Will Berthold

Gyerekgyár
 E-mail: mindervakiado@axeIero.hu

A könyv eredeti címe:

Will Berthold: Lebensborn e.V.

Felelős kiadó:
Dési Péter

Fordította:
Szilvási Csaba

Borítóterv:
Robo

Tipográfia, nyomdai előkészítés:

RAGteam Stúdió

Készült a Grafika Typopress Nyomdában

Felelős vezető:
Farkas Tamás
ügyvezető igazgató

© by Irmgard Berthold und AVA

– Autoren – und Verlags-Agentur GmbH,
München-Breitbrunn (Germany)

ISBN 963 85826 3 4

 „Az már a háború alatt kiderült, hogy Németország határain belül és
kívül működtek halálgyárak, amelyeknek az volt a feladatuk, hogy jól
olajozott gépezetként megsemmisítsék a birodalom ellenségeit. De azt
csak a kiválasztott orvosok, SS-vezetők, valamint az érintett nők és
férfiak tudták, hogy a Lebensborn Egyesület elnevezésű »gyerekgyár« a
fajtiszta szaporulat érdekében jött létre.”
(Michael G. Scott: Szex és erőszak a Harmadik Birodalomban)

Ez a regény pontos dokumentumok: a Nürnbergi Katonai Ügyészség

aktái, Lebensborn-tagok és anyák nyilatkozatai alapján készült, akik
kapcsolatba kerültek a szervezettel, illetve olyan tanúk esküt
helyettesítő nyilatkozatainak a felhasználásával íródott, akik
személyesen ismerték a Harmadik Birodalom fajpolitikáját.
(A német kiadó előszava)

A „jó” SS-tisztek csak az oroszokat ölték, a „rosszak” csak a

lengyeleket, és természetesen a „jó” SS-ek feleségeivel is
kegyetlenkednek…
A németek természetesen visszakapják gyermeküket, a lengyel anyától
elrabolt gyermeket a jó német örökbefogadja, majd nagykegyesen
visszaadja az anyjának.
Az orosz fronton a „bárisnyák” a sebesült német előtt pucérkodnak, és
egymást nyalják-falják, de a hős németet nem bántják.
Stb., stb.
(A korrektor véleménye)
Berlin színpompás nyár elé nézett 1941 májusában. A levegőben ott
vibrált a győzelemi hangulat. Egymást érték a látványos katonai
parádék, vidám, büszke fiatalemberek tízezrei csattogtatták csizmáik
talpát a kockaköveken. A házak homlokzatáról szinte le sem kerültek a
horogkeresztes zászlók. Az emberek számára nem volt kétséges a végső
győzelem. Heinrich Himmler, az SS birodalmi vezetője mégis
rosszkedvűnek tűnt, mert reggel enyhe gyomorfájásra ébredt. Csupán
akkor mosolyodon el kissé, amikor eszébe jutott a terv, amelynek
részleteit mindjárt el is mondta dr. Kerstennek, a háziorvosának.
– Jó-jó, de mi történik akkor, ha a fiataloknak nincs kedvük
egymáshoz, esetleg morálisan… – érdeklődött óvatosan a professzor.
– Ha arra gondol, engem egyáltalán nem érdekel, hogy akarnak-e
majd egymással kettyinteni, vagy nem – emelte fel a hangját a
Reichsführer. – Különben sem tudom elképzelni, hogy egészséges férfiak
és nők, ha ágyba bújnak, ne érezzék jól magukat. De tudja mit, doktor?
Igazából az sem érdekel, hogy élvezik-e az egészet vagy sem. Engem
egyetlen dolog foglalkoztat: az, hogy fiatal, értékes árja férfiak hibátlan
nők százezreit, millióit termékenyítsék meg. És a megszületendő lányok
húsz év múlva anyák legyenek, a fiúk pedig rohamsisakot hordjanak.
Mostantól ez kell, hogy legyen a Lebensborn Egyesület egyetlen célja és
feladata.
– De mit szól majd ehhez a Führer? – kérdezte dr. Kersten.
Himmler úgy nézett háziorvosára, hogy abban megfagyott a vér.
Kerek, vékony fémkeretes szemüvege vészjóslóan villant, miközben
szarvasbőr kesztyűjével a combját csapkodta.
– A Führer meglehetősen prűd, és a részletekkel amúgy sem kíván
foglalkozni. Őt mindig és mindenben csak a végeredmény érdekli.
Megértette, doktor? Viszont figyelmeztetem, hogy amit az előbb a
Lebensbornról mondtam, az kizárólag az SS belügye!
– Igenis, uram. Ha megkérhetném, az ingujját…
Himmler a fotelra dobta a kesztyűjét, levette zubbonyát, és leült az
orvossal szemben. Kigombolta mandzsettagombját, tűrt néhányat az
ingujján, s közben egykedvűen nézte, ahogy dr. Kersten hozzálát a
munkájához.
– Micsoda felesleges dolgok – gondolta. – Az orvosok is jobban
tennék, ha vérnyomásmérés helyett inkább azon törnék a fejüket,
hogyan szülhetnének a német anyák faji szempontból kifogástalan
gyerekeket.
– Köszönöm, uram, készen vagyunk – szólt dr. Kersten, miközben
barna táskájába csomagolta műszereit. Karját üdvözlésre emelte, fejét
leszegve végigment a szobán, majd halkan becsukta maga után a nehéz
tölgyfaajtót.
Himmler az ablakhoz lépett, és kinézett az utcára. Már virágba
borultak a híres berlini hársfák, az Unter den Linden felől idáig hordta
illatukat a szél.
A május tavaszillattal töltötte meg a levegőt. Délután esett. A duzzadt,
meleg éjszaka párafelhői, mint fennakadt fehér kendőcskék lebegtek a
fák ágai között. Kövér cseppek potyogtak a levelekről. A kovácsoltvas
lámpák kőkandeláberei körül már ott táncoltak az első szúnyogok a
nedves levegőben.
Az esti csöndet a kavicsokon megcsikorduló léptek zaja törte meg,
majd messziről egy toronyóra ütései hallatszottak. Doris gyöngéden a
férfinak dőlt. Érezte a másik kezének szorítását a karján. Tudta, hogy
elválásuk után még sokáig érzi majd ezt az inkább erős, mint gyöngéd,
inkább sürgető, mint hűvös kezet.
– Klaus –, mondta halkan, szinte kérlelőn.
A hold korongja előbukkant a felhők közül. Fénye megvilágította a
fiatal repülőtisztet, aki magas volt és karcsú. Cserzett arcbőrének színe
nem illett világosszőke hajához, mint ahogy a szája környékét
átszabdaló ráncok sem a korához. Klaus Steinbach mindössze 24 éves
volt, de az ajka jobb és bal oldalán húzódó mély árkok tucatnyi légi
csatáról árulkodtak. Férfias megjelenését még jobban kiemelte a
repülősök elegáns, színében és anyagában harmonizáló, kifogástalanul
szabott egyenruhája.
– Klaus – próbálkozott Doris másodszor is ez a szabadság… ugye jól
telt?
A férfi megállt. A nevetés elsimította a ráncokat az arcán. Most ismét
az a gondtalan fiú volt, akinek a lányok – ha a szemébe néztek – már a
szájára gondoltak. A fiatal főhadnagy több volt, mint jóképű. Az akkori
férfiideált testesítette meg. Mintha róla mintázták volna a birodalom
győzelmi plakátjainak hőseit. Hitt abban az életben, amit Németország
jelentett a számára, és aszerint élte az életét…
– Miért akarod hallani?
– Mert szeretném tudni.
– És miért szeretnéd tudni?
– Mert szeretném hinni, hogy így van…
– Igen – válaszolta a férfi –, jól telt… Nagyon jól.
– És holnap megint vissza kell menned… – mondta Doris.
– Nem változtathatok rajta – válaszolta a férfi, keményebben, mint
ahogy szerette volna.
– De visszajössz – csendült ki a lány hangjából az aggódással teli
bizonyosság.
– Visszajövök hozzád – válaszolta a férfi.
Doris hosszú, keskeny keze láttán Klaus néha arra gondolt, hogy ez a
legszebb az egész lányban. Igaz, hogy a lába is hosszú volt és karcsú.
Egy-egy ilyen „szemle” végén mindig mindent egyformán szépnek
talált rajta: szinte természetellenesen nagy kék szemeit, amelyek úgy el
tudtak sötétülni, mint az ég, szokatlanul kicsi füleit, amelyek haja
hullámos tengeréből úgy sejlettek elő, mint valami eleven kagylódíszek,
és a száját, amely egyszerre tudott mosolyogni és töprengeni. Csak a
lány magas és szigorú homlokára pillantva fogta el mindig valamilyen
tiszteletet parancsoló érzés. Olyan homlok volt ez, ami leányt és
asszony idézett egyszerre. Legalábbis a gondolataiban, de álmaiban
egészen biztosan.
– Mire gondolsz? – kérdezte Doris lábujjhegyre állva, miközben
könnyed érintéssel a helyére igazította a férfi egyik hajtincsét.
Klaus kihúzta magát, mint mindig, ha a lány megérintette. Egyrészt
heves vágy szülte várakozást, másrészt visszafogottságot érzett. De
Doris ebből nem vett észre semmit. A férfi a lány szemébe nézett, és
azok az éj kékjébe mosódtak előtte. A hold szinte mesterkélt fénye
ezüstbe vonta a Doris homlokát övező apró, aranyos hajpihéket, és
Klausnak ettől vissza kellett fognia magát, nehogy karjaiba kapja a
kedvesét.
– Mi van veled? – kérdezte Doris lágyan.
– Semmi – hangzott a kényszeredett válasz.
Tizenhat nap, gondolta a fiatal tiszt, és egyetlen nap, szinte egyetlen
óra sem telt el Doris nélkül. Együtt teniszeztek, együtt mentek le a
folyóhoz, egymás mellett ültek a moziban. És még meg is látogatták
egymást szüleik otthonában.
De valami mégis hiányzott. Elsősorban Klaus érezte ezt a hiányt,
valahányszor Dorist a karjaiba vette. Nem volt más most sem ez a csók,
mint az első, amit még gimnazista korában átélt, amikor úgy érezte,
mintha a feje felett összecsapó, vad hullámok üvegfalnak ütköznének.
De Steinbach főhadnagy már nem volt gimnazista. A fenébe is –
gondolta –, neki ezt a bizonyos üvegfalat kellene ripityára, ízzé-porrá
zúznia. Mert valahányszor vonta magához Dorist, mindig érezte, hogy a
lány gyöngéden kitér előle.
Ez már a szabadsága elején is rosszul esett. A mai nap pedig… az
utolsó. Az időt nem lehet megállítani. És ebben a pillanatban, a park
csöndjében a fiatal tiszt kristálytisztán hallotta a feldübörgő motorok
zaját, a fedélzeti gépfegyverek ugatását, a bombák robbanását, a
zuhanórepülők vijjogását…
Továbbsétáltak. Klaus úgy érezte, hogy még a lány karcsú testét
átölelő sötétségre is féltékeny. A kavicsok csikorogva pattogtak szét a
csizmája alatt. A tenyere szinte felizzott. Kereste, de nem találta a
szavakat.
– Valami… baj van velünk? – kérdezte Doris.
– Nincs – válaszolta nyersen a férfi.
A lány belékarolt. Nem érzett meg semmit az éjszaka fülledtségének
kétértelmű jeleiből. Hirtelen halkan felnevetett.
– Emlékszel – kérdezte, és az út mellett lévő kis térre mutatott, ahol
egy mérleghinta deszkája ágaskodott a holdfényben –, amikor az egyik
fiú el akarta venni a homokozó formáimat… és te megverted érte?
– Igen… azt hiszem… – válaszolta a főhadnagy magába mélyedve,
majd morogva hozzátette: – Nem játszhatunk örökké a homokozóban…
– Tulajdonképpen kár – nevetett Doris, aki aztán csak észrevette a
dacot a másik hangjában. A férfi már elfordította a tekintetét a térről.
Konokul meredt maga elé. A lány oldalról figyelte, és azt gondolta:
hatévesen csak a játékaimat nézte, nyolcévesen a copfjaimat, tizenkét
évesen a nyakamat, tizennégy évesen elnézett mellettem, tizenhat
évesen utánam nézett, és azután lassanként egymásra talált a
tekintetünk, majd egyre gyakrabban találkoztunk, hogy azután soha
többé el ne engedjük egymást.
A park végébe értek. Az út itt kettéágazott.
Balra indultak tovább, hazafelé. Doris csalódottan, hogy a parkbéli
séta ilyen gyorsan befejeződött, Klaus különös, sürgető léptekkel.
– Te – mondta rekedten –, nem jössz… Úgy értem… Nem innánk
meg nálunk még… valamit?
A férfinak elfogódottságában szinte elakadt a szava. Úgy érezte
magát, mint akit rajtakaptak.
– De, szívesen – válaszolta Doris egyszerűen.
Ettől mintha egy labda kezdett volna pattogni a férfi mellkasában.
Szünet nélkül beszélt. Egy egészen jelentéktelen szakasszal kicsit
lerövidítette az utat. Félt, hogy a barátnője még meggondolja magát. De
Dorisnak ez eszébe sem jutott. Olyan kevéssé értette a fiút, amennyire
az őt. Ezért voltak úgy az érzéseikkel mindketten, mint valami
felfoghatatlan csodával.
A ház már teljesen sötét volt. A férfi előre ment. Önkéntelenül is
igyekezett tompítani léptei zaját. Doris észrevette ezt, és meglehetősen
csodálkozott is rajta. Számára kínos volt mindenfajta titkolózás. Egy
vastag szőnyegen lépkedve elérték az egészen fent, a tetőtérben lévő
szobát, amelyben Klaus már gyerekkora óta lakott, s amelyben Doris
sem először fordult már meg.
A fiatal tiszt lassan húzta be maguk mögött az ajtót. Néhány
másodpercig csak állt, mintha gyökeret vért volna a lába. Merőn nézte a
lány szinte még gyerekes, félig nyitott ajkait. Tekintetével végigsimított
meztelen, hirtelen szinte maguktól egymásba fonódó két karján, a rajta
lévő szőke pihéken, majd szeme továbbkúszott könnyű nyári ruhája
négyszögletű kivágásáig. Doris továbbra is csodálkozva figyelte a férfit,
aki mintha kerülte volna a tekintetét.
– Miért nem ülsz le? – kérdezte Klaus rekedten.
Ezzel egy időben vállát átölelve szelíden a kanapéra kényszerítette a
lányt. Közben beütötte a fejét, de észre sem vette. Arcát, száját Doris
nyakához szorította.
A lány halkan duzzogott. Keze átkulcsolta a férfi csuklóját, aki
szótlanul küzdött valamiért, amit nem lehet kikényszeríteni. Mikor ez
nyilvánvaló lett Klaus számára, csöndben, szégyenkezve, leverten
feladta a csatát.
 – Ó, Klaus… – sóhajtott Doris gyöngéden, miközben ujjai a férfi
fülével és hajfürtjeivel játszadoztak, de a tekintete valahol a távolban
járt. A lány szeme kék volt és nedvesen csillogott, mint a Berlint
kettészelő Spree folyó a napsütésben. Ebben a pillanatban azonban ez a
messze révedő tekintet a szoba minden részletét magába szívta: a mintás
szőnyeget, az intarziás asztalt, a cirádás hamutartót, amit Klaus éppen
tőle kapott ajándékba. A lány látta a kényelmes kanapét, ami régebben
valahol lent állt, és amiről, amikor még gyerekek voltak, mindig
lezavarták őket, mert nem volt szabad cipővel a kényes bőrhuzaton
taposni, és látta a könyvespolcot, amely fölött egy idealizált, gondosan
bekeretezett Hitler-kép függött, mellette pedig – az első
kényszerleszállás emlékét őrző „szuvenírként” – egy letört
légcsavardarab.
Doris szemében könnyek ültek. Félt, hogy a férfi erőszakos sürgetése
miatt elveszíti a szobát, amely mindig szülőföldje, városa egy darabját
jelentette a számára.
– Klaus… – mondta kérlelve, miközben a férfi vállára hajtotta a fejét
–, meg kell értened… Ezt későbbre… a háború utánra tartogattuk…
Aminek úgyis nemsokára vége…
A fiatal tiszt hallgatott.
– Ez olyan lenne – folytatta könyörögve, szinte gyerekhangon Doris
– ahogy ezt… Mások csinálják. Olyan olcsó lenne…
A férfi félig felegyenesedett, és kezét a halántékára szorította.
– Holnap mész… vissza a frontra… És előtte este, még a
szeretőddel… – sóhajtotta halkan a lány, és elfordította a fejét. – Ez
olyan olcsó lenne… olyan programszerű. És én félek ettől.
– Igen – válaszolta Klaus keményen – így is lehet fogalmazni. –
Majd kisvártatva hozzátette: – Hogy esetleg nem jövök vissza, arra nem
is gondoltál. És hogy én…
Ijedten harapta el a mondat végét, még idejében tudatosodott benne,
milyen szörnyűségre készült. Azt akarta mondani, hogy joga van hozzá,
mielőtt feldobja a talpát, hogy legalább egyszer ő is boldog legyen…
Eltolta magától a lányt, és nehézkesen felállt. Tétova mozdulattal a
konyakos üveg után nyúlt. Töltött magának, majd egy húzásra kiitta a
színültig telt pohár tartalmát.
Most már Doris is felállt, és kisimította a ruháját. A férfi lekísérte őt a
lépcsőn. Düh és zavar között vergődve állt a lány előtt.
Ahogy Doris a mellére hajtotta a fejét, a férfi érezte, hogy a lány
egész testében remeg. Megpróbálta megcsókolni, de ő csukott szájjal,
fagyos ajakkal utasította el a gyöngéd közeledést.
– Gyere vissza, Klaus… – mondta, azután gyorsan megfordult, és
elsietett.
A férfi hosszan bámult utána.

A Messerschmitt 109-es propellerje egy darabig még sípolva kavarta a

levegőt, aztán a gép dübörgése üresjáratban abbarnaradt. A leállított
motor megállt. A földi személyzet tagjai, mint fekete termeszhangyák
vetették magukat a vadászgépre, másztak fel a szárnyakra, tépték fel a
kabintetőt, és segítettek parancsnokuknak, hogy minél előbb
megszabadulhasson a biztonsági övéktől. Tiszthelyettesek, a legénység
tagjai, a vadászrepülő-flotta tisztjei rohantak az észak-franciaországi
légikikötő leszállópályáján a gép felé, hogy gratuláljanak főnöküknek,
aki landolás előtt – a győztes légi csatáról hírt adó ismerős jellel,
háromszor megbillentve gépe szárnyait – már jelezte, hogy küldetése
sikerrel járt.
Berendsen alezredes integetett, miközben nagy lendülettel kiszállt a
gépből.
– Adjon valaki egy szivart! – dörmögte jókedvűen, s az aranybarna
rudacska kék füstjében gyönyörködve rögtön el is merült a Brasil
élvezetében. Ebből a szivarfajtából mindig készenlétben tartogattak
egyet a számára, feltételezve, hogy visszatér. Az alezredes elégedetten
kacsintott fel a napra, amely elől épp az imént távolított el egy Spitfire-t.
– Nos, hát akkor… – mondta, és lezserül megveregette sapkáját,
amelyet a karmai közt horogkeresztet tartó ezüst sas díszített.
Emberei utat nyitottak előtte, ahogy repülős overalljában komótosan
végigment a téren. Fiatal hadnagyainál alacsonyabb volt. Széles
bulldogképével, erős állával olyannak tűnt, mintha a fejét diófatuskóból
faragták volna ki. Beosztottjainak kedvére való katona volt. Olyan, aki
szívesebben ül harci járgányában, mint az íróasztal mellett, aki italban
jobban kedveli a pálinkát, mint a bort, nőben pedig neki csak a fekete az
igazi. Élete – fenegyereknek lenni a levegőben, jól bírni a piát a földön
– pokolian egyszerű volt. Filozófiája – repülni, lőni, meghalni és halni
hagyni – jellemző volt rá. Maga a háború nem igazán érdekelte, az
egészből csak a légi csaták foglalkoztatták.
A bevetésből visszatérő gépek dübörgése lassan elhalkult mögötte,
ahogy végigment a parancsnokság folyosóján. Berendsen alezredes,
mint mindig, most is a kilincsre mért jól irányzott rúgással nyitotta ki az
ajtót.
Amint belépett, adjutánsa, Albrecht százados vigyázzba vágta magát
előtte.
– Na, hogy vág a bajusz? – kérdezte tőle kedélyesen, ami azért felért
egy oroszlánbömböléssel.
A segédtiszt már készenlétben tartotta az aláírási mappát.
– Nem, nem… Hagyjon engem békén a papírháborúval! Mi van a
második kötelékkel?
Albrecht százados az íróasztalt bámulta. Pszichológiai szempontból
szerencsésebb lett volna számára, ha ez a kérdés a beszámolója végére
marad. Azért igyekezett megédesíteni a keserű pirulát.
– Wernecke százados két szép találatot jelentett…
– Nagyszerű!
Az adjutáns most komoran folytatta.
– Bernheim hadnagyot viszont sajnos lelőtték.
– Úgy…
– Rissmann főtörzsőrmester kényszerleszállás során súlyosan
megsebesült.
– Még ez is…
A főnök, akár egy ketrecbe zárt tigris járkált fel és alá az irodában,
mint mindig, ha ezek a rossz hírek megzavarták a vidám pilótaélettel
kapcsolatos elképzeléseit. Majd talán a háború megtanítja rettegni.
Most, 1941-ben, a hősi halál számára nem volt más, mint egyszerű
ügyetlenség.
– Ez minden? – morogta.
– Egyelőre – hangzott az óvatos válasz. – A harmadik egység
jelentése még nem érkezett meg…
Berendsen alezredes odabökött az aláírási mappára.
– Na, mutassa…
Az adjutáns sorolta az iratokat: hiányjegyzékek, állapotjelentések,
flottaparancsok, szabadságolási rendeletek, kihallgatási jelentések…
 A parancsnok álltában, oda se nézve kaparta alá a nevét egy
töltőtollal. Overalljának zsinórjai hanyagul lógtak lefelé. Albrecht
százados lapozott. Az iratokat fontosságuk szerint sorrendbe rakta.
– Ez az egész egy rakás szar! – dörmögte Berendsen.
– Van még itt egy kérdés az ezredtörzstől, hogy kívánjuk-e a tábori
színház szereplését.
– Ah… – legyintett az alezredes. – Még mindig a régi macák?
– Nem, újak, alezredes úr.
– Akkor meg minek kérdezik?
A parancsnok megállt az asztal előtt, elővett egy üveg konyakot a
fiókból, és teletöltött két poharat.
– Még valami? – kérdezte.
– Igen – válaszolta az adjutáns. – Egy körlevél az SS-töl. Valami
szervezet… Tagokat toboroznak.
Berendsen alezredes oda sem figyelve kezébe vette az iratot.
– Nálunk? – kérdezte némiképp tanácstalanul.
– Nálunk is – hagyta helyben Albrecht. – Lebensborn Bejegyzett
Egyesület. Minden német beléphet. A tagdíj havonta egy márka.
A főnök jólesően pöfékelt a szivarjából.
– Mi? Lebensborn? Úgy hangzik, mint egy óvoda neve… Milyen
ökörség ez már megint?
Az adjutáns kivette az alezredes kezéből az írást.
– Megengedi? – kérdezte, majd szinte iskolásán skandálva, énekelve
olvasni kezdte:
– Egy nemzet, amely legnagyobb kincsét, a gyermekeket
elhanyagolja, megérett a hanyatlásra…
– Hagyjuk az elméletet, Albrecht! – szakította félbe Berendsen
türelmetlenül. – Mit akarnak ezek tulajdonképpen, azt mondja meg!
– Tagokat – válaszolt a segédtiszt röviden. – Maga Himmler írta alá a
körlevelet – tette hozzá sietősen. – A jelentkezőknek magasaknak és
szőkéknek kell lenniük. Kizárólag hibátlan északi kinézetű férfiaknak,
és meggyőződéses nemzetiszocialistáknak…
A parancsnok arckifejezése semmit sem árult el arról, hogy mire
gondol.
– Na, igen – dörmögte. – Végül is nem állíthatunk ki magunkról
állandóan rossz bizonyítványt. Valakinek vállalnia kell az áldozati
bárány szerepét. Válasszon ki egyet a fiatal tisztek közül, aki majd
önként jelentkezik.
Albrecht százados homlokán összeszaladtak a ráncok.
– Északi… északi… északi – mormogta maga elé.
– Mit szólna Steinbachhoz? – kérdezte a parancsnok. – Ez a fiú úgy
néz ki, mintha egyenesen a Walhallából szállt volna le közénk. Ő jó lesz
– fejezte be Berendsen, és adjutánsának nyújtotta az egyik pohárka
konyakot.
– Mondja csak, Albrecht, ugye maga nincs különösebben oda a mi
SS birodalmi vezetőnkért?
– Csak ön után, alezredes úr! – válaszolta az adjutáns óvatosan,
mintha az italról lenne szó.
– Jó… igyunk az ízlésére!
Még mielőtt kiürültek volna a poharak, kivágódott az ajtó. Egy
tiszthelyettes, aki a rádiósoktól jött, jelentkezett feszes vigyázban.
Berendsent láthatóan már a fickó jelenléte is idegesítette.
– Mi történt?
– Jelentés az első köteléktől. Steinbach főhadnagyot… lelőtték.
– Lelőtték – ismételte a parancsnok gépiesen, majd nyelt egyet, és az
ablakhoz lépett.
Albrecht százados pedig csak annyit kérdezett keserűen:
– Akkor most keressek egy másik tagot a Lebensborn számára?
Berendsen lassan elfordult.
– A rosseb egye meg! – káromkodott, aztán elhagyta a szobát.

A Lebensbornhoz több mint egy tucat nevelőotthon tartozott, és

hétszáznál is több alkalmazottal működött. A szervezet néhány százezer
tagot számlált. A legtöbbjüknek fogalmuk sem volt az egyesület
tulajdonképpeni céljairól. Ők csak pártoló tagok voltak. Az SS
birodalmi vezetője első beszédében még csak arról tett említést, hogy a
sokgyerekes anyákat támogatni kell. Ez értelmesen és meggyőzően
hangzott. Második parancsában Himmler már arról szólt, hogy a
leányanyáknak is teljes védelmet kell biztosítani a társadalomban,
harmadik rendelkezésében viszont már teljesen nyíltan megparancsolta
a házasságon kívüli gyermekek tervszerű nemzését. Ahogy autókat
gyártanak, vagy hogy szárnyasokat tenyésztenek a baromfitelepeken.
 A központ falai részben egy gyermekklinika falához, részben égy
fényképgyűjteményhez hasonlítottak. A képek bekeretezve lógtak a
falon, egyforma nagyok és egyforma giccsesek voltak. Az egyik a faji
ügyek miniszterét, egy sápadt és nem éppen északi germán típust, egy
másik Rosenberget, a pályáját elhagyó, „szökött építészt”, a harmadik
Goebbelst, a propagandaminisztert, a negyedik pedig Leyt, a munkaügyi
vezetőt ábrázolta. Mindannyian üveges szemekkel tekintettek le a
fakeretből egy olyan műre, amilyenhez hasonlót még nem ismert a
történelem. Egy példa nélkül álló találmányra. A határtalan perverzió
megtestesítőjére.
A másik oldalon ártatlan gyermekek képei sorakoztak egymás
mellett.
A nemzetiszocializmus eltörölte Istent, és feltalálta helyette a
zuhanóbombázót és a műmézet. „A barna birodalom” vezetői divatba
hozták a hősi halált. És most elhatározták, hogy gyermekeket fognak
előállítani futószalagon. Papíron, matematikailag kiszámolt fejformával.
Előre meghatározott szemszínnel és testmagassággal. Szeretet nélküli
nemzés útján. Isten és anya nélkül felnevelve. Gyerekeket, akiknek
imádság helyett bokszolni, szeretet helyett gyűlölni kell majd
tanulniuk…
Westroff-Meyer SS-őrnagy sem éppen úgy nézett ki, mintha a
hajmeresztő terv egyik szenzációsra sikeredett végterméke lenne. A
csípője feszes volt, a nyaka vastag. Petyhüdt harcsaszájával és apró
csukaszemével azt a benyomást keltette, mintha arcán két ragadozó
halfaj tulajdonságai ötvöződnének. Ráadásul a képén viselte a katonai
iskolások jelét, bizonyos kardvágásoktól származó sebhelyeket is,
amelyek abból az időből származtak, amikor a Führer még nem hívta fel
a figyelmet a bokszkesztyű előnyeire.
Westroff-Meyer vezette a II/1/Z – központi otthon – akciót.
Az SS-őrnagy éppen izgatottan és zavarosan diktált, emelt hangon,
affektálva, mint mindig, amikor elképesztő dolgokat foglalt írásba
feketén-fehéren. Jogot tanult, ott egy darabig elevickélt, míg jurátusi
nagy tervei hajótörést nem szenvedtek. Sebaj, gondolta. Átpártolt az
orvostudományhoz, de ott még kevesebbre vitte. Már az első szigorlatán
sem ment át. Az apja túl butának találta, ezért megvonta tőle a havi
apanázst. Így került a mi derék Heinz Westroff-Meyerünk a
horogkereszt alatt gyülekező kalandorok névtelen seregébe.
De ő nem akart névtelen maradni.
– Ezért – diktálta titkárnőjének – minden intézkedés különösen
bizalmasan kezelendő és titkos… Gondoskodni kell arról, hogy a leendő
anyák már a szülés előtt lemondjanak a gyermekükről. A csecsemőket
időben el kell választani az anyjuktól… Csak kivételes esetekben
engedélyezhető, hogy az akcióhoz kiválasztott nők százhetven
centiméternél alacsonyabbak legyenek. Alapvetően asszonyok is
beszervezhetők. Amennyiben férjük a fronton szolgál, ehhez külön
engedélyt kell kérni… Még egyszer felhívom a figyelmet a
legszigorúbb titoktartási kötelezettségre. A megfelelő időpontban az SS-
Reichsführer maga nyilatkozik majd erről az egész birodalmat érintő
hatalmas műről. Addig azonban minden olyan tevékenység kerülendő,
ami a harcoló alakulatokat és a lakosságot nyugtalaníthatná. A népnek a
megfelelő időben történő felvilágosítása a közvélemény megváltozását
fogja eredményezni…
A SS-őrnagy megszakította diktálás közbeni szokásos menetelését.
– Megvan? – kérdezte a titkárnőjét.
– …A közvélemény változását fogja eredményezni – darálta a sápadt
lány.
– Jól van – mondta Westroff-Meyer. – Heil Hitler… és a szokásos
szöveg.
Ledobta magát egy székre, és cigarettára gyújtott.
– Magam vezetem a II/l/Z akciót… Nagy dolog ez, különleges
dolog! – tette hozzá. – A Reichsführer egy zseni!
A nő, akit Schmidtnek hívtak, de mivel alacsonyabb volt százhetven
centiméternél, mindenki csak Schmidtkének szólított, odaadóan
bólintott. Leszokott róla, hogy bármivel kapcsolatban is véleményt
nyilvánítson. Hitt a mozgalomban, de mióta a Lebensbornhoz került,
szegény fejében nagy volt a zűrzavar.
1939-ben alakult ez a különös szervezet. Mindaddig szinte
észrevétlen maradt, amíg a vezetését maga Himmler nem vette át. A
nagy és tekintélyes főnök kiszámolta, hogy az új világháborúban
százezrével, ha nem milliószámra esnek majd el fiatal férfiak. Az ő
létszámukkal megegyezik azoknak a hasonló korú nőknek a száma, akik
emiatt kényszerűségből hajadonok maradnak. A mérleg egyértelmű
gyermekveszteséget mutatott.
Ez a felismerés vezette el Himmlert addig a gondolatig, hogy a
háborúban elesetteknek a haláluk előtt még eleget kell tenniük
„biológiai” kötelességüknek. Elképzelése szerint egyetlen szőke fürtnek
sem szabad addig nyírfakereszt alá, sírgödörbe kerülnie, amíg gazdája
apává nem lesz. Természetesen a Lebensborn végső célja a tiszta északi
faj szaporítása volt.
Az SS vezetője ezért úgy gondolta, hogy összeköti a szükségest a
hasznossal, és igyekezett irányítása alá vonni a faj fejlődését. A mit sem
sejtő pap, Gregor Mendel növényeken végzett kísérleteit a Harmadik
Birodalom hatalmasai egyszerűen átültették az emberekre. Céljaik
elérése érdekében minden eszközt felhasználtak. Talán semmi sem
mutatja ezt világosabban, mint a Lebensborn léte. A Lebensborné,
amely nem volt más, mint a tisztesség belefojtása az őrületbe.
Tisztátalan céljaik támogatására kitaláltak egy új tudományt, az
úgynevezett „fajhigiéniát”. Egy bizonyos Günther úr lett a butaság
prófétája, aki meg is adta a morbid terv sava-borsát.
Már a kisegítő iskolákban arról tanultak a gyerekek, hogy a német
nép évszázadok során alakult ki különböző népek olvasztótégelyében.
Ezzel a történelmi folyamattal kellett a Westroff-Meyer-féle férfiaknak
rövid úton leszámolniuk. Ezek az urak arra készültek, hogy egy új fajt
hozzanak létre, olyan módon, mint ahogy egy korhadó almafába friss,
fiatal ágat oltanak…
– Jó – szólt az SS-őrnagy –, mára befejeztük.
– Hol van tulajdonképpen ez a központi otthon? – kérdezte
Schmidtke.
– Lengyelországban – hangzott a válasz. – Egyelőre. Hamarosan
azonban áttelepítjük Felső-Bajorországba.
– Es a lányok… egyszerűen csak úgy… hajlandók?
– Ezt meg hogy érti? – kérdezte Westroff-Mayer élesen.
– Nos, én csak úgy gondoltam… Azt hiszem… a gyerekek…
– Mi van a gyerekekkel? – kérdezte a férfi, és vészes tekintettel
nézett megemelt szemöldöke alól.
– Milyen anyák azok… akik a gyermekeiket…
Az SS-őrnagy feje dagadni kezdett. Húsos füle vörösen égett.
– Ne pocskondiázza ezeknek a nőknek az áldozatát, akik
mindenkinél németebbek! – ordította.
Bevágta maga mögött az ajtót, és átviharzott a folyosón.
Még igen jelentős tennivalóink vannak a népnevelés terén – gondolta
magában.
A kinyíló ernyő rántását már nem érezte. Egy-két perc múlva azonban
Steinbach főhadnagy magához tért, és jobbra-balra lengett, mint a
pitypang hófehér termése, amikor a gyerekek lefújják a szárról. Az
egyik zsinór a fehér selyem fölé került, aminek következtében a pilóta
nagy sebességgel közeledett a föld felé.
A fiatal tisztnek sikerült háromezer méter magasságban, néhány
másodperccel a robbanás előtt katapultálnia az égő gépből. Ahogy
lepillantott, azt látta, hogy a világ hintázik alatta.
A főhadnagy egy kis erdő irányába tartott. A szél jobbra sodorta, a
fák felé. Egy magasfeszültségű vezeték volt kétszáz méterrel alatta.
Néhány pillanatig abba az irányba vitte az ernyője. Átvillant az agyán,
hogy a drótokon fennakadva úgy ég majd össze, mint a sütőben felejtett
pecsenyecsirke. Kiszolgáltatva himbálódzott a hevedereken, igyekezett
ellenkező irányba lendíteni magát.
Egy bozótosban ért földet. Az ágak összevágták az arcát. Pokolian
fájt a lába. Próbált mozogni, de érezte, hogy tehetetlen. Nem tudott
felállni. Kificamította, de lehet, hogy el is törte a bokáját. Négykézláb
próbált mászni valamerre, ösztönösen, maga sem tudta, hová.
Valaha milyen jólesett kúszni a zöld fűben – gondolta –, puhán és
csendesen, s a fejét belefektetni a kaszálni való perjébe. De most
szenvedett az erőlködéstől. Néhány száz méter után feladta, és a hátára
feküdt. A langyos szeptemberi napfény simogatta az arcát. Mintha a nap
is vigasztalni akarta volna, mert megérezte, milyen őszi bajok
gyűrűznek a lelkében.
Normandia felhőtlen kék ege mosolyogva nézett le rá. Ugye jó élni?
– kérdezte az égbolttól Klaus, s ahogy egy kicsit körülnézett,
elcsodálkozott. Mintha otthon lenne, komoran, sötéten, élesen vették
körül a bércek és az erdők színei. Csak a levegőnek volt keserű az íze.
Elbóbiskolt. Késő délután mardosó éhség ébresztette, de még mindig
képtelen volt megmozdulni.
Az órák egyre csak teltek. A repülős ruha nem melegítette a testét. Az
ég már lilába borult. Mély színek voltak rajta és a földön is, mintha a
fiatal repülőtiszt érzései olvadtak volna a természetre. Mintha a
mindenség maga is borzongott volna az éjszakától. Mert Klaus
kegyetlenül fázott. De örült is ennek. Katona volt. Tudta, hogy a hideg
jó, felfrissíti a testet, az ember – ha elfogadható szigorral találkozik –
ellenállóbbnak érzi magát a betegséggel vagy a halállal szemben. Sehol
egy lelket, sehol egy ismerős tárgyat nem látott. Tudta, hogy az, aki itt
esetleg rátalál, akár a gyilkosa is lehet. Vagy a megmentője. Hiszen az
elfoglalt, éppen ezért nem kifejezetten baráti Franciaországban is
vannak jó és rossz emberek. De mindegyik gyűlöli a „boche”-okat. A
fiatal főhadnagy arra gondolt, hogy milyen igazságtalan minden
ilyesfajta általánosítás.
A lába egyre jobban kínozta. A bokája teljesen bedagadt.
Valószínűleg nincs eltörve, gondolta, különben sokkal pocsékabbul
érezném magam. Lassan elhervadt a fény a fák fején, s Klaus már a
tiszta éjszakai égbolt csillagait bámulta. Szeme szinte önkéntelenül
megkereste a Nagy Göncölt, a Kis Göncölt és az esthajnalcsillagot.
Dorist képzelte maga elé, akiről csak annyit tudott, hogy a RAD-nál, a
Női Birodalmi Munkaszolgálatnak elnevezett, de tulajdonképpen a
lányoknak és az asszonyoknak létrehozott félkatonai szervezetnél
szolgál. Talán éppen ő is a csillagokat nézi – elmélkedett magában és
most rám gondol, ahogy én őrá…
Ebben a pillanatban tudatosult benne, hogy milyen vékony hajszálon
múlik az ember élete.
Reggel meghallotta egy trágyaszállító kocsi zörgését. Teli torokból,
kétségbeesetten kiabálni kezdett, hogy felhívja magára a figyelmet. A
szekéren ülő paraszt rémülten állt meg, lekászálódott, majd felsegítette a
sebesültet maga mellé. Sikerült – gondolta a főhadnagy boldogan. Jó
másfél óra múlva, nem kis erőfeszítés árán, a kocsis segítségével
bejutott egy kocsmába. Elégedett mosolyra húzódott a szája, amikor
meglátta a telefont. Néhány másodperc múlva Albrecht adjutáns hangja
hallatszott a vonal másik végén.
– Ember, maga él? – kiáltotta boldogan a segédtiszt. – Már rögzítem
is a tartózkodási helyét. Maradjon ott, ahol van. Azonnal küldök egy
kocsit magáért.
Százötven kilométer volt a reptérig, aminek Klaus minden egyes
méterét érezte sajgó lábában. Az ott dolgozó francia orvos megvizsgálta
és ellátta. Csak egy alapos ficam – mondta –, semmi több, és helyre
rakta a „kibillent” testrészt. A fiatal tiszt a fájdalmas művelet közben fel
sem szisszent, mert arra gondolt, hogy két hét múlva akár újra repülhet.
Klaus csodálatos megmenekülését a cimborák nagy dáridóval
ünnepelték. Most is a parancsnok tűnt a legjózanabbnak, pedig szokás
szerint ő ivott a legtöbbet. Az „Öreg” barátságosan megveregette
Steinbach vállát.
– Nagyon örülök, őszintén és igazán örülök! – mondta, majd
feltűnően tiszta fejjel a mellette álló adjutánsához fordult:
– Segítsen már… Volt valami, amit Steinbachhal akartunk… vagy
nem?
– Igen. A Lebensborn.
A parancsnok leült Klaus mellé egy székre, aki úgy érezte, illene
felállnia.
– Maradjon csak, főhadnagy. Mondja, milyen magasra is nőtt maga?
Steinbach teljesen értetlenül nézett Berendsenre.
– Egy méter nyolcvankettő, jelentem.
– Pompás. Hitlerjugend?
– Igenis.
– Rangja?
– Rohamvezető, alezredes úr!
– Párttag?
– Természetesen, alezredes úr!
– Tagja valamilyen más szervezetnek is?
– Igen. A Nemzetiszocialista Repülőszövetségnek.
– Te jó ég! Maga aztán mindenben benne van. Eggyel több vagy
kevesebb, már nem oszt, nem szoroz.
– Mire gondol, alezredes úr?
– Egy meggyőződéses nemzetiszocialistát keresnek, ami rendben is
volna – folytatta kaján képpel az „Öreg” –, de ráadásul magasnak,
szőkének és még tudom is én, milyennek kell lennie! Na, mit szól
hozzá, Steinbach?
– Parancsára, alezredes úr!
– Ne legyen komolytalan! Nem parancsra, hanem önkéntesen kell
jelentkeznie.
– Természetesen önként jelentkezem, alezredes úr!
– Pompás. Na, kapjunk be még valamit, aztán írja alá ezt a flepnit!
És a fiatal főhadnagy, aki égett a vágytól, hogy bizonyítsa népéhez és
Führeréhez való hűségét, mindkettőt megtette.
Aláírta a belépési nyilatkozatot a Lebensborn Egyesületbe.
Nem is sejtette, hogy ezzel egy biankó csekket állított ki hús-vér
önmagáról.

A lányok tréningruhában sikálták a padlót. Szemle előtti napokon

mindig alaposan végig kellett takarítaniuk a szálláshelyükként szolgáló
faházakat. Mindezt rengeteg vízzel és nagy cécóval tették. Olyan
különleges időket éltek, ami megkövetelte tőlük a sikálást, a menetelést,
és az éneklést. Utóbbi kettőt egyszerre lépve, egyszerre mozdulva, egy
ritmusban.
Az esti gyülekezőnél szinte őrjöngött az évfolyamvezető, mert egy
szeméttároló még nem volt kiürítve, és a Führer egyik képét sem
porolták le. A RAD száz leendő Jungführerinje állt a faházban, a
szekrények előtt, és mindegyikük igyekezett „szánom-bánom bűnömet”
arcot vágni. Nem tudták eldönteni, hogy a főnökasszony a szemlétől fél,
vagy az ifjúvezető-jelöltek nem megfelelő hozzáállása miatt dühöng.
A lányok között volt a szép szőke Doris Korff is, aki négy hónappal
azelőtt érkezett a RAD-hoz. A szűk, fülledt helyiségek már rég
elfeledtették vele a szülői ház tágas szobáinak édes illatát. De ő ezt
egyáltalán nem bánta. Önként cserélte fel a családi jólétet és biztonságot
a meglehetősen katonás szervezetre, ahol azonnal gondoskodtak arról,
hogy sor kerüljön hazafias megmérettetésére. Úgy érezte, ha Klaus a
fronton harcol, neki ezen a másik „csatatéren” kell helyt állnia. Ez az
egyszerű gondolat lassan a meggyőződésévé vált. Édesapja megpróbálta
eltántorítani szándékától, anyja viszont annál lelkesebben támogatta őt
elhatározásában. Korff nagyságos asszony egyik politikai teadélutánja
alkalmával büszkeségtől csillogó szemmel mesélte a barátnőinek, hogy
Doris is a haza szolgálatába állt. Arról persze nem szólt, hogy lánya
partvisnyéllel, kiskapával és hámozó késsel harcol.
Doris a szemle előtti takarítás alatt oly módon lengette a seprűjét,
mintha legalábbis a partnerével lejtene táncot. Erős szövésű, barna
ruháját úgy viselte, mintha elegáns estélyi simulna a testére. Olyan
lendülettel irtotta napközben a gyomokat, mintha azok Németország
legádázabb ellenségei lennének. Harcba szállt a buja dudvákkal, a
soklevelű bürökkel, az alattomosan meglapuló drótszárú porcfűvel. Úgy
rengett-ringott a dereka munka közben a kapanyélen, mint rózsatő
lombja a karón. De a kemény munka a legfinomabb testet is eldurvítja.
Doris tenyere kikérgesedett, ujjain sebhelyek sorakoztak. Lemondott
parfümről, piperéről, és igyekezett megszokni a jelent. Nem akart
kislány lenni többé, igazi nőként akart szolgálni. A Führerért, Klausért
és a hazáért.
Felettesei hamar felfigyeltek a fiatal lány buzgalmára. Alig négy
hónap telt el, Dorist soron kívül kinevezték ifjúsági vezetővé, és
elküldték továbbképzésre, egy különleges tanfolyamra.
– Holnap szemle lesz – gondolta izgatottan Doris. – Nem az első, és
szerencsére nem is az utolsó.
Az ilyen komoly megbízatással járó események, amelyek állandóan a
barakk napirendjén voltak, mindig alaposan felkavarták a lányt.
Már éjfél is elmúlt, mire az évfolyamvezető úgy döntött, hogy a tábor
állapota megfelelő ahhoz, hogy nyugodtan nézhessenek az elkövetkező
szemle elé.
– Na, kíváncsi vagyok, hogy holnap miféle „cukros bácsik” jönnek
hozzánk, hogy rajtunk legeltethessék a szemüket! – mondta Erika, Doris
egyik szobatársa, és karjait összefonta a feje alá gyűrt kockás párnán.
Lotte, a másik szobatárs, kinyújtott testtel, csendben feküdt az ágyon.
– Fáradt vagyok – mondta Doris. – Kapcsold már le a lámpát!
– Mindig ez a nagy hercehurca! – morogta Erika. – Minek kell az
egész tábornak a feje tetejére állni csak azért, mert néhány ócska pasi
idedugja a képét. És mi a francot akarnak megnézni? A lábainkat,
semmi mást…
Lotte harciasan pattant fel az ágyából. Gretchen-fizuráját éjszakára
már feltűzte, mindenesetre megfogta a hajtűjét, nehogy leomoljanak
szőke tincsei.
 – Kikérem magamnak – kiabálta magából kikelve –, hogy… hogy
ilyen közönségesen beszéljetek a vezetőinkről!

Másnap a szemle nagyjából úgy zajlott le, ahogyan azt Erika előzőleg
megjósolta. Nagyjából.
Erika nagyon gyakorlatias volt. Nem csupán lelkesedésből ment a
RAD-hoz, hanem mert képtelen volt úgy élni, mint a legtöbb ember:
munka, gyerek, házasság stb. Az egyenruhát mindenféle más öltözéknél
kényelmesebbnek tartotta, és ami számára a szabadságot jelentette, azért
szívesen vállalt ideiglenesen kötelezettséget. Führerinnek ő maga
jelentkezett, mert a „magaslati” levegőt egészségesebbnek tartotta, mint
a „lentit”. Szekrényét férfifotókkal ragasztotta tele, szabadidejében
pedig üdvözlőlapokon kürtölte szét ismerőseinek, hogy milyen jól megy
a sora.
A lányok csodálkozva vették észre, hogy a szemlét ezúttal egy SS-
vezető tartja. Valamennyien csendben álltak, amikor a főnökasszony a
vendég elé lépett. Az SS-tiszt szívélyesen megköszönte a katonás
jelentést, majd a horogkeresztes lobogóval bevont emelvény felé indult,
amely mellett egész éven át olyanfajta növények álltak, mint
amilyeneket a nagyobb áruházak kirakataiba szoktak tenni.
– Csinos fiú – mondta Erika, és lebiggyesztette telt ajkát.
Az SS-vezető „Bajtársnők!” kiáltására Lotte szinte templomi áhítattal
emelte fel a tekintetét. Sápadt egérarcán világos piros foltocskák
jelentek meg, mintha pártrangjelzését matricaként nyomták volna fel rá.
– Örülök, hogy én beszélhetek ma hozzátok – harsogta a fekete
egyenruhás. Kefefrizurája úgy nézett ki, mintha hajszálait egyenesen a
bájos barna egyenruhások kedvéért állította volna fel.
– Mi mindannyian egy eszméért, egy elképzelésért, egy műért
harcolunk: a végső győzelemért! Ti lányok, fiatal asszonyok, ifjúsági
vezetők, akik részt vehettek ebben a küzdelemben, akik személyes
áldozatot hozhattok céljaink megvalósításáért, biztosak lehettek abban,
hogy mindezt a Führer százszor is viszonozni fogja nektek, és mindig,
mindenkor gondoskodni fog rólatok!
A párt nyelvének mézes-mázas, elcsépelt szavai betöltötték a termet.
A lányok nem tűnődtek rajta, vajon Hitler hogyan tudná valaha is
viszonozni a több tonnányi reszelt burgonyahéjat, ők csak a Führer kék
szemére és vágyakozó ajkára gondoltak.
– Mindannyian azt fogjátok mondani – folytatta az SS-tiszt –, ha
most megkérdezem, hogy nemzetiszocialisták vagytok-e, azt fogjátok
mondani: igen… De legyetek őszinték! Valóban azok vagytok? Forró
szívvel, teljes odaadással, szívvel-lélekkel, teljes valótokban?
Végigpásztázta a széksorokat. Néhány lány nagy hangon azt
kiáltotta:
– Igen!
Lotte egyetértése szuperszopránként emelkedett ki közülük.
A szónok nem mosolyogott. Leszegte a fejét. Úgy tűnt, mintha el
akarta volna rejteni meghatódottságát.
– De ha azt kérdezném tőletek – újra felpillantott, és tekintete
fátyolossá vált ki az, aki közületek igazi áldozatot akar hozni a
Führerért? Egy igazi, nagy, egyedi születésnapi ajándékot…? Ki tenné
meg? Ki tenné meg érte? – ordította, mintha a nürnbergi pártnapon
lenne.
Száz kéz röppent azonnal a levegőbe. A fekete egyenruhás
funkcionárius éppen olyan ügyes volt, mint amilyen hazug, és éppen
olyan esetlen, mint amilyen ravasz. Mosolygott és intett a kezével.
Változtatott a hangnemén, és elmesélte a lányoknak, miről van szó,
anélkül, hogy bármit megmagyarázott volna.
– Ne rohanjatok bele semmibe könnyelműen, amit aztán esetleg nem
tudtok teljesíteni – mondta. – Nagyra értékeljük
szolgálatkészségeteket… de tudnotok kell, hogy ez egy nagy áldozat. A
legnagyobb, amit egy német nő hozhat… Gondoljátok meg! – szinte
heccelte tovább a lányokat. – Szabadon dönthettek…
A fiatal arcokon újra a bizonyítás vágya égett, annak ellenére, hogy a
lányoknak fogalmuk sem volt arról, hogy a szónok, aki a látszólagos
nyíltságot használta fel hazugságai leplezésére, miről beszél. De egy idő
után a lelkesedés lankadni látszott.
Már nem nyújtózkodott száz kéz a magasba. A lányok közül
néhányan elbizonytalanodtak. De nem voltak túl sokan, akik bajtársnőik
előtt vették a bátorságot, hogy gyávák legyenek. Erre a cselre
alapozódott a terv. Az SS-vezető mosolyogva várta a végeredményt,
miközben ujjaival a pulton dobolt.
Doris még mindig fenn tartotta a jobbját. Csak néhány pillanatra
ingott meg. Bizsergést érzett az ujjaiban. A mellette ülő Lotte azonban
gúnyos szemmel követett mindenkit, aki visszavonta a jelentkezését.
– Micsoda szégyen – suttogta –, micsoda szégyen!
Lotte számára hihetetlennek tűnt, hogy egy német lány vonakodjék
megajándékozni a Führert azzal, amire az kéri őt. Véleményét mindjárt
meg is osztotta a barátnőjével.
Ezért aztán Doris újra érőt vett magán. A jelentkezésnél maradt. Mi
történhet, morfondírozott komolyan és eltökélten. A Führer nem kérhet
semmi rosszat! Frontkórházba fognak beosztani minket. Közelebb
leszek Klaushoz. Tartozom neki ezzel a jelentkezéssel – gondolta…
A toborzó tiszt még egyszer megszámolta a kezeket. Azután
összeállította a „születésnapi listát”. A lányoknak egyenként elő kellett
lépniük, és fel kellett iratkozniuk. A csapda bezárult. Hangtalanul.
Minden úgy ment, mint a karikacsapás. Mialatt a tiszt szónokolt, addig
észrevétlen segítői íróasztalokat és műszereket hordtak be a három
szomszédos terembe.
Miután a lányok bediktálták nevüket az emelvényen, a másik
helyiségbe irányították őket. Doris az akta borítóján felfedezte a
Lebensborn feliratot. Ez a név azonban nem mondott neki semmit.
Két fehér köpenyes orvos állt előtte. A köpenyből alul – mint
reverenda alól az ördögpata – kibukkant fényesre pucolt, fekete
katonacsizmájuk, gallérjukon pedig látszottak az SS-jelzés villámra
emlékeztető rovásai. Egyszerre mindig öt lány ment az első szobába.
– Szép műtőasztal – mondta Erika halkan Dorisnak, az orvosi
eszközökre célozva.
A doktorok csendben tették a dolgukat. A lányok szeme előtt
mérőeszközök sorakoztak. Körzőt helyeztek a tarkójukra és a fülükre,
furcsa faléceket a homlokukra és az orrukra. A fehérköpenyesek
számokat mormogtak, majd odavetették írnokaiknak, mint ahogy a
raktárosok kezelik a különböző méretű egyenruhadarabokat.
Doris megpróbált belenézni az orvosok szemébe, de csak
kifejezéstelen tekintetekkel találkozott. Ezek az emberek csupán a fejét
vették észre, az arcát nem. Csak a koponyája érdekelte őket. Úgy bántak
vele, mint valami áruval.
– Északi típus – konstatálta elégedetten az egyik orvos, ám nem állta
meg, hogy ne vessen titkon egy pillantást a lány ágyéka felé.
 – Szép fej – felelte a másik –, ideális a formája.
Ezt nem Dorisnak mondta, hanem az egyik kollégájának, mintha nem
is a lányról beszélne, hanem valami fiatal kancáról a lóvásáron.
– Arra hölgyeim, kifelé – mondta az írnok.
Doris és Erika beléptek a következő szobába.
A szőke berlini lány odasúgta társának:
– Nem is tudtam, hogy az SS csupa nyak-, orr- és fülspecialistából
áll.
– A koponyánkat már az iskolában is méregették – felelte Doris.
Most orvosnők következtek. A lányoknak le kellett vetkőzniük. A
vizsgálat alapos volt, és sokáig tartott. Végül mindenki újra felöltözve
állt a folyosón. Aztán a társaság több mint felét, akiket a vizsga alapján
alkalmasnak találtak, visszahívták.
– Hál' istennek, mégis csak kiválasztottak! – lihegte Lotte boldogan.
Tizennégy lány maradt, akiket a bizottság érdemesnek talált arra,
hogy a német asszonyok nevében áldozatot hozzanak a Führernek. A
kiválasztottak egyelőre tanácstalanul néztek egymásra. Nem sejtették,
mi vár rájuk.
– Te jó ég! – mondta Erika, amikor tekintete egyik bajtársnőjéről a
másikra vetődött. – Ezek a szőkéket kedvelik? – Mind szőke… mind
kékszemű… mind magas.
A lányok elkezdték magukat nézegetni. Egy kicsit megijedtek, mint a
kismacskák, amikor először pillantják meg magukat a tükörben.
– Micsoda véletlen – nevetett visszafojtva Lotte.
– Hát még nálam – vigyorgott Erika –, az apám kopasz, az anyám
vörös, a testvéreim pedig koromfeketék. Még jó, hogy nekem ilyen
szerencsém van, legalább én szőke vagyok!
A többiek hallgattak s várták, hogy mi sül ki ebből az egészből.
Az SS-tiszt újra megjelent.
– Gratulálhatnak maguknak! – harsogta. – Felvételt nyertek…
Kapcsolatban fogunk maradni.
A bizottság elutazott. A lányok visszamentek szobáikba. A vizsgálat
utáni első napon még találgattak. A másodikon már feladták. A
harmadikon el is felejtették az egészet. A negyediken újra sikálták a
padlót, hüvelyezték a babot, és hámozták a krumplit. Azt gyakorolták,
hogyan lesz valakiből kiváló RAD-Führerin, és miképp lehet
értelmetlen munkára parancsolni fiatal lányokat.
Nyolc nappal később Erika levegő után kapkodva esett be Lottéhoz
és Dorishoz a szobába.
– Becsaptak minket! – kiáltotta magánkívül. Az értetlenkedő Lottére
nézett és kicsit meglökte. – Tudod, mit kell ajándékoznod a
Führerünknek, te buta liba?
A hangja elcsuklott.
– Egy gyereket!
Doris úgy nézett a szobatársnőjére, mint valami őrültre.
– Nem hiszitek el? – kérdezte Erika. – Én magam olvastam… a
dolgozószobában.
Doris a fejét rázta.
– Mindannyiunkat elküldenek egy otthonba – kiáltotta Erika. – Már a
kakasokat is megrendelték nekünk – tette hozzá, miközben hangja
túlságosan hangossá, szinte eszelőssé vált. – És aztán… jó éjt! Jó
szórakozást… tojótyúkok vagytok, semmi más!
– Fogd be a szád! – támadt rá Lotte.
– Ez nem lehet igaz – szólt Doris halkan, aztán kitörölte oda nem illő
gondolatait a tudatából. – Az egész nem más, mint buta fecsegés –
nyugtatta meg magát.
Másnap megjelent a RAD-iskolában Heinz Westroff-Meyer SS-
őrnagy, és összehívta a tizennégy kiválasztott lányt. Elég furcsán néztek
ki. Erős, katonazubbony anyagból készült szoknyájukat nem a legjobb
berlini szabók varrták… Fehér blúzt viseltek hozzá, amelyből szinte
kivirított napbarnított karjuk. Abban az időben a lapos sarkú cipők és a
lapos szövegű dalok voltak a „menők”.
Elöl, a jobb oldalon állt Lotte, aki nagy áhítatában szinte elragadtatta
magát. Mellette Doris, aki félt és csalódott volt; mögötte pedig Erika,
aki élvezte a helyzetet, és közben szinte fejedelmi megvetéssel
viseltetett környezete iránt. Aztán még ott volt a maradék tizenegy lány
a csapatban. Mindannyian szőkék voltak, magasak, kékszeműek,
fiatalok, idealisták. Mindannyiukat arra szemelték ki, hogy testükkel
szolgálják a rendszert.
– Bajtársnők – kezdte az SS-őrnagy –, azért jöttem Berlinből, hogy
közvetítsem a Führer személyes háláját áldozatotokért.
A lányok büszkeségébe nyugtalanság keveredett. Figyeltek és
reméltek, örömittasak voltak, ugyanakkor rosszat sejtettek.
– Eljött a bizonyítás ideje. Holnap indultok a bevetésre.
Megpróbálom elmagyarázni, miről is van szó…
Feltűnően sötét szőrrel borított keze nyugtalanul matatott egy
bőrtokon.
– Az árja faj legjobbjai halnak meg a bolsevista alsóbb rendű
emberek elleni küzdelemben. Meg fogjuk nyerni ezt a háborút! De csak
nagy áldozatok árán. Arról van szó, hogy meg kell védenünk népünket
és fajunkat…!
Az SS-őrnagy itt megállt. Tekintete a lányok pillantásait fürkészte
gyorsan és mélyrehatóan. Az arcán lévő vörös sebhelyek megrándultak.
Harcsaszája olyanná vált, mint egy torpedó. Ajkai szinte katapultálták a
lányokat, akik úgy ültek a zsámolyokon, mint akiket hipnotizáltak.
– Holnaptól kezdve egy különleges tanfolyamon vesztek részt. Olyan
férfiakkal fogtok megismerkedni, akik már a csatákban bizonyítottak, és
akiknek a faji tisztaságát éppúgy megvizsgálták, mint a tieteket.
Büszkék lehettek rá, hogy az elithez, a legfőbb kiválasztottakhoz
tartoztok…
Westroff-Meyer lassan rátért a részletekre. Közölnie kellett a
tizennégy lánnyal azt az elképesztő programot, amit a szervezet, a
Lebensborn akart megvalósítani. Ebben a pillanatban már nem az a sötét
hajú, olajbőrű cézár volt, a maga magasztos, ám üres pátoszával, mint
pár pillanattal korábban, hanem teljesen egyszerűnek tűnt, vagy még
inkább olyannak, mint egy sarokba szorított patkány.
Doris nem figyelt. A „fajhigiéniai oltóanyag” rá nem volt hatással. Ő
most Klaust, a repülő főhadnagyot látta maga előtt. Barátja
rámosolygott, és eközben eltűntek az ajkától jobbra és balra lévő
ráncok.
Újra a gondtalan nagykamasz állt előtte. Doris ajka hangtalanul a fiú
nevét formálta. A lány mosolygott. Klausnak igaza volt. Most le kell
küzdeniük a félénkségüket.
Ők már összetartoznak. Az egész világ szemében. Doris a fiú karját
érezte a vállán. A szeme sugara az arcát égette, ő pedig simogatta a
kezét, a haját, a halántékát.
Látta, ahogy Klaus beszáll a gépbe, és ettől összeszorította mellkasát
a félelem. Aztán látta, ahogy a gép kigördül. Majd a visszatérés utáni
kép jelent meg előtte, amikor a kabintetőt kétoldalt felemelik, és egy
mosolygós, elegáns tiszt száll ki a gépből. Doris a látomás után nézett,
valamit akart mondani neki. Klaus, a következő szabadság idején… –
ám Westroff-Meyer SS-őrnagy állt előtte.
– Az a kívánságom, az egész népnek az a kívánsága, hogy azok a
legnemesebb férfiak, akik a tanfolyamon részt vesznek, a társaitok
legyenek… Nem akarom palástolni, hogy a Lebensborn elvárja: ebből a
találkozásból gyermek szülessék…
A tiszt azonnal, szinte védekezően felemelte a kezét.
– Annak örülnénk a legjobban, ha házasságot kötnétek ezekkel a
férfiakkal. De… – folytatta vontatottan –, a mozgalom nem hagyja
többé, hogy utódaink a véletlen szülöttjei legyenek… Ezért a jövőben
nekünk kell a szülők kiválasztását elrendezni. Akkor is, ha nincs esély a
házasságra, ami egyébként a nemzetiszocializmus teljes védelmét
élvezné.
A szónok lazított megterhelt hangszálain, majd szelíden és
kedélyesen folytatta:
– Azt kérditek majd, és hol marad a szerelem? Helyes – válaszolt ő
maga –, a mozgalom támogatja a szerelmet, de csak a megfelelő
partnerek között… A megszokott, tisztátlan, buja erotika – ki kell végre
mondani – zsidó találmány, amit el kell utasítanunk a jövőben.
Tisztaságot akarunk tisztátlanság helyett! Felelősséget követelünk
érzelgősség helyett…! Nem véletlenül született csecsemőket akarunk,
hanem olyan gyerekeket, akik a birodalom letéteményesei, jövőnk
biztosítékai lesznek!
A Führerin-tanfolyam mind a tizennégy önkéntese megrémült. Még
Lotte is összerezzent, arcára fagyott a mosoly. De aztán tágra nyílt a
szeme, s össze is borzongott. Elpirult attól, ami abban a pillanatban az
eszébe jutott, ám megadta a választ: ő készen áll. Elsőként.
Erika csak a fejét rázta. Irene lesütötte a szemét. Ő mindenképpen
RAD-Führerin akart lenni. Ezért azt kellett tennie, amit parancsoltak
neki. Vagy amiről úgy hitte, hogy parancsolhatják.
Doris előtt forgott a világ. Soha! – gondolta. Ezt senki sem kérheti
tőle, még a Führer sem, aki lehet, hogy nem is tud semmit erről az
egészről. A lányok hallgattak, izzadtak, libabőrösen borzongtak. Nem
mertek egymásra nézni. Időre volt szükségük, hogy ezt az elképesztő
követelményt meg tudják emészteni.
– Még egyszer hangsúlyozom – folytatta az SS-őrnagy hogy ez az
egész önkéntes alapon történik. Nem vagytok kötelesek a tanfolyam
során olyan dolgot vállalni, amit aztán később nem tudtok teljesíteni…
Újra gyorsan és megfélemlítően kereste pillantásaikat.
– Az elsők között választottak ki benneteket. Legyetek rá büszkék,
hogy Nagy-Németország előharcosai lehettek! Tudom, még nem érett
meg az idő, hogy teljesen megértsétek áldozatvállalásotokat… Talán a
szüleitek még túlságosan a tegnapban élnek ahhoz, hogy felfogják
egyedülálló tettetek jelentőségét. Esetleg személyes okotok van rá, amit
nem akartok a nyilvánosság elé tárni. Ezért intézkedéseket tettünk annak
érdekében, hogy a mozgalom teljes védelmét élvezhessétek…
Újra leeresztette a hangját, miközben arra gondolt, hogy a lányok
persze mást is élvezhetnek. Mert miért is ne? Csak ne lenne ilyen sötét a
hajam, s lennék néhány évvel fiatalabb, bizony én is kipróbálnám a
Lebensborn előnyeit… Egy pillanatig küzdött a szavakkal, de aztán újra
a rutin győzedelmeskedett ábrándjai felett.
– Gyermekeiteket nem fogják anyakönyvezni. A Lebensborn egyik
otthonában szülitek meg őket, ahol azután elzárva, igazi németekké és
nemzetiszocialistákká nevelkednek… A legjobb kezek között. Ők
lesznek a jövő Führer-nemzedéke. A róluk való gondoskodást az állam
átveszi tőletek. Sem lelkileg, sem gazdaságilag nem fognak terhelni
benneteket. És nem kell kötöttséget éreznetek a partneretek iránt sem…
Persze, ha kedvetek szottyan, nyugodtan házasodjatok meg. Legyetek
többszörös anyák. De az első gyermeketeket ajándékozzátok Adolf
Hitlernek!
Még tíz percig beszélt a lázítás és a csillapítás furcsa keverékével, a
nemzetiszocialista párt ismert és beidegződött nyelvén. Kihasználta a
lányok legtöbbjének zavarát. Szavakkal korbácsolta, kifejezésekkel
simogatta, gondolatban magáévá tette őket. Kivétel nélkül mindegyiket:
hol egyszerre, hol egymás után. Mindenesetre szóban nem hagyott
nekik sok lehetőséget a gondolkodásra.
Aztán egyenként behívta őket a szomszédos szobába, hogy
kimondassa, majd aláírassa velük a végső döntést a Lebensbornnal való
elkötelezettségükről illetően. Még egyszer mindegyikkel négyszemközt
is akart beszélni.
 A lányok várakozás közben lassacskán csoportokba verődtek, és
félhangosan diskuráltak. Doris, Lotte és Erika, akik egy szobában
laktak, az ablak mellé álltak, ahol azért frissebb volt a levegő.
– Na, most mit szóltok ehhez? – kérdezte Erika.
– Hihetetlen! – rebegte Doris dermedt ajakkal.
– Egy gyerek… – lelkesedett Lotte. Szavai szinte simogatóak voltak.
– Te buta liba, neked biztosan ikreid lesznek – vetette oda nem kis
gúnnyal Erika.
Lotte nem figyelt. Egyik pillanatról a másikra új evangéliumot
kapott, amit kész volt vakon követni.
– Micsoda szerencse, hogy ehhez az elithez tartozhatunk.
– Naná – szólt Erika, miközben félrehúzta a száját fajilag minél
tisztább, annál butább… Ez kutyáéknál is így van.
Mielőtt Lotténak bármi ellenvetése lehetett volna, szólították. Sietve
indult, nehogy lemaradjon valamiről.
A többi lány tanácstalanul álldogált. Az agyuk nem tudta, vagy nem
akarta feldolgozni azt, amit legbelül többé-kevésbé mindegyikük
megfogalmazott: ez egy embertelen követelés. A mozgalom azonban,
amiben felnőttek, megtanította őket, hogy a hó forró, a tűz hideg, az
éjszakák világosak, a nappalok sötétek. A zászló pedig vörös, fehér és
fekete. Így aztán hiába tétováztak, nem volt bátorságuk ahhoz, hogy
visszalépjenek vagy nemet mondjanak… Főleg azok után, hogy az SS-
őrnagy még egyszer, egyenként a lelkűkre beszélt.
Mindenki meglepetésére még Erika is úgy döntött, hogy aláírja a
szerződést, egész egyszerűen kíváncsiságból. Érdekelte, hogy
folytatódik majd a dolog. Biztos volt benne, hogy túl tudja tenni magát
az egészen.
Doris volt az utolsó előtti a sorban.
– Én visszalépek – jelentette ki.
– Miért? – kérdezte Westroff-Meyer.
– Személyes okokból – felelte. – De ha tudni akarja, menyasszony
vagyok.
Az SS-őrnagy bólintott.
– Tisztában van azzal, hogy a bevetés önkéntes?
– Hát ezért nem akarok részt venni benne…
– Elsősorban egy tanfolyamról van szó – folytatta Westroff-Meyer
egy beiskolázásról. A másik dolog csak mellékes célkitűzés… Bajtársnő
– mondta, és tegeződni kezdett –, szerintem, az iskola nem árthat neked
sem!
Doris tehetetlenül vállat vont. Westroff-Meyer tett néhány gyors
lépést, és megállt mellette.
– Nemzetiszocialista vagy?
– Igen, az – felelte tétován.
– Megbízol a Führerben?
– Igen – mondta.
– Hát akkor? – zárta le erőszakosan feltett kérdésével a beszélgetést
az őrnagy.
Odanyújtotta Dorisnak az űrlapot, a hármas pontra mutatott, ami a
szabad akaratot tanúsította. Töltőtollat nyomott a kezébe, és még öt
percen keresztül győzködte a lányt. Nem volt neki nehéz, hiszen csakis
„az” járt az eszében. Mintha magának győzködte volna.
Doris nagy, kék szeme elsötétült, mint az ég. Nem mosolygott,
hanem tépelődött. Homloka magas volt és szigorú, egy olyan lány
homloka, aki tiszta asszony akart lenni.
Az SS-őrnagy minden követ megmozgatott. Csalogatta, fenyegette,
szidta, óvatosan simogatta a lányt. Végül három perc gondolkodási időt
adott neki.
Időközben behívatta az utolsó RAD-Führerint, Hertát. Ő azonnal
aláírt.
– Te akarsz egyedül kimaradni a dologból? – kérdezte Westroff-
Meyer Dorist.
A lány becsukta a szemét. Úgy érezte, valami furcsa, sejtelmes, buja
szagú köd lebegi körül. Érzett már ilyet, egyszer az U-Bahnon szorosan
mellétapadt egy férfi. Akkora volt a tömeg, hogy nem tudott ellépni
mellőle. Érezte, hogy valami kemény feszül a combjához. A férfi
homloka gyöngyözött, meg-megrándult a szája széle, ahogy
előbuggyantak belőle a szavak: „Gyere, hadd nyomjam beléd…
Élvezzünk együtt… Most…”
Dorisnak remegett a keze, miközben kézjegyével látta el a papírt.
Egyre azt sulykolta magában, hogy szerelmét a repülő főhadnagy, Klaus
Steinbach iránt semmi sem veszélyeztetheti. Amúgy szép hosszú betűi
voltak, de most akaratlanul is néhány apró pacát spriccentett a papírra.
Mintha szívének izgatott dobbanásait követte volna a toll.
Hamarosan eljött az az idő, amikor a lány már kívülről tudta a
feltételeket. A kikötések élete csapdájává, női mivoltának bilincseivé
váltak.
Az a hatalmas ház, amelyben az elkövetkező hét eseménydús napjai
zajlottak, Warthegauban volt. A Lebensborn Egyesület a központi fűtést
úgy erőltette be az épületbe, mint ahogy a szőke férfiakat akarta a szőke
nőkre erőszakolni.
A legközelebbi kisváros nyolc kilométerre volt. Eredetileg az
otthonban egy ideggyógyintézet működött. A gabonaföldek, amelyek
övezték, már dísztelen tarlóvá váltak. Zörögtek a kert mögötti fák száraz
levelei. A melegben a lemenő nap bearanyozta a dáliák fejét, amelyek a
széles virágágyásokban a kavicsos utat szegélyezték. A teraszra nyíló
magas üvegajtók nyitva voltak. A vénasszonyok nyara nyugodtan
szálldosó ezüst ökörnyál-hajszálai a lányok kacagásától, a
beszédfoszlányoktól, az érces férfihangoktól, a porcelánok és
evőeszközök csörömpölésétől megijedve, igyekeztek minél távolabbra
úszni a háztól.
Az étkezőt a földszinten rendezték be. Westroff-Meyer SS-őrnagy
középen ült, vendégei társaságában, hanyagul a nagy ebédlőasztalra
könyökölve. Arcáról sugárzott az önelégültség. Szája is elégedetten
mozgott, élvezte a csevegést. Feje felett egy olajképről a Führer hősies
tekintettel nézett le a hatalmas kávézó asztalra. Ámbár ebben a
környezetben ez az elszánt és magabiztos tekintet úgy hatott, mintha a
vezér és kancellár napok óta nem evett volna s pillantása az éhségét
fejezte volna ki.
Az otthon vezetője megszervezte a Lebensborn-jelöltek első
találkáját. A kellemetlenségek elkerülése végett az uzsonnát ötven szőke
résztvevő számára készíttette. Süteménycsatának nevezték azt a szokást,
amit a nemzetiszocialisták társadalmi méretűvé emeltek. A legfiatalabb
Hitlerjugend-tagoktól a vezérkarig, a közmunkáktól a nemzetiszocialista
akciókig, ez a közkedvelt szokás a bajtársiasság és a náci kultúra, az
életöröm, a sportszellem és a kedély ápolására szolgált. Sokan úgy
gondolták, hogy még az állam által ösztönzött szerelem is felgerjedhet
egy-egy halom linzersüteménytől.
A patkó alakú asztalnál egybefont hölgy- és férfikoszorú díszelgett. A
lányok részben civilben, a férfiak kivétel nélkül egyenruhában voltak.
Többségük az SS kötelékébe tartozott. A Lebensborn szigorú
kívánalmak szerint választott… Erre a furcsa összejövetelre a férfiakat a
frontról rendelték vissza. Úgy nézett ki, mintha a legközönségesebb
katonai kitüntetés lett volna itt a legalacsonyabb belépődíj.
A rendfokozatok a közlegénytől az SS-századosig terjedtek. A
férfiakat a váll-lapok és a koponyaforma szerint rangsorolták. Az egyik
sarokban két vezérkari tiszt ült. Három szék még üres volt, ezeket a
légierő meghívott vendégei számára tartották fenn. A Wehrmacht
leggyorsabb fegyvernemének képviselői, mint mindig, most is késtek.
Doris középen ült. Először szinte nem is mert körülnézni. A tenyere
izzadt, keze remegett. A kávét túl keserűnek, a süteményt szaharin
ízűnek találta. Fehér RAD-kimenőblúzát, mint áldozati inget viselte.
– Majd a hivatalos résszel kezdjük, ha mindannyian megérkeztek –
mondta Westroff-Meyer, aki méltóságteljesen ült karosszékében, ahogy
az egy süteménycsata mindenható parancsnokához illik.
A férfi, aki Doristól jobbra ült, SS-századosi egyenruhát viselt.
Önbizalma egy méter nyolcvannyolc centiméter volt. Díszegyenruhája
felső részének bal oldalán szinte a háború teljes kitüntetés-arzenálja,
gomblyukában a vaskereszt szalagja ékeskedett. Horst Kempének
hívták, és meglehetősen zavartnak tűnt beszélgetés közben.
Mindenesetre nem igazán érezte jól magát a civil közegben.
Három nappal ezelőtt még egy újonc rohamosztagot vezérelt az
oroszok ellen. De visszarendelték. A fronttisztek végzetének tekintette
ezt, akik mindent elviselnek, kivéve a cigarettahiányt és a
visszavonulást. Szívesebben maradt volna az embereivel. Amikor
megtudta, hogy miért rendelték vissza, először káromkodott, aztán
kényszeredetten vigyorgott. Az a fajta katona volt, aki mindenütt elöl
áll, a fronton és a kocsmában egyaránt, aki a kártyában a legmagasabbra
licitál, és aki a harctéren csípőből tüzel.
 Most éppen balra hajolt, és megnézte a Doris előtt fekvő táblácskát
az asztalon.
– Doris – mondta –, kedves név.
A lány vállat vont.
– Tán félénk vagy? – kérdezte berlini tájszólással Kempe.
– Olykor igen.
– Fura egy gyülekezet ez itt, ugye? – folytatta vigyorogva az SS-
százados.
Doris bólintott. Kempe megnézte magának oldalról is a lányt.
Tetszett neki. Doris mindenkinek tetszett. Kempének olyan érzése
támadt, mint amikor a partizánok ellen vezette harcba az egységét.
Formálódott benne az izgalom, a vadászat érzése, ami csak akkor
csillapult, amikor már leterítette és hangulatától függően meggyalázta a
vadat. Legutóbb, amikor a harcoló alakulatok mögött 120 kilométerre
vetették be őket a partizánok ellen, három nő is a fogságukba esett. Az
egyiket – csúnya volt, alacsony, folyamatosan morgott és köpködött,
ráadásul szökni próbált – azonnal lelőtték. A másik kettővel
eljátszadozott a legénység. A kiéhezett férfiak az egyikről lerángatták a
nadrágot, a másikat pedig arra kényszerítették, hogy végignézze, amit a
fiúk csinálnak. Kempe úgy vélte, a szőkésbarna, nagy mellű nő
szemében inkább érdeklődés, mint félelem bujkált. Míg a másik
kétségbeesetten vergődött és sikoltozott, addig ő lassan a dereka fölé
húzta durva vászonszoknyáját. Néhány SS-legény azonnal nekiesett…
A százados megrázta a fejét s gondolatai visszatértek a mába.
Szeretett volna valami kedveset mondani, kereste a szavakat, ráncolta a
homlokát, és lesöpörte a porcukrot az egyenruhájáról.
Megérintette Dorist, de úgy tett, mintha véletlenül történt volna.
A lány megrázkódott, a férfi kezét határozott mozdulattal eltolta
magától.
– Elnézést – mondta gyámoltalanul az SS-százados, és visszavonulót
fújva magának az egyik, riadót a másik szárnyon, már fordult is jobb
oldali asztaltársnőjéhez. Ez Lotte volt, aki ünnepi ábrázatát öltötte
magára. Az elmúlt két nap alatt, amióta pontosan tudta, milyen célra
választották ki, a RAD-Jungführerinben majdhogynem Hamupipőke-
változások mentek végbe. Átlagos egérarca kifejezetten csinos lett.
Hajviseletét is előnyére változtatta meg. Gretchen-frizurájának vastag
copfjait koszorúvá formázta a fején, és ezt a koszorút úgy viselte, mint
hercegnők a koronát.
– A frontról jön? – kérdezte Kempétől.
– Igen – válaszolta a százados szórakozottan.
Lotte az egyik kitüntetésre mutatott.
– Ezt miért kapta? – kérdezte.
– Nem tudom – morogta Kempe, mivel esze ágában sem volt, hogy
beszámoljon a lánynak a partizánvadászatról. Inkább cinikusan így
folytatta:
– Én voltam az egyetlen tiszt a zászlóaljban, akinek még nem volt
ilyen.
Lotte döbbenten pillantott rá.
– De hát ezt ki kell érdemelni.
– Persze – válaszolta Kempe jóindulatú vigyorral. – Tudja – tette
hozzá –, ott elöl minden olyan egyszerű… Vagy kipurcansz, és akkor
nincs szükséged kitüntetésre, vagy megsebesülsz, és akkor majd
megkapod legközelebb. Vagy pedig egyszerűen túlélsz néhány zűrösebb
helyzetet, és már ettől hőssé nyilvánítanak…
Csendben nevetett.
– Ugye, abban nem kételkedik, hogy én még élek?
– Nem, de… – dadogott Lotte.
– Semmi de – válaszolta. – Még egy kis süteményt?
– Nem, köszönöm… De egy kitüntetést mégiscsak ki kell érdemelni
valamilyen tettért…?
– Persze – válaszolta az SS-százados ironikusan. – De hiszen mi
mindannyian végrehajtunk tetteket, nem igaz?
Westroff-Meyer SS-őrnagy mérgesen nézett a karórájára. Éppen
ekkor érkezett egy küldönc, feszesen megállt, és jelentést tett.
– Azonnal vezesse be az urakat – dörmögte az otthon vezetője.
Senki sem figyelte a közjátékot. A második csésze kávé után a
kezdeti zűrzavar valamelyest feloldódott. A beszélgetés kis patakokban
csörgedezett. Teljesen hétköznapi módon. A Lebensbornról senki
egyetlen szót sem ejtett…
Doris felnézett. Egy szórakozott pillantást vetett az ajtóra, amelyen
három tiszt lépett be a légierőtől. No lám, a Luftwaffe is – gondolta, és
szemügyre vette a századost, aki hanyag eleganciával megállt a terem
közepén. Őt egy fiatal hadnagy követte, aki fesztelenül bámulta a
jelenlévő lányokat, mielőtt a hozzájuk lépő SS-őrnagyot köszöntötte.
Mögötte egy főhadnagy nézelődött. Még csak félig látszott az arca s
mintha vonakodva jött volna közelebb. Cserzett bőrétől elütött
kamaszos tekintete, ám így is nagyon férfiasnak tűnt.
Úgy néz ki, mint Klaus, gondolta Doris, és abban a pillanatban úgy
érezte, ha valóban ő az, menten meghal a szégyentől. Áramütésszerű
zsibbadás futott keresztül kéz- és lábfején, amikor rájött, hogy a
harmadik férfi valóban Steinbach, a Wehrmacht egyik legsikeresebb
vadászrepülő ezredének főhadnagya.

Klaus utoljára négy nappal azelőtt vett részt egy légitámadásban.

Időközben rajkapitánnyá nevezték ki, és már csak három sikeres bevetés
hiányzott neki a lovagkereszthez. Ahogy a vadászpilóta zsargon mondja,
„torokfájása volt.” De mintha rontás ült volna rajta: vagy a Tommyk
tértek ki előle, vagy neki kellett visszavonulnia, vagy pedig a légtér
maradt ellenséges repülők nélkül Normandia felett. Így a fiatal tiszt
elkeseredetten indult útnak nap mint nap, hiszen az égbolt egyben az ő
karrierjének a horizontjának is jelentette.
– Steinbach – köszöntötte Klaust Berendsen alezredes, a
„pilótakirály” –, amúgy sem történik most semmi nálunk…
Klaus kérdően nézett rá.
– Magát ugyanis elvezényelték.
– Hová, alezredes úr?
A parancsnok szélesen, a maga szokásos módján bikabömbölésre
emlékeztető hangon nevetett. Papírdarabot vett a kezébe.
– Lebensborn – válaszolta. – Jóember, örüljön már egy kicsit, maga
amolyan óvóbácsi-szerű lesz.
– Mennyi időre kell elmennem? – kérdezte a fiatal rajkapitány
kényszeredetten.
– Három hétre. Berlinben kell jelentkeznie, és onnan fogják
továbbküldeni… Szivart? Konyakot?
A repülőezred parancsnoka pöfékelt néhány gyors kis szürkéskék
felhőcskét a levegőbe. A maradék nemes, aranysárga italt a poharakba
töltötte, és az egyiket a tisztnek nyújtotta.
– Egészségünkre – mondta. – Nem tudom ugyan, hogy az egész
német nép köszönetét fog-e mondani egyszer magának a Lebensborn-
bevetésért… Azt azonban kijelenthetem: a repülőezred mindenképpen
hálás lesz, hogy képvisel minket.
Berendsen nem tudhatta, mit beszél, Klaus pedig nem sejtette, mi vár
rá. Amikor a fiatal tiszt éppen nem repült, Dorisra gondolt. Már nem
bosszankodott, amikor a legutóbbi szabadsága jutott az eszébe, hanem
előre örült a következőnek. Megkérdezte a szüleit, hogy mit szólnának
ahhoz, ha eljegyezné a szőke szomszédlányt. Az apja erre csodálkozva
válaszolt, hiszen neki már elrendezettnek, magától értetődőnek
számított, hogy Klaus és Doris összetartoznak. Steinbach úrnak kétségei
sem voltak afelől, hogy fia és a „kis szöszi” – ahogy ő nevezte tiszta
ifjúkori szerelme egy egész életen át kitart.
Klaus először Párizsba utazott. Ott eltöltött egy napot. Pilóta-
stílusban átverekedte magát a gyalogos, tüzér és páncélos mulatókon,
amelyek azonban nem nyújtottak számára semmi különös élvezetet.
Elegendő alkalma volt arra eddig is, hogy különböző kalandokat éljen
át, de mindezidáig egyetlen komoly, a lelkét melengető élménye volt:
Doris.
Azután Berlinbe ment. Mindig szerette a fővárost, fellobogózott,
tiszta útjait, patinás régi házait. Csupán a birodalom egy-két új alkotása
hozta néha zavarba. Hitler főépítészének, Albert Speernek lassan
megvalósuló, monumentális elképzeléseitől pedig egyenesen
idegenkedett. Jelentkezett a Lebensborn-központban, ahol kissé
megvárakoztatták. Ami ezután következett – életében először –
megingatta saját értelmi képességébe, Istenbe, a Führerbe és a
munkájába vetett hitét.
Azoknak a férfiaknak a tájékoztatásához, akik a II/1/Z akció
különleges bevetésének néztek elébe, egy SS-százados látott hozzá, aki
kertelés nélkül szólt a feladatról. Körülbelül kilenc különböző
fegyvernemhez tartozó altiszt és tiszt volt a teremben, akik a többi
között a Wehrmacht ejtőernyőseit, gyalogságát, páncélosait és tüzéreit
képviselték. A szomszéd szobából hozott székeken ültek, és nem akartak
hinni a fülüknek.
– Magunk közt vagyunk – mondta a Lebensborn megbízottja –, nincs
szükség arra, hogy mellébeszéljek. Népünk utánpótlásának biztos
alapokon kell feküdnie. Kiválasztottuk maguk számára a megfelelő
partnernőket, és egy tanfolyam keretein belül össze fogjuk hozni
magukat. A többi már nem a mi dolgunk. Remélem, nem kell használati
utasítást adnom… – kacsintott a férfiakra, miközben kajánul felnevetett.
A gyalogság egyik hórihorgas főhadnagya, akinek begombolt
zubbonygallérján lovagkereszt himbálózott, elvörösödött és felpattant.
– Mit jelent ez? – kérdezte olyan hangerővel, mintha rohamot
vezényelt volna.
– Kötelességet. Csak a kötelességét teljesíti, főhadnagy.
– Miféle kötelességet?
– A gyereknemzés kötelességét.
– Kötelesség ürügyén meg akarnak alázni bennünket, és le akarják
alacsonyítani ezeket a nőket? Ugyan milyen lányok azok, akik
kaphatóak az ilyesmire? És milyen gyerekek származnak ebből?
– Azt bízza csak ránk… Tudományos szempontok szerint indítottuk
el a vállalkozást. Én csak azért vagyok itt, hogy ösztönözzem önöket.
Arra, uraim, hogy ezt a rendeletet olyan méltóságteljesen teljesítsék,
amennyire csak lehet.
– Akkor nekem itt semmi keresnivalóm – válaszolta a lovagkereszt
tulajdonosa.
Felállt és fenyegetően az SS-százados felé indult. Úgy tűnt, mintha
megvetését akarta volna az arcába köpni. Aztán kivágtatott a teremből.
Úgy becsapta maga után az ajtót, hogy a zöldre festett kereten
megrepedt a festék.
– Le fogunk számolni vele – morogta a foga közt a megbízott.
Körülnézett. A többi tisztet figyelte.
– Van itt még áruló? – kérdezte.
Klaus összerezzent. Nem, ő nem volt áruló. De azt sem akarta, hogy
köze legyen ehhez a dologhoz. Semmiféleképpen. Egyáltalán: semmit
sem akart. Legszívesebben visszautazott volna. Azon nyomban. De nem
engedték ki. Részletekkel traktálták, amitől egészen felkavarodott a
gyomra. Sebtében rögtönöztek egy tanfolyamot nőtlen férfiak számára,
akiknek saját húsukat-vérüket kellett a gyerekgyár szolgálatába
állítaniuk. Annak az államnak az akarata szerint, amiért Klaus bármikor
kész volt harcolni, és meghalni is, ha kellett.
Volt valami, ami ki akarta oltani gyerekkori emlékeiből az erdő
szélén lobogó lángokat, amelyek mellett a valamikori Hitlerjugend-
vezető, Klaus Steinbach állt. Az a valami azt sugallta, hogy felejtse el az
egykori forró esküt, a bizonyítási vágyat, az erőbe és az időbe vetett
hallatlan bizalmat…
A tűz egy fiatal, tiszta leány arcán tükröződött. Doris – gondolta
Klaus –, mi összetartozunk! Mindig is tudtuk, igaz? Ez nem a néhány
napos szabadság idejére szól, ez tőlünk függetlenül van így. Olyan
világos, olyan forró és olyan tündérien csalogató, mint az erdő szélén
lobogó lángok…
Nem sokkal később a fiatal rajkapitány egy nyitott katonai autóban
ült a légierő két másik tisztjével. Az ünnepélyes biológiai őrségváltás
többi részvevőjét más otthonokba vezérelték. A Lebensborn
hozzákezdett első nagy bevetéséhez.
Klaus menet közben, a kocsiban ülve nem is nézelődött. Nem látta,
ahogy a fák elrepülnek mellette, nem látta a gyalogosokat, a
járműveket… Csak Dorist látta. Rá gondolt, amikor az egykori
szanatórium felé haladtak. Csak rá. Nem nézett se balra, se jobbra.
Mintha valami mesebeli aranyköd burkolta volna körül az autóutat.
Szinte ebben a ködben lebegve hallotta meg az odabentről kihallatszó
nevetést, csevegést. Néhány pillanatra megállt az ajtóban. Mintha
elvakították volna, nem mert körülnézni. Aztán zsibbadt lábbal a
székéhez ment, leült, majd tétován felemelte a fejét. Westroff-Meyer
SS-őrnagyot látta, rikácsoló hangját hallotta.
– Megnyitom a tanfolyamot. Mindannyian megérkeztünk. Komoly
céllal jelentünk meg… A népet fogjuk szolgálni! Uraim, itt nem lesz
ivászat, és lehetőleg ne is dohányozzanak! Megkövetelem, hogy
fegyelem uralkodjék! Egyébként bármilyen kérésük van, nyugodtan
forduljanak hozzám. Tekintsenek úgy, mint a nevelőapjukat.
Nem – gondolta Klaus –, ez nem örömtanya, ez bolondokháza. És a
lányok? Csak az őrültek hajlandók ilyesmire. Csak a romlottak! Csak az
elveszettek…
Egyszerre érdektelenné vált minden iránt. A kívülállók nyugalmával
felemelte a fejét, és szabadon körülnézett. Úgy próbálta szemlélni az
embereket, mint ahogy azt Göring birodalmi marsalltól, a légierő
főparancsnokától látta április 20-án, a Führer születésnapját köszöntő
díszszemlén. Átnézett Erikán, aki éppen őrajta felejtette a szemét,
unottan végigsiklatta tekintetét Irénén, aki kényeskedve húzogatta a
száját, miközben egy SS-szakaszvezetővel flörtölt. Éppen vizsgálgatni
kezdte Lotte frizuráját, az aranyszínű, sokak által irigyelt kontykoronát,
amikor úgy érezte, áramütés éri. Halálos áramütés…
Nem, ez nem lehet igaz! Doris… Ő lenne az? Az én Dorisom…?!
A főhadnagy döbbenten, kétségbeesetten és iszonyodva próbálta meg
gondolatban elhessegetni a látványt, ami rosszabb volt, mint egy
rémlátomás.
A lány is érezte, hogy itt és most valami rettenetes dolog történt.
Megpróbált bátortalanul mosolyogni, de szép arcát inkább elcsúfította
valami torz, idegen, erőltetett vigyor…
Ettől Klausnak minden erejét össze kellett szednie, hogy feltörő
hányingerét visszaszorítsa. Az arcára kifejezéstelen jégpáncél fagyott.
Egész lénye görcsösen összehúzódott valamivé, amiről ő sem tudta,
hogy micsoda. Talán megvetés, talán undor, vagy még annál is
borzalmasabb…

Legszívesebben még órákon keresztül majszolgatták volna a nyúlós

piskótát. Féltek attól a pillanattól, amikor a szigorú asztalrendet
felbontják. Amit gondoltak, azt nem mondták ki, amit kimondták, azt
nem gondolták komolyan. Szemük a maga útját járta, mintha mágnes
vonzotta volna. Egy titokzatos vendég jelent meg, aki nem szerepelt az
ellátási listán: a szégyen.
A lányok és a férfiak hallgattak, vagy túl gyorsan beszéltek.
Feszélyezettségüket nevetéssel leplezték. A bizonytalanság minden
gesztusukban fellelhető volt. Azok a fiatalok, akik már rég hozzá voltak
szokva, hogy oldottan beszélgessenek egymással, most mereven és
esetlenül viselkedtek, mint kamaszok az első táncórán.
Este hat óra felé Westroff-Meyer SS-őrnagy, a birodalom kerítője
asztalt bontott
Ha ez az ötven emberből álló társaság valahol máshol találkozik, ez
idő alatt már barátságok szövődtek volna, párocskák találtak volna
egymásra, kis társaságok alakultak volna ki. Itt azonban csak igent és
nemet mondtak, vagy legfeljebb „talán”-t.
Közeledett az este. Az első este. Egyike azoknak az estéknek,
amelyeknek elébe néztek, és amelyekről sejtették, hogy valószínűleg
alaposan felforgatja majd az életüket. A lányok egy része nem titkolt
izgalommal, a fiúk többsége képzelete könyvében lapozva készült az
éjszakára. Azt persze valahol mindannyian érezték, hogy a
nemzetiszocializmus minden másnak parancsolhat, de a természetnek
nem.
Doris újra és újra a vele átellenben ülő Klausra tekintett, aki azonban
szándékosan elnézett mellette. Megpróbált olvasni az arcáról. Először
kétségbeesett, aztán megértette a férfit, és ettől még szomorúbb lett.
Odamegyek hozzá – mondta magában –, és mindent elmesélek neki.
Szeret engem. Bíznia kell bennem…
Hirtelen megrázkódott, mintha hideg vizet öntöttek volna végig a
hátán. Hogy kerül ide Klaus, mi keresnivalója van itt? Hogyan
keveredhetett ebbe az egészbe? Aztán belényilallt, hiszen ő maga is itt
van, hogy tehetne hát szemrehányást a másiknak? Úgy érezte, fel
kellene állnia, gyöngéden rápaskolni a fiú vállára, és egyszerűen azt
mondani neki:
– Gyere Klaus, menjünk ki…
Alkalma adódott volna rá. De ötpercenként eltolta a határidőt, míg
végül félóra is eltelt, és nem történt semmi.
Akkor Klaus felállt, és az ablakhoz lépett. Az egyenruhát olyannak
érezte a testén, mint amilyennek a megunt bőrt érezheti magán a hüllő
vedlés előtt. Hátat fordított a társaságnak, nem akarta, hogy bármiféle
köze legyen hozzájuk. Hirtelen megfordult, és összehúzott szemmel az
otthon vezetőjére nézett. Most leütöm – gondolta –, odamegyek és
leütöm.
Ebben a pillanatban Kempe SS-százados lépett hozzá.
– Mi újság a légierőnél?
Klaus meghúzta a vállát.
– Én is mindig hivatásos katona szerettem volna lenni – folytatta
Kempe –, de aztán elkapott az SS.
– Igen, százados úr – válaszolta gépiesen Klaus.
– Ugyan már – mondta Kempe –, hagyd el… – Kezet nyújtott a
fiúnak.
– Horstnak hívnak. És ha velem tartasz, ihatnánk egyet.
A rajkapitány nem válaszolt.
– Hé – mondta Kempe –, neked szóltam… Hogy hívnak
tulajdonképpen?
 – Klaus.
– Persze, értelek. Neked is kellemetlen ez az egész cirkusz –
vigyorgott. – Na, gyere már, addig is, amíg a lányok bemelegítenek,
elfoglaljuk magunkat valamivel!
A repülőtiszt minden szándék, akarat és meggyőződés nélkül követte
az SS-századost. Szorosan a sarkában lépdelt. Doris ekkor összeszedte
minden erejét, és odasietett hozzá.
– Klaus… – szólt hozzá, miközben félénken mosolygott.
De a fiú úgy elment mellette, mintha soha nem látta volna.

Szép csendben leitták magukat.

– A jó öreg frontkatona mindig magánál tartja a folyékony menázsiját –
vigyorgott Kempe. – Gyere… Igyál! Mindjárt jobban leszel.
Az első pohár epe ízű volt, a második spirituszra emlékeztetett, a
harmadiktól kezdve a vodka íze végre igazi vodkaízzé változott.
– Valami baj van? – kérdezte Kempe.
– Semmi különös.
– Na, mondd csak el… mi a baj?
– A menyasszonyom… – majd gyorsan kijavította magát Klaus –, a
volt menyasszonyom is itt van.
Az SS-százados gyorsabban felfogta a helyzetet, mint az a jelen
esetben várható lett volna.
– Ez aztán döfi! – mondta tömören. Ettől kezdve Kempe és Klaus
szótlanul is megértették egymást. Hangokat hallottak a folyosóról, de
nem foglalkoztak vele. A feszélyezettségből már nem éreztek semmit.
Az alkohollal, a katona legrégibb szerelmével ölelkeztek. Addig, amíg –
ahogy már tapasztalhatták – a szép leányból boszorkány nem lett.
Amikor Klaus egyre cefetebbül kezdte érezni magát, kibotorkált a
szobából, és megcélozta a kert legtávolabbi sarkát.
Kempe már csak homályosan emlékezett arra, miért is van itt. Mivel
neki mindig mindenben elsőnek kellett lennie, most is kezdeményezni
akart. A társalgóba ment, szolidan böfögött egyet, és újra a régi volt.
Újra a saját lábán állt, a saját hangját hallatta és a saját szemét használta.
Megbízható ösztönnel nézett körül. Már kialakultak az első kisebb
csoportok. Nem messze tőlük Lotte egy kézzel faragott széken üldögélt.
Alig figyelt a többiekre, meglehetősen idegesnek tűnt.
 – Na – fordult hozzá Kempe – csak így, egyedül?
A lány rámosolygott, de nem válaszolt.
– Leülhetek?
– Tessék.
– Hogy érzed itt magad? – kérdezte Kempe vigyorogva.
Lotte maga elé nézett.
– Figyelj csak ide, kérdeztem tőled valamit.
Amikor ittas volt, mindig erős berlini akcentussal beszélt.
– Én minden olyan helyzetben, amibe bele kell mennem, jól érzem
magam.
– Nocsak – válaszolta elnyújtva a százados. Hunyorítania kellett.
Erőlködve nézte Lottét, de a vodka hatására elmosódtak előtte a lány
arcvonásai.
– Ne legyél már olyan, mint aki karót nyelt!
– Hogy érti ezt, százados úr?
– Ne hülyéskedj – felelte Kempe –, Horstnak hívnak.
Lotte ránézett. Ez alkalommal azonban nemcsak a kitüntetését vette
szemügyre, hanem az arcát is.
– Mi lenne, ha mi ketten… – fordult Kempe a lányhoz.
– Hogy érti ezt?
– Tessék?
– Hogy érted ezt? – javította ki magát Lotte, és elpirult.
– Jól van, látom, fejlődőképes vagy… – Kempe szorosan a lány
mellé húzta a székét. – Tudtommal azért vagyunk itt, hogy a teljesítsük
a kötelességünket.
– Igen – válaszolta Lotte komolyan.
– És mikor kezdjük?
– A megadott időben – felelte kissé görcsösen a lány.
– Tudod mit – hajolt egészen közel Lottéhoz az SS-százados –, azt
hiszem, ma este jött el a mi időnk.
Jobb kezével, immár teljesen nyíltan, átkarolta a lány derekát,
baljával pedig a mellét kezdte simogatni. Lotte előbb tágra nyílt
szemmel nézett rá, majd rövid idő múlva szaporábban kezdte venni a
levegőt.
Az SS-őrnagy bízhatott az SS századosaiban…
Klaus Steinbach a Harz hegységre gondolt, ahol ilyenkor, ősszel
lenyűgözik az embert a fenyőerdők mogorva zordságukkal. Milyen jó
lenne most is sétálni valahol egy parkban, hallgatni a koppanó
vadgesztenyék morzeüzeneteit, vagy egy erdőben, nagy törzsű fák alatt
szarvasbogárra lesni! Hagyni, hogy megérintse az embert a hervadás
varázsa, mely azért valahol mindig magában hordozza az újrakezdés
üzenetét.
Nemrég, amikor Dorissal sétáltak a parkban, a békák még a tóban
lubickoltak. Mindig megcsodálták úszástudományukat, amikor
szabályosan, ahogy nekik tanították az úszómesterek, zárták-nyújtották
a végtagjaikat. S milyen igézetes volt az ég! Milyen boldogok voltak
akkor! Az egyik gyékénybuzogányról béka pattant le, a nyálkás, nedves
földről pislogott rájuk kíváncsian. Egyszer csak felfújta hófehér tokáját,
és az arcukba brekegett. Képe gúnyos, értelmes erdei manó-arcra
emlékeztetett. Kicsúfolta, kinevette őket. A kicsinyességeken átnéző
filozófus fölénye volt benne a gyarló, lelkesedő, hétköznapi emberekkel
szemben. De ez sem tudta lehűteni egymás iránti rajongásukat. Szívük
befogadta a szerelem láthatatlan sugarait, lelkük ismeretlen
szépségekben gyönyörködött.
A fiatal repülőfőhadnagy az egykori szanatórium kertjében felnézett
a magasba. Az őszi égbolt ólomszürke volt. Sem felleget nem lehetett
látni rajta, sem sötétség és világosság nem különült el benne. Egyszínű
szürke, elviselhetetlenül közönséges, szomorú volt ez az égbolt. A szél
felkavarta a varjak károgó, rikácsoló seregét. Olyan nap volt ez, komor,
kékesszürke, párás, amilyentől mélabú száll az ember szívére.
 Az ősz itt a Lebensborn-házban és környékén a lelkeket elnehezítő
szomorúságot és egyhangúságot hozta magával. Az éjszaka sötét
sátraiból árnyékok, emberek, emberi sorsok kászálódtak elő. A
kavicsokon lépések csikorogtak. Bent, a nagy szobák puha fészkeiből
álló házban, mint gerlicehang, felbúgott egy-egy lány nevetése,
felcsapott a magasba, aztán puhán a semmibe hullt. Valaki izgatottan
váltogatta a rádióállomásokat, mintha olyan zenét keresett volna, ami
képes áttörni a várakozás falát, mintha olyan megnyugtató ritmust
doboltatott volna valakivel, ami úrrá tud lenni a nedves tenyereken és a
nyugtalan tekinteteken. Valami lélekemelő muzsikára lett volna szükség,
mert az első találkozás, amelyet a Lebensborn az ötven fiatal számára
szervezett, közönséges volt és ostoba.
Klaus Steinbach főhadnagy fejét lehajtva, céltalanul bolyongott az
ápolt kertben.
Egyszer csak megállt előtte egy árnyék. Nem is árnyék volt az,
inkább egy kedves, áttetsző mosoly, amely egyszerre elevenné vált és
megszólalt.
– Klaus… – mondta árván, elesetten ez a mosoly, amely vékony volt,
gyámoltalan és megható. A főhadnagy azonnal felismerte Dorist. A lány
karja tétován kinyúlt, aztán félúton megmerevedett, mintha valami
megbénította volna.
Mozdulatlanul és idegenül álltak egymással szemben. A fiatal tiszt
arca sápadt volt, a lány szeme nedvesen csillogott. Valahol becsapódott
egy ajtó, amelynek csattanását rozsdás hang követte a kertben: „Lehet-e
bűn a szerelem?” – énekelte valaki.
Klaus ajkai szinte a dal ütemére rángatóztak. Nem nézett Dorisra.
Valami gyengéden megérintette, mégsem engedett az áramlatnak.
Szavakat, mentőmondatokat keresett, de csak üres gondolatokat talált.
– Klaus… – kezdte újra Doris. – Kérlek. Mondj valamit…
A fiú néhány pillanatra elbizonytalanodott, és arra gondolt, hogy csak
rossz álom ez az egész. Nincs, nem is létezik a Lebensborn, nem ő itta
le magát az eszméletlenségig Kempe SS-századossal, nem ő hallotta
hajnalban, a nyitott ablakon keresztül az egymásra talált párok lihegését,
a férfiak hördüléseit, a lányok előbb vinnyogó, majd sikoltozó
kéjmámorát. Hirtelen Doris arcába nézett, szinte a homloka fölé, és
nagyon közel, hihetetlenül közel ment hozzá. A lány megijedt.
 – Szóval, ezt… – sziszegte a fogai közt Klaus –, ezt tartogattad
magadnak. Emlékszel még, amikor szabadságon voltam?
Nem is mondta ezeket a szavakat. Szinte köpte őket. Arcizmai úgy
rángatóztak, mint azok az érzések, amelyek ezen az éjszakán
felvonultak benne: a kétségbeesés és a hiányérzet, a szerelem és a
gyűlölet, a csalódás és a remény.
Nézte a vele szemben álló lányt, aki szinte áttetszően vékony volt és
sápadt. Egy másodpercig azt gondolta, hogy még soha nem látta ilyen
szépnek. Gyönyörködött lehunyt szemében, zárt, duzzadt ajkában.
Végül elfújta a látomást, némán ízlelte és nyelte a keserűséget, amíg az
a fájdalom mérgévé nem alakult át benne. Aztán továbbment. Gépiesen,
céltalanul, csak úgy, egyik lábát a másik után rakva. Le kellett küzdenie
gyengeségét. Elege lett belőle. Ezért úgy hagyta ott Dorist, mintha a
lány nem is létezett volna. Mintha valaha nem ő lett volna számára a
legfontosabb.
Istenem – gondolta Doris –, az nem lehet, nem szabad, hogy így
érjen véget. Szerelme nagyobb volt, mint a lelkében dúló dac, vágya
erősebb, mint a szívét facsaró fájdalom. Ezért hát követte a fiút a kerten
keresztül, először tétován, majd egyre gyorsabban. Végül utolérte, és
megfogta a karját. Klaus összerezzent, és görcsösen elhúzódott.
Doris beszélni kezdett. Kérlelte a fiút. Magyarázkodni próbált.
Hiszen neki minden olyan egyszerű volt. Aztán kétségbeesetten
megállapította, hogy nincs magyarázat, hogy ebben a helyzetben az
egyszerű zavarosnak, az igaz hazugnak tűnik, mert a mondatok
elveszítik valóságos értelmüket.
Klaus – maga sem vette észre letört egy ágat az út melletti
csipkebokorról, és nyugtalanul ütögetni kezdte vele a csizmaszárát.
– Ne strapáld magad – morogta a fogai közt –, önként jelentkeztél
ide… vagy nem?
Doris zavartan, és végtelenül elhagyatva hallgatott.
– Na, ugye – folytatta Klaus hűvös, magára kényszerített
nyugalommal.
Szavai a semmibe szálltak. Aztán Dorissal elmentek egymás mellett.
De a lány nem jutott messzire: szoknyája fennakadt egy rózsabokor
tüskéjén, úgy, hogy alig tudta onnan lecibálni. A dühös rángatás közben
egyszerre megszűntek a gátlásai, megtalálta régi hangját,
magabiztosságát, önmagát.
– A mi parkunkban sokkal szélesebbek voltak az utak – mondta
nyugodtan, majd szinte megijedt saját magától. Klausra pillantott. A fiú
arcán nem tükröződött semmi. Vagy mégis? Elmúlhatnak-e az emlékek,
feledésbe merülhet-e az az idő, amikor egy pillantás, egy kézszorítás,
egy mosoly elég volt ahhoz, hogy megértsék egymást?
– És te, Klaus – gondolta Doris te hogy kerülsz ide…? Látod, te
éppoly kevéssé tudod megmagyarázni, mint én. De nem mondta ki
ezeket a szavakat. Szerelme olyan tiszta volt, mint az ég, és nem akarta
azt mocskos gyanúsítgatással a mélybe rántani. Csak lehorgasztotta a
fejét.
– Hová kerültünk, Klaus? – kérdezte.
Elérték a tisztásnál azt az útkereszteződést, amelynek közepén az
Adolf Hitlerről elnevezett tölgy állt. Göcsörtös kis fa volt, amelyet a
Führer tiszteletére ültettek, és ész nélkül öntöztek, hogy mint a
nemzetiszocializmus fája, az egekig érhessen. A szegény kis fa, ahogy a
fiú hozzáért, mintha megborzongott volna. Vékonyka ágait ijedten
emelte a magasba.
Klaus Steinbach másodszor is megállt. Körülményesen elővette a
zsebéből cigarettás dobozát, mintha időt akarna nyerni. Nem volt
tisztában vele, hogy ezekben a percekben hidat keresgél büszkeségén,
gázlót a mély folyóban. De semmi mást nem látott, csak egy
gyufaszálat, amely a kezében lobogott.
– Mit akarsz még tulajdonképpen? – kérdezte ridegen.
Doris olyan halkan és kétségbeesetten mozgatta ajkait, hogy a fiúnak
fájdalmat okozott a látvány. De nem engedett. Jólesett ez a fájás, és
fájdalmat akart okozni a lánynak is, aki úgy állt mellette, mint egy
elhagyott gyermek. Könyörgött a tekintetével. Nem volt képes
kimondani, hogy haza szeretne menni Klausszal a fehér nyaralóba,
amely a város szélén áll, haza a parkba, amelyben gyerekkorukban
játszadoztak, és amelyben először csókolóztak. Vissza abba a
paradicsomba, ahol nem létezik Westroff-Meyer SS-őrnagy. Vissza,
csupán egy fél évre, hogy még egyszer mindent újrakezdhessenek, és
másként csinálhassanak.
– Klaus, szeretlek… – mondta egyszerűen, miközben bátortalan,
sápadt mosoly futott át az arcán.
 A fiút ettől egyszerre forróság öntötte el. Langok lobogták körül,
mintha a pokolban perzselődött volna. Átvonaglott a testén valami láz,
borzongás. Ebben a percben gyűlölte saját magát és az egész
Lebensbornt, annak minden vezetőjével együtt. Ebben a percben
rothadás szagú volt számára az ősz, és azt kívánta, bárcsak elfújhatná
ezt a szagot, s helyette érezhetné inkább a fedélzeti géppuska
lőporfüstjének kesernyés, fojtó illatát. Menekülni akart innen, repülni,
harcolni és elesni.
– Én viszont – szólalt meg idegen, rideg hangon –, én nem akarlak
soha… soha többé látni… Hallod?
Doris nem mozdult.
– Menj! – kiáltott rá.
Doris elindult.
Amint tétova lépésekkel távolodott, Klaus azt remélte, maradni fog.
Aztán a csenevész Adolf Hitler tölgyhöz lépett. Doris nem tehet róla,
nem ő a hibás, becsapták, elátkozták, úgy, ahogy engem – gondolta, és a
kis fához támaszkodott.
Az pedig forogni kezdett vele, mint egy repülőgép, amely a
mélységbe zuhan.

Az este kötetlenül, egyelőre politika- és biológiamentesen zajlott.

Westroff-Meyer SS-őrnagy hideg vacsorát szolgáltatott fel a
mentateához.
– No, gyerekek – mondta kedélyeskedve, csakhogy oldja a szigorú
protokollt –, csipegessetek…
Aztán, mint egy jó édesapa, komótos léptekkel lesétált az alsó
étkezőbe, hogy megtisztelje jelenlétével azokat a RAD-Führerineket,
akik a „Szent legyen minden anya, aki igaz vérből való!” felirat alatt
éppen sonkás szendvicset eszegettek, és teát kortyolgattak.
– Na, hogy érzitek magatokat? – kérdezte nyájasan.
– Köszönjük, jól, Sturmbannführer úr – válaszolták kórusban a
lányok.
– Hamar meg fogjátok szokni az ittlétet – mondta Westroff-Meyer. –
Napközben ugyan keményen fogunk dolgozni, este azonban vidámnak
és barátságosnak kell lennetek… Ugye értitek, hogy mire gondolok?
Biccentett egyet és kiadta az utasítást: – Folytatni!
 Ezt követően odament két, a többiektől elkülönülten üldögélő SS-
alparancsnokhoz, akik azonnal fel akartak ugrani, de ő egy intéssel
leállította őket.
– Itt nem kell annyira komolyan venni a formaságokat – mondta
leereszkedően. – Hogy érzitek magatokat? – kérdezte, de nem várta meg
a választ, hanem rögtön hozzá is tette:
– Ne üljetek úgy, mint a fadarabok… Ne hagyjátok magukra a
lányokat! – és apró csukaszemével a másik asztalra pillantott. – Ne
féljetek tőlük, nem harapnak!
A lányok, akik a szemközti falon, a két katona feje fölött a Heinrich
Himmler nevével fémjelzett „A fegyverek győzelmét a gyermekek
győzelmének kell követnie!” jelszót olvashatták, kicsit megszeppenve,
de kíváncsian figyelték a beszélgetést.
Westroff-Meyer az ajtóból még visszafordult, hogy ellenőrizze,
követik-e parancsát az SS-fiúk.
Jó katonák lévén, ezt észrevették, és felálltak. Sután, esetlenül
odamentek a másik asztalhoz. Zavarukat csak fokozta, hogy a lányok
mintha szándékosan átnéztek volna rajtuk. Az első SS-esnek aztán
valahogy mégis csak sikerült legyőznie gátlásait. – Na, mit csináltok itt?
– kérdezte, miközben fogott egy széket és körülményesen odaült a
lányokhoz.
– Talán süketnémák vagytok? – kérdezte a másik.
– Nem – felelte az egyik lány –, de ti sem vagytok éppen túl
beszédesek.
– Gyere, menjünk innen – mondta az első. – Nem veszed észre, hogy
ejtettek minket? A fenébe… – fordult egy gyors ötlettől vezérelve a
társához, és félhangosan a fülébe morogta: – Nézzünk inkább valami pia
után!
Az otthonvezetőt eközben igencsak lázba hozta, hogy a
hangversenyteremben a mindig mindenben kezdeményező szerepet
vállaló és hangulatilag már eléggé „fellobogózott” Kempe SS-százados
biztatására egy kis fiatal hadnagy „beüzemelte” a zongorát.
Ez a szoba jelentette a nagy, puha fészket a Lebensborn-
tenyészotthon kan- és nőstényszagú rengetegében. Itt egymásra
találhattak és kedvükre dürröghettek azok a madárkák, akiknek
együgyűségükből, esetleg egykedvűségükből adódóan
párválaszthatnékjuk támadt. A „zongoracsalogány-hadnagy” körül, aki
meglehetősen szegényes repertoárja ellenére igazi kívánságkoncertet
produkált, valóságos karnevál alakult ki.
– Csapj a lovak közé! – adta ki kedélyesen a parancsot a
zongoristának dübörgő basszus hangján Kempe.
A százados a zene ritmusára szenvedélyesen hadonászott a karjával,
és állandóan azt üvöltözte:
– Ó, te szééép kerek erdő…
Közben a „szép” szót fájdalmasan, hosszan elnyújtva rezegtette és el-
elcsuklatta a hangját. Az egysoros dalt harsogva két-három férfi is
bekapcsolódott az éneklésbe, egy leány pedig sikoltozva nyilvánította ki
a spontán kamarakórus szereplésével kapcsolatos tetszését.
Az egyik Untersturmführer nagy, csontos kezét egy csinos szőke
cicababa törékeny vállára helyezte. A lány vihogott, úgy tett, mintha
ellen akarna állni, valójában azonban igen nagy élvezettel ficánkolt az
időközben megfickósodott alparancsnok kemény férfikezének
markolászásai közepette.
– …Hűvösen süvölt a szellő – élvezte a saját hangját Kempe, akinek
időközben – valami isteni sugallattól vezérelve – sikerült megtalálnia a
dal második sorát is.
Az otthonvezető megpróbálta félbeszakítani a mulatságot.
– Ne foglalkozz vele! – ordította az SS-százados, miközben nagyokat
csapott a szegény kis zongorista hátára. – Nem igaz, hogy nem tudunk
valami kis életet hozni ebbe a siralomházba!
Westroff-Meyer Sturmbannführer – félve az újabb felsüléstől –
távozott, de mielőtt elhagyta volna a helyiséget, megmutatva, hogy ki az
igazi úr a házban, elkiáltotta magát:
– Uraim, holnap tízkor a tanteremben… Heil Hitler!
– Heil Hitler! – visszhangozták egy emberként a teremben lévők.
Alighogy kiment, a vad Kempe-szelek üvöltése alatt ismét
felnyögtek a „kerek erdő” fái. Aztán, mintha megállt volna a szél, a
százados felemelte a zongora tetejét, és bambán a húrokra meredt. Ha
lett volna nála egy üveg sör, „megkeresztelte” volna a zongorát, mint
ahogy Lengyelországban tette, ahol néhány helyen sikerült egy-egy jót
törnie-zúznia.
A szenvedélyes Kempe a lányoknak nagyon elnyerte a tetszését.
Tulajdonképpen egyáltalán nem ellenszenves – gondolták –, és rögtön
látni rajta, hogy mit akar, legyen az jó, vagy rossz.
A századosnak lett volna alkalma a legszebbek után nézni, de ő
mindig azt akarta megszerezni, akire egyszer már kivetette a hálóját, és
akit úgymond már félig-meddig „megkóstolt”.
Ezért aztán Lottét, a gyepes agyú kis RAD-Führerint szemelte ki, aki
– szobájában egy új ruhát próbálgatva magára – éppen azon
gondolkodott, hogy mennyire fog ebben tetszeni a fiúnak. Bár a tegnap
este óta voltak kétségei, hogy helyesen cselekszik-e, tapasztalatlan
lévén, azt sem tudta pontosan, hogy mi a helyes és mi a helytelen.
Ruhán keresztül jó volt érezni a férfit, bár a mellét markolászó kezek
inkább megijesztették, mint izgatták.
Szerencséjére a százados túl sok vodkát ivott, ezért inkább
felajánlotta a lánynak, hogy majd folytatják.
Kempe megunta a zongorásdit. Úgy lecsapta a hangszer tetejét, hogy
a húrok még sokáig rezegtek. Ott egye meg a fene, ha már sört nem tud
beleönteni, a pálinka is megteszi. A szesz ugyan tilos itt, de van a
szobában bőven. Ám sajnos a zongorakeresztelő – a polyákoknál ő
maga alakította így a szertartást – csak sörrel jó, aminek habja van. Hab
nélkül olyan a keresztségen átesett Beethoven-szamár, mint a habtalan
habos torta.
A teraszon Kempe összetalálkozott Klausszal, aki a szakítás után a
kertből a házba tartott.
– Na cimbora – szólította meg az SS-százados –, még egy nyeletet?
– Hagyj békén.
– Ja, persze, a menyasszonyod…
Klaus el akart sietni, de a százados követte.
– Na, ne lógasd a fejed, pajtás! Van itt elég menyasszonynak való…
– nevetett harsányan. – Én már beszereztem egyet. Igaz nem a legszebb,
de egyébként…
Klaus a szobájába menekült előle, becsukta az ajtót, és ráfordította a
kulcsot.
A százados értetlenkedve csóválta a fejét, aztán csak legyintett…

Lotte a ruhapróba végén világoskék színű flanel szoknyája és fehér

pulóvere mellett kötött ki.
 – Na, kicsi… hát itt vagy! – köszöntötte a lányt Kempe. – Gyere,
harapjunk együtt egy kis friss levegőt.
– Jó – válaszolta a RAD-Führerin halkan.
A parkon mentek keresztül. A férfi kényelmesen Lotte vállára tette a
kezét, és mind szorosabban húzta magához. Talán ez volt az első
alkalom a lány szürke kis életében, hogy egy férfi még szürkébb
gyöngédségét élvezhette, és ez olyan hatással volt rá, úgy átfűtötte, mint
amikor Münchenben, a kordonon áthajolva sikerült megérintenie
Goebbels doktor kezét.
– Egészen illedelmes vagy…
A maga közel két méteres magasságának önbizalmával megáldott
férfi a lány állát simogatta, ugyanakkor roppant küzdelmet folytatott
azért, nehogy túl magas hangot adjon a gyomrából előkavargó
pálinkagőz.
– Már sok mindenen túl vagy? – kérdezte a százados.
– Hogy érti ezt?
– De Lotte, hiszen tegeződünk…
– Igen – felelte. Lassan felemelte a fejét, majd belenézett a férfi
szemébe.
– Még semmin sem vagyok túl – válaszolta halkan és nem is
szeretnék túllenni. Így nem… Én…
– Így nem… akkor meg minek vagy itt?
Értetlenül bámulta a lányt, aki újra a földet nézte, aztán vállat vont.
– Nekem nincs ezzel semmi bajom… – mormogta Kempe, miközben
szabadjára engedte gondolatait. Végül ittasságából valamennyire
kijózanodva azt mondta:
– Egy rakás lótrágya ez az egész… Egy baromság!
Aztán hirtelen magához vonta Lottét. A lány olyan merev volt, mint
egy kaucsuk baba. Remegett. Ajka hideg volt. Az áldozatra gondolt,
amit meg kell tennie, és összeszorította a fogát. Ilyen nehéz hát –
gondolta. – De hiszen nem magamért teszem… hanem a többiekért, a
mozgalomért, amely kiválasztott engem, és amely Németországot a
sötétségen át a világosságba vezeti.
– Gyere! – mondta halkan Kempe. – Menjünk fel…
A RAD-Führerin, mint egy automata bábu, bólintott a fejével. Nyaka
merev volt. A tekintete is. Félt. Félt az áldozattól, amit meg kell majd
hoznia.

Doris könnyek nélkül sírt. Gyenge volt. Görcsösen rázta a kétségbeesés.

A fiú szavait, mint egy kísértet hangjait hallotta újra és újra. Mindig
ugyanazt a mondatot: „Nem akarlak látni soha többé, hallod, soha
többé…” Rendben van – gondolta Doris –, megkönnyítem a dolgodat.
Hangokat hallott az ajtó előtt, összeszedte magát. Titkon azt remélte,
hogy a lépések hozzá vezetnek, éppen ezért félt attól, hogy mégsem.
Nem áll valaki odakint?
Lentről nevetés- és beszédfoszlányok hallatszottak. Ajtók csapódtak.
Távoli lépések dübörögtek a folyosókon. Valaki újra a rádiót babrálta.
Vajon mit csinál most Klaus? – kérdezte magától Doris. – Legalább rám
gondol? És miért van ez az egész?
Milyen egyesület az, amelyik így lealacsonyítja a fiatal lányokat?
Kinek van joga ahhoz, hogy természetes érzéseikbe, személyes életükbe
beleavatkozzon? Ki kezelheti őket úgy, mintha tárgyak, bakancsok,
kapcák, karszalagok lennének? Amiket használat után le lehet húzni, de
ha már nagyon vacakok, a szemétben a helyük? Ki követelheti tőlük azt
a szörnyűséget, hogy gyermekeiket az államnak áldozzák, mint ahogy
annak idején Babilonban az elsőszülöttekkel tették?
Néhány pillanatig valami halvány vigaszra talált. Megértelek Klaus –
gondolta –, megértem, hogy nem akarsz velem szóba állni. Különben
nem is szeretnélek…
Doris normális, világéletében természetesen viselkedő lány volt, aki
egyszerű hétköznapi anyává akart válni. Olyanná, akinek a keze
gyengéden simogatja kicsinyét, aki elragadtatva hallgatja, amikor a
gyermeke először ejti ki a száján a mama szót. És ennek a gyermeknek
Klaustól kell lennie, a szomszéd fiútól, akit kiskorától kezdve szeret,
attól a Klaus Steinbach főhadnagytól, aki most gyűlöli, megveti őt, akit
a mozgalom, mint az örvény, a mélységbe húzott, a mozgalom,
amelyben még mindig hinni akart.
Doris újra lépéseket hallott. Rémülten felpattant. Kinyílt az ajtó.
Klaus… – remélte egy másodpercig. Felkapcsolódott a lámpa.
Csalódottan, mégis megkönnyebbülten látta, hogy Erika, a
szobatársnője áll előtte.
– Hát te mit csinálsz itt? – kérdezte Erika. – Egész este téged
kereslek… Jó lent a hangulat. Gyerünk, csak semmi mentség, hogy
fáradt vagy!
Doris elfordította a fejét.
– Mi bajod?
– Á… semmi…
– Történt valami?
– Nem.
– Doris… ugye nem veszed komolyan ezt a képtelenséget – fortyant
fel, de rögtön meg is enyhült – ezt a baromságot…? Mi történt veled?
– Egészen másról van szó.
– Nem értem…
– Figyelj csak… – mondta Doris sápadtan, és megpróbált bágyadtan
mosolyogni. – Én nem bírom ki itt… El kell mennem. Már holnap! Egy
napig sem akarok tovább maradni…
– De hát ez nem úgy megy – lepődött meg Erika. – Ne csinálj semmi
ostobaságot… Nem is olyan vészes az egész. Már egészen jól
megvagyunk itt, és van, aki kifejezetten élvezi. Szó szerint, na… Érted?
És nehogy azt gondold, hogy begyulladtam, és most félek mást
mondani! Ugyan már, Führer-gyerekek… Ezeknél valami baj van itt
fönt! – s ujjával a homlokára mutatott.
Erika felállt. Gondolatban újra a társalgóban volt, ahol nevetgélni és
flörtölni lehetett.
– Elárulnád tulajdonképpen…
– Nem mondhatom meg. Ne haragudj…
– Rendben, csak ne csinálj semmi őrültséget… – mondta Erika.
Lekapcsolta a lámpát, bezárta az ajtót, és elsietett. A szobában hagyta
Dorist a gondjával együtt, nem szívtelenségből, hanem azért, mert
fogalma sem volt barátnője kétségbeejtő helyzetéről.
Erika már túl későn, csak másnap délelőtt átkozta el magát, felszínes
viselkedéséért, ami persze nemcsak őt, hanem a legtöbb lányt
jellemezte.

Attól a perctől kezdve, hogy Lotte és Kempe átlépték a szoba küszöbét,

mindkettőjüknek az a furcsa érzése támadt, mintha meztelenek
lennének. A szoba berendezése spártaian egyszerű volt. A bútorokat
világos színűre festették, mégis ridegnek tűntek. Az olajfestményt,
amely a Führert magasított galléros szürke katonakabátban ábrázolta, az
otthon minden szobájában meg lehetett találni.
Lotte az ablaknál állt, és amennyire csak lehetett, elhúzódott a
fényforrástól. Szégyellte magát. Azonban ez a kellemetlenül perzselő
érzés nem volt elegendő ahhoz, hogy addigi világképét porig égesse.
Holnap – gondolta –, vagy holnapután… De ma még nem… Nem lehet,
hogy így történjen! Hiszen alig ismerem őt! Természetesen ő is a
kiválasztottak közé tartozik, mint én. De hiszen még meg sem nézett
engem rendesen… Kitér előlem. Vigyorog, amikor kérdezek tőle
valamit. És bűzlik az alkoholtól!
Kempe a táskájában matatott.
– Menetfelszerelés – mondta tömören.
Az ágyra ült, kinyitotta a táskát, akár a bűvész, aki mindjárt
elővarázsolja a fehér galambot.
Ám fehér galamb helyett – csiribí-csiribá – a bűvös táskából egy
üveg vodka kerül elő. És még a poharakról sem feledkezett el a
„mester”. Megfogta az üveget, mintha ki akarta volna tekerni a nyakát,
kihúzta belőle a dugót, és teletöltötte a színtelen, ám annál erőteljesebb
illatot árasztó itallal a két poharat.
– Egészségünkre! – mondta. – Ülj már le! Helyezd magad
kényelembe.
Lotte szorongott a számára kínos helyzetben. Sápadt arcán
megjelentek a szokásos rózsaszín foltok. Körülnézett, az ajtót bámulta,
mintha rögtön menekülni akarna. Ha legalább mondana valamit…
Lenne egy kedves gesztusa, vagy súgna a fülembe valami szokványos
bókot. Legalább ennyit… – gondolta Lotte, aki mindenekelőtt nőként
szerette volna átélni, amit tőle követeltek.
– Nem vagy szomjas? – kérdezte Kempe. – Nagyon jó áru… A
századom hordószámra vedelte.
– Nem szeretem – felelte Lotte.
– A vodkát?
– Azt, hogy annyit iszol…
– Kóstold meg – kínálta a százados. – Ja, tudom már. Ez az ostoba
fény…
A mosdókagylóhoz ment, elhozta onnan a törülközőt, és ráterítette a
zöld lámpaernyőre.
 – Így ni – mondta vigyorogva. – Akkor lássunk neki!
– Nem értelek – szólt Lotte, akit csalódottságában a hideg rázott, és
józan maradt.
– Mit nem értesz?
– Hisz egy komoly ügyért vagyunk itt…
– Persze. De a komolyság kellemes is lehet, nem igaz?
– Csak azt kell tennünk, amit a nép elvár tőlünk…
– Állati jó! – mondta az SS-tiszt, akinek képe szinte olvadt a
gyönyörűségtől. Megállapításának igazolására gyorsan le is csapott még
egy pohárral.
Lotte a fogságba esett állat riadtságával húzódott át a másik oldalra.
A Hitler-kép alá állt, majd rápillantott, mintha a Führertől várt volna
védelmet. Összeszorította éles, apró fogait, úgy hallgatott a sarokban,
mint egy szürke kis rágcsáló, ha a macska neszét érzi.
– Ő a mi Adolfunk… – mondta Kempe –, ismered ugye?
Újra megtöltötte poharát, és felemelte:
– Egészségedre, öreg!
Azután Lottéhoz fordult.
– Találkoztál már a Führerrel?
– Nem – felelte zavartan a lány.
– Én viszont igen. Már kezet is fogtam vele – mondta a százados, s
közben komolyan, büszkén és jelentőségteljesen a kép felé bólintott.
Kempe nemzetiszocializmusa teljesen gyakorlatias volt. Úgy érezte,
bármikor készen áll arra, hogy kiirtsa a mozgalom ellenségeit, de a
barna elmélet alapjában véve hidegen hagyta. Még mások előtt sem
átallott kijelenteni olyan dolgokat, amelyekért könnyen valamelyik
munkatáborban találhatta volna magát. Például senki emberfia nem
beszélhette be neki, hogy csak az a szex az igazi, amelyiknek egy kicsi
árja lurkó a végeredménye.
– Mindannyian ilyenek vagytok? – kérdezte Lotte.
– Milyenek?
– Ilyen… ilyen tiszteletlenek… És részegek… és… – Lotte a
megfelelő szót kereste, mígnem meg is találta ilyen felelőtlenek.
– Ide hallgass, te lány! Te nagyszájú RAD-vezér! Mi harcolunk,
gyilkolunk és meghalunk. Mindezt a Führerért. És most rajtad a sor…
Kempe megemelte a poharat, az üvegben maradt vodkára pillantott,
és újra töltött. A RAD-Führerint figyelte, aki még mindig a Hitler-kép
alatt állt, és aki olyan volt, mint maga a megtestesült szerencsétlenség.
– Tudom már – dörmögte, alaposan megnyomva a szavakat –, a
Führer nem iszik, nem dohányzik, nem alszik, nem hibázik…
A lány minden egyes „nem”-nél összerázkódott, mintha záporeső
verné a testét.
– És még vegetáriánus is ráadásul… Na, de most Lotte, hagyjuk a
tréfát, igyál már egy kicsit.
– Menj! – mondta a lány hangosabban, mint akarta. – Menj el
azonnal! Nem akarom, hogy bármi közöm legyen hozzád… Magához…
Maga olyan, mint egy…
– Hallgass, ide kedvesem! Lassan begurulok. Hidd el nekem.
– Ha nem megy el azonnal, hívom az otthon vezetőjét!
Ettől a százados úgy elkezdett hahotázni, hogy félő volt, soha nem
hagyja abba.
– Ugyan már! – gurgulázott hangosan a férfi. Odament Lottéhoz, és
átkarolta. Tenyerével villámgyorsan végigpásztázta a lány testét. Úgy
érezte, tűz szaladt át az ujjai hegyén keresztül az idegein, be az agyába.
A következő pillanatban vasmarokkal szorította magához a lányt. Kicsit
meg is ijedt, nehogy összetörje. Lotte arca kipirult, ruhagallérja
felgyűrődött, egy kapocs kipattant, fehér bőréből több villant elő, mint
korábban bármikor. Kempe vágytól remegő ajakkal, kimeredt szemmel
próbálta megtalálni a lány tekintetét. Aztán újból magához szorította,
forrón, gyötrőn, szenvedélyesen. Hirtelen mozdulattal elkapta a
szoknyája alját, s addig rángatta felfelé, amíg elő nem villant a lány
bugyija. Most már nincs sok hátra – villant át az agyán –, mindjárt
belémegyek… Érezte, hogy lüktet az ágyéka. Eszeveszetten
marcangolta Lotte alsóneműjét, és arra gondolt, az is elég lenne, ha
sikerülne kicsit félrehúznia… Megpróbálta lerúgni a saját nadrágját,
mert a vastag szövet egyre inkább zavarta, csaknem fájdalmat okozott
duzzadó férfiasságának. Már majdnem célhoz ért, amikor Lotte, mint
egy szívós testű kis állat, szinte elvékonyult a markában, s kiszabadult.
Kempe lehűlt. Megelégelte a lány ellenállását. Kiolvasta szeméből az
undort. Elengedte. Újra odament a táskájához, bedugaszolta a már
majdnem teljesen üres vodkásüveget, és levette a törülközőt a
lámpaernyőről. Az erős fényben észrevette, hogy a lány sír.
 – Tudod, mit – mondta dühösen –, menj a francba, te átkozott kis
RAD-kurva.
Azzal becsapta az ajtót, megrázta magát, és elindult lefelé, készen
arra, hogy megpróbálkozzék valaki mással.

Másnap, pontosan tíz órakor elkezdődött az oktatás. Az étkezőt

tanteremmé alakították át. Az asztalok a falnál, a székek a szoba
közepén, menetoszlopban álltak. A teremben Westroff-Meyer őrnagy
különböző képeket akasztott fel, amelyeket mutatópálcával böködött,
mint az iskolában. Úgy beszélt, mintha a hangszálait beolajozta volna.
Úgy érvelt, mintha egész élete ezen a hallgatóságon múlna.
Mindenesetre sikerült felkeltenie néhány fiatal érdeklődését. Mivel a jog
és az orvostudomány egészen hétköznapi, de meglehetősen makrancos
lovának megülésére irányuló próbálkozásai nem jártak túlzott sikerrel,
egy jóval kezesebb, ráadásul díszesen felkantározott, felsallangozott
lóra nyergeit át, a mozgalom paripájára. Ennek a paripának a hátán
pedig a fajhigiéniának nevezett cirkuszi mutatvány gyakorolta.
A kartonokra virágokat, borsókat és gesztenyéket festettek. Zavaros
vonalak mutatták, milyen keresztezések eredményeként jöttek létre,
hogy lettek a piros virágokból fehérek, a kerek borsószemekből
szögletesek, a tüskés gesztenyehéjból hogyan lett sima. Az otthonvezető
a biológia sajátságos értelmezése szerint folytatta magyarázatát.
– Ezeket a botanikai ismereteket minden további nélkül az emberekre
is vonatkoztathatjuk – mondta hallgatóinak, és nem vette észre, hogy a
teremben ülők se nem borsók, se nem gesztenyék, hanem emberek,
akiknek nagyobb része unott közönnyel mered maga elé, és csak a
kisebbik hányada figyeli az ő csupa zöldségeket kínáló gondolatait.
Erika, a leggyakorlatiasabb lány is éppen arra a zöldségre gondolt,
amit konyhaszolgálatosként kellett tisztítania, amikor egyszerre
belevágott a felismerés: Dorist nem látta a teremben. Fel akart állni,
körülnézni, de az feltűnő lett volna. Te jó ég – gondolta mi van, ha
valóban lelécelt menetparancs és szabadságos levél nélkül…?!
A lányhoz egészen közel ült Klaus, aki nem akart többé Dorisszal
foglalkozni, ennek ellenére folyton rá gondolt, és ugyanúgy kereste a
tekintetével, mint Erika. Azután megpróbálta elhessegetni a gondolatait,
úgy, hogy ő is igyekezett nagy buzgalommal a fajtiszta zöldségféleséget
hallgatni.
Abból pedig jutott mindenkinek, jó bőven.
Az igazsághoz tartozik, hogy az adminisztrációs központokban
dolgozók a Lebensborn-otthonokat – csakúgy, mint a hozzájuk tartozó
csecsemőotthonokat, ahol tisztaságtól ragyogtak a termek – nagyon
rendesen vezették. Tálán tudat alatt már arra számítottak, hogy ha
másért nem, hát ezért a precizitásért évekkel később a nürnbergi bíróság
mindenképpen felmenti majd őket. A Lebensbornnál is érvényes volt,
hogy amit a jobb kéz tesz, arról nem szükséges tudnia a bal kéznek. A
jobboldali mozgalom természetesen balkezes volt. Miközben kifelé
majdhogynem idillikus volt a kép, miközben az első számú „faji”
vezető: Heinrich Himmler SS-Reichsführer személyesen bizonygatta,
hogy a gyermeknevelésben semmi sem helyettesítheti a családot, ő
maga az 1939. október 29-én kibocsátott közigazgatási rendeletében
már elrendelte a házasságon kívüli gyermeknemzést. Himmler magát a
természetet akarta megerőszakolni, hogy még az új életek létrejötte is az
SS parancsára történjék. Születést akart bármi áron, bármilyen
eszközzel! Tervszerűen irányítva, az SS faji- és települési főhivatalának
ellenőrzése alatt, amely a mozgalomba vonta be a tenyészprogramot,
hogy az később a Lebensborn gyűjtőnév alatt váljon ismertté.
A Sturmbannführer folytatta féligazságokból, tévedésekből álló,
közhelyekkel, szóvirágokkal felcicomázott előadását. A szónok előtt
gondolatban Himmler, a példaképe lebegett. De azért szeme, mint a
szövőszék vetélője a szálak között, ide-oda járt a hallgatóság soraiban.
Aztán, mintha ez a vetélő beleakadt volna a szálakba, hirtelen
megállt. A szónok nem látta azt a lányt, aki alig akart belépni a
programba.
Leengedte mutatópálcáját. Az erek kidagadtak a homlokán.
– Az egyik résztvevő hiányzik – kiáltotta. – Követelem, hogy a
jövőben a létszámot pontosan jelentsék! Menjen – mondta Erikának –,
hozza ide Dorist!
– Nem hiszem, hogy sikerülni fog – válaszolta tétován a lány.
– Mit jelentsen ez? – üvöltötte Westroff-Meyer.
– Doris… elutazott.
– Elutazott? – ismételte az otthon vezetője vészjóslóan visszafojtott
hangon.
 Aztán üvölteni kezdett:
– Szökés! Dezertálás! Szökés!
Most már Klaus Steinbach is felfogta, hogy mit történt, és megijedt.
Szökés, visszhangzott a fülében.
Pontosan tudta, hogy ez mit jelent…
Az öreg föld állát tarló borostázta. Fölötte, mint borotvahab, nagy
felhőfolt lebegett, a felhőt pedig a nap vigyázta, hogy idejekorán le ne
pottyanjon. Doris, a szélben lebegő földszínű kabátjában úgy haladt
előre a végtelen, kopár mezőn, mint ahogy a parányi hangyák
araszolgatnak munkájuk végeztével a bolyukig.
A lány nem foglalkozott a kezébe hasító fájdalommal, amit a bőrönd
cipelése okozott. Amikor a bokája megbicsaklott egy-egy kövön,
összerándult. De zihálva továbbhaladt. A könnyeket nem csak a szél
csalta a szemébe. A borzalom, ami miatt a Lebensborn-otthonból
menekült, egész úton követte.
Egyetlenegyszer sem fordult hátra. Nem akarta többé látni azt a
házat, amelyben a legszentebb érzéseket sem tartják tiszteletben.
Semmire nem akart emlékezni. Sem az alattomos otthonvezetőre, aki
úgy kísérletezett az emberekkel, mintha nyulak lennének, sem kísérleti
alanyaira, akiknek a feszélyezettségét legyőzte a megszokás, sem arra
az éjszakára, amikor szobája ajtaja előtt lépéseket hallott. Az elméletnek
gyakorlattá kellett volna válnia, és neki az éjszakát egy idegen, hosszú
koponyájú egyenruhással kellett volna töltenie. Ekkor vált véglegessé
Dorisban az elhatározás: menekülni onnan, de minél előbb.
Valakire mégis gondolnia kellett ezen az elhagyatottság mérföldkövei
közt vezető úton: Klaus Steinbachra. Hideg szemére, kemény szájára.
Túlságosan szerette és túlságosan sokszor csókolta ahhoz, hogy elviselje
a gondolatát annak, esetleg örökre elveszítette őt.
A horizontból úgy emelkedett ki a kisváros templomtornya, mint egy
figyelmeztetően felemelt mutatóujj. Ez erőt adott Dorisnak, hogy bírja
még. Mert már szúrt a tüdeje, és a lába is nagyon fájt.
Hová? Hová menjek? – zakatolt benne a kérdés.
 Hová? Hát haza. Hová máshova? – gondolta a vasúti töltéshez
közeledve, amelytől már nem volt messze a szülői ház.
– De jó, hogy itthon vagy, kislányom – öleli át majd az apja. Hoz két
poharat, odanyújtja neki az egyiket, felemeli a másikat, és azt mondja: –
Egészségedre, Doris!
A konyak sárgán csillog a pohárban. Valódi francia. Klaus küldte…!
Doris botladozott, szédelgett, majdnem elejtette a bőröndjét. Egy kis
időre lepihent. És mit szól az anyja…?
– Miket nem csinálsz, te lány? Micsoda? Elszöktél? Szabadságos
levél nélkül? Istenem, hogy tehettél ilyet?!
Azon a halkan csengő hangon szól majd, amit általában akkor vesz
fel, amikor kételkedő barátnőit igyekszik meggyőzni a teadélutánokon.
– Milyen helyzetbe hoztál engem? – folytatja majd. – Nem,
képtelenség az egész! Ez csak szóbeszéd! Azonnal vissza kell menned!
Nem szeretném, hogy a lányom…
Doris újra felemelte a csomagját. Váltogatva vitte, hol a jobb, hol a
bal kezében. Karját a teher, mint egy malomkő húzta lefelé.
Már csak száz méter volt a vasúti töltésig. Amikor odaért, letette a
bőröndöt, és ráült.
Most hová? Vissza oda, ahonnan jött? Te jó ég, a vezetőnő… Doris
látta maga előtt a fonnyadt vénasszony arcát, és elképzelte, milyen
dühkitöréssel fogadná őt. Hirtelen minden fogalom fejtetőre állt benne:
a szülői ház, a haza, a Hitlerjugend, a RAD, a mozgalom.
Inkább tartotta magát rossz nemzetiszocialistának, mint egészséges,
normális nőnek. Így magában kereste a hibát, mert nem akarta elhinni,
hogy helytelenek lehetnek azok a követelmények, amelyeket élete során
a fejébe vertek.
Aztán elaltatta magában a gondolatokat. Alig vette észre, már a kis
állomás sorompójánál állt. A sínekre meredt. Hirtelen egy kocsi fékezett
le előtte. Kerekei csikorogtak a kavicsokon. Doris összerezzent. A férfi,
aki a kormánynál ült, SS-egyenruhát viselt. A Lebensborn
személyzetéhez tartozott. Az otthon vezetőjének fogdmege volt.
– Szálljon be! – mondta az egyenruhás nyersen.
– Én… én csak… – felelte Doris.
– Ezt majd a Sturmbannführernek mesélje el!
Nem volt mit tenni, bármiféle ellenállás felesleges lett volna. Doris,
miután bőröndjét betette a csomagtartóba, beszállt. Mintha már meg is
halt volna, olyan szótlanul kuporgott az ülésen.
A sofőr gázt adott. A zöld színű, nyitott katonai dzsip visszadöcögött
az otthonba. Doris sorsa eldőlt…

Klaus Steinbach egyszerre szörnyen aggódni kezdett Doris miatt. A

tanteremben átnézett a falitáblán lévő kartonokra festett borsókon és
gesztenyéken. Vajon miért szökött el? – tette fel a kérdést. – Talán
miattam? A jó néhány órával ezelőtt rátelepedett bűntudat és
felelősségérzet után hirtelen boldogság töltötte el.
De aztán újra a katona szólalt meg belőle: milyen megtorló
intézkedéseket alkalmazhat Dorissal szemben a Sturmbannführer?
Büntető munkára küldi egy fegyvergyárba? Áthelyezi, „száműzi” egy
isten háta mögötti helyre? Pártfegyelmit indíttat ellene? A gondolatsort
úgy összegezte Klaus, hogy ezek közül egyiknek sem szabad
megtörténnie.
Az otthonvezetőre nézett, akit az első pillanattól kezdve gyűlölt. Ez a
féreg, ez a borsózsizsik még mindig a botanikai-biológiai-fajhigiéniai
maszlagot csócsálta. Aztán Erikára pillantott, a Jungführerinre. Ő Doris
egyik barátnője. Beszélnem kell vele – gondolta.
Az ebédnél egész egyszerűen melléje ült. Megpróbált belefogni, de
csak nem tudta rászánni magát. Töprengve szeletelte késével a rántott
húst. Az járt a fejében, hogy vajon megtalálták-e Dorist? Remélte, hogy
nem, de mivel túlzottan is aggódott érte, abban bízott, hogy igen.
Klaus a repülőgépe után vágyakozott. Diófaállú parancsnokára
gondolt. Maga előtt látta, amint komótosan kiszáll a gépéből, és szivarra
gyújt. Mit tenne most ő az én helyemben? – gondolta. Hogy mászna ki
ebből a slamasztikából? Berendsen, az öreg, okos harcos, aki a világon
mindennel óvatosan bánik, a botkormányt és a pálinkásüveget kivéve?
– Maga aztán nem valami bőbeszédű, fiatalember – mondta Erika.
– Nem – felelte Klaus.
– Ez sem valami terjengős válasz!
– Maga barátnője… Dorisnak?
– Ismeri őt? – kapott a szón a Jungführerin.
– Igen – válaszolta Klaus. – Én… Úgy értem, mi…
– Mi van magukkal?
 – Mi tulajdonképpen menyasszony-vőlegény voltunk…
– Te jóságos ég! Tehát ezért! – kiáltott fel ijedten Erika, majd
alaposan végigjáratta tekintetét a főhadnagyon.
– Nos, fiatalember?
Klaus vállat vont.
– A beszédet nem magának találták ki – legyintett Erika, és ismét a
bal oldali asztalszomszédjával kezdett társalogni.
A desszert után odaszólt Klausnak:
– Maga olyan következetesen néz át rajtam, mintha nem is nő lennék.
– Miért… maga talán nő? – kérdezte ingerülten Klaus.
– Hogy érti ezt?
– Aki ide jelentkezik…
A lány fülig vörösödött s alig tudta türtőztetni magát, hogy ne
kiabáljon.
– Nem jelentkeztünk, hanem… Hát nem érti? Egyébként is, mi van
akkor, ha jelentkeztünk volna? Kíváncsi a véleményemre? Még mindig
inkább itt vagyok, mint hogy valahol vakargassam a padlót,
kapargassam a répát vagy pucoljam a borsót.
– És… utána?
– Utána? – kérdezte Erika megvetően. – Utána!… Mit képzel maga,
csak nem gondolja, hogy bedőlök egy ilyen taplónak… Tényleg azt
gondolja? – Westroff-Meyerre mutatott. – Inkább megeszem a tüskés
gesztenyéit!
– Jó étvágyat! – felelte Klaus indulatosan.
– Ne-e-em – tette hozzá Erika, készakarva olyan hangon, mint ahogy
a kisbárányok bégetnek. – Nálam ez így nem megy. Még ha maga Ottó
Skorzeny jönne, akkor sem.
– És… a többiek?
– Fütyülök a többiekre! – válaszolta ingerülten Erika. – Nekem
magamra kell gondolnom. És ha Dorist kérdi… Ő aztán kétszer is nemet
mondana! Érti?
Klaus zavartan bólintott.
– Összevesztek?
– Igen.
– Szakított vele? Szóval, maga az oka, hogy…
– Igen – mondta halkan Klaus.
 – Akkor gondoskodjon arról, hogy Doris kikerüljön ebből a
slamasztikából!
– Elmondaná, hogy kerültek ide? – kérdezte a főhadnagy.
– Egész egyszerűen – felelte Erika. – Először is, elő kellett lépnie
annak, aki áldozatot akar hozni a Führernek. Ekkor jelentkeztünk. Aztán
kiválasztottak minket… Csak ezek után tudtuk meg, hogy
tulajdonképpen miről van szó.
Erika gúnyosan felnevetett.
– De higgye el nekem, ebbe a dologba senkinek… még a
nemzetiszocializmusnak sem lehet beleszólása!
Klaus összerezzent. Ő, akinek egyébként ökölbe szorult a keze, ha
valaki a mozgalom ellen szólt, most a fiatal lány becsmérlő szavait
szinte simogatónak érezte.
Körülnézett. Úgy tűnt, az általános feszélyezettség valamelyest
tovább csökkent. A Sturmbannführer jobbján és balján az otthon
vezetőjének kitüntetettjeiként ültek az első párok. Csupán az ebéd előtt
zajlott le némi féltékenységi jelenet két SS-Unterführer között. Az
összezördülés alanya, Hannelore a reggeliző asztalnál büszkén és
meglehetősen gusztustalanul hencegett sikerével. Volt, aki
elcsámcsogott ezen, de voltak, akiknek a gyomra forgott a túl részletesre
sikeredett beszámolótól.
Ahogy telt az idő, egyre gyakoribbak lettek a flörtök. Rokonszenv és
elutasítás, csalódás és remény, vágy és lemondás lengte be a termet. A
téglalap alakú, hosszú asztalnál ülő, szigorú követelmények szerint
kiválasztott és véletlenszerűen összehozott ötven ember úgy haladt a
végzete felé, mint egy autóbusz, amelynek kilazultak a kerekei.
Erikának igaza lehet – morfondírozott Klaus. Persze… Ezek itt csak
szellemi pojácák, akik azt hiszik, nélkülük nem létezik semmiféle
értelmes dolog a földön. Pedig ahol sok a fény, ott sok az árnyék is –
értelmesebb érv híján ez a közhely jutott az eszébe.
– Egyet még mondhatok magának – zavarta meg gondolatait Erika –,
tudja mi maga, főhadnagy úr?
Kiitta az almalevet a pohárból, megnyalta a szája szélét és kerek
perec belemondta Steinbach arcába:
– Egy szamár!
Ebben a pillanatban Doris újra átlépte annak a háznak a küszöbét,
amelyből el akart menekülni. Arca olyan volt, mint egy ártatlanul
elítélté, akinek igazságtalanul börtönbe kell vonulnia.
Lesütött szemmel, némán és erőtlenül követte a sofőrt Westroff-
Meyer őrnagy irodájáig.
A lány már kintről hallotta az otthonvezető dübörgő lépteit és öblös
hangját. Westroff-Meyer dühösen kivágta szobája ajtaját, az előtérben
kucorgó, félelemtől pislogó lányra nézett, és fenyegetően így szólt:
– Úgy, hát maga az! Na, jöjjön csak be!
A Sturmbannführer ment elöl, s odabent Dorist még hellyel sem
kínálta. Csukaszájában szinte csattogtak a fogak, amikor elkezdte.
– Maga a RAD tagja… Sőt, maga Unterführerin! Engedély nélkül
távozott a csapattól… Háborús időben!
Doris ajka elkeskenyedett. Ez volt hát a blabla az önkéntességről.
Aztán, ha nem úgy alakul, ahogy gondolták, ha nem sikerül
keresztülvinni az elképzelésüket, minden követ megmozgatnak…
Westroff-Meyer érezte a lány ellenállását. Hangjának dörgése már
túllépett a pártszónokok szokásos hangerőskáláján.
– Mit képzel? Szökés! Dezertálás! Defetizmus! Elárulta a Führert!
Alattomosan hátba szúrta őt!… Magát az egész tanfolyam utálni fogja!
Doris hallgatta a férfit, de szavai nem jutottak el a tudatáig. Azért
gépiesen bólogatott, mintha mindenben egyetértene vele. A
Sturmbannführer szemrehányásai legfeljebb a hangerejükkel hatottak rá.
Olyanok voltak számára, mint egy-egy gőzkalapács-ütés. Legjobban azt
fájt neki, hogy az őrnagy szerint ő elárulta a Führert.
– Megsemmisíthetném magát! Mi az, hogy megsemmisíthetném… –
dörögte a Sturmbannführer –, meg is teszem. Pontot teszek ennek a
vircsaftnak a végére!
Közben bőszen fel-alá járkált, és az öklével hadonászott.
– Az árulókat, akik az ellenséggel paktálnak, el kell taposni, mint a
férgeket! Maga nem méltó rá, hogy német legyen! Amit művelt, az
népünk sorsdöntő küzdelmében…
Elfehéredett, minden ízében reszketve nézte a lányt. Nem tudta
befejezni a mondandóját, mert a felháborodástól fuldokolni kezdett.
Köhögési roham jött rá.
– Mit tud felhozni a mentségére?
 Doris tudta, hogy valamit válaszolnia kellene, de nem volt képes rá.
Félt a Sturmbannführer apró, szúrós szemétől. Attól tartott, hogy a férfi
szőrös mancsával, amely visszataszító volt a számára, megragadja őt.
Lehajtotta a fejét, az íróasztalra szeretett volna támaszkodni, de az túl
messze volt tőle.
– Én… én erre nem vagyok képes… – válaszolta szinte hangtalanul.
– Mire nem képes maga?
– Ezt végigcsinálni…
– Szóval… nem képes végigcsinálni…
Westroff-Meyer tett néhány lépést.
– Éppen ezért van magának – folytatta –, elsősorban magának
szüksége az oktatásra! Ismeri az F1 és az F2 generáció közti
különbséget?
– Nem – felelte Doris.
– Mit tud a mutációról? A borsócsírákról?
A lány hallgatott.
– Látja – mondta Westroff-Meyer –, milyen hasznos lehet magának a
tanítás?
– A tanítás nincs ellenemre…
– Akkor meg mi baja van? – ordított rá a Sturmbannführer.
– Nem szeretnék… nem akarok… Hiszen már megmondtam
magának. Személyes okom van rá.
– Mit számítanak a személyes okok, ha a birodalom érdekeiről van
szó?
– Én menyasszony vagyok.
– És? – kérdezte fenyegetően az otthonvezető.
– A vőlegényem itt van.
– Hol itt?… A faluban?
– Nem.
– A laktanyában?
– Nem.
– Hát akkor hol az ördögben?
– Itt… az otthonban – felelte Doris alig hallhatóan.
– Micsoda? Itt a tanfolyamon? Ki az?
– Klaus Steinbach.
– A főhadnagy a légierőtől?
 – Igen.
Westroff-Meyer fenyegető tartása erre azonnal kiengedett. Lassan
belesüppedt a karosszékébe. Ábrázata egy szempillantás alatt
megváltozott. Először elvörösödött, aztán – mintha egy óriási paripa
nyihogott volna – teli torokból hahotázni kezdett. Képe – miközben
szájából kivillantak ezüstfogai – széles vigyorba olvadt. Rázkódott az
egész teste, potyogtak a könnyei. Aztán mindkét öklével elkezdte verni
az asztalt, és azt üvöltötte: hát ez óriási! Ez fenomenális!
– Ezért kellett magának elszaladnia? Jaj, mindjárt megőrülök!
Kitörölte a könnycseppeket a szeme sarkából, és odament Dorishoz.
A vállára tette a kezét. A lány összerezzent, de a Sturmbannführer ezt
nem vette észre.
– A vőlegénye… itt van a házban? A tanfolyamunkon? – hörögte az
elégedettségtől és a hirtelen magába szippantott temérdek levegőtől még
mindig fuldokolva. – Maga meg csak úgy elhúzza a csíkot?
Végre sikerült összeszednie magát. Abbahagyta az éktelen röhögést.
Doris elfordult, mert mélységes undort érzett.
– Hiszen ez nagyszerű! – kiáltotta Westroff-Meyer. – Ez remek! Hát
akkor rendezünk egy igazi Lebensborn-esküvőt! Ilyen még úgysem
volt! Példát mutatunk… Hiszen ez fantasztikus! A Führer el lesz
ragadtatva. – No persze – folytatta azon az olajozott hangon, amit
mindig akkor használt, amikor már elhelyezte a csapdáit –,
természetesen így már minden rendben lesz. Menjen csak vissza a
szobájába, én majd mindent elintézek. Lesz menyasszonyi csokor,
pezsgő… Esküvő lesz, de még milyen! Jaj, mindjárt megőrülök!
A Sturmbannführer megszorította a lány kezét, türelmetlenségében
egyszerűen kitaszigálta az ajtón, és odakiáltott az előszobában álló
tisztiszolgájának:
– Hozza nekem ide Steinbach főhadnagyot… de gyorsan! Egyik lába
itt, a másik ott.
Doris csak most ébredt fel kábulatából. Gyorsan elsietett a
folyosóról, nehogy találkozzék Klausszal.
Délután nem volt semmiféle elfoglaltságuk az otthonlakóknak.
Mindenki azt csinálhatott, amit akart. Kempe százados a feleségének írt
levelet, majd a városkába ment, hogy megfelelő folyékony muníció-
utánpótlásról gondoskodjék. Klaus a teraszon katonás rendben
felsorakoztatott nyugágyak egyikében feküdt. A langyos őszi napsütésre
és Dorisra várt. Erika rádiót hallgatott. Lotte a tükör előtt fésülgette a
haját, és arra gondolt, talán az este másképp kellett volna viselkednie.
Nem is volt olyan kellemetlen, ami történt…
Azzal, hogy a hórihorgas SS-százados a végén, amikor már
semmiképpen nem sikerült eredményre jutnia, otthagyta őt, nemcsak a
férfi viselkedésében csalódott. Saját nőiességébe, vonzerejébe vetett hite
is megingott. Annak ellenére, hogy még fiatal volt, úgy tűnt, mintha
afféle aggszűz lenne, akinek túl késő van ahhoz, hogy szerelemhez
jusson.
A haját igazgatta. Kibontotta copfkoronáját, vállára engedte hosszú,
szőke haját. Lebiggyesztette az ajkát, tetszett magának, de aztán mégis a
régi frizurája mellett döntött.
Lement a többiekhez, ám most is a háttérben maradt, mert nem volt
társasága. Akivel kapcsolatba került, néhány üres szónál nem váltott
vele többet, rögtön odébbállt. Először nem tulajdonított ennek
jelentőséget, később azonban egyre jobban kezdte zavarni ez a helyzet.
Átment az olvasószobába, és kedvenc albumát, a „Linzi
városképek”-et vette a kezébe. A sarokban egy Untersturmführer
üldögélt, akinek a testarányai úgy alakultak, ahogy azt a nagykönyvben,
pontosabban az annál sokkal mérvadóbb „Faji kiskátéban” megírták.
Udvariasan felállt, és bemutatkozott Lotténak.
– Fritz Lange – mondta, majd megkérdezte: – Maga sem érzi itt túl
jól magát, ugye?
– Nem, nem igazán – felelte Lotte.
A tiszt bólintott.
– Megértem – mondta –, minden másképp alakult, mint ahogy
elképzeltük… Aki hisz a mozgalomban, az biztosan csalódott itt.
Lotte élénken bólogatott. Majd – ami korábban nem volt szokása –
jól megnézte a tisztet. Számára eddig a férfiak csupán csizmát viselő,
egyenruhába bújt lényeket jelentettek. Fritz Lange arca hosszúkás,
homloka magas volt, ami kissé ritkás haja miatt még boltozatosabbnak
tűnt. A fekete egyenruha úgy simult karcsú testére, mintha Lottéék
szomszédja, Drossel úr, a legkiválóbb berlini szabómester készítette
volna.
– Nem zavarom? – kérdezte az Untersturmführer.
 – Nem, dehogy.
– Mi ketten – folytatta a tiszt –, komolyan vesszük a dolgunkat,
ugye?
– Aha – felelte Lotte.
– Mert már érettek vagyunk erre. Tudja, a meg nem tisztított búzában
sok a konkoly…
Ezt Lotte nem értette, fővárosi lány létére fogalma sem volt arról, mi
az a konkoly, de azért buzgón bólogatott…
– Maga a frontról jött? – kérdezte.
– Igen.
– Milyen fegyvernemnél szolgál?
– A gyalogságnál.
– Az nem lehet valami túl jó, nem igaz?
– Jó vagy nem jó – felelte Lange –, a népünkről van szó.
– Maga tetszik nekem – mondta Lotte, és belepirult saját
őszinteségébe. Újra megnézte a férfi arcát, és hirtelen rádöbbent, hogy
nemcsak a katona szavai, hanem a külseje is hatással van rá. Mégis csak
leeresztve kellett volna hagyni a hajamat – gondolta.
Ekkor érkezett meg Kempe itókabeszerző körútjáról. Rögtön fel is
kavarta az állóvizet, amit – különösen, ha pohárban állt előtte –
kimondhatatlanul utált. Szokás szerint nagy csinnadrattát rendezett.
Felrántotta az ajtókat, társaságot keresett, és mivel nem talált, a teraszon
ülő főhadnagyot rohanta le.
– Hallom – mondta –, hogy megházasodsz. Gratulálok! Egy fiaskó
igen fájintos papramorgóval foglak megajándékozni az esküvődön.
– Esküvő? – kérdezte csodálkozva Klaus.
– Naná, nem, majd temetés…? És ráadásul még csinos is a hölgy.
– Menj a jó fenébe!
– Nem láttad valahol Erikát?
– Nem.
– Megyek, megkínálom egy kis pálinkával. Még ő tetszik nekem a
leginkább ebben az egész bagázsban…
Otthagyta Klaust, és elindult megkeresni a lányt. Benézett a
könyvtárba, meglátta Lottét. Széles vigyorba húzódott a szája, és
elégedetten megrázta magát, mint egy patakból kimászott juhászkutya.
– Na – mondta jókedvűen Lotténak, a lány újdonsült barátja felé
mutatva. –, megtalálta a zsák a foltját?
Azt már nem látta, hogy erre a pimasz megjegyzésére Lotte arcán
piros foltok jelentek meg, az Untersturmführer pedig lassan
felemelkedett a székből. Tudta, hogy az SS-tiszt nem tartozott a gyáva
fickók közé.
– Az ilyenfajták hoznak szégyent a mozgalomra – állapította meg
keserűen.
Később a századosnak a hangversenyteremben sikerült elcsípnie
Erikát. Magabiztosan közeledett a lányhoz, aki mosolyogva köszöntötte.
– Heil, Hauptsturmführer!
Kempe nevetve nyújtotta a lány felé a kezét.
– Hagyd a hülyeséget! – mondta. – Engem Horstnak hívnak, téged
pedig Erikának, így van?
– Felőlem…
Kempe alaposan megnézte Erikát, akinek a haja szőke volt.
Aranyszőke. Fürtjei lazán hullottak a homlokába. Egy tincs szabadon
hagyta a fülét. Milyen szép kis fülecske, milyen édes kis kagyló, kis
csigabiga – gondolta a százados. – Az álla is gyönyörű, hamvas és
egészséges, az egész arca meg olyan, mintha minden kis része külön
élne. Ívelt és duzzadt a szája, olyan, mint egy vízszintes pina.
Kempének amúgy is azt volt az ideája, hogy a lányok szája pont olyan,
mint a pinájuk. Általában könnyű dolga volt, amikor ránézett valakire,
és rögtön ábrándozni kezdett…
– Baromian tetszel nekem – mondta Erikának.
– Kösz a bűbájos bókot.
– Tényleg szuper nő vagy! Csak ez az egész buli nagyon langyos itt,
úgyhogy estére bedobom magam, és szétosztok egy kis gyorsítót…
Erika adta az ártatlant.
– De hiszen mi komoly ügy miatt vagyunk itt.
– Persze – vigyorgott Kempe –, én is azt mondom.
A lányhoz hajolt és gyönyörű fülecskéjébe súgta:
– Tényleg beszereztem némi gyorsítót… Érted, ugye? Egy kis
pálinkát. Meg bedobok még valamit, de az egyelőre titok!
– Jól hangzik.
– Na, mit szólnál hozzá?
– Mihez?
 – Ha egy kicsit összebarátkoznánk.
– Lehet róla szó – felelte Erika –, de csak akkor, ha nem akarsz
mindenáron…
– Ezt meg hogy érted?
– Tudod – magyarázta mosolyogva a lány – én ebben nem fogok
részt venni… Még akkor sem, ha ezt az otthont tenyésztelepnek szánták.
Kempe először jót nevetett az elnevezésen, aztán ő is kirukkolt egy –
ha nem is egészen eredeti – poénnal.
– Mi fiúk, egymás között azt szoktuk mondani, hogy nem kell egy
egész fejős tehenet vásárolni ahhoz, hogy ihass egy pohár habos tejet.
– Szóval én lennék az a bizonyos tehén?
– Nem úgy gondoltam! Na, látom, hogy mi jól megértjük majd
egymást… Berlini vagy?
– Igen – felelte a lány.
– Nagyszerű – mondta Kempe –, én is. Helyezzük magunkat
kényelembe!
– Jó – válaszolta Erika –, csak nekem előbb a barátnőm után kell
néznem.
A lány még a folyosón is mosolygott. Mindig is tetszettek neki a
Kempe-féle rámenős férfiak.

Doris újra kicsomagolta a bőröndjét, és a holmiját berakta a

szekrényébe. Zaklatottság és közönyösség, kétségbeesés és
reményvesztettség keveredett benne. Délután meglátogatta az
otthonvezető a szobájában.
– Minden rendben van – mondta Westroff-Meyer, aztán újra
odébbállt.
A lány ezek után várta a Klausszal való találkozást, de ugyanakkor
félt is tőle.
A vacsoránál elég messze ültek egymástól. Doris lehajtott fejjel
vizsgálgatta a tányérját. Érezte, hogy Klaus nézi őt, de nem mert rá
visszapillantani. Elképzelte, hogy zajlott le a fiú és az otthon vezetője
közötti beszélgetés.
Aztán eljött az alkonyat, a vidékre ráborult az este, majd
beköszöntött az éjszaka. Doris kiment a teremből, amelyet túlságosan
zajosnak érzett. Az is zavarta, hogy mindenki őt bámulja. Már mindenki
ismerte. Mindenki ott szeretett volna lenni a Lebensborn-esküvőn.
Egyszer csak egy árnyék állt meg mellette. Klaus volt.
– Beszélnem kell veled – mondta fojtott, rekedt hangon a főhadnagy.
Doris ránézett Klaus zaklatott és mogorva arcára. Sajnálta a fiút.
Biztosan nagyon szenved ebben a helyzetben – gondolta.
Némán álltak egymás mellett. Klaus törte meg a csendet.
– Sajnálom… – kezdte nehézkesen. – Én…
Azután újra elhallgatott. Maga sem tudta, hogy mit sajnál
tulajdonképpen. A haragja már elszállt. Most annak a slamasztikának a
közepében érezte magát, amelybe Westroff-Meyer faji őrülete keverte. A
legszívesebben azonnal visszament volna a frontra. De ez most szóba
sem jöhetett. A kötelezettségek egymás után jöttek: először az első,
azután a második. Először élünk, aztán meghalunk… De Klaus
Steinbach szívesebben választotta volna a halált, semmint hogy így
éljen…
Ismét Hitler csenevész tölgyfája előtt álltak. Legjobb lesz – gondolta
Klaus –, ha nem rejtem véka alá a dolgot, és megmondom Dorisnak,
hogy mi a helyzet.
– Ez az izé, ez a hogyishívják… Westroff-Meyer, beszélt velem.
Látszott rajta, hogy szeretne minél előbb túl lenni a dolgon.
Doris bólintott.
– Velem is – mondta halkan. Tekintetével a fiú pilótajelvényén lévő
szárnyas ragadozómadarat nézte, mintha attól tartana, hogy a sas
életnagyságúra elevenedik, és lecsap rá.
– Tényleg? – kérdezte Klaus zavartan. – Veled is?
A fiú a háta mögött összekulcsolta a kezét és alsó ajkát harapdálta.
– Akkor hát, tudod.
– Mit? – kérdezte Doris.
Klaus köröket rajzolt a lábával a kavicságyba.
– El kell… el kell, hogy vegyelek… Feleségül.
Doris nagyot sóhajtott. A csend telepedett kettőjük közé. Kóbor
vadméh duruzsolt a fülükbe. Az ő nótáját hallgatták. Az este hideg volt
és ködös. A lány hol fázott, hol forróság öntötte el.
– Igen – felelte –, tudom.
Klaus tovább körözött csizmája orrával a kavicsokon. A szavak úgy
csikorogtak a fogai közt, mint amikor a lovak patkós lába murvás úton
lépdel.
– És te? – kérdezte Doris. – Mit fogsz tenni?
A főhadnagy összerezzent. Azt a pillanatot, amikor majd megkéri
Doris kezét, egészen másképp képzelte el. Nyelvével végignyalta ajkát,
de az még mindig keserű volt
– Klaus… – a lány hangja már lágyabban csengett. – Hiszen te
minden parancsot teljesítesz… ezt talán nem fogod?
A fiú a beszélgetésük során most először tekintett szerelmére, akinek
hangja tudatosította benne, hogy ő is tele van fájdalommal. Ugyanitt
álltam, amikor azt mondtam – gondolta –, hogy nem akarlak látni
többé…
– Doris… – súgta –, te megtennéd a helyemben?
A lány keskenyre szorított száján feltűnt egy halvány mosoly, aztán
fokozatosan elillant Arca elpirult, majd elsápadt. ,Igen”-t akart mondani,
de valami belső parancsra „nem”-et kellett válaszolnia. Mosolyogni
szeretett volna, de sírni kezdett. Szerette volna, hogy Klaus az övé
legyen, de nem így, külső parancsra.
Megszédült. Mint amikor egyszer régen, az úszómedence hat méter
magas tornyán állt, és ugornia kellett volna. A deszka rugózott. Lent a
medence mellett feküdt Klaus, és nevetett:
– Na, ugorj már, te gyáva nyúl! – kiáltotta.
És ő ugrott.
Akkor.
Most azonban olyan hangon, amilyet Klaus még nem hallott tőle, azt
mondta:
– Nem.
És újra összecsaptak a hullámok a feje felett…
Klaus arca egészen közel volt hozzá. Már nem volt rideg és elutasító.
Inkább komoly és szomorú. Doris érezte a fiú kezét a könyökén.
– És miért nem? – kérdezte Klaus, mintegy válaszra kényszerítve a
lányt.
Doris elfordította a fejét. Nem akarta, hogy Klaus lássa, mennyire
izgatott.
– Nem akarok… parancsra férjhez menni – válaszolta vontatottan. –
A legkevésbé hozzád…
A nyomás a lány könyökén egyre erősebb lett.
 – Doris – nyögte ki Klaus –, én olyan… olyan gyerekes voltam.
– Igen – suttogta a lány.
– De már nem vagyok az – folytatta a fiú, és esetlenül megsimogatta
Doris fejét.
A lány halkan nevetni kezdett. Olyan volt a nevetése, mintha fátyolon
keresztül hullámzott volna.
Meg sem érintették egymást. Boldogok voltak, de nem mutatták ki.
Mozdulatlanul álltak, és így is akartak maradni.
Doris azt kívánta, hogy ez a rövid együttlét a kertben az
örökkévalóságig megmaradjon.

Horst Kempe kijött az épületből. Hangzavar, rádióbömbölés és Erika

kísérte. A százados rozsdás, öblös hangon azt kiáltotta a parkon
keresztül:
– Mindenki figyeljen ide! Gyerünk be a házba! Ma kezdődik az igazi
buli! Nagy felhajtás minden szobában! A belépés díjtalan! Az első
teremben a Lebensborn-művészek gálafellépése látható… Majd
általános varázslat és táncmulatság következik!
Nevetése úgy söpört végig a kerten, mint a Keleti-tenger viharainak
kezdetét jelző mennydörgés.
Az ajtókat kinyitották. A folyosót táncteremmé alakították, a nagy
banzáj szervezőjének szobáját pedig bárra. Kempe, a „mixer” az
asztalon ült hálóingben, a lábán csizma volt, a tiszti sapkája fordítva
hetykélkedett a fején. Cigarettáját szórakozottságában majdnem
belenyomta a bal fülébe. Erika az ölében ült.
Egy páncélos hadnagy szinte hörgött az elragadtatástól. A könnyeit
törölgette, amint tánclépésben átlejtett a folyosón. Lekapta a
horogkeresztes zászlót a Führer képe mellől, majd visszament Kempe
szobájába, és ott a lámpaernyőre terítette.
A százados félretolta Erikát, majd felállt az asztal tetejére.
– Társaim a népben! – kiáltotta –, leendő anyák és apák… Halljátok,
amit mondok… Létezik kerek és szögletes pincebogár, és létezik érdes
és sima is. A hernyók pedig eléggé el nem ítélhető módon még azt a
fáradságot sem veszik maguknak, hogy egyszer-egyszer tisztességből
megborotválkozzanak… Éppen ezért felhívom minden bajtársam szíves
figyelmét, hogy rendszeresen kaparja le fölösleges szőrzetét.
 Mindenki ordított a gyönyörűségtől. Kempe leugrott az asztalról,
felbukfencezett, de azonnal felpattant. Erikát gyöngéden megtapogatta,
és a fülébe súgta;
– Most már magunkkal is törődnünk kellene…
– Te aztán rendesen kiütötted magad – mondta a lány.
– Na és?
Doris és Klaus az ajtófélfának támaszkodott. A lány tágra nyílt
szemmel figyelte a Kempe-féle nagy mutatványt. A főhadnagyra
támaszkodott, és halkan nevetett.
– Tulajdonképpen igaza van – mondta Klaus.
– Igen – felelte Doris mosolyogva –, ő a maga módján védekezik a
kínos helyzet ellen.
– És mi?
– Mi nem vagyunk kínos helyzetben… – válaszolta a lány –, mi csak
látogatók vagyunk itt.
– Tévedésből – egészítette ki a főhadnagy. Érezte, hogy Doris remeg.
– Fázol?
– Egy kicsit – felelte a lány, akit egyszerre elfogott a félelem.
Ösztönösen megérezte, hogy a Lebensbornnal való találkozásuk nem
egy ilyen zajos mulatozással fog végződni. Félt a jövőtől, annak
ellenére, hogy nem tudta, mit hoz magával.
– Hisz itt vagyok veled – mondta Klaus.
– Igen, tudom – felelte Doris.
Kempe százados és „árnyéka”, a páncélos tiszt vizenyős szemmel
nézték őket, majd odatántorogtak hozzájuk.
– A jegyespár! – suttogta, duruzsolta légiesen, szinte templomi
áhítattal Kempe, és jobb lábát – óvatosan, nehogy hanyatt essék – Klaus
felé nyújtotta üdvözlésként.
– Az ünnepi társulat nevében – fuvolázta –, gratulálok az
esküvőtökhöz… Ebben a cirkuszban!
A többiekhez fordult és háromszoros Heil! Heil! Heil!-t vezényelt.
– Gyere – mondta a főhadnagy Dorisnak –, menjünk ki, mielőtt
elhányom magam.
Sikerült lelépniük, mert Kempe éppen hajtóvadászatot szervezett
azok ellen, akik nem kapcsolódtak be játékába. Hangosan számolt, de
nem jutott húsznál tovább.
 – Az elesetteket segítsük lábra állni! – üvöltötte. A hálóinges
férfiakból rohamcsapatot szervezett, s az osztagot a légoltalmi
homokkal teli ládákhoz és a vízzel teli vödrökhöz vezényelte. A
vödrökből a vizet a ládákba öntötte, és egy lapáttal igyekezett megfelelő
keveréket készíteni. Azután ajtótól ajtóig szaladt, és mindegyiket
rugdosni kezdte.
– Kinyitni! – ordította. – Légvédelmi gyakorlat!
Ahol nem nyitottak azonnal ajtót, ott berontott a szobába, és nedves
homokkal teleszórta az ágyakat. Öt perc sem telt bele, és a Lebensborn-
otthon eredeti célkitűzései módosultak.
Kempe bárgyún, de elégedetten vigyorgott.
– Hagyd már abba! – mondta Erika. – Mindjárt itt lesz a
Sturmbannführer.
– Ugyan már… Majd elintézem azt az aktakukacot… – legyintett, de
azért fél szemmel óvatosan a folyosó felé pislogott.
Westroff-Meyer, az otthon vezetője azonban nem mutatkozott. Égő
szemű, szénfekete hajú, lófarok-frizurás titkárnője alakjában tudniillik
megérkezett az ő báránykája is. Igaz, hogy fekete bárány volt, és aligha
felelt volna meg a „Faji kiskáté”-ban az északi típussal szemben
támasztott nemzetiszocialista követelményeknek, de a Sturmbannführer
őt nem a Lebensborn számára, hanem a saját céljaira választotta ki.
– Ha idejön – bőgte tovább Kempe –, bezárjuk az alagsorba, hogy ott
a gyakorlatban is felkészülhessen a pincebogarak domináns
tulajdonságai átöröklésével kapcsolatos magas röptű holnapi előadására.
Aztán elkezdte kidobálni az üres üvegeket – elég tekintélyes
mennyiség összejött már belőlük – anélkül, hogy kinyitotta volna az
ablakokat. Volt is csörömpölés…
– Felkészülni a nagy parádéra! – adta ki a vezényszót, és rövidesen
nehéz csizmák súlya alatt dübörgött a folyosó. Először a férfiak, azután
a nők, majd a párok vonultak fel díszlépésben. És a menetelők az út
végén minden esetben megszabadultak egy-egy túl melegnek ítélt
ruhadarabjuktól, miközben a vendéglátó kifogyhatatlan
pálinkáskészletéből merítettek erőt az újabb és újabb felvonuláshoz. A
sokadik mars után volt olyan lány, akin már csak a csizmája maradt,
néhány fiú meg mindössze a birodalmi sassal és ezüst halálfejjel
díszített fekete tányérsapkáját viselte.
 Kempének újabb ötlete támadt. A páncélos hadnaggyal a
szekrényéhez ment, amelynek tetejéről újdonsült puszipajtásával
leemeltek egy szürkére festett, nehéz tiszti ládát. Közben mindketten
elveszítették az egyensúlyukat, hanyatt vágódtak, úgy, hogy a láda rájuk
esett, de aztán csak sikerült kikászálódniuk alóla.
– Nem volt még elég az italból? – durcáskodott Erika.
– Nem pálinkát keresünk – nyögte a Hauptsturmführer, majd
kinyitotta az asztalra felemelt ládát. – Most valami olyat fogok neked
mutatni, amilyet te még nem láttál.
– Na, ehhez mit szólsz? – kérdezte büszkén, amint a kezébe vett egy
tárgyat, ami Erikát az első pillantásra virágcserépre emlékeztette.
– Csodálkozol, mi?… Ez egy mámorító edény… Mindig magammal
hordom, biztos, ami biztos. Már sok lebujt telefüstöltem vele. Istenem,
Franciaországban… Akkoriban, tudod… egy kiskocsmában. Az volt a
neve, hogy „A kék majomhoz”. Aztán összerúgtuk a patkót a tulajjal és
átröppentünk a „Piros papagájba”. A zsoldból nem lehet megélni… –
nevetett hangosan.
– Szóval ilyen dolgokat művelsz? – kérdezte hitetlenkedve Erika.
– Hát, igen, tudod… az élet költséges. A katonának szüksége van
valamire szomjúság ellen, de a szívének is szüksége van valakire… Erre
itt vagy te.
– Azt csak hiszed – felelte a lány.
A százados vagy nem hallotta, vagy eleresztette a füle mellett Erika
megjegyzését.
– Most pedig begőzölöm az egész házat – mondta. – Ehhez igazán jól
értek…
Valami gyújtózsinórfélét is előszedett a ládából, aztán a páncélos
tiszttel – egymást átölelve, dülöngélve és támogatva – kiment a
folyosóra, és működésbe hozta a „bűvös cserepet”.
Az edényből minden irányba ömlő sűrű, sárga köd megtöltötte a
folyosókat és a szobákat. Rémült, de felhevült lányok, kéjsóvár, izgatott
férfiak rohangáltak ide-oda. Néhányan eltévedtek a Kempe keltette ős-
káoszban. A mulatság innentől kezdve a legvadabb római-kori orgiákat
idézte. Kempe szobájában a piros lámpa úgy himbálózott, mint egy
rákhalász-hajó helyzetjelző lámpája a ködben.
– Most pedig keressétek meg az ágyatokat! – üvöltötte a százados, a
páncélos tisztet pedig majd szétvetette a nevetés.
– Te jó ég – ordította két nő is –, rajtam van, gyere pajtás, segíts!
– Most lenne jó egy duplacsövű géppuska a gyalogságtól, mi? Te
meg én lennénk a duplacsövű gyalogosok! Jó kis fegyvernem, igaz? –
kiabálta vissza Kempe a másik ágyról, aztán már semmi mással, csak a
női testtel foglalkozott.
Tíz percnyi vad nyöszörgés, ordításba torkolló hörgés, a kéj éles,
elnyújtott, jajgatásszerű hangjai mellett a füstölgő edény kilehelte a
lelkét. Ahogy kitisztult a levegő, megszűnt a varázs. Csak az alkoholgőz
és a vegyszerszag maradt utána. És akár a mesebeli elvarázsolt
kastélyban, valamelyik távolabbi helyiségből felharsant egy lány
hangja, amiről nem lehetett tudni, hogy sírás vagy gúnykacaj.
Lotte és az öntudatos SS-Untersturmführer nem foglalkozott Kempe
mutatványával. Ők a második emeleten voltak, a lány szobájában.
– Szörnyű – mondta Lotte, aki mezítláb, felhúzott térdekkel ült a
széken:
– Igen – felelte Lange ez szégyen…
– Szerencse… hogy te más vagy – mondta a lány, és a férfi rövid,
hullámos haját simogatta.
– Te is – mondta Lange.
– Csak mi ketten, nem igaz?
– De igen, csak mi ketten…
Lotte nagy, kerek, ártatlan szemmel figyelte partnerét. Már nem
gondolt az áldozatra, amit meg fog hoznia. Döbbenten és megrendülve
ismerte fel a csodát. Belehabarodott abba a férfiba, akit alig két napja
ismert. Életében először lett szerelmes. A szerelem gyöngédséggel
töltötte el, és elfeledtetett vele mindent: az időt, a helyet és az itt-
tartózkodás valódi célját. Lágy muzsikában úszott előtte a világ, a forró
és nedves ragyogásban levedlett róla addigi magánya. Fürödtek lelkében
a pillanatok.
Valamennyi szoba egyforma volt. A berendezés – a szekrény, az
asztal és a zsámoly – szintén. Fekvőhelyül szigorú vaságy szolgált. Az
ágynemű színes, kockás volt. A csapból csak hideg víz folyt. Az ajtónál
felfüggesztett leltárjegyzékből kiderült, hogy a helyiség felszereléséhez
vödör, seprű, villanykapcsoló és tejesüvegtető tartozik.
Ez volt a nemzetiszocializmus puritán berendezése. Már Hitler
börtöncellái is így néztek ki Landsbergben. Fél Németországban ilyenek
voltak a szobák. Tökéletesen megfeleltek az öregeknek és a fiataloknak,
alkalmasak voltak látogatók fogadására és szerelmeskedésre egyaránt.
Olyanok voltak, amilyeneknek az állam előírta őket. Ha világított a
lámpa, túl világos, ha nem világított, túl sötét volt. A józanság úgy
telepedett rá a szoba lakóira, mint a dér az őszi gyepre.
– Fritz – mondta Lotte halkan.
– Igen…
Lange lekapcsolta a lámpát. Lotte a vállán érezte a fiú kezét.
– Tetszem… neked? – kérdezte Lotte bátortalanul.
– Igen… – felelte Fritz –, tetszenek nekem azok a nők, akik úgy
állnak a dolgokhoz, mint te, akik…
Nem látta a lány arcát, sem kibontott haját, sem pedig puha ajkát.
Fritz Lange gondolatai máshol jártak. Az embereinél. Sóhajtott. A
rohadtak – gondolta –, miközben a sistergő golyók a feje előtt, a bunker
mellett a fűbe csapódtak. Az oroszok „Hurrááá!”- kiáltását hallotta a
fülében. Összehúzta a szemét, lehúzta a fejét. Nem érezte a lány
lélegzetét sem.
– Fritz… Fritz… – suttogta Lotte.
De ezt a férfi nem hallotta. Ásóval harcolt. Lapáttal a géppisztoly
ellen. Az Ivánnak nem volt kibontva a haja, és nem volt puha az ajka
sem. Rémületében túl magasra célzott. Az ásó csörömpölt. Lange
lecsapott. Először a lapjával, másodszor az élével, harmadszor a
nyelével. Majd az egész ásóval. Ütött egész testével. Mint eddig még
soha. Ütött az életéért.
Lotte a fiú nyakába csimpaszkodott. Nem tudta, hogy nagyon-
nagyon messziről hozza vissza őt…
– Fritz… mi a baj? – kérdezte Lotte, megrémülve attól, ahogy a fiú
hallgatott.
Lange a lány karjára hajtotta a fejét.
– A géppisztoly… – sóhajtotta.
Még nem tért teljesen magához. Megpróbált ugyan beszelni,
gondolkodni, de közben egész teste zaklatottan remegett. Az ő élete már
állandó harc bán fog eltelni.
Vagy ilyenben, vagy olyanban…
A mámorító köd szagát még másnap reggel is lehetett érezni a
tanteremben. Westroff-Meyer megpróbált az éjszakai orgia felett
méltósággal szemet hunyni. Harcsaszája először néma volt, később
azonban szóra nyílt.
– Uraim – mondta – én megértem, hogy maguk… Szóval, hogy az
idegölő harcok után ki szeretnék pihenni magukat. Mégis
megkövetelem, hogy a jövőben megfelelően viselkedjenek. Különben a
károkért magukat teszem felelőssé.
Intett a kezével.
– Most pedig vizsgáljuk meg az F2 generáció kereszteződésének
eredményeit.
Ő volt az egyetlen, akit érdekelt a téma. Többen azért voltak
képtelenek odafigyelni, mert az éjszakai rajcsúrozástól, az italtól és a
mesterséges ködtől fájt a fejük. Lotte a boldogságára, Doris a jövőjére
gondolt, Kempe pedig a kárösszeget számolgatta, és a pálinkával
kapcsolatos túlzott kiadásai miatt aggódott.
Pontban tizenkét órakor az otthonvezető elkiáltotta magát:
– Heil Hitler!
A fajhigiéniától, ha az agy nem is telt meg, a gyomor feltétlenül
kiürült.
Ebéd után Klaus Steinbach kihallgatásra jelentkezett a
Sturmbannführernél. Az előszobában várakozott, ahol az íróasztal
mellett már az új, sötét hajú titkárnő ült. A főhadnagy olyan feszült volt,
mint amilyen bevetés előtt szokott lenni. Az ellenség azonban, akivel
meg kellett küzdenie, ez alkalommal nem egy Tommy volt, akivel
mindig a tisztességes játék szabályai szerint lehetett megvívni, hanem
Westroff-Meyer. Ennek ellenére a fiatal főhadnagy most is az egyenes
utat választotta.
Az otthonvezető ünnepélyesnek és bizalmasnak tűnt. Az íróasztalán
lévő papírjai között kutatott, mintegy érzékeltetve, hogy jócskán akad
tennivalója.
– Nincs sok időm, kedves Steinbach – mondta –, mindjárt mennem
kell. De azért üljön csak le.
Nagyalakú űrlapot húzott elő a papírhalomból.
– Látja, itt van a házassági engedélye. Minden rendben van…
– A parancsnokomnak is engedélyt kell adnia ahhoz, hogy
megnősülhessek – mondta Klaus.
– Nem, nem – felelte az otthon vezetője – ez a mi feladatunk.
Most én vagyok a parancsnoka… És maga holnap meg fog
házasodni.
Klaus teste megfeszült.
– Nem fogok – mondta keményen és határozottan. – Azért jöttem
most ide, hogy ezt bejelentsem.
– Miért kell nekem mindent kétszer elmondanom? – kezdte felhúzni
magát az otthonvezető s közben belebújt a zubbonyába. – Olyan
esküvőt rendezek maguknak, hogy a potsdami helyőrségi templom
tornya meggörbül az irigységtől.
– Sturmbannführer – szólt Klaus nyugodtan –, nem megy.
– Mit jelentsen ez? – kérdezte az SS-tiszt éles hangnemben.
– Azt, hogy nem nősülök.
Westroff-Meyer letette az aktatáskáját, összehúzta a szemöldökét, de
ahhoz túl jó hangulatban volt, hogy őrjöngeni kezdjen.
– Gyermekeim, hát még nem tisztázták a dolgokat?
Két lépéssel közelebb ment Klaushoz, és megragadta a karját.
A főhadnagy mozdulatlanul állt előtte.
– Tudom – mondta az otthon vezetője –, hogy a lány nem könnyű
eset… De egy olyan fickó, mint maga, csak nem dobja be a törülközőt?
Az SS-tiszt elkezdte mesélni a „nehéz eset” lánnyal folytatott
beszélgetését, ám Klaus a szavába vágott:
– Nem arról van szó, Sturmbannführer… Korff kisasszony és én
össze fogunk házasodni.
Westroff-Meyer megállt, és a fejét csóválta.
 – Nem vagyok ideggyógyász – dohogott. – Ha maga most szórakozik
velem, akkor rossz lóra tesz, tisztelt főhadnagy úr.
– Feleségül fogom venni… össze akarunk házasodni. De nem itt –
mondta Klaus gyorsan és ellentmondást nem tűrő hangon.
Westroff-Meyer homlokán kidagadtak az erek.
– Magyarázza meg ezt nekem!
– Régimódi vagyok – felelte a főhadnagy –, egész életemben
szeretnék az esküvőmre emlékezni…
– Na és?
– Az esküvőmre, Sturmbannführer… és nem egy disznóólra!
Az otthon vezetője öklével nagyot csapott az asztalra.
– Minek nevezte ezt a helyet? – kérdezte fenyegetően.
Klaus nyugodtan és érthetően válaszolt.
– Én azért jöttem ide, hogy a kötelességemet teljesítsem… És mibe
keveredtem itt bele?!
– Mibe?
– Én már sokféle szolgálatot teljesítettem – folytatta Klaus gúnyosan.
– De van néhány dolog, amire nem vagyok hajlandó.
– Szolgálatot?
– Értse meg, Sturmbannführer… Megpróbálom világosan
elmagyarázni. Nekem nincs semmi bajom a fajhigiéniával és Kempe
százados mulatságaival… De az én esküvőmet nem fogjuk
kéjgázgránátok és cirkuszi csinnadratta közepette megtartani… Az ellen
nincs semmi kifogásom, hogy a barátaim elkísérjenek a házasságkötő
terembe. Csakhogy ezek itt… ezek nem a barátaim!
A két férfi tekintete összekapaszkodott. Westroff-Meyernek szinte
megbénult a nyelve, s mintha a gondolatai is beszorultak volna a fejébe.
Hanyag mozdulattal átlökte a házassági engedélyt az asztal másik felére.
– Érdekes – mondta alattomos, szinte jéggé dermedt mosollyal,
amikor valamennyire összeszedte magát. – Nagyon érdekes, főhadnagy
úr. Maga nem átallja cirkusznak nevezni a Lebensbornt? Népünk
legjobb leányainak és férfiúinak, annak az elitnek a mozgalmát,
amelyhez méltóztatik ön is tartozni?
– Nem akarom, hogy bármi közöm legyen hozzá – mondta Klaus. –
Én semmibe sem nézem az… örömházakat.
– Mit képzel? – ordította az otthonvezető, most már magából kikelve,
habzó szájjal. – Kuplerájnak nevez egy olyan intézményt, amelyet maga
a Reichsführer alapított? Hogy meri ezt megengedni magának?
– Én tiszt vagyok – felelte Klaus öntudatosan.
– Csakugyan?
– Párttag is.
– Na igen.
– És ifjúsági vezető.
– Mondok én magának valamit – szólt Westroff-Meyer. – Számomra
maga csak egy senki.
– Követelem, hogy ezt azonnal vonja vissza! – válaszolta a
főhadnagy nagy-nagy önmérséklettel.
– Visszavonjam? – kérdezte az otthonvezető gúnyosan és
kárörvendően. – Hát én megmondom magának… túl fogok járni az
eszén! Nyugodjon bele! Nem fogom annyiban hagyni a dolgot – tette
hozzá fagyos, gyűlölettől eltorzult arccal. – Jegyzőkönyvbe veszem az
esetet. A mozgalom ellenségeit bíróság elé kell állítani!
Klaus hanyagul összecsapta a bokáját. Az új titkárnő rémülten bámult
rá. A megkönnyebbülés öröme, hogy ragaszkodott meggyőződéséhez,
ebben a pillanatban nagyobb volt Klausban, mint a félelem.

A biliárdgolyók össze-összekoccantak. A kék kréta csikorgott a táblán.

Westroff-Meyer Sturmbannführer fehér golyója puhán gurult végig az
asztal zöld posztómezején. Kempe százados a dákójára támaszkodott.
– Itt aztán van mit tanulnotok! – mondta.
Mint mindig, most is új barátai körében tartózkodott, és környezete
színes és hangos volt. Unaloműzéssel töltötték el az időt, és az idővel
űzték el az unalmat. Amikor a férfiak maguk közt voltak, nőügyeikkel
dicsekedtek, vagy disznó vicceket meséltek. Csak akkor némultak el,
amikor Ruth, a titkárnő – Kempe szavaival „a fekete oázis a nagy szőke
sivatagban” – átlibegett a termen.
Kempe meglátta Erikát, letette a dákót, és rámosolygott.
– Na, kislány?
– Ma már egy fokkal jobbak voltak a vicceid – mondta a
Jungführerin.
Erika épp az imént futott össze Lottéval, és azóta nem tudott hová
lenni a csodálkozástól. Egykori szobatársnőjére rá sem lehetett ismerni.
Felszabadult és légies lett. Haja is olyan féktelenül lobogott utána, mint
egy szőke sörény. A szeme csillogott, és a száját leheletnyi rúzs tette
izgalmasabbá. Ő és Lange szinte már olyan volt, mint egy romantikus
regényből életre kelt szerelmespár. Nyíltan és természetesen kimutatták
egymáshoz tartozásukat, hogy a szóbeszéd ne mocskolhassa be ezt a
kapcsolatot.
Most is együtt ültek az olvasószobában, ahol megismerkedtek.
– Gyere, sétáljunk egyet! – mondta Lange.
És a lány boldogan karolt bele a férfiba. Arca ragyogott. Úgy hajtotta
Lange vállára a fejét, ahogy valaha, legszebb álmodozásai közepette
elképzelte. Áthaladtak egy virágágyáson, amelyben már csak az őszi
avar zörgött a lábuk alatt. Lotte a fiú felé nyúlt. Jólesett neki, hogy a
férfi megszorította a kezét, és biztos volt benne, hogy partnere is
boldog.
Fritz Lange sem értette, mi ez a varázslat, ami vele történik. A fény
és az árnyék, a vonzalom és a kedv, a fegyelem és a természet közti
kontúrok eltűntek számára. Ide parancsolták ebbe az otthonba, hogy
teljesítse a kötelességét. Azt mondták neki, hogy erre szükség van, és ne
legyenek se gátlásai, se kételyei. Most viszont kétségek gyötörték.
Ha a lány arcára nézett, szégyellte magát. Parancs? Tekintet nélkül
arra, hogy egy géppuskafészekről vagy egy lányról van szó? Az állást
elfoglalták… a halottak csak hadd maradjanak a földön fekve. A fiatal
tiszt, most először, megérezte, hogy a katonai szolgálat előírásainak is
megvannak a határai. Ő is a kor tipikus szereplője volt. A díszmenetben
kinyújtott lábbal haladt, anélkül, hogy egyetlen pillanatig gondolt volna
arra, hogy mire fog rálépni. De itt és most gondolkodni kezdett. Lotte
miatt… Lottéről.
– Igen – mondta –, úgy találkoztunk, mint szabad emberek…
– És egymásra leltünk – válaszolta Lotte.
Lange nem tudta, hogy lásson neki. Zavarában megszorította Lotte
kezét.
A lány félreértette, és viszonozta a szorítást.
– Ügy értem – folytatta nyersen –, hogy tudtuk, miért… miért is…
Lotte merengve bámulta cipője orrát.
– Soha nem gondoltam – mondta halkan. – Olyan… olyan boldog
vagyok.
 Mindent el szeretett volna mesélni Langénak. Milyen csinos fiú –
gyönyörködött benne. Csak úgy itta minden szavát, magáévá tette
mozdulatait. Túláradó boldogságában szinte megbénult a nyelve.
Szerette volna mindezt megköszönni a Führernek, és szerette volna
megcsókolni Fritzet. Szinte hallotta, ahogy kalapált a szíve. Úgy érezte,
hogy ők ketten már örökre eggyé forrtak, a Führerrel és a néppel is.
Gyengéden átölelte partnere nyakát.
– Fritz – mondta –, tudod, mi lenne a legcsodálatosabb?
A férfi nyűgnek érezte a rácsimpaszkodó lányt, aki ide-oda húzta-
vonta őt.
– Nem – válaszolta kissé túl ridegen.
– Ha mi… ha… itt mindjárt…
– Mi lenne? – kérdezte Lange.
Lotte mosolygott. Ajka reményteljes volt és kételkedő, csábító és
vágyakozó. Szeme csillogott.
– Ha mi, itt mindjárt össze is házasodnánk.
Lange Untersturmführer lassan kibontakozott a lány öleléséből. Szája
két oldalán két kemény ránc rajzolódott ki. Meg kell mondanom neki. A
fenébe – gondolta –, de hisz ez majdnem olyan, mint a fronton, amikor
az ellenség már felemeli a kezét, mégis, néha muszáj rájuk, a
fegyvertelenekre lőni…
– Nem – válaszolta Lotténak olyan kíméletesen, ahogy csak tudta.
Ebben a pillanatban azonban megértette: mindegy, hogy gyengéden
vagy keményen húzza meg az ember a ravaszt, a lövés ugyanúgy
halálos.
– Nem, Lotte… – mondta összeszorult torokkal –, nem lehet.
Lotte ránézett. Meghűlt benne a vér. Válla rázkódni kezdett.
– Miért? – kérdezte.
A tiszt nyelve hegyével végignyalta repedezett ajkát.
– Az előbb… félreértettél engem… Hiszen tudtuk, hogy… hogy itt
mi…
Lotte arca olyan lett, mint valami régi, ráncos pergamenpapír.
– Ugyan már – mondta az Unterstumführer kifejezéstelen mosollyal.
– Tudod te nagyon jól, hogy miről beszélek!
– Nem – felelte Lotte halkan nem tudom. Hát neked én nem…
– De, igen. Csakhogy…
 – Csakhogy? – kérdezte nyugodtan Lotte.
Fritz Lange kegyetlenül előrukkolt:
– Én már nős vagyok.
Lotte gépiesen és lassan bólintott. Éppen úgy, mint aki megbénult.
Azután bólintott és nyelt egyet. A lovak szokták így előrerántani a
fejüket, amikor érzik az ostort. A lány levegő után kapkodott. A feje
szinte lila lett. Szaggatottan csak annyit tudott mondani: – Én… én
megértelek.
Bólintott még egyet, és elindult. Az út hosszú, nagyon hosszú volt.
– Megértelek… – mondta másodszor is. Még gyorsabban szedte a
levegőt. És a lábát is. Sebesen, de azért akkurátusan. Egyiket a másik
után, gondosan vigyázva, hogy tartsa az egyensúlyt.
Ez nem lehet igaz! Ezt nem akarhatja a Führer! Egy ilyen ajándékot,
hogy én… – gondolta, és metszőfogaival az alsó ajkába harapott.
Fritz Lange megpróbálta átkarolni a vállát, igyekezett ügyetlenül
magához húzni a lányt.
– Engedj el! – mondta Lotte, és elrohant. Eltiporva, összetörve,
megalázva. Szégyen, harag és fájdalom szorította a szívét, és düh,
kegyetlen düh. Kóválygott a feje, köd, szürke köd gomolygott a szeme
előtt. Mindegyik férfi vadállat – hasított agyába a felismerés, és
elrohant.

Doris lépteket hallott az ajtaja előtt, ám azok váratlanul elhaltak. Klaus

– gondolta. Valóban ő volt.
A fiú kopogására „igen”-nel válaszolt. A főhadnagy belépett. Mintha
ott sem lett volna a lány, csak elnézett mellette. A nyitott szekrényajtót
bámulta, a legfelső polcon példás rendbe rakott fehérneműt. Minden
szépen sorba volt állítva, mintha vonalzóval jelölték volna ki a
helyüket… Ahogy a RAD-szemlék előtt megkövetelték.
– Van valami olvasnivalód? – kérdezte Klaus kényszeredetten.
– Valami olvasnivalóm? – nevetett Doris, aztán hevesen keresgélni
kezdett a könyvek és füzetek között, miközben az összes régi képes
újságot egy kupacba dobálta.
Doris fehér, bolyhos fürdőköpenyt viselt. Klaust ez a régről ismert,
kedves ruhadarab azokra a régi időkre emlékeztette, amikor még nem
volt minden uniformizálva. Nagyot nyelt, amikor a lány az „Illustrierte
Beobachter” egyik számát tartotta elé. A fedőlapon a Führer keze egy
bájos gyermek fején nyugodott. Klaust ez nem izgatta túlzottan. De a
kép alatt lévő érzelgős felirat felkavarta. Klaus Steinbach számára
egyszerre nagyon ellenszenvesnek tűnt az a simogató kéz.
– Olvastad már? – kérdezte Doris.
– Nem – felelte Klaus.
A lány ránézett, az újságot a földre ejtette.
– Mi a helyzet? – kérdezte. Klaus nem válaszolt, csak a vállára tette a
kezét, és érezte, hogy forróság önti el. Gyönyörködött a lány szőke
hajában és a múltra gondolt.
Képzeletében az egyen-fazsámoly az otthoni szobájában lévő fotellé
alakult. A nemzetiszocialista világnézet kockás ágyneműje a heverőjét
takaró skótkockás pléddé változott. Ez az éjszaka pedig egy másik
éjszakává. Olyannak látta most Dorist, amilyen valójában volt. Attól
félt, hogy a lány újra elfordítja tőle a fejét, mint annak idején…
– Ne haragudj – kérlelte halkan. El akart menni, ám mozdulni sem
tudott.
– Rendben van, Klaus – szólt Doris. – Ezen kívül nem akarsz nekem
mondani valamit?
Klaus nagyon tapasztalatlannak, esetlennek, ügyetlennek és butának
érezte magát.
Doris megsimogatta, és Klaus életében először érzett ilyen
gyöngédséget. Ez már nem egy félénk kislány keze volt, amely
éppenséggel játék babát is simogathatott volna. Ez egy nő keze volt,
olyan kéz, amely többre képes a gyengédségnél és a játékosságnál.
A repülős főhadnagy, aki mindig hidegvérrel mosolygott,
valahányszor légiharcba került, most félt, hogy elsírja magát. Boldog
melegség kezdett áradni a szívéből. Annak a tüze föl-fölszállt a
szemébe, ahol könnyet olvasztott. A könny kristálytiszta vizén nézett át
arra a szívre, arra a lélekre, amely az első nemes érzést gyújtotta fel
benne. Most nemcsak a vérét tüzelte, ingerelte, hanem tudja isten, még
mit. A lelkét is… Milyen gyönyörűség, milyen boldogság, milyen áldott
élet lesz e mellett a lány mellett!
Gyorsan és zavarosan beszélt.
– Én napok óta… – mondta –, arra gondolok… Azt akartam…
tudod… Ez olyan bután hangzik, de már napok óta arra gondolok,
hogy…
Doris keze megállt. Ajka a fiú ajkát kereste. Aztán a homlokát, majd
az arcát csókolta végig. Centiméterről centiméterre. Egészen lassan.
Magabiztosan. Olyan tágra nyílt szemmel, mintha nyári délutánon, a
mezőn az elvonuló felhőket figyelte volna. Azután gyöngéden eltolta
magától a fiút.
– Klaus – mondta Doris –, ha még itt sem tudtak minket
szétválasztani, akkor…
– Szétválasztani? – kérdezte Klaus tétován.
Hirtelen mintha friss levegővel telt volna meg a tüdeje. Le szerette
volna hűteni forró vérét, de nem tudta, hogyan. Attól tartott, minden
ugyanúgy történik majd, mint annak idején, szabadságának utolsó
napján.
– Nem haragudnál, ha én most. Úgy, mint akkor…
Doris lehajtotta a fejét.
– Klaus – mondta –, már nem szabad többé félnünk egymástól.
A fiú alatt lebegett a föld. Lábai elgyengültek.
Egyikük sem tudta, hogy ki közeledett előbb a másikhoz…
Ez még soha nem történt meg velük. Átölelték egymást. Belső
vívódásuk eltűnt, kétségeik feloldódtak. Megállt az idő. A csillagok nem
pislogtak tovább. A csoda lángként csapott fel bennük. Lelkűk néhány
pillanat alatt leheletvékonnyá vált, átfért volna a tű fokán, majd úgy
kitágult, hogy beborította az eget, a földet, a világmindenséget. A
félelem ideje lejárt. Szerették egymást. Szerelmük őszinte és végtelen
volt.
– Klaus – mondta Doris. Lélegzete szinte perzselte a férfi arcát.
Milyen gyakran mondta ki a lány a Klaus nevet! Félénken és
visszafogottan, amikor örült, mérgesen, duzzogva, amikor
szomorkodott. De Klaus így még soha nem hallotta a nevét a szájából.
Az ablak nyitva volt. Az ősz is együtt lélegzett velük. Az éjszaka
sötétkék színfoltja valóságos árnyékképpé vált. Ők ketten magukon
kívül nem láttak semmit és senkit a világon. Klaus gyönyörködött
Dorisban. Föllobbant benne a legszebb érzés, meglátta a
leggyönyörűbbet, amit az élet ad, a másik ember arcán a boldog lélek
ékességét. Egymás mellett úsztak a teliholddal bevilágított tóban, ami
végtelen volt és parttalan. A hold fölfelé kapaszkodott. Nem sok híja
volt már, hogy elérje az égboltozat közepét. Nagy, erős világosságot
hozott a lelkűkbe, amelyben még benne volt az alkonyati éj csodálatos
fénye.
Szótlanul nézték a messzeséget. Szél fújt, jóízű, jó szagú szél. Aztán
már egymás mellett haladtak, féltékenyen minden egyes
lépéstávolságra, amely közéjük ékelődött. Együtt lélegeztek. Minden,
ami elválaszthatta volna őket, most messze volt, végtelenül messze.
Elfelejtették, hogy hol vannak.
A házban valahol nevetés hallatszott. Aztán lábdobogás. Ajtók
csapódtak. Kempe kijött a folyosóra és azt bömbölte:
– Kilépni a reggeli tornához! A hölgyeknek is!
A többiek nevetése elnyomta a hangját.
Doris és Klaus mindezt nem hallották. Nem számított nekik, hogy az
ágynemű kockás és szappanszagú, s hogy a Führer képe az asztal felett
lóg. Adolf Hitler nem láthatta a fiatalokat, valószínűleg nem is érdekelte
volna, ami Doris és Klaus között történt. A Vezér talán csak a szerelmes
lelkeknek nem parancsolhatott. Az élet születése pedig független volt a
Lebensborntól.
– Boldog vagy? – kérdezte Klaus.
– Igen – felelte halkan Doris. – És te?
– Én nagyon.
– Igazán?
– Ennél boldogabb már nem is lehetnék…
– Örökké?
– Még annál is tovább – válaszolta a repülős főhadnagy
ünnepélyesen.
Doris félig felült. Oldottan és jókedvűen nevetett.
– Ez szinte alig tudom elhinni!
– Számunkra semmi sem lehetetlen… – felelte Klaus halkan.
– Közénk akarnak majd állni – mondta a lány minden átmenet nélkül,
és homlokát a fiú vállára fektette.
Klaus ezt nem hallotta. Attól való félelme, hogy ebben a házban
mindent megszentségteleníthetnek, elmúlt. A szenny őket nem
mocskolhatja be. Klaus úgy nézte Dorist, mintha sosem akarná levenni
róla a tekintetét. A lány törékeny teste felébresztette Klausban a lovagot.
Tudta, hogy bármi áron megvédi őt, még akkor is, ha láthatatlan
szellemekkel kell viaskodnia. Megóvja, még akkor is, ha a halállal és az
ördöggel kell szembeszállnia. Mindez homályosnak és ködösnek,
ugyanakkor mégis nagyon tisztának tűnt számára.
– Hamarosan összeházasodunk – mondta Klaus.
– Igen – felelte Doris egyszerűen.
– Mi történhet még?
Ajkuk szinte összeért.
– A jövő héten elmegyünk innen. És soha többé nem fogunk
rágondolni erre a helyre… Mintha itt sem lettünk volna.
– Igen – felelte másodszor is Doris. Szerette volna elhinni, hogy ez
így lesz.
– És örökké együtt leszünk…
Doris bólintott. Szeme úgy ragyogott, mint az éjszakai csillag.
– Lesz egy lakásunk… És nem kell visszamenned, hogy szolgálatban
krumplit pucolj. Soha többé!
Magához húzta Doris kezét, és az ujjait csókolgatta.
– És azután? – kérdezte a lány halkan.
– Azután… – suttogta Klaus, de hirtelen nem jutott semmi az eszébe.
Doris hangja remegni kezdett.
– Majd én megmondom. Te újra elmész a frontra… – és
elszomorodott az arca. – Kérlek, Klaus ne menj vissza! Nem hagyhatsz
egyedül… Ha valami bajod lesz, azt nem élem túl!
– De Doris! Kicsi szerelmem! A háborúnak nemsokára vége –
válaszolta a fiatal tiszt, meggyőződés nélkül.
– Talán akkor már túl késő lesz…
Klaus hallgatott.
– Mihelyt visszamész a frontra, kitalálnak valamit ellenünk.
– Rémeket látsz!
Doris úgy érezte, hogy szinte már most elhagyatottan fekszik a fiú
mellett.
– Holnap nem tudnánk elmenni? – kérdezte Doris.
– Az nem fog menni – felelte Klaus.
– Ezek itt…
– Kit érdekelnek? – mondta a férfi hevesen. – Csak mi számítunk…
és nálunk minden rendben van.
– Igen.
 – Nekünk ezekhez a dolgokhoz semmi közünk! Sem ehhez az
otthonhoz, sem ennek az ostoba Westroff-Meyernek a
gesztenyegyűjteményéhez.
– De ő a markában tart bennünket…
– Ugyan már – mondta nyersen Klaus –, majd amikor itt lesz az
ideje, és innen elutazunk, kilépünk a Lebensbornból.
– Klaus… de ők…
– Nem fognak semmit sem csinálni. Mit gondolsz, mi történne akkor,
ha a Wehrmacht, a Luftwaffe, és a német nép tudomást szerezne erről a
perverz gyülekezetről?
– És honnan szerezhetnének róla tudomást? – szakította félbe
nyugtalanul a lány.
– Az ilyesmit nem lehet titokban tartani – mondta a repülőtiszt.
Az éjszaka szárnyai újra összezárultak a fejük felett. Az álom jelenné
vált és a jelen álommá. A vágy beteljesült. Dorisnak és Klausnak nem
volt szükséges beszélniük ahhoz, hogy megértsék egymást. Sokkal
jobban érezték, hogy mit akarnak egymásnak mondani, mint ahogy azt a
szavak kifejezhették volna. Tudták, hogy eddigi életüket csakis
egymásért élték, azért találtak egymásra, mert már érettek voltak, hogy
akkor fogják fel igazán érzelmeiket, amikor azok már testet öltenek. Az
erdőszéli tábortűz, a Hitlerjugend-dalok, a fáklyásmenet lobogó lángja,
a Führerbe vetett hit feloldódott abban a semmihez sem fogható
érzésben, amely egy életen át képes összetartani két embert. A jelszavak
is elfakultak bennük.
A reggel hangzatos jelmondatokkal, malátakávéval és kedélyes csevejjel
kezdődött, és mint általában, az otthonvezető pattogó vezényszavai
közepette a székek tologatásával folyatódott. Az étkezőt ismét
tanteremmé változtatták. A csevegés tudománnyá, a szerelem nemzéssé,
az ember pedig bábbá alakult.
Westroff-Meyer SS-Sturmbannführer dübörgő beszédében a
tömegőrülettől a faji őrület felé haladt. Krétája csikorgott a táblán.
Előadásában megpróbálta megértetni az ötven fiatallal, hogy az eddig
érvényes természeti törvények elavultak. Azt hangsúlyozta, hogy a
házasság a véletlen műve, a véletlen pedig megvetendő. A nemzés
parancs, és a parancs az parancs. Azt végre kell hajtani. A kiválasztás
megtörtént, ilyenképp mindennek haladnia kell a maga útján.
– Száz év múlva – büszkélkedett az otthonvezető –, már csak az
északi faj lesz a földön. Aki nem hozzánk tartozik, az vagy beolvad,
vagy megsemmisül.
– Te meg egy fajtiszta idióta vagy – gondolta magában Kempe
százados vigyorogva. – Jobb lenne, ha a fekete hajú titkárnődnél
kezdenéd… Akivel egyébként szívesen kúrnék egy iszonyatosan jót én
is… Esetleg jelentkezhetnél a menetszázadomba, nyilván az első
becsapódásnál összefosnád magad. A fronton úgy beolvasztana téged
egy alacsony homlokú, sötét bőrű, vágott szemű kirgiz, mint a pinty…
Mit gondolsz, ki a franc dől be az ökörségeidnek?
– Tenyésztjük a szőke embereket – taglalta tovább az SS-
Sturmbannführer és a kékszemű gyerekeket… Visszavezetjük népünket
az eredetileg egységes fajhoz. A magasabb rendű emberek országa
leszünk.
 – Az olyanoké, mint te vagy – gondolta Klaus Steinbach, és
megvetően elhúzta a száját. – Miért nem áll fel senki, miért nem vág be
valaki egyet a képébe? Aztán, szinte ijedten tette fel magának a kérdést:
– Vagy miért nem teszem meg én? Miért? Szégyellte magát, úgy érezte,
egyre jobban meghunyászkodik.
Hátradőlt. Agylágyítással egybekötött elméletieskedés –
morfondírozott, majd a mellette ülő Dorisra nézett, aki az első
pillanattól fogva nem értette, hogyan keveredhettek össze a
nemzetiszocialista jelmondatok az emberi értelemmel.
– A ti gyermekeitek – kiáltotta az otthon vezetője a teremben –, a mi
titkos fegyvereink ebben a történelmi folyamatban!
Lange Untersturmführer bólintott. Jöjjön, aminek jönnie kell –
gondolta.
– Ha a hitetek meginog, ha nem érzitek át az idő nagyságát, akkor
gondoljatok Adolf Hitlerre! Ő őrködik felettetek, amikor alusztok, és ő
harcol helyettetek, amikor késlekedtek…
„Őrködik, amikor alusztok, és józan marad, mikor berúgtok” –
faragott rigmust a fejében Erika, majd így fejezte be a strófát.
„Egyébként meg mindenkinek kuss, ő zöldséglevest kanalaz, hogy
Nagy-Németországnak maradjon a hús”.
A Sturmbannführer bődületes ökörségei kihozták a lányból a benne
szunnyadó költői hajlamokat.
– És most imádkozzunk a gondviselésért… – fújtatott egy nagyot az
otthon vezetője.
Lotte, a RAD-Führerin, aki rendszerint kerekre nyílt, áhítatos
szemekkel, előre dőlve falta az otthonvezető szavait, ma némán és
rezzenéstelenül ült az előadáson. Az világ, amely ebben a házban tárult
ki előtte, összedőlt. Alighogy megtanult szeretni, máris le kellett
mondania a szerelemről. Túl magasra íveltek az érzései ahhoz, hogy
elviselje a zuhanásukat.
Újra és újra, mintha hipnotizálták volna, pillantása Langén állapodott
meg, aki ma távol ült tőle. A kertben lezajlott tegnapi beszélgetésük óta
tudta, hogy a közös jövőről szőtt romantikus álomnak vége. Megértette,
hogy a férfi nem szereti őt, csak a parancsnak engedelmeskedik.
Ráadásul nős. Talán gyermekei is vannak, akik nem parancsszóra
születtek…
 Égette a szégyen. Alig tudta elviselni a megalázottság érzését.
Csupán néhány órája fogta fel szegény, hogy milyen szörnyűséget
követelt tőle a mozgalom. Az a mozgalom, amiben vakon hitt. És ehhez
a felismeréshez társult a beteljesületlen vágy miatti szenvedés.
– Még egyszer beszélni fogok vele – gondolta. – Megkérdezem tőle,
hogy lehetett ilyen. Hogy tényleg nem jelentek-e semmit a számára. Ha
csak a töredékét érezné irántam annak, amit én érzek iránta…
Lotte reményekben ringatta magát, anélkül, hogy lett volna rá alapja.
Az ebédet is szinte önkívületi állapotban fogyasztotta el. Gépiesen a
szobájába ment, megpróbálta kipihenni magát. Fejét a párnájába rejtette,
majd újra felkelt, botladozó lábakkal elhagyta a szobát, és nyugtalanul
járkált fel-alá a kertben.
Egyszer csak odament hozzá az Untersturmführer.
– Fritz… – mondta Lotte halkan.
A férfi bólintott, elnézett mellette, de látszott, hogy mondani akar
valamit. Nyelve azonban megbénult.
– Már… Régóta vagy házas?
– Három éve.
– És… szereted a feleséged?
– Persze – felelte Lange szárazon.
– Gyerekeitek vannak?
– Kettő.
– És ha nekünk…
– Nekünk?
– Gyerekünk lenne… – válaszolta remegve.
– De hiszen tudod, hogy… hogy az…
– Az parancsra történne, igaz?
– Igen.
Lange nem értette a lány kétségbeesését. Ránézett. Lotte arca újra
olyan lett, mint egy régi, ráncos pergamenpapír. Ebben a pillanatban
nem is értette a férfi, hogy mi fogta meg őt a lányban.
– És velünk mi lesz? – próbálkozott utoljára Lotte.
– Mi még… egy egész hétig együtt maradunk.
– Szóval, így állunk – mondta látszólagos nyugalommal a lány. – És
ha majd később valahol összefutunk… Akkor már meg sem ismerjük
egymást?
 – Dehogynem – felelte higgadtan az Untersturmführer.
– Szóval, így állunk — mondta Lotte másodszor is, és furcsa mosoly
jelent meg az arcán. – Akkor talán még hálás is legyek neked, ugye?
– Mi bajod van? – kérdezte Fritz Lange nyersen, hogy szégyenét
leplezze.
– Semmi – felelte a Jungführerin, és otthagyta a férfit.
– Ezt hívják kísértésnek – mondta magában. Megszületik egy
gondolat, tudatossá válik, majd meggyőződés lesz belőle, aztán pedig a
romlásba vezet. Még egyszer hátrafordult, s nézte, mennyire távolodik
el tőle a férfi. Majd továbbment, de már nem érzékelte az időt és a teret.
Az a vágy munkált benne, hogy ezt az egészet, akár az egész életet is
maga mögött hagyja…
Szinte vakon futott vissza a házba. Vértelen ajkára mosolyt erőltetett,
de ettől álarccá változott gyermekes pofija. A magára erőltetett látszat-
fegyelmezettség ellenére rendkívül ziláltnak tűnt. Ezt még csak
hangsúlyozták a kabátján lógó apró gallydarabok.
A lépcsőfordulóban Erikába botlott. A szőke lány, akinek a hajából
levendulaillat áradt, tetőtől talpig végigmustrálta szobatársnőjét.
– Te meg hogy nézel ki? – kérdezte.
Lotte arcára fagyott még az a kis mosoly is, amit megpróbált magára
erőltetni. Hallgatott. Szorosan a korláthoz tapadt, mint egy riadt kis
állat. Aztán elfutott. A folyosó végén kinyitott egy ajtót, Lange
Untersturmführer szobája ajtaját.
Erika utána nézett, de mivel nem értette, miről van szó, csak nevetett.
A szerelem, gondolta, és lement a földszintre.
Lange a könyvtárban ült, és Rosenberg „A XX. század mítosza” című
művét olvasta. Erika csodálkozott: – Ez meg miért nincs a szobájában?
Az egyszerű összefüggéseket megértette, de a bonyolultak mindig
felbosszantották.
– Maga mit keres itt? – támadt rá az SS-tisztre. – Lotte odafent várja!
Lange ingerülten nézett Erikára. Nem kedvelte. Ha rajta állt volna, ő
nem választott volna ilyen lányokat a Lebensbornba. Mi keresnivalójuk
van itt az ilyenféléknek, akik a legmagasztosabb feladatokról is csak
cinikusan beszélnek? Elfordította a lányról a tekintetét, és tovább
olvasott.
– Hé – rázta meg a vállát Erika –, hát nem érti? A barátnőm fent ül a
maga szobájában! Lehet, hogy már félig levetkőzött, és csak magára
vár… Ha nincs kedve hozzá, akkor is menjen fel, és legalább legyen
hozzá kedves!
Lange tanácstalanul tartotta kezében Rosenberg könyvét, majd,
miközben a RAD-Führerin kifelé ment a könyvtárból, mutatóujját, mint
egy maga ellen fordított, csőre töltött pisztolyt, a homlokához tartotta.
Aztán kedvetlenül megindult fölfelé. Nagyon idétlennek érezte
magát. Látta, hogy a szobája ajtaja nyitva van. Felgyorsította lépteit, és
megállt a küszöbön.
Lotte eltűnt. Az Untersturmführer a földön két fonnyadt falevelet
látott. A szekrényajtó tárva-nyitva… Amikor be akarta csukni, a
fogasról leesett a pisztolytáskája. A bőrtok üresen koppant a linóleumon.
Lehajolt, felemelte és értetlenül meredt maga elé.
– Hová lett a fegyverem?!
Megrémült. Keze remegni kezdett. Kisietett, végigfutott a folyosón,
aztán kettesével vette a lépcsőfokokat.
A nappaliban meglátta a többieket. Lotte nem volt köztük, Erikához
fordult, aki Kempével beszélgetett.
– Elnézést – mondta kétségbeesetten – nem látta Lottét?
Erika az arcába fújta a cigarettafüstöt.
– Ne csináljon magából még nagyobb hülyét, mint amekkora –
förmedt rá Langéra. – Az imént mondtam, hogy hol van.
– De eltűnt – rebegte Lange.
Kempe vigyorogni kezdett.
– Aki bújt, bújt, aki nem, nem… – tréfálkozott.
– A pisztolyom is eltűnt – nyögte Lange. – Összevesztünk egy
kicsit… Vitatkoztunk.
– Egy kis veszekedés, igaz? – kérdezte Erika.
Az Untersturmführer vállat vont.
– Nekem feleségem van – motyogta.
Kempe azonnal megértette, hogy a helyzet súlyos.
– Gyerünk – mondta. – Veled megyek!
Erika a teraszig kísérte a férfiakat, akik átkutatták a házat. Hiába.
Aztán a kertbe mentek, de ott sem jártak jobb eredménnyel. Az épület
előtt összetalálkoztak az otthonvezető sofőrjével.
– Nem látott erre egy lányt elfutni? – kérdezte Kempe.
 – Egy szőkét? – kérdezte bambán a sofőr.
– Ember, de hát itt majdnem mindegyik szőke!
– De igen, egy pár perce… Stoppenfelder irányába ment, az erdőn
keresztül.
A két férfi futásnak eredt. Erika kisimította a szoknyáját a tenyerével.
– Micsoda disznóól – gondolta. – Remélem, ez a nyavalyás kitöri a
lábát. Bár Lottét sosem kedvelte igazán, nem gondolta volna, hogy
valaha ennyire aggódik majd érte.
A két férfi egymás mellett zihált.
– Valami őrültséget tervez! – nyögte Lange.
– Mit mondtál neki tulajdonképpen?
– Az igazat.
– Te barom!
– Nem rólunk van szó… A fő az, hogy a Führer…
– Ökörség!
– Biztosan a déli híd felé ment – lihegte Kempe.
– Hisz a mozgalomért jött ide… – próbált válaszolni Lange. – Meg
kell, hogy értse.
– Neked aztán van lelked! – reccsent rá a Hauptsturmführer. – De
most már hagyd abba ezt a badarságot!
Az erdő véget ért. Előttük újra a síkság nyújtózkodott el, szinte a
végtelenbe. Csak a csatornán átvezető híd jelentett némi látnivalót.
– Ott van! – üvöltötte el magát Lange, amikor megpillantotta a lányt,
aki olyan kétszáz méternyire lehetett tőlük a mezőn.
Kiabálni kezdtek.
Lotte megállt, megfordult. Észrevette Langét és Kempét, de
továbbindult.
A két férfi utána iramodott. A köztük lévő távolság egyre csökkent. A
csatorna előtt, amikor már csak húsz méterre voltak egymástól, Lotte
felkapaszkodott a hídra, és megragadta a korlátot. Megfordult. A
pisztoly remegett a kezében. A csövét maga felé fordította.
– Egy lépést se tovább – kiáltotta –, különben…
Kempe azonnal megállt, és Langét is visszatartotta. A két férfi látta,
hogy a lány ujja remeg a ravaszon.
– Hééé! – üvöltötte Lange –, dobd el azonnal azt a vacakot!
A lány falfehér volt, arcán eszelős mosoly játszott.
 – Ilyen nem tesz egy német nő! – ordította az Untersturmführer.
– Fogd be a pofád! – szólt rá Kempe. Oldalba vágta Langét, és a
szája elé tette a kezét.
– Ne csinálj őrültséget, kislány! – kiáltotta Lotténak. Megpróbált
atyai jóindulatot ölteni az arcára, de ez nem nagyon sikerült. Egy
lépéssel közelebb ment.
– Gyere – szólt Lottéhez –, az öreg Kempe nem akar neked rosszat.
És a kezét kinyújtotta a lány felé, akinek az ujja a ravaszon még mindig
remegett.
Kempe szinte araszolgatva, mindig kicsit közelebb és közelebb
lépett. Már csak tízegynéhány méter volt a távolság közöttük.
– Gondolj bele, mi mindent elszalasztanál – mondta –, később
megbánnád!
Még egy lépés.
– Ez szökés! – üvöltötte Lange, de Kempe egy jól irányzott rúgással
elhallgattatta.
– Ezt a Langét büntetésből el szeretnéd helyeztetni, igaz? Nem fog
többet ártani neked… – próbálta meggyőzni Lottét a százados.
Még tizenöt méter.
A pisztolycső egyre jobban remegett. Lotte ekkor már két kézzel
tartotta a fegyvert.
– Ez a Lange egy barom! – üvöltötte Kempe.
Lotte vállai remegni kezdtek. Könnycseppek gördültek lefelé az
arcán.
– Jól van, ez az – szólt Kempe határozottan, ugyanakkor gyöngéden.
– Sírd csak ki magad! És dobd el azt a marhaságot!
A Hauptsturmführer minden egyes méterért megküzdött. Egy életért
harcolt. Úgy, mint még soha. Újra kinyújtotta a kezét.
– Add már ide azt a stukkert… Gyere, igyunk egyet! Bízzál bennem,
nem mondok el senkinek semmit, köztünk marad minden. Lange meg
jobb lesz, ha vigyáz magára! – és haragos tekintetet vetett a
cimborájára.
Még tizenkét méter…
– Mindenki követhet el hibát! – mondta Lange. – De majd
jóváteszed…
– Bedobjam ezt a seggfejt a csatornába? – kérdezte Kempe.
 Lotte még sírt, de közben már nevetni is kezdett. Melegség öntötte el.
Így még senki sem beszélt vele. Legszívesebben a nyakába ugrott volna
a századosnak.
– Na, add ide szépen! – rimánkodott barátságosan Kempe.
Már csak öt méter távolságra voltak egymástól.
Lange egy lépéssel Kempe mögött szerencsétlenkedett. Mindjárt
sikerül, gondolta. Még valami jó szöveg, mondjuk némi pszichológiai
segítség kellene… Megállt.
– Na, add csak oda neki szépen azt a pisztolyt, Lotte – mondta –,
semmi értelme ennek az egésznek! Hiszen nincs is megtöltve…
A nevetés Lotte arcára fagyott. Megvetően pillantott Langéra, aki
eddig is csak hazudott neki. Becsapta őt a legszentebb érzéseiben.
Félrevezette mindenben. És most még azt a lehetőséget is el akarja
venni tőle, hogy esetleg meggondolja magát… Vagy éppen
ellenkezőleg: hogy mindent eldobjon magától! És akkor még ezt a kis
golyót is el akarja venni, hazudni előle!
Még négy méter…
Lotte nem tétovázott tovább. Mint egy gyerek, aki dacosan dobbant
egyet a lábával, meghúzta ujjával a ravaszt. Tiltakozásból.
A lövés eldördült.
Túl jó volt a fegyver.
Kempe előrevetette magát. De kezével csak a levegőt markolhatta
meg, mert Lotte addigra átesett a korláton, és a csatornába zuhant.
Kempe gyűlölettel nézte Langét. Alig tudta türtőztetni magát, hogy
teljes erőből bele ne vágjon a képébe.
– Te állat – szólalt meg –, te szemét disznó, csak csinálj gyereket,
minél többet… Szükségünk van a fajtádra!
Így, még mielőtt az otthonban új életet hoztak volna létre, szembe
kellett néznie mindenkinek az elmúlással. Egy ágy a szobában, egy szék
a közös ebédlőasztalnál gazdátlan maradt.
Egy lélek – szépen szőtt, de foszlányokra szakadt hittel – nekivágott
a halál útjának, talán a pokol, talán a mennyország felé. Elindult a léten
túlra, a csodák világába, a végtelenbe. A ráncos arcú hold este már
nélküle kullogott tovább.
Doris az otthon vezetőjének parancsára megjelent Westroff-Meyer
előszobájában. A Sturmbannführer az ajtónyíláson keresztül látta a
lányt, de taktikai okokból megvárakoztatta. Gyűlölte a hozzá tartozó
repülős tiszttel együtt, mert ellenszegültek, és mert érezte, hogy
mindketten megvetik őt. Amikor jelentést tett Klaus és a közte zajlott
közjátékról az SS-központba, Kempe „boszorkányszombatja” is szóba
került, ami egyáltalán nem vetett jó fényt a Lebensborn-otthonra. Ez
akár az ő leváltásához is vezethetett volna, amit nagyon nem akart, mert
ilyen pompás kis állás ritkán adódik az ember életében.
Az otthonvezetőnek az volt a terve, hogy ha a két házasulandót
közvetlenül már nem sikerült rávenni az egybekelésre, akkor lelki
kényszert alkalmaz. Nem tudott beletörődni abba, hogy az elképzelése
zátonyra futott. Mindenképpen keresztül szerette volna vinni akaratát.
Dorist azért rendelte magához, hogy megtörje a makacsságát.
Miután fél órát várakoztatta, bebocsáttatta a lányt. Hellyel kínálta, de
Doris állva maradt.
– Nem gondolta meg magát? – fordult hozzá az otthonvezető.
– Mivel kapcsolatban? – kérdezte Doris.
– Az esküvőt illetően.
– Dehogynem – válaszolta a lány. – Klaus és én összeházasodunk.
– Mikor?
– Néhány hét múlva.
– Nem – felelte keményen az otthon vezetője –, most azonnal!
– Az nem megy.
– Mi az, hogy nem? – kérdezte fenyegetően Westroff-Meyer.
Doris nem hagyta magát megfélemlíteni. Mióta egynek érezte magát
Klausszal, elvesztette minden bizonytalanságát. És most érte is meg
kellett küzdenie.
– Tehát magát is megfertőzte – förmedt rá Dorisra Westroff-Meyer –
az a beszari alak, az a gyáva kis repülős. Az a gyáva nyúl.
– Gyáva nyúl? – kérdezte felháborodottan Doris.
– Egy ökör – folytatta az otthonvezető, aztán rájött, hogy túlságosan
elvetette a sulykot, és gyorsan hozzátette: – Ökörszem.
Westroff-Meyer nem nézett a lányra, aki azt sem tudta, hogy sírjon
vagy nevessen.
A Sturmbannführer érezte, hogy kissé elragadtatta magát, ezért
igyekezett gyorsan lehiggadni.
– Értsünk szót – mondta. – Jól tudja, hogy bármikor tönkretehetem a
barátját! A markomban van. Olyasmiket mondott itt nekem, hogy
könnyen kitörhetem a nyakát.
Doris megijedt. Erről nem beszélt neki Klaus. A lány érezte, hogy
komoly hatalom van a Sturmbannführer kezében.
– Azért akartam magával beszélni – folytatta megváltoztatott, már-
már szívélyes hangon az otthonvezető –, mert kettőjük közül magát
tartom értelmesebbnek. Így is, úgy is összeházasodnak. Kéz kezet
mos… – mondta, és kíváncsian várta a lány válaszát. – Tegye meg
nekem ezt a szívességet, és én mindent elfelejtek, amit történt…
Megértettük egymást?
– Rendben van – felelte Doris bátortalanul. Szédülni kezdett. A
félelem megint úrrá lett rajta. És annál inkább fokozódott, minél
kedvesebb lett hozzá Westroff-Meyer. A sátán és a jóakarat… –
gondolta.
– Ugye, akkor beszél vele?
Doris megadóan hajtotta le a fejét.
– Igen – válaszolt halkan.
– Holnapra várom a válaszát – zárta le Westroff-Meyer a
beszélgetést.

A Sturmbannführer olyan hősies pózban állt az emelvényen, mint egy

szobor a talapzatán. A Lebensborn-otthon valamennyi lakója együtt volt
a nagyteremben. Felállva hallgatták az otthonvezető tájékoztatását és
véleményét Lotte haláláról.
 – Bajtársak és bajtársnők! – harsogta Westroff-Meyer. – Azért
hívattalak benneteket, hogy tisztázzuk, mit várok tőletek.
A férfiak hideg, üres tekintettel meredtek maguk elé, a lányok
sápadtak voltak. A leghátsó sorban a tanfolyam egyik résztvevője a
szemét törölgette a zsebkendőjével. Valahol, a ház halottas kamrává
kinevezett helyiségében mereven, mint egy viaszfigura feküdt Lotte.
Jobb halántékán, közvetlenül a szeme mellett, apró, barnásvörös lyuk
árulkodott a történtekről. A lány egyike volt annak az ötven
kiválasztottnak, akiket ebbe az otthonba küldtek…
Westroff-Meyer hangja szélviharként söpört végig a termen. Saját
receptjét követte. Az igazságot hazugsággal, a kérdéseket üres
frázisokkal helyettesítette. Gyakorlat teszi a mestert, és az otthon
vezetője mestere volt a hazugságoknak és a sallangoknak.
– A részvétnek itt nincs helye – üvöltötte. – Egy olyan ember, aki
életét nem a Führerért vagy Nagy-Németországért áldozza fel, nem
érdemel semmiféle kegyeletet!
Csukaszemét összehúzva nézett végig a termen. Tekintete találkozott
Kempéével. Az SS-tiszt valamit rágcsált, s ettől az arca azt a gyanút
keltette az otthon vezetőjében, hogy a százados – cinikusan, lázadóan –
az ő szavain mosolyog.
– Amit kimondtam, keményen hangzik – folytatta Westroff-Meyer –,
átkozottul keményen. De nem tanúsíthatunk semmi megértést azok
iránt, akik elveszítik szemük elől a célt…
Hangja egyre öblösebbé vált.
– Igen – harsogta –, ez a lány elárult minket… Belefeledkezett a
szerelembe. Ahelyett, hogy a Führernek ajándékozott volna valamit,
csak saját magával törődött… Számotokra, fiatal német nők számára az
ő sorsa legyen intő példa.
Erikát elöntötte a düh.
– Hát egy férfi sincs itt közöttetek? – sziszegte.
– Lange Obersturmführer – szólt az otthon vezetője.
– Igen! – jelentkezett a szőke SS-tiszt.
– Magát is meg kell dorgálnom… Már régóta jelentenie kellett volna
ezt nekem. Tudhatta volna, hogy az ilyen esetek – és újra öblösített a
hangján – ártanak az elveinknek. Érti?
Lange csak állt, mint egy rakás szerencsétlenség.
 – Jól van, most megkapod, amit érdemelsz – gondolta a mellette álló
Kempe.
– Igenis! – kiáltotta Lange, levegő után kapkodva. Úgy nézett ki,
mint aki a nyújtó alatt áll, de a kezével – hiába ágaskodik –, nem éri el a
keresztrudat.
– Alamuszi, pipogya alak – morogta Kempe.
– Tájékoztatóm végén háromszoros kiáltással fejezzük ki a Führer
iránti tiszteletünket – mondta emelkedett hangnemben az otthonvezető,
és előre lendítette a karját.
– Sieg heil! Sieg heil! Sieg heil! – kiáltották a jelenlévők, de hangjuk
valahogy nagyon haloványan jött ki a torkukból. Mintha nem lett volna
a lányokban és a férfiakban elég meggyőződés, mintha hiányzott volna
belőlük az erő.
A gyűlés feloszlott. Kifelé menet Doris és Klaus egymás mellé
kerültek. Elhúzódtak a folyosó egyik zugába, ahol a lány barátja vállára
hajtotta a fejét.
– Rosszul vagyok, Klaus – mondta halkan.
– Én is – felelte a fiú. – Gyere, menjünk innen… különben nem állok
jót magamért. Ezt a fickót…
– Légy észnél! – kérlelte a lány halkan.
– Nem – szólt Klaus keményen. – Az ésszerűség most gyávaság
lenne, a gyávaság pedig az én szememben ésszerűtlen.
Doris szobájához értek. A lány a fiú vállára tette a kezét.
– Klaus – kérdezte aggódva mit akarsz tenni?
– Ide figyelj, drágám – felelte a főhadnagy – egy nappal sem
maradhatunk itt tovább. El kell mennünk innen! Most, rögtön!
– Az lehetetlen – sóhajtotta a lány.
– De igen. Különben mi is bűnrészessé válunk. Már nem merek a
tükörbe nézni… – mondta, és úgy megszorította a lány kezét, hogy
fájdalmat okozott vele.
– Bemegyek a városba, és feladok két táviratot, egyet a RAD-
vezetődnek, egyet pedig a parancsnokomnak. Ez a bevetés… önkéntes!
És mi élni fogunk a lehetőséggel.
Doris lehunyta a szemét. Büszke volt arra, hogy olyan ember áll
mellette, aki bátran kezébe meri venni a sorsát. Egy igazi férfi, aki
hozzá tartozik. Olyan jó érzés volt, de ő mégis félt. Aggódott, hogy a
társa túl sokat kockáztat.
– Klaus – kérlelte –, nem akarunk… előbb összeházasodni?
– Itt? – engedte el a lány kezét. – Soha!
– De én megígértem neki – hebegte Doris. Nem mert Klaus szemébe
nézni.
– Kinek?
– A Sturmbannführernek.
– Hogyhogy megígérted?
– Miattad tettem.
– Miattam? – kérdezte a főhadnagy csodálkozva.
– Klaus – felelte Doris könnybe lábadt szemmel. – Elragadtattad
magad… Mondtál valamit a mozgalom ellen. Ha összeházasodunk, nem
fog feljelenteni, akkor minden rendben lesz. Ó, Klaus… annyira
féltelek!
A fiatal főhadnagy, aki előtt a gyűlölettől és a dühtől vörös színben
játszott minden, elnézett Doris válla fölött.
– Tehát megzsarolt – vonta le a következtetést.
– Klaus…
– Így már értem – folytatta megnyugodva. Érezte a lány
tehetetlenségét, ugyanakkor azt is, hogy kész mindenben a segítségére
lenni. Néhány pillanatig az jutott az eszébe: feladja a harcot, hogy
megmentse a boldogságukat. De rögtön meggondolta magát. Úgy
határozott, szilárd és eltökélt lesz. Az egyetlen szilárd pontra, a légierőre
gondolt, ahol megvethetik a lábukat ebben a fertőben. Gyengéden
megsimogatta a lány fejét.
– Doris – mondta –, ne félj, majd én mindent elintézek. Sokkal
keményebb fiúkkal is elbántam már.
A lányon újra úrrá lett a szorongás. Szegény kis szobatársnőjére
gondolt, és arra, hogy ő már megtalálta a kivezető utat…
Elérkezett az este. A kertben, a szobákban, az étkezőben Lotte
árnyéka lebegett. Az otthon lakói valamennyien érezték, hogy a halállal
szemben mindenféle emberi magatartás hamis. Szomorúság szállt a
házra, mint amikor dér csap a csupasz sírkövekre, az agyagos hantok
ásónyomaira. Mindenki a temetők lidércfényeit látta, gyertyák csillagait
a sírokon, mindenki érezte, hogy már közeledik valahol a Nagy Tél, és
fagyos, roppant lábával topog a messzeségben.
 Még Kempe is a szobájába vonult vissza. Klaus Steinbach a városba
ment, hogy feladja a táviratokat. Doris az ágyában feküdt, és
megpróbált olvasni…
Erika a kertbe menekült. A gyermekkori, szamóca ízű nyarakra
gondolt, amikor hófehér mosdótálban pancsolt délelőttönként, miközben
édesanyja odabent a házban Mozartot próbálgatta a zongorán. Akkor
még az ég is oly igézetes volt fölötte.
Azért jelentkezett a Lebensbornba, hogy megszabaduljon a
krumplihámozástól, de amióta látta, hogy mi folyik itt, visszavágyott a
vödörhöz és a felmosórongyhoz. Lottére gondolt, akit nem igazán
kedvelt, de most mégis úgy gyászolt, mintha igazi barátnők lettek volna.
Úgy tekintette őt, mint egy hőst, aki nem akart egyezkedni a közönséges
világ követelményeivel, ragaszkodott lelke ifjúságához.
Erika nem volt egyedül. Mások sem bírták elviselni az eredetileg
idegszanatóriumnak tervezett, de azóta elfajzott építmény levegőjét. Itt a
parkban, ha tömör nyugalmat nem is lelhettek, legalább teleszívhatták a
tüdejüket jó levegővel.
A lány felnézett az égre, amely tiszta kék volt, semmi felhő, semmi
folt nem látszott rajta. Szédület és az álom előtti percek édes, semmihez
sem hasonlítható érzése fogta el. Át szeretette volna ölelni a rettenetes
végtelent, amely most uralkodott rajta, és minden pórusát magával
ragadta.
Akik bent maradtak, a naptárt bámulták, s azt számolgatták, mikor
lesz vége ennek a kísértetjárásnak. Néhányan az órát szuggerálták, azt
remélve, így talán gyorsabban múlik az idő. A másodpercek azonban
olyan lassan teltek, mintha a Harmadik Birodalom valóban ezer évig
akart volna fennmaradni. Az idő darabokra esett szét. A mozgalom
abban bízott, hogy előbb vagy utóbb eltörölheti a családot és az
erkölcsöt, de ez sehogy sem sikerült. Legádázabb ellensége, a
lelkiismeret, nem adta meg könnyen magát.
Erika észrevette, hogy egy árnyék követi. Egyedül szeretett volna
maradni, ezért meggyorsította lépteit. De a mögötte haladó férfi
kitartónak bizonyult. A páncélos tiszt volt az, aki a nagy mulatságot
szervező százados árnyakaként mindenütt és mindenben követte
Kempét.
– Erika – kérdezte mit csinálsz itt?
 – Azt, amit te – felelte fáradtan a lány.
– Azért jöttem ki, mert odabent nagyon unalmas.
Erika meg akart tőle szabadulni, de a fiú nem hagyta magát lerázni.
– Csak így, egyedül, a barátod nélkül? – kérdezte a tiszt.
– Kempe nem a barátom.
– Akkor jó – vigyorgott a hadnagy. – Jó tudni… Hülye dolog ez a
Lotte-ügy, igaz?
– Az – felelte foghegyről Erika, abban bízva, hogy minél hamarabb
megszabadulhat a fiatalembertől.
– De az élet megy tovább – folytatta nem túl eredeti mondandóját a
fiú. Megpróbálta megfogni Erika kezét, a lány azonban nem engedte.
– Ne legyél már ilyen – morogta.
Nem tudta, hogy kezdjen hozzá.
– Te… – mondta rekedten.
– Mi van?
– Gyere velem…
– Hová?
– A házba… A szobámba mehetnénk…
– Miért?
– Ne kérdezz már ilyeneket…
– Milyeneket? – vágott vissza ingerülten Erika.
– Tudod te azt jól…
– Nem tudom.
– De azt csak tudod, hogy miért vagy itt tulajdonképpen?
– Mert nem sejtettem, hogy ez egy szemétdomb!
– Ugyan már… – mondta a tiszt, és a kezét nyújtotta a lány felé.
– Hagyj békén! – sziszegte dühösen a lány.
– Nem… soha… Gyere, Erika…
A lány kiszabadította magát. Az undortól elkapta a kíméletlen
gyűlölet. Kezét ökölbe szorította, és a hadnagy arcába vágott. Az orrát
találta el. A férfi feje hátracsapódott. És Erika másodszor is ütött.
Haragját a megdöbbent emberen töltötte ki. Elégtételt vett Lotte, saját
maga, Doris, a jó modor, az ésszerűség és a tisztaság nevében.
A hadnagy meghunyászkodott, mint egy kutya, akibe belerúgtak.
Erika összekulcsolta a karjait, és visszavonult a házba. Arca forró
volt. Ujjai sajogtak. Én nem akartam ezt – gondolta. Szegény fiú,
sajnálta meg később a hadnagyot, hiszen nem tehet róla, ő csak egy
senki, egy ostoba katona.
De azért olyan megkönnyebbülést érzett, mintha legalábbis Westroff-
Meyer széles képébe vágott volna bele.

Steinbach főhadnagy parancsnoka azonnal cselekedett. Kapcsolatba

lépett a légierő központjával, amely rögtön visszahívatta a fiatal
kapitányt. Az SS Birodalmi Biztonsági Főhivatala kivételesen nem tett
semmilyen ellenvetést. Most, két nappal a távirati segélykérés után,
Klaus utoljára állt az otthon vezetőjének előszobájában.
A tüzes szemű titkárnő ijedten vizsgálgatta, majd írógépe fölé hajolt,
és figyelt. Félt attól a férfitől, aki magának választotta ki őt, és aki
fütyült arra, hogy milyen a hajszíne.
Hirtelen felnézett.
– Ma nagyon rossz hangulatban van – közölte kedvesen.
– Tőlem aztán… – felelte ridegen a repülőtiszt.
Negyedóra várakoztatás után végre a szobába tessékelte Westroff-
Meyer.
– Na – mondta –, magát visszarendelte a parancsnoka.
Majd gúnyosan hozzátette:
– A főhadnagy úr biztosan nagyon jó repülő!
Klaus nyugodt maradt. Kihúzta magát, s mintha ingerelni akarná
Westroff-Meyert, zubbonyán megcsörrent a Wehrmacht egyik
legmagasabb kitüntetése.
– Úgy is használhatatlan itt – folytatta az otthon vezetője. – Csak
remélni tudom, hogy jobb katonának bizonyul majd, mint
nemzetiszocialistának.
A fiatal tiszt még mindig hallgatott. Ökölbe szorult keze nagyon
szeretett volna találkozni a Sturmbannführer képével, de a távolból egy
hang, Doris lágy, könyörgő hangja visszafogta.
– Tűnjön el – mondta Westroff-Meyer –, és soha többé ne lássam itt!
– Biztos lehet benne, hogy nem fog.
– Hogy lehet az egyébként, hogy olyan hirtelen szükségük van
magára?
– Én kértem az áthelyezésemet.
Az otthon vezetője majd szétrobbant a dühtől.
 – Szóval, így állunk…
– Így – felelte a főhadnagy nyugodtan. – Ugyanezt kérte a
menyasszonyom, Korff kisasszony is. Ezennel bejelentem kilépésünket
a Lebensbornból!
– Ezt az örömöt nem szerzem meg magának – mondta meglehetősen
nagy önfegyelemmel a Sturmbannführer –, én dobom ki magukat.
– Köszönöm.
Klaus zsebre dugta a kezét.
– Mit képzel maga? Húzza ki magát! – förmedt rá Westroff-Meyer.
Az első osztályú hadi érdemkereszt hivalkodóan megcsillant a
főhadnagy zubbonyán.
Klaus még hanyagabb pózt vett fel.
– A párthoz fogok fordulni – mondta és kivizsgáltatom, hogy tud-e a
Führer erről a disznóólról.
– Ki fogom magát készíteni – üvöltötte Westroff-Meyer –, úgy, mint
még senkit! – Azzal odadobta Klaus Steinbachnak az eltávozási
dokumentumot.
A fiatal főhadnagy hanyag mozdulattal zsebre gyűrte az irományt.
– És Doris… azaz Korff kisasszony papírjai? – kérdezte.
A Sturmbannführer szélesen és elégedetten vigyorgott. A káröröm
kiült az arcára. Dörzsölte a kezét. Tudta, hogy egy túsz van a kezében.
És tudta, hogy kell kihasználnia ezt a helyzetet…
– Ko-o-orff kisasszony? – kérdezte, gúnyosan elnyújtva a lány nevét.
– A parancsnoka áthelyeztette őt is?
– Ő is átjelentkezett.
– Pompás – felelte az otthon vezetője.
– Ezért ő is velem jön holnap.
Az otthon vezetője rázkódott a nevetéstől.
– Jaj, de mókás – szólt magával megy holnap, pompás, pompás!
Az ablakhoz lépett.
– Mindenki tévedhet egyszer – mondta. – Dorisra, úgy tűnik, nincs
olyan gyorsan szükség a RAD-nál, mint magára a légierőnél.
Westroff-Meyer láthatóan élvezte a helyzetet.
– Doris itt marad. Ő a kötelességét teljesíti.
Az otthon vezetője duhaj jókedvében csizmájával a falat rugdosta.
– Maga pedig takarodjon el innen, főhadnagy úr… Amilyen gyorsan
csak tud!
Klaus szédelegve ment ki az irodából. Forgott vele a világ. Tőrbe
csalták. Összeszorult a szíve. Istenem, Doris egyedül, ebben az
otthonban, kitéve Westroff-Meyer mocskos cselvetéseinek.
Az ajtó úgy csukódott be utána, mint egy csapda.
Az ajtó becsapódásának zaja sokáig visszhangzott a fülében. Az is
megfordult a fejében, hogy a legszívesebben feladná a harcot, mint
Lotte tette. Csípőjén pisztolya súlyát érezte, kezében pedig valami
tehetetlen zsibbadást. Tudta, hogy maga indult el a szakadék felé. És
innen már nincs visszaút. Csak el ne veszítsem uralmamat az idegeim
felett – gondolta.
Dorishoz akart menni, de aztán remegő térdekkel megtorpant az
előszobában. Hogy menjen be így a lányhoz? Mit mondjon neki?
Megsimogattassa magát, mint egy kisfiú? Vigasztalást keressen?
Ismételje el, amit az a disznó mondott? Hallgassa végig a lány kérdéseit:
mi a kiút, mikor jön a segítség? Mit teszel most, Klaus Steinbach?
Úgy érezte, a kérdések kutyaszorítóba kergetik. Kiszorítják arcából a
vért, pórusaiból az izzadságcseppeket.
A főhadnagy magára kanyarította a kabátját, és kiment a házból.
Vakmerő terveket szövögetett, de aztán elvetette őket. Nem vette észre,
hogy ugyanazon az úton halad, amelyen Doris elszökött az otthonból. A
kisváros utcáján. De Klaus nem akart szökni. Ő harcolni akart. Csak
erősítésre volt szüksége.
Megszomjazott, és betért egy kisvendéglőbe, abban a tudatban, hogy
itt nem fog lebensbornosokkal találkozni. A kocsmába járás ugyanis
westroff-meierileg tilos volt.
Kékes cigarettafüst és sörszag fogadta, a söntésnél pedig hanyagul a
kiszolgáló pultra könyökölve, ki más is állhatott volna, mint Kempe. Az
arcán szélesen elömlő elégedettség nagyjából következtetni engedett az
általa elfogyasztott „célzóvíz” mennyiségére.
Amikor Klaus észrevette, azonnal vissza akart fordulni, de a fekete
humorral megáldott százados begörbített mutatóujjának gyors egymást
követő mozdulataival jelezte: „Állj, vagy lövök!” Baljós tekintetével,
amelyen átütött kaján mosolya, szintén azt igyekezett érzékeltetni, hogy
aki innen megpróbál idő előtt megpattanni, az halál fia.
– Nocsak, nocsak… – vigyorgott Kempe, és a légierők fekete
nyakkendőjére mutatott, amit Klaus szívesen viselt –, szalonkatona
görbe úton?
A főhadnagy mosolygott.
Az SS-tiszt egy mozdulattal odaintette a vörös hajú pultos lányt.
– Két duplát kérek! Klaus, te a vendégem vagy.
– Semmi kedvem hozzá.
– Ivás közben jön meg az „ítvágy”. Egyébként is, ez az én
törzshelyem, tehát itt én parancsolok, nem igaz, kisasszony? – kérdezte,
és mint a szentély istennőjének, egy mókás pukedlivel egybehangolt
teátrális, szélesre tárt karmozdulattal fejezte ki a pincérnő iránti lovagias
érzelmeit.
A lány testszínű selyemblúzt viselt, melyen átsejlett formás melle.
Bőre friss volt és üde, szája gusztusosán duzzadt, haját bodrosra fésülte.
Úgy jártkelt a teremben, olyan természetesen kínálva-kelletve magát,
mint egy fiatal üsző a mezőn.
– Látod — mondta Kempe –, itt még minden használatlan és
romlatlan. Nincsenek mesterséges borsók, és halottak sincsenek. Sőt,
ilyen két lábon járó tulipánok kerülgetik az embert forró pillantásaikkal,
mint ez a harmatos kis gyönyörűség. Koccintsunk rá egyet.
– Kisasszony, még egy duplát! – mondta, és összeütötte poharát
Klauséval.
A főhadnagy most először nézte meg a századost közelebbről.
Szerette volna, ha visszataszítónak találja, de egyre szimpatikusabbá
vált számára ez a híg erkölcsű bohém. Arra gondolt, hogy Isten adott
valamit az embernek: egy kis fényt abból, ami ő maga, s ha ez a fény
kigyullad, istenné teszi az embert. Kempének pedig – látszólagos ördögi
jelleme ellenére – minden megnyilvánulásában volt valami
sziporkázóan eredeti, teremtően ötletes.
A főhadnagy csendes, szelíd belenyugvással vette tudomásul, hogy a
sziporkák a gyors ütemben rendelő Kempe jóvoltából, snapsz
formájában, az ő belső világát is egyre jobban kitöltik. Közben a
százados örökmozgó keze – a jobb belátás biztosítása érdekében – a
lány testszínű selyemblúza felső gombját szerette volna kiszabadítani a
gomblyuk fogságából, de eltévesztette az irányt, tett egy vargabetűt, s
közben levert egy poharat.
Klaus torkán meg a pálinka ment cigányútra. Már meglehetősen ittas
volt, de az agya még jól működött. Nézte a százados kivörösödött arcát,
ködös tekintetét, és arra gondolt, hogy minden ember valami nagy-nagy
titok. Kempe is megfejthetetlen, emberésszel elérhetetlen. Aztán a
százados kezét figyelte meg, amely vörös volt, szőrös, és minden
szőrszál tövén egy-egy izzadságcsöpp ült.
Ezek a kezek nemcsak a vörös hajú, buja pincérnő blúzába tudnak
belenyúlni, ezek képesek a „Hitler-kaszának” becézett géppisztolyt is
működtetni. Elképzelte őket Doris vállán. Holnap, derengett neki,
holnap már nem leszek itt. Holnap már – ezeknek a kíméletet nem
ismerő kezeknek – szabad a vásár.
– Még egy duplát? – kérdezte Kempe.
– Nem, köszönöm – mondta kedvetlenül Klaus.
– Na, ne hülyéskedj! Nem kérsz többet?
– Nem, nem – felelte a főhadnagy –, elég volt.
– És mit szólnál ehhez a szukához? – tett félreérthetetlen mozdulatot
a pincérnő felé. – Fogadok, nem kéne neki kétszer mondanom, és
hátrajönne velünk a raktárba. Tudod te, mi mindent csinálhatnánk ott
vele?!
Klaus fáradtan legyintett.
– Mi bajod van már megint? – méltatlankodott a százados.
– Holnap elutazom.
– Jól van – mondta Kempe –, akkor te legalább elkerülsz erről a
lepratelepről.
– Én igen – válaszolta Klaus –, de Dorisnak… itt kell maradnia.
Kempe megértően bólintott. A poharát kereste, és amikor meglátta,
hogy üres, szenvedélyes mozdulattal lesöpörte az asztalról. A pohár
csörömpölve apró darabokra tört.
– Van valamilyen ásványvizetek? – szólt oda a kiszolgálónőnek
rekedt hangon.
A pincérnő hozott egy egész üveggel. Kempe a tenyerébe öntötte a
felét, és prüsszögve megmosakodott. A víz csöpögött az álláról.
– Valahogy ki akarom hozni őt is… – mondta bizonytalanul Klaus.
– Úgy bizony, de minél előbb! – mondta Kempe, aki ekkor már
egyáltalán nem tűnt részegnek.
Ennek tanúságaként – nem kis meglepetést okozva elsősorban saját
magának – megállás nélkül kiitta a maradék ásványvizet az üvegből.
 – Egyébként az SS a hibás mindenben – mondta Klaus.
– Ez nem igaz! Nekem… nekünk… A Waffen-SS-nek ehhez semmi
köze!
– Hát akkor kinek van? – kérdezte Klaus.
– Ide hallgass, te pilóta – szólt fenyegetően Kempe, és úgy markolta
meg a pálinkáspoharat, mintha az ellensége torka lenne. – Ne
szemtelenkedj velem!
– Miért, Westroff-Meyer milyen egyenruhát visel? Ugyanolyat, mint
te!
– Ugyan, hagyd már azt a barmot… A kötőjeles nevű balfácánoknak
még a szagát sem bírom. Ezeknél sosem lehet tudni…
– Dorist el fogja…
– Nem fog semmit se tenni Dorisszal, amíg a jó öreg Kempe az
otthonban van!
– Nem? – kérdezett vissza Klaus bizakodóan.
– Cimborák vagyunk, vagy nem?
Kempe a kezét nyújtotta, azt a kezet, amelyről Klausnak pár perce
még furcsa gondolatok jutottak az eszébe.
– Majd én gondoskodom a lányról! Na, nem úgy, ahogy gondolod…
A személyes védelmem alatt áll majd. Nem fog hozzáérni sem a
kötőjeles, sem más…
Klaus fellélegzett.
– Be vagy csípve… – mondta halkan.
– Még ez is… – nevetett Kempe. – Az a legviccesebb, hogy mindig
akkor mondom a legjózanabb dolgokat, amikor spicces vagyok… Még
egy pálinkát?
– Jöhet – felelte most már felszabadultan és megnyugodva a
főhadnagy.
– Na látod, öregfiú – mondta Kempe –, minden rendben lesz!
Most már mindkét kezével könyökölt.
– Tudod, Klaus, én mindig szomjas vagyok… De itt módszeresen
kell innom, különben nem bírnám végighallgatni azt a sok
baromságot… Dorisban és bennem pedig megbízhatsz.
Ezzel a százados a maga részéről átmenetileg lezártnak tekintette az
ügyet. Odaintette a szamócaszájú lányt, gyöngéden megsimogatta a
fenekét, és rendezte a számlát.
 Ezt követően Kempe és Klaus – láthatóan nem csak, mint alkalmi
ivócimborák –, távoztak a vendéglőből.

Az észak-franciaországi repülőtérre már úgy érkezett meg Klaus,

mintha hazatért volna. A beton kifutópályán bevetésre váró
Messerschmittek szárnyai a madarak eget hasító királyát, a büszke sast
juttatták az eszébe. Amikor a nyitott kocsi befordult a reptér elé, a
műszak befejeztével a bejáraton kiözönlő szerelők szeretettel, derűsen,
jó ismerősként integettek neki, ő pedig visszamosolygott rájuk.
A szobájában gyorsan végigsimogatott minden ismerős tárgyat és
holmit a tekintetével, még a szekrénye ajtaját is kinyitotta, hogy
elgyönyörködjék a számára bármilyen szmokingnál vagy frakknál
kedvesebb overalljában. Amikor Doris fényképének időközben
beporosodott üvegét törölgette, gondolatban újra a Lebensborn II/l/Z,
azaz központi-otthonban volt, és másodszor is búcsút vett a lánytól.
Mielőtt Klaus elindult az egykori idegszanatóriumból, öt percük
maradt arra, hogy legalább néhány búcsúszót mondjanak. De csak
szorították egymás kezét.
– Doris… – kérdezte a férfi –, akarod, hogy itt maradjak?
– Nem – felelte a lány eltökélten.
– Nem érzed úgy, hogy…
– Nem. Tudom, hogy nem fogsz cserbenhagyni.
– Ha kell, az egész repülőezredet mozgósítani fogom – mondta Klaus
hevesen.
Doris nevetett.
– Ne gondold, hogy gyerekes vagyok – erősködött Klaus.
– Nem gondolom.
– Félsz?
– Nem… nagyon.
– Itt maradok – mondta Klaus, de ezt ő sem gondolta komolyan.
– Ne higgyem azt, hogy gyerekes vagy? – kérdezte a lány, és
mutatóujjával végigcirógatta a fiú orrát, halántékát és ajkát. Klaus
finoman eltolta magától, és az ajtó felé indult.
– Így akarsz elmenni? – kérdezte Doris halkan.
– Nem – felelte a főhadnagy –, egyáltalán nem akarok elmenni.
Aztán mégis távolodni kezdett a lánytól.
 Doris szerette volna elkísérni.
– Kérlek, ne – mondta Klaus.
– Nem mehetek le veled? – kérdezte Doris féléken.
– Kérlek, ne – ismételte a főhadnagy már így is elég nehéz…
– Ne is integessek?
– Csak semmi búcsúzkodás.
Doris nézte, ahogy a fiú lépdelt lefelé a lépcsőn. Nem ment utána.
Hallotta, amint a távolba veszett az autónak a hangja, amely a
városba vitte.
A főhadnagyot az adjutáns zavarta meg a visszaemlékezésben.
– Jó, hogy újra itt van – mondta, és a kezét nyújtotta. – A parancsnok
már várja önt.
– Még át kell öltöznöm.
Albrecht segédtiszt nevetett.
– Mióta ilyen szertartásos? Jól van úgy, ahogy van.
Berendsen alezredes, ahogy Klaus a szobájába belépett, felállt,
odament hozzá, és erőteljesen kezet rázott vele.
– A lehető legjobbkor jött – mondta, miközben az elmaradhatatlan
konyakot előhalászta a szekrényből. Keze nyugodt volt, ahogy az italt
öntötte a poharakba, arca azonban belső feszültségről árulkodott.
– Egészségünkre! – mondta. – Milyen volt?
– Köszönöm, hogy visszavezényelt.
– Nagyon gyorsan megpattant. Unatkozott az óvodában?
– Igen, alezredes úr – felelte Klaus röviden.
Berendsen bólintott.
– Itt is rohadt a helyzet – mondta. – A Tommyk egyre többen vannak,
mi pedig egyre kevesebben. A maga századából is alig van már itt
valaki.
– Elestek? – kérdezte Klaus Steinbach fakó hangon.
– Nem mindegyikük. Maiert például áthelyezték. Hübner a katonai
kórházban van. És persze néhányukat… elkapták. Na, igyunk még egy
kortyot.
Vajon kiket? – tűnődött Klaus, de nem merte megkérdezni.
– Most pedig mesélje el, hogy milyen volt! – kérte Berendsen
másodszor is.
– Nem akarok beszélni róla, alezredes úr.
 – Olyan jó volt? – húzta szélesre a száját a parancsnok.
– Olyan iszonyú! – felelte a főhadnagy.
– Mit csinált ott tulajdonképpen?
Klaus vállalt vont. Hirtelen újra a hányinger kerülgette. Milyen jó lett
volna a Lebensborn-otthonban legalább egyszer-egyszer pár szót
váltania a parancsnokával!
És most hirtelen minden feltört belőle. Olyan elszánt volt a hangja,
olyan mélységesen mély fájdalommal teli, hogy az alezredes – bár
először mintha mondani akart volna valamit – csak hallgatott. Arca
azonban egyre keményebb és ridegebb lett. Még a konyakról is
megfeledkezett.
Klaus mindenről beszámolt. Részletesen elmesélte, hogyan
használják ki a naiv lányokat, köztük a menyasszonyát. Hogy akarják
őket rábírni arra, hogy parancsra szüljenek gyereket, akiket aztán
elválasztanak tőlük. Semmit sem hagyott ki, még a
„boszorkányszombatot”, az alkoholt és Westroff-Meyer zsarolását sem.
Berendsen olyan lendülettel állt fel; hogy eldőlt a széke. Ő, aki az
ostoba gőgöt, a fölényességet, a jellegtelen, gyatra pózt hirtelen kitörő
indulattal el tudta söpörni, most elbizonytalanodott. Tudta, hogy nagy
gazembernek kell lennie annak, aki így fel tudta izzítani ennek az általa
szinte saját fiaként szeretett tisztességes fiatalembernek a haragját, a
dühét, bosszúra nehezen feltüzelhető lelkét.
– Miért nem húzott be egy jó nagyot annak a fickónak? – kérdezte.
Klaus hallgatott.
– Értem már – tette hozzá Berendsen –, ne haragudjon Steinbach…
De értse meg, én katona vagyok. A mocskos politika engem nem igazán
érdekel. Sok mindent láttam és hallottam már, ami nem tetszett. Mindig
becsuktam a szemem és a fülem, de ha ez tényleg igaz…
– Ez igaz, alezredes úr!
– Tudja, mit jelent ez? – háborgott a parancsnok –, magára, rám, és
mindenkire nézve? Most már nem is a szülőföldünkért küzdünk, hanem
kuplerájokat védelmezünk!
– Ez így van, alezredes úr.
– Mi itt szép lassan megdöglünk sorra, azért, hogy ők ilyen
disznóólakat…
Hirtelen félbeszakította a mondatot. Az íróasztalnak támaszkodott.
Lángolt az arca. Olyan erővel nyomta a kezét az asztalra, hogy
elfehéredtek az ujjai.
– Rendben van, Steinbach – mondta nyugodtan –, levonom a
következtetést a dologból.
Klaus csodálkozva figyelte. Bár rajongott érte, még nem ismerte
igazán a parancsnokát. Nem tapasztalhatta, hogy milyen vakmerő,
következetes és könyörtelen tud lenni.
A Lebensborn gyámoltalanul és kissé szögletesen mozgó lakói indulóra
táncolták a foxtrottot. Minden egyéb zenés-táncos szórakozás tiltott
volt. A táncestet, amelynek Westroff-Meyer volt a házigazdája, a
hangversenyteremben tartották.
Doris a forgatag kellős közepében volt. Azon gondolkodott éppen,
hogy az élőlények, még azok is, akik beszélni tudnak, igazi szeretetüket
a tapintással éreztetik meg, azzal, hogy egymáshoz érnek. Nincs olyan
fájdalomcsillapító, mint az emberi ujj. Ismerős kezek nyúltak feléje,
kedves, baráti szavak simogatták, ő mégis rosszul érezte magát. Neki
Klaus keze, Klaus szavai hiányoztak. Mióta a fiú visszament a frontra,
tudatosan elkülönült a többiektől. Csak parancsra jelent meg. A számára
idegen ritmusban való mozgást kínszenvedésnek, minden fordulását,
minden tempóváltását sutának, erőltetettnek érezte.
Most sápadt arccal, hideg tekintettel táncolt. Úgy szenvedett, mintha
parázson, vagy egy fölfelé álló hegyű szögekkel kivert deszkán
lépkedett volna. Egyszer csak az otthonvezető lépett oda hozzá.
– Miért olyan visszahúzódó mindig? – kérdezte.
Doris szinte hátrahőkölt, ahogy a Sturmbannführer a közelébe ért.
– Nem jön fel velem a teraszra egy kicsit? – szólt oda neki a
szünetben az egyik csinos tüzértiszt. – Jöjjön el velem… Van valami
finom innivalóm! – invitálta a másik.
– Hölgyválasz! – kiáltotta Westroff-Meyer, és tapsolt egyet.
Doris ülve maradt. Kempe ment oda hozzá, kedvesen mosolyogva.
– Hölgyválasz! – kiáltotta az otthon vezetője másodszor is, szinte
Doris arcába bőgve a szavakat.
– Ökörség! – mondta Kempe, és könnyedén meghajolt. –
Felkérhetem egy táncra?
Doris nehézkesen, mégis kissé megkönnyebbülten felállt.
– Látom, hogy folyton maga körül legyeskednek… – mondta a
százados, miközben a táncparkettre vezette partnerét, majd váratlanul
megkérdezte: – Klaus, mit csinál?
– Még nem kaptam tőle semmi hírt, Kempe úr.
– Hívjon csak nyugodtan Horstnak – mondta a százados. – És tőlem
nem kell félnie. Ha akarja, egész este magával táncolok.
– Miért?
– Doris, ne értsen félre…
A lány mosolygott.
– Tényleg nincs mit félreértenie – mondta a férfi –, kedvelem
Klaust… Rendes fickó… És maga is nagyon kedves. Ez minden.
– Maga is nagyon rendes, Horst – felelte a lány.
– Ne mondja, mert a végén még el is hiszem – mondta nekibátorodva
Kempe.
Mindketten nevettek. Doris semmit sem tudott Kempe ígéretéről, a
százados azonban komolyan vette az adott szót. Hamarosan úgy érezték
magukat, mintha régi barátok lettek volna. Minden kötelezettség,
kívánság és teher nélkül. A többiek megalázó tekintete többé nem
fenyegette Dorist. Kempe és ő egész este együtt táncoltak.
Westroff-Meyer nem tudta leplezni örömét. Amikor tizenegy óra felé
Doris a szobájába indult, az otthon vezetője rávigyorgott, majd felállt, és
odament a századoshoz.
– Na, Kempe, te jó öreg csataló – mondta elégedetten –, gratulálok!
Az SS-százados végigmérte a „borsózsizsiket”.
– Mihez, Sturmbannführer?
– Az új menyasszonyodhoz – felelte az otthon vezetője, és
diadalittasan vállon veregette Kempét.
– Szóra sem érdemes.
Westroff-Meyer kacsintott.
– Egy pohár pálinka? – kérdezte kedvesen.
– Magától?
– Miért ne? – kérdezte az otthon vezetője. – Vagy talán valami bajod
van velem?
– Egy pohár pálinkát bárkitől elfogadok.
 Az otthonvezető irodájába mentek. A titkárnő parfümjének illata
megcsapta Kempe orrát. A szobában halkan szólt a rádió. A fotel
bőrhuzata meggyűrődött, mintha a közelmúltban nagy szerelmi
csatározás folyt volna benne. Az izgató, erotikus parfümillat is ezt
erősítette meg Kempében. A falon lévő képről a Führer mintha
cinkosan, ám kissé méltatlankodva nézett volna szét a szobában.
– A jövőre! – harsogott Westroff-Meyer, és egy húzásra kiitta a
pálinkáját. – Nyugodtan tegezhetsz, bajtárs!
– Akkor hát önts még egy kupicával! – felelte Kempe.
A Sturmbannführer elégedetten bólintott. Bár az alkoholt az otthon
szabályzata tiltotta, egyetlen pillanatig nem volt kétsége afelől, hogy
neki és a hozzá hasonszőrűeknek, előjogaik vannak.
Tisztelet volt benne Kempe iránt, akin érezte a sokat próbált
frontharcos lőporfüst-szagát, s elégedetten vonta le a kettőjükre
egyformán vonatkozó végkövetkeztetést: mi, akik az SS-hez tartozunk,
remek fickók vagyunk.
– Már régóta meg akarom neked mondani, hogy nagyon elégedett
vagyok veled, Kempe bajtárs – mondta nyájasan.
– Na, persze.
– Komolyan mondom! Nekünk ilyen emberekre van szükségünk,
mint te vagy: egészséges, egyenes… Németország kiváló fia. Örültem,
amikor láttam – folytatta, miközben barátságosan mellbe vágta Kempét
–, hogy a kis Korff végre jó kezekbe került.
Kempe megtörölte a száját.
– Hogy-hogy? – kérdezte.
– Áldásom rátok – sugárzott Westroff-Meyer. Egy lépést hátrált, és
tetőtől talpig végigmérte Kempét. – Igazán jól illetek egymáshoz.
– Ne beszélj marhaságokat, Sturmbannführer! – válaszolta a
százados higgadtan. – Te is tudod, hogy a lány már menyasszony.
– Menyasszony – vigyorgott az otthon vezetője. A kezét dörzsölgette,
majd ivott még egy pohárral. – Arról majd én gondoskodom – mondta
atyaian –, azzal neked nem kell törődnöd. Menyasszony – ismételte
gúnyosan a Sturmbannführer –, és kinek a menyasszonya?! Egy
gazemberé! Egy árulóé… Akit ki fogok készíteni!
– Kikészíteni? – kérdezte Kempe élesen.
– Csak nem védelmezed? Csak nem állsz ki mellette?
 Az otthon vezetőjének olyan éles volt a hangja, mint amikor a
gyémánt vágja az üveget. Kempe hanyagul továbbra is a zsebében
tartotta a kezét.
– Áruló? – kérdezte az orra alatt. – Ezt szívesen meghallgatnám
részletesebben is… Mit árult el tulajdonképpen?
Westroff-Meyer idegesen a rádió felé fordult. A Berlin 1-es csatornán
éppen híreket sugároztak. A bemondó mély orgánuma betöltötte a
szobát.
– Hogy mit árult el? A Führerbe vettet hitét! Mindig csak a bajt
kereste! Olyan volt, mint egy bolsevista! Itt állt ezen a helyen… és
tudod, mit mondott? Hogy neki elege van ebből az egészből. Érted?
Horst Kempe csukott szájjal nevetett.
– Érdekes. A gyávák a frontra mennek – mondta, miközben töltött
magának még egy pohárkával –, a hősök pedig itthon maradnak, nem
igaz?
– Mit jelentsen ez? – kérdezte az otthon vezetője olyan sápadtan,
mint amilyen a képen a Führer volt. – Kikérem magamnak ezt a
hangnemet, Kempe!
– Szóval így állunk, Sturmbannführer? Ne-e-e-m, most már
maradjunk a tegeződésnél! Szeretnék neked mondani valamit, mint
testvér a testvérnek: ha bele akarsz szólni az én dolgomba, akkor majd
én is beleszólok a tiédbe… És akkor majd termelhetsz borsót meg
gesztenyét, és még le is arattathatod az Ivánjaiddal! Ezek a te borsóid
itt, ebben a bolondokházában, rohadtak és büdösek… És ezt érezte
Steinbach is. Érted…? És most azért akarnád őt fülön csípni, mert jó a
szaglása?
– Hogy meri ezt? – üvöltött Westroff-Meyer.
– Fogd be a szád! – felelte Kempe hanyagul. – Már rég nem húztam
be senkinek, de ha akarod…
Az otthon vezetője összerezzent. Azon törte a fejét, hogyan tudná
elintézni Kempét. De tanácstalan volt, hiszen a közel kétméteres
sziklával esélye sem lehetett. Olyan fronttiszttel, aki bevetéskor mindig
az első, visszavonuláskor pedig az utolsó, szerencsésebb, ha nem kezd
ki az ember.
– Mondok én még neked valamit, te kis senki – folytatta Kempe. –
Jobb, ha nem ütöd bele az orrod a dolgaimba. Jobban jársz, ha a saját
mocskodban turkálsz, és nem másokkal foglalkozol, különben velem
gyűlik meg a bajod!
Felállt, és egy hirtelen mozdulattal leverte a poharat az asztalról.
A Sturmbannführer arca hangtalanul remegett. Megpróbált valamit
kinyögni, de olyan idétlen, vinnyogó hangok törtek ki belőle, mint
akinek elvették a férfiasságát.
A rádió sikerjelentéseket harsogott.
„Csapataink valamennyi fronton döntő csapást mértek az ellenségre.
Az elmúlt éjjel a szövetségesek gyenge erőkkel átrepültek a birodalmi
terület felett. A légvédelmi tüzérség hét angol-amerikai bombázót
lelőtt.”
Kempe bólintott. – Ügyes fiúk – morogta.
„Nyugaton – folytatta a bemondó, fellelkesülve a saját hangjától –
Klaus Steinbachnak, a híres Weimar repülőezred rajkapitányának,
sikerült egy nap alatt két Spitfiret és egy Lancastert légi csatában
megsemmisítenie…”
Kempe felegyenesedett, és Westroff-Meyer elé állt.
– Most kéne behúznom neked egyet – mondta, de aztán csak
legyintett, és faképnél hagyta a lelkileg összetört otthonvezetőt.

A motorzaj és az üzemanyag szaga úgy keveredett Klausban, ahogy

tavasszal a tücsökciripelés összekeveredik a vadrózsa illatával. A fiatal
tiszt ugyanúgy imádta a repülést, mint a természetet. A pilóta a felhők
felett repült, a végtelen kék horizonton. Mint kígyó a levedlett bőrét,
otthagyta a fehér gomolyfelhők alatt a boldogtalanságot, az irigységet,
az önzést és a gonoszságot, a Lebensborn-otthont és Westroff-Meyer
Sturmbannführert. Eltűnt a szorongás, a félelem, a depresszió.

A magasban az ember nélküli világ – a jóság, a barátság és a szeretet

érzésével – visszaadta emberi lényegét. A főhadnagy megfeledkezett a
háborúról is, ami napról napra kegyetlenebbé és elviselhetetlenebbé
vált. Amióta a „Fóka” hadművelet, azaz a brit szigetek megszállása a
csatorna vizébe fulladt, azóta Anglia felett tombolt a légi csata. De a
németek hiába fektettek bele annyi energiát. A veszteségeik miatt
hamarosan meg kellett szakítaniuk az offenzívát. Így azután szabaddá
vált az út az ellenséges négymotoros bombázok százai, ezrei számára,
amelyek – halált és könnyeket okozva – sűrű rajokban bömböltek a
háború kínjait most még csak ízlelgető Németország felett.
A kapitány egyedül szeretett repülni, nem csapatban. 1941 késő
őszén már többszörös túlerővel kellett a német vadászoknak
szembenézniük. Most is hatalmas bombázókötelék húzott el mellette.
Klaus feszülten figyelte az égboltot, és rövidesen megpillantott egy
valószínűleg motorhibával küszködő, emiatt a csapatától lemaradt
Lancastert. Felülről, kissé oldalazva megközelítette, és fedélzeti
ágyújával valósággal szétrobbantotta a pilótafülkét. A gép fekete
füstcsóvát húzva maga után zuhant lefelé.
A pilóta csak akkor vette észre a nyomában lévő Spitfiret, amikor
már majdnem késő volt. Zuhanórepüléssel kitért előle, majd hirtelen
felhúzta a gépet, és ezzel megkezdődött a légi csata. Az ellenséges
repülő is a magasba emelkedett. Klaus mindent bevetett, bukfencezett,
majd fejjel lefelé repülve leadott két rövid sorozatot. A második telibe
találta a Spitfire függőleges vezérsíkját.
Megfordult, hogy visszatérjen a bázisra. Mivel üzemanyagtartálya
szinte már teljesen üres volt, igyekezett alaposan felkészülni a
leszálláshoz. Ekkor azonban szembetalálta magát a harmadik ellenféllel.
Ki akarta kerülni, de aztán „lesz, ami lesz” alapon úgy döntött, hogy
frontálisan közelíti meg. A kettejük közti távolság egyre csökkent.
Ugyanolyan magasságban voltak. Úgy tűnt, mintha össze akarnának
ütközni. A Tommy lőtt először. A sorozat közvetlenül a főhadnagy
mellett húzott el. Klaus összeszorította a fogát, és lőtt. Sok ideje nem
maradt, ezért a legnagyobb felületre, a szárnyra célzott. Ahogy
továbbrepült, látta, hogy a harmadik ellenséges gép is zuhan lefelé.
Mire Klaus Steinbach landolt, szinte az utolsó csepp kerozinja is
kifogyott az üzemanyagtartályból. Még arról is elfeledkezett, hogy
sikeres akciójáról rádión keresztül jelentést adjon. A fedélzeti szerelők a
vállukra akarták venni, a levegőbe akarták dobálni, ő azonban – a
harctól kicsit még kábultan – ellenállt.
Alighogy feleszmélt, a parancsnokot látta maga mellett.
– Szép munka volt – mondta Berendsen, miközben elgondolkodva
rágcsálta szivarjának végét. S ezt csak úgy, mellékesen jegyezte meg,
minden érzelemnyilvánítás nélkül.
 Az alezredest Klaus úgy ismerte, mint aki tele van élettel, szívós,
mint a bőr, elpusztíthatatlan, mint a vízesés. Ha nevetett, egész testét
rázta a kacagás, mindig apró tréfák, élcek sisteregtek ki belőle. Sűrű
vérű, már-már szinte mediterrán német volt, olyan, aki vagy nagyon
haragszik, vagy nagyon jókedvű. Egyfelől csupa szeretni való
tulajdonsággal rendelkezett: okos volt, kedvesen magabiztos, daliás,
remek humorral, hatalmas munkabírással és tűrőképességgel megáldva.
Ugyanakkor – ha igazságtalansággal és buta pöffeszkedéssel találkozott
– nagyon komisz, durva, szabad szájú és megátalkodott tudott lenni.
Ilyenkor nem tisztelt se istent, se embert. Napok óta töprengő arccal
járt-kelt. A Lebensborn-sztori, az „életforrás-történet”, amit Klaustól
hallott, friss, eredeti káromkodással gazdagította repertoárját.
„Szakadjon rájuk a magasságos ég, meg még egy darab kénköves
nyavalya” – morogta az orra alatt. De nem hagyta ennyiben a dolgot,
jelentést tett róla feljebbvalójának, Pilzberg vezérőrnagynak.
A tábornok a szolgálati útra fittyet hányva felhívta Berendsent, és azt
mondta neki:
– Nézze, Berendsen, mi repülők vagyunk. Ezt az SS-dolgot hagyjuk
ki a játékból. Ne küldjön több embert a Lebensbornba, és kész.
Megértettük egymást?
– Megértettem – válaszolta a parancsnok.
De ezzel azért még nem volt a számára elintézve a dolog. Eddig, ha a
munkájába merült, minden gondolatát kizárólag a cél foglalta le, és nem
jutott ideje az életen töprengeni. Amikor pedig befejezte a munkát,
mindig valami jóleső érzés lett rajta úrrá s anélkül, hogy mérlegelte
volna az élet jó és rossz oldalát, meg volt elégedve mindennel, beleértve
saját magát is. Barna-piros arcáról lerítt az egészség, nem tudott
rokonszenvezni a sápadt, panaszkodó emberekkel. De mióta a
„Lebensborn-zsizsik” az agyába fészkelte magát, nem lehetett
ráismerni. Minden, ami felett eddig szemet hunyt, felhorgadt benne, és
az alezredes lázadni kezdett. Ennek a rebelliónak az alapja az
elbizonytalanodás volt. Az a férfi, aki az ellenséget mindig szemtől
szembe közelítette meg, most nem tudta, hogy kik azok, akik szemben
állnak vele, és ki támadják meg hátulról…
Klaus Steinbach háromszoros sikerét, amit a Wehrmacht-hírekben is
bejelentettek, aznap este a katonai reptér kantinjában ünnepelték meg. A
tisztek tulajdonképpen nem tudták, hogy mire isznak: a saját életben
maradásukra, vagy az ellenség halálára? Számukra a pálinka már régen
elvesztette azt a célját, hogy a tegnapot feledtesse, a holnapot ködösítse,
a tudatot tompítsa, és a győzelembe vetett hitet diadalmámorrá fokozza.
A végzetes helyzetek és a megpróbáltatások olyan igazságokra
ébresztették rá őket, amilyenekről korábban nem is álmodtak. Számukra
az élet kezdte elveszíteni emberszabású méreteit. Minden kolosszálissá,
gigantikussá vált. Eddig, mert fiatalok voltak, csak a jövőnek éltek.
Most, hogy sorban veszítették el a bajtársaikat, felismerték, hogy van a
jövőnél egy sokkal fontosabb dolog is az életben: a jelen.
Klaus a kantinba menet hangyákat látott nyüzsögni a járda mellett,
egy vakondtúrás tetején. Egyikük nagy, fehér tarisznyában bábját, a
saját jövőjét vitte. És ő, Klaus Steinbach főhadnagy, a nap hőse, az
ünnepelt, nem érzett semmiféle diadalmámort. Arra gondolt, milyen jó
lenne a parányi rovarok között. De emberként is jó lenne aprónak lenni,
s jó lenne újra egy apró világban, apró örömök közt élni.
Amikor a parancsnok megérkezett a kantinba, mindenki felállva
üdvözölte. Az alezredes bólintott, majd leült az asztalfőre. Jobb keze
felől Klaus, balján Albrecht, a segédtiszt foglalt helyet. Az ezred
folyamatosan kiegészült, ezért az arcok részben ismeretlenek voltak,
névtelenek, mint a hősi halál. Klaus, ahogy nézte őket, arra gondolt,
hogy ha egyszer emlékművet állítana a háborúban elvesztett barátai
emlékére, akkor az olyan lenne, mint az ismeretlen katona síremléke.
Egy Messerschmitt 110-est formázó gránittömb, amely alatt nem
nyugodna senki. Sem Jürgen, sem Stefan, sem Horst. Csak a szeretet, a
barátság és a hűség.
– Folytatni! – adta ki a parancsot az alezredes, és a pohár után nyúlt.
Mindenki tudta róla, hogy minél többet iszik, annál józanabb marad.
Egyszer csak felállt.
– Uraim – mondta –, én most Klaus Steinbach sikereire ürítem a
poharam.
A többiek is felpattantak a helyükről. Berendsen kis szünetet tartott.
– Eddig az volt a szokás – folytatta –, hogy a Führerre iszunk… – és
a kezében lévő poharat úgy a falhoz vágta, hogy az üvegszilánkok és az
alkoholcseppek méterekre fröcsköltek szét.
Klaus megijedt. Istenem, gondolta, most ki fog pakolni, dühből fog
inni, és ennek én leszek az oka.
– Uraim – folytatta az alezredes és mintegy véletlenül,
megpöccintette a zubbonyán fityegő lovagkeresztet –, hogy itt mi mit
csinálunk, miképpen harcolunk, azt nem kell maguknak elmesélnem…
Én most arról szeretnék szólni, hogy mi ennek az értelme.
A kissé sótlan Albrecht adjutáns zavartan lesütötte a szemét, és az
asztal alatt csizmája orrával, figyelmeztetően, enyhén megbökte
parancsnoka bokáját. De Berendsen ezt nem vette észre, vagy nem
akarta észrevenni.
Kim főhadnagy, aki olyan egyenes volt, mint a fején lévő választék, a
parancsnok sápadt arcába nézett. Olyan gyakran járt el a tábori
istentiszteletekre, amilyen gyakran csak lehetett, mert nem tudott
kibékülni a háborúval. Szabad embernek született. A szabadság alatt ő
maga az önként vállalt, elismert kötelességek összességét értette.
Minden mást nem szabadságnak, hanem önzésnek és kapzsi túlzásnak
tartott. Derűs és kiegyensúlyozott lénye egyre nagyobb hatást gyakorolt
a többiekre. „A rajtad kívül álló Isten végtelen könnyet, a benned élő
végtelen mosolyt jelent” – mondta egyszer a bajtársai előtt. Idővel egyre
derűsebb távolságba került az emberi világtól, és egyre közelebb jutott
Istenhez. Ezért tudott mindig mosolyogni. Szerénysége, tisztessége
hatására a férfitársaik kezdeti gúnyolódása fokozatosan abbamaradt. A
„csodabogár” iránti lenézés tiszteletté alakult bennük.
Kim mellett ült Dietrichs, aki fél lábbal is repült. Vele szemben
Gerber hadnagy, aki elvesztette két testvérét. Gerber mellett Kronenberg
törzszászlós, az egykori magas tisztséget betöltő Hitlerjugend-vezető,
aki a légvédelmi iskolából a frontezredbe való bevonulásakor útközben
kapott találatot. És ott volt még Pflüger hadnagy, aki huszonegy győztes
légi csatát mondhatott a magáénak. Csak amikor másodszor is lelőtték,
és végleg alkalmatlanná vált, akkor kérte, hogy vonják ki a hajózó
állományból.
– Eddig még soha nem kérdeztem meg, hogy ki maguk közt
nemzetiszocialista, és ki nem – emelte fel a hangját Berendsen. – Az
ellenség sem kérdezi meg… Mi azonban mindannyian németek
vagyunk, amit sokkal fontosabbnak tartok ennél. Nem politikusok,
hanem katonák! De – tette hozzá, miközben megfogott egy poharat és
kiitta a benne lévő italt –, ha a hazánkért küzdünk, akkor értelemszerűen
annak politikai rendszerét is védelmezzük.
A parancsnok kihúzta magát. Arckifejezése kemény volt és rideg,
keze most nem remegett. De a szeme égett.
– Nem szabad becsapni magunkat – folytatta. – Mindannyian láttunk,
hallottunk sok olyasmit, ami visszatetszést keltett bennünk. De
mindannyian túl is tettük magunkat ezeken, mondván, hogy nem
kételkedhetünk népünk harcának igazságosságában.
Albrecht adjutáns feladta a próbálkozásokat, hogy leállítsa a
parancsnokot, Kim főhadnagy egyetértően bólogatott, Klaus pedig
szinte kérlelve nézte az alezredest. Dietrichs hirtelen egy szúrást érzett
amputált lábában, Kronenberg törzszászlós összeszorította a száját,
Pflüger hadnagy pedig csak némán rázta a fejét.
– Ami engem illet – folytatta nyugodtan a parancsnok –, ezek a
kétségek nálam túllépték az elviselhetőség határát. Egyik tisztünket el
kellett küldenem egy Lebensborn nevű intézménybe. Ez az egyesület,
úgymond tisztavérű északi fajt kíván termelni, pontosabban termeltetni
fiatal nőkkel és férfiakkal. Értik, ugye, miről beszélek? Elméletben ez
nevetséges, a gyakorlatban pedig bűn… Uraim – mondta Berendsen és
végignézett a tisztjein – csellel és fenyegetéssel naiv lányokat
csalogattak ezekbe a bizonyos Lebensborn-otthonokba, vadidegen
férfiakat eresztettek rájuk. Minden szabályt a feje tetejére állítottak,
csak azért, hogy ezek az őrült ötletek megvalósuljanak.
Bordélyházakat hoztak létre ennek érdekében…
– De alezredes úr – próbálta meg félbeszakítani Klaus, ám a
parancsnok határozottan leintette.
– Egy szót se, Steinbach – szólt keményen –, most én beszélek.
A tisztek döbbenten, lehangoltan és bizalmatlanul méregették
egymást. Minden szem azt kutatta, vajon ki lesz a Júdás, az áruló, ki
fogja az ezredparancsnokot feljelenteni a Gestapónál?
És szinte minden szem Kronenberg törzszászlóson állapodott meg. Ő
pedig lehajtotta a fejét. Fel kell jelentenem – gondolta. És már látta
maga előtt, hogy ha nem teszi meg, vele is az történik majd, mint azzal
az SA-legénnyel, aki tudott parancsnoka hazaárulásáról. Pedig ott csak
egy nő volt a dologban. De a nő történetesen zsidó volt, és az ilyen
kapcsolatot tiltották a faji törvények. Nemcsak a tettesnek kellett
bűnhődnie, hanem annak is, aki tudott róla, de nem jelentette. Az
egyiket a Gestapo berlini főhadiszállásának a pincéjében verték
nyomorékká, a másik Dachauban végezte.
– Ezek a mocskot tették kötelezővé, a kötelességet pedig mocsokká
alacsonyították – mondta a parancsnok keserű hangon. – Megpróbálnak
embereket tenyészteni úgy, mint a nyulakat, azért, hogy létrehozzák az
úgynevezett elitet… Az egészséges ösztönt seprűnek használják, és a
szemetet ezzel söprik halomba. Nagyon kellene már valaki, aki
kétségeket támaszt, eloszlatja a hazugságot, és elveszi az ostoba
gazemberek jókedvét. – Az alezredes egyszer csak abbahagyta a
beszédet, mert elfogyott a levegője, és attól lehetett tartani, hogy
elveszti az eszméletét. De összeszedte magát, és még hozzátette:
– Amit mondtam, megmondtam. – Végül jó hangosan, hogy
mindenki, különösen Kronenberg is hallja, kijelentette: – Mindenért
vállalom a felelősséget, uraim! Jó mulatást! – és kiment a teremből.
A katonáknak másodpercek kellettek, hogy felocsúdjanak az
elhangzottak után. Néhányan a parancsnokot féltették, mások magukat.
Volt olyan, aki gyengének tartotta az alezredest, a többség azonban
tisztelettel és csodálattal adózott bátorságának, amit nem először
bizonyított.
Albrecht segédtiszt tudott először megszólalni. Megköszörülte a
torkát:
– A dolog természetesen köztünk marad… A parancsnok túl sokat
dolgozott, kimerült, szabadságra lenne szüksége. Uraim, a hallgatás
becsületbeli ügyünk!
– Vajon mit tervez még Berendsen? – meditált Klaus, aki érezte,
hogy az alezredes ezzel még nem tekinti befejezettnek a dolgot.
A hangulat elromlott. A viccek poénjain senki sem tudott
felszabadultan nevetni. Mindenki kerülgette a beszélgetést, mint macska
a forró kását. A győzelmi ünnepségeken szokásos mennyiségű konyak
elpusztítása, ami máskor az egekbe emelte az embereket, most csak arra
volt jó, hogy hatására a porszínű élet még szürkébbé, még fenyegetőbbé
váljon. Az aranybarna italnak aznap olyan volt az íze, mint a
legsilányabb pálinkának, ami a megsemmisülés savanyú-erős lélegzetét
idézi.

A Lebensborn-otthon mögött lévő, kaviccsal felszórt téren szabályos

négyszög alakzatot képezve álltak a II/l/Z központi otthon akció
résztvevői. Lange Untersturmführer a zászlórúd mellett állt, és csak a
jelre várt, hogy elvégezze az ünnepélyes zászlólevonást. A tanfolyam,
miután elérte célját, befejeződött. A többit majd elvégzi a természet. A
Harmadik Birodalom zászlaja, amely minden szégyenletes dolgot el
tudott takarni, dicsőséggel lobogott a szélben. A férfiak és a nők, akiket
egymástól ismét gondosan elkülönítettek, faarccal nézték, amint a
jelkép, amelyért élni-halni, és ha a szükség úgy követelte, még szeretni
is képesek voltak, leereszkedik. A búcsú-zászlólevonás természetesen
Westroff-Meyer Sturmbannführer vezényszavára zajlott. Rongyosra
koptatott frázisainak szófoszlányai szétszóródtak a szélben.
– Nyugodtan mondhatom – ordította –, hogy élharcosokká, a
nemzetiszocializmus elvei és erkölcsei szerinti új rend képviselőivé
váltatok!
A harmadik sorban az egyik lány, Lise, rosszul lett. Szédült,
émelygett a gyomra. Vele szemben, a másik oszlop harmadik sorában
állt az a férfi, akiért a szíve dobogott. Imádottja, az SS szakaszvezetője
mellényzsebében már ott lapult a frontszolgálatra behívó parancs. A fiú
rajongó tekintettel nézte a lomhán aláereszkedő horogkeresztes lobogót.
A lány arca már nem jelentett számára semmilyen vonzóerőt. Neki a
szerelem tiszavirág-életűnek bizonyult. Jó volt persze ez a kis édes
semmittevés, szívesen hancúrozott Lottival, akinek sok furcsa kívánsága
közül néhány még őt is meghökkentette, de hát mindezeknek vége.
– Azt is nyugodtan kijelenthetem – üvöltötte a Sturmbannführer,
akinek szavai dobpergésként kopogtak –, hogy kísérletünk sikeres volt.
Az otthon vezetőjét az sem zökkentette ki lendületéből, hogy a lány,
akinek a szeme előtt már fekete karikák forogtak, társnői elé zuhant.
Miközben az ájult teremtést a többiek a házba cipelték, ő továbbra is
harsányan szónokolt.
A folyosón kupacokban állt a szennyes ágynemű. A takarítónők már
a padlót fényesítették. Holnap érkezik a következő csoport, addig még
alaposan ki is kell szellőztetni a szobákat. Úgy tűnt, mindenkinek sietős
lett a dolga, mintha a megszületendő Hitler-bébik száma kizárólag az
időtől függne.
Miközben Westroff-Meyer fölöslegesen vesztegette a szót, az első
sorban hatalmas nevetés csattant fel. A zsinór, amelyet Lange
kétségbeesetten rángatott, fennakadt, és a zászló félárbocra eresztve,
bánatosan lógott a rúdján. Ezen még Doris is jót derült. Most már igazán
semmi oka nem volt arra, hogy szomorkodjék. Egy óra múlva indul a
vonatom – gondolta felszabadultan. – És ide, a Lebensbornba soha az
életben nem jövök vissza
Egy régi mondás szerint elutazni annyi, mint meghalni. Doris
számára azonban ez az utazás az újjászületést jelentette.
– Énekeljünk valamit! – adta ki az utasítást Westroff-Meyer. „És mi
masírozunk tovább” – dalolták a nők és a férfiak vegyesen, de valahogy
ma az ének még véletlenül sem hasonlított önmagára. Inkább valami
bágyadt, erőtlen népdalra emlékeztetett, mint győzelmi indulóra.
– Hagyják abba! – üvöltötte szitkozódva a Sturmbannführer. –
Lelépni!

Egy nappal később Doris és Erika visszaérkeztek a RAD vezetőképző

táborába. A faházakba már az új tanfolyam résztvevői költöztek be, kis
városi penészvirágok. Amikor a két lebensbornos a szekrénye előtt állt,
és rakta befelé a holmiját, a frissen érkezettek kíváncsian fordultak
feléjük.
– Hol voltatok eddig? – kérdezte egyikük, aki Lotte árván maradt
ágyát kapta meg.
– Kukutyinban, zabot hegyezni – mordult rá ingerülten Erika.
– Biztosan jól töltöttétek a szabadságotokat – erőltette a társalgást az
új lány.
Erika együttérzően kuncogott a „kis hülyén”, aztán nekilátott, hogy a
szekrénye ajtajára felszögezett fényképek között rendet teremtsen.
Bosszankodott, mert hódolói közül éppen a legjobb kiállású,
leghelyesebb fiúk képei sárgultak meg. Egy rántással leszakította az
egész sort, összegyűrte ég a szemétkosárba dobta a fotókat.
– Úgy tudom, hogy a Führer is fogad majd benneteket – folytatta az
új lány.
– Ne hordj már itt össze hetet-havat! – mordult rá Doris. – Nem
hagynál végre békén bennünket?
De a lányt csak nem hagyta nyugton a kíváncsiság.
– És milyen ajándékot kapott tőletek a Führer? – érdeklődött
izgatottan. – Holnap megint jön ide egy bizottság.
 – Ide figyelj, te nagyokos! – robbant ki a bosszúság most már
Erikából is. – Ha egy csöpp eszed van, abbahagyod ezt az egészet,
mielőtt elkezdenéd. Gondolj csak Lottéra!
– Miért, mi van vele?
Ebben a pillanatban a tábor főnöknője lépett a szobába.
Őfonnyadtsága szirupos mosollyal üdvözölte Dorist és Erikát, s a két
lány felé nyújtotta aszott csontvázkezét.
– Na, milyen volt? – kérdezte.
– Cso-o-o-dálatos – válaszolta Erika, csúfondárosan elnyújtva a szót.
– És mi van Lottéval? Az a hír járja… Persze, ez nyilván csak ostoba
fecsegés. Holnap este a sorakozónál elmondhatnátok, hogy mi az
igazság ezzel kapcsolatban.
A vénlány Dorist figyelte, aki izgatottnak látszott.
– Ha kíváncsi rá, elmondhatjuk – szólalt meg a lány.
– Na? – mosolygott a főnöknő felvillanyozva.
Doris olyan hangosan és érthetően beszélt, mintha azt akarta volna,
hogy minden egyes szavát kőbe véssék.
– Lotte öngyilkos lett, mert nem bírta elviselni, hogy kihasználják…
Hogy a Führer parancsára meggyalázzák.
– Megőrültél? Miféle zagyvaságokat beszélsz itt nekünk?! – üvöltött
rá a táborfőnöknő a felháborodottságtól eltorzult arccal. Doris szavai
annyira kihozták a sodrából, hogy el sem tudta képzelni, ekkora
elvetemültségre lehet-e egyáltalán megfelelő büntetést vagy ítéletet
hozni. – Ez hallatlan! – visította vércsehangon, miközben lobogó
blúzában, magából kikelve végigszáguldott a folyosón, és fellármázta az
egész épületet.
Doris egész testében remegve állt a szoba közepén. Erika a vállára
tette a kezét és azt mondta neki: – Fel a fejjel!

Az első tanfolyam befejezése után Westroff-Meyer Sturmbannführer

Lengyelországba utazott, hogy egy olyan feladatot hajtson végre,
amelyhez képest egész eddigi tevékenysége majdhogynem
ártalmatlannak számított. Kifejezetten árja típusú gyermekek példátlan
hajtóvadászatára kapott megbízást. Krakkóban magas beosztású
nemzetiszocialisták az SS birodalmi vezetőjének minden eddiginél
hátborzongatóbb beszédét ünnepelték. „Nekünk a jó vérű idegen
gyermekeket minden eszközzel el kell németesítenünk, még akkor is, ha
el kell ragadnunk őket a szüleiktől… Az ellenség megfelelő öröklött
tulajdonságokkal rendelkező egyedeit vagy be kell olvasztanunk, vagy
meg kell semmisítenünk” – jelentette ki Himmler. S miután a
Reichsführer megmutatta az utat, az ő Sturmbannführerje kész volt –
már csak a fekete egyenruhás sereg első számú embere iránti tiszteletből
is – minden kívánságát teljesíteni.
– Szabad a pálya! – gondolta. – Nekem kell Lengyelország elfajzott
búzamezejéről az egészséges szemeket tartalmazó kalászokat kimenteni.
És a Sturmbannführer álmodozni kezdett. Szinte látta, amint az ő
vezetése alatt végigvonul Lengyelországon a gyermekfogó kommandó.
Látta a nemzetiszocializmust, mint hatalmas tengert, amelyben a világ
északi vérének kicsiny patakjai egybeömlenek, és ő, valamennyi szőke
üstökű gyermek jóságos mostohaapja, irányítja a folyamatot.
Westroff-Meyer első dolga volt, hogy jelentkezzék a Lodz közelében
felállított SS-bevetési csoport parancsnokságán, amelynek főnökét még
csak felületesen tájékoztatták a dologról.
A sápadt ezredes közönyösen hallgatta a Sturmbannführert.
– Hm – mondta – lengyeleket akartok ti felnevelni?
– Csak a tisztafajúakat – válaszolta büszkén Westroff-Meyer.
– A Lebensborn számára? Az meg mi?
– Nem hallott róla, ezredparancsnok úr? Pedig önnek már rég a
tagjaink között lenne a helye.
– Hát felőlem csak csináljátok… – húzta el a száját a bevetési csoport
vezetője.
Westroff-Meyer nem sokat teketóriázott. Megszerezte a
felhatalmazást arra, hogy különleges csoportot szervezzen, amellyel
mindenkinek – így a Dél-Lengyelországban már bevetett, úgynevezett
tisztogató egységeknek is – együtt kellett működnie.
– Azzal a cigányokból, zsidókból és egyéb söpredékből álló
anyaggal, amivel mi foglalkozunk, nem sok minden tudsz kezdeni,
pajtás! – magyarázta az egyik ilyen kommandó parancsnoka. – Más
utakat kell keresnünk.
– Azt hiszem, el tudom intézni, hogy teljhatalmat kapjunk –
dörzsölgette a homlokát a Sturmbannführer.
– Teljhatalmat? Ugyan már, pajtás! – biggyesztette le a száját
megvetően a kommandós. – Jól néznénk ki, ha nekünk még külön
kellene kérni teljhatalmat! Szabad kezünk van mindenben, amit jónak
látunk, és ami jó Németországnak.
És este megtörtént az első rajtaütés. Westroff-Meyer nyolc
pribékjével behatolt az egyik házba, amelyre a külön erre a célra
beszervezett lengyel informátorok egyike, egy besúgó hívta fel a
figyelmet. A szobában egy világosbarna hajú, zöldeskék szemű,
mosóporillatú fiatalasszony állt, egyedül, kiszolgáltatottan.
– A férje? – szimatolt körül a Sturmbannführer.
– Elesett – válaszolta az asszony. – Tiszt volt – és a szemében mély
bánat sötétlett.
Jó anyag – mustrálgatta Westroff-Meyer. – Fajtiszta, intelligens,
büszke.
– Nem akarja a gyermekét beadni egy német intézetbe, ahol példás
nevelést kaphat? – kérdezte.
– A gyermekem az egyetlen, aki nekem megmaradt – válaszolta a
fiatalasszony tört németséggel, és egyre rémültebben. – Őt soha,
senkinek nem adnám oda.
– De nekem megvannak erre az eszközeim – mondta a
Sturmbannführer nyersen.
– Nem adom – mondta az asszony másodszor is, és keményen
szembenézett a férfival.
– Ne nehezítse meg a dolgunkat!
– Kérem, menjenek el…
– Na, most már ebből elég! Adja át a gyermekét! – üvöltötte
Westroff-Meyer.
Az asszony remegett a félelemtől, a Sturmbannführer pedig intett a
kommandósainak, akik betörtek a gyerekszobába. Az anya a testével
próbálta megvédeni tőlük a kis ágyat. Durva kezek igyekeztek
elrángatni onnan, de ő szívósan ellenállt. Hihetetlen erő volt benne.
Ütött, karmolt, harapott, rúgott. Még a Sturmbannführer képébe is
belevágott az öklével.
Ha tudja, mi következik ezután, ezt biztosan nem teszi meg.
Westroff-Meyer szemhéja felrepedt, keskeny vércsík húzódott a
pofacsontja felé. A látványtól a katonák agyát elborította a düh. Mint a
tébolyodottak, elkezdték tépkedni a nő ruháját.
 – Na, majd adunk neked verekedést – ordította Müller SS-
Scharführer –, várj csak, olyat kapsz, hogy megemlegeted…!
A lemeztelenített, kétségbeesetten vergődő asszonyt leszorították a
földre. Ketten megragadták a karját, ketten pedig a lábát feszítették szét.
Egymást biztatva szabadultak meg felesleges energiájuktól. Egyikük
nem győzte kivárni, hogy sorra kerüljön. – Engedjetek rá… – hörögte,
de már csak arra maradt ideje, hogy a nő fölé térdeljen, és a többiek
harsány nevetése közben a combjára élvezett…
Westroff-Meyer, miközben fájdalmas arccal a szemét törölgette, nem
kis kárörömmel nézte, ahogy a dolog végeztével a félájult asszonyt
hasra fektetik. A háta mögött szíjjal összecsomózták a kezét, jobb lábát
a gyerekágyhoz, a balt az ágytól jó másfél méternyire lévő szekrény
ajtajához kötözték. Végül megemelték, és a hasa alá egy zsámolyt
nyomtak. Mintha csak jól összeszokott színészek játszották volna egy
hátborzongató dráma vérfagyasztó jelenetét.
De ez nem színjáték volt. Az egyik pribék a meggyötört combok
közé guggolt, és felemelte a pisztolyát. A többiek biztatása közben a
fegyver csövét kíméletlen pontossággal belenyomta az asszonyba. A
velőtrázó sikoltást tompa csattanás követte. Ez már a
Sturmbannführerrnek is sok volt, de tudta, az embereit aligha tudja
megállítani. Néhány percig még hallatszott a nő halálhörgése, azután a
kommandósok, mint akik jól végezték a dolgukat, kirángatták a kicsit az
ágyából. A gyermek, akinek kék szeme elsötétült az iszonyattól,
kétségbeesetten kiabált, vékony kis kezével megpróbált védekezni.
– Fogd már be a szád, te rohadt kölyök! – ordított rá Westroff-Meyer.
A gyermek értetlen tekintettel, rémülten nézett rá.
Franciaország fölé szürke ólommellényhez hasonló felhőtakaró borult.
Három napja az idő alkalmatlan volt repülésre. Az a légnyomás, amely
az Azori szigetektől Izlandig meghatározó szerepet játszott az
időjárásban, bölcsebbnek bizonyult, mint az egymással szembenálló
hadviselő felek légi marsalljai. Barát és ellenség levélírással vagy
alvással töltötte a szusszanásnyi szünetet. Berendsen repülőezredének
emberei nem találták a helyüket. Csak hallgattak, és várták, mikor
tartóztatják le a parancsnokukat. Attól függetlenül, hogy a kaszinóbeli
kirohanását helyeselték vagy nem, valamennyien aggódtak érte, nem
szerették volna elveszíteni. Mindegyikük hálás volt azért a bizalomért,
amelyet ebben a kilátástalan helyzetben is élveztek az alezredes
részéről.
Klaus Steinbachot olyan fejfájás gyötörte, mintha vasabroncsot
vertek volna fel a homlokára. Az utóbbi napokban állandóan azon
morfondírozott, hogy beszélnie kellene Berendsennel, és megmondani
neki, hogy egyedül ő, Klaus Steinbach a felelős mindazért, ami történt.
De a parancsnok valóságos remeteéletet élt, ki sem mozdult a
„barlangjából”, nem fogadott senkit a tisztjei közül, és semmiféle
parancsot nem adott ki.
Reggel kilenc óra volt. Klaus az ablaknál állt, és nézte a kilátástalan
időt. A többi barakkban is szinte megállt az élet. Sem szitkozódást, sem
káromkodást, sem tréfálkozást nem lehetett hallani-tapasztalni. Jó ideje
nem szólt a riadót jelző sziréna. Olyan egészségtelen csend honolt, mint
amilyen a tengeren szokott lenni, mielőtt kitör a vihar.
A főhadnagy állandóan maga előtt látta a kaszinóbeli estét, a lobogó
gyertyákat, a falakra vetődött árnyékokat és parancsnoka addig
ismeretlen, magából kivetkőzött arcát. Folyton főnöke megdöbbentő
szavait hallotta a fülében. Nem is volt benne biztos, hogy ami történt,
valóban megtörtént, vagy csak álmodta az egészet. Fejgörcse
gyomoridegességgel párosult. Egy pohár vízben feloldott három
fájdalomcsillapító tablettát, és egyszerre megitta az egészet. Aztán
kiment a zuhanyozóba, és forró vízzel alaposan letusolta magát.
Amint a törölközőből elődugta a fejét, meglátta a parancsnokát, aki
apró, de szapora léptekkel vágott keresztül a barakkon. Most sem
tagadta meg életelemét, a mozgást.
Az ezredparancsnok overállban volt. Klaus rosszat sejtett. Vajon
miért vette fel az „Öreg” a „csontzsákot”? Miben törheti a fejét? A
főhadnagy, hogy ne vesztegesse az időt, úgy, ahogy volt, mezítláb
rohant vissza a szobájába, gyorsan magára rántotta pilótaruháját, és már
futott is kifelé.
Berendsen alezredes a hangárban állt, a homokzsákfalnak
támaszkodva, és nézte a szerelőit, akik az álcázó hálót szedték le
Messerschmittjéről. Meg sem mozdult, amikor Klaus szuszogva odaért.
– Jó reggelt, Steinbach. Mi baj van? Ég a ház?
– Van valamilyen munkára kilátásunk, alezredes úr?
– Még nincs – válaszolta Berendsen, és egykedvűen rugdosni kezdett
egy homokzsákot.
– Rajtolni akar? – tette fel Klaus az újabb kérdést, várva, hogy az
alezredes jól ledorongolja.
– Láthatja – válaszolta a parancsnok, de most még az a kis „paprika”
és „bors” sem volt a hangjában, amivel máskor – ha tisztjei
sületlenségeket kérdeztek tőle – válaszait fűszerezni szokta.
A földi kisegítő személyzethez tartozó őrmester, aki az alezredes
gépét tartotta rendben, odanyújtotta Berendsennek a szivartartót. A
parancsnok kivett egy Brasilt, és letörte a végét.
– Sokáig vacakol még? – kérdezte türelmetlenül.
Az őrmester a parancsnok válla fölött tanácstalanul nézett Klausra,
aki kiszáradt szája szélét nyalogatta.
De az alezredes nem adott arra lehetőséget, hogy újabb kérdést
tehessen fel neki. Fejébe húzta pilótasapkáját, egy ugrással elérte a
szárnyat, beugrott a fülkébe, és intett az őrmesternek. Klaus közel ment
hozzá. – Önnel mehetek én is? – kérdezte reménykedve. Az alezredes
olyan lassan bocsátotta le a tekintetét a földre, mintha már a felhők
fölött lenne.
– Mit akar, főhadnagy?
– Szeretnék önnel menni, alezredes úr.
Berendsen kérges diófaarcán egy másodpercre mintha az öröm
napfénye suhant volna át. Aztán éles és világos tekintettel a főhadnagy
arcába nézett.
– Talán megvárná, hogy erre parancsot kapjon? – mondta, és szabad
kezével begombolta a bal kezén lévő kesztyűt. A jobbkezest az őrmester
húzta fel neki.
Némi megingás után véglegessé vált az alezredes döntése. A kabinból
Klaus felé nyújtotta a kezét.
– Ne vegye zokon, fiatalember… – mondta szokatlanul nyájas
hangon.
A propeller forogni kezdett. A Messerschmitt bőgve, benzingőzt és
párát köpködve kidöcögött a színből. Klaus fáradtan leeresztette a kezét.
A gép dübörögve tűnt el a távoli mezőn. Az őrmester dolga végeztével
fekete zsávolynadrágjába törölte a tenyerét.
– Furcsa – mondta, miközben a szivartartót forgatta a kezében.
– Mi? – kérdezte Klaus.
– Ilyet még nem tapasztaltam. Egyedül eddig még soha nem startolt.
Klaus Steinbach a távolba nézett, látta, ahogy a Messerschmitt
felemelkedik a kifutópályáról, aztán a felhőtakaróba fúródva az erdő
fölött eltűnik a szeme elől. Abban a pillanatban tört rá a felismerés, bár
még mindig nem fogta fel igazán a történteket.
– Gyorsan készítse elő az én gépemet is! – adta ki az utasítást.
– Bevetésre szóló parancs nélkül ezt nem tehetem – mondta az
őrmester.
– Ne okoskodjon! – szólt rá a főhadnagy hevesen. – Nem hagyhatjuk
magára a parancsnokot!
Pontosan öt perc múlva a gép már 220 kilométeres óránkénti
sebességgel bömbölt a kifutópálya fölött. Klaus még arra sem hagyott
időt, hogy bemelegedjen. Keze remegett a türelmetlenségtől. Négy perc
előnye van – gondolta –, addig csak nem történik semmi baj. Egyébként
meg nincs abban semmi – nyugtatgatta magát –, ha a parancsnok, merő
szórakozásból, egyedül száll fel egy kicsit sétarepülni. Ellenséges gépek
közeledéséről nem érkezett jelentés. Fél óra múlva visszajön. Aztán
majd jegyzőkönyvet vesz fel a partizánakciómról, és úgy csinál, mintha
parancsmegszegésért hadbíróság elé akarna állíttatni.
Abban a pillanatban felbőgtek a szirénák. „Erős ellenséges kötelék
közeledik a csatorna felől a szárazföld fölé…” – üvöltötte a hangszóró.
Iszonyú erővel feltámadt a keleti szél, és szaggatni kezdte a
fellegeket, amelyek, mint valami megdühödött ménes, fel-alá vágtattak
az égen. Az egyben maradt felhődarabok eszeveszetten, egymás hegyén-
hátán gázolva, tipródva és folyamatosan szétszóródva rohantak
nyugatnak.
Klaus – jobb kézzel a botkormányt szorítva – áttörte a felhőtakarót.
Mintha tüzes kemencébe repült volna bele. A nap éles sugarai úgy
vágtak a szemébe, hogy rövid időre szinte semmit nem látott. Doris –
gondolta magában –, meg kell értened, Berendsen a mi oldalunkon áll,
nem hagyhatom cserben.
Ezer méter, ezerkétszáz, ezernégyszáz, ezerötszáz. A Messerschmitt
égnek szegezett orral egyre magasabbra emelkedett. Klaus hol jobbra,
hol balra figyelt, de közben előre is nézett, hogy a gépet egyenesben
tudja tartani. Kék ég, fehér fellegek, felhő borította látóhatár. Mintha
óriási üvegpalotában repült volna.
Bekapcsolta a rádiókészülékét, és csak úgy vaktában valamilyen
földi állomást próbált keresni. Hallotta a riasztó híreket, rábólintott, és
keményen összeszorította a száját. Az egyik irányítóállomás jelentkezett
erős mellékzajjal, csipogva, recsegve.
„Igen, igen. Egy magányos Messerschmitt repül a jelzett ellenséges
kötelékkel szemben. Észak felé tart. A csatorna irányába.
Mélyrepülésben van.”
A főhadnagy olyan gyorsan kalkulált, mint még soha. Útirány…
sodródás… előretartási szög… Görcsösen beletaposott a pedálba, mert
le akarta rövidíteni az utat. Mintha zuhanórepülést hajtott volna végre. A
gép félelmetesen felgyorsult, a föld irányába 650 kilométeres óránkénti
sebességgel szelte a levegőt. Mintha nem akart volna megállni, csak
odalenn… Egyszer csak jelzett a fedélzeti rádió.
– Itt Steinbach! – kiáltotta izgatottan a mikrofonba. – Steinbach…
Steinbach!
 A készülék recsegett, ropogott. Háromszáz méter. Házak.
Sövénykerítések. Dűnék. Homokos tengerparti strand. A víz felszínén
csillogott a napfény. Magasabbra! A főhadnagy a hasa felé húzta a
botkormányt. A készülék zúgott, mint a tenger.
– Maga piszok alak… – jött a hangszóróból Berendsen nyugodt
hangja.
Klaus meglepődött, aztán elnevette magát, és hevesen,
megkönnyebbülten azt válaszolta:
– Igenis, alezredes úr.
– Húzza haza gyorsan a csíkot!
– Nem, alezredes úr.
– Ez parancs, Steinbach.
Klausnak elakadt a lélegzete, mert egy heves széllökés még lejjebb
dobta a gépet. Megint jöttek a sövénykerítések. A fák, és a dűnék…
Egyszer csak megpillantotta parancsnoka gépét, amely a víz fölött
repült meredeken felfelé. Egymást követték a jelentések, amelyek arról
szóltak, hogy egyre közeledik a száz, kétszáz gépből álló ellenséges
kötelék. És velük szembe mindössze a parancsnok repült, aki
következetesen tört előre, és a főhadnagy, aki segíteni akart neki.
Klaus Steinbachot sem paranccsal, sem az állandó irányváltoztatással
nem lehetett lerázni. Messerschmittjével szorosan rátapadt főnöke
meredeken fölfelé kapaszkodó gépére. Ötezer méter magasságban
mindkét pilóta vízszintes helyzetbe állította masináját. Klaus most
szakíthatott egy kevés időt arra, hogy felmérje a helyzetet. Ez az egész
őrültség – gondolta, miközben kipróbálhatta, hogy gépe eléri-e a
legnagyobb sebességét.
Ismét Dorist látta maga előtt. Bocsáss meg – mondta neki –, de az
alezredes olyan eszeveszetten viselkedik, hogy ebben az átkozott
slamasztikában nem hagyhatom egyedül.
– Bombázókötelék balról – hallotta Klaus a parancsnoka hangját a
rádióban. Látta a kondenzcsíkokat, amelyeket mintha vonalzóval húztak
volna meg. Harmincra vagy negyvenre becsülte a számukat.
– Kettővel szemben egy kicsit sokan vannak. Őrültség, amire a
parancsnok vállalkozott. Ráadásul fent, a másik oldalon még hét vagy
nyolc kísérő vadászgép is követi a köteléket. Itt az ideje, hogy
visszaforduljunk – morfondírozott Klaus.
 – Megtámadom őket – mondta az alezredes olyan hangon, mintha
csak azt közölte volna, hogy beugrik a kantinba fogporért.
– Veled leszek – mondta magában a főhadnagy, akinek a nyál aludttej
ízű lett a szájában. – Még akkor is, ha ez nyilvánvaló öngyilkosság.
Mert semmi kétség, hogy Berendsen és bömbölő gépe megvív az
angolokkal.
– Menj haza, kisfiam! – mondta, most már kissé türelmetlenül
Klausnak a rádión keresztül a parancsnok.
– Alezredes úr! – kiáltotta a főhadnagy. – Jobbra és fent vadkacsák!
A membrán recsegett. A fedélzeti optika úgy csillogott, hogy a
főhadnagy feje is belefájdult, ráadásul az izzadság majd kimarta a
szemét. Azért gyorsan észrevette a Spitfireket. A bombázókötelék
örvényként közeledett feléje. Gép fent, gép lent, tenger fent, tenger lent.
Izzó fonalak vették körül a Messerschmittet. Klaus beszorult a
„körhintába”. Ha akart, sem tudott volna kiszállni belőle. Szeme nyílást
keresett, követte főnöke gépét, aztán elvesztette, majd ismét megtalálta.
Lábujjai görcsbe rándultak a csizmában, amikor látta, hogy az
alezredes makacsul száguld, egyenesen szembe a kötelékkel.
– Vigyázzon! Spitfirek hátulról! – kiáltotta a főhadnagy.
Berendsen nem válaszolt. Elölről repült rá a bombázóra, akár egy
fiókáit féltő kondorkeselyű. A vadászgépek hátulról próbáltak meg
lecsapni rá. Közben a négymotoros bombázók valóságos tűzzuhatagot
bocsátottak ki fedélzeti ágyújukból.
Klaus egymás után vette a gyors és meredek fordulókat. Három
Spitfire ellen kellett védekeznie. A parancsnokát már nem tudta
biztosítani, a saját életéért rajzolta az éles kanyarokat.
– Vigyázzon! – kiáltotta lihegve. – Miért nem válaszol? – kérdezte
magától, miközben újabb kört tett meg az őrült „körhintán”.
Bombázók… Egy Spitfire szárnya… A parancsnok Messerschmittje…
Minden táncolt a szeme előtt. Üvölteni szeretett volna, hogy nem tud a
helyzeten változtatni, és nem tud segíteni. Tehetetlenségében véresre
harapta az alsóajkát.
És megjelent előtte Berendsen. Az az ember, aki csak repülni akart,
azonkívül az égvilágon semmit. Az a férfi, akit az első világháborúban a
II. Frigyes által alapított egyik legmagasabb érdemrenddel tüntettek ki,
aki átrepült a hidak alatt, aki képes volt elsiklani centiméterekkel a
magas feszültségű vezetékek fölött, aki vitorlázó repülőgépével
zuhanórepülést hajtott végre, úgy, hogy mindössze négy-öt méterre volt
már csak a földtől, aki épp úgy nem félt a haláltól, mint az élettől, ha ki
kellett valaki mellett állnia, és akinek az ezrede a legnagyobb sikereket
érte el. Az a férfi, aki kétfrontos háborút viselt: egyrészt meg kellett
vívnia saját kételyeivel, másrészt le kellett győznie az ellenséget a
levegőben. De most már nincs tovább. Mindennek vége. Kész.
Szándékosan és megfellebbezhetetlenül. Az alezredes, nyakában
üldözőivel, irányváltoztatás, egyetlen kormánymozdulat nélkül, teljes
sebességgel nekirepült a vele szemben érkező bombázónak.
Az óriási csattanást hatalmas detonáció követte. Több tonna bomba
felrobbant. Hat angol darabokra szakadt. Ők nem is fogták fel, mi
történik velük, az az egy német azonban, aki velük együtt pusztult el a
tűzben és a füstben, pontosan tudta, hogy mit csinál.
A robbanás ereje szétvetett még két Lancastert, de közben találat érte
a főhadnagy gépét is. Roncsdarabok kavarogtak, ejtőernyők nyíltak ki a
levegőben. Klaus, aki nem a legszerencsésebb módon repült ki a
„körhintából”, látta, amint egy brit vadászpilóta kinyújtózik, és ledobja
gépe kabinjának a tetejét.
A főhadnagy Messerschmittje hatalmas füstcsíkot húzva maga után
úgy hullott lefelé a levegőben, mint egy őszi falevél. Az angolok nem
foglalkoztak vele, gondolták, hogy sorsa elvégeztetett. Klaus
rezdüléstelen arccal ült a gépben. Még arra is oda tudott figyelni, hogy
el ne üsse az útjában kóválygó ellenséges ejtőernyőst.
Nagyon gyorsan leért a magasból a tengerpart fölé, sikeresen
végrehajtotta az egyetlen lehetséges műveletet, a töréssel történő
landolást, és – remegő inakkal, mint a túlhajszolt paripa – kikászálódott
a roncsból. Üvölteni szeretett volna, mint egy prérifarkas, és vinnyogni,
mint egy kölyökkutya. Kedve lett volna leülni egy homokbuckára, és
pityeregni, mert olyan árva, megvert kisfiúnak érezte magát, mint még
soha. Nem vész ki az emberből a gyermek felnőtt korában sem –
állapította meg magában.
Tudta, hogy az ember tökéletlen teremtmény, amely nincs öröklétre
szánva. Az egyének, a fajok végzetesen esendőek. Aki még ma itt van,
aki még valameddig megmarad… az magára gondol és sír.
Hirtelen fényesség lobbant fel előtte. Felismerte az igazságot. Rájött,
hogy a parancsnoka nem akart tovább élni, mert nem volt képes tovább
harcolni azért, ami Németország nevében történik.

Lengyelországban folytatódott a hajtóvadászat. Tobzódtak az elfajult

elmék, a beteg, brutális, szadista indulatok. Az SS jelvényét – a két
ezüst villámot formázó „S”-betűt – a parolijukon viselő katonák úgy
érezték, senki és semmi nem akadályozhatja meg őket abban, hogy az
eszmét saját akaratuk és tetszésük szerint alkalmazzák a gyakorlatban.
Nagyon illet rájuk az a szép, régi westfáliai dal, amely valahogy így
kezdődött: „A szőke gyermek elvadult, mert nem figyelt rá senki”. A
birodalmi protektorátus tisztviselői a német nép letéteményeseiből
vadásszá, a rendőrség üldözővé, a Lebensborn haszonélvezővé vált.
Westroff-Meyer minden eszközt igyekezett felhasználni
tevékenységéhez. Legszívesebben az árvaházakból szerezte be az
„anyagot”, mert az ott élő gyerekekkel volt a legkevesebb vesződsége.
Emellett sikerült több szülőt is különböző trükkökkel rávennie, hogy
„szabad elhatározásból” mondjanak le gyermekükről, és adják át neki.
Amennyiben hazug ígéretekkel nem sikerült elérnie a célját, válogatás
nélkül felhasználta az erőszak többi jól bevált eszközét, a csizmasarkot,
a puskatust, a letartóztatást és a géppisztolyt. Útját jajgató gyermekek,
zokogó anyák, időnként csak úgy, a hecc kedvéért megerőszakolt
süldőlányok, szórakozásból megkínzott nők és férfiak szegélyezték. A
zsákmányt, a védtelen, elesett gyermekeket, akiknek az okozta a
tragédiáját, hogy kékszeműek és szőke hajúak voltak, valamint
előírásszerű koponyaformával rendelkeztek, úgy terelték össze a
barakklágerekbe, mint ahogy a növendékállatokat hajtják a karámba.
A Sturmbannführer karikás szemei egyre mélyebben ültek, szinte
már egyenesen a fekete pokol mélységes fenekéről pislogtak elő. Kezei
remegni kezdtek. A valóságos élmények szülte szörnyű látomásokat
eleinte alkohollal próbálta feledtetni, de aztán már az italt is vérnek
látta.
A „barna” gyilkolási elméletben nem volt tehetségtelen, ám hiányzott
hozzá a megfelelő gyakorlata. Ezért jelentkezett a bevetési csoport
főnökének intézményébe, vagy ahogyan a katonák nevezték, a
„Borzalmak iskolájába”. Ott hozzászokott ahhoz, hogy úgy vadásszon
az emberekre, mint a madár a legyekre. Felzárkózott a „véres fiúk”, a
sápadt SS-legények mögé, akik az öregeket és a gyermekeket válogatás
nélkül lapátolták bele a közös sírokba. Némi idő után nagyjából meg
tudta „saccolni”, hogy hány halott van egy hullahegyben, és mennyi
benzinre van szükség az elégetésükhöz. Szeme, szíve, keze, gyomra
idővel azonosult a céllal. Szinte valamennyi érzékszerve a
tömeggyilkosság eszköze lett, csak az orra lógott ki a sorból: úgy
látszik, finnyás volt, nem tudta megszokni a hullaszagot.
Westroff-Meyer a bevetési csoport főnökével állt egy hatalmas
falitérkép mellett. A halált tintaceruzával megrajzolt négyszögekben, a
gyilkosságot közigazgatási egységekben mérték. A kommandó főnöke
ceruzájával rámutatott a következő helyszínre.
– Itt dolgozunk ma – mondta. – Részmegsemmisítés lesz, legfeljebb
ötszáz fő… – Csizmája orrával játékosan előrerugdosva, a lábát
hintáztatta a levegőben. – Ha úgy gondolja, velünk tarthat. Lesz ott
olyasmi, ami érdekelheti.
Elindultak. Elöl a vadászok autóban, utánuk a hajtők és a kopók
menetoszlopban. Amire készültek, csak annyiban különbözött az igazi
vadászattól, hogy itt emberekre irányult a hajsza, s nemcsak a vadászok,
hanem a hajtók is állig fel voltak fegyverkezve.
A kivégzőosztag tagjai cigarettáztak és énekeltek. Előbb parancsra,
azután megszokásból. Hol győzelmi indulókat, hol bús-érzelgős dalokat.
A szolgálat az szolgálat, a norma pedig norma. A pipogya frátereket és a
gyávákat kiselejtezték. Ezek közé azok tartoztak, akik nem voltak
képesek arra, hogy a gyermekeket, a nőket, az öregeket és általában az
„értéktelen selejtet” halomra lőjék.
A menetoszlop mögött haladó páncélautóban, a kivégzőosztag
vezetője mellett ült a Sturmbannführer. Mint a Lebensborn vezetőjének,
lehetősége nyílt arra, hogy a halál minden forrásából kortyolhasson.
„Bal, jobb, bal jobb, egy, kettő, egy kettő… Nóta indulj!” És a csapat
tagjai egyszerre lépve együtt énekeltek. Különböző dalokat. A „Ma a
miénk Németország, és holnap az egész világ” után általában az „Erika”
következett. A „Lilly Marlennél” általában az oldaltáskájukhoz nyúltak,
hogy elővegyék olajzöld kulacsukat, amiben kávéval kevert jóféle
konyak kotyogott.
A faluban, ahová beértek, rövidesen kitört a pánik. A csűrökből
lángok törtek az ég felé. Az utcák lövések dörrenésétől, csattanásától
voltak hangosak. A tapasztalt katonák harsány nevetéssel adtak hangot
elégedettségüknek. Nagyon élvezték, hogy nők, férfiak és gyermekek
rohannak kétségbeesetten össze-vissza, a földre fekszenek, vagy
felemelt karral, összekulcsolt kézzel könyörögnek kegyelemért. A
géppisztolyok megállították a mozdulatokat. Akik a templomból jöttek
kifelé, Isten és a kommandósok akaratából vagy épségben hazatértek,
vagy – miután agyonlőtték őket – rövid idő múlva a frissen megásott
tömegsírban feküdtek.
Westroff-Meyer kiszállt az autóból, és komótosan cigarettára
gyújtott. Úgy követte a kommandósokat, mint szántóvető az ekét.
„Megy ez, mint a karikacsapás. Nemsokára leszámolunk ezzel az egész
bandával.”
– Történt itt valami nekem való, rendkívüli dolog? – érdeklődött a
Sturmbannführer.
– Mi történhetett volna? Minden a tervek szerint halad – válaszolta a
bevetésparancsnok, és mintha jól betanult leckét mondana, már darálta
is. – Kiirtottuk a nemkívánatos elemeket, likvidáltuk a felforgató
tevékenységet folytató személyeket, a zsidókérdést pedig szokás szerint,
radikálisan megoldottuk.
– Itt?
– Itt is és máshol is. A múlt hónapban a szomszédos körzetben sokkal
hatékonyabban, eredményesebben dolgozott a csoport. Be kell majd
hoznunk a lemaradást – mondta a bevetési csoport főnöke.
Egy égszínkék ruhás, szőke kislány futott keresztül az úton. Az egyik
kommandós azonnal lecsapott rá.
– Őt ne!… – kiáltotta a Sturmbannführer. A fegyveres beleegyezzen
bólintott, társa pedig már hozta is a gyermeket a nyakánál fogva, mint
egy kölyökkutyát.
– Mama, mama – sírt az apróság.
– Hol van a mama? – kérdezte Westroff-Meyer, majd meglepetten
nevetni kezdett. A hasonlóság, amelyet felfedezett, egyenesen
elképesztő volt. Ugyanaz a magas homlok, ugyanaz a dacos száj,
ugyanaz a büszke tekintet. Szakasztott Doris Korff, csak kicsiben.
A Sturmbannführer elégedetten vigyorgott.
– Belőled egy jobbfajta Dorist csinálunk. Te kevesebb borsot törsz
majd az orrom alá. Téged eleitől fogva a védőszárnyaim alá veszlek, és
a saját programunk alapján fogsz majd nálunk nevelkedni – gondolta, és
lelkesülten, de nem túl durván megcibálta a gyermek szőke fürtjeit.
Amikor a bevetésparancsnok a térre lépett, Westroff-Meyer néhány
lépéssel mögötte haladt. Olyan magasra emelte a lábát, mintha hullákon
lépdelt volna. Mindketten odamentek az asszonyok csoportjához, akik
halálfélelmükben reszketve, kétségbeesetten kapaszkodtak egymásba.
Az első sorban egyikük térdre esett, és rimánkodó tekintetét a
Sturmbannführer felé fordítva, esdekelve nyújtotta ki karjait a gyermek
felé.
– Ez a mama? – kérdezte Westroff-Meyer, és a tőlük néhány méterre
térdeplő, gyermekéért könyörgő nőre mutatott. A kicsi oda szeretett
volna menni az anyjához, alig lehetett visszatartani. Rettenetesen sírt. A
Sturmbannführer kezében vergődött, mint egy foglyul ejtett madárka.
Két kicsi kezét hol az anyja felé nyújtotta, hol könyörgően
összekulcsolta.
A Lebensborn-vezető szemügyre vette a kislány anyját, aki magas,
karcsú, vörösesszőke hajú, igen szép nő volt. Csak akkor esett le az álla,
amikor az asszony ruháján meglátta a sárga Dávid-csillagot.
– Pfuj, te szemét – tört ki utálkozva. A mellette álló kommandófőnök
a hasát fogta a nevetéstől. Westroff-Meyer úgy lökte a földre a kislányt,
mint egy rothadt krumplit.
– Eriggy innen! – kiáltott rá.
Az égszínkék ruhás gyermek felszabadultan rohant az anyja felé. A
bevetési csoport főnöke undorodva köpött egyet. Erre, mint egy
jeladásra, az egyik katona gyorsan becsavarozta a kulacsát, visszatette a
táskájába, felemelte a géppisztolyát, és lőtt. A kislány úgy rándult össze
a sorozattól, mintha egy árammal teli szögesdrótkerítésbe futott volna
bele.
– Kár, hogy így alakult – mondta keserűen a Sturmbannführer.
– Ha legközelebb gyereket akar, akkor próbáljon meg biztosra menni
– szólt a fő-kommandós.
– Mára már elment a kedvem – válaszolta Westroff-Meyer, és
elfordult, hogy ne lássa a halott gyermeket, se az anyját, se a többieket.
„A Führer szeréti a gyermekeket. A Führer szereti a gyermekeket. A
Führer szereti a gyermekeket” – dobolt a fülében. Ebben a monoton
ritmusban rázta az idegsokk. Elvonult a többiektől. A legközelebbi ház
falának kellett támaszkodnia, mert minden ereje elhagyta. A bevetési
csoport főnöke utánament.
– Kezdőknél előfordul az ilyesmi – vigasztalta. – Ne búsuljon,
később majd maga is belejön. A Führer tudja, mit csinál. Amíg
bajtársaink a fronton a vérüket ontják, nem nézhetjük tétlenül, hogy
fajunkhoz méltatlan, ellenséges nemzet foglalja el az életterünket.
– Én is így gondolom – válaszolta Westroff-Meyer megnyugodva.
– Most pedig megyünk a másik faluba – jelentette be a halálosztók
főnöke, aki mielőtt beszállt volna páncélautójába, szemlét tartott a
terepen. Kifejezéstelen halszemei a sírokon állapodtak meg, amelyeket a
még élő falubeliekkel ásattak a lemészároltak számára.
– Igen – mondta mély meggyőződéssel a hangjában. – Ez a helyzet.
A mi nemzetiszocializmusunk pontosan megszabja az utat.
Westroff-Meyer ezt nem hallotta. Gyomra, agya tele volt, undor
égette, szerette volna kihányni az egész életet. De azért zokszó nélkül
indult a szomszéd településre, nehogy kimaradjon a soron következő
bevetésből.
Két hónappal később, röviddel 1941 karácsonya előtt ismét találkozott
Doris és Klaus. Komoly okuk volt rá: elhatározták, hogy
összeházasodnak. Az esküvő előtti estén, szokás szerint, nagy sétát
tettek a hóba borult kisváros környéki erdőben. Csodálatosan ragyogott
a határban a tiszta, áttetsző tükrű ég. Minden fehér volt odakinn, csak a
fagyöngy zöldellt a fák koronáján. Madarat alig lehetett látni az
erdőben, mindössze néhány cinkepár hallatta a hangját.
Harkály csapkodott az erdőszéli korhadó tölgyfa derekába. Nem
foglalkozott a fiatalokkal, elmerült a munkájában. Aztán odábblibbent,
nagyot sikkantott, és hullámos hajlással lódította tovább magát a
szomszédos fára.
A város határában lévő, szinte még a természet részét képező,
falusias házikó előtt, amelyet vesszőből font sövény vett körül, a
jegyespár megállt egy pillanatra. Ökörszem villámlott a tüskék között,
rövid időre megmutatta magát, aztán, huss, eltűnt, csak rekedt
cserregése hallatszott szaggatottan.
Doris elmosolyodott. Eszébe jutott, hogy Westroff-Meyer mérgében
ökörszemnek nevezte Klaust. Pedig Klaus nem ökörszem, nevetett
magában. Ő igazi sas. Az otthonvezető pedig egy undorító dögkeselyű.
A lány jókedvébe bosszúság vegyült, hogy még itt is a
Sturmbannführerre kell gondolnia.
Mire beértek a városba, már be is sötétedett. Az ég mélységes
kékjében átfagyott csillagok ragyogtak.
Másnap az ismerősök elhalmozták a fiatalokat figyelmességgel. A
nekik szóló gratuláló levelek és táviratok mellett a postás „feneketlen”
táskájában más kisvárosbelieknek címzett gyászkeretes értesítések is
voltak. Amíg egyesek az ifjú párnak jókívánságaikkal szereztek örömet,
másoknak a levélhordó okozott szomorúságot.
Doris, akit időközben egy másik táborba helyeztek át, senkinek sem
beszélt a Lebensbornban szerzett élményeiről. Most majd azért kell
harcolnia, hogy végleg elengedjék a RAD-tól.
Klaus ezredét keletre vezényelték, s ez négy nap nősülési
szabadságot eredményezett számára. Önkényes startjának nem volt
semmiféle következménye, már csak azért sem, mert néhány perccel
felszállása után számos kollégája is követte a példáját. Egymás után
gurultak ki a Messerschmittek a repülőszínből s szálltak fel, hogy a
pilóták parancsnokuknak és Klausnak segítségére siessenek.
A fiúk hat ellenséges gépet lelőttek, hármat azonban ők is
elveszítettek. Ha Berendsen alezredes nem halt volna meg, megérhette
volna élete egyik nagy és szívszorító élményét: harcosai közül sem
figyelmetlenségből, sem szándékosan nem buktatta le senki. Az ő
emberei, az ő munkája, az ő iskolája méltó emlékművet állított neki.
Röviddel az alezredes halála után az egység új parancsnokot kapott a
szálas, hórihorgas Prillmann ezredes személyében, aki csendesebbnek
tűnt, mint Berendsen, kevesebbet is ivott, mint elődje, más tekintetben
azonban a két ember között nem volt lényeges különbség.
Az új parancsnok szerényen, csendben bemutatkozott, bólintott
embereinek, és már vissza is vonult a szobájába.
Egy napon magához hívatta Klaust.
– Ide figyeljen, Steinbach – mondta, és a főhadnagy személyi
aktájára mutatott. – Tudom, hogy maga kiváló katona. De most az SS-
től kaptam egy súlyos politikai észrevételeket tartalmazó, ön ellen szóló
irkafirkát… Nem akarom áltatni, úgy tűnik, tönkre fogják tenni. Rám ez
a dolog nem tartozik, de tudomásul kell vennie, hogy csak feddhetetlen
embereket tűrök meg az ezredemben.
– Igenis, ezredes úr! – válaszolta Klaus.
A parancsnok fogta Westroff-Meyer levelét, darabokra tépte, és
beledobta a szemétkosárba.
– Hogy ennek a másolatai hová tűnhettek, arról fogalmam sincs –
mondta búcsúzóul.
Így a Sturmbannführer első kísérlete, hogy bosszút álljon Steinbach
főhadnagyon, a papírkosárban halt el.

A fiatal pár az oltár előtt állt. Abban a templomban, ahová Klaus eddig
nem járt, mivel nem volt híve a nyilvános vallásgyakorlásnak.
Doris – anyja tiltakozása ellenére – elegáns sötét kosztümben volt.
Korffné azt szerette volna, ha lánya – mintegy tanúsítva az embereknek,
hogy a haza szolgálatában áll – egyenruhában esküszik, de a
menyasszony hallani sem akart erről. Így sokkal szebb volt.
Klaus elgyönyörködött menyasszonyában. Szívbizsergetően édes –
állapította meg magában –, ha nem is olyan „cicamica-szépség”.
Doris arcán tűzrózsák égtek. Majd felröppent szépséges ruhájában,
amelynek redői jól hangsúlyozták csinos formáit, lágyan ringó ruganyos
termetét.
A gótikus templom egyszerű szépsége illett a szertartáshoz.
Nyugalmat, csendet, oltalmat sugárzott.
Odakint háború dúlt.
– Az Isten is ide húzódott vissza – gondolta Klaus, akinek állandóan
Kim főhadnagy járt az eszében. A vallásos tiszt képes volt rendszeresen
ötven kilométert utazni csak azért, hogy ott lehessen a tábori misén. Az
Úr őt is magához szólította. Az ezred a múlt héten temette.
– Csak a halál választhat el benneteket egymástól – mondta a pap.
Klaus összerezzent.
– A háború még ide, a templomba is bemerészkedik. Talán jobb lenne
Doris nélkül – gondolta. – Hogy fogok én ezek után felszállni és
harcolni?
Az oltáron lévő feszület láttán fedélzeti gépfegyverének szálkeresztje
jelent meg a szeme előtt, aztán előre megácsolt fakereszteket látott.
Keresztek táncoltak a szeme előtt. Kereszteket látott elöl, kereszteket
hátul, kereszteket jobbra, kereszteket balra. Törött azonosító jelek,
„dögcédulák”, tintával írott nevek, elesett német katonák rossz
igazolványképei voltak rajtuk. „A Führer parancsára… És mi követjük
ezt a parancsot is.”
Aztán felhangzott az orgona, hogy túlharsogja Klaus fülében a
gránátok robbanását, a bombák becsapódását, a gépágyúk rekedt,
szaggatott ugatását.
Mire vége lett a szertartásnak, a főhadnagy „magánháborúja” is véget
ért.
Dorissal – már mint félj és feleség – vidáman, ruganyos léptekkel
mentek ki az utcára, s a ragyogó téli napsütésben szépségesen,
boldogan, ők maguk is ragyogtak.
– Három nap – mondta a fiatalasszony.
– Szinte az örökkévalóság – válaszolta Klaus.
– Hol maradtok már? – kérdezte türelmetlenül Doris anyja. Az idős
hölgy a barátnőiből – akiknek feltétlenül meg akarta mutatni az ifjú párt
– valóságos koszorút állított össze.
– Ha nem takarom el – jegyezte meg halkan Klaus –, még a
nadrágszíjamon lévő díszcsattal is eldicsekszik.
Amikor magukra maradtak, a főhadnagy a felesége vállára tette a
kezét.
– Klaus – fordult hozzá félénken a fiatalasszony nemsokára hárman
leszünk…
– Istenem, Doris… – mondta határtalan boldogsággal az ifjú férj, aki
eleinte fel sem fogta az örömhírt.
A háború Doris és Klaus számára a mézesheteket hetvenkét órára
zsugorította. Az idő csak arra volt elég, hogy a két fiatal ízelítőt kapjon
a boldogságból. Mindketten érezték, hogy a másodpercek folyamatosan
morzsolják a rendelkezésükre álló perceket. Nézték az órát. Még
hatvanhat óra… még ötven… még negyven…
Az elutazása előtti napon Klaus és édesapja jól elbeszélgettek az
idősebb Steinbach dolgozószobájában. Az öregnek az utóbbi időben
szomorúság telepedett fáradt vonásaira, s korábban örökké derűsen
csillogó szeme valahogy elszíntelenedett. De amikor Klaussal beszélt,
meleg és természetes volt a hangja, okos és nyílt a beszéde, jóságos és
elragadó az érdeklődése.
– Boldog vagy? – kérdezte a fiától.
– Igen – válaszolta a fiatal repülőtiszt.
– Tudod, fiam, a boldogság a legnagyobb kincs az ilyen háborús
időkben.
Klaus némán bólintott.
– Apa – mondta –, lenne hozzád egy kérésem.
– Tessék, kisfiam.
– Légy szíves… amíg én távol leszek… Gondoskodj Dorisról.
 – De Klaus, ez a legtermészetesebb – mondta nevetve az idősebb
Steinbach.
– Igen, de a következő hónapokban ez különösen fontos lenne. És
még szeretnék… Szeretnék neked valamit… Valami nagyon fontosat
mondani. De nem most… Majd később. Vagy inkább majd megírom
levélben – keresgélte Klaus a szavakat.
– Rendben – válaszolta az apja. – Ma estére egyébként lemondtam a
vendégeket. Gondoltam, egyedül szeretnétek maradni Dorissal.
– Lenne még valami, apa. Ma voltam az egyetemen, és beiratkoztam
a jogi karra.
Az idősebb Steinbach szótlanul az ablakhoz ment. Úgy tűnt, mintha
nem is hallotta volna, amit a fia mondott.
Aztán lassan megfordult.
– Úgy gondolom, te hivatásos tiszt vagy.
– De nem akarok az maradni.
– Miért?
– Ez nem foglalkozás. Nincs kedvem az életem végéig ölni, vagy ami
még rosszabb, megölettetni… Azt szeretném, hogy ha majd a háborúnak
vége lesz, semmi közöm ne legyen többé az egyenruhához.
– Ez a végleges döntésed? – kérdezte az édesapja.
– Igen. Olyan foglalkozást szeretnék majd magamnak, ami kitölti az
életemet, amitől ember leszek, nem pedig egy rangjelzés a birodalom
váll-lapján.
Az idősebb Steinbach újra az ablak felé fordult, és homlokát a hideg
üveghez nyomta.
– Apa – szólt félénken a főhadnagy. – Voltak neked
bizonytalanságaid… kételkedtél valaha a mozgalomban?
– Hogy kételkedtem-e? – horkant fel az „Öreg”, s amíg beszélt, nem
tudta, de nem is akarta leplezni utálatát. Odalépett a fiához, és a vállára
tette a kezét. – Papíron minden politikai rendszer gyönyörű. De amikor
megvalósítják őket, olyan gyarlóak, tökéletlenek lesznek, mint azok az
emberek, akik megvalósítják. Goethe Faustjában azt mondja Mephisto,
hogy „Fakó minden teória, s a lét aranyló fája zöld.” A politikában
ennek az ellenkezője az igaz. Ott az elmélet arany, de kopott, szürke és
könnyharmatos az élet fája. Számomra Hitler már rég halott. Kezdettől
fogva az. És most bizonyára csodálkozol, hiszen erről még nem
beszéltem veled soha. Az embernek sokszor már az is elég, ha
önmagával tisztában van. Amíg kisebb voltál, úgy gondoltam, korai még
veled ilyesmiről beszélgetni… Most pedig, hogy indulsz a frontra, nem
akartam még én is megnehezíteni a dolgodat.
Az idősebb Steinbach nehezen tudott úrrá lenni indulatain. Arcán
megrándultak a vonások, szeme bepárásodott. Klaus úgy érezte, hogy
még soha az életben nem állt hozzá ilyen közel az édesapja, mint
ezekben a percekben.
Mindketten zavarba jöttek, mikor Doris beviharzott a szobába.
– Nem alkalmatlankodom? – kérdezte.
– Hogy is gondolhatsz ilyet… – mosolygott Hans Steinbach a
menyére. – Rövidesen megválsz a RAD-tól. Nem akarsz az én
cégemben dolgozni?
– De igen… csak…
– Semmi csak. Ez az ajánlat a részemről meglehetősen önző.
Szeretném, ha minél közelebb lennél hozzám – folytatta. – Jobb kezét a
fiatalasszony vállára tette, baljával pedig a fiát ölelte át. Aztán kiment a
szobából. Egyedül akart maradni, hogy mindazt, amit Klaus iránt érzett,
lelkileg feldolgozza magában.

Még huszonkét óra. Az idő repült. A mutatók könyörtelenül forogtak

körbe-körbe. Németországban is, keleten is egyaránt. Keleten, ahol a
moszkvai hadművelet „elfeküdt” a hósivatagban. Ahol az ide
összpontosított német páncélosok, ágyúk zöme megsemmisült, s a
szétvert, de újra talpra állt oroszok ellentámadásba mentek át. Ahol
német hadosztályok fagytak meg és véreztek el. Ahol kegyetlenül hideg
volt. Ahol megfagyott a csizmában a kapca, a kapcában a láb, a puskán
a kéz, a mellben a szív, és az agyban a gondolat.
És Klaus arra a sok-sok ezer katonatársára gondolt, akik lefagyott
kezükért és lábukért egy díszes szalagon lógó érmet, ahogy közszájon
forgott, az úgynevezett „fagyott hús plecsni”-t kapták kárpótlásul.
Az idő lejárt. Doris és Klaus az állomáson álltak, amely megszokott
mindennapi szürke arcát mutatta.
Dísztelen ablakai hideg üregéből sok mindent látott már ez a patinás
épület. Látott öröm- és fájdalomkönnyeket. Az elutazók közül senki sem
tudhatta, vajon visszatér-e élve még ide valaha. ,A hazába, a hazába
mindig visszatérünk…” Soha nem volt ennél a milliók által énekelt
dalnál nagyobb hazugság. Klaus nyelt egyet.
– Doris – mondta rekedt hangon. – Jobb lenne, ha nem várnád meg
az indulást.
– De akkor még fél órát együtt lehetünk.
– Nagyon kínos lenne az a fél óra mindkettőnknek.
– Soha nem kínos, ha együtt lehetünk – válaszolta Doris, és közben
arra gondolt, hogy „semmi sírás”. Csak ha már elment a vonat… De
addig vissza kell fognia magát… Nem szabad megnehezítenie férje
dolgát.
– Jó, hogy keletre megyek – mondta Klaus vigasztalásképpen. –
Hidd el, ott nagyobb biztonságban vagyunk a levegőben. Sok
kifogástalan állapotban lévő gépünk van még. Azután meg fél év múlva,
a soros szabadságra újra hazajövök. És lesz nyolc napunk. Gondold el,
majdnem két hét.
Szerelmesen nézték egymást, de a hangosanbeszélő nem adott sok
időt az álmodozásra. A szabadságos vonat befutott az állomásra.
A peronon asszonyok tülekedtek. Egy részük lábujjhegyen állva,
reménykedő tekintettel kereste a leszálló katonák között az „egyetlent”,
de voltak, akik oda sem mertek nézni, féltek, hogy nehezen viselik majd
el a csalódás okozta fájdalmat, ha férjük vagy fiuk nem lesz ott a
hazaérkezők között.
Klaus és Doris a sorstól kapott még négy percnyi időt a felszállásig.
– Gyere újra – kérte Doris.
– Persze, hogy jövök… – válaszolta Klaus, és elindult a kocsi belseje
felé.
– De most már menjél! – szólt vissza Dorisnak.
– Nem, még várok – mondta határozottan a fiatalasszony.
Klaus bement a fülkébe, ahol három másik katona ült, és megállt az
ablak előtt.
Ezekben az utolsó percekben már csak a szemek, a kezek és a néma
ajkak beszéltek. Aztán nyikorogva megmozdult a szerelvény, s kifutott
az állomásról. „Gyere újra… gyere újra… gyere újra…” – kattogták
Klaus fülébe a kerekek. A főhadnagy pontosan tudta, hogy a vonat
utasai közül sokak számára nem lesz visszatérés.
Ha lengyelországi rabló körútjai valamelyikéről Westroff-Meyer SS-
Sturmbannführer hazatért és álmából felriadt, keze önkéntelenül a
konyakos üveg után kezdett matatni. Az ital elhallgattatta benne a
géppisztolyok zakatolását, megsüketítette fülét, hogy ne visszhangozzék
benne az anyák kétségbeesett jajgatása és a gyermekek sírása. Emellett
az emberi mivoltából már majdnem teljesen kivetkőzött „emberfogó” –
afféle lelki vigaszként, kapaszkodóként – igyekezett Berlinben lévő,
fekete hajú, majdnem fajtatiszta vagy tán egészen fajtiszta titkárnőjére
gondolni.
A Sturmbannführer, miután küldetését befejezte – több mint kétszáz,
kísérleti célra alkalmas gyermeket sikerült zsákmányolnia – hazafelé
tartott Németországba, ahol dicséret és előléptetés várta. Nem ő volt az
egyetlen, aki a leigázott Lengyelországot „értékes öröklési matéria”
beszerzése céljából átfésülte, de kétségtelen, hogy ezen a téren
valamennyi társa közül neki voltak a legelévülhetetlenebb érdemei.
Hozzászokott a borzalmakhoz, és rászokott a bundapálinkára.
Útközben még – afféle búcsúlátogatásként – benézett egy
megsemmisítő táborba.
– Ott is vannak gyerekek, igaz, hogy ezek többsége a Lebensborn
céljaira már nem megfelelő, de soha nem lehet tudni, hátha „leesik
valami” – gondolta.
Az emberek elpusztítására létesített óriási láger parancsnoka
egykedvűen fogadta.
– Először is mossa le magáról az út porát – mondta, némi alkohol
elfogyasztását szorgalmazva.
– Elég furcsa szagot lehet érezni itt a környéken – jegyezte meg a
Sturmbannführer.
– Nem olyan vészes – válaszolta a táborparancsnok.
Westroff-Meyernek allergiás piros foltok jelentek meg a képén. Nem
volt ostoba, sejtette, hogy milyen látnivalóban lesz része. Egészen más
volt itt, vagy a kommandósokkal a legdurvább gyakorlati
megnyilvánulásokkal találkoznia, mint az íróasztal mellett az eszmét
képviselnie. Félt a borzalmaktól, annak ellenére, hogy már félelem
nélkül is szembe tudott nézni velük.
– Lássunk hozzá a dologhoz – javasolta a táborparancsnok. – Bár az
az érzésem, hogy nem sok mindenben tudok az ön segítségére lenni.
 – Muszáj nekem is magával mennem?
– Ne aggódjék, ezek az emberek nem tudják, hogy elgázosítjuk őket.
Nincs ebben semmi… Legyen nyugodt, holnap is ízlik majd a reggeli.
– A jegyzeteimhez jól fog jönni mindenesetre… – gondolta a
Sturmbannführer.
A lágerséta a krematóriumnál fejeződött be. Westroff-Meyer életében
először látott koncentrációs tábort belülről. Undorodva szemlélte a
csíkos ruhába bújtatott, kopaszra borotvált fejű, a szenvedéstől mélyen
ülő szemű, elcsigázott alakokat, és nem is gondolt arra, hogy ha nem
lenne haj a fején, ha nem kapna enni, ő is ugyanilyen elfásult, kiégett
tekintettel nézne a világra.
Lassacskán elcsitult a benne vibráló izgalom. Némán szemlélődött.
Megtekintette kívülről a gázkamrákat, amelyekhez sűrű sorokban
sínpárok vezettek. Az egyiken épp egy tolatómozdony szuszogott.
Fegyveres őrök tépték fel a vagonok ajtóit, amelyeken szürke arcú
emberek, férfiak és nők vánszorogtak kifelé. A szerelvény
Litzmannstadtból érkezett.
– A tetvetlenítéshez minden ruhát vessenek le!
– Tetvetlenítés… ez igen! – gondolta Westroff-Meyer jót derülve
magában. – Ezek aztán ötletesen megkönnyítik a saját dolgukat.
A Sturmbannführer nézte a nőket, akiknek gyilkosaik előtt még le is
kellett vetkőzniük, szakértő tekintete azonban a gyermekeket kereste. A
tökmagokat, az alig-sihedereket, a bakfiskor felé közeledőket, mert neki
egy csutkányi gyerek, ha „jó anyag” volt, többet jelentett, mint egy
vagonnyi asszony. Ha a „Faji kiskáté” által megfogalmazott
feltételeknek megfelelt, a legkisebb gyermekben is több bájt talált, mint
a leggyönyörűbb lányban. Mert számára a nő vagy a gyermek szépsége
önmagában kevés volt. Attól vált értékessé, amit ő maga belevitt. Itt
azonban hiába kereste az értéket a „matériában”, mert csak az anyjukba
kapaszkodó, fekete copfos kis békákat és az apjuk kezét némán szorító,
kiguvadt szemű fattyúkat látott. Ezekkel nem tudott mit kezdeni.
Az utolsó előtti vagonban azonban felsejlett valami. Egy fekete
asszonyfej mellett felfedezett egy szőke fürtös kobakot. A gyermek
legfeljebb négyéves lehetett.
– Nézzük csak a domináns és a recesszív öröklési tulajdonságokat –
mérlegelt, megkísérelve, hogy kifinomult szimatával az uralkodó testi
jellegzetességek mögött megsejtse a velük nem mindig szerves
összefüggésben lévő lappangó személyiségjegyeket is.
A gyermeknek, aki fejét anyja derekához szorította – bár a félelemtől
elsötétült – kék volt a szeme. Westroff-Meyer, hogy a bizalmatlanságát
eloszlassa, széles vigyorral fordult az asszonyhoz.
– Panyi művi po polsku? Beszél lengyelül? – kérdezte, a
gyakorlatban ráragadt szláv nyelvtudását fitogtatva.
A nő bólintott.
Az SS-tiszt végigtapogatta a gyermek fejét, amelynek formáját,
láthatóan, nem az anyjától örökölte. Éppen ezért tökéletesen megfelel az
előírásnak. Pompás külcsín – gondolta a Sturmbannführer, és a
legszívesebben még csettintett is volna a nyelvével. Kézen fogta a
gyermeket, aki a másik kezével az anyjáéba kapaszkodott. Az asszony
egy szót sem szólt, csak állt remegő szájjal.
– Na, na? – duruzsolta Westroff-Meyer.
A mellette álló őr, akinek az ilyen drámai jelenetekhez megvolt a
lélekjelenléte – „Hátha megint jut egy kis munka…” – felemelte a
puskáját, amelynek a végén szurony csillogott.
– A kölköknek extra tetvetlenítés jár – szólt oda az asszonynak
lengyelül az elégedetten vigyorgó sintérarcú katona, bizonyítva, hogy ő
is konyít valamit a nyugati szláv nyelvekhez.
A Sturmbannführer fejbólintással fejezte ki elismerését és háláját.
Az asszony pedig csak nyelt nagyokat.
– Nyomás, nyomás mamcsikám – röffent rá az őr. – Vagy azt akarod,
hogy ráverjek a körmödre?
– A gyermeknek nem lesz semmi baja – fogadkozott a
Sturmbannführer az asszonynak, akinek az arcán patakokban csurgó
könnyei mutatták, hogy nem nyugtatta meg az ígéret. Éppen ezért –
miután heves mozdulattal még magához szorította kicsinyét, és valamit
súgott a fülébe, feltehetően a végső búcsú szavait – tudta, hogy számára
ebből a helyzetből nincs kiút.
– Csak tetűirtás lesz… – nyugtatgatta Westroff-Meyer, és kézen fogta
a kisfiút. A gyermek rá sem emelte a tekintetét, sőt, még az anyjára sem
nézett vissza. Apró lépteit egykedvűen szaporázva döcögött át a
síneken, és a többiek által levetett nyomorúságos ruhadarabokból álló
rongykupacokon, miközben szőke hajába játékosan bele-belekapott az
emberi világ szörnyűségeiről mit sem sejtő, ártatlan szellő.
A hangszóróból zene bömbölt. Westroff-Meyer fütyörészve követte a
dallamot.
Az első „eresztés” belépett a gázkamrába.
– Nem akarja nézni? – kérdezte az egyik őr. – Jöjjön, szívesen
ideengedem a kukucshoz! Tudja, nem mindennapi látvány, ahogy ezek
ott bent egymást tépik, amíg el nem fogy a levegőjük. Különösen a nők,
nahát azok úgy küzdenek, mint a gladiátorok!
Az egész tortúra nem tartott sokáig, de az őrök még ezt is fölösleges
időpocsékolásnak tartották.
– Jöhetne már a második csoport – türelmetlenkedtek. És jött. Ebben
a transzportban volt a gyermek anyja.
– Mama, mama… – nyöszörögte kétségbeesetten a kisfiú, aki
ösztönösen érezte, hogy mi vár az anyjára.
– A mama mindjárt jön – mondta nevetve a Sturmbannführer,
miközben már sisteregve ömlött befelé a gáz az emberekkel teli
kamrába. A mama azonban nem jött soha többé. Négy-öt percnyi
haláltusa után – a gyermekéért mondott imával az ajkán – felszállt a
lelke az örökkévalóságba. Arra, hogy még átkot is mondjon gyilkosaira,
már nem maradt ideje.
– Hát ez nem valami tekintélyes zsákmány! – fordult Westroff-Meyer
a láger parancsnokához.
– Miért? Azt gondolta, hogy kisdedóvó intézetet talál nálunk? Én a
magam részéről nem vagyok híve annak, hogy a legcsekélyebb
mértékben is bonyolultabbá tegyük, és ezáltal lelassítsuk a
munkafolyamatokat – válaszolta a táborparancsnok.
– Ez csak sima próbálkozás volt – mentegetőzött a Sturmbannführer,
majd cinikusan hozzátette: – Hát nem egy jó ember vagyok én?
Megmentettem egy gyermek, ráadásul egy szőke gyermek életét.
Kivettem a biztos halál karmaiból.
A táborparancsnok szájtátva, ostoba képpel hallgatta a számára
semmitmondó fecsegést.
– Ha egy szülő üzleti befektetésnek tekinti a gyermeknevelést, a
legnagyobb mértékben pórul jár – ecsetelte elméletét a
Sturmbannführer. – Ennek a lengyel asszonynak sem jött be az üzlet.
Sajnálom, de nem volt időm arra, hogy megértessem vele: a gyermek
nem a szülőé, a gyermek valami magasabb egységé… A fajé… a
fajtáé… Sőt, a legmagasabb közösségé, az egész emberiségé –
prédikálta mintegy isteni kinyilatkoztatásként egyszemélyes
hallgatóságának a lelkesedés szárnyas angyalai által már-már az égbe
emelt Westroff-Meyer.
Doris ismét a RAD-nál szolgált. Elbocsátása iránti kérelmét már régóta
az asztalfiókban csócsálták az ember-aktakukacoknál sokkal, de sokkal
kisebb, következésképpen az előbbieknél fontosságuknak is jóval
mérsékeltebb tudatában lévő kukac-aktakukacok. A fiatalasszony egy
meglehetősen félreeső, mondhatni isten háta mögötti táborba került,
amelynek lakói nem elsősorban ásóval, kapával és gereblyével, hanem
inkább – a korábbiakban említett aktakukacok nagy örömére – könnyű
irodai munkálatokkal ütötték agyon az időt.
A koszt kiváló volt, az orvosi ellátásra sem lehetett az otthon
lakóinak semmi panaszuk. A tábort egy meglehetősen elhanyagolt
külsejű, két lábon járó „matróna-műemlék” vezette, aki az első
világháborúban ápolónőként tevékenykedett. Dorist már az első napon
magához rendelte.
– Azért hívattam… azért hívattam, mert… Mert… – nyögdécselte
sárgára festett, amúgy meglehetősen zsíros frizuráját babrálgatva.
– Érdekes – gondolta Doris –, ezek a vén csoroszlyák mindenütt ott
vannak, és mind egyformák. Mintha a germán mitológiából jöttek volna
elő a pusztítás démonaiként ezek a minden nőiességtől mentes
öregasszonyok… Ugyanaz a hegyes orr, ugyanaz a szögletes alak,
ugyanaz a kellemetlen hang, ugyanaz a jellegtelen arcbőr, amely –
tökéletes mimikriként – előbb-utóbb felveszi az egyenruha színét.
Doris nagyon jól tudta, miért rendelte be a vén satrafa. A
főnökasszony íróasztalán látta az orvosi jelentést. Két napja volt
vizsgálaton. Már régóta tudta, de most, hogy biztos lett az eredmény,
nagyon boldog volt, és egy cseppet sem félt attól, hogy az elfakult fejű
táborvezető gúnyos mosolya a legcsekélyebb mértékben hatással lehet
rá.
– Hát maga is megéri a pénzét – kezdte a leckéztetést a banya.
– Miért, mi a probléma? – kérdezte Doris, a táborvezető számára
szinte már-már félelmetes nyugalommal a hangjában.
– Tudomására kell hoznom – folytatta a vénasszony –, hogy ön
terhes.
– Azt én nagyon jól tudom – válaszolta Doris.
– Tudjaaaa? – sápadozott az elképedéstől a táborvezető.
– Persze, hogy tudom – mondta Doris, némi pimaszsággal a
hangjában. – Miért ne lehetnék terhes? Én sem vagyok fából!
A főnökasszony céklavörös lett.
– A részletek nem érdekelnek – sípolta: – Átmenetileg, mindentől
függetlenül nálunk marad. A jelenlegi idők nem alkalmasak az
ünneplésre, még akkor sem, ha valaki gyereket vár. Ha úgy gondolja,
jöhet az én otthonomba is.
– Milyen otthonba? – kérdezte Doris.
A főnökasszony nem válaszolt semmit, csak idegesen simogatta az
orvosi jelentést tartalmazó papírt.
– Erről másolatot küldtek a Lebensborn-központba – közölte végül a
fiatalasszonnyal.
Doris ezen a bejelentésen csak nevetett magában. Ez őt egyáltalán
nem érdekelte. Az a legfontosabb, hogy élete új értelmet kapott. Amióta
ezt érezte, a mindennapok ezer, úgynevezett „fontos” dolga mellékessé
vált számára. Ismét nevetni kezdett.
– Minek örül annyira?- kérdezte a főnöknő.
– Köszönöm a rólam való gondoskodását – mondta, hangjában a
legcsekélyebb irónia nélkül Doris.
A száraz öregasszony gyűlölködve nézte a fiatalt. Nem lehetett
kiolvasni a tekintetéből, vajon irigység vagy utálat árad-e belőle.
– Jó, rendben van. Részemről befejeztem – mondta.
Doris kifelé menet arra gondolt, hogy mostantól kezdve nem az óra
ketyegése, hanem a szívverései, és a tábori postaküldemények alapján
méri az időt. Érezte, hogy a soron következő hónapokban
fiatalasszonyból lélekben is gyöngéd anyává fog válni.
Az otthon, ahová Dorisnak át kellett költöznie, a Keleti-tenger
közelében lévő Pommernben volt. A fehérre festett, alacsony kis házikót
alig lehetett észrevenni az épületek között. Formára éppen olyan, mint a
nagyszüleim háza volt, amelynél a mesében sem lehet különbet találni –
gondolta Doris. – Az is ilyen hófehérre, fényesre volt meszelve. De
annak a tornáca gerendáján cserepes virágok voltak, a dézsában pedig
pompás, ezervirágú leánderek. És annak még az ablaka is mindig tele
volt muskátlival és fuksziával. A piros kalapú, lila szoknyájú virág sűrűn
himbálózott a szélben, a tornác mellett pedig, ahol nagypapa olyan
szívesen pipázgatott, fehér és rózsaszín hortenziák billegették magukat.
Itt nem volt tornác, a bejárati ajtón és az ablakokon vasrácsok voltak,
a homlokzati falra pedig bronztáblát rögzítettek, amelyen a felirat azt
hozta a látogatók tudomására, hogy a ház szülőotthonként működik.
Doris estére érkezett. A nap gömbje, amely mintha a park mögött
akart volna eltűnni a horizonton, aranykapuvá változtatta a bejárat
rácsait.
– Szép itt – állapította meg a fiatalasszony. Egyedül jött, nem adtak
mellé kísérőt, így – tekintet nélkül az állapotára, vagy talán szándékosan
ezért – neki, magának kellett a csomagjait is cipelnie.
A fiatalasszony éppen a mozgalomnak azon az elméletén
bosszankodott, amely a felsőbbrendű ember mibenlétén filozofál. S
éppen Nietzsche, az elmélet szülőatyja volt az, akinek egyik
– férfiaknak szóló – intelme így szól: „Ha nővel kerülsz kapcsolatba,
mindig ott legyen a kezed ügyében a korbács.”
– Úgy hivatkoznak erre a baromra, aki mellesleg agylágyulásban
pusztult el – gondolta Doris –, mintha ő is SS-Obersturmbannführer lett
volna.
A fiatalasszony odaütött néhányat a bejárati ajtó rácsára szerelt
oroszlánfejes réz kopogtatóval a tölgyfaajtó deszkájára. Rövidesen –
mintha kastélykísértet lenne – az ajtóhoz libegett egy nővér. Doris
bemondta a nevét. A meredt, bagolyszemű nő végigfutotta a kezében
tartott listát.
– Rendben van – mondta hűvösen. Az ajtót csak résnyire tárta ki,
hogy a vendég éppen beférjen, és esze ágában sem volt, hogy segítsen a
fiatalasszonynak a csomagok cipelésében.
– Az otthonvezető csak holnap fogadja önt – közölte. – Ma már túl
késő lenne a beszélgetésre, és dr. Jessrich egyébként sincs már itt a
házban.
 Az „otthonvezető” szóra Doris úgy összerándult, mint akire
rácsapták a forgóajtót, mert rögtön Westroff-Meyer jelent meg előtte.
Az első emeleten a nővér a lépcső melletti ajtó előtt „Megálljt!”
vezényelt.
– Egyelőre itt kap helyet – mondta, majd hozzátette: – Egyébként
kívánatosnak tarjuk, hogy mindennemű magánbeszélgetéstől
szíveskedjék távol tartani magát. A házirendet holnap majd dr. Jessrich
ismerteti önnel.
Amikor Doris belépett a szobába és körülnézett, az az érzése támadt,
hogy már járt itt. Majdnem ugyanaz a berendezés fogadta, mint
amilyennel az első Lebensborn-otthonban találkozott nap mint nap.
Ugyanaz a tiszta, hűvös célszerűség uralkodott, mint a Westroff-Meyer-
féle „tanintézetben”.
Két ágy volt a helyiségben. Az egyiken egy fiatal hölgy ült
pongyolában. Amikor új szobatársa belépett, félretette a könyvet, amit
olvasott, és nehézkesen feltápászkodott. Hamvasszőke hajú, fekete
karikákkal keretezett kék szemű, magas nő állt Doris előtt. Mosolyát
egyetlen szóval nem igen lehetett volna jellemezni: kicsit
rokonszenvesnek, kicsit kellemetlennek tűnt.
– Gréte asszony vagyok – mutatkozott be, és erősen, szinte férfiasan
megszorította a fiatalasszony kezét.
– Engem pedig Steinbachnak hívnak – válaszolta Doris.
A nagydarab nő mutatóujjával lakatot tett a szájára, közben pedig
gúnyosan mosolygott.
– Inkább ne – mondta gyorsan. – Mi a keresztneve?
– Doris.
– Tehát Doris asszony. Ebben a házban nem kívánatos a keresztnév
önmagában való használata, a vezetéknévé pedig egyenesen tilos.
– Miért? – kérdezte Doris.
– Ó, te kis ma született bárányka – gondolta a termetes szőke. – Na,
igen, holnap majd mindent elmondanak önnek… Tudja, ebben a házban
elég különös szokások uralkodnak. De az embernek előbb-utóbb
mindenhez hozzá kell szoknia – mondta, de ezt már hangosan.
Amikor Doris a bőröndjéből elkezdte kifelé rakni a holmiját,
legelőször Klaus fényképe került a kezébe. Az volt ugyanis legfelül. A
fiatalasszony elgyönyörködött félje arcában, vonásai ellágyultak, arca
kipirult, szeme ragyogott.
– Azt jobb, ha rögtön vissza is teszi – mondta Gréte asszony –,
különben elveszik magától.
– Hogyhogy? – lepődött meg Doris.
Még nagyobb lett a meghökkenése, amikor szobatársnője „rávezető”
mozdulatát követően pillantása megállt az ajtóra függesztett táblán lévő
feliraton. „A gyermek apjáról beszélni illetlenség!” – ordította arany
betűivel az intelem.
– Hülye egy ház, nem? – nyerítette idétlenül a szobatársnője.
– Hát én ebből az egészből most már végképp nem értek semmit! –
kelt ki magából a fiatalasszony.
– Férjnél van? – érdeklődött Gréte. – Erre nem szükséges
válaszolnia… Akarom mondani, nem is szabad. Persze, ha…
– Természetesen férjnél vagyok – válaszolta Doris.
– Ez a természetes nem is olyan természetes. Legalábbis itt nem.
Látja, ezért van ott az a tábla az ajtón.
Most végre felfogta Doris, hogy miről van szó. Lebensborn-
végállomás.
– Engem aztán végképp nem érdekel, hogy itt milyen szabályok
uralkodnak – gondolta. Ez a felirat nekem semmit nem jelent. A
kicsinek sem. Én nem fogom a világ elől elrejteni Klaus Steinbachot,
legkevésbé a saját gyermeke elől. Ez az utasítás nekem annyi, mint a
nagyvárosi nyilvános vécékben gyakran olvasható mindenféle disznó
felirat.
Hogy Gréte asszony a ház különleges szokásainak leírásakor nem
túlzott, arról Doris másnap meggyőződhetett. A reggelit közösen
fogyasztották el. Közben – élve az alkalommal – az újonnan érkezettet
bemutatták a többieknek. A főnővér – ruhája ujján a párt jelvényével –
ezt szertartásosan, az előírásoknak megfelelően bonyolította le.
– Doris asszony… Edith asszony… Frieda asszony… Hilde
asszony… Bertha asszony… – olvasta fel egymás után a neveket.
Amikor Doris neve elhangzott, a többiek egymástól meglehetősen
eltérő módon, fürkészve, kihívóan, egykedvűen vagy gúnyosan néztek
rá.
– Doris asszony – szólt reggeli után a főnővér – menjen, jelentkezzék
az otthonvezetőnél!
 A fiatalasszonynak az előszobában kellett várakoznia. Az asszisztens
odatolt neki egy széket. A rendelőhelyiség ajtaja ki volt támasztva, így
Doris akarata ellenére fültanúja lehetett az odabent folyó
beszélgetésnek.
– Minden rendben van, Ursula asszony. Elengedhetjük önt.
– Na, hála istennek. Mondja doktor úr, a túlsúlyom miatt nem lesz
problémám?
– Feltehetően nem.
– Ez a história elég sokat ártott az alakomnak.
– Hát akkor – monda az orvos meglehetősen nyersen – minden jót!
Doris először a magas sarkú cipő kopogását hallotta, aztán
megpillantotta az „elbocsátott” hirtelenszőke nőt, aki olyan húsz év
körüli lehetett. Doris annyit már tudott a bentről kihallatszott
beszélgetés alapján, hogy Ursulának hívják. Az asszisztensnő az ajtóig
kísérte, s kissé szinte szégyellősen megkérdezte tőle:
– Nem akarja látni még egyszer a gyermekét?
– Nem az enyém – válaszolta a szőkeség, és már ment is kifelé. – A
maguké. Maguknak kellett… Viszontlátásra, kisasszony!
Doris úgy tápászkodott fel a székről, mint a szélütött. Jessrich
doktornak kellett karon fognia, hogy be tudjon támolyogni a rendelőbe.
Az orvos fehér köpenyben és bagariabőr csizmában volt. A nyakán, a
gallérja fölött csúnya forradás éktelenkedett. Kimérten és tárgyilagosan
vizsgált. Dorist figyelve felélénkült. Talán egy héten belül – gondolta.
Szürke szemével úgy nézett a fiatalasszonyra, mintha rögtön a szülészeti
fogóval indulna felé.
– Doris asszony! Itt én nemcsak főorvos vagyok, hanem
otthonvezető is.
– Tudom – válaszolta a fiatalasszony, félig még mindig kábultan.
– Minden előírásunk az anya védelmét szolgálja.
– Köszönöm – mondta Doris.
– Mindegyik gyermek, aki itt jön világra, az állam tulajdonát
képezi… Illetve majdnem mindegyik.
– Én férjes asszony vagyok – mondta Doris.
– Amíg önt el nem bocsátjuk, a gyermek a csecsemőszobában lesz,
aztán majd magával viheti. Amit az előbb mondani akartam, az
természetesen tárgytalan.
 – Én tartom magam a törvényhez, ebben egészen biztos lehet, doktor
úr – mondta Doris, és lelkesen arra gondolt, hogy minden rendben lesz,
és gyönyörű, egészséges gyermeknek ad majd életet.
– Értesítenem kell Klaust – határozta el rögtön.
Pár perc múlva ismét a szobájában volt. Gréte asszony mosolyogva
fogadta.
– Na, ugye, orvosilag sínen van. Én már csak tudom: harmadszor
vagyok itt. És maga?
– Én először – válaszolta Doris.
– Örül? – kérdezte a szobatársnő olyan hamisan csengő hangon, mint
amilyet az üvegpohár ad, ha éles kavicsdarabbal karcolgatják.
– Hogy örülök-e? – ismételte meg a kérdést Doris, akinek kezdeti
bátortalansága gyöngédségre változott. – Az nem is kifejezés.
– Na, na, – csikorogta tovább Gréte asszony – vannak itt olyanok is,
akik egész másképp gondolkoznak… Megszülnek, aztán eltűnnek, a
fene se tudja, hová…
– És a gyerek? – kérdezte Doris teljesen naivan. – A gyerekkel mi
lesz?
– Na hallja, ha később gyereket akarnak, akkor örökbe fogadnak
egyet, vagy eljönnek az otthonba… – mondta Gréte asszony, és kezével
a falon lévő jelmondatra mutatott.
Doris gyorsan bebújt az ágyba. Kábultan feküdt. Érezte, hogy kering
vele az ágy, lendül, szédül, imbolyog. Szép csöndesen elkezdett sírni.
Gréte asszony odament hozzá, és megsimogatta a haját. Aztán a
bőröndjéből elővett egy fényképet, odavitte az ágyhoz, és megmutatta új
szobatársnőjének.
– Látja, velem is itt van egy fotó. A férjemről készült, aki SS-tiszt…
Ha tudná, mi folyik itt… kiverné a balhét!
Amikor Doris ránézett a képre, szinte elzsibbadt. Horst Kempe, az
egy méter nyolcvannyolc centiméteres önbizalommal megáldott
százados volt rajta.
Remegő kézzel tette félre a képet.
– Ugye, milyen helyes? – kérdezte Gréte Kempe.
– Igen – válaszolta Doris.
– Horst olyan elővigyázatlan… Ott, a fronton… A maga férje is
katona?
 – Ő is. Repülőtiszt.
– Azt hiszem, mi ketten jól megértjük majd egymást – mondta
Kempéné asszony.
– Biztosan – rebegte zavartan Doris, aztán visszafeküdt az ágyába, de
nem tudott elaludni. A házban az iszonyat kísérlete járt fel-alá.
Valahol, kis bölcsőjükben gyermekek oá-oáztak, mintha sírásukat
figyelmeztetésnek szánták volna. Csak kisebb részük felelt meg a
normának, pedig valamennyien szőke és kékszemű anyáktól-apáktól
születtek. Néhányan sötét szeműek vagy kerek fejűek voltak. A
természet fittyet hányt Westroff-Meyerre és az egész fajelméletre.
Másnap, reggeli után a postai küldeményeket osztották ki. Mindezt a
főnővér intézte, aki hangosan kiáltotta azoknak a nevét, akiknek levele
volt, de csak a keresztnevüket, szigorúan mindig hozzátéve, hogy
„asszony”. Doris segíteni szeretett volna neki, az egyik levelet tovább
akarta adni a címzettnek.
– Nem – mondta a levélosztó. – Amíg visszautasítja a rendes nevét,
addig ilyesmiről szó sem lehet.
Aztán az ő nevét is kiáltotta:
– Doris asszony!
– Köszönöm mondta – Doris. – De nincs szükségem rá, hogy
„asszonyozzon”. Engem Steinbachnak hívnak, és a férjemet is.
A többiek megütközve néztek rá.
– Ezt én meg se hallottam – mondta a főnővér, akinek keselyűképe
szinte lila lett.
Reggeli közben, az asztal végén falatozó kisebb csoportból kivált egy
kemény tekintetű, sima frizurás lány, és odament Dorishoz.
– Edith asszony vagyok – mondta olyan hangon, mintha csak a
főnővér szólalt volna meg a torkában.
– Ide akar ülni hozzám? – kérdezte Doris.
– Nem, sőt jobb lenne, ha maga ülne el innen valahová máshová.
– Miért? – csodálkozott Doris.
– Minket akar provokálni? Olyan büszke a férjére? Vegye tudomásul,
hogy számunkra – és fejével a többiek felé mutatott – az, hogy férj, nem
létezik. Mi elköteleztük magunkat az államnak, és nem tűrjük, hogy
emiatt bárki is sértegessen bennünket.
Doris elfordította a fejét. Reggeli után észrevette, hogy a többiek úgy
rakták le a pihenőóra elején a széküket, hogy ezáltal két csoportot
alkossanak. Megértette, hogy a két tábort nem a parkon átvezető út,
hanem egy óriási szakadék választja el egymástól.
– Tudomásul vette, amit a reggelinél mondtam? – kérdezte az Edith
asszonyként bemutatkozott nő.
– Igen – válaszolta Doris halkan, és zavartan kereste a szavakat, mert
szeretett volna békülékeny hangot megütni. – Különben én már voltam
egy ehhez kicsit hasonló otthonban. Azért az sok mindenben más volt.
Egészen, egészen más.
Közben a szeme megakadt a „Fényképezni szigorúan tilos!” táblán.
– Akkor bizonyára tud arról, hogy mi milyen áldozatot hozunk? –
vartyogta Edith asszony.
– Te jó isten, hogy ti mekkora marhák vagytok! – mondta halkan
Doris.
Először úgy tűnt, hogy Edith meg akarja ütni, de aztán, mintha mást
gondolt volna, térdre esett, belevetette magát a fűbe, és fékevesztett
sírógörcsben tört ki. Ki tudja miért, talán most értette meg, hogy
tulajdonképpen mit is vállalt magára.

Westroff-Meyer véres, és nem egészen üres kézzel tért vissza Berlinbe.

A több, mint kétszáz elrabolt gyermekért a nagy magasságokban leledző
szájakból zengő dicshimnuszokat kapott cserébe. Útközben betért
Frankfurt legjobb egyenruhaboltjába, hogy új váll-lapokat vásároljon. A
sok rablás nem volt hiábavaló. Csillaga felmenőben volt. Az anyák
szenvedése, a gyermekek sírása, az embervadászat a falvakban és a
krematóriumok kéményei új csillagot jelentettek katonai
előmenetelében: Obersturmbannführerré léptették elő. Ő pedig ezt a
magas rangot úgy viselte, mint maneken a legújabb modellt. Magasan
hordta az orrát. Nagyon büszke volt arra a csillag alakú kis
bádogdarabra.
Amikor mindenek felett álló lelkiállapotában berobogott az
irodájába, első dolga volt, hogy Ruthot, a titkárnőjét a szobájába hívja.
– Örülsz, hogy újra itt vagyok? – kérdezte.
– Igen – válaszolta a lány nem túl meggyőzően.
– Én is – nyugtázta a hallottakat. – Ez volt ám a bevetés! Mondhatom
neked, csak egy ilyen szeméttelep országban látja az ember, hogy
milyen hatalmas a mi eszménk!
– Hát igen. Tulajdonképpen már ma délelőttre vártalak – duzzogott a
titkárnő.
– Tudhatod, hogy minden napom a Führeré – mentegetőzött
Westroff-Meyer, és durva kezével esetlenül megsimogatta kedvese
finom kis tokácskáját. – De azért hoztam valamit az én kis
nyuszikámnak – édeskedett, és kinyitotta a bőröndjét.
Nem ismerte a szerelemben az ajándékozás fontosságát hangsúlyozó
indiai Kámaszutrát, sőt, mivel Goethe sem tartozott a kedvencei közé,
fogalma nem volt arról, hogy a nagy német költő is az ajándékozás
fegyverét ajánlja a Faust főszereplője figyelmébe Azt azonban nagyon
jól megtanulta, hogy a színes képmutatásnál és az ajándékozásnál a
meggyőzéshez, egy ember megnyeréséhez nagyobb fegyver nincsen. Az
ajándék tett. Az értékes ajándék pedig – különösen egy olyan nő
számára, mint Ruth – valóságos hőstett. Ezzel a gondolattal húzta elő
bőröndjéből azt a nutriabundát, amelyet beszerzési helyén a
legszebbnek talált.
– Ez az enyém? – sikoltott fel az örömtől a titkárnő.
– Igen – mondta a „gáláns” gavallér és a lány vállára terítette a drága
prémet.
– Hát ez csodálatos! – lelkendezett Ruth.
– Varsóból hoztam.
– Sokba került?
Westroff-Meyer meghúzta a vállát.
– Annyira nem… – mondta, és nem foglalkozott azzal, hogy egy
ilyen bunda manapság maximum két puskagolyó, vagy fél köbméter gáz
árából kitelik. – De van itt neked még valami – kedveskedett a férfi, és
egy égszínkék bársonytokból gyémántköves gyűrűt vett elő.
– Gyönyörű – mondta a lány, majd azt kérdezte: – Sok ilyen briliáns
van Lengyelországban?
– Ha az ember ott van a húsosfazék mellett, könnyen hozzájuthat a
finom falatokhoz – szellemeskedett Westroff-Meyer, és az járt a fejében,
hogy mekkora öröm a barna mozgalom élharcosának lenni. Minden
ellenségünket megsemmisítjük. Aranytárgyaik a német bankok
trezorjaiba kerülnek. Szenvedéseiktől puskával, gázzal vagy éppen
azzal, ami van, megszabadítjuk őket. Vagyonukat felosztjuk a
magunkfajták között, akik a Führer iránti hűségünket tettekkel
bizonyítjuk.
Elővette a bőröndjéből féltve őrizgetett francia konyakját is, és
átnyújtotta a lánynak. Hogy legyen egy kis „lélekmelegítő” az
ajándékokhoz, meg ahhoz, ami majd azután következik…
– Na, milyen vagyok hozzád? – kérdezte önelégült mosollyal az
ábrázatán. – Mintha az édesapád lennék. Na, persze ezt az édesapát csak
hülyeségből mondtam…
Ruth a tükörhöz lépett, és jobbra-balra forogva nézegette magát új
bundájában. Vállban lötyög, és a hosszából sem ártana felhajtani egy
kicsit – állapította meg, majd, ahogy tüzetesebben szemügyre vette,
felfedezett egy kis kopást is jobboldalt, a könyökrészénél.
– Nem vadonatúj, de azért még elég jó állapotban van –
mentegetőzött Westroff-Meyer. – A briliáns pedig kifogástalan. Nagyon
értékes.
– Elkényeztetsz – mondta a lány, és undorodva gondolt a vacsorájára,
amit a kantinban fog elfogyasztani: a krumplira és a savanyú
káposztára, amelyre képzeletében – feltétnek – nutriabundát és briliánst
tesz majd a szakácsnő.
Westroff-Meyer ezek után felvette hivatalos arcát.
– Keresd elő nekem újra a II/l/Z központi otthon akció aktáját – adta
ki az utasítást. Amikor megkapta, szinte körülölelte az egészet. – Ez az
én művem – büszkélkedett magában.
Felütötte az iratrendezőt. Legfelül az étkezési költségekkel
kapcsolatos kimutatások voltak, alattuk a személyi anyagok, legalul
pedig az orvosi leletek és a vizsgálati eredmények.
A személyi anyagok között megtalálta a Doris Steinbach nevet. –
Úgy… Tehát hozzáment feleségül ahhoz a patkányhoz – dohogott
magában. – Most pedig a Mecklenburg otthonban van. Hát akkor,
kicsikém, eljött az idő, hogy Westroff-Meyer bácsi bemutatkozzék.
Először neked, aztán a férjecskédnek.
Ahogy tovább lapozott, Erika nevére bukkant. A személyi adataihoz
csatoltak egy – a RAD által elutasított – kérelmet, amelyet a lány a
Lebensbornból való leszerelése ügyében nyújtott be.
– Felőlem mehet – gondolta az Obersturmbannführer jókedvűen, de
aztán bosszankodni kezdett, hogy mitől lett egyszerre ilyen jóindulatú.
 Csöngetett Ruthnak.
– Ide figyelj – mondta –, ezt az Erika Baumannt szélnek kell
ereszteni.
– Miért? – kérdezte a lány.
– Magam sem tudom – morogta Westroff-Meyer.
– Egyszerre olyan hivatalos lettél. Semmi kedvesség nincs benned –
duzzogott a lány.
Az Obersturmbannführer a nutriabundára nézett. Komótosan az
íróasztalára terítette. Hallotta a kommandó tagjai által leadott lövések
hangját, és hogy elűzze a kísérteteket, a pohár után nyúlt. S amikor már
az a szellem is eltűnt, aki valamikor a bundát viselte, a lányhoz lépett,
majd egy durva mozdulattal az asztalon fekvő prémre döntötte.

Doris érezte, hogy őt itt, ebben az otthonban, amelyet tisztaság, steril

levegő és nyugalom jellemez, zaklatott emberi sorsok veszik körül, és
azt is, hogy a békés, csendes felszín alatt állandóan fortyog, pezseg,
bugyborékol valami. Látta, hogy a birodalom által pénzelt Lebensborn –
asszonyokból és lányokból álló – „nyersanyaga” összetételét tekintve
meglehetősen vegyes.
Bár az otthonban tilos volt magánbeszélgetést folytatni, suttogva
mégiscsak érintkeztek egymással a lakók. Doris a legjobb viszonyba
Ingeborg asszonnyal került, akinek fogalma sem volt arról, hogy miért
van itt. Úgy nézte a folyamatosan zajló ceremóniát, mint valami
kultikus szertartást, amelyen ő nem akart részt venni, még kevésbé
szerette volna, hogy esetleg őt is felavassák. Majd pár hét múlva, mint
rajta kívül sokan mások, akik véletlenül vagy saját közreműködésük
nélkül kerültek kapcsolatba a Lebensbornnal, egyszerűen fogta a
cókmókját és a gyerekét, és úgy elhúzott innen, mintha sohasem járt
volna ebben az otthonban.
Nagyon hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Doris megvonja a
Lebensborn-história mérlegét. Csak a háború után derült ki, hogy a
Lebensborn-gyerekek – vagy ahogy mások nevezték: a Hitler-bébik –
száma meghaladta a tízezret. Akkor találták meg az SS titkos
levéltárában azt az iratot, amelyben Himmler megfogalmazta, hogy a
háború után az SS tiszteknek hivatalosan tilos megházasodniuk. Egy
másik tervezet ezzel ellentétben a poligámia bevezetését szorgalmazta.
Ezek a tervek annyira képteleneknek, fanatikusaknak, kísértetieseknek
és valószínűtleneknek tűntek, hogy még a nemzetiszocializmust elítélő
történészek közül is sokan kételkedtek a hitelességükben.
Doris a maga saját kis világát élte az otthonban, nem foglalkozott
azzal, mi folyik körülötte. Várt és reménykedett. Ha levelet kapott
Klaustól, bevonult a szobájába, hogy egyedül legyen, amikor olvassa.
„Most már tudom – írta a legutóbbiban a fiatal főhadnagy – milyen az,
amikor aggódsz miattam. Én is féltelek, ha huzamosabb ideig nem jön
tőled levél, már arra gondolok, hogy valami bajod történt…”
A fiatalasszony éppen ezt a levelet vette elő, hogy újra elolvassa,
amikor élesen a hasába nyilallt a fájdalom.
– Jaj, Klaus – sóhajtotta, és hirtelen összegörnyedt. A mozdulattól
még a levél is kiesett a kezéből.
Szeme könnybe lábadt és kikerekedett. Nem is vette észre Kempénét,
aki a legjobb pillanatban lépett be a szobába. A tekintete valahol messze
járt, ott, ahol a csodák kezdődnek.
– Hát eljött az idő – gondolta boldogan a fájdalom szünetében, és
félénk mosoly jelent meg az arcán. Kempe asszony gyors, megértő
pillantást vetett az ágyon fekvő, összegörnyedt alakra, és azt mondta:
– Már megyek is, és jelentem az orvosnak, hogy elkezdődtek a
fájások.
Este fél nyolckor Doris már az otthon szülőszobájában feküdt. A
takarója hófehér volt. A műtőlámpa tükre úgy vakította, mintha fémből
hajtogatott nap ragyogott volna a feje fölött.
Jessrich doktor a fiatalasszony fölé hajolt. Apró izzadságcseppek
gyöngyöztek a homlokán. Tanácstalanul vonta meg a vállát.
– Komplikációk adódhatnak – mondta az asszisztensként
közreműködő főnővérnek, olyan hangon, mintha beszéd közben
homokszemek csikorogtak volna a fogai között.
Doris nyögdécselt. Úgy érezte, ugyanazon a gőzhajón utazik,
amellyel egyszer édesapjával Rügen szigetére kirándultak, és a könnyű
bárka viharba került. Körülötte most szirének kiáltoztak, de egyikük
sem segített. Azt sem vette észre, hogy az orvos gyöngéden az arcára
igazította az altatómaszkot.
– Számoljon! – mondta a főnővér.
– Egy – nyöszörögte Doris.
– Tovább! – kérte Jessrich doktor.
– Kettő – hörögte a fiatalasszony.
A doktor érezte a pulzust. Nem volt rossz ember, és nem is volt rossz
orvos. Az életet és a halált egyaránt a kezében tartotta.
– Vagy az anya, vagy a gyermek…
– Ez előírás-ellenes… – károgta a főnővér.
– Fogja be a száját – reccsentett rá az orvos.
– Magának a gyermeket kell megmentenie.
– Reménytelen… – morogta, csak úgy magában a doktor.
Doris ezt már nem hallotta. Egy másik világban szendergett.
Látomása volt. Klaus jelent meg előtte, akit elfogtak az oroszok. – Amíg
én itt fekszem, addig ő meg is halhat… – gondolta abban a pillanatban,
amikor elkezdődött Jessrich doktor kétségbeesett küzdelme az életéért.

Klaus hónapok óta a keleti fronton szolgált. A légikikötőt, amelyhez

tartoztak, Ukrajnában építtették meg hadifoglyokkal.
Reménytelenül szürke barakképületben laktak. A mennyezetre
térképet rajzolt a nedvesség és a penész. A falakon poloskák masíroztak.
A durván ácsolt asztalon halkonzerves doboz helyettesítette a
hamutartót. Mellette üres vodkásüveg állt, szájába gyertyát dugtak.
Áram nem volt, posta ritkán jött, a napot csak hébe-hóba látták.
Üzemanyag is csak néhanapján került.
A franciaországi ezrednek már csak a maradéka volt meg. A táborban
félvad állapotok uralkodtak. Még a tiszti kaszinóba is befészkelték
magukat a férgek. Az új parancsnok is fesztelenül vakaródzott, amikor
Klauséknak az eligazító foglalkozást tartotta.
– Tudják, itt a repülés nem más, mint féregirtás. Az oroszok és a
tetvek… Amit fentről látunk, el kell taposnunk – mondta, és arca
gúnyos mosolyba torzult. – Itt az embernek rosszabbul megy a sora, de
legalább tovább él…
Bevetésre csak véletlenszerűen került sor. Mintha mindenki maga
döntötte volna el, hogy mikor akar felszállni. Akkor lehetett repülni,
amikor tiszta idő volt, és jutott rá üzemanyag. Unaloműzésként
poloskákra vadásztak. Légi csatákról alig esett szó.
Klaus egy napon a D 57-es, a C 47-es és a B 37-es négyszögeket
szerette volna berepülni. Kivételesen engedélyt kapott rá. A légköri
viszonyok nagyon rosszak voltak. Esett az eső. A fiatal pilóta, mióta az
orosz fronton volt, csak a botkormány mellett tudott tiszta fejjel
gondolkodni.
– Látod, Doris – beszélgetett képzeletben a feleségével –, a repülés
az egyetlen, ami segít. A rossz szagú barakkból állandóan ugyanazt az
erdőnégyszöget látja az ember, ráadásul ez az örökkévalóságnak tűnő
eső. Meg kell bolondulnia az embernek…
Alatta úszott az orosz föld. A Focke-Wulf motorja egyenletesen
zúgott. A főhadnagy szeme gépiesen ellenőrizte a műszereket. Az
üzemanyagtank mutatója a „tele” jelzés közelében remegett. Klaus arra
gondolt, hogy nyugat felé megy, s addig repül oda-vissza, amíg az
üzemanyagkészlet tart. És utána?
Megpróbálta az előtte összetorlódott fellegeket a tekintetével
széthúzni, mert zavarta, hogy állandóan felesége kedves arca rajzolódott
ki belőlük. Megtörölte a kabin bepárásodott ablakát, vízszintesre
állította a „tragacsot”, utána pedig szétnézett odalent. Az esőben sötétlő
fenyő- és lombos erdők, majd mezők fölött suhant el. A rétek párát
füstölögtek. A föld nehéz és nedves volt. Klaus megcsóválta a fejét, és
visszafelé vette az irányt. Amit ezután csinált, azt a pilóták
„lekaszálásnak” nevezik. Nyomokat vett észre a földön, amelyek egy
páncélos farához vezettek. A tank a sarat dagasztotta. Úgy araszolt a
Focke-Wulf alatt, mint egy tapogatózó bogár. Nem volt rajta
felségjelzés. Klaus körülrepülte. Egyszer… kétszer. Azután gázt adott,
és bömbölő gépével rárepült a páncélosra, amely a nézőkében csak nőtt,
nőtt, egyre nagyobb, félelmetesebb lett. Most kell elkapni – mondta
magában Klaus. Megnyomta a fedélzeti gépágyú elsütőbillentyűjét, és a
csőből, mint a láva, halálzuhanyként fröcsköltek ki a húszmilliméteres
lövedékek. Ezüst cseppekként porzott a robbanófejes lőszer a
páncéllemezen.
A pilóta már a következő támadásra készült. A lestrapált gép csetlett-
botlott a vidék felett, döcögve emelkedett az erdő fölé. Ennyi elég –
gondolta a főhadnagy, mikor látta, hogy a páncélos elkezd körbe-körbe
forogni. – Az egyik lánctalpat sikerült elintéznem. Teljesen szétlőni
úgysem tudnám, ahhoz a páncélja túl erős.
Elkezdett meredeken fölfelé repülni, azzal az elhatározással, hogy
körülnéz a következő négyszögben is.
Amikor újra vízszintesbe hozta a gépet, lent tüzérségi állásokat vett
észre. A motor kemény zúgása ellenére csak úgy kopogtak a fülében az
általa leadott lövések. Az orosz tüzérek széles szökellésekkel ugráltak a
repeszbiztos fedezékbe, néhányan védekezően tartották tarkójuk fölé a
kezüket, mintha az használna valamit.
Összeszorított szájjal suhant el az állások felett. Még egy balkanyar,
és eltűnök a ködben – gondolta. Akkor azonban, mint a jégeső, elkezdett
csörömpölni valami.
– A rohadtaknak légvédelmi ágyújuk is van – állapította meg Klaus,
és a következő pillanatban azt vette észre, hogy forró olaj ömlik a
lábára.
A kabin ködbe borult. Erős benzinszagot érzett. Pokolian büdös volt.
Az olajnyomás-mérő mutatója úgy zuhant alá, mintha szétpukkant
verőérben mérte volna a vérnyomást.
A főhadnagy a propellerre nézett.
– Doris… jövök… – mondta halkan.
A következő pillanatban a gép nagyot köpött, és fekete füstcsóvát
húzva maga után, mint egy gyorslift, félelmetesen süllyedni kezdett
lefelé.
– Kész – állapította meg a pilóta, amikor meglátta a közeledő fasort.
A vastag ágak áttörték az alumíniumot, ő pedig csak annyit érzett,
mintha betonfalhoz vágta volna a fejét valami hatalmas kéz. Öntudata
elkoppantott gyertya lángjaként hunyt a semmibe.
Később nem is emlékezett rá, hogyan sikerült kikászálódnia a
roncsból. Overallja szerteszét szakadt. Bal alsókarja, amelyből mindkét
csont kilátszott, cafatokban, élettelenül lógott. A homlokából ömlő
vértől teljesen beragadt az egyik szeme.
A derékig érő nedves fűben vergődött előre. A másik szemhéja
valóban felszakadt, és amikor önkéntelenül hozzányúlt, hogy
megtörölje, a már hegedni kezdő seb rettenetesen elkezdett fájni és
vérezni. Klaus kínjában fél lábon ugrálva próbálta megkísérelni az
előbbrejutást.
A nem messze lévő orosz kifutópályához teherautó érkezett.
Zömében ferdeszemű, kiugró pofacsontú katonák ugráltak le róla.
Amint közeledtek feléje, a főhadnagy látta, ahogy testüktől szétnyílik a
magas fűtenger, és hallotta, ahogy csizmájuk alatt recsegnek a faágak és
zörög a bozót. Gyorsan a földre vetette magát.
Sértetlen kezével kivette a zsebéből 08-asát, és a pisztolyt, csövével
az oroszok felé irányítva, térdei közé szorította.
Az ellenséges katonák csörtetése egyre közelebbről hallatszott. Klaus
felemelte a fejét, és óvatosan kinézett. Látta az acélsisakokat, amelyek
úgy araszolgattak előre a magas fűben, mintha boltozatos hátú
teknősbékák lettek volna. Odébb, kétszáz-háromszáz méternyire feküdt
a lelőtt „repülőgéptetem”.
Az oroszok valami miatt elkezdtek kiabálni. A főhadnagy kezében
megremegett a pisztoly. A tüdeje ventilátorként fújta a forró levegőt.
 – Nem, arról szó sem lehet, hogy fogságba kerüljek – gondolta.
Azt tudta, hogy ha elkapják, valószínűleg agyonlövik, mert az
alacsonyan vadászó repülőket mindkét oldalon nagyon utálták.
– Talán már meg is született a gyermekem. Lehet, hogy van egy
fiam, és még mielőtt megláthatnám, ezek annak rendje és módja szerint
„eltakarítanak a földről”.
Hirtelen őrületes ordibálást hallott. Ennek oka az volt, hogy az
oroszok megtalálták a repülőgéproncsot. Lövésre tartott
géppisztolyokkal közeledtek hozzá. A szétszakadt Focke-Wulf lomhán
füstölgött. Amikor az ellenséges katonák már alig néhány lépésnyire
voltak tőle, egyszer csak, mint egy meglőtt óriási madár, amely utolsó
erőfeszítésével még megpróbál szárnyra kapni, szinte felemelkedett, és
óriási robaj kíséretében szétpukkant. A látvány olyan volt, mint egy
lassított film a moziban. Acéldarabok repültek a levegőbe.
Nekicsapódtak a fáknak, vagy belezuhantak a bokrokba. Klausnak az
volt az érzése, hogy vaspecket dugnak a torkába.
Az oroszok magas fejhangon üvöltöztek. Klaus – kihasználva a
zűrzavart – felugrott, és amennyire az erejéből telt, rohanni kezdett. A
szeme úgy meredt előre, mint a bivalyé, amikor jármot húz. Többször
elesett, és mindannyiszor megütötte törött karját. Arca eltorzult a
fájdalomtól.
– A jó öreg Focke-Wulf. Mintha tudta volna, mit kell tennie –
mondta, és hálával gondolt immár végképp kimúlt, önfeláldozó hűséges
társára.
Száz-kétszáz méter megtétele után ismét lehasalt a fűbe, előrángatta a
zsebéből egészségügyi csomagját, és sérült kezét nagy üggyel-bajjal
sikerült átkötnie.
Megvárta, amíg besötétedik. Akkor nyöszörögve felállt. Sajgott
minden porcikája. Különösen a karja miatt szenvedett, amely olyan volt,
mint egy lobogó fáklya. De azért – fájdalma ellenére is – elindult a
végtelennek tűnő erdőbe.
Nagyon elesettnek, elveszettnek, szinte kétlábon járó holttetemnek
érezte magát. Tele volt szorongással és félelemmel. Attól tartott, hogy itt
semmisül meg a nagy végtelenben. Elmegy örökre, ahogy a szél elsöpri
az illatot, elszáll, mint a pitypang sokszáz kis ejtőernyőse, ha hátára
veszi őket a szilaj levegő.
 Klaus agya lüktetett. A főhadnagynak látomásai voltak. Mintha
irdatlan tűz vette volna körül. Az avarba hullt száraz levélnek érezte
magát, amelyet ez a tűz rövidesen elemészt. Aztán újra ember lett, de az
avartűz tovább fenyegette. Megpróbált elbújni. Félig-meddig
felkapaszkodott az útjába eső alacsony fára, kúszott, mint a nyest, de a
lángnyelvek mindenhová követték.
Két órai botladozás, vergődés után otromba gerendakunyhó tűnt a
szeme elé az egyre ritkuló, áttetszővé váló erdőben. Meg-megbújva az
építmény előtti fák mögött, óvatosan a házikóhoz lopakodott. Az utolsó
métereket már kúszva tette meg.
Egy nagy, fekete lyuk tátongott előtte. Hallgatózott, és mivel semmi
mozgást nem észlelt, beosont a kunyhóba. Kellemes szénaillat csapta
meg az orrát, s ettől egyszerre gyermekkori emlékek elevenedtek fel
benne. Megérezte ebben a szénaillatban a hazai rozstábla termékeny
szagát, a kankalin illatát, a hajnali órák csendes neszezését, a lucerna
nyers, izgató leheletét.
Odakint megszólalt kedvenc madara, a sárgarigó. Mintha csak neki
játszott volna. A madármuzsika minden csínja-bínja ott volt a torkában.
Doris kacaja csilingelt benne. Felesége nevetése, amely olyan, mint a
tavaszi madárfütty odahaza, egy másik erdőben.
Nagy fájdalmairól is elfeledkezve, néhány pillanatra belemerült a
teremtés végtelen nagy birodalmába. Örült, hogy él. A szűnni nem akaró
madárdalból most képes volt kihallani az egész nagy szimfóniát. De
Doris nélkül egyszerre úgy érezte magát, mint a villámsújtotta,
kettéhasadt fa.
Úgy fúrta bele magát a szénába, olyan örömmel, mint valaha, még a
békeidőben, amikor Messerschmittjével a hazai égben fürdött. Alatta a
fű és a fák zöldje, a hegyek kékellő koszorúja, de őt röpíti a vágy, s alig
várja, hogy újra repülhessen.
Elnyújtózkodott a puha szénaágyon, és szinte az otthon melegét
érezte.
Reggel lépésekre ébredt. A pisztolya után kapott volna, de valaki a
kezére lépett, s egész testsúlyával ránehezedett.
Két vattakabátos lány állt előtte. Egyikük – dús szőke hajjal,
hatalmas barna szemmel áldotta meg a Teremtő – imbolygó lángú
gyertyát tartott a kezében, amivel Klaus karjára mutatott. A fiú csak
most látta, hogy a hevenyészett kötés teljesen átázott a vértől. A lányok
fegyvertelenek voltak. Szerencsére nem partizánok – gondolta.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve, kínkeservesen előkotorta a belső
zsebéből a zsoldkönyvét, kivette belőle Doris képét, és megmutatta a két
„bárisnyának”. A lányok a gyertya fényénél megnézték a fotót. A másik,
akinek keskeny, fiús arcát szemtelenné varázsolta egészen rövidre
vágott frizurája, jobbjával Klausra, baljával a fényképre mutatott, majd
mosolyogva összekulcsolta két kezét. A férfi bólintott.
– Nincs kedved hozzá? Szép lány! – mutatott a barátnőjére, amit
persze Klaus nem értett, de ugyanabban a pillanatban, legnagyobb
megdöbbenésére, a fiús kinézetű a szőkehajú ágyékára tette a kezét.
Az „érintett” korántsem jött zavarba. Látta a főhadnagy több, mint
csodálkozó pillantását, és azt mondta a társának:
– Ez nagyon beteg szegény. De biztos jólesik neki, ha nézheti. Hát
nézze…
És Klaus olyat látott, mint amilyet még legszebb kamaszkori
álmaiban sem, pedig akkor néha nagyon furcsa álmai voltak. A lányok
komótosan, mintha nem is a front közelében, hanem valami
tengerparton lennének, vetkőzni kezdtek. Közben egyre
szemérmetlenebbül figyelték a fiút. Az utolsó ruhadarabokat már
egymásról, vettél le. Az izgatott női testek látványától Klausnak hol a
hideg veríték, hol a forróság izzadságcseppjei gyöngyöztek a homlokán.
Mindenesetre a fájdalmat már nyomokban sem érezte. Megpróbált
Dorisra gondolni, miközben a fiús frizurás a szőke combjai közé fúrta
az arcát. Az hátrahajlott, sziszegett valamit, amitől a másik még
szaporábban vette a levegőt. A fiú érezte, hogy nem sokáig bírja.
Bocsáss meg szerelmem – mondta fennhangon –, és közelebb húzódott
a lányokhoz…
Vagy fél óra múlva a szemtelen arcú – feltehetően ő volt a „főnök” –
odament a kunyhó bejáratához. – Nyemci – mondta, és kezével abba az
irányba mutatott, amerre Klaus ráakadhat majd a honfitársaira.
A főhadnagy csak a szemével mondott köszönetet a lányoknak,
akiket pillanatokon belül elnyelt az éjszaka. Marta a szégyen, hogy nem
tudott uralkodni magán, és lassan a fájdalom is égetni kezdte a karját.
A távolban dübörgött a front. Klaus nem tudta, hogy látogatói nem
küldenek-e rá valakit, ezért útnak indult. Rövidesen belebotlott egy
vezetékbe. A világítórakéták fényénél folyamatosan figyelte, hogy
melyik irányba folytatódik. Arra gondolt, hogy minden bizonnyal
valamilyen rádióállomáshoz kell vezetnie. Hogy ez aztán orosz vagy
német adó, azon múlik majd az élete.
A kábel egy bunkernél ért véget. A főhadnagy szinte biztosra vette,
hogy az övéihez érkezett, de azért csizmája orrával, nagyon óvatosan,
előbb csak keskeny résnyire nyitotta meg az ajtót.
Erős mahorkaillat ütötte meg az orrát, aminél a tejfelszerű, sűrű
dohányfüstben először alig látott tovább. Ahogy kimeresztette a szemét,
széles vállak körvonalai bontakoztak ki előtte a ködben. Aztán meglátta
a váll-lapokat is. Szélesebbek mint a mieink – mondta magában, majd
felismerte az orosz egyenruhákat. Nagy ugrásokkal kezdett rohanni
árkon-bokron-dróton keresztül.
A közelben már tombolt a pokol. Világítórakéták pukkantak,
géppisztolyok kelepeltek. Klaus futott, elesett, felállt, tovább futott.
Nem érezte sem a karját, sem a tüdejét. Csak a szíve hajtotta előre,
amely kétségbeesetten kalimpált, vergődött a bordái között.
Egy váratlan „ökölcsapás” a földre terítette. Az ütést a közelben
becsapódó gránát vitte be. Aztán egy tank robogott el a közelében,
lövedékeket repítve ki magából. A páncélos ágyújának torkolattüzét
követő dörej majdnem szétszakította a dobhártyáját.
– Birkák! – üvöltötte, s közben köpte a vért – átlyukaszthattok, de
ahhoz ti nagyon kicsik vagytok, hogy engem elkapjatok.
Felhördült, mert meglátott egy lánctalpas német rohamlöveget.
Felegyenesedett.
– Né-é-é-é-metek! – kiáltotta, és egészséges keze úgy járt, integetve a
levegőben, mint egy propeller. – Halljátok… – ordította, nyögte,
hörögte. – Német vagyok én is!
– Gyalogos vagy? – kérdezte egy üvöltő hang.
– Egy francot gyalogos… Repülő… Lelőttek… – ordította vissza
Klaus, amennyire csak az erejéből telt.
Az oroszok hátulról ismét tüzelni kezdtek. Újból elszabadult a pokol.
– Ezek úgy széttépetnek engem a gránátjakkal, hogy semmi nem
marad belőlem – gondolta a főhadnagy, és szinte vakon a közeledő
löveg felé rohant.
– Vegyük fel – mondta a páncélos legénységének egyik tagja.
 – Németül beszél – erősítette meg a tüzér.
– És akkor mi van? Az is tudott németül, aki tegnap hozzánk vágta a
kézigránátot. Nem akarok én megdögleni…
– Csináljatok, amit akartok! – üvöltötte Klaus, és értelmetlen
dolgokat kiabálva, felemelt karral a lánctalpas felé kezdett botorkálni. –
A feleségem… Egy akna csapódott be alig néhány méterre a lőállástól.
– Találkoznom kell vele… igen, találkoznom…
Újabb becsapódás. Klaus majdnem rázuhant a rohamlöveg tüzérére,
aki rémületében mellének szegezte a pisztolyát.
– Te jó isten! Ki intézett így el téged?
– Ivánék – rebegte Klaus, alig hallhatóan. – És ti, ti disz… disznók…
Aztán elvesztette az eszméletét.

A teremben erős éterszag terjengett. Doris aludt, de nem túl mélyen:

valahol az álom és a tudat mezsgyéjén. A Jessrich doktor kezében lévő
szike az ő pulzusa ritmusára villogott. Az orvos nem akarta feláldozni az
anyát, hogy a gyermeket megmentse, de a gyermeket sem szerette volna
elveszíteni. Most már – miután meghozta a legkeményebb döntést, amit
egy orvos hozhat – egyáltalán nem remegett a borotvaéles penge a
kezében. Vagy mind a kettő, vagy egyik sem. Elhatározta, hogy
megkísérli a lehetetlent: megpróbálja a gyermeket élve világra segíteni,
úgy, hogy az anya is életben maradjon.
Végre Doris mély álomba szenderült. Klaus ott volt mellette. A
fiatalasszony mosolygott, magához szorította férjét. Aztán elkomorult az
arca. Minek gyötör engem a matematikával? – kérdezte magában. – Ja
persze, az apám megkérte, hogy segítsen nekem megoldani a házi
feladatot. A szája sarkában a meredek ráncok kifejezetten jól állnak
neki. De ahelyett, hogy ezzel a nyavalyás matekkal bajlódnánk, jobb
lenne rabló-pandúrt játszani. Vagy fürödni egy jót.
És már ott is volt a folyóparton Klaussal, lepkesárga fürdőruhában és
kacagott, kacagott boldogan. Bokáig érő nyárfapehelyben rohant fel-alá
a fiúval, s ahogy a nyári hózuhatag alatt állt, úgy érezte, mintha a lelke
háromszorosan megtisztulna, és olyanná válna, mint azé, akit húsvétkor
így szokott idézni Mayer tisztelendő: „Én vagyok a feltámadás és az
élet…”
Aztán Klaus eltűnt. A fiatalasszony egy vékony, erőszakos hangot,
majd elnyújtott kiabálást hallott. Öntudata kezdett visszatérni. Lassú,
még mindig le-leragadó szemmel bámulta a mellette fekvő csodát, a
gyermeket, a kisfiát, és arcán megindultak a boldogság könnycseppjei.
A harmatfüggönyön keresztül meglátta Jessrich doktor talán még az
övénél is sápadtabb, de azért gyöngéden, boldogan mosolygó arcát.
– Ez egy igazi csoda – mondta az orvos, akiben egyszerre tört utat az
ember, a hit és a gyógyító elme. Az ő szemében is megjelent néhány
gyanús cseppecske. Ujjai, amelyek nemrég még a szikét fogták,
fáradtan, de annál boldogabban remegtek. Megkönnyebbült sóhaja
mintha azt mondta volna: az élet mindig győz a halálon.
Dorist, ha aludt, ha ébren volt, ha a párnáján feküdt vagy ha az erejét
lassan visszanyerő karjára támaszkodott, folyton-folyvást a boldogság
simogatta. Alig várta, hogy kicsinyét szoptatáskor odahozzák hozzá.
Szakasztott az apja – gyönyörködött benne. – Övé a homloka, a szeme,
az orra. És olyan lesz, ha majd felnő, az ő most még törékeny, gyönge
kicsi fia éppen olyan lesz, mint a nagy Klaus. Olyan férfias, és mégis
olyan érzékeny és gyöngéd. A pillantása már most olyan lágy és
bámészkodó, mint az apjáé, a szeme sem villog élesen és erélyesen,
hanem inkább megcsodálja azt, amire ránéz.
A fiatalasszony imádta a fiát. Jobban, mint a szentképet az imádságos
könyvében. Pedig azt nézegetve naponta hálát adott az Istennek
mindenért.
Hogy körülötte mi történik, Dorist nem érdekelte. Sem utálatot, sem
rokonszenvet nem érzett. Mellette Inge feküdt, aki a gyermekét még
csak látni sem akarta. Csupán attól félt, szülei esetleg megtudják, hogy
itt, ebben a világ végi Lebensborn-otthonban mi történt vele. Ingétől
jobbra Ursula, egy rettentő fontos tisztséget betöltő RAD-hivatalnok
„trónolt”, aki bürokratikusan, gépiesen, mint ahogy a folyosót takarítja
vagy ahogy beágyaz, parancsszóra szült egy gyereket, de ettől még nem
vált anyává. A Doristól balra lévő ágyon Jutta feküdt, aki a gyermeke
apjáról csak annyit tudott, hogy páncélos tiszt, és reggelire nagyon
szereti a lekváros túrót. Jutta mellett Edith ágya állt. Ez az asszony
legalább szerette a gyerekét, meg is akarta tartani. Eldöntötte, hogy
maga gondoskodik róla, és ha kell, harcba száll a kislányáért. Leghátul,
a sarokban volt Kempéné egyágyas „rezidenciája”.
Pár nappal a szülés után a százados felesége és Doris ismét együtt
voltak a szobájukban. Tulajdonságaikat tekintve szinte mindenben
elütöttek egymástól, egy közös körülmény azonban összekapcsolta őket:
mindketten anyák voltak.
A napok egyforma ütemben peregtek. Egyszer az orvos jött, máskor a
postás.
– Megint nem kaptam levelet – szomorkodott Doris.
– Előfordult ez már velem is – vigasztalta a Hauptsturmführer
felesége –, aztán meg jött négy-öt is egyszerre. Azt sem tudtam,
melyiket kezdjem el olvasni… Nem is merem magának megmondani!
Képzelje, a férjem szabadságot kapott, és meglátogat.
– Örülök neki – válaszolta Doris fegyelmezetten, de jó nagy
gombóccal a torkában.
Kempe nemsokára megérkezett. Hatalmas, súlyos léptekkel, idétlenül
nevetve csörtetett be a szobába. A virágcsokrot, amelyet úgy tartott a
kezében, mint egy ásót, belezúdította a felesége ölébe, majd esetlenül,
mint égy nagy mackó, az asszony fölé hajolt, és homlokon csókolta.
– Pompás, pompás – mondta. – Minden kiválóan zajlott le, igaz?
– Igen, Horst – válaszolta a felesége.
– A rokonok is valamennyien jól vannak – lelkendezett Kempe. –
Már voltam otthon.
– Ez itt Doris asszony – mutatta be szobatársnőjét Gréte. A férfi szája
majdnem tátva maradt a meglepetéstől, de hozzászokott már, hogy
hamar úrrá legyen az idegein. Most is azonnal kapcsolt, és ő sem árulta
el magát.
– Horst Kempe – mondta, és kezet nyújtott Dorisnak. Az ágy alól
előhalászott egy hokedlit, és leült a két nő közé. – Pompás, nagyon
pompás ez a hely.
– Hát én utoljára vagyok itt, arra mérget vehetsz – robbant ki
Kempéné. – Ami itt folyik, attól szeretnék minél hamarabb távol
kerülni.
– Na, na, nyugodj meg – csitítgatta az asszonyt a férje.
– Horst, ígérd meg nekem, hogy soha az életben még egyszer egy
ilyen szörnyűséges otthonba nem dugsz be!
– Jó, jó – morgott a százados –, de hát itt mégis csak ingyen van
minden…
– Nekem viszont nagyon sokba kerül ez az egész – fújta ki keservét
az asszony.
– A látogatási idő lejárt! – szólt be morcosan Ursula nővér.
A Hauptsturmführer azonnal felpattant a hokedliről.
– Jól van, Gréte, én itt leszek a környéken, és majd mindig rád nézek.
Hát maga? Milyennek találja az ittlétet? – kérdezte Dorishoz fordulva.
– Mondja, milyen a fronton? – kérdezett vissza kapásból a
fiatalasszony.
– Jó, rendben van, hülye kérdés volt részemről… Elnézést kérek –
morogta Kempe. – A holnapi viszontlátásig… – tette hozzá, azután
behúzott nyakkal, mint aki attól fél, hogy a szemöldökfába veri a fejét,
kiment a szobából.

Westroff-Meyer Obersturmbannführer, aki „A nappal a Führeré, az

éjszaka a miénk!” jelmondat alapján tett eleget hivatali és ágybéli
kötelezettségeinek, az íróasztalán turkált a papírok között. Végül
megállapodott egy, azokról a prédikációkról szóló jelentésen, amelyeket
valamelyik besúgója jegyzett le két templomban gyorsírással.
– A csuhásokkal is csak a baj van. Állandóan csinálják a műsort.
Ettől függetlenül mégis csak piszokság, hogy nekünk ilyen piszlicsáré
ügyekkel kell foglalkoznunk – bosszankodott az Obersturmbannführer.
– Fel kellene akasztani őket egytől egyig. Na, majd a háború után
eltakarítjuk az egész bagázst! Leradírozzuk őket a föld színéről. Azt
csináljuk majd velük, amit a lengyelekkel.
– A lengyelekkel? – hökkent meg Ruth. A bundájára gondolt, és egy
pillanatra úgy érezte, mintha a halál szele csapta volna meg.
– Na, írjad! – mondta a titkárnőjének Westroff-Meyer, és diktálni
kezdett: „Ezekben a nehéz időkben, amikor a német nép sorsdöntő
harcát vívja, egyesek nem átallják szégyentelenül, különböző
förmedvényekkel aláaknázni eszménk szilárd oszlopát. A
nemzetiszocializmus mindig is a legtisztább családi erkölcs képviselője
és védelmezője volt, a Lebensborn pedig olyan szervezet, amely
kifejezetten a német anyák érdekeit szolgálja.”
A diktálás után Westroff-Meyer azonnal a telefonkagyló után nyúlt.
Felhívta a Gestapót, és meghagyta, hogy mindkét felekezet papját, akik
szemérmetlenül és kihívóan ócsárolták a Lebensborn-otthonokban folyó
nemes és nemzetmentő tevékenységet, haladéktalanul tartóztassák le.
 Röviddel ebéd előtt Ruth jelentette főnökének, hogy Erika, a
Jungführerin az utasításnak megfelelőén megérkezett.
– Engedd be! – mondta az Obersturmbannführer.
Amikor Erika bejött, kezet nyújtott neki.
– Mi már ismerjük egymást – mondta sunyi vigyorral a képén. –
Magának most valahol egészen más helyen kellene lennie.
– Igen, tudom – válaszolta a lány, és felnevetett. Gyönyörű fogai
voltak. Egészséges, nagy fehér fogak.
– Persze a Führert lehet más módon is szolgálni…
Westroff-Meyer gondolatban végigtapogatta a lányt, és már be is
osztotta a neki megfelelő munkakörbe, ahol a Vezérnek a leginkább
hasznára lehet.
Erika magas volt és szőke, és az, hogy nem hagyta magát
megfélemlítem, kezdettől fogva nagyon izgalmassá tette az
Obersturmbannführer számára.
– Ki akar lépni a RAD-ból? – kérdezte Westroff-Meyer.
Erika bólintott.
– Miért?
A lány nem válaszolt.
– Persze, sok ott a megfáradt, unalmas ember… Így már értem. Hol
dolgozott maga, mielőtt szolgálatra jelentkezett?
– A braunschweigi lőszergyárban. – Erika szavai ezüstcsengőként
csilingeltek. A gyönyörű szőke nő Westroff-Meyert rezgő levelű
aranyfürtös nyírfára emlékeztette.
– Igen? – élénkült fel a Sturmbannführer, mintha a szóban forgó
üzem részvényeinek ő lett volna a többségi tulajdonosa.
– Lenne egy ajánlatom az ön számára – mondta minden átmenet
nélkül. – Éppen most keresek egy második titkárnőt… Na, mit szól
hozzá? – és tömpe ujjaival azt a groteszk, vigyorgó ördögfejet
simogatta, amelyet antik fotelja könyöklőjének elejére faragott a
művészi hajlammal megáldott asztalosmester.
Erika gyorsan felmérte a helyzetet. Ha nem vállalom, úgyis
rákényszerít. Megvannak hozzá az eszközei. Különben is, még mindig
jobb ebben a hivatalban az írógépet pötyögtetni, mint budit pucolni…
És alig észrevehetően rábólintott az ajánlatra.
– Tudtam, hogy mi rögtön jól megértjük egymást – mondta Westroff-
Meyer szívélyesen. Elismerően megveregette Erika vállát, de közben az
egész teste remegett a vágytól.
– Majd mennyire fogsz még csodálkozni – gondolta magában a lány,
és elhúzta a száját.
Westroff-Meyer csöngetett Ruthnak.
– Tölts ki egy elbocsátó levelet – adta ki a titkárnőnek az utasítást,
miközben szeme ide-oda járt a két lányon. – Ez itt Erika, nyújtsd oda
neki a praclidat! A jövő héttől ő is nálunk fog dolgozni.
– De… hát… én… – hebegett Ruth, aki megérezte, hogy Erika
személyében veszélyes vetélytársnője akadt.
– Ne csipogj bele a nagyok dolgába! – pattant ki az
Obersturmbannführerből a rendreutasítás. – Csináld meg az elbocsátó
levelet, és add is fel a következő címre: Mecklenburg, négyes számú
otthon.
Westroff-Meyer ezután elköszönt Erikától, aki még nem tudta, hogy
ezt az állást közvetlenül a sorstól kapta.

Klaus a felesége szobája ajtaja előtt állt. Az ügyeletes nővér kísérte

odáig. A főhadnagynak, akit egy, a Lebensborn-otthon közelében lévő
kórházban ápoltak, ma először sikerült – az orvosi utasítás
megszegésével és a kapuőrség kijátszásával – kimenőt „kérnie”.
Lenyomta a kilincset, szélesre tárta az ajtót, és néhány pillanatra
megállt a küszöbön. Aztán egy kisdiák elfogultságával és
járatlanságával belépett a szobába.
A nagy fény és Dorisnak a párnán elömlő aranyhaja szinte
elvakította. Felesége egy szót sem szólt, csak magához szorította, és
olyan boldogság áradt belőle, amilyent Klaus még soha nem tapasztalt.
A főhadnagy átnézett a szomszédos ágyra, ahol egy másik nő feküdt.
Doris ijedten meredt a férje karján lévő kötésre. – Semmiség – nyugtatta
meg Klaus, de aztán néhány pillanatig újra a fronton volt. Látta magát,
amint kétségbeesetten menekül kifelé a gránáttűzből.
– Amíg velem vagy, semmi bajom nem eshet – mondta mosolyogva.
– Milyen jó, hogy újra látlak.
– Nemcsak engem… Most már minket! – javította ki Doris.
– Megnézhetem? – kérdezte Klaus, ahogy lassan oldódott kezdeti
feszültsége.
 – Nagyon szép – mondta Doris –, de neked biztosan csúnyának fog
tűnni. Olyan picike még… És ráncos a pofikája.
– Ő a legszebb kisfiú az egész otthonban – szólt bele a beszélgetésbe
a másik ágyon fekvő nő. – Kempéné vagyok – mutatkozott be.
Doris a szemével intett Klausnak, aki – mint korábban az asszony
férje is – azonnal „vette a lapot”.
Mennyire egyforma a „két Kempe” – mosolygott magában
csodálkozva a főhadnagy. Ugyanaz az elfogulatlanság, ugyanaz a nyílt
beszéd… Mintha Horstot hallanám.
– Na, főhadnagy úr – fordult hozzá Kempéné –, most már kösse fel a
díszkardját, rakja a mellére az összes kitüntetését, és jelentkezzék
kihallgatásra a babaszobában!
Klaus végigment a folyosón, hogy megnézze a kisfiát.
Amikor a nővér az üvegablakon keresztül megmutatta a gyermeket, a
főhadnagy csak annyit mondott magában: – Szakasztott az anyja.
Ugyanaz a homlok, ugyanazok a szemek, ugyanaz az orr…
A csecsemő ökölbe szorította ráncos kis kezét, és hangosan sírni
kezdett. A nővér visszatette a kiságyba.
Klaus az első pillanattól kezdve érezte, hogy a fiáért képes lesz
minden harcot megharcolni, minden csatát megvívni, minden háborút
megnyerni. Nem is sejtette, hogy milyen hamar vizsgáznia kell majd
harcedzettségből és küzdőképességből.
A személyzet a látogatás lázában égett. Westroff-Meyer
Obersturmbannführer legalább olyan nyájas képet öltött magára, mint
Hitler a szokásos heti katonai parádék alkalmával. Úgy masírozott fel s
alá, mint egy divatos lovaglónadrágot öltött modem Heródes, aki már az
új Betlehemben tart bölcső-díszszemlét.
A nővérek és Jessrich főorvos két méter távolságban követték. Ha
Westroff-Meyer látogatóba érkezett az otthonba, hogy az anyákkal
találkozzon, a doktor mindig katonásan köszöntötte, de a legszívesebben
elkerülte volna az Obersturmbannführert.
A gyermekek komisszárja csecsemőtől csecsemőig csörtetett, és nem
vette észre, amit a természet ezeken az apróságokon keresztül is
bizonyított, azt, hogy mindezidáig a Teremtő még nem lépett be a
pártba. A kicsik egyedfejlődése az esetek többségében másképp alakult,
mint a táblákon látható borsóké és gesztenyéké.
– Hány gyermekük van pillanatnyilag? – kérdezte Westroff-Meyer.
– Hatvanhét – válaszolta a főorvos.
Az Obersturmbannführer elégedetten bólintott, és folytatta a szemlét.
Tekintete egy fekete, bolyhos hajú kisfiún akadt meg.
– A Führer sem kifejezetten szőke – állapította meg, amikor a
gyermek előtt megállt. – Rosenberg sem minden szempontból északi
típus… No, és ami engem illet, én sem … Attól persze én még egy
nagyon tökös fickó vagyok.
Az otthonvezető szobájában hidegtál várta a látogatót.
– Egy pohár pezsgőt…? – kérdezte a főorvos.
– Ebben a napszakban nem szoktam – hárította el a kínálást Westroff-
Meyer. – Meg kell mondanom önnek, hogy rendkívül elégedett vagyok
mindazzal, amit itt, az otthonban tapasztaltam. Fel fogom terjeszteni
magát kitüntetésre.
Jessrich doktor összecsapta a bokáját.
Az Obersturmbannführer leült az asztal előtt álló székre, és
megkérdezte:
– Ugye, van itt maguknál egy bizonyos Steinbachné? Tudja, kiről
van szó?
– Igen, Obersturmbannführer úr. Már csak azért is, mert egészen
rendkívüli módon szült. Ami ezzel az asszonykával és a gyerekével
történt, az valóságos csoda mindannyiunk számára.
– Vele különleges terveim vannak. Ugye, ön eddig minden
parancsunkat teljesítette, anélkül, hogy mérlegelte volna a benne
foglaltakat?
– Azt teszem állandóan… – elmélkedett keserűen az orvos, de
magába fojtotta a szavakat, és csak annyit válaszolt: – Igen,
Obersturmbannführer!
– Hát akkor ütött a leszámolás órája – gondolta Westroff-Meyer, és
bikanyakában kéjes örömet érzett felbugyborékolni. Nem feledkezett
meg a dologról, csak nem kapkodta el. Kivárta a megfelelő alkalmat.
Ezek, az őhozzá képest majdhogynem suttyó kölykök – akiknek még a
tojáshéj sem pottyant le a fenekükről – vették maguknak a bátorságot,
hogy vele, Westroff-Meyer Oberstumbannführerrel ujjat húzzanak.
– Mindenért lakolni fognak. Meg fogom őket semmisíteni – mondta
magában, és halántékán az ér úgy kidagadt, mint egy jóllakott pióca. Ha
az orvos nincs ott, minden bizonnyal nagyot dobbant, és akkorát vág a
levegőbe, hogy ha eltalál valakit, annak minden bizonnyal a csontja
törik.
– Mégis csak hozzon nekem egy pohár pezsgőt, Jessrich doktor!
– mondta, mert érezte, hogy nyelve a szájpadlásához ragad.
Az orvos kihozott a rendelőből egy üveg már előre behűtött Dom
Perignont.
– Szóval – mondta megfontoltan az Obersturmbannführer –, maga
ismeri Steinbachnét.
Jessrich doktor tudta, hogy Westroff-Meyer megátalkodott fickó, de
ebben a pillanatban tisztán felismerte benne az egyenruhába bújt
bűnözőt.
Az SS-tiszt megvárta, amíg kiszolgálják, elgyönyörködött a habzó,
gyöngyöző italban, a szájához emelte a poharat, de egyelőre még nem
ivott.
– Különben – mondta, nagyot fújva, a gyönyörű kristálypohárra párát
lihegve – Steinbachék gyereke az egyik otthonunkba fog kerülni.
– Erről szó sem lehet – válaszolta az orvos döbbenten. – Steinbachné
férjes asszony…
– Ha én egyszer azt mondtam, hogy a gyerek otthonba kerül, akkor
az így is lesz. Ön pedig szépen megírja a beutalót – sziszegte Westroff-
Meyer.
A főorvos megérezte a másik férfi otromba kezének érintését, s a
hátán végigfutott a hideg. Olyan hirtelen mozdulattal nyúlt a pohárhoz,
hogy az ital fele a tálcára ömlött.
– Na, de miért, Obersturmbannführer úr? – fakadt ki. – Elfogadható
ok nélkül én semmiféle beutalót nem írhatok. És egyébként is, ehhez a
müncheni Lebensborn-központ hozzájárulását kellene kérnem.
– Elfogadható ok? – kocogtatta dühösen pohara aljával az alatta lévő
ezüsttálcát Westroff-Meyer. – Az nem elég, hogy a szülők nem
nemzetiszocialisták? Ezek az emberek államunk ellenségei: árulók, akik
nem hisznek a mi ideológiánkban, sőt, már eleve azért szurkolnak, hogy
az ügyünk elbukjon. Mit gondol, milyen nevelést kapna tőlük ez a
gyerek? Előbb-utóbb ő is hazaáruló lenne, a nép ellensége! Nem elég ok
ez önnek?
Nekünk szent kötelességünk, hogy a német gyermekek hazafias
szellemben való nevelését minden eszközzel segítsük – fejezte be az SS-
tiszt, a szóáradat közben keletkezett pezsgőhabbal a száján.
Jessrich doktor, akinek mintha gombóc akadt volna meg a torkán,
nyúlós, nehéz szavait félig nyers tésztadarabokként köpte az
Obersturmbannführer képébe.
– Nem! Nem! Vegye tudomásul, hogy nem! És újra: nem és nem!
Westroff-Meyer néhány pillanatra szinte hátrahőkölt. Megijedt az
orvos félelmetesen villogó tekintetétől, rángatózó állkapcsától, de aztán
önelégülten, fölénye biztos tudatában mosolyogni kezdett.
– Szóval, azt mondja, hogy nem? Nem akarja? Nem tudja? És, ha
szabad kérdeznem, miért nem? Mi a csuda történt magával, Jessrich
doktor?
A főorvos, aki egyre kényelmetlenebbül fészkelődött a székén,
nagyot nyelt. Csupán rövid ideje kezdte látni Westroff-Meyert a maga
valóságában, néhány perce ismerte fel igazán, milyen undorító, otromba
és kegyetlen szörnyeteg.
Érezte, hogy a benne lévő, mindig halk és finom melódiákat zengő
húrokat ez a magát zongorahangolónak kiadó otromba kezű, érzék és
érzés nélküli kontár szándékosan túlfeszítette, s most – kétségbeesett
halálsikolyként egy-egy utolsó, dobhártyaszakító pendülést hallatva –
mindegyik elpattan benne.
De ezektől a húroktól megszabadulva Jessrich doktor olyan
függetlennek érezte magát, mint még soha életében.
– Hogy mi történt velem? Egyszer s mindenkorra vegye tudomásul,
hogy én orvos vagyok, és nem sintér! Nem vagyok hajlandó
gyermekeket áruba bocsátani, és erre ne is próbáljon meg senki
rákényszeríteni! Amit maga csinál, az gyermekkereskedelem, és ezért,
ha lenne igazság, még a nemzetiszocialista Németországban is börtön
járna.
Jessrich doktor egész teste reszketett, orrlyukai kitágultak, szája
pedig szinte tüzet fújt.
Westroff-Meyer furcsán, hanyagul, szinte unott képpel hallgatta az
orvos kitörését.
– Ne beszéljen ostobaságokat, Jessrich! Amit maga gyermekekkel
való kufárkodásnak nevez, az valójában gyermekmentés. Ne szaporítsuk
tovább a szót! Hajlandó teljesíteni a parancsomat, vagy nem?
– Ezt nem! – válaszolta keményen az orvos.
– Szóval, ki akar kerülni a frontra? – mordult fel ingerülten az
Obersturmbannführer, aki úgy gondolta, ha nem megy a dolog
szépszerével, majd megy fenyegetéssel.
– Igen – mondta az utálattól elsárgult arccal, de emelt fővel és nyílt,
tiszta tekintettel az orvos. – Százszor inkább a front… Ezerszer!
Legszívesebben már ma…
– Keresek magának egy testhez álló, majdnem garantáltan biztos
kimenetelű elfoglaltságot nyújtó hadszínteret – lihegte a gyűlölettől
eltorzult arccal az SS-tiszt. – Az orvos tudta, hogy élete ettől a
pillanattól kezdve kötéltánc lesz egy beláthatatlanul mély szakadék
felett. Hosszú ideig mozdulatlanul állt, aztán szinte gépiesen levetette
fehér, makulátlanul tiszta orvosi köpenyét.
– Consummatum est. Elvégeztetett – sóhajtott fel.
Tudta – bár lehet, hogy soha többé nem veheti magára – ő maga
köpeny nélkül is patyolattiszta maradt és marad.
– Ennek is vége. De nem egészen. Egy fontos tennivalóm azért még
van – fejezte be a gondolatsort.

Amikor Erika Berlinben munkába állt, Westroff-Meyer éppen valahol

úton volt. Ruth félig morcosán, félig közönyösen fogadta. A titkárnő
első pillantása az új lány aranyórájára esett. Nagy rutint szerzett abban,
hogy a főnökétől kapott értékes ajándékok eredetével kapcsolatos
információkat beszerezze, most azonban kíváncsisága – amely
kielégítetlen maradt –, továbbra is furdalta az oldalát.
Ezzel a furdalt oldalával fordult új munkatársnőjéhez, hogy az őt
leginkább tengeri herkentyűre emlékeztető fülecskéjébe a tőle telhető
legutálatosabb hangon belesuttogja: – Én foglak betanítani.
Erika fülének puha kagylótestébe úgy fúródott bele a tegező hang,
különösen pedig ez az „én”, mint valami tűhegyes kvarcszemcse. Ennek
ellenére kénytelen volt elviselni. Tudta, hogy olyan világban él, ahol
bárki bárkivel pertut ihat, mert a jelmondat – „Ha nem iszol pertut
velem, a pofádat kékre verem” – bármikor és bárhol valósággá válhat.
– Az én szobámban kell maradnod – mondta Ruth, de a hangjával
érzékeltette, hogy az Obersturmbannführernek ezzel a döntésével a
legcsekélyebb mértékben sem ért egyet.
Erika körülnézett a helyiségben. Az íróasztal ugyanúgy nézett ki,
mint bármelyik más irodában.
– Meg kell majd tanulnom, hogyan kell „takarékra vennem” magam
– gondolta, és mint azóta mindig, ha eszébe jutott, most is csiklandósan,
nevetésre ingerelve bizsergett fel benne a „h.k.”, azaz „házasságon
kívüli” rövidítéssel való első találkozásának a hangulata.
– Amíg a főnök úton van, az elmaradásokat kell pótolnunk –
jelentette be Ruth. – Ezekből a levelekből keresd ki a címeket, és írd rá
a borítékokra! Az egész kócerájt ki kellene már dobni a francba.
Csak a jóisten tudja, mióta hányódnak itt.
Erika a kezébe vett egy előre nyomtatott lapot, és olvasni kezdte a
rajta lévő szöveget: „Visszaigazoljuk … – án/én kelt levele kézhez
vételét. Sajnálattal közöljük, hogy az üggyel kapcsolatban semminemű
felvilágosítással nem szolgálhatunk. Heil Hitler!”
Az újdonsült másodtitkárnőnek ennyi tökéletesen elég volt. Alig
tudta visszafojtani kuncogását. A nyomtatványt visszatette oda, ahonnan
elvette. Úgy gondolta, bőven lesz még ideje arra, hogy zavartalanul
gyönyörködjön a Westroff-Meyer-féle észbontó „műremekekben”.
Miközben a látszólag felszínes, valójában azonban – amint ezt az
előzőekben bizonyította is – komoly tapasztalatokkal rendelkező és
filozófiailag is megalapozott Erika új munkahelyével ismerkedett, Ruth
felső oldalnézetből szemügyre vette potenciális vetélytársnőjét. A
„belbecs” az első számú titkárnő érdeklődési körén kívül esett. Ő csak a
„külcsínnel” foglalkozott: Erika testhez simuló, nőies idomait
hangsúlyozottan kiemelő nyersszínű pulóverével, finom szövetből
készült szoknyájával, s az ezekhez szervesen kapcsolódó és velük
harmonizáló érzékszerveivel, szemével, fülével, orrával és szájával. Egy
pillanatig sem lehetett kétséges számára, hogy az „új húshoz” képest ő
sehol nincs. Arcát szinte a billentyűzetbe dugva megpróbált elrejtőzni
kínzó látomásai elől, de hiába. A „G” betűből (hogy miért éppen a nagy
„G”-ből, az számára is örök rejtély maradt…) Westroff-Meyer kéjsóvár
képe vigyorgott rá kárörvendően.
Érezte, hogy ha titkárnőként meg is marad „numero egy”-nek, abban
a kétszemélyes kis hálószoba-zenekarban, amelyet az
Obersturmbannführer vezényel, ő már legfeljebb csak „másodhegedűs”
lehet.
Erika kellemesen elpepecselgetett a borítékokkal. Nagyon
érdekesnek találta a munkát, különösen attól kezdve, hogy a címeket – a
változatosság kedvéért – hol a jobb, hol a bal oldalra gépelte.
Ugyanolyan lelkesen dolgozott, mint korábban a lőszergyárban. De ott
valóban izgalmas dolgokkal, gránátokkal, tölténytáskákkal és
gyutacsokkal foglalkozott. Itt meg…?
Munkába állása után pár nappal kezébe akadt egy levél. Elkezdte
olvasni. Már a harmadik sor után megfájdult a feje. Aki a
folyamodványt írta, korábban részt vett a II/l/Z akcióban. Jött a gyerek,
eltűnt a férj. Elvették a kicsit, így aztán a szerencsétlen nő teljesen
egyedül maradt. Akkor rótta papírra kétségbeesett hangú sorait.
 „…Nem tudnának ez egyszer kivételt tenni? Bár nincs férjem,
nagyon szeretném visszakapni a gyermekemet, akiről azt sem tudom,
hogy hol van… Akkoriban én még nagyon fiatal voltam. Nem tudtam,
mi az, gyereket szülni, és egyszerűen csak odaadni. Nagyon szépen
kérem, segítsenek rajtam…”
Attól kezdve, hogy ezt a könnyekig megható levelet olvasta, Erika
úgy nyúlt a borítékokhoz, mintha mindegyik egy-egy kőlap lett volna.
Alig merte végignézni őket. Ruth állandóan unott, egykedvű, ábrázatát
látva arra gondolt, hogy erre a nőre épelméjű férfi leginkább csak némi
tömény snapsz benyakalása után ugorna rá.
Éppen ebédszünetet tartottak. A kantinban a hivatalnokok ócska
viccekkel szórakoztatták egymást. Erikának a háta borsózott az egésztől,
Ruth viszont, aki éppen egy SS-tiszttel flörtölt, láthatóan felélénkült
szokásos unott közönyéből. Rossz hangulatát, amelyből most egy kicsit
kiszakadhatott, az okozta, hogy az utóbbi időben körülbelül annyi jutott
neki főnöke gyöngédségéből, mint a Lengyelországból elrabolt
gyermekeknek a szülői szeretetből.
Erika igyekezett minél előbb megszabadulni ettől a társaságtól.
Visszament az irodába, és „kedvenc” időtöltésébe merült, a
formaleveleket osztályozta. A kezébe akadt egy utasítás. „Klaus
Steinbach… Anyja neve: Doris Steinbach, született: Korff… A gyermek
a lipcsei otthonba irányítva.”
Erika, mint akire rászakadt a mázsás, szörnyű mennybolt, iszonyúan
megdöbbent. Az irat remegett a kezében. Szinte belesüppedt a
karosszékbe, nem is bírt volna felállni, olyan idegesség vibrált a
combjában, a karjában és a szívében. Egész testében didergett, a foga
vacogott, az irodahelyiség hol süllyedt vele, hol repült és fel-alá
hintázott.
Éppen akkor érkezett vissza az ebédből Ruth, aki „fő-titkárnői”
hatáskörénél fogva azonnal patáliázni kezdett.
– Hogy került ez a papír a te íróasztalodra? Hiszen ez titkos akta!
– Titkos akta… – motyogta Erika, aki a kábulatból alig tudott
magához térni.
Elege volt már ebből az egész Westroff-Meyer-féle iroda-
szemétdombból, a kakasként uralkodó Obersturmbannführerből és
egykedvűen kapirgáló ostoba tyúkjából. Már azt tervezgette, hogy
felmond, itt hagyja ezt az egész kócerájt, de most, miután ez a
megdöbbentő írás a kezébe került, Doris miatt feltétlenül maradnia
kellett…

Eközben „született Korff” arról álmodozott, hogy kisfiával együtt

rövidesen kikerül az otthonból. Életét a kis Klaussal való foglalatosság
és az iránta érzett szeretet töltötte ki. Légiessé, éterivé vált egész lénye.
Úgy érezte, lefoszlott róla minden, ami földi, és ő képes repülni a
csillagok felé. Naponta háromszor találkozhatott gyermekével, és úgy
beszélgetett vele, mint egy felnőtt emberrel. Minden délután eljött
látogatóba a nagy Klaus is, elmaradhatatlan cimborájával, Kempével. A
férfiak, akik körül szinte pezsgett a levegő, egymást is kedvesen ugrató
szellemes kis sziporkáikkal, ötletdús társalgásukkal mindig kellemesen
felkavarták a szoba korábban langyos állóvizét.
Klaus, mióta apa lett, gazdagabbnak érezte a szívét, erősebbnek a
karját, okosabbnak a fejét.
Kettőjük közül Kempének kellett korábban visszamennie a frontra. A
százados a szolgálatba már beleszokott frontkatona egykedvű
természetességével búcsúzott a feleségétől, mintha csak falusi
élelmiszer-beszerző körútra indult volna. Klausnak azonban, amikor
neki is lejárt az ideje – és ezt nem tudta eltitkolni – nagyon nehezére
esett még egyszer visszatérnie a kórházba. De azért igyekezett
vigasztalni Dorist.
– Nemsokára kapok egészségügyi szabadságot, és akkor majd szépen
berendezzük a lakásunkat – mondta.
– Nem bánom én, csak annak örülök, hogy nem a frontra kell
menned – válaszolta a fiatalasszony.
Klaust rövidesen a közép-németországi Mannheim speciális
egészségügyi intézménybe utalták be.
Doris alig várta, hogy kikerüljön az otthonból. Már egy másik orvos
látta el a felügyeletét. Jessrich doktor még ott lakott ugyan a házban, de
már nem praktizált. Az a hír járta, hogy rövidesen megy a frontra.
Egy este, villanyoltás után, Doris Kempénével beszélgetett az
ágyban, amikor az ajtó előtt lépések zaja hallatszott. A finom
kopogtatást s az ezt követő „igen”-jüket követően – nagy
meglepetésükre – Jessrich doktor lépett be a szobába.
 – Nem zavarok? – kérdezte, majd a két nő udvarias beleegyezésére
felkapcsolta a villanyt.
– Elnézésüket kérem… – mondta, majd Grétéhez fordult. – Ne
haragudjon, Kempéné asszony, de amit most mondanom kell, az csak
Steinbachnéra tartozik. Ha kitudódik a dolog, a fejemet vehetik
miatta…
– Én már alszom is – fordult a fal felé a nagydarab szőke nő.
– Valami baj van a gyerekkel? – kérdezte rémülten Doris.
– Igen. De ne ijedjen meg, nem „úgy”… A kicsi egészséges,
nagyszerűen fejlődik – mondta az orvos, és elhelyezkedett a
fiatalasszony ágya szélén. Doris fel akart ülni, de Jessrich doktor
gyöngéden visszanyomta a párnára.
– Nyugodjon meg – csillapította a továbbra is érthetően zaklatott
fiatal nőt.
– Talán a férjemmel történt valami?
– Nem, dehogy… – felelte az orvos, majd közelebb hajolt Dorishoz.
– Feltétlenül számítok a titoktartására…
Doris kikerekedett, nagy szemekkel bólintott.
– Nem úgy vagyok most itt, mint az orvosa, hanem mint egy
embertársa, aki magának segíteni szeretne.
– Mi baj van? – vágott közbe a fiatalasszony remegő hangon.
– Maradjon nyugton! Csak figyelmeztetni szeretném… El akarják
venni a gyermekét. Otthonba akarják vinni. Nekem kellett volna
aláírnom az erre vonatkozó utasítást, de én megtagadtam. Ennek
ellenére…
Dorisból a benne nyüszítő félelmen keresztül is sugárzott – de most
szinte hatványozottan – az a bizalom, szeretet és hála, amit Jessrich
iránt érzett.
– Nagyon szépen kérem, doktor úr, mondjon el mindent!
– Westroff-Meyer… – sóhajtotta az orvos, és Dorisnak ez elég is
volt. Miközben a férfi nyugtatgatva simogatta a fejét, ő már fel is
készült lelkileg. Erőt gyűjtött, lehiggadt, tisztán tudott gondolkodni.
– Mit szándékozik tenni? – kérdezte Jessrich doktor.
– Holnap… elmegyek innen a kisfiámmal.
– Nagyon helyes.
– Nem engedem, hogy elvegyék tőlem.
 – Kívánom, hogy sikerüljön… Gyorsan kell cselekednie.
Ebben a pillanatban Kempéné kiugrott az ágyból.
– Nem aludtam, doktor úr… Tudja jól, hogy nem aludtam. Mindent
hallottam. Hát micsoda világban élünk? Milyen ország ez, ahol az
embernek a gyermekével együtt menekülnie kell?! Ezért harcolunk?! A
férjem is… Németországot már nem politikusok, hanem bűnözők
irányítják… – mondta szenvedélyesen, majd leült Doris ágya szélére.
– Ne aggódjon! Rám mindenben számíthat! – nyugtatta meg
szobatársát.
Az utolsó órák lázas izgalomban teltek. Doris várta a delet. Tudta,
hogy a nővérek negyed kettőkor mennek ebédelni. Kempéné egy
favázas nyugágyat vitt ki magának a kertbe. De nem aludt. Figyelt.
Doris pattanásig feszült volt, mint egy felajzott íj. Kilenc órakor,
amikor meghozták a kis Klaust, szenvedélyesen, szinte tébolyodon
szeretettel szorította magához.
– Ma megszökünk innen – súgta a fülébe. Amikor vitték vissza a
kisfiát, úgy bepárásodott a szeme, hogy a könnyfátylon keresztül nem
láthatta a nővér zavart tekintetét.
Negyed kettő előtt öt perccel, alig hogy megszólalt az ebédre hívó
gong, egy kétségbeesett, iszonyú üvöltés hallatszott az otthonban. A
kertben pihenők felugráltak nyugágyukról, a nővérek pedig az
ebédlőasztal mellől. Mindenki a hang irányába rohant. A gyermekek
szobájában megtalálták a kisfia üresen álló ágya előtt jajveszékelő
Dorist…
A fiatalasszony magából kikelve ordított, összekarmolta az őt
csitítgatni akaró nővéreket, egy fúria dühével rúgott, harapott.
– Hol van a kisfiam? Hová tették a gyermekemet? – üvöltötte kétség-
beesetten.
A nővérek lesütött szemmel állták körül.
– Nyugodjon meg, szedje össze magát! – csitítgatta az
egyenruhaszínű, lárvaarcú főnöknő a vigasztalhatatlan, szinte önkívületi
állapotban lévő szerencsétlen asszonyt, aki újult erővel ütni-vágni
kezdett mindenkit maga körül. A nővérek, mint a megriadt tyúkok
rikácsoltak, néhányan a földre kerültek, a többiek közül is sokan
jobbnak látták, ha menekülésre fogják a dolgot. Aztán négyen-öten csak
magukra találtak, rávetették magukat a dühöngő fiatalasszonyra,
leteperték, csapkodó kezénél, kapálódzó lábánál fogva nagy nehezen
becipelték a rendelőbe, és hordágyra fektették.
Miközben a főnökasszony telefonált, három nővér is vigyázta a
kimerült, összetört, teljes apátiába zuhant Dorist, akiről csurgott a
verejték, a rémület tajtékja.
– A gyermeke jól van… Minden rendben van, legyen nyugodt –
mormolta egyikük szünet nélkül a fülébe.
Végre megérkezett az ügyeletes orvos, és nyugtató injekciót adott
Dorisnak.
– Jessrich doktorral akarok beszélni… Hívják ide nekem Jessrich
doktor urat! – motyogta a fiatalasszony még mindig a rémület lázában.
– Már nincs itt nálunk. Mától én látom el az ő feladatait is –
válaszolta az alorvos, aki pontosan tudta, mibe került neki ez a szakmai
ranglétrán való feljebblépés, az eddiginél egy fokkal magasabban lévő
tisztséghez jutás.
A fiatalasszony megpróbált leszállni a hordágyról, de
visszatuszkolták.
– Feküdjön nyugodtan Steinbachné! – szólt rá határozott, katonás
hangon a főnővér.
– Engedjenek! Ne nyúljanak hozzám! – vergődött Doris. – Megyek
és hívom a rendőrséget.
Erre senki sem számított. A rendelőben teljes lett az elképedés. A
fiatalasszonynak – az átmeneti pánikot kihasználva – sikerült kitörnie a
szobából, és kimenekülnie az épületből. Első dolga volt, hogy a postára
rohanjon, és feladjon egy táviratot Klausnak.
A nővérek mindenütt keresték. Csak ott nem, ahol tartózkodott. Doris
ugyanis, mire rátalálhattak volna, már belépett a kisváros rendőrségi
épületének kapuján.

Klaust a törzsorvos kezelte. Egy reggel, amikor éppen a sebét kötözte,

váratlanul azt kérdezte a főhadnagytól:
– Mondja, Steinbach, maga a német csodafegyver?
– Hogy értsem ezt?
– Az egysége már visszaköveteli magát. Minden követ
megmozgatnak, csak hogy a főhadnagy úr újra köztük legyen. Tudom,
hogy a sebe még nem jött teljesen rendbe… Még sokáig nem is fog. De
azért valahol valamilyen belső szolgálatot el tud látni. Arra alkalmas.
– Belső szolgálatot?
– Nekem sincs igazán ínyemre ez az egész, gondolom, hogy
betegszabadságra is szeretne hazamenni.
– Igen, törzsorvos úr.
– Akarata ellenére nem küldöm vissza.
– De hát a parancsnokom is…
A doktor intett a fejével, hogy ő mindent ért.
Klaus nem tétovázott. Végre valami rendkívüli dolog – gondolta –, és
mert még mindig katonának érezte magát, titokban büszke volt arra,
hogy szükség van rá.
Két szanitéc segített neki összecsomagolni. Az indulási parancsot
már kézhez kapta. Éppen indult kifelé az épületből, amikor egy
tiszthelyettes – valami levélfélét lobogtatva – utána kiabált.
– Várjon, főhadnagy úr! Ez most érkezett önnek! – és átnyújtott egy
táviratot. Klaus feltépte a borítékot, és már olvasta is a szöveget:
„Westroff-Meyer elrabolta a gyermekünket. Feljelentést tettem ellene a
rendőrségen. Doris.”

Amint a fiatalasszony a bűnügyi osztály vezetőjének a szobájába lépett,

a hivatalnok először kelletlenül nézett ki rá egy újság mögül, aztán,
amikor tüzetesebben végigmérte a nőt, rögtön szívélyesebb lett.
Bemutatkozott, és székkel kínálta a látogatót.
– Steinbachné vagyok – mondta Doris –, és feljelentést szeretnék
tenni.
– Ki ellen?
– Westroff-Meyer Obersturmbannführer ellen – válaszolta.
A tisztviselőnek az ijedségtől kikerekedett a szeme.
– Az ok?
– Gyermekrablás.
A rendőrtiszt távolba révedő tekintettel cigarettára gyújtott.
– Szíveskedjék ezt nekem részletesebben kifejteni – mondta.
És Doris száraz ajkakkal, zsibbadt, nehéz nyelvvel, de a lehető
legvilágosabban mindenről beszámolt. Minden előbuggyant belőle, ami
fájt.
A tisztviselő idegesen babrálta a nyakkendőjét, láthatóan
kellemetlenül érintette a dolog.
– Tehát azt mondja, a Lebensborn-házban…
Doris bólintott.
– Ön abban az otthonban élt?
– Igen.
– Tehát itt gyermekrablás esete forog fenn?
– Minek nevezhetnénk másképp azt, ha valakinek a gyermekét az
anyja beleegyezése nélkül egyszerűen elviszik? – kérdezte Doris,
miután lenyelte a szájában felgyülemlett keserűséget.
A hivatalnok hümmögött, és a fejét csóválta.
– Először természetesen le kell folytatnunk a nyomozást. Felveszem
a jegyzőkönyvet, aztán majd…
– Én a gyermekemet akarom, és azt, hogy adjanak ki
elfogatóparancsot Westroff-Meyer ellen – mondta Doris határozottan.
– Elfogatóparancs kiadására nem vagyok illetékes – motyogta a
tisztviselő.
– Hát akkor ki az?
– A vizsgálóbíró.
– Ebben az esetben szeretnék hozzá fordulni.
– Az lesz a legjobb – egyezett bele az „illetéktelen” rendőrségi
alkalmazott, akiben jócskán keveredett az együttérzés és valami
kellemetlen előérzetből fakadó szorongás. – Lebensborn… SS
Birodalmi biztonsági főember – suhant át az agyán. Nem tudott
eligazodni ezen az egészen.
– A bíró úr a házban van. Elkísérem önt hozzá.
Miután ígéretét teljesítette, már rohant is vissza a szobájába, hogy
telefonon keresztül haladéktalanul tájékoztassa a Birodalmi Biztonsági
Főhivatalt.
A vizsgálóbíró feje éppolyan kopasz volt, mint amilyen üres a lelke,
hangja ugyanolyan mérsékelt, mint a bátorsága, keze ugyanolyan lassú,
mint a gondolkodása.
– Hm… Lebensborn… – motyogta, amikor Doris neki is előadta a
panaszát. – Nincs e mögött valami politikai indíték? Nincs valamilyen
különleges rendeltetése a dolognak?
– Ez Westroff-Meyer Obersturmbannführer személyes cselszövése
– mondta Doris. – Nincs olyan törvény, ami megengedné, hogy az SS
nevében ilyen döntést hozzon.
– Hadd gondoljam csak át… – szólt a vizsgálóbíró, hogy időt
nyerjen, és lopva a telefonkészülékre pislogott. Tudta, hogy a berlini
központban úgyis az ő kezébe adnák a döntés jogát. Jogilag az eset
világos, de ő, dr. Dehn nem bolondult meg, hogy hivatali karrierjét,
családját, lakását és nyaralóját kockáztatva bármilyen meggondolatlan
lépésre ragadtassa magát, csak azért, mert segíteni akar egy
kétségbeesett anyán, akin megesett a szíve.
– Sajnálom – mondta néhány másodperccel később. – Ebben az
ügyben én egyelőre nem tudok eligazodni… Az egész csak tévedés
lehet. Ha jól gondolom, ön árja…
– Igen – válaszolta Doris. – Az vagyok.
– A családja is… a férje is… Mind tisztafajúak?
– A férjem katonatiszt.
– Úgy – mondta a hivatalnok, akinek a dolog kezdett egyre
kellemetlenebbé válni. – Csak ne lenne ilyen gyönyörű a szeme –
tűnődött. – Segítenem kellene rajta, de az isten szerelmére, hogy merjek
én szembeszállni az SS állambiztonsági hivatalával?! – gondolta. –
Azért felállt, és azt mondta:
– Megpróbálom megtenni, ami tőlem telik.
Behívta a titkárát, aki körülményeskedve felvette az adatokat. A
fiatalember alighogy befejezte a dolgát, megszólalt a bíró asztalán a
telefon.
– Igenis! Magától értetődik… Teljesíteni fogom a parancsot.
Természetesen! Nyugodtan számíthat rám… – hajlongott a vonal túlsó
végén lévő láthatatlan feljebbvalója előtt a vizsgálóbíró.
Azután lehorgasztott fejjel, kicsit szégyenkezve fordult Dorishoz, és
azt mondta:
– Sajnálom, Steinbachné. Az ügyet a Birodalmi Biztonsági Főhivatal
saját hatáskörébe vette. Tudomására kell hoznom, hogy ön ezennel le
van tartóztatva…
Klaus Steinbach szinte öntudatlan állapotban tette meg az utat a
szabadságos vonaton az ezredéhez. Nem látta a mellette elmaradó
hegyeket, a zöld színek hamvában lebegő világot, nem látta a rozs dús
szőnyegét, amely meghajlott a könnyű szél alatt. Semmibe meredő
tekintete előtt az ég és a föld alkonyati párában folyt egybe, s lidércesen
borzongott a messzeség.
Az első órákban csak ült gubbaszkodva a kupé egyik sarkában.
Minden egyes döccenéskor úgy érezte, mintha éles körömmel
vájkálnának a sebében. De mi volt ez ahhoz a fájdalomhoz képest, amit
a kisfia elvesztése okozott neki.
„Elvették a gyermekedet! Elvették a gyermekedet!” – kattogták,
zakatolták a fülébe a kerekek s ő csüggedten, elborzadva hallgatta ezt a
kaján, kegyetlen éneket.
Amikor először megállt a vonat, elvánszorgott az állomás épületéig,
telefonálni akart, de nem talált senkit, aki segíthetett volna ebben. A
következő állomáson újra próbálkozott, aztán újra és újra. Hiába. Nem
sikerült beszélnie Dorissal.
Amikor megérkezett az ezredéhez, a segédtiszt döbbenten nézett rá.
– Te jó isten! Hogy néz ki maga, Steinbach? Jobb lenne, ha már
menne is vissza szabadságra! – ingatta a fejét, és részvevően
szorongatta a főhadnagy ép kezét.
– Szeretnék jelentkezni a parancsnokomnál – mondta Klaus, akinek a
lelke megtelt számára addig ismeretlen vad érzésekkel, éles, rikító
hangokkal és színekkel, a halepénél is keserűbb ízekkel. Csak fáradtan
és tűnődve nézett kifelé szeme ólomkarikás ablakain. Aztán, ahogy
felvillant, fellobogott benne az emésztő tűz perzselő lángja, annak a
fényénél meglátta az igazságot. Felismerte, hogy ő eddig a társaival
együtt egy olyan hatalomért vitte naponta vásárra a bőrét, amely
intézményesítette a gyermekrablást.
– Most nem lehet, a parancsnok úr nem ér rá. Fél óra múlva
felsorakozik az ezred, azt készíti elő. Jön a tábornok. Vegye fel maga is
a díszegyenruháját! – mondta az adjutáns, és sokatmondóan hunyorított
a szemével.
Huszonöt perc múlva éles sípszó hangzott fel, s újabb öt perc
elteltével a repülőezred tisztjei és katonái a díszszemléhez felsorakozva,
fél karéjban állva várták a tábornokot.
Középen, a félkör előtt állt Klaus.
Elkezdődött a ceremónia. Csillogó acélsisakokban, hatalmas port
felverve, díszlépésben az egyik alegység vonult el a felsorakozott,
feszes vigyázzban álló katonatársak előtt.
A parancsnok jelentett a tábornoknak. A magas rangú vendég
egyenruháját cibálta a szél. Nadrágszárait, amelyeket függőlegesen
húzódó fehér sávok díszítettek, combjához szorított kezével fogta, hogy
vele együtt el ne repüljenek. Mert a generális cingár, kicsi ember volt.
Klaus azon csodálkozott, hogy egy ilyen jelentéktelen külsejű valaki
hogy juthatott ilyen magasra, egyáltalán, hogy lehet még csak katona
is…
A főhadnagy most értette meg, hogy ez az egész ceremónia, a
díszszemle, a tábornok, mind miatta van, hogy az örömtől vagy az
irigységtől csillogó szemű bajtársak őt ünnepük. Őt, akit
lovagkereszttel, valamikori álmai netovábbjával fognak kitüntetni.
De hol van az egykor elképzelt mámor, a boldogsággal teleszívott
tüdő? Klaus, aki keserűséget érzett a szájában, most a legszívesebben
eltűnt volna, mint egy bújócskát játszó kisgyerek a szekrénybe vagy az
asztal alá. Úgy érezte, egy gyors hátraarc után el kellene futnia, el
kellene menekülnie De csak állt földbe gyökerezett lábbal a szélben, és
messze, nagyon messze nézett, valahová a semmibe.
– Hát erről a vasdarabról álmodoztam én valaha? Ezért hajszoltam
magam bele az aknatűzbe, ezért törtem keresztül az ellenséges
géppisztolysorozatokon? – kérdezte magától kiábrándultan. – Elrabolták
a kisfiamat! Elrabolták a kisfiamat! Elrabolták a kisfiamat! – üvöltözött
benne a fájdalom, amely a lelkében mindent eltemetett: az örömet, a
becsvágyat és a büszkeséget.
– Heil Hitler! – kiáltotta a tábornok.
– Sieg! Heil! – mennydörögték vissza a katonák.
Klaus nem éljenzett. Nem kiáltotta hangosan a Führer nevét. Amikor
a sajátját hallotta, amikor a Klaus Steinbach nevet egy hang
végighömpölygette a sorakozótéren, úgy érezte, mintha nem is ő indult
volna el a tábornok felé.
– Steinbach főhadnagy – mondta emelkedett, ünnepélyes hangon a
generális –, érdemeinek elismeréseként a Führer, a mi legfőbb
parancsolónk lovagkereszttel tünteti ki önt!
A sorokon halk moraj futott végig. A katonatársak így fejezték ki
gratulációjukat.
A díszőrség vezényszóra sortüzet adott. A tábornoknak a segédtiszt
– mint az erre a feladatra kijelölt ceremóniamester – egy kis
ékszertokhoz hasonló dobozocskát nyújtott át.
Klaus szenvtelenül, rezzenéstelen arccal, már-már szinte unottan
nézte, ahogy a magas rangú vendég felnyitja a kis szelencét, felvillantja
a sötétkék bársonyborítású aljzat mélyedésébe belesimuló
lovagkeresztet, majd díszes szalagjánál fogva meghimbálja a levegőben.
A főhadnagy leszegte a fejét.
– Először a kisfiamat adjátok vissza, addig nem kérek ebből az
egészből! – gondolta, de mert nem tehetett mást, kicsit még meg is
hajolt, hogy az aprócska embernek, aki úgy nyújtózkodott, mintha létra
nélkül akarta volna feltenni egy, a mennyezetig érő karácsonyfa
csúcsára a csillagot, valamelyest megkönnyítse a dolgát. Hogy a
tábornoknak felágaskodva – rövid karjaival még így is nyújtózkodva –
sikerüljön a nyakába akasztania a kitüntetést.
– Mintha malomkerék húzná le a fejemet, amivel kútba kell ugranom
– gondolta Klaus a mellén fityegő medálra nézve, a díszes szalagot
pedig akasztófakötélnek érezte.
Amikor, szinte falábakon visszabotorkált a helyére, látva bajtársai
csillogó tekintetét, ragyogó arcát, a legveszedelmesebb varázsló, a
fantázia csapott le rá. Nagyon egynek érezte magát a többiekkel. Arra
gondolt, hogy a test zárt, a bőr, ez az egyénenként a test méretétől
függően különböző nagyságú, ám legfeljebb maximum két
négyzetméternyi hám- és irharéteg szigorúan elhatárolja, hogy meddig
tart az egyik egyéniség, és hol kezdődik a másik. De a léleknek
nincsenek ilyen határai. És egyszerre azok a bajtársai is megjelentek
előtte sorban, akiket úgy ismert, mint a tenyerét, s akik már régóta
valahol lengyel, francia vagy orosz földben nyugszanak. Úgy torlódtak
fel emlékeiben ezek a halálba loholt cimborák, mint zajláskor a
jégtáblák: egymás hegyén-hátán. Aztán elolvadtak, és ő összefolyt velük
gondolatban. Úgy érezte, mintha ők lélegeztek volna vele, mintha ők
adták volna neki most kölcsön a szívdobogásukat.
Nézte a még élő, derűsen mosolygó, az őt és benne saját magukat is
ünneplő társakat, és tisztán látta, hogy már ők is halottak. Mind halott.
Halott a parancsnok, halott a segédtiszt, halott maga a tábornok is.
Rendkívül művelt édesapjára gondolt, akitől nagyon sokat tanult. Az
öreg egy temetés után hazatérve idézte Schopenhauert, aki szerint
embertársaink elmúlása pillanatnyi kárörömet kelt bennünk. Az idősebb
Steinbach nem szerette sem Schopenhauert, sem Nietzschét. Nem is
értett velük egyet.
És Klaus Steinbach, a frissen kitüntetett hős ebben a pillanatban a
ténylegesen halott bajtársait irigyelte a legjobban.
Úgy döntött, hogy kihallgatást kér a tábornoktól.
– Mi a problémája? – morogta a generális, és a kezét nyújtotta. –
Nagyon örülök, hogy éppen ön… – mondta gépiesen, s látszott, hogy
gondolatban már valahol nagyon messze jár. – Tíz perc múlva
jelentkezhet nálam!
Amíg a „fő-főember” a visszautazása körülményeit beszélte meg,
Klaus a gratulációkat fogadta. Krause páncélos főhadnagy beesett,
mélyen ülő szeme, réveteg, üres tekintete az egyik folyóiratban
megjelent, számára azóta is emlékezetes képet idézte. „A német katona
győzelemittas arca a sikeres ütközet után” – állt a fénykép fölött, s a
nyilvánvalóan beállított fotó egy ugyanilyen meggyötört arcot ábrázolt.
A tábornok kedélyesen megveregette Klaus vállát.
– Furcsa fickó maga, Steinbach. Úgy látom, nem is örül a
kitüntetésnek.
– Tábornok úr, szeretném visszaadni a lovagkeresztet.
– Ez az ember megőrült – gondolta a főtiszt. – A nagy magasságoktól
hegyi betegséget kapott, a kabinban való gyakori tartózkodástól pedig
bármikor kitörhet rajta a dühroham. Nem csodálkozom rajta. Repülőnek
lenni tébolydakeresés, az eszelősség törvényesítése szabadlábon.
Közveszélyes, de leginkább a barátokat, a családot, elsősorban a
feleséget fenyegető őrület. Lám, még Berendsen is… És a tábornok a
diófaállú alezredesre gondolt, akit – bár neki jóval magasabb rangja volt
– magánál is többre becsült, a legtöbbre a szakmában. – Istenem… –
sóhajtott fel – olyan óriás, mint ő volt, már nem lehet senki. Tisztelettel
hajtott fejet a nagy katona előtt. Berendsen szintén megkapta a
lovagkeresztet, de nem érhette meg, hogy az őt megillető, csak a
legnagyobb hősöknek kijáró tiszteletben, az egész német nép
elismerésében részesülhessen.
A tábornok nagyot nyelt, aztán visszatért a valóságba, és az
ünnepekhez fordult:
– Na, üljön le szépen, és mesélje el, mi a baja!
Klaus elővette zsebéből a táviratot, és átnyújtotta a főtisztnek.
– Gyermekrablás – dörmögte a tábornok –, végtelenül sajnálom. De
hát ez semmi kapcsolatban nincs az ön kitüntetésével?!
– De van – válaszolta Klaus, és megvilágította az összefüggést.
A kis ember felállt, és tőle nem várható nehéz, szinte döngő léptekkel
végigment a szobán.
– Ez súlyos visszaélés – mondta, szinte léptei ritmusában döngetve
szavait. – Nyugodjon meg, Steinbach. Bízza rám a dolgot. Én majd
elintézem.
– Köszönöm tábornok úr – mondta Klaus.
– Még ma felveszem a kapcsolatot az SS-ben szolgáló barátaimmal.
Teszek róla, hogy ön nyugodtan viselhesse a lovagkeresztet.

A fiatal felügyelő, akiről sem megjelenése, sem viselkedése alapján nem

gondolta volna senki, hogy a Harmadik Birodalom legrettegettebb
hatóságához tartozik, Berlinből érkezett. Kabátja hajtókáján jól megfért
egymás mellett az arany pártjelvény és az ezüst sebesülési érdemérem.
Igazi hivatalnok volt. Keskeny arcú, vértelen ajkú. Szeme már
megtanulta, hogy a legtöbb esetben át kell nézni a vele szemben lévő
szempár viselőjén. Különösen akkor, ha az illető a birodalom ellensége.
Dorist az őrök a felügyelő elé vezették, aki azonnal el is mondta,
hogy miért jött.
– Steinbachné – fordult Dorishoz –, az ön esetét titkos üggyé
nyilvánítottuk. Gyermekét a birodalom nevében biztonságba helyeztük.
Örömmel mondhatom, hogy ez egy különleges jelentőségű, nagy
horderejű dolog. Nem szokványos ugyan, de ehhez – aláírásával – ön is
a beleegyezését adta. A gyermek mindaddig állami otthonban marad,
amíg nem lesz kellő biztosíték arra, hogy szülei a nemzetiszocializmus
világnézetének szellemében fogják nevelni.
– De hát önöknek ehhez nincs joguk… – rebegte a fiatalasszony.
– Ne-künk min-den-hez van jo-gunk – mondta fenyegetően, minden
egyes szótagot külön hangsúlyozva a felügyelő.
– És… mikor kapom vissza a kisfiamat? – kérdezte szelíden Doris, a
remény gyenge fényével és az aggodalom árnyékával az arcán.
– Ez teljes mértékben önökön múlik. Ha az említett
követelményeknek eleget tesznek. Nem vagyunk mi emberevők…
Szedje össze magát. Ez az alapfeltétele, hogy gyermekét
visszakaphassa. És az, hogy minden cselekedetében az alázat, a hűség
és az áldozatvállalás szentháromsága lebegjen a szeme előtt. Most
visszaadom a szabadságát. Hazatérhet a szülővárosába. Nem fogjuk önt
szem elől téveszteni. És mindenképpen kívánatosnak tartjuk, hogy
valamilyen harci szolgálatra is jelentkezzék. Önként. Különben…
– hömpölyögtette a felügyelő egymást követő hullámokban a mondatait.
Doris, akinek minden egyes szónál egy-egy újabb könnycsepp
rezgett a pilláin, megtörölte a szemét, és bólintott.
– Klaus majd segít – gondolta magában.
– És még egy valamiről ne feledkezzék el, Steinbachné asszony –
tette hozzá mondandójához az állambiztonsági hivatal tisztviselője. –
Mint már említettem, a dolog titkos ügynek tekintendő. Senkinek egy
szóval sem tehet róla említést. Bármilyen, akár meggondolatlanságból,
akár szándékosságból eredő fecsegés súlyos következményeket vonhat
maga után.
Doris ezek után elhagyhatta a börtönt. Visszakapta a szabadságát, de
mit kezdhetett vele. Hiszen egyedül maradt. Teljesen egyedül.

A tábornok állta Klausnak adott szavát. Telefonon keresztül – hogy ne

vesztegesse az időt – az SS-Reichsführer személyügyi osztályához
fordult.
Az ezredes, akivel beszélt, megígérte, hogy átiratot küld azzal
kapcsolatban, hogy Steinbach főhadnagynak szolgáltassák vissza a fiát.
Így aztán a megkeresés a Birodalmi Biztonsági Főhivatalba került, ahol
Westroff-Meyer Obersturmbannführer éppen jelentést adott
csoportfőnökének.
Az SS-Gruppenführer az éjszakai bőséges alvástól kipihent arcáról
jóindulat sugárzott.
– Nem is kell mondanom, hogy mennyire elégedett vagyok a
munkájával – fordult alárendeltjéhez az SS-tábornok. – De néha mintha
túl temperamentumos lenne, nem gondolja?
– Mire céloz, Gruppenführer?
– Arra, hogy ez egyszer alaposan túllőtt a célon – mondta a
csoportfőnök.
– Még mindig nem értem, mire tetszik gondolni.
– A Steinbach ügyről van szó – nézett az Obersturmbannführer
szemébe a tábornok.
– Az egy…
– Nem érdekel. Az apa mégis csak a lovagkereszt birtokosa.
– Ez a légierő ármánykodása – lobbant fel a Westroff-Meyer.
– Jó, jó, de ez a fickó, úgy látszik, eléggé kitett magáért a fronton –
válaszolta kedvetlenül a tábornok. – Ám nem erről van szó. Önnek
megvolt a dologhoz a kellő alapja.
– Igenis, tábornok úr.
– Mi nem kívánunk a légierővel egy tálból cseresznyézni. Nagyon jól
tudom, miféle fickókból áll. Ha vége lesz a háborúnak, mindegyiket… –
és összecsíptette jobb keze hüvelyk- és mutatóujjának körmét, mintha
egy tetű halálos ítéletét hajtotta volna végre. – De előbb meg kell
nyernünk ezt a háborút – mondta, majd hátradőlt a foteljában, és
erőteljes rúgással benyomta az asztalfiókot.
– Akkor semmit sem tehetünk az intézkedés ellen? – kérdezte
Westroff-Meyer, aki azért reménykedett.
– Hát hogy tehetnénk? Nem akarok én botrányt… Semmiképpen
nem akarok… Ezért azt tanácsolom, feltűnés nélkül rendezze el az
ügyet, barátom. Adja vissza a fickónak a gyerekét.
– Igenis Gruppenführer! Csakhogy ezek a mozgalom ellenségei…
Árulók! – csattant fel dühödt kétségbeeséssel.
Főnöke egyetértően bólintott.
 – Már éppen elegünk van a sok disznóból. De nem lehet
mindegyiküket egy nap alatt elintézni. Először jönnek a zsidók és a
bolsevikok, aztán leszámolunk a többiekkel is. Róma sem egy nap alatt
épült fel. Ne rohanjon hát a dolgok elé!
– Ígérem, hogy elintézem az ügyet – mondta Westroff-Meyer, akiben
már körvonalazódtak az elképzelések, és a remek ötlettől, amely szinte
csiklandozta a máját, sátáni vigyor jelent meg az ábrázatán.
A Gruppenführer észrevette beosztottja felélénkülését, és ő is fülig
húzta a száját. Az Obersturmbannführert nagyon kedvére való embernek
tartotta. Először is, mert messzemenően tisztelettudó magatartást
tanúsított vele szemben, másodszor, mert rendkívül dörzsöltnek ismerte,
harmadszor pedig, mert mindig feltétel nélkül követte az ő utasításait.
Bizalma jeléül kezet nyújtott hűséges alattvalójának. Westroff-Meyer
összecsapta a bokáját. Közben agyának kerekei már a körül a gondolat
körül forogtak, hogy miképpen lehetne az egyértelműnek látszó
átmeneti csatavesztés után némi huncutság árán a háborút fényes
győzelemmel befejezni.

Doris számára a kétségbeesés megszokássá, a megszokás félig

öntudatlan állapottá vált. Úgy érezte magát, mint aki elveszítette
legfontosabb testrészét. Mindenütt gyermeke arcát látta, mindenütt az ő
hangját hallotta.
A RAD – azok után, hogy sorsa elrendeződött – szívesen elengedte, a
szülői házban azonban meglehetősen hűvös fogadtatásban részesült. A
kérdések, amelyekkel állandóan ostromolták – mivel szenvedéséről nem
volt szabad beszélnie – egyszerűen leperegtek róla. Hozzátartozói egy
idő után ezért fel is hagytak azzal, hogy tovább zaklassák.
A fiatalasszony külsőleg is nagyon tönkrement. Szemhéja szinte
áttetszővé vált, kék erek ütöttek át rajta. Szempilláin – mert könnyei
elapadtak – már nem csillogtak a fájdalom csöppjei. Úgy élt begubózva,
elrejtőzve, mint egy kis csigabiga, amelyik soha nem meri kidugni
szarvacskáit a házikójából. Legtöbbször leeresztette az ablakredőnyöket,
mert a fény bántotta a szemét. Minden elmosódott előtte, mintha egy
rossz álom lett volna számára a létezés. Még maga Klaus is szinte
valószínűtlennek tűnt számára. Az, hogy lovagkeresztet kapott, hogy
már esedékes a szabadsága, hogy rövidesen hazajön, különösebben nem
is lelkesítette. Annyira elveszítette az életkedvét, hogy szinte félt a
férjével való találkozástól. Érezte, hogy igazán nem is Klaus hiányzik
neki, hanem a gyermeke, hogy voltaképpen minden gondolata a kisfia
körül forog.
Egy napon csöngettek az ajtón. Szegény Klaus… – gondolta. De nem
ő volt. Az ajtóban három idegen állt.
– Mit óhajtanak? – fordult hozzájuk, és nem vette észre, hogy a
vendégek, akik mögött egy fehérruhás, karszalagos nővér állt, az egyik
férfi kivételével rendőregyenruhában vannak.
– Ön Steinbachné asszony? – kérdezte a civil ruhás.
– Igen – válaszolta, és a nővért nézte, aki jókora csomagot tartott a
kezében, amibe mintha valami bele lett volna bugyolálva. Ettől
egyszerre gyorsabban kezdett verni a szíve.
– Bemehetnénk egy pillanatra? – kérdezte a civil.
– Igen – mondta Doris, és olyan gyengeséget érzett, hogy az ajtóhoz
kellett támaszkodnia.
– Meglepetésünk van az ön számára – jelentette be mosolyogva a
civil ruhás. – A megbízatásunkat jöttünk teljesíteni. A párt utasítására…
Visszaadjuk a gyermekét.
A fiatalasszony – akinek egyszerre minden elmosódott a szeme előtt
– felsikoltott. Nem hallotta a pártfunkcionárius nagy műgonddal
megformált szavait, nem látta a két kugligolyófejű rendőrt, sem a
birkaképű nővért. Csak kinyújtotta a kezét, szinte kitépte a batyut a
nővér kezéből, és szenvedélyesen magához szorította. Egyszerre
nevetett és zokogott. Az egyik rendőr széket tolt neki, hogy leülhessen.
Aztán papírt vett elő, az orra alá tartotta, és tollat is adott a kezébe.
– Ezt szíveskedjék aláírni! – mondta zavartan.
Dorist csak az érdekelte, hogy visszakapta a kicsivel. Azon kívül
semmi más. Reszkető betűkkel aláírta – mintha postai átvételi
elismervényt kellett volna kézjegyével szignálnia hogy a gyermeket,
akiről elismeri, hogy a sajátja, átvette.
A vendégek, miután küldetésüket teljesítették, elköszöntek.
Doris alig várta, hogy egyedül maradjon a kicsivel. Ezer aggódó
kérdés foglalkoztatta. Vajon teljesen egészséges? Nem fogyott le
nagyon? Most miért nem sír?
S azután telt-múlt az idő. Az első héten felidézte a kis Klaussal
kapcsolatos összes élményét. Az „új” gyermeket hasonlítgatta össze a
„régivel”. Korábban is ennyire szőke volt? Ja, persze, időközben
megnőtt a haja… A szája is szélesebb lett egy kicsit…. S hogy
megváltozott az a csepp kis orra!
Egy este megérkezett Klaus. Meghatottan állt gyermeke előtt, akiért
– mint születése után elhatározta – képes minden harcot megvívni, és
minden háborút megnyerni.
A Wehrmachtra gondolt, a tábornokra, és egy olyan Németországra,
amelyben nem lesz többé gyermekrablás, és nem lesznek Westroff-
Meyerek.
– Látod, hogy megnőtt… – büszkélkedett Doris.
Négy hetet töltöttek együtt gond, félelem nélkül. Hosszú sétákat
tettek abban a parkban, amely már gyermekkorukban is olyan fontos
volt számukra. Mindennap üde színfoltot jelentett a sétányon a fiatal
nyárfa-sudár repülőtiszt, akinek egyenruháján – a járókelők elismerő
tekintetének kereszttüzében – ott csillogott a lovagkereszt, és a bájos,
szőke fiatalasszony, aki olyan kedvesen tudott nevetni a férjére és a
gyermekkocsiban fekvő kisfiára. Mert Doris újra a régi volt. Úgy tudott
örülni, mint korábban, olyan boldogan, olyan felszabadultan. Szemének
újra jólesett a színek friss lüktetése. Klaus is el tudott gyönyörködni a
természet szépségében.
Jól érezték magukat együtt a parkban. Kicsi, ártatlan nyírfák
hajladoztak feléjük. A hirtelen jött kora nyári melegben rügyecskéik
kidugták világoszöld levélnyelvüket. Minden pillanatban történt valami.
Bogár szállt el mellettük, az égen felhők változtatták alakjukat. Ők
pedig – mint a friss levelek – együtt fürödtek a boldogságban. Órákon
keresztül figyeltek egy pici cinegepárt, ahogy váltakozva ide-oda
repültek, csőrükben mohaszirmot, vékony gyökeret, fűszálat vagy finom
pelyhet hozva. Élmény volt, ahogy az a két csöppnyi lélek rakosgatta,
fonogatta a madárművészet csodáját, a fészket. Mintha magukat látták
volna a kismadarakban. – De nekünk már van egy kicsi fiókánk is –
mondta egymásba fonódó tekintetük.
Klaus most érezte meg igazán, hogy az ember élete attól lesz
erősebb, dúsabb, hogy más emberéletek vannak beleszőve. Dorissal és a
kisfiával ő is háromszor többnek érezte magát.
Egy napon Westroff-Meyernek az a gondolata támadt, hogy közelebbről
is meg kellene már ismerkednie új titkárnőjével, Erikával. Kedve támadt
arra, hogy egy kis ciróka-maróka játékot játsszon vele. Az
Obersturmbannführert ugyan ebből az általa igen kedvelt szabadidős
tevékenységből csak a „maróka” érdekelte, de megtanulta, hogy a
„cirókát” a nők lovagias gyöngédségként értékelik.
A bájos másodtitkárnőnek a háta közepe sem kívánta főnökét.
Amikor az Obersturmbannführer elefántlépteit meghallotta a folyosón,
már a hideg rázta.
A rettenthetetlen elöljárónak aznap igen virágos jókedve volt „És mi
tovább masírozunk, amíg csak a pia tart… amíg csak a pia tart… amíg
csak a pia tart…” – énekelte, mintha a tű elakadt volna a hanglemezen.
Úgy tépte fel az ajtót, olyan energikusan, ahogy az egy olyan
„nagyságtól”, mint ő, aki élet-halál ura, feltétlenül ildomos.
– Nocsak, nocsak… – fordult kedélyeskedve Erikához –, ilyen
szorgalmasak vagyunk még este is?
– Be kell pótolnom a lemaradást – válaszolta a másodtitkárnő
anélkül, hogy felpillantott volna.
– Örülök, hogy ilyen komolyan veszi a munkáját – mondta Westroff-
Meyer. – Egyébként tetszik magának nálunk? – kérdezte. Aztán elővette
a zsebéből arany cigarettatárcáját, amelynek fedőlapjába a krakkói
Tűztorony volt belekarcolva, és megkínálta belőle a lányt. Még tüzet is
adott neki. Erika rövid pillantást vetett a nem mindennapi ötvösremekre.
Elég jó fantáziával áldotta meg az ég, és sok mindent hallott az utóbbi
időben. Maga elé tudta képzelni a macskaköves görbe utcában álló
házat, a legjobb zsidó ötvösmester otthonát, sárkányfejes réz
esőcsatornájával és bronzrácsos földszinti ablakaival. Látta a
lépcsőházat, a rátámaszkodó könyököktől kikoptatott kacskaringós
korláttal. Gondolatban benézett a műhely ablakán, ahol achátszelencék,
sötétkék színű keleti akvamarinok, borostyánkövek, és a krakkói
Tűztornyot ábrázoló cigarettatárca társaságában a bolyhos hajú,
szakállas, alázatos, halk szavú, öreg mester dolgozott. Aztán látta
ugyanezt a műhelyt kifosztva, látta a mester ujjáról lerángatott arany
karikagyűrűt, kivert aranyfogait, s ahogy ő maga kifújta tüdejéből a
finom illatú cigarettafüstöt, összeszoruló szívvel látta a Krakkó melletti
Auschwitz krematóriumának kéményéből felszálló gomolygó barna
felhőt. A füsttömegből egy megkínzottan is szelíden mosolygó, felül
bolyhos hajjal, alul göndör szakállal keretezett finom öregember-arc
rajzolódott ki a szeme előtt.
E látomása miatt eléggé megkésve, és meglehetősen ingerülten
válaszolt főnöke kérdésére.
– Nem azért vagyok itt, hogy esztétikai gyönyörűséget keressek
bármiben is. Mellékes, hogy tetszik, vagy nem tetszik, én dolgozni
jöttem… – mondta.
– Jó, jó – csitítgatta Westroff-Meyer. – Én nagyon meg vagyok
elégedve magával, de nem kell mindig dolgoznia. Úgy gondolom, jó
lenne, ha mi ketten… egy kicsit… Nemcsak mint munkatársak, hanem
mint emberek is… közelebb kerülnénk egymáshoz – nyögte ki, majd
amikor a lány erre beleegyezően rábólintott, gyors mozdulattal
ráterítette a viaszos vászon tokot az írógépre.
– Finita. Mára elég volt – mondta jókedvűen, és már hozta is a
konyakot, és hozzá két poharat.
– Önthetek? – kérdezte.
– Miért ne? – válaszolta Erika, azzal a mellékzöngével a hangjában,
amivel minden férfi szívét meg tudta bizsergetni. Olyan szép volt, olyan
természetes, hogy még az Obersturmbannführer kérges lelkét is
megcsiklandozta tőle valami.
– Tudja, hogy maga gyönyörű? Hogy nagyon tetszik nekem? Van
magában valami ártatlanság – mondta, és Erika érezte, hogy erős,
illetlen tűz perzsel a férfiból. A szeme izzott, durva arca zsírosán
fénylett. Látszott, hogy fellobbant benne a vér.
A lány annyira komikusnak találta ezt az esetlen vallomást, hogy
trillázva nevetni kezdett, majd főnöke csodálkozó arcát látva hahotára
váltott. Aztán a pohár után nyúlt.
– A birodalomra, a Führerre és a hazára! – kiáltotta. Odakoccantotta
poharát a stampedli kupica-ikerpárjához, és egy húzásra kiitta a finom
francia borpárlatot.
Westroff-Meyer, akit a korábbi nevetés némiképp lehűtött, Erikának
ettől a gesztusától újra férfinak, gazdának, igazi hímnek érezte magát.
Úgy gondolta, ráfér, pontosabban belefér a lányba még egy kis
„zsibbasztó”, ezért gyorsan újra töltött neki.
– Hát akkor egészségünkre! – mondta, s olyan lendülettel ütötte
össze a két poharat, hogy a benne lévő italból vagy két nyeletnyi Erika
kezére löttyent. A lány, mintha csak tudta volna, hogy ezzel még jobban
felszítja a férfiban már így is nagy lánggal lobogó tüzet, mint egy
kiscica, hegyes nyelvecskéjével fellefetyelte a szökevény cseppeket,
amelyeket egy „Egészségére Obersturmbannführer úr!” – kiáltás
követett.
– Hagyjad már a titulusokat – mondta Westroff-Meyer egy kicsit
megint elszontyolodva. – Megállapodtunk, hogy most csak nő és férfi
leszünk.
Erika, bár – mint a Ruthtal való első találkozásakor már megmutatta
– nem volt híve a gyors tegeződésnek, beleegyezően bólintott.
– Tudsz táncolni? – kérdezte a gavallér szerepében egyre
otthonosabban mozgó Obersturmbannführer.
– Hát nem tudom, már olyan rég nem próbáltam – mondta a lány.
– Akkor épp itt az ideje! – ugrott fel a férfi.
– De hát… Mégis csak háború van… Amíg mások harcolnak…
– Kit érdekel? Van itt nem messze egy pompás kis bárocska. Az a
törzshelyem. Ott mindent megtalálunk, ami csak kell… – heherészett
Westroff-Meyer.
– A felső tízezer látogatja?
Az Obersturmbannführer úgy kidüllesztette a mellét, hogy a
zubbonya majd szétrepedt rajta.
– Miért, talán én nem tartozom közéjük? – kérdezte, és már le is szólt
a kapuőrnek, hogy utasítsa a sofőrjét, álljon elő az autóval.
A kocsi néhány perc múlva egy elegáns vendéglő előtt parkolt le. A
főpincér sietett az előkelő vendégek fogadására, és betessékelte őket a
legjobb szeparéba.
– Pezsgőt! – rendelt nagyvonalúan, s meglehetősen szűkszavúan az
SS-tiszt, meg sem kérdezve a jobbján ülő hölgyet, hogy mi az óhaja.
Az első üveg pezsgő után átmentek a kisterembe, ahol már javában
húzták a talpalávalót. Az Obersturmbannführer úgy táncolt, mint egy
thüringiai állatidomár láncos, tányértalpú mackója. Össze-vissza
rángatta Erikát, jó, hogy a lábára nem lépett.
A második üveget követően – mivel előzőleg hol tegezte, hol
magázta a lányt, éppen ahogy a szájára jött – felajánlotta, hogy most
már annak rendje-módja szerint igyanak pertut.
 – De hát ez mégsem illik – mondta Erika, ám a főnöke megnyugtatta,
hogy a munkahelyen majd visszatérnek a magázódáshoz.
– Az első pillanattól kezdve beléd vagyok habarodva – folytatta
Westroff-Meyer az udvarlást.
A lány kérdésére, hogy eddig ezt miért nem éreztette vele, azt hozta
fel magyarázatként, hogy az ő állása visszafogottságot követel minden
területen.
– Akkor is ugyanilyen mértékletes lennél, ha a pici lányodat
elvennék tőled, hogy Hitler-bébit csináljanak belőle? – tette fel a kérdést
Erika, aki az ital hatására felszabadultabb, gátlástalanabb lett.
– Nincs is lányom – húzta meg a vállát a férfi.
– De ha lenne…
– Most politizálni jöttünk ide, vagy…? – próbált kitérni a válaszadás
alól az SS-tiszt.
– Vagy…? – szegezte neki a kérdést Erika.
– Te is ugyanabban a táborban voltál, mint az a Doris… Na, hogy a
fenébe is hívják? – kanyarított a beszélgetésen az Obersturmbannführer.
– Steinbach? – kérdezte Erika, aki az elfogyasztott nem csekély
italmennyiség ellenére is józanul, tiszta fejjel tudott gondolkodni.
– Azt a nőt kicsináltam. Úgy, ahogy a nagy könyvben meg van írva –
hencegett Westroff-Meyer, és a pohara után nyúlt, hogy igyon a
diadalra.
– De hát visszakapta a gyerekét… – mondta Erika.
– Hogyne… – dörzsölgette a kezét az Obersturmbannführer –, a
gyereket. Visszakapott egy gyereket. Rosszul ismersz te engem, Erika,
nagyon rosszul. Úgy gondolod, hogy jön egy macskajancsi a
légierőktől, és padlóra küldi a jó öreg Westroff-Meyert? Panaszt tett
ellenem ez a kis patkány! Énellenem… Kacagnom kell… Kac, kac, kac!
– és egészen közel hajolt a lány füléhez.
Erika behunyta a szemét.
– Tüdőd, mikor kapta ő vissza a gyerekét?! Egy lengyel kölyköt, egy
koszos kis pólyák fattyút küldtem neki!
A lány valami olyasmit érzett, amit egy ájulásából ébredező,
összetört szerencsétlen érezhet, akit az a teherautó ütött el, amelyiknek a
sofőrjével az előbb még békésen beszélgetett.
– És az ő gyerekük? – kérdezte, mire valamelyest felocsúdott.
 – Az egyik otthonunkban van, úgy, hogy ez a Steinbach-madár még
csak nem is sejti, hogy kakukkfiókát nevel a fészkében.
Erika falfehér lett. Fájt a feje, szédült, hányingert, kimondhatatlan
undort érzett.
– Kiütötted magad? – kérdezte vigyorogva az Obersturmbannführer.
– Nem – válaszolta tisztán és határozottan a lány.
– Főúr! Még egy üveggel! – kiáltotta Westroff-Meyer a pincérnek,
majd partnernője fülébe súgta:
– Becsomagoltatok még egy ampullát, és utána megyünk hozzám.
De Erika ezt már nem hallotta. Csak akkor tért magához, amikor
elkezdtek üvölteni a légi veszélyt jelző szirénák, amelyek széttépték az
Obersturmbannführernek az est folytatásával kapcsolatban szőtt terveit.
Milyen jól jött most ez a lélekbe markoló vészjel annak a se eleven,
se holt szőke lánynak, akivel a fizetőpincér után kiabáló rossz arcú férfi
ezt a számára balszerencsésen végződött estét töltötte!
A városi kórház jóvoltából Klaus Steinbach és felesége számára egy
kicsit hosszabbra nyúlt a boldogság. Mielőtt visszatért volna a frontra,
az időközben századossá előléptetett tisztnek meg kellett jelennie egy
utóvizsgálaton. Dr. Jáger, a főorvos, akinek civilként – bár úgy állt rajta,
mint tehénen a klott gatya – egyenruhát kellett viselnie, lehajtotta
szomorúfűz fejét, és kedves, dörmögő hangján, mintha csak magában
beszélgetne, duruzsolni kezdett:
– Nem tetszik nekem a maga karja – mondta. – Feltétlenül
utókezelést kell kapnia… Elektromos masszázst. Ezzel a kézzel semmi
esetre sem repülhet. A továbbiakban járó betegként részesül majd
ápolásban, azt pedig nálunk ugyanúgy megkaphatja, mint bármelyik
más kórházban. Ki is fogom önt kérni…
Miután Klaus köszönetét mondott a doktornak, és elbúcsúzott tőle, a
főorvos ránézett fénylő, nagy barna szemével, és azt mondta:
– Adja át üdvözletemet az édesapjának!
A százados csak az utcán értette meg az összefüggést az apja, Jáger
doktor, a karja, a szabadságolás, Doris és a gyermek között.
– Ennek a jóindulatú embernek köszönhetem, hogy a háború
engedélyezett még egy szusszanásnyi szabadságot – gondolta.
A kis Klaus néhány hét alatt rendkívül életerős, mozgékony gyerekké
nőtte ki magát. Apja és anyja nem is értették, kitől örökölte hihetetlen
vitalitását.
Amikor Klaus Steinbach hazatért, és bejelentette, hogy egy ideig
még nem kell visszamennie a frontra, Doris örömében majd kiugrott a
bőréből. Majd – bár elég nehezére esett – elmondta a férjének, hogy járt
a nőgyógyásznál, aki megállapította, hogy nem lehet több gyerekük.
– Örüljünk, hogy egy már van – mondta nevetve, elkeseredett
feleségét simogatva Klaus. – Erre az egyre nagyon fogunk vigyázni.
Különben is, mire gondoltál, hogy egy egész óvodát fogok neked
produkálni? – tréfálkozott.
Az ambuláns kezelés nyolc hétig tartott. Az alatt az idő alatt a fiatal
tiszt egységét más ezredekbe osztották szét. Minél reménytelenebbé vált
a levegőben a hadi helyzet, annál több átcsoportosítást hajtottak végre a
légierőnél. A bombázóháború új fegyvernemet teremtett, az éjszakai
vadászokat.
Klaus néhány heti kiképzés után Potsdamba, a fővároshoz közel lévő
állomáshelyre került. Számára a hadszíntér ettől az időtől kezdve
Németországba helyeződött át, a harc pedig többnyire este tízkor
kezdődött.
– Klaus – mondta Doris a búcsú napján –, szeretnék én is veled
menni, hogy minél többet együtt lehessünk.
– Ez nagyon veszélyes! És a gyerek… – tiltakozott a repülőszázados.
– A rajodhoz tartozó összes pilótát elkíséri a felesége – érvelt a
fiatalasszony.
Klaus végül beleegyezett, így mind a hárman áttelepültek a főváros
szomszédságába.

Erika életében először került olyan helyzetbe, amiből nem látott kiutat.
Az első gondolata az volt, hogy elutazik Dorishoz, és felfedi előtte a
szörnyű csalást. Aztán meggondolta a dolgot.
Westroff-Meyer is tett arról, hogy változtasson az elképzelésén. A
gyűrött arcú, meglehetősen másnapos kinézetű Obersturmbannführer a
nagy közeledési kísérletét követő reggelen sunyi, alattomos tekintettel,
csak úgy alulról fel-felpislogva nézegetett titkárnőjére.
– Ami tegnap este történt, természetesen kettőnk között marad –
mondta.
– Hogyne, Obersturmbannführer – válaszolta a lány, érezhető
gúnnyal a hangjában.
– Tudja, mivel jár az, ha valaki a szolgálati titkot véletlenül is
elárulja? Egyébként kellemes volt a tegnap este…
– Nem mondhatom el Dorisnak – gondolta Erika –, mert ha meg is
tudja, hogy mi történt, semmit sem tud tenni…
A lány gyötrődött, őrlődött, nem talált megoldást. Végül egy névtelen
levél mutatta meg neki az utat. Egy lengyel anya írta, akinek a
gyermekét Németországba hurcolták. A megrázó sorok mély nyomot
hagytak a lányban. Érezte, hogy egyetlen ember van, akivel
megbeszélheti a dolgot, ez pedig Steinbach repülőszázados.
Miután sikerült megszereznie a címét, felkereste a férfit az
állomáshelyén. Amikor az őrök közölték vele, hogy látogatója van, a
tiszt jókedvűen fütyörészve sietett elő.
– Ezt a meglepetést! – kiáltott fel örömmel. – Hogy kerül ide? Mi
újság van? Na, meséljen! Hol van, mit csinál? – érdeklődött, s ahogy
beszélt, kérdezett, egész arca mosolyban fürdött.
– Berlinben vagyok, egy irodában dolgozom… – nyögte ki zavartan
a lány.
– Na, jöjjön, igyon meg velem egy kávét! – invitálta Klaus. – A
gyermekünket mindenképpen meg kell néznie! – mondta nevetve.
Erika elsápadt, a keze remegni kezdett! Bájos, kedves arca
hamuszürke lett, minden idegszála pattanásig feszült.
– Látom, hogy van valami problémája. Talán segíthetek? – kérdezte
Klaus.
– Nem rólam van szó – válaszolta Erika, aztán „ugorjunk rögtön a
mély vízbe” alapon összeszedte minden bátorságát, és megmondta,
hogy Westroff-Meyer irodájában dolgozik.
Klausnak ettől a bejelentéstől sötét árnyék futott át az arcán, de
megpróbált fegyelmezett maradni.
– Árulja már el, hogy mi nyomja a szívét! – kérte a lányt.
És Erika – aki úgy érezte magát, mintha hazaáruló lenne, aki a
legféltettebb hadititkokat mondja el az oroszok legjobb ügynökének –
ha nagy szenvedések közepette is, de elmondta, amit el kellett
mondania:
– A gyerek, akit… akit… nem visszaadtak… vagyis odaadtak… nem
a maguk gyereke – szakadoztak ki belőle a szavak, mint amikor
csákánnyal szaggatják fel a szívós, kemény földet.
Klaus, akire úgy zuhant rá minden, mint a bomba, némán, mélyen
magába szállva, elmerülve ült, de az arca – amely néhány másodperc
alatt szinte elvékonyodott, és olyan zavaros lett, mint a felhőkön
átszűrődő holdsugár – mindennél többet mondott. Fájdalmat,
keserűséget, panaszt árasztott. Azt fejezte ki, hogy nem érdemes élni,
hogy csalás, hiábavalóság minden.
– Dorisnak nem szabad megtudnia… Neki ezt nem mondjuk el. Én
tudom, hogy hol van… a gyerekük. Oda fogok rá figyelni… Magának
semmit nem szabad tennie! Semmit… Nem lenne értelme. Láthatta,
eddig is… – mondta Erika, akinek tüskeként jöttek ki a szájából a
szavak.
Klaus úgy állt fel, mint a szélütött, aki megpróbál újra járni. Elkísérte
vendégét a buszmegállóba, és amikor észrevette, hogy Erika szempilláin
nagy könnycseppek gördülnek lefelé, még ő vigasztalta.
– Nem sírunk… nem sírunk… nem sírunk – mondogatta, és
megsimogatta a lány haját. Aztán visszatért a szobájába, leült tábori
ágyára, és csak nézett maga elé.
A Dorissal való legközelebbi találkozásra gondolt, és iszonyú
félelmet érzett. Azt már eldöntötte, hogy a felesége elől mindent eltitkol.
Eddig nem volt rá szüksége, de most az élet arra kényszeríti, hogy
megtanuljon hazudni. Tudta, hogy ez lesz a legnehezebb, mert az
emberi hang, az emberi mozdulat mindig őszintébb, mint az emberi szó.
Félt a gyermekével való találkozástól is. – Az én gyermekem? –
gondolta keserűen, de aztán elszégyellte magát. Az a szegény kisfiú
semmiről sem tehet – mondta magában.
A félelmet álmodozással próbálta meg feloldani. Elképzelte azt a
napot, amikor fiát kitépi az őt visszaszolgáltató nővér kezéből, és
görcsösen magához szorítja. Már most szilárdan elhatározta, hogy a két
gyereket együtt fogják felnevelni. Mintha ikrek lennének.
De vajon mikor kerülhet erre sor?
Klaus nem sokáig bújhatott el Doris elől. Pár nap múlva találkoztak.
– Sokkal rosszabb, hogy itt vagy a közelünkben – mondta a
fiatalasszony. Minden egyes légiriadó alkalmával majd megőrülök, úgy
féltelek…
– De Doris – válaszolta –, tudod jól, hogy még nem veszek részt
bevetéseken. Egyelőre az új gépemet kell bejáratnom… És már nem
sokáig leszünk ennyire közel egymáshoz. Előbb-utóbb el kell mennetek
innen. Felső-Bajorországba vagy Tirolba…
Az asszony kézen fogta a férjét, és gyöngéden behúzta maga után a
gyerekszobába. Eljött az a pillanat, amit Klaus százszor átélt már
gondolatban. Úgy állt a bölcső előtt, mint egy idegen. Görcsösen
vigyázott, hogy el ne árulja magát, de ettől még sutábbnak, még
esetlenebbnek tűnt. Szerencsére Doris ebből semmit nem vett észre.
Látszott, hogy a gyerek látványa valósággal felszította benne a tüzet,
nagy kedvet és vidám életérzést adott neki.
– Nézd meg, milyen ügyesen tud már fogni! – mutatott büszkén a
kisfiúra, aki egy kaucsuk csörgőt markolászott vékonyka kezével.
– Igen – mondta Klaus gépiesen, majd odament az ablakhoz, és üres,
kifejezéstelen tekintettel nézett kifelé az utcára. Kábulatában nem talált
szavakat, gondolatai kilátástalanságba vesztek.
Az asszony olyanná változott a gyerekszobában, mint amikor a
tavasz egyszerre lobbant virágot minden bokron.
– Nézd meg, ahogy nevet! Mintha a te szádat látnám – fordult
lelkesen a férjéhez. – Gyere már ide hozzá! Hát nem éppen olyan,
mintha te lennél kicsiben?
– De… De igen – bökte ki kurtán-furcsán Klaus, aki csak hallgatta,
ahogy feleségéből, mint a bő vizű forrásból a nedű, bugyognak elő a
szavak.
Doris végül észrevette Klaus kedvetlenségét.
– Csak nincs valami baj? – kérdezte. – Nem sok tehetséget mutatsz
az apai szerepben – tette hozzá kicsit durcásan.
– Van itthon konyak vagy valami hasonló? Innék egy pohárral –
mondta Klaus lehajtott fejjel.
– Kikészültek az idegei. Nem szabad haragudnom rá, őt egész más
dolgok foglalkoztatják mostanában… – gondolta Doris, és
megsimogatta férje fejét.
– Azt szeretném — súgta a fülébe –, ha sok örömet találnál a
fiadban…
– Találok, hidd el, hogy találok – mondta gépiesen Klaus, aztán
odament a vitrinhez, kivette belőle a konyakosüveget, öntött magának,
és egy hajtásra kiitta. Dorist, amikor látta, mennyire reszket a keze,
milyen elgyötört és öreg az arca, egyszerre valami ismeretlen szorongás,
aggódás és félelem kerítette a hatalmába.

A repülőgép dübörgött az éjszakában. Steinbach százados a műszereken

tartotta a szemét. Rádiósa a füléhez tapadó fejhallgatón keresztül leste a
beérkező híreket. A Junkers 288-as pilótafülkéjében kísérteties zöldes-
kék fény futkosott. A gép úgy rohant a feneketlen sötétségben, mint egy
alagútban, amelynek csak egy kijárata van, és ez a kijárat az ellenségre
nyílik. Az ellenség pedig a Berlin irányába érkező két szövetséges
repülőezred volt.
Klaus gondolatai messze jártak. Messze, Bajorországban, ahová
Dorist az idegen gyerekkel – az idegennel, akit sajátjaként kellett
elfogadnia – átköltöztette. Látta maga előtt asszonyát, aki ha szükséges,
akár a saját vérével is táplálja kicsinyét. Figyeli minden köhintését,
szeme rebbenését, minden szépet, amit benne lel.
Attól kezdve, hogy ezt a lépést megtette, szinte fellélegzett. Egyrészt
megnyugodott, hogy a légi háború veszélyes zónájából kimenekítette
őket, másrészt örült, hogy véget ért számára az a gyötrelmes időszak,
amikor minden mozdulata erőltetett, minden gesztusa görcsös, minden
kimondott szava hazug volt.
A rádiós egykedvűen tekergette a készülék gombját, jobbra-balra
mozgatva a skálán lévő állomások jeleire állítható, függőleges pálcikát.
Hirtelen összerezdült, és szinte belebújt a recsegő készülékbe.
– Már három is van! – kiáltotta.
– Mi három? – kérdezte Klaus gépiesen.
– Egy harmadik kötelék is érkezik! Délről… Csak ez hiányzott –
dörmögte a főtörzsőrmester.
– Nem, nekünk a százszoros halál egyáltalán nem hiányzik –
gondolta Klaus –, és úgy megrántotta a magassági kormányt, hogy a
gép, amely egyszerre nyirkos kriptává, repülő ravatallá változott a
szeme előtt, szinte felszökkent.
A következő pillanatban egy sötétnél is sötétebb árnyék suhant el
alattuk a koromfekete éjszakában.
– Láttad? – kiáltott fel rémülten a főtörzsőrmester.
Klaus bólintott. Valóban egy hajszálon múlt, hogy össze nem
ütköztünk! – gondolta magában.
A legénység tagjai – jól begyakorolt mozdulatokkal, tökéletes
összhangban – maguk is gépként működtek a gépezetben. Az volt a
feladatuk, hogy célozzanak, tartsák az irányt és időben nyomják meg a
fegyver elsütő billentyűjét. A többit elvégzi majd a fedélzeti gépágyú,
amely úgy szórja a halált, mint a szántóvető tavasszal a magot.
A rádiókészülék nyikorgott, recsegett. Antennája finoman
tapogatózott a pokollá változott égbolton, miközben Steinbach gépe
másodpercről másodpercre közeledett az ellenség felé.
A pilóta gondolatai ismét elkalandoztak. Látta magát annak a
közjegyzőnek az irodájában, akit az édesapja ajánlott neki. Engel úr,
apja barátja rendkívül szívélyesen fogadta. Némán hallgatta, amit ő
elgyötört arccal, megroggyant bátorsággal szóban megfogalmazott
előtte, és amit úgy fejezett be befejezetlenül, hogy „Majd a halálom
után…”
Doris csak akkor tudhatja meg, hogy vérszerinti gyermekét Westroff-
Meyer elvette tőle, ha ő már nem él.
A dokumentum aláírása után a közjegyző és Klaus egy darabig még
némán álltak egymással szemben. Hallgatták a csendet, amely olyan
mély volt, mintha az Istennek elakadt volna a lélegzete, amikor elért
hozzá az égbe Klaus Steinbach a földi igazságtalanság súlya alatt
megrokkant lelkének csak az ő számára hallható, mindenki más számára
néma, görcsös zokogása.
– Tudom, mit érez most. És akkor ebben a lelkiállapotban még
harcoljon is. Maga pilóta. A gyakorlatban tapasztalja, hogy az ember a
technika terén óriási lépésekkel halad előre. Blériot, Wright, Latham
megcsinálták a gépet, mindennapivá tették, mint a járást az ősünk, aki
négy lábról kettőre emelkedett, de mi van az etikával? Az agy sugározza
a fényt, de hová lett a szív, amely kitermelhetné a jóságot? – szólt dr.
Engel, eleinte halkan, szelíden, aztán egyre jobban felemelve a hangját.
– Ez a banda, ez az istenverte szemét banda! – kiabálta rángatózó arccal.
– Négy évet… húztam le. Az első világháborúban. A fronton… –
folytatta nehézkesen, mintha a tüdejéből szakadtak volna ki a szavak. –
Fagyott lelkű… kemény öregember vagyok. Jégcsap. Én az életben…
még soha… nem sírtam – mondta, és elfordult, hogy a másik férfi ne
lássa érzelmeinek a jégcsap hegyén csillogó csöppjét. Ne lássa egy
öregember könnybe lábadt szemét, amelyben röpke fél óra alatt szürke
és ónos lett az életkedv színe. Csak állt a magas, sovány, gondolkodó
ember magafeledten, és sírt.
Klaust – bár a közjegyzőt nem találta ellenszenvesnek – valami
idegesítette a vele való találkozás első pillanatától kezdve. Csak amikor
kábultan és zavarodottan kilépett az utcára, akkor vágott bele a
felismerés: a közjegyző kabátjának hajtókáján ott díszelgett a náci párt
horogkeresztes jelvénye.
– Vigyázz! – dörögte a fedélzeti tiszt, visszatérítve a kapitányt a
valóságba. – Itt vannak mellettünk.
A rádiólokátor távmérő homályos üvege, furcsa tejszerű csillogással,
valamilyen visszatérő jel érkezését mutatva, kivilágosodott.
Klaus kinyújtotta a nyakát, és az ablakon keresztül feszülten figyelt
abba az irányba, ahonnan a bombázókötelék árnyékának fel kellett
bukkannia. A fülke levegője megtelt a tüdőt fojtogató olajgőzzel. A
főtörzsőrmester köhögni kezdett.
Azután óriási fény villant fel, betört az ablakon keresztül, és bent is
maradt a fülkében. Klausnak be kellett csuknia a szemét.
A szivárványhártyájába hatoló éles fájdalom világossá tette számára,
hogy a gyilkos fény a rájuk irányzott reflektorból jön.
Az első robbanás hullámai a gép mellett dübörögtek.
– A szemétládák! A rohadtak! A mocskok! – szitkozódott a
főtörzsőrmester, mintha a káromkodása darabjaiból összecsomózgatott
vékony kötélen akart volna áttáncolni félelme feneketlen szakadéka
fölött. Ökölbe szorított kezével hevesen gesztikulált, hörgő hangok
jöttek ki a torkán.
Csak akkor csendesedett le, amikor saját ágyújuk is elkezdte
köpködni tüzes pofájából a halált hordozó lövedékeket. A „szemétláda-
rohadt-mocskok” megpróbálták reflektorral becserkészni a Junkers 288-
ast, de ez nem sikerült nekik, mert Klaus manőverezni kezdett. Bedobott
mindent: fejre állította, majd dugóhúzóba vitte a gépet, felrántotta az
esésből, aztán végigfürkészte a térképét, és megcélozta a keleti irányt.
– Ott kell lenniük – gondolta magában.
– Meg kell vámunk, míg visszajönnek – mondta a fedélzeti tiszt.
Klaus tagadóan rázta a fejét.
– Százados úr – erősködött a főtörzsőrmester –, ha ledobják a
mocskos bombáikat, akkor olyanok lesznek, mint a tehén, amikor
letejelt. Nekünk ez felér egy életbiztosítással. Különben az összes gané
a fejünkre esik, amikor kilőjük őket, és felrobbannak.
– Az ilyenek soha nem tanulják meg a szakmát – gondolta Klaus. –
Ha ezek „letejelnek”, akkor odalent, a megkínzott földön néhány száz
ember megint meghal.
Villámgyorsan döntött, és a Junkers – még Berlin előtt – már össze is
csapott az első kötelékkel.
A szél süvöltött a szárnyakon. Klaus az ellenséges gépek mögé
került. A következő pillanatban kattogni kezdtek a fedélzeti gépágyúk. A
százados látta, hogy az ellenséges fémmadár hatalmas szárnya leszakad,
és a fegyver sorozatai, mint kialvó szikrák, becsapódnak az egyik tagját
vesztett monstrum fekete hasába.
– Mindjárt lezuhanunk – gondolta a főtörzsőrmester. – Egy őrült ül a
kormány mellett. Miért kell nekem itt lennem, ahol egy ilyen eszelős
játszik az életemmel?!
A bombázó felrobbant. A Junkers legénységének tagjai hatalmas
nyomást éreztek a fülükben, gépüket pedig úgy repítette el a detonáció
ereje, mint a forgószél a száraz őszi levelet.
Mielőtt lezuhantak volna, pár száz méterre a darabokra hullott
bombázótól, Klausnak sikerült vízszintesre állítania a gépet.
A rádiólokátoros újra üzembe helyezte készülékét.
– Alattunk Mecklenburg – jelentette.
Klausnak mintha egy hatalmas követ gördítettek volna a mellére.
– Mecklenburg… Ott van az otthon… és az otthonban az ő kicsi
fia… Az igazi!
A rádiólokátor skáláján egy gyenge árnyék futott át.
– Ott jön! – üvöltötte a főtörzsőrmester. – De szerencsénk van, ezt
már félig-meddig kicsinálta valaki – mutatott a bukdácsoló, nyomorék,
„sánta” gépre.
Klaus keze remegett a fedélzeti ágyú gombján. Látta maga előtt,
ahogy a négymotoros rázuhan az otthonra, ahol a kisfia alszik, vagy
játszik, vagy szopja a cumisüveget…
– Itt van, itt van! – ordította a főtörzsőrmester.
Klaus csak ült, mint aki megbénult. Mint a hegymászó, aki már ott
áll a csúcs előtt, de nem tud tovább menni, annyira szédül.
– A gyermekem – gondolta, és meg sem mozdult a keze.
– Lőjön, százados! Lőjön már! – kiáltotta a lokátoros.
De Klaus, aki érezte, hogy az izzadság már a tarkóján csurog, nem
lőtt. Nem lőtt, mert nem tudta kiverni a fejéből a gondolatot, hogy ha
lelövi, a bombázó az otthonra zuhan. Ezért egy szelíd fordulatot hajtott
végre, és – mintha a kisfia fejét simogatta volna meg – elfordította
masináját az ellenséges bombázó irányából.
Így aztán a sérült angol gép, amelynek kipufogólángja úgy lebegett
az éjszakában, mint a lidércfény a mocsár felett, sértetlenül „elbicegett”.
Eltűnt az éjszakában.
Fél óra múlva Klaus masinája leszállt a repülőtér kifutópályájára. A
százados lehorgasztott fejjel indult szálláshelye felé.
– Ez egy hazárdőr – mondta félhangosan a főtörzsőrmester, aki nem
a legkellemesebb érzésekkel gondolt vissza az első légi csatára,
amelynek részese volt.
– Hazárdőr? Gyáva nyúlt – sziszegte a fedélzeti tiszt.
– A rohadt életbe! – káromkodott a szerelő, amikor meglátta és
végigtapogatta a gép törzsén a lövedékektől és, bombaszilánkoktól
származó lyukakat.

A hosszú erkélyteraszon ágyikók sorakoztak. Azt hihette volna róluk az

ember, hogy kalitkák. Csak ezekben nem sárga kanárik vagy tarka tollú
papagájok, hanem szürke kis emberfiókák csipogtak, tátogtak kicsi
szájukkal.
A hazafiak számára a bölcsőt és szemfödelet jelentő állam a domború
talpain ringó csecsemőágyacskáktól az igen praktikus és gazdaságos
tömegsírokig mindent alaposan megtervezett.
Az otthon Mecklenburg déli részén állt. Kifogástalanul berendezték.
Az „á la Westroff-Meyer” funkcionáriusok még azt is pontosan
kiszámolták, hogy mennyi fehérjére, szénhidrátra, zsírra és vitaminra
van szüksége a tiszta fajú árjacsemetéknek, hogy kiváló hazafivá
nőhessék ki magukat.
A falakról – ugyancsak „á la Westroff-Meyer” – étlapok,
pontosabban az egészséges étkezést népszerűsítő magvas mondások
hirdették a tökéletes célszerűséget.
„Sárgarépa-főzelék? Abból soha nem elég… Itt egy évben elfogy
kábé, két tonna főtt kalarábé… Sok vitamint! Az a cél, kemény légy,
mint az acél… Tejbegrízt, ha bőven eszel, mint a nyúlbőr, szívós
leszel…”
Az ilyen jelmondatok tették – a nagyfőnök szerint – élettelivé a
termeket.
 A magvas mondások magas kalóriatartalma a rácsok mögül kandi
szemmel kikukucskáló csecsemőknek már a hasában volt, mélyebb
értelmüket pedig bekapott hüvelykujjukból igyekeztek kiszopni az
apróságok.
Egy másik falon a gyermekek testi nevelését, a felegyenesedett, két
lábon álló emberré válást, a gyalogló, de még inkább a futó képességet
elősegítő jelmondatokat lehetett olvasni. Ilyeneket, mint „A mi Retyénk
s a mi Rutyánk, fürgébb, mint az agárkutyánk”, vagy „Ne fulladj bele a
porba, ugrálj, mint a dörzsölt bolha!”
A példásan felszerelt, makulátlan tisztaságú otthonban – „Állam
nevelőapuka” és „Mozgalom nevelőanyuka” teljes bizalmát élvezve – a
gyermekek testi és lelki táplálásáról kiválóan felkészített
csecsemőgondozó nővérek és dajkák gondoskodtak. Legfeljebb a
szeretet hiányzott belőlük. De a kicsiknek egy idő után gyöngédségre
már nem is volt szükségük. Mindegyikük könyv nélkül gügyögte a
bébitársuk szellemi szintjén megrekedt állami költő alkotta kétsorost:
„Elég, ha a dajkám etet, nem kell a túlzó szeretet.”
Az otthon ma látogatókat fogadott. Egy férfit és egy nőt. A nő Erika
volt, aki Westroff-Meyer nevével visszaélve elhozta Klaust. A
századosnak a kíváncsiskodó kívülálló szerepét kellett eljátszania
ahhoz, hogy ne keltsen gyanút, és találkozhasson a gyermekével.
Amikor a vendégek autója a ház előtt lefékezett, az otthonvezető
nővér, aki már az ajtóban leskelődött, eléjük sietett. Magasra emelt
karral üdvözölte őket. Lapos mellén ott díszelgett a mozgalom jelvénye.
A látogatók beléptek a hallba, megnézték a konyhát, felmentek az
első, majd a második emeletre, ahol a főnöknő megmutatta nekik a kis
szekrénykéket, és a gyermekekre méretezett fürdőszobát az aprócska
WC-csészékkel, a fél méter magasan elhelyezett mosdókkal és
törülközőtartókkal.
A hallból a vendégek átmentek a kicsik hálószobájába.
Klausnak már előre a torkában dobogott a szíve. Amikor meglátta a
szélső ágyban fekvő kisfiú szőke haját, ökölbe szorított aprócska kezét,
rögtön tudta, hogy ez az ő gyermeke. Erika érezte, hogy a századosban
mi játszódhat le. Szerette volna megsimogatni a fejét, de nem akarta az
otthonvezető gyanakvását felkelteni. Szinte már bánta, hogy a férfit
ilyen tortúrának tette ki.
 A főnöknő, akinek a gyermekszeretetéről legfeljebb a diplomája volt
a tanúsítvány, odalépett a kiságyhoz.
– Na, Klaus, mutasd meg, milyen kiváló gyerek vagy! – mondta, és
kivette, majd magasra emelte a kisfiút.
– Klausnak hívják? – kérdezte a tárgyilagos, mit sem sejtő kívülálló
álarcát magára öltött, és most a poklok minden kínját érző apa.
– Ráadásul ő egy igen-igen kiváló, rendkívüli Klaus – idétlenkedett a
főnöknő. – Mondd szépen a bácsinak, hogy „jó napot!”
Erika ezt a színjátékot már nem bírta gyomorral, inkább elment
néhány lépés távolságra a kiságytól.
A gyermek két kézzel nyúlt az apja felé.
– Biztosan a kitüntetés tetszik neki – okoskodott az otthonvezető –, a
lovagkereszt.
– Ú-ú-úgy gondolja? – kérdezte Klaus, elnyújtva a szót, és érezte,
hogy most… most kitépi kisfiát a nő kezéből, átöleli, magához szorítja,
és többé el sem engedi.
De erőt vett magán, a nyakához nyúlt, meglazította a gallérját, és a
csillogó érmet a gyermek felé nyújtotta.
A kisfiú pufók arcocskája felragyogott, kezével a kitüntetés felé
kapdosott, majd megragadta a neki csak játékszert jelentő fényes
keresztet.
– Ha tetszik neki – mondta Klaus nyugodt hangon – nekiadom.
– Na, de százados úr! – méltatlankodott az otthonvezető. – A
kitüntetést… amit a Führertől… – hápogott, és a felháborodástól piros
foltok jelentek meg a képén.
– Ugyan már, mit van annyira oda? – mosolygott gúnyosan a férfi.
Két márka nyolcvanért bármelyik ócska butikban vehetek helyette
másikat!
A főnökasszony visszatette a gyereket az ágyba, és úgy nézett a
katonatiszt zubbonyára, mint egy meggyalázott oltárra.
Klaus ismét odament a kiságyhoz. Megállapította, hogy a kisfiú
homloka éppen olyan, mint Dorisé, aztán csinált egy hátraarcot.
Abban a pillanatban az SA barna uniformisában nagy hangú,
tolakodó, nyüzsgő látogatócsoport özönlött be a terembe. A kis Klaus
ágyához tódultak, mintha már eleve oda igyekeztek volna. Az egyik –
egyenruháján hatalmas jelvényt viselő – mitugrász előrefészkelődött a
tömegben, és a kiságyhoz tolakodott.
– Tetszik nekem – mutatott a gyerekre – nem kelt még el?
– Úgy gondolom, még szabad – válaszolta az otthon vezetője.
– Magának is tetszik, igaz, százados úr? – kedélyeskedett az
egyenruhás pimaszul.
Klaus meg sem rezdült.
– Tartsd vissza az öklödet! Gondolj Erikára, Dorisra és a kicsire!
Nyeld le a nyálad, amit ennek a senkiházinak a képébe szeretnél köpni!
Szedd össze magad, ember! – mondogatta magában.
Sikerült erőszakot vennie magán, lecövekelnie a lábait, és gúzsba
kötnie az ökleit.
Abban a pillanatban Erika – maga sem tudta, honnan jött a
mentőötlete – előrelépett.
– Otthonvezető asszony! Westroff-Meyer Obersturmbannführer
megparancsolta, hogy ezt a gyereket senkinek sem szabad odaadni.
– Kár – mondja a barna inges, jelvényes keljfeljancsi.
– Nézzen ki magának egy másikat, körzetvezető úr! – szólt oda neki
Erika. – Van itt annyi gyerek, mint rostán a lyuk.
Klaus – kihasználva, hogy az otthonvezető a barnaingesekkel van
elfoglalva –, utoljára még megállt a kisfiú ágya mellett. Édesapjára
gondolt, akinek minden szava, minden tette olyan volt számára, mint a
bibliabeli magvető cselekedete. „A jövő gyermekeink kezében leledzik.
Gyermekeink azonban a mi kezünkben vannak” – mondta unokája
születésekor.
– Ha csak ki nem veszik a kezünkből, apám – beszélgetett most
gondolatban az öreg Steinbachhal a fiatalabb. – De visszaszerezzük, és
akkor a jövőnket vesszük vissza… – mondta magában, és esetlenül,
gyámoltalanul megsimogatta gyermeke szőkefürtös fejét. Aztán a
markába fogta a két aprócska, puha kezet, és odasúgta:
– Ne félj, kisfiam, később soha… Soha, de soha nem leszel egyedül.
– Ugye, ez különleges élmény volt a százados úrnak? – kérdezte a
főnökasszony.
– A százados úrnak volt már éppen elég különleges élményben része
– válaszolta Erika szárazon.
– Hát igen – nyafogta sírós hangon az otthonvezető. – Szegény
katonáinknak mennyi megpróbáltatást kell elszenvedniük!
Ahogy a kis Klaus nőtt, úgy lett egyre kisebb és kisebb a nagy német
birodalom. Két évvel a „nagy Klausnak” a vérszerinti kisfiával való
megrázó találkozása után eljött a vég. Az amerikaiak már korábban
átlépték a Rajnát, az oroszok pedig elérték az Oderát. A véres és szörnyű
„lakomán” a háború már az „utóételnél” tartott. Német katonák és
civilek, nők, gyermekek és öregek jelentették a „desszertet”. A rendszer
ugyanolyan embertelenül pusztult el, mint amilyen embertelenül élt.
Abba a vérbe fulladt bele, amelyet ő maga ontott ki, azon a tűzön égett
el, amelyet ő maga rakott.
Doris már két éve egy kis bajor faluban húzta meg magát a
gyerekkel. Férjétől több, mint tíz hete nem kapott postát. Levél helyett
az 1945-ös tavasz első üzeneteit olvasta. Amikor csak tehette, nagy
sétákat tett kisfiával a közeli erdőszélen.
Egy vasárnap is kiment vele a határba, hogy megfürdesse lelkét a
csiripelő madarak dalában. A kis Klaussal szinte észrevétlenül kerültek
egyre beljebb és beljebb az erdőben. A közelükben vadgalamb-pár
lármázott. Kékesszürke úti köpönyegük jól illett a még kopár, de itt-ott
már halványlila ibolyákkal, és más, ismeretlen, égszínkék virágokkal
díszített természethez. A háborúval mit sem törődő boldog tavaszi
szellő, amely a fák és a füvek hangján beszélgetett velük, éppen egy
lódarázzsal incselkedett. Az asszony hasra feküdt az erdőháti tisztáson,
a gyereket maga mellé ültette. – Nézd csak, kisfiam –, mutatott
Klausnak egy fürge lábú páncélos bogarat, amely dárdás katonaként
rohant elő a fű közül.
A fiatalasszony és a gyerek előtt vonuló hangyák megdermedtek. A
parányi fekete katonák hasra vágták magukat, amíg el nem múlt a
veszély. Ha Doris nem feküdt volna, lehet, hogy ő is ezt teszi, mert
rövidesen amerikai mélyrepülők jelentek meg a kacagó kékségű
égbolton. A gépek az utóbbi időben egyre gyakrabban és gyakrabban
háborgatták az eldugott falucska lakóinak nyugalmát. Szerencsére
fedélzeti ágyúik nem szólaltak meg, csak ásító szájukat tátották a
remegő udvarokra.
A háború vége felé a kis falu is a borzalmak országútjává vált. Az
éjszakák Doris számára nyugtalanságot és zűrzavart jelentettek. A
biztonság földjét elérte a rémség. Kiáltások, káromkodások,
menetoszlopok lábdobogásának zaja, fémcsörgés és motorok dübörgése
verte fel még éjjel is a csöndet. A nehéz idők mindenkinek megviselték
az idegeit, a törékeny nőknek és a nagy, erős férfiaknak egyaránt.
A fiatalasszony minden éjjel belopakodott a gyerekszobába, megállt
kisfia ágya előtt és gyönyörködött. Ilyenkor, mint amikor a
természetben felszáll a köd és kivirul a mező, lelkében a komor képek
feketéje és barnája napkeleti színekké olvadt. Gyermeke szuszogása
összekeveredett benne kisfiáért és férjéért aggódó szíve hangos
dobbanásainak hangjával.
Egy nap úgy tűnt, hogy a visszavonulók végtelen áradata elapadt. De
nem teljesen, mert egy tucat Hitlerjugend hátramaradt. A legidősebb is
mindössze tizenöt éves volt. A fiúk az ésszerűséget bátorsággal vagy
még inkább vakmerőséggel, a tapasztalatot fanatikus hittel igyekeztek
helyettesíteni. Vakon bíztak a Führer csodafegyverében, hinniük is
kellett benne, mert nekik mindössze tizenkét puskájuk és ötven
töltényük maradt.
Ennek ellenére a falu szélén felkészültek a védekezésre. Vékony
nyírfatörzsekből próbáltak tankcsapdákat állítani, és úgy gondolták,
hogy maguk ásta kis egérlyuk-állásaikban védekeznek majd az ellenség
tüzérségi támadásával szemben.
A falu asszonyai a községháza elé vonultak, és hangosan követelték,
hogy kergessék el a taknyos kölyköket.
A polgármesteri hivatalban a falu elöljárója a Wehrmacht egyik
pillanatnyilag nem túl boldog utász hadnagyával beszélgetett. Tanácsot
kért tőle, mit tegyen.
– Csináljon, amit akar. Az amcsik így is, úgy is jönnek. Legkésőbb
holnap reggelre itt lesznek. Úgy gondolom, nem örülne neki, ha e miatt
a néhány zöldfülű miatt a falut rommá lőnék.
Ezek után a polgármester maga mellé vette két szomszédját,
kicsavarták a puskákat a szívósan ellenálló, rúgó, karmoló, harapó fiúk
kezéből, szétdobálták a tankcsapda nyírfagerendáit, és elkergették a
zúgolódó „harcosokat”.
Az „amcsik” azonban nem jöttek. Sem este, sem éjjel, sem másnap
reggel. Az utász hadnagy rövid távú jóslata nem vált be. Az ellenséges
páncélosok helyett azonban érkezett valami más a faluba: elől
kerekeken, hátul lánctalpon gördülő német katonai kocsi.
A járműről – három, fekete parolis katonával, a nyomában –
sötétbarna bőrkabátot viselő férfi ugrott le. A jövevény rövidesen már a
Hitlerjugendekkel beszélgetett. A kíváncsiskodó asszonyok – köztük
Doris is – a lánctalpas irányába indultak. A fiatalasszonyt azonban
félúton megállította a rémület. Mintha magas feszültség alatt álló
szögesdrótot markolt volna meg. A most már üvöltöző bőrkabátosban
ugyanis felismerte Westroff-Meyert. Visszafordult, s ahogy rohant
hazafelé, egész testét rázta a hideglelés.
– Hát már itt sem lehetek nyugton tőle?
Doris hiába is reménykedett, hogy talán csak látomás az egész. A
bőrkabátos valóban Westroff-Meyer volt.
Az Obersturmbannführer, a biológiai őrültség apostola, a
lengyelországi „gyermekrablás-koncertek” karmestere és a tömeges
kivégzések egyik vezénylője, miután a berlini csapdából nem látott
kiutat, patkánytermészeténél fogva nem akart Führerével együtt
pusztulni. Épp ezért még idejében elhagyta a süllyedő hajót, a fővárost.
Úgy döntött, hogy a vidékre veti rá magát.
Röviddel a megérkezése után már akcióba is lépett. Miközben
emberei a köteleket készítették elő, és alkalmas kivégzőhely után
néztek, ő maga létrehozta a rögtönítélő bíróságot. A polgármestert és azt
a két társát, akik a Hitler-fiókák fegyvereit elvették, katonáival
letartóztattatta, megbilincseltette, és a harci szomjuk kielégítetlensége
miatt még mindig morgolódó tizenévesek elé vezettette.
– Gazemberek! – üvöltött a falujukat féltő férfiakra, és szeme
kegyetlen, zöldes tűzben izzott, mint a farkasé. – Megakadályoztátok,
hogy a haza hű gyermekei megállítsák az ellenséget?
– Az ellenállásnak már nincs semmi értelme – mondta nyugodt
hangon a polgármester.
– Nincs ér-tel-me? Szégyellje magát! Áruló, dezertőr! – ripakodott rá
az Obersturmbannführer. A fára ezzel a három disznóval! – adta ki a
parancsot katonáinak, és mint egy hadvezér, előrevágta karját.
Schultz őrvezető széles vigyorral nyugtázta, hogy eljött az ő ideje.
Gyakorlott hóhérként ragadta meg a polgármester kabátját, s vele együtt
lépett fel a jobb sorsra érdemes nyírfa alá helyezett padra. Áthurkolta a
legerősebb ágon a kötelet, majd a másik végére kötött csomót a
polgármester nyakába tette, és közben megkérdezte:
– Béka vagy bolha?
A szerencsétlen ember halálra váltan próbálta kitalálni a helyes
választ, talán arra gondolt, hogy a két szó közül az egyik az életét
jelenti. Tévedett. Amikor kinyögte a „bolhát”, Schultz leugrott mellőle,
s nagyot rúgott a padba. Az őrvezetőnél a „bolha” a csigolyatöréses
gyors halált jelentette. Az évgyűrűinek hűséges egybefonódásától erős
nyírfa, amely pár órával korábban még boldogan fürdette arcát a
csillagsugaras éjszakában, most fájdalmasan sóhajtott fel a legvastagabb
ágát lehúzó polgármester, s a polgármesterbe csimpaszkodó Schultz
súlya alatt.
– A nép nevében! – ordította Westroff-Meyer.
A falusiak ökölbe szorított kézzel, iszonyodva, némán, borzongva,
dermedten álltak. Nem tehettek semmit, mert nekik nem volt fegyverük.
Egy idős parasztember azonban, akinek az idegei a legkorábban
mondták fel a szolgálatot, farkasszemet nézett a szétvetett lábakkal
előtte álló Obersturmbannführerrel, és irtóztató dühre lobbanva
felhördült. Minden szava a belső tűznek egy-egy kicsapódó szikrája
volt.
– Hogy meri ezt maga? Mit képzel? Milyen jogon…?
– A nép nevében – ismételte meg Westroff-Meyer, miközben arcán a
cinizmus, a lekicsinylés és a szentségtörés öröme ragyogott.
A „nép” pedig, az utcán vagy az ablakok mögött állva kénytelen volt
eltűrni, amit a nevével visszaélve műveltek. A kis öregasszonyok
keresztet vetettek, a nagy, erős férfiak, még az olyanok is, akik
korábban ezt soha nem tették, hangosan imádkoztak. A még életben lévő
két megbilincselt egyike megpróbált elmenekülni, de az egyik hóhér
puskatussal fejbe vágta, és visszataszigálta a helyére. Aztán Schultzzal
együtt – főnöke intésére – megragadta, és a következő nyírfa alá
vonszolta. Mivel az alkalmas ág túl magasan volt, elszaladt, és az egyik
ház tornácáról elhozott egy tejeskannát, hogy arra felállva már fel tudja
hurkolni a kötelet.
A Hitlerjugendesek az első akasztás kábulatából valamelyest
felocsúdva nem bírták nézni az újabb kivégzést. Megpróbáltak
elkullogni a helyszínről, de az Obersturmbannführer visszaparancsolta
őket.
– Itt maradtok, amíg az árulókkal nem végzünk! – kiáltott rájuk.
A hóhér-őrvezető mindkét férfit ugyanarra a padra állította. Amikor a
kötél a nyakukon volt, azonnal leugrott mellőlük.
– Már volt egy „bolha”, most lesz két „béka” – mondta nem kis
élvezettel, s intett a társának. Óvatosan, szinte centiméterről-
centiméterre húzták ki a halálraítéltek lába alól a padot. A nyomorultak
fuldokoltak, a kötél csak lassan szorult meg a torkukon. Látszott, hogy
próbálnának magukon segíteni, de kezüket hátul szorosan tartotta a
bilincs. Rúgkapálásuk közben egymást sem kímélték. Az arcuk lassan
szederjessé vált, szemük fehérje kifordult, nyelvük kitüremkedett a
szájukból. Néhány kétségbeesett vonaglás után nem mozdultak többet.
Schultz büszkén jelentette parancsnokának, hogy a munka elvégeztetett.
A látványtól az egyik kisfiú ájultan zuhant a földre, a többiek pedig a
könnyeiket nyelték.
Amikor Westroff-Meyer beszállt a kocsijába, hogy a rövidesen
begördülő amerikai páncélosok elől egérutat nyerjen, parancsba adta a
falusiaknak, hogy el ne merjék temetni a kivégzetteket, maradjanak
azok – elrettentő példaként – a fán.
Az Obersturmbannführer még nem is sejtette, hogy újabb
szakkifejezéssel gazdagította a háború „nagy szótárát”. Pár évvel
később ugyanis egy német bírósági szakértő, aki a hitleri hadseregben
tábornokként szolgált, a Westroff-Meyer-féle módszert a „katonai
szempontból szükséges nyírfára akasztás” szakkifejezéseként iktatta be
a szakirodalomba.
Az új időszak a szövetségesek páncélosainak hernyótalpán érkezett.
Csörgésük ritmusában csörömpöltek Dorisban is a kérdések: vajon mi
van Klaussal? Él-e még? Hazajön-e?
A szövetséges hadsereg elsőként berobogó tankja a nyírfáknál állt
meg. Egy fiatal hadnagy felemelte a tetőt, és – ki tudja, mire gondolt –
kiköpött.
A falusiak csak az amerikaiak bejövetele után merték levágni a
kötelekről a halottakat, hogy eltemessék őket.
Az „amcsik” nem viselkedtek barátságtalanul. Megpróbáltak szóba
elegyedni a falusiakkal, csokoládéval kínálták a gyerekeket. Egy
jóvágású, filmszínész arcú ezredes, feltehetően a parancsnokuk,
odament a főtéren álló bronz Beethoven-szoborhoz, megállt előtte, és –
hogy német nyelvtudását és zenei műveltségét fitogtassa – áhítattal
felsóhajtott: „Óh, Istenem! A hetedik szimfónia…! Az maga a csoda…”

A visszavonulás előremasírozás volt a pusztulásba. Az utolsó német

hadosztály is elvérzett a csatamezőn. Ezt a divíziót az egyik gyalogos
egységhez átvezényelt Klaus Steinbach vezette. Olyan embereket
irányított, akiket nem is ismert, olyan harci módozatban, amiről nem
sok fogalma volt, egy olyan háborúban, amelynek semmi értelmét nem
látta. Emberei, akik hat év alatt hozzászoktak a halálhoz, az utolsó
negyvennyolc órában az összes muníciójukat ellőtték.
1945 áprilisában az oroszok – miután a nagy német birodalom a
fővárosra zsugorodott össze – megkezdték a végső ostromot Berlin
ellen. Nem volt állás, nem volt lövészárok, nem volt fedezék, nem volt
védelem ellenük.
Az Oderán a német utóvéd katonáinak holttestei úsztak. De azért a
rádióban a bemondók még mindig a végső győzelemről ugattak.
Reggel Steinbach egységében még négyszázan vételeztek kávét.
Estére már csak hetvenketten voltak életben közülük. Olyan emberek,
katonatársak szétszaggatott, szürke tetemein botladoztak, akik korábban
fekete, csukaszürke és barna színekben pompázva, fennkölt arcukkal
Isten képmásának érezték magukat.
A még élők a bűzlő, legyek rajával borított lótetemek, hullák és a
széttaposott, egyenruhás gyermekek látványától menekültek. Ha túl
lassan futottak, az oroszok tiporták el, ha túl gyorsan, a tábori csendőrök
akasztották fel őket. Nem volt fegyverük, nem volt mit enniük, nem
láttak semmi célt maguk előtt.
Az utolsó pergőtüzet követően már csak négyen maradtak a
hadosztályból. Köztük volt Klaus is. Mögöttük jöttek az oroszok.
Előttük egy domb emelkedett, amelynek a teteje párszáz méterre
lehetett.
Amikor egyik társa a földre vágta magát, Klaus megpróbálta
felemelni, de a katona őt is lerántotta. Az volt a szerencséje, mert a
golyók, mint a folyó sima víztükrére dobott, négyet-ötöt is kacsázó
lapos kavicsok, sziszegve, sisteregve ugráltak a homok felszínén,
mielőtt végleg belefúródtak volna.
– Na, itt vagyok, tessék! – kiabálta magában a százados egy vásári
kikiáltó hangján. – Előttetek a céllövölde-figura! Rajta, rajta! Aki belém
trafál, mézeskalács-huszárt, friss mézeskalács babát, sellőnyelű bicskát
nyerhet! Emeld feljebb a puska csövét, és célozz magasabbra Iván, mert
ha továbbra is ilyen rossz lesz az irányzékod, sosem érdemeled ki
álmaid netovábbját, a berlini széplányokat!
– Gyerünk, gyerünk, előre! Már csak ötszáz méter a csúcsig! –
biztatta magát. Úgy tűnt neki, mintha egy gyümölcsös stand lenne
odafönt. „Egyél minél több gyümölcsöt, úgy harcolsz majd, mint a
hörcsög” – skandálta magában a Hitler-bébik otthonainak tiszta fajú árja
stílusban fogamzott versremekét.
– Jaj, de szomjas vagyok! Víz… víz… Egy kristálytiszta tó van
odafönt, egy tengerszem… És egy narancsfa, tele gyümölccsel. De Iván,
miért húzod el az ágat előlem?! „Iván pajtás, el a manccsal, dobj meg
inkább egy naranccsal!”
– Szomjas vagyok… Vizet!… – hörögte. – Gyerünk előre! Még tíz
méter! De hol vannak a többiek? Jól van, ott rohan előttem az egyik…
– Szomjas vagyok – mondta, aztán eldőlt, mint egy krumpliszsák.
A dombtetőn hevenyészett német állás húzódott. A benne lévők,
valamelyik „szétrobbantott” egységből összeverbuválódott alkalmi
csapat tagjai, tehetetlenül figyelték, ahogy négy ismeretlen egyenruhás
honfitársuk próbál menekülni a halál elől. Tekintetükkel izgatottan
követték a mozgásukat. Szurkoltak nekik, és örültek, ahogy az orosz
golyóesőben ügyesen, vagy talán inkább csak szerencsésen, jöttek egyre
közelebb, közelebb. Már annyira az orruk előtt voltak, hogy még az
erejével feltehetően teljesen elkészült, és a földről felállni már nem
képes langaléta, szőke fickó szeme színét is tisztán látták.
Abban a pillanatban – nem hiába tartja a mondás, hogy „ahol
legnagyobb a szükség, ott közel a segítség” – az állásból kiugrott egy
ugyancsak hórihorgas és szintén szőke férfi, s felnyalábolta az elesettet.
Szinte hihetetlen, hogy ebben a számukra kedvező helyzetben, amikor
az ellenséges katonák tökéletes célpontok voltak, az oroszok nem lőtték
le őket. Vagy nem kapcsoltak időben, és elszalasztották az alkalmat,
vagy egykedvűen arra gondoltak, hogy úgyis csak idő kérdése az
egész…
Amikor társa berángatta az állásba, Klaus csak félig volt öntudatánál.
Egy ballonból a szájába dugott gumicsövön keresztül forró tea-rum
keveréket itattak vele, amely szinte ragadt a nyelvéhez.
– Ismerem ezt a fiút – mutatott a századosra a hosszú fickó, aki
becipelte a tisztet az állásba. A magas szőke, egykor Sturmbannführer,
most már Hauptsturmbannführer – vagyis SS-századosból SS-őrnaggyá
avanzsált tiszt – nem volt más, mint Horst Kempe.
– Ne adjatok neki olyan sokat, az hiányzik, hogy a végén még be is
rúgjon nekünk! – vigyorgott azzal a kamaszos bájjal Kempe, amit még a
háború sem tudott végleg letörölni az arcáról. Egy mókás,
bakugrásszerű mozdulattal kirántotta a slagot a ki tudja, honnan
idepottyant barátja szájából.
Az oroszok vadul ordítozva, ugyanakkor szinte kényelmes tempóban
jöttek fölfelé a dombon.
– Legalább kézigránátjaink lennének – bosszankodott,
tehetetlenségében a fogát csikorgatva Kempe, és megpróbálta Klaust
visszarázni az életbe.
– Hagyj békén! – dünnyögte a százados.
– Már csak kétszáz méterre vannak tőlünk, Hauptsturmbannführer
úr! – jelentette az őrnagy egyik embere.
– Ezt már végigcsináljuk, ha beledöglünk is. Nincs szebb a hősi
halálnál – mondta neki Kempe. Előhúzta az egyetlen megmaradt
páncélöklöt, és csőre töltötte a pisztolyát. Négy tölténye volt mindössze.
Úgy gondolta, kiszemel három „Ivánt”. A negyedik golyót magának
szánta.
– Harcoljatok a pisztolyotok markolatával is! – kiáltotta az
embereinek.
 Abban a pillanatban egy hírnök érkezett kifulladva a domb túlsó
oldaláról.
– Hauptsturmbannführer! – üvöltötte már messziről. – Vonuljanak
gyorsan vissza Erkner irányába! Ott van muníció és kaja is rogyásig!
– Micsoda? – ugrott fel Kempe. – Uraim! Itt az idő! Át kell szállnunk
a csatlakozó gyorsvonatra! – kiáltotta, és széles, terelő mozdulattal
mutatta az irányt. Az emberei csak erre vártak. Amíg ők az állásból
ugráltak kifelé, az őrnagy „Nesztek, Ivánok!” kiáltás kíséretében a
közeledő oroszok közé lőtte a páncélöklöt.
A „balegyenes” megtette a magáét. Úgy feküdtek földre a legelöl
lévők, mint a jó gyerekek pizsamaosztás után az esti mesehallgatáshoz.
– Ezzel mit csináljunk? Totál kész a fickó. Itt hagyjuk? – kérdezte
egy szakaszvezető Klausra mutatva.
– Egy frászt – mondta Kempe. Gyorsan talpra rángatta a
kimerültségtől és az alkoholtól összeakadt lábú és minduntalan
összecsukló századost. Néhány jól irányzott pofonnal és rúgással
sikerült a szó szoros értelmében életet verni belé, olyannyira, hogy – ha
botladozva, tántorogva is – el tudott indulni a saját lábán.
Klaus Steinbach csak most – a harmadik vagy a negyedik „istenes”
pofon után – ismerte fel az SS kissé megszaggatott egyenruhájában
Kempét.

A gátak kiszakadtak. A bukás bömbölő, tajtékzó hullámai elérték a Dél-

Mecklenburgban lévő Lebensborn-otthont is, ahol az időközben már
hároméves „nagyfiú”, Klaus Steinbach élt, anélkül, hogy a szüleiről
bármit is tudott volna.
A házat körülvevő erdő vadjainak és madarainak nyugalmas
mindennapjait púposra megrakott teherautók végeláthatatlan karavánja,
kiáltozás és jajveszékelés zavarta meg. A csöndes tavacska felszínén a
pánikszerű menekülés közben eldobált holmik úszkáltak, vagy a part
menti sekély vízbe merülve himbálóztak, a nádasban pedig tiszti
zubbonyok és rozsdás acélsisakok ringatóztak.
Néha-néha sovány katonakezek rázták meg az otthon rácsát.
Elcsigázott egyenruhás kamaszok vagy civil ruhás aggastyánok kértek
egy kis vizet. Az otthonvezető, amikor túl közelről hallatszott a front
zaja, elrendelte, hogy engedjék le az ablakredőnyöket. Egyébként úgy
tett, mint aki se nem lát, se nem hall, mint aki nem tud semmiről.
– Mi tesszük, amit tennünk kell. Teljesítjük a Führerrel szembeni
kötelességünket – mondta beosztottjainak.
De sokáig ő sem dughatta homokba a fejét. A visszavonuló katonák
és a menekülő civilek borzalmas híreket hoztak. Adelheid nővér volt az
első, aki jobbnak látta „felhúzni a nyúlcipőt”. Csak egy összegyűrt
barna ruha, és tíz – a felügyeletére bízott – gyermek maradt utána.
Példája ragadós volt. Őt követően még négy gondozónő oldott kereket.
Az otthonban maradt nővéreknek nem volt annyi idejük, hogy a
leléceltek munkáját is elvégezzék. A gyerekek egy része gyakran éhen
maradt, és a legtöbbször felügyelet nélkül lézengett. A Harmadik
Birodalom „koronahercegei” kis koldusokká váltak.
Az otthonvezető – utolsó hivatalos teendőjeként – megsemmisítette a
gyerekek személyi iratait, aztán úgy döntött, hogy gondozottjait
biztosabb helyre menekíti. Megkezdődött a lélekölő vándorlás. Az út
első szakaszát lovas szekereken tették meg, összezsúfolva, szinte
egymás hegyén-hátán. Az olyan nagyobb gyerekek, mint amilyen Klaus
Steinbach is volt, kétségbeesett tekintettel, sírásra görbült szájjal,
nehezen vették tudomásul, hogy attól a helytől, ahol eddigi életüket
töltötték, elszakítják őket.
A kis Klaus, aki szorosan magához ölelve szorongatta plüssmaciját,
összeszorított szájjal tűrte, hogy számára ismeretlen emberek társaival
együtt leemeljék a szekérről, és felrakják egy autóra.
– Tessék mondani – kérdezte Barbara nővértől – miért olyan szomorú
itt minden bácsi és néni?
Amikor a kocsi elindult, valaki elvesztette az egyensúlyát, és
meglökte a kisfiút. A lendülettől a gyermek legkedvesebb játékszere,
amelyet az otthonban még éjszakára, a kiságyába is mindig magával
vitt, és a világ minden kincséért senkinek nem adott volna, bármennyire
is szorította, kirepült a kezéből, és a jármű kerekei alá esett.
– A macim – jajdult fel sírásra görbült szájjal, kétségbeesetten a
kisfiú, s ahogy visszanézett, már csak egy rongydarabot látott, meg az
útra ömlött fűrészport. Senki sem figyelt rá, senki sem hallotta egy lélek
– a kis maci halála miatt kiszakadt – fájdalomkiáltását.
A háborúban elfásult, megkérgesedett, eldurvult lelkű emberek az
állomáson semmi előzékenységet nem tanúsítottak a gyermekek iránt.
Hogy a hatalmas nyüzsgésben, tolongásban el ne csellengjenek, vagy a
felnőttek össze ne tapossák őket, a nővérek átmentek velük a
pályaudvarral szemben lévő utca túloldalára.
Rövidesen befutott egy vonat. A gőzmozdony, amelyet rossz
minőségű háborús szénnel fűtöttek, csak úgy ontotta a fekete füstöt és a
kormot. Az emberek azonnal megostromolták a kocsikat. A nővérek
semmi esélyt nem láttak arra, hogy a negyven gyerekkel az ordítozó,
egymást taszigáló, lökdösődő, magukból teljesen kivetkőzött felnőttek
között feljussanak a szerelvényre.
Amíg ők remény és kétségbeesés között az esélyeiket latolgatták, és
a felszállókat figyelték, egy ötéves kisfiú az érkező vonat látványától
felvillanyozva „Gőzmozdony! Gőzmozdony!” – kiáltással át akart
szaladni az úton, hogy a hatalmas vasparipát közelebbről is megnézze.
Éppen akkor kanyarodott be az utcasarkon egy nagy katonai teherautó.
A sofőr későn ismerte fel a veszélyt. Mire fékezett, és reflexszerűen
félrerántotta a kormányt, a jármű hátsó kereke már elkapta és kirepítette
a gyermeket, aki azonnal meghalt. A kis Klaus, aki még mindig a macija
elvesztése miatt szomorkodott, semmit nem értett az egészből.
Pityeregni is csak akkor kezdett, amikor látta, hogy a nővérek és kis
társai közül is sokan nagyon sírnak.
A szakaszvezető, aki az autót vezette, a parányi halott elszállítása
után – hogy bűntudatát valamelyest csillapítsa – felvette a gyermekeket
és a nővéreket a teherautójára. Bár hely még jócskán volt odafönt a
ponyvával borított rakfelületen, a vonatról lemaradt és most a jármű
végébe csimpaszkodó, kétségbeesetten feljutni igyekvő felnőtteket a
katonák egyszerűen visszarugdosták. A sofőr gázt adott. A gyors
elindulástól még az a négy-öt, az autón szőlőfürtként csüngő, elszánt és
a végsőkig kitartó férfi is lepotyogott, akiket a rúgásokkal nem lehetett
eltávolítani. A teherautó pedig a három nővérrel és a több mint három
tucat gyermekkel elindult észak-nyugat irányába, az angolok karjai
közé.

Miután az utolsó ítélet helyszínéül az égiek a pokolbeli lények számára

Berlint jelölték ki, a fő-fő ördög rögtön kiadta az utasítást fiókáinak,
hogy a pályaudvarokat, továbbá a Brandenburgi kaput, a Leipziger
Strassét és az Alexanderplatzot alakítsák át a még életben lévő német
katonák gyehennába juttatásához elengedhetetlenül szükséges
kínzókamrákká.
Az alaphangulat megteremtéséhez az ördögfiókák az egész várost –
az utcákon tomboló hatalmas tüzek leffegő lángnyelveivel, az orosz
ágyúk torkolattüzeivel és a megolvadt aszfaltot színező emberi vérrel –
vörösbe borították.
Sem Kempe Hauptsturmbannführer, sem Steinbach százados nem
volt teljesen tisztában azzal, hogy ők most tulajdonképpen hol vannak.
Pedig tudhatták volna: annak a vaslapátnak a legszélén, amellyel
rövidesen némi eleven tűzrevalót lök majd be a „fűtő” a pokol katlanja
ajtaján. Kétséges, hogy abba a kis perembe úgy bele tudjanak
kapaszkodni, hogy a lendülettől ők maguk is ne jussanak oda, ahová a
többiek.
Maroknyi egységükkel egyetlen megmaradt fegyverük, egy géppuska
mögött hasaltak, és hallgatták az őket körülvevő romok között sustorgó
– feltehetően egy kiszakadt vezetékből ömlő – víz zaját.
A két tiszt figyelmét hangoskodó, ám szinte felismerhetetlen
egyenruhásokból álló csoport vonta magára, amelynek tagjai, mint
valami hegyi kecskék, a törmelékhalmokon szökellve közeledtek
feléjük. Kempe rájuk fogta a géppisztolyát, de Klaus leintette.
– Ezek a mieink – mondta, mire az őrnagy, ahogy a szolgálati
könyvben szerepel, szabályosan a jobb lába mellé eresztette a fegyvert,
úgy, hogy a tusa ne érje a földet.
A „hegyi kecskék” közül kivált egy növendék „zergebak”, egy
tejfelesszájú hadnagyocska, és odaugrabugrált Kempéhez.
– Jó, hogy itt találom magukat – mekegte. – Segítségre lenne
szükségünk.
– Egy kis segítség nálunk is elkelne – mondta a
Hauptsturmbannführer, akin látszott, hogy nem viseltetik különösebb
szimpátiával a jövevények iránt.
– A zsilipet szeretnénk szétverni, ahhoz kellene még néhány ember.
– Erre a célra tőlem, egy szál nem sok, de annyit sem kap – mondta
Kempe.
– Mit akarnak csinálni? – érdeklődött Klaus.
– A földalatti járatait szeretnénk elárasztani vízzel, nehogy Ivánék
alulról próbáljanak meg ránk tömi.
 Kempe kiugrott a fedezékből.
– Hogy képzelnek ilyet?! A földalatti járatai tele vannak emberekkel!
– Ez az ő pechjük – mondta a kis mitugrász, akinek kölyök képére
nagyon nem illett a – feltehetően repeszdarab okozta sérülésből
származó – csúnya, nagy, vörös heg.
– Az ő pechjük? Azt mondja, az ő pechjük? – kérdezte, szinte
fuldokolva az őrnagy, s miközben fenyegetően közelebb lépett a
hadnagyhoz, szemével és rángatózó arcizmaival többet mondott, mint a
szájával.
– Azt ajánlom az uraknak – sziszegte, gúnyosan nyomatékosítva az
„uraknak” szót –, hogy a földalattit szíveskedjenek békén hagyni.
Különben velem gyűlik meg a bajuk.
– A Führer parancsa! – dobta oda nyeglén és igaza biztos tudatában,
rendkívül magabiztosan a hadnagy.
– Senki nem adhat ki ilyen parancsot! Még az az agyalágyult őrült
sem! – üvöltötte Kempe.
A tejfölös szájú megrántotta a vállát, és „Most mondjátok meg,
mihez kezdjek egy ilyen marhával?” – kifejezéssel az arcán emberei felé
fordult, tőlük várta a megoldást. De azért csak feltette a kérdést:
– Szóval nem akar a segítségünkre lenni, őrnagy úr?
Kempe nem szólt egy szót sem, csak felemelte a géppisztolyát, célba
vette a hadnagyot, és meghúzta a ravaszt. Furcsa kattanást lehetett
hallani. A fegyver nem sült el. Feltehetően beszorult a lőszer. Az őrnagy
tehetetlen, vad dühében elkezdte ököllel verni a géppisztolyt, olyan
erővel, hogy a kezéből már folyt a vér.
– A franc essen bele! – dühöngött, és látszott rajta, hogy a
legszívesebben sírna, toporzékolna, mint egy akaratos gyerek, akinek
nem sikerült valami. – Ezek a szemét disznók! – üvöltötte, és a
hadnagyra, valamint csapatára mutatott.
– Horst, ne csinálj ostobaságot! – nyugtatgatta a barátját Klaus, de
Kempe, akinek a tekintetében őrült láng lobogott, galléron ragadta, és
majdnem megfojtotta.
– Értsd már meg, hogy valamit tennünk kell! Nem hagyhatjuk, hogy
ártatlan embereket, nőket, gyermekeket és öregeket úgy fullasszanak
bele a vízbe, mint a patkányokat!
– Horst – mondta Klaus –, én most összeszedem az embereimet, és
meglépek velük. Ne tarts gyávának. Ehhez a gyávasághoz… – folytatta
akadozva több bátorság kell, mint…
De abbahagyta, mert látta, hogy Kempe nem is figyel rá. Az őrnagy
hirtelen elhatározástól vezérelve felugrott. Az emberei vissza akarták
fogni, de ő kitépte magát a kezük közül, és a kidőlt házfalak
törmelékeiből keletkezett dombokon, meg mindenféle betontömbökön
ugrálva, hogy az oroszok géppuskatüzét kikerülje, mint egy lidérc, hol
itt, hol ott feltűnve, jobbra-balra hajladozva, a hadnagy és csapata után
eredt.
Sikerült épségben elérnie a metróhoz. Leereszkedett az aknába. Itt, a
város alatti üregekben, csatornákban és a földalattiban vegetált a
lakosság jelentős része. Azok a szerencsétlenek, akik szívesebben
elviselték a doh- és penészszagot idelent, mint odafent a mindent
elemésztő tűz perzselő leheletét. A sínek, talpfák, váltók és
jelzőberendezések között rakták le nők, gyermekek és öregemberek a
matracaikat. A föld alatt valamelyest biztonságban érezték magukat, és a
kis motyóikban magukkal hozott szerény vagyontárgyaikat.
Kempe úgy lépett be a hosszú, alagútszerű üregbe, mint egy kísértet.
A félhomályban a váltók karján vállfára akasztott ruhák lógtak, a sínek
közé lerakott matracokon – összezsúfolva, mint heringek a
konzervdobozokban – mindenütt emberek ültek vagy feküdtek.
– Figyeljen ide mindenki! – süvöltött végig az őrnagy hangja a
hosszú alagúton. – Rövidesen elárasztják magukat vízzel. Mindenki
igyekezzék kifelé! Minél előbb, amíg nem késő!
Az emberek gyűrött arccal, sokan álmukból felébredve ugráltak fel,
kapkodták össze magukat. A hír futótűzként terjedt. Sebesebben futott
végig a járaton, mint amilyen gyorsan egy szerelvény robogott volna a
síneken. De úgy látszik, mégsem elég gyorsan. Mert a víz zuhogva,
bömbölve és szemmel láthatóan emelkedve már be is hömpölygőn az
alagútba.
Kitört a pánik. Az emberek rémülten, egymás hegyén-hátán
igyekeztek a másik irányba menekülni az áradat elől.
Horst Kempe eleve lemondott arról, hogy vészkijáratot keressen
magának. Behúzódott az alagút egyik üregébe, és fásultan figyelte a
fejleményeket. Ha maradt volna még benne egy porszemnyi hit is a
Führer iránt, a kétségbeesett, fuldokló, vagy már vízbe fulladt
embereket sodró szennyes áradat most azt is kimosta volna belőle.
Az őrnagy hirtelen meglátott egy kislányt, aki a vágat falából kiálló
keskeny párkányon mászott fölfelé. Odaugrott hozzá, és az ölébe kapta.
A gyerek sírva, reszketve, védelmet keresve borult a vállára.
A víz egyre emelkedett. Kempe, mint akinek földbe gyökerezett a
lába, csak állt egy helyben. Nem gondolt semmire.
– Bácsi – rázta meg a vállát a kislány. – Bácsi, vizes lesz a cipőm!
Kempe szomorúan nézte a kis embergyereket. Eszébe jutott, hogy
otthon neki is van négy porontya, akiket nagyon szeret, és akik a
mozgalom jelszava szerint „Németország jövőjét hivatottak biztosítani”.
– Bácsi – mondta újra a kislány, aki látta, milyen gyorsan emelkedik
az áradat. – Vizes lesz a lábam…
– Igen, igen – mondta Kempe, és a feje fölé emelte a gyermeket. De
a víz már a langaléta őrnagynak is a melléig ért.
– Bácsi – nyöszörögte a kislány – a lábam…
A férfi az örvénylő vizet nézte, és arra gondolt, milyen embertelen
embernek kell lennie annak, aki nem érzi át az ilyen megalázó, tömeges
halál borzalmait. Milyen szörnyeteg lehet az, aki ilyen iszonytató
pusztulást képes parancsszóval ártatlan emberekre küldeni.
– Bácsi, nézd csak, már csupa locspocs a lábam! – mondta
kétségbeesetten a kislány.
De Horst Kempe nem figyelt rá. Már nem is megvetéssel, inkább
csak szánalommal gondolt a Führerre, ahogy egy leprásra gondolhat az
ember, és amikor a víz a szájáig ért, egykedvűen hagyta, hogy elnyelje
az áradat.
Westroff-Meyer statáriális bírósága vérbíró nélkül maradt. Az
Obersturmbannführer ugyanis – miután Nürnberg és Ingolstadt között
még jó pár katonát felakasztatott – szőrén-szálán eltűnt. Elhatározta,
hogy most már csak saját magával törődik.
Kivette a bőröndjét a kocsijából. Az őr feszes vigyázzállásban
üdvözölte. Westroff-Meyer leereszkedő nyájassággal köszönte meg a
figyelmességet.
Az amerikai páncélosok már a közelben dübörögtek. Csak idő
kérdése volt, hogy berobogjanak. A magas beosztású SS-tiszt
csukaszeme, mint a gyöngyház, szivárványosan csillogott. Szája
ravaszkás mosolyra húzódott. Csak hadd jöjjenek – gondolta fölényes
nyugalommal. Mint mindig, most is gyorsan elkészült a terve.
A „ragadozóhal” elhatározta, hogy „kétéltűvé” változik. A
csukaszürke uniformistól megszabadul, civilbe öltözik, és a part közeli
mocsár langyos vízében békésen ellubickolgat hátralévő életében.
A szükség kényszerítette erre. Nagyon jól tudta ugyanis, hogy sok
„kis hal” fenekedik rá. Sokan örülnének neki, ha jókora fogásként
horogra kerülne, ha megszabadítanák „uszonyaitól”, amelyekkel eddig
oly ügyesen evickélt a zavaros vizekben. Szeretnék a kutyák elé vetni
eledelnek. De ebből nem esznek. Mármint az ebek őbelőle.
Stílszerűen egy patak mellett történt meg az átváltozás. Az alig
csordogáló, mindössze néhány méter széles vízfolyás, amelyben csak
egy-egy halnak a növényekkel, náddal, sással, benőtt felszínen meg-
megvillanó teste jelezte, él a víz, kiváló egyenruha-temetőnek bizonyult.
Gyorsan magába fogadta a tekintélyt parancsoló bőrkabátot, a finom
szövésű inget, a hetyke bricseszt, azaz a lovaglónadrágot és a hajlékony
szárú, alul fűzős bilgeri csizmát. Az SS-tiszt korábban fájó szívvel vált
volna meg ezektől a ruhadarabjaitól, most azonban örömmel dobálta be
őket a vízbe.
Miután a kincstári felszereléstől megszabadult, gyorsan belebújt a
magával hozott civil ruhába. Még egy viharvert, széles karimájú kalapot
is a fejébe húzott. Belebámult a patak csillogó tükrébe, és elégedetten
nézegette magát benne.
– Még az anyám sem ismerne rám. Úgy nézek ki ebben a
cowboykalapban, mint egy a tengerentúlt is megjárt, a légynek sem ártó
jámbor öregúr, aki annyira makulátlan, hogy legfeljebb a
nebulókorában, pajkos iskolatársaival együtt elkövetett ártatlan,
gyerekes diákcsínyek írhatók a számlájára.
De még ezután jön a nehezebbje a dolognak. Valahová be is kell
udvarolnom magam, ahol bevackolódhatok, meghúzódhatok, amíg a
viharfelhőket el nem fújja a szél a fejem felől. Az amcsiktól nem kell
tartanom. Lezserebbek azok annál, mintsem hogy holmi csiricsáré
ügyekbe beleüssék az orrukat – gondolta magában.
Időközben egy pince bejáratához ért. A helyiség nem volt tökéletesen
elsötétítve, vékony résen keresztül fény szűrődött ki. A dezertőr
Obersturmbannführer belesett, aztán – mivel szent meggyőződése volt,
hogy azon a környéken őt a kutya sem ismeri – úgy döntött, hogy
tiszteletét teszi az „alvilágban”.
Ahogy ment lefelé a lépcsőn, a sötétben valamibe beleütötte a fejét.
Még a kalapja is leesett. Dörmögve káromkodott egyet. Odabentről a
férfibeszédet színesítő női hangokat is hallott kiszűrődni.
– Pompás – gondolta a szökevény, és miután a kopogtatására senki
sem reagált, benyitott a légoltalmi pince ajtaján.
A helyiségben akkora volt a zúgás, mint egy zsibvásárban. A bent
lévő tíz-tizenöt ember jól elvolt együtt, így aztán egyikük sem mutatott
túlzott érdeklődést a hívatlan vendég iránt.
– Heil Hitler! – kiáltotta megszokásból az Obersturmbannführer.
– A te Hitlered tehet nekünk egy szívességet – vetette oda neki csak
úgy félvállról az asztal mellől egy öreg katona, aki két másik társával
verte a blattot.
– Nekem szintúgy – váltott hangot Westroff-Meyer, és közelebb
lépett a kártyázókhoz. – Leülhetek közétek? – fordult hozzájuk.
– Ne kérdezz hülyeségeket! – mondta az öreg. – Tedd le a segged!
Az Obersturmbannführer, aki máris a boldog béke biztonságos
ölében érezte magát, szemügyre vette a társaságot. Először az idős
katonát nézte meg jól, akiről azonnal megállapította, hogy nem egy
mindennapi figura.
– Látszik rajta, hogy valaha jobb napokat látott. Lehet, hogy
egyetemet is végzett – gondolta magában, és keserű lett a szájíze, mert a
felsőiskola egész életére fájó pontja maradt. Kevés sikerélménnyel
szolgáltak neki a magasabb szintű stúdiumok.
Az öregúron – bár nem volt rajta sem váll-lap, sem paroli: minden
bizonnyal akkor szaggatta le őket, hogy „a sok felesleges
encsembencsemtől” megszabaduljon, amikor kiadta magának az obsitot
– látni lehetett, hogy korábban magas rangú tiszt volt, aki hozzászokott
a parancsolgatáshoz, és hogy a társaságban ő a rangidős. Kártyázás
közben fújta a füstöt. Hangosan, cuppogatva szopogatta a kurta,
szétrágott pipaszárat, s valahányszor szippantott, mind a két arca
behúzódott egykori fogsora helyére. Az öreg harcos – a szája jobb és bal
sarkánál éktelenkedő, golyó ütötte lyukak tanúsága szerint –
valószínűleg a nagy orosz sztyeppén hagyhatta ott a fogát. Szerencséjére
szinte szó szerint, mert ellenkező esetben már nem a szűzdohány
mennyei aromáját élvezte volna, hanem be kellett volna érnie a sápatag,
vérszegény keleti ibolyák halvány-gyenge illatával. Azzal is csak úgy
gyökérmentén, alulról szagolva.
Az obsitos két társa közönyösen bámult hol a saját kártyáiba, hol az
öreg pipájának megfeketült rézkupakjára. Utóbbira ugyanolyan
egykedvűen, ahogy nem is olyan régen még az égő ukrán pravoszláv
templomok füstölgő hagymakupoláját nézegették.
Mind a hárman abban a se nem józan, se nem részeg állapotban
voltak, amilyenben az átlagember soha nem lehet. Ehhez legalább egy
hétig kell inni egyfolytában, megfelelő ütemezésben. Vigyázva, nehogy
idő előtt visszatérjen az ember a szürke világba.
Ezt a léleklepke-lebegtető állapotot kísérelte meg előteremteni
magának több napos konyakozással – valahányszor egy-egy
lengyelországi akcióból hazatért – Westroff-Meyer is. De úgy
istenigazából, bármennyit is ivott, soha nem sikerült a krematóriumok
füstfelhői fölé emelkednie, és felhőtlenül boldognak éreznie magát.
– Na, és hogy éltek itt lent? – kérdezte az
obersturmbannführerségéből „kivetkőzött” vendég.
– Egy pofád van, azt is én fogjam be? – reccsent rá a szíjas képű vén
csont.
Westroff-Meyer elővette elegáns cigarettatárcáját, és megkínálta
belőle a barátságtalan, feltehetően a rossz kártyajárás miatt harapós
kedvű öregúr két társát.
– Honnan jöttetek? – fordult hozzájuk.
– Egyenesen a tömegsírból – válaszolta vigyorogva az egyik, és
rögtön vissza is kérdezett:
– Mit tudsz a fronthelyzetről?
– Kampec – válaszolta röviden a megkérdezett.
Akkor jött vissza az asztalhoz egy lány, akit a fiatalabbik
„kártyaharcos” cipelt magával az utolsó tábori bordélyból. A
szalmasárga hajú kis kurva leült a kártyázok közé a lócára, és rögtön a
konyakos üveg után nyúlt.
– Hát ez a pasi meg kicsoda? – kérdezte, és ellenségesen méregette a
betolakodót.
– Mit tudom én… – morogta a bakája.
– Nem tetszik a pofája – jegyezte meg a lány, és idegesen beletúrt
fakószőke hajába.
– Nekem mégúgy sem! – mondta a katona, aki észrevette, hogy a
társaságba bepofátlankododott semmirekellő szinte eszi a szemével,
falja, fogdossa a babáját. Ellenszenve kifejezéseként kivette szájából a
félig elszítt cigarettát, majd szinte a levegőbe könyöklő mozdulattal a
földre dobta, és bakancsa sarkával eltaposta. Hogy mi volt az oka ennek
a furcsa karemelésnek, arra rögtön fény derült. A gyors mozdulat
közben a katonazubbony ujja felcsúszott, és látni engedte, hogy viselője
csuklójában, amelyet feltehetően szétlőttek, rosszul forrtak össze a
csontok.
– Húzzál el innen, de nagyon gyorsan! Az ilyen fazonokból, mint te
vagy, csurig elegem van! – förmedt rá a hívatlan vendégre a
kacskakezű, és megindult feléje, mint a hegy.
– De bajtársak… – próbálta menteni a menthetőt Westroff-Meyer.
– Bajtársad neked a hótt halálos getna – mondta undorral a katona,
aztán galléron ragadta az SS-tisztet, felrángatta az asztaltól, a kijárat felé
taszigálta, majd néhány jól irányzott lábmozdulattal kirugdosta az ajtón.
– Mind rohadt szemét, áruló – gondolta keserűen Westroff-Meyer.
Aztán, ahogy szomorúan kapaszkodott fölfelé a lépcsőn, remegni
kezdett körülötte és fölötte a fal. Vakolatdarabok hullottak a nyakába.
Kilépett az utcára. Fülelt s közeledő zajokat hallott. A folyamatosan
pásztázó fényszórók sugárkévéjében rövidesen meglátta az olajzöld
egyenruhás katonákat, akik célra tartott géppisztollyal a kezükben jöttek
előre, háztól házig. Szinte megkönnyebbülten figyelte őket. Abban a
pillanatban egyszerre elfelejtett mindent, ami az utolsó tizenöt évben
történt, és abban a hiszemben volt, hogy ezt mindenki más ugyanúgy
elfelejtette. Nem gondolt sem a lengyelországi rablásokra, sem azokra a
gaztettekre, amelyeket Németországban követett el. Kitörölte
emlékezetéből a Birodalmi Biztonsági Főhivatalt és a Lebensbornt.
Nem gondolt az elárvult, otthontalanná vált ezer meg ezer Hitler-bébire
sem.
Egyetlen dolog foglalkoztatta, hogy ő, Westroff-Meyer megússza,
túlélje az egészet, hogy múltja szennyes árjából, mielőtt összecsapnának
feje fölött a hullámok, sikerüljön zöldágra vergődnie, hogy utána
megvethesse lábát a jövő biztos talaját jelentő parton.
Egy amerikai katona közeledett feléje, és már messziről odakiabált
neki valamit, számára teljesen érthetetlenül.
A rögtönítélő bíró egy szót sem szólt, csak megemelte előtte a
kalapját, és mint egy szobapincér az előkelő szállodavendég előtt,
mélyen meghajolt.

Doris még mindig a felső-bajorországi faluban élt kisfiával, továbbra is

abban a tudatban, hogy a kis Klaus az ő édes gyermeke. Az egyszobás
ház, amelyben szinte a világ elől elrejtőzve éltek, maga is úgy bújt meg
a módos parasztházak között, mint a nagy fák árnyékában a kicsiny
galagonyabokor.
Westroff-Meyernek a falu valamennyi lakója számára egész életre
szóló szörnyűséges emléket jelentő „vendégszereplése” óta hat hónap
telt el.
A kinyújtott karjaikkal az alatta pihenők gyilkosára átkot szóró
három sírkereszt fáján itt-ott már mutatkozott az idő aranybarna
patinája.
A háború befejeződött. A természet zenészei, a pintyőke, a cinke és a
rigó mintha ezt harsogták volna világgá. De az embereknek ahhoz, hogy
a béke gondolatához hozzászokjanak, még hosszú időre volt szükségük.
Azért az élet lassan mégis visszazökkent a régi kerékvágásba. A
parasztok, ugyanúgy, mint a háború előtt, szántottak, vetettek, kapáltak,
az ünnepeket is megülték csendben. A szántóföldjüket művelve gyakran
eszükbe jutott a csatamező, ahol olyan sok cimborájuk, falubelijük
elesett.
Doris, ha lelkében a reménynek egyre gyengébb sugaraival is, de
várt. Visszaköltözhetett volna szülővárosába, de az a titkos gondolat,
hogy Klaus – ha megjön – itt fogja őt először keresni, visszatartotta.
A falubeli asszonyok közül is sokan várták haza férjüket vagy fiukat,
és ha a háborúból hazatérő katonák haladtak végig az úton, odamentek
hozzájuk, érdeklődtek, hátha kapnak valami jó hírt, valami biztató szót
tőlük. De azok csak a fejüket rázták szomorúan, riadt tekinteteket vetve
az árkok és a fasorok felé, mintha még mindig attól tartottak volna,
hogy onnan is golyók röpülnek feléjük. Még a lila bóbitás útszéli
gyomban, a talpig fegyverbe öltözött, lelkében azonban csupa béke
szamártövisben is ellenséges katonát láttak.
A kis Klaus, aki az eltelt idő alatt kedves, barátságos emberke,
értelmesen beszélő igazi „nagyfiú” lett, folyton a „Mikor jön már haza
apuka?” kérdéssel ostromolta Dorist. A fiatalasszony pedig – „Istenem,
ne büntess bennünket, add, hogy hazajöjjön, ha minket bűnösöknek
tartasz is, legalább a gyermeket tekintsd, aki olyan ártatlan, mint a
tavaszi barka…” – ugyanannyiszor imádkozott magában.
Könyörgései végül meghallgatásra találtak az égieknél. Egy napon
kopogtattak, és amikor kinyitotta az ajtót, Klaus állt előtte. Ahogy
meglátta, imás boldogság tört elő szívéből. Felragyogott az arca, mint
amikor kisüt a nap a nehéz felhők után. Elbámult, nagyra nyílt a szeme,
és az öröm, a boldogság csodálatos hangján felsikoltott. De olyan volt
ez a sikoly, mint amikor tavasszal kivirít a rét, és minden madár
egyszerre kezd fütyülni, lármázni és kacagni. A fiatalasszony átölelte a
férjét, egy arasznyiról nézett, bámult rá, csodálta és imádta nagy kék
szemével, amelyben határtalan odaadás volt, és húzta, húzta maga után
befelé a házba.
 De az a Klaus, aki hazajött, a réginek már csak egy kopott, fakó
hasonmása volt. Keze reménytelenül, enerváltan csüngött alá, szemében
kialudt a fény, bőre sápadt volt, fakóbb még színehagyott
egyenruhájánál is.
Doris tiszta örömkönnyei egyre inkább a keserűség és a szánalom
zavaros cseppjeivel elegyedtek. Fájt a szíve, ahogy végignézett
Klauson, és néhány másodperc múlva még inkább elkezdett sajogni,
mert érezte, hogy félje gépiesen, szinte érzéketlenül öleli őt magához.
Amikor pedig az a valaha csupa figyelmesség, csupa előzékenység
ember első megnyilvánulásaként az „Éhes vagyok” nyöszörgést hallatva
lerogyott a kopott konyhai heverőre, döbbenten és iszonyodva meredt
maga elé. Lelkében megszólalt a fájdalom hangja: „Hát ennyire ki tudja
ölni a háború az emberből az emberiességet, hát ennyire a létezés állati
szintjére tudja süllyeszteni a legnemesebbek közül valót is?”
– Nagyon rossz volt? – fordult férjéhez Doris, de csak azért, hogy
legalább ő mutasson érdeklődést. Maga is tudta, milyen ostoba és
esetlen a kérdése.
– Az a fontos, hogy itthon vagyok – válaszolta Klaus, de olyan
ólomfakó hangon, amiből azt lehetett kiérezni, hogy a beszélőnek nem
is annyira fontos az otthon. Teste egyszerre összerándult, mert
odakintről apró lábak tipegése hallatszott.
– Mama – csicseregte a belépő kisfiú, de rögtön meg is lepődött,
amikor a számára idegen férfit meglátta.
– Ő az? – kérdezte rekedten Klaus, és szinte fagyos arccal fordult a
gyerek felé.
– Igen, a te fiad – válaszolta az asszony.
A férfi remegő kézzel, a többéves hazugság súlyával a szívén,
megsimogatta a gyermek fejét, de a legszívesebben üvöltött volna.
Aztán fáradtan végignyúlt a heverőn.
– Menj ki szépen játszani, kisfiam! Láthatod, apa milyen fáradt –
mondta Doris. Ott maradt férje mellett, azután is, hogy az elaludt. Nézte
a férfit, akinek kemény vonásait az álom meglágyította. Most olyan volt
az arca, mint régen. Kedves, fiatalos. Az asszonyba, ahogy
elgyönyörködött benne, kezdett visszatérni a hit.
Az elkövetkező hetekben, hónapokban, amikor az országban éhínség,
tüzelőhiány és mindenféle betegség pusztított, amikor a nyomorúság
miatt házasságok bomlottak fel és évtizedes barátságok szakadtak meg,
a Steinbach családnak a faluban – főleg, mióta Klaus a parasztoknál
napszámos munkákat végzett – nem kellett nélkülöznie. Ha más nem is,
a mindennapi betevő falat kenyér és a gyereknek a tej kikerült.
Doris – aki bízott benne, hogy Klaus gyermekkorában érzelmi
gazdagságban és örömben fejlődött szíve előbb-utóbb győz majd az élet
minden baján, és lelki sebeit begyógyítja a falusi nyugalom –
elégedetten látta, hogy férje sokat erősödött, az arca teltebb lett, és némi
színt is kapott. Örömmel gondolt arra is, hogy ha visszaáll a rend a
felsőoktatásban, férje elkezdheti majd egyetemi tanulmányait.
De egyvalami nem tetszett neki. Ha Klaus a kisfiúval játszott, mindig
valami megmagyarázhatatlan szorongást érzett. Úgy tűnt neki, hogy
férje nagyon messze áll attól a „példakép-apa” eszményképtől, amelyet
ő még terhessége első napjaiban róla mintázott, és azóta is ott őriz a
lelkében. Valami zavarót, valami erőltetettet, valami álságosat érzett a
viselkedésében. Valahányszor együtt volt a kisfiúval, az arcán nehéz
viharfelhőket látott átvonulni.
Egy alkalommal nyíltan rákérdezett.
– Mi bajod van? Úgy megváltoztál. Néha az az érzésem, hogy
egyáltalán nem is szereted a gyerekedet… – mondta, szomorúan és
szemrehányóan nézte férje hirtelen elszürkült, földszínűvé vált arcát.
Másnap még érthetetlenebbé és rejtélyesebbé vált számára minden.
Klaus eltűnt. Csak egy cédulát hagyott a konyhaasztalon a következő
szöveggel: „El kell intéznem valamit. Majd jövök. Később mindent
megértesz. Bízzál bennem…”
Dorisból úgy fogyott el az erő, mint a vérét vesztett madárból. Szeme
előtt, mint a bolyban a hangyák, össze-vissza futkároztak a betűk.

Fékcsikorgást, éles sípszavakat, utasításokat lehetett hallani. A

teherautókról rendőrök ugráltak le. Nem sok esély volt rá, hogy a
hálóba, amit hirtelen kivetettek, valami „nagyobb hal” is belekerül
majd.
Szájukban az elmaradhatatlan rágógumival kérődzve, unaloműző
tevékenységként pedig ujjaikkal malmozgatva, szálfatermetű amerikai
katonák álldogáltak a háttérben, és egykedvűen nézték, ahogy az
egyenruhások a szürke, hétköznapi embereket összeterelik, és
bezsuppolják őket egy ponyvás teherautóba. A „bekasznizottak” között
volt idős hölgy, aki súlyosan cukorbeteg férje életét a feketén beszerzett
inzulinnal szerette volna valamelyest meghosszabbítani, volt olyan férfi,
akinek amputálták a lábát, s nagy fájdalmait morfiummal akarta
csökkenteni, és fennakadt a „hálón” olyan családapa is, aki gyermekei
zsír- és saját nikotinfejadagja érdekében járt nem éppen egyenes úton.
A begyűjtöttek – mivel meglehetősen sokan voltak a ponyva alatt és
nehezen fértek el – nagy patáliát csaptak, szitkozódtak, civakodtak,
acsarkodtak egymásra, de legfőképpen a hekusokat szidták.
Csak egy cowboykalapos nem vett részt ebben a nagy rikácsolásban.
Nyugodtan és magabiztosan nézegette hamis igazolványát, amely
annyira hitelesnek tűnt, hogy gazdája biztos volt benne: senki nem jöhet
rá, hogy az a bizonyos Bauer nevű úriember nem más, mint a szökésben
lévő Westroff-Meyer.
A rendőrségen egyenként hallgatták ki a razzia hálóján
fennakadtakat, először a nőket, utánuk a fiatalkorúakat, végül pedig a
férfiakat. Akiknél nem volt elrejtve semmiféle tiltott áru, és az
igazolványukat is rendben találták, azokat elengedték. Senki nem kért
tőlük elnézést. A német rendőrök, akik egyenruhájuk ellenére inkább
csóró kis gázóra-leolvasóknak tűntek, mint hatósági személyeknek,
túlzottan kimerültek voltak ahhoz, hogy holmi fölösleges
udvariaskodással tovább fárasszák magukat.
– Tehát önt Bauernek hívják – fordult Westroff-Meyerhez a
felügyelő. – És tősgyökeres berlini… Foglalkozása?
– Kereskedő.
– Mit csinált a pályaudvaron?
– Semmit.
– Ide figyeljen…
– Mit jelentsen ez? – fortyant fel Westroff-Meyer.
– Önnek tudnia kell, hogy az állomás környéke feketepiaci övezet.
– Fogalmam sem volt róla.
A felügyelő ezek után már éppen el akarta engedni a delikvenst,
amikor a kihallgató helyiségbe bejött egy őrmester, az amerikai
titkosszolgálat tagja. Elképzelhető hogy nem tudott mit kezdeni az
idejével, esetleg rossz hangulatban volt, de az sem kizárt, hogy – mivel
első ránézésre ösztönös ellenszenvet érzett az álruhás
Obersturmbannführer iránt – megszimatolt valamit. Mindenesetre
„állj”-t parancsolt a távozni készülőnek, betessékelte egy dzsipbe, és a
katonai rendőrségi központba szállította.
Ott – miután Westroff-Meyernek derékig le kellett vetkőznie – az
őrmester azonnal felfedezte az SS tagjai számára kötelezően a bal
hónaljba tetovált vércsoportjelet. Felhívta telefonon a Counter
Intelligence Corpé-t, az USA hadseregének titkosszolgálatát, és úgy
látta jónak, hogy amíg a CIC-től az illetékes nyomozó elő nem kerül, a
„madarat” – biztos, ami biztos – kalitkába zárja. Így aztán az
Obersturmbannführer a számára kijelölt cellában várakozott a sorsára.
A CIC-es hadnagy, aki rövidesen megérkezett, elég furcsa figura volt.
Csontvázszerű soványsága, aránytalanul hosszú végtagjai, a
koponyájára szinte ráaszott zöldes bőre és mélyen ülő szeme miatt
beosztottjai a háta mögött „Halál”-nak nevezték. A háború végén járt
Dachauban és Buchenwaldban is. Folyékonyan beszélt németül.
– Tehát ön az SS-nél szolgált? – tette fel a kérdést Westroff-
Meyernek.
– Igen – válaszolta az Obersturmbannführer halkan. – De csak
tartalékos állományban.
– Rendfokozata?
– Hadnagy.
– Szolgálati helye?
Westroff-Meyer elkezdett spekulálni. Az amerikai tiszt ezt észrevette.
– Ne próbáljon meg valami frissen kiagyalt maszlaggal megetetni!
– mondta, miközben a körmeit nézegette. – Ön nyakig benne volt az
egész hitlerájban. Szóval?
– Lebensborn – válaszolta az Obersturmbannführer összeszorított
szájjal. Szeretett volna valami elfogadható magyarázatot adni a
szervezet működésével kapcsolatban, de a hadnagy már csírájában,
stílszerűen „borsócsírájában” elfojtotta a nagy növény- és
embernemesítő erőtlen próbálkozását.
– Szükségtelen erről bármit is mondania. Mi pontosan ismerjük az
egész históriát.
– Mindez természetesen őrültség volt – mentegetőzött Westroff-
Meyer –, de aki megpróbált volna ellene bármit is tenni, vagy akár csak
szólni is, az a fejével játszott.
 A hadnagy bólintott.
– Elképzelheti, hogy nekem, aki régebben egyszerű kis egyetemista
voltam, ehhez az egészhez semmi közöm nem lehetett – próbálkozott
tovább Westroff-Meyer.
– Ezek szerint önt nem sorolták a számukra legmegfelelőbb emberek
közé…
– Ez így van. Nézze, én mindig nemzeti elkötelezettségű voltam.
Hangsúlyozni szeretném, hogy nemzeti és nem nemzetiszocialista.
– Hát igen – mondta a hadnagy. – Az ön SS-e mindig is nemzeti volt
és soha nem náci.
– Ez a pasas egy kicsit lökött – gondolta magában az
Obersturmbannführer. – Igaz, hogy ránézésre nem tűnik
rosszindulatúnak, de elég zsidós külseje van, ezért jó lesz vele továbbra
is nagyon óvatosnak lenni. A Führer egy seggfej volt, hogy az ilyeneket
nem pucolta el mind egy szálig.
– Önnek tehát – mondta a CIC embere rendkívül éles, gúnyos
hangon – azon a tényen kívül, hogy SS-tiszt volt, az egész szervezethez
az égvilágon semmi köze nincs?
– Pontosan.
– Ha jól értem – folytatta a hadnagy, körmei tanulmányozásába
szinte már teljesen belefeledkezve –, egyenesen gyűlölte azokat, akik az
SS-t fenntartás nélkül szolgálták.
– Így van.
– Akkor azt is megérti, hogy miért kell önt lecsuknunk…
– Természetesen.
– És azt is érzi: önnek azon kell lennie, hogy rács mögé kerüljön?
Westroff-Meyer bólintott.
– Tehát tudna nekünk segíteni?
– Miről lenne szó? – kérdezte gyanakodva az Obersturmbannführer.
– Arról, ami az ön helyzetét megkönnyítené – mondta a hadnagy,
miközben az undor kiült az arcára: – Bizonyára tudja, hogy a Birodalmi
Biztonsági Főhivatal vezérkarának valamennyi tagja „felszívódott”.
Hamis papírokkal bujkálnak Felső-Bajorországban, vagy külföldön.
Ezek az emberek nagyon érdekelnek engem. Tehát tudna-e segíteni
nekem? Elsősorban azzal, hogy megmondja, hol lehet őket megtalálni,
másodsorban pedig azzal, hogy megmutatja a hozzájuk vezető utat.
 – És azután? – kérdezte Westroff-Meyer remegő szájjal.
– Azután majd kialakulnak a dolgok – válaszolta könnyedén a tiszt,
vigyázva, hogy bárminemű elkötelezettségtől vagy ígérettől távol tartsa
magát.
Így lett a mindössze tíz perces beszélgetés eredményeképpen a
gyilkosból áruló.
– Miért ne? – gondolta Westroff-Meyer. – Ki az a bolond, aki nem
óvja a bőrét bármi áron? Ki az az esztelen, aki hagyja, mint az ökör,
amikor járomba fogják, hogy a nyaka köré szoruljon a kötél?
Veszélyhelyzetben ne finnyáskodjék az ember! Persze, kellemetlen
munka, mondhatni, kínos, de még mindig sokkal elviselhetőbb, mint az,
amikor a hóhér „felmagasztalja” az embert.
Az egykori Obersturmbannführer csukaszemei kutyaszemekké
váltak. Az eb pedig, akiből a feltétlen odaadás sugárzott rajtuk keresztül,
szinte odafeküdt az amerikai tiszt elé, és úgy nézett fel ezekkel a
szemekkel a gazdára, farkcsóválva, rettegve, vakkantgatva, mint valami
éhes kopó, aki koncot sejt, mert rövidesen segít becserkészni újdonsült
gazdijának a zsákmányt.
Még pacsit is szeretett volna adni. Beleegyezése jeléül vastag, csorba
körmű mancsát oda akarta nyújtani a vele szemben ülő tisztnek, de az
átnézett rajta. „Halál” átment a szomszédos helyiségbe, és egy nagy
pohár whiskyvel megpróbált valamit lemosni a gyomrában leülepedett
undorból, ezt követően pedig elindult a szolgálatába szegődött csahos
ebbel, az egykori Obersturmbannführerrel a dúvadakra vadászni.

Klaus Steinbach a wittenbergi állomáson a zsúfolva, hemzsegve özönlő

undorító tömegben, a por, a piszok, az izzadság és a bűzölgő emberi
testek áradatában a vágányok felé igyekezett. Arra, hogy valamelyik
személyvonatra felkerüljön, esélye sem volt. Azt is hallatlanul nagy
szerencsének tartotta, hogy sikerült a bejövő tehervonat utolsó
kocsijának a lépcsőjén helyet találnia.
Már órák óta rohant, zörgött, döcögött vele a vasszekér, és ahol
elhaladt, csak a romok lehangoló képei ismétlődtek. A vagonba,
amelynek Klaus a lépcsődeszkáján kuporgott, kéntáblák voltak berakva.
A kellemetlen szag csak úgy áradt kifelé. Mintha a pokol kénköves
tornácán üldögélt volna, de neki ez a kis deszka az „isten tenyerének”
tűnt. A mennyországba jutás, a kisfiával való találkozás édes illúziója
adott neki erőt. A kénbűztől a nyelve a torkához száradt. Szúrást érzett a
szemében, égett a teste.
Ült a lépcsőn, és mert a nagy légmozgás ellenére is izzadt, a
homlokát törölgette a zubbonya ujjával. Alig várta, hogy a következő
állomáson megálljon a szerelvény. Gyorsan leugrott, megkereste a kutat,
a csap alá tartotta a fejét, vizet eresztett magába, és már rohant is vissza.
A víz meleg volt, és éppen olyan pisi ízű, mint amilyent 1943. közepén
az orosz fronton, amikor már második napja nem volt egy nyeletnyi
innivalójuk sem, egy lólábnyomból ivott. Annak a néhány csöppnek az
íze egész életére megmaradt benne. Akkor érezte meg, hogy az győz,
aki mindent megpróbál elviselni.
Az eltűnt boldogságot kereste, de tudta, hogy csak ott találhatja meg,
ahol a kisfia van, és csak akkor, ha a gyereket haza tudja vinni. Egyedül
az ösztönére hagyatkozott, és arra az egyetlen biztos ismeretére, hogy a
front elől menekülők szinte kivétel nélkül észak-nyugat felé vették az
irányt.
Nyolc óra alatt ért Hamburgba. A városban a gyermek- és ifjúsági
ügyekkel foglalkozó hivatalokat, parókiákat, apácazárdákat és
árvaházakat kereste fel. Felvilágosítás helyett az egyik helyen egy
tányér levest kapott, a másikon majdnem letartóztatták. Az az ember, aki
egy olyan „őrült intézményben” lévő gyerek iránt érdeklődik, mint a
Lebensborn, akinek ilyesmihez köze van, abban az időben már több,
mint gyanúsnak számított.
Klaus tudta, hogy Erika utoljára Berlinben élt, és amíg lehetősége
adódott rá, odafigyelt a gyerekre. Megvolt neki a lány egyik hamburgi
rokonának a címe, fel is kereste az illetőt, de az nem tudott segíteni.
Így aztán ment tovább. Schleswig-Holsteinen, falvakon,
kisvárosokon keresztül. Az egyik paplak ajtaját az orra előtt csapta be a
házvezetőnő. Szerencsére a szentatya, aki éppen a kertből jött fölfelé,
észrevette, és beengedte a jövevényt. Klaus kérdésére elmondta, hogy
járt itt egy asszony, aki árvagyerekek számára kért szállást a paplakban,
de ők – mivel még arra sincs helyük, hogy a rokonaikat elhelyezzék –
nem tudtak rajtuk segíteni.
– A nő címét azért felírtam – mondta a tisztelendő úr, és egy cédulát
adott oda Klausnak.
 – Aki keres, talál – mondta. – Próbálkozzon maga is. És bízzon
benne, hogy meglesz az eredménye – adta útravalóul, de a hangja olyan
reménytelenül csengett, hogy az is érezhető volt belőle: ő maga már
semmiben, talán még a szentírásban sem hisz.
Klaus újra vonatra szállt. Robogott a romok mellett, amelyeket itt-ott
asszonyok próbáltak csupasz kézzel eltakarítani. Néha, ahogy ült
elnehezedő szemhéjakkal, lankadtan a semmibe meredve, arra gondolt,
hogy vissza kellene fordulnia, abba kellene hagynia a reménytelen
keresést, haza kellene mennie, és mindent elmondani Dorisnak. Aztán
összeszedte magát. A szeme tüzelt, valami különös láz lobogott benne.
Egész szívét, lelkét, minden idegszálát a kisfiú vonzotta. Hívták a kis
ölelő karok.
– Mit is mondott a pap? Hogy a nő Hannoverben lakik?
Hannoverben Erikának is élnek rokonai – meditált.
Előkereste a zsebéből a papírt. Az Erika Vogel név volt rajta, és egy
hannoveri cím.
– Erika? Erika? – tűnődött Klaus. – Sajátos. Hátha éppen… – De erre
már nem is mert gondolni.
Hannoverben megkereste az épületet, amelynek a címe a cédulán
szerepelt. A félig romokban heverő ház második emeletén talált egy
névtáblát „Vogel, tessék három rövidet csöngetni!” felirattal.
Néhány másodperc múlva Erika állt előtte. De Klaus alig ismerte
meg. – Te jó isten – gondolta magában, és didergő szívvel nézte, mivé
lett az a remek teremtés, akinek már a neve is olyan illatos, olyan
rozmaringszagú, akinek minden szavában volt valami utánozhatatlan
báj, akinek láttán a férfilélek szinte ujjongott örömében. Aki, ha beszélt,
színe és muzsikája volt minden szavának, aki olyan volt, mint egy forró
csipkebokor, olyan kívánatos és gyönyörű, amilyen csak egy ragyogó
asszony lehet. Most szinte a felére fogyott, csak a csontja-bőre maradt.
Hová lett a gyönyörű szőke haj, a dacos szép tekintet, a friss test, a fiatal
csoda? Ilyen silány az ember, ilyen romló, hogy néhány év alatt semmi
sem marad a szépségéből? – gondolta döbbenten a férfi.
– Igen, én vagyok – mondta a régi szép lány túlvilági mása, az
átszellemült, szinte testtelen kísértet, akiben az egykori talpraesett
teremtés csípős, szellemesen sziporkázó humorának a szikrája sem
maradt. – Igen, én vagyok, Erika Vogel… A férjem Berlin ostrománál…
Megözvegyültem. Tudom, hol van a gyereke – mondta a falfehér arccal
álló, és az ajtófélfába kapaszkodó Klausnak.

A dzsip keresztül-kasul száguldott a városban. A CIC-hadnagy elöl ült, a

vezető mellett. Hátul, a „besúgóülésen” kuporgott Westroff-Meyer. A
koreográfia mindenütt ugyanaz volt: a spicli intett, a hadnagy a
pisztolytáskájához nyúlt, és hármasban indultak a házhoz. Csöngettek,
és már nyomultak is befelé. Aztán elhangzott a „Kezeket a tarkóra!
Nyomás a pincébe!” vagy a „Lefeküdni a földre!”-parancs, amelyre
mindenütt ugyanaz a lehangolt, döbbent tekintet és ugyanaz a megadó
fejbólintás volt a válasz.
A volt Obersturmbannführer úgy ismerte egykori cimborái
rejtekhelyét, mint a gátőr a töltés oldalában lévő ürgelyukakat. Minden
egyes sikeres akció után egyre elégedettebbnek és elégedettebbnek tűnt.
Csak úgy hízott a mája.
A dzsip az amerikai zónán kocogott keresztül. Tengelyei mintha az
„Ó, ti kedves, régi bajtársak” SS-induló ritmusát dobolták volna.
Az autó most a múlt század derekán épült, hatalmas barokk villa előtt
állt meg, amelyben Schultes Sturmbannführer, Westroff-Meyer egyik
legjobb barátja rejtőzött. Az SS-tiszt, amikor elkapták, és meglátta a
cimboráját, azonnal mindent megértett.
– Te rohadt áruló, te szemét állat! – sziszegte, és szembe köpte az
Obersturmbannführert, aki azonnal törlesztett: ököllel a megbilincselt,
védekezésre képtelen Schultes arcába vágott.
Az amerikai hadnagy úgy tett, mint aki nem látott semmit, csupán ő
is köpött egyet.
– Még hogy holló hollónak nem vájja ki a szemét… – mondta
magában. Tapasztalta a németek és a franciák egymás elleni kölcsönös
gyűlöletét, és most nem tudott másra gondolni, csupán arra, hogy ez a
csúszómászó szörnyeteg, ez a sintér, csak hogy kimásszon a csávából,
kész lenne akár a francia republikánusok vörös sapkáját is föltenni, s
valamennyi honfitársát a nyaktiló alá hurcoltatni.
Három hét elteltével Westroff-Meyer utolsó cimboráját is az amerikai
titkosszolgálat kezébe adta.
– Én a magam részéről befejeztem – mondta a hadnagynak.
– Próbálja egy kicsit erőltetni az agyát, Bauer úr! – mosolygott
gúnyosan az amerikai tiszt.
– De hát én tizennégy volt SS-vezetőt adtam át önnek… –
méltatlankodott a besúgó.
– Kiválóan tevékenykedett, szó se róla – mondta csípősen a hadnagy.
– Ám egyvalaki még hiányzik: Westroff-Meyer, az egykori SS-
Obersturmbannführer! Nem ismeri őt, Bauer úr?
– Nem – válaszolta tompán a spicli.
– Akkor én most bemutatom magának: itt áll előttem. Tehát
letartóztatom önt az emberiség ellen elkövetett több száz
bűncselekmény miatt – mondta a hadnagy, majd intett a
gépkocsivezetőnek, aki pillanatok alatt hátrabilincselte a tiszt kezét.
– Ez tévedés! – üvöltötte az Obersturmbannführer. – Engedjenek
engem szabadon! Mindent elmondok, amit csak kémek. Én ártatlan
vagyok!
Az árvaház, amelyben hetvenhét lebensbornos gyermek élt,
Flensburgban volt. A Harmadik Birodalom csődtömegéhez tartozó, az
idő hullámai által a semmi partjára sodort, szürke egyenruhába
öltöztetett, apátlan, anyátlan, otthontalan, minden szeretetet nélkülözni
kénytelen közel nyolcvan nyomorult gyerekből mindössze
egyetlenegyet kerestek.
Klaust Erika kísérte el az otthonba.
– Nem árt, ha én is magával megyek – mondta. – Engem itt mindenki
ismer. Hálásak nekem, mert sikerült megmentenem a nyilvántartásuk
egy részét, és bizonyos dolgok lebonyolításában is segítettem nekik.
– Maga egy csodálatos ember – mondta Klaus.
– Csodálatos? Hol van az már? – sóhajtott fel Erika. – Én már nem
vagyok ember. Én kész vagyok. Totál kész. Mindennel.
Délután lépték át az otthon küszöbét. Az alatt a meglehetősen hosszú
idő alatt, amit Erika az adminisztráción töltött, Klaus úgy érezte magát,
mintha láthatatlan kísértetekkel kellett volna viaskodnia. Alig bírta
kivárni, hogy kísérője – aki hozta magával az otthonvezetőt is –
visszaérkezzen.
– Jó, hogy jöttek – mondta a szúrós tekintetű, kellemetlenül nyikorgó
hangú nővér. – Minél több nyűgtől megszabadulunk, annál jobb. Mikor
akarják elvinni?
Klaus nyelt egy nagyot.
– Ha lehet, akkor máris – mondta bukdácsoló nyelvvel.
– Nagyon jó – mondta elégedetten a főnökasszony. – Az
összecsomagolás nem sok időt vesz igénybe, mert a gyereknek
gyakorlatilag semmi holmija nincs. Pusztán az adminisztrációs
formaságoknak – aláírás, miegymás – kell eleget tennünk.
Amikor Klaus néhány perc múlva a formanyomtatvány kitöltése után
felemelte a fejét, az ajtóban egy gondozónőt pillantott meg, aki szürke
intézeti köpenybe öltöztetett, sápadt, három év körüli gyereket tartott a
karján.
– Istenem… – sóhajtotta, és támolyogva megindult felé.
– Klaus – mondta – kicsi Klaus… És csak nézte, nézte a gyermeket.
A kisfiú, aki mindössze azt látta, hogy egy sovány, fakó, katonaruhás
emberárny közeledik feléje, rákezdte a sírást.
– Minden idegentől fél – magyarázta az otthonvezető.
– Érthető – válaszolta a „nagy” Klaus remegő hangon, és gyöngéden
a karjába vette a kisfiút.
– Tőlem… nem kell félned, én… az apukád vagyok – töredeztek ki
belőle a szavak.
De a kisfiúnak fogalma sem volt arról, mi az, hogy apuka, ő csak
csendesen tovább sírdogált. Klaus elgondolkozott, milyen furcsa
dolgokat képes művelni a sors: egy idegen gyerek teljes és fenntartás
nélküli bizalommal néz a szemébe, a sajátja pedig elrejti előle az arcát.
A férfira egyszerre ránehezedett annak a borzalmas
igazságtalanságnak a súlya, amelyet Dorisért három éven keresztül
elviselt.
– Majd hozzászokik magához is – mondta Erika, és gyöngéden
fésülgette ujjaival a gyermek szőke fürtjeit.
Amíg a két felnőtt a túlzsúfolt, kellemetlen, állott szagú előszobán
áthaladt, a kisfiú elaludt Klaus karjában. A szájacskája félig nyitva volt,
egyik kis kezével pedig – mintha támaszt keresett volna – az apja
dzsekijébe kapaszkodott.
– Nagyon, nagyon köszönöm – súgta Klaus, és szabad kezével
megszorította Erika karját.
– Meglátja, minden jóra fordul – mondta könnyes szemmel a
fiatalasszony.
– Remélem – válaszolta a férfi. – És ugyanezt kívánom magának is.
De ahhoz újra meg kell tanulnunk élni.
– Igen – mondta Erika. Aztán elköszönt, és elment, mint egy szál
fakó őszi napfény, ha elmúlik a házból. Az utcán már folyton visszatérő
rémes emlékei világában, az ostromlott Berlinben volt, és látta, mint
ahogy azóta már százszor, ezerszer újraszenvedte gondolatban, amint öt
vagy hat világosbarna egyenruhás, kelt tészta képű, mohó, kéjsóvár
tekintetű orosz közelít felé, és egymás után törik-rontják a testét és a
lelkét. De a legjobban az fájt neki, hogy amikor összeszedegette
szétszaggatott ruhadarabjait, a földön, mintegy fizetségül, ezüstpapírba
csomagolt tejcsokoládét talált.

A visszaút három napot vett igénybe. Klausban az öröm érzése

félelemmel keveredett. Amíg a falun végigment, az egykori százados
úgy érezte, mintha ólomklumpa lett volna a lábán. Félt még körülnézni
is. Pedig a parasztok már mind ismerték.
– Isten hozta Steinbach úr! Hát újra hazajött? – köszöntötték, és
csodálkozva nézték a mellette tipegő, parányi lépteit szaporázó
csöppséget.
A kicsi, még ha nem is értette a varázslatot, amiben része volt,
felengedett kezdeti bizalmatlanságából.
– Hová megyünk? – kérdezte
– Haza – válaszolta az egykori repülőtiszt. – Otthon vár a mama.
– Oda ne menjünk… – kérte riadtan a gyerek, aki az „otthon” alatt az
árvaházat értette, ahová semmi szín alatt nem szeretett volna
visszakerülni.
– Anyukához megyünk – mondta Klaus.
– Anyuka? – és a kisfiú értetlenül és csodálkozva nézett maga elé.
Ahogy a templom előtt elhaladtak, Klaus tekintete, mint máskor is,
ha erre járt, elidőzött a paplak udvarán álló, foltos hátú, hatalmas
platánfán. A férfi az élet óriás egységét bámulta ebben a lélegző és
eleven lényben, az ágak és levelek székesegyházában, amely a tér szinte
elképzelhetetlenül nagy részét birtokolta és fogta be. – Ugye, milyen
szép? – kérdezte a kisfiútól, az ő kicsi fiától, és arra gondolt, vajon hogy
jött rá a természet arra, hogy egy apró magvacskából ezt a hatalmas,
lombos csodát kibontakoztassa az örökkévalóság számára.
Közeledtek a házhoz. Klaus már messziről meglátta Dorist, aki a
kiskertben gyomlálgatott. Az asszonyt szivárványos nyakú galambok
röpködték körül.
Klaus szeretett volna odaszaladni hozzá, és a karjaiba kapni.
Felemelte a kisfiút, egészen a kerítés magasságáig, és odasúgta neki:
 – Kiáltsd hangosan, hogy anyuka!
Ahogy a kicsi megmozdult a kezében, most érezte meg először
igazán, hogy a gyermek bája milyen rendkívüli hatást tud gyakorolni rá.
Csodálatos jó érzéssel nézte a kis Klaust.
Doris abban a pillanatban felegyenesedett. Dereka meglebbent, mint
szélben a liliom. Ahogy meglátta férjét, arca felragyogott. Még a kapát
is elejtette örömében. Ösztönösen megtörölte a kezét a kötényében, és
rohant a férfihoz.
A fehér szőrű kutya is felugrott a tornácon lévő fekhelyéről. Hosszú,
rózsaszín nyelvét oldalra kicsapta nagy fehér fogai közt, viháncolva az
érkezők elé szaladt, és boldogan nyalta meg előbb a férfi, majd a kisfiú
kezét.
– Hát újra itthon vagy? – kérdezte Doris, akiben úgy rezgeti a lélek,
mint a kakukkfű a szél suttogására, és elhalmozta Klaust
gyöngédséggel. Hol rá, hol a kicsire irányította tekintetét.
– Igen. És most már végleg. Ráadásul nem egyedül jöttem.
És a férfi, aki mióta Westroff-Meyer aljassága lelepleződött előtte,
olyan félénken járkált a falubeli apróságok között, mint a kárvallott, aki
becsukta a szemét, hogy ne lássa kedvességüket, bedugta a fülét, hogy
ne hallja friss hangjukat, most boldogan emelte a magasba a testükből
termett, lelkűkből lelkedzett csodát.
Doris reszkető szájjal és szinte félájultan nézte a gyermeket. A
kerítésbe kapaszkodott, mert egyszerre mindent megértett. Ha az esze
nem is, az ösztönei segítették ebben.
– Klaus – mondta a könnyeit nyelve ez nem… ez nem… Ez nem
lehet igaz.
– De igen – büszkélkedett a félje ragyogó arccal. – Ő valóban a te
fiad. A mienk… Ugye így van, Klaus?
– Igen – válaszolta komolyan a kisfiú.
Akkor Doris is felemelte, és magához szorította, a gyermek pedig
vékonyka karjával átölelte anyja, az ő igazi édesanyja nyakát. Számára
is világos és egyértelmű lett a világ.
A kisfiú kilenc hónapon keresztül a vérerek, az idegpályák, az áramló
nedvek titkos híradásából érezte, hogy milyen örömmel várják a világra.
Azzal fejezte ki háláját édesanyjának, hogy nem gyötörte agyon
hányingerrel, és formásnak hagyta a testét, hamvasnak a bőrét. Már
újszülöttként ezernyi gyönyörűségei okozott Dorisnak törékeny
ujjacskáival, csöpp szájával, gombszemével, pelyhes, szőke
hajacskájával. Most, három évi hányattatás után minden pici
idegszálával érezte, hogy révbe ért.
Az asszony ölébe vette, úgy vitte be a házba. Mikor férje lassan és
elgondolkodva felment a tornácra, a két kisfiú már együtt volt. Doris ott
térdelt előttük.
– Látod, Klaus – mondta, egyszerre sírva és nevetve az újonnan
hazatértnek –, itt van a testvéred. A feszültség most kezdett könnyek
formájában feloldódni benne.
Felállt, és átölelte a férjét.
– Hogy sikerült…? – kérdezte meghatottan.
– Majd később – mondta Klaus, és megsimogatta felesége arcát.
– Ugye, mind a kettő a mi fiunk marad? – kérdezte az asszony
félénken.
– Hát persze – válaszolta a férfi határozottan és ünnepélyesen.
– Őszintén ezt szeretnéd?
Klaus rábólintott. Tudta, hogy a gyermeknevelés az olyan
természetes ösztönű ember számára, mint Doris, nem szenvedés, hanem
szenvedély. A gyermekekért hozott áldozat neki életszükséglet, amiért
nem vár semmiféle elismerést vagy köszönetét. Forró szeretettel nézte
asszonyát, akiről tudta, hogy minden pillanatát alapvető küldetése, a
gyermeknevelés, a szolgálat tölti ki, és akinek példamutató kitartása,
lelkiereje és ragaszkodása nélkül ő maga képtelen lett volna a sors által
rá mért óriási terhek elviselésére. A Faust koldusának igazsága – „Csak
az boldog, aki ad” – jutott az eszébe.
– Soha nem akartam mást – mondta a férfi –, mint épségben
hazajutni a háborúból, de addig, amíg nem tisztázódtak a dolgok, nem
mondhattam el neked semmit… Nem akartalak boldogtalanná tenni.
Doris ekkor értette meg, miért viselkedett olyan idegenül Klaus,
ekkor fogta fel, mekkora lélektani terhet cipelt érte, miatta hosszú időn
keresztül. Arra gondolt, milyen nagy bátorság kell a némaság
vállalásához. A hallgatás is cselekvés, mint a beszéd vagy a tett. De nem
elég hallgatni: tudni is kell halálos pontossággal, mi az, amiről hallgatni
kell. És Klaus tudta. Felesége pedig – miután mindent megértett – a
hallgatást semmivel sem tartotta kevesebbnek, mint a bátorságot, amit
férje repülőtisztként a háborúban, vagy kettőjükért a Lebensborn-
otthonban tanúsított, és amiért ő olyan büszke volt a számára egyetlen
férfira. Odabújt Klaushoz, és puha csókokkal halmozta el. Nem vette
észre, hogy könnyeivel összemaszatolja az arcát.

Westroff-Meyer ábrázata egyre inkább hasonlított arra a faragott

ördögpofára, amely az egykori irodájában lévő antik karosszék karfáját
díszítette. A volt Obersturmbannführer nem bírta elviselni a bezártságot.
Ököllel verte a szürke falakat, de hiába. Azok ugyanolyan szilárdak
voltak, mint a bíróságon az ellene felhozott bizonyítékok. Tépte,
szaggatta magán a ruhát, kegyelemért könyörgött azokhoz, akiket
gyűlölt. Mindent megígért volna nekik, csak hagyják meg az életét.
Szerette volna feltámasztani a halottakat, de azok már elporladtak
Németföldön és Lengyelországban. Lelőtték, agyon szúrták, nyírfára
akasztották, elgázosították, elföldelték vagy elégették őket. Utolsó
imájuk, utolsó átkuk, utolsó kívánságuk teljesült.
Westroff-Meyer egykori SS-Sturmbannführernek meg voltak
számlálva az órái. Túl sok volt a kontóján ahhoz, hogy kétséges
lehessen a kiszabható büntetés. A halálos ítéletet meghozták. A
kegyelmi kérvényt elutasították. Amikor megtudta, egész testében
reszketni kezdett, orrlyukai kitágultak, és szinte lángot vetettek. Neki,
aki az emberi gőg felső fokára jutott, ez az ítélet maga volt az
apokalipszis, a föld és az ég egybeolvadása. Az alatt a pár nap alatt, amit
a siralomházban töltött, szinte semmit sem aludt. Ha néha egy-egy
percre el is szunnyadt, egy visszatérő álom kínozta. Előre átélte, hogy
mit fog érezni, amikor majd felakasztják. Tüdeje összeszorult, a kötél
már a nyakán volt. Érezte, hogy hervad a színe, hűl, merevedik a lába,
kékül a keze, a nagy kínok miatt kifordul a szeme, megkeményedik a
homloka, megfeketedik a nyelve, és hörög a melle. Amikor felriadt, a
hideg tajtékot törölgette a homlokáról. Ilyenkor néhány órán keresztül
dermedten ült, s ereiben pezsgett a félelem. Aztán újra ordítani kezdett.
Iszonyú üvöltözése, jajveszékelése a vastag falon keresztül is
hallatszott.
– Akar könnyíteni a lelkiismeretén? – kérdezte a cellájába
bebocsátott lelkész.
– Nem! – sziszegte az elítélt, gyűlölködő, vad pillantást vetve a
papra. A fekete reverendás dolgavégezetlenül távozott.
– Nem ölhettek meg! Hagyjatok élni! – üvöltözött. Ömlött a szájából
a szitok, mint a jégeső. Fogcsikorgatva tajtékzott, ordított, mint a sakál,
majd a földre vetette magát.
De Westroff-Meyernek, Lengyelország hóhérának már készítették a
kötelet.
Eljött az idő, és a napokon keresztül dühöngő tömeggyilkost
szédelegve, ájuldozva bukdácsolt őrei között a vesztőhely felé. Amikor
az ítéletvégrehajtó a nyakába tette a hurkot, szájából, amely már kék
volt, mint a halottaké, vacogó fogai közül még egyszer, utoljára kitört a
halálfélelem ordítása. A kétségbeesett üvöltést a fejére húzott csuklya
tompította. Az az embertelen rántás, amely a zuhanás után
gerincoszlopát a nyakcsigolyájánál elszakította, az emberség tiltakozása
volt az embertelenség ellen.

Ki törvényt mond mindannyiunk fölött, az örökké ifjú, öreg, bölcs Idő

ment a maga útján. Klaus, Dorissal és a két gyerekkel hazaköltözött
Dél-Németországba, szűkebb szülőföldjükre. Hazavonzotta őket a honi
föld édes levegője. A hazaérkezés után mindketten érezték, hogy ők,
akik itt töltötték gyermek- és ifjúkoruk jelentős részét, akik a
környékbeli erdő fáitól, boldog barangolásaik szemtanúitól kapták a
gondolataikat, csak itt tudnak újra friss szóra fakadni, itt tudnak új életet
kezdeni. Itt tudják elfelejteni a háborút, a Lebensbornt és a Führert, akit
egy ampulla méreg mentett meg a felelősségre vonástól. Itt tudnak
végleg leszámolni Westroff-Meyerrel, aki nem kerülte el jogos
büntetését, és itt tudnak megszabadulni a múlt többi kísértététől.
A család Klaus édesapja segítségével hozzájutott egy csinos
kétszobás házikóhoz. Doris álmai teljesültek, férje elkezdte
tanulmányait a jogi egyetemen. A gyerekek úgy nőttek egymás mellett,
mintha ikrek lettek volna. A szülők számára nem volt „édes” és
„mostoha”, mindkettőt egyforma szeretettel nevelték. Sokat
beszélgettek, játszottak velük, gyakran elvitték őket kirándulni. Az
esetenkénti civódások, verekedések után mindig feltámadó, egymás
iránti és a feléjük sugárzó szülői szeretet tette boldoggá a két fiút, és az
formálta szabadon szárnyalóvá gyermeki képzeletüket is.
Egy délután váratlan és sorsdöntő esemény kavarta fel a család életét.
Doris a konyhában tett-vett, Klaus – az egyik legnehezebb vizsgájára
készülve – a római jogot biflázta, a fiúk pedig – apjukra való tekintettel
– csendben játszottak a gyerekszobában, amikor csöngettek.
Egy ismeretlen nő állt az ajtóban, aki nagyon fáradtnak, elgyötörtnek
tűnt. Klaus beengedte, és hellyel kínálta a látogatót. Az asszony
rendkívül zaklatott volt.
– Dombrowskyné vagyok – mondta tört németséggel
Lengyelországból jöttem. Önöknél van a kisfiam. Hónapok óta
keresem… Adják vissza a gyermekemet!
Klauson egyszerre végigfutott a kisfia keresése közben elszenvedett
minden fizikai és lelki megpróbáltatás, az éhezés, a szomjazás, az
állomások fapadjain való alvás, a sok-sok hiábavaló keresés, a
számtalan eredménytelen kilincselés, az elutasítással járó rengeteg
csalódás és megaláztatás. Ha valaki, ő tudta, min mehetett keresztül ez a
szerencsétlen teremtés is. Ennek ellenére valami ősi ösztönből
táplálkozó erős dac és szembeszegülés támadt benne az asszony iránt.
Azt érezte, amit az ősember érezhetett akkor, amikor veszély fenyegette,
amikor el akarták venni tőle a zsákmányát.
– Ő már a mi gyermekünk – vetette oda, számára is szokatlan, idegen
hangon.
– Senkinek nincs joga elvenni a kisfiamat… akit annak idején
elraboltak tőlem. A férjemet is megölték… Nincs senkim… a világon
senkim… rajta kívül… – törtek ki a lengyel asszonyból lassan,
szakadozva a szavak, amelyek szinte jégesőként kopogtak Doris szívén.
– Legalább láthatnám? – kérdezte kicsit később szelíd, fájdalmas
hangon a vendég. Klaus némán bólintott, és bevezette a nőt a
gyerekszobába.
Az egymásra a megszólalásig hasonlító két fiú kíváncsian nézte az
idegen asszonyt. És ahogy Klausnak a Lebensborn-otthonban, a lengyel
asszonynak is azonnal megmutatta a vére mozdulása, hogy melyik az ő
gyermeke. Rögtön feléje irányította.
Az a „másik” Klaus, akit most már Martinnak hívtak, sírásra görbülő
szájjal menekült az édesanyja elől, és védelmet keresve, mint a
megszeppent csirke a kotló szárnyai alá, úgy bújt nevelőanyja
szoknyájához.
– Na, menjen szépen! – mondta Klaus az asszonynak. Doris iránt
érzett szeretete megakadályozta abban, hogy kedves legyen a másik
nőhöz. Arra gondolt, hogy Martint ők már örökbe fogadták. Az egész
eljárást hatálytalaníttatni kellene. A bürokratikus hercehurca akár egy
évig is eltarthatna. Ez egyformán megviselné a két asszonyt,
legfőképpen azonban a gyermeknek ártana.
– Nemsokára újra jövök… – mondta a lengyel asszony.
Klaus éjjel felébredt és észrevette, hogy Doris nem fekszik mellette.
Belesett a gyerekszobába, és meglátta a feleségét, aki, mint egy árnyék
gubbasztott a két kiságy mellett Az asszony Martint nézte. Könnyein
keresztül simogatta a tekintetével, tudta, hogy előbb-utóbb búcsút kell
vennie tőle.
Klaus bement hozzá, átölelte a vállát, és a fülébe súgta.
– Nem adjuk oda a fiunkat.
– De, muszáj… – válaszolta az asszony. – Még ha nagyon fájdalmas
is. Még ha százszorosan fájó lesz tőle megválni, akkor is…
És néhány nap múlva ismét eljött a gyermek édesanyja, s hallva a
házaspár döntését, könnyes szemmel, lengyelül rebegte el az öröm és a
hála szavait a német szülőknek.
A kis Martin ismét nevelőanyjához menekült. Szótlanul,
megszeppenve várta, mint egy kismadár, hogy mint legutóbb,
elvonuljon a feje felől a vihar. De most nem volt visszaút.
– A néni csak vendégségbe visz el magához! Nemsokára visszajössz
majd… – vigasztalta Doris, akinek a szájában egyszerre bársonyosan és
keserűn olvadtak a szavak. És az „édes mostoha” a könnyeit nyelve
nézte, ahogy az igazi anya, az „édes édesanya” gyöngéd erőszakkal
elkezdi maga után húzni gyermekét.
Mind az öten sírtak. Doris, a lengyel anya, a két gyerek, sőt még
Klaus is. A házaspár és a kis Klaus az ablakból követték tekintetükkel a
távozókat, amíg azok be nem fordultak a sarkon, és el nem tűntek a
szemük elől.
Nem is tudták, hogy a könnyeiken átsugárzó szivárvány egyike
azoknak a hidaknak, amelyek nyelvekre és határokra való tekintet
nélkül ívelnek át az emberi gonoszság, a gazság és az embertelenség
legmélyebb szakadékai fölött.

Apa és fia – torkukban az országút megunhatatlan, fáradságos énekével,

orrukban a hajnali rétek illatával – egész napos kirándulást tettek a
természetbe. Gyakran kiruccantak kettesben a város kőrengetegéből.
Szerették felkutatni az erdő bozontos mellén összebújó ösvényeket,
örömmel hajoltak le az apró csodákhoz. Ma is elgyönyörködtek benne,
ahogy Katicabogár királykisasszonyt körülvették hangya testőrei, és
ahogy egy aranysárga, fekete pöttyös szárnyú lepke himbálódzott a
nőliliom lila szárán. Zöld gyík iramodott át előttük az ösvényen, békák
kuruttyoltak boldogan, kakukk kiabált. A kis Klaus lehajolt, és levett
egy félig kiszáradt csigát a dússzálú fű éléről. Nedvesebb helyre rakta,
hátha ott sikerül életre kelnie.
Amikor a pompázó napszekér már lefelé hajlott, a tó körül hamvas
párába merült az erdők kékeszöld koszorúja, és a nádas eldajkálta a
piciny szellőcskéket, Klaus és fia megindult hazafelé.
– Várjál, apa, még szedek egy csokorra valót ebből a szép lila
virágból. Anyu biztosan örül majd neki – mondta a kis Klaus. Az „öreg”
Klaus meghatottan mosolygott. Érezte, ahogy kisfia madárdallal
keveredő kedves hangjától a boldogság szétárad, szétömlik a mellében.