérdezte Quinn egyre sűrűsödő indulattal.
Kovacra pillantott, és gyorsan témát váltott. - Tudja, ha kicsit nagyobb
figyelmet fordított volna a White-gyilkosságra annak idején, most
valószínűleg nem lennék itt.
Kovac elvörösödött. Inkább bűntudat, mint düh van benne, gondolta
Quinn, bár igyekszik úgy tenni, mintha az utóbbi lenne.
- Megtettem, amit megtehettem.
- Igen, de talán kicsit túlságosan gyorsan, Sam. Mi más magyarázná,
hogy nem figyelt fel a tetoválásra? - Rákérdeztünk. Biztos vagyok benne.
Meg kellett kérdeznünk. - Ismételgette Kovac először magabiztosan, aztán
kissé elbizonytalanodva, végül egészen zavartan. Kinyújtotta a nyakát,
hátranézett, de bal lábát még mindig a féken tartotta. - Talán rossz helyen
érdeklődtünk. Meglehet, senki se vette észre azt a nyavalyás tetkót.
- A szülei innen nem messze élnek egy kisvárosban. Azt akarja mondani,
hogy nem vették észre, hogy a lányuk egy virágtetoválást visel a mellkasán?
Maga szerint nem vette észre egyik rendszeres ügyfele sem? Kovac
beindította a motort, kicsit túl nagy gázt adva indított, aztán kénytelen volt
hirtelen fékezni. A Caprice megcsúszott a friss hóban, és a hátsó lökhárító
csikorgó hangon ütközött az egyik szemetessel.
- A rohadt életbe! Quinn összerezzent, aztán elengedte magát, továbbra is
Kovacra összpontosítva.
- Nem ellenőrizte az Urskine házaspár alibijét sem, amikor Lila White-ot
meggyilkolták.
- Nem szedettem elő velük a számlát. Milyen motivációjuk lett volna,
hogy megöljenek egy nőt? Semmilyen. Emellett Toni Urskine állandóan a
nyakunkra járt azzal, hogy nem erőlködünk eléggé az ügyben...
- Olvastam a beszámolót - mondta Quinn. - Maga egy héten keresztül
nagy erőbevetéssel dolgozott az ügyön, aztán egyre kevesebb és kevesebb
energiát fektetett bele. Ugyanez volt a helyzet Fawn Pierce esetében is.
 Kovac letekerte az ablakot, rágyújtott egy cigarettára, és az első slukkot
kifújta az ablakon. A Caprice továbbra is ott állt, keresztben az úton, farával
a szemetesnek nyomódva. Liska lépett ki az épületből, megrázta a fejét,
odaintegetett nekik, aztán beszállt a saját kocsijába.
- Látott már jó néhány ügyet - mondta Kovac -, gondolom, tudja, hogy
mennek a dolgok. A kurvákkal időnként megesik az ilyen, és a céget kábé
annyira érdekli az eset, mint egy elkóborolt kutya. Nekilátunk,
próbálkozunk, és rászánunk egy nem különösebben sok embert megmozgató
nyomozást. Ha nem sikerül aránylag gyorsan a végére járnunk, az ügyet
máris hátrébb dobjuk, mert kell a nyomozó az olyan ügyekhez, ahol
tisztességes adófizető állampolgár az áldozat, akit a saját férje vagy egy
beállt kábítószeres tett el láb alól. Megtettem, amit megtehettem - mondta
Kovac, a szélvédőüvegen keresztül bámulva a szállingózó havat.
- Hiszek magának, Sam - szólalt meg Quinn annak ellenére, hogy látta,
Kovac maga sem igazán hiszi, amit mond. A bűnbánat kiült a férfi megviselt
vonásaira. - Csak az a gond, hogy a három másik áldozat számára ez nem
volt elég.
- Mennyi ideje ismerte Fawn Pierce-t? - kérdezte Mary Moss.
A Phoenix Házban ültek. Mary a nappali borsózöld pamlagának egyik
végében foglalt helyet, s jelezte a lánynak, hogy üljön a kanapé másik
végébe, ezzel is kellemesebb hangulatot teremtve a beszélgetéshez. Egy rugó
erősen bökte a hátsóját.
- Úgy két éve - mondta Renner, miközben Mary Moss csendesen
közelebb húzta a mellettük álló kávézóasztalra kitett, apró diktafont. - A
városban találkoztunk, aztán összebarátkoztunk.
- Ugyanazon a területen dolgoztak? A lány félénk pillantást vetett Toni
Urskine felé, aki a pamlag karfáján ült, s kezét megnyugtatóan Renner vállán
pihentette. Aztán Bob Marshallra pillantott. A férfi a dohányzóasztal másik
oldalán kapott helyet, türelmetlennek látszott, olyan érzést keltett, mintha ott
sem lenne. Bal lábával folyamatosan a padlón dobolt.
- Aha - mondta végül Renner. - A sztriptízklubok meg a Target Center
környékén dolgoztunk.
Hangja úgy csengett, mintha egy másik dimenzióból érkezett volna.
Olyan csendes és félénk volt, régi, kopott farmernadrágot viselt flanelinggel,
nemigen emlékeztetett azokra a kikent-kifent nőkre, akik a város utcáin
kóboroltak férfiakra vadászva. Persze ez már a megreformált Rita Renner
volt, nem az a nő, akit annak idején letartóztattak kábítószer-birtoklásért, és
a személyi motozásnál a vaginájában találtak rá a hasispipájára. Milyen
óriási különbséget jelent a józan, polgári életforma.
- Voltak ellenségei? Látott valakit, akivel verekedésbe keveredett az
utcán? Renner zavartnak tűnt.
- Minden este volt valami zűr. A férfiak már csak ilyenek - pislantott
laposan Rob felé. - Egyszer meg is erőszakolták. Az embereknek eszükbe
sem jut, hogy egy prostituáltat is meg lehet erőszakolni, pedig igen. A zsaruk
el is kapták a fickót, aztán lecsukták, de nem az erőszaktétel miatt. Elkapott
egy másik nőt is a városban, valami könyvelőt. Azért csukták le. Fawnt be
sem hívták tanúskodni. Mintha nem is lett volna fontos, amit vele tett.
- Egy adott bűneset tárgyalása során a bíróság nem veheti figyelembe a
vádlott más ügyben elkövetett vétségét, Mrs. Renner - szólalt meg Rob. -
Elég igazságtalannak tűnik, ugye? - Szemétség.
- Jó lett volna, ha valaki elmagyarázza ezt a tényállást Mrs. Pierce-nek.
Nem tudja véletlenül, találkozott-e valakivel az áldozat- és tanúvédelmi
osztályról? - Igen, de azt mondta, szart sem ért az egész. El kellett volna
mennie még egy pár alkalommal, de tett az egészre. Azt mondta, hogy csak
újra át kell élnie az egészet.
- Az emlékek feldolgozása rendkívül fontos a páciens pszichés
gyógyulásának folyamatában - jelentette ki Rob. Zavaros mosolyt eresztett
meg a lány felé, ettől apró malacszemei mintha eltűntek volna. - Minden
kliensünknek melegen ajánljuk. Sőt, rendszerint mindenkinek azt javaslom,
hogy vegye fel kazettára, amint elmeséli, miként esett meg vele a dolog, és
így visszahallgathatja önmagát, és még inkább érzékelheti, miként változnak
meg érzelmei a gyógyulási folyamat során. Katartikus élmény lehet.
Renner döbbenten meredt rá, fejét kissé oldalra hajtva, akár egy
kismadár, aki valami rendkívül érdekes és új dolgot méreget. Mary
türelmetlen sóhajt hallatott. Más se hiányzott egy-egy ilyen kihallgatás
során, mint valami szakértő, aki pont annyit ért a nyomozati munkához, mint
egy kéthetes csecsemő.
 - Ismer valakit, aki esetleg bántalmazni akarhatta Fawnt? - Azt mondta,
volt valami fickó, aki hívogatta. Állandóan rajta lógott.
- Mikor történt mindez? - Néhány nappal a halála előtt.
- Mondta a fickó nevét? - Nem emlékszem. Eléggé odavoltam abban az
időben. Gondolom, az egyik ügyfele lehetett. Nem tudják ellenőrizni a
telefonhívásait? - Akkor tudnánk, ha ő hívta volna a férfit. Renner
elgondolkodott.
- Nincs benne valahol a számítógépben? - Ha meg tudja adni a fickó
nevét, vissza tudjuk ellenőrizni, kit hívott.
- De nem tudom. - A lány szemét egyszeriben elöntötték a könnyek,
vigaszt keresve tekintett fel Toni Urskine-re, aki barátságosan megveregette
a vállát. - Fawn Varangynak hívta. Erre emlékszem.
- Sajnálatos módon nincs nagy valószínűsége, hogy ezen a néven
megtaláljuk a telefonkönyvben - jegyezte meg Rob Marshall.
Toni Urskine metsző pillantást vetett felé.
- Nincs szükség a gúnyolódására. Rita segíteni próbál.
- Ó, természetesen. Nem is úgy értettem - válaszolt Rob ideges mosollyal,
majd Rita felé fordult. - Emlékszik valamelyik beszélgetésre, amit Rita
folytatott ezzel a... Varanggyal? Ha fel tudna idézni esetleg egy
beszélgetést...
- Nem tudok! - nyüszített fel Renner, ingének ujját szorosan a keze köré
csavarva. - Én akkor még kábítószereztem. És... és miért is kellene
emlékeznem bármire? Nem is félt a pasastól, nem volt sem mi.
- Rendben van, Rita - mondta Moss -, erre majd később visszatérünk.
Meg tudja mondani nekem, hogy volt-e tetoválása Fawnnak? Renner
zavartan nézett rá, nem értette ezt a hirtelen témaváltást.
- Persze, volt néhány. Miért? - El tudja nekünk mondani, a teste mely
részein viselt tetoválást? - Volt egy rózsa a bokáján, egy lóhere a köldöke
felett, és egy kinyújtott nyelv a hátsóján. Miért? Gregg Urskine éppen ezt a
pillanatot választotta arra, hogy belépjen a kávés tálcával, így Moss
megmenekült valami olcsó hazugság kiötlésétől. Felvette a diktafont az
asztalról, felemelkedett, majd bocsánatkérő mosolyt vetett a jelenlévők felé.
- Sajnálom, de szorít az idő. Köszönöm a figyelmességet.
 - Nem akar egy kicsit felmelegedni, mielőtt visszamegy abba a
fogvacogtató hidegbe, nyomozó? - érdeklődött udvariasan, bárgyú képpel a
férfi.
- Köszönöm, de sajnos rengeteg dolgom van még.
- Képzelem, hogy ma különösen kijutott maguknak - jegyezte meg Toni
Urskine, némi maliciózus örömmel a hangjában. - Azok után, ami az elmúlt
éjjel történt, gondolom a különleges erők kétszeres tempóban dolgoznak.
- Megteszünk minden tőlünk telhetőt - mondta Moss. - Sőt, jut eszembe,
Kovac őrmester megkérné Mr. Urskine-t, hogy a délután folyamán
valamikor ugorjon be a rendőrőrsre, és hozza magával a fogadó számláját,
ahol megszálltak azon a hétvégén, amikor Lila White-ot megölték.
Toni Urskine lilára vált arccal pattant fel a kanapéról.
- Micsoda?! Ez felháborító! - Csak a szokásos formaság, asszonyom -
biztosította Moss. - Mindent betű szárát áthúzzuk, és minden i-re feltesszük a
pontot.
- Ez több annál, ez zaklatás! - Egyszerű kérés. Természetesen nem
kötelező megjelennie. Kovac őrmester nem látta okát, hogy hivatalos idézést
küldjön, hisz tudja, milyen komolyan veszik a nyomozást.
Gregg Urskine idegesen felnevetett, miközben Tonit figyelte.
- Minden rendben, drágám. Biztos vagyok benne, hogy megvan a számla.
Nem gond.
- Felháborító! - sziszegett Toni. - Hívom az ügyvédünket. Lelkiismeretes
állampolgárként viselkedünk, erre így kezelnek bennünket! Távozhatnak,
Ms. Moss, Mr. Marshall - adta hozzá a felszólításhoz Robot is ráadásként.
- Szerintem az egész nem több némi kommunikációs problémánál -
jelentette ki Rob ideges mosollyal. - Ha az osztályunk bármilyen módon
rendelkezésükre...
- Kifelé.
Gregg Urskine kinyújtotta felé a kezét. - De Toni...
- Kifelé! - intett feléjük Toni anélkül, hogy egy pillantást vetett volna
rájuk.
 - Mi csak igyekszünk mindent megtenni az áldozatokért, Mrs. Urskine -
jegyezte meg csendesen Moss. - Azt gondoltam, ön is ezt szeretné. Vagy
csak akkor, ha berregnek a felvevőgépek? - Tudtál beszélni a milwaukeei
haveroddal? - kérdezte Kate. - Átfaxoltad neki a képet, ugye? - Persze, abban
a pillanatban - hallatszott Susan Frye hangja a telefonban.
Kate hálát adott az égnek, hogy nem személyesen ugrott be
kolléganőjéhez. Csak úgy sütött róla a türelmetlenség és reményvesztettség.
A stressz nyomán lepattogzott róla a jó modor, s érzelmei, idegszálai a
végsőkig feszültek. Ezen a ponton elég egyetlen rossz válasz, hogy
kiboruljon, s a végén úgy végzi, mint a pisztolyos fickó odalenn.
- Valami bírósági üggyel volt elfoglalva - mondta Frye. - felhívom újra,
és hagyok neki üzenetet.
- Még ma. - Kate kicsit későn jött rá, hogy a két felcsattanó szó sokkal
inkább hasonlított parancsra, mint kérésre, sietve tette hát hozzá: - Kérlek
szépen, megtennéd, Susan? Teljesen kiborultam a kölyök miatt. Nem tudom,
Robertnek hogy jutott eszébe a nyakamba varrni. Valaki másnak kellett
volna adnia. Tudja, hogy nem vállalok fiatalkorúakat. Most pedig, hogy
egyszerre csak nyoma veszett...
- Hallottam, hogy esetleg meg is ölhették - nyilatkozott tapintatlanul
Frye. - Nem róla gondolják, hogy esetleg a tegnap éjszakai autótűz áldozata?
- Nem lehetünk biztosak a dologban - mondta Kate hangosan, miközben
ajkai hangtalanul a szemét kurva kifejezést formálták. - Még ha igaz lenne
is, tudnunk kell, kicsoda, vagy ki volt, hogy fel tudjuk venni a kapcsolatot a
családdal.
- Egy dolgot garantálhatok, Kate. Nem találunk senkit az égadta világon,
akit érdekelne, hogy mi van a sráccal, vagy különben biztos, hogy nem itt
végezte volna. Szerencsétlen kölyök, jobban járt volna, ha az
abortuszbizottság igent mond rá még az első trimeszterben.
Kollégája közönye annyira szíven ütötte Kate-et, hogy épp csak
megköszönte a segítséget, és már le is tette a telefont. Elgondolkodott, vajon
hogyan került Angié DiMarco erre a gyötrelmes földi világra. Véletlenül?
Balszerencse folytán? Szerelemgyerek volt? Vagy a gyermekvédelmi
támogatás összege tűnt vonzónak az anyja számára? Vajon már a fogantatás
pillanatától balsorsra ítéltetett, vagy a hibát csak később követték el, ahogy a
tompa szürkeség is csak lassan rakódik rá a csillogó ezüstfelületre? Tekintete
Emily fényképére tévedt a polc feletti falon. Csodálatos, apró élet, a jövő
ragyogó ígéretével. Eltöprengett, vajon Angié látszott-e valaha ennyire
ártatlannak, vagy örök időktől fogva viselte a keserűség és a siváran
kilátástalan lét terheit.
Szerencsétlen kölyök, jobban járt volna, ha az abortuszbizottság igent
mond rá még az első trimeszterben.
De Angié DiMarco legalább élhette nyomorúságos életét, míg Emilynek
mindez nem adatott meg.
Kate felpattant, és nekilátott, hogy fel-alá járkáljon az aprócska irodában.
Ha aznap estig sikerül megőriznie a józan ítélőképességét, az maga lesz a
földöntúli csoda.
Azt gondolta, hogy mire beér, már az asztalon várja Sabin üzenete, hogy
azonnal menjen be hozzá, vagy ha más nem, hát legalább egy zord meghívó
Rob irodájába, hogy főnöke kitombolhassa magát az előző esti összetűzés
miatt, de egyiknek sem volt semmi jele... legalábbis eddig. Meg kellene
próbálnia valamiféle értelmes tevékenységgel elhessegetni magától a
gondolatot, hogy Angié lehet az utolsó áldozat: minél több információt
kellene összegyűjtenie a lány életéről. Azonban valahányszor lelassította
lépteit, felcsendültek fülében a sikolyok a kazettáról.
Akárhányszor megpróbált valami egészen másra gondolni, mindig Quinn
jutott eszébe.
Nem akarta, hogy Quinn ott motoszkáljon a fejében, felvette a telefont, és
újabb számot tárcsázott. Voltak még kliensei. Legalábbis, amíg Rob útilaput
nem köt a sarkára.
David Willist hívta, de nem talált egyebet, csak egy hosszúra nyúló,
rendkívül részletes tájékoztatást arra vonatkozóan, hogyan hagyhat üzenetet.
Hasonló eredménnyel érte el az erőszaktétel áldozatául esett klienst, a
könyvesboltban pedig, ahol Melanie Hessler előzőleg dolgozott, azt
mondták, hogy nemrégiben kirúgták.
- Mégis mikor? - kérdezte Kate.
- Ma - hangzott a válasz. - Túl sokat hiányzott.
- Mert komoly traumát szenvedett a poszttraumatikus stressz miatt. Amit
az önök területén követtek el ellene. Ezt azért hozzátenném.
 - Nem a mi hibánk volt.
- A poszttraumatikus stresszt a bíróság munkaképtelenségként tartja
számon, ennél fogva a csökkent munkaképességűekről szóló törvény hatálya
alá esik. - Kate rendkívül energikusan adta elő mondanivalóját, jólesett neki,
hogy végre kiélheti dühét. - Amennyiben önök munkaképtelensége miatt
rúgták ki állásából Melanie Hesslert, biztosak lehetnek benne, hogy a
bíróság előtt nem állja meg a helyét a dolog.
- Idefigyeljen, asszonyom - mondta az igazgató. - Talán legjobb lenne, ha
felkeresné személyesen Melanie Hesslert, és elbeszélgetne vele, mielőtt
fenyegetőzik itt nekem, mert nem hinném, hogy ő maga akár csak
elgondolkodott ezen a dolgon. Nem láttam a hölgyet immár egy hete.
- Mintha azt mondta volna, hogy kirúgta.
- Meg is tettem. Hagytam egy üzenetet a rögzítőjén.
- Üzenetrögzítőn keresztül rúgta ki? Milyen egy szemét maga! - Az a
fajta, aki most leteszi a telefont, kedveském - hangzott a vonal túloldaláról,
és már csak a hallgató kattanása hallatszott.
Kate azonnal letette a telefont, és elgondolkodott rajta, mikor látta
utoljára Melanie Hesslert. Legfeljebb egy hete, gondolta. A hulla-égetős
história előtti héten. Azóta nem maradt ideje hívni. Angié lefoglalta minden
idejét. Ebben a pillanatban vészesen hosszúnak tűnt ez az idő. Melanie
hívásai egyre sűrűbben jöttek, ahogy közeledett a tárgyalás időpontja, s
ahogy ő maga egyre izgatottabbá vált. Már egy hete, hogy nem hallottam
felőle.
Kate-nek eszébe jutott, hogy talán elutazott a városból, de Melanie nem
az a fajta ember volt, aki ezt nem tudatta volna vele. Olyan gyakorisággal
ellenőrizte, hogy Kate megvan-e még, mintha csak a főnöke lett volna.
Semmiképpen nem hangzott jól ez a hosszú hallgatás. A bíró, amilyen
hihetetlenül bölcs ember volt, ideiglenesen szabadlábra helyezte Melanie
erőszaktevőjét, de a zsaruk voltak olyan jók, és szemmel tartották a fickót, az
ügyben eljáró nyomozó biztos kézzel irányította a dolognak ezt a részét.
Teljesen elfeledkeztem a dologról Angié miatt, gondolta Kate.
Valószínűleg semmi oka nem volt a pánikra. Mégis, ösztöneire hallgatva,
ismét felvette a telefont, és tárcsázta a szexuális bűnügyekért felelős
nyomozót.
 Ők sem hallottak semmit az áldozat felől, de azt tudták, hogy az egyik
elkövetőt elkapták, amikor az egyik volt nőjét molesztálta az előző héten.
Kate elmondta, amit tudott, és megkérte a nyomozót, hogy ugorjon be
Melanie Hessler házába, csak egy rutinellenőrzés erejéig.
- Benézek hozzá ebéd után.
- Köszönöm, Bernié, nagyon rendes vagy. Valószínűleg csak
elhatalmasodott rajtam a paranoia, de...
- Ez még nem elégséges indok arra, hogy az élet be ne hajtsa rajtad, amit
akar.
- Tudnád, hogy mennyire igazad van! Nem vagyok épp a legjobb
passzban.
- Ne add fel, Kate. A valóság mindig tud még rosszabb helyzeteket
produkálni.
Zsaruhumor. Aznap nem ez volt a kedvence.
Igyekezett beletemetkezni az asztalán tornyosuló, feldolgozásra váró
iratokba, de rövid idő múlva félretolta az egészet, és újra elővette Angié
dossziéját, mintha csak attól várt volna segítséget arra vonatkozóan, hogy
mihez is kezdjen. Az irodájában ült, és reménykedett, hogy talán kipattan
agyából az isteni szikra.
Az akta szomorúan vékonykára sikeredett. Több kérdés lapult benne,
mint ahány válasz.
Elhagyhatta a Phoenixet egyedül a lány? Ha így történt, honnan a
rengeteg vér? Eszébe villant a fürdőszoba képe: a véres ujjlenyomat a falon,
a zuhanyzótálcában álló vér és a véres papírtörülközők a szemetesben. Több
mint amire ésszerű magyarázatot talál az ember.
De ha Füstös Joe jött el érte, hogy találhatott rá? Rita Renner pedig nem
hallott semmit - sem ajtócsapódást, sem dulakodás zaját, se hangokat, ez
hogy lehet? Több kérdés, mint válasz.
A telefon megcsörrent. Kate felvette, félig reménykedve, félig rettegve,
hogy Kovac hangját hallja, a négyes számú áldozat boncolásának híreivel.
- Kate Conlan.
Csiszolt titkárnőhang közölte vele a kéretlen rossz hírt.
- Ms. Conlan? Mr. Sabin látni óhajtja az irodájában.
 HUSZONHATODIK FEJEZET

- Akkor most jön az a Kovac őrmester? Liska az órájára pillantott,

miközben belépett a kihallgató szobába. Már csaknem tizenkettőre járt az
idő, és a helyiség kellemetlenül átforrósodott. Vanlees csaknem egy órája
várt, és nagyon nem tetszett neki a helyzet.
- Már úton van. Bármikor ideérhet. Abban a percben felhívtam, Gil,
amikor mondta, hogy szívesen bejön beszélgetni vele. Nagyon szeretne
beszélni magával Jillian kapcsán. De tudja, hogy megy az ilyen, épp most
folyik a boncolás az előző esti gyilkosságot követően. Ezért késik. De már
nem tarthat soká.
Liska már harmadszor mondta ezt, a férfi szemmel láthatóan nagyon unta
a dolgot.
- Rendben, persze, segítek, de vannak más dolgok is az életemben -
morgott. Az asztal túloldalán ült, munkaruhát viselt, tengerészpantallót és
inget. Akár egy portás, gondolta Liska. Vagy mint egy rendfokozatait nem
viselő rendőr. - Dolgoznom kell délután...
- Afelől egészen nyugodt lehet - hessegette el a férfi aggodalmát.
- Felhívtam a főnökét, és tisztáztam a helyzetet. Nem szeretné önt
megakadályozni abba, hogy elvégezze állampolgári kötelezettségét.
Vanlees úgy pillantott vissza rá, mintha nagyon nem tetszene neki a
dolog. Türelmetlenül fészkelődött a székében. Tekintete a falon álló tükörre
tévedt. - Nálunk is van ilyen a Target Centerben. Van valaki mögötte? Liska
ártatlanul pislogott.
- Miért lenne bárki is odaát? Maga nem áll letartóztatás alatt. Azért van
itt, hogy segítsen nekünk.
Vanlees a tükörre meredt.
Liska megfordult, és ő maga is megbámulta a fényes üvegfelületet, azon
törve a fejét, milyennek láthatja most Quinn. Mint egy elhasznált pultosnőt
egy füstös bárban, gondolta. Ha ennél is nagyobbak lennének a táskák a
szeme alatt, külön eszközre lenne szüksége, hogy elszállítsa őket. Egy
sorozatgyilkossági nyomozás kellős közepén az ember általában nem arról
híres, hogy képes lenyűgözni bárkit is üde megjelenésével.
 - Maga hallott már a negyedik áldozatról - mondta, visszafordulva
Vanlees felé. - Azért volt vér a fickó pucájában, hogy a parkoló kellős
közepén gyújtotta fel azt az autót az áldozattal, nem? - Aha, mintha valami
üzenetet akarna küldeni.
- Arrogáns. Quinn legalábbis ezt mondja. Füstös Joe szórakozik velünk.
Vanlees megmerevedett.
- Füstös Joe? Azt hittem, Hullaégetőnek hívják.
- Csak a sajtó. Mi csak Füstös Joe-nak. - Áthajolt az asztal felett, mintha
bizalmasan akarna közölni valamit. - De ne mondja senkinek, hogy tőlem
hallotta. Ez csak mi, nyomozók használjuk egymás között, tudja.
Vanlees bólintott, egészen hipnotizálta a zsaruk titokzatos világa. Laza és
titkos. Mr. Profi.
- Ügyes a lány - mondta Quinn az üveg túloldalán.
Már húsz perce ott álltak Kováccsal együtt, múlatva az időt, figyelve a
férfi és Liska kettősét, hagyták, hadd főjön csak Vanlees a saját levében.
- Aha. Soha senki nem gyanakszik, ha Tinker Bell akarja megvezetni. -
Kovac gyanús arccal szippantott egyet az öltönykabátja alá, aztán keserű
grimaszt vágott. - Te jó isten, bűzlök! Boncoláskölni, füstaromával
fűszerezve. Mit gondol a pasasról? - Gyanús a fickó. Szerintem először
érdemes lenne ráijeszteni egy kicsit, aztán megragadni a grabancát, amikor
megpróbál kisiklani a kezünk közül. Meglátjuk, hogyan reagál. Ha nagyon
erősen akar szabadulni, esetleg letartóztathatja - mondta Quinn, egy
másodpercre sem tévesztve szem elől Vanleest. - Elég jól illik a képbe, de
semmiképpen nem mennék száz százalékra vele kapcsolatban.
- Talán csak megjátssza a hülyét, hogy kevesebbet gondoljunk róla.
Nemegyszer láttam már ehhez hasonló helyzetet.
Quinn hümmögött egyet. A szabályok közé tartozott, hogy mindig
igyekeztek kitapasztalni, az adott gyanúsított mennyire éles eszű.
Legtöbbször az önteltségük csalta csapdába őket. Sajátos módon
mindegyiket az jellemezte, hogy korántsem volt olyan okos, mint
amilyennek képzelte magát, és saját csapdájukba estek bele, amikor
megpróbálták átverni a nyomozókat.
 - Gondoskodjon róla, hogy megtudja, értesültünk a kukkolós históriáról -
folytatta Quinn. - Lépjen rá a lábujja bütykére. Nem fog tetszeni neki. Nem
akarja majd, hogy a zsaruk perverznek gondolják. Meg azt sem, hogy
végigvigyük a gondolatmenetet, és ráfogjuk, hogy tulajdonképpen csak
néhány fétisnek való ruhadarabot akart csórni magának. Ezek a fickók
könnyen kibillennek az egyensúlyukból. Ha sikerül felizgatni, könnyebben
halászik majd a zavarosban.
- Billentse ki az egyensúlyából - tette még hozzá Quinn. - Hadd higgye
csak, hogy a vele szemben ülő zsaru bármilyen őrültségre képes, épp csak
fékezi magát. A sorozatgyilkosság és a hihetetlenül éles elméjű gyilkos
egészen az őrület határára kergette magát. Csak sugallja, semmiképpen ne
beszéljen róla. Vesse be minden színészi tapasztalatát.
Kovac meglazította nyakkendőjét, és beletúrt a hajába.
- Színészi? Készítheti nekem azt a nyamvadt aranyszobrocskát.
- Tudják már, hogy ki az áldozat? - kérdezte Vanlees.
Az áldozat.
- Úgy hallottam, megtalálták a személyijét a boncolás során - bólintott
Liska. - Kovac nem részletezte a dolgot, azt mondta, nem akarja, hogy
elhányjam magam. Meg azt is, hogy el akarja kapni azt a rohadékot, és
feldugni bele valamit.
- A testében volt? - kérdezte Vanlees döbbenettel vegyes izgalommal. -
Olvastam egyszer egy hasonló esetről.
- Olvas esettanulmányokat? - Néha - vallotta be óvatosan. - Egyfajta
betekintést nyújt az embernek.
Mibe? Gondolkodott el Nikki.
- Aha, én is szoktam. Mi volt a sztori, amit olvasott? - Az anyja
prostituált volt, és mivel gyűlölte a prostikat, hát kinyírta őket. Mindig
bedugott valamit a... - észbe kapott, elvörösödött - szóval, tudja, hova...
Liskának szeme sem rebbent.
- A vaginájukba? Vanlees félrenézett, és kényelmetlenül fészkelődött a
székben.
- Nagyon meleg van idebenn.
 Felvette poharát, de üres volt már, akárcsak az asztalon álló műanyag
kancsó.
- Maga szerint miért jó ez a gyilkosnak? - kérdezte mélyen a szemébe
nézve Liska. - Hogy különböző dolgokat gyömöszöl egy nő vaginájába?
Kemény fickónak érzi magát? Hatalmasnak? Vagy miért? Vagy felnőttkori
kifejezése a tisztelet teljes hiányának? - árasztotta el további kérdéseivel a
férfit. - Nekem mindig olyan érzésem támad az ilyen esetekkel kapcsolatban,
mintha egy taknyos kölyök tette volna, ha tudja, mi az a vagina. Mint amikor
babszemet dugnak az orrukba, vagy kiszedik az úton heverő döglött macska
szemét. Valahogy annyira gyerekes az egész, de valahányszor összeakadok
ezzel a munkám során, mindig felnőttek az elkövetők. Maga mit gondol erről
az egészről, Gil? A férfi arcán végiggördült egy izzadtságcsepp.
- Semmit.
- Pedig biztosan van véleménye a dologról, ha végigolvasta azokat az
esettanulmányokat. Képzelje magát a gyilkos helyébe. Miért tömne maga
bármit is egy nő vaginájába? Mert nem ment a dolog a farkával? Azért?
Vanlees elpirult. Lesütötte a szemét.
- Nem kellene itt lennie már Kovacnak? - Bármelyik percben jöhet.
- Ki kell mennem - motyogta. - talán kimehetnék.
Az ajtó kinyílt, és Kovac lépett be, haja hátratúrva, nyakkendője lazán
lengedezett, az öltönykabát úgy lógott rajta, akár egy nedves zsák. Mogorva
pillantást vetett Liskára, aztán Vanlees felé fordult.
- Ő az? Liska bólintott.
- Gil Vanlees, Kovac őrmester.
Vanlees felállt, hogy kezet nyújtson. Kovac úgy bámult a felé nyújtott
jobbra, mintha szaros lenne.
- Van négy női hullánk, akiket úgy lyuggattak összevissza, mint egy
halloweeni tököt, de csak azért, hogy ropogósra süthessék őket.
Nincs kedvem szarakodni. Hol volt maga tegnap este tíz és ma hajnali
kettő között? Vanlees úgy bámult vissza rá, mintha arcul csapta volna.
- Micsoda? - Sam - szólt rá felháborodottan Liska -, Mr. Vanlees azért
jött be, hogy segítsen bepillantást...
 - Én a tegnap este tíz meg a ma hajnali kettő közötti időszakba szeretnék
bepillantani. Hol volt? - Otthon.
- Melyik otthon? Úgy tudom, a felesége kidobta, mert a barátnője után
mászkált, őt kukkolta.
- Az csak egy félreértés...
- Maga és a farka, vagy maga és a csaj között, akinek az ablakán
keresztül nézelődött? - Nem is így volt...
- Sosem úgy van. Mondja meg nekem szépen: mennyi időt töltött el
azzal, hogy Jillian Bondurant ablakán át leskelődött? Vanlees arca immár
bíborszínűre vált.
- Én nem is ...
- Menjen már. Jó kis buksza volt a csaj, nem? Bögyös. Egzotikus. Kicsit
provokatívan is öltözött, különösen, amikor magának már nem termett
otthon babér, nem igaz? - Nagyon nem tetszik nekem, ahogy beszél - nézett
Vanlees segélykérően Liskára. - Szükségem van ügyvédre? Jobb lenne, ha itt
lenne velem? - Jézusom, Sam - fordult Liska felháborodottan Kovachoz,
aztán a férfihoz. - Sajnálom, Gil.
- Te csak ne kérj bocsánatot az én nevemben! - sziszegett rá Kovac.
Vanlees gyanakodva pislogott egyikről a másikra.
- Mi ez az egész? Jó zsaru-rossz zsarut játszanak? Nem vagyok teljesen
hülye. Nekem nem adják be ezt a szart.
Felkászálódott. Kovac feléje lendült, egyik kezével rámutatott, a másikkal
nagyot csapott az asztalra.
- Üljön le, kérem! Vanlees visszazuhant a székbe, arca fehér volt, akár a
fal. Kovac szemmel látható küzdelemmel erőt vett magán, hátrébb lépett egy
lépést, aztán még egyet, lehajtotta a fejét, és védekezőn maga elé emelte a
kezét, miközben nehézkesen zihált.
- Kérem - folytatta csendesebb hangon. - Kérem, üljön vissza. A fenébe.
Sajnálom. Sajnálom.
Járkált vagy egy percig fel-alá az asztal és az ajtó között, szeme sarkából
lesve Vanleest. A férfi úgy bámult vissza rá, ahogy egy feldühödött gorillát
nézett volna, ha egyszerre csak összezárva találja vele magát a ketrecében.
 - Szükségem van ügyvédre? - kérdezte ismét Liskát.
- Miért kellene magának ügyvéd, Gil? Tudomásom szerint nem tett
semmi rosszat. Nem tartóztatta le senki. De ha úgy gondolja, hogy ügyvédet
akar...
Vanlees szeme sebesen járt a két nyomozó között, mintha azon törte
volna a fejét, vajon ez is egy újabb trükk-e.
- Sajnálom - mondta Kovac, miközben kihúzott magának egy széket az
asztal túloldalán. Megrázta a fejét, előhalászott egy cigarettát ingzsebéből,
rágyújtott, és mélyen leszívta a füstöt. - Egész héten három órát ha alhattam -
mondta füstöt lehelve. - Most jövök életem legrémesebb boncolásáról,
hosszú évek óta. - Megrázta a fejét. - Amit azzal a szerencsétlen nővel
művelt...
Hagyta, hadd telepedjen rájuk a csend, s úgy szívta a cigarettát, mintha
csak a büfében ülnének, s a kihallgatási szünetben cseverésznének. Végül
aztán elnyomta a csikket cipője talpán, és beledobta az egyik kiürült
kávéscsészébe. Kezével megdörzsölte az arcát, az ujjaival végigsimított
bajuszán.
- Hol lakik most, Gil? - érdeklődött.
- Lyndale-ben.
- Nem. Azt kérdezem, hol van a ház, ami a barátjáé, és most maga vigyáz
rá.
- A Harriet-tónál.
- Szükségünk lesz a címre. Kérem, adja meg Nikkinek, mielőtt elmenne.
Mióta csinálja ezt a házpásztorkodást? - Nem rendszeres munka. Időnként,
ha megkér. A pasi sokat utazik.
- Miért? - Elektronikus felszereléseket importál, és az interneten árulja
őket. Számítógépek, audioberendezések, ilyesmi.
- Akkor nem lenne egyszerűbb, ha odacuccolna hozzá, és nem kellene
ingáznia? - Barátnője van. Együtt élnek.
- Hol van most a lány? - Együtt mennek mindenhova.
- És ön, Gil? Van barátnője? - Nincs.
 - Nincs? Egy ideje már vége a házasságának. A férfiembernek pedig
szükségletei vannak.
Liska felháborodott hangot hallatott.
- Miért, a nőknek nincs? Kovac zaklatottan nézett rá.
- Tinks, a te szükségleteidről mindenki tud. Volnál olyan kedves, és
elmennél nekünk egy kis vízért, ahelyett hogy az emancipált nőt játszod?
Olyan meleg van itt, mint a pokol fenekén.
- Engem nem zavar a meleg - mondta Liska. - De a szag, ami belőled
árad, felfordítaná a legharcedzettebb patkány gyomrát is. Uramatyám, Sam!
- Hozzál vizet.
Ledobta magáról zakóját, és a szék hátára hajította, miközben Liska
zsörtölődve elindult kifelé. Vanlees elkeseredetten nézett utána - Elnézését
kérem a bűz miatt - szabadkozott Kovac. - Ha valaha kíváncsi volt rá, milyen
illata van egy összeégett emberi testnek, hát most megtudhatja. Csak
lélegezzen mélyen.
Vanlees mereven bámulta.
- Nem válaszolt a kérdésemre, Gil. Fizet érte? Kedveli a kurvákat? Azon
a környéken, ahol dolgozik, sok van belőlük. Ha eleget fizet, azt tehet velük,
amit csak akar. Vannak, akik abba is belemennek, hogy egy kicsit
erőszakoskodjanak velük, ha azt kedveli. Megkötözheti őket, meg ilyenek.
- Liska nyomozó azt mondta nekem, hogy ön Ms. Bondurantről akar
velem beszélni - válaszolt Vanlees mereven. - Nem tudok semmi egyebet a
többi gyilkosságról.
Kovac felállt, feltűrte ingujját, és gyanakvó tekintettel mérte végig a
férfit.
- De Jillian meggyilkolásáról tud valamit? - Nem. Egy szóval se
mondtam! - Akkor mi az, amit tud, Gil? - Hát, ahogy élt az edgewateri
házban, ennyi. Amit láttam belőle. Ilyenek.
Kovac bólintott, és visszatelepedett a székére.
- És? Mit tud róla? Jóban voltak? - Nem! A lány többnyire észre se vett,
és nem is beszélt valami sokat.
 - Senkivel sem beszélgetett, vagy csak magával nem állt szóba, Gil?
Talán nem tetszett neki, hogy leskelődött utána, nem? - kérdezte Kovac,
ismét a fájó pontra tapintva.
Izzadtság csurgott végig Vanlees homlokán.
- Nem leskelődtem utána.
- Nem is próbált flörtölni vele? Közeledni? - Nem.
- Kulcsa volt a lakásához. Járt odabenn, amikor a lány nem volt otthon? -
Dehogy! - kiáltott Vanlees, de nem nézett Kovacra. Kovac követte Quinn
utasítását.
- Végignézte a fehérneműs szekrényét, valami emlék után kutatva? - Nem
- lőtt ki a székéből Vanlees. - Mi ez? Nem tetszik nekem! Segíteni jöttem
ide! Erre maga így beszél velem! - Akkor segítsen nekem, Gil - dörmögte
közönyösen Kovac. - Mondjon nekem valami használható információt. Látta
valaha, hogy a lány pasast hozott volna a házhoz? - Nem, csak a barátnőjét
láttam - Michele-t. Meg az apját. Az öreg meglátogatja időnként. Tudja, az
övé a ház.
- Ja, gondolom. A fickó olyan gazdag, mint Rockefeller. Nem jutott
eszébe egyébként, hogy a lányt esetleg elrabolták? Valaki, aki mondjuk
szívesen megfejné a papát. Látott valaha gyanús alakot őgyelegni vagy
leskelődni a ház körül? - Nem.
- Maga meg mindig ott volt, hogy észrevegye az ilyet, ugye? - Ott
dolgozom - Nemcsak dolgozik, hanem körbejár, ezt is, azt is megnézi, meg
beszerez némi fehérneműt.
Vanlees vörös arccal pattant fel.
- Elmegyek.
- De hisz még csak most kezdtük - tiltakozott Kovac.
Az ajtó kicsapódott, és Liska lépett be a vízzel. Quinn fogta az ajtót,
aztán maga is belépett a nyomozónő mögött. Kováccsal ellentétben mintha
skatulyából húzták volna ki, friss volt és üde, a szeme alatt kirajzolódó sötét
karikák és az arcára vésődött mély árkok ellenére. Elvett egy papírpoharat
Liskától, megtöltötte vízzel, és lassú kortyokban megitta, anélkül hogy
megszólalt volna. Vanlees le sem vette róla a szemét.
 - Mr. Vanlees, John Quinn, FBI - mondta, kinyújtva felé a kezét. Vanlees
sietett elfogadni a gesztust. Széles lapátkeze volt, vastag ujjakkal.
- Olvastam magáról, Mr. Quinn. Megtiszteltetés számomra, hogy
megismerhetem.
Ismét visszaült a helyére, Quinn a vele szemben álló széket választotta.
Levette sötét zakóját, s gondosan széke háttámlájára terítette. Lesimította
szürke nyakkendőjét, majd helyet foglalt.
- Hallott már rólam, ugye, Mr. Vanlees? - Igen. Ezt-azt.
- Akkor valószínűleg van valamiféle elképzelése arra vonatkozóan,
hogyan gondolkodom a dolgokról. Nem tartom valószínűtlennek, hogy azt is
kitalálja, milyen konklúziót vonhattam le az önre vonatkozó adatok alapján.
Ön rendőr szeretett volna lenni, de nem járt sikerrel, kukkoláson és
fétislopáson érték...
Vanleesnek megnyúlt az arca.
- Én nem... az nem is igaz...
Liska felvette az asztalon fekvő polaroid fényképezőgépet, és készített
róla egy felvételt.
Vanlees felugrott, ahogy a vaku fénye a szemébe villant.
- Hé! - A férfiról, akit kirúgott a felesége, s akinek szexuális
teljesítményét az asszony erősen kritizálta - folytatta Quinn.
- Micsoda? Volt pofája ilyet mondani? - hadarta Vanlees. Arcán
egyszerre jelent meg a kín, a hitetlenség és a zavar kifejezése. Egy rémálom
kellős közepén találta magát. Felugrott a székből, és nekiállt járkálni a
rendelkezésre álló szűk helyen. A hóna alatt az ingen izzadtságfoltok
ütköztek át. - Egyszerűen nem tudom elhinni! - Ismerte Jillian Bondurantet -
folytatta Quinn érzelemmentes hangon. - Leskelődött utána.
A férfi tagadólag rázta a fejét, szemét egyre a padlóra szögezte, ahogy
fel-alá járkált. - Nem. Mindegy, mit hazudott maguknak az a hülye pina.
- Milyen pináról beszélünk? - kérdezte Quinn nyugodt hangon. Vanlees
megállt, és felnézett rá.
- A barátnőjéről. Ő mondta, ugye? - A barátnő, akinek sajnos nem tudta a
nevét, ugye? - kérdezte Liska. Kovac és Quinn között állt, és elszánt arcot
vágott. - Nekem azt mondta, hogy nem tudja a nevét, erre öt perccel ezelőtt
mégiscsak kimondta azt a bizonyos nevet, Gil. Michele Fine. így hívják.
Miért hazudott nekem arról, hogy ismeri-e? - Nem hazudtam. Nem ismerem.
A neve is épp csak beugrott az előbb, ennyi, véletlen.
- És ha egy ilyen apróságban képes volt hazudni nekem - folytatta Liska -
, akkor kíváncsi lennék, hogy még miben hazudott.
Vanlees vörös arccal bámult rájuk, szemében könnyek csillogtak, szája
reszketett az indulattól.
- Kapják be! Rám nem húznak semmit. Elmegyek. Azért jöttem ide, hogy
segítsek maguknak, erre úgy kezelnek, mint egy közönséges bűnözőt.
Kapják be! - Ne adja magát ilyen könnyen, Mr. Vanlees - vetette oda Quinn.
- Ha maga az, akit keresünk, semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek
látszik.
Vanlees nem szólt semmit. Senki sem állította meg, amikor kivágta az
ajtót. Kiviharzott, s a folyosó végén levő férfimosdó felé vette az irányt.
Kovac a kilincsnek dőlve nézte távozását.
- Érzékeny fickó.
- Mintha valami nyomná a lelkét - Liska Quinnre nézett. - Maga mit
gondol? Quinn látta, ahogy Vanlees a vállával belöki a férfimosdó ajtaját,
egyik kezét már a sliccén tartva. Megigazította nyakkendője csomóját, s
végighúzta kezét a finom selyemszöveten.
- Úgy gondolom, megyek, és én is felfrissítem magamat.
A mosdóban áradó bűz friss volt és élénk. Vanlees nem a piszoároknál
állt. Egy vastagon besározott, fekete munkásbakancs látszott a bokszok
egyikének ajtaja alatt. Quinn a mosdóhoz lépett, elfordította a csapot,
megtöltötte a kezét vízzel, és leöblítette az arcát. A vécé öblítő hangja zúgott
fel, s egy perccel később Vanlees lépett ki az ajtón, izzadtságtól lucskosan,
sápadtan. Quinn láttán döbbenten állt meg.
- Ön zaklat engem - szögezte le vádlón.
Quinn felhúzta szemöldökét.
- Épp a kezemet szárítom.
- Követett.
 - Csak szerettem volna megbizonyosodni róla, hogy minden rendben van-
e, Gil. - Haverom, cimborám. - Tudom, hogy felzaklatta, ami történt. Nem
hibáztatom. De szeretném tudatosítani önben, hogy szó sincs semmiféle
személyeskedésről. Nem magára vadászom. A gyilkost akarom elkapni. Meg
kell tennem mindent, hogy elérjem a célomat. Ért engem, ugye? Az
igazságot keresem, igazságot akarok szolgáltatni, nem többet, nem
kevesebbet.
- Nem bántottam Jilliant - védekezett Vanlees. - Sose tennék ilyet.
Quinn alaposan mérlegelte a kijelentést. Egy sorozatgyilkos sose vallja
be, amit tett. Legtöbben harmadik személyben beszélnek az általuk
elkövetett borzalmakról, még akkor is, amikor minden kétséget kizáróan
rájuk bizonyítják bűnösségüket. És sokan úgy beszéltek a gyilkosságot
elkövető énjükről, mintha valami tőlük teljesen idegen entitásról lenne szó.
Az ördögi kettősség, Quinn így nevezte a jelenséget. Ez tette lehetővé azok
számára, akikben még működött a racionális, emberi lény, hogy eltaszítsák
maguktól a bűnt, amit elkövettek, áttolják azt a sötét oldalra.
Az a Gil Vanlees, aki most itt állt előtte, sosem ölt volna meg senkit. De
mi a helyzet a sötét oldalával? - Ismer valakit, aki bánthatta Jilliant, Gil? -
kérdezte. Vanlees a cipője orrát bámulta - Nem.
- Nos, arra az esetre, ha eszébe jutna valaki - nyújtotta oda
névjegykártyáját a férfinak.
Vanlees vonakodva vette el, megnézte elölről és hátulról is, mintha csak a
beleépített jeladót kereste volna.
- Meg kell állítanunk a gyilkost, Gil - mondta Quinn, hosszú, kitartó
pillantással mérve végig a férfit. - Rossz, nagyon rossz ember, és bármit
hajlandó vagyok megtenni, hogy hűvösre tegyem. Bárki legyen is.
- Oké - mormolta Vanlees - Remélem, így lesz.
Ingzsebébe csúsztatta a névjegykártyát, és elhagyta a mosdót anélkül,
hogy kezet mosott volna. Quinn a mosdó felé fordult, a tükörbe nézett, úgy
bámulta saját arcát, mintha képes lenne olvasni saját tekintetében, előásni
valahogy a titkos, biztos tudást, hogy vajon Vanlees-e az, akit keresnek.
A darabok ott voltak a kezükben. Ha összeillenek... Ha a rendőröknek
sikerül előásni valami bizonyítékot...
 Kovac jelent meg a következő percben, de hátratántorította a bűz.
- Jézusom! Mit evett ez a pasas reggelire? Patkányt? - Az idegek -
mondta Quinn.
- Meglátjuk, mi lesz, ha rájön, hogy valaki állandóan ott van a sarkában.
- Reméljük, hogy megtörik. Ha bele tudnánk nézni az autójába, esetleg
találhatnánk valami jellegzetes szennyeződést. De az is lehet, hogy ez a fickó
is csak egy szerencsétlen vesztes, aki nem áll messze tőle, hogy kinyírjon
valakit. A valódi Füstös Joe meg otthon üldögél, és hallgatja a kínzásról
készített kazettáit.
- Ha már így eszembe juttatta, beszéltem a technikussal, aki a
hanganyagot vizsgálta - mondta Kovac. - Szerinte nem ártana átmennünk, és
belehallgatnunk most, hogy kicsit belebabrált az anyagba.
- Sikerült kiszűrnie a gyilkos hangját? - A gyilkosokét - többes számban -
vetette oda szárazon Kovac. - És tudja mit? Ha hiszi, ha nem, szerinte az
egyik női hang.
Kate belépett Sabin irodájába, s eszébe jutott, hogy alig néhány napja
lépett be ugyanezen az ajtón, amikor rátestálták Angie-t. Furcsa módon úgy
érezte, mintha évek teltek volna el azóta. Alig néhány nap volt csupán, s
megváltoztatta az életét. S még nem is értek a végére. Közel sem.
Sabin és Rob felálltak a székükből. Sabin fáradtnak, morcosnak látszott.
Rob valósággal felpattant. Apró szemei túlságosan élénken csillogtak a
kerek fejében, úgy tűnt, mintha lázas lenne. Az álszent felháborodás láza.
- Hol a fickó a fekete csuhájában és a bárdjával? - kedélyeskedett Kate a
felkínált szék mögött állva.
Sabin megmerevedett, mintha Kate belefojtotta volna szépen kigondolt
kezdő frázisát.
Robin lövellt felé egy felháborodott pillantást.
- Látja, Mr. Sabin? Pontosan ez az, amiről beszéltem.
- Kate, jelen pillanatban nem hinném, hogy van időnk rossz viccekre -
jegyezte meg Sabin.
- Viccelődtem volna? Sikeresen elveszítettem az egyetlen szemtanút, aki
látta a városban az utóbbi években elkövetett legsúlyosabb bűntény tettesét.
Nem akar lefejeztetni? A tegnap estét követően persze nem csodálkoznék
rajta, ha Rob fenntartaná magának ezt a jogot.
- Nehogy azt hidd, hogy nem lenne hozzá kedvem - szisszent fel Rob. -
Nagyon szemtelen vagy, Kate. Ez jellemzi az egész hozzám fűződő
viszonyodat. Semmi tisztelet.
Kate Sabinhez fordult, mintha közvetlen főnöke ott sem lett volna.
- De...? - De közbeléptem - mondta Sabin, helyet foglalva. - Rendkívül
súlyos szituációba kerültünk. Az emberek ilyen helyzetben gyakran
feszültebbek a kelleténél.
- De mindig így kezel! - Hagyja már abba a nyafogást, Rob - utasította
Sabin. - Ez a nő a legjobb tanúvédelmise. Maga javasolta a feladatra.
- Nem tudom, kell-e emlékeztetnem, uram, hogy a tanú nincs többé.
Sabin felháborodott pillantást vetett felé.
- Nem, nem kell emlékeztetnie.
- Én voltam felelős Angie-ért - jelentette ki Kate. - Senki nem sajnálja
nálam jobban, hogy így alakult a helyzet. Ha tehetek valamit... Bárcsak
visszapörgethetném az idő kerekét, mindent másként tennék.
- Elvitte a lányt a Phoenixbe, személyesen. Nincs igazam? - kérdezte
Sabin egy közvádló hanghordozásával.
- Igen.
- A házat a rendőri erők elvileg megfigyelés alatt tartották. Jól tudom? -
Igen.
- Akkor az ő felelősségük ez az egész rémálom. Bármi történt is a
lánnyal, akár elvitték, akár önként távozott, az ő hibájuk, nem a magáé.
Kate az órájára pillantott, eszébe jutott, hogy a boncolásnak már
mindenképpen véget kellett érnie. Ha találtak valami egyértelmű
bizonyítékot arra vonatkozóan, hogy az áldozat Angié volt, akkor Sabinnek
már tudnia kell róla.
- Szeretném, ha kéznél lenne...
- Tudjuk már - szólalt meg Kate elfulladó hangon, mintha a válasz attól
függött volna, hogyan, milyen szavakkal teszi fel a kérdést - Az áldozat az
autóban. Mit hallott felőle? Rob rosszindulatú pillantást lövellt felé.
 - A haverjaid a rendőrségtől nem értesítettek még a boncolás
eredményéről? - Gondolom, volt ennél fontosabb dolguk is a mai nap
folyamán.
- Megtalálták az áldozat jogosítványát a boncolás közben. - Nagy levegőt
vett, hogy gyorsan és kíméletlenül közölhesse vele a tényeket, de aztán
szemmel láthatóan másként döntött. Nyilvánvaló habozása láttán Kate
érezte, hogy minden idegszála megfeszül. - Talán jobb lenne, ha leülnél,
Kate - jegyezte meg Rob túlzott figyelmességgel.
- Nem. - A jeges borzalom már végigfutott erein, elárasztotta a testét, a
szíve a torkában dobogott. Ujjai keményebben markolták a szék támláját. -
Miért? Robert arca ezúttal nem tükrözött sem önelégültséget, sem dühöt.
Arckifejezése teljesen üres lett.
- Az áldozat Melanie Hessler volt. A kliensed.
 HUSZONHETEDIK FEJEZET

- Sajnálom - mondta Rob.

Úgy tűnt, kilométerekről szól a hangja. Kate érezte, hogy a vér a fejébe
szökik. Lábai összecsuklottak alatta. Fél térdre rogyott, kezével még mindig
erősen szorongatta a szék támláját, aztán egy pillanat alatt felegyenesedett.
Cikáztak benne az indulatok, döbbenet, rémület, zavarodottság, feszültség.
Sabin megkerülte az asztalát, odalépett mellé, és megfogta a karját. Rob
pedig csak állt, bámult, határozatlanul és mérhetetlen zavarban, néhány
lépéssel mellette. - Jól van? - érdeklődött Sabin.
Kate belerogyott a székbe, ezúttal eszébe sem jutott kezével eltakarni
kivillanó térdeit. A férfi mellé térdelt, aggodalmas arccal nézve rá.
- Kate? - N... nem - felelte. Szédült, gyenge volt, hányinger kerülgette,
hirtelen úgy tűnt számára, hogy semmi sem valóságos, ami körülveszi. -
Én... én... nem értek semmit.
- Sajnálom, Kate - ismételte meg iménti szavait Rob, hirtelen közelebb
lépve, mintha csak ebben a pillanatban kapott volna észbe, hogy tehetne is
valamit. - Tudom, mennyire sokat törődtél vele.
- Épp az előbb próbáltam felhívni - mondta Kate elhaló hangon. - Már
hétfőn meg kellett volna keresnem, de aztán jött Angié, és hirtelen semmire
sem maradt időm.
Melanie Hessler arca jelent meg a szeme előtt. Átlagos, csaknem
szégyenlős nő, karcsú test, házilag göndörített, nem kifejezetten csinos
frizura. Még az is zavarba hozta, hogy egy kifejezetten felnőtteknek szóló
kiadványokat árusító boltban kellett dolgoznia, de szüksége volt a pénzre,
hogy folytatni tudja az iskolát. Elvált, s a férje után ott állt üres kézzel, nem
volt sem készpénze, sem szakképzettsége. A néhány hónappal korábban
elszenvedett támadás igen sérülékennyé tette - érzelmileg, pszichikailag,
fizikailag is tönkrevágta. Krónikusan rettegett mindentől, állandóan
ijedezett, attól félt, támadói bármikor újra megjelenhetnek - megszokott
jelenség az erőszakot elszenvedő nők körében. Csakhogy ezúttal nem attól a
férfitól kellett volna tartania, aki megerőszakolta.
- Jézusom - sóhajtott fel Kate, két kezébe temetve arcát. Behunyta
szemét, és látta a rettenetesen megégett, elformátlanodott, összezsugorodott,
csavarodott, bűzlő, agyonkínzott és megcsonkított testet. Kate kezébe fogta
Melanie kezét, így próbálta megnyugtatni, amikor megerőszakolásának
borzalmairól mesélt, érezte, hogy remeg végig rajta a mélységes szégyen és
feszélyezettség, hogy épp vele, ővele kellett megtörténnie mindennek.
Melanie Hessler annyira rettegett tőle, hogy ismét megtörténhet vele
valami hasonló borzalom. S most kiderül, hogy őt kínozták meg, vele bántak
el brutálisan, és őt égették össze a felismerhetetlenségig.
Agyában, valahol hátul a boltvezető hangját hallotta: „Már egy hete nem
hallottam felőle.” Mikor rabolhatta el az a rohadék? Hány napig lehetett még
életben? Mennyi ideig kellett könyörögnie a halálért, miközben talán egyre
azt kérdezte Istentől, hogy mivel érdemelte ki éppen ő ezt a rettenetes
borzalmat.
- A kurva életbe - Kate hagyta, hadd áradjon ki belőle a felgyülemlett
düh, erőt akart meríteni belőle. - A kibaszott, kurva életbe.
Rob hangja ért el hozzá, gondolatai ködén át.
- Kate, tudod, hogy segít, ha elmondod, mit érzel. Engedd szabadjára.
Ismerted Melanie-t. Olyan sokat segítettél neki. Ha felidézed, milyennek
láttad őt az utolsó éjszaka...
- Miért - vágott közbe Kate. - Miért éppen őt választotta? Nem értem,
hogyan történhetett meg a dolog.
- Valószínűleg azért, mert abban a bizonyos könyvesboltban dolgozott -
mondta Rob.
Főnöke jól ismerte az esetet. Többször is találkozott Melanie-val,
meghallgatta a beszélgetések során készült hangfelvételeket Kate-tel, és
javasolt is egy önsegítő csoportot a lánynak.
Hangfelvételek.
- Édes istenem - suttogta Kate, s egyszerre ismét elhagyta minden ereje. -
A kazetta. Jaj, istenem! Előregörnyedt, kezébe temette arcát. A fájdalom, a
rettegés, a kínzás, a gyötrelem sikolyai. Ismerte azt a nőt, akinek végig
kellett hallgatnia a kínszenvedését, megbízott benne, abban, hogy támogatni
fogja, megvédelmezi az igazságszolgáltatás segítségével.
- Kate? - Bocsásson meg - motyogta, miközben bizonytalanul
felemelkedett. - Valószínűleg hányni fogok.
 A szédülés miatt hol jobbra, hol balra billent, amerre ment,
megkapaszkodott minden szilárd tárgyban. A női vécé mintha több kilométer
távolságba lett volna. Az útjába akadó arcokat elmosódottan, torz képként
látta csupán, a hangokat elfedte valami sűrű, vattaszerű szövet.
Egyik kliense meghalt. A másik eltűnt. Ő volt köztük az egyetlen kapocs.
Miközben a vécékagyló fölött görnyedt, egyik kezével hátrafogva a haját,
kiöklendezte magából azt a keveset, amit aznap elfogyasztott, de gyomra
mintha nem csupán az ételtől akart volna megszabadulni, hanem a képektől
és gondolatoktól is, amelyekkel az imént kellett szembesülnie Ted Sabin
irodájában, s amelyek most megmérgezték minden gondolatát. Az ő kliense.
Az ő felelőssége. Ő az egyetlen láncszem...
Amikor a roham elcsendesedett, lerogyott a fülke padlójára. Borzasztóan
gyengének, ragadósnak érezte magát, s nem törődött vele, hova került, nem
érezte maga alatt a padló jeges hidegét. Teste rázkódott, de nem a hideg,
hanem a sokk miatt, attól a sötét, vészjósló előérzettől, amely viharként
söpört végig rajta.
Az egyik kliense halott. Megkínozták, meggyilkolták, megégették. A
másik eltűnt, gyanús vérfoltot hagyva maga után. Ő az egyetlen kapocs a
kettő között.
Logikusan kell végiggondolnia a dolgot. Lehetett véletlen egybeesés is,
persze, minden bizonnyal az volt. Mi más lehetett volna. Robnak igaza van:
Füstös Joe azért választhatta Melanie-t, mert abban az átkozott
könyvesboltban dolgozott, pontosan abban a városrészben, ahol az előzőleg
meggyilkolt két prostituált is tevékenykedett. Angié pedig már akkor
kapcsolatba került a gyilkossal, amikor még nem is ismerte őt.
A fekete, nyomasztó felhő azonban nem oszlott szét. Olyan erős,
ösztönös rossz előérzet gyötörte, amit képtelen volt lerázni magáról.
Túl sok volt a stressz. Túl keveset pihent. Túl sok szerencsétlenség érte.
Előrehajolt, fejét a falnak támasztotta, és igyekezett megnyugtatni agyát,
nem látni az előző éjszakai tetthely képeit.
Csinálj valamit.
A hajtóerő, amely eddig mindig, minden krízisen átsegítette. Ne ülj itt
magatehetetlenül. Csinálj valamit. A cselekvés mindig több mint a
tehetetlenség, mindegy, mire jut az ember. Mozdulnia kell, mennie,
gondolkodnia, tennie valamit.
Első, önkéntelen gondolata az volt, hogy felhívja Quinnt, de ösztönösen
visszautasította az ötletet. Csak azért, mert együtt töltötték az éjszakát, még
nem jelenti, hogy ráakaszkodhat. Nem volt rá semmi garancia, hogy
kapcsolatuk hosszabb jövő elé néz. Túl sok és túl nehéz volt a múlt, amit
mind a ketten magukban hordoztak.
Mindegy, akárhogy legyen is, nem volt ideje hosszabban elgondolkodni a
dolgon. Most, hogy biztosan tudta, nem Angié volt az autóban megégett
áldozat, még maradt számára valamennyi remény, hogy életben találja.
Léteznie kell valamiféle módszernek, amelynek segítségével rátalálhat.
Felkászálódott a földről, lehúzta a vécét, és kitámolygott az ajtón.
Odalépett az egyik mosdóhoz. Nem messze tőle egy takonyzöld kosztümbe
bújtatott hölgy álldogált, tökéletes sminkjét renoválta, a mosdókagyló szélét
megtöltötték a kencés tégelyek. Kate rámosolygott, aztán lehajolt, hogy
megmossa a kezét és az arcát.
Csészét formált két tenyeréből, s kiöblítette a száját. Belenézett a tükörbe,
a sminkelő nő valahol a perifériás látómezeje szélén helyezkedett el.
Rettenetesen gyűrött arc tekintett vissza rá, nyúzott, megviselt és sápadt.
Pontosan olyan volt a külleme, ahogy érezte magát.
- Ez a munka kinyír téged, Kate - suttogta saját tükörképének. A sminkes
nő neszesszerét lóbálva elvonult mellette, még küldött felé egy barátságos
mosolyt. Kate eszelős vigyorral válaszolt.
- Nos, nem hinném, hogy nélkülem elkezdik a meghallgatást - jelentette
ki derűsen, s kisétált az ajtón.
Rob várt rá a folyosón, szemmel láthatóan zavarta, hogy ilyen intim
közelségbe került a női mosdóval. Előhúzott egy zsebkendőt kabátja
zsebéből, és azzal törölgette gyöngyöző homlokát. Kate mogorván támadt rá.
- Mi van? - esett neki. - Most, hogy Sabin hallótávolságon kívülre került,
el akarod mesélni nekem, hogy Melanie Hessler halála is valami módon az
én lelkemen szárad? Ha hajlandó lettem volna átadni neked az ügyet hétfőn,
akkor megmenthettem volna attól, hogy annak az elmebeteg kurafinak a
kezébe kerülhessen? Rob elsápadt a támadásra.
 - Nem! Mi a csudának mondanék neked bármi ilyesmit? - Talán, mert
magam is ezt gondolom - mondta Kate, miközben elindult az előcsarnokra
tekintő erkély felé. - Mert azt gondolom, hogy senki sem képes elvégezni a
munkámat olyan jól, mint ahogy én teszem. De nem tettem a dolgom, és
Melanie meghalt.
- Tényleg azt gondolod, hogy képes lettél volna megmenteni? - Rob
hitetlenkedve, bosszúsan nézett rá. - Miért, mit gondolsz, ki vagy te? A
szupernő, vagy mi? Azt hiszed, neked minden sikerülhet? - Nem. Csak
annyit tudok, hogy fel kellett volna hívnom, de nem tettem meg. Ha
felhívom, akkor legalább törődött volna vele valaki, észrevettem volna, hogy
eltűnt. Nem volt senkije a világon.
- És te voltál érte a felelős - fűzte hozzá Rob. - Akárcsak Angiéért.
- Mindenkinek szüksége van valakire - mondta Kate.
- Rád. Nagy Katalinra - jegyezte meg némi szarkazmussal a hangjában
Rob.
Kate felszegte az állát, és uralkodónői pillantást vetett főnökére.
- Te voltál az első, aki engem hibáztattál, amikor tegnap éjjel felelőst
kellett keresni - mutatott rá. - Nem értelek, Rob. Egyszer azt mondod, én
vagyok az egyetlen, aki felvállalhatja az ügyet, aztán száznyolcvan fokos
fordulatot veszel, és leugatsz, hogy mit miért csinálok. Rám akarod húzni a
vizes lepedőt, amiért befuccsoltunk, aztán nem vagy hajlandó elfogadni,
amikor magamat okolom. Mi a gondod? - kérdezte a férfit. - Az én
felelősségvállalásom esetleg bekavart a Sabinnel szemben folytatott
stratégiádba? Hajlandó vagyok magamra vállalni a dolgot, te pedig nem
vezekelhetsz és alázatoskodhatsz helyettem? Erről van szó? Rob arcizmai
úgy rángatóztak, mintha valami gusztustalan látvány villant volna fel az apró
szemek előtt.
- Megbánod még, hogy így beszéltél velem, Kate Conlan. Talán nem ma.
Talán nem is holnap. De egy napon...
- Ma semmiképpen nem tudsz kirúgni, Rob - mondta Kate. - Sabin nem
engedné. Ráadásul semmi kedvem a kisded fenyegetőzési játszmáidat
játszani. Ha van valami a begyedben, ki vele. Dolgom van, a következő
néhány órában legalábbis feltétlenül.
 Rob szeme elkeskenyedett, testsúlyát egyik lábáról a másikra helyezte.
Arca egyre sötétebb színt öltött. Kate túlfeszítette a húrt, átlépte azt a
vonalat, ahonnan egy szimpla bocsánatkéréssel vagy a jövőbeni kedvesebb
viselkedésre tett ígérettel visszatáncolhatott volna, de ebben a pillanatban
nem is volt kedve ezek egyikéhez sem.
- A rendőrség azt akarja, hogy hallgasd végig az összes kazettát, amelyek
a Melanie-val folytatott beszélgetések alkalmával készültek, hátha említ
valakit, aki kapcsolatba hozható a halálával - mondta Rob mereven. -
Gondoltam, túl sok lenne számodra ennyi munka, figyelembe véve a
körülményeket - folytatta egy sebzett mártír hangján -, ezért úgy döntöttem,
hogy segítek.
- Úgy döntöttél? Vagyis ebben a pillanatban visszavonod az ajánlatodat,
mert egy hálátlan szuka vagyok? Rob megvető pillantást lövellt felé, szeme
szinte eltűnt a szemüveglencséi mögött.
- Nem. Nem engedhetem meg, hogy a hozzáállásod befolyásolja a
munkámat. Együtt hallgatjuk meg a kazettákat. Te olyasmit keresel, ami
valahogy nem illik a képbe, mert te ismerted őt legjobban. Én a szövegek
nyelvi megformálását próbálom elemezni. Öt perc múlva találkozunk az
irodámban.
Kate követte tekintetével, ahogy elkacsázott, s közben arra gondolt, hogy
legalább annyira utálja ezt a fickót, mint amennyire retteg ettől az előtte álló
munkától.
- Miért nem kalapálok inkább egy jó kis hegyes jégszilánkot a
homlokomba? - mormolta, majd elindult a férfi után.
- Ez a felvétel másolat - mondta a technikus.
Kovac, Quinn, Liska és egy vékony fickó, akit Kovac csak Fülesként
emlegetett, gyűlt össze a feketével borított elektromos eszközökkel
telezsúfolt helyiségben, ahol megdöbbentő mennyiségben futottak a kábelek,
kínálták magukat a különböző gombok, kapcsolók és kijelzők fényei.
- A hangminőség sokkal jobb, mint amit egy egyszerű diktafonnal
felvehet az ember - jelentette ki Füles. - Sőt, én azt mondanám, hogy a
gyilkos mikrofont erősített az áldozatra, vagy szorosan a közelében helyezte
el. Ez érthetővé teszi a hangtorzulást a sikolyok esetén.
 - Bizonyos benne, hogy két hangot hallott? - kérdezte Quinn, s gondolatai
máris sorra vették az ezzel együtt járó lehetőségeket.
- Igen. Hallgassa csak.
Lenyomta a gombot, és beállította a hangerőt. A sikoly teljesen betöltötte
az apró szobát, s mind a négyen hátrahőköltek egy pillanatra, mintha csak
fizikai erő taszította volna odébb őket.
Quinn igyekezett figyelmét nem a hangok által keltett érzelmi hatásra
irányítani, hanem magára a hang fizikai megnyilvánulására, s megpróbálta
kizárni saját emberi reakcióit. Bűntetteik újraélése rendkívül fontos szerepet
játszott a sorozatgyilkosok életében - kiélhették vágyaikat, erőszakos
fantáziálásaikat, gyilkolási készségüket, magát a gyilkosságot - s így tovább,
mind messzebbre gyűrűző körökben.
A technikai eszközök egyre olcsóbbá válása lehetővé tette számukra,
hogy megörökítsék és visszajátsszák mindazt, amit átéltek, pontosabban és
hatékonyabban, mint azt a képzeletük lehetővé tette volna. Az utóbbi
években számtalan bizonyítékot szolgáltatott már az olcsó technológia és a
gyilkosok egoisztikus szükségletének kombinációja. A problémát a
nyomozók és a bíróság számára csupán az jelentette, hogy nem volt könnyű
kibírni a látványt és a hangokat, amelyek e bizonyítékok elkerülhetetlen
velejárói voltak. Elég borzalmas volt, ha az embernek a gyilkosságok
eredményével kellett szembesülnie. Végignézni és végighallgatni a folyamat
kínjait, maga volt a pokol.
Quinn egyik ilyen bizonyítékot a másik után látta és hallgatta.
Egyiket a másik után...
Füles elfordított egy gombot, és lejjebb húzott két szabályozórudat.
- Most jön. Sikerült elkülönítenem és elnémítanom az elsődlegesen
hallható zajt, az áldozat hangját. Figyeljenek csak.
Lélegezni sem mertek. A sikolyok egyszerre elhalkultak, s a háttérben
egy tompa, alig kivehető férfihang a következőket mondta: „Fordítsd...
csináld már...” Aztán csak sercegés hallatszott, s egy kissé határozottabban
hallható hang szólalt meg: „Akarom... rólam...” - Ez a legjobb minőség, amit
elő tudtam varázsolni - mondta Füles, visszapörgetve a kazettát. - Fel tudom
hangosítani, de a hangok attól nem válnak jobban kivehetővé. Túl messze
voltak a mikrofontól. A kapott értékek alapján azonban mindenképpen azt
mondanám, hogy az első egy férfi hangja, a második pedig női hang.
Quinn-nek eszébe jutott az áldozatok mellkasán látható, sajátos
sérülésmintázat. Hiszen ez neki is eszébe juthatott volna: két kés, két
gyilkos. Mintha nem találkozott volna már ilyennel munkája során. Abban
azonban bizonyos volt, hogy nem akarta, nagyon nem szívesen látta a
gondolatot, s eláradt testében a pánik.
Gyilkosság sosem lehet gonoszabb vagy őrültebb, mint ha egy pár követi
el. Az efféle kapcsolat dinamikáját a létező legbetegebb emberi viselkedés
irányítja. A megszállottság és a kényszer, a rettegés és a szadista fantáziák
együttese egy olyan pár esetében, amelyben mindkét fél igyekszik ezen a
téren felülmúlni a másikat, nem összeadja, hanem megsokszorozza
kegyetlenségüket, mintha két vipera igyekezne túlszárnyalni a másikat.
- Dolgozol még a hanganyagon, ugye, Füles? - érdeklődött Kovac. - Jó
lenne, ha sikerülne előcsalogatnod még néhány hangot egyiküktől vagy akár
mindkettejüktől. Szívesen megtudnám, miről beszélnek.
A technikus megvonta a vállát.
- Megpróbálhatom, de egyelőre nem sikerült ennél előrébb lépnem.
- Tegyél meg mindent, amit tudsz. Lehet, hogy ezen múlik a karrierem.
- Akkor jössz nekem két akkora karton sörrel, mint amit még nem láttam
sosem.
- Hozd ezt össze nekem, és annyi sört küldök, hogy egy életre elég lesz.
Quinn indult meg elsőként az ajtó felé, s igyekezett összerendezni a
fejében halmozódó kusza gondolatokat, reménykedve, hogy sikerül a torkát
szorongató gombóctól megszabadulnia. Figyelj az előtted álló problémára,
és feledkezz meg a benned feszülő gondokról. Próbálj nem gondolni rá, hogy
amikor már úgy tűnt, végre előreléptetek az ügyben, még súlyosabb csapás
szakad a nyakadba azzal, hogy megduplázódott a gyilkosok száma. Akár egy
rémálomban. Kovac ballagott leghátul, és becsukta mögöttük az ajtót.
- Hát ez igazán nem hiányzott - panaszolta. - Elég gondot jelent egyetlen
pszichopatát megtalálni. Most aztán mesélhetem a főnökeimnek, hogy nem
is egyet, de kettőt kell elcsípnünk.
 - Ne meséljen nekik semmit - tanácsolta Quinn. - Most még ne.
Szükségem van némi időre, hogy alaposan átgondoljam a helyzetet.
Hátát a falnak vetette, mintha támaszra lett volna szüksége, míg
megérkezik a válasz.
- Mi változik azzal, hogy nem egyedül van? - kérdezte Liska.
- Mit változtat a gyilkos személyiségén az, hogy van egy partnere a
bűntetteihez, és ez a partner ráadásul egy nő? - kérdezett vissza Quinn.
- Halálra bonyolítja az életemet, azt - morgott mérgesen Kovac. Az
előcsarnok sötét volt, s még komorabbá tette az alacsony mennyezet. A
napnak ebben a szakában nemigen járkált itt senki. Két, laboratóriumi
köpenyt viselő nő lépdelt el mellettük, de szinte észre se vették őket, annyira
belemélyedtek az irodai pletykák megtárgyalásába. Quinn megvárta, amíg
hallótávolságon kívülre kerültek.
- Egyenrangú partnerek, vagy - ahogy mi nevezzük - a nő jövőbeni
áldozat? Azért vesz részt a gyilkosságokban, mert élvezi a helyzetet, vagy
valamilyen okból kifolyólag úgy érzi, kötelessége részt vennie bennük?
Vagy talán azért, mert tart a férfitól, aki uralkodik felette, esetleg valami
egyéb oka van rá? - Liskához fordult. - Gil Vanleesnek van barátnője? - Én
nem tudok róla. Kérdeztem a feleségét, a főnökét, a munkatársait. Semmi.
- Kérdezte a feleségét Jillian Bondurant felől? Hogy ismerte-e, vagy nem
jutott-e eszébe, hogy a férje a kelleténél jobban ismeri a lányt? - Az asszony
csak annyit mondott, a férje mindenre bukott, aminek mellei voltak. Nem
emelte ki Jilliant.
- Mire gondol? - kérdezte Kovac.
- A nyomozás kezdete óta böki a csőrömet, hogy a harmadik áldozatról
eddig nem tudtuk bizonyítani a személyazonosságát. Miért kellett lefejezni?
Miért kellett a lábfejet így megcsonkítani? Most Jillian kocsiját használta a
negyedik áldozat megégetéséhez. Miért kell ilyen kiemelt hangsúlyt fektetni
Jillian személyére? - kérdezte elgondolkodva Quinn. - Tudjuk, hogy a lány
boldogtalan, zavart volt. Mi lehetne tartósabb szabadulás egy boldogtalan
élettől, mint a halál, legyen az valódi vagy szimbolikus.
- Maga szerint akár Jillian hangját is hallhattuk a kazettán - összegezte
Liska. - Úgy véli, ő lehetne Vanlees partnere? - Csak annyit mondok, hogy a
megoldás kulcsa Jillian Bondurant személye. Ő az a mozaikdarab, amelyik
sehogyan sem illik az egész képbe. Egész eddig eszembe sem jutott, hogy
nem feltétlenül csak egy oda nem illő darab. Lehetséges, hogy ő a gyilkos.
- Jézusom - sóhajtott fel Kovac. - Mindegy, nem volt csúnya
pályafutásom, legalábbis, amíg tartott. Talán felvesznek majd Vanlees
helyére, elhajthatom a huligánokat a Target Center környékéről. - Az órájára
pillantott, és a homlokára csapott. - Jaj, mennem kell. Találkozót beszéltem
meg Peter Bondurant egykori partnerének volt feleségével. Talán sikerül
valamivel többet kiderítenem Jillianről.
- Én a barátnőjével beszélek, Michele Fine-nal. Kíváncsi vagyok, van-e
neki másolata azokból a dalokból, amelyeket Jilliannel együtt írtak. Jó lenne
megnézni őket, mert bepillantást nyerhetnénk a gondolataiba, talán még a
fantáziáiba is a szövegek segítségével. Szívesen megtudnám Fine-tól, mit
gondol Vanleesről.
- Semmit - vetette közbe Liska. - Feltettem neki a kérdést, amikor
elvittem a lányt Jillian lakásába, és találkoztunk Vanleesszel. Azt mondta, kit
érdekelnek a vesztesek.
- A ragadozók felismerik a fajtájukat - mondta Quinn. Kovachoz fordult.
- Ki követi Vanleest? - Tippen és Hamill.
- Tökéletes. Kérdezzék meg a fickót, hogy a tulajdonos, akinek a házára
felügyelni szokott, importál-e hangrögzítő berendezéseket, videokamerákat
meg ehhez hasonló műszaki cikkeket.
Kovac bólintott.
- Meglesz.
- Van néhány lehetőség, amit érdemes fontolóra vennünk Vanlee-sen
kívül is - mutatott rá Quinn. - Ha Füstös Joe és a partnere között hatalmi
viszonyról van szó, uralomról, akkor meg kell vizsgálnunk Jillian eddigi
életét, és fel kell tennünk a kérdést, hogy melyik férfi jelenthetett ilyen
kapcsolatot az életében. így kapásból kettőt is meg tudnék nevezni.
- Lucas Brandt és Drága Apuci - húzta el a száját Kovac. - Egyre jobb.
Végül találunk egy gyanúsítottat, és ki más is lenne az, mint a környék
legbefolyásosabb emberének egyetlen kicsi lánya, nem kizárva, hogy a papa
is benne van a dologban. Mindig is mázlista voltam.
Liska megveregette a karját.
 - Ismered a mondást, drágám: az ember nem válogathatja meg a rokonait
és a sorozatgyilkosait.
- Nekem van egy ennél is jobb mondásom - mondta Quinn, miközben
több millió, rosszabbnál rosszabb lehetőség zúgott végig az agyán. - Nincs
vége, amíg nincs vége.
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

A D'Cup csaknem üres volt, csak néhány svájcisapkás, kecskeszakállas

öreg szivar vitatkozott a pornográfiáról, és egy művész hervadozott az utcára
néző kirakatnál, kezében háromdolláros lattével önnön középszerűségén
merengve.
Michele Fine beteget jelentett. Liska az olasz pultosfiútól kapta a
felvilágosítást, és magában megjegyezte, hogy jó lesz, ha rászokik a napi
cappuccino fogyasztásra. Az sem számít, hogy a D'Cup jó néhány mérföldes
kitérőt jelentett bármelyik helyhez képest, ahova rendszeresen járt. Épp ez
jelentette a vonzerejét.
- Ismerte a barátnőjét? - érdeklődött Quinn. - Jillian Bondurantet? A
római isten lebiggyesztette vastag ajkát, és megrázta a fejét.
- Nem igazán. Úgy értem, sokat járt ide a lány, de nem volt különösebben
barátkozó típus. Magának való, gondolom, értik, miről beszélek. Chell-lel
jóban voltak. Ez minden, amit tudok róla azon kívül, amit az újságokban
olvastam.
- Látta itt a lányt valaki mással? - próbálkozott Quinn.
- Michele-t vagy Jilliant? - Jilliant.
- Nem mondhatnám.
- És Michele-t? Jár valakivel? Úgy tűnt, a fiú nem örül különösebben a
kérdésnek, mintha valamilyen módon túlságosan személyesnek érezné,
mintha ez már a magánéletét érintené. Liska előhúzta a Vanleesről készített
polaroid képet.
- Látta valaha ezt a fickót a társaságukban? Vagy bejött ide, akár egyedül
is? A pultos összehúzott szemmel vizsgálta a képet, ahogy az ember akkor
teszi, amikor megpróbálja erőnek erejével felfrissíteni az emlékezetét.
- Nem. Egyáltalán nem ismerős.
- Milyen zenét játszottak? - kérdezett újra Quinn. - Michele azt mondta,
időnként felléptek.
- Chell énekel és gitározik is, főleg azokon az estéken, amikor nyitott a
porond bárki számára. Tudom, hogy írtak közösen is néhány számot, de nem
tudnám megmondani, hogy melyiknek ki a szerzője. Jillian egyébként sose
lépett fel. Csak néző volt. Szerette nézni az embereket.
- Milyen zenét írtak? - Hát, azt a süket feminista folkot. Sok düh, sok
félelem, elég sötét szövegek.
- Sötét? Milyen értelemben? - Rossz kapcsolatokról, elferdült
kapcsolatokról, nagy érzelmi csalódásokról meg fájdalomról.
- Úgy adta elő mindezt, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga,
némi unalommal a hangjában. A modern élet hatása.
Quinn megköszönte a felvilágosítást. Liska rendelt még egy kávét
elvitelre, aztán egy egész dollárt otthagyott borravalóként. Quinn
mosolyogva tartotta neki a nyitott ajtót.
- Hékás! - szólt Liska. - Nincs abban semmi rossz, ha kedves az ember.
- Nem szóltam egy szót se.
- Hát ne is.
A hó még mindig esett. A kávéház előtt az úttestet latyak borította. Nem
látszottak a felfestett vonalak, s a sofőrök úgy döntöttek, hogy a „győzzön a
jobbik” mentalitással vezetnek. Az alatt a fél perc alatt, amíg nézelődtek, egy
bíborszín neonlámpa csaknem áldozatul esett egy busznak.
- Maga egész jó nyomozó lenne - jegyezte meg Liska, miközben az
autókulcsot igyekezett előbányászni kabátja zsebéből. - Fontolóra vehetné,
hogy otthagyja az FBI-t, és átjön ide hozzánk, a gyilkossági csoporthoz.
Küzdhetne a kurvákkal, üldöztethetné magát az újságírókkal, és
közlekedhetne egy ilyen autónak nevezett szarral, mint ez is.
- És elviselhetném ezt az időjárást? - hajtotta fel kabátja gallérját Quinn a
hó és a fagyos szél ellen. - Micsoda remek ajánlat! - Rendben - mondta
Liska. - Beígérek magának annyi szexet, amennyit csak akar. Feltéve, hogy
megígéri, sokat akar.
Quinn felnevetett, s kinézett a mögöttük araszoló forgalomra.
- Tinks, maga aztán nem semmi nő.
Michele Fine lakása alig egymérföldnyi távolságra esett. Nyomorúságos
környék volt, lepattant ikerházak, egy tér, ronda, emeletes épületek,
amelyekben Liska információi szerint a feltételesen szabadlábra helyezett
rabokat szállásolták el.
- Vanlees lyndale-i lakása alig pár háztömbnyire van innen, déli irányban
- jegyezte meg Liska, miközben kikászálódtak a járdára, a letaposott hóba. -
Nem gondolja, hogy érdekes egybeesés? - Amikor a lakásban találkoztak,
úgy tettek, mintha nem ismernék egymást? Liska összehúzott szemöldökkel
idézte fel magában a jelenetet.
- Csak elmentek egymás mellett. Nem szóltak. Gondolja, hogy a lány
esetleg rajtakaphatta, hogy Jillian ablaka alatt leskelődik? - Csak vaktában
lövöldözünk, de talán ki lehetne szedni a fickóból az igazságot. Az jár a
fejemben, hogy ha a lány észrevette, hogy Vanlees leskelődik, vajon miért
nem említette? - Jó kérdés. - Liska taszított egyet az épület biztonsági
ajtaján. Nem volt bezárva. - Próbáljuk megtudni a választ.
A felvonóban kellemetlen, elvitelre készült kínai étel szaga terjengett. A
negyedikig mentek egy lesoványodott hippivel együtt, aki a sarokba húzódva
igyekezett láthatatlanná válni, mindeközben azonban le nem vette a szemét
Quinn drága öltönyéről. Quinn lapos pillantást lövellt felé, mire a srác
tésztás homlokán azonnal kiütközött néhány izzadtságcsepp. Amikor az ajtó
kinyílt, a fiú nem szállt ki, hanem lefelé irányította a liftet.
- Maga biztosan nagyon jól pókerezik - jegyezte meg Liska.
- Nincs rá időm.
Liska felhúzta szemöldökét, szeme hívogatóan csillogott.
- Hát, jó lesz, ha vigyáz magára. Aki csak dolgozik, de nem játszik sose,
annak hamar bekrepál a micsodája.
Quinn visszanézett rá, szemében tettetett félénkség csillogott.
- Mellettem biztos elaludna, Tinks.
- Nos, kétlem, de ha tudományos kísérletet akar, állok elébe... - Megállt
Fine ajtaja előtt, és felnézett Quinnre. - Csak ugratom, remélem, tudja. A
szomorú igazság, hogy nekem olyan pasinak tűnik, aki egyfolytában járatja
az agyát valakin.
Quinn becsöngetett.
- Aha. A gyilkoson.
 Meglehetősen zavarta, hogy hosszú idő óta először képtelen teljesen a
munkájára koncentrálni. S mintha Liska megjegyzése adott volna engedélyt
neki, Kate-re gondolt. Azon törte a fejét, vajon hogy alakult a napja, mit
gondolhat kettejükről. És hogy eljutott-e hozzá az üzenet, hogy az autóban
talált nő nem az ő szemtanúja volt. Bántotta a gondolat, hogy Kate esetleg
magát okolja a történtek miatt, de még kevésbé tetszett neki, hogy a főnöke
is Kate-re hárította a felelősséget. Az előző esti jelenet kiváltotta védelmező
ösztöneit, s legszívesebben alaposan fenéken billentette volna Rob Marsht.
Kíváncsi lett volna, vajon Kate mulatságosnak vagy inkább bosszantónak
találta volna ezt az érzést.
Ismét megnyomta a csengőt.
- Ki az? - hallatszott odabentről. Liska a kukucskálónyílás elé lépett.
- Liska rendőr őrmester vagyok. Beszélnem kell magával Jillianről.
- Beteg vagyok.
- Nem tart soká. Nagyon fontos. Történt egy újabb gyilkosság, gondolom,
hallott róla.
Az ajtó nyikorogva kinyílt, Fine kukucskált ki rájuk a beakasztott
biztonsági lánc mögül. A keskeny ajtórésben soványnak, szögletesnek
tetszett az arca.
- Semmi közöm hozzá, nem tudok segíteni magának. - Egyszerre
észrevette a Liska mellett álldogáló Quinnt, és megmerevedett a pillantása. -
Ez meg kicsoda? - John Quinn, FBI - mutatkozott be Quinn. - Szeretnék egy
kicsit beszélgetni magával Jillianről, Ms. Fine. Szeretnénk pontosabb képet
alkotni arról, milyen ember lehetett. Úgy hallottam, hogy önök közeli jó
barátok voltak.
Eltelt jó néhány másodperc, amíg Fine felmérte a helyzetet. Quinnt olyan
pillantásokkal méregette, ami nem igazán illett egy divatos kávéház
pincérnőjéhez. Szeméből az utcán szerzett tapasztalatok gyanakvása sütött.
Amikor végül felemelte a kezét, hogy kiakassza a biztonsági láncot,
csuklóján egy pillanatra megvillant a kígyótetoválás.
Kinyitotta az ajtót, és vonakodva odébb lépett, hogy beengedje őket.
- Péntek óta nem kapott semmi hírt Juliánról? - kérdezte Quinn. Fine
utálkozó, gyanakvó pillantást lövellt felé.
 - Hogyan kaptam volna? - kérdezte keserűen, miközben szeme megtelt
könnyel. - Meghalt. Miért kérdez tőlem ilyeneket? - Mert nem vagyok benne
olyan biztos, hogy meghalt.
- Mi az ördögről beszél itt nekem - háborodott fel Fine. Zavarodottnak és
elkeseredettnek látszott. - Mindenhol ezt hallani. Az apja jutalmat ajánlott
fel. Milyen játékot akar maga játszani velem? Quinn hagyta, hadd lógjon a
levegőben a kérdés, míg ő maga körülnézett a szobában. A lakás a hetvenes
évek kopott nyomait viselte magán - eredeti volt minden, nem retró,
egyszerűen csak így maradt minden. Már jó ideje nem változtattak rajta
semmit, és nem is takarítottak különösebben sokat. A szőttes drapériák a
végső szét-foszlás küszöbén málladoztak. Az apró nappaliban álló kanapét
és a hozzá illő fotelt eredetileg barna és narancsszín huzattal borították, mára
azonban a felismerhetetlenségig elvásott az anyag. Szamárfüles utazási
magazinok hevertek az olcsó kávézóasztalkán, mint megannyi odaveszett,
színes álom, s a hamutartót vastagon borították a cigarettacsikkek. Mindent
áthatott a cigarettafüst és a hamu kesernyés szaga.
- Semmi szükség nincs rá, hogy megpróbáljon átverni - mondta Fine. -
Beteg vagyok. Jillian dolgába betegedtem bele. A barátom volt. - Hangja
megtört, szája megfeszült, s ez csak még inkább kiemelte a szája sarkától
húzódó sebhelyet. - Én, én csak beteg vagyok. Úgyhogy nem érdekel, miért
jöttek ide, kérdezzék meg, amit akarnak, és menjenek a fenébe.
Mélyet slukkolt a cigarettájából, oldalra lépett, s szabadon maradt kezével
átkarolta magát. Betegesen sovány, gondolta Quinn. Sápadt és csontos.
Talán valóban beteg. Nagy, elnyúlt, fekete kardigánt viselt, alatta piszkos,
fehér pólót, amely olyan aprónak látszott, mintha gyerekméret lett volna.
Lábai valóságos piszkafának tűntek a megviselt, fekete melegítőnadrágon
keresztül. Mezítláb állt a mocskos padlón.
- Szóval, mi a baja? - Tessék? - Azt mondta, megbetegedett. Mi a baja? -
Hááát... influenza - mondta tétován, miközben fél szemmel a televíziót nézte,
ahol egy groteszk módon kövér nő épp azt mesélte Jerry Springernek, hogy
milyen kapcsolat fűzi az oldalán megjelent himlőhelyes törpéhez és a másik
oldalán látható fekete transzszexuális férfihoz. Fine kipiszkált egy dohány
szálat a fogai közül a nyelvével, és a képernyő felé köpött vele. -
Gyomorinfluenza.
 - Tudja, mit hallottam, mi a legjobb rosszullét ellen? - kérdezte Liska
faarccal. - A marihuána. Használják a kemoterápián átesett betegeknél is.
Természetesen a dolog nem legális...
Nem volt közvetlen fenyegetés. De talán elegendő ahhoz, hogy Fine
megtegye nekik azt a szívességet, hogy legalább minimálisan együttműködik
velük.
Lapos pillantásokkal mérte végig a hívatlan vendégeket.
- Aznap, amikor összefutottunk a gondnokkal Jillian lakásában - mondta
Liska -, nem mondott különösebben sokat a fickóról.
- Mit kellett volna mondanom? - Mennyire ismerte őt Jillian? Netán
barátok voltak? - Dehogy. Épp csak tudta a keresztnevét. - A miniatűr
ebédlőasztalhoz lépett, letelepedett mellé, és nekidőlt, mintha nem lett volna
annyi ereje sem, hogy megtartsa magát. - Szemmel tartotta Jillt.
- Ezt hogy érti? Fine Quinnre pillantott.
- Ahogy a férfiak szokták.
- Említette valaha Jillian, hogy a fickó követi, vagy leskelődik utána? -
kérdezte Liska.
- Maguk szerint ő ölte meg.
- Mit gondol, Michele? - kérdezett ezúttal Quinn. - Maga mit gondol a
pasasról? - Egy vesztes, semmi más.
- Volt vele valamilyen konfliktusa? A lány felvonta madárszárnyvékony
vállait.
- Talán egyszer vagy kétszer mondtam neki, hogy kopjon le.
- Miért? - Mert állandóan bámult minket. Mintha az járna a fejében,
milyenek lehetünk ruha nélkül. Kövér szarrágó.
- És Jillian mit szólt a dologhoz? Újabb vállrándítás.
- Hát, hogy ha a fickónak ez jelenti a legnagyobb örömet az életben,
akkor csak hadd bámuljon.
- Sosem említette, hogy zavarja valami vele kapcsolatban? - Nem.
 - Említette esetleg, hogy úgy érzi, figyelik, követik, vagy bármi egyéb,
ehhez hasonló dolgot? - Nem. Még ha így lett volna is, akkor sem. Liska éles
pillantást vetett felé.
- Ezt meg hogy érti? - Az apja meg az a náci pszichiáter sólyomként
lesték. Az apjának kulcsa volt a lakásához. Időnként megesett, hogy
hazaértünk, és a papa odabenn várt bennünket. Ha már a privát szféra
megsértéséről beszélünk.
- Zavarta ez Jilliant? Michele Fine szája aprócska, keserű mosolyra
ferdült, a hamutartóra meredt, elnyomta a csikket.
- Nem. Ő volt apuci kicsi lánya.
- Ez mit jelent? - Semmit. Csak hagyta, hogy az apja úgy rángassa a
zsinórokat, ahogy akarta.
- Említette, milyen kapcsolatba került a nevelőapjával. Beszélt esetleg
arról, hogy hasonló viszony fűzte az apjához? - Nem beszéltünk a papáról.
Tudta, mit gondolok arról, hogy az öreg állandóan irányítani akarja.
Kerültük a témát. Miért? - kérdezte ártatlan arccal. - Maga szerint ő is
megpróbálta megdugni? - Nem tudom - mondta Quinn. - Maga szerint? - Az
én véleményem az, hogy sose találkoztam még férfival, aki ne próbált volna
rámászni bármire, ami mozgott, ha esélyt kapott rá - mondta szándékos
hetykeséggel, s pillantása végigcsúszott Quinn testén, egészen a sliccéig.
Quinn hagyta, hadd nézzen csak, kivárt. A nő végül ismét a szemébe
pillantott. - Ha így lett volna is, nem vesztegetett sok szót rá.
Quinn, anélkül hogy hellyel kínálták volna, letelepedett az aprócska
asztal túloldalán, mintha csak ebédre hívták volna. Ismét körülnézett a
lakásban, s érzékelte, mennyire nincs semmiféle díszítés benne, semmi
otthonos, semmi személyes. Egyetlen fényképet sem látott. Az egyetlen
dolog, ami feltűnt neki, az aprócska hifitorony és hangrögzítő készülék volt,
amely a nappali távolabbi sarkában állt. Mellette egy gitár.
- Ha jól tudom, önök ketten együtt szereztek zenét - mondta. Mi volt
Jillian szerepe? Fine újabb cigarettára gyújtott, és az olcsó csillár felé fújta a
füstöt. Quinn pillantása ismét megakadt a csuklójára tetovált kígyón, amely a
régmúltban szerzett sebhelyen kanyargott végig. Az éden-kert kígyója,
aprócska, piros almával a szájában.
 - Néha ő írta a szövegeket - mondta Fine, elülső fogai között füstöt
lehelve. - Máskor ő szerezte a zenét. Ahogy a kedve hozta. Ahogy az én
kedvem hozta.
- Megjelent már valamelyik számuk? - Eddig nem.
- Miről szeretett írni? - Az életről. Emberekről. Kapcsolatokról.
- Rossz kapcsolatokról? - Létezik másmilyen? - Van másolat a közös
szerzeményekről? - Persze.
- Hol - kérdezte Liska.
- A lakásában. A zongoraszékben és a könyvespolcon.
- Nem találtunk semmi ilyet, amikor ott jártunk.
- Hát, pedig az volt a helye - védekezett Fine, újabb füstfelleget eregetve.
- Van magánál másolat, amit megnézhetnék? - kérdezte Quinn. - Szívesen
meghallgatnám a szövegeket, amiket írt, hogy jobban megismerhessem.
- A költészet a lélek tükre - szólt Fine elváltozott, álmodozó tónusban.
Tekintete ismét elrévedt, és Quinn szívesen megtudta volna, vajon mire
gondolhat, és miért. Lehetséges, hogy Jillian Bondurant meggyilkolása
átlendítette az egészséges pszichés állapot küszöbén? Úgy tűnt, Jillian volt
az egyetlen barátja. Talán ő is Jilliannek. Nem volt más, senki - barát,
partner a dalkomponáláshoz -, semmi, csak ez a teljesen lepattant lakás és a
soha véget nem érő munka.
- Én is így gondolom - mondta.
A nő ebben a pillanatban ránézett, keresetlenül és kicsit egzotikus
pillantással. Zsíros, sötét haját félresöpörte arcából. Furcsa módon hirtelen
olyan ismerősnek tűnt Quinn számára - bár annyi eseten volt már túl, annyi
arcot látott, hogy úgy érezte, minden arc ismerős neki. A nő aprócska szeme
hirtelen nagyon tisztának tűnt. De vajon azt is elmondja-e a tekintet, kik
vagyunk és mit akarunk? Felállt, átsétált a nappali túloldalára, a
salaktéglákra épített könyvespolchoz lépett, és egy mappával tért vissza.
Quinn felemelkedett, és kinyúlt érte, de Fine sajátos, szinte kokettáló
pillantást vetett rá, s nem adta át az irattartót.
- Ezek a szövegek az én lelkemre is ablakot nyitnak, Mr. FBI. Lehet,
hogy nem szeretném, ha leselkedne.
 Felmutatott vagy hat kottát. Körmei szinte nem is léteztek, tövig rágta
őket. Aztán magához ölelte a papírokat, s a mozdulat kiemelte apró melleit a
póló alatt. Nem viselt melltartót.
Liska elővette a táskáját, kinyitotta, és kihúzta belőle az
ujjlenyomatvételhez szükséges felszerelést.
- Szükségünk lenne ezen kívül az ujjlenyomatára. így tudjuk elkülöníteni
az önét és Juliánét a lakásban. Tudomásom szerint eddig még nem jött be a
rendőrségre, hogy levehessék, mert elfoglalt volt.
Fine gyanakodva és gondterhelten nézett rá.
- Egy perc alatt megvagyunk - biztatta Liska. - Jöjjön, foglaljon helyet.
Fine vonakodva követte utasításait.
- Mikor hallott utoljára Jillian felől - kérdezte Quinn.
- Pénteken, mielőtt elment volna annak az agyboncolónak a rendelésére -
bökte ki Fine, miközben Liska végiggörgette hüvelykujját a tintapárnán, s a
papírra nyomta.
- Nem telefonált magának péntek este? - Nem.
- Nem is kereste fel? - Nem.
- Hol volt maga éjfél és egy óra között? - Az ágyamban, anyaszült
meztelen, egymagam - nézett fel rá Fine szempillái mögül. Határozottan
sikamlósan.
- Számomra meglehetősen furcsának tűnik a dolog, nem tudom, maga mit
gondol. Jillian összeveszik az apjával. Annyira felkavarja az eset, hogy
kirohan a házból. Mégsem próbálja megkeresni a legjobb barátnőjét.
- Nos, Quinn ügynök - hangjában szomorú emlékek árnya lapult -, jó
ideje megtanultam már, hogy az ember sosem tudhatja, mi lakik a másik
szívében. És néha ez nem is baj.
Kovac leparkolta a Caprice-t a rendőrség számára fenntartott helyek
egyikén, az ötödik utcán, a városháza előtt, aztán kiszállt, és sietve elindult.
Káromkodva vágott át a járdaszegély mellett felhalmozódott lucskos
hókupacon, egy helyen térdig süllyedt a halomba. Hangosan lihegett. Szíve
túlságosan nagy hévvel pumpálta a vért és az adrenalint végig az artériáin,
amelyek valószínűleg leginkább kiöregedett nyomócsövekhez hasonlítottak.
 Jó lesz, ha karbantartja a testét, ha túl akarja élni az egyre-másra sorjázó
eseteket, különösen a mostanihoz hasonlókat. Persze még az sem biztos,
hogy az ügy lezárása után is lesz állása.
Az előcsarnok zsúfolásig megtelt dühös nőkkel, akik mind felé fordultak,
miközben megkísérelt átvágni a bűnügyi osztály felé. Nem értette, mire való
az egész tömörülés, amíg meg nem pillantotta a fejük felett tartott táblát, a
következő felirattal: A MI ÉLETÜNK IS SZÁMÍT! IGAZSÁGOT:
FELSZÁLL A PHOENIX! Zárótűzként zúdult rá a hangjuk, akárha kéttucat
vadászfegyvert sütöttek volna el egyszerre.
- Rendőri túlkapás! - Csak Urskine-ék kíváncsiak az igazságra! -
Akárcsak jómagam, nővérke - sziszegett rá Kovac az egyik közelében álló
nőre, aki söröshordónyi hasával elállta az útját. - Miért nem áll egy kicsit
arrébb, hogy lemehessek végre, és nekiláthassak a dolgomnak? Ez volt az a
pillanat, amikor észrevette a média képviselőit. Vakuk villantak. A kurva
életbe.
Kovac nem állt meg. Az efféle szituációk túlélési stratégiája a következő:
fogd be a szádat, és menj előre.
- Kovac őrmester, igaz, hogy elrendelte Gregg Urskine letartóztatását? -
Senkit sem tartóztattunk le - kiáltotta, miközben előreverekedte magát a
tömegben.
- Kovac, vallott már a fickó? - Melanie Hessler volt a maguk titokzatos
szemtanúja? Valaki kiszivárogtatta a híreket, gondolta, megrázva a fejét. Ez
a legrémesebb ebben az országban - az emberek a saját anyjukat is eladnák
egy kis pénzért cserébe, és eszükbe sem jut, milyen kárt okozhatnak ezzel
másoknak.
- Nincs mondanivalóm - mordult vissza, és végre átküzdötte magát a
tömegen.
Keresztülverekedte magát a gyilkossági csoport folyosóján felhalmozott
dobozok és iratgyűjtők halmán, majd egy pillanatra megállt Fowler
főhadnagy átmeneti irodája előtt. Toni Urskine hangja úgy hasított
idegszálaiba, akár a fűrészes kés a nyers húsba.
- És biztos lehet benne, hogy minden rádió- és tévéállomás, minden egyes
újság hallani fog arról, ami velünk történik! Teljesen felháborító, amit
művelnek! Mi válunk áldozattá ebben a bűnesetben. Mi veszítjük el a
barátainkat! Mi szenvedünk. És erre így kezel bennünket a rendőrség, azok
után, hogy mindent megtettünk az együttműködésért! Kovac belépett az
ajtón. Jurek felugrott az asztala mellől, füléhez szorított telefonkagylóval.
Vad pillantásokat lövellt Kovac felé, kezét megadóan emelte maga elé.
Kovac vagy öt másodpercig némán állt, hagyta, hadd fusson ki belőle az
elmúlt pillanatok dühe, mely még mindig ott zakatolt a testében, a karjában,
a lábán, az ereiben. Úgy hintázott előre-hátra a talpán, mint a kisfiúk, amikor
pisilniük kell.
- Drágám, jó lenne, ha befejeznéd, van még egy-két tennivalónk. Jurek
bólintott, és így szólt a telefonba.
- Sajnálom, asszonyom. Most le kell tennem. Vészhelyzet alakult ki
idebenn. Sajnálom. Igen, ki fog menni valaki, hogy megnézze a
körülményeket. Sajnálom, asszonyom.
Letette a kagylót, és fejét rázva kerülte meg az asztalt.
- Ezek az emberek egyszer még megőrjítenek. Az egyik öreglány már
nem tudom, mióta zaklat bennünket azzal, hogy a szomszédja a Hullaégető,
és nemcsak a nőket gyilkolja meg brutálisan, de a kutyáját is megölte és
megette.
- Ne haragudj, de erre a hülyeségre nincs időm - sziszegett rá Kovac. -
Quinn benn van? - Nemrég ért vissza. Az Urskine-kihallgatást nézi -
bólintott Jurek, Kovac nyomában haladva a kihallgatóhelyiségek felé. - Most
hívtak odafentről...
- És a halott pudli gazdája a polgármesternő? Jellemző lenne erre a rohadt
esetre.
- Nem, még a kutyás nénike előtt. Várnak a polgármesternő irodájában.
Megpróbáltalak hívni a mobilodon.
- Lemerült az elem. Te meg nem is láttál. A lefejezés még várhat. Marha
nagy halat kellene megsütnöm előtte, csak nem tudom, hogyan. Kifogtam
Jónás cetjét.
Jurek tökéletes szemöldöke kétkedő ráncba húzódott.
- Hogy érted ezt a nagy halat? Hol jártál? Kovac nem válaszolt, agyában
máris az előtte álló csata elemei játszódtak le. Quinn a tükör mellett állt,
tompán bámult a szomszéd helyiség felé, ahol Gregg Urskine ült az asztal
egyik végén, szemben vele Elwood.
- Készpénzzel fizettünk. Nem találom a számlát - mondta Urskine
felbőszülten, hevesen küzdve, hogy meg tudja őrizni joviális hippimosolyát.
- Maga megtart minden számlát? Megtalálna egy számlát, amit egy hónappal
ezelőtt kapott? - Természetesen. Egyszerű, de rendkívül jól működő
számlavezetési rendszert használok - bólintott Elwood társalgási stílusban. -
Az ember sose tudhatja, mikor lesz szüksége egy számlára. Az adóhatóság
miatt. Vagy mert alibit kell igazolnia.
- Nekem semmi szükségem alibire.
- Én viszont tudok valakit, akinek nagyon is van - mondta Kovac Quinn-
nek. - Mit szólna még egy kocsikázáshoz? - Mi a helyzet? - Épp most jövök
Mrs. Donald Thortontól, Peter Bondurant egykori társának feleségétől.
Érdekli, hogyan érte el az érzelmileg labilis Sophie Bondurant, hogy Jillian
az ő felügyelete alá kerüljön a válás idejére? Imádni fogja - mormolta
szarkasztikusan.
- Meg se merem kérdezni.
- Megfenyegette a férjét, hogy kitálal az újságoknak meg a bíróságnak.
Hogy molesztálta Jilliant.
 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

- Jézusom - sóhajtott fel kétségbeesetten Jurek. Kovac vele együtt

fújtatott.
- Most mi legyen? Azt akarja, hogy úgy tegyek, nincs tudomásom róla,
hogy Bondurant molesztálta a lányát? - Állítólag molesztálta.
- Azt hiszed, nem tudom, mekkora szarba léptem? - Talán jobb lenne
meghallgatni, mit akar a polgármesternő.
- Megmondom én.
- Az irodájában várja, hogy személyesen számoljon be Mr. Bondurantnek
az ügyben kialakult helyzetről. Már ott ülnek - szólalt meg Quinn.
Csend támadt, aztán Elwood nyugodt hangja hallatszott a szomszédos
helyiségből.
- Fizetett ön valaha szexuális szolgáltatásért, Mr. Urskine? - Soha! - Nem
kívántam megsérteni az érzelmeit. Épp csak eszembe jutott, hogy olyan nők
között mozog, akik abból élnek, hogy a testüket áruba bocsátják. Ez esetleg
felkeltheti az ember érdeklődését. Ha szabad így fogalmaznom.
Urskine felpattant a székéről.
- Ennyi. Elmegyek. Ha ismételten beszélgetni kíván velem, akkor az
ügyvédem jelenlétében megteheti.
- Rendben - mondta Kovac Quinn-nek, az idegeit és a gyomrát görcsbe
rántotta az előre látható összecsapás. - Világosítsuk fel a polgármesternőt és
Mr. Bondurantet. Amíg odaérünk, elmondom, amit tudok.
- Meg vagyok győződve róla, hogy ön is tudja, milyen fontos Peter
számára, hogy mielőbb a végére járjunk ennek az ügynek - mondta Edwyn
Noble Greer rendőrfőnöknek. - Van valami időpont, amelyben
megállapodhatunk a test kiadását illetően? - Nem egészen. - Greer a
polgármesteri tárgyalóasztal végénél állt, szűk terpeszállásban, két kezét
összekulcsolva, akár egy pihenőállásban levő katona vagy egy kidobóember.
- Fel kell hívnom a kérdésben Kovac őrmestert. Úgy tudom, ebben a
pillanatban még az FBI laboratóriumából érkező tesztek eredményére
várnak. Valószínűsíthetem, hogy ezt követően, ha sikerül befejezni a
munkát, bármelyik nap...
 - Szeretném eltemetni a lányomat, Greer kapitány - Bondurant hangja
feszesen csengett. Nem nézett a rendőrfőnökre, úgy tűnt, olyan dimenzióba
mered, amit csak ő lát. Ügyet sem vetett a székre, amelyet felkínáltak
számára, fáradhatatlanul körözött a konferenciateremben. - A gondolat, hogy
a lányom teste egy hűtőládában hever, akár egy darab hús... vissza akarom
kapni őt.
- Peter, drágám, megértjük a kívánságodat - mondta Grace Noble. -
Együtt érzünk veled. És biztosíthatlak, hogy a különleges egység mindent,
mindent elkövet, hogy megoldja ezt a...
- Valóban? A nyomozásvezetők több időt töltöttek a házamban engem
zaklatva, mint bármelyik más gyanúsítottjukkal.
- Lehet, hogy Kovac őrmester egy kissé bárdolatlan - sietett közbeszólni
Greer -, de az általa felgöngyölített, rekordszámú emberölési ügy mellette
szól.
- Azért én mégis megkockáztatnám, hogy megkérdőjelezzem Kovac
őrmester sikerességét - szólt hozzá a kérdéshez Edwyn Noble is. - Mire jutott
ebben az ügyben? Ismét van egy áldozatunk. A gyilkos, úgy tűnik, bolondot
csinál mindenkiből. Nem csupán a különleges egységből, de a városból is
gúnyt űz. Van egyáltalán gyanúsítottja már ennek a Kovac őrmesternek? -
Fowler főhadnagy szerint kihallgattak valakit a mai nap során.
- Kit? Egy törvényes gyanúsítottat? Greer megmerevedett.
- Nem áll jogomban...
- A lányom volt! - üvöltött fel Peter Bondurant, s a hangja megremegtette
a falakat; hátat fordított a többieknek, és kezébe temette arcát.
A polgármesternő szívére szorította kezét, mintha a látvány fájdalommal
járta volna át dús keblét.
- Ha valakit behoznak - folytatta Noble az ésszerű érvelés hangján -,
akkor csak néhány óra kérdése, hogy eljusson a neve a sajtóhoz. Ennyit a
maguk biztonsági intézkedéseiről, rendőrfőnök úr. Egy ilyen jelentőségű ügy
esetében képtelenség betömni minden rést.
Greer Bondurant ügyvédjéről Bondurant ügyvédjének feleségére
pillantott, közvetlen felettesére. Boldogtalan képet vágott, akárcsak
mindenki a szobában.
 Megszólalt a házi telefon. Grace Noble ugrott, hogy felvegye.
- Polgármester asszony, Kovac felügyelő és Quinn ügynök keresik.
- Küldje be őket, Cynthia.
Kovac szinte előbb belépett az ajtón, mintsem Grace Noble befejezhette a
mondatot. Tekintete úgy tapadt Peter Bondurantre, akár a hőkövető rakéták
áldozatukra. Bondurant soványabbnak látszott, mint egy nappal azelőtt, s
szemmel láthatóan rosszabb színben volt. Amikor viszonozta Kovac
pillantását, szeméből jeges utálat áradt.
- Kovac őrmester, Quinn ügynök, köszönöm, hogy csatlakoztak
társaságunkhoz - szólalt meg a polgármesternő. - Foglaljunk talán helyet, és
kezdjük el a megbeszélést.
- Nem vagyok hajlandó belemenni az ügy részleteibe - vágott a dolgok
közepébe Kovac.
Nem volt hajlandó leülni sem, s ily módon tiszta célpontot nyújtani
Edwyn Noble és Peter Bondurant számára. Senki sem ült le.
- Úgy tudjuk, van már gyanúsítottjuk - kezdte Edwyn Noble. Kovac
gyilkos pillantást vetett felé, aztán Greer rendőrfőnökre nézett. Fasszopó,
gondolta.
- Senkit sem tartóztattunk le - mondta Kovac. - Több ágon folyik a
nyomozás. Épp most jövök egy érdekfeszítő beszélgetésről.
- Van alibije Mr. Vanleesnek arra az éjszakára, amikor a lányom eltűnt? -
vetette oda élesen a kérdést Peter Bondurant.
Mereven nézte az asztal mellett fel-alá járkálva a nyomozót, alig
félméternyire sétált el mellette.
- És önnek van alibije arra az éjszakára, amikor a lánya eltűnt, Mr.
Bondurant? - Kovac! - kiáltott fel a rendőrfőnök.
- Tisztelettel megjegyzem uram, de nem szoktam illetékteleneknek
információt kiadni a folyamatban levő ügyekkel kapcsolatban.
- Mr. Bondurant az egyik áldozat apja. Különleges körülményként
kezeljük ezt a tényt.
- Pár milliós különleges körülményként.
 - Őrmester! - Kovac őrmester úgy gondolja, büntetést érdemlek a
vagyonomért, kapitány úr - vetette oda Bondurant, miközben tovább
folytatta a járkálást. - Talán arra a gondolatra jutott, hogy megérdemeltem
egyetlen leányom elvesztését, hogy így tanuljam meg, mit jelent a valódi
veszteség.
- Azok után, amit ma megtudtam, úgy gondolom, azt sem érdemelte meg,
hogy lánya lehessen. - A polgármesternő levegőért kapkodott. - Pokolian
biztosak lehetünk benne, hogy megérdemelte, hogy elveszítse, de nem ilyen
módon. Talán kimondhatom, hogy halott, bár még a közelébe se jutottunk,
hogy bebizonyítsuk, valóban róla van szó.
- Kovac őrmester, remélem, tisztában van vele, hogy igen alapos
magyarázatot kell adnia mindarra, amit most elmondott - támadott rá Greer
rendőrfőnök agresszíven, előrefeszítve súlyemelővállait.
Kovac ellépett mellette. Minden figyelmét Peter Bondurantnek szentelte.
A férfi pedig felvette a kesztyűt. Megállt, abbahagyta a járkálást, s
ösztönösen résnyire szűkült szemmel nézett vissza a nyomozóra, akár egy
állat, ha veszélyt érez.
- Hosszan elbeszélgettem Cheryl Thortonnal - mondta Kovac, s leste,
hogy Peter Bondurant arcából kifut-e a vér. - Jó néhány érdekes
információval szolgált az ön válásával kapcsolatban.
Edwyn Noble döbbenten bámult.
- Nem látok semmiféle összefüggést a...
- Pedig én úgy gondolom, nagyon is találhatunk összefüggést - Kovac
továbbra is keselyűpillantással méregette Bondurantet.
Az csak annyit mondott.
- Cheryl megkeseredett, bosszúálló nő.
- Úgy gondolja? Azok után, hogy ennyi ideig tartotta a száját? Én inkább
azt mondanám, hogy maga a hálátlan kurafi.
- Kovac, elég! - kiáltott fel Greer.
- Aligha - folytatta Kovac. - Ha maga egy gyermekmolesztáló seggét
akarja csókolgatni, kapitány, az nem az én ügyem. De ne várja tőlem is.
Leszarom, mennyi pénze van.
 - Jaj! - kiáltott fel, kezét szívére szorítva Grace Noble.
- Uraim, folytassuk ezt a beszélgetést inkább odalenn - javasolta
csendesen Quinn.
- Felőlem mehetünk is - vetette oda Kovac. - Bemelegítettük a
kihallgatóhelyiséget.
Bondurant szemmel láthatóan remegni kezdett.
- Én sose molesztáltam Jilliant! - Talán azt hiszi, hogy nem tette. - Kovac
lassan cirkált a férfi körül, távolabb lépve Greertől, szembefordulva
Bonduranttel, miközben a hátát mutatta a jogtanácsosnak. - Sok pedofil
képes meggyőzni magát, hogy amit tesz, az a gyerek érdekeit szolgálja.
Sokan azt is összekeverik a szeretettel, amikor apró gyerekeket kefélnek
meg. Maga is ezt hitette el magával? - Rohadt állat! Bondurant rávetette
magát Kovacra, megragadta zakója hajtókájánál fogva, s így zuhantak
hátrafelé a teremben. Összetörtek egy asztalkát, és levegőbe küldtek két
gyertyatartót.
Kovac visszafogta magát, pedig igen jelentős késztetést érzett, hogy
fölülre kerekedjék, és a szuszt is kitapossa támadójából. Azok után, amit a
férfiról megtudott, minden vágya volt, hogy megtehesse, és talán el is szánta
volna rá magát, ha összefutnak egy sötét sikátorban. Ám a Peter Bondurant-
féle fickók nemigen látogattak sötét sikátorokat, és az igazságszolgáltatás
keze sem ért el hozzájuk.
Bondurant nagy svungot vett, és alaposan betörölt öklével Kovac szája
sarkába. Ez volt az a pillanat, amikor Quinn megragadta a támadót gallérja
hátsó felénél fogva, és hátrarántotta. Greer ugrott közéjük, akár egy
bokszbíró, széttárta karját, szeme fehéren villogott sötét arcában.
- Kovac őrmester, szerintem magának kellene távoznia - kiáltott fel
hangosan.
Kovac megigazította nyakkendőjét és zakóját. Letörölte a vért szája
sarkából, és önelégült mosollyal mérte végig iménti támadóját.
- Talán inkább őt kellene megkérdeznünk, merre járt tegnap éjfél és két
óra között, amikor valaki felgyújtotta a lánya autóját, benne egy
megcsonkított női holttesttel.
 - Ezt még csak kommentálni sem vagyok hajlandó - jelentette ki
Bondurant, miközben a szemüvegével babrált.
- Maga aztán mindent megúszhat, ugye, öregem? - szólt ismét Kovac. - A
gyerekmolesztálást. Hivatalos személy elleni támadást. Olyan maga ebben
az ügyben, mint egy gyógyíthatatlan fertőzés. Azt képzeli, megúszhat egy
gyilkosságot is? - Kovac! - ordított rá Greer.
Kovac jelentőségteljes pillantást vetett Quinn felé, megrázta a fejét, és
kilépett a tárgyalóteremből.
Bondurant kitépte magát Quinn kezéből.
- Azonnal vegyék el tőle az ügyet! Azonnal távolítsák el a rendőrségtől! -
Csak mert a munkáját végzi? - kérdezte csendesen Quinn. - Az a dolga, hogy
nyomozzon. Nem rajta múlik, mit talál, Peter.
- Esze ágában sincs, hogy a gyilkossági ügyben nyomozzon! - kiáltott fel
Bondurant, újra nekivágva a terem hosszának. Széles mozdulatokkal
gesztikulált. - Utánam nyomoz! Engem zaklat! Az isten szerelmére,
elveszítettem a lányomat! Edwyn Noble igyekezett megragadni munkaadója
karját, miközben az elsietett mellette.
- Peter, nyugodj meg, kérlek. Kováccsal kapcsolatban majd intézkedünk.
- Szerintem sokkal inkább azzal kapcsolatban kellene intézkednünk, amit
Kovac őrmester talált, nem gondolja? - vetette oda Quinn a jogtanácsosnak.
- Nonszensz! - szisszent fel Noble. - Semmi valóságalapja nincsen az
állításának.
- Valóban? Sophie Bondurant ebben az időszakban érzelmileg instabil
volt. Hogyan érte el mégis, hogy a bíróság nála helyezte el a gyermeket?
Továbbmehetek: miért nem harcolt a gyermek elhelyezésének jogáért, Peter?
- érdeklődött Quinn, miközben megpróbált szemkontaktust teremteni
Bonduranttel.
Bondurant újra elindult, láthatóan nagyon felajzott volt, izzadtság-
cseppek csorogtak róla, s olyan sápadt lett hirtelen, hogy Quinn attól tartott,
mindjárt rosszul lesz.
- Cheryl Thorton szerint ön azért nem harcolt Jillian elhelyezésének
jogáért, mert a felesége megfenyegette, hogy bíróság elé viszi a
gyermekmolesztálás ügyét.
 - Én sose bántottam Jilliant. Nem tudtam volna ilyet tenni.
- Cheryl mindig is Petert okolta a férje balesete miatt - jegyezte meg
keserűen Noble. - Nem akarta, hogy Donald eladja a Paragont. Túlságosan
keményen büntette miatta a férjét. Donald meg az ivásba menekült. Ő maga
okozta a balesetet, ha indirekt módon is, mégis Petert okolja mindenért.
- És ez a keserű, bosszúálló nő soha egyetlen szóval sem említette az
esetet a gyermekmolesztálással kapcsolatban? - kérdezte Quinn. - Nehéz
elképzelni, hacsak Peter nem támogatja valami komolyabb havi apanázzsal a
szanatóriumot, ahol Donald Thorton hátralevő napjait tengeti.
- Vannak, akik ezt nagylelkűségnek nevezik - vágott vissza Noble -
Vannak, akik pedig zsarolásnak. Vagy teszem azt, egyesek akár azt is
kijelenthetik, hogy Peter Bondurant megvásárolta Cheryl Thorton
hallgatását.
- Téved, aki ilyet állít - kötötte az ebet a karóhoz Noble. - Donald és Peter
barátok voltak, üzleti partnerek. Miért ne lenne természetes, hogy amikor
egy hozzá ilyen közel álló ember szükséget szenved, Peter mellé áll? -
Magáról is remekül gondoskodott, amikor kivette részét a Paragonból, s az
eset, sajátos módon, pontosan egybeesett a válás időpontjával - folytatta
Quinn. - A dolog üzleti része talán túlságosan is nagy jószívűségre mutatott
Peter részéről.
- Miért, mit kellett volna tennie? - háborgott Noble. - Talán kiránthatta
volna, szinte ingyen, a vállalatot a társa lába alól, aki segített neki felépíteni
az egészet. Ez lett volna a megoldás? Quinn észrevette, hogy Bondurant
egyáltalán nem hajlandó bekapcsolódni a beszélgetésbe, s most az ablaknál,
a sarokban folytatta a fel-alá járkálást. Visszafordult. Mélyen lecsüggesztette
a fejét, s úgy tapogatta saját homlokát, mint aki lázasnak érzi magát. Quinn
óvatosan elindult felé, lassan egyre kisebbre csökkentve a férfi terét, amelyet
bejárhatott. Maga is lehorgasztotta fejét, s kezét nadrágja zsebébe csúsztatta.
- Minden időmet lekötötte az üzlet. Nem tudtam volna még a gyerekkel is
foglalkozni.
- És Sophie-ra hagyta? Arra az asszonyra, aki ki-be járkált a különböző
kórházak idegosztályáról? - Nem így volt. Szó sem volt arról, hogy Sophie
bolond lett volna. Gondjai akadtak. Mindannyiunknak vannak problémái.
 - Elég ritkán akadnak olyanok, amelyek miatt megöljük magunkat.
Bondurant szeme megtelt könnyel. Felemelte a kezét, mintha Quinn
kegyetlensége ellen keresett volna menedéket.
- Miről vitáztak az utolsó éjszaka Jilliannel, Peter? A férfi a fejét rázta, s
mereven lépdelt a megmaradt rövidke távon. Három lépés előre, fordul,
három lépés, fordul...
- Felhívta a nevelőapja - mondta Quinn. - Dühös volt.
- Ezt már egyszer megtárgyaltuk - vágott közbe türelmetlenül Edwyn
Noble, elindult feléjük, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy kliense és
Quinn közé áll, de Quinn egyetlen mozdulattal útját állta.
- Továbbra is fenntartja, hogy Jillian halott, Peter? Én nem vagyok biztos
benne. Azt hiszem, lehetséges, hogy nem halt meg. Maga miért állítja ilyen
biztosan, hogy meghalt? Min vesztek össze aznap éjjel? - Miért csinálja ezt
velem? - suttogta Bondurant elkínzott hangon, s kimérten összeszorított ajka
remegni látszott.
- Mert meg kell tudnunk az igazságot, Peter, és szerintem maga visszatart
néhány rendkívül lényeges információt. Ha az igazságot szeretné megtudni,
márpedig ezt állítja, akkor el kell mondania nekem azt, amiről tudomása van.
Érti, miről beszélek? Tisztáznunk kell, mi történt.
Quinn visszafojtott lélegzettel figyelt. Bondurant elérkezett a tűréshatárra.
Érezte, látta rajta. Mindent megtett, hogy átlendítse a küszöbön.
Bondurant moccanatlanul, meredten bámulta az ablakra rakódott havat,
kifejezéstelen tekintete semmit sem árult el.
- Csak szerettem volna, ha apa és lánya lehettünk volna...
- Elég, Peter - vágott közbe Noble, ellépve Quinn mellett, és megragadva
Bondurant karját. - Elmegyünk. - Vasvillatekintettel nézett Quinnre. -
Remélem, megértettük egymást.
- Ó, tökéletesen értem önt, Mr. Noble - vetette oda Quinn. - De ez
továbbra sem jelenti azt, hogy hajlandó lennék azt a játékot játszani, amit
maguk akarnak diktálni. Kizárólag két dolog érdekel, nem több, nem
kevesebb: az igazság és az igazságszolgáltatás. Nem tudom, önök e kettő
közül vágynak-e egyáltalán bármelyikre.
 Noble némán lépett el mellette. Az ajtónál úgy engedte előre
Bondurantet, ahogy a gondozó teszi nyugtatóval teletömött páciensével.
Quinn a polgármesternőre pillantott, aki végül leroskadt az egyik székre.
Döbbenten és elgondolkodva bámult maga elé, mintha azokon az emlékeken
törné a fejét, amelyek bizonyíthatják, hogy a minden gyanú felett álló Peter
Bondurant mégiscsak belekeveredhetett valamibe. Greer főfelügyelő úgy állt
ott, mint akit fejbe kólintottak valami nehéz tárggyal.
- így jár az ember, ha elkezd leásni a dolgok mélyére - bólintott feléjük
Quinn. - Előbb vagy utóbb, de rábukkan valamire.
Öt órára minden hírügynökség és helyi média tele volt Gil Vanlees
nevével. A rádiók, televíziók és lapok szerkesztői mind rendőrségi forrásra
hivatkoztak.
Quinn pontosan tudta, honnan jön a hír, és alaposan fel is bosszantotta a
dolog. Bondurant embereinek olyan messzire nyúlt a keze, hogy akár az
egész nyomozást tönkretehették. S azok után, hogy Kovac felfedte
ütőkártyáit Bondurant előtt, ez a fajta aljas bosszú csak még piszkosabbnak
tűnt a szemében.
Senki közülük nem szellőztette meg a történetet, mint ahogy arról sem
beszéltek, amit a keserű és bosszúra szomjas Cheryl Thortontól tudtak meg,
az egykori üzlettárs feleségétől, akinek agysérült férjét Bondurant oly
bőkezűen támogatta. Quinn elgondolkodott, vajon mennyi pénzre volt
szükség egy egész évtizednyi hallgatás megvásárlásához.
Mi történt Jillian anyja és apja életében a válás körüli sorsdöntő
időszakban? Ezen törte a fejét irodájának ablaktalan szobájában. Peter
Bondurant az ügy kezdetétől fogva titkokat rejtegetett. Titkokat arról, ami
nemrégiben történt. Titkokat a múlttal kapcsolatban. Sötét titkai között talán
a vérfertőzés is szerepelt? Milyen egyéb oka lehetett volna, hogy Sophie
megkapja Jillian felügyeletének jogát? Lelkileg sérülékenyen. Egy olyan
hatalommal bíró ember mellett, mint amilyen Peter volt.
Átlapozta a harmadik gyilkosságról készített nyomozati napló képeit.
Bizonyos szempontból a képek azt sugallták, hogy gyilkos és áldozat
ismerték egymást. A fej levágása, amikor egyetlen más áldozat fejét sem
távolították el, az extrém törekvés a személyazonosság eltüntetésére.
Mindkét tény egyfajta személyességre utalt. Mi történik azonban a legutóbbi
elképzeléssel, amely szerint a gyilkosnak segítője van, méghozzá női
partnere? Ez nem illene a képbe Peter Bondurant esetében. És ha a másik, a
nő, Jillian Bondurant maga? A szexuális zaklatás beleillik egy olyan nő
hátterébe, aki ilyen típusú gyilkosság részesévé válhat. Rendellenes képet
alkot a férfi-nő kapcsolatról, a szexuális viszonyokról. Partnere valószínűleg
idősebb nála, egyfajta torz apaképet jelent számára, a domináns partnert.
Quinn felidézte Jillian arcát, azt a képet, amelyet Bondurant irodájában
látott. Érzelmileg zaklatott, alacsony önértékelésű, boldogtalan lány, aki úgy
tesz, mintha valaki más lenne, csak azért, hogy megfeleljen az elvárásoknak.
Vajon milyen messzire volt hajlandó elmenni önmaga alárendelésével?
Felidézte, hogy Jillian viszonyba keveredett a mostohaapjával is - ez a
kapcsolat már minden bizonnyal kölcsönös megegyezéssel jött létre, de
valójában sosem így működnek a dolgok. A gyermekek szeretetigénye
határtalan, s ez a szükségletük igen könnyen manipulálható. Ha Jillian
megszökött apja molesztálása elől, de csöbörből vödörbe esett, hiszen
mostohaapja karjai között kötött ki, az csak megerősítette a férfiakról
alkotott korábbi elképzeléseit. Ha Peter Bondurant molesztálta. Ha Jillian
nem halott áldozat volt, hanem leendő áldozat. Ha Gil Vanlees volna a
partnere. Ha Gil Vanlees a gyilkos egyáltalán. Ha, ha, ha...
Vanlees tökéletesen illett a képbe - egy kivétellel: nem tűnt olyan
okosnak Quinn számára, hogy ilyen hosszan, ennyire megtervezetten
félrevezesse a nyomozókat, hogy ilyen racionálisan levezényelje a
gyilkosságokat. A kihallgatóhelyiségben látott Gil Vanlees erre biztosan nem
képes. Tapasztalatból tudta azonban azt is, hogy egy embernek több oldala
van, és a személyiség sötét, Hullaégető-énje, amely képes ilyen elvetemült
kegyetlenséggel gyilkolni, nagyon, nagyon kifinomultan álcázza önmagát.
Maga elé képzelte Gil Vanleest, és várta, hogy ösztönei mit súgnak,
belényilall-e a felismerés, hogy igen, ez a fickó a gyilkos, de nem történt
semmi. Már nem is emlékezett rá, mikor történt meg vele utoljára. A tények
után sem, néha akkor sem, ha az általa felvázolt személyiséggel minden
ponton egyező gyilkost elfogták. A tudás biztos érzete immár elenyészett. A
bizonyosság arroganciája nem kísértette többé. Átvette helyét a félelem.
Továbblapozott a naplóban Melanie Hessler boncolásának képeihez.
Akárcsak a harmadik áldozat esetében, brutális kegyetlenséggel ejtettek
sebeket az áldozaton a halál beállta előtt és után is. Kimondhatatlan, szörnyű
kegyetlenséggel, amely sokkal rosszabb volt, mint az első két áldozat
esetében. Miközben a képeket nézte, fülébe hasítottak a kazettáról hallatszó
sikolyok. Egyik sikoly a másik után.
A rémület hangjai olyan kakofóniát alkottak, mint rémálmaiban, egyre
hangosabban töltve be a körülötte hullámzó teret. Agyában visszhangzottak
erősebben és még erősebben, hogy végül átszőtték az egészet, robbanásig
feszítve az idegsejteket, olyan érzést keltve, mintha agya azonnal felrobbanni
készülő, ragadós massza lenne. Mialatt a boncolásról készült képeket nézte,
a megégetett, megcsonkított testet, amely egykor egy nőé volt, mindvégig
arra gondolt, micsoda harag lakozhat abban, aki ilyen tettekre képes egy
másik emberrel szemben. Az efféle mérgező, éjfekete érzéseket ellenőrzése
alatt tarthatja ugyan az ember, de egyszer csak elérnek egy szintet, amikortól
fogva nincs hatalma fölöttük. Peter Bondurantre és Gil Vanlees-re gondolt,
amint a város utcáit róják, csak arra várva, hogy a düh áttörje a civilizáltság
korlátait, és szabad folyást engedjen magának.
A kettő közül bármelyik lehetett gyilkos. A szükséges előzményeket
számos ember átélte, gyakran semmi egyébre nem volt szükség, csak a
megfelelő katalizátorra, hogy megtegyék az első lépést. A különleges egység
emberei Gil Vanlees-re szavaztak, tekintve, hogy adott volt számára a
lehetőség, és beleillett a gyilkos személyiségéről alkotott képbe is. De
mindez egyelőre nem volt még több csupán, mint okoskodás és logika.
Egyetlen kézzelfogható bizonyíték sem állt még rendelkezésükre.
Semmilyen szemtanú nem tudta kapcsolatba hozni a férfit a többi áldozattal.
Az egyetlen szemtanúnak nyoma veszett. Lehetséges, hogy Gil Vanlees
ennyire körültekintő, ennyire agyafúrt lenne? A négy áldozat között eddig
semmi nyilvánvaló kapcsolatra nem tudtak fényt deríteni, s azt sem látják,
mi köze lehetett a férfinak Jillianen kívül a többi áldozathoz - feltéve, hogy
Jillian volt az áldozat.
Ha így. Ha úgy.
Quinn előhúzott egy gyógyszeres fiolát a zsebéből, bekapott egy fehér
pirulát, s lemosta némi cukormentes kólával. Az ügy, úgy érezte, egyre
jobban összecsapott a feje fölött. Nem látta, milyen irányban indulhatna
tovább. Túl közel álltak hozzá a játékosok, az elképzeléseik, érzelmeik, s
minden egyetlen hatalmas üstbe folyt össze, és még elemzésre várt.
 A profi szakértő ott maradt quanticói irodájában. Ám ha most visszatérne
Quanticóba, Kate mindörökre múlt idő maradna.
Hirtelen indíttatástól vezérelve felvette a telefont, s felhívta Kate
irodájának számát. A negyedik csengetésre üzenetrögzítő válaszolt.
Emlékeztette magát - ahogy valószínűleg Kate is megtette volna -, hogy
nagyon jól elvolt nélküle öt hosszú éven keresztül.
Milyen sokat jelentene számára egykori kedvese közelsége, a meleg
ölelésekről és lassú csókokról nem is beszélve. Ismét a naplóra irányította
figyelmét, átfutotta az áldozatokról készült feljegyzéseket, kereste azt az
egyetlen pontot, ahol mindegyik áldozat valamilyen módon találkozik, ami
egy sorba rendezi őket, eddig ezt nem sikerült még megtalálniuk.
A Melanie Hesslerről készült beszámolót tartotta a kezében, túlságosan
vázlatosnak, semmitmondónak találta. Kovac Mossra osztotta az áldozatok
kilétével, előéletével kapcsolatos kutatás feladatát, de a nő még mindig jó
néhány adattal adósuk maradt. Melanie-ról annyit tudott, hogy egy
felnőtteknek szóló könyveket árusító könyvesboltban dolgozott - ezáltal a
gyilkos szemében akár egy sorba is kerülhetett az előzőleg meggyilkolt két
prostituálttal. A könyvesbolt mögötti sikátorban, alig egy hónappal ezelőtt
megtámadták, de a két férfinak, aki akkor megerőszakolta, jó alibije volt a
gyilkosság időpontjára, így semmiképpen nem gyanúsíthatók.
Szomorú volt arra gondolni, hogy ezeket a nőket, valamennyiüket,
többször is bántalmazták rövid életük során. Lila White és Fawn Pierce
olyan foglalkozást és életstílust mondhatott magáénak, amellyel együtt járt a
bántalmazás és a megaláztatás. White-ot előző nyáron egy drogdíler
bántalmazta. Pierce három alkalommal is kórházba került az utóbbi két év
alatt, egyszer a felhajtója verte meg, egyszer egy ügyfele, harmadszorra
pedig megerőszakolták.
Jillian Bondurant saját otthonának zárt ajtói mögött vált áldozattá. Ha
egyáltalán áldozat volt.
Quinn ismét a fényképek felé fordította figyelmét, a hármas számú
áldozat mellkasára vágott sebre. Hosszú vágás, rövid vágás, hosszú vágás,
rövid vágás, mint egy csillag szárai vagy egy virág szirmai. Szeret. Nem
szeret. Szeret. Nem szeret.
A kazettán hallható elmosódott hangokra gondolt.
 Fordítsd... Csináld már...Akarom...Rólam...
Túlságosan könnyű volt elképzelni a két gyilkost, amint ott állnak a még
meleg, élettelen test mellett, kezükben kések, s sorban, egymás után
belemártják a pengét áldozatuk mellkasába, akárha aláírás lenne,
megpecsételve partnerségüket.
Rémisztőnek kellett volna éreznie e gondolatot, de nem ez volt a
legrosszabb dolog, amit eddigi pályafutása során látott. Jó ideje már. A
legtöbb megdermesztette.
Erre a gondolatra megborzongott.
Egy nő és egy férfi. Végigpörgette a lehetőségeket, minden szóba jöhető
gyanúsítottal elképzelve a lehetséges jelenetet. Gil Vanlees, Bondurant,
Lucas Brandt. Az Urskine házaspár - ők is lehettek. A prostituált, aki otthon
maradt a Phoenixben előző éjszaka, amikor Angié DiMarcónak nyoma
veszett - s aki azt állította, hogy nem látott, nem hallott az égvilágon semmit,
s ugyanakkor jó kapcsolatban volt a kettesszámú áldozattal. Michele Fine,
Jillian barátnője. Furcsa és bizonytalan. Tele sebhelyekkel - fizikailag és
érzelmileg egyaránt. Az a nő, akinek hosszú, sötét alagút a múltja, s ráadásul
nem tudott valódi alibit felmutatni arra az estére, amikor Jillian eltűnt.
Elővette a dalt, amit Fine a kezébe nyomott, és azon töprengett, hogy
vajon Jillian szerzeményeit megtartotta-e magának.
Kívülálló Odaát A sötét oldalon Egymagam Bámulom Rögeszméimet
Otthonra vágyom Odakinn Véremből Csontomból Nem kaphatom meg
Amire vágyom Bolyongásra ítélve Egymagam Odakinn Engedj be Barát kell
Szerető Légy velem Az én pasim Az én apám Odakinn Véremből
Csontomból Nem kaphatom meg Amire vágyom Bolyongásra ítélve
Egymagam Odakinn Kopogtatás zaja hallatszott, s Kovac dugta be a fejét
anélkül, hogy megvárta volna hívását.
- Érzi a szagát? - kérdezte, miközben belépett. - Nekitámaszkodott a
falnak, melyet Quinn jegyzetei borítottak. Öltönye meggyűrődött, ajka
feldagadt, ahol Peter Bondurant bemosott neki, nyakkendője félrecsúszott. -
Sült liba, égett hátsó, pirítós.
- Kirúgták - mondta Quinn.
- Adjon az emberének egy cigarettát. Kitettek a különleges egységből. A
holnapi sajtótájékoztatón nevezik meg azt, aki a helyemre lép.
 - Legalább a rendőrségtől nem sikerült kirúgatnia ennek a Bondurantnek -
mondta Quinn. - Egy kicsit túl határozottan játszotta el a rossz zsaru
szerepét, nem gondolja, Sam? - Rossz zsaru - húzta el a száját Kovac. - Az
voltam, bizony, és szó szerint értettem mindent, amit mondtam. Tele van a
bugyrom azzal, hogy tartsam a pofámat Peter Bondurant pénze és befolyása
előtt. Cheryl Thorton elérte, hogy megelégeljem az egészet. Semmi más nem
járt a fejemben, csak ezek a szerencsétlen nők, akiket meggyilkoltak, és
senki sem törődött velük, de bezzeg annál több szót vesztegettek erre a
nyavalyás Bondurantre, aki úgy tesz, mintha ez az egész sorozatgyilkosság
az ő személyes ügye lenne csupán. Meg aztán belegondoltam, hogy annak a
szerencsétlen kislánynak milyen csodálatos élete lehetett volna, erre - és
végül is mindegy, hogy él-e még, vagy meghalt már - az apja sikeresen
elbaszta az egészet.
- Amennyiben molesztálta a lányt. Nem lehetünk biztosak benne, hogy
amit Cheryl Thorton mond, az igaz-e.
- Bondurant fizeti a férj orvosi költségeit. Tényleg azt gondolja, hogy a
nő befeketítené Bondurantet, ha nem lenne semmi valóságalapja a dolognak?
- Utalt rá, akár a legcsekélyebb mértékben is, hogy esetleg Peter ölhette meg
Jilliant? - Nem ment ennyire messzire. Quinn felemelte a kottát.
- Nézzen bele ebbe. Mit gondol a dologról? Kovac összeráncolt
homlokkal olvasta végig a dal szövegét.
- Jézusom.
Quinn széttárta karját.
- Lehet mögötte szexuális töltet, de az is lehet, hogy szó sincs ilyesmiről.
Talán az apjára vagy a nevelőapjára utal benne, vagy bármi egyébre.
Szívesen elbeszélgetnék ezzel a Michele nevű lánnyal. Talán van valami
jobb interpretációja, mint nekünk, ha egyáltalán hajlandó megosztani
bármilyen gondolatát is.
Kovac megfordult, és végignézett a falra erősített fotókon. Minden
áldozat élt és mosolygott a képeken.
- Nem utálok jobban senkit, mint a gyermekmolesztálókat. Ezért nem
vállalok szexuális bűnügyeket még akkor sem, ha egyszerűbb lenne a
dolgom. Ha szembekerülnék egy ilyen üggyel, valószínűleg nem bírnám
sokáig, és ha a kezem ügyébe kerülne egy kurafi, aki képes volt kezet emelni
egy gyerekre, valószínűleg kinyírnám. Ki velük a génállományból.
Gondolom, érti, mire gondolok.
- Igen, hogyne.
- Nem tudom elképzelni, hogy képes egy férfi úgy nézni a saját
gyerekére.
Megrázta a fejét, s előhúzott egy cigarettát gyűrött, fehér ingének
zsebéből. Az FBI irodáiban nem szabad rágyújtani, de Quinn nem szólt rá.
- Nekem is van egy lányom - mondta Kovac, miközben kifújta a füstöt. -
Nos, persze, hiszen maga nem is tudhatja. Talán senki sem tudja. Az első
házasságomból, amelyik épp másfél perccel haladta meg azt a pillanatot,
hogy beléptem a testülethez. Gina. Most tizenhat. Nem is találkoztam vele.
Az anyja hozzáment egy másik fickóhoz, és rohamos gyorsasággal
elköltözött Seattle-be. Egy másik ember lett a papája. - Megmozdult, s ismét
a képekre pillantott. - Nem sokban különbözöm ettől a Bonduranttől, mi? -
Válla előreesett, miközben nagyot sóhajtott. - Istenem, de utálom az iróniát.
Quinn látta szemében a megbánást. Annyiszor, annyi arcon szembesült
már ezzel a pillantással. Ez a munka sokat kivett az emberekből, és azok,
akik felvállalták, nagyon ritkán, nagyon keveset kaptak viszonzásképpen.
- Mihez kezd az esettel? - kérdezte Kovacot.
A nyomozót szemmel láthatóan meglepte a kérdés.
- Továbbdolgozunk a különleges egységgel, ennyi. Nem érdekel, mit
mond a Kis Kuki. Ez az én ügyem. Én vagyok a főnök. Megnevezhetnek
bárkit, akit csak akarnak.
- A főnöke nem hívja vissza? - Fowler mellettem áll. Megtett a
különleges egység szaktanácsadójának. Gondolom, azért, hogy kicsit fogjam
be a számat.
- Mióta ismeri magát? - Jó ideje ahhoz, hogy tudja, ki vagyok. Quinn
elcsigázottan nevetett.
- Sam, maga aztán tud valamit.
- Aha. Csak ne kérdezze meg az embereket, hogy mit tudok. - A kivégzett
cigarettacsikket beledobta az egyik kiürült kólásdobozba. - Semmi gáz,
tudja. Nincs szükségem rá, hogy bekerüljön a nevem az újságokba. Sose
kerestem a hírverést, és abban is biztos vagyok, hogy nem is akarok mást.
Csak el akarom kapni ezt a rohadékot mondta acélos elszántsággal
hangjában. - Már akkor is ennyire kellett volna akarnom, amikor Lila White-
ot megölték. De nem így volt. Nem mintha nem törődtem volna vele, de
magának volt igaza: néhány apróság elkerülte a figyelmemet. Nem
kapaszkodtam bele mindenbe, nem ástam le elég mélyre. Amikor az ügy
nem oldódott meg néhány napon belül, arra gondoltam, hogy a kurvákkal
megesik az ilyen, a szakmájuk velejárója, hogy bajba kerülhetnek. Most már
négynél tartunk. Szeretném megcsípni Füstös Joe seggét, mielőtt még végez
egy újabb nővel.
Quinn türelmesen hagyta, hadd mondja ki Kovac, ami belészorult, s a
végén csak bólintott, némán, egyetértőn. Jó zsaru állt előtte. Jó ember. Egy
ilyen eset könnyedén kettétörhetett egy pályafutást - akkor is, ha sikerül
megoldani a rejtélyt. Különösen, ha Peter Bondurant is felkerült a
gyanúsítottak listájára.
- Mi a legutóbbi hír Vanleesről? - kérdezte.
- Tippen úgy követi, mint macska az egeret. A kollégák átmentek
Hennepinbe, és körbekérdeztek a haverjáról, arról az elektrotechnikusról.
Tip azt mondja, hogy a fickó teljesen be van tojva.
- Mi a helyzet a haverral? - Adler megnézte a pasas weboldalát.
Számítógépekkel meg egyéb ilyen kütyükkel foglalkozik, de ha előkerül,
behozzuk meghallgatni. Egyelőre persze nem mondhatjuk, hogy köze sincs
audio-cikkekhez. Abban reménykedtem, hogy sikerül szereznem egy
házkutatási parancsot, de az ügyben eljáró bíró csak akkor adja ki, ha sikerül
bármit rábizonyítanunk Vanlees-re. Ezen a vonalon azonban egyelőre semmi
kézzelfogható.
- Ez bosszantó - vallotta meg Quinn, Vanlees dossziéján kopogtatva
tollával. - Olyan érzésem van, hogy nem Vanlees a legfényesebb égő ezen a
csilláron. Jól illik a személyiségképbe, de Füstös Joe legalább annyira okos,
mint amennyire merész, és Vanlees-re szemmel láthatóan egyik állítás sem
illik. Ennél fogva úgy érzem, kiesik a képből.
Kovac beleroskadt a legközelebbi székbe, mintha ez a lehetőség már túl
sok lett volna neki.
- Vanlees Jilliannel és Peterrel is kapcsolatban állt. Nekem ez nagyon
nem tetszik. Egyre inkább kísért a rémálom, hogy maga Peter Bondurant a
Füstös Joe, és attól tartok, senki sem hajlandó meghallgatni majd, ha
előállok vele, s a rohadt kurafi ezt is megúszhatja szárazon. Megpróbáltam
kicsit körülszaglászni a fickót, erre csaknem sikerült elérnie, hogy
kirúgjanak. Nagyon nem tetszik nekem ez az egész. - Előhúzott egy újabb
cigarettát, végigsimított rajta, mintha abban reménykedne, hogy
megnyugtatja a mozdulat. - Aztán meg mondom magamnak, hogy Sam, te
nem vagy normális. Bondurant hozatta ide Quinnt. Miért választotta volna
éppen őt, ha vaj van a füle mögött? - A játszma kedvéért - válaszolt habozás
nélkül Quinn. - Vagy hogy végre elfogja valaki. Én vagyok itt a Jani a
szemében. És neki tetszik a tudat, hogy itt vagyok, és mégsem tudom
elkapni. Ha palira vehetik a zsarukat, az mindennél többet jelent az ilyen
gyilkosok számára. De ha Bondurant Füstös Joe, akkor ki a társa? - Jillian -
válaszolt Kovac. - És ez az egész cécó egy nagy átverés. Quinn megrázta a
fejét.
- Nem hiszem. Bondurant biztos benne, hogy a lánya halott. Sokkal
mélyebben hisz benne, mint mi magunk. Nem színészkedik.
- Akkor nem marad más, csak Vanlees.
- Meg az Urskine házaspár. Vagy valaki, aki eddig elkerülte a
figyelmünket.
Kovac komor képpel nézett fel rá.
- Na, maga is aztán jó kis segítség.
- Ezért szakítok akkora fizetést.
- Abban az én adófizető dollárjaim is benne vannak - húzta a száját
Kovac. Ajka közé illesztette a cigarettát, aztán ismét kivette. - Az Urskine
házaspár. Milyen fordulat lenne! Kinyírják néhány kurvájukat meg egy pár
rendes állampolgárt is, csak hogy politikai ügyet kovácsolhassanak
maguknak.
- És eltereljék magukról a figyelmet - fűzte hozzá Quinn. - Senki sem
gyanúsít olyasvalakit, aki megpróbálja felhívni magára a figyelmet.
- De hogy a saját házukban képesek kinyírni a szemtanút... Ahhoz
titániumból kell lennie a golyóinak. - Kovac előrebillent fejjel gondolkodott.
- Fogadok, hogy Toni Urskine arra is képes lenne szőrt növeszteni.
 Quinn a falon lévő feljegyzéseihez lépett. Nem igazán a szavakat olvasta
el, inkább csak végigjáratta szemét a betűkön, a tényeken, amelyek
befészkelték magukat az agyába, az elméletekkel, arcokkal és nevekkel
egyetemben.
- Valami hír Angié DiMarcóról? - kérdezte. Kovac megrázta a fejét.
- Semmi. Nem látták. Nem hallottak felőle. Bemutattuk a fényképét a
televízióban, felhívtuk az emberek figyelmét, hogy azonnal jelezzék a
rendőrségnek, ha valahol megpillantják. Személy szerint nagyon félek attól,
hogy a tegnap esti áldozat csak az ő sorsát vetítette előre. De, no -
szedelőzködött fel a székről -, de hát én csak, ahogy a második volt
feleségem szokta volt mondogatni, egy született pesszimista vagyok. -
Nagyot nyújtózott, majd az órájára pillantott. - Nos, ez van. Nem is
emlékszem, mikor töltöttem utoljára ágyban az éjszakát. Ez a nagy célom ma
estére, ha ki nem nyúlok a zuhany alatt. És maga? Vissza tudom vinni a
szállodába.
- Minek? Aludni? Rég felhagytam vele. Rosszat tesz a szorongásaimnak -
állta Quinn a nyomozó pillantását. - Kösz, Sam, de úgy gondolom, maradok
még egy darabig. Van valami, ami egyszerűen nem megy a fejembe. - A
nyitott nyomozati napló felé intett. - Talán, ha gondolkodom róla még egy
kicsit...
Kovac néhány másodpercig némán vizslatta, aztán bólintott.
- Ahogy gondolja. Találkozunk reggel. Szeretné, hogy bemenjek
magáért? - Nem, kösz szépen.
- Ajaj. Nos, rendben, jó éjt. - Elindult az ajtó felé, aztán megállt,
visszafordult. - Adja át üdvözletem Kate-nek. Ha véletlenül összefutnának.
Quinn nem válaszolt. Öt teljes percen keresztül azon gondolkodott,
miután a nyomozó elhagyta a szobáját, hogy Kovacnak pokolian jó szeme
van. Aztán tárcsázta Kate számát.
 HARMINCADIK FEJEZET

- Kate, én vagyok az. Quinn John. Szóval, itt vagyok az irodában. Hívjál
fel, ha lesz időd. Szeretnék átnézni veled néhány dolgot az áldozatokkal
kapcsolatban. Hívj fel, ha eljutsz odáig. Légyszi. Kösz.
Kate némán bámulta a telefont, a hang elhalt, kattanás hallatszott, és
kigyulladt az üzenetrögzítő színes lámpája. Részben bűntudatot érzett,
amiért nem vette fel a telefont. Másik része azonban megkönnyebbült.
Gyomra mélyén fájdalom mardosta, amiért elveszítette a lehetőséget, hogy
kapcsolatba lépjen a férfival. Rossz jel, de ez van. Kimerült, stressz
nyomasztotta, úgy érezte, összecsapnak feje felett a hullámok. Hosszú évek
óta most volt a legmélyebben... és annyira vágyott John Quinn ölelő karjaira.
Épp ezért nem fogadta a hívást. Félt.
Milyen borzalmas, hívatlan érzés.
Az irodára csend borult. Ketten maradtak az egész épületszárnyban, Rob
és ő. Rob a folyosó végén álló külön irodába húzódott vissza, valószínűleg
hosszú, mindenre kiterjedő jelentéseinek egyikét írta. A másik oldalon, a
recepciónál, a megyei ügyészi hivatalban még néhány asszisztens
tevékenykedett, készültek a tárgyalásokra, stratégiákat dolgoztak ki,
kutatásokat végeztek, emlékeztetőket és összefoglalókat írtak. Általában
véve most végre magára maradt.
Idegeit alaposan megviselte az utóbbi néhány óra, amíg halott kliensének
hangját hallgatta. Félelmeiről beszélt, rettegett attól, hogy esetleg bántani
fogják újra, ismét megerőszakolják, megölik, hogy egyedül kell meghalnia,
és időnként felcsendült Kate megnyugtató hangja, az ígéretei, hogy majd
figyel rá, vigyáz rá, segít neki, megerősítve ezzel is azt a hamis
biztonságtudatot, amely végső soron elvezetett Melanie Hessler iszonyatos
halálához.
Rob ragaszkodott hozzá, hogy újra és újra lejátsszák a kazettákat,
állandóan visszapörgette a szalagot, s ugyanazokkal a kérdésekkel bombázta
Kate-et. Mintha bármi jelentősége lett volna a dolognak. A zsarukat a
legkevésbé sem érdekelték Melanie hanghordozásának árnyalatnyi
finomságai. Csupán arra voltak kíváncsiak, beszélt-e Melanie valakiről,
akitől élete utolsó heteiben az átlagosnál jobban tartott volna.
 Rob így büntette őt, Kate tudta jól.
Végül aztán, egy ponton, amikor úgy érezte, nem bírja már tovább,
felállt, áthajolt az asztal felett, és lenyomta a stop gombot.
- Elérted, amit akartál. Bosszút álltál. Legyen elég ennyi - szólt
csendesen.
- Nem értem, miről beszélsz - vágott vissza szinte gúnyosan Rob, és nem
nézett a szemébe.
- Szeretem ezt a munkahelyet, Rob. Majdnem mindenkivel remekül
kijövök. De, tudod, amit csinálok, abban jó vagyok, és egy szempillantás
alatt tudok magamnak másik munkát szerezni. Ki nem állhatom, hogy
megpróbálsz manipulálni és büntetni.
A férfi egyetlen szót sem szólt, miközben kisétált az ajtón. Legalább nem
kellett az üvöltését meghallgatnia. Isten a tudója, talán kiérdemelte a sorstól,
hogy magával cipelje ezt a koloncot, de egyszerűen nem maradt több ereje.
Lehámlott róla a társadalmi máz, a jó modor meg minden egyéb nyavalya, s
nem hagyott maga mögött mást, csak a puszta érzelmeket.
Úgy érezte, elárad rajta, elönt minden véreret odabenn, s szétveti a testét.
Mintha meg kellene rágnia, és bele kellene fulladnia.
Nem vágyott semmi egyébre, csak Quinn jelenlétére, az ő ölelésére.
Olyan keményen dolgozott, hogy újra felépítse saját életét, lépésről
lépésre. Új alapra helyezve mindent. S most szíven ütötte a felismerés, hogy
szilárd alap helyett egyszeriben feltáruló törésvonalra épített, a múlt
emlékeire. Nem lett új, nem lett erősebb, hazudott magának az utóbbi öt év
minden egyes napján: azt hazudta magának, hogy nincs többé szüksége John
Quinnre, hogy egésznek érezhesse az életét.
Könny öntötte el a szemét, kétségbeesés lett úrrá rajta, fájdalommal,
ürességgel, magánnyal és félelemmel töltve el. Visszanyelte a könnyeket, s
egyik lábát a másik után téve elindult. Hazamenni, felhajtani egy italt,
aludni, ha tud. A holnap új napot hoz.
Felvette a kabátját, hóna alá csapta az Angie-ről készített jegyzőkönyvet,
felnyalábolta az asztalon heverő faxokat és üzeneteket, amelyekkel a nap
folyamán nem ért rá foglalkozni, s valamennyit begyűrte egy csomóban a
táskájába. Előrehajolt, hogy lekapcsolja az asztali lámpát, amikor megakadt
a szeme Emily fényképén.
Drága, mosolygó kis angyalka, napfényes, sárga ruhácskában. Előtte a
jövő. Vagy annyi sok emberi arrogancia és keserűség, tette hozzá
gondolatban. Kate egyszeriben elgondolkodott, vajon létezik-e az a
cipősdoboz, amely a hasonló korú Angié DiMarcóról készített képet őrzi.
Vagy Melanie Hesslerét... Lila White-ét, Fawn Pierce-ét, Jillian
Bondurantét.
Az élet semmire nem ad az embernek garanciát. Nem létezik olyan ígéret,
amelyet soha, senki meg nem szeghet. Első kézből tudja, biztosan.
Túlságosan sok jó szándék volt benne is, aztán végignézhette, ahogy minden
összetörik, és az egészet elsodorja az ár. - Sajnálom, Em - suttogta.
Ajkához emelte a képet, Jóéjszakát-puszit nyomott rá, aztán ismét
elrejtette a képet a megszokott helyre, ahonnan a takarítónő minden
alkalommal előbányássza, és kiteszi.
Kilépett az irodából, s bezárta maga mögött az ajtót. Porszívó hangja
hallatszott a szomszédos irodából. A folyosó túlsó végén Rob irodájának
ajtaja csukva állt. Főnöke talán még benn van, és most azon töri a fejét,
hogyan penderíthetné ki innen. Talán hazament már ő is - vagy ki tudja?
Kate nem is tudta, van-e Robnak barátnője vagy barátja, mert ez sem volt
egyértelmű. Csupán annyit tudott róla, hogy csütörtökönként bowlingozni
járt. Az irodában nem volt egyetlen közeli barátja sem. Kate soha nem
találkozott vele a hivatali időn túl, kivéve a kötelező karácsonyi partikat.
Most eszébe jutott, hogy vajon amikor hazamegy, van-e valaki, akinek
elpanaszolhatja a hülye beosztottjával támadt konfliktusát.
Végre elállt a hóesés, ezt vette észre először, amikor kilépett az épületből,
és elindult a Negyedik utcai felüljáró felé. Tizennyolc centi az egész, hallotta
a háta mögött. Az alatta húzódó utcán hegyekben magasodott a mocsok.
Majd éjszaka eltakarítják a köztisztaságiak. Bár az is lehet, hogy épp jól
megérdemelt szabadságukat töltötték valami melegebb vidéken, így spórolva
pénzt a városnak a tavasszal beköszöntő nagy viharok utáni takarításokra.
Előkereste kulcsát, öklébe szorította, a leghosszabb, legélesebb kulcsot
mutató- és középső ujja közé szorította - ez megszokott mozdulat volt még
abból az időből, amikor külvárosi negyedekben élt. A felüljárót jól
kivilágították, de aznap éjjel elenyésző volt a forgalom, és Kate-ben mindig
félelmetes érzést keltett, ha egyedül kellett járnia valahol. Még inkább azon
az estén, azok után, amit át kellett élnie aznap. A testközelből megélt
gyilkosságok, álmatlanul töltött éjszakák után szokásos paranoiája erősödött.
Az autók mögött elterülő árnyak, lépések koppanása, egy hirtelen
ajtócsapódás - és idegei minden alkalommal összerándultak. Úgy tűnt,
kilométerekre van még az autója.
Amikor végre odaért, bezárta maga mögött az ajtót, beindította a motort,
s végre elindult hazafelé, a feszültség egyszeriben mintha le-mállott volna
róla. Igyekezett a válla és a nyakizma közti csomókra koncentrálni, hátha
sikerül ellazítania őket. Pizsama, egy ital és alvás. Magával viszi az ágyba a
táskáját, és beül a szeretkezés folyományaként összegyűrődött ágyba. Le
kellene húznia az ágyneműt.
A kocsifelhajtó előtt eltolták a havat. Eszébe is jutott, hogy az egyik
közelben lakó férfinak, aki az év öt hónapjában kereset kiegészítésként
rendszeresen letisztította az utakat és kocsibeállókat, másnap reggel bedob
egy csekket.
Behajtott a garázsba, és ismét eszébe jutott a kiégett izzó, szokás szerint
rosszkor. Némán káromkodott, előkotorta az elemlámpát a kesztyűtartóból,
számtalan holmiját összefogva kimászott az autóból.
A szag csak akkor csapta meg az orrát, amikor már benne állt a krémesen
kenődő, barna halomban.
- A francba, mi ez a szar? - szó szerint.
- Kate? A hang a ház felől jött. Quinn hangja.
- Itt vagyok! - kiáltott vissza, egyensúlyáért küzdve a tárcájával,
táskájával és az elemlámpával a kezében.
- Mi a baj? Hallom, hogy káromkodsz - mondta Quinn immár
közelebbről.
- Beleléptem egy rakás szarba.
- Micsoda? Jézusom, érzem a szagát. Biztos valami kutya volt.
Az elemlámpa fénye a kupacra villant.
- Ez nem kutya volt. Egyébként is, nem tudnak bejönni, zárva tartom a
kaput. Micsoda bunkóság.
 - Hát, emberi ürüléknek tűnik - értett egyet vele Quinn. - Hol az ásód?
Kate a fal mellé mutatott a lámpával. Itt, mellettem. Te jó ég, szerinted képes
volt valaki bejönni a garázsomba csak azért, hogy idecsináljon? - Van
valami jobb ötleted? - El sem tudom képzelni, hogy juthat ilyesmi valakinek
az eszébe.
- Az utálat jele.
- Tudom. De épp ezt nem értem? Ki tenne ilyet? Ismerek én valami
ennyire primitív embert? - Összeszólalkoztál valakivel mostanában? - A
főnökömmel. De róla valahogy nem tudom elképzelni, hogy idecsinál a
garázsomba. Nem is szeretném.
Bicegő járással kilépett az épületből, bemocskolódott cipőjének csak a
hegyére lépett, igyekezett minél kevesebb ürüléket szétkenni a garázs
padlóján.
- Tudják a klienseid, merre laksz? - Ha bármelyiknek is tudomása van
róla, akkor nem azért, mert én megadtam neki a címemet. Tudják az irodai
elérhetőségemet, és az ottani telefon át van irányítva hozzám munkaidőn
kívül. Valamint rendszerint megadom a mobilszámomat is, vészhelyzet
esetére. Ennyi. Az otthoni számom titkos, bár ez soha senkit nem
akadályozott még meg abban, hogy megtaláljon, ha nagyon akart. Nem nagy
ügy, ha az ember tudja, hogy kell csinálni.
Quinn elásta a bűzlő halmot a kerítés tövében. Letisztította az ásót egy
hókupac oldalán, miközben Kate a cipőjével kínlódott.
- Tökéletes befejezése a mai napnak - mormolta, miközben visszament a
garázsba, és helyére tette az ásót.
Körbejáratta a lámpa fényét, nem hiányzik-e valami. Úgy tűnt, minden a
helyén volt.
- Történtek szokatlan dolgok körülötted? Kate nevetésébe nem keveredett
vidámság.
- Mi történik az én életemben, ami nem szokatlan? - Úgy értem,
vandalizmus, telefonhívások, furcsa levelek vagy bármi ilyesmi.
- Nem - mondta, de azonnal eszébe jutott az előző éjszakai három hívás.
 Csak előző éjjel lett volna? Azt gondolta akkor, Angié lehetett. Ez volt a
legkézenfekvőbb. Eszébe sem jutott, hogy valaki esetleg csak szórakozik
vele. Most sem tűnt különösebben valószínűnek.
- Szerintem jobban tennéd, ha az utcán parkolnál - mondta Quinn. -
Lehet, hogy csak egy hajléktalan járt a környéken, és épp a te garázsodban
kötött ki a csomagocskájával. Vagy néhány tréfás kedvű kölyök, de az ember
nem lehet elég óvatos, Kate.
- Tudom, persze. Jó, holnaptól ott állok meg. Mióta vársz itt rám? -
Annyira nem régóta, hogy én csináltam volna azt.
- Nem is gondoltam.
- Nemrég érkeztem. Hívtalak az irodában. Hívtalak itthon. Bementem
hozzád az irodába, de addigra már elmentél. Beültem egy taxiba. Megkaptad
az üzenetem? - Igen, de már késő volt, és nagyon kimerültem. Rettenetes,
rémisztő napom volt, és igyekeztem minél gyorsabban elszabadulni arról a
helyről.
Kinyitotta a bejárati ajtót, Thor méltatlankodó miákolással köszöntötte
őket. Kate levetette összekoszolódott csizmáit, táskáját a konyhaszékre
dobta, és egyenesen a hűtőszekrényhez sietett, hogy elővegye a
macskakonzervet.
- Kerülsz engem, Kate? - kérdezte Quinn, miközben levette kabátját.
- Talán. Egy kicsit.
- Aggódtam érted.
Letette a macska etetőtálját a padlóra, megsimogatta az állat selymes
bundáját, közben mindvégig hátat fordítva Quinn-nek. Ez az egyetlen,
aprócska mondat több érzelmet kavart fel benne, mint bármi egyéb, s
egyszeriben könnyek szöktek a szemébe. Nem akarta, hogy a férfi
észrevegye ellágyulását, de nem tehetett ellene semmit. Legszívesebben
mind visszanyelte volna, ha tudja. A férfi hívta, akarta, hogy szüksége
legyen rá. Annyira vágyott rá maga is.
- Sajnálom - szipogta. - Nem szoktam hozzá, hogy bárki is törődik velem.
- Istenem, mennyire rosszul megválasztott szavak! Nem szokott hozzá, hogy
bárki törődjön vele. És aztán. Az igazság mindig kicsit patetikusan és
ügyetlenül hangzik. Erről eszébe jutott Melanie Hessler, aki egy egész hétre
tűnt el anélkül, hogy bárkinek is hiányzott volna. - A kliensem volt - mondta.
- Melanie Hessler. A négyes számú áldozat. Két kliensemet is elvesztettem
egyetlen éjszaka leforgása alatt. Ez hogy hangzik? - Jaj, Kate. - Quinn mellé
lépett és átölelte, egész melegével, erős karjával. - Miért nem hívtál fel?
Mert féltem attól a gondolattól, hogy szükségem lehet rád. Mert félek az
irántad érzett szerelemtől.
- Nem tehettél volna semmit - válaszolta.
Quinn maga felé fordította, kisimította arcából a hajszálakat, de nem
próbálta rávenni, hogy a szemébe nézzen.
- Ennyit tehettem volna - súgta. - Odamehettem volna, hogy átöleljelek s
a karomban tartsalak.
- Nem tudom, jó ötlet lett volna-e - válaszolt csendesen Kate.
- Miért? - Csak. Neked ott van az ügy, dolgoznod kell. Sokkal fontosabb
dolgod is van ennél.
- Kate, én szeretlek.
- Az csak egy dolog.
- Pontosan tudod, hogy az nem csak egy dolog.
Kate kilépett az öleléséből, de abban a pillanatban érezte, mennyire
hiányzik neki.
- Én úgy tudom, hogy öt évvel ezelőtt egyetlen szó, egy üzenet nélkül
váltunk el. És most itt állunk, s te azt mondod, hogy szeretsz. Egy hét, és
elmész újra. Aztán mihez kezdünk? - kérdezte, kezét csípőre téve, lázasan
járkálva fel-alá. - Szerinted mit gondolhatnék? - Ahogy elnézem, semmi jót.
Kate látta, hogy megbántotta a férfit, bár nem állt szándékában. Dühösen
káromkodott magában, hogy ilyen hevesen reagált ilyen finom érzésekre, de
régóta kijött már a gyakorlatból, s félt is, ez pedig nem volt jó tanácsadó.
- Öt éven keresztül hányszor akartam felemelni a telefont, de aztán
mindannyiszor letettem róla. De most itt vagyok.
- Véletlenül. Nem látod, mennyire megrémítesz, John? Ha nincs ez az
eset, idejöttél volna valaha? Felhívtál volna valaha? - És te? - Én biztosan
nem - mondta gondolkodás nélkül, hevesen megrázva a fejét. - Nem... nem...
Elég volt, egy egész életre elég volt a fájdalomból. Nem keresem
szándékosan. Nem akarok többet. Inkább nem érzek egyáltalán, Semmit. S
melletted annyi érzelem ébred bennem - mondta elkeskenyedő szájjal. - Túl
sok. És nem bízom benne, hogy nem tűnsz el újra, egy csapásra.
- Nem, dehogy. - Újra átölelte Kate-et, maga felé fordította arcát. - Nézz
rám.
Kate nem akart, nem mert, legszívesebben elbújt volna a sarokban, de
nem akart könnyes szemmel felnézni rá.
- Kate, nézz a szemembe. Nem fontos, mi történt. Csak az a fontos, hogy
most itt vagyunk mind a ketten. Az a fontos, hogy mindketten ugyanúgy
érzünk, mint akkor, régen. Hogy ma hajnalban a világ legtermészetesebb,
legcsodálatosabb, legtökéletesebb érzése volt, ahogy szeretkeztünk. Mintha
egyetlen percre sem váltunk volna el. Ez számít csupán. Semmi más.
Szeretlek - súgta a fülébe -, nagyon szeretlek. Csak ez számít. Te is szeretsz?
Kate bólintott, szégyenlősen, mintha nehéz volna kimondania.
- Mindig is szerettelek.
Könnycseppek gördültek le az arcán. Quinn ujjaival törölte le őket.
- Csak ez a fontos - súgta. - Minden mást meg tudunk oldani.
- Olyan magányos volt az életem nélküled, Kate, annyira üres.
Megpróbáltam kitölteni a hiányodat munkával, de az egyre többet és többet
követelt tőlem, egyre nagyobb űrt rágott belém, én pedig őrült módjára
hajtottam, hátha sikerül betömnöm a rést. Az utóbbi időben már úgy
éreztem, semmi sem maradt belőlem. A munkát okoltam miatta, úgy
éreztem, olyan sokat feladtam magamból, hogy végül én sem tudom, mi az,
ami még én maradtam. De melletted halálos pontossággal tudom, hogy ki
vagyok. Ezt hiányoltam egész idő alatt, Kate, az énemnek azt a részét, amit
veled együtt elvesztettem.
Kate a szemébe nézett, tudta, hogy a férfi őszintén beszélt. Quinn talán
kaméleon módjára váltogatta a színeit, amikor a munkájáról volt szó,
ezerszer is színt váltott, ha úgy kívánta az ügy, de soha nem adta alább a
teljes őszinteségnél, amikor a kapcsolatukra került sor - a végéig legalábbis,
amikor mindketten erős vértezetet öltöttek megtépázott szívükre. Azt is
tudta, micsoda nehézséget jelent Quinn számára ennyire megnyílni valaki
más előtt. A sebezhetőség volt az a tény, amit John Quinn rendkívül nehezen
viselt, Kate sose próbált meg ennyire feltárulkozni valaki előtt. De most
érezte, őrá is nagy nyomás hárul odabentről, a szíve legmélyéről.
- Észrevetted, milyen rémes az időzítésünk? - kérdezte, kicsalva egy
mosolyt a férfiból.
Quinn ismerte annyira, hogy tudta, visszakozni próbál. Egy tréfa, hogy
gyorsan feloldja a feszültséget. Aprócska jele annak, hogy nem áll még
készen, nincs ereje kimondani mindent.
- Nem is tudom - mondta Quinn, köré fonva karját. - Azt hiszem, nem is
választhattam volna jobb pillanatot, hogy átöleljelek, hisz szükséged van rá,
neked is, nekem is. Szóval, egész jól működik az időzítésünk.
- Ha te mondod. - Kate a vállának támasztotta fejét. Belenyugvás, ez a
szó keringett a fejében, de nem harcolt ellene.
Túl fáradt volt a küzdelemhez, és valóban csodálatos érzés volt, ahogy
Quinn a karjában tartotta. Nem használták ki különösebben a
rendelkezésükre álló napokat. Az ő hibájából, tudta jól. Azt mondta
magának, túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy találkozzanak, és, hogy
semmi szüksége nem volt bonyodalmakra az életében, holott egyetlen
igazság létezett csupán, mégpedig az, hogy Quinn volt számára az egyetlen
férfi. Soha nem akart mást.
- Csókolj meg - hallotta suttogását.
Kate felemelte a fejét, s ajkával hívogatón, lágyan fogadta a férfi száját.
Nyelvével nyelvét kereste. S mint minden csókjuknál, sugárzó meleg és
mélységes öröm töltötte el a lelkét. Érezte, hogy önkéntelenül is
visszatartotta lélegzetét, s csak akkor sóhajtott nagyot, amikor a férfi szája a
szájához ért. Minden a helyére került, tökéletes lett a teljesség.
- Szükségem van rád, Kate - súgta fülébe Quinn, végigcsúsztatva ajkát az
arcán.
- Igen - súgta vissza, s úgy hullámzott benne a vágy, mint a tenger.
Elmosta a félelmet, hogy mindez egyszerre csak véget érhet, hogy egy
nap, egy hét, és semmivé válhat. Quinn újra megcsókolta, keményebben,
hevesebben, szabadjára eresztve a mindent elöntő vágy gyeplőjét, mely
minden porcikáját elöntötte. Kate érezte a vágyat izmaiban, a belőle áradó
forróságban, szájának ízében. Nyelvük csatát vívott, keze lejjebb csúszott,
megragadta Kate csípőjét, hadd érezze, mennyire hevesen kívánja őt. Kate
felhördült, torka mélyéből tört fel a hang, ahogy teste legmélyéből tört fel a
vágy, mely teljesen hatalmába kerítette.
Elváltak ajkaik, Quinn hátrébb lépett, a csillogó szemű, duzzadt ajkú Kate
szemébe nézett. Nehezen lihegett.
- Istenem, mennyire kívánlak.
Kate megragadta a kezét, és az emeletre vezető lépcső felé indult vele.
Amint lába a lépcsőhöz ért, Quinn újra magához húzta, s még hevesebben,
még mélyebb érzésekkel csókolta meg, miközben Kate-et a falhoz szorította.
Keze megragadta a tomporát, felhúzta fekete pulóverét, lecsupaszítva bőrét a
levegőnek, kutató ujjainak, feltárva melleit. A lány felhördült, amikor
félrehúzta melltartóját, és szabaddá váló mellét a kezébe vette. Kit érdekelt,
hol voltak éppen! Kit érdekelt, hogy bárki megpillanthatja őket a bejárati
ajtó melletti üvegablakokon keresztül! A szétömlő, minden partot elöntő
vágy nem hagyott helyet józan megfontolásoknak. Csak ez maradt, semmi
egyéb, az elsődleges, indulatos szükség.
Kate kéjesen felnyögött, amikor a férfi szájába vette mellbimbóját.
Hátrahajtotta fejét. Aztán ellökte csípőjét a faltól, amikor Quinn nekilátott,
hogy lehúzza kötött szoknyáját, és levette róla a fekete harisnyát. Abban a
pillanatban nem létezett semmi egyéb, sem a múltjuk, sem a gyilkossági ügy,
semmi más, csak a vágy, a férfi kutató ujjai a testén, ahogy simogatta, ahogy
rátalált legérzékenyebb pontjára, ahogy belecsúszott.
- John, jaj, istenem, John - lihegett, körmét a másik vállába mélyesztve. -
Kívánlak, annyira kívánlak. Most.
Quinn arcához hajolt, megcsókolta, gyorsan és hevesen, kétszer is, aztán
felnézett a lépcsőre, majd vissza rá, aztán hátra a válla felett, a dolgozószoba
nyitott ajtaja felé, ahol az asztali lámpa halvány fénye épp csak
megvilágította az öreg bőrkanapét.
A következő pillanatban már ott álltak az öreg bútordarab mögött, Quinn
ledobta pulóverét, Kate türelmetlenül bogozta a nyakkendőjét. Néhány sietős
mozdulattal megszabadultak minden ruhájuktól. A kanapéra zuhantak,
lélegzetük is elállt, ahogy a hideg bőr összeért. Aztán elveszett minden, a
hideg érzete is, elsöpörte testük forrósága, vérük forrongó heve, vágyuk tüze.
 Kate Quinn köré fonta hosszú combjait, s egyetlen heves öleléssel
magához húzta. Tökéletesen összeillettek, testük és lelkük közössége maga
volt a tökéletes harmónia. Úgy mozogtak együtt, mint régi összeszokott
táncosok, testük kiegészítette a másik testét, a vágy erőteljes és harmonikus
zenét varázsolt fülükbe, mely hamarosan elérte csúcspontját.
Bekövetkezett a szabadesés, szorosan ölelték egymást, kedveskedő
szavakat suttogva, s Kate máris attól félt, nem képes elviselni a való élet
nyomását. De nem próbálta megtörni a „minden rendbe jön” ígéretének
varázsát. Tudta, hogy mindketten ebben akarnak hinni, és mit számít ebben a
percben bármelyiküknek is, hogy a valóságos, rideg világ ott leselkedik a
hátuk mögött.
Tudta, hogy Johnnak szüksége volt rá, hogy ezt ígérhesse neki. Mindig
erős vágy hajtotta, hogy megvédje, óvja őt - mintha csak számára
világosabban előtűnt volna mélységes sebezhetősége, világosabban, mint
bárki más, akár a volt férje előtt. Mindig felismerték egymás titkos
szükségleteit, azt, hogy mi lapul a másik szívében, mintha csak egymásnak
teremtették volna őket.
- Tizenhét éves korom óta nem csináltam ezen a kanapén - mosolygott
csillogó szemmel Quinnre.
Az oldalukon hevertek, szoros közelségben, orruk csaknem összeért.
Quinn megeresztett egy cápavigyort.
- Hogy hívják az illetőt? Azonnal megyek, és megölöm! - Az én kis
ősemberem.
- Veled vagyok, mindig is melletted álltam.
Kate nem tett semmi megjegyzést erre a kijelentésre, bár eszébe jutott az
a gusztustalan jelenet, ami John és Steven között zajlott volt férje irodájában.
Steven a hozzá leginkább illő eszközöket választotta: fenyegetőzött és durva
szavakat használt. Quinn állta a sarat, és igyekezett úriember módjára
viselkedni, egészen addig, amíg Steven Kate-tel nem kezdett példálózni. Egy
törött orr és némi fogászati utókezelés lett kirobbanó dühének eredménye.
Volt férje ekkor más fronton nyitott csatát, és minden tőle telhetőt elkövetett,
hogy tönkretegye mindkettejük karrierjét.
 Quinn végigsimított állán, s ujjával felemelte a fejét. Tekintetük
összefonódott. Pontosan tudta, mi jár Kate fejében. Látta az arcán, abból,
ahogy a szemöldökét ráncolta.
- Ne - mondta neki.
- Jó, tudom. Épp elég bonyolult a jelen is. Miért súlyosbítanánk még a
múlt árnyaival? Quinn végigsimított az arcán, gyengéden megcsókolta,
mintha csak ezzel a gesztussal eltörölhetné a múlt árnyait.
- Szeretlek. Most. Ebben a pillanatban. A jelenben, még akkor is, ha
minden ilyen nehéz.
Kate álla alá fúrta a fejét, s megcsókolta a nyakát. Lényének egy része
szívesen megkérdezte volna ebben a pillanatban, hogy hova vezet mindez,
milyen jövőjük van nekik, de lényének másik része kedvéért inkább nem
szólt. Aznap éjjel nem számított semmi, még ez sem.
- Nagyon sajnálom azt, ami a klienseddel történt - mondta Quinn. -
Kovac mesélte, hogy egy felnőtteknek szóló könyveket árusító üzletben
dolgozott. Valószínűleg ez lehet a kapcsolata Füstös Joe-val.
- Lehet, de számomra kísérteties az egész - vallotta meg Kate, vakon
simogatva Quinn hátát. Túl sovány volt a férfi, túlságosan csontos. Nem
törődik magával. - Egy héttel ezelőtt nem volt semmi közöm ehhez az egész
ügyhöz. Most meg egy csapásra két kliensemet is elveszítettem miatta.
- Nem okolhatod magadat miatta, Kate.
- Már hogyne okolhatnám. Ilyen vagyok.
- Önbeteljesítő jóslat.
- Nem én akarom, hogy így történjen, John - tiltakozott. - Hétfőn fel
kellett volna hívnom Melanie-t, ahogy mindig tettem. Ha nem lettem volna
ennyire elfoglalt Angie-vel, akkor minden bizonnyal aggasztott volna, hogy
miért nem jelentkezik. Érzelmileg nagyban függött tőlem. Úgy tűnt, én
vagyok az egyetlen, akiben megbízhat. Tudom, hogy furcsának találod, amit
mondok, de azt kívánom, hogy bárcsak legalább aggódtam volna miatta. A
gondolat, hogy elkapta egy ilyen rettenetes szörnyeteg, és még csak nem is
volt senki, akit izgatott volna az eltűnése... annyira szomorú.
Quinn átkarolta, magához ölelte és megcsókolta. Arra gondolt, hogy Kate
szíve a vastag páncél alatt olyan puha, akár a vaj. Annál is értékesebb volt
számára a felismerés, hogy Kate igyekezett mindenki elől elrejteni ezt a
gyengéjét. De ő látta, meglátta már abban az első pillanatban, amikor
találkoztak.
- Nem óvhattad meg - mondta. - De most segíthetnél neki.
- Én? Hogyan? Hogy visszahallgatok minden egyes vele folytatott
beszélgetést? Közben pedig igyekszem rábukkanni valami jelre, amit észre
kellett volna vennem már korábban is? Ezzel töltöttem az egész délutánomat,
és köszönöm szépen, de nem kérek belőle többet. Inkább egész nap egy tűvel
szurkálom a szememet.
- Nem találtatok semmit a kazettákon.
- Rettegést, depressziót és a saját haragomat, hogy szétverjem a lehető
legrövidebb távon Rob Marshall fejét.
- Kísérted a sorsot, Kate.
- Tudom, de képtelen vagyok megváltoztatni az érzéseimet. Az a pasi
pontosan tudja, hogyan cseszhet ki velem a legjobban. Neked milyen ötleted
van a számomra? Jobb lenne, ha új munkát keresnék? - A régi munkádról
lenne szó. Elhoztam néhány példányt az áldozatokról készített
tanulmányokból. Egyre erősebb bennem az érzés, hogy jó helyen kapiskálok,
épp csak van valami, amit nem látok. Szükségem lenne egy friss szemre.
- Ott van erre neked egy csomó ember a nyomozássegítőknél és a
Viselkedéstudományi Intézetnél. Miért épp engem akarsz? - Mert szükséged
van rá, Kate - mondta csendes egyszerűséggel Quinn. - Ismerlek. Szükséged
van rá, hogy tegyél valamit, és vagy olyan jó, mint bárki más a hivatalnál.
Elküldtem egyébként az anyagokat Quanticóba is, de te itt vagy helyben, és
megbízom az ítéletedben. Belenéznél? - Rendben - válaszolta Kate.
Pontosan a miatt egyezett bele a dologba, amit Quinn az imént mondott.
Szüksége volt rá, hogy tegyen valamit. Elveszítette Angie-t. Elveszítette
Melanie Hesslert. Ha volt valami, amit megtehetett, hogy helyrebillentse a
mérleget, akkor meg kellett tennie.
- Felveszek valamit. - Magára húzta a zseníliatakarót, körbetekerte magát,
és felállt.
Quinn csalódott képet vágott.
- Azt hittem, az nem kell a munkához.
 Kate fanyar mosollyal pillantott vissza rá, majd az íróasztalhoz lépett,
ahol az üzenetrögzítő lámpája pirosan villogott. Csodaszép volt a
lámpafényben. Haja vörösen izzott, karcsú, formás teste ellenállhatatlanul
csábító volt. Quinn szíve a puszta látványba belesajdult. Micsoda elképesztő
szerencse, hogy ismét megpróbálhatják együtt.
Az üzenetrögzítőből felháborodott hang csattant fel.
- Kate, itt David Willis. Feltétlenül beszélnem kell magával. Hívjon fel
még ma este. Tudja, hogy nem vagyok otthon napközben. Úgy érzem,
szándékosan kerüli a kapcsolatteremtést. Épp most, amikor ennyire nehéz
helyzetben vagyok. Szükségem van magára...
Kate lekapcsolta a kazettát, és előrepörgette a szalagot a következő
üzenetre.
- Ha mindegyik kliensem olyan lenne, mint ő, valószínűleg inkább
elmennék pénztárosnak valamelyik nagyáruházba.
A következő üzenet egy üzletasszonycsoport vezetőjétől jött, azért
kereste Kate-et, hogy tartson egy előadást a következő találkozójukon.
A rákövetkező üzenet teljes csend volt.
Kate szeme találkozott Quinn kijózanító pillantásával.
- Volt néhány hasonló üzenet előző éjszaka is. Azt gondoltam, talán
Angié lehet.
Vagy az, aki elkapta Angie-t, gondolta Quinn. Füstös Joe.
- Lehallgatókészüléket kell szerelnünk a telefonodra, Kate. Ha Angié nála
van, megtudjuk, honnan hív.
Látta, hogy Kate-nek ez a lehetőség meg sem fordult eddig a fejében.
Észrevette, ahogy elsuhant az arcán a meglepettség, aztán a bosszankodás,
amiért erre nem gondolt. De hát az csak természetes, hogy az ember nem
gondol magára úgy, mint lehetséges áldozatra. Kate különösen nem, hisz
erős, tudatos, felelősségteljes. De nem sebezhetetlen.
Quinn felállt a kanapéról, mezítelenül odalépett mellé, és átkarolta.
- Istenem, micsoda egy rémálom - suttogta Kate. - Gondolod, hogy még
mindig életben lehet? - Igen - válaszolta, mert tudta, hogy Kate ezt akarja
hallani.
 Tudta azonban, hogy ő is tisztában van a rettenetes lehetőségekkel,
akárcsak mindenki más. Mindketten tudatában voltak, hogy bár lehetséges,
hogy Angié DiMarco még életben van, talán jobban várja már az áldásos
halált, mint az életet.
Halott vagyok De él még a vágy Mely mozdít előre S remélni mer Akar-e
engem? Kell-e a testem? Bántani fog? Vagy szeretni tán? Minden szó a
húsába mart. A zene hangjai felkorbácsolták érzéseit. Mindegy, akkor is
lejátszotta a kazettát. Hadd fájjon csak. Éreznie kellett a fájdalmat.
Peter Bondurant az irodájában állt, csak az ablakon keresztül esett be
némi fény, annyi csak, amely a feketét sötétre, a szürkét hamuszínre
változtatta. A borzadály, a fájdalom, a bűntudat, a vágyakozás, az a hatalmas
érzelemtömeg, mely ott feszült benne, de nem adott, nem tudott kiadni
magából, robbanásig feszítette testét. Úgy érezte, ha szétvetné az érzelmek
ereje, nem maradna belőle egyéb, csak szövetcafatok s a haja, amely
rátapadna a falakra, a plafonra és azoknak az embereknek a képeire, akikről
az előző évtizedben úgy érezte, jelentenek valamit számára.
Elgondolkodott, létezne-e testének olyan darabja, amely a sarokban
mosolygó Jillie képére tapadna. Oldalt, távol, ahol szinte egyáltalán nem
vonzza a tekintetet. Kifinomult szégyenkezés - miatta, a saját tévedési, hibái
miatt....Meg kell tudnunk az igazságot, Peter, és szerintem maga visszatart
néhány nagyon lényeges információt... Tisztáznunk kell, mi történt.
Sötét igazság, fájdalmas részletek, amelyeket nem akar, hogy bárki
valaha is megláthasson.
A szégyen és a düh hullámai elömlöttek erein.
Halott vagyok De él még a vágy Mely mozdít előre S remélni mer Akar-e
engem? Kell-e a testem? Bántani fog? Vagy szeretni tán? A telefon
csörgésének hangja pengeként hasított húsába. Reszkető kézzel vette fel a
hallgatót.
- Halló? - A-apu? A-apu? A-apu? - énekelte egy szirén hangja. - Gyere,
látogass meg. Add meg, amire annyira vágyom. Tudod, mit akarok.
Most kell.
Nagyot nyelt, gombóc fojtogatta a torkát.
 - Ha elmegyek és megteszem, békén hagysz végre? - Apu, hát nem is
szeretsz? - Kérlek - suttogta. - Megkapod, amire vágysz.
- Akkor engem nem akarsz többé. Nem tetszik majd, amit tartogatok
neked. De akkor is eljössz. Miattam. Mondd, hogy eljössz.
- Igen - lehelte Bondurant.
Könnyek csordultak végig az arcán, miközben letette a telefont. Égett az
arca, elhomályosult a látása. Kinyitotta íróasztalának jobb oldali, alsó fiókját,
és előhúzott egy 9 milliméteres Glock félautomata fegyvert, és óvatosan a
lábánál heverő, fekete táskába csúsztatta. Kisietett a szobából, a fegyvertáska
nehéz ingással lengett a kezében. Kilépett az ajtón, beült az autóba, és eltűnt
az éjszakában.
 HARMINCEGYEDIK FEJEZET

- Neked mi lenne az álommeló? - érdeklődött Elwood.

- Szívesen lennék technikai szaktanácsadó egy zsarufilmben, amit Hawaii
szigetén forgatnak, lehetőleg Mel Gibsonnal - vágta rá a választ Liska
pillanatnyi gondolkodás nélkül. - Indítsd be a motort.
Mindjárt megfagyok.
Megrázkódott, és reszkető kezét kabátzsebébe csúsztatta.
A Target Center közelében várakoztak, a személyzeti bejárattól nem
messze. Gil Vanlees autóját figyelték, amely fehéren világított a biztonsági
lámpa fényében. Riporterek köröztek, akár a zsákmányra éhes keselyűk, az
épület körül, vagy épp ők is az autóban várakoztak az aprócska parkolóban.
Abban a pillanatban ráragadtak Vanlees-re, mihelyt felmerült a neve a Jillian
Bondurant-féle gyilkosság kapcsán.
Vanlees még nem hagyta el az épületet. A Dave Matthews Bánd
koncertje után itt maradt őgyelgők csoportjai foglalták le teljes figyelmét. A
benn dolgozó nyomozók szerint a vezetőség nem engedte ki a színpad
környékére sem, attól tartva, már pusztán azáltal, hogy a neve kapcsolatba
került a gyilkosságsorozattal, általános felháborodást keltene, ha dolgozni
látnák az emberek. A sajtóban megjelent hírek kézről kézre jártak, és aki
csak ott volt a koncerten, mindenki őt leste, nem tűnik-e fel.
Megreccsent a rádió.
- Felétek tart, Elwood.
- Roger. - Elwood helyére tette az adóvevőt, és elgondolkodva harapott
bele szendvicsébe. Az autót betöltötte a mogyoróvaj szaga. - Mel Gibson
nős, és hat gyereke van.
- Amikor én álmodozom róla, egyik sem igaz. Itt jön.
Vanlees közeledett a kapu felől. Fél tucat riporter loholt a nyomában,
akár a vérre éhes szúnyogok. Elwood lehúzta az ablakot. Mindenhonnan
kérdések záporoztak.
- Mr. Vanlees, John Quinn önt is megjelölte a Hullaégető-gyilkosságok
lehetséges elkövetőjeként. Mi a véleménye? - Maga ölte meg Jillian
Bondurantet? - Mit csinált a lány fejével? Szeretkezett vele? Elwood
felháborodottan szuszogott.
- Ezek a szemetek, áthágnak minden írott és íratlan szabályt.
- Seggfejek - dühöngött Liska. - Nem is seggfejek, baktériumok, szarevő
baktériumok.
Vanlees nem válaszolt a feltett kérdésekre, megtanulta már a túlélés
alapszabályát. Amikor az autójához ért, Elwood beindította a motort.
Vanlees megkerülte a tömeget, és az autójához hajolt.
- Ideges, antiszociális egyén - jegyezte meg Elwood, és szendvicsének
maradványát becsúsztatta egy üres bizonyítékgyűjtő tasakba.
Vanlees idegesen kotorászott az autó ajtaján a kulccsal.
- Az a fickó egy féreg - mondta Nikki. - Az én kis férgem. Mit gondolsz,
kapok valami extra jutalmat, ha lefüleljük a gyilkosságokért? - Nem.
- Legyél kegyetlenül őszinte, édesem, miért nem hiszed? Nem szeretnék
hiú reményeket táplálni.
Vanlees sebességbe tette az autót, és a riporterek gyűrűjétől övezve
elindult, szétrebbentve az újságírókat. Elwood követte. Egy pillanatra
felvillantotta az autó fényszóróját.
- Jól jönne pedig egy melegszívű ajánlás az önéletrajzomban, amikor
jelentkezem a Mel Gibson-os csapatba.
- Mindenki Quinnt fogja dicsőíteni - mondta Elwood. - A média odavan
érte.
- Remekül mutat a képernyőn.
- Lehetne ő a következő Mel Gibson.
- Még jobb is. Ő legalább nem kopaszodik.
Megálltak Vanlees mögött, aki az Első sugárútra akart kikanyarodni,
aztán szorosan a nyomában rákanyarodtak a főútra, a sávjukban haladó
autósnak ugyancsak keményen rá kellett lépnie a fékre, hogy ne szaladjon
beléjük.
- Gondolod, Quinn alkalmazna engem technikai tanácsadóként, ha
elmenne Hollywoodba? - Számomra nagyon úgy tűnik, hogy nem is
tanácsadói munkakör az, ami izgatja a fantáziádat - villantotta felé tekintetét
Elwood.
- Hát, lehet. Szívesebben játszanék egészen más szerepet az életében, de
nem hinném, hogy összejön. Szerintem a fickó eléggé be van kattanva.
Szerinted nem? - Csak eltökélt.
- Eltökélt, és be van kattanva. Dupla gáz.
- Nagyon romantikus vagy.
- Mintha te egy született Jane Eyre lennél - rázta meg fejét Liska. -
Nekem nincs időm ketyósokra. Harminckettő vagyok. Gyerekeim vannak.
Ward Cleaver kéne nekem.
- Ő már halott.
- Ilyen az én szerencsém.
Közvetlenül a kocsi mögött haladtak, pillanatra sem tévesztve szem elől
az egymást keresztező utak labirintusában. Elwood a visszapillantó tükörbe
nézett, s felmordult.
- A fenébe, pont mint egy temetési menet. Legalább kilenc kocsiból álló
konvoj jön mögöttünk. Mind firkász.
- Mindent felvesznek videóra. Tedd el a gumibotodat meg a gázspray-t.
- A rendőri munka már nem is olyan élvezetes, mint szokott lenni.
- Most nagyon figyelj - figyelmeztette Liska, amikor a
legszövevényesebb útszakaszhoz értek. - Elkaphatjuk közlekedési
kihágásért. Én minden alkalommal legalább kilenc KRESZ-szabályt hágok
át, valahányszor erre jövök.
Gil Vanlees nem hágott át egyet sem. Tartotta a sebességet, épp csak egy
hajszálnyival a korlátozás alatt, s úgy vezetett, mintha egy kocsirakományra
való tojást szállított volna. Elwood szorosan a nyomában maradt, talán egy
kicsit túlságosan is közel Vanlees kocsijának ütközőjéhez, megszegve a
követési távolságot, valósággal ösztökélte, hogy kapcsoljon gyorsabb
tempóra.
- Mit gondolsz, Tinks, ő lesz az emberünk, vagy megint mellélövünk? -
Beleillik a felvázolt keretbe. És valamit nagyon titkol.
- Attól még nem lesz valaki gyilkos. Mindenkinek van titkolnivalója.
 - Kellemesebb lett volna úgy megtudni, mit rejteget, hogy nem követ
bennünket egy hordára való riporter. Bolond lenne, ha bármivel próbálkozna
ebben a helyzetben.
- Lehet, hogy nem loholnak már sokáig a nyomunkban - mondta Elwood
újra a visszapillantóba nézve. - Nézd azt a hülyét! Egy öreg Mustang előzte
őket balról, két férfi ült benne, Vanlees kocsiját figyelték.
- Ezek nem normálisak.
- Talán az a megérzésük támadt, hogy valamiféle versenyben vagyunk.
A Mustang felgyorsított, elkerülte őket, aztán Vanlees kocsiját is. Az
anyósülés melletti ablakot leeresztették.
- Seggfej! - üvöltötte el magát Elwood.
Vanlees felgyorsított. A Mustang tartotta a sebességet, fej-fej mellett
haladtak.
Liska felkapta a rádió adó-vevőjét, és jelentette a központnak helyzetüket,
erősítést kért, majd leadta a Mustang rendszámát. Elwood elővette a villogót
az ülésről, a tetőre illesztette és bekapcsolta. Az újságírók kocsijának
ablakából előbukkant egy széles látószögű optika, Vanleesre irányozva.
Az üldözött kilőtt. Az újságírók követték.
Felvillant a vaku fénye, vakítóan, élesen.
Vanlees autója nekicsapódott a Mustangnak, hátsó felét kisodorva a
szembejövő sávba, közvetlenül a szembejövő taxi elé. Nem maradt idő
fékezésre, s a többtonnányi, összecsattanó fém élesen csikorgó hangja
betöltötte az éjszakát. A fényképész kizuhant az autóból az ütközés során.
Úgy pörgött végig az úton, mint egy ablakon kihajított rongybaba. Tűzgolyó
robbant végig a Mustangon.
Liska úgy érezte, lassított filmen lát minden eseményt - a tűz
kirobbanását, Vanlees autóját, amint az első lökhárító nekicsapódik a
járdának, és kidönt egy parkolóórát. Aztán, hogy a férfi újra sebességbe
kapcsol, és megpróbál elszelelni, de Elwood megelőzi, eléje kanyarodik, és
elzárja a menekülés útját. Abban a percben, ahogy megálltak, Elwood
kipattant az autóból. Liska felkapta az adóvevőt, először a mentőket, aztán a
tűzoltókat hívta.
 Az őket követő autók egy része félrehúzódott, mások sebességre
kapcsoltak, és olyan szélvészgyorsan hajtottak el mellettük, hogy Elwoodnak
félre kellett ugrania, ha nem akarta, hogy elgázolják. Liska maga is kivágta
az ajtaját, és Vanlees-hez rohant, miközben a férfi épp kikászálódott az
üléséből. Egy méterre bűzlött a whisky szagától.
- Nem csináltam semmit! - zokogott Vanlees.
Kamerák berregtek, fényszórók villantak a férfi arcába, éles, fehér
fénnyel. Vanlees arcán vér csorgott le, az orrából és az ajkából, valószínűleg
ezt üthette a kormánykerékbe a baleset során. Arca elé tartott kézzel próbált
elrejtőzni a pillantások és rászegeződő kamerák kereszttüze elől.
- A rohadt életbe, hagyjanak már békén! - Nem hinném, hogy
megtehetjük, Mr. Vanlees - szólt Liska. - Forduljon az autó felé. -
Megragadta a férfi csuklóját. - Ezennel letartóztatom.
- Kezdem sejteni, hogyan törik meg a kémek ellenállását azzal, hogy
megvonják tőlük a szükséges alvásmennyiséget - morgott Kovac Vanlees
autója mellett állva. A járgány még azon a helyen állt, ahol eredetileg
megállították: a járda korlátjának csapódva. - Úgyis az áthelyezés szélén
állok, akár el is mehetek szunyókálni egyet. Liska szisszent rá
felháborodottan.
- Majd akkor hallgatom meg a sírdogálásodat, amikor neked is azzal jön a
kilencéves gyereked, rád meresztve nagy, kék, könnyben ázó szemeit, hogy
miért nem mentél el a hálaadás napi előadására, ahol ő játszotta a
zarándokok egyikét.
- Jaj, Tinks - hördült fel Kovac, cigarettát illesztve a szája sarkába. Szeme
bocsánatkérően csillogott. - A mi fajtánknak jobb is, ha nem szaporodik.
- Közöld az elméleted a petefészkeimmel. Amúgy mi a fenét keresel itt? -
kérdezte Liska, hátat fordítva a riportereknek. - Megpróbálod egészen
kirúgatni magad a cégtől? Arról volt szó, hogy háttérben maradsz.
- Csak hoztam egy kis meleg kávét. - Kovac maga volt az ártatlanság
mintaképe, ahogy átnyújtotta a csésze gőzölgő kávét. - Igyekszem hasznossá
tenni magam a frontvonalon dolgozók között.
Miközben ezt mondta, pillantása mohón méregette Vanlees kocsiját.
 Az autót egyenruhás rendőrök állták körül, és helyszínelők serénykedtek
körülötte és benne. Hordozható reflektorokkal világították meg a terepet,
minden irányból fényképeket készítettek róla, emiatt némileg olyan érzést
keltve, mintha egy Chevrolet-reklámhoz készítenének felvételeket. Az út
közepén heverő, totálkárosra tört autókat épp akkor emelték teherautókra.
- Van már szó arról, kit tesznek a helyedre? - érdeklődött Liska. Kovac
meggyújtotta a cigarettát, és megrázta a fejét.
- Majd szólok az érdekedben Fowlernél. Kollégája meglepett képet
vágott.
- Hú, kösz, Sam. Mit gondolsz, hallgat majd rád? - Esélyed sincs.
Szerintem Jurek lesz a nyerő, őt lehet a legkönnyebben sakkban tartani. Mik
a legújabb fejlemények? - Vanleest bevitték a baleseti sebészetre, mielőtt
becsukjuk mögötte az ajtót. Úgy láttam, eltörhette az orrát. Rajta kívül van
egy halottunk, egy életveszélyes és egy súlyos sérültünk, valamint egy jó
állapotú utas. A Mustang sofőrje szénné égett. A taxi vezetője betörte a fejét,
és a könyöke is eltört, de azt mondják, rendbe jön. A fényképésznek
koponyasérülése van, bevérzett az agya, nem különösebben biztató a
helyzete. Bár szerintem már akkor sem lehetett rendben neki, amikor
megcsinálták ezt a cirkuszt.
- Tudjuk, ki volt a két újságíró? - Kevin Pardee és Michael Morin.
Szabadúszó fotósok, valami zaftos csemegét akartak megszerezni maguknak.
Élet és halál a bulvárlapok korában. Most aztán ők szerepelnek majd a
címlapokon.
- Hogy került Vanlees a volánhoz, ha egyszer bűzlött az alkoholtól? - Ezt
talán a riporterektől kellene megkérdezned. Azonnal ellepték, amikor
kilépett az épületből. A mi embereinknek bezzeg tisztes távolból kell
követniük, nehogy a nyakukba varrjanak egy csinos kis zaklatási ügyet.
- Kérdezzem a riportereket - morgott Kovac. - Szerintem ők lesznek azok,
akik hamarosan úgy lógnak majd a nyakunkon, hogy le se tudjuk rázni őket.
Szarrágók. Hogy van Elwood? - Rendesen megégette a kezét, amikor
megpróbálta kihúzni Morint az autóból. Kórházba vitték. A szemöldökét is
leperzselte. Szép kerek feje lett.
- Mindig is kerek feje volt.
 - Vanlees alkoholszintje nyolc ezrelék volt. Ez a mi nagy mázlink, így
rátehetjük a kezünket az autójára. Mindent át kell vizsgálnunk kacsintott
Kovacra tettetett ártatlansággal. - Ki tudja, mire bukkanunk? - Reméljük,
hogy ott lesz a véres kés az ülés alatt - merengett Kovac. - A fickó
meglehetősen hülyének tűnik, szerinted nem? Jaj, borzalmasan hideg van.
Mintha nem is hálaadás lenne, hanem január közepe.
- Bingó! - hangzott az egyik helyszínelő kiáltása. Kovac megpördült, és
az autóhoz ugrott.
- Mi, mi van? Mit találtatok? Mondd, hogy véres! A férfi kikukucskált a
vezetőülés melletti ajtón.
- Önmegvalósító felszerelés - mondta, felemelve egy pornóújságot és egy
nagyon gusztustalan kinézetű, fekete, női selyembugyogót.
- A füstölgő pisztoly perverz variánsa - jegyezte meg Kovac. - Zacskóba
vele. Végre a kezünkben a kulcs, ami nyithatja ennek a féregnek az agyát.
- Van már valami hír arról, hogy megkapjuk a házkutatási parancsot? -
kérdezte Quinn, miközben kifejtette magát kabátjából. Előző napi öltönyét
viseli, szúrta ki Kovac. Alaposan összegyűrve.
Kovac megrázta a fejét.
- Az alapján, amit eddig kiderítettünk, nincs rá különösebb esélyünk.
Annak ellenére sem, hogy Peter Bondurant neve ilyen hangsúlyosan
megjelenik az ügyben. Az autó minden egyes négyzetcentiméterét
átvizsgáltuk, és semmi olyan jelet nem találtunk, ami közvetlenül
összekapcsolható bármelyik gyilkossággal is. Mázlink van, hogy előkerült az
a bizonyos bugyi - viszont beletelik néhány hétbe, mire megjön a DNS-
vizsgálat eredménye. Nem tudjuk, kié lehetett. Azt sem mondhatjuk, hogy
lopta. És a fetisizmus nem bűntett.
- Hallod ezt, Tippen? - mondta Liska. - Nem kell aggódnod.
- Én úgy hallottam, a te bugyid volt, Tinks.
- Tinks hord bugyogót? - Nagyon viccesek vagytok.
A tárgyalóban ültek mind, az egész különleges egység, Elwood
kivételével, aki nem volt hajlandó hazamenni, hanem odalenn ült az egyik
kihallgatóhelyiségben Vanleesszel.
 - Miért nem volt olyan hülye, hogy az ülés alá dugja a véres kést? -
kérdezte Adler. - Nem nézek ki belőle sokkal többet.
- Aha - igyekezett egyetérteni Quinn. - Ez zavar engem is. Nem érzem
azt, hogy elég okos lenne a fickó. Hacsak nem egy rendkívül erőteljesen
hasadt, kettős személyiséggel állunk szemben, ahol az egyik személyiség
képes teljesen elnyomni a másikat. Sikerült valami többet megtudnunk a
hátteréről a legutóbbi néhány információn kívül? - Dolgozom rajta - mondta
Walsh.
Csaknem teljesen elment a hangja, a megfázásnak meg a napi egy doboz
cigarettának köszönhetően.
- Nikki és én annak idején beszéltünk a feleségével - szólt Moss. - Ha
bejön, üljünk le vele újra? - Megköszönném - bólintott Quinn.
- Szerintem tudnia kell, ha a férje beteges állat - jegyezte meg Tippen.
Quinn megrázta a fejét.
- Nem szükségszerűen. Számomra úgy tűnik, hogy a nő volt a
kapcsolatban a domináns fél. Vanlees valószínűleg megtartotta magának a
kis hobbiját, részben mert tartott az asszonytól, részben pedig dacból.
Tudjuk, hogy a gyilkos női partnerrel dolgozik. Az asszony tiszta? - Az
asszony tiszta. Jillian? - kockáztatta meg Liska.
- Lehetséges. A feleség nem gyanakodott rá, hogy a férjnek esetleg
házasságon kívüli kapcsolata lehet? - Nem.
Quinn az órájára nézett. Azt akarta, hogy Vanlees várjon, csak még egy
darabig. Nem árt, ha puhul.
- Van valami eredményünk Michele Fine ujjlenyomataival kapcsolatban?
- Minnesotában semmi.
- Kért ügyvédet Vanlees? - Egyelőre nem - rázta a fejét Liska. - Kicsit
elszállt az agya. Azt hajtogatja, hogy ártatlan, ezért semmi szüksége védőre.
Tippen elképedve szippantott.
- Azt csodálom, hogy egy ekkora seggfej képes eltalálni hazáig.
- A bolondok mázlija. Mondtam neki, hogy egyelőre nem emelünk vádat
ellene közúti baleset okozása miatt. Meg hogy le kell ülnünk, és végig kell
beszélnünk a történteket, és hogy azt még egyelőre nem döntöttük el, hogy
cserbenhagyás miatt teszünk-e feljelentést, de egyelőre csak ennyi hangzott
el. Úgy látom, nem is tudja, hogy megkönnyebbüljön vagy bedühödjön.
- Nézzünk be hozzá, mielőtt még elhatározásra jut - javasolta Quinn. -
Sam, te, Tippen, meg én. Azelőtt is ebben a felállásban dolgoztunk.
- A helyedben nem mennék oda, Sam - szólt közbe Jurek. - Fowler, Kicsi
Fasz, Sabin és a fővádló helyettese, Logan is ott csücsülnek.
- Francba - sóhajtott Kovac bánatos képpel. Liska felhúzta szemöldökét.
- Na, ezek után kiérdemlek egy kicsivel több tiszteletet? - Miért, tisztellek
én egyáltalán? Liska lábszárcsonton rúgta.
- Édesem - mondta Kovac Jureknek, összeszorított foga közül préselve a
hangokat. - Ha a helyedben lennék, nem keverném magam ekkora szarba.
Greer, Sabin, Logan és Fowler ültek a kihallgatóhelyiség előtt, várták az
események kezdetét. Amikor megpillantotta a közeledő Kovacot, Fowler
olyan képet vágott, mint aki épp egy szívrohamon esik át. Greer szeme
kidülledt.
- Mi a csudát keres itt maga, őrmester? - háborgott. - Hivatalosan
eltávolítottuk a különleges egység soraiból.
- Az én személyes kérésem volt, uraim - mosolygott rájuk Quinn. -
Kialakítottunk egy sajátos stratégiát Mr. Vanlees kihallgatása során. Ebben a
pillanatban károsnak találnám, ha bármin is változtatnunk kellene.
Szükségem van rá, hogy megbízzon bennem.
Greer és Sabin gyanakodva, Logan türelmetlenül nézett rá. Fowler
előhúzott egy csomag gyomorsavlekötőt a zsebéből, és bekapott egy szemet.
Quinn ezennel elintézettnek tekintette a kérdést. Kinyitotta az ajtót Liska
és Kovac előtt, majd követte őket a szűk kis szobába.
Gil Vanlees úgy nézett ki, mint egy túlméretezett mosómedve. Mindkét
szeme bevérzett a baleset következtében, és fekete karikák övezték. Ajka
feldagadt, végigrepedt, és széles, fehér ragasztószalag húzódott az orrán. A
helyiség sarkában állt, kezét csípőre tette, megjelenéséből áradt a düh és az
idegesség.
Elwood a falnak támasztott széken ült. Mindkét kezét vastagon
bepólyálták. Arca vörösre perzselődött, és a szemöldökök hiánya az állandó,
dühös csodálkozás kifejezését vetítette rá.
 - Úgy hallom, volt egy kis balesete, Gil - mondta Kovac, az asztal mellett
álló székbe dobva magát.
Vanlees vádlón bökött feléje kinyújtott mutatóujjával.
- Ezért bíróság elé viszem magukat. Maguk, uraim, zaklattak, maguk
hagyták, hogy a sajtó zaklasson...
- Ott ült a volán mögött, miután jó néhány pohárkával lecsúsztatott a
torkán. - Kovac rágyújtott. - Talán én töltöttem le a torkán a piát is? - A
maga emberei engedték, hogy beüljek az autóba - kezdett védekezni Vanlees
szemforgató méltatlankodással.
A dumálás nagymestere. Ideges pillantást vetett Elwood felé. Kovac
grimaszolt.
- Látom már, az lesz a következő, hogy maga szerint az én hibám, hogy
megölte Jillian Bondurantet és a másik három nőt.
Vanlees elvörösödött, szeme megtelt könnyel. Olyan hangot adott ki,
mint amikor valaki erőlködik a toaletten.
- Nem én voltam. - Liskához fordult. - Maga azt mondta nekem, hogy a
balesetről lesz szó. Hazug pina! - Hé! - csattant fel Kovac. - Liska nyomozó
mindent megtesz a maga kedvéért. Kinyírt egy embert tegnap éjjel, rohadt
alkoholista disznó! - Nem az én hibám volt! Az a seggfej belevillantott a
szemembe, semmit se láttam.
- Ezt állítja Liska nyomozó is. Ő ott volt. Ő a maga szemtanúja. Szívesen
lepinázná újra? Ha a helyében lennék, a szájába tömném a golyóit, nyamvadt
kis szarzsák.
Vanlees bűnbánó pillantást vetett Liska felé.
- Liska azt mondja, maga olyan ártatlan, mint egy Vesta-szűz - folytatta
Kovac. - Még ügyvédet se akar. Igazat mond.
- Nem csináltam semmi rosszat - vetette oda duzzogva Vanlees. Kovac
megrázta a fejét.
- Hűha. Azért elég lazán kezeli a kérdést, Gil. Részegen ült be a volán
mögé, én úgy tudom, ezt nem engedi a törvény. Úgy tudom, leskelődött
Jillian Bondurant után. Általában ezt sem helyeslik az emberek.
 Vanlees lerogyott a székre, háttal Kovacnak és az üveg mögött állóknak,
oldalt az asztalnak. Karját a combjára fektette, s a padlót bámulta. Úgy tűnt,
képes egész estig így ülni anélkül, hogy egyetlen szót is szólna.
Quinn tanulmányozta a férfit. Tapasztalata szerint nem az ártatlan
emberek szokták visszautasítani az ügyvéd jelenlétét, sokkal inkább azok,
akik ki akartak tálalni.
- Szóval, Jillian Bondurant bugyiját találtuk meg az ülés alatt, Gil? -
kérdezte merészen Kovac.
Vanlees lehajtott fejjel válaszolt. - Nem.
- Lila White-é? Fawn Pierce-é? Melanie Hessleré? - Nem. Nem. Nem.
- Tudja, ahogy így elnézem magát, eszembe se jutna, de úgy látom, maga
igen összetett személyiség, Gil - folytatta Kovac. - Többrétegű, mint a
hagyma. S akárhány réteget lehántok, mindig erősebben szaglik. Külsőre
olyan, mint egy átlagember. Lehántunk egy réteget, és hopp, a felesége
elhajtotta! Na persze, ez még nem olyan nagy dolog, tőlem két nő is
megszabadult. De akkor újabb réteget hantunk le, és hoppá, kiderül, hogy az
asszony azért válik magától, mert kiderült, hogy kukkoláson kapták. Várjunk
csak, nem csupán kukkolt, hanem nyilvánosan maszturbált. Olyan ez az
egész, mint egy nagy, egyre rosszabb vicc. Piál is. Részegen vezet. Részegen
vezet, és megöl egy embert.
Vanlees feje egyre lejjebb csüngött. Quinn látta, hogy a férfi felrepedt
ajka hevesen remeg.
- Nem akartam. Nem láttam semmit - hallatszott a férfi mély hangú
dörmögése. - Nem hagytak békén. A maguk hibája. Nem csináltam semmit.
- Csak azt akarták megtudni, mi történt Jilliannel - vágott vissza Kovac. -
Én is ezt akarom megtudni. Szerintem sokkal több történt annál, mint amit
elmondott nekünk, Gil. Szerintem maga nagyon rá volt izgulva a lányra.
Szerintem rendszeresen leskelődött utána. Szerintem ellopta a bugyiját a
szekrényéből, hogy legyen mivel szórakoznia, amikor kiéli a fantáziáit -
vetette oda. - Ismerjük a lány méretét, tudjuk, milyen márkájú fehérneműt
hordott. Idő kérdése, és megjön a DNS-vizsgálat eredménye is. Hetek
kérdése. Jobb lesz, ha hozzászokik a riporterekhez, mert ott fognak lógni a
nyakán, mint a legyek a véres tetemen.
 Vanlees most már sírt. Csendben. Kézfejére peregtek a könnyei. Egész
teste rázkódott az erőfeszítéstől, hogy visszatartsa őket. Quinn Kovacra
pillantott.
- Őrmester, szeretnék néhány szót váltani négyszemközt Mr. Vanleesszel.
- Ó, persze, megyek - morgott Kovac, miközben feltápászkodott. -
Tudom, mire megy ki az egész. Maga akarja learatni a babérokat. Bassza
meg. A fickó az enyém.
- Csak néhány szót szeretnék váltani vele.
- Aha, ja. Nem szereti, ahogy elkapom ezt a bűzlő sajtdarabot. Itt ül és az
jár a fejében, hogy biztos prostituált volt az anyja, aki szíjjal verte a meztelen
seggét, vagy valami hasonló pszichoblablával. Hát csak hajrá. Ott lesz majd
a címoldalon, biztos vagyok benne.
Quinn hallgatott, amíg a nyomozók elhagyták a helyiséget. Jó darabig
csend telepedett közéjük. Quinn elővett egy fehér pirulát, az asztalon álló
kancsóból vizet töltött az egyik műanyag pohárba, a nyelvére helyezte a
tablettát, és lemosta a vízzel. Lassan szembefordította székét Vanleesszel, s
felvette a férfi pózát: előredőlt, karját a combján nyugtatta, addig nézte a
férfit, amíg az végül viszonozta pillantását.
- Jönnek megint ezzel a jó zsaru-rossz zsaru játszmával, mi? - mordult rá
Vanlees. - Tökhülyének néz.
- Szerintem maga túl sok filmet néz - mondta Quinn. - Ez itt a való világ,
Gil. Kovac őrmesternek és nekem nem ugyanaz a hátterünk ebben a
városban. Tudja maga, hogy engem nem érdekelnek a szalagcímek. Úgyis
címoldalra kerülök, ha akarok, ha nem. Tudja maga, mi érdekel engem,
ugye? Ismer már. Olvasott rólam.
Vanlees néma maradt.
- Az igazság és az igazságszolgáltatás. És nem érdekel, milyen formát ölt
az igazság. Személy szerint nincs is közöm hozzá. Kovac befogta magát a
célkeresztbe. Én csak az igazságra vagyok kíváncsi, Gil. Úgy érzem, nyomja
valami a lelkét, és talán szívesen el is mondaná, de nem bízik meg
Kovacban.
- Magában sem bízom meg.
 - Dehogynem. Ismer engem. Soha nem próbáltam átverni, Gil, és
remélem, ezt képes értékelni.
- Azt gondolja, én öltem meg Jilliant.
- Azt gondolom, hogy ön beleillik abba a személyiségképbe, amit a
gyilkosról alkottunk. Őszinte vagyok. Ha továbbmegyünk, és objektíven
szemléli az eseményeket, szerintem ön is egyetért velem. Olvasott a témába
vágó könyveket. Tudja, kit keresünk. Tudja, hogy maga nem nagyon lóg ki a
képből. Ráadásul abban sem vagyok egészen bizonyos, hogy Jillian meghalt.
- Micsoda? - Vanlees olyan pillantást vetett rá, mintha Quinn hirtelen
elveszítette volna az eszét.
- Szerintem sok minden rejtőzik Jillian személyisége mélyén, olyan, amit
első látásra nem vesz észre az ember. És maga tudna mesélni róla, ebben
biztos vagyok. Ugye, Gil? Vanlees ismét a padlóra szegezte tekintetét. Quinn
érezte, hogy a rá nehezedő nyomás hatására gondosan mérlegeli a
megnyilatkozás mellett és ellen szóló érveket.
- Ha leskelődött a lány után - mondta Quinn nagyon csendesen -, az még
nem jelent semmi rosszat. Ez az ügy nem erről szól. A rendőrség boldogan
eltekint egynémely eseményektől, ha cserébe kap valami használható
információt.
Vanlees szemmel láthatóan fontolóra vette az ajánlatot, arra nem is
gondolva, Quinn ebben bizonyos volt, hogy az a valami, amit keresnek,
éppenséggel ellene is fordítható. Jillianre gondolt, hogyan mondhatna el róla
ezt-azt úgy, hogy az rá ne vessen rossz fényt, mert ezt tették az emberek
olyan esetekben mindig, ha pácba kerültek: a másikra hárítottak minden
felelősséget. A bűnözők gyakorta hibáztatták áldozataikat az ellenük
elkövetett bűnökért.
- Tetszett magának a lány, ugye? - kezdte Quinn. - Az nem bűn. Csinos
lány volt. Miért ne nézhette volna meg? - Nős vagyok - motyogta Vanlees.
- Nős, de nem vak. Mindent a szemnek, semmit a kéznek. Tehát nézte a
lányt. Ez nem gond.
- Ő olyan... más volt - bámulta továbbra is a padlót Vanlees. Valószínűleg
Jilliant képzeli maga elé, gondolta Quinn. - Olyan... egzotikus.
 - Azt mondta Kovacnak, hogy sosem volt vele semmiféle kapcsolata, de
ez nem egészen igaz, ugye? - kockáztatta meg a kérdést Quinn, nagyon
meghitt hangon, mintha két kedves, régi ismerős csevegne egymás között. -
Tudta, hogy tetszik magának, ugye, Gil? - Hát, nem mondta sose, de mindig
furcsán nézett rám - vallotta meg a férfi.
- Mintha maga is tetszene neki. - Állítás volt, nem kérdés, mintha teljesen
természetes lenne a dolog.
Vanlees elhárította.
- Nem is tudom. Inkább mintha azt akarta volna mondani, hogy tudja,
hogy nézem őt, de nem több.
- Olyan kusza jelzésféle.
- Aha, olyan kusza.
- Lett a dolognak valami folytatása? Vanlees gondolkodott, küzdött
magával. Quinn kivárt, visszatartott lélegzettel.
- Én csak az igazságot szeretném hallani, Gil. Ha maga ártatlan, akkor
nem származhat belőle baja. Kettőnk között marad.
Hosszúra nyúlt a némaság.
- Én - én tudom, hogy nem volt helyes - motyogta végül. - Nem is igazán
akartam. De egyik éjjel az udvart ellenőriztem, körbejártam...
- Mikor történt? - Most nyáron. És... ott voltam...
- Jillian házánál. Vanlees bólintott.
- Zongorázott, valami selyemruha volt rajta, folyton lecsúszott a vállán.
Kilátszott a melltartópántja.
- Nézte őt egy darabig - bólintott Quinn olyan arccal, mintha ennél mi
sem lenne természetesebb, férfiasabb dolog.
- Aztán lecsúsztatta magáról a ruhát, felállt, és nyújtózkodott. - Vanlees
lelki szemei előtt újra lejátszódott a jelenet. Lélegzése zihálássá gyorsult, s
finom izzadtságcseppek ütköztek ki az arcán. - Aztán elkezdte mozgatni a
testét, mintha táncolna. Lassan... nagyon... erotikusan.
- Tudta, hogy maga ott van? - Azt hittem, nem. De akkor odajött az
ablakhoz, és lehúzta a melltartóját, láthattam a mellbimbóit, aztán
nekinyomta magát az üvegnek, és odadörgölőzött - súgta maga elé Vanlees,
szégyenkezve, izgatottan. - A nyelvével pedig... nyalogatni kezdte az üveget.
- Te jó ég, ez biztos nagyon izgató lehetett magának.
Vanlees pislogott, zavarban volt, elnézett Quinn mellett. Ez volt a
történetnek az a része, amiről nem szívesen beszélt. Nem akarta elmesélni,
hogy erekciója támadt, elővette a farkát, és maszturbált, míg a lányt nézte.
Mindegy, nem is volt rá szükség. Quinn ismerte a történetet, ismerte a
tipikus viselkedést, nemegyszer találkozott már vele kriminalisztikai
karrierje során. Nem volt semmi újdonság, amit megtudhatott volna Gil
Vanleesszel kapcsolatban. Ám ha igaz volt a történet, amit a férfi előadott,
volt jó néhány olyan tény, ami igen jelentősen befolyásolhatta a Jillian
Bondurantről alkotott képüket.
- Aztán mit csinált Jillian? Vanlees idegesen fészkelődött a széken,
szemmel láthatóan kellemetlenül érezte magát.
- Hát le... levetette a bugyiját, és... megérintette magát a lába között.
- Maszturbálni kezdett a maga szeme láttára? Vanlees elvörösödött.
- Kinyitotta az ablakot, én pedig megijedtem, és elszaladtam. De amikor
később újra arra jártam, megtaláltam a bugyit, amit levetett és kidobott az
ablakon.
- Ez az a bugyi, amit a rendőrség megtalált az autójában. Tényleg Jilliané.
Vanlees bólintott, egyik kezét az arca elé emelte, mintha megpróbálná
elrejteni a kutató pillantások elől. Quinn nézte, s minden igyekezete arra
összpontosult, hogy megítélje a hallottakat. Vajon az igazat mondta, vagy
csak azért találta ki ezt az egészet, hogy fedezze magát, amikor mégiscsak
kiderül, hogy a fehérnemű, amit a kocsijában találtak, az egyik áldozaté? -
Mikor történt mindez? - tette fel újra a kérdést.
- Most nyáron. Júliusban.
- Történt még bármi egyéb? - Nem.
- Mondott magának bármit is az esettel kapcsolatban? - Nem, ezt
követően egyszer sem állt velem szóba.
- Kusza jelzések - ismételte meg Quinn. - Ez bosszantotta magát, Gil?
Hogy a lány levetkőzött magának, ott maszturbált az orra előtt, aztán meg
úgy tett, mintha az égvilágon semmi sem történt volna. Úgy tett, mintha nem
is ismerné magát, mintha nem lenne elég jó neki. Bosszantotta ez magát? -
Nem csináltam vele semmit - suttogta Vanlees.
- Szórakozott magával. Ha velem egy nő ilyet tenne, felizgatna,
szórakozna magával előttem, aztán meg úgy tenne, mintha nem történt volna
semmi, én biztosan feldühödnék. Biztos meg akarnám mutatni neki, milyen
az, ha betolja neki egy férfi, akkor odafigyelne. Nem vágyott erre Gil,
sosem? - De nem tettem meg.
- De szeretett volna szexelni vele, nem? Nem volt magában egy olyan
rész, ami legszívesebben megtanította volna a lányt kesztyűbe dudálni? A
sötét oldala, amely mindannyiunkban ott rejtőzik, és bosszúra éhes.
Magának nincs sötét oldala, Gil? Nekem van.
Kivárt ismét, hagyta, hadd hatalmasodjék el a feszültség.
Vanlees a semmibe meredt, megsemmisülve ült ott, mintha mindannak,
ami megtörtént, csupán most jutott volna el hozzá a teljes értelme.
- Kovac a nyakamba akarja varrni ezt a gyilkosságot - mondta. - Mert
megtalálták nálam Jillian bugyiját. Meg amit elmeséltem magának. Pedig ő
volt a rossz, Jillian, nem én. Ez lesz, ugye? - Maga nagyon jó gyanúsított
lenne, Gil. Belátja, ugye? Vanlees lassan, elgondolkodva bólintott.
- Az apja volt ott, a házban - motyogta. - Vasárnap reggel. Korán. Még
nem hajnalodott. Láttam, amikor kijött a házból. Hétfő reggel a jogtanácsosa
adott nekem ötszáz dollárt, hogy hallgassak.
Quinn néma csendben raktározta el az információt. Mérlegelt. Gil
Vanlees nyakig ült a pácban. Bármit mondhatott volna. Megnevezhetett
volna bárkit. Egy idegent, egy csavargót, egy félkarú fickót. De úgy döntött,
Peter Bondurant nevét mondja. Ráadásul, hogy az fizetett hallgatásáért.
- Vasárnap, kora hajnalban.
Vanlees bólintott, nem nézett a szemébe.
- Hajnal előtt.
- Igen.
- Mit keresett maga ott ebben az időpontban, Gil? Hol volt, hogy Peter
Bondurant észrevette, és maga is őt? Vanlees megrázta a fejét - vagy a
kérdésre, vagy arra a gondolatra, ami felmerült benne. Úgy tűnt, mintha tíz
évet öregedett volna az utóbbi tíz perc alatt. Volt abban valami patetikus,
ahogy ott ült a biztonságiőr-egyenruhában, az ember, aki annyira szívesen
játszotta, hogy zsaru. Ennyire telt tőle.
Egészen elvékonyodott, halk hangon szólalt meg.
- Most már szeretném felhívni az ügyvédemet.
 HARMINCKETTEDIK FEJEZET

Kate az öreg bőrkanapén ült a dolgozószobában, összegömbölyödött a

sarokban, a hajnali hideg ellen fekete dzsoggingnadrágot vett, vastag
gyapjúzoknit húzott, és egy megnyúlt, régi pulóvert, amelyet évek óta nem
húzott már elő a szekrényből. Még Quinntől kapta, valamikor réges-rég.
Annak a sportklubnak a nevét nyomták az elejére, amelybe lejárt edzeni. Az,
hogy ilyen sokáig őrizgette, és nem dobta ki, minden bizonnyal jelentett
valamit, de eddig nem volt hajlandó belegondolni, hogy mit.
Akkor vette ki a komódból, amikor Quinn elment, hogy találkozzék a
különleges egység tagjaival, bedobta néhány percre a szárítógépbe, hogy
felfrissítse, aztán még melegen felhúzta, és titokban arra gondolt, hogy a
férfi melegét őrzi ily módon. Ha nem is volt igaz, mindenesetre közelebb
érezte magához. Azok után, hogy egymás karjában töltötték az éjszakát,
rendkívül erősen érezte a férfi hiányát. Te jó ég, mennyire nem alkalmas
pillanatban fedezték fel újra egymás iránti szerelmüket. De hát kettejük
foglalkozása mellett ugyan mi mást tehettek volna? Mindketten tudták, hogy
az élet nem osztogat ingyen ajándékokat. Túlságosan is tudatában voltak,
hogy a kelleténél több időt vesztegettek mindketten büszkeségük, félelmeik
és fájdalmuk miatt.
Kate maga elé képzelte, milyen látványt nyújtanának ők ketten, ha képes
lenne külső szemlélőként végigtekinteni a kapcsolatuk óta eltelt időn. Ő csak
arra fókuszált, minden erejét arra tette fel, hogy normális életet alakítson ki,
amelyben helyet kap a munka, hobbi, azoknak az embereknek a köre,
akikkel összejárt bizonyos események során és szabadidejében. Igyekezett
átlagos életet élni, és nem mutatni kifelé, mennyire fagyos odabenn a lelke.
Mindenesetre a fenn álló alternatívák közül még ez tűnt a legjobbnak.
Quinn-nek minden ideje munkával telt, csak a munkával. A lehető legtöbbet
vállalta magára, felelősségben és elvégzendő feladatban is, hogy kitöltse az
űrt, amit Kate hagyott maga után, s a munka egy idő után annyira a vállára
nehezedett, hogy szinte összepréselte. Agyában esetek és tények nyüzsögtek,
s olyannyira telezsúfolták, hogy szinte gondolni sem tudott másra. Mindig is
zseniális volt abban, hogy feladta énjének egy részét, azt, ami pedig még
megmaradt, hihetetlen ügyességgel rejtette el az avatatlan szemlélők elől.
Mostanra azonban kimerítette erőinek egykor feneketlen mélységűnek tűnő
kútját. Képességeit és önbizalmát éppúgy kikezdték az évek, mint
gyomorfalát.
Mindketten megtagadták maguktól azt az egyetlen dolgot, mely gyógyírt
jelenthetett volna problémáikra: egymást.
Szomorú, milyen kegyetlenek tudnak lenni az emberek önmagukkal és
másokkal, gondolta Kate, miközben pillantása végigsiklott az áldozatokról
készített feljegyzéseken. A lapok gondosan kiterítve hevertek az előtte álló
kávézóasztalkán. Négy elrontott, tönkretett élet. Már akkor is az volt, mielőtt
találkoztak volna a Hullaégetővel. Angie-vel együtt öt. Tönkretett élet,
amelyből hiányzott a szeretet, de nem találtak rá, csak nyomorúságos, silány
pótszereire. Mert olyan dolgokra vágytak, amelyeket nem érhettek el. Mert
egyszerűbbnek tűnt számukra, ha megelégszenek a kevesebbel, mint ha
megküzdenek a többért. Mert nem hitték, hogy jobbat érdemelnek. Mert a
környezetükben élők, akiknek hinni kellett volna bennük, maguk sem
gondolták, hogy jobbat érdemelnek. Mert nők voltak, és a nők mindig is
célpontjai voltak az amerikai társadalomnak.
így váltak áldozatokká.
Mindenki áldozata valaminek. Az emberek között az alakítja ki a valódi
különbségeket, hogy mit tesznek ez ellen - megalkusznak, vagy felemelik a
fejüket, és megpróbálnak továbblépni. Az asztalon előtte fekvő képeken a
nőknek többé nem maradt választási lehetőségük.
Kate előrehajolt a kávézóasztal fölött, a beszámolókat tanulmányozta.
Felhívta az irodát, és közölte, hogy kivesz egy nap szabadságot. Mondták
neki, hogy Rob is szabadságra ment, és az irodában azt suttogják, hogy
valószínűleg egymásnak estek előző nap, és most azért nem jönnek be, mert
nem szeretnék közszemlére tenni az eset nyomait. Mire Kate megjegyezte,
hogy sokkal valószínűbb ennél, hogy Rob épp az ő munkájával kapcsolatos
hivatalos megrovást írja. Mindegy, legalább aznap nem kellett bemennie.
Sokkal kellemesebben is telhetett volna a napja természetesen, ha nem kell
az előtte heverő képeket néznie, megcsonkított, összeégetett női testeket, s
nem kavarodott volna fel benne a szörnyű érzés a valóság nyomasztó
gonoszsága miatt.
Mindenki áldozata valaminek.
 Ebben a csoportban nyomasztó okok szerepeltek. Prostitúció, drogok,
alkohol, bántalmazás, nemi erőszak, vérfertőzés - már ha az, amit Kovacnak
elmondtak, igaznak bizonyul. A bűn áldozatai, neveltetésük áldozatai.
Bizonyos távolságról szemlélve az eseteket, akár azt is mondhatták volna,
hogy Jillian Bondurant kilóg a sorból, hiszen nem volt prostituált, és nem
bocsátotta áruba a testét, de a pszichológiai jellemzés szempontjából nem
sokban különbözött Lila White-tól vagy Fawn Pierce-től. Zavaros,
egymásnak ellentmondó érzéseket táplált a szexszel és a férfiakkal
kapcsolatban. Alacsony önértékeléssel rendelkezett. Szeretethiánnyal
küzdött. A külsőségeket tekintve, első ránézésre nagyon is különbözött az
élete az utcán ácsingózó prostituáltakétól, de csak annyiban, hogy nem volt
hozzájuk hasonló mértékben kitéve a bűnnek és a nyílt erőszaknak. De nem
volt könnyű neki sem, hisz rejtegetnie kellett fájdalmát és lelki sérüléseit,
csendbe kellett burkolóznia, hogy családja hírneve nehogy csorbát
szenvedjen.
Quinn megjegyezte, komoly okuk van feltételezni, hogy Jillian esetleg
még életben lehet, de ez nem jelentette azt, hogy Jillian ne lett volna áldozat.
Ha ő volt Füstös Joe társa, maga is egyfajta áldozattá vált. A Hullaégető
maga volt az első számú áldozat. A sorozatgyilkossá válás első állomásai
közé tartozott, hogy az illető gyermekként áldozattá vált.
Mindenki áldozata valaminek.
Kate saját, Angie-ről készített jegyzeteit vette kézbe. Nem volt sok.
Jobbára csak sejtések, olyan megérzések, amelyeket az emberek
tanulmányozásával töltött jó néhány év tapasztalata alapján mondhatott el.
Az erőszak formálta Angié DiMarco jellemét. Valószínűleg életének korai
éveitől. A legrosszabbat várta az emberektől, arra bátorította őket, hogy
mutassák ki neki ezt az oldalukat, hogy mutassák meg, neki van igaza.
Kétségtelenül megtörtént újra és újra, hogy valóra váltották legrosszabb
elvárásait is, mert olyan emberek körében élt, akik hajlottak erre. Angie-t
magát sem kivéve.
Azt várta az emberektől, hogy szeretet nélkül közelítsenek hozzá, ne
bízzanak meg benne, átverjék, kihasználják, és ezt minden bizonnyal mind
meg is tették. Ez a legutóbbi eset sem volt kivétel. Sabin és a rendőrség nem
akart egyebet, csak felhasználni Angie-t. Kate jelentette számukra az
eszközt. Angié eltűnése kellemetlenséget jelentett ugyan a számukra, de nem
tragédiát. Ha nem lett volna szemtanúja egy fontos esetnek, a világon senki
se ajánlott volna fel jutalmat a megtalálásáért, mutatta volna be fényképét a
televízióban, és nem kérdezte volna lépten-nyomon, hogy nem látták-e. A
rendőrség még így sem fordított különösebben nagy erőt a felkutatására. A
különleges egység a gyanúsított, és nem a szemtanú keresésére fordította
energiáit.
Kate elgondolkodott, hogy Angié vajon látta-e arcképét a hírekben.
Valószínűleg izgalmasnak találta volna a személye körül zajló felhajtást, a
figyelmet. Titokban minden bizonnyal élt még benne a remény, hogy van,
aki törődik vele is.
- Miért érdekli az magát, hogy mi lesz énvelem? - kérdezte akkor a lány,
amikor odakinn álltak, Kate irodája előtt.
- Mert rajtam kívül senki mást nem érdekel.
Én sem törődtem vele eléggé, gondolta, és érezte, ahogy elnehezül a
szíve. Ahogy attól is féltem, hogy visszaengedjem John Quinnt az életembe.
Féltem az őszinte, mély érzésektől. Féltem attól a szenvedéstől, amelyet ez
az érzés magában hordoz.
Milyen patetikus egy élet. Nem, nem is élet az ilyen, csak puszta létezés.
Vajon életben van még a lány - merengett, s felkelt a kanapéról, hogy
körbejárja a szobát. Meghalt? Elrabolták? Elment magától? Lehet, hogy már
a kérdésfeltevéseim sem reálisak? Ő is látta a vért. Túl sok vért ahhoz, hogy
magyarázatot találjanak rá.
De honnan tudhatta Füstös Joe, hol találja a lányt? Mekkora esélye volt
annak, hogy az irodától egészen a Phoenixig követte a lányt? Nagyon
csekély. Ez azt jelenti, hogy valami egészen más módon kellett, hogy
tudomást szerezzen Angié hollétéről. Ami azt jelenti, hogy vagy a
nyomozáshoz volt valamiféle köze, vagy Angie-hez.
Ki tudta, hol lakik a lány? Sabin, Rob, a különleges egység emberei,
néhány egyenruhás rendőr, az Urskine házaspár, Peter Bondurant
jogtanácsosa - és ebből következően, természetesen, Peter Bondurant is.
Az Urskine házaspár, akik ismerték az első áldozatot, és közvetett módon
a másodikat is. Nem ismerték Jillian Bondurantet, de a lány áldozattá válása
komoly lehetőséget jelentett Toni Urskine számára saját ügyének
reklámozásában.
 Gregg viszont ott volt a házban szerdán, amikor már mindenki elment.
Csak ő volt ott, és Rita Renner, a lány viszont, nagyon úgy tűnt, pusztán báb
volt az Urskine házaspár kezében. Ráadásul jó barátja volt Fawn Pierce-nek.
Kate évek óta ismerte Urskine-ékat. Annak ellenére azonban, hogy Toni
képes lett volna bárkit gyilkosságba kergetni, nem tudta elképzelni a párról,
hogy hobbiból nőket kínoznak és ölnek meg. Ugyanakkor a torontói Ken és
Barbie-gyilkosságnál sem gondolta volna senki a párocskáról, hogy gyilkos,
s mégis annyira ocsmány módon követték el az emberöléseket, hogy veterán
hekusok sírták el magukat a tanúk padján, a tárgyalás során, amikor be
kellett számolniuk arról, amit láttak.
Te jó ég, milyen baljóslatú gondolat - hogy épp az Urskine házaspár
lenne az, aki kihasználva a nagyközönség előtt keltett képet, amelyben
jóságosnak, gondoskodónak mutatják magukat, titokban szadisztikus
gyilkosságokat hajtanak végre. Egy dolog azonban bizonyos, nem olyan
tökkelütöttek, hogy saját klienseik közül válogassák áldozataikat. így
automatikusan bekerülnek a gyanúsítottak körébe. Ráadásul ha Gregg
Urskine volt az a férfi, akit Angié akkor éjjel a parkban látott, minden
bizonnyal felismerte volna, ha összetalálkozik vele a Phoenixben. Vagy
nem? Kate arra az általános személyleírásra gondolt, amit Angié adott az
elkövetőről. Csaknem teljesen általános leírás, olyan érzést keltett az
emberben, mintha senkire sem vonatkozna. Annyira vonakodva beszélt róla,
olyan általánosságokat mondott. Vajon miért? Talán mert félt, ahogy Kate
gyanította? Vagy, mert - ahogy Angié maga mondta - sötét volt, a férfi
kapucnit viselt, és minden olyan gyorsan történt? Vagy más motivációja
lehetett? A különleges egység elkapott egy fickót, aki rendkívül gyanússá
vált az ügyben, Quinn ebben a pillanatban valószínűleg éppen őt hallgatja ki.
Jillian lakásának egyik biztonsági őre. Kate nem tudott különösebben sokat
az üggyel kapcsolatban, de feltételezte, hogy a fickó esetleg ismerhette
Angie-t, ha a Target Center környékén is próbálkozott a prostitúcióval, hisz
az egyik ottani cégnek dolgozott.
Nem lett volna értelme kapcsolatba hozni Angie-t a gyilkossal. Ha ismeri,
és azt akarja, hogy mihamarabb elkapják, biztosan feladta volna. Ha ismeri,
és azt akarja, hogy ne kapják el, készséggel adott volna személyleírást -
valaki egészen másról.
 Ha nem látott semmit a parkban akkor éjjel, miért állította volna az
ellenkezőjét? Hogy fedél legyen a feje felett? Magára akarta vonni a
figyelmet? Ebben az esetben azonban több értelme lett volna, ha megpróbál
együttműködni, ahelyett, hogy mindenkinek megnehezíti a dolgát.
A lány körül minden annyira homályosnak tűnt, mintha egyetlen nagy
kérdőjelet alkotott volna.
Ezért nem vállalok fiatalkorúakat.
Ez a lány azonban az ő felelőssége alá tartozott, és mindent meg kell
tennie, hogy kiderítse, mi történt vele, amíg csak bírja szusszal.
- Milyen nagy szavak - mormolta félhangosan, miközben elindult az
emeletre, hogy átöltözzön.
Húsz perccel később kilépett a hátsó ajtón. Jó öt centi hó esett az éjszaka
folyamán, behintve a tájat hófehér porral, elfedve az élőlények nyomait...
egy pár bakancsét kivéve.
Quinn kora reggel ment el otthonról, de az első ajtón távozott, és ott várta
meg a kiérkező taxit. A nyomok egyébként is túl kicsik voltak az ő lábához
mérten. Inkább Kate cipőméretére hasonlítottak, bár ez alapján az ember
még nem tudja eldönteni, milyen nemű lehetett az, aki viselte a bakancsokat.
Kate óvatosan követte a kertbe vezető lábnyomokat. Elvezettek a garázs
előtt, hátrafelé, végig azon a keskeny ösvényen, amely a szomszéd szürke
kerítése és a garázs oldalbejárata között húzódott. Minden ajtó zárva volt.
Végigszaladt a hátán a hideg. Eszébe jutott az előző este, amikor valaki
odapiszkított a garázsába. Hirtelen a kiégett lámpa képe is agyába villant, az
érzés szerda éjszaka, hogy valaki figyeli, amikor a garázstól a ház felé
haladt.
Körülnézett, végigpillantott a kihalt sikátoron. A legtöbb szomszéd
kerítése olyan magas volt, hogy eltakarta a házak földszintjét, csak az
emeleti ablakok látszottak. Ezek viszont tökéletesen kihaltnak tűntek,
sötétnek és üresnek. Szomszédjai java része egyébként fehérgalléros
szakértő volt, akik hét harmincra jártak dolgozni.
Kate visszaindult a ház felé, szíve hevesen zakatolt, a zsebében
kotorászott mobiltelefonját keresve. A ház felé menet előhúzta a telefont,
kinyitotta, majd lenyomta a bekapcsológombot. Az elem teljesen lemerült az
éjszaka folyamán. A modern lét kényelmi eszközeinek kényelmetlen oldala.
Továbbra is a garázst nézte, olyan érzése támadt, mintha az oldalablakon
keresztül mozgást pillantott volna meg. Autótolvaj? Rabló? Erőszaktevő?
Egy felbőszült kliens? A Hullaégető? Visszatette táskájába a telefont, és
előhúzta lakáskulcsát. Beengedte magát a házba, és nagyot sóhajtott.
- Kell ez nekem, mint a pestis - mormolta az orra alatt, miközben belépett
a konyhába. Lepakolt a konyhaasztalra, és nekilátott levetni a kabátját,
amikor zaj ütötte meg a fülét. A macska ellenséges fújtatása. Thor az asztal
alatt lapult hátracsapott fülekkel, és izgatottan fújt.
Kate nyakán felborzolódott a finom szőr, és végigszaladt rajta a jeges
érzés, hogy valaki nézi.
Különböző gondolatok száguldottak át az agyán. Nem tudta, hogy a
mögötte levő személy inkább hozzá, vagy pedig az ajtóhoz áll közelebb. A
telefont a helyiség másik falára erősítették, azt biztosan nem érhette el.
Mintha mi sem történt volna, kinyitotta a táskát, és fegyver után nézett.
Nem hordott magával pisztolyt. A borsspray, amit hosszú ideig magánál
tartott, beszáradt, nemrégiben hajította ki. Volt ott egy műanyag üdítősüveg,
egy csomag papír zsebkendő és a cipősarok, amely még hétfőn tört le. Kicsit
mélyebbre kotort, és talált egy fém gemkapcsot, tenyerébe vette és a zsebébe
csúsztatta. Tudta, merre menekülhet. Megfordul, szembenéz a támadóval, és
jobbra vagy balra mellette kitör. A terv készen állt, megpördült tengelye
körül.
A konyha üres volt. Az ebédlőbe vezető ajtóban, Kate egyenes hátú
székén ott ült Angié DiMarco.
- Bevallotta, hogy nála van Jillian Bondurant bugyija, és mégsem
gondolja, hogy ő lenne a mi emberünk? - kérdezte hitetlenkedve Kovac.
Aktuális hangulata ugyancsak rányomta a bélyegét vezetési stílusára. A
Caprice őrült módjára száguldott le a 94. utcán. Quinn kitámasztotta magát a
lábával, bár tisztában volt vele, hogy ha bekövetkezik az ütközés,
gyufaszálként törnek majd ketté. Remélhetőleg abban a pillanatban ez már
mit sem számít, mert ha minden jól megy, addigra már halott lesz. Az autó
pedig úgy gurul majd előre, mint egy üres, összenyomott sörösdoboz.
 - Van néhány dolog, ami böki a csőrömet - mondta. - Vanlees számomra
nagyon nem tűnik csapatjátékosnak. Nincs meg benne a vezérkutyákra és a
szadisztikus gyilkosságokat elkövető, általában domináns hímekre jellemző
arrogancia. A női partner csak a segítő szerepet töltheti be egy ilyen
kapcsolatban, maga is áldozat, aki kellőképpen szerencsés, hogy épp nem őt
gyilkolja meg a férfi.
- Mi van, ha itt épp ellenkezőleg zajlik a dolog? - ragaszkodott saját
álláspontjához Kovac. - Mi van, ha a nő futtatja a show-t? Miért ne? Liska
azt mondja, hogy a felesége igen rövid pórázon tartja.
- Ahogy valószínűleg az anyja is tette. Az is igaz lehet, hogy létezik az
életében és a múltjában egy manipulatív vagy más módon domináns nő, akit
a szadista gyilkos szimbolikus módon minden alkalommal megöl, amikor az
áldozatait teszi el láb alól. Ez is beleillik a képbe, de ettől függetlenül nem
érzem teljesnek a képet. Nagyon szívesen mondanám, hogy ő az, akit
keresünk, ő követte el a gyilkosságokat, de nem érzem a bizonyosságot,
nagyon nem.
Persze, ahogy ezt hozzátette gondolatban, a megérzései mintha teljesen
elhagyták volna az utóbbi időben. A kétkedés lépett a megérzések helyébe,
mi a csudában olyan bizonyos hát ezúttal? Miért kellene bíznia ösztöneiben?
Kovac éles kanyarral kormányozta az autót az egyik mellékutcába.
- Megmondom én magának, mi fog kisülni ebből a végén. Bizonyosságot
emleget itt nekem. Hát lesz még ebből több, valóságos vihar a szerencsétlen
fickó feje felett. Van neki priusza, beleillik a személyiségképbe, ismerte
Jillian Bondurantet, ott dolgozott a kurvák közelében, és nem az a neve,
hogy Peter Bondurant. Ha bármilyen megoldást találnak arra, hogy vád alá
helyezhessék, meg fogják tenni. És ha megteszik, akkor ez még ma meg is
történik, a sajtótájékoztató időpontjában.
És ha nem Vanlees a tettes, akkor rákényszerítik a valódi gyilkost, hogy
újra színre lépjen. A gondolat borzongással töltötte el Quinnt.
- Vanlees azt állítja, hogy Peter ott járt a lány lakásán hajnalban, nem
sokkal az után, hogy felgyújtották a testet, és hétfő reggel odaküldte Noble-t
a Vanleesnek járó pénzzel, hogy tartsa a száját - mondta Quinn, mire Kovac
félelmetesen hosszú pillantást küldött felé a száguldó autó volánja mögül.
 A Caprice sodródni kezdett a szembejövő sávban közeledő rozsdaette
Escort felé.
- Te jó ég, nézze már az utat! - szisszent fel Quinn. - Mi a csudára adják
ki a vezetői engedélyeket ebben az államban? Ha elég sörösüvegkupakot
gyűjt össze valaki? - Sörösdoboz füleket kell bemutatni - kacsintott vissza rá
Kovac, ismét az útra irányítva figyelmét. - Szóval Bondurant volt az, aki
kitakarította Jillian házát, és letörölte az üzeneteit.
- Szerintem igen. Feltéve persze, hogy Vanlees igazat mond. És szerintem
nem járhatunk nagyon messze az igazságtól, ha arra gondolunk, hogy Peter
tudhatta, hol vannak a lány szerzeményei. Minden bizonnyal azért vitte őket
magával, mert nem akarta, hogy fény derüljön rá, milyen kapcsolatuk volt
Jilliannel.
- A szexuális zaklatásra.
- Valószínűleg erről van szó.
- Rohadt kurafi - háborgott a bajsza alatt Kovac. - Vasárnap, kora reggel.
Füstös Joe csak éjfélkor gyújtotta fel a tetemet. Miért kellett Peter
Bondurantnek odamennie a lány lakására, mindent kitakarítani, és eltenni a
szerzeményeket, ha egyszer nem is tudta még, hogy a lány halott? - Minek
kellett egyáltalán kitakarítania? - tette fel a kérdést Quinn. - Az övé a ház. A
lánya ott élt. Nem lett volna feltűnő, ha megtaláljuk az ujjlenyomatait.
Kovac hirtelen oldalpillantást vetett felé.
- Hacsak nem voltak véresek.
Quinn riadtan támaszkodott a fejtámlának, amikor egy jókora teherautó
húzott el előttük keresztben, és Kovac csak az utolsó pillanatban lépett a
fékre.
- Figyeljen a vezetésre, Kovac. Különben nem élünk elég ideig ahhoz,
hogy rájöhessünk az igazságra.
Amikor kiszivárgott a pletyka, hogy letartóztattak valakit a gyilkossági
ügyekben, a szokásos médiacirkusz ismét fellángolt Peter Bondurant háza
előtt. Videokamerás alakok rótták az utcát, külső vágóképeket vettek a
házról, és a műszakiak mindent megtettek, hogy valami érdekes
hangfelvételt is rögzíthessenek. Quinn-nek eszébe jutott, hogy Fawn Pierce
és Lila White szüleinek háza előtt valószínűleg egyetlen tévétársaság embere
sem őgyeleg.
Két, walkie-talkie-val felszerelt egyenruhás Paragon-őr állt a kapuban.
Quinn felmutatta az igazolványát, és az őrök intésére felkanyarodtak a ház
elé. Edwyn Noble fekete Lincolnja parkolt az acélkék Mercedes mellett.
Kovac beállt a Lincoln mögé, olyan közel, hogy a két kocsi lökhárítója
csaknem összeért.
Quinn figyelmeztető pillantást küldött felé.
- ígérje meg, hogy jó fiú lesz.
Kovac úgy tett, mintha tökéletesen ártatlan lenne az ügyben. Egyelőre ő
itt csak sofőrt játszott. Nem akart ismét Peter Bondurant szeme elé kerülni.
Quinn megtartotta magának a győzelmet Gil Vanlees felett is, ezt egyfajta
figyelmeztetésnek szánta. Nem akarta, hogy Kovac keresztülhúzza a
számításait.
- Csak nyugodtan, ügynököm. Én idekinn ücsörgök majd az autóban, és
átnézem a lapokat.
Felkapott a hátsó ülésen tornyosuló szeméthalomból egy Star Tribune-t.
Gil Vanlees képe foglalta el a címoldal felét. A szenzációtól harsogó cikk
melletti kép igen rossz minőségű volt, a férfi úgy nézett ki rajta, mint Popeye
ellensége a rajzfilmben, Bluto. Kovac csak tartotta kezében a lapot, de
közben a házat figyelte.
Noble az ajtóban várta Quinnt, haragos tekintettel bámult a Caprice felé.
Az autóban Kovac épp lapozott egyet az újságon. Úgy tartotta, hogy közben
középső ujját Edwyn Noble felé emelte.
- Ne aggódjon - szólt oda neki Quinn. - Sikerült a legjobb zsarut sofőrré
minősíttetnie.
- Úgy tudjuk, letartóztatták Vanleest - mondta Noble, miközben
elindultak befelé, egyszerűen szót sem vesztegetve többé Kovacra, mintha
nem is létezne.
- Igen, bevittük. A rendőrség benn tartja, amíg csak tudja, de egyelőre
semmi kézzelfogható bizonyítékunk nincsen arra nézve, hogy ő lenne a
Hullaégető.
 - De hát volt nála valami... ami Jilliané - mondta Noble zavart
prüdériával.
- Azt állítja róla, hogy Jillian adta neki.
- Érdekes.
- Hát igen, nagyon érdekes történetet adott elő. Maga is szerepel benne,
meg némi pénz, ha már itt tartunk.
A jogtanácsos hűvös pillantásában egyszeriben felháborodott tűz lobbant.
- Ez abszurd. Hazug disznó.
- Nem írta körül pontosan az üzlet lényegét - mondta Quinn. - Ezért
gondoltam, hogy felteszek Péternek néhány kérdést. Elsősorban azt
szeretném megtudni, milyen idegállapotban volt Jillian akkor este és
általában is.
A jogtanácsos ideges pillantást vetett a lépcső felé.
- Peter senkit sem fogad ma reggel. Nem érzi jól magát.
- Engem majd fogad. - Quinn egymaga indult fel a lépcsőn, mintha tudta
volna, merre tart, Noble a nyomában lihegett.
- Azt hiszem, nem érti, miről van szó, Quinn ügynök. Peter idegei
rettenetes állapotban vannak.
- Mi a fenét akar mondani itt nekem? Részeg? Nyugtatókat kapott?
Katatón? Noble hosszú arca csökönyös állhatatossággal nézett vissza rá.
- Lucas Brandt van nála.
- Még jobb. Legalább két legyet ütök egy csapásra.
A lépcső tetején oldalra lépett, és intett Noble-nak, hogy menjen előre, és
mutassa az utat.
Peter Bondurant hálószobájának előtere minden bizonnyal az egyik
kedvenc helyisége lehetett a lakberendezőnek, akit szemmel láthatóan sokkal
jobban érdekelt a saját, mint a férfi ízlése. Tökéletesen megfelelt volna egy
tizennyolcadik századi angol főnemesnek. Mindent mahagóniborítás fedett,
sötét, aranykeretben pompázó, olajjal festett vadászjelenetek tarkították a
falakat. Az arany damasztszövettel kárpitozott székek nagyon úgy tűntek,
mintha soha senki nem mert volna még leülni rájuk.
 Noble halkan kopogtatott az ajtón, aztán belépett, és kinn hagyta Quinnt.
Egy másodperccel később Lucas Brandt jelent meg az ajtónyílásban,
mögötte a jogtanácsos. Brandt felöltötte pókerarcát - nyugodt, tökéletesen
semleges arckifejezés. Valószínűleg ilyen képet vágott akkor is, amikor
tanúskodnia kellett a bíróság előtt. Amellett, aki aznap a legtöbbet ígérte.
- Quinn ügynök - mondta egy intenzív osztály ápolónőjének a tónusában -
, úgy tudom, találtak gyanúsítottat.
- Minden lehetséges. Szeretnék néhány kérdést feltenni Peternek.
- Peter ma reggel egészen kivetkőzött önmagából. Quinn felhúzta
szemöldökét.
- Valójában? És ki lett belőle? Noble haragos pillantást vetett felé.
- Szerintem önre igen rossz hatással volt Kovac őrmester stílusa. A
pillanat nem alkalmas rossz viccekre.
- Mint ahogy arra sem, hogy kisded játékokat űzzünk egymással - vágott
vissza a jogtanácsosnak Quinn, majd Brandt felé fordult. - Beszélnem kell
Peterrel Jillian ügyében. Ha benn akar lenni a beszélgetés során, részemről
rendben van. Még ennél is jobb lenne, ha volna szíves tájékoztatni Jillian
mentális és érzelmi állapotát illetően.
- Egyszer már megtárgyaltuk ezt a kérdést.
Quinn felszegte az állát, szelíd pillantással leplezve haragját.
- Rendben, akkor ne mondjon semmit.
Elindult az ajtó felé, mintha csak épp most billentette volna fenéken
Brandtet, s most a testén keresztül gázolna előre.
- Le van nyugtatózva - állt elé Brandt.
Quinn összehúzott szemmel nézett rá, aztán a jogtanácsos felé pillantott.
- Kíváncsi lennék - vetette oda -, hogy ebben a pillanatban Peter vagy a
saját sorsa izgatja jobban.
Egyikük sem nézett a szemébe. Quinn megrázta a fejét.
- Nem számít. Nekem legalábbis nem. Engem csak a teljes igazság
kiderítése érdekel.
Elmondta, mit állított Vanlees a nyári kukkolós kalandjával kapcsolatban.
 Edwyn Noble teljes erejével visszautasította a történetet - szellemileg,
érzelmileg és fizikailag is -, újra meg újra megismételve, hogy Vanlees egy
szemét kis hazudozó, egyetlen tényt kivéve, hogy leskelődött Jillian ablakán.
Brandt ezzel szemben nyugodtan állt, hátát a hálószoba ajtajának
támasztotta, lesütötte a szemét, kezét összekulcsolta, és figyelmesen
hallgatta a történetet.
- Szeretném megtudni, Mr. Brandt, hogy Jillian hajlamos lett volna-e a
fent elmondott viselkedésre.
- Azért jött ide, hogy elmondja Peternek ezt a sztorit, és megkérdezze
tőle, hogy mit gondol? A saját gyerekéről, egy ilyen kérdésben? - Nem,
Petertől valami egészen más dolgot szeretnék megkérdezni. - Metsző
pillantást vetett Noble felé. - Azt, hogy mit keresett Jillian lakásában még
hajnal előtt, azon a vasárnapon, amikor felgyújtották a tetemet, és miért volt
olyan fontos, hogy lefizessen valakit azért, hogy hallgasson erről a tényről.
Noble, mint akit megtámadtak, a válla közé húzta a nyakát, és eltátotta a
száját, hogy visszavágjon.
- Hagyja csak, Edwyn - intette le Quinn, majd Brandthez fordult.
- Mondtam már korábban is, hogy Jilliannek a nevelőapjával való
kapcsolat miatt rendkívül zavaros érzelmei voltak a saját nemi szerepével
kapcsolatban.
- Tehát a válasza igen. Brandt hallgatott. Quinn kivárt.
- Időnként rendkívül helytelen viselkedésre ragadtatta magát.
- Nem válogatott.
- Én más szót használnék inkább. Szívesen... provokált. Szándékosan.
- Manipulatívan.
- Igen.
- Durván? Erre a kérdésre az orvos felkapta a fejét, és Quinn szemébe
szögezte pillantását.
- Miért kérdezi? - Mert ha Jillian Bondurant nem halott, Dr. Brandt, akkor
csupán egyetlen logikus elképzelésem van azzal kapcsolatban, hogy mi
lehet: gyanúsított.
 HARMINCHARMADIK FEJEZET

A kölyök rettenetes állapotban van, gondolta Kate - halálsápadt, szeme

könnyáztatta, véreres, haja zsírosan csillog. De életben van, és ez már
önmagában csodálatos dolog. Kate válláról immár lezuhant Angié halálának
terhe. A lány életben van, ha nem néz is ki valami jól. És itt ül a
konyhámban.
- Angié, a jó isten áldjon meg, halálra rémítettél! - mondta Kate. - Hogy
jutottál be? Az ajtó zárva volt. Honnan tudtad egyáltalán, hogy itt lakom? A
lány nem válaszolt. Kate kicsit közelebb lépett, igyekezett felmérni, milyen
állapotban van. Az arcát karmolások nyoma tarkította. Alsó ajka felrepedt,
vér borította.
- Hé, kölyök, hol a csudába jártál? - kérdezte. - Az emberek aggódtak
miattad.
- Az irodában az egyik borítékon láttam a címét - mondta a lány, továbbra
is mereven bámulva maga elé, hangja reszelősen csengett.
- Nagyon elmés ötlet - lépett még közelebb Kate. - Reméljük, egyszer
még kamatoztatni fogod a tehetségedet az emberiség megmentése
érdekében. Hol jártál, Angié? Ki bántott? Kate most már az ajtóban állt. A
lány nem mozdult a székről. Ugyanazt a koszos farmert viselte, amit már
találkozásuk első napján is, a combján sötétlő foltok mintha vértől
származtak volna, ugyanazt a piszkos farmerkabátot, amely nagyon is
lengének bizonyult a kemény, téli hidegben, és a megnyúlt, kék pulóvert,
amit Kate ugyancsak ismert már. A nyakán fojtogatás nyomai látszottak, lila
véraláfutások, ahol a markoló kezek elég hevesen szorították ahhoz, hogy
elvágják az agyi erekhez vezető véráram útját.
Keserű mosoly árnyéka futott át a lány arcán.
- Annál is rosszabb volt.
- Látom rajtad, kicsim - mondta Kate nagyon kedvesen. Egészen addig
nem vette észre a kést a lány ölében - borotvaéles acélpenge, szürke nyéllel -
, amíg közelebb nem hajolt hozzá. Lassan felemelkedett, és hátrébb lépett.
 - Ki tette ezt veled, Angié? Hol jártál? - Az ördög alagsorában - mondta
Angié, és mintha valami furcsa, keserű mulatságot talált volna abban, amit
mondott.
- Angié, kihívom a mentőket hozzád, rendben? - kérdezte Kate, miközben
lassan egy újabb lépést tett a telefon felé.
Abban a pillanatban könny árasztotta el a lány szemét.
- Ne. Nem akarok mentőt - kiáltotta, szemmel láthatóan megrémülve a
lehetőségtől.
- Valaki bántott téged, kölyök.
Kate azon gondolkodott, hol lehet az illető ebben a pillanatban. Vajon
Angié megszökött, vagy idehozták? Lehetséges, hogy támadója ott lapul a
másik szobában, figyel, és csak a kellő pillanatra vár? Ha elérne a telefonhoz
és felhívhatná a 9.
-et, a rendőrök néhány perc alatt ideérnének.
- Ne, kérem, ne - könyörgött Angié. - Nem maradhatnék itt? Nem
maradhatnék itt magával? Csak egy kicsit? - Kicsim, neked orvosra van
szükséged.
- Nem. Nem. Nem.
A lány hevesen rázta a fejét. Ujjai a kés markolatára kulcsolódtak. Bal
tenyerének feszítette az élét. Vér tört elő azon a helyen, ahol a késél a bőrnek
nyomódott.
A telefon megcsörrent, még feszesebbé téve a csendet. Kate felugrott.
- Ne vegye fel! - kiáltott rá Angié, feltartva a kezét, egyre lejjebb húzva
rajta a kést, szétnyitva a bőrt, utat adva a feltörő vérnek.
- Tényleg megvágom magam - fenyegetőzött -, tudom, hogyan kell! Ha
komolyan gondolta, amit mondott, és képes néhány centiméterrel lejjebb, a
csuklójánál megvágni magát, elvérzik, mire Kate kihívja a mentőket.
A csengés elhallgatott. Az üzenetrögzítő ebben a pillanatban épp udvarias
szöveget mondott el annak, aki telefonált. Ki lehetett, törte a fejét Kate.
Quinn? Vagy Kovac valami újabb hírrel? Rob hívta, hogy bejelentse,
sikerült elintéznie a kirúgását? El tudta róla képzelni, hogy üzenetben közli
vele a hírt, akár Melanie Hessler főnöke.
 - Miért akarod megvágni magad, Angié? - kérdezte. - Itt biztonságban
vagy. Segítek neked. Segítek neked, hogy kikerülj ebből az egészből.
Segítek, hogy újra kezdhess mindent.
- Azelőtt sem segített.
- Nem adtál rá túl sok esélyt.
- Néha szeretem megvágni magam - vallotta be Angié, lehajtott fejjel,
szégyenkezve. - Néha muszáj. Kezdem úgy érezni, hogy... Rettegek tőle. De
ha megvágom magam, elmegy. Őrülten hangzik, mi? Olyan kétségbeesett
pillantással nézett Kate-re, hogy csaknem megszakadt tőle a szíve.
Kate hosszan gondolkodott a válaszon. Olvasott már az Angie-éhez
hasonló esetekről, és igen, az első gondolata az volt, hogy a lány bolond.
Hogy lehetséges, hogy egy épelméjű ember ilyen sebeket ejtsen magán? -
Tudok neked segítséget szerezni, Angié. Vannak emberek, akik meg tudnak
tanítani rá, hogyan kezeld az ehhez hasonló érzéseidet anélkül, hogy
fájdalmat kellene okoznod magadnak.
- Mit tudnak azok? - szólt vissza megvető hangon, indulattól csillogó
szemmel a lány. - Mit tudnak azok arról, hogyan kell kezelni bármit is?
Semmit sem tudnak! Ahogy én se, gondolta Kate. Édes isten, miért nem
döntött inkább mégiscsak úgy hétfőn, hogy beteget jelent? Megfontolta,
aztán el is vetette a gondolatot, hogy megkísérli kicsavarni a kést a lány
kezéből. Túl nagy volt a lehetséges sérülés veszélye. Ha képes folyamatosan
szóval tartani, talán rá tudja beszélni, hogy letegye a földre. Rengeteg idejük
van - feltéve, hogy rajtuk kívül nincs más a házban.
- Angié, egyedül jöttél ide? A lány a kés pengéjét bámulta, miközben
gyengéden végighúzta a hüvelykujja mentén, a rátetovált A betű mellett,
melynek a tetején hosszú, vízszintes vonal futott végig.
- Idehozott valaki? - Én mindig egyedül vagyok - mormolta.
- És mi történt akkor éjjel, amikor visszavittelek a Phoenixbe? Akkor is
egyedül voltál? - Nem. - A kés hegyével a csuklója körül futó szögesdrót-
tetoválás vércseppmintáit böködte. - Tudtam, hogy hív. Elküldött értem.
- Ki akart téged? Gregg Urskine? - Az ördög angyala.
- Az kicsoda? - kérdezte Kate.
 - A zuhanyzóban voltam - mondta a lány emlékekbe révedő tekintettel. -
Megvágtam magam. Néztem, ahogy a vér elkeveredik a vízzel. Aztán
elküldött értem. Mintha megérezte volna a vér szagát.
- Kicsoda? - próbálkozott ismét Kate.
- Nem örült - mondta baljóslatú hangon. Hátborzongató módon önelégült
mosoly jelent meg az arcán. - Tombolt a dühtől, mert nem teljesítettem a
feladatot.
- Úgy látom, hosszú történet - mondta Kate a konyhai szőnyegre hulló
vércseppeket nézve. - Mi lenne, ha bemennénk inkább a szobába, és
kényelembe helyeznénk magunkat? Begyújtok a kandallóba. Te is
felmelegedhetsz. Hogy hangzik? El kellene vonni valahogy a figyelmét erről
a késes játékról. Ez a telefon túl messze van, ha átmennek a szobába,
kéznyújtásnyira lesz tőle a másik. A belső telefonon gyorshívással tudja
hívni a 911-et. Ha eléri, hogy Angié letelepedjen a kanapéra, ő meg felül az
asztalra, egyetlen mozdulattal be tudja tárcsázni a segélyhívót. Talán sikerül.
Az biztos, hogy ha csak állnak itt, és nézi, hogy a lány összevagdossa magát,
nem jutnak előrébb.
- Fázik a lábam - mondta Angié.
- Menjünk át a szomszéd szobába. Legalább le tudod venni a vizes
cipőidet.
A lány összehúzott szemmel nézett rá, felemelte vérző kezét, és
végighúzta nyelvét az egyik seben.
- Maga megy előre.
Egy kést szorongató pszichotikus lány a háta mögött, a szomszéd
helyiségben meg talán egy őrült sorozatgyilkos. Csodás kilátás. Kate a
dolgozószoba felé meredt, s csaknem oldalazva megindult előre, fél szemmel
Angié mozdulatait követve, a másikkal előrenézve, hogy vajon mi várja, de
közben igyekezett fenntartani a beszélgetést. Angié kezébe fogta a kést,
készen arra, hogy bármelyik pillanatban használja is. Előrehajolva járt, bal
kezét a gyomrára szorítva, szemmel láthatóan fájt neki valami.
- Gregg Urskine bántott, Angié? Láttam a vért a zuhanyzóban.
Zavartan pislogott.
- A Zónában voltam.
 - Nem tudom, az micsoda.
- Nem, honnan is tudná.
- Ülj le. - Kate a kanapé felé intett, ahol néhány órával ezelőtt Quinn-nel
szeretkeztek. - Begyújtok.
Eszébe jutott, hogy a piszkavasat is használhatná fegyverként, de azonnal
el is vetette az ötletet. Ha bármilyen egyéb módon ki tudja csalogatni a kést
Angié kezéből, az csak sokkal jobb lehet az erőszaknál, tekintve a lány
lelkiállapotát.
Angié befészkelte magát a kanapé sarkába, és ismét nekilátott, a kés
hegyével a karjára tetovált vércseppeket cirógatta.
- Ki fojtogatott, Angié? - kérdezte Kate az asztalhoz lépve. Fax jött.
Valószínűleg attól, aki előzőleg hívta.
- Egy barátom barátja.
- Hát, jobb barátokat is választhatnál magadnak. - Csípőjét az asztalnak
döntötte, fél szemmel a faxüzenetet leste. Egy milwaukeei újságkivágás
másolata volt. - Ismerted korábban is az illetőt? - Persze - mormolta a lány a
tűzbe meredve. - Maga is ismeri. Kate alig hallotta, mit mond. Teljes
figyelmét megragadta a fax, amit a jogi osztály titkárnője továbbított
számára, tetején kézzel írt megjegyzés: „Gondoltam, ezt azonnal látni
akarod.” A cikk 1996. január 21-én jelent meg. A szalagcím így szólt: „Két
lánytestvért mentettek ki a lángoló házból, szüleik bennégtek.” Két rossz
minőségű kép szerepelt a cikk mellett, a fax csak még elmosódottabbá,
szemcsésebbé tette, ennek ellenére felismerhető volt a kép jobb oldalán álló
kislány. Angié DiMarco.
Peter a hálószobában ült, az ablak mellett álló, alacsony széken. Fekete
düftintáska az ölében, amelyet mindkét karjával szorosan magához ölelt.
Még mindig az éjszakára felöltött ruhát viselte - fekete pantallót és pulóvert.
A pantalló elkoszolódott. Lehányta a pulóvert. Bélgáz, izzadtság és a
rettegés savanyú szaga lengett körülötte, mint egészségtelen felhő, de eszébe
sem jutott, hogy átöltözhetne vagy lezuhanyozhatna.
Maga elé képzelte, mennyire sápadt az arca. Úgy érezte, nincs vér a
testében, nem kering semmi az ereiben. Csak bűntudat folyt benne, égette,
égette, égette, ahol érte. Elképzelte, ahogy elég bentről kifelé, ahogy minden
csontja elhamvad.
 Edwyn jött be hozzá a hírrel, hogy letartóztatták Vanleest. A
zeneszobában találta, épp a zongorát verte szét egy vasrúddal. Edwyn hívta
ki Lucast. Lucas egy táskára való fiolával és tűvel érkezett.
Peter nemet mondott a gyógyszerekre. Nem akart hülyén nézni a
semmibe. Túl sok hosszú évet töltött el az életéből azzal, hogy csak bámult
maga elé tehetetlenül, tudomást sem véve a körülötte élőkről. Talán ha
hamarabb észbe kap, ha korábban törődni kezd velük, nem következhetett
volna be mindez. Most nem érzett mást, csak mardosó lelkifurdalást.
Kitekintett az ablakon, és látta, hogy Kovac nekihajt Edwyn
Lincolnjának, aztán tolatni kezd, és megfordul. Énjének egy része
megkönnyebbült, látván, hogy John Quinn elmegy. Másik része azonban
végső kétségbeesésbe süllyedt.
Hallotta, miről beszéltek az ajtó túloldalán. Noble és Brandt mindenféle
kifogásokat kerestek számára, hazudtak. Quinn nekik szegezte a kérdést: ki
miatt óvják őt ennyire, érte, vagy saját maguk miatt? Múlt az idő, ahogy ott
ült a székben, visszagondolt, egészen Jillian születéséig, végigzongorázott
minden borzalmas tévedésen és hibán, egészen a jelen pillanatig. Csak nézett
kifelé az ablakon, de nem látta az újságírók autóit, a megjelenésére váró
riportereket, egy hang rágta belülről. Kezében fogta a táskát, ringatta egyik
oldalról a másikra, aztán eljutott az egyetlen, számára még valami értelmet
hordozó konklúzióra.
Megnézte az óráját, és várt.
Kate döbbenten meredt a faxra, jeges hideg futott végig a gerince mentén
az agyáig. Riasztócsengőként szóltak benne a kulcsszavak: tűzhalál,
mostohaapa, anya, drogok, árvaházi ellátás, fiatalkorú bűnöző, bántalmazás.
- Mi baja? - kérdezte Angié.
- Semmi - válaszolt automatikusan Kate, elszakadva a cikktől. - Egy
pillanatra rémesen éreztem magam.
- Talán maga is a Zónában volt. - Angié úgy mosolygott, mint egy kis
manó. - Vicces lenne, nem? - Nem tudom. Milyen a Zóna? A mosoly
azonnal szertefoszlott.
- Sötét és üres. Egészben elnyeli az embert, és olyan érzés, hogy sose
jutsz ki belőle, senki sem jön érted, hogy elvigyen - meredt maga elé a
semmibe Angié. Szemében nem üresség volt, hanem fájdalom és rettegés,
ami azt jelentette, hogy még mindig élt benne az emberi érzés. Bármi történt
is vele, amit csak fokozott szüleinek gyanús halála, maradt még benne
emberség, legalábbis egy leheletnyi biztosan. S ez az emberi érzés átvészelte
az „ördög alagsorában” eltöltött néhány napot is, bármit jelentsen is a
kifejezés. - De néha biztonságos hely - mondta csendesen, a bal karját
teljesen beborítva csordogáló vért nézve. - Elrejtőzhetek benne... ha merek.
- Angié, nem bánod, ha hozok egy ruhát a kezedre? - kérdezte Kate.
- Nem szereti a vérem látványát? Én igen.
- Nem örülnék neki, ha eláztatnád vele a szőnyegemet - jelentette ki Kate
a szokásos fanyar stílusában, sokkal inkább azért, hogy felrázza kissé Angie-
t, mintsem a valós aggodalom miatt.
A lány egy pillanatra a tenyerére meredt, és szerető gyengédséggel arcába
törölte a vért.
Kate ellökte magát az asztaltól, és elindult az ajtó felé.
- Angié felpillantott rá.
- Itt hagy, egyedül? - Dehogyis. Nem hagylak itt. Csak keresek egy
nedves ruhát.
Meg felhívom a 911-et, gondolta Kate, újabb lépést téve az ajtó felé.
Aggódott, nehogy valami újabb őrültséget kövessen el magával a lány, amíg
ő odakinn van.
Megszólalt a csengő, éppen abban a pillanatban, amikor kilépett az
előszobába. Egy pillanatra megfagyott benne a vér. Ismerős arc jelent meg
az oldalsó ablakok egyikében, kerek fej, pufidzseki igyekezett benézni a
függönyön keresztül. Rob.
- Kate, tudom, hogy otthon vagy - mondta ingerülten, hangosan
dörömbölve, arcát az ablaknak préselve. - Látlak, ott állsz.
- Mit keresel itt? - kérdezte hangosan suttogva Kate, miközben kinyitotta
az ajtót.
- Az irodában mondták, hogy nem mentél be. Beszélnem kell veled erről
a...
 - Nem tudod felemelni a telefont? - kérdezte Kate, aztán észre vette
magát, és egy mozdulattal elvágta a további vitát. - Nem alkalmas a pillanat,
ne haragudj...
Robert makacsnak tűnt. Közelebb lépett.
- Kate, tényleg beszélnünk kell.
Kate összeszorította fogait, hogy ne törhessen elő az elkeseredettség
sóhaja. - Volnál olyan kedves visszavenni a hangerőből? - Miért? Talán az
egész szomszédság tudja már, hogy nemkívánatos személy vagyok a
házadban? - Ne legyél bunkó, Rob. Szó sincs róla. Épp csak nem olyan a
helyzet. Angié megjelent, és rendkívül rossz lelki állapotban van.
Az apró malacszemek elkerekedtek.
- Idejött? Mi a fenét csinál nálad? Kihívtad már a rendőröket? - Még nem.
Tartok tőle, hogy rosszabbra fordulhatna a helyzet. Kés van nála, és attól
tartok használná is, önmaga ellen.
- Jóisten. És kedves szupernő, miért nem vetted el tőle a kést? -
érdeklődött gúnyosan, miközben beljebb nyomult az előszobába.
- Inkább megtartanám magamnak a testrészeimet, kösz szépen.
- Megsérült? - Eddig csak felszíni sérüléseket láttam, de az egyiket nem
ártana összevarrni.
- Hol a lány? - Kate a dolgozószoba felé intett.
- Jó lenne, ha megpróbálnád elterelni a figyelmét, amíg én hívom a 911-
et.
- Mondta, hol volt? Ki vitte el? - Nem igazán.
- Ha bevisszük a kórházba, már sose nyitja ki a száját. Akár órákba vagy
napokba is beletelhet, amíg kihúzunk belőle valami használható információt
- lihegte izgatottan. - A rendőrség letartóztatott valakit. Nemsokára kezdődik
a sajtótájékoztató. Ha ki tudjuk belőle szedni, hol volt, még elérhetem Sabint
a tájékoztató vége előtt.
Kate karba tett kézzel gondolkodott. Látta, hogy Angié még mindig ott ül
a kanapén, ujjával rajzolgatva véres tenyerére. Ha a mentősök kiérkeznek,
hogy elvigyék, azt minden bizonnyal rosszul tűri majd, erre akár fogadást is
kötött volna. Másrészről pedig mire készülnek? Megpróbálják kipréselni
belőle a lehető legtöbb információt, éppen akkor, amikor több sebből vérzik,
és sebezhető lelkiállapotban van.
Csak azért, hogy elkapják a gyilkost. Felsóhajtott.
- Rendben. Megpróbálhatjuk, de ha úgy látom, rosszabbra fordul a
helyzet, telefonálok.
Rob az arcába bandzsított. Szélesen rávigyorgott.
- Tudom, hogy fáj neked, Kate, de néha nekem is lehet igazam. Majd
meglátod. Pontosan tudom, hogy mit csinálok.
- Hát ez meg mit keres itt? - bukott ki Angie-ből a kérdés, mintha valami
nagyon rossz ízű dolog lett volna a szájában. Rob felé is megeresztett egy
széles vigyort.
- Azért jöttem, hogy segítsek, Angié - mondta, miközben leült, háttal az
asztalnak.
A lány hosszú, kemény pillantást vetett felé. - Kétlem.
- Úgy tűnik, történt veled ez-az, amióta utoljára találkoztunk. Mesélnél
róla? - Hallani akarja, mi történt? - kérdezte Angié összehúzott szemmel,
reszelős hangja szinte csábítóan zengett. Felemelte a kezét, ismét lenyalta
róla a vért, szeme nem eresztette Rob pillantását. - Azt akarja hallani, ki tette
ezt velem, vagy csak a szexről meséljek? - Bármi érdekel, amit elmondhatsz
nekünk, Angié - válaszolt Rob nyugodt hangon. - Számunkra minden fontos,
amit elmondasz. Azért vagyunk itt, hogy meghallgassunk.
- Abban biztos vagyok. Szívesen hallja a mások fájdalmáról és
szenvedéséről szóló történeteket. Beteg kis anyaszomorító, vagy nem az?
Rob arcán megkeményedett az egyik izom. Igyekezett úgy tenni, mintha
továbbra is mosolyogna, de úgy nézett ki, mint aki ráharapott egy
pisztolygolyóra.
- Próbára teszed a türelmemet, Angié - válaszolt mereven. - Biztos
vagyok benne, hogy nem ez a célod. Ugye, nem? A lány a tüzet bámulta,
olyan hosszan, hogy Kate már arra gondolt, nem is szólal meg többé. Jobb
kezében tartotta a kést, a penge élét ujjbegyeinek nyomta.
- Angié - szólalt meg Kate, s előrébb lépett a kanapé mellett, mintegy
mellékesen felvéve a zseníliatakarót -, azért vagyunk itt, hogy segítsünk.
 Leült a kanapé túlsó felén a karfára, lazán ölébe terítve a takarót.
Könnyek gördültek le Angié arcán, a fejét rázta.
- Nem, nem azért. Akartam, hogy segítsen, de nem tette. Csak azt
akarhatja, amit mondok magának. - Felrepedt ajka keserű mosolyra görbült. -
Az a vicces az egészben, hogy tényleg azt hiszi, megkapja, amit akar, de
téved, mégpedig nagyot, nagyon nagyot.
- Meséld el nekünk, mi történt aznap éjjel a Phoenixben - vágott közbe
Rob, megpróbálva ismét magára irányítani Angié figyelmét. - Kate kirakott.
Felmentél az emeletre lezuhanyozni... Megzavart valaki? Angié felnézett rá,
lassan végighúzva a kés hegyét a combján.
- Ki vitt magával, Angié? - próbálkozott tovább Rob. -Nem.
- Ki vitt magával? - kérdezte ismét Rob, még határozottabb hangsúllyal.
- Nem. - mondta a lány - Ezt nem játszom.
A kés hegye mélyebbre hatolt. A sápadt arcon izzadtságcseppek
csillantak meg a tűz fényében. A farmer átszakadt. Vér áradt szét a szakadás
mentén.
Kate már a látványtól rosszul lett.
- Rob, azonnal hagyd abba.
- Szüksége van rá, hogy ezt csinálja, Kate - válaszolt a férfi. - Angié, ki
vitt magával? - Nem - Angié nyúzott arcán könnyek ömlöttek végig. - Nem
tud rávenni.
- Hagyd már békén.
Kate felpattant. Tennie kell valamit, mielőtt a lány apró cafatokra
hasogatja magát.
Rob rezzenéstelen, metsző pillantással fogta be a lányt.
- Meséld el nekünk, Angié, ne játszadozz tovább.
Angié rámeredt, immár szemmel láthatóan reszketett minden tagja.
- Hova vitt? Mit tett veled? - Baszd meg! - kiáltott fel a lány. - Nem
játszom a hülye kis játékodat! - De, Angié, már hogyne játszanád! -
hallatszott Rob sötét hangja. - Játszod. Nincs más választásod.
 - Baszd meg! Gyűlöllek! Sikítva ugrott fel a kanapéról, felemelte a kezét,
megvillant a kés éle.
Kate gyorsan mozdult, a zseníliatakarót a késre dobta, s ezzel csaknem
egy időben oldalra taszította a lányt. Angié feljajdult, amikor mindketten a
földre zuhantak, esés közben leverték az alacsony dohányzóasztalról az
áldozatokról szóló beszámolókat.
Kate lefogta a hevesen kapálózó lányt, Rob felkapta a kést, becsukta a
pengét, és zsebre vágta a szerszámot.
Angié zokogott. Kate térdre kászálódott, magához húzta a lányt, és
szorosan átölelte.
- Minden rendben van, Angié - súgta neki. - Most már biztonságban vagy.
Angié kitépte magát a karjából, hitetlenkedve, dühösen nézett vissza rá.
- Hülye kurva - hörögte. - Most meg fogsz halni.
 HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

A cápák megérzik a vízben a vérszagot - mondta Quinn, miközben

végignézett a sajtótájékoztatóra összegyűlt tömegen.
- Kovac komor képpel nézett rá.
- Aha, és a vér egy része ráadásul az enyém.
- Sam, borítékolom, ha akarja, hogy miután Vanleest rács mögött tudják,
senki nem foglalkozik magával.
A gondolat, úgy tűnt, még jobban letörte a nyomozót. Quinn sem volt
elégedett a helyzettel. Az a tény, hogy Bondurant emberei kiszivárogtatták a
sajtónak Vanlees nevét, már önmagában is rémes helyzetet teremtett, ám
hogy a rendőrség is csak Gil Vanleest emlegette a sajtónak, az rosszabb volt
mindennél. Közölte a véleményét a polgármesternővel, Greerrel és Sabinnel
is. Úgy döntöttek, rá se hederítenek arra, amit mond. Ez Quinnt közvetlenül
ugyan nem érintette, de a bosszankodás mégiscsak hozzájárult ahhoz, hogy
újabb lyuk keletkezzék a gyomorfalán.
Ő volt az, aki előállt az első személyiségelemzéssel, amelybe Vanlees
nagyon is jól beleillett, csaknem tökéletesen. Visszagondolva most már
belátta, hogy nem lett volna szabad ilyen gyorsan előállni az eredménnyel.
Az a lehetőség, hogy két gyilkossal állnak szemben, mindent
megváltoztatott. A sajtó és a vezetők azonban belekapaszkodtak Vanlees
személyébe, és boldogan zúdítottak a nyakába mindent.
A polgármesternő úgy döntött, hogy a nagyszabású, Negyedik utcai
bejárat grandiózus lépcsőjén rendezi meg a sajtótájékoztatót. A dupla,
csiszoltmárvány lépcsősor a háttérben emelkedő, füstüveg ablakokkal. Olyan
hely ez, ahol a rendőrök fontos emberekként jelenhetnek meg az átlagpolgár
színe előtt, ahol a márvány és az üveg ragyogása még fényesebb tónusúvá
varázsolja a nyilatkozók arcát, s a tömeg fölé emeli őket.
Quinn és Kovac egy árnyas beugróból figyelték a felhajtást, a tévések
felállították kameráikat, és a fényképészek is elfoglalták a legjobbnak
számító helyeket. A lépcső tetején a polgármesternő és Sabin álltak élénk
eszmecserébe bonyolódva, miközben a polgármester-helyettes gondos
mozdulatokkal tisztogatta a polgármesternő kosztümjét. Gary Jurek
elmélyülten tárgyalt valamit Greerrel, Fowlerrel és néhány kapitánnyal, akik
szemmel láthatóan a fényképészektől jöhettek. Quinn-nek is megvolt a maga
szerepe, amikor majd színre lép, és hozzáteszi a magáét a hallottakhoz,
megkísérelve finomítani a letartóztatással kapcsolatos bizonyosságot, amire
nagy valószínűséggel senki sem fog odafigyelni. Sokkal valószínűbb, hogy
inkább Edwyn Noble hazugságai érdeklik majd őket Peter Bonduranttel
kapcsolatban. A jogtanácsos a sajtótájékoztató előtti percekben épp interjút
adott az MSNBC munkatársainak.
Peternek nyoma sem volt. Nem mintha Quinn számított volna rá - nem a
reggel történtek után, s különösen nem az után, hogy szóba került a
gyermekmolesztálás gyanúja. Mégis, egyre csak azon törte a fejét, milyen
lelkiállapotban lehet a férfi, milyen válságnak kellett bekövetkeznie ahhoz,
hogy kihívják Lucas Brandt doktort a kis fekete táskájával. Jillian
feltételezett halála, vagy az a tény idézte-e elő, hogy napvilágra kerültek a
hosszú évekkel ezelőtt történt szégyenletes események? - Hát nem édes? -
gúnyolódott Kovac a lépcső tetején álló Jureket nézve. - Erre találták ki, az
iroda élére. Imádják, ahogy kiáll oda. Egymillió dolláros vigyor ül az
ajkakon, amelyek nem szégyellnek semmiféle segget megcsókolni.
- Féltékeny? - érdeklődött Quinn.
Kovac jellegzetes grimaszainak egyikét vágta.
- Engem arra teremtettek, hogy beleharapjak mások seggébe, és nem arra,
hogy csókolgassam őket. Minek nekem iroda, ha kapok egy roggyant kis
asztalt valamelyik sarokban, ahova még egy tisztességes szekrényt sem lehet
beszorítani a papíroknak? - De nem keserű miatta.
- Keserűnek születtem.
A közelből felhangzó tüdőbajos köhögés Vince Walsh jelenlétére utalt.
Kovac megfordult, és rögtön szembe találta magát vele.
- Te jó ég, Vince, bérelj már egy működőképesebb tüdőt! - Ez a rohadt
hideg - panaszkodott Walsh. Bőre sárgás színben játszott. Átnyújtott
Kovacnak egy borítékot. - Jillian Bondurant orvosi papírjai, vagy legalábbis
az, amit ezek közül LeBlanc hajlandó volt kiadni a kezéből. Van néhány
röntgenfelvétel. Magával viszi, vagy dobjam be a kórbonctanra? - Én itt már
nem vagyok senki és semmi - jelentette ki Kovac, miközben mégiscsak
elvette a borítékot. - Jurek a főnök.
 Walsh visszaszívta arcüreggyulladásának jó részét a torkára, kiköpött, és
savanyú képet vágott. Kovac bólintott.
- Nekem is pontosan ez a véleményem.
Péter megvárta, amíg a sajtókonferencia beszippantotta az utolsó
újságírót is az épületbe. Egyszerűen csak felhívja Edwyn Noble-t a mobilján.
Jogtanácsosa nem fog rájönni, hogy nincs otthon. Elküldte otthonról az
alkalmazottakat, akiket Noble megbízott, hogy figyeljenek rá. Szó nélkül
engedelmeskedtek. Végül is ő fizette őket, nem más.
Belépett az előcsarnokba, továbbra is kezében tartva a düftintáskát,
pillantása végigfutott az emelvény körül állókon. Greer állt a pódiumon, és
nagy hangon ecsetelte annak az embernek a jó tulajdonságait, akit
kiválasztott Kovac helyére a különleges egység vezetésére. Peter meg sem
hallotta szavait. A különleges egység nem érdekelte többé. Tudta, ki ölte
meg Jilliant.
A sajtó képviselői kérdéseket kiáltoztak. Vakuk villantak, mint megannyi
szupernova robbanás. Peter továbbhaladt előre a tömeg szélén, egyre
közelebb a csillagokhoz. Valahogy úgy érezte, láthatatlanná vált. Talán az is
volt. Talán már csak a szelleme létezett. Egész életében ott ólálkodott a lelke
mélyén valami furcsa üresség, tátongó lyuk, melyet már soha többé nem
tölthet be. Talán lassan elkopott, bentről kifelé, talán oly régóta tart már ez a
folyamat, hogy elszivárgott belőle mindaz, ami emberré tette, s így tűnt el a
többi halandó szeme elől.
Quinn látta a közeledő Bondurantet. Furcsa módon úgy tűnt, rajta kívül
senki sem veszi észre a férfit. Mindenkinek a pódiumra szegeződött a
tekintete, a legutóbbi baromságra, amit a város és a rendőrség vezetői be
akartak adni a sajtónak. Ráadásul a férfi rendkívül lepattantnak tűnt -
borotválatlan, rendezetlen -, nyoma se volt a Peter Bonduranttől megszokott
jól szabott öltönynek, a helyükre ragasztott hajszálaknak.
Peter bőre egészen sápadt lett, csaknem áttetsző. Arca beesett, mintha
teste magába szívná életerejét. Tekintete találkozott Quinn pillantásával,
aztán megállt az operatőrök mögött, és magához ölelte a düftintáskát.
Quinn ösztönei azt súgták, itt történni fog valami - de épp ebben a
pillanatban Greer őt szólította a pódiumra.
 A szemébe világító reflektorok miatt nem láthatta Petert. Azon tűnődött,
vajon Kovac észrevette-e a férfit.
- Szeretném nyomatékosítani - kezdte -, hogy a lehetséges gyanúsítottal
történt kihallgatás még korántsem jelenti a nyomozás lezárását.
- Maga szerint Vanlees a Hullaégető? - kiáltott fel hozzá egy riporter.
- Nem lenne körültekintő magatartás, ha akár így, akár úgy állást
foglalnék.
Igyekezett olyan szögbe helyezkedni, hogy rálásson Bondurantre, de a
férfi eltűnt már arról a helyről, ahol az imént megpillantotta. Minden
idegszála megfeszült.
- De Vanlees beleillik az ön által felvázol személyiségképbe. Ismerte
Jillian Bondurantet...
- Igaz, hogy találtak a gyanúsítottnál egy olyan tárgyat, ami Jillian
Bondurant tulajdonát képezte? - csattant egy újabb kérdés.
A rohadék, aki kiszivárogtatta a híreket, gondolta Quinn, miközben
figyelmét inkább Peter Bondurant felkutatására, mint a riporterek kérdéseire
koncentrálta. Mi a csudát kereshet itt a férfi? Arról nem is szólva, hogy úgy
néz ki, mint egy csavargó.
- Quinn különleges ügynök...
- Nincs kommentár.
- Tud bármit mondani nekünk a Bondurant-üggyel kapcsolatban? - Én
vagyok a gyilkosa.
Peter lépett elő a lépcső alján álló egyik kamera mögül, és szembefordult
a tömeggel. Egy pillanatra senki sem értette, kivel állnak szemben, Quinn
kivételével. Aztán azt is észrevették, hogy egy kilencmilliméteres
félautomata fegyvert tart a kezében, egyenesen a homlokának szegezi, s a
felismerés hátrahőkölésre késztette az embereket.
- Én vagyok a gyilkosa! - kiáltotta Peter az iméntinél is hangosabban.
Láthatóan önmagát is megdöbbentette saját kijelentése - meredt szemmel,
falfehéren, eltátott szájjal állt. Döbbenettel nézett a kezében tartott fegyverre,
mintha valaki másnak a kezéből szegeződne rá. A lépcső oldalán feljebb
lépdelt, szeme a tömegre szegeződött, aztán a pódiumon állókra: Noble
polgármesternőre, Greer rendőrfőnökre, Ted Sabinre - valamennyien hátrébb
húzódtak, s úgy bámultak rá, mintha sose találkoztak volna még vele.
Quinn tapodtat sem mozdult.
- Peter, tegye le a fegyvert - szólt rá határozott hangon.
A mikrofon még ott volt előtte, felerősítette a hangját, és szétszórta az
egész teremben.
Bondurant megrázta a fejét. Arca remegett, rángatózott, eltorzult. Bal
kezében szorongatta a düftintáskát. Quinn látta, hogy két egyenruhás rendőr
közelít felé előhúzott, de földnek szegezett fegyverrel.
- Peter, nem akar ilyet tenni - mondta Quinn csendesen, nyugodtan,
lassan elindulva a férfi felé a pódiumról.
- Tönkretettem az életét. Én vagyok a gyilkosa. Most én jövök.
- Miért itt? Miért éppen most? - Hogy mindenki megtudja - mondta
elfulladó hangon. - Tudja meg mindenki, milyen ember vagyok.
Edwyn Noble nyomakodott át felé a tömegen keresztül.
- Peter, ne csináld.
- Mit? - vágott vissza? - Ne tegyem tönkre a jó hírem? Vagy a tiedet? -
Őrültségeket mondasz! - háborodott fel a jogtanácsos. Tedd le a fegyvert!
Peter nem hallgatott rá. A lelki szenvedés szinte tapintható volt körülötte. Ott
gyöngyözött az arcán, az izzadtságban. Körüllengte, átható szagot
kölcsönzött neki. A tüdejéből feltörő levegőben párolgott.
- Az én hibám volt - nyögte, és könnyek árasztották el az arcát. - Én
tettem. Most itt az ideje, hogy megfizessek érte. Nem bírom tovább.
- Jöjjön velem, Peter - nyújtotta felé bal kezét Quinn, közelebb lépve. -
Leülünk, és maga elmondja, mi történt, az elejétől a végéig. Ezt szeretné,
ugye? Jól tudta, hogy a motorral felszerelt fényképezőgépek kockáról
kockára felveszik minden mozdulatát. A videokamerákat sem állították le, és
bizonyosan voltak olyan adók is, amelyek élőben közvetítették a
sajtótájékoztatót. Felvették egy ember haldoklását, hogy tálalhassák a
nagyközönségnek.
- Bennem megbízhat, Peter. Amióta itt vagyok, az igazságot keresem.
Semmi egyebet, csakis az igazságot. Most elmondhatja nekem.
 - Én vagyok a gyilkosa. Én vagyok a gyilkosa - motyogta Peter újra és
újra, könnyáztatta arccal.
Kezében hevesen remegett a fegyver. Még néhány másodperc, és a fájó
izmok arra kényszerítik, hogy leeressze. Hacsak előtte még a fejébe nem
ereszt egy golyót.
- Ön küldött értem, Peter - mondta Quinn. - Oka volt rá. Azt akarta, hogy
derítsem ki az igazságot.
- Istenem, édes istenem - zokogott Bondurant, erőnek erejével küzdve az
ellen a hatalmas, mindent elsöprő erő ellen, mely kitörni készült belőle.
Egész jobb keze vitustáncot járt. Szájába vette a fegyver csövét.
- Peter, ne! - kiáltott fel Quinn, a férfira vetve magát.
A fegyver elsült. Kiáltozás és sikoltozás hangja vegyült a dörrenés
zajába. Egyetlen tizedmásodperc késéssel Quinn megragadta Bondurant
fegyvert tartó kezét, és megrántotta felfelé. Újabb lövés dörrent. Kovac Peter
mögé ugrott, mögötte egyenruhás rendőrök, s kicsavarta a fegyvert a férfi
kezéből.
Bondurant Quinnre zuhant, zokogva, vérezve, de élve. Quinn gyengéden
lesegítette a lépcsőre. Az első lövés kihasított egy darabot a hajas fejbőrből a
halánték felett, legalább hat centiméter hosszan végigszántva a koponya
felszínét, mielőtt a golyó eltűnt volna az épület második emeletének
magasságában. Puskapormaradvány pettyezte feketén a bőrét. Két térde közé
ejtette a fejét, és hányni kezdett.
Az előcsarnokban hihetetlen hangzavar támadt. Fényképészek tülekedtek
a legjobb helyekért. Edwyn Noble küzdötte át magát közöttük, hogy főnöke
közelébe jusson.
- Ne mondj semmit, Peter! Kovac undorral az arcán szólt oda neki.
- Kicsit talán elkésett a jó tanáccsal, nem? Ted Sabin lépett előrébb a
pódiumon, nyugalomra és csendre szólítva fel a jelenlevőket. A
polgármesternő zokogott, Dick Greer a kapitányokkal veszekedett. A
rendőrök végezték a dolgukat, elvitték a pisztolyt, és utat biztosítottak a
mentősök számára.
Quinn Peter mellett guggolt, keze még mindig a férfi csuklóján, az
összevissza vágtató pulzust figyelte. Quinn szíve is hevesebben vert. Alig
néhány centi, kevésbé reszkető kéz, és Peter Bondurant a fél ország szeme
láttára loccsantja ki saját agyvelejét. Olyan felvételek lettek volna, amelyek
előtt minden bizonnyal bemondták volna a hírolvasók, hogy a gyengébb
idegzetű nézőknek nem ajánlják.
- Joga van hallgatni, Peter - mondta csendesen. - Minden, amit mond,
felhasználható ön ellen a bírósági eljárás során.
- Muszáj ezt most? - sziszegett rá Noble. - A sajtó csak minket figyel.
- Akkor is minket figyeltek, amikor Peter fenn állt a színpadon csőre
töltött fegyverrel - jegyezte meg Quinn, miközben igyekezett a düftintáskát,
amelyben a férfi becsempészte a fegyvert, kifejteni a szinte erőtlen kezekből.
Bondurant hevesen zokogott, s bár megkísérelt ellenállni, végül
mégiscsak hajlandó volt megszabadulni terhétől. Összegörnyedt, fejét a lába
közé húzta.
- Szerintem az emberek túlságosan gyakran voltak szemtanúi az utóbbi
időben, hogy ha Peter Bondurantről van szó, könnyedén átlépünk a
törvényesség felett - tette még hozzá.
Átadta a táskát Vince Walshnek.
- Nehéz. Valószínűleg további fegyverek lehetnek még benne.
- Joga van az ügyvédje jelenlétéhez a kihallgatás során - folytatta Kovac a
megszokott figyelmeztető szöveget, miközben előhúzta a bilincset.
- Jézusom! - hallatszott a döbbent kiáltás.
Quinn felnézett, és látta, hogy Walsh a nyakához kap, feje ellilul, és kiejti
kezéből a düftintáskát.
A mentős szerint halott volt már, mire földet ért a teste... a táska mellett,
amelyben Jillian Bondurant levágott feje lapult.
 HARMINCÖTÖDIK FEJEZET

Kate hátrébb lépett, igyekezett inkább meg sem érteni, amit a lány
mondott. Zihálva vette a levegőt, könyökét alaposan beütötte a
dohányzóasztalba, miközben a földre zuhant. Fájdalmas képpel dörzsölte a
fájó testrészt, s közben igyekezett összeszedni a gondolatait. Angié
kísértetként térdepelt mellette, vérző kezével csapkodta a homlokát. Vér
szökött át a nadrágján is, eláztatva az iménti vágás mentén keletkezett
szakadás környékét.
- Édes istenem - suttogta Kate, akit egészen felkavart a látvány. Az
asztalhoz lépett, a telefon mellé. Robert mellette állt, különös érdeklődéssel
figyelve a lányt, ahogy a tudós tanulmányoz egy újonnan megismert fajt.
- Beszélj hozzánk, Angié - mondta lágy hangon. - Meséld el, mit érzel.
- Úristen, Rob - sziszegett rá, miközben a telefonkagyló felé nyúlt. -
Hagyd már békén. Menj ki a konyhába, és hozz néhány nedves rongyot! A
férfi e helyett Angie-hez hajolt, előhúzott egy bőrszíjat a zsebéből, és
végigvágott a lány hátán. Az felsikoltott fájdalmában, és az oldalára zuhant,
úgy gömbölyítve össze magát, mintha a fájdalom elől menekülne.
Kate moccanni sem tudott a döbbenettől, tátott szájjal bámulta főnökét.
- Mii...? - kezdte, aztán nagyot nyelt, s újra kezdte a mondatot. - Mi
bajod, Rob? - lehelte a döbbenettől elfúló hangon.
Rob Marshall leplezetlen utálattal nézett vissza rá. Tekintetében tüzes
lánggal égett a gyűlölet heve. Pillantása úgy hatolt át Kate tudatán, akár a
kard pengéje. Érezte a férfiból felé áradó megvetés forró hullámait, érezte a
szagát, amint savanyúan és áthatóan szivárgott kifelé a pórusain keresztül.
Csak állt egy helyben, múlt az idő, s csak akkor éledtek fel ismét az ösztönei,
amikor rádöbbent, hogy süket a telefonja.
- Semmi tisztelet nincs benned irántam, Kate, te rohadt kurva mondta
Rob mély, morgó hangon.
A szavak úgy hatottak rá, akár az ökölcsapás, egy pillanatra elkábították,
megrázták, majd egyszeriben minden a helyére került tőle.
- Ki fojtogatott, Angié?... Ismerted korábban is az illetőt? - Persze...
Maga is ismeri.
 - Minden rendben, Angié. Itt biztonságban vagy.
- Hülye kurva. Most megfogsz halni.
Rob Marshall? Az ötlet csaknem nevetségesnek tűnt. Csaknem. Kivéve,
hogy mielőtt megjött, a telefon még működött, most meg már nem működik.
Ráadásul ott állt előtte, kezében fegyver.
Letette a telefonkagylót.
- Elegem van belőled - vetette oda neki keserűen Rob. - Csak baszogatsz,
baszogatsz és baszogatsz. Elcseszel mindent, mindent elcseszel. Alábecsülsz.
Lenézel.
A padlóra szóródott áldozati beszámolókon állt. Mindenki áldozata
valaminek. Hányszor átfutott az agyán ez a gondolat aznap reggel, amikor
végignézte a beszámolókat. Miért nem jutott eszébe, hogy alaposabban is
végig kellene gondolnia? Lila White testi sértés áldozata lett.
Fawn Pierce-t megerőszakolták.
Melanie Hessler újabb erőszak áldozata.
Mindegyiküknek akadt dolga az áldozat- és tanúvédelmi osztállyal.
Csak Jillian Bondurant lógott ki a sorból.
- Az isten szerelmére, neked az lenne a dolgod, hogy megvédd ezeket a
szerencsétleneket! - motyogta meghökkenten.
Áldozatvédelmi szakember, aki pozíciójából adódóan egyik beszámolót a
másik után hallgathatta végig, csupa olyan emberét - javarészt nőkét -, akik
áldozatokká váltak, akiket megvertek, bántalmaztak, megerőszakoltak,
lealacsonyítottak...
Hányszor lejátszatta vele a Melanie Hesslerrel készült felvételeket!
Minden szavát odaadó figyelemmel hallgatta, újra és újra visszajátszott
egyes részeket.
Aztán hirtelen eszébe jutott a felvétel, amit Kovac autójában hallott. Ott,
ahol megégették Hessler holttestét. A kazetta, amit a gyilkos elejtett.
Melanie Hessler, amint az életéért könyörög, a haldokló sikolyai, a halált
hívja.
 Eszébe jutott, ahogy Rob elment megnézni az összeégett testet, ahogy
visszajött, izgatottan, láthatóan felvillanyozva. És ő még, tévesen, azt
gondolta, a látvány viselte meg ennyire.
Édes istenem.
Epe íze árasztotta el a torkát, s végigfutott a fejében az összes gondolat,
amelyeket eddig dédelgetett Robbal kapcsolatban.
Édes istenem, megfogok halni.
- Sajnálom - mondta, miközben számtalan lehetőség villant át az agyán.
A bejárati ajtó alig három méterre volt.
Undor áradt el Rob arcán. Összehúzta szemét, hogy szinte nem is látszott,
olyan képet vágott, mintha megcsapta volna valami rettenetes bűz egy nyitott
csatornából.
- Nem, dehogy sajnálod. Azt sajnálod csak, hogy meg foglak ölni miatta.
- Angié, fuss el - kiáltotta Kate.
Felkapta a faxautomatát az asztalról, kirántva helyéről a zsinórt, és Rob
felé hajította. Mellkason találta a férfit, és sikerült is kibillentenie az
egyensúlyából.
Az ajtó felé ugrott, de megcsúszott a lába az egyik földön heverő papíron,
s így egy értékes másodpercet veszített. Robnak sikerült fél kézzel
megragadnia kabátujját, és vadul felé csapott.
Bár a vastag gyapjúkabát gallérja megvédte, Kate érezte, micsoda erővel
csapott le rá. Vadul, halálos komolysággal. Ha a fejét éri az ütés, azonnal
összeesik.
Oldalra ugrott, kirántotta magát a férfi szorításából, aztán kihasználva
Rob előrelendülő mozgását, kilódította az előszobába. Elkapta bal kezét,
miközben ellendült mellette, hátracsavarta, és nekivágta a súlyos testet az
asztalnak, aztán elengedte, és hevesen a bejárati ajtó felé iramodott, amely
egyszeriben mintha több mérföld távolságra lett volna.
Rob felüvöltött, és követte. Rávetette magát. Keményen a padlóra
zuhantak, és Kate felkiáltott fájdalmában, ahogy jobb keze természetellenes
pózban beszorult a teste alá, fájdalmas húzódást idézve elő vállában.
 Futótűzként öntötte el a fájdalom. Tudomást sem véve róla, igyekezett
lerúgni magáról támadóját, és kijutni az ajtón. Rob a hajába markolt,
hátrarántotta a fejét, ökölcsapásokat mérve koponyája jobb oldalára. Látása
elhomályosult, füle vészesen zúgott és rettenetesen égett. Pengeéles fájdalom
hasított az arcába.
- Rohadt kurva! Rohadt kurva! - üvöltött megállás nélkül Rob. Aztán
egyszeriben a torkára szorult a keze, fojtogatni kezdte, s üvöltése egyszerre
halványabban jutott el Kate-hez. Ösztönösen küzdött, megszállottan harcolt
ellene, de a férfi ujjai rendkívül rövidnek és nagyon erősnek bizonyultak.
Nem kapott levegőt, úgy érezte, szeme kipattan a helyéről, agya mintha
többszörösére duzzadt volna.
Eszméletének utolsó foszlányával Kate kényszerítette magát, hogy
elernyedjenek tagjai. Rob még egy másodpercig szorongatta, számára egész
örökkévalóságnak tűnt, majd fejjel előre a földre lökte. Kate tudta, hogy a
férfi folyamatosan beszél, de egyetlen szót sem értett belőle, a vér olyan
hirtelen áramlott újra az agyába. Igyekezett nem hevesen zihálva levegőért
kapkodni, bár annyira szeretett volna. Igyekezett nem elájulni. Gondolkodnia
kellett - s nem a látott szörnyűségekre gondolni, nem a megégett tetemekre,
nem a négy áldozatról készített fényképfelvételekre, azokra a nőkre, akiket
ez az ember megkínzott, meggyalázott és meggyilkolt.
- Azt hiszed, nekem semmi sem megy! - üvöltött Rob, miközben felállt
mellőle. - Azt hiszed, hogy teljesen hülyére vehetsz! Azt hiszed, jobb vagy
mindenkinél, én pedig senki se vagyok! Kate nem láthatta a háta mögött
állót, de bal kezét sikerült lassan, nagyon lassan kabátja zsebébe csúsztatni.
- Te rohadt kis kurva! - üvöltött fel a férfi, aztán nagyot rúgott bele, de
szerencsére annyira elvakította a düh, hogy nem hallotta Kate fájdalmas
nyögését, amikor bakancsa a csípőjébe vágódott.
Kate összeszorított foggal csakis egyetlen dologra koncentrált, el akart
érni a kabátzsebig, centiméterről centiméterre.
- Nem ismersz még engem - harsogta Rob. Felkapott egy tárgyat az
asztalról, és a földhöz vágta. Mindegy, mi volt, darabokra tört a konyha
padlóján. - Nem tudsz te semmit énrólam, az én valódi énemről! És még
csak nem is gyanította sose. Jóságos ég, másfél évig dolgozott a pasas
mellett. Egyetlenegyszer nem jutott volna eszébe, hogy bármi hasonlóra
képes lehet. Sosem kérdőjelezte meg az áldozatok iránt mutatott hűséges
odaadását. Épp ellenkezőleg - jó tanácsadónak vélte, olyan odaadóan
hallgatta meg az áldozatokat, olyan lelkesen áldozta rájuk idejét - ez volt az
egyetlen értéke Kate szemében. Eddig legalábbis.
- Azt hiszed, csak egy senki vagyok - üvöltött Rob. - VALAKI
VAGYOK! ÉN VAGYOK AZ ÖRDÖG ANGYALA! A KIBASZOTT
HULLAÉGETŐ! Na, most mit gondolsz rólam, te szemét kurva? Kate fölé
hajolt, s a hátára fordította. Ő igyekezett csaknem teljesen csukva tartani a
szemét, alig látott többet néhány elmosódott, színes foltnál leeresztett
szempillái mögül. Keze a kabát zsebében, ujjai a fém gemkapocsra
kulcsolódva.
- Most az egyszer még nem öllek meg - mondta a férfi. - De csak mert
hallani akarom, ahogy majd könyörögsz nekem. Azért fogsz könyörögni,
hogy megöljelek. Micsoda öröm lesz megtenni.
 HARMINCHATODIK FEJEZET

- Mi történt aznap éjjel, Peter? - kérdezte Quinn.

Az aprócska, fehér falú kis szobában ültek, a városháza
folyosókanyarulatainak mélyén, nem messze a felnőtt fogvatartottak
recepciójától. Bondurant elküldte a jogtanácsost, és a kórházba sem volt
hajlandó bemenni. Hagyta, hogy a mentős kitisztítsa a fejsebet.
Edwyn Noble hatalmas csatát vívott, mindenáron részt akart venni a
kihallgatáson, ragaszkodott hozzá, hogy azonnal vitessék kórházba
munkaadóját, függetlenül attól, hogy az többször is elmondta, nem megy
oda. Végül azonban Peter győzött, egy tucat őt filmező kamera előtt átkokat
szórva a jogtanácsosra.
Jelen pillanatban Bondurant, Quinn és Jurek ültek az aprócska
helyiségben. Peter szeretett volna négyszemközt maradni Quinn-nel, de a
rendőrség ragaszkodott legalább egy képviselőjének jelenlétéhez. Sam
Kovac neve fel sem merült.
- Jillian eljött vacsorázni - kezdte Peter. - Nem volt jól, összeesett, és
mintha megfonnyadt volna, mint azok, akik régóta heroin-függők. Sápadt
volt, szeme kivörösödött, kifejezéstelen tekintettel nézett maga elé. Szokásos
hangulatainak egyikében volt. Fent és lent, az egyik percben nevetett, a
másikban felcsattant. Mindig ilyen volt, ilyen kiszámíthatatlan. Mint az
anyja. Akár egy kisgyerek.
- Min vesztek össze? A férfi a szoba átellenes falát bámulta, az egyik
régről ottmaradt, rózsaszín foltot, mely mintha vérnyom lett volna, amit
megpróbált valaki lesikálni.
- Iskola, a zenéje, a terápiája, a mostohaapja, mi ketten.
- Szerette volna felújítani kapcsolatát LeBlanc-nal? - Beszélt vele. Azt
mondta, gondolkodik rajta, hogy visszamegy Franciaországba.
- Maga mérges lett.
- Mérges - sóhajtott Bondurant. - Ez nem igazán a megfelelő kifejezés.
Felizgattam magam. Rettenetes bűntudat mardosott.
- Miért épp bűntudat? Hosszú ideig bámult maga elé, mintha a választ
formálná magában, mintha megválogatna minden egyes szót.
 - Mert az én hibámból történt. Az én hibám, ami Jillian és LeBlanc között
történt. Megelőzhettem volna a dolgot. Harcolhattam volna Sophie-val a
gyermekfelügyeletért, de hagytam, hogy elvigye magával.
- Azzal fenyegette magát, hogy feljelenti gyermekmolesztálásért -
emlékeztette Quinn.
- Azzal fenyegetőzött, hogy ezt fogja állítani - javította ki Bondurant. -
Az a helyzet, hogy még arra is kioktatta Jillt, hogyan kell viselkednie, mit
kell mondania az embereknek, ha sor kerülne a dologra.
- Hazudott? - Jillian a lányom volt. Soha nem lettem volna képes olyat
tenni, amivel fájdalmat okozok neki. - Elgondolkodott azon, amit mondott,
lelkiereje szemmel láthatóan a tűréshatáron volt. Reszkető kezét az arca elé
tartotta, és hangtalanul zokogott. - Honnan tudhattam volna, hogy ez lesz? -
Ismerte Sophie lelkiállapotát - mondta Quinn.
- A kellős közepén jártam Don Thorton kivásárlásának. Számos
nagyobbfajta szerződés várt rám függőben. Tönkremehettem volna, ha
kipattan egy ilyen ügy.
Quinn nem szólt, hagyta, hadd gondolja végig a dolgot magában.
Valószínűleg számtalan alkalommal megtette már az előző hét folyamán.
Bondurant elkeseredetten felsóhajtott, s az asztalt bámulta, miközben
beszélt.
- Odaadtam a lányomat egy félőrült nőnek meg egy
gyermekmolesztálónak. Akkor már az is jobb lett volna, ha magam végzek
vele.
- Mi történt péntek éjjel? - tette fel a kérdést Quinn, visszahozva a férfit a
jelenbe.
- LeBlanc-ról vitáztunk. Azzal vádolt, hogy nem szeretem. Egy időre
bezárkózott a zeneszobába. Hagytam, hadd maradjon magára egy kicsit.
Bementem a könyvtárba, leültem a kandalló elé, és megittam egy konyakot.
- Úgy tizenegy harminc körül hallottam, ahogy énekel a szobában.
Csodálatos hangja volt, tiszta, de még mennyire. A dal viszont obszcén volt,
undorító, perverz. Benne volt minden, amit Sophie a fejébe vert, amit
megtaníttatott vele, ezeket kellett volna mondania rólam, ha bíróság elé
kerülünk, a kitalált bűneimet.
 - Ez feldühítette magát.
- Egyszerűen rosszul lettem tőle. Felkeltem, hogy megmondjam neki, de
addigra ott állt előttem meztelenül. Nem kívánsz engem, apu, kérdezte. Nem
szeretsz engem? Még a puszta emlék is lesújtotta. A szemeteskosár fölé
hajolt, és öklendezni kezdett, de nem jött semmi a gyomrából, mindent
kiadott már magából. Quinn kivárt, rezzenetlen arccal, érzelemmentesen,
szándékosan eljátszva a kívülállót.
- Szeretkezett vele? - kérdezte Jurek. Quinn felháborodott pillantást
lövellt felé.
- Dehogyis! Jóságos ég! - kelt ki magából a gondolatra Bondurant.
- Mi történt? - kérdezte Quinn. - Összeveszett vele. Végül Jillian elrohant.
- Igen - nyugodott meg kissé Peter. - Összevesztünk. A fejéhez vágtam
néhány dolgot, amit talán nem kellett volna. Olyan érzékeny volt. De annyira
szíven ütött, ami történt, annyira feldühített. Kirohant a könyvtárszobából,
felvette a ruháját és eltűnt. Az volt az utolsó pillanat, hogy élve láttam.
Jurek zavartan és kissé csalódottan nézett Bondurantre.
- De hát maga azt állította, hogy megölte a lányt.
- Hát nem érti? Megmenthettem volna, de a kisujjamat sem mozdítottam.
Először hagytam elmenni, hogy mentsem a saját bőrömet, az üzletet, a
vagyont. Az én hibám, hogy az lett belőle, ami lett. És pénteken is hagytam
elmenni, mert nem akartam szembenézni ezzel az egésszel, és most halott.
Én öltem meg, nyomozó úr, csaknem olyan biztosan, mintha kést mártottam
volna a szívébe.
Jurek hátracsúsztatta a székét, felállt, és elkezdett fel-alá járkálni az apró
helyiségben, olyan képet vágva, mint egy gyerek, aki épp most jött rá, hogy
átverték, mint aki nem azt kapta, amit várt.
- Ugyan, Mr. Bondurant, azt akarja, hogy bevegyük, amit most előadott
nekünk? - Nem volt megfelelő hangszíne a „rossz zsaru” - színjátékhoz,
bármennyire erőlködött is. - Idehozta nekünk a lánya fejét egy táskában. Mi
ez az egész? Aprócska meglepetés, amit a valódi gyilkos küldött postán?
Bondurant nem válaszolt. Jillian fejének említése annyira felizgatta, hogy
szinte teljesen kizárta a külvilágot. Quinn látta, amint visszacsúszik
önmagába, elméje távol jár, messze, minél messzebb a rettenetes valóságtól.
Ha elmegy, talán nem is akar többé visszajönni.
- Peter, mit csinált Jillian lakásában vasárnap reggel? - Meglátogattam.
Tudni akartam, jól van-e.
- Az éjszaka kellős közepén? - kételkedett Jurek.
- Nem vette fel a telefont. Szombaton nem kerestem, mert Brandt ezt
tanácsolta. De vasárnap hajnalban... nem bírtam tovább, tennem kellett
valamit.
- A saját kulcsával ment be a lakásba - mondta Quinn. Bondurant
tekintete a pulóverére száradt foltra tévedt, tétova ujjakkal piszkálni kezdte.
- Azt hittem, talán ágyban találom... aztán kíváncsi lettem, kinek az
ágyában tölthette az éjszakát. Vártam rá.
- Mit csinált, amíg várakozott? - Kitakarítottam - hangzott a férfi válasza
olyan természetességgel, mintha ennél mi sem lett volna magától értetődőbb.
- A lakás úgy nézett ki, mint... mint... mint valami istálló - mondta
undorodva, legörbülő ajkakkal. - Mocskos, koszos, tele szeméttel.
Rendetlenség mindenütt.
- Akár Jillian élete? - vetette közbe csendesen Quinn. Bondurant szeme
megtelt könnyel. A takarítás mély, szimbolikus értelemmel bírt, több volt
puszta időtöltésnél. Bondurant nem tudta megváltoztatni a lánya életét, de ki
tudott takarítani körülötte. Egyfajta felügyelet volt ez, talán a ragaszkodás
kifejezése.
- Ön törölte le az üzenetrögzítőt? - kérdezte Quinn. Bondurant bólintott.
Szemében még több könny csillogott. Az asztalra könyökölt, kezébe temette
arcát.
- Volt valami üzenet LeBlanc-tól? - ütötte tovább a vasat Quinn.
- Az a rohadt kurafi! Ő legalább annyira bűnös a halálában, mint én! Az
asztalra borult, zokogott, rettenetes üvöltés tört fel a torkából, a mellkasa
közepéből. Quinn várt, s közben maga elé képzelte, ahogy Peter megtalálja
takarítás közben a lány szerzeményeit. Valószínűleg elsősorban ezért ment
oda, meg akarta keresni a számait, ez volt az elsődleges célja a péntek esti
incidenst követően, s most bűntudattól terhelve vallotta, hogy kíváncsi volt,
miként érzi magát Jillian, s ezért kereste fel a lakásán.
 Quinn előrehajolt az asztal felett, kezét Peter csuklójára tette, fizikai
kapcsolatot teremtett a férfival, s megpróbálta egy pillanatra még
visszahúzni a jelen pillanatba.
- Peter. Tudja, ki ölte meg Jilliant? - A barátnője - mondta a férfi
vékonyka, elcsukló hangon, ajka ironikus fintorra görbült. - Az egyetlen
barátnője. Michele Fine.
- Miből gondolja? - Zsarolni próbált.
- Csak próbálta? - Tegnapig.
- Mi történt tegnap éjjel? - kérdezte Quinn.
- Megöltem.
Edwyn Noble abban a pillanatban Quinnre akaszkodott, hogy az ügynök
kilépett a kihallgató helyiség ajtaján.
- Egyetlen szavát sem használhatják fel ellene a bíróságon.
- Visszautasította az ügyvéd jelenlétét, Mr. Noble.
- Szemmel láthatóan nincs beszámítható állapotban.
- Ezt majd eldönti a bíróság - jelentette ki Sabin.
A két férfi úgy ugrott egymásnak, mint egy kobrapár. Jurek félrehúzta
Logant, a főügyész helyettesét, és házkutatási parancsot kért Michele Fine
lakásának átkutatásához. Kovac vagy három méterrel odébb várakozott, a
falnak dőlve, szájában meggyújtatlan cigaretta fityegett. A magányos
prérifarkas.
- Elvigyem, Quinn? - érdeklődött reménykedő pillantással. Quinn nagyon
is Kovac-stílusú grimasszal válaszolt.
- Most már egyértelmű, hogy mazochista vagyok. De mindegy, menjünk.
Miközben végighaladtak a média sorfala között, Quinn pókerarccal
válaszolt a rájuk záporozó kérdésekre, hogy „nincs kommentár”. Kovac a
Negyedik utca sarkán hagyta az autót, s amíg odaértek, vagy fél tucat
riporter loholt a nyomukban. Quinn egy szót sem szólt, amíg Kovac
sebességbe nem tette az autót, és ki nem faroltak a parkolóhelyről.
- Bondurant azt mondja, lelőtte Michele Fine-t, és otthagyta a testet a
Minneapolis Sculpture Gardenben. A nő zsarolta, hogy nyilvánosságra hozza
Jillian legkihívóbb dalainak szövegét, amelyek arról szóltak, miként
molesztálta a lányát. Előző estére volt megbeszélve a nagy pénz átadása.
Magával vitte a pénzt, ő meg átadja a kottákat meg a kazettákat, amik nála
vannak stb.
- Akkor még sejtelme sem volt róla, hogy a nőnek köze lehet Jillian
halálához. Állítólag le akarta rendezni az ügyet, és csak a biztonság kedvéért
vitte magával a fegyvert.
- Számomra nagyon úgy hangzik, mintha előre eltervezte volna a dolgot -
jegyezte meg Kovac, felkattintva a fényszórót.
- Szerintem is. Aztán Michele előállt a düftintáska tartalmával. Elővesz
néhány kottát, egy-két kazettát, aztán beledobja az egészet a táskába, és
átadja a szajrét. Megkötik az üzletet. Elindul, eszébe se jut, hogy Bondurant
esetleg még ott helyben kinyithatja a táskát.
- Á, esze ágában sincs.
Quinn alaposan kitámasztotta magát, miközben Kovac széles ívű kanyart
írt le, átvágva a piroson. Autókürtök zengése hangzott mindenfelől.
- De belenézett. Lelőtte a nőt, és otthagyta, amikor összeesett.
- Mi a fenét gondolt a csaj, hogy odavitte neki a fejet? - Szerintem azt
hitte, hogy már hetedhét határon túl jár majd, mire Bondurant eljut a
zsarukhoz a fejjel - gondolkodott hangosan Quinn. - Láttam a lakásban a
különböző utazási irodák prospektusait. Szerintem kinézte már magának a
gépet, amivel meg akart lépni. Egyenesen a reptérre akart indulni a
találkozóról.
- És mi a helyzet Vanleesszel? Mondott valamit róla? Quinn
visszatartotta lélegzetét, miközben Kovac átvágott egy busz és egy kamion
között.
- Semmit.
- Nem gondolja, hogy a nő talán egyedül dolgozott? - Nem. Abban
biztosak lehetünk, hogy nem magában gyilkolt. Egyébként a zsarolással sem
próbálkozott volna, ha maga van. A szexuális szadista partnerei mindig
bábuként mozognak. A férfi tartja kezében a pórázt, ő irányítja őket fizikai
bántalmazással, lelki terrorral és nemi erőszakkal. Semmi esetre sem
követhette el egymaga a gyilkosságokat.
 - Ráadásul Vanlees előzetes letartóztatásban volt, amíg mindezek
megtörténtek.
- Az is megeshet, hogy jó előre kitervelték a dolgot, és a nő önállóan
cselekedett, annak ellenére, hogy nem tudta, hol van a férfi. Feltéve, hogy
Vanlees az illető.
- Ismerték egymást.
- Mi is ismerjük egymást. Mégsem öltünk meg senkit. Mindent
elkövettem, hogy megértsem Vanlees viselkedését, de nem illik bele a
képbe.
- Akkor ki az? - Nem tudom - mondta Quinn, egészen apróra összehúzva
magát, miközben Kovac kis híján nekicsúszott egy kisteherautónak. -
Megkeressük Fine-t. Végre van egy követhető szálunk.
Négy szirénázó rendőrautó érkezett előttük a helyszínre. A Minneapolis
Sculpture Garden tizenegy hektáros parkját negyvennél is több kitűnő
művész szobra ékesítette, többek között egy 15 méter magas kanál, amely
egy 2,7 méter magas cseresznyét tartott. A hely valószínűleg mindig kicsit
szürreális lehet, még akkor is, ha kellemes az idő, gondolta Quinn. Bűntett
helyszíneként maga volt az Alice Csodaországban.
- Beszámoló a sebészeti osztályokról. Egyetlen olyan lőtt sérülést sem
jelentettek, amely megfelelt volna Michele Fine sérülésének - kiáltotta oda
Jurek, miközben kimászott az autóból.
- Azt mondta, a kanálnál beszélték meg a találkozót - mondta neki nagy
sebesen előresietve Quinn.
- Biztos, hogy eltalálta? - kérdezte Kovac. - Sötét volt.
- Azt mondta, hogy eltalálta, a nő felordított, és összeesett.
- Ide, ide! - hallatszott az egyik egyenruhás rendőr kiáltozása a kanál
közelében álló híd mellől, lélegzete akár szürke füst, jelezte az irányt a
hideg, vasfogú levegőben.
Quinn futni kezdett, vele a többiek. Az újságírók már nem lehettek
nagyon messze.
- Halott? - lihegte Jurek, amint odaértek.
 - Halott? A pokolba is - szólt vissza az egyenruhás a hóban piros-ló
vérnyomokra mutatva. - Eltűnt.
 HARMINCHETEDIK FEJEZET

Rob megragadta Kate-et a hajánál fogva, és vonszolni kezdte. Kate ujjai a

gemkapocsra fonódtak a zsebében. Talán nem is lesz veszélytelen fegyver,
ha képes lesz használni a kezét. Nem szabad elkapkodnia a dolgot. Ki kell
várnia a legalkalmasabb pillanatot. Számtalan stratégia futott át a fejében,
mindegyik kétségbeesetten kutatta a menekülés lehetséges módját.
Rob pofon vágta, vér íze töltötte be a száját.
- Tudom, hogy eszméleteden vagy. Alábecsülsz, mint mindig, Kate -
mondta. - Még most is megpróbálsz átverni. Hülye vagy.
Kate előrelógatta a fejét, lábai összegabalyodtak. Rob meg akarja
félemlíteni. Ezt akarja látni a szemében. Érezni akarja az izzadtsága
szagában. Hallani akarja a hangjában. Ez hozza izgalomba. Ezért kellett
felvennie áldozatai sikolyait, panaszát, azért hallgatta olyan szívesen saját
áldozatait és másokét. Kate undorral gondolt rá, hány szerencsétlen öntötte
ki neki a szívét, félelmeikkel, szenvedésükkel is csak a férfi beteges
ösztöneit táplálva.
Rob most őt akarja megfélemlíteni, őt akarja a megalázott szerepébe
kényszeríteni. Azt akarja, hogy megbánja, valahányszor visszaszólt neki,
szembeszállt vele. Ha megadja neki a győzelem édes érzését, csak még
kegyetlenebbé válik.
- Ma én leszek a mester, Kate - jelentette be drámai hangon.
Kate felemelte a fejét, hosszú, metsző, gyilkos pillantást lövellt felé,
összeszedve minden erejét és bátorságát, miközben összegyűjtötte a szájában
csordogáló vért. Biztos, hogy megfizetteti vele az árát, de meg kell tennie.
Gondos célzással Rob arcába köpte a vért.
- Szar leszel te, nem egyéb, szerencsétlen kis barom.
Rob hirtelen támadt indulattal sújtott felé. Kate elhajolt az ütés elől, jobb
könyökkel állon vágta a férfit, akinek minden foga összekoccant. Ekkor
előrántotta a kiegyenesített gemkapcsot, és megcélozta a férfi nyakának
tövét, éppen a kulcscsontja felett.
Rob felüvöltött, a nyakához kapott, hátrazuhant, és feldöntötte a
konyhaasztalt. Kate a konyha felé rohant.
 Bárcsak kijutna valahogy a házból, ki az utcára. Rob biztosan tönkretette
az autót, nem valószínű, hogy felhasználhatná a meneküléshez. Akkor
szerezhet csak segítséget, ha sikerül valahogy kijutnia.
Végigrohant az étkezőn, felrúgva az útjába eső székeket. Rob mögötte
lihegett, morogva, valahányszor nekiütközött egy tárgynak, káromkodva,
úgy köpve maga elé a szavakat, mint a pisztolygolyókat.
Nem érte utol rövid lábain. Úgy tűnt, nincs nála pisztoly. Ha sikerül
kijutnia a konyhából, szabad ember. Átrohan az utca túloldalán lakó
szomszédokhoz. A grafikus-tervező irodája odalenn van a földszinten, és a
férfi egész nap ott dolgozik.
Berobbant a konyhába, aztán elakadt, szíve hevesen kalapált. Angié állt a
hátsó ajtó előtt, kezében a legnagyobb konyhakés, arcát könny áztatta. A
kést egyenesen Kate mellkasának szegezte. - Sajnálom. Sajnálom. Sajnálom
- szipogta, s hevesen reszketett. Hirtelen, egyetlen szempillantás alatt
minden a helyére került Kate fejében. Angié és Rob kapcsolata egyszeriben
új dimenzióba került. Mintha a kirakójáték minden darabja egyszeriben
értelmet nyert volna. Minden, ami addig olyan szürreálisnak tűnt.
Ha valóban Rob a Hullaégető, akkor Angié őt látta aznap éjjel a parkban.
Mégis egy olyan embert írt le Oscarnak, aki jobban hasonlított Ted Sabinre,
mint Rob Marshallra. Ott ült szemben a férfival a kihallgatóhelyiségben, és
semmi jelét nem adta, hogy...
A következő másodpercben Rob mögötte termett, és bőrcsomagolásban
homokba ágyazott tízkilós súly csapott le Kate koponyájának hátsó felére.
Lábai összecsuklottak alatta, s elterült a konyha kövén. Az utolsó, amit
látott, Angié DiMarco arca volt.
Ezért nem vállalok kölyköket. Az ember sose tudja, mit akarnak. Aztán
minden elsötétült.
Az utazási magazinok még mindig ott hevertek Michele Fine
dohányzóasztalán, egyes lapokat szamárfüllel jelöltek meg, másokat
bekarikáztak. Bámuljon le! Dollárért! Éjszakai élet! Egy gyilkos, aki turista
lesz, gondolta Quinn, miközben végigpörgette a lapokat. A rendőrség
felveszi a kapcsolatot a légitársaságokkal, és hamarosan kiderül, melyik célt
vagy célokat választotta végül a nő. Némi szerencsével azt is kideríthetik,
hogy ki volt az útitársa. Már ha volt egyáltalán ilyen.
 A parkban látott vérmennyiség ugyancsak valószínűtlenné tette, hogy
Michele a saját lábán távozott a helyszínről. Gil Vanlees ugyanakkor bent
csücsült a rendőrségen. Michele Fine viszont Peter Bondurant pénzével
együtt eltűnt a helyszínről.
A nyomozók hangya módra sürögtek a lakásban, megvizsgáltak minden
szekrényt, fiókot, zugot és polcot. Olyan bizonyíték után kutattak, amely
előrelépést jelenthetett arra nézve, ki lehetett Fine partnere. Egy feljegyzés,
egy telefonszám, boríték, fénykép, akármi, bármi. Adler és Jurek időközben
a szomszédokat járták végig, gyűjtötték az információt. Ismerték a nőt?
Látták? Találkoztak a barátjával? A lakás ugyanúgy nézett ki, mint előző
nap. Por mindenütt, mocskos hamutartók. Tippen talált egy törött pipát az
asztal sarkán.
Quinn végigsétált a folyosón, benézett a fürdőszobába, amely
mocskosabb volt, mint egy benzinkút nyilvános vécéje, aztán belépett a
hálószobába. Úgy hevertek a padlón a ledobott ruhák, akár a halott testek.
Akár a lakás többi helyiségében, itt sem volt nyoma semmi személyes
tárgynak, semmi dekorációnak - kivéve a délre, a szemben levő épületre
néző ablakot.
- Nézze, napfényüvegek - mondta Liska, az ablakhoz lépve.
Kampókra függesztették őket a két üvegtábla közé. Nem voltak
nagyobbak kilenc centiméternél, s mindegyiken finoman megmunkált ábra
látszott. Ahogy a nap átsütött rajtuk, valósággal életre keltek. A feltámadó
szélben úgy csapódtak az ablaküveghez, akár a lepkeszárnyak, mindegyik
alján lengett valami - szalag, zsinórra fűzött gyöngyház gomb, fülbevaló,
vékonyan összefont hajtincs...
Liska álla leesett, amikor megállt Quinn mellett, és rájött végre, hogy mit
lát. Lila White lilioma. Fawn Pierce lóheréje. Nyitott száj, kilógó nyelvvel.
Átszúrt szív „apuci” felirattal. Volt vagy fél tucat.
Tetoválások.
A Hullaégető áldozatainak bőréből kimetszett tetoválások. Kifeszítették
apró keretre, szárították a napon. Feldíszítve azoknak a nőknek a tárgyi
emlékeivel, akikből kivágták őket. A kínzások és a gyilkosságok aprócska
emlékei.
 HARMINCNYOLCADIK FEJEZET

Kezében a végső győzelem. Az utolsó - egyelőre legalábbis, itt és most.

A kurvát kifektette az asztalon, kezét és lábát kikötözte azzal a műanyag
zsineggel, amit az irodai postázóból hozott. Egy jókora zsineget a kurva
nyaka köré hurkolt, hosszú szárat hagyott a huroknak, hogy bármikor
könnyedén meghúzhassa. A hangulatvilágítás kedvéért lehozta a házban
található gyertyákat az alagsorba. A lángok nagyon érzékiek, izgatóak,
erotikusak. Izgatottságát csak fokozta a levegőben úszó, erős benzinszag.
Hátrébb lép, és elégedetten szemléli a látványt. Nem vette le a ruhákat, az
is a megalázási ceremónia része lesz. Azt akarja, hogy érezze, élje át a
megaláztatás minden egyes pillanatát. Az egészet felveszi kazettára.
Beteszi a felvevőbe a kazettát, s a fekete műanyag bárpultra állítja a
készüléket. Nem aggódik az ujjlenyomatok miatt. A világ lassan ráébred
majd, ki rejtőzik a Hullaégető álarca mögött.
Semmi olyan okot nem lát, ami megakadályozhatná terve
keresztülvitelében. Michele valószínűleg kiesik a képből, de ott van még
neki Angié. Ha sikerrel veszi az akadályt, magával viszi. Ha nem, megöli. Ő
nem Michele, a Hullaégető tökéletes kiegészítője. Michele, aki egyetlen szó
nélkül engedelmeskedik, aki szerelmet ébreszt benne. Michele, aki
alázatosan követte őt a kínzási játékok során, aki arra biztatta, hogy gyújtsa
fel a testeket, aki olyan örömmel készített emlékeket a tetoválásokból. Csak
annyira hiányzik majd neki, mint akárki más. Egyfajta ködös hiányérzetet
hagy maga után. Mrs. Vetternek jobban hiányzik az undorító kis korcs
kutyája.
Angié nézi, ahogy kicsomagolja a bőrtartóba kötött szerszámokat, a
kedvenc eszközeit, és kiteríti őket az asztalon. A lány úgy néz ki, mintha egy
tinédzsereknek készített horrorfilmből lépett volna elő. Ruhája
összekuszálódott, farmerja szakadt, koszos, és vérfoltok tarkítják. Továbbra
is a kezében szorongatja a konyhából magával hozott nagykést, hegyével az
ujját szurkálja, és bámulja a kicsurranó vért. Hülye kis kurva.
A fojtogatás nyomait nézi a lány torkán, és az jár az eszében, hányszor
szembeszegült vele a kis taknyos a Nagy Terv megvalósítása során. Hülyét
csinált belőle az első kihallgatáson, nem mondta meg a bár nevét, ahonnan
felcsípte azon az éjszakán, pedig mennyivel hitelesebbé tehette volna a
történetet. Aztán nem volt hajlandó olyan személyleírást adni a
Hullaégetőről, mint amilyent a szájába rágott. Szándékosan olyan rajzot
készíttetett a fantomkép rajzolóval, amely a fél városra ráhúzható, még erre a
seggfej Vanleesre is. Az, hogy Vanleest akarják felelősségre vonni
Hullaégetőként, halálosan dühbe hozta. Aztán hiába verte el többször is
alaposan szerda óta, még a kurva nappalijában sem volt hajlandó kimondani
a nevet, amit annyira szeretett volna.
- Ki jött el érted? -Nem.
- Ki vitt magával, Angié? - Nem, ezt nem játszom.
- Ki vitt magával? - Nem. Nem vesz rá.
Nem volt hajlandó kimondani neki. Az Ördög Angyala. Mindegy, hogy
nem ő ment érte, hogy Michele mentette meg a hülye kis picsát, mielőtt még
cafatokra vagdosta volna magát a zuhanyzóban, ő takarított fel utána, és
szelelt el vele a hátsó ajtón keresztül. A lány megkapta a maga utasításait, és
egyértelműen megtagadta az engedelmességet.
Ott helyben elhatározta, hogy megöli Angie-t. Akkor is megöli, ha
engedelmeskedett neki a konyhában. Túlságosan megbízhatatlan.
Itt fog végezni vele. Miután a kurva meghalt. Őrült szenvedéllyel képzeli
maga elé a képet, a kurva megölésének pillanatát. Látja maga előtt, amint
ráhajítja a lányt az asztalra, a véres, megcsonkított tetemre, lekötözi,
megerőszakolja, fojtogatja, veri, arcba szúrja újra meg újra a késsel.
Pontosan ugyanazt a büntetést kapja, mint a kurva.
Mindkettőjüket megöli, aztán együtt égeti el őket, rájuk gyújtja a házat.
Megvan már, hol rakja meg a tüzet, kiöntötte a gyújtóanyagot - a benzint. A
kurva garázsából hozta el, akkor, amikor odaszart a garázsba.
A szeme előtt elfutó képek, ahogy megöli őket, felizgatja, ahogy fantáziái
mindig is tették - intellektuálisan, szexuálisan és legmélyebb lényegéig. Az ő
fajtájának tápláléka: fantáziák, erőszakos fantáziák, aztán az akciók
végrehajtása: maga a gyilkosság. Az élet természetes körforgása - számára.
Áldozatai számára azonban a halál.
Eldöntötte hát, miként cselekszik, s most odafordul ahhoz, aki soron
következett: Kate Conlan.
 Lassan visszatér belé az élet, több hullámban, ahogy a rossz tévék
melegszenek be, egyre pontosabb képet mutatva. Hall, de nem lát semmit.
Aztán visszatér a látása is, de csak homályos képek jelennek meg előtte, és a
fülében csattogó hihetetlen csörömpölés. Az egyetlen tiszta, egyértelmű jel a
koponyája hátsó részében lüktető heves fájdalom. Rosszul van tőle. Úgy
tűnik, nem képes megmozdítani sem a kezét, sem a lábát, lehet, hogy Rob
eltörte a nyakát, vagy sérülést szenvedett a gerince. Aztán rájön, hogy érzi a
kezét és a lábát is, mert rettenetes fájdalmat okoznak. Megkötözve.
Fölötte a plafon, füstszag érződik a levegőben, kevés dohszaggal
keveredve. Szétvetett kezekkel és lábakkal fekszik a pingpongasztalon saját
alagsorában.
Újabb szag csapja meg az orrát - nem odaülő -, körbekeringi, vastagon,
olajosan és keserűn. Benzin. Ó, istenem.
Felnéz, és megpillantja Rob Marshallt. Az asztal végén áll, őt bámulja.
Rob Marshall, a sorozatgyilkos. Annyira abszurd a gondolat, hogy
legszívesebben elhitetné magával, ez is csak egy rémálom. De nem teszi,
ennél okosabb. Túl sok hasonló történettel találkozott ügynöki pályafutása
alatt. A történetek úgy raktározódtak el agyában, hogy soha többé nem
törölhette ki őket. A NASA technikusa, aki stopposokat rabolt el, hogy a
vérüket igya. Az elektrotechnikus, aki nős volt, kétgyermekes apa, és a
garázsában, a hűtőládában tárolta áldozatainak testrészeit. A fiatal,
republikánus joghallgató egyetemista, aki önkéntesként dolgozott az
öngyilkos vonalnál, aztán kiderült róla, hogy ő Ted Bundy.
Meg ez az áldozat- és tanúvédelmi osztályvezető, aki az általa vezetett
osztály klienslistájáról választotta ki azokat a nőket, akiket brutálisan
meggyilkolt. Hogy lehetett ennyire idióta, hogy nem látta, nem vette észre,
annak ellenére, hogy tudta, egy olyan kifinomult technikával dolgozó
gyilkos, mint Füstös Joe, tökéletesen kell, hogy álcázza magát. Még most
sem akarta bevallani magának, hogy Rob Marshall ennyire okos lehetett.
A férfi levetette kabátját, szürke, garbónyakú pulóverét átitatta a vér, ahol
beledöfte a gemkapcsot. Néhány centin múlott, hogy nem sikerült eltalálnia
a nyaki vénát.
- Valamit esetleg nem értek? - érdeklődött Kate, hangja még mindig
reszelősen csengett a fojtogatás következtében.
 Látta a meglepettséget a férfi arcán, kiült rá a zavar. Egy-null az áldozat
javára.
- Még mindig van kedved használni azt az éles nyelvedet - sziszszent fel
Rob. - Nem tanulsz, kurva.
- Mit kéne megtanulnom? Mit fogsz tenni, Rob? Megkínzol és megölsz? -
Kétségbeesetten igyekezett, hogy ne hallatsszék hangjában a félelem. Úgy
érezte, már a torka közelében jár, de aztán visszaemlékezett a fojtogatás
nyomokra a többi áldozat nyakán, és ez újabb adrenalinlöketet adott neki. -
Megteszed mindenképpen. Legalább megvan a lehetőségem, hogy
faroktalan, szar vesztesnek nevezhetlek szemtől szembe.
Angié az asztal mellett állt, hátulról megvilágította a gyertyák fénye,
kezében a nagykés. Felsóhajtott szavai hallatán, és sajnálkozó kis hangot
hallatott. Úgy markolta a kést, mintha drága játékszer lett volna, amely
megnyugtatja.
Rob arca megkeményedett. Elővette a tollkést zsebéből, markába fogta,
és a nő lábába döfte. Kate-nek nagyon gyorsan és rendkívül fájdalmasan
kellett rádöbbennie, mi a férfi válasza az általa választott stratégiára.
Felüvöltött, egész teste összerándult, nekifeszülve a csuklóját és bokáját
tartó köteleknek. Amikor visszazuhant, érezte, hogy a kötelékek mintha
meglazultak volna valamelyest, több mozgásteret engedélyezve számára.
Minden erejét összeszedte, hogy képes legyen Angie-re koncentrálni. Az
járt a fejében, amit a lány szemében látott, az a tudat, hogy nem üres a
pillantása, hogy mindig látott valamennyi fényt a sötétségben, s ez azt
mutatja, van még remény. Arra gondolt, ahogy Robnak ugrott a késsel.
- Angié, fuss el innen! - hörögte. - Mentsd magad! A lány megrezzent, és
aggodalmas pillantással nézett Robra.
- Itt marad - sziszegte a férfi, ismét Kate lábába döfve a kést, újabb
kiáltást csalva elő. - Ő az enyém - mondta, s szeme élénken csillogott a
mámortól, melyet a fájdalom sikolya csalogatott elő benne.
- Nem hiszem - Kate szaporán lihegett. - Nem hülye.
- Nem, te vagy a hülye - mordult fel Rob hátrébb lépve.
Kivett egy hosszú gyertyát a nappaliból lehozott gyertyatartóból, és a
ruhaszárítóra helyezte.
 - Csak mert ismerek egy ilyen szánalmas, elferdült emberi lényt, mint
amilyen te vagy? - Milyen szánalmas alakról beszélsz, rohadt kurva? -
üvöltött fel Rob, és a gyertyát felragadva jobb lábujja alá tartotta.
Kate ösztönösen elrúgta magától a kínzóeszközt, amely kiesett Rob
kezéből a padlóra. A férfi utána vetette magát, káromkodott, és néhány
másodpercre eltűnt az asztal túloldalán.
- Hülye kurva! - káromkodott megszállottan. - Rohadt, kibaszott kurva!
Benzin szaga töltötte meg Kate orrát és száját, s hirtelen egész teste
belereszketett a gondolatba, hogy itt kell megégnie, elevenen. Olyan heves
rettegés fogta el, mintha valaki fojtogatta volna. Rob csak az imént égette
meg a lábujját, az is rémes fájdalmat okozott, s most végigfutott benne, hogy
milyen érzés lenne, ha egész testét így mardosnák a lángok.
- Mi a baj, Rob? - kérdezte, könnyeivel küszködve. - Azt hittem, szereted
a tüzet. Vagy félsz tőle? A férfi felpattant, heves pillantással nézett rá.
- Én vagyok a Hullaégető! - üvöltötte, s a gyertya megremegett ökölbe
szorított kezében.
Kate érzékelte, hogy egyre jobban felizgatja magát, lélegzetének ritmusa
egyre hevesebbé vált, s mozdulatai is szaporábbak lettek. Nem így játszódott
le a jelenet a maga elé képzelt képeken.
- Én vagyok a felsőbbrendű! - visította kiguvadó szemmel. - Én vagyok
az Ördög Angyala! Én tartom a kezemben az életedet! Én vagyok a te
istened! Kate igyekezett a testét hasogató fájdalmat dühvé alakítani.
- Csak egy rohadt kis pióca vagy. Egy parazita, egy senki! Valószínűleg
kellően feldühítette, hogy a férfi legalább negyvenhétszer lesújtson rá a
késsel, hogy kivágja a gégéjét, és elrohanjon vele a szemetesig. Aztán a
többi áldozatról készült képekre gondolt, a Melanie Hesslerről készített
hangfelvételre, az órák hosszat húzódó kínzásokra, nemi erőszakra, az újbóli
fojtogatásokra.
Mindent meg kell tennie, hogy ne így végezze. Kard által pusztul, ki
kardot forgat.
- Hányingerem van tőled, te gerinctelen kis szardarab.
Ez volt az igazság. Hányinger kerülgette a gondolatra, hogy nap mint nap
e mellett a féreg mellett dolgozott, miközben az szennyes fantáziáit
melengette, brutalitásról és gyilkosságról álmodozott - éppen azokról a
dolgokról, amelyek annyi kínt és szenvedést okoztak klienseiknek.
A férfi fel-alá járkált az asztal lábánál, valamit motyogva az orra alatt,
mintha a fejében csengő hangokkal beszélgetne, bár Kate úgy gondolta, Rob
Marshall valószínűleg nem hall hangokat. A férfi pszichózisban szenvedett.
Tökéletesen tudatában volt mindannak, amit tett - bár nagyon valószínű,
hogy ha elkapják, mindent megtesz, hogy az ellenkezőjéről győzze meg a
hatóságokat.
- E nélkül nem is megy, ugye? - folytatta Kate. - Melyik nő adná össze
magát veled, ha nem kötözöd meg? - Fogd be a pofád! - üvöltött Rob. -
Kuss, te rohadék! Odavágta a gyertyát, de jó néhány centivel elvétette Kate-
et. Odarohant mellé, felkapta a nagy csontozókést, és Kate torkának
szegezte. Kate ösztönösen nagyot nyelt, s érezte, amint a kés hegye átdöfi a
bőrét.
- Kivágom! - üvöltött az arcába Rob. - Kibaszottul kivágom a rohadt
gigádat! Elegem van belőled, te rohadt kurva! Elegem van a rohadt
hangodból! Kate lehunyta a szemét, és igyekezett nem nyelni, mereven
tartotta magát a kés hegye alatt, amint Rob mélyebbre döfte a keskeny,
hosszú pengét a torkába. Ösztöne azt súgta, rántsa el magát. A józan esze
arra intette, hogy maradjon mozdulatlan. Aztán egyszerre csak megszűnt a
nyomás.
Rob a régi bárszekrényre tett magnó felé pillantott. Valószínűleg nem
erre vágyott, nem ezt akarta felvenni, ahogy Kate ócsárolja, a sikolyaira
vágyott, a fájdalom hangjaira, ahogy minden bizonnyal gyakran
visszahallgatta többi áldozatának haláltusáját is. Valójában úgy gondolta,
leginkább az ő sikolyait szerette volna hallani. Ha kivágja a torkát, nem lesz
hang. Ha nincs hang, nincs értelme a gyilkolásnak.
- Hallani akarod, Rob, ugye? - kérdezte. - Hallani akarod azt a pillanatot,
amikor megrettenek tőled, és átveszed az irányítást, ugye? Nem adod fel,
mi? A férfi felemelte a magnót, és Kate szájához tartotta. Ledobta a kést,
felkapott egy laposfogót, megragadta vele Kate mellbimbóját, és brutálisan
megcsavarta. Annak ellenére, hogy melltartó és pulóver is volt rajta,
hihetetlen fájdalmat okozott, s Kate felsikoltott. Amikor végül elengedte, s
hátrébb lépett, arcán ördögi vigyor ült. Felemelte a magnót.
- Tessék - mondta - Itt van.
 Örökkévalóságnak tűnt, amíg Kate agyában elhallgatott a fehér zaj. Úgy
lihegett, mintha több száz métert rohant volna, izzadtság lepte el egész testét,
és minden tagja reszketett. Amikor kitisztult a kép, Angié arcát látta maga
előtt, ugyanott állt, maga felé tartotta a kést. Angié volt az egyetlen reménye,
a leggyengébb láncszem Rob tervében. Szüksége van a lányra. Ép, világos
elmével.
- Angié - hördült fel. - Ez itt nem birtokol téged. Harcolhatsz ellene. Már
harcoltál ellene, emlékszel? Fejében ismét lejátszódott, ahogy odafenn az
emeleten Rob megkísérli rávenni Angie-t, hogy felidézze a jelenetet, amikor
elvitte magához a Phoenixből. A lány ellenállt, visszautasította, nem
hallgatott rá. S megtette már máskor is, a kihallgatáskor.
Rob arca elvörösödött.
- Fogd be a pofád! - Attól félsz, hogy ellened fordulhat, Rob? - kérdezte
Kate, ugyanazzal a szándékkal, mint öt perccel ezelőtt.
- Pofa be. Ő az enyém. Meg te is, kurva! Kate-hez hajolt, megragadta
garbóját a nyakánál, megcsavarta, és igyekezett eltépni, de nem járt sikerrel.
Káromkodva, hadarva, fröcsögve és összezavarodva kapta fel az asztal
szélére gondosan odakészített készletből az egyik kést.
- Nem birtoklód jobban, mint amennyire engem birtokolsz - mondta Kate,
egyenesen Rob szeme közé nézve. - Engem pedig soha, érted, soha az
életben nem birtokolhatsz, te varangy! - Fogd be a pofád - üvöltött fel újra
Rob. Megfordult, és visszakézből szájon vágta. - Pofa be! Pofa be, te rohadt
kurva! Kezében megvillant az egyik nagy kés. Kate mélyet sóhajtott, s úgy
gondolta, ez lesz az utolsó lélegzete. Visszatartotta a levegőt. Rob ismét
megragadta pulóverének nyakát, s vadul végighasította az anyagot. A kés
hegye megvágta Kate mellét, elsiklott a hasa felett, s a csípőjébe szúrt.
- Megmutatom neked! Megmutatom én neked! - ugatta Rob, a lány felé
fordulva. - Ide gyere! Azonnal! Nem várt. Odaugrott az asztal széléhez,
megfogta Angie karját, és odarángatta Kate mellé.
- Tedd meg! - ordította a fülébe. - Michele-ért! Miatta akarod megtenni.
Azt akarod, hogy Michele szeressen téged, ugye, Angie? - Michele? Ezt a
nevet eddig még nem hallotta, futott át Kate agyán, s egyszeriben elfogta a
rettegés. Ki a franc az a Michele, és vajon mi köze lehet hozzá Angie-nek?
Hogy harcolhatna egy olyan ellenség ellen, akiről semmit se tud? Angie
arcát könny áztatta. Alsó ajka reszketett. A kést mindkét, hevesen remegő
kezébe fogta.
- Ne csináld, Angie! - kiáltott rá Kate, hangjában félelem vibrált. - Ne
hagyd, hogy erre használjon! Azt sem tudta, vajon a lány füléig eljut-e a
hangja. Eszébe jutott, amit Angie mondott neki a Zónáról, és azon
gondolkodott, vajon ott jár-e most, hogy elbújjék e rémálom elől. És aztán?
Vajon hogy cselekszik majd? Mint egy alvajáró? Vajon Rob többi
gyilkosságának is részese volt ily módon? Nekifeszült a köteleknek, újabb
néhány centit lazítva a szorításon.
- Gyerünk! - üvöltött Rob a lány arcába. - Csináld már, hülye picsa! Tedd
meg a nővéredért! Michele-ért! Azt akarod, hogy Michele szeressen! Nővér.
Kate agyában egyszeriben megjelent az újság szalagcíme. „Két lánytestvért
mentettek ki a lángoló házból, szüleik bennégtek.” Rob undorító malacszeme
kiguvadt az indulattól, miközben rákiáltott Angie-re.
- Csináld már! Fény villant a Kate vállgödrére lecsapó késpengén.
Sikerült arrébb rántani magát, épp csak azt a néhány centimétert. A kés
hegye csontot ért, lecsúszott, s olyan fájdalom hasított belé, mintha villám
érte volna.
- Csináld már - üvöltött Rob, miközben a véres pengéjű kés nyelével
verte a lány tarkóját. - Te semmirekellő rohadt kis kurva! - Nem! - kiáltott
fel a lány.
- Csináld! Angie sírva emelte fel a kést.
- Megkaptuk Fine ujjlenyomatait Wisconsinból - mondta Jurek, amikor
belépett a hálószobába.
A helyszínelők épp a tetoválásfétiseket távolították el az ablakból,
mindegyiket gondosan, külön-külön becsomagolva és papírzacskóba
csúsztatva.
- Valódi neve Michele Finlow. Számos súlyos kihágást követett el odaát,
és fiatalkorú bűnözőként is vaskos aktát tudhat magáénak.
Kovac felhúzta a szemöldökét.
- Arrafelé, Wisconsinban, az emberek megnyúzását kihágásnak nevezik?
- Az állam, amely Ed Geint és Jeffrey Dahmert adta nekünk - hallatszott
Tippen csípős megjegyzése.
 - Hé, te nem Wisconsinból jössz, Tip? - kérdezte az egyik helyszínelő.
- Pontosan, Menominie. Ha van kedved, átruccanhatsz hozzánk hálaadás
napra.
Quinn bedugta szabad fülét az ujjával, a másikkal a telefonra tapadt. Kate
telefonja húsz percen belül immár harmadszor csengett ki anélkül, hogy
felvette volna. Ha másnak nem, legalább az üzenetrögzítőnek jelentkeznie
kellene. Letette, és megpróbálta Kate mobiltelefonját. Négyszer kicsengett,
aztán az üzenetközpont jelentkezett. A kliensei ezen a számon hívják. Angie
DiMarcónak is ezt a számot adta meg. Annyira nem jellemző Kate-re, hogy
a mobilt sem veszi fel. Azok után, amilyen felelősséget érez Angie sorsa
iránt.
Megdörzsölte égő gyomra felett az ingét.
Mary Moss is csatlakozott hozzájuk.
- Az egyik földszinti szomszéd látta Michele-t egy köpcös, kopaszodó,
szemüveges fickóval. Nem tudja a nevét, csak arra emlékezett, hogy fekete
terepjárója van, és egyszer nekitolatott a 3 F lakásban lakó férfi kocsijának.
- Igen! - emelte magasba Kovac a karját - Füstös Joe, parázs van a segged
alatt! - Hamill ebben a pillanatban kérdezi ki a 3 F lakóját, és kéri el a
biztosítási adatokat.
- A hatórás hírek idejére a kezünk között lehet a fickó, és még odaérünk a
Patrick'sbe is a happy hourre - vigyorodott el Kovac. - Úgy tűnik, ez
mégiscsak az én napom! Hamill rohant fel, átverekedve magát a
helyszínelőkön.
- Ezt nem fogjátok elhinni - kiáltotta. - Michele Fine pasija Rob Marshall
volt! - Rohadt életbe! Quinn megragadta Kovac vállát, és az ajtó felé lökte.
- Kate-hez kell mennem. Adja ide a kulcsot. Én vezetek.
- Csináld már! Csináld már! Angié hangos, eltorzult hangon üvöltött fel, s
mire a saját hangja eljutott füléhez, úgy tűnt, mintha hosszú alagúton
keresztül érkezett volna hozzá. A Zóna már egészen körülfonta, tátogatta
felé fekete száját. A másik oldalon azonban életre kelt a Hang.
Hülye kis picsa! Tedd, amit mondok! - Nem tudom megtenni - kiáltott
fel.
 - CSINÁLD! A félelem gombócként töltötte ki a torkát, elzárta előle a
levegő útját, fojtogatta. Nem szeret senki, hülye kis kurva.
- Te szeretsz engem, Michele - jajdult fel, de nem is tudta, hogy
kimondta-e hangosan a szavakat, vagy csak a fejében hangzottak el.
- CSINÁLD! CSINÁLD! Kate-re meredt.
A Zóna felette mozgott. Érezte, milyen perzselő a lehelete. Érezte, hogy
ha belezuhan, soha többé nem jut ki belőle. Biztonságban lenne odabenn.
Egyedül lenne. Örökre.
- CSINÁLD! Tudod, mit kell tenned, Angyal. Tedd, amit parancsoltak
neked.
Egész teste reszketett.
Gyáva.
- Megmentheted Michele-t. Tedd meg érte, Angié.
Lenézett Kate-re, arra a helyre, ahova a kést kellett volna döfnie a
mellkasába. Ahogy Michele. Látta, hogyan csinálta a testvére. Ő, a férfi
kényszerítette, hogy ott álljon az asztal mellett, mialatt Michele és ő
felváltva vágtak késükkel a halott testbe, egyezséget kötve, megpecsételve
szerelmüket, a közöttük levő köteléket. Félt tőlük, rettenetesen rosszul érezte
magát. Michele kinevette, aztán odaadta neki, szexuális játékszernek.
A férfi bántotta. Gyűlölte őt. Michele imádta. Angié pedig Michele-t
imádja.
Nem szeret senki, hülye kis kurva.
Nem akart mást, többet, csak valakit, bárkit, aki végre vele is törődik,
akinek végre ő is fontos, aki nem hagyja egyedül. Mégis, mindannyian csak
kihasználták és bántották. Még Michele is az egyetlen társa. De Michele
szereti. Szeretet és gyűlölet. Szeretet és gyűlölet. Szeretetgyűlölet,
szeretetgyűlölet, szeretetgyűlölet. Számára a kettő között nincs
választóvonal. Szerette Michele-t, meg akarta menteni. Michele-en kívül
nem volt senkije.
- CSINÁLD! ÖLD MEG! ÖLD MEG! ÖLD MEG! Lenézett Kate-re, aki
nekifeszült a köteleinek, és rettegéssel a szemében nézett vissza rá.
 - Miért érdekli az magát, hogy mi lesz énvelem? - Mert rajtam kívül senki
mást nem érdekel.
- Sajnálom - suttogta.
- Angié, ne! - Szúrd bele. Most! Hihetetlen nyomás nehezedett rá bentről.
Kintről még erősebb. Úgy érezte, összeroppannak a csontjai, és a súly
darabokra töri, a Zóna pedig magába szippantja az egész törmeléket, és
örökre vége lesz.
Talán nem is baj. Legalább nem bánt senki mást.
- Tedd már meg! Különben hagyom a kibaszott nővéredet meghalni! -
üvöltötte a férfi. Csináld, különben a szemed láttára nyírom ki Michele-t.
CSINÁLD! Annyira szereti a nővérét. Megmentheti. Felemelte a kést.
- Ne! Kate nagy levegőt vett, megmerevedett, és egy pillanatra se vette le
tekintetét Angie-ről.
A lány földöntúli sikolyt hallatott, két kézbe fogva a feje fölé emelte a
hatalmas kést, majd hirtelen megpördült a saját tengelye körül, és Rob
Marshall nyakába vágta a fegyvert.
Gejzírként spriccelt a vér, amikor kirántotta a pengét. Vér borította a
falat, az ágyat, Kate testét, úgy spriccelt, akár egy kilyukadt tűzoltótömlőből
a víz. Rob döbbenten rándult össze, hitetlenkedve a sebhez kapott, ujjai
közül bugyogott a vér.
Angié csak sikított, újra és újra lesújtva a késsel, átlyuggatva a férfi kezét
és mellkasát. Követte a hátrafelé menekülő, számtalan sebből vérző gonoszt.
Rob segítségért kiáltott, könyörületet akart kérni, de saját vére fojtogatta, a
szavak gurgulázva hatoltak át a torkán. Térdre rogyott, nekizuhant a
ruhaszárító gépnek, a földre verve a gyertyatartót.
Angié ekkor hátrébb lépett, s egy darabig csak bámulta, mintha nem is
értette volna, hogy került a földre. Rob testéből hörögve és gurgulázva
elszállt az élet utolsó szikrája is. Aztán lenézett a vértől csöpögő, ragadós
nyelű késre, és lassan Kate felé fordult.
Quinn őrültként vezetett. Nem tartott be egyetlen közlekedési és fizikai
szabályt sem. Gyomrában egyre jobban elhatalmasodott a rettenet.
 Kovac ott ült mellette, kapaszkodott, kitámasztotta magát, amennyire tőle
telt, és többször is felsikoltott, amikor Quinn életveszélyes közelségben
vágott át két autó között.
- Ha van esze, már rég nincs a városban - mondta Kovac.
- Az észnek ehhez semmi köze - igyekezett Quinn túlharsogni a motor
zúgását. - Az, hogy Kate-et bevonta az esetbe, része volt a játszmájának.
Azért gyilkolta meg Melanie Hesslert, mert Kate kliense volt. Hagyott egy
kedves kis üzenetet Kate garázsában az elmúlt éjszaka. Addig el nem megy
ebből a városból, amíg be nem fejezi kettejük játszmáját.
Látta, hogy az előszobában ég a villany, amikor az autó farolva megállt
Kate háza előtt. A fény átvilágolt az istenverte oldalsó világítóablakokon,
amelyekről Kate jól tudhatta volna, mire valók. Amikor Quinn behúzta a
kéziféket, az autó még javában mozgott. Óriási csikorgással álltak meg. Kinn
is termett az autóból, mielőtt az még teljesen leállt volna, a ház felé rohant, s
még hallotta, hogy két szirénázó rendőrautó kanyarodott be mögöttük az
utcába. Megnyomta a csengőt, dörömbölt az ajtón, próbálta a kilincset.
Zárva.
- Kate! Kate! Nekinyomta arcát a világítóablaknak. Az asztalt
felborították. Minden lezuhant róla. A szőnyeg ronggyá gyűrve.
- Kate! A ház belseje felől érkező sikoly megfagyasztotta ereiben a vért.
- Ne! Quinn letépte a postaládát a falról, és épp abban a pillanatban törte
át vele a világítóablakot, amikor Kovac odaért. Néhány másodperc, és benn
voltak. Quinn első pillantása a falat borító vérre esett.
- Kate! Kiáltása valahonnan a ház gyomrából érkezett.
- Angié! NE! Angié megfordította a kést véres kezében, a pengére
meredt, s hagyta, hogy hegye csuklójának érzékeny bőréhez préselődjön.
- Angié! Ne! - kiáltott fel Kate, nekifeszülve a köteleknek. - Ne tedd!
Kérlek, ne tedd! Gyere, oldozz el. Szerzünk segítséget.
Nem látta Robot, de tudta, hogy valahol ott kell feküdnie a ruhaszárító
mellett. Hallotta a torkából felbugyogó hangokat. Zuhanás közben leverte a
gyertyatartót, s az benzint ért, amelyet valószínűleg még akkor öntözött szét,
amikor ő eszméletlenül hevert. A láng hangos szisszenéssel terjedt szét.
 A tűz követte a benzin útját, további anyagot keresve magának, amelybe
belekaphatna. Az alagsorban végtelen lehetőség várta: dobozok, amelyekben
szülei gyűjtöttek össze mindenféle kacatot, hogy aztán soha többé ne
gondoljanak vele, zsákokba gyűjtött szemét és felesleges holmi, amit ki akart
dobni, csak még nem jutott el odáig, a szokásos fél doboz festékek és
további veszélyes háztartási kemikáliák.
- Angié! Angié! - ismételgette Kate, így próbálva magára vonni a lány
figyelmét.
Angié úgy állt ott, mint akiből az élet utolsó szikrája is elszállt.
- Michele nem fog szeretni többé - mormolta a lány a férfit bámulva, akit
épp az imént ölt meg.
Szomorú volt a hangja, akár a kisgyereké, aki zsírkrétával összefirkálta a
falat, és rájön, hogy tettének milyen következményei lehetnek.
- Kate! - hallatszott odaföntről Quinn hangja.
A lány, úgy tűnt, meg sem hallja sem a hangját, sem az odafönt dobogó
léptek súlyos zaját. Nekinyomta a kést, a verőeret borító, vékony bőrnek.
- Kate! Megpróbált felkiáltani neki, hogy az alagsorban van, de olyan
vékony és erőtlen volt a hangja, hogy maga is alig hallotta. A tűz lángra
kapott egy doboz ruhán, amelyet különös módon éppen a Phoenixnek akart
ajándékozni, és heves lobogásba fogott - nagyon is közel a lábához. Kate
kényszeredetten tekergett a kötelékekben, de csak azt érte el a mozgással,
hogy még szorosabbra húzódtak bokája és csuklója körül. Nem érezte a
kezét.
- Angié. Segíts nekem. Segíts nekem, és én is segítek neked. Hogy
hangzik az ajánlatom? A lány mereven bámulta a kést.
A fenti füstjelző végre hangos szirénázásba kezdett, és a léptek zaja
elindult feléjük.
Angié erősebben nyomta csuklójához a kést. Vékonyka vérsugár
csörgedezett le a karján, akár bíborszínű drágakövekből készült karkötő.
- Ne, Angié, ne tedd - suttogta Kate, mert tudta, hogy minden hangosabb
szó elkerülné a lány figyelmét.
 Angié a szeme sarkából pillantott felé, s Kate most olyannak látta,
először, amióta találkoztak, amilyen valójában volt: gyermeknek.
Gyereknek, aki senkinek se kellett, akit soha senki sem szeretett.
- Megsérültem - szepegte.
- Hívja a tűzoltókat - üvöltött odafenn Quinn. - Kate! - John... - hangja
köhögésbe fulladt.
A füst felfelé keresett magának utat, friss oxigénre éhes lángok követték.
- Kate! Quinn rohant lefelé az alagsorba vezető lépcsőn, kezében Kovac
38-as pisztolya, a rettegés háttérbe szorított benne minden szabálytiszteletet.
Amikor előugrott a füstfelhő mögül, azonnal észrevette Kate-et, amint
kezénél és bokájánál fogva kikötözve feküdt az asztalon, pulóvere felhasítva,
vérrel borítva. Aztán az asztal mellett álló Angié DiMarcóra nézett, a lány
ott állt Kate mellett, kezében a késsel.
- Angié, azonnal dobd el a kést! - kiáltotta.
A lány felnézett rá, a szemében imént még élő fény egy csapásra kihunyt.
- Engem nem szeret senki sem - mondta, és egyetlen vad, heves
mozdulattal csontig vágta a csuklóját.
- Ne! - hallatszott Kate kiáltása.
- Jézusom - rohant át a szobán Quinn, előreszegezett fegyverrel. Angié
térdre zuhant, karjából vér spriccelt elő. A kés a földre esett. Quinn
félrerúgta, a lány mellé térdelt, és elszorította a véráram útját. Ujja között
pumpálva szivárgott át a vér. Angié ernyedten dőlt neki.
Kate elborzadva nézte a jelenetet. Még azt sem vette észre, hogy Kovac
elvágta a köteleit. Amikor aztán legördült az asztalról, és megpróbált lábra
állni, összecsuklott, mert nem érezte egyetlen tagját sem. Térden csúszott el
Angie-hez. Karjai rongyként csüngtek mellette, megduzzadva, lilán, ujjait
egyáltalán nem tudta mozdítani. Mégis átkarolta a lányt.
- Ki kell jutnunk! - kiáltott rájuk Quinn A tűz kezdett elharapózni a
lépcsők felé. Az egyenruhás rendőrök egyike szorította vissza a poroltóval.
Ám ahogy visszaszorította a lángokat, azok ráleltek az alagsorban szétöntött
benzinre. A tűz mindent elárasztott odalenn.
Quinn és az egyenruhás rendőr vitték fel Angie-t az emeletre, majd ki a
házból a hátsó ajtón keresztül. Szirénák vijjogása hallatszott odakinn, már
alig néhány utcányira jártak. Átadta a lányt az egyenruhásnak, és
visszarohant a füstbe, a lángtengerbe, Kovac elé, aki Kate-et támogatta
kifelé. Mindketten heves köhögőrohamot kaptak, ahogy a sűrű, fekete füst
felgomolygott mögöttük, magával szállítva a kemikáliák fojtogató, nehéz
szagát.
- Kate! Nekidőlt a férfinak, s az karjaiba emelve vitte őt.
- Visszamegyek Marshallért - kiáltott feléjük Kovac.
A tűz áttört a felső emeletre, és megtalálta az utat, amerre Rob
végigöntötte a benzint.
- Halott! - kiáltotta Kate, de Kovac már eltűnt. - Sam! Az egyik
egyenruhás leviharzott utána.
A szirénázó autók villogó fénye megjelent a ház előtt, tűzoltóautók
száguldottak feléjük a keskeny kis utcán. Quinn elhagyta a lépcsőt, karjában
tartva Kate-et, végigszaladt a ház oldala mellett az utcára. Lefektette Kovac
kocsijának ülésére, s épp ebben a pillanatban robbanás hallatszott
odabentről, a ház összes első emeleti ablaka kitört. Kovac és az egyenruhás
rendőr támolygott elő a ház sarka mellől, térdre zuhantak a hóban. Tűzoltók
és mentősök szaladtak feléjük s a ház irányába.
- Jól vagy? - kérdezte Quinn, Kate szemébe mélyesztve tekintetét,
magához vonva a lányt.
Kate felnézett a házára. Mostanra hatalmas lángok csaptak ki az első
emeleti ablakon. Kovac autója mögött épp betették Angie-t a mentőautóba.
A rettegés, a pánik, amit oly hatalmas erővel tartott vissza a kínzás során,
most egyszerre rázuhant, és hatalmas hullámban öntötte el.
Reszketve fordult vissza Quinn felé.
- Nem, nem vagyok - suttogta, s könny árasztotta el a szemét. A férfi
karjába vette, és nem eresztette el.
 HARMINCKILENCEDIK FEJEZET

- Én sose kedveltem - mondta Yvonne Vetter az egyenruhás rendőrnek,

aki Rob Marshall házának bejáratát őrizte. Megnyúlt gyapjúkabátot dobott
magára, amely egészen elfedte az alakját. Kerek, savanyú arccal pislogott fel
a férfira, s ábrázata valahogy ellentétben állt vidám, piros svájcisapkájával. -
Többször is hívtam az önök forró vonalát! Szerintem kannibál módjára
megette az én kis Bitsymet.
- Az ön micsodáját, asszonyom? - Az én kis Bitsymet. Az édes kis
kutyusomat! - Azt kannibalizmusnak nevezik? - érdeklődött Tippen. Liska
könyökkel oldalba bökte.
A különleges egység tagjai először bejárták Rob kínzókamráját, s csak ez
után láttak hozzá a bizonyítékok összegyűjtésének. Mindenütt a nyomukban
járt egy videofelvétel-készítő szakember a kamerájával. Az újságírók már
akkor letáboroztak a ház előtt, amikor beléptek az ajtón.
Kellemes ház volt, csendes kis utcában, barátságos népek lakták.
Aránylag nagy terek, fákkal beültetve, a város egyik legnépszerűbb tavától
nem messze. Csodálatos tervezésű alagsor. Az ingatlanügynökök kapva
kapnának rajta, bár talán a tény, hogy Rob Marshall négy nőt kínzott halálra
odalenn, őket is megriasztja.
Az alagsorban kezdték, bejárták a műszaki cikkekkel zsúfolt helyiséget,
ahol több televízió, videomagnó, hangrögzítő és - lejátszó berendezés
sorakozott, a polcokat pedig zsúfolásig megtöltötték a videó- és
hangkazetták.
Tippen a kamerás férfihoz fordult.
- A magnót egyelőre ne vegye fel. Nagy szükségem van egy erősítőre és
egy lejátszóra otthon.
A férfi azonnal a kérdéses műszaki cikkek felé fordította kameráját.
Tippen felháborodottan forgatta a szemét.
- Csak vicceltem. Az ilyen technikabuziknak nincs semmi humorérzékük.
Az operatőr azonnal Tippen hátsójára irányozta a kamerát. Fej nélküli
próbababa állt a szoba egyik sarkában, áttetsző, fekete melltartóba és lila
spandex miniszoknyába öltöztetve.
 - Hé, Tinks, azt hiszem, összeszedhetnél magadnak egy-két kellemesebb
ruhadarabot - kiáltott hátra Tippen, szemét legeltetve a próbababa vállán
látható, ragacsosnak tűnő folton. Vér lehetett, valószínűleg valami más,
áttetszőbb anyaggal keverve.
Liska továbbhaladt az előszoba felé, bekukkantva a gardróbba, majd még
tovább, a ház belsejébe. A fiai imádtak volna itt lakni. Végtelen hosszú ideig
képesek voltak arról beszélgetni, milyen jó lenne olyan helyen élni, mint
Mark barátjuk, akinek klassz, hangszigetelt helyisége volt az alagsorban.
Végre elbújhatnának az anyjuk szigora elől egy nagy képernyős tévével meg
egy biliárdasztallal.
Itt is volt biliárdasztal, az előszoba végéből nyíló helyiségben. Fehér,
vértől mocskos műanyag borította, egy test hevert rajta. Vér, vizelet és
ürülék nehéz szaga töltötte be a levegőt. Az erőszakos halál rémisztő párája.
- Tippen - kiáltott fel Liska, az asztal fölé hajolva.
Michele Fine hevert ott a hátán, furcsa, kitekeredett testhelyzetben, az
arcába világító fénybe bámulva. Nem pislogott. Szeme élettelenül meredt
előre, akár a halottaké - de nem volt halott. Szája szétnyílt, nyálcsík nyoma
száradt az állára. Ajka hihetetlen lassúsággal mozgott.
Liska közelebb hajolt, két ujjal megtapintotta a nyakát, pulzust keresve,
de nem érzékelt semmit. - ...egít ...en ...egít ...en... - szótöredékek, alig
hallható suttogás.
Tippen robogott be, aztán döbbenten fékezett le az asztal mellett.
- A francba! - Hívd a mentőket - utasította Liska. - Ha túléli, mesélhet
nekünk egyet s mást.
 NEGYVENEDIK FEJEZET

- Nem akartam segíteni neki - mondta Angié halkan.

Mintha nem is az ő hangja lett volna. Nyugtatókkal elcsendesített agyán
gomolygó felhőként vonult végig a gondolat. Mintha a lelkében megbúvó
kislány szólt volna, az, akit mindig igyekezett elrejteni, megvédeni. A bal
csuklóját elcsúfító kötésre meredt, s tudatának sötétebbik része még most is
vágyott rá, hogy letépje, és elnézze a sebből szelíden lüktető, vörös vér
bugyogását.
- Nem akartam azt tenni, amit ő mondott.
Várta, mikor torkollja le a Hang, de furcsa módon nem szólt, hallgatott.
Várta, hogy a Zóna közelítsen, de az sem jött. A gyógyszerek megtették a
magukét.
Az asztalnál ült egy olyan kórházi szobában, amelyen nem kellett
meglátszania, milyen intézményhez tartozik. A rövid ujjú köntös, amit viselt,
szabadon hagyta a vékonyka karját borító sebhelyeket. Lenézett a hegekre,
úgy sorakoztak egymás mellett, mint a börtöncella rácsai. Saját húsába vésett
jelek. Jelek, amelyeket az élet hagyott hátra a lelkén. Állandóan
emlékeztették, egy percre se hagyták, hogy elfeledje, honnan jött.
- Rob Marshall vitt magával a parkba aznap éjjel, Angié? - kérdezte
csendesen Kate. Ő is ott ült az asztal mellett, Angié közvetlen közelében,
székét szembefordította az övével. - Ő volt a fickó, akiről meséltél? Angié
bólintott, de pillantását továbbra sem emelte fel a hegekről.
- Az ő Nagy Terve - mormolta.
Azt kívánta, bárcsak a gyógyszerek örökre kitörölték volna
emlékezetéből a múltat, de az emlékképek tökéletesen élesen megmaradtak a
fejében, akarna a televízió képernyőjén látta volna őket. Ott ült az autóban,
tudta, hogy a csomagtartóban ott a halott nő teteme, tudta, hogy a volánnál
ülő férfi gyilkolta meg, látta az arcát elöntő, egyre növekvő szexuális
izgatottságot, valahányszor a testbe mártotta a kést. Michele odadobta ennek,
és a férfi magával vitte a parkba, határtalanul izgatottan, mert ott volt hátul a
halott nő, és mert kieszelte a Nagy Tervet.
- Valaki mást kellett volna leírnom.
 - Gyilkosként? - kérdezte Kate.
- Valakit, akit ő talált ki. Minden részletet megadott. Többször is
elismételtette velem, mit kell mondanom.
Angié a kötésből kilógó szállal kezdett játszani, s azt kívánta, bárcsak
vöröslő vér öntené el a fehér gézt. A látvány megnyugtatná, kevésbé lenne
rettenetes az érzés, hogy ott kell ülnie Kate mellett. Nem tudott a szemébe
nézni azok után, ami történt.
- Gyűlölöm.
Jelen időben beszél - villant át Kate agyán. Mintha nem is tudná, hogy
halott, mintha nem ő maga ölte volna meg. Talán nem is ő tette. Talán az
agya megengedi számára ezt az egyetlen, gyöngécske vigaszt.
- Én is gyűlölöm - mondta halkan.
A Robbal és a Finlow testvérekkel kapcsolatos történet egyre újabb és
újabb részleteire derült fény. Hitvány, mocskos és elborzasztó történet
bontakozott ki belőle, amely Amerika-szerte újabb epizódokkal gazdagította
a tévénézők fantáziáját. A szerető-gyilkos pár és a milliomos üzletember
bukása zaftos csámcsognivalót kínált az embereknek. Michele Finlow, aki
csupán tíz órával élte túl, hogy megtalálták Rob házának alagsorában,
szolgált néhány újabb részlettel. Aztán Angié is elmesélt ezt-azt, amit elméje
megengedett.
Két különböző férfitól származtak, anyjuk drogozott, és számos családi
sorscsapással kellett szembenéznie. Angié és Michele végül szociális
juttatások segítségével nőttek fel, de sosem sikerült rátalálniuk arra a
törődésre, amire pedig olyan hevesen vágytak. A rendszer fogaskerekei közé
kerülő gyerekek jártak mindig a legrosszabbul. Mindkét lány szerepelt a
nyilvántartásokban fiatalkorú elkövetőként, de Michele aktája volt a
vaskosabb, és őt jellemezte az erőszakosabb viselkedés.
Kate olvasta a cikket, amely beszámolt a tűzről, melyben odaveszett
anyjuk és mostohaapjuk is. A nyomozás végső konklúziója szerint a lányok
egyike, vagy éppenséggel mindkettő, gyújtotta fel a házat, de nem sikerült
összeszedni elegendő bizonyítékot, hogy bíróság elé állíthassák őket. Az
egyik szemtanú beszámolt róla, hogy Michele csendesen és nyugodtan állt az
ajtóban, a bent rekedtek halálsikolyait hallgatva, miközben tűz és füst ömlött
ki a házból. Valójában túlságosan is közel állt, úgyhogy a hőségtől
kirobbanó ablak üvege megsebezte, és a kicsapó láng összeégette bőrét. Az
eset Rob Marshallhoz került az igazságszolgáltatás rendszerén keresztül.
Később Rob hozta magával a lányokat, amikor áttette székhelyét
Minneapolisba.
Szerelem. Vagy legalábbis Michele így nevezte, annak ellenére, hogy az
emberek java részében komoly kétségek voltak arra vonatkozóan, vajon
ismerte-e a szó valódi jelentését. Egy szerelmes férfi nem hagyja, hogy a
párja borzalmas halált haljon egy biliárdasztal tetején, miközben ő maga
elslisszol az országból. Márpedig Rob erre készült.
Peter Bondurant golyója a hátán találta el a nőt, megsértve a gerincet.
Rob a távolból figyelte az eseményeket. Megvárta Bondurant távozását,
felkapta a nőt, és hazavitte. Ha kórházba mennek, az orvosnak kötelessége
jelenteni a golyó által okozott sérülést a rendőrségnek. Nem akarta
felvállalni a kockázatot, annak ellenére sem, hogy ez lett volna az egyetlen
módja megmenteni annak a nőnek az életét, aki állítólag szerette.
Otthagyta az asztalon, pontosan ugyanazon, ahol azelőtt kettesben
játszották szadisztikus játékaikat, ahol négy nőt kínoztak halálra. Otthagyta
bénultan, vérezve, sokkos állapotban, haldokolva. Még az sem jutott eszébe,
hogy rádobjon egy takarót. Bondurant pénzét megtalálták Rob autójában.
Michele szerint Rob féltékeny volt Jillianre, de Michele jó darabig védte
a lányt. Azon a végzetes péntek éjszakán Jillian felhívta Michele-t egy utcai
fülkéből, a mobiltelefonja ugyanis lemerült. Az apjával folytatott
veszekedésről szeretett volna beszélgetni vele. Szüksége lett volna néhány
baráti szóra. Michele ehelyett leszállította a lányt Rob Marshallnak.
- Michele imádja - bólogatott Angié a kötést piszkálva. Keserű mosoly
jelent meg az arcán. - Jobban szereti, mint engem.
Senkije nem volt Michele-en kívül, ő jelentette számára a családot, a
pótmamát, és Angié mindent meg is tett, amit a nővére kért. Kate
elgondolkodott, mi történik majd a lánnyal, ha egyszer megtudja, hogy
Michele nincs többé, hogy meghalt, s ő egyedül maradt a világban - ettől félt
a legjobban egész életében.
Halk kopogás hallatszott az ajtón, jelezve, hogy Kate látogatási ideje
lejárt. Odakünn, tudta, már várják a fiúk az ablak túloldalán - Sabin, Fowler,
Gary Jurek és Kovac, akit ismét visszahelyeztek eredeti pozíciójába. Ehhez
nem kevéssel járult hozzá a tény, hogy ők ketten mentették ki Kate-et a
lángoló házból Quinn-nel, s az egyik szemfüles fotós lekapta a jelenetet. A
képet az összes helyi újság címlapon hozta, de még a Newsweekben is
megjelent. Azok odakinn azt hiszik, azért jött el, mert megkérték rá. De Kate
nem tette fel a kérdéseket, amit a kezébe nyomtak, és nem is sürgette Angie-t
válaszokért. Nem azért jött el a pszichiátria zárt osztályára, hogy kikérdezze
Angié Finlow-t. Még csak azért sem, hogy tanúvédelmisként meglátogassa
egy kliensét. Azért jött el, mert itt találta azt az embert, aki osztozott vele az
egész szörnyűségben, amin keresztülment. Valaki várta itt, akivel immár
egész életére olyan szálak kapcsolták össze, mint senki mással a világon.
Átnyúlt az asztal felett, megpróbálta magára vonni a lány figyelmét, még
néhány másodpercig ott tartani a jelenben. Saját keze lilás színben játszott,
még mindig dagadt volt. Csuklóján úgy virított a kötelek nyoma, mint
Angie-én a fehér kötés. Három nap telt el a történtek óta.
- Nem vagy egyedül, kölyök - suttogta kedvesen Kate. - Nem teheted
meg, hogy megmented az életem, aztán fogod magad, és lelécelsz. Rajtad
tartom a szemem. Hoztam egy kis emléket is, hogy ne feledkezz meg róla.
Egy bűvész ügyességével csúsztatott valami apró tárgyat saját kezéből
Angie-ébe. Az aprócska angyalt, amit a lány még az asztaláról csent el, de
otthagyott a Phoenixben.
Angié a szobrocskára meredt, az őrangyalra, abban a világban, amely
valójában nem is létezik - vagy legalábbis így gondolta eddig. Az elképzelés
utáni vágyakozás ismét feléledt benne, olyan erővel, mely megrémítette, s
egy csapásra visszahúzódott agyának abba a szegletébe, amelyet elrejtett a
világ elől. Jobb, ha az ember nem bízik semmiben, mint ha azt várja, hogy az
elkerülhetetlen csalódás úgy csap le rá, mint a feje felett függő kard.
Szorosan rákulcsolta ujjait a szobrocskára, s úgy tartotta kezében, mintha
szíve legrejtettebb titkát őrizné. Behunyta a szemét, bezárta elméjét, s még
azt sem érezte, hogyan gördülnek végig arcán a könnyek.
Kate letörölte a szemébe szökő, súlyos könnycseppeket, majd lassan,
óvatosan felállt. Megsimogatta Angié haját, lehajolt, és puha csókot lehelt a
feje búbjára.
 - Jövök nemsokára - súgta, felkapta mankóit, és bicegve elindult az ajtó
felé. Magában motyogott. - Talán nem is mondom többé, hogy nem vállalok
kölyköket.
A gondolat olyan érzelmi erővel söpört rajta végig, amivel aznap biztosan
nem volt még ereje megbirkózni. Szerencséjére jó néhány nap állt még
előtte, hogy mindent végiggondolhasson.
Odakint bicegett már a folyosón, amikor kinyílt a megfigyelőszoba ajtaja,
és Jurek, Sabin és Fowler zúdultak ki rajta csalódott ábrázattal. Kovac
ballagott mögöttük, arcán „nézd már ezeket a bolondokat” vigyorral. Abban
a percben tűnt fel a folyosó túlvégén egy olaszos külsejű férfi, ötszáz
dolláros öltönyében. Lucas Brandt kísérte szigorú képpel.
- Ügyvéd jelenléte nélkül beszélt a lánnyal? - támadt Kate-re.
Csupán jeges pillantást kapott válasz helyett.
- Nem folytathatja az eljárást, amíg fel nem mérjük a lehetőségeket -
közölte Brandt Sabinnel.
- Nekem csak ne mondja meg, mi a munkám - vágott vissza Sabin görbe
vállakkal, mintha épp arra készülne, hogy behúz egyet a férfinak. - Mit keres
itt, Costello? - Angié Finlow-t képviselem Peter Bondurant felkérésére.
Anthony Costello, a hírességek és gazdagok ügyvédje. Kate kis híján
felnevetett. Épp nemrégiben gondolta, hogy ő már nem csodálkozik
semmin... Peter Bondurant fizeti Angié Finlow jogi képviselőjét. Jó sajtót
akarnak teremteni egy olyan ember számára, aki hamarosan maga is
törvényszék elé kerül? Vagy talán arra gondolt, hogy rendezheti saját
lányával szembeni tartozását, ha segít kimászni Angie-nek abból a csávából,
amibe az ügy kapcsán belekerült? Karma.
- Ami maguk között elhangzott, az semmi szín alatt nem hivatalos -
ugatott rá Costello.
- Én csak egy barátomat látogattam meg - bicegett kissé odébb Kate,
hogy elengedje a két férfit.
Újabb esemény a médiacirkusz számára.
- Hé! Red! Szembefordult a közeledő Kováccsal. A férfi úgy nézett ki,
mintha elszunnyadt volna a strandon egy nyári délutánon. Arca felduzzadt,
vörös színben égett. Szemöldöke helyén egy pár rövidke vonal éktelenkedett,
a szőrszálak egészen rövidre égtek. Bajuszának maradványait leborotválta,
arcának egyfajta pucér küllemet kölcsönözve, de fiatalabbnak látszott
nélküle.
- Na, hogy tetszenek? - hörögte, köhögéssel küzdve. - A füstmérgezés
utóhatásai.
- Egyre kíváncsibb és kíváncsibb vagyok.
- Quinn visszajött már? - Holnap jön.
Visszautazott Quanticóba, hogy összecsomagoljon öt év után először
kivett szabadságára. Hálaadás napjára ígérte érkezését.
- Eljössz ma este? Kate grimaszolt.
- Nem hinném, Sam. Nem érzek különösebb vágyat a társaság után.
- Kate - morgott elégedetlenül a nyomozó - Hálaadás előestéje van! Én
leszek a püspök az előadáson, az ég szerelmére! Annyi ünnepelnivalónk van!
Az már igaz, gondolta Kate, de nem feltétlenül egy tucat lerészegedett,
lelkes zsaruval és a csajaikkal, meg a polgármesteri hivatal embereivel,
akikhez nem sok köze van. Azok után, ami történt, amivel a média
szembesítette az utóbbi napokban, legkevésbé emberekre vágyott.
- Majd megnézem a híradóban - mosolygott Kovacra.
A férfi felsóhajtott, s egy pillanatra eszébe jutott, miért hagyta ott a
társaságot.
- Rettenetes egy ügy volt. Megtetted a magadét, Red. - Szokásos, fanyar
mosolyát villantotta rá. - Civilben is jöhetsz.
Kate elmosolyodott.
- A tied vagyok, Kovac. - Előrehajolt, és megcsókolta a férfi arcát. -
Köszönöm, hogy megmentetted az életem.
- Bármikor, csak szóljál.
Melegfront érte el Minnesotát az előző napon, napfénnyel árasztva el a
várost, tizenöt fokos meleget hozva. A hó már csaknem teljesen elolvadt, s
mögötte feltűnt a sárgára színeződött fű, a levelek nélkül reszkető bokrok és
a piszok, amit addig eltakart. Bár a lakosok tisztában voltak a minnesotai
telek reménytelen hosszúságával, most mégis mintha hibernációból ébredtek
volna. Előkerültek a kerékpárok és a görkorcsolyák. Kis csoportokban
vonultak az idős hölgyek és urak jól megérdemelt napi sétájukra a tavakhoz,
s meg-megálltak megbámulni Kate házának kiégett, fekete ablakait.
A legtöbb kárt a pince és a földszint szenvedte el. A házat meg lehet
ugyan menteni, helyreállítani, újrabútorozni, de Kate számára komoly
erőfeszítést jelentett, amikor megkísérelt minél kevesebbet gondolni arra,
hogy mi minden történt vele odalenn a pincében. Amikor ott áll majd lenn a
mosógép mellett, talán nem jut eszébe minden alkalommal, ahogy Rob
Marshall teteme hever előtte, szénné égve a betonpadlón.
Rengeteg kemény munka vár még rá, és a konyhabútort is ki kell
választania.
Kate végigverekedte magát az első emeleti romhalmazon. Kovac egyik
barátja, aki nagy tapasztalatot szerzett tűzesetet átvészelt épületekkel,
átnézett minden talpalatnyi helyet, és megmondta neki, hova mehet és hova
nem, mit tehet és mit nem. Sárga védősisak volt rajta, hogy megóvja magát a
lezuhanó vakolatdarabok okozta sérülésektől. Egyik lábán vastag bőrből
készült bakancsot viselt. A másik lábán a gipsz tetejére több réteg vastag
gyapjúzoknit húzott, arra pedig strapabíró szemeteszsákot.
Igyekezett kiválogatni a szemétből mindazt, amit használhatónak vélt.
Hosszú nyelű csipesszel dolgozott. Lesújtó munka volt. Annak ellenére,
hogy a tűzoltók rendkívül gyorsan kiértek, az épület nagyon megrongálódott,
a festékek és oldószerek robbanása sok kárt okozott. Ami ezek után még
megmaradt, a locsolótömlők tették tönkre. Nem zavarta különösebben, hogy
tárgyainak egy részét elveszítette. Vesz majd egy újabb tévét. A kanapé csak
egy kanapé. A ruháit átjárta a füst, de vesz majd másikat a biztosításból.
Csak azoknak a tárgyaknak az elvesztése fájt, amelyek a szívéhez nőttek.
Ebben a házban nőtt fel. Az elszenesedett fadarab egykor apja íróasztala
volt. Gyermekként nemegyszer rejtőzött el alatta a bújócskák során. A
nappaliban álló hintaszéket még az ükanyja vásárolta. Fényképalbumokban
őrzött képeit emésztette, olvasztotta meg a tűz, áztatta el a víz.
Felvette az egyik albumot, amelyben Emily képeit tartotta, s könnyek
árasztották el a szemét, amikor rájött, hogy csaknem az összes kép
tönkrement. Mintha újra elveszítette volna a gyermekét.
Becsukta az albumot, melléhez szorította, s végignézett a pusztulás
képein. Talán ez a nap nem alkalmas erre a munkára. Quinn megpróbált
beszélni vele erről a telefonban. Kate kötötte az ebet a karóhoz, hogy elég
erős hozzá, és nem lesz semmi gond. Kellett valamit csinálnia.
Mégsem volt elég erős. Nem így. Érzékeny volt, fáradt, érzései még
túlságosan fájdalmasak voltak. Úgy érezte, sokkal többet veszített, mint
amennyit a tűz elvitt. Világának rendje egyszeriben a feje tetejére állt.
Erősen kísértette a gondolat, hogy megakadályozhatta volna a történteket.
Az áldozatok átka. Újra magára kell találnia. Gyűlölte a körülötte
kavargó világot, hogy nincs hatalma fölötte. Azt remélte, meglovagolhatja a
hullámokat, háttérbe szoríthatja, de ami vele történt, az minden számításon
túlment.
Kivitte az albumot, és letette a hátsó lépcsőre helyezett dobozra. A hátsó
lépcsőt narancsszín sugarakkal öntötte el a lenyugvó nap. A fénypászma
megvilágította a tél végi agóniában szenvedő kertet, fényt vetve az udvar
végében álló szoborra, amit Kate elfelejtett bevinni a hideg idő kezdetén -
egy piedesztálon álló tündér, amint könyvet olvas. A halott növények
csonkjai között állva még védtelenebbnek, még sebezhetőbbnek látszott.
Kate-ben feltámadt a furcsa vágy, hogy odaszaladjon, és magához ölelje,
mint egy gyermeket. Megvédeni.
Az újabb érzelemhullám ismét könnyeket csalt a szemébe. Angié jutott
eszébe, ahogy ott ül, törékenyen, fiatalon, a méreténél jóval nagyobb
hálóingben, s tágra nyílt szemmel nézi a kezében tartott angyalszobrocskát.
Autó ajtaja csapódott odakinn a ház előtt, s ahogy Kate arrafelé
kukucskált, Quinnt pillantotta meg, amint kiszáll a taxiból. Szíve azonnal
hevesen megdobbant a látványra, ahogy lépett, ahogy közeledett felé, a
mosoly, ami megjelent az arcán, amint észrevette őt. Minden idegszála
megfeszült.
Nem sokat találkoztak a tűzeset óta. Az ügy felgöngyölítése elvette Quinn
csaknem minden idejét. Őt akarta a média, rendkívül erős volt az igény,
hogy újraelemezze, újraértelmezze a történteket. Aztán a quanticói
központnak küldött jelentés elkészítése. Ráadásul számos újabb esetben
kérték a tanácsát. Még telefonon is csak röviden beszéltek, s mindketten
nagy óvatosan elkerülték a kapcsolatukra vonatkozó kérdések taglalását.
Quinnt ez az eset hozta Minneapolisba. Az eset hozta össze őket. Az esetet
lezárták. És most? - Itt vagyok hátul! - kiáltott Kate.
 Quinn a szemébe nézett, miközben közeledett felé a ház mellett vezető
ösvényen. Kate egyszerre látszott mulatságosnak és gyönyörűnek a
keménykalapban és a zöld vászonkabátban, amely jó néhány számmal
nagyobb volt a kelleténél. Csodálatosan szép, még így is, kívülről-belülről
megsebezve.
Csaknem elveszítette. Újra. Örökre. A gondolat olyan erővel sújtott le rá,
mintha ötpercenként kalapáccsal ütötték volna a gyomrát. Csaknem
elveszítette, mert nem vette észre a szörnyeteget, aki pedig ott állt a szeme
előtt, s akit fel kellett volna ismernie - kinek másnak, ha nem neki? - Hé,
szépségem! - kiáltotta el magát. Ledobta táskáját a földre, kitárta karját,
magához ölelte, és megcsókolta, nem idegenként, hanem sokkal inkább
családtagként. Kate homlokán hátracsúszott a keménykalap, hajzuhataga az
arcába hullt. - Hogy vagy? - Rémes. Utálom - hangzott a megszokott,
egyenes, Kate-stílusú válasz. - Szerettem ezt a házat. Szerettem a tárgyaimat.
Egyszer már elölről kellett kezdenem mindent. Nem akarom újra. Az élet
persze a nyakamba zúdította ezt az egészet, nem kérdezte, mire vágyom. Mit
tehetnék? Fel a fejjel, és előre. - Megvonta a vállát, és elnézett Quinn
mellett. - Jobb, mint ha az jut, mint Angie-nek. Vagy Melanie Hesslemek.
Quinn kezébe fogta az elszánt kis állacskát, és maga felé fordította a nő
arcát. - Ostorozza magát, Katherine Elizabeth? Bólintott, s hagyta, hadd
törölje le arcáról Quinn a könnyeket.
- Akárcsak én - vallotta meg a férfi keserű grimasszal. - Jó kis párt
alkotunk mi ketten. Képzeld csak el, milyen lenne, ha előre láthattunk volna
mindent.
- Jobban csináltuk volna mindenkinél - rázkódott meg Kate -, vagy
elcsesszük, és megint bántódása esik azoknak, akiket ránk bíztak.
- Nos, elég csúf pletyka jutott el a fülembe ma reggel: mi is csak emberek
vagyunk. Tévedni pedig emberi dolog.
Kate összevonta szemöldökét.
- Emberi? - Kézen fogta Quinnt, és a jó öreg, kopott kerti padhoz vezette.
- Te és én? Ki mondta neked ezt a szamárságot? Halálos sugarakkal
olvasztom meg a szivacsos agyát.
Letelepedtek, Quinn karja automatikusan átölelte, s csaknem ugyanilyen
automatikusan simogatta meg a vállát.
 - Hé, te! Korábban jöttél - piszkálódott Kate.
- Nem akartam elmulasztani a hálaadás előestéjét - bólintott Quinn
fapofával. - Örülsz, hogy itt vagyok? - Egy ilyen válasz után? Mindketten
felnevettek, s Quinn megcsókolta a halántékát. Jó néhány percig ültek a
padon némán, a hátsó, elszenesedett ajtót nézve, ahol Quinn és Kovac hozták
ki Kate-et a karjukban.
- Visszajöttem, mert azt hittem, hogy kialakíthatom a saját életem, ami
csak az enyém - mondta végül halkan Kate. - Azt gondoltam, irányíthatom
az életem, kizárhatom a rossz dolgokat. Hát nem naiv elképzelés? Quinn
megvonta a vállát.
- Én meg azt képzeltem, hogy ha képes vagyok kezemben tartani a
világomat, kiűzhetem belőle az összes démont. De hát nem így működik a
világ. Mindig vannak újabb démonok. Nem tartom többé számon őket. Nem
tartom a markomban őket. A pokolba is, már akkor sem veszem észre őket,
ha az orrom előtt vannak.
Kate hallotta a hangjában bujkáló elkeseredettséget, s tudta, hogy a
férfinak mennyire megrendült a saját tudásába vetett hite. A mindentudó
Quinn. Mindig igaza van, mindig biztos önmagában, úgy suhan előre, akár
egy nyílvessző. Kate szerette sosem csillapodó lendületét, erejét,
makacsságát. De épp ennyire kedves volt számára sebezhetősége is.
- Senki sem tudhatta, hogy ez lesz, John. Az első naptól kezdve, hogy
megjelent, utáltam a fickót, de erre még én sem gondoltam. Az ember azt
látja, amit látni akar. Elég rémisztő elképzelni, hogy a hazugságok alatt mi
mindent elrejt a felszín. - A kertre nézett, a halott, barnára színeződött
növényekre, amint szürreális alakzatokat öltöttek a halványuló napsugár
fényében. - Képzeld magad elé a legborzalmasabb, a legvisszataszítóbb
kegyetlenséget, amit egyik ember csak elkövethet a másik ellen. Ebben a
pillanatban épp ezt teszi valaki. Nem is tudom, hogy bírod elviselni a
gondolatot, John.
- Nem tudom - vallotta be Quinn. - Tudod, milyen érzés, amikor az ember
először csinálja ezt a melót? Minden szíven üt. Az embernek meg kell
keményítenie magát. Fel kell öltenie az érzelmi páncélzatot. Aztán elérsz
egy pontra, amikor már annyi mindent láttál, hogy szinte semmi sem érint
meg igazán, és akkor elgondolkodsz rajta, maradt-e még benned valami
emberi. Ha elég hosszan gyűröd a munkát, a páncél előbb-utóbb elkopik, a
gonosz átrágja magát rajta, s újra ott vagy, ahol elkezdted, épp csak
öregebben és fáradtabban, azzal a tudattal, hogy bármennyire akarod is,
bármennyire próbálod is, nem vághatod le a gonosz sárkány összes fejét.
- És aztán? - kérdezte Kate csendesen.
- Aztán vagy kilépsz az egészből, vagy bekapod a pisztolyod csövét, de
az is lehet, hogy magadtól kidőlsz a sorból, mint Vince Walsh.
- Első ránézésre egyik ötlet sem tűnik valami nagyon klassz
megoldásnak.
- Nem, de csak akkor, ha egyebed sincsen, csak a meló. Amikor valaki
azért temeti bele magát, mert fél az élettől, attól, hogy megszerezze
magának, amire valóban vágyik. Életem utolsó öt évének tökéletes portréja -
mondta Quinn. - Nem több. Mától hivatalosan szabadságoltam magam. Kell
egy kis idő, míg összeszedem magam, és egyenesbe hozom a dolgaimat.
- Amíg eldöntöd, mit akarsz - tette hozzá Kate a listához.
- Pontosan tudom, mit akarok - mondta egyszerűen Quinn. - Kate felé
fordult a padon, kezébe vette a kezét. - Annyira vágyom valami jó dologra az
életemben. Valami csodálatosra és melegre. Rád, Kate. Kettőnkre. És te mire
vágysz? Kate felnézett rá. Valahol a háttérben ott magasodott az üszkös ház
romja, gondolatban pedig egyszerre csak azt látta, hogy főnixmadár kel
szárnyra a hamuból. Az események, amelyek idesodorták őket, egymás
mellé, erre a helyre, lehettek ugyan végzetesek, de mögöttük megcsillant az
újrakezdés reménye. Együtt.
Öt év óta először elöntötte lelkének addig néma, elzárt, kemény és fájóan
üres zugát a meleg, forró öröm. Évekig élt a férfi nélkül, nem adatott
számára több a puszta létnél. Eljött az ideje, hogy éljen. Minden halál - szó
szerinti vagy metaforikus - után elkövetkezett mindkettejük számára az idő,
hogy élni kezdjenek.
- Annyira jó nekem, ha átölelsz, John Quinn - mondta kedves mosollyal. -
Mindennap és minden éjjel, egész életemben.
Quinn megkönnyebbülten sóhajtott. Csinos arcán vidám mosoly futott át.
- Jó hosszú ideig tartott, míg kimondtad, bébi. - Átölelte Kate-et,
óvatosan, nehogy fájdalmat okozzon, s közelebb vonta magához. Érezte
szívének dobbanásait a vastag vászonkabáton keresztül. - A tiéd a szívem,
Kate Conlan - súgta, hideg orrát a lány selymes hajába fúrva. - Mindig is a
tiéd volt. Túl sokáig éltem nélküled.
Kate nekidőlt a férfi széles mellkasának, s átjárta az érzés, hogy ez az
otthon - az ő ölelése, az ő melege.
- Jól gondold meg, John Quinn - ragyogott rá a lemenő nap utolsó
sugaraiban -, mert nem adom vissza, abban biztos lehetsz.

Vége