Fordította

Nagy Erika, Varga Ferenc, Kökéndy Zoltán

ALEXANDRA
 Madeline-nek

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

James Burke: Connections
Little, Brown and Company, 1995
135 West 50th Street, New York NY 10020

Copyright © James Burke, 1995

Hungarian translation © Aranykor Bt.

(Nagy Erika, Varga Ferenc, Kökéndy Zoltán), 2004

Minden jog fenntartva.

Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs

rendszerben tárolni vagy sugározni bármely formában vagy módon a
kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni
másféle kötésben, borítóval és tördelésben, mint amilyen formában
kiadásra került.

Kiadja a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója, 2006

7630 Pécs, Üszögi-kiserdő u. 1.
Telefon: (72) 777-000

e-mail: info@alexandra.hu
www.alexandra.hu

Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója

A szöveget szakmailag Dienes István ellenőrizte
Felelős szerkesztő Szalontai Szonja
A kiadvány magyar változatát Nagy Gábor, PartnersPécs Kft. tördelte
Nyomta a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen
Felelős vezető György Géza vezérigazgató
Megjelent 32,17 (A/5) ív terjedelemben

ISBN 963 368 612 1

Tartalomjegyzék
A szerző köszönetnyilvánítása 6
Bevezetés 7
1. A kiváltó ok 11
2. Út Alexandriából 25
3. Távoli hangok 55
4. A számokba vetett hit 91
5. A szerencse kereke 125
6. Olaj a tűzre 163
7. A hosszú lánc 195
8. Eszem-iszom, vigadalom 225
9. Az útmutató fény 259
10. A feltalált jövő 297
Bibliográfia 306
Név- és tárgymutató 312
A szerző köszönetnyilvánítása
Annyi ember van, akiknek felbecsülhetetlen közreműködése nélkül
nem írhattam volna meg ezt a könyvet – főként egyetemi dolgozók –,
hogy szinte lehetetlen mindegyiküknek külön-külön köszönetet
mondani. Remélem, megbocsátanak, amiért mindössze két
kollégájukat említem meg, akiknek az útmutatásai különösen fontosak
voltak számomra. Lynn White, Jr. a UCLA-ról, aki óriási tudását és
bölcsességét felhasználva mindig a jó úton tartott, és dr. Alex Keller a
Leicester Egyetemről, aki a felmerülő problémák esetén sokkal
többször állt rendelkezésemre, mintsem arra egyáltalán vissza tudok
emlékezni.
Szeretnék még köszönetet mondani John Lynchnek a kutatásban
nyújtott aprólékos és eredményes munkájáért, Mick Jacksonnak és
David Kennardnak jó érzékkel adott, folyamatos segítségükért, mely
nélkül nem lenne olyan hatásos a mű szerkezete, valamint a BBC
csapatának, akik nagyon keményen dolgoztak a könyvre épülő
televíziós sorozat megalkotásán: John Dollarnak, Hilary Hensonnak,
Robyn Mendelsohnnak, Shelagh Sinclairnek, Diana Staceynek és
különösképpen asszisztensemnek, Maralyn Listernek.
Fejet hajtok a macmillani Michael Alcock páratlan adottsága előtt,
mely gyakorlatilag fájdalommentessé tette a könyvírás folyamatát, és
megköszönöm Angela Dyernek, hogy a jegyzeteket rendszerezte, és
Robert Updegraffnak, illetve Juliet Brightmore-nak, hogy a
szövegemet egy jobb könyvhöz méltó illusztrációs anyaggal látták el.
Végül, de messze nem utolsósorban, sokat elszenvedett
feleségemnek szeretném kifejezni hálámat, akinek számtalan
nehézséget kellett elviselnie az előkészület két évében.

James Burke
London, 1978
Bevezetés
Így vagy úgy, de mindannyian hatással vagyunk a történelem
alakulására. A változások kiszámíthatatlanságának köszönhetően
bármi, amit ma teszünk, gyökeresen megváltoztathatja az egész
világot.
Amint az majd a könyvből kitűnik, a jelentős változásokat gyakran
hétköznapi emberek idézték elő. Egy autodidakta skót gépész apró
beállítást végzett a gőzszivattyún, és ezzel kirobbantotta az ipari
forradalmat. Egy XIX. századi „meteorológus” felhőképző eszköze
döbbentette rá fizikus ismerősét, Ernest Rutherfordot, hogy az atom
kettéhasítható. A robbanómotor egy olyan embernek köszönhető, aki
az olasz reneszánsz vízi kertek víznyomásával foglalkozott. Tehát nem
kell Einsteinnek lennünk ahhoz, hogy hatást gyakoroljunk a dolgok
menetére. Mindannyian hozzájárulunk a változásokhoz.
Ennek pedig az az oka, hogy nem létezik semmiféle, a történelem
alakulását meghatározó tervrajz. Ez a folyamat nem sorolható be az
iskolában megismert kategóriák egyikébe sem. Így például a legtöbb
olyan dolognak, mely hozzájárult a szállítás történelmi fejlődéséhez,
semmi köze nincs a járművekhez. Ezért aztán nem létezik szabály arra
vonatkozóan, hogy miként váljunk a változások hálózatának aktív
részesévé. Nincs lefektetett út. S ugyanígy arra sincs biztosíték, hogy
az a fantasztikus program, amellyel ma a világ megváltására
törekszünk, valaha is sikerrel jár majd.
A dolgok szinte soha nem úgy történnek, mint ahogy azt várják
tőlük. Amikor a telefont feltalálták, az emberek azt hitték, hogy
mindössze műsorszórásra fogják alkalmazni. A rádiót kizárólag
hajófedélzeti használatra tervezték. Néhány évtizeddel ezelőtt az IBM
vezetője azt állította, hogy Amerikában soha nem lesz szükség négy-öt
számítógépnél többre.
A változás majdnem mindig meglepetésszerűen jelentkezik, ugyanis
a dolgok nem egy egyenes vonal mentén követik egymást. A
kapcsolatok véletlenszerűen alakulnak ki. Megjósolni egy esemény
hosszú távú következményét igen nehéz feladat, hiszen amikor az
emberek, a dolgok vagy az ötletek új formációban egyesülnek, az
aritmetika szabályai megváltoznak, és egy meg egy váratlanul hármat
ad ki. Ez az alapvető működési mechanizmus jellemzi a felfedezéseket:
amikor létrejön valami új, az mindig több mint az alkotórészeinek
összege. Egy selyemszövő gép és az 1890-es népszámlálás szülte meg
a számítógépet. A gázlámpa és az amerikai függetlenségi háború
felelős az esőkabát megjelenéséért. Az óceáni hajózást az üveggyártás
és az angol agyag tette lehetővé.
 Ez az összetett folyamat juttatta hozzá a modern világot
mindazokhoz a technológiai berendezésekhez, melyek mostanra
szerves részét képezik, és amelyek kiirthatatlan jelenlétükkel
befolyásolják életünket. Több ezer kapcsolat végterméke vesz körül
bennünket nap mint nap. S minden egyes eltelt percben újabb
kapcsolatok köttetnek. A világ már az alatt az idő alatt is sokat
változik, mialatt ön ezeket a sorokat olvassa.
Ez a könyv azokat az erőket veszi górcső alá, amelyek működésük
közben olyan kapcsolatokat teremtettek meg, amelyek a világot mind a
mai napig legerőteljesebben befolyásoló eszközöket – a számítógépet,
az űrhajót, a szériagyártást, a televíziót, az atomfegyvereket, a
műanyagot, a telekommunikációt és a repülőgépet – hozták létre.
Mindezek a találmányok a történelem nagy hálózatában olyan,
egymáshoz szorosan kapcsolódó eseményeknek a láncolatából
születtek meg, melyek valamennyiünket összekötnek egymással, a
múlttal és (miután mindannyian jövőbeni változások potenciális
kirobbantói vagyunk) a jövővel.
A jövő kapcsolatait nehéz feladat lenne előre megjósolni. A híres
fizikus, Niels Bohr egyszer azt mondta: „Az előrejelzés nagyon nehéz
feladat. Főleg a jövőre vonatkozóan.” A jövő előrejelzésének
legnagyobb problémája, hogy az még nem történt meg. S bármilyen
gondosan tervezzük is el a jövőt, egy másik ember tettei
megváltoztathatatlanul módosítani fogják saját terveink kimenetelét.
Azonban ha tisztán látjuk, hogy a tegnapi változások miként
következtek be, az segíthet előrevetítenünk, hogyan változnak majd
meg a dolgok holnap. Különben is, sehová máshová nem tekinthetünk,
ha a jövőre vagyunk kíváncsiak, mint a múltba.
A felfedezéseket számos ok indukálhatja, beleértve a kapzsiságot,
ambíciót, meggyőződést, a véletlent, a természet eseményeit, a hibákat
és a kétségbeesést. Azonban létezik egy olyan erő, amely a többinél
sokkal erőteljesebben elősegíti ezt a folyamatot: minél könnyebb a
kommunikáció, annál gyorsabb a változás. Minden esetben, amikor
érdemi fejlődés következik be az emberek – és ezzel az ötletek –
közötti összeköttetés technológiai lehetőségeiben, jelentős változások
következnek be. A görög ábécé megszülte a filozófiát, a logikát és a
demokratizálódás folyamatát. A nyomtatott sajtó generálta az egész
tudományos forradalmat. A telegráf modern üzleti eljárásokat
eredményezett, és összetartotta a birodalmakat.
Ugyanez a folyamat és annak fantasztikus vívmányai nyomon
követhetők eme könyv rövidke élettartama alatt is: mikor 1978-ban
először publikáltuk, még nem álltak rendelkezésre laptop
számítógépek, digitális személyi segédeszközök, elektromos
ügynökségek, internet, üzleti on-line szolgáltatások vagy
mobiltelefonok. Tehát ilyen fantasztikus mértékben és sebességgel
következnek be napjainkban, az információs korban a változások.
Manapság már a szuperszámítógépek és az üvegszálas hálózatok –
amelyek hihetetlen mennyiségű adat azonnali eljutását teszik lehetővé
emberek millióihoz – fénysebességre gyorsítják fel a változásokat.
Egyes tudományterületek kifejezetten olyan egyenletekre épülnek,
amelyeket kizárólag adatfeldolgozó rendszerek képesek végrehajtani,
mivel manuális elvégzésük egy egész emberéletet követelne. Most,
amikor a mindennapi élet egyre interaktívabb jelleget ölt, és amikor a
virtuális valóság és a személyes mobilkommunikáció teljesen
általánossá válik, a tér és idő korlátai teljesen megszűnnek, és a
világban radikális változások fognak bekövetkezni. Az eljövendő
technológia által megvalósuló tudásgyár elavulttá fogja tenni az
egyetlen, életre szóló hivatás és szakképesítés szemléletét, hiszen újra
és újra át fogjuk képezni magunkat, talán tízévente, hogy
megtarthassuk az állásunkat. Mindemellett már az is teljesen mindegy
lesz, hol élünk. A hálózat segítségével ugyanis mindig mindenütt ott
leszünk mindannyian.
A nagyon közeli jövőben bekövetkező gyökeres és
feltartóztathatatlan változások fényében minden történés roppant
bonyolultnak fog tűnni. Mielőtt azonban ránk zúdulna az újítások
árhulláma, nagyon fontos megértenünk, hogy miként következik be a
változás, hogy aztán annál könnyebben kezelhessük és fordíthassuk azt
saját magunk hasznára. Bízom benne, hogy ezzel a könyvvel némileg
hozzájárulhatok ezeknek a folyamatoknak a megértéséhez.

James Burke
London, 1995

Manhattan – egy olyan sziget,
amely teljes mértékben a
technológiától függ. A képen
az a bizonyos „csodálatos
óra”, az az időszak látható,
amikor a felhőkarcolók fényei
a szürkület beállta előtt éppen
kigyulladnak, ugrásszerűen
megnövelve a város
energiafelhasználását.
1.
A kiváltó ok
1965. november 9-e hideg téli alkonyán, valamivel öt óra tizenhat perc
tizenegy másodperc előtt egy kicsiny fémkúp egy négyszögletes, fekete
doboz belsejében lassan forogni kezdett. Forgásával egy időben a
közepén elhelyezett, apró kart tartó orsó elfordult, fokozatosan mind
közelebb mozdítva a kart egy fémérintkezőhöz. Csak egy maroknyi
ember ismerte a kúp pontos elhelyezkedését, de egyikük sem sejtette,
hogy a biztonsági szerkezet működésbe lépett. Az óra pontosan a
tizenegyes másodpercre lépett, amikor a két apró fémnyúlvány
összeért, és ezzel olyan események egész sorát indította útjára, melyek
tizenkét percen belül teljes káoszhoz vezettek. Ez idő alatt a nyugati
világ egyik leggazdagabb, iparilag legfejlettebb és legsűrűbben lakott
területe mintegy 200 000 km2-nyi körzetben gyakorlatilag megbénult.
Több mint harmincmillió ember életére gyakorolt hatást ez az esemény
– egyesekre mindössze három percig, a kevésbé szerencsésekre pedig
tizenhárom órán át. Néhányan életüket is vesztették ez idő alatt. De a
többiek élete sem lesz már ugyanolyan sohasem, mint azelőtt.
Ez az Észak-Amerika városi életében egyedülálló pusztítást
előidéző mozgó kúp egy biztonsági relé tartozéka volt a Sir Adam
Beck erőműtelepen a Niagara-vízesésnél. A relét úgy állították be,
hogy az erőműből észak felé kiáramló elektromos áram
teljesítményének kritikus megemelkedésére reagáljon. A működésbe
lépés kritikus értékét két évvel korábban állították be, s bár az
energiaszint később megnövekedett, a relét nem hangolták át ennek
megfelelően. Így történhetett meg, hogy amikor a Beckből Torontóba
vezető vezetékben az áram teljesítménye egy pillanatra 375 megawatt
fölé emelkedett, a négyszögletű kis dobozban lévő mágnes működésbe
lépett, mire a kúp forogni kezdett. Amint az orsó karja érintkezésbe
lépett, kiadta a megfelelő utasítást a túlterhelt vezeték azonnali
kiiktatására. Az áramot szinte azonnal átirányították a másik négy,
észak felé tartó vezetékbe, s ezzel további súlyos túlterhelést idéztek
elő. Ennek következtében ezek a vezetékek is kikapcsoltak, így ezzel
észak felé teljesen megszűnt az energiaáramlás. A relé beindulását
követő mintegy 2,7 másodperc elteltével az egész északi áramtermelés
automatikusan irányt váltott, az áramot a déli és keleti vezetékekre
terhelte, azaz New Yorkba és New York Citybe irányította, olyan
erőteljes hullámban, mely messze meghaladta ezen vezetékek szállítási
kapacitását. Ahogy azt a későbbi elnöki beszámoló is közli, ez az
esemény „a nap azon időszakában történt, amikor maximális az
energiaszükséglet ezen a nagyon sűrűn lakott területen, ami tovább
növelte a totális káosz kialakulásának esélyét”.
Az első érzékelhető hatás az volt, hogy Amerika és Kanada
északkeleti területein szinte teljes egészében megbénult az elektromos
hálózat. Megszűnt lüktetni a modern társadalom elektromos gépezete:
a fűtés és a világítás, a telekommunikáció és a közlekedésirányítás, a
liftek, a szennyvizet, a vizet és benzint kiemelő pumpák. Minthogy
tiszta levegőre és érintetlen természetre vágyunk, az
elektromosenergia-források többnyire az energia jelentős részét
felhasználó városoktól és ipari területektől távoli vidékeken kapnak
helyet, a kapcsolatot pedig hosszú szállítóvezetékek biztosítják. Ipari
társadalmunk bonyolult működésének köszönhetően a különböző
területek más-más időben igénylik az energiát, éppen ezért a vezetékek
hatalmas, több villamos erőmű által táplált hálózatként működnek,
melyek mindegyike vagy tartalék energiát ad át, vagy fölös energiát
vesz el, az adott terület igényeinek megfelelően. Ugyanakkor éppen
ennek a hálózatnak köszönhetően az egyik területen bekövetkező hiba
egy másik területen is problémát okoz. Az elektromos energiát termelő
generátorok különféle sebességgel működtethetők, ami aztán
meghatározza az áram frekvenciáját, és ha azt szeretnénk, hogy a
hálózatba történő energiabevitel összehangoltan működjön,
mindegyiknek azonos frekvenciájú áramot kell termelnie. Éppen ezért
minden egyes generátornak olyan sebességgel kell forognia, ami az
adott frekvencia előállításához szükséges. Ez tartja fent az úgynevezett
„stabil” rendszert. Ha pedig hiba történik, mint a november 9-i jelentős
túlterhelés esetén, a rendszer meglehetősen instabillá válik. A védelmi
eszközök ezért azonnal működésbe lépnek: hogy megóvják az egyes
villamos erőműveket a túrterheléstől, leválasztják őket a hálózatról. Ez
pedig azt vonja maga után, hogy vagy túl sok, vagy túl kevés energiát
termelnek az adott terület számára. Ez a jelentős teljesítményváltozás
(amely tehát a megváltozott külső feltételekhez való alkalmazkodás
eredménye) komoly károkat okozhat, éppen ezért az erőműveket
azonnal le kell állítani.
Pontosan ez történt Északkelet-Amerika legnagyobb részén tizenkét
perccel a Beckben lévő relé működésbe lépése után. A fények New
York City szinte teljes területén pislákolni kezdtek, majd kialudtak.
Megállt a város szolgáltatóihoz befutó energia áramlása.
Megközelítőleg 800 000 ember esett a földalattik csapdájába. Az
 érintett 150 kórháznak csak a fele rendelkezett kisegítő
energiaforrással. A John F. Kennedy reptérre érkező 250 gépet át
kellett irányítani; az egyik éppen akkor ért a landolás befejező
fázisához, amikor a fények teljesen kialudtak, és a toronnyal való
kapcsolata megszakadt. A felvonók megálltak, a vízszolgáltatás
megszűnt, és hatalmas közlekedési dugók fojtották meg a forgalmat,
mikor a jelzőlámpák felmondták a szolgálatot. A több mint nyolcmillió
lakossal bíró város teljes utcai világítása kialudt. Az eseményben
érintettek számára minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy
fejlett társadalmunk milyen óriási mértékben függ a technológiától. Az
energiaellátási rendszer azon az éjjelen bekövetkező kudarca
nagyszerűen példázza az efféle technológia kölcsönös függőségi
jellegét: ha csak egyetlen apró működési hiba is történik, akár az egész
rendszer megbénulhat.

Az Egyesült Államok keleti

partvonaláról éjszaka
készített műholdas felvételen
a városok-Bostontól (jobb
felső sarok) egészen Miamiig
(jobb alsó sarok) – fényesen
ragyognak. Az 1965-ben
bekövetkező áramszünet által
érintett terület New Yerseytől
indult ki, és a fénykép
legfényesebb, legsűrűbben
lakott vidékét, New Yorkot és
Bostont is magába foglalta.
 Ez a kölcsönös függőség a modern világ életének majd minden
területére jellemző. Olyan tárgyakkal és rendszerekkel vagyunk
körülvéve, melyek működését biztosra vesszük, és amelyek jelentős
mértékben hatnak a gondolkodásunkra, viselkedésünkre, munkánkra és
szórakozásunkra – egyszóval általánosságban arra, ahogyan az
életünket éljük. Figyeljék meg például azt a helyet, ahol ezt a könyvet
olvassák, és vegyék számba, hogy az önöket körülvevő dolgok közül
mennyinek a működését értik, vagy mekkora részüket tudnák maguk is Az embernek a technikához
elkészíteni, illetve megszerelni, ha netán felmondanák a szolgálatot. fűződő felemás viszonyát jól
Amikor beindítjuk az autót vagy megnyomjuk a lift gombját, vagy példázza az autó, mely
élelmiszert vásárolunk az üzletben, oda sem figyelünk azokra a egyrészt elősegíti a mozgást,
bonyolult eszközökre és rendszerekre, amelyek az autót működésbe másrészt viszont a közlekedési
hozzák, a liftet megemelik, illetve felrakják az élelmiszert a polcokra. dugókért is felelős, ami pedig
Manapság mondhatni teljes mértékben függünk a tudomány és a haladás kerékkötője. Vajon
technológia termékeitől. S ezek már meg is változtatták életünket, hogy miután a gépkocsi
csak a legegyszerűbbet említsük: a közlekedési eszközök fejlettsége idejétmúlttá válik,
testileg sokkal gyengébbé tett bennünket elődeinknél. Sok ember csak megmaradnak-e az
azért maradhat életben, mert immunitását valamilyen gyógyszer autópályák mint relikviák,
segítségével biztosítják. A világ lakosságának nagy többsége már melyek a technika világot
pusztán az élelem tekintetében is teljes mértékben a technológiától (a átformáló képességének
gyártástól és a szállítástól) függ. állítanak emlékművet?
 Csak azért áll rendelkezésünkre elegendő élelem, mert trágyázzák a
talajt. Munkanapunkat a tömegtermelési rendszer igényei szerint
alakítják ki. Az utakat azért építik, hogy levezessék a csúcsforgalmat,
majd a nap legnagyobb részében üresen állnak. A technika segítsége
nélkül sem enni, sem ruházkodni, sem a hideg ellen védelmet találni
nem lennénk képesek.
A technika által termelt, e szolgáltatásokat ellátó tárgyak és
rendszerek működése egymástól függ, és személytelen. Az autó
egyetlen alkatrészét gyártó gépezet mechanikai hibája vagy ipari
leállása sok ezer más, ugyanannak az autónak más-más alkatrészein,
más gyárakban dolgozó ember munkáját befolyásolja. Lépjünk csak le
a járdáról egy autó elé, és életünk azon múlik, hogy a féket milyen jól
építette be valaki, akit soha nem ismertünk, és akivel soha nem is
fogunk találkozni. A Brazíliában bekövetkező fagy teljesen
megváltoztathatja kávézási szokásainkat, ha a kávéárak
megfizethetetlenné válnak. Egy ország – amelyben soha nem jártunk,
és amellyel semmiféle személyes kapcsolatunk nincsen –
rendelkezéseinek változása jelentősen befolyásolhatja életünket, ahogy
az meg is történt 1973-ban, amikor az olajtermelő államok felemelték
az olaj árát, komoly inflációt indítva el ezzel az egész nyugati világban.
Míg valaha elszigetelten és biztonságban éltük saját korlátolt kis
életünket, melyet a személyesen megismert természeti elemek
formáltak és tartottak irányításuk alatt, manapság olyan változások
áldozatai vagyunk, amelyekről nincs tapasztalatunk, és amelyek
teljesen kiesnek ellenőrzésünk alól. A technikának köszönhetően az
ember már nem önálló kis szigetecske.
Látszólag ellentmondásos tény, hogy a társadalom koncentrálódása
az egyén elszigetelődését eredményezi. Ahogy a létezésünket biztosító
technológiai rendszer egyre összetettebbé és érthetetlenebbé válik,
egyre kevésbé érezzük, hogy közünk lenne annak működéséhez, és
egyébként is egyre kevésbé értjük meg ezen gépezetek működését,
ezért egyre bizonytalanabbak vagyunk abban, hogy létezésük nélkül is
képesek lennénk-e fennmaradni. Ugyanakkor – dacára annak, hogy a
nemzetközi repülőjáratok sokasága szeli keresztül-kasul az égboltot,
több millió utast szállítva nap mint nap – a világ lakosságának csak
elhanyagolható hányada ült már életében repülőgépen, látogatott meg
egy idegen országot vagy tanult meg valamely idegen nyelvet. A
világról szerzett tapasztalatunkat a televízióból nyerjük. A fejlett ipari
nemzetek lakosságának nagy része sokkal több időt tölt el a televízió
előtt, mint máshol, persze a munkát kivéve. Bekapcsoljuk a külvilágot,
és másodkézből élvezzük azt. Annak a modern mítosznak a tudatában
élünk, hogy a telekommunikáció összezsugorította a világot, holott a
valóságban felmérhetetlenül megnagyobbította azt. A televízió azáltal,
hogy éppen elegendőt mutat ahhoz, hogy ráébredjünk a világról
alkotott illuzórikus elképzeléseink helytelen voltára, le is rombolja
azokat, ugyanakkor nem képes ezeket a képzeteket a saját
tapasztalatból szerzett, megalapozott információk bizonyosságával
helyettesíteni. Olyan helyekre, emberekre vagy szokásokra vethetünk
egy-egy pillantást, amelyek az újdonság erejével hatnak – hogy aztán
hirtelen eltűnjenek a képernyőről, azt a kellemetlen érzést hagyva
bennünk, hogy túl keveset tudunk róluk.
Ennek ellenére legtöbbünk az egyetlen kézenfekvő utat választja:
figyelmen kívül hagyjuk sérülékenységünket, mert nincs más
választásunk. Biztonságunkat a technológiai rendszerek által ránk
erőltetett rutinban keressük, mely életünket a munka és pihenés
szakaszaira osztja fel. Annak ellenére, hogy kölcsönösen függő
világunkban mindenféle hiba úgy terjed tova, mint hullámok a tavon,
nem hisszük el, hogy a baleset be fog következni. S még ha be is
következik, ahogyan az 1965-ben New Yorkban történt, első reakciónk
az a hit, hogy a hibát kijavítják, és a technológia – ahogy mindig is
tette – végül is a segítségünkre siet. A földalattikban, felvonókban
vagy a kivilágítatlan lakásokban ragadt legtöbb New York-i lakos
ösztönösen mások segítségében bízott, és nem azon gondolkodott,
miként menekülhetne ki önerőből a csapdából. Az emberek
megosztották egymással a meleget és az ételt, míg a veszély meg nem
szűnt. Eszébe sem jutott senkinek azt feltételezni, hogy a hiba talán
nem csupán néhány perces kellemetlenség. Ahogy az eseményt
vizsgáló egyik szociológus írta: „Mindebből azt a következtetést
vonhatjuk le, hogy szegény huszadik századi embertől túl nagy elvárás,
hogy arra gondoljon, elhiggye vagy felfogja azt, hogy a rendszer
esetleg összeomolhat… nem tudjuk felfogni azt az egyszerű és
alapvető tényt, hogy a fejlett technika felmondhatja a szolgálatot.” A
modern városlakó nem engedheti meg magának, hogy egyáltalán
elgondolkodjon azon: képtelen lenne az ilyen esetekkel megküzdeni.
Amennyiben azonban elgondolkodna ezen, kénytelen lenne elfogadni
helyzetének bizonytalanságát, mert mi lenne akkor, ha egyszer
kimerülnének szegényes táplálék-, világítás- és hőtartalékaink?
Ezen a ponton egy másik mítosz megjelenésének lehetünk tanúi: az
egyszerűbb életbe menekülés lehetőségének. Az 1973-as
olajárrobbanás után sok-sok, a fejlett országokban élő ember komolyan
fontolgatta ezt a lehetőséget. Az írók a végítélet napjairól szóló
tudományos-fantasztikus könyvek írásával reagáltak a történtekre. Az
elképzelés szerint amikor a rendszert szándékosan tönkreteszik, vagy
nagyarányú meghibásodás történik, és az többé-kevésbé folyamatos
energiaellátási gondokat okoz, vissza kell térnünk az egyéni, önellátó
rendszerű mezőgazdasági életmódra. Azonban vegyük csak szemügyre
ennek a feltevésnek a valóságalapját! Mikor dönt úgy a városi
gazdálkodó, hogy a kertje (feltéve, ha van neki ilyen) nem tud ahhoz
elegendő zöldséget teremni (feltéve, hogy egyáltalán tudja, hogyan kell
termeszteni őket, és hozzá tud jutni a magokhoz és a trágyákhoz) és
állati fehérjét vagy zsírt adni (feltéve, hogy tisztában van vele, hol
szerezhet be állatot, és képes felnevelni azt), hogy ellássa őt és a
családját? Ezen a ponton csatlakozik azokhoz a milliókhoz (vagy ami
még rosszabb, követi azokat), akik elhagyják a várost, mert tartalékaik
kifogytak? Mivel a másik alternatíva a koplalás, ezért nincs mit tennie.
Elhatározza hát, hogy elhagyja a várost. Feltéve, hogy
rendelkezésére áll valamiféle közlekedési eszköz, és van még
üzemanyag, elő tudja teremteni a megfelelő felszerelést, hogy
átvészelje az utazást? Tudja egyáltalán, milyen eszközökre lesz
szüksége? A modern városlakó, amikor meghozta döntését, hogy
elmegy, olyannyira magára marad, ahogy életében addig még soha.
Most először a túlélés csakis rajta múlik. Vajon tudni fogja-e az
elindulás pillanatában, merre menjen? Csak kevés embernek vannak
homályos elképzeléseknél biztosabb ismeretei hazája mezőgazdasági
vidékeiről. A tankönyvekből szerzett tudása alapján meghozza a
döntést, és a bőség eme völgyei felé veszi útját. Útja során vajon
mindig fel tudja-e majd tölteni a tankot, míg odaér? Miközben a több
millió, ugyanazon az úton vezető, utazó vagy sétáló emberhez
csatlakozik, vannak-e a birtokában olyan dolgok, amelyekre a többi
menekültnek esetleg szüksége lehet? Ha igen, és a többiek úgy
döntenek, hogy ezeket megszerzik tőle, vajon meg tudja-e védeni
magát? Feltéve, hogy valami csoda folytán a menekült megelőzi a
csőcseléket, az előtte hívogatóan elterülő üres vidék vajon kié? Ki
dönti el, hol telepedjen le? Honnan tudja majd, hogyan néz ki egy
darab termékeny, életet adó föld? Vannak-e itt állatok is, és ha nem,
akkor hol vannak? Hogyan talál szél és eső elleni védelmet maga és
családja számára? Ha a menedék egy tanya, vajon az üres? Ha nem, a
bentlakók vajon helyet adnak-e az újonnan érkezők számára, vagy
netalántán elmennek? Ha nem lehet szép szóval meggyőzni a
bentlakókat, akkor a menekült esetleg erőszakot is alkalmaz majd,
vagy ölni is képes, ha kell? Feltéve, hogy mindezeket a nehézségeket
leküzdötte, hogyan vezeti majd a gazdaságot, mely nagymértékben
függ az elektromosságtól és az üzemanyagtól?
A gazdaságban reá váró rengeteg probléma legnagyobbika: tud-e a
menekült szántani? A növények csak abban az esetben nőnek
megfelelően, ha felszántott földbe vetik őket. Ha tehát nem tud
szántani – és vajon hány városlakó tud? –, a menekült elveszett: sem ő,
sem pedig a családja nem élik túl a telet, hacsak nem áll rendelkezésére
rengeteg tartalék élelmiszer. Éppen ezt az alapvető eszközt, az ekét
nem tudjuk már használni, aminek a használata pedig a jelenlegi
helyzetet is előidézte. Ha minden egyes találmány egyfajta változás
kirobbantójaként hat – ahogyan azt könyvemben szeretném bemutatni
–, akkor az eke a legelső és legfontosabb ember alkotta eszköz a
történelemben, amely végső soron minden későbbi találmányért
felelős. Az eke feltalálása pedig az időjárási viszonyok
megváltozásának köszönhető.
A legutolsó jégkorszak végén, Kr. e. 10 000 körül a gleccserek
visszavonultak, és nyárias meleg vette kezdetét. A hőmérséklet
emelkedésével a csapadék mennyisége csökkent. A magas legelőkön
élő vadászó nomádok számára ez az időjárásban bekövetkező változás
katasztrofális volt: a vegetáció kiszáradt és eltűnt, és magával vitte a
nyájakat is, amelyektől a nomádok élete függött. A víz kevesebb és
alkalmi jelenség lett, s valamikor Kr. e. 6000 és 5000 között a
vadászok étel és víz után kutatva leereszkedtek a fennsíkokról. Észak-
Indiában, Közép-Amerikában, Szíriában és Egyiptomban, talán
Peruban is lejöttek az emberek a hegyekből. Először csak állatok után
kutattak, amelyek maguk is vizet kerestek, és a folyóvölgyekben meg
is lelték. Az egyik ilyen folyóvölgy különösen megfelelőnek bizonyult
egy egységes közösség kialakítására: ez pedig a Nílus völgye volt.
A Szíriában található Tigris és Eufrátesz folyóknál letelepedő
nomádok végül egyéni városállamokba tömörültek. Az Egyiptomban
letelepedők azonban egy 1200 kilométer hosszú termékeny
földszalagot leltek, amelyet a folyó mindkét oldalán megtelepedésre
alkalmatlan bozótos és sivatag határolt. A mindegyikük számára
ismerős nagy folyó állandósága egyesítette őket. Sehová máshová nem
mehettek. „Egyiptom – írja a nagy görög történetíró, Hérodotosz – a
Nílus ajándéka.” Kezdetben az ajándékot a folyó menti nádasokban és
mocsarakban menedéket kereső és táplálkozó állatok jelentették: a
madarak, halak, bárányok, antilopok és ökrök vadászata. Amikor a
letelepedők felállították kezdetleges, a szél és eső elleni menedékeiket,
és az állatok háziasításával kísérleteztek – még a hiénák és darvak
megszelídítésére vonatkozó feljegyzéseket is találtak –, minden
bizonnyal valamelyikük felfedezte az újonnan megöntözött folyóparti
földeken a mag véletlenszerű elszóródását és az azt követő
kifejlődését. Ezt aztán sikerült megismételniük, hiszen valamikor Kr. e.
5000-ben a nomádok elhatározták, hogy nem vándorolnak tovább, mint
addig tették, hanem letelepednek. Ezt a döntést csakis elegendő
élelmiszer-tartalék indokolhatta. A Nílus ajándéka most már nem az
állatokban, hanem a föld termékenységében testesült meg.
A legrégebbi mezőgazdasági
eszköz, az ásóbot látható
Thébában Nakht sírjának
falán. A bottal lyukat szúrtak
a földbe a magvak számára,
majd szamarakkal tapostatták
be. Kezdetben ezt az eszközt
használták az – egyiptomi
mezőgazdaság alapját jelentő
– öntözőcsatorna-rendszerek
kiásásához is. Ennek
köszönhetően a bot a fáraó
hatalmának egyik
szimbólumává vált.
 A Nílust két folyó alkotja: a Fehér-Nílus, amely messze délen ered
az afrikai tavakból, és a Kék-Nílus, amely az abesszíniai fennsíkról
ered. Az előbbi elhalt növényi maradványokat hoz magával a tavakból,
míg az utóbbi kálium-karbonátban gazdag földet sodor ide a
fennsíkról. E kettő keveréke tökéletes tápanyag a talaj számára. A
Nílus partjának termőföldje tehát nem szorult trágyázásra, minimális
megműveléssel gazdag búza- és árpatermést hozott.
Kezdetben a szántást minden bizonnyal kézzel végezték, a
földműves kézzel törte fel a talajt, és kis lyukakba helyezte a magokat.
Ahogy azonban az egyre több éhes száj táplálására mind több és több
gabonát kellett termelni, egyszer csak elérkezett az idő, amikor az
efféle véletlenszerű módszerek már nem voltak elegendőek, és így
szükségszerűen megtették a következő lépést: a kihegyezett ásóbotok,
amelyeket kézzel húztak, sokkal gyorsabban feltörték a talajt. A döntő
esemény valamikor Kr. e. 4000 körül történhetett meg, amikor is több
száz éves tapasztalat eredményeképpen megfigyelték, hogy a folyó
A civilizáció kialakulásáért
évente egyszer rendszeresen árad és apad, valamint hogy az év három
felelős eszköz: a rögtörő eke.
jól elkülöníthető időszakra osztható: áradás, a víz visszahúzódása és az
Ez az egyiptomi sírból
aszály. Az áradás éves természetének megismerésével együtt felmerült
előkerült, fából készült,
az emberben az igény, hogy összhangba hozza a földművelő
kicsiny alkotás feltehetőleg
tevékenységet ezekkel a ciklusokkal, és hogy szárazság idején
Kr. e. 2000 körül készült. A
munkába állítsa a visszafolyó vizet. Egyszerű földgátakat tapasztottak,
közeli Mezopotámiában, ahol
hogy a vizet medencékben fogják fel, és a medencéktől a termőföldig
az eke ugyancsak korán
húzódó csatornákat ástak, hogy a növekedő terméshez vizet
megjelent, az árpa volt a
vezessenek. Az öntözés ezen első kísérleteivel egy időben az ásóbot
legalapvetőbb termény –
átalakult, egyszerű rögtörő eke lett belőle, amelynek előregörbülő faéle
talán ez az oka annak, hogy a
feltörte a talajt, a hátrafelé görbülő fogók segítségével pedig a
mezopotámiaiakat
földműves az ökröket irányította, amelyek vonóerőként átvették az
alkoholistának tartották.
ember helyét. Ezt az egyszerű szerszámot – némi fenntartással ugyan –
az emberiség történetének legalapvetőbb találmányának tekinthetjük,
amely tulajdonképpen a civilizáció kialakulásáért felelős, hiszen a
feleslegtermelés eszköze lett.
Emberi társadalom feltehetőleg mindaddig létezni fog, míg
megfelelő mennyiségű élelem áll rendelkezésre, és valószínűleg
egészen addig fog növekedni, míg az élelmiszer-termelés képes lépést
tartani a lakosság számának emelkedésével. Ez fordítva is igaz: egy
társadalom mindaddig nem virágozhat, míg nem képes felesleget
termelni, hogy ezzel azok megélhetését is biztosítsa, akik nem
élelemtermeléssel foglalkoznak. Ezt a fejlődést az eke tette lehetővé, és
ezzel az egyiptomi társadalom jelentős változását idézte elő. Az ország
ezt követő politikai felépítésének legrégibb bizonyítékai Kr. e. 3000-től
lelhetők fel, amelyben a területet „vízi tartományokra” osztották: ezek
négyszögletes területek, melyeket vonalak szelnek keresztül-kasul,
jelezve a csatornákat. A területek kormányzóit adzs mereknek
(„csatornaásók”-nak) nevezték, feladatuk pedig az volt, hogy
biztosítsák a rendszeres vízellátást a termőföldek számára. E kor
királyainak egyik legkorábbi emléke egy pálcafej, amely faragott
képeken mutatja be a kapát vivő királyt, mellyel csatornafalakat vagy
víztároló medencéket építhetett vagy nyithatott meg.
A korai kezdetek rövid időszakán belül Egyiptom kifinomult
központosított civilizációt fejlesztett ki. Kezdetben az öntözés és
szántás segítségével termelt felesleg lehetővé tette, hogy a nem
földműveléssel foglalkozók is elismerést vívjanak ki a társadalomban,
és eleinte ezek azok a férfiak lehettek, akik kiásták és fenntartották az
öntözőrendszereket, illetve azok, akik ezeket irányították, szervezték.
Ezek az intézők csillagászati ismereteiknek köszönhették tekintélyüket,
mely egyedül őket ruházta fel azzal a varázslatos képességgel, hogy
meg tudják mondani, mikor következik az áradás, mikor kell az apály
után az ártérben még nedves földbe vetni, és mikor kell aratni. Az
időjárás viszontagságai ellen védeni kellett a gabonát, ezért
tárolóhelyekre volt szükség. A fonott kosarakra tapasztott vörös agyag
tartósabb tárolóedényeket biztosított, és a termény növekedése miatt az
ezek iránti igény is egyre nőtt. A kosarakra spirálisan agyaghurkákat
tapasztottak, amiket égetéssel még keményebbé tettek. A legkorábbi
feltárt szilárd épület is valójában ezeknek az edényeknek az együttes
halmazából épült központi gabonatároló. A tulajdonjognak, illetve az
edényben és a tárolóban elhelyezett gabona mennyiségének a
feljegyzése iránti igény vezetett el az írás kialakulásához. Az első
képírás Kr. e. 3000-ből származik: tárgyak listáját, illetve az
edényekben és tárolókban elhelyezett gabona mennyiségének
számszerű feljegyzéseit tartalmazza. A gabonafelesleggel a
kézműveseket fizették ki: az ácsokat, fazekasokat, takácsokat, pékeket,
zenészeket, bőrműveseket, fémműveseket és azokat, akiknek feladatuk
volt mindezek feljegyzése, vagyis az írnokokat. Az aratás
rendszerességének biztosítása, illetve a társadalom ezen tagjainak
fenntartása érdekében olyan ügyes adózási rendszert vezettek be,

Ez a csodálatos falfestmény
Rehmiré vezír sírjában,
Thébában található. Munka
közben mutatja be a
cipőkészítőket (felső sor) és az kilométeren keresztül a Nílust mészkősziklák szegélyezik, ezekből
ácsokat (középső sor),
furdancsok, tűk, fejszék és
vésők használata közben.
Figyeljék meg, hogy a gyalu
hiányában a három férfi
miként alakítja a gerendát
csiszolókövekkel! A jobb alsó csatornaépítők által alkalmazott eszközök és az általuk kifejlesztett
sarokban a fémműves
fúvócsővel táplálja a tüzet.
amellyel meghatározták az egyes emberek befizetendő adóját.
Kezdetben ez valószínűleg az ár által elöntött földterületek
felmérésével történhetett, de az idő előrehaladtával, ahogy az
öntözőrendszer mind fejlettebbé vált, egyre kifinomultabb eljárásra
volt szükség, melyhez a matematikát hívták segítségül a távolság, a
terület és az űrmértékek mérésére.
Az aritmetika és a geometria ezen korai formáit egyaránt a
csatornaépítés igénye keltette életre: meg kellett határozni, hogy az
milyen hosszú, milyen széles és milyen mély legyen. Kezdetben
valószínűleg szintén a munkákhoz szükséges eszközök iránti
megnövekedett igény keltette fel az érdeklődést a Vörös-tengeren túl, a
Sínai-félszigeten lévő vörösrézlelőhelyek iránt, ami aztán elindította a
fém fegyverként való alkalmazását is. A fegyverre azoknak volt
szükségük, akik a termőföldet és a terményt a betolakodóktól meg
akarták védeni, mivel a felesleg és a felesleg által finanszírozott
különféle árucikkek a szomszédos népekkel való csere alapjául
szolgáltak, mely népek közül egyesek irigyen szemlélték Egyiptom
gazdagságát. A fémeszközök lehetővé tették az egyiptomiak számára a
kő megmunkálását, és kezdetben bizonyosan kőtömböket használtak az
öntözőrendszerek árkainak megerősítésére. Kairótól délre mintegy 800
készültek el az első piramisok is.
Mindössze százötven évvel azután, hogy először használtak követ
építkezéshez, felépítették Dzsószer fáraó masszív, lépcsős piramisát,
amely Szakkaránál emelkedik ki a sivatagból, Kairótól délre. A király
első minisztere, Imhotep által emeltetett piramis a világ legrégibb még
meglévő kőépítménye, melynek keletkezése Kr. e. 2800-ra tehető. A
elméleti tudás felhasználásával készült, és szépen példázza ezen
ismeretek felhasználásának magas színvonalát. Mire Dzsószert
piramisába helyezték, az egyiptomi társadalom olyan arculatot öltött,
amely mindmáig keveset változott. Az ország vezetője az államfő volt,
akit a miniszterek tanácsa szolgált, ezeket pedig egyfajta lakossági
szolgálat segítette, mely az állami élet minden területét megszervezte,
azaz begyűjtötte a kézművesektől és a földművelőktől az adót,
amellyel önmaga és a hadsereg fenntartását biztosította.
Az állami kereskedelem szabályozását a törvények alkalmazásával
végezték, amelynek betartása a meglévő éves naptáron alapult, ami
ekkoriban tizenkét, egyenként harmincnapos hónapból állt. Kr. e.
2500-ra az egyiptomiak és szomszédaik (a mezopotámiaiak) fejlett és
kifinomult társadalommal rendelkeztek. A fejlett társadalom
kialakulását az alábbi ismeretek és találmányok tették lehetővé: az
építészet, a csillagászat, az írás, a matematika, a kezdetleges
fémművesség, a vízemelő gépezet és a kerék. Ezek segítségével az
egyiptomiak egy egész birodalmat kormányoztak, amelynek ereje és
hatása az ókor világában egyedülálló volt, s amely az eke használatával
előállított mezőgazdasági produktumra épült. Használata biztosította a
folytonos túlélést, a társadalom növekedését, ami a növekedésből
adódó változásokat is elindította.
Az aratás felszabadította az embert a természet szeszélyeitől való
teljes mértékű és passzív függőségből, ugyanakkor függővé tette
azoktól az eszközöktől, amelyek éppen a függetlenségét voltak
hivatottak biztosítani. A modern világ, melyben élünk, ennek az eredeti
találmánynak a terméke, mert ahogy az eke előidézte annak a
társadalomnak a változását, amelyben megjelent, minden későbbi
változás további változásokhoz vezetett az egymással összefüggő
események végeérhetetlen sorában.
A Menna sírjából (körülbelül
Kr. e. 1400) származó lapos
dombormű részlete a
kialakulóban lévő geometria
és matematika alkalmazását
ábrázolja, amit – az adózás
alapját képező – földmérésre
és a betakarított gabona
mérésére használtak. Az
írnokok (jobb alsó sarok)
tintatartót tartanak kezükben,
és kihegyezett náddal írnak a
papiruszra.
A szerző Dzsószer fáraó
lépcsős piramisánál. A
kavics- és kőalapot
mészkőlapokkal fedték le.
Mivel az ókori egyiptomiak
nem rendelkeztek
felvonócsigával, az építés
akkori módja szerint a követ a
lejtős földrámpákon húzták
fel, amelyeket a piramis
befejeztével elhordtak.
E könyv tárgya az események eme láncolatának története. Miért
következtek be az események, hol és mikor jelentek meg az éghajlati
változások, a tehetség, a kézművesség, a pontos megfigyelés, az
ambíció, a pénzsóvárság, a háború, a vallásos hit, a félrevezetés és száz
meg száz más tényező izgalmas, véletlenszerű keveredése? A könyv
azokat az eseményeket követi nyomon, amelyek a múlt egy pontjából a
modern kor valamely, a saját életünket is befolyásoló találmányának
megjelenéséhez vezetnek. Olyan ez, mint valami krimi részesének
lenni, amelyben az olvasó a történet kifejlődésének bizonyos pontjain
mindig csak annyit tud, amennyit az adott kor emberei tudtak. Amint a
történetek kibontakoznak, ráeszmélünk, hogy a történelmet –
ellentétben azzal, amit el akarnak velünk hitetni – nem a nagy emberek
és magányos géniuszok teremtik, elefántcsonttornyukból rámutatva a
jövőbe vezető útra. Valahol, valamikor a társadalom minden tagja
részesévé válik annak a folyamatnak, amelyből a találmányok és
változások születnek, s ez a könyv talán segít ráébredni, hogy
bármelyikünk, aki átlagos intelligenciával és mindazokkal az
információkkal rendelkezik, amelyek feltaláló elődeink számára
adottak voltak, képes hasonló eredmények elérésére.
E detektívtörténet első epizódjához a kulcsot a következő kérdésre
adott válasz nyújtja: hogyan született meg mintegy 2600 évvel ezelőtt
egy törökországi folyóban tett felfedezés nyomán az a modern
találmány, amelynek léte mára minden ember életére potenciális
veszélyt jelent?
 2.
Út Alexandriából
Északnyugat-Törökországban az Égei-tengertől nem messze áll egy
hegy – ókori nevén Tmólosz –, amelynek lábánál ered a Paktólosz és a
Hermosz. A történelem során számos tényező összejátszása tette
fontossá ezt a két folyót. Lejtésük enyhe, ezért folyásuk lassú, és ahogy
a part menti síkságokat átszelik, szélesen és lágyan terülnek szét,
hordalékot szállítva magukkal a Tmóloszról, finom, arannyal kevert
homokszemcséket, amelyeket a hegység lejtőiről a szél és a
hőmérsékletváltozás közreműködésével a csapadék mos le. A Kr. e.
IV. században élt görög történetíró, Hérodotosz szerint e két folyót
évszázadokon át a világ leggazdagabb mosottarany-forrásaként
tartották számon. Kétezer-hétszáz évvel ezelőtt ez a terület Lüdia
királyságához tartozott, és egy ismeretlen talajkutató, aki talán a király
alkalmazásában állt, az emberiség történetének egyik legalapvetőbb
felfedezését tette.
1783. november 21., Párizs. Akkoriban az aranyhomok kinyeréséhez és olvasztásához általában
Két ember – Pilatre de Rogier birkabőrt használtak. A bőr zsírtartalma felfogta az arany apró
és Marquis d’Arlandes – szemcséit, és amikor azok a bőrt teljesen beterítették, egy faágra
nyolc kilométer távolságot tett akasztották száradni. Amikor megszáradt, kemencébe dobták, ahol a
meg huszonöt perc alatt a meleg elégette az állati anyagot, és az arany cseppekben maradt vissza
felszállás helyétől, Bois de a finom hamuban. E birkabőr használatának köszönhető talán, hogy
Boulogne-tól. A tudományos megszületett a Iaszón és argonautái által keresett aranygyapjú
kutatások első időszakában a legendája. Aztán az aranycseppeket tömbökké vagy rudakká
léghajó felbecsülhetetlen olvasztották, és árucikkek helyettesítésére, illetve a szolgáltatások
szolgálatot tett az atmoszféra megfizetésére használták, mely gyakorlat Mezopotámiában és
felsőbb rétegeinek vizsgálata Egyiptomban egészen a Kr. előtti harmadik évezredig nyúlik vissza,
terén, biztosítva ezzel a amikor is az arany- (vörösréz- vagy ezüst-) rúd értékét súlyban
legtöbb olyan adatot, amelyen határozták meg. Az effajta rendszer korlátai egyértelműek. Az
a modern meteorológia aranyrudak vaskosak voltak, és szállításuk is problémát okozott,
tudománya is alapul. fizetőeszközként pedig csak nagyarányú cseréknél alkalmazhatták,
melyek általában államok között zajlottak, vagy pedig a kereskedők A Kr. e. V. századból
hosszabb távú szolgálatainak honorálásakor. származó tál Iaszónt és az
A Paktóloszban végzett aranymosás egy csapásra megváltoztatta a aranygyapjút őrző sárkányt
dolgokat. A finom aranypor mellett a folyó apró, lapos, fekete színű ábrázolja. A mítosz a
kavicsokat: palát is tartalmazott. A pala felhasználásának első emlékei fejlettebb közösségeket ért
Hérodotosz korából maradtak ránk, akitől megtudhatjuk, hogy a azon támadásokkal is
lüdiaiak a pala felszínét laposra vágták, meghagyva matt felületét. Ha összefüggésbe hozható,
ezt a felszínt arannyal bedörzsölték, az karcolást ejtett rajta. A tiszta amelyek célja a kohászat
arany sárga nyomot, az ezüsttel kevert arany fehéret, a vörösrézzel titkainak ellesése volt.
kevert arany pedig vörös jelet hagyott maga után. Ezt a palakövet ilyen
formán arra is használták, hogy megállapítsák vele az arany minőségét,
és erre a tulajdonságára utalva a neve – próbakő – mára a képletes
értékek megmutatásának metaforájává vált.
Ennek a véletlenszerű felfedezésnek a hatása valamikor a Kr. e.
VIII. században roppant mértékű volt. Lehetővé tette Lüdia uralkodói
számára – minden bizonnyal Gügész (Kr. e. 685) királlyal kezdődően –
értékes nemesfémük minőségének garantálását, mivel a próbakő a
legavatatlanabb szem számára is feltárja a legapróbb minőségbeli
eltérést. A babiloni és egyiptomi birodalmakban évszázadokon át
szokás volt bélyeggel ellátni az aranyrudakat, ami a fém értékének
hitelesítését szolgálta, habár ez a fajta jelzés még nem tette a rudat

A Kr. e. VI. századból
Lydiából származó sziatér
(görög pénz) arany és ezüst
ötvözetéből, az úgynevezett
elektrumból készült, és a
kibocsátó pénzverde
jelzésével látták el.
A pénzérméken legelőször
Nagy Sándor halála után
jelentek meg az arcképek. Ez
az ezüst négydrachmás érme
Kr. e. 290-ből származik, és
Nagy Sándort istenként
ábrázolja: Zeusz-Ammon
kosszarv nő ki a homlokából.
Pergamonban verették Trákia
királya, Lüszimakhosz
számára.
sokkal könnyebben cserélhetővé, mert e jelzések valójában nem
jelentettek többet, mint hogy a bélyegző személy ugyanolyan értékben
hajlandó visszacserélni azt, mint amilyen értékben elsőként cserébe
adta. A királyi pénzverde jelzése a próbakő által szavatolt állandó
minőségű fémen – immáron lehetetlenné téve a hamisítást – a tisztaság,
a súly és az elfogadhatóság biztosítéka volt.
A kisebb váltóegységek iránt kialakult igény még egy lépéssel
előrevitte a dolgokat, megalkotva a nyugati világ első érméjét, a
sztatért. Száz év alatt egy egész érmekészletet bocsátottak ki, amelyek
mindegyike a sztatér váltója. Amikor a lüdiai Krőzus Kr. e. 550-ben
bevezette az első szabvány császársági pénzrendszert, a lydiai pénzt
már magas értékű és értékálló fizetőeszközként ismerték. Más városok
és államok is követték: Milétosz, Phókaia, Küzikosz, Mütiléné és
Epheszosz, melyek mindegyike hivatalos pénzverdét alapított, és
pénzüket fokozatosan egyre inkább elfogadták saját piacaik határain
kívül is, mivel úgynevezett pénzügyi szövetségek jöttek létre, mint
amilyen Lüdia és Mütiléné között állt fenn. Az athéni birodalom
idejére, a Kr. e. V. századra a Földközi-tenger keleti vidékeinek nagy
részén már elfogadták az athéni pénzt.
A pénzrendszer elterjedése két alapvető következménnyel járt. Az
első politikai jellegű: egy központi pénzverde által kibocsátott pénz
mindenképpen egységesítő erővel bírt az azt használók körében. A
pénzérmén látható felségjelzés révén az állam minden adásvétel során
képviseltette magát. Jelenléte meghatározta a kormányhatalom határait,
értéke pedig tükrözte a gazdaság állapotát és a politikai rendszer
stabilitását. A pénzrendszer elterjedésének másik következménye az
előbbiből fakad. Az államok fejlődésével és gazdagodásával a köztük
zajló kereskedelem virágzásnak indult, és az érme használata a
legkülönfélébb árucikkek adásvételét tette lehetővé. A piac
változatosabbá vált, és kiszélesedett. Azt is mondhatnánk, hogy a
lydiai sztatér bevezetése robbantotta ki a Földközi-tenger vidékének
kereskedelmi fejlődését, mert az érme alkalmazása sokkal rugalmasabb
kereskedelmi eljárásokat tett lehetővé.
A világ legrégibb, nagy kereskedelmi útjai a Földközi-tenger
vidékének keleti partjaitól lefelé, a Vörös-tenger felé húzódtak, és
áthaladtak India és Kína irányában. Bizonyítékaink vannak arra, hogy
az egyiptomiak és a babilóniaiak egészen Szomáliáig eljutottak már a
Kr. e. II. évezredben, és keletre India felé is utaztak. Nagy Sándor
uralkodása idején ez a kereskedelmi út folyamatosan fejlődött, és
mindenki számára nyitva állt, mint bármi más az ő pénzrendszerének
köszönhetően. Nagy Sándor jelét Indiától Libanonig, Dél-
Oroszországtól a Nílus felső vidékéig mindenütt elfogadták. Kr. e.
331-ben Nagy Sándor aztán elhatározta, hogy a birodalmán keresztül-
kasul áramló árucikkek áradatának irányítására legalkalmasabb helyen
alapít egy várost. A várost kőből szándékozták felépíteni, ott, ahol két
(kelet és nyugat felé néző) természetes öböl mindenféle széljárás
esetén biztosítja a kikötés lehetőségét.
 Balra: Senki nem tudja, pontosan
milyen lehetett Alexandria, mivel
nagyon kevés archeológiai adat
maradt fenn róla. Ez a rajz (1460
körül) egy középkori művész
elképzeléseit tükrözi. Figyelemre
méltó a Pharosz világítótorony a
kép jobb oldalán látható
földnyelven, amely az ókorban
még sziget volt. A Pharosz
annyira mély benyomást
gyakorolt az emberekre, hogy a
mediterráneum nyelveiben ez a
szó honosodott meg a
világítótorony megnevezésére.

A Nílus torkolatában fekvő Alexandria a világ leghatalmasabb Lent: Ptolemaiosz

kereskedelmi városává lett. Délről, Szomáliából fűszereket hoztak; világegyetemképe koncentrikus
Szudánból vas, arany és elefántok érkeztek; Franciaországból, kristályszférákból épül fel,
Németországból és Oroszországból prémeket és borostyánkövet, amelyek mindegyike a hét ismert
Angliából pedig ónt szállítottak. Alexandria fogadta a világ minden bolygó valamelyikét – köztük a
részéből érkező árucikkeket, és rendeltetési helyükre irányította őket. Napot és a Holdat – hordozza, a
Az I. században Dio Chrysostomus így nyilatkozott erről: „A város az legkülső pedig a csillagokat.
egész Földközi-tenger kizárólagos szállítmányozója… mivel a világ Ebben az ábrában a Föld a
keresztútjában helyezkedik el.” Nagy Sándor halálát követően a város világmindenség középpontjában
a perzsák, görögök, karthágóiak és végül a rómaiak irányítása alá helyezkedik el.
került. Alexandria mintegy hatszáz éven virágzott mint kereskedelmi
társadalomként és mint a mediterráneum intellektuális központja, hála
a nem sokkal a város keletkezése után alapított nagy könyvtárnak és
Museionnak. Itt gyűltek össze a kor nagy tanítói, hogy a
közadakozástól támogatva írjanak és előadásokat tartsanak a tíz nagy
terem valamelyikében, melyek mindegyikét valamely, a tantervben
szereplő tudományágnak szentelték. Voltak itt kutatótermek és
dolgozószobák, az ott élő tanárok számára pedig lakrészeket alakítottak
ki.
A könyvtár gyakorlatilag a kor összes tudásának kincsesháza volt.
Kr. e. 235-ben csaknem félmillió kézirattal rendelkezett, és Julius
Caesar idejére ez a szám 700 000-re növekedett. A gyűjtemény
gyarapodását törvény segítette elő, amelynek értelmében a városba
érkező látogatók kötelesek voltak a tulajdonukban lévő kéziratot
másolásra átadni a könyvtárnak. A hivatalnokok a hajókat rögtön
érkezésük után átkutatták könyveket keresve. A negyedik században
viszály alakult ki Alexandria és Athén között, ugyanis az athéniak
felfedezték, hogy a kölcsönadott görög tragédiák eredeti példányai
helyett a könyvtár alkalmazottai által készített másolatokat kapták
 vissza.
A Museionban tanított tárgyak a kor összes tudományágát
felölelték, beleértve a matematikát, geometriát, csillagászatot,
filozófiát, orvostudományt, asztrológiát, teológiát és a földrajzot.
Alexandria különleges elhelyezkedése miatt egyáltalán nem meglepő,
hogy kiemelt szerep jutott a hadi tudományoknak és a földrajznak,
illetve rokonának, a csillagászatnak. Valamikor 127 és 151 között az
Alexandriában valaha oktató legnagyobb tudós, Claudius Ptolemaiosz
megírta tizenhárom kötetes munkáját, a Mathematike Syntaxist (A
matematika rendszere), mely összegezte a kor összes csillagászati
ismeretét.
A második évezred elejétől fogva már a babilóniaiak és némileg az
egyiptomiak is tanulmányozták a csillagászatot. Kezdetben pusztán
gyakorlati okokból érdeklődtek a csillagok, a Nap és a Hold
viselkedése iránt, mivel úgy gondolták, hogy az égbolt megfigyelésein
alapuló naptár sokkal pontosabban jegyzi le az évszakok változásait, és
ez lehetővé teszi az intézők számára, hogy előre jelezzék az áradás
Ez az Ostiából származó idejét, ami az öntözések szervezése miatt igen fontos volt. A
mozaik Róma kikötőjének tudományágat hamarosan a csillagjósok mítosza és mágiája lengte
világítótornyát mutatja, amely körül, és a napfogyatkozások vagy az év különböző időszakaiban
az ókorban a második rendszeresen megjelenő és eltűnő csillagképek viselkedésének
legismertebb világítótorony előrejelzése adta a pap-királyok hatalmát. Mire Kr. e. 539-ben Kürosz
volt a Pharosz után. Annál perzsa királyt a babilóniai szárazföld szívébe hívták, hogy megóvja az
kisebb ugyan, de felépítése országot a polgárháborútól, a csillagászok egy 360 fokos körben
hasonló: ez is egy felosztották az eget 30 fokonként tizenkét csillagképre, lefektetve ezzel
többemeletes toronyépítmény, a zodiákus alapjait. A pragmatikus gondolkodású perzsák
amely a csúcs felé – ahol a tudományosabb megfigyelésekre cserélték le a babilóniaiak sok helyütt
tűz égett – emeletenként egyre zavaros elképzelését, és Kr. e. 300-tól kifejlesztették a kaldeus
karcsúbb. táblázatot.

Fent: Az alexandriai
könyvtárban őrzött
tekercskönyvek egyikének
reprodukciója, amelyen
Ptolemaiosz
csillagtáblázatának egy részét
láthatjuk. A csillag neve utáni
rubrikákban olvasható a
csillagkép neve, amelyben az
adott csillag található; pontos
helye az égbolton; a
fényessége, és így tovább,
mind az Alexandrián
végigfutó észak-dél irányú
délkör alapján kiszámolva.
Balra: Egy XVI. századi
ábrázolás Ptolemaioszról,
amint éppen kvadránssal méri
a csillagok állását. Mögötte
Uránia, a csillagászat
múzsája áll.
Ezek voltak tehát Ptolemaiosz munkásságának alapjai. A pontos
helymeghatározáshoz csillagászati eszközök alkalmazására volt
szükség. Ptolemaiosz létrehozta az ún. csillagtáblázatot, amely később
az 1022 csillagot tartalmazó rendszer részévé vált. A rendszer megadta
a csillagok égbolton elfoglalt helyét, úgy, ahogy az Alexandriából
látszott. Részletesen elmagyarázta az elhelyezkedésük mérésére
alkalmas eszköz, az asztrolábium elkészítési módját, mely az
elkövetkező ezer évben a megfigyelés alapeszköze lett. Bár
Ptolemaiosz csillagtáblázatai a kereskedőváros hajósai számára
meglehetősen hasznosak lehettek, kevés bizonyítékunk van rá, hogy a
hajósok valóban tömegesen használtak volna csillagászati adatokat
akár Ptolemaiosz kora előtt, akár az ő idejében. Akik mégis így tettek,
mint például Cniduszi Eudoxusz (Kr. e. 370) vagy Marseille-i
Pütheasz, a csillagok égen elfoglalt helyének szöge alapján állapították
meg, hogy otthonuk kikötőjétől északra vagy délre milyen távol
vannak. Így ha a táblázat szerint a szögnek x-nek kellene lennie, de az
jelenleg y, a kettő közti különbség azt a helyet mutatta meg, ahonnan
éppen figyelték a csillagot, ily módon a táblázatból visszafelé
következtetve pontosan meg tudták határozni a pillanatnyi helyzetüket.
A görög és római tengerészek a csillagok segítségével határozták meg
az irányt. Ahogy azt a római Lucanusz Kr. e. 63-ban írta: „A soha le
nem nyugvó Axiszt (Sarkcsillagot) követjük, ez vezeti a hajót. Amikor
a Kismedve megjelenik, és magasan a fejem fölött áll a
vitorlarudaknál, akkor a Boszporusz felé nézünk”. (Más szavakkal, ha
a Nagymedve – északon – bal kéz felé esett, a hajó kelet felé haladt).
Háromszáz évvel Ptolemaiosz munkái után Róma elesett, és a
rómaiak visszavonulásával az európai zavarok és anarchia közepette az
a kevéske ismeretanyag is elveszett, ami Alexandriából előzőleg
átáramlott a Földközi-tenger északi területeire. Nyugat-Európa teljes
egésze elvesztette a kapcsolatot a keleti birodalommal, és noha a
tanítás Alexandriában a bizánci császárok idején is folytatódott, a
könyvtár jelentősége hanyatlott. Senki nem tudja, mikor égtek el a
könyvek. Különféle elképzelések vannak: hogy véletlen tűzvészek
semmisítették meg a könyveket a római uralom idején; esetleg a
fanatikus keresztények keze nyomán pusztultak el a IV. század
környékén; de lehet, hogy 646-ban tűntek el, amikor a muzulmánok
végül is elfoglalták Alexandriát, és – az arab történetírók szerint – a
város szívében talált összes könyvet felégették. Bárki pusztította is el a
könyvtárat, egy biztos: szinte az összes szöveg odaveszett. Ptolemaiosz
elmélete annak a véletlen, kalandos utazásnak köszönhetően maradt
ránk, melyet az írás egyik másolata járt be, míg végül a VIII. század
közepén a délnyugat-iráni Jundi Shapur kolostorának könyvtárába
került. 765-ben, röviddel az innen mindössze néhány száz
kilométernyire fekvő Bagdad megalapítása után, az arabok felvették a
kapcsolatot a kolostorral, felfedezték a könyvtárat és a benne található
rengeteg görög tudományos és filozófiai anyagot tartalmazó
kéziratgyűjteményt, s szinte azonnal nekiláttak a szövegek arab nyelvre
fordításának. A Syntaxis volt az első, amelyet lefordítottak. Ahogy a A Nagymedve csillagkép az
bagdadi fordítóiskola idővel növekedésnek indult, a kalifák egyre több egyik legrégibb iszlám
és több görög írást vettek meg vagy egyszerűen vittek el a bizánciaktól, csillagászati kézirat
főként az orvostudománnyal, valamint a csillagászattal foglalkozó ábrázolásában (1009-ből),
szövegeket. Az iszlám nyugat felé való terjeszkedésével az arab amely Ptolemaiosz
fordítók és írók – Averroes, Albumazen és Al-Kvarizmi – magukkal Mathematike Syntaxisán
vitték az antik szövegeket és az azokhoz írt kommentárjaikat egészen alapul. Mellette egy
Spanyolországig, a nyugati világ kapujába. Így történhetett meg, hogy sárgarézből készült
Bölcs Alfonz, a korábban hosszú időn át muzulmán Spanyolország asztrolábium, amelyet az arab
egyik első kora keresztény királya a XIII. század közepén egy olyan csillagászok fejlesztettek ki.
iskolát alapított Toledóban, amelyben az arab szövegek latinra Minden egyes asztrolábiumot
fordításával foglalkoztak. Ebben az időben kerültek végül is a egy konkrét szélességen
csillagtáblázatok nyugatra, és jutottak a hajósok kezébe, akik aztán használtak. A hátlapra
nagy hasznukat vették. erősített fémhálót oly módon
A XIII. századi Európa tengeri kereskedelme éppen lábadozni forgatva, hogy a piciny
kezdett a Nyugatrómai Birodalom nyolcszáz évvel azelőtti sarkantyúk a csillagok
összeomlását követő több évszázados megszállás és zűrzavar után. A aktuális pozíciójára essenek,
rómaiak kivonulását követően csak a XI. század elején készült ismét ahogyan a megfigyelő az égen
épített rakpart. Az európai gazdaság felépülésével és növekedésével éppen látta őket, a
újra létrejött a kapcsolat a Földközi-tenger és az Északi-tenger vidékei csillagtáblázatból le lehetett
között. A tengeri kereskedelem azonban elmaradt az általános olvasni az adatokat és az időt.
fejlődéshez képest. A hivatásos tengerészek – a régi rómaiakhoz
hasonlóan – továbbra is csak májustól szeptemberig szálltak hajóra.
Novembertől márciusig az égbolt bizonytalannak látszott, és egyetlen
kereskedő sem kockáztatta a rakományba fektetett tőkéjét, amelyet
valamilyen ítéletidőben könnyen elveszíthetett. A hajózási szezon
idején a navigációt továbbra is a római világítótornyok segítették az
egész Földközi-tenger vidékén, illetve a hajósok a szárazföld
jellegzetes domborzati képe alapján tájékozódtak. Az egyazon,
 szárazföldhöz közeli partszakaszon szerzett évszázados hajózási
tapasztalatok megteremtették a mélységmérés alapján való hajózás
alapjait.
A XII. századi hajókat a kikötő megközelítéséhez kezdetben a
tengerfenékre eresztett kötél hosszúsága, később a tengerfenék
alkotóelemei – amit a súllyal ellátott kötél végére tapadt elemi és
növényi maradványokból állapítottak meg – jelentették az irányadó
adatokat, még később pedig az áramlatok, a hőfok és a széljárás
ismerete segítette őket.
A hajókat maga a hajó tervezése is akadályozhatta. Ahogy egyetlen
tőkés sem finanszírozta volna a téli utazást, a hajótervezés radikális
változtatásaira ugyanez volt igaz. Túlságosan drága volt a hajó ahhoz,
hogy egy kipróbálatlan, ellenőrizetlen dolgot megkockáztassanak. Ez
az oka annak, hogy – noha már meglehetősen elavult volt – még több
száz éven át a régi római keresztvitorlát használták Európa tengeri
hajóin. Ez az egyszerű ok óriási következményekkel járt. Ilyen
vitorlával ugyanis a hajó kizárólag szélirányban hajózhatott.
Amennyiben délre akartak menni, de a szél északra fújt, akkor nem
A XII századi miniatúra a tehettek mást, mint hogy észak felé hajóztak. Ez a hiányosság arra
jobb oldalon ábrázolja a kényszerítette a hajósokat, hogy kivárják a kedvező szelet, és csak
kormányost, aki hosszú akkor szálljanak vízre, ha az megérkezett – ez a módszer azonban még
mélységmérő rudat használ az inkább csökkentette a tengeren cirkáló hajók számát az amúgy is rövid
angol mocsárvidék egyik hajózási szezonban. Míg a keresztvitorla tökéletesen megfelelt az
folyóján hajózva.
 Balra: Tipikus keresztvitorla az
egyiptomi időkből. A felső ábra
szemlélteti, hogy ez a
vitorlatípus mennyire
kiszolgáltatta a hajóskapitányt a
egyiptomiaknak és a rómaiaknak, akik csupán az Indiai-óceán szél irányának. A közelharci
átszelésére alkalmazták azt (ahol a szél hat hónapon át folyamatosan az csaták során ugyan előnyt
egyik irányba fúj, majd a következő hat hónapban az ellenkező jelentett könnyed
irányba), az európai ellentétes irányú szelek közepette tökéletesen irányíthatósága, mihelyt
lehetetlenné tette a manőverezést. azonban szembeszélben
Az az eszköz, amely aztán megváltoztatta a dolgokat, feltehetőleg a szerettek volna előre hajózni, a
VIII. század körül jelent meg a Földközi-tenger vidékén. Valószínűleg legénységnek az evezőkhöz
eredetileg arab találmány, de az is lehet, hogy az arabok a kínaiaktól kellett folyamodniuk.
vették át. Az európai nyelvekben közkeletű elnevezése („latin”) abból
az európai tévhitből származik, hogy a kelet-rómaiak hozták
Konstantinápolyból. Ez a találmány egy háromszög alakú vitorla,
amelyet egy árbochoz és egy mozgatható vitorlarúdhoz erősítettek, és Lent: Miután ez a háromszög
amely elsőként tette lehetővé a változó szélben való vitorlázást. Ha alakú tatvitorlával ellátott hajó
egyszer vízre bocsátották, a tatvitorla akkor is befogta a szelet, ha a elindult, a vitorla elegendő
hajó széliránnyal szemben haladt. A tatvitorla elterjedésének azonnali lökést biztosított ahhoz, hogy a
hatásaként megnövekedett az utazások száma, ugyanis a hajó hajó még akkor is előrefelé
kapitányának nem kellett többé a kedvező szélre várnia, hogy haladjon, ha majdhogynem
elhagyhassa a kikötőt. Ezáltal a kereskedelem tempója is felgyorsult, széllel szemben kellett az irányt
tartania. A széllel szembeni
folyamatos haladást állandó,
cikcakk alakzatban történő
irányváltoztatással tudták
fenntartani, ahogy azt a kis ábra
mutatja. Ez a hajó még elég
kicsi ahhoz, hogy a hajófar
feletti kormánylapáttal
irányítsák.
 ami közvetve maga után vonta azt az igényt, hogy a hajók mérete
megnövekedjen, ugyanis egyetlen hajó – mind több rakománnyal –
egyre több kikötő felé vehette útját, így ésszerű volt egyetlen hajóval
bonyolítani azokat a fuvarokat, amelyeket korábban két hajó végzett.
Pénzt takarítottak meg vele, és ezzel növelték a profitot. Amikor a XII.
és XIII. század között az észak-európai gabonamezők termelése
megnövekedett, a nagy mennyiségű teherrakomány általánossá vált. Az
északi államok, különösen a Hanza-szövetség néven ismert balti-
tengeri államok kereskedelmi megállapodásokat kötöttek a déli,
Földközi-tenger menti államokkal az árucikkek cseréjére vonatkozóan.
Fent: A fartőkén elhelyezett 1150 és 1300 között az árak, a haszon, a felhalmozódott vagyon és a
kormánylapát egyik legrégibb kereskedelembe fektetett tőke nagysága mintegy 30%-kal növekedett.
ábrázolása a Balti-tenger A hajóskapitányoknak azonban még mindig nagyon sok gonddal
menti Ebling városának kellett megküzdeniük, mert az új, gabonaszállítás céljából épített
pecsétjén (1242). hajókat még a tatvitorlákkal is nagyon nehezen tudták kezelni, mivel
azok a hajótest kialakításánál fogva nem tudtak a tengerpartra felfutni,
illetve a rakparton manőverezni, ha az időjárási körülmények nem
voltak ideálisak. Az a tény, hogy ezek a nehézségek kifejezetten
északon jelentettek problémát, magyarázatot ad arra, hogy a megoldás
első jelei miért éppen két balti-tengeri kikötőváros, Ebling és Wismar
városi pecsétjén jelennek meg a XIII. század közepén. A hajó mindkét
pecséten kormánylapáttal van ábrázolva.
Lent: Az első óceánjáró A kormányozás megszokott módja mindig is komoly evezést
vitorlázat: a keresztvitorla és a igényelt, de ahogy arra a német hajóskapitányok rájöttek, a hajó mérete
háromszögű tatvitorla együttes miatt igen fáradságos volt az evezőlapátok használata. Az új
megjelenése a teherszállító kormánylapát feltehetőleg Kínából származott, amit aztán az arabok az
hajón, amelyet a kormánylapát Indiai-óceánon tett kereskedelmi expedícióik során átvettek, és
segítségével könnyen fokozatosan elterjesztettek a Földközi-tengeren és északon. A
kormányozhattak. Miként az kormánylapát a far közepéből függőlegesen kiálló fartőkéből nyúlt ki,
ábra mutatja, a tatvitorla amelynek laposnak kellett lennie ahhoz, hogy a kormánylapátot
használata a különféle parti
szelek közepette is lehetővé
tette a hajó megfordulását,
mindaddig, míg a
keresztvitorlát fel lehetett
húzni, és a jármű az erőteljes
transzóceáni szelek előtt
hajózhatott.
 Ez a Noé bárkájának építését
csatlakoztatni tudják hozzá. Az új jármű tehát új megjelenéssel
ábrázoló, XV. századi
büszkélkedhetett: hegyes hajóorr, szögletes hajófar – ami mellesleg
nürnbergi illusztráció jól
nagyobb rakodóteret is biztosított. A kormánylapát segítségével a
szemlélteti, hogy milyen
hajóskapitányok biztonságosabban tudták irányítani óriási hajóikat,
hajóépítési technikát
ami egyben nagyobb bizalmat keltett a kereskedőkben is: még több
alkalmaztak Nyugat-
pénzt fektettek be a rakományokba. A hajók testesebbek,
Európában a tengeri hajózás
szögletesebbek és hosszabbak lettek – és minden korábbinál több
Konstantinápoly eleste utáni
rakománnyal terhelték meg őket.
felvirágzása idején.
1300-ra még több részlettel bővítették a hajót. A keresztes
háborúkból hazatérő katonák olyan luxuscikkeket hoztak magukkal,
mint a fűszerek, a selyem és a festékanyagok, amelyekhez Európában
nem lehetett hozzájutni, ezzel pedig új igényt teremtettek az európai
piacon. A legkorábbi olasz tengeri köztársaságok – többek között
Velence, Genova és Amalfi – számára ez lett az igazi ösztönzőerő,
amelynek hatására kolóniákat és kereskedelmi állomásokat állítottak
fel arab és török területen, hogy az új luxuscikkek kezeléséből hasznot
hajthassanak. Az olasz kikötőkből északra és nyugatra szállított
árucikkek legnagyobb részéért természetben fizettek: a francia atlanti-
partokról származó sóval, skandináv faáruval, német gabonával és
leginkább az angol és flandriai gyapjúval. Azonban az európai államok
kereskedelmi egyensúlya oly mértékig megbomlott, hogy az egyre
inkább aggodalomra adott okot az aranykészlet fokozatos délre
vándorlása miatt. A gond a viszonteladókkal volt: a genovaiakkal és
különösen a velenceiekkel, akik az árakat diktálták, és lefölözték a
hasznot. A helyzet 1453-ra még rosszabb lett, amikor is
Konstantinápoly török kézre jutott, ami a keleti piacokkal való
közvetlen kapcsolat elvesztését jelentette. Az árak még magasabbra
 szöktek, ami aztán – azzal az igénnyel megtoldva, hogy fűszereiknek
piacot keressenek – arra késztette a portugálokat (Tengerész Henrikkel
és a sagresi hatalmas térképkészítő iskolájával az élen), hogy a XIV.
század közepén meginduljanak délre Afrika partjai mentén, hogy más
források után nézzenek. Ez az első afrikai expedíció az óceáni hajózás
problémáinak egész sorát vetette fel.
A középkori tengerészek három segédeszközre támaszkodtak: a
portulán térképre, a csomós kötélre és a tájolóosztásos lapra, amelyek
helyzetük meghatározásában segítették őket. A portulán térkép (az
olasz portolano szóból származik, amely hajózási kézikönyvet jelent)
már a XIII. század elején megjelent. Ezek igen pontos tengerparti
térképek voltak – az egyik legrégebbi a Fekete-tenger vidékéről készült
–, amelyeken a szélirány vonalait is feltüntették. Ezek a vonalak a
vidék uralkodó szélirányait mutatták egy skálára rajzolva, hogy a
tengerész pontosan lemérhesse a két egymást keresztező szélvonal
közötti távolságot. A tájolóosztásos lap a hajó útvonalának
ábrázolására szolgált, mégpedig oly módon, hogy a koncentrikus
körökben elrendezett lyuksorok valamelyikébe egy pecket szúrtak,
ahol a kör középpontja a hajó helyzetét ábrázolta. Ha a hajó
északkeletre mozdult el egy bizonyos távolságban, a pecekhez erősített
spárga a megfelelő pontra került, és a középen elhelyezkedő pecekkel
való kapcsolat egy pillanat alatt képet adott a hajó útvonaláról. Annak
meghatározásához, hogy milyen gyorsan és milyen távolságot tett meg
a hajó, a csomós hajókötelet használták. A hajókötél végére fatuskót
erősítettek, és a tengerbe dobták. A kötélen egyenlő távolságban
csomók sorakoztak, és ahogy a fatuskó a hajó előrehaladtával elmaradt,
a kötelet meghatározott ideig – amit a ma használatoshoz hasonló
homokórával mértek – engedték utána. Az adott idő alatt ráengedett
csomók számából a kapitány kiszámolta az egy óra alatt kiengedhető
csomók számát, és ebből meghatározhatta a hajó haladási sebességét.
Ezek segítségével tehát a hajóskapitány deduktív számolással
meghatározhatta pontos helyzetét. Ez a módszer – annak ellenére, hogy
csak durva, megközelítő adatokat nyújtott – megfelelő volt a Földközi-
tenger és Észak-Európa tengerparti vidékein való hajózáshoz. Amikor
A hajó sebességének mérését
szolgáló eszközök: fent egy
homokóra, jobbra pedig egy
hal alakúra faragott tuskó
látható. A tuskó csuklós része
a vízen lebegett, így a haladó
hajóból kibocsátott kötél
hosszúsága pontosan mérhető
volt.
azonban a transz-óceáni utazások is kezdetüket vették, az irány
meghatározásának és kiszámolásának sokkal pontosabb módszere vált
szükségessé.
Az afrikai expedíciót lehetővé tevő eszköz eredetileg valószínűleg
Kínából származott, és Európába a mindenütt jelen lévő arabok
közvetítésével jutott el. Egészen korán felbukkannak elszórt utalások
erre az eszközre; az első említés egy utazó angol szerzetestől,
Alexander Neckhamtól származik, aki 1180-ban egy varázslatos tű
hírével tért haza, amely mindig ugyanabba az irányba mutat.
1269-ben egy vándorlelkész, Peter Maricourt egy kísérletről számolt
be, melyet akkor végzett, amikor az Anjou herceggel Lucera
ostromában vett részt Itáliában: megnevezése szerint a kísérletet egy
bizonyos „száraz mutatóval” végezte. Később 1270-ben Bölcs Alfonz
– aki a toledói csillagtérképről vált híressé – kötelezővé tette a
tengerészek számára a tű használatát. Úgy tűnik, hogy a tű használata a
XIII. század végére már az egész Földközi-tenger vidékén általánossá
vált. Általában szalmába szúrták, és egy tál vízben lebegtették. A Fent: A tájolóosztásos lap,
hagyomány szerint aztán 1300-ban az itáliai Amalfi köztársaságban a amelyet a tengerészek egészen a
tű alá helyezett iránytűlappal egészítették ki a szerkezetet, amely az XIX. századig alkalmaztak. A
égtájakat, valamint a fő szélirányokat mutatta. Az eszközt egy keretbe tábla alján lévő lyuksorok azt
foglalták: így az iránytű dobozba került. A tengerész most már mutatták, milyen távolságot tett
pontosan meghatározhatta útvonalát, a kör egyharmincad másodpercén meg a hajó az egyes
belül. A szélirányokat nyolc „fél” és tizenhat „negyed szélirányra” irányváltások közötti időben.
osztották fel. A szelek ezen szabványosítása a földközi-tengeri Mindegyik lyuk egy előre
tapasztalatokból eredt, ahol a szelek állandóan és megbízhatóan meghatározott időegységet
ugyanarra fújtak. jelez, amelyet homokórával
Hogy mekkora hatással volt az iránytű megjelenése a gazdaságra, mértek. A pecket a megfelelő
azt aligha lehet eltúlozni. A tatvitorla és a keresztvitorla lyukba helyezték, sor sor után,
alkalmazásával, illetve a kormánylapáttal együtt az iránytű majdnem hogy első látásra látható
azonnal megváltoztatta a hajózási szokásokat. A XIII. század elején legyen, milyen hosszú volt egy-
telente leállt a tengeri kereskedelem, ebben az időszakban az olasz egy útszakasz.
tengerparti városokban törvény tiltotta a hajózást. Velencéből például
évente mindössze kétszer indultak hajóflották a Földközi-tenger keleti
partvidékei felé. Az egyik karaván húsvétkor indult és szeptemberben
tért vissza, míg a másik augusztusban szállt vízre, a telet a túlparton Lent: A dobozba zárt iránytű a
töltötte, és tavasszal tért haza. Száz év elteltével a hajók még mindig e harminckét részre osztott
szerint a menetrend szerint közlekedtek, de az augusztusi kihajózók körrel.
már a téli tengeren tértek haza. Az iránytű segítségével a hajók felhős
időben is közlekedhettek, reggel és este egyaránt. Az utazások száma
megduplázódott, és a legénységet állandó foglalkoztatásra vették fel.
Mindez ösztönözte a befektetőket, és így az utak száma még inkább
megnövekedett. Így történt tehát, hogy Konstantinápoly bukása – mely
a keleti kereskedelem megszakadását jelentette – közvetve a nagy
transzóceáni utazások kiváltója lett, melyek aztán Amerika
felfedezéséhez vezettek. Az Amerikába tartó hajók tatvitorlával
manővereztek a változó széljárások közepette egészen az Azori-
szigetekig, ott befogták keresztvitorláikba az állandó passzátszeleket,

Fent: Ez a rekonstruált
portulán térkép bemutatja,
hogy a középkori tengerészek
miként számították ki az
irányi a szélrózsa vonalainak
segítségével, amelyek a helyi
szélirányokat jelezték.
egészen addig, míg a Karib-szigeteknél megint tatvitorlákkal hajóztak
– és hazafelé tartva ugyanezt ismételték fordítva, miközben egész
végig a tűre hagyatkoztak, amely minden időjárási körülmény között
megmutatta a helyes irányt.
A hagyományok szerint elsőként Kolumbusz fedezte fel, amikor is
elsőként hajózott át az Atlanti-óceánon, hogy az „állandó” tű nem
teljesen megbízható. 1492 szeptemberében, amikor a Karib-szigetek
közelébe ért, pánik tört ki a legénység körében, amikor észrevették,
hogy a tű nem a Sarkcsillag irányába mutat.
Kolumbusz után mások is hasonló történetekkel tértek vissza
utazásukból a XVI. század elején, ami komoly aggodalmat szült az
emberekben. Ha a tű nem megbízható, a hajózásba befektetett tőke
nincs biztonságban, holott Anglia, Spanyolország és Portugália egyre
növekvő tengeri birodalmainak gazdasági erejét az biztosította, hogy
tökéletes pontossággal voltak képesek a tengeren tájékozódni. Nem
meglepő tehát, hogy az első kísérletekre, amelyek az iránytű hibájának
feltárására irányultak, Angliában került sor, mely ekkor az új óceánjáró
európai hatalmak között a legdinamikusabb országnak számított. 1581-

Jobbra: A háromszög alakú

tatvitorla és a kormánylapát
feltalálásának köszönhetően a
hajók – mint amilyen ez a XV.
századi német karavella is –
bátran elindulhattak
mindenféle időjárási
viszonyok közepette a
transzóceáni utakra. Éppen
ilyen hajóban szelte át
Kolumbusz az óceánt, és
jutott el az Újvilágba.
ben egy londoni iránytűkészítő, Robert Norman egy sor tesztet végzett,
és eredményeit The New Attractive című könyvében közölte.
Magnetizált és nem magnetizált tűket lebegtetett egy tál vízben, és
megfigyelte, hogy – elvárásaival ellentétben – a mágneses tűk nem
mutattak hajlandóságot az észak felé való lebegésre. Azt is észrevette,
hogy északi végük lemerült a vízbe. Akkoriban még nem tudták, hogy
különbség van a földrajzi és a mágneses észak között, és hogy csak
akkor mutatja a tű a mágneses északot, ha a két északi irány egybeesik.
Más esetekben azonban az igazi északtól kisebb-nagyobb mértékben
mindig eltért, attól függően, hogy éppen hol járt a hajó. Norman
Vörösrézbe foglalt mágnesvasérc
felfedezése további kutatásra ösztönözte William Gilbert orvost, aki az
Orvosok Királyi Intézetének elnöke és egyben Erzsébet királynő
személyes orvosa volt.
Gilbert az orvosi képesítését 1569-ben, huszonöt éves korában
szerezte meg Cambridge-ben, aztán pedig Londonba költözött, ahol
hamarosan a főváros számos magas rangú családjának családi orvosává
vált. Amikor 1600-ban az udvarba került, addigra Angliának már két,
hosszú időn át kormányzó, stabil uralkodója is volt: VIII. Henrik, majd
a lánya, I. Erzsébet. Az ország győzelmes csatákat vívott, s a
titkosszolgálat okos alkalmazásának köszönhetően évtizedekig tartós
békét élvezett. A monostorok – Henrik nevéhez fűződő – felszámolását
és a tengerentúli kereskedelem virágzásnak indulását követően Anglia
a gazdagság korát élte. Ebben az időszakban bárki, aki magasabb
célokra tört, és kész volt keményen dolgozni, elérhetett bármit, feltéve,
hogy politikailag tiszta maradt. Ez a társadalom úgymond „átjárható
volt felfelé”. Azok, akik rendelkeztek némi, a fejlődő gazdaságban
bölcsen befektethető pénzzel, az életüket kedvteléseiknek
szentelhették. A felsőbb osztályok és az arisztokrácia számára ez
hetekig tartó vadászatból állt. Gilbert számára azonban ez az életforma
a változó iránytű rejtélyének megoldásához biztosított lehetőséget, ami
összesen tizennyolc évébe került.
Gilbert mint orvos megközelíti azt a kategóriát, amit ma
természettudósként aposztrofálunk. Sir Francis Drake személyes
barátja volt, és a legtöbb felfedezőutat még fiatal korában tette meg. A
kor tudományos „radikálisaival” állt levelezésben mind Angliában,
mind pedig Európában. Cambridge-i tanulmányai alatt hallhatott a
klasszikus szerzők elméleteiről, melyek szerint a mágnesvasérc, amely
a tűt magnetizálja, különös gyógyító erővel bír, habár ezen
elképzelések legjavát zagyvaságnak tartotta. Gilbert tizennyolc évig
kísérletezett a varázslatos mágnesvasérccel. Apró bolygókat –
amelyeket „terrellae”-nek nevezett – faragott ki a kőből, és különféle
anyagokkal hozta őket közvetlen kapcsolatba, beleértve a fémeket, fát,
vizet, borostyánt és a mágnesezett tűket. Amikor befejezte kísérleteit,
De Magnete (A mágnesekről) című könyvében publikálta eredményeit.
Az 1600-ban megjelent könyv szinte azonnal nagy sikereket aratott, és
néhány éven belül Európa minden országában olvashatták. Amellett,
hogy saját tapasztalati eredményeit leközölte, Gilbert mindent
A mágnesességről végzett
összegyűjtött, amit az idő tájt a mágnesességről tudtak. Legfontosabb
kísérleteiben William Gilbert
következtetése szerint a Föld egy hatalmas mágnes, amely északi és
Föld alakúra faragott
déli pólussal egyaránt rendelkezik, a saját tengelye körül forog, s az
mágnesvasércdarabokat
űrben vándorolva a Nap körül kering. A mágneses mező jelenléte az,
használt. Ezen terrellae-k
állapította meg Gilbert, ami megakadályozza, hogy a Földről bármi,
segítségével bizonyította,
beleértve a légkört is, az űrben elrepüljön. Megerősítette az állítást,
hogy a Föld egy mágnes,
miszerint egyes anyagok dörzsölés hatására mágnesessé válnak. S
amely a tengely egy-egy
majdnem mellékesen megjegyezte, hogy amennyiben következtetése,
végén elhelyezkedő északi és
miszerint az atmoszféra elszökésének megakadályozásáért a mágneses
déli pólussal rendelkezik. A
mező a felelős, valóban igaz, akkor a bolygók között levegőhiánynak
De Magnete című könyvéből
kell fennállnia.
származó illusztráció a
Az állítás szenzációt váltott ki, és Európa-szerte kísérleteket kezdtek
mágnesezett tűnek a
el végezni, hogy ellenőrizzék állításai helyességét. Az ötlet, mely a
különböző szélességi fokoknál
legtöbb találgatásra adott okot, nem más, mint a vákuum létezésének
jelentkező elhajlását mutatja.
lehetősége, mert lényegében Gilbert erre gondolt, amikor a bolygók
A vízszintes vonal az
közötti „levegőhiányról” beszélt. Azonban Arisztotelész szerint ez
Egyenlítő, míg a függőleges a
lehetetlen. „A természet irtózik a vákuumtól” állította, mert úgy
Föld poláris tengelye. Mivel
gondolta, hogy a levegőbe hajított tárgy a „hajtóerő” eredményeként
ezt az elhajlást a tengerészek
mozog. Úgy képzelte, hogy a tárgy előtt lévő levegő a tárgy mögé
is észlelték iránytűiken,
kerül, és az tolja előre a tárgyat. Ahogy a levegő sűrűsége csökken, a
Gilbert arra a következtetésre
tárgy mozgásának egyre könnyebbé kell válnia. Ha ez igaz lenne,
jutott, hogy a Föld egy
hatalmas mágnes.
akkor egyetlen, a vákuumon áthaladó tárgy sem ütközne ellenállásba,
és ezért sebessége végtelenné válhatna. Arisztotelész pedig nem
fogadta el a végtelen sebesség elképzelését, éppen ezért azt a
következtetést vonta le, hogy nem létezhetnek olyan körülmények,
amelyek között mindez lehetséges volna.
Gilbert elképzeléseinek beható tanulmányozását legnagyobbrészt a
hadsereg mérnökei végezték, akik érdekeltek voltak a puskapor
felfedezésében, és azt is szerették volna tudni, vajon mi történne az
ágyúból kilőtt golyókkal. E mérnökök egyike a német származású Otto
von Guericke volt, aki egyébként két évvel a De Magnete megjelenése
után született. Mire a matematika és jogtudomány területén végzett
tanulmányait a hollandiai Leideni Egyetemen befejezte (az egyetem
alapítása egy adománnyal vette kezdetét, amelyet egy ostrom túlélését
követően kaptak), mindenki a vákuum mesterséges előállításán
fáradozott. 1646-ra, negyvenkét éves korára Guericket Magdeburg
polgármesterévé választották, és bár tudták, hogy laikus, elismerték
tudományos munkáját. 1652-ben III. Ferdinánd német császár a
délnémet Regensburg városába érkezett, ahol a német hercegek és
polgármesterek, illetve püspökök találkozóját tartotta, hogy az
államvezetés dolgairól tárgyaljanak. Tudomást szerzett Guericke
munkájáról, és gyakorlati bemutatót rendelt el, így aztán Guericke egy
saját kezűleg kifejlesztett vákuumszivattyúval tett mély benyomást a
gyülekezetre. A szivattyú csak némiképp volt több az az idő tájt már
közismert tűzoltó készülék különlegesen újratervezett változatánál. Ezt
szeleprendszerrel látták el, ami lehetővé tette a különböző tartályok
légtelenítését. Az egyik bemutató fényt derített rá, hogy a levegővel

Fent: Egy munkás úgy
állapítja meg a kén
tisztaságát, hogy a füléhez
emeli, és meghallgatja azt a
recsegő hangot, melyet a
kezének melege idéz elő
benne. Ha a kén nem tiszta,
nem recseg.
Balra: A vákuum erejét
demonstrálandó Guericke az
akkori tűzoltó készülék
szerkezetére támaszkodva
feltalálta a vákuumszivattyút
(fent), amellyel kiszivattyúzta
az ún. magdeburgi félgömbök
üregéből a levegőt. Az erő
látványos bemutatásaként két
csapat lovat (alul) erősített az
összeillesztett félgömbök egy-
egy oldalára, amelyek
képtelenek voltak
kettéválasztani a gömböket.
Jobbra: A Guericke által
elkészített kéngolyó volt az
első elektromos generátor. A
forgás közben a golyóhoz
érintkező kéz
dörzselektromosságot hozott
létre, melynek következtében a
golyó vonzotta a papírt, tollat
és más könnyebb anyagokat.
teli tartály nehezebb a légtelenített tartálynál. A másik kísérlet
bemutatta, hogy csakis a gömbölyű tartályokból lehet kiszivattyúzni a
levegőt, mert minden más forma összeroppan. A légüres tartály
belsejében különös dolgok történtek: a gyertyák elaludtak, az egerek
meghaltak, a harangok halkabban szóltak. Azonban Guericke tour de
force-a a lovakkal végrehajtott kísérlet volt. Két, egyenként nyolc lóból
álló csapatot erősített az összezárt és kiszivattyúzott réz félgömbök
egy-egy oldalára. Bárhogy erőlködtek is a lovak, nem tudták széthúzni
a félgömböket egészen addig, míg levegőt nem eresztettek a gömbbe, s
amikor ez megtörtént, akkor puszta érintés hatására is szétváltak a
félgömbök. Guericke bemutatta, hogy a vákuumot mesterségesen is elő
lehet állítani, és erejét munkára lehet fogni. Ferdinándra mély
benyomást tett a bemutató, és elrendelte, hogy Caspar Schott, a
Würzburgi Egyetem matematikaprofesszora részleteiben dolgozza ki a
kísérletet. Schott két könyvet is publikált a kísérletről, melyek közül az
első 1657-ben jelent meg, és Európa-szerte Guericke erőfeszítéseire
irányította a tudományos kutatók figyelmét.
Néhány év elteltével Gilbert Guericke munkásságának másik
alapvető területéhez fordult: a mágnesességhez. Valamikor 1663 előtt
kísérleteket kezdett azzal az elmélettel kapcsolatban, miszerint egyes
anyagok dörzsölés hatására vonzóerőt mutatnak. Ezen anyagok egyike
a kén, és Guericke egy kéngömböt készített magának. Ehhez az
összetört kénport egy üveggömbbe öntötte, és addig melegítette, míg
az meg nem olvadt. Amikor ez megtörtént, az üveg összetört, és készen
állt a kéngolyó a kísérlethez. Guericke egy rúdra húzta a gömböt, majd
vízszintesen egy keretre tette, mely a rudat egy fogaskerék-rendszerhez
és kézi karhoz erősítette, így a rudat gyorsan lehetett forgatni. Forgás
közben kezével megdörzsölte a kéngolyót, és azt tapasztalta, hogy az
egy idő múlva tényleg vonzotta a tollakat, cérnadarabokat, a vizet és
egyéb tárgyakat. Guericke tehát levonta a következtetést, hogy ez a
vonzóerő az, amely visszahúzza a dolgokat a Földre, miután eldobták
őket. Aztán még egy kísérletet végzett. A pörgő kéngömböt sötétben is
megdörzsölte, és látta, ahogy izzik; megfigyelte, ahogy ez a parázslás a
golyóról a kezére, pár centiméternyi távolságnyira is átterjed. Guericke
számára ez a fény volt a mágnesesség másik nagyon furcsa aspektusa,
akárcsak az a recsegő hang, amelyet akkor hallott, amikor a gömbhöz
dörzsölte kezét, illetve a füléhez is közel rakta. 1672-ben publikálta
munkája eredményeit Experimenta Nova Magdeburgica (Az új
magdeburgi kísérletek) címen, amelyben mindössze egyetlen
paragrafust szentelt a kéngolyónak, de ez is elegendő volt ahhoz, hogy
elindítsa a felfedezések évszázadát.
A változás folyamatának történetében vannak bizonyos jelentős
pillanatok, amikor az eseményekből kiinduló ösvények száma hirtelen
megsokszorozódik. Guericke írásának megjelenése is ilyen esemény
volt. A vákuumszivattyúval végzett munkássága a gázok
összetételének vizsgálatához vezetett, különös tekintettel a levegőre.
Ez a kutatás vezetett el az oxigén felfedezéséhez, ami pedig az égés és
a légúti betegségek, valamint az elemi részecskék kutatásához vitt. A
bányák víztelenítésének problémáját is megoldották, és előnyeit a
fémmegmunkálás, konkrétan az acél-előállítás során is élvezhették. A
gázok tanulmányozása egy napon pedig a gázokon átszűrődő fény
vizsgálatához vezetett, ezt pedig a katódsugarak és a televíziókészülék Fent: 1718-ban villámlás
felfedezése követte. Azonban a kéngolyóval végzett kísérleteknek még végzett a bretagne-i St. Pol-
ennél is többet köszönhetünk. Az erő, melyet Guericke működés de-Léon harangozójával.
közben, ragyogva és recsegve figyelhetett meg, nem volt más, mint az
elektromosság, és azt hiszem, semmi szükség rá, hogy részletezzük
azokat a találmányokat és felfedezéseket, amelyek az elektromosság Lent: Villámhárító a
megismeréséből következtek. sárkánykísérletekhez, ahogy
Guericke kéngolyóbison végzett munkájának talán legkevésbé azt E. Chamber
nyilvánvaló eredménye az időjárás iránti érdeklődés felkeltése. Az Cyclopaediájában (London,
emberek már évszázadok óta töprengtek a mennydörgés és a villámlás 1779) láthatjuk.
természetén. Az angliai Saxonban Bede lelkész elmélete szerint a
villámlás a felhők egymáshoz dörzsölődéséből ered, és a mennydörgés
a felhők összeütközésének hangja. A középkorban szokássá vált, hogy
a mennydörgés elűzésére megkondították a harangokat a
templomtoronyban, aminek eredményeképpen számos harangozó lelte
halálát a villámcsapások miatt. 1786-ban a párizsi parlament
kierőszakolta az efféle gyakorlatot megtiltó királyi rendeletet, mert az
azt megelőző harminchárom évben a feljegyzett 386 villámcsapás
idején nem kevesebb, mint 103 szerencsétlen lelte halálát a nedves
harangkötelek végén. Guericke kísérleteinek harminc éve alatt
kapcsolatot fedeztek fel a statikus elektromosság és a villámlás között.
1708-ban dr. Wall Angliában a következőt írta: az elektromosság „úgy
tűnik, bizonyos mértékben felelős a mennydörgés és a villámlás
kialakulásáért”. 1735-ben pedig egy másik angol úriember, Stephen
Lent: Franklin villámhárítói
az 1770-es években
megragadták Európa
fantáziáját. Párizsban a
divatos hölgyek villámhárítós
kalapban korzóztak, az urak
pedig a különcség legvégső
eszközével: hordozható
villámhárítóval szerelték fel
magukat.
Gray megpróbálta kideríteni, hogy a misztikus erő milyen hosszan
vezetődik le egy spárgán, és ugyanerre a következtetésre jutott. A
villámcsapások hamarosan a figyelem és aggodalom középpontjába
kerültek, tekintettel a veszélyre, amit az Európa-szerte felhalmozott
puskaporraktárakra jelentettek. A puskapor megvédésének módját
kutatók sora az addig ismeretlen bostoni szappanfőző tizenötödik
fiával, Benjamin Franklinnal és munkájával kezdődött. Ez a férfi 1750-
ben megírta kiterjesztett elektromossági elméletét a Brit Királyi
Társaságnak, amelyben azt állította, hogy kétféle elektromosság
létezik, egy pozitív és egy negatív. S a kérdésre, miszerint miért
áramlik az elektromosság egyik helyről a másikra, amely jelenséget
már mindenki ismerte, azt válaszolta, hogy azért, mert a negatív anyag
vágya, hogy a természetes egyensúly elérése érdekében a pozitív felé
mozogjon. Azt állította, hogy az elektromosság éppen ezért vonzódni
fog egy pozitív vasrúdhoz, és elkerüli azokat a veszélyesebb és
törékenyebb vagy drágább dolgokat, amelyek pedig egyébként az
útjában hevernek. Azt javasolta, hogy egy templomtornyot
felhasználva bizonyítsák be elképzelését. A Királyi Társaság nem
igazán érdeklődött javaslata iránt, ezért aztán Franklin saját maga
próbálta ki a dolgot, s mivel az általa kiszemelt Philadelphia
templomtorony nem készült el időben, Franklin elektromos vezetéket
csatolt a mára híressé vált sárkányára, amibe egy viharfelhőből eredő
villámcsapás belevágott. A rákövetkező évben, 1753-ban eredményeit
a Poor Richard’s Almanackban tette közzé. 1760-ban Angliában
bevezették az első villámhárítót.
 A Bresciában, Észak-Olaszországban 1769-ben bekövetkezett
fegyverraktár-robbanás politikai üggyé tette a villámhárítót.
Megközelítőleg 88 000 kg puskapor repült a levegőbe, és közel 190
házat rombolt le a robbanás mintegy 2 kilométeres körzetében. A
bresciai hatóságok a Királyi Társaság segítségét kérték az ehhez
hasonló jövőbeni katasztrófák megelőzésére, és egy bizottságot
állítottak fel, amelynek Franklin is tagja lett. A vita azon zajlott, hogy a
villámhárítók végének hegyesnek kell-e lenniük, ahogyan azt Franklin
is javasolta, vagy gömbölyűnek. A britek a gömbölyű változat mellett
foglaltak állást, azzal érvelve, hogy Franklin forradalmár volt. Egész
Európában villámhárítókat gyártottak. Még egy úgynevezett chapeau
paratonnerre – villámlás elleni kalap – is született Párizsban, 1778-ban.
Ezután két eseményre is sor került, melyek az időjárás tudományos
kutatását sürgették. Az első a Nagy-Britannia és Franciaország közötti
háború, 1793-ban, amikor is a hajókat kötelezték őrhelyük elhagyására
a csata kritikus pillanataiban a viharok miatti robbanásveszély miatt. A
megoldás keresésére létrejött Brit Tengerészeti Tanács vörösréz
huzalok elhelyezését javasolta az árbocon, amelyet aztán
összekötnének a hajótest fémből készült részeivel, és azt is kérték,
hogy a hajók kezdjenek el jelentést adni a vihar erősségéről rögtön
azután, hogy a kikötőbe értek. A második esemény pedig egy
hőlégballon volt, amelyet a papírgyártó Montgolfier fivérek készítettek
Franciaország közepén az 1783-as évben. Hamburgban 1803-ban egy
francia tudós, Etienne Robertson és egy zenetanár, Lloest, az egykori
katonai hőlégballonban szálltak fel, és elérték a szédítő 7000 méteres
Balra: Az 1752-es híres
kísérletük során Benjamin
Franklin és fia a
viharfelhőkből nyertek
elektromosságot oly módon,
hogy egy kulcsot erősítettek
papírsárkányuk nedves
kenderzsinórjához, amelynek
végét egy leideni palackba
vezették.
Jobbra: Európa időjárási
térképe, ahogy azt 1861.
december 2-án este
feljegyezték.
Lent: A világ első légierejét –
a Tüzérségi Szolgálat Légi
Alakulatát –
Franciaországban, 1794.
március 29-én hozták létre.
Ezen a képen egyik
hőlégballonjukat láthatjuk,
amelyet Belgiumban a
fleurus-i csata helyszínén
pányváztak ki 1794. június
26-án.
magasságot, ahol a légköri hatások következtében M. Lloest feje
feldagadt, még a kalapját sem tudta a fejére húzni. Ettől függetlenül
bizonyították, hogy az ember képes túlélni azokat a magasságokat is,
amelyen a vihar keletkezik, és ekkortól kezdve légi aktivitások sora
vette kezdetét, melyekre levegőgyűjtőt, barométert, termométert,
iránytűt, teleszkópokat és más felszereléseket – beleértve az élő
állatokat is – vittek magukkal, feltételezve, hogy ezek hasznosak
lehetnek az időjárás megfigyelése során. 1823-ra a Brit Meteorológiai
Társaság is megalakult, és az időjárás-megfigyelések társadalmi
színezetet öltöttek. 1854. november 14-én hurrikán rongálta meg a
francia hadiflotta büszkeségét, amely a Krím félszigeten kötött ki, és a
hajó, a IV. Henry teljes legénységével együtt elsüllyedt. A francia
hadiminisztérium felkérte a Francia Obszervatórium vezetőjét, M. Le
Verriert, hogy járjon utána, nem lehetne-e valamiféle figyelőrendszert
kidolgozni, mely az ehhez hasonló katasztrófák közeledtét jelzi. A
következő évben február 16-án Le Verrier jelentette a császárnak, hogy
időjárás-jelentő állomások hálózatára van szükség. Másnap beadott
tervezete királyi beleegyezést nyert. Február 19-én a tudományos
akadémián bemutatta Franciaország időjárástérképét, amelyen az aznap
reggel 10 órakor megfigyelt adatokat láthatták, s melyhez a szükséges
adatokat az ország tíz különböző helyéről gyűjtötték össze. Az időjárási
 1803 júliusában Etienne
térképek publikálásának ötletét azonnal elfogadták, és 1861-ben az
Robertson professzor és
első térképgyűjteményt Francis Galton adta ki Britanniában.
Lloest hőlégballonjukkal az
Figyelemre méltó, hogy mennyire hasonlítottak ezek a térképek
elképzelhetetlen 1000 méteres
modern utódaikra.
magasságba emelkedtek, ahol
A XIX. század vége felé egész Európában és az Egyesült Államok
is Lloest feje olyan mértékben
keleti partvidékén a hegytetőkre időjárás-megfigyelő központokat
megduzzadt, hogy a kalapját
építettek, hogy információkat gyűjtsenek az új időjárás-jelentésekhez.
sem tudta feltenni. Kísérletük
Britannia legmagasabb hegye a Ben Nevis Skóciában. 1883. október
azt bizonyítja, hogy az
18-án innen tudósított a The Times:
időjárás megfigyelése a vihar
keletkezésének magasságában
„Az előkészületeknek megfelelően hölgyek és urak menete
is lehetséges.
gyülekezett az Alexandria Hotelben (a William Erődben, a Ben Nevis
lábánál), hogy felsétáljon vagy fellovagoljon a hegytetőre vezető
ösvényen… Mrs. Cameron Campbell egy póni hátán ülve vezette a
menetet, előtte pedig egy skót dudás játszotta a Lochiel’s awa’ to
France’ című nótát… jóval a csúcs elérése előtt már egyfajta
sarkvidéki területre értek, ahol a hó két láb (kb. 60 cm) mély volt, és
ismétlődő szélrohamok söpörtek körbe, a hőmérséklet pedig roppant
alacsony volt. Itt… az építész… fogadta Mrs. Campbellt, és átadta neki
az obszervatórium bejáratának kulcsát… odabent a társaságot lobogó
tűz és tea fogadta.”

Az ünnepségen a Skót Meteorológiai Társaságtól Lord Abinger

hangoztatta, hogy az amerikai és francia szolgálattal együttműködve
Fent: A Királyi Greenwich
Obszervatórium
légsebességmérője 1880-ban.
Az obszervatórium azon
időjárás-megfigyelő
állomások egyike volt,
amelyeket szerte Európában
felállítottak. Az időjárást
annyira fontosnak tartották,
hogy egy különleges
meteorológiai és
mágnesességi osztály
felelőssége alá tartozott.
Jobbra fent: A Ben Nevis
Obszervatórium Britannia
első magasra épített időjárás-
megfigyelő állomásaként
nyitotta meg kapuit 1883
októberében. 1894-ben C. T.
R. Wilson itt figyelte meg azt
a glóriát vagy fénykört, amely
végül elvezette a ködkamra
megalkotásához.
rendszeres időjárás-jelentést képesek adni a világ nagy részén. A Ben
Nevis Obszervatóriumot ezennel megnyitották.
Néhány év elteltével ebben az obszervatóriumban történt valami,
ami aztán egy modern találmányhoz vezetett, amelynek léte mind a
mai napig a legerőteljesebb hatást gyakorolja a bolygónkon létező
összes élő szervezetre. Mivel az obszervatórium anyagi gondokkal
küszködött, arra az időszakra, amikor a személyzet szabadságra ment,
kezdő megfigyelőket toborzott az egyetemekről. A fiatal végzős
fizikus, C. T. R. Wilson 1894 szeptemberében érkezett a hegyre, hogy
cambridge-i vakációjának két hetét munkával töltse. Egyik nap reggel
5 óra után, óránkénti időjárás-megfigyelésének kezdetén egy érdekes
jelenségnek volt szemtanúja. Később ezt így írta le: „A Ben árnyéka a
felhőtenger tetején (a hegytető alatt) először a nyugati horizontot érte
el. Felső széle pedig, ahogy a nap emelkedni kezdett, kelet felé szökött.
A felhő felszínén, az árnyékon túl ekkor megjelent egy glória,
amelynek színes gyűrűi töredezettek és halványak, szórtak voltak… ez
nagymértékben felkeltette az érdeklődésemet, és arra vágytam, hogy a
jelenséget a laboratóriumban is elő tudjam állítani.” A glória, amelyet
Wilson látott, nem más, mint a fény azon különös viselkedése, amit
akkor figyelhetünk meg, ha a megfigyelő árnyéka ködre vagy felhőre
vetődik egy völgyben. Az árnyék feje mintha kettő-öt színes karika
között jelenne meg, amelyek közül a külső színe vörös.
Visszatérve Cambridge-be Wilson megpróbált mesterségesen
felhőket előállítani. Ennek érdekében saját maga úgynevezett
ködkamrát tervezett. A kamra működésének elve, hogy a nyomás Fent: C. T. R. Wilson ködkamrát
csökkenése a nedves levegő kondenzációját, sűrűsödését okozza. Az tervezett, hogy mesterségesen
üvegtartály belsejébe dugattyút szerelt, amelyet a szeleppel ellátott előállítsa a glóriát (lásd lent),
üveggömbhöz csatlakoztatott. Az üveggömbben lévő levegőt amit 1894-ben a Ben Nevis
kiszivattyúzta, ugyanakkor nedves levegőt engedett az üvegtartály Obszervatóriumból látott. Wilson
dugattyú feletti részébe. Amikor a vákuumot tartalmazó üveggömb és az üvegtartály tetejéhez
az üvegtartály alsó része közötti szelep kinyílt, a dugattyú alatti levegő elektromos vezetéket kötött, hogy
az üveggömbbe tódult, ezzel a dugattyút a másodperc századrészénél is a felhőn elektromos töltés
rövidebb idő alatt erősen lehúzva. A dugattyú fölötti térben a hirtelen haladjon át. Később
végbemenő lefelé irányuló mozgás a nedves levegő elektromosság helyett
nyomáscsökkenését okozta, amely ennek hatására felhőformákba röntgensugarakat bocsátott a
sűrűsödött. Abban az időben mindenki azt hitte, hogy a víz azért ködkamrába, és megállapította,
sűrűsödik felhőkbe, mert az apró vízcseppek a levegőben lévő parányi hogy a cseppek az ionokra
porszemcsékre fagynak rá, és ennek következtében ered el az eső. koagulálnak.
Azonban amikor egy napon Wilson elektromos töltések
felhasználásával megpróbálta a levegőben lévő összes porszemcsét
eltávolítani a tartályból – amit elég hosszú ideig végzett ahhoz, hogy
biztos lehessen abban, hogy a levegő teljesen pormentes –, megtörtént
a lehetetlen: a sűrűsödés így is végbement. Több hónapig tartó
kísérletezgetéssel bebizonyította, hogy a sűrűsödésnek semmi köze a
levegőben lévő porszemcsékhez. Azonban minél gyorsabb volt a
légnyomás csökkenése a tartályban, annál sűrűbb ködöt tudott
előállítani. Ebben a pillanatban tehát Wilson levonta a következtetést,
hogy a sűrűsödés valami olyan részecskének köszönhető, mely szabad
szemmel láthatatlan, ezért abba is hagyta a téma kutatását. Nem
Jobbra: Egy 1911-ben C. T. R.
tudhatta, hogy azokkal a ködkamrában előállított aprócska
Wilson által készített fénykép
felhőcsíkokkal egy tudományos időzített bombát állított elő, amely
a ködkamra fölött kialakult
évekkel később felfoghatatlan erővel fog felrobbanni.
mintázatról, amelyet a
Időközben Wilson visszatért régi szerelméhez, az időjáráshoz. 1896-
vízfelhőcseppeken áthaladó
ban az újonnan felfedezett röntgensugarat kezdte el használni, hogy
röntgensugárból kiáramló
ködkamrájában felhőket állítson elő, és megállapította, hogy a cseppek
elektronok hoztak létre.
valójában az ionokra koaguláltak rá, azaz olyan atomokra, amelyeket
az áthaladó sugárzás teljesen megfosztott negatív elektronjaitól. Mivel
ugyanez történt a felhők esetében, arra a következtetésre jutott, hogy a
villámlást minden bizonnyal a felhő csúcsa – melynek részecskéi
pozitív töltésűek voltak – és az alapja – ahol az esőcseppek negatívak –
között kialakult hatalmas potenciálkülönbség megszűnése okozta. 1920
és 1925 között, mialatt azon az elméleten dolgozott, hogy vajon mi
okozhatja a villámlás fényét, egy másik cambridge-i kutatóval, Edward
Appletonnal állt kapcsolatban. Appleton érdeklődését felkeltették
Wilson mérési eredményei, amelyekben megmutatta, milyen erős a
Balra: A glória (vagy
villám közelében a mágneses tér, mivel ő maga a rádiós légköri
antikorona) ritkán figyelhető
zavarok témakörével foglalkozott: a vihar idején a rádiósugárzásban
meg: leginkább csak
hallható recsegés okát kereste. Wilson emellett Robert Watson Watt-tal
repülőgépről vagy nagyon
is kapcsolatba került, aki 1919 óta a Brit Királyi Légi Alakulat
magas hegy tetejéről, és
megbízott meteorológusa volt, és aki azt próbálta kideríteni, hogyan
onnan is csupán a megfigyelő
lehetne a rádiót a vihar helyének lokalizálására használni. 1924
felhőre vetődő árnyékának
decemberében végül Appleton felfedezte, hogy a rádióhullám
feje körül látható olyankor,
visszaverődik az ionizált légköri rétegről (amit ma Appleton-réteg
amikor a nap alacsonyan áll
néven ismerünk), s a jel kibocsátása és visszaverődése között eltelt idő
a horizont felett (napkeltekor
mérésével az antenna és a réteg közti távolság lemérhető. Watson
vagy napnyugtakor). A
Wattnak sikerült Appleton távolságmérési technikáját olyan mértékben
jelenség nagyon hasonlít a
kifinomítania, hogy meg tudta adni a lokalizálandó vihar irányát és
szivárványhoz, de mind a mai
távolságát is. 1935. április 2-án szabadalmaztatták Watson Watt Radio
napig vizsgálják, hogy
Detection and Ranging (rádióhullámos felderítési és távolságmérési)
pontosan mi lehet.
módszerének eszközét, amely képes volt a repülőgépek helyzetének és
 Balra: 1935-ben Robert
Watson Watt
szabadalmaztatta a radart.
Ennek első háborús
alkalmazása a radarmérés
úgynevezett állomáslánc
rendszere (Chain Home
System). Ezt a RAF (Királyi
Légierő) helyzetrajzolói
használták a repülőgép
pontos helyzetének
meghatározására úgy, hogy a
partvonal különböző pontjain
található tornyokból
meghatározott időnként
radarjeleket küldtek ki, és
értelmezték a közeledő
repülőgépről visszaverődő
jelek viselkedését és
időeltolódását.

távolságának meghatározására.
A második világháború idején a radart széles körben alkalmazták
mind a repülőgépek, mind a vihar helyzetének meghatározására. Ez az
eszköz az Amerikai Légierő azon B-29-esén is ott volt, amely 1945.
augusztus 6-án szállt fel bevetésre – aznap ez a gép Wilson
ködkamrájának másik termékét is magával vitte. Wilson 1912-ben
fényképeket is készített a ködkamrában sűrűsödő cseppek sávjairól,
amelyeket cambridge-i kollégájának, az atomfizika területén dolgozó
Ernest Rutherfordnak is megmutatott. A fényképek a ködkamrában
kialakuló csíkokat ábrázolták, ahol bizonyos pontokon az eredeti
mintázattól érintő irányban eltérülő másodlagos csíkok jelentek meg.
Rutherford egy pillantást vetett a fényképre, és nagyon izgatottá vált.
Ugyanis a képek is azt mutatták, amit ő már egy évvel azelőtt
megállapított: az alfasugárzás szubatomi részecskéinek szóródását.
Rutherford ezeket a fényképeket „a fizikatörténet legeredetibb
eszközének” nevezte, mert lehetőséget adtak rá, hogy az atomok
tulajdonságainak vizsgálatát sugárzással történő bombázásuk közben is
elvégezhessék. Ez a technika segítette a fizikusokat ama
szándékukban, hogy az atommagot kettéhasítsák, ami pedig hozzájárult
az Enola Gayre keresztelt B-29-es fedélzetén szállított teherrakomány Jobbra: Három nappal
előállításához, amely az 1945-ös bevetésén az első, háborúban Hirosima után: Nagaszaki
ledobandó atombombát vitte magával. A célpont Hirosima volt. látképe 1945. augusztus 9-én.
 3.
Távoli hangok
Amikor az Egyesült Államokba menekült olasz emigráns, Enrico
Fermi és kollégája 1941-ben Chicagóban beindították a világ első
atommáglyáját, a tudomány felnyitotta Pandora szelencéjét. A
dobozból a gyógyítás új módszerei, a világegyetem szerkezetének
tanulmányozását lehetővé tévő új eszközök, valamint a gyakorlatilag
majdnem ingyenes elektromos áram előállításának lehetősége került
elő – no és az atombomba. Az atomfizika összes vívmánya közül két
lehetőség befolyásolhatja minden másnál erőteljesebben az életünket: a
magfúzió által termelt elektromosság és a nukleáris csapás általi
megsemmisülés.
A fúzió folyamata az elektromosságot hatalmas mennyiségű hő
termelésével állítja elő, ami az elektromos generátorok működtetéséhez
szükséges gőzerőt adja. Ez pedig az atommagok fúziójának
eredményeként, s nem azok hasadása révén keletkezik. A fúzió viszont
Két oldal egy valamikor 1448 csak olyan magas hőmérsékleten történhet meg, amelyet elég nehéz
körül Angliában készített fenntartani. Amikor azonban a működési hőmérsékletet sikerül elérni,
hadászati tekercsből. Ezen az atomok fúziója elegendő energiát termel a folyamat fenntartásához.
tekercsek célja a nemesi A fúziós reaktor folyamatos működése a Nap felszínén lévő
családok címerpajzsának hőmérséklethez közeli hőmérsékletet eredményezne. Ez a hő azonnal
azonosítása és lejegyzése. elpárologtatna bármely közönséges tartályt, ezért aztán a folyamatot
Ekkorra a címerpajzs mágneses mezőbe ágyazva kell végrehajtani, ami képes a rengeteg
tulajdonjoga már öröklődött. forró részecskét egyben tartani. (A mágneses mező alakja egy
A címerpajzs a XII. században palackhoz hasonlít, ezért a tartályt mágneses palacknak is nevezik.)
eredetileg mindössze az állig Mind ez idáig azonban a tudósok csupán pillanatnyi időre tudták elérni
páncélozott lovas a szükséges hőmérsékletet. Amennyiben – a várakozásoknak
azonosítását szolgálta, megfelelően – a folyamatot sikeresen alkalmazzák a XXI. század
megvédve őt attól, hogy a elején, a fúzió elegendő elektromosságot biztosít majd ahhoz, hogy egy
harc hevében esetleg saját Los Angeles méretű város elektromosenergia-igényét egy vödör
katonái támadják meg. tengervíz atomjainak fúziójából előállíthassuk. Az elektromosság
előállítása ezzel a bőséges fűtőanyagforrással ugyanolyan hatást fejthet A nukleáris energia
majd ki, mint ha egy másik nyersanyag hatalmas mennyiségű felszabadulása akkor történik,
növekedését tapasztalnánk. Ennek oka, hogy a korlátlan energia amikor egy bizonyos atom
felhasználásával lehetségessé válik majd olyan alapanyagok előállítása magja kettéhasad (hasadás)
is, amelyek létrehozása korábban túl költségesnek bizonyult, és így vagy egyesül (fuziónál). A sok
olyan nyersanyagokat is kiaknázhatnak, amelyek kitermelése eddig elektronnal rendelkező atomok
nem volt kifizetődő. Az energia a legvégső pénznem, és az magja nagy mennyiségű
atomenergia lehetővé teszi bolygónk hatalmas kiaknázatlan protont és neutront tartalmaz,
területeinek felhasználását az emberiség – az atomkor előtti időkben és az atom neutronnal való
elképzelhetetlen mértékű – táplálásának, ruháztatásának és bombázása az adott mag
építkezésének segítésére. hasadását (jent), és ezzel új
Azonban ezek egyike sem történhet meg, ha a második lehetőségre atommagok kialakulását
kerül sor, azaz ha valaha is kitör a nukleáris háború. Amennyiben ez eredményezi, miközben a
történik, az ezt követő óriási mértékű pusztulás ugyancsak a fúziós folyamat részeként felszabaduló
folyamatnak köszönhető majd. Egészen mostanáig az egyetlen szabad neutronok lehetőséget
sikeresen működő fúziós folyamat az ellenőrizetlen változat – azaz a nyújtanak a láncreakció
hidrogénbomba-robbanás, amely a beindításához szükséges hőt egy folytatódásához. Az így termelt
atombomba detonációjából nyerte. Az efféle eszközök alkalmazását az energia sok milliószor nagyobb
előállításukra képes nemzetek közötti egyezmények korlátozzák. a kémiai reakciók kiváltotta
Azonban az atomkor előrehaladtával, ahogy az atomerőművek elektron-újrarendeződéskor
építésének és működtetésének ismerete terjed, az atomfegyverek felszabaduló energiánál. Az
Uránium 235-ös (az uránium
izotópja,
amely 92 protont és 143 neutront gyártásának módszerei egyre kisebb, politikailag kevésbé stabil
tartalmaz) az a természetes elem, országok számára is lehetségessé válnak. A nagyhatalmak által
amely képes fenntartani egy megkötött biztonsági egyezmények pedig érvényüket vesztik.
nukleáris kémiai reakciót; Gyakorlatilag az az összetett és költséges védekezési rendszer, amely
származékai az U-233, és a egészen napjainkig az elrettentés eszközeként szolgált, manapság
plutónium két izotópja, a Pu-239 bármely, a szükséges hasadóanyagokhoz hozzáférő fizikushallgató
és a Pu-241. Az ábrán (balra visszaélésének tárgya lehet. A rakétaelhárító ütegek gyakorlatilag
fent) egy lassan mozgó neutron tehetetlenek egy táska nagyságú bombával szemben, és a
gerjesztett állapotba hoz egy miniatürizálás technológiájának fejlődésével nem kizárt, hogy egy
kettéhasítható instabil anyagot, nukleáris bomba mindössze egy kézitáska méreteit öltse. Az effajta
mondjuk az U-235 atommagját; fegyverhordozó-rendszer gyakorlatilag észrevehetetlen, és használata
aminek eredményeképpen az radikálisan megváltoztatná a történelmet.
atommag széthasad, és két kisebb A hadászati technikában bevezetett néhány újítás hasonló
méretű atommagra esik szét, potenciállal bír az azt elsőként alkalmazó társadalom átalakításában.
újabb neutronokat téve ezáltal Egy ilyen áttörés jelentkezett Európában több mint ezer évvel ezelőtt.
szabaddá, amelyek más Az akkor használt eszköz szintén kicsi volt, és mindkét oldal
atommagokat gerjesztve birtokolta, az egyik oldal használta először, és az alkalmazás
létrehozzák a láncreakciót. eredménye messzire ható és nagymérvű lett. Valójában azt is
Minden egyes hasadás a mondhatnánk, ha ezt az eszközt akkor nem alkalmazták volna, ez a
létrehozott töredékmagok könyv akár más nyelven is íródhatott volna.
mozgási energiájának
köszönhetően hőt állít elő. A
láncreakció gyors és
kontrollálatlan lezajlásából
robbanásszerűen felszabaduló
hatalmas energiamennyiség
(balra, lent) eredménye az
atombomba, míg az állandó,
ellenőrizhető számú hasadásnak
köszönhetjük az
atomerőművekben termelt
folyamatos energiát.
A nukleáris fúzióra (jobbra)
akkor kerül sor, amikor a
hidrogén egy bizonyos nagyon
könnyű atommaggal rendelkező
izotópját, amely csak néhány
részecskét tartalmaz, magas
hőmérsékletre hevítve egyesítik.
A hidrogén termonukleáris
reakciójához felhasznált két
izotópja a deutérium és a
trícium. Az alsó ábrán a
deutérium és a trícium két
atommagját magas hőmérséklet
hatásának teszik ki, amelyek
egyesülve egy hélium
atommagját hozzák létre, mind’ e
közben szabad neutronokat és
felszabaduló energiát állítva elő.
 A találmány első hatása Anglia kormányának leváltása volt. Egy
keservesen hideg hajnalon – 1066. október 13-án, pénteken – Harold,
Anglia angolszász királya és kimerült serege végül átverekedte magát a
Délkelet-Anglia nagy részét takaró sűrű erdőség utolsó mérföldjein. Az
angol csatornáig nyúló mészkőhegység nyílt szirtjeire kiérve a Caldbec
hegyétől mintegy öt kilométernyire találták magukat, ahonnan
Hastings falura nyílt rálátás. Harold és emberei a dánokkal
Lincolnshire-ben, Stamford hídjánál – közel ötszáz kilométerrel
északra – vívott csatából gyakorlatilag egyenesen meneteltek azon a
meglehetősen különös tíz napon. A csata veszteségeinek pótlása végett
katonákat toboroztak azon tartományokban, amelyeken délfelé
menetelésük során áthaladtak. Ennek ellenére amikor Harold a
Hastingtől beljebb, a hegy lábánál elnyúló homokos tó (Senlac) feletti
hegygerincen tábort vert, a két héttel azelőtt a dánok elleni harcba vitt A IX. századi angolszász
seregének már mindössze töredéke volt vele. Legfeljebb ötezer képzett fegyveres lovag a lovát
harcosa lehetett. Ezek legtöbbje vashegyű kőrisfa dárdát vagy mindössze a csata helyszínére
hajítófejszét és egy kardot vitt magával, voltak közöttük íjászok, való eljutáshoz használta,
legtöbbjük bőrsüveget viselt és csak nagyon kevesen rendelkeztek ebben az esetben az erőd
páncélinggel. E képzett katonák között szóródtak szét a verbuvált körbezárására. A lovagok
emberek: parasztok és földművesek, akik a megelőző néhány nap során sisakja keményített bőrből
a déli tartományokból sereglettek össze. készült, ami azonban
E tarkabarka sereggel szemben a normandiai Vilmos herceg állt kizárólag a fejük búbját védte
szemben, aki a későbbiekben Hódító Vilmosként vált ismertté. A a gyalogos harcban.

A XII. századi katonák már
lóháton harcoltak. Sisakjuk
megvédte egész fejüket, és
sokkal kifinomultabb harci
páncélinget hordtak. A
háttérben látható fegyveresek
ugyanilyen felszereltséggel
bírnak.
normandiaiak tizenhat nappal előbb szálltak partra, és miután letarolták
a part menti szakaszt, még mindig volt két hetük, hogy megpihenjenek
és előkészüljenek a Harolddal vívott csatára. Vilmosnak több mint
nyolcezer teljesen kiképzett harcosa volt: 1000 íjász, 4000 fegyveres
harcos és 3000 lovas. Ezek mindegyike jól táplált és jól képzett.
Hagyományos fegyvereket viseltek – lándzsát, hajítódárdát, fejszét,
nyilat, íjat és kardot –, valamint legtöbbjük acélsisakot és páncélinget
is hordott.
A tizenharmadik éjszakán Vilmos ajánlatot tett: ő kormányozza a
déli vidéket, és Harold a Humber folyótól északra minden mást
megtarthat magának. Az angolszász táborban folytatott néhány
megbeszélést követően Harold visszautasította az ajánlatot, és így a
csata elkerülhetetlenné vált. Harold sajnos nem ébredt tudatára, hogy
már veszített, hisz az elkerülhetetlen csatában a normannok eltökélt
szándéka volt, hogy egy olyan alapvető fontosságú eszközt vessenek
be, amelyet Észak-Franciaországban fejlesztettek ki az ezt megelőző
több száz év alatt. Harold és elődei tudtak ennek az eszköznek a
létezéséről, és maguk is használták, azonban az angolszászok
konzervatív harcmodora megakadályozta őket abban, hogy felismerjék
valódi jelentőségét.
Amint kezdetét vette a csata, az angolok a Senlac hegygerincen, egy
több mint 700 méterre elnyúló harcvonal mentén gyülekeztek. A
 Balra: A normann lovas
(amiként a hastingsi csatában
is) bal oldalán rombusz alakú
pajzsot vitt, hogy megvédje
testének egész hosszát, jobb
kezében pedig lándzsát
tartott. Kardját a rohamot
követő közelharcban
használta. Annak
köszönhetően volt képes a
lándzsát és a kardot a ló
hátán egyensúlyozva
használni, hogy a
kengyelvasban fel tudott állni,
hogy lesújtson ellenfelére.

képzett harcosok álltak elöl, akik a tőlük délre lévő kissé emelkedő
lejtőn felsorakozó normannokkal néztek farkasszemet. Ekkoriban a
pajzsokból alkotott fal volt a szokásos védekezési taktika, amelyet
elsősorban a gyalogosok alkalmaztak a lovassággal szemben már a Lent: A bayeux-i kárpit,
késő római idők óta. Harold emberei azonban gyalogosan harcoltak, amelyet 1077-ben Hódító
mert ehhez voltak szokva. A ló a szemükben azt jelentette, hogy Vilmos nővére szőtt,
vereség esetén el akarnak menekülni a csatából, ez pedig ellenkezett az aprólékosan kidolgozott
angolszász katonai etikával, amely előírta, hogy ha valakinek a vezére beszámolót nyújt a hastingsi
elesett a csatamezőn, akkor élve ő sem távozhat onnan – akkor meg csatáról. A normann lovasság
minek a ló? Így a lovakat a Caldbec hegy csúcsa mögött kikötötték. A letiporta az angolszász
harcvonal mögött álltak a talpasok, valamint a kaszával, pöröllyel és gyalogságot, a lovasság egyes
vasvillával felszerelt parasztok. Néhányuknak fejszéje és tőre is volt. tagjai (ahogyan itt is látható)
Reggel kilenc órakor a normannok saját íjászaik nyílzáporának a lándzsát az új, vízszintes
védelme alatt előrenyomultak. A terv az volt, hogy az angol vonalat helyzetben használták.
nyílzáportámadással törik meg, majd a lovasság, mikor a nyilak
áldozataikat szedik, becsap a harcvonalba. Nem sikerült. A normannok
a dombon felfelé haladtak a pajzsfal irányába, és hajítódárdák, fejszék
zápora csapott vissza rájuk. 11.30-kor szünet következett, ami alatt a
harcosok összeszedték magukat, és begyűjtöttek néhány elhajított
fegyvert. Majd 14.30-kor a csata folytatódott. A normannok még
egyszer megpróbáltak átlovagolni a pajzsfalon, en masse támadtak a
domboldalon felfelé haladva az angol vonal közepét célozva, de
miután két órán keresztül hiába ostromolták, kimerülten
visszavonultak. Ahogy a normannok visszavonultak a völgybe, az
angolok elkövették a nagy hibát. Fellazították soraikat, és követték a
normannokat a völgybe, a sík terepre. Abban a pillanatban a normann
lovasság megfordult, és a kengyellel felszerelt nyeregben ülve
miszlikre kaszabolták a gyalogos angolszászokat. Itt, ahol a talaj
egyenletes volt, a normann támadólovasság úgy vágtatott át az angol
tömegen, mint forró kés a vajon. Húsz normann lovagolt fel az angol
királyi lobogóhoz a hegy tetejére. Az ezután következő elkeseredett
kézitusa során az igazi angolszász szokáshoz híven Harold minden
egyes őt védelmező testőre elesett, miközben tizenhat normannt is
lekaszaboltak. A négy túlélő egyszerűen agyoncsapta Haroldot. 1066.
október 14-én délután 5 órára Anglia normann kézre került.
Hasting csatáját tizenegy évvel később örökítették meg a bayeux-i
kárpiton. A modern ember számára a kegyetlen csata ábrázolása
meglehetősen primitívnek tűnhet. Mindazonáltal látható rajta a Vilmos
által használt új eszköz, amelyet Harold nem tudott kihasználni: a
kengyel. Végső soron a kengyel használata juttatta Angliát normann
kézre. Az eszközt magát nagyon nehéz a kárpiton észrevenni,
jelenlétére utal azonban a rombusz alakú pajzs, amelyet az a lovas tart,
akinek jobb kezében lándzsa van, s akinek ily módon két keze foglalt, s
nem tudja védeni bal lábát. Mivel a pajzs elég hosszú ahhoz, hogy a
test egész hosszát megóvja, kiderül számunkra, hogy a jobb kéz nem
vehet részt a védekezésben, ugyanis teljes mértékben leköti valami,
ami nem lehet más, mint egy lándzsa. A lándzsa használata viszont
csak egy módon lehetséges: ha a lovas rendelkezik a kérdéses
eszközzel – a kengyellel. Vilmos a kengyel használatának
köszönhetően tudta felállítani a támadólovasságot, amely lehetővé tette
számukra, hogy letiporják az angolszászokat a sík talajon.
Senki nem tudja pontosan, honnan származik a kengyel ötlete. A
legrégibb illusztrációk több észak-indiai helyről származnak –
Szánycsi, Pathaora, Bahaja és Matura –, ahol vélhetőleg már a Kr. e. II.
században volt valamiféle hurok, amelybe a lovas nagyujja
illeszkedett. Feltehetőleg az indiai kultúrát észak felé elterjesztő
buddhista misszionáriusoknak köszönhető a kengyel megjelenése
Kínában, Hunan tartományában 523-ban, amikor a továbbfejlesztés
eredményeként az már az egész lábat befogta. Mire a VII. század vége
felé az arabok megérkeztek Perzsiába, a kengyel alkalmazása olyan
messzire is elterjedt, mint Turkesztán, és ezután egy mai napig
ismeretlen utat követve jutott el Nyugat-Európába, ahol a frankok Balra: A normann lovas
királyságában jelent meg a VIII. században. Megérkezésének csak (amiként a hastingsi csatában
közvetett bizonyítékai vannak, azonban ez érdekes példát ad a is) bal oldalán rombusz alakú
találmányok periférikus hatásaira, azaz jelen esetben például a nyelv pajzsot vitt, hogy megvédje
megváltozására. A frank lóra ülni és lóról leszállni kifejezéseket ebben Jobbra: A csata forgatagában
az időben cserélték fel a fellépni és lelépni szavak. Más hatások is kevés esély volt a
megmutatkoznak: a francisca (harci fejsze) és az ango (dárda) – manőverezésre, akár lóháton,
mindkét eszközt elsősorban gyalogosok használták – eltűntek a frank akár gyalog küzdött a katona.
fegyverarzenálból. A spatha (kard) pedig túl hosszú volt már ahhoz, A harci zűrzavarban
hogy a gyalogosok biztonsággal használhassák. S ami a legfontosabb: elengedhetetlen volt a
a dárdát a hegy mögött elhelyezett szárnnyal egészítették ki. Erre a lovagok látványos
módosításra azért volt szükség, hogy a dárdát nagy távolságból az megkülönböztetése. A kép
ellenség testébe hajíthassák, aztán könnyen ki is tudják húzni. A Rolandot a kegyetlen
probléma azonban, melynek áthidalására ez a megoldás született, olyan roncevaux-i csatában Marsile
erőkifejtést feltételez, mely csakis a ló közvetett hatásának tudható be. fejének levágása közben
A dárdát nyilvánvalóan lándzsaként kellett használni, de ez csakis ábrázolja (jobb szélen).
akkor volt lehetséges, ha a kengyel a lökés pillanatában horgony
gyanánt a nyeregben tartotta a lovast. Vilmos támadólovassága még
kísérleti állapotban lehetett, mert a kárpiton egyes lovasok a régi
módon használják a dárda-lándzsát, azaz a kengyelben állva csapnak le
vele. A támadólovasság értéke meglehetősen nyilvánvaló volt, de Jobbra lent: A XV. századi
hamarosan további kísérletezgetésekre került sor. lovag díszített vértje, sisakja,
A fejlesztés következő fázisára valamikor 1040 és 1120 között sisakdísze és címeres ruházati
került sor. A nyereg hátulsó részén a nyeregkápa úgy nyúlt fel, mint kellékei. Személyazonosságát
valami széktámla, hogy további támasztékot adjon a lovasnak, ami ekkor már az öröklés útján
még nagyobb sebességet tett lehetővé a lesújtás alatt, és ami a fellépő megszerzett családi
erő terhelését a nyereghevederre helyezte át. címerpajzs vagy sisakforgó
A XII. század vége felé ezt a gondot úgy oldották meg, hogy a jelezte. A képen Thomas
hevederszíjat megduplázták. A biztonságosabb alkalmazásnak Montague, Salisbury grófja
köszönhetően a lovas harc közben egyre inkább képes volt a maximális látható.
erőkifejtés elérésére, és kevesebb figyelmet kellett fordítania testének

Lent: A kastély ablakaiból a

hölgyek figyelemmel kísérik,
amint egy XIV. század eleji
lovagot lándzsával ütnek ki
nyergéből a testét védelmező
nehéz páncélzat ellenére.
védelmezésére. Kezdetben acéllemezeket szegecseltek a páncélingre,
majd a XII. század végére a lovag szinte állig fémbe burkolózott. Ettől
kezdve az ütés erejét áthárították a lóra. Addig a lovak inkább csak
valamiféle nagyméretű pónik voltak, amelyek több száz kilónyi terhet
cipeltek a hátukon, és a mintegy 90 kg ütéserővel megáldva a
legnagyobb megterhelés a ló első lábaira esett. Ezért aztán nagyobb
lovakra volt szükség. Keresztezéssel olyan állatot tenyésztettek ki,
amely már nagyon hasonló a modern lincolnshire-i tenyésztésű
igáslóhoz, és ezeknek a hatalmas állatoknak a súlya nagymértékben
felerősítette az ütés erejét. A több évszázados fejlesztés alatt a lóháton
ülő lovagot még több fémbe burkolták, aminek következtében már
valamiféle megkülönböztető jelzésre volt szüksége a csatában, hogy
összegyűjthesse embereit, és azért is, hogy a harc hevében nehogy saját
emberei kaszabolják le. Kezdetben ez az azonosítás festett, nagyrészt
geometrikus minták formájában jelent meg a pajzson, ahol a
címerpajzs keretében lévő szegecseket kontúrként alkalmazták. Egy
idő múlva, amikor egyre több és több ember próbálta magát ilyen
módon azonosítani, a minta egyre bonyolultabbá és díszesebbé vált.
Ahogy a felszereltség lépésről lépésre fejlettebbé vált, a lovas
katonáskodás egyre költségesebb vállalkozás lett. A kezdeti
támadólovasság által igényelt lovak kiképzése akkora területet vett
igénybe, hogy a királyok azon gondolkodtak, megfosztják az egyházat
birtokaitól. Ezek a „telepek” olyan felszereltséget élveztek, amellyel
már elegendő lovat és képzett katonát adhattak a csatába készülő
királynak. Egy ilyen birtok a király által kinevezett vezető irányítása
alatt számos képzett lovas katonát nevelt ki, és felelős volt ezek
felszereléséért is. Az emberek adományként kapták az ehhez szükséges
területeket. Noha ezeknek a birtokoknak a kiparcellázása eredetileg a
lovak tenyésztését célozta, valójában ezek a IX. századi telepek a
későbbi feudális társadalmat alapozták meg. Bárhogy is történt, a XI.
századra egy lovag felszerelésének és fenntartásának költsége
meglehetősen megnőtt. Csak azok válhattak lovagokká, akik
megengedhették maguknak a telkek, a szolgák és az alapanyag
beszerzését. Az a hatalmas mennyiségű pénz és tulajdon, ami egy lovas
katona felszereléséhez szükségeltetett, az arisztokrata lovasokat szó
szerint és átvitt értelemben is a társadalom többi rétege fölé emelte.
Fegyverzete megkülönböztette másoktól. Egy újfajta megkülönböztető
jelet is magára öltött: a változatlan vezetéknevet. 1300-ra a felsőbb
osztályok felhagytak az apa nevéből származtatott családnevekkel, és
többé nem úgy nevezték egymást, mint Ralph fia John, aki Geoffrey
fia, aki viszont Farnham fia. Ekkorra már egyszerűen csak John (of)
Farnhamnak nevezte magát az illető, családja pedig a pajzson magára
vette a címerpajzs jelét mint a dinasztia szimbólumát. Ami egykoron a
csatában való megkülönböztetést szolgálta, mostanára már öröklődő
családi címerré vált, amelyet nagyon sokféleképpen alkalmaztak az
írástudatlanok világában. A családi címerrel széleskörűen és szemmel
láthatóan kiteljesedett a gazdagok társadalmi elszigetelődése a kevésbé
gazdagoktól.

„Mi módon illendő egy

férfinak felfegyverkeznie,
amikor gyalogosan harcol?”
Balra lent: XII. századi lovag.
A nyereg hátsó részét és elejét
magasított támlával
fejlesztették tovább, ami még
erősebben tartotta a lovast az
ellenséggel folytatott harc
közben, az ütés pillanatában.
Ez a hatalmas erő és a lovag
fémpáncélzatának súlya tette
szükségessé, hogy sokkal
erősebb hevederszíjat
alkalmazzanak, mely a ló
hátán biztosan tartotta a
nyerget.
Jobbra lent: XIV. századi
lovag. A lovag és lova erősen
felvértezve: páncélinget,
valamint efölött fém
páncéllemezeket viselnek,
lovát kifejezetten harcra
tenyésztették, éppen ezért
mintegy 2 méter magas.
A XIV. század közepére az e családok által támogatott lovagok a
csatában kisebb tankokhoz hasonlítottak. Egy mindössze bőr- és
páncélinget viselő gyalogos katonára gyakorolt pszichológiai és fizikai
hatásuk ugyancsak jelentős lehetett. A lovag fejét sisak takarta,
amelynek belsejét kipárnázták, hogy ezzel is csillapítsák az ütések
erejét. A sisakból kis résen vagy pedig egy mozgatható sisakrostélyon
keresztül látott ki a harcos, amit azonban a csatában leeresztett. A
páncélzat alatt a lovag testhez simuló lenvászon inget, rövidnadrágot és
hosszú zoknit hordott. Ezekre öltötte fel a páncél azon részét, mely a
lábak közötti területet és a felső combot védte egyfajta páncéllemezzel.
Ezt a részt a térdeknél ízelték, majd egészen a bokáig futott tovább. A
lábat is ízeit vagy csuklós páncéllemez cipő fedte, ezt sabatonnak
nevezték. A lovag testét páncéling védte, aminek páncéllemez ujját
bőrszalaggal erősítették fel, a mellkast és a hátat pedig lemezkabátok
védték. Az öltözet legkülső rétege egy, a kardöv által összetartott
felöltő, amelyet gyakorta kipárnáztak, és a család címerét hímezték rá.
A kezet ízeit lemez páncélkesztyűk védték. Ekképpen felvértezve a
lovag kb. 100 kg-ot nyomott – a mintegy két méter magas lóhátra
felülve félelmetes harci gépezetet alkotott, különösen vágtázás közben.
Nem kell csodálkozni tehát azon, hogy a lovagi öltözet puszta
birtoklása elegendő volt ahhoz, hogy megváltoztassa egy ember
társadalmi helyzetét. A nemesi családok sarjai egész Európában úgy
jutottak páncélzathoz, hogy megöltek valakit, akinek már megvolt a
felszerelése. E középkori huliganizmust megelőzendő lovagi tornákat
szerveztek, ahol a felszerelések fatális cseréje valamiféle ellenőrzés
alatt mehetett végbe. A XI. században vezették be a lovagi tornákat,
amit azonban 1130-ban pápai rendelkezés útján betiltottak, mert ilyen
alkalmakkor túl sok jól képzett lovag vesztette életét. 1316-ra XXII.
János pápa újból beiktatta a lovagi tornát, ha másért nem, hát azért,
mert a kétszáz éves tilalom ideje alatt a tornák ugyanúgy tovább
szerveződtek. Ezek a tornák ugyanis edzésként is nagyon jól megállták
a helyüket, és megkímélték az utca népét az arisztokrácia heves
vérmérsékletétől, emellett az évek elteltével már nem is voltak annyira
véresek, mint eleinte. A XIV. századra már elegendő volt a lovagot
kitaszítani nyergéből, és máris követelhették fegyverzetét. Egyes A francia nemesember, Jean
lovagoknak szinte állandó elfoglaltságukká vált ez a tevékenység, és az de Saintré (balra) lovagi
egyikük – John fitz Gilbert negyedik fia, Marlborough várnagya – tornát vív Spanyolország
olyan szintre vitte, hogy bár névtelen harcosként kezdte, Anglia királya és királynője,
tábornagyaként végezte. Ezeket a lovagi tornákat napjainkban valamint házi tanítója,
(különösen Hollywoodban) többnyire úgy ábrázolják, hogy többezres Madame des Belles Cousines
tömeg gyűlik össze a királytól a jobbágyig; a szellőben fodrozódó előtt a XV. századi
lobogókkal gazdagon díszített, ragyogó pajzsokkal ékesített sátrak előtt Barcelonában. Mindkét
élénken felcicomázott lovak ágaskodnak, míg a sátorban a lovag maga játékos lándzsájának a hegye
szerelmes verseket farag, és lándzsáját szíve hölgyének selyem már az első ütközetben letört.
A király és serege a tábor
elhagyására készül. Érdemes
megfigyelni a lovas katona
hátán (jobbra fent) a
testpáncélját összetartó
bőrszíjakat.

szerelmi zálogával ékesíti. A valóság azonban jobb történetíró. Ezek az

események legtöbbször inkább emlékeztettek a falusi vásárokra, ahol
sokkal nagyobb mennyiségben fordult elő a szalma, mint a selyem, és
ahol jellemzőbb volt a furfang, mint a lovagiasság. A lovagi tornákra
utaló leírások legtöbbje panasz formájában íródott, miszerint letiporták
valakinek a magántulajdonát, amikor az események irányítása
kicsúszott a szervezők kezéből. A harcok átterjedtek a város utcáira és
kertjeire is. Azonban a lovagi torna kiválóan betöltötte eredeti célját,
vagyis a lovas edzésben tartását annak érdekében, hogy elérje életének
egyetlen célkitűzését: teljes vágtában nekilódulva eltalálja a kitűzött
céltárgyat, hogy megtörje az ellenség sorait.
Ilyen emberekkel harcba vonulni költséges vállalkozás volt, és a
hadviselő hercegeket nemegyszer csődbe is juttatta. Egy lovag ritkán
indult csatába a hat engedélyezett ló és az apródjai nélkül, akik
páncélzatának felöltésében segédkeztek. A rengeteg lovag és kísérő
személyzetük számára elegendő étel, szállás és anyag biztosítása a XV.
századra sokkal összetettebb és kifinomultabb adminisztrációs munkát
igényelt, mint ahogy azt általában elképzeljük. A technikai háttér
figyelemre méltó: kovácsokat, fegyverkészítőket, festőket,
sátorépítőket, nyílkészítőket, bőrműveseket, íjgyártókat, vaskészítőket,
ácsokat, kerékgyártókat, szíjgyártókat, élelmiszer-szállítókat,
szállásmestereket és patkolókovácsokat jelentett. Voltak még itt
sebészek, lelkészek, hivatali és egyházi személyzet, kürtösök és
dudások, és ami a legfontosabb: szakácsok.
Jobbra: A szakácsok ételt
főznek az átvonuló
hadseregnek. Rögtönzött
illusztráció, amelyet mintha
egy hirtelen gondolattól
vezérelve rajzoltak volna
hozzá a középkori kézirathoz.
Balra: A hastingsi csata
érdekesen anakronisztikus
ábrázolása egy XV. századi
kéziratból. Figyelemre
érdemes a vértezet, a
lószerszám és a hosszú íjak,
amelyek mind Hastings után
terjedtek el. Akkorra már
közkeletűvé vált az a mítosz,
hogy Haroldot (balra lent)
egy, a szemét eltaláló
nyílvessző ölte meg.
Ez az egyébként is összetett vállalkozás még bonyolultabbá vált,
amikor a király vagy a herceg maga is megjelent a csatamezőn. 1415
nyarának végén pontosan ilyen hadsereg bukkant fel egy kicsiny falu
határában Észak-Franciaországban, azon a vidéken, amelyet manapság
Pas de Calais néven ismernek. Ekkor a csatát ismét az a fél nyerte meg,
amelynek technológiája gyakorlatilag elavulttá tette a másikét. A falu
határában a francia hadsereg szállt meg, amelynek eltökélt szándéka
volt, hogy legyőzze – vagy örökre megsemmisítse – az angol trón
francia koronára tartott igényét. A férfi, aki e követelés érvényesítésére
Franciaországba érkezett, nem más, mint V. Henrik. A csata, amelyet
Henrik a franciákkal Agincourtnál vívott, az állig páncélba burkolt
lovagok korának hanyatlását vetítette előre.
Október 25-én hajnalban egyik hadsereg sem hagyta el állásait
éjszakára. A franciák a lehető legelőnytelenebb elhelyezkedést
választották, melyből a támadást indítani akarták: két erdő, Tremecourt
és Agincourt között, amelyek távolsága egymástól mintegy két
kilométer volt, mégis közel esett ahhoz a ponthoz, ahol a franciák az
angolokkal összecsaptak, attól mintegy 800 méterre. Ebbe a kicsiny
résbe préselődött be mintegy 25 000 francia katona. Pirkadatkor a
franciák még nem készültek elő a harc megkezdéséhez. Egész éjjel
zuhogott, amitől a csatatér átázott, és nehéz, ragadós sárral telítődött. A
francia lovagok legtöbbje az éjszakát a nyeregben töltötte annak
érdekében, hogy az száraz maradjon, és most azért álldogáltak
szétszóródva, hogy páncélzatukat megóvják a sártól. Az angolok sem
álltak sokkal jobban. Az ezt megelőző tizenhét napban vagy
lovagoltak, vagy meneteltek a mintegy 450 kilométerrel távolabbi
partraszállás helyétől, és közben csak egyetlen napot pihentek. Ebből
nyolc napon át nehéz farönköket cipeltek a tőlük délre elhelyezkedő
erdőségekből. Szinte végig esett az eső, és csak kevés élelmük maradt,
jóformán csak magvakat és félig nyers ételeket fogyasztottak. Közülük
sokan hörghuruttól és vérhastól szenvedtek. S mindemellett a franciák
serege négyszeres számbeli fölénnyel rendelkezett.
 A crécyi csata (1346) tette
elsőként nyilvánvalóvá a
hosszú walesi íj fölényét az
íjpuskával szemben. Mire az
íjpuska kezelője a húrt tüzelő
pozícióba hátrahúzta, és
behelyezte a nyílvesszőt, a
hosszú íj már le is sújtott,
ahogy azt ezen a korabeli
illusztráción, a bal alsó
sarokban elterülő halott
francia katona állapotából is
láthatjuk.

A seregek csatasorba álltak. A franciák, akiknek 25 000 fős

hadserege 15 000 felvértezett lovagot számlált, lovasaikat öt sorban
állították fel, ezek közül az első két sor gyalogos harcosokból állt, akik
között néhány íjpuskás is helyet foglalt. Az angolok három csoportot
alakítottak, amelyek mindegyike négy sorból tevődött össze.
Gyalogosított fegyveres lovagok, beékelődött íjászokkal tarkítva. A
szárnyakon, befelé fordulva még két csapat íjász helyezkedett el. Négy
órán keresztül senki nem mozdult. A francia katonák azon vitatkoztak,
hogy támadjanak-e, és délelőtt 11 órára már lökdösődés, dulakodás
vette kezdetét, ahogy a felsorakozás rendje és a társadalmi
hovatartozás ellentmondásai nyilvánvalóvá váltak: egyetlen lovag sem
akart a második sorban helyet foglalni a roham során. Sértegetések
kezdődtek, és viták robbantak ki, amikor a szedett-vedett hadsereg,
amelyet Franciaország egész területéről szedtek össze, szétesett. Mind
e közben Henrik a franciáktól nyíllövésnyire, mintegy 270 méter
távolságba mozdította előre embereit. A kihegyezett cölöpök,
amelyeket az angolok nyolc teljes napon át cipeltek, a hegyükkel
felfelé a sárba ragadtak. A franciák még mindig zúgolódtak és
lökdösődtek, de nem mozdultak. Henrik úgy határozott, hogy felhívja
magára figyelmüket, és parancsot adott íjászainak a lövésre. Több ezer
íjból kilőtt nyílzápor zuhogott a francia seregre, ingerelve a lovakat, és
megsebezve a szorosan összezsúfolódott tömeget. A franciák, láthatóan

Íjászati edzés egy céltáblánál megfordulhatott volna, hogy lássa, ki lőtte rá az első nyilat, már egy
a XIV. századi Angliában. Két második nyíl hatolt a beleibe”. Még háromszáz évvel Agincourt után is
céltáblát használtak a terep
mindkét végén elhelyeztek
egyet-egyet, hogy ne kelljen
visszagyalogolni. Ilyenkor
tompa végű célzónyilakat
használtak, így nem kellett
sérüléstől tartani.
mindenféle központi irányítás nélkül, hirtelen támadásba lendültek, s a
mocsáron keresztül egyenesen az angolok felé rohantak. Ekkor Henrik
íjászai a lovakat vették célba, ezzel lovasok százait ütve ki a nyeregből.
Sokan közülük a sárba fulladtak, mert páncélzatuk miatt képtelenek
voltak megmozdulni, főként, hogy sokszor még honfitársaik is rájuk
zuhantak. Sokukat előre szaladó angol íjászok intéztek el úgy, hogy
kést szúrtak a páncélzat illeszkedési helyei közé. Fél óra alatt véget ért
a csata. Az angolok 500 embert vesztettek, míg a franciák 10 000-t. A
legyőzhetetlen lovagok mítosza szertefoszlott.
Az a fegyver pedig, amely olyan hirtelen felforgatta a középkori
társadalmi rendet, nem volt más, mint a walesi hosszú íj. Edward
vezette be, és félelmetes fegyvernek tartották, mellyel akár 360
méterről is le lehetett lőni egy lovast, és különleges acélhegyével akár
a páncélt is áttörte, ha elég közelről lőtték ki. Egy tapasztalt íjász
kilenc nyilat lőtt ki egy perc alatt, és ahogy az egyik angol író ádáz
tréfája közli velünk: amikor a franciák meg akartak fordulni, hogy
hátukat mutassák az angoloknak az íj megvetésének jeléül, „az ilyen
csirkefogó valagát a hátához varrták egy nyíllal, és mielőtt
sok hadászati szakértő a hadseregben elvárható legkifinomultabb
fegyvernek tartotta a hosszú íjat, ezért érthetetlen, hogy a csata
évtizedei alatt miért nem állt rendelkezésre elegendő íjász ahhoz, hogy
egy csatát megvívjanak.
A hosszú íj napjai azért áldoztak le olyan hamar, mert Európa
arculatát már évszázadokkal Agincourt előtt átformálta három
mezőgazdasági találmány, amely mindenki számára lehetővé tette a
 Balra: A Földközi-tenger
vidékének rögtörő ekéje,
amely nem sokkal több, mint
pusztán egy nyelekkel és az
ökrök számára kialakított
járomrúddal felszerelt bot. A
laza talajú és csekély
növényzetű földeken akár a
szántóföldig is elbúzhatták, de
a földműves gazda kézben is
elvihette. Az ábra az ekével
megművelt terület formátumát
mutatja.

Lent: Amint az erdőirtás

előrenyomul, az erdők
kezdenek eltűnni. Figyelemre
méltó a kertben termelt
zöldségféle, illetve a disznók
számára a fáról makkot
leverő férfiak.
gazdagodás új formáját. Több ezer éven át a Földközi-tenger vidékéről
ismert rögtörő ekét használták. Amint az elnevezése is mutatja, ez
mindössze egy faékből állt, ami a szó szoros értelmében mintegy
feltörte a földet, ahogy előre haladt. Ez az eke persze tökéletesen
megfelelt azon a vidéken, ahol feltalálták, azaz az Eufrátesz és Tigris
folyók közében, a mai Szíria területén. Kr. e. három-négy ezer éven át
ezzel az ökrök mögé fogott szerszámmal törték fel a mediterrán vidék
laza, száraz talaját oly módon, hogy addig húzták hol az egyik, hol a rá
merőleges irányba, míg a teljes területet kellőképpen felszántották.
Ebből következik tehát, hogy a terület, amit így szántottak, négyzet
alakú volt. Ahogy Európa a VI-VII. század csapásait követően
lassanként felépült, és a népesség újra gyarapodni kezdett, jól láthatóvá
váltak a nagy sorscsapások és a birodalmi irányítás visszaszorulásának
hatásai. Az erdőségek visszanőttek, és hatalmas birtokok hevertek
parlagon. A kicsiny falvak azzal a gonddal küszködtek, hogy a jó öreg
rögtörő eke nem volt elég erős ahhoz, hogy a fagyökerektől, a tarackos,
kusza növényzettől megtisztítsa Észak-Európa tömör agyagtalaját.
Aztán a VI. században, feltehetően valahonnan Közép-Európából
érkezett meg az új eke, amely teljesen megváltoztatta a kontinens
arculatát és a lakók életkörülményeit. Senki sem tudja igazán, vajon
honnan ered, azonban egyes történészek szláv eredetet feltételeznek,
mert olyan régi szláv szavakra bukkantak, amelyek erre az eketípusra
utalnak. Bárhogy is volt, az új eke elsőként Nyugat-Európában, a
Rajna-vidéken és a Szajna medencéjében jelent meg. Megérkezésének
első világos illusztrációja egy XIV. századi, angliai zsoltároskönyvből
való.
A középkori vaspapucsos eke.
Amellett, hogy az eke képes
volt a talajt mély
barázdákban felszántani, a
vasból készült él átvágta a
mély gyökerű észak-európai
növényzetet. Az ábra a
barázda mintázatát és az eke
által létrehozott új szalagos
szántóföldet mutatja.
Az ekének elöl kerekei voltak, hogy könnyedén szállítható legyen
mezőről mezőre. A legjelentősebb újítás az eke szántási módjában
rejlett. Az ekevas előtt egy, a vázon függőlegesen elhelyezett kés
látható, amely a gyepet vágta el, és ezzel megkönnyítette az ekevas
számára a kemény talajba való behatolást. Az ekevas mögött egy
szárny alakú lemez található, amelynek feladata, hogy a kivágott
gyepet felemelje és jobbra szórja ki, hasonlóan egy sziklán megtörő
hullámhoz. Ez az ekevas felső része, és talán azt is nyugodtan
állíthatjuk, hogy ez a kis tartozék az, amely az ezt követő
mezőgazdasági forradalmat kiváltotta, mivel lehetővé tette, hogy a
talajt a legnedvesebb állapotban is fel tudják szántani. Ez azáltal vált
lehetségessé, hogy szántás közben, amikor egy barázdával végeztek, az
ekével U kanyart tettek a szántóföld legvégén, aztán visszafordulva az
előzővel párhuzamos, de vele ellentétes irányú barázda szántásába
kezdtek. Ennek eredményeképpen egy sor barázdagerinc és -vájat
alakult ki. A legmagasabb barázdaél a szántóföld közepére került, ami
a felszántott területen gerincként futott végig. Ez lehetővé tette, hogy a
szántföldről a víz a külső szélek felé folyjon.
Hamarosan teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy az új eke sokkal
nagyobb vonóerőt – azaz több ökröt – igényel, esetenként nyolc ökröt
egyszerre, ezt pedig egyetlen földműves sem engedhette meg magának.
Ezért aztán a parasztok kezdték összevonni készleteiket, és amint egyre
ésszerűbbnek tűnt a jószágokat és az eszközöket a szántóföldek
központi területén felhalmozni, falvakba tömörültek. Az új eke a táj
fizikai megjelenését is nagyban módosította. Mivel az eszköz maga
nagyon nehéz volt, sokkal egyszerűbbnek tűnt hosszú barázdákat
szántani vele, mert így kevesebbszer kellett megfordulni. Ezzel pedig a
szántóföldek alakja négyzetesről téglalap alakúra változott. Ezeket a
szántóföldeket gyakorta erdőségekbe vágták, mert ez sokkal
könnyebbnek bizonyult, mint a régi négyzetes szántóföldek adaptálása
az új technikához. Mindemellett a régi földek átalakítása még jogi
gondokat is okozhatott volna, melyet az „irtványozással” – ahogy az
 Balra: Egy középkori
majorság a közösségi
gazdálkodáson, az állatok és
az eszközök megosztásán
alapult. A fákat kivágták, és
tüzelőanyagnak, illetve
házépítéshez használták,
mivel a népesség egyre
növekedett. Figyelemre méltó
a vas használatának
nagyarányú elterjedése a
fejszéknél, kacsolókéseknél,
de az ekénél is, ahol a kés
mélységének beállítására
szolgáló szerszámhoz
használták.

erdők felszántását nevezték – ki lehetett küszöbölni. A nagy

erdőirtások krónikái az ezer évvel későbbi American West
kezdősoraiban is olvashatók. Jobbágyok egész falutársadalmai
vándoroltak át az országon, hogy erdőterületeket irtsanak ki. A Szlávok
Krónikájában, a VII. században ugyancsak megjelenik egy ilyen
csoport. Egy kis faluból indultak, amely ma Hollandiában található,
hogy a balti partokon földeket törjenek fel. Ahogy nekivágtak a szinte
áthatolhatatlan erdőségnek, saját védelmüket kérő imákat mondtak,
mely megvédené őket az otthonuk és úti céljuk között elterülő
ismeretlen sötétségben. Legtöbbjük el is érte a Balti-tenger vidékét. De
senki nem tért vissza.
A VI. és a IX. század között az új ekéhez másik két találmány
csatlakozott. Az első az ökrök gondját oldotta meg. Ezek ugyanis elég
lassú és költséges állatok voltak, emellett pedig túl sok kellett belőlük
az eke vontatásához. A lovak sokkal hatékonyabban elvégezhették
volna ugyanezt a munkát, a kérdés csak az volt, hogyan fogják be őket.
Az ökör hámja szíjakból állt, amelyek a hason és a nyakon húzódtak
végig keresztirányban. Ez azonban megfojtaná a lovat, ugyanis túl erős
 nyomást gyakorolna annak nyaki erére és légcsövére. A ló nyakhámja,
melynek segítségével a lovat az eke elé fogták valamikor a VIII-IX.
században, talán a VI. századi Baktriából eredhetett, ahol akkoriban a
tevék befogására alkalmazták. Azt, hogy Európába északról az
araboktól, vagy délről a vikingektől (akik közül néhányan a bizánci
birodalomban szolgáltak, és talán visszavihették magukkal az
elképzelést) jutott-e el, nem tudni, de a X. és a XI. századra az új hám
már használatban volt. Azonnal látható különbségeket produkált, mert
a lovak kétszer annyi földet tudtak megművelni, mint az ökrök. Ennek
eredményeképpen a termelékenység növekedett, és persze ezzel együtt
a népesség is gyarapodott.
A másik mezőgazdasági újítás, mely a hámmal egy időben tört be, a
lópatkó, aminek eredete ugyancsak bizonytalan. Egyes, a IX. századra
datált patkókat találtak Szibériában, és vannak utalások arra
vonatkozóan, hogy a patkó ugyanekkor Bizáncban is megjelent. A XI.
századra a lópatkó egész Európában ismert volt. Előnye, hogy a lovat
mindenféle időjárási és területi körülmények között dolgoztathatták,
mert a patkó megvédte az állat lábát mind a kemény talajtól, mind
pedig a körömgyulladástól. Emellett a patkó lehetővé tette, hogy a
lovat szállítóállatként is alkalmazzák. Mivel a megpatkolt igavonó
állatok gyorsabban tudtak haladni, az emberek megengedhették
maguknak, hogy a szántótól távolabb éljenek. Ahogy a parasztok társas
életforma iránti igényei fokozódtak, a falvak is egyre inkább
növekedtek.
Az eke és a több igásállat etetésének szükségessége lehetett az oka
annak az új gyakorlatnak, amelynek eredményeként az európai vagyon
Alul: Egy, a lovak
és erő központja az Alpoktól északra helyeződött át. Ez az új szokás a
gondozásáról szóló XIII.
háromnyomásos földművelés volt. Évszázadokon át a kétnyomásos
századi értekezés
gazdálkodás volt általános: az egyik parcellán növényeket
illusztrációja. Ekkorra a
termesztettek, míg a másikat parlagon hagyták, hogy az állatok itt
kovácsmesterség Európa
legeljenek, és ürülékükkel trágyázzák azt. A népesség és a dolgoztatott
egyik legfontosabb
állatok számának növekedésével viszont még több élelemre lett
foglalkozásává vált. Az angol
szükség, amit csakis erdőirtással és a háromnyomásos földműveléssel
kovácstól eltérően ez az
lehetett biztosítani. Ennek a földművelési módszernek a sikerességéhez
európai kovács nem fogja
az is hozzájárulhatott, hogy a földközi-tengeri vidékekkel ellentétben
patkolás közben a ló lábát.
északon nyáron is hullott elég csapadék ahhoz, hogy bőséges termés
legyen. Bármi volt is a kiváltó ok, az bizonyos, hogy az új rendszer
szerint zabot és hüvelyeseket (babot és borsót) vetettek tavasszal,
gabonaféléket ősszel, és a harmadik parcellát mindig parlagon hagyták.
Egészen addig a lakosság szinte kizárólag gabonaféléken élt, a
hüvelyesek tehát fontos kiegészítő tápanyaggá váltak étrendjükben.
(Nem csoda, hogy az egyik kiemelkedő történész a középkort a
babtermelés korszakának nevezte.) A hüvelyesek előnye, hogy a
levegőből lekötik a saját maguk számára szükséges nitrogént, így
önmagukat trágyázzák, és a nyomelemekkel gazdagítják a talajt.
Ugyanakkor nyomelemekben és ásványi anyagokban gazdag étrendet
biztosítanak.
A gabonafélékből származó szénhidrát és az állatokból nyert zsírok
kombinálásával, illetve a háromnyomásos földművelésből következő
50%-os terménynövekedéssel Európa népességének száma jelentősen
megugrott. Az emberek életkörülményei egyre javultak.
Először is: többen voltak. A mai, a túlnépesedés problémaköréhez
szokott elme számára ez inkább hátrány, mintsem előny. Azonban a
középkori Európában, amelynek lakossága a mainak mintegy a tizede,
elsősorban a munkaerőnek és nem a nyersanyagnak voltak híján. A
népesség növekedése azt jelentette, hogy több ember dolgozott a Fent: Babbetakarítás
földeken, és ennek eredményeképpen többet termeltek. A XIII. Lombardiában a XIV
századra a társadalmak annyi élelmet termeltek, hogy ebből mindenféle században. A bab étrendi
iparosembert, akik nem élelemtermeléssel foglalkoztak, el tudtak értéke nem volt ismeretlen a
tartani: takácsokat, henteseket, kovácsokat, építőket, ácsokat stb. Ezek kor emberei előtt – az
pedig olyan mennyiségben állítottak elő termékeket, hogy az már illusztráció ugyanis az
meghaladta a társadalmuk igényeit, és a jól patkolt lovak segítségével a Egészségügyi feljegyzések
falvak közötti kereskedelem egyre növekedett. Az élelmiszer-termelők című kéziratból származik.
és az iparosok egyaránt pénz formájában kapták meg a fizetséget, és
azon a pénzen az abban az időben luxusnak számító árucikkeket vettek.
Európa-szerte vásárokat szerveztek a megnövekedett többlettermény
kereskedelmének biztosítására. Amiből az egyik vidéken túl sok volt,
az a másik helyen hiányzott. A kereskedelmi tranzakciókat hamarosan
egyesek iparszerűen kezdték űzni. A kereskedelem fejlődésével ezek
az iparosok hasznuk egy részét a vásárt tartó városuk szépítésére
kezdték fordítani, hogy azzal is emeljék annak státusát, még nagyobb
kereskedelmet csábítva oda. A pénz egy részéből szponzorálták a nagy
középkori katedrálisok megépítését, amelyek közül többen, különösen
Chartres-ban, Franciaország északi részén a helyi iparosok és Jobbra: Falusi mulatság a XV
kereskedők fizettek a festett üvegablakokért, amelyeken századi Franciaországban. A
cselekedeteiket örökítették meg. parasztok a város biztonságos
Ekkorra a vasárnap már nem a hátfájdító fizikai munkát követő, közelében – ahol termékeiket
fáradt és imádsággal teli menekvést jelentette, mint azelőtt. is értékesítik – élvezik a
Felhalmozódott már annyi vagyon, hogy ne kelljen folyton dolgozni, többletélelem és a többletpénz
és az egyre szélesedő lehetőségek mind több témát szolgáltattak a örömeit. Az égben angyal
beszélgetéshez; az országban egyre több fogadó nyílt; egyszóval az ünnepli a béke és boldogság
emberek szórakozással kezdték tölteni a pihenőnapot. 1365-ben III. korát.
 Edward rendeletet hozott a szántóföldi „kéjelgés” és a szabadidő olyan
sátáni eltöltésének betiltására, mint a kockázás, futball, tánc és a
szerencsejátékok. A hatalmon lévők legnagyobb gondja az volt, hogy
mindezek az új szokások elvonták az embereket az (imádkozáson
kívül) egyetlen törvényes vasárnapi tevékenységtől, az íjászati
gyakorlattól. Évekig tartott kiképezni egy embert a tiszafából készült,
mintegy 180 cm magas nyíl használatára, és ennek ellenére a felnőtt
férfilakosság eltékozolta a gyakorlás értékes óráit, és saját élvezeteire
fordította azt. A hosszú nyíl rövid életű sikerének oka tehát az
életszínvonal emelkedésében keresendő, amit pedig a mezőgazdasági
forradalom okozott. Szerencsére a hadviselő európai királyi házak a
XIV. századra a gyilkolás új módszerét ismerték meg, nevezetesen egy
kínai módszert.
Nem kétséges, hogy a kínaiak fedezték fel a puskaport. Ami
azonban kérdéses, hogy vajon ugyanarra a célra használták-e, mint az
európaiak. A kínai találmányok egész sora talán megér egy kis kitérőt.
A kínaiaknak tulajdonított legnagyobb találmányok: a papír, a
selyemszövés, az óraszerkezet, a csillagászati eszközök, a vízszintes
szövőszék, a guruló kerék és a vízikerék. A szerszámkészítő ember
történelmében ezek alapvető találmányok. A középkori kínaiak minden
kétséget kizáróan a legtalálékonyabb emberek voltak a Földön.
Azonban az a tény, hogy a modern világ technológiája nyugatról
származik, azt mutatja, milyen mértékben különbözött egymástól a két
kultúra abban a korban, amely alapvető fontosságú a találmányoknak a
társadalomra gyakorolt hatását illetően. A stabil, civilizált Keleten a
találmányok nem eredményezhettek radikális társadalmi változásokat,
ahogy az a civakodó, dinamikus Nyugatot jellemezte. A legfőbb ok
talán a kínai bürokrácia hatása, amely az eredetét az ország földrajzi
adottságainak köszönhette. Kína a széles alföldek és nagy folyók
országa. Az írott történelem kezdetén a kínaiak hatalmas öntözési
terveket valósítottak meg, melyek kiterjedésüknél fogva a
végrehajtásukhoz erőteljes központosított tervezést és ellenőrzést tettek
szükségessé. Az öntözést ellenőrző rétegnek több ezer évig hatalmon
kellett maradnia, és aztán a változások közepette is megőrizte
helyzetét, illetve előjogait. Ezzel fenntartott egy mereven osztályokra
tagolódó társadalmat, mely osztályok között az átjárás gyakorlatilag
lehetetlen volt. Az egyént ezért semmi nem motiválta arra, hogy
fejlessze parcelláját, és ezzel feljebb emelkedjen a világban, mert a
felemelkedés teljességgel ki volt zárva. Ezért aztán, még ha keletről is
jött a találmány, nyugaton idézett elő széles körű változást.
Leegyszerűsítve a dolgot: Kínában a puskapor segítségével nyilakat
lőttek ki és gránátokat készítettek, nyugaton azonban városokat
romboltak le.
A puskapor legalapvetőbb összetevőjének, a salétromnak az
előállításáról a legelső ismert recept a kínai Vu Csing Csao Jaótól
1044-ből, pontosan huszonkét évvel a hastingsi csata előttről
származik. A salétrom Európában természetes formában is előfordult a
Európában az első utalást a
puskaporra az arab utazó, Ibn
al Baitar tette, aki elmondja,
hogy már az egyiptomiak is
ismerték, és „kínai hónak”
nevezték a talajon megjelenő
salétromlerakódások színe
után. A kép egy németországi
salétromgyárat ábrázol. A
koncentrált folyadékot először
a magas dézsában (balra)
lehűtötték, majd tovább
sűrítették a jobb oldalon
látható forralóban. Ezután
hagyták, hogy lapos
serpenyőkben elpárologjon
(jobbra fent), majd a
megmaradó kristályokat
összegyűjtötték.

disznóólakban, pincékben vagy latrinákban, ahol az ürülékből

származó baktériumoknak, valamint a mésszel és vizelettel átitatott
talajnak a kémiai reakciójából jött létre. Gyakorta használták az állati
ürülék és föld keverékét a gazdasági épületek alapanyagaként, ahol az
állatok és emberek ennek oldalába ürítettek, aminek segítségével
hosszú ideig biztosították a megfelelő kémiai változásokat. Később
pedig, amikor salétromgödröket ástak, hogy mesterségesen állítsanak
elő salétromot, a borivó ember vizelete bizonyult a leghatásosabbnak.
Miután a salétromot kivonták vagy lekaparták a falról, földdel,
fahamuval és mésszel váltakozva rétegesen felhalmozták. A rétegeken
keresztül vizet engedtek át, ezt a keverék alján összegyűjtötték, azután
lúggal és timsóval együtt felfőzték. Ezeket az alapanyagokat a kor
textiliparából is ismerték, ugyanis ezekkel az összehúzó hatású
anyagokkal zsírtalanították, faggyúmentesítették a frissen nyírt gyapjút
és a frissen szőtt kelmét. A folyadék főzésének eredményeként
megindult a kristályosodás. Ezek salétromkristályok voltak, amelyeket
ha porrá zúzott kénnel és faszénnel elkevertek és meggyújtottak,
felrobbantak. Ez volt tehát a puskapor keveréke. A XIII. század
végéről már vannak utalások bizonyos német puskapor-„gyárakra”, és
valaki Mark, a Görög néven könyvet adott ki, amelyben receptet és
felhasználási javaslatokat is közöl.
Senki nem tudja, vajon kinek az ötlete volt a puskapor kőhajításra
való alkalmazása, amelynek során köveket repítettek a levegőbe
fémcsövekből, de az első ágyúkat – amelyeket katapultoknak hívtak –
paradox módon olyan iparosemberek készítették el, akiket több
évszázadon át a békességgel azonosítottak, ugyanis ők voltak a
harangöntők. A harangokat bronzból, azaz a vörösréz és az ón
ötvözetéből készítették, amelyet könnyű volt megolvasztani és
megmunkálni, ugyanis az érc már viszonylag alacsony hőmérsékleten
is megolvad. (A vasöntés magasabb hőmérsékletet kíván meg, és az
öntöttvas ágyúgolyó nem is jelenik meg egészen a XIV század végéig.
Ekkor a megfelelő hőfok elérése érdekében vízmeghajtású fújtatókkal
próbálták növelni a fújtatós kazánokban a hőmérsékletet.) Nagyon
könnyen előfordulhat, hogy az első katapult egy harang volt, amit fejjel
lefelé fordítottak, majd kövekkel és puskaporral töltöttek meg, ugyanis
a kezdetleges katapultok nagyon hasonlítottak a felfordított
harangokra, noha egy XIII. század végéről származó kézirat egyik
furcsa illusztrációjában egy hagymaszerű vázára emlékeztető tárgyat
láthatunk, amelynek szűk nyakából íj repül ki.
Az új katapultokat a feljegyzések szerint egy kis olasz városban, a
mai jugoszláv határhoz közeli Friuli tartományban lévő Cividalében
alkalmazták elsőként város elfoglalására. Ezek a kezdetleges
katapultok hatalmasak voltak, és kegyetlen gépeknek számítottak,
melyek legalább annyira veszélyeztették használójukat, mint azt, aki
ellen bevetették. Sokkal gyakrabban robbantak fel, mint maradtak
épen. Emellett nagyon pontatlanok is voltak, és naponta csak néhány
alkalommal tüzelhettek velük. Fő feladatuk ezért inkább a
félelemkeltés és nem a közvetlen halálosztás vagy rombolás volt. Sőt
mi több, nagyon nehezen mozgathatónak bizonyultak. A XIV.
században hatalmas kövek közt állították fel őket, majd az ostrom
végeztével lebontották azokat. Ettől függetlenül elképzelhetetlenül erős
pszichológiai hatást gyakoroltak. Egész városok adták meg magukat
egy ilyen szörnyeteg puszta közeledtének hallatán. Azonban nem A XV. századi díszes iniciálé
kellett sokat várni, és a puskapor minőségének javulásával, illetve a az új katapultot mutatja be. A
kőtöltetek vasgolyókkal való helyettesítésével kastélyfalak kezdtek kis csatakígyót kerekeken
leomlani. A XV. század közepére egyetlen herceg sem engedhette meg szállították, míg a nagyobb
magának, hogy ágyú nélkül éljen, és az új csodafegyver iránti kereslet katapultot egyszerűen csak
egyre nőtt. Csak kevés találmányt vett az ember ilyen mohón birtokba, felállították a helyszínen.
és ennek eredményeképpen a hadviselés végzetesen költségessé vált, és
nem a hadi vállalkozáshoz szükséges ingóságok tekintetében, hanem a
kifizetendő készpénz formájában.
A készpénz volt az, amiből a legkevesebb állt rendelkezésre a
középkorban, és ez a hiány soha nem volt akkora mértékű, mint a XV.
század végén, amikor a pestis kezdett visszahúzódni. Az árak egyes
helyeken 400%-kal emelkedtek, és noha sok túlélő kétszer annyi
vagyonnal rendelkezett – elhunyt hozzátartozói vagyonát megörökölve
–, mint a pestis előtt, az új gazdagok árucikkek iránti növekvő igénye a
pénzérmék drasztikus megfogyatkozását eredményezte. Egyszerűen
nem állt rendelkezésre elegendő pénz. A hiányra a választ a Hartz-
hegységben megtalált ezüst hozta meg, amelynek köszönhetően 1516-
ban a világtörténelem egyik legnagyobb méretű ezüstkitermelésére
került sor. Mindez a mai Csehország egyik hegységében történt,
Jachimov városához közel, amelyet akkor Joachimsthalként ismertek.
A hegyvidék völgyei biztosították a bányászat két alapvető anyagát: a
 lezuhogó patakok a bányászat gépeit üzemeltető vízenergiát és a
faanyagot, amelyből építeni lehetett, és biztosítani kellett az érc
megolvasztásához szükséges faszenet. A joachimsthali felfedezést
követően fellendült a bányászat, és ezrek özönlöttek a völgyekbe, hogy
szerencsét próbáljanak az aknákban. Az 1515 és 1540 közötti
csúcstermelés idején Joachimsthal egy év alatt hárommillió uncia (kb.
84 000 kg) tiszta ezüstöt termelt ki a bánya összesen 135 eréből, és a
pénzverde olyan gyorsan állította elő a városban a pénzérméket,
amilyen gyorsan a pénzverő gépek működni tudtak. Az általuk vert
pénz neve a joachimsthaler vagy röviden a thaler (tallér) volt, amelyből
a modern dollár neve is ered.

Ez a festmény a XV. század

utolsó évtizedéből származik,
és a joachimsthaltól nem
messze elhelyezkedő Kutná
Hora ezüstbányász-
társadalom életét mutatja be.
Az előtérben a bányászok
kezdetleges, durván kifaragott
tárnákban dolgoznak.
Felettük láthatjuk a
tárnalejáratban zajló
munkálatokat, ahol a ló
vontatta függőleges tengelyű
csörlővel felhúzzák az ércet,
majd megmossák, és az
ércpiacra szállítják, mely a
kép fenti részében látható.
 1520-ra a város lakossága több mint 15 000-re nőtt, és 1527-ben egy A bányák vízmentesítésére
Georg Bauer nevű harminchárom éves férfit neveztek ki a város alkalmazott módszerek közül
orvosának. Bauert az általa választott írói álnéven ismeri az utókor: kettőnek az ábrázolása
Agricola. Szakképzett orvos volt, és emellett humán diplomával is bírt, Agricola De Re Metallica
melynek megszerzéséért sokat utazott és tanult Itáliában, ahol című munkájában. Balra a
általánosságban is érdeklődni kezdett a tudományok iránt. Három évvel rongylánc módszer, melyet
később, hogy magát a bányászat problémájának szentelhesse, feladta sikeresen inkább csak a
joachimsthali munkáját, és 1533-ban a bányászat átfogó kérdésein kisebb áradások ellen
kezdett el dolgozni. Tizenhét évre volt szüksége a munka alkalmaztak. Jobbra pedig a
befejezéséhez, és miután 1556-ban megjelentette munkáját, az mintegy szivattyút, mely mintegy 10
kétszáz évig a bányászat bibliája lett. A De Re Metallica (A méter magas emelvényen
kohászatról) címmel megjelent könyve magában foglalta a bányászat dolgozott. Érdemes
minden egyes apró területét a geológiától kezdve a mintaelemzésen, megfigyelni, hogy a szivattyút
olvasztáson, tárnaépítésen keresztül egészen a vízmentesítésig. A vízikerék működteti: a kor
vízmentesítésre vonatkozó fejezetben Bauer olyan problémára mutatott szabálya ugyanis, hogy „a
rá, amely Európa-szerte egyre inkább megmutatkozott, az vizet víz hajtsa”.
ezüstbányákban éppúgy, mint ahol vasat, sót vagy timsót kerestek.

Torricelli kísérlete, mely
bebizonyította, hogy mind a
légnyomás, mind pedig a
vákuum jelensége létezik. A
laboratóriumi kísérletezés
ezen korai szakaszában vízzel
dolgozott, és minden azonos
átmérőjű csőnél a vízoszlop
ugyanabban a magasságban
állt meg.
Agricola a következőket mondta erről: „Az egyik ok, amiért az
ember otthagyja a bányákat, hogy sok víz folyik be…, amit képtelenek
gépekkel kiemelni, mert a tárnák túlságosan mélyek.”
Bauer elmagyarázza azt a három eljárást, amelyek olykor külön-
külön, máskor együttesen alkalmazva sem jártak sikerrel a legmélyebb
aknák víztelenítésénél. Mindhármat vízikerék vagy lovas csörlő
működtette. Az egyik eljárásban porózus anyagból készült labdacsokat
erősítettek egyenlő távolságban egy körkörösen mozgó láncra, amely
egészen a vizes területig ért. Amikor a labdacsok áthaladtak a vízen,
beszívták annak egy részét, és az elárasztott akna tetejére visszaérve
kifolyt belőlük a víz, majd a körforgás következő részében megint
visszatértek a vízbe. A második eljárásban egy óriási facsavarra
emlékeztető archimedesi csavart használtak, amelynek egyik vége a
vízbe merült. Ahogy a csavar forgott, a víz felszaladt a vágatokban,
egészen a tárna tetejéig. A harmadik eljárásban egy forgattyú
csatlakozott a vízikerék tengelyéhez. A forgattyú egy hengerbe zárt
dugattyút működtetett, melynek nyitott vége a vízbe merült. A
dugattyú felszívta a vizet a hengerbe, az alján lévő szelep bezárult, a
tetején lévő szelep pedig kinyílt, miközben a lemerülő dugattyú a
nyitott szelepen át kipréselte a vizet. Ez utóbbi bizonyult
messzemenően a leghatékonyabb víztelenítési módszernek,
mindemellett rejtélyes hátrányai voltak: a dugattyú ugyanis nem tudta
a víz szintje felett tíz méternél magasabbra felszívni a vizet. Habár a
dél-amerikai ezüstbányák 1540-es években történt felfedezésével
csökkent az európai ezüstbányászat jelentősége, a vasbányák legalább
annyira fontosak voltak a gazdaság számára, ezért a bányák
víztelenítésének kérdése továbbra is a sürgősen megoldandó feladatok
közé tartozott, s a XVI. század hátralévő részében is megoldásra várt.
1630-ban még mindig fennállt a probléma, amikor is egy genovai
férfi, Giovanni Batista Baliani levelet írt Galileinek, hogy magyarázza
meg neki ezt a varázslatos megközelítőleg tízméternyi maximumot.
Galilei jó néhány évig nem sokat foglalkozott a kérdéssel, amikor is
három hónappal halála előtt, 1641-ben Firenzében egy fiatal segéd
csatlakozott hozzá Faenzából, Észak-Itáliából, akit Evangelista
Torricellinek hívtak. A matematikus Torricelli Rómában tanult, ahol
felkeltették érdeklődését a vákuum iránt. S habár Galilei szerint ilyen
dolog nem létezhet, Torricelli néhány barátja titokban mégis
kísérletezgetni kezdett, hogy meggyőződjenek afelől, vajon valóban
lehetséges-e a vákuum létrejötte, s amikor Torricelli meghallotta
Baliani érdeklődését a dolog iránt, úgy határozott, folytatják a
kísérletet. Kezdett meggyőződni arról, annak, hogy a víz nem
emelkedik magasabbra tíz méternél, köze van a levegő súlyához,
amely a bányaakna alján a vízre nehezedik. Rájött, hogy ha higannyal
kísérletezik – mivel az sokkal sűrűbb a víznél –, nem kell olyan nagy
szerkezeteket felépítenie a kísérletekhez, elég mindent tizennégyszer
kisebb méretben – vagyis amennyivel a higany sűrűbb a víznél –
elvégeznie.
 1644 júniusában Torricelli barátjának és kollégájának, Michelangelo
Riccinek írt levelet Rómába, hogy elmagyarázza neki a kísérletet,
melyet saját segédje, Vincenzo Viviani végzett, és amihez ő maga még
a margón megjegyzéseket fűzött. Viviani egy 180 cm hosszúságú
csövet higannyal töltött fel, amit fejjel lefelé egy higannyal töltött
edénybe állított úgy, hogy a cső nyitott vége az edényben lévő higany
felszíne alá merült. Amikor ujját a nyitott vég elől elvette, a csőben
lévő higany belefolyt az edénybe, azonban azonnal megállt, amikor a
csőben maradt higanyoszlop edény fölötti magassága elérte a kb. 75
cm-es magasságot. Torricelli érvelése szerint az edényben lévő
higanyra nehezedő levegő nyomásának pontosan meg kell egyeznie a
csőben maradt higanyoszlop súlyával. Amennyiben a levegőnek nem
lenne súlya, az összes higany kifutna a csőből a tartályba. Ha pedig ez
így van, írta, „akkor egy levegőóceán aljára merülve éljük az
életünket”. Mi több, a csőben maradt higany fölötti térben ott volt, amit
lehetetlennek tartottak: a vákuum. Torricelli azt írta, hogy amennyiben
igaza van, az atmoszféránk óceánjában található levegő légnyomása
attól függően változik, hogy milyen magasan vagy mélyen
helyezkedünk el benne.
Ricci, mivel ráébredt, hogy a korabeli római egyházi felfogás nem
szívesen menne bele efféle vitákba (mert ha ez a feltevés igaz, ebből
számos más dolog is következik, például az, hogy a bolygók közötti
teret vákuum tölti ki, és a bolygók a Nap körül keringenek), készített
egy másolatot Torricelli leveléről, és elküldte Párizsba, Marin
Mersenne atyának. Ez a minoriták rendjébe tartozó különös szerzetes
egyfajta tudományos szalont tartott fenn, ahová számos levél érkezett a
kor legradikálisabb gondolkodóitól. Jó szokásához híven a hozzá
érkező leveleket Mersenne mindig lemásolta, aztán pedig Európa-
szerte tudóstársainak küldte szét, ami miatt Európa „postaládájaként”
vált ismertté. Pontosan ennek a ténynek köszönhető, hogy Torricelli
levele is Mersenne kezébe került, aki egészen biztos, hogy elsőként
azon nyomban lemásolta, és a másolatot egy barátjának, a párizsi
adófelügyelő fiának, Blaise Pascalnak küldte el, aki ugyancsak ebben a
témában kutatott. Két évvel a levél kézhezvétele után – addig ugyanis A modern barométer alapja.
nagyon elfoglalt volt a párizsi játéktermekben, ahol a véletlen A különféle időjárási
törvényszerűségeinek matematikáján dolgozott – Pascal Rouenben körülmények következtében
találta magát. Itt aztán megismételte Torricelli kísérletét, hogy a maga kialakuló légnyomás-
számára is ellenőrizze annak helyességét. Ő azonban már eredeti változással a higany szintje is
méretekben, azaz vízzel dolgozott. Sajnos nem állt módjában a vita emelkedik és süllyed. Jó idő
második felét leellenőrizni, mert Rouen környékén nincsenek hegyek. esetén magas a légnyomás,
Azonban Pascal sógora, François Périer Franciaország közepén, míg rossz idő esetén alacsony.
Clermont Ferrandban a hegyek között élt. Ezért aztán Pascal levelet írt
Périernek, és megkérte, hogy folytassa a kísérletet.
1648. szeptember 19-én, egy évvel Torricelli halála után Périer és
néhány megbízható barátja (papok és a városi tanácsosok) egy csövet
higannyal töltöttek fel, majd nyitott végét a tartályba helyezték, és a
Puy de Dome lábánál hagyták. Aztán elindultak a hegyen felfelé egy

Hauksbee influenciagépe.
Érdemes megfigyelni a gömb
bal oldalán lévő szelepet,
amelyet kinyitottak, hogy a
megfelelő mennyiségű levegőt
a légüres üvegbe eresszék.
másik hasonló eszközzel. 1200 m-es magasságban a másik csövet is
felfordították, és különböző helyeken más-más körülmények közt –
például Merkúr római templomának romjain belül és kívül, szélben,
szélárnyékban, ködben, napfényben és esőben – vizsgálták meg annak
viselkedését. Azonban semmi nem változtatta meg a tényt, ahogy azt
már Torricelli korábbi levele is előre jelezte: a csőben a higanyoszlop
alacsonyabban állt, mint a hegy lábánál hagyott társában. Azt a
következtetést vonták le tehát, hogy mivel a légnyomás a hegy tetején
alacsonyabb, kevesebb higanyt tart a csőben. Mindenki fellelkesedett a
felfedezésen. Ekkor találták fel a barométert.
A hegytetőn végzett kísérlet szintén a tudomány olyan jelentős
pillanatainak egyike, amelyből sok későbbi találmány következik. A
barométer feltalálása és a légnyomás létezésének felfedezése
megsokszorozta a találmányok fejlődésének lehetséges útjait. Az
esemény a gázok természetének vizsgálatához, majd az oxigén és a
légúti betegségek kezelésére alkalmas gyógyszerek fejlesztéséhez
vezetett. Ezeket követte a hőlégballon és a sugárhajtómű. Majd a
fénysugarak és más típusú sugarak gázban való viselkedésének
vizsgálata elvezetett a katódcsőhöz és a radarhoz. Az események egyik
legkülönösebb iránya annak köszönhető, hogy egy francia csillagász
1675 egyik estéjén barométerét boldogan lóbázva későn tért haza. A
Párizsi Obszervatóriumból hazatérő M. Jean Picard egyszer csak
észrevette, hogy barométere ragyogni kezd. Minél erősebben rázta, az
annál több fényt termelt. Picard kísérlete nagy visszhangot váltott ki, és
egyre növekedett az érdeklődés az „élet ragyogása” iránt, ahogy
nemsokára elnevezték. Az esetet magyarázni szándékozó számtalan
kutató között egy angol úriember, Francis Hauksbee, a nagy Newton
tanítványa volt az, aki elsőként előállította a ragyogást. Szeleppel
felszerelt csöveket készített, amellyel mérni lehetett a csőbe juttatott
levegő mennyiségét, és kimutatta, hogy a ragyogás erősebb, amikor a
barométert levegővel töltik meg. 1705-ben a Királyi Társaságban
elmondta, hogy a ragyogást az üveg és a higany közti súrlódás váltja
ki, és hogy más anyagok, mint például a borostyán és a gyapjútárgyak
ugyanezen oknál fogva ragyognak.
Egy évvel később, 1706-ban Hauksbee megalkotta influenciagépét.
Egy hatalmas hajtókerék forgatásával pörgette az üveggömböt,
amelynek belsejében vákuumot hoztak létre. A gömb belsejében lévő
szelep lehetővé tette, hogy rendszeresen levegő jusson a belsejébe, és
bemutatta, hogy a levegővel félig telítődött gömb titokzatos
„fényessége” akkor éri el maximumát, ha kezét finoman a forgó
gömbnek nyomja. Az ekkor keletkező recsegő hang pedig elmondásai
szerint a villámlásra emlékeztet. A forgó gömb emellett különféle
fémdarabkákat, cérnát és más dolgokat is magához vonzott. Eljött az
idő a további vizsgálódáshoz, állapította meg Hauksbee. 1729-ben
Stephen Gray felfedezte, hogy ha az egyik végén parafával bedugaszolt
üvegcsövet erősen megdörzsöli, akkor a parafához erősített cérna a
vonzóerőt egész hosszában elvezeti a mintegy 240 m távolságra
található zsineg végéhez, amihez a vonzóerő hatására hozzátapad a A felnőttoktatás keretében
tollpihe. előadást tartanak az
Az ezt követő években az elektromosság tanulmányozása vásártéri elektromosságról az
jelleget öltött. Vándorló előadók csavarogtak Európa-szerte egy rakás Amszterdami Társaságban.
felszerelést cipelve magukkal, és a tömeget a ragyogással és más Mialatt van Swinden
attrakciókkal szórakoztatták. Az új erő iránti őrület egyik legbizarrabb professzor rámutat az
eredménye a Londonban James Graham által megalapított Egészség üveggömbök közötti
Temploma. A legfőbb attrakció egy hatalmas „mennyei vagy elektromos kisülésre, segédje
mágneses-elektromos” ágy, amelyben a gyermektelen párok elektrosztatikus generátort
termékennyé váltak a Hauksbee-féle gép által létrehozott gyógyító forgat, balra pedig, a tábla
elektromos mezőben. Az egyik hölgy, aki az „egészség és házasság mögött egy megfigyelő az új
istennőjeként” vett részt ezeken az alkalmakon, nem kisebb leideni palackot
személyiség volt, mint Emma Lyon, aki később mint Nelson ágyasa tanulmányozza.
Lady Hamilton néven vált ismertté. Egy német kísérletező, Christian
Hausen nagy izgatottságot váltott ki, amikor is kisfiúkat lógatott fel
egy fakeretben, és vezetőként használva őket azt vizsgálta, hogy egy
elektromos gépezethez csatlakoztatva vonzzák-e az anyagokat.
1745-ben egy promerániai pap, Ewald Jürgens von Kleist és a
holland fizikaprofesszor, Petrus van Mussehenbroeck
továbbfejlesztette a kísérleteket. Megkíséreltek elektromosságot tárolni
egy vízzel teli üvegpalackban, amit egy Hauksbee-féle géppel töltöttek
fel elektromossággal. Természetesen miután a feszültség alá helyezett
vizet megérintették, erőteljes áramütést szenvedtek el. Az üveget egy
holland egyetemen, Leidenben fejlesztették ki, és éppen ezért leideni
palack néven vált ismertté, s további munkára sarkallta a tudósokat.

Az elektromos terápia iránti és csalódottan kellett tudomásul venniük, hogy az nem áll be észak-
őrület betegek százait juttatta déli irányba, ami akkor következett volna be, ha van kapcsolat az
kuruzslók kezére. A XVIII.
század Angliájában az az
elképzelés járta, miszerint a
szegények elektromos kezelése fejezte be, amelyben azt kívánta bemutatni, hogy nincs kapcsolat az
enyhít szenvedéseiken.
1746-ban egy francia apát, Jean-Antoine Nollet az üveget körben álló
és egymás kezét fogó szerzetesekhez érintette, és megfigyelte az
elektromos sokk keltette rázkódást, ahogy egyik testről a másikra
halad. Nollet a kísérletező előjogait élvezte, tipikus francia módon.
Ahogy azt az egyik arisztokrata származású hölgyrajongója írja róla:
„Az apát azt írta nekem, hogy kizárólag a hercegnék, főrendűek és
fiatal hölgyek kocsijai sorakoztak fel ajtaja előtt. Itt szilárd filozófia az,
ami Párizsban nagy port kavar. Isten adja, hogy soká tartson!”
1749-re az új erőt már aknák kilövésére és puskapor robbantására
alkalmazták. Majd 1786-ban jött a hír, miszerint az elektromosság az
állatokban is áramlik. Az olaszországi Bolognai Egyetem
anatómiaprofesszora, Luigi Galvani felfedezte, hogy a béka lábának
fémmel való érintése összerándítja az izmokat. Tíz évvel később pedig
egy másik olasz, Alessandro Volta kimutatta, hogy a rángást okozó
áramot a Galvani által használt különböző fémek idézték elő. Volta
vörösréz és cinkkorongokat helyezett egymásra vízben, amelyhez egy
kevés savat is adott, és úgy találta, hogy a fémkorongokból létrejött
oszlop az elektromosság folyamatos áramlását produkálta. 1800-ban
publikálta eredményeit, és ezzel a világ első eleme, a Volta-oszlop
piacra került. Ahogy az erő iránti érdeklődés egyre fokozódott, az
emberek ismételten vizsgálni kezdték az elektromosság és a neki
tulajdonított vonzóerő közötti kapcsolatot. A XIX. század elején két
francia férfi egy 1480 korongból álló Volta-oszlopot lebegtetett vízben,
elektromosság és a mágnesesség között. Azt a tényt azonban, hogy egy
közeli acéldarab viszont beállt, nem vették figyelembe! Aztán 1820-
ban a dán H. C. Oersted a koppenhágai előadását egy olyan kísérlettel
elektromosság és a mágnesesség között.
 Fent: A modern
elektromosságtan kezdetei.
Oersted bebizonyította, hogy
a felső nyíl irányában folyó
elektromos áram mágneses
mezőt hoz létre maga körül,
amitől az iránytű a mező
pólusai felé mutat. Ez,
mintegy kétszáz éves kutatás
után, szilárd bizonyítékul
szolgált arra, hogy az
elektromosság és a
mágnesesség között van
valamiféle kapcsolat.

Azt akarta bizonyítani, hogy a vezetőn áthaladó elektromos áram A leideni palack, az első
nem befolyásolja a közelében lévő iránytűt, de nagy csalódására ez elektromos telep. A vízzel teli
éppen ellenkezőleg történt. Amint az áram áramlani kezdett, az iránytű edényt egy függőleges rúdon
kilengett. Oersted ekkor – helyesen – azt a következtetést vonta le, keresztül statikus
hogy ha az áram hatást gyakorol a tűre, akkor az áram körül valamiféle elektromossággal töltötték fel.
mágneses mezőnek kell lennie. Ezután a benne lévő áramot
Lényegében itt, ebben a koppenhágai előadóteremben született meg úgy vezették le, hogy a rudat
a modern világra egyik legnagyobb hatást gyakorló találmány, amiről az üveg külső felületét fedő
akkor Oersted még csak nem is álmodott. Ugyanebben az évben a fémes burkolattal
francia André Ampére Oersted felfedezéséről beszélve azt állította, összekapcsolták.
hogy az áramot az elektromos mező hozza létre. 1825-ben egy angol
úriember, William Sturgeon elektromos árammal töltött huzalt tekert
egy lágyvasmag köré, és ezzel megalkotta az elektromágnest. Majd
Michael Faraday épp ellenkezőleg, a forgó mágnest egy lópatkó alakú
huzaltekercsbe helyezte, amitől az elektromossá vált. Később 1857-
ben a német tudós Hermann von Helmholtz zongorista, akit felettébb
érdekelt a fül működésének mikéntje, felfedezte, hogy éneklés közben
a hang megrezegteti a zongorája húrjait. Elektromágneses kísérletet
végzett, amely során a ki-bekapcsolt elektromágnes megmozgatta a
hangvillát, ami ettől vibrálni kezdett, és hangot adott.
Ezeket a találmányokat összegezte Bostonban egy skót úriember, és
megpróbálta a siketnémákat beszélni tanítani. 1874-ben a
Massachusettsi Műszaki Egyetemen látott először hangrögzítőt
működni. Az eszközt a francia Leon Scott fejlesztette ki, aki egy
vékony pálcikát rögzített egy membránhoz. A pálcika másik végén
tüskét helyezett el, ami egy füstös üveghez ért. Amikor a férfi a
membránba beszélt – amit a tölcsér szűkebb végébe helyezett, hogy
összegyűjtse a hangot –, a membrán rezegni kezdett, és a tű hullámzó

A telefon, mint annyi más
találmány, sok-sok ember
munkájának szintéziseként jött szerkezete: a telefon.
létre.
vonalat rajzolt a füstös lemezen. Mi több, a minta minden egyes
hangnál jellegzetes képet adott: mindegyik magánhangzó különböző
mintát rajzolt. A skót el volt ragadtatva. „Ha meg tudjuk találni az
egyes hangokhoz tartozó biztos mintát, akkor hatalmas segítséget
nyújthatunk a siketek és némák beszédtanításához” – mondta. Előzőleg
hangvillával tanította tanítványait, éreztette velük a hangvillában a
hang hatására keletkező rezgést, majd tudós ismerősei megosztották
vele az Oersted, Sturgeon, Faraday és Helmholtz munkássága mögött
rejlő elméletet. 1875-ben az ő találmányaikat összegezve megalkotott
egy csodás rendszert: egy vasrúd köré huzalt tekert, aminek egyik
végét egy elemhez, a másikat egy kissé távolabbi másik rúdhoz
csatlakoztatta. Mindegyik rúdhoz tett egy vékony fémmembránt, ami
éppen illett a tölcsér szűk, nyitott végére. Ahogy a zaj hatására az
egyik membrán rezegni kezdett, a fém oda-vissza mozgott a mágneses
mezőben a huzal körül, amitől a mező fluktuálni kezdett. Ennek
hatására az áram is fluktuálni kezdett a második elektromágnes
mentén, és ezzel felépített magában egy másik fluktuáló mágneses
mezőt, ami pedig a második membránt vonzotta. Ettől a második
membrán pontosan ugyanolyan minta szerint kezdett el rezegni, mint
az első. Ahogy vibrált, hangot adott. Így aztán az első membránt
megrezegtető hangot a második membrán újra előállította, azaz
reprodukálta.
A skót úriember, aki többek munkáját briliáns módon összegezte,
nem más, mint Alexander Graham Bell, és vadonatúj hangreprodukáló
 4.
A számokba vetett
hit
Oersted felfedezte az elektromos áram és a mágneses mező között
fennálló kapcsolatot, aminek következtében megszületett a
telekommunikáció, amely a legnagyobb hatást gyakorolta a modern
világ fejlődésére. A telefon, a televízió és a számítógépes adatbázis
egyénre gyakorolt hatásától eltekintve a telekommunikáció képessé
tette a modern társadalmat arra, hogy addig elképzelhetetlen módon
szervezze meg magát. Az, hogy egy ország miképpen használja ki
kommunikációs rendszerét, nagymértékben formálja gazdasági,
politikai és kulturális életét, hiszen a kommunikáció révén mind
elősegíteni, mind gátolni képes az emberek információ-hozzáférését. A
Ez az 1470-ből származó szinte pillanatok alatt végbemenő hatalmas mennyiségű
miniatúra a bolognai információcsere nemzetközi szinten lehetővé tette gigantikus
posztókereskedők utcájának multinacionális vállalatok működtetését, amelyek létezése
életét mutatja be. A középkor elhomályosítja a nemzeti határokat, közelebb hozza egymáshoz az
végén a posztógyártás ilyen vállalatoknak letelepedést biztosító országokat, megkérdőjelezve
kulcsszerepet töltött be a nemzeti szuverenitás régi eszméjét. Emellett lehetővé tette a
Európa gazdasági nemzetközi politikai testületek kialakulását is, amelyek csak azért
fejlődésében. A kép közepén ülésezhetnek folyamatosan, mert képesek állandó kapcsolatot
egy szabó éppen méretet vesz fenntartani saját kormányzatukkal. A konfliktusokat felváltották a
a leendő kuncsaftról. Ekkorra viták.
olyan nagy volt a Egy világban, amelyben a telekommunikáció elősegítette a
posztóválaszték és -stílus, kölcsönös függőség kialakulását, a Föld szinte bármely részével való
hogy törvény határozta meg, azonnali kapcsolatteremtés lehetőségének köszönhetően gazdasági és
miként öltözködjenek a politikai tevékenységünket képesek vagyunk igen finoman egymáshoz
különféle társadalmi hangolni. S még így is azt kell mondanunk, hogy egy roppant
osztályok tagjait. jelentőségű kommunikációs technológiai forradalom küszöbén állunk.
A technológia a személyes kommunikáció eszközeit minden egyén
számára elérhetővé tette. A közvetlen műholdsugárzásoknak
köszönhetően a nyugati kultúra hatása (és különösen Amerikáé) már
azokban az országokban is közvetlenül érezhető, amelyek vallását és
ideológiai elképzeléseit fenyegeti ez a betolakodás. Most egy
hidegháború és imperializmus utáni világban élünk, amely a XIX.
századi birodalmak – a francia birodalom, Britannia, Spanyolország,
Portugália és Hollandia – heterogén darabkáiból áll össze. Ezeket a
darabkákat jelenleg a telekommunikáció hálózata, valamint a nemzetek
által ezen a hálózaton keresztül továbbadni szándékozott tudás tartja
össze. Lehetséges, hogy – most, hogy egyre több nemzet számára válik
elérhetővé a saját hálózatuk megépítéséhez és fenntartásához szükséges
technológia – egy információs konfliktus időszaka elé kell majd
néznünk? S miként befolyásolja egy ilyesfajta fejlődés
posztimperialista világunk laza konföderációját?
A darabjaira hullott római világbirodalom gall tartománya maga is
számos kisebb királyságra hullott, amelyeket a kommunikációs hálózat
kapcsolt össze, mely még megőrizte a birodalmi államigazgatási
technikák egy részét. A hálózat működtetői Róma legfejlettebb
technológiáit őrizték, és végül is a X. században ez a technológia
segített újra meghatározni Európa hatalmi központját északi irányban,
a Földközi-tengertől távol. E technológia egyik legnagyszerűbb példája
a római világban a hatalmas birodalmi malom, amely a dél-
franciaországi Arles-hoz közeli Bargebalban épült fel. A III. században
emelték, és talán a Római Birodalom legnagyobb ipari komplexum
lehetett. A malom nyolc pár vízikereket foglalt magában, amelyeket A műholdállomásokat
egyenlő távolságban helyeztek el egymás alatt a 20 m hosszúságú felhasználó
lejtőn. A kerekeket a hegytetőn lévő víztárolókból legördülő vízzel telekommunikációs
hajtották meg, amit pedig az erre a célra épített vízvezeték táplált. A rendszerek (mint például ez a
tizenhat kerék mindegyike két malomkövet hajtott egy kuvaiti állomás) révén a Föld
fogaskerékrendszer segítségével, mely a vízikerék tengelyének bármely más pontján lévő
vízszintes irányú forgó mozgását egy függőleges irányú tengely forgó telefonszámot
mozgásává alakította, amihez a malom őrlőköveit illesztették. A feltárcsázhatunk a műholdról
malom többek között Egyiptomból és más távoli helyekről érkező visszaverődő rádióhullámok
búzát is őrölt, és bár a helyi tartományi főváros, Arles 10 000 fős segítségével. Ezeket a
lakossággal bírt, a barbegali malom elegendő lisztet termelt, hogy műholdakat 37 000 km
nyolcszor annyi embert is jóllakathassanak vele. Ezt a felesleget magasságban helyezik föld
exportálták, vagy ellátták belőle a Galliában állomásozó hadtesteket. körüli (geostacionárius)
A barbegali malom építésével majdnem egy időben szakadt ketté a pályára, ami azt jelenti, hogy
Római Birodalom, és egyik felét Róma, a másikat Konstantinápoly – a műhold keringési sebessége
az új város, amelyet Konstantin építtetett a Boszporusz partján – a Föld forgási sebességével
irányította tovább. Ettől a pillanattól kezdve Rómának a birodalom azonos, s így mindig egy
keleti felének gazdagságáról – amelyből mindaddig részesedett – helyben maradnak. Ezért ha
lemondva kellett gondoskodnia saját ellátásáról. Ugyanakkor az éppen egyszer az átjátszó- és a
eme gazdagság szülte irtózatos méretű hivatalnoki szervezet és a vevőantennát a műholdra
300 000 fős erős hadsereg ott maradt, és ezeknek további fenntartása irányították, az többé már
kizárólag az adók emelésével volt lehetséges. nem szorul újbóli beállításra.
 Így vette kezdetét az események azon sorozata, mely kevesebb mint
kétszáz év alatt a Nyugatrómai Birodalom bukásához vezetett, s ezt a
birodalom elsősorban a saját adózási rendszerének köszönhette. A
magasabb adók a föld vagy az épület magasabb bérleti díja formájában
hárultak a parasztokra. Egy idő után a parasztoknak kevesebb
feleslegük maradt családjuk támogatására, ennek következtében a
születési arány is csökkent. Mindeközben az adminisztráció és az újabb
kivetett adók begyűjtése miatt még több hivatalnokra lett szükség, és
az ezek eltartásához szükséges pénz megteremtéséhez még több adót
kellett kivetni, s ettől a népesség még erőteljesebben fogyatkozott. Ez a
lefelé húzó örvény a gazdaság hanyatlásával és felőrlődésével döntötte
romba a nyugati világot.
Az V. században, amikor a hadtestek Róma védelmére
visszahúzódtak, a germán törzsek, melyek több mint kétszáz éve
kapcsolatban álltak a birodalommal, fokról fokra megerősítették
helyzetüket. A galliai provinciában például már a IV. század óta magas
szintű hivatali pozíciókat töltöttek be. Amikor pedig az V-VI. század
környékén a barbárok megszállták a birodalmat, nem rómaiakkal,
hanem romanizálódott frankokkal vagy burgundiakkal harcoltak. Mivel
azonban a hadseregek elmentek, és a helybéliek számára oly sokáig
tiltott volt a fegyverviselet, az ellenállás eléggé fásultnak bizonyult.
Apró városállamok létesültek. Az óriási birtokoknak – amelyeket a
birodalmi gazdasági szerkezet részeként alapítottak meg – nem volt
többé raison d’étre-ük, ezért fokozatosan lepusztultak. A birodalmi
utak karbantartása túl sokba került, főleg, hogy nem volt hadtest, mely
használta volna őket. Helyi célokat nemigen szolgáltak, ugyanakkor az
élet egyre inkább helyi jellegűvé vált, ezért aztán ezeket is
elhanyagolták. Amint a tartomány helyi királyok által uralt apró
önfenntartó egységekre oszlott fel, a gazdasági aktivitás is erősen
megcsappant, főleg a VI-VII. század alatt, amikor is Európa
lakosságának felét pestis vitte el.
E foltozott takaróhoz hasonlatos területeken a kommunikációs
hálózatok és az egyház tartotta fenn a kapcsolatot. Az egyházi
hierarchia egyházmegyei szervezete az V. századra a civil lakosság
eloszlásának felelt meg. Amikor a hadsereg visszavonult, a terület
irányítása püspökök és papságuk kezébe került: ők tudtak írni és
olvasni, amit az új vezetőségről nem lehetett elmondani. Éppen ezért
az egyház rengeteg privilégiummal bírt, melyek közül a legfontosabb
az adó alóli mentesség, ami nagyban segítette az egyházi szervezet
fennmaradását, főként, hogy ezenközben saját parasztjaitól adót
szedett, mégpedig a termény egytized részét, az ún. tizedet. A VIII.
századra Európa tele volt templomokkal és monostorokkal, amelyek
közül soknak olyan szolgálatot kellett ellátnia, amire egyetlen civil
szervezet sem volt képes, vagyis a központi hatalom hiányában ők
gondoskodtak a postáról. Az újonnan alapított templomokat
felszólították, hogy állítsanak elő málhás lovakat vagy küldöncöket,
olykor még teherszállító szekereket is a templom 250 kilométeres
Ez a X. századból származó
faragott elefántcsont
könyvborító Szent Gergelyt és
írnokait ábrázolja munka
közben, a kéziratok másolása
közepette. Ezekkel a
kéziratokkal helyettesítették
az elhasználódott eredetieket,
és feltöltötték a kolostorok
könyvtárait, amelyek
akkoriban terjedtek el
Európa-szerte.

körzetében. Úgy tűnik, hogy az egyház rendelkezett egy püspöktől

püspökig terjedő kommunikációs hálózattal, amely a sötét
középkorban is folyamatosan működött, és egyik királyságot
összekötötte a másikkal. Ezek nemcsak híreket és információkat vittek,
de egyházi üzleteket is bonyolítottak, illetve a lemásolt kéziratok
formájában ismereteket is cseréltek.
Az egyház kolostorainak kéziratmásoló műhelyeiben őrizte a
technológiai ismeretek jelentős részét, mely máskülönben azoknak a
barbároknak a kezébe jutott volna, akik többek között egy olyan
léptékű malmot sem tudtak mire használni, mint a barbegali. A
malmokban felhasznált hellenisztikus fogaskerékrendszer legkorábbi
emlékeiről a római mérnök, Vitruvius írásaiban olvashatunk, aki már
Kr. e. 14-ben „ritkán használt gépek”-ként utal rájuk. Az ókori világ a
malom erőforrását képező vízikereket nemigen használta ipari célra.
Ennek sok oka lehet, ezek közül az egyik legáltalánosabban elfogadott,
hogy a görögöknek és a rómaiaknak bőségesen volt szolgájuk, vagyis
nem szorultak rá a munkaerőt kímélő eszközökre. Az is lehetséges,
hogy egy központosított birodalmi irányításban az ország nagy
területeit néhány központi forrásból – mint amilyen a barbegali malom
volt – is el lehetett látni, és csak akkor építettek maguknak saját
megélhetésükhöz szükséges eszközöket, amikor a társadalmak
elszigetelődtek, és önállóan kellett fennmaradniuk. Az V-től a X.
századig állandó utalást találhatunk a malmokra. Ezek az utalások
elsősorban olyan törvényekben lelhetők fel, mint amilyet Nagy
Theodorik gót fejedelem bocsátott ki a VI. században Olaszországban.
Ebben igyekszik megakadályozni, hogy a vízkészletet „privát őrlés
céljából” eltérítsék.
 A malmot kétféle módon hajtották meg: felül csapott kerékkel, amit
egy, a keréklapátra felülről zuhogó vízforrással hajtottak meg, illetve
az alul csapott kerékkel, amelyet egy olyan áramlás működtetett, ami a
kerék aljánál ütközött a keréklapátoknak. Hogy melyiket alkalmazták,
az nyilvánvalóan attól függött, hogy a meghajtáshoz felhasznált víz sík
terepen érkezett-e, mint mondjuk egy folyó vagy egy malomtó
esetében, vagy pedig alázúdult, ahogy az egy meredek lejtő esetén
fordul elő. A Vitruvius által is említett fogaskerékrendszer nagyfokú
rugalmasságot biztosított a vízimalmoknak. A fogaskerekek
segítségével a malom függőleges kerekekkel is működhetett, amit így
egy nála csak kicsivel szélesebb vízfolyás alá vagy fölé is
elhelyezhettek. Ennek köszönhetően a legkeskenyebb ér is elegendő
vizet biztosított. A fogaskerékrendszer lehetővé tette a kerék és a
malomkő forgási sebessége közötti arány változtatását, éppen ezért a A nagy vízikerék. Vitruvius
vízfolyás sebessége nem akadályozta meg a malom építését. A gyors fogaskereke révén lehetővé
folyású folyót a fogaskerekekkel lelassíthatták, míg a lassút vált, hogy a forgó kerék
felgyorsíthatták. energiáját a függőleges
Az, hogy a malmokat milyen mértékben alkalmazták az V-től a X. síkban történő forgó
századig, nagyon szoros kapcsolatban állt a malom tulajdonosa által mozgásból ismét vízszintes
kitermelhető profittal. A tulajdonos legtöbb esetben valamely egyházi síkú forgássá alakítsák át,
ember volt, hiszen ők rendelkeztek a malom építésének ismeretével, aminek köszönhetően a felette
valamint az írástudással, amely lehetővé tette a malom üzletként lévő malomkövet az eredeti
történő működtetését biztosító könyvelési rendszer kifejlesztését. tengelyiránytól eltérően is el
Időnként kiadták a malmokat a parasztoknak, és a hasznot lisztben lehetett helyezni, ahogy azt az
kérték, nem pénzben, mert a pénzérme ebben az időben olyan épület elhelyezkedése
ritkaságnak számított, amelyet életük során csak nagyon kevesen megkövetelte.
láthattak.
 Az arisztokratát jelölő angolszász szó, a „lord” (úr) eredeti jelentése
„loaf giver”, azaz kenyéradó. A gabonaőrlő malom már a rómaiak
idején Galliában (a mai Franciaország, Belgium és a németalföldi
országok területén) is elterjedt, a X. század végére pedig egész
Európában használták. 1089-ben a Domesday Book (Anglia első
földbirtokkönyve; a ford.) – ez a nemzeti szintű újítás, melyet a
normannok is átvettek, miután 1066-ban meghódították Angliát –
elárulja, hogy az általuk birtokolt területeken és az újonnan
követelteken közel háromezer helységben mintegy hatezer
gabonamalom állt.
A malmok abban az időben alig tértek el a Vitruvius leírásaiban
találhatótól. A IX. században azonban nagy áttörés következett be. Ezt
A felül csapott vízikerék – talán az eredményezte, hogy a vidék bővelkedett a hegyekből leáradó
amelyet a lejtőn lezuhogó erőteljes hegyi patakokban, vagy pedig az, hogy az emberek távoli
vízáramlat hajtott – lehetővé hegyvidékeken éltek, ahol kevés volt a munkaerő. Az is lehetséges,
tette, hogy a völgyekben, hogy egy szerzetes, aki kéziratokat fordított görögről, állt elő az
ahonnan a feldolgozásra váró ötlettel. Az eszköz elsőként Svájcban jelenik meg, s minden bizonnyal
fémércek származtak, valahonnan az Alpokból eredt. Az első utalásokat 890-ben lelhetjük fel
megindulhasson az ipari St. Gallen kolostorában, ahol az eszköz segítségével sört állítottak elő a
termelés. Ezen az ábrán a szerzetesek számára. A kérdéses eszköz pedig nem más, mint a
hajtótengelyen lévő bütykös bütykös tárcsa, vagyis az a hellenisztikus találmány, mely a Kr. előtti
tárcsa egy érczúzásra II. vagy III. századból eredeztethető. Legegyszerűbb formájában ez
használt billenő kalapácsot, mindössze egy tengelyre oldal irányban felerősített kiálló fadarabot
illetve egy fújtatót működtet, jelentett, ami forgás közben minden útjába kerülő dolognak
amely utóbbit a fém nekiütközik. A bütyök vízikerékkel való kombinálása pontosan a
olvasztására használt fúvós megfelelő időben látta el Európát azzal az erőforrással, amelyre a
kemencénél alkalmaztak. viking, illetve az arab megszállások visszaszorulásával szüksége volt.

A modern kor erőművének
középkori megfelelője, a
vízikerék mindenütt feltűnt,
ahol csak vizet találtak. A
vízierő felhasználásának
három legfontosabb módját
láthatjuk a képeken.
Fent: Erre a széles folyóra
több gabonaőrlő malom is
települt. A jobb felső
sarokban látható malmok a
folyóban épültek fel, hogy
annak gyors folyását
aknázzák ki. Az előtérben lévő „telítettebb” megjelenést kölcsönözve annak. A XIII. századra a
malomban a fogaskerék-
szerkezet közvetlenül a
kerékhez kapcsolódik.
Balra lent: A vízi erő
forgattyút mozgat, mely az
alul látható nagyolvasztó
kemence fújtatóit működtető
emelőket és egy
billenőkalapácsot hajt.
Jobbra lent: A kallómalom
billenőkalapácsa frissen
szövött posztót csapkod, hogy Birodalom széthullásakor maga körül látott.
összetömörítse a rostokat.
A béke kiterjedésével a lakosság gyarapodni kezdett. Így aztán erdőket
irtottak ki, az élelemtermelés növekedett, a kereskedelem kiterjedt a
falvak határain kívül elhelyezkedő más közösségekig, és az új
vízierővel hajtott technológia megtalálta felhasználásának lehetőségeit.
Ami ezután a X. és XIV. század között történt, napjainkban a
középkori ipari forradalom néven közismert. A bütykös tárcsát
számtalan módon hasznosították: kalapácsot hozott működésbe, forgás
közben mindannyiszor ráütve annak felemelkedő tengelyére; az emelő
egyik végét lenyomva annak másik végén szivattyút működtetett,
amellyel vizet húztak a kutakból; vagy egy forgattyút mozgatva a
forgómozgást vízszintes irányú előre-hátra mozgássá alakítva késeket,
illetve fűrészeket hajtott. A St. Gallenben lévő sörgyártó malomban a
kalapácsot a maláta összezúzására használták. Száz évvel később, 990-
ben Dél-Franciaországban már kendermalmok álltak, ahol a
kalapáccsal len- és kenderszálakat tiloltak a zsinór és lenvászon
gyártásának előkészítéseképpen. A XI. században Bajorországban már
kovácskalapácsok, míg Olaszországban olaj- és selyemmalmok
működtek. Szicíliában a XII. századra cukornádsajtolók működtek,
Franciaországban cserzőmalmok készítették ki a bőrt, Normandiában
vízikerék-meghajtású köszörűköveken élezték és fényezték a
fegyvereket, Ausztriában pedig ércőrlő malmok emelkedtek. Ettől
kezdve a vízikerék felhasználása szinte minden létező iparágban
elterjedt: fazekasoknál, dróthúzóknál, pénzverőknél, fémhasítóknál,
fűrészmalmokban, és ami talán ezeknél is fontosabb: Franciaország
északi részén, Liege-ben 1348-ban vízierő-meghajtású fújtatók
biztosították a nagyolvasztók számára szükséges légbefúvást.
Azonban ha Európa feléledését a vízikerék és a bütykös tárcsa
felhasználásának egyetlen formájából szeretnénk levezetni, akkor azt
leginkább a textiliparban használatos kallómalmokban kell keresnünk.
Itt a billenőkalapácsokat a timsó és más összehúzó hatású anyagok
apróra zúzásához használták, amelyek a frissen szőtt ruha tisztításához
és zsírosságának megszüntetéséhez kellettek. Eztán magát a ruhát
zúzták, hogy meglágyítsák és összetömörítsék a rostokat, ezzel
nemezelőmalmok addig soha nem látott és egyre nagyobb mennyiségű
posztót állítottak elő Észak-Olaszországban, Flandriában és
Németországban a Rajna mentén, valamint Angliában. Alapanyaguk, a
gyapjú ugyanonnan származott, ahonnan a feldolgozás technológiája,
azaz ezt is a szerzetesektől szerezték be, elsősorban a ciszterci néven
ismert rendtől.
Ahhoz, hogy megértsük, a ciszterci szerzetesek miért gyakoroltak
olyan nagy hatást a középkori Európára, kis időre vissza kell térnünk
az V. század végi Itália középső vidékére ahhoz a szerzeteshez, aki
elsőként érezte úgy, hogy a vallásosak életét el kell szigetelni, és meg
kell óvni attól az elfajzástól és zavarodottságtól, melyet a Nyugatrómai
Ez a pap, aki 480-543-ig élt, és akit később Szent Benedek néven
ismertünk meg, regulát fogalmazott, amelyben meghatározta a Ez a VIII. századi díszes
kolostorában élő szerzetesek életét. Ez a rendszabály hangsúlyozta az iniciálé Szent Mátét ábrázolja
ima, a tanulás és a munka azonos értékét, és ezzel Benedek egy olyan kéziratok másolása és
korban fektette le az önfenntartó életmód alapjait, amikor egy díszítése közben. A kolostorok
társadalom, ha nem volt képes fenntartani magát, elpusztult. A regula kontemplatív életstílusa
alapja a laborare est orare (dolgozni annyi, mint imádkozni) ediktuma fokozatosan utat engedett a
volt. Benedek szerzetesei nem lehettek puszta könyvmolyok, azt külvilággal folytatott politikai
akarta, hogy a munkától is megkérgesedjen a tenyerük. Ahogy a és üzleti tevékenységeknek is,
mozgalom egyre jobban elterjedt Európában, a Benedek-rendiek majd az 1098-ban megalakult
(avagy bencések) virágzó apátságokat állítottak fel, amelyek vastag ciszterciek megkíséreltek
falai még akkor is biztonságot nyújtottak számukra, amikor a barbár visszatérni az itt ábrázolt
megszállók fosztogatásai az egész országban óriási áldozatokat életstílushoz.
szedtek. Még az is elképzelhető, hogy a EX. és X. században
megjelenő új városok az apátság falának tövében alakultak ki a
szerzetesek ünnepnapokon megtartott rendszeres piacaira épülve. Egy
ideig azonban az számított a bencés rendszabályzat legnagyobb
sikerének, hogy túlélte saját pusztulását. A XI. századra a szerzetesek
meggazdagodtak birtokaikból. Napi rituáléjuk egyszerűségét kimódolt
misék, díszes templomok és miseruhák váltották fel.

A korai ciszterci kéziratok
legtöbb lapja a rendet kemény
– a mezőn, az öntödében vagy
a malomban végzett – munka
közben ábrázolja
Franciaországban Molesme-i Szent Róbert szerzetes reakciója erre a
dekadenciára az volt, hogy elhagyta a gazdag burgundiai rendházat, és
húsz forradalmár társával együtt 1098-ban felállította rivális
szervezetét a burgundiai erdők szegény és lápos vidékén, amit Citeaux
néven ismerünk, s amiről a ciszterciek később a nevüket is kapták.
Hála annak, hogy megőrizték, betartották, és tovább bővítették az
eredeti Szent Benedek-regulát, szűk száz évvel a ciszterci rend
megalakulása után komoly hatást gyakoroltak a környezetükre. A
harmadik ciszterci apát, egy angol férfi, név szerint Stephen Harding a
rendnek dinamikát kölcsönző szabályzatban jó néhány létfontosságú
kiegészítéssel bővítette a regulát, s ezzel a rendet Európa legfejlettebb
technológiai közösségévé tette. A leghatásosabb rendelkezés az volt,
miszerint az új apátságoknak „az ember lakta vidékektől távol” kell
elhelyezkedniük. Ennek a rendelkezésnek a célja az volt, hogy a
barátokat kiragadja a városi élet romlottságából, de emellett azzal a
következménnyel is járt, hogy megnehezítette számukra a túlélést a
néptelen völgyek magasabb végében elhelyezkedő part menti
területeken. Az egyik ilyen tipikus területet 1203-ban egy kirskstalli
szerzetes Yorkshire-ben így jellemezte: „Évszázadokra visszamenőleg
lakatlan terület, tüskével vastagon benőtt, a hegyek lejtői között nyúlik
el, mindkét oldalon kiugró sziklák övezik, sokkal inkább illendő egy
vadállat, mintsem egy emberi lény tartózkodási helyéül.” Ha ilyen
körülmények között egy rendházat még önellátásra is kényszerítettek,
az itt élő szerzetesek kis létszámuk miatt nem voltak képesek elegendő
élelmet termelni, ezért aztán rendszabályzatuk engedélyezte a „világi”
testvérek alkalmazását, akik gyakorlatilag alig voltak többek egyszerű
földműveseknél. Mindegyik rendház a saját ügyeinek intézéséért volt
felelős, bár az évente megtartott találkozón kicserélték tapasztalataikat
a működés és irányítás fejlett módszereit illetően. Ez különösen akkor
vált fontossá, amikor a rend földbirtoka növekedésnek indult.
Mindezek mellett a szabályzat szerint a háznak minden felesleget el
kellett adnia a környező közösségeknek.
A megszokott négy óra imából, négy óra olvasásból és
meditációból, valamint hat óra kétkezi munkából álló napirendjükkel,
illetve a kész víztartalékkal, amely minden egyes apátságban
megtalálható volt – hiszen az apátságokat a hegy lábánál építették fel –
a ciszterciek igen gyorsan a kietlen földek termékennyé tételének
mestereivé váltak. A rend feltartóztathatatlanul terjedt. A XII. század
végére, azaz 102 évvel a megalakulást követően, már mintegy 530
rendház állt szerte Európában, amelyek mindegyike egy-egy kis
középkori gyár is volt egyben. Amikor csak módjukban állt, a
rendházakat a helyben lévő víztartalék köré építették, hogy az átfolyjon
a telken, egyrészt a tisztálkodás elősegítésére, másrészt pedig azon
gépek meghajtására, amelyek alkalmazásához a ciszterciek addigra
már hozzászoktak. Az 1300-as évekre az ércet zúzó malmokkal közös
öntödéket működtettek, emellett ványolómalmokat, kukoricaőrlő
malmokat, vízzel hajtott gépeket üzemeltető műhelyeket alapítottak,
ahol szerszámokat gyártottak, és gyapjút dolgoztak fel. St. Bénigne apátsága
Kovácsműhelyeket, olajsajtolókat, borpréseket (a ciszterciek hozták Dijonban, mely egy 587-es
létre Clos de Vougeot hatalmas szőlőskertjeit) és az összes felszerelést birtokadományozás
elkészítették, és minden irányító szervezetet felállítottak, amellyel a eredményeképpen jött létre.
hatalmas üzleti vállalkozásokat – amivé az apátságok legtöbbje vált – Ezt és az ehhez hasonló
működtették. rendházakat a sikeres vezetés
A rend növekedésével a helyi nemesség nagy földterületeket gazdag és önfenntartó
adományozott nekik. Ezek a földek általában ugyanolyan gyenge közösségekké változtatta,
minőségűek voltak, mint azok, amelyeken a szerzetesek maguk is melyeket azonban a kötelező
gazdálkodtak, tehát a nemes adományozó viszonylag olcsón menthette fal elválasztott a bűnös
meg a lelkét. Ráadásul ezek a telkek gyakorta meglehetősen messze polgári lakosságtól.
helyezkedtek el az apátságoktól, ezért aztán a XII. században
majorságokat hoztak létre, melyek félig független kisbirtokok voltak,
és amelyek idővel túl naggyá és túlságosan gazdaggá váltak ahhoz,
hogy a központi épületből irányítsák, éppen ezért urasági
földbérlőknek adták ki bérbe. Ahogy az méltán várható, ezen
földterületek bérleti szerződései jóformán egy-egy tanulmánnyal érnek
fel a gazdálkodás és állattenyésztés témakörében. A ciszterciek lettek
Európa legjobb földbirtok-igazgatói, és ragaszkodtak hozzá, hogy
tudásukat mások is alkalmazzák. A bérleti szerződés éppen ezért
utasításokat tartalmazott az öntözésre, a malomhasználatra és -
fenntartásra, az állattenyésztésre, a föld megtisztítására, a vetésforgóra
és a pénzügyi igazgatásra vonatkozóan. Ezáltal az a tudás, amelyet a
rend évtizedek alatt felhalmozott, úgymond kikerült a szabad piacra, és
a világi emberek gyorsan lemásolták. A ciszterciek úgy működtek,
mint ahogy az bármely más nagy céhtől elvárható. Amennyiben az
adományozott földterületen falvak is álltak, azokat lerombolták, és az
embereket máshová telepítették. A rend áruraktárakat épített és üzleti
 hivatalokat nyitott a legnagyobb tengeri kikötőkben, hogy előmozdítsa
annak az árucikknek az exportját, amelyről a XIII. századra már
híresek voltak: a gyapjúét. Amint arról már volt szó, az általuk
birtokolt földek legtöbbje part mentén helyezkedett el, és ezeket a meg
nem művelhető területeket birkalegeltetésre használták. A gondos
igazgatásnak és a szakértelemnek köszönhetően a ciszterci gyapjú volt
a lehető legjobb minőségű, ezért a textilközpontok, különösen a
flandriaiak, a ciszterciek által termelt gyapjú minden egyes grammját
felvásárolták.
Flandria a X. századtól kezdve a posztógyártás központjává vált.
Egészen a következő század elejéig a gyapjú szövése nagy munkát
igénylő feladatnak bizonyult. Az ehhez használt szövőszék álló
formájú volt, a láncfonalakat az aljukra függesztett súlyok húzták
lefelé. A szövő a vetülékfonalat oda-vissza vezette a láncfonalak
között, miközben egy villa segítségével a vetülékfonalat erőteljesen a
helyére verte. Ez lassú és fárasztó feladat volt, emiatt a termelékenység
is korlátozottnak bizonyult. Aztán valamikor a XI. században
bekövetkezett azon véletlenek egyike, amelyek általában a változás
motorjai. Valaki Európába érkezett, talán a mohamedán
Spanyolországból jött, és magával hozott egy újfajta szövőszéket is.
Eredetileg talán Kínából származhatott a szerkezet, melyet az Indiai-
óceánon arab kereskedők hozhattak át. Merészen új tervezés szerint
készült, és a termelékenységet hihetetlen mértékben fellendítette. Ezen
az újfajta szövőszéken a fonalakat vízszintesen feszítették fel a keretre.
A keret felett két vízszintes lécet helyeztek el, melyek további két
vízszintes, lyuggatott lécet tartottak. Az egyik léc lyukain át futottak a
páros vetülékfonalak, míg a másikon a páratlanok. Ezeket a léceket
lábpedállal lehetett váltogatni. Tehát amikor a szövő lenyomta a pedált,
felemelkedett az egyik sor láncfonal, majd az így keletkező résen

A gépek, melyek
forradalmasították a XIV.
század textilgyártását: a fekvő
szövőszék és a rokka. A képen
jól látható a vetülékfonalat
vivő vetélő, mely a mai napig
szinte változatlanul
fennmaradt, illetve a
szövőszék alatt lévő
gyapjúgombolyagok.
átdugta a vetülékfonalat. Visszafelé vezetéskor a másik sor mellékfonál
emelkedett fel, és így tovább. A láncfonal tömörítésére a szövőszékhez
erősített fésűszerű, mozgó bordát alkalmaztak; a szövő a bordát maga
felé húzva tömörítette a szőttest. A szövés sebessége ezen a
szövőszéken a régi álló szövőszékhez képest jelentősen
megnövekedett, és természetesen ez maga után vonta a nagyobb
termelékenységet is.
Ez az eszköz tette a flamandokat gazdaggá, hisz ennek segítségével
a selyemhez hasonló állagú finom gyapjúposztót lehetett előállítani.
Azonban az új szövőszék újabb kérdést vetett fel, ugyanis a fonál iránti
igény megnövekedett, és abban az időben a fonalat még mindig kézzel
sodorták. A gyapjúfonalat egy bolyhos gyapjúcsomóból kártolták, és
amint kihúzták, sodorni kezdték, majd egy orsóhoz vagy
gombolyítóhoz erősítették, ami egyrészt súlyként működött, mely
feszesen tartotta a rostokat, másrészt magként, melyre a fonalat
tekerték. Ez viszont az új szövőszékhez túl lassú volt. E hátráltató
tényező következtében a textilipar kissé megtorpant, ezért aztán amikor
az első kelet felé induló expedíció elhagyta Európát, az emberek új
anyagokat és új technológiákat egyaránt kerestek. Talán ezen emberek
egyike volt az, aki visszatérve megoldást hozott a problémára: a
rokkát. Az első európai utalás Speyerből, a Rajna vidékéről 1280-ból
származik, ahol a „nagy kerékként” említik. A fonalat egy óriási kerék
segítségével sodorták, melyet vagy lábpedállal, vagy tekerőkar
segítségével hajtottak. A csigák rendszerével a hajtókerék az üreges
cséveorsót forgásra késztette. A gyapjúköteget egy rúdra tűzték, mely
egy kerethez csatlakozott. A kártolt gyapjú keresztülhaladt az orsón, ott
megsodródott, és feszesen húzódott ki, végül a gombolyítóra tekerték.
A rokka és a fekvő szövőszék úgy illettek egymáshoz, mint a kirakós
játék darabjai. Ennek a fejlődésnek az eredményeként a posztógyártás
termelékenysége tízszeresére növekedett.
A gazdagság, melyet az új technológia a flamand polgároknak
hozott, legendásnak számított a középkori Európában. John Gower, a
XIV. századi Chaucer kortársa, Speculum Meditantis című

Balra: A fonókerék működtette

fonalkészítő. A szálakat az
orsó forgása sodorta, azt
pedig egy nagyobb kerék
forgatta (jobbra). Az orsó,
melyet a kisebbik kerék
forgatott, gyorsabban pörgött,
így több fonalat tudtak
bizonyos idő alatt
megsodorni.

Fent: A harangjáték
működése. Ez a henger
tizenkét harangot szólaltatott
meg, mindegyik harang
működtető karja a henger
körül lévő tizenkét lyuksor
egyike fölé került. Mindegyik
lyuksorban csak egyetlen
„tüskére” volt szükség ahhoz,
hogy egy fordulat alatt
mindegyik harang egyszer
megszólaljon.
Balra fent: A szövés folyamata
munkájában így ír erről: „Ó gyapjú, te nemes hölgy, te vagy a
kereskedők istennője! Mindegyikük kész téged szolgálni. Egyeseket a
gazdagság és szerencse hegyének magaslatára emelsz, míg másokat
romba döntesz… a világon mindenütt imádnak téged… a világon
bárhová is vigyenek szárazon és vízen, mindig a gazdagokhoz jutsz.”
Flandria városai a profitból zenészeket, festőket és írókat támogattak,
de a gazdagság fitogtatása kiterjedt az emberek otthonára és
természetesen öltözködésére is. Évente egyszer a bruges-i
gyapjúfesztiválon a kereskedők és a munkások együtt ünnepeltek,
zászlóik a szövőszék és a rokka hatalmát hirdették. Ugyanaz a
technika, amely a gyáraikat működtette és a luxuscikkeikért fizetett, a
templomaikba is eljutott, hogy megmentse lelküket. Mechelen híres
harangjátéka, a legdíszesebb harangjáték, amelyet Európában hallani
lehetett, az ünnepség harangjait zúgatta ugyanannak a bütykös
tárcsának a segítségével, mely a ványolómalmok kalapácsait is
működtette.
Ahogy a skandináv és arab megszállások kudarcot vallottak, és a
béke északon is eluralkodott, Európa felbolydult. A biztonságosabbá
váló utazások lehetőségével a felesleggel rendelkező társadalom
számára természetes igényként merült fel, hogy az árucikkeit olyan
helyekre szállítsa, ahol az hiányzott, és ahol hasznot húzhatott belőle.
A kezdetben szállított árucikkek a Picardiából és Normandiából
származó gabona, a Franciaország középső és keleti részéről származó
bor, a Flandriából, Auvergne és Cévennes-ből való gyapjú és az
Északnyugat-Franciaországból érkező len. Ezen árukat a rómaiak által
épített utakon szállították észak-dél, valamint kelet-nyugat irányban, és
a X. századi megszállást követő megnyugvás után ezen kereskedelmi
utak találkozási pontjai – először Champagne vidékén – piachelyekké
alakultak. Elsőként 1114-ből hallhatunk felőlük, amikor is már
rendszeres vásárokat tartottak Champagne négy városában: Troyes,
Provins, Lagny és Bar-sur-Aube településein. A fő vásár, úgy tűnik,
Troyes-ban (nyáron és télen) és Provins-ban (májusban és ősszel)
összpontosult, és ezek a champagne-i vásárok néven ismert európai
vásárok virágkorukban meglepően távoli vidékekről is ide vonzották a
kereskedőket. Ez főleg akkor érdekes, ha figyelembe vesszük, hogy
alig volt néhány út, ha volt egyáltalán, s nem álltak rendelkezésre
védett útvonalak, amelyeken a kereskedők kocsijaikon és málhás
lovaikkal utazhattak. Ebben a korban az ember saját életét vitte
vásárra, ha éjjel a városától messzire utazott, ugyanis az erdő szinte
áthatolhatatlanul sötét volt. Mégis eljöttek. Flandriából posztót hoztak,
Luccából, Itáliából selymet, Spanyolhonból, Észak-Afrikából és
Provance-ból bőrt, Németországból szőrméket és bőröket. A keletről
származó luxuscikkeket – fűszereket, viaszt, cukrot, timsót, lakkot –
Velencén át hozták, és egész Európából érkeztek lovak, élő állatok,
ékszerek, gabona, bor, festőfák és a pamut.
Elsőként 1172-ben a milánóiak érkeztek ide gyapjút keresve.
(Érdemes megjegyezni, hogy a gyapjú nagyon drága luxus volt abban
az időben, ellentétben a lennel, amelyet sokkal olcsóbb volt
termeszteni, mint birkát tenyészteni.) Utánuk érkeztek a genovaiak,
pisaiak, velenceiek és más olasz városok lakói. A vásár ideje alatt
mindig az olaszok voltak a legnagyobb számú külföldi csoport. Ők
vezették be a commendát (váltót), ami lényegében egy darab papír
volt, és elsőként tette lehetővé a nemzetközi kereskedelmet, és az úton
is biztonságot jelentett. Ez az irat részletezte a befektetők és a
kereskedők közötti megállapodást. A befektető otthon maradt, és a
haszon háromnegyede az övé volt, míg a kereskedő vitte el az utolsó
negyedet, és bonyolította le az utat.
A commenda (váltó) a kereskedőnek carte blanche-et (tiszta lap, a
ford.) adott, amelyen feltüntették, hogy mit tegyen az árucikkekkel,
hová vigye őket eladni. Az egyetlen kikötés szerint visszatértekor
kötelessége volt részletes és tiszta beszámolót adni a befektetőnek a
szerzett haszonról és a veszteségről. Az őszinteségre serkentés eléggé
nyilvánvaló volt. A csalás gyanúja alá kerülő egyetlen kereskedő sem
utazhatott még egyszer, mivel senki nem vette vissza, nem alkalmazta.
A commenda százával küldte a kereskedőket Champagne-ba. A
vásároknak megvolt a maguk közigazgatási rendszerük a tömeg
kezelésére. Békefenntartók és az igazság őrei vigyáztak, és
hivatalnokok gyűjtötték be a tartózkodási adót és a helypénzt, a be- és
kilépési díjakat, a forgalmi adót, valamint a zsidók és olaszok számára
oltalomlevelet adtak. A vásáron magát képviseltető országok vagy
városok mindegyike saját konzulátussal rendelkezett, ahol a
honfitársakkal való vitákat bonyolították. A champagne-i vásárok az
európai történelemben egyedülálló eseménynek számítottak.
Természetesen – csakúgy, mint a későbbiekben – itt is megjelent a
gazdagság, a furcsa helyekről érkező tömeg, a civakodás és az idegen

A helyi püspök védnöksége

alatt megtartott vásár a XIV.
században. A kép hátterében
az idelátogató kereskedők
által felállított ideiglenes
árusítóhelyek láthatók.
A XIII. századi hatalmas
pénzügyi forradalom. A
vásárok fellendítették a
pénzváltást, mivel a
kereskedők különböző
pénznemekben adtak-vettek. A
bankok vagy pénzváltók, ahol
az ügyletet lebonyolították,
adták későbbi utódaik, a
majdani pénzintézetek nevét.
Figyelemre méltó a képen a
váltási árfolyamot tartalmazó
könyv.
nyelvek, valamint a távoli kalandokról szóló történetek. Azonban
Champagne-ban mindennek valahogy déjà vu jellege lehetett, felidézve
azt a korszakot, amikor Európa egységes volt; azt a benyomást keltette,
hogy a vásárok ismét az összejövetelek és találkozások helyévé
válhatnak, az évtizedekig tartó megszállás alatti anarchia és terror
megszűnését jelképezendő.
Azáltal, hogy ilyen rengeteg pénz ilyen nagy távolságot tett meg,
szinte elkerülhetetlen volt, hogy a vásárok a pénzváltás nemzetközi
központjaivá váljanak. Ugyanilyen elkerülhetetlen dolog volt az is,
hogy amikor a befektetők már meggyőződtek a vásárok és azok
vezetőségének stabilitásáról, és a pénz szállítása túl fáradságossá vált, a
pénzt ott hagyták, és hitellevelekkel helyettesítették. Így aztán a XIII.
és a XIV. század elején a kereskedelemben a vízi erő használatához
hasonló robbanásszerű fejlődés következett be, és a pénzzel
kombinálva a gazdaságot egyre magasabbra és magasabbra emelte. A
nyilvántartások szerint mindenki, akinek megtakarított pénze volt –
férfiak, egyedülálló nők, özvegyek, nevelt gyermekek, a papság, a
nemesség – pénzt fektetett be valamilyen árucikkbe, s úgy tűnt, e
társadalom virágkora soha nem érhet véget. Azonban a gazdaság egyre
dinamikusabb fejlődésével párhuzamosan, ahogy az erdők mind
gyorsabban fogytak, ahogy újabb földeket szántottak fel, és új piacokra
leltek, egyben saját társadalmukat ásták alá, s elég hamar véget ért a
jólét.
 Amikor ugyanis az emberek jól élnek, a népesség gyarapszik, és
előbb-utóbb túlságosan is elszaporodik. Az 1300-as évek elejére
Európa egyes lakói már rossz talajú, part menti területeken éltek, és bár
a megélhetéshez szükséges élelmet meg tudták termelni, ez ahhoz nem
volt elegendő, hogy az esős napokra is félretegyenek belőle. S
pontosan ez okozta a bajt: az eső. Az előző évszázad elején
bekövetkezett egy időszak, amit később „kis jégkorszak” néven
emlegettek. Kezdetben csak bizonytalanná vált az időjárás. A
gabonatermés nem volt kielégítő, majd vészesesen lecsökkent. Éhínség
pusztított. Az időjárás egyre hidegebbre fordult: a telek zordak, a
nyarak hűvösek lettek. Ebben a legyengült állapotában Európa nem
volt felkészülve arra, hogy megküzdjön egy veszélyes ellenféllel, főleg
nem úgy, hogy a támadó szinte láthatatlan volt. Ez a támadó ugyanis az
a bubópestist hordozó bolhaféle volt, amelyet Caffából hozott magával
a Fekete-tengeren át egy genovai kolónia. A genovaiakat azok az
oszlásnak indult tetemek fertőzték meg, amelyeket a mongolok
ostroma alatt álló városok falain hajigáltak át. 1347-ben egy Caffából
induló genovai gálya nem kapott bebocsátást Szicíliába, és végül
Marseilles-ben kötött ki. 1402-re a járvány északon már olyan messze
pusztított, hogy Izlandra is eljutott. Milliók haltak meg; annyian, hogy
nem maradt elég élő a holtak eltemetésére. A pestis mindent
megrekesztett. A XV. század közepére Európa népessége a száz évvel
azelőttinek a felére csökkent, és a tömegsírok a városok és falvak
határaitól kilométer hosszan húzódtak. A kor művészei az eseményt új
motívumban ábrázolták: a haláltáncban.
A földek elhagyásának és a tartalékok általános kiapadásának
elkerülhetetlen következménye volt, hogy egyes helyeken az infláció
400%-ra nőtt egy generáción belül. Azonban ahogy véget ért a pestis,
nagyjából mindenki jobb anyagi helyzetben találta magát, mert azok,
akik túlélték a dögvészt, magukhoz vették mindazt, amit a halottak
maguk után hagytak. A reálbér tehát emelkedett, a munkaerő ritka volt,
ezért aztán mindenki jobb munkakörülményt és magasabb bért
követelhetett magának. Az újonnan meglelt vagyon egészen a
társadalom aljáig leszivárgott. 1450-re az olyan dolgok, mint például a
tányér, a padot leváltó szék, a tűzhely és a hozomány, még a
legszegényebb családokban is általánossá vált. A termeléshez
szükséges technológia megmaradt, de most kevesebb ember volt, aki
működtetni is tudta azt. Több pénz állt rendelkezésre az eszközök
megépítéséhez, így a gépek valódi munkát megtakarító tulajdonságait
is kezdték kiaknázni, aminek következtében 30%-kal nőtt az egy főre
jutó termelés. A szörnyűségek emlékével terhes Európa, hogy felejtsen,
mulatozni kezdett. A luxuscikkek iránti igény az egekig szökött,
különösen ami a ruhákat illette. A fekete halál előtt és után készült
festményekre vetett röpke pillantás elárulja a különbséget. A ruhák a
társadalom minden szintjén olyan túlzóak lettek, és a munkások
hatalma, illetve értékes munkájuk olyannyira nyugtalanítóvá vált, hogy
a királyok korlátozó rendszabályokat bocsátottak ki, amelyekben
A pestis terjedése. Miután a
patkánybolhák megcsípték a
pasteurella vagy yersinia
pestisbaktériummal megfertőzött
patkányokat, más patkányokra is
átterjesztették a vírust. Ebben a
láncolatban előfordult az is, hogy
a bolha embereket csípett meg, és
ezzel meg is fertőzte őket, akik
ezután más embereknek adták át a
kórt. A betegség először az ágyéki
és a hónalji területen megjelenő
duzzanat formájában jelentkezik
(a lágyéki nyirokcsomó-duzzanat
idegen nevéből – bubo – ered a
bubópestis elnevezés). A hányást
és a magas lázat hasmenés,
tüdőgyulladás, majd elhalálozás
követi. Lent a járvány terjedési
vonalát láthatjuk, ahogy a pestis
észak felé haladva három év alatt
végigsöpört Európán. Izlandot
időlegesen megkímélte, ami a
kontinenssel való viszonylagosan
csekély kapcsolatának volt
köszönhető.
meghatározták, hogy mely társadalmi rétegnek mit szabad viselnie, és
mit nem. Ettől függetlenül a költekezés tovább folytatódott. A
luxusöltözékekre kiadott óriási összeg a kor fizetési egyensúlyának
problémájához is nagyban hozzájárult. Például ami a selymet illeti,
Franciaország megnövekedett felhasználása révén hatalmas
mennyiségű arany áramlott a selymet előállító Olaszországba – ennek
megakadályozására építtette meg XI. Lajos saját selyemszövő iparát
Lyonban 1466-ban.
Míg a felsőbb társadalmi osztályok selymet vásároltak, a parasztok
megengedhették maguknak a lenvásznat, ami most korlátlan
mennyiségben állt rendelkezésre, hála a fekvő szövőszék és a rokka
korábbi bevezetésének. Ez a két eszköz jelentősen növelte mind a
gyapjú-, mind pedig a lenvászontermelést. A lenvászon előállítása
nagyon olcsó volt. A lenfonál készítéséhez nem volt másra szükség,
mint learatni a lent, hagyni, hogy vízben megrothadjon, megszántani,
majd a szárat megtilolni, a rostokat eltávolítani róla, s eztán már csak
össze kellett sodorni. A len egyre szélesebb körű alkalmazása a XIV.
században a változások folyamatán belül azon jelentős történelmi
pillanatok egyike, mely akkor jelentkezik, amikor az események
sorozata hirtelen irányt és értelmezési keretet vált. Ez a jelenség a
társadalomban egy kisebb és egy nagyobb változást is eredményezett.
Az elhasználódott lenvászon hasznosítására újfajta foglalkozás jelent
meg. A csontbegyűjtő, aki faluról falura járt, és csontokat gyűjtött
össze a földek trágyázásához, utazásai során most a lenrongyokat is
begyűjtötte, és az elkövetkező évszázadokban a mindenki által ismert
rongyszedő emberré lett. A lenrongy természetesen kitűnő alapanyagul
szolgált az erős, jó minőségű papír készítéséhez.
A XIV. század végén a papírgyártás még fejlődő iparágnak
számított, amely elsősorban akkor erősödött meg, amikor a gazdaság
erősödni és az adminisztráció sokasodni kezdett. A papírgyártás
technológiái eredetileg az arabokkal jöttek Európába, ők maguk pedig
akkor tanulták meg a módszereket, amikor 751-ben lerohanták
Szamarkandot, ahová a kínaiak éppen ezt megelőzően egy csapat
papírgyártót küldtek, hogy állítsanak fel egy papírgyárat. 1050-re a
bizánci birodalom arab papírt importált, és Európában elsőként a
mohamedán Spanyolországban, a dél-valenciai Xativában készítettek
papírt. Az első vízi erővel hajtott papírmalom emlékei 1280-ból az
olasz határvidéken fekvő Fabrianóból valók. A papírmalom ugyanazt a
technológiát alkalmazta, mint az őt megelőző ványolómalom. A vízbe
helyezett rothadt lenrongyokat billenőkalapácsokkal döngölték, és
mézgát, gumit adtak hozzá egészen addig, míg az fehér péppé nem
vált. Aztán a pépet vékony rétegekben dróthálóra fektették száradni,
majd csigapréssel (mely az olívabogyó préselésére használt préshez
hasonló) addig préselték, míg a nedvesség legnagyobb részét ki nem
facsarták belőle, majd kiakasztották száradni. Maga a drótháló egy
másik példája annak, hogyan idéznek elő változásokat a véletlenek,
hisz ugyanakkor, amikor a papír használata fellendült, a szabászati
kellékek „fekete halál” utáni bősége munkát adott a nemesfém fonalak
készítőinek. Ezeket a fonalakat az arany- és ezüstbrokát készítésénél
használták, így aztán a drótháló technikája már a papírgyártás számára
is elérhető volt, mintha csak előre eltervezték volna. A legtöbb
papírmalmot a hegyek lábánál állították fel, így hasznosították a
bőséges vízierő-forrást.
A papír iránti kereslet nagy volt, mivel a piacon lévő
versenytársához, a pergamenhez képest viszonylag olcsónak számított.
Egy nagy, pergamenből készült biblia készítéséhez ugyanis két-
háromszáz birka- vagy kecskebőrre volt szükség, és a bőrök
előkészítése meglehetősen időigényes, ezért aztán költséges feladat is
volt. Amint az új lenrongyból készített papír iránti kereslet növekedett,
ára egyre csökkent. 1300-ra Bolognában, Olaszország északi részén a
papír mindössze hatodába került a pergamennek, és ára folyamatosan
esett. Amikor Európa kilábalni látszott a pestisből, és a kereskedelem
is megindult, a kéziratok iránti igény magasra szökött, köszönhetően a
jelentősen megnövekedett adminisztrációnak, mivel a közjegyzők
mindent dokumentáltak, ami a fejlődő gazdaságban történt. Az
egyetemek már saját kéziratmásoló részleggel rendelkeztek, de idővel a
magánemberek is beléptek ebbe az üzletágba. A XV. század közepén
például egy bizonyos Vespasiano da Bisticci Firenzében úgynevezett
másolóüzletet vezetett, ahol több mint ötven írnokot alkalmazott.
Mivel a „fekete halál” a társadalom írástudóinak jó részét megölte,
azok, akik életben maradtak, csillagászati összegekért dolgozhattak. A
helyzet egyszerűen elfogadhatatlannak bizonyult: az egyik oldalon ott
álltak az írnokok, akik túl sokba kerültek, a másik oldalon pedig a
papír, ami annyira olcsó volt, hogy akár az egész falat ki lehetett vele
tapétázni. Bizonyára az iparosok egész Európában ennek a
problémának a megoldásán dolgoztak, mivel lényegében nyilvánvaló
volt, hogy az írás valamiféle automatikus módját kell kialakítani.
Már azelőtt is próbálkoztak vele. A kínaiak porcelán kézi nyomásos
eljárásokat alkalmaztak, amivel írásjeleket nyomtak a papírra mintegy
ezer éven át. Koreában 1370-től kezdve valamiféle cserélhető vörösréz
táblákat használtak ugyanerre a célra. Európában ezeket a táblákat
fából készítették el, és kártyákat, naptárakat, imákat és alkalmanként a
kéziratokban nagybetűket nyomtak vele. Sőt olyan könyvek is léteztek,
amelyek egész oldalát egyetlen táblával nyomták, azonban ezek
nagyon költségesek voltak, és a fatáblák végül elkoptak.
A képzelet ezután következő hihetetlen mértékű szárnyalását
általában egy Mainzból származó, Johannes Gensfleisch nevű német
aranyművesnek tulajdonítják, akit azonban a világ – minthogy felvette
anyja vezetéknevét – Gutenbergként ismer. Elsőként, nem sokkal
azelőtt, hogy családja visszatért Mainzba, a strasbourgi polgárőrség
aranyműveseként tűnt fel. A család, amikor a város vezetői ellen
lázadás tört ki, elhagyta Mainzt. Gutenberg apja hivatalnokként
dolgozott a város püspöki pénzverdéjében, és Johannes tőle leste el a
lágy fémek kezelésének fortélyait, melyeket aztán nagyon jól tudott
hasznosítani, amikor a nyomtatásra került sor. A fennmaradt emlékek
tanúbizonysága szerint három polgártársával egyezményt kötött, hogy
kézitükröket készítenek, amelyeket aztán a zarándokoknak árusítanak,
akik a városból az Aix-la-Chapelle felé igyekeznek. Sajnos valaki nem
jól informálta őket a zarándokút várható időpontjáról. Miután aláírták
az egyezményt, rájöttek, hogy újabb búcsújárásra csak 1440-ben, azaz
a vártnál egy évvel később kerül csak sor. Természetesen ez komoly
megrázkódtatást jelentett számukra, hiszen az üzletbe már egy
bizonyos mennyiségű pénzt befektettek. Ezen a ponton Gutenberg
megígérte társainak, hogy megtanít nekik „valamit”, amin már igen
régóta gondolkodik. Arról azonban nem tudni többet, hogy mi is az a
dolog, de később, amikor két másik emberrel, Fusttal és Shoefferrel
egy másik üzleti társaságot alapított, a köztük lévő perlekedésből és
civakodásból úgy tűnik, hogy a Gutenberg által említett „valami” egy
nyomtatási technika volt. A nyomtatás egyik legnagyobb problémája a
cserélhető betű kifejlesztése volt, és ebben Gutenberg két jelentős
újítást könyvelhet el magának. Tudta, hogyan kell a lágy fémeket
megmunkálni, és a nyelv, amit használt, mindössze huszonhárom
betűből állt. Talán ez lehetett az oka annak, hogy a kínaiak soha nem
fejlesztették tovább a mobil betű technikáját, mivel az általuk használt
nyelv több ezer betűből állt, és a probléma túlságosan óriási volt
ahhoz, hogy kezelni tudják.
Gutenberg célja az volt, hogy olyan mobil, egyenként szedhető
betűket fejlesszen ki, amelyek nem kopnak el könnyen, egyforma Íme, hogyan készültek az első
méretűek, s melyeket egyenletes eloszlásban pontosan egymás mellé azonos méretű, cserélhető,
lehet illeszteni, és így egyenes sort lehet velük alkotni. Mindegyik vagyis egyenként szedhető
betűt egyedi formába kellett öntenie, és itt volt szükség a betűk. Balról jobbra: elkészült
fémmegmunkálás tudományára. Az öntőformának olyan fémből kellett az acélba metszett bélyegző,
készülnie, amely sokkal magasabb hőmérsékleten olvad meg, mint az majd a betű lenyomatát
az anyag, amiből maguk a betűk készültek. Kezdetben a lenyomat kalapáccsal egy vörösréz
vörös- vagy sárgaréz alapú, amibe a betűt egy acélba metszett matricába ütötték. Az ón-
bélyegzővel nyomták bele, melyet egyébként a nemesfémek ólom-antimon ötvözetet az
megjelölésére használtak. A korai kísérletezgetések során talán egy öntőformába öntötték, és a
kicsiny dobozt használhattak, melynek zárt végébe ütötték bele a betűt, nyelet, valamint a betűtest
amibe aztán a megolvasztott ón-ólom ötvözet került. A gond csak az felső lapját úgy alakították,
volt, hogy a dobozt darabokra kellett vágni, ha a végén a lehűlt betűt ki hogy azonos magasságon
akarták szabadítani belőle. Az egyetlen dolog, ami valaha is megjelenő betűképet
megkérdőjelezte, hogy valóban Gutenberg-e a nyomtatás feltalálója, az kapjanak. A hagyományos
az a tény, hogy úgy tűnik, az öntés problémáját egy csapásra oldotta nyomtatásnál – ahogyan az
meg egy olyan rendszer segítségével, amely már az első alkalommal, alsó kép mutatja – a papírt
amikor létezéséről hallunk, tökéletesen működött. Vitatott kérdés, hogy egy téglalap alakú tartóba
esetleg hallhatott-e azokról a kísérletekről és tervekről, amelyeket az helyezték (jobbra), és fölé egy
ugyanezen a problémán dolgozó emberek – például a holland Laurens védőkeretet hajtottak, majd a
Coster – végeztek. Bárki is tervezte meg a végső öntőformát, zseniális papírt az előkészített,
munkát végzett. Az öntőformát, hogy ne kelljen minden egyes betű befestékezett, keretben
kiöntése után széttörni, három darabból állították össze, melyek elhelyezkedő betűtesthez
tökéletesen illeszkedtek egymáshoz, és amelyeket egy hatalmas, préselték.
hajlított vasrugó tartott a helyükön. Az öntés befejeztével ezek a
lemezek szétcsúsztak, és újra felhasználhatták őket. Az így készült
betűket sarokkötéssel illesztették. Ennek az volt a legnagyobb előnye,
hogy az öntőforma minden egyes betűt azonos méretűre öntött. A
betűk vízszintes kiterjedése teljesen megegyezett, ahogy a térközök is,
és ettől a nyomtatás egyenletes lett. A formák magassága – a
betűforma mögötti nyél magassága – megegyezett, tehát minden egyes
betű azonos erővel nyomódott a papírra. A nyomtatáshoz használt
papír vastag és lágy volt, és nyomtatás előtt kissé megnedvesítették. A
nyomást egy len- vagy szőlőpréseléshez használt csavaros kézi sajtóval
is segítették, hogy a betűk mindenütt azonos erővel nyomódjanak a
papírra. Az új találmány igazi érdeme azonban a betűk cserélhetősége
volt.
Az új technológia működésének legkorábbi dátumozott példája a
mainzi zsoltároskönyv, amelyet az érsek utasítására 1457-ben
nyomtak. (Léteznek más korai nyomtatott anyagok is, de ezek pontos
keletkezési dátuma ismeretlen.) A bevezetés tudósít arról a
büszkeségről, melyet a nyomtatók munkájuk láttán éreztek. Így szól:
„A zsoltárok ezen kötetét, melyet pompázatos nagybetűk díszítenek, és
jól elkülönülő piros betűs fejezetcímek tagolnak, a gépi nyomtatás és A mainzi zsoltároskönyv egy
betű-előállítás módszerével készítették, toll alkalmazása nélkül, és részlete, amelyben
Isten Szentségének tiszteletére Joachim Fust mainzi polgár és a megfigyelhető, hogy az első
gersheimi Peter Schoeffer gondosan befejezték Nagyboldogasszony nyomtatásokban még átvették
estéjén, az Úr 1457. évében.” Az eredeti szöveg közelebbi szemügyre a kéziratokra jellemző
vétele során látható, hogy az alapot képező huszonhárom betűnél itt rövidítéseket, például a
sokkal többet használtak. Egyes betűk felett vonalakat is láthatunk. második sorban a „mis”
Másokat összekapcsoltak, megint mások pedig olyan rövidítést kaptak, feletti vonallal a nostris szót
ami többé nem felismerhető. Ennek az az oka, hogy az első jelölik.
nyomdászoknak olyan nyomtatást kellett készíteniük, mely
megjelenésében a lehető legközelebb állt a kézirat formátumához,
máskülönben munkájukat nem fogadták volna el a kéziratok
olvasásához szokott olvasók, ami rövidítéseket, sőt egyfajta gyorsírást
is tartalmazott. A szöveg teljes értékű nyomtatása sértette volna az
olvasó intelligenciáját, úgy hatott volna, mintha egy mai nyomdász így
nyomtatna: „Ma Ma-ri meg-lá-to-gat-ja nagy-báty-ját”.
Akár német, akár holland vagy – ahogy utaltunk rá – esetleg angol
úriembernek köszönhető is a nyomtatás találmánya, mindenképpen az
emberiség történetének egyik legjelentősebb pillanata volt ez.
Leginkább azért, mert a nyomtatás megkönnyítette a személyes
kontaktushoz nem kötött információátadást, és ezzel mintegy
forradalmasította az ismeretek terjesztését, különösen ami az ipari
technikákat illette. Egyfajta korabeli „technikai útmutatók” voltak a
legelső nyomtatott munkák, melyek a kohászattól kezdve a botanikán
és a nyelvészeten át egészen a helyes magaviseletig az emberi
tevékenység szinte minden létező területét felölelték. A nyomtatás a
szövegeket emellett tömörebbé is tette, véget vetett a rengeteg másolási
hibának, amelyekben a kéziratok igencsak bővelkedtek. A szerzőre
XVI. századi
nyomdászműhely. Balra a
szerkesztők előkészítik az
oldalt. Az ajtóban éppen
megérkezik a papír, a
háttérben egy férfi festékkel
keni be a nyomólemezeket. A
kinyomtatott ívek a préskezelő
felett (jobbra) lógva
száradnak. A szemüveges
korrektor a szedő mögött áll,
és a hibákat keresi a
szövegben.
ezzel a korábbiaknál jóval nagyobb felelősség hárult, mivel ekkortól
számítani kellett arra, hogy sokkal több ember fogja olvasni az írását,
akiknek egy része esetleg ugyanúgy érthet a témához, mint az író
maga. Ez pedig ösztönzőleg hatott az egyes témákról kialakított közös
vélemények létrejöttére, s a tudományágak akadémikus vizsgálatára
sarkallt, illetve a jóváhagyott tudományágak fejlődését is elősegítette.
Ahogyan a tudományok, ugyanúgy vált a helyesírás is szabványossá. A
könyvírás elismert teljesítménnyé vált, ez pedig minden egyes
tudományterületen megszülte a mesteri tudás és rang fogalmát, ami
végső soron a tudományok részterületekre való szakosodásához
vezetett, kihangsúlyozva az úgynevezett „szaktekintélyek”
megkülönböztetését a társadalom többi részétől. A legelső könyveket
még olyan emberek olvasták, akik kétségkívül egyaránt könnyedén
használták a kezüket lant pengetésére, kard forgatására, írásra vagy
éppen építészeti rajzok készítésére, de bátran mondhatjuk, hogy a
nyomtatott könyvek megjelenésével ez a generáció volt az utolsó,
amelyik erre még képes volt. Az új szövegek tekintélyt adtak a
feltalálónak, aki most már nyilvánosan vállalhatta találmányával való
azonosságát, és joggal várhatta el, hogy azzal azonosítsák. A könyvek
elterjedésével az olvasóhoz könnyebben jutottak el az új elképzelések,
s így nem kellett közvetlen kapcsolatot fenntartania a kéziratmásolóval,
hogy számára ritka és költséges másolatot készítsen, így az ötletek
találkozásából született változások folyamata felgyorsult.
Úgy tűnhetett, hogy a könyv megjelenése feje tetejére állítja a
világot, mert óriási mértékben terjesztette és demokratizálta a tudást.
Feltéve, hogy az illető tudott olvasni, és meg tudta fizetni az újonnan
alapított könyvesboltok polcain lévő könyveket, bármikor magával
vihette azokat. A nyomtatás és annak művelői Európa-szerte
elképesztő sebességgel nyomultak előre. Az 1457-es egyszeri mainzi
nyomás után mindössze huszonhárom évre volt szükség ahhoz, hogy
immár 110 városban alapítsanak nyomdákat: 50-et Olaszországban,
30-at Németországban, 9-et Franciaországban, 8-at Spanyolországban,
8-at Hollandiában, 4-et Angliában és így tovább. 1482-re Velence lett a
világ nyomdászati fővárosa, s a világ legelfoglaltabb nyomdásza Aldus
Manutius, akinek üzletén a következő felirat függött: „Ha Aldushoz
szólna, siessen – szorít az idő”. Jó oka volt rá. Egyetlen nyomdász sem
tett többet a nyomtatott szó terjesztéséért, mint ő. Aldus tudta, hogy az
ő és más nyomdászok piaca nem a drága és megrendelésre készített
Biblia és zsoltárok nyomtatásában rejlik, hanem az olcsó
kiadványokban, amelyeket az emberek saját nyeregtáskájukban,
bárhová is mentek, magukkal vihettek. Éppen ezért Aldus kis alakú és
olcsó könyveket kezdett el nyomtatni. Az Aldine Kiadó könyvei voltak
a világ első zsebkönyvei, és gyorsabban elkeltek, mint ahogy Aldus elő
tudta állítani őket. Munkásainak közel fele görög származású volt, akik
számkivetettként vagy menekültként a Bizánci Birodalomból érkeztek,
miután Konstantinápoly a törökök kezére került. Aldus tehát
fordítóiparosai segítségével kezdett bele a görög klasszikusok
fordításába. 1515-ben bekövetkező halála idejére már egyetlen fontos
görög szerző sem maradt lefordítatlan. Bármi is történt a görög
világban, Aldus gondoskodott róla, hogy a klasszikus szerzők ne
vesszenek el még egyszer a nyugati világ számára, mint ahogy az
annak idején, Róma bukása után megtörtént.
Amikor Európa felépült a „fekete halál” tombolásából, és a városok
növekedésnek és gyarapodásnak indultak, Olaszországnak
Görögországhoz való közelsége következtében a XV. század elejére a
görög tudományos gondolkodás és filozófia iránt újra megnövekedett
az érdeklődés. Nagyon sok száműzött érkezett Konstantinápolyból,
akik Firenzében és Velencében kezdtek el tanítani. Többek között
Alexandriai Hérón pneumatikáról és hidraulikáról szóló, Kr. e. II
századból eredő munkáit oktatták. Egy olyan nemzet számára, mely
szerette volna városaiban megújítani a vízellátás rendszerét, és új
keletű vagyonát e városok felvirágoztatására szerette volna fordítani,
az ókori görög mérnökök és építészek munkái inspirációt jelentettek a
klasszikus dolgok újrafelfedezésére. A klasszikus kultúra és
szépségeszmény ezen újjászületése a reneszánsz. Aldus biztosította, A Villa d’Este több tucat
hogy a szövegek mindig elérhetőek legyenek. A nyomtatás szökőkútrendszerének egyike
segítségével a múlt valamiféle megfogható dologgá vált, több lett a Tivoliban, ahol a vízkilövellés
szájhagyomány útján terjesztett puszta mítosznál, és az olaszok a görög magasságát szelepekkel tették
írásokban egy követésre méltó civilizációt találtak. A reneszánsz változatossá, és ahol zsilipek
olvasónak a görög ideákhoz való vonzódása, valamint az a görög szabályozzák az aláhulló víz
jellegzetesség, hogy az intellektuális tevékenység élesen elkülönül a nyomását. Belül A hellbruni
kétkezi munkától, a reneszánsz korát technológiai téren bizonyos vízi kert: (felül) az Orfeusz-
értelemben visszavetik a középkor forrongó időszakához képest. A barlang és (alul) a
pártfogók érdeklődése a gyakorlatról áttevődött az elméletre. Hérón mechanikus színház. Az
pneumatikus játékai – automatikusan kinyíló templomajtók, gőz aprócska figurákat – köztük a
erejével fütyülő madarak – talán sikeresen mutattak be néhány fel s alá masírozó őröket, egy
munkára fogott természeti törvényt, de a XVI. század hercegeit, kiknek borjút leölő hentest és a
legtöbbje politikailag ingatag helyzetben volt, sokkal inkább azért zenélő városi zenekart – mind
foglalkoztatta az ilyesfajta okos találmányok használata, mert ezzel emelők és rudak kezelik,
közéleti elismertségüket növelhették. Érdekeiket jól szolgálták a melyeket bütykös tárcsával
mérnökök és a fémművesek, akik számára az udvar a társadalmi felszerelt, vízzel hajtott
előmenetel vonzó lehetőségét nyújtotta. tengelyekhez kapcsoltak.
 Az ezután következő automaták iránti őrület eredete a Hérón által
népszerűsített rendszerekben rejlett, amelyeknél a víz és a levegő
nyomásának segítségével gépeket működtettek. Mint ahogy azt már
korábban is elmondtuk, Észak-Olaszországban jelentős mennyiségű
visszakövetelhető földterület állt rendelkezésre, ezért vált lehetségessé,
hogy a szórakozást kedvelő arisztokraták még egy fokkal tovább
fejlesztették az összetett és költséges vízi kerteket. Ezek közül a
legismertebb, mely később mintegy mintául szolgált a többi ezt követő
vízi kert számára, az 1550-ben Tivoliban, Rómán kívül épült Villa
d’Este vízi kertje, amelyet Lucretia Borgia fiának építettek. Egy hegy
lejtője táplálta a szökőkutakat, és több tucat barlangot használtak fel
megalkotásához, melyekben vízzel hajtott figurák mozogtak, játszottak Vaucanson automata kacsája.
és vizet spricceltek. A római példát követve ötven éven belül egész Hápogott, evett, ivott és
Európában megjelentek a vízi kertek, s hercegnők meg püspökök lelték ürített.
örömüket titkos szelepek elfordításában, melyek segítségével
vendégeiket korommal vagy éppen vízpermettel lepték meg. Ezen
kertek legszebbikének egyike még ma is létezik: a Château
Merveilleux Hellbrunban, Salzburg külterületén. Telis-tele van mozgó
férfi-, női és állatfigurákkal, melyeket a kert sarkaiban helyeztek el, ott,
ahol a szökőkutak váratlanul be- és kikapcsolnak, vagy ahol a bábuk
meglehetősen összetett és elképesztő színháza működik, amit
ugyancsak vízi erő hajt.
Ugyanilyen módon játszottak automata zenét a vízi orgonán, ami
elég népszerűvé vált ahhoz, hogy Mozart és Haydn is írjon rá zenét. A
csőben lévő légnyomást vagy a vízzel hajtott fújtatók, vagy a cső egyik
végénél a víznyomás hozta létre. A levegőt aztán orgonasípokba
vezették, amelyek szelepei a körbe forgó hengeren lévő
bütyökmintázat szerint váltogatva nyíltak ki. A zenét egyszerűen csak
egy mintázatra kellett „lefordítani”, aminek megfelelően a
bütykök a hengerbe illeszkedtek. Mivel a hengeren lyuksorok
sorakoztak, melyekbe apró tüskéket vagy bütyköket lehetett
beilleszteni, ugyanazt a hengert át
lehetett alakítani, hogy más-más zenei
motívumot játsszon, Mechelen
harangjátékának hengeréhez
hasonlóan. Az automata orgona a
XVII. század végén már nagyon

A XVII. századból származó

automata orgona. A vízikerék
megforgatta a bütykökkel kirakott
hengert, és mindegyik bütyök
megmozdított egy emelőt, amely
felnyitotta az orgonasíp tetejét, és
kieresztette a víz súlya által
összesűrített levegőt, mire az orgona
megszólalt.
A XIX. század közepéről
származó kendő, a ma már
nagyon ismerős Jacquard
mintával. Ezeket a terveket az
Indiából importált szőttesen
megjelenő minták inspirálták,
ám a jacquard-szövőszék
bevezetése előtt az ilyesmi
túlságosan bonyolult volt
ahhoz, hogy gazdaságosan
lehessen tömegesen
előállítani.
Lent: Egy „bizarr”
selyemminta. A XVIII század
elején ezek a bonyolult tervek,
amelyeket a távol-keleti
selymek mintája ihletett,
óriási odafigyelést igényeltek
a szövés során. A nyüsthúzó
fiúk által elkövetett hibák
végzetesen költségesek voltak.
divatba jött, emellett a XI. Lajos által 1466-ban megalapított francia,
lyoni selyemipar legnagyobb gondját is megoldotta. Valamikor a XV.
században egy selyemipari munkás, bizonyos Calabriai János, egy
olasz emigráns, újfajta selyemszövőszéket vezetett be, amely
valamennyivel megkönnyítette a munkát. A gyapjú (vagy len) és a
selyem szövése közötti különbség valójában az utóbbi fonalának
finomságában rejlik. Mivel néhány négyzetcentiméternyi selyem
előállításához is rengeteg selyemszálra volt szükség, és az alapanyag
maga is elég drágának számított, a selyem nagyon költséges volt. Mire
az automata orgona használatba került, János nyüstös szövőszéke
(ahogy akkoriban nevezték) némi változtatással már megkezdte
működését Lyonban. Először is egy négyzetrácsos papírra mintát
rajzoltak fel, a majdani kész szöveten kívánatos mintának megfelelően.
A négyzetrácsos papír azt volt hivatott mutatni, hogy mikor melyik
láncfonalat kell felemelni, hogy a vetülékfonalat átvessék köztük.
Ezzel a módszerrel az összes azonos időben felemelendő mellékfonalat
közös zsinórhoz rögzítették. Amikor a zsinórt meghúzták, az összes
hozzá csatlakozó fonal egyszerre emelkedett fel. Ezeknek a
zsinóroknak a húzogatását gyerekekre bízták, akiket nyüsthúzó fiúknak
hívtak, és akik hosszú órákon át dolgozva gyakran elég fáradtak voltak
ahhoz, hogy időnként a rossz zsinórt húzzák meg, és ezzel
szörnyűséges eredményt produkáljanak. A szövő csak jóval később
szembesült a hibával, s akkor már túl késő volt a javításhoz.
1725 körül, amikorra az új szerkezet iránti igény a napjaink
tömegigényéhez hasonló mértéket öltött, meg kellett találni a módját az
efféle költséges hibák kiküszöbölésének. Lyon ekkorra már olyan
hírnévvel bírt, ami elvárást támasztott vele szemben: divatdiktátort
Jobbra: Falcon szövőgépének
90 cm magas modelljén jól
láthatjuk, miként tette láttak benne. Ez a hírnév belelkesítette a franciákat. Egy korabeli festő,
könnyebbé a minta különböző akit azzal bíztak meg, hogy készítsen egy olajfestmény-sorozatot a
elemeinek külön-külön különböző nemzetiségek jellegzetes viseleteiről, a francia férfit
kártyákra való nyomása a meztelenül, ollóval a kezében ábrázolta, jelképezendő, hogy mielőtt
szövő munkáját, hogy ne még bármit is magára öltene, arra vár, hogy vajon milyen viseletet
hibázzon a lyukak diktál a holnap divatja. A lyoni szövőmesterek épphogy csak követni
hálózatának elhelyezésében. tudták az egyre változó divatot, és ezt a munkát már végképp nem
tudták összeegyeztetni más termékek, például faliszőnyegek,
Balra: A szövőgép asztalterítők, ágytakarók és egyéb dolgok előállításával. A problémára
fejlődésének különböző a megoldást az orgonakészítő fia, Basile Bouchon adta meg.
fázisai. A nagy ábra Bouchon Bouchon neve legkorábban az orgona megépítésének kezdeti
rendszerét mutatja be. Amikor időszakából maradt fenn, amikor is egy négyzetes papírlapba
a papírtekercs a vízszintesen lyuggatott lyuksorozatnak megfelelően egy hengerre bütyköket
elhelyezkedő tüskékhez illesztettek. Ez a papírlap illeszkedett a henger külső felületére, és
nyomódik, a lyuk beengedi a tulajdonképpen mintaként működött. Ezt az elképzelést alkalmazta
rudat a henger belsejébe, így Bouchon a selyemszövőszékre is.
a rúd mozdulatlan marad. Bouchon elképzelését 1741-re fejlesztette tovább Franciaország
Ahol pedig nincsen lyuk, a egyik legkifinomultabb szövőgépkészítője, Jacques de Vaucanson, aki
papír kinyomja a rudat, amin visszatért a henger alkalmazásához. Ebbe a hengerbe lyukak sorát
drótszálat fűznek át. A ütötte, majd kilyuggatott papírszalagot futtatott végig rajta. A tüskék a
drótszálhoz erősített fésű lyukakon át a henger belsejébe csúsztak. A dolog lényege, hogy a
lefelé forogva maga felé henger minden egyes alkalommal, amikor nekiütközött a tüskéknek,
húzza a beakadt drótszálakat, egy sort ütött rá a papírra, a következő lyukminta sorát. Természetesen
amelyek a hozzájuk kapcsolt a lyoni selyemszövők az új szövőgépben a megélhetésüket fenyegető
fonalcsoportokat meghúzzák. szörnyet látták, és lázongani kezdtek. Vaucanson szövőgépe ezért a
Ezek a szálak felemelkednek, Párizsi Képző- és Iparművészeti Múzeumban észrevétlenül hevert
s így lehetővé teszik, hogy a ötven éven át, egészen addig, míg 1800-ban egy Joseph Marie
vetélő alattuk áthaladjon. Jacquard nevű férfi azt a felkérést nem kapta, hogy újra szerelje össze,
1. Falcon papírtekercse miközben néhány javítást is végzett az eredeti szerkezeten. Visszatért a
2. Vaucanson hengere korábbi elképzeléshez, és a papírszalagot kártyákkal helyettesítette,
3. Jacquard végtelenített melyek mindegyike más-más részmintát hordozott. A kártyákat egy
kártyaláncolata és hasábja szalagra helyezték, így juttatták el arra a pontra, ahol aztán egy
hasábon átfutott. Ez a négyzetes henger ugyanúgy forgott, mint annak
idején Vaucanson hengere. A szövőnek tehát nem is kellett mást tennie
a minta fejlesztéséhez, mint több kártyát hozzáadni. Ennek a
találmánynak az összes dicsőségét Jacquard aratta le, s a szövőgépet a
mai napig Jacquard-féle szövőgépként ismerik. A munkások reakciója
Európa-szerte azonos volt: szétzúzták a gépeket. Végül a szövőgépet
mégis bevezették és széles körben alkalmazták, de még sok évre volt
szükség ahhoz, hogy valóban elfogadják.
A lyuggatott papír alkalmazásának ötlete eljutott a mérnökökhöz is,
és 1847-ben Richard Roberts Angliában a szegecselőgépek vezérlésére
használta a módszert, melyek a Menai Straits vashídon dolgoztak
Walesben. A gépek többszörös szegecselőorsókat alkalmaztak,
amelyek egy-egy része a szegecselendő lemez alakjától függően
bármikor bevethető volt. Ugyanezeket a gépeket alkalmazták az
Atlanti-óceánt átszelő hatalmas vashajók építésénél, amelyekkel
rengeteg emigránst szállítottak Amerikába. Az Egyesült Államok
lakosságának rohamos növekedése olyan mértéket öltött, hogy 1880-
ban a népszámlálást végző hivatalnokoknak nyolc évre volt szükségük
az összeírás befejezéséhez, és a még mindig beözönlő emberáradat azt
jelentette, hogy a népszámlálók helyzete még nehezebbé válik. A
népszámlálás egészségügyi felméréséért felelős személy az Egyesült
Államok hadseregének alezredese volt, aki az amerikai egészségügyi
alakulatok főparancsnokához tartozott. Az orvos neve John Shaw
Billing, s amikor 1880-ban Baltimore-ban a népszámlálási épületben a
népszámlálásból beérkező és ott számolásra kerülő első jelentéseket
vizsgálta, azt javasolta a részlegéhez tartozó egyik fiatal mérnöknek, Fedélzeti utasok az
hogy találjon ki valamiféle automatizált számlálási módot. Elképzelése emigránsokat szállító,
az volt, hogy használjanak Jacquard-kártyákat az összegyűjtött Amerikába tartó hajón 1872-
hatalmas mennyiségű adat iktatásának automatizálására. A szóban ben. Az utasok magukkal
forgó mérnök, Herman Hollerith elment, és gondolkodni kezdett az hozták saját evőeszközeiket,
ötleten, majd visszatérve megkérdezte Billinget, szeretne-e részt venni edényeiket és matracaikat. A
az ötlet kidolgozásában. Billing azt válaszolta, ő csupán megoldani körülmények mindössze a
szeretné a problémát, és Hollerith dolgozza ki önállóan a részleteket. rossz és a megdöbbentő
Hollerith a papírdollárnak megfelelő nagyságú kártyákat használt fel közötti skálán jellemezhetők.
 – hisz már akkor is létezett bankjegytartó, úgyhogy nem kellett újat
tervezni –, és a kártyákon lyukakat ütött azokon az előre eltervezett
helyeken, amelyek kapcsolatban álltak az adatok típusaival: nem, kor,
család nagysága, lakhelye, nemzetisége stb. Ezért aztán az ily módon a
kártyára feljegyzett, egymástól elkülönülő adatbitek száma hihetetlenül
nagy lett. A Hollerith által tervezett kártyás gépet az 1890-es újabb
népszámláláskor vették először használatba. A népszámlálás az előző
számláláshoz képest kétszer olyan gyorsan zajlott, és mintegy félmillió
dollárt spórolt meg 1890-ben.
Hollerith (avagy Jacquard vagy Vaucanson vagy Bouchon)
lyukkártyamemóriája a század elején pár éven belül megsokszorozta a
gépek számát. Habár manapság az adatok a billentyűzeten és a vizuális
kijelzőegységeken keresztül kerülnek be és ki, az elképzelés alapjaiban
nem változott. Bouchon és automatakészítő elődei rátaláltak a bináris
kódra, azaz az „igen” és „nem” alapú működési kódra, amelyet a
modern világot irányító számítógépekben is alkalmaznak, és ami
nélkül a világ lebénulna.
A modern számítógép
eredete: Hollerith tabulátora.
A kártyákon tárolt
információkat Bouchon
szövőgépkártyájának
módszerével rögzítették. A
lyukasztógépben elhelyezkedő
rugós elektromos drótok
hálózatát a kártyához
nyomták, ahogyan az jobb
oldalon használat közben
látható. Ahol lyuk volt (lásd a
felső ábrát), ott a drót
keresztülhaladt, és
kapcsolatba lépett alant a
csészében lévő higannyal. A
jel ekkor aktivizálta a
megfelelő számolót az
óralapokon (a jobb oldali
képen), s a mutató egy hellyel
odébb mozdult. Mindegyik
szekrényke más-más jellemzőt
számlált, először is minden
egyes állam óralapján külön-
külön, másodsorban pedig
egy összesített átlagot
mutatott, az országot
képviselő egyetlen óralapon.

A nagy arab csillagászok,
akik a görög és indiai
tudományok kifinomult
keverékét hozták el a
középkori nyugatra. Nekik
köszönhetjük a
számrendszerünket és a
tizedes törtek alkalmazását. A működik, ugyanis a számítógép óriási mennyiségű papírmunkát és
képen látható megfigyelők
többek között a
csillagmagasság-mérőt vagy számítógép létezése számunkra, ha egyre inkább képes lesz
asztrolábiumot használják,
melyet arab eszközkészítők
tökéletesítettek.
5.
A szerencse kereke
A számítógép a két világháború között fejlődött az embernél gyorsabb
összeadásra képes egyszerű gépből arra a szintre, hogy a jövő záloga
lett. Ez a fejlődés a repülőgépek megjelenése miatt következett be.
Egészen addig a leggyorsabb jármű, amire egy tüzérnek ágyújával
lőnie kellett, a páncélkocsi vagy tank volt. A repülőgép esetében
azonban nagyon pontatlan találati arányokat ért el, hisz a sebesség
hatását kompenzálnia kellett – azaz oda kellett céloznia, ahová a gép
majd csak akkor ér, amikor a lövedék eltalálja. Ennek pontos
kiszámításához olyan információkat kellett figyelembe venni, mint a
repülőgép sebessége, a lövedék súlya, a fegyver ereje, a szél sebessége
és iránya, a levegő hőmérséklete, a lövedék röppályáján, és így tovább.
Az 1940-es években az amerikai hadsereg egy sor tüzérségi táblázatot
készített, amelyen a tüzérek minden lehetséges körülmény
kombinációját szemügyre vehették, és ami azt is megmutatta, hová
irányítsák megfelelő esetekben a fegyvert. Ezen táblázatok
elkészítéséhez számítógépeket használtak, melyek ekkor megoldották
első „jövőbe látó” feladatukat, vagyis kiszámolták egy olyan cél
megsemmisítését, amely a táblázat alkalmazásakor még nincs is jelen.
Ebben az „előrelátó” minőségében volt és lesz ezután is a
számítógépnek a legnagyobb hatása a modern világra. Azonban más
dolgokra is képes: végtelenül gyors számológépként működik, mely
nélkül nagyon sok modern üzlet nem működhetne úgy, ahogy
több ezer ember munkáját helyettesíti. Ha beprogramozzák, memóriája
segítségével más gépek irányítására is képes. De mit jelent majd a
megmutatni a jövőt?
A számítógép az „igen és nem” elvén működik. Ez elektronikai
terminusokban szólva a jel jelenlétére vagy hiányára utal. Bekapcsolva
„igen”, és kikapcsolva „nem”. Az információnak ez a bináris (kettes
számrendszerhez tartozó) formája nagy mennyiségű adat kezelésére
használható viszonylag kis számú jel alkalmazásával. Például öt be/ki
jel jelképezheti az ábécét: ki, ki, ki, ki, be az „A”-t; a ki, ki, ki, be, ki a
„B”-t; a ki, ki, be, ki, ki a „C”-t, és így tovább. A jelek csoportjából ha
elsőként a „be” jelet mozdítjuk fel, majd két „be” jelet mozgatunk,
akkor az öt jelből álló csoportot 2×2×2×2×2 (= 32) különféle módon
tudjuk elrendezni. Ezért egy öt jelből álló csoport 32 bit információt
képes kezelni. Így aztán valójában, mivel a be/ki elektromos jelek
hihetetlen gyorsasággal olvashatók, a számítógép jelek billióit képes
egyetlen másodperc alatt kezelni.
Két dolog miatt érdemes a számítógépet használni: az egyik az
elektromos áram áramlásának gyorsasága, a másik pedig az a hatalmas
mennyiségű adat, amit a bináris kóddal kezelni képes. Éppen ezért a
számítógéppel olyan feladatokat is meg tudunk oldani, amelyek
megoldása egyébként egy egész emberéletet követelne. Fogalmazd
meg a problémát matematikai egyenlet formájában, és a számítógép
megoldja, vagy megmondja, miért nem lehet megoldani. S minden
egyes problémát ki lehet fejezni az igen/nem elemekkel. Például nincs
rá szükség, hogy egyik vegyületet a másikba öntsük ahhoz, hogy
megtudhassuk, mi történne. Adjuk meg a számítógépnek az összes
vegyület viselkedésének jellemzőit, és az „összekeveri” őket. Az
eredményt pedig papíron vagy vizuális kijelzőegységen közli velünk, s
ugyanazt a bináris kódot alkalmazza a betűk megjelenítésére, mint a
vegyületek keverésére.
Ezzel a képességével a számítógép valójában képes előre jelezni
veszélyes helyzeteket, s ilyenkor kiírja a képernyőre, hogy „Bumm!” –
anélkül, hogy valóban fel kellene valakinek robbannia. Emellett
nagyszerűen alkalmas olyan problémák kiszámítására is, mint például
egy nagyvállalat vagy egy új város letelepedési helyének
megválasztásából fakadó nyereség- és veszteségmérleg. Ekkor
figyelembe vesz olyan tényezőket, mint a források elérhetősége, a
szállítási feltételek, a piac elérhetősége, az előállítás költségei és így
tovább, és alapvetően nem tesz mást, mint hogy „igeneket” és
„nemeket” nyomtat ki. Valójában minden egyes társadalmi döntést így
hozunk meg. Csupán a makacs ideológiai és érzelmi nyomás miatt
fordulhat elő, hogy nagy valószínűséggel a jövőben a számítógépet
nem alkalmazzák, s ez az oka annak, hogy sokan aggodalmukat fejezik
ki azzal kapcsolatosan, hogy a társadalom szervezésére nagymértékben
használnak számítógépet. A számítógépet alkalmazó emberi
tevékenységek számának növekedése miatt egyre több és több olyan, a
személyes életre vonatkozó adatot halmoznak fel az adatbázisokban,
amelyet egykoron sérthetetlennek és személyesnek véltek.
A modern világban fő erénynek a hitelesség és hitelképesség számít,
aminek érdekében az egyes embereknek sokkal többet el kell
mondaniuk magukról, mint amennyit szeretnének: banki egyenlegüket,
családi állapotukat, bűnügyi előéletüket, a társadalom más tagjai által
 megállapított tulajdonságaikat és így tovább. S ahogy egyre jobban
elterjed a bankkártya vagy az elektromos pénzátutalási rendszer – ami
minden bizonnyal megtörténik –, vajon miként fogunk élni hitel nélkül
egy olyan világban, ahol a pénzt nem fogadják el? Az aggodalom nem
arra vonatkozik, hogy az adatbázis képes-e vagy sem óriási
mennyiségű személyes információt tárolni rólunk, hanem arra, hogy az
Egy korai holografikus efféle adatokat a számítógép tömegszinten előrelátó módon
memóriarendszer. A rendszer alkalmazhatja. Mert egy rendszer számára, amely hihetetlenül összetett
lézert használ a hologramok egyenleteket képes kezelni a másodperc trilliomod része alatt, az
színes filmen való egyenlet tárgya nem jár semmilyen következménnyel. A számítógép
előállításához. A hologramra ugyanolyan hatékonyan keveri össze a fajokat, mint a vegyületeket, és
irányított lézernyaláb képes ugyanígy megmutatja, mit kell tenni a robbanás elkerülése végett az
újból megjeleníteni a filmen egyes esetekben. Ha egy televíziós reklám megváltoztathatja a
rögzített hologramot, és a fertőtlenítőszer-választásunkat, miért ne tehetné meg ugyanezt a
fényérzékeny „olvasó” politikai viselkedésformákkal is? A számítógép magában rejti a jövőt,
visszaállítja a hologramból az és a jövőbe látás hatalom. A kérdés csak az, hogy kinek a kezében
információt. Ily módon több nyugszik már most is ez a hatalom?
mint 10 000 millió bit Legutóbb, amikor a nyugati embert behálózta a jövőt meglátni képes
információ tárolható. rendszer, mely hatalmat adott azoknak, aki alkalmazni tudták, 765-öt
írtak. A rendszer neve asztrológia, és a hatalom azoknak a kezébe
került, akik előre látták a fogyatkozásokat és az áradások idejét. Az
asztrológusok már a sumeroktól kezdve olvastak az égboltból, azaz a
Kr. e. XXIII. századtól, azonban a dolgok 765-re értek meg az újonnan
alapított Bagdadban, amikor is a második abbaszid kalifa, al-Manszúr
gyomorpanaszokkal lebetegedett. A kalifa elődei úgy határoztak, hogy
új fővárost építenek egy egészséges telken, körfalakkal elkerítve, ami
kb. 250 km-re helyezkedett el a Dél-Perzsia hegyeiben lévő
kolostortól, a Jundi Shapur nevű helyen. A kolostorban egy híres
kórház és orvosi iskola tevékenykedett, és a kalifa ide küldött
segítségért. Az iskola vezetője, egy keresztény szerzetes, Jirjis Bukhtu
Yishu elment hát Bagdadba, és meggyógyította al-Manszúrt. A kalifa
meggyógyításának módja és az, ami Jundi Shapur kolostorában a
gyógyítás mellett zajlott, nagyon mély hatást gyakorolt a nyugati
Európa történelmére. al-Manszúr idejében már mintegy 150 éve
tartózkodtak szerzetesek Jundi Shapurban. Korábban Odesszában,
északon éltek, míg a bizánci császár be nem záratta a helyet, és el nem
küldte őket onnan. Odesszában pedig 431 óta éltek, ide
Konstantinápolyból érkeztek vezetőjükkel, Nestoriusszal, az egykori
konstantinápolyi pátriárkával, akit eretnekség vádjával elüldöztek.
Jundi Shapurban orvosi intézményt vezettek, és klasszikus görög,
valamint perzsa szövegeket fordítottak le saját nyelvükre, a szírre. A
szövegek nagy része hellenisztikus tudományos munka, amelyet a
nagy Alexandria egyetemén írtak és tanítottak, s ami magában foglalta
a csillagászatot, orvostudományt, matematikát, filozófiát és
asztrológiát.
Amikor al-Manszúr meggyógyult, meggyőzte Bukhtu Yishut és
néhány más szerzetest, hogy jöjjenek Bagdadba, és alapítsanak egy
kórházat. Ő és leszármazottai több mint kétszáz évig vezették a
kórházat, s meglehetősen nagy hatást gyakoroltak az arab orvoslás
fejlődésére, fordításaikon keresztül pedig az arab filozófiára és
tudományra. Az arabok hagyományosan vonzódtak a csillagászathoz,
már csak azért is, mert vallási okokból sem ártott tudni, hogy a szent
város, Mekka melyik irányban fekszik, és pontosan mikor kell a
müezzinnek a minaretre felmásznia, hogy a hívőket imára hívja. Ezért
aztán al-Manszúr és trónörökösei bátorították a görög és perzsa
csillagtáblázatok – a csillagok helyzetének gyűjteménye az év minden
egyes napjára, nappalra és éjszakára lebontva – szír változatának
lefordítását arabra. A hagyomány szerint még valaki érkezett ekkor a
kalifa udvarába: egy férfi, aki azt állította magáról, hogy képes
kiszámolni a csillagok mozgását, és előre megmondani a
fogyatkozásokat. A férfi Indiából jött, Észak-India Pataliputrában lévő
obszervatóriumából, ahol már a IV. századtól kezdve virágzott a
csillagászat hellenisztikus tudománya Nagy Sándor birodalmának
nyomán, aki a görög kultúra nagy részét elhozta ide is. Eközben a
Gupta-dinasztia által bátorított indiai csillagászok elkészítették
megfigyelési adataik jegyzékét, amit Siddhartha néven ismerünk, s ez

A zodiákus rendszer egyik
kora keresztény alkalmazása.
Az eleve elrendelés
gondolata, ami az asztrológia
hátterében meghúzódik,
problémát jelentett azok
számára, akik hittek az isten
által adományozott szabad
akaratban – a problémát
aztán úgy oldották meg, hogy
Krisztust a tábla közepébe
illesztették.
volt a csillagok kézikönyve. Ezt a kézikönyvet fordította le arabra
Bagdadba érkezve az új jövevény. Az indiai matematikai módszerek
görög táblázatba fordítása behozta a tudományba a decimális (tizedes
tört) rendszert.
Könnyű belátni, hogy ez az asztrológiai alapú ismeretanyag a
csillagok viselkedéséről miképpen gyakorolhatott az ókori időkben oly
nagy hatást, méghozzá egészen a XVII. századig. A primitív népek,
amelyek az évtizedekig tartó megfigyelés eredményeképpen
megállapítják a Nap égen való elhelyezkedésének az évszakokkal való
összefüggését, a talaj termékenységét hamar az egek erejének
tulajdonítják. Azonban ahogy az égről szerzett ismereteik növekedtek,
a csillagász-papok képesek voltak előre megmondani a mennyek egyik
legmegindítóbb eseményének, a holdfogyatkozásnak az időpontját, és
Sándor napjából a bolygók és csillagok mozgását ívperc pontossággal
kiszámolhatták. Az égen tizenkét csillagkép (konstelláció) látható,
amelyek többé-kevésbé egymástól egyenlő távolságban húzódnak
végig az ekliptikán – azaz azon az úton, amelyet a Nap látszólag bejár
–, ezért aztán az ősi csillagászok az eget tizenkét részre osztották. Ezek
lettek a zodiákusnak, illetve a nappali és éjszakai tizenkét órának az
alapjai. A csillagképekhez már igen korán állati vagy emberi alakot
társítottak: hal, nyilas, bak, oroszlán és így tovább.
 Ahogy a csillagászat áltudománya egyre összetettebbé vált, az égen
látható formák erejét a földön lévő tárgyakra kezdték vonatkoztatni: a
növényekre, állatokra, ásványokra, az időjárásra és az ember
állapotának különféle aspektusaira. Az ókoriak megfigyelték az égbolt
varázslatos tökéletességét, melynek mozgásai évről évre
elkerülhetetlen pontossággal ismétlődtek meg, és nyilvánvalóvá vált,
hogy az emberi sors kiszámíthatatlanságai is egy ilyen terv részét
alkotják.
Ezért aztán az ég tizenkét részének mindegyike az élet valamely
minősége felett uralkodott. Az első ház (ahogy az ég minden egyes
szeletét elnevezték) a keleti horizonton helyezkedik el, és ez az élet
háza. A második ház az égen az első fölött áll, és a gazdagság háza
nevet viseli. A harmadik a testvériséget, a negyedik a kapcsolatokat, az
ötödik a gyermekeket, a hatodik az egészséget, a hetedik a házasságot,
a nyolcadik a halált, a kilencedik a vallást, a tizedik a dicsőséget, a
tizenegyedik a barátságot, míg a tizenkettedik az ellenségeket. Ahogy a
Föld forgott, a bolygók és a csillagképek mozogni látszottak a tizenkét
házban, és mivel minden egyes csillagnak vagy bolygónak hatása volt
mindenre, amit a csillagászok csak meg tudtak álmodni, az emberre
gyakorolt hatásuk attól függött, hogy a csillag éppen melyik házon
haladt keresztül az egyén életének egy kritikus időpontjában. Így aztán
a Jupiter (amelynek csillagjelét mind a mai napig az orvosok
receptjének elején láthatjuk) jelentései: férfi, fehér, föld és elektrum
(arany és ezüst ötvözete) és még néhány dolog. Ha a csillagász tudta a
gyermek fogantatásának pontos idejét, meg tudta mondani a gyermeket
váró szülőknek, hogy akkor fogant-e meg, amikor a Jupiter a második
házban (azaz a gazdagság házában) volt, ami azt jelentené, hogy a
gyermek sikeres, szép arcú, földbirtokos férfi vagy ékszerész lesz. Az
ilyen fajta jövendölési képességekbe vetett hiedelmek alapján tudta
meg Heródes, mikor jelenik meg pontosan a csillag Betlehem felett.
Az ember egészségi állapotára vonatkozó jövendölési képességet a
fiziológusok is alkalmazták diagnózisuk felállítása és a kezelés során,
mivel a betegség és a kezelés szorosan kapcsolódott azokhoz a
mennyei hatásokhoz, melyek a tünetek beálltának időpontjában az égen
munkálkodtak. Érvágást például kizárólag kedden és szerdán végeztek,
mivel ezek a napok a Mars és a Merkúr napjai, amelyeknek eltérő
hatása van a vérre. A Nap a jobb szemet, a Szaturnusz a gyógyulást, a
Mars a vért, a Merkúr a vért, a nyelvet, a garatot és a beszélőszerveket
befolyásolja. Akárhol is jelentkezett a fájdalom, a bolygók elárulták az
orvosnak, mi is a baj valós oka. A kezeléseket is az égbolt diktálta,
mivel minden bolygónak és csillagnak megvolt a saját gyógynövénye
és fémje. Akkorra, amikor al-Manszúr beteg lett, a csillagászatnak ez
az orvosi oldala már annyira kifinomulttá vált, hogy képesek voltak
meggyógyítani vele. Ez azonban a mennybolt működésének pontos
ismeretét igényelte, és az arabok az egészségre és a higiénére helyezett
fanatikus figyelmükkel mohón keresték elő azokat a kéziratokat,
amelyek még tovább növelték a már meglévő tudást. Az egyik
 lefordított könyv Ptolemaiosz matematikai rendszere, amely a II.
században íródott. Ez a munka a valaha is ismert legnagyszerűbb
csillagászati adatgyűjtemény, melyet az arabok Almagestnek „a nagy
Zodiákus ember, mely műnek” neveztek, s a mai napig e néven ismerik. A mű amellett, hogy
bemutatja, hogy az egyes az égi mozgások katalógusát képezte, információkat szolgáltatott arra
csillagjegyek a test mely vonatkozóan, hogyan kell a csillagok helyzetének pontos
részeire vannak különösen megfigyeléséhez szükséges eszközöket megszerkeszteni.
erős hatással. A IX. századra az arabok tökéletesítették az asztrolábiumot, amely
 Az asztrolábium
az elkövetkező hétszáz évben a legalapvetőbb csillagászati eszköz lett.
legegyszerűbb formája,
Nagy valószínűséggel ők közvetlenül azokból a csillagászati
mellyel a Nap, a Hold és a
szövegekből vették át az eszközt, amelyeket fordítottak. Többnyire
csillagok tengerszint feletti
bronzból készült, és alapvetően az égen elhelyezkedő csillagok
magasságát mérték. A forgó
képmása volt. Mozgatni lehetett, hogy meg tudják rajta mutatni, hol
karok mindkét végén nézőkék
helyezkednének el a csillagok az év különböző időszakaiban. A kör
helyezkedtek el. Az eszközt a
alakú asztrolábium hátoldalán egy fogaskeréksor foglalt helyet, mely
tetején lévő gyűrűnél fogva
segítségével a Napot és a Holdat bármely helyzetbe beforgathatták. Ha
fellógatták, és a karokat
a leolvasó a csillagokat, a Holdat vagy a Napot az általa látottnak
addig mozgatták, míg a Nap
megfelelően beállította, leolvashatta a dátumot. A csillagmagasság-
sugara a felső nézőke
mérő egy másik feladatot is ellátott: a csillagtáblázattal együtt meg
nyílásán áthaladva egybe nem
lehetett állapítani az illető földrajzi elhelyezkedését, és elárulta az
esett az alsó nézőkével. Azt a
olvasójának, hová kell néznie ahhoz, hogy valamelyik csillagot egy
szöget, melyben ekkor a karok
bizonyos időpontban az égbolton megtaláljon. Ahogyan az arabok
álltak – azaz a Nap horizont
Észak-Afrikán át nyugatra, Spanyolországba vonultak, mindezt a
feletti magasságát a körben
tudást is magukkal vitték. A córdobai nagy könyvtárban a X.
elhelyezkedő fokbeosztásos
században több mint 600 000 kézirat heveit, ami több mint a
skáláról olvasták le. Éjszaka
Franciaországban található összes kézirat együttesen. Az információ
közvetlenül a réseken
ezen nagy mennyiségű tárházai aztán egész Európában szétterjedtek, és
keresztül állapították meg a
amikor a kontinensen véget ért az ötszáz évnyi anarchia, az európai
magasságot.
tudósok érdeklődni kezdtek a csillagászat iránt. Az első közülük
Gerbert volt, a reims-i katedrálisiskola majdani vezetője, aki később II.
Szilveszter néven pápa lett. Ezt az alacsony származású lelkipásztort
kiváló tanulóként 940-ben, tizenhét éves korában keresztény irányítás
alatt Spanyolországba küldték, hogy Ottóval Katalóniában, a vichi
püspökségben tanuljon. Ekkor érezhette meg, mennyire széleskörű
valójában az arab tudás tárháza. Azt, hogy aztán elment-e Córdobába
vagy nem, nem tudni, azonban 985 körül visszatért Franciaországba, és

Alfonz király és a Toledóban is találta. Amikor Gerard 1187-ben meghalt, addigra lefordította latinra
működő fordítóiskolája egy
korabeli kézirat ábráján.
Legfontosabb segítői zsidó
tudósok voltak. A csillagászati és a későbbi arab kommentátorok munkáiból frissítettek fel. Az
munka mellett az iskola
legjelentősebb műve a
drágakövekről írott
tanulmány volt.
levelet fit Lupitus szerzetesnek Barcelona tartományba, hogy
„csillagászati könyvet” kérjen kölcsön. Ezt követően tanulmányt fit a
csillagmagasság-mérőről, és épített egy planetáriumot, amely az
éjszakai égbolt gömbjéből és egy fatetőből állt, melyben egy, a
csillagok megfigyelésére alkalmas eszköz is helyet kapott. II.
Szilveszter lett az első európai, aki tanította „a csillagok hatását”, és ki
is állt mellette. Nem sokáig maradt egyedül. A XII. század elején egy
angol férfi, Bathi Adelard és a német Karintiai Herman mohamedán
országokban utazgattak, és az arab tudomány és filozófia fordításaival
tértek vissza.
Európa intellektuális és tudományos felélesztésére azonban a
legnagyobb hatást Toledo 1105-ben bekövetkező keresztény kézre
kerülése fejtette ki. A spanyol könyvtárak megnyíltak, s feltárták a
klasszikus és arab munkák sokaságát, amelyek meghökkentették a
keresztény európaiakat. 1130-ban Rajmund érsek megalapította
fordítóiskoláját, mely elsődlegesen az arab filozófus és tudós,
Avicenna munkáira helyezte figyelmét, ezzel visszajuttatva
Arisztotelész logikáját – mely már évszázadok óta elveszett Európa
számára – Franciaország, Olaszország és Anglia egyetemeire. Senki
nem tett többet azért, hogy bámulatba ejtse Európát az újonnan
felfedezett tudással, mint az Olaszországban élő Cremonai Gerard. A
XII. században Toledóba ment, hogy „felkutassa Ptolemaioszt”, és meg
az Almagestet, más kilencvenkilenc szöveggel együtt. Az Almagest
robbanásszerűen tört be Európába. 1276-ban Kasztília királya, Bölcs
Alfonz elrendelte a csillagtáblázat újabb kiadását, amelyet Ptolemaiosz
Alfonz-táblák három évszázadon keresztül számítottak szabvány
csillagászati referenciamunkának. Azonnal felkeltették a csillagászat
iránti érdeklődést. 1281-re a táblázatokat Mechelen elhelyezkedéséhez
viszonyítva dolgozták ki. 1292-ben a táblázatokat elkészítették Párizs,
majd 1300-ban Montpellier számára is.
A csillagászat iránti érdeklődés fellendülése egybeesett az arab
orvostudománynak Dél-Európában, a Nápolyhoz közeli salernói
iskolában való megjelenésével. Az intézmény már akkor megalakult,
amikor Gerbert (II. Szilveszter) Spanyolországban tanult, és 1000-re
már Európa-szerte ismerték. Az orvosi oktatás alaptanterve az
araboktól származott, hála a hitehagyott, kereszténnyé vált
mohamedánnak, akit hazájában, Tunéziában Afrikai Konstantin néven
neveztek el. Miután elutazott és tanulmányokat folytatott Bagdadban,
Indiában és Konstantinápolyban, visszatért szülővárosába, Karthágóba,
ahonnan a helyi orvosi társasággal adódó kisebb gondjai után újból
elutazott. Onnan Salernóba, az új normann uralkodó, Robert Guiscard
udvarába ment, ahol udvari miniszteri pozíciót töltött be. Talán A XIII. századi arab orvos
manapság furcsának tűnhet, hogy egy, az országba behajózó idegen klinikai konzultációt tart egy
ember magas rangú hivatali beosztást kapott egy olyan országban, beteg ügyében. Orvosi
amelynek nyelvét még csak nem is ismerte. Azonban Dél-Itália abban tudományuk legjava a korai
az időben a nemzetek és nyelvek olvasztótégelye volt. Felerészt még görög szövegek fordításából
mindig görög ajkúak éltek itt, közvetlenül Konstantinápoly irányítása származott. Szokásuk szerint
alatt. (Még ma is találhatunk olyan elszigetelt falvakat, amelyekben a egy kicsiny könyvecskét
helyi dialektus a görög hatás jeleit hordozza.) Szicíliában, ahol Robert hordtak maguknál, amelybe a
rokonai vezető szerepet töltöttek be, a hivatalos nyelv az arab és az diagnózis információit
olasz szicíliai változata volt. S mindenhol, minden írástudó beszélt jegyezték be, s amely az orvos
latinul. Ezért aztán jutott hely az olyan újonnan érkezőnek, aki a dereka köré csatolt övön
tudásával házalt. lógott.
Orvosi munka a XIII. század
elején a salernói iskola
kéziratának ábrázolásában.
Fent fülgyulladást kezelnek.
Jobbra fent az orvos arra
sarkallja betegét, hogy
inhaláljon a gyógynövényeket
és balzsamokat tartalmazó
gőzölgő üst felett, míg
(jobboldalt) kollégája egy
komoly bőrbetegséget vizsgál.
A salernói orvosok egész
Európából és a Földközi-
tenger vidékéről érkeztek, és
még egy nő is volt közöttük.
Rövid idejű salernói tartózkodása után Konstantin a montecassinói
apátságba utazott, ahol egy másik arabbal, Szaracén Jánossal együtt a
Királyi Könyv című arab orvosi szöveget fordították, amelyet a X.
században a bagdadi kalifa (Ali Ibn al-Abbasz) orvosa írt. A latin
fordítás címe Liber Pantegni, mely húsz fejezetet tartalmazott a
vizeletvizsgálat, a táplálkozástudomány, a nőgyógyászat, a sebészet és
a hajszálérrendszer témaköreiben. Konstantin maga is a
vizeletvizsgálat szakértőjévé vált, és úgy ismerték, mint a „férfi, akihez
a nők vizelettel járnak, hogy megállapítsa, mi a betegség oka”. A XII.
századra a salernói iskola ennek a diagnózisfajtának az alkalmazásával
nem kevesebb mint tizenkilenc különféle betegséget tudott
diagnosztizálni. Az iskola azonban elsősorban a sebészetének
köszönhette hírnevét, ugyanis a XI. században a keresztes háborúk alatt
azoknak a keresztes lovagoknak a kórházává vált, akik túl betegek
voltak ahhoz, hogy hazamenjenek. Amikor a normannok Robert
Guiscard irányítása alatt megerősítették állásaikat délen, Salerno
tulajdonképpen az első európai egyetemmé vált. Az orvosi képzés
hároméves általános tanulmánnyal vette kezdetét, majd további négy
évig az orvostudománnyal foglalkoztak, és az utolsó nyolc évben a
diák segédorvosként az orvos felügyelete alatt dolgozott. A sebészetre
való szakosodáshoz még egy év kellett. A XII. században az iskola
orvosi tantételek tömény gyűjteményének formájába öntötte mindazt,
amit tudott, ez lett a Regimen Sanitatis Salernitanum.
A Regimen az elkövetkező évszázadokban egész Európa orvosi
oktatásának alapjává lett. Amikorra a XVI. században túlhaladottá vált,
140 kiadást ért meg, és minden európai nyelvre lefordították. (Elég
különös módon a szabályzatot egy olyan angol királynak ajánlották,
aki soha nem lett királlyá: I. Róbertnek, aki egy bizonyos időt a
salernói kórházban töltött, hogy háborús sebesüléseiből felgyógyuljon,
és három héttel azután érkezett meg Angliába, hogy testvére trónra
lépett, s magát I. Henrik néven megkoronáztatta.) A Regimen érintette
a higiéné, táplálkozástan, orvosi gyógymódok, anatómia, patológia,
terápia és a gyógyszertan témaköreit is. 2500 versszakból állott, és
azért jegyezték le verses formában, mert így könnyebb volt
memorizálni.
Az étrendre és a higiénére vonatkozó szabályok meglehetősen
modernek: „Kelj fel hajnalban, és legalább a kezedet és szemedet mosd
meg, lehetőleg hideg vízben. Aztán fésülködj meg és moss fogat…
Fogyassz bőséges ebédet, de könnyű vacsorát… Próbálj meg legalább

A négy testnedv elmélete
egészen Hippokratészig, a Kr.
e. V. században élt görög
orvosig vezethető vissza.
Eszerint a személy
vérmérséklete nagymértékben legfőbb két tárgya az orvostudomány és a csillagászat volt. Az arab
függ attól, hogy testében mely orvostudomány sokkal hatékonyabbnak bizonyult, mint azok a primitív
testnedvek dominálnak
136. oldal, balra fent: Az az
ember, akinek testében a
nedves, fekete epe teng túl,
pesszimista természetű, és a
szomorú dalokat kedveli.
136. oldal, jobbra fent: A
száraz, sárga epe indulatos
jellemet eredményez.
136. oldal, balra lent: A forró, és biztonság köszöntött be a háborúk és nyugtalanság évszázadai után.
száraz vér szangvinikus,
optimista tulajdonságokat
kölcsönöz.
136. oldal, jobbra lent: A
lusta, flegmatikus ember a
hideg, nedves nyálkának
köszönheti tulajdonságait.
hat órát aludni mindennap… Soha ne tartsd vissza a vizeletet.” A
szabályzat Európa gondolkodására a legerőteljesebb hatást a
„testnedvi” betegségelméletben közölt utasításaival gyakorolta.
Elsőként a hellenisztikus író, Galenus vetette fel az ötletet, majd
ugyanezt az arabok is átvették. Az elmélet szerint a test négy alapvető
testnedvvel rendelkezik: vér, nyálka, sárga epe és fekete epe. Ezeket a
testnedveket a környező világ anyagaival társították: a vért a hővel, a
nyálkát a hideggel, a sárga epét a szárazsággal és a fekete epét a
nedvességgel. A tűz forró volt, akárcsak a nyár. A víz hideg, akár a tél.
A levegő és a tavasz száraz, a föld és a tél pedig nedves. A Regimen
józan orvosi ismereteinek legnagyobb része elég közeli kapcsolatban
volt az asztrológiával ahhoz, hogy utat engedjen a testnedvvel történő
betegségkezelés zavaros eszméi számára. Mindemellett a XII. század
közepére Salerno kezelni tudta a töréseket, sebeket, gennyesedést,
epekövet, vesekövet, sérvet, fekélyt, tályogot, bőrbetegségeket, vizeleti
problémákat, és értett az általános sebészethez, valamint az
érzéstelenítéshez, amit úgy végeztek, hogy egy szivacsot rendszeres
időközönként egy narkotikumtartalmú növény levébe mártottak.
Ahogy az új orvosi ismeretek délről elindulva elterjedtek a
keresztény Európában, új csillagászati tudás is érkezett, ezúttal
nyugatról, Spanyolországból. Az európaiak hirtelen olyan eszközök
birtokába jutottak, amelyekkel a világegyetemet vizsgálhatták, és
melyekkel az emberi test működését figyelhették. Nem csoda hát, hogy
a párizsi, oxfordi, cambridge-i, illetve a montpellier-i egyetemek
módszerek, amelyeket azelőtt az európaiak használtak. A gépiesen
működő világegyetem feltárása pedig nagyon ösztönzően hatott a
filozófia fejlődésére.
Hála Nagy Károly IX. században tett erőfeszítéseinek, 1050-re
minden egyes európai katedrális iskolával rendelkezett, és ahogy egyre
több és több görög írást fordítottak le, tanításuk is egyre elmélkedőbbé
vált. Az iskolák terjedése, a tanulás népszerűsége, a kereskedelem és az
ipar fejlődésének köszönhető pénzgazdasági fellendülés és
mindenekfelett az új tudományok megérkezése egyfajta újjászületést
hozott Európába, ami az emberi tevékenység minden egyes területén
kifejezésre jutott. Olyan lehetett ez, mint egy új kor hajnala, amelyben
magasabb életszínvonal, szélesebb körű nemzetközi kapcsolatok, béke
Ahogy az égbolt titkainak egyre tágabb körét tárták fel és rendezték
csoportokba, s ahogy a földön a vízikerék egyre inkább munkába fogta
a természetet, eluralkodott az a felfogás, miszerint az ember minden
dolgok mércéje.
A víz mozgatóerejéről szerzett tapasztalatoknak a keringő bolygók
tudományos szemléletével való találkozása elvezetett a technológia
fejlődésének egyik legalapvetőbb találmányához, a mechanikus
órához. A pontos idő ismerete iránti igény az V. században a Benedek-
rend megalapításával jelentkezett, amikor is regulájában Szent
Benedek bizonyos cselekedeteket a nap és éj egy bizonyos időszakára
írt elő: éjfélre, hajnali 3-ra, hajnalra, napfelkeltére, tertiára (a
napfelkelte és a dél közötti idő felére), sextára (dél), nónára (délután
közepe), vesperásra (egy órával napnyugta előtt) és este 9-re. Ezek az
időpontok bizonyos imákhoz és rituálékhoz kapcsolódtak, és ezeket
„kánoni” (imádságok elvégzésére megszabott; a ford.) óráknak
nevezte. A megfelelő időben elmondott ima a Benedek által a rendre
kiszabott fegyelmezettség részét képezte, és alapvetően a szerzetesek
üdvözülését szolgálta. Napközben a napórával könnyű volt
meghatározni a kánoni órákat, éjjel azonban a társaság egy tagja ébren
maradt, és meghúzta a harangot, hogy a többieket a megfelelő időben
felébressze. Éppen emiatt komoly igény alakulhatott ki, hogy
megalkossák az automata időmérőt. Az első krónikában lejegyzett
bizonyíték szerint az egyház egyfajta félautomata eszközt alkalmazott
az idő megállapítására, mely Jocelyn de Brakelond szerzetestől
származott, aki többek között a buryi Suffolkban álló Szt. Edmund-
nagytemplom 1198. június 23-i leégéséről is írt. A templom
zarándoklatok központja volt, mert itt tárolták a szent testét, így egy
esetleges tűz valóságos katasztrófát jelentett az egész társadalom
számára, mind spirituális, mind anyagi értelemben. A kérdéses
éjszakán a szerzetesek a tűz ropogásának hangjaira ébredtek, és
Jocelyn szavaival „együtt rohantunk, és láttuk, ahogy a lángok
hihetetlen módon elharapóztak, és az egész ebédlőt körülfogták. Szinte
a templom gerendázatáig felnyúltak. Ezért aztán a köztünk lévő
fiatalok vízért rohantak, egyesek a kúthoz, míg mások az órához…” (a
kiemelés az idézőtől származik). Azért olthatták órával a vizet, mert az
óra vízmeghajtású volt.
A XII. századra tehát az egyház már vízmeghajtású órát, vagyis
klepszidrát használt (görög eredetű szó, jelentése „víztolvaj”). Ezt az
órafélét minden bizonnyal azért vezették be Észak-Európában, mert
sok volt a felhős napok száma, amikor is nem tudták a napórát
használni. A klepszidra minden bizonnyal Egyiptomból származott,
ahol feltehetőleg a vízellátást szabályozta, ugyanis amikor az arabok
használni kezdték, ők a vizet még mindig egy, az órához meglehetősen
hasonló eszközzel mérték. A módszer lényege az volt, hogy egy vödröt
vízzel töltöttek meg, és az aljára lyukat ütöttek. A vízadagját vételező
földműves addig kapott vizet, míg az ki nem futott, amiért „vödörnyi”
idővel fizetett. Nem tudjuk pontosan, mikor, de valamikor a XII.
században megoldódott az a probléma, hogy miként keljenek fel
éjszaka a szerzetesek a megfelelő időben a harang megkongatására,
ugyanis a ciszterci szerzetesek új szabályában azt írják, hogy a
sekrestyés „egy olyan óra hangjára ébredt fel, mely a harangot is
megzengette”. S a Brüsszel közelében lévő Villers mellett talált, 1268-
as keltezésű palatáblán ugyancsak egy időjelzőre utaló szabály
olvasható: „Az ott lévő kis edényből vizet kell öntened a tartályba
egészen addig, míg az el nem éri az előírt szintet, és ugyanezt kell
A vízióra egy folyamatos
vízellátású tartály
segítségével működött (balra
fent), amit a túlfolyó mindig
azonos nyomáson tartott.
Ebből a tartályból a víz egy
főtartóba (középen)
csöpögött, amelynek belső
fala megállította a
hullámokat, és úszója egy
mutatót hordozott. A vízszint
emelkedésével a mutató – az
órákat képviselő beosztáson
elhaladva – jelezte az idő
múlását. A beosztás úgy
készült, hogy az eltérő
hosszúságú nyári és téli
napok különbsége esetén is
használható legyen. A henger
bal oldalán látható
beosztások a nyár hosszabb
óráira vonatkoznak.

tenned, amikor beállítod a kompletórium (esti ima) után, hogy

nyugodtan alhass.” Az ébresztőóra mechanizmusára utaló legkorábbi
feljegyzés, mely ismerteti az óra működését, egy XI. századi
kéziratból, a Santa Maria de Ripollban, a spanyol Pireneusok lábánál
lévő bencés kolostorból származik.
A bizonyítékokból az is kitűnik, hogy a kolostorok órakészítőit nem
a manapság megszokott módon érdekelte az idő pontos meghatározása.
Számukra az idő mindössze azért volt fontos, hogy a nap vagy éj
megfelelő időszakában húzzák meg a harangot. Ennek az időszemléleti
különbségnek az alapvető oka az, hogy az ő óráik hossza az évszakok
változásával mindig változott. Télen a nappal rövidebb, nyáron
hosszabb volt. Ennek következtében a kánoni órák közötti
időintervallumok hossza nőtt vagy csökkent, attól függően, hogy nyár
volt vagy tél.
Tehát a mechanikus, az azonos hosszúságú órákat jelző óramű
problémát jelentett a szerzetesek számára, amit csak úgy oldhattak fel,
hogy bevezettek egy eszközt, amely az év adott szakának megfelelően
az órát rövidebb-hosszabb időközönként csengette meg. Ez a szerkezet
kis „tüskékből” állt, melyeket az óra lapján lévő lyukakba helyeztek
be, s ezek hozták működésbe a figyelmeztető jelzést. 1271-ben a
Párizsban és Montpellier-ben tanító Robert, az Angol ezt írta: „…az
órások megpróbálnak olyan kereket gyártani, mely egy teljes kört
minden egyes napéjegyenlőségi körben (egy nap alatt) tesz meg, de
nem nagyon sikerül munkájukat tökéletesíteni… az ilyesfajta óra
elkészítéséhez egy egyenletes nehézségű korong elkészítésére lenne
szükség, majd a kerék tengelyéből egy ólomsúlyt kellene alálógatni, és
ez a súly akképpen mozgatná a kereket, hogy az egy kört napkeltétől
napnyugtáig írjon le…” A mechanikus óra elkészítése iránti igény két
forrásból fakadt: olyan eszközzel mérni az időt, amely télen nem fagy
be (nem úgy, mint a klepszidra), és abból (az új csillagászati ismeretek
és az asztrológia varázsa által felkeltett) vágyból, hogy az égben
végbemenő dolgokat kontrollálható körülmények között és emberi
léptékben újrateremtsék, és ezzel Isten óraművét lehozzák a földre.
Robertnek sikerült rámutatnia a problémára. Mi sem volt könnyebb,
mint tengelyeket és számlapokat pörgetni ólomsúllyal és zsinórokkal.
A kérdés csak az volt, hogyan szabályozzák a forgást. Senki sem tudja,
hogy a válasz, azaz a járásszabályzó orsórendszer és visszaeső
gátszerkezet honnan eredt, de ez az emberiség egyik legzseniálisabb
találmánya. Ez a rendszer visszafogta a sebességet, melyet a
lánckerékre felcsévélt súly okozott.
Az első óramű. A súly által
meghajtott lánckereket (1)
visszafogta a fogaskerék (2)
forgása, melyet a függőleges
járásszabályzó orsó (3)
irányított olyan lapátok
segítségével, melyeket oly
módon erősítettek hozzá, hogy
azok felváltva hol alul, hol
felül kapaszkodtak bele a
fogaskerék fogaiba. A kerék
forgásának fékezéséhez
szükséges erőt egy súlyokkal
ellátott, T alakú gátszerkezet
(4) biztosította, amelynek
nyomatéka az orsó lapátjait
éppen annyira fogta vissza,
hogy egy pillanatra ellent
tartsanak a keréknek. Az
egyik lapátot a fog kilökte,
majd befogta a másikat. A
szerkezetet egy csengő (5)
beindítására is alkalmazni
tudták.
A híres Horloge de sapience
illusztrációja (1450 körül).
Balra egy mechanikus órát
láthatunk egyetlen mutatóval
és 24 órás számlappal.
Jobbra az asztalon más
időmérő eszközöket is látni:
egy rugós órát, egy kvadránst
és egy napórát.
Az új óramű gyakorolta a legerőteljesebb hatást arra a társadalomra,
amelyben megalkották. A szerkezet, mely eleinte csak arra volt
hivatott, hogy jelezze a szerzeteseknek, mikor imádkozzanak,
hamarosan az emberi élet minden aspektusának szabályozójává vált.
Az új óramű minden valószínűség szerint 1280 és 1290 körül lépett
működésbe, és kezdetben csupán arra szolgált, hogy minden egész
órakor üssön egyet. A templomtornyokban elhelyezett legelső óráknak
még nem volt mutatójuk vagy óralapjuk, és ekkoriban minden
valószínűség szerint elsősorban a papoknak mutatták az imádság idejét,
és nem a társadalom egészének javát szolgálták. Kezdetben az új
szerkezetet az egyházi csillagászok alkalmazták automatikus naptár
gyanánt. A legelső példányok egy hatalmas arcot formáznak, amelyen
a kar a zodiákus jeleire mutat, míg az ablakok más részleteket mutattak
be: például a Hold fázisait, a Nap helyzetét, a legfőbb csillagképek
felkelését és lenyugvását, illetve bizonyos dátumokat, különösképpen
az ünnepek dátumát. Az új órának valójában ez utóbbi volt a
legfontosabb funkciója, mivel az egyház számos olyan ünnepnappal
bírt, melyek dátuma csillagászati időponttól függött. Az egyetlen, mai
napig fennmaradt mozgó ünnepnap a húsvét, melynek időpontja a Hold
fázisaitól függ. Az ünnepnapok nemcsak a papokat foglalkoztatták,
hanem általánosságban a társadalmat is, melynek élete e napok körül
forgott. A vetés, aratás, piaci napok, szabadnapok és a fő vallási
szertartások bizonyos jól meghatározott ünnepnapokon zajlottak.
Vagyis az órának ez a munkával való kapcsolata vette ki az órát az
egyház kezéből, és helyezte azt Európa-szerte a várostornyok tetejére.
Eltérő állítások láttak napvilágot arra vonatkozóan, hogy hol
állították fel az első órát, mivel a rendelkezésre álló dokumentumok
egyike sem ad igazán részletes leírást a mechanikáról, ezért aztán nincs
rá mód, hogy megállapítsuk, az „óra” megnevezés vajon mechanikus
vagy nem mechanikus órára utal-e. 1288-ban már megjelent az óra egy
bizonyos változata a Westminsterben, és egy másik 1292-ben a
canterburyi katedrálisban. Megint egy másikat 1300-ban említenek
meg Párizsban. Dante az Isteni színjátékban 1321-ben utalást tesz egy
órára, méghozzá olyan módon, hogy azzal azt sugallja, az olvasók
ismerték annak mechanizmusát. Az első, egyértelműen mechanikus
órára tett utalás a Visconti-palotából, Milánóból származik 1335-ből:
„Egy nehéz kalapács 24 órát üt… megkülönbözteti az egyik órát a
másiktól, amire minden embernek nagy szüksége van.” Az író a
társadalmi hatalomban lévők gondolatait visszhangozza, mert ahogy a Hordozható, német
XIV. században az óra egyre jobban elterjedt – Walesben, ébresztőóra aranyozott
Salisburyben, Strasbourgban, Párizsban, Bolognában, Padovában, szelencében (1550 körül)
Paviában, Ferrarában –, ugyanígy terjedt az óra gazdasági értékének a sárgaréz és acélszerkezettel.
tudata is. 1370-ben V. Károly elrendelte, hogy a város összes harangját A mutató mind a szokásos
húzzák meg, amikor a királyi palota tornyának új órája megszólal, tizenkét órát, mind az olasz
hogy minden ember ismerje a király idejét. Az órák jelezték a huszonnégy órára osztott időt
városfalak (amelyek az elsősorban fából épült városokat óvták a is mutatja. A nürnbergi
tűzesetektől) kapuinak kinyitását és bezárását, a kijárás kezdetét és órakészítőket csak akkor
végét, tájékoztatták éjjel az őrszemeket az idő múlásáról, és vették be a céhbe, ha
mindenekfelett a munka elkezdésének és befejezésének idejét jelezték. elkészítettek egy ilyen órát, s
A polgárok, de legalábbis azok, akik részesedtek valamelyest a város egy másikat, amely automata
vagyonából, buzgón helyeselték az óra által nyílott új lehetőségeket. A naptárt hajtott, és a Hold
lyoni városi tanácshoz kérelem érkezett egy „nagy órára, amelynek fázisait is mutatta.
ütését a város bármely pontján bármely polgár hallhatja. Amennyiben
egy ilyen óra készülne, sokkal több kereskedő érkezne a vásárokba, a
polgárok megvigasztalódnának, kedélyesek és boldogok lennének, és
sokkal rendezettebb életet élnének, a város pedig egy ékességgel
gyarapodna”.
 Az órakészítési eljárások fejlődésével lehetségessé vált olyan
kicsiny órák előállítása is, melyeket már tulajdonosuk szobájában is el
lehetett helyezni, és persze ezek az új szobai órák rövidesen páratlan
státusszimbólumokká váltak. Ez történt a Giovanni de’ Dondi orvos és
csillagászprofesszor által a támogatójának, a paviai Visconti hercegnek
készített nagy órával is, amely mint Európa csodája a kastély
könyvtárában állott.
Az órát 1364-ben fejezték be, 297 darabból állt, melyeket 305
csapszeg vagy ék tartott össze. (Ekkor ugyanis még nem született meg
az az ötlet, hogy az alkatrészeket csavarral, és ne pusztán
összeillesztéssel fogják össze.) Dondi órája mutatta az órát, a perceket,
a napfelkeltét és napnyugtát, a nap hosszát, az egyházi ünnepeket, a
hónap napjait, az öt bolygó pályáját, a Hold változásait, a húsvéti
naptárat, a csillagidőt és az éves naptárt. S mindezt kivételes
pontossággal tette. Az óra ingája naponta 43 000-szer ingott oda és
vissza, vagyis kétpercenként ütött. Sajnos Dondi órája később tűz
áldozata lett, habár a részletes tervrajzok megmaradtak, melyeknek
másolatait manapság a washingtoni Smithsonian Intézetben és a
Londoni Természettudományi Múzeumban tekinthetjük meg. A kérdés
csak az volt, hogyan mutassák az időt az órák. Egyes helyeken, mint
például Angliában, már a kezdetekben elhatározták, hogy a
huszonnégy órát más-más ütéssel jelző óra előállítása túl összetett és
költséges lenne, és inkább a tizenkét órás ütések ismétlése mellett
döntöttek. Később Európa nagy része is elfogadta ezt a nézetet, kivéve
Olaszországot, amely egészen a XIX. századig ragaszkodott a
huszonnégy órás rendszerhez. Az egyik legbonyolultabb rendszert
Nürnbergben fogadták el, ahol az órákat úgy építették, hogy azok az
időt napkeltétől napnyugtáig mutassák, s beépített szerkezet kezelte az
év során váltakozó naphosszúságot.
Az órát nem csak a kereskedők és az üzletemberek értékelték. A
XV. század közepére Európa kezdett kilábalni a „fekete halál”
következményeiből, és a gazdaság újabb fellendülés előtt állt, ezért
óriási igény jelentkezett a hordozható óra iránt. Az idő pénzzé vált, és
1450-ben a vízi energia egyik „oldalhajtása” egy lépéssel még előrébb
vitte az óra fejlődését. Abban az időben új vízi fújtatok működtek a
nagy olvasztókban, és vízikerekek látták el vízi energiával az érczúzó
malmokat. A forgásban lévő fém mennyisége drámaian növekedett, és
minél jobban növekedett, annál nagyobb lett rá az igény. A
fémművesség továbbterjedt, s elsősorban az ércbányákhoz közeli
területeken telepedett meg. Az egyik ilyen központ Nürnberg lett,
Németország déli hegyvidékeinek városa, és talán itt jöttek rá a
fémműves iparosok – talán egy lakatos vagy egy fegyverkovács –,
hogy a súlyt rugós fémmel lehet helyettesíteni. Az új rugós óra egyik
legelső példánya látható egy burgundi nemesember portréjának
hátterében (1450 körül), aki új óráját büszkén tette közszemlére.
Az óraműből rögtön az is látszik, hogyan próbálták áthidalni azt a
problémát, amely szinte a rugó első alkalmazásakor felmerült,
 A rugós órában a csiga a
nevezetesen, hogy amikor a rugó letekeredik, ereje csökken. A rugó
szabályozószerkezet. A felső
ebben a formában tehát hajtóerőnek használhatatlan volt, mivel ahogy
ábra bemutatja, hogy a rugó
kezdett letekeredni, az óra gyorsabban járt, aztán pedig ahogy
feltekeredik a rugótokban,
gyengült, egyre lassabban és lassabban. Ennek a problémának a
amelyhez csatlakozik. A rugó
megoldására vezették be a csigát.
letekeredésekor elfordítja a
A XVI. század közepére a rugós óra mérete olyannyira lecsökkent,
rugótokot, s meghúz egy húrt,
hogy kézben hordozható eszközzé zsugorodott. Ezek a kicsiny órák és
melyet a rugótok külsejéhez
zsebórák a használóik széles tömegének megfeleltek – mindemellett
erősítettek. A gond az, hogy a
nem feleltek meg a csillagászok elvárásainak. Ahogy a megfigyelés
rugó ereje, ahogy lefelé
más eszközei, az asztrolábium, a kvadráns, a planetárium és más
tekeredik, csökken. Ezt a
eszközök egyre nagyobbá és pontosabbá váltak, a csillagászok
problémát úgy oldották meg,
panaszkodni kezdtek, amiért a rugós óra nem elég pontos. Az
hogy a húr egy kúp alakú
órakészítéshez használt fém minősége nem volt mindig azonos, és a
csigát (az óra fő hajtója)
rugó viselkedése olyan tényezőkön múlott, mint a hőmérséklet, a rugó
fordít meg. A rugó végzi a
kora és olajozottsága. Egyes órák naponta akár négy perc eltolódást is
legnehezebb munkát, azaz a
produkáltak, pedig a bolygók mozgásának pontos vizsgálata esetén
csiga legszűkebb végét
négy perc eltérés már túl soknak számit. A pontosabb óra iránti igény
forgatja, amikor még
kerülő úton, egy holland optikus, Hans Lippershey által nyerte el
szorosan fel van tekerve. A
megoldását, aki 1608. október 2-án találmányt nyújtott be a holland
rugó ereszkedésével a munka
kormánynak, amelynek a csatamezőn való alkalmazását javasolta. Ez a
könnyebbé válik, és a húr
„néző” nevet viselte, melyet ma távcsőnek nevezhetnénk. A holland
kitekeredik a csiga szélesebb
hadászati újító, a nassaui Móric herceg buzgón próbált ki minden
vége irányában.
eszközt, mely segíthetett a hadászati taktikák fejlesztésében, és az új
távcsövet tereppróbákra vitte. Ennek eredményeképpen Lipershey 900
ezüstforintot kapott jutalmul, azzal a feltétellel, hogy találmányát
kétcsövessé teszi.
Talán különösnek tűnhet, hogy miután a lencsét szemüveg céljára

Galilei vízfestményei a
Holdfázisairól, ahogy
távcsövével 1610-ben látta. A támogató technikai és társadalmi infrastruktúra nélkül a találmány nem
Hold-felszín változatossága
romba döntötte azt a
feltételezést, miszerint az
összes bolygó tökéletesen
gömb alakú.
már jóval korábban felhasználták – feltalálását 1300 körülre teszik,
egyes elképzelések egy pisai, mások egy velencei ismeretlen
személynek tulajdonítják –, a távcsőben való alkalmazásáig több mint
háromszáz újabb évnek kellett eltelnie. Ez ismét jó példa arra, milyen
erős kapcsolat áll fenn a találmány és a találmányra való társadalmi
igény között. Ahogy az európai gazdaság kezdett felépülni, szinte
mindent ujjongva fogadott, ami az évszázados megszállás (a „sötét
évek”) után meghosszabbíthatná a korosodó írnokok munkaképességét.
A távcsőre viszont ekkoriban (vagyis a puskapor feltalálása és az ágyú
csatatéren való megjelenése előtt, amikor a világegyetemről alkotott
kép eleve kizárta háromdimenziós, észlelhető égitestek létezését)
semmi szükség nem volt. Ezért van az, hogy egy találmány
megjelenésének pillanatát a szerkezet használatbavételétől számítják.
Vannak ugyanis olyan pillanatok, amikor a találmány technológiailag
lehetővé válik – és amikor még talán szükség is lenne rá, ahogy a
távcső is szükséges lehetett –, azonban megfelelő piac, illetve az ezt
kel el, és nem marad fenn.
A távcső nagyszerű példája ennek az elvnek. Megjelenésekor a
csillagászat elélte azt a pontot, amikor megkérdőjelezte a világegyetem
ptolemaioszi elméletét, amely szerint az univerzum koncentrikus
szférák sorozatából áll, s mindegyik szféra egy bolygót vagy egy
csillagképet foglal magában, és az egész középpontjában maga a Föld
áll. A csillagmagasság-mérővel végzett megfigyelések rámutattak,
hogy bizonyos anomáliák figyelhetők meg a mennybolt mozgásainak
feltételezett tökéletes rendszerességében. A bolygók például egyáltalán
nem úgy viselkedtek, mint a Földtől egyenlő távolságra keringő
tárgyak, és a XVI. századra megszülető elméletek már kimutatták,
hogy a pályák nem tökéletesen kör alakúak. Az elképzelések azt
sugallták, hogy az anomáliák megmagyarázásának lehetősége egy
teljes mértékben eltérő világegyetem-elképzelésben rejlik, azaz olyan
rendszerként kell értékelnünk a világegyetemet, melynek
középpontjában a Nap áll, és a bolygók, beleértve a Földet is, körötte
keringnek. Ez az új elképzelés a Holdat a Föld kísérőbolygójának
tekintette, mely ugyanúgy viselkedik, mint maga a Föld vagy a
Vénusz, melyek a Nap kísérőbolygói. Egy olyan példa, mely
alátámasztaná, hogy más bolygóknak is van mellékbolygójuk, kiváló
bizonyítéka lehetett volna ennek az új univerzumelméletnek – és
amikor Galilei 1609-ben egy új távcsövön keresztül először pillantotta
meg az égboltot, meglátta a bizonyítékot: a Jupiter körül kísérőbolygók
keringenek. A Hold szemmel láthatóan a Földhöz hasonlóan néz ki,
azaz nem tökéletes golyó, ahogy azt a régi elképzelések tartották,
hanem egy hegyekkel és völgyekkel tarkított világ. S persze sokkal
több csillag létezik az égbolton, mint amennyiről valaha is álmodni
mertek volna.
A távcső radikálisan megváltoztatta az embernek a világegyetemben
elfoglalt helyéről kialakított képet. Többé már nem ő volt a dolgok
középpontja, Isten egyedülien kiválasztott megnyilvánulása. A távcső
felszabadította az embert, hogy magába és a körötte lévő világba
tekinthessen. Mivel többé már semmi nem tűnt biztosnak, és az „új
filozófia mindent megkérdőjelezett”, mindent meg lehetett és meg
kellett vizsgálni.
A Jupiter holdjai további gondokat okoztak az óraművesek számára.
A Jupiter holdjai ugyanis bolygó körüli pályán keringtek, és a keringés
idejét pontosan le kellett mérni, ha az új felfedezéseket valamiféle
jelentős módon bele akarták ágyazni az eddigi tudásanyagba. Ahogy
azt már megemlítettük, a rugós órák igen pontatlannak bizonyultak. A
legenda szerint Galilei maga oldotta meg a kérdést, amikor is Pisában a
katedrálisban megfigyelte egy lámpa lengését. Felfedezte, a lengés
lemért ideje mindig azonos, függetlenül attól, hogy a lámpa széles
vagy szűk ívben leng-e. Így aztán rájött, hogy az ingahatás
felhasználható a pontos időtartam mérésére. Írásaiból kitűnik, hogy
Galilei nem tett mást, mint hogy egy olyan ingaszerkezetet tervezett,

Huygens ingaórája. Ahogy a

képen látható, az óra
hasonlóképpen használta fel
az inga lengését, mint ahogy
korábban a gátszerkezetet
használták: ez adott
nyomatékot a lapátoknak,
melyek a fogaskerék forgását
visszatartva szabályozták az
óra sebességét.
mely egy másik szerkezetet működtet, ami egy fogaskereket mozdít
meg úgy, hogy a kerék egyszerre csak egyfognyit fordul. Egy holland
férfi, Christian Huygens készítette el az első ingás időmérőt.
A hollandok különösen érdekeltek voltak az idő mérésében, mivel
ekkoriban kezdtek el nyitni kelet felé, és tengerészeik olyan
problémával találták szemben magukat, amivel csak akkor találkozik
az ember, ha meglehetősen nagy távolságra hajózik keletre vagy
nyugatra. Huygens munkája tehát részben erre a kérdésre adott választ.
Az ingaóra végre kielégítette a csillagászok pontos időmérés iránti
vágyát, mivel az inga állandó lengésidejét használta fel, nagyon
hasonlóan ahhoz, ahogy a gátszerkezetet használták, ami az óra fő
fogaskerekének a mozgását szabályozta. Az inga mindezt sokkal
pontosabban végezte, azonban ez sem oldotta meg a tengerészek
gondját, mivel az ingaórát nem tudták a háborgó tengeren használni. A
keletre vagy nyugatra hajózó tengerészeknek a csillagtérképek miatt
kellett tudniuk a pontos időt, melyet azért vittek magukkal, hogy
tudják, milyen helyzetben kell állnia a Holdnak, a Napnak és a
csillagoknak a nap egy bizonyos időpontjában a Föld egy bizonyos
pontjából nézve. Ezeket a táblázatokat mindig egy délkörre vagy
meridiánra határozták meg: azaz arra az észak-déli vonalra, mely
áthaladt azon a helyen is, ahol a számítások szerint tartózkodtak. Ezért
aztán a greenwichi délkörön északra vagy délre tartó hajó a táblázat
segítségével megállapíthatta, milyen messze van Greenwichtől északra
vagy délre. Azonban amikor a hajó keletre vagy nyugatra indult, a
csillagok táblázatban lejegyzett helyzete a hajónak a támpontul
szolgáló délkörtől mért hosszúsági (kelet-nyugati) távolságával eltért.
Mivel a Föld minden huszonnégy órában megfordul a tengelye körül,
ezért keletre vagy nyugatra a napfelkelte 15 fokonként egy-egy órával
hamarabb vagy később történik meg. Ezzel együtt a csillagok helyzete
is változni fog. Hacsak nem rendelkezett a tengerész pontos órával,
amellyel megállapíthatta a viszonyításul szolgáló délkör idejét, nem
tudta elvégezni a szükséges igazításokat, hogy megállapítsa, hol
tartózkodik valójában. A tengerész órájának egyperces késése vagy
sietése az Egyenlítőnél járva közel 30 kilométeres helyzeteltérést
jelentett. Egy olyan világban, amely egyre inkább függött a
tengerentúli kereskedelemtől, a hajó 30 km-nyi eltérése és rossz
kikötése egyszerűen elfogadhatatlan volt. Ezért elengedhetetlenül
szükség volt egy órára, amely hosszú időn át képes volt pontos időt
mutatni, akár az óceáni hajózás feltételei közepette is. Egyetlen
megoldás volt: javítani azon fémek minőségét, melyekből a rugók
készültek. Aki ezt lehetővé tette, és ezzel elősegítette az ipari
forradalom kibontakozását, egy Doncasterből származó angol
órásmester, Benjamin Huntsman.
A gyökeres változások bekövetkezésének semmi köze nincs sem a
szorgalomhoz vagy az alapos megfigyelésekhez, sem a gazdasági hatásokhoz,
A transzóceáni utazás időt, esetünkben 6 órát, azaz elhelyezkedése attól, ahogy a
legnagyobb kérdése a hajó 90 fokot Greenwichtől greenwichi délkörnél állniuk
hosszúsági (azaz kelet-nyugati) nyugatra. Ezzel a helyzet kellene. Az alapvető
helyzetének meghatározása ismerettel és a szélességifok-számolást a jobb
volt. A képen ábrázolt hajó csillagtáblázattal oldali hajónál láthatjuk, mely
(balra) a Csendes-óceán keleti meghatározhatja, hogy
partvidékére napfelkeltekor ér milyen közel vagy messze
(reggel 6 óra). A navigátor helyezkedik el a 90 fokos
tudja, hogy minden greenwichi vonalon, úgy, hogy megnézi,
időn túli óra 15 hosszúsági mennyire tér el a csillagok
fokot jelent, mert a Föld
ekképpen mozog. Feltéve tehát,
hogy rendelkezik egy pontos
órával, amely a greenwichi időt
mutatja, ki tudja számolni
helyzetét, ha a greenwichi
időből kivonja a helyi
megméri, hogy a csillag az
éjszaka egy bizonyos
időpontjában milyen szögben
látható. A csillag felkeltével és
nyugtával ez a szög ismert
mértékben változni fog a
szélességi kör észak-déli
vonalán. A fok és a pontos idő
megmondja a tengerésznek,
hogy az adott vonalon éppen
hol jár.
de még csak a zsenialitáshoz sem – ezek a dolgok az egyszerű
véletlennek köszönhetően következnek be. Több száz Huntsmanhoz
hasonló órásmester élt szerte Európában, akik legalább annyira
elégedetlenek voltak a rugók minőségével, amelyeket óráikba
kényszerültek szerelni. Valószínűleg sokan keresték még közülük a
lehetséges megoldást, de nem sikerült megtalálniuk. Az acél
előállításának módja ekkortájt mindenütt megegyezett: faszén- és
vasrétegeket halmoztak egymásra, amelynek tetejét egy réteg finom
homokkal fedték be, és jó néhány napon át vörösen izzították. Ez alatt
az idő alatt a faszénben lévő szén átszivárgott a vasba, ezzel felszíni
acélréteget képezett annak felületén, amit aztán lekalapáltak róla. Majd
ezen rétegek tömegét kalapálták össze, hogy réteges acélt hozzanak
létre, ami a kések készítéséhez megfelelőnek bizonyult, ám rugó
formájában könnyen elpattant és eldeformálódott. Huntsman
történetesen egy üveggyár közelében élt, ráadásul éppen akkoriban,
amikor Abraham Darby koksszal magas hőmérsékletet tudott elérni.
Az üveggyártók koksszal fűtötték kemencéiket, és a kemencéket a
helyi lelőhelyekből származó stourbridge-i agyaggal bélelték ki. Ez az
Huntsman acélkohója
agyag a kemencében visszaverte a hőt, ezzel még inkább emelve annak
Sheffield mellett, Yorkshire-
belső hőmérsékletét. Huntsman azt is látta, hogy a kemencefűtő az
ban. Ezek a munkák
üveg nyersanyagát régi üvegdarabokkal keveri, mely a magas
teremtették meg a sheffieldi
hőmérséklet miatt megolvadt, és összekeveredett a frissen készült
acélipart, miután Huntsman
üveggel. meggyőzte a rivális francia
1740-ben egy Attercliffe nevű faluban állította fel kohóját, ahol
érdekeltségű késkészítőket
hasonló módszerrel állított elő acélt. Réteges acéldarabkákat használt elképzelésének helyességéről.
 fel kohójának olvasztótégelyében, és ezzel a különböző rétegeket
homogén folyadékká olvasztotta, mely lehűtve erős és nyújtható volt.
Ez az új acél szolgáltatta a hajókon megszülető, XVIII. század végi
kronométer rugóinak alapanyagát, amely hónapok alatt mindössze
másodperceket sietett vagy késett. Azonban Huntsman acéljának még
erőteljesebb hatást kellett gyakorolnia a XVIII. század világára.
Körülbelül ugyanabban az időben, amikor ő acélt kezdett gyártani, egy
Angliába emigrált francia fia, John Dolland kétlencsés távcsővel
kísérletezett. Megpróbálta bebizonyítani Newton azon tételét, miszerint
az egyre több és több lencse használata a fényt a prizma színeire bontja
fel, ám eközben rájött, hogy Newtonnak nem volt igaza. Az ugyanis,
hogy mi történik a fénnyel, nagyban függ a felhasznált lencse típusától,
ezért aztán az egyik lencsében síküveget használt (ami az ablakokban
is van), a másikban pedig optikai üveget (amelynek előállítását
Huntsman is látta). Mivel a fény mindkét lencsén töretlenül hatolt át,
Dolland 1757-ben szabadalmaztatta a színi eltéréstől mentes, azaz
akromatikus lencséjét. Találmányát a tengeren a kvadráns egyik
változatában – amelyet John Hadley fejlesztett ki 1731-ben – azonnal
alkalmazni is kezdték a csillagok még pontosabb megfigyelése
céljából.
Ebben az eszközben egy ikerlencsés távcsövet alkalmaztak,
amelynél a lencse fele távolabb helyezkedett el a szemtől, és be is

A távcső fejlődéstörténete

Newton felfedezte, hogy a

lencse két felületén áthaladó
fény két színre válik szét.

Dolland megoldotta a
problémát: a fényt két
különböző üvegen eresztette
át (négy felületen), így a
szétváló színek ugyanazon a
ponton fokuszálódtak újra,
ahogy a látott tárgy képe is (a
lencse alsó felén).

A távcső esetén ez azt

eredményezi, hogy mind a
kép, mind a fény átmegy a
lencséken, majd egyesülve
jelennek meg újra.
ezüstözték. Amikor a távcsővel egy csillagot néztek, egy forgó tükröt Hadley szextánsa. A kör alakú
egészen addig forgattak, míg a csillag képét az ezüstözött felület nem belső rész (balra fent)
tükrözte, mialatt a megfigyelő a másik tiszta félben a horizontot látta. mutatja, mit lát a megfigyelő,
Az a szög, amelyben a forgó tükörnek el kellett térnie, mutatta a csillag amikor a kép mindkét
égen való elhelyezkedésének szögét. E szextáns (szögmérő műszer) oldalon, a Nap és a horizont
olyannyira pontos volt, hogy a tengerész közel száz méteren belül oldalán is megjelenik. A
képes volt meghatározni hajójának helyzetét. Az új teleszkóp egyetlen szerkezet alján elhelyezkedő
hibája, hogy túlságosan pontos volt az adott korban rendelkezésre álló skálán a mutató jelzi a
fokbeosztáshoz képest, melyeket a fémkeret külsején kézzel jelöltek tengerszint feletti
meg. A skála egyhatod fok (vagyis 10 szögperc) pontosságú magasságot. A mutató másik
jelölésének módszerét kellett megtalálni. vége a kerethez csatlakozik a
Addig viszont a felosztást osztókörzőkkel, kézzel végezték. A középső forgó rúdnál, amire a
nagyméretű eszközöknél ez egészen jól is működött, azonban a tükör illeszkedik.
távcsöves megfigyelésnél már túlhaladottá vált. Egy viszonylag kicsiny
eszköz kerületének minden egyes 10. szögpercéhez egy vonalat húzni
annyit jelent, mint összesen 2160 rovátkára osztani a 360 fokot. A
probléma megoldásának kényszere óriási volt, amit a kormány által
felajánlott pénzösszeg még inkább ösztönzött. Ebben benne foglaltatott
az a 20 000 fontos nagydíj is, amit az kaphatott meg, aki rájön, miként
lehetne megmérni pontosan (egyharmad foknyi pontossággal) a
földrajzi hosszúságot. 1739-ben egy yorkshire-i órásmester, Henry
Hindley, aki sok más óráshoz hasonlóan csillagászati eszközök

Az osztásmaró (jobbra lent),
mely egy egy darabba öntött
és küllőkkel megerősített
bronz fogaskerékből áll. A
beosztásra váró lap a
bronzkerék tetejére került,
amit vízszintesen három
görgőre helyeztek, hogy egy
függőleges acéltengely
mentén foroghasson nagy
pontossággal. A kör alakú
osztásmaró fogaskerékként
való meghajtását egy, a
széléhez érintő irányba
elhelyezett csavar (alul)
szolgáltatta, amely a nagy
kereket minden egyes
csavarásnál egy pontosan
meghatározott mértékben
fordította el.
gyártásába, kezdett, a felosztások készítéséhez felhasználta azt az
eszközt, amellyel az óra kerekét vágta. Az alapelv nagyon egyszerű
volt: kör alakú, szélein fogazott, vízszintesen fekvő lemez képezte az
alaplemezt. Szélének érintőjénél kis csavar helyezkedett el, aminek
menete az alaplemez fogazatához illeszkedett, így a csavar
megcsavarása lassan elfordította az alaplemezt. A kezelő számolta,
hogy hány csavarással érte el a lemez 360 fokos megfordulását, és
ebből tudta, hányat kell csavarni rajta egy fok vagy egy szögperc
érdekében. A véletlen folytán Henry Hindley túlontúl nagylelkűen bánt
ötletével, mert alkalmasint egyik alkalmazottja, John Stannicliffe vitte
el a pálmát mestere halála miatt, átadva ezzel az alapelvet egy olyan
embernek, aki viszont már jó kapcsolatokkal rendelkezett befolyásos
körökben. Ez az ember pedig Jesse Ramsden volt, aki John Dolland
nővérét, Sarah-t vette nőül. 1774-ben a Ramsden osztásmarója Jesse-
nek 300 fontot és rengeteg munkát hozott. Díjnyertes gépezete egy
szextánst 20 percnél rövidebb idő alatt készített el, amivel a szögmérő
műszer előállításának költségét mintegy tizedére csökkentette. Megvolt
rajta a szükséges 2160 fog, és ezek az érintő irányban illeszkedő csavar
egyetlen fordulatával egyfognyit fordultak el. Ramsden javára legyen
mondva, pontosan tudta, hová kell mennie azért, amire szüksége volt:
Yorkshire-be a gépért, és Franciaországba a csavarért. Ramsden
legnagyobb gondja az volt, hogy az alaplapot forgató csavarnak
nagyon pontosnak kellett lennie. Szerencséjére egy francia
szerszámkészítő, Antoine Thiout kifejlesztett egy módszert, amellyel
még pontosabb esztergát lehetett készíteni, s ez a francia felfedezés
vezette el Ramsdent a megoldáshoz.
 A rudas eszterga egy
változata, amelyet az íj
kifejtette erő hajtott. Amikor a
pedált felengedték, a
megfeszített íj visszahúzta a
zsinórt, ezzel megforgatva a
munkadarabot. Figyeljék meg
a munkadarab fölött látható
mintát, amely az esztergályost
segítette késének vezetésében
a kívánt forma kialakítása
céljából.

Az esztergát már az ókorban ismerték, azonban a XVIII. századra

már jóval fejlettebb volt, mint íjjal meghajtott elődje. Ezeknél az
esztergát meghajtó rugót egy fából készült himbába vagy rúdba
helyezték. A rúdról egy kötél a megmunkálásra váró darab köré
csavarodott, majd egy pedálhoz kötődött. Amikor a pedált lenyomták,
a kötélre gyakorolt húzó hatás a vízszintesen felfüggesztett
munkadarabot forgatni kezdte egy irányba, egészen addig, míg a pedál
teljesen lenyomódott, ami után a rugó húzta vissza a kötelet, s eközben
ellenkező irányba forgatta meg a munkadarabot. A művelet során az
esztergályos erősen nekifeszítette kését a munkadarabnak, és minden
második forgásnál, azaz amikor ugyanabban az irányban forgott a
munkadarab, belevágott. A vízi erő felhasználásával a meghajtás
folyamatossá, és a forgás egyirányúvá vált. A XVII. századra az
esztergákat különleges fogaskerékrendszerrel és bütyöktárcsákkal
szerelték fel, amely lehetővé tette a bonyolultabb minták
megformálását is (aminek talán a kor hagyma alakú bútorait is

A híres Bramah-lakat,
amelyet 40 évig senki nem
tudott kinyitni, majd egy
amerikai lakatos, Hobbs 16
napig tartó folyamatos
próbálkozás után sikerrel járt
köszönhetjük). Azonban a növekvő mértékű vasfelhasználás miatt a
hagyományos esztergák elavulttá váltak, lévén a vas annyira kemény
volt, hogy az esztergályosnak a saját kezénél sokkal stabilabb
támasztásra volt szüksége. A díszes bútorok esztergályosai egy
úgynevezett késtartó szánt fejlesztettek ki, amely a vágókést oldalról
mechanikusan hozta be középre, egyenesen a megmunkálásra váró
darab elé. A gondot a munka hosszirányú szabályozása okozta, azaz
hogy úgymond mindig a megfelelő és egyenletes vágást ejtsék a
darabon, ahogy a kés előre halad. Ezt a kérdést Thiout oldotta meg, aki
óraszerkezetek készítésével foglalkozott.
Az alapötlet értelmében egy csavart használtak a kés mozgó
alapjaként, azaz a kést egy menetes lyukkal ellátott támasztékra
erősítették, és az abba illeszkedő csavar elforgatásakor a kést tartó
támaszték a csavaron tovasiklott, vagyis pontosan haladhatott végig a
munkadarabon. A vezérorsó Jesse Ramsden kérdéseire is választ adott.
Egy vezérorsót ugyanolyan menetűre vágott, mint amilyenre az érintő
csavar menetét szerette volna formázni, így aztán amikor az eszterga
kezelője a vezérorsót elfordította, a kés ugyanazt a mintát vágta az
anyagba, megoldva így Ramsden csavarjának sokszorosítását. S ez az a
pont, ahol Huntsman újra feltűnik a történetben, hiszen csak
egyetlenegy fém volt képes bármilyen vasat könnyedén megmunkálni,
ez pedig a Huntsman-féle acél. Valójában ez indította el az ipari
forradalmat, hiszen enélkül a vezérorsós eszterga sokkal kevésbé lett
volna hatékony, és ha a gép nem lett volna képes a fém pontos
vágására, az ipari forradalomra sem került volna sor.
Aki végül is a gépgyártók számára egyetlen gépben szintetizálta a
fémforgácsolásról addig megszerzett összes tudást, az Henry Maudslay
volt, és ha nem keveredett volna bele a Londonban közismertté váló
bankrablássorozatokba, valószínűleg ott maradt volna, ahol kezdte,
azaz a Woolwich Királyi Fegyverraktár kovácsműhelyében. A rablások
érdekes módon egybeestek az új és nagyon kifinomult lakatok piacra
kerülésével, amelyeket egy mosdócsészegyártó, bizonyos Joseph
Bramah készített (aki egy fiatalkori balesete miatt kénytelen volt
felhagyni a földműveléssel, és az ácsmesterségbe kezdeni, majd
mosdócsészéket készíteni; később kitanulta a lakatosmesterséget is).
1789-ben, amikor Maudslay még csak tizennyolc éves volt, Bramah
felvette lakatostanulónak. Az ezt követő nyolc évben Maudslay
végezte Bramah lakatjainak tömegtermelését, minden valószínűség
szerint olyan eszközöket tervezve, amelyek a lakatos munkáját
elősegítették, gyorsabbá és pontosabbá tették. 1797-ben, huszonöt éves
korában, amikor már feleségét és családját is el kellett tartania
(feleségül vette Bramah házvezetőnőjét), Maudslay a harmincshillinges
hetibérének emelését kérte. Bramah elutasította, és ezzel Maudslay
kisétált a műhelyből, és saját üzletet nyitott Londonban az Oxford
Street mellett. Magával vitte az általa kifejlesztett eszterga tervét is.
Maudslay esztergája és az őt megelőző sok-sok szerkezet közötti
legalapvetőbb különbség az volt, hogy a díszítőmintáknál használt régi
esztergát ipari méretűre nagyította, anélkül, hogy az eközben veszített Jobbra: A Brunel-Maudslay-
volna pontosságából. S erre csupán azért lehetett képes, mert szinte féle csigahengergyártó
már fanatikusan ragaszkodott a pontossághoz. Maudslay 1800-ban gépezet. Ezzel a szerkezettel
megjelent esztergája – amit abban az időben „go-cart” (mozgó szekér; 10 képzetlen ember is évi
a ford.) néven ismertek – a vezérorsó alapelvén működött, amelynél a 130 000 csigahengert
késtartó szán pontosan megtervezett háromszög keresztmetszetű készíthetett el. Az ábra a
rudakon ült. Maudslay hírneve azon a tényen alapult, hogy gépével gyártás alapvető fázisait
mindenki másnál gyorsabb és pontosabb megmunkálást tudott végezni. mutatja: balra lent az
Emellett sokszor beszélgetett egy francia férfival, aki reggelente emelőcsigát láthatjuk a
rendszeresen elhaladt a Wells Streeten lévő üzlete előtt, és ez a csigahengerbe való beillesztés
véletlenszerű találkozás megismertette Maudslayt egy, a Francia előtt, jobbra a már működő
Köztársaságból származó királypárti emigránssal, Marc Isambard emelőcsigát, amely az
Brunellel, aki épp akkor tért vissza Amerikából. erőkifejtést harmadára
Brunel 1800-ban kereste fel Maudslayt azzal az ötlettel, hogy csökkentette.
készítsenek hajók számára csigahengert. Abban az időben ezek az ékek
elengedhetetlenek voltak a hajók működtetéséhez. Ezek a
csigahengerek fából készültek (és abból készülnek mind a mai napig),
és egy vagy két beépített emelőcsigával szerelték fel őket, amelyek
segítségével a csigahengerhez erősített kötelet tetszés szerint lehetett
szorítani vagy lazítani. A vitorlák szabályozásánál, nehéz tárgyak
vontatásánál, illetve a fegyverek gyors helyzetváltoztatásánál Lent: Maudslay esztergája. Az
alkalmazták őket. Egy 74 ágyús fregatt üzemeltetéséhez – amely ábra bemutatja, miként halad
mellesleg csak harmadosztályú hajónak számított – több mint 1400 a kés a forgó vezérorsón
csigahengerre volt szükség. Ezeket a csigahengereket 1800-ban még (alul) a munkadarab mentén,
kézzel készítették. Brunel kitalálta, hogyan lehetne géppel előállítani menetet vágva bele, amelynek
őket, és azt szerette volna, hogy Maudslay készítse el az ehhez vonalát az eszterga jobb kéz
szükséges gépet. felőli végén lévő fogaskerék
Maudslay hat évet töltött el a tervezéssel, és az első gépet 1808-ra szabályozza. Maudslay finom
állította elő. Ez lett a világ első nagy mennyiségű tömegtermelő csavart alkalmazott, amellyel
egysége, és bár a portsmouth-i csigahengergyártó udvar még működött, ezred inch (25 ezred
az ötlet, miszerint a rendszert más iparágakban is hasznosítani lehetne, milliméter) pontossággal
Angliában tizenöt évig még nem aratott sikert. Addigra az ipari tudott mérni. A gép működési
potenciál, amely Anglia számára adott lett volna, egy olyan ország alapelve megegyezett
előrejutását szolgálta, amelyről Brunel azt állította, hogy az ötlet Ramsden érintő irányú
szülőhazája – ez volt Amerika. csavarjának elvével.
 Az automatizált gépek, amelyek elvették a képzett emberek elől a
munkalehetőséget, érthető módon nem arattak nagy sikert Angliában.
A XIX. század elejére a folyók szolgáltatta vízi erő és az összes
nyersanyag, mint például a kőszén és a gyapjú, már évszázadok óta
magánkézben volt. Minden ügyes kísérletezőre, amilyen Maudslay is
volt, több ezer ember jutott, akiknek egyetlen megélhetési lehetősége
az iparűzésben rejlett, melyhez a szakértelmet hosszú évekig tartó
inaskodás és műhelygyakorlat alatt sajátították el. Egy földrajzilag és
társadalmilag annyira korlátolt társadalomban, mint Anglia, ezek az
emberek semmi mást nem tehettek a megélhetés érdekében, és hogy
megóvják mindazt, amit szakképzettségükkel szereztek, mint hogy
közönséges munkásokká váljanak. Mivel az automata gépek
fenyegették megélhetésüket, ellenszegültek nekik. Nagyon sok éven át
azonban ezek a képzett emberek szembeszálltak a törvénnyel, mely
megtiltotta, hogy az új lehetőségek feltárása érdekében Amerikába
utazzanak, egy olyan országba, ahol az angol ember terveinek egyetlen
korlátja sem létezett. A gyarmati lakosokkal kialakult problémák miatt
a brit parlament törvényt hozott, hogy megakadályozza a technikai
találmányok Atlanti-óceánon való átszállítását. Az 1750-es törvény így
szól: „Egyetlen, a vas hasítására vagy hengerlésére alkalmas malom
vagy más gépezet vagy acél előállítására alkalmas kohó sem állítható
fel… Őfelsége Amerikai Kolóniáiban.” A törvény megsértéséért járó
büntetés 200 font, ami több volt annál, mint amit egy munkásember
egész életében összegyűjthetett. A függetlenségi háború után a törvényt
ekképpen módosították: „vasiparral kapcsolatos eszköz, gépezet vagy
személy kivitele nem engedélyezett…” A törvény azonban nem tudta
megakadályozni, hogy igen sok ember emigráljon hétköznapi
munkásnak vagy akár nőnek öltözve, s eszközeiket álcázott
dobozokban, alkalmanként „gyümölcsfa” felirattal ki ne vigyék.
Amerika leginkább a textilipar számára gépeket gyártó szakembereket
vonzotta. A köztársaság korai időszakában a Philadelphiában,
Providence-ben vagy a Rhode-szigeteken élő helyi lakosok körében
szokássá vált, hogy az Angliából érkező hajók elé kimentek a kikötőbe,
és olyan embereket kerestek, akik efféle szakértelemmel bírtak, és
munkát, valamint jutalékot ajánlottak fel nekik, ha új hazájukban
mesterségüket űzik. Az 1807-1809-es kereskedelmi embargó és az
Angliával szembeni 1812-es háború hatására a textilkereskedelem
robbanásszerű fejlődésnek indult, mert a politikai helyzet nagy
mennyiségű pénzösszeget hódított el a tengerentúli befektetőktől a
hazai piacra.
Az amerikai textilipar számos oknál fogva gyorsan beletanult a
tömegtermelés elvébe. Először is a gyárak felépítése és azok
erőforráshoz közeli letelepítése Amerikában nem okozott gondot. New
England területét erdők borították, és egész folyók vízhasználati jogát
lehetett felvásárolni. Ezenfelül ott volt a munkaerő problémája is.
Azzal, hogy a kormány az emigránsoknak 1,25 dollárért árusított ki
egy angol holdnyi (közel fél hektár) területet, bátorította a letelepedést,

A Lowell-malom lányai
munkában. Rövidre szabott
szabad óráikban célszerűen
megépített hálótermekben
laktak, és szigorúan
betartatott napirendet
követtek, melynek célja
erkölcsi értékeik megőrzése
volt.
így aztán legtöbben megrohamozták a szabad területeket, és olyan
méretű földeken kezdtek el gazdálkodni, amilyenről otthon nem is
álmodhattak. Az egyetlen elérhető munkaerőforrást a földművelők
lányai jelentették. Egyes esetekben ezek a lányok egyszerűen csak
szerettek volna kiszabadulni a majorság fáradságos munkájából, s
leggyakrabban bátyjaik oktatták ki őket a pénzügyekre vagy a
hozomány összegyűjtésére. A lányok képzetlensége arra késztette a
vállalkozókat, hogy olyan automata gépek beszerzésére törekedjenek,
amelyek csupán felügyeletet és nem szakértelmet kívántak. 1813-ban a
bostoni bankár, Francis Cabot Lowell, Boston közelében, Walthamban
megalapította a Boston Manufacturing Companyt. Előzőleg bizonyos
időt már eltöltött Angliában, ahol is Manchesterben első kézből
tanulmányozhatta a gyapotipar titkait. Amikor pedig az 1812-es háború
kirobbanása előtt visszatért Amerikába, találkozott azzal a szakképzett
gépésszel, Paul Moodyval, aki később gépei nagy többségét is építette.
1814-ben felvett egy Angliából épp csak akkor érkezett férfit, aki
magával hozta az új mechanikai szövőszék titkát, aminek
köszönhetően nyitva állt a portsmouthi csigahengergyártó rendszerhez
hasonló textilgép előállításának lehetősége. Lowell parasztlányokat
vett fel a gépek felügyeletére, majd az egész gyártási folyamatot egy
tető alá hozta, amit egyetlen központi erőforrásból látott el energiával.
A gyár egyik végén bement a nyers gyapot, a másikon pedig már a
szőtt kelme jött ki. Az amerikai manufaktúraipar első fejezete tehát
lezárult. A második szakasz sem váratott sokat magára, és ez is az
európai munkásokat megszorító gyakorlatokból nőtte ki magát.
 A XVIII. század közepén egy francia fegyverkovács, Honoré le
Blanc, kidolgozott egy módszert, amellyel a puska részeit
szabványminták alapján lehetett elkészíteni, tehát ha egy alkatrész
elromlott, ki lehetett cserélni egy oda pontosan beillő darabbal.
Egészen addig a karabélyok gyártása az iparosok kezében volt, akik
később persze nem akarták elfogadni az új módszereket, amelyek
csökkentették volna presztízsüket és a munkájuk iránti igényt is. Ezért
aztán Le Blanc Thomas Jeffersonhoz, Franciaország amerikai
nagykövetéhez fordult az ötlettel. Jefferson azonnal látta, hogy egy
ilyen rendszer megszabadítaná Amerikát a fegyvervásárlást illető azon
államokkal szembeni függőségétől, akikkel hadban állt vagy a jövőben
állhatott. Megpróbálta Le Blanc-t meggyőzni, persze sikertelenül, hogy
menjen Amerikába. Mindeközben lelkes levelet írt a Eli Whitney fegyvergyára
hadügyminiszternek az elképzelésről, és visszatérvén Amerikába 1820-ban New Havenben,
elhatározta, meggyőzi a kongresszust a módszernek a nemzeti Connecticutban. A háttérben
fegyvergyárban való alkalmazásáról. George Washington személyében látható házak a dolgozók és
szövetségesre akadt, és 1798-ra a magát feltalálóként feltüntető Eli családjuk számára készültek.
Whitney szerződéses megbízást kapott 12 000 karabély új módszerrel
való legyártására. Mára már az is kérdéses, hogy vajon Whitney volt-e
az első amerikai, aki Le Blanc ötletét lemásolta. Két másik
fegyvergyáros, John Hall és Simeon North is ugyanilyen módszerrel
készítettek fegyvereket. Bárhogy is volt, Eli Whitney továbbra is a
módszer feltalálójaként szerepel, mert hát szükség van hősökre. A
fegyvergyárakban működő gépek készítette fegyverdarabok elég
szabványosak voltak ahhoz, hogy cserélhetőek legyenek, és 1815-re
kongresszusi szerződés kötötte ki az általuk megrendelt karabélyok,
huzagolt csövű puskák és pisztolyok ilyetén minőségét. Az
elkövetkező ötven évben Lowell gyárrendszerének, valamint a
fegyverek cserélhető alkatrészeinek ötvözéséből az amerikai
manufaktúrarendszerben megszülettek az olyan cserélhető részeket
tartalmazó termékek előállítását biztosító gyárak, amelyek például
varrógépeket, mozdonyokat, kerékpárokat, majd a kerékpárgyártók
tapasztalatainak eredményeként gépkocsit gyártottak. A Cadillac
először bicikli volt, s csak aztán autó.
Amerika kinyílásával és az ország hatalmas természeti
erőforrásainak feltárulásával a XIX. század végére az amerikai
manufaktúrarendszer a világ országai elé helyezte Amerikát, már ami a
gyárilag előállított termékeket illeti. Az új gépek mindenki számára
elérhető termékeket állítottak elő. Ezzel egy időben inkább a gépek
specializálódtak, mintsem kezelőik, és az az óriási vágy, hogy
használják őket, olyan igényt teremtett, amely addig egyetlen más
országban sem jelentkezett: a túlnyomórészt iparilag fejletlen
országokból bevándorló, nem angol ajkú tömegek beolvasztását.
Részben az e munkások miatt kialakuló problémák megoldásának
igényéből indult meg 1881-ben Pennsylvaniában, a midvale-i
acélhengerműben a termelés Frederick Taylor mérnök irányítása alatt,
aki megkísérelte rendszerezni a munkavégzés folyamatát. Taylor
stopperórával mérte le és analizálta a termelés különböző fázisait.
Ugyanakkor egy másik mérnök, Frank Gilbreth és pszichológus
felesége, Lilian az új mozgókép segítségével elkészítették a
munkamozdulatok lassított felvételeit, hogy azt egy hatékony,
szabványos minimumra csökkenthessék. Taylor és Gilbrethék idő- és
mozgástanulmányai végül a munkást az amerikai rendszer részévé
tették, mely ugyanolyan lecserélhető volt, akárcsak az általa kezelt gép.
Ezzel befejeződött a modern termelősor genezise.

A jeges századok egy 1585-ös javak jóval arányosabban oszlottak meg a társadalomban, csökkentve a
flamand festményen. A kurta szakadékot a gazdagok és a szegények között. Ennek a legújabb kori
nyarak és kemény telek
időszaka a tizenharmadik és
tizenötödik század között egy újdonság iránti vágyat igyekeznek felkelteni és ébren tartani a
egész sor találmány
kifejlesztését mozdította elő,
amelyek aztán gyökeresen
átalakították az európai
háztartások életét.
6.
Olaj a tűzre
Az embernek az a vágya, hogy megkönnyítse és kényelmesebbé tegye
életét, és minél többet halmozzon föl az anyagi javakból, a történelem
hajnalától fogva újabb és újabb, egyre elmésebb és komplikáltabb
eszközök kifundálására készteti az emberiséget. A technikai fejlődés
gyakorlatilag mindvégig töretlen volt, ezt a folyamatot csak nagy
ritkán tartóztatták fel a nagyobb járványok, háborúk és éhínségek. A
fejlődés során a hasznosnak bizonyuló ötletek utat törtek maguknak,
kiszorítva kevésbé bevált elődeiket vagy vetélytársaikat. Másfél
évszázaddal ezelőtt aztán az amerikai típusú tömeggyártás
térhódításával drámai lendületet vett a világ nyugati felén az
életszínvonal-emelkedés. Először a hadiiparban ismerték fel, hogy
jóval gyorsabbá és gazdaságosabbá válik a gyártási folyamat, ha a
készterméket az erőforrások koncentrálásával egyetlen csarnokban
állítják elő az alapanyagokból, de ez az elv csakhamar elterjedt a többi
ágazatban is. A sorozatgyártás az utóbbi száz esztendőben lehetővé
tette, hogy a fejlesztések eredményei szinte azonnal megjelenjenek
mindennapi életünkben. Mindenekelőtt ennek a gyökeres fordulatnak
köszönhető, hogy – a világ fejlettebb részén legalábbis – a piacot
elárasztották a széles tömegek által elérhető árucikkek, így az anyagi
technikai forradalomnak kevésbé üdvös mellékjelenségei az agresszív
reklámok és hirdetések, amelyekkel a termelők és a forgalmazók az
vásárlókban.
Manapság az új árucikkek a legritkább esetben irányulnak alapvető
igények kielégítésére: sokkal inkább öncélúak, pusztán a változás és az
újdonság iránti vágyakozást szolgálják ki. Ördögi kör zárult be tehát,
amelyben a kereslet határozza meg a gazdasági növekedést, a
növekedés a foglalkoztatottságot, a nyereséget és a vásárlóerőt, így az 165. fent: A huszadik század
utóbbiak fenntartásához szakadatlanul fogyasztásra kell buzdítani a közepének par excellence
népességet. Mindennek következtében a gazdasági termelés vált (mű)terméke, a
mindennapi életünk legfőbb mozgatórugójává. Nap mint nap tömegek személygépkocsi – amely
indulnak egyszerre dolgozni, majd a munkából hazafelé, sokszor életünk szerves részeként a
elviselhetetlen zsúfoltságot okozva a nagyvárosok közlekedésében, legjobb példa az egyetlen
míg ugyanez a rendszer a nap fennmaradó időszakában gyakorlatilag energiahordozónak való
kihasználatlan marad. A várostervezésben a lakóövezetek kiszolgáltatottságra.
kialakításánál az vált meghatározó szemponttá, hogy az emberek
otthonukból minél könnyebben jussanak el az ipartelepekre. A reggeli,
amit országszerte milliónyian egyszerre készítenek el, hovatovább
éppúgy a termelési lánc szerves része, mint az egy órával később a
gyárakban a futószalag mellett végzett munka. Életünket gyökeresen
átalakította a tömegtermelés. A szabványosítás és uniformizálás
következtében nőtt a gazdaság hatékonysága, de ez egyúttal azzal jár,
hogy csak a legvagyonosabb réteg tehet szert igazán egyedi dolgokra.
A társadalom fennmaradó hányada egyforma házakban lakik,
egyforma ruhát hord, egyforma autót vezet, ugyanazt a műsort nézi a
kábeltévén, és ugyanazokat az álmokat szövi a termelés szamárlétráján
való felkapaszkodásról. Az amerikai mintájú tömeggyártás úttörőinek
azon dicséretes törekvése, hogy elérhető áron mindenki hozzájuthasson
a létfenntartáshoz szükséges és az életet megkönnyítő árucikkekhez,
végül is a globális óriásgazdaság kialakulásához vezetett. A
futószalagszerű sorozatgyártás nagyobb hasznot hoz, mint a kisipari
termelés. Az áruházakat bevásárlóközpontok váltották föl, a vállalatok
beolvadtak a nemzetközi mamutcégekbe.
Életünk egyre erősebben függ a központi ellátórendszerektől – pl. az
áram- és gázszolgáltatástól, a távfűtéstől –, miközben mind
komolyabban számolnunk kell az ásványkincs- és nyersanyagkészletek

Lent: Ez a Los Angeles-i

közlekedési csomópont jól
szemlélteti, milyen hihetetlen
követelményeket állit a mai
várostervezők elé a futószalag
alapú termelés és az emberek
ebből következő tömeges
áramlása.
kimerülésével is. Mindez elkerülhetetlenül felveti a kérdést: mennyire
merevedett meg a nyugati társadalom? Képes lesz-e alkalmazkodni az
óhatatlanul bekövetkező változásokhoz? Hogyan lehet majd tüzet
gyújtani olyan lakásokban, amelyekben egyáltalán nincsen kályha? Mi
történik, ha egyszer elfogynak az ásványienergia-hordozók, és
hidegebbre fordul a klíma? Hasonló nehézséggel utoljára a kora
középkori Európában kellett megküzdeni, amikor – akárcsak manapság
– mindenki a nagy közös tűz mellett melegedett. Nagyjából a X.
századra Európa legnagyobb részén kialakult a faluközösségi rendszer.
A parasztok pusztán úgy tudtak boldogulni, ha együtt élve és dolgozva
megosztották egymás között a javaikat. A nehéz vasekét csak több
ökör volt képes elvontatni, így kénytelenek voltak osztozkodni az ekén
és az ökrökön. Ezeket előbb közös helyen tartották, később
mindannyian e körül telepedtek le. A korszak ínséges és
kiszámíthatatlan jellegét mutatja, hogy a földközösségek önellátóak
voltak. Bizonyos vidékeken törvény tiltotta olyan portékák vásárlását,
amiket a közösség határain belül is elő lehetett állítani. A kora
középkori faluközösségek közül talán az angolt ismerjük a
legalaposabban, de azért is érdemes éppen Angliát közelebbről
szemügyre venni, mert itt jelentkeztek először a tűzhely környékéről
kiinduló nagy horderejű változások. A szász társadalomban szigorú
hierarchikus rend uralkodott. Az egyes osztályokhoz tartózó emberek
értékét pénzben is kifejezték: ha egy gyilkos az áldozat árát meg tudta
fizetni, megmenekült, ha nem, halállal lakolt. Egy nemes 1200
shillinget ért, egy előkelő 300-at és egy szabad paraszt 200-at. A
jobbágyok nem értek semmit, és egy férfinak mindig magasabb volt az
értéke, mint a hasonló rangú nőnek.
A szász földközösségekben a jobbágyi élet még békeidőben is
keserves, kegyetlen és rövid volt. A legtöbben hajnaltól napestig
dolgoztak hatéves koruktól fogva halálukig, és csak kevesen élték meg
a negyvenéves kort. A szabad parasztoknak, az előkelőknek és a
nemeseknek valamivel kellemesebb volt az életük, és ez az élet a tűz
köré szerveződött. A kor költői minduntalan a tűzhely és a köré
telepedő társaság melegéről énekelnek. A szászok háztartása egyébként
elég szegényes képet mutat. A kanalakat, edényeket, poharakat és
tányérokat fából faragták, a bútorzatot néhány hevenyészett faasztal,
pad és ülőalkalmatosság alkotta, csak a vezetőknek járt külön szék.
Leletek igazolják, hogy a bőrt roppant sokoldalúan használták fel,
többek közt papucsot, cipőt, kamáslit, tömlőt, lószerszámot,
állatcsapdát, kötelet, táskát és erszényt készítettek belőle. A ruhákat
elsősorban igen durva gyapjúból állították elő, a flaneltől a lópokrócig
többféle minőségben. Alsóneműik vászonból készültek. A királyi
család jól öltözött tagjai gyapjúnadrágot viseltek, alatta hosszú, vászon
alsóruhával, fölül pedig övvel összefogott és selyemmel díszített
gyapjúmentét. Ezt télen rövid, ujjatlan szőrmemellény és egy melltűvel
összekapcsolt, hosszú gyapjúköpeny egészítette ki. A parasztok egész
évben durva gyapjúinget és -nadrágot hordtak, alsóruha nélkül. A
ruhaanyagot közös épületben a lányok és az asszonyok szőtték,
akiknek – a főzés mellett – ez volt a fő foglalatosságuk. Étrendjük
szűkös volt: korpakenyérből, zabkásából, sajtból, zöldségekből,
tojásból, főtt birkahúsból és szalonnából, alkalomadtán csirkehúsból
állt, amit árpa- vagy mézsörrel öblítettek le. Csontozatuk alapján ítélve
ritkán nőttek magasabbra 170 cm-nél. A sok görnyedéstől az
asszonyok ízületi betegségben szenvedtek.
A házak egyformán kényelmetlenek voltak. A nagyobbak
rendszerint négyzet alapúak, olykor emelettel. Minden esetben fából
ácsolták őket. A csupasz falakat esetenként a gazdagabb házaknál
meleget adó fali szőttesekkel borították. Ezeket a falidíszeket sokszor
külön is megemlítik a végrendeletekben, amelyek közül egyikből egy
részlet így szól: „A Bathi Szt. Péter rendháznak adományozok… egy
ágyneműkészletet a hozzá tartozó faliszőttessel és függönnyel… és
Eadgifunak két ládát, bennük a legfinomabb ágyfüggönnyel és
vászonholmikkal és a hozzájuk illő ágyneművel”. A ház legnagyobb
szobája étkező- és hálószoba volt egyben. Napközben a padlót sással
hintették fel, hogy felfogják a kiloccsanó folyadékot és az
ételmaradékokat, tavasszal és nyáron a levegő frissítésére még
virágokat és gyógynövényeket is kevertek a sás közé. Éjjelre a sást
kiseperték, és új réteget szórtak fel helyette. A háziak ezen vagy a
padlóra terített gyapjú derékaljon aludtak. Mindez talán borzongatóan
ridegnek és barátságtalannak tetszik a modern olvasó számára, de tudni
kell, hogy akkoriban Európa északi részén jó néhány fokkal magasabb
volt az átlaghőmérséklet. Az akkori enyhébb éghajlat nemcsak az életet
tette kellemesebbé, de a termelésre alkalmas időszakot is megnyújtotta
legalább három héttel. Ez a középkori vénasszonyok nyara azonban
nem tartott örökké, és amikor hidegebbre fordult az időjárás,
korántsem pusztán a hőmérséklet változott meg.
Az egyik legkorábbi utalás a változásra a szerzetesek által írott
Angolszász krónikából való, amelyben a következő feljegyzés áll az
1046-os évről: „És az Úrnak még ugyanebben az esztendejében február
hó másodika után oly kegyetlen tél jöve hóval, faggyal és mindenféle
zimankós idővel, hogy nem volt ember, ki efféle kemény télre
emlékezhetett volna, oly sűrűn hullottak az emberek és támadta meg a
kórság a marhákat, oly sok szárnyas és hal veszett oda a nagy hideg és
éhínség okán”. Az ebből az időszakból származó légzárványokat,
növényi maradványokat és egyéb szerves anyagokat tartalmazó
grönlandi és antarktiszi jégrétegek vizsgálatából a kutatók
megállapították, hogy a XII. század első felétől az éghajlati változás
már erősen éreztette hatását a változékony időjárás, a heves esőzések,
orkánok és az alacsonyabb nyári hőmérséklet formájában. A XIII.
század végén aztán félreismerhetetlenül beköszöntött az úgynevezett
„kis jégkorszak”, amely csaknem kétszáz évig dermesztette Európa
északibb felét. A viszonylagos meleg évszázadai után a hirtelen beállt
hideg az európai ember életmódjában sokrétű változást idézett elő.
A változást mindenekelőtt az kényszerítette ki, hogy életben kellett
maradni az egyre keményebb télben, amelyről érzékletesen
beszámoltak a szerzetesek is. A legelső újítás, amely a fagyoskodó
tömegek segítségére sietett, a kémény volt. Addig a házaknál egyetlen
központi tűz égett, télen a nagyszobában, nyáron a szabad ég alatt. A
füst a szobából egyszerűen a tetőn kialakított nyíláson át távozott.
Miután az időjárás hidegre fordult, ez a megoldás már nyilvánvalóan
alkalmatlan volt arra, hogy az emberekkel telezsúfolt szobát felfűtse,
akik mindaddig egy fedél alatt töltötték az éjszakát. A ház ura és
asszonya talán húzott valamiféle függönyt maga köré, de mindenki a
közös tűz lángjánál melegedett.
A megoldást jelentő – és egyben jelentős életmódbéli fordulatot
kiváltó – kémény előfutára hasonlíthatott ahhoz a rendszerhez, amelyet
a IX. században a svájci St. Gallen kolostorban alkalmaztak. Itt a
padlófűtésnél keletkező füstöt az épület mellé felhúzott különálló
kéménykürtőkön át vezették el. Jóllehet a kürtők elsődleges
rendeltetése a füst elvezetése volt, valakinek eszébe juthatott, hogy a
kéményt az akkoriban már elterjedt egyszerű fújtatós kályhákhoz
lehetne illeszteni. A kémény formájának, a kámzsának és a csatornának
kialakításhoz tapasztalati úton ismerni kellett a felfelé és lefelé áramló
huzat törvényszerűségeit, mert csak e tudás birtokában lehetett
egyszerre biztosítani, hogy a kályha tüze ne aludjon ki, hőt adjon le, és
a kémény elszívja a füstöt és a szikrákat is. Először a kovácsok és az
üvegkészítők dolgoztak efféle, faszénnel fűtött kemencékkel, így a
kéményépítés tudománya alighanem tőlük származik.
Szt. Barbarát ábrázoló
festmény (1438) a legújabb
luxustárgyakkal, amelyeket a
kémény tett lehetővé. Szt.
Barbara lábát fabútor óvja a
csempézett padló hűvösétől,
spaletta egészíti ki az
üvegablakokat, a kémény
mögött pedig törülköző függ,
alatta tállal és meleg vizes
kancsóval. A kémény
ösztönzőleg hatott a beltéri
tevékenységekre, így az
olvasásra is.

Az új lakás higiénéje;
fürdőházi jelenet
Németországból (1470). A kép kéményeket
által is bemutatott intimitás családjával, majd bizalmasaival – visszavonulhatott. Az angol Privy
heves bírálatot váltott ki az Council
egyház részéről, mivel az
újonnan támadt meleg
bizalmas együttlétre és
„szabados viselkedésre”
csábított.
A házak, melyeket az új kéménnyel fölszereltek, a rossz időjáráshoz
alkalmazkodva maguk is alapos átalakuláson mentek keresztül. A nyílt
tetős szerkezetet felváltotta a zárt belső terű épület, amely menedéket
nyújtott a szélsőségesebb időjárási körülmények között is. Az új
kémény, amely Angliában a yorkshire-i Conisborough Keepben jelent
meg első ízben (1185), szintén átrendezte a házak felépítését. A
kéménytoldat alkalmazásával, amely elszívta a szikrákat, már nem a
szoba közepe volt a kályha számára egyedül biztonságos hely. A házak
falába egyrészt már kevesebb fát építettek be, másrészt a kámzsa
megvédte a szikrától a gyúlékony fát is. A biztonság kedvéért azért a
kályha környékén téglából húzták föl a falakat, így a megerősített
kémény mintegy a ház tengelyévé vált, amely több – de természetesen
akár külön tűzhellyel is fűthető – szobát is megtámaszthatott. A
kámzsa megóvta a szikráktól a mennyezetet is, és mivel a kisebb teret
könnyebb felfűteni, mint a nagyot, a mennyezet is alacsonyabb lett.
Az új szobák megjelenésének legfontosabb következménye a
társadalmi osztályok elkülönülése volt. A királyi kastélyokban az első
azokhoz a helyiséghez húzták föl, ahová a király – előbb a
(királyi titkos tanács) is csak akkor alakult meg, amikor volt
olyan helyiség, ahol egész évben bizalmas gyűléseket lehetett tartani.
Fűthető termeket rendeztek be különféle kormányhivataloknak.
Gyakoribbá vált a fürdés. A kályhával ellátott kisebb szobákban egész
télen át lehetett papírmunkát végezni. (Az V-től a XI. századig a
szerzetesek minduntalan arra panaszkodnak, hogy ujjaik
elgémberednek a hidegben, és olykor még a tinta is megfagy
tégelyében.) Külön épületeket emelnek számvevőszékek számára, mint
például az 1260-ban Abingdon Abbelyben épültet. Európában az
általános gazdasági fejlődés éppen ez idő tájt lendült föl a vízi erő
széles körű kiaknázása következtében. Ezzel természetesen több
munka hárult az írnokokra is, és a kémény, lehetővé téve, hogy télen is
dolgozzanak, hozzájárult a kontinens gazdasági fölemelkedéséhez.
A kémény a magánélet előtt is új távlatokat nyitott. A fűthető
hálószobák, ahol a párok elkülönülve, gyakorta meztelenül aludtak,
friss színt loptak a szerelmi életbe. A szerelem még inkább
személyessé, bensőségessé, romantikussá vált. Meglehet, a lovagi
szerelmi lírát a keresztes háborúkban magányosan eltöltött hosszú
hónapok ihlették, csakhogy a fagyos Észak-Európában sohasem
virágzott volna föl a kémény néminemű befolyása nélkül. A szobák
belső díszítése ugyancsak az átalakult körülményekhez igazodott. A
vakolatot eleinte a kéménykámzsa huzat elleni szigetelésére
használták, de hamar megjelent a szoba többi részén is. Idővel finom
mintázattal díszítették, és élénk színekkel futtatták be. A legelső
időkben a festett falak a téglafalat utánozták, később kialakult a maguk
külön divatja, dús mintázatokkal, valamint az arany és a sárga meleg
árnyalataival. A nemeseknél szokássá vált címerüket a falakra és a
kandalló fölé festetni. 1239-ben Winchesterben a nagyterem falára egy
világtérképet rajzoltak. A faldíszítés szokása gyorsan tért hódított a Jobbra: A buxtehude-i
középosztály tagjainál is, akik vadászjelenetekkel díszítették oltárkép – a kötés első
otthonukat. A festett vakolatot később kiszorította a faburkolat és a ábrázolása.
lambéria, mint a huzat elleni szigetelés hatékonyabb módszere.
Rendszerint fenyőt használtak alapanyag gyanánt, amelyet jóval
könnyebb volt megmunkálni, mint a tölgyet, hátránya volt viszont,
hogy Angliába külföldről kellett beszállítani. III. Henrik 1259-ben
Norvégiából rendelte meg a fenyőanyagot, „Winchesteri kastélyunkba
faburkolatnak szeretett fiunk, Edward szobájának falára”. Gyapjú
faliszőttesekkel továbbra is burkolták a falakat, ugyanúgy, mint a
kémény előtti időkben. Ahogy gazdagodtak a felsőbb rétegek, az
egyszerű szöveteket, amelyeket eredetileg a nagyszobában
függesztettek föl az asztal mögé, hogy a családtagok és a vendégek Portugáliai János vendégül
háta védve legyen a hidegtől és a huzattól, pazarul díszített kárpitok látja John of Gauntot
váltották föl. Ezeket többnyire a francia Arras-ból hozták be Angliába. (jobbján) egy XV. század végi
A XV. századra a kárpit nélkülözhetetlen kellékké vált csaknem ebédlőteremben. Figyelemre
minden szobában. méltó a kárpit, amelyet a
A hideg ellen azonban nemcsak a házak szigetelésével védekeztek, begyújtatlan kandalló elé
az öltözködés is számottevő átalakuláson ment keresztül. A XIV. húztak föl a huzat ellen,
századra két jelentős újítás terjedt el: a kötött ruha és a gomb. A valamint az asztalkendők és a
legkorábbi alkotások, amelyeken feltűnik a gomb, a németországi különálló konyhából nyíló
Hamburg közelében álló bambergi székesegyház egyik szobra és a tálalóablak.
 szomszédos Bassenheimben lévő dombormű, nagyjából 1235-ból. A
kötés első ábrázolása az angliai Buxtehude város templomának
oltárképén jelenik meg, amelyen Szűz Mária látható, amint éppen ruhát
köt a kis Jézusnak. A kötött ruha és a gomb lehetővé tette a testhez
illeszkedő ruhák viselését, amelyek jobban megtartották a testmeleget.
Hogy a javuló életminőség milyen hatással volt a halandóságra, azt
hűen tükrözik az akkori végrendeletek: számoltak azzal, hogy a
gyerekek felnőnek, és gondoskodtak részesedésükről az örökségből.
Ahogy a házak melegebbek lettek, lakóik kifinomultabb életstílust
tettek magukévá. Ólomcsövek vezették a vizet a mosdóhelyiségekbe és
az illemhelyekre a lakosztályokban. A francia II. Frigyes XIII. századi
kastélyát, a Castel del Monte-t már vízöblítéses vécékkel szerelték föl.
A javuló higiénés körülmények hozzájárultak az asztali etikett
csiszolódásához is. A képeken a szolgák vizestálat és törlőruhát
nyújtanak az uraknak, hogy megmoshassák kezüket étkezés előtt.
Ekkorra már barbárságnak számítottak az asztal alatt tartott kutyák,
amelyek szőrébe hajdan zsíros kezüket törölgették az előkelőségek. A
konyha természetesen most már külön helyiség volt, gyakorlatilag
rögtön attól fogva, hogy a kémény megjelent. Egyes nagyobb házak
Leonardo da Vinci terve konyhájában több tűzhely is állhatott, amelyek közös kéményhez
(1480) egy meleg levegővel csatlakoztak. A légáramlás természetének megismerését alighanem
hajtott konyhai nyársról. elősegítették a XV. században Itáliába került török rabszolgák is, akik
meghonosították a felszálló meleg levegő erejével forgatott konyhai
nyársakat.
Ekkorra teljessé vált a társadalmi osztályok elkülönülése, végképp
fölbomlott az összekötő kapocs, amely leginkább abban testesült meg,
hogy a különféle rendek közös tűz mellett töltötték az éjszakát. A
szoros kötelék, a mezőgazdasági alapú feudális világ elszállt a
kéményen át. Ez azonban nem tetszett mindenkinek. A költő William
Langland így ír a XIV. század vége táján:

Bánat ül a hallban folyvást s minden évszakon,

Hol az Úrnak s az Úrnőnek nem méltó időzni,
Hisz új szokás járja már a gazdagok között,
Titkon esznek, külön szalonban, nehogy háborgassák a pórokat,
Kéményes szobában talán, melegben,
s elhagyván a háznépet,
Kikkel hajdan együtt költötték a húst s minden étket.

Az 1540-es évektől, amikorra egész Európa magához tért a pestis, a

fekete halál okozta pusztításból, hála a szilárd belső viszonyokból
fakadó anyagi gyarapodásnak, az agresszív terjeszkedésnek és nem
utolsósorban a VIII. Henrik által feloszlatott szerzetesrendektől
elkobzott óriási vagyonnak, Angliában rohamosan emelkedik az
életszínvonal. A gazdaságot a kínálati piac uralta. Ez a kötött
földbérleti díjakban és az árucikkek emelkedő árában fejeződött ki, ami
leginkább a középosztálynak és a parasztság gazdagabb rétegének, a
„yeoman”-eknek kedvezett. Ők ekkorra feltétel nélkül rendelkeztek
földjeikkel, és még mindig az évszázadokkal korábban megállapított
bérleti díjak voltak érvényben, amelyek sok helyütt pusztán jelképes
összegűnek számítottak. A középosztály tagjai jelentős pénzfeleslegre
tettek szert, amit olyan fényűzésre fordítottak, amelyet korábban csak a
leggazdagabbak engedhettek meg maguknak. A felhalmozott pénz
tekintélyes részéből új épületeket emeltek, vagy a középkoriakat
alakítottak át. A kémény és a nyomában járó újítások lehetővé tették,
hogy a családfők – mint egykor a király – szobák és lakosztályok sorát
építsék föl a jobb táplálkozás és a békeidők következtében egyre
nagyobbra duzzadó családjuknak.
Az építési láz egyik legékesebb példája a Hardwick Hall kastély,
amely máig áll az angliai Derbyshire megyében. 1591 és 1597 között
építtette Hardwick-i Erzsébet, a shrewburyi gróf özvegye, aki
hetvenhét éves korában költözött új rezidenciájába. Tipikus törtető
dáma volt, rémséges jellem, négyszer házasodott és négy férjet temetett
el, és ahogyan egy korabeli gúnyversike mondja:
A Hardwick Hall: nyugati
Négyszer hevítette a hitvesi ágyat, homlokzat. A tornyok fölött az
S rendre oly ügyesen szolgálta a vágyat, E. S. (Elizabeth Shrewsbury)
Hogy midőn urát a halál a karjából kiragadta, monogram látható. A grófné
Egész vagyonát mind özvegyére hagyta. üvegkészítőinek az épülő
kastély alagsorában állíttatott
föl műhelyt.
Hardwick Hall: a fenti
nagyterem. Figyeljük meg a
hideg elleni szigetelésként
alkalmazott faburkolatot,
faberakást, vakolatot és
kárpitokat! A kőpadlót szőtt
gyékényszőnyeg borítja.

A Hardwick Hall azonban jóval több, mint pusztán egy idős asszony
költséges hóbortja. Újszerű építési stílusa miatt a kastélyt így
emlegették: „Hardwick Hall – több ablak, mint fal”. Angliában
ekkoriban váltak divatossá az üvegablakok, és az üveg bőséges
felhasználásának messzire nyúló hatásai voltak.
Jóllehet működő üvegipar létezett Angliában korábban is, ez szinte
kizárólag a templomok és a kastélyok igényeit szolgálta, és ahogy a
templomépítés visszaesett a XV. században, úgy az üvegipar is
leáldozott. A XVI. századi építési láz azonban annyira felfokozta az
üveg iránti szükségletet, hogy a kereslet jócskán meghaladta a belföldi
termelést, így az angol piac nyújtotta lehetőségeket a külföldi
üvegkészítők fölözték le. 1567-re az Angliában felhasznált üveg
túlnyomó részét a kontinensről szállították. Ugyanebben az
esztendőben kapott felhatalmazást Jean Carré, egy arras-i születésű,
akkoriban Antwerpenben élő üvegesmester, hogy üveggyártó kohót
létesítsen angol földön, a Londontól délkeletre fekvő kenti erdőben. Az
iparűzési jog egyik feltétele az volt, hogy tudományába beavassa a
helybélieket, hogy mire a 21 évre szóló jogai elévülnek, Angliában már
virágzó üvegipar működhessen. Úgy alakult, hogy Carré jóval
korábban meghalt, semhogy engedélye lejárt volna, 1580 körül
azonban már egy egész sor külföldi üvegkészítő bukkant fel hol itt, hol
ott Anglia erdeiben. Kénytelenek voltak folyvást vándorolni, mert a fa
ára és a szállítási költségek magasba szöktek, és a tüzelőfa csak akkor
volt elég olcsó, ha a közelből szerezték be. Mihelyt a kohó közvetlen
környékén kimerültek a fakészletek, kifizetődőbb volt új lelőhelyet
keresni és odébbállni.
 Több dolog is összeesküdött az üvegkészítők ellen. Őket végül is az
hozta Angliába, hogy ellássák üveggel az építési lázban égő helyieket,
ezért pusztították az erdőségeket. Csakhogy rajtuk kívül ugyanezt
tették a vaskohászok is, akiknek kohóik fűtéséhez faszénre volt
szükségük. Az óriási méreteket öltő erdőirtásra válaszul a parlament
1581-ben törvényben tiltotta meg a favágást a Temze mintegy 35 km-
es, a nagy sussexi erdő 6 km-es és az egész partvidék 5 km-es
körzetében. Az egyre növekvő számú üvegkészítő a felívelő kereslet és
a szűkös nyersanyagellátás szorításába került. Ha módjukban állt,
folyók közelében telepedtek le, mivel vízi úton gazdaságosabban
szállíthatták a nyersanyagot és a készterméket. Így került végül 1593-
ban az a törvényjavaslat a parlament elé, amely minden üveggyártó
kohót ki kívánt tiltani az ország összes folyójának mintegy 12 km-es
körzetéből.
Az olyannyira keresett ablaküveget két fő változatban állították elő
aszerint, hogy a kisebb mozaikos ablakokhoz vagy a nagyobb keretes
táblákhoz volt rájuk szükség. Az utóbbi olcsóbb anyagból készült, ezt
megolvasztva henger alakúra fújták, majd az üvegpalástot az egyik
oldalon hosszában szétválasztották, és még forrón lapossá hengerelték.
A másik üvegtípus finomabb anyagból készült úgy, hogy egy
fúvócsővel gömböt fújtak az olvadt üvegből, majd ezt a csőről lecsípve
egy vasrúdhoz erősítették. A vasrudat folyamatosan forgatták, mire az
üveggömb a centrifugális erő hatására kiszélesedett és ellaposodott.
Végül a kör alakú üveglapot leválasztották a rúdról. Ez a típusú üveg
még mindig látható a régi házak ablakaiban, könnyű fölismerni a
közepén lévő jellegzetes ökörszemről, mely a vasrúdhoz való illesztés
nyomát őrzi.
Anglia tehát 1600-ra – nem utolsósorban az üvegtermelés
megugrása következtében – súlyos tűzifahiánytól szenvedett.
Megkísérelték a tengeren túlról pótolni a tüzelőanyagot, sőt 1608-ban
még a virginiai Jamestownban is felállítottak egy üveggyártó kohót,
mindössze egyetlen évvel a kolónia létrehozása után. (A kolónia
alapítólevelének aláírói között volt egy bizonyos Sir Robert Mansell,
aki néhány esztendővel később még jelentős szerepet vállal
történetünkben.) Jóllehet Jamestown bővelkedett homokban, kálisóban Tizenhatodik századi
meg tűzifában, és csak a meszet kellett odaszállítani, a vállalkozás – üvegkészítők munka közben. A
elsősorban a képzett munkaerő hiánya miatt – egy éven belül kupola alakú kemence a
megbukott. Az üveg ára közben mind magasabbra szökött Angliában, a hőtartás végett téglával van
faéhség pedig egyre nőtt. Az üvegművesek a rendelkezésre álló kevés bélelve. Az előtérben többek
fáért még a hajóácsokkal és az ágyúöntőkkel is kénytelenek voltak közt öntőforma (E) hever. A
megküzdeni. Az üveggyártók fakitermelését korlátozó korábbi kemence előtt állók a
intézkedéseknek részben éppen az volt a céljuk, hogy megóvják az fúváshoz készítik elő az
erdőket a hajók és az ágyúk részére. Anglia önellátó akart lenni a üvegolvadékot, a jobb felső
hadiiparban, és igyekezett visszaszerezni vezető szerepét a sarokban pedig egy hordár
gyapjúpiacon is, ami újabb fenyegetést jelentett a faállományra. szállítja el szalmába
bugyolálva a kész üvegárukat.
 A délkeleti erdőségek vasöntői 1543-tól készítettek vaságyúkat, Bányászati műveletek 1544-
attól fogva, hogy az eljárást egy William Levett nevű pap kidolgozta. ben. A bánya egy folyó
A vaságyúk azonban királyi monopólium alatt álltak, és ezeket – a közelében helyezkedik el,
kincstári bevételeket növelendő – olyan nagy számban adták el az amelyen egy uszály (jobbra)
országon kívülre, hogy a század végén Sir Francis Drake így kesergett várakozik érccel és fémmel
a parlamentben: „Nem kétlem, hogy hajdanán őfelsége egyetlen hajója megrakottan. Balra fent
elsöpört tíz spanyolt, de ma már oly elmaradott a tüzérségünk, hogy társzekerekkel szállítják az
aligha vehetné fel a versenyt akár csak eggyel is.” A vaságyú külföldi ércet a vízerővel fújtatott
népszerűsége ellenére az angolok többre tartották a bronzból öntöttet, kohóhoz. Érdemes
csakhogy amikor a spanyolok 1564-ben blokád alá vonták Antwerpent, megfigyelni a háttérben a
a rézutánpótlás forrásai teljesen elapadtak. Erzsébet királynő távoli hegyekből átívelő
uralkodása alatt Lord Cecil belügyminiszter nagy erőfeszítéseket tett az vízvezetéket és a fasínen futó
angol rézipar megteremtésére. Addig roppant kevés rezet bányásztak facsillét a kerekes targoncát
angol földön, holott az összes értékes fémféleség kitermelése a korona toló munkások mögött.
kiváltsága volt. Lord Cecil tervének útjában nem állhatott különösebb
akadály, hiszen a réz gyakorta előfordult az arany- és
ezüstlelőhelyeken. Megvoltak tehát a bányák, hiányzott viszont a
szakértelem. Evégett a németekhez fordult segítségért, pontosabban a
bajorországi Augsburgban székelő nagy európai bankház vezetőihez, a
Fuggerekhez, akik már vagy száz esztendeje hiteleztek az angol
uralkodóknak. Őket a jelek szerint szoros üzleti szálak fűzték egy
David Haug nevű pénzügyi befektetőhöz, aki a tiroli Innsbruck
környékén működtetett bányákat, és már tetemes mennyiségű rezet
hozott felszínre.
Lord Cecil 1564-ben meghívta a németeket, hogy mérjék föl a
terepet. Válaszul a Haug-cég három mérnöke érkezett Angliába. 1565-
ben rézmezőre bukkantak Cumberlandben, és csaknem négyszáz tiroli
bányász áttelepítésével hozzáláttak annak feltárásához. A munka jól
haladt, noha gondok adódtak a helyiekkel, és egy ízben Erzsébet
személyesen kényszerült nyomást gyakorolni a helyi
igazságszolgáltatásra, hogy „a kutatás végett érkezett német bányászok
sérelmére elkövetett erőszaknak, gyilkosságoknak és gaztetteknek
véget vessenek”. 1566-ban gazdag rézlelőhelyet fedeztek fel, és ezzel
megeredtek a pénzügyi támogatás csatornái is. Két évvel később Lord
Cecil saját kézbe vette az irányítást, megalapítva a „Királyi Bányák”
elnevezésű vállalatot.
A rézbányászattal párhuzamosan folyt Lord Cecil másik üzlete, a
gyapjútermelés. A XIV. század óta a gyapjúipar volt az angol gazdaság
húzóágazata. A feldolgozás egyik lépésében ki kellett fésülni a gyapjút,
hogy a szálak összetapadjanak, ehhez pedig leginkább bronzból
előállított fémfésűket használtak. Csakhogy Angliában akkortájt
bronzipar sem nagyon létezett, így hát Cecil úgy döntött: létre kell
hozni. A bronz – ami réz és ón ötvözete – előállításához azonban egy
másik ásványra, a kovacinkércre is szükség volt, amit megint csak
külföldről kellett volna szállítani. Anglia ismét a németekhez fordult.
Az ötlet ezúttal a királyi pénzverde felügyelőjétől származott, aki a
szászországi Christopher Sutznak segített megszerezni egy
bronzlemez-készítési eljárás szabadalmát, az úgynevezett pörölyműves
módszerét, amit azért neveztek így, mert a fémrudakat óriási
kalapácsokkal lapították ki. Sutz a szabadalommal együtt megkapta a
felhatalmazást, hogy az ország területén bárhol kutathat kovacinkérc
után. A rákövetkező év júniusában a külföldi bányászok ónércet
találtak a partvidékhez közeli Mendip-hegységben. Néhány hónapon
belül húsztonnányit termeltek ki; az eseményt nemzetbiztonsági
szempontból oly fontosnak ítélték, hogy csak Lord Cecilnek és a
királyi pénzverde felügyelőjének volt róla tudomása. Így aztán 1586-
ban bejegyeztek egy másik vállalatot is, a Society of Mineral and
Battery Workst. Ennek a királyi bányákkal közösen kizárólagos joga
volt a réz- és bronztermelésre Angliában, és a befektetők, megsejtve a
nagy üzletet, nem fukarkodtak a támogatással. A termelés nőtt, s vele a
faszénszükséglet is. Rohamos ütemben fogyatkoztak az erdők. 1615-re
végképp válságosra fordult a tüzelőhiány. A megoldás, amely a
következő évszázadban nemcsak Angliában, de egész Európában
mélyreható változások forrása lett, már készen állt: egy újfajta kohó.
1611-ben egy Edward Zouch nevű, kitűnő pénzügyi érzékkel
megáldott udvarnok vezette csoport szabadalmat szerzett egy új
eljárásra, amellyel fa nélkül lehetett üveget gyártani. Az újfajta
kemencének, amelyet valószínűleg egy Thomas Percival nevű
üvegmunkás tervezett, nem más volt a fűtőanyaga, mint a szén. Az
akkoriban felhasznált szén túlnyomó része külszíni fejtésből
származott, ezért meglehetősen szennyezett volt. Az új kohóban úgy
akadályozták meg az üveg szennyeződését, hogy egy föld alatti aknán
át levegőt vezettek az égéstérbe. A levegő a kemence közepénél
áramlott be, a kör alakú rácsozat alatt. A rács körül helyezték el az
elegyített alapanyagot tartalmazó edényeket, amelyeket – hogy az
üveget megóvják a koromtól – fedővel borítottak le. A kemence kupola
alakú boltozatának különleges cserépburkolata a rácsozaton égő szén
hőjét visszasugározta az edényekre, alaposan megemelve a kohóban
uralkodó hőmérsékletet, a forró levegő és a füst pedig a fal mentén
kialakított szelelőlyukakon távozott el. A hőtartó kohóval (ahogyan a
működése alapján elnevezték) olyan üveget lehetett előállítani, amely a
kritikusok szerint minőségben semmivel sem maradt alul a
hagyományos fafűtésű kemencében gyártotthoz képest.
Több sem kellett Sir Robert Mansellnek, a rossz emlékű jamestowni
kaland egyik érdekeltjének, rögvest bevásárolta magát Zouch
vállalatába. Mansell tekintélyes és befolyásos személyiség volt,
udvarnok és altengernagy, s családjának birtokain jelentős
szénlelőhelyek terültek el. Mansell ajánlatot tett Zouchnak, hogy
megveszi társai üzletrészét, és rendezi az ő összes adósságát. Közben
még ugyanebben az esztendőben I. Jakab kibocsátott egy rendeletet,
amelyben megtiltotta a tűzifa használatát az üveggyártásban. A
rendelkezés kimondta, hogy „fával vagy faanyaggal senki ember nem
hevíthet, készíthet vagy olvasztathat semminemű üveget vagy
üvegféleséget…”. Mansell tehát egyeduralmat nyert az
üveggyártásban, és néhány esztendő leforgása alatt
Northumberlandben és Durhamben beindította a brit föld első nagyobb
szénbányáit. 1622-ben Mansellt a Királyi Tanács elé idézték egy vád
kivizsgálása végett, melyet a kohókészítők hoztak föl ellene. A peres
ügyben – melyet Mansell egyébként megnyert – a bizottság elé állt egy
másik udvarnok is, Viscount Grandison, akinek családja hamarosan
teljes erőbedobással beszállt a kohóüzletbe.
Lépésüket elősegítette az 1650-ben kirobbant polgárháború,
amelynek idejére a két királyi monopoltársaság kiváltságait
felfüggesztették. Ezek 1640-től anyagi nehézségekkel küszködtek, és
heves bírálatok kereszttüzében álltak, amiért nem voltak képesek a
hazai réz- és bronzszükségletet kielégíteni. A restauráció után
megkísérelték a két társaságot újjáéleszteni, de az utóbbi tíz év alatt
annyira meggyengültek a magánvállalkozásokkal szembeni
versenyben, hogy végül 1689-ben mindkettőt feloszlatták. Időközben a
föntebb említett Visconsin Grandison unokája, aki sokat tanult Mansell
esetéből, szabadalmat jegyeztetett be egy széntüzeléses ólomolvasztó
kemencére, amely csaknem teljesen megegyezett az üveggyártásnál
már bevált hőtartó kohóval.
Grandison Bristol környékén telepedett le, a Mendip-hegység
ólomlelőhelyeinek közelében. A korábban felfedezett somerseti
kovacinkérc és a deani erdőben talált réz Bristolt egyre inkább a
fémfeldolgozás központjává tette. Fekvése kitűnően megfelelt ennek a
szerepnek, hiszen a nyersanyagok a tőszomszédságból érkeztek, a
szenet a környékről lehetett szállítani, és az Avon folyó nemcsak
elsőrendű vízi utat és kikötőhelyet szolgáltatott, de olcsó energiát is.
Grandison tehát felállította ólomüzemét, és egy Clement Clerke nevű
iparost bízott meg annak vezetésével. Ám Clerke bére körül vita
kerekedett, évekig nem kapott javadalmazást, és mivel Grandison nem
törlesztette tartozását, Clerke odébbállt, magával csábítva segédeit is.
Clerke figyelme ezután a réz felé fordult: azzal kísérletezett, hogyan
lehetne a hőtartó kemencét a rézérc kiolvasztására használni. A
nehézség abban állt, hogy ehhez a kohót magasabb hőmérsékletre
kellet felfűteni. A problémát John Coster, Clerke egyik asszisztense
oldotta meg hatékonyabb szellőztetőrendszer, illetve tisztább szén
alkalmazásával. 1691-re a rézbányászat annyira felfutott, hogy Coster
elhagyta Clarkot, és önálló céget alapított. A következő évtizedben a
rézkohászok a pénzverde és a hadiipar mellett már kénytelenek voltak
új vevőket keresni réztömbjeik számára.
A nagy üzlet a bronzban rejlett, melyet Lord Cecil fáradozásai
ellenére még mindig tetemes mennyiségben importáltak. A királyság
visszaállítása után az angol gazdaság erőteljes fejlődésnek indult, és
gyorsan nőtt az igény a hazai bronz iránt. Ez elég nyomós érv lehetett a
fiatal birminghami kvéker, Abraham Darby számára, hogy Bristolba
vándoroljon a bronzgyártás – és a meggazdagodás – eltökélt
szándékával. Könnyen lehet azonban, hogy költözésében a
rézkohászoknak is volt némi szerepük, akik előtt végre felcsillant a
remény, hogy réztömbjeiken túladhatnak.
Bristol Darbyt nemcsak a gazdasági lehetőségek miatt vonzotta,
hanem mert az egyben a kvéker vallás második legnagyobb központja
is volt Angliában. Darby tanulóéveit egy birminghami kvéker üzemben
töltötte, amely bronzból készült malátadarálók gyártásával
foglalkozott. Ezek az eszközök leginkább a későbbi kézi
kávédarálóhoz hasonlítottak, és a házi sörfőzéshez őrölték vele a
malátát. Darby a bronzzal kapcsolatos szaktudását nem kis részben a
vallásának köszönhette: egy kvéker semmi szín alatt nem helyezkedett
volna el a hadiiparban, márpedig a vas- és rézfeldolgozás jórészt ott
összpontosult. Darby tehát azzal a képzettséggel érkezett Bristolba,
amire a városnak éppen szüksége volt. A bronzhoz már csak a ónérc
hiányzott, amiből azonban volt bőven a város 70 kilométeres körzetén
belül.
Darby először is ott nézett segítség után, ahol addig soha nem látott
mennyiségben – legalábbis Angliában – állították elő és dolgozták föl a
bronzot: a Németalföldön. 1704-ben Hollandiába utazott, hogy
munkásokat toborozzon cége, a Bristoli Rézhuzal Művek számára.
Élénken érdeklődött az automatikus gépkalapácsokon alapuló új
holland bronzpréselési módszer iránt, amelynek köszönhetően a
holland bronzedények a legjobb minőségűnek számítottak Európában.
A holland munkások csakhamar úton voltak Bristol felé, Darby pedig a
következő néhány esztendőben még jó párszor megfordult
Hollandiában. Egyik ilyen útja során megfigyelte, hogyan öntik
formába a hollandok a bronzedényeket homok segítségével. Nyomban
felrémlett benne, hogy ez az öntési eljárás esetleg a vasnál is beválhat,
hiszen a vas jóval olcsóbb a bronznál, és könnyebb volna értékesíteni a Jobbra: Savery szivattyúja,
hazai piacon. A precíziós vasöntéssel természetesen a hollandok is amelyet a „bányászok
próbálkoztak, kevés eredménnyel. A megoldással 1707-ben Darby barátja” néven emlegettek.
egyik ifjú tanonca, az egyébként ismeretlen John Thomas állt elő, és Először gőzt engedtek az alsó
Darby annyira biztos volt a felfedezés horderejében, hogy a biztonság csőbe a bányavíz szintjéig,
kedvéért bedugaszolta még a szoba kulcslyukát is, ahol megállapodott majd egy szeleppel a vizet
Thomasszal az ötlet megvásárlásáról. John Thomas a leleményével beengedték a rendszerbe,
voltaképpen az ipari forradalom kulcsát nyújtotta át Angliának. mire a gőz lecsapódott, és az
Alig egy éven belül Darby mindörökre búcsút intett Bristolnak és a így kialakult részleges
bronzgyártásnak. Följebb költözött a folyó mentén Coalbrookdale-be, vákuum felszívta a csőbe a
ahol értesülései szerint a szén bőségesen rendelkezésre állt kohóihoz. vizet.
A történelem különös egybeesései közé tartozik, hogy ugyanabban az
évben, amikor Darby Bristolba költözött és elkezdte önálló
pályafutását, alig több mint száz kilométernyire tőle egy másik férfi az
események olyan láncolatát indította el, ami szintén Coalbrookdale-ben
teljesedett ki. Ez az ember Thomas Savery volt, aki a bányavíz Lent: A coalbrookdale-i
eltávolítására újfajta szivattyút igyekezett kifejleszteni. A bányavíz vasművek éjszaka. A
Európa-szerte súlyos gondokat okozott, mióta csak a mélyfejtés tizennyolcadik század elején
megélénkült. Cornwallban, ahol Savery dolgozott, a probléma az ipari létesítmények még
kiváltképp égető volt, hiszen az itteni tárnák közül sok a part közelében kisebbek voltak, és leginkább
húzódott, és a tengerszint alá nyúlt. „Még az Úr napján is dolgoznak, az erdők, a szénbányák és a
hogy szárazon tartsák bányáikat – ezer férfi és fiú iparkodik húsz folyók közelébe települtek.
bánya csapolásán” – írja 1695-ben Celia Finnes, egy fáradhatatlan
hölgy utazó az ország nyugati részén tett utazásáról. Ugyanő
Redruthban vagy száz bányát látott, „melyek némelyike még
működött, másokat már bezártak, mert teljesen elárasztotta őket a víz”.
A bányák vízmentesítésének nehézségei a XVII. század elején
elvezettek a vákuum felfedezéséhez, mígnem Otto von Guericke 1654-
re kifejlesztette a vákuumszivattyút. Guericke szivattyúi további
kísérleteket ihlettek, mint például 1695-ben a francia Denis Papinét,
aki előbb puskaporral, majd gőzerővel hajtott dugattyús vízmozgató
szerkezetet állított össze. Gőzpumpájában a gőz ereje emelte föl a
hengerben a dugattyút, amelyet azonban csak súlyokkal tudott
visszanyomni. Ezt az ötletet fejlesztette tovább Savery a maga
szivattyújával, amely a hízelgő „bányászok barátja” becenevet kapta.
Savery elhagyta a dugattyút, és a gőzt egy úgynevezett
„felvevőtartályba” vezette, amely közvetlenül a kiemelendő víz színe
alá bocsátott csőhöz csatlakozott. A konstrukció végül is a
gyakorlatban nem vált be, mivel a gyenge minőségű fém alkatrészek
nehezen bírták a szivattyú első működési szakaszában fellépő magas
gőznyomást; a forrasztások a hőtől szétolvadtak, és az illesztések
elváltak. Furcsamód éppen ez a hiba vezetett el egy másik feltalálót a
sikerhez, aki ugyanezen a feladaton dolgozott. Ez a feltaláló Thomas
Newcomen volt, egy dartmouthi fémkereskedő.
Newcomen és barátja, John Calley műszerész bányáról bányára járt
különféle fémüzleteket bonyolítva, illetve munkát vállalva, úgyhogy
jól ismerték a vízelszívás problémáját. Valamikor 1700 és 1705 között
megalkották „gépezetüket” Guericke, Papin és mindenekelőtt Savery
eredményeire építve, akinek azon újítása, hogy a gőzfejlesztésre külön
tartályt alkalmazott, rendkívül lényegesnek bizonyult. Newcomen
azonban Saveryvel ellentétben visszatért a dugattyús megoldáshoz. Az
óriási szivattyúgépet egy méhkas alakú forralóüst látta el gőzzel, amely
akkoriban a maláta főzésére már használatos volt a sörfőző iparban. A
sörfőzőkhöz hasonlóan Newcomen az üstjét téglaházban helyezte el
közvetlenül a tüzelőrács fölött, hogy a forró levegő a tartály körül
keringjen, mielőtt eltávozna a kéményen át. A gépben a henger
tömítését úgy oldotta meg, hogy vízréteget töltött magának a
dugattyúnak a tetejére. A berendezés lassan és nehézkesen dolgozott –
túlontúl lassan és nehézkesen.
1704-1705 táján aztán vele is megtörtént a baleset, amely Saveryt
állandóan kísértette: megolvadt a forrasztás. Erről így számolt be:

„A henger körüli ólomköpenybe csapolt víz áttört a henger falán

egy ónnal javított öntőhiba helyén, ahol az ónt a forró gőz
kiolvasztotta. A hideg víz a hengertérbe nyomulván rögvest
kicsapta a gőzt, és ettől oly roppant légűr támadt, hogy a kisgém
egyik karjához erősített teher, amely a szivattyúcsőben lévő
víztömeget helyettesítette, nem bírt ellent tartani, sőt a légnyomás a
dugattyúra oly iszonyatos erővel nehezedett, hogy a lánc elpattant,
s maga dugattyú átütötte a hengerfeneket, összezúzván a kisüst
fedelét. A mindenfelé szétömlő forró víz nem hagyott a
szemlélőkben semmi kétséget, hogy páratlanul hatalmas erőt
fedeztek fel…”

Csakugyan így is volt, és Newcomen heteken belül áttervezte gépét,

hogy ez a „baleset” a dugattyúmozgás minden üteménél
bekövetkezzék. Konstruált egy szerkezetet, amely vízsugarat lövellt a
hengertérbe, mihelyt a dugattyút teljesen föltolta a gőznyomás.
Newcomen gépe nyomban óriási sikert aratott, és tíz éven belül ott
pöfékelt Európa összes bányájában. Az egyetlen baj az volt, hogy
amint a bányatulajdonosok egyre nagyobb hengereket követeltek, a
költségek megugrottak, mivel a hengereket bronzból öntötték, és a
bronz igencsak drága volt. 1722-ben Newcomen megtalálta a módszert
ennek az akadálynak a leküzdésére is, méghozzá nem máshol, mint
Coalbrookdale-ben.
A közbeeső években Darby szorgalmasan végezte kísérleteit, azt
kutatva, hogyan lehet a kohót olyan hőfokra felfűteni, amelyen a vas
megolvad, de közben nem szennyeződik be. Úgy hozta a sors, hogy az
az idő tájt bányászott szén különösen kénszegény volt, tehát viszonylag
tiszta. Darby tovább tisztította azzal, hogy kifőzte – vagyis
kokszosította – felhasználás előtt, akárcsak a sörfőzők a malátát a
szárítási műveletet megelőzően. Amikor Newcomen Coalbrookdale-be
Newcomen szivattyúgépe.
Működése közben gőz hatolt a
kör alakú üstház fölött álló
hengerbe, ahol a gőz a
befecskendezett hideg víz
hatására lecsapódott. A
lecsapódás következtében
vákuum keletkezett, és emiatt
a hengert a külső légnyomás
lefelé tolta. A henger egy
láncon át lehúzta a középen
megtámasztott gém egyik
karját, miközben az átellenes
kar a kiemelőszivattyú rúdját
fölfelé mozdította (jobb
oldalon).
érkezett a bronzot kiváltandó nagyméretű vashengerek gyártási
lehetőségét keresve, boldogan fedezte föl Darby kohóját, amely kellő
mennyiségben állított elő jó minőségű vasolvadékot ahhoz, hogy ki
lehessen önteni a hengereket a bronzénál jóval alacsonyabb költségen.
Attól fogva semmi sem állhatott Newcomen masinájának útjába –
egészen egy negyvenegy évvel későbbi napig, amikor is a Glasgow-i
Egyetem korszakalkotó felfedezés színhelye lett: a szivattyúból
megszületett a gép, amely aztán az ipari forradalom motorjává vált.
Máig tanítják az iskolában a glasgow-i eseményeket megörökítő
legendát, miszerint egy szép napon elnézve, hogyan emelgeti a gőz a
teáskanna fedelét, James Wattot lenyűgözte a gőzben rejlő gigászi erő,
és ettől az élménytől indíttatva feltalálta a gőzgépet. Ami a valóságot
illeti, Watt mint mechanikus és szerelő volt állásban az egyetemen, és
épp egy gőzszivattyúmodell javításával volt elfoglalva. Munka közben
tűnt föl neki, hogy a berendezés nem elég hatékony, mert miközben a
befecskendezett vízsugár hirtelen cseppfolyósítja a hengerben lévő
gőzt, egyben a hengert magát is lehűti, idő előtti lecsapódást okozva a
következő ütemben. Ráébredt, hogy gyakorlatilag a hengernek egy
időben kettős feladatot kellene ellátnia: forrónak maradni, nehogy túl
korán lecsapódjon a falán a gőz, és elég hidegnek lenni ahhoz, hogy a
kellő pillanatban minél tökéletesebb legyen a lecsapódás. A henger
azonban nem tud mindkét kívánalomnak egyszerre megfelelni, és Watt
rájött, hogy másfajta rendszerre van szükség. Egy elszigetelt
lecsapatókamrát tervezett, amivel elérte, hogy a hengert magas Watt szivattyúgépe, a különálló
hőmérsékleten lehessen tartani, forró vizet spriccelve rá az üstből. kondenzálókamrával balra a
Végső formájában így festett tehát a Watt-féle gőzgép, amely sokszorta főhenger alatt. A
erősebb volt Newcomenénál, és végre alkalmas volt gépek kondenzálótartály bal oldalán
meghajtására is. helyezkedik el a vákuumhenger,
A konstrukció sikere azonban Wattot súlyos gond elé állította. melyet hideg víz vesz körül és
Mivel a Newcomen-féle vízzár lehűtötte volna a hengert, Watt tart alacsony hőmérsékleten.

Wilkinson hengerfúró gépe.
Az ábrán látható változatot
ezúttal egy felülcsapó
vízkerék hajtja meg. A
Wilkinson által elért
pontosság titka, hogy a
fúrófej tengelyét
csúsztatósínnel támasztotta
meg, így az forgás közben
nem imbolygott, és előre
haladva nem fordult félre.
szakított azzal. Így viszont a dugattyúnak tökéletesen kellett
illeszkednie, nehogy akár egy szikrányi gőzerő is veszendőbe menjen.
Amikor Watt szabadalmát 1769-ben bejegyezték, még senki sem tudott
ilyen precizitással hengert gyártani. A probléma nyitja 1773-ban látott
napvilágot, hála egy francia bizottságnak, melyet annak kivizsgálására
állítottak föl, miért robbannak a lövedékek a francia tüzérek képébe
olyan sűrűn, hogy azok már-már jobban félnek tulajdon ágyúiktól,
mint az ellenségétől. A bizottság Angliába küldött egy katonatisztet,
bizonyos de la Houliere-t, hogy tanulmányozza a biztonságosabb
ágyúk készítésének új technikáit. De la Houliere látogatása idején
megismerkedett egy testvérpárral, John és William Wilkinsonnal, akik
Coalbrookdale környékén vaskohót működtettek. E francia
kapcsolatnak végül az lett az eredménye, hogy William a francia
forradalom után Nantes-ba került, mint az ott alapított új francia állami
kohászati művek főbányatisztje, John pedig egy évvel a találkozás után
kidolgozta az ágyúfúró gépet.
Ágyúgyártási eljárása gyökeresen új volt. Először tömör rúdként
öntötte ki az ágyúcsövet, aztán vízszintesen egy állványzatra fektette,
és egy Watt-féle gőzgéppel megforgatta. Ahogy a tömb forgott, furatot
vágott a közepébe egy marófejjel, melyet lassan és gondosan egy
csúsztatósínhez csatlakoztatott fogaskerékmű tolt előre. Módszere
rendkívüli újdonság volt, hiszen első ízben élt a szerszámgépeknél a
vezetéksín elvével. 1775-re Wilkinson képes volt gépével olyan
hengerfuratot vájni, amely „annyit sem hibádzott, mint egy régi
shilling éle”. Ez a pontosság pedig már Wattnak is megfelelt.
 De nem Watt volt az egyetlen, akit Wilkinson ágyúcsővel látott el.
Sógorának, Joseph Priestleynek is szállított belőle. 1762-ben Priestley
elvette John húgát, az akkor még zsenge és befolyásolható, 18 éves
Maryt. Mary újdonsült férje prédikátor volt, ám dadogása miatt nem
kimondottan a szószékre termett. Mint akkortájt nem kevesen,
kedvtelésből tudománnyal foglalkozott – és leveleiből ítélve szinte
betegesen vonzódott az anyagiakhoz. Maryt nyilván a pénzért vezette
oltár elé, és amikor rájött, hogy hitvese nem is olyan gazdag, bátyjaira
vetette ki hálóját. Priestley az 1760-az évek vége felé Maryvel élt
Liverpoolban, John bőkezű anyagi támogatása mellett. Idejét a
templomban való igehirdetés – amiben elég csapnivaló volt ahhoz,
hogy hamarosan eltanácsolják – és a szomszédos sörfőzde között
töltötte, ahol a gázok viselkedését tanulmányozta. Különösképp az
erjesztőkádakban a sör fölött kialakuló „sziklevegő”-réteg izgatta,
amelyről megállapította, hogy „25-30 cm vastag, és bármiféle tárgyat
kényelmesen el lehet benne helyezni”. Így is tett, és sok egyéb mellett
egeret (ami elpusztult), gyertyát (ami kialudt), kevés puskaport (amit
többé nem lehetett robbanásra bírni) és éteres tégelyeket eresztett a
kádba. Sajnos ez utóbbi a vesztét okozta, mert mielőtt még
megfigyelhette volna, hogy mi történik az éterrel, a tégelyt a főzetbe
ejtette. Ez már a sörfőzőknek is sok volt: menten kipenderítették. Itt
azonban még egy dolgot észrevett: ha vizet öntött át egyik pohárból a Jellegzetes tizennyolcadik
másikba a sziklevegőrétegen belül, a víz buborékokkal telt meg. A századi sörfőzde. A Priestley
pezsgő elegynek kellemes íze volt, mint megjegyezte. Miután az által megfigyelt „sziklevegő”,
admiralitás figyelmét hasztalan igyekezett felhívni újfajta készítménye a szén-dioxid gyöngyöző
mint skorbut elleni gyógymód iránt, alacsonyabbra tette a mércét. A buborékban képződött az
szódavíz – ahogy elnevezték – csakhamar az európai fürdőhelyek erjedési folyamat
divathóbortjává vált, és Priestley egy csapásra híres ember lett. termékeként.
Priestley gázokkal végzett
kísérleteihez használt eszközei
(1775). A levegő összetételét
tanulmányozva Priestley
kimutatta az oxigén létezését,
és munkája nyomán kezdődött
el a belégzés útján ható
gyógyszerek kifejlesztése is.
A gázok viselkedéséről gyűjtött tapasztalatai nyomán kezdte a
sógorától szerzett ágyúcsöveket kísérleti eszközzé alakítani. Különféle
anyagokat égetetett el bennük, felfogva a fölszabaduló gázt, amelyet
aztán egy sor vizsgálatnak vetett alá. Az egyik ilyen próba a levegő
tisztaságának ellenőrzésére szolgált. Két drótot vezetett egy
üvegedénybe, majd egy elektrosztatikus generátor ellenkező
pólusaihoz csatlakoztatta őket, ügyelve rá, hogy az üvegen belül a
drótok csaknem összeérjenek. Ekkor a vizsgálandó gázt betöltötte az
edénybe, majd a generátorral töltést termelve szikrát keltett a
vezetékek között. Ha a gáz belobbant, akkor azt Priestly tisztának
minősítette. A berendezés eudiométer néven vált ismertté, és
számottevő érdeklődést váltott ki az európai tudományos és
egészségügyi berkekben. Priestley sokfelé beszámolt munkájáról,
többek közt egy Alessandro Volta nevű itáliai tudósnak, aki az idő tájt
történetesen Comóban élt.
 Volta éppen azután kapta meg Priestley levelét, hogy föltalálta saját
hordozható elektromosáram-gerjesztőjét, az elektrofort. Ez egy három
rész terpentinből és egy rész viaszból összegyúrt tányér alakú massza
volt, amely ha megdörzsölték, statikus elektromosságot fejlesztett.
Mivel szinte korlátlan alkalommal volt képes töltését visszanyerni,
Volta „kimeríthetetlen elektromossággépnek” nevezte el. Mihelyt
Priestley eudiométeréről tudomást szerzett, Volta maga is készített egy
pisztoly formájú változatot, amelyhez elektroforjával biztosította a
töltést. 1776 novemberében figyelte meg egy Lago Maggioréban tett
horgászkirándulás során, hogy üvegpisztolya felettébb látványos
robbanást idéz elő, ha a tószéli nádasban terjengő, roppant kellemetlen
szagú levegőben süti el. Volta ezt a szagot a „gyúlékony levegő” –
valójában a metán – újabb példájának nyilvánította, és tudóstársai előtt
felvetette az üvegpisztoly és egy újszerű gázbomba kifejlesztésének
lehetőségét. Az eudiometrikus pisztoly (ahogy elnevezték) igen
divatossá lett mint népegészségügyi mérőműszer – Napóleon még egy
külön eudiometriai vállalatot is létrehozott, hogy felrajzoltassa

Volta elektroforja. Ez a
viaszból és terpentinből
összeállított anyag statikus
elektromosságot fejlesztett, ha
macskaszőrrel dörzsölték
meg. A töltést a függőleges
üvegfogantyúval lehetett a
fémcsúcsra átvinni, amely
lényegében egyfajta
hordozható áramforrás volt.
Volta eudiometrikus pisztolya.
Egyiptom „ártó szag”-térképét ottani XIX. század eleji hadjáratainak
Miután a próba végzője a
idején.
pisztolyt gázzal megtöltötte és
Az akkoriban uralkodó felfogás ugyanis úgy tartotta, hogy a
bedugaszolta, az egyik vezetéket
maláriát a rossz levegő (a mal’aria elnevezés az olasz „rossz levegő”
megérintve földelte azt, majd az
kifejezésből ered) okozza, de amikor tisztázódott, hogy az elképzelés
elektrofor fémcsúcsát a másik
csak „légből kapott”, az eudiometria iránti lelkesedés elszállt, és ezzel
vezetékhez illesztette. Erre a
együtt feledésbe merült Volta pisztolya is.
feszültségkülönbség szikrát
Az üvegpisztoly működési elve azonban később a modern világ
keltett (lásd lentebb) a pisztoly
egyik legelterjedtebb találmányában még kulcsszerephez jutott. A
belsejében csaknem összeérő
történet a XIX. század közepén az Északi-tengeren kezdődött. Az
vezetékek között. Az eudiométer
1800-as évekre az amerikai bálnavadászok egészen az Atlanti-óceán
a modern benzinmotor
északi határáig voltak kénytelenek elhajózni, hogy az egyre fogyatkozó
gyújtógyertyájának előfutára
számú bálnaállományból eleget zsákmányolhassanak. Több mint 700
volt.
hajó vett részt a vállalkozásban, mivel a bálna nélkülözhetetlen volt a
lámpásolaj miatt, amit akkoriban a bálnazsírból állítottak elő. Az 1840-
es évekre a grönlandi bálnák a kíméletlen mészárlás következtében
csaknem teljesen kipusztultak, és mivel az óriáscetekért most már a
messzi Északi-sarkig vitorláztak, a bálnaolaj annyira megdrágult, hogy
sürgősen egyéb világítószer után kellett nézni. A szénből fejlesztett gáz
ugyan ekkor már használatos volt ilyen célra, de a vidéki Amerika és
Európa óriási térségeibe nem jutott el, és e nagyvárosoktól távoli
otthonok világítására iparkodtak újfajta megoldást felkutatni.
A fényességet gyújtó anyagra 1859-ben bukkant rá a pennsylvaniai
Oil Creekben egy vasúti exkalauz és álezredes, Edwin Darke. Az egyik
bostoni befektetőcsoport mintát kapott egy sóbányásztól valami fekete
iszapféleségből, ami a bányász szemében pusztán szennyező anyag
volt. Ők küldték Darke-ot Pennsylvaniába, hogy fúrásokkal igyekezzen
felszínre hozni a különös anyagot. A felbugyogó iszap, amelyről
kiderült, hogy voltaképpen ásványi olaj, egy csapásra elsöpörte az
olajért űzött bálnavadászatot.
Az új világítóolaj gyártói a földből kinyert kőolaj minden cseppjét
értékesítették, kivéve a könnyebb, illékony összetevőket, amelyek nem
voltak alkalmasak a lámpásokhoz, és amelyektől mint hulladéktól jó
ideig egyszerűen megszabadultak. Ezek a gázok a folyékony nyersolaj
lepárlásának első szakaszában képződtek, és túlságosan veszélyesnek
tekintették őket robbanékony természetük miatt. A XIX. század vége
felé azonban néhány egybevágó találmány e veszélyes mellékterméket
hulladékból drága kinccsé változtatta. Ezek egyike volt, hogy a francia
Joseph Etienne Lenoir újszerű hasznosítási lehetőséget talált a széngáz
számára. Rájött, hogy a gáz és a levegő megfelelő arányú elegye
könnyen berobbantható, és tervezett egy gépet, Newcomen
szerkezetének egyfajta kéthengeres változatát, amelyben a dugattyúkat
a robbanás ereje mozgatta. Lenoir gépezetének sikere ragadta meg egy
Nikolaus Otto nevű német mérnök fantáziáját, aki aztán 1876-ra
megalkotta a maga híres Otto-motorját. Városi gázt és levegőt vezetett
egy hengerbe, és ott az elegyet berobbantotta. A robbanás erejétől a
dugattyú lefelé lökődött, és egy erőátvitelen keresztül bütykös
lendkereket forgatott meg. A kerék eredeti állásába átperdülve
visszatolta a hengerben a dugattyút, amely ezalatt kipréselte az elégett
gázokat. A következő ütemben lefelé mozogva a dugattyú újra
gázelegyet szívott be, majd ahogy visszatért felső helyzetébe,

A pennsylvaniai Roseville-ről
készült két látkép az
olajvárosok hihetetlen gyors
növekedési ütemét mutatja.
1863-ban (balra) még csak
néhány faépület és fúrótorony
állt, 1867-re pedig új város
nőtt ki úgyszólván a semmiből
(lent), templomokkal,
szállodákkal és belvárosi
bevásárlónegyeddel. A képen
az is megfigyelhető, hogy
ahogy mélyebbre kellett
hatolni az olajért, a
fúrótornyok is magasabbra
nyúltak.
besűrítette a gázt. Amikor a sűrítés elérte csúcspontját, a keveréket a
szerkezet ismét begyújtotta, és kezdődött az egész kör elölről. Így
működött a négyütemű ős-Otto-motor.
Az új erőforrásra azonnal lecsaptak, és többek közt szivattyúkat,
varrógépeket, nyomdaüzemeket, esztergákat, szövőszékeket és
fűrészpadokat hajtottak meg vele. Azonban a berendezésnek súlyos
hiányossága volt, hogy folyamatosan gázellátó rendszerhez kellett
csatlakoznia, és ilyen rendszer többnyire csak városokban volt
elérhető. Emellett az új gép ormótlan volt, és rendkívül zajos. 1882-
ben Otto egyik mérnöke, Gottlieb Daimler és egy Wilhelm Maybach
nevű tervező a sorozatos összetűzések után otthagyták Otto üzemét, és
a Stuttgart környéki Bad Cannstadtban megalapították a magukét.
Ekkor jött el a pillanat, amikor történetünkben végre a kirakós játék
utolsó mozaikdarabkái is helyükre kerültek. Mint szó volt róla,
Priestley szódavize és gázokkal kapcsolatos munkássága élénk
érdeklődést váltott ki a kellemetlen szagok és a higiéné iránt. Részben
emiatt igény támadt rá, hogy üde illatokkal lehessen elűzni az
egészségtelen szagokat. Az e célra akkortájt leginkább bevált módszer
az olasz Giovanni Battista Venturi áramlástani mérnök eredményeiből
fejlődött ki, amelyekre ő 1797-ben jutott, amikor még a víz és a vízi
erő kiaknázása a figyelem középpontjában állt. Venturi fölismerte,
hogy amikor a víz szűkülő keresztmetszetű csövön áramlik keresztül, a
leszűkült részen áthaladva felgyorsul mozgása, és ennek következtében
nyomása lecsökken. Amint a keskenyebb részen túljut az áramlás,
ismét helyreáll az eredeti sebesség és nyomás. Venturi törvénye
alapján követték nyomon például később egyes városokban a
vízfogyasztást, ám ahogy Daimler fogta igába a jelenséget, az – mint
nemsokára látni fogjuk – ennél sokkal látványosabb sikert hozott. A
Venturi elvén működő illatszóró pumpát, amely igen népszerű lett
Európában és Amerikában, Daimler idejében egyébként már mint Maybach porlasztóberendezése,
fertőtlenítőeszközt átvették a kellemetlen szagok ellen küzdő orvosok a karburátor. A nagyobb ábra
is, az 1870-es évek végén pedig a háztartási fűtésben megjelent az azt szemlélteti, hogyan tart
„illatszóró elvű láng”, a Venturi-féle törvény újabb elmés alkalmazása. egyensúlyt az üzemanyag a
Az ötlet abból állt, hogy a légáramlásban lecsökkent nyomással házban és a függőleges
gázszerűvé lehet porlasztani a folyékony üzemanyagot is. A levegő fúvókában, amelyből a
útját elszűkítve a leeső nyomás kiszippantja a folyadékot az áramlás levegőáram magával ragadja
útjába állított vékony csőből, és apró cseppecskék finom ködévé és szétporlasztja azt (lásd a
oszlatja szét. Hallott vagy sem Maybach az illatszóró lángról vagy akár nyilakat). A bal felső sarokban
Venturi munkájáról, mindenesetre ezt az elvet használta föl az Otto- látható, hogy a karburátor
féle dugattyús motor robbanókeverékének előállítására. Az üzemanyag (vörössel jelölve) a robbanás
már rendelkezésre állt: a kőolaj illékony összetevője szolgáltatta azt, helyéhez közel, a hengerűr
melyet korábban világításra túl veszélyesnek tartottak. Maybach tehát mellett helyezkedik el.
szerkezetében egy benzinfúvóka körül leszűkítette a légáramlást, az
alacsony nyomás pedig kiszívta a benzint, és az Otto-motor
üzemeltetéséhez kiválóan alkalmas finom permetté porlasztotta szét.
1892-ben született karburátora gyorsan elterjedt, és Németországban
törvényt hoztak a többi módszer visszaszorítására. Daimler 1900-ra a
karburátort olyan motorba építette be, amelyben elektromos szikra
gyújtotta meg a levegő-benzin keveréket, mint hajdanán Volta
pisztolyában a gázokat. A motort Daimler fő terjesztőjének lányáról
Mercedesnek nevezték el, és az ezzel hajtott autó minden futamot
megnyert a versenynaptárban.
Még a karburátor kifejlesztésének kezdetén Daimler egy csónakot
szerelt föl a motorjával, és közismert volt, hogy a német tavakon
próbálgatja az új motoros járművet. Csöppet sem lepte hát meg a
vállalatot, amikor az új könnyű súlyú motort megrendelte tőlük egy
zongorakészítő az ausztriai Tullnerbach-tó partjáról. Az urat Willheim

Wilheilm Maybach (fehér
öltönyben) a maga által
épített Mercedesben. A kép
1903-ban kézült a Bad
Cannstadt-i gyár környékén.
Kressnek hívták, és olyan motort kívánt, amely legfeljebb 250
kilogrammot nyom, és 40 lóerős teljesítményre képes. A megelőző
harmincöt év alatt Kress minden lehető motorféleséget bevetett, hogy a
vízen nagy sebességet érjen el. Folyamatosan tökéletesített
szerkezetére felfigyelt még Ferenc József császár is, és 500 koronás
adománnyal segítette tervét. Ezzel a támogatással tudta aztán Kress
megvásárolni az áhított könnyű motort. Amikor 1901 októberében
felvirradt az új motorral fölszerelt masina kipróbálásának nagy napja,
Kress nem gyanította, hogy a Daimler-cég hanyagságból csaknem
kétszer olyan nehéz motort szállított neki, mint ami a rendelésében állt.
Dupla törzsű gépe dübörgő motorral száguldott át a tavon, és amikor
Kress már karnyújtásnyira volt attól, hogy valóra váltsa élete nagy
álmát, hirtelen úszó szemetet pillantott meg maga előtt.
Kétségbeesetten igyekezett átsuhanni felette, de a gép megpördült,
felborult, és apró darabokra tört. Mire a kísérletet meg tudta ismételni,
az események már túlhaladtak rajta, és senkit sem érdekelt, hogy kis
híján két évvel megelőzte az amerikai kerékpárműszerész párt, a
Wright fivéreket. A szerkezet, amellyel Kress át akarta szelni a
Tullnerbach-tavat, és amelynek – egy megfelelő súlyú motorral –
alighanem sikerült volna elszakadnia a víztől, nem egyéb volt, mint
egy repülőgép.
 7.
A hosszú lánc
A modern tudomány és technika vívmányai közül alighanem a
repülőgép volt a legnagyobb hatással a földrészeket egybefogó nagy
világközösség kialakulására. Míg a telefon a szellemi látóhatárt
tágította ki, napi kapcsolatot teremtve a különféle kultúrák között,
addig a repülőgép lehetővé tette a gördülékeny fizikai érintkezést. E
tekintetben a repülő egyenes ági utóda a kerékpárnak, amely a falvakat
kötötte össze jóval olcsóbban és egyszerűbben, mint bármely korábbi
közlekedési eszköz, és éppúgy a vasútnak és a gépkocsinak is, amelyek
az országok között fűzték szorosabbra az együttélés szálait. A
repülőgép a kontinensek között oldotta meg az efféle szoros
összeköttetést.
A távolságról alkotott felfogásunkat alapvetően átformálta a repülés.
A mai utas felszállva maga mögött hagyja környezetének valóságát,
bizonyos időt eltölt egy utazókapszulában, és amikor a gép földet ér,
A Csendes-óceán térségének egy olyan valóságba érkezik, amelyben a síkságok, hegyek és tengerek
nagy térképe, amelyet 1622- fölött megtett irdatlan távolság parányivá zsugorodott. A
ben rajzolt egy Hessel Gerritz szuperszonikus repülés átalakította az időfogalmunkat is. Immár az
nevű holland térképész a utasok keletről nyugatra szállva átélhetik, hogy a megérkezés helyén
Holland Kelet-indiai kevesebbet mutat az óra, mint indulásukkor a kiindulópontjukon, és a
Társaság részére. Figyelemre több ezer kilométert átszelő utazóknak el kell viselniük a hosszú távú
méltó jelenség, hogy repülés egyik hátulütőjének, az időeltolódásnak a kellemetlenségeit. A
Ausztráliát és Új-Zélandot növekvő légi forgalom jelentősen hozzájárul ahhoz az esztelen
még nem fedezték fel. Ez a fogyasztáshoz, amellyel a világ a véges kőolajkészleteket fölemészti.
térkép szolgált – más egyebek Egyórányi repülés több száz liter üzemanyagot éget el, és mivel a
mellett-fő útmutatóul Abel gépek annál nagyobb hasznot hajtanak, minél több órát töltenek a
Tasman számára az 1643-as levegőben, igyekeznek a lehető legkevesebb késlekedéssel ismét
útján, amelynek során felküldeni őket.
felfedezte Tasmaniát, Tongát A sugárhajtású gép drámai módon felgyorsította a nyugati kultúra és
és a Fidzsi-szigeteket. technika terjeszkedését. Elég egy öt kilométernyi betonsávot húzni a
földfelszínre egy addig félreeső és elhagyatott helyen, és a vidék máris
rohamos változásnak indul – alighanem jóval nagyobb iramban,
mintha hajdanán a gyarmatosítás idején szállták volna meg a területet.
És minthogy a modern utazó lehetőség szerint az otthon megszokott
kényelemre és életmódra vágyik, egy szállodai szobában ébredve egyre A Boeing-747-es eredeti
inkább nehezére esik ráismerni, voltaképpen melyik zugába is vetődött változata 114 méter hosszú
a világnak. A több száz személyes utasszállítók megjelenésével, volt, szárnyának
amelyek néhány óra alatt körülrepülik a fél világot, a folyamat még fesztávolsága 95 méter, és
jobban fölélénkült. Ahogy a második világháború után tartósan javult hatótávolsága csaknem
az életszínvonal, és vele a jövedelmek is nőttek, egyre többen vették 10 000 kilométer. A
igénybe a repülőgépet üzleti vagy magánjellegű utazásra, s mivel az új teherszállító változatnál az
gépek hatékonyabbak voltak elődeiknél, az alacsonyabb költségek egész orr-rész felemelkedett,
tovább növelték az utazási kedvet. hogy könnyedén föl lehessen
Nem véletlen, hogy az első ilyen gépeket éppen az Egyesült rá pakolni a száz tonnát is
Államokban tervezték és építették, hiszen itt az óriási távolságok miatt elérő súlyú rakományt.
A sugárhajtómű. A központi
tengelyre erősített hajlított
lemezkékből álló turbina
beszívja és összesűríti a
levegőt, amely az égéstérben
a befecskendezett üzemanyag
égését táplálja. Az égés során
keletkezett magas nyomású
gáz egy részével a tengelyt
forgatják meg, míg a gáz
zöme a kiömlőnyíláson át
távozva előrelöki a
repülőgépet.
már a XX. század elején megindult a légi utas- és teherszállítás. Az
amerikai repülőgépipar a leghatalmasabb és a legfejlettebb a világon,
alkalmazkodva a legnagyobb bel- és külkereskedelmet lebonyolító
gazdaság követelményeihez. E helyzeténél fogva Amerikának nagy,
hatékony és rugalmas légiflottára van szüksége. A széles törzsű gép
korántsem a legnagyobb, amit technikailag elő lehet állítani, de az
ellátandó feladatnak leginkább ez felel meg. Nem tartalmaz egetverő
újításokat, szerkezete alig igényel rendszeres karbantartást, fő elemei
akár évtizedekig is megbízhatóan kitartanak. A szállított teher (utasok
vagy árucikkek), az óránként megtett távolság, az üzemanyaggal és
rakománnyal való feltöltéshez szükséges idő arányát tekintve a XVII.
század óta – a maga korának viszonyaihoz képest – alighanem a széles
törzsű gép a leghatékonyabb hosszú távú szállítóeszköz. Akkoriban
hasonlóképp eszményi fuvarozási eszközt szerkesztettek a korszak
legnagyobb kereskedőnemzetének, hasonló kereskedelmi célokra. És
ha a XVII. századi fejleményeket összevetjük azokkal a
következményekkel, amelyeket a sugárhajtású légi közlekedés rejteget
saját jövőnkre, a kőolajkészletekre, a kőolajat szállító országokra és a
gazdasági fejlődésre nézve, akkor igencsak meghökkentő és felettébb
tanulságos egybeesésekre bukkanhatunk.
A XVII. század legnagyobb kereskedői a hollandok voltak, akik
korábban a XVI. század során lassan uralmat szereztek a balti
kereskedelem felett. Az európai gazdasági növekedéssel járó
mértéktelen fakitermelés a kontinens sűrűn lakott nyugati és déli részén
letarolta a nagy erdőségeket, a század végére több helyütt már
rendelkezésekkel próbálták visszafogni a hihetetlen ütemű erdőirtást.
Ahogy erdeik eltünedeztek, a franciák, spanyolok, portugálok és
angolok a Baltikumból iparkodtak beszerezni a faanyagot. A
fűrészárura mindenekelőtt a kereskedelmi és hadihajók építéséhez volt
szükség, és a hollandok ennek szállítására tették rá a kezüket.
Következő lépésükben azonban még valami szerepet játszott. A század
utolsó évtizedében a spanyol uralom elleni szabadságharcban jóformán
teljesen megsemmisült a Németalföld déli része – gyárak, kikötők,
városok –, és délről tömegesen áramlottak a menekültek az északi
Amszterdamba, magukkal hozva szakértelmüket és tőkéjüket. Nekik itt
termőföld már nemigen jutott volna, így zömük a kereskedelemben
helyezkedett el. Sokan települtek át más európai városokba, és innen
tartottak fenn üzleti kapcsolatot az otthoniakkal. A kiterjedt
nemzetközi hálózat és az ezzel egyidejűleg meghódított balti
monopólium Hollandiát Európa leggazdagabb államává emelte,
amelynek fővárosa mindinkább egyetlen óriási lerakatra emlékeztetett.
Özönlöttek az árucikkek a külföldi országokból, majd kifelé más
vidékekre, és a haszon mindig a hollandok vagyonát gyarapította. E
korai felívelési hullám kellős közepén tűnt föl az új hajótípus, amely
kimondottan a hollandok kereskedelmi gépezetének szolgálatára
termett. A fluit első példányai alighanem 1595-ben épültek, tömeges
gyártása azonban csak a századfordulón indult meg. 1603-ra azonban
már nyolcvan fluit vitorlázott a tengereken, és számuk rohamosan
tovább emelkedett.
Hogy a hollandok miért éppen ehhez a hajótípushoz ragaszkodtak,
amikor az egyetlen kereskedelmi vetélytársuknál sem terjedt el, annak
az volt az oka, hogy a hajóépítésben már attól fogva nem követték az
általános irányvonalat, hogy az Konstantinápoly elestével gyökeres
fordulatot vett. Miután a törökök 1453-ban elfoglalták
Konstantinápolyt, a keleti fűszerek és luxuscikkek ára jelentősen
megemelkedett. Mindez arra ösztönözte a portugálokat, hogy a Vörös-
tengeren és Afrika atlanti partjai mentén új utakat keressenek. Végül
Afrika megkerülésével 1498-ban elérték Indiát, és partjain
kereskedelmi támaszpontokat létesítettek. Alighogy megvetették
lábukat a kincses földrészen, azonnal megnőtt a kereslet az óriási
hasznot hozó luxuscikkek, a fűszerek, a selyem, a posztó, az arany és
az ezüst iránt, és a XVI. század elejére az Indiával folytatott
kereskedelem rendszeressé vált. Közben a spanyolok Amerikából és a
közeli nyugat-indiai szigetekről kezdték meg a cukor és az ezüst
tömeges szállítását. Küszöbönállt a nagy európai térhódítás.
Aztán a XVI. század második felében, amint a terjeszkedés a
Spanyolország és a németalföldi országok közötti háború miatt
akadozott, Hollandiában háború tört ki, majd továbbterjedt
Franciaországra és Spanyolországba, később a vallás kezdte egymás
ellen uszítani a protestánsokat és a katolikusokat, magával rántva az
egész kontinenst. A század végére, amikor a hadászati és gazdasági
kimerültség megálljt parancsolt, a kereskedelem a fegyverszünet idején
végre újból fellendülni látszott. Ekkoriban már azonban a kereskedelmi
hajók nem egyedül szálltak vízre. Az óceáni utak túl értékesek voltak
ahhoz, hogy a végén veszni hagyják a kalózok kezén, ahogy az
egyébként gyakorta megesett, mikor az angolok hazafelé hajózva
bevárták az Atlanti-óceánon előtűnő nehézkes spanyol hajókat. Most
már a hajók konvojban keltek útra, és hadihajó fedezte őket. Ez pedig a
 hollandok kivételével minden nemzet érdeklődését felkeltette a
hadihajók iránt.
A korszak legmodernebb hadihajója a galeon, amely először a
velencei Arsenalból futott ki. A galeont, amely alighanem a legszebb
korabeli hajó címét is kiérdemli, külön-külön, szabványszerűen
gyártott elemekből építették föl, amelyeket végül a dokkban állítottak
össze. Az új hajó teljes vitorlázattal rendelkezett, három-négy árboc
tartotta a négyszög alakú hatalmas vitorlákat, amelyek az Atlanti-óceán
átszelése közben az állandóan fújó erős passzátszelekbe kapaszkodtak.
A háromszög alakú vitorlák az orrárbocon és hátul a taton pedig
lehetővé tették a széllel szemben való haladást, amire az út elején és
végén szorultak rá. Az orrban és a taton védelmi célokat ellátó

A XVI. századból származó

portugál karrak, az első
háromárbocos hajó a
Földközi-tengeren. Mint
korának legtöbb hajója, ez is
egyaránt szolgált
kereskedelmi és hadihajóként.
Figyeljük meg a hihetetlenül
magas tatsáncot, amelyre a
nagyszámú legénység
elhelyezése miatt volt szükség.
Ezek a hajók nyolcszáz
embert és száz ágyút vittek
magukkal.
„erődítmények” emelkedtek magasan a víz színe fölé. A hajótörzs XVI. századi látkép a velencei
keskeny volt és különösen erős, hogy elbírja a háromszintes fedélzet Arsenalról, Zacharia
két szintjén elhelyezett egy vagy két sor tarack súlyát. A spanyol d’Antonio hajógyártó
armada veresége fölfedte, hogy a győzelem elsősorban a tűzerőn üzeméről. Az elemekből való
múlik, és a galeont temérdek ágyúval lehetett telezsúfolni. A galeon építkezésnek köszönhetően
nagyobb változatai 800 tonnát nyomtak, és nagyjából ugyanennyi fős, Velence képes volt egy több
óriási legénység szolgált rajtuk, akiknek zöme az ágyúk és a vitorlák mint ezer gályából álló
mellé volt beosztva. Az újonnan kifejlesztett testesebb ágyúkkal hadiflottát fönntartani.
nagyobb hajókat lehetett elsüllyeszteni, de a megnövekedett terhet is Figyeljük meg a háttérben a
csak robusztusabb hajótest volt képes elviselni, így a nehéz szárazdokkból éppen most
fegyverzetű galeonok némelyike az 1000 tonnás súlyt is elérte. vízre bocsátott hajót, és balra
Hollandia kivételével a hajótervezés mindenütt a haditengerészet az ácsokat, akik a már úszó
feladata volt, és a flották olyan hajókat rendeltek, amelyek egyszerre hajótest felsőbb elemein
beváltak kereskedelmi és hadihajónak. A tengerentúl kincsei tehát a dolgoznak.
galeonokon kezdtek ismét spanyol honba áramlani. Ha a fegyverzet és
a legénység a fedélzeten volt, viszonylag kevés hely maradt ugyan a
teherszállításnak, de az óceán túlsó partjáról érkező felettébb
jövedelmező rakomány szállítására a galeonok így is kiválóan
megfeleltek. Sokuk háromszög alakú pályát futott be: le Dél-Afrikába
posztóval, onnan rabszolgákkal megrakodva a nyugat-indiai szigetekre,
ahol a rabszolgákat cukorra cserélték, majd a cukorral vissza a hazai
kikötőkbe. A hatalmas galeonok azonban túl nagyok voltak ahhoz,
hogy az európai vizeken haszonnal lehessen velük kereskedni, és a
holland taktika éppen ebben a térségben aratta első sikereit.
A holland hadihajókat a haditengerészet építtette, kereskedelmi
hajóikat pedig maguk a kereskedők. Ők tervezték a fluitot, amely a
következő kétszáz évben a tengeri tömegszállítás legfőbb eszköze lett.
Az elsőt Hoornnál bocsátották vízre, és csaknem minden tekintetben
újszerű volt. A fluitot szokatlanul karcsúnak szerkesztették: majd
hatszor olyan hosszú, mint széles, vagyis kétszer hosszabb a
szokványosnál. A hátul elhelyezett kis tatháztól eltekintve a fedélzetet
nem építették be, hogy minél nagyobb tér maradjon a rakománynak. A
A holland fluit vitorlás,
amelynek első példányát az
észak-hollandiai Hoorn
kikötőben építették.
Rendeltetését figyelembe véve
a valaha épült egyik
leghatékonyabb hajó.
hajófenék gyakorlatilag lapos volt, így nagy, csaknem négyzet alakú
rakodótér alakult ki, amelyet gazdaságosabban lehetett felölteni. A
megváltozott törzsszerkezet miatt a támelemek majdnem függőlegesen
futottak. A vitorlák kisebbek voltak, az árbocok rövidebbek, mint
általában, és a vitorlázatot kötélzet és csigasor mozgatta. Így a
vitorlákat könnyebben lehetett kezelni, és kevesebb legénység is
elégnek bizonyult a hajózáshoz. Mindennek következtében a szerkezet
súlypontja alacsonyabbra került, és ettől a hajó még megbízhatóbb lett
a viharos tengeren. A fluitot a sekély holland part közeli vizeken való
hajózás tapasztalatai alapján alakították ki, sajátos kiképzése évtizedek
fokozatos fejlődésének terméke. Bár a holland ipar 2000 tonnás hajót
is tudott volna építeni, a fluit pusztán 500 tonnás, ez felelt meg ugyanis
leginkább a szállított teher és a megteendő távolság kölcsönös
követelményeinek. Emellett, mivel kisebb legénységet kívánt, és
könnyebb elemeihez fenyőfát használtak, az építési és fenntartási
költségei jóval alacsonyabbak voltak, mint a korszak egyéb
hajótípusainak, ezért több időt tölthettek a vizeken. A holland
kereskedőbirodalmat végül a fluit építette ki: fáradhatatlanul cikáztak
vele Európa kikötői között, gabonát, fűrészárut, vasat, halat és
szőrméket fuvarozva a Baltikumból, sót és bort Spanyolországból,
Portugáliából és Dél-Franciaországból, és gyapjút Angliából.
Amszterdam lett Európa leggazdagabb városa – rövidesen azonban
csillogásban túltett rajta egy másik város, nem is olyan messze a
holland partoktól.
A csatorna túlsó oldalán fekvő Angliába a gyarmatokról mesés
jövedelmek kezdtek befolyni, és az ország a XVII. század derekára
igazi tengerésznemzetté nőtte ki magát. A nagyjából öt és fél milliós
népességből a becslések szerint egyszerre mintegy ötvenezren
tartózkodtak a tengereken – arányaiban ötször annyian keresték a
kenyerüket a hajózásból, mint manapság. A tengeri kereskedelmet
eleinte a dohány és a cukor futtatta fel. (Az angolok egyébként állítólag
azért kedvelték meg ekkoriban az édes teát – máig híres
szenvedélyüket –, mert a tea és a cukor, e két különlegesség éppen
ugyanabban a történelmi pillanatban érkezett hozzájuk: az előbbi a
keleti, az utóbbi a nyugati gyarmatokról.) A gyarmatok gazdaggá tették
Angliát. „A gyarmat rendeltetése, hogy felvevőpiaca legyen áruinknak
és készítményeinknek; hogy ellásson bennünket javakkal mind hazai
fogyasztásra, mind azok más országokba való eladása céljából; hogy
olcsóbban juthassunk olyasmihez, mit különben idegenből
kényszerülnénk beszerezni; hogy munkát teremtsen szegényeinknek, s
hogy serkentse a hajózást” – fogalmazott egy korabeli kereskedő.
Valóban rátapintott Anglia meggazdagodásának és annak a kiváltságos
helyzetnek a titkára, amit London máig betölt a gazdaságban: ez a titok
nem más, mint a tranzitkereskedelem. 1615-ben Angliában 25 tonna
volt a dohányfogyasztás. A század végére az országba már 20 millió
tonna dohány futott be, amelyből 12 millió tonnányit a kontinensen
adtak el, miközben a dohányárak az eredeti négyszázad részére
zuhantak. Ugyanebben az időszakban a nyugat-indiai cukor behozatala
a nyolcszorosára ugrott, az indiai posztóimport pedig négyszeresére
emelkedett. Ez utóbbi áruknak több mint kilencven százalékát
továbbszállították az európai kontinensre. Ezt a nagy távolságon
folytatott kereskedelmet azonban igencsak megnehezítette, hogy
mindez jelentékeny pénzügyi erőt követelt meg. Ezt eleinte azok
biztosították, akik egyedül is finanszírozni tudták az egész utat, az
egyéni befektetők mozgástere azonban eléggé korlátozott volt, és a
XVII. század végére az igények már messze túllépték ezt a korlátot. Új
módszert kellett találni a pénz előteremtésére.
A módszer alapja a föld lett, amelyet ekkoriban kezdtek
nyilvántartani. A nyilvántartással együtt járt a tulajdonviszonyok
rendezése, és ezzel a földtulajdonosnak lehetővé vált, hogy kölcsönt
vegyen föl birtokára, és ezek a korai jelzáloghitelek hajtották előre
Anglia gyarapodását. A tranzakciók az új török „fekete nedű” (a kávé)
árusítására létrehozott londoni üzletekben zajlottak; a kávéházakban az
urak szabadon kölcsönözhették, kölcsönadhatták, befektethették és
A Holland Kelet-indiai
Társaság a kínai partoknál,
Canton kikötőjében
horgonyzó hajói 1669-ben. A
portugálok nyomában először
a hollandok indultak el kelet
felé a selyem és a fűszerek
után, és az 1620-as évekre
gyakorlatilag monopolizálták
ezeknek az árucikkeknek a
kereskedelmét.
költhették a pénzt. Némelyikben híreket nyomtattak a kikötőkbe
befutott legfrissebb szállítmányokról, tengeri katasztrófákról, városi
pletykákról, kiegészítve álláskeresők hirdetményeivel („Józan életű,
latinul, franciául tudó, a számadásban otthonos, hegedűn és fuvolán jól
játszó fiatalember elhelyezést keres”) vagy akár társközvetítő rovattal
(„Temérdek hölgyről és úrról van tudomásom, kiknek barátaik párt
találni vágynak, s jómagam is időről időre örömest ajánlok társat, ha
oly személyek hírét hallom, kik rangban s módban összeillenek”).
Üzletemberek, művészek, egyetemisták, tengerészek és arisztokraták
fordultak meg rendszeresen az új kávéházakban, ahol a haltól a
lányokon át a virginiai birtokokig minden kapható volt. Az
ügyletekben olyan pénzösszegek kezdtek forogni, hogy
elodázhatatlanná vált valamiféle szabályozás, hisz természetesen nem
volt ritka, hogy elkésett egy-egy áruszállító hajó, vagy hogy
esedékessé vált valamely hitel törlesztése, de az illetőnek nem állt
rendelkezésére elég készpénz, hogy a tartozást lerója. 1863-ra a váltó
megoldotta a problémát, ezzel ugyanis el lehetett adni a még meg nem
érkezett szállítmányt, és kielégíteni a hitelezőket. A váltóforgalmat
szabályozó szervezet a londoni Cateaten Streeten kezdte meg
működését a Nag’s Head nevű vendéglőben, és 1694-ben Angol Bank
néven vált híressé.
Ahogy évről évre egyre több lett a hajó, és az óceánokat átvitorlázó
teherhajók útja gyakran akár egy évig is eltartott, vagyis ahogy a hajók
távollétének idejével egyenes arányban nőtt a kockázat,
elengedhetetlenné vált valamiféle biztosítás. Végtére is mi értelme volt
pénzt áldozni egy kereskedelmi útra, ha a hajó elsüllyedt, és a
befektető összes pénze odaveszett? 1688-ben egy Edward Lloyd nevű Fent: Londoni kávéház 1705-
úr nyitott egy kávéházat, ahol adták-vették a biztosításokat, és ahol az ből. A gyertyák nemcsak a
egybegyűlt társaságnak rendszeresen fölolvasták a legfrissebb hajózási fényt szolgáltatták, de az
híreket. Lloyd 1700-ra kibocsátott egy hajózási jegyzéket, amelyen árveréseken időmérő eszköz
szerepelt a hajónak és a kapitánynak a neve, a kifutás és a célállomás szerepét is betöltötték: a
kikötője, a súlya, a fedélzetek száma, az esetleges fegyverzet, a gyártás licitálás akkor ért véget, ha a
helye és ideje, a tulajdonos neve, és ami a legfontosabb: a hajótörzs gyertya annyira leégett, hogy
állapota és a felszereltség. A hajókat állaguk szerint az A, E, I, O és U az oldalába szúrt tű kiesett.
betűkkel jelölt öt kategóriába sorolták, felszereltség alapján pedig G
(good: jó), M (middling: közepes) és B (bad: rossz) betűkkel jelölték.
A legkisebb kockázati tényezőt tehát az AG, a legnagyobbat pedig az Jobbra: Hajójavítás az afrikai
UB jelzés hordozta. partok mentén való vitorlázás
A hajótestek állapotáért érzett aggodalom vezetett el úgy száz közben a XV. század második
esztendő múltán egy olyan fölfedezéshez, amely ma már csaknem felében. Érdemes megfigyelni
minden modern lakásban megtalálható. Ahogy a hajók egyre többször a kép jobb oldalán a tűz fölött
vitorláztak át trópusi vizeken, faszerkezetüket megtámadta egy apró végzett szuroklepárlást. A
puhatestű állatka, a teredo navalis, amely a faanyagba furakodva szurok nemcsak a puhatestű
végzetes károkat okozott. Az egyetlen ellenszer vele szemben a állatkától, a teredo navalistól
hajófenékre fölhordott vastag szurok- és kátránykeverék volt. A XVII. óvta meg a fát, de fokozta a
század elején ennek az anyagnak a zöme Skandináviából és a vízállóságot, és megnövelte a
hajótörzs életét is.
Baltikumból érkezett, a svéd korona alatt egyesült svéd-finn
területekről. A megelőző kétszáz év alatt az angol, francia, spanyol és
portugál erdőségek fokozatos kimerülésével Európa egyre erősebben
függött az északi fűrészárutól, melyet mindenekelőtt hajóácsolásra,
valamint szurok- és kátránygyártásra használtak föl. Az utóbbi célra a
fenyő volt a legjobb. A megpörkölt fenyőfát nagy üstökben főzték
lassú tűzön, míg a ragadós fekete anyag ki nem oldódott belőle. Az
anyagot azután leszűrték, lepárolták, majd hordókban elszállították. A
hollandok többek közt ennek a kereskedelmét kaparintották meg,
megvetve ezzel birodalmuk alapjait. A finn áru Angliába szállításának
kettős hatása volt: egyrészt óriási vagyont halmozott föl a holland
kereskedők kezén, másrészt a finneknek kiszolgáltatta Angliát. 1700-
ban az oroszok, akiknek északi kikötőik telente befagytak, úgy
határoztak, hogy szükségük lenne egy melegtengeri kikötőre, és
rátörtek a svéd-finn birodalomra. Az elhúzódó háború alatt
megnehezült és visszaesett az északi kereskedelem, az angoloknak
azonban szerencséjükre volt egy másik – saját – forrásuk is: az új
amerikai kolóniák. 1705-ben Anna királynő miniszterei kibocsátották
Londonban a prémiumtörvényt, amely szerint 5-10 shilling felár jár
minden hordó szurokért és kátrányért, melyet New Englandben,
valamint Észak- és Dél-Karolinában előállítanak. A királynő
kormányképviselőket küldött a gyarmatokra, hogy „az ottani
alattvalókat az anyaország érdekeinek szolgálatára bírják”. 1725-ban
az Angliában felhasznált szurok és kátrány négyötöde az amerikai
gyarmatokról származott, és mire lezárult a balti háború, az amerikai
utánpótlás révén Anglia már nem szorult rá a balti kapcsolatra, csak a
legjobb minőséget szerezte be innen kisebb mennyiségben. Mindez
végül is megbosszulta magát, hiszen 1776-ban az amerikai gyarmatok
fellázadtak, kinyilvánították függetlenségüket, és a kátrány és szurok
csatornái elapadtak. A hajózás gigantikus mértékű bővülése azonban
már egy másik eseménysorozatot is elindított, mely látszólag egyszerű
megoldást kínált a problémára. Az „egyszerű megoldás” kidolgozásán
fáradozva csődbe jutott egy skót nemesember, és munkája nyomán
megszületett az ipari forradalom egyik legnagyobb találmánya.
Még annak idején a XVI. században, amikor a tömeges hajógyártás
megindult, Angliában törvényekkel fogták vissza a fakitermelést, hogy
megóvják az erdőket a haditengerészeti gyárak számára. A
rendelkezések egyik következményeként az üveg- és vasmunkások
kénytelenek voltak új fűtőanyagot keresni olvasztókemencéikhez. Az
új tüzelő a szén lett, és hamar kiderült róla, hogy megfelelő
körülmények között szurokszerű anyagot lehet belőle kinyerni. Az
eljárás eleinte azért nem terjedt el, mert ez akkoriban költségesebb
volt, mint az amerikai gyarmatokról szállítani. A körülmények azonban
a XVI. század végére alaposan megváltoztak, és Archibald Cochrane,
Dundonald grófja elindulhatott az úton, mely végül teljes bukásához
vezetett. Sorsa szerencsétlenül indult, mivel a korábbi grófok
minduntalan a vesztes király mellé álltak, szenvedélyes játékosok
voltak, és nagyrészt elherdálták a családi vagyont. Amikor a cím 1778-
ban Archibaldra szállt, az ősi hagyatékból gyakorlatilag semmi nem
maradt, csak a családi otthon az Edinburgh melletti Culross Abbeyban
és egy kis szénbánya a közelben. Cochrane úgy döntött, visszaszerzi a
család vagyonát, és jövedelmező hasznosítási lehetőségeket keresett
szénbányájának. Tudta, hogy a koksz iránt nagy a kereslet a
vaskohászatban, így szenet kezdett szállítani a közeli Carron
Műveknek. Aztán hosszas kutatómunkával, melynek költségeit három
házasságával teremtette elő, rájött, hogy a kokszosítási eljárás
melléktermékeiben esetleg nagyobb üzlet rejlik, mint magában a
kokszban. A szénből többek közt olyan sókat vont ki, melyek a lúg- és
szappangyártás alapanyagai voltak, egy másik só pedig a posztóiparban
volt használatos a gyapjú zsírtalanítására. Egyfajta nyúlós masszát is
kinyert, melyet ragasztó gyanánt próbált meg értékesíteni a
nyomdászatban, sőt még ammóniagyártással is kísérletezett. Mindezek
az üzleti tervek azonban egyre jobban súlyosbították anyagi helyzetét.
A legköltségesebb vállalkozása azonban az volt, hogy a
roncsolólepárlásnak nevezett eljárással igyekezett szurkot és kátrányt
előállítani. A módszer abból állt, hogy a szenet főzve kicsapatta a
gázokkal távozó ragadós anyagot. Cochrane gondosan megfogalmazott
szabadalommal védelmezte magát, amelyet 1781-ben jegyeztek be:
„…a kátrány, szurok, illóolajok, illékony alkáliák, ásványi savak, sók
és fűtősalak fejtett szénből való előállítására vonatkozólag”. William Murdock készüléke a
Kastélyának alagsorában szuroküzemet állított föl négy széngáz előállítására. Ezt a
forralókemencével, amelyekkel egyszerre tizennégy tonna szenet berendezést állították föl a
lehetett földolgozni. Grandiózus tervéhez tetemes kölcsönöket kellett manchesteri Phillips and Lee
fölvennie, és amikor üzeme végre már nagy mennyiségben termelte a üzemben. A tartály (E) 762
szurkot és a kátrányt, villámcsapásként érte a hír, hogy az admiralitás kilogramm szenet volt képes
áttért a hajófenék rézzel való borítására. A gróf tönkrement, és végül befogadni.
1831-ben nincstelenül halt meg egy párizsi nyomornegyedben. A sors
fintora, hogy szintén ugyanabban a városban és ugyanabban az
esztendőben halt meg egyik rokona, aki nagyobb vagyont hagyott
maga után. Egyikük sem tudott róla, hogy a másik Párizsban
tartózkodik.
Cochrane sorsának másik ironikus eseménye röviddel azelőtt
következett be, hogy fölhagyott a kátránykészítéssel. A nyomást
véletlenül túl magasra engedte szökni az egyik forralótartályban, és a
tartály fölrobbant. Cochrane keserűen állapította meg, hogy a
robbanáskor fölszabaduló gázok begyulladtak, és fényes lánggal égtek.
A felfedezett gyúlékony gázokkal később azonban legfeljebb csak
játszadozott, ágyúcsövet szerelt az egyik tartályra, és lángnyelveket lőtt
ki rajta keresztül. Semmit sem fogott föl a történtek jelentőségéből.
1789-ben egyik utolsó londoni útján, amelyen ismét hasztalan próbálta
felkelteni a hajóácsok érdeklődését kátránya iránt, meglátogatta James
Wattot Birmingham környéki otthonában, és említést tett neki a
gázokról. Watt és társa, Matthew Bulton, akik már javában gyártották
gőzgépeiket, éppen akkoriban bízott meg egy William Murdock nevű
 fiatalembert cornwalli gőzgépérdekeltségük képviseletével és
irányításával. (Murdock egyébként nyilván azért kapta meg az állást,
mert a megbeszélésen a tulajdonosok előtt egy maga esztergálta
fakalapban parádézott.)
1791-ben Murdock szabadalmat szerzett pontosan ugyanarra a
módszerre, amiből Cochrane-nek sehogy sem sikerült pénzt
kovácsolnia: „egy hajófeneket védelmező keverékre”, és 1792-ben már
azzal kísérletezett, hogyan lehet a szénből gyúlékony gázokat
fejleszteni. 1799-ben Murdock fölkereste Wattot a birminghami Soho
gyárban, hogy megnyerje őt az új gáznak, melyet állítása szerint maga
fedezett föl. Watt arra intette, legyen óvatos, amíg a szabadalom
érvényessége körüli kérdések tisztázódnak, majd végre, amikor Anglia
és Napóleon Amiens-nél békét kötött, Murdok az eseményt azzal
ünnepelte, hogy a sohói gyár két végén egy-egy gázégőt helyezett el. A
lángjuk valóban szép volt és fényes, ámde csöppet sem illatos.
A Boulton és Watt Művek 1805-ben már ötven gázlámpát rendelt egy pamutfonó vállalat, a
Sohónál, ahol a két férfi közös manchesteri Philips and Lee. A pamutfonodák készséges és fizetőképes
társaságot alapított 1774-ben. felvevőpiacot alkottak: a legfrissebb újítások, a Crompton-féle fonógép
1800-ra a gyárból mintegy és az Arkwright-féle szövőgép az üzletet robbanásszerűen fellendítette.
500 gőzgép került ki, melyek A gyertyák és a bálnaolajlámpások által okozott gyakori tüzek miatt
közül 52 bányákban, 84 azonban a biztosítási díjakat tarthatatlanul magasra srófolták, emellett a
pamutfonodákban üzemelt. bizonytalan politikai kapcsolatok az Egyesült Államokkal a
bálnaolajkereskedelmet is visszavetették, megemelve az árakat. A
manchesteri gyárat 1808-ban szerelték föl az ötven gázlámpával, és
ezúttal már nyoma sem volt a sohói szagnak. Az újfajta világítási
eszköz nemcsak biztonságosabb volt, hanem egyúttal olcsóbb is. Míg
becslések szerint korábban 2000 fontot költöttek gyertyákra, hasonló
időszakban a gázvilágítás mindössze 600 fontba került. Az új gázban
lappangó óriási lehetőségek nem kerülhették el a szemfüles
üzletemberek figyelmét sem. 1802-től kezdve színre lépett egy
Frederick Albert Winsor nevű különc vállalkozó (eredetileg német
származású, nevét Winzlerről változtatta Winsorra), egyszerre több
vasat is tartva a tűzben.
Winsor eredetileg szintén gázt igyekezett előállítani, bár nála fa volt
az alapanyag, és saját bevallása szerint az ötlet, hogy gázlámpákkal
világítsa be Britanniát, úgy villant át az agyán, mint valami
„elektromos szikra”. 1802-ben érkezett Londonba, és a következő
esztendő végén lenyűgöző szemléltető előadásokat tartott a gáz
természetéről a Lyceum színházban. A bemutatást maga végezte, de
félelmetes akcentusa miatt egy helyi segítővel olvastatta föl
megjegyzéseit. Winsor stílusa meglehetősen cikornyás volt, ahogy az a
számtalan versikéből is kitűnik, melyeket a maga és a saját
leleményének nevezett gáz népszerűsítésére fabrikált. Íme egy a
sikerültebb alkotásai közül:

Ádáz harcot vív e földön a füsttel a halandó népség,

Holt üszökké satnyul benne milliónyi gyönyörletes szépség.
A nagy London maga is, világnak vására,
Fekete füst fellegében fürdik óráról órára.
A füst kéményt szült, a kémény füstöt okád,
De a kormot, tüzet s pernyét, ím elűzi a kokszgáz!

Winsor lámpaburái. A
különleges formák az
esetleges befektetők
fantáziáját voltak hivatva
megmozgatni. Előfordult,
hogy Winsor ötfontnyi
befektetés fejében évi 570
fontos hasznot ígért.
 A bemutatókon elképesztő mennyiségű lámpaburát vonultatott föl –
csillár alakút, oválisat, halfarok mintázatút, címerre emlékeztetőt és
még sorolhatnánk –, és mindegyik ragyogó lángra lobbant egy gyertya
érintésére.
De bármilyen bizarr jelenség is volt ez a némileg önhitt és hóbortos
figura, a gáz termelésére és elosztására tervezett rendszer fényt vet
józanságára és üzleti érzékére. Gázfejlesztője egy vastartályból állt,
melyet felül légmentesen agyagszigeteléssel zárt le. A fedőlemez
közepéből kilépő cső egy gúla alakú kondenzálóedénybe futott, melyet
lyukacsos lemezek több kamrára osztottak. Az apró lyukakon
átáramoltatva a gáz megtisztult, és alkotórészei alaposan elkeveredtek.
A gázt aztán központi tápcső vezette az égőkig. Winsor megérezte,
hogy Boulton és Watt megoldása, mely azon alapult, hogy az
A londoni utcák gázvilágítása otthonokat és a gyárakat külön gázfejlesztővel szerelték föl, nem
új mesterséget teremtett: a járható út a nagyvárosokban, ahol nagy központi ellátórendszerre van
lámpagyújtogatóét. Munkáját szükség. Ehhez persze óriási összegeket kellett megmozgatni, aminek
így magasztalja egy korabeli Winsor neki is lendült. 1806-ban tőkéstársak toborozásába fogott a
kis strófa: „Minden áldott Nemzeti Fény- és Hőellátó Vállalat megalapításához, hogy „utcáinkba
éjjel színre lépdel, hogy és otthonainkba éppúgy eljusson a fény és a meleg, …ahogy
hazavezéreljen az éjszakai mostanság a víz”. 1812-ben a Carlton House és a Mall sétány közötti
fénnyel”. falat Winsor lámpásokkal ékesítette föl. Végre csordogálni kezdett a
pénz, és 1812-ben a céget átkeresztelték a Gázfény és Koksz Vállalat Fent: Cremorne Gardens,
névre. 1814-ben aztán eljött Winsor életének legszebb pillanata. A Szt. London, 1864. Ekkorra a
Jakab parkban gázpagodát épített a szövetséges uralkodók gázvilágítás már húsz éve
látogatásának tiszteletére, akik nyomban Napóleon elbai száműzetése üzemelt városszerte. Az úri
után érkeztek Londonba. A nagy bemutató előtti napon alkalma nyílt társaság most már anélkül
eldicsekedni építményével a régensherceg előtt. Ez óriási szerencsének sétálgathatott szürkület után a
bizonyult, mivel másnap az udvar ragaszkodott hozzá, hogy tűzijátékot tereken és a parkokban, hogy
gyújtsanak a szerkezeten, mielőtt még a gázbemutatóra sor kerülne. a sötétben leselkedő
Fülsiketítő robbanás rázta meg a levegőt, majd az egész pagodát csavargóktól félnie kellett
befutották a lángok – jóval parádésabban, mint azt Winsor előre volna.
eltervezte. Tervét így még túl is teljesítette, és széles körű támogatással
még abban az évben kivilágította a Szt. Margit-székesegyház
plébániáját. Hat éven belül a legnagyobb brit városokat éjjelente az új
gázvilág ragyogta be. 1823-ra a csőhálózatok összhossza elérte a 460,
1850-re pedig már a 3200 kilométert. A gáz bámulatot keltett
mindenhol, ahol megjelent. Sir Walter Scottot azonban nem hatotta
meg. Így írt egyik barátjának: „Valami eszelős ki akarja világítani
Londont – nem fogod elhinni: füsttel.” Az általános fogadtatás azonban
kedvező volt, mint ahogy az kiderül egy Lady Mary Benett nevű
hölgynek 1821-ben írt levélből: „Mily balgaság a gyémánt nyakék és a
kincsek, ha a házat nem ragyogja be a gáz… Kedves Asszonyom,
fordítsa vagyonát a gázra! Jobb száraz kenyeret falatozni egy gázlámpa
pompájánál, mint szarvashúst lakmározni a pislákoló gyertya
fényénél.”
A gáz forradalmasította a társadalmi életet. Az éjszakai utcák
azonnal biztonságosabbá váltak. „Hajdan – mondta valaki – a
kandeláberek fényénél alig lehetett különbséget tenni egy járőr és egy
tolvaj, a kövezet és egy bucka között. Ma ellenben egészen más a
helyzet, hisz a gázlámpák csaknem nappali fényt ontanak, és az utcák
temérdek félelemtől és kellemetlenségtől szabadultak meg.” A
gázvilágítás a gyárakban megnyújtotta a munkanapot, és így nőtt a
termelés. Az éjszakákat most már teljesen ki lehetett használni, és
ahogy a munkásképzők megalapításával csökkent az írástudatlanok
száma, folyamatosan növekedett a könyvforgalom. Esti iskolák
létesültek azok számára, akik nem részesültek a tizennégy éves koron
túli oktatás előnyeiben. A filozófiától a műszaki rajzolásig sokféle
tárgyat oktattak, de leginkább az olvasás, írás, számtan és nyelvtan Lent: Az új tevékenységek
alapkészségei iránt megnőtt igénynek igyekeztek eleget tenni. közül, melyeket a gázvilágítás
Országszerte műszaki főiskolák létesültek, melyek tudományos és tett lehetővé, nem mindegyik a
művészeti ismeretekkel egyaránt fölruházták hallgatóikat. A nagy szellemi épülést szolgálta.
londoni klubok – a történelem során először – estefelé pezsdültek fel, Erre vall képünk is, amelyen a
amikor a munka után mód nyílt a közösségi életre. Kék Horgonyhoz címzett
A Temze volt a főváros egyetlen része, amely nem részesült ennek a fogadóban rendszeresen
felvilágosodásnak az áldásaiból, mivel tonnaszámra engedték a folyóba megrendezett patkányfogó
verseny jelenete látható.
a széndesztillálás melléktermékeit. A helyzet hasonlóan alakult
mindenütt, ahol gázgyár működött. 1819-ben egy glasgow-i skót
kelmefestő látogatta meg a gázgyárakat, és a kőszénkátrány-
hulladékban található olcsó könnyűbenzin iránt érdeklődött. Úgy
gondolta, ez az anyag alkalmas lesz gépeinek tisztítására, és mivel nem
kellett senkinek, remélte, hogy olcsón hozzájuthat. 1820-ban,
miközben különféle anyagokon kipróbálta a vegyületet, véletlenül
felfedezte, hogy az oldja a gumit. Mióta Amerikából behozták, a
spanyol gumit csak korlátozottan használták, főleg műszaki rajzokon a
hibás részek kiradírozására. Alkalmazták még a sebészetben a
katétereknél, valamint labdák készítésénél is. Miután kiderült, hogy a
gumi oldható, megnyílt az út a textilipari felhasználás felé. Az említett
kelmefestő az oldott gumit két gyapjúréteg közé juttatta, az új terméket
pedig saját magáról macintoshnak (Ez a szó az angol nyelvben az
esőkabát ma már elavult neve; a ford.) nevezte el. 1823-ban Macintosh
megkapta a szabadalmat a vízhatlan termékre, egy éven belül állami
Paramatta (vízhatlan
szállítóvá vált, és együttműködési megállapodást kötött egy
gyapjúszövet) kalapot és
manchesteri szövődével.
köpenyt viselő, az elemekkel
Macintosh ekkor még nem tudta, hogy Thomas Hancock, volt
dacoló vadász. Vízhatlan
kocsigyártó szintén gumival kísérletezett. Lehetséges, hogy járműveit
ruhában az emberek
akarta vízhatlan borítással ellátni, de bármi is volt a célja, 1819-ben
szívesebben mentek a
már gumikereskedelemmel foglalkozott Londonban. Az alapanyagot
szabadba.
Dél-Amerikából érkező „palackok” formájában vásárolta, mivel a
megcsapolt fából kifolyó kaucsuktejet üvegpalackokban fogták fel,
majd miután az anyag megszilárdult, az üveget összetörték. A
kaucsukot ezután csíkokra vágták, amelyek hő hatására összeolvadtak.
Hancock 1820-ban szabadalmaztatott módszerével kesztyűt,
nadrágtartót, harisnyát, harisnyakötőt, cipőfelsőrészt és cipőtalpat is
gyártottak. Ezek az árucikkek megjelenésüket követően azonnal nagy
népszerűségre tettek szert, ami komoly gondot okozott Hancocknak:
nem tudott elég kaucsukot beszerezni. Miután az egyes palackokat
csíkokra vágták, mindig maradtak feldolgozásra alkalmatlan darabok.
Végül Hancock kifejlesztette a kaucsukőrlőt, amely tulajdonképpen
egy dobozban elhelyezett, késekkel ellátott henger volt. A kések
felaprították a kaucsukdarabokat, amelyeket összepréselés után újra
csíkokra lehetett vágni.
A Macintosh által gyártott vízhatlan anyag jól bevált Franklin 1824-
es északi-sarki expedíciója során. A gumi mindenütt megjelent:
locsolótömlőkben, nyomóhengerekben, sörszivattyúkban, felfújható
gumimatracokban, takarókban, mentőkészülékekben, kalapokban,
hajótakaró ponyvákban és kerékpárabroncsokban. Hancock és
Macintosh 1825-ben összefogott, és megkezdte a ma már közismert
katonai esőkabát gyártását. Ettől kezdve a gumigyártás látványos
fejlődésnek indult. Míg 1830-ban még csak 23 tonna nyersanyagot
hoztak be Nagy-Britanniába, az 1850-es években ez a mennyiség
meghaladta az 5000 tonnát. Hancock és Macintosh azonban még így
sem tudta kielégíteni a keresletet. 1853-ban Hancock levélben arra
 kérte a londoni Kew botanikus kertet, hogy neveljenek kísérleti
növényeket az általa küldött csemetékből, vagy szerezzenek be
példányokat Dél-Amerikából a Távol-Keleten létesítendő
gumiültetvények céljaira. Lehetséges, hogy a gumiipar fejlődése
egészen más irányt vett volna, ha a botanikus kert szakemberei
akkoriban éppen nem egy másik, a távol-keleti eseményeket
befolyásoló növénnyel foglalkoztak volna.
Az említett növény a kínafa volt, amelyet az európaiak számára a

Néhány gumírozott szövetből

készült árucikk. Bár az itt
látható tárgyakat a
hétköznapi ember kevésbé
tudta hasznosítani,
nyilvánvaló, miért kedvelte
őket a hadsereg, amelynek
feladatát bármilyen időjárási
körülmények között el kellett
látnia.
jezsuita papok fedeztek fel 1630-ban Peruban. A kínafa kérgében
található kinint a XIX. század közepén a brit indiai hadsereget és
hivatalnokokat tizedelő malária kezelésére használták, a kewi
botanikusok ezért megpróbáltak mindenáron kínafamagokat szerezni,
hogy az előnevelt csemetéket Indiába szállítva ott termeszthessenek
kínafát, ahol a legnagyobb szükség van rá. 1859-ben Charles Markham
botanikus vezetésével két expedíciót küldtek Limába. Az első eltévedt,
a másodiknak sikerült visszatérnie a begyűjtött magvakkal, de az
azokból felnevelt növények csak nagyon gyenge kinint termeltek. Dr.
Forbes Royle Indiában dolgozó botanikus a jelentésében így írt: „…a
gyógyszer nélkülözhetetlen az indiai lázas betegségek gyógyításánál.
Kétségtelen, hogy a kínai teák után ez a legfontosabb Indiában
meghonosítandó növény.” Az apró kínafacsemeték végül megérkeztek
Madrasba, ahol csúfos kudarcot vallottak, ezért az Indiában dolgozó
rengeteg hivatalnok és katona sorsa továbbra is a Jáva szigetéről
méregdrágán behozott kinintől függött, mivel oda a hollandoknak
sikerült a kínafát betelepíteniük. Az indiai hivatalnokok a helyzet
orvoslását követelő levelekkel árasztották el Londont. Azzal érveltek,
hogy a szervezetet a malária tizedeli, kinin nélkül pedig Indiát A kelmefestők színpompás
egyáltalán nem lehet kormányozni. Egy ott szolgáló brit katona várható világa. Ez a korai BASF-
életkora Angliában élő társaiénak csupán a fele volt. reklám az Indanthren
Ezalatt a gumigyárosok továbbra is felvásárolták a kőszénkátrányt, termékcsaládot népszerűsítve
kivonták belőle a könnyűbenzint, a maradékot pedig kidobták. A azt állítja, hogy az új festékek
kutatók érdeklődése egyre inkább a kátrány felé fordult. Az 1850-es képesek visszaadni a
évek közepére több benne található vegyületet is sikerült azonosítani, természet színeit.
melyek közül egyiknek a szerkezete nagyon hasonlított a kininére.
Egy, a londoni Royal College of Chemistryben (Királyi Kémiai
Intézetben) dolgozó német professzor felvetette egyik fiatal
asszisztensének, hogy a vegyület szerkezetét módosítva kinint lehetne
előállítani. A fiatalembert William Perkinnek hívták, aki az 1856-os
húsvéti szünetben véletlen felfedezést tett. Saját szavait idézve:
„Megpróbáltam egy mesterséges bázist a kinin nevű természetes
alkaloidává alakítani, színtelen kinin helyett azonban vöröses por
keletkezett. A különös jelenség magyarázatát keresve megismételtem a
kísérletet egy másik, egyszerűbb szerkezetű bázissal, az anilinnal,
ekkor pedig koromfekete anyagot kaptam.” A Perkin által említett
anilin a könnyűbenzinből származó vegyületek gyűjtőneve volt. A
második kísérlet eredményeképpen Perkin milliomos lett, mert amikor
megtisztította a „koromfekete anyagot”, az mályvaszínűvé változott –
megszületett az első mesterséges anilinfesték. Bizonytalanságokkal
terhelt műszaki próbák után 1857-ben forgalomba hozták a London
melletti kisüzemben gyártott festéket, amely Perkin apjának minden
pénzét felemésztette (az akkor még csak tizenkilenc éves Perkinnek
ugyanis nem volt saját pénze). Hirtelen színpompás lett a világ. Még
Viktória királynő is mályvaszínű ruhát viselt. Más vegyészek szinte
azonnal vizsgálni kezdték az anilin oxidálásának lehetőségeit, ennek
eredményeképpen egy sor új anilinszín jelent meg: először a
Eugénia császárné zöld
ruhájának a Hoechst cég által
1977-ben készített másolata.
Amikor a császárné először
viselte, olyan nagy hatást
gyakorolt a jelenlévőkre, hogy
a zöld selyem egy csapásra
divatba jött. A színt kizárólag
a lyoni selyemszövők
állították elő.
bíborvörös, majd a kék, az ibolya és a zöld különféle árnyalatai. Az
1862-es nagy londoni kiállításon az új színek ámulatba ejtették a
látogatókat.
A festékek alapanyagát – a kőszénkátrányt – gyakorlatilag ingyen
ontotta az ország minden gázgyára, a kutatók pedig egymással
versengve keresték a felhasználás újabb lehetőségeit. 1863-ban Eugen
Lucius német vegyész, a Hoechst óriásvállalat egyik alapítója új zöld
színárnyalatot fedezett fel. A szín első megjelenésekor látványos sikert
aratott. Egy Renard & Villet nevű lyoni selyemfestő cég a Hoechst
által gyártott összes zöld festéket megvette, később pedig a festett
selyemből ruhát varrtak Eugénia császárné számára. Amikor azt a
császárné először viselte a párizsi Operaházban, egyszeriben divatot
teremtett. Ez volt az első zöld árnyalat, amely nem látszott kéknek a
gázlámpák fényében. Az 1870-es évek elején a Nagy-Britanniában
dolgozó német vegyészek – köztük maga a Perkin érdeklődését egykor
felkeltő német professzor, A. W. von Hofmann is – mind visszatértek
Németországba. Vagy hazahívták őket, vagy visszautasíthatatlan
ajánlatokat kaptak. Ugyanakkor Perkin harminchat évesen
visszavonult, hogy a „tiszta tudománynak” szentelje magát. A brit
kelmefestőipar lehanyatlott.
Hogy Nagy-Britannia feladta az iparágban korábban kivívott vezető
helyét, annak egyik oka éppen az ország viszonylagos gazdagságában
rejlett. Ipari háttere a többi európai országénál erősebb volt, kihasználta
a gyarmatokról olcsón behozott nyersanyagok kínálta előnyöket,
ráadásul a birodalom országai jó felvevőpiacként szolgáltak a brit ipar
számára. Túl könnyű volt pénzt keresni a már bevált üzletágakban. A
bankárok nem kockáztatták feleslegesen a pénzüket a festékiparhoz
hasonló új területeken. Ráadásul az ipari kutatói és mérnöki pálya
alacsony presztízse miatt az ebből meggazdagodó gyárosok –
Perkinhez hasonlóan – kényelmetlenül érezték magukat. Mindannyian
arról álmodoztak, hogy egy napon majd visszatérhetnek az iparból a
„tiszta tudományhoz”.
A németek hozzáállása egészen más volt. A XVIII. századi nagy
német filozófusok, mint Kant és Wolff, valamint a svájci Pestalozzi
nevelési elveinek hatására a német oktatási rendszer szerkezete
gyökeresen megváltozott. Ezek a kiváló tudósok hittek abban, hogy az
ember tudása hiányos, a felsőoktatási rendszer feladata pedig nem az
ismert tényanyag sulykolása, hanem alkotó elmék kinevelése. A
németek XIX. század elején műszaki főiskolákat alapítottak, az
egyetemi és műszaki főiskolai képzés egységesítése révén pedig a
német társadalmi osztályok az 1880-as évekre – brit szemmel nézve
elfogadhatatlan mértékben – összekeveredtek. Az új német festékipar
tehát az iskolákban könnyen megtalálta azokat a tehetséges embereket,
akikre szüksége volt. A cégek szoros személyes kapcsolatokat ápoltak
a tanárokkal – ezt a BASF esetében Heinrich Caro vegyész
szorgalmazta, aki azért tért haza Angliából, hogy a kutatócsoporthoz
csatlakozzon, és akinek egyetemi kapcsolatai hozzájárultak a BASF
sikeréhez. Az oktatólaboratóriumokkal fenntartott kapcsolatai révén a
legújabb festékgyártási eljárások egymás után eljutottak a BASF
gyáraiba. A rendszert a többi nagy német vállalat, például a Hoechst, a
Bayer és az Agfa is átvette. A festékgyártásban felhalmozódott német
szaktudás később olyan, látszólag eltérő területeken is felfedezésekhez
vezetett, mint a gyógyszeripar: a színek kémiájának kutatása
ráirányította a tudósok figyelmét a vegyületek szerkezetének és
reakcióinak módszeres vizsgálatára, amelynek közvetlen
eredményeképpen olyan gyógyszerek születtek, mint az aszpirin,
illetve kialakultak például a testszövetek diagnózis céljából történő
megfestésének módszerei. A vérbaj potenciális áldozatainak
kiszűrésére alkalmazott szövetfestési eljárás vezetett oda, hogy magát a
festésre használt vegyületet alkalmazták a betegség gyógyítására. Az új
gyógyszer a Salvarsan nevet kapta.
Ebben az időben a kőszénkátrány összetevőit már pontosan
meghatározták, sőt a legtöbb alkotóelemét használták is. Talán az
egyetlen kivétel az egykor „sohói szag” néven emlegetett anyag, de ez
is hamarosan elfoglalta a maga helyét a Németországban lezajlott
hirtelen változások hatására, amelyek eredményeképpen az 1870-ben
még szinte teljesen mezőgazdasági jellegű ország negyven év alatt erős
ipari óriássá alakult át. Ezen időszakban Németország népessége 41
millióról 66 millióra nőtt, míg Franciaországé változatlan maradt,
Nagy-Britanniáé pedig 26-ról 40 millióra növekedett. A
népességrobbanás részben annak volt köszönhető, hogy a vas- és
acélipar fejlődésével összefüggésben nagy tömegek áramlottak a
városokba. A népesség ilyen mértékű növekedésének egyik
következményeként élelmiszerhiány alakult ki. A gond a Németország
éléskamrájának számító Kelet-Poroszország uralkodó osztályát alkotó
junkerektől eredt. A föld nagy részét a junkerek birtokolták – a
megművelhető földterület felét elidegeníthetetlen birtokok alkották –,
amelyen rozsot termeltek. A talaj túl gyenge volt búzatermesztéshez, a
rozsot pedig kálisóval trágyázták, amiből Németországnak hatalmas
készletei voltak. 1870-re az amerikai gabona ára igencsak
versenyképessé vált a német piacon, főleg az embernél hatszor
gyorsabban dolgozó McCormack-féle aratógép megjelenésének
köszönhetően. Az olcsó amerikai gabona hatására visszaestek a
mezőgazdasági bevételek, mire a junkerek támogatást követeltek, amit
meg is kaptak. Az a visszás helyzet alakult ki, hogy az állam támogatta
a rozsexportot, miközben vámokkal gátolta a gabonabehozatalt. Így,
bár Németország el tudta volna látni a hazai lakosságot fekete
rozskenyérrel, a német rozst külföldre vitték, műtrágya híján pedig
nem tudtak elég fehér kenyérnek való búzát termeszteni. Abban az
időben Európában műtrágyaként általában a Chile nyugati partvidékén
található lelőhelyekről származó nátrium-nitrátot (chilei salétromot)
használták. Ez egy ércre emlékeztető anyag, amelyet összezúztak, majd
felfőztek, hogy kristályos anyagot nyerjenek, amelyet aztán porrá törve
kiszórtak a földekre. 1900-ra a telepek már kezdtek kimerülni, így más
megoldást kellett keresni, ha el akarták kerülni az Európát fenyegető
általános éhínséget.
A probléma megoldását a „sohói szag” jelentette. A vegyület
kellemetlen szagát közismerten a kőszénkátrányban lévő ammónia
okozta. A XIX. század közepén egy George Fownes nevű angol
mezőgazdasági vegyész javasolta, hogy próbálják az ammóniát
műtrágyának alkalmas sóvá alakítani, ennek pedig akkoriban már
adottak voltak a technikai lehetőségei. A fő problémát az elegendő
mennyiségű só előállítása jelentette. 1909-ben Fritz Haber, egy
műszaki főiskolát végzett német vegyész bemutatta a BASF-nek a
megoldást jelentő módszert. Mivel az előkészítő munkálatok nagy
részét egy Carl Bosch nevű BASF-alkalmazottal közösen végezték el,
az eljárás Haber-Bosch-módszer néven vált ismertté. Az eljárás során
fontos szerepet kaptak a különleges, nyomásálló tartályok – amelyeket
a nemrégiben kifejlődött német acélipar le tudott gyártani –, illetve a
Carl von Linde által a müncheni sörpincék hűtésére kidolgozott
technológiával előállított cseppfolyós hidrogén és nitrogén. Haber
három az egyhez arányban hidrogént és nitrogént kevert össze egy
tartályban, amelynek belsejében 200 atmoszféra nyomás és 600 °C
hőmérséklet uralkodott. A gázokat ezután a keverék ammóniává
alakítása során katalizátorként szolgáló ozmiumból készült dróthálón
vezette át. Ezzel teljesen új módszert dolgozott ki az ammónia
előállítására. Ezt követően a gázt egy már ismert módon kezelték.
Újabb forró tartályon áramoltatták át, miközben levegővel keverték.
Miközben a keverék platinából készült hálón haladt át, nitrogén-oxid
keletkezett belőle. Ha ezt a vegyületet vízzel keverik, salétromsav
keletkezik, ha pedig nátrium-karbonátot adnak hozzá, nátrium-nitrát,
vagyis a chilei lelőhelyről eredetileg behozott műtrágyával megegyező
összetételű anyag jön létre. Habernek az ammónia iparszerű
előállítására kidolgozott módszere azonnal megszüntette volna a
műtrágyagondokat Németországban, de Henri Moissan párizsi tudós
kísérletének köszönhetően mégis másképpen alakultak a dolgok.
Moissan eredetileg mesterséges gyémántot próbált gyártani a
rendkívül magas hőmérséklet elérésére alkalmas új, elektromos
ívkemence segítségével. Akkoriban már közismert tény volt, hogy a
gyémánt magas hőmérsékleten szénné alakítható. Moissan a folyamat
megfordításával próbálkozott, így akart olcsó gyémántot előállítani.
Nem járt sikerrel. Miután kemencéjében minden elképzelhető anyaggal
kísérletezett, 1895-ben egy alkalommal mész és szén keverékét 2000
°C-ra hevítette. A kísérlet eredményeként kalcium-karbid keletkezett,
amellyel nem sokra ment, míg a vegyület vízzel nem érintkezett. Ekkor

Fent: Az acetilénipar csődje

nyomán született, egyik
hosszú távon is sikeres
technológia: az oxigén-
acetilén lánghegesztés vagy
autogénhegesztés.

Balra: Az acetilén egyik

korabeli hétköznapi
felhasználási területe – a
kerékpárlámpa. A felső
tartályban lévő víz az alul
található kalcium-karbidra
csepegett, a felszabaduló gáz
pedig a homorú tükör közepén
lévő fúvókában égett.
A Welsbach-féle gázizzóharisnya
(más néven Auer-égő) 1893-ból.
A harisnyát 99 százaléknyi
tórium-oxiddal és egyszázaléknyi
cérium-oxiddal itatták át. Ez a
keverék gázláng hatására
felizzott, így jelentősen
megnövelte a gázlámpa
fényerejét.
fényes fehér lánggal égő gáz szabadult fel. Moissan, minthogy
akkoriban világításként a vibráló, sárgás fényű gázlámpa és a
méregdrága villanyfény szolgált, arra az ésszerű következtetésre jutott,
hogy véletlenül felfedezte a jövő fényforrását. A kalcium-karbid és víz
reakciójakor felszabaduló gáz acetilén néven vált közismertté, és sok
befektetőt vonzott. Senki sem láthatta előre a gáz és az elektromosság
jövőjét, ezért ésszerűnek látszott más fényforrás bevezetését támogatni.
1899-re már csaknem negyedmillió acetilénégő működött
Németországban, amelyeket több mint 8000 acetilénüzem látott el
gázzal. A gáz feleannyiba került, mint a villanyvilágítás, és csak
negyedannyi helyet igényelt, mint ugyanannyi fényerőt biztosító
széngáz, tehát úgy tűnt, hogy az új gázé a jövő. Még a XIX. század
végén acetilénüzemeket létesítettek több nagy vízenergia-forrás
közelében, ahol a karbid előállításához szükséges ívkemencét olcsón
lehetett üzemeltetni: Svájcban, Norvégiában, a francia Pireneusokban
és a Niagara-vízesésnél. Az acetilén nem csak világításra szolgált.
Használták lámpakoromnak, illetve gépekben a széngázt is
helyettesítették vele (négyszer hatékonyabbnak bizonyult annál),
oxigénnel keverve pedig hegesztéshez ideális, igen magas
hőmérsékletű lángot produkált.
Később aztán két csapás is sújtotta az iparágat. Először is Auer von
Welsbach feltalálta a széngáz fényerejét jelentősen megnövelő
gázizzóharisnyát, másodszor pedig megjelent a korábbinál sokkal
olcsóbb áram. Az acetiléngáz-piac 1905-re összeomlott. Az árak 70%-
kal csökkentek, és hamarosan Európában és Amerikában hatalmas
kalcium-karbid-készletek hevertek eladatlanul.
Ekkor a német festékgyártók újra színre léptek a BASF-nál dolgozó
Caro és kollégája, Adolf Frank személyében, akik azt vizsgálták,
hogyan lehetne a cianidot festékalapnak használni. Ehelyett azonban
valami egészen mást találtak. Egy alkalommal őrölt kalcium-karbidot
 kemencében 1000 °C-ra hevítettek, és nitrogéngázt fújtak rá. A A BASF indigólaboratóriuma
nitrogén reakcióba lépett a karbiddal, és süteményre emlékeztető állagú 1900-ban. Az ehhez hasonló
keverék, kalcium-cián-amid (mésznitrogén) keletkezett. A vegyület szervezetekben felhalmozódott
nagy mennyiségű nitrogént tartalmazott, Caro és Frank pedig rájött, tudományos és ipari
hogy véletlenül megtalálták a megoldást Németország tapasztalat változtatta
műtrágyagondjaira, mivel ebben a formában a nitrogén egyszerűen Németországot birodalmi
beszántható a talajba. A vegyület ráadásul jóval olcsóbbnak bizonyult, álmokat dédelgető ipari
mint a Haber-Bosch-módszerrel előállított vetélytársa, amely nem óriássá. A sors különös
versenyezhetett a mésznitrogénnel, egy egészen más területen azonban szeszélye folytán az első
később sikerrel alkalmazták. világháborúban a brit
1908-ra a német üzletemberek aggodalmai egyre nőttek, mivel a katonák német khaki festékkel
fejlődő ipar számára a tengeri kereskedelemben kialakult francia és kezelt egyenruhákat viseltek.
angol hegemónia miatt nem találtak elegendő külföldi piacot. Azzal
érveltek, hogy Németország már ipari világhatalommá vált, és csak
gyarmatok szerzésével tudja elfoglalni a világban őt megillető helyet.
Céljai elérésében csupán Nagy-Britannia akadályozta meg, tehát
erősebb flottára volt szüksége, hogy a tengereken szembeszállhasson a
britekkel. Németország új hadihajók építésébe kezdett, Nagy-Britannia
pedig követte a példáját. A fegyverkezési verseny egészen 1914-ig, az
első világháború kitöréséig folytatódott, ekkor azonban
Németországnak más természetű gondjai támadtak.
A németek néhány heti háborúskodás után ráeszméltek, hogy
legfeljebb egy évre elegendő robbanóanyaggal rendelkeznek, a
 robbanóanyag tudniillik ugyanazokról a chilei telepekről származott,
ahonnan korábban a nátrium-nitrát műtrágyát beszerezték. Ezeket a
lelőhelyeket a britek akkoriban blokád alatt tartották, ezért a két ország
közötti, később coroneli csata néven emlegetett első jelentős tengeri
ütközet Chile partjainál zajlott le 1914. november l-jén. Ha nem jut
hozzá a fent említett készletekhez, Németországnak 1916 elejére fel
kellett volna adnia a harcot. Ekkor valakinek eszébe jutott a nátrium-
nitrát előállítására kidolgozott Haber-Bosch-módszer. Már csak egy
Az Illustrated London News lépés hiányzott: kénsavat kellett adni a nátrium-nitráthoz, így
egyik 1889-es száma salétromsav keletkezett, az ezzel átitatott (lő)gyapot pedig
bemutatja, hogyan fejtik a robbanóanyag. A korábban műtrágyagondok megoldására kidolgozott
salétromot Chile Tarapaca módszer tette lehetővé Németországnak, hogy négy évig folytassa a
tartományában. Ezen háborút.
lelőhelyeket vette blokád alá a Az acetilénipar összeomlása még egy fontos találmány
brit haditengerészet az első megszületéséhez járult hozzá. A Greisheim Electron nevű stuttgarti
világháború elején. vállalatnál dolgozó Fritz Klatte német vegyész a repülőgépszárnyakat
akarta időjárásálló bevonattal ellátni, ezért 1912-ben az acetilént
vizsgálta. Többek között acetilén, sósav és higany keverékével is
kísérletezett. Amikor a keveréket állni hagyta a napon, tejszerű hab
keletkezett, amely idővel megszilárdult. Klatte feljegyezte az
összetevőket, és német alapossággal szabadalmaztatta az új vegyületet.
Az anyagot azonban akkoriban „haszontalannak” minősítették, ezért a
további kutatásokat leállították. A cég végül hagyta, hogy a
szabadalom 1925-ben lejárjon.
A Klatte által kidobott anyag a vinil-klorid volt, amely a harmincas
években – amikor Klatte már nem húzhatott hasznot belőle – újra az
érdeklődés középpontjába került. A munka eredményeképpen létrejött
a vegyület polivinil-klorid nevű változata, közismert rövidített nevén
PVC, a műanyagok előfutára, amelyek nélkül a fejlett ipari országok
ma már nem is tudnának létezni.

A polimer lánc kialakulása.

Minden atom meghatározott
számú másik atommal
igyekszik kötést létesíteni: a
hidrogén (zöld) eggyel, az
oxigén (barna) kettővel, a
nitrogén (kék) hárommal, a
szén (vörös) pedig néggyel.

Két molekulalánc, amelyben

minden atom a megfelelő
számú atomhoz kapcsolódik.
Ha a két láncot összehozzuk és
felhevítjük, a két hidrogén- és az
oxigénatom összekapcsolódik,
majd gőz formájában eltávozik.
Az egymás melletti láncokban
így a szükségesnél kevesebb
kötéssel, vagyis szabad
vegyértékekkel rendelkező
atomok maradnak.

A szabad vegyértékkel
rendelkező atomok
összekapcsolódnak. Az eljárást
sokszor megismétlik. A keletkező
hosszú, új molekulalánc a nylon.
 8.
Eszem-iszom,
vigadalom
Mai világunk két szempontból is plasztikus. Egyrészt idegen szóval
plasztiknak nevezzük a közismert műanyagokat. Kérem a kedves
olvasót, hagyja félbe egy pillanatra az olvasást, nézzen szét maga
körül, és vegye számba a környezetében található műanyagból készült
tárgyakat. Ma már műanyag helyettesíti a gumit a kábelekben és
vezetékekben, a fát a bútorokban és az épületekben, a gyapjút a
ruhákban és a kárpitokban, a követ a padlóburkolatokban, az olajat a
festékekben, a fémet az autókban és repülőgépekben, az üveget a
dobozokban, a papírt a csomagolástechnikában és a bőrt a cipőkben. A
műanyag teszi lehetővé számunkra, hogy olyan tárgyakat is
megvehessünk, amelyeket nem engedhetnénk meg magunknak, ha
azok természetes alapanyagokból készülnének. Az általános birtoklási
vágy még eléggé új keletű társadalmunkban ahhoz, hogy a műanyagot
Burgundiai lakoma a XV. az általa helyettesített anyagokhoz hasonló színűre és alakúra
század elején. A híres Très formáljuk. A műszálat gyapjúszerűre gyártják, a műanyagot befestik,
Riches Heure du due de hogy bőrre vagy fára hasonlítson. Mivel még mindig nem fogadtuk el
Berryből származó teljesen az új anyagot, olyan világban élünk, amely ugyan teljes
illusztráció a herceget és mértékben függ a mesterséges, helyettesítő anyagoktól, mégis úgy
elegáns udvaroncait teszünk, mintha a műanyag nem létezne, gyakorlatilag álcázzuk. Csak
ábrázolja vacsora közben. az olyan találmányok esetében teszünk kivételt, amelyek a műanyag
Bár a környezet gazdagságról feltalálása után jelentek meg. A zsebszámológépek külsőre is
árulkodik (figyeljük csak meg műanyagnak látszanak, akárcsak a műtrágyászsákok vagy a
a míves arany sótartót a kép hitelkártyák.
jobb oldalán), megengedték, A műanyagok más szempontból is plasztikussá – vagyis könnyen
hogy a kutyák felmásszanak alakíthatóvá – tették világunkat. A szintetikus anyagok nyújthatók,
az asztalra. csavarhatók, önthetők, fecskendezhetők vagy sajtolhatók, és ezt az
olcsó, könnyű alakíthatóságot a gyártók ki is használják. A vásárlók
ma már nem csupán az áhított terméket veszik meg, hanem annak
tetszetős formáját is. Ennélfogva az árucikkek külső megjelenésének a
közízlés változásait követő átalakítása erősíti a fogyasztókban az új
formák iránti vágyat. Olyan területeken is divatok jönnek létre, ahol ez
korábban egyáltalán nem volt jellemző. A műanyagkorszak éveinek
múlásával egyre jobban megfigyelhető a divat alakulása. A rádiókon
például első pillantásra látszanak az elmúlt ötven év változásai. A
formatervezés fő előnye, hogy fenntartja a piaci forgalmat. A
fogyasztókat már az új modell puszta megjelenése is vásárlásra
ösztönzi. A stílus beépített elavulása nagyban hozzájárul a
munkahelyek megőrzéséhez, mivel megakadályozza a piac telítődését
és a kereslet visszaesését. Furcsa, hogy ez – a pénzügyi egyensúlyt a
kereslet élénkítésével és az újdonság iránti vágy fenntartásával
biztosító, nagy forgalomra épülő – rendszer egy műanyagból készült
tárgyban, a hitelkártyában ölt testet.
A modern világ tempójával a készpénzforgalom már nem tud lépést
tartani, az csak a magánszemélyek esetében marad fenn. Az

Ez a míves faragással díszített

elefántcsont szelence nem az,
aminek látszik. Fröccsöntött
műanyagból készült, de csak
tüzetes vizsgálattal lehet
megállapítani, hogy
szintetikus anyagból
gyártották. Bár ezek az
anyagok vitathatatlanul
értékesek modern
világunkban, a „műanyag”
szó csak mostanában kezdi
elveszíteni pejoratív („olcsó
és ízléstelen”) jelentését.
A mágnescsíkon található kód
elhelyezkedését a „leolvasó”-
egy vas-oxid-oldattal töltött
átlátszó tégely – mutatja meg.
A csík bemágnesezett részei
vonzzák a vasrészecskéket, így
egyedi, csak ezen a csíkon
található mintát alkotnak.

elektronikus átutalás lehetővé teszi, hogy a pénz az áruval megegyező

sebességgel mozogjon, mivel valójában már nem mozog. A hitelezési
rendszer újabb fontos erényt szült: a hitelképességet. Lehetséges, hogy
a bankkártya hátlapján kódolt információ formájában létező pénz teljes
biztonságot nyújt, és megkönnyíti a pénzügyi műveleteket – de milyen
áron? A megfelelő hitelminősítéshez szükséges rengeteg információ
átadása ötven évvel ezelőtt a magánügyekbe történő elfogadhatatlan
beavatkozásnak számított volna. Sajnos az adatszolgáltatás
elkerülhetetlennek látszik. Ha valaki benzint akar venni, és a
tankolásnál csak hitelkártyát fogadnak el, az illető vagy szerez
magának egyet, vagy kénytelen gyalogolni. A kérdés azonban nem
pusztán pénzügyi jellegű. Ahogy nő az egyes emberekről a bankokban,
a rendőrségen, az iskolákban, munkahelyeken és a
biztosítótársaságoknál összegyűjtött adatok mennyisége, úgy nő a
biztonságos adatkezelés jelentősége, mivel aki hozzájut az adatokhoz,
óriási hatalomra tesz szert. Mi lesz, ha majd nem élhetünk hitelkártya
nélkül? Hogyan lehet kilépni a bankrendszerből egy olyan világban,
ahol nem fogadják el a készpénzt? Milyen társadalmi hatással jár, ha a
készpénz nélküli társadalomban a bankjegyek hiánya már nem
akadályozza meg az eladósodást? Mi történik, amikor mindenki
állandóan hitelből él?
Ez a lehetőség először a XV. században vetődött fel, és egész
Európában éreztette hatását. Franciaországban, a burgundiai
hercegségben történt az eset. Ezen a Hollandiától Svájcig terjedő
mintegy nyolcszáz kilométer hosszan elnyúló területen a XIV. század
közepétől 1477-ig egymás után négy herceg uralkodott. Ritka
kivételektől eltekintve a hercegek itáliai hitelezőiknek köszönhetően
szinte egész életüket adósként élték le. A kölcsönöket a Medici
bankháztól vették fel, amely abban az időben Európa legjelentősebb
pénzintézete volt.
A toscanaiak már a XIII. századtól fontos szerepet játszottak a
pénzvilágban, amikor Leonardo Fibonacchi pisai kereskedő Észak-
 XV. századi toscanai
Afrikából magával hozta az arab számrendszert, és megjelent a kettős
bankárok munka közben a
könyvvitel is. Ez megkönnyítette a bonyolult számlaforgalom
Firenze közelében lévő
áttekinthető lebonyolítását, mivel korábban zavaros szöveges
Pratóban. A kiterjedt banki
feljegyzések készültek, és minden ügyletet külön adós- és
tevékenység Firenzében
folyószámlán tartottak nyilván. Itáliában a XIV. században az akkori
alakult ki a városban folyó
növekvő külkereskedelmi forgalom lebonyolítására a váltót is
jelentős gyapjúkereskedelem
bevezették, így a kereskedőknek nem kellett a veszélyes utakon nagy
következtében, bár Európa
összegű készpénzt magukkal vinniük. A váltó meghatározott összegre
legrégibb bankja a sienai
szóló elismervényként működött, a kereskedő pedig a megbeszélt
Monte dei Paschi.
helyen az előzetes megállapodás szerinti árfolyamon kapott az adott
külföldi pénznemben meghatározott összeget ellenértékként. A
rendszer működtetéséhez bankokra volt szükség, amelyek a
nemzetközi vásárokon – például a champagne-i körzetben – működő
pénz- és váltóbeváltó pultokból fokozatosan alakultak ki. Az
alkalmazott technikákban kialakult monopóliumuk folytán az olaszok a
XV. századra az egész európai pénzpiacot ellenőrzésük alá vonták.
1470-re egyedül Firenzében harminckét különálló bankház működött,
közülük három – a Bardi, a Peruzzi és a Medici – nemzetközi
ügyletekkel is foglalkozott.
A Medici bankház fiókokat nyitott Rómában, Nápolyban, Genfben,
Velencében, Pisában, Avignonban, Lyonban, Milánóban és Bruges-
ben. A londoni fiókot a XV. század elején kénytelenek voltak bezárni,
mert ügyfeleik, köztük a király, megtagadták a hitelek visszafizetését.
Károly, Burgundia negyedik hercegének hatalomra jutásakor, 1467
júniusában a bruges-i fiók élén egy Tommaso Portinari nevű önző,
nagyravágyó későbbi diplomata állt, aki hírességekkel barátkozott.
Portinari ekkor már bajban volt. A bankár Károly apjának, a harmadik
burgundiai hercegnek a főtanácsadójának tekintette magát, és amikor a
herceg elhatározta, hogy flottát hoz létre, Portinari beleegyezett, hogy a
bank költségén fedezi két gálya építésének kiadásait. Később azonban
Károly apja meggondolta magát, a két kifizetetlen hajó pedig Portinari
nyakán maradt. Ezek után a bankár jobb híján bérbe adta őket, a bank
pedig – az elnök, Cosimo de’ Medici legnagyobb bosszúságára –
veszített az ügyleten. Portinari 1469-ben – amikor nem kisebb
személyiség, mint Nagy Lorenzo [Lorenzo de’ Medici (1449-1492)
firenzei bankár és államférfi, a művészetek és tudományok támogatója]
lett az új elnök – új munkaszerződést kötött Firenzével. Az ilyen
igazgatói szerződések esetében a bankfiók tőkéjének meghatározott
százalékát a fiókvezetőnek kellett előteremtenie, míg a bank központja
biztosította a fennmaradó (rendszerint nagyobb) tőkerészt. Nagy
Lorenzo Portinarinak küldött szerződésének egyik pontja szerint „a
lehető legkevesebb ügyletet szabad csak folytatni a burgundi
hercegekkel… a hitelnyújtástól pedig mindenképpen tartózkodni kell”,
egy másik pont kötelezte Portinarit, hogy szabaduljon meg a gályáktól,
és megtiltotta neki, hogy a továbbiakban hajókba pénzt fektessen.
Portinari a rá jellemző módon reagált az igen szigorú figyelmeztetésre:
az új banknak a Lorenzo de’ Medici, Tommaso Portinari és Társai
nevet adta. A Károly számára meghatározott hitelkeret felső
összeghatárát pedig 6000 fontban állapították meg, Portinari azonban
túllépte ezt a keretet. Ezt részben azért engedték meg neki, mert
Lorenzo nemrégiben vette át egy, a pápai állam területén, Tolfa
közelében felfedezett timsólelőhelyeket ellenőrző kartell vezetését. A
timsó a textilgyártásban létfontosságú szerepet játszott, szövés előtt
azzal vonták ki a gyapjúban található természetes zsiradékot. Lorenzo
nyilván arra számított, hogy a nagylelkűen biztosított további hitelek
fejében Károly nem a törököktől szerzi majd be a timsót. (A hercegnek
azért kellett a timsó, mert a gazdag flandriai textilkereskedő városok is
a fennhatósága alá tartoztak.) Károly igénybe vette a további hitelt, de
tovább kereskedett a törökökkel.
Akármi is volt az oka, hogy a burgundiai uralkodóház kapott hitelt,
a folyamat már az első herceg, Fülöp idejében elkezdődött, aki az első
jelentős északi terület, a brabanti hercegség megvásárlása céljából vette
fel a kölcsönt, ennélfogva uralkodásának hátralévő idejét adósságban
töltötte. A fia tartozásai összes jövedelmének a negyedét tették ki, így
zálogba kellett adnia ékszereit. Károly apja, a harmadik herceg
valamivel jobban gazdálkodott. Mind a négy uralkodó úgy szerezte
meg a szükséges hiteleket, hogy készpénzfizetés vagy azonnali
hitelnyújtás ellenében meghatározott időre bérbe adta birtokain és
földjein az adók és bérleti díjak beszedésének jogát. Elmondhatjuk
tehát, hogy a burgundi hercegek feltalálták az állami kiadások
fedezésének új módját. Pénzük nagy részét udvartartásuk emésztette fel.
 A burgundi udvar volt a legfényűzőbb Európában, a költekezés Károly
idejében páratlan méreteket öltött. Nehéz bársonyban, pazar
selymekben, drágakövekkel borított szőrmékben, aranyszövetben,
damasztban és súlyos brokátban pompázó udvara diktálta a divatot.
Maga Károly élen járt a költekezésben, még gyémántokkal kirakott,
bársonnyal díszített „harci sisakot” is készíttetett magának, amelyet a
csatatéren viselt. Károly második Julius Caesarnak, Európa
megmentőjének tartotta magát. Inkább egész napját páncélban töltötte,
csak hogy ne kelljen levelet írnia. Bonyolult szabályokat dolgozott ki a
harctéri viselkedésre, de a csatát mindig elvesztette. Sorozatos katonai
kudarcai mutatják, hogy mindenáron területeket akart szerezni, amibe
végül bele is őrült. A császári trón természetes örökösének tekintette
magát, ezért nyeregtáskájában mindig ott volt a korona arra az esetre,
ha a császár az örökösének nyilvánítaná. Károlynak csupán egy
alkalommal, 1473-ban a Rajna menti Triernél sikerült a császárt
várakozásra bírnia, amikor Guelders hercegévé koronázták. A
császárnak eme felkapaszkodott kényúrról alkotott véleményét
szórakoztató formában írja le egyik vele utazó tanácsadója:

A császár tehát november 25-én pirkadatkor felkelt, és sietve hajóra

szállt. Peter von Hagenbach [Károly egyik bizalmasa] evezős
csónakban Őfelsége után eredt, és közölte a császárral, mennyire
bántja a herceget, hogy a felséges úr ilyen korán felkelt.
Hagenbachot váratlanul érte az eset, így kérte az uralkodót,
haladjon lassan, hogy a herceg utolérhesse, barátságos búcsút
vehessen tőle, és még sok egyébről is szót válthasson vele. A
császár beleegyezett, azzal a feltétellel, hogy nem kell sokáig
várnia a hercegre. Ezután a hajók fél órán át behúzott evezőkkel
sodródtak a vízen. Mivel a herceg még mindig nem érkezett meg,
Hagenbach felajánlotta, hogy elébe siet és megsürgeti, azonban
amint a csónakja eltűnt szem elől, a császár továbbhajózott.

Károly bukását nagyravágyása és a neki nyújtott hitelek okozták.

Mivel Portinari képes volt a csatatérre készpénzt szállítani, Károly
Kopasz Károly az általa tudta, hogy mindig ki tudja fizetni a katonái zsoldját. Ez a lehetőség
alapított aranygyapjas rend akkoriban igen fontos szerepet játszott a hadviselésben, mert a katonák
ülésén elnököl. A rend tagjait között sok volt a zsoldos, aki a fizetség elmaradása esetén azonnal
a fennhatósága alatt lévő odébbállt. Károly általában meggondolatlanul indult csatába, és mindet
tartományokból és el is vesztette. 1476-ban úgy határozott, hogy a Burgundiától délre
hercegségekből – fekvő területek meghódításával megerősíti az Itáliával fennálló
Burgundiából, Brabantból, kapcsolatait. Zsoldosaival, akik között a burgundiaiak mellett angolok,
Limburgból, Luxemburgból, olaszok és németek is voltak, behatolt Savoyába. A hadsereg 100
Flandriából, Artois-ból, különféle méretű ágyút vitt magával, de fő ütőerejét a nehézpáncélzatú
Harnanból, Hollandiából, burgundi lovagok jelentették. A sereget követő szekérkaravánban
Zeelandból, Namurból és Károly magával vitte szinte minden ékszerét, hatalmas mennyiségű
Malinesból – választották. arany- és ezüsttálait, ereklyetartókat, gyertyatartókat, serlegeket,
érméket, sőt még a trónját is. Károly savoyai terveinek egyedül a mai
Svájcot alkotó városok szövetsége állt ellen, amely függetlenségét
féltette a hercegtől. Miközben Károly dél felé vonult, elsőként a
Neuchâtel-tó mentén fekvő – korábban a herceg helyőrségeiként
szolgáló, akkoriban azonban svájci ostrom alatt álló – városokat
kívánta felszabadítani.
1476. március 2-án, egy havas reggelen Károly a tópart mentén
három, 8 km hosszan elnyúló hadoszlopban Vaumarcus felé vonult
seregével. A környező hegyek erdőségeiből hirtelen kürtölő,
vérfagyasztó kiáltásokat hallató svájci katonák tűntek elő. Károly
lovassága támadásba lendült. Az ezt követő események alapjaiban
megrendítették a feudális Európa uralkodó osztályait, mivel gyalogos
sereg először ekkor győzött le páncélos lovagokat. A svájciak a
győzelmet elsősorban az általuk kifejlesztett alakzatnak, a pikás
falanxnak köszönhették. Ez a négyzet alakú alakzat legfeljebb 6000
katonát foglalt magában, mindegyikük egy másfél méteres acélheggyel
ellátott, öt és fél méter hosszú kőrisfa pikával volt felfegyverezve. A
katonák szorosan egymás mellett, „vállvetve” haladtak, így védték
egymást, mivel nem viseltek páncélt, aminek köszönhetően az alakzat
igen könnyen mozgott. Akár futva is haladhattak, közben pedig
gyorsan irányt változtathattak. Pikáikat tetszőleges irányba
fordíthatták, így gyorsan, megállíthatatlanul mozogtak a csatatéren,
mint valami hatalmas sündisznó. A páncélos lovagok tehetetlenek
voltak ezzel az alakzattal szemben. A pikák felnyársalták a lovakat, így
a lovagok a földre estek, ahol a gyalogosok könnyedén végeztek velük.

Az 1476-os grandsoni csata.

A burgundiaiakat legyőzték a
Bernből, Bázelből,
Fribourgból és Schwyzből
érkező csapatok. Ezek a
katonák a svájci szövetségi
főseregnek csupán az előőrsét
alkották, és társaikat
megelőzve igyekeztek harcba
szállni Károllyal.
Korabeli illusztráció a
grandsoni csatáról. Az első
pikás falanx a hegy lábához
ér, miután Károly
lovasságának két rohamát
már visszaverte. A kép bal
felső sarkában látható a
lejtőn lefelé haladó, városuk
zászlója alatt felvonuló
második és harmadik falanx.
A falanx megsemmisítette Károly lovasságát, seregének többi része
pedig olyan sietve menekült el, hogy az aranyat, ezüstöt, még Károly
trónját is otthagyták, a herceg pedig velük együtt távozott. Egész
Európa erről a vereségről beszélt.
Károly egy év múlva meghalt. Csatában esett el, amelynek
elvesztéséhez hozzájárult, hogy a hitelbe kapott pénz késve érkezett,
így zsoldosai már elhagyták a csatateret. Halála után kiderült, hogy a
bruges-i bank jóval túllépte az eredetileg meghatározott hitelkeretet,
így Károly költekezése Portinari bukását is maga után vonta –
elbocsátották állásából. Az események fontos tanulsággal szolgáltak az
európai uralkodók számára a hadviselés területén. Az új svájci módszer
olcsó volt, mivel csak gyalogosok és dárdák kellettek hozzá, ezért
általánosan bevezették. A falanx hatékony alkalmazása fegyelmet
követelt, hiszen a sorból kilépő, meggondolatlan katonát az alakzat
nem tudta megvédeni. Ráadásul a pikásokat hamar ki lehetett képezni,
míg az íjászok hónapokig, a páncélos lovagok pedig évekig
gyakorlatoztak, mire harcképessé váltak. A hadviselés egyszerre
olcsóbbá vált, az európai uralkodók pedig megkezdték a gyalogság
erőteljes fejlesztését. A hadseregek létszáma megnövekedett, a
hadvezérek pedig a következő kétszáz évben leginkább a pikás
gyalogosokra támaszkodtak.
A pikás négyszög néven ismertté vált alakzat alkalmazásának
egyetlen lényeges korlátja volt: csak sík terepen bizonyult igazán
 Korai lőfegyverek Miksa
császár fegyvertárából (1505
táján). Ő volt az első
uralkodó, aki megpróbálta
egységesíteni fegyvereinek
méretét és tűzerejét. A képen
látható, valószínűleg a XV.
század közepén készült
kézifegyverek 150-180 cm
hosszúságúak voltak.
hatékonynak. Ez volt későbbi eltűnésének egyik oka, a másik pedig
egy új fegyver megjelenése. Az egyik legkorábbi erről szóló feljegyzés
Perugia olasz város levéltárából származik 1364-ből. Egy rúdra
erősített fémcsőről van szó. A csőbe meghatározott mennyiségű,
akkoriban újdonságnak számító puskaport töltöttek, fadugó szolgált
fojtás gyanánt, lövedéknek pedig apró köveket és ólomgolyókat
használtak. A fegyvert a cső oldalában a töltet mellett lévő kis lyukban
elhelyezett puskapor meggyújtásával sütötték el. Az új fegyvert két
ember kezelte, és eleinte bizonyára inkább ijesztő volt, mint pontos. A
fő gondot az jelentette, hogy mivel a gyufát a robbantólyuknál kellett
meggyújtani, a célzás igen nehézkes volt. A problémát a valószínűleg
Nürnbergből származó elsütőszerkezet oldotta meg a XV. században.
Ez egy a puska tusára tengellyel rögzített, S alakú fémdarab volt,
amelynek egyik végéhez gyújtózsinórt erősítettek, majd a
robbantólyukban lévő puskaporhoz érintették. Az új fegyvert szakállas
puskának nevezték, súlya elérte a 10 kilogrammot, csövének átmérője
majdnem 4 cm volt, a hatótávolsága pedig 200 méter körül alakult, bár
pontossága csak mintegy 50 méteren belül volt elfogadható. A fegyvert
ravasszal sütötték el, amely az elsütőszerkezet működését egy rugó
segítségével gyorsította fel.
A szakállas puska megváltoztatta a harcmodort. A harctérről
eltűntek a dárdások tömegével szemben tehetetlen páncélos lovagok.
Amikor a Córdobai Gonsalvo 1503-ban a cerignolai csatában
megütközött a franciákkal, a tűzfegyverek legyőzték a pikás
négyszöget. Először is, Gonsalvo gondosan választotta meg a csata
 helyszínét. Táborát szőlővel borított hegy tövében állította fel, így a
francia pikások csak a hegyoldalon leereszkedve tudták csapatait
megközelíteni. Katonáit a hegy lábánál ásott sánc mögött állította fel.
Mindkét sereg a szárnyakon helyezte el lovasságát, hogy az szükség
esetén beavatkozhasson. Gonsalvo serege kisebb létszámú volt, de a
franciáktól eltérően katonáinak egyharmada szakállas puskákkal volt
felszerelve. A franciák három pikás négyszögben vonultak le a
hegyoldalon, a terepviszonyok miatt azonban nem tudták felvenni a
védekezéshez szükséges zárt alakzatot. Gonsalvo puskásai az
előrenyomuló gyalogosokat, akiket a sánc előtt beásott hegyes karók
megállásra kényszerítettek, golyózáporral fogadták. Többórányi
zűrzavar után a francia vonalak felbomlottak. Gonsalvo ekkor a saját
pikásait vetette be, akik felszámolták az ellenséges sereg maradványait.
Győzelme után a spanyol hadvezér továbbfejlesztette ötletét: a
pikásokat és a puskásokat egy négyszögbe foglalta, amelyben a
puskások fő feladata az volt, hogy szétzilálják az ellenfél alakzatait
annak érdekében, hogy a pikások közéjük hatolhassanak. Az így
létrejött alakzat leginkább emberekből álló várra hasonlított, amelyben
a falakat a pikások alkotják, míg a sarkokon elhelyezkedő puskások a
tornyok szerepét töltik be.
1521-ben a Spanyolországból származó (a karvaly olasz elnevezése
után), muskétának nevezett újfajta szakállas puska megjelenésével
ismét megváltozott a harcmodor. Az új fegyver mintegy 180 cm
hosszú volt, egy kilogrammos golyót lőtt ki, súlya miatt pedig
használat közben kétágú támasztékot igényelt. A XVI. század végére a

Az 1503-ban Itália délkeleti

részében lezajlott cerignolai
csata, amelyben először
alkalmaztak sikerrel sáncolást
dárdás gyalogság ellen.
Gonsalvo a szakállas puskákat
a sánc mögött, az ágyúk között
állíttatta fel. A mögöttük
elhelyezkedő dárdások és a
szárnyakon, illetve a gyalogság
mögött tartózkodó lovasság
csak azután avatkozott be a
küzdelembe, hogy a
tűzfegyverek szétzilálták az
előrenyomuló francia dárdások
sorait.
lövedékek mérete annyira lecsökkent, hogy félkilónyi ólomból 12
golyót lehetett készíteni, ezért „tizenkettes” néven emlegették. A
muskétások ekkorra már gyorsabban tüzeltek (négypercenként adtak le
egy lövést), köszönhetően a vállon átvetett fegyverszíjnak, amelyre
fém vagy fa lőportartókat erősítettek, mindegyikben egy-egy lövésre
elegendő puskaporral. A katona beletöltötte a lőport a csőbe,
behelyezte a fojtást, kevés finom puskaport szórt a gyújtólyuk mellett
lévő peremre, majd meghúzta a ravaszt. A ravasz ekkor már a kovás
puska závárzatának közvetlen elődjeként számon tartott, csipegető tyúk
csőrére emlékeztető szerkezetet mozgatott. A kioldott rugó hatására a
lecsapódó kovakő egy érdes fémdarabhoz súrlódva szikrákat
gerjesztett, amelyek meggyújtották a lőporserpenyőben lévő puskaport.
A hollandok nagy lelkesedéssel fogadták az új fegyvert. Az
akkoriban a holland hadsereg átszervezésével foglalkozó Nassaui
Móric herceg felismerte, hogy csak képzett és fegyelmezett katonák
képesek azt megfelelően alkalmazni. Ekkor emelték először az adókat
olyan állandó, hivatásos hadsereg fenntartása céljából, amelyben a
katonák ismert törvények betartásával teljesítik az őrmesterek és
tisztek parancsait, és a rendszeres gyakorlásnak köszönhetően
hatékonyan végzik feladatukat. Ebben a tárgykörben az egyik
legkorábbi könyv Jacob de Gheyn A fegyverek használata című, a
XVI. század végén megjelent munkája, amelyben a szerző a muskéta
megtöltésének és elsütésének folyamatát negyvenkét lépésre osztja.
Nassaui Móric – és sok más, példáját követő parancsnok –
gondoskodott róla, hogy a katonák rendszeresen gyakorolják az
említett lépéseket, hogy a csatatéren a lehető legpontosabban hajtsák Lent: Néhány illusztráció de
végre azokat. Gheyn lövészetről szóló
A hivatásos katonák hozzáértése nyilvánvalóan megmutatkozott a könyvéből. A muskétás
Lipcsétől négy kilométerre lezajlott breitenfeldi csatában, ahol 1631. kalapemeléssel jelezte a
szeptember 7-én a német császár csapatai megütköztek a kor parancsnokának, hogy készen
legkiválóbb hadvezére, Gusztáv Adolf svéd király által kiképzett és áll a tüzelésre. Figyeljük meg
irányított svéd és szász hadsereggel. A király továbbfejlesztette Móric a fegyverszíjon lógó
herceg elgondolásait. Megrövidítette a muskétát, így az könnyebbé lőportartókat, amelyek
vált. A hatméteres pika hosszát mintegy a felére csökkentette, mindegyike adott mennyiségű
puskaport tartalmazott.
Fent: Az 1631-es breitenfeldi
csatáról készült korabeli
rézkarc. A kép közepétől kissé
balra látható, amint a svéd
hadvezér beveti muskétásait,
a jobb oldalon pedig a
muskétásokkal megerősített
lovasság helyezkedik el.
ugyanakkor a pikásokat könnyű páncélzattal látta el. A hadsereg képe
átalakult. A pikásokat ezentúl sorokba rendezték, és létszámuknál
majdnem kétszer több muskétást állítottak közéjük, így 126 fős
századokat alakítottak ki. Gusztáv Adolf azért kerekedett felül
Breitenfeldnél, mert kiképezte embereit, hogy négy-öt sorból álló
alakzatokban lőjenek, így sikerült szinte folyamatos tűz alatt tartaniuk
az ellenséget. Az elöl álló katona letérdelt, és mögötte álló társával egy
időben lőtt. Ezután mindketten visszavonultak, gondosan újratöltötték
fegyverüket, miközben két másik puskás vette át a helyüket. A svéd
király abban az értelemben is szakított a hagyományokkal, hogy
muskétásait lovassági alakulatok közé állította, így csapatai bármely
irányból érkező támadást vissza tudtak verni. A rugalmasan reagáló
alakzatokkal szemben a császári sereg négyszögeinek nem volt
esélyük. Lovasrohamaik kudarcba fulladtak, gyalogságukat pedig a
pikások védelme alatt szinte folyamatosan tüzelő muskétások
semmisítették meg. A hadseregeket ettől kezdve túlnyomó részben
gyalogság alkotta, amely az addig megszokottnál gyorsabb és
pontosabb tüzelésnek köszönhetően még a legerőteljesebb
lovasrohamot is képes volt feltartóztatni.
A harcmodor az 1700-as évek közepén a szurony bevezetésével és a
papírcsomagolású lőportöltet általános elterjedésével újra
megváltozott. Nem tudni, ki találta fel a szuronyt, de a fegyver
valószínűleg Bayonne francia városról kapta a nevét, ahol virágzó
evőeszközgyár működött. Korai változatának széles pengéje volt,
nyelét a puskacsőbe kellett illeszteni. A megoldás nyilvánvaló
hátránya, hogy amíg a szurony a csőben volt, a muskétát nem lehetett
elsütni. 1690-ben aztán megjelent a gyűrűs szurony. A nyelet
helyettesítő gyűrűt ráhúzták a puskacsőre, így a fegyvert egyszerre
mindkét célra lehetett használni. Ezzel a dárdások végleg eltűntek, a
régi öt-tíz sorból álló harci alakzatokat pedig két-három sor váltotta fel.
A muskétást töltés közben saját, illetve társai szuronyai védték, a papír
lőportöltet pedig növelte a tűzgyorsaságot. A katona egyszerűen
leharapta a csomag végét, betöltötte a lőport a csőbe, beletette a fojtást,
majd a golyót, és tüzelt. A szövetséges haderők és a franciák között
1745. május 9-én lezajlott fontenoyi csatában a szövetségesek angol
szárnya lassú, egyenletes tempóban a lejtőn felfelé haladva a francia
ágyúk heves kereszttüzében mintegy 30 méterre megközelítette az A fontenoyi csata 1745-ből. A
ellenséget, majd megállt. Az első sor letérdelt, a második egy lépést festményen jól látható a
tett balra, a harmadik pedig jobbra, aztán szakaszonként tüzet három sorban felálló brit
nyitottak. Mialatt az egyik szakasz tüzelt, a másik újratöltött. Ekkorra gyalogság „vékony piros
egy tapasztalt katona már percenként akár hat lövést is le tudott adni. A vonala” (középen), amely
megsemmisítő tűzerő szétzúzta a hagyományos, ötös sorokban felálló olyan gyors ütemben tüzelt,
francia gyalogságot. Az első sortűznek 600 katona esett áldozatul. A hogy vissza tudta verni a
francia lovasság az angol vonalak elleni támadást „lángoló erőd elleni francia lovasság ismétlődő
roham”-ként jellemezte. rohamait. Az ütközetben több
A gyalogság fejlődésének három évszázada alatt egyre szélesebb mint 100 000 katona vett
körben alkalmaztak ágyúkat. A XVIII. századra az ágyúk bevetésének részt.
A fontenoyi csata térképe. A
nyilak a francia területre
irányuló brit előrenyomulást
jelzik. A tőle délre, illetve
északra elterülő erdős
területek között menetelő
gyalogság a fák között
felállított francia ágyúk
kereszttüzébe került. A
számbeli fölényben lévő
franciák végül
visszaszorították a briteket.

legkézenfekvőbb területei, a várostromok jelentősen lelassították a

hadviselés ütemét. Az ostromló sereg esetenként hónapokig táborozott
a város falainál, vonulásakor pedig társzekerek szállították a rengeteg
ágyút, lőszert és egyéb ellátmányt. A hadviselés gyökeres átalakulását
azonban egy politikai esemény váltotta ki.
Miután a francia forradalom alatt a tisztikar tagjai elmenekültek,
vagy a többi arisztokratával együtt kivégezték őket, ijesztően kevés
hivatásos katona állt a Direktórium rendelkezésére az országot minden
oldalról szorongató királypárti erők elleni harcban. Ebben a helyzetben
a hadviselést ismét átalakító, forradalmian új intézkedéseket hoztak.
Több százezer újoncot soroztak be, és hat, a La Manche csatornától a
svájci határig húzódó, a francia határok mentén elhelyezkedő állandó
hadsereget hoztak létre. A forradalmat követő első években ezek a
seregek ritkán vívtak hagyományos értelemben vett ütközeteket, de
ilyenkor az egykori svájci falanxra emlékeztető alakzatokat vettek fel:
a gyalogság óriási négyszögeket alkotott, előttük több sor muskétással.
A muskétások azt a feladatot kapták, hogy mesterlövészek módjára
tetszésük szerint zaklassák és pusztítsák az ellenséges alakzatokat. A
pillanatnyi hadi helyzethez alkalmazkodva fedezékbe vonulhattak,
előrenyomulhattak vagy visszavonulhattak. Amint sikerült az
ellenséges vonalakat a lehető legjobban összezavarniuk, a mögöttük
lévő embertömeg előrenyomult, és számbeli fölényét kihasználva a szó
szoros értelmében felőrölte az ellenfelet. A határokon állomásozó
hadseregek összlétszáma a körülményektől függően hatszázezer és
egymillió fő között ingadozott. A francia kormány 1793-ban hozott
rendeletével bevezette az általános hadkötelezettséget, ezzel
gyakorlatilag beköszöntött a tömeges hadviselés korszaka. A rendelet
szerint „A nőtlen férfiak harcoljanak, a nős férfiak készítsenek
fegyvereket… a nők varrjanak sátrakat… a gyerekek foltozzák meg az
elszakadt vásznakat, az öregek pedig terjesszék a gyűlöletet a királyok
iránt. A középületeket laktanyákká, a köztereket pedig lőszergyárakká
kell alakítani.” Képzett tisztek és szakemberek hiányában a forradalmi
országnak nem volt más lehetősége. A hadseregek gyakorlatlanságát és
fegyelmezetlenségét óriási létszámuk volt hivatott ellensúlyozni.
A határokat őrző hadseregek felállításának kezdeti időszakában a
katonák élelmezése súlyos gondokat okozott. Azon túl, hogy a
hivatásos hadsereget mindenképpen etetni kellett, függetlenül attól,
hogy az adott területen mennyi élelmiszer állt rendelkezésre, az a
rendszer is teljesen összeomlott, amely addig a lakosság megfelelő
ellátását biztosította. A városlakók úgy szereztek ennivalót maguknak,
ahogy tudtak, ezzel csak fokozták az éhes katonák által okozott
zűrzavart. A kialakult súlyos helyzet jelentős változásokat
eredményezett, mert Napóleont is érintette. Akkor kellett vele először
szembenéznie, amikor 1796-ban átvette a parancsnokságot, és 350 ezer
katonát vezetett Nizzából az olasz határon át, hogy Itáliát elhódítsa az
osztrákoktól. Hihetetlennek tűnik, milyen nagy sebességgel mozgatott
egy ekkora sereget, de nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a
sebesség az utánpótlástól függ. Ennyi, az átvonulási területen élelmet
kereső katona éhezésre van kárhoztatva, ha nem halad elég gyorsan.
Napóleon első itáliai hadjárata egy évig tartott, ezalatt seregével bejárta
az ország északi részét, közben pedig egy sor győzelmet aratott. Az

Harcoló polgárok. A franciák

1793-ban bevezették a
sorozást, így jött létre az első
kötelező katonai szolgálaton
alapuló hadsereg,
ugyanakkor a hátország
lakosságát is bevonták a
hadigazdálkodásba. A polgári
személyek a forradalom egész
ideje alatt részt vettek a
küzdelemben.
A francia forradalmi
hadsereg harci taktikája. A
nagy létszámú gyalogság bal
oldalon látható, előtte pedig
az ellenséggel elsőként
szembeszálló szabadcsapatok
tagjai helyezkednek el. A
létszámfölényen alapuló
taktikát a forradalom után
emigrált vagy kivégzett tisztek
hiánya indokolta.
ezek eredményeként megkötött szerződés szerint három pápai állam,
illetve 30 millió frank értékű arany került a birtokába, valamint esélye
nyílt a trón megszerzésére is. Elképesztő sikereit mesteri stratégiai
érzékének köszönhette. Az ellátási gondokat úgy oldotta meg, hogy
haderejét saját élelmezésükről gondoskodó, kis létszámukból
kifolyólag gyorsan, egymástól függetlenül mozgó hadoszlopokra
osztotta, amelyek ahhoz elég közel maradtak egymáshoz, hogy egy
várható csata esetén bevetésre készen álljanak, ugyanakkor akkora
területről szerezzenek élelmet maguknak, amire egy összevont
hadsereg képtelen lett volna.
Napóleon a második itáliai hadjárata során kis híján mindent
elvesztett 1800. június 14-én, a marengói csatában. Az északnyugat-
olaszországi Alessandria városától mintegy tizenhat kilométerre egy
útelágazásnál lévő Marengót ma mindössze négy-öt ház alkotja.
Napóleon azzal a szándékkal érkezett ide, hogy elhódítsa Alessandriát
az osztrákoktól. Az ellenséges haderő elébe jött, így a két sereg
Marengónál ütközött meg egymással. Napóleon a csata előestéjét
katonái körében töltötte, közben a tőle nyugatra égő osztrák
tábortüzeket figyelte. Ott állt vele szemben szinte az egész osztrák
hadsereg több mint 31 000 katonája, míg az ő tartalékserege csak
28 000 főt számlált. Késő este Napóleon egy néhány kilométerre fekvő
villában tért nyugovóra. Másnap hat órára a nap már felkelt, szép tiszta Az 1800-ban vívott marengói
idő volt. Miután az osztrák tábornok, Melas báró felmérte, hogy a csata látképe, amelyen látható
francia sereg nagy része távol van – élelmet keres, illetve a hadjárat Desaix eleste (amint éppen
későbbi hadműveleteire készül –, három hadoszloppal hirtelen leesik a bal oldalon lévő fák
támadást indított az ország egyetlen, nagyméretű lovasrohamra előtt ágaskodó fehér lóról). A
alkalmas síkságán. Az osztrákok hevesen támadták a franciákat, és az jobb oldali zászlókon látszik
elkeseredett küzdelem tizenegy óráig folytatódott, amikor Napóleon az osztrák kétfejű sas.
azzal a meggyőződéssel érkezett meg főhadiszállásáról, hogy végre Figyeljük meg a francia
valódi csata bontakozott ki. Délután egy órára a francia csapatok hadsereg által újra
fokozatosan kelet felé hátráltak a síkságon. Napóleon kétségbeesett alkalmazott, sorokból álló
üzenetet küldött legközelebbi – az ifjú Louis Desaix tábornok alakzatokat! Ez a sereg már
vezetésével éppen élelmet gyűjtő – hadoszlopának a következő nem forradalmi
szöveggel: „Úgy terveztem, hogy megtámadom Melast, de megelőzött. sorkatonákból áll.
Az isten szerelmére, azonnal jöjjön segíteni, ha tud!” Amikor Desaix
háromkor megérkezett, a franciák az osztrák fegyverek nyomása alatt
már San Giuliano faluig vonultak vissza. Desaix megrohamozta az
ellenség balszárnyát, és ezzel megfordult a hadiszerencse. A még egy
óráig tartó csata Napóleon győzelmével végződött, de hatalmas árat
fizettek érte. Bár a franciák győztek azáltal, hogy – az életét feláldozó
– Desaix megérkezett San Giulianóba, Napóleon később mindig
marengói csataként emlegette ezt a napot – annak a helynek a nevén,
ahol valójában vereséget szenvedett.
A marengói volt Napóleon első, államfőként aratott győzelme, sőt
egy ételnek is névadója lett. A csata utáni estén a francia hadvezér
szakácsa csirkét főzött konyakban egy olajból és vízből álló,
fokhagymás, paradicsomos mártásban, főtt tojással és hat párolt rákkal.
A marengói csirke néven ismertté vált étel hűen tükrözte Napóleon
 élelmezési gondjait, mivel az éppen rendelkezésre álló hozzávalókból
készült. A francia katonák nem tudtak élelmet venni a helyi
lakosságtól, mert az emberek nem fogadták el a forradalmi kormány
által kibocsátott papírpénzt. Ez a pénz addigra a Nagy-Britanniával és
szövetségeseivel folytatott harcok, illetve Franciaország gazdasági
blokádja miatt gyakorlatilag teljesen elértéktelenedett. A francia ipart
megbénította a háború, mivel a tengerentúlról származó nyersanyagok
nem jutottak el a gyárakba.
Napóleon úgy vélte, hogy élelmezési gondjai a nemzetgazdaság
helyzetével függnek össze, ezért elhatározta, hogy változtat ezen az
állapoton. Hazájába visszatérve újra aranyalapra állította az ország
gazdaságát, és Franciaország önellátását célzó intézkedéseket tett. A
forradalom és a háború a francia iparban – amely soha nem volt a
leghatékonyabb a kontinensen – tovább rontotta a termelékenységet, és
fokozta a szervezetlenséget. Napóleon először ezen a gondon kívánt
segíteni. Megalapította az egyik minisztere által vezetett Iparsegélyező
Társaságot. A miniszter jelentős díjakat ajánlott fel a francia ipar talpra
állítását elősegítő ötletek szerzőinek. A díj összege elérte a 100 000
frankot. Az egyik első nyertes Napóleon marengói győzelme idején
már ötvenéves volt. Nicholas Appertnek hívták. A Chalon-sur-Marne-

Az 1800. június 14-én vívott

marengói csata térképe.
Balról Melas előrenyomul
Alessandriából. Marengo a
Napóleon frontvonala mögötti
útelágazásnál fekszik. Az alsó
térkép a délutáni eseményeket
ábrázolja. A franciákat már
visszaszorították (ez jól látszik
a térkép felső részén látható
falu helyzetéből), amikor a
délről érkező, az úton átkelve
balra forduló Desaix
támadása megfordította a
csata sorsát.
ban, egy fogadós fiaként született Appert ifjúkorában a család
Chalonban működő szállodájának borospincéjében dolgozott, később
pedig kitanulta a pezsgőpalackozó és szakács mesterséget is.
Harmincéves korára már cukrászdája volt Párizsban, majd 1794-ben az
onnan néhány kilométerre lévő Ivrybe költözött, hogy kísérleteihez
könnyebben beszerezhesse a friss gyümölcsöt és zöldséget.
Próbálkozásainak eredménye később hozzájárult Napóleon élelmezési
problémáinak megoldásához, mely aztán Appert-t díjhoz is juttatta, és
megteremtette a modern világ egyik legfontosabb találmányának
alapjait.
Appert feltalálta az élelmiszer-tartósítást. Első kísérleteihez
pezsgőspalackot használt Korábban sokat dolgozott ilyen palackokkal,
és az ő szavaival élve „a pezsgőspalack formája a legalkalmasabb: ez a
legelegánsabb, egyben a legerősebb és raktározásra legmegfelelőbb”.
A tartósítandó élelmet a palackba töltötte, majd a dugót a
pezsgőgyártásban szokásos módon drótkosárral rögzítette. A palackot
ezután tartalmának megfelelő időtartamra forrásban lévő vízbe
helyezte. A volt szakács véletlenül jött rá arra, amit csak fél
évszázaddal később bizonyítottak: a hőkezelés fertőtlenítő hatású.
Először pörkölttel, levessel, tejjel, borsóval, babbal, cseresznyével,
sárgabarackkal és málnával próbálkozott. A kor vezető gasztronómusa,
bizonyos Grimod de la Reynière bátorítására Appert a Párizstól
mintegy tizenöt kilométernyire délre fekvő Massyba költözött, és
létrehozta a világ első, ötven munkást foglalkoztató palackozóüzemét.
A palackozott élelmiszert Párizsban a rue Boucher 8. szám alatt árulta,
a hatóságok pedig hamarosan felfigyeltek az üzletre. 1807-ben a
francia haditengerészet borsót, babot és zöldséglevest vitt karib-tengeri
próbaútra, amely kiváló eredménnyel zárult. A haditengerészetnek
különösen nagy szüksége volt a palackozott élelem nyújtotta
függetlenségre, hiszen sok, korábban élelmiszer-utánpótlással szolgáló
külföldi kikötő ekkor blokád alatt állt. 1809-ben a Courier de l’Europe
nevű újságban cikk jelent meg a témáról: „Appert úr rájött, hogyan
állíthatja meg az évszakok körforgását. Munkája nyomán a tavasz, nyár
és ősz palackokban él, akár a kertész által az időjárás viszontagságaitól
üvegházban megóvott, érzékeny növények.” Ekkorra Appert listája
már kibővült, szerepelt rajta a spárga, a zöldbab, az articsóka, a cikória,
a spenót, a paradicsom, az egres, az őszibarack és a szilva is. 1809.
május 15-én az Iparsegélyző Társaság elé terjesztettek egy jelentést,
amely szerint bizonyos Appert által palackozott élelmiszereket nyolc
hónap múltán felbontottak, és kifogástalan állapotban találtak. A
következő évben a társaság 12 000 frankos jutalomban részesítette
Appert-t azzal a feltétellel, hogy módszerét könyv formájában
közzéteszi. Az állati és növényi eredetű élelmiszerek tartósításának
művészete című munkája 1810 júniusában jelent meg. Appert tehát
részben azért osztotta meg a világgal az élelmiszer-tartósítás titkát,
mert az olaszok nem fogadták el Napóleon értéktelen papírpénzét.
Hogy a konzervek ma általában fémdobozokban és nem palackokban
kaphatók, a sors különös szeszélye folytán szintén ennek a pénznek
köszönhető.
A forradalmi kormány által kibocsátott pénz túlnyomó részét a
Párizs melletti Corbeil-Essonnes-ban működő papírmalomban
gyártották. A malmot a híres Didot St. Leger papírgyáros család egyik
tagja üzemeltette. A malom 1355 óta működött, a napóleoni háborúk
idején azonban a cégnek komoly nehézségei támadtak, mert a
szakemberek többsége a hadseregben szolgált, a megmaradók között
pedig személyes villongások hátráltatták a termelést. A St. Leger cég
párizsi irodájában dolgozott Nicholas Robert, a mérnöki hajlamokkal
megáldott ifjú hivatalnok. Az 1790-es évek elején Robert-t kinevezték
a papírmalomba személyzeti vezetőnek, és megbízták a termelést
akadályozó munkahelyi nézeteltérések tisztázásával. Röviddel
megérkezése után felvázolta Didot-nak a papírgyártás automatizálására
vonatkozó ötletét, hogy kevesebb emberrel lehessen működtetni a
malmot. Miután Robert működő modellt készített, Didot hajlandó volt
az ötlet megvalósítását erkölcsileg és anyagilag is támogatni. Robert
1799-ben benyújtotta szabadalmát, de korlátozott anyagi lehetőségei
miatt kénytelen volt a munka folytatásához anyagi támogatást kérni. A
kormány 3000 frankot adott neki a működőképes modell elkészítésére,
amelyet a párizsi Iparművészeti Múzeumban állítottak ki. Robert és
Didot között hamarosan nézeteltérések támadtak, végül Didot
kártérítés fejében átvette Robert-től a találmányhoz fűződő jogokat.
Robert később beperelte munkaadóját, és visszakapta a jogokat,
amelyeket Didot újra megvásárolt, de a vételárat soha nem fizette ki.
Robert elhagyta Corbeilt, majd miután egész hátralévő életében
elgondolásának hasznosításán dolgozott, végül nincstelenül halt meg.
Közben Didot rájött, hogy az adott körülmények között, a háború
sújtotta Franciaországban az automatizált papírgyártás nem jelent
üzleti lehetőséget, ezért felvette a kapcsolatot a sógorával.
Az ezt követő eseménysor sokkal inkább hasonlít egy komédiára,
mint a történetírók józan beszámolóira. Didot sógora, John Gamble a
brit haditengerészet párizsi hadifogolycsere-hivatalában dolgozott,
amelyet James Coates kapitány vezetett. Coates kapitány beosztásánál
fogva szabadon közlekedhetett Anglia és Franciaország között, és
amikor Gamble megemlítette neki sógora azon tervét, hogy Robert
találmányát Angliába vigye, Coates felajánlotta segítségét. 1800-ban a
La Manche csatornán át Doverbe vitte Gamble-t. Bemutatta a
polgármesternek, aki meghívta Gamble-t vacsorára, ahol
megismerkedett egy Millikin nevű férfival. Vacsora közben
megvitatták Gamble elképzeléseit, Millikin pedig felajánlotta, hogy
elkíséri Gamble-t Londonba, és bemutatja Henry és Sealy
Fourdriniernek, akiknek papíráruüzletük volt a Cityben. A Fourdrinier
fivérek egy pillantást vetettek a tervekre, illetve a Gamble által
bemutatott hosszú papírlapra, majd ráálltak az együttműködésre.
Gamble 1801-ben brit szabadalmat kapott a gépekre, Fourdrinierék
pedig hozzáláttak azok elkészíttetéséhez. A cégüknél alkalmazott
malomépítőt John Halinak hívták, akinek volt egy öntödéje
Dartfordban. Mivel éppen túl sok munkája volt, a papírmalom
elkészítését az öntőformáit készítő Brian Donkinra, Hall sógornőjének
férjére bízta. Donkin 1803-ban felállította üzemét Londonban, majd
még ugyanabban az évben felállította első malmát a Hertfordshire
megyei Two Waters közelében lévő Frogmore-ban. Elsősorban az
akkoriban rendkívül divatos tapétát akartak gyártani. Az új gépeket
sajnos nem volt könnyű eladni, Fourdrinerék pedig kénytelenek voltak
a szabadalmat bitorló gyártókkal pereskedni. A költségek vészesen
emelkedtek, ezért a fivérek 1809-ben csődbe jutottak, így Donkin
üzemének nem volt mit gyártania.
Gamble, az egész balul végződött folyamat elindítója más
lehetőségek után nézett, és talán francia kapcsolatai révén talált rá egy
Peter Durand nevű kereskedőre, aki „egy külfölditől átvett” szabadalmi
jogokkal nemrégiben tért vissza Franciaországból. A szabadalom
Appert élelmiszer-tartósító rendszerének angol változata volt,
amelynek eredeti szövegét Durand a biztonság kedvéért kiegészítette a
következőkkel: „…az említett élelmiszert és más árucikkeket
palackban vagy más üvegből, cserépből, bádogból, más fémből vagy
egyéb alkalmas anyagból készült edényben tárolja”. Lehetséges, hogy
a fémre való hivatkozás keltette fel Gamble érdeklődését, mindenesetre
1811-ben Donkinnel és Hallal közösen ezer fontért megvették a
jogokat Durandtól. Appert maga is foglalkozott a fém alkalmazásának
gondolatával, de akkoriban Franciaországban gyakorlatilag nem
létezett bádoglemezgyártás, Angliában ellenben már több mint száz
éve virágzott az iparág. Donkin több mint tizenkét hónapig dolgozott
az elgondoláson, majd 1813-ban elküldte termékét a királyi családnak.
Válaszul levelet kapott, amelyben ez állt: „A kenti herceg utasítására a
következőkről tájékoztatom: Őfelsége tegnap elérte, hogy az ön
szabadalmazott marhahúskészítménye a yorki herceg asztalára
kerüljön, ahol a királynő, a régensherceg és több más előkelőség is
megkóstolta, és igen ízletesnek találta.” A királyi elismerés a lehető
legjobb reklámot jelentette Donkin számára, ráadásul újabb elismerő
levél érkezett hozzá Lord Wellesleytől, a Royal Society elnökétől. A
következő évben a felfedező Ross tengernagy magával vitte Donkin
konzerveit az Északi-sarkra, éppúgy, mint 1815-ben Otto von Kotzbue
az északnyugati átjárót kereső expedíciója során. Megkötötték az
együttműködési megállapodást. A királyi haditengerészet 1818-ban
nem kevesebb mint 23 779 doboz húst és zöldséget vásárolt, ezt
követően a monopólium évekig busás hasznot hozott. Az első
paradicsomot, borsót és szardíniát tartalmazó ételkonzervek 1830-ban
jelentek meg az üzletekben. Később bővült a választék, de a magas ár
miatt csak kevés konzervet adtak el. A leves ára több mint 7 penny, a
sózott marhahúsé 8 penny, a lazacé pedig 11 penny volt – ebben az
időben heti 12 pennyért családi házat lehetett bérelni. A korai
konzerveket ráadásul nehezen lehetett kibontani: kalapács és véső
kellett hozzá! A kézi gyártás fejenként csupán napi tíz doboz konzerv
Konzervgyártás 1870 körül. A
gyárak által készített
konzervek korlátozott
mennyisége miatt a termék
drága volt. A kézzel
forrasztott dobozokban
nagyjából kétszer annyi
élelmiszer volt, mint egy mai
átlagos konzervben.
előállítását tette lehetővé. 1814-től azonban a forró vízhez adott sók
megnövelték a hőmérsékletet, így a fertőtlenítési folyamat felgyorsult,
és nőtt a termelés.
1845-ben aztán bekövetkezett a baj. A Franklin északi-sarki
expedíciója során bekövetkezett halálesetek okát a romlott
élelmiszerben látták. Bár a kérdéses konzerveket más gyárban
készítették, a vevők bizalma megingott, a közvélemény pedig
fokozatosan Donkin és a többi konzervgyáros ellen fordult. Az
eladások 1855-ben tovább csökkentek, miután a Krímben állomásozó
csapatoknak szánt 5000 doboz konzervet útközben felnyitották, és
romlottnak találták. A közvélemény egyre növekvő gyanakvása a XIX.
század végéig visszavetette a konzervipart. Akkoriban úgy hitték, hogy
a dobozokba bejutott a levegő, vele együtt pedig a betegségeket
terjesztő mikroorganizmusok is. A valódi okra – a dobozokat
fertőtlenítéskor nem melegítették fel eléggé – csak egy évtizeddel
később derült fény, amikor a világ megismerte Louis Pasteur
munkásságát.
Mintegy száz évvel korábban Lazzaro Spallanzani, a megélhetési
okokból papi pályára lépő olasz tudós különböző folyadékokat –
például mártásokat – forralt fél-háromnegyed óráig, majd lezárta a
folyadékokat tartalmazó palackokat. Megfigyelte, hogy a raktározási
időtartamtól függetlenül nem jelentek meg bennük a
mikroorganizmusok. Ennek okát abban látta, hogy sikerült
elpusztítania minden élőlényt a folyadék feletti légtérben, illetve a
palack oldalán, így a bomlást okozó „csírák” is megsemmisültek. Ezzel
magyarázták a krími konzervek megromlását is, mivel úgy gondolták,
hogy a kórokozó csírák bejutottak a tökéletlenül lezárt dobozokba. A
krími konzervkudarc évében hunyt el John Gorrie, az Egyesült
Államok déli részén dolgozó orvos, aki egész életében az említett
„csírák” elpusztításán munkálkodott. Bár fáradozásai eredetileg
kifejezetten gyógyászati célokat szolgáltak, tevékenysége végül
hozzájárult az élelmiszer-tartósító módszerek fejlődéséhez.
Gorrie 1833 tavaszán költözött a floridai Apalachicola városába,
amely az azonos nevű folyó torkolatánál fekszik a Mexikói-öböl
partján. Megérkezésekor a kikötővárosban már élénk
gyapotkereskedelem folyt. Az ország északkeleti részéből érkező hajók
itt rakták ki az utánpótlást, majd gyapotot szállítottak az északi
gyárakba. Gorrie egy éven belül bekapcsolódott a város ügyeibe. 1834-
ben postamesterré, 1836-ban pedig a Pensacola Bank helyi fiókjának
elnökévé nevezték ki. Ugyanebben az évben az Apalachicola Társaság
felkérte, hogy a város esetleges terjeszkedésére való tekintettel
készítsen jelentést az éghajlatnak a lakosságra gyakorolt hatásáról.
Gorrie a város körüli mélyebben fekvő, mocsaras területek lecsapolását
javasolta azzal az indoklással, hogy a hőség, a párás levegő és a
rothadó növényi maradványok együttes hatására ártalmas kigőzölgés
keletkezik, amely az akkoriban minden orvos által jól ismert
Spallanzani-elmélet szerint a betegségek forrása. Azt is javasolta, hogy
csak téglából készült épületeket emeljenek. A gyapottermelés
fellendülése következtében a város lakossága 1837-ben 1500 főre
növekedett. Az utcákat gyapotbálák szegélyezték, négy hónap alatt 148
hajórakomány érkezett: tégla Baltimore-ból, gránit Massachusettsből,
épületfa New Yorkból. Gorrie felismerte, hogy a kereskedelem
fejlődésével a város valószínűleg növekedni fog, ezért javasolta, hogy
építsenek kórházat. A szövetségi kormány támogatásával már
korábban is működött a városban egy kisebb orvosi rendelő, ahol
Gorrie másodállásban dolgozott. A betegek általában a tengerészek és
dokkmunkások közül kerültek ki, többségük az Apalachicolában
nyaranta rendszeresen kitörő járványos lázban szenvedett. Gorrie
megszállottan kutatott a betegség ellenszere után. Már 1836-ban, korát
több mint hatvan évvel megelőzve közel került a megoldáshoz.
Akkoriban így írt: „Úgy tűnik, hogy a főleg szúnyogok távoltartására
használt gézfüggönyök megszűrik a levegőt, így a malária terjedésének
megakadályozására is alkalmasak.” Csak 1881-ben, évekkel Gorrie
halála után vetődött fel, hogy a betegséget a szúnyogok terjesztik.
Gorrie abból indult ki, hogy a kórt a mocsarakból kipárolgó valamiféle
olaj okozza.
Gorrie 1838-ra arra a következtetésre jutott, hogy a malária a forró,
párás időjárással függ össze, így vizsgálni kezdte, hogyan
csökkenthetné nyáron betegei testhőmérsékletét. Először jéggel töltött
tálakat függesztett fel a kórtermekben, felettük pedig ventilátorral

Jégkitermelés a Hudson
folyón a XIX. században.
Évente több mint 100 000
tonna jeget szállítottak New
Englandből a déli államokba.
Charlestonban, Mobile-ban
és New Orleansban nagy
jéglerakatokat létesítettek.
Bár a jeget télen termelték ki,
a hőszigetelt raktárakban
egész nyáron megmaradt, az
idő előrehaladtával pedig
természetesen egyre
drágábban árulták.
áramoltatta a levegőt. A baj csak az volt, hogy Apalachicolában
nehezen lehetett jeget szerezni. Amióta egy Frederic Tudor nevű
massachusetsi kereskedőnek az az ötlete támadt, hogy télen kitermeli,
majd vastag falú raktárakban tárolja, és meleg éghajlatú országokba
exportálja a tavakon és folyókon keletkező jeget, rendszeres
jégszállítmányok indultak a bostoni kikötőből, amelyek egészen
Calcuttáig eljutottak. Apalachicola azonban kis kikötőváros volt
csupán, ezért a hajók gyakran elkerülték. Ha a jég kevés volt, egy font
ára akár az elképesztően magas egy dollár huszonöt centet is elérhette.
Gorrie 1850 táján megtalálta a probléma megoldását. Közismert tény
volt, hogy az összepréselt, majd gyorsan kitáguló gázok hőt vonnak el
a környezetükből, Gorrie tehát olyan gőzgépet szerkesztett, amely
előre-hátra mozgatott egy dugattyút egy hengerben. A dugattyú először
összepréselte a hengerben lévő levegőt, majd miközben az ellenkező
irányba mozgott, a levegő kitágult, s ezáltal hőt vont el a hengert
körülvevő sós vízből. A következő ciklusban a levegő megőrizte
alacsony hőmérsékletét, mivel a sós víz szinte az egész hőt leadta.
Ezután a levegőt kiszivattyúzták a hengerből, és a kórterembe vezették.
Gorrie feltalálta a légkondicionálót. A vízzel érintkezésbe kerülő
sóoldattal a találékony orvos annyi hőt tudott elvonni a vízből, hogy az
végül jéggé fagyott. Felfedezését 1850. július 14-én a Mansion House
Hotelben jelentette be, ahol M. Rosan francia konzul pezsgővel
ünnepelte a francia forradalom kitörésének évfordulóját. Nem érkezett
jégszállító hajó, így a pezsgőt hűtés nélkül szándékoztak felszolgálni.
Mielőtt a Franciaországot éltető pohárköszöntő elhangzott volna, négy
pincér jelent meg, akik a pezsgő lehűtésére ezüsttálcán tégla nagyságú Gorrie légkondicionáló és
jégdarabokat hoztak a terembe, az egyik vendég szavait idézve: „az fagyasztógépének működése.
amerikaiak zsenialitását bizonyítandó”. 1. A dugattyú összepréseli a
A következő év májusában Gorrie szabadalmaztatta az első levegőt. 2. Az összepréselt
jéggyártó gépet. A szabadalom előírta, hogy a gyorsabb fagyasztás levegő felmelegszik. 3. A
érdekében a víztartályt a hengerben kell elhelyezni. Gorrie meg volt dugattyú az ellenkező irányba
győződve elgondolásának sikeréről. A New York Times újságírója mozog, így a levegő lehűl. 4.
másképpen látta a helyzetet: „Lent a Florida állambeli Apalachicolában A dugattyú újra irányt
él egy hóbortos alak, aki azt állítja, hogy ugyanolyan jeget tud változtat, és a levegőt egy sós
készíteni, mint maga a Mindenható Isten!” Gorrie ennek ellenére „az vízzel töltött tömlővel
első, kereskedelmi forgalomban kapható jéggyártó és hűtőgép”-ként körülvett hengerbe préseli. Az
reklámozta találmányát. Bizonyára érdeklődtek a gép iránt, mert eljárást többször
később New Orleansba ment a következő jelmondattal: „Kevesebb megismételve a levegő az
mint két dollárért a világ bármely pontján legyártok egy tonna jeget.” összes hőt elvonja a
Mégsem tudott megfelelő támogatókat találni, így megtörten és sóoldatból. A levegő ezt
csüggedten halt meg 1855-ben. Három évvel halála után a francia követően megőrzi alacsony
Ferdinand Carré sűrített levegővel működő jéggyártó rendszert hőmérsékletét, a sóoldat
készített, majd világszerte elismertette a saját találmányaként. Carré jó pedig megfagyasztja az A jelű
barátja volt annak az M. Rosannak, akinek a pezsgőjét nyolc évvel kis tartályban lévő vizet.
korábban Gorrie gépével hűtötték le.
Gorrie egy közvetlenül a halála előtt írt cikkében kijelentette: „A
rendszer hajókon vagy épületekben egyaránt használható… és
jelentősen hozzájárulhat a szerves anyagok korlátlan ideig történő
eltartásához.” Szavaival megjósolta a jövőt, hiszen tizenkét évvel
később a San Antonió-i születésű dr. Henry P. Howard Agnes nevű
hajóján léghűtéses rendszert használt, amikor a Texas állambeli
Indianolából a Mexikói-öblön át egy szállítmány fagyasztott marhahúst
vitt abba a városba, ahol Gorrie korábban nem tudott elgondolásához
támogatást szerezni. 1869. június 10-én az Agnes fagyasztott
rakományával megérkezett New Orleansba. A húst kórházakban,
valamint a szállodákban és éttermekben rendezett díszvacsorákon
szolgálták fel. A New Orleansban megjelenő Times Picayune így írt
erről: „[A szerkezet] gyakorlatilag megszünteti a távolságokat, és
megállítja az idő múlását. A bostoni kereskedő a dús texasi legelőkről
származó, zamatos marhapecsenyét vacsorázhat, utána pedig
desszertként a karibi szigetvilág finom, lédús, de romlandó
gyümölcseit fogyaszthatja.”
Mialatt Howard a hűtőrendszerét beépítette az Agnesbe, Angliában
bizottságok győzködték a kormányt, hogy Nagy-Britanniát tömeges
éhínség fenyegeti, mert az ország történetében először nem tudja
ellátni magát élelmiszerrel. 1860 és 1870 között az élelmiszer-
fogyasztás megdöbbentő módon 25%-kal emelkedett. Miközben a
lakosság lélekszáma nőtt, elkeseredett beszédek hangzottak el, amelyek
szerint vége lesz a demokráciának, és országos méretű anarchia
fenyeget, amennyiben az ausztrálok azonnal nem találják meg a
módját, hogy juhaikat faggyú vagy gyapjú helyett hús formájában
küldjék az anyaországba. Két brit – Thomas Mort és James Harrison –
kivándorolt Ausztráliába, és ott húsfagyasztó rendszereket hoztak létre.
Harrison 1873-ban a jéggyárában lefagyasztott húsból készült
nyilvános díszvacsorával ünnepelte meg, hogy a Norfolk nevű hajó
elindult Angliába. A fedélzetén lévő húsz tonna ürü- és marhahúst jég
és só keverékével hűtötték. A rendszerben útközben szivárgás lépett
fel, így a rakomány tönkrement. Harrison elhagyta a hűtőipart. Ezután
Mort egy másik rendszerrel próbálkozott, amelyben ammóniát használt
hűtőközegként. 1875-ben ő is fagyasztott húsból készült ebédet adott a
Northam nevű hajó indulásának tiszteletére. Szivárgás miatt ez a
második rakomány is tönkrement, ezért Mort is visszavonult az
üzlettől, azonban mindketten működő fagyasztóüzemeket hagytak
Ausztráliában. Az egyetlen akadályt az jelentette, hogy még nem
sikerült olyan rendszert alkotni, amely kibírta volna a Londonig vezető
hosszú utat. A hajótulajdonosok végül visszatértek Gorrie „száraz
levegővel” működő rendszeréhez. Az első ily módon hűtött
hússzállítmány 1879. december 6-án hagyta el Ausztráliát a
Strathleven fedélzetén, majd a következő év február 2-án sértetlen
rakományával kikötött Londonban. A smithfieldi piacon fontonként öt
és hat penny közötti áron eladott hús azonnal sikert aratott. Viktória
királynő a szállítmányból ajándékba kapott ürücombot kitűnőnek Jobbra: Sydneyből érkezett
minősítette. Anglia megmenekült. fagyasztott húst rakodnak ki a
Harrison Ausztráliában először a sör hűtésével kísérletezett egy londoni délkelet-indiai
sörgyárban. Bár ez a próbálkozás nem volt túl sikeres, a hideg sörből dokkban. A képen az 1881
származó várható haszon eltörpült a fagyasztott húsban rejlő hatalmas augusztusában 120 tonna
üzleti lehetőségek mellett. Az új hűtési módszerek később hússal kihajózott Catania
Németországban fellendítették a sörgyártást, Angliában azonban, ahol raktere látható. Ugyanezek a
majdnem szobahőmérsékleten fogyasztották a sört, nem volt igény a kereskedők adták korábban a
hűtésére. Annak oka, hogy a brit sörbarátok „melegen” isszák a sört, az Strathleven rakományát is.
alkalmazott gyártási módszerekben rejlik. Nagy-Britanniában a
kocsmák legkedveltebb italát élesztő segítségével állítják elő, amely a
kádban lévő folyadék felszínén 15-20 °C közötti ideális hőmérsékleten
öt-hét napig erjed. Az így főzött sör kevésbé érzékeny a tárolás közben
bekövetkező hőmérséklet-változásokra, és Nagy-Britanniára egyébként
sem jellemző a nagy nyári hőingadozás. Németországban ellenben a
sört a kád alján erjedő élesztővel főzik. Ezt az erjesztési módszert a
bajorországi szerzetesek már 1420 körül bevezették, és eleinte a téli Lent: Az első fagyasztotthús-
hónapokra korlátozódott a főzés, mivel ez az erjedési folyamat a rakományt Ausztráliából
kevéssel fagypont feletti ideális hőmérsékleten akár tizenkét hétig is Angliába sikeresen elszállító
eltarthat. Ezalatt a sört egykor hideg pincékben tárolták, innen ered a Strathleven nevű hajó.
nedű ma is általánosan használt angol neve: lager (a német lagern Figyelemre méltó az az
jelentése: tárol). Németországban kezdettől fogva törvény tiltotta a elővigyázatosság, amely
nyári sörfőzést, mivel a magasabb hőmérséklet miatt fennállt a rossz egészen a XX. század elejéig
minőségű sör előállításának veszélye. A XIX. század közepére minden megmaradt: a gőzgép mellett
közepes nagyságú bajor sörfőzdében használtak gőzgépeket, amikor a vitorlázatot is megtartották.
Lent: A londoni Graphic egyik
pedig kiderült, hogy a dugattyút hűtésre is lehet használni, a müncheni
1889-es számában megjelent, a
Spatenbrau sörfőzde tulajdonosa, Gabriel Sedlmayr, a Német Sörfőzők
házi használatra szánt
Egyesületének elnöke felkérte barátját, Carl von Lindét, fejlesszen ki
Champion jéggyártó gépet
olyan hűtőrendszert, amely elég alacsonyan tartja a sör hőmérsékletét
népszerűsítő hirdetés. A gép
ahhoz, hogy egész évben folyamatosan lehessen termelni. Von Linde, a
ára akkoriban nyolc hónapi
tudós mérnök megoldotta Sedlmayrék gondját, találmányának modern
átlagkeresetnek felelt meg.
változatai pedig a fejlett világ szinte minden konyhájában
megtalálhatók.
Von Linde hűtőközegként levegő helyett ammóniát használt, mert
az éppen úgy viselkedett, mint a levegő: nyomás alatt cseppfolyóssá
vált, amikor pedig a nyomás csökkent, újra gáz halmazállapotúvá
alakult, ezáltal hőt vont el a környezetéből. Az ammónia nyomásának
változtatásához Gorrie dugattyús hengerét használta. Az ammóniás
hűtőrendszert nem Von Linde találta fel, de ő alkalmazta először
eredményesen. 1879-ben elhagyta az egyetemet, majd Wiesbadenben
felállított laboratóriumában folytatta a kutatást, illetve az ipari
hűtőrendszer lakossági alkalmazásán dolgozott. 1891-re 12 000
hűtőszekrényt szállított német és amerikai otthonokba. A mai
frizsiderek hűtőrendszere lényegében megegyezik Lindének a
Spätenbrau sörfőzde pincéjében kiépített rendszerével.
Más iparágak is érdeklődni kezdtek az új hűtéstechnológia iránt. A
mészfény használata például sok oxigént igényelt, amelyet cseppfolyós
állapotban könnyebben lehetett kezelni és szállítani. Az új Bessemer-
féle acélgyártási technológiához is oxigént használtak. Lehetséges,
hogy az oxigén cseppfolyósítására tett első sikeres kísérletben nem
véletlenül vett részt egy Louis Paul Cailletet nevű vasmunkás is. 1877-
ben Raoul Pictet svájci mérnökkel kis mennyiségű folyékony oxigént
állítottak elő. A tudósok egész Európában a cseppfolyós oxigén ipari
méretekben történő gyártására alkalmas rendszer kifejlesztésén
munkálkodtak. Az egyik eljárás igen hatékonynak bizonyult.
Működése az úgynevezett Joule-Thomson-effektuson alapult. A
cseppfolyós gázt többször igen kis nyílású fúvókákon áramoltatták át,
így minden fázisban gyorsan csökkent a nyomása.
A legnagyobb gondot az okozta, hogyan akadályozzák meg, hogy a
cseppfolyós gáz hőt vegyen fel a környezetéből. Jules Violle francia
fizikus 1882-ben értesítette a Francia Tudományos Akadémiát, hogy
kidolgozott egy módszert a cseppfolyós gáz környezettől való
elszigetelésére vákuum segítségével. Akkor már egy ideje köztudott
volt, hogy a légüres tér nem vezeti a hőt. Violle kettős falú üvegedényt
használt, a két fal között pedig vákuumot hozott létre. Violle Fent: Többfokozatú (kaszkád)
tevékenysége feledésbe merült, helyét a tudománytörténetben Sir hűtőrendszer. Mind a négy
James Dewar skót kutató foglalta el, aki nyolc évvel később sokkal fokozatban a sűrítés-tágulás
hatékonyabban oldotta meg a problémát. Dewar kívül-belül módszerével hűtik le a gázt
ezüstbevonattal látta el az edényt (Violle csak a külső felületet vonta be cseppfolyós
ezüsttel), így akadályozta meg az edény és a környezete közötti halmazállapotúvá. Az anyag
hőcserét, ennek következtében az magas és alacsony hőmérséklet ezután kitágul, ezzel egy
fenntartására egyaránt alkalmassá vált. A tartály tudományos körökben másik gáztól hőt von el, hogy
Dewar-palack néven vált ismertté. A palack lehetővé tette, hogy az még alacsonyabb
folyékony halmazállapotú gázok segítségével olyan gázokat is hőmérsékleten folyadékká
cseppfolyósítsanak, amelyeknek a cseppfolyósodási hőmérsékletük a alakulva lehűtse az újabb
környező folyadékénál alacsonyabb. 1891-ben ezzel a módszerrel adag gázt, és így tovább az
sikerült elsőként hidrogént cseppfolyósítania. 1902-ben Reinhold utolsó fokozatig. A
Buger német üzletember – akivel Dewar akkor találkozott, amikor folyamatban a gáz folyadékká
Németországba utazott, hogy palackjait legyártassa – Thermos néven alakítása igényli a
forgalomba hozta a terméket. legalacsonyabb
A vákuumpalack az élet legkülönbözőbb területein széles körben hőmérsékletet.
fejtette ki hatását. Először is átalakította az Edward-korabeli jómódú
rétegek szokásait: divatba hozta a pikniket. Idővel a kétkezi munkások
ebédszünetét is megváltoztatta, a trópusi és sarki expedíciók Jobbra: Sir James Dewar
elmaradhatatlan részévé vált, a felfedezők élelmet, illetve a visszaúton előadást tart a Royal
forró és fagyasztott mintákat tároltak benne. Később ezrek életét Institutionban. Bár Violle
mentette meg, mivel általa tovább el lehetett tartani az inzulint és más hamarabb kifejlesztette a
gyógyszereket. Talán a leglátványosabb hatást három férfinak, két, vákuumpalackot, nincs rá
nagyrészt mellőzött tudósnak és egy szakterülete révén nagy figyelmet bizonyíték, hogy Dewar már
keltő szakember munkásságának köszönhetően fejtette ki. Az első ismerte versenytársa
Konsztantyin Ciolkovszkij orosz tudós volt, aki már a XX. század eredményeit, amikor 1890-
elején cseppfolyós gázokkal kísérletezett, de eredményeit a hatóságok ben bemutatta új tartályát a
érdektelensége miatt évtizedekig figyelemre sem méltatták; a második Royal Institutionban.
 egy Robert Goddard nevű amerikai, aki a kísérleteit az 1930-as
években nagyrészt nagynénje massachusettsi birtokán végezte, de
csupán a meteorológiai szolgálat mérsékelt érdeklődését váltotta ki. A
harmadik tudós, a német Herman Oberth azzal hívta fel magára a A hideget és meleget egyaránt
figyelmet, hogy London elpusztítását tűzte ki célul. megőrző edények miatt a
A folyékony halmazállapotú gázokat a később V-2 néven ismertté piknik egyre népszerűbb
vált rakéta hajtóanyagaként használták. A fegyver a második időtöltéssé vált. A képen
világháború végéig több ezer katonát és polgári személyt ölt, illetve látható lelkes kirándulók és
sebesített meg. Mind a három tudós rájött, hogy egyes gázok – társaik ezentúl akár a
különösen a hidrogén és az oxigén – robbanásszerűen égnek, legnagyobb hidegben is forró
folyékony halmazállapotban pedig kevesebb helyet foglalnak el, mint levest kortyolhattak. A
gázként (a folyékony hidrogénnek 790-szer kisebb a helyigénye), ezért fénykép a Bath városában
ideális hajtóanyagok. A Dewar-palacknak köszönhetően a hajtóanyagot 1910 szeptemberében
korlátlan ideig lehetett tárolni, veszteség nélkül lehetett szállítani, és megrendezett lovasbemutató
így alkalmas volt a rakéta meghajtására, amely alapjában véve egy nézőit ábrázolja.
A V-2-es folyékony
hajtóanyagú rakéta oxigén és
kerozin keverékével működött.
A fegyvert a balti-tengeri
Usedom szigetén épült
peenemündei kísérleti
rakétatámaszponton
fejlesztették ki. Az első ilyen
rakéta 1944-ben csapódott be
Londonban. A háború végén a
német mérnökök már
dolgoztak a V-3 rakétán,
amely képes lett volna elérni
New Yorkot.

szelepekkel ellátott vákuumtartályból, irányítórendszerből,

robbanótérből és egy robbanófejből állt.
Oberth egyik legkiválóbb asszisztense egy Werner von Braun nevű
fiatalember volt, aki a folyékony hajtóanyag felhasználásának
leglátványosabb példáját szolgáltatta, amikor az általa tervezett Saturn-
V hordozórakéta 1969. július 16-án Cape Canaveralben a levegőbe
emelkedett, fedélzetén Armstrong, Aldrin és Collins űrhajósokkal,
majd elindult történelmi útjára a Hold felé.

Az Apollo Saturn-V
hordozórakéta kilövéskor. A
szerkezet három önálló
fokozatból állt, amelyek
mindegyike saját
üzemanyagtartályokkal és
hajtóművekkel rendelkezett. A betáplált adatok alapján működtette a hajtóműveket, amikor
harmadik, legfelső fokozat
állította az űrhajót a Hold
felé vezető pályára.
9.
Az útmutató fény
1969. július 20-án, amerikai keleti zónaidő szerint 13 óra 19 perc 39,9
másodperckor az Eagle nevű holdkomp elülső és bal oldali lába talajt
ért, mintegy egy métert csúszott a Nyugalom tengerének szürke
porában, majd megállt. Négy nap, 6 óra, 45 perc és 39,9 másodperc
utazás után az ember megérkezett a Holdra. Az időzítés pontossága
mutatja, milyen körültekintően tervezték meg az űrhajó útját, mivel
utazás közben csupán azért fontos tudni az időt, hogy tudjuk, éppen hol
tartunk. Az Apollo-11 esetében az út hossza, a röppálya bonyolultsága
és a lehetséges veszélyforrások miatt a jármű mindenkori pontos
helyzetének ismerete létfontosságú volt. Ahhoz, hogy Armstrong,
Aldrin és Collins a Holdra jusson, nem volt elég a rakétát az ég felé
fordítva begyújtani a hajtóműveket. Maga a kilövőállás is mozgott,
mivel a Föld több mint 1600 km/h sebességgel forog saját tengelye
körül. A kilövéskor Cape Canaveral a Föld Holddal ellentétes oldalán
helyezkedett el, miközben maga a Hold is keringett a Föld körül. A
Hold körüli pályára állásra kijelölt pont az égitest felszíne felett
mintegy 96 kilométeres magasságban volt, bár a kilövéskor a Hold
még nem is érkezett meg oda. Elképesztő, hogy amikor a holdkomp a
Földtől több mint 380 000 kilométerre lévő célterület fölé érkezett, a
repülési szabályok szerint a számítógépben lévő röppályaadatok
módosítása nélkül is legfeljebb 2,5 km-re lehetett előre meghatározott
helyétől. Az Apollo-program mind a hat, 1969 és 1972 között
végrehajtott útját ez a pontosság jellemezte az űrhajó fedélzetén
található inerciális navigációs rendszernek köszönhetően.
Ez a rendszer az irányító- és vezérlőegység részét képezte, amely a
irányváltoztatásra volt szükség. Ahhoz, hogy e műveleteket a
megfelelő időpontban lehessen végrehajtani, ismerni kellett az Apollo
pillanatnyi helyzetét az űrben. Ennek meghatározása egy
gyorsulásmérő és egy óra segítségével történt. A gyorsulásmérő egyik
fő alkotórésze egy rendkívül sűrű folyadékkal töltött tartály, amelyben
a folyadéknál alig nagyobb sűrűségű fémtárgyat helyeznek el.
Nyugalmi állapotban a fémtárgy igen lassan a tartály fenekére süllyed.
Mivel a világűrben – a földi körülményekkel ellentétben – nem hat a
nehézségi erő, más megoldást kell találni a fémtárgy stabilizálására. A
tartály körül elektromágneseket helyeznek el. Az általuk keltett
mágneses mezők a fémtárgyat pontosan a lehető legkisebb
energiabefektetéssel a tartály középpontjában tartják.
Ha a tartály elmozdul, ennek hatására a fémtárgy kissé az ellenkező
irányba sodródik. A fémtárgy elmozdulásának mértéke arányos a
tartályra ható erővel, vagyis a gyorsulással. A fémtárgy elmozdulása
változásokat idéz elő az elektromágnesek által létrehozott erőtérben. A
mágneseket úgy programozzák, hogy mindig állítsák vissza az erőteret

A gyorsulásmérő
(akcelerométer) hat
elmozdulási irányt érzékel:
bólintást (függőleges irányú,
fel és le történő elmozdulást),
orsózást (a haladási iránnyal
párhuzamos tengely körüli
elfordulást) és
legyezőmozgást (a tengelyhez
viszonyított oldalirányú
eltolódást). A modern
sugárhajtású repülők fedélzeti
irányítórendszere megadott
úti cél hiányában a kezdő
hosszúsági kör és az
Egyenlítő (Afrika keleti
partjainál található)
metszéspontjához vezeti a
gépet.
az alaphelyzetbe, miközben elég energiát termelnek ahhoz, hogy a
fémtárgyat eredeti helyére mozdítsák, hogy helyreálljon a nyugalmi
állapot. Ezt úgy érik el, hogy a mágneses vonzást megnövelve a
fémtárgyat mozgásával ellentétes irányba kényszerítik, vagyis arra,
amerre a tartály halad. Ha a tartályt beépítik az űrhajóba, a fémtárgy
mozgásának iránya és az ellenerő kifejtéséhez szükséges energia
mennyisége megmutatja az űrhajó pályáját és gyorsulását. A fémtárgy
helyzetét másodpercenként többször is ellenőrzik és visszaállítják. Az
űrhajó helyzetének meghatározásához elég, ha tudjuk, milyen irányba
halad, és mennyi ideig. Az Apollo űrhajókat ezért szerelték fel
századmásodperc-pontosságú órákkal.
Az irányító- és vezérlőrendszer tökéletes példa arra, hogyan hoz
létre a tudomány és technika kétélű fegyvereket. Egyrészt a fedélzeti
irányítórendszer könnyen beprogramozható a korszerű sugárhajtású
repülők kormányfelületeinek előre meghatározott időpontokban történő
átállítására, illetve a hajtóművek vezérlésére, lehetővé téve ezzel, hogy
a gép a célállomásra repüljön, és ott leszálljon, miközben a
személyzetnek nincs más dolga, mint felügyelni a folyamatokat.
Másrészt viszont ugyanez a technológia járult hozzá a hidegháború
idején a hadászati egyensúly veszélyes eltolódásához. Az akkori
fedélzeti irányítórendszerek fejlődése jelentősen megnövelte az
interkontinentális ballisztikus rakéták találati pontosságát. Ezek a
fegyverek több robbanófejjel voltak felszerelve, amelyek képesek
voltak célpontjukat százméteres pontossággal eltalálni.
A nagy találati pontosság miatt borult fel az egyensúly. A tőlük
néhány kilométernyire bekövetkező atomrobbanásokat is túlélő
rakétasilókban vagy a felderíthetetlen tengeralattjárókon található
rakéták már nem voltak biztonságban. Valószínűleg nem menekültek
volna meg a becsapódó robbanófejek pusztításától, így nem lehetett
volna őket ellenséges támadás esetén válaszcsapásként bevetni.
Korábban a válaszcsapás lehetősége – vagyis annak az esélye, hogy a
megelőző csapást követően elegendő számú üzemképes rakéta marad
az ellenfél birtokában ahhoz, hogy a támadónak elviselhetetlen
veszteségeket okozzon – visszatartotta a szembenálló atomhatalmakat
a kezdeményezéstől. Amint azonban minimálisra csökkent annak
lehetősége, hogy a rakéták túléljék az első csapást, használatukat már
csak az önmérséklet akadályozta. A kérdés már csak az volt, ki nyomja
meg először a gombot?
Több mint ötszáz évvel ezelőtt is a tűzfegyverek fejlődése terén
tapasztalt hasonló léptékű áttörés miatt alakult át a hadviselés, amikor
feltalálták az ágyút. A puskapor megjelenése előtt a jól megépített
várak gyakorlatilag bevehetetlenek voltak. Középen négyszög
alaprajzú vártorony állt, ahová a várúr a zsoldosok lázadása esetén
visszavonulhatott, illetve végső menedékként szolgált, ha az ellenség
mégis áthatolt a falakon. A vártornyot mély árok vette körül, amelyen
csak a bejáratnál lévő felvonóhídon át lehetett átkelni. A várat
gyakran többszörös falgyűrű vette körül. A falakat magasra építették,

A törökök Konstantinápolyt
ostromolják 1453-ban. A
hatékony ágyúk megjelenése
előtti időkben ilyenkor a
támadók rendszerint elvágták
az utánpótlási vonalakat
(jelen esetben a háttérben
látható török flotta tölti be ezt
a szerepet), hogy ily módon
kényszerítsék megadásra a
védőket.
hogy nehéz legyen átmászni rajtuk: minél tovább tartott az ellenségnek
megmászni a falat, annál nagyobb volt az esély, hogy sikerül megölni,
mielőtt felér a tetejére. A magas fal a kőhajító gépek lövedékei és a
fából készült ostromgépek ellen is védelmet nyújtott, amelyekkel a
katonákat igyekeztek a fal tetejével egy magasságba emelni, hogy a
védők szintjén harcolhassanak. A falak mentén párkányzatot és a fal
síkjából kiemelkedő kiugrókat építettek, ahonnan szükség esetén olajat
és törmeléket lehetett az ellenség nyakába zúdítani.
A puskapor megjelenése előtti erődítéstechnika egyik
legtökéletesebb példája Aigues Mortes fallal körülvett városa
Franciaország földközi-tengeri partvidékén. A várost Szt. Lajos kezdte
el építeni, mert a Szentföldre indított keresztes hadjárataihoz kikötőre
volt szüksége. Az építkezést fia, Fülöp fejezte be 1300-ban. A várost
az erődítésekkel együtt tervezték meg, lakóit pedig
adókedvezményekkel és bizonyos jogi kedvezmények biztosításával –
a nők esetében például a házasságtörés miatti üldöztetés alóli
mentességgel – csábították oda. A sakktáblaszerű úthálózatot úgy
tervezték meg, hogy a katonákat ostrom idején a lehető leggyorsabban
lehessen a falak különböző pontjaihoz vezényelni. Aigues Mortes és a
hozzá hasonló városok és várak sértetlenül kiállták a páncélos lovagok,
íjászok, gyalogság és hajítógépek támadásait.
Az ágyúk megjelenésével azonban ezek a várak egy csapásra
elavultak. Az addig biztos védelmet nyújtó magas falak könnyű
célponttá váltak. A XV. század elején különféle módszerekkel
próbálták megvédeni a várakat a kezdetben viszonylag pontatlan
ágyúktól, amelyek akkor még köveket lőttek ki. A falakat
megvastagították, egyes helyeken másfél méteresre, és fa- vagy
földborítással látták el, hogy jobban ellenálljanak a becsapódó
lövedékeknek. A párkányzatot és a kiugrókat lebontották, mert a
támadók könnyen eltalálták őket, a lehulló törmelék pedig a védők testi
épségét veszélyeztette. A várárkokat kiszélesítették, hogy a leomló
faldarabokat a támadók ne használhassák hídként. Ezek a módosítások
elég jól beváltak, amíg a fémgyártás-technológia fejlődése és a jobb
minőségű puskapor a XV. század közepére lehetővé nem tette
pontosabb, vasgolyókkal működő ágyúk gyártását. Az új ágyúk
hatalmas pusztítást vittek véghez fizikai és pszichológiai értelemben
egyaránt. A városok és várak már az érkezésük hírére megadták
magukat.
A XV. század folyamán további módszereket dolgoztak ki a
legyőzhetetlen ágyúgolyó elleni védekezésre. Macchiavelli tanácsa
ellenére – aki szerint meg kellett volna tartani őket, mivel nehéz volt
átmászni rajtuk – a magas falak estek elsőként áldozatul ennek a
törekvésnek. Bár valóban nehéz volt megmászni őket, könnyű
célpontot jelentettek, ezért csökkentették magasságukat, hogy
nehezebb legyen őket eltalálni. Korábban általános gyakorlat volt,
hogy a régi, kör alakú tornyok alapját lejtősen kiszélesedőre építették
(„rézsűzték”), hogy ezzel is csökkentsék a faltörő kosok okozta
károkat. Ez a módszer az ágyúk ellen is elég hatékonynak bizonyult, Várostrom a XV. század
hiszen a ferde falon a golyó megpattant, ezáltal ereje nagy részét végén. A kép jobb alsó
elvesztette. A falakat és tornyokat téglából kezdték építeni, mert ez az sarkában álló katona éppen
anyag jobban elnyelte a lövedék energiáját, mint a kő. A XV. század meggyújtja az új csodafegyver
vége felé különösen megnőtt az érdeklődés a tudományos elméletek és töltetét. Egy ilyen ágyút
a matematika iránt, köszönhetően az addig ismeretlen görög szövegek legfeljebb naponta tízszer
lefordításának és nyomtatott könyvek formájában való terjesztésének. lehetett elsütni. Jelen esetben
Mivel ezek a művek jórészt Itáliából származtak, nem meglepő, hogy fából és földből készült
az új matematikát itt alkalmazták először az építészetben és az ideiglenes védművekkel
erődítéstechnikában. Itt jelent meg az első új típusú vár is. próbálták a lövedékek erejét
Ez korai formájában megoldotta az egyik legnagyobb problémát, csökkenteni.
amellyel a középkori váraknak az ágyú megjelenésével szembesülniük
kellett. A régi kerek tornyok tövében volt egy tekintélyes méretű tér,
amelyet csak az láthatott be, aki a legkülső ponton állva egyenesen
lenézett, ezt a háromszög alakú holt teret azonban oldalról nem lehetett
belátni. Eleinte ezt a támadók ki is használták, hiszen közvetlenül a
torony tövéhez lopódzva aknákat helyezhettek el. Ennek
eredményeként a harcoló felek tevékenysége folytán a falak alatt
gyakran bonyolult járatrendszer alakult ki. A támadók lerakták az
aknáikat, a védők pedig megpróbáltak a járathoz olyan közel ásni,
hogy az beomoljon. A probléma olyan méretűvé duzzadt, hogy Leon
Battista Alberti, a kiváló olasz mérnök és építész az egyik citadella
 esetében azt javasolta, hogy építsenek ki csőrendszert a falakban és az
alapban, hogy a védők kihallgathassák a támadó aknászok
beszélgetéseit. A háromszögletű holt tér problémájának végső
megoldása nyilvánvalónak látszik: háromszög alapú tornyot kell
építeni. Az egyik első, ilyen újfajta toronnyal – bástyával – védett
olasz város a toscanai Arezzo volt, amelynek bástyákkal megerősített
falait Giuliano di Sangallo építette 1503-ban. Az újfajta erőd legszebb
fennmaradt példánya az Antonio di Sangallo által tervezett és
elkészültekor (1533-ban) bevehetetlennek és európai mintának
kikiáltott firenzei Fortezza da Basso volt. Ezzel egy akkor már száz éve
létező problémát sikerült megoldani. Alberti 1440 körül a
következőket írta: „Ha megvizsgáljuk a múlt hadjáratait, azt találjuk,
hogy a legtöbb győzelem az építészek jó elgondolásainak, nem pedig a
hadvezérek parancsainak vagy a hadiszerencsének volt köszönhető, az
ellenséget pedig többször győzte le a furfangos építész a hadvezér
fegyverei nélkül, mint fordítva.”
Az új forma jól beláthatóvá tette a fal minden pontját, mivel a
háromszög kiálló oldalait a torony két oldalán elhelyezett ágyúk
látószögének megfelelően építették meg. A XVII. század közepére a
bástyák mindenfajta erődítésnél általánossá váltak. Elhelyezésüket a
terepviszonyokon kívül a bástyákon lévő ágyúk hatótávolsága

Fent: A védők görögtüzet

alkalmaznak a támadó hajók
ellen. Az olaj, kén és szurok
égő keverékét először a
bizánciak használták az
arabok ellen 675 körül. Bár
néha nyomószivattyúszerű
szerkezetekből lőtték ki,
hatótávolsága messze
elmaradt a legkorábbi
ágyúétól.

Jobbra: A XVII. század eleji

védők a várfalakra telepített
ágyúkkal vágnak vissza.
Ekkor a támadóknak már
védekezniük is kell: földdel
töltött kosarakkal védik
ágyúikat. Megfigyelhető a
lőszerkészlet is, amely egy
hordó puskaporból és
ágyúgolyókból áll.
 A XVII. századi csillagerőd
teljesen kifejlett formája,
bástyákkal, háromszögű
kiugró sáncokkal és
vizesárokkal. A vár minden
elképzelhető irányból védett.
Figyelemre méltó a központi
térről, a várkapitány
parancsnoki állásától
sugárirányban kiinduló
utcaszerkezet.

határozta meg: lényeges szempont volt, hogy a bástyák meg tudják

védeni egymást a támadástól. Ez a követelmény mintegy 300 méterre
korlátozta a bástyák közötti távolságot, ezenkívül a bástyák oldalai
által bezárt szöget is meghatározta, hiszen annak meg kellett felelnie a
szomszédos bástyákon elhelyezett ágyúk látószögének, mivel az ágyúk
egyik feladata az volt, hogy pásztázó tűzzel fedezzék azok oldalait.
Egy jelentős probléma még így is megoldatlan maradt: ha az ellenség A kör alakú tornyok előtt lévő,
elérte a főfalat, a bástyákon tartózkodó tüzérek kénytelenek voltak tűzvonalak által nem védett
saját védvonalaikra lőni. A század utolsó éveiben a megoldás holt tér és a tornyok közötti
érdekében finomították a bástyák formáját. A bástyák főfalhoz magas, vékony falak
csatlakozó részét vékonyabbra építették, így kialakult a nyílhegy problémája.
alaprajzú bástya.
Ezekről a bástyákról a védők közvetlen a fal mentén, s nem velük
szembe tüzelhettek az ellenségre. Annak érdekében, hogy az ellenséges
ágyúkat a lehető legtávolabb tartsák, az erődítéseket vizesárokkal
vették körül, amelybe egymástól egyenlő távolságra kis szigeteket
építettek. Ezek előretolt állásként szolgáltak, ahonnan kereszttűz alá Korai kísérletek a probléma
lehetett venni az ellenséget, ha az megpróbált átkelni a vizesárkon. Ha megoldására. A ferdén
valamelyik szigetet elfoglalták, a bástyákról kereszttüzet lehetett kiszélesedő falakról lepattanó
zúdítani a betolakodókra. Az így kiépített védvonalakon belül golyók kevesebb kárt okoztak.
átépítették az úthálózatot oly módon, hogy az utcák a középpontból
sugárirányban futottak az egyes bástyákhoz, illetve a falak mentén, így
ostrom idején az ágyúkat és a lőszert a lehető legkönnyebben lehetett
egyik védelmi ponttól a másikhoz szállítani. Az új típusú védművek
alaprajza csillagra emlékeztetett, ezért csillagerődnek nevezték őket. A
XVIII. század végéig Európában és a karib-tengeri szigetvilágtól
Indiáig szerte a világon ez volt a meghatározó erődítési forma. Az
építészek és mérnökök mintaterveket vittek magukkal, amelyeket A végső bástyaszerkezet
bemutattak az egyes városok vezetőinek, akik aszerint választottak, sematikus rajza.

Korabeli festmény a
Dunkerque melletti,
bástyákkal megerősített
kőfallal övezett Gravelines
városáról. Akkoriban (1652-
ben) spanyol megszállás alatt olasz mérnök írta le 1537-ben, hogy a tüzér feladata a szögek
állt, hat évvel később azonban meghatározása.
elfoglalták a franciák.
hogy a városnak hány bástya építésére volt pénze. Később sok
csillagerődöt egészen vagy részben felemésztettek a terjeszkedő
városok; az egyik legtökéletesebb fennmaradt példány a hollandiai
Naardenben található, ahol az erőd gyakorlatilag sértetlen maradt.
Ahogy korábban is említettük, az erődítéstechnika ezen alapvető
változásai egyértelműen az ágyú megjelenésének köszönhetők. A
tervezésnél és az építkezéseknél is katonai mérőműszereket használtak,
amelyeket a korábbi csillagászati eszközökből fejlesztettek ki,
elsősorban az ágyúk pontosságának növelése céljából. Az ágyúk
használatának első kétszáz évében minden egyes fegyvernek egyedi
volt a teljesítménye, amelyet egy nullázásnak nevezett eljárással
határoztak meg. Az ágyút először vízszintes helyzetben sütötték el,
majd megjelölték, hol ért földet a golyó. Ezután a csövet fokonként
emelték, minden emelés után elsütötték, és megjelölték a becsapódás
helyét. Ily módon kirajzolódott az ágyú teljesítménygörbéje. A tüzér
tudta, hogy adott szögbe állítva milyen messze hord az ágyúja. Egy
(Tartaglia, vagyis Dadogó gúnynéven emlegetett) Nicola Fontana nevű
A szögeket egy tüzérkvadráns nevű eszközzel mérték le. A műszer
mutatta az ágyú emelkedési szögét, későbbi változatain pedig mérleg is
volt, hogy a lőpor mennyiségét pontosan ki lehessen mérni annak
érdekében, hogy a robbanás ereje mindig ugyanakkora legyen. Ezután
meg kellett határozni a célpont magasságát és távolságát, mert eszerint
állították be az ágyú emelkedési szögét. Abban az időben a magasságot
egy léckereszt nevű csillagászati műszerrel mérték. Az eszközt a kiváló
zsidó fordító, Levi ben Gerson által a XIV. században lefordított arab
szövegekből ismerték meg Európában. A léckereszt használatának
módja 1544-ben vált széles körben ismertté, amikor Gemma Frisius
holland csillagász, a Leuveni Egyetem matematikaprofesszora e
témában kiadta később alapművé vált könyvét.
Frisius egy 1533-ban Antwerpenben kiadott korábbi művében
megoldotta a tüzérek másik problémáját is: közölte, hogyan kell
kiszámolni a célpont távolságát. Itt írta le először a háromszögelés
elvét. Ehhez ő még asztrolábiumot használt, amelyet később
felváltottak a XVII. században kifejlesztett új műszerek. Frisius az
oldalára fektette az asztrolábiumot, a drága rézszerkezetet pedig fával
helyettesítette. Az irányzókészülék ezúttal csupán egy pöckökkel vagy
beosztással ellátott mutató volt. Az irányzós korongot vízszintesen

Tüzérek számolják az ágyú

emelkedési szögét. A jobb
oldalon álló katona a célpont
magasságát méri, miközben
társa kvadránssal beállítja az
ágyút. A függőón által
mutatott emelkedési szöget az
ágyúcső alá tett peckek és
ékek segítségével változtatták.
A léckereszt egyik fajtája,
amelyet épületek
magasságának
meghatározására használtak.
A megfigyelő úgy állítja be a
műszer függőleges részét,
hogy annak két vége az épület
aljával, illetve tetejével essen
egybe, ezután leolvassa a
szögeket a vízszintes részen
található skáláról.
helyezték el, és egy „iránytű nevű hajósműszert” tettek rá úgy, hogy az
iránytű dobozának széle egybeessen a korong nulla vonalával, vagyis
az észak-déli iránnyal. Ezután addig forgatták az egész szerkezetet,
míg az iránytű pontosan az iránytűrózsa északi pontjára nem mutatott.
Ekkor rögzítették a korongot, majd levették az iránytűt. A pontosan
észak-déli irányba betájolt korongról a nézőke elforgatásával (az
asztrolábiumhoz hasonlóan) le lehetett olvasni bármely célpontnak a
megfigyelőhöz (vagy tüzérhez) viszonyított helyzetét, azzal a
különbséggel, hogy ez a műszer természetesen a vízszintes tengelyen
mért szöget határozta meg. A szög meghatározása után a tüzér egy
másik olyan pontra vitte a szerkezetet, ahonnan a célpont látható volt,
majd megismételte a mérést. A két mérési pont közötti távolságot
lemérve minden adat rendelkezésre állt a célpont helyzetének
meghatározásához. A tüzérnek volt egy ismert hosszúságú alapvonala,
illetve a háromszögnek a mérési pontok és a célpont távolsága által
megadott két oldala. Ezek után már csak a háromszög méretarányos
mását kellett megrajzolnia, majd lemérnie az alapvonalon álló ágyú és
a metszéspontban lévő célpont közötti távolságot, így megtudta,
milyen messzire kell lőnie. Frisius, aki ismereteit továbbadta
legtehetségesebb tanítványának, Gerhardus Mercatornak, lehetővé tette
a harctéri célpontok könnyű, gyors bemérését, ennélfogva elképzelései
gyorsan elterjedtek, és 1550-re gyakorlatilag mindenütt elfogadottá
váltak.
Az új rendszer egyetlen hátránya az volt, hogy három különböző
műszer kellett hozzá: asztrolábium, planimetrum (fa
asztrolábiumkorong) és iránytű, valamint a háromszög pontos
megrajzolásához szükséges eszköz. Ez utóbbit mérőasztalnak A Foulon-féle mérőasztal
nevezték. Erre a célra korábban dobbőrt használtak, amelyen a tüzérek (más néven bolométer)
becslések alapján rajzolták meg a háromszögeket. Ebből fejlődött ki az először tette lehetővé a
Abel Foullon francia udvaronc által 1551-ben megalkotott tüzérek számára, hogy az
finomműszer. A szerkezet lényegében egy talpához gömbcsuklóval összes szükséges mérést
csatlakozó, szabadon forgatható asztallap volt, közepén iránytűvel, egyetlen eszközzel
amely köré az asztal lapjára fokbeosztást rajzoltak. Az asztal egyik végezhessék el. Miután a
oldalán ezeregységes skála volt látható, két végén forgatható műszert az iránytű
vonalzóval. Az asztallap két oldalán függőleges rúdra rögzített, segítségével beállították, a
fokbeosztással és irányzóval ellátott réz félkör állt. A mérőasztallal további méréseket az
mindenfajta mérést el lehetett végezni. Az oldalsó félkörök a magasság asztallapra viasszal rögzített
(függőleges szögek) meghatározását tették lehetővé, míg a többi rész papírlapon végezték el.
az azimut (vízszintes szögek) mérésére szolgált. Bár a Foulon-féle
mérőasztal egyesítette magában az összes szükséges műszert, a
bonyolult, ormótlan eszköz használata sok időt igényelt, így a
harctéren nehézkesen lehetett alkalmazni, különösen ostrom idején,
mivel ez esetben a várban tartózkodó ellenség már jól ismerte a vár
közvetlen környezetében elhelyezkedő tereptárgyak irányát és
távolságát. Ráadásul a mérőasztal használata gondot okozott az
írástudatlan tüzéreknek.
1551-ben Sebastian Münster megalkotta a műszer egyszerűbb
változatát. A fokbeosztást egyszerű számskálával helyettesítette, és
mellékelt egy táblázatot, amely megkímélte a tüzéreket a
számításoktól. 1571-ben Leonard Digges, Erzsébet királynő korának
egyik vezető matematikusa, Angliában kiadta A pantometria nevű
geometriai eljárás című könyvét. Művében Digges leírja új, teodolitnak
nevezett műszerét, és egybegyűjti az akkoriban magasság-, illetve
távolságmérés terén rendelkezésre álló összes ismeretet. A műszerrel a
korábban a Foulon-féle mérőasztallal végrehajtható mérések
mindegyikét el lehetett végezni, de hatékonyabban, és ami még
fontosabb, gyorsabban. Kettő helyett csak egy fokbeosztással ellátott
félkör volt rajta, amely közvetlenül a vízszintes szögek mérésére
szolgáló kör felett helyezkedett el. Egyszerre lehetett vele vízszintes és
függőleges szöget mérni ugyanazzal az irányzóval. A kezelőnek a
műszert a kívánt irányba fordítva úgy kellett beállítania, hogy a célpont
egyidejűleg mindkét irányzóban látsszon, ezután nem volt más dolga,
mint a félkörről leolvasni az emelkedési szöget, majd a függőleges
A Digges-féle teodolit, az első
hatékony, könnyen kezelhető
földmérő eszköz. Iránytű
segítségével állították be, a
rajzon látható módon. A
kezelő tetszőleges
nézőpontból pontosan meg
tudta mérni az állandó
vonatkozási ponthoz (vagyis
az északi irányhoz)
viszonyított szögeket.
tartóra szerelt mutató segítségével meghatározni a vízszintes szöget. A
teodolit alapkörébe iránytűt építettek, a félkör felső tengelyére pedig
függőónt rögzítettek, így a műszert bárhol könnyen és gyorsan be
lehetett állítani mind függőleges, mind pedig vízszintes irányba. A
hadsereg elégedett volt.
Sir William Segar 1590-ben megjelent Book of Honor and Amies
(A dicsőség és a fegyverek könyve) című művében azt firtatja:
„Elképzelhető-e a csapatok irányítása, mozgatása, táborozása vagy
harca számtani ismeretek nélkül?” Kérdése jogos volt, hiszen a
közlekedés akkoriban még igencsak esetlegesen történt, mivel rossz
minőségű térképeket használtak. Az ostromra induló katonák még a
XVI. század közepén is – amikor a bástyák tervezése és építése során
már kifinomult mérési és tervezési módszereket alkalmaztak – olyan
térképeket használtak, amelyek a megelőző háromszáz évben nem
sokat változtak. Nemigen volt rajtuk egyéb, mint a folyókat jelölő
néhány hullámos vonal, illetve azon városok és falvak nevei,
amelyeknél átkelésre alkalmas hidak álltak. Digges idejében azonban a
kommunikáció és az angol gazdaság általános fejlődésének, illetve
nem utolsósorban VIII. Henrik válásának köszönhetően már jobb
térképek készültek.
Henrik, miután összekülönbözött a pápával, mert az nem járult
hozzá, hogy elváljon Aragóniai Katalintól, 1536-ban feloszlatta a
szerzetesrendeket, és elkobozta birtokaikat. Azon túlmenően, hogy
meg akart szabadulni első feleségétől, Henrik rájött, hogy az egyházi
javak biztosítják számára a dél-angliai partvidék erődítési
munkálataihoz és a skótokkal, valamint a franciákkal vívott
háborúkhoz szükséges pénzt. Jelentős birtokokról volt szó, azt azonban
senki sem tudta, hogy mekkora az elkobzott földek nagysága. Egy
1530-as összeírás szerint nem kevesebb mint 503 kolostor, 136 zárda
és 187 rendház volt az országban, a becslések szerint több mint 9000
lakóval. Henrik már jóval a feloszlatás előtt előkészítette a talajt. 1535
őszétől 1536 tavaszáig Thomas Cromwell „látogatókat” küldött az
egyházi intézményekbe, hogy azok életéről adatokat gyűjtsenek.
Összeírásuk alaposságára utal az a tény, hogy állításuk szerint két
hónap alatt 120 északi kolostort látogattak meg. Az utak korabeli
állapotát figyelembe véve bizton állíthatjuk, hogy ez képtelenség. Az
összeírás azonban a király által elvárt eredménnyel zárult. A jelentések
„nyilvánvaló bűnökről, erkölcstelen, visszataszító életvitelről”
számoltak be. Megbízólevelük elárulja, miért küldték őket, hiszen csak
azt kellett kideríteniük, követnek-e el a lakók nemi bűnöket, kik
akarják elhagyni a közösségüket, milyen értékes tárgyak találhatók az
egyes helyszíneken, mi az alapító utódjának a neve, és legfőképpen,
mennyi a kolostorok jövedelme, illetve adóssága.
A feloszlatást gyakran kegyetlenkedések sorozataként ábrázolják. A
kép finomítása érdekében meg kell említeni, hogy bár a birtokokat
elvette a királyi udvar, a kolostorok adósságait kifizették, a
szerzeteseknek és apácáknak pedig engedélyezték, hogy a fel nem
oszlatott egyházi intézményekbe költözzenek, vagy járadékot
biztosítottak számukra. 1538-ra átlagosan havi húsz kolostor oszlott
fel; a Somerset megyében lévő, Richard Whiting abbé vezette
Glastonbury viszont ellenállt. Végül bizonyítást nyert, hogy az abbé
elsikkasztotta a kolostor vagyonának egy részét, ezért és más
állítólagos bűneiért felakasztották, lófarkon vonszolták, majd
felnégyelték a Glastonbury Toron. Ha a gúnyos helyi rigmusnak hinni
lehet, Whiting intézője, egy bizonyos Jack Horner igen jól járt
elöljárója halálával. Úgy tűnik, hogy az abbé tizenkét birtoklevéllel
megpróbálta kibékíteni Henriket. Terve nem vált be, azonban
Hornernek még idejében sikerült elvennie az egyik okiratot a tálcáról,
ahová a hatás kedvéért helyezték őket. Horner és családja ennek
következtében egy csapásra földbirtokosokká váltak. A Hornerhez
hasonló besúgók által szolgáltatott adatok segítségével készült
összeírásokból kiderült, hogy a kolostorok nagyobb vagyonnal
rendelkeznek, mint a király. Az udvar hamarosan változtatott ezen a
helyzeten: a tetőkről leszedték az ólmot, a harangokat beolvasztották és
ágyúkat öntöttek belőlük, az arany és ezüst ékszereket, valamint a
földbirtokokat pedig eladták. Ez utóbbi rendkívül jövedelmező
vállalkozás segítette elő a hadmérnökök és tüzérek által megalapozott
földmérő módszerek fejlődését.
A kolostorok feloszlatása után egy évvel egy Richard Benese nevű
szerzetes könyvet írt arról, hogyan lehet földbirtokokat felmérni a kor
egyszerű eszközeivel: egy rúdra rögzített, a nedvesség ellen viasszal és
gyantával átitatott, adott távolságokban csomókkal ellátott zsineggel.
Benese rögzítette az acre (angol hold: 4046,78 m2) nagyságát: „lett
légyen az erdő vagy szántóföld [puszta], egy acre mindig negyven
perch (angol hosszmérték: 5,029 méter) hosszú és négy perch széles,
ámbár egy hold erdő terjedelme nagyobb, mint egy hold szántóé”.
Benese egyszerű módszert alkalmazott: a földterületet méréskor
egyforma négyszögekre osztották, a fennmaradó, szabálytalan alakú
földdarabokat pedig nem vették figyelembe. A módszer meglehetősen
pontatlan volt, az egyházi birtokok gyors eladására viszont
alkalmasnak bizonyult. A XVI. században élénk egyházibirtok-
kereskedelem zajlott, és mivel a vevők nagy része pontosan akarta
tudni, valójában mit is vásárolt, a földmérők iránt is megnőtt a kereslet.
Egyik megbízást kapták a másik után, így évekig sok kontár földmérő
is megélt. A Digges által megalkotott teodolit javított a helyzeten, s a
földmérés színvonala fokozatosan javult. Lawrence Nowell már 1563-
ban javasolta William Cecil miniszternek, hogy készítsenek új
térképeket az angol megyékről, a meglévők gyenge minőségére
hivatkozva. A Németalföldről származó rézmetszéses módszer a
szigetországot is elérte, így a földmérők írásos jelentéseit felváltották
az új térképek. Christopher Saxton készítette el Anglia első pontos
térképeit, és 1579-ben ki is adta igényes kivitelű országatlaszát,
amelyet 1584-ben Anglia és Wales kisebb térképe követett. Nyugat-
Európa első atlaszának megalkotásáért – a térképészek között
egyedülálló módon – Saxton az uralkodótól nemesi címet és
földbirtokot kapott. Utódja, John Norden harmincegy éves volt, amikor
Saxton kiadta atlaszát. 1592-ben jelent meg Norden megyetérképeinek
első kiadása, amelyen először jelölte a főútvonalakat. Nordent és
földmérő társait Cecil támogatta, aki tisztában volt az ország
védelmének hiányosságaival, és mindig térképet igényelt, ha
földterületekkel, kikötőépítéssel, csatornázással vagy tengerparti
erődítésekkel kapcsolatban kellett döntéseket hoznia.
A kontinensen a flandriai háború miatt szintén sürgős erődítési
munkálatokba kezdtek IV. Henrik uralkodása idején a szomszédos
francia területeken. De Sully herceg, az erődítési munkálatok
felügyelője minden tartományba felelős hadmérnököket nevezett ki,
melléjük pedig „tervezőket” rendelt, akiknek helyi térképek készítése
volt a feladatuk. Mielőtt 1610-ben kegyvesztett lett, elkészíttette a
tengerparti és a Flandriával határos veszélyeztetett tartományok lehető
legpontosabb térképeit. Bár John Norden az 1592-ben kiadott térképein
már megjelölte az utakat, és jóval később Saxton térképeit is újra
kiadták az utakkal kiegészítve, az első olyan nagyléptékű térképet,
amelyen az utakat is módszeresen megjelölték, a híres térképésziskolát
alapító Nicholas Sanson adta ki 1632-ben a normandiai Abbeville-ben. Saxtonnak az angliai Norfolk
1658-ban megjelentette „a világ minden tájáról” készült térképeinek megyéről készült térképe
gyűjteményét. A földmérés technikai fejlődésének tíz évvel később (1574), amely a bal felső
újabb lökést adott a nagy londoni tűzvész. A város nagy részét újra fel sarkában lévő felirat szerint
kellett mérni, mivel a tűz által elpusztított házakon kívül a lángok 26 vásárvárost, 625 falut és
terjedésének megakadályozása érdekében sok épületet szándékosan minden folyót „híven
leromboltak. Ezenkívül a korabeli – elsősorban az amerikai ábrázol”. A bal alsó sarokban
gyarmatokkal és a távol-keleti területekkel folytatott – megnövekedett Saxton címere, a jobb alsóban
tengeri kereskedelem jelentős pénzügyi hátteret igényelt, így pedig a mérföldben megadott
földtulajdonra jelzáloghiteleket vettek fel, hogy a szükséges pénzt lépték látható. Figyelemre
előteremtsék. Ez még több munkát adott a földmérőknek. méltó a domborzat
A XVII. század legkiválóbb térképésze kétségtelenül John Ogilby ábrázolására tett első
volt, akit a nagy londoni tűzvész után a város „esküdt felügyelőjévé” kezdetleges kísérlet.
neveztek ki. Sajnálatos módon a „Britannia” atlasza Ogilby 1676-ban
bekövetkező halála után befejezetlen maradt, de a közúti térképeket
tartalmazó részt még elkészítette. Ez a rész tartalmazta az összes főút
részletes leírását, a távolságokat pedig itt határozták meg először az
1760 yardnak megfelelő angol mérföldben (1609,33 m). Ennek
eredményeképpen a London és Berwick upon Tweed közötti
távolságot 260-ról 339 mérföldre változtatták. A pontos mérés
érdekében Ogilby az egyes pontok közötti távolság meghatározásához

Az első lap Ogilby közúti
térképéből, amely a London
és a skót határon fekvő
Berwick közötti útvonalat
ábrázolja, megadva a
nagyobb városok Londontól
mért távolságát (angol
mérföldben 1313 1609,33
méter). Figyeljük meg, hogy
minden útszakaszon megjelöli
az északi irányt, épületek
berajzolásával érzékelteti az
egyes városok nagyságát,
illetve az utazó
tájékoztatására leírja a helyi
sajátosságokat.
fordulatszámlálóval ellátott kereket használt. Az Ogilby halála előtti
évben egy Jean Picard nevű francia csillagász méréseket végzett a Föld
alakjának meghatározására. (Picard figyelte meg először, hogy a
higany fénylik a barométerben, és az ebből kiinduló vizsgálatok
láncolata vezetett el az elektromos áramfejlesztő és a távközlés
feltalálásához.) Tudni akarta, hogy a Föld gömbölyű, körte alakú vagy
tojásdad, és ennek kiderítésére expedíciókat szervezett olyan távoli
tájakra, mint Lappföld, ahol a sarkkörök felé tartó hosszúsági körök
sokkal közelebb vannak egymáshoz, mint például Franciaországban.
Az összehasonlított mérési eredményekből meg lehetett állapítani,
milyen alakú is bolygónk valójában. A francia csillagászat ezen
eredményei később az angol térképészek munkájára is hatást
gyakoroltak.
Ezalatt Nagy-Britannia megyéit már egészen a skót síkságig
feltérképezték, de ott abbahagyták a munkát. Ez a hiányosság
rendkívül kínos helyzetbe hozta az angolokat, amikor a Stuart család
1715-ben kísérletet tett az angol trón megszerzésére. A 23 éves James
Edward Stuart arra hivatkozott, hogy jog szerint ő VIII. Jakab skót
király, egyben III. Jakab angol király, és francia segítséggel, valamint a
felföldi skótok jelentős támogatásával ugyanazon év szeptember 6-án
felvonatta zászlóját Aberdeen megyében. A Londonban székelő új
uralkodó, a német származású Károly király elleni lázadást
könnyűszerrel leverték. A felkelést rosszul szervezték, vezetője pedig
alkalmatlannak bizonyult feladata ellátására, de az események
ráébresztették az angol tábornokokat, hogy térképek nélkül nehéz
háborúzni – korábban ugyanis senkinek sem jutott eszébe, hogy
Skóciát fel kellene térképezni. A felismerés ellenére 1724-ig semmi
sem történt ezen a téren. Ebben az évben – mivel a jelentések szerint a
felkelést követő intézkedések korántsem csillapították le annyira a
felföld lakóit, ahogy azt korábban gondolták – George Wade
vezérőrnagyot, Bath parlamenti képviselőjét bízták meg a helyzet
tisztázásával.
Wade szerint rosszul álltak a dolgok: a 22 000 skót klántagból
12 000 valószínűleg fegyvert ragadna az angolok ellen, ha erre újabb
lehetősége kínálkozna. Indítványozta, hogy a területen
állomásoztassanak állandó helyőrségeket, hogy szemmel tarthassák a
klánokat, a helyőrségeket pedig úthálózattal kössék össze, hogy a
csapatok szükség esetén gyorsan egymás segítségére siethessenek. A
következő évben a Fort William és Fort Augustus közötti szakaszon
megindultak az útépítési munkálatok. Wade útépítő katonái különböző
századokból kerültek ki, és az akkori időkben szokatlanul
demokratikus szellemben kétszeres bérért, gyakori ünnepi ökörsütések
közepette dolgoztak. Bár műszereik alig különböztek a Digges
idejében használatosaktól, az út megépítésével jelentőset alkottak. A
Corryarrick-hágó felett átívelő, ma is használható szakasz nem
kevesebb mint tizennyolc, hajtűkanyarokkal összekapcsolt, a
csapadékvizet elvezető föld alatti átereszekkel ellátott
szerpentinrészből áll. Az építésnél különösen alapos munkát végeztek.
Az útfelület kőágyon nyugvó kavics és kátrány keverékéből állt. Az út
mindkét oldalán emelt padka épült, külső oldalán vízelvezető árokkal.
Ahol a nyomvonal a hegyoldalban haladt, az úttestbe keresztben
sekély, kikövezett csatornákat vágtak. Wade emberei kitűnő minőségű
utakat építettek, amelyek tökéletesen alkalmasak lettek volna akár
autók számára is, ha a rajtuk közlekedő szekerek tönkre nem teszik
őket. Abban az időben az a mondás járta: „Ha valaki láthatta volna
ezeket az utakat, mielőtt elkészültek, kezét az égre emelve áldotta
volna Wade tábornok nevét.” Wade 1731-ben több mint 250
mérföldnyi utat építtetett, előléptették ezredessé, 1740-ben pedig délre
távozott.
Öt év múlva visszatért, hogy Bonnie Prince Charlie-t üldözze a
maga építette utakon. A sors iróniája, hogy Charlie déli hadjárata során
Wade útjain jutott el egészen a Londontól mintegy 200 kilométerre
található Derby városáig. Ezután visszavonult Skóciába, Wade és
Black Watch pedig hamarosan újra támadásba lendült. Az angol
köznép lelkesen biztatta őket. Esténként a Drury Lanen a színház
közönsége a nemzeti himnuszhoz hozzátoldott versszakban dicsőítette
Wadet:

Add, Uram, hogy Wade tábornok

Dicső segedelme győzelmet hozzon,
Add, hogy letörje a lázadást,
S zubogó ár gyanánt
A lázongó skótot elsodorja.
Isten, óvd a királyt!

1746-ban Charlie a cullodeni csatában vereséget szenvedett, de kis

híján elért sikere kitörölhetetlen nyomot hagyott egy William Roy
nevű ifjú, postai műszaki rajzoló lelkében. Roy rész vett a skót felföld
kudarcba fulladt feltérképezésében, amelyre az angolok végre
elhatározták magukat, de amit a sors akaratából még ekkor sem tudtak
befejezni.
Roy 1747-ben Fort Augustusnál kezdett dolgozni, és készen állt
arra, hogy teljesen feltérképezze a felföldet, de a Franciaországgal
folytatott háború miatt a munka abbamaradt. Royt visszarendelték
Angliába, hogy a franciák támadásának leginkább kitett Kent és Sussex
megyékről készítsen katonai térképeket. Az 1755-ben kitört háború
1763-ig tartott, s az ekkor már a hadseregben szolgáló Roy a következő
években fokozatosan haladt felfelé a ranglétrán. 1783-ban ezredessé
léptették elő, kinevezték a hadmérnökök parancsnokává, és fontos
feladattal bízták meg. Ekkorra a Picard által Franciaországban
megkezdett munka abba a szakaszába lépett, amelyben a franciák a
greenwichi és a párizsi csillagvizsgálók közötti távolság pontos
meghatározására készültek, mivel meg akarták állapítani, mely
hosszúsági körökre esnek az említett épületek. Jean Cassini, a terv
akkori felelőse 1783-ban javasolta Anglia délkeleti részének
háromszögeléssel történő feltérképezését. Royt bízták meg a feladattal,
amelynek megvalósítását a Jesse Ramsden által kifejlesztett óriás
teodolit tette lehetővé, aminek távcsöves irányzékával a Ramsden által
kidolgozott új skálajelölési módszernek köszönhetően egy fokperces
pontossággal lehetett mérni. 1787-ben a London közelében fekvő
Hounslow Heathen felállították az angol bázist, és miután a lehető
legpontosabban meghatározták a kezdőpont földrajzi helyzetét, a
munka elkezdődött. A francia forradalom félbeszakította a
munkálatokat, a briteket azonban az új köztársaság támadásától való
félelem arra ösztönözte, hogy 1791-ben felállítsák a Térképészeti
Szolgálatot, és a legmodernebb módszerekkel elkezdjék feltérképezni
az egész országot.
1824-ben a munkát Írországra is kiterjesztették. A lépésnek anyagi
okai voltak. A brit kormány évek óta nehezményezte, hogy Írországból
kevés adó folyik be. A beszedett adókat a börtönök, bíróságok, utak és
 Az 1667 és 1672 között épült
párizsi csillagvizsgálóról
készült korabeli rézkarc. A
nagy távcsövet a jobb oldali
kupolában helyezték el. A
franciák a XVIII. század
közepéig nem vették
figyelembe a Greenwichen
áthaladó hosszúsági kört,
ehelyett a párizsi
csillagvizsgálón átfutó észak-
déli alapvonalhoz
viszonyították méréseiket.

hidak fenntartására, valamint a hivatalnokok fizetésének fedezésére

fordították, és a vagyon becsült értéke alapján vetették ki. Az ország
különböző részeiben azonban más és más becslési módszereket, eltérő
mértékegységeket és különböző térképeket használtak. Egyetlenegy
városhatár sem volt hivatalosan kijelölve. Amikor Lord Wellesley,
Írország alkirálya a Wellington hercegéhez intézett levelében kifejtette,
hogy Írországban nincs elég földmérő a munka elvégzéséhez, a herceg
London Woolwich kerületében iskolát alapított, ahol húsz kadétot
képeztek ki a feladatra. Közöttük volt az Edinburghi Egyetem ifjú
hallgatója, Thomas Drummond is. Miután matematikát,
természetfilozófiát és kémiát hallgatott, tizenhat éves korában
félbehagyta egyetemi tanulmányait, hogy Woolwichban tanulhasson.
Két évvel később, 1815-ben pedig beállt hadmérnöknek. 1819-ben
megismerkedett Thomas Colby ezredessel, aki felkeltette az
érdeklődését a Térképészeti Szolgálat munkája iránt. Colby 1825-ben a
Belfast közelében fekvő Divis-hegyen sajátos problémával került
szembe.
Írország feltérképezése előzetes terepszemlékkel kezdődött, és
mivel az országot háromszögeléssel akarták felmérni, magaslati
pontokra volt szükség az egyes pontok közötti mérések elvégzéséhez.
Az első kimérendő háromszög leghosszabb oldala a Divis-hegy és a
Donegalban lévő Slieve Snaght között húzódott. Miután meghatározták
egy adott skóciai pont és az ismert egyenes által megadott háromszög
méreteit, a két hegyről más pontok felé is méréseket lehetett végezni,
majd a távolságokat geometriai úton lehetett meghatározni. A gondot a
kedvezőtlen őszi időjárás jelentette. Akárhogy próbálkoztak tűzzel és
A Ramsden-féle teodolit alapja
egy négy mikroszkóppal
felszerelt, közel egy méter
átmérőjű vízszintes henger,
amelynek segítségével
ívmásodperces pontossággal
lehetett az adatokat leolvasni. A
nagy látcsövet két rászerelt
vízmértékkel állították
tökéletesen vízszintbe. A műszer
bő százkilométeres távolságon
belül körülbelül tíz centiméteres
pontossággal mért.
különféle fényforrásokkal, az esős, ködös időben nemigen látszott a
Slieve Snaght, a csúcson lévő apró fénypontról nem is beszélve. Ekkor
Drummond feltalált valamit, amin akkor már hosszú hónapok óta
dolgozott. Egy újfajta fényforrást alkotott, és elindult a Slieve
Snaghtra, hogy kipróbálja. Egyik anyjához írt levelében leírja
odaérkezésének körülményeit: „…az első héten végig a viharral
küzdöttünk – lerombolta sátrainkat, alig tudtuk műszereinket
megmenteni, mi magunk pedig szinte teljesen kimerültünk. Végül nagy
erőfeszítések árán összetákoltunk két kunyhót, az egyiket a hét
munkatársamnak, a másikat pedig nekem.” Amint elkészültek,
Drummond meggyújtotta az új fényforrást. Az első szakaszban oxigént
áramoltattak át egy csövön, amelynek végét alkoholba mártották.
Amikor az alkoholt meggyújtották, az hevesen égett az oxigéndús
környezetben. Ezután a láng fölé egy kisméretű, mintegy 2 cm
átmérőjű mészgolyót helyeztek. Ahogy a mész felhevült, éles fehér
fényt bocsátott ki magából – Drummond állítása szerint a legjobb
hagyományos lámpákénál nyolcvanháromszor erősebbet –, amelyet Grandiózus földmérési
egy mögé helyezett parabolatükörrel erősítettek fel. Eredményként munkálatok 1906-ban. A
keskeny, erős fehér fénysugár keletkezett. A szerkezetet mészfénynek svájc-olasz határon fekvő
nevezték el, és azonnali sikert aratott. November 9-én kifulladt hírnök Monte Leone csúcsán bátor
érkezett a hegyre, aki arra kérte Drummondot, hogy oltsa el a fényt. A térképészek teodolitjukkal az
megfigyelők a meggyújtás pillanatától tisztán látták a célpontot, és Alpok alatt húzódó Simplon-
elvégezték a szükséges méréseket: a Divis-hegy 66 mérföldnyire (kb. alagút építési munkáit készítik
106 km) feküdt a Slieve Snaghttól. elő. A környék legmagasabb
Drummond nem sokkal később elnyerte jutalmát, amikor bemutatta pontjaként ez volt a
a mészfényt kora tekintélyes tudósainak. A londoni Tower mintegy háromszögelési műveletek
100 méter hosszú fegyverraktárát szemelték ki a bemutató helyszínéül. központja.
 Először a brit világítótornyokban általánosan használt Argand-féle
parabolatükrös gázégőt mutatták be. Aztán az új Fresnel-féle lencse
következett, amely elhomályosította az Argand-égőt. Végül a
Drummond-féle mészfényt gyújtották meg. Sir John Herschel
csillagász szavaival élve: „…a mész teljesen felizzott, majd amikor
Bár a Drummond-féle hirtelen eltávolították a szerkezetet eltakaró lemezt, vakítóan erős fény
mészfényt elsősorban ragyogott fel belőle, mely mindkét elődjét lesöpörte a színről…
világítótornyokban és Minden jelenlévő diadalittas, elragadtatott kiáltásban tört ki.” Ez az
színházakban alkalmazták, érzelemnyilvánítás részben a hazafias érzületnek volt köszönhető,
rövid ideig közvilágításként is hiszen a korábbi két legjobb fényforrás végül is Franciaországból
kipróbálták. Az Illustrated származott. Mivel ekkor a napóleoni háborúk még elevenen éltek az
London News 1860 májusi emberek emlékezetében, talán nem meglepő, hogy a tengeri szállítástól
számában látható, hogy és kereskedelemtől ennyire függő nemzet kapva-kapott az alkalmon,
kísérletképpen égőket hogy a brit világítótornyokban üzemelő francia Argand-égőket hazai
szereltek a Westminster hídra termékkel váltsa fel. Az események úgy alakultak, hogy a következő
a jóval halványabb fényű bemutatót a brit világítótornyokat felügyelő Trinity House vezetői
korabeli gázlámpák mellé. számára tartották.
 A mészfénylámpa egy későbbi
változatának rekonstrukciója,
amelyben a meszet áramló
égő hidrogénnel és oxigénnel
fehér izzásig hevítették. A
parabolatükör közvetlenül a
lángnyelv mögött helyezkedik
el. Drummond állítása szerint
fényforrása minden más
hasonló eszköznél
nyolcvanszor erősebben
világít.

Az 1830. március 5-én megtartott bemutató biztató eredménnyel

zárult, és a szerkezetet a Temze torkolatában, Purfleetnél lévő
ideiglenes világítótoronyba szállították kipróbálásra. Május 10-én a
megfigyelők elfoglalták állásaikat Blackwallban a Trinity rakparton –
ahonnan közvetlen rálátás nyílt a mintegy 16 kilométerre lévő
Purfleetre. Ez alkalommal Drummond a fényesebb lánggal égő
hidrogén-oxigén keveréket használta tüzelőanyagként. Május 25-én
este meggyújtották a fényforrást, amely árnyékot vetett a
megfigyelőkre! A megfigyelők „elragadtatottan kiáltottak fel… A fény
nem csupán élénkebb és jobban látható, hanem feltűnően fehér is volt.
Fényét minden elbizakodottság nélkül hasonlíthatjuk a napéhoz…”.
Nagy várakozás előzte meg a főbb világítótornyokban, például a South
Foreland-i földnyelven tartott próbaüzemet. A gázcsövek azonban
szivárogtak, akadozott az anyagellátás, és több gáztömlő is felrobbant.
A gondnokok naplót vezettek a próbaüzemről: „27-e, csütörtök este. A
mészfény kialudt, mert nem kapott elegendő gázt. Szeptember 2. A
kőműves két újabb tartályt javított meg. Nagymértékű gázszivárgást
tapasztaltunk.” Máshonnan is hasonló hírek érkeztek. Végül a
kísérleteket a magas költségekre hivatkozva leállították.
Drummondnak más felhasználási lehetőséget kellett keresnie.
Az új széngáz okozta gondok teremtették meg számára az áhított
kibontakozási lehetőséget. Pár évvel korábbi bevezetésük óta a gázzal
működő világítóeszközök nagyon elterjedtek a színházakban. Elsőként
a Covent Gardenben használtak ilyen világítást 1815-ben. A gáz miatt
azonban a rákövetkező évtizedben megkétszereződött a színházi
 tűzesetek száma. A bonyolult és tökéletlen csőrendszerek a tűzvészeket
szinte elkerülhetetlenné tették. A párizsi operaházban például egy
„orgona” néven emlegetett vezérlőpultban összefutó nem kevesebb,
mint 45 km hosszú csővezetékrendszert építettek ki, amelynek 88
Gázlámpával világítanak egy csapja 960 gázégőt vezérelt, a rendező által készített részletes világítási
1881-es színházi próbán. A terv alapján. A rengeteg csatlakozási pont miatt gyakori volt a
képen látható hordozható szivárgás. Amint a Builder című folyóirat újságírója 1856-ban
gázégőt az előadás idejére megjegyezte: „A színház sorsa az, hogy leégjen. Ez csupán idő
eltávolították, és több, kisebb kérdése.” A színháztulajdonosok nem tudtak ellenállni a ragyogó
gázégőből álló rivaldafénnyel mészfénynek. 1837-ben Clarkson Stanfield különleges effektusokhoz
helyettesítették. A használta az Európai dioráma-képekben. Az új fényforrás különösen
gázharisnya 1893-as nagy sikert aratott, amikor igen látványosan alkalmazták az Azaelnek a
megjelenéséig a gázégők Drury Lane-en 1851-ben színre vitt változatában. Henry Irwing volt az
fénye viszonylag gyenge volt, egyetlen híres rendező, akit bírálat ért a mészfény használata miatt. Az
és a képen láthatóhoz hasonló 1889-ben színpadra állított Macbethjének kritikáiban gúnyos
kiegészítő égők használata megjegyzésekkel illették a „nyilvánvalóan a semmiből előtörő, erős
fokozott tűzveszélyt jelentett a fénycsóvát”. Ennek ellenére a mészfényt széles körben alkalmazták
színházakban. valósághű holdfény- vagy napfényeffektusoknál éppúgy, mint egyes
színészek kiemelésére – így kapcsolódott a rivaldafény fogalmához a
hírnév jelentéstartalma is.
Eközben mások a mészfénylámpa gázellátási problémájának
megoldásán dolgoztak, hogy a költségek csökkentésével a
világítótornyokban is használható eszközt hozzanak létre. A brit
hatóságok továbbra is törekedtek a partvonal mentén felállított lámpák
tökéletesítésére, mivel a hajóforgalommal együtt növekedtek a
veszteségek. A század közepére az elsüllyedt hajók száma éves A Párizs 1870-es ostroma
átlagban meghaladta a nyolcszázat. 1849-ben Floris Nollet, a brüsszeli idején a Montmartre-
katonai akadémia fizikaprofesszora elektrolízissel kívánt hidrogént és negyedben ívfényes
oxigént előállítani. Akkoriban már ismert tény volt, hogy amennyiben keresőreflektor
vízen át vezetünk elektromos áramot a pozitív és a negatív elektróda áramellátásához használt
között, akkor az áram a vízmolekulákat elemeire – hidrogénre és Nollet-féle áramfejlesztő. A
oxigénre – bontja, amelyek összegyűjthető gázbuborékok formájában fényforrást éppen az ablakon
szabadulnak fel. Mindehhez csupán nagy erősségű áramra volt kitekintő katona által
szükség. Nollet tudta, hogy a patkómágnes pólusai között forgatott távcsővel megfigyelt célra
fémtárcsa elektromosságot fejleszt. (Ezt Faraday már 1831-ben irányítják, Az asztalon egy
bebizonyította.) A Nollet által tervezett áramfejlesztőben olajlámpa mindkét oldalán
mágneskötegek pólusai között tárcsák forogtak. 1853-ban egy-egy ívfénylámpa látható.
bekövetkezett halála után egy Societé de l’Alliance nevű vállalat A háttérben lévő gőzgéppel
alakult szabadalma hasznosítására. A munkában egy Frederick Holmes hajtották meg az
nevű angol mérnök is részt vett, aki 1856-ban azzal a meggyőződéssel áramfejlesztőt.
A Holmes-féle mágneses
áramfejlesztőt az 1862-es
nagy londoni kiállításon
mutatták be a
nagyközönségnek. Az áram a
középen elhelyezett főtengely
felett forgó tárcsákban
keletkezett, és a tárcsákat
tartó karokhoz csatlakoztatott
huzalokkal vezették el.
tért vissza Angliába, hogy az áramfejlesztő jövője nem a gáz
előállításában rejlik.
Elképzelése szerint az áramot közvetlenül az ívfénylámpába kellene
vezetni, amelynek használatát addig nagy áramigénye korlátozta. Az
ívfény egyszerű elven alapult: két szénrudat úgy helyeztek el, hogy
végeik majdnem összeérjenek, majd áramot vezettek beléjük. Az
elektromosság ívet húzott a rudak végei között, a keletkező szikra
pedig felizzította a szenet. 1857-ben Holmes az új áramfejlesztőjével
megkereste a Trinity House illetékeseit. A 270 cm magas szerkezet
végső változatában három, egyenként húsz mágnest tartalmazó,
függőlegesen álló körből állt. A körök közötti résekben – egy gőzgép
által meghajtott, középső tengelyre erősítve – két tárcsa forgott a
mágnesek között, percenként kilencven fordulattal. Az öt és fél tonna
(!) súlyú szerkezet egy mai elektromos fűtőtest működtetéséhez
elegendő mennyiségű áramot termelt. A South Foreland-i és a
dungenessi világítótornyokban végrehajtott kísérleteket követően a
rendszert a northumberlandi tengerparton épült, új Souter Point
világítótoronyban állították üzembe 1871-ben. Ekkorra a gépezet már
elavult. Az előző évben Zenobie Gramme francia mérnök – aki
korábban szintén dolgozott Nollet elképzeléseinek továbbfejlesztésén
Belgiumban – elkészítette egy Sören Hjorth nevű dán feltaláló évekkel
korábbi ötletén alapuló szerkezetnek a kereskedelmi forgalomba
hozható változatát. Az ötlet lényege: ha egy fémhuzal tekercs
belsejében elhelyezett lágyvas rúdban áramot gerjesztünk, a rendszer
mágnessé válik. Ha ezt a rudat a tekercs belsejében forgatjuk, a
tekercsben áram fejlődik (indukálódik), ettől a vasrúd még inkább
mágnesessé válik; ennek hatására a vasrúd mágnessége tovább
növekszik, egészen addig, míg az nem telítődik. Mihelyt ez
megtörténik, a lehető legtöbb áram termelődik mindaddig, míg a gépet
le nem állítják. Mivel a szerkezet „dinamikusan” állította elő az
áramot, dinamo-elektromos generátornak, röviden dinamónak
nevezték. A Gramme-féle dinamó volt az első valóban folyamatos
áramellátást biztosító eszköz, amelynek megjelenése végleg
biztosította az ívfény elterjedését.
Amint már korábban is láthattuk, az újítás és változás folyamatát
különféle tényezők alakítják, mint például az éghajlat, a politikai
helyzet, a kutatás, balesetek és így tovább. A következő esemény jól
példázza, hogy egyes találmányok azért születnek meg, mert egy adott
ponton az újdonság megalkotásához szükséges valamennyi elem egy
ember birtokába jut, aki kirakós játék mintájára összeilleszti azokat. Az
ívfény az egyik ilyen elem. A második elem Közép-Európa déli
részének hegyei között kezdett testet ölteni, ahol egyre nehezebb volt
hozzájutni a robbantáshoz használható puskaporhoz. A lőpor egyik
alkotórészének, a faszénnek az előállítása az egyre apadó
fakészletektől függött, amelynek ára elviselhetetlenül felszökött.

Balra: Az ívfény előállítására

1877-ben kifejlesztett
Gramme-féle dinamó. A
forgórész (huzaltekercs)
metszetén látható annak
felépítése. A forgórész a
felette és alatta elhelyezett
négy elektromágnes által
keltett erőtérben forog.
Mozgás közben előbb az
északi, majd a déli pólusánál
szakítja meg a mágneses
teret, így váltóáram
keletkezik.
Balra: A Crompton-féle
ívfénylámpa. Az erős fény úgy
keletkezik, hogy a nagy
erősségű áram ívet húz két,
egymástól 3 mm távolságra
elhelyezett szénrúd vége
között. A rudak végei
felizzanak, és lassan elégnek.
Az állandó távolságot két
henger alakú elektromágnes
biztosítja.

Jobbra: Az Illustrated London

News 1879-es különszámának
illusztrációja az új korszakot
„a gőzgép és elektromosság
diadalaként” ünnepli. A bal
oldali képek a tudomány
átalakító hatása előtti világot
hivatottak jelképezni, bár
ezáltal némileg lebecsülik a
század elején megjelent
gázlámpa óriási hatását (bal
alsó kép).
Ráadásul a puskapor ugyan magasra repítette a szikladarabokat, de
nem volt benne elég erő ahhoz, hogy felaprítsa őket. 1846 májusában
Christian Schönbein, a Bázeli Egyetem kémiaprofesszora bejelentette,
hogy új robbanóanyagot talált fel. Gyapotot áztatott salétromsav és
kénsav 1:3 arányú keverékébe, sajtolással eltávolította a gyapotból a
savmaradványokat, majd egy órán át állni hagyta. Az átitatott gyapotot
ezután vízben átmosták, majd újra összesajtolták és megszárították. Az
ily módon elkészített „lőgyapot” meggyújtva felrobbant. Schönbein az
új anyag hatékonyságát ekképpen jellemzi: „Egy font lőgyapot ereje
kettő-négy font puskaporénak felel meg… az így kezelt gyapot
felrobbantása után nem marad vissza anyag, és füst sem keletkezik. A
gyártás egyáltalán nem veszélyes.” Ez utóbbi megjegyzés felkeltette
John Hall figyelmét (aki korábban Bryan Donkinnal az első
élelmiszerkonzerv előállításán dolgozott), ezért Schönbeinnel
megállapodást kötött lőgyapot gyártására. 1847-ben a Kent megyei
Faversham közelében kibérelt egy üzemet, ahol már a XV. század óta
robbanóanyagokat állítottak elő, majd megkezdte a gyártást. A favershami üzem a
Valamilyen baleset folytán – a feldolgozott gyapot minden katasztrófa után. A robbanást
valószínűség szerint túlmelegedett – 1847. július 14-én hatalmas majd harminc kilométernyire
robbanás rázta meg a gyárat. Egy szemtanúnak a Timesban megjelent is hallani lehetett. A sors
beszámolója szerint „A robbanás helyétől számított negyedmérföldes iróniája, hogy az üzem helyén
[400 m] sugarú körön belül minden épület tetejéről lerepültek a korábban több mint száz évig
cserepek, a falak pedig erősen megrepedtek. Még a katasztrófa lőporgyár működött.
helyszínétől egymérföldnyire [1609 m] fekvő Faversham városában is
betört néhány ablak.” Az üzem romba dőlt, huszonegy ember meghalt,
közülük tíznek a testét darabokra tépte a robbanás. A baleset
következtében húsz évig szünetelt a lőgyapotgyártás.
Az elefántcsont biliárdgolyókat gyártó amerikai Phelan and
Collander cég ebben az időben éppen súlyos nyersanyaghiánnyal
küszködött, ezért tízezer dollár jutalmat ajánlott fel a megfelelő
helyettesítő anyag kifejlesztőjének. Az ajánlat megmozgatta egy John
Hyatt nevű, a New York állambeli Albanyban élő ifjú nyomdász
képzeletét, aki 1870-ben szabadalmaztatta az új anyagot. Az alkohollal
és kámforral kevert lőgyapotot a megmunkálhatóság érdekében
felhevítették, formába öntötték, majd hagyták megszilárdulni. Nem
tudni, hogy Hyatt elnyerte-e a jutalmat, de az a hír járta, hogy az
összekoccanó új biliárdgolyók puskalövésszerű hangot adtak, ami
sajátos jelenség lehetett egy felfegyverzett emberekkel teli helységben.
Hyatt biliárdgolyója a kirakós játék második eleme.
A harmadik elemet 1845-ben Bécsben alkotta meg egy Franz von
Uchatius nevű tüzéroktató. 1853-ra sikerült annyira tökéletesítenie az
elméleti ballisztika oktatásánál alkalmazott módszerét, hogy az
megérett a Bécsi Tudományos Akadémián rendezett bemutatóra.
Uchatius a korabeli stroboszkóptechnikát alkalmazta saját céljaira. Egy
átlátszó üvegtárcsára tizenkét képet festett, amelyek mindegyike az
ágyúgolyó röppályájának más-más fázisát ábrázolta. Minden egyes kép
elé kis lencsét helyezett oly módon, hogy mindegyik fókuszpontja a
vetítővászon vagy fal ugyanazon pontjára esett. A mozdulatlan képek
mögött körkörösen mozgatott egy fényforrást – történetesen egy
Drummond-féle mészfénylámpát –, amelyet úgy árnyékolt le, hogy
egyszerre csak egyetlen képet világítson meg. Miközben körbe-körbe
mozgatta a lámpát, a képek egymás után felvillantak a vásznon. Minél
gyorsabban körözött a lámpával, képei annál inkább a mozgókép
illúzióját keltették. Abban az időben élt Bécsben egy Ludwig Dobler
nevű híres bűvész, akit annyira lenyűgöztek az Uchatius ötletében rejlő
lehetőségek, hogy ott helyben száz forintért megvette az egész
szerkezetet. Az „áttűnő képek” néhány éven belül egész Európában
nagy népszerűségre tettek szert.
Leland Stanford, Kalifornia kormányzója, egyben szenvedélyes
lóversenyrajongó 1872-ben vitába keveredett barátjával, Frederick
MacCrellishsel azzal kapcsolatban, hogy a vágtázó lónak mindig érinti-
e valamelyik lába a talajt. Stanford úgy gondolta, hogy igen.
MacCrellish nem értett egyet vele. Stanford véletlenül ismert egy
emigráns angol fényképészt, Eadweard Muybridge-et (eredeti nevén
Edward Muggeridge). Muybridge akkoriban Mexikóban és Közép-
Amerikában fényképeket készített a részben Stanford érdekeltségi
körébe tartozó Central Pacific Railway megbízásából. Stanford
megkérte Muybridge-et, találjon módot a vita eldöntésére. A kísértetre
1878. június 15-én a kormányzó Palo Altóban lévő edzőpályáján került
sor, a pártatlanság fenntartása érdekében pedig sajtótudósítókat is
meghívtak. Muybridge egymástól 12 m távolságra tizenkét
fényképezőgépet állított fel a pálya szélén, mivel úgy gondolták, hogy
Stanford lova másodpercenként 12 méteres sebességgel vágtat. A
fényképezőgépek (John Isaacs vasútmérnök által kifejlesztett) zárjait a
pályán keresztben kifeszített, majd a ló által elszakított tizenkét zsinór
oldotta ki egymás után. A fényképezőgépekkel szemben a pálya
mindkét oldalán négy és fél méter magas kerítés állt, amelyre
hatméterenként sorszámozott függőleges vonalakat festettek, hogy az
előhívott felvételeket helyes sorrendbe lehessen állítani. A később
világhírűvé lett fényképeket Muybridge képeslapsorozatként
szabadalmaztatta. A felvételek bizonyították, hogy a kormányzó
tévedett. A rá következő évben Muybridge bemutatta
„zoopraxiszkópját”. Ebben egy középső fényforrás átlátszó
üvegtárcsákat világított meg, amelyek mindegyikét az üveg mögött
elhelyezett, átlátszatlan tárcsába vágott réseken keresztül ért a fény.
Minden üvegtárcsán egy Muybridge fényképei alapján készült
festmény volt látható. Úgy tűnt, mintha a forgó tárcsára festett alak
mozogna. A zoopraxiszkóp a kirakós játék harmadik eleme.
A negyedik elem a morzetávíró vevőjének közvetlen leszármazottja,
amelyben egy elektromágnes szabadon felfüggesztett fémrudat vonzott
magához a távíróvezetéken át a készülékbe érkező elektromos
impulzusok hatására. A ritmikusan fel-felcsapódó rúd kopogó hangot
adott a – szerkezetet állítólag feltaláló festőről elnevezett – kódok
továbbítása közben. A New Jersey állambeli Menlo Parkban egy
korábban távírászként dolgozó férfi 1877-ben kifejlesztette az üzenetek

Fent: A zoopraxiszkóp egyik

korongja, amelyből a világ
megismerte a mozgókép
fogalmát.

Balra: Muybridge vágtázó

lóról készített
fényképsorozata. A felső sor
utolsó három képe bizonyítja,
hogy a vágta közben a lónak
időnként egyik lába sem érinti
a talajt.

Az ismétlő távíró, amelyet
Edison azért fejlesztett ki,
mert távírászként gyakran
nem győzte fogadni a sok
beérkező üzenetet.
tárolásának és igény szerinti, önműködő továbbításának módszerét. Az
üzeneteket viasszal bevont papírtárcsán tárolták, amelybe egy, a bejövő
jelek hatására függőlegesen mozgó tű mélyedéseket vájt, közben pedig
hullámzó nyomot hagyott a mai lemezjátszók tányérjához nagyon
hasonló forgó korongra helyezett tárcsán. Az üzenet visszajátszásához
csak meg kellett fordítani a tárcsát, ezáltal a bemélyedések dudorokká
változtak. Leolvasáskor kicserélték a tűt, amely a dudorokon
végighaladva a meghatározott pontokon érintkezett a jeleket továbbító
kapcsolóval. A kimenő jelek pontosan megegyeztek az eredeti üzenet
bejövő jeleivel. Egy anekdota szerint az ismétlő távíró feltalálója –
Thomas Edison – egyszer a nagy sebességgel működő készüléket
hallgatva észrevette, hogy az dallamos, zenére emlékeztető hangot ad,
és felismerte, hogy a hangot a rezgő tű kelti. Ekkor fogalmazódott meg
benne az a (valójában nem új) gondolat, hogy vékony membrán
segítségével a hangot rezgések sorozataként lehet rögzíteni és
visszajátszani. A membránra egy, a rezgések hatására függőlegesen
mozgó tűt helyezett, amelyet úgy rögzített, hogy az ónlemezbe
barázdákat vájjon. A készülék teljesítményének növelése érdekében az
ónlemezt egy csavarorsóra erősített henger palástjára rögzítették,
amely felett a tű lassan oldalra mozgott, így minden fordulatnál üres
lemezfelülethez érkezett. A barázdákat egy ismert gyermekdal
membránba kiabálásával hozta létre, majd a hengert kiinduló helyzetbe
állította, a tűt a barázdába helyezte, ezután a hengert a rögzítéskor
alkalmazott sebességgel forgatta. A tű a felvétellel azonos módon
végighaladt a barázdákon, miközben a membrán lejátszotta a
dalocskát. Edison fonográfnak nevezte el a készüléket. Az 1877.
december 15-én bejegyzett szabadalom gazdagságot és szinte azonnal
nemzetközi hírnevet hozott számára.
Kirakós játékunk első eleme, az ívfény Edison kezében újabb
változáson ment keresztül. Az ívfénnyel kísérletező elődeihez
hasonlóan rájött, hogy a szén nagy mennyiségű hő felvételére képes,
miközben igen lassan ég. Már ötven éve többen próbálták légüres tér
létrehozásával gátolni a szén égését, de egyik vákuum sem bizonyult
elég hatékonynak, mivel a szén már a nyomokban jelen lévő levegő
hatására is oxidálódott. Edison 1878-ban komolyan foglalkozni kezdett
a probléma megoldásával. Először fémszálakkal, például platinával
kísérletezett. A kipróbált anyagok szintén oxidálódtak, vagy túl
drágának bizonyultak. Edison visszatért a szénhez, egy kemencében
szénbevonatú papírcsíkokat állított elő, de ezek is elégtek. Ekkor
Németországból újfajta szivattyú érkezett. A készüléket Hermann
Sprengel készítette az elektromos áram légüres térben tapasztalt
viselkedésével kapcsolatos, Európában folytatott vizsgálatokhoz. A
Sprengel-szivattyúval Edison az üvegburáiban szinte tökéletes
vákuumot tudott létrehozni. Miután izzószálként türelmesen kipróbált
6000-féle anyagot, visszatért a szénhez. Egy szénbevonatú kartonszál
1879 októberében 170 óráig folyamatosan izzott, miközben Edison és
csapatának tagjai egymást váltva éjjel-nappal megfigyelés alatt
 Az Edison-féle fonográf korai
reklámja, amelynek felirata
(„Sam bácsi megemeli a
kalapját”) a hazafias
érzelmekre hatott. A Triumph
1919 diadal név használata
sem véletlen. Edison éppoly
gondot fordított termékei
reklámozására, mint
kifejlesztésére. Kitartóan
ápolta a saját magáról
kialakított képet, amely éjt
nappallá téve dolgozó, a
megfeszített munkától
kimerült, magányos zseniként
ábrázolta (lásd lent).

tartották. Az üvegburával Edison birtokába jutott a kirakós játék utolsó

eleme: a másik három elem a biliárdgolyó, a zoopraxiszkóp és a
fonográf volt. Talán a biliárdgolyó volt közülük a legfontosabb. A
Hyatt testvérek a golyók alapanyagát celluloidnak nevezték el, amelyet
1888-ra már a film- és fényképkészítésnél is alkalmaztak. Egy évvel
korábban egy Hannibal Goodwin nevű ismeretlen lelkész szabadalmat
nyújtott be a celluloidfilm gyártására, de miután egy bizonyos George
Eastman többször beperelte, végül szegényen halt meg. Eastman cége

Fent: Edison szénszálas
izzólámpája 1881-ből. Edison
igazi újítása az áramellátó
rendszer volt, amelynek
segítségével az ugyanazon
áramfejlesztőre kapcsolt
lámpákat egymástól
függetlenül lehetett ki- és
bekapcsolni.
Jobbra: Másik találmánya a
kinetoszkóp, a mozi elődje.
Edison fogaskerekes
továbbítórendszere elég
gyorsan mozgatta a
képkockákat a lámpa előtt
ahhoz, hogy azt a néző
mozgóképnek lássa.
1889-ben kezdte meg a celluloidfilm gyártását. Ami a zoopraxiszkópot
illeti, Muybridge és Edison már 1886-ban megismerkedtek, amikor a
fényképész meglátogatta találmányáról tartott előadása után Edisont.
Szinte törvényszerű volt, hogy Edison összekapcsolja az izzólámpát, a
filmet és a mozgóképet. Ezt 1893-ban megjelent kinetoszkópjában meg
is tette. A két szélén perforált, különleges kilincsművel működő
szerkezet segítségével továbbított filmszalagot Eastman gyártotta
számára. A kinetoszkóp nagy sikert aratott, de a kivetítés elvére Edison
nem jött rá azonnal; azt a francia Lumiere fivérek szabadalmaztatták
1895-ben.
Az új mozgókép olyannyira sikeresnek bizonyult, hogy szinte
azonnal megpróbálkoztak a hang hozzáadásával. Bár az első nagy
sikerű hangosfilm – az Al Jolson főszereplésével forgatott, 1927-ben
bemutatott The Jazz Singer (A dzsesszénekes) – vetítésénél
szinkronizált fonográffelvétel szolgáltatta a hangot, a hamarosan
elterjedt rendszer fénnyel működött. Könnyen lehet, hogy az
alapgondolatot Edison fonográfjának rezgésen alapuló
lejátszótechnikája szolgáltatta, megvalósítását egy 1873 óta ismert
anyag, a szelén tette lehetővé. Ez az anyag fény hatására elektronokat
ad le. 1923-ban pedig Dániában kidolgozták a közvetlenül filmszalagra
történő hangrögzítés technikáját.
Az a felismerés, hogy a szelén és más fémek fényérzékenyek, a mai
világ egyik legelterjedtebb és legnagyobb hatású találmányának
megalkotásához vezetett. Az igazi áttörést a fejlesztésben egy, az
Egyesült Államokba emigrált orosz kutató, Vlagyimir Zvorikin érte el.
1928-ban megalkotta ikonoszkópját, melynek fő alkotóeleme egy
üvegtartály volt, amiből kiszivattyúzták a levegőt. A tartályban vékony
csillámlemezt helyezett el, amelynek hátoldalát enyhe fémréteggel
vonta be, elülső oldalát pedig céziumgőzzel és oxigénnel kezelt apró
ezüstrészecskék bontották, így minden egyes részecske ezüst- és Hangosfilm. A mikrofonból
cézium-oxid-bevonatot kapott. A fényérzékeny részecskék sorokban érkező jel hatására villog a
helyezkedtek el. Amikor a tárgyról érkező fényt a képernyőre lámpa. A fénysugarat egy
irányították, minden részecske elektronokat adott le, akárcsak a szelén. szűk résen vezetik át a
Ekkor minden részecske pozitív töltést kapott, amelynek mértéke a mögötte mozgó film
fény erősségétől és a megvilágítás időtartamától függött. A fényérzékeny felületére, amely
vákuumkamra egy elkülönített részében volt a képernyőre irányított az előhívott filmen többé-
elektronágyú. Az ágyúból kilőtt elektronokat mágnesek segítségével kevésbé fényáteresztő sávként
úgy irányították, hogy egyenként pásztázzák végig a sorokat. Amint az jelenik meg. A fényáteresztés
elektronsugár áthaladt egy részecskén, annak töltése hirtelen mértéke a mikrofonból
megváltozott. A változás arányos volt az adott részecskét érő fény eredetileg érkező hangnak
mennyiségével. A potenciálkülönbséget az ezüstbevonatú hátsó lap felel meg.
feszültségkülönbségként érzékelte, amelyet egy másik készülékbe
vezettek. Minden apró jel a megvilágított eredeti kép adott részének
elektromos megfelelője volt. A pásztázott részecskékből folyamatosan
érkező jelekkel egy másik elektronsugár erősségét szabályozták, amely
az előbbihez hasonló módon pásztázott egy foszforeszkáló képernyőt,
ezzel sötét és világos pontok formájában megjelenítette a képernyőn
lévő részecskék által „látott” képet. Az ikonoszkóp lényegében a
televíziókamera elődje volt, amely lehetővé tette képek elektronikus
továbbítását a katódsugárcsőbe, azaz a televízió képernyőjébe.
Edisonnak halálakor (a laboratóriumában dolgozó alkalmazottainak
 köszönhetően) több mint ezer bejelentett szabadalma volt. Minden
munkatársa saját területének szakértőjeként Edison termékeny
elméjének szolgálatában állt, aki nagyon jól ismerte kora jó értékesítési
lehetőségeket kínáló piaci viszonyait is. Edison csak olyan
elgondolásokon dolgozott, amelyekről előre tudta, hogy jól eladhatók.
Lefektette a feltalálók hat alapszabályát: „döntsd el, miért kell
újítanod; tűzz ki világos célt, és tarts ki mellette; határozd meg a
munka főbb szakaszait, és tartsd be a sorrendet; mindig legyenek
hozzáférhetőek a munka állására vonatkozó adatok; gondoskodj róla,
hogy a csoportod minden tagjának pontosan meghatározott feladatköre
legyen; jegyezz le mindent későbbi áttekintés céljából.” Bármely
kutatómunka előtt alapos piackutatást végzett. Ha egy ötletnek nem
volt piaca, hozzá sem kezdett a megvalósításához. Intenzív
reklámhadjáratokat folytatott, amelyben mind találmányait, mind a
saját magáról kialakított képet (éjt nappallá téve dolgozó, zseniális
feltaláló) népszerűsítette. Mindezen okok miatt Edison műhelye volt az
első igazi tudományos kutatólaboratórium, olyan mai hatalmas
szervezetek elődje, mint a Bell Labs, a General Electric vagy a
Westinghouse. A mai világra jellemző változtatási mániát Edisonnak
köszönhetjük. Egyszer kijelentette: „Bármit veszek a kezembe, mindig
javítani akarok rajta.” Idővel a javítás a cserével vált egyenlővé,
amikor a kereskedők megértették a beépített elavulás elvének előnyeit.
Mondhatjuk, hogy Edison feltalálta az újítást mint üzletágat, és
meghonosította az önmagáért való változtatás elvét. Az újításról és az
értékesítésről vallott nézeteinek köszönhetően kell ma szembesülnie a
modern iparnak a folyamatos fejlődés problémájával. Az elődeinktől
örökölt, rendkívül összetett és az összes többi elemétől függő
rendszernek folyamatosan egyensúlyoznia kell a naponta változó

A kép bal oldalán az

ikonoszkóp, a mai
televíziókamera előfutára
látható. A vákuumbura
magában foglalja mind a
tárgy felé néző fényérzékeny
lapot, mind pedig a
katódsugárcsöves
„letapogatót”. Amint látható,
a letapogató másodszor járja
be útját, így a kivetített kép új,
felső része jobban látszik a
jobb oldali képernyőn, mint
az előző letapogatás óta
elhalványult alsó rész.
körülmények (munkabeszüntetések, új felfedezések, politikai
változások, balesetek, éghajlatváltozások, háborúk, rémhírek) –
egyszóval olyan tényezők közepette, amelyek a történelem során
mindvégig meghatározó szerepet játszottak a változások folyamatában.
Láthatjuk tehát, hogy minden egyes, a világunkat átalakító, ember
alkotta eszköz, amely egyben életünket is megváltoztatva átalakítja
viselkedésünket, és befolyásolja gondolatainkat, hosszú és a legtöbb
esetben nagyon sok véletlenszerű esemény láncolatának az eredménye.
A jelen a múlt öröksége, amelyet a következő generáció anélkül vesz
át, hogy teljesen tisztában lenne a kapott javak jelentőségével. A
tárgyak fejlődéstörténetének egyetlen szakaszában sem voltak tisztában
a feltalálók találmányaik hatásával. Lehetséges lenne, hogy mai
világunk csupán véletlen kapcsolatok végeláthatatlanul hosszú és
bonyolult sorozatának végterméke?
10.
A feltalált jövő
Miért kell a múltba nézni, ha a jövőre készülünk? Mert nincs más út. A
kérdés valójában az, valóban a múltban találunk-e útmutatást a jövőre
nézve. A történelem vagy egyszeri és megismételhetetlen események
sorozata, amelyek közvetlen idő- és térbeli környezetükön kívül
semmivel nem függenek össze, vagy a mindenkori emberi viselkedés
eredményeiben megtestesülő, visszatérő tényezők által kiváltott
eseménysor. Ha az utóbbi feltételezés igaz, akkor lehetséges, hogy a
múltban találunk olyan ok-okozati összefüggéseken alapuló
eseménysorokat, amelyek hasonló körülmények között
megismétlődhetnek. Ha nem így van, akkor Henry Ford szavaival élve
„a történelem ostobaság”, így semmi értelme tanulmányozni, és
haszontalan minden nem közvetlenül és kizárólag a változatlan
természeti törvényekkel foglalkozó tudomány.
E könyv történelemszemlélete nyilvánvalóan az ok-okozati
összefüggések meglétének feltételezésén alapul. Bemutatja, hogy az
újítás folyamatát különböző helyeken és időpontokban visszatérő
körülmények befolyásolják. Bár nem mindig ugyanúgy ismétlődnek
meg, a megfigyelő ráébred, hogy jövendő életében visszatérhetnek,
ezért ha ez valóban megtörténik, könnyebben felismeri őket. Az itt
alkalmazott rendezőelv szerint azért vizsgáljuk meg egy jelenkori
esemény múltbeli párját, hogy lássuk, az hová vezetett. A modern
ballisztikus rakétáktól visszatérünk az ágyúgolyó feltalálásához, a
telefontól a középkori postaszolgálathoz, az atombombától a
kengyelhez és így tovább. E megközelítés célja, hogy megkérdőjelezze
a tankönyvekben olvasható hagyományos szemléletet, amely a
történelmet hősök, témák vagy korszakok alapján tárgyalja.
A hősközpontú szemlélet szerint a történelmi változásokat
kiemelkedő, egyszerűen „feltalálóknak” minősített személyiségek
idézték elő. Eszerint az izzót Edison, a telefont Bell, a
könyvnyomtatást Gutenberg, a gőzgépet pedig Watt találta fel, és így
tovább. Azonban senki sem képes egy találmányt ex nihilo a semmiből
megalkotni. Egy feltalálónak egyedüli alkotóvá való emelése
legalábbis eltúlozza az illetőnek az eseményekre gyakorolt hatását,
legrosszabb esetben pedig tudomást sem vesz azoknak a szerényebb
alkotóknak a tevékenységéről, akik nélkül a feladatot esetleg meg sem
lehetett volna oldani.
A tematikus megközelítés megkísérli a múltat témákra bontani, mint
például közlekedés, kommunikáció, hajózás, gépgyártás, haditechnika,
kohászat és hasonlók, de ez a csoportosítás bizonyos összefüggéseket
szükségképpen figyelmen kívül hagy. Eszerint a Bouchon által a lyoni
szövőszékek automatizálására 1725-ben kidolgozott
lyukkártyarendszernek semmi köze a számítástechnika és az adatátvitel
fejlődéséhez, holott az a számítógép kifejlesztésének szerves részét
alkotta. A sugárhajtómű vagy a porlasztó tervezésének és
működésének alapjául szolgáló Venturi-elvet eredetileg a szivattyún
átfolyó víz mennyiségének mérésére dolgozták ki. Gutenberg
cserélhető betűi legalább annyira részét képezték a kohászatnak vagy a
textiliparnak, mint amennyire a nyomdatechnika fejlődéstörténetének.
A korszakok szerinti szemlélet a múltat nevezetes dátumok (mint
egy új uralkodóház színrelépése, egy császári főváros eleste vagy egy
új közlekedési eszköz megjelenése) által elválasztott szakaszok
sorozatára osztja, amelyeket egyszerűen (sötét) középkornak,
reneszánsznak vagy felvilágosodásnak neveznek. Amint ebből a
könyvből is látható, ez a történelemszemlélet túlságosan leegyszerűsítő
jellegű, mivel az egyes korszakok merev elkülönítése nem veszi
figyelembe a történelmi átmeneteket. A hatékony római közigazgatási
módszerek bizonyos elemei az úgynevezett sötét középkorban is
fennmaradtak. Konstantinápoly eleste Európa lakosságának túlnyomó
többségét alig vagy egyáltalán nem érintette, ha egyáltalán tudtak róla.
Anglia lakóinak életében nem okozott hirtelen, jelentős változást, hogy
a Tudor-házról a Stuartokra szállt át a királyi hatalom.
Ezek a megközelítések azt sugallják a hétköznapi embernek, hogy a
változás lineáris folyamat, és ezzel az illető jövőképét is befolyásolják.
Ha az utca emberét megkérdezik, szerinte milyen irányba fejlődik majd
élete során a telefon, a legtöbben csak arra gondolnak, hogyan változik
majd maga a készülék. Ha a változás a méret és a költségek
csökkenését, valamint az elérhető funkciók számának növekedését is
magában foglalja, könnyen megjósolható, hogy a felhasználók a
jelenleginél többet fognak érintkezni. Lehetséges azonban, hogy a
telefon a távközlés és más nem műszaki jellegű tényezők összjátéka
folytán fejti majd ki az egyén életére a legnagyobb hatást.
Tételezzük fel például, hogy elérkezik az idő, amikor a kimerülő
energiaforrások miatt drákói rendszabályokat kell életbe léptetni a
szigorú korlátozások fenntartása érdekében.
Ebben a helyzetben a kormány esetleg úgy dönthet, hogy a
feketekereskedelem és áttételesen az ellenzéki tevékenység
visszaszorítására folytatott kampány keretében országszerte
véletlenszerűen lehallgatja a telefonokat. Ilyen körülmények között a
telefon a kommunikáció segédeszköze helyett annak gátjává válna. Ez
egy szokványos forgatókönyv. A kiváltó tényező igen gyakran a
változás várható területétől teljesen függetlenül működik. A lineáris
történelemszemlélet szerint a kémény kialakulása a
lakáskörülményekben bekövetkező változások sorozatába illik. A
kémény által előidézett életmódváltozás magával hozta a folyamatos
közigazgatást és a szellemi tevékenység élénkülését, ami viszont
hozzájárult a társadalom életszínvonalának emelkedéséhez, az ezzel
együtt járó fokozott építkezések pedig faanyaghiányt idéztek elő.
Emiatt más energiaforrásokat kellett keresni, ami elősegítette a
hatékony széntüzelésű kemence kialakulását, amely nagy mennyiségű
olvasztott vas előállítását tette lehetővé, ezzel alapanyagot szolgáltatva
a korai gőzgépek hengereihez. Az ezeknek az üzemeltetése során a
légnyomásról szerzett ismeretek indították el a gázokkal, később pedig
a petróleum üzemanyagként történő felhasználásával kapcsolatos
kutatásokat, amelyek nélkül a motoros repülés elképzelhetetlen lenne.
Ebben a látszólag összefüggéstelen eseménysorban láthattunk
bizonyos, a változás folyamatának részét képező visszatérő
körülményeket. Az első teljesen kézenfekvő: a találmány a
kifejlesztésére irányuló törekvések eredményeként jön létre. Napóleon
világosan meghatározott célokat tűzött a nemzet elé, amikor
megalapította a Nemzeti Ipart Segítő Társaságot. Az egyik ilyen cél az
élelmiszer-tartósítás módszereinek kidolgozása volt, amelyet Appert
palackozási eljárásával értek el. Edisont az ívfény fogyatékosságai
késztették az izzó kifejlesztésére. Minden eszköz rendelkezésére állt: a
vákuumüvegbura, az elektromos áram, illetve a korábban, az ívfény
létrehozásakor már használt szén izzószál. Muybridge-nek a vágtató
lóról készült korai fényképei, amelyek a folyamatos mozgás illúzióját
keltették, a fényképész és Edison barátsága folytán a kinetoszkóp
kifejlesztésére irányuló tudatos, nyereségérdekelt vállalkozás
létrehozásához vezettek. Von Linde a hűtőszekrényt a müncheni
sörfőzők kifejezett kérésére tökéletesítette, akik pincéikben egész
évben kívánták gyártani és tárolni a sört.
A másik gyakran visszatérő körülmény: valaminek a megalkotására
irányuló kísérletek egészen más jellegű felfedezéshez vezetnek.
William Perkin a kőszénkátrányban előforduló egyes vegyületekből
akart mesterséges úton kinint előállítani, miközben az egyik kísérlete
eredményeképpen keletkezett fekete üledék lett az első mesterséges
anilinfesték. Miközben Oersted azt próbálta bemutatni, hogy az
elektromos áram nincs hatással az iránytűre, véletlenül ennek éppen az
ellenkezőjét bizonyította, a meglepő felfedezés nyomán pedig létrejött
az elektromágnes. Henri Moissan mesterséges gyémántot kívánt
létrehozni igen magas hőmérsékletnek kitett szénből, ami ugyan nem
sikerült, de más, számára hozzáférhető anyagok hevítése során az
acetilén- és műtrágyagyártásban fontos szerepet játszó kalciumkarbidot
állított elő.
Megint más esetekben a fő eseményt azzal össze nem függő
változások döntően befolyásolják. Az önműködő orgonák vezérlésére
használt, peckekkel ellátott henger adta Bouchonnak az ötletet a
szövőgépek lyukkártyás vezérlésére. A rokka és a szövőszék együttes
alkalmazása által a középkorban előidézett textilipari forradalom
hatására jelentősen lecsökkent a lenvászon ára, az így keletkezett nagy
mennyiségű rongy pedig forradalmasította a papírgyártást. C. T. R.
Wilson ködkamrája tette lehetővé a fizikusok számára az atom
szerkezetére vonatkozó kutatások megkezdését.
A háború és a vallás szintén jelentős ösztönző szerepet játszhat a
kutatásban. Az ágyú XIV-XV. századi megjelenése erődítéstechnikai
újításokat követelt, amelyekhez csillagászati műszereket használtak.
Ezek az eszközök alapozták meg később a térképészet fejlődését. A
kengyel és vele együtt a középkori rohamcsapatok megjelenése
elősegítette Európa társadalmi és gazdasági szerkezetének átalakulását.
A szerzeteseknek azon igénye, hogy éjszakánként is a meghatározott
időpontokban tudjanak imádkozni, illetve hogy pontosan meg tudják
határozni az ünnepnapok beköszöntének idejét, felkeltette az
érdeklődést az arabok által felhalmozott csillagászati ismeretek iránt.
Ennek közvetlen eredményei a vízhajtású ébresztőóra, az óra járását
szabályozó orsórendszer és a gátszerkezet.
A balesetek és előre nem látható események szintén jelentős
szerepet játszanak a találmányok kifejlesztésében. Amikor hirtelen
megszűnt az acetiléngáz iránti kereslet, a kutatóknak el kellett
dönteniük, mit kezdjenek az Európában felhalmozott hatalmas
kalcium-karbid-készletekkel. Így jelent meg az olcsó műtrágya. Miután
Dundonald gróf széntüzelésű desztillálókemencéjének felrobbanásakor
a kipárolgó gőzök lángra kaptak, a gázok vizsgálata a széngáz
előállításához vezetett. A kínai iránytű hirtelen európai megjelenése
indította el a mágneses vonzással összefüggő kutatásokat, amelyek
elvezettek az elektromosság felfedezéséhez. Egy hasonlóan váratlan
kínai találmány, a puskapor előmozdította az ércbányászat fejlődését,
mivel ágyúkra, előállításukhoz pedig pénzre volt szükség. Amikor
pedig a bányákat elöntötte a víz, és a szivattyúk sorozatosan csődöt
mondtak, megalkották a barométert.
A természeti és éghajlati viszonyoknak is megvan a maguk szerepe.
Miután az európai népek a római légiók kivonulását követő,
háborúkkal és hódításokkal tarkított évszázadok után magukhoz tértek,
a földet csak az erdőirtásra és a világ egyik legnehezebben
megművelhető földterületének hasznosítására alkalmas eke
kifejlesztésével lehetett termővé tenni. A körülmények hatására
módosult ekevas és csoroszlya alkották annak – a IX. századi
Európában kialakult, merőben új típusú – ekének az alapelemeit, amely
fontos szerepet játszott abban, hogy a gazdaság súlypontja az Alpoktól
északra helyeződött át. A XII-XIII. század folyamán Európában
bekövetkező drámai időjárás-változás erőteljesen ösztönözte a
hatékonyabb fűtési módszerek kidolgozását. A megoldást a földrész
gazdasági és kulturális életét alapjaiban megváltoztató kémény
jelentette. A XIX. század elején a Florida állambeli Apalachicola város
környékén elterülő mocsarakban tenyésző szúnyogok által terjesztett
malária sok áldozatot szedett. Ez a helyzet késztette a betegei számára
gyógymódot kereső John Gorrie-t a jéggyártó gép és a légkondicionáló
megalkotására, mivel abban a tévhitben élt, hogy a betegséget
közvetlenül a nyári hőség és a rothadó növényzet ártalmas kigőzölgése
okozza.
A változás és újítás folyamatának áttekintéséből két következtetést
vonhatunk le. Az egyik, hogy – amint láthattuk – a feltalálók soha nem
egyedül alkotnak. Bár Edison szándékosan tartotta fenn a magányos,
látnoki képességekkel megáldott, a végkimerülésig dolgozó zseni
mítoszát, még ő is csak elődei és munkatársai segítségével érhette el
eredményeit. Az autó alkotóelemei között például megtaláljuk
Voltának a gázok meggyújtására használt, szikrát kibocsátó elektromos
pisztolyát. A henger és a hajtómű Newcomentől származik. A
porlasztó Venturi áramlástani elvén és az abból eredő porlasztóelven
működik. A sebességváltó a vízikerék leszármazottja. Aki a feltaláló
állítólagos magányát az elefántcsonttorony piedesztáljára emeli, nem
csupán tagadja ezeknek a kapcsolatoknak és összefüggéseknek a
létezését, hanem azt a téves képet is tovább erősíti, amely szerint a
feltaláló merőben különbözik a hétköznapi embertől.
A második következtetés, hogy a változás üteme szempontjából
létfontosságú, milyen nehézségekbe ütközik az információ terjedése. A
nyugati találmányok elterjedését három szakaszra oszthatjuk. Az első
(a középkori ipari forradalom) az Európa népei között a X. századi
hódítások után helyreállt kommunikációs csatornáknak köszönhető. A
második a XVII. században következett be, amikor a könyvnyomtatás
elterjedése lehetővé tette a tudósok közötti rendszeres, általános
eszmecserét. A harmadik szakasz a XIX. században a távközlés
kialakulásával vette kezdetét.
A szakosodás a második szakaszban indult meg, a tudósok ekkor
kezdtek egymás között szaknyelvet használni. Ahogy gyarapodott az
egyes tudományágak ismeretanyaga, úgy vált ez a nyelvezet egyre
inkább zártkörűvé. Ennek egyszerűen az az oka, hogy a köznyelv már
alkalmatlanná vált tudományos kérdések megvitatására. Ahogy nőtt az
egyes területeken rendelkezésre álló tudásanyag, úgy emelkedett a
szakszavak aránya a szövegekben. Manapság a hétköznapi embert nem
értelmi képességei akadályozzák a tudományos-technikai
eszmecserében, hanem az a tény, hogy nem ismer bizonyos
kulcsszavakat, illetve azok pontos jelentését. Vajon annyira felgyorsult
a változás üteme, hogy az átlagember már a dolgok felszínes ismerete
alapján kénytelen tájékozódni? Egy közismert mondás szerint, ha
manapság sikerül megértenünk valamit, az már biztosan elavult.
Ugyanakkor a változás üteme a mai társadalom működési
mechanizmusának szerves részét képezi. Az otthonainkat elárasztó
mulandó dolgok áradata nem állhat meg, ha a jóléti társadalom felé
kívánunk haladni. Az ipart a nagy áruforgalom, a beépített elavulás és
a folytonos megújulási kényszer tartja mozgásban. A modern
gépjárművek alapelemei több évtizede nem változtak, a fejlődést
kisebb változtatások, mint az üzemanyag-befecskendezés, jobb
felfüggesztések, fényszórók, korszerűbb üléshuzatok és a tetszetősebb
külső jelentik. Ezen változtatások nélkül a fogyasztó nem akarna
lecserélni egy olyan autót, amely megfelelő karbantartás mellett még
évtizedekig jól használható lenne. A változás tehát jót tesz a
gazdaságnak, mert biztosítja a pénzmozgást, és munkát ad az
embereknek. Egy ilyen társadalomban azonban az egyes összetevők
hibás működése a kölcsönös összefüggés miatt komoly gondokat
okozhat. Egy autóalkatrészeket gyártó kisüzem dolgozóinak
munkabeszüntetése például az egész iparágat megbéníthatja. A New
Yorkban 1965-ben bekövetkezett áramkimaradást egyetlen, a Niagara-
vízesésnél lévő relé meghibásodása okozta.
A futószalagszerű tömegtermelés erős hatást gyakorol
életmódunkra, gyakran az elidegenedés és elégedetlenség problémáit
kiváltva a dolgozók széles körében. Ám ezek a problémák egy
életszínvonal-emelkedéssel párosulnak, éppen az említett
munkamódszereknek köszönhetően. Ahogy a tempó fokozódik, és már
maguk a technikai vívmányok segítik elő az új ötletek gyors
elterjedését, a változás üteme egyre gyorsul. A változások látható,
kézzelfogható eredménye az, hogy növekszik a rendelkezésünkre álló
áruk és szolgáltatások mennyisége, és komfortosabbá – noha egyben
bonyolultabbá is – válik az életünk. A folyamatos megújulás azonban a
háttérben, egy bizonyos „láthatatlan” szinten is folyik – az itt
végbemenő eseményeknek a felismeréséhez komoly szakértelemre van
szükség. Sajnos számos, a jövőnk szempontjából létfontosságú
változás ezen a szinten történik, például a génsebészet, a hasadóanyag-
kutatás, a gyógyszerfejlesztés vagy a várostervezés területén. Ezek
azok a kutatási területek, ahonnan az átlagember kirekesztettnek érzi
magát. Tudja, hogy a munka folyik, de nem rendelkezik elég
információval ahhoz, hogy beleszólhasson a döntéshozatal
folyamatába, sőt a beavatkozás sok esetben nem is kívánatos.
Az intelligens átlagember tehát ráébred, hogy az őt körülvevő ember
alkotta tárgyak – a kutatás eredményei – folytonosan saját
tudatlanságára emlékeztetik. Lehetséges, hogy éppen ebben az
ellentmondásban, illetve a feloldásának a lehetőségében – amit maga a
technikai fejlődés tesz lehetővé – gyökerezik az a társadalomban
tapasztalható egyre növekvő igény, hogy a jelenlegi gyors ütemű
változások lehetséges jövőbeni következményeit mérlegeljük és
kordában tartsuk.
Az erre irányuló törekvéseket négy csoportra oszthatjuk. Az első
szerint meg kell szüntetni a csúcstechnológia előállítására ösztönző
jelenlegi rendszert, majd visszatérni egy, a megújuló energiaforrásokon
– a szél-, víz-, illetve napenergián – alapuló, úgynevezett „közbenső”
technológiához, vagyis a természetközeli életmódhoz. Ezt az
elgondolást az teszi vonzóvá, hogy csökkentené a tudósok és az
átlagpolgárok között jelenleg meglévő távolságot, közelebb hozná
egymáshoz az embereket, és arra ösztönözné őket, hogy az egyszerűbb,
kézzelfoghatóbb problémák esetében vegyenek részt a
döntéshozatalban. Az ötlet nyilván népszerű lenne a fejlődő
országokban is. A kérdés az, hogy vajon megvalósítható-e a kevésbé
fejlett társadalmakon kívül is? Vajon a fejlett társadalmak túlságosan
függővé váltak-e már a technikai vívmányoktól ahhoz, hogy
átálljanak?
A második lehetőség a tudományos kutatások szigorú ellenőrzése
társadalmi hasznuk szempontjából, ugyanakkor minden egyéb kutatás
korlátozása. Ez már bonyolultabb problémákat vet fel. Hogyan lehet
eldönteni, hogy mely kutatási irányok támogatandók, és melyeket kell
korlátozni? A korlátozással mennyiben fosztanánk meg magunkat a
véletlenül feltalált hasznos dolgoktól, hiszen – amint e könyv is
bizonyítja – a véletlen a változás folyamatának mozgatórugója.
Lennének-e ma hordozható számítógépek, ha nincs az Apollo-
program? Ha Moissan nem akart volna mesterséges gyémántot
előállítani, feltalálták volna-e a cianamid műtrágyát? Megvalósulhatott
volna-e a magfúzió az atombomba nélkül?
A harmadik lehetőség: hagyjuk a fejlődést haladni a maga útján.
Ennek eredményeképpen az olcsóbb energiával előállított (és ezért
olcsó) áruk következtében tovább nőne az életszínvonal. Még ha így is
lenne, még mindig maradna két fontos megválaszolatlan kérdés.
Milyen hatást gyakorol a környezetre a hatalmas mennyiségű,
gyakorlatilag ingyenes fúziós energia? Bár ez a termelésre
kétségtelenül ösztönzőleg hatna, az ilyen mértékű energiafelhasználás
világméretű problémákat okozna. A felszabaduló hő mélyreható
változásokat eredményezne az ökoszférában, ami korlátozó
intézkedéseket vonhat maga után. Éppen ez jelentené a másik gondot,
hiszen a korlátozások elkerülhetetlenül egyre növekvő elégedetlenséget
váltanának ki az emberekben, ami hosszú távon pusztító
következményekkel járhat.
Az utolsó alternatíva, hogy a kutatást és fejlesztést tartósabb áruk
előállítására irányítjuk, amelyekbe nincsen beépítve a tervezett
elavulás. Folyamatosan termelő, egészséges gazdaságot kell
teremtenünk a fogyasztási javakkal még el nem árasztott piacokon,
más szóval terjesztenünk kell a jólétet. Ez a megoldás utópisztikus
jövőképet vetít előre. A jelenlegi életszínvonal világméretű elérése
több évtizedre lekötné a fejlett országok termelőkapacitását. A
gazdagok és szegények között fennálló távolság csökkenne, végül
pedig eltűnne, ezzel megszűnnének az emberiség túlélését
veszélyeztető ellentétek is. A tudományos-technikai kutatókapacitást
az oktatás, illetve a társadalmi egyenlőtlenségek megszüntetésének
magasabb rendű céljai szolgálatába lehetne állítani. Ezen elképzelés
megvalósítását egy már kezdetben felmerülő súlyos dilemma
akadályozza. Hogyan lehet meggyőzni a gazdagokat arról, hogy már
nincs szükségük több tulajdonra, illetve hogyan reagálnának a
szegények, ha a gazdagok nem volnának hajlandóak elfogadni az
alacsonyabb életszínvonalat? Az 1973-ban bekövetkező olajárrobbanás
bizonyította a kevésbé fejlett, de nyersanyagokban gazdag országok
erejét: néhány hónap leforgása alatt képesek világválságot előidézni.
Bármelyik lehetőség mellett döntünk is, a siker kulcsa abban rejlik,
hogyan használjuk a jövő egyik legfontosabb árucikkét, az információt.
Amennyiben nem változnak az információ elosztásának módszerei, a
társadalom elkerülhetetlenül két részre fog szakadni: a tájékozott elitre
és a többiekre. Ez a helyzet nyilvánvaló veszélyeket hordoz magában.
Jelenleg azonban újabb történelmi válaszút előtt állunk. Egyre
inkább előtérbe kerül a technikai vívmányok felhasználásának és
társadalomra gyakorolt hatásuknak a vizsgálata, és ezt éppen az
említett vívmányok teszik számunkra lehetővé. Az átlagember azonban
tisztában van vele, hogy nincs megfelelően felkészülve egy ilyen
vizsgálatra. Mivel a számítógépek ma már a legtöbb szervezet, sőt
egyre több magánszemély számára is elérhetővé váltak, a hétköznapi
embert lassanként elárasztják az adatok. Mi haszna azonban az
adatoknak, ha nem tudjuk őket értelmezni?
Az utóbbi húsz évben a televízió az otthonunkba hozta a világ híreit,
amelyek közül némelyik – például az atomerőművek helyének
kijelölése, a génsebészet vagy a születésszabályozás kérdései – heves
érzelmi reakciókat vált ki a lakosságból, jól érzékeltetve a kialakult
ellentmondásos helyzetet. Az érzelmi alapon hozott elhamarkodott
döntések helyett az ész uralmát hirdető eszközök további paradoxonok
forrásává válnak. A gyors ütemű változásokhoz szokott befogadó
újfajta információszolgáltatást igényel. Mivel a tévénéző gyakran már
pár perc, az olvasó pedig néhány bekezdés után unatkozni kezd, a
tartalmat fel kell áldozni az akció érdekében, így a probléma
fokozódik. A kutatás alapvető feladata, hogy kiutat találjon ebből az
ördögi körből, és hogy mindannyiunkkal jobban megértesse az
életünket irányító és segítő rendszerek működését. A feladat nem
könnyű, mert évszázados akadályokat kell hozzá leküzdeni. A
technikai fejlődés századai során is megőriztük és ápoltuk az ősi
elképzeléseket, amelyek a művészetet és filozófiát helyezik a
középpontba, a tudományos-technikai fejlődést pedig ezeknek rendelik
alá.
Ennek ellenére – ahogy ebben a könyvben is láthattuk – éppen
fordított a helyzet. Műszerek nélkül hogyan születhettek volna meg
Kopernikusz forradalmi nézetei? Miért tanítják, hogy csak a művészet
vezethet el a mélyebb összefüggések megértéséhez és a szépség
felfedezéséhez, amikor az így szerzett korlátozott, közvetett
tapasztalatok mélysége össze sem hasonlítható közvetlen környezetünk
megfigyelésének élményével? Az ilyen megfigyelés csak a tudás
fényében válik értékessé. A repülő rovar szárnyának mozgása, az
amőba osztódása vagy a magzat fejlődése csak annak jelent
meghatározó élményt, aki tudja, hogyan zajlanak le ezek a folyamatok.
A tudomány és technika hihetetlen mértékben gazdagítja anyagi
világunkat. Annak érdekében, hogy felfedezzük az általa alkotott
tárgyakkal harmóniában élő társadalomban rejlő hatalmas
lehetőségeket, sürgősen meg kell tanulnunk, hogyan használhatjuk a
tudomány és technika vívmányait szellemi életünk gazdagítására.
Bibliográfia
ÁLTALÁNOS MŰVEK
Bishop, Morris: Penguin Book of the Middle Ages, Penguin,
Harmondsworth, 1971
Braudel, Fernand: The Mediterranean and the Mediterranean World,
Collins, London, 1949
Cipolla, Carlo: Before the Industrial Revolution, Methuen, London,
1976
Crombie, A. C: Scientific Change, Heinemann, London, 1963
Deny, T. K. – Williams, T. I.: A Short History of Technology, Oxford
University Press, London, 1960
Duby, Georges: Rural Economy and Country Life in the Medieval
West, Edward Arnold, London, 1968
Hale, J. R.: Renaissance Europe, Collins, London, 1971
Harvey, John: Medieval Craftsmen, Batsford, London, 1975
Krantzberg, M.: Technology in Western Civilisation, Oxford
University Press, London, 1967
Landes, D. S.: The Unbound Prometheus, Cambridge University Press,
London, 1969
Leff, Gordon: Medieval Thought, Penguin, Harmondsworth, 1958
Lopez, R. S.: The Birth of Europe, Phoenix House, London, 1967
Mathias, Peter: Science and Society, Cambridge University Press,
London, 1972
Morgan, Bryan: Men and Discoveries in Electricity, John Murray,
London, 1952
Pacey, Arnold: The Maze of Ingenuity, Allen Lane, London, 1974
Parsons, W. B.: Engineers and Engineering in the Renaissance, MIT
Press, Cambridge, Massachusetts, 1939
Pirenne, Henri: Medieval Cities, Doubleday, New York, 1956
Singer, C. et al (eds.): A History of Technology, Oxford University
Press, London, 1954
Singer, C. and Underwood, E. A.: A Short History of Medicine,
Clarendon Press, Oxford, 1962
Street, A. and Alexander, W.: Metals in the Service of Man, Penguin,
Harmondsworth, 1962

1. FEJEZET
Aldred, Cyril: Egypt to the End of the Old Kingdom, Thames and
Hudson, London, 1965
Breasted, J. H.: A History of Egypt, Hodder and Stoughton, London,
1946
Lucas, A.: Ancient Egyptian Materials and Industries, Edward Arnold,
London, 1926
Moret, A.: The Nile and Egyptian Civilisation, Kegan Paul, London,
1927

2. FEJEZET
Crossland, R. A. – Birchall, Ann (eds.): Bronze Age Migrations in the
 Aegean, Duckworth, London, 1973
Johnson, F. R.: Astronomical Thought in Reneissance England,
Octagon, New York, 1968
Johnson, Paul: Elizabeth. A Study in Power and Intellect, Weidenfeld
and Nicholson, London, 1974
Machlaurin, W. R.: Invention and Innovation in Radio, Macmillan,
New York, 1949
Mann, Martin: Revolution in Electricity, John Murray, London, 1962
Neugebauer, O.: The Exact Sciences in Antiquity, Princeton University
Press, London, 1952
Parry, J. H. (ed.): The European Reconnaissance, Macmillan, London,
1968
Parsons, E. A.: The Alexandrian Library, Cleaver Hume Press,
London, 1952
Roller, Duane H.: The De Magnete of William Gilbert, Menno
Hertzburger, Amsterdam, 1959
Taylor, E. G. R.: The Haven Finding Art, Hollis and Carter, London,
1956
Yass, Marion: Hiroshima, Wayland Publishers, Hove, Sussex, 1976

3. FEJEZET
Barber, Richard: The Knight and Chivalry, Longman, London, 1970
Bath, B. H. Slicher van: The Agrarian History of Western Europe,
Edward Arnold, London, 1963
Blair, Claude: European Armour, Batsford, London, 1958
Bruce, R. V.: Bell. Alexander Graham Bell and the Conquest of
Solitude, Gollancz, London, 1973
Butler, Denis: 1066. The Story of a Year, Bland, London, 1966
Cipolla, Carlo: Guns and Sails in the Early Phase of European
Expansion, Collins, London, 1965
Mensard, Jean: Pascal, His Life and Works, Harvill Press, London,
1952
Middleton, W. E. Knowles: The History of the Barometer, Johns
Hopkins, Baltimore, 1964
Tannahill, Reay: Food in History, Eyre Methuen, London, 1973

4. FEJEZET
Febvre, Lucien – Martin, Henri: The Coming of the Book, New Left
Books, London, 1976
Gimpel, Jean: The Medieval Machine, Gollanz, London, 1977
Laver, James: Taste and Fashion, Harrap, London, 1937
Pitkin, Thomas M.: Keepers of the Gate, New York University Press,
London, 1975
Pryzwara, Eric: An Augustine Synthesis, Sheed and Ward, London,
1945
Rouse, Hunter and Ince, Simon: History of Hydraulics, Dover
Publications, London, 1957
Sumner, William L.: The Organ, Macdonald, London, 1973
Wallace-Hadrill, J. H.: The Long-Haired Kings, Methuen, London,
1962
Walton, Perry: The Story of Textiles, Tudor Publishing Company, New
York, 1925
White, L. Jr.: Machina Ex Deo, MIT Press, Cambridge, Massachusetts,
1968
Ziegler, Philip: The Black Death, Collins, London, 1969

5. FEJEZET
Ashton, T S.: Iron and Steel in the Industrial Revolution, Manchester
University Press, London, 1963
Cipolla, Carlo: Clocks and Culture 1300-1700, Collins, London, 1967
Copley, F. Barkley: Frederick W. Taylor, A. M. Kelly, New York,
1923
Daumas, M.: Scientific Instruments of the Seventeenth and Eighteenth
Centuries, Batsford, London, 1972
Grane, Leif: Peter Abelard. Philosophy and Christianity in the Middle
Ages, Allen and Unwin, London, 1970
Haskins, C. H.: The Renaissance of the Twelfth Century, Harvard
University Press, London, 1973
O’Leary, De Lacy: How Greek Science Passed to the Arabs, Routledge
and Kegan Paul, London, 1949
Pannekoek, A.: A History of Astronomy, Allen and Unwin, London,
1961
Rolt, L. T. C: Tools for the fob, Batsford, London, 1965
Rosenberg, N.: The American System of Manufacturers, 1854-5,
Edinburgh University Press, London, 1969
Smith, Merritt Roe: Harpers Ferry Armory and the New Technology,
Cornell University Press, London, 1977
Woodbury, R. S.: History of the Lathe, MIT Press, Cambridge,
Massachusetts, 1961

6. FEJEZET
Cardwell, D. S. L.: Steam Power in the Eighteenth Century, Sheed and
Ward, London, 1963
Day, Joan: Bristol Brass. History of the Industry, David and Charles,
Newton Abbot, 1973
Dibner, Bern: Alessandro Volta and the Electric Battery, Franklin
Watts, New York, 1964
Donald, M. B.: Elizabethan Monopolies, Oliver and Boyd, London,
1961
Gunston, Bill: The Jet Age, Arthur Barker, London, 1971
Nixon, St John C: Daimler 1896-1946, Foulis and Co., Sparkford,
Somerset, 1947
Quennell, M. – C. H. B.: Everyday Life in Anglo-Saxon, Viking and
Norman Times, Batsford, London, 1955
Raistrick, A.: Quakers in Science and Industry, David and Charles,
Newton Abbot, 1950
Rolt, L. T. C: Thomas Newcomen. Prehistory of the Steam Engine,
David and Charles, Newton Abbot, 1963
Sanderson, Ivan T.: Follow the Whale, Cassell, London, 1958
Savage, George: Glass, Weidenfeld and Nicolson, London, 1965
Wood, Margaret: The English Medieval House, Dent, London, 1965

7. FEJEZET
Albion, R. G.: Forests and Sea Power, Archon Books, London, 1965
Beer, J. J.: The Emergence of the German Dye Industry, University of
Illinois Press, London, 1959
Black, George: Lloyds Register of Shipping 1760-1960, Lloyds
Register of Shipping, London, 1960
Clow, A: The Chemical Revolution, Batchworth Press, London, 1952
Dickson, P. G. M.: Financial Revolution in England, Macmillan,
London, 1967
Gerschenkron, A.: Bread and Democracy in Germany, Fertig, New
York, 1943
Keeble, Frederick: Fertiliser and Food Production, Oxford University
Press, London, 1932
Lloyd, Christopher: Lord Cochrane, Longman, London, 1947
Macintosh, George: Biographical Memoirs of Charles Macintosh,
Blackie, Glasgow, 1847
O’Dea, William: A Social History of Lighting, Roudedge – Kegan
Paul, London, 1958
Read, J., Paine, C, Evans, J. C, Todd, A.: Perkin Centenary, London,
Pergamon Press, Oxford, 1958

8. FEJEZET
Bryan Donkin F. R. S., Bryan Donkin Company Ltd., London, 1953
Chandler, D. G.: The Campaigns of Napoleon, Weidenfeld and
Nicolson, London, 1967
Clapperton, R. H.: The Papermaking Machine, Pergamon Press,
Oxford, 1967
Critchell, J. T. – Raymond, J.: A History of the Frozen Meat Trade,
Constable, London, 1912
Howard, M.: War in European History, Oxford University Press,
London, 1976
Oman, C. W. C: The Art of War in the Middle Ages, Cornell University
Press, London, 1885
Ricketts, Howard: Firearms, Weidenfeld and Nicolson, London, 1964
Taylor, F. L.: Art of War in Italy 1494-1529, Cambridge University
Press, London, 1921
Vaughan, Richard: Valois Burgundy, Penguin, Harmondsworth, 1975
Wedgwood, C. V.: The Thirty Years War, Cape, London, 1938
9. FEJEZET
Bowen, J. P.: British Lighthouses, British Council – Longman,
London, 1947
Harvey, E. Newton: A History of Luminescence, American
Philosophical Society, Philadelphia, 1957
Hughes, Quentin: Military Architecture, Hugh Evelyn, London, 1974
Josephson, Matthew: Edison. A Biography, McGraw Hill, New York,
1959
Kiely, E. R.: Surveying Instruments, Columbia University Press, New
York, 1947
Salmond, J. B.: Wade in Scotland, Moray Press, London, 1934
Tooley, R. V.: Maps and Mapmakers, Batsford, London, 1949
Warner, Philip: The Medieval Castle, Arthur Barker, London, 1971
Webb, H. J.: Elizabethan Military Science, University of Wisconsin,
London, 1965
Zvorikin, V. K. – Morton, G. A.: Television, Wiley, New York, 1940

10. FEJEZET
Bell, D.: The Coming of the Post-Industrial Society, Heinemann,
London, 1974
Név- és
tárgymutató
A dőlt betűs oldalszámok az
illusztrációkra vonatkoznak
(Oldalszámok az eredeti papírkiadás
szerint.)
Abingdon apátság 169
Abinger, William Frederick 48
acélgyártás 150-151, 150
acetilén 219, 222, 218
acre (angol hold), elsőként alkalmazva
mérésre 273
adatbázisok 91, 126, 127
adózási rendszer 20, 94
Afrikai Konstantin 134-135
agincourti csata 69-71
agrár életforma 16-17
Agricola (Georg Bauer) 82-83
De Re Metallica 82, 82
ágyúk 79, 80, 176, 185, 200, 239, 263-
268, 263, 265, 268
Aigues Mortes 263
akcelerométer 260
lásd még gyorsulásmérő
Alberti, Leon Battista 265
Albumazen 32
Aldus Manutius 115
Alexandria 28, 29, 31, 28
Alexandriai Hérón 116
alexandriai könyvtár 28, 31, 31
Alfonz, X., (Bölcs) 32, 38, 133, 133
Al-Kvarizmi 32
Almagest, lásd Ptolemaiosz:
Mathematike Syntaxis
Al-Manszúr 128, 130
ammónia
mint hűtőközeg 251, 253
mint műtrágya 217-218
Ampère, André 88
Angol Bank 203
Angolszász krónika 167
anilinfesték 214, 299
Apalachicola 248-250, 301
Apollo-11 űrhajó 259
Appert, Nicholas 244-246, 299
Appleton, Edward 51
Appleton-réteg 51
arabok
a csillagászatban 128, 132-134, 125
a gyógyászatban 134-137, 134
áramfejlesztő, lásd mágneses
áramfejlesztő
áramkimaradás 12, 16, 302
aranygyapjú 25, 26
Aranygyapjas rend 231
aranypor visszanyerése és megolvasztása
25
aranyvizsgálat 25
árboc 34, 46, 199-201
Arezzo 265
Argand-égő 281
Arisztotelész 41-42, 133
Arkwright-féle szövőgép 208
árucikkek újraeladása 202
ásóbot 19, 18
asztrolábium 31, 132, 144, 268-270, 32,
125, 132
asztrológia 29, 128, 129, 137, 140, 129
atombomba 52, 55, 56, 297, 303, 57
atomerőmű 56, 304, 57
atomfegyverek 56
atommáglya, a világon az első 55
autogénhegesztés 218
automata 118
gépek 158, 159
időmérő 138
víziorgona 118, 119, 118
automatizált
kacsa 118
papírgyártás 245
Averroes 32
Avicenna, filozófus és tudós 133
Bagdad, mint oktatási központ 31-32
Baliani, Giovanni 83
banki ügyletek 227-229, 107, 228
bányák vízmentesítése 82, 181, 82
bányászat 81-83, 176
Barbara, Szent 168
barométer 47, 85, 300, 84
BASF 216-217, 220, 214, 220
bástyák 265-266, 271, 266, 267
Bath-i Adelard 133
Bauer, Georg, lásd Agricola
bayeux-i kárpit 61, 62, 61
Bell, Alexander Graham 89, 297
Ben Nevis-i csillagvizsgáló 48-49, 49
bencés rend 100, 137
Benedek, Szent 100, 138
Benese, Richard 273
benzinmotor 189
biliárdgolyó 289, 292
Billing, John Shaw 122
bináris kód 123, 126
Boeing-747 (Jumbo Jet) 196
Bohr, Niels 8
bolygók 145-146, 145
mozgása 129, 130, 144
Bonaparte Napóleon, lásd Napóleon
Bosch, Carl 217
Boston Manufacturing Company 159
Bouchon, Basile 121, 123, 298, 300, 121,
123
Boulton, Matthew 207, 209
Boulton és Watt Művek, Soho 207
Brakelond, Jocelyn de 138
Bramah, Joseph 155, 155
Braun, Werner von 257
breitenfeldi csata 236-237, 237
bresciai lőszerraktár-robbanás 46
Bristol 179-181
Brit Meteorológiai Társaság 47
Brunel, Mark Isambard 156, 156
Burger, Reinhold 254
burgundi udvar 231, 225
Buryi Szent Edmund 138
buxtehude-i oltár 171, 170
bütykös tárcsa 97, 99, 105, 97, 116
Caffa 108
Cailletet, Louis Paul 254
Calabriai János, selyemkészítő 119
Calley, John 182
Caro, Heinrich 216, 220
Carré, Ferdinand 251
Carré, Jean 173
Cassini, Jean 277
Cecil, William (Lord Burghley) 176-177,
179, 273
celluloidfilm 293
céltávolság -meghatározása 269-270
cerignolai csata 234, 235
champagne-i vásárok 105-107
Château Merveilleux, Hellbrun 118
Chrysostomus, Dio 28
Ciolkovszkij, Konsztantyin 256
ciszterci szőlőültetvények 102
cisztercita rend 99, 101-103, 100, 101
Clerke, Clement 179
Coalbrookdale 180-183, 185
coalbrookdale-i vasművek 180
Coates, James, kapitány 245
Cochrane, Archibald, Dundonald grófja
206-207
Colby, Thomas ezredes 278
commenda (váltó) 106
córdobai könyvtár 132
coroneli csata 221
Corryarrick-hágó 276
Coster, Laurens 112
créchyi csata 70
Cremonai Gerard 133
Crompton-féle fonógép 208
Crompton-féle ívfénylámpa 287
cukor első importja 202
cullodeni csata 277
Culross Abbey 206
családi címerek 64-65, 55
csiga, csigahenger 104, 144, 156, 144,
156
csillagászat 10, 19, 21, 118, 119, 122-
124, 134, 135, 22
csillagerőd 257, 256
csillagok
hatása 133
kézikönyve 129
megfigyelése 129, 131, 133, 144, 145,
151, 152
mozgása 128-130
csillagtáblázatok 31, 32, 128, 132, 133,
31, 32
csillagtérképek 38, 147
csomós kötél 37
Daimler, Gottlieb 191-193
Darby, Abraham 150, 179-183
Darke, Edwin 189
Desaix, Louis, tábornok 242, 242, 243
Dewar, Sir James 254, 254
Dewar-palack 254, 257 életszínvonal 78, 137, 163, 171, 196, fűrészáru-ellátás 198, 202, 205
Didot, St. Leger 245 299, 302-304 fűtés 12, 167, 178, 192, 301
Digges, Leonard: 270, 272, 273, 276, eleve elrendelés 129
271 energiaforrások 298-299, 303 gabonamalmok 82, 95-97, 99
A pantometria nevű geometriai eljárás érczúzó malmok 101, 143 gabonatermesztés és -raktározás 20
270 erdőirtás 74, 75, 174, 197, 300, 72 Galenus, Claudius 137
dinamó fejlődése 286, 286 erődítések 263-267, 256, 267 galeon 199-200
lásd még elektromos generátor eszterga, fejlődése 153-156, 154 Galilei, Galileo 83, 145-147, 145
divat változásai 119, 121, 215, 226, 231 Maudslay esztergája 156, 156 Galton, Francis 48
lásd még öltözködés vezérorsó 155, 156, 156 Galvani, Luigi 87
Dobler, Ludwig 289 étrend 76, 135, 166, 76 gálya 229, 200
dohányfogyasztás 202 lásd még élelmiszer Gamble, John 245-246
Dolland, John 151, 153, 151 eudiométer, lásd gázcsőmérő Gansfleisch, Johann, lásd Gutenberg,
Dondi, Giovanni de 143 Eugénia, francia császárné (III. Napóleon Johann
Drake, Sir Francis 40, 176 felesége) 215, 215 gázcsőmérő (eudiométer) 187-188, 189
Drummond, Thomas 278-282, 281, 282 exportok 92, 103, 217, 249 gázégő 207-208, 281, 283, 283
Dzsószer fáraó 21, 23 ezüstbányák 81-83, 81 gázizzóharisnya 219, 219, 283
gáz és levegő elegye 190
Eastman, George 293 faburkolat 170, 173 gázok
Edison, Thomas 291-293, 295, 297, 299, fagyasztás 250-252, 254, 254 cseppfolyós állapotban 218, 253-254,
301, 291, 292, 293 fagyasztott hús Ausztráliából 251-252 256, 254
Edward, I., angol király 71 fahiány 174, 177, 205 előállítása szénből 189, 207, 206
Edward, III., angol király 76 Falcon szövőgépe és papírtekercse 121 összetétele 44
égbolt tizenkét részre osztása 129-130 Faraday, Michael 88, 89, 284 viselkedése 187
Egészség Temploma 86 favershami robbanás 288-289, 288 gázvilágítás 189-190, 208, 210, 219,
Egészségügyi feljegyzések 76 fegyverek 21, 71, 80, 99, 125, 156, 161, 282-283, 209, 210, 283, 287
egyház szerepe, hatalma 94-95 234-238, 240, 242, 256, 261, 234, geometria korai formái 21, 29, 270, 22
Egyiptom 8, 20-22, 25, 92, 138 235, 257, 264 gépkocsi 161, 195, 14, 164
eke fejlődése a kengyel bevezetése után Gerbert (II. Szilveszter pápa) 132-134
fejlődése 17, 19, 72-73, 300 62 Gergely, Szent 95
kerekes 73 lásd még ágyú, muskétás stb. Gerson, Levi ben 268
rögtörő 19, 72, 19, 72 fegyvergyártás 160-161 Gheyn, Jacob de 236
szerepe 20 fémmegmunkálás, -feldolgozás 44, 112, A fegyverek használata 236, 236
elektrofór 188, 188, 189 179 Gilbert, William 40-43, 41
elektrolízis 284 fényképek és a mozgókép 290, 290 De Magnete 40, 42, 41
elektromágnes 88, 89, 260, 261, 290, Ferdinánd, III., német császár 42-43 Gilbreth, Frank és Lilian 161
299, 286, 287 Fermi, Enrico 55 glória (antikorona-jelenség) 49, 51
elektromos elem, telep 87, 88 festékek, festés 214-216, 220, 299, 214, Goddard, Robert 256
elektromos generátor 12, 55, 286, 43 220 gombok 170-171
lásd még mágneses áramfejlesztő Fibonacchi, Leonardo 228 Gonsalvo de Cordoba 234-235, 235
elektromos ívkemence 219 Finnes, Celia 181 Goodwin, Hannibal 293
elektromosság Fitz Gilbert, John 66 Gorrie, John 248-253, 301, 250
a gyógyászatban 86 flandriai posztógyártás 103-104 Gower, John 104
alkalmazása 55, 87 fluit 198, 200-202, 201 Speculum Meditantis 104
állatokban 87 fonográf 291-293, 292 görög tudományos gondolkodás és
előállítása 55 Fontana, Nicola 268 filozófia 116
előidézése 85-86 fontenoyi csata 238, 238, 239 görögtűz 265
kapcsolata a mágnesességgel 87-88, Fortezza da Basso 265 gőzgép 183-185, 207, 249, 253, 285,
91, 88 Foullon, Abel 270, 270 298, 299, 183, 207, 252, 284, 287
korai elméletek 44-45 Fourdrinier, Henry és Sealy 246 gőzszivattyú (gőzpumpa) 181-182
kutatása 86 Fownes, George 217 Graham, James 86
statikus 44, 188, 88, 188 földbirtoklás és jelzálog 203, 274 Gramme, Zénoble 285-286, 286
viharfelhőknél 47 földmérés 273-274, 280 Grandison, Viscount 178-179
elektronikus pénzátutalás 127, 227 földművelés 20, 75, 76, 155 grandsoni csata 232, 233
elektronsugár 294 lásd még eke Gravelines 267
élelmiszer francia forradalom 185, 239-240, 250, Gray, Stephen 45, 85
fagyasztása 251 277, 240, 241 greenwichi délkör 147, 148
tartósítása 244-248 Frank, Adolf 161, 220 Greisheim Electron 222
termelése 20 Franklin, Benjamin 45-46, 45, 47 Guericke, Otto von 42-44, 181, 182, 43
élelmiszerhiány Frisius, Gemma 268, 270 Experimenta Nova Magdeburgica 44
Nagy-Britanniában 251 Fust, Joachim 112, 114 Guiscard, Robert 134, 135
Napóleon hadjáratai idején 240-241 futószalag-rendszerű gyártás 164, 302, gumi és gumiipar 212-214, 225, 213
Németországban 217 164 Gusztáv Adolf, svéd király 236-237
Gutenberg, Johann 111-112, 297-298
Gügész, Lüdia királya 26
gyapjúfesztivál, Bruges 105
gyapjúfonás 104
gyapjúkereskedelem 103, 105, 110, 174,
202, 228
gyarmatok, fejlődése 202
amerikai kátrány- és szurokszállítók
205
gyorsulásmérő 260
Haber, Fritz 217-218
Haber-Bosch-módszer 217, 220-221
hadihajók 198-200, 220, 199
Hadley, John 151, 152
hajók
építése 198, 36
puhatestűek elleni védelme 205, 204
sebességmérése 37, 37
tervezése 33-35, 198-201
hajóbiztosítás 204
hajófuvarozási ipar 202, 204
Hall, John 161, 246, 288
hám, fejlődése 75
Hamilton, Lady (Emma Lyon) 86
Hancock, Thomas 212-213
hangosfilm 293, 294
hangrögzítő 88
harangjáték 105, 118, 105
harangok és harangöntők 79
Harding, Stephen 101
Hardwick Hall kastély 172-173, 172, 173
Hardwicki Erzsébet, Shrewsbury grófnő
172, 172
Harold, II., Anglia királya 58-61, 69
háromszögelés 268, 277-278, 280
háromszögű vitorla 34, 34, 35, 39
lásd még árboc
Hamson, James 251-252
hastingsi csata 58-61, 60, 61, 69
Haug, David 177
Hauksbee, Francis 85-86, 85
Hausen, Christian 86
házkészítés, -berendezés 166-167, 169-
170
Helmholtz, Hermann von 88, 89
hengerfúró gép 185
Henrik, I., Anglia királya 135
Henrik, III., Anglia királya 170
Henrik, IV., Anglia királya 273
Henrik, V., Anglia királya 69-71
Henrik, VIII., Anglia királya 40, 171,
272
IV. Henry elsüllyedése 47
Hérodotosz 18, 25, 26
Herschel, Sir John 281
hidraulika 116
hidrogénbomba 56
higiéné 130, 135, 171, 191, 169
Hindley, Henry 153
Hirosima 52, 52
hitelkártya 225-227
hitellevél 107
Hódító Vilmos 59, 61-62, 61
Hoechst vállalat 215, 216, 215
Hofmann, A. W. von 215
Hold 29, 132, 145, 147, 257, 28, 132
fázisai 141, 143, 135, 142, 145
holdkomp 259
holdraszállás 259-260, 259
Hollandia, mint tengerjáró nemzet 198-
199, 201-202
Holland Kelet-indiai Társaság 195, 203
Hollerith, Herman 122-123, 123
tabulátora 123
Holmes, Frederick 284-285, 285
holografikus memóriarendszer 127
homokóra 37, 37, 38
Horloge de sapience 141
Horner, Jack 272
hosszúsági és szélességi fokok 148, 149
Houliére, de la 185
Howard, Henry P. 251
hőlégballonok 46, 85, 47, 48
Huntsman, Benjamin 147, 150, 151, 155,
150
Hyatt, John 289
Huygens, Christian 147, 146
Ibn al Baitar 79
Ibn al-Abbasz, Ali 135
Királyi könyv 135
idő- és mozgástanulmányok 161
időjárás
hatásai 108, 167, 301
megfigyelése 44, 46, 47-49, 48, 49
időjárási térképek 48, 47
íjászat 71, 71
íjpuska 70
ikonoszkóp 293, 294, 295
illatszóróelvű láng 192
inerciális navigációs rendszer 259-260
influenciagép 85, 85
információ áramoltatása 301, 304
ipari forradalom 99, 147, 155, 180, 183,
205, 301
iránytű 47, 88, 269, 270, 299, 300, 38,
41, 88, 270, 271
gazdasági hatásai 38
fejlődése 38-40
írás fejlődése 20
Írország feltérképezése 277-278
ívfény, ívfénylámpa 285-286, 291, 299,
284, 286, 287
izzólámpa 292-293, 297, 299, 293
Jachimov, lásd Joachimsthal
Jacquard, Joseph Marie 121-122, 123,
121
Jacquard-minta 119
Jacquard-szövőszék 122, 119
James Edward Stuart 276
János, XXII., pápa 66
Jefferson, Thomas 160
jégkorszak 17
lásd még kis jégkorszak
jégkitermelés 249, 249
jéggyártó gép 250, 301, 253
jelzáloghitelek 203, 274
Jirjis Bukhtu Yishu 128
Joachimsthal 80-81, 81
Joule-Thomson-hatás 254
Jundi Shapur 31, 128
junkerek 217
kaldeus táblázat 29
kallómalmok 99, 99
karrak 199
Karintiai Herman 133
kárpitok 170, 170, 173
katapult 79-80, 80
katódsugárcső 295, 295
kátrány, lásd szurok és kátrány
kávéházak 203-204, 204
kémény fejlődése 167, 169-172, 299,
301, 168
kén tisztasága 43
kéngolyókísérletek 43-44, 43
kengyel 61-62, 297, 300, 60
képírás 20
kereskedelem
a Kelettel 36
a középkori Európában 76, 105-107
kereskedelmi utak 27
kéziratmásolás 95, 111, 115, 95, 100
kimeríthetetlen elektromossággép 188
kínafa 214
kínai találmányok 78
kinetoszkóp 293, 299, 293
kinin 214
kis jégkorszak 108, 167
Klatte, Fritz 222
Kleist, Ewald Jürgens von 86
kokszgyártás 206
kolostorok 95, 97, 100-102, 95, 100
feloszlatása Angliában 272-273
Kolumbusz Kristóf 39, 39
Konstantinápoly eleste 36, 38, 198, 263
konzervgyártás 247-248, 247
Kopasz Károly, burgundi herceg 229,
231-233, 231, 233
kormánylapát 35, 36, 38, 34, 35, 39
kovacinkérc 177, 179
kovás puska 236
kő, első használata építkezésre 21
ködkamrakísérletek 49, 51, 52, 300, 49,
50, 51
könnyűbenzin 212, 214
kőolaj 190, 192, 195, 197
kőszénkátrány 212, 214-217, 299
kötés 171, 170
középkori ipari forradalom 99, 301
Kress, Wilhelm 193
Krőzus 27
kutatás és fejlesztés iránya a jövőben
303-305
Kürosz, perzsa király 29
kvadráns 144, 151, 268, 31, 141, 268
 elektromos áram 88-89, 91, 88
lakatok és lakatgyártás 155, 155 mágneses palack 55
lándzsa korai használata 59, 61-62, 60, mágnesesség és elektromosság 87-91, 88
61, 62, 66 mágnesvasérc 40, 40, 41
lángkemence 178-179 mainzi zsoltároskönyv 114, 114
Le Blanc, Honoré 160-161 malária 189, 214, 248, 249, 301
léckereszt 268, 269 malmok 95-97, 99, 101, 99
légkondicionáló 249, 301, 250 Manhattan szigete 11
légnyomás vizsgálata 83-85, 83 Mansell, Sir Robert 174, 178
légsebességmérő 49 marengói csata 241-243, 242, 243
légtisztaság ellenőrzése 187 Maricourt, Peter 38
leideni palack 87, 47, 86, 88 Marseille-i Pütheasz 31
lencsék 145, 151-152, 151 Mark, a Görög 79
Lenoir, Joseph Etienne 190 Markham, Charles 214
lenvászon 99, 110, 300 Máté, Szent 100
-kereskedelem 110 matematika rendszere, lásd Ptolemaiosz:
Leonardo da Vinci 228, 171 Mathematike Syntaxis
Le Verrier 47 Maudslay, Henry 155-156, 158, 156
Levett, William 176 Maybach, Wilhelm 191, 192, 192, 193
Liber Pantegni, lásd Ibn al-Abbasz: mechanikus színház Hellbrunban 118,
Királyi könyv 116
Linde, Carl von 217, 253-254, 299 Mechelen harangjátéka 105, 118
Lippershey, Hans 144 Medici-bankárok 227-228
Lloest, 46-47, 38 Medici, Lorenzo de 229
Lloyd, Edward 204 meghajtórendszerek malmokban 95-96
londoni tűzvész 274 Melas, Louis 242, 243
lovagi tornák 66-67, 62, 66 mélységmérő rúd 33
lovagok Menai Straits híd 122
azonosítása 64, 62 Menna sírja 22
felszerelése és fenntartása 63-65, 58, Mercator, Gerhardus 270
62 Mercedes autó 192, 193
lovak Mersenne, Marin atya 84
befogása 75 mészfényvilágítás 254, 280-284, 289,
gondozása 74 281, 282
keresztezése harci célra 63, 65 metán 188
lovas kísérletek mezőgazdaság 72-73, 75, 18
Guericke 43, 43 háromnyomásos gazdálkodás 75-76
Muybridge 290, 290 szántás 19
Lowell, Francis Cabot 159, 161 mezőgazdasági
Lowell-malom 159 eszközök 19, 20, 22, 72, 75, 18
lőgyapot 221, 288-289 forradalom 73, 78
lőpor, puskapor 42, 45, 46, 78-80, 87, szalagparcellák 73
145, 181, 186, 234, 236-238, 263, lásd még eke
268, 286, 288, 300, 79, 236, 265, 288 midvale-i acélhengermű 161
Lucanus 31 Miksa, I., császár 234
Lumiére fivérek 293 miniatürizálás 57
Lüdiai Királyság 25-27 Moissan, Henri 218-219, 299, 303
Lyon, Emma, lásd Lady Hamilton Molesmei Szent Róbert 101
lyoni selyemipar 110, 119, 121, 142, Moody, Paul 159
215, 215 Montague, Thomas, Salisbury grófja 62
lyukkártyák 122-123, 298, 300 Mort, Thomas 251, 263
morzetávíró 290
Macintosh, Charles 212-213 mozgókép 289, 293, 290, 293
esőkabát 212 Muggeridge, Edward, lásd Muybridge,
magánélet első elképzelése 169 Eadweard
modern megszállása 227 Murdock, William 207, 206
magfúzió 55, 303, 57 muskétások 236-239, 236, 237
maghasadás 56, 57 Mussehenbroeck, Petrus van 86
mágnescsík a hitelkártyán 227 Muybridge, Eadweard 289-290, 293,
mágneses áramfejlesztő 285, 285 299, 290
lásd még dinamó műanyagok 222, 225-226, 226
mágneses mező 41, 55, 88, 89, 91, 260, műholdak 91, 92
88 Münster, Sebastian 270
műtrágya 217, 218, 220, 221, 300, 303
Nagaszaki 52
nagy íj 71-72, 69, 70
Nagy Károly, császár 137
Nagy Sándor 27-28, 128, 27
Nagy Theodorik 95
nagyolvasztó (kemence) 99, 99
Nakht sírja 18
Napóleon 188, 207, 210, 240, 244, 245,
299
Napóleon csatái 241-243, 243
napóra 138, 141
naptár 22, 29, 111, 141, 143, 142
Nassaui Móric herceg 144, 236
navigáció
a XVIII. században 147
csillagászati 31
iskolája 36
kikövetkeztetett visszaszámolással 32-
33
középkori 32-33, 37, 37
űrhajózási 259-261
lásd még iránytű, csillagtérképek stb.
Neckham, Alexander 38
németországi
élelmiszerhiány 217
festékanyagipar 216, 220
oktatás egységesítése 216
puskaporgyártás 79, 79
iparosítás 216-217
Nemzeti Ipart Segítő Társaság 244, 299
népességnövekedés 66
népszámlálás lyukkártya alkalmazásával
122-123
New York-i áramkimaradás 12-13, 16,
302, 13
Newcomen, Thomas 182-185, 190, 301
Newcomen-szivattyú 182-183, 183
Newton, Isaac 151, 151
Nílus folyó 18-19, 21, 27, 28
nitrogén műtrágya 220
Nollet, Floris 284, 286, 284
Nollet, Jean-Antoine 87
nomádok Szíriában és Egyiptomban 17-
18
Norden, John 273-274
Norman, Robert 40
The New Attractive 40
normannok a hastingsi csatában 59-61,
60, 61
North, Simeon 161
Nowell, Laurence 273
nukleáris eszközök miniatürizálása 57
nylon 223
nyelvváltozás 62
nyomtatás 111-116, 112, 114, 115
nyomtatott könyvek 114-115
Nyugatrómai Birodalom 32, 94, 99
Oberth, Herman 256, 257
Oersted, H. C. 87-89, 91, 299, 88
Ogilby, John 274-275, 275 Priestley, Joseph 186-187, 191, 186, 187 Spallanzani, Lazzaro 248
olajár-emelkedés 15, 16 próbakő 26, 27 Sprengel, Hermann 291
ólomlelőhelyek 179 Ptolemaiosz Claudius 29, 31, 131, 133, Sprengel-szivattyú 291
ólomolvasztás 179 28, 31, 22 St. Bénigne apátság 102
órák Mathematike Syntaxis 29, 32, 131, 32 St. Gallen kolostor 97, 99, 167
ébresztőóra 139, 300, 142 puskapor, lásd lőpor Stannicliffe, John 153
hordozható 143-144, 142 PVC 222 statikus elektromosság 34, 44, 188, 88,
ingaóra 147, 146 188
mechanikus 137, 139, 140, 142, 141 radar 52, 85, 52 stroboszkopikus fényhatások 289
rugós 143-144, 146, 141, 144 rádiós légköri zavarok 51 Stuart Károly 276
ütéssel jelző 141, 143 Rajmund, Toledo érseke 123 Sturgeon, William 88, 89
vízi 138 Ramsden, Jesse 153, 155, 277, 156, 279 sugárhajtómű 85, 298, 197
orsórendszer 140, 140 Regimen Sanitati Salernitanum 135-137 Sully, Maximilien 273
orvostudomány 29, 128, 134, 137, 134, Rehmiré sírja 21 Sutz, Christopher 177
135 reneszánsz 116, 298
Ostia, Róma 29 repülőgép 52, 125, 193, 195-196, 52, 197 szabványosítás 164
osztásmaró 153, 153 réz szakosodás 301-302
Otto, vichi püspök 132 a Sínai-félszigeten 21 számítógép
Otto, Nikolaus 190 bányászata Nagy-Britanniában 176- bináris kód 123, 126
Otto-motor 190 177 előrejelzésnél 125-126
oxigén feldolgozása 176-177, 179 fejlődése 125
felfedezése 34 Ricci, Michelangelo 84 számológépek 125, 123
folyékony 244 robbanóanyagok 221, 288-289 számtan korai formái 21, 22
Robert, az Angol 140 Szaracén János 135
öltözködési szokások 105, 166, 170 Robert, Nicholas 245 szászok
lásd még divat Robertson, Etienne 46, 48 a hastingsi csatában 58-61, 58, 60, 61
önműködő rokka 104-105, 110, 300, 103, 104 életmódja 165-166
orgona 118, 118 Római Birodalom 92 szelén 293-294
számláló 122-123 roncevaux-i csata 62 szélirányok meghatározása 38, 39
lásd még automata roncsolólepárlás 206 szemüvegek 145
öntözés 19, 20, 29, 78, 18 Roseville, 191 szénbányászat 178, 180
Roy, William 277 széngáz 190, 219, 282, 206
pajzsok 60, 61, 63, 64, 67, 55, 60, 62 Royle, Forbes 214 szénszálas izzólámpa 293
Paktólosz folyó 25 röntgensugár 51, 50, 51 szerelem romantikussá válása 169
pala, mint próbakő 26 Rutherford, Ernest 52 szerszámok 21, 22, 21
palackozóipar 244-245, 299 szextáns 152, 153, 152
páncélzat 58, 59, 63, 65-67, 69, 71, 55, Saintré, Jean de 66 szivattyúk 99, 181-183, 191, 291, 298,
59, 62, 65, 67 salernoi iskola 134-135, 137, 135 300, 180, 183, 184
papírgyártás 110-111, 245, 300 salétrom 78-79, 217, 79, 221 lásd még vákuumszivattyú
papírmalmok 110-111, 245-246 Sangallo, Giuliano di 265 szobák beltéri díszítése 169-170
párizsi csillagvizsgáló 85, 277, 278 Sanson, Nicholas 274 szódavíz 186, 191
Pascal, Blaise 84 Saturn-V rakéta 257, 259 szökőkútrendszerek 118, 116
Pataliputra obszervatóriuma 128 Savery, Thomas 181-182, 180 szövés 103-105, 105
pénzverés 27, 80-81, 27 Saxton, Christopher 273-274, 274 selyemszövés 78, 104, 110, 119, 121,
Percival, Thomas 178 Schoeffer, Peter 114 119, 215
Périer, Francois 84 Schott, Caspar 43 szövetfestés 216
Perkin, William 214-216, 299 Schönbein, Christian 288 szövőszék
pestis 80, 94, 108, 111, 171, 109 Scott, Leon 88 álló 103
Pharos világítótorony 28 Scott, Sir Walter 210 automata 121-122, 121
Phelan and Collander cég 289 sebességmérő kötél, hajónál 37 selyemszövő 119, 121
Philips and Lee pamutfonoda 208, 206 Sedlmayr, Gabriel 243 vízszintes (fekvő) 78, 103-104, 110,
Picard, Jean 85, 275 Segar, Sir William 271 103
pikás négyszög (falanx) 232, 234-235, selyemkereskedelem 36, 110, 198, 203 szurok és kátrány 205-206, 204
233 selyemszövés 78, 104, 110, 119, 121, szurony 237-238
piramisok 21, 23 119, 215
planetárium 133 Siddhartha, csillagok kézikönyve 129 tabulátorok 123
planimetrum 270 siketnémák beszédre tanítása 88-89 tájolóosztásos lap 37, 38
pneumatikus játékok 116 Sir Adam Beck erőműtelep 11 társadalmi osztályok 78, 169, 171, 91
porlasztó 192, 298, 301, 192 „sohói szag” 208, 217 Tartaglia, lásd Fontana, Nicola
posztógyártás 103-104, 91 sorozatgyártás 163-164 távcső, teleszkóp 47, 144-146, 152, 145,
Portinari, Tommaso 229, 231, 233 lásd még futószalag-rendszerű gyártás 151, 278
Portugáliai János 170 sörfőzés 179, 182-183, 186, 253-254, duplalencsés 151, 152
portulán térkép 37, 39 186 távíró készülék 290-291, 291
távközlés 275, 298, 301
lásd még telekommunikáció
Taylor, Frederick 161
technológia szerepe és fontossága 11, 13-
16, 92, 303
telefon 7, 89, 91, 195, 297-299, 89
telekommunikáció 12, 15, 91-92, 92
televízió 15, 44, 91, 295, 304
Tengerész Henrik 37
tengeri biztosítás 204
tengeri kereskedelem 32, 34-35, 197-198
teodolit 270, 271, 273, 277, 271, 279,
280
térképek, térképkészítés 37, 271-278,
300, 39, 195, 274, 275, 280
lásd még csillagtérképek, időjárási
térképek
Térképészeti Szolgálat 277-278
terrellae 40, 41
testnedvek 137, 137
textilipar 79, 99, 104, 158, 212, 298, 300,
103
Thiout, Antoine 153, 155
Thomas, John 180
Titkos Tanács megalapítása 169
tízes számrendszer 129
Torricelli, Evangélista 83-85, 83
tömegtermelés 15, 155, 158, 163-164,
302
lásd még sorozatgyártás
történelem tanulmányozásának módjai
297-298
Trés Riches Heures du due de Berry 225
tudomány és technológia szerepe 303-
305
Uchatius, Franz von 289
újítások, véletlenszerű és előreláthatatlan
körülmények 299-300
fő előmozdítói 300
Uránia, a csillagászat múzsája 31
uránium 56
útépítés 276-277
űrhajó 259, 261, 259
üveggyártás 150, 173-174, 178-179, 174
üvegipar 173
üvegpisztoly 188-189, 189
üzemanyag-porlasztás 192
V-2 rakéta 256, 257
vákuum
kísérletek 42-43, 83-85, 43
létezése 41, 83
vákuumpalack 254, 254, 256
vákuumszivattyú 42, 44, 181, 43
váltó (pénzügyi) 228
vásárok a középkorban 105-107, 106,
107
vasöntés 79, 176, 180, 182, 183
Vaucanson, Jacques de 121-122, 123,
118, 121
velencei Arsenal 199, 200
Venturi, Giovanni Ballista 191-192
Venturi-elv 191, 298, 301
vérbaj 216
Vespasiano da Bisticci 111
vezérlés- és irányítás-ellenőrzési
rendszer 260-261
vezetéknevek változó alakjai 64
vihar, helymeghatározási kísérletek 51
világegyetem, Ptolemaiosz elképzelése
szerint 28
világítás
elektromos 291-293, 293
gáz 189-190, 208, 210, 219, 282-283,
209, 210, 283, 287
olaj 189-190
lásd még ívfény, mészfény
világítótornyok 32, 281-282, 284, 285,
28, 29, 281
Villa d’Este, Tivoli 118, 116
villámhárító 45-46, 44, 45
villámlás 44-45, 51, 44
vinilklorid 222
Violle, Jules 254, 254
vitorlafajták
háromszögű vitorla 34, 34, 35, 39
keresztvitorla 33, 34, 35
vitorlás hajók 33-34, 200-201, 201
Vitruvius-féle fogaskerék 96, 96
Viviani, Vincenzo 84
vizeletvizsgálat 135
vízhatlan ruházat 212, 212
vízi erő 99, 107, 110, 118, 154, 158, 169,
191, 99
vízikerék 78, 83, 92, 95, 97, 99, 137,
143, 301, 82, 96, 97, 99, 118
vízi kertek 118
vízimalom 96
vízióra 138
víziorgona 118, 119, 118
vízi tartományok az ókori Egyiptomban
20
vízkiemelő szivattyú 180-181, 82, 180
lásd még vákuumszivattyú
vizuális kijelző egység 126
Volta, Alessandro 87, 187-189, 192, 301,
188, 189
Volta-oszlop 87
vonzóerő 43, 44, 86-87
Vu Csing Csa Jao 78
Wade, George tábornok 276-277
Wall, dr. a mennydörgésről és a
villámlásról 44
Watt, James 183-186, 207, 209, 298, 184
Watt, James gőzgépe 184-185
Watt, Robert Watson 51-52, 52
Welsbach, Auer von 219, 219
Whiting, Richard, abbé 272
Whitney, Eli 160-161, 160
Wilkinson, John és William 185-186,
185
Wilson, C. T. R. 49-52, 300, 49, 50, 51
winchesteri kastély 170
Winsor, Frederick Albert 208-210, 208
Wright, Orville és Wilbur 193
zene, automatizált 118
zodiákus 29, 129, 141, 129, 131
zoopraxiszkóp 290, 292, 293, 290
Zouch, Edward 178
Zvorikin, Vlagyimir 293