Professional Documents
Culture Documents
Alexander Tyerehov - A - Kőhíd
Alexander Tyerehov - A - Kőhíd
Каменный мост
© 2 009 by Alexander Ty erehov
Published with the support of the Institute for Literary Translation, Russia
– Szépen megnyírtak.
A dolog egyre sötétebb. Összecsuktam a gazember vallomásait
tartalmazó mappát, és a lehető legnagyobb ívben megkerültem
Aljonát, a mosdóban harmadszor is beszappanoztam a
borostámat meg az ajkamat, forró vízzel lemostam, és újra
beszappanoztam, kiöblögettem a számat, megtöröltem és
megszagolgattam a kezem: valami még így is maradt, csak az
elkövetkező hetek fogják lemosni róla…
– Kérsz teát? Szólj a titkárnőnek. Hogyhogy nem telefonáltál,
hogy felugrasz? Hamarosan el kell mennem…
– Ugyanaz a fodrász nyírt meg?
– Nem.
– Megbetegedett? – olyan kínos volt, ahogy nézegetett.
– Nem ott nyiratkoztam. Elmentem a külpolitikai levéltárba,
utánanézni Umanszkijnak, és ott a közelben mentem fodrászhoz.
Aljona, valamelyikünknek el kell mennie Angliába, hogy
megkeressük Litvinov lányát… Nem egyszerű nőszemély, nehéz
lesz elmagyarázni neki, kik vagyunk és mit akarunk…
– Ez valami szalon?
– Nem, egy egyszerű fodrászat. Mit akarsz, a
telefonszámlákat?! A címüket? – elfordultam tőle, arcomat a
kezembe temettem, és dühöngtem.
– Csillám van az arcodon.
– Mi, már megint?! Hisz éppen most! A szemed láttára!
Kimentem megmosakodni! Miféle csillám? Ez a szappantól van!
– És miért nem hívtál kocsit, hogy vigyen a levéltárba?
– Az Arbatra gyorsabban el lehet jutni metróval. Meg járni is
akartam egyet – és levágtam a telefonkagylót, amelyből gonosz
műanyag fogacskák szóródtak szerteszét. – Ne nyomozz
utánam!!
Aljona előrehajolt, és gyerekesen eltakarta a kezével az arcát:
nem ér a nevem; aztán kiszaladt a mosdóba, és a vízcsobogáson
át hallottam, hogy bőg.
Az irodában egy hosszú pillanatra minden elcsendesedett, a
titkárnő nem vette fel az elektromosan zizegő telefont.
– Annyira hiányzol. Mikor találkozunk?
Van erre egy rég várt, könnyű válasz: soha, nem akarom.
– Nem kocsival vagyok – majd, mint egy kisiskolás lány: –
Menjünk, sétáljunk egyet, olyan szép idő van.
Erre is van egy ugyanilyen könnyű válasz: tűnj el valahová, én
nem akarok, menj valaki mással.
És kézen fogva, végig a Krasznoarmejszkaja utca járdáján –
árusok kínálták a pirogjaikat, gézzel takarták le
alumíniumtepsijeiket, mint a hullákat, kartonlapok tintafelirattal:
„csodálatos uborka”, „felülmúlhatatlan gomba”, téglákra állított
fürdőkádban élő halat árultak, koldus tadzsikok kunyeráltak
maguk alá terített viaszosvásznon, bal kézzel vetettek keresztet,
amikor kaptak egy garast egy négertől. Eszembe jutott, milyen
langyos szél szokott fújni tavasszal, megpróbáltam felidézni,
hogyan illatozik az aszfalt nélküli föld.
– Neked kell repülnöd. Világot kell látnod. Litvinova
Brightonban él, ott van tenger is. Ha akarod, kitalálok valamit,
hogy mehessünk együtt – és Aljona hozzám simult, még fel is
nyögött a felderengő boldogságtól. – Tudod, Mirgorodszkij azt
mondta, csak akkor lesz az ember az, amivé lennie kell, ha része
lesz a történelemnek. Vagy elkísérjük oda. Borja azt mondta:
őrkísérettel. Egyetértesz?
– Nem tudom.
Kapkodó gyöngédség, szemünk lehunyva a Petrovszkij
parkban… ölelkeztünk, ősz volt, álltunk, mint a fák, és a
kutyasétáltatók a lábunk körül vezetgették ölebeiket, a táskáink
pedig, háttal egymásnak támaszkodva, vártak ránk a padon. A
fasorban a Katonai Repülős Akadémia alakulata keringett, mint
egy körhinta, felvonult egy szakasz, lassított és balra igazodással,
felénk tartva, zászlóaljba szerveződött, Aljona az elválás előtt a
torkomba suttogott (és megy haza, már nem bűntudattal, hanem
csak kellemetlenül érezve magát, hogy gyorsan hozzátapadjon
valaki másnak a bőréhez, egy másik önmagához: itthon vagyok;
hazaér, a fia ugrándozik örömében: mit hoztál? semmit –
köszönöm!):
– Meg kell értenem, miért történik ez velem. Ez a
legfontosabb…
Belebolondult a szülési szabadság börtönébe… Vagy a férje
szerzett be magának egy kedves kislányt, és elfelejtette… Vagy
unalmában, szeszélyből, „még valakit”, de nem teljesen, de ez a
valami majd átkarolja, és felrepíti a csúcsra… Vagy az ifjúkorod
árnyai után akarsz futni, amíg a feneked nincs összeszabdalva,
amíg nem lesz petyhüdt a bőröd, feleleveníteni, szégyentelenül
felzabálni az ifjúságodat – még egyszer, belefeledkezve, mintha
nem is történt volna semmi: nincsenek se gyerekek, se ráncok,
se esküvők, ellenállva az időnek és a dolgok temetési rendjének…
Belelihegtem a halántékába, ő pedig szikrázón rám mosolygott,
miután meghallotta a néma választ, s én bármely pillanatban
vártam a bőgését.
Megcsókoltuk egymást, és beültünk egy-egy taxiba.
– És hol a fényképe?
– Anasztaszia Vlagyimirovna kérdőívéről valaki leszedte a
fényképet.
Az ördögbe is!!! Nézzük csak. De a titkárnőnek azért sikerült.
Kétszáz dollárért megkaptuk a két ember életének lenyomatát,
úgy döntöttem, hogy előbb a Dmitrijét nézzem meg, úgyhogy
azonnal végig is pásztáztam az ádámcsutkájától a lágyékáig:
apró, gondos betűk, jellegtelen kézírás, az aláírása viszont –
amikor a népbiztos fia ilyen kacskaringókat rajzol húszéves
korában, akkor nem egyszerűen csak tudja, hogy kicsoda ő; az
NKID felelős munkatársának „nem nyilvános” káderlapja szerint
1900. december 29-én (a régi időszámítás szerint) született
Herszonban, folyékonyan nem beszél egyetlen idegen nyelvet
sem (nem is kételkedtünk benne, hogy Kínába a papa haverjai
helyezték el), az anyám egykori kisnemes, az apám felmenőiről
pontos ismereteim nincsenek (egy népbiztos fiacskája ezt
megengedhette magának), „a családunk jelentős anyagi
gondokkal küzdött”, vagyis „a szülők tartottak el és taníttattak”,
szakmám nincs, tizenhét éves koromban Ufában beléptem a
Vörös Gárdába, és „annak parancsnokságán ténykedtem” (így is
gondoltuk, hogy az ukrajnai földalatti mozgalom, a sínylődés a
hajdamákok börtönében meg a Mahno elleni harc csak mese),
„kérem, vegyenek állományba mint titkárt a Külügyi
Népbiztosság kancelláriája hivatalába”, lakcím: Kreml,
Kavalergardszkij (vagy Kavalerszkij) tömb (harcolni nem akar
senki), sőt, a pártból is kizárták, mert nem volt elég aktív, két
erős ajánlás az aranyifjúnak – a németországi diplomáciai
megbízottól (Unter den Linden, 7), Kresztyinszkijtől
(agyonlőtték): kezeskedem, hogy „abszolút elkötelezett és
megbízható ember”, és Jan Berzintől (agyonlőtték), az angliai
diplomáciai megbízottól, a kémelhárítás vezetőjétől: „abszolút
megbízható, és teljes bizalmat érdemel”; ügyeletes titkárként
dolgozott, Karahan és Csicserin előszobájában ücsörgött, aztán
Karahan (ez a piperkőc, aki fehér nadrágot és kék zakót hordott),
a kétszemélyes Packardok kedvelője, aki balett-táncosnő
szeretőjével a Szmolnij közben lakott egy villában, benyomott
téged a japán misszióba, aztán a kínaiba, ott nagyokat teniszeztél
és hódoltál az állatias vágyaknak, femme fatale és burzsuj
élvezetek, aztán huszonhét éves korodban bárminemű
képzettség, érdem és minden nélkül, leszámítva az üres, szürke
szemedet meg a kremlbéli lakcímedet, leültél, mint a közjogi
alosztály szánalmas referense és megírtad: „Néhány magánéleti
természetű körülményből kifolyólag szükségesnek tartom
változtatni a tevékenységem jellegén. Ennek értelmében kérem,
hogy helyezzenek át a gazdaságjogi osztályról, mint ahogy az
egész Népbiztosságról is.” Mi történt? Nézzük a dátumot – 1927.
július 23. –, egybevág: váratlanul megtudtad, hogy Nasztya
Petrova, a Kínából magaddal hozott szerelmed, szenvedélyed
tárgya ötödik hónapos terhes a bátyádtól, Pjotrtól, és a nő
életében szinte semmi sem fog megváltozni; egyszerűen csak
átköltözik a lakáson belül egyik szobából a másikba, még a
munkája is megmarad ugyanazon a népbiztosságon, és mindenki
tudni fogja, és akkor még ott van az is, hogy közeledik hozzá,
vagy már környékezni kezdte M. M. Litvinov is… Valami, igen –
komolyan megdöbbentél, hát ilyen lennél, ez valami váratlanul
feltörő undor vagy kétségbeesés volt, ezért úgy döntöttél, hogy
megváltozol, és a főnökeidtől új személyi lapot kértél egy új
életrajzhoz – és el is kezdted az új életet. De még több mint tíz
éven át azt írtad a megfelelő rubrikába, hogy „nőtlen”, egészen
odáig, míg nem találkoztál egy másik szajhával – ilyen sokáig
égetett és tartott fogva Taszja.
Hívattam Golcmant és Borját, és türelmetlen vágtába fogtunk,
hogy eljussunk egy újabb tolószékhez, én pedig lerántottam a
leplet a szépséges nőről…
– Halló.
– Magára gondoltam, és rájöttem: nehéz magának belegondolni a
mi időnkbe. Mi egészen másképpen éltünk. Hosszú idő után
találkoztam a volt osztálytársaimmal, és hirtelen felfogtam:
Marina – zsidó, Samil pedig tatár.
Emlékszem, hogy mentem fel gyalog a lépcsőn – a lift nem
működött –, és ujjammal az ajtókon lévő kerek papírkákra
bökdöstem: minden lakás le van pecsételve, mindenkit
letartóztattak. Örökre megjegyeztem ezt a napot, mert amikor
hazaértem, skarlátos lettem. Féltem iskolába menni – ki nem jön
be még az osztályból?
December harmincegyedikén 11.30-kor születtem Grauerman
szülészetén. A szovjet népbiztosok első unokájaként.
Nagyapámat tapssal fogadták a kormányülésen, és amikor
otthon a dajka elejtette az étkészletet, nagyapám rákiáltott: ne
szomorkodjon, Dunyasa, ez szerencsét jelent!
A nevemet anyám gondolta ki. A nagyapám nem vett részt
benne. Még szerencsém is volt. Az egyik fiút a házban Vörös
Proletárnak nevezték el.
– Mit tud Anasztaszia Vlagyimirovna szüleiről?
– Az apja, mint tudja, jogász volt. A testvére tragikusan
elhunyt. A villamos alá ugrott vagy esett. Nagyanyám az
Afanaszjevszkij közben lakott, és amikor a házat lebontották,
hogy házat építsenek a helyére KB-tagoknak, átköltözött egy
bizonyos Parkovaja utcába, onnan a Brjuszov közbe cserélte a
lakását, a templom mellé – nagyon istenes asszony volt. Sok
nyelvet tudott, eljárt a Lenin Könyvtárba, és lefordította nekem
Dumas regényeit (oroszul csak A három testőrt meg a Monte
Cristo grófját adták ki), ő gépelte és kötötte is be őket. Ő maga
nőregényeket írt. Gépírónőként dolgozott, és utálta Sztálint:
állandó félelemben élt a sajtóhibák miatt. Hruscsovot viszont
nagyon szerette. Az ikon mellett az ő portréját tartotta, amelyet
a Pravdából vágott ki. Azt mondogatta: előbb ide imádkozom,
aztán meg oda. Majdnem százéves korában halt meg. Amikor
már legyengült, elvitték Anasztaszia Vlagyimirovnához, és a
nagymama kivirult.
Az maradt utána, hogy örökösen rohan: mindjárt elszaladok
kenyérért!
– Az édesanyja előbb hozzáment feleségül Dmitrijhez, aztán
Pjotrhoz…
– Dmitrij Kínában ismerkedett össze Anasztaszia
Vlagyimirovnával, de a házasságkötést nem jegyeztették be.
Majd megőrült értem, valami abnormális szeretettel Még azt is
gyanították, hogy a lánya vagyok. Emlékszem, megjött
Spanyolország után: Iraiduska, gyere, olvasok neked. De én már
tudok olvasni! Apám külker vonalon dolgozott, kijárt Angliába,
aztán az utolsó években a Zagotproduktsznabnál volt. A
háborúban beállt önkéntesnek, habár – fel volt mentve.
Hórihorgas volt, mint minden Curko. Szinte alig tartózkodott
otthon. Tudtam, hogy apám meg anyám nincsenek jól meg
egymással, nagyon bánkódtam emiatt, ők nem is sejtették –
nagyon zárkózott vagyok.
A családunk nagy és vidám volt. Madzsongot játszottunk. Aki
vesztett, lepedőbe burkolózott, lement a lépcsőházba, és
megkérdezte az ügyeletes csekistától: hány óra van?
– Honnan vannak ilyen pontos információi Pjotr és Dmitrij
haláláról?
– A háború után, miután a mi lágerünkben is leülte a magáét,
megkeresett bennünket egy alacsony, tatár kinézetű ember.
Nálunk lakott egy hétig, ő mesélt el anyámnak mindent
apámról…
Dmitrij haláláról a legkülönfélébb forrásokból értesültünk.
Húsz évvel ezelőtt egy barátunknak lerobbant a kocsija, és valaki
drótkötélen vontatta haza. Cigarettaszünetben bevallotta, hogy a
parancsnoka Dmitrij Curko volt, és utoljára sebesülten látta.
Dmitrij életrajzába – ezt határozottan tanácsolom magának –
ne nagyon másszon bele.
– Emlékszik Litvinovra?
– Makszim Makszimovics nagyon élénken él az
emlékezetemben. Dicsértem a Veszélyes őrjárat című filmet –
egészen felkavart. Ő pedig úgy kacagott, hogy potyogtak a
könnyei, és így nyögött fel: „Iraiduska, te tréfálsz! Nem hiheted
el!”
– Kivel maradt, amikor Anasztaszia Vlagyimirovna
Amerikában dolgozott?
– A háború előtt anyám egy kiadóban dolgozott. Amikor az
igazgatóját leültették, őt is elbocsátották, és elment egy gyárba
esernyőket gyártani. Élt velünk egy odaadó dada, Jevdokija
Filippovna Zulajeva, és a háború egész ideje alatt vele
maradtunk egy Szvobodnij nevű faluban, Rjazany alatt. Anyám,
mielőtt kiment volna az Államokba, eljött a legközelebbi
vasútállomásra, Szaszovóba, és hozott nekünk téli holmit.
Negyvenegy őszén jött egy ember: utasítást kaptam, hogy ha a
németek közelednek, fogjak egy lovat, és vigyem el magukat
biztonságos helyre.
Éheztünk, anyám élelmiszer-küldeményei nem érkeztek meg,
a ruhák, amiket küldött, kicsik voltak ránk. Én a kolhozban
dolgoztam, kaszáltam, arattam.
Amikor hazatért, a lakásunkat addigra elvették – Dmitrij fiatal
felesége elcserélte –, adtak egy szobát, a többiben szomszédok
laktak. Eljött hozzánk a dada fia is, anyám közbenjárt érte, és
elhelyezte a flottánál, ő pedig így dicsekedett: „A maguk Iraidája
igencsak szép lett. A keze – az ám! A lába – remek! Régebben
pedig nagyon fennhordta az orrát.” Anyám azonnal kiállíttatott
nekünk egy engedélyt, és visszaköltöztetett Moszkvába.
A dadának hálából építtetett egy új házat. Félt tőle. A dada
nagyon tekintélyes volt, és mindennel ő rendelkezett a házban.
Anyám nem értett a háztartáshoz.
– Mit tud mondani az édesanyjáról?
– Gromiko nem szerette. Anyám Amerikában egyszer
felkiáltott: ezt csak egy olyan hülye találhatta ki, mint Gromiko;
megfordult, Gromiko meg ott állt a háta mögött. Amikor Litvinov
nyugdíjba vonult, anyámat áthelyezték titkárnak a
miniszterhelyetteshez, Guszevhez. A Külügyminisztériumban
egyedüli nőként első osztályú titkári beosztásban volt. De
annyira rosszul jött ki Guszevvel, hogy átkérte magát az
amerikai osztályra, megírta a disszertációját, és elment tanítani.
A disszertációja megvédését élete legértelmetlenebb dolgának
tartotta. Az angol kiejtése nem volt túl jó…
Jól tudott úszni, egy nyár alatt leadott három-négy kilót is.
Otthon nem volt szokás felemelni a hangunkat, de azért
nagyon szigorú volt. „Anya, mit jelent ez az angol szó?” –
„Nézted már a szótárban?” Ha azt ígértem, tizenkettőkor érek
haza, haza is kellett érnem tizenkettőre.
Amikor megjelentek az első ősz hajszálaim, azt mondta:
azonnal fesd be, senkinek se mutasd, hogy őszülsz. Ne kövesd el
ugyanazt a hibát, amit én.
Nem, nem volt fafejű kommunista. Pláne, ha számításba
vesszük a vallásosságát is…
Egyszer azt mondta nekem: tudod, nem nagyon engedhetem
meg magamnak, hogy Oljához kössem magam – Olja a lányom –,
mert ott van nekem Vaszja.
– És maga…
– Én az ENSZ-nél dolgoztam, és sok időt töltöttem a leszerelési
tárgyalásokon – Helsinkiben, Bécsben, Genfben. Megjegyezheti:
Gorbacsov kitüntetett, Jelcin rendeletben tüntetett ki, és
pénzjutalmat adott. Még Gromiko is támogatott, pedig tudta,
kinek a lánya vagyok.
De én a magam ura vagyok. Anyám egyáltalán nem ismerte az
életemet.
Amikor elmondtam neki, miért válok el, őt ez sokkolta.
A kórházban gyászmisét mondtak érte, akkor már szabad volt.
A vaganykovói temetőben temették el, nem messze a
templomtól. A sírhelyet megkaparintották a rokonok, fizetni
kellett nekik, hogy oda temethessük őt is. „Meg szeretnék már
halni. Olyan szégyenletes betegségem van (végbélrák), már
belefáradtam magamba.” Abszolút nyugodtan mondta ezt, és
teljes meggyőződéssel hozzátette: „Már rég láttam a többieket.
Hamarosan meglátom mindannyiukat.”
Semmit sem tudok abból, amiket kérdezett. Csak arra
emlékszem, ami személyesen engem is érint. Még az utcán se
szoktam körbenézni.
– A rokonai valahogy nem túl jó emlékeket őriznek Dmitrij
feleségéről…
– Megfosztott a lakásunktól, tizennyolc éves volt akkoriban…
Valami Valentyina Ivanovna Romodanovszkaja… Nem mondok
róla semmi rosszat. Csak annyit mondok: hihetetlenül szép volt,
nem mindennapi, matt színű bőre… Úgy rémlik, kelmefestőként
dolgozott… Minden jót.
Mirgorodszkij kikapcsolta a diktafont, és odaadta a
titkárnőnek – töltse le az archívumunk számára. Nekem pedig
azt mondta:
– Biztos vagyok benne: a te Taszjád pontosan ugyanilyen volt:
hideg, száraz. Fejte a pasasokat, és csak a saját szőrét kefélgette.
És senkit nem engedett közel magához, és nem sírt sohasem. És
azt észrevetted, hogy beszélt ez a hölgy Vaszjáról, akivel egy
anyától származik? Volt, volt… És hová lett? Ki vitte be
internátusba a testvérét? Na, mi van? Megkeressük ezt a
kelmefestőt? Basszus, és megint egy szépség! Mire gondolsz?
Erre gondoltam: micsoda furcsa család ez a Curko. Csináltak
nyolc-nyolc gyereket, még örökbe is fogadtak, három sorban
tudtak csak lefényképezkedni a Kremlben lévő lakásukban – és
hirtelen, egyszerre, magvuk szakadt egy elátkozott, vagy milyen
nemzedékben – egyikük se csinált egyetlen gyereket se. Csak
Iraida szült egy kislányt. Az egész szerteágazó kommunista
családból, a tucatnyi szép ember után egyetlen lány, Olja maradt.
De milyen furcsa: eddig nyomát se leltük a létezésének, az anyja
pedig éppen most beszélt róla olyan hangon, mintha a lány már
rég nem élne.
– És maga, Alekszandr Naumovics, mit gondol a Jakimankán
álló templomról? – kérdeztem. – Hiszen úgy látszik, a halála előtt
Petrovának feladták az utolsó kenetet… Hm?
Mi az, egyedül maradtam?
NYUGALOMBAN
6. osztály
MIKOJAN Szergo
7. osztály
BAKULEV Pjotr
BARABANOV Leonyid
XXXXXX Xxxxxx
KIRPICSENKOV Feliksz
REDENSZ Leonyid
HMELNYICKIJ Artyom
8. osztály
MIKOJAN Vano
***
***
***
***
***
***
***
***
***
***
***
***
1997–2008
Felelős kiadó Szász Zsolt
Felelős szerkesztő Schultz Judit
Olv asószerkesztő Bajtai Zoltán
Műszaki szerkesztő Kov ács Balázs Sándor
Ny om dai előkészítés Kaposv ári Franciska
Készült 2 01 6 -ban a Gy om ai Kner Ny om da Zrt.-ben
Felelős v ezető Fazekas Péter v ezérigazgató
ISBN 9 7 8-9 6 3 -2 2 7 -7 6 8-4
www.helikon.hu
Megjegyzések
[←1]
Az Ilja Ehrenburg m em oárjából v ett részleteket Wessely László
fordításában az alábbi kiadás alapján közöljük: Ilja Ehrenburg: Em berek,
év ek, életem . Harm adik köny v . Budapest, Gondolat Kiadó, 1 9 6 6
[←2]
A kutyás hölgyből v ett részletet Dev ecseriné Guthi Erzsébet fordításában
az alábbi m agy ar kiadás alapján közöljük: A. P. Csehov : A fekete barát.
Elbeszélések 1 89 2 –1 9 03 . Budapest, Osiris Kiadó, 2 004
[←3]
Lator László fordítása.
[←4]
Mihail Lerm ontov : Korunk hőse. Áprily Lajos fordítása
Table of Contents
A finn síelő
A saslik
A híd
NKH. Tájékoztató
A gőzhajó
A probléma
A maszkabál
A tenger
A láthatatlan
Kopók és kutyák
A komoly tanúk
Az őrző
A könyvelés
Sahurin: a vizuális megfigyelés eredményei
Apa és fia
Az üdülőlakó
Szonya
Aki látott mindent
A felhők
Egy nap a könyvtárban
A Kreml falai
Kujbisev, Kujbiseva
A gyilkos
Amerika
Amerika-2
Amerika-3
A horgászás
Fegya bácsi bandája
Z
A és B
Femme fatale
Szabad szerelem
A ponty
Káderlapok
Nyugalomban
A kelmefestőnő
Családnevek, apai nevek
Valójában
Rossz előjelek
A játékosok
A némák
Sírig tartó baráti szövetség
A lány
Válaszok a kérdésekre
Június 3. (a kezdet)
Ich hatte einen kameraden
A sötétség
Göndör hajtincs
A meghatalmazó
Az apa
Mexikó
A vágy
MM
Nyolc nem fogadott hívás
1943
Június 3. (folytatás)
Június 3. (folytatás)
A kulcs
Megjegyzések